Charles Frazier

Hideghegy
 A múlt századi polgárháborús Amerikában játszódó nagyregény két szálon futó
szenvedélyes szerelmi történet. Inman, a sebesült katona kalandos úton, ezernyi életveszély
közepette tart hazafelé, a romantikus, hátborzongató Hideghegy felé. Költői szépségű tájon,
vadregényes és félelmetes vidéken visz az útja, ellenséges és barátságos emberekkel
találkozik. A Hideghegyen az elárvult Ada várja, aki kényelmes, védett gyermekkora után
váratlanul teljesen egyedül maradva birkózik a birtok és az élet megszerzésével. A
párhuzamos szerkesztésű, csodálatos nyelven írott regényben lebilincselő, felemelő élményre
lelhetnek mindazok, akik nem felejtették el a hagyományos nagyregények megkapó világát.
Egy varjú árnyéka

Alighogy virradni kezdett, támadásba lendültek a legyek. Inman szeme vonzotta őket, meg a
hosszú seb a nyakán. Szárnyuk zizegése és lábuk csiklandása gyorsabban kiverte az ember
szeméből az álmot, mint egy egész baromfiudvarra való kakas kukorékolása. Fölvirradt tehát
egy újabb nap, amelyet itt tölt majd a kórteremben. Inman elhessegette a legyeket, és az ágy
támlája fölött kipillantott a nyitott, háromszárnyú ablakon. Többnyire nem látott mást az
ablakból, csak a vörös földutat, a tölgyfát és az alacsony téglafalat. Mögöttük mezők és
fenyveserdővel borított síkság terjeszkedtek a szemhatár széléig. Bár sík volt a vidék, elég
messzire el lehetett látni: a kórház az egyetlen halomra épült, amelyet közel s távol találni
lehetett. De még alig szürkült, és Inman jóformán semmit se látott. Mintha csak valaki szürke
festékkel mázolta volna be az ablaküveget…
Ha nem lett volna még olyan sötét, Inman bizonyára olvasással üti agyon az időt a reggeliig,
mert a könyv, amelyet olvasott, mindig lecsendesítette elméjének háborgását. De múlt éjjel,
míg álomba olvasta magát, az utolsó gyertyája is elfogyott, a lámpaolaj meg ritka kincsnek
számított, és senkinek se jutott volna eszébe meggyújtani a kórházi lámpásokat a puszta
szórakozás kedvéért. Inman fölkelt az ágyból, felöltözött, és kiült a létrás támlájú székre,
háttal az ágyakkal zsúfolt, komor teremnek és sebesült, megcsonkított lakóinak. Újabb
kísérletet tett rá, hogy elzavarja a legyeket, miközben kifelé bámult az ablakon, várva, hogy
megpillantsa az első, halvány foltot az égen, amely a ködös napfölkelte jöttét jelzi, várva,
hogy a kinti világ lassan kibontakozzék a sötétségből.
Az ablak olyan magas volt, akár egy ajtó, és Inman gyakran elképzelte, hogy ez az ajtó a
világ valamilyen más tájára nyílik: neki elég átlépnie a küszöbét, és máris ott terem azon a
helyen. Az első néhány hétben, amelyet a kórházban töltött, alig bírta megmozdítani a fejét,
ügyetlen szórakozása az volt, hogy kifelé bámult az ablakon, és megpróbálta minél
pontosabban fölidézni a régi, otthoni erdőket és réteket, amelyekre emlékezett. Mindenféle
gyermekkori tájakat. A zsombékos völgyet, ahol a pipacsvirágok nőttek. Egy rét csücskét,
ahol ősszel mindig nyüzsögtek a barna-fekete hernyók. Egy hikorifát, amelynek ága kihajolt
az ösvény fölé – ezen az ágon üldögélve nézte sokszor, hogyan hajtja haza az apja
alkonyatkor a teheneket. Éppen alatta kellett áthaladniuk, és amikor az utolsó tehén is
átballagott az ág alatt, behunyta a szemét, és hallgatta patáik cuppogó hangját a sárban, amely
lassanként elhalt, hogy átadja helyét a tücsökciripelésnek és a madarak zsinatolásának. Úgy
látszik, az ablak mindössze arra szolgált, hogy visszavigye a gondolatait a múltba. Ezt csöppet
sem bánta: belenézett a kor vasból és fémből való ábrázatába, és a látvány megdermesztette.
Ha a jövőre gondolt, olyan világot látott maga előtt, amelyből kiirtottak mindent, ami az ő
számára fontos volt, vagy ha nem, hát önszántából elmenekült.
Már egy egész nyárutó eltelt azóta, hogy először nézett ki ezen az ablakon, egy nyárutó,
amely olyan forró és nedves volt, hogy éjjel-nappal úgy érezte az ember, mintha vizes
konyharuhán keresztül próbálna levegőt venni. Olyan párás volt a levegő, hogy a frissen
felhúzott lepedő azonnal átnyirkosodott alatta, és az éjjeliszekrényén heverő könyv
nedvességtől ernyedten csüngő lapjain estétől reggelig apró, fekete penészgombák ütköztek
ki. Inman úgy vélte, ilyen hosszú idő alatt a szürke ablak már elmondott mindent, amit
mondani tudott. Aznap reggel azonban mégis meglepetéssel szolgált neki, mert egy
elveszettnek hitt emlékét idézte az eszébe: ahogy ott ül az iskolában, egy ugyanilyen magas
ablak mellett, és az ablak keretében legelőket lát, és azokat az alacsony, zöld dombhátakat,
amelyek lépcsőzetesen emelkednek föl egészen a Hideghegy hatalmas púpjáig. Szeptember
volt, az iskolaudvar döngölt agyag négyszögén túl a kaszálón kötésig ért a fű, és a szálak vége
sárgulni kezdett, olyan régen nem kaszálták már. A tanító pufók emberke volt, szőrtelen,
rózsás arccal. Mindössze egyetlen, színehagyott fekete öltönye volt, és egy több számmal
nagyobb lakkcipője, amelynek fölkunkorodott az orra, és olyan elnyűtt volt, hogy a sarka ék
alakúra kopott. Ott állt a táblánál és lábujjhegyre emelkedve hintázott ide-oda. Aznap délelőtt
a történelmet magyarázta hosszasan a nagyobb diákoknak, azokról a dicsőséges háborúkról
beszélt, amelyeket Anglia vívott a régi időkben.
A gyermek Inman már hosszú ideje szántszándékkal eleresztette a füle mellett a tanító
szavait, aztán egyszer csak előhúzta a kalapját a pad alól. A karimájánál megfogta, majd
csuklóból meglendítette a kezét, és messzire elhajította. A kalap kiperdült az ablakon, aztán
elkapta a léghuzat és szárnyra kelt. Átrepülte az egész udvart, majd a kaszáló szélén ért földet,
és most ott ült a földön, akár egy varjú árnyéka. A tanító látta, mit művelt: rászólt, hogy
szaladjon ki a kalapjáért, aztán ha visszatért, számíthat egy alapos vesszőzésre. A tanító egy
jókora, átlyuggatott hajókeréklapátot használt botnak, és nem fukarkodott a használatával.
Inman maga sem tudta, mi ütött belé akkor: kiszaladt az udvarra, hetykén a fejébe csapta a
kalapját, és egyszerűen kisétált az iskolából, hogy soha többé ne is térjen vissza.
Ahogy az ablak négyszögében egyre erősödött a világosság, az emlék elröppent. A szomszéd
ágyban fekvő férfi ülő helyzetbe húzódzkodott, és magához húzta a mankóit. Ahogyan
minden reggel, a férfi az ablakhoz vánszorgott, és többször, nagy erőfeszítéssel kiköpött rajta,
míg csak tüdeje meg nem tisztult a váladéktól. Végigszántott egy fésűvel fekete, zsírosan
összetapadó, egyenletesen körbenyírt haján, amely elöl az álláig ért, az elülső, hosszú
tincseket a füle mögé simította, és az orrára igazította fekete lencséjű szemüvegét, amelyet
még most, a kora hajnali félhomályban is viselt: szeme vélhetőleg még a leggyöngébb
fénysugarat sem bírta elviselni. Azután, még mindig hálóingben, az asztalához vánszorgott, és
egy paksaméta papirossal kezdett foglalatoskodni. Ritkán szólt többet egyszerre egy-két
szónál, és Inmannek jóformán csak annyit sikerült megtudnia róla, hogy Balisnak hívják, és
hogy a háború előtt Chapel Hillen diákoskodott, mert szeretett volna megtanulni görögül.
Most pedig reggeltől estig azzal bajmolódott, hogy megpróbált valamilyen rejtelmes régi írást
kibetűzni egy vaskos könyvecskében, hogy azután átírja bárki által elolvasható, egyszerű
angolra. Ott kuporgott egész nap az asztal fölé görnyedve, arca szinte súrolta a papírlapot,
amelyre írt, miközben állandóan fészkelődött a székén, mert szeretett volna úgy
elhelyezkedni, hogy ne zavarja a lába. Jobb lábfejét Cold Harbornál elvitte egy kartács, és a
csonk sehogyan sem akart begyógyulni, hanem üszkösödni kezdett a bokájától fölfelé.
Ekkorra már térden felül is elüszkösödött a lába, és állandóan úgy bűzlött, mint a romlott hús.
Egy ideig nem hallatszott más zaj a kórteremben, csak Balis tollának percegése, meg a
papírzizegés, amikor lapozott. Aztán lassanként a kórterem többi lakója is mocorogni és
köhécselni kezdett, némelyek nyöszörögtek. Végül a fény már annyira megerősödött, hogy a
lakkozott deszkafalak minden repedése jól látszott, és ha Inman hátradőlt a székével, meg
tudta számolni a legyeket a mennyezeten. Összesen hatvanhármat számlált össze.
Az ablakon túli világ lassanként szilárd körvonalakat öltött. Inman elsőként a tölgyek sötét
törzsét tudta tisztán kivenni, aztán a gyep gyér foltjait, végül pedig a vörös országutat. Várta,
hogy fölbukkanjon a vak. Már hetek óta figyelte a férfit, és most, hogy a sebe már
gyógyulófélben volt, és nem számított többé ágyhoz kötött betegnek, úgy határozott, hogy
kimegy a szekérhez, és beszél vele, mert olyan embert gyanított benne, aki már hosszú ideje
él együtt a tulajdon sebével.
Inman a magáét Petersburg mellett szerezte. Amikor a közvetlenül mellette harcoló két
bajtársa félrehúzta az ingét, és meglátta a nyakát, ünnepélyesen búcsút vettek tőle, mert úgy
gondolták, a halálán van. – Egy jobb világban majd viszontlátjuk egymást – mondták neki. De
még életben volt, amikor megérkeztek vele a tábori kórházba, ahol az orvosok szemlátomást
ugyanazt gondolták róla, mint a bajtársai. Úgy vélték, nem sok van neki hátra, és lerakták egy
tábori ágyra egy félreeső sarokba, hogy azon töltse el azt a kis időt, ami még hátra van. De
rácáfolt a várakozásaikra. Mivel a kórház zsúfolásig megtelt sebesültekkel, Inmant két nappal
később továbbküldték egy civilek számára fenntartott kórházba, abba az államba, ahol élt.
 A tábori kórház véres mocskában töltött két napban, és azon a hosszú, komor vonatúton dél
felé, amelyet egy sebesültekkel zsúfolt tehervagonban tett meg, Inman mindvégig igazat adott
a barátainak és az orvosoknak. Ő is úgy vélte, hogy meg fog halni. Az egész hosszú útból
semmi egyébre nem emlékezett, csak a hőségre, meg a vér- és ürülékszagra, mert a sebesültek
között sokan vérhasban szenvedtek. Azok, akiknek erejük maradt hozzá, a puskájuk csövével
lyukat ütöttek a fából készült tehervagon oldalába, és útközben kidugták a fejüket, akárcsak a
tyúkok a tyúkketrecből, hogy egy kis friss levegőhöz jussanak.
A kórházban az orvosok csak rápillantottak és kijelentették, hogy nemigen tehetnek érte
semmit. Vagy megmarad, vagy nem. Adtak neki egy kisebbfajta mosdótálat meg egy
elszürkült rongyot, hogy azzal tisztogassa a sebét. Az első néhány napban, valahányszor
eléggé magánál volt, hogy megpróbálkozzék vele, addig törölgette a nyakát a ronggyal, míg a
víz a mosdótálban olyan vörös nem lett, mint a pulykakakas taréja. De elsősorban mégiscsak
maga a seb tisztogatta magát. Mielőtt varasodni kezdett volna, egy egész sor tárgyat köpött ki
magából: egy inggombot és egy darabkát egy gyapjúing gallérjából, abból, amelyet akkor
viselt, amikor megsebesült, aztán valamilyen lágy, szürke fém egy jókora szilánkját, akkorát,
mint egy negyeddolláros, és végül, megmagyarázhatatlan módon, valami olyasmit, ami
leginkább egy barackmagra emlékeztetett. Ezt Inman kirakta az éjjeliszekrényére, és
tanulmányozta néhány napig. Sehogyan sem tudott dűlőre jutni, vajon az ő része volt-e az a
valami, vagy sem. Végül kihajította az ablakon, ettől kezdve viszont nyugtalanító álmok
kezdték gyötörni, hogy az a valami odakinn gyökeret eresztett, és rettenetes dolog sarjadt ki
belőle, olyasmi, mint a mesebeli égigérő paszulykaró.
A nyaka végül úgy határozott, mégiscsak begyógyul. De azokban a hetekben, amikor sem a
fejét nem tudta elfordítani, sem ahhoz nem volt ereje, hogy a szeméhez emelje a könyvét,
Inmannek nem maradt más időtöltése, csak az az egy, hogy az ágyán feküdt és a vak embert
figyelte. A vak mindig kevéssel napkelte után érkezett, egymagában, kétkerekű kordéját maga
előtt tolva az országúton, és semmivel sem mozgott bizonytalanabbul, mint egy olyan ember,
aki mindkét szemével jól lát. Az út túloldalán ütötte fel a boltját, a tölgyfa tövében: tüzet
gyújtott egy kövekkel körberakott tűzrakó helyen, a tűz fölé függesztett vasüstben pedig
mogyorót főzött. Ott ült egész nap egy kisszéken, hátát a téglafalnak vetve, és mogyorót és
újságot árult a kórház lakói közül azoknak, akik eléggé épek voltak hozzá, hogy járjanak-
keljenek. Amikor éppen nem akadt vevője, olyan mozdulatlanul üldögélt a fal tövében, mint
valami kitömött bábu: két kezét összefonva pihentette az ölében.
Azon a nyáron a világ Inman számára valami festmény-félévé változott, amelyet a
kórházablak fája keretez. Sokszor hosszú órák is elteltek, mire valami megváltozott a képen:
többnyire olyan mozdulatlan volt, hogy akár csakugyan egy régi festmény is lehetett volna,
rajta egy út, egy fal, egy fa, egy kordé és egy vak ember. Néha lassan, fejben számolni
kezdett, hogy lássa, meddig tud elszámolni, mielőtt bármi jelentősebb változás történne a
képen. Ez valamiféle játék volt, és megvoltak a maga szabályai. Ha egy madár röpült át a
látóterén, az nem számított. Ha valaki végigment az úton, az már igen. Az időjárásban beállt
jelentősebb változások is számítottak – ha a nap kibukkant a felhők mögül, ha eleredt az eső
–, az átvonuló felhők árnyéka viszont nem. Olyik napon több ezerig is elszámolt, mielőtt a
kép elemeiben bármiféle olyan változás történt volna, ami a játék szabályai szerint is annak
számított. Inman úgy gondolta, ezt a jelenetet – egy fal, egy vak ember, fa, kordé, országút –
soha semmi nem lesz képes többé kitörölni az agyából, ha száz évig él, akkor sem. Elképzelte
önmagát, mint öregembert, amint visszagondol rá. A kép elemei mintha valamiféle jelentést
sugalltak volna, de hogy mi lehet ez a jelentés, arra nem tudott rájönni, és gyanította, hogy
soha nem is fog.
Inman bekanalazta vajas zabkásából álló reggelijét, de közben sűrűn föl-fölpillantott az
ablakra, és rövidesen látta is, amint a vak ember ott igyekszik fölfelé az úton, és a válla
meggörbül az erőlködéstől, ahogy nekifeszül a maga előtt tolt, súlyos kordénak, miközben a
két forgó kerék két apró, iker porfelhőt kavar fel. Amikor a vak tüzet gyújtott, és odatette főni
a mogyorót, Inman letette a tányérját az ablakpárkányra, elindult kifelé a teremből, és
csoszogva, mint egy öregember, átvánszorgott a füves térségen, az országútig.
A vaknak erőteljes, szögletes válla és csípője volt, nadrágját széles bőrövvel fogta össze a
derekán, amelyről borotvafenő lógott. Nem viselt kalapot, még a tűző napfényben sem,
rövidre nyírt haja szürke volt és durvaszálú, mint a súrolókefe. Lehorgasztott fejjel ült, mintha
valamin töprengene, de ahogy meghallotta Inman lépteinek zaját, fölemelte a fejét, mintha
csakugyan fölnézett volna. A szemhéja azonban élettelen volt, mint a cipőbőr, ráncokkal
körülvett, kis mélyedésben süppedt be ott, ahol valaha a szemgolyója volt.
Inman a vakhoz lépett.
– Ki vakított meg? – kérdezte köszönés helyett.
A vak barátságosan elmosolyodott. – Senki. Mindig is világtalan voltam – mondta.
Ez a válasz váratlanul érte. Mindeddig abban a hitben élt, hogy a vak valamilyen
elkeseredett, véres küzdelemben, valami vadállati összetűzésben veszítette el a szeme világát.
Minden gonosz cselekedet, amelynek az utóbbi időben szemtanúja volt, emberi kéz műve
volt, és már szinte meg is feledkezett róla, hogy az élőlényeket sújtó szerencsétlenségeknek
van egy másik forrása is.
– És miért voltál mindig is világtalan? – kérdezte.
– Egyszerűen így esett.
– Hát – mondta Inman –, nagyon békésnek látszol. Főleg ha meggondoljuk, hogy alaposan
elbánt veled az élet. Legalábbis az emberek többsége így vélekedne a helyedben.
– Még rosszabb lett volna, ha előbb vethetek egy pillantást a világra, és csak azután veszítem
el a szemem világát – mondta a vak.
– Az meglehet – mondta Inman. – De mondd csak, mit adnál érte, ha ebben a minutában tíz
percre visszakaphatnád a látásodat? Jó sokat, gondolom.
A vak eltöprengett a kérdésen. Nyelvével fölváltva böködte belülről hol az egyik, hol a
másik száj sarkát.
– Egy lyukas garast sem adnék érte – jelentette ki végül. – Félek, hogy meggyűlölném a
világot.
– Énvelem is ez történt – mondta Inman. – Túlságosan sok mindent láttam, amit jobb lett
volna nem látnom.
– Nem így értettem. Te azt mondtad, csak tíz percre kapnám vissza a látásomat. Én arról
beszélek, amikor az embernek van valamije, aztán elveszíti.
A vak összesodort egy újságlapot tölcsér alakban, a kanalat megmerítette az üstben,
telemerte a tölcsért vizes mogyoróval, és Inman kezébe nyomta.
– Beszélj nekem azokról a dolgokról, amelyek láttán jobb szerettél volna vak lenni! – kérte.
– Hol is kezdjem? – tétovázott Inman. Mondjam el neki Malvern Hillt? Sharpsburgot?
Petersburgot? Mindegyik nagyszerű példája az olyan látványnak, amelynek láttán az ember
jobb szeretné, ha vaknak született volna. Mégis, az a fredericksburgi nap talán még a többinél
is mélyebben belevésődött az agyába. Miközben hátát a tölgyfának vetve nekilátott, hogy
feltörje a nedves mogyoróhéjat, kikotorja és a szájába hajigálja a mogyorót, hozzáfogott, hogy
elbeszélje a vaknak, mi történt Fredericksburgnál: azon kezdte, hogy amikor aznap reggel
fölszállt a köd, egy hatalmas hadsereg látványa tárult elébük, amint fölfelé masíroz a
domboldalon a kőfal és a megsüllyedt országút felé. Inman regimentje azt a parancsot kapta,
hogy csatlakozzanak azokhoz a bajtársaikhoz, akik már ott lapultak a fal mögött. Sebesen
fölsorakoztak a Maryes Heights tetején álló nagy, fehér ház fala mentén. Lee, Longstreet és a
tollas fejfedőt viselő Stuart ott álltak a közvetlen közelükben, a veranda előtt elterülő gyepen,
beszélgetésbe merülve, és egymásnak adogatták a messzelátót, amellyel a folyó túlpartját
tanulmányozták. Longstreet szürke gyapjúkendőt borított a vállára. A két másik férfival
összehasonlítva úgy festett, mint egy köpcös marhakupec. De Inman, akinek alkalma volt
valamelyest megismerni Lee észjárását, úgy vélekedett, hogy ha harcra kerül a sor, sokkal
jobban jár, ha Longstreet a parancsnoka, nem pedig Lee. Longstreet szemre meglehetősen
érdektelen fickónak látszott, de mindig úgy igyekezett megválasztani a terepet, hogy az
emberei fedezékben kuporogva ölhessék halomra az ellenséget, és nekik maguknak lehetőleg
a hajuk szála se görbüljön. Aznap, Fredericksburgnál a harcnak pontosan abban a fajtájában
volt részük, amely Lee-nek csöppet sem volt ínyére, Longstreet-nek viszont annál inkább.
Miután Inman ezrede fölsorakozott, fölmasíroztak a dombtetőre, majd elindultak lefelé a
lejtőn, ahol az északiak sűrű golyózáporral fogadták őket. Egy pillanatra megálltak, hogy
maguk is sortüzet zúdítsanak az ellenségre, aztán lerohantak a kőfal mögött húzódó mélyútra.
Útközben egy golyó súrolta Inman csuklóját – olyan érzés volt, mintha egy macska érdes
nyelve nyalta volna végig, de nem ejtett sebet, mindössze egy kis horzsolás maradt a nyomán.
Amikor elérték az utat, Inman rögtön látta, hogy ritka szerencsés helyzetbe kerültek. Azok,
akik korábban odaértek, már befészkelték magukat a vastag kőfal mögé, így ők akár
kényelmesen föl is állhattak, mégis védve voltak. Az északiaknak ahhoz, hogy elinduljanak
fölfelé a domboldalon és eljussanak a falhoz, több száz métert kellett megtenniük a nyílt
terepen. Olyan pompás hely volt ez, hogy az egyik ember fölugrott a kőfalra, és odaordította
az északiaknak:
– Súlyos hibát követtek el, halljátok? Igen súlyos hibát!
Puskagolyók fütyültek el az ember mellett, ő pedig visszaugrott a falról az övéi közé, és vad
indiántáncba kezdett.
Hideg nap volt, az út sara olyan keményre fagyott, mint a cement. Az emberek egy része
mezítláb volt. Sokuk egyenruháján látszott, hogy otthon varrták és növényi eredetű festékkel
festették meg, legalábbis az anyag fakó színe erről tanúskodott. Az északiak ott sorakoztak
előttük a földeken csillogó, vadonatúj, gyárilag készült egyenruhájukban, új csizmájukban.
Amikor az északiak rohamra indultak, a fal mögött kuporgó emberek abbahagyták a tüzelést,
hogy minél közelebb csalogassák őket, és az egyik odakiáltott nekik:
– Na, mi lesz már? Régen fáj a fogam egy olyan csizmára…
Aztán amikor az északiak már csak húszlépésnyi távolságban voltak, lőni kezdték őket. A fal
mögött kuporgó emberek olyan közelről tüzeltek az ellenségre, hogy egyikük meg is jegyezte,
milyen kár, hogy csak papiros töltényhüvelyük van. Ha az a fajta lenne, amelyikben minden
külön van – a puskapor, a golyó és a töltés – akkor elég lenne belenyomkodni a csőbe a golyót
meg a töltést, és akár meg is spórolhatnák a puskaport.
Olyankor, amikor leguggolt, hogy újra töltsön, Inman nemcsak a lövések zaját hallotta,
hanem azt is, ahogyan a golyó belecsapódik az emberi testekbe. Az egyik férfi Inman
közelében izgalmában – vagy mert már annyira belefáradt a dologba – elfelejtette kihúzni a
puskavesszőt a csőből. Azt is kilőtte, és bele is talált vele az egyik északi mellkasába. Az
északi hátrahanyatlott, a testéből kiálló puskavessző pedig együtt rezgett utolsó lélegzetével,
mintha csak egy tollatlan nyílvessző találta volna el.
Az északiak pedig csak meneteltek tovább a fal felé ezresével egész nap, csak jöttek fölfelé a
dombon, hogy a déliek puskatüze lekaszálja őket. A mezőn elszórtan három-négy téglaház
állt, és az északiak egy idő múlva ezek mögött igyekeztek fedezéket találni, de annyian, hogy
messziről úgy festettek, mint azok a hosszú, kék árnyékok, amelyeket napszállatkor vetnek a
házak. Időről időre azonban kikergette őket onnét a tulajdon lovasságuk, akik a szablyájuk
lapjával püfölték őket, mint a tanítók az iskolakerülő diákot. Akkor aztán futva elindultak a
fal felé, összegörnyedve, fölhúzott vállal – aki látta őket, azt óhatatlanul olyan emberekre
emlékeztették, akik zuhogó esőben, erős széllel szemben próbálnak előrehaladni. És az
északiak csak jöttek és jöttek, még akkor is, amikor a déliek már régen semmi örömüket nem
lelték benne, hogy halomra lőjék őket. Inman lassanként meggyűlölte őket, amiért olyan
ostobán csökönyösek, hogy mindenáron meg akarnak halni…
 Olyan volt ez a csata, mint azok az álmok, amikor valamilyen hatalmas ellenség támad rád
végeérhetetlen sorokban, te pedig szánalmasan gyönge vagy. És mégis, mielőtt odaérnének
hozzád, egyszer csak lezuhannak valahová, és csak zuhannak és zuhannak, amíg péppé nem
zúzódnak odalenn. Inman csak tüzelt és töltött, míg a jobb karja egészen el nem gémberedett,
és meg nem fájdult az állkapcsa a sok leharapott töltényhüvely-végtől. A puskája annyira
fölforrósodott, hogy a puskapor időnként ellobbant, mielőtt beletömködhette volna a csőbe a
golyót. Mire a nap véget ért, a körülötte állók arca a kék különféle árnyalataiban csillogott a
visszacsapódó, vastagon rárakódott puskaportól, úgyhogy Inmannek egy tarka és gumós
fenekű, nagy majom jutott róluk eszébe, amelyet egyszer egy vándorcirkuszban látott.
Lee és Longstreet egész álló nap figyelte a harcot. A fal mögött kuporgóknak csak a fejüket
kellett hátrafordítaniuk, és máris láthatták a nagy embereket, amint ott állnak éppen fölöttük,
és őket nézik. A két tábornok egész délután, mint két cirkuszi bohóc, azon versengett, ki tud
hangzatosabb frázisokat mondani arról, ami odalenn történik. Longstreet kijelentette: az ő
emberei ott a mélyúton olyan hihetetlenül kedvező helyzetben vannak, hogy még ha a
Potomac hadseregének minden egyes katonáját odavezényelnék is az északiak arra a legelőre,
az ő katonái mind egy szálig lelövöldöznék őket, még mielőtt sikerülne eljutniuk a falig. Az
északiak, tette hozzá, úgy hullanak egész délután, mint a sűrű záporeső csöppjei az ereszről.
A jó öreg Lee, nehogy lemaradjon mögötte, kijelentette, még szerencse, hogy a háború olyan
borzalmas dolog, különben túlságosan is megjönne rá az étvágyunk. Mint mindent, amit
Robert marsall kiejtett a száján, ezt a szellemességet is fölkapták a körülállók és
számtalanszor megismételték: egyik ember a másiknak adta tovább, mintha maga a
mindenható Úristen szólt volna hozzájuk. Amikor Lee legújabb aranymondása Inmanig is
eljutott, ő csak a fejét csóválta. Még csak a háború kezdetén jártak akkor, de ő már akkor is
egészen másként vélekedett róla, mint Lee, mivel úgy látta, hogy mi, emberek, nagyon is
szeretünk háborúzni, és minél borzalmasabb, annál inkább kedvünket leljük benne. Lee pedig
egyenesen élt-halt érte, legalábbis Inman ezt gyanította, és ha tehetné, egyenesen a halálba
vezényelné őket. Leginkább azonban az nyugtalanította Inmant, hogy Lee nem csinált titkot
belőle: a háborút olyan eszköznek tekinti, amely alkalmas rá, hogy világossá tegye előttünk
Isten rejtett szándékait. Lee szemlátomást úgy vélekedett, hogy a háború – minden lehetséges
emberi cselekedetek közül – a legszentebbek közé tartozik, sőt, szentségben voltaképpen csak
az imádkozás és a Biblia olvasása múlja fölül. Inmannek sehogy sem volt ínyére az a
gondolat, hogy ezt a logikát követve rövidesen odáig jutunk, hogy minden kocsmai civakodás
vagy kakasviadal győztesét Isten hitelesített bajnokának kell tekintenünk. Ezeket a gondolatait
azonban természetesen nem árulhatta el a bajtársai előtt, mint ahogy azt sem, hogy nem azért
jelentkezett katonának, mert úgy érezte, föltétlenül szüksége van egy marsallra – nem, még
egy olyan ünnepélyes és nemes külsejű marsallra sem, mint amilyen Lee volt ezen a napon ott
a Maryes Heights-en.
Késő délutánra az északiak végre nem özönlöttek többé, és lassanként a lövöldözés is elhalt.
A fal alatt elterülő lejtős mezőn több ezer halott és haldokló hevert, és mire leszállt a sötétség,
azok, akik még tudtak mozogni, hullákból építettek fedezéket maguknak. Észak felől az égen
egész éjszaka ragyogó színekben lángolt és villódzott az északi fény. A harcvonal mentén az
emberek mindenütt arról suttogtak, hogy az a ritka tünemény valami rendkívüli esemény jöttét
jelzi, és egymással versengtek, ki tudja meggyőzőbben lefordítani mindennapi nyelvre ezt az
üzenetet. Valahol a dombon a fejük fölött egy hegedű rákezdett a Lorena szomorú dallamára.
A sebesült északiak nyöszörögtek, jajgattak, sziszegtek a jeges földön fektükben, a fogukat
csikorgatták, néhányan pedig szeretteik nevét kiáltozták.
E zenekíséret hangjaira vágtak neki Inman leginkább lerongyolódott bajtársai, hogy
lerángassák a csizmát a holtak lábáról. Bár a saját csizmája még tűrhető állapotban volt,
Inman maga is elindult, hogy késő éjszaka szemügyre vegye a csatamezőt, egyszerűen mert
látni szerette volna aznapi munkájuk eredményét. Az északiak szinte teljesen elborították a
mező földjét, mindenfelé véres halmokban hevertek a minden elképzelhető módon
megcsonkított testek.
– Ha énrajtam múlna, minden talpalatnyi föld a Potomactól északra hajszálra így festene –
szólalt meg az a férfi, aki Inman mellett haladt, végigpillantva a mezőn. Inmannak viszont,
ahogy az ellenségre nézett, csak egyetlen mondat járt az eszében: „menjetek haza!” A holtak
némelyikének papiros volt a ruháján, amelyen ott állt, ki volt, míg élt, de a legtöbbjük
névtelen volt. Inman a szemtanúja volt, ahogy egyik társa leguggolt, hogy lerángassa egy
hanyatt heverő holttetem csizmáját, de ahogy fölemelte a tetem lábát, és rángatni kezdte a
csizmát, a halott felült, és mondott valamit, de olyan kásás, ír tájszólásban, hogy semmit nem
lehetett érteni belőle, csak azt az egy szót, hogy „szar”.
Sokkal később, jóval éjfél után Inman benézett az egyik házba azok közül, amelyek ott álltak
elszórtan a mezőn. Egy nyitott ajtón át, amely a ház oromfalából nyílt, fény sütött ki a
mezőre. Odabenn egy öregasszony ült, vadul zilált hajjal, döbbent arccal. Mellette az asztalon
gyertyacsonk égett. A küszöbén hullák hevertek. Benn a szobában is hevert néhány: a
testtartásukon látszott, hogy akkor érte őket a halál, amikor menedéket keresve próbáltak
bekúszni a házba. Az öregasszony rá sem pillantott: elnézett mellette, és tébolyult tekintettel
meredt a semmibe. Inman keresztülment a házon, kilépett a hátsóajtón és ott egy embert látott,
aki éppen néhány súlyosan sebesült északival végzett: sorra fejbe verte őket egy kalapáccsal.
Az ember az északiakat sorba rakta, úgy, hogy a fejük mind egy irányba mutasson, aztán
fürgén végighaladt a sor mentén a kalapácsával, szemlátomást azon igyekezve, hogy egyetlen
csapással végezzen mindegyikkel. Semmi indulat nem látszott rajta, úgy osztogatta a
csapásokat, mint akinek ez a dolga. Közben alig hallhatóan fütyörészett, a Cora Ellen
dallamát. Ha valamelyik kényes ízlésű tiszt rajtakapja, alighanem főbelöveti, pedig az az
ember egyszerűen fáradt volt, és szeretett volna megszabadulni még néhány ellenségtől úgy,
hogy ő maga minél kevesebbet kockáztat. Amikor a sor végére ért, a felkelő nap első sugara
éppen az arcára esett: Inman úgy érezte, soha nem fogja elfelejteni ezt a látványt.
A vak némán hallgatta végig Inman történetét. De amikor befejezte, ezt mondta:
– Jobban jársz, ha mindezt minél hamarabb elfelejted…
– Egy szóval sem állítom, hogy nincs igazad – felelte neki Inman. Azt azonban már nem
árulta el a vaknak, hogy akármilyen erősen igyekezett is szabadulni tőle, annak a napnak a
képe sehogyan sem akarta elhagyni, ehelyett visszatérő álom formájában üldözte, és újra meg
újra meglátogatta, amíg ott feküdt a kórházban. Újra látta, hogyan lángol az északi fény, és
látta, amint a szétszórt, véres emberi testrészek – karok, fejek, lábak és törzsek – egyszerre
csak lassan elindulnak egymás felé, és szörnyű torzszülöttekké állnak össze, akiknek
különféle részei nem illenek össze. Sántikáltak, tántorogtak, meg-megiramodtak felemás
lábukon a sötét csatamezőn, mint a vakok vagy részegek. Megbotlottak egymásban, véres,
fölhasított fejükkel a másikba ökleltek kába tántorgásukban. Felemás karjaikkal kaszáltak a
levegőben, és nemigen akadt jobbkéz, amelyről el lehetett hinni, hogy csakugyan egy pár a
ballal. Egyesek a feleségük nevét ismételgették. Néhányan valami dalból dünnyögtek egy-két
ütemet újra meg újra. Mások megálltak a csatamező szélén, a sötétséget fürkészték, és
parancsoló hangon a kutyájukat hívogatták.
Egyikük, akinek sebei olyan borzalmasak voltak, hogy inkább egy halom nyers húsra
emlékeztetett, semmint emberi lényre, megpróbált föltápászkodni, de nem bírt. Puffanva
hanyatlott vissza a földre, és mozdulatlanul feküdt, csak a nyakát tekergette. Fölemelte a fejét
a földről, halott szemével Inman arcába nézett és csöndesen a nevén szólította. Azokon a
reggeleken, amikor ebből az álomból ébredt, olyan sötét volt a kedve, mint a legfeketébb
varjú, amely valaha is felröpült ezen a világon.
Inman a járástól kifáradtan csoszogott vissza a kórterembe. Balis, sötét szemüvegével az
orrán, már ott kuporgott a homályos szobában, tolla hegye alatt sercegett a papiros. Inman
visszafeküdt az ágyába, és arra gondolt, hogy a délelőtt maradékát átalussza, de zaklatott
gondolatai nem hagyták nyugodni, úgy döntött hát, hogy olvasni fog, és előhúzta a könyvét.
Ez a bizonyos könyv Bartram Utazásainak harmadik kötete volt. Egy könyvekkel teli ládából
halászta elő – a könyveket a fővárosi hölgyek küldték a sebesülteknek, mivel nemcsak testi,
hanem szellemi épülésüket is szívükön viselték. Ezt a kötetet valószínűleg azért ajánlhatták
föl erre a jótékony célra, mert az elülső borítólapja hiányzott. Inman, szimmetriára törekedve,
letépte a hátsó borítóját is, így nem maradt más, csak a bőrkötésű gerinc. Inman a könyvet
tekerccsé csavarta össze, és egy madzaggal kötötte át.
A Bartram nem az a fajta könyv volt, amelyet az elejétől a végéig, folyamatosan kell
elolvasni. Inman most is csak felütötte valahol, mint ahogyan eddig is tette a sok hosszú,
kórházi éjszakán át, hogy addig olvasson, amíg fölkavart lelke kissé lecsendesül, és nem
kerüli el többé az álom. Mindig megkönnyebbült, ha arról olvasott, mivel töltötte napjait ez a
magányos vándor – akit az irokézek Virágok Gyűjtőjének neveztek, mert hátizsákja mindig
tele volt növényekkel, és mert mindennél jobban érdekelte mindaz, ami vadon nőtt a szabad
természetben. Az a bekezdés, amelynél aznap délelőtt felütötte a könyvet, a kedvencei közé
tartozott, a mondat pedig, amelyre elsőként esett a pillantása, így hangzott:
„Továbbra is kitartóan fölfelé igyekezvén kisvártatva elértem a magasba szökő, sziklás
hegygerinc csúcsát. Szemeim elé egy jókora szurdok avagy hasadék tárult, mely két még
magasabb hegy közt haladt, és ezen a göröngyös, sziklás úton haladtam tovább, amely nem
messze vezetett egy széles, sebes vizű patak kanyargós partjától, és végezetül is balra
kanyarodván, sziklás szakadékokba görgetve alá vizét, sötét ligeteken és magasra nőtt
erdőségeken át siklott tova, hogy habjai termékenységet és örömet vigyenek az alant elterülő
síkra.”
Inmant ezek a képek boldoggá tették, akárcsak a rá következő oldalak, amelyek arról
szóltak, hogy Bartram elér a Cowee völgyébe, mélyen benn a hegyek közt. Az örömtől szinte
részegen ecseteli a szakadékok és szirtek világát, ahol a hegyek végeérhetetlen sora kéken
olvad bele a messzeségbe, és amerre elhaladt, valóságos extázisban hajtogatta a különféle
növények nevét, amelyekre a pillantása ráesett, mintha csak egy hatalmas erejű bájital
kellékeit sorolná. Egy idő után azonban ráébredt, hogy figyelme elkalandozik a könyvről, és
az olvasottak hatására agyában egyszerűen az otthoni táj képei kezdenek megformálódni. A
Hideghegyet látta maga előtt, ormaival, barlangjaival és patakjaival. A Galamb-folyót, a Kis
Keleti Elágazást, a Vadsóskás-szorost, a Mély Hasadékot, a Tűztarolta Gerincet. Minden
helynek ismerte a nevét, és most úgy ismételgette magában, mintha valami varázserejű
mondóka lenne, amely távol tartja mindazt, amitől az ember a legjobban retteg.

Néhány nappal később Inman elindult a kórházból a város felé. A sebe úgy sajgott, mintha
egy vörös zsinór húzódnék a nyakától a lábujja tövéig, amely minden lépésnél rándul egyet és
megfeszül. De a lábát erősnek érezte, és ez aggasztotta. Tudta, amint elég erős, hogy
harcoljon, azonnal vonatra teszik, és meg sem áll Virginiáig. De azért egy darabig talán még
élvezheti a boldog semmittevést, ha ügyel rá, nehogy túlságosan életerősnek mutatkozzék
valamelyik orvos előtt.
Otthonról pénzt kapott, és megkapta a zsoldja hátralékát is, így aztán, ahogy a városban
járkált, be-betért a vöröstéglás, fehér ablakú üzletekbe, hogy vásároljon valamit. Egy szabónál
talált egy szorosan szőtt, fekete gyapjúból készült kabátot, amely úgy illett rá, mintha csak
rászabták volna, holott az ember, akiről a szabó mértéket vett, meghalt, mire elkészült a kabát,
és ezért áron alul odaadta. Inman már ott, a szabónál belebújt, és abban ment ki az utcára. Egy
vegyeskereskedésben vett egy merev, sötétkék cejgnadrágot, egy krémszínű gyapjúinget, két
pár zoknit, egy bicskát, egy tokos kést, egy kislábast és egy bögrét, és fölvásárolta az összes
töltényt, és kerek bádogdobozba tett gyutacsot is, ami csak volt raktáron. Mindezt
becsomagolták barna csomagolópapírba, madzaggal átkötötték, Inman pedig beakasztotta az
ujját a madzagba, és annál fogva vitte. Egy kalaposnál vett magának egy széles karimájú,
fekete puhakalapot, szürke pánttal, aztán amint kilépett az utcára, levette régi, zsíros kalapját,
és elhajította. A kalap egy kert babkarói közt ért földet. A kert gazdája még hasznát is veheti,
ha madárijesztőt készít, gondolta Inman. Föltette az új kalapját, és betért egy cipészhez, ahol
sikerült találnia egy jó, erős csizmát, amely pontosan illett a lábára. A régi ottmaradt, ahová
lerakta a cipész boltjának padlójára, összezsugorodva, horpadtan, felpöndörödő orrával. Egy
papírüzletben vett magának egy aranyhegyű tollat, egy üveg tintát és néhány ív levélpapírt.
Mire befejezte a vásárlást, annyit hagyott ott a különféle boltokban a jóformán semmit sem
érő papírpénzből, hogy akár egy zöld gallyakból rakott rőzserakást is lángra alá lehetett volna
lobbantani velük.
Inman elfáradt: betért egy kocsmába a kapitólium kupolás épületének szomszédságában, és
leült egy asztalhoz az egyik fa tövében. Ivott egy csészével valamiféle főzetből – a kocsmáros
szerint kávé volt, amit a blokádon keresztül sikerült nagynehezen becsempészni a városba, de
a zacc után ítélve alighanem főként cikóriából és pörkölt kukoricából készülhetett, legfeljebb
ha egy csipetnyi valódi kávét adhattak hozzá. Az asztal fémlapjának peremét málló,
narancsszín karimával vonta be a rozsda. Inmannek ügyelnie kellett, nehogy új kabátjának
ujját megfogja a rozsda, amikor visszatette a kávéscsészét a csészealjra. Egy kissé mereven
ült, egyenes háttal, két ökölbe szorított kezét a combján nyugtatva. Ha valaki az út közepén
haladva odapillant a tölgyfalomb árnyékában álló asztalra, egy férfit lát, aki komoran és
feszélyezetten ül ott fekete kabátjában, a nyakára tekert fehér kötést pedig talán szoros, fehér
nyakkendőnek nézi. Úgy festett, mint aki hosszú másodpercek óta ül a fényképész lencséje
előtt, már egészen kábult és zavart, míg az óra csak ketyeg kitartóan, és a lemez lassanként
magába szívja a képét, hogy az idők végezetéig megőrizze ebben a formában lelkének egy
darabját.
Inmannek eszébe jutott a vak ember. Aznap reggel is, mint mostanában minden reggel, vett
tőle egy Standardot. Most, hogy megtudta, hogyan vakult meg, csak még jobban sajnálta: a
vak még csak nem is gyűlölhetett senkit az őt ért sorscsapásért, mert hiszen hogyan
gyűlölhetnénk valakit olyasmiért, ami egyszerűen csak úgy van, ahogy van? Mi lehet az ára,
ha nincs ellenségünk? Kin állhatunk akkor bosszút, hacsak nem saját magunkon?
Fölhajtotta a kávét, csak az üledéket hagyta a pohárban, aztán elővette az újságját, azt
remélve, hátha talál benne valamit, ami eltereli a gondolatait. Elkezdett olvasni egy cikket
arról, milyen rosszul állnak a dolgok Petersburg alatt, de a figyelme folyton elkalandozott. És
különben is, erről a tárgyról mindent tudott, amit tudni lehetett. Amikor a harmadik oldalra
lapozott, meglátta a kormány hirdetményét, amely a dezertőröknek, katonaszökevényeknek és
családtagjaiknak szólt. A föld alól is előkerítik őket, állította a hirdetmény. Listába szedik a
nevüket, és a nemzetőrség mindenütt a sarkukban lesz, minden megyében éjjel-nappal
őrjáratok fésülik át a környéket. Aztán egy történetre bukkant az újság közepe táján, amelyet
az egyik oldal alján, a legkevésbé feltűnő helyen közöltek. Arról szólt, hogy a határvidéken,
az állam nyugati hegységeiben Thomas és irokéz csapatai egy párszor csetepatéba keveredtek
az északiakkal. Az irokézeket azzal vádolták, hogy megskalpolták ellenfeleiket. Az újság úgy
vélekedett, hogy a skalpolás csakugyan igen barbár szokás, viszont a támadók legalább
kemény leckét kapnak belőle, hogy mások földjére nem lehet csak úgy büntetlenül
betolakodni.
Inman leeresztette az újságját, és elképzelte, ahogy az irokéz fiúk megskalpolják az
északiakat. Ha úgy vesszük, volt benne valami mulatságos, hogy ezek a sápadt képű ipari
munkások ideözönlenek, abban a hitben, hogy mi sem egyszerűbb, mint ellopni az ő
földjüket, és ehelyett ők maguk hagyják ott a fejbőrüket valahol a vadonban. Inman jó néhány
irokéz fiút ismert, abból az évjáratból, amelyik éppenségel ott harcolhatott Thomas seregében,
és egy darabig azon töprengett, vajon Swimmer nincs-e közöttük. Azon a nyáron, amikor
megismerte, Swimmer is, ő is tizenhat évesek voltak. Inman azt a kellemes feladatot kapta,
hogy néhány üszőt legeltessen a Balzsamhegy magasan fekvő tisztásain, a nyár vége felé,
amikor már nem sokáig lesz legeltetésre alkalmas fű. Inman egy málhás lóra fölpakolta a
főzéshez szükséges edényeket, egy adag oldalast, kukoricalisztet, a horgászfelszerelését, a
vadászpuskáját, néhány pokrócot és egy viaszosvászon sátorponyvát. Azt hitte, egyedül lesz,
és csak magára számíthat. Ehelyett mire fölért a tisztásra, ott már javában folyt az élet. Vagy
egy tucat cataloochi férfi vert sátrat a hegy csúcsán, és mire Inman odaért, már jó egy hete ott
lopták a napot a hűvös magaslati levegőn, és élvezték a szabad életet, biztos távolban a családi
tűzhelytől. Nagyszerű hely volt az a tisztás, annyi bizonyos. Kelet és nyugat felé belátták az
egész vidéket, az állataik számára dús legelőt találtak, a közeli patak teli volt pisztránggal.
Csatlakozott a táborozókhoz, és napokon keresztül hatalmas lakomákat csaptak
kukoricakenyérből, sült pisztrángból és vadpörköltből. A jókora tüzet, amelyen az ételt főzték,
éjjel és nappal táplálták, hogy a lángok legalább térdmagasságig érjenek. Az ennivalót
gabona- és almapálinkával, valamint sűrű mézsörrel öblítették le, nem csoda hát, hogy sokan
közülük részegen hevertek egyik hajnalhasadástól a másikig.
Nemsokára a hasadék túloldalán fölbukkant egy csapat irokéz fiú Cove Creekből, hogy ott
legeltessék nagycsontú, tarka, semmilyen ismeretes fajtához nem tartozó teheneiket. Az
indiánok nem messze tőlük vertek tábort, és nem sokkal később már hozzá is fogtak, hogy
kivágjanak néhány magas fenyőfát és kapufát fabrikáljanak belőlük, majd kijelölték a pályát
is ahhoz a kíméletlen labdajátékhoz, amelyet álló nap játszottak. Egy idő után Swimmer, egy
furcsa fiú nagy lapáttenyerekkel és távol ülő szemekkel, odament hozzájuk, és megkérdezte,
nem akarnak-e ők is csatlakozni a játékhoz. Közben jelentőségteljesen arra célozgatott, hogy
akadt már nem egy ember, aki belehalt ebbe a játékba. Inmannek és társainak több se kellett.
Kivágtak és kettétörtek néhány facsemetét, hogy azt használják ütőnek, a húrokat pedig
állatbőrből és cipőfűzőből készítették.
A két csoport két héten át táborozott egymás mellett, és a fiatalabbak úgyszólván reggeltől
estig ezt a labdajátékot játszották, és merész fogadásokat kötöttek, ki lesz a nyertes. A
meccseknek nem volt meghatározott idejük és a játékosokat jóformán alig kötötte valamilyen
szabály. Csak rohangáltak össze-vissza, időnként egymásba szaladtak, és úgy csapdostak az
ütőikkel, mint a golfütőkkel, míg végül valamelyik csapatnak sikerült bizonyos számú pontot
szereznie, azzal, hogy eltalálta a labdával a kaput. Csaknem minden nap reggeltől estig
játszottak, aztán fél éjszaka a tűz mellett üldögélve ittak és történeteket meséltek, miközben
óriási mennyiségű ropogósra sütött, apró, pöttyös pisztrángot faltak fel szálkástul-
mindenestül.
Ott fönn a hegyekben szinte állandóan szép volt az idő. A levegőből hiányzott az odalenn
megszokott pára, a végeérhetetlen szemhatáron egyik kék hegyhát a másikat követte,
fokozatosan halványodva, mígnem az utolsó hegysorok már belevesztek az ég kékjébe. Olyan
volt, mintha az egész világ egyébből sem állna, csak völgyből és hegygerincből. Egyszer a
játék szünetében Swimmer végigpillantott a hegy-völgyes tájon, és megjegyezte, hogy
alighanem a Hideghegy lehet a világ legmagasabb hegye. – Miből gondolod? – kérdezte
Inman, és Swimmer egy kézmozdulattal a szemhatárra mutatott, arrafelé, ahol a Hideghegy
sötétlett, és azt kérdezte: – Miért, te talán látsz nálánál nagyobbat?
A reggelek csípősek voltak a hegyi tisztáson, a völgyekben olyan sűrűn állt a köd, hogy a
csúcsok egymástól elszigetelve, mint elszórt, meredek kék szigetek emelkedtek ki a sápadt
tengerből. Inman többnyire kissé még részegen ébredt, aztán leballagott Swimmerrel az egyik
szorosba, hogy horgásszanak egy-két óra hosszat, és még visszaérjenek a játék kezdetére. Ott
üldögéltek a tovairamló pataknál, a horgukat a vízbe lógatva, és Swimmer megállás nélkül
beszélt, de olyan halkan, hogy a hangja egybeolvadt a patak csobogásával. Állatokról mesélt,
arról, hogy hogyan lettek olyanok, amilyenek. Miért van az oposszumnak csupasz farka, a
mókusnak pedig bozontos farka? Miért van agancsa a szarvasbikának, foga és körme a
párducnak? Miért tekergőzik az uktena kígyó és miért van méregfoga? Arról szóltak ezek a
mesék, hogyan lett a világ olyan, amilyen, és hogy mi lesz belőle. Swimmer arról is beszélt,
miféle varázsigéket tanult, hogy a segítségükkel valóra váltsa mindazt, amit szeretne.
Elmondta, hogyan hozhatunk szerencsétlenséget, betegséget vagy halált ellenségeinkre,
hogyan fordíthatjuk el magunkról a gonoszt tűz segítségével, hogyan óvhatja meg magát a
magányos utas éjnek idején az országúton minden bajtól, és miként rövidítheti meg az utat.
Voltak azután olyan varázsigék is, amelyekkel a lélekre lehetett hatni. Swimmer nem egy
módját ismerte, hogyan lehet elpusztítani ellenségünk lelkét és hogyan óvhatjuk meg a
magunkét. Ezeket a varázsigéket hallva az embernek az volt a benyomása, a lélek valami
törékeny dolog, amelyet örökösen fenyeget a világ, híján van minden erőnek, és bármelyik
pillanatban meghalhat benned. Inman ezt a gondolatot lehangolónak találta, mivel őt a
szentbeszédek és a szent énekek arra tanították, hogy az emberi lélek halhatatlan.
Inman csak ült, míg Swimmer mesélt, nézte, hogyan örvénylik a víz az áradatba merülő csali
körül, miközben Swimmer hangja olyan egyhangúan és megnyugtatóan zümmögött, akár a
patakcsobogás. Amikor sikerült kifogniuk egy kisebb zsákra való apró pisztrángot, fölhagytak
a horgászással, visszamentek a többiekhez, és azzal töltötték a napot, hogy egymást
taszigálták és püfölték az ütőikkel, lökdösődtek, néha még össze is verekedtek.
A szép napok sora után mégiscsak beköszöntött az esős idő – szerencsére, mert a két fél már
alig állt a lábán, örökös másnaposságban szenvedett és mindegyikük magán viselte a harc
nyomait. Egyiknek az ujja törött el, másiknak az orra, sokukon jókora sebek éktelenkedtek.
Kivétel nélkül mindegyikük lábát bokától csípőig kék-zöld véraláfutások borították, úgy
összeverték egymást az ütőkkel. Az indiánok szinte mindent elnyertek a cataloochiaktól, amit
azok nélkülözni tudtak, sőt jó néhány olyasmit is, amit nem – serpenyőket, fedeles üstöket,
több zsák lisztet, horgászbotot, puskákat és pisztolyokat. Inman egy egész tehenet elveszített,
és attól tartott, nem egykönnyen tudja majd megmagyarázni a dolgot az apjának. Az állatot
részletekben pontról pontra játszotta el. Ilyeneket kiáltozott a játék hevében: „Lefogadom
annak az üszőnek a vesepecsenyéjére, hogy mi nyerjük a következő pontot!” Vagy: „Fogadok
ennek a tehénnek minden egyes bal oldali bordájába, hogy mi győzünk!” Amikor a két tábor
elvált egymástól, Inman üszője még mindig vígan sétált a négy lábán, mit se tudva róla, hogy
egyes testrészeire más és más irokézek formálnak jogot.
Swimmer, talán kárpótlásul, talán emlékeztetőül, Inmannak ajándékozta egyik, hikorifából
készült, pompás ütőjét, amelynek mókusbőr húrjai közé denevérbajusz szálait fűzték.
Swimmer azt állította, ez az ütő egy denevér gyorsaságával és ravaszságával ruházza föl a
tulajdonosát. Az ütőt fecske-, héja- és szürkegém-tollak díszítették, mivel, magyarázta
Swimmer, az ütő jóvoltából Inman ezeknek az állatoknak a tulajdonságaira is szert tesz:
átmegy belé az a kecsesség, amellyel köröznek, az a képesség, hogy a magasba emelkedjék és
lecsapjon, a komor elszántság, amellyel zsákmányukra törnek. Swimmer jóslatának talán nem
minden pontja vált valóra, de azért Inman szívből remélte, hogy Swimmer ebben a pillanatban
nem északiakat gyilkol éppen, hanem egy kéregkunyhóban üldögél egy gyors folyású patak
mellett.
A kocsmából kihallatszott, amint egy hegedűt fölhangolnak: a hegedűs hosszan pengette a
húrokat, majd kísérletképpen néhányszor végighúzott rajtuk a vonóval, aztán lassan,
bizonytalanul játszani kezdte az Aura Lee-dalt, amelyet egy-két hang után mindig önkéntelen
sivító vagy vonító hangok szakítottak meg. Az ismerős, gyönyörű dallamot azonban a
legrosszabb hegedűs sem tudta tönkretenni, és Inman arra gondolt, milyen gyötrelmesen fiatal
dallam ez, mintha hangjai kizárnák egy felhőkkel árnyékolt, összekuszálódott vagy
összezsugorodott jövő elképzelésének a puszta lehetőségét is.
Inman újra a szájához emelte a kávésbögrét, de rögtön vissza is tette az asztalra, mert már
csak az alján maradt egy kevés, az is kihűlt. Belebámult a bögrébe, nézte, ahogy a fekete zacc
leülepszik a maradék kevéske folyadék aljára. Átfutott az agyán, hogy a kávézaccból jósolni
szoktak, abból igyekeznek kiolvasni a jövőt, milyen mintákba rendeződik a csésze alján, meg
a tealevelekből és az áldozati állatok benső részeiből, a felhők formájából. Mintha ezek a
véletlen minták valami tudni érdemeset lennének képesek közölni a világról. Heves
mozdulattal eltolta magától a csészét, hogy megtörje a varázst, és végigpillantott az utcán.
Fiatal fák sora mögött emelkedett magasba a kapitólium kőtömbökből és kupolából álló,
tekintélyt sugárzó épülete. Alig egy árnyalattal volt sötétebb a színe, mint azoké a magasan
szálló felhőké, amelyeken már átütött a leszálló nap szürke korongja. A párás levegőben úgy
tűnt, a kapitólium hihetetlen magasságokba emelkedik, testes tömbje akkora, mint egy
középkori torony egy álombeli várostromban. Az irodák nyitott ablakán át a huzat kicsapta a
függönyöket, és most ott lobogtak az enyhe szélben. A kupola fölött a gyöngyházszínű égen
keselyűk örvénylettek sötét körben, Inman még a tompa végű kék evezőtollakat is ki tudta
venni a szárnyuk végén. Miközben nézte őket, a madarak egyetlen szárnycsapás nélkül,
fokozatosan emelkedtek fölfelé, egyre magasabb légoszlop hátán lovagolva, mind feljebb és
feljebb köröztek, míg végül csak az égen feketéllő, apró vonalkák maradtak belőlük.
Inman magában futólag összehasonlította a keselyűk spirális röppályáját a csészéje alján
mintázódó kávézaccal. Bárki fölcsaphat jósnak, ha meggondoljuk, milyen véletlenszerű
mintákba rendeződnek a világ dolgai egymással. Nem nehéz megjósolni a jövőt, ha teljes
szívünkből elfogadjuk azt a gondolatot, hogy a jövő elkerülhetetlenül rosszabb lesz, mint
amilyen a múlt volt, és hogy az idő olyan ösvény, amely sehová nem vezet, vagy legfeljebb
egy olyan helyre, ahol mind mélyebb és elháríthatatlanabb veszedelmek lesnek ránk.
Márpedig ha annak alapján ítéljük meg, hol tartunk ma, ami például Fredericksburgban
történt, vélekedett, és ha továbbra is ilyen tempóban haladunk tovább, akkor néhány éven
belül alighanem elevenen fogjuk megenni egymást.
És Swimmer varázsigéinek abban is igazuk lehetett, töprengett tovább Inman, hogy egy
ember lelke eltávozhat a testéből és ellobbanhat, ugyanakkor a teste tovább élhet. Test és
lélek: külön-külön is végezni lehet velük. Hiszen ő maga is jó példa rá, hogy van valami
igazság ebben a gondolatban, és valószínűleg korántsem az egyetlen, mert lám: a lelke mintha
kiégett volna, de ettől még él és mozog. Csak éppen olyan üresnek érzi magát, mint amilyen
üres egy nagy gumifa belseje. És furcsán is, mert újabb tapasztalatai hatására attól kezdett
félni, hogy mióta olyasmik léteznek, mint a Henry-típusú ismétlőfegyver vagy a csöves
mozsárágyú, már csak azok az emberek beszélnek lélekről, akik mindenestül a múlthoz
tartoznak. Az ő lelkét, attól félt, egyszerűen elfújta a robbanás szele, és ő itt maradt
magányosan, elidegenedve az őt körülvevő világtól, ahogyan egy öreg szürkegém álldogál a
tó iszapos partján, és mindhiába vadászik békákra, mert a tóból rég kivesztek a békák. Elég
rossz üzlet, ha kiderül: a halálfélelemtől csak egyetlen módon menekülhetünk meg, ha olyan
dermedten és mindentől elszigetelten élünk, mintha máris halottak lennénk, és nem maradt
volna más belőlünk, csak hajdani lényünk csontkalyibája.
Ahogy Inman ott ült, és elveszett lelke után sóvárgott, eszébe jutott egy másik azokból a
történetekből, amelyeket Swimmertől hallott annakidején a patakparton, és ezt a történetet
most rendkívül fontosnak és boldogítónak érezte. Swimmer azt állította, hogy az ég kék
boltozata fölött van egy erdő, amelyet églakók népesítenek be. Mi, emberek, nem
költözhetünk át mindenestül ebbe az erdőbe, de a halott lélek ebben a magas birodalomban
újjászülethet. Swimmer szerint ez az ország messzi és megközelíthetetlen, de azt is mondta,
hogy a legmagasabb hegyek sötét csúcsukkal éppen elérik a legalacsonyabb régióit.
Mindenféle apróbb-nagyobb jelek és csodák is érkeznek időnként ebből a világból a miénkbe.
Swimmer szerint elsősorban az állatok hordozzák ezeket az üzeneteket. Inman emlékeztette
indián barátját, hogy ő már megmászta a Hideghegyet, nemkülönben a Pisgah-t és a Sterling-
csúcsot is. Ezeknél magasabb hegyek nemigen akadnak, és Inman mégsem látta semmi jelét a
csúcsukról ennek a bizonyos mennyei birodalomnak.
– Nemcsak arról van szó, hogy milyen magasra mászol – vetette ellene Swimmer. Inman
arra már nem emlékezett, mi egyébre van szükség a hegymászáson kívül ahhoz, hogy az
ember eljusson ebbe az országba, ahol meggyógyul a lelke, mégis, ha belegondolt, a
Hideghegy éppen olyan helynek tűnt föl előtte, ahol az ember minden szétszórt erejét
összeszedheti. Inman nem tartotta magát babonásnak, de abban nagyon is hitt, hogy kell
lennie egy számunkra láthatatlan világnak. Azt nem gondolta többé, hogy ez a világ a
mennyország lenne, és nem hitte azt sem, hogy odakerülünk a halálunk után. Így tanulta
valaha, de ezeket a tanításokat a háború kiégette belőle. Azt viszont képtelen lett volna
elfogadni, hogy a világmindenség mindössze abból áll, amit lát belőle, már csak azért sem,
mert ez a látvány olyan gyakran visszataszító. Ragaszkodott hát a gondolathoz, hogy van egy
másik világ, amely jobb a miénknél, és arra a következtetésre jutott, hogy ezt a világot épp
annyi eséllyel keresheti a Hideghegyen, mint bárhol másutt.
Inman kibújt új kabátjából, és a szék támlájára terítette. Hozzáfogott a levélíráshoz.
Hosszasan írt, és ahogy telt a délután, még jó néhány csésze kávét megivott, és jó néhány
papírlap elülső és hátsó oldalát megszámozta tintába mártott tollával. Azon vette észre magát,
hogy olyan dolgokról is beszámol a háborúval kapcsolatban, amelyeket egyáltalán nem állt
szándékában megírni. Egyhelyütt például ezt írta:
A földön patakokban csorgott a vér: láttuk, hogyan tűnik el a sziklák repedéseiben, és láttuk
a véres kezek nyomát a fák törzsén…
Aztán abbahagyta az írást, gombóccá gyűrte eddigi próbálkozásainak eredményét, és új lapot
kezdett. Ezúttal egyebek közt a következőket írta:
Vagy így, vagy úgy, de hazatérek, de nem tudom, hogyan állnak a dolgok kettőnk között.
Először az volt a szándékom, hogy ebben a levélben megírok mindent, amit tettem, és amit
láttam, hogy világosan lássa, ki és mi vagyok, még mielőtt visszatérnék. De aztán rájöttem,
ahhoz, hogy mindazt, ami velem történt, papírra vessem, akkora levélpapírra lenne
szükségem, mint maga a mennyboltozat, és különben sincs meg hozzá bennem az akarat vagy
az erő. Emlékszik még arra az estére, négy évvel ezelőtt, karácsonykor, amikor az ölembe ült
a konyhában a tűzhely mellett? Akkor azt mondta, szeretne mindörökre így maradni, az
ölemben ülve és a vállamon nyugtatva a fejét? Ma azonban nem tudom elűzni szívemből a
keserű bizonyosságot, hogy ha mindazt tudná rólam, amit azóta láttam és cselekedtem, nem
merné többé megtenni, amit akkor, azon az estén…

Inman hátradőlt a székén, és végigpillantott a kapitólium előtt elterülő gyepen. Egy

fehérruhás asszony vágott át sietősen a füvön, apró csomaggal a kezében. A kapitólium és a
vöröstéglás templom között egy fekete kocsi haladt el az úton. A szél fölkavarta az út porát,
és Inman hirtelen ráébredt, hogy a délután a vége felé jár, és a szög, ahogyan a fény esik a
földre, a közeledő őszről árulkodik. Érezte, hogy az enyhe szél áthatol a nyakát borító
kötésen, és hozzáér a sebéhez, amely a légmozgástól sajogni kezdett.
Fölállt, összehajtotta a levelet, aztán a gallérjához emelte a kezét, és ujjával megtapintotta a
bevarasodott sebet. Az orvosok most már azt mondták róla, hogy gyorsan gyógyul, de Inman
még mindig úgy érezte, hogy ha egy botot dugna a sebbe, hogy az a nyaka másik végén jöjjön
ki, a bot éppolyan könnyen, ellenállás nélkül szaladna át a testén, mint egy rothadt tökön. A
seb még mindig fájt, ha beszélt, vagy ha evett, néha még a puszta lélegzéstől is. Inmant
legalább ennyire nyugtalanította, hogy párás napokon az a sebe is erősen sajgott, amelyet a
csípőjén kapott Malvern Hillnél évekkel ezelőtt. Mindent összevéve, ez a két seb elegendő
okot adott neki, hogy ne nagyon bízzék benne: egyszer még csakugyan épnek és
egészségesnek fogja érezni magát.
Viszont amikor végigment az utcán, hogy a postán föladja a levelet, aztán vissza a kórházba,
a lábát meglepően szívósnak és készségesnek érezte.
Amikor visszaért a kórterembe, rögtön látta, hogy Balis nem kuporog ott az asztalánál. Az
ágya is üres volt. Sötét pápaszeme ott feküdt annak a papírhalomnak a tetején, amelyen
egyfolytában dolgozott. Amikor kérdezősködött, azt válaszolták neki, hogy Balis délután
csöndesen jobblétre szenderült. Egyszer csak elszürkült arccal fölkelt az asztalától, és
visszafeküdt az ágyba. Az oldalára fordult, arccal a fal felé, és meghalt, mintha csak elaludt
volna.
Inman odalépett a papírokhoz, és gyorsan átlapozta őket. Az első lap tetején ez állt:
Töredékek, háromszor aláhúzva. Úgy látta, Balis irománya zűrzavaros és érthetetlen. Vékony
és szögletes, pókláb betűk borították az oldalakat. Több volt a kihúzott és besatírozott sor,
mint a tisztán olvasható. És ha mégis sikerült kibogarásznia itt-ott egy-egy sort, az többnyire
még csak nem is egy teljes mondat volt, csak töredék, egy-egy mondat lepattant forgácsa.
Ahogy végigpörgette a lapokat, az volt a benyomása, mintha minden oldalon ezt olvasta
volna: „Némelyik napot szépnek nevezzük, más napokat csúfnak, mert nem látjuk tisztán,
hogy minden nap valójában egyforma.”
Inman úgy vélte, ő inkább meghalna, semhogy ezt elfogadja, és elszomorította, hogy Balis
arra áldozta utolsó napjait, hogy egy kötözni való bolondnak a szavait tanulmányozta. De
aztán egy olyan sorra bukkant, amelynek mintha több értelme lett volna. Így hangzott: „E
földön a legtetszetősebb rend is csak véletlenek hordaléka.” Ezzel, döntötte el Inman, már
kész egyetérteni. Az asztal lapjához veregetve addig rázogatta a lapokat, míg a sarkaik
fedésbe nem kerültek, aztán visszarakta őket a helyükre.
Vacsora után előhúzta az ágy alól a holmiját és átvizsgálta. A hátizsákjában már ott lapult a
takaró és a viaszosvászon sátorlap, ehhez most hozzátette a bögrét, a kislábast és a hüvelyes
kést. Az oldalzsákot már egy ideje megtömte szárított kétszersülttel, kukoricaliszttel, egy
nagydarab sózott disznóhússal meg egy kis szárított marhahússal, amit az ápolóktól vásárolt.
Leült az ablakhoz, és a naplementét figyelte. Nyugtalanító alkonyat volt: alacsonyan szálló,
szürke felhők gyülekeztek a lapos szemhatáron, de ahogy a nap egy vonalba került a földdel,
talált egy repedést a felhőkön, ahol egy fénysugár lövellt egyenesen fölfelé, olyan
sötétvörösen, mint az izzó faszén. A fénynyaláb csőszerű volt, élesen kirajzolódó peremmel,
mint egy puskacső, és teljes öt percig állt az égbe fúródva, mielőtt hirtelen kihunyt volna. A
természet – Inman ezzel tökéletesen tisztában volt – időnként fölhívja a figyelmünket
különleges tulajdonságaira, mintha arról akarna meggyőzni bennünket, hogy valami mélyebb
értelmet kell keresnünk bennük. Ez a jel azonban, amennyire meg tudta ítélni, semmi egyébre
nem utalt, csak erőszakra, veszélyre és gyászra. Ezekre pedig őt egyáltalán nem kellett
emlékeztetni, tehát az egész színjáték, döntötte el, fölösleges erőpazarlás volt. Bebújt az
ágyba, és magára húzta a takarót. Az a sok járkálás a városban alaposan elfárasztotta: rövid
olvasás után álomba merült, még mielőtt a világosság utolsó, szürke foszlányai is eltűntek
volna az égről.
Jól benne jártak már az éjszakában, amikor fölébredt. A terem sötétségbe merült, és semmi
más hang nem hallatszott, csak az alvók lélegzése, horkolása, és fészkelődésük nesze. Az
ablakon át halvány világosság szűrődött be, és Inman látta a Jupiter ragyogó jelzőfényét,
amint lefelé száll a nyugati szemhatáron. Az ablakon át betört egy szélroham, a holt Balis
irományának lapjai megzizzentek az asztalon, némelyik pedig visszapöndörödött, és így, félig
fölegyenesedve, ahogy hátoldalukon átütött az ablakból beszűrődő, halvány fény, derengő
fehérségükben olyanok voltak, mint holmi vézna hazajáró lelkek…
Inman fölkelt, fölvette aznap vásárolt öltözékét. Fogta a tekerccsé sodort Bartramot, és azt is
belerakta a hátizsákjába. Aztán összeszíjazta a holmiját, a magas, nyitott ablakhoz lépett és
kinézett. Odakinn teljes volt a sötétség, csak az újhold vékony pengéje világított. Alacsonyan
a föld fölött ködcsíkok lebegtek, bár odafönn az ég felhőtlen volt. Fölhágott a párkányra,
aztán kilépett az ablakon.

Tenyere alatt a föld

 Ada a ház tornácán üldögélt, a házén, amely most már egyedül az övé volt, ölében a
hordozható írólappal. Belemártotta tolla hegyét a tintába, és írni kezdett:
„Egyvalamit tudnia kell: bármilyen régóta vagyunk is távol egymástól, én továbbra is úgy
érzem, kettőnket olyan természetű kapcsolat fűz egymáshoz, mellyel nem férne össze, hogy
akár egyetlen gondolatomat is eltitkoljam maga elől. Ettől tehát nem kell tartania. Tudnia kell,
hogy véleményem szerint mindketten tartozunk a másiknak azzal, hogy minden időben a
legteljesebb nyíltság és őszinteség szellemében szóljunk egymáshoz. Remélem, mindketten
vonakodás nélkül tárjuk föl mindenkor egymás előtt szívünket.”
Ráfújt a papírra, hogy megszáradjon rajta a tinta, aztán bíráló szemmel végigfutott az addig
leírt sorokon. A kézírásával sehogysem volt megelégedve: hiába próbálta, soha nem bírta
elsajátítani a szép kézírás művészetét, amelyet a lendületes ívek és hurkok jellemeznek. Keze,
szándéka ellenére, örökké olyan betűket formált, amelyek sűrűn, szögletesen sorakoztak
egymás mellett, mint a rovásírás. De a levél hangnemével még a kézírásánál is kevésbé volt
elégedett. Gombóccá gyűrte a levélpapírt, és belehajította a puszpángbokorba.
– Az emberek ilyeneket szoktak mondani, de valójában egyáltalán nem erről van szó –
jegyezte meg hangosan.
Az udvar túloldalán elterülő konyhakert felé pillantott, ahol a bab, a tök és a paradicsom
nőtt, bár a termésük alig nagyobb, mint a hüvelykujja, pedig már jól benne jártak a
koraőszben. A leveleik nagy részét lerágták a levéltetvek és a hernyók, olyannyira, hogy csak
az erezet maradt belőlük. Az ágyásokat ellepte a gyom, amelyek magasan a zöldségek fölé
tornyosultak. Egyik fajtának sem ismerte a nevét, és se kedve, se ereje nem volt hozzá, hogy
küzdjön ellenük. Az elvadult kerten túl terült el az egykori kukoricaföld, amelyen most
vállmagasságig ért az alkörmös és a szömörce. A rétek és legelők fölé magasodó hegyek
éppen most kezdtek kibontakozni a reggeli ködből, amelyet lassanként fölszívott a nap.
Sápadt körvonalaik úgy lebegtek a szemhatáron, mintha csak hegyek kísértetei lennének, nem
pedig valódi hegyek.
Ada csak ült, és várta, hogy a hegyek megmutatkozzanak. Ködösen arra gondolt, vigasztaló
dolog valami olyasmit is látni, ami csakugyan olyan, amilyennek lennie kell, mert
máskülönben nagy súllyal nehezedett a lelkére a gondolat, hogy bárhová pillant, mindenen az
elhanyagoltság jelei mutatkoznak. Amióta apját eltemették, Ada alig mozdított valamit a
farmon. Igaz, megfejte a tehenet, amelyet Monroe Waldónak keresztelt, mit se törődve az állat
nemével, és enni adott Ralphnak, a lónak, de ennél többet nemigen tett, mert fogalma sem volt
róla, hogyan kellene hozzáfognia. A baromfit sorsára hagyta, gondoskodjék magáról, ahogy
tud, és az most csonttá-bőrré fogyva, idegesen szaladgált az udvaron. A tyúkok faképnél
hagyták az apró tyúkólat, fölgallyaztak a fákra, és oda tojtak, ahová éppen kedvük tartotta.
Adának sok nyugtalanságot okoztak ezzel a szokásukkal, mert állandó tojóhely hiányában
kénytelen volt átkutatni az udvar minden zegét-zugát a tojások után. Ráadásul az utóbbi
időben, amióta a tyúkok nem ételmaradékkal, hanem rovarokkal táplálkoztak, a tojásoknak
mintha valami furcsa mellékíze lett volna…
A táplálkozás gondja egyre sürgetőbben nehezedett a vállára. Állandóan éhes volt, egész
nyáron alig evett egyebet, csak tejet, tükörtojást és salátát, néha-néha pedig szedett magának
egy tányérra való miniatűr paradicsomot az elvadult, burjánnal fölvert paradicsomágyásból.
Még az is elérhetetlen álomnak bizonyult számára, hogy szert tegyen egy kevés vajra: hiába
próbált vajat köpülni a tejből, az soha nem szilárdult meg, csak valami folyós, aludttej-szerű
massza lett belőle. Mindent megadott volna egy tál csirkepörköltért galuskával és egy kis
barackos pitéért, de fogalma sem volt róla, hogyan fogjon hozzá.
Ada egy utolsó pillantást vetett a távoli hegyláncra, amely még mindig halványan,
bizonytalanul ködlött a hajnali világosságban, aztán fölállt, és elindult tojásra vadászni.
Átkutatta az ösvény mellett húzódó kerítés tövében burjánzó gyomok sűrűjét, széthajtotta a
hosszú füvet a körtefa alatt a hátsóudvarban, benyúlt a hátsó veranda zörgő lim-lomjai közé,
végigfuttatta a kezét a szerszámoskamra poros polcain. Sehol semmi.
Eszébe ötlött, hogy a vörös tyúkot mostanában többször látta a bejárat lépcsőjét szegélyező,
nagy puszpángbokrok körül őgyelegni. Odalépett a bokorhoz, amelybe az imént az összegyűrt
levelet hajította, és megpróbálta széthajtani a sűrű gallyakat, hogy bekukucskáljon, de a bokor
sötét belsejében semmit sem látott. Szorosan a lába köré csavarta a szoknyáját, és
nagynehezen, négykézláb bemászott a puszpángbokor belsejébe. Küszködve igyekezett befelé
a sűrű ágak között, összekarcolták a karját, az arcát és a nyakát. Tenyere alatt a föld száraz
volt, tyúktollak, összeaszott tyúkganéj és megkeményedett, hullott puszpánglevél borította. A
külső ágak sűrű lombja burokként vette körül a bokor üres belsejét: mintha valami parányi
szobában ült volna.
Ada fölegyenesedett ültében, és szemét végigjártatta a földön meg az ágakon, nem lát-e
valahol tojást, de mindössze egy törött tojáshéjat lelt, és a héj egyik cakkos szélű
csészécskéjében a rozsdaszínűre barnult, rászáradt tojássárgáját. Befészkelődött a bokor két
ága közé, és hátát nekivetette a törzsének. A puszpáng-kertiházban porszag terjengett, és a
tyúkok csípős, keserű bűze. A fény csak halványan szűrődött be, és Adának azok a gyerekkori
játékok jutottak eszébe, amikor a lepedőkkel leborított asztalt kinevezték barlangnak, vagy a
szárítókötélen átvetett szőnyeg volt a sátor. Legjobban azt szerette, amikor unokatestvérével,
Lucy-val alagutat vájtak a szénakazalba a nagybátyja farmján. Egész esős délutánokra
befészkelték magukat a kényelmes, száraz szénabarlangjukba, mint rókák a rókalyukba, és
titkokat susmorogtak egymásnak.
Ugyanaz az ismerős, kéjes izgalom borzongott rajta végig, és szaporábban szedte a levegőt,
amikor ráébredt, hogy most is éppúgy el van rejtve a külvilág elől, mint akkor, és ha valaki
bejönne a kertkapun, és elindulna a tornác felé, észre se venné, hogy ő ott bujkál. Ha
valamelyik hölgy a gyülekezetből ismét kötelességének érezné, hogy fölkeresse és hogyléte
felől tudakozódjék, ő itt kuporoghatna moccanás nélkül, míg látogatója a nevén szólongatja és
az ajtón kopogtat. Amikor hallaná, hogy a kertkapu zárnyelve becsattan, még várna egy
darabig, és csak akkor jönne elő, amikor a látogató már biztos távolban van. De valójában
nem gondolta komolyan, hogy csakugyan jön valaki. A látogatások egyre ritkultak, végül
teljesen meg is szűntek, amikor látogatói látták, hogy ő milyen közönyösen fogadja őket.
Ada kissé csalódottan pillantott föl a leveleken áttört, halványkék ég bizonytalan körvonalú
csipkemintájára. Azt szerette volna, ha zuhogni kezd az eső, hogy még nagyobb biztonságban
érezze magát, ahogy a feje fölött sustorog a leveleken. Ha néha-néha mégis megtalálja az utat
a búvóhelyére egy-egy esőcsepp, és apró krátert támasztva maga körül a porba pottyan, ettől
csak még erősebb lenne benne az érzés, hogy noha ő odabenn biztos, száraz helyen van,
odakinn patakokban zuhog az eső. Legszívesebben ki se mozdult volna többé a búvóhelyéről.
Ha belegondolt, milyen kilátástalan helyzetbe került az utóbbi hónapokban, nem hitte, hogy
akadhat rajta kívül még egy emberi lény, akit a neveltetése ilyen kevéssé készített volna föl rá,
hogy megküzdjön az élet nehézségeivel.
Ada Charlestonban nőtt fel, és Monroe ragaszkodott hozzá, hogy alapos műveltségre tegyen
szert, pedig a közkeletű vélekedés szerint a túl sok műveltség csak kárára van a nőknek. Így
leányában élénk szellemű és figyelmes hallgatóságra és tájékozott társalgópartnerre tett szert.
Adának mindenről megvolt a véleménye: a művészetről, a politikáról és az irodalomról, és
érvelni is tudott az álláspontja mellett. De ugyan miféle valódi tehetsége volt igazából? Mihez
értett? Elég jól tudott franciául és latinul, és egy kicsit görögül is. Tűrhetően tudott
kézimunkázni. Jól, de nem kiválóan zongorázott. Ügyes tájképeket s csendéleteket készített
ceruzával vagy vízfestékkel. És rengeteget olvasott.
Igen, mindezt joggal elmondhatta magáról. Csakhogy mindezeknek vajmi kevés hasznát
vette, amikor hirtelen szembekerült azzal a megkerülhetetlen ténnyel, hogy e pillanatban
csaknem háromszáz angol holdnyi hegyes-völgyes terület birtokosa, meg egy házé, egy csűré
és mindenféle gazdasági épületé, miközben halvány fogalma sincs róla, mihez kezdjen velük.
Igaz, örömét lelte a zongorázásban, de ez az öröm szemernyi kárpótlást sem nyújtott azért az
újkeletű felismerésért, hogy nem képes úgy kigyomlálni egy fiatal babágyást, hogy a gazzal
együtt ki ne húzgálná a babnak is legalább a felét.
Egy pillanatra föllángolt benne a harag, amikor arra gondolt, mennyivel többet használna
neki mostani helyzetében az, ha rendelkezne némi gyakorlati tudással az élelem megtermelése
és elkészítése terén, mint az, hogy hibátlanul tudja alkalmazni festés közben a perspektíva
törvényeit. Csakhogy őt az apja egész életében távol tartotta mindenfajta kemény munkától.
Ada nem emlékezett olyan időre, hogy apja ne alkalmazott volna néhány embert, akik minden
szükségeset elvégeztek a ház körül: néha fölszabadított feketéket, néha föld nélküli,
megbízható fehéreket, néha pedig rabszolgákat – ilyenkor a bérüket a tulajdonosnak fizette ki.
Az alatt a hat esztendő alatt, amikor Monroe itt, a hegyvidéken lelkészkedett, csaknem
mindvégig egy házaspár látta el a ház körüli teendőket, egy fehér férfi és félvér irokéz
felesége, és Adának nemigen akadt más dolga, mint a heti étrend összeállítása. Így aztán, mint
addigi élete során mindig, rengeteg szabad ideje maradt az olvasásra és a kézimunkára, a
rajzolásra és a zenére.
Ez a bizonyos házaspár azonban azóta kereket oldott. A férfi már eleinte sem nagyon
lelkesedett a háborúért, és a háború első éveiben szerencsésnek tartotta magát, mert már öreg
volt hozzá, hogy önkéntesnek jelentkezzék. De azon a tavaszon, amikor a virginiai hadsereg
létszáma olyan katasztrofálisan megcsappant, aggódni kezdett, hogy talán őt is rövidesen
besorozzák. Ezért aztán nem sokkal Monroe halála után ő és a felesége szó nélkül
odébbálltak, és nekivágtak a hegyeknek, hogy átszökjenek a frontvonalon az északiak uralma
alatt álló területekre, Adát pedig sorsára hagyták.
Azóta kénytelen volt szembenézni a felismeréssel, hogy riasztóan járatlan az önfenntartás
mesterségében, abban, hogy egymagában elboldoguljon egy farmon, amelyet apja inkább
elvből, semmint a megélhetés kedvéért tartott fenn. Monroe soha nem érdeklődött
különösebben a földműveléssel járó, különféle fárasztó teendők iránt. Azon a véleményen
volt, ha az ember meg tudja vásárolni a takarmányt és a lisztet, minek vesződjék azzal, hogy
több kukoricát termel, mint amennyit saját maga elfogyaszt pörkölt kukorica formájában? Ha
megvásárolhatja a szalonnát meg a karajt, miért bajlódjék a disznó különféle egyéb,
fogyasztásra alkalmatlan részeivel? Ada egyszer a fültanúja volt, amint apja arra utasította a
mindenesét, hogy vegyen vagy egy tucat birkát, és legeltesse őket a ház előtti legelőn, a
fejőstehénnel együtt. Az ember nem akart kötélnek állni, és azt bizonygatta Monroe-nak, hogy
a teheneket és a birkákat nem lehet ugyanazon a legelőn legeltetni. – Egyáltalán, minek akar
birkát tartani? – kérdezte az ember. – A gyapja kedvéért? A húsáért? – Azért, mert beleillik a
táj hangulatába – felelte Monroe. A táj hangulatából azonban nemigen lehet megélni, és úgy
tűnt, Ada rövidesen kizárólag a puszpángbokorra számíthat, ha védelmet keres. El is döntötte,
hogy mindaddig nem bújik elő bokorbéli rejtekéből, amíg föl nem tud sorolni legalább három
meggyőző indokot arra, voltaképpen miért is kellene előjönnie. De jó néhány perces
töprengés után is kénytelen volt beérni egyetlen ilyen indokkal: azzal, hogy nem
különösebben szeretné egész hátralévő életét a puszpángbokorban tölteni.
Ebben a pillanatban azonban a puszpánglevelek falán át berobbant Ada rejtekhelyére a vörös
tyúk, félig szétterjesztett szárnyát a porban vonszolva. Fölugrott egy ágra, nem messze Ada
fejétől, és izgatott kotkodácsolásba kezdett. A tyúk sarkában tüstént megjelent a nagy, fekete-
arany kakas is, amely vadságával egy kicsit mindig megrémítette a lányt. Szemlátomást föltett
szándéka volt, hogy megbúbolja a tyúkot, de amikor megpillantotta Adát ezen a váratlan
helyen, döbbenten lefékezett. A kakas félrehajtotta a fejét, és ragyogó fekete szemét a lányra
szegezte. Egy lépést hátrált, és a földet kaparta. Olyan közel volt hozzá, hogy a lány látta a
sárga lábának pikkelyei közé tapadt sarat. A borostyánszínű sarkantyúk olyan hosszúnak
tűntek, mint egy-egy emberi ujj. A fejét és nyakát borító, aranyszín tollsisak fölborzolódott és
megduzzadt, és úgy csillogott, mintha beolajozták volna. Az állat megrázta magát, hogy
fölborzolt tollai ismét a helyükre kerüljenek. Fekete teste kékeszöld fénnyel csillogott, mint az
olaj a vízen.
– Ha százötven fontot nyomna, alighanem itt helyben végezne velem – gondolta Ada.
Föltérdelt, és kezét meglengetve rákiáltott a kakasra: – Hess!
Ettől azonban a kakas menekülés helyett az arcának ugrott, de előbb még úgy fordult a
levegőben, hogy sarkantyúval előre érkezzék, miközben szárnyával vadul verdesett. Ada arca
elé kapta a kezét, hogy kivédje a támadást, így az állat sarkantyúja a csuklóját sértette föl. Az
ütközéstől a kakas a földre esett, rögtön föl is pattant, és csapkodó szárnnyal újra nekitámadt a
lánynak. Ahogy négykézláb, rák módra hátrafelé kúszva igyekezett kifelé a bokorból, a kakas
fölemelte a lábát, és belevágta a sarkantyúját a lány szoknyájába, ahol fönn is akadt. Ada nagy
ágrecsegés közepette kivágódott a bokorból, föltápászkodott, és rohanni kezdett, de a kakas
még mindig ott lógott a szoknyáján térdmagaságban. Az állat csőrével a lábszárát csipkedte,
és újra meg újra lesújtott szabad lábának sarkantyújával, miközben szárnyával is a lány lábát
csépelte. A lány nyitott tenyerével addig csapkodta, míg végül a kakas leesett a földre, ő pedig
fölrohant a tornácra, és be a házba.
Odabenn leroskadt egy karosszékbe, és hozzálátott, hogy megvizsgálja a sebeit. A csuklóján
vércsík sötétlett. Letörölte, és megkönnyebbülten látta, hogy a sérülése jóformán csak
horzsolás. Egy pillantást vetett a szoknyájára – csupa por volt, összekenve tyúkganéjjal és
három helyen kiszakadt –, aztán fölhúzta a térdéig, és szemügyre vette a lábszárát. Mindkét
lába össze-vissza volt karmolva, és ott volt rajtuk a kakas csípéseinek nyoma is, de egyik sebe
sem volt elég mély ahhoz, hogy vérezzen. Arca és nyaka égett, mert összekarmolták az ágak,
amikor kimászott a bokorból. Megtapogatta a haját, és érezte, hogy csapzottan tapad a
fejbőréhez. – Hát így állunk – gondolta. – Most olyan világban élek, ahol már annak is ez az
eredménye, ha semmi rosszabbat nem teszek, csak tojások után kutatok.
Fölállt a karosszékből, fölsietett a lépcsőn a szobájába, és levetkőzött. Odaállt a
márványlappal borított mosdóállványhoz, a köcsögből vizet öntött a mosdótálba, és egy
levendulaszappan meg egy darab vizes ruha segítségével lemosakodott. Ujjaival végigszántott
a haján, hogy kifésülje belőle a puszpángleveleket, aztán csak engedte, hogy a vállára hulljon.
Már régen fölhagyott vele, hogy a két divatos hajviselet valamelyikébe fésülje – nem fogta
össze szorosan kétfelől, hogy aztán két nagy rollniba fésülje, amelyek úgy lógtak akkoriban a
nők fejéről kétoldalt, mint a vadászkutyák füle, de nem is húzta hátra szorosan a fejbőrére,
hogy a tarkóján föltűzze, ahogy a lovak farkát szokták föltűzni sáros időben. Efféle
mesterkedésekhez sem ideje, sem türelme nem volt többé. Többnyire olyan öltözékben járkált
egész nap, amilyent a férfinak öltözött nők szoktak viselni a könyvek illusztrációin, de ez mit
se számított, hiszen gyakran egy hét vagy akár tíz nap is eltelt, anélkül, hogy akár egy árva
lelket is látott volna.
Odalépett a komódhoz, hogy tiszta alsóneműt keressen, de nem talált – az utóbbi időkben
mintha kissé elhanyagolta volna a nagymosást. A szennyes legaljáról húzgált elő fehérneműt,
és azt vette magára, úgy okoskodva, hogy azok már olyan régen voltak rajta, hogy időközben
némileg felfrissülhettek, mindenesetre frissebbek annál, amit az imént vetett le. Az alsónemű
fölé fölvette egyik kis jóindulattal tisztának is nevezhető ruháját, és eltöprengett, mivel üsse
agyon az időt lefekvésig. Vajon mikor változhattak meg annyira a dolgok, hogy többé nem
azon gondolkodott, hogyan töltse minél kellemesebben és hasznosabban a napot, hanem azon,
miként töltse el egyáltalán?
Úgy érezte, tetterejének utolsó morzsáit is föléli lassanként. A Monroe halála óta eltelt
hónapokban egyetlen, említésre méltó dolgot vitt végbe: átnézte és szétválogatta az apja
holmiját, a ruháit és az iratait. Még ez is gyötrelmes megpróbáltatás volt, mert mindig valami
különös rettegés fogta el, valahányszor belépett az apja szobájába – nem is tudta rászánni
magát, csak jó néhány nappal a temetés után. Igaz, ez alatt az idő alatt gyakran álldogált a
küszöbön, és be-bepillantott a szobába, ahogyan azok az emberek szoktak, akiket vonz a
mélység, megállni néha egy szikla peremén, és lenézni a völgybe. A vízzel teli korsó
érintetlenül állt apja mosdóállványán, mígnem a víz saját jószántából elpárolgott belőle.
Amikor végül összeszedte a bátorságát, és belépett, leült az ágyra, és sírva fakadt, miközben
összehajtogatta apja jólszabott, fehér ingeit és fekete öltönyeit, hogy elrakja őket valahová.
Szétválogatta és fölcímkézett dobozokba rakta Monroe iratait is, prédikációinak szövegét
csakúgy, mint füvészeti följegyzéseit és naplóit, amelyekbe a mindennapok apró-cseprő
eseményeit följegyezte. Minden apró feladat megkezdésekor a gyász újabb hulláma öntötte el,
és mindegyiket üres napok hosszú sora követte, amelyek lassanként egybefolytak, míg végül
eljutott arra a pontra, amikor erre a kérdésre: „Mit végeztél ma egész nap?”, kénytelen lett
volna ezt felelni: „Az égvilágon semmit.”
Ada fölkapott egy könyvet az éjjeliszekrényéről, kiment a felső szint előterébe, lekuporodott
a párnázott karosszékbe, amelyet apja hálószobájából húzgált ki ide, és igyekezett úgy
elhelyezkedni, hogy az előtér ablakából betűző fény éppen a könyvre essék. Az elmúlt három,
párás hónap nagy részét ebben a karosszékben töltötte, könyvvel a kezében, egy takaróba
burkolózva, mert a házban még júliusban is hideg volt. A legkülönfélébb könyveket húzkodta
ki találomra a könyvespolcról ezen a nyáron, bármit, ami Monroe dolgozószobájában a keze
ügyébe került, bár többségükben a közelmúltban megjelent regények voltak. Akadt közöttük
mindenféle fércmű is, mint amilyen a Kard és köntös Lawrence-től, és még számtalan hasonló
ebből a fajtából. Megesett, hogy egyik nap elolvasta valamelyiket, és másnapra teljesen
kiment a fejéből, miről is szólt. Amikor pedig valami jelentősebb alkotás került a kezébe,
végzet sújtotta hősnőik szomorú sorsa csak még mélyebbre taszította tulajdon rosszkedvébe.
Volt egy időszak, amikor minden könyv, amit találomra leemelt a polcról, rémülettel töltötte
el: úgy tűnt, egyébről se szólnak, csak olyan szerencsétlen, sötét hajú nőkről, akik valamilyen
végzetes hibát követnek el, amiért életük végéig vezekelniük kell, száműzetésben tengetve
napjaikat, idegenként bolyongva az emberek között. Alig fejezte be A vízi malom címűt,
máris Hawthorne egy vékonyka kötete akadt a kezébe, amelynek nyugtalanító meséje
ugyanerről a témáról szólt. Monroe szemlátomást nem olvasta végig ezt a könyvet, mert a
harmadik fejezet után az oldalak már nem voltak fölvágva. A lány úgy sejtette, hogy apja a
könyvet alighanem indokolatlanul borúlátónak találhatta, de Ada úgy érezte, az ő számára
éppen jó gyakorlatot jelent, hogy hozzáeddze magát a világhoz, amelyben ezentúl élnie kell.
De bármiről szólt is a könyv, amelyet éppen olvasott, valamennyi szereplő, úgy tűnt, teljesebb
életet él, mint ő maga.
Eleinte csak azért szeretett itt olvasni az ablaknál, mert a szék kényelmes volt, a fény pedig
éppen a megfelelő szögben esett a könyvre, de ahogy teltek a hónapok, egyre többet jelentett
számára, hogy a táj, amelyet az ablakból látott, mintha ellensúlyozta volna valamelyest azt a
feszültséget, amelyet ezek a komor történetek keltettek benne. Amikor fölnézett a könyvéből,
pillantása végigfutott a földeken, aztán mind följebb és följebb emelkedett a ködös
hegygerincek hullámain a Hideghegy kék tömbjéig. A látványban, amely a karosszékből
szeme elé tárult, szinte mindazokat a fontosabb formákat és színeket megtalálta, amelyek azt a
tájat jellemezték, ahol élt. A táj szinte egész nyáron többnyire sötét és komor volt. Az ablakon
át beáramló, párás levegő teli volt a rothadó és sarjadó növények szagával, ha pedig ránézett,
ugyanúgy vibrált és ugyanolyan sűrűnek tetszett, mint amikor teleszkópon át nagyon nagy
messzeségekbe nézünk. A levegő magas páratartalma ugyanazt a tréfát űzte az ember
szemével, mint a rossz minőségű szemüveg, eltorzította, megnyújtotta vagy összébbgyűrte a
távolságot és a magasságot, amitől mintha a tárgyak tömege is pillanatról pillanatra változott
volna. Ahogy most kibámult az ablakon, egyszerre tanulmányozhatta mindazokat a lehetséges
formákat, amelyeket a nedves levegő ölteni képes – a könnyű párától a völgyet megtöltő, sűrű
ködig, de látott a Hideghegy válláról rongyként lecsüggő felhőfoszlányokat is, és széles
sávokban szüntelen zúduló szürke esőt, mintha csak régi köteleket lógattak volna le az égből.
Ada lassanként ráébredt, hogy ezt a felhőkkel és komor csúcsokkal teli tájat megszeretni
sokkal bonyolultabb és kifinomultabb érzékenységet követelő feladat, mint az, hogy örömét
lelje Charleston csöndes sustorgásában, amikor esténként végigsétál az ember a Battery
mentén, a háttérben pedig ott emelkedik a Sumter-erőd, háta mögött ott sorakoznak a nagy,
fehér házak, és pálmalevelek suhognak a tengeri szélben. Azok a szavak, amelyekkel ez a
lépcsőzetesen emelkedő táj beszélt hozzá, jóval nyersebbek voltak, csöppet sem emlékeztettek
suttogásra. A hegyszorosok, hegygerincek és csúcsok mintha körülzárták volna, kirekesztették
a külvilágot, búvóhelyet kínáltak.
Az a könyv, amelyet aznap olvasni próbált, szintén az apjáé volt, és arról számolt be, milyen
kalandokat élt át egy bizonyos Simms a határvidéken. Ez a Simms charlestoni születésű volt,
Monroe jó barátja, és Ada maga is találkozott vele néhányszor Charlestonban, amikor Simms
beutazott a városba edistói ültetvényéről. Ada azért választotta éppen ezt a könyvet, mert
akkoriban levelet kapott egy charlestoni ismerősétől, aki beszámolt róla, hogy Simmsnek
nemrégiben halt meg a felesége, és hogy a dolog mennyire megviselte. Ha nem szedne
ópiumot, már alighanem beleőrült volna a fájdalomba, írta a barátnője, és ezt a mondatot Ada
sehogyan sem tudta kiverni a fejéből.
Olvasni kezdett, de hiába követték egymást a fölkavaró jelenetek a történetben, Ada
gondolatai minduntalan az evés körül forogtak. Mivel a tojásvadászat nem járt sikerrel, még
nem is reggelizett, pedig már jól benne jártak a délelőttben. Néhány oldal után zsebrevágta a
könyvet, lement a konyhába, és módszeresen átkutatta a kamrát, hátha talál valamit, amiből
ennivalót készíthet. Csaknem két órát töltött vele, hogy begyújtsa a tűzhelyet, és
megpróbáljon búzacipót sütni – élesztőnek szódabikarbónát használt, mert rendes élesztőt
nem talált. Amikor azonban kivette a cipót a sütőből, az inkább egy jókora, sületlen
kétszersültre emlékeztetett. A héja odaégett, a belseje pedig ragacsos maradt, és olyan volt az
íze, mint a nyers liszté. Letört belőle egy darabot, belekóstolt, aztán föladta. Kihajította az
egészet az udvarra, csipegessék el a tyúkok. Ebédre mindössze egy tányérra való apró
paradicsom- és uborkaszeletet evett, néhány csepp ecettel meghintve és alaposan megsózva.
Körülbelül annyira lakott jól vele, mintha a puszta levegőt nyelte volna.
A piszkos tányért és a villát az asztalon hagyta. Fölvette a vállkendőjét a kanapéról, ahol
összegöngyölve hevert, megrázogatta, és a vállára borította. Kilépett a tornácra, megállt és
nézelődött. Az ég felhőtlen volt, de párás kékje mintha megfakult és megritkult volna. Látta a
fekete-arany kakast is: ott kapargált a csűr közelében. Először lábával felkaparta a földet,
aztán felcsippentett belőle valamit, majd harciasan lépdelt föl-alá. Ada kilépett a házból, a
kertkapuhoz sietett, majd elindult az ösvényen. Mostanában olyan kevesen jártak erre, hogy
az ösvény közepén húzódó földtúrásból csillagvirág és ecsetpázsit hullámtaréja emelkedett a
magasba. Az út mentén húzódó kerítés tövében mindenütt apró citrom- és narancsszín
szirmok sárgállottak. Amikor lehajolt, és megérintette az egyiket, a virág kelyhe fölpattant, és
a magvak szétszóródtak.
– Pattanóvirág – mondta ki hangosan, örülve, hogy van valami, amit meg tud nevezni, még
ha ezt a nevet ő maga találta is ki.
Egy jó mérföldet gyalogolt az ösvényen, mire kiért a völgyből, ahol a Black-birtok feküdt, és
ráfordult a folyóhoz vezető országútra. Útközben egész csokrot szedett vadvirágból –
bolhafűből, angelikából, kullancsfűből, gyíkfűből: bármiből, amin megakadt a szeme. Amikor
a folyóhoz ért, elindult fölfelé, a víz folyásával ellentétes irányban, a templom felé. Ez volt a
falu országútja: sűrűn borították a szekérnyomok, és jóvátehetetlenül besüppedt a sok
használattól. A gödrökben a lovak, tehenek és disznók patái fekete mocsárrá köpülték a sarat.
Ezeken a helyeken a gyalogjárók kénytelenek voltak külön utat taposni maguknak az útmenti
fűben, ha nem akartak bokáig süllyedni a sárba. Az út menti fák ága súlyosan csüggött alá a
lomb terhe alatt, amelynek zöldjén már érződött, hogy a nyár a végére jár. Mintha belefáradt
volna a növekedésbe, csüggedten lógott, bár nem az aszálytól, mert esős nyár volt mögöttük,
és az út mentén a folyó fekete vize megduzzadva, egyenletesen futott medrében.
Ada negyedórán belül odaért a kis kápolnához, amelyben Monroe lelkészkedett. A fényűző
charlestoni kőtemplomokkal összehasonlítva olyan kezdetlegesnek látszott, mint egy
madáretető, de azért határozottan volt az épületben – a csúcsos tető két oldalának egymással
bezárt szögében, hosszának, szélességének és magasságának arányában, egyszerű tornyának
elhelyezésében – valami mértéktartó elegancia. Monroe az idők során nagyon megszerette a
kápolnát: lecsupaszított, geometrikus formái jól illettek utolsó éveinek ízléséhez, amely
mindenben az egyszerűséget kereste. Gyakran mondogatta, amikor Ada társaságában a
folyótól a templom felé haladt: „Isten ezen a tájon ebben a tájszólásban beszél hozzánk…”
Ada fölkapaszkodott a dombra, belökte a templom mögött elterülő temető kapuját, és
megállt Monroe sírja mellett. A fekete, felásott földet még nem nőtte be sűrű, összefüggő
rétegben a fű. A síron még nem volt sírkő vagy kereszt. A helybeliek általában vagy simára
koptatott, folyami szikladarabot helyeztek a sírra, vagy egy tölgyfadeszkát, amelybe alig
olvashatóan belekarcolták az elhunyt nevét és halálának évét, de Adának egyik megoldás sem
tetszett. Inkább egy faragott gránit sírkövet rendelt a megyeszékhelyről, de az sehogyse akart
megérkezni. A lány letette a csokrot a földre, a sírhant fejéhez, és felszedte azt, amelyet előző
alkalommal hozott, és amely most összezsugorodva és ázottan hevert a síron.

Monroe májusban halt meg. Ada aznap késő délután egy doboz vízfestékkel és egy
rajzlappal nekivágott, hogy lefesse a patak alsó folyásánál a rododendron-bokor frissen nyílt
virágait. Amikor kifelé haladtában keresztülment a kerten, megállt, hogy pár szót váltson
Monroe-val, aki a körtefa alatt ült a csíkos, vitorlavászon nyugszékben és olvasott. Fáradtnak
látszott, és azt mondta, úgy érzi, annyi erő sincs már benne, hogy befejezze az oldalt, mielőtt
elszundít. Arra kérte, ébressze föl, amikor visszatér, mert nem szeretné, ha odakinn érné
álmában az esti nyirkosság. – Ráadásul – tette hozzá –, azt hiszem, már nem vagyok abban a
korban, amikor az ember még segítség nélkül föl tud tápászkodni egy nyugszékből.
Ada egy óra hosszat sem maradt távol. Amikor a földeken át az udvaruk felé lépdelt, látta,
hogy az apja ott ül hátradőlve a székben, és teljesen mozdulatlan. A szája elnyílt, és Ada arra
gondolt, biztosan horkol, és hogy a vacsoránál majd ugratni fogja, amiért ilyen kevéssé
méltóságteljes pózban tette magát közszemlére. Odament hozzá, hogy fölkeltse, de ahogy
közeledett felé, már látta, hogy apjának nyitva a szeme, a könyve pedig leesett a fűre. Az
utolsó három lépést rohanva tette meg. Megragadta az apja vállát, hogy megrázza, de amint
hozzáért, már tudta, hogy halott, mert tenyere alatt a test olyan súlyosnak és tehetetlennek
érződött.
Ada segítségért indult. Sietett, ahogyan csak bírt: részben futva tette meg azt az ösvényt,
amely a domb peremén át ereszkedett a folyóhoz vezető útig, lerövidítve az utat Swangerék
házáig. Ha ezen az útvonalon haladt, ők voltak a legközelebbi szomszédok. Swangerék apja
gyülekezetének tagjai voltak, és Ada azóta ismerte őket, hogy megérkeztek a hegyekbe. Mire
odaért a házukhoz, zihált és pergett a könnye. Mialatt Esco Swanger befogta a lovait a
homokfutójába, hogy kerülővel, az országúton visszatérjen Adával a házba, nyugat felől
megjött az eső. Mire visszaértek a birtokra, sötétedni kezdett. Monroe ruhájából facsarni
lehetett volna a vizet, arcába somvirágszirmokat fújt a szél. A vízfestményből, amely azóta,
hogy Ada kiejtette a kezéből, ott hevert a körtefa alatt, nem maradt más, csak ázott rózsaszín
és zöld foltok.
Ada az éjszakát Swangerék házában töltötte. Ébren, száraz szemmel feküdt az ágyban, és
hosszú ideig azon gondolkodott, hogy jobb szerette volna, ha ő hal meg Monroe előtt, bár a
szíve mélyén tisztában volt vele, hogy a természet nem ezt a sorrendet részesíti előnyben:
általában először a szülők halnak meg, azután a gyermekek. De azért ez mégiscsak kemény
szabály volt, nemigen kínált egérutat a fájdalom elől, hiszen ezt a szabályt betartani egyet
jelent azzal, hogy a szerencsés túlélők mind árvaságra jutnak.
Két nappal később Ada eltemettette Monroe-t a Galamb-folyó Kis Keleti Elágazása mentén
fekvő alacsony dombon. Ragyogó, napsütéses idő volt aznap délelőtt, a Hideghegyről enyhe
szél fújt, és az egész világ borzongott benne. Ezúttal véletlenül meglehetősen száraz volt a
levegő, és a dolgok színe és körvonala természetellenesen tisztán, élesen rajzolódott ki. A
negyven feketébe öltözött ember csaknem teljesen megtöltötte a kis kápolnát. A nyitott
koporsót a pulpitus elé fölállított fűrészbakra helyezték. Monroe arca halála óta magába
roskadt. A petyhüdt bőrre ható gravitáció behorpasztotta az orcáját és a szemgödrét, amitől
orra hegyesebbnek és hosszabbnak látszott, mint életében. Egyik résnyire nyílt szemhéja alól
tompán csillogott elő a szemefehére.
Ada tenyerét ajka elé emelve előrehajolt, és suttogott valamit egy férfinak a templomhajó
túloldalán. A férfi fölállt, megcsörgette a zsebét aprópénzt keresve, aztán előkotort két
ötpennyst. Odalépett a koporsóhoz, és egy pénzdarabot helyezett Monroe fölnyílt szemének
szemhéjára, aztán a másikra is, attól tartva, hogy különben a halott félszemű kalózra
emlékeztetne.
Csak afféle hevenyészett temetési szertartás volt, mert nem akadt egynapi járóföldre
egyetlen másik, fölszentelt pap sem az ő felekezetükből, azok a lelkészek pedig, akik a
környéken elterjedt baptista egyház különböző ágazataihoz tartoztak, nem vállalták, hogy
gyászbeszédet mondjanak Monroe fölött, megtorlásként, amiért a néhai lelkész nem volt
hajlandó egy olyan Istenben hinni, aki feltűnő módon híjával van a türelemnek és a
könyörületnek. Monroe csakugyan mindig azt prédikálta, hogy Isten egyáltalán nem olyan,
mint mi, nem olyasvalaki, aki hajlamos rá, hogy haragjában lábbal tiporjon bennünket,
mígnem vérünk szökőkútként freccsen a magasba, és beszennyezi az Ő hófehér palástját –
nem, Isten szomorú és zavart szánalommal tekint le az emberiség legjobbjaira és
legrosszabbjaira egyaránt.
Be kellett hát érniük annyival, hogy az egyházközség néhány tagja szól egy-két szót a
koporsó fölött. Egyik a másik után csoszogott ki a pulpitusra, aztán megálltak, állukat
mellüknek szegezve, hogy pillantásuk véletlenül se a gyülekezetre essék, különösen ne Adára,
aki a nők oldalán, az első sorban ült. Gyászruhájából, amelyet előző nap festettek be, és olyan
zöldes-feketére sikerült, mint egy gácsér nyaktollai, még mindig festékszag áradt. Jeges
szomorúságában arca olyan fehér volt, mint a megnyúzott ín.
A férfiak Monroe nagy műveltségéről és egyéb jeles tulajdonságairól motyogtak valamit
zavartan. Arról, hogy amióta megérkezett közéjük Charlestonból, a bölcsesség és a hit fényét
árasztotta a gyülekezetre. Apró jócselekedeteit emlegették, és bölcs tanácsait. Esco Swanger
is a szónokok között volt, neki egy kissé jobban forgott a nyelve, mint a többieknek, bár ő is
éppolyan zavart és ideges volt. Swanger Adáról is beszélt, az ő szörnyű veszteségéről, és
arról, mennyire fog hiányozni mindnyájuknak, ha hazatér charlestoni otthonába.
Később pedig ott álltak a nyitott sírnál, és a gyülekezetnek az a hat tagja, amelyik kivitte a
vállán a koporsót a kápolnából, hozzáfogott, hogy kötélen leeressze a sírba. Amikor a
koporsót már elhelyezték a gödörben, a gyülekezet egy másik tagja még egy utolsó imát
mondott fölötte, amelyben megemlékezett Monroe fáradhatatlan munkájáról, amelyet az
egyház és a közösség szolgálatában végzett, és arról, milyen szomorú, hogy ilyen hirtelen-
váratlanul hanyatlott az örök álom karjaiba. Az előimádkozó úgy vélekedett, hogy ezek az
egyszerű események mindnyájunknak tanulságul szolgálhatnak az élet múlandóságáról, hogy
alighanem Isten is leckének szánta a mi számunkra…
Mindnyájan ott maradtak a sír körül, hogy bevárják, amíg a gödörbe visszalapátolják a
földet. Amikor a felénél tartottak, Ada kénytelen volt elfordítani a tekintetét a sírról a folyó
kanyarulata felé, mert másként nem tudta volna elviselni ezt a pillanatot. Amikor a sírt
ledöngölték és földkupacot hánytak fölé, az emberek hátat fordítottak neki, és elindultak
hazafelé. Sally Swanger megfogta Ada könyökét, és letámogatta a lányt a dombról.
– Ugye, minálunk marad, amíg elrendezi a dolgait, mielőtt visszamenne Charlestonba? –
kérdezte tőle.
Ada megtorpant és rápillantott.
– Egyelőre nem megyek vissza Charlestonba – mondta.
– Uramfia! – kiáltott föl Mrs. Swanger. – Hát akkor hová megy?
– A birtokra – felelte Ada. – Ott akarok maradni, legalábbis egy ideig.
Mrs. Swanger döbbenten bámult rá, aztán észbe kapott.
– De hát hogyan fog ott boldogulni egymagában? – kérdezte.
– Azt még magam sem tudom – felelte Ada.
– Arról szó nem lehet, hogy már ma visszamenjen, és ott töltse az éjszakát abban a nagy,
sötét hodályban egyedül! Szépen megvacsorázik velünk, és addig marad nálunk, ameddig
kedve tartja.
– Nagyon hálás vagyok – motyogta Ada. Három napig maradt Swangeréknél, aztán rémülten
és egy szál magában visszatért az üres házba. Azóta három hónap telt el, és a rémülete enyhült
ugyan valamelyest, de ezt Ada sovány vigasznak találta, mert úgy érezte, ez az új élete csak
ízelítő abból, milyen lesz majd ugyanígy élni öregasszony korában, nyakig merülve a
magányba, miközben érzi, hogy egyre kevesebbre képes.

Ada hátat fordított a sírnak, és elindult lefelé a dombon az országút felé. Amikor odaért, úgy
határozott, továbbra is fölfelé halad a folyó mentén, és a rövidebb úton tér haza a birtokra.
Nemcsak azért, mert így gyorsabban megtehette az utat hazáig: ennek az útvonalnak megvolt
az az előnye is, hogy a postahivatal mellett vezetett el. Arról nem is beszélve, hogy így el kell
majd haladnia Swangerék háza előtt is, ahol talán megkínálják ebéddel.
Az úton egy öregasszony jött vele szembe, aki egy vörös hízót és két pulykát terelgetett
maga előtt, oda-odasuhintva rájuk egy fűzfavesszővel, amikor megpróbáltak letérni az útról.
Aztán egy férfi is beérte és megelőzte. Görnyedt tartásban, de sietősen lépkedett, és egy
lapátot tartott maga előtt. A lapáton egy kupac izzó szén füstölgött. Az ember rávigyorgott, és
anélkül hogy megállt volna, hátraszólt a válla fölött, hogy odahaza kialudt a tüze, és kért egy
keveset a szomszédból.
Azután Ada elhaladt egy ember mellett, aki egy gesztenyefa tövében álldogált. Az egyik
faágról egy nehéz zsák lógott. A fa tetejéről három varjú nézte, mi történik, de nem tettek
semmiféle megjegyzést a dologra. A nagydarab ember egy törött kapanyéllel püfölte a zsákot,
olyan erővel, hogy szállt belőle a por. Az ember beszélt is a zsákhoz, átkokat szórt rá, mintha
egyes-egyedül az a zsák akadályozná meg benne, hogy jómódban és elégedettségben éljen.
Ada hallotta az ütések tompa puffanását, a férfi zihálását és motyogását, meg-megcsikordult
talpa alatt a föld, mert megpróbálta biztosabban megvetni a lábát, hogy újabb jókora ütést
mérjen a zsákra. Ada jól megnézte, amikor elment mellette, aztán megtorpant, visszament az
emberhez, és megkérdezte, voltaképp mit művel. – Kiverem ezt a rohadt babot a héjából –
felelte az ember, semmi kétséget nem hagyva afelől, hogy minden egyes babszemet tiszta
szívéből gyűlöl. Gyűlölettel a szívében szántott, gyűlölettel ültetett. Gyűlölködve futtatta föl a
babot a karóra, és gyűlölködve tépdeste a gyomot az ágyasokból, és gyűlölettel a szívében
figyelte, ahogy a virágok szirmot bontanak, ahogy a babhüvelyek kiformálódnak és kitelnek.
Amikor leszedte a babot, minden egyes babhüvelyt megátkozott, amelyhez a keze hozzáért, és
úgy hajigálta őket a fűzfavesszőből font kosárba, mintha a rátapadt sarat rázná le a kezéről.
Attól fogva, hogy a babot elültette, soha egy percig nem telt benne öröme, még akkor sem,
amikor az asztalára kerül majd, csak most, amikor a zsákban ütötte-verte.
 A reggeli párát még nem szívta föl egészen a nap, mire Ada a malomhoz ért, de a
vállkendőjét már túl melegnek érezte. Levette a válláról, összegöngyölítette és a hóna alá
fogta. A malomkerék egyenletesen forgott, a fölhasznált vizet fröcsögve és locsogva a zúgóba
köpte. Amikor Ada az ajtófélfára tette a kezét, érezte, ahogy az egész építmény együtt vibrál a
malomkerék forgásával, a hajtóművel, a keréktengellyel és a malomkövekkel. Bedugta a fejét
az ajtón, és hangosan, hogy a gépezet csikorgása és nyikorgása ne nyelje el a hangját,
bekiáltott.
– Mr. Peek!
A helyiségben a száraz gabona, az öreg fa, a mohos csorgó és zuhogó víz szaga érződött.
Félhomály volt odabenn, csak egy kevés világosság hatolt be pászmákban a két apró ablakon
és az ajtón át az őrölt gabona porával sűrűn átjárt levegőbe. A molnár előlépett a malomkő
mögül, és összedörzsölte a kezét, amitől újabb lisztfelhő rebbent föl. Amikor a molnár az
ajtón beeső fénybe lépett, Ada látta, hogy haja, szemöldöke, szempillája, de még karján a
szőrszálak is fakó szürkék a portól.
– A postájáér gyütt? – kérdezte a molnár.
– Igen, ha van…
A molnár átment a postahivatalba. A posta apró, deszkatetejű bódé volt, a malom épületéhez
toldva. Amikor a molnár visszajött, egy levél volt a kezében, amelyet oda-vissza forgatva
nézegetett. Ada a levelet beletette a zsebében lapuló könyvbe – a Simms-kötet volt az –, aztán
elindult az úton Swangerék háza felé.
Escót a csűrnél találta. Éppen egy kereket próbált összecsapolni egy csapszeggel, amelyet
egy szentjánoskenyérfa-ágból farigcsált, és most pöröllyel igyekezett beleverni a kerékbe.
Amikor Ada letért az országútról és elindult felé, a férfi éppen fölegyenesedett, lerakta a
pörölyt, nekitámaszkodott a szekérnek, és két kézzel megragadta a szekér keresztrúdját. A
keze színre és keménységre nézve nemigen látszott különbözni a szekér deszkáitól. Ingén
átütött az izzadság, és ahogy Ada közelebb lépett, orrát megcsapta a férfi szaga: olyan volt,
mint a nedves agyagedényé. Esco magas, ösztövér ember volt, apró fején nagy, szürke, száraz
hajkorona meredezett a magasba, mint a cinege bóbitája.
Kapott az alkalmon, hogy abbahagyhatja a munkát, és Ada mellé szegődött, hogy bekísérje a
házba. A léckapun át beléptek az udvarba. Esco a kerítéshez szokta kikötni a lovait, és az
unatkozó állatok szálkás, tömpe csonkokká rágcsálták a kerítéskarók hegyes végét. A tisztára
sepert, üres udvaron se bokrot, se virágágyat, se más dísznövényt sem lehetett látni, csak fél
tucat, jókora tölgyfát és egy fedett kutat, amely újdonságnak számított itt, a folyóvizek
világában: a birtokot, ahol Swangerék éltek, Pataktalan-völgynek hívták. A jókora házat
valaha fehérre meszelhették, de a vakolat már tenyérnyi foltokban hámlott róla: egyelőre még
leginkább egy foltos kancára emlékeztetett, bár nemsokára alighanem egész egyszerűen
szürke lesz.
Sally a tornácon ült, és babot fűzött föl cérnára, hogy aztán föllógassa száradni a fölfűzött
babhüvelyeket. Öt hosszú füzér máris ott himbálózott a feje fölött a tornácgerendára akasztva.
Sallyn minden gömbölyű volt, bőre pedig olyan fényes és csillogó, akár egy faggyúgyertya,
őszülő haját pedig hennával olyan színűre festette, mint az öszvérek hátán végigfutó csík.
Esco egy üres széket tolt Ada alá, aztán bement a házba, és kihozott magának még egyet.
Leült, és nekifogott babot fejteni. Ebédről egy árva szó sem esett. Ada fölpillantott a fakó
égre, és csalódottan állapította meg: a fényes folt helyzete, amely mögött a nap rejtőzött, arra
vallott, hogy már jól benne járnak a délutánban. Swangerék alighanem már réges-régen
megebédeltek.
Egy-két percig némán ültek, nem hallatszott más hang, csak a felpattanó babhüvelyeké, meg
a cérnaszál sziszegése, amikor Sally áthúzta a tűt a babhüvelyeken, meg a kandallópárkányon
álló óra ketyegése, amely úgy hangzott, mintha valaki begörbített ujjának bütykével
kopogtatna egy doboz falán. Esco és Sally ráérősen dolgoztak egymás mellett, a kezük néha
összeért, amikor egyszerre nyúltak a baboskosárba. Mindkét Swanger nyugodt, lassú mozgású
volt, szelíden bántak egymással, és úgy vettek a kezükbe minden egyes babhüvelyt, mintha az
mélységes gyöngédségre szorulna. Bár volt két fiuk, házasságuk megőrzött valamit a
jegyesség romantikájából, ahogy néha a gyermektelen pároké szokott. Mintha sehogyan sem
sikerült volna az udvarlás időszakának a végére érniük. Adát meghatotta az idős pár
gyöngédsége, de nem csodálkozott rajta, milyen jól érzik magukat egymás társaságában.
Mivel egész életét egy özvegyember mellett töltötte, nem sejtette, milyen lehet igazából a
házasság, micsoda erőfeszítést kívánhat napjában mindkét féltől…
Eleinte a háborúról beszélgettek, arról, milyen sötétek a kilátásaik, most, hogy az északiak itt
vannak karnyújtásnyira, a hegylánc túloldalán, Virginiában pedig egyre súlyosabb a helyzet,
ha ugyan hinni lehet annak, amit az újságok a petersburgi lövészárokban folyó harcokról
írnak. Sem Esco, sem Sally nem értett valami sokat belőle, hogy mi folyik voltaképpen, és a
háborúval kapcsolatban csak két dologban voltak biztosak: abban, hogy helytelenítik, és
abban, hogy Esco már abban a korban van, amikor segítségre lenne szüksége a farmon. Ezért,
és egész sor más okból, alig várták a napot, amikor a háború véget ér, és a két fiuk hazaállít a
farmra. Kaptak-e valami hírt a fiaikról, kérdezte Ada, aki tudta, hogy mindkét Swanger-fiú
odakint van a harctéren. Ám Swangerék egyikükről sem hallottak hírt már hónapok óta, azt
sem tudták, élnek-e, halnak-e.
Swangerék a kezdet kezdetétől ellenezték a háborút, és egészen mostanáig inkább az
északiakkal rokonszenveztek ők is, mint ahogy sokan mások is a hegylakók közül. Most
azonban, hogy az északiak seregei ott álltak a nagy hegylánc túloldalán, Esco mindkét féltől
egyformán rettegett és ugyanazzal a keserű haraggal beszélt róluk is, mint a déliekről. Attól
tartott, rövidesen fosztogatni kezdenek, minden ehetőt magukkal visznek, és a helybelieknek
egy falás kenyeret sem hagynak. Nemrégiben odabenn járt a megyeszékhelyen, és ott
mindenki azt beszélte, hogy Kirk és kékkabátosai már meg is kezdték a portyázást az
államhatártól nem messze. Kora hajnalban rátörtek egy családra, kifosztották a farmjukat,
elhajtottak minden állatot és fölpakoltak minden mozdítható ennivalót, ami a kezük ügyébe
került, búcsúzóul pedig fölgyújtották a magtárat.
– A nagyságos fölszabadító urak – dünnyögte Esco. – Na, nem mintha a mieink különbek
lennének. Talán még rosszabbak is. Teague és a nemzetőrei úgy randalíroznak, mint egy
csapat martalóc. Úgy dirigálnak mindenkinek, mintha ők lennének az Atyaúristen, pedig csak
aljanép az, akik ügyesen kifundálták, hogyan húzhatnák ki magukat a katonáskodás alól…
– Hallottam egy családról – folytatta Esco –, akik éppen ebédnél ültek, amikor ezek a
banditák rájuk törtek, és kizavarták őket az udvarra. Bizonyos Owenséket. Az Iron Duff
környékén valahol. Az a Teague nekiállt handabandázni, hogy tudja ám ő jól, hogy ezek az
Owensék az északiakkal tartanak, meg alighanem még a Vöröszsinóros Hadtestnek is a tagjai,
és ezért ő most elkobozza minden értéküket. Először a háznak estek neki, és mindent
fölforgattak, aztán az udvaron a földet kezdték böködni a szablyájukkal, hogy lássák, nem
puhább-e valahol, mert akkor ott biztosan elástak valamit. Amikor nem találtak semmit,
lekentek egy párat az embernek, aztán az asszonynak is. Aztán fölakasztották két
vadászkutyájukat, egyiket a másik után, de ennek az Owensnek a szeme se rebbent. Erre
összekötözték az asszonynak a két hüvelykujját a háta mögött, a kötél végét meg átvetették
egy faágon, és elkezdték húzni fölfelé. Addig húzták, amíg az asszony lábaujja éppen csak
hogy érte a földet. De az emberből még ezzel sem bírtak kiszedni egy szót sem, úgyhogy
leszedték az asszonyt a kötélről, és rátették egy vaskerítés sarkát a hüvelykujjára, de az ember
még mindig nem szólt egy szót sem.
A gyerekek bömböltek, az asszony a földön feküdt, a kerítés sarka még mindig a
hüvelykujján, és azt sikítozta, ő tudja, hogy a férje elrejtette valahová az ezüst teáskészletet
meg azt a halom aranypénzt, amijük még megmaradt ezekben a nehéz, háborús időkben. Azt
nem tudja, hová ásta el, csak annyit tud, hogy elásta. Először az urának könyörgött, hogy
árulja el a rejtekhelyét, aztán a nemzetőröknek, hogy könyörüljenek meg rajta. Aztán mikor
ez az Owens még erre sem volt hajlandó megszólalni, az asszony azért kezdett könyörögni,
hogy legelébb az urát öljék meg, hogy neki még legalább annyi öröme legyen ebből az
életből, hogy végignézheti, amint felfordul.
Eddigre már az egyik nemzetőr, egy Birch nevezetű, hirtelenszőke kölyök is megelégelte a
dolgot, és odaszólt Teague-nek, hogy mi lenne, ha hagynák az egészet a francba, és
továbbállnának, mire Teague pisztolyt fogott rá, és azt ordítozta, hogy majd éppen te fogod
nekem megmondani, mihez kezdjek az ilyen Bell Owens-félékkel meg a feleségükkel meg a
fattyaikkal! Előbb fogok átállni az északiakhoz, mint hogy egy olyan országban éljek, ahol
nem bánhatok el az ilyenekkel érdemük szerint!
– Aztán a végén mégsem öltek meg senkit – fejezte be Esco —, és az ezüstöt sem találták
meg. Egy idő után ráuntak a dologra, és odébbálltak. Az asszony abba a helybe’ faképnél
hagyta Owenset, és beköltözött a városba. Most a bátyjánál lakik, és fűnek-fának elmeséli a
történetét…
Esco egy darabig előregörnyedve ült a székben, alsókarját a térdére támasztotta, kézfeje
ernyedten fityegett alá a csuklójáról. Úgy festett, mintha a tornác deszkáit méregetné, vagy azt
vizsgálgatná, mennyire vásott el a csizmája bőre. Ada tapasztalatból tudta, hogy ha odakinn
lennének az udvaron, Esco nagyot köpne a két lába közé, aztán szemmel látható
elégedettséggel tanulmányozná az eredményt.
– Ez a háború sehogyan sincs rendjén – mondta percnyi hallgatás után. – Azt mondja az írás,
méltó a munkás az ő bérére. Azok a nagy síkföldi ültetvényesek naponta zsebre teszik, ami az
ő embereiknek járna, de nem csodálkoznék, ha most már néhanap azt kívánnák, bárcsak
inkább a saját kezükkel vágták volna le az istenverte gyapotjukat. Én csak azt szeretném, ha a
fiaim hazajönnének, és ott kapálnának a domb tövében, én meg itt üldögélnék a tornácon, és
csak annyi dolgom lenne, hogy ahányszor az óra elüti a felet, odakiáltok nekik, hogy „Jól van,
csak így tovább!”
– Bizony – bólintott rá Sally, és ezzel szemlátomást lezárták ezt a témát.
Aztán másról kezdtek beszélni. Ada érdeklődve fülelt, amikor Esco és Sally fölsorolták,
milyen jelekből következtetnek arra, hogy kemény tél várható az idén. A szürke mókusok álló
nap ott zörgetik a leveleket a hikorifa ágai között, és ész nélkül hordják össze a diót télire. A
vadalmát vastagon lepi a viasz. A hernyókon széles, fekete csíkot lehet látni. Ha a
cicfarkfüvet összemorzsolja az ember a két tenyere közt, olyan csípős a szaga, mint a hulló
hónak. A galagonyabokor teli van lángoló, vérvörös bogyókkal…
– És vannak még más jelek is – mondta Esco. – Nem jó jelek… Esco számon tartotta az
összes baljós előjeleket, amelyekről megyeszerte hallani lehetett. Cataloochtól nem messze
állítólag megellett egy öszvér, Balsam közelében pedig egy malac emberi kezekkel született.
Cove Creekben egy ember állítólag leölt egy birkát, és a belső részei között hiába kereste a
szívet. A Big Laurelen néhány vadász megesküdött rá, hogy hallották, amint egy bagoly
emberi nyelven szólalt meg – hogy pontosan mit is mondott, abban nem tudtak megegyezni,
de azt egybehangzóan állították, hogy amíg a bagoly beszélt, két hold látszott az égen. Három
egymást követő télen szokatlanul sokat mozgolódtak a farkasok a környéken, nyáron pedig
igen rossz volt az aratás. Mindezek a jelek arra mutattak, hogy rossz idők következnek. Esco
úgy vélekedett, hogy bár őket mindeddig nem öntötte el a háború mocska, már nem várat soká
magára, hogy megtalálja a rést és őket is beszennyezze, mindnyájukat. Néhány percig
hallgattak, aztán Sally azt kérdezte:
– Eldöntötte már, hogy mihez kezd?
– Nem, még nem – felelte Ada.
– Még mindig nincsen kedve hazamenni?
– Haza? – Ada, aki egész nyáron az otthontalanság érzésétől szenvedett, egy pillanatra
összezavarodott ettől a szótól.
 – Charlestonba – segítette ki Sally.
– Nem, még mindig nincsen kedvem…
– Kapott mostanában hírt Charlestonból?
– Eddig nem. De az előbb benéztem a postára, és Mr. Peek ideadott egy levelet, amiből talán
kiderül, maradt-e rám valami pénz apámról. Úgy láttam, apám ügyvédje a feladó…
– Akkor csak bontsa föl szaporán, és nézze meg, mit ír! – javasolta Esco.
– Nem tudom rászánni magam. És különben is, úgyse tudnék meg belőle semmi többet, csak
azt, hogy lesz-e miből megvásárolnom a betevő falatot. Azt nem tudom meg, hogy hol leszek
mához egy évre, vagy hogy mihez kezdjek magammal. Márpedig engem leginkább ez
aggaszt.
Esco összedörzsölte a kezét, és elvigyorodott.
– Na, ebben talán tudok segíteni magának, többet, mint bárki az egész megyében – mondta.
– Azt tartják a népek, hogy ha az ember fog egy tükröt, és hátrafelé belenéz a kútba, akkor a
vízben meglátja a jövendőjét…
Ada rövidesen azon vette észre magát, hogy ott áll a mohos kútkáva fölött, olyan pózban,
amelyet nemigen lehetne méltóságteljesnek vagy kényelmesnek nevezni, derékból hátradőlve,
csípőjét előrelökve, miközben szétvetett lábával próbálta egyensúlyban tartani magát. Arca
fölé tükröt emelt, és megpróbálta olyan szögben tartani, hogy a kút vizét tükrözze vissza.
Ada egyrészt azért ment bele a játékba, hogy bővítse a helyi népszokásokkal kapcsolatos
tapasztalatait, másrészt azért, mert azt remélte, a kútbapillantás enyhít valamelyest sötét
rosszkedvén. Már nagyon régen elhatalmasodtak rajta a komor és morbid gondolatok,
amelyek örökké a múlt körül forogtak, és most kapott a lehetőségen, hogy szembeússzék az
árral, és előre, a jövő felé fordítsa a pillantását, még ha nem is remélte, hogy bármi egyebet
fog látni a kút mélyén, mint vizet.
Kissé odébbcsúsztatta a lábfejét, hogy szilárdabban megvesse a lábát az udvar döngölt
földjén, és megpróbált belenézni a tükörbe. Feje fölött a nap átvilágította a fakó eget borító
páraréteget, amely úgy csillogott, mint a gyöngyház, vagy maga az ezüst tükörlap. Az eget
minden oldalról a tölgyek sötét lombja szegte, pontosan ugyanúgy, ahogy a keret szegélyezte
a tükröt, amelybe belekukucskálva Ada megláthatta, mit rejt a háta mögött sötétlő kút mélye,
amelytől azt remélte, föltárja majd, mit tartogat számára a jövő. A sötét kút mélyén fénylő
kerek vízfelület maga is tükör volt: visszaverte az ég csillogását. Ennek a tükörnek is volt
kerete: azok a páfrányhajtások, amelyek itt-ott kisarjadtak a kövek közül.
Ada megpróbálta pillantását a kezében tartott tükörre összpontosítani, de a tükörlap
hátterében sugárzó ég minduntalan magához vonzotta a szemét. A fény és árnyék váltakozása,
a visszfények és keretek zavarba ejtő megkettőződése úgy elkápráztatta, hogy beleszédült. És
mindez olyan sokféle irányból zúdult egyszerre az elméjére, hogy képtelen volt megragadni.
A különféle képek szökdécseltek, egymásba ütköztek, míg végül a lányt heves szédülés fogta
el, mintha a következő pillanatban átfordulhatna a kútkáván, és fejjel lefelé belezuhanhatna a
kútba, hogy ott fulladjon meg, s feje fölött a végtelen magasságban az égből, az utolsó
látványból, amelyben még része van ebben a földi életben, mindössze egyetlen, sötét
foglalatban ragyogó kör maradna, nem nagyobb, mint a telihold.
A feje szédült, szabad kezével a kútkáva után tapogatózott, hogy megkapaszkodjék benne.
És akkor, egyetlen pillanatra, a látvány kitisztult, és mintha csakugyan fölbukkant volna
valami kép a tükörben. Olyan volt, mint egy gyöngén sikerült dagerrotípia: szemcsés,
elmosódó körvonalakkal, nehezen kivehető részletekkel. Ada mindössze egy kerek fényfoltot
látott, amelyet minden oldalról lombok szegélyeznek. Talán egy út volt az, amely fák
alagútján keresztül vezetett egy hegyoldalon. A fény középpontjában egy fekete alak mozgó
körvonalai látszottak, és az alak mintha lépkedett volna, de a kép túlságosan homályos volt
hozzá, hogy Ada eldöntse: közeledik-e felé, vagy távolodik tőle. De akár közeledett, akár
távolodott, tartása szilárd eltökéltségről tanúskodott. – Vajon mit kíván tőlem: azt, hogy
kövessem, vagy azt, hogy várjam meg, amíg ideér? – töprengett Ada.
Ekkor újra elfogta a szédülés. Térde megroggyant, és Ada leroskadt a földre. Forgott vele a
világ. A füle csöngött, agyában pedig egy templomi ének dallama harsogott egyfolytában, a
„Vándor e földtekén” címűé. Egy pillanatig azt hitte, elájul, de aztán a forgó világ hirtelen a
helyére zökkent és megállt. Körülpillantott, észrevette-e valaki, hogy elesett, de Sally és Esco
a munkájukba merültek, és semmi másra nem ügyeltek. Ada föltápászkodott és odament
hozzájuk a tornácra.
– Na, látott valamit? – kérdezte Esco.
– Hát nem is tudom – felelte Ada.
Sally éles, fürkésző pillantást vetett rá, aztán újra a baboskosár fölé hajolt, szemlátomást
azzal a szándékkal, hogy szó nélkül tovább folytatja a babfűzést, de aztán meggondolta
magát.
– Olyan sápadt, mint a meszelt fal. Rosszul van talán?
Ada megpróbált odafigyelni, mit kérdez Sally, de nem sikerült. Agyában továbbra is azt a
sötét emberi alakot látta, és a templomi ének lelkes dallama zengett a fülében: „Vándor
vagyok csupán e földtekén. / Baj, gond veszély nem lesz többé a boldog / földön hová egykor
megtérek én.” Ada bizonyos volt benne, hogy az a sötét emberi alak valami fontosat jelent a
számára, bár arcot nem tudott képzelni hozzá.
– Szóval mégiscsak látott valamit a kútban? – faggatta Sally.
– Nem tudom biztosan – felelte Ada.
– Fehér szegényke, mint a meszelt fal – fordult Sally Escóhoz.
– Ez csak afféle mese, amit a népek mondogatnak – mentegetőzött Esco. – Én is bele
szoktam nézni néha a kútba, de soha nem láttam az égvilágon semmit.
– Én sem – mondta gyorsan Ada –, én sem láttam semmit.
A képet azonban mégsem tudta kiverni a fejéből. Erdő. Egy út az erdőn keresztül. Egy
tisztás. Egy férfi halad az úton. És a bizonyosság, hogy neki követnie kell. Vagy meg kell
várnia.
Az óra négyet ütött, olyan zengés nélküli, csörömpölő hangon, mintha egy csákány vasára
vágtak volna kalapáccsal.
Ada fölállt, hogy hazainduljon, de Sally visszanyomta a székre. Hozzáhajolt és kézfejével
megérintette a lány arcát.
– Nincs láza – állapította meg. – Evett ma valamit?
– Egy keveset – felelte Ada.
– Hát lefogadom, hogy nem lehetett valami sok – mondta Sally. – No, jöjjön csak velem,
keresek valamit, amit hazavihet.
Elindult befelé a házba. Ada követte. A házat áthatotta a szárított gyógyfüvek szaga, meg a
paprikafüzéreké, amelyek a hosszú előtérben lógtak a mennyezetről, arra várva, hogy Sally
leszedjen belőlük párat azoknak a különféle étvágycsinálókhoz, mártásokhoz,
savanyúságokhoz és szószokhoz, amelyekről híres volt. A kandallópárkányt, az ajtófélfát és a
tükrök keretét mindenütt vörös szalagcsokrok díszítették, az előszobában a korlátpillért vörös-
fehér csíkosra festették, akár egy borbély cégtábláját.
A konyhában Sally a szekrényhez lépett, kivett egy áfonyabefőttel teli agyagkorsót,
amelynek száját méhviasszal pecsételték le, és Ada kezébe nyomta.
– Meglátja, milyen finom lesz a vacsoráról maradt kétszersülttel –mondta.
Ada megköszönte, de mélyen hallgatott róla, milyen csúfos kudarccal végződött minden
kísérlete, valahányszor megpróbált kétszersültet készíteni. A tornácon azzal köszönt el
Sallytől és Escótól, hogy ne mulasszanak el benézni hozzá, ha a kétkerekűn történetesen
éppen a Black-birtok mellett visz el az útjuk. Aztán elindult hazafelé, karjában a vállkendővel
és az áfonyabefőttes köcsöggel.
 Az a régi gyalogösvény, amely a hegygerincen áthaladva a Black-birtokra vezetett, ott
ágazott le az országútról alig százméternyire Swangerék farmjától, majd meredek szögben
elfelé vezetett a folyótól. Egy darabig másodültetésű tölgyekből, hikorifákból és nyárfákból
álló, nyílt erdőn át futott, aztán közeledett a hegygerinc felé, fejsze-nem-látta, hatalmas,
elterebélyesedett fák sűrűjében, amelybe itt-ott luc- és kanadai fenyő, és néhány fekete
balzsamfenyő is vegyült. A talajt mindenütt kidőlt fák borították nagy összevisszaságban, a
korhadás különböző stádiumaiban. Ada megállás nélkül haladt előre, és rövidesen ráébredt,
hogy a „Vándor e földtekén” ritmusához igazítja lépéseit, mert még mindig az zümmögött
halkan a fejében. Az ének bátor, lelkesítő dallama segített, hogy ő is összeszedje a bátorságát,
bár sokszor alig merte fölemelni a pillantását az előtte kanyargó ösvényről, mert attól félt,
egyszerre csak fölbukkan a szeme előtt az a sötét, emberi alak…
Amikor fölért a hegygerincre, pihenőt tartott: leült egy sziklára, amelynek háta fehéren
ütközött ki a földfelszín alól. Innét jó kilátás nyílt a folyó völgyére, ahonnan jött. Látta maga
alatt a folyót, az országutat, jobbkéz felől pedig a kápolnát – egyetlen apró, fehér pettyet a
mindent beborító zöldben.
Ada megfordult, és most a másik irányba nézett, a Hideghegy felé, amely sápadtan, szürkén
és távolian magasodott a szemhatáron, aztán ismét lefelé, a Black-birtokra. Ekkora
távolságból sem a házon, sem a földeken nem látszott az elhanyagoltságnak semmi nyoma.
Innét takarosnak és gondozottnak látszottak. Körben pedig mindenütt az ő erdeje, az ő
dombhátai, az ő patakja… Csakhogy errefelé minden növény olyan iramban burjánzott el,
mint valami dzsungelben: tudta, hogy ha maradni akar, segítségre lesz szüksége, különben a
földek és az udvar helyén rövidesen összeforr a gyomokból és cserjékből álló bozót, és a ház
úgy eltűnik a tüskés ágak sűrűjében, akárcsak Csipkerózsa palotája. – Csakhogy aligha sikerül
valamirevaló embert találnom, hiszen mindenki, aki bírná a munkát, a harctéren van… –
töprengett.
Ahogy ott ült a sziklán, igyekezett pillantásával nagyjából körülrajzolni a birtokát. Amikor
visszaért a kiindulópontjára, az az érzése támadt, hogy az, ami a pillantása rajzolta körben
fekszik, jelentékeny földterület. Még most is rejtélyesnek tűnt számára, hogyan kerülhetett az
ő tulajdonába, bár minden egyes lépést, amely végül erre az eredményre vezetett, külön-külön
könnyen meg tudott volna nevezni.

Hat éve volt már, hogy Ada és apja megérkeztek a hegyek közé, abban a reményben, hogy
ott talán javul valamelyest Monroe tüdőbaja, amely fokozatosan mind nagyobb pusztítást
végzett a lelkész tüdejében, míg végül naponta már fél tucat zsebkendőt is teliköhögött vérrel.
Charlestoni orvosa, aki minden bizodalmát a hűvös, friss levegőbe és a testgyakorlásba
vetette, egy bizonyos híres hegyi üdülőhelyet ajánlott a lelkésznek, amelynek pompás étterme
van és meleg gyógyforrásai. De Monroe-nak egyáltalán nem volt ínyére a gondolat, hogy
kénytelen legyen hosszasan időzni ezen a csöndes, békés helyen, egy rakás dologtalan
pénzeszsák társaságában, akik egyébről sem tudnak beszélni, csak a betegségükről. Ehelyett
keresett magának egy egyházközséget a hegyekben, amely az ő felekezetéhez tartozott, és
nem volt lelkésze, mondván, a hasznos munka többet gyógyít majd rajta, mint az a büdös
kénes víz.
Késlekedés nélkül föl is kerekedtek: vonaton utaztak Spartanburgig, az állam északi
részének utolsó állomásáig. Ez a kezdetleges és kényelmetlen város szorosan a hegyfal
tövében állt, és ők több napot töltöttek ott egy kis jóindulattal szállodának is nevezhető
vendégszálláson, amíg Monroe-nak sikerült találnia néhány öszvérhajcsárt, akik hajlandóak
voltak elszállítani ládákba csomagolt holmijukat a Kék-hegyen keresztül a Hideghegy
nevezetű faluba. Ez alatt a néhány nap alatt Monroe vásárolt egy kocsit, és hozzá egy lovat, és
mint mindig, most is szerencséje volt a vásárlásban. Jártában-keltében egy emberbe botlott,
aki éppen akkor dörgölte fényesre egy új és gyönyörűen megépített kétkerekű vadonatúj,
fekete lakkmázát. Az embernek tetejébe még egy almásszürke heréltje is volt, amelynek a
színe éppen illett a hintóéhoz. Monroe úgy határozott, megveszi mindkettőt, és percnyi
alkudozás nélkül leolvasta a kocsigyártó sárgás, kérges tenyerébe a kért összeget. Ez a
művelet jó néhány másodpercig eltartott, de amikor a végére értek, Monroe olyan elegáns
hintó tulajdonosa volt, amilyennel vélhetőleg nem sok falusi lelkész dicsekedhetett.
Így fölszerelkezve nekivágtak az útnak, megelőzve a holmijukat szállító öszvérhajcsárokat,
és rövidesen beértek egy Brevard nevű kisvárosba, ahol még szálloda sem volt, csak egy
vendégfogadó. Innét másnap még hajnalhasadás előtt, a szürkület kék derengésében indultak
tovább. Szép tavaszi reggel volt, és miközben áthaladtak a városon, Monroe megjegyezte:
– Azt mondják, vacsoraidőre akár ott is lehetünk a Hideghegyen.
A herélt szemlátomást örömét lelte a kiruccanásban. Kényesen ügetett, és olyan szédítő
iramban röpítette a könnyű bricskát, hogy a két magas kerék fényes küllői csak úgy süvítettek
a gyors forgástól.
Az egész napsugaras délelőttön át fölfelé haladtak. A szekérutat mindkét oldalán összehajló
lombú fák és sűrű bozót szegte szorosan, miközben spirálisan, önmagukba visszatekeredő
hurkok végtelen sorában haladt fölfelé a keskeny hegyszorosban. Az ég kékjéből mindössze
egy keskeny vágás maradt a sötét hegyfalak között. Újra meg újra átvágtak a French Broad
felső ágán, és egyszer egy vízesés mellett haladtak el, olyan közel, hogy a hideg tajték az
arcukra fröccsent.
Ada azelőtt soha nem látott más hegyet, mint a sziklás Alpokat, és maga sem tudta, tetszik-e
neki ez a furcsa, dús vegetációjú, hegy-völgyes vidék, amelynek minden zugában nőtt valami
dús levelű növény, amelyhez hasonlót még nem látott a gyér füvű, homokos síkságon. A
tölgyfák, vadgesztenyék és tulipánfák terebélyes lombkoronája egymásba fonódott, baldachint
alkotva, amely kirekesztette a napsugarat. Földközelben pedig azálea- és rododendron-bokrok
nőttek, olyan sűrű aljnövényzetet alkotva, mint valami vastag kőfal.
Adának a vidék szánalmasan elhanyagolt, rendszertelenül kanyargó útjai sem voltak igazán
ínyére. Ezeket a keréknyomoktól szabdalt ösvényeket egyszerűen össze sem lehetett
hasonlítani a síkság széles, homokkal fölszórt, nyílegyenes útjaival – ezek mintha nem is
emberi kéz alkotásai lettek volna, hanem valami elbitangolt marhacsorda patáié. Ráadásul az
út minden kanyar után keskenyebb lett: Ada végül már bizonyos volt benne, hogy rövidesen
teljesen eltűnik, és őket ott hagyja faképnél egy vadon kellős közepén, amely olyan mély és
áthatolhatatlan, mint amelyik akkor pattant elő a semmiből, amikor Isten először kiejtette a
szót: „erdő…”
Monroe viszont széles jókedvében volt, mintha nem is lett volna tüdővérzése nem is olyan
régen. Olyan mohó érdeklődéssel figyelte az elhaladó tájat, mintha halálbüntetés terhe alatt
kötelezték volna arra, hogy emlékezetébe vésse a talaj minden gyűrődését és a zöld minden
árnyalatát. Időről időre harsányan szavalni kezdett kedves Wordsworth-éből, amivel minden
alkalommal alaposan ráijesztett a lóra. Valahányszor befordultak egy kanyarban, és újra a
szemük elé bukkant a maguk mögött hagyott síkföld távoli, halovány látképe, a lelkész
lelkesen bömbölni kezdett: „Földi látvány nincs még ily isteni: / nyomorult lélek, ki
varázserőt / nem érez e fenséges kép előtt!”
Már jól benne jártak a délutánban, az ég megtelt kavargó fellegekkel, amelyeket a keletnek
tartó szél terelt maga előtt, amikor megálltak egy balzsamfenyő-ligetben, ahol az ösvény a
Szekérút Szorosnál fönn a csúcson véget ért. Onnét kezdve az út a vízfolyás irányát követve
riasztóan meredeken szaladt lefelé a Galamb-folyó zúgó elágazásáig. Előttük több mint
hatezer láb magasan ott tornyosult a Hideghegy hatalmas tömbje: csúcsát sötét fellegek és
fehér ködszalagok takarják. A szoros és a hegy között lejtőkkel és szurdokokkal tagolt, vad és
töredezett terület feküdt. Ezen az elhagyatott helyen Monroe ismét kedvenc költőjében találta
meg az alkalomhoz illő szavakat, és így kiáltott: „Az őrjöngve rohanó vízár kavargásának
látványa és szédítő távlata, a szabadon kószáló fellegek és a mennyek régiói, zűrzavar és
béke, a sötétség és a fény – mind egyetlen elme gondolatai, egyetlen arc vonásai, egyetlen
fának virágai, a Jelenések hatalmas könyvének betűi, az Örökkévalóság fajtái és jelképei, a
kezdeté, a végé, és ami a kettő közé esik, és soha nincsen vége”.
Ada nevetett, és csókot nyomott Monroe arcára. – Akár Libériába is követném ezt az
öregembert, ha megkérne rá – gondolta.
Monroe szemügyre vette az esővel vemhes felhőket, majd szétnyitotta a kocsi festett viaszos
ponyvából készült, összecsukható tetejét, amely olyan feketén és szögletesen feszült csuklós
keretére, mint egy denevér szárnya, és olyan új volt, hogy nyikorgott, amikor Monroe a
helyére rántotta.
A lelkész megeresztette a gyeplőt, az izzadó almásderes pedig örömmel érzékelte, hogy a
gravitáció mostantól az ő oldalán van, és nagy lendülettel megindult lefelé. Kisvártatva
azonban az út már olyan meredeken lejtett, hogy Monroe kénytelen volt fékezni, nehogy a
kétkerekű belerohanjon a ló hátsó lábába.
Eleredt az eső, aztán leszállt a sötétség. Nem sütött a hold, vendégszerető hajlék lámpájának
tűhegynyi fénye sem hunyorgott semerre.
Tudták, hogy az előttük elterülő sötétségben van valahol egy Hideghegy nevű falu, de nem is
sejtették, milyen messze lehet. Tovább hajtottak, és őszintén remélték, hogy a ló nem zuhan le
fejjel lefelé valamelyik sziklás szakadékba. Még elszórt faházakat sem láttak, amiből arra
következtettek, hogy még mindig jó messzire lehetnek a falutól. Úgy látszik, rosszul
becsülhették föl a távolságot.
Az eső rézsút hulló csöppjei az arcukba csapódtak, a kocsi fedele nem sokat használt
ellenük. A ló lehajtott fejjel lépegetett. Az út kanyarodott, aztán újra és újra kanyarodott, és
véletlenül sem állt jelzőtábla egyik kanyarnál sem. Ha egy elágazáshoz értek, Monroe
találomra döntötte el, hogy melyik irányban kell menniük.
Már réges-régen elmúlt éjfél, amikor a sötétségben egyszer csak egy kápolnát pillantottak
meg. Egy dombon állt, ahonnét látni lehetett az országutat és valamilyen folyót. Monroe és
Ada betértek a kápolnába, hogy menedéket találjanak az eső elől. Ott aludtak az egyik padon
elnyúlva, átázott ruháikban.
Amikor megvirradt, a vidéket köd borította, de a napsütés azt ígérte, hogy a köd rövidesen
eloszlik. Monroe nehézkesen föltápászkodott, és kiment a kápolna elé. Ada hallotta, amint
fölnevet, és azt mondja:
– Köszönet érte, ti mennybéli hatalmak!
Ada utána sietett. Monroe vigyorogva állt a kápolna előtt, és az ajtó fölött álló írásra
mutatott. Ada is odafordult, és ezeket a szavakat olvasta: „Hideghegyi gyülekezet”.
– Hát minden viszontagság ellenére mégiscsak hazaérkeztünk -mondta akkor Monroe.
Annak idején Ada igencsak kételkedett benne, hogy csakugyan otthonra találnak majd a
hegyek között. Minden charlestoni barátjuk óva intette őket a hegyvidéktől, mondván, pogány
és különös szöglete a földnek, sok érthetetlen, furcsa szokásával fittyet hány a józan észre,
komor, esős vadon, ahol a férfiak, nők és gyermekek mind ösztövérek és állatiasak, lépten-
nyomon vad és erőszakos cselekedetekre ragadtatják magukat, és hírből sem ismerik az
önuralmat. Alsóneműt csak a legelőkelőbb férfiak viselnek, és még a jobb családok asszonyai
is maguk szoptatják a kicsinyeiket, a szoptatós dajka intézménye teljesen ismeretlen előttük.
Akiktől Ada ezeket a fölvilágosításokat kapta, mind azt bizonygatták, hogy a hegylakók
legfeljebb hajszálnyival élnek civilizáltabb életet, mint a vándorló, nomád törzsek.
A megérkezésüket követő hetekben, amikor a lelkész leánya társaságában végiglátogatta
gyülekezetének leendő tagjait, Ada úgy találta, hogy ezek az emberek csakugyan különösek,
csak éppen másként, mint ahogyan azt charlestoni ismerősei megjósolták. Látogatásaik során
a helybeliek sértődékenynek és megközelíthetetlennek mutatkoztak, és szinte lehetetlen volt
eligazodni rajtuk. Gyakran úgy viselkedtek, mintha megbántották volna őket, bár sem
Adának, sem Monroe-nak nem volt sejtelme róla, vajon mivel tehették. Nem egy ház mintha
ostromlott vár lett volna. Csak a férfiak jöttek elő, amikor Ada és Monroe beállítottak, és a
tornácon üdvözölték őket, hogy azután vagy beljebb invitálják, vagy sem. Ráadásul néha
rosszabb volt, ha behívták őket, mint az, ha hagyták, hogy ott ácsorogjanak kínos zavarban az
udvaron. Ada ezeket a látogatásokat rémületesnek találta.
A házak belseje még napfényes napokon is sötét volt. Ha redőny volt az ablakon, le volt
eresztve, ha függöny, be volt húzva. Odabenn az ételek, az állatok és a munkában kiizzadt
emberek kipárolgása különös, bár nem kellemetlen szaggá keveredett össze. A sarokba
támasztva puskák álltak, de puskák lógtak a kandalló és az ajtó fölött is, szögre akasztva.
Monroe-ból többnyire hosszasan dőlt a szó, elmondta, kicsoda-micsoda, hogy miként látja az
egyház föladatát, teológiai fejtegetésekbe bocsátkozott, és arra biztatta a háziakat, látogassák
szorgalmasan az imaórákat és az istentiszteletet. Ezalatt pedig a férfiak csak ültek a
támlásszéken és a tűzbe bámultak. Nem egy közülük mezítláb volt, de olyan fesztelenül
nyújtották ki maguk elé csupasz lábfejüket, mintha ebben semmi kivetnivaló nem lenne. A
tartásukból ítélve akár egyedül is lehettek volna a házban. A tűzbe bámultak, egy árva szót
sem szóltak, és a szemük sem rebbent, bármit is mondott Monroe. Ha pedig a lelkész nekik
szegezett valamilyen kérdést, hosszú ideig némán ültek, mintha a válaszon töprengenének,
azután néha kurtán és ködösen válaszoltak valamit, de többnyire csak egy szúrós pillantást
vetettek a lelkészre, mintha abban benne lett volna mindaz, amit jónak láttak közölni vele.
Eközben a ház mélyén ott motoszkált a ház többi lakója. Ada hallotta, amint a szobákban
járkálnak, de a világért sem jöttek volna elő. A lány úgy sejtette, alighanem nők, gyerekek és
öregemberek lehetnek odabenn. Úgy tűnt, mintha ezek az emberek mindazt, ami a világból
ezen a zugon kívül esett, olyan borzalmasnak találták volna, hogy úgy döntöttek, tartózkodnak
mindenfajta kapcsolattól a kívülállókkal, mert az csak beszennyezné őket, és hogy a saját
rokonságukon kívül leghelyesebb mindenkit ellenségnek tekinteni.
Az efféle látogatásokból hazatérőben Ada és Monroe mindig gyors ügetésre ösztökélték a
lovat, és míg a kétkerekű sebesen szaladt velük az úton, a lelkész arról beszélt, hogy ezek az
emberek tudatlanságból ilyenek, és terveket kovácsolt, miként lehetne ezen a tudatlanságon
felülkerekedni. Ada nem érzett mást, csak a kerekek surrogását, azt, hogy milyen gyorsan
haladnak, már-már menekülnek, és némi tétova irigységet ezek iránt az emberek iránt, akik
szemlátomást ügyet se vetettek mindarra, amit ő és Monroe mondhattak nekik. Nyilván
egészen más következtetésekre jutottak az élettel kapcsolatban, mint Monroe, és kizárólag a
saját fejük után mentek.
A vége felé járt a nyár, amikor Monroe elszenvedte hittérítői törekvéseinek legsúlyosabb
kudarcát. Az ügyben Esco és Sally játszották a főszerepet. Egy Mies nevű ember a
gyülekezetből fölhívta Monroe figyelmét, hogy Swangerék tudatlansága valósággal égre kiált.
Mies szerint Esco olvasni se igen tudott, és ami a történelmet illeti, az ő ismeretei legfeljebb
odáig terjedtek, hogy miket cselekedett Isten a Teremtés első napján. Addig még értette a
dolgot, hogy Isten széjjelválasztotta a sötétséget és a világosságot, de azután elveszítette a
fonalat. Sally Swanger, legalábbis Mies szerint, még ennyit sem tudott. A Bibliát mindketten
afféle mágikus könyvnek tekintették, és úgy használták, mint a cigány jósnők a maguk
könyvét: fölütötték valahol, ujjukkal ráböktek arra a lapra, ahol szétnyílt, aztán megpróbáltak
valami értelmet kicsiholni abból a szóból, amire találomra rámutattak. Orákulumnak
tekintették, úgy képzelték, általa egyenesen Isten üzen nekik, hogy mit kell tenniük. Ha Isten
azt mondta, eredj, akkor mentek. Ha azt, maradj, akkor maradtak. Ha azt mondta, onts vért,
Esco fogott egy fejszét, és elindult, hogy fogjon egy jércét a baromfiudvarból. Igaz,
Swangerék szörnyű tudatlanságuk ellenére gazdagok voltak, és ez nem is lehetett másként,
mert a farmjukhoz jókora darab föld tartozott a völgy aljában, ahol a talaj olyan fekete és
termékeny, hogy az édesburgonya karhosszúságúra megnő benne anélkül, hogy az ember
túlságosan törné magát a gyomirtással. Swangerék bizonyára értékes tagjai lennének a
gyülekezetnek, ha Monroe képes lenne eloszlatni a fejükben uralkodó homályt.
Így hát Monroe elindult, oldalán Adával, hogy fölkeresse Swangeré-ket. A nappaliban
telepedtek le, Esco görnyedten üldögélt, miközben Monroe megpróbálta szóra bírni, és
kiszedni belőle, mit gondol a vallásról. Esco azonban nemigen árult el semmit sem
önmagáról, sem arról, miben hisz. Monroe semmi jelét nem tapasztalta nála a vallásosságnak,
hacsak azt nem, hogy Esco szemlátomást vallásos tiszteletben részesített bizonyos állatokat,
növényeket, sziklákat és az időjárást. Monroe arra a következtetésre jutott, hogy ebben az
emberben valamiféle ősrégi kelta maradvánnyal van dolga: ami kevés gondolat egyáltalán
járhat a fejében, az alighanem gaelül van.
Monroe kapva kapott ezen a kivételes alkalmon, és nekiállt, hogy fölvilágosítsa Escót az
igaz vallás legfontosabb tanításairól. Amikor a Szentháromsághoz értek, Esco kissé
felélénkülve megjegyezte: – Három egyben… Mint a pulyka lába!
Monroe lassacskán arra a meggyőződésre jutott, hogy Esco csakugyan a hírét se hallotta még
annak a történetnek, amely egész kultúránk középpontjában áll, és nekifogott, hogy elbeszélje
neki Jézus Krisztus történetét az isteni születéstől a véres kereszthalálig. Nem hagyott ki
egyetlenegyet sem a leghíresebb részletekből, és bár igyekezett egyszerűen beszélni, minden
ékesszólását latba vetette. Amikor befejezte, hátradőlt, és várta, mit szól házigazdája a
hallottakhoz.
– Na és azt mondja, jó hosszú idő eltelt már azóta, hogy ez a dolog megesett? – szólalt meg
végül Esco.
– Igen, nagyjából kétezer év. Gondolom, kétezer év maga szerint is elég hosszú idő – felelte
Monroe.
– De még milyen – felelte Esco, és a kézfejére bámult, amely ernyedten csüggött alá.
Néhányszor összeszorította az ujjait, aztán bíráló szemmel vizsgálgatta őket, mintha csak egy
új szerszám fogását próbálgatná. Egy darabig töprengett a hallottakon, aztán újra megszólalt.
– És azt mondja, ez a fickó azért jött le közénk, hogy megváltson bennünket?
– Igen – felelte Monroe.
– A tulajdon gonosz természetünktől, meg ilyenektől?
– Igen.
– És azok a népek mégis így elbántak vele? Fölfeszítették, meg szíven döfték, meg minden?
– Bizony – felelte Monroe.
– De azt mondja, ez az egész már vagy kétezer esztendeje esett meg?
– Idestova …
– Mindenesetre jó régen, igaz?
– Igen, nagyon régen.
Esco elvigyorodott, mint akinek végre sikerült megoldania valami rejtélyt. Fölállt, vállon
veregette Monroe-t, és azt mondta: – Hát, ha ez a helyzet, akkor csak egyet tehetünk:
reménykedjünk benne, hogy az egészből egy árva szó sem igaz.
Aznap este, amikor hazaértek, Monroe csak úgy ontotta magából a terveket, hogyan fogja
majd Esco agyában elültetni az igaz hit tanításait, hogy megmentse a pogányság
veszedelmétől. A lelkésznek meg sem fordult a fejében, hogy tréfát űztek vele; és hogy attól a
pillanattól kezdve, hogy beléptek Esco ajtaján, minden szava napnál világosabban árulkodott
róla, micsoda mélységes tudatlanságra számít a ház lakóinak részéről, és ezzel komolyan
megbántotta házigazdáját. És természetesen eszébe sem jutott, hogy – ahelyett, hogy bevágta
volna az ajtót az orra előtt, vagy rálöttyintette volna a mosdótálból a piszkos lábvizet, vagy
rászegezte volna a puskáját, ahogyan sokan mások tették volna a helyében, ha ennyire
megsértették őket – Esco, amilyen áldott jó lélek volt, egyszerűen örömét lelte benne, hogy
nagykanállal adagolta Monroe-nak azt a tudatlanságot, amelyet keresve az meglátogatta.
 Esco senkinek sem dicsekedett el, hogy sikerült bolonddá tennie a lelkészt. Ami azt illeti,
kisebb gondja is nagyobb volt annál, hogy fölvilágosítsa Monroe-t, hogyan is áll valójában a
helyzet, mármint hogy ő is, a felesége is baptisták. Maga Monroe volt az, aki elterjesztette a
történetet, amikor fűtől-fától azt tudakolta, vajon kik azok még a környéken, akik a
Swangerékéhez hasonló, mélységes tudatlanságban élnek. Őszintén elámult, amikor
észrevette, hogy az emberek a történetet mulatságosnak találják, és hogy sokan odamennek
hozzá a boltban vagy megállítják az országúton, és arra kérik, mesélje el nekik is. Olyan
arccal várták, hogy Monroe elismételje Esco utolsó szavait, ahogyan az emberek egy jó vicc
csattanóját szokták várni. Ha pedig Monroe ezt néha elmulasztotta, akkor némelyik hallgatója
maga tette hozzá, mintha úgy érezné, hogy enélkül az egész történet nem az igazi. És ez így
ment, míg végül Sally meg nem szánta a lelkészt, és el nem árulta neki, hogy bolondot
csináltak belőle, és azt is, hogy miért.
Monroe ezután néhány napig mélabúsan járt-kelt: igen leverte, hogy ő volt a település
mulatságának céltáblája. Kétségek gyötörték afelől, hogy sikerül-e valaha is elfogadtatnia
magát ezen a helyen. Végül Adá-nak mentő ötlete támadt.
– Ha már leckét kaptunk illemtudásból, mutassuk meg, hogy fogott is rajtunk – mondta.
Ettől fogva minden leegyszerűsödött. Elmentek Swangerékhez, bocsánatot kértek tőlük, és
rövidesen összebarátkoztak. Swangerék gyakran meghívták őket ebédre, végül pedig,
föltehetőleg azért, hogy jóvátegyék Esco csínyjét, fölhagytak a baptizmussal és csatlakoztak a
gyülekezethez.
Az első évben Monroe még nem szánta rá magát, hogy eladja a charlestoni házukat. Adával
a nyirkos kis folyómenti lelkészlakban laktak, ahol júliusban és augusztusban olyan erősen
érződött a penészszag, hogy csípte az orrukat. Aztán amikor úgy tűnt, hogy az
éghajlatváltozás valamelyest használt Monroe tüdejének, és hogy a gyülekezet végül is
megtűri, és egy napon talán még meg is kedveli, a lelkész úgy határozott, hogy végleg a
hegyekbe költözik. Eladta a charlestoni házat, és megvette a birtokot a Black-családtól,
akiknek hirtelenjében az az ötletük támadt, hogy elköltöznek Texasba. Monroe-nak
megtetszett a festői környezet és a birtok fekvése, ez a sík, könnyen megközelíthető
földterület, amelyből több mint húsz holdat megtisztítottak a fáktól és bokroktól, és
körülkerítettek termőföldnek és legelőnek. Kedvére való volt az erdős hegyoldal íve is,
dombhátak és mélyedések szabdalták, és meredeken emelkedett a Hideghegy felé. Szerette a
forrás vizét is, amely még nyáron is olyan hideg volt, hogy belesajdult az ember foga, és
annak a kőnek a tiszta, semleges íze érződött rajta, amelyből fakadt.
De elsősorban mégiscsak azt a házat szerette, amelyet itt építtetett, főként azért, mert a
jövőbe vetett hitét jelképezte, hitét egy olyan jövőben, amelynek – legalábbis még egynéhány
évig – ő is a résztvevője lesz. Monroe saját kezűleg vázolta föl az új ház alaprajzát, és
személyesen felügyelte az építkezést. Az eredmény jól megépített ház lett, amelyet az éppen
uralkodó divat szerint kívül fehérre festett deszkák borítottak, belül sötét gerendák fedték a
falakat, a ház elülső részén széles tornác futott végig, amelyhez oldalt a ház egyik végétől a
másikig húzódó konyha csatlakozott, a nappaliban jókora, széles kandalló állt, a
hálószobákban fafűtéses kályhák, ami pedig ritkaságszámba ment a hegyek között. Blackék
fakalyibájában, amely ott állt néhányszáz lépésnyire a háztól a Hideghegy felé vezető
emelkedőn, a személyzetet szállásolták el.
Amikor Monroe megvásárolta a birtokot, minden megtermett rajta, amit egy farmon
általában termeszteni szoktak, de Monroe a földek egy részét parlagon hagyta, mert meg sem
fordult a fejében, hogy a farmot önellátóvá kellene tennie. És erre nem is lett volna semmi
szükség, ha – mint a lelkész föltételezte –, továbbra is rendszeresen folyósítják számára annak
a pénznek a hozadékát, amelyet Charlestonban rizs–, indigó- és gyapotültetvényekbe fektetett.
 Csakhogy azt a pénzt, úgy tűnt, nem folyósítják többé, legalábbis Ada erre az eredményre
jutott, amikor ráunt, hogy magas kilátóhelyéről a birtokában gyönyörködjék, és előhúzta a
zsebéből a levelet, hogy elolvassa. Nem sokkal apja temetése után írt Monroe egyik
charlestoni ügyvéd-barátjának: értesítette apja haláláról, és tájékoztatást kért tulajdon
pénzügyi helyzetéről. Az írás, amelyet most a kezében tartott, erre a levélre válaszolt, jókora
késéssel. A kimérten fogalmazott, óvatos sorok, mondhatni, karnyújtásnyi távolságból
beszéltek a háborúról, az embargóról és a mostani nehéz idők egyéb megnyilvánulásairól és
mindezek hatásáról Ada jövedelmére, amely, mindent összevéve, nagyjából a semmivel
egyenlő, legalábbis mindaddig, amíg a háború szerencsésen be nem fejeződik. Amennyiben
viszont a háború számunkra kedvezőtlenül végződik, így a levélíró, Adának szembe kell
néznie a ténnyel, hogy a jövőben egy árva fityinget sem kap majd. A levél azzal végződött,
hogy írója fölkínálta: hajlandó elvállalni a Monroe-birtok ügyeinek intézését, arra az esetre,
ha Ada, nem alaptalanul, úgy érezné, hogy az ezzel járó kötelezettségek meghaladják a
képességeit. A levélíró finoman utalt rá, hogy ez a feladat olyan tudást és ítélőképességet
igényel, amely messze fölülmúlja mindazt, amit Ada ezen a téren esetleg föl tud mutatni.
Ada felállt, zsebregyűrte a levelet, és elindult lefelé a Black-birtokra vezető ösvényen. Ha
arra gondolt, hogy már a jelen is éppen elég fenyegető, annak pedig Isten a megmondhatója,
miféle borzalmak leselkednek rá a jövőben, maga sem tudta, miből meríthetne bátorságot a
reménykedéshez. Amikor kilépett a dombszegély magas fáinak árnyékából, látta, hogy a párát
időközben szétfújta a szél vagy fölszívta a nap. Az ég felhőtlen volt, és a Hideghegy hirtelen
olyan közelinek látszott, mintha elég lenne kinyújtani a kezét, hogy megérintse. Jól benne
jártak a délutánban, a nap már lefelé haladt, csak alig két óra hiányzott hozzá, hogy eltűnjék a
hegyek mögött, és leszálljon a végeérhetetlen felföldi szürkület. Egy hikorifa ágáról egy
szürkemókus cserregett rá a magasból, ahogy elhaladt a fa alatt. Körülötte dióhéj szilánkjai
potyogtak.
Amikor odaért ahhoz az öreg kőfalhoz, amely a felső legelő dombtető felőli végét jelölte,
újra megállt. Szerette ezt a helyet, ez volt az egyik legkedvesebb zuga a birtokon. A köveket
annyira benőtte a zuzmó és a moha, hogy a fal úgy festett, mintha valamikor réges-régen épült
volna, pedig erről szó sem volt. Alighanem valamelyik Black építhette az öregebbek közül,
azokból a kövekből, amelyeket a földjéről hordott egy halomba, amikor egyszer nekiállt, hogy
megtisztítsa. Vagy húsz lábnyi megépült belőle, akkor föladta, és onnan a fal keresztbe
fektetett rudakból álló fakerítésben folytatódott. A fal észak-déli irányban futott, és ezen a
napos délutánon a nyugati oldala még meleg volt a délutáni naptól. Nem messze a faltól
almafa nőtt, aranyranett, és néhány félig érett, korai alma már lehullott a magas fűbe. A
rothadás édeskés szaga odavonzotta a méheket, és most zümmögve szálldostak a napsütésben.
A fal tetejéről nem lehetett belátni az egész vidéket, mindössze egy darabka erdőből,
áfonyabokrok sűrűjéből és két jókora vadgesztenyefából álló, csöndes zugra nyílt kilátás. Ada
úgy vélekedett, ennél békésebb helyet nem látott még életében. Leült a fűbe a fal tövénél, a
vállkendőjét pedig összegöngyölte párnának. Előhúzta a zsebéből a könyvet, és belefogott
abba a fejezetbe, amelynek ez volt a címe: „Hogyan fognak feketerigót, és hogyan röpül a
feketerigó?” Csak olvasott és olvasott, teljesen belefeledkezett a történetbe, amelyben
háborúról volt szó és számkivetettségről, míg végül elszenderedett a mind lejjebb ereszkedő
nap fényében és a méhzümmögésben.
Sokáig aludt, és jelentőségteljes álmot látott. Egy vasúti váróteremben találta magát, amely
zsúfolásig megtelt várakozó utasokkal. A terem középpontjában egy üvegtárló állt, benne egy
emberi csontváz, ugyanolyan, mint az, amelyet egy múzeumban látott kiállítva, mivel az
emberi anatómiát szemléltették rajta. Ahogy ott ült és a vonatra várt, látta, hogy a tárló
lassanként kék izzással telik meg, és a fény emelkedni kezd fölfelé, mint amikor a
petróleumlámpa kanócát fölcsavarják. Ada elborzadva látta, hogy a csontokra lassanként
visszarakódik a hús, és ahogy ez a folyamat haladt előre, egyre inkább bizonyossá vált, hogy
az apja rakódik össze ízenként a szeme előtt.
A többi utas halálos rémülettel hátrált a váróterem faláig, minél messzebb az üvegvitrintől.
Ada, bár ő is halálra rémült, odament az üvegszekrényhez, rátette a kezét, és várt. Monroe-nak
azonban nem sikerült teljesen visszaváltoznia egykori önmagává. Továbbra sem volt több,
csak egy mozgó és beszélő holttest, a bőre pedig olyan vékonyan feszült a csontjára, akár a
pergamen. Lassan mozgott, mégis lázasan kapkodva, mintha víz alól próbálná felküzdeni
magát. Ajkát az üvegfalhoz illesztette, és rendkívül komolyan és sürgetően mondani próbált
valamit Adának. Egész viselkedése olyan emberre vallott, mint aki a legfontosabb dolgot
próbálja közölni valakivel, amiről élete során tudomást szerzett. Ada azonban hiába szorította
oda a fülét az üvegfalhoz, semmit sem hallott, csak valami mormolást. Aztán olyasféle zajt,
mint ahogyan a szél süvít vihar előtt, és az üvegszekrényben nem volt többé semmi. Jött a
kalauz, és figyelmeztette az utasokat, hogy a vonat rövidesen indul. Hirtelen biztosan tudta,
hogy a vonat a múltba tart, a múlt idők Charlestonába, és ha fölszáll rá, húsz évvel
visszatekeri az órát, és a tulajdon kislánykorába fog megérkezni. Már az összes többi utas
fölszállt a vonatra, és igencsak vígan voltak: széles mosollyal integettek az ablakokból.
Némelyik fülkéből még énekeltek is: Ada füle elkapott néhány dallamfoszlányt. De ő csak állt
a peronon, miközben a vonat kigördült az állomásról és elrobogott.
Arra ébredt, hogy éjszakai ég borul föléje. A Mars vöröses jelzőfénye éppen akkor szállt alá
a nyugati szemhatáron a kiserdő fáinak lombkoronája mögé. Ebből megtudta, hogy túl
járhatnak az éjszaka közepén, mert a vázlatfüzetében megjelölte a Mars helyét a kora esti
égbolton. A holdsarló magasan állt az égen. Az éjszaka száraz volt, és éppen csak egy kissé
hűvös. Ada kigöngyölte a vállkendőjét, és beléburkolózott. Természetesen még soha életében
nem töltött egyetlen éjszakát sem egyedül az erdőben, de úgy találta, jóval kevésbé
félelmetes, mint gondolta volna, még az iménti, nyugtalanító álmát is beleszámítva. A hold
halvány, kék fénnyel árasztotta el az erdőt és a földeket, a Hideghegyből mindössze egy
elmosódó sötét folt látszott az ég hátterén. Semmilyen hang nem hallatszott, csak egy fürj
kiáltása a távolból. Ada úgy érezte, semmi oka rá, hogy siessen vissza a házba.
Lefeszegette a viasz zárókupakot az áfonyabefőttes korsóról, majd elkezdte két ujjal
kicsipegetni és a szájába hajigálni az áfonyát. Sally nem tett túl sok cukrot a befőttbe, így az
megőrizte az eredeti gyümölcs üde, fanyar ízét. Ada órákon át üldögélt a fal tövében, és
követte tekintetével a hold útját az égbolton, míg csak a kis korsó egészen ki nem ürült.
Közben az apja járt az eszében, akit az imént látott álmában, és az a sötét emberi alak a
kútban. Bár mélységesen szerette Monroe-t, most rádöbbent, hogy álombeli megjelenése
furcsa hatással volt rá. Ráébredt: nem szeretné, ha az apja érte jönne, és ő sem akar utána
menni még egy ideig…
Már virradni kezdett, de Ada még mindig ott ült a fal tövében. Az első, tétova szürke
derengés kezdett megsűrűsödni, aztán ahogy a fény növekedett, lassanként kibontakoztak az
éjszakából a hegyek, csak ormótlan tömbjükben őrizték tovább az éjszaka sötétjét. A
csúcsokat beburkoló köd fölszállt, elveszítette hegycsúcs-formáját, és eloszlott a reggel
melegében. A legelőn a fák tövében még megmaradt a harmat, kirajzolva a füvön a fák
formáját. Amikor végül mégiscsak föltápászkodott a fal tövéből, hogy visszatérjen a házba, a
két nagy gesztenyefa között áthaladva lombjuk árnyában még mindig ott érezte az éjszaka
illatát.
Amikor a házba ért, fogta a hordozható íróasztal-lapot, és letelepedett vele a székbe, ahol
olvasni szokott. Az előtér még mindig mély sötétségbe borult, de az aranyszínű reggeli
világosság egy foltja a két térdére támasztott asztallapra hullott. A fényfoltot a redőny lécei
csíkokra szabdalták, a lécek közt beáramló levegőben porszemcsék milliárdjai lebegtek. Ada
beleigazította a papírt az egyik fénykockába, és sietősen papírra vetett néhány sort, amelyben
köszönettel elutasította az ügyvéd ajánlatát, mondván, e pillanatban úgy látja, egy olyan
gazdaság eligazgatásához, amely úgyszólván nem is létezik, az ő fölkészültsége is tökéletesen
elegendő.
A hosszú órák alatt, amelyeket aznap éjszaka ott töltött a fal tövében, tekintetével a hold
útját követve, újra és újra végiggondolta, milyen lehetőségek állnak előtte. Sok éppen nem
volt belőlük. Ha sikerülne eladnia a házat és a birtokot, és visszatérne Charlestonba,
egykettőre elúszna az a kevés pénz, amit a farmért remélhetne ilyen nehéz időkben, hiszen
nyilván csak nagynehezen lehetne vevőt találni rá. Amikor már fogytán lenne a pénze, nem
maradna más hátra, mint hogy ráakaszkodjék Monroe valamelyik barátjára, mint nevelőnő,
zongoratanárnő vagy az élősködés valamilyen egyéb, enyhén álcázott formáját választva.
Vagy ez, vagy a házasság. Csakhogy Adának már a puszta gondolattól is fölkavarodott a
gyomra, hogy mint kétségbeesett, férjvadász vénlány térjen vissza Charlestonba. Könnyen el
tudta képzelni, miféle jelenetekben lenne része. Ami kis pénzt a farmért kapna, annak java
részét az e cél szolgálatába állítandó ruhatárra kellene költenie, aztán nekifoghatna, hogy
házasságról alkudozzon azokkal az öregedő és semmire sem jó férfiakkal, akik a charlestoni
társaság bizonyos szintjéhez tartoznak – és ez a szint jó néhány lépcsőfokkal a legmagasabb
alatt helyezkedne el –, mivel a korban nagyjából hozzáillő férfiak mind a harctéren vannak.
Tisztán látta, végül nem maradna más választása, mint azt bizonygatni a fenti férfiak
valamelyikének, hogy szereti, holott ebből mindössze annyi lenne az igazság, hogy az illető
olyan pillanatban bukkant föl az életében, amikor ő nagyon is rászorul a támogatására. Azt
viszont, bármennyire erőltette is a képzeletét, még a mostani, szorult helyzetében sem tudta
maga elé képzelni – a fojtogató tehetetlenség érzésén kívül, amit a puszta gondolat felidézett
benne –, hogy miként menne végbe a házasság aktusa egy efféle férfival.
Ha ilyen megalázó körülmények között térne vissza Charlestonba, kevés együttérzésre
számíthatna, annál több epés bírálatra. Hiszen a charlestoni társaság többségének szemében ő
ostobán elvesztegette azt a néhány, hódításra szánható, röpke évet, amíg abban a kultúrában
az ifjú hölgyek mindenki érdeklődésének középpontjában állottak: a férfiak tisztelettel térdet
hajtottak előttük, és az egész társadalom éberen figyelte, sikeresen haladnak-e a házasság réve
felé, mintha a világegyetem uralkodó erkölcsi alapelvének teljesedése függne ettől. Akkoriban
Monroe barátai és ismerősei sehogyan sem értették, miként lehet Ada – legalábbis a korabeli
lányokkal összehasonlítva – olyan közönyös ebben a dologban.
Ada is megtett mindent, ami tőle telt, hogy tovább rontsa a helyzetet. Amikor vendégségben
töltötték az estét, és vacsora után a hölgyek visszavonultak saját társalgójukba, hogy ott
férjezettek és férjezetlenek egymáson köszörüljék a nyelvüket, több ízben is kijelentette, hogy
őt olyan borzalmasan untatják az udvarlók – akiket mintha semmi egyéb nem érdekelt volna a
világból, kizárólag az üzlet, a vadászat és lovak –, hogy sokszor úgy érzi, jobb szeretne
kifüggeszteni egy táblát a bejárati ajtóra, ezzel a felirattal: „Uraknak tilos a bemenet!”
Számított rá, hogy az efféle megjegyzések után szigorú kioktatásban részesül majd
valamelyik idősebb társaságbeli asszonytól, vagy valamelyik társnőjétől, aki még csak most
fogott bele a férjvadászatba, és mohón szeretné behízelegni magát azoknál, akik úgy
vélekednek, hogy egy férjes asszony legfőbb erénye, ha az ésszerűség határain belül
mindenben aláveti magát férje akaratának.
– A nő végcélja a házasság – jelentette ki egyikük.
– Valóban – vágta rá Ada –, ebben egyetértünk. Legalábbis mindaddig, amíg nem firtatjuk
túlságosan, hogyan értendő az utolsó előtti előtti szó ebben a mondatban… – tette hozzá,
aztán derűs kárörömmel figyelte, ahogy a beálló csöndben az összes jelenlévő eszeveszett
tempóban igyekszik utánagondolni, melyik lehetett a kérdéses szó.
Ezzel a viselkedéssel sikerült elérnie, hogy ismerőseik körében csaknem általánossá vált az a
vélekedés, hogy Monroe valamiféle szörnyeteget nevelt belőle, olyan teremtést, aki nem
igazán illik a normális férfiak és nők társaságába. Így aztán nem okozott nagy meglepetést,
csak jókora fölháborodást, amikor Ada tizenkilencedik életévében két házassági ajánlatot is
visszautasított, azon melegében, később pedig azzal magyarázta elhatározását, hogy
véleménye szerint a kérői túlságosan szűk skálán mozogtak – a gondolkodásukban, az
érzéseikben, a puszta létükben. Arról nem is beszélve, hogy mindkét férfi pomádéval
fényesítette a haját, mintha ezzel a szemmel látható csillogással kívánnák ellensúlyozni
szellemük szürkeségét.
Barátnői többségének szemében fölfoghatatlan, vagy legalábbis megbocsáthatatlan
cselekedet volt, hogy egy nő visszautasítsa kérőjét, ha annak van mit aprítania a tejbe, hacsak
az illetőnek nincs valamiféle szembeszökő, mindenki számára nyilvánvaló hibája. Utolsó
charlestoni évükben, mielőtt a hegyekbe költöztek volna, Adától barátnőinek többsége
elhidegült, mert úgy vélekedtek róla, hogy túlságosan tüskés és különcködő.
Ada számára még most is keserves megaláztatás lett volna visszatérni Charlestonba:
büszkeségét a visszatérés puszta gondolata is sértette. Ráadásul semmi nem volt ott, ami
visszahúzta volna. Unokatestvérén, Lucyn kívül nem élt ott közeli rokona: se melegszívű
nagynénje, se őt bálványozó nagyszülei nem voltak, akiket boldoggá tett volna a visszatérte.
Ez is keserű gondolat volt, hogy ennyire magában, rokonok nélkül áll a világban, holott
körülötte az összes hegylakót olyan szerteágazó és széttéphetetlen vérségi kötelékek fűzték
egymáshoz, hogy többségük egy mérföldet sem gyalogolhatott úgy a folyó menti úton, hogy
össze ne botlott volna valamelyik rokonával.
De hiába volt itt idegen és kívülálló, Ada mégis úgy érezte, mintha ez a hely, ez a kék
hegylánc tartóztatná. Bármennyit töprengett is, a végén mindig odajutott, hogy ha van
egyáltalán reménye, hogy békében éljen önmagával és a világgal, akkor az ebben a tájban
rejlik: csak arra számíthatott, csak arra, amit maga körül látott. A hegyek és az a vágy, hogy
kipróbálja, sikerül-e azokból a dolgokból, amelyeket maga körül lát, kedvére való életet
teremtenie – ez a kettő együtt mintha egy elégedettebb, kevésbé gúzsba kötött létezés
lehetőségét kínálta volna, bár ennek az életnek a részleteit még a lehető leghomályosabban
sem tudta elképzelni. Könnyű azt mondani, töprengett, amit az apja szokott mondogatni, hogy
az elégedettséghez úgy juthatunk el, ha hallgatunk tulajdon természetünk szavára, és azt az
ösvényt követjük, amelyet ő jelöl ki számunkra. Ada úgy vélekedett, hogy ez alighanem igaz
lehet. Csak éppen ez a bökkenő: miként induljon el az ember ezen a bizonyos ösvényen, ha
egyszer sejtelme sincs róla, milyen is voltaképpen az ő igazi természete.
Aznap reggel is, ahogy ott kuporgott az ablaknál, komolyan, bár némileg zavartan azon törte
a fejét, hogy most mihez fogjon, amikor egy emberi alakot pillantott meg az országúton.
Ahogyan az alak a ház felé közeledett, Ada lassacskán ki tudta venni, hogy valami lányféle
lehet, alacsony és vézna, akár a csirke nyaka, csak csípőben volt meglehetősen széles:
csípőcsontja élesen kirajzolódott a szoknyája alatt. Ada kiment a tornácra, és leült, hogy ott
várja meg, míg ez a személy elmondja, mit akar.
Az ismeretlen lány fölmasírozott a verandára, aztán anélkül, hogy engedélyt kért volna rá,
lehuppant Ada mellé az egyik hintaszékbe, beleakasztotta a sarkát a szék rúdjába, majd
ringatózni kezdett. Alakja Adát a nem egykönnyen fölborítható vontatós szánokéra
emlékeztette, alacsonyan fekvő súlypontjával, csontos és keskeny végtagjaival. Szögletes
nyakkivágású ruhája durva háziszőttes vászonból készült, szürkéskék színe arról árulkodott,
hogy a parlagfű gubacsából sajtolt festékkel festették meg.
– Az öreg Swanger naccsága szólt, hogy magának segítségre van szüksége – mondta.
Ada alaposabban szemügyre vette a lányt. Fekete jószág volt, karja és nyaka inas, mellkasa
törékeny. Haja olyan sötét és durva szálú, mint egy ló farka. Orrnyerge széles. Nagy
szemének sötétjében szinte teljesen elveszett a pupilla feketéje, körötte szemének makulátlan
fehérje meghökkentően világosnak tetszett. Cipőt nem viselt, de mezítelen lábfeje tiszta volt,
és a lábkörmei olyan ezüstösen derengtek, mint a halpikkelyek.
– Mrs. Swanger jól mondta, csakugyan nagy szükségem van segítségre – szólalt meg végül
–, de én olyasvalakire gondoltam, aki alkalmas a nehéz munkára. Szántásra, ültetésre,
aratásra, favágásra, és hasonlókra. Ezt a helyet önellátóvá kell tennünk. Azt hiszem, ehhez a
munkához férfira van szükség.
– Először is – felelte a lány –, ha magának van egy lova, azzal én egész nap el bírok
szántani. Másodszor, az öreg Swanger naccsága azt mondja, hogy magát nem veti föl a pénz.
Azt se felejtse el, hogy minden épkézláb férfi, aki esetleg elszegődne magához, odakinn van a
harctéren. Szomorú, de nagyjából ez a helyzet, még akkor is, ha valakinek kedvezőbbek a
körülményei…
Mint Ada rövidesen megtudta, a lányt Rubynak hívták, és bár első pillantásra nem sokat
lehetett kinézni belőle, Adát végül is meggyőzte, hogy képes bármilyen munkát elvégezni a
gazdaságban. Ada számára azonban legalább ilyen fontos volt, hogy amíg beszélgettek,
egyszer csak rádöbbent: Ruby hihetetlen mértékben fölvidítja. Ada a szíve mélyén bizonyos
volt benne, hogy új ismerőse hűséges és nagylelkű természet. És bár Ruby életében egyetlen
napot sem töltött semmiféle iskolában, nem tudott olvasni egy betűt sem, még a saját nevét
sem tudta leírni, Ada úgy látta, az agya szinte szikrázik, olyan ragyogóan és keményen,
mintha acéllal csapnának kovakőre. És volt még valami: Ruby is anyátlan volt, akárcsak Ada,
élete legelső napjától kezdve. Vagyis volt bennük valami közös, ami hozzásegíthette őket,
hogy megértsék egymást, bár minden más szempontból jobban már nem is különbözhettek
volna. Ada, némileg meglepődve, rövidesen azon vette észre magát, hogy Rubyval már a
feltételek megtárgyalásánál tartanak.
– Még soha nem cselédkedtem – mondta Ruby –, és nem sok jót hallottam az efféle
munkáról. De Sally azt mondta, magának segítségre van szüksége, és nem is tévedett.
Úgyhogy én azt mondom, mindkettőnknek az lesz a legjobb, ha megalkuszunk egymással.
No, most mindjárt szóba hozza a pénzt, gondolta Ada. Monroe soha nem beszélte meg vele,
amikor fölfogadott valakit, de az volt a benyomása, hogy általában nem a cseléd szokta
megszabni a föltételeket.
– E pillanatban és valószínűleg még egy ideig pénz dolgában nem a legjobban állok –
mondta.
– Nem a pénz miatt csinálom – vágott közbe Ruby. – Mondtam már az előbb, hogy nem
akarok mindenáron elszegődni. Úgyhogy én azt mondom, ha azt akarja, hogy a segítségére
legyek, jobb, ha rögtön tisztázzuk: eztán is mindenki maga önti ki a tulajdon serblijét.
Ada fölnevetett, de aztán rádöbbent, hogy Ruby ezt nem tréfának szánta. Az egyenlőség volt
a dolog lényege: Ruby azt akarta tudtára adni, hogy nem kér az úrnő-cseléd viszonyból. Ez a
követelés Ada szemében különösnek tűnt. De amikor jobban belegondolt, úgy határozott,
hogy – miután nemigen tolonganak a jelentkezők, akik segíteni akarnának, ráadásul már egész
nyáron amúgy is maga ürítette ki az éjjeli edényét – Ruby kívánsága nem is olyan ésszerűtlen.
Miközben a részleteket megbeszélték, a sárga-fekete kakas fölsétált a tornácra, majd
lecövekelt előttük, és kihívóan méregette őket. Ahogy a fejét forgatta, vörös taraja jobbra-
balra csapódott.
– Ki nem állhatom ezt a kakast – mondta Ada. – Megpróbált megsarkantyúzni.
– Ha engem próbált volna megsarkantyúzni, én nem tűrném meg a házban – vélte Ruby.
– De hogyan kergessük el? – kérdezte Ada.
Mire Ruby igencsak furcsálkodó pillantást vetett rá. Fölállt a hintaszékből, kilépett a
tornácról az udvarra, egyetlen gyors mozdulattal elkapta és a bal hóna alá gyűrte a kakast,
majd jobb kezével egy rántással letépte a fejét. Az állat teste egy pillanatig még vonaglott a
hóna alatt, aztán elcsendesedett. Ruby a kerítésnél burjánzó borbolyabokrok közé hajította a
kakasfejet.
– Jó sokáig kell főznünk, különben rágós marad – jelentette ki Ruby. Vacsoraidőre a kakas
húsa levált a csontról, és az aranysárga lében akkora gombócok főttek, mint egy-egy
macskafej.
A kétségbeesés kékje

Más körülmények között a látvány akár idilli is lehetett volna. Minden eleme a nyílt országút
és a szabadság legendás kapcsolatát hangsúlyozta: a hajnalhasadás, az aranyló és alacsony
szögben eső napfény. A szekérút, amelyet egyik oldalon vörös juharfák szegélyeztek, a
másikon egy léckerítés, a magas férfi, fején széles karimájú kalappal, hátán hátizsákkal, amint
nyugat felé lépked. Inman azonban egész sor esős, nyomorúságos éjszakát töltött az utóbbi
napokban a szabad ég alatt, és most úgy érezte, ő Isten legtöbbet ütött-vert mostohagyereke.
Megállt, egyik lábát fölrakta az út menti kerítés alsó keresztrúdjára, és átnézett a kerítésen túl
elterülő, harmatos földekre. Megpróbálta hálatelt szívvel köszönteni a napot, de a sápadt kora
hajnali fényben az első látvány, amin megakadt a szeme, a barna síkföldi vipera valamelyik
különösen ocsmány fajtájának egy példánya volt, amint lomha mozgással, mint egy jókora
szarhurka, igyekezett az országútról az út szélén burjánzó tyúkhúr sűrűjébe.
A szántóföldeken túl erdős síkság volt. Csupa tűlevelű fa: szürkefenyő, mocsári fenyő, vörös
cédrus. Inman gyűlölte ezeket a laposan elterpeszkedő, össze-vissza nőtt fenyveserdőket. Ezt
az egész visszataszító sík vidéket. A vörös, agyagos földet. A piszkos és sivár városokat.
Eleget harcolt efféle terepen, a hegyek lábától egészen a tengerig, amely itt, úgy tűnt, nem
egyéb, csak az a legalacsonyabb pont, ahová minden, ami mocskos és nyomorúságos,
lecsorog a magasból. Moslék és szennyvíz vidéke, a kontinens emésztőgödre. Az egész
síkföld nem egyéb, csak sötét és süppedékes mocsár, és Inmannek már nagyon elege volt
belőle. Az erdőből mindenfelől éles tücsökciripelés hallatszott és ütemes recsegés, mintha
egyszerre töméntelen érdes peremű, száraz csontot dörzsölgetnének egymáshoz. Olyan átható
volt ez a hang, hogy Inman úgy érezte, mintha a tulajdon fejéből jönne, mintha saját, zaklatott
agyának rezgését hallaná. Mintha az egész világon egyedül csak őt gyötörné ez a hang, és
semmi köze nem lenne a külső valósághoz, amelyen mindnyájan osztozunk. Nyakán a seb
mintha soha be se hegedt volna, együtt lüktetett a tücsökciripelés minden újabb ütemével.
Ujjával fölpiszkált a kötés alá, és nem lepődött volna meg túlságosan, ha olyan széles nyílást
érez az ujja, mint egy kopoltyú rése, de ehelyett széles, varral borított csíkot tapintott a nyaka
tövénél.
Úgy számolta, nem juthatott még nagyon messzire a kórháztól ebben a néhány napban,
amióta úton van. Amilyen rossz bőrben volt, kénytelen volt lassabban haladni, és többet
pihenni, mint szeretett volna. Egyhuzamban nemigen tudott többet megtenni egy-két
mérföldnél, és még ez a lassú iram is nagyon megviselte. Holtfáradt volt, és félig-meddig el is
tévedt, miközben kétségbeesetten keresett valami olyan ösvényt, amely egyenesen nyugatra,
hazafelé tart. De a vidék egyébből sem állt, mint apró gazdaságokból, az egészet egymásba
gabalyodó utak sűrű hálózata szabdalta föl, és sehol egy jelzőtábla, amelyikből rájöhetett
volna, a sok út közül melyikről remélheti némi joggal, hogy nyugatabbra tart, mint az összes
többi. Állandóan az az érzés gyötörte, hogy jóval délebbre keveredett, mint akarta. Ráadásul
az idő is rossz volt, a szakadó eső néha elállt, aztán újra kezdte, éjjel-nappal egyik váratlan
zápor a másikat követte, dörgött, villámlott. Az aprócska deszkaházak sűrűn követték
egymást, a gabonaföldek kis híján egymásba értek, többnyire csak néhány düledező
kerítésdeszka jelezte, hogy ez már valaki másnak a birtoka. Minden egyes farmon volt
legalább két-három harapós kutya, amelyet a gazdájuk a legkisebb gyanús zajra szabadon
eresztett, és az állatok a földhöz lapulva, hangtalanul rontottak elő az útszéli fák árnyékából,
hogy Inman lábának ugorjanak, és belemélyesszék sarlónál élesebb fogukat. Az első éjszaka
jó néhányat fölrúgott közülük, és egy foltos szuka úgy belemart a lábikrájába, mintha
bőrlyukasztóval fúrták volna át. Ezek után jónak látta fegyver után nézni, és talált is egy jó
vastag szentjánoskenyérfa-ágat az egyik árokban. Ezzel verte vissza, nem csekély
erőfeszítéssel, a következő kutyát, amelyik rárontott: úgy püfölte az állatot, rövid, lefelé
irányuló ütésekkel, mintha a földet döngölné le valami frissen fölállított pózna körül. Ennek
az éjszakának és jó néhány rákövetkezőnek a java részét azzal töltötte, hogy kutyákat ütött
tompa puffanásokkal, míg az állatok, még mindig egyetlen nyikkanás nélkül, vissza nem
iszkoltak a sötétségbe. A kutyák, no meg az a veszély, hogy a Nemzetőrség emberei ott
cirkálnak valahol a felhős éjszaka sötétjében, állandóan nyugtalanították út közben.
Ez a legutóbbi éjszaka volt azonban a legrosszabb mind közül. A felhők fölszakadtak, és a
nyíláson át meteorok záporoztak az égből.
Ahogy sisteregve végigszáguldottak pályájukon, Inman úgy érezte, mintha egyenesen őt
vették volna célba. Apró, világító lövedékek zúdultak a magasból. Később hatalmas tűzgolyó
vált ki süvöltve a sötétségből. Igaz, nagyon lassan mozgott, de mintha pontosan a feje búbjára
tartott volna. De még mielőtt elérte, egyszerűen eltűnt, mint a gyertyaláng, ha két benyálazott
ujjunkkal elnyomjuk. A tűzgolyót valami tömpeszárnyú, suhogva szálló éjszakai madár vagy
disznóképű denevér követte, amely ott lebegett Inman feje fölött, olyan alacsonyan, hogy a
férfinak le kellett buknia előle, és vagy három lépést hétrét görnyedve kellett megtennie. A
következő pillanatban pedig egy jókora éjszakai lepke tárta szét röptében két pávaszemes
szárnyát az orra előtt, és ő egy másodpercig azt hitte, valami bizarr, zöld, álombeli arc tört rá
hirtelen a sötétségből, hogy átadjon neki valamilyen üzenetet. Fölüvöltött, és néhányszor
keményen a levegőbe sújtott maga elé, de ütései csak a levegőt érték. Később fölkapaszkodott
egy fára, mert lódobogást hallott, és onnét figyelte, ahogy egy csapat nemzetőr elvágtat
mellette, hozzá hasonló katonaszökevényekre vadászva, hogy megragadják, összeverjék és
visszatoloncolják őket a harctérre. Amikor végül lemászott, és nekivágott az útnak, minden
farönk mintha sötétben bujkáló emberi alak lett volna – egyszer még a pisztolyát is ráfogta
egy göcsörtös ágait szélesen szétterpesztő mirtuszbokorra, mert nagykalapos, kövér embernek
nézte. Amikor egy megsüllyedt patakágyon kelt át jóval éjfél után, egyik ujját beledugta a part
nedves agyagjába, és a zubbonya elejére két koncentrikus kört mázolt vele, középpontjukba
pedig egy pontot, így ment tovább, mint a mennyei birodalom tréfáinak célpontja, éjszakai
utas, törvényen kívüli szökevény. Ez az utazás lesz életem tengelye, gondolta.
Most, hogy végre maga mögött hagyta a hosszúra nyúlt éjszakát, mindenekfölött arra
vágyott, hogy átmásszék a kerítésen, átvágjon azon az elvadult szántóföldön, aztán bevegye
magát az erdőbe. Hogy vackot keressen magának a fenyőfák között, ahol álomra hajthatja a
fejét. De most, hogy kiért a nyílt vidékre, nem volt más választása, kénytelen volt
továbbmenni. Levette hát a lábát a kerítésről, és újra nekivágott az útnak.
Most, hogy a nap fölfelé kúszott az égen, és egyre nagyobb lett a hőség, a környék
rovarvilága élénk érdeklődést kezdett tanúsítani Inman testnedvei iránt. Csíkos moszkitók
zöngtek a füle körül, és az ingén keresztül a hátát szurkálták. Az útmenti bokrokról
kullancsok vetették le magukat, hogy megtapadjanak a tarkóján és a nadrágja dereka fölött, és
kövérre szívják magukat. Szúnyogok jártak rá a szeméből szivárgó nedvességre. Egy darabig
egy bögöly is ott zümmögött körülötte, és újra meg újra rászállt a nyakára. Ez a zümmögő,
nagy fekete anyagcsomó akkora volt, mint a hüvelykujja legfelső perce, és sehogyan sem
sikerült agyonütnie, akárhogyan is próbálta, nem tudott időben odacsapni, ahová a bögöly
éppen leszállt, azzal a szándékkal, hogy az ő húsából és véréből táplálkozzék. A néma
levegőben tisztán hallatszott ezeknek a magára mért ütéseknek a csattanása. Aki messzebbről
nézi, azt hihette volna, valami megszállott muzsikust lát, aki újfajta ütőhangszert talált fel,
vagy egy tébolydából szökött elmeháborodottat, aki harcban áll tulajdon jobbik énjével, és
önutálatában nyitott tenyerével csattanós ütéseket mér magára.
Inman megállt és a sárba vizelt. Alighogy befejezte, azúrkék pillangók serege lepte el a
csordogáló vizeletpatakot – a napsütésben szárnyuk úgy kéklett, mint az oxidált fém. Inman
úgy vélte, ilyen szépséges lényeknek nem lenne szabad húggyal oltaniuk a szomjukat. De úgy
látszik, ez is hozzátartozott a hely természetéhez.
 Délután egy keresztút mentén épült településhez ért. Megállt a falu szélén, és szemügyre
vette. Mindössze egy szatócsboltból, néhány házból meg egy fészer-féleségből állt, amelyben
egy kovács lábbal hajtotta a köszörűkövet, hogy megélesítse egy sarló hosszú pengéjét. Inman
látta, hogy rossz irányban köszörüli, mert az élétől elfelé, nem pedig az éle irányában, és nem
párhuzamosan, hanem derékszögben tartotta oda a köszörűkőhöz. A kovácson kívül Inman
egy lelket sem látott. Úgy határozott, megkockáztatja, hogy betérjen a fehérre meszelt
szatócsboltba ennivalót venni. A pisztolyát bedugta az összecsavart pokróc ráncai közé,
remélve, hogy így ártalmatlanul fest majd, és nem vonja magára a figyelmet.
A bolt tornácán két férfi üldögélt. Jóformán föl se néztek, amikor fölment a lépcsőn. Az
egyik férfi hajadonfőtt volt, haja féloldalasan égnek meredt, mintha az imént ugrott volna ki
az ágyból, és még arra sem lett volna ideje, hogy az ujjaival végigszántson rajta. Éppen a
körmeit tisztogatta elmerülten egy vontcsövű puska gyújtókulcsával. Olyan odaadó
figyelemmel végezte ezt a műveletet, hogy még a nyelve hegyét is – amely olyan szürke volt,
mint egy liba lába – kidugta a szája sarkán. A másik férfi újságot olvasott. Valamilyen
egyenruha maradványait viselte, de gyakorlósapkájának ellenzője leszakadt, így a sapka
maradéka úgy ült a fején, mint valami szürke fez. A férfi kackiásan, a fél fülére húzva viselte
– Inman gyanította, hogy alighanem duhaj fickónak szeretné mutatni magát. Háta mögött, a
falnak támasztva remek Whitworth-puska állt, finoman kidolgozott, réz távcsővel, amelyen
apró kerekek és csavarok bonyolult rendszerének segítségével lehetett beállítani a
lövéseltérést és az emelkedést. A hatszögű puskacső jávorfa levéllel volt bedugaszolva, hogy
bele ne menjen a por. Inman nem látott még többet egy-két Whitworth-nél életében. Főleg
szalonkavadászathoz használták őket. Angliából importálták a puskát is, a hozzávaló, nehezen
beszerezhető és méregdrága papírhüvelyű töltényeket is. Egy 45-ös kaliberű Whitworth-ből
leadott lövés nem volt éppenséggel ellenállhatatlan erejű, viszont csaknem egy mérföldes
távolságról is igen pontosan lehetett lőni vele. Ha az ember egyáltalán látta, amire célzott, és
nem volt teljesen gyakorlatlan a célbalövésben, akkor a Whitworth-szel bizonyosan eltalálta.
– Vajon hogyan juthattak efféle emberek ilyen jó puskához? – töprengett.
Elment mellettük, és benyitott a boltba, de a két férfi még mindig nem nézett föl. Odabenn
két öregember üldögélt a tűznél, és valamit játszottak egy hordó tetején. Az egyik öregember
letette a kezét a hordó kör alakú tetejére, és szétterpesztette az ujjait. A másik egy zsebkés
hegyével oda-odabökött az ujjai közé. Inman egy percig figyelte őket, de sehogysem tudott
rájönni, milyen játékszabályt követnek, vagy hogy miként döntik el, kinek mennyi találata
van, vagy hogy mi kell ahhoz, hogy egyik vagy másik játékos győztesnek tekinthesse magát.
A bolt nyomorúságos árukészletéből Inman megvásárolt öt font kukoricalisztet, egy darab
sajtot, némi szárított kétszersültet, meg egy nagy, édes zöldparadicsomot. Amikor kilépett a
boltból, a két férfi már nem volt ott, de alig néhány pillanattal korábban távozhattak csak,
mert a hintaszékük még mindig föl-alá ringott. Visszatért az útra, újra elindult nyugat felé, és
menet közben fogyasztotta el a szerzeményeit. Előtte két fekete kutya szaladt át egyik
árnyékfoltból a másikba.
Amikor a falu szélére ért, a két férfi, akit a bolt tornácán látott, kilépett a kovácsműhely
mögül, és odaplántálták magukat elébe az országútra, elállva az útját. A kovács is abbahagyta
a köszörülést, fölállt, és őket bámulta.
– Hová, hová, te szarházi? – kérdezte a sapkás férfi.
Inman nem felelt. Két harapásra bekebelezte a lucskos zöldparadicsomot, a sajt és a
kétszersült maradékát pedig beledugta az oldalzsákjába. A gyújtókulcsos ember odébblépett,
hogy Inman oldalába kerüljön. A súlyos bőrkötényt viselő kovács, kezében a kaszával, előjött
a fészerből és megkerülte Inmant, hogy a másik oldaláról közelítsen felé. Nem voltak
különösebben megtermett emberek, a kovács sem, aki még ebből a szempontból se igen
látszott alkalmasnak a mesterségére.
 Afféle kocsmai verekedők lehettek, talán részegek is, és nyilván elbizakodottak, mert
szemlátomást föltételezték, hogy mivel ők vannak többen, bizonyosan sikerül Inman fölé
kerekedniük, még ha nincs is egyéb fegyverük, csak egy kasza.
Inman keze lassan hátrafelé, az összecsavart takaró felé araszolt, amikor három támadója
egy emberként rávetette magát. A következő pillanatban fejjel és ököllel estek neki. Még
annyi ideje sem volt, hogy letegye a hátizsákját, így teherrel a hátán volt kénytelen
megverekedni velük.
Inman fölvette ugyan a küzdelmet támadóival, de közben egyre hátrált. Esze ágában sem
volt megengedni, hogy azok hárman lerántsák a földre, ezért addig húzódott egyre hátrébb,
míg neki nem szorították a bolt falának.
A kovács egy lépést hátrált, aztán a feje fölé lendített kaszával támadt újra neki, mintha fát
vágni készülne. Alighanem úgy tervezte, hogy egyetlen suhintással fölhasítja Inmant a
kulcscsontjától az ágyékáig, de a csapás rosszul sikerült, kétszeresen is, mert a kasza formája
sem igen volt alkalmas rá. Vagy egy lábnyival célt tévesztett, és a kasza hegye a földbe
fúródott.
Inman kicsavarta a kaszát a kovács kezéből, aztán úgy használta, ahogyan egy kaszát
használni kell: hosszúakat, lendületeseket suhintott vele közel a földhöz. A lábukat igyekezett
eltalálni, mintha füvet kaszálna, úgyhogy az emberek kénytelenek voltak hátraugrani, ha nem
akarták, hogy bokából levágja a lábukat. Inman valahogy természetesnek érezte, hogy ismét
kaszát tart a kezében, és azzal dolgozik, bár ez a mostani munka meglehetősen különbözött
attól, mint amikor szénát kaszált: most nagyobb erővel sújtott oda, mert azt remélte, hogy
csontot ér. De még ilyen kedvezőtlen körülmények között is szempillantás alatt újra rátalált a
kaszálás megszokott mozdulataira – ahogyan az ember a kasza nyelét markolja, ahogyan
megáll, szétvetett lábbal, ahogyan a pengét tartja, szélesebbik végével közelebb a földhöz –,
és úgy érezte, az efféle munkával más körülmények között is jól boldogulna.
A három férfi ide-oda szökdécselve hátrált, hogy kikerüljék a hosszú pengét, de rövidesen
megint egy csomóba gyűltek, és rázúdultak. Inman megpróbálta elkaszálni a kovács
sípcsontját, de a penge az alapzat kövének ütközött és fehér szikraesőt hányva letörött,
úgyhogy Inmannek jóformán semmi egyéb nem maradt a kezében, csak a kaszanyél. Most
azzal folytatta a küzdelmet, bár nem volt túlságosan alkalmas husángnak, mert hosszú volt,
nehezen egyensúlyozható, és elég szerencsétlen módon görbült meg.
Végül azonban mégiscsak fegyvernek bizonyult: sikerült mind a három támadóját földre
sújtani, és most úgy térdeltek az utca sarában, mint a katolikusok a templomban. Tovább
ütötte őket, míg mind a hárman el nem nyúltak arccal lefelé a porban, és nem moccantak
többet.
Elhajította a kaszanyelet az út túloldalán burjánzó sűrű parlagfűbe. De alighogy eldobta, a
kovács a hátára hengeredett, nagynehezen félkönyökére emelkedett, előhúzott egy kis
kaliberű revolvert a bőrköténye alól, és reszkető kézzel megpróbálta célba venni Inmant.
– Lesipuskás – morogta Inman. Tenyerével kiütötte az apró fegyvert a kovács kezéből, aztán
odatartotta az ember fejéhez, pontosan a szeme alá, és meghúzta a ravaszt, merő
kétségbeesésből, annyira fölbosszantotta ennek a szánalmas emberi hulladéknak a
csökönyössége. A töltények azonban alighanem nedvesek lehettek, vagy valami más bajuk
volt, mert a pisztolyban négyszer egymás után fordult csattanva odébb a tölténytartó, míg
végül Inman föladta, és egyszerűen fejbe vágta vele a kovácsot, aztán a pisztolyt fölhajította
az épület tetejére, és faképnél hagyta őket.
Amikor kiért a faluból, letért az útról az erdőbe, és ott haladt, úttalan utakon, hogy ha esetleg
üldöznék, nyomát veszítsék. Egész délután a legtöbb, amit tehetett, annyi volt, hogy
igyekezett nyugat felé tartani, átverekedte magát a sűrűn nőtt fenyők törzse között és a tüskés
aljnövényzeten, időnként pedig megállt, és fülelt, nem követi-e valaki.
 Néha úgy tűnt, mintha hangokat hallana a távolból, de olyan halkan, hogy végül is úgy
döntött, talán csak a képzelete játszik vele, mint amikor az ember a folyó mellett éjszakázik,
és mintha egész éjszaka halk beszélgetés zaját hallaná, csak éppen nem tudná kivenni a
szavakat. Kutyaugatást azonban nem hallott, amiből arra következtetett, hogy még ha
történetesen csakugyan falubeli támadóinak hangját hallotta is, akkor is nagyjából
biztonságban van, különösen most, hogy közeledik az éjszaka. Ha iránytűre volt szüksége,
elég volt fölnéznie a nap feje fölött gördülő gömbjére, amelynek fénye a fenyőágakon áttörve
érkezett hozzá, és lépteit ahhoz irányította, amerre ez a fény lassan csúszott lefelé a föld
nyugati szélén.
Miközben nyugat felé lépkedett, eszébe jutott egy varázsige, amelyet Swimmertől tanult, és
amelyről az irokéz azt állította, hogy különösen hatásos. „Ellenségeink elpusztítására”, így
nevezték ezt a varázsigét, amelynek szavai most újra meg újra összeálltak Inman agyában.
Swimmer szerint az átok csak irokézül hatott, angolul nem, ezért semmi értelmét nem látta,
hogy Inman megtanulja. De Inman úgy vélte, egyetlen szó sem hangzik el minden hatás
nélkül, ezért most, ahogy lépdelt, ezt a varázsigét ismételgette, hogy megátkozta vele az egész
világot, valamennyi ellenségét. Újra meg újra elmondta magában, ahogy némelyik ember,
reménységében vagy félelmében, vég nélkül ismételgeti ugyanazt az imát, míg az úgy bele
nem ég az agyába, hogy attól fogva akár dolgozhat vagy beszélgethet is, a szavak zavartalanul
követik egymást a fejében. Az átok szövege Inman emlékezete szerint valahogy így hangzott:
„Figyelmezz a szavamra! Utad az Éjszaka földje felé vezet. Magányos leszel. Olyan leszel,
mint a tüzelő szuka. Kutya piszkát fogod hordozni a tenyeredben! Vonítani fogsz, mint a
kutyák, ahogyan közelítesz az Éjszaka földje felé. Kutya piszka ragad rád, s ott marad
mindörökre. Fekete beleid kilógnak a hasadból, és a lábadat csapdossák, ahogyan jársz. Az
élet hol elhagy, hol visszatér beléd. A lelked kékre fakul, a kétségbeesés színére. Szellemed
lángja lelohad és kialszik, és soha nem lobban föl újra. Utad az Éjszaka földje felé vezet. Ez
az utad. Más utad nincsen.”
Így haladt néhány mérföldön keresztül, a varázsigét ismételgetve, míg végül az jutott az
eszébe: ki tudja, lehet, hogy az átok szavai senkiben nem tesznek kárt, csak az ő fejére
szállnak vissza. Valamivel később a Swimmertől tanult szavakból áradó sötét érzés
emlékezetébe idézte Monroe egyik szentbeszédét, amelyet a lelkész, szokásához híven, úgy
telezsúfolt mindenféle bölcsektől származó idézetekkel, hogy szinte lélegzetnyi hely sem
maradt két bölcsesség között. Textusnak sem bibliai idézetet választott, hanem egy
megdöbbentő bekezdést Emersontól, amely, legalábbis Inman szerint, mintha valami hasonlót
állított volna, mint ez az átok, bár mindent összevéve, inkább kedvére voltak Swimmer
varázsigéjének szavai. Most ez az Emerson-idézet jutott eszébe, amelyet Monroe annak idején
négy ízben is megismételt a prédikáció során, minden alkalommal drámai hatásszünetet tartva
előtte: „Az, ami megnyitja lelkem Isten előtt, megerősít engem. Az, ami Istent eltávoztatja
belőlem, szemölccsé és kelevénnyé tesz engem. Többé nincs létezésemnek szükséges oka. Az
idő előtti megsemmisülés árnya máris reámhull, és én megszűnők létezni örökre.” Inman úgy
vélte, ennél jobb szentbeszédet életében nem hallott még. Ezt a szentbeszédet Monroe éppen
aznap mondta, amikor Inman megismerte Adát.

Inman már a templomba is csak azért ment el, mert látni akarta a lányt. Attól fogva, hogy
Ada megérkezett a Hideghegyre, heteken keresztül jóformán másról sem hallott, csak őróla.
Hosszú időbe tellett, míg Ada és apja megismerték annak a vidéknek a szokásait, így a
folyóparti út mentén fekvő házak lakóinak többsége számára viselt dolgaik nagyszerű
mulatságot szolgáltattak. Az emberek gyakran csak azért ültek ki a tornácra, hogy
megbámulják Adát és Monroe-t, amint arra hajtatnak a kétkerekűn, vagy Adát, amint sétálni
indul a széles úton: ilyenkor valami olyasmiben volt részük, mint a városlakóknak olyankor,
ha színházba mennek, és Ada viselkedésének minden részletét ugyanazzal az alapossággal
vitatták meg, mint a Dock Street operakedvelői a legújabb bemutatót. Abban mindenki
egyetértett, hogy csinos lány, de a legújabb charlestoni divat szerint megválasztott öltözékén
vagy hajviseletén nem győztek csúfolódni. Ha meglátták, amint egy szál virágzó kígyónyelvet
tart a kezében, és a színében gyönyörködik, vagy lehajol, hogy megérintse a maszlag
levelének csúcsát, egyesek ünnepélyesen kijelentették, hogy Adának alighanem nincs ki a
négy kereke, ha nem ismeri föl a kígyónyelvet, amikor pedig ott van a szeme előtt, vagy
vigyorogva azt találgatták, csak nem mentek el neki teljesen otthonról, hogy maszlagot akar
enni? A híresztelések szerint Ada örökösen egy vázlatfüzettel és ceruzával járkál mindenfelé,
és az a szokása, hogy hosszasan bámul valamire – madárra vagy bokorra, valami gyomra, a
napnyugtára vagy valamelyik hegyre –, aztán firkál valamit a papirosra, mintha annyira
kótyagos lenne, hogy még azt is elfelejtené, ami fontos a számára, ha nem rajzolja le időben.
Így hát egyik vasárnap reggel Inman a szokottnál jóval gondosabban öltözködött – új fekete
öltönyéhez fehér inget vett föl, fekete nyakkendőt és fekete kalapot –, és elindult a
templomba, hogy szemügyre vegye Adát. Hideg április volt, már három napja szünet nélkül
zuhogott a havaseső, és bár valamikor az éjszaka folyamán elállt végre, a reggeli nap még
nem bírta átégetni a fellegeket. Az a keskeny égdarab, amely a hegyek gerince fölött
kilátszott, alacsonyan sötétlett, és semmi ég-szerű nem volt benne. Az utak vendégmarasztaló
sártengerré váltak, és olyan nehézkesen lehetett csak haladni, hogy elkésett, és csak az egyik
hátsó padban maradt számára hely. A gyülekezet már belefogott valamelyik templomi énekbe.
Valaki zöld ágakból tüzet gyújtott a kályhában. A füst előgomolygott a kályhát fedő vaslap
alól, fölemelkedett a mennyezetig, ott laposan szétterült a gerendák alatt, és úgy függött a
fejük fölött, mint az ég kicsinyített másolata.
Inman csak a tarkóját látta az előtte ülőknek, de ennyi is elegendő volt, hogy azonnal
fölfedezze közöttük Adát, mert a lány súlyos és bonyolult fonatban tűzte föl sötét haját,
márpedig ilyen frizurát senki nem hordott a hegyekben. Csupaszon maradt fehér nyakán
Inman jól látta a fejét tartó, két vékony izomszalagot a bőr alatt. Közöttük apró árok futott,
bőrrel fedett, árnyékos mélyedés. Néhány túlságosan finomszálú göndör fürtöcske kiszabadult
a föltűzött hajfonatból. Míg az ének tartott, tekintete mindvégig a lány nyakán nyugodott, és
még mielőtt Ada arcát láthatta volna, az volt minden vágya, hogy két ujja begyével
megérinthesse testének ezt a titokzatos pontját.
Monroe azzal kezdte a szentbeszédet, hogy néhány megjegyzést fűzött az éppen elhangzott
templomi énekhez. A dal arról szólt, hogy énekesei türelmetlenül várják az időt, amikor
belevethetik magukat a szeretet véghetetlen óceánjába. Csakhogy, magyarázta Monroe,
félreértjük az éneket, ha azzal áltatjuk magukat, hogy egy szép napon majd az egész Teremtés
szeretni fog bennünket. Valójában a dal arra szólít föl bennünket, hogy mi szeressük az egész
Teremtést. Ez már jóval nehezebb feladatnak tetszett, ráadásul – legalábbis abból, ahogy a
gyülekezet a lelkész szavait fogadta, erre lehetett következtetni – némileg
megbotránkoztatnak és lehangolónak is.
A szentbeszéd hátralévő része ugyanazzal a tárggyal foglalkozott, mint Monroe valamennyi
prédikációja attól fogva, hogy megérkezett a Hideghegyre. Minden vasárnap és szerdán csakis
és kizárólag arról beszélt, ami az ő szemében az egész teremtés alapvető rejtélye volt: miért
születünk a világra, ha meg kell halnunk? Első pillantásra ez az egész értelmetlennek tűnik.
Ahogy teltek a hetek, Monroe igyekezett minden lehetséges irányból megközelíteni a kérdést.
Mit mond róla a Biblia. Miként magyarázták a különböző népek és korok bölcsei. Mit
olvashatunk ki vele kapcsolatban a természet árulkodó szimbólumaiból. Monroe minden
lehetséges oldaláról nekigyürkőzött, hogy fogást találjon rajta, de nem járt sikerrel. Néhány
hét múlva a gyülekezet morgolódni kezdett, és Monroe ráébredt, hogy a halál az ő számára
sokkal nyomasztóbb kérdést jelent, mint a gyülekezete számára. Jó néhány híve akadt, aki
egyáltalán nem tragédiának látta a halált, mint Monroe, hanem éppenséggel jó dolognak. Azt
remélték, hogy végre kipihenhetik magukat. Monroe-nak is könnyebb lenne a lelke, vetették
föl néhányan, ha elődjének, a néhai öreg lelkésznek a módszerét követné, aki főként a
bűnösöket szapulta, és fordulatos történeteket mesélt a Bibliából. Hogyan találták meg a
csecsemő Mózest a sás között. Hogyan lődözött az ifjú Dávid parittyájából az óriásra…
Monroe azonban nem hallgatott a tanácsra, mivel – mint azt az egyik presbiternek értésére
adta – neki nem ez a missziója. Ezt a választ a gyülekezet tagjai továbbadták egymásnak, és
szinte mindegyiküknek az volt a véleménye, hogy a „misszió” szó használata arra vall: a
lelkész a gyülekezet tagjait tudatlan vadembereknek tartja. Jó néhányan akadtak köztük, akik
összeadták a pénzüket, hogy misszionáriusokat küldhessenek a valódi vadak közé, akiket
olyan különféle, sötétbőrű népeknek gondoltak, akik afféle isten háta mögötti helyeken élnek,
mindesetre sokkal távolabbi és pogányabb vidékeken, mint a sajátjuk, így hát Monroe
megjegyzése nem kis berzenkedést váltott ki közöttük.
Nehogy olajat öntsön a lelkészi hivatalát fenyegető tűzre, Monroe a kérdéses vasárnapon
azzal kezdte a szentbeszédét, hogy kijelentette: minden férfinak és nőnek missziója van a
földön. A szó nem többet és nem kevesebbet jelent, mint valamilyen elvégzendő munkát,
magyarázta. Neki többek között az a dolga, hogy azon elmélkedjék, miért is kell az embernek
meghalnia, és ő elhatározta, hogy legalább olyan kitartással munkálkodik rajta, mint ahogyan
egy ember betör egy lovat vagy megtisztítja a földjét a kövektől. És csakugyan így is tett.
Méghozzá kiadósan. Inman az egész szentbeszéd alatt Ada nyakát bámulta, de közben azért
hallotta, hogy Monroe négyszer is megismétli azt a bizonyos Emerson-idézetet a
szemölcsökről és kelésekről és arról, hogy megsemmisülünk mindörökre.
Amikor az istentisztelet véget ért, a férfiak és nők elhagyták a templomot, ki-ki a maga
ajtaján keresztül. Odakinn sáros lovak aludtak állva, hámba fogva, lecsüngő istrángjaik a
küllőkig besározódtak. Az emberi hang hallatára fölriadtak, és az egyik almásderes kanca
olyan csattanással rázkódott össze, mintha valaki egy poros szőnyeget rázott volna ki. A
temető megtelt a sár, az ázott levelek, ázott ruhák és ázott lovak szagával. A férfiak
fölsorakoztak, hogy kezet rázzanak Monroe-val, aztán ott ődöngtek a vizes temetőben, szóba
elegyedtek egymással, és azon tanakodtak, vajon csakugyan végleg elállt-e az eső, vagy csak
egy kis pihenőt tart. Néhányan a presbiterek közül suttogóra fogott hangon arról beszélgettek,
milyen furcsa szentbeszédet mondott aznap Monroe, meg hogy a Szentírásból még csak nem
is idézett, és hogy mennyire csodálják, amiért ilyen megátalkodottan mondja a magáét, fittyet
hányva a gyülekezet kívánságaira.
A nőtlen férfiak egy csoportba verődve, kört alkotva álldogáltak: csizmájuk és nadrágjuk
hajtókája csupa sár. Beszélgetésüket hallva az ember inkább azt hihette volna, hogy szombat
éjszaka van, nem vasárnap délelőtt. Időről időre valamennyien odasandítottak, ahol Ada
álldogált a temető legszélén, szépségesen, oda nem illően és rendkívül félszegen. Mindenki
más gyapjúholmikba bújt a nyirkos hideg ellen, de Ada elefántcsontszínű vászonruhát viselt,
amelynek gallérját, mandzsettáját és a szoknya szélét csipke szegélyezte. Szemlátomást
inkább a naptárhoz, semmint az időjáráshoz igazodva döntötte el aznap, mit vegyen föl.
Összefont karral állt, könyökét tenyerébe fogva. Az idősebb nők odamentek hozzá, mondtak
valamit, aztán feszélyezett csönd következett, majd az asszonyok odébb álltak. Inman
megfigyelte, hogy valahányszor valaki közelített hozzá, Ada egy lépést hátrált, míg végül
nekiszorult az egyik sírkőnek, amely alatt, a belevésett felirat szerint, olyasvalaki nyugodott,
aki harcolt a függetlenségi háborúban.
– Szerintetek, ha odamennék hozzá, és megmondanám a nevemet, őneki is meg köllene
mondania a magáét? – kérdezte egy Dillard nevezetű ember, aki pontosan ugyanabból az
okból ment el aznap a templomba, mint Inman.
– Fogalmam sincs – felelte Inman.
– Asse tudnád, hogyan tegyed neki a szépet – vetette oda Dillardnak Hob Mars. – Hagyjad
csak inkább énrám!
 Mars meglehetősen alacsony termetű fiatalember volt, széles mellkassal. Mellényzsebe
valósággal kiduzzadt vaskos zsebórájától, amelynek ezüst óralánca egészen a nadrágja
derekáig lógott, és egy tekercs alakú óradísz függött rajta.
– Azt képzeled, te nagyobb fúróval fúrsz likat a falba, mint más ember – morogta Dillard.
– Nem képzelem, tudom! – vágott vissza Mars.
Ekkor egy harmadik férfi szólt közbe, olyan apró termetű és szabálytalan arcú, hogy neki a
szemlélő szerepénél aligha juthatott egyéb.
– Lefogadom száz dollárba egy gyömbérsör ellenébe, hogy van már neki vőlegénye odale’
Charlestonban – mondta.
– Majd elfelejti – vágott vissza Mars. – Nem az első eset lenne a világon.
Hob most Inman komor öltözékét vette szemügyre bíráló szemmel.
– Te meg úgy festesz, mint aki temetésre készül – mondta. – Ha egy szép lánynak akarod
csapni a szelet, legyen rajtad egy kis szín!
Inman már látta, hogy a társai újra meg újra meg fogják tárgyalni a dolgot, míg csak egyikük
össze nem szedi a bátorságát, és oda nem megy Adához, hogy bolondot csináljon magából.
Vagy pedig addig sértegetik egymást, amíg nem marad más választásuk, mint kettesben
elvonulni az országútra, és ott megverekedni. Ezért egy ujjal megbökte a homlokát, annyit
mondott: „Fiúk…!”, és faképnél hagyta őket.
Egyenesen odament Sally Swangerhez.
– Egy hold irtásföldet megtisztítok egy bemutatásért cserébe –mondta.
Sally főkötőjének ellenzője olyan széles volt, hogy az asszony kénytelen volt hátrálni egy
lépést és félrehajtani a fejét, hogy kilásson az árnyékából és fölnézzen Inmanre. Szélesen
rámosolygott, miközben a nyakához emelte a kezét, megérintette a gallérjába tűzött, műarany
brossot, és hozzádörzsölte az ujját.
– Látja, meg se kérdem, kire gondol – mondta.
– Ez lenne az alkalmas pillanat – mondta Inman, odapillantva, ahol Ada egymagában
álldogált, háttal az embereknek. Kissé előregörnyedt, és a sírkő feliratát betűzgette szemmel
láthatóan mélységes érdeklődéssel. Szoknyája széle vagy egy láb magasságban csatakos volt a
sírokon nőtt, magas fűtől, uszályát pedig minduntalan a sárban vonszolta.
Mrs. Swanger mutató- és hüvelykujja közé csippentette Inman fekete kabátujját, és ezen a
gyöngéd kötőféken vonszolta maga után a templomkerten keresztül Ada felé. Amikor az
asszony elengedte a kabátujját, Inman fölemelte a kezét, hogy levegye a kalapját, másik
kezével pedig beletúrt a hajába, körben mindenütt, ahol a kalap a fejéhez lapította. Halántékán
jobbról-balról lesimította, aztán végighúzta a tenyerét az arcán a homlokától az álláig, hogy
rendbe szedje az arcvonásait. Mrs. Swanger megköszörülte a torkát. Ada megfordult.
– Miss Monroe – kezdte Sally Swanger, és sugárzóan Adára mosolygott –, Mr. Inman
tudtomra adta, mennyire szeretne magával megismerkedni. A szüleit már ismeri. Az ő
családja építtette a kápolnát – tette még hozzá, gyanítva, hogy Adának az Inman név nem
mond semmit, aztán magukra hagyta őket.
Ada egyenesen Inman arcára emelte a tekintetét, és Inman csak most, megkésve döbbent rá,
hogy elfelejtette kitervelni, mit mond majd neki.
– Igen? – szólalt meg Ada, mielőtt Inmannek ideje lett volna valamilyen épkézláb mondatot
összerakosgatni a fejében.
A hangja meglehetősen ingerülten csengett, és Inman ezt valami okból mulatságosnak
találta. Egy pillanatra elfordította az arcát, arrafelé, ahol odalenn a folyó kanyart írt le a domb
körül, hogy visszaigazítsa önkéntelenül mosolyra húzódó ajkát. A folyóparti fák és
rododendron bokrok levelein fénylett az esővíz, és bágyadtan csüngtek alá a rájuk hullt
cseppek súlya alatt. A folyó földuzzadva, sötéten futott medrében, vize olyasforma apró
vízesésekben tört meg a rejtett sziklákon, mint az olvasztott üveg, majd ismét simán folyt
tovább. Inman a karimájánál fogta a kalapját, és mert semmi sem jutott eszébe, úgy bámult
bele a kalapba, mintha korábbi, vele kapcsolatos tapasztalatai följogosítanák a reményre, hogy
rövidesen előbukkan valami belőle.
Ada egy pillanatig a férfi arcába nézett, aztán ő is a kalapba bámult. Inman végre
észbekapott, bár attól tartott, arckifejezése a rókalyuknál őrt álló vadászkutyáéra
emlékeztethet.
Adára nézett. A lány tenyerét kifordítva, fölvont szemöldökkel nézett vissza rá, mintha így
kívánná jelezni a kérdést, amely túl általános ahhoz, semhogy szavakkal meg lehetne
fogalmazni.
– Most már nyugodtan fölteheti a kalapját, és mondhat valamit –szólalt meg végül.
– Az a helyzet, hogy maga erősen foglalkoztatja itt a környékbeliek képzeletét – mondta
Inman.
– Vagyis érdekes újdonságszámba megy velem beszélgetni?
– Nem erről van szó…
– Hanem? Valami hősi próba? Talán az a csapat tökfilkó biztatta föl rá, akik ott ácsorognak?
– Szó sincs róla.
– Hát akkor magára bízom, hogy keressen valamilyen találó hasonlatot!
– Olyan, mint kihántani tüskés héjából a szelídgesztenyét… Legalábbis, amit eddig
tapasztaltam belőle.
Ada elmosolyodott és biccentett. Szemlátomást nem tételezte föl róla, hogy ismeri a
„kihántani” szót.
– Mondja – fordult azután Inmanhez. – Az előbb hallottam, amint egy asszony az időjárást
szidta. Azt mondta, birkaölő idő van. Azóta is ezen töprengek, nem tudom kiverni a fejemből.
Maga szerint úgy értette, hogy az ilyen idő éppen megfelelő a birkaöléshez, vagy úgy, hogy
ilyen időben a birkák maguktól is elpusztulnak, mert vízbe fúlnak, esetleg tüdőgyulladást
kapnak?
– Az előbbi – felelte Inman.
– Igen? Köszönöm. Ez a beszélgetés végül is hasznosnak bizonyult számomra.
Sarkon fordult és odébbment, hogy csatlakozzék az apjához. Inman nézte, ahogyan
megérinti Monroe karját, mond valamit a lelkésznek, aztán mindketten beszállnak a
kétkerekűbe és elhajtanak, és a kétkerekű lassan eltűnik a virágzó, sűrű kökénybokor-
sövénnyel szegett ösvényen.

Végül, késő délután Inman mögött mégiscsak elmaradt a visszataszító fenyveserdő, és ő

ismét ott vándorolt a széles, duzzadt folyó partján. A nap éppen a túlsó part alkotta alacsony
szemhatár fölött állt, és a párás levegőben minden élénk, sárga fényben tündökölt. Valahol a
folyam felső folyásánál alighanem még nagyobb esőzés lehetett, mert a víz földuzzadt
egészen a partszegélyig és még azon is túl, olyan szélesen, hogy nem tudta volna átúszni, még
akkor sem, ha történetesen jobb úszó, mint amilyen. Abban a reményben, hogy majd csak
talál egy őrizetlen hidat vagy pallót, elindult fölfelé a folyóparton, a keskeny gyalogösvényt
jobbról komor fenyőerdő szegélyezte, balkéz felől a nyomorúságos folyó.
Visszataszító vidék volt, egyenletesen sima, kivéve, ahol a friss vízmosások mélyen
belevágtak a vörös agyagba. Mindenütt torzonborz fenyőfák. Valaha jobb minőségű fák
állhattak a helyükön, de már réges-régen kivágták őket, egyedül azok az ebédlőasztal
nagyságú lombosfa-csonkok tanúskodtak egykori jelenlétükről, amelyeket Inman időről időre
megpillantott a fenyők közt. Ameddig a szem ellátott, az erdőben mindent sűrűn benőtt a
mérges szömörce. Fölkúszott a fenyőfák törzsén, és szétterpeszkedett az ágaik között. A hulló
tűlevelek fönnakadtak az egymásba gubancolódott szömörceindák között, elmosva a törzsek
és ágak körvonalát, nehézkes, új formákat alkotva belőlük, mígnem a fák úgy festettek,
mintha hatalmas zöld és szürke állatok bukkantak volna elő a föld alól.
 Az erdő beteges és veszélyes helynek látszott. Az az aprócska növény jutott róla eszébe,
amelyet egyszer egy ember mutatott neki, amikor a tengerparton harcoltak: ez a furcsa, szőrös
kis gyom kizárólag mocsaras helyeken nőtt. Az az ember azt bizonygatta, a növény húsevő,
ezért apró darabkákban lemetélték egy hússzelet széléről a zsírt, és megetették vele. Ha az
ember odatartotta az ujja hegyét, a növény eltátotta a száját, jobban mondva száj-szerű részét,
és odakapott. Inmannek úgy tűnt, ezt a síkföldi erdőt is csak egy hajszál választja el attól,
hogy rákapjon a húsevésre, csakhogy ez jóval nagyobb falatokkal is elboldogulna.
Csak egy vágya volt: hogy minél előbb kikeveredjék ebből az erdőből, de a folyó, szélesen
és szarbarnán ott terpeszkedett az útjában. A víz állaga leginkább a besűrűsödő-félben lévő
melaszra emlékeztetett. Inman szívből remélte, hogy nem lesz kénytelen közelebbről
megismerkedni ezzel a nyomorúságos küllemű víztömeggel, amely véleménye szerint nem
érdemelte meg a „folyó” nevet. Ahonnan ő jött, ott a „folyó” mohos sziklákat jelentett, és a
fölgyűlt jókora helyzeti energia jóvoltából gyors futású, sustorgó fehér vizet. Egész
szülőföldjén nem akadt olyan széles folyó, amelyiknek ne lehetett volna egy botot áthajítani a
túlpartjára, de olyan sem, amelyiknek ne lehetett volna lelátni a fenekére, ha az ember
belenézett a vízbe.
Ez a túlméretezett árok itt csak szennyfolt volt a táj képén, eltekintve a sárga permet
csöppjeitől, amelyek szélfútta, tajtékos csomókba gyűltek ár ellenében a megfeneklett
farönkök fölött, a folyó olyan átlátszatlan és egyhangú volt, mint egy barnára festett bádoglap.
És mocskos, mint egy árnyékszék emésztőgödre.
Inman úgy haladt át ezen a tájon, hogy minden vonását ellenséges, bíráló szemmel nézte.
Hogyan is hihette valaha, hogy ez az ő hazája, és hogy érdemes harcolni érte? Nincs más
magyarázat rá, csak a tudatlanság. Igaz, más olyasmit sem igen tudott volna megnevezni,
amiért érdemes harcolni, hacsak azt nem, hogy joga legyen minden zaklatástól mentesen élni
valahol a Galamb-folyó vízelvezető medencéjének nyugati sarkában, fenn a Hideghegyen,
nem messze a Vadmacska-elágazás forrásától.
A szülőföldjére gondolt, a hatalmas, gerendának való fákra, a levegőre, amely ritkás és
csípős egész évben. A tulipánfákra, amelyeknek olyan széles a törzse, hogy az embert
fejreállított gőzmozdonyokra emlékeztetik. Arról ábrándozott, hogy hazatér és épít magának
egy fakunyhót fönn a Hideghegyen, olyan magasan, ahol már egy árva lélek sem jár, csak a
kecskefejők hallják majd szomorú kiáltását, amint ősszel ott repülnek el fölötte a fellegek
között. Olyan csöndben zajlik majd ez az élet, hogy nem is lesz szüksége a fülére. És ha Ada
is vele tart, akkor talán van némi remény, még ha csak a távoli, beláthatatlan jövőben is,
ameddig neki már nem ér el a pillantása, hogy a lelkét marcangoló kétségbeesést lassanként
olyan vékonnyá és áttetszővé koptatja az idő, hogy már-már el is tűnik.
Inman ugyan hitt benne, hogy ha az ember elég sokáig gondol valamire, akkor az
megvalósul, ezzel a legutóbbi gondolatával ezt sehogyan sem sikerült elérnie, akármennyit
próbálta. Ami kevés remény még élt benne, az alig volt több, mintha valaki fáklyát gyújtott
volna egy magas hegy tetején, hogy annak a világánál találja meg az utat.
Gyalogolt tovább. Esteledni kezdett: a hold egy darabja átsütött a rongyolt felhőkön.
Nemsokára egy úthoz ért, amely a folyónál végződött. Az út mellett, a víz peremén egy tábla
hirdette: Kompjárat. 5 dollár. Kéretik hangosan kiabálni!
Egyik végével vaskos póznához kötözve, a partra merőlegesen, vastag kötél feküdt a vízen,
majd eltűnt benne. A túlsó part közelében a kötél ismét kibukkant a vízből, és másik vége ott
is egy cölöphöz volt csomózva. A rév mellett Inman egy cölöpökre épült házat látott, amelyet
a cölöpök éppen az árvízszint fölé emeltek. A ház egyik ablaka világos volt, a kéményből füst
kígyózott az égre.
Inman bekiáltott, és rövidesen egy emberi alak jelent meg a tornácon, intett neki, majd újra
bement a házba. Rövidesen újra fölbukkant a ház mögött, és egy fatörzsből vájt csónakot
vonszolt maga után zsinegen. A révész a vízre lökte a kenut, beleült, és erőlködve igyekezett
ár ellen evezni a partközeli, kisebb sodrású vízben. A sodrás azonban még így is elég erős
lehetett, mert az ember meggörbült háttal próbálta előre lökni magát a mártogató lapáttal, és
úgy tűnt, örül, hogy a kenut egyáltalán mozgásban tudja tartani. Mielőtt azonban eltűnt volna
szem elől, megfordult, fölegyenesedett, és rábízta magát az áradatra; a keleti part felé fordulva
már könnyedén, erőfeszítés nélkül evezett. Az evezőlapát alig érintette a vizet, épp csak
annyira, hogy megadja az irányt. A csónak régi lehetett, száraz fáját fehérre szívta a nap, és
amikor a felhők résében előtűnt a hold, darabosan megfaragott, szögletes oldala úgy fénylett a
sötét víz hátterén, mint egy ónkupa.
Most, hogy a kenu a part felé közeledett, látta, hogy a révész nem férfi, hanem egy
kerekképű, pirospozsgás arcú lány, akinek sötét haja és bőre arról árulkodott, hogy a
nagyszülei vagy a dédszülei közt indiánok is lehettek. Háziszőttes anyagból készült, sárga
ruhát viselt, vagy legalábbis a félhomályban Inman sárgának látta. A lánynak nagy, erős keze
volt, és felső karjának izmai minden egyes evezőcsapásnál kidudorodtak. Fekete haja
szabadon hullott a vállára. Valami dalt fütyörészett, ahogy közeledett. Amikor a partra ért,
mezítelen lábával kilépett a kenuból az iszapos vízbe, és az orrához kötött zsinegnél fogva
partra vontatta a csónakot. Inman kihúzott egy ötdollárost a zsebéből és odanyújtotta a
lánynak, ő azonban nem nyúlt érte, csak ránézett, némi undorral a tekintetében.
– Öt dollárért még egy bögre vizet se merítenék senkinek, nemhogy még át is vigyem –
mondta.
– Azon a táblán az áll, hogy a komp öt dollárba kerül.
– Miért, ez itt maga szerint úgy néz ki, mint egy komp?
– Akkor most van itt komp, vagy nincs?
– Van, ha Papa idehaza van. Neki van egy akkora tutaja, hogy tíz ember meg egy
ekhósszekér elfér rajta. A kötélen szokta átvontatni a túlsó partra. De most, hogy a víz így
megáradt, beszüntette a kompjáratot. Elment vadászni, míg egy keveset leapad. Addig is, én
mindenkitől annyit kérek, amennyit hajlandó legombolni, mert szereztem magamnak egy
tehénirhát, és ne éljek, ha nem csináltatok nyerget belőle. Aztán, ha nyergem már van,
elkezdek spórolni egy lóra, és ha a ló is megvan, fölülök a nyeregbe, hátat fordítok ennek a
rohadt folyónak, és úgy elmegyek innét, hogy bottal üthetik a nyomomat!
– Mi a neve ennek itt? – kérdezte Inman a folyóra mutatva.
– Mi lenne más, ez a hatalmas Félelem-folyó – felelte a lány.
– Mégis, mennyiért vinne át?
– Kerek ötven dollárért – vágta rá a lány.
– Mit szólna húsz dollárhoz?
– Mehetünk…
Mielőtt bemásztak volna a csónakba, Inman a vízre pillantott, és látta, hogy vagy harminc
lábnyira a parttól nagy, olajos buborékok emelkednek a felszínre. A buborékok fölragyogtak a
holdfényben, majd elpattantak, miután egy darabig ár ellen úsztak, körülbelül olyan
sebességgel, mint egy sétáló ember. Az éjszaka csöndes volt, a szél elállt, és nem hallatszott
más hang, csak a víz csobogása és a bogarak éles zümmögése a fenyőerdőben.
– Látja azt ott? – kérdezte Inman.
– Aha – felelte a lány.
– Maga szerint mi okozhatja?
– Honnét tudjam? Akármi is, odalenn van a víz fenekén…
A víz olyan hatalmas, erőteljes loccsanással vált ketté, mintha egy fuldokló tehén utolsó
sóhaját hallották volna. Inman és a lány ott állt és nézte, ahogy a buborékok lassan fölfelé
haladnak a folyón, míg csak a szél a hold elé nem hajtott egy felhősávot, és el nem nyelte őket
a sötétség.
– Talán egy harcsa… Azok szokták így fölkotorni az iszapot a víz fenekén, mikor valami
ennivalót szeretnének előásni – mondta a lány. –Amit ezek a dögök képesek összezabálni,
attól egy keselyű is beadná a kulcsot. Egyszer láttam egyet, amelyik akkora volt, mint egy
vaddisznó. Még szerencse, hogy már döglött volt… A víz sodorta ki a homokpadra. Annak
akkora bajusza volt, mint egy kisebbfajta csörgőkígyó.
Na igen, gondolta Inman, mi más is élhetne egy ilyen folyóban? Petyhüdt testű, förtelmes
óriáshalak, lottyadt, rezgő hússal, mint a hízott disznó…
Arra gondolt, mekkora különbség van egy efféle teremtmény és az apró folyami pisztráng
között, amely odahaza, a Galamb-folyó felső folyásában élt, ott, ahol a víz lezúdul a
Hideghegyről. Nemigen akadt köztük nagyobb, mint az ember keze. Csillogóak és kemények,
mint egy ezüstrúdról lefaragott forgácsok…
Inman belökte a hátizsákját a kenuba, aztán maga is beszállt, és letelepedett a csónak orrába.
A lány odaült mögéje, és keményen mártogatva az evezőlapátot, erős és biztos kézzel
irányította a csónakot. Nem úgy tartotta egyenesben, hogy váltogatta a jobb és baloldalt,
hanem úgy, hogy minden egyes evezőcsapás végén erőteljesen hátrahúzta a lapátot. A
csobbanások hangja elnyomta még a rovarok zümmögését is.
A lány keményen lapátolta a vizet. Egy darabig partközelben haladt, igyekezve kihasználni a
part menti víz lassúbb sodrását, hogy jó darabon följusson ár ellenében a folyón, minél
messzebbre a kikötőtől. Aztán megfordult, abbahagyta az evezést, az evezőt leszúrta a vízbe,
mintha az lenne a kormánylapát. Elfordította a csónak orrát, aztán rábízta a kenut az árra,
hogy sodorja őket a folyó közepe felé. Most, hogy a hold elrejtőzött, a folyóparton túl elterülő
földekből rövidesen semmit sem láttak, és vakon úsztak egy olyan világban, ahol sötét volt,
akár egy tehén gyomrában. A nagy csöndben egyszerre csak emberi hangokat hallottak a
keleti partról, a rév felől. Inman azzal nyugtatta magát, hogy bárki lehet az. Azok az emberek
a faluból aligha követték idáig: nem voltak elég elszántak hozzá.
De azért a lányhoz fordult és odasúgta:
– Jobb lenne, ha nem vennének észre.
De ahogy fölpillantott, látta, hogy a hold karimájának egy darabja éppen abban a pillanatban
bukkan ki a felhők mögül. Rövidesen a teljes holdkorong előtűnt egy apró, rongyosszélű,
ablaknyi égdarabban. A kenu napszítta oldala úgy fehérlett föl a sötét vízen, akár egy
világítótorony.
Olyasfajta hang hallatszott, mintha valaki a körmével visszafelé borzolna egy darab
kordbársonyt, aztán egy csattanás. Majd eldördült egy puska…
A Whitworth, gondolta Inman.
A kenu hátsó oldalában lyuk támadt a víz szintjével egy magasságban. A csónakba ömleni
kezdett a barna folyóvíz, olyan riasztó iramban, ahogyan a tehén pisál. Inman előrenézett a
rév felé, és vagy fél tucat férfit látott ott nyüzsögni a holdfényben. Egyik-másik fölemelte és
rásütötte apró pisztolyát, de egy sem hordott közülük olyan messzire, hogy eltalálja a kenut. A
puskás ember azonban éppen égnek fordította a puskája csövét, és azon igyekezett, hogy a
puskatussal friss töltényt nyomkodjon belé. Inman nem talált a dologra más magyarázatot,
csak azt, hogy ezek számára sportot, valamiféle mosómedve-vadászatot jelentett az ő
üldözése, és ezért döntöttek úgy, hogy rászánják az estét – különben már réges-régen
visszatértek volna a faluba.
A révészlány szempillantás alatt fölmérte a helyzetet. Elkezdte teljes súlyával jobbra-balra
rengetni a kenut, míg az egészen a szegélydeszkáig meg nem merült a vízben: így,
benedvesítve már nem világított olyan fehéren az oldala. Inman leszakította az ingéről a
mandzsettát, és megpróbálta betömni vele a lyukat, de most egy újabb puskagolyó
lyukasztotta át a kenu oldalát, és akkora darab fát szakított ki belőle, mint egy férfi keze. A
folyam beözönlött a nyíláson, és kezdte lassanként megtölteni a csónak fenekét.
– Nincs más hátra, bele kell mennünk a vízbe – mondta a lány.
Inman először azt hitte, a lány azt akarja, próbáljanak kiúszni a partra. Mivel az ő
szülőföldjén nem akadt ilyen mélyvíz, nem volt bizonyos benne, hogy át bírna-e úszni ekkora
távot. Kiderült azonban, hogy a lány nem erre gondolt, hanem arra, hogy vessék magukat a
vízbe, kapaszkodjanak bele a csónakba, és azt használják fedezéknek. Inman belegöngyölte a
holmiját a viaszosvászon takarójába, és a takaró szabadon maradt csücskével szoros batyuba
kötötte, hátha végül a kenu teljesen elsüllyed. Aztán a lánnyal együtt a folyóba vetették
magukat, és rábízták magukat az árra, hadd kapja föl és ragadja el őket, hadd sodorja lefelé a
folyón.
Bár a fölszíne tükörsima volt, és látszólag olyan lomhán csordogált, mint az iszap, a
megáradt folyó olyan iramban száguldott tova velük, mint a vízimalom zuhogója. A csónakot
félig megtöltötte a víz, és mélyen a folyóba merülve úszott velük, csak lapátforma orra állt ki
belőle. Inman nyelt is egy adagot az ocsmány folyóból, és csak köpködött és köpködött, míg
végül már nem jött más a szájából, csak fehér hab. Ennél ocsmányabb vizet még soha nem
kóstolt…
A hold hol előbukkant, hol újra eltűnt a felhők mögött, és valahányszor elég világos volt a
célzáshoz, a Whitworth mindig újabb sorozatot eresztett a kenuba. Néha csak a vizet találta el,
és a golyók ott kacsáztak a fölszínen, felfröcskölve maguk körül a vizet. Inman és a lány
megpróbáltak a lábukkal tempózni, és kezükkel a fölfordult csónakba kapaszkodni, hogy úgy
irányítsák a nyugati partra, de a súlyos jármű mintha önálló életet élt volna, nem volt hajlandó
engedelmeskedni nekik. Hamarosan föladták, és hagyták, hogy a víz sodorja őket, amerre
akarja, miközben csak a fejük állt ki belőle. Nem maradt más hátra, mint kapaszkodni, várni,
míg odáig érnek, ahol elkanyarodik a folyó, és remélni, hogy az este valami számukra
kedvező meglepetést is tartogat még.
Most, hogy nyakig elmerült benne, Inman még szélesebbnek látta a folyót, mint a partról. A
visszataszító vidék, amely kétoldalt elmaradt mögöttük, ködösen és vészjóslóan sejlett a
holdfényben. Inman csak azt remélte, a látvány nem hagy mélyebb nyomot vagy bélyeget a
lelkén, olyan rosszindulatúnak tűntek a part menti táj körvonalai, bármelyik oldalra nézett.
Még innen, a folyó közepéről is hallotta, hogy a rovarok szünet nélkül sivítanak a mérges
szömörce között. Ő maga nem volt egyéb, csak egy aprócska fej, amely ott úszik egy
hatalmas, üres síkságon, amelyet mérges növények sötét dzsungele fog közre. És bármelyik
pillanatban fölbukkanhat előtte a vízből a szörnyeteg harcsa fehér bajuszos pofája, hogy
beszippantsa. Egész élete csak azt a célt szolgálta, hogy harcsaürülék legyen belőle ennek a
moslékosvályú folyónak a fenekén.
Ahogy a víz sodorta, arra gondolt, hogy ő igazán szeretné szeretni a világot úgy, ahogy van,
és valahányszor ez sikerült neki, mindig úgy érezte, mintha valamilyen nehéz feladatot oldott
volna meg, éppen azért, mert az ellenkezője olyan könnyű volt. Ahhoz, hogy gyűlölje a
világot, elég volt körülnéznie. Tisztában volt vele, hogy csak a tulajdon gyöngeségéről tesz
tanúbizonyságot, amikor azt kívánja, hogy minden, amit maga körül látott, tetszetős legyen,
mert máskülönben elégedetlen vele. De tudta azt is, hogy van olyan hely a világon, ahol ez a
feltétel általában teljesülni szokott. A Hideghegy. A Vadmacska-folyó. És ebben a pillanatban
elsősorban ez a száz yardnyi, mocskos folyóvíz állta útját, hogy eljusson erre a helyre.
Egy idő után a hold fényét ismét kioltották a felhők, és ahogy elsodródtak a rév mellett,
Inman olyan tisztán hallotta, mit beszélnek az üldözői, mintha ott állt volna köztük. Egyikük,
alighanem a Whitworth tulajdonosa, éppen azt sziszegte: – Napvilágnál ezzel a puskával a
szemit kilőném a rohadéknak…
Néhány végtelennek tűnő másodperccel később a hold újra előbukkant. Inman
fölegyenesedett és kinézett a csónak mögül. Messze mögöttük a révnél apró figurákat látott,
akik karjukkal hadonásztak és ugrándoztak dühükben. Az alakok egyre kisebbedtek, és Inman
arra gondolt, még jó néhány dolgot tudna fölsorolni, amelyet szívesen látna éppígy
zsugorodni pillanatról pillanatra, míg csak el nem tűnik. Arról, hogy üldözői még mindig ott
vannak a révnél, már csak a vízbe becsapódó golyók csobbanása árulkodott, amelyet
kisvártatva a hosszú puska ropogásának hangja követett. Akár a villámlás meg a
mennydörgés, gondolta Inman. Egy darabig azzal töltötte az időt, hogy számlálta a
másodperceket a golyó becsapódása és a távoli pukkanás között. De sehogysem tudott
visszaemlékezni rá, hogyan is kell ebből kiszámítani a távolságot, és abban sem volt egészen
bizonyos, hogy itt is lehet-e ugyanazt a szabályt alkalmazni, mint a villámlásnál.
Végül a folyó elkanyarodott velük, és nem látták többé a révet. Most, hogy nem kellett a
lövésektől tartaniuk, átkerülhettek a kenu másik oldalára. Valamivel több eredménnyel
tempóztak a lábukkal, és rövidesen partot értek. A kenu másik oldalát olyan alaposan
szétlőtték, hogy reménytelen lett volna a javításával kísérletezni, sorsára hagyták hát, hadd
bukdácsoljon a sekély vízben, ők pedig elindultak gyalog fölfelé a folyó mentén.
Amikor a házhoz értek, Inman a lány kezébe nyomott még néhány bankjegyet, cserébe a
tönkrement, öreg csónakért, a lány pedig útba igazította, merre kell mennie, ha nyugat felé
akar haladni.
– Menjen még néhány mérföldet fölfelé, ott ez a folyó kettéágazik a Haw-ra meg a Deepre.
A Deep a baloldali elágazás. Legjobban teszi, ha annak a mentén halad egy darabig fölfelé,
mert az főként nyugat felől folyik.
Inman addig gyalogolt a folyó mentén, amíg el nem érte az elágazást, aztán bevette magát a
csalitba, míg a sűrű ágak teljesen el nem takarták az útonjárók elől. Nem mert tüzet gyújtani,
hogy kukoricakását főzzön magának, ezért nem evett mást, csak egy éretlen hullott almát,
amelyet az út mentén szedett fel, meg a sajtot és a száraz kétszersültet, amelynek most
erőteljes Félelem folyó-mellékíze volt. Avarból derékaljat kotort össze magának, épp elég
vastagot ahhoz, hogy ne a nyirkos földön feküdjön, aztán elnyúlt rajta, és három óra hosszat
aludt. Arra ébredt, hogy az arca sajog a verekedés során kapott ütések nyomaitól. Kézfeje és
felsőkarja fölhólyagzott, mert össze-vissza csípte a mérges szömörce, amikor az erdőn
keresztül menekült. Amikor megérintette a nyakát, friss vért tapintott ott, ahol a sebe
fölszakadt az erőfeszítéstől, talán akkor, amikor elintézte azt a három embert, vagy akkor,
amikor a folyóban ázott, és újra szivárogni kezdett. Vállára vette a hátizsákját, és nekivágott
az útnak.

Csupa ige, és fárasztóak egytől-egyig

Az első reggelen Ada és Ruby a következőkben állapodtak meg: Ruby odaköltözik a

birtokra, és megtanítja Adát mindarra, ami a gazdaság működtetéséhez szükséges. Mindezért
fizetségének java részét nem pénzben kapja. Étkezni többnyire együtt fognak, de mivel
Rubynak nem volt ínyére a gondolat, hogy egy házban lakjék valakivel, úgy döntött, hogy
beköltözik a régi vadászlakba. Miután elköltötték első közös, csirkéből és gombócból álló
vacsorájukat, Ruby hazasietett, és összecsomagolt: minden holmija belefért egyetlen
pokrócba. A pokróc csücskét a vállára vetette, és elindult a Black-birtokra. Még csak vissza se
nézett.
A két lány közös életük első napjait azzal töltötte, hogy egyrészt mindent leltárba vettek,
amit a birtokon találtak, másrészt sürgősségi sorrendben listába szedték mindazt, amit el
kellett végezniük. Kettesben bejárták a gazdaságot, Ruby mindent alaposan szemügyre vett,
miközben egy percre sem állt be a szája. Most az a legsürgősebb dolguk, mondta, hogy
mielőbb elültessenek egy veteményeskertet a későn érő növényekből. Ada mindenütt Ruby
sarkában járt, és mindent, amit a másik lány mondott, leírt a jegyzetfüzetébe, amelybe addig
soha nem került egyéb, mint néhány versidézet, valamint Ada vélekedései az életről és a kor
jelentős kérdéseiről. Most viszont efféle bejegyzéseket lehetett olvasni benne:
A legsürgősebb teendő: fölásni a veteményeskertet, és későn érő véleményeket – fehérrépát,
hagymát, kelkáposztát, fejessalátát és egyéb zöldségeket – ültetni bele.
 Kelkáposzta palánta – utánanézni, van-e idehaza?
Rövidesen: újracserepezni a csűr tetejét: van itthon fejsze vagy kalapács?
Cserépedényeket vásárolni, hogy legyen miben eltenni a paradicsomot és a babot.
Gyógynövényeket gyűjteni, és orvosságot készíteni belőlük a lovaknak féreg ellen.
És így tovább, és így tovább. Rengeteg tennivalójuk volt, mivel Ruby szemlátomást
elhatározta: minden talpalatnyi földet rászorít, hogy megtegye a kötelességét.
A kaszálón, vélekedett Ruby, nem kaszálták elég gyakran a füvet, ezért megvan a veszélye,
hogy elburjánzik rajta a kutyatej, a cickafarkkóró és a tyúkhúr, de szerencsére még nem
vadult el annyira, hogy menthetetlen lenne. A régi kukoricaföldnek, jelentette ki, csak
használt, hogy néhány éven át parlagon hagyták, most viszont itt az ideje, hogy kiirtsák rajta a
gyomot és fölkapálják. A melléképületek elég jó állapotban vannak, de csirkéből sokkal
többre lesz szükségük. A pince, ahová a zöldségeket szokták elvermelni télire, Ruby szerint
egy lábbal sekélyebb a kelleténél. Ha igazán hideg telet kapnak, megfagy benne a krumpli,
hacsak nem ássák ki valamivel mélyebbre. Ha a kertben fölakasztanának az ágakra néhány
kivájt tököt, talán sikerülne odacsalogatni egypár füstifecske-családot, és akkor azok
segítenének távoltartani a varjakat.
Ruby ötletei mindenre kiterjedtek, és az agya szemlátomást pillanatnyi szünet nélkül
dolgozott. Kitalálta, melyik szántóföldbe mikor mit kellene vetni. Eltervezte, hogyan kellene
dézsamalmot építeniük, hogy mire learatják a saját gabonájukat, saját maguk őrölhessék meg
a lisztet és a kukoricadarát, a patak vizének energiáját használják őrlésre, így nem kell a
molnárnak sem fizetniük. Egyik este már indulófélben volt a sötét földeken át a vadászlakba,
amikor hirtelen megfordult és búcsúzóul még azt mondta: – Kellene még egypár gyöngytyúk
is. A tojásuk rántottának nem a legjobb, de a sütéshez megteszi. De még ha nem is érne a
tojásuk semmit, egy pár gyöngytyúk akkor is igen hasznos a ház körül. Úgy őrzik a házat,
mint akármelyik házőrző kutya, és mielőtt az ember kettőt pislant, ők már ki is csipegették a
férget egy sor futóbabból. Arról nem is beszélve, milyen jólesik az ember szemének, ha látja
őket sétafikálni az udvarban.
Másnap reggel pedig ezzel üdvözölte Adát: – Mondja csak, disznót nem tartottak? Nem
bitangol egynéhány itt az erdőben?
– Nem, mi mindig boltban vettük a sonkát – felelte Ada.
– Egy disznóból sokkal, de sokkal több haszna van az embernek, nemcsak az a két sonka! –
jelentette ki Ruby. – Ott van például a zsír! Rengeteg zsírra lesz szükségünk.
Bármilyen gondatlan gazda volt is Monroe, a birtokon végül is jóval több dolgot találtak,
aminek hasznát vehették, mint Ada hitte volna. Az első alkalmak egyikén, amikor bejárták a
birtokot, Ruby elragadtatva fedezte föl a jókora almáskertet. Az almafákat még Blackék
ültették és gondozták, és csak mostanában kezdtek rajtuk mutatkozni az elhanyagoltság első
jelei. Bár egy ideje nem metszették őket, az ágak roskadoztak a félérett gyümölcstől.
– Mire itt az október – vélte Ruby –, jó egypár dolgot kaphatunk ezekért az almákért
cserébe, úgyhogy jóval könnyebben nézhetünk elébe a télnek, mintha nem lenne almánk.
Egy pillanatig némán eltöprengett.
– Mondja, nincsen véletlenül egy présük? – kérdezte aztán. Amikor Ada azt felelte, hogy
úgy hiszi, kell lennie valahol egynek, Ruby ujjongott örömében.
– Ha kiforr az almabor, sokkal több mindent kaphatunk érte, mint az almákért – mondta. –
Csak ki kell préselnünk, és kész!
Ruby a dohánnyal beültetett parcellának is nagyon megörült. Még tavasszal Monroe
megengedte az embernek, akit fölfogadott, hogy egy kis darab földön dohányt ültessen, saját
használatára. Bár a nyár nagyobbik részében már senki nem gondozta őket, a növények
meglepően magasra nőttek, dús leveleik között semmilyen féreg nem vert tanyát, bár a
gyomok sűrűn burjánzottak a dohánysorok között, és a palántákra igencsak ráfért volna a
tetejezés és a fattyazás. Ruby úgy vélte, a dohány azért nőtt meg olyan szépen mindennek
ellenére, mert akkor ültették, amikor a jelek kedveztek az ültetésnek. Arra számított, ha van
egy kis szerencséjük, idén már teremni is fog valamicskét. Ha pedig kiszárítják a leveleket,
beáztatják ciroklébe, aztán lepréselik, és tömbökbe csavarják őket, akkor a dohányt
elcserélhetik magvakért, sóért, élesztőért, és egyéb olyan dolgokért, amiket ők maguk nem
tudnak megtermelni.
Ez a cserekereskedelem erősen aggasztotta Adát, mert nem értett hozzá, és mégis, egyszer
csak azon vette észre magát, hogy a pénz jóformán semmi szerepet nem játszik többé az
életében. Mint társa és bizalmasa előtt, föltárta Ruby előtt megrendült anyagi helyzetét.
Amikor közölte Rubyval, milyen kevés pénzből kell megélniük, az azt felelte: – Soha
életemben nem volt a kezemben egy dollárnál nagyobb pénz.
Ada rövidesen ráébredt: bármennyire aggasztja is őt magát, hogy olyan kevés a pénzük,
Ruby egyáltalán nem osztozik ebben az aggodalomban, és úgy véli, jól meglesznek pénz
nélkül is. Ruby úgyszólván soha életében nem jutott a közelébe se a lehetőségnek, hogy
pénzért vásároljon valamit, és még szerencsésebb körülmények között is mélységes
gyanakvással nézett a pénzre, különösen, ha arra gondolt, mennyivel megfoghatóbb a
vadászat és a gyűjtögetés, az ültetés és az aratás. És a mostani helyzet mintha csak Ruby
legsötétebb gyanúit akarta volna igazolni. A papírpénz annyira elértéktelenedett, hogy amúgy
se igen lehetett kapni érte semmit. Amikor Ada és Ruby először mentek be a városba,
döbbenten tapasztalták, hogy tizenöt dollárt kérnek egy font lúgkőért, öt dollárt egy levél
varrótűért, és tízet egy konc papírért. Egy vég szövetért pedig ötven dollárt is elkértek volna
tőlük, de arra amúgy sem futotta volna a pénzükből. Szövethez különben is hozzájuthatnak
anélkül, hogy akár egy centjükbe kerülne, jelentette ki Ruby, mindössze néhány birkára lesz
hozzá szükségük, és arra, hogy a gyapjúkat lenyírják, kártolják, megfonják, fölcsévéljék,
befessék és megszőjék, a kész gyapjúból pedig szabhatnak maguknak ruhát és alsóneműt. Ada
ezt hallva nehéz szívvel gondolt arra, hogy annak a folyamatnak, amelyet Ruby az imént
olyan könnyedén fölvázolt, minden egyes szakasza több napos, kemény munkát jelent majd,
amelynek eredménye mindössze néhány yardnyi szövet lesz, olyan érdes és durva, akár a
zsákvászon. Azért a pénz nagyon meg tudja könnyíteni az ember életét…
De hiába is lett volna pénzük, a boltosok úgyse igen akarták elfogadni, mert attól féltek, az
értéke még jobban leesik, mielőtt továbbadhatnák. Mindenki úgy vélekedett, hogy a
papírpénzt minél előbb kiadja az ember, annál jobb: különben könnyen megeshet, hogy egy
marék bankóval nem fog többre menni, mint egy marék pelyvával. A cserekereskedelemben
jobban bíztak. És ezt Ruby, úgy látszik, igen hamar fölfogta. Egyfolytában azon törte a fejét,
mit mire cserélhetnének, hogy a Black-birtokot önellátóvá tegyék.
Ruby rövidesen elő is állt egy tervvel. Adát választás elé állította. Amikor lajstromba szedték
mindazt, ami a Black-birtokon található, Ruby két olyan dolgot is megjelölt ezen a listán,
amelyet egyfelől elég értékesnek, másrészt szállíthatónak, harmadrészt pedig könnyen
nélkülözhetőnek ítélt: a kétkerekűt és a zongorát. Ruby úgy vélte, e kettő közül kellene
eladniuk valamelyiket: az árából pedig megvehetik mindazt, amire szükségük van, hogy
átvészeljék a telet. Ada két napig töprengett, melyiket válassza. – Hát nem lenne kár azért a
szép almásderes heréltért, ha az eke elé fognák? – kérdezte valamikor a két nap során
Rubytól, mire az azt felelte:
– Előbb-utóbb úgyis az lesz a sorsa, akárhogyan is dönt… Neki is meg kell dolgoznia a
betevő falatjáért, ahogyan mindenki másnak ebben a házban.
Magát Adát is meglepte, amikor végül úgy döntött, hogy inkább a zongorától válik meg.
Igaz, ami igaz, soha nem volt különösebben kiváló zongorista, és már eredetileg is Monroe
döntése volt, nem az övé, hogy zongorázni tanuljon. Apja számára viszont annyira fontos volt
a dolog, hogy még egy zongoratanárt is fölfogadott, és adott neki egy szobát a házban, egy
Tip Benson nevű apró emberkét, aki egyetlen helyen sem maradhatott meg sokáig, mert nem
tudta megállni, hogy bele ne szeressen a tanítványaiba. Ada sem volt kivétel. Tizenöt éves
volt akkoriban, és egyik délután, amikor éppen egy nehéz Bach-részlettel bajlódott, Benson
térdre hullott a zongoraszék mellett, lehúzta a lány kezét a billentyűkről és saját pufók arcához
szorította. Kövérkés emberke volt, akkoriban nem több huszonnégy évesnél, valószínűtlenül
hosszú, keskeny ujjakkal, amelyek sehogyan sem illettek zömök termetéhez.
Összecsücsörített, vörös ajkát a lány kézfejére szorította, és lázasan csókolgatni kezdte Ada
mindkét kezét. Más, hasonló korú lányok talán egy ideig kihasználták volna a tanár
szenvedélyét, de Ada abban a pillanatban elhagyta a szobát valamilyen ürüggyel, egyenesen
Monroe-hez sietett, és elmondta neki, mi történt. Vacsoraidőre Benson már össze is
csomagolt, és mindörökre távozott a házból. Monroe pedig azonnal fölfogadott helyette egy
idős vénkisasszonyt, akinek ruháiból naftalin- és hónaljszag áradt.
Ada egyebek közt azért döntött úgy, hogy inkább a zongorától válik meg, mert úgy vélte,
ami kevés szerepet a művészet játszani fog élete következő időszakában, azt inkább a rajzolás
számára tartja fönn. Ahhoz végül is nincs másra szükség, csak ceruzára és papírra…
Maga is belátta: minden oka megvan rá, hogy megváljon a zongorától. Azt viszont nem
értette egészen, voltaképpen miért tartotta meg a kétkerekűt. Igaz, a kocsi még Monroe-é volt,
de érezte, hogy nem ez a tény játszotta a döntő szerepet elhatározásában. Attól tartott,
valójában a könnyű helyváltoztatás lehetősége miatt ragaszkodik annyira a kétkerekűhöz.
Magas kerekei ébren tartották benne a reményt, hogy ha itt a dolgok rosszra fordulnak, csak
annyit kell tennie, hogy fölkapaszkodik rá, és elhajt valahová. Hogy ha akarja, követheti
Blackék példáját, és ő is azt vallhatja, miszerint nincsen olyan teher, amelyen ne lehetne
könnyíteni, nincs olyan hajótörést szenvedett élet, amelyet ne lehetne helyrehozni, ha az
ember egyszerűen odébbáll és nekivág az országútnak.
Amint Ada közölte, hogyan döntött, Ruby egy percig sem vesztegette az időt. Rögtön tudta,
kinek vannak fölöslegben állatai és terményei, és hogy ki hajlandó annyit adni cserébe a
zongoráért, hogy jól járjanak. Tudta: ebben az esetben az öreg Jones az ő embere, aki odafönn
lakik a Keleti Elágazásnál. Jones felesége már jó ideje áhítozott egy zongorára: ennek
tudatában Ruby igencsak keményen alkudozott. Jonesből végül is sikerült kicsikarnia egy
tarka kocát, egy öthónapos malacot és vagy száz font kukoricadarát. Ráadásul Ruby –
megfontolva, milyen sokféle hasznát lehet venni a gyapjúnak, különösen most, hogy a szövet
olyan sokba kerül –, úgy vélte, nem árthat, ha tartanak egy párat azokból az apró termetű,
hegyi juhokból is, amelyek alig nagyobbak, mint egy közepes méretű kutyafajta felnőtt
példányai. Addig rágta hát Jones fülét, míg az bele nem egyezett, hogy cserébe a zongoráért
ad nekik ráadásul még ezekből a juhokból is egy fél tucatot. És még egy szekérre való
káposztát is. Meg egy sonkát, meg tíz fontot az első disznó szalonnájából, amelyet majd leöl
novemberben.
Nem telt bele egy hét, és Ruby már haza is hajtotta a két disznót és az apró termetű juhokat –
köztük két feketét – a Black-birtokra. Az állatokat kicsapta a Hideghegy lejtőire, hogy ott
legeljenek az ősz folyamán, mert ott bőségesen találnak takarmányt maguknak. De még
mielőtt szélnek eresztette őket, elővette a kését, és megjelölte a bal fülüket két sima
rovátkával és egy bemetszéssel. Az állatok vérző fejjel, visítva és bégetve menekültek föl a
hegyre.
Egyik nap késő délután megérkezett az öreg Jones egy szekérrel, egy másik öregember
társaságában, hogy elvigyék a zongorát. A két férfi megállt a szalonban, és hosszasan
méregették a jókora hangszert.
– Nem biztos, hogy meg tudjuk emelni – mondta a másik öregember, mire az öreg Jones azt
felelte:
– Márpedig nincs más választásunk…
Végül nagy üggyel-bajjal kivonszolták a zongorát, fölrakták a szekérre, és jó erősen
hozzákötözték, mert hátul túllógott a saroglyán.
 Ada ott ült a tornácon, és nézte, ahogy a szekér elhajt a zongorával. Ahogy a rugózatlan
szekér, minden kődarabon és keréknyomban nagyot zökkenve távolodott az úton, a zongora
riasztó macskazenét játszott búcsúzóul. Ada nem búsult túlságosan: ahogy figyelte a távolodó
szekeret, egy vendégségen járt az esze, amelyet Monroe négy nappal karácsony előtt adott, az
utolsó, háború előtti télen.

A szalonban az összes széket a fal mellé állították, hogy legyen hely a tánchoz. A zongoránál
egymást váltották a társaságnak azok a tagjai, akik tudtak játszani rajta, és egyik táncdalt,
keringőt és érzelmes szalondarabot a másik után klimpírozták el rajta. Az ebédlőben az asztal
csak úgy roskadozott az apró sonkáskeksszel, süteménnyel, barna kenyérből és
húspástétomból készült szendviccsel teli tálak alatt, amelyek között egy narancs, fahéj és
szegfűszeg-illatot árasztó teli teáskanna is ott gőzölgött. Egyetlen baptista sem lévén a
társaságban, Monroe csak kisebbfajta botrányt keltett azzal, hogy pezsgőt is fölszolgált.
Meggyújtották az összes üvegburás petróleumlámpát, és a vendégek álmélkodva csodálták a
lámpákat, amelyek hullámos szelelőnyílása úgy nyílt szét, akár egy éppen kifeslő rügy, mivel
az efféle azon a vidéken még újdonságnak számított. Igaz, Sally Swanger kijelentette, hogy az
egyik előbb-utóbb bizonyosan föl fog robbanni, és különben is, ezek az újmódi szerkezetek
túlságosan vakító fényt árasztanak, és az ő öreg szemének jobban esik a fáklya és a kandalló
tüzének fénye.
A vendégek már az este korai szakaszában csoportokra szakadtak érdeklődési körük szerint,
és pletykáltak. Ada ott ült az asszonyokkal, de a figyelme ide-oda kalandozott a szobában. Hat
öregember odahúzta a székét a tűzhöz, és miközben a kongresszusban küszöbön álló válságról
beszélgettek, a karcsú pohárban gyöngyöző folyadékot szürcsölgették, a poharat pedig
időnként a lámpa elé tartották, hogy jobban lássák a buborékokat.
– Ha harcra kerül a sor, az északiak mind egy szálig legyilkolnak bennünket – jegyezte meg
Esco. Amikor a többiek hevesen tiltakoztak, Esco a poharába bámult, és csak annyit mondott:
– Ha abban a borban lennének ekkora buborékok, amit az ember idehaza csinál, mindenki azt
mondaná rá, hogy valami baja van…
Ada szétszórt figyelme időnként néhány pillanatra a fiatalembereken állapodott meg, akik
valamennyien a gyülekezet köztiszteletben álló tagjainak fiai voltak. Ott ültek egy kupacban a
szalon egyik hátsó sarkában, és nagy hangon fecsegtek. Legtöbbjüknek nemigen ízlett a
pezsgő, és inkább a zsebükben rejtegetett csatosüvegből kortyoltak időnként titokban egy kis
gabonapálinkát. Hob Mars, aki korábban kis ideig Adának próbált udvarolni, nem sok
sikerrel, most olyan harsányan, mintha csak az egész teremnek tudtára kívánná adni, közölte,
hogy ő már egy hete minden este megünnepli a Megváltó születésnapját. Azzal hencegett, ha
véletlenül olyan unalmas vendégségbe csöppent, amelyiknek már hajnal előtt vége szakadt,
hát ő a pisztolyának tüzénél találta meg a hazavezető utat. Elvette egy másik fiatalember
kezéből a csatosüveget, kortyolt belőle, aztán a keze fejével végigtörölt a száján, szemügyre
vette a kezét, majd újra végigtörölt vele a száján.
– Ennek foga van – közölte nagy hangon, azzal visszaadta az üveget. A nők egy másik
sarokba húzódtak, fiatalok, idősek vegyesen. Sally Swangeren a szép, új cipője volt, és alig
várta, hogy valaki megdicsérje. Úgy ült, lábát messze maga elé kinyújtva, mint egy játékbaba,
amelynek nem lehet behajlítani a végtagjait. Egy másik idősebb asszony a lánya szerencsétlen
házasságáról fecsegett hosszasan. A veje ragaszkodik hozzá, panaszolta, hogy a lánya
megtűrjön a házban egy egész falka vadászkutyát, és az állatok ott lebzselnek a konyhában
álló nap, kivéve, ha mosómedve-vadászatra indulnak. Neki magának is már előre borsódzik a
háta, ha meg kell látogatnia őket, mondta az asszony, mert mindig kutyaszőrt talál náluk a
mártásban. Szegény lánya pedig csak szüli egyik gyereket a másik után: ő, aki valaha annyira
odavolt a férjhezmenésért, ma már egészen sötét színben látja a férjes asszonyok sorsát. Azt
mondja, nem is igen áll egyébből, mint hogy az ember lánya örökké csak farkakat lát maga
körül. A többi nő nevetett, de Ada egy pillanatig úgy érezte, nem kap levegőt.
Később a csoportok összekeveredtek, néhányan lecövekeltek a zongora körül, és
rágyújtottak valami dalra, a fiatalok közül pedig egyesek táncolni kezdtek. Ada is leült a
zongora mellé, hogy játsszék egy keveset, de a gondolatai állandóan elkalandoztak a zenéről.
Eljátszott néhány keringőt, aztán fölkelt a zongora mellől, és mosolyogva figyelte, ahogyan
Esco föltápászkodott, és csak a saját füttyétől kísérve, egymagában csoszogva táncolni
kezdett, miközben a pillantása elködösült, feje pedig úgy bólogatott erre-arra, mintha zsinóron
rángatnák.
Ahogy telt az este, Ada ráébredt, hogy jóval több pezsgőt ivott a kelleténél. Arcbőrét
ragacsosnak érezte, nyaka izzadt zöld bársonyruhája magas gallérjának nyakfodra alatt. Az
orra pedig mintha megdagadt volna, olyannyira, hogy a hüvelyk- és mutatóujja közé
csippentette, hogy meggyőződjék róla, nem szélesebb-e a szokottnál, aztán megnézte az
előszoba tükrében is, és hitetlenkedve látta, hogy pontosan olyan, mint mindig.
Ebben a pillanatban Sally Swanger, aki alighanem szintén Monroe pezsgőjének hatása alatt
állt, félrehúzta Adát az előszobában, és azt suttogta:
– Megjött az Inman fiú. Tudom, jobban tenném, ha befognám a számat, de szerintem hozzá
kellene mennie. Szép fekete szemű kisbabáik lennének…
Adát fölzaklatták Sally Swanger szavai. Hevesen pirulva a konyhába menekült, hogy
összeszedje magát.
A konyhában azonban csak még jobban összezavarodott, mert a kályha melletti sarokban ott
ült maga Inman. A férfi későn érkezett, hosszú utat tett meg lóháton a lassú téli esőben, és
most szeretett volna átmelegedni és megszárítkozni, mielőtt csatlakozik a társasághoz. Fekete
öltönyt viselt, keresztbe vetett lábbal ült a széken, vizes kalapját pedig fölakasztotta egy sámfa
lábfejére a forró kályha közelében.
Tenyerét maga elé tartotta, hogy megmelengesse a tűznél, ezért úgy festett, mintha valamit
éppen eltolna magától.
– Jesszusom – csúszott ki Ada száján –, hát szóval itt van? A hölgyek odabenn máris
magukon kívül vannak az örömtől, hogy megérkezett.
– Az öreg hölgyek? – kérdezte Inman.
– Az összes. Mrs. Swangert különösen megörvendeztette érkezésének a híre.
Mrs. Swanger nevének említésétől váratlan és élénk képek jelentek meg Ada lelki szemei
előtt, amelyeknek tárgya Sally iménti szavaihoz kapcsolódott, és a lánynak zúgni kezdett a
feje. – És kétségkívül másokat is – tette hozzá gyorsan, és megint elpirult.
– Nem érzi jól magát? – kérdezte Inman, aki nem egészen értette, mi ütött a lányba.
– Nem, dehogy. Csak ez a helyiség olyan levegőtlen.
– Kihevültnek látszik.
Ada ujjainak külső felével többször is megérintette nedves arcát, és azon törte a fejét, mit is
válaszolhatna erre, de nem jutott eszébe semmi. Ujjhegyével köröket írt a bőrére, és újra
megmérte az orrát. Az ajtóhoz sietett, kinyitotta, és beleszippantott a hűvös kinti levegőbe. Az
éjszakából ázott, rothadó levelek szaga áradt a konyhába, és olyan sötét volt, hogy semmit
sem látott azokon a vízcseppeken túl, amelyek a tornác ereszéről lehulltukban megcsillantak
az ajtón kiszűrődő fényben. A szalonból A jó Vencel király együgyű dallamának első ütemei
szűrődtek ki, és fölismerte apjának kimért, merev zongorajátékát. Azután a kinti sötétségből,
végtelen messzeségből, a hegyekből meghallották egy szürkefarkas éles, magányos vonítását.
– Milyen magányos hang! – mondta Inman.
Ada néhány pillanatig nyitva tartotta az ajtót, és várta, hogy talán egy másik farkas válaszol,
de nem hallott semmit.
– Szegény jószág! – mondta.
 Betette az ajtót és Inman felé fordult, de a szobában uralkodó hőség, a pezsgő, és Inman
arckifejezése, amely gyöngédebb volt, mint amilyennek valaha is látta, mind összeesküdtek
ellene, és Ada úgy érezte, hogy szédül, és közel jár az ájuláshoz. Egy-két bizonytalan lépést
tett, és amikor Inman félig fölállt a székből, és felé nyújtotta a kezét, hogy megtámogassa,
Ada megkapaszkodott a férfi kezében. És aztán, később maga sem tudott visszaemlékezni rá,
hogyan, Inman ölében találta magát.
Inman a lány vállára tette a kezét, Ada pedig elfészkelődött a férfi ölében, fejét az álla alá
simítva. Később emlékezett rá, hogy arra gondolt, legszívesebben soha többé nem mozdulna
erről a helyről, de annak nem volt tudatában, hogy hangosan is kimondta. Arra viszont nagyon
is emlékezett, hogy a férfi ugyanolyan elégedettnek tűnt, mint ő, és nem erőltette, hogy ennél
tovább menjenek, csak a kezét simította rá a lány vállcsúcsára, és ott is hagyta. Ada még ma is
emlékezett öltönyének nedves gyapjúszagára, és hogy még érződött rajta a ló és a lószerszám
szaga.
Talán fél percet tölthetett a férfi ölében, nem többet. Aztán fölpattant, és kiviharzott a
konyhából. Egy pillanatra megállt az ajtóban, kezével az ajtófélfának támaszkodva, és
visszanézett a férfire, aki ott ült, álmélkodó mosollyal az arcán, kalapja pedig karimájával
lefelé hevert a földön.
Odabenn Ada félretolta Monroe-t a zongorától, aztán ő maga ült le a hangszerhez, és egyik
dalt a másik után játszotta. Végül Inman is bejött a konyhából, és megállt az ajtóban, vállát az
ajtófélfának vetve. Ivott az egyik pezsgőspohárból, és egy darabig Adát nézte, aztán Escó-hoz
lépett, aki még mindig a tűz mellett kuporgott, és beszédbe elegyedett vele. Az este hátralévő
részében sem Ada, sem Inman nem említette a konyhában történteket. Csak néhány szót
váltottak egymással, félszegen, és Inman korán hazaindult. Jóval később, már a hajnali
órákban, amikor a vendégek szétszéledtek, Ada kinézett a szalon ablakából, és látta, ahogy a
fiatalemberek hazafelé tartanak az úton, az égre sütögetve pisztolyaikat. A torkolattűz egy-egy
pillanatra kirajzolta sötét körvonalaikat.

Amikor a szekér a zongorával befordult az út kanyarulatánál és eltűnt a szeme elől, Ada egy
ideig még elüldögélt a tornácon. Aztán meggyújtott egy kézilámpást, és lement az alagsorba,
mert arra gondolt, hátha Monroe tartott ott néhány üveg pezsgőt, és hogy nem is lenne rossz
néha kibontani egyet. Pezsgőt nem talált, helyette azonban igazi kincsre bukkant, olyanra,
amely igencsak megnövelte esélyeiket a cserekereskedelemben. Egy száz font súlyú zsákot
talált, teli zöld kávébabbal, amelyet még Monroe tett félre, és most ott gubbasztott a sarokban,
kövéren és megereszkedve.
Rubyért kiáltott, és tüstént munkához láttak: megtöltötték a kávépörkölőt, megpörköltek
vagy fél fontnyi kávébabot a tűz fölött, aztán ledarálták, és megfőzték. Már egy éve is elmúlt,
hogy utoljára valódi kávéhoz jutottak. Egyik csészével a másik után itták, fönnmaradtak egész
éjszaka, és megállás nélkül beszéltek: arról, mi mindent fognak csinálni a jövőben, és arról,
mi minden történt velük a múltban. Egy bizonyos ponton Ada még a Kis Donit egész
izgalmas történetét is elmesélte elejétől a végéig – a Kis Donit is azoknak a könyveknek
egyike volt, amelyeket a nyáron elolvasott. A következő néhány napban az egész kávét
elcsereberélték a szomszédokkal fél fontonként, illetve pintenként, csak tíz fontot tartottak
meg saját használatra. Mire a zsák kiürült, egy oldalszalonnával, öt véka ír krumplival és négy
véka batátával, egy doboz sütőporral, nyolc csirkével, jó néhány tökkel, babbal és gombával
teli kosárral, egy némi javításra szoruló, öreg rokkával, hat véka babliszttel lettek
gazdagabbak, valamint annyi hasított zsindellyel, hogy újra cserepezhették a füstölőkamra
tetejét. A legértékesebb szerzeményük azonban öt font só volt: a só akkoriban ritkaságszámba
ment, és olyan drága volt, hogy akadtak, akik fölásták a füstölőkamra padlóját, aztán a földet
kifőzték és leszűrték, majd megint kifőzték és leszűrték. És ezt mindaddig folytatták, amíg a
föld eltűnt, a víz elpárolgott, és végül visszanyerték azt a sót, ami a tavalyi sonkából a földre
hullott.
Az efféle cserekereskedésben, csakúgy, mint minden egyébben, Ruby lenyűgözően
energikusnak bizonyult, és rövidesen Ada idejét is sikerült szigorú napirend szerint
megszerveznie. Ruby minden nap még hajnalban lejött a vadászházból, megetette a lovat,
megfejte a tehenet, aztán a konyhában óriási csörömpölést csapott a lábasokkal és a
fazekakkal, bedurrantott a kályhába, és rövidesen sárga kukoricakása bugyborgott egy
fazékban, egy fekete serpenyőből pedig szalonnás tojás köpködte a forró zsírt. Ada nem volt
hozzászokva, hogy pirkadatkor keljen – ami azt illeti, egész nyáron ritkán kelt föl tíz előtt –,
de most úgy vette észre, hogy nemigen maradt más választása. Ha Ada véletlenül nem kelt föl
idejében, Ruby kizavarta az ágyból. Ruby úgy vélekedett: neki az a feladata, hogy beindítsa és
mozgásban tartsa a dolgokat, nem pedig az, hogy megvárja, amíg valaki megmondja neki,
hogy mit kell tennie. Néhányszor megesett, hogy Ada megfeledkezett magáról, és megpróbált
utasításokat adni neki, mint valami szolgálónak: Ruby ilyenkor egy szót sem szólt, csak
keményen Ada szeme közé nézett, és folytatta, amit éppen csinált. Ada ebből a pillantásból is
tökéletesen megértette, mit akart Ruby mondani: azt, hogy ő, ha úgy tartja kedve, egyik
pillanatról a másikra odébbállhat innét, és úgy eltűnhet, mint a hajnali köd, ha kisüt a nap.
Ruby íratlan szabályai közé tartozott az is, hogy azt ugyan nem várta el Adától, hogy részt
vegyen a reggeli elkészítésében, azt azonban igen, hogy legalább ott legyen, amikor készül.
Így hát Ada reggelenként pongyolában álmosan letámolygott a konyhába, odahúzott egy
széket a sarokba, a kályha mellé, és a kávésbögréjén melengette a kezét. Az ablakon túl,
szürkén és elmosódottan lassanként kezdett kiformálódni a nappal. Még azokon a napokon is,
amelyek később felhőtlennek bizonyultak, akkora köd volt reggelente, hogy Ada jóformán
még a konyhakert kerítésének léceit sem tudta kivenni. Aztán Ruby egyszer csak elfújta a
sárga fényt árasztó lámpát, és a konyha félhomályba borult, majd a kinti fény lassanként
fölerősödött, és megtöltötte a helyiséget. Mindez csodálatosnak tűnt Ada számára, aki nem
sok hajnalt látott addig életében.
Míg a reggeli készült, és míg ettek, Ruby megállás nélkül beszélt. Elmondta, hányféle nehéz
munka vár rájuk azon a napon, amely éppen rájuk virradt. Ada ködösen úgy érezte, ezek a
tervek sehogyan sincsenek összhangban azzal a lágy és elmosódó világgal, amelyet az
ablakon keresztül látott. Mire a nyár a vége felé járt, úgy tűnt, Ruby minden idegszálában érzi
a közelítő telet, olyan sürgetően, akár egy medve, amely ősszel álló éjjel és fél napon át
egyebet se tesz, csak eszik, hogy annyi zsírt szedjen föl magára, amennyivel baj nélkül
átvészelheti a téli álmot. És Ruby másról se beszélt, csak arról, mennyi dolguk lesz. Hogy
mennyit kell dolgozniuk addig, amíg sikerül fölpörgetniük életük gépezetét akkora lendületre,
hogy a segítségével szerencsésen átlendüljenek a tél túloldalára. Adának úgy tűnt, mintha
Ruby monológjai kizárólag igékből állnának, és a tevékenységek közül, amelyeket ezek az
igék megneveznek, egyik fárasztóbb lenne, mint a másik. Fölszántjuk, elültetjük, fölkapáljuk,
megnyírjuk, eltesszük, megetetjük, leöljük…
Amikor Ada megjegyezte, hogy de legalább télen pihennek, majd, Ruby azt felelte:
– Télen? Télen majd megjavítjuk a kerítést, takarót varrunk, és megreparáljuk a törött
holmikat, mert azokból akad itt egypár.
Ada soha nem gondolta volna, hogy az egyszerű élet ennyire fárasztó. Attól fogva, hogy a
reggelizést befejezték, egész nap szünet nélkül dolgoztak. Azokon a napokon, amikor éppen
nem volt semmilyen fontos, sok időt igénylő teendőjük, ezer apró dolgot kellett elvégezniük,
mindig azt, amire éppen szükség volt. Míg Monroe élt, az élet mindössze annyi fáradsággal
járt, hogy időnként föl kellett venni a pénzt valamilyen távoli, elvont bankszámláról. Most,
Rubyval mindazok a folyamatok, amelyek segítségével az ember élelemhez, öltözékhez és
hajlékhoz jut, kellemetlenül közelivé váltak, mondhatni, a saját bőrén érezte őket, és ráadásul
valamennyi erőfeszítést követelt.
 Korábbi életében természetesen Ada nemigen dolgozott a kertben. Monroe mindig fogadott
valakit, hogy elvégezze a kerti munkát, ezért Ada fejében a kert kizárólag az eredménnyel –
az asztalra kerülő ennivalóval – állt kapcsolatban, nem pedig azzal a munkával, amelynek ez
az ennivaló az eredménye. Ruby erről alaposan leszoktatta. Hogy valójában milyen brutális
dolog is az evés, az élet – Ruby mintha erre akarta volna fölhívni Ada figyelmét közös életük
első hónapjának minden egyes napján. Mondhatni, beleverte Ada orrát a földbe, hogy
fölismerje, mire való a föld. Rákényszerítette, hogy dolgozzék, amikor semmi kedve nem volt
hozzá, hogy olyan ruhákat viseljen, amelyekért nem kár, ha elnyűvik őket, és hogy addig túrja
a földet, míg végül úgy érezte, a körme úgy eldurvult, mintha valami vadállat karma lenne.
Ráparancsolt, hogy másszék föl a hegyes tetejű füstölőkamra tetejére, amikor cserepezni
kellett, bár Ada úgy érezte, mintha a Hideghegy zöld háromszöge körben úszkálna körülötte a
horizonton. Ruby diadalmasan saját, első győzelmeként könyvelte el, amikor Adának végre
sikerült vajat köpülnie a savóból. Második számú diadalának azt tekintette, amikor észrevette,
hogy Ada többé nem csúsztat minden alkalommal egy könyvet a zsebébe, amikor kimegy
kapálni a földekre.
Ruby makacsul ragaszkodott hozzá, hogy nem hajlandó minden kellemetlen munkát maga
végezni. Rákényszerítette Adát, hogy szorítsa le a kapálózó csirkét a deszkára, és hogy ő
csapja le a fejét a baltával. Amikor a vérző, fejetlen torzó ide-oda botorkált az udvarban,
ahogyan azt minden idők részegei szokták tenni, Ruby odamutatott ütött-kopott késével és azt
mondta:
– Ott megy a vacsorája…
Ruby azért tudta Adát rávenni minderre, mert valahol a lelke mélyén Ada tisztában volt vele:
bárki mást fogadna is föl, az egy idő múlva ráunna a dologra, odébbállna, és őt a sorsára
hagyná. Viszont Ruby, ebben bizonyos volt, soha nem fogja a sorsára hagyni.
Egész nap csak a vacsora utáni, rövid időszakban pihentek, amikor már elmosták és elrakták
a vacsoraedényt. Ekkor Ada és Ruby kiültek a tornácra, és Ada fölolvasott mindaddig, amíg
be nem sötétedett. A könyvek, és mindaz, ami a könyvekben van, óriási újdonságot jelentettek
Ruby számára, és Ada úgy vélte, leghelyesebb, ha a velük való ismerkedést nagyjából a
kezdeteknél kezdi. Miután elmagyarázta Rubynak, mi fán teremnek a görögök, elkezdte neki
fölolvasni Homéroszt. Egy este többnyire tizenöt-húsz oldallal végeztek belőle. Aztán, amikor
az olvasáshoz már sötét volt, a levegő kékre vált és kezdett sűrűsödni a köd, Ada becsukta a
könyvét, és megpróbálta rávenni Rubyt, hogy meséljen magáról. Néhány hét alatt sikerült
ezekből a történetekből összeraknia Ruby élettörténetét.
Ruby – saját szavaival élve – olyan szegénységben nőtt föl, hogy általában nem volt több
zsírja a főzéshez, csak annyi, amennyi a konyharuhán marad, ha kitörlik vele a serpenyőt, és
már igencsak elege volt a nyomorúságból. Anyját nem ismerte, apja pedig egy Stobrod
Thewes nevezetű, hírhedt helybéli mákvirág és csirkefogó volt. Egy földpadlós faházban
éltek, amely alig volt különb, mint a disznóól. Alig fértek el benne, és mindig olyan ideiglenes
maradt, mintha csak rövid időre akarnák meghúzni magukat benne. Csak annyiban
különbözött a vándorcigányok lakókocsijától, hogy nem volt alja meg kereke. Ruby a
miniatűr padlásnak a padlóján aludt, ami jóformán alig volt nagyobb egy polcnál. Matracként
egy öreg ciha szolgált, amelyet száraz mohával tömött ki. Mivel a szobának nem volt
mennyezete, Ruby állandóan a tetőcserepek homorú alsó fele által kirajzolt, geometrikus
mintákat látta maga fölött. Gyakran arra ébredt, hogy a pokróchalom tetejét, amellyel
takarózott, ujjnyi vastagon belepte a hó, amelyet a tetőcserepek fölkunkorodó végei között
fújt be a szél, ahogy a szitán hullik át a liszt. Ezeken a reggeleken Ruby úgy találta, megvan
az előnye, hogy a faház olyan kicsi: már egy kevés rőzséből rakott tűz is elég volt hozzá, hogy
átmelegítse, bár a rozoga kémény, amelyet Stobrod rakott föl, olyan rosszul szelelt, hogy akár
sonkát lehetett volna füstölni odabenn. Ha az idő csak valamelyest is tűrhető volt, Ruby
szívesebben főzött odakinn, a lucfenyők alatt.
 De bármilyen apró és kopár volt is a faház, Stobrod számára még egy ilyen lakhely
fenntartása is túl nagy fáradságot jelentett. Ha nincs ott nyűgnek a lánya, szíve szerint
alighanem beköltözik valami odvas fába, mivel – legalábbis Rubynak ez volt a véleménye –
legnagyralátóbb pillanataiban sem tekintette magát többnek, legfeljebb emlékezőtehetséggel
megvert állatnak.
A saját élelmezéséről Rubynak magának kellett gondoskodnia attól fogva, amikor már maga
is képes volt megszerezni az ennivalót – Stobrod véleménye szerint ez nem sokkal azután
következett be, hogy a gyermek megtanult járni. Kisgyermekkorában Ruby az erdőben
kutatott élelem után, és sorra járta a gazdaságokat a folyó mentén, hátha akad valahol egy
könyörületes szívű gazda. Egyik legélénkebb gyermekkori emléke az volt, hogy ott megy a
folyómenti ösvényen hazafelé, kezében egy lábaska, teli Sally Swanger zöldbablevesével, és a
hálóinge – éveken át semmi egyebet nem viselt nap közben sem, csak hálóinget – beleakad az
útmenti galagonyabokorba. A tövis, amelyen fennakadt, olyan hosszú volt, mint egy kakas
sarkantyúja, és Ruby sehogy-sem tudta kiszabadítani magát. Egész délután nem ment arra egy
árva lélek sem. Feje fölött tépett felhők vonultak, és a világosság lassanként elhalványodott,
mint egy szivárgó olajlámpa fénye. Leszállt az éjszaka, a májusi újholdból csak egy
szilánknyi látszott a nagy feketeségben. Ruby négyéves volt ekkor, és az egész éjszakát ott
töltötte a galagonyabokron fönnakadva.
A sötétségnek ezekben az óráiban titok tárult föl előtte, amelyet azután soha többé nem
felejtett el. Hideg volt odakinn, a lustán sodródó folyóparti ködben. Ruby úgy emlékezett,
hogy egy darabig vacogott, sírt és segítségért kiáltozott. Attól rettegett, hogy egy párduc
letéved a Hideghegyről a folyópartra, és fölfalja. Az efféle fenevad szempillantás alatt elragad
egy gyereket, legalábbis Ruby így hallotta Stobrod ivócimboráitól. Ha az ember őket
hallgatta, azt hihette, a hegyekben csak úgy nyüzsögnek a legkülönfélébb lények, amelyek
egyébre se áhítoznak, csak gyerekhúsra. Vadászó medvék. Kóbor farkasok. A lúdvércek is
csak úgy hemzsegnek odafönn a hegyekben. Sokféle formában jelenhetnek meg, csak annyi
bizonyos, hogy mindegyik rémületes, és ha elkapják az embert, elcipelik magukkal, ki tudja,
miféle pokolba…
Ruby egy öreg irokéz asszonytól azokról az emberevő szellemekről is hallott, akik a
folyóban laknak, és emberhússal táplálkoznak: áldozatukat hajnaltájban szokták elrabolni, és
leviszik őket a folyó mélyére. Nekik is a gyerekhús a legkedvesebb csemegéjük, és ha
elrabolnak egy gyermeket, egy árnyképet hagynak a helyében, aki úgy hasonlít hozzá, mintha
az ikertestvére lenne. Ez az árnyék mozogni tud és beszélni, de nincs benne valódi élet. Hét
nappal később pedig összezsugorodik és meghal.
Az az éjszaka egyetlen pontba rántotta össze ezeket a szétszórt veszedelmeket, és a kis Ruby
csak ült ott egy ideig, reszketett a hidegtől és zokogott, míg végül már alig kapott levegőt,
olyan erővel rázta meg a felismerés, hányféle ragadozó gyülekezhetik a sötétségben, hogy
lecsapjon az ő gyöngeségére.
Később azonban egy hang szólt hozzá a sötétben. Mintha a folyóból, a víz zúgásából és
csobogásából vált volna ki, de nem emberevő démon hangja volt, hanem a táj vagy az ég
valamelyik jóindulatú szelleméé, valamilyen állatformát öltött tündéré, valakié, aki a szárnyai
alá vette, és ettől fogva őrködött felette és gondoskodott róla, hogy ne essék baja. Ruby jól
emlékezett minden csillagképre, amely azon az éjszakán áthaladt az égnek azon a darabján,
amelyre rálátott az ágak résén át, és emlékezett minden egyes szóra, amelyet az ő legbelsőbb
lényéhez intézett ez a csöndes hang, amely magába fogadta, megvigasztalta és védelmezte a
hosszú éjszakán keresztül. Attól fogva, hogy ezt a hangot meghallotta, nem vacogott többé
vékony hálóingében, és a zokogása is lecsillapult.
Másnap reggel egy ember, aki halászni indult a folyóra, kiszabadította a galagonyabokorból.
Ruby hazatért, de egy árva szót sem szólt róla Stobrodnak, mi történt vele. Igaz, az apja nem
is kérdezte, hol járt az éjszaka. A hang azonban még mindig ott visszhangzott a fejében, és
ettől az éjszakától fogva, állította Ruby, olyan lett, mint azok, akik magzatburokban
születnek: már gyermekként olyasmiket is tudott, amit mások egész életükben sem.
Amikor kissé nagyobb lett, mindketten azon tengődtek az apjával, amit Ruby termesztett a
földjüknek azon a kis darabkáján, amely nem volt olyan meredek – már-már függőleges –,
mint a többi, és úgy-ahogy föl tudta szántani. Ami az apját illeti, ő az ideje nagy részét távol
töltötte, gyakran több napra is nyoma veszett. Akár negyven mérföldet is gyalogolt valami
mulatság kedvéért. És ha azt rebesgették, valahol tánc lesz, azonnal nekivágott az útnak, a
hegedűjét szorongatva, amelyen pedig a legegyszerűbb dallamokból is alig egypárat tudott
eljátszani. Ruby ilyenkor sokszor napokig nem látta. Ha pedig efféle mulatságra nem volt
kilátás, Stobrod bevette magát az erdőbe. Állítólag azért, hogy vadásszék, de többnyire
legfeljebb egy nyavalyás mókust vagy földimalacot hozott Ruby húsosfazeka számára.
Annyira sose vitte, hogy szarvassal is megpróbálkozzék, így hát olyankor, amikor rágcsáló
nem akadt, beérték gesztenyével, rebarbarával, alkörmössel és egyéb vadon termő növénnyel,
amit Ruby gyűjtögetett. Időnként joggal állíthatták magukról, hogy legfőképp bükkmakkon
éltek.
Még az italt sem szerette Stobrod annyira, hogy a kedvéért földmívelésre fanyalodjék.
Semhogy gabonatermesztésre adja a fejét, inkább fogott egy kenderkóc zsákot azokon a
holdtalan éjszakákon, amikor már érett a kukorica, és lopott egy zsákra valót, hogy aztán
valami olajos, sárga folyadékot pároljon belőle, amely ivócimborái szerint olyan erős és
torokkaparó volt, hogy egyetlen pálinka sem vetekedhetett vele.
Csak egyetlen alkalommal fordult elő, hogy Stobrod a rendszeres munka gondolatával
kacérkodott, de az is katasztrófával végződött. Egy ember, aki a folyóparton lakott, fölbérelte,
segítsen megtisztítani egy darab irtásföldet, hogy a tavasszal már beültethesse. A nagy fákat
már kivágták, és most ott feküdtek nagy, össze-vissza rakásokban fölhalmozva az erdő szélén.
Az ember megkérte Stobrodot, hogy segítsen neki elégetni őket. Hatalmas tüzet gyújtottak, és
éppen az ágakat vagdalták le a kidöntött fákról, hogy azután a törzseket belehengergessék a
tűzbe, amikor Stobrod hirtelen ráébredt, hogy mindez több munkával jár, mint hitte volna.
Legyűrte hát az inge ujját, és otthagyva csapot-papot, nekivágott az országútnak. Az ember
egyedül folytatta a munkát. Megpróbálta egy hosszú horoggal egyenként belehengeríteni a
fatörzseket a tűzbe. Ott állt, nem messze a tűztől, amikor néhány égő fahasáb megcsúszott, az
ember lába beszorult közéjük. Akármennyire igyekezett is, nem tudott szabadulni. Addig
ordított segítségért, míg végül annyira berekedt, hogy többé egy hang sem jött ki a torkán. A
tűz pedig egyre terjedt arrafelé, ahol az ember állt, mígnem, ha nem akart megégni, nem
maradt más választása: fogta a fejszét, amellyel az ágakat vagdalta le a fatörzsekről, és
lecsapta vele a tulajdon lábát térdből. A vérzést a nadrágszárával kötötte el úgy, hogy
szorosan rátekerte egy botra, aztán egy villás faágból mankót fabrikált magának, és
hazasántikált. Valahogy túlélte a dolgot, de csak éppen hogy.
Stobrod még évekkel az eset után se igen merészkedett arra az útra, amelyik ennek az
embernek a háza előtt vezetett el, mivel a falábú ember azóta sem bocsátott meg neki –
jóllehet ez a hálátlanság Stobrodot mélységesen elkeserítette –, és ha meglátta, a tornácáról
rásütötte a puskáját.
Ruby már csaknem felnőtt lánnyá cseperedett, amikor először jutott eszébe eltöprengeni
azon, vajon miféle asszony lehetett az édesanyja, hogy hajlandó volt hozzámenni egy
Stobrod-féle mákvirághoz. Csakhogy ekkorra már Stobrod agyából szinte teljesen kitörlődött
az asszony képe: amikor Ruby megkérdezte, milyen volt hát voltaképpen az anyja, Stobrod
azt felelte, nemigen emlékszik rá.
– Még arra se bírok visszaemlékezni, nyiszlett volt-e, vagy testes – állította.
Mindenki legnagyobb meglepetésére, a háborús lelkesedés első napjaiban Stobrod beállt
katonának. Egyik reggel fölpattant öreg öszvérjük hátára, hogy elinduljon a csatába, és Ruby
azóta nem hallott hírt felőle. Utolsó emléke az volt róla, ahogy a csizmája fölött fehéren
világít a csupasz lába szára, miközben tovaporoszkált az országúton. Ruby úgy sejtette, az
apja aligha tarthatott ki sokáig a harcban. Vagy az első ütközetben elesett, vagy ha nem, akkor
megint csak otthagyott csapot-papot, mert Ruby hallotta egy embertől, aki ugyanabban az
ezredben szolgált – csak leszerelt, mert ellőtték a karját –, hogy Sharpsburg után Stobrodnak a
színét se látták többé.
De bármi lett is a sorsa, akár robbanó töltetet kapott a hátsó felébe, akár felkötötte a
nyúlcipőt, és meg sem állt a nyugati tartományokig, Rubyt mindenesetre alaposan benne
hagyta a pácban. Az öszvér nélkül még azt a nyomorúságos kis földjüket sem bírta
fölszántani. Mindösszesen abban a parányi kis kertben bírt ültetni ezt-azt, amit a tulajdon
kezével ásott föl, egy lábhajtású eke meg egy kapa segítségével.
A háború első évét alaposan megszenvedte, de Stobrod legalább az öreg muskétáját otthon
hagyta, mert arra számított, jobb fegyverhez jut akkor, ha üres kézzel jelenik meg a
hadseregnél. Ruby fogta ezt a múzeumba való jószágot – amely közelebbi rokonságban állt a
gyújtóspuskával, mint az akkoriban divatos lőfegyverekkel –, és egész télen át vadpulykára
meg szarvasra vadászott vele. A vadhúst azután nyárson forgatva sütötte meg, akár egy
indián. Stobrod magával vitte az egyetlen késüket is, így Ruby a húst egy keresztfűrész letört
pengéjéből eszkábált késsel szeletelte föl. A késes mesterség gyakorlásához egyetlen
valamirevaló szerszáma egy kalapács volt. A fűrész vasát fölhevítette, aztán az izzó fémre kés
alakot firkantott egy begörbített patkószöggel, amelyet az országúton szedett föl. Amikor a
fém kihűlt, a rárajzolt késalak körül leverte a fölösleget, majd a pengét és a markolatot simára
reszelte. Aztán ismét fogta a kalapácsot, és rézforgácsból szegecseket kalapált, hogy rögzítse
a pengét az almafa nyélhez, amelyet egy vaskos ágból farigcsált fűrésszel. Egy bezsírozott
folyóparti sziklán élesre köszörülte a pengét. Műve, amikor elkészült, eléggé kezdetleges
eszköznek látszott, de éppen olyan jól vágott, mintha boltban vette volna.
Visszatekintve eddigi életére, úgy vélte, joggal lehet rá büszke, hogy tíz éves korára
huszonnégy mérföldes körzetben minden irányban olyan alaposan ismerte a hegyvidéket, mint
egy kertész a babágyásokat a kiskertjében. És hogy valamivel később, de még mindig éppen
csak nővé serdülve, fél kézzel is képes volt földhöz teremteni a férfiakat, bár hogy ezekre az
utóbbi hőstettekre milyen körülmények közt került sor, azt nem volt hajlandó részletezni.
Ruby úgy vélte, most nagyjából huszonegy éves lehet, bár biztosan nem tudta, mert Stobrod
nemhogy a születésének a napját, de még az évét sem jegyezte meg. Még arra sem tudott
visszaemlékezni, milyen évszakban jött a világra. No, nem mintha azt tervezné, hogy
születésnapi ünnepséget rendez, tette hozzá Ruby. Az ő életében az ünnepeknek nemigen volt
szerepük: ez már csak így van, ha az embert a szükség rákényszeríti, hogy minden figyelmét a
puszta életben maradásra fordítsa.

Tehetség dolga, mint minden egyéb

Késő éjszaka Inman valami útfélén haladt előre a Deep-folyó mentén. Az út rövidesen
sziklás, mocsaras mélyföldbe torkollott, majd szurdokká szűkült össze. Az ég az egymás
hegyén-hátán tornyosuló sziklák és fakoronák közt mind jobban összeszűkült, végül nem
maradt belőle más, csak egy sávnyi sötétség a feje fölött, amelyben egyedül a Tejút fénye
derengett. Olyan sötét volt odalenn a vágatban, hogy egy ideig a lábával kellett kitapogatnia
az út puha földjét, ha tudni akarta, hová lépjen. Még a folyó tükre is csaknem teljesen sötét
volt: csak akkor látta halványan a csillámlását, ha kissé odébbfordította róla a tekintetét, mint
ahogyan a halvány fényű csillagot is könnyebb fölfedezni az égen, ha nem egyenesen rá
irányítjuk a pillantásunkat.
 Végül az út sziklás szirten vágott keresztül, és nem maradt belőle több egy keskeny csíknál,
melynek egyik oldalán a sziklafal szinte merőlegesen szakadt a folyóig, a másikon töredezett
sziklákból és földből álló, itt-ott bozótossal benőtt meredek part emelkedett a magasba. Inman
attól tartott, hogy a nemzetőrök itt cirkálhatnak valahol a közelben. A lovasok egy pillanat
alatt beérhetik, még mielőtt találna valami olyan helyet, ahol letérhetne az útról, a magas part
pedig túlságosan meredek és töredezett volt, semhogy a sötétben hang nélkül föl lehetett
volna kúszni rajta. Alkalmatlanabb terepet keresve sem lehetne találni hozzá, hogy
fölfegyverzett lovasokkal vegye föl a harcot. Úgy döntött, legjobb lesz, ha szedi a lábát, és
mielőbb maga mögött hagyja a földnek ezt a mély sebét.
Bármilyen nehezére esett is, járásból lassú futásra váltott, és egy darabig ki is tartott, míg
csak meg nem pillantott valami hunyorgó fénypontot, egyenesen előtte az úton. Inman
lelassította lépteit, és rövidesen elég közel ért hozzá, hogy lássa: a fény egy szurokfenyő-
gallyakból kötözött, füstölgő fáklyától ered, amelyet egy férfi tart a kezében. A férfi széles
karimájú kalapot viselt: ott állt az út közepén, a fáklya sárga fénykörében. Óvatosan, hogy zajt
ne üssön, Inman közelebb lopózkodott, és megállt egy jókora szikla mögött, alig tízlépésnyire
a férfitól.
A férfi fekete öltönyt és fehér inget viselt. Egy lovat vezetett, nyaka köré hurkolt kötőfékénél
fogva. A fáklya fényénél Inman látta, hogy a ló valamilyen terhet visz, valami formátlan,
vaskos fehérség van a hátára vetve, mintha kétfelől lecsüngő, lepedőbe kötött vászonnemű
volna. Inman látta, hogy a férfi egyszer csak leül az út porába, két térdét a melléhez húzza, és
átfogja a fél karjával. Fáklyát tartó karjának könyökét a két térde közötti résbe szorította,
előremeredő ökle pedig olyan szilárdan tartotta az égő fáklyát, mint valami fali gyertyatartó.
Fejét lehorgasztotta, míg csak kalapjának karimája rá nem hanyatlott kinyújtott karjára. Olyan
volt, mint valami kivilágított, sötét szalmacsutak az út mentén.
– Ez meg mindjárt elalszik itt, azzal az égő fáklyával a kezében –gondolta Inman. –
Pillanatokon belül meg fog gyulladni a lába.
De az embert nem az álmosság görnyesztette össze, hanem a kétségbeesés. Fölpillantott
arrafelé, ahol a ló állt, és felnyögött.
– Úristen – kiáltotta –, Úristen! Ha meggondolom, hogy valaha az Édenkertben éltünk…
Ide-oda hintázott hátsó felének csontjain, és újra nyöszörögni kezdett: – Úristen,
Uramisten…
– Most mit csináljak? – töprengett Inman. – Újabb akadály az utamban. Nem tudok
visszamenni. Nem tudom megkerülni. Nem állhatok itt, mint egy kikötött üsző egész éjszaka.
Előhúzta a pisztolyát, föltartotta, és a fáklyafénynél – mert valami kevés még az ő
rejtekhelyének is jutott a fényből – szemügyre vette, hány golyó van még benne.
Inman éppen rá akarta vetni magát, amikor a férfi fölállt, a fáklyája nyelét leszúrta a földbe,
és addig forgatta, amíg egyenesen nem állt. Ekkor odalépett a ló túlsó oldalához. Megpróbálta
leemelni azt a bizonyos terhet a lóról, amely idegesen fészkelődött, és hátracsapta a fülét.
Alsó szemhéja fölött sápadtan világított a szeme fehére.
Az ember leemelte a terhet a lóról, a vállára vetette, és tántorogva előbukkant az állat mögül.
Inman most már látta, hogy egy nőt cipel a vállán. A nő egyik karja élettelenül lecsüngött,
vízesésként aláomló, fekete haja a földet súrolta. A férfi kitámolygott terhével a fáklya
fényköréből, így most már alig lehetett látni őket, de azért látta, merre tart: a meredély széle
felé. Hallotta, hogy a férfi föl-fölzokog.
Inman odarohant az útnak ahhoz a pontjához, ahová az ismeretlen férfi leszúrta a fáklyát,
fölragadta, és óvatosan, széttárt tenyerének védelmében arrafelé irányította a fényét, ahonnét a
sírást hallotta. Amikor a fénysugár a keresett pontra esett, Inman látta, hogy a férfi ott áll a
meredély peremének legszélén, és a nőt a karjában tartja. Megpróbált megfordulni a sarkán,
hogy lássa, honnét ez a hirtelen világosság, de terhe alatt roskadozva ez csak lassan sikerült
neki. Csoszogó léptekkel körbefordult, és meglátta Inmant.
 – Tedd le azonnal! – rivallt rá Inman.
A férfi elengedte a terhét, az tehetetlenül hullott a lábához.
– Az meg miféle istenverte pisztoly? – kérdezte a férfi, és a szemét le nem vette a két
különböző nagyságú puskacsőről.
– Menj a közeléből! – parancsolt rá Inman. – Ide gyere, ahol láthatlak!
A férfi átlépett a földön heverő női testen, és elindult Inman felé. Fejét leszegte, mert így a
kalap karimája árnyékot vetett a homlokára, és nem bántotta annyira a szemét a fáklya fénye.
– Állj csak meg ott, ahol vagy! – szólt rá Inman a férfire, amikor az közelebb ért.
– Magát az Isten küldte, hogy idejében lefogja a kezemet! – mondta a férfi. Még két lépést
tett előre, aztán térdre esett az út porában, előredőlt, és átölelte Inman lábát. Inman a fejének
szegezte a pisztoly csövét, ujját a ravaszra tette, és addig húzta hátra, míg nem érezte, hogy a
tüzelő szerkezet valamennyi fémalkatrésze egymásnak feszül. Ekkor azonban a férfi fölfelé
fordította az arcát, és ahogy ráesett a fáklya fénye, amely még mindig ott lángolt a földön,
Inman látta, hogy nedvesen csillog a könnytől. Így aztán Inman megkegyelmezett neki, annál
is inkább, mivel egyébként sem akarta megölni, és mindössze egy közepes erejű ütést mért a
férfi pofacsontjára a pisztoly hosszú csövével.
A férfi hanyattesett és elterült a földön, szeme alatt keskeny vágás sötétlett. A kalapja leesett,
és Inman látta, hogy pomádétól csillogó, homlokból hátrafésült haja középütt szorosan tapad a
koponyájára, kétfelől pedig göndör, szőke fürtökben hullik a vállára. A sebhelyet tapogatta a
szeme alatt, aztán véres ujjaira bámult.
– Ezt, gondolom, megérdemeltem – mondta.
– Azt érdemelted volna, hogy megöljelek! – vetette oda Inman. Arrafelé pillantott, ahol a nő
hevert élettelen rongycsomóként a meredély szélén. – Nem mintha már elkéstem volna vele –
tette hozzá.
– Kérem, ne öljön meg! Isten szolgája vagyok! – nyöszörgött a férfi.
– Egyesek szerint mindnyájan azok vagyunk – felelte Inman.
– Úgy értettem, hogy lelkész vagyok! – magyarázta a férfi. Inman erre nem tudott mit
válaszolni, csak nagyot fújt.
A lelkész térdeplő helyzetbe emelkedett, és úgy maradt.
– A nő meghalt? – kérdezte Inman.
– Nem.
– Mi baja van?
– Semmi különös. Csak annyi, hogy állapotos. Meg valamit be is adtam neki…
– Mit?
– Valami port, amit egy házalótól vettem. Azt mondta az az ember, ha valaki bevesz belőle
egy kis tasakkal, négy óra hosszat olyan mélyen alszik, hogy még az ágyúdörgésre sem ébred
föl. Még két órája sincs, hogy beadtam neki.
– És nyilván te vagy a boldog apa?
– Nyilván.
– De, gondolom, nem vagy a férje?
– Hát nem.
Inman a lányhoz lépett, és letérdelt mellé. Egyik kezét a fekete fürtös fej alá csúsztatta, és
megemelte. A lány sípolva szedte a levegőt az orrán át, mintha enyhén horkolt volna.
Arcizmai alvás közben ellazultak, és a fáklya vetette árnyékok is elcsúfították, ahogy sötét
tócsákba gyűltek a szemgödrében és orcájának üregében. De azért Inman látta rajta, hogy
rendes körülmények között akár szép is lehet. Visszaengedte a lány fejét a földre, és
fölegyenesedett.
– Tedd vissza a ló hátára! – parancsolt a lelkészre. Ő maga hátralépett, pisztolya csövét a
férfira szegezte, aki talpra szökkent, de a szemét egy pillanatra sem vette le a pisztoly
csövéről. A férfi buzgón odabotladozott a lányhoz, letérdelt mellé, és küszködve fölemelte a
földről. Nagynehezen fölállt, odacsoszogott terhével a lóhoz, és átvetette a hátán. Inman egy
pillanatra megdöntötte a hosszú pisztolyt, hogy a fáklyafényben jobban látsszanak a
körvonalai, és arra gondolt, mennyire kedvére való, ahogyan a pisztoly a legegyszerűbb
utasítását is egy parancs komolyságával és föltétlenségével ruházza föl.
– És most? – kérdezte a lelkész, amikor elvégezte, amire Inman utasította. Szemlátomást
megkönnyebbült, hogy a döntések mostantól kezdve valaki másnak a kezében vannak.
– Csönd! – szólt rá Inman. Még maga sem tudta, mit akar, és mintha a gondolatai is
szétfolyóvá és vontatottá váltak volna a kialvatlanságtól és a fárasztó gyaloglástól.
– Honnét jössz? – kérdezte a férfitól.
– Innét, nem messze, a városból – felelte az, és abba az irányba mutatott, amerre Inman
igyekezett.
– Indulj előttem, és mutasd az utat!
Inman fölvette a fáklyát, és lehajította a szakadékba. A lelkész csak állt, és nézte, ahogy a
hulló fénypont összezsugorodva eltűnik a sötétben.
– Még mindig a Deep folyónál vagyunk? – kérdezte Inman.
– Az idevalósiak így nevezik – felelte a lelkész.
Elindultak. Inman egyik kezében a pisztolyt tartotta, a másikkal a lovat vezette. A kötőfék
durva kenderkócból készült, a vége néhány ujjnyi hosszúságban körül volt tekerve dróttal,
hogy ki ne rojtosodjék, és amikor megragadta a kötelet, fölsértette a dróttal az ujját, és
kiserkent a vére. Ahogy ment, Inman sérült hüvelykujját szopogatta, és arra gondolt, hogy ha
véletlenül nem botlik beléjük, a nő már csak egy lebegő, fehér folt lenne a fekete folyón,
szoknyája harangalakúra duzzadva úszna körülötte, a lelkész pedig odafönn állna az úton, és
azt mormogná magában: „Süllyedj már el, süllyedj már el!” Inman sehogyan sem tudta
eldönteni, mit tegyen.
Az út rövidesen emelkedni kezdett, átvágott egy kis dombháton, maga mögött hagyva a
folyót. Most alacsony dombok közt kanyargott. Fölkelt a hold, és Inman látta, hogy körülöttük
széles foltokban itt is, ott is fátlan foltok tátonganak az erdőben: nyilván fölégették egy
darabon, hogy új szántóföldeket nyerjenek. A fölgyújtásnál fáradságosabb munkára azonban
már szemlátomást nem vállalkoztak, ezért ameddig a szem ellátott, mindenfelé feketére égett
fatörzsek emelkedtek ki a vízerekkel szabdalt agyagos talajból, amely csupaszon terpeszkedett
a távoli szemhatárig. Az elszenesedett csonkokon meg-megcsillant a holdfény. – Mintha
mindez nem is ugyanazon a bolygón lenne, mint ahová igyekszem – gondolta Inman, amikor
körülpillantott.
Az Orion már magasan járt a keleti égen, amiből Inman arra következtetett, hogy jó régen
elmúlhatott éjfél. A vadász és harcos hatalmas alakja úgy állt odafönn, mint valami intő, égi
jel, amely egyenesen a mi bűneinkre mutat le. Orion szorosra húzta fényes övét, fegyvere
lesújtani készült. Szemlátomást olyan biztos volt magában, amilyen ember csak lehet, vagy
legalábbis a testtartásából erre lehetett következtetni. Minden éjszaka megteszi szabott útját
nyugat felé, és soha el nem késik.
Inman valamelyes vigasztalást talált benne, hogy meg tudta nevezni az Orion legragyogóbb
csillagát. Ezt egy Tennesse-beli fiúnak is elárulta a Fredericksburgot követő éjszakán. Ott
ültek az árokparton a fal mögött. Az éjszaka hideg volt és fagyos, a csillagok éles, tűhegynyi
fénnyel ragyogtak, az északi fény már föllobbant és eltűnt. Pokrócokkal védekeztek a hideg
ellen: az egyiket maguk köré tekerték, a másikat a fejükre és a vállukra borították, és a
leheletük fehér felhőgomolyként függött arcuk előtt a mozdulatlan levegőben, mintha a holtak
éppen távozni készülő szelleme volna.
– Olyan hideg van, hogy ha megnyalnád a puskád csövét, odafagyna a nyelved – jegyezte
meg a fiú.
 Föltartotta Enfield-puskáját az arca elé, rálehelt a csövére, aztán megkaparta a körmével a
lehelet helyét, amelyre máris dér rakódott. Inmanre pillantott, aztán megismételte, majd
odatartotta az ujját Inman orra elé.
– Aha – mondta Inman. A fiú a lába közé köpött, aztán előrehajolt, hogy lássa, megfagy-e a
köpete, de az árok sötét mélyében nem látott semmit.
Előttük a csatamező terült el, mögötte a város és a folyó. A táj olyan nyomasztó volt, mint
valami rémálom, és úgy tűnt, mintha valaki előbb összezúzta, aztán valami szörnyűséges terv
alapján újraformálta volna, mert végestelen végig holttestek borították, és földhányások
keletkeztek rajta a becsapódó ágyúgolyók körül. A pokol frissen feltört szűzföldje, mondta rá
valaki. Hogy legalább aznap éjszakára kiűzze agyából a szörnyű hely látványát, Inman
fölpillantott az Orionra, és kimondta annak a csillagnak a nevét, amelyet ismert. A Tennessee-
beli fiú fölpislantott a csillagra, amelyre mutatott, és azt kérdezte:
– Honnét tudod, hogy Rigelnek hívják?
– Olvastam egy könyvben – felelte Inman.
– Akkor azt a nevet csak mi találtuk ki – mondta a fiú. – Ez nem az a név, amit Isten adott
neki.
– No és szerinted hogyan lehetne megtudni Istentől, hogyan nevezte el azt a csillagot? –
kérdezte Inman pillanatnyi töprengés után.
– Sehogyan se. Megtartja magának – felelte a fiú. – Ez is olyasmi, amit soha életünkben nem
fogunk megtudni. Ebből az a tanulság, hogy Isten azt várja tőlünk, érjük be a tudatlansággal.
Különben is, itt láthatod magad előtt, mi sül ki többnyire a túl sok tudásból – bökött a fiú
állával a földúlt mező felé, amelyet szemlátomást még arra sem tartott érdemesnek, hogy egy
megvető kézmozdulattal végigmutasson rajta. Annak idején Inman bolondnak tartotta a fiút,
és úgy vélte, neki magának tökéletesen elég, hogy tudja, miként nevezzük mi, emberek az
Orion csillagkép legfényesebb csillagát, és ha Isten másként nevezte el, ezt a titkot nyugodtan
megtarthatja magának. Ma már azonban hajlamos volt úgy vélekedni, hogy a fiúnak talán
mégiscsak volt némi igaza abban, amit a tudásról mondott, legalábbis ami a tudás bizonyos
fajtáit illeti.
Inman és a lelkész egy darabig némán lépegettek egymás mellett. Végül a lelkész törte meg
a csendet.
– Mit akar csinálni velem? – kérdezte.
– Még nem döntöttem el – felelte Inman. – Mondd csak, hogy kerültél ebbe a
kutyaszorítóba?
– Magam sem tudom. A településen még most sem gyanít senki semmit. Ez a némber a
nagyanyjával él, és a vénasszony olyan süket, hogy az embernek ordítania kell, ha meg akarja
értetni vele magát. Mi sem volt könnyebb, mint észrevétlenül kilopóznia a házból éjféltájban,
aztán ott henteregtünk valamelyik szalmakazalban vagy mohos patakparton, míg csak meg
nem szólaltak a madarak a pirkadat előtti órában. Egész nyáron majd’ minden éjjel
kilopakodtunk az erdőbe, hogy találkozzunk.
– Észrevétlenül, mint a lopakodó párducok? Ezt akartad mondani?
– Na igen. Valami ilyesmit.
– És hogyan jutottatok el idáig?
– Hát, ahogyan szokás. Jelentőségteljes pillantások, egy-egy gyöngédebb hangsúly, az ember
keze titokban súrolja a másikét, amikor vasárnap, az istentisztelet utáni pikniken körbeadjuk a
sültcsirkét…
– Igen, de mindez azért még elég távol van attól, hogy az ember ott hentereg a
szalmakazalban, a gatyájával a bokája körül…
– Na igen…
– Hát még attól, hogy az ember megpróbálja belelökni a lányt a szurdokba, mint a kolerában
eldöglött kocát…
 – Igen, persze. Csakhogy ez az egész helyzet sokkalta bonyolultabb, mint hinné az ember, ha
magát hallgatja. Először is, én lelkész vagyok. Ha valaki rajtakap bennünket, kikergetnek a
megyéből. A mi egyházunk igen szigorú! Megesett, hogy olyan apróságért zártak ki valakit a
gyülekezetből, mert megengedte, hogy hegedüljenek a házában. Higgye el nekem, sok
éjszakát töltöttem álmatlanul emiatt a dolog miatt…
– Gondolom, az esős éjszakákat? Amikor a szalmakazal meg a mohos patakpart túlságosan
vizes lett volna…
A lelkész nem felelt, csak ment némán tovább.
– Egyszerűbb megoldások is léteznek – mondta Inman.
– Én egyet sem tudtam találni.
– Hát például elvehetted volna feleségül…
– Mondom, hogy nem érti, milyen bonyolult ez az ügy. Nekem eljegyzett menyasszonyom
van.
– Oh.
– Kezdem azt hinni, tévedtem az elhivatottságomat illetően. Talán mégsem lelkésznek kellett
volna mennem…
– Igen – mondta Inman –, én sem hinném, hogy isten is lelkésznek teremtett volna.
Ismét némán gyalogoltak vagy egy mérföldet, és ekkor meglátták a folyót, ugyanazt,
amelyik odalenn folyt a szurdokban, és a partján egy kisebbfajta települést. Mindössze néhány
faépítmény. Egy fehérre festett deszkatemplom. Egy-két bolt. Házak.
– Azt hiszem, a következőt fogjuk csinálni – szólalt meg Inman. – A lányt visszavisszük az
ágyába, mintha ez a mai éjszaka soha meg sem történt volna. Van egy zsebkendőd?
– Igen.
– Tekerd össze, dugd a szádba, aztán feküdj arccal lefelé a földre! –Miközben a lelkész
megtette, amire utasította, Inman letekerte a drótot a kötőfék végéről. Odalépett a lelkész
mögé, egyik térdét a hátának lökte, majd a drótot vagy fél tucatszor körbetekerte a fején, a két
végét pedig egymásba csavarta.
– Ha nekiállnál ordibálni – mondta neki –, az emberek kirohannának a házakból, és te az
egészet rám kenhetnéd. A torkomat kibeszélhetném nekik, akkor se hinnének nekem.
Beértek a városba. Érkeztükre a kutyák ugatni kezdtek, de aztán felismerték a lelkészt,
akinek éjszakai kóborlásaihoz már alaposan hozzászoktak, és elcsöndesedtek.
– Melyik az a ház? – kérdezte Inman.
A lelkész arrafelé mutatott, amerre a várost kettészelő út haladt, aztán megindult Inman előtt,
és mutatta az utat, míg ki nem értek a település túlsó végén, és el nem jutottak egy kis
nyárfaligetig. Hátrébb, a fák között, mindössze egyetlen helyiségből álló, fehérre festett
kalyiba állt, lécekkel rögzített deszkalapokkal fedve. A lelkész rápillantott, és bólintott. A
fejére tekert drót hátrahúzta a szája sarkát, ezért olyan volt, mintha vigyorogna, ami Inmant
mostani sötét hangulatában meglehetősen ingerelte.
– Odaállsz ahhoz a kis nyárfához – förmedt rá a lelkészre. Levette a lóról a kötőféket, és a
lelkészt nyakánál fogva a fához kötözte. A kötőfék szabad végét pedig átvetette a lelkész
vállán, és a háta mögött a csuklóit is összekötözte vele.
– Itt állsz és nem moccansz! Akkor van esély, hogy mind a hárman túléljük ezt a mai
éjszakát! – vetette oda Inman.
Leemelte a lányt a lóról, és eligazgatta, hogy könnyebben tudja egyensúlyozni a karjában,
amíg viszi. Egyik karját a dereka alá csúsztatta, a másikat lágy combja alá. A lány feje a
vállán nyugodott, sötét haja olyan finoman súrolta karját járás közben, mint a lehelet. A lány
halkan nyöszörgött, mintha csak az ágyában fekve zavarná meg szabályos, éjszakai
nyugodalmát valami futó rossz álom. Olyan gyámoltalanul feküdt ott, még az öntudat se
védelmezte. Kiszolgáltatva minden veszélynek, semmi nem óvta, csak a jóakarat, amellyel
olyan ritkán találkozhatni a kiszámíthatatlan véletlenek e világában. – Mégiscsak meg kellett
volna ölnöm azt a szarházi papot – gondolta Inman.
Elvitte a lányt a házig, és letette a tornác előtt burjánzó varádics zöld foltjára. Belépett a
tornácra, és belesett az ablakon a sötét szobába. A tűzhelyen már csak parázslott a tűz,
mellette egy öregasszony szunyókált egy szalmazsákon. Olyan régen volt már a világon, hogy
jóformán áttetszővé vált pergamenszínű bőrében – Inmannek úgy tetszett, ha fölkapná és a tűz
elé tartaná, el tudná olvasni az újságot rajta keresztül. Az öregasszony nyitott szájjal
hortyogott. A tűzhelyen pislákoló, maradék fényben jól látszott, hogy mindössze négy foga
van csak legelöl, az egyik pár fönt, a másik lent. Ettől kissé nyúlszerűen festett.
Inman óvatosan lenyomta a kilincset, és érezte, hogy az ajtó nincs bereteszelve. Kinyitotta,
és bedugta a fejét. – Hé! – szólt be próbaképpen nem túlságosan halkan. Az öregasszony csak
hortyogott tovább. Inman kétszer összeverte a tenyerét, de az alvó meg se rezdült. Ekkor úgy
döntött, nem kell attól tartania, hogy fölébreszti az öregasszonyt, és belépett a szobába. A tűz
mellett egy tányért látott, rajta egy kukoricacipó felét és két szelet sülthúst. Fogta az
ennivalót, és eltette a kenyérzsákjába. A szoba másik, a tűztől legtávolabb eső végében
összecsukható ágyat látott, amelyben nem feküdt senki. Alighanem abban szokott aludni a
lány, gondolta Inman. Odament az ágyhoz, fölhajtotta a takarót, aztán visszament a fekete
lányért, akit odakinn hagyott a tornácon. Ahogy lenézett rá, fakó ruhájában olyan volt, mintha
csak egy fényfolt lenne a fekete földön.
Inman fölemelte, bevitte a házba és letette az ágyra. Lehúzta a cipőjét, és állig betakargatta.
Aztán mást gondolt, lehúzta róla a takarót, és az oldalára fordította, mert eszébe jutott, hogy
az ezredében az egyik fiú egyszer az eszméletlenségig részegen, hanyatt fekve aludt el, és
alighanem megfulladt volna a tulajdon hányadékában, ha valaki észre nem veszi, és az
oldalára nem fordítja. Így a lány remélhetőleg épen és egészségben megéri a reggelt,
legfeljebb a feje fog hasogatni, és nem érti, hogyan került vissza a saját ágyába, amikor az
utolsó emléke az előző estéről az, hogy a szalmakazalban hentereg a lelkésszel.
Ebben a pillanatban a tűzhelyen a fahasábok hangos reccsenéssel lehulltak a kályhavasról,
bele a parázsba, és a tűz föllángolt. A lány szeme fölnyílt, oldalra fordította a fejét és
egyenesen Inman arcába bámult. Arca fehéren világított a tűz fényénél, sötét haja ziláltan
hullott a vállára. Rémültnek látszott. Zavarodottnak. A szája kinyílt, mintha sikoltani akarna,
de hang nem jött ki rajta. Inman lehajolt hozzá, kinyújtott kezével megérintette a lány
homlokát, és hátrasimította halántékáról fürtökbe göndörödő haját.
– Mi a neved? – kérdezte.
– Laura – felelte a lány.
– Figyelj rám, Laura! Amit az a pap mond, az nem Isten szava. Senki emberfiáé nem az.
Aludj tovább, és reggel csak úgy emlékezzél rám, mint álomképre, amely arra intett: tartsd
távol magadtól azt az embert! Nem jót akar neked! Ezt vésd jól az eszedbe!
Két ujja hegyével megérintette a lány szemét, ahogyan a halottak szemét szokták lezárni
némelyek, hogy ne látogassák őket rémlátások a halálban. Keze alatt a lány elernyedt,
lehunyta a szemét, összekuporodott, és ismét mély álomba zuhant.
Inman magára hagyta a lányt, és kiment a ház elé, ahol a lelkész állt a fához kötözve. Egy
pillanatig erős kísértést érzett, hogy előhúzza a kését, és leszúrja ezt az embert, de aztán mást
gondolt: belekotort a hátizsákjába, tollat, tintát és papírt húzott elő. Keresett egy olyan helyet,
ahol a holdfény beszűrődött a fák lombja között. A hold kék fényénél röviden lejegyezte az
egész történetet. Nem sokat törte rajta a fejét, nemigen bajlódott a fogalmazással, egyszerűen
lejegyezte egyetlen bekezdésben, amit a lelkésztől megtudott a tervezett gyilkosság
körülményeiről. Amikor elkészült, a papírt föltűzte egy faágra, fejmagasságban, ott, ahol a
lelkész már biztosan nem érhette el.
 A lelkész nézte, mit csinál, és amikor ráébredt, mi a szándéka a papirossal, nagy izgalomba
jött, és vadul kapálózott, már amennyire kapálózni képes valaki, a nyakánál kikötve. Inman
felé rúgott, mert kitalálta, mit írhatott arra a papírra.
Visítani próbált, de a szájához drótozott zsebkendőn keresztül csak horkanó hangokat
hallatott.
– No, mi az? Talán szeretnéd aláírni a tanúvallomásodat? – kérdezte Inman.
– Ahh! – nyögte a lelkész.
Inman előhúzta a pisztolyát, és a lelkész füléhez illesztette. Hátrahúzta a kakasát, és
lekattantotta azt a kis szelepet, amely a gyújtószöget az alsó puskacsőhöz irányította.
– Egy hangosabb szót szólsz, és elbúcsúzhatsz a fejedtől! – mondta Inman. Letekerte a
fejéről a drótot. A lelkész kiköpte a zsebkendőt.
– Tönkretette az életemet! – vinnyogta.
– Csak ne kend rám a dolgot – mondta Inman. – Egy porcikám se kívánt belekeveredni ebbe
az egészbe. De jobb szeretem, ha nem kell azon fájdítanom a fejemet, nem veszed-e két nap
múlva véletlenül megint a sötét szurdok felé az utadat, miközben az a lány ott hever a lovad
hátán, mint egy zsák…
– Akkor lőjön le! Lőjön le itt és most, és hagyjon itt, a fához kötözve!
– Nehogy azt hidd, hogy nem találom vonzónak a gondolatot…
– Az isten verje meg azért, amit velem tesz!
Inman fölvette a földről a nyálas zsebkendőt, beletömte a lelkész szájába, megint
körbedrótozta a fejét, aztán nekivágott az útnak. Távolodóban egyre halkabban hallotta a
lelkész horkanásait és nyöszörgéseit. Szavak nélküli átkokat és káromkodásokat.
Inman fáradhatatlanul gyalogolt az éjszaka hátralévő részében, hogy minél távolabb kerüljön
attól a névtelen helytől. Mire végül a sötétség fölfakadt a háta mögött, és kiütött rajta a nap,
mint valami sárga tályog, elért a dombvidékig, de addigra már alig vonszolta magát a
fáradtságtól. Sejtelme sem volt róla, hol lehet, azt sem tudta, hogy az egész hosszú éjszakán át
mindössze tizenkét mérföldet sikerült megtennie – ő úgy érezte, mintha száz lett volna.
Megállt, bevette magát az erdőbe, és száraz levelekből fekvőhelyet kotort össze magának.
Hátát a fának vetette, és megette a darab kukoricakenyeret és a zsíros disznóhúst, amit
magával hozott az öregasszony házából. Csaknem egész délelőtt a földön hevert és mélyen
aludt.
Aztán azon vette észre magát, hogy ismét ébren van, és a fenyők összehajló ágai között
beragyogó kék eget bámulja. Elővette a pisztolyát, egy rongydarabbal megtörölgette,
ellenőrizte, meg van-e töltve, és egy darabig még a markában tartotta, hogy ne érezze egyedül
magát. Egy valóságos LeMat’sra sikerült szert tennie. Ráadásul az a példány, amelyet Inman
a kezében tartott, nem a korai, gyöngébb minőségű belga modellek közé tartozott, hanem a
Birmingham föliratot viselte a csövére pecsételve. Néhány perccel azelőtt szedte föl a földről
és dugta az övébe, hogy megsebesült Petersburg mellett, és sikerült magánál tartania a tábori
kórház mocska és zűrzavara közepette, meg a hosszú vonatút alatt, amikor délnek vitték őket,
a fővárosba, a sebesültekkel zsúfolt teherkocsiban. Különös formájú jószág volt, talán
nagyobb a kelleténél, és az arányai is elég szokatlanok, de nem létezett nála pontosabban
célzó oldalfegyver a világon. A tölténytára akkora volt, mint egy férfi ökle, és kilenc
negyvenes kaliberű töltény fért el benne. De a legfontosabb tulajdonsága az volt – és ezzel
különös, új fejezetet nyitott a lőfegyvergyártásban –, hogy a tölténytár egy vadászpuska csöve
körül forgott, amelynek ormótlan, vaskos hengere a valódi puskacső alatt helyezkedett el.
Arra tervezték, hogy tulajdonosának adjon még egy utolsó esélyt, ha az ellenség már ott van a
közvetlen közelében: egyetlen golyót lehetett kilőni belőle, öregsörétet vagy a vastagbőrű
állatokra használatos, hengeres puskagolyót, amely akkora volt, mintha egy ólom kacsatojást
eresztett volna az ember az ellenfelébe. Mérete ellenére, a LeMat’s olyan szilárdan és
megbízhatóan ült tulajdonosának tenyerében, és annyira egy tömbből faragottnak érződött,
mintha az ember egy aranyrudat markolna. Már önmagában az is nyugalommal töltötte el
Inman lelkét, ha a kezébe vette ezt a vaskos pisztolyt, és arra gondolt, mire lenne képes
szükség esetén.
Inman a ronggyal megdörgölte a tölténytárat és a puskacsövet, miközben az az összetűzés
járt az eszében, amelybe a városban meg a folyón való átkelés során keveredett, meg a
lelkész, és azon gondolkodott, melyik alkalommal mit kellett volna másként csinálnia. És
hogy miként kerülhetné el, hogy besározódjék más emberek mocskával. Lelkének egyik része
arra vágyott, hogy elrejtőzzék az erdőben, távol az országúttól. Hogy bagollyá változzék, és
csak sötétedés után hagyja el a búvóhelyét. Vagy kísértetté. Lényének másik része viszont
arra vágyott, hogy a nagy pisztolyt ország-világ szeme láttára a csípőjén viselje a
pisztolytáskájában, és napvilágnál járja az útját fekete zászló alatt, egy ujjal sem bántva
senkit, aki őt békén hagyja, de megküzdve mindenkivel, aki beléköt, engedve, hogy saját
dühétől vezettetve rontson neki minden akadálynak, amely az útjában áll.
Mielőtt a háború kitört, Inman ritkán keveredett verekedésbe. De amint besorozták,
észrevette, hogy elemében van a harcban. Arra a következtetésre jutott, hogy ez is tehetség
dolga, mint bármi egyéb. Mint amikor valaki fából madarat tud kifaragni. Vagy dallamokat
tud kicsalogatni egy bendzsóból. Vagy mint amikor egy prédikátor ügyesen bánik a
szavakkal. Voltaképpen nem is magán az emberen múlik a dolog. Sokkal inkább azon, hogy
az idegei úgy vannak-e hangolva, hogy gyorsan járjon a keze, és hogy minden helyzetben
megőrizze a hidegvérét, és ne legyen kénytelen attól tartani, hogy a csatában elveszti a fejét,
vagy összevissza kapkod, vagy hogy a veszély valamilyen többé-kevésbé végzetes formában
elhomályosítja az ítélőképességét. No meg az se árt, ha elég jól megtermett hozzá, hogy ne
maradjon alul, ha közelharcra kerül a dolog.
Késő délután volt, mire Inman előbújt a fenyőfaligetből, és megpróbált haladni valamelyest.
Még egy órát sem gyalogolt, amikor észrevette, hogy jóformán mozdulni sem tud a
fáradtságtól. Minden lépés hatalmas erőfeszítésébe került. Maga előtt a távolban néhány
emberi alakot látott, akik egy patak partján álldogáltak, de még ilyen messziről is világosan
látszott, hogy rabszolgák, ezért még arra sem vette a fáradságot, hogy behúzódjék előlük az
erdőbe, hanem egyszerűen tovább haladt. Az egyik ember egy vörös disznót próbált
továbbhajtani, amely ott hempergett a sárban. A másik egy köteg babkarót vitt a hóna alatt.
Az, amelyik a disznót terelte, belerúgott az állatba, de nem ért el vele semmit. Ekkor kihúzott
egy babkarót a többi közül, és addig ütötte és böködte vele a disznót, amíg az nagy kelletlenül
föltápászkodott a sárból és tovább totyogott. A két férfi megbökte a kalapját, amikor Inman
elhaladt mellettük.
– ’pot, uraság! – üdvözölték.
Inman olyan gyöngének érezte magát, hogy szívből kívánta, bárcsak ő is nagy, kövér vörös
disznó lenne, hogy leheveredjék, és ott dagonyázzon a sárban mindaddig, amíg valaki el nem
kezdi őt is böködni egy babkaróval. Ehelyett lerántotta a csizmáját, és átgázolt a patakon,
aztán a túlparton hátat fordított az országútnak, és a folyó mentén haladt tovább abban a
reményben, hogy talál valahol valami rejtekhelyet, ahol megfőzheti a nyomorúságos kis
kukoricakásáját. Ekkor azonban megfordult a szélirány és Inman orrát valódi ételszag csapta
meg, amely valahonnét messzebbről, a folyó folyásának irányából jött.
Elindult arrafelé, ahonnét sülő hús szagát hozta a szél, szimatolva és pislogva, magasra
tartott fejjel, mint valami medve. Rövidesen elért a folyó kanyarulatához, ahol egy
sátortáborra bukkant: egy szekeret látott, néhány lovat, sötét ponyvából készült, háromszög
alakú sátrakat, egy bükkfaliget fái közt álltak elszórtan. Inman lekuporodott a csalitban, és
nézte az embereket, akik ide-oda járkáltak a sátrak között. Szemlátomást a világ
legkülönfélébb tájairól verődtek össze, a létező összes bőrszínt meg lehetett találni köztük.
Inman gyanította, hogy alighanem ők is afféle törvényen kívüli nomádok lehetnek, mint ő
maga. Cirkuszosok, katonaszökevények, egy csapat Írországból szalajtott cigány lókupec –
mindenféle fajzat akadt köztük. A lovak szanaszét a táborban a fákhoz kikötve legelték a fák
alatt magasra nőtt füvet. Pompás példányok éppúgy akadtak köztük, mint félholt gebék. A
délután aranyfényének hátterére rajzolódva azonban az ő szemében valamennyien
gyönyörűek voltak, annyi kecsesség volt leszegett fejük merész ívében és finom alsó
lábszárcsontjukban, amely tisztán rajzolódott ki vékony bőrükön a béklyó fölött. Inman
gyanította, hogy a kupecek igyekeznek elrejteni az állatokat. Annyi ló elpusztult mostanában
a harcokban, hogy lassanként ritkaságnak számított. Egy-egy lóért csillagászati összegeket is
elkértek, csakhogy a hadsereg szétküldte az embereit, hogy kutassák föl, melyik gazdának
vannak még lovai, és aztán jóformán ingyen elhajtották őket. Inman lelkének egy része azt
kívánta, bárcsak lenne annyi pénze, hogy megvehesse valamelyik nagytestű, hosszúléptű
heréltet. Csak fölpattanna rá, elvágtatna, és vége lenne a hosszú gyaloglásnak. De egyrészt
nem volt annyi pénze, másrészt tisztában volt vele, hogy elég nehéz lenne bujkálni egy ekkora
állat társaságában. Egy lovat még akkor se lehetne elbújtatni, ha netán az állat kötélnek állna,
ami nem valószínű. Így hát fájó szívvel lemondott erről az álmáról.
Abban a reményben, hogy a tábor lakói, akik maguk is számkivetettek, barátságosan
fogadják, Inman magasba emelte mindkét üres kezét, és belépett a táborba. A cigányok
kétségtelen nagylelkűséggel fogadták, bár Inman tisztában volt vele, hogy lelopnák a lábáról a
csizmát, ha szerét ejthetnék. Egy kis tűz fölött vasfazékban valami sötét kotyvalék rotyogott –
nyúlhús, mókus, egy lopott csirke és különféle, innen-onnan csent zöldségek főttek benne,
főként kelkáposzta. Egy parázsló szénhalom fölé függesztett, nagy, fedeles üstben jókora
sütőtök-darabok sisteregtek a melaszban. Egy nő, akinek szoknyája élénk színű
szövetdarabkákból volt összeöltögetve, mint egynémely ágytakarók, merített neki a tűzön
fortyogó levesből egy bádogtányérba, aztán nekilátott, hogy bundáskenyeret süssön egy
serpenyőnyi zsírban. A tészta úgy pattogott, mint a távoli puskatűz, amikor a forró zsírba
kanalazta.
Inman hátát a fatörzsnek vetve kanalazta a levest, közben elnézte, hogyan fodrozódik a folyó
vize a köveken, hogyan remegnek egy korán sárguló bükkfa fénylő levelei a légmozgásban,
hogyan hull a fény pászmákban a tábortüzek füstjén keresztül. Egy férfi fatörzsön üldögélve
pattogó táncdallamokat csalt elő egy szivardoboz nagyságú hegedűből. Gyerekek játszottak a
folyóban a partközeli, sekély vízben. Néhány cigány a lovakkal foglalatoskodott. Egy fiú egy
öreg kancát csutakolt egy hamuzsírral teli vödörbe mártogatott kukoricacsutakkal, hogy
eltüntesse az ősz szőrszálait, aztán elővett egy félkörös reszelőt, és az állat fogát kezdte
tisztogatni. A kanca éveket fiatalodott ott helyben, Inman szeme láttára. Egy asszony
odarángatott egy nagy, sötét pejlovat egy bükkfa törzséhez, kipeckelte a száját, majd
lámpaolajat öntött a patája nyírjába, és meggyújtotta, hogy elejét vegye a bénulásnak. Inman
bármerre nézett, mindenütt éppen azzal foglalatoskodott valaki, hogy meggyógyítson vagy
elleplezzen valamit: ínpókosságot, bögölycsípést vagy puffadást.
Inmannek már korábban is akadt dolga cigányokkal, és azt tartotta róluk, hogy imponáló
becsületességről tesznek tanúbizonyságot az emberiség többi részével folytatott
kapcsolatukban: egy percig sem titkolják, hogy szabad prédának tekintik javaikat, és hogy
minden kínálkozó lehetőséget megragadnak. Itt azonban, ebben a csöndes folyókanyarulatban
jóindulatú népségnek látszottak. Kisebb gondjuk is nagyobb volt annál, hogyan végződik a
háború. Bármelyik fél legyen is a győztes, lovakra mindenképpen szüksége lesz. Az
ellenségeskedés számukra mindössze a nyugodt üzletmenet átmeneti fönnakadását jelentette.
Inman a nap hátralévő részét a cigányokkal töltötte. Valahányszor megéhezett, merített
magának egy tányérral a levesből. Aludt egyet, aztán a hegedűst hallgatta, és figyelte az egyik
cigányasszonyt, amint jövendőt mond azokból a levelekből, amelyek valami gyógyfüvekből
készült tea után maradtak a bögre alján, de amikor az asszony fölajánlotta, hogy neki is
megmondja a jövőjét, elutasította, mert úgy vélekedett, anélkül is éppen elég olyasmit látott és
hallott már, ami megnehezíti, hogy bízni merjen a jövőben.
 Később egy sötéthajú, fiatal nőn akadt meg a szeme, aki a lovak közt járkált, és
megnyergelte az egyik deres kancát. Férfimellényt viselt hosszú, fekete szoknyája fölött, és az
egyik legszebb nő volt, akit Inman valaha látott. Talán mert neki is sötét volt a haja, talán a
mozgásukban, vagy hosszú vékony ujjaikban volt valami hasonlóság, de egy-egy pillanatra
Adára emlékeztette. Csak ült és bámulta, ahogy a lány fölkapta hosszú szoknyájának és
alsószoknyájának szegélyét és a foga közé szorította, majd szétvetett lábbal fölpattant a ló
hátára, miközben fehér lába a combjáig kilátszott. A folyóhoz lovagolt, aztán átkelt rajta.
Azon a szakaszon olyan mély volt a víz, hogy a közepén a ló lába már nem érte a talajt, és az
állat kénytelen volt egy-két tempót úszni. Amikor combizmait keményen megfeszítve,
nagynehezen kikapaszkodott a túlsó parton, hátáról és oldaláról patakokban csorgott a víz. A
fiatal nő is csuromvíz lett derékig. Előrehajolt, hogy visszanyerje az egyensúlyát, miközben
arccal szinte ráfeküdt a ló nyakára. Haja elkeveredett a ló fekete sörényével: nem lehetett
eldönteni, meddig tart az egyik és hol kezdődik a másik. Amikor kikapaszkodtak a sík terepre,
a lány a kanca oldalába vágta a sarkát, és tovavágtattak. Inmant fölkavarta és
megörvendeztette a látvány: hálás volt a sorsnak, hogy része lehetett benne.
Alkonyattájt néhány cigányfiúcska egy parti nyírfa ágaiból szigonyt farigcsált, és nekilátott,
hogy békákra halásszon vele a holtág vizében, míg össze nem szedtek belőlük egy kosárra
valót. Aztán levágták a lábukat, nyársra tűzték, és hikorifa-parázson megsütötték. Míg sült a
békahús, Inmanhez odalépett egy férfi, kezében egy palack Moettel, amelyről azt állította,
hogy úgy cserélte valakivel. Nem volt benne egészen bizonyos, mit ér a szerzeménye, de
abban igen, hogy minél drágábban akarta eladni. Inman leszámolt a tenyerébe néhány
bankjegyet, aztán nekiállt, hogy elfogyassza békacombból és fél üveg borból álló vacsoráját.
Úgy találta, a kettő egészen jól illik egymáshoz, de amikor befejezte, úgy érezte, ez a vacsora
fél fogára sem elég valakinek, aki olyan éhes, mint ő.
Őgyelgett egy darabig a sátrak közt, hátha valahol még ennivalóra bukkan. Végül a
cirkuszosok kocsijába botlott. A felirat szerint vándorló orvosdoktor és társulata utazott vele.
Egy fehér bőrű férfi, aki korábban a cirkuszsátor mellett üldögélt, fölállt, odalépett hozzá, és
arról faggatta, mi dolga arrafelé. A férfi magas volt, cingár, és már benne járhatott a korban,
mert a szeme alatt sápadt és táskás volt a bőre, haját pedig befeketítette valamivel. Úgy tűnt, ő
itt a főnök. Nem adnának-e neki jó pénzért valami ennivalót, kérdezte Inman, és a férfi azt
felelte, úgy véli, semmi akadálya, csakhogy még jó időbe telik, amíg ők leülnek vacsorázni,
mert addig kell gyakorolniuk a mutatványukat, amíg világos van. Ha van hozzá kedve, üljön
csak le és figyeljen, őket nem zavarja!
Egy perc sem telt belé, és a sátorból az a sötét hajú, fiatal nő lépett ki, akit Inman korábban
már látott. Nem tudta a szemét levenni róla. Figyelte, hogyan viselkedik a férfival,
megpróbálta kiokoskodni, milyen erők áramlanak a két ember között. Először úgy vélekedett,
alighanem házasok lehetnek, aztán úgy, hogy mégsem. A két mutatványos fölállított egy
függőleges deszkalapot, aztán a nő odaállt elé, a férfi pedig késekkel hajigálta körül, úgy,
hogy a pengék éppen elkerülték, és közvetlenül mellette fúródtak remegve a deszkákba.
Inman úgy vélte, ennyi is elég hozzá, hogy seregnyi néző összecsődüljön, de ezenkívül volt
még egy ősz szakállú, királyi tartású etiópjuk is, aki bíbor köntöst viselt, és társai azt állították
róla, hogy ifjúkorában Afrika királya volt. Valami bendzsó-forma hangszeren játszott, olyan
vérpezsdítően, hogy még a halottak is táncra perdültek volna tőle, bár a hangszere mindössze
egy lopótök volt, egyetlen árva húrral. A mutatványosokhoz tartozott még egy kis csapat
indián is a legkülönbözőbb fajtákból, egy szeminol Floridából, egy krík, egy irokéz
Echotából, és egy yemassee nő. A számuk abból állt, hogy tréfálkoztak, dobot vertek,
táncoltak és énekeltek. A lovasszekér, amelyen utaztak, tele volt apró, színes, cifra címkéjű
orvosságosüvegekkel. A címke szerint minden egyes orvosszer más és más betegséget
gyógyított: árultak gyógyszert rákra, tüdőgyulladásra, neuralgiára, maláriára, senyvedésre,
gutára, ájulásra és epilepsziára.
 Sötétedés után a mutatványosok meghívták, vacsorázzék velük. Valamennyien lekuporodtak
a tűz körül a földre, és nekiláttak a nagy, véres bifsztekszeleteknek. A hús mellé kiolvadt
szalonnazsírban sült krumplit és madársalátát ettek, amelyre ráöntötték a maradék olvadt
szalonnazsírt, amit a krumpli nem szívott föl. Az etióp és az indiánok is közéjük telepedtek, és
úgy falatoztak velük együtt, mintha valamennyiük bőre azonos színű lenne és valamennyien
egyenlőek volnának. Amikor valaki megszólalt, a többi némán hallgatta – senki nem kért és
nem adott engedélyt a beszédre.
Amikor befejezték az evést, odamentek a víz mellé, lekuporodtak, és mindenki tisztára
súrolta a saját tányérját a parti homokban. Aztán a fehér férfi néhány gallyat dobott arra a
tűzre, amelyen korábban főztek. Szemlátomást esze ágában sem volt takarékoskodni a fával:
úgy megrakta a tüzet, hogy a lángok vállmagasságig csaptak föl. A mutatványosok újra
lekuporodtak a tűz köré, körbeadták a borosüveget, és történeteket meséltek végeérhetetlen
utazásaikról. Az országút, állították, nem tartozik ahhoz a vidékhez, amelyen áthalad, hanem
maga is külön ország, ahol azonban nem uralkodik más, csak a természet törvényei, és a
legfontosabb jellemzője a szabadság. A történetek többnyire arról szóltak, hogy az
elbeszélőnek éppen nem volt egy lyukas garasa sem, amikor váratlanul jókora summa hullott
az ölébe. Kártyacsatákról szóltak, lóvásárokról, és arról, hogy az együgyűek csodával határos
módon mégiscsak boldogulnak. No meg arról, hogy az elbeszélő miként került kis híján
összeütközésbe a törvénnyel, hogyan került el hajszál híján valamilyen fenyegető katasztrófát,
hogyan kötött jó üzletet és járt túl valami bolond eszén, miféle vándor bölcsekkel találkozott
az országúton, és azok milyen, gyakran egymásnak ellentmondó bölcs tanácsokkal látták el.
Városokról, teli könnyen lóvá tehető fajankókkal, és városokról, amelyeket különösen
gyanakvó természetű és rosszindulatú emberek laktak. Emlékeztették egymást különféle
táborhelyeikre, és hogy miféle ételeket ettek ott. Valamennyien egyetértettek, hogy a legjobb
mind között az a táborhely volt, ahol néhány évvel korábban sátoroztak, egy nagy folyó
mellett, amely közvetlenül egy sziklafal tövéből tört elő. Egyetértettek abban is, hogy jobb
sültcsirkét életükben nem ettek, mint azt, amelyet ennek a sziklának az árnyékában sütöttek.
Egy idő után Inman már semmire nem tudott odafigyelni, csak arra, milyen szép a fiatal
mutatványosnő a tűz fényében, amely megvilágította sötét haját és finom bőrét. Aztán egyszer
csak a fehér férfi valami különöset mondott. Azt mondta, egy napon a világ majd úgy lesz
berendezve, hogy ha valaki kiejti a száján a „rabszolga” szót, mindenki számára nyilvánvaló
lesz, hogy a szót csakis jelképes értelemben használhatta.
Késő éjszaka Inman fogta a hátizsákját, és elindult befelé az erdőbe. Megágyazott magának a
fák közt, már túl a tábor határán, de a cigányzene és a beszélgetés hangja még elhallatszott
odáig. Megpróbált aludni, de csak forgolódott a földön. Meggyújtott egy gyertyacsonkot, a
bor maradékát kitöltötte a bádogpoharába, és előhúzta a Bartram-tekercset a hátizsákjából.
Találomra felütötte, és többször egymás után elolvasta azt a mondatot, amelyikre először
ráesett a pillantása. Valamilyen névtelen növényről szólt, amely, amennyire Inman meg tudta
állapítani, leginkább a rododendronra emlékeztetett:
„Erre a bokorra leginkább sarjerdőkben vagy kis ligetekben bukkanhatunk rá; magasan
fekvő, nyílt terepen, ahol magas fák csak elszórtan nőnek. Számos egyenes ága közvetlenül a
közös gyökérből sarjad ki, és négy, öt vagy akár hat lábnyi magasra is megnő, a gallyak
pedig, amelyek ezekből ágaznak el, szintén egyenesen állnak, kissé elhajolva a fő szártól.
Közepes nagyságú, tojásdad, hegyesen kicsúcsosodó, ép karéjú leveleik színe halovány vagy
sárgászöld; e levelek anyaga szilárd és tömör, mind színük, mind pedig fonákjuk sima és
fényes, és csaknem függélyesen állnak rövid nyelükön: a gallyak hosszú, laza füzér- vagy
kalászvirágzatban végződnek, amelyek öt hosszú és keskeny füzérből állnak.”
Inman jó darabig kellemesen eltöltötte az időt ezzel a néhány mondattal. Először is
annyiszor elolvasta egymás után, hogy végül minden egyes szót külön-külön, a sajátos,
különleges jelentőségének megfelelően, belevésett az agyába, mert ha nem így tett, a figyelme
csak átsiklott bizonyos kifejezéseken, és nem hagytak benne nyomot. Ezután maga elé
képzelte a környezetet, ahol ez a növény nőtt: egy magasan fekvő, nyílt erdőséget. Azokat a
részleteket, amelyeket a Bartram nem említett, a fantáziájából egészítette ki: milyen fajtájú
fák nőhetnek ott, milyen madarak röpdösnek ágaik között, miféle csalit nő a fák tövében.
Amikor ezt a képet már tisztán és világosan látta maga előtt, addig próbálgatta maga elé
képzelni azt a bizonyos bokrot, míg csak a lehető legélénkebben, szinte tapinthatóan meg nem
jelent előtte, jóllehet semmilyen ismert növényre nem emlékeztetett, néhány vonása pedig
egészen fantasztikus volt.
Elfújta a gyertyáját, beburkolózott a takarójába, és kihörpintette poharából a maradék bort.
Aztán megpróbált elaludni, de hiába: folyton a sötéthajú mutatványoslány járt a fejében, meg
a Laura nevű nő, és az, hogy milyen lágy volt a combjának érintése a karján, amikor bevitte a
házba. Aztán Adára gondolt, és arra a bizonyos karácsonyra négy évvel ezelőtt, mert akkor is
pezsgőt ittak. Fejét nekitámasztotta a fa kérgének, hosszan kortyolt a borosüvegből, és a bor
segítségével sikerült meglehetősen pontosan fölidéznie, milyen érzés volt, amikor Ada ott ült
az ölében a kályha mellett.
Mintha egy másik életben történt volna, egy másik világban. Emlékezett rá, milyen érzés
volt a lány súlya a combján. Hogy milyen lágy volt a teste, ugyanakkor átérzett rajta a
csontozat keménysége és szögletessége. Ahogy hátradőlt, és fejét Inman vállára hajtotta, a
haja levendulaillatot árasztott, és a saját, külön illatát. Aztán kiegyenesedett, Inman pedig
ráborította a tenyerét a lány vállcsúcsára, és érezte a bőr alatt az izmokat és a gömbölyű
vállcsontokat. Ő újra magához húzta a lányt, mert szerette volna átölelni, és magához
szorítani, de Ada fújt egyet összeszorított ajkán keresztül, fölállt, a szoknyája ráncait
igazgatta, majd fölnyúlt a halántékához, és visszasimított a helyére néhány elszabadult, apró
fürtöt. Aztán megfordult, és lenézett Inmanre:
– Hát szóval… – mondta –, hát szóval én csak…
Inman előrehajolt, megfogta a lány kezét, és végigsimított rajta a hüvelykujjával. Ujjának
nyomása alatt az ujjpercektől a csuklóig futó finom csontok egy pillanatra bemélyedtek, mint
a zongora billentyűi. Aztán megfordította a lány kezét, és visszasimította az ujjait, mert Ada
megpróbálta begörbíteni őket és ökölbe szorítani a kezét. Ajkát a lány csuklójához tapasztotta,
oda, ahol a palakék erek kettéágaznak. Ada lassan elvonta a kezét, aztán csak állt, és
szórakozottan bámulta a tulajdon tenyerét.
– Nincs odaírva semmi. Vagy ha van is, mi nem tudjuk elolvasni… –mondta Inman.
Ada leeresztette a tenyerét, és azt mondta:
– Ez kissé váratlanul jött…
Azzal sarkonfordult, és kiment a konyhából.
Amikor Inman végre megvált ettől az emlékképtől, és elszunnyadt, álmot látott, de ez az
álom olyan világos és élénk volt, mint a nappali valóság. Akárcsak a valóságos világban,
álmában is egy erdőben feküdt, a kemény törzsű fák ágai szemlátomást már belefáradtak az
egész nyári növekedésbe, és csak néhány hét választotta el őket a sárgulástól és lehullástól. A
fák közé vegyülve álltak annak a növénynek a bokrai, amelyről a Bartramban olvasott, és
amelyet olyan élénken elképzelt az este. A bokrokat mindenütt hatalmas, látomásszerű,
ötszögletű virágkelyhek borították. Ebben az álombeli világban aprószemű eső szitált a súlyos
levelek résein át, és ferde függönyökben ereszkedett le a földre, de olyan vékonyan, hogy
Inmannek még a ruhája sem lett nedves tőle. Egyszerre csak Ada bukkant fel a fatörzsek
között, feléje közeledett, nagyjából ugyanolyan gyorsan, ahogyan a szél fújta az eső fátylait.
Fehér ruhát viselt, vállára és fejére fekete kendőt borított, de Inman azért megismerte a
szeméről és a járásáról.
Inman föltápászkodott a földről, és bár sehogyan sem értette, hogy került oda a lány, alig
várta, hogy a karjaiba vegye, és elindult felé. Háromszor nyújtotta ki a karját, és a lány
háromszor vált halvány, reszketeg, szürke ködfelhővé a karja között. Inman azonban
negyedszer is megpróbálkozott, és a lány ezúttal szilárd és megfogható maradt. Inman
szorosan magához ölelte. – Nehéz utat tettem meg érted – mondta neki. – Soha többet nem
eresztelek el. Soha.
A lány ránézett, levette fejéről a fekete kendőt, és bár egy szót sem szólt, Inman azt olvasta
ki az arcából, hogy maga sem gondolja másként.
Inmant álmából a hajnali madarak éneke ébresztette. Ada képét azonban továbbra sem
sikerült kiűznie az agyából, igaz, nem is akarta. Ahogy fölkelt, látta, hogy a fűszálak
meghajolnak a harmat súlya alatt, és hogy a nap már a fák csúcsának magasában áll. Az erdőn
át a tábor felé indult, de már egy lelket sem talált ott. A tűz, amely mellett a mutatványosok
kocsija állt, kihunyt. Semmi sem árulkodott arról, hogy a cirkuszosok valóban ott jártak, és
nemcsak a képzelete játszott vele, mindössze egy nagy, fekete kör a tűz helyén, és azok a
párhuzamos vonalak, amelyeket a kocsikerekek vágtak a földbe. Inman sajnálta, hogy nem
volt alkalma búcsút venni tőlük, de azért aznap kissé jobb volt a kedve, miközben az utat
rótta: lelkét földerítette annak az erős és tiszta álomnak az emléke, amely meglátogatta őt az
éjszaka sötétjében.

Rózsahamu

Egyik meleg délután, mikor a nyár lassanként őszbe fordult, Ruby és Ada kinn dolgoztak az
alsó szántóföldön, amelyet Ruby téli konyhakertnek nevezett ki. Az a fajta nap volt, amikor a
hét láb magasra fölburjánzott vadkender acélos kék virágkelyhei hirtelen fölpattannak és úgy
fénylenek, hogy az ember esküdni merne: a dér csillogását látja a kora reggeli napfényben. Ez
volt az első jele, hogy rövidesen beköszönt majd a valódi fagy, bár a nap most még melegen
süt, és a tehén álló nap el nem mozdul a nagy hikorifa árnyékából, hanem követi, ahogyan
lassan végighalad az alsó legelőn.
Ada és Ruby éppen néhány sor nemrégiben beültetett kelkáposzta -, fehérrépa- és
hagymaágyásban kapáltak és gyomláltak – úgy tervezték, főként ezeken az egyszerű
növényeken vészelik majd át a telet. Néhány héttel korábban gondosan előkészítették a kert
helyét, fölszántották a földet, megtrágyázták a tűzhely hamujával és az istállóból összegyűjtött
trágyával, majd elboronálták a göröngyös talajt. Ruby hajtotta a lovat, Ada pedig fölült a
boronára, hogy a magáéval is növelje a súlyát. A borona ormótlan jószág volt, még
valamelyik Black eszkábálta egy tölgy villás ágából. A két szétágazó villás ág végében lyukat
fúrt a nyers fába, és a két nyílásba beleillesztette a fekete, kiszárított szentjánoskenyérfa egy-
egy hosszú tüskéjét. Ahogy a tölgyfaág kiszáradt, a nyílás összeszűkült a megélesített tövis
körül, és nem volt szükség további rögzítésre. Míg a boronálás tartott, Ada ott ült a villa
elágazásánál, kézzel-lábbal kapaszkodva, miközben a borona végigzötyögött a szántóföldön,
föltörte a fölszántott föld összetapadt rögeit, és simára gereblyézte a szent jánoskenyérfa apró
gallyaival. Nézte, hogyan növekszik mögöttük a megforgatott föld csíkja, és menet közben
kifordult három nyílhegydarab, egy kovakő kaparókés és egy tökéletesen ép nyílvessző.
Amikor hozzáfogtak az ültetéshez, Ruby Ada elé tartotta a tenyerét, amelyben egy marék
parányi magvacska feketéllett.
– Nem látszik valami soknak – mondta. – Ha ezeket látja az ember, nem egykönnyen tudja
elképzelni, hogy pár héten belül teli legyen a zöldségespincénk fehérrépával. Erős hitre van
hozzá szükség… Na meg jó napsütéses őszre, merthogy elég későn fogtunk hozzá.
A vetemények szépen fejlődtek, elsősorban azért, legalábbis Ruby szerint, mert – hála neki,
aki ebből nem volt hajlandó engedni – a jelekkel szigorú összhangban ültették őket. Ruby
szerint az égvilágon mindennek az idejét – a kerítésoszlopok leveréséét, a káposzta
savanyításáét vagy a disznóölését – a csillagok állása szabta meg. A tűzifát teliholdnál kell
fölhasogatni, állította, máskülönben csak sziszeg és megpörkölődik, és nem sok meleget ad
majd a télen. Jövő áprilisban, amikor a nyírfalevelek nagyjából akkorák lesznek, mint a
mókus füle, majd kukoricát ültetünk, mondta, ha kedvező lesz a csillagok állása, másként a
kukoricának csak a szára nő meg, és lekonyul. Novemberben disznót ölünk, de megvárjuk
vele az újholdat, máskülönben a hús rágós lesz, és a hússzeletek széle körben fölkunkorodik
majd a serpenyőben.
Monroe az efféle hiedelmeket babonának bélyegezte és egy kézlegyintéssel intézte volna el.
De Ada, aki egyre jobban irigyelte Rubytól, hogy olyan sokat tud azoknak az élőlényeknek a
tulajdonságairól és szokásairól, amelyek ezen a bizonyos helyen körülveszik, úgy döntött,
hogy ezeket a Ruby-emlegette jeleket jelképeknek tekinti. Számon tartani őket beavattatást
jelentett, legalábbis Ada szemében, a dolgokról való gondoskodás és a fegyelem iskoláját.
Valamiféle rítust, melynek keretében az ember kifejezhette tiszteletét az anyagi világ
mindazon visszatérő mintái és viselkedésformái iránt, amelyek egy másik világgal
érintkeznek. Végső soron, gondolta, a jelek bizonyos éberségre szolgáltatnak alkalmat, és ha
így tekintett rájuk, akár tisztelni is tudta őket.
Aznap délután már egy ideje odakinn dolgoztak a kukoricaföldön, amikor kerékzörgés és
lódobogás zaja ütötte meg a fülüket. Hallották, amint egy fémvödör nekiütődik a szekér
oldalának, akkora csöndüléssel, hogy az egész gazdaság visszhangzott bele. Az útkanyarban
előbb két ősöreg öszvér, aztán egy szekér fordult be, és megállt a kerítésnél. A szekér alja úgy
megvolt rakva zsákokkal és dobozokkal, hogy az emberek kénytelenek voltak a szekér mellett
gyalogolni. Ada és Ruby odamentek a kerítéshez: kiderült, hogy a vándorok e kis csapata
Tennessee-ből érkezett, és útban vannak South Carolina felé. Néhány alkalommal rossz
irányba fordultak a folyóparti út valamelyik elágazásánál, ezért nem sikerült letérniük a
Szekérút-völgybe, hanem zsákutcába kerültek, és most annak is a elérték a végét. A társaság
három megtört asszonyból és fél tucat kisgyermekből állt. Egy jóindulatú rabszolga házaspár
gyámolította őket, akik állandóan ott tébláboltak a nők körül, hűségesen, mint az árnyékuk,
pedig mi sem akadályozta őket, hogy valamelyik éjszaka, amikor mindenki alszik, az egész
családnak átvágják a torkát.
A nők elmondták, hogy a férjük a harctéren van, ők pedig az északiak elől menekültek el
Tennessee-ből, és most a South Carolina-i Camdenbe tartanak, mert az egyik asszonynak ott
él a nővére. Engedélyt kértek, hogy a szénapadláson hálhassanak, és míg ők ágyat vetettek
maguknak a szalmában, Ada és Ruby lementek a konyhába vacsorát főzni. Ruby három
csirkének is elvágta a nyakát, mert az udvar már annyira tele volt csirkével, hogy a tyúkólig se
tudtak elmenni anélkül, hogy rá ne léptek volna valamelyikre, és olyan tempóban
szaporodtak, hogy Ruby azt remélte, rövidesen tarthatnak néhány kappant is. A két lány
kibelezte és megsütötte a csirkét, futóbabot és krumplit főzött hozzá, és tököt párolt. Ruby
háromrétegű süteményt sütött, és amikor a vacsora elkészült, behívták a vendégeiket, és
leültették őket az ebédlőasztal köré. A rabszolgák ugyanazt a vacsorát kapták, de ők odakinn
ettek a körtefa alatt.
Az utasok egy jó darabig némán, mohón ettek. Mire befejezték, mindössze két csirkeszárny
és egy comb maradt a tányéron, továbbá elfogyasztottak több mint egy font vajat és egy
kancsónyi cirokszörpöt.
– Úristen, ez jólesett – mondta az egyik asszony. – Már vagy két hete jóformán semmi mást
nem ettünk, csak száraz kukoricakenyeret, még egy kis szalonnazsír vagy melasz se volt
hozzá, hogy könnyebben csússzon. Majd megfulladtunk rajta…
– Miért kellett elhagyniuk az otthonukat? – kérdezte Ada.
– Az északiak lerohantak bennünket, és még a niggereinket is kirabolták – mondta az
asszony. – Elvitték az utolsó morzsa ennivalót is, amit ebben az évben termeszteni bírtunk.
Láttam, ahogy az egyik a kabátzsebébe tömködi a zsírt a bödönünkből. Belemarkolt, és úgy…
Aztán csupaszra vetkőztettek bennünket, és az egyik északi végigtapogatott, hogy nem
rejtettünk-e el valamit – azt mondták róla, hogy nő, csak egyenruhát visel, de nem az volt,
mert ádámcsutkája volt neki. Ez aztán elvette tőlünk a legutolsó ékszerünket is, amit
megpróbáltunk elrejteni. Aztán fölgyújtották a házunkat, és már ott se voltak, mi meg csak
álltunk ott az esőben. Rövidesen nem maradt a házunkból semmi, csak egy kémény, egy
bűzölgő, fekete vízzel teli pincelyuk fölött. Nem maradt semmink sem, de azért egy darabig
még ott tébláboltunk, mert nem bírtunk megválni az otthonunktól. Aztán a harmadik napon ott
álltunk a legkisebbel, ezzel a kicsi lányommal itt, és néztünk lefelé abba a lyukba, ahol ott
hevert romokban mindenünk, amink csak volt. A kicsi meg fölvett a földről egy cserepet, a
levesestányér egy darabját, és azt mondja: „Mami, gondolom, ezentúl falevelekről fogunk
ebédelni!” Attól fogva tudtam, hogy el kell jönnünk onnét!
– Ez rávall az északiakra – szólt közbe a második asszony. – Egészen új fajtáját találták föl a
háborúnak: az asszonyokon meg a gyerekeken bosszulják meg a katonáik halálát.
– Olyan időket élünk, amikor az ember szíve kiszikkad, és olyan keserű és kemény lesz,
mint a barackmag – mondta a harmadik asszony. – Nem is tudják, milyen szerencsések, hogy
itt élnek, az isten háta mögött….
Ada és Ruby elkísérték az utasokat a hálóhelyükre, másnap reggel pedig megfőzték szinte az
összes tojást, amit otthon találtak, ezenkívül készítettek egy fazékra való kását és még egy
adag süteményt. Reggeli után egy darab papirosra lerajzolták, hogyan jutnak el az asszonyok
a Szekérút-völgybe, aztán útjukra bocsátották őket.
Aznap délben Ruby kijelentette, föl akar menni az almáskertbe, hogy megnézze, milyennek
ígérkezik a termés. Ada fölvetette, mi lenne, ha odakinn ebédelnének. Összecsomagoltak
némi hideg élelmet: az előző napi sültcsirke maradványait, egy tál krumplisalátát, amelyhez
előzőleg Ruby keverte ki a majonézt, és néhány szelet ecetes uborkát. Egy favödörben vitték
föl az ebédet az almáskertbe, és ott a fák alatt, a fűre terített pokrócon fogyasztották el.
Aznap délután csillogó pára ült a vidéken, a napfény pedig, mintha nem is egyetlen
fényforrásból jönne, egyenletesen oszlott el mindenfelé. Ruby szemügyre vette a fákat, aztán
ünnepélyesen kijelentette, hogy egészen tűrhető almatermés ígérkezik. Aztán Adára pislantott,
és teljesen váratlanul azt kérdezte: – Na, merre van észak?
Csúfondárosan vigyorgott, amikor látta, milyen hosszú időbe telik, amíg Adának sikerül
visszaemlékeznie, merre szokta látni lenyugodni a napot, és ennek alapján kiokoskodja,
melyik égtáj merre esik. Ruby mostanában rákapott, hogy efféle kérdésekkel csapjon le Adára
a legváratlanabb pillanatokban. Szemlátomást örömét lelte benne, ha rábizonyíthatta, milyen
rosszul tájékozódik a világban. Egyik nap, amikor a patak mellett mentek, azzal támadt rá: –
Na, merre folyik a víz? Hol ered, és mibe ömlik? – Egy másik alkalommal pedig fölszólította,
hogy nevezzen meg négy növényt itt a domboldalon, amelyet megehet az ember, ha
kutyaszorítóba kerül. Hány nap van még hátra a teliholdig?
Nevezzen meg két növényt, amelyik most virágzik, és kettőt, amelyik most hoz gyümölcsöt!
Ada még nem tudta a választ ezekre a kérdésekre, de érezte, hogy rövidesen tudni fogja, és
hogy a tankönyv, amelyből megtanulhatja őket, maga Ruby. Miközben együtt dolgoztak, Ada
rövidesen észrevette, hogy Ruby nemcsak a különféle vetemények termesztéséhez ért, hanem
nagyon sok olyasmi is van a fejében, aminek nem lehet gyakorlati hasznát venni. Egy csomó
haszontalan dolog neve – állatoké és növényeké egyaránt –, és ezek élete és szokásai
szemlátomást fontos helyet foglaltak el Ruby gondolkodásában, mivel lépten-nyomon fölhívta
Ada figyelmét valamilyen apró élőlényre, amely a világ egy-egy rejtett zugát lakja. Ruby
figyelme kiterjedt minden egyes imádkozó sáskára, amelyik ott gunnyasztott a parlagfű közt,
a gabonamolyokra, amelyek tejelőkóró-levelekből sodort, kicsi sátraikban rejtőztek, a csíkos
és a foltos szalamandrákra, amelyek barátságosan mosolygó arccal tünedeztek el a patakágy
kövei alatt. Ruby észrevette azokat az apró, szőrös, rosszindulatú, mérgezőnek látszó
növényeket és gombákat, amelyek a korhadó fák nyirkos kérgén nőttek, minden lárvát,
bogarat és férget, amely egymagában éldegél a gallyak, a föveny vagy a levelek rejtekében.
Minden életnek megvan a maga története. A természet minden apró gesztusa, amellyel
tudtunkra adja, hogy a színfalak mögött egy elme működik, amely a természet életét a
sajátjának tekinti – mindezt Ruby élénk érdeklődéssel figyelte.
Ahogy ott ültek a takarón, álmosan és jóllakottan kiadós ebédjük után, Ada elárulta
Rubynak, irigyli tőle, hogy olyan sokat tud arról, hogyan működik a világ. A földművelésről,
a főzésről, a természet életéről…
– Honnét tudsz ennyi mindent? – kérdezte Ada.
Ami keveset tud, azt a szokásos módon tanulta, állította Ruby. A java afféle vénasszony-
bölcsesség, és ő úgy szedte össze, hogy ott őgyelgett a faluban, és szorgalmasan kifaggatott
minden öregasszonyt, aki hajlandó volt szóba elegyedni vele, és felelni a kérdéseire. Figyelte
őket munka közben is. Sok mindent ellesett Sally Swangertől is, akinek néha segített a ház
körül, és aki, Ruby szerint, a maga csöndes módján igen sokat tudott, például tudta az összes
növény nevét, még a legközönségesebb gyomokét is. Részben pedig, állította Ruby, csak úgy
kiókumlálta a saját fejéből, hogyan működik a világ. Az efféle tudásnak elsősorban az a titka,
hogy az ember odafigyel a dolgokra.
– Legjobb, ha úgy fogsz a dologhoz, hogy kifigyeled, mi mivel szeret együtt lenni –
jelentette ki Ruby, amit Ada így fejtett meg a maga számára: „Figyeljük és értsük meg,
hogyan működik az affinitás a természetben!”
Ruby arrafelé mutatott, ahol a hegygerinc zöldjében más színű foltok virítottak: a szömörce
és a somfa levelei a többi fáét megelőzve már vörösre színeződtek. – Mit gondolsz, miért
kezdik ezek olyan hamar, majdnem egy hónappal a többi előtt? – kérdezte Adát.
– Puszta véletlenségből? – kockáztatta meg Ada.
Ruby olyan hangot hallatott, mintha egy csipetnyi földet vagy egy szúnyogot köpött volna ki
a nyelve hegyéről. Az emberek, jelentette ki csípősen, szeretnek mindent a véletlenre fogni,
aminek nem tudják az okát. Ő a maga részéről ezt egészen másként látja. Az évnek ebben a
szakában a szömörce is, a somfa is tele van érett bogyókkal. Az embernek ilyenkor azt a
kérdést kell föltennie: történik-e valami ugyanebben az időben, aminek valami köze lehet a
kérdéses dologhoz? Egy ilyen dolog biztosan van: ilyenkor indulnak útnak a költöző madarak.
Egész nap ott repülnek a fejünk fölött, sőt egész éjszaka is. Ha valaki nem tudná, elég, ha
fölnéz az égre. Annyian vannak, hogy az ember a puszta látásukba beleszédül. Mármost
gondoljunk csak bele, mi történne, ha valaki odafönn állna valahol a magasban, például azon
a kiugró sziklán, és fölülről nézne le a fákra, úgy, ahogy a madarak látják őket. Gondoljunk
csak bele, milyen egyforma zöldnek látná onnét valamennyi fát! Egyik olyan, mint a másik,
akár terem rajta valami ehető, akár nem. A költöző madarak is csak ennyit látnak a fákból.
Nem ismerik ezt az erdőt. Sejtelmük sincs róla, hol találnak benne olyan fát, amin éppen
valami ehető terem. Vagyis, vonta le Ruby a következtetést, a somfa meg a szömörce azért
változtatja korábban vörösre a leveleit, hogy jelezzen vele az éhes, idegen madaraknak: „itt
ennivalót találsz!”
– Úgy beszélsz, mintha azt hinnéd, hogy a somfa szántszándékkal intézi így a dolgot –
mondta Ada.
– Talán így is van! – vágta rá Ruby.
Vajon Ada szemügyre vette-e már valaha közelebbről, amit a különféle madarak
elpotyogatnak, kérdezte. Mármint a madárganéjt.
– Nem mondhatnám – felelte Ada.
– Erre én nem lennék olyan büszke! – intette le Ruby. Az ő véleménye szerint ugyanis éppen
itt rejlett a válasz a kérdésre. Ugyanis mégse nőhet föl minden egyes kis somfa azon a szent
helyen, ahová a bogyó hullott, a nagy somfa alatt. Mivel pedig a fák nem tudnak elmozdulni a
helyükről, a madarakat használják arra, hogy a segítségükkel kedvezőbb helyet keressenek. A
madarak megeszik a bogyókat, a magok pedig egészben és sértetlenül pottyannak ki belőlük,
hogy aztán ott növekedjenek fává, ahová hullottak, ráadásul már jól meg is vannak trágyázva.
Ruby véleménye szerint, ha az ember rászánja az időt, hogy mindezt kiókumlálja, talán még
valami tanulsággal is szolgál számára a dolog, mivel a teremtés jelentős része hasonló módon
működik, hasonló célokat követve.
Egy darabig csöndben ültek, aztán a délutáni meleg, csöndes levegő elálmosította Rubyt:
ledőlt a pokrócra és elszenderedett. Ada is fáradt volt, de küzdött az álmosság ellen, ahogy a
gyerekek szoktak, amikor itt a lefekvés ideje. Fölállt, átvágott az almáskerten, és meg sem állt
az erdő széléig, ahol a nagyra nőtt, őszi virágok – az aranyvessző, a vasfű, a sédkender –
bontogatni kezdték sárga, indigókék és vasszürke szirmaikat. Danaida és fecskefarkú
pillangók buzgólkodtak a virágok kelyhében. Három pintyőke egyensúlyozott a
földiszederbokor vesszején, amelynek levelei máris barnára színeződtek, aztán fölrebbentek,
hosszan, alacsonyan villództak a talaj fölött, sárga hátuk kivillant fekete szárnyaik közül,
aztán eltűntek a mező és az erdő határán a kutyabenge és a szömörce sűrűjében.
Ada mozdulatlanul állt, engedte, hogy pillantása cél nélkül vándoroljon mindenfelé, és
miközben így tett, egyszer csak ráébredt, hogy a virágtengerben apró lények miriádjai
nyüzsögnek mindenütt, a virágok kelyhében, végig a szárukon, egészen le a földig. Bogarak
röpülnek, kúsznak, másznak, rágnak. Fölhalmozott energiájuk, mintha az élet fényesen
reszkető köde lett volna, teljesen kitöltötte Ada céltalanul vándorló tekintetének látóterét.
Ott állt, az álmatag kábulat és az élénk figyelem valamiféle furcsa keverékében, és arra
gondolt, amit az a menekült asszony mondott arról, milyen szerencsés. Ilyen napokon, mint
amilyen a mai, hiába volt a háború érezhető közelsége, hiába tudta, milyen rengeteget kell
dolgoznia, ha fönn akarja tartani a birtokot, Ada egyszerűen el sem tudta képzelni, hogyan
lehetne még jobbá tenni a világot, amelyben él. Úgy érezte, ez nem is lehetséges – olyan
szépnek tűnt így, ahogy van.
Aznap este vacsora után Ruby és Ada odakinn ültek a tornácon, és Ada fölolvasott.
Homérosszal már csaknem végeztek. Ruby azt állította, Penelopé az idegeire megy, de képes
volt egész hosszú estén át csak ülni és kacagni Odüsszeusz megpróbáltatásain, azon, hogy
mennyi sziklát hengerítettek szegénynek az útjába az istenek. Úgy vélte, hogy Odüsszeusz
alighanem megérhette a pénzét, és jobban hasonlíthatott Stobrodra, mint azt a jó öreg
Homérosz sejtetni engedi. Azok az ürügyek, amelyekkel a hazatérést halogatta, Ruby fülében
egytől egyig mind roppant gyanúsan hangzottak, és ezt a gyanúját csak megerősítette az a
szakasz, amelyet éppen most olvastak, és amelyben a szereplők egy disznópásztor
kunyhójában kuporognak, és történeteket mesélnek egymásnak. Mindebből Ruby levonta a
következtetést, hogy a világban nem sok minden változott, bármilyen mérhetetlenül sok idő is
telt el azóta.
Amikor besötétedett, Ada letette a könyvet. Hátradőlt ültében, és az eget vizsgálgatta. Volt
valami az éjszaka színében vagy illatában, ami azt az estélyt juttatta az eszébe, amelyen
legutolsó charlestoni útja alkalmával vett részt, nem sokkal Sumter előtt. Hozzáfogott, hogy
Rubynak is elmesélje.

A vendégséget az unokatestvére házában tartották – egy jókora villában, amely a Wando

folyó széles kanyarulatában állt –, és három napig tartott. Három teljes napig nem aludtak,
csak hajnaltól délig, és alig vettek magukhoz mást, mint osztrigát, pezsgőt és édestésztát.
Minden este táncoltak, késő éjszaka pedig a telő hold alatt csónakáztak a lassú vízen. Különös
időszak volt, mindenki a háború lázában égett, és még azokat a fiatalembereket is, akiket
korábban mindenki unalmasnak és kevéssé vonzónak talált, hirtelen mintha valamiféle
dicsfény-burok vette volna körül, mert mindnyájan sejtették, hogy sokan közülük nemsokára
nem lesznek az élők sorában. E néhány rövid nap és éjszaka alatt bármelyik férfi, ha kívánta,
valakinek a kedvese lehetett.
 A vendégség harmadik éjszakáján Ada mályvaszín selyemruhát viselt, hozzáillő, ugyanolyan
színűre festett csipkeszegéllyel. A ruhát úgy szabták, hogy szorosan a derékra simuljon, és jól
illett Ada karcsúságához. Monroe az összeset megvásárolta ebből az anyagból, ami csak a
boltban volt, hogy senki más ne viselhesse ugyanezt a színt. Ez a mályvaszín pompásan
érvényre juttatja Ada sötét haját, jegyezte meg, és valami titokzatosságot kölcsönöz neki a sok
hétköznapibb rózsaszín, világoskék és sárga között. Aznap éjszaka egy savannah-i fiatalember
– egy gazdag indigócserje-kereskedő rendkívül jóképű, de meglehetősen üresfejű fia – olyan
kitartóan udvarolt Adának, hogy a lány végül beleegyezett, hogy kimegy vele csónakázni a
folyóra, bár ami keveset a fiatalemberről megtudott, annak alapján hajlamos volt úgy
vélekedni, hogy udvarlója nem egyéb, csak tökfilkó.
A fiatalembert Blountnak hívták. Kievezett Adával a Wando folyó közepére, aztán engedte,
hogy sodorja a csónakot a víz. Egymással szemben ültek, Ada szorosan összefogta a lábán a
mályvaszín ruhát, nehogy a szegélye beleérjen a kátrányba, amellyel a csónak fenekét
bekenték. Egyikük sem szólt egy szót sem. Blount újra meg újra végighúzta az evező élét a
víz színén, aztán engedte, hogy a víz lecsöpögjön róla a folyóba, és ezt mindaddig folytatta,
amíg Ada rá nem szólt, hogy hagyja abba. Blount magával hozott két talpas pezsgőspoharat,
és egy megkezdett üveg pezsgőt, amely még mindig olyan hideg volt, hogy a palack
bepárásodott a kinti, állott melegben. A pezsgőből Adát is megkínálta egy pohárral, de amikor
az nem kért belőle, ő maga itta ki egy hajtásra, aztán az üveget behajította a folyóba. A víz
olyan csöndes volt, hogy a körök, amelyek azon a helyen támadtak, ahol az üveg a vízbe esett,
egyre távolabbra terjedtek szét, míg végül olyan messzire szétfutottak, hogy már nem is látták
őket.
A víz elvitte hozzájuk a házból kiszűrődő zene foszlányait, bár nem hallották tisztán, mit
játszanak, csak annyit, hogy valamilyen keringőt. Az alacsony partvonalak a sötétben mintha
valószínűtlen távolságban húzódtak volna. A táj szokásos képe a fölismerhetetlenségig
átalakult, alapelemeire párolódott, egyszerű lett, mint valamilyen mértani ábra. Csak síkok,
körök és vonalak. A telihold ott állt közvetlenül a fejük fölött, korongjának vakító körvonalait
kikezdte a páratelt levegő. Az ég ezüstösen csillogott, olyan erős fénnyel, hogy nem látszottak
rajta a csillagok. A széles folyó is merő ezüst volt, csak a csillogása kissé tompább. Már
hajnali köd szállt föl a vízről, bár a napkeltéig még hosszú órák voltak hátra. Az ég és a folyó
jóformán egybefolyt, csak a fák sötét vonala jelölte kétfelől, hol végződik az egyik, és hol
kezdődik a másik.
Blount végül mégiscsak megtörte a csendet. Egy darabig saját magáról beszélt. Nemrégiben
végzett a columbiai egyetemen, és csak az imént kezdte kitanulni a szakmát a családi
vállalkozás charlestoni irodájában. De ha a háború kitörne, márpedig mindenki arra számít,
hogy ez rövidesen bekövetkezik, természetesen ő is azonnal jelentkezik katonának. Igen
lelkesen ecsetelte Adának, hogyan fogják visszaverni az arcátlan északi hadsereget, ha az arra
vetemedne, hogy megpróbálja leigázni a déli államokat. Adát a vendégség három napja alatt
már számtalanszor biztosították különféle fiatalemberek hasonlóképpen hazafias érzelmeikről,
és az egész már a könyökén jött ki.
Blount azonban, ahogyan tovább beszélt, lassacskán kezdte éppoly kevéssé meggyőzőnek
találni tulajdon szavait, mint Ada, mert egy idő után egyszer csak kifogyott a harcias
szólamokból, és elnémult. Pillantását a csónak kátrányos fenekére szegezte, és Ada nem látott
belőle mást, csak lehajtott fejének a búbját. Aztán talán az ital és a különös éjszaka hatása
alatt, Blountból kitört a vallomás: retteg a harctól, amelyben csaknem egészen bizonyosan
részt kell vennie. Nem bízott benne, hogy sikerül végigcsinálnia úgy, hogy ne valljon
szégyent. De annak sem látta semmiféle módját, hogyan maradhatna ki az egészből anélkül,
hogy súlyos szégyenbe döntené magát. Ráadásul visszatérő rémálmok gyötörték, amelyek
egytől egyig borzalmas halállal fenyegették, a legkülönbözőbb formákban. Egy napon ezek
közül az álmok közül valamelyik, ebben bizonyos volt, valóra válik.
 Miközben beszélt, mindvégig lesütötte a szemét, mintha a tulajdon cipője orrához beszélne,
de amikor végül fölemelte sápadt arcát, a holdfényben Ada látta a csillogó ösvényeket,
amelyeket a legördülő könnyek szántottak rajta. Váratlanul elöntötte a gyöngédség hulláma,
mert ráébredt, hogy nem egy harcos, hanem egy boltos szíve dobog Blount mellében. Ada
kinyújtotta a kezét, és megérintette vele a fiatalemberét, amely a térdén nyugodott. Tudta,
most azt kellene mondania, a kötelesség és a becsület azt követeli tőlünk, hogy halált megvető
bátorsággal védelmezzük szülőföldünket. A vendégség során ezerszer hallott hasonló
szólamokat a nőktől, de Ada úgy érezte, bezárul a torka, és nem jönnek ki a száján ezek a
biztató frázisok. Ezek híján, persze, még mindig találhatott volna egyszerűbb, bátorító
szavakat, mondhatta volna: „Ne féljen!” vagy „Szedje össze magát!” De ebben a pillanatban
ezeket a vigasztaló szavakat is végtelenül hamisnak érezte. Inkább nem szólt egy szót sem,
csak tovább simogatta a fiatalember kezét. Remélte, hogy Blount nem fog többet kiolvasni
ebből a jólelkű gesztusból, mint amennyit valóban jelentett. Valahányszor a férfiak
megpróbálták sarokba szorítani, Ada mindig azonnal ösztönösen elhúzódott és visszavonult.
De a folyó közepén, a csónakban nemigen volt hová. Ahogyan azonban tovább sodorta őket a
víz, Ada megkönnyebbülten látta, hogy Blountot túlságosan lefoglalja tulajdon rettegése a
jövőtől, és eszében sincs tenni neki a szépet. Egy darabig még némán ültek a csónakban, míg
a víz a folyó kanyarulatába nem sodorta a csónakot, az pedig egyenesen a kanyar külső
pereme felé tartott, azzal fenyegetve, hogy megfeneklik a szemközti, homokos parton,
amelynek sápadt csíkja ott világított előttük a holdfényben. Blount összeszedte magát, ismét
megragadta az evezőt, és ár ellenében visszaevezett a csónakkal a kikötőig, ahonnét
elindultak.
Fölkísérte Adát a fényesen kivilágított ház tornácára, amelynek ablakain kisütött az Argand-
lámpák ragyogó fénye. A táncosok körvonalai fölbukkantak az ablakok sárga négyszögében,
majd eltűntek, és most már tisztán hallották, mit játszik a zenekar: először valamit Gungltól,
aztán Strausst. Blount az ajtóban hirtelen megállt. Két ujjával fölemelte Ada állát, aztán
előrehajolt, hogy ajkával rövid, testvéri csókban érintse a lány arcát. Aztán sarkon fordult, és
bement a házba.
Ada eszébe villant, hogy amikor átvágott a házon, hogy fölmenjen a saját szobájába, hirtelen
egy női alakon akadt meg a szeme: a nőnek csak a hátát látta az egyik tükörben. Megállt, hogy
alaposabban szemügyre vegye. A nő ruhájának színe a rózsaszínnek az az árnyalata volt,
amelyet „rózsahamunak” szoktak nevezni, és Adának egy pillanatra a földbe gyökerezett a
lába, olyan hevesen megirigyelte a nő ruháját, hátának elegáns formáját, sűrű, sötét haját, és
azt a magabiztosságot, amely, úgy tűnt, csak úgy árad a tartásából.
Aztán Ada egy lépést tett előre, mire a másik nő szintén lépett egyet, és Ada rádöbbent: saját
képmását csodálta meg a tükörben, amely visszaverte annak a tükörnek a képét, amely a háta
mögötti falon függött. A lámpafény és a tükör árnyalatának összjátéka megváltoztatta a
színeket, a mályvaszínt rózsaszínné fakította. Ada fölment a szobájába, és hozzákészülődött a
lefekvéshez, de keveset aludt aznap éjjel, mert a zene csak hajnaltájban hallgatott el. Ahogy
ott feküdt ébren az ágyában, azon töprengett, milyen furcsa is, hogy sikerült elnyernie a
tulajdon elismerését.
Másnap a vendégeket kocsira rakták, hogy visszavigyék őket a városba. Ada a bejárathoz
vezető lépcsőn váratlanul Blountba botlott. A fiatalember kerülte Ada pillantását, és alig szólt
hozzá, annyira röstellte előző éjszakai kitárulkozását. Ada úgy vélte, becsületére válik, hogy
nem kérte meg, tartsa titokban a történteket. Blountot nem látta soha többé, de unokanővére,
Lucy egyik levelében beszámolt róla, hogy a fiatalembert Gettysburgnál érte a halál. Az
összes szemtanú állítása szerint az arcán érte a lövés, miközben az ezrede visszavonult a
Temetődombról. Úgy mondták, hátrafelé lépkedett, mert nem akarta, hogy a hátán találja a
golyó.
 Amikor Ada befejezte a történetet, Ruby kijelentette: neki ugyan csöppet sem imponál, hogy
Blount annyira odáig volt a dicsőségért és becsületért, azon pedig csak csodálkozni tud, hogy
egyeseknek nincs jobb dolguk, mint éjnek idején csónakázgatni alvás helyett.
– Én nem ebben láttam a történet lényegét – mondta Ada.
Egy darabig még ott ültek a tornácon, figyelték, ahogy a fény eltűnik az égről, és a
hegyoldalakon összemosódnak a fák részletei. Aztán Ruby fölállt, és azt mondta: – Ideje,
hogy hozzáfogjak az éjszakai munkámhoz… – Általában ezzel a fordulattal szokott jó
éjszakát kívánni. Elindult, hogy megnézze, minden rendben van-e az állatokkal, be van-e
zárva a melléképületek ajtaja, és hogy betakarja a tüzet a konyhai tűzhelyen.
Ada eközben továbbra is ott ült a tornácon, a könyvvel az ölében, és kibámult az udvarra
meg a szemközti csűrre. A mezőkre, és a mezőkön túl a fákkal benőtt lejtőkre. A sötétedő
égre. Azok a színek, amelyek az imént Charlestonra emlékeztették, már kihunytak,
belemosódtak a szürkületbe. Minden lassan süllyedt bele a csöndbe és a mozdulatlanságba.
Ada gondolatai azonban, úgy tűnt, úgy határoztak, hogy tovább köröznek spirálalakban
tárgyuk körül, mert most hirtelen egy éjszaka jutott az eszébe, amikor Monroe-val ültek
ugyanígy a tornácon, nem sokkal azután, hogy ideköltöztek a birtokra. A ma már oly jólismert
táj akkor még mindkettejük számára új és különös volt. Charlestonnal összehasonlítva a
hegyvidék rendkívül sötét volt, és ahelyett, hogy laposan szétterjeszkedett volna – ahogy
Charlestonban megszokták –, mindenütt függőlegesen fölfelé törekedett. Mint a természetben
minden, ennek a lenyűgöző topográfiának a sajátosságai sem egyebek, jegyezte meg Monroe,
mindössze egy másik világ, valamilyen mélyebb élet jelzései, a létezés egy egészen
másmilyen formájáé, amely felé minden vágyakozásunknak irányulnia kell. És Ada akkor
egyetértett vele.
De most, ahogy pillantása végigsiklott ezen a tájon, úgy érezte, hogy amit lát, az nem
valamilyen másik élet jelzése, hanem az egyetlen élet, amely létezik. Ez a gondolat ugyan
szöges ellentéte volt Monroe-énak, ugyanakkor ez sem zárta ki a heves vágy valamiféle
fajtáját, bár hogy mire irányul ez a vágy, Ada nem igazán tudta volna megmondani.
Ruby időközben átvágott az udvaron, és megállt a kapunál.
– A tehenet be kell vinni éjszakára – szólt föl Adának, aztán minden további búcsúzkodás
nélkül nekivágott a vadászlak felé vezető útnak.
Ada is elhagyta a tornácot, és a csűr mellett elhaladva kilépett a legelőre. A nap már régen
eltűnt a hegygerinc mögött, a maradék fény gyorsan fogyott. A hegyek szürkén álltak a
sűrűsödő homályban, olyan halványan és anyagtalanul, mint üveglapon a lehelet. A tájat
mintha a magány hatalmas szelleme lakta volna. Még a bennszülöttek is gyakran beszéltek
róla, milyen súllyal nehezedik az emberre a magány a hegyek közt a napnak ebben az
órájában. Még annál is rosszabb ez az érzés, mondogatták, mint amelyik a holdtalan éjszakák
sötétjében fogja el az embert, mivel alkonyatkor érezni legerősebben a sötét fenyegetését. Ada
kezdettől fogva érzékelte ezt az erőt, és gyakran panaszkodott is rá. Monroe annak idején
többször próbálta meggyőzni róla, hogy a magánynak ez az érzése nem sajátosan ebből a
tájból fakad, ahogyan ő állította. Nem olyasmi, ami speciálisan őrá vagy erre a helyre
jellemző, hanem olyasmi, ami mindnyájunk életének része. Csak a nagyon egyszerű vagy
nagyon kemény lelkek vonhatják ki magukat a hatása alól, mint ahogyan akadnak nagyritkán
olyan emberek is, akiknek szervezete érzéketlen a hőre vagy a hidegre. És mint a legtöbb
dologra, Monroe-nak erre is megvolt a magyarázata. Az emberek a szívük legmélyén
tisztában vannak vele, állította, hogy valaha, réges-régen, Isten mindenütt jelen volt minden
időben: és valahányszor egy fokkal még távolabbra húzódik tőlünk, a magánynak ez az érzése
árad a helyére, hogy betöltse a vákuumot.
A levegő csípős volt, a fű már harmatos, és Ada szoknyájának szegélye átnedvesedett, mire
odaért Waldóhoz. Az állat ott feküdt a magas fűben az alacsonyabbik palánk mellett, majd
feltápászkodott, nehézkesen, mert csípőízületei szemlátomást megmerevedtek, és elindult a
kapu felé. Ada belelépett a lenyomódott fű négyszögébe, amely a tehén helyén maradt. Érezte,
ahogy lábánál a tehén testének melege fölszáll a földből, és szeretett volna ott helyben
lekuporodni és elaludni, olyan megmagyarázhatatlan erővel tört rá hirtelen a fáradtság az
egész hónap megfeszített munkájától. Ehelyett csak lehajolt egy pillanatra, széthajtotta a
füvet, és kezével megérintette a földet, amelyből még mindig úgy áradt a nappal és a tehén
testének melege, mint egy élőlényből.
A patakon túl bagoly huhogott. Ada úgy számolta ki az öt ütemű kiáltás ritmusát, mintha
verset skandálna: egy hosszú, két rövid, két hosszú. Halálmadár, mondják a bagolyra, bár
Adának fogalma sem volt róla, miért. A madár kiáltása olyan lágyan, kedvesen csengett a
palakék fényben, mint valami gerle búgása, csak valahogy testesebb volt. Waldo a
kertkapunál türelmetlenül felbődült: neki is – mint annyi mindennek a birtokon – szüksége
volt valamire, és Ada mostanában kezdte megtanulni, hogyan adhatná meg nekik azt, amire
szükségük van. Elvette hát kezét a földről, és fölegyenesedett.

Számkivetettség és lélektelen vándorút

Inman csak gyalogolt napokon át, miközben hűvösödő nappalok, kék egek és néptelen
országutak követték egymást. Útvonala szükségképpen cikcakkos volt, mert szerette volna
elkerülni a dombokat és a városokat, rábukkant azonban egy útra, amely messze benn a földek
között vezetett, csak nagynéha haladt el egy-egy farm mellett, és elég biztonságosnak látszott.
Alig egy-két emberrel találkozott, és azok legtöbbje is rabszolga volt. Az éjszakák melegek és
világosak voltak, a hold lassan kitelt, aztán ismét fogyni kezdett. Gyakran akadt
szénaboglyára, amelyben meghálhatott: ilyenkor hanyatt vetette magát, fölnézett a holdra és a
csillagokra, és megpróbálta elhitetni magával, hogy csak azért van úton, mert nyughatatlan
csavargó, akinek az egész teremtésben semmitől nem kell tartania.
A napok eseménytelenül olvadtak egymásba, bár megpróbált mindegyikből valamit bevésni
az agyába, hogy legyen miről visszaemlékeznie rá. Az egyik napból mindössze annyira
emlékezett, hogy örökké bajban volt, merre is folytassa az útját. Az út minduntalan elágazott,
és egyik kanyarulatnál sem állt jelzőtábla, így Inmannak újra meg újra tudakozódnia kellett,
merre menjen tovább. Először egy házra bukkant, amely két út találkozásánál épült, olyan
közel hozzá, hogy a tornác kis híján elzárta az utat. A tornácon elcsigázott asszony üldögélt
szétterpesztett lábbal egy támlásszéken. Az alsóajkát rágcsálta, pillantását mintha egy nagy és
meghatározhatatlan valamire szegezte volna a szemhatáron. Ahol a szoknyája belappadt a két
térde közt, árnyéktócsa sötétlett az ölében.
– Erre vezet az út Salisbury-be? – kérdezte Inman.
Az asszony két bütykös öklét a térdén nyugtatta. Válaszként csak a jobbkezének
hüvelykujjával bökött a megfelelő irányba, talán mert még a kézmozdulatokkal is
takarékoskodni akart. A hüvelykujján kívül semmi egyéb nem moccant rajta, de Inman azért
tovább haladt abban az irányban, amerre mutatott.
Később egy őszhajú férfira bukkant, aki egy juharfa árnyékában üldögélt. Csinos sárga
selyemmellényt viselt, amely alatt nem volt ing és nem is volt begombolva, két szárnya
szétnyílva leffegett, és látni engedte, hogy öreg csecsbimbói lecsüngenek, mint egy szoptatós
anyakocának. Kinyújtott lábbal üldögélt, és egyik combját néha megveregette nyitott
tenyerével, mintha kedvenc, de rakoncátlan kutyája lenne. Amikor megszólalt, úgy tűnt,
beszéde semmi egyébből nem áll, csak magánhangzókból.
– Erre kell menni Salisbury felé? – kérdezte Inman.
– EEEE? – nyekeregte az ember.
 – Salisbury-be – ismételte. – Erre kell menni?
– AAAAA! – jelentette ki határozottan a férfi. Inman továbbment.
Később egy másik férfit pillantott meg, aki hagymát szedett a földjén.
– Salisbury…? – kérdezte Inman.
Az ember egy szóval sem válaszolt, csak kinyújtotta egyik karját, és a kezében tartott
hagymával megmutatta az utat.
Egy másik napból viszont Inman mindössze arra emlékezett, milyen fakó volt aznap az ég,
és hogy valamikor a nap folyamán egy varjú, amelyik repülés közben pusztulhatott el, éppen
az orra előtt puffant le az országútra, fölverve maga körül a port, és tátott, fekete csőréből úgy
bukkant elő szürke nyelve, mintha meg akarná kóstolni a földet. Később pedig három
parasztlányt pillantott meg fehér kartonruhában, akik mezítláb táncoltak az út porában.
Amikor Inmant meglátták, abbahagyták a táncot, fölmásztak egy kerítésre, és ott üldögéltek a
legfelső keresztrúdon, sarkukat a középső rúdnak vetve, vörös térdüket az álluk alá húzva.
Alaposan szemügyre vették Inmant, amikor elhaladt mellettük, de egy szóval sem válaszoltak,
amikor kezét a kalapjához emelve odaszólt nekik: – ‘napot!
Ennek az időszaknak a végén Inman egy reggelen egy fiatal nyárfáson haladt keresztül: a fák
levele már sárgulni kezdett, bár még nem volt itt az ideje. Inman esze egyfolytában az
ennivalón járt. Egészen jól haladt volna, ha nincs az örökös bujkálás, és ha nem éhezik
állandóan: jó ideje már csak kukoricakásán, almán, datolyaszilván és egy-egy lopott dinnyén
élt. Az járt a fejében, milyen jólesne egy szelet hús egy karéj kenyérrel. Éppen azt latolgatta,
megéri-e vágyának kielégítése a vele járó kockázatot, amikor egy csapat asszonyt vett észre,
akik a folyóban mostak. Lelépett az útról a fák közé, és figyelte őket.
Az asszonyok lábszárig vízben álltak, a ruhákat a sima kövekhez csapkodták, aztán
kiöblítették és kifacsarták, majd kiterítették száradni a közeli bokrokra. Néhányan fecsegtek
és nevetgéltek, mások egy-egy dallamfoszlányt dudorásztak. Szoknyájuk szélét áthúzták a
lábuk között, és a végét beletűrték az övükbe, hogy ne érje a víz. Inmant ez a viselet azokra a
török bugyogókra emlékeztette, amelyet a zuáv ezred katonái hordtak, akiknek holtteste olyan
különösen élénk, ünnepien vidám színfoltként virított elő a harctéren elszórt tetemek közül. A
nők nem voltak tudatában, hogy valaki figyeli őket, és olyan magasan fölgyűrték a
szoknyájukat, hogy a combjukból is kilátszott egy jó darab. A ruhákból kifacsart víz cseppjei
végigcsorogtak halvány bőrükön és úgy csillogtak a fényben, mint az olaj.
Más napokon talán ennek is meglett volna a maga vonzereje, de ma Inmant egyes-egyedül az
a felismerés foglalkoztatta, hogy az asszonyok elemózsiát is hoztak magukkal – néhányan
fonott kosárban, mások kendőbe kötve. A kosarak és a csomagok ott sorakoztak a
folyóparton. Inman először arra gondolt, odakiált nekik, és pénzt ajánl föl az ennivalóért
cserébe, de attól tartott, akkor rögtön az összes asszony egyszerre rátámadna: köveket
szednének föl a víz fenekéről, és meghajigálnák velük, hogy elzavarják. Ezért úgy határozott,
hogy inkább nem mutatkozik.
A fák és a sziklák közt bujkálva óvatosan a folyópartig araszolgatott. Egy jókora parti fűz
torzonborz törzse mögé rejtőzve lopva kinyúlt a csomagokért, és miután jó néhányat
megemelt, hogy fölbecsülje a súlyát, elvette a legnehezebbet, és jókora összeget hagyott a
helyén, jóval többet, mint amennyit az ennivaló érhetett, mert ebben a pillanatban különösen
fontosnak tűnt számára, hogy bőkezű legyen.
Elindult az úton, a batyut egyik csücskénél himbálva, és amikor már elég messze maga
mögött hagyta a folyót, kibontotta az összebogozott asztalkendőt, és három nagy szelet párolt
halat, három darab főtt krumplit és két darab sületlen kétszersültet talált benne.
– Kétszersült hallal? – méltatlankodott magában Inman. Hogy lehet ilyen gusztustalan
dolgokat enni. És milyen sótlan, ízetlen, különösen ahhoz a fűszeres pecsenyéhez képest, amit
elképzelt magának.
 De azért természetesen megette, csak úgy gyaloglás közben. Kisvártatva – amikor éppen egy
elhagyatott útszakaszon gyalogolt, és a legutolsó krumpliból már csak két harapásnyi volt
hátra – valami furcsa érzése támadt, mintha a tarkója viszketni kezdene. Megállt, és
hátranézett. Messze maga mögött, az úton egy fürgén lépkedő emberi alakot pillantott meg.
Inman lenyelte a krumpli maradékát, és alaposan kilépett, míg csak el nem ért az út első
kanyarulatához. Amint a kanyaron túljutott, bevette magát a fák közé, és egy kidöntött fatörzs
mögé kuporodott, ahonnét jól látta az utat.
Rövidesen a mögötte gyalogló férfi is megérkezett az út kanyarulatához. Hajadonfőtt volt,
hosszú, szürke kabátot viselt, bő, lobogó szárnyakkal. Hátán ormótlan hátizsákot cipelt,
kezében akkora botot tartott, mint saját maga. Nagy léptekkel haladt, leszegett fejjel, botjával
koppantgatva lépteinek ütemére, mint valami kolduló barát a régi időkből. Ahogy közelebb
ért, tisztán lehetett látni, hogy az arcán vágások éktelenkednek, és sárgára és kékre színeződő
horzsolások borítják. Felsőajkát fölhasították, és a félig gyógyult sebet borító, sötét varral úgy
festett, mintha nyúlajka volna. Összetapadó, ritkás csomókban nőtt szőke haj borította sápadt
fejbőrét, amelyen itt-ott hosszú hegek húzódtak. Hasa olyan beesett volt, hogy nadrágja két
szára a derekánál egymásra borult, mint valami óriási rakottszoknya plisszéi, és egy darab
madzaggal erősítette a derekára. Amikor a férfi fölemelte kék szemét, amelyet egészen addig
a lába előtt elterülő útra szegezett, Inman hirtelen ráébredt, hogy a lelkészt látja maga előtt,
akármilyen alaposan helyben is hagyták.
– Hé, ember! – szólt rá Inman, és fölemelkedett a farönk mögül. A lelkész megtorpant és
rámeredt.
– Úristen! – kiáltott föl. – Hogy éppen abba az emberbe botlom, akit keresek!
Inman előhúzta a kését, és hegyével lefelé, lazán lógatta maga előtt.
– Ha azért keresel, mert bosszút akarsz állni – mondta –, még egy töltényt se pazarolok rád!
Egyszerűen fölhasítalak itt helyben!
– Jaj, nem, dehogy! Azért kerestem, mert köszönetet akarok mondani! Megmentett attól,
hogy halálos bűnt kövessek el!
– Azért jöttél el idáig, hogy ezt közöld velem?
– Nem, különben is úton vagyok. Zarándok vagyok, akárcsak maga. Bár lehet, hogy
elhamarkodottan beszéltem, hiszen nem mindenki zarándok, aki úton van. Szóval merre tart?
Inman végigmérte a lelkészt.
– Mi történt az arcával, ember? – kérdezte.
– Amikor megtaláltak ott, ahol maga hagyott, és elolvasták, amit arra a papirosra írt, néhány
férfi a gyülekezetből, a mi derék Johnston segédlelkészünk vezetésével levetkőztetett, és
alaposan eldöngetett. A ruháimat a folyóba hányták, a hajamat pedig késsel tövig vágták,
gondolom, talán Sámson és Delila története járhatott a fejükben, csak kissé összezavarták.
Aztán még egy órát sem adtak, hogy összeszedjem a holmimat. Hátulról lefogtak, és az a
lány, akit eljegyeztem, odalépett hozzám, szemen köpött, és azt mondta, hálát ad a
mindenhatónak, hogy még nem viseli a Veasey nevet, és soha nem is fogja. Nem volt
egyebem, amivel eltakarhattam a szemérmemet, csak a tulajdon két kezem, és ekkor rám
förmedtek, hogy azonnal hagyjam el a várost, vagy meztelenül föllógatnak a templomtorony
tetejére. De nem is bántam. Úgysem lett volna maradásom.
– Én is azt hiszem – mondta Inman. – És mi történt a másik asszonnyal?
– A másikkal? Ja igen, Laura Fosterrel… Őt is előráncigálták a kalyibájából, hogy mondja
el, amit tud, de még mindig olyan állapotban volt, hogy azt se tudta, fiú-e vagy lány. Amikor
majd kiderül, hogy állapotos, alighanem kizárják a gyülekezetből egy időre. Mondjuk, egy
évre. Aztán meg pletykálkodni fognak róla. Két-három éven belül meg majd elveteti magát
valami öreg agglegénnyel, aki hajlandó fölnevelni egy fattyút, föltéve, hogy egy jóképű
nőszemély is jár vele. A végén csak jól jár, hogy összeszűrte velem a levet, és hogy úgy
határoztam, megválok tőle is meg a menyasszonyomtól is.
 – Még mindig nem látom tisztán, jól tettem-e, hogy életben hagytalak – mondta Inman.
Azzal visszacsúsztatta kését a tokjába, és szó nélkül faképnél hagyva a lelkészt, visszatért az
országútra, és továbbindult. De a lelkész csatlakozott hozzá, az övéhez igazítva lépteit.
– Úgy látom, nyugat felé tart. Csatlakoznék magához, ha nem bánja…
– De nagyon is bánom – felelte Inman, aki úgy vélekedett, jobb egyedül, mint egy bolond
társaságában.
Olyan mozdulatot tett, mintha pofon akarná vágni a lelkészt, de az semmi jelét nem adta sem
annak, hogy el akarna szaladni, sem annak, hogy hajlandó fölvenni a harcot vagy legalább a
botját fölemelni védekezésül. Ehelyett behúzta a nyakát, és úgy várta az ütést, mint egy
megfélemlített kutya, úgyhogy Inman meggondolta magát, és mégsem ütött. Úgy okoskodott,
hogy ha egyszer nincs kedve arra pazarolni az erejét, hogy lerázza ezt az embert, engedi, hadd
menjen ott mellette, aztán majd csak lesz valahogy.
Veasey ott iparkodott Inman könyökénél, és be nem állt a szája. Abba a hitbe ringatta magát,
hogy sikerült egy testőrre szert tennie. Úgy tűnt, föltette magában, hogy könnyít a lelkén,
mégpedig úgy, hogy rendre elbeszéli Inmannek addigi élete összes viselt dolgait. Tudtára
akart adni minden egyes ballépést, amelyet valaha elkövetett – márpedig szemlátomást jó
egynéhányat elkövetett. Lelkésznek mindenesetre csapnivaló volt: ezzel még ő maga is
tisztában volt.
– Igen gyöngén teljesítettem a hivatásommal járó valamennyi feladatot, a prédikálást kivéve
– vallotta be. – Ott viszont brillíroztam! Több lelket megmentettem, mint ahány ujja magának
van a kezén és a lábán összesen! De most már magam mögött hagytam a lelkészi hivatást, és
Texasba megyek, hogy mindent elölről kezdjek.
– Vannak ezzel még így egypáran…
– Azt mondja a Biblia, valahol a Bírák könyvében, hogy volt idő, amikor nem volt király
Izraelben, és minden ember azt tehette, amit jónak látott. Ugyanezt hallottam Texasról is.
Hogy a szabadság országa…
– Ezt mesélik róla – hagyta rá Inman. – Na és mit akarsz ott csinálni, gazdálkodni?
– Ó, szó sincs róla! Nincsenek meg hozzá a megfelelő adottságaim, hogy a földet túrjam.
Még nem döntöttem el, hogy milyen foglalkozás illene hozzám. Ha az Úr nem adja világosan
tudtomra, milyen hivatásra szemelt ki, akkor lehet, hogy egyszerűen odamegyek és szerzek
magamnak egy jó nagy darab földet, akkorát, mint egy egész megye, és fölcsapok
marhahajcsárnak, amíg akkora csordám nem lesz, hogy akár egész álló nap sétálhatok a
teheneim hátán anélkül, hogy a földre kellene tennem a lábam.
– No és hogy tervezed, hogyan fogod megszerezni az első bikát és tehenet?
– Ezzel itt, ni!
Veasey a kabátja szárnya alól egy jókora, hosszúcsövű Colt’s Army revolvert húzott elő,
amelyet nyilván a városból kifelé vezető úton szerzett valahol.
– Ha eleget gyakorolok, még mesterlövész is lehet belőlem! – jelentette ki.
– Hol szerezted? – kérdezte Inman.
– Az öreg Johnston felesége hallotta, hogy mi történt velem, és megesett rajtam a szíve.
Észrevette, hogy ott bujkálok a bozótban, és kiszólt, hogy jöjjek az ablakhoz. Aztán míg ő
bement a hálószobába, hogy kihozza ezt a szánalmas öltözéket, amiben most lát, én
megláttam ezt a pisztolyt a konyhaasztalon, benyúltam érte az ablakon, és elhajítottam a fűbe.
Aztán amikor felöltöztem, fölszedtem, és magammal hoztam.
Szemlátomást elégedett volt magával, akár egy kisfiú, akinek sikerült elcsennie a hűlni kitett
lepényt az ablakpárkányról.
– Így jutott eszembe ez a mesterlövész-dolog – folytatta. – Az efféle véletlenek olykor
váratlan ötleteket sugallnak.
Maga elé tartotta a Coltot, és úgy nézett rá, mintha azt várná, hogy a fényes cső tükrében a
jövőjét pillantja meg.
 Aznap délután Inman és Veasey ritka szerencsésnek bizonyultak az élelemszerzésben: rövid
gyaloglás után egy elhagyatott házra bukkantak egy tölgyfaliget rejtekében. Az ajtók nyitva
álltak, az ablakok betörtek, az udvart fölverte a lapu, a bojtorján és a dohánycserje. A ház
körül mindenütt méhkasok. Egy részük kaucsukfák kivájt törzsének egy-egy darabjából
készült, amelybe lyukakat fúrtak és iránytű segítségével betájolták. Mások fonott szalmakasok
voltak, olyan szürkék, mint a régi nádfedél, és már kezdtek meglágyulni és behorpadni a
tetejükön. De a kasok elhanyagoltsága dacára a méhek sűrű felhőkben jöttek-mentek,
buzgólkodtak a nyári melegben.
– Hozzájuthatnánk egy-két jó falathoz, ha kifosztanánk valamelyiket azokból a kaptárokból
– jegyezte meg Veasey.
– Hát akkor rajta! – mondta Inman.
– Nekem nagyon árt a méhcsípés – jelentette ki Veasey. – Földagadok. Nem várhatja tőlem,
hogy odamenjek közéjük.
– A mézet viszont megennéd, ha én kihoznám, ha jól értelek?
– A méz igen laktató étel, és erőt adna nekünk a gyalogláshoz.
Ez utóbbi nézet igazsága tagadhatatlan volt, így hát Inman legyűrte az inge ujját, beletűrte a
nadrágja hajtókáját a csizmájába, fejére borította a kabátját, és csak egy rést hagyott, amelyen
kilátott. Odament a kaptárhoz, félrehúzta a tetejét, egyik adag lépesmézet a másik után
markolta ki belőle és kotorta bele a fazekába, míg úgy meg nem púpozta, hogy a méz
kicsordult az oldalán. Lassan, megfontoltan mozgott, és csak kevés méhcsípés érte.
Aztán leültek Veasey-vel a tornác szélére, maguk közé vették a fazekat, és nekiláttak, hogy
kikanalazzák a mézet, amely olyan fekete volt, akár a kávé, mert a legkülönbözőbb virágok
porából készült, ezenkívül teli volt méhszárnyakkal, és alaposan besűrűsödött, mert nem
fosztották ki a kaptárt idejében. Jóformán nem is lehetett méznek nevezni, különösen, ha az
ember azzal a gesztenyevirágból készült, színtiszta mézzel hasonlította össze, amelyet Inman
apja szokott begyűjteni a vadméhektől, amelyeket befogott és a fák odvában elhelyezett
kaptárakba csalogatott, amikor átrepültek az erdőn. De azért Inman és Veasey éppúgy
megették az utolsó csöppig, mintha hibátlan színméz lett volna. Amikor a méz java része már
elfogyott, Inman letört egy jókora darabot a lépből, és leharapott belőle egy keveset.
– Csak nem eszi meg a lépet is? – kérdezte Veasey méltatlankodó hangon.
– Úgy kérded, mintha egy egész kakas főne a fazékban – mondta Inman, és tovább rágcsálta
a viaszos lépfalat.
– Nem, csak éppen nem úgy fest az az izé, mintha egykönnyen lemenne az ember torkán.
– Pedig jót tesz. Erőt ad – mondta Inman, és még egyet harapott a lépből, aztán Veasey-nek
is odanyújtott egy darabot. A lelkész megette, de minden lelkesedés nélkül.
– Még mindig éhes vagyok – jelentette ki Veasey, amikor a fazék már teljesen kiürült.
– Pedig más nincsen, hacsak föl nem riasztasz valami vadat, amit meglőhetünk – mondta
Inman. – Márpedig nekünk gyalogolni kell, nem vadászni. Ha az ember gyalog közlekedik,
kénytelen mérsékelni az étvágyát.
– Egyesek úgy vélik, ez a megelégedéshez vezető út: olyan helyet kell keresni, ahol nincs
semmi, ami fölpiszkálná az emberben a vágyakozást, ahol kialszik benne az étvágy.
Szerintem ez őrültség – jelentette ki Veasey. – A megelégedettség elsősorban azon múlik,
sikerül-e az embernek meggyőznie magát, hogy Isten nem fog túl keményen lesújtani rá, ha
arra megy, amerre az éhsége csalogatja. Nem sok embert ismerek, akinek hasznára vált volna,
hogy hitt benne: az ítélet napján a hold majd vérré válik. Én legalábbis a magam részéről
nemigen kívánok ilyesmikben hinni.
Inman leszökkent a tornác széléről, és nekivágott az útnak. Egy óra hosszat erős iramban
haladtak, de ekkor az út ösvénnyé keskenyedett, és elindult fölfelé egy hepehupás
hegyoldalban, majd egy kanyargós kis patak folyását követte. A víz kis, fehér vízesésekben
szaladt lefelé a hegyoldalon, melyek sorát ott, ahol a hegyoldal lépcsőzetesen lejtett vagy
visszagörbült, csöndesen kanyargó szakaszok és kis tavacskák törték meg. Kis jóindulattal
akár hegyi pataknak is lehetett nevezni, ha az ember nem ügyelt túlságosan a részletekre. A
nyirkos hegyszoros szaga is a hegyekre emlékeztette Inmant. Iszalag, rothadó levelek és
nyirkos föld illata. Egy szórakozott pillanatában hangosan is kimondta, ami az eszében járt.
Veasey hátravetette a fejét, és beleszimatolt a levegőbe.
– Olyan büdös, mint valakinek a segge – jelentette ki.
Inman válaszra sem méltatta. Kimerült volt, és agya összevissza csapongott. Pillantását az
előttük kanyargó, fényes vízfonálra szegezte. A patak úgy kanyargott lefelé a völgybe, mint
egy disznó belei. Inman úgy tanulta annak idején, hogy a gravitációnak eszményi esetben
mindig egyenes erővonalak mentén kellene hatnia. De ahogy a patakot nézte, amint
kígyóvonalban igyekszik lefelé a hegyről, úgy érezte, az efféle gondolatok csak ködös
képzelgések. A patak kanyarulatai arról tanúskodtak, hogy mindennek, ami mozog, az adott
táj kanyargásához és hepehupáihoz kell alkalmazkodnia, mindegy, ő maga mit szeretne.
Amikor leért a síkra, a patak lehiggadt, jóformán egyéb sem maradt belőle, csak egy sáros
árok, és többé semmiben sem emlékeztetett arra a hegyi patakra, amelyet Inman látni szeretett
volna benne. Ekkor Veasey egyszer csak megtorpant.
– Nahát, odanézzen! – szólt oda Inmannak.
A patakban, amely mély volt ugyan, de elég keskeny hozzá, hogy egy ugrással átérjenek a
túlpartjára, egy harcsát pillantottak meg, amely hosszabbnak tűnt, mint egy hat ökörre való
hámfa, és jóval szélesebbnek. Ami azt illeti, olyan vaskos és ormótlan volt, akár egy kád.
Csúf képében apró szemek pislogtak, fehér bajuszának szálai ide-oda libegtek az áramló
vízben. Alsó állkapcsát hátrahúzta, hogy könnyebben fölszívhassa a mindenféle hulladékot a
víz fenekéről, zöldesfekete háta pedig durván érdesnek látszott. Bár csak vakarcs volt ahhoz
képest, amekkorának Inman a Félelem folyó sáros vizében tanyázó szörnyetegeket képzelte,
azért jól megtermett jószág volt, és alighanem alaposan eltéveszthette az utat, hogy egyszer
csak itt találta magát ebben a patakágyban, amely olyan keskeny volt, hogy az állat legfeljebb
akkor tudott volna megfordulni benne, ha sarokvas lett volna a hasa közepén.
– Kiadós vacsora lenne belőle – jegyezte meg Veasey.
– Nem tudjuk kihorgászni – emlékeztette Inman.
– Istenem, mit nem adnék, ha lenne most egy horgászbotom, hozzá egy zsinórom, meg egy
horgom, rajta egy jókora darab zsíros búzakenyér…
– De nincsen – vetette oda Inman undorodva, mert visszataszítónak találta ezt a síkföldi
horgászási módszert. Épp hogy csak megemelte a lábát, hogy továbbinduljon, amikor a hal
megriadt a vízre vetődő árnyékától, és továbbhengergett az árral szemben.
Veasey is elindult Inman után, de mindegyre hátrafordult és a patak felé bámult. Így akarta
Inman értésére adni, hogy duzzog. Minden száz lépés után pedig fölsóhajtott:
– Mekkora hal volt!
Amikor vagy fél mérföldet haladtak, Veasey megtorpant.
– Nincs más hátra, el kell kapnom valahogyan azt a harcsát!
Sarkon fordult, és futva igyekezett visszafelé az ösvényen. Inman ráérősen lépkedve követte.
Amikor Veasey a vízpartra ért, nem messze attól helytől, ahol a halat látták, letért az útról, és
Inmannel a nyomában nekivágott az erdőnek. Jó darabig ott haladtak a bozóton át, a fákat
kerülgetve, mert amikor ismét kiértek a vízhez, jóval magasabban jártak a patak folyása
mentén, mint előzőleg. Inman csak nézte, ahogy Veasey újra meg újra bevette magát a fák
közé, hogy letört ágakat találjon, és belevonszolja őket a patakba. Az ágakat egymásra
halmozta, aztán rájuk ugrott, hogy összetömörítse őket. Végül sikerült valamiféle ágbogas
duzzasztógátat építenie.
– Mit forgatsz a fejedben? – kérdezte Inman.
 – Maga csak maradjon ott, ahol van, és figyeljen! – felelte Veasey.
Aztán megint tett egy kört az erdőben, és most a patak folyása mentén valamivel lejjebb
bukkant elő, ott, ahol a halat sejtette. Beleugrott a patakba, és elindult fölfelé, járás közben a
vizet rugdalva, és bár látni nem látta a halat, tudta, hogy ott tereli maga előtt.
Amikor Veasey már közel járt a gáthoz, Inman végre megpillantotta a halat, amint az ágakat
böködte az orrával, átjárót keresve. Veasey levette a kalapját, és kihajította a partra. Odagázolt
a halhoz, lehajolt, derékig a vízbe merült, és nekigyürkőzött, hogy kiemelje az állatot. Hal és
ember csapkodó gomolyban bukkant föl a víz színére, a víz patakokban ömlött róluk. Veasey
körülbelül a közepe táján karolta át a halat, kezét összekulcsolta az állat fehér hasán. A hal
minden erejével szabadulni igyekezett. Nyakatlan fejével Veasey fejét csapkodta, aztán ív
alakban megfeszítette a testét, fölugrott a magasba, és kiszökkent a lelkész karjából, bele a
vízbe.
Veasey csak állt, és levegő után kapkodott. Az arcán hosszú, vörös hurkák éktelenkedtek,
ott, ahol a hal bajusza végigkarmolta, a karját összevissza vagdalták az állat csontos uszonyai,
de azért megint csak lehajolt, újra kiemelte a harcsát a vízből, és birokra kelt vele. Újra és újra
megpróbálkozott, de minden alkalommal kudarcot vallott, mígnem ember és hal már jóformán
moccanni sem tudott a kimerültségtől. Veasey kitámolygott a patakból és leroskadt a parton.
– Nem tenne egy próbát odalenn maga is? – kérdezte Inmant. Inman odanyúlt a csípőjéhez,
előhúzta a LeMat’sot, és fejbelőtte a halat. Az állat teste néhány pillanatig vergődött, aztán
elcsendesedett.
– Atyaúristen! – nyögött fel Veasey.
Ott helyben letáboroztak éjszakára. Tüzet gyújtottak a patakparton – Veasey a tűzrakást és a
tűz táplálását Inmanra hagyta, a főzést nemkülönben. Szemlátomást semmi egyébre nem volt
képes, csak arra, hogy beszéljen és egyen. Amikor Inman nekilátott, hogy kibelezze a halat, az
állat gyomrában talált egyebek közt egy kalapácsfejet, meg egy barázdabillegetőt, amelyet a
harcsa egészben nyelt le. Inman mindkettőt lerakta egy lapos kőre. Aztán lenyúzta a bőrt egy
darabon a hal hátáról és oldaláról, és szeleteket vagdalt ki a húsából. Veasey zsákjában akadt
egy darab szalonna is, viaszosvászonba göngyölve. Inman kiolvasztotta a serpenyőben, a
halszeleteket meghempergette a saját kukoricalisztjében, és barnára sütötte őket. Miközben
ettek, Veasey, akinek pillantása véletlenül a lapos kőre esett, azon morfondírozott, mivel
táplálkozhatott a harcsa.
– Gondolja, hogy azt a kalapácsot egészben nyelte le, és már olyan régen ott volt a
gyomrában, hogy a gyomornedvei elemésztették a nyelét? – kérdezte.
– Megeshet – felelte Inman. – Láttam már furcsább dolgokat is.
Azt viszont teljességgel érthetetlennek találta, hogyan férhetett hozzá a harcsa a
barázdabillegetőhöz. Inman egyedül arra tudott gondolni, hogy valamilyen, a harcsánál sokkal
jobbfajta hal, egy fantasztikus pisztráng mondjuk, olyan magasra szökkent a vízből, hogy
elérte a barázdabillegetőt, amely valamelyik patakparti fa alacsony ágán üldögélhetett, majd a
nagyszerű pisztráng valami okból azonnal elpusztult, és a harcsa fölszippantotta a víz
fenekéről, aztán megemésztette, kívülről befelé, míg végül nem maradt más, csak a
barázdabillegető.
Az egész estét lakmározással töltötték, addig ettek, amíg sem a sülthalból, sem a szalonnából
nem maradt egy falat sem. Ettől kezdve egyszerűen lekanyarítottak egy-egy jókora darabot a
halból, nyársra tűzték, és azonmód megsütötték a parázs fölött. Veasey-nek egész idő alatt be
nem állt a szája, és amikor belefáradt, hogy a tulajdon viselt dolgairól meséljen, megpróbálta
kifaggatni Inmant. Hogy hová való. És hogy merre tart. Honnan jön. De Inman csak ült,
törökülésben, a tűzbe bámult, és Veasey jóformán egy szót sem tudott kiszedni belőle.
– Na, gondolom, maga is ugyanabban a cipőben járhat, mint Légió –vonta le végül a
következtetést Veasey, és hozzáfogott, hogy elbeszélje Inmannek annak az embernek a
történetét, akinek sebzett lelkét csak Jézus tudta meggyógyítani. Amikor Jézus rábukkant, ez
az ember mezítelenül bolyongott a vadonban, menekülve az emberek elől, a sírok elé
hengerített sziklákon csikorgatta a fogát, és sebeket ejtett magán az éles kövekkel. Valami
szerencsétlenség érhette, és azért vadult el így. Ami kevés gondolat még élt Légió fejében, az
is mind vad és féktelen volt.
– Éjjel-nappal a hegyekben kóborolt, vagy a sírbarlangokban rejtőzködött, és üvöltött és
vonított, akár a kutya – magyarázta Veasey. – Amikor Jézus hírét vette a dolognak,
megkereste ezt az embert, és egy-csapásra helyrehozta, gyorsabban, mint ahogy egy adag
hashajtó keresztülszalad az ember gyomrán. Légió hazatért, és attól fogva más ember lett.
– Tudom ám, hogy a katonaságtól szökött meg – jelentette ki Veasey, amikor Inman nem
felelt semmit, csak ült tovább némán. – Ami azt jelenti, hogy mind a ketten ugyanabban a
csónakban evezünk.
– Nincs olyan dolog a világon, amitől mi ketten egy csónakban eveznénk.
– Én alkalmatlan vagyok – közölte Veasey.
– Ezt még a bolond is látja.
– Úgy értem, ezt egy doktor állapította meg. Azért néha sajnálom. Olykor eszembe jut, mi
mindenről maradtam le…
– Hajjaj, de még mi mindenről!
– A francba is, mindjárt gondoltam.
– Tudod mit, elmondok valamit, amiből megítélheted, miről maradtál le. És hogy mekkora
hasznát vettük volna ott egy magadforma, csapnivaló lelkésznek…
Inman a petersburgi ütközet történetét mondta el Veasey-nek. Az ő ezrede közvetlenül a
South Carolina-i fiúk mögött helyezkedett el, azok mögött, akiket fölrobbantottak az északiak
árkászai. Inman a lövészárok partján emelt sövény mögött éppen rozst pörkölt, mert szeretett
volna egy kannányi, némi jóindulattal kávénak is nevezhető folyadékot előállítani, amikor
érezte, hogy tőle jobbra a lövészárok mentén a föld egyszerre csak megemelkedik. Földből és
emberekből álló oszlop lövellt föl a levegőbe, majd elemeire hullva szanaszét szóródott a
földön. Inmanre földdarabkák záporoztak. Egy emberi lábszár, amelyen még mindig rajta volt
a csizma, ott ért földet közvetlenül mellette. Egy ember, aki korábban valamivel odébb
kuporgott a lövészárokban, most ordítva rohant feléje a véres záporon át, és azt üvöltötte:
– Elszabadult a pokol!
Azok, akik jobbra és balra helyezkedtek el attól a ponttól, ahol a robbanás lyukat vágott a
földbe, visszakuporodtak a lövészárokba, és várták az ellenség támadását, de kisvártatva
ráébredtek, hogy az északiak támadás helyett lerohantak a kráterbe, aztán csak álltak
összezsúfolódva, döbbenten tulajdon tettük eredményétől, egészen összezavarodva ennek az
új tájképnek a látványától, amelyet a nyers erő hozott létre.
Haskell nem vesztegette az időt, hanem pillanatokon belül fölsorakoztatta a mozsárágyúit a
kráter peremén, miután előbb megtöltötte őket másfél uncia puskaporral, mivel nem
messzebbre, mindössze ötven lábnyi távolságra kellett kilőniük a golyót, oda, ahol az északiak
úgy toporogtak, mint egy ólra való disznó, amelyek csak azt várják, mikor sújt le a tagló a
szemük közé. Az ágyútűz jó néhányat darabokra tépett, majd a déliek, Inman ezredének
vezetésével támadást indítottak a kráter ellen, és az a harc, ami ezután következett, semmilyen
más küzdelemhez nem hasonlított, amelyben Inman korábban valaha részt vett. Mintha a
háború legősibb formája elevenedett volna föl, mintha emberek százait rekesztették volna egy
barlangba, szoros testközelben, és rájuk parancsoltak volna, hogy pusztítsák el egymást.
Annyi hely sem volt, hogy a puskájukat elsüssék és újratöltsék, ezért inkább husángnak
használták. Inman látott egy kis dobosfiút, aki egy töltényesdobozzal verte az egyik északi
fejét. Az északiak jóformán nem is védekeztek. Amerre léptek, emberi testeken és
testrészeken tapodtak: annyi ember szakadt darabokra a robbanás és az ágyúzás során, hogy a
föld iszamos volt a vértől, és a holttestek kifordult, nedves belei iszonyú bűzt árasztottak.
Körben mindenütt a kráter érdes földfalai sötétlettek körülöttük, mindössze fejük fölött láttak
egy korongnyit az égből, mintha az egész világ abból az egy kráterből állna, és öldöklésen
kívül nem történne benne semmi egyéb. Kivétel nélkül mindenkit megöltek, aki nem tudott
elmenekülni.
– Nahát, ilyesmikről maradtál le – mondta végül. – Sajnálod?
Inman leterítette a földre a pokrócát és ledőlt aludni. Amikor fölébredtek, megint szeltek
maguknak néhány darabot a halból reggelire. Néhány szeletet megsütöttek és magukkal vittek
ebédre, de amikor továbbálltak, még mindig több volt a halból, mint amennyit már megettek.
Egy hikorifa tetején három varjú ült, és szemlátomást csak a távozásukat várta.

Másnap késő délután gyülekezni kezdtek a felhők, föltámadt a szél, majd zuhogni kezdett az
eső, és semmi jelét nem adta, hogy el akarna állni. Inman és Veasey ott gyalogoltak az
esőben, és nézelődtek, hol találhatnának menedéket. Veasey egész idő alatt a tarkóját
dörzsölgette, és nyavalygott, hogy rettenetesen fáj a feje, és hogy ennek Inman az oka, mivel
nem sokkal azelőtt úgy fejbevágta egy kerékaggyal, hogy térdre roskadt.
Korábban betértek egy elhagyatottnak tűnő, falusi boltba, hogy ennivalót vásároljanak
maguknak, de alighogy beléptek, Veasey előrántotta a Coltját, és ráparancsolt a boltosra, hogy
adjon oda minden pénzt, ami kasszában van. Inman megragadta az első súlyos tárgyat, ami a
keze ügyébe esett – történetesen egy kerékagyat, amely ott hevert az egyik ajtó melletti
polcon és leütötte Veasey-t. A Colt nagy csörömpöléssel végigcsúszott a fapadlón, majd
elakadt egy liszteszsákban. Veasey térdeplő helyzetben, félájultan imbolygott, de aztán
elfogta a köhögés, és ismét visszanyerte az öntudatát. A boltos először Veasey-re pillantott,
aztán Inmanra, és kérdően fölvonta a szemöldökét.
– Mi az ördög? – kérdezte.
Inman sietősen mentegetőzött, fölvette a pisztolyt, majd a gallérjánál – mint valami nyélnél –
fogva fölrántotta Veasey-t. Kirángatta a tornácra, leültette a lépcsőre, majd visszament a
boltba, hogy megvegye, amit akart. Időközben azonban a boltos is kerített valahonnét egy
vadászpuskát. Ott guggolt a pult mögött, és a puska csövét az ajtóra irányította.
– Menjenek innét! – mondta. – A kasszában csak aprópénz van, harminc centet sem tesz ki,
de ha valaki el akarja venni, azt megölöm!
Inman föltartotta a kezét, kifordított tenyérrel.
– Az az ember bolond – mondta, miközben kihátrált.
Most, ahogy ott gyalogoltak az esőben, Veasey egyfolytában nyavalygott, és folyton meg
akart állni, hogy lekuporodjék egy fenyőfa ágai alá az eső elől. Inman azonban magára
borította a vízhatlan sátorponyvát, és tovább gyalogolt, közben nézelődött, nem lát-e valahol
egy csűrt, ahová behúzódhatnának. Csűrt nem találtak, de valamivel később szembejött velük
az úton egy testes, öreg néger asszony. Az asszony nagy, lecsüngő szivarfalevelekből
valamilyen bonyolult módszerrel hatalmas fejfedőt eszkábált magának az eső ellen.
Szemlátomást olyan száraz maradt alatta, mint egy esernyő alatt. Az öregasszony rögtön látta,
kikkel van dolga – két katonaszökevénnyel –, és elárulta nekik, hogy nem messze onnét
szállást találhatnak egy embernél, aki fikarcnyit sem törődik az egész háborúval, és nem
szokott kérdezősködni.
Egy mérfölddel odébb meg is találták ezt a helyet, egy sivár és nyomasztó vendéglő-félét,
amelyhez istálló is tartozott. Afféle útmenti fogadó volt, ahol a postakocsisok lovat
cserélhetnek, és az utazók megpihenhetnek. A főépület a hámló falú ivó volt, amelyhez egy
alacsony, szalmatetejű toldaléképület csatlakozott hátulról. A fala rozsdaszínűre volt festve, és
két hatalmas tölgyfa borult fölébe. Hajcsárok háltak meg itt a disznaikkal, marháikkal és
libanyájaikkal a háború előtti időkben, mert a fogadó egy útelágazás mentén feküdt, ahonnét
el lehetett jutni valamilyen nagyobb városba, ahol állatvásárokat tartottak, és mindig rengeteg
állatot hajtottak errefelé. De arra az időre a fogadó vendégei ma már csak úgy emlékeztek,
mint az elveszett paradicsomra: a fogadó körül a tágas karámok most csaknem üresen álltak,
és fölverte őket a gyom.
Inman és Veasey az ajtóhoz léptek, és lenyomták a kilincset. Az ajtó nem nyílt ki – nyilván
be volt reteszelve belülről –, de bentről hangokat hallottak. Bezörgettek, és rövidesen egy
szempár jelent meg két deszka hasadéka között. A reteszt elhúzták, beléptek, és egy nyirkos,
ablaktalan lyukban találták magukat, amelyet megtöltött az ázott ruhák és mosatlan haj átható
bűze, és az egyedüli fényt a tűzhely szolgáltatta. A szemük még nem szokta meg a sötétséget,
amikor beljebb léptek a szobába, de ezúttal a lelkész haladt elöl, egyfolytában szélesen
vigyorogva, mint aki ismerős terepen jár, és arra számít, hogy rövidesen barátokra akad.
Kisvártatva megbotlott egy alacsony hokedlin üldögélő öregemberben, és lelökte a földre.
„Dögölj meg!”, morogta a vénember a padlón, és az asztaloknál ülő sötét figurák együttérzően
mormogtak. Inman vállon ragadta Veasey-t, és hátrarántotta maga mögé. Lábra állította a
fölbontott széket, és az öregembert is talpra segítette.
Beljebb mentek a szobába, és helyet kerestek maguknak. Amikor a szemük megszokta a
sötétet, látták, hogy egy kéménytűz nemrégiben lyukakat égetett a tető egyik végébe. A tetőt
még nem foltozták be, és az eső beesett körben a tűzhely körül, olyan sűrűn, akárcsak
odakinn, vagyis sok értelme nem lett volna, ha az átázott vendégek a tűznél próbálnak
megmelegedni és megszárítkozni. A hatalmas tűzhely a szoba egyik végétől a másikig
húzódott: az ember szinte látta maga előtt, mekkora tüzek loboghattak itt a régi szép időkben.
Azt a tüzet azonban, amely most égett rajta, egy nyeregtakaróval be lehetett volna borítani.
Kisvártatva egy néger szajha lépett a szobába, akkora, mint egy jól megtermett férfi. Egyik
kezében üveget tartott. A másikban öt kupicát, vaskos ujjaival mélyen belenyúlva
mindegyikbe. Inman annak a borotvának a piros nyelét is észrevette, amellyel a nő a jobb füle
fölött megtűzte loboncos haját. Vaskos derekán bőrkötényt viselt, mélyen kivágott, vajdiószín
ruháján a legfelső néhány gomb ki volt gombolva, hogy látni engedje hatalmas mellét.
Amikor elhaladt a vézna kis tűz előtt, a szobában minden férfi arra fordult, hogy szemügyre
vegye pompás combjának körvonalát a vékony ruhán át. A szoknya meglehetősen rövid volt,
és teljesen szabadon hagyta kemény, izmos lábszárát. Cipőt nem viselt, mezítelen lábfeje
sáros volt. Bőre olyan fekete, mint a vaskályha fedele, külseje tetszetős, legalábbis azoknak,
akik kedvelik a nagy méreteket. A nő ide-oda járkált a szobában, italt töltött, végül
megérkezett Inman asztalához. Lerakott két poharat, odahúzott egy széket és leült, szétvetett
lábbal, fölgyűrt szoknyával. Inman látta, hogy combja belső felén egy késtől származó, fehér
sebhely szalad a térdétől fölfelé, hogy azután eltűnjék fölgyűrt szoknyájának árnyékában.
– Jó ‘stét, uraim! – mondta, és szemügyre vette őket, hogy fölbecsülje, melyikükből néz ki
némi pénz. Elvigyorodott: fogai fehéren és egyenletesen sorakoztak kékes ínyében. A lelkész
fölhajtotta, ami a poharában volt, aztán a poharat odanyújtotta a nőnek, miközben szemét a
két melle közötti vágáson legeltette. A nő megtöltötte a poharát, és azt kérdezte:
– Mi a neved, aranyom?
– Veasey, Solomon Veasey – felelte a lelkész. Kiitta a második pohár pálinkát is, de közben
le nem vette a szemét a nő két hatalmas melle közt húzódó árokról. Valósággal remegett,
olyan erővel tört rá az üzekedés vágya.
– Nna, Solomon Veasey – mondta a nő –, hadd hallom, mennyi telik tőled?
– Nem sok – felelte Veasey.
– El is hiszem. Én se sokat nézek ki belőled. De ez nem is számít. Mit adnál, ha eltölthetnél
egy kicsi időt a Nagy Tildy-vel a hátsó szobában?
– Sokat – felelte Veasey a lehető legkomolyabban.
– Azt elhiszem, de az a kérdés, van-e annyi a bukszádban…
– Ezen ne fájjon a fejed! – felelte Veasey. Tildy Inmanre pillantott.
– Te nem jössz? – kérdezte.
– Csak menjetek! – felelte Inman.
 De még mielőtt kimehettek volna, egy mocskos bőrzekét és csengő sarkantyúkat viselő férfi
lépett a helyiségbe, és Tildy vállára tette a kezét. Halántékán kelés vöröslött, és meglehetősen
részegnek tűnt. Inman ösztönösen fölmérte, milyen fegyverei vannak az újonnan érkezettnek.
Egyik oldalán pisztoly, hüvelyes kés a másikon, övcsatjáról pedig valami házilag eszkábált,
boxerre emlékeztető tárgy függött. A férfi Tildy-re pillantott.
– Gyere csak, szépségem! Vagyunk itt egypáran, akik szeretnénk egy kicsit elbeszélgetni
veled! – mondta, és megrántotta a vállánál fogva.
– Már megalkudtam ezzel az úrral! – felelte Tildy. A férfi Veasey-re pillantott, és
elvigyorodott.
– Ennek a kis mitugrásznak nem sok beleszólása lesz a dologba –mondta.
Erre Veasey is fölemelkedett, előhúzta a Colt ját a kabátja alól, és azzal bajmolódott, hogy
az ember gyomrának szegezze. De a mozgása olyan lassú, a szándéka olyan nyilvánvaló volt,
hogy mire a pisztolya csöve a megfelelő szintre került, a férfi is előhúzta a maga pisztolyát.
Kinyújtott karral tartotta maga előtt, a cső nyílása ujjnyira volt Veasey orrától.
Veasey keze bizonytalanul megingott, a cső lekonyult, olyannyira, hogy ha elsüti a fegyvert,
mindössze a férfi lábát találta volna el.
– Tegye el azt a vackot! – szólalt meg Inman.
Mindkét férfi feléje pillantott, és ekkor Tildy kikapta Veasey kezéből a pisztolyt. A férfi
megvetően elbiggyesztett szájjal nézett Veasey-re.
– Te szarevő szuka! – mordult Tildy-re, aztán Veasey felé fordult. –Ez a ribanc megmentett
attól, hogy lelőjelek, te seggfej, mert ha fegyvertelen emberre lövök, az a törvény előtt
gyilkosságnak számít!
– A pisztolyomat akarom! – közölte Veasey durcásan a széles nagyvilággal.
– Nyughass! – szólt rá Inman. Veasey-hez beszélt, de a szemét közben le nem vette a keléses
férfiról.
– Hozzám szólt? – kérdezte vissza a férfi.
Inman nem válaszolt.
A férfi még mindig Veasey fejére irányította a pisztoly csövét. Szemlátomást nem tudta
eldönteni, hogyan lehetne lezárni a nézeteltérést.
– Azt hiszem, inkább eldöngetlek vele – határozta el végül, és kissé megrázta a pisztolyt
Veasey arca előtt.
– Hé! – szólt rá Inman.
A férfi rápillantott, de akkor a Le Mat’s már ott feküdt az asztalon, oldalára fordítva, Inman
keze pedig rajta nyugodott.
Szabad kezének mutatóujjával Inman jelt adott a férfinak, hogy lépjen odább.
A férfi hosszú ideig állt egy helyben, a LeMat’sot nézte, és minél tovább nézte, Inman annál
nyugodtabb lett. Végül a férfi visszadugta a pisztolyát a tokjába, sarkon fordult, és morogva
átvágott a szobán. Magához szólította a társait, és mindnyájan elhagyták a helyiséget.
– Azt kérem ide! – fordult Inman Tildy-hez, aki átadta neki Veasey pisztolyát. Inman a
nadrágja övébe dugta.
– Látom, nem nyughatsz, amíg le nem lövetsz mind a kettőnket -mondta Inman Veasey-nek.
– Nem sok esély volt rá – felelte Veasey. – Ketten voltunk egy ellen.
– Szó sincs róla. Ne számíts rá, hogy melléd állok!
– Pedig az előbb éppen azt tette!
– Igen, de azért ne számíts rá! Lehet, hogy a következő alkalommal a sorsodra hagylak.
Veasey elvigyorodott.
– Nem hinném! – jelentette ki. Aztán fölállt ő is, Tildy is, és elhagyták a szobát. Veasey
karja a lány derekán, mármint azon az enyhe homorulaton a kemény húsban, amit kis
jóindulattal deréknak lehetett nevezni. Inman hátratolta a székét a falig, nehogy hátulról meg
lehessen támadni. Magasba emelte üres poharát, és egy kötényes ember felé intett vele, aki
úgy festett, mintha ő lenne a kocsmáros.
– Jókora tűzhelyük van – mondta Inman az embernek, amikor az az asztalához lépett az
üveggel.
– Nyaranta kimeszeljük és oda ágyazunk magunknak. Nincs még egy hely a világon, ahol
olyan jó hűvösben lehetne aludni – mondta a férfi.
– Meglehet – mondta Inman.
– Vacsorázni szeretne?
– Hát nem bánnám. Már napok óta csak az erdőben haraptam valamit.
– A vacsora két órán belül készen lesz – közölte az ember.
Ahogy esteledett, néhány további utas érkezett. Két öregember, akik egy közeli város piacára
vittek föl egy szekérnyi terményt. Egy őszhajú házaló, aki háromlábú serpenyőkkel,
szalagtekercsekkel, bádogpoharakkal és barna üvegből fújt, laudánumot és különféle,
alkoholba áztatott gyógynövénytinktúrákat tartalmazó apró palackokkal megrakott talicskát
tolt maga előtt. Még néhány különféle útonjáró. Valamennyien egy csoportba verődtek, és ott
iddogáltak és beszélgettek a hosszú asztalnál. Mindnyájan mélységes nosztalgiával
emlegették a régi jó állathajcsár időket. – Hajjaj, hogy én mennyi marhát keresztülhajtottam
itten – mondta az egyik. Egy másik arról a töméntelen libáról és kacsáról beszélt, amelyeket
egy bizonyos alkalommal errefelé terelt, és elmondta, hogy minden két-három napban forró
kátrányba, aztán homokba kellett mártani a madarak lábát, nehogy a sok gyaloglástól
lekopjon róla az úszóhártya. Mindenki egymásra licitálva mesélte a maga történeteit a régi
szép időkből.
Inman azonban egymagában gubbasztott egész késő délután egy hokedlin a szoba
szárazabbik végében, valami barna folyadékot kortyolgatva, amelyről azt állította a
kocsmáros, hogy bourbon whisky, jóllehet, az ital semmiben nem emlékeztetett whisky-re, ha
csak abban nem, hogy alkohol volt. Inman ingerülten meredt a szoba túlsó végében égő,
értelmetlen tűzre. A többiek sűrűn pillantgattak feléje, és tekintetükből némi aggodalmat
lehetett kiolvasni. Arcuk tükör volt, amelyben Inman is olyannak láthatta magát, amilyennek
ezek az emberek szemlátomást látták: olyasvalakinek, aki a következő pillanatban talán beléd
ereszt egy golyót a puskájából.
Inman öt szövetségi dollárt fizetett azért, hogy meghálhasson a szénapadláson, és további
ötöt a vacsoráért, amelyről, amikor letették elébe, kiderült, hogy nem egyéb, mindössze egy
fél tányérnyi, sötét színű lé, amelyben nyúl- és csirkehús főtt, valamint egy szelet háromszög
alakú kukoricakenyér. Inman az árat meglehetősen magasnak találta, még akkor is, ha
számításba vette, milyen keveset ér mostanában a pénz…
Vacsora után az alkonyat utolsó fényénél Inman ott állt a kocsma mögött, az istálló
ajtajában, amely fölé zsindelyezett tetőperem ugrott ki. Nekivetette a hátát a rúdnak, amelyhez
a lovakat szokták kikötni, és nézte, ahogyan az eső súlyos cseppekben hullik a szekérudvar
sarába és az országútra. Az esőfelhőket hűvös, északi szél terelte. A tetőgerendákról két
lámpás függött. Fényük mintha föloldódott volna a vízben, és nemigen volt más haszna, csak
annyi, hogy fölvillantotta a pocsolyák tükrét, miközben körben minden egyéb sötétségbe
süllyedt. A fény minden csillogó felületet, minden csúcsot és élt kiemelt a környezetéből. A
kiugró tetőperemről kitartóan csöpögött az eső, és ez eszébe juttatta Longstreet megjegyzését,
amelyet Fredericksburgban hallott: az északiak úgy hullanak, mint az esőcseppek az ereszről.
Csakhogy az egyáltalán nem ilyen volt, a két dolog csöppet sem hasonlít egymásra, fűzte
hozzá most magában.
A fogadó épületének fája régi volt és száraz, a görcsök kidudorodtak rajta, és a tenyere
porózusnak érezte még ebben a nedves időben is. A földút túloldalán, egy karámban két ázott
ló állt az esőben leszegett fejjel. Az istállóban más, szerencsésebb állatok álldogáltak a jászol
mellett, de valamennyien abból a fajtából, amelyik utánakap az embernek, amikor elhalad
mellette, és Inman hátrafordulva éppen látta, amint egy fakó kanca kiharap egy dió nagyságú
darab húst egy öregember felsőkarjából, aki útban valamelyik város piacára itt szállt meg
ebben az útmenti fogadóban, és most a folyosón a saját szobájába tartott.
Inman egy darabig még ott állt az istálló ajtajában és pillantása különösebb cél nélkül
kalandozott a lassan sötétbe boruló tájon, aztán úgy határozott, lefekszik aludni, másnap pedig
korán fölkel és továbbáll. Amikor fölkapaszkodott a létrán a szénapadlásra, látta, hogy a
hálótársa már ott van. Az ősz házaló volt az: a többi utas ágyat bérelt magának éjszakára. A
házaló fölvitte magával a különböző tarisznyákat és dobozokat a talicskáról a padlásra. Inman
a saját csomagjait egy halomba hányta az eresz alatt. Aztán hanyatt vetette magát egy halom
szalmában, amely éppen csak hogy kívül esett annak az olajlámpának a sárga fénykörén,
amelyet a házaló hozott föl a kocsmából. A lámpát a kampójánál fogva egy hosszú szegre
akasztotta, amely az egyik tetőgerendából állt ki.
Inman az embert figyelte, aki ott ült az imbolygó lámpafényben, és a csizmájának és
zoknijának lehúzásával foglalatoskodott. Sarkát és lábujjait hólyagok véres buborékjai
borították. Az ember beletúrt a ládájába, és egy érvágót vett elő belőle. A lámpafény
megcsillant az éles penge acélján, amely úgy villogott a sötétség háttere előtt, mint valami
tompa fényű aranytövis. Az ember szurkálni kezdte a hegyes szerszámmal a lábfejét, míg föl
nem szúrta valamennyi hólyagot. Aztán két ujjal megnyomkodta a kifakadt hólyagok helyét,
amelyből rózsaszínű folyadék szivárgott.
– Nna – mondta a férfi, és újra fölhúzta a csizmáját. – Nna!
Ujját beletörölte a nadrágjába, aztán fölállt, és bicegve járkálni kezdett ide-oda a padláson.
Minden lépésnél roppant gyöngéden és óvatosan tette le a lábát.
– Nna – mondta újra.
– Látom, maga is olyan szorgalmasan gyalogolt, mint én – mondta Inman.
– Magam is azt hiszem.
Az ember zsebórát húzott elő a kabátja zsebéből, és a számlapra pillantott. Begörbített
ujjával megkopogtatta az üvegét, aztán az órát a füléhez tartotta.
– Azt hittem, későbbre jár – mondta. – Még csak hat óra van.
A házaló leakasztotta a lámpát a szögről, a padlóra állította, aztán odatelepedett Inman mellé
a szalmába. Egy percig némán ültek. Fejük fölött eső verte a tetőcserepeket, és ők mindketten
arra gondoltak, milyen nagyszerű dolog is egy tető, amelyen nem esik be az eső, és egy köteg
száraz szalma. A lámpafény sárga karikája meghittebbé tette a hatalmas szénapadlást.
Mindaz, ami a fénykör kerületén kívül esett, annyira hirtelen, minden átmenet nélkül torkollt
a sötétségbe, mintha csak a lámpafény jelölte volna ki egy szűk szoba határait, amely
szorosan körülfogta őket. Hallották, ahogyan alattuk az istállóban a lovak fújtatva
fészkelődnek a jászol mellett. Az emberek beszélgetésének álmosító mormolását.
A házaló ismét beletúrt a ládájába, és ezúttal egy jókora bádogflaskát vett elő belőle.
Lecsavarta a dugóját, és hosszan meghúzta. Aztán odakínálta Inmannek.
– Bolti pálinka Tennessee-ből – mondta.
Inman is meghúzta a flaskát. Az ital kellemes volt, füst, cserzett bőr és más barna és dús
dolgok íze érzett rajta.
Odakinn az eső alaposan rákezdte, a sötétségben föltámadt a szél, és fenyegetően fütyült a
tetőcserepek között. Gerendák recsegtek. A lámpa lángja hol föllobbant, hol összezsugorodott
a léghuzatban. Az éjszaka hátán a vihar lovagolt hosszú órákon át. Inman és a házaló meg-
meghúzták a flaskát a dörgés és villámlás közepette, elnyúltak a szalmában, és történeteket
meséltek egymásnak a száműzetésről és a lélektelen vándorútról.
Mint Inman megtudta, a férfit Odellnek hívták, és ahogy a lámpafénynél jobban szemügyre
vette, látta, hogy korántsem öreg, bár a haja olyan fehér volt, mint a liba tolla, legfeljebb
néhány évvel lehetett idősebb Inmannél.
 – Nem volt könnyű életem. Távolról sem – mondta Odell. – És ne gondolja, hogy mindig az
voltam, aminek most lát. Gazdagnak születtem. Törvény és jog szerint nekem kellene
örökölnöm egy bizonyos gyapot- és indigóültetvényt Dél-Georgiában. Valóságos vagyon.
Méghozzá bármelyik pillanatban, mert apám már öreg. Az is lehet, hogy már meg is halt a
vén szarházi. És mindez az enyém lehetett volna. Annyi föld, hogy össze se számoltuk, hány
hold, nem tartottuk érdemesnek. A határa tíz mérföld hosszan húzódott az egyik irányban, hat
mérföld hosszan a másikban. Ráadásul annyi nigger, hogy nem is tudott az ember mindnek
valami hasznos munkát adni. És mind az enyém.
– Akkor miért jött el? – kérdezte Inman.

Odell válasza erre a kérdésre az este nagy részét igénybe vette, amikor pedig a lámpából
kifogyott az olaj, a házaló sötétben folytatta komor történetét a józan megfontolást nem
ismerő szerelemről. Odell gyermekkora boldog volt. Ő volt a legidősebb fiú. Arra nevelték és
azért taníttatták, hogy átvegye az ültetvényt. Csakhogy megtörtént a baj: amikor húszéves lett,
a fiatalember minden erkölcs és szokás ellenére szerelembe esett az egyik színesbőrű
szobalánnyal, egy Lucinda nevű rabszolgával. Odell elbeszéléséből úgy tűnt, szerelme már-
már a tébollyal volt határos, hiszen, mint abban mindenki egyetért, már maga az a tény, hogy
beleszeretett egy néger rabszolganőbe, arra vallott, hogy megbomlott az elméje. Lucinda a
huszonkettedik évében járhatott, amikor Odell beleszeretett. Nyolcadvér volt, a bőre alig
valamivel sötétebb, mint a cserzett őzbőr. Olyan volt, mondta Odell, mint a sárga tearózsa…
A helyzetet tovább bonyolította, hogy Odell csak nemrégiben nősült: a környék legnagyobb
ültetvényesének a leányát vette el. Kilátásai olyan ragyogóak voltak, hogy közel s távol
válogathatott az eladó lányokban. Az a lány, akit feleségül kiszemelt magának, alacsony volt
és törékeny, hajlamos a rohamszerűen rátörő, ideges kimerültségre. Egész délutánokat töltött
a szalonban aléltan az ájulás céljára rendszeresített kanapén. De a maga áttetsző módján
gyönyörű volt, és Odell minden más lánynál inkább kívánta. Az esküvő után azonban, amikor
kihámozta számtalan krinolinjából, mintha semmi sem maradt volna belőle, olyan
jelentéktelen és vézna volt. Nemigen talált rajta semmit, ami lekötötte volna a képzeletét.
Az egész család – Odell, újdonsült, parányi felesége, a szülei, az öccse és a nővére – együtt
lakott egy nagy házban. Odellnek nemigen akadt komoly dolga, mert az apja még nem érte el
azt a kort, amikor hajlandó lett volna hatalmának valamirevaló részét kiengedni a kezéből.
Nem mintha az apja különösebben jól értett volna mindahhoz, amihez egy ültetvényesnek
értenie kell: élete legnagyobb teljesítménye az volt, hogy amikor fiatalon Franciaországban
járt, sikeresen átszokott a whiskyről az abszintra, és azóta is az utóbbit részesítette előnyben.
Mivel nemigen akadt más, ami lekötötte volna a figyelmét, Odell ideje nagy részét azzal
töltötte, hogy Walter Scottot olvasott. A téli hónapokban vadászott, nyáron halászott.
Megpróbált komolyabban érdeklődni a lótenyésztés iránt. És főként unatkozott.
Lucinda valami komplikált kártyanyereség részeként érkezett a házba, amelynek egyes
tételeit Odell apja egy őszi medvevadászat alkalmával nyerte össze. Az esti kártyacsaták
eredményeképpen számos disznó, több rabszolgacsalád, egy hátasló, egy falkára való
vadászkutya, egy pompás, angol gyártmányú vadászpuska és Lucinda cseréltek gazdát.
Amikor előző gazdája átadta, Lucinda nem hozott magával semmit, csak egy asztalkendőt,
batyuba kötve: minden földi vagyona benne volt, jóllehet a csomag nem volt nagyobb egy
úritöknél.
Lucindának a konyhán adtak munkát, és Odell is itt látta meg először. Abban a pillanatban,
ahogy belépett a konyhaajtón, beleszeretett a lány keményszálú, fekete hajába, kezének,
lábfejének és bokáinak finom csontjaiba, és abba, ahogy a bőre szorosan ráfeszült a
kulcscsontjára. A lány mezítláb volt, és Odell – amint most Inmannak elbeszélte – amikor
lenézett arra a csinos lábacskára, azt kívánta, bárcsak halna meg a felesége.
 Ezután hónapokig ideje nagy részét a konyhában töltötte, ahol a kályhasutban üldögélt, kávét
ivott, és Lucindát bámulta, míg a házban mindenki tökéletesen tisztába nem jött vele, hogyan
is állnak a dolgok. Egy napon az apja félrevonta, és azt tanácsolta neki, vigye már ki azt a
lányt valamelyik csűrbe vagy istállóba, hogy ott – ahogy Odell apja fogalmazott – puskavégre
kapja.
Odellt ez a javaslat mélységesen fölháborította. Ő szereti azt a lányt, közölte az apjával.
Az apja nevetett. – Egy bolondot neveltem föl a házamban! – mondta.
Másnap Odell apja bérbe adta Lucindát egy családnak, akik a megye túlsó végében laktak.
Kispénzű gazdálkodók voltak, akiknek nem futotta rá, hogy rabszolgát vásároljanak. Odell
apjának kifizették Lucinda munkabérét, a lányt pedig a földeken dolgoztatták, vagy fejésre és
fahordásra használták, ami éppen adódott a ház körül.
Odellen erőt vett a kétségbeesés. Egész napokat töltött ágyban fekve. Vagy a vidéken
kóborolt, ivott és kártyázott. Aztán egyszer csak megtudta, hogy a gazda felesége egy héten
kétszer a városba küldi Lucindát egy kosár tojással.
Ezeken a reggeleken Odell a lehető legragyogóbb kedvvel pattant ki az ágyból, és közölte,
hogy vadászni megy. Fölnyergelte a lovát, vadászpuskája töltve várta a tokjában, két
vadászkutyája ott várt rá az udvaron. A tornácról nagy ívben felugrott a ló hátára, aztán
mérföldeken át ügetett, a kutyák meg ott ugrándoztak mögötte, időnként tettek egy kört az
erdőben, hogy utánaeredjenek valamilyen izgalmas szagnak, éppolyan lelkesedéssel, mintha
csakugyan vadásznának. Odell beért a városba, átlovagolt rajta, a túlsó végén elhagyta, és
továbblovagolt az úton, míg csak szembe nem találkozott Lucindával, aki mezítláb igyekezett
a város felé, karján egy tojással teli kosárral. Ekkor leszállt a lóról, és elindult gyalog a lány
mellett. Elvette tőle a kosarat, és maga vitte. Közben lázasan törte a fejét, miről
beszélgethetne vele. Ezekben az első hónapokban soha meg sem próbálta, hogy beráncigálja a
lányt magával az erdőbe. Lucinda könyörgött neki, hogy hagyja békén, legalább annyira a
saját érdekében, mint az övében. Odell a város szélén visszaadta Lucindának a kosarat, és
kezébe vette a lány kezét, miközben lehajtott fejjel elbúcsúztak egymástól.
Végül mégiscsak eljött a pillanat, amikor Odell magával vonta a lányt az erdőbe, és
lefektette a vastag fenyőavarra. Ettől kezdve havonta többször is fölkereste a kalyibájában. A
lovát kipányvázta ilyenkor az erdőben, a kutyákat egy fához kötötte. Amikor kilépett a
fenyőerdőből a tisztásra, ahol a lány kalyibája állt, Lucinda odaszaladt hozzá vékony
hálóingében, ő pedig magához szorította, aztán bevezette a házba, és ott maradt vele
hajnalhasadásig.
Otthon a legkülönfélébb ürügyekkel igyekezett kimagyarázni gyakori távolléteit. Többnyire
azt állította, hogy mosómedvére vadászik, és rövidesen minden néger tudta a környéken, hogy
Odell hajlandó alaposan a zsebébe nyúlni egy frissen meglőtt mosómedve-tetemért. Ha
tehette, vásárolt egyet útban hazafelé, hogy megpróbálja bebizonyítani, csakugyan vadászattal
töltötte az éjszakát. Ha nem, akkor üres kézzel tért vissza a házba, és fűnek-fának a saját
ügyetlenségére, a kutyái tapasztalatlanságára panaszkodott, és azt bizonygatta, hogy az utóbbi
időben nagyon megritkult az erdőben a vadállomány.
Ez így ment egy éven át. Aztán egyik éjszaka Lucinda azzal fogadta, hogy terhes. Ezt hallva
Odell úgy érezte, nem bírja tovább elviselni a helyzetet. Másnap megkereste az apját a
könyvtárszobában – legalábbis az öreg Odell szerette így nevezni ezt a helyiséget, bár soha
semmiféle könyvet nem vett itt a kezébe az ültetvény főkönyvein kívül. Leültek a kandalló
mellé, és Odell fölajánlotta, hogy megveszi Lucindát az apjától. Kérjen érte bármennyit az
apja, mondta, ő megadja, nincs kedve garasoskodni. Az apja néhány másodpercig csak némán
ült és döbbenten pislogott.
– Nem tudom, jól értem-e, amit mondasz – szólalt meg aztán. – A földeken van szükséged
arra a niggerre, vagy csak a pinájáért akarod megvenni?
 Odell talpra ugrott, és keményen fültövön vágta az apját. Az öregember elesett, aztán fölállt,
és újra elesett. Füléből ömlött a vér.
– Segítség! – üvöltötte.
Odell a következő hetet egy pincébe zárva töltötte, fején és mellkasán kék-zöld foltok
éktelenkedtek a veréstől, amelyet az öccsétől és apja munkavezetőjétől kapott. A második nap
az apja odament a pince ajtajához, és beszólt egy nyíláson:
– Eladtam azt a szukát a Mississippi mellé.
Odell újra meg újra nekirontott az ajtónak. Aznap egész éjjel úgy vonított, ahogyan a
vadászkutyái szoktak, és a következő néhány napban is csak percekre hagyta abba.
Amikor már ahhoz is túlságosan kimerült, hogy üvöltsön, az apja kinyitotta az ajtót.
Hunyorogva kitámolygott a napvilágra.
– Azt hiszem, alapos leckét kaptál – mondta az apja, aztán ellovagolt az alacsonyabban
fekvő földek felé, miközben fonott korbácsával a gyomokat és a vadvirágokat csapkodta.
Odell bement a házba és egy hátizsákba összecsomagolt néhány öltözet ruhát. Az apja
irodájában lévő páncéldobozból kivette az összes készpénzt, amit benne talált, nem is keveset
– egy jókora bukszát teli aranypénzzel és egy kazalnyi bankjegyet. Aztán átment az anyja
szobájába, és magához vett egy gyémánttal és rubinnal ékesített melltűt, egy smaragdköves
gyűrűt és jó néhány gyöngysort. Aztán fölnyergelte a lovát, és elindult a Mississippi irányába.
A háborút megelőző években egyfolytában a gyapottermelő államokat járta Lucinda után
kutatva, míg végül három ló is kidőlt alóla, és az utolsó garasát is elköltötte. De még mindig
nem adta föl a reményt, hogy megtalálja Lucindát, azt pedig elhatározta, hogy hazai földre
soha többé nem teszi a lábát.
Ha úgy vesszük, még most is őt keresi. Ezért amikor eljött az ideje, hogy pénzt keressen,
olyan foglalkozást választott, ami sok utazással járt. Az idők során azután kocsival és lóval
rendelkező, utazó kereskedőből házaló lett, aki talicskán tolja az áruját. Ennél sokkal lejjebb
már nemigen süllyedhet, bár néha már látta magát, amint valami kerék nélküli, talpakon vagy
rudakon csúszó alkotmányt vonszol maga után, vagy a hátizsákjából árul mindenféle apró
csecsebecsét.

Mire a történet befejeződött, Inman és Odell a flaskát az utolsó cseppig kiürítették. Odell
odament, ahová az áruját lerakta, és két üvegcsével tért vissza. Valamilyen szabadalmazott
gyógyszerkészítmény volt bennük, amely főként gabonapálinkát tartalmazott. Ültek a
szalmában, kortyolgattak az üvegből, és egy idő után Odell azt mondta: – Soha el nem hinné,
micsoda szörnyűségeket láttam. – És mesélni kezdte, miket látott a Mississippi mentén
utaztában, Lucindát keresve; olyasmiket, hogy láttukra attól félt, Lucinda talán már el is
távozott ebből a földi világból valamilyen borzalmas, véres módon. És olyasmiket, hogy a
láttukra már inkább attól kezdett félni, hogy talán mégsem. Látott elevenen megégetett
négereket. Olyanokat, akiknek levágták a fülét és az ujjait valamilyen vétségért. A
legszörnyűbb büntetésnek azonban valahol Natchez közelében volt a szemtanúja. Egy
elhagyatott úton gyalogolt éppen, nem messze a folyótól. Az erdőből egyszerre csak ölyvek
izgatott vijjogását hallotta. Elővette a vadászpuskáját, elindult befelé az erdőbe, hogy
megnézze, mi történik, és egy asszonyra bukkant, aki egy tölgyfa alatt feküdt egy
babkarókból készített ketrecben. A fa lombja csak úgy sötétlett az ölyvektől. A madarak
leszálltak a ketrec rácsaira, és csőrükkel bele-belecsíptek az asszony testébe. Az egyik szemét
már kivájták, hátáról és karjáról csíkokban szaggatták le a bőrt.
Amikor az asszony maradék szemével meglátta Odellt, azt ordította: – Lőjön agyon! – Odell
ehelyett a fára célzott, és addig lőtt, amíg mindkét tölténytár ki nem ürült. Mindenfelé ölyvek
hullottak döglötten a földre, a maradék pedig nehézkesen fölrebbent és elrepült. Odellt
hirtelen elfogta a rettegés, hogy az az asszony ott a ketrecben talán Lucinda. Odament hozzá,
puskája agyával széttörte a ketrecet és kivonszolta az asszonyt. Lefektette a földre, vizet adott
neki. Fogalma sem volt, mihez kezdjen vele, de még mielőtt eldönthette volna, az asszony
vért kezdett öklendezni, aztán kilehelte a lelkét. Odell végigjártatta rajta a pillantását, a lábát,
a kulcscsontját és a haját meg is érintette, és úgy döntött, mégsem Lucinda az. Más volt a
színe, és a lába bütykös volt.
Mire Odell befejezte a történetét, részeg volt, és állandóan a mandzsettájával törölgette a
szemét.
– Tébolyult világban élünk – mondta Inman, mert semmi más nem jutott az eszébe.
Amikor a reggel szürkén és ködösen fölvirradt, Inman búcsút mondott az égett tetejű
fogadónak, és nekivágott az országútnak. Kisvártatva Veasey is a csatlakozott hozzá. Egyik
szeme alatt borotvától származó, vékony sebhely húzódott, amely még mindig vércsíkot
könnyezett az arcára, a lelkész időnként letörölte a kabátujjával.
– Úgy látom, viharos éjszakád volt – jegyezte meg Inman.
– Nem rossz szándékkal tette. Ezt a karmolást a borotvával azért kaptam, mert nem
egykönnyen adtam be a derekamat, mivel szerintem túlságosan is magas árat szeretett volna
kicsikarni azért, hogy velem töltse az éjszakát. Szerencsére arra, amitől leginkább tartottam,
nem került sor: nem próbálkozott vele, hogy a férfiasságomban tegyen kárt azzal a pengével.
– Remélem, az éjszaka legalább megérte.
– Tökéletesen. Közismert a romlott és tisztátalan nők nagy vonzereje, ráadásul, nyíltan
bevallom, olyan ember vagyok, akit a női anatómia furcsaságai mindig is elbűvöltek. Amikor
kibújt abból a hatalmas pendelyéből, és ott állt előttem csupaszon, a lélegzetem is elakadt a
döbbenettől. Valósággal sóbálvánnyá váltam. Olyan látvány volt, amelyre az ember élete
végéig emlékezni fog, és amely alkalmas rá, hogy fölvidítsa olyasvalakinek a lelkét, akit már-
már a kétségbeesés kerülget.

Forrás és gyökér

Szitáló, hideg esőben indultak útnak a város felé. Hogy meg ne ázzék, Ada hosszú, viaszos
puplinkabátot viselt, Ruby pedig azt az óriási kötött kabátot, amelyet festetlen gyapjúból
készített magának, és amelyből azért nem távolították el a lanolint, mert Ruby azt állította,
hogy a gyapjúzsírról éppúgy lepereg a víz, mint az esőköpenyről. A kötött kabát egyetlen
hibája az volt, hogy átnedvesedve teljes erővel árasztotta magából a nyíratlan toklyó szagát.
Ada ragaszkodott hozzá, hogy esernyőt is vigyenek, de amikor már egy órája gyalogoltak az
országúton, a felhők széthasadtak és kisütött a nap. Ezért amikor a fákról már nem csöpögött
az esővíz, az ernyőt összecsukva vitték a kezükben. Ruby a magáét a vállára vetette, mint a
vadászok szokták a puskájukat útban az erdő felé.
A kivilágosodó égen csak úgy nyüzsögtek a madarak, az arrafelé honosak csakúgy, mint a
költöző madarak, amelyek idén a szokásosnál korábban indultak el délnek: mindenféle fajtájú
kacsák, szürke és fehér vadludak, süvöltő hattyú, kecskefejő, barázdabillegető, szajkó, fürj,
pacsirta, jégmadár, Cooper-héja, vörösfarkú héja. Ruby mindezekre a madarakra és még jó
néhány másikra fölhívta Ada figyelmét, miközben a város felé igyekeztek: az állatok
legapróbb szokásaiban is fölfedezte valamilyen történet részét vagy jellemük bizonyítékát.
Ruby úgy vélte, a madarak csicsergése éppolyan jelentésteljes, mint az emberi beszéd, és azt
állította, különösen abban a tavaszi időszakban szereti hallgatni őket, amikor a visszatérő
madarak eléneklik, hányféle jártak és mi mindent csináltak, miközben ő ki sem mozdult
hazulról.
 – Azt beszélik, egy holló több száz évet is megél – közölte Ruby, amikor egy sárguló tarló
peremén három tanácskozásba merült hollóra bukkantak –, bár arra igazán kíváncsi lennék,
hogyan tudna erről bárki is megbizonyosodni.
Egy nőstény kardinálispinty, amelyik ott repült el mellettük egy nyírfagallyacskával a
csőrében, fölkeltette Ruby kíváncsiságát. Úgy vélekedett, szegény madarat valami súlyosan
megzavarhatta, hiszen mi célból vinne ilyesmit a csőrében, hacsak nem azért, hogy fészket
építsen? Csakhogy a fészekrakásnak nem most van itt az ideje. Amikor egy folyómenti
bükkös mellett haladtak el, Ruby elmondta Adának, hogy a folyó azokról a költöző
galambokról kapta a nevét, amelyek az év bizonyos szakában nagy számban sereglettek ide,
hogy a bükkmakkot fölcsipegessék. Gyerekkorában, mesélte, nem egyszer volt egy-egy ilyen
galamb az ebédje olyankor, amikor Stobrod napokra köddé vált, és neki magának kellett
gondoskodnia magáról. Egy kisgyerek számára ezek a galambok jelentették a legkönnyebben
megszerezhető vadászzsákmányt. Még csak meg sem kellett lőni őket, elég volt leütni egy
bottal a fáról, és kitekerni a nyakukat, mielőtt magukhoz térnek.
Aztán három varjút pillantottak meg odafönn az égen, amint éppen elzavartak egy héját.
Ruby kijelentette, hogy igen nagy tiszteletet érez a varjak iránt, holott az emberek általában
csak szidni szokták őket, és sok követésre érdemeset talál az életszemléletükben. Egyes
madarak például, jegyezte meg rosszallóan, inkább elpusztulnak, de a világ kincséért sem
ennének meg olyan ételt, amely nincs ínyükre. A varjak viszont azt szeretik, ami éppen
adódik. Ruby csodálta ezeket a madarakat éles eszükért, és azért, mert hiányzik belőlük a gőg,
kedvelik a vaskos csínyeket, és nagy ravaszságról tesznek tanúbizonyságot, ha harcra kerül a
sor. Mindezek együtt alkotják a varjak géniuszát, amelyre szerinte az a legjellemzőbb, hogy
erős akarattal igyekszik úrrá lenni az állat természetes hajlandóságán az ingerlékenységre és a
melankóliára, amelyről gyászos tollazata is árulkodik.
– Mindnyájan példát vehetnénk a varjakról! – állapította meg Ruby jelentőségteljes
hangsúllyal, mivel aznap Ada is szemlátomást borús hangulatban volt, és ez a ború jóval
lassabban oszlott el, mint a felhők fölöttük a lassanként kivilágosodó égen.
A délelőtt nagyobbik részét Ada olyan szótlan rosszkedvben töltötte, hogy akár fekete
gyászkarszalagot is köthetett volna a ruhája ujjára, hogy az egész világot figyelmeztesse rá.
Rosszkedvének oka részben az lehetett, hogy az egész hetet kemény munkával töltötték.
Szénát kaszáltak az elhanyagolt földeken, bár mire végeztek, a lekaszált fű annyira teli volt
parlagfűvel és kutyatejjel, hogy jóformán használhatatlan volt. Egy egész napot töltöttek csak
azzal, hogy a sarlókat alkalmassá tegyék a kaszálásra. Először is szükségük volt egy reszelőre
és egy jókora köszörűkőre, hogy megélesítsék a kicsorbult és berozsdásodott pengék élét. A
sarlókat az egyik szerszámoskamrában találták, ott hevertek a szarufán. Adának fogalma sem
volt róla, vajon tartott-e Monroe a házban olyasmit, mint reszelő és köszörűkő. Ő a maga
részéről inkább arra hajlott, hogy kételkedjék benne, mert a sarlókat nem Monroe vette,
hanem még Blackék idejéből maradtak ott. Ada és Ruby módszeresen átkutatták az egész
kamrát, míg végül találtak egy félkörös reszelőt, amelynek hegyes végéhez egy pókhálós,
öreg kukoricacsövet illesztettek nyél gyanánt. De hiába kutattak, köszörűkövet sehol nem
találtak a rengeteg lim-lom között.
– A papám sem használt soha köszörűkövet – jelentette ki végül Ruby. – Egyszerűen csak
ráköpött egy darab palára, és egyszer-kétszer végighúzta rajta a kést. Aztán vágott, ahogy
vágott, őneki aztán édesmindegy volt. Nem sokat adott rá, hogy olyan pengéje legyen,
amelyik leberetválja a szőrt az ember karjáról. Ha ahhoz elég éles volt, hogy leszeljen vele
magának egy pofa bagót, neki már tökéletesen megfelelt.
Végül fölhagytak a kereséssel, belenyugodtak, hogy ők is kénytelenek lesznek Stobrod
módszerét alkalmazni, és nem messze a pataktól kerestek egy sima, lapos paladarabot. Több
órai dörzsölés után a pengék legföljebb ha hajszálnyival voltak élesebbek, mint amikor
elkezdték, de azért Ada és Ruby kimentek a földre, és egész délután csak kaszáltak és
kaszáltak, aztán a levágott füvet rendekbe gereblyézték. Jóval napszállat után, még éppen a
teljes sötétség beállta előtt fejezték be a munkát. Egy nappal azelőtt, hogy a városba indultak
volna, a szénát, amely időközben megszáradt a földön, fölrakták a levontatta szánra, és jó
néhányszor fordulva egymás után, bevontatták a csűrbe. Lábuk alatt a tarló olyan keményen
és élesen meredezett, hogy még a cipőjükön keresztül is érezték. Egymással szemben, a
kazlak két átellenes oldalán dolgoztak, és fölváltva villázták a szénát a szánra. Ha
valamelyikük kiesett a ritmusból, a villájuk ága csengve összeütődött, és a hámban szundikáló
Ralph fölriadt és fölkapta a fejét. A munkában alaposan kimelegedtek, bár aznap nem volt
különösebben meleg. Szemük-szájuk telement porral, a pelyva pedig megült a hajukban,
ruhájuk ráncaiban, és rátapadt izzadt karjukra és arcukra.
Mire befejezték, Ada közel járt az ájuláshoz. Karján csíkok és foltok vöröslöttek, mintha
bárányhimlője lenne, annyira összeszurkálta és –karmolta a levágott fűszálak hegye, és a
hüvelyk- és mutatóujja közti bőrredőben pedig hatalmas vérhólyag keletkezett. Otthon
épphogy csak lemosdott, és még sötétedés előtt belezuhant az ágyba. Még csak nem is
vacsorázott, mindössze egy hideg, vajas kétszersültet hintett meg cukorral, és azt kapta be
sietősen.
De akármennyire kimerült volt is, újra meg újra fölriadt álmából, ködösen imbolygó fél-éber
állapotba kerülve, álom és ébrenlét valamiféle nyugtalan ötvözetébe, amely mindkét állapot
legrosszabb tulajdonságait egyesítette. Úgy érezte, mintha egész éjszaka szénát gereblyézne
és villázna. Amikor eléggé fölébredt ahhoz, hogy a szemét kinyissa, látta, ahogy a faágak
fekete árnyéka ott imbolyog abban a sugárnyalábban, amelyet a hold vetett a padlódeszkára,
és ezek az alakzatok megmagyarázhatatlanul nyugtalanítóak és vészjóslóak voltak. Aztán
valamikor az éjszaka folyamán a felhők eltakarták a holdat, zuhogni kezdett az eső, és Ada
végre elaludt.
Esős hajnalra ébredt, és úgy érezte, moccanni sem tud az izomláztól. Keze még mindig
mintha egy képzeletbeli vasvilla nyelét szorongatta volna, és csak nagy erőfeszítéssel tudta
kiegyenesíteni begörbült ujjait, feje mintha egyetlen, lüktető fájdalom lett volna, amelyen
belül még egy külön fájdalom is hasogatott pontosan a jobb szemhéja fölött és mögött. De
Ada úgy döntött, azért is bemennek a városba, ahogyan eltervezték, mert az utat elsősorban
egy kis változatosságnak szánták, bár egy-két apróbb árucikket is be kellett szerezniük. Ruby
úgy találta, ideje fölfrissíteni készleteiket a vadászpuskába való töltényekből -madársörétből,
őzsörétből és légpuskagolyóból –, mivel lassanként hidegre fordult az idő, és Ruby úgy
gondolta, itt az ideje, hogy megpróbáljanak vadpulykára és szarvasra vadászni. Ami Adát
illeti, ő a papírkereskedés végében álló polcokat szerette volna végigböngészni, nem érkezett-
e valamilyen új könyv, ezenkívül vásárolni akart egy bőrbe kötött mappát és néhány
rajzceruzát is, hogy megörökíthessen valamit frissen szerzett növénytani ismereteiből. De
leginkább mégiscsak azért kívánkozott Ada a városba, mert a munkával töltött, hosszú hetek
után kezdte börtönnek érezni a birtokot. Olyan hevesen vágyakozott erre a kiruccanásra, hogy
még izomláztól sajgó tagjai és sötét rosszkedve sem tudták elriasztani, sőt még a rossz idő
sem, pedig reggel igencsak esőre állt. Sőt, még az sem, amikor az istállóban azt a kellemetlen
fölfedezést tette, hogy valamikor az előző napi munka folyamán a ló fölsértette a patáját egy
kőben, és nem tudják majd befogni a kétkerekűbe.
– Ha négykézláb kell kúsznom, akkor is bemegyek a városba – közölte Ada Ruby hátával,
Ruby ugyanis hétrét görnyedve állt az esőben, kezében a ló sáros patájával.
Így aztán nem csoda, hogy Ada gyászos hangulatban masírozott aznap reggel az úton a város
felé, bármennyire igyekezett is Ruby a madártanból merített példázatokkal lelket verni belé.
Keskeny völgyekben és hegyszorosokban fekvő farmok mellett haladtak el, a szántóföldek
úgy tárultak eléjük az erdős domboldalakon, akár egy ház különböző szobái. A földeken nők,
gyermekek és öregemberek takarították be a termést, mert minden felnőtt férfi odavolt a
háborúban. A kukoricaszárakon maradt levelek csúcsa barnára színeződött, a takarmánynak
meghagyott csövek még mindig ott álltak a szárukon, várva, hogy a fagy és a nap kiszárítsa
őket. A kukoricasorok közt takarmánytök és sütőtök ragyogó foltjai sárgállottak a földön. Az
aranyvessző, a sédkender és a kígyógyökér magasra fölszökve virágzott a kerítések léceinek
tövében, a földiszeder és a somfa levele barnán sötétlett.
Amikor a városba értek, egy darabig föl-alá járkáltak az utcákon, és nézték a kirakatokat, a
lovaskocsikat, a nőket, akik karjukon bevásárlókosárral siettek valahová. Az idő már annyira
fölmelegedett, hogy Ada viaszosvászon kabátját összegöngyölve a hóna alatt vitte. Ruby
pedig a kötött kabátjának két ujját átkötötte a derekán, haját pedig hátul összefogta és a
gallérja fölött megkötötte egy lófarokszálakból font szalaggal. A levegő még mindig párás
volt. A Hideghegyből csak egy kék folt látszott, egy púp a távoli szemhatáron: a hosszú
gyaloglás összezsugorította, és olyan kiterjedés nélkülinek tűnt az ég háttere előtt, mint egy
lapra ragasztott, kivágott papírdarab.
A megyeszékhely nem volt éppenséggel kifinomult nagyváros. Az út egyik oldalán négy
deszkaburkolatú bolthelyiség állt egy sorban, aztán egy disznóól, egy vályoggödör, aztán
ismét két üzlet következett, majd egy templom és egy béristálló. A túloldalon három üzlet
sorakozott, aztán a bíróság – a kupolás, fehér favázas épület egy kissé hátrébb állt az
országúttól, előtte egyenetlen gyep –, aztán négy további üzlet homlokzata, kettő közülük
téglaépület. Ezen túl a város körülkerített kukoricaföldekbe torkollott, amelyeken most száraz
kukoricacsövek sorai meredeztek. Az utcák földjébe mély nyomokat szántottak az egymáshoz
közel futó keréknyomok. A lópaták vágta számtalan kis mélyedésben fölgyűlt esővízben itt is,
ott is megvillant a nap fénye.
Ada és Ruby betértek a vaskereskedésbe, és fojtást, töltényt, sörétet, gyutacsot és puskaport
vásároltak. A papírkereskedésben Ada alaposan kiköltekezett: megvette az Adam Bedét
három kötetben, hat vaskos szénceruzát és egy negyedrét méretű, jó minőségű papírból
készült rajzmappát, mert tetszett neki, hogy annyira kicsi, hogy elfér a kabátja zsebében. Egy
utcai árusnál újságot vettek – a helyi lapot, meg egy nagyobbat, amelyet Asheville-ben adtak
ki. Egy asszonytól, aki egy talicskán tolt hordóból langyos sört árult, vettek két pohárral, és
ott helyben fölhajtották, majd az asszonynak visszaadták a bádogpoharat. Ebédre kemény
sajtot és friss kenyeret vásároltak, amit magukkal vittek a folyópartra, és ott ették meg a
köveken kuporogva.
Kora délután megálltak Mrs. McKennet, egy vagyonos, középkorú özvegy házánál, aki
annak idején néhány hónapig élénk, romantikus jellegű érdeklődést tanúsított Monroe iránt,
majd amikor látta, hogy a lelkész ezt az érdeklődést nem viszonozza, beérte egyszerű
barátsággal. Még nem volt teaidő, de Mrs. McKennet annyira megörült Adának, hogy valami
nagyobb finomsággal szeretett volna kirukkolni. Mivel a nyár mindvégig nedves és hűvös
volt, az özvegynek még erre a késői hónapra is maradt némi jege az alagsori jégveremben.
Még az elmúlt februárban vágták ki nagy tömbökben a tó jegéből, és fűrészpor között
tárolták. Miután megeskette a két lányt, hogy senkinek nem mondják el, Mrs. McKennet
elárulta nekik, hogy még van négy teljes hordónyi sója és három hordónyi cukra, amit még
jóval a háború előtt raktározott el. Most pedig azt tervezte, hogy fagylaltot készít nekik, ami
ebben az időben hihetetlen fényűzésnek számított, és ráparancsolt a mindenesére – egy
őszhajú vénemberre, aki túlságosan rozoga volt már hozzá, hogy besorozzák –, hogy
hasogasson föl egy adag jeget, és kurblizza föl a gépet. Nemrégiben Mrs. McKennet készített
néhány cukrozott palacsintát, amelyeket tölcsér alakba csavarva megszárított. Most ebben
szolgálta föl a fagylaltot. Ruby természetesen soha életében nem evett még ilyesmit, és most
alig tudott betelni vele. Amikor az utolsó fehér fagylaltcseppet is fölnyalogatta, odanyújtotta a
tölcsért Mrs. McKennetnek:
– Tessék, itt van a szarvacskája…
A háborúra és annak következményeire terelődött a szó: Mrs. McKennet szóról szóra úgy
vélekedett minden kérdésben, mint azok a vezércikkek, amelyeket Ada az utóbbi négy évben
olvasott, vagyis Mrs. McKennet véleménye szerint a háború dicsőséges, tragikus és heroikus
volt. Olyan nemes, hogy azt szavakkal ki sem lehetett fejezni. Elmondott egy hosszú, érzelgős
történetet, amelyet az egyik legutóbbi csatáról olvasott valahol (az, hogy szemlátomást kitalált
történettel van dolga, egy csöppet sem zavarta). Ezt a bizonyos csatát – mint ahogy
mostanában az összeset – a mieink rettenetes túlerővel szemben vívták. Ahogy a csata az
elkerülhetetlen vég felé közeledett, egy elragadó fiatal tiszt súlyosan megsebesült a mellkasán.
Hátrahanyatlott, és szívéből patakzani kezdett a vér. Egyik bajtársa lekuporodott mellé, ölébe
vette a fejét, hogy megkönnyítse végső perceit. De mivel körülöttük egyre tombolt a harc, a
fiatal tiszt, aki már éppen kilehelni készült a lelkét, talpra szökkent, előhúzta a pisztolyát,
hogy ő is kivegye a részét a tűzharcból. És így halt meg, egyenesen állva, miközben pisztolya
kakasa újra meg újra a töltény hűlt helyének ütődött. És még ez sem volt elég, voltak további
részletek is, amelyek a sors gyászos iróniájáról tanúskodtak. Amikor a holttestet átkutatták,
találtak nála egy levelet, amelyet a kedvesének írt, és amelyben szóról szóra megjövendölte,
hogyan fog meghalni. Mi több, amikor egy küldönc ezt a levelet elvitte a címzett házába,
kiderült, hogy pontosan ugyanazon a napon, abban az órában, amikor a kedvese jobblétre
szenderült, a leány is a szívéhez kapott, és meghalt a szívgörcsnek az orvostudomány előtt
eleddig ismeretlen fajtájában. Amikor Mrs. McKennet a történetnek ehhez az utolsó
szakaszához ért, Adának hirtelen mindkét orrcimpája viszketni kezdett. Diszkréten
megérintette az ujja hegyével, de a szája széle továbbra is reszketett, és csak a legnagyobb
erőfeszítéssel tudta megakadályozni, hogy széles mosolyra fölhúzódjék.
Amikor Mrs. McKennet befejezte a történetet, Ada körülhordozta pillantását a bútorokon, a
szőnyegeken és lámpákon, az egész zökkenőmentesen működő háztartáson, és magán Mrs.
McKenneten, aki kövérkésen és elégedetten üldögélt bársonyhuzatú székében, haja szoros
loknikba csavarva omlott kétfelől a vállára. Ada úgy érezte, akár Charlestonban is lehetnének,
és ezért helyénvalónak látszott, ha kissé előveszi a régi charlestoni modorát.
– Ennél nagyobb képtelenséget még életemben nem hallottam -mondta tehát. És még
hozzátette, hogy a közvélekedéssel ellentétben ő úgy találja, hogy a háborúról mindent inkább
el lehet mondani, csak azt nem, hogy különösebben tragikus vagy nemes lenne. Éppen
ellenkezőleg, ő, még ilyen nagy távolságból is úgy találja, hogy sokkal inkább a brutalitás és a
szellemi sötétség jellemzi mindkét oldalon. Hogy csak lealacsonyítja az összes résztvevőt.
Ada azt remélte, sikerül megbotránkoztatnia vagy fölháborítania vendéglátójukat, de Mrs.
McKennet mintha inkább mulatott volna rajta. Félig mosolyogva szemügyre vette Adát, és azt
mondta:
– Tudod, hogy nagyon szeretlek, de azért azt hiszem, te vagy a legnaivabb lány, akivel
életemben találkoztam…
Ada elnémult. Kínos csönd következett, amelyet Ruby tört meg azzal, hogy hozzálátott
fölsorolni, milyen madarakat látott aznap délelőtt, aztán megjegyezte, hogy véleménye szerint
szépen fejlődik az őszi vetés, és beszámolt arról a megdöbbentő tényről, hogy Esco Swanger
fehérrépája a tehénganéjtól akkorára megnőtt, hogy hatnál több nem fért el belőle a nagyobbik
fajta füleskosárban sem. Mrs. McKennet azonban kisvártatva félbeszakította Rubyt:
– Elárulná nekünk, kedvesem, maga hogyan vélekedik a háborúról?
Őt a háború nemigen érdekli, közölte Ruby másodpercnyi habozás után. Elég sokat hallott
róla, hogyan mennek a dolgok odafönn Északon, és arra a meggyőződésre jutott, hogy az ott
egy istentelen ország, vagyishogy inkább olyan ország, amelyik csak egyetlen istent ismer: a
pénzt. Akiktől ezekről a dolgokról hallott, váltig állították, hogy az efféle pénzhajhász fajzat
uralma alatt az emberek fukarok, rosszkedvűek és zaklatottak lesznek, olyannyira, hogy
nélkülözve a lelki vigasz magasabb rendű formáit, egész családok válnak a morfium rabjává.
Ráadásul kitaláltak valami új ünnepet, amelyet a Hálaadás napjának neveztek el. Ruby csak
mostanában értesült először ennek az ünnepnek a létezéséről, de abból, amit megtudott róla,
arra a következtetésre jutott, hogy azokkal odafönt északon valami nagyon komoly baj lehet.
Miféle dolog az, hogy valaki kizárólag az év egyetlenegy napján érez hálát?
Később, a délután folyamán, amikor Ada és Ruby a főutcán igyekeztek kifelé a városból, a
bíróság épületének oldala előtt csoportosuló embereket pillantottak meg, akik fejtartásukból
ítélve mind fölfelé bámultak. Amikor ők is odamentek megnézni, mi folyik ott, látták, hogy a
második emeleti ablakból egy rab szónoklatot intéz a lent állókhoz. A fogoly két kezével a
rácsokat markolta, arcát pedig olyan messzire dugta ki a rácson át, amennyire csak bírta.
Fekete, zsíros haja csimbókokban lógott az álla alá. Alsó ajka alatt kis, fekete szakállpamatot
növesztett, francia divat szerint. A ruhájából csak annyit lehetett látni az ablakpárkány fölött,
hogy kopottas egyenkabátot visel, állig begombolva.
A fogoly az utcai prédikátorok sürgető hanghordozásával beszélt, és a hangjából kicsendülő
düh kisebbfajta tömeget vonzott oda. Keményen kivette a részét a harcokból, állította. Jó
néhány északit átküldött a másvilágra, Williamsburgnál pedig golyót kapott a vállába.
Mostanában azonban elvesztette a hitét a háborúban, és hiányzott neki a felesége is. Annak
idején nem sorozták be, hanem önként jelentkezett katonának, és az egyetlen bűne az volt,
hogy fölhagyott az önkéntességgel, és hazatért. És most, íme, rács mögé került, és lehet, hogy
hiába harcolt olyan hősiesen, fölakasztják.
Aztán a fogoly elmondta, hogyan hurcolta el néhány nappal korábban a nemzetőrség egy
távoli völgyben fekvő farmról, az apjáéról, a Balzsamhegy oldalából, ahol más
katonaszökevények társaságában rejtőzködött. Teli van katonaszökevényekkel az erdő,
állította. Mint egyedüli túlélőnek, úgy érzi, kötelessége, hogy cellájának rácsos ablakából
világgá kiáltsa, mi történt ott azon a napon. Ada és Ruby is beálltak a csoportba, hogy
végighallgassák, bár a történet igencsak sötét és szennyes volt, teli vérontással.

Alkonyodott, a hegyek csúcsát szürke felhőgomolyok metszették el a törzstől. Szemerkélni

kezdett az eső, de olyan apró cseppekben, hogy abban a szélcsöndes időben az ember akár az
egész éjszakát a szabad ég alatt tölthette volna anélkül, hogy különösebben átnedvesedjék.
Mindössze arra volt jó, hogy elmélyítse a színeket: az út agyagos földje vörösebbnek tűnt az
esőben, a fejük fölött összeboruló nyárfák levele zöldebbnek. A fogoly, két másik szökevény
és a fogoly apja odabenn voltak a házban, amikor lódobogást hallottak az út kanyarulatán
túlról. A fogoly apja fogta a vadászpuskáját, négyük egyetlen tűzfegyverét, és kiállt az útra.
Nem maradt már annyi idejük, hogy elrejtőzzenek az erdőben, ezért ők hárman is fölragadtak
valami fegyvert, amelyet a farmon használatos szerszámokból készítettek, elrejtőztek a
szénapajtában, és onnét figyelték az utat az ablaktalan fal lécei közül.
Szótlan lovasok csapata bukkant föl az út kanyarulatában, hitványul fölszerelt lovakon:
lassan, lépésben haladtak lefelé a völgybe. Szemlátomást nem tudtak megegyezni, viseljenek-
e egyenruhát vagy sem, és ha igen, milyet. Két nagydarab, sötétbőrű lovas, akiknek
arcvonásai annyira hasonlítottak egymásra, hogy akár ikrek is lehettek, valami
egyenruhaszerű öltözéket viselt, amelyet alighanem a harctéren elesett katonákról húztak le.
Egy alacsony, vézna, világosszőke fiú olyan ruhát viselt, amilyent a farmerek szoktak – térdig
érő vászonnadrágot, barna gyapjúinget, rövid, szürke gyapjúujjast. A másik férfit pedig akár
vándor prédikátornak is nézhette az ember, mert hosszú szárnyú fekete kabát és pamutbársony
nadrág volt rajta, valamint fehér ing, fekete csokornyakkendővel az állógallérja alatt. A lovak
nyomorúságos, zörgő csontú jószágok voltak, nyakuk körül gennyes hólyagok, farukra zöldes
ürülék tapadt, és száj-, orr- és fülnyílásukon át egyaránt nyúlós, sárga takonyszálakat
eregettek. Viszont az emberek alaposan föl voltak fegyverezve: övükről zömök Kerr pisztoly
függött, nyeregkápájukról vadászpuskák és karabélyok.
Az öregember ott állt az úton a lovasokra várva: a szürke fényben és szemerkélő esőben úgy
festett, mintha valami kísértet, valamilyen szürke, túlvilági lény állná el az útjukat, szétvetett
lába között, a keréknyomokkal barázdált szekérút közepén sarjadt fű sávja. Az öregember
háziszőttes gyapjúruhát viselt, amelyet összezúzott dióhéj levében festettek világosbarnára. A
kalapja olyan puhának látszott, mint egy hálósipka, és úgy ült a fején, mintha valami
megolvadt dolog folyt volna rá. Két orcája úgy csüggött le kétfelől, mint a vadászkutyák
pofája, a vadászpuskát pedig a háta mögé dugta, és a lábszárához szorította.
– Egy lépést se tovább! – szólt rá a lovasokra, amikor már csak húsz lépésnyire voltak tőle.
A két nagydarab férfi és a halványszőke fiú eleresztette a fölszólítást a füle mellett, és
inkább még meg is sarkantyúzták lassan léptető lovukat, továbbhaladásra ösztökélve őket. Az
a férfi, aki úgy festett, mint egy prédikátor, kitért az útból, a szélére húzódott, és közben úgy
fordult, hogy ne lehessen látni a rövidcsövű Spencer karabélyt, amely a térde magasságában
függött a nyeregkápáról. Társai egy csoportba tömörülve megálltak az öregember előtt.
Valami gyors mozgást lehetett észlelni, aztán éles sikoly hallatszott.
Az öregember előrántotta a pisztolyt a háta mögül, és gyors mozdulattal az egyik nagydarab
férfi álla alá nyomta, majd visszahúzta. Ősrégi típusú vadászfegyver volt, a kakasa kiugró,
csövének nyílása akkora, mint egy likőröspohár. A nagydarab férfi nyakán keskeny vércsík
jelent meg, és eltűnt az inge nyaka mögött.
A másik nagydarab ember és a világosszőke fiú csak ült a lován, és arrafelé nézett, ahol egy
kis kukoricaföld túloldalán a tavalyi, összeszáradt takarmány szürke kupaca lassan
megereszkedő kúpban állt az erdőszélen. Úgy mosolyogtak, mint akik arra számítanak, hogy
mindjárt fölbukkan valami enyhén mulatságos dolog a fák közül.
– Maga ott a kerítésnél! – krákogta az öregember. – Tudom ám, ki maga! Maga Teague!
Jöjjön csak ide!
Teague meg se moccant.
– Nem hallja? – erősködött az öregember.
Teague rezzenetlenül ült tovább a lován. Ajka vigyorra húzódott, de a szeme olyan volt, mint
a hideg tűzhely, ahonnét már kilapátolták a hamut.
– Ez a két nagydarab nigger a magáé? – kérdezte az öregember Teague-től.
– Lehet, hogy niggerek, lehet, hogy nem – felelte Teague. – De arra mérget vehet, hogy nem
az enyémek. Nekem ingyen se kellenének.
– Akkor kié ez a kettő?
– Saját magáé, gondolom – felelte Teague.
– Nem jön ide? – kérdezte az egyik nagydarab férfi.
– Inkább pihenek egyet itt az erdőszélen – felelte Teague.
– Csak fölidegesít, ha nem hallgat a szép szóra, és a végén még véletlenül kilyukasztom
valakinek a bőrit – mondta az öregember.
– Csakhogy a puskájának csak egy csöve van – mutatott rá Teague.
– Nyugodjék meg, ez a puska ölég messzire hord, ha az ember úgy istenigazából
ráhagyatkozik – mondta az öregember. Hátrált néhány lépést, hogy az előtte álló három
embert mind belefoglalja a nagy puska szóráskörébe. – Szálljatok csak le a lóról, és álljatok
ide egy csomóba!
Mindenki engedelmeskedett, Teague-et kivéve. A lovak ott álltak, kantárszárukat a porban
húzták, fülüket előrecsapták: úgy tűnt, jól érzik magukat. A sebesült férfi, akit mellesleg
Byronnak hívtak, odanyúlt a sebéhez, megbámulta az ujjára tapadt vért, majd inge kilógó
végébe törölte a kezét. A másik, Ayron nevezetű, félrehajtott fejjel állt, nyelvének rózsaszín
hegyét kidugta a szájából, olyan élénken figyelte a jelenet minden részletét. A világosszőke
fiú megdörgölte kék szemét, aztán megpróbálta helyrerángatni a ruháit, mintha bennük aludt
volna és az imént kelt volna fel. Aztán csak állt, és szemlátomást teljesen elmerült bal
mutatóujja körmének szemlélésében. A körme csaknem olyan hosszú volt, mint maga az ujja
– akadnak emberek, akik ilyen hosszúra növesztik valamelyik körmüket, hogy azzal szeljék
föl a vajat vagy merjék a zsírt, vagy más hasonló munkára.
 Az öregember úgy állt ott, hogy a puskájával mindhármukat sakkban tartsa, és szemügyre
vette a lovasok fegyvereit.
– Minek ennek a két niggernek az a hosszú lovassági szablya? Talán nyársnak használják,
amikor húst sütnek? – kérdezte Teague-et.
Egy hosszú pillanatig némán álltak, aztán megint az öregember szólalt meg.
– Mit kerestek idefönn?
– Mintha nem tudná – felelte Teague. – Összefogdossuk a katonaszökevényeket.
– Azok már régen odébbálltak – mondta az öregember. – Réges-régen. Odakinn bujkálnak az
erdőben, ahol ti aligha kapjátok el őket. Vagy elpárologtak a hegyeken túlra, átmentek a
határon, és fölesküdtek az északiaknak.
– Ó, csakugyan? – mondta Teague. – Akkor, ha jól értem, legjobban tesszük, ha
visszamegyünk a városba. Ezt akarja mondani, öregem?
– Bizony, mindnyájunknak az lenne a legjobb – mondta az öregember.
– Ügyeljen inkább, öregem, nehogy a végén magát is föllógassuk -mondta Teague. – Ha
elmentek volna, maga nem állna itt az utunkban azzal a vén mordállyal.
Ebben a pillanatban a világosszőke fiú arccal előre a földre zuhant, miközben azt üvöltötte:
– Uramisten!
Abban a másodpercben, ahogy az öregember figyelme a fiú felé fordult, Ayron hirtelen
előrelendült, olyan kecsesen, hogy azt senki nem várta volna egy ekkora embertől, és ökölbe
szorított balkezével óriási ütést mért az öregember homlokára. Aztán rácsapott a kezére, és
kiverte belőle a puskát. Az öregember hanyattesett, kalapja lerepült, és ott landolt mellette a
földön. Ayron leszállt a nyeregből, fölvette a puskát, ütni kezdte vele az öregembert, és addig
ütötte, míg le nem törött a nyele: ekkor a puskacsővel folytatta a verést. Egy idő után az
öregember nem moccant többé, csak feküdt az úton. Félig-meddig öntudatánál lehetett, és a
szemében valami csodálkozó kifejezés ült. Egyik füléből valami szivárgott, aminek állaga
leginkább a barnaszószra emlékeztetett.
Byron a földre köpött, letörölte a nyakáról a vért, aztán kihúzta a szablyáját, a hegyét az
öregember megereszkedett állának szegezte, aztán beljebb nyomta, addig, amíg az öregember
nyaka is ugyanúgy vérezni nem kezdett, ahogy az övé.
– Így sütjük a húst nyárson – mondta.
– Hagyd békén! – szólt rá Ayron. – Nem vét ez már a légynek sem. Nagy termetük ellenére
mindkét férfinak vékony, magas, csipogó hangja volt.
Byron elvette a kardot az öregember állától, de mielőtt még bárki ráébredt volna, mire
készül, két kézre fogta, és egyetlen mozdulattal, olyan könnyedén, mintha csak a köpülőfát
merítené a tejesdézsába, fölnyársalta vele az öregembert.
Byron két kezét széttárva hátralépett. A szablya pengéjéből semmit nem lehetett látni, csak a
kardmarkolat begörbített kosara és maga a dróttal beburkolt kardmarkolat állt ki az öregember
mellkasából. Az öregember megpróbált fölkelni a földről, de csak a fejét meg a térdét tudta
fölemelni, mert oda volt szögezve a földhöz.
Byron Teague-re pillantott.
– Akarja, hogy végezzek vele? – kérdezte.
– Csak hadd intézze el most már ő maga a Teremtővel – felelte Teague.
A fiú, aki még mindig a földön feküdt, most föltápászkodott, odalépett az öregemberhez,
megállt mellette és rábámult.
– Ez mindjárt kileheli a lelkét – mondta. – Kiégett neki a lámpása, és várja őtet a vőlegény.
Mindnyájan fölnevettek, kivéve az öregembert és Teague-et.
– Fogd be a szád, Birch! – szólt rá Teague a fiúra. – Gyerünk innét, mozgás!
Miközben a három ember fölkapaszkodott a lovára, az öregember egy nyögéssel kiadta a
lelkét. Amikor elhaladtak mellette, Byron mélyen kihajolt a nyeregből, és olyan ügyesen, mint
egy műlovar a cirkuszban, kihúzta az öregember mellkasából a szablyáját, megtörölte a lova
sörényében, majd visszadugta a hüvelyébe.
Byron odalovagolt a kapuhoz, akkorát rúgott bele, hogy a retesz kettétörött, a kapu kinyílt,
és a négy ember belovagolt egyenesen a tornácra.
– Mozgás, kifelé! – kiáltott be a házba Teague diadalmas örömmel.
Amikor senki nem jött elő, Teague Byronra és Ayronra pillantott, és állával a bejárati ajtó
felé bökött.
A két férfi leszállt a nyeregből, lovuk kantárszárát a veranda kerítésének oszlopára
hurkolták, és elkezdték ketten ellenkező irányból körbejárni a házat, pisztollyal a kézben. Úgy
mozogtak, ahogy egy farkascsapat vadászik, szavak nélküli összhangban törve közös céljukra.
Természettől gyorsak voltak, mozgásuk nagy testük dacára is könnyed és akadálytalan. De
igazán elemükben olyankor voltak, amikor harcra került a sor: ketten együtt úgy festettek,
mintha a puszta kezükkel képesek lennének egy embert darabokra tépni.
Amikor háromszor megkerülték az üres házat, egy és ugyanazon pillanatban rontottak be
mindketten, egyikük az elülső, másikuk a hátsó ajtón. Egy perccel később már ki is jöttek.
Ayron egy marékra való mécsest hozott, kanócuknál párosával összefogva, Byron egy félig
megevett sonkát, amelyet úgy tartott fehérlő csontjánál fogva, mint egy csirkecombot. Ezeket
a lovakra erősített málháskosarakba rakták. Aztán egyetlen parancsoló szó, kézmozdulat vagy
akár figyelmeztető pillantás nélkül Teague és Birch is egyszerre leszállt a nyeregből, majd
valamennyien odamentek a csűrhöz, és fölrántották az istállóba vezető ajtót. Odabent
mindössze egy öreg öszvért találtak. A szénapadláson összetiporták a szénát, a nagyobb
kupacokba beleszurkáltak a szablyájukkal, aztán kijöttek az istállóból és a szénapajta felé
fordították a figyelmüket, de ahogy elindultak arrafelé, kivágódott az ajtó, a három szökevény
kirohant rajta, és megpróbált elmenekülni.
A menekülésben azonban akadályozták őket a kezükben tartott, rögtönzött fegyverek,
amelyek úgy festettek, mintha az emberiségnek egy, még a mostaninál is sötétebb
korszakából származnának – egy ekevas megélesített hegye, amely egy lánc végén
lóbálódzott, egy régi kapa, amelyet dárda alakúra igyekeztek kalapálni és reszelni, egy
göcsörtös fenyőágból készült husáng, amelyből patkószögek álltak ki.
Teague hagyta, hadd szaladjanak egy darabig, aztán a vállához emelte a karabélyát, és
megcélozta a két elöl rohanó embert. A két menekülő összeesett, miközben kezdetleges
fegyvereik hangosan csörömpöltek. A harmadik szökevény, a fogoly, aki leghátul szaladt,
megállt, magasba emelte a kezét, és szembefordult Teague-ékkel. Teague egy percig némán
méregette. A férfi aznap nem viselt lábbelit, és lábujjaival úgy kaparászta a földet, mintha
szeretne megkapaszkodni benne. Teague megnyalta a hüvelyujját, megdörzsölte vele
Spencerének célgömbjét, fölemelte a karabélyt és célzott. A férfi mozdulatlanul állt előtte.
Még mindig szorongatta tüskés bunkósbotját, és ahogy ott állt, kezét a feje fölé emelve, úgy
festett, mint a vademberek a képeskönyvekben.
Teague leeresztette a fegyverét, úgy, hogy a puskatus a földet érte, és a fegyvert lazán, a
csövénél fogva tartotta a kezében.
– Dobd el azt a botot, vagy szólok ennek a kettőnek, hogy tépjenek darabokra – mondta.
A fogoly ránézett a két jól megtermett férfira, és a lábához ejtette fenyőfa husángját.
– Így már jobb – mondta Teague. – Most pedig maradj csak ott, ahol vagy!
A négy férfi odament a fogolyhoz és körülfogták. Ayron megragadta a nyakánál fogva, és
fölemelte, ahogy a macskakölyköt szokták a nyaka bőrénél. Aztán a földön fekvő két
szökevényre terelődött a figyelmük. Egyikük már halott volt, pedig jóformán annyi vért sem
vesztett, hogy beszennyezze a ruháját. A másik a hasába kapott egy golyót. Ő még élt, de már
az utolsókat rúgta. A két könyökén támaszkodva letolta valahogy a nadrágját és az
alsónadrágját a térdéig. Két ujjal kitapintotta a sebét, aztán ránézett az ujjaira, és azt üvöltötte:
– Ezek megöltek!
 A nemzetőrök körülvették, de amikor megérezték a levegőben terjengő bűzt,
hátrébbhúzódtak. A fogoly megmoccant, mintha meglőtt barátja segítségére szeretne sietni,
mire Ayron halántékon vágta: három lapos ütést mért rá öklének visszájával. Birch előhúzott
egy fekete bagótekercset, egyik végét a foga közé szorította, elővette a kését, elvágta a
tekercset pontosan az ajka előtt, aztán a maradékot visszatette a zsebébe. Amikor köpött, a
borostyánszínű köpést csizmája orrával szétkente a földön, mintha kényesen ügyelne az udvar
tisztaságára, vagy nem akarna nyomokat hagyni maga után.
A meglőtt férfi hanyatt feküdt a földön, hunyorogva fölnézett az égre, olyan arccal, mintha
valami meglepőt látna ott. Szája szavakat formált, de más hang nem jött ki az ajkán, csak a
kiszáradt szájüreg csettegése. Aztán a szeme lecsukódott egy időre, és akár halottnak is
vélhették volna, ha nagynéha meg nem mozdította volna az ujjait. Sebéből fölfoghatatlan
mennyiségben ömlött a vér. Vörösre festette a sebesült körül a füvet, ruhája súlyosan és
síkosan tapadt rá, mint a viaszosvászon. Még a félhomályban is élénkvörösen virított. Aztán a
vérfolyás elállt, az ember szeme kinyílt, de látszott, hogy nem néz semmire. Alighanem
meghalt, vélték mindnyájan.
Birch fölvetette, mi lenne, ha odamenne hozzá, és beleköpne a szemébe, hogy lássák, pislog-
e, de Teague leintette.
– Semmi szükség rá. Biztos, hogy vége – mondta.
– Ezek ketten teelőtted mentek a halálba, akárcsak az öreg papád -mondta Birch a fogolynak.
A fogoly nem felelt.
– Fogd be, Birch – förmedt rá Teague a fiúra –, inkább keress valamit, amivel
összeköthetjük a kezét, aztán kötőféken bevisszük a városba.
A fiú odament a lovakhoz, és egy összetekert kötéllel tért vissza. De amikor Teague lehajolt,
hogy összekösse a kezét, a fogoly hirtelen elvesztette az eszét. Semmi más magyarázatot nem
lehetett találni a viselkedésére, csak azt, hogy inkább meghal, semhogy engedje magát
megkötözni. Rémületében kirúgott, és Teague-et el is találta rézsút a combján. Teague és a két
nagydarab nemzetőr rávetették magukat, de a férfi olyan vadul védekezett, hogy egy ideig
kétséges volt, ki kerekedik felül. Kézzel-lábbal püfölte őket, és a fejével is beléjük öklelt.
Közben egész idő alatt visított, olyan éles, trillázó visongással, hogy támadói kis híján
elveszítették a fejüket. De végül mégiscsak leteperték a földre, és összekötözték a csuklóját
meg a bokáját. De még akkor is beléjük öklelt, és addig erőlködött a nyakát nyújtogatva, míg
nem sikerült beleharapnia Teague kezébe, de úgy, hogy kiserkedt a vére. Teague beletörölte a
kezét a kabátja szárnyába, aztán megnézte a sebet.
– Inkább egy disznó harapjon meg, mint egy ember – mondta.
Visszaküldte Birchet a házba egy támlásszékért, és aztán mindnyájan egyesült erővel
hozzákötözték a férfit úgy, hogy a karjait az oldalához szorították, a nyakát pedig
körültekerték a kötéllel, hogy végül legfeljebb az ujjait tudta mozgatni és a fejét jobbra-balra
forgatni, valahogy úgy, ahogy a teknősök szokták, amikor a hátukra fordítják őket.
– Nna! – mondta Teague. – Most próbáljon megharapni valakit!
– Biztosan ámokfutó – magyarázta Birch. – Olvastam róla egy könyvben. Ámokfutó, ez
olyasmi, amivé az emberek időnként válni szoktak.
A négy nemzetőr lekuporodott, és lélegzetvisszafojtva figyelt, a megkötözött férfi pedig
addig erőlködött, hogy meglazítsa a kötelékeit, míg csak vérezni nem kezdett a nyaka. Ekkor
elcsendesedett. Byron és Ayron guggoltukban vaskos combjukon nyugtatták felsőkarjukat.
Teague a sebét szopogatta, majd előhúzott egy zsebkendőt, és letisztogatta fekete kabátjáról a
földet, aztán megpróbálta kidörzsölni fehér nadrágjából azokat a nyomokat, amelyeket a
fogoly lábujjai hagytak rajta. Birch arca elé emelte bal kezét, és látta, hogy a küzdelemben
félig beszakadt hosszúra növesztett körme. Előhúzta a bicskáját és lenyeste, de közben
hevesen káromkodott az őt ért veszteség miatt.
 – Ráültethetnénk székestül arra a kis lovas szánra, amék az istállóban van, és
bevontathatnánk a városba – szólalt meg Ayron.
– Éppenséggel megtehetnénk – mondta Teague. – De pillanatnyilag rokonszenvesebb
számomra az a megoldás, hogy vigyük föl a szénapadlásra, húzzuk át a kötél végét egy
gerendán, aztán lökjük ki a padlásablakon.
– Nem akaszthat föl egy ülő embert! – jegyezte meg Birch.
– Nem-e? – vágott vissza Teague. – Szeretném tudni, hogy miért nem? A fenébe is, a saját
szememmel is láttam már ülő embert fölakasztani…
– Lehet, de azért mégiscsak jobban festene, ha időnként be is vinnénk valakit – érvelt Birch.
A három férfi tanácskozott néhány percig, aztán nyilván belátták, hogy van valami abban,
amit Birch mond, mert fölkapták a széket és a szánhoz vitték. Hozzákötözték, befogták a
hámba az öszvért, és elindultak a város felé, miközben a megkötözött ember feje föl-alá
himbálózott, mert ahhoz sem érzett elegendő erőt magában, hogy egyenesen tartsa.

– Ennek a világnak meg vannak számlálva a napjai! – üvöltötte a fogoly történetének

befejezéseképpen. – Isten nem engedheti, hogy sokáig fönnmaradjon ebben a mostani
mivoltában!
Mire a fogoly befejezte a történetét, a nap már alacsonyan járt, Ada és Ruby hátat fordítottak
a bíróság épületének, és hazaindultak. Egy ideig némán, komoran mentek egymás mellett, de
később, útközben megbeszélték a fogoly történetét. Ada szerette volna azt hinni, hogy a
fogoly túlzott, de Ruby úgy vélekedett, helyesebb, ha színigaznak tekintik, amit hallottak,
mert tökéletesen egybevág mindazzal, amit az emberi természetről tudni lehet. Aztán pár
mérföldön át arról vitatkoztak, mi a helyesebb: ha a világot olyan fenyegető és félelmetes
helynek tekintjük, amelyre az ember lelke kizárólag melankóliával válaszolhat, vagy
mégiscsak törekednünk kell a derűre és jókedvre, akkor is, ha tudjuk, hogy fölöttünk
állandóan egy sötét ököl lebeg lesújtani készen.
Amikor elérték a Galamb folyó nyugati ágát és ráfordultak a folyómenti útra, a fény lassan
megfogyatkozott, és a Nagy Földtúrás nevezetű, kerek dombra már ráborult a Kék-hegylánc
magasabb csúcsainak árnya. A víz feketén, hidegen fénylett, és a levegőben a folyó egyszerre
ásványi és növényi szaga terjengett. Bár a folyó szintje süllyedt valamelyest reggel óta, még
mindig magas volt az előző éjszaka lehullott esőtől, és a vízben a sziklák még mindig
nedvesen sötétlettek ott, ahol a két part fái csaknem összeértek középütt, és egész álló nap
árnyékot borítottak a folyó fölé.
Alighogy maguk mögött hagyták az elágazást, Ruby megállt, és mélyen kihajolt a víz fölé,
hogy szemügyre vegyen ott valamit, mintha csak puskavégre akarta volna kapni. Térdeit kissé
behajlította, mint egy birkózó, aki a küzdelemre felkészülve alacsonyabbra akarja helyezni
testének súlypontját.
– Nahát, oda nézz! – mondta Adának. – Ilyesmit nem minden nap láthatsz!
A folyó közepén egy nagy szürkegém állt. A madár amúgy is magasra nőtt, de ahonnan ők
nézték – vagy talán a lemenő nap sugarának iránya tette –, még sokkal nyúlánkabbnak
tetszett. A rézsút fényben, amely árnyékát messzire elnyújtotta a vízen, olyan magasnak
látszott, mint egy ember. Lába és szárnyának hegye olyan fekete volt, mint maga a folyó. A
csőre vége szintén fekete volt, lejjebb pedig sárga, és a fény tompa csillogással verődött
vissza róla, mint a szaténról vagy a kvarc törésfelületéről. A gém lázas figyelemmel bámult le
a vízre. Nagy ritkán tett néhány óvatos, lassú lépést: egyik lábát kiemelte a vízből, aztán
megállt, mintha arra várna, hogy lecsöpögjön, majd újra lerakta a folyó medrének egy újabb
pontján, amely mellett szemlátomást hosszas töprengés után döntött.
– Halat vagy békát keres – mondta Ruby.
 Adának azonban arról a mélységes figyelemről, amellyel a gém a vízbe bámult, Narcisszusz
jutott az eszébe, és hogy tovább bővítse Ruby ismereteit a görögökről, elmondta neki a
történet egy rövidített változatát.
– Az a madár egyáltalán nem foglalkozik saját magával – mondta Ruby, amikor Ada
befejezte a mesét. – Nézzed csak meg a csőrét! Leg-főként arra való, hogy valamit
fölnyársaljon vele! Most azon töri a fejét, mit nyársaljon föl legközelebb, mi legyen a
vacsorája.
Lassan közelebb óvakodtak a vízhez, a gém pedig feléjük fordította a fejét, és némi
érdeklődéssel szemügyre vette őket. Eközben keskeny fejét apró, pontos mozdulatokkal
igazgatta, mintha nem jól látna a tulajdon csőrétől. Adának úgy tűnt, a madár szeme
megállapodik rajta, hogy kiderítse, veheti-e valami hasznát, de a vizsgálat szemlátomást
lesújtó eredménnyel zárult.
– Hát te meg mit csinálsz idefenn? – kérdezte hangosan a gémtől. De elég volt ránézni a
madárra, hogy az embernek semmi kétsége ne maradjon felőle: természete szerint rejtelmes
lény, amely a magányt kedveli. Mint fajtájának minden tagja, ez a gém is nyilván magányos
zarándok, furcsa szokásokkal, mivel viselkedését nem azok a célok vagy hitek vezérlik, mint
a csapatban élő madarakét. Ada eltöprengett, vajon két gém el tudja-e viselni egymás
közelségét legalább addig, amíg szaporodnak. Ez a néhány gém, amelyet eddig látott életében,
olyan magányos volt, hogy Adának belesajdult a szíve. Száműzött madarak. Bárhol találkozik
is velük az ember, mintha idegenek lennének azon a földön.
A gém elindult a folyóparton álló két lány felé, aztán megállt egy föltüremkedő sárcsíkon.
Tíz lépésnyire se volt tőlük. Egy kevéssé előre hajtotta a fejét, fölemelte egyik fekete lábát,
amelyen akkora pikkelyek csillogtak, mint egy ember körme, és lábfejét hajszálnyival a föld
fölött lebegtette. Ada lebámult a furcsa lábnyomra a sárban. Amikor fölnézett, szeme a
madáréval találkozott: a gém úgy nézett rá, mintha valaha, réges-régen már találkoztak volna,
és halványan emlékezne rá.
Aztán a gém lassan széttárta szárnyait, olyan megfontolt lassúsággal, mintha ehhez a
művelethez forgópántokat és emeltyűket, csuklókarokat és csigasorokat kellene mozgásba
hoznia. Tolla és bőre alatt tisztán kirajzolódtak hosszú csontjai. Aztán végre kiterjesztette a
szárnyát, olyan szélesre, hogy Ada el se tudta képzelni, hogyan fog kikeveredni a fák közül. A
gém egy lépést tett Ada felé, aztán fölemelkedett, csapott egyet-kettőt óriási szárnyaival, és
már föl is szárnyalt egyenesen Ada feje fölé, aztán az összehajló ágak sátrán át fölszállt az
égbe és eltűnt a messzeségben. Adát megcsapta a szárnyak mozgásától fölkavart levegő,
bőrén érezte a madár földre vetülő, hideg, kék árnyékát. Megfordult a sarkán, és addig nézett
fölfelé, amíg a gémet el nem nyelte az ég. Fölemelte a karját, mintha egy odalátogató
rokonnak intene búcsút. – Ez vajon mi lehetett? – töprengett. – Áldás? Intő jel? Előőrs a
szellemvilágból?
Ada elővette új rajzmappáját és a zsebkésével kifaragta az egyik szénceruzát. Emlékezetből
sietős, könnyed vonalakkal fölvázolta a gémet, ahogy ott áll az iszapban. Amikor elkészült, a
madár nyakának hajlásával és a csőre által bezárt szöggel elégedetlen volt ugyan, de úgy
vélte, a lábát, a begyén fodrozódó tollakat és a madár tekintetét sikerült eltalálnia. A lap aljára
szögletes kézírásával ezt írta: Szürkegém/A Galamb folyó elágazásában/1864, október 9.
Majd vizsgálódva fölnézett az égre.
– Hány óra lehet szerinted? – kérdezte Ruby-t.
Ruby fél szemmel nyugat felé kancsított.
– Öt múlt egy kevéssel – mondta, Ada pedig még odafirkantotta a lap aljára: öt óra, aztán
összecsukta a rajzmappát.
Ahogy tovább haladtak fölfelé a folyó mentén, a madárról beszélgettek, és Ruby elárulta,
hogy a maga részéről milyen sajátos kapcsolatban áll a szürkegémekkel. Mikor még kicsi
volt, mesélte Ruby, Stobrod gyakran mondta neki, hogy nem is az ő lánya, és hogy valójában
nincs is emberi apja. Amikor az anyja terhes volt vele – és amikor keserűségében
lerészegedett, és föl akarta hergelni a férjét –, gyakran Stobrod képébe vágta, hogy valójában
semmi köze a gyerekhez a hasában, mivel azt nem neki, hanem egy hatalmas szürkegémnek
köszönheti. A gém egyik reggel leszállt a patakpartra, állította Ruby anyja, és miután egész
délután folyami rákokra vadászott, belépegetett az udvarba, ahol ő éppen egy száraz
kukoricakenyér héját morzsolta szét a csirkéknek. A madár, állította Ruby anyja Stobrod
elbeszélése szerint, odalépegetett hozzá hosszú, hátrafelé megcsukló lábán, és a szemébe
nézett. Stobrod szerint Ruby anyja a madár pillantását félreérthetetlennek találta: csak egy
dolgot jelenthetett. Ruby anyja sarkon fordult, és rohanni kezdett, de a gém bekergette a
házba, és amikor az asszony négykézlábra ereszkedett, mert szeretett volna bemászni az ágy
alá, a gém hátulról támadt rá. Ami ezután következett, arról Ruby anyja csak ennyit mondott:
olyan volt, mintha rettenetesen megkorbácsolták volna.
– Vagy százszor is hallottam Stobrodtól ezt a történetet – mondta Ruby. – Félig-meddig
mindig is úgy gondoltam, hogy ez is csak olyan hazugság, mint a többi, amikkel elő szokott
hozakodni, de azért ha meglátok egyet ezekből a madarakból, mindig megfordul a fejemben:
ki tudja?…
Ada erre nem tudott mit válaszolni. A folyóparti fák alatt a fény aranyszínűre változott, a
bükk- és nyárfalevelek borzongtak az enyhe szélben. Ruby megállt, hogy belebújjék a kötött
kabátjába, Ada pedig megrázogatta a viaszosvászon esőkabátot, hogy kisimuljon, aztán a
vállára vetette, mint valami köpönyeget. Tovább gyalogoltak a folyó mentén, és a gázlónál
egy fiatal nővel találkoztak, aki a vállára vetett, kockás asztalkendőből kötött batyuban egy
csecsemőt vitt. Mezítláb szökdécselt egyik kiálló kőről a másikra, olyan kecsesen, mint a futó
őz, és egyetlen szóval sem üdvözölte őket, még a pillantását sem emelte rájuk, amikor
elhaladt mellettük, csak a csecsemő bámult rájuk kifejezéstelen szemével, amely olyan barna
volt, mintha két makkot illesztettek volna a szemgödrébe. Nem sokkal azután, hogy elhagyták
a gázlót, apró madarak csapata rebbent föl egy almafáról, amely magányosan állt egy
elhanyagolt szántóföld közepén. A madarak földközelben repültek, aztán eltűntek az erdő fái
között. A lenyugvó nap éppen Ruby szemébe tűzött, ezért legfeljebb találgatni tudta, milyen
madarak lehettek, de az időjárásra vonatkozó előrejelzést ez amúgy sem befolyásolta. Az
alakzat, amelyben repültek, arról árulkodott, hogy még több esőre számíthatnak.
Amikor azonban még feljebb haladtak az úton, és elértek a folyónak addig a pontjáig, ahol
egy gödör képződött a folyómederben – többnyire ebben a gödörben szoktak a frissen
megkeresztelkedő baptisták alámerülni –, egy juharfáról, amely már csaknem legélénkebb
őszi színeiben pompázott, egy csapat fecske rebbent föl. A nap legalsó fénypászmája most
érintette meg a hegygerincet, és az ég színe olyan lett, mint egy ólomlemezé. A fecskék
egyetlen testként rebbentek föl a juharfáról, csapatuk még röptében is megőrizte a juharfa
kerek formáját. Aztán belevetették magukat a szélbe, két szívverésnyi időre kiterjesztett
szárnyakkal széthúzódtak a mozgó levegőben, így Ada most keskeny sávban, oldalról látta
őket, két madár közt az ezüstös háttér jókora darabjaival. A következő pillanatban, mintha
parancsszóra tennék, az összes madár meredeken fölemelkedett. Most szélesre tárt szárnnyal
röpültek Adával szemben, összezárultak a fénylő hézagok közöttük, és a csapat úgy festett,
mintha a juhar vörös lombkoronáját rajzolták volna föl feketével az égre. Az út túloldalán
fekvő mező magas füvén ott rezgett a madarak árnyéka.
A szürkület lassan emelkedett Ada és Ruby körül, mintha csak a folyóból szivárogna a
sötétség fölfelé az égre. Ruby fantasztikus története a szürkegémről, azaz tulajdon forrásáról
és gyökeréről, Adának egy másik történetet juttatott az eszébe, amelyet Monroe-től halott nem
sokkal a halála előtt. Arról szólt, hogyan udvarolt az apja az anyjának, és hogy gyorsabban
teljék az idő, míg fölfelé gyalogoltak a sötétedő úton a folyó mentén, részletesen elmesélte
Rubynak, amit az apjától hallott.
 Ada tudta, hogy apja és anyja viszonylag későn házasodtak össze: Monroe negyvenöt, az
anyja harminchat éves volt. Tudta azt is, hogy csak néhány kurta évet élhettek le együtt.
Szerelmük és házasságuk történetét azonban nem ismerte: föltételezte, hogy házasságuk
nyugodt, szívélyes barátságra épült, arra a fajta kapcsolatra, amely gyakran alakul ki különc
agglegények és idősödő hajadonok között. Saját magát pedig valamilyen véletlen baleset
gyümölcsének tartotta.
Egészen egy bizonyos téli délutánig, amely nem sokkal előzte meg Monroe halálát. Egész
nap nedves hó szállingózott, de a nagy pelyhek azonnal elolvadtak, ahogy földet értek. Ada és
Monroe az egész hosszú délutánt a tűz mellett üldögélve töltötték. Ada fölolvasott az apjának
egy frissen megjelent könyvből, az Életvezetésből. Monroe hosszú évek óta élénk
figyelemmel kísérte Mr. Emerson minden egyes, nyomtatásban megjelent szavát, és aznap
annak a véleményének adott hangot, hogy Emerson ezúttal is, mint mindig, még idős korában
is talán egy fokkal szélsőségesebb nézeteket képvisel spirituális téren a föltétlenül
szükségesnél.
Az ablakokon túl az egyre mélyülő sötétség arról árulkodott, hogy a nap lassan a végéhez
közeledik, Ada félretette a könyvet. Monroe fáradtnak látszott, arca szürke volt, szeme
beesett. Pillantását a tűzre szegezte, amely lassan kihamvadt, már csak lassan parázslott, és
csak elvétve lobbant egyet.
– Még soha nem mondtam el neked, hogyan házasodtunk össze anyáddal – szólalt meg
végül.
– Csakugyan nem – felelte Ada.
– Mostanában gyakran eszembe jut, nem is tudom, miért. Ugye, nem is tudtad, hogy amikor
anyádat megismertem, én még csak huszonöt éves voltam, ő pedig alig múlt tizenhat?
– Nem – felelte Ada.
– Pedig így volt. Amikor először megláttam, úgy éreztem, nála szebb lányt még nem láttam
életemben. Februárban történt. Felhős nap volt, csípős hideg, az óceán felől enyhe, nedves
szél fújt. Kilovagoltam, mert nemrégiben vettem egy nagydarab hannoveri heréltet. Ha nem
volt tizenhét markos az az állat, akkor egy sem… Vörhenyes pej volt. Egy egészen kicsit
dongalábú, de jóformán nem is lehetett észrevenni. Kész csoda volt, ahogy ügetett…
valósággal úszott a levegőben. Kilovagoltam Charlestonból, és egy darabig észak felé
haladtam, az Ashley mentén, míg el nem hagytam Middletont. Aztán átkeltem a folyón, hogy
Hanahanon keresztül térjek haza. Jó hosszú utat tettem meg. A lovon kiütött a tajték,
akármilyen hűvös volt is a levegő, én pedig megéheztem, és alig vártam, hogy vacsorához
ülhessek. Éppen vacsoraidő volt ugyanis. Szürkülni kezdett. Elértünk arra a pontra, ahol az
ember már nyugodtan elmondhatja, hogy elhagyta a vidéket és beért a városba.
Egy házhoz értünk, amolyan sem nem szegényes, sem nem fényűző házhoz. Széles
tornácának egyik végében öreg legyezőpálmák magasodtak. Az én ízlésemnek egy kicsit
túlságosan közel feküdt az országúthoz. Az ablakai sötétek voltak, az udvarában pedig egy
itatóvályút láttam. Azt hittem, senki nincs otthon. Leszálltam a nyeregből, és odavezettem a
lovamat a vályúhoz, hogy megitassam.
– Előbb talán engedélyt kellene kérnie – szólalt meg egy női hang a tornácon.
A nő nyilván magában üldögélt az ablak alatt egy padkán. Kalapot emeltem, és azt
mondtam.
– Bocsánatot kérek…
A nő kilépett a tornác árnyékából, lejött a lépcsőn, és megállt a legalsó lépcsőfokon. Télire
való, szürke gyapjúruhát viselt, vállára fekete kendőt borított. Haja olyan fekete volt, mint a
holló szárnya. Éppen a haját kefélhette, mert kibontva omlott le egészen a derekáig, a kezében
pedig gyöngyháznyelű kefét tartott. Arca olyan sápadt volt, mint a márvány. Semmi nem volt
rajta, ami ne lett volna fekete, fehér, vagy a szürke valamelyik árnyalata.
 Zord öltözéke ellenére teljesen lenyűgözött. Még soha nem láttam hozzá foghatót. Nincs rá
szó, milyen gyönyörűnek találtam.
– Még egyszer bocsánatot kérek, kisasszony! – csak ennyit tudtam kinyögni. Nyeregbe
szálltam és ellovagoltam, fölzaklatva, az agyamban teljes zűrzavar. Otthon megvacsoráztam,
lefeküdtem, aztán valamikor az éjszaka során egyszer csak az eszembe villant: ezt a nőt kell
feleségül vennem!
Másnap hozzáláttam, hogy meghódítsam, és olyan keményen és gondosan fogtam a
dologhoz, ahogyan csak egy férfi képes. Először is igyekeztem mindent megtudni róla.
Kiderült, hogy Claire Dechutes-nek hívják. Apja francia volt, és abból élt, hogy oda-vissza
kereskedett a szülőhazájával: Franciaországból bort importált, oda pedig rizst szállított.
Jómódú ember volt, ha nem is kifejezetten gazdag. Üzentem neki, hogy találkozni szeretnék
vele, és hajlandó is volt fogadni az egyik raktárában, amely egy dokkban állt a Cooper folyó
mentén, egy nyirkos és sötét helyiségben, amelyet átitatott a folyó szaga. Mindenütt ládák
álltak teli olcsó és drága vörösborral, és rizzsel teli zsákok. Aswell barátom mutatott be
bennünket egymásnak, aki régebben üzleti kapcsolatban állt Dechutes-tel. Dechutes, a
nagyapád, alacsony, testes ember volt. Potrohos… igen, ez a helyes kifejezés. Az én
ízlésemnek egy kicsit túlságosan is francia volt, ha érted, mire gondolok. Sem te, sem az
édesanyád nem emlékeztettetek rá semmilyen külső tulajdonságotokban. Egy percig sem
titkoltam előtte, mi a szándékom.
– Szeretném feleségül venni a lányát – mondtam neki –, és szeretném elnyerni a helyeslését
és a támogatását.
Fölajánlottam, hogy annyi ajánlólevelet hozok, amennyit csak akar, és a vagyoni
helyzetemet igazoló írásokat, bármit, amire szüksége van, hogy megbizonyosodjék: kívánatos
vőjelölt vagyok. Láttam, hogy dolgozik az agya. A nyakkendőjét húzogatta. A szemét
forgatta. Félrehúzta Aswellt, és hosszan elbeszélgetett vele. Amikor visszatért hozzám, kezet
nyújtott nekem, és azt mondta:
– Minden segítséget megkap tőlem, amit módomban áll nyújtani…
Egyetlen dologban kötötte meg magát: azt akarta, hogy Claire ne menjen férjhez addig, amíg
be nem töltötte a tizennyolcadik évét. Én beleegyeztem. Két év nem tűnt túlságosan hosszú
várakozási időnek, és leendő apósom kívánságát jogosnak éreztem. Néhány nap múlva
hazavitt magával és meghívott, vacsorázzam velük. Végül is ő mutatott be anyádnak. Láttam
anyád tekintetén, hogy fölismert, és hogy jól emlékezik éjszakai találkozásunkra az udvarban,
de szólni egy árva szót sem szólt róla. Az első pillanattól fogva úgy hittem, hogy viszonozza
az érzéseimet.
Az udvarlás időszaka egész tavasszal és nyáron át tartott, még az őszbe is alaposan
belenyúlt. Találkoztunk bálokon, ahová az én kérésemre hívták meg. Hannoveri heréltemen
újra meg újra északnak lovagoltam, Dechutes-ék otthonába. Estét este után töltöttünk Claire-
rel kettesben a széles tornácon, a padkán üldögélve az egész esős nyáron át, és mindenről
beszélgettünk, ami csak kedves volt a szívünknek. Azokon a napokon, amikor nem tudtam
átlovagolni, leveleket írtunk egymásnak, amelyek időnként valahol a Meeting Streeten
keresztezték egymást. Késő ősszel pedig csináltattam egy gyűrűt. Kékes fényű gyémántot
tetettem bele, akkorát, mint a kisujjad körme. Maga a gyűrű pedig finoman megmunkált
ötvösmunka volt, platinából. Úgy határoztam, november végén valamelyik este meglepem
vele.
A választott napon kilovagoltam a hanoverin a szürkületben, és észak felé vettem utamat. A
gyűrű ott rejtőzött egy bársonytasakban a mellényzsebemben. A levegő fagyos volt, az este
csípős, télies, legalábbis charlestoni mértékkel mérve. Szinte teljesen ugyanolyan volt
minden, mint azon az első estén, amikor megismertem.
Mire Dechutes-ék házához értem, teljesen besötétedett. De a házban világos volt, minden
ablakban hívogató lámpavilág fénylett. Zongoraszó foszlányai szűrődtek ki, valaki Bachot
játszott. Egy pillanatig mozdulatlanul ültem a nyeregben az út közepén, és arra gondoltam,
ezen az éjszakán érik be a gyümölcse sok hónapon át tartó fáradozásaimnak: amire legjobban
vágyom, karnyújtásnyi közelségbe került.
Ekkor halk beszéd ütötte meg a fülemet a tornácról. Mozgást láttam. És Claire előrehajló
arcélének fekete körvonalait az ablak sárga fényének keretében. Ezt az arcélt senkiével nem
lehetett összetéveszteni. Az ablak másik oldaláról egy másik arc hajolt felé, egy férfié.
Középütt találkoztak, és csókban egyesültek, hosszú és szenvedélyes csókban, amennyire meg
tudtam ítélni. A két arc szétvált, de Claire keze kinyúlt a férfi arca felé, és ismét magához
húzta. A gyomrom görcsbe rándult. A kezem ökölbe szorult. Szerettem volna odarohanni a
tornácra, világgá kiáltani haragomat és fölháborodásomat, és jól eldöngetni valakit. Végül
mégiscsak úgy döntöttem, hogy nincs kedvem eljátszani a hoppon maradt kérő megalázó
szerepét.
Gondolkodás nélkül megsarkantyúztam a lovamat, és lázas iramban elvágtattam észak felé.
Csak vágtattunk és vágtattunk mérföldeken keresztül. Az a magas ló szinte elnyúlt a
levegőben. Olyan volt, mint amikor az ember álmában lovagol, amikor olyan tempóban vágtat
keresztül a sötét világon, amely inkább repülésre, semmint lovaglásra emlékeztet. Cserfával,
szürke fenyővel és jauponnal sűrűn benőtt síkságokon haladtunk át, drótfűvel és fűrészfűvel
borított, fátlan pusztákon, mígnem végül egy mindkét oldalán viaszcserjével szegett úton a ló
lassított, és attól fogva lépésben haladt, zihálva, leszegett fejjel.
Nem is sejtettem, hová keveredtem. Nem ügyeltem rá, hányszor kanyarodtunk be egy-egy
útelágazásnál, még csak arra sem, pontosan milyen irányba tartunk. Összesen annyit tudtam,
hogy nagyjából észak felé kellett haladunk, mert nem vetettük bele magunkat sem az Ashley-
be, sem a Cooperbe, és nem fulladtunk meg. A félhold gyér világosságánál a tajtékos szőrű
herélt pej olyan feketének látszott, mint az ébenfa, és olyan csillogóan fényesnek is. Ha nem
akartam végigjátszani az elvadult ámokfutó szerepét, és nyugatnak fordulni, hogy egy életre
nyom nélkül eltűnjek Texas ember nem járta pusztaságaiban, nemigen tehettem egyebet, mint
hogy megforduljak, és elinduljak hazafelé. De amikor végre eldöntöttem, hogy így teszek,
észrevettem, hogy a viaszcserjéken túl az ég sárgán fölviláglik, mintha máglyát gyújtottak
volna arrafelé. Úgy tűnt, a teremtés más alkotóelemei is tűzben égnek, akárcsak én. Azt
bizonygattam magamnak, hogy a tűz irányjelzőül szolgál majd a visszaút első szakaszára.
Elindultam a fény felé. Az út alig egyet-kettőt kanyarodott, és én egy égő templomot
pillantottam meg. Teteje és tornya lángban állt, de az épület testét még nem kezdték ki a
lángok. Lovamat otthagytam az úton, a templomhoz siettem, beléptem az ajtón, és
végigmentem a főhajón. Kivettem a zsebemből a tasakot a gyűrűvel, az oltárra helyeztem,
aztán csak álltam ott a füstben és vakító fényben. A tetőről lángoló fadarabok hullottak
körém. Én vagyok a vőlegény, és itt állok az oltárnál, gondoltam. Itt fogok porrá égni.
Ebben a pillanatban kivágódott az ajtó, és egy férfi zuhant be rajta. Ruhái megcsavarodva
lógtak a testén, kezében egy literes whiskysüveg, amelynek már csak az alján parázslott egy
ujjnyi borostyánszínű folyadék.
– Hát maga mit keres itt? Menjen ki azonnal! – rivallt rám.
Azt feleltem – gondolom, büszkeségből –, hogy véletlenül erre jártam, és bejöttem, hogy
körülnézzek, hátha tudok segíteni.
– Jó, de most kifelé! – sürgetett az ember.
Együtt hagytuk el a templomot, és elhatároztuk, hogy megpróbáljuk megmenteni, bár ő
részeg volt, én pedig félig eszemet vesztettem a fájdalomtól. Egy közeli patakból kezdtük
hordani a vizet, már amennyi víz belefért az ő whiskysüvegébe. Lekuporodtunk a patakhoz,
vártuk, amíg az üveg keskeny nyakán keresztül bugyborékolva telimegy vízzel, aztán
mindketten visszamentünk a templomhoz, és ráöntöttük a vizet a tűzre, egy-egy negyed
gallonnal minden alkalommal, nem is annyira azért, mert azt reméltük, eloltjuk vele, hanem
azért, hogy ha valaki megkérdi, elmondhassuk, hogy megpróbáltuk. Mire hajnalodni kezdett,
az ember és én fülig kormosak voltunk, a templomból pedig nem maradt más, csak egy fekete
kör a puszta földön.
– Hát így állunk… Minden elégett, kivéve a sarokvasakat meg a kilincseket – mondta az
ember.
– Bizony – mondtam én.
– Mi azért megtettük, amit tudtunk.
– Az már igaz.
– Senki nem vetheti a szemünkre, hogy nem próbáltunk meg mindent.
– Senki az égvilágon.
Kirázta a whiskysüvegéből az utolsó néhány csepp vizet a fekete kör peremén nőtt,
megperzselt fűre, aztán az üveget visszadugta a kabátzsebébe, és elindult fölfelé az úton. Én
pedig a lovamhoz mentem, nyeregbe szálltam, és visszalovagoltam Charlestonba.
Egy héttel később megváltottam a jegyemet egy Angliába induló hajóra, és a rákövetkező
évben jóformán semmi egyebet nem tettem, csak kóboroltam, és régi templomokat meg régi
festményeket nézegettem.
Amikor visszatértem, megtudtam, hogy anyád hozzáment ahhoz az emberhez, akivel a
tornácon láttam. Francia volt, borkereskedő, aki üzleti kapcsolatban állt az apjával. Anyád a
férjével Franciaországba költözött. Mintha becsaptak volna egy ajtót az orrom előtt.
Világéletemben vonzottak a lélek dolgai, ezért visszavontam részesedésemet a családi
üzletből, és egyfelől rezignációval, másfelől örömmel a szívemben fölcsaptam papnak. Soha
életemben egyetlen pillanatra sem bántam meg ezt a döntésemet.
Eltelt tizenkilenc esztendő, aztán egy tavaszi napon megtudtam, hogy Claire egymagában
tért haza Franciaországból. A férje meghalt. A házasságuk meddő maradt, és nem is a
legjobbak közül való volt, ha a pletykáknak hinni lehet. Ellenkezőleg, éppenhogy keservesen
sikerült. A kis francia legönzőbb reményeimet váltotta valóra.
Alig néhány nappal azután, hogy ezt a hírt meghallottam, ismét fölkerestem a Cooper partján
álló raktárépületet, és ismét beszéltem Dechutes-tal. Már öregember volt, nagy pocakkal,
lelógó orcákkal, nekem pedig gyérülni kezdett a haj a homlokomon kétfelől, a halántékom
pedig őszült. Dechutes olyan pillantást vetett rám, amely tökéletes illusztrációjaként
szolgálhatott volna a kevély szónak.
– Mit tehetek önért? – kérdezte olyan hangsúllyal, amelyet a régi szép időkben minden
bizonnyal párbajsegédek és pisztolyok követtek volna.
– Újra megpróbálkozunk a dologgal, és ezúttal gondoskodom róla, hogy semmi ne jöhessen
közbe – feleltem neki.
Anyáddal még annak az évnek az őszén összeházasodtunk, és két éven át én voltam a
legboldogabb ember a világon. És azt hiszem, anyádat is boldoggá tettem. Az első férje, az a
kis francia, semmilyen szempontból nem bizonyult kielégítő hitvestársnak. Claire-t hibáztatta,
amiért nem született gyermekük, és a rosszkedvével és a gorombaságával gyötörte. Azt
tekintettem legfontosabb feladatomnak, hogy kárpótoljam anyádat minden mellőzésért,
minden kicsinyes bántásért, amit elszenvedett tőle.
Az a néhány hónap, amikor téged vártunk, különös áldást jelentett egy olyan pár életében,
mint amilyen mi voltunk: akik már nem fiatalok, és rajtuk hagyta a nyomát a múlt. Amikor
Claire belehalt a szülésbe, egy darabig egyszerűen nem tudtam elhinni, hogy Isten ilyen
kurtán-furcsán elbánt velünk. Hetekig szinte mozdulni sem bírtam. Jólelkű szomszédok
kerítettek neked egy szoptatós dajkát, én pedig ágynak dőltem. Mire újra talpra álltam,
megérett bennem az elhatározás, hogy hátralévő életem egyetlen célja a te szolgálatod lesz.
Amikor apja befejezte a történetet, Ada fölállt, a széke mögé lépett, hátrasimította apja
szemébe hulló haját, és homlokon csókolta. Nem tudta, mit mondhatna, annyira
megdöbbentette tulajdon keletkezésének története. Nem volt rá képes, hogy ilyen rövid idő
alatt másként gondoljon magára, mint korábban: ne úgy, mint valami kitörölhetetlen
sajtóhibára, hanem mint olyan szenvedély gyümölcsére, amely nagy nehézségek ellenére érte
el a célját.
Mire Ada bevégezte fogantatásának történetét, csaknem teljesen besötétedett. Keleten egy
felhőtorlasz fölött párás hold lebegett. A holdkorong előtt egy magas madár sötét körvonalai
suhantak el. Aztán még egy, aztán mind többen és többen, szapora akkordokban. A vöcsök,
vagy talán a szalonka valamilyen éjszaka röpdöső fajtája lehetett, amint éppen délnek tartott.
A csillagok még nem jöttek föl, de az indigókék nyugati égen két planéta, két ragyogó
jelzőfény éppen leszállni készült a Hideghegy hosszan elnyúló gerince mögé.
– A kék, amelyik olyan fényes, az a Vénusz – mondta Ada, ahogyan Rubyval ráfordultak a
Black-birtokra vezető útra.

Mint kakas a szemétdombon

Déltájban Inman és Veasey egy frissen kivágott fára akadtak, egy jókora hikorifára: ott
hevert az ösvénnyel párhuzamosan. Mellette hosszú keresztfűrész feküdt, amelynek pengéjét
frissen olajozhatták, mert mákszemnyi rozsda sem látszott rajta, élesebbik oldalán a finoman
kidolgozott fogazat minden egyes darabja csak úgy ragyogott, nyilván nemrégiben
használhatták.
– Ni csak, ni csak – mondta Veasey –, egy gazdátlan fűrész! Ezért még valakitől csinos
összeget vághatok zsebre.
Odalépett, hogy fölvegye, de Inman rászólt: – A favágók csak ebédelni mentek. Mindjárt
visszajönnek, és hozzálátnak, hogy fölfűrészeljék ezt a hikorifát.
– Én semmi ilyesmiről nem tudok, csak arról, hogy ez a fűrész ott hevert az út mentén, és én
megtaláltam.
Veasey fölvette a földről a fűrészt, hosszában a vállára fektette, és továbbment. A két fanyél
a két végén minden lépésnél zökkent egyet, a nagy penge pedig úgy zsongott és bongott, mint
a citera.
– Eladom az első embernek, aki szembe jön velünk – közölte.
– Úgy látom, igen nagyvonalúan bánsz a más tulajdonával. Kíváncsi lennék, hogyan
egyeztetted ezt össze a szentírással, amikor még prédikáltál – mondta Inman.
– Ó, Istent nem túlságosan izgatja a magántulajdon kérdése, nehogy azt higgye! Nem sok
jelét adja, hogy valami nagyon fontosnak tartaná… Az ember a Biblia majd’ minden lapján
találhat rá bizonyítékot, milyen kevésre becsüli Isten az emberek tulajdonát. Gondolja csak
meg: minden szíre-szóra tűzvészt meg vízözönt küldött ránk! Maga szerint lehet ezekben
valami rendszert találni? Olyat, amiből arra lehetne következtetni, hogy igyekezett
igazságosan alkalmazni őket?
– Nem. Nem mondhatnám.
– Na látja. Úgyhogy én azt mondom, ha az ember arra törekszik, hogy Isten képére formálja
önmagát, nemigen akadhat fönn azon, hogy egy bizonyos fűrész kinek a tulajdona. Az ilyesmi
csak eltereli az ember figyelmét a nagy összefüggésekről.
– A nagy összefüggésekről? – Inman végigjártatta a szemét a lelkész varas fejbőrén, a szeme
alatt húzódó, vékony sebhelyen, amelyet a nagytermetű szajha borotvája hagyott rajta, a kék
folton, amely még mindig őrizte annak az ütésnek az emlékét, amelyet Inman mért rá a
pisztolyával a Deep folyónál. – Éppen te beszélsz a nagy összefüggésekről, akit lépten-
nyomon elpáholnak? – kérdezte. – Ráadásul mindig jó okkal – tette hozzá.
– Nem állítom, hogy nem érdemeltem ki a verést – mondta Veasey. – Nálam különb
embereket is páholtak már el, még alaposabban is, mint engem. De annyit mondhatok, hogy a
következőt már nem szándékozom szó nélkül eltűrni.
 Ez utóbbi kijelentés az önvédelemre terelte Veasey gondolatait.
– Megnézhetném kicsit közelebbről azt a hatalmas pisztolyát?
– Nem – felelte Inman.
– Ugyan már, semmi kárt nem teszek benne!
– Nem.
– Csak arra gondoltam, egy mesterlövésznek pontosan ilyen fegyverzetre lenne szüksége.
– Ahhoz túl nagy és nehéz – felelte Inman. – Inkább egy tengerészeti pisztolyra lenne
szükséged. Egy Coltra vagy egy Starra. Azoknak éppen megfelelő a súlyuk, hogy gyorsan elő
lehessen rántani őket.
– Akkor legalább szeretném visszakapni a magamét.
– Majd visszakapod, amikor elválnak útjaink – mondta Inman.
– Lehet, hogy váratlanul kell elszakadnunk egymástól – vetette ellene Veasey. – És akkor én
itt maradok fegyver nélkül.
– Ami a világnak csak hasznára válik.
Éppen egy irtóztatóan nagy gledícsiafa alatt haladtak el, amely kihajolt az út fölé.
Lehajoltak, és laktatóbb étel híján megtöltötték a zsebüket a fa hosszúkás, rozsdabarna,
hüvelyes termésével. Ahogy mentek tovább, hüvelykujjuk körmével fölpattintották a termés
hüvelyét, és a belsejét a fogukhoz dörzsölgetve kiették belőle az édes, fehér pépet. Kisvártatva
egy embert vettek észre, aki lenn álldogált a patakparton, és szemlátomást elmerülten
szemlélte az elébe táruló látványt. Ennek a látványnak a legfontosabb eleme egy nagy fekete
bika volt, amely döglötten hevert a patak elágazásában. Az ember észrevette őket, amikor
elhaladtak fölötte az úton: rájuk köszönt, és azt kérdezte, két ilyen izmos legény nem térne-e
le az útról egy kis időre, hogy segítsen neki. Inman elindult lefelé a patakhoz, Veasey lerakta
a fűrészét az út mellé, és követte.
Megálltak a férfi mellett, és nézték a fölpuffadt bikát, amelynek hasát a patakág vize
nyaldosta, szája és végbélnyílása körül legyek felhői nyüzsögtek. Mindhárman összefont
karral, földre szegezett szemmel álltak, ahogy a munkások olyankor szoktak, amikor valami
olyan feladatuk akad, amit sehogyan sem akaródzik elvégezniük.
Az ember nem volt még éppenséggel öreg, de már nem sok választotta el tőle. Torzója
vaskos, amilyen a legtöbb emlősállat még aktív hímjéé – a majomtól a lóig – szokott lenni
érett korának vége felé. Fején ősöreg, cukorsüveg formájú fekete gyapjúkalap éktelenkedett.
Bár az idő meglehetősen enyhe volt aznap, az ember a kalap széles karimáját lehajtotta a
fülére, és egy darab szizálrosttal körbekötötte, így az olyan szorosan követte a feje formáját,
akár egy főkötő. Arca két oldalán nagy, bozontos oldalszakáll meredezett, lehúzódva egészen
az állcsontjáig, a kalap karimájának árnyékából vizsgálódó sötét szempár fölött a szemhéj
duzzadt és ívelt volt, akár egy ragadozómadáré. Apró, kerek szája Inmant egy hatalmas,
hosszú orrú hal orrnyílására emlékeztette, amelyet az egyik gyors lefolyású csata során látott a
part mentén, még valamikor a háború kezdetén.
Az egyik közeli fának nekitámasztva egy szimplacsövű, tízes kaliberű vadászpuskát
pillantott meg. A csövét a szükségesnél valamivel rövidebbre fűrészelték, valószínűleg azért,
hogy messzebbre hordjon, mint az szokásos vagy tanácsos. A fűrészeléshez nyilván nem volt
megfelelő szerszáma annak, aki végezte, mert a puskacső nyílásának pereme érdes és
egyenetlen maradt, és nem követte pontosan a puskacső kerekségét, hanem inkább úgy festett,
mintha ferdén vágták volna el.
– Mégis, hogy akarja kiszedni onnét? – kérdezte Veasey.
A férfi kis ideig nem válaszolt, ehelyett csipeszt formált hüvelyk- és mutatóujjából, és a
nadrágjában kezdett matatni valami apró élőlény után, amelytől viszkethetett az ágyéka.
Aztán kihúzta a nadrágjából két összecsippentett ujját, a szeméhez emelte, és úgy tűnt,
összenyom valamit vastag, sárga körme között. Jókora kezének bőre krétafehéren hámlott.
 A bika, mondta aztán, néhány napja elkóborolt a többitől, aztán beledöglött valami
ismeretlen nyavalyába. Ők általában a folyónak ebből az ágából merítik a vizet, és egy ideje
észrevette, hogy az ivóvíz nem olyan, mint lenni szokott, hanem valami csípős bűzt áraszt,
ezért megindult a part mentén fölfelé, hogy kiderítse, mitől. Van nála egy jó hosszú kötél,
magyarázta, és úgy véli, ha mindhárman beleadják minden erejüket, ki tudják vonszolni a
bikát a folyóból.
Inman bíráló szemmel méregette az embert és Veasey-t. Aztán arrafelé pillantott, ahol a bika
hatalmas tömege púposodott ki a vízből. Legalább két söröslóra lenne szükség ahhoz, hogy
azt a bikát kivontassuk onnét, gondolta.
– Megpróbálhatjuk kirángatni – mondta. – De hatalmas dög. Jobb lenne, ha valami más
megoldáson törnénk a fejünket…
A férfi tudomást sem vett róla. Rákötötte a kötél végét a bika nyakára, aztán mind a hárman
nekifeszültek a kötélnek, és megpróbálták megemelni. A tetem hajszálnyit sem moccant.
– Emelő kellene – mondta az ember. – Ha találunk egy pár rudat, azzal ki tudjuk emelni
onnét.
– Nem kell sokáig keresgélnünk: kivágunk egy-két fát, és megfaragjuk emelőnek – mondta
Veasey. – Történetesen van is nálam egy remek fűrész… esetleg meg is vásárolhatná tőlem,
ha már végeztünk.
Futva indult fölfelé a part mentén a keresztfűrészért. Olyan izgatott volt, mint egy kisfiú, aki
életében először vehet részt a felnőtt férfiak munkájában.
Inman az ötletet nem találta valami fényesnek. Letelepedett a kivágott fa rönkjére, és
csúfondárosan figyelte, amint a két ember nagy lelkesedéssel fog bele a fűrészelésbe, jóllehet
az eredmény ezt a lelkesedést egyáltalán nem igazolta. Inmant azokra a hadmérnökökre és
segédeikre emlékeztették, akik aránytalan, lázas lelkesedéssel fogtak hozzá, hogy
megépítsenek valami hidat vagy hasonlót, jóllehet valójában nem sokat ért, amit
összeeszkábáltak, és mindent összevéve jobban tették volna, ha bele se kezdenek…
Miközben Inman figyelte őket, Veasey és az ember kivágtak három vaskos fatörzset.
Kisvártatva combig gázoltak a vízben, amelybe előzőleg jókora köveket hajigáltak
támasztéknak. Egy ütemre feszültek neki a rudaknak, és megpróbálták a bikát a másik
oldalára fordítani, de mindössze annyit értek el, hogy a nagy test lomhán zöttyent egyet,
ahányszor nekifeszültek a rudaknak. Amikor Inman is beállt közéjük, a test végre
megmozdult. Csakhogy hiába nyomták bele a három rudat csaknem teljes hosszában a vízbe,
legfeljebb ha egy lábnyira tudták fölemelni a bikát. Aztán belefáradtak, elengedték a rúd
másik végét, és a bika nagy loccsanással visszazuhant a patakba.
– Tudom már! – kiáltott föl izgatottan Veasey. – Fölemeljük valameddig, ott megtámasztjuk
a lábunkkal, aztán köveket csúsztatunk alá. Aztán ha alátámasztottuk, újra megemeljük és
még több követ csúsztatunk alája. És ezt addig ismételjük, amíg meg nem fordítottuk.
Inman pillantásával fölmérte, milyen messze van a bika a parttól.
– Ha át is fordítjuk egyszer, még mindig a vízben lesz – jegyezte meg.
– Hát akkor megfordítjuk kétszer – makacskodott Veasey.
– Igaz, azzal kijuttatjuk a partra – felelte Inman –, de akkor még mindig ott fog rothadni és a
vízbe szivárog belőle minden.
– Hát akkor harmadszor is megfordítjuk – közölte Veasey. Teljesen lázba hozta az emelő
csodája és a férfias mérnöki munka.
Inman már látta is magukat, amint sötétedésig hol megemelik a bikát, hol alátámasztják,
aztán megint megemelik. Ezzel tölti egyik értékes órát a másik után, ahelyett, hogy
gyalogolna vagy pihenne…
Inman elindult a patakparton arrafelé, ahol Veasey a fűrészt hagyta. Fölszedte a földről,
visszatért oda, ahol a bika hevert, és a fűrész élét az állat nyakához illesztette.
– Fogja már meg valaki a másik végét! – mondta.
 Veasey a fölszólításra keservesen csalódott képet vágott, de az ember megragadta a fűrész
másik nyelét, és néhány rántással lemetszették az állat fejét. Kis idő múlva pedig a szügyének
egy darabját, a mellső lábaival együtt. A következő vágással a hátsó felét és a hasát
metszették ketté. Amikor átvágták a hasfalát, az állat belei valósággal kiömlöttek rajta, sötét
folyadék és gázok kíséretében. Veasey csak nézte, mit művelnek, aztán kétrét görbedt, és
belehányt a vízbe. Gledícsiapép tajtékja indult útnak lefelé a patakon.
Az ember odapillantott, és fölvihogott, mintha valami remek tréfát hallott volna.
– Kicsit gyönge a gyomra, igaz? – mondta.
– Prédikátor az istenadta – felelte Inman. – Kissé másfajta munkához szokott.
Mire végeztek a fűrészeléssel, a patakot teliszórták a bika belső részeivel. A két férfi
kirángatta a bika darabjait a vízből, és otthagyta a parton, jó messzire a víztől. De a folyóban
még mindig vörösen szaladt a víz. Inmannek egy Sharpsburg környéki patakot juttatott az
eszébe.
– Én a maguk helyében néhány napig még nem innék ebből a vízből – jegyezte meg.
– Igen, magam is úgy vélem – felelte az ember.
Inman és az ember följebb mentek néhány lépést a patak mentén, odáig, ahol már tiszta volt
a víz, és megmosták a kezüket és a karjukat.
– Jöjjenek, vacsorázzanak velünk! – mondta az ember. – Utána a szénapadlásunkon meg is
hálhatnak…
– Szívesen, de csak ha előbb megszabadít bennünket ettől a fűrésztől – felelte neki Inman.
– Két szövetségi dollárt kérek érte. Állampapírban ötvenet – szólalt meg Veasey
fölélénkülve.
– Csak vigye – mondta Inman. – Nem kerül semmibe.
Az ember megemelte a fűrészt, a vállára vetette, a középpontjánál egyensúlyozva, szabad
kezével pedig megragadta a rosszul elfűrészelt vadászpuskát. Inman és Veasey csatlakoztak
hozzá. Hármasban indultak tovább a folyóparti úton. Most, hogy sikerült kivonszolni a bikát
az ivóvizéből, az ember szemlátomást fölélénkült, sőt, tréfás kedve kerekedett. Alig mentek
egy darabot, amikor megállt, ujját az orrához nyomta és rájuk kacsintott. Odalépett egy nagy
tölgyfához, amelynek törzsén körülbelül szemmagasságban odú tátongott. Az ember
beledugta a karját az odúba, és egy bedugaszolt, barna üveget húzott elő.
– Elrejtettem egypárat ezekből itt a környéken, hogy kéznél legyenek, ha szükségem van
rájuk – mondta.
Leültek, hátukat a fa törzsének vetették, és körbeadták az üveget. Az ember közölte, hogy
Juniornak hívják, és mesélni kezdett ifjúkoráról, amikor mindenfelé megfordult harci
kakasaival, ahol kakasviadalokat tartottak. Különösen egy bizonyos kakasról beszélt sokat,
egy jókora dominikairól, amelynek élete egyébből sem állt, csak harcból, és abból, hogy a
tyúkokat hajkurászta. Hogyan csépelt agyon a szárnyaival hónapokon keresztül mindent, amit
behajítottak hozzá. Eposzi küzdelmekről, látványos győzelmekről mesélt, amikor a dominikai
kakas már-már alulmaradva, fölszállt a csűr gerendájára, ahol a kakasviadalt tartották, és
addig gubbasztott odafenn, amíg valamennyi néző csúfondáros kiáltásokban nem tört föl.
Aztán amikor a csúfolódás a tetőfokára ért, a dominikai lezúdult ellenfelére, mint egy
kalapács, és a másik madárból rövidesen csak egy fényesen csillogó toll- és vérkupac maradt
a földön.
A nők pedig, állította Junior, ugyanolyan szenvedélyesen vetették rá magukat utazgatásai
során, mint a dominikai kakas az ellenfelére. A sok közül hirtelenjében egyet tudott élénken
az emlékezetébe idézni, egy férjes asszonyt, akinek a férje meghívta, töltsön náluk néhány
napot két kakasviadal között. Az asszony meg rögtön kiszemelte magának, és ha csak tehette,
hozzádörgölődzött. Egyik nap, amikor a férje kinn szántott a földjükön, az asszony előjött a
házból, hogy vizet merítsen a kútból. Amikor lehajolt a vödörért, mesélte Junior, ő odalépett
mögéje, és a hátára borította a szoknyáját. Ha Juniornak hinni lehetett, az asszony nem viselt
bugyogót a szoknyája alatt, és ahogy ott állt, lábujjhegyen, a hátsó fele a magasba meredt.
Junior ott helyben magáévá tette, a kútkáva fölé hajolva. Körülbelül addig tartott az egész,
amíg a nő fölhúzta a vödör vizet, állította. Amikor elkészült, nekivágott az útnak a kakasával
a hóna alatt. Junior igyekezett hallgatóinak értésére adni, hogy egész ifjúkora bővelkedett az
ehhez hasonló, nagyszerű eseményekben. – Jó egynehányszor megmártogattam az orromat a
mézesbödönben – közölte.
Veasey, akinek az éhgyomorra ivott pálinka a fejébe szállt, az esetet igen mulatságosnak
találta. Zajos tetszéssel fogadta a történet csattanóját, és arról locsogott, hogy szerinte ilyen az
igazi, férfinak való élet.
– Nekem is mindig ez volt a célom: hogy úgy éljek, mint kakas a szemétdombon – mondta
vágyakozó hangon.
Igen, helyeselt Junior, az ő számára ez a vándorélet nagyon is megfelelt, és minden baja az
életben akkor kezdődött, amikor letelepedett és megnősült, mivelhogy az történt, hogy három
évvel az esküvőjük után a felesége egy nigger csecsemőnek adott életet, és mindennek a
tetejébe azt sem volt hajlandó elárulni, ki a kölyök apja, így Juniort még a jogos bosszú
lehetőségétől is megfosztotta. Megpróbált elválni tőle, de a bíró nem volt hajlandó
elválasztani őket, mondván, hogy Junior már akkor tisztában volt vele, hogy a jövendőbelije
züllött életű lotyó, amikor elvette.
A felesége azután a két húgát is odahozta a házhoz, panaszolta Junior, és azok is ugyanolyan
szégyentelen lotyónak bizonyultak, mint a nővérük: az egyik szült két ikerfiút, akikről
nemigen lehetett megmondani, milyen fajhoz tartoznak, és bár időközben eléggé
fölcseperedtek – hogy pontosan mennyi idősek, azt nem tudná megmondani –, körülbelül
annyi gondot fordítottak a nevelésükre, mintha két vadmalac lettek volna. Sem az anyjuk, sem
senki más a háznép közül nem vette még magának a fáradságot, hogy nevet adjon nekik: ha
valaki azt akarta a többiek tudtára adni, melyikre gondol a kettő közül, a kérdéses fiú felé
bökött a hüvelykujjával, és azt mondta: – Ez e’ itten!
A házasságából, állította Junior, azt a tanulságot vonta le, hogy legjobban tette volna, ha egy
tizenhárom éves kislányt vesz feleségül, és felneveli a maga kedvére. Most viszont, állította,
gyakran megesik, hogy egész éjszaka álmatlanul forgolódik, és azon töpreng, vajon most már
haláláig így telik-e az élete, ilyen vigasztalan rosszkedvben, ami ellen legföljebb egy orvosság
létezik: ha az egész népségnek elvágja álmában a torkát, aztán szétlövi a saját fejét a
vadászpuskájával, vagy beveszi magát az erdőbe, hogy aztán kutyákkal vegyék űzőbe,
fölkergessék a fára és lepuffantsák, mint egy mosómedvét.
Ezt hallva Veasey virágos kedve némileg alábbhagyott, kisvártatva pedig Junior visszadugta
az üveget a faodúba, és újra vállára vetette a fűrészt. Elindult előttük, és a házához vezette
őket, amely egy-két útkanyarral odébb állt, nem messze az úttól, egy mocsaras mélyföldön.
Jókora, lécbordás oldalú építmény volt, de olyan állapotban, hogy az egyik vége lecsúszott az
egymásra tornyozott, lapos folyami kövekről, amelyek az alapzatául szolgáltak, és most úgy
állt, egyik sarkával fölfelé billenve, mintha arra készülne, hogy belefúrja magát a földbe.
Az udvaron lépten-nyomon a harci kakasok kúp alakú ketreceibe botlottak: a ketrecek
hántolatlan ágakból készültek, amelyeket fölül gledícsia-indákkal kötöztek egymáshoz.
Ragyogó tollú madarak bámultak meredten kifelé a réseken csillogó, hideg szemükkel, amely
az egész külvilágból jóformán csak annyit érzékelt, hogy ellenfél bukkanhat fel belőle. A
kéményből vézna, fehér füst szállt föl, a ház mögül, valamilyen más forrásból pedig fekete
füstoszlop dagadt az ég felé.
Ahogy letértek az útról, és megindultak Junior mélyföldje felé, egy háromlábú, csomókban
vedlő kutya, valamilyen terrier-fajta, vágódott ki a tornác alól, és a földhöz lapulva, tökéletes
csendben rohanvást egyenesen Inman felé tartott, aki már megtanulta, hogy a néma kutya
veszedelmesebb, mint az, amelyik harsányan ugat. Mielőtt belekaphatott volna a lábába,
Inman belerúgott a kutyába. Az álla alatt találta el a csizmája orrával. A kutya a földre
roskadt, és mozdulatlanul elterült.
Inman Juniorra pillantott.
– Nem volt más választásom – mondta.
– Nem mindenki tolvaj, akit a kutyák megugatnak – jelentette ki Veasey.
Junior csak állt és nézett.
A kutya végül imbolyogva három lábára állt, aztán tétován oldalazva visszamenekült a
veranda alá.
– Örülök, hogy nem döglött meg – mondta Inman.
– Teszek rá, hogy él-e vagy megdöglött – közölte Junior. Továbbindultak a ház felé, majd
benyitottak a konyhába, amely egyúttal ebédlőként is szolgált. Junior késlekedés nélkül
odalépett a konyhaszekrényhez, és kivett belőle egy újabb üveget, meg három bádogpoharat.
A megdőlt ház padlója úgy lejtett, mint valami rámpa, és amikor Inman odament az asztalhoz,
hogy leüljön az egyik konyhaszékre, minden erejével kapaszkodnia kellett a lábfejével a
padlóba, nehogy a nehézkedés ereje nekilökje az alacsonyabban álló falnak. A kémény
melletti sarokban egy ágy állt, és Inman látta, hogy még csak meg sem próbálták valamilyen
alátéttel kiegyenlíteni alatta a talajt, beérték azzal, hogy úgy fordították, hogy a feje legyen a
magasabbik oldalon.
A falakon néhány, könyvekből és újságokból kivágott kép lógott: egy részüket a megdőlt
padlóval párhuzamosan próbálták fölakasztani, más részüket annak az elvont, egyenes
vonalnak a mentén, amelyet egy vízszintező segítségével mérhettek volna ki. A tűzhelyen
még parázslott a tűz, és a tűzön egy jókora, lefedett üstben rotyogott valami, amiből fövő,
romlott hús szaga áradt. A tűzhely lapja annyira megdőlt, hogy a füst fölfelé szálltában
először egy darabig ferdén, az oldalfalat súrolva haladt, mielőtt megtalálta az útját kifelé a
kéményen át.
Itt, ahol a világ függővonala, minden várakozást megcsúfolva, ennyire kimozdult a helyéből,
még abból is nehéz feladvány lett, hogyan tölthet ki az ember néhány csöpp pálinkát az
üvegből a pohárba: amikor Inman megpróbálkozott vele, egyáltalán nem sikerült a poharába
találnia, hanem először a cipője orrát öntötte le a pálinkával, mielőtt megtalálta a megfelelő
távolságot és szöget. Amikor végre sikerült megtöltenie a poharát, kortyolt egyet belőle, aztán
megpróbálta letenni a poharat a konyhaasztalra. Látta, hogy az asztalnál minden egyes teríték
helye köré nyírfaágból faragott, apró ütközőket szögeztek, nehogy a tányérok és bögrék
lecsússzanak az asztalról.
Veasey az italát kortyolgatva járt körbe a helyiségben: föl-le caplatott a lejtőn, és nézelődött.
Aztán valami az eszébe jutott.
– Ha egy emelővel alányúlnánk az alacsonyabbik felének, egy-kettőre helyrebillenthetnénk
az egészet – jelentette ki.
Úgy látszik, még mindig az emelők foglalkoztatták a képzeletét: talán úgy érezte, olyan
gépezetet fedezett föl, amelyet sikeresen lehet alkalmazni minden nehéz kérdés
megoldásában, amivel az ember élete során szembe kerül. Elég, ha bedugunk egy emelőt
bármi alá, ami nincs rendjén, és az máris helyrezökken.
– Gondolom, csakugyan megemelhetnénk – felelte Junior. – De már olyan régen így van,
hogy egészen hozzászoktunk. Most már az lenne a furcsa, ha olyan helyen laknánk, ahol
egyenes a padló.
Egy darabig iszogattak. Az ital gyorsan Inman fejébe szállt, mert az előző esti, szűkös
vacsora óta nem evett semmit, csak a gledícsia termését. Veasey-re, aki üres gyomorra itta,
még erősebben hatott az ital: csak ült, fejét furcsa szögben félrehajtva, és a poharába bámult.
Nemsokára egy nyolc-tíz év körüli kislány lépett be az ajtón. Kistermetű gyermek volt, lába
és vállcsontja vékony. Bőrének olyan színe volt, mint a sűrű tejszínhabnak, a haja barna, és
göndör fürtökben omlott a vállára. Inman úgy gondolta, kevés ilyen szép gyereket látott még
életében.
– Anyád itt van? – kérdezte Junior.
– Aha – felelte a kislány.
– Hol?
– Hátul az udvarban. Az előbb még ott volt.
Veasey fölnézett a poharából és szemügyre vette a gyereket.
– Nahát, nem egy fehér gyereket ismertem, akinek sötétebb volt a bőre, mint ennek –
mondta. – Maga szerint nyolcadvér lehet, vagy micsoda?
– Nyolcadvér, negyedvér, mit számít? Én csak azt látom, hogy niggervér – vetette oda
Junior.
Veasey váratlanul fölpattant, és odaimbolygott az ágyhoz. Végigdőlt rajta, és részeg álomba
merült.
– Hogy hívnak? – kérdezte Inman a kislányt.
– Lulának – felelte a gyermek.
– Nem, nem úgy hívnak! – förmedt rá Junior. A lányhoz fordult, és metsző pillantással
meredt rá. – Na mondd csak meg, hogy hívnak!
– Mama azt mondja, Lulának – felelte a kislány.
– Márpedig nem úgy hívnak! Ez csak olyan macskaólba való név, amilyet a mamád képes
kitalálni. De itt én mondom meg, kit hogy hívnak. Téged Tisztaságnak hívnak.
– Szerintem ez is, az is illik rá – mondta Inman.
– Nem – mondta Junior. – Az enyém messze felülmúlja a másikat, mert annak fényében még
jobban kiviláglik, mekkora kurva a mamája.
Fölhajtotta, ami még a poharában volt.
– Na, jöjjön – vetette oda Inmannek, majd hátra se nézve, hogy a másik követi-e, kiment a
házból az elülső tornácra, és levetette magát egy hintaszékbe.
Inman kilépett a tornácról az udvarba, és hátravetett fejjel az eget vizsgálgatta. Esteledett, a
fény gyérült és alacsony szögben esett a földre, a keleti égen pedig már látható volt a
holdsarló és a Vénusz jelzőfénye. A levegő száraz volt és kissé csípős. Inman mélyen beszívta
a tüdejébe, illatát és hűvösséget érezve az eszébe villant: mindjárt itt az ősz. A levegő arról
árulkodott, hogy az év kereke megint elfordult egy rovátkányit.
– Lila! – kiáltotta Junior.
Kisvártatva fiatal nő bukkant elő a ház sarka mögül, lassú léptekkel a tornáchoz ment, és
leült a lépcsőre, pontosan Inman és Junior közé. A nő álláig húzta a térdét, és bíráló szemmel
végigmérte Inmant. Csepűhajú, széles csípőjű teremtés volt, a kartonruha, amelyet viselt, a
sok mosástól annyira elvékonyodott és kifakult, hogy az ember szinte láttaa bő rét a
pergamenszínű anyagon keresztül. Valaha sorokban elhelyezett virágminta díszíthette, de már
annyira kifakult, hogy ami maradt belőle, az virág helyett inkább betűnek látszott, elmosódott
szövegnek valami olyan nyelven, amelyben a sorok föntről lefelé haladnak.
A nőn minden gömbölyű volt, combja alsó fele pedig teljesen kilátszott, mert a ruha
szegélyét a lépcső felgyűrte. A szeme fakókék volt, akár a harangvirág szirma. Haja
szemlátomást nem látott fésűt jó ideje. Mezítláb járt, lábát összekaristolták a tövises ágak, és
volt benne valami furcsa, olyannyira, hogy Inman azon vette észre magát, hogy a sáros
lábujjakat számlálja a lány kerek lábfején, csakugyan kiadják-e a titokzatos ötös számot, ettől
a művelettől remélve, hogy kitisztul a feje. Junior agyagpipát húzott elő a zsebéből, majd egy
jókora, ráncos dohányzacskót. Megtömte a pipát, és száj üregébe lökte a nyelét. Aztán
meglengette Inman orra előtt a zacskót.
– Bika töke… Az ember nem készíthet jobb zacskót, mint amilyet Isten. Isten az effélékkel
tesz próbára bennünket, hogy lássa, jól használjuk-e, amit nekünk adott, vagy lázadozunk az ő
uralma ellen, és a mi gyarló eszünkkel próbálunk valami jobbat kitalálni – mondta Inmannak,
aztán a lányhoz fordult.
– Tüzet! – förmedt rá.
A fiatal nő feltápászkodott, miközben a szoknyája még jobban fölgyűrődött és
megcsavarodott, majd bement a házba, és egy égő háncsdarabbal tért vissza. Lehajolt, hogy a
háncsot a pipához érintse, és eközben odatolta Inman orra elé a hátsó felét. A vékony anyag
begyűrődött a nő farának vágatába, és olyan szorosan rásimult, hogy Inman látta a
bemélyedést a két összeszorított farpofa két oldalán, az izomban, és a kettős gödröcskét
kétfelől ott, ahol a gerincoszlop a csípőcsonttal találkozik. A lány testének rejtett szerkezete
tárult föl Inman előtt, és ő úgy érezte, mintha egy idegen ábrázattal nézne szembe, jóllehet ez
az ábrázat nem volt éppenséggel barátságtalan.
Ekkor azonban a lány megrándult, és fölvisított, ahogy a nyúl visít föl, amikor lecsap rá a
bagoly, és Inman látta, amint Junior elhúzza összecsíptetett két ujját valahonnan a lány
mellének közeléből.
– Az istenfáját, Junior! – sziszegte a lány.
Visszaült előbbi helyére, a lépcsőre, felsőkarját szorosan a melléhez préselve, Junior pedig
egy darabig csak ült s pöfékelt. Amikor Lila elvette a melléről a karját, parányi, fekete vérfolt
ütött át ruhája mellrészén.
– Szóljon ezeknek a szukáknak, hogy adjanak magának valamit enni – mondta Junior
Inmannek. – Nekem utána kell néznem az egyik kancának odalenn az alsólegelőn.
Fölállt, lement a tornác széléig, belenyúlt a nadrágjába, és vastag sugárban belevizelt az
egyik labdarózsabokorba. Lerázta az utolsó cseppeket, helyére rángatta a nadrágját, aztán
kiballagott az udvarra, majd nekivágott a sötétülő útnak, miközben még mindig szívta a
pipáját, és dudorászott, a pipaszárral a szájában. „A szivárvánnyal Isten Noénak mit üzent?
Nem árvizet kaptok eztán, hékás, hanem tüzet!” Inman ennyit hallott a dal szövegéből.
Inman követte Lilát a házba. Udvarszerű térségbe értek, amelynek döngölt földjét minden
oldalon melléképületek – füstölőkamra, zöldséges pince, kerekes kút, tyúkól, magtár – vették
körül. A térség közepén jókora farönkökből rakott tűz lobogott. A lángok egészen Lila fejéig
fölnyújtóztak, és a szikrák még ennél is magasabbra szálltak. Az éjszaka sűrűsödni kezdett, és
a háztól nem messze húzódó gyomos, kukoricával és futóbabbal beültetett kerteken túl
magasodó fák koronája körül az ég feketébe fordult. A közelben karókkal körültűzdelt
konyhakert volt, a karók végére fölnyársalva döglött varjak csüngtek petyhüdten, az oszlás
különböző stádiumában. A tűz sárga fénye messze kinyúlt a sötétségbe, és éles árnyékokat
vetett a bódék vakolatlan falára. Közvetlenül a fejük fölött azonban az ég kupolája ezüstösen
fénylett, és még nem ütköztek ki rajta a csillagok.
– Hé! – kiáltotta Lila.
Kiáltására a füstölőbódéból két fakószőke nőszemély bújt elő, nyilvánvalóan Lila nővérei,
mivel minden porcikájukban annyira hasonlítottak, hogy akár hármasikrek is lehettek volna.
Aztán a kútházból előbukkant két sötéthajú fiúgyermek is. Valamennyien a tűz köré gyűltek,
és Lila azt kérdezte:
– Kész a vacsora?
Senki nem felelt neki, de az egyik nővér beleakasztotta maszatos mutatóujját egy
bedugaszolt agyagkorsó fülébe, és fölemelte az edényt a földről, ahol addig állt, nem messze a
tűztől. Könyökhajlatában egyensúlyozva, hangosan szürcsölve nagyot húzott belőle. Aztán
továbbadta, míg végül Inmanhez is elért, aki valami visszataszító, házilag készült kotyvalékra
számított, de az ital íze semmiféle általa ismert pálinkáéra nem emlékeztetett. Olyan íze volt,
mint a termékeny földnek, s még valamilyen, mintha fagomba és állati mirigy kivonatából
kevertek volna erős, bódító keveréket, amelynek gyógyító erejét csak kevesen ismerik. A
köcsög többször is körbejárt.
 Az egyik nővér odaállt háttal a tűznek, fölcsapta a szoknyája szegélyét, odatartotta a farát a
tűzhöz, miközben kék szeme kába örömmel meredt Inmanre. Kerek, lógó melle, úgy tűnt,
mindjárt szétfeszíti vékony ingvállát. – Vajon miféle lotyótanyára keveredtem én? –
töprengett magában Inman.
A harmadik nővér egy percig csak állt, begörbített kezével az ágyékán, és elbámult valahová
a kukoricaföldeken túlra, aztán bement a füstölőkamrába, és egy fagereblyével tért vissza. A
gereblyével a tűz széléről belekaparta a hamut a lángok közé, miközben a hamu alól égett
kukoricahajba tekert csomagocskák kerültek fölszínre. A két fiút a látványt egy pillanatra
egészen megbűvölte. Meredten nézték, az egyik pedig odament a kukoricahajba tekert
valamik kupacához, és kifejezéstelen hangon azt mondta: „lisztgombóc tészta”.
Ettől eltekintve Inmannek úgy tűnt, mintha a két gyerek állandóan valamiféle kábulatban
lenne. Szemük beesett volt, és a tűz fényében úgy őgyelegtek az udvaron, mint két kísértet,
szavukat se lehetett hallani. Inman úgy látta, hogy valahányszor végiglépegetnek a tűzfényben
ragyogó udvaron, újra meg újra egy bizonyos mintát követnek, azt, amelyet tulajdon,
csoszogó lépteik hagytak előző alkalommal a földön. Ha megszólította őket, nem is
válaszoltak, de még csak oda se pillantottak, jelezve, hogy legalább hallották, amit kérdezett,
és Inman lassanként arra a következtetésre jutott, hogy a két gyerek teljes szókészletét az a két
szó alkotta, amelyet az imént hallott az egyiktől a tűznél.
Eközben a nővérek bontogatni kezdték a kukoricacsuhéba tekert csomagocskákat,
amelyekből gőz szállt föl a hűvös levegőbe. A kukoricacsuhé alól összesen hat darab barna
cipó került elő. Mindegyik kenyér nagyfejű emberkét formázott, még duzzadt nemi szervük is
tisztán látszott, amint az emberke hasa fölé emelkedik. A lányok a kukoricacsuhét a tűzbe
hajították, ahol az föllángolt, és egy szempillantás alatt hamuvá égett.
– Látod, előre tudtuk, hogy jössz! – mondta Lila.
A két nővér adott egy-egy kenyeret mindkét fiúnak. Azok szaggatni kezdték a tésztát, akkora
darabokat tömve a szájukba, mint az öklük. Amikor befejezték az evést, újra lépegetni
kezdtek, azokat az elmosódó ösvényeket követve, amelyeket korábbi lépteik hagytak a
porban. Inman nézte őket, és próbálta kitalálni, milyen alakzattá állnak össze a lépteik. Talán
éppen ez az a jel, amelyet nem szabad elszalasztania. Egy idő után azonban föladta. A földet
borító lábnyomokból semmiféle értelmet nem bírt kihámozni.
A két lány fogta a maradék három cipót, és bement a házba. Lila Inmanhez lépett, és megállt
közvetlenül mellette.
– Nagyfiú – mondta neki, vállára téve a kezét.
Inman egy pillanatig töprengett, mit is válaszoljon erre, de semmi nem jutott az eszébe.
Végül egyszerűen csak kibújt az oldalzsákjából, amelyben a pénzét és a Le Mat’sot őrizgette,
és letette a földre a lábához. Az éjszaka most már csaknem eljutott a sötétség teljéig, és Inman
látta, hogy a messzeségben a hegyoldalon valamilyen sárga fény hullámzik, hol itt, hol ott
tűnve föl a fák között, néha elmosódottan, fénykörtől körülvéve, máskor kemény, ragyogó
ponttá zsugorodva. Olyan furcsának találta ezt a fényt, hogy néhány pillanatig azon
töprengett, talán nem is odakinn van a külvilágban, hanem a saját megbomlott agyának a
terméke.
– Mi az ott? – kérdezte Lilától.
Lila egy pillanatig némán követte pillantásával a fényt.
– Semmi – felelte azután. – Ma éjjel egészen kicsi. Van, amikor akkora, mintha egy második
hold lenne ott. Azóta szoktuk látni, amióta egyszer régen, amikor én még kislány voltam,
Junior megölt azon a hegyen egy embert meg a kutyáját. Levágta egy fűrésszel a fejüket,
aztán lerakta őket egymás mellé egy hikorifa tönkjére. Mind, ahányan voltunk, elmentünk és
megbámultuk. Az embernek az arca egészen fekete lett, majdnem olyan, mint egy niggeré, és
a szemében volt valami furcsa. Szóval attól fogva szoktuk néha látni éjszakánként, ahogy az a
fény ott repdes a hegyoldalon. Ha most odamennénk, lehet, hogy nem is látnánk semmit, de
az is lehet, hogy valami súrolná az embert a sötétben, valami olyasmi, mint a régi, kiszáradt
tehénirha…
– Miért ölte meg Junior azt az embert? – kérdezte Inman.
– Azt soha nem árulta el. Indulatos természete van. És ha méregbe gurul, hamar odacsap. A
tulajdon anyját is lelőtte. Ő ugyan azt mondja, úgy történt, hogy az öregasszony a fejére
borította a kötényét, ő meg hattyúnak nézte.
– Nem vettem észre, hogy túlságosan sok lenne errefelé a hattyú…
– Hát nemigen…
A fény a hegyoldalon hirtelen kékké élesedett, és egyre gyorsabban lebegett ide-oda a fák
közt. Aztán egyszer csak eltűnt.
– Na, és maga szerint miféle fény az? – kérdezte Inman.
– Maga a magasságos Úristen is világosan kimondja a Bibliában, hogy a halottaknak nem
marad a fejében semmi. Minden gondolat kirepül belőle. Úgyhogy az a fejetlen ember
mégsem lehet az. Azt hiszem, a népek azt is szokták mondogatni, hogy néha a kutyák
kísértete lámpást szokott vinni a fején. De lehet, hogy összekeverek valamit. Az öregek azt
mondják, annak idején sokkal több volt a kísértet, mint mainapság.
Lila hosszú, vizsgálódó pillantást vetett Inmanre, aztán a kezét hozzádörzsölte a férfi
felsőkarjához.
– Te meg, úgy nézem, fekete lobogó alatt utazol – mondta neki.
– Nincs nekem semmiféle lobogóm – felelte Inman.
Lila egyik nővére kilépett a hátsó tornácra, és odakiáltott nekik:
– Gyertek be! Kész a vacsora!
Inman újra fölvette a hátára a kenyérzsákját, és fölvitte a tornácra. Lila odanyúlt a vállához,
lehúzta róla a hátizsák szíját, végig a karján, aztán lerakta azt is az oldalzsákja mellé. Inman
lepillantott rá, és azt gondolta: – Lehet, hogy hibát követek el –, de ennél jobban nem bírta
annyira összeszedni a gondolatait.
Amikor Lila és nővére hátat fordítottak neki, és elindultak befelé a házba, Inman fogta a
kenyérzsákját, és jó mélyre bedugta egy résbe egy rakás ölfa közé, amely ott hevert
fölhalmozva a tornácon. Követte a lányokat a házba, amely most, érthetetlen módon, jóval
tágasabbnak tűnt, mint korábban. Végigvezették a festetlen deszkafalú, hajópallószerű
előszobán, és attól félt, hogy a lába kicsúszik alóla. A sötétben az egész ház óriási
bérkaszárnyának tűnt, apró szobák útvesztőjének, amelynek minden falból nyílt egy-egy
ajtaja. Semmiféle rendszert nem lehetett fölfedezni abban, ahogyan a szobák egymásba
nyíltak. De végül mégiscsak eljutottak a lejtős nagyszobába, ahol az ütközőkkel ellátott asztal
már meg volt terítve. Veasey még most is ott aludt a kéményzugban, mint akit csak a végítélet
harsonái bírnak majd fölverni.
Az asztalon lámpa füstölgött, halvány fénye úgy hullámzott végig a falon, a padlón és az
abroszon, mint az árnyékok a patakmeder kövein. Lila az asztalfőre ültette Inmant, és kockás
konyharuhát kötött a nyakába. Az asztal közepén, egy másik hasonló konyharuhába csavarva
az egyik hamuban sült cipó feküdt.
Lila egyik nővére egy fatányért hozott a tűzhelyről, rajta hatalmas hússzelet úszkált a
csillogó zsírban. Inman nem tudta eldönteni, miféle élőlény húsából készülhetett.
Disznóhúsnak túlságosan nagy volt, tehénhúsnak túlságosan sápadt. A csont mindkét végében
húsmócsingok ültek, mint szem a szemüregben. Inak és ínszalagok fehér fonalai szőtték át a
húst. A lány lerakta a tálat elé, és egy fölfordított merőkanállal kitámasztotta. Inman csak egy
rozsdafoltos kést talált a tányérja mellett. Fölvette, és kérdően nézett Lilára.
– Villánk, az nincsen – felelte Inman pillantására a lány.
Inman megragadta a csontot a bal kezével, aztán nyiszálni kezdte a sülthúst a késsel, de
mindhiába: jóformán megkarcolnia sem sikerült a felszínét.
 Mindhárom lány odagyűlt az asztal köré, és figyelték, hogyan boldogul a hússal. Így, hárman
együtt olyan erős nőstényszagot árasztottak, mint egy ágyás ázott kutyatej: még a furcsa
sülthús bűzét is elnyomta. Lila odafurakodott közvetlenül Inman mögé, és hozzádörgölte a
hasát a vállához, aztán lábujjhegyre emelkedett, és a férfi érezte, ahogy a lába közt burjánzó
bozont megsimítja a vékony ruhán keresztül.
– Jóképű fickó vagy – mondta neki. – Lefogadom, úgy vonzod a nőket, mint kutyaszőr a
mennykövet.
Az egyik nővér merőn bámulta Inmant.
– Bárcsak addig szorongatna, míg röfögni nem kezdek – mondta.
– Hogyisne, ez az enyém – torkolta le Lila. – Neked csak annyi jut belőle, hogy bámulhatod,
aztán ácsingózhatsz az egyik markodba, szarhatsz a másikba, és lesheted, melyik lesz előbb
teli.
Inman kimerült tompaságot érzett. Még mindig a hússzeletet nyiszálta, de a karja mintha
elnehezült volna. A lámpás izzó kanóca mintha furcsa sugarakat eregetett volna a szoba
sötétjébe. Inmannek eszébe ötlött a korsó, és azon töprengett, vajon miféle ital lehetett benne.
Lila lefejtette Inman összezsírozódott bal kezét a csontról, odahúzta a szoknyája alá, aztán
odaszorította a combjához, hogy a férfi érezze, nincsen rajta bugyogó.
– Na, tűnés kifelé – szólt rá a nővéreire. A két lány elindult kifelé az előtérbe. Az egyik
visszafordult az ajtóból.
– Te is olyan vagy, mint az, akiről a pap beszélt a templomban… Aki kemény kősziklára
alapította az egyházát…
Lila hüvelykujjának egy mozdulatával hátratolta a húsostányért az asztal magasabbik végére.
A tányér útközben leverte a kanalat, és kilöttyent belőle a szürke mártás, végigszaladt a ferde
asztalon, és lecsöpögött az alacsonyabbik végén. Lila addig mocorgott és forgolódott, amíg ott
nem ült az asztalon Inman előtt, két lába a férfi két oldalán, csupasz lábfeje a szék karfáján. A
szoknyáját csomóba gyűrte a derekán, aztán hátradőlt, és megtámaszkodott a könyökén.
– Na, ehhez mit szólsz? Nem emlékeztet valamire?
Csak saját magára, gondolta Inman. De agya képtelen volt szavakat formálni, olyan
erőtlennek érezte magát, mint akit megbabonáztak. Zsíros kezének nyoma ott csillogott a lány
fehér combján, és azon túl a tátongó nyílás szinte magához bűvölte a pillantását, bár nem volt
semmi egyéb, csak egy eleven húsba nyíló perselyrés…
– A tied lehet – mondta Lila, aztán egy rántással kiszabadította a vállát a ruhájából, és
napvilágra buggyant a melle, mellbimbójának halvány holdudvara akkora, mint egy
pintesüveg szája. Lila előrehajolt, és odahúzta Inman fejét a két melle közé.
Ebben a pillanatban valaki föltépte az ajtót. Az ajtókeretben Junior állt, egyik kezében a
füstölgő lámpával, a másikban a lefűrészelt csövű vadászpuskával.
– Mi a franc folyik itt? – üvöltötte.
Inman hátradőlt a székén, és figyelte, ahogy Junior célba veszi, és hátrahúzza a puska hegyes
kakasát, amely olyan hosszú volt, mint egy öszvér füle. A puskacső végén tátongó, érdes
peremű lyuk fekete volt és hatalmas. A szórása olyan széles lehet, hogy alighanem átfogja az
egész falat. Lila lehengeredett az asztalról, és rángatni kezdte különböző pontokon a ruháját,
míg végül nagyjából ismét takarta a testét.
Úgy látszik, ebben a nyomorúságos koszfészekben fogok elpusztulni, gondolta Inman.
Hosszú csend következett, Junior csak állt, a szemfogát szívogatta, és elmélyülten töprengett
valamin.
– Most majd megtanulod, hogy nem mindenre akad balzsam abban a szaros Gileádban…
Inman csak ült az asztalnál, és Junior puskájának a csövébe bámult. – Valamit tennem
kellene – töprengett. – Biztosan van valami, amit ilyenkor tenni kell… De nem tudott rájönni,
hogy mi az. Úgy érezte, mintha kővé dermedt volna. A keze ott hevert előtte az abroszon, ő
pedig lebámult rá, és céltalanul azon merengett: – Lassanként egészen olyan lesz a kezem,
mint az apámé, pedig nem is olyan régen még egyáltalán nem volt olyan…
– Akárhogyan töröm a fejemet, én csak egy kiutat látok ebből a helyzetből: itt esküvő lesz,
de tüstént. Vagy az, vagy valakinek szétlövik a fejét.
– Ó, remek! – mondta Lila.
– Várjunk csak! – szólalt meg Inman.
– Várni? Azzal már elkéstünk – nyilatkoztatta ki Junior. Odapillantott, ahol Veasey aludta az
igazak álmát a kéményzugban.
– Eriggy, keltsd föl! – szólt rá Lilára.
– Várjunk csak! – mondta Inman újra, de ennél hosszabb mondatot már nem volt képes
összehozni. A gondolatai nem akartak engedelmeskedni az akaratának. Nem sikerült
semmiféle rendszert rájuk kényszerítenie, sem a helyzethez idomítania őket, és újra azon
kezdett töprengeni, mi lehetett abban a köcsögben, amiből ott az udvaron, a tűznél ittak…
Lila odalépett Veasey-hez, fölébe hajolt, és megrázta. Veasey arra ébredt, hogy két mell
mered az arcába, és úgy vigyorgott, mintha egy új, boldogabb világba került volna. Egészen
addig, amíg meg nem pillantotta a puska csövét.
– Most eredj, és hozd ide a másik kettőt! – förmedt rá Junior Lilára. Odament a lányhoz, és
keményen arcul ütötte. Lila, kezét a lassan előtűnő vörös tenyérnyomra szorítva, kiment a
szobából.
– Aztán van itt még egy másik dolog is – mondta Junior Inmannek. – Állj csak föl!
Inman föltápászkodott, de érezte, hogy bizonytalanul áll a lábán. Junior odament Veasey-
hez, miközben a puskát mindvégig ráfogta Inmanre, megragadta a lelkészt a gallérjánál fogva,
álló helyzetbe rántotta, és lassan átvezette a szobán. Olyan magasan tartotta, hogy Veasey
kénytelen volt lábujjhegyen lépkedni, mintha lopakodna. Amikor Veasey-t odaállította mellé,
Junior fenékbe döfte Inmant a reszeletlen végű puskacsővel.
– Nézz csak körül odakinn, mit szereztem én neked! – mondta Junior.
Inman lassan és könnyedén, mintha víz alatt mozogna, kilépegetett az elülső tornácra.
Odafönn az országúton ködösen valami mozgást látott a sötétben, de csak körvonalakat és
tömegeket. Hallotta, ahogyan egy ló kifújja a levegőt. Egy férfi köhögését. Ahogy egy patkó a
kőhöz ütődik. Valaki világosságot gyújtott, föllobbant egy lámpás. Aztán még egy, majd még
egy, míg végül a vakító sárga fényben már tisztán ki tudta venni a nemzetőrök lovascsapatát.
Mögöttük, gyalog, egymáshoz kötözött emberek csoportja vánszorgott, lehajtott fejjel,
megbilincselve, félig beléveszve a sötétségbe.
– Nem te vagy az első, akit tőrbe csaltam ebben a házban – közölte Junior. – Öt dollárt
kapok minden egyes katonaszökevényért, akit átadok nekik.
– Megyünk már, vagy mi lesz? – kiáltott oda az egyik lovas.
De még egy óra múlva sem indultak tovább. Inmant és Veasey-t odakötözték a többi
fogolyhoz, és az egész sort nekilökték a füstölőkamra falának. A megkötözött emberek meg
se nyikkantak. Körülbelül olyan fürgén léptek oda a falhoz, mint egy csapat holttetem. Csak
csoszogni bírtak, és ködös, üres szemmel bámultak maguk elé, annyira elcsigázta őket az,
ahogyan az utóbbi időben éltek – előbb katonák, majd szökevények, aztán foglyok –, hogy
amint nekivetették a hátukat a bódénak, azon nyomban tátott szájjal álomba merültek, még
csak nem is mocorogtak vagy horkoltak. Inman és Veasey azonban ébren ültek egész éjszaka.
Időnként feszegetni próbálták a kezükre tekert kötelet, abban a reményben, hátha enged
valamelyest.
A nemzetőrök akkora máglyát raktak, hogy fölért a ház ereszéig, és a lángok vakító fényt és
árnyékot vetettek az épületek falára. A tűz fénye elhalványította az igazi csillagokat, a szikrák
oszlopban szálltak fölfelé, aztán eltűntek a sötétségben. Inmannek ettől a látványtól az a
gondolata támadt, hogy a csillagok összegyűltek tanácskozni, aztán úgy határoztak,
elmenekülnek innét, hogy valahol máshol, egy barátságosabb világra hintsék ezentúl a
sugaraikat. A távoli hegyoldalon a kísértetkutya jelzőfénye most olyan sárgán világított, akár
az úritök, és összevissza cikázott a fák közt. Inman elfordította a fejét, és a tűz felé nézett. A
lángok előtt sötét alakok járkáltak, egy idő után pedig az egyik nemzetőr hegedűt vett elő, és
megpengette a húrokat, hogy fölhangolja a hangszert. Elégedett lehetett az eredménnyel, mert
fölemelte a vonót, és belekezdett egy egyszerű, vontatott dallamba, amelyről rövidesen
kiderült, hogy körkörös logikát követ. Ugyanaz a néhány hang tért vissza újra meg újra, rövid
szünetekkel, és ez a dallam, úgy tűnt, egyaránt alkalmas arra, hogy táncoljanak rá, és arra – ha
elég sokáig ismételgették–, hogy kábulatba ejtse azt, aki hallgatja. Inman látta, hogy a
nemzetőrök, akiknek sötét körvonalai kirajzolódtak a tűz fényében, csípőből hátradőlnek, és
nagyokat húztak a különféle kancsók és korsók tartalmából. Aztán táncoltak a tűz körül, és
látta, ahogy egyik-másik időnként Lilával vagy valamelyik nővérével járta, egymáshoz
dörgölőzve, mintha az üzekedés különféle formáit adnák elő élőképekben a tűz mozgó árnyai
között.
– Ez a hely se sokban különbözik valami istenverte kuplerájtól – jegyezte meg Veasey. –
Hacsak abban nem, hogy ezidáig még nem nyújtották be a számlát senkinek.
Azok a nemzetőrök, akiknek nem sikerült Lila vagy a nővérei közelébe férkőzniük, egyedül
táncoltak. Körbe-körbe ugrándoztak, mintha valamiféle matróztáncot járnának, meghajlított
derékkal, magasra emelgetve térdüket, fejüket pedig hol leszegték, mintha a lábuknál elterülő
földet bámulnák, hol hátravetették, mintha a sápadófélben lévő eget vizsgálgatnák a fejük
felett. Időről időre, a zene hatása alá kerülve valamelyikük fölvisított, mintha megsebesült
volna.
Addig táncoltak, amíg ki nem fogyott belőlük a szusz. Ekkor Junior, aki eddigre
szemlátomást alaposan leitta magát, megpróbálta megszervezni Inman és Lila esküvőjét.
– Benyitok a házba, hát ez a hosszú éppen hozzákészülődik, hogy megkettyintse az asszonyt
– közölte Junior. – Össze kéne adnunk őket.
– Csakhogy te nem vagy pap – vetette oda a nemzetőrök kapitánya.
– De az a beretváltfejű mitugrász, az igen – mondta Junior, Veasey felé pillantva.
– A nemjóját! – mondta a kapitány. – Nem látszik rajta.
– Hajlandó tanúskodni? – kérdezte Junior.
– De csak ha utána azonnal indulunk – mondta a kapitány. Inmant és Veasey-t elrángatták a
füstölőkamra falától, kioldozták őket, aztán puskájukat rájuk szegezve megparancsolták, hogy
menjenek oda a tűzhöz. A három lány ott állt és várt, a két feketehajú fiúcska is ott volt
mellettük. A nemzetőrök oldalt húzódva bámulták a jelenetet, óriási árnyékuk nyugtalanul
meg-megrebbent a ház falán.
– Állj csak oda mellé! – förmedt Junior Inmanra. Inman tett egy lépést Lila felé, de ekkor
egy gondolat, amely már hosszabb ideje próbált megformálódni az agyában, végre alakot
öltött.
– De hiszen már férjnél van! – mondta.
– A törvény szerint. De szerintem nem, és Isten előtt sem – mondta Junior. – Állj csak oda
mellé!
Inman, akár egy bábu, engedelmesen odaállt Lila mellé.
– Te jó ég! – mondta a lány.
A haját most másként, hajpántszerű fonatba tűzte a nyakánál. Arcára festéket kent, de a
festék alatt is látszott, hogy bal orcáján még mindig ott vöröslik Junior kezének a nyoma.
Hasához aranyvesszőből és vasfűből álló csokrot szorított, amelyet a kukoricaföldet
szegélyező sövényről szedett. Lábujjaival apró, izgatott köröket írt a porba. Junior és Veasey
odaálltak mellé: Junior a vadászpuskát Veasey gerincének tövéhez szorította.
– Majd én mondom, amit mondani kell, te elég, ha hümmögsz valamit – mondta Junior
Veasey-nek.
 Junior kioldozta az álla alatt megkötött zsinórt, levette a kalapját, és lerakta a lábához a
földre. Koponyáján szétkenődve durva szálú haj maradványai sötétlettek, olyan gyér szőrzet,
amilyen inkább a férfiak fenekén szokott nőni, mint a fejükön. Vigyázzba vágta magát, a
puskát karjába véve, és varjúkárogás-szerű hangján valami nászénekbe kezdett. Az ének
halványan dalszerű volt, modális és sötét, és dallamának komor, monoton lüktetése bántotta
az ember fülét. Szövege, amennyire Inman ki tudta venni, a halálról szólt, mint az élet
egyetlen bizonyosságáról, valamint az élet kellemetlen velejáróiról. A két fiúgyermek lábával
verte hozzá az ütemet, mintha jól ismernék a dal ritmusának alapképletét, és örömüket lelnék
benne.
Amikor befejezte a szertartás énekes részét, Junior áttért a beszédre, amelyben a
leggyakrabban visszatérő szavak a „kénytelen”, a „halál”, és a „betegség” voltak. Inman a
távoli hegyoldal felé nézett, ahol a kísértetfény újra ott lebegett a fák között. Szívből kívánta,
bárcsak eljönne érte és magával vinné.
Amikor az esküvői szertartásnak vége lett, Lila a tűzbe hajította a virágokat, és szorosan
átölelte Inmant. Egyik telt combját fölnyomta a férfi lába között.
– Isten veled! – mondta mélyen a szemébe nézve.
Az egyik nemzetőr Inman mögé lépett, és odanyomta a coltját a halántékához.
– Hát nem fura? – mondta Lilának. – Az egyik pillanatban menyasszony vagy, a másikban,
ha én most meghúzom ezt a ravaszt, zsebkendőbe kapargathatod össze a férjed agyvelejét a
földről, és vigyoroghatsz hozzá, mint a vadalma.
– Sehogyse értem én a ti fajtátokat, pajtás – mondta neki Inman, a nemzetőrök pedig újra
hozzákötözték őt is, Veasey-t is a többi fogolyhoz, és útnak indították a menetet az országúton
kelet felé.

Inman jó néhány napon keresztül gyalogolt csuklójánál fogva egy hosszú kötél végéhez
kötve, tizenöt másik emberrel együtt, úgy egymáshoz bogozva, mint a farkuknál
összekötözött csikók. Veasey, aki közvetlenül előtte haladt a sorban, lehajtott fejjel vonszolta
magát előre, elkábulva az őt ért csapástól. Amikor a sor elindult vagy megállt, Veasey-t
mindig előrerántották, és összekötött két keze ilyenkor úgy röpült föl az arca elé, mintha
hirtelen elfogta volna az imádkozhatnék. Haladt mögöttük a sorban néhány ősz öregember, és
voltak olyanok is, akik jóformán ki sem nőttek még a gyermekkorból, de mindegyiküket azzal
vádolták, hogy katonaszökevények, vagy hogy az ellenséggel rokonszenveznek. Legtöbbjük
falusi parasztember volt, háziszőttes vászonruhában. Inman úgy vette ki a beszélgetésükből,
hogy valamennyiüket börtönbe akarják csukni. Vagy visszaküldik a harctérre. A foglyok
némelyike időről időre odakiabált az őröknek, a mentségeit sorolva, vagy azt bizonygatva,
hogy egészen másvalaki, nem az, akinek hitték, amikor elfogták. Ők az ártatlanságukba
vetették minden bizodalmukat. Mások fenyegetéseket motyogtak, azt bizonygatták, ha nem
lenne megkötözve a kezük, és ha náluk lenne a fejszéjük, kettéhasítanák az őröket a fejüktől
az ágyékukig, két egyforma, vérző részre, amelybe még belepisálnának, mielőtt hazaindulnak.
Mások zokogtak és esdekeltek, hogy engedjék el őket, valamilyen képzeletbeli, jóindulatú
hatalomhoz címezve könyörgésüket, amelyről úgy hitték, ott lakozik valahol az emberi szív
mélyén, s ettől remélték, hogy segítségével elnyerik az őrök jóindulatát.
Mint az emberek túlnyomó többsége, ezek a foglyok is úgy tűnnek el majd el a földi életből,
hogy annyi nyomot sem hagynak maguk után, mintha egy barázdát szántottak volna. Ha majd
eltemetik őket, a nevüket késsel belevésik egy tölgyfadeszkába, a deszkát pedig leszúrják
fölöttük a földbe, nem lesz semmi – sem a rossz-, sem a jócselekedeteik, sem a gyávaságuk
vagy a bátorságuk, sem a félelmeik vagy a reményeik, de még az arcvonásaik sem –, amire a
világ legalább addig emlékezne, ameddig ezeket a fába karcolt betűket az eső és a szél le nem
koptatja a deszkáról. Ezért vánszorogtak mindnyájan lecsüggesztett fejjel, mintha egy olyan
élet terhe alatt görnyedeznének, amely ki fog esni az emberiség emlékezetéből.
Inman gyűlölte, hogy hozzá van fércelve a többiekhez, gyűlölte, hogy fegyvertelen, de
legjobban mégiscsak azt gyűlölte, hogy minden lépéssel távolabb kerül attól a helytől, ahová
vágyódott. Minden lépés, amelyet kelet felé tett, keserű volt, mint a kárhozat. Egyik mérföld a
másik után maradt el mögötte, és lassanként elhagyta a remény, hogy valaha is hazatérhet.
Amikor a reggeli nap az arcába tűzött, Inman feléje köpött, mert nem tudta máson kitölteni a
haragját.
A foglyok aznap, és még jó néhány napon át gyalogoltak anélkül, hogy egy-két szónál többet
váltottak volna egymással. Egyik délután az egyik nemzetőr szórakozásképpen végiglovagolt
a menet mellett, és puskája agyával minden fogoly fejéről leverte a kalapot, aki pedig lehajolt
érte, azt agyba-főbe verte a puskatussal. Amikor továbbmentek, tizenöt fekete kalap maradt
utánuk az út mentén, mintha így akarták volna a többi ember tudtára adni, hogy erre mentek.
Enni egyáltalán nem adtak nekik, inni pedig legfeljebb annyit ihattak, amennyi vizet
begörbített tenyerükből föl tudtak hörpölni olyankor, amikor az útjuk patakon vezetett
keresztül. Különösen az öreg foglyok gyöngültek le a táplálék hiányától, és idővel nem bírtak
tovább vánszorogni, még akkor sem, ha az őrök a puskatussal böködték őket: ilyenkor kaptak
egy kis írós zabkását, amelybe száraz kukoricakenyeret morzsoltak. Amikor a fejük
valamelyest kitisztult, tovább kellett vánszorogniuk.
Minden fogoly úgy került ebbe a kutyaszorítóba, ahogyan az már történni szokott, az egyik
istenverte esemény követte a másikat, mígnem végül olyan helyen találták magukat, ahová
sosem hitték volna, hogy eljutnak, és ahol semmilyen lehetőség nem kínálkozott rá, hogy
odébbálljanak. Inman gondolatai egyfolytában efféle dolgok körül kavarogtak. És semmire
nem áhítozott annyira, a szabaduláson kívül, mint arra, hogy Junior vérét ontsa.
Olykor a nemzetőrök egész nap hajszolták a foglyokat, és éjszaka aludtak. Máskor nappal
aludtak, alkonyatkor keltették és indították útnak őket, és egész éjszaka gyalogoltak. De
bármilyen hosszan gyalogoltak is, a hely, ahová megérkeztek, pontosan olyan volt, mint
ahonnét elindultak: olyan sűrű fenyőerdő, hogy a fák koronája összeért, és a napfény sose
sütött be az ágak közt a földre. Inman olyan kevés változást észlelt a tájban, mintha csak
sötétségben lépkedett volna abban a furcsa, vontatott ütemben, ahogyan álmában szokott az
ember, amikor valami elől menekül, de hiába erőlködik, alig halad valamicskét.
Ráadásul a megerőltető gyaloglástól mindene fájt. Szédelgett, alig állt a lábán. És éhes is
volt. A seb a nyakán a szívverése ütemére lüktetett, és attól félt, fölfakad, és mindenfélét
köpködni kezd magából, mint a kórházban. Egy messzelátó üvegét, egy dugóhúzót, egy véres
kis rózsafüzért.
Tehetetlenül figyelte, ahogy az a sok mérföld, amelyet nyugat felé haladtában megtett, most
ismét felgöngyölődik és összegubancolódik a lába alatt. Egyszer, amikor már több napja
gyalogoltak, megálltak, amikor leszállt a sötétség, de a foglyokat nem oldozták ki, és
ennivalót vagy vizet sem adtak nekik. A nemzetőrök, ahogy a többi éjszakán, most sem tettek
semmit annak érdekében, hogy foglyaik számára kényelmesebbé tegyék az éjszakai
nyugodalmat: nem adtak nekik takarót, és tüzet sem gyújtottak. Az összekötözött emberek
kimerültségükben egymáshoz bújtak, mint egy kutyafalka, és lekuporodtak, hogy ott háljanak
a csupasz, vörös földön.
Inman olvasott egyszer valahol várbörtönbe vetett foglyokról, akik valami botba vagy
sziklába rovátkákat karcoltak, hogy így tartsák számon a napok múlását, de neki még ez sem
állt módjában, bár most már látta, milyen hasznos lehet az ilyesmi, mert kételkedni kezdett,
vajon megbízhat-e az agyában lévő naptárban. De aztán úgy látszott, többé nem is lesz
szüksége rá, hogy a napokat számon tartsa, mert késő éjszaka az egyik nemzetőr fölzavarta a
foglyokat nyugtalan álmukból. Lámpásával az arcukba világított, és rájuk parancsolt, hogy
álljanak föl. A többi fél tucat nemzetőr laza csoportban állta körül őket. Némelyik pipázott,
puskájukat agyával lefelé, a földnek támasztották. Egyikük, aki a vezér szerepét játszotta, azt
mondta:
– Megbeszéltük a dolgot, és úgy döntöttünk, hogy csak az időnket vesztegetjük veletek,
szarháziak…
Azzal rájuk emelték a puskájukat.
Az egyik fogoly fiú, aki nem sokkal lehetett több tizenkét évesnél, térdre esett, és sírni
kezdett.
– Nem gondolhatják komolyan, hogy itt helyben halomra lőnek mindnyájunkat – szólalt meg
egy ősz öregember.
Az egyik nemzetőr leeresztette a fegyverét, és a vezetőre nézett.
– Arról nem volt szó, hogy öregembereket és kisfiúkat fogunk gyilkolni…
– Vagy lősz, vagy odaállsz te is közéjük – felelte neki a vezető. Inman elnézett a sötét
fenyőerdő felé. Íme, a kilátás végső nyughelyemről, mondta magában.
Aztán eldördült a sortűz. Férfiak és fiatal fiúk csuklottak össze mindenfelé. Veasey,
amennyire a kötél engedte, előrelépett, és megpróbálta túlkiabálni a puskaropogást.
– Még most sem késő, hogy abbahagyják ezt az aljasságot! – kiáltotta. A következő
pillanatban golyók sokasága fúródott belé.
Az a golyó, amelyik Inmant eltalálta, előzőleg már áthaladt Veasey vállán, és sokat veszített
a lendületéből. A lövés a halántékán érte Inmant, a haja vonalánál. A golyó végigszaladt a
koponyája mentén az irharéteg és a csont között, sekély vágatot hagyva maga után. A füle
mögött jött ki. Elzuhant, mintha egy ácsszekercével csapták volna fejbe, de az öntudata nem
hagyta el teljesen. Mozdulni nem tudott, még pislogni sem, de nem is érzett rá semmi
hajlandóságot. A világ tovább haladt nélküle, és ő látta, de nem érezte magát a részének
többé. Úgy tűnt, ez a világ ügyet sem vet rá, hogy érthető legyen. Körülötte emberek haltak
meg, és egymáshoz kötözve, egy csomóban roskadtak a földre.
Amikor a sortűznek vége lett, a nemzetőrök egy darabig álldogáltak, mintha nem tudnák
elhatározni, mi legyen a következő lépés. Egyikükre mintha valami roham tört volna rá, mert
föl-alá ugrándozott, a Gyapotszemű Joe nótáját énekelte, és mindaddig szökdécselt, míg egy
másik derékon nem vágta a muskétájával.
– Mégiscsak be kéne kaparnunk ezeket – mondta végül az egyik.
A nemzetőrök nekiláttak a sírásásnak, de nem végeztek valami alapos munkát: a sekély
gödör, amelybe belehajigálták az embereket, majd némi földet szórtak föléjük, alig volt
mélyebb, mint amilyen mélyre a krumplit szokás elültetni. Amikor elkészültek, nyeregbe
szálltak és ellovagoltak.
Inman arca a könyökhajlatába került, amikor a gödörbe zuhant, így némi levegőhöz jutott,
bár a földréteg, amelyet föléje szórtak, olyan vékony és laza volt, hogy ha ott is marad a
gödörben, inkább az éhhalál, semmint a fulladás végez vele. Mozdulatlanul feküdt, ide-oda
sodródva álom és zavaros ébrenlét között. A föld szaga mintha belékapaszkodott és lefelé
húzta volna, és ő nem érzett magában elég erőt, hogy eltépje magát tőle. Úgy érezte,
egyszerűbb lenne meghalni, mint élni.
De hajnalhasadás előtt néhány vaddisznó jött elő az erdőből, mert a vér csípős szaga
odacsalta őket. Ormányukkal a földet turkálták, karokat, lábakat és fejeket ástak elő, és Inman
rövidesen azon vette észre magát, hogy kitúrták a földből, és hogy egy jókora, hosszú képű
agyaras vaddisznóval néz farkasszemet elkeseredetten, ellenségesen és tanácstalanul.
– Hé! – mondta Inman.
A vadkan hátrált néhány lépést, aztán megállt, és döbbenten pislogott rá apró szemével.
Inman addig erőlködött, amíg teljes hosszában ki nem emelkedett a földből. Ismét talpra állni,
ez volt egyetlen vágya. Amikor végre sikerült föltápászkodnia, a vadkan nem törődött többé
vele, hanem tovább turkálta a földet.
 Inman hátravetette a fejét, fölnézett az égre, és úgy találta, valami nincs rendben vele. Látta
ugyan a csillagokat, de egyetlen ismert csillagképet sem volt képes fölismerni a holdtalan
égen. Olyan volt az ég, mintha valaki fogott volna egy botot, és megkeverte volna, míg semmi
nem maradt, csak némi szétszórt, semmiféle értelmes alakzatba nem rendeződő fénytörmelék.
Mint a fejsebek általában, az övé is sokkal jobban vérzett, mint amilyen súlyos volt. Arcát
vér borította, a föld pedig beleragadt a vérbe, amitől okkersárga lett a színe, és úgy festett,
mint egy agyagszobor, amely előembert ábrázol, abból az időszakból, amikor az emberi
arcvonások még nem nyerték el végleges formájukat. Inman megkereste a két lyukat a
fejbőrén, és ahogy az ujjával megpróbálta kitapogatni őket, úgy találta, érzéketlenek, és az
alvadó vér már elzárta őket. Megpróbálta kissé megtisztogatni az inge aljával, de nem sok
eredménnyel. Rángatni kezdte a kötelet, amellyel a kezét megkötözték, és ahogy kissé
hátradőlt, a következő pillanatban Veasey emelkedett ki a földből, mint valami horogra akadt
óriássügér a sáros tóból. Arcán az értetlen döbbenet kifejezése rögzült. Szeme nyitva volt, a
belőle szivárgó váladékba föld tapadt.
Ahogy ránézett, Inmant nem szomorította el különösebben a lelkész halála, de nem érezte azt
sem, mintha valami igazságszolgáltatás érvényesült volna kerülőúton, hogy bebizonyítsa, a
rossz, amit elkövetünk, visszaszáll a tulajdon fejünkre. Annyi embert látott már meghalni,
hogy a halál az ő szemében teljesen véletlenszerűvé vált. Még csak hozzá se tudott volna
kezdeni, hogy összeszámolja, hány ember halálának volt szemtanúja az utóbbi időben.
Alighanem több ezerének. És látta a halál minden elképzelhető nemét, sőt olyan változatait is,
amelyek akkor se ötlenének az eszébe senkinek, ha napokig csak a lehetséges halálnemeken
törné a fejét. Annyira hozzászokott a halál látványához, ahhoz, hogy a holtak között jár,
köztük alszik, higgadtan önmagát is a jóformán-holtak közé számítja, hogy a halál már nem
tűnt számára sötétnek és rejtélyesnek. Attól félt, a szíve olyan gyakran megperzselődött a
halál tüzénél, hogy nem tud többé visszatérni a hétköznapi életbe.
Tapogatózni kezdett maga körül, míg egy éles peremű kőre nem akadt, aztán ott ült egészen
napkeltéig, és a kőhöz dörzsölgette összekötözött csuklóját. Amikor végre kiszabadította
magát, megint Veasey-re pillantott. Az egyik szemhéja időközben csaknem teljesen
lecsukódott. Inman szeretett volna valami kedves gesztust tenni búcsúzóul, de még csak egy
ásója sem volt, hogy tisztességgel eltemesse, ezért jobb híján megfordította, hogy legalább
arccal lefelé feküdjön.
Aztán hátat fordított a kelő napnak, és megindult nyugat felé. Egész délelőtt kábultnak és
kimerültnek érezte magát. A feje egy ritmusra lüktetett az ütőerével, és úgy érezte, hogy a
koponyája pillanatokon belül apró darabokra törve hullik a lába elé. Egy sövényről tépett egy
csomót a cickafarkkóró pihés leveleiből, és a növény lehántott szárával a fejéhez kötözte. Úgy
tudta, a cickafarkkórónak fájdalomcsillapító hatása van, és valamelyest csakugyan enyhítette
is a fájdalmát. A levelek meg-meglebbentek fáradt lépteinek ütemére, és Inman azzal töltötte
a délelőttöt, hogy figyelte, hogyan mozog a levelek árnyéka lába előtt az út porában.
Délre elért egy keresztúthoz és ott megállt: agya még mindig nem tisztult ki, és képtelen volt
eldönteni, melyiket válassza a három lehetőség közül, amely ott futott előtte a földön.
Kábultságából mindössze arra futotta, hogy kizárja a negyedik lehetőséget, azt az utat,
amelyen idáig ért. Fölnézett az égre valami támpontért, de a nap egyenesen a feje fölött állt.
Bármelyik irányban elindulhatott, hogy megkezdje leszálló pályáját. Inman megtapogatta a
felpúposodott bőrt a halántékán, érezte az alvadt vércsomókat a haja alatt, és arra gondolt: –
Rövidesen egyetlen nagy, összefüggő sebhely leszek…
A petersburgi seb vörös csíkja ismét lüktetni kezdett, mintha így akarná kifejezni
együttérzését újdonsült testvérei iránt. Deréktól fölfelé mintha egyetlen, nyílt, sajgó seb lett
volna. Úgy határozott, leül az út mentén a száraz tűlevél szőnyegére, és vár valami jelre vagy
intésre, amely kijelöli számára, az előtte húzódó utak közül melyiket tanácsos választania.
 Egy ideig csak ült, álom és ébrenlét között ingadozva: ekkor egy sárga bőrű rabszolgát
pillantott meg, aki egy pár össze nem illő ökröt hajtott az országúton: az egyik fehér volt, a
másik vörös. Az ökröket egy szán elébe fogták, amely meg volt rakva frissen ácsolt
hordókkal, és rengeteg apró, sötét dinnyével, amelyeket olyan takaros halomba raktak, mint
egy öl tűzifát. Az ember észrevette Inmant, és megállást parancsolt az ökröknek.
– Te magasságos mennybéli! – mondta. – Maga úgy fest, mintha sárból gyúrták volna.
Hátranyúlt a szánba, és két-három dinnyét is megkopogtatott az öklével, mielőtt kiválasztott
egyet, és lehajította Inmannek. Inman egy kő élén nyitotta föl. A két féldinnye darabos,
kemény, rózsaszín húsába sötét magvak ékelődtek. Inman úgy merült bele fejjel az első
féldinnyébe, aztán a másodikba, mint egy éhes kutya.
Mire ismét felemelte a fejét, a két féldinnyéből semmi egyéb nem maradt, csak a héj vékony
félgömbje, szakállából pedig rózsaszín lé csöpögött az út porába. Egy ideig azokat a mintákat
bámulta, amelyeket a dinnyelé cseppjei rajzoltak a porba, mintha valami jósjelet keresne
bennük, mert tudta, hogy segítségre van szüksége, bármilyen különös forrásból érkezzék is ez
a segítség. A porba hullott cseppek azonban semmiféle könnyen érthető jellé nem álltak össze,
se képírássá, se totemmé, bármilyen szögből is nézegette őket. A nem látható világ, döntötte
el, cserbenhagyta őt, hogy mint valami hazátlan lélek kóboroljon magában, vezető és térkép
nélkül, egy darabjaira tört világon keresztül, amely egyébből sem állt, csak az útjába emelt
gátakból és akadályokból.
Végre fölhagyott a földre hullott cseppek mintázatának tanulmányozásával, fölnézett, és
megköszönte az embernek a dinnyét. A sárgabőrű sovány, inas fickó volt, minden tagja
vékony, de nyakán és alsókarján, amelyről könyékig föltűrte szürke gyapjúingét, kemény
izmok futottak végig. Kanavász nadrágját nála magasabb emberre szabhatták: a széléből jó
darab föl volt hajtva meztelen lábfeje fölött.
– Kapaszkodjon föl a szánra, elviszem – mondta az ember. Inman egy darabig a hátsó
saroglyán ülve utazott, hátát nekivetve az egyik frissen mázolt, csillogó hordónak, amelyből
csak úgy áradt a nemrégiben fölhasogatott fehértölgy illata. Aludni próbált, de nem tudott, és
valamiféle kábulatban bámult le a nyomokra, amelyeket a széles, kőrisből készült szántalpak
hagytak a porban. Figyelte, amint lemaradnak mögöttük az országúton, és mintha a két
párhuzamos vonal valami tanulságot kínált volna, ahogyan mind közelebb és közelebb
kerültek egymáshoz, minél jobban eltávolodott tőlük. Lehúzta fejéről a cickafarkkóró fejéket,
és a leveleket egyenként ledobálta a két szántalp nyoma közti üres sávba.
Amikor már közel jártak a farmhoz, ahol a sárga ember tulajdonosa lakott, az ember azt
mondta, másszék be az egyik hordóba, aztán hordóstul bevitte, és a többi rakománnyal együtt
lerakta a csűrben. A padláseresz alatt fölhalmozott szénakupacba bújtatta, és Inman ott feküdt
néhány napig az ökröknek szánt szénában, és megint csak elveszítette a fonalat, hány nap is
telt el azóta, hogy odakerült. A néhány nap alatt semmi mást nem csinált, csak aludt és evett:
a rabszolgák ellátták zsírban sült prószával, savanyúsággal és disznóhússal, szélén bőséges,
ropogósra sült szalonnadarabkákkal.
Amikor úgy érezte, lába ismét megbírja testének súlyát, fölkészült rá, hogy újra nekivágjon
az útnak. A ruháit kimosták és kifőzték, a fejsebe valamit javult, és hogy eltakarja, kapott egy
régi, fekete kalapot, amelynek homlokszalagját sötétre színezte a rabszolgák izzadsága.
Amikor az égre feljött a félhold, ott állt a csűr ajtajában, és a sárga embertől búcsúzkodott.
– Mennem kell – mondta Inman. – Van egy kis elintéznivalóm itt a környéken, aztán haza
kell indulnom.
– Idehallgasson – mondta neki a sárga ember. – Múlt héten a salisbury-i börtönből kitört egy
csapat északi, és az úton csak úgy nyüzsögnek éjjel-nappal a lovasjárőrök. Ha megpróbál arra
menni, biztosan elkapják, ha nem ügyel. Sőt, alighanem még akkor is, ha ügyel.
– Mit tanácsol, mit tegyek?
– Merre megy?
 – Nyugatnak.
– Kerüljön észak felé! Tartson Wilklesnek! Arrafelé csupa moráviaiak és kvékerek laknak,
ami még jól jöhet magának. Addig menjen, amíg el nem ér a Kék hegylánc lábáig, ott
forduljon megint délnek, és haladjon mindig a hegylánc tövében. Vagy vágjon át a hegyen,
aztán a következőn, és ezt ismételje mindaddig, amíg vissza nem ér az országútra, amelyen
eredetileg menni akart. De azt mondják, hideg és vad hely az odafenn a hegyekben…
– Ott születtem – mondta Inman.
A sárga ember madzaggal összekötött papírzacskóban kukoricalisztet, egy darab sózott
disznóhúst és néhány szelet sülthúst adott neki az útra. Aztán nekilátott, hogy egy darab
papirosra tintával térképet rajzoljon. A térkép valóságos kis műremeknek bizonyult. Az ember
részletesen megrajzolta az Inman útjába eső kis házakat, furcsa formájú csűröket és görbe
fákat rajzolt, amelyek arcot viseltek a törzsükön, ágaik pedig karokra és hajra emlékeztettek.
Az egyik sarokban díszes iránytű volt látható. És apró gyöngybetűkkel följegyezte a papírra
azt is, kiben lehet megbízni, és kiben nem. A térkép széle felé a részletek fokozatosan mind
elnagyoltabbak és ritkábbak lettek, míg végül nyugat felé már semmi nem látszott a fehér
papiroson, csak néhány sorban összekapcsolódó félkörív, amellyel a rajzoló a hegyeket
jelölte.
– Ennél messzebb nem jutottam el – mondta az ember. – Csak idáig, pontosan a hegyek
lábáig.
– Tud írni és olvasni? – kérdezte Inman.
– Van egy bolond gazdám. Fütyül rá, mit ír elő a törvény.
Inman a zsebébe nyúlt, mert pénzt akart adni az embernek. Valami jelentős összeget akart
előhúzni, de a zsebe üres volt, és hirtelen ráébredt, hogy a maradék pénze még mindig ott van
az oldalzsákjában, Junior farakásába rejtve.
– Bárcsak lenne valamim, amit adhatnék fizetségképpen – mondta.
– Amúgy sem hinném, hogy elfogadtam volna – felelte az ember.

Eltelt néhány nap, és egyik este Inman ott állt a ferde ház ajtaja előtt. A ház úgy ült a
mocsaras mező közepén, mint egy varangy, az ablakai sötétek voltak. Inman halkan
kicsalogatta a háromlábú kutyát az óljából, és odakínált neki egy darab csontot, amely a
disznóhúsból marad, és amelyet szikamorfa-levelekbe göngyölve vitt odáig a zsebében. A
kutya némán, szimatolva odaoldalgott. Elkapta a csontot, aztán eltűnt vele az elülső tornác
alatt.
Inman követte a kutyát le a házig, aztán hátra került a ház mögé. A nagy tűzből nem maradt
egyéb, csak egy nagy hideg, fekete himlőhely a föld bőrén. A hátsó tornácra ment. A
hátizsákja még mindig ott hevert. Átnézte a tartalmát, és úgy találta, minden megvan, kivéve
Veasey Coltját. Aztán bedugta a karját az ölfák közé, kihúzta a farakásból az oldalzsákját, és
már a zsák anyagán keresztül megérezte a LeMat’s nyelét. Előhúzta a fegyvert, és mintha
valami vérpezsdítő ital áradt volna el az ereiben, ahogy megérezte kezében a pisztoly súlyát,
ahogy belesimult a tenyerébe, és amikor meghallotta a hangot, amelyet a fegyver kakasa
adott, amikor hátrahúzta.
A füstölőkamra ajtaja alatt vékony fénysáv sárgállott. Odalépett, résnyire nyitotta az ajtót és
benézett. Junior ott állt, és sót dörzsölt egy sonkába. Egy bajonettet szúrt le a földbe, és a
markolat kosarába illesztette a mécsest, olyan ügyesen, mint valami ezüst gyertyatartóba. A
füstölőkamra keményre döngölt padlóján annyi volt a zsír, hogy a mécses fénye csillogva
visszaverődött róla. Junior a sonka fölé hajolt. Fején most is ott volt a kalapja, és a karima
sötét árnyba borította az arcát. Inman kitárta az ajtót, és megállt a fényben. Junior fölnézett rá,
de szemlátomást nem ismerte meg. Inman odalépett hozzá, és a Le Mat’s csövével fültövön
vágta, aztán a pisztoly agyával addig ütötte, míg el nem terült hanyatt a földön. Semmi nem
mozdult rajta, csak a vér csillogó patakjai, amelyek az orrából, a fejsebeiből és a szeme
sarkából szaladtak lefelé, hogy összefolyva tócsákba gyűljenek a füstölő kamra fekete földjén.
Inman abbahagyta Junior ütlegelését, leguggolt, és alkarját a térdére támasztva várt, amíg
lélegzete visszanyeri szokott ütemét. Kicsavarta a mécsest markolat-tartójából – érezte
felületén az érdes bemélyedéseket, ahol a svábbogarak megrágták a faggyút –, és Junior
arcába világított. Aki ott feküdt előtte, csakugyan visszataszító lény volt, de Inman attól
tartott, a legtöbb ember a lelke mélyén, csekély eltérésekkel, ugyanolyan. Elfújta a mécsest,
sarkon fordult, és elhagyta a füstölőkamrát. Ott, ahol a holdnak rövidesen föl kellett kelnie,
szürke világosság derengett a keleti ég sötétjébe ékelődve. A hegyoldalon a kísértetfény
halványan imbolyogva mozgott a fák közt. Kisvártatva még jobban elhalványult, aztán
egészen eltűnt, de olyan lassan, hogy nem lehetett eldönteni, pontosan melyik pillanatban
hunyt ki végleg.
Egész éjszaka észak felé gyalogolt a házakat kerülgetve a sűrűn lakott vidéken: mindenfelé
ablakok világítottak, kutyák ugattak. És a sárga ember igazat mondott: a sötétségben újra meg
újra lovasok haladtak el mellette, de Inman minden alkalommal még idejében meghallotta a
lódobogást, és lelépett az útról a bokrok közé. Mire megvirradt, leszállt a köd, és, bízva
benne, hogy a sűrű ködben egy kis füstöt nem lehet majd észrevenni, Inman tüzet gyújtott az
erdőben, megfőzött két szeletet a sózott disznóhúsból, aztán lisztet öntött a vízbe, és
kukoricakását készített magának. Az egész napot ott töltötte a bozótban fekve, alvás és
nyugtalan ébrenlét közt váltakozva. Fölötte egy ágon varjak ültek, szám szerint hárman. Egy
kis kígyót fedeztek föl fönn a fán, azt zaklatták. Ott ültek az ágon a kígyó feje fölött,
harsányan szidalmazták, időről időre pedig odaröpült valamelyik szorosan a kígyó mellé, és
úgy tett, mintha el akarná kapni csillogó csőrével. A kígyó mindennel megpróbálkozott,
amivel a kígyók rémisztgetni szokták ellenfeleiket: fölegyenesedett, széttárta a csuklyáját,
sziszegett és csapkodott a fejével, mintha mérgeskígyó lenne. De hiábavaló volt minden
erőfeszítése, a varjak csak mulattak és csúfolódtak rajta, és a kígyó rövidesen jobbnak látta
odébbállni. A varjak azonban csaknem az egész délutánt ott töltötték az ágon, győzelmüket
ünnepelve. Inman, amikor éppen nyitva volt a szeme, őket nézte, árgus szemmel figyelve
viselkedésük és beszédük minden részletét. Amikor pedig lecsukódott a szeme, azt álmodta,
olyan világban él, amelyben az embernek, ha kedve tartja, elég elhatároznia, és máris varjúvá
változik, és bár a lelke színültig teli sötét tévelygéssel, még mindig megvan hozzá a hatalma,
hogy elröpüljön az ellenségei elől, vagy hogy csúfolódásával elűzze őket. Egy ideig efféle
gondolatokkal töltötte az időt, aztán amikor látta, hogy leszáll az éjszaka, úgy tűnt neki,
mintha a varjak óriásira nőttek volna, és most fekete szárnyuk eltakarná az egész világot.

Az igazság helyett

A reggeli ég jellegtelen volt, olyan színű, mint a papíron vékonyan szétmázolt lámpakorom.
Ralph ott állt a mezőn, leszegett fejjel, mozdulatlanul fújtatott. A szán, amelybe befogták,
alaposan meg volt rakva szentjánoskenyérfából faragott kerítéskarókkal, és legalább olyan
nehéz volt, mintha kővel rakták volna meg. Ralph szemlátomást eltökélte, hogy egy lépéssel
sem húzza tovább a terhét, pedig a patakpartig kellett volna elvontatnia, mert Ruby ott akarta
egy új legelő kerítését kijelölni a karókkal. Ada fogta a fonott ostort, és a rojtos végével
egyszer-kétszer rásuhintott vele Ralph hátára, de semmit nem ért el vele.
– Hiába, Ralph parádésló – mondta Rubynak.
– Ló, az ló – jelentette ki Ruby.
Odalépett a ló fejéhez, kezébe vette Ralph állát és a szemébe nézett. A ló hátracsapta a fülét,
és a szemét forgatta, úgy, hogy a fehérje kivillogott a pupillája fölött. Odaszorította ajkát a ló
bársonyos orrához, aztán hátrált egy ujjnyit, nagyra nyitotta a száját, és mélyen, lassan
belefújt az állat tág orrcimpájába. Ezzel a gesztussal, állította Ruby, sikerült helyreállítani
kettejük között az egyetértést. Azt adta Ralph tudtára, hogy ők ketten ugyanúgy
gondolkodnak a szóban forgó dologról. Az ember így szokta a lovak gondolkodását
helyrebillenteni. A lovak ebből megértik, hogy azt kívánják tőlük, hagyjanak föl szokott,
ideges viselkedésükkel. Azt a lovat, amelyiknek az idegességtől kilátszik a szeme fehérje,
legokosabb efféle baráti orrbafújással megnyugtatni.
Ruby újra belefújt Ralph orrába, aztán megragadta a sörényét az állat marja fölött, és húzni
kezdte. Ralph elindult, magával húzva a szánt, és amikor a patakhoz értek, Ruby levette róla a
hámot, és kicsapta az erdőszélre, legelje a fák árnyékában termő lóherét, ő és Ada pedig
nekifogtak, hogy letűzdeljék a szentjánoskenyérfa ágakat, és kijelöljék a patak mentén
cikcakkban a kerítés helyét. Majd ha lesz rá elég idejük, három további, egybelapolt
deszkasort is fölhúznak az eredeti sövény fölé, csak akkor lesz kész a kerítés.
Ada megfigyelte, hogy Ruby nem mindig szokta egy füst alatt befejezni, amit megkezdett.
Mindig éppen azt csinálta, amire szükség volt, sürgősségi sorrendben. Ha pedig éppen semmi
különösebben sürgős dolguk sem akadt, akkor valami olyasmire kerített sort, ami éppen
belefért a rendelkezésükre álló időbe. A kerítéslécek első sorának lerakására például azért
választotta a mai reggelt, mert úgy vélekedett, hogy nagyjából egy óra alatt végeznek is vele,
vagyis még mielőtt útnak indulna Escóhoz, hogy az almájuk egy részét káposztára és répára
cserélje.
A nehéz kerítéslécek leveréséhez Ada bőr munkakesztyűt húzott, csakhogy a kesztyűket úgy
szabták, hogy az érdes felük került befelé, és mire végzett a munkával, a lécek éppúgy
lenyúzták a bőrt az ujjbegyéről, mintha csupasz kézzel dolgozott volna. Leereszkedett a
szánra, végigtapogatta az ujjait, van-e rajtuk vízhólyag, aztán megmosta a kezét a patakban, és
beletörölte a szoknyájába.
Ralphot visszavezették a csűrbe, kifogták a hámból, és elkezdték fölszerszámozni Ruby
következő útjához. Ruby azonban hirtelen abbahagyta a munkát, és csak állt, azt a régi
csapdát méregetve, amely ott lógott a csűr falán egy szegen. Hódra, mormotára vagy
valamilyen hasonló nagyságú állatra méretezték. Valaha Blackéké lehetett, de otthagyták,
amikor Texasba költöztek. A csapda két állkapcsa csaknem teljesen összecsukódott, és olyan
régen lógott már ott a szegen, hogy rozsdafoltok csíkozták alatta a falat.

– Ez kell nekünk! – jelentette ki Ruby. – Akár fel is állíthatom, mielőtt elmegyek…
Egy ideje ugyanis észrevettek valamit a magtárban, ami aggasztotta őket. Napok óta reggelre
mindig eltűnt egy kevés a kukoricából. Amint Ruby észrevette a hiányt, reteszt és lakatot
szerelt az ajtóra, betapasztotta a repedéseket ott, ahol a korábbi tapasztás már összeszáradt és
kiesett. Másnap reggel azonban fölfedezte, hogy valaki vagy valami egy újabb lyukat vágott a
magtár falának fahasábjai között a friss agyagba. A lyuk akkora volt, hogy egy emberi kéz
vagy egy mókus kényelmesen átfért rajta, sőt, talán még egy kisebb mosómedve, oposszum
vagy mormota is. Ruby kétszer is agyagot tömött a lyukba, de hiába: másnap reggel megint
nyitva találta. Nem sok kukorica tűnt el egyszerre, épp csak annyi, hogy észre lehessen venni,
mégis, ha a dolog így folytatódik, attól kellett tartaniuk, hogy rövidesen aggasztó mértékben
megfogyatkozik a kukoricájuk.
Nekiláttak hát, hogy rendbehozzák a csapdát: drótkefével ledörgölték róla a rozsdát, aztán
szalonnával bezsírozták az eresztékeket. Amikor ezzel végeztek, Ruby a lábával szétfeszítette
a csapda állkapcsait. Aztán egy bottal megérintette a csappantyút, és a csapda fogai akkora
csattanással zárultak össze, hogy az egész szerkezet ugrott egyet a földön. Bevitték a pajtába,
és elrejtették a kukorica közé egy olyan helyre, ahonnét könnyen el lehetett érni a lyukon
keresztül. A lánc végére erősített hosszú szöget Ruby tövig beleverte a döngölt földpadlóba.
Ada, attól tartva, hogy a fosztogató talán mégsem állat, hanem ember, megpróbálta rávenni
Rubyt, hogy a csapda fogazatát burkolják be rongycsíkokkal, amit Ruby meg is tett, gondosan
kimérve a burkolat vastagságát, nehogy túlzásba vigyék a jóindulatot.
Amikor ezzel elkészültek, Ruby fölkantározta Ralphot, majd két nagy zsák almát vetett át az
állat nyakán. Fölpattant a hátára, és szőrén ülve meg a lovat elindult Escóékhoz. Amikor
elérte az országutat, megállt és visszakiáltott Adának, hogy tegye magát hasznossá a
távollétében, és állítsa föl a madárijesztőt a konyhakertben. Aztán sarkával megszorította a ló
véknyát, és elügetett.
Ada némi megkönnyebbülést érzett, amikor Ruby eltűnt az útkanyarban. Szinte az egész nap
háborítatlanul az övé volt késő délutánig, és semmiféle munka nem várt rá azon a kellemes és
némileg gyerekes feladaton kívül, hogy egy nagy babát készítsen.
Egy csapat varjú rákapott a konyhakertre; igaz, csak amolyan unott-formán csipegették a
fiatal palántákat, de Ruby attól tartott, ha rájuk nem ijesztenek, rövidesen egyetlen növény
sem marad a földben. Az egyik varjúnak mindkét hátsó szárnyéléről ugyanott hiányoztak a
tollak, pontosan négyszög alakban. Úgy tűnt, ez a vezérvarjú: mindig ő repült föl először az
ágról vagy a szántóföldről. A többi csak követte. Csonkaszárnynak a nyelvét is jobban
fölvágták, mint a többinek; Ada a varjúszótár valamennyi szavát hallotta már tőle, a kenetlen
ajtószárny nyikorgásától a róka fojtogatta kacsa kétségbeesett gágogásáig. Már hetek óta
figyelte a madarat, Ruby pedig egy ízben annyira torkig lett Csonkaszárny viselt dolgaival,
hogy egy teljes tár értékes töltényt kilőtt rá, de olyan messziről, hogy egyik sem talált. Így
aztán Ada kellemesnek találta a gondolatot, hogy a madárijesztő, ha elkészül, egy kissé talán
móresre tanítja Csonkaszárnyat.
– Egy idő óta olyan életet élek, amelyben számottevő szerepet játszanak egyes madarak –
jelentette ki Ada hangosan, és a gondolat vegyes érzelmeket keltett benne.
Visszatért a házba. Fölment az emeletre, kinyitotta a nagyládát, és kivette belőle Monroe egy
régi lovaglónadrágját és gesztenyeszínű gyapjúingét. Aztán apja hódprémes sapkáját és egy
élénkpiros sálat.
Úgy vélte, ezekből a kellékekből csinos és elegáns madárijesztőt tud fabrikálni. De aztán
lepillantott a kezében tartott, összehajtogatott ruhákra, és elképzelte, milyen érzés lenne nap
nap után látni, ahogy Monroe képmása ott áll a konyhakertben. Alkonyatkor a tornácról
leselkedő, sötét emberi alaknak lehetne nézni. Attól tartott, ez az alak nagyobb és
nyugtalanítóbb szerepet játszana az ő képzeletében, mint a varjakéban.
Visszatette a ruhákat a nagyládába, aztán átment a saját szobájába, az összes fiókot és
szekrényt átkutatta alkalmas ruhadarabok után. Végül a mályvaszín ruha mellett döntött,
amelyet azon a bizonyos estélyen viselt a Wando folyónál. Elővette azt a francia gyártmányú
szalmakalapot is, amelyet Monroe tizenöt évvel korábban vásárolt neki, amikor beutazták
Európát, és amelynek már kirojtosodott a karimája. Tudta, Ruby ellenezné, hogy ezt a ruhát
adja a madárijesztőre, nem érzelmi okokból, hanem azért, mert az anyagát jobban is föl
lehetne használni. Ha szétvágják, csinálhatnának belőle párna- vagy paplancihát, védőhuzatot
a székek támlájára, számtalan hasznos dolgot. Ada azonban úgy határozott, hogy ha selyemre
lesz szükségük, mi sem egyszerűbb, mint egy másikat fölszabdalni az ő számtalan ruhája
közül. Ő viszont pontosan ezt a mályvaszín ruhát szeretné látni, ahogyan ott áll a szántóföldön
esőben és napsütésben.
Kivitte a ruhát az udvarra, aztán összedrótozott két babkarót kereszt alakban, hogy az legyen
a madárijesztő törzse, és alaposan beleverte a talajba egy kalapáccsal. Kitömött egy elnyűtt
párnahuzatot levelekkel és szalmával, és a babkaró végébe illesztette: ez lett a figura feje.
Aztán koromból és lámpaolajból festéket kevert, és vigyorgó arcot mázolt neki. Ráhúzta a
ruhát a babkaróra, mellrészét és derekát kitömte szalmával, fejfedőnek pedig a fejébe csapta a
szalmakalapot. Egyik karjára egy kis bádogvödröt akasztott, amelynek a rozsda lyukat rágott
a fenekébe. A kerítés tövében szakított néhány szál aranyvesszőt és őszirózsát, és telirakta
velük a vödröt.
 Amikor elkészült, hátrált néhány lépést, és szemügyre vette a művét. A madárijesztő arccal a
Hideghegy felé fordult, mintha ráérős sétálgatás közben virágot szedett volna, hogy azokkal
díszítse vacsoránál az asztalt, és most, hirtelen rádöbbenve a környező táj szépségére, a
meglepetés a helyéhez szögezte volna. A mályvaszín ruha bő szoknyája lengedezett a szélben,
de Adának mindössze az jutott eszébe, hogy ha egy éven át süti a nap és áztatja az eső,
alighanem olyan színűre fakul majd, mint a napszítta háncs. Ada is kifakult, mintás ruhát és
szalmakalapot viselt éppen. Arra gondolt, hogy ha megkérdeznének valakit, aki a Jonas
hegyen állva lenéz a birtokra, hogy a kertben álló két nőalak közül szerinte melyik a
madárijesztő, vajon az illető helyesen választana-e…
Megmosta a kezét a konyha tornácán elhelyezett mosdótálban, aztán ebédet készített
magának Esco sonkájának barnás-vörös szeleteiből, a reggeliről maradt, hideg sós kekszből és
egy háromszögletű sülttök-darabból, amely az előző esti vacsoráról maradt. Fogta a naplóját
és a tányérját, és kiment a körtefa alatt álló asztalhoz. Amikor befejezte az evést, hozzáfogott,
hogy végiglapozza a naplóját – átlapozta a gémről készült vázlatot, a somfabogyókról, a
szömörcefa terméséről és a két vízipókról készített tanulmányt – míg el nem ért az első üres
lapig, amelyre fölvázolta a madárijesztőt, fölé pedig a varjú bemetszett szárnyát. Odaírta a
dátumot, hozzávetőleg a pontos időt, és azt, hogy milyen holdfázisban vannak. A lap aljára
pedig odaírta azoknak a virágoknak a nevét, amelyeket a madárijesztő vödrébe helyezett, és a
lap egyik, még üres sarkába fölvázolta egy őszirózsa-szirom egy részletét.
Alig fejezte be a rajzolást, már föl is bukkant Ruby az országúton. Gyalog lépegetett, a lovat
kötőfékénél fogva vezette. Ralph hátán hat kipúposodó oldalú, páronként összekötözött
káposztás zsák volt átvetve. Ez legalább két zsákkal több volt, mint amennyit az almák értek,
de bármilyen büszke volt is az alkudozás terén tanúsított ügyességére, még Ruby sem
tagadhatta, hogy Esco mindig is hajlott a nagylelkűségre. Ada Ruby elé sietett az országútra.
Ruby odamasírozott hozzá, aztán megállt, belekotort a szoknyája zsebébe és egy levelet
húzott elő.
– Nesze, ez a tied – mondta. – Megálltam a malomnál.
Hangja elárulta, hogy véleménye szerint minden olyan közlés, amely nem emberi hangon,
szemtől szembe történik, gyanús dolog, és a címzettnek csak bosszúságot okoz. A levél
gyűrött volt és ráncos, és olyan piszkos, mint egy öreg kertészkesztyű. Útja során valahol
nedvesség érhette, és bár megszáradt, fölhólyagosodott és foltos maradt. A feladó nem
szerepelt rajta, de Ada ismerte a kézírást, amellyel a nevét ráírták a borítékra. Zsebrevágta a
levelet, mert nem szerette volna Ruby fürkésző tekintete előtt elolvasni.
Kettesben lepakolták a zsákokat a füstölőkamra mögé, és míg Ruby az istállóba vezette a
lovat, Ada a konyhába ment, és egy tányérra összekészített egy adagot mindabból, amit
korábban ő maga is ebédelt. Miközben Ruby evett, egyfolytában a káposztáról beszélt, és
arról, hogy milyen sokféle dolgot lehet készíteni belőle, jóllehet Adának ez a sokféleség elég
egyhangúnak tűnt – nevezetesen savanyú káposztát, sült káposztát, főtt káposztát, töltött
káposztát és káposztasalátát.
Amikor Ruby befejezte az evést, elmentek a zsákokért. Egyet félretettek, hogy abból
savanyúkáposztát készítsenek, amikor a jelek ismét kedveznek neki. Ha ugyanis nem veszik
figyelembe a jeleket, félő, hogy a káposzta megrothad a cserépköcsögökben. Aztán
hozzáfogtak, hogy a többit elvermeljék télire. Adát nyugtalansággal töltötte el ez a furcsa
feladat, hogy árkot ásnak a füstölőkamra mögött, mintha csak sírt ásnának, aztán kibélelik
szalmával, elhelyezik benne a sápadt káposztafejek kupacait, majd befedik szalmával és végül
földdel. Amikor elegyengették rajtuk a földet, Ruby még meg is jelölte a helyet egy
deszkalappal, amelyet az ásója végével vert bele a földbe, míg úgy nem állt ott, mintha
csakugyan sírkereszt lenne.
– Nna – mondta Ruby. – így legalább nem kell majd összevissza kapirgálnunk a hóban jövő
januárban.
 Ada csak arra tudott gondolni, milyen keserves dolog lesz majd tél derekán valamelyik
felhős délutánon – miközben a szél rázza a csupasz fákat, és a földet a több napja hullott hó
szürke kérge borítja – kijönni ide, és leásni ebbe a sírgödörbe egy nyavalyás káposztáért…
Aznap délután, valamivel később a két lány ott ült a kőlépcsőn, Ada Ruby mögött, egy
fokkal fölötte. Ruby nekidőlt Ada lábszárának és térdének, mintha egy szék támlája volna.
Nézték, hogyan nyugszik le a nap. A Jonas hegy kék árnyéka átkúszott a patakon, és
lassanként elborította a legelőt. A füsti fecskék nyugtalanul cikáztak ide-oda. Ada angol
gyártmányú, vaddisznósörtéből készült kefét húzogatott végig Ruby fekete haján. Addig
kefélte, amíg egészen sima nem lett, és olyan fémes fénnyel csillogott, mint egy vadonatúj
puska csöve. Aztán tíz ujjával beleszántott a fekete hajtömegbe, és hét egyenlő részre
választotta szét. Mindegyik fonat súlyát és ellenállását külön érezte a kezében. A
hajpászmákat Ruby vállára fektette, és hosszan tanulmányozta őket.
Ada és Ruby frizuraversenyt tartottak. A dolog Ada ötlete volt, akkor ötlött az eszébe,
amikor látta, hogy Ruby szórakozottan bonyolult mintákba fonja össze Ralph farkát. Ruby
gyakran állt ott a ló mögött, gondolataiba merülve, sehová nem nézve, miközben ujjai
szemlátomást erőfeszítés nélkül jártak föl-alá a ló farkának erős, vastag szálai között. Úgy
tűnt, ez a művelet segít neki a gondolkodásban. Ralphot pedig többnyire csaknem álomba
ringatta. Csak állt, remegő szemhéjakkal, egyik hátsó lábát behajlítva. Mikor azonban Ruby
útjára bocsátotta, az állat kissé behúzta járás közben a hátsó felét, idegesnek és zavartnak tűnt
mindaddig, amíg valamelyik lány ki nem bontotta és kefélte farkának fonatait.
Ruby olyan irigylésre méltóan álmatagnak látszott, míg Ralph farkát fonta, hogy Ada egy
pillanatra maga előtt látta, mint magányos, elhagyatott kisgyereket, aki a földeken kószál, és
befonja az egymagukban ballagó, öreg igavonó lovak farkát, mert szükségét érzi, hogy közel
kerüljön valami meleghez és elevenhez. Hogy megérintse, egyszerre meghitten és távolian,
nem közvetlenül az eleven testét, hanem annak szépséges és élettelen nyúlványát. Ennek az
érzésnek a hatása alatt vetette föl Ada, hogy megpróbálhatnák, melyik tudja szebb,
bonyolultabb vagy furcsább fonatokba fésülni a másik haját. A versenyt még izgalmasabbá
teszi majd, hogy egyikük sem tudhatja, mi történt a tulajdon hajával – csak azt, hogy ő mit
művelt a másikéval – mindaddig, amíg be nem mennek, és két egymással szembe fordított
tükörben meg nem vizsgálják a tarkójukat. Aki veszít, annak kell elvégeznie aznap az összes
esti munkát, míg a győztes ott ringatózhat a tornácon a hintaszékben, nézheti, hogyan
sötétedik el lassan az ég, és számlálhatja az egymás után föltünedező csillagokat.
Ada frizurája már elkészült. Ruby hosszan dolgozott rajta, huzigálta és csavargatta, végül
pedig szorosan hátrahúzta Ada halántékáról. Ada érezte, ahogy a szeme sarka megfeszül tőle.
Megpróbálta kitapogatni a tarkóját, de Ruby a kezére csapott, és eltolta onnét, nehogy idő
előtt rájöjjön, hogyan is áll a verseny.
Ada fölemelte a Ruby hátára fektetett fürtök közül a középső hármat, és egyszerű lófarokba
kötötte őket. Ez volt a dolog könnyebbik része. Úgy tervezte, a maradékot bonyolult, egymást
átfedő és átszövő fonatokba rendezi, X-alakban, mint amilyen a kedvenc raffiakosarának a
mintázata volt. Fölemelte a két szélső fürtöt, és elkezdte összefonni őket.
Négy varjú ereszkedett le lassan a völgybe, Csonkaszárnnyal az élen, aztán, amikor
meglátták a madárijesztőt, rémülten szétrebbentek. Miközben elrepültek, úgy visítottak, mint
a meglőtt disznó.
Ruby úgy vélekedett, ez Ada munkáját dicséri.
– Az a kalap, az valami szenzációsan áll rajta – mondta.
– Franciaországban vettük – mondta Ada.
– Franciaországban? – csodálkozott Ruby. – Itt is lehet kalapot kapni. Van egy ember East
Forkban, az szokott szalmakalapokat fonni, és vajért meg tojásért adja őket. Az a kalapos
meg, amelyik a városban dolgozik, az csinál hódprémes sapkát meg gyapjúsapkát is, de az
rendszerint pénzt kér értük.
 Ruby ezt a dolgot – hogy valaki egy kalapot átvigyen a fél világon, hogy aztán ott adja el –,
tökéletesen értelmetlennek találta. Az az ember, akinek ilyesmi egyáltalán megfordul a
fejében, csak a komolytalanságáról tesz tanúbizonyságot. Neki meg sem fordult a fejében,
hogy olyasmire áhítozzék, amit csak Franciaországban, New Yorkban vagy Charlestonban
lehet beszerezni. Igazság szerint nem is igen volt szüksége semmi olyasmire, amit ne tudott
volna maga elkészíteni, megtermelni, vagy fölkutatni a Hideghegyen. Mélységes
bizalmatlansággal nézett mindenféle utazgatásra, akár Európába utazott valaki, akár máshová.
Véleménye szerint, ha a világ helyesen lenne berendezve, akkor minden lakója olyan jól
illeszkednék a saját életébe és abba a környezetbe, amelybe beleszületett, hogy soha nem
kellene kimozdulnia onnét, és ennek nem is érezné szükségét. Nem lenne szükség
postakocsira, vasútra meg gőzhajóra: az efféle járművek mind dologtalanul hevernének. Az
emberek a saját jószántukból ülnének otthon, mert ott éreznék magukat a legjobban, mert ha
elbitangoltak, abból eddig még mindig csak baj származott a történelem során, és nincs ez
másképpen manapság sem. Az állandóságnak ebben a világában, amelyet elképzelt magának,
Ruby szerint könnyen megeshetett, hogy valaki sok boldog éven keresztül hallgatja esténként
a szomszéd kutyájának vakkantásait, de soha nem merészkedik olyan messzire a tulajdon
földjétől, hogy kiderítse, az ugatás, amit hall, vadászkutyától vagy szettertől, szürke vagy
tarka kutyától származik-e.
Ada nem látta értelmét, hogy vitatkozzék vele, mert úgy érezte, az ő élete is afelé halad,
ahonnét nézve az utazás és az importált kalapok jelentősége igencsak lecsökken. Időközben
elkészült Ruby hajának befonásával, és csalódottan nézte az eredményt. Mint mindig,
valahányszor az alkotással próbálkozott, most sem ért a nyomába a megvalósítás annak, amit
elképzelt. Úgy fest, gondolta, mint egy hajókötél, amelyet egy részeg vagy őrült matróz tekert
össze.
Fölálltak a lépcsőről, és elvégezték az utolsó simításokat a másik hajfonatain: lesimították a
fölálló hajszálakat, visszadugták a helyükre az elszabadult fürtöket. Fölmentek Ada
hálószobájába, odaálltak háttal a komód fölött függő nagy tükör elé, aztán fogtak egy
ezüstnyelű kézitükröt, és addig forgatták, amíg meg nem jelent benne tarkójuk tükörképe,
ahogyan az a másik tükörben látszott. Ada hajfonata egyszerű volt és szoros, és amikor az
ujjával megérintette, úgy érezte, mintha egy gesztenyefa-ághoz ért volna. – Akár egész nap
dolgozhatnék anélkül, hogy egyetlen hajszál is kiszabadulna belőle – gondolta.
Amikor Rubyra került a sor, a lány hosszasan nézett a tükörbe. Még soha nem látta a feje
hátsó oldalát, mondta. Hátradugta a kezét, és lapos tenyérrel újra meg újra végiglapogatta a
bonyolult fonatokat. Aztán kijelentette, hogy a frizurája tökéletes, és hallani sem akart róla,
hogy ne Ada legyen a győztes.
Visszamentek a tornácra, Ruby pedig továbbindult az udvarra, hogy hozzáfogjon az esti
munkákhoz. De hirtelen megtorpant, körülpillantott, aztán fölnézett az égre. Megtapogatta a
haját a nyakánál, aztán a fejebúbján. Odalentről, a tornác árnyékából úgy látta, még van annyi
világosság, hogy Ada fölolvasson néhány oldalt a Szentivánéji álomból, és ezt meg is mondta
neki. Visszaültek hát a lépcsőre, és Ada olvasni kezdett, közbe-közbe megjegyzéseket is fűzve
az olvasottakhoz, és amikor odáig értek, amikor Puck azt mondja: „Majd ló leszek, majd kan,
majd szörnyű medve / Majd meg kutyává, tűzzé változom: / S nyerít, ugat, röfög, dörmög,
lobog / Ló, eb, kan, medve, tűz, utánatok.” (Arany János fordítása.) – Ruby harsányan
fölkacagott, és újra meg újra megismételte Puck szavait, mintha azok így, önmagukban is
valamilyen titokzatos jelentéssel bírnának.
Rövidesen annyira bealkonyult, hogy nem tudták folytatni az olvasást. Az erdőből és a
mezőről két fürj szólongatta egymást, ugyanazt a három szótagú dallamot ismételgetve. Ruby
fölállt.
– Jobb lesz, ha nekifogok – mondta.
– Nézd meg, fogott-e valamit a csapdánk – mondta Ada.
 – Minek? Nappal soha nem fog az ember semmit – felelte Ruby, és elindult az udvar felé.
Ada egy bukszuslevelet tett a könyvbe könyvjelzőnek, és behajtotta. Aztán elővette Inman
levelét a szoknyája zsebéből, széthajtotta, és olyan szögben tartotta, hogy a nyugat felől jövő
maradék fénynél még ki tudja böngészni. Aznap délután már ötször elolvasta a levél
homályos mondatait, amelyekben Inman a sebéről és tervezett hazatéréséről számolt be. Az
ötödik olvasás után sem értett belőle többet, mint az első után, mindössze annyit, hogy Inman,
úgy látszik, valamiféle szilárd elhatározásra jutott a kettejük viszonyával kapcsolatban, bár
Ada a maga részéről nem tudta volna szavakba foglalni, szerinte hogyan is álltak a dolgok.
Csaknem négy éve látta utoljára a férfit, és több mint négy hónapja nem is hallott róla. Akkor
is mindössze néhány kurta, sietős mondatot írt Petersburgból, abban a személytelen
hangnemben, ahogyan az ember távoli rokonainak szokott írni, bár ez korántsem volt
szokatlan, mivel Inman már a kezdet kezdetén arra kérte, ne foglalkozzanak azzal a kérdéssel,
hogyan alakulhatnak a dolgok kettejük között a háború után. Senki nem tudhatja előre, mit
hoz a jövő, és ha megpróbálja elképzelni a különféle lehetőségeket – legyenek azok akár
kellemesek, akár komorak –, az csak árnyékot vet a gondolataira.
Mindvégig leveleztek ugyan a háború alatt, de rendszertelenül. Egy darabig egyre-másra
érkeztek a levelek, aztán hosszú ideig semmi. Ez az utolsó négy hónap azonban még az ő
mértékükkel mérve is hosszú szünetnek számított.
Azon a levélen, amelyet most a kezében tartott, nem volt dátum, és nem is utalt semmiféle
olyan, közelmúltbeli eseményre, vagy akár az időjárásra, aminek alapján keltezni lehetett
volna. Lehet, hogy a múlt héten íródott, de az is lehet, hogy három hónapja. Viharvert állapota
arra vallott, hogy az igazsághoz az utóbbi feltételezés járhat közelebb, de biztosan tudni nem
lehetett. Ada azt sem értette tisztán, mire is gondolt a férfi, amikor azt írta, hogy hazajön?
Most vagy a háború végén? És ha úgy értette, hogy most, akkor vajon nem kellett volna-e már
régen megérkeznie, vagy talán csak most indul? Adának az a történet jutott az eszébe, amelyet
Rubyval hallottak attól a fogolytól a börtön rácsos ablakából. Attól félt, minden megyének
megvan a maga Teague-je.
Ada hunyorogva pislogott a levélre. Inman kézírása meglehetősen apró és nehezen olvasható
volt, és a sötétben mindössze ezt a rövid bekezdést tudta kiböngészni:
„Ha esetleg még meglenne az a fénykép, amelyet négy esztendeje küldtem magának, arra
kérem, ne is nézzen rá. Jelenleg sem testben, sem lélekben nem hasonlítok hozzá a legkevésbé
sem.”
Ada természetesen azonnal a hálószobájába sietett, lámpát gyújtott, és addig nyitogatta a
fiókokat, amíg meg nem találta a kérdéses arcképet. Azért rakta el szem elől, mert már eleve
is úgy gondolta, hogy nem sok hasonlóságot mutat Inmannel. Amikor megérkezett,
megmutatta Monroe-nak, akinek különben sem volt nagy véleménye a fényképezésről – soha
nem is engedte, hogy lefényképezzék, és, mint mondotta, ez nem is állt szándékában, bár
ifjabb éveiben kétszer is megfestették az arcképét. Érdeklődéssel vizsgálgatta Inman
arcmását, aztán összecsattintotta a fényképtartót. Odalépett a könyvespolchoz, kihúzott egy
kötetet, és fölolvasta, miként vélekedik Emerson arról az érzésről, amikor lefényképezik az
embert. Ebben a bekezdésben szerepeltek a következő szavak: „És lázas igyekezetedben,
hogy el ne mozdulj, minden ujjadat olyan erővel tartod a helyén, a kezed ökölbe szorul,
mintha kétségbe lennél esve vagy mintha ökölharcra készülnél. És mivel szentül elhatároztad,
hogy az arcod mozdulatlan marad, nem érzed-e, hogy minden pillanatban merevebb lesz:
hogy szemöldöködet úgy ráncolod, mint valami tatár zsarnok, szemed pedig olyan
mozdulatlanul mered a semmibe, mint az ájultaké, az őrülteké vagy a holtaké?”
Azt ugyan nem állíthatta, hogy Inman fényképe pontosan így hatott volna rá, de azért
kénytelen volt bevallani, hogy Emerson szavai nem járnak nagyon messze az igazságtól.
Elrakta hát valahová, nehogy a kép elhomályosítsa az emléket, amelyet Inmanról őrzött.
 Afféle kis gépi portrékkal, mint amilyet most a kezében tartott, gyakran lehetett találkozni
akkoriban. Ada rengeteget látott már belőlük. A településen csaknem minden családban akadt
egy, ahol a férj vagy a fiúgyermek odajárt a háborúban, bár azokat többnyire csak
bádogkeretbe foglalták. Ezek a képek többnyire a kandallópárkányon álltak, vagy az asztalon,
mellettük a Biblia, egy mécses, néhány ciprusfaág, úgyhogy az összhatás oltárra
emlékeztetett. Hatvanegyben még minden katona, akinek volt rá egy dollár hetvenöt centje,
megörökíttette magát ambrotípián, kalotípián, vagy dagerrotípián. Akkoriban, a háború
kezdetén Ada az ilyen arcképek többségét meglehetősen komikusnak találta. Később
lehangolónak, mert olyasvalakit ábrázoltak, aki akkor már halott volt. Egyik férfi a másik után
ült oda a fotográfus lencséje elé, olyan sűrűn teliaggatva fegyverekkel, mint egy sündisznó
tüskékkel, várva a hosszas exponálás végét. Volt, aki két pisztolyt tartott keresztbe a melle
előtt, mások szuronyos puskát szorítottak az oldalukhoz. Vakítóan fényes, vadonatúj bowie-
kések villantak meg a kamera tiszteletére. Hetykén félrevágott gyakorlósapkák. Parasztfiúk,
széles jókedvükben, mint disznóöléskor. A fényképeken látható férfiak öltözéke a
legkülönfélébb volt. Egyesek abban a ruhájukban indultak harcba, amelyikben szántani
szoktak, mások valóságos uniformist viseltek, ismét mások pedig olyan elképesztő göncöket
aggattak magukra, hogy ha békeidőben merészkednek ilyen viseletben az utcára, az emberek
alighanem puskát fognak rájuk.

Inman arcképe abban is különbözött a legtöbb sorstársáétól, hogy a szokásosnál többet

költött a fényképtartóra. Gyönyörű, filigrán ötvösmunkával díszített holmi volt, és Ada most a
szoknyájához dörzsölte a csípőjén, hogy letörölje róla a port és kifényesítse. Aztán
kettényitotta, és a lámpához emelte. A képből így csak valami homályos csillogás látszott,
mint az olajé a víz felszínén. Meg kellett döntenie, és apró mozdulatokkal addig forgatnia,
amíg a megfelelő szögben esett rá a fény, hogy ki lehessen venni, mit ábrázol.
Inman ezrede meglehetősen nemtörődöm volt egyenruha dolgában: ők is, a kapitányuk is
úgy vélekedtek, az, hogy elindulnak lelődözni az északiakat, nem olyan ünnepi alkalom, hogy
ne felelne meg hozzá akár a közönséges utcai ruha is. Ezzel a meggyőződéssel összhangban
Inman a képen egy bőre szabott tweed zubbonyt viselt, gallér nélküli inget, és puha kalapot
széles karimával, amely lehajlott egészen a szemöldökéig. Akkoriban rövid, hegyes
kecskeszakállt növesztett, ezért a képen sokkal inkább afféle úri csavargónak látszott, mint
katonának. Csípőjén egy Colt’s Navy pisztolyt viselt, de a zubbonya alól csak a markolata
látszott ki. Nem ért hozzá a pisztolyhoz: keze üres volt, széttárt tenyerét a combján nyugtatta.
Megpróbálta szemét egy bizonyos pontra szegezni, amely úgy húsz fokkal balra lehetett a
fényképezőgép lencséjétől, de az exponálás alatt elmozdult, és ettől a tekintete elmosódott és
furcsa lett. Arckifejezése elszánt és komor volt, mintha mereven bámult volna valamire, ami
nem látható a képen, vagy mintha valami egészen más foglalkoztatná, nem a kamera vagy a
portréfényképészet művészete, vagy akár az, mi lesz majd a szemlélők véleménye róla ebben
a mozdulatlan formájában.

Ha Inman azt állította, hogy többé nem hasonlít ehhez a fényképhez, ezzel nem mondott
valami sokat. A fénykép amúgy sem hasonlított egy csöppet sem arra, amilyennek Ada látta
Inmant, mielőtt elment a háborúba, márpedig az alig néhány héttel azelőtt lehetett, hogy a
fénykép elkészült. Mielőtt elindult, Inman eljött hozzájuk, hogy elbúcsúzzék. Akkoriban még
mindig egy bérelt szobában lakott a megyeszékhelyen, de már csak két nap, legfeljebb három
volt hátra az indulásig. Monroe éppen olvasott valamit a szalonban a tűznél, és nem vette a
fáradságot, hogy kijöjjön és néhány szót váltson vele. Kettesben sétáltak le a patakpartra. Ada
képtelen volt fölidézni, milyen ruhát viselt akkor a férfi, kizárólag a széles karimájú kalapra
emlékezett – ugyanezt a kalapot viselte a fényképen is –, és arra, hogy vadonatúj csizma volt
rajta. Nyirkos, fagyos reggel volt, előző nap esett, és az eget még mindig félig eltakarták a
magasan szálló, vékony felhők. A marhalegelő a pataknál halványzöldbe fordult, ahogy a friss
fűszálak kiütköztek a tavalyi, szürke tarló között. A legelőt alaposan eláztatta az eső, és a két
sétálónak ügyelnie kellett, hová lép, ha nem akart bokáig merülni a sárba. A patak mentén és a
domboldalban mindenütt galagonya- és somvirágszirmok ragyogtak a szürke fák háttere előtt,
ágaikat finom zöld mázzal vonták be az első, vékonyka rügyek.
Továbbmentek a patakparton, míg el nem hagyták a legelőt, végül megálltak egy tölgyekből
és tulipánfákból álló ligetben. Beszélgetés közben Inman hol vidámnak, hol ünnepélyesnek
látszott, és egyszer csak levette a kalapját, amiből Ada arra következtetett, hogy rövidesen
meg akarja csókolni. A férfi odanyúlt a lány hajához, hogy kiszedjen belőle egy halványzöld
somlevelet, aztán a keze lejjebb ereszkedett, hogy megcirógassa a vállát, magához húzta, de
eközben véletlenül súrolta azt az ónixfoglalatú gyöngy melltűt, amelyet a lány a gallérján
viselt. A bross tűje fölpattant, és a bross leesett egy kőre, onnét bele a patakba.
Inman visszatette a kalapot a fejére, belegázolt a vízbe, és ott négykézlábra ereszkedve
keresgélt egy darabig a mohos kövek között, míg meg nem találta a melltűt. Visszatűzte Ada
gallérjára, de a bross vizes lett, Inman keze nemkülönben, és Ada ruhája is sötét lett a
nyakánál a nedvességtől. A férfi hátrált egy lépést. Nadrágja hajtókája csurom víz lett.
Fölemelte az egyik lábát, hogy a vadonatúj csizmáról lecsöpögjön a víz. Szemmel láthatólag
elszomorította, hogy füstbe ment a gyöngéd pillanat lehetősége, és nincs rá mód, hogy
valahogy visszahozza.
Ada azon kapta magát, hogy azon töpreng, mi van, ha ott pusztul. De hangosan
természetesen nem mondhatta ki, mire gondol. Erre azonban nem is volt szükség, mert ebben
a pillanatban Inman megszólalt: – Ha lelőnek, két-három év múlva már a nevemre sem fog
emlékezni.
Ada nem tudta eldönteni, enyelgésnek szánta-e, próbára akarja tenni, vagy egyszerűen
kimondta, amiről úgy gondolja, hogy ez az igazság.
– Maga is tudja, hogy ez nem így van – felelte.
De a szíve mélyén azért eltöprengett: létezik egyáltalán olyasmi, amire az ember egész
életében emlékezik?
Inman elnézett valahová: úgy tűnt, zavarba jött attól, amit az imént mondott.
– Nézze csak! – mondta. Hátravetette a fejét, hogy pillantása átfogja a Hideghegyet, ahol
még minden télies és szürke volt, akár egy palatető. Ahogy ott állt, és felnézett a hegyre, egy
történetet beszélt el róla Adának. Még gyerekkorában hallotta egy öreg irokéz asszonytól,
akinek sikerült valahogy elrejtőznie, amikor a hadsereg átfésülte a hegyeket, és összefogdosta
az indiánokat, hogy azután elhajtsa őket a Könnyek Ösvényén. Inman annak idején nagyon
félt ettől az öregasszonytól. Azt állította magáról, hogy százharmincöt esztendős, és
emlékszik azokra az időkre, amikor fehér ember még nem tette be a lábát erre a földre.
Amikor erről beszélt, a hangjából érződött, mennyire viszolyog attól az időszaktól, amely
attól kezdve mostanáig eltelt. Az arca barázdás volt és göcsörtös, az egyik szeme teljesen
színtelen, és úgy ült az arcában, síkosan és fehéren, akár egy meghámozott keménytojás.
Arcára két kígyót tetováltak, a kígyók teste ferde hullámvonalban futott a halántékáig, ahol a
farkuk gyűrűi beleolvadtak a hajába. A kígyók feje a szája két sarkánál nézett szembe
egymással, és amikor az öregasszony megszólalt, a kígyók is kitátották a szájukat, mintha ők
is segítenének elbeszélni a történetet. Egy Kanuga nevű faluról mesélt, amely sok-sok évvel
ezelőtt ott állt a Galamb-folyó elágazásánál. Azóta régen eltűnt a föld színéről, nem maradt
más nyoma, csak azok a cserépszilánkok, amelyeket az emberek néha ott találnak, horgászás,
csalikeresés közben.
Egy napon egy ember érkezett Kanugába. Pontosan olyan volt, mint bárki más. Úgy tűnt,
nem odavalósi, de azért a falubeliek szívesen fogadták, és ennivalóval kínálták. Kanugában az
volt a szokás, hogy az idegeneket is bőkezűen megvendégelték. Miközben az ember evett, a
kanugaiak arról faggatták, vajon valamelyik távoli, nyugati településekről érkezett-e.
– Nem – felelte az ember. – Itt lakom egy közeli városban. Ami azt illeti, mi ott mindnyájan
a rokonaitok vagyunk.
A kanugaiak furcsálkodva csóválták a fejüket. Ha rokonaik élnének a közelben, bizonyosan
tudnának róla.
– Miféle város az, ahonnan jöttél? – kérdezték.
– Ó, még sose jártatok ott – felelte az ember –, bár itt van nem messze… – Azzal dél felé
mutatott, a Datsunalasgunyi irányába (a kígyós öregasszony szerint a kanugaiak így nevezték
a Hideghegyet, bár ebben a szóban nem szerepel sem a hideg, sem a hegy, hanem valami
egészen mást jelent).
– De hát én nem egyszer jártam már a Fényes Szikláknál, és mégsem láttam azt a vidéket,
amelyről beszélsz – hitetlenkedett egyikük. A többiek pedig helyeseltek, mert ők is jól
ismerték a szóban forgó helyet.
– Előbb böjtölnötök kell – mondta az idegen. – Ha nem böjtöltök, sose fogtok meglátni
bennünket, bár mi látunk benneteket. A mi földünk még csak nem is hasonlít a tiétekre. Itt
örökös a harc, a betegség, amerre néztek, ellenséget láttok. És rövidesen egy még erősebb
ellenség támad majd rátok, mint akikkel eddig szembekerültetek, és elveszi tőletek a
földeteket, és ti hontalanok lesztek. De ott, minálunk béke van. És bár mi is meghalunk, mint
minden ember, és mi is küszködünk a betevő falatunkért, semmilyen veszélytől nem kell
tartanunk. Lelkünket nem járja át a félelem. Nem vetélkedünk örökké egymással. Azért
jöttem, hogy rávegyelek benneteket: gyertek el hozzánk, a mi földünkre, éljetek velünk. A
helyetek készen vár. Mindnyájan elfértek ott. De ha csakugyan el akartok jönni, akkor előbb
gyűljetek össze mindnyájan a városházán, és böjtöljetek hét teljes napig! Ez idő alatt senki
nem hagyhatja el a házat, és nem hagyhatja el ajkát harci kiáltás. Ha letelt a hét nap,
kapaszkodjatok föl a Fényes Sziklákig, azok majd megnyílnak előttetek, mint egy kapu, és ti
beléphettek a mi országunkba, és velünk élhettek.
Így szólt az idegen, aztán elment. Az emberek addig néztek utána, amíg el nem tűnt, aztán
vitatkozni kezdtek, elfogadják-e ezt a meghívást. Egyesek úgy vélték, megváltóval van
dolguk, mások úgy, hogy szélhámossal. Végül úgy döntöttek, elfogadják a meghívást.
Valamennyien összegyűltek a városházán, és hét napig ott böjtöltek, legföljebb egy-két korty
vizet ittak naponként. Mindnyájan, kivéve egy embert, aki éjszakánként, amikor a többiek
aludtak, kiszökött a városházáról, hazalopózott a házába, befalatozott a füstölt őzhúsból, aztán
még virradat előtt visszalopózott.
A hetedik nap reggelén az emberek elkezdtek fölfelé kapaszkodni a Datsunalasgunyi oldalán
a Fényes Sziklák felé. Mire odaértek, éppen bealkonyodott. A sziklák úgy fehérlettek, akár a
hótorlaszok, és mikor az emberek megálltak előttük, az egyik szikla szétvált, egy barlang
tárult föl, akár egy ajtó, amely egészen a hegy legbelsejéig vezetett. De odabenn világosság
volt, nem sötétség. A távolban, a hegy belsejében, nyílt vidéket pillantottak meg. Egy folyót.
Gazdagon termő síkságot. Széles kukoricaföldeket. Egy völgyben fekvő várost, hosszú
sorokban házakat. A városháza egy gúla-alakú dombtetőn emelkedett a magasba, előtte a
téren emberek táncoltak. Nagyon halkan, de még a dobszó is elhallatszott hozzájuk.
Ekkor hirtelen megdördült az ég. Hatalmas csattanásokat hallottak, és zengés-bongást, amely
mintha közeledett volna. Az ég elfeketült, és a barlang előtt álló emberek körül villámok
csapkodtak. Mindnyájan reszkettek, de csak az az ember vesztette eszét a félelemtől, aki
hazaszökdösött őzhúst enni. Berohant a barlang száján, és harci kiáltást hallatott: ekkor a
villámlás megszűnt, a mennydörgés lassan elhalt a messzeségben, a vihar rövidesen elvonult
nyugat felé. Az emberek hátat fordítottak a barlang szájának, hogy figyeljék a távolodó vihart.
Amikor visszafordultak, nem volt ott többé semmiféle barlang, csak a sima, tömör, fehér
sziklafal, amelyen megcsillant a lemenő nap utolsó sugara.
 Az emberek visszatértek Kanugába. Úgy lépkedtek lefelé a sötétbe borult ösvényen, mint
egy gyászmenet, és mindenkinek az a táj járt a fejében, amelyet a hegy belsejében láttak.
Rövidesen bekövetkezett, amit az idegen jósolt. Elvették tőlük a földjüket, elűzték őket
otthonukból, és száműzöttként kóboroltak, kivéve azt a néhányat, akik elrejtőztek a sziklák
hasadékaiban, és ott éltek állandó rettegésben, mint az űzött vad.
– Nyilván afféle szájhagyomány – mondta Ada, amikor Inman befejezte a történetet.
Abban a pillanatban meg is bánta, mert a történet szemlátomást jelentett valamit Inman
számára, bár Ada nem értette pontosan, mit.
A férfi ránézett, mondani kezdett valamit, aztán elharapta, és a patak felé fordította a
pillantását. Egy percig hallgatott, aztán azt mondta: – Az az öregasszony vénebbnek látszott,
mint maga az úristen, de hullottak a könnyek még abból a fehér szemgolyójából is, amikor
elmondta ezt a történetet…
– De azért, ugye, nem gondolja, hogy igazából megtörtént? – kérdezte Ada.
– Én csak annyit értettem az egészből, hogy az az öregasszony úgy érezte, élhetett volna egy
jobb világban, ehelyett földönfutó lett belőle, aki a balzsamfák közt bujkálva tengeti az életét.
Ezután egyikük sem tudta, mit mondhatna még.
– Mennem kell – szólalt meg végül Inman. Megfogta Ada kezét, éppen csak súrolta ajkával a
kézfejét, aztán eleresztette.
Vagy húsz lépést tehetett meg, amikor hátranézett, és látta, hogy Ada éppen sarkon fordul, és
elindul a ház felé. Túlságosan hamar… Még azt se várta meg, hogy Inman eltűnjék az első
útkanyarban.
Ada észbe kapott, megállt, és Inmanre nézett. Egyik kezét fölemelte, hogy intsen a férfinak,
de aztán ráébredt, hogy ilyen kis távolságból még nem szokás integetni, ezért félszegen
visszahúzta a kezét, és egy kiszabadult hajfürtöt simított vissza nyakára hulló, súlyos
kontyába, mintha eredetileg is csak ezt akarta volna.
Inman megállt és szembefordult vele.
– Nyugodtan hazamehet – mondta. – Nem muszáj itt állnia, és végignéznie, ahogy elmegyek.
– Én is tudom, hogy nem muszáj – mondta Ada. – Mármint ha nem akarja, úgy értettem…
– Csak nem tudom, mi célja lenne.
– Akadnak férfiak, akiknek jólesik az ilyesmi.
– De nem magának – próbált könnyed hangot megütni Ada, nem sok sikerrel.
– De nem nekem – mondta Inman olyan hangon, mintha próbálgatná a gondolatot, megáll-e
a lábán a látható világban.
A következő pillanatban levette a kalapját, és a lábára lógatva tartotta a kezében. Másik
kezével a hajába szántott, aztán egyik ujját a homlokához emelte, mintha tisztelegne Adának.
– Nem, gondolom, tényleg nem nekem – mondta. – Hát akkor majd látjuk egymást, ha még
látjuk egymást.
Azzal mindketten elindultak, ki-ki a maga útján, és ezúttal egyikük sem nézett vissza.
Aznap éjszaka azonban Ada már korántsem volt ilyen fölényes, ha a háborúra gondolt, vagy
arra, hogy Inman katonának állt. Komor este volt, a napszállat jöttét futó zápor adta hírül.
Vacsora után Monroe rögtön visszavonult a dolgozószobájába, és magára zárta az ajtót, hogy
a vasárnapi prédikációján dolgozzék. Ada egyedül kuporgott a szalonban, egyetlen árva
mécses világánál. A North American Review legfrissebb számát olvasgatta, amikor pedig
rájött, hogy ez nem köti le eléggé a figyelmét, lapozgatni kezdett a Dial és a Southern Literary
Messenger régi számaiban – ezt a két újságot apja járatta annak idején. Aztán a zongorához
telepedett, és pötyögtetett rajta egy ideig. Amikor abbahagyta, nem hallatszott más, csak a
patak távoli csobogása, időnként egy-egy ereszről lehulló esőcsepp, egy madár hangicsálása,
ami rövidesen elhallgatott, a ház apró zajai. Időről időre hallotta apja hangját az ajtón
keresztül, amint fölolvasott egy frissen papírra vetett mondatot, hogy hallja, hogyan hangzik.
Ada arra gondolt, Charlestonban ebben az esti órában a hajók oldalának ütődő hullámok zaját
hallanák, meg azt, ahogy az apró pálmafák levelei suhognak a szélben. A hintókerekek
vasabroncsainak zörgését, a lovak patkóinak kopogását, amely mintha egy szabálytalan
időközökben meg-meginduló hatalmas óra ketyegése volna. Beszélgetésfoszlányokat, meg azt
a hangot, ahogyan a járókelők cipőtalpa súrolja a gázlámpafényben fürdő utcák macskakövét.
Itt, a hegyek között azonban más, külső zaj híján még a tulajdon fülének csöngését is hallotta.
Akkora csönd volt, hogy úgy tűnt, mintha a csöndet ott érezné, tisztán kivehető sajgás
formájában, a homlokcsontja mögött. Az ablaktáblákon túl terjengő sötétség pedig olyan
teljes volt, mintha csak bemázolták volna fekete festékkel az ablaküveget.
Gondolatai ebben a néma és sötét űrben forgolódtak. Ha visszagondolt a délelőttre, egész sor
dolog nyugtalanította. Nem az, hogy még csak el se sírta magát. Nem az, hogy nem mondta el
mindazt, amit sok ezer másik nő, férjes vagy hajadon, elmondott volna a helyében a távozó
férfinak, és aminek az lett volna a lényege, hogy várni fog a férfi visszatértére mindörökké.
Adát Inman kérdése nyugtalanította. Vajon mit érezne a férfi halálhírére? Nem tudott
válaszolni a kérdésre, de aznap este ez a lehetőség sokkal kétségbeejtőbbnek tűnt előtte, mint
korábban hitte volna. És az is nyugtalanította, hogy csak fölényes kézlegyintéssel intézte el
Inman történetét, hogy délelőtt annyira cserbenhagyta az esze, hogy nem ismerte föl: az a
történet nem az indián öregasszonyról szólt, hanem a férfi vágyairól és félelmeiről…
Mindent összevéve úgy érezte, nagyon felületesnek mutatkozott aznap délelőtt. Vagy inkább
hidegnek és kimértnek. Pedig igazából egyik sem akart lenni. Igaz, az effajta viselkedésnek is
megvan a maga haszna. Kiválóan alkalmas, hogy rábírja az embereket, húzódjanak hátrébb
tőle egy fél lépéssel, hogy szabadabban lélegezhessék. De ezt a stratégiát ezúttal
megszokásból, gépiesen alkalmazta, nem a megfelelő időben, és ez bántotta. Attól félt, ha
valamiképpen nem próbálja meg jóvátenni, akkor tulajdon viselkedése lassanként a hatalmába
keríti, rákérgesedik a lelkére, és egy napon arra ébred, hogy egész lénye olyan szorosra zárult,
mint egy somfarügy januárban.
Rosszul aludt aznap éjjel, nyirkos és fagyos ágyában hánykolódva. Később gyertyát gyújtott,
fölütötte a Bleak House-t és egy darabig olvasni próbált, de agya nem volt hajlandó
befogadni, amit olvasott. Elfújta a gyertyát, és összekuporodva a takaró alá bújt. Azt kívánta,
bárcsak lenne egy adag ópiuma. Valamikor éjfél után a szüzek, aggszüzek és özvegyek
nyugtatójához folyamodott. Kislányként tizenharmadik évében állandóan gyötörte az a
meggyőződés, hogy a világon ő egyedül fedezte fel ezt a lehetőséget, sőt talán egyes-egyedül
ő képes erre a cselekedetre, valami születési rendellenesség vagy párját ritkító romlottság
folytán. Jókora megkönnyebbülést jelentett hát számára, amikor nála néhány hónappal
idősebb unokatestvére, Lucy, eloszlatta tévképzetek a magányos szerelemmel kapcsolatban.
Lucy azon a botrányos nézeten volt, hogy ez a rossz szokás körülbelül ugyanannyira elterjedt,
mint a bagózás, a tubákolás vagy a pipázás, ami más szóval annyit jelent, hogy úgyszólván
mindenki gyakorolja. Amit Lucy állít, mérhetetlen romlottságról és cinizmusról árulkodik,
nyilatkoztatta ki Ada, Lucy azonban jottányit sem engedett a véleményéből, és pajzánul, már-
már frivolan beszélt arról a bizonyos dologról, amely Ada szemében sötét misztérium volt,
amelyre csak a végletes kétségbeesés olyan foka késztethet valakit, hogy másnap bizonyosan
az arcán viseli jól láthatóan egész nap azt a bélyeget, amelyet ez az elvetemült cselekedet
hagyott rajta. Sem Lucy könnyelmű nézetei, sem a közben eltelt évek nem változtattak sokat
azon, ahogyan Ada ebben a dologban érzett.
Ezen a zaklatott éjszakán azok a képek, amelyek hívatlanul, álomszerűén megrohanták az
agyát, Inmant vetítették lelki szemei elé. És mert Ada anatómiai ismeretei meglehetősen
elméletiek voltak – különféle állatok, fiúcsecsemők és az Itáliában látott, elképesztő szobrok
látványán alapultak –, a képeken, amelyek megjelentek előtte, a férfi ujjait, csuklóját és
alkarját látta a legtisztábban. Minden egyéb kiagyalt volt, következésképp árnyszerű, híján a
valódi megformáltságnak. Utána továbbra is éberen feküdt hajnalig, változatlanul teli
vágyakozással és reménytelenséggel.
 Másnap reggel azonban tiszta fejjel, élénken működő aggyal ébredt, és azzal a szilárd
elhatározással, hogy helyrehozza, amit elrontott. Derült, felhőtlen nap volt, melegebb, mint az
előző, és Ada közölte Monroe-val, hogy szeretne kikocsikázni, mivel pontosan tudta, hol
kötnek ki a végén, valahányszor az apja tartja a kezében a gyeplőt. Monroe utasította a
mindenest, hogy fogja be Ralphot a kétkerekűbe, és egy órán belül begördültek a városba.
Először a béristállóba mentek, ahol Ralphot kifogták a villásrúdból, odaállították egy
jászolhoz, és fél véka zabot adtak neki.
Amikor kiléptek az utcára, Monroe végigtapogatta összes nadrág-, mellény- és kabátzsebét,
míg végül megtalálta a pénztárcáját. Kiemelt belőle egy kis húszdolláros aranyat, és Ada
kezébe nyomta, olyan nemtörődöm mozdulattal, mintha csak egy rézgaras lett volna. Vegyen
magának valami szépet, könyvet vagy ruhafélét, javasolta, aztán találkozzanak a béristállónál
két óra múlva. Ada pontosan tudta, hogy apja egy barátját akarja fölkeresni, egy öreg doktort,
hogy írókról, festőkről és hasonló témákról beszélgessen vele. Monroe a beszélgetés során
megiszogat majd vagy egy kis pohár skót whiskyt, vagy egy nagy pohár vörösbort, és
pontosan tizenöt percet fog késni a megbeszélt találkozóról.
Ada egyenesen a könyvkereskedőhöz sietett. Ezúttal nem böngészte végig szokása szerint a
készletet, hanem gyorsan megvette Stephen Foster néhány új dalának kottáját – Fosterről
egyébként Adának és Monroe-nak homlokegyenest ellenkező véleménye volt. Ami a
könyveket illeti, azokból is megvette az elsőt, ami a keze ügyébe esett: egy három kötetes
Trollope-ot, amely olyan vaskos volt, hogy már-már kocka alakúnak látszott. Nem vágyódott
ugyan különösebben, hogy elolvassa, de ezen akadt meg a szeme. A kottákat és a Trollope-ot
becsomagoltatta, és a béristállóba küldette. Aztán betért a ruhakereskedésbe, és gyorsan vett
magának egy sálat, egy pár bivalybőr kesztyűt, és egy pár őzbőrszínű, rövid szárú csizmát.
Ezeket is becsomagoltatta, és előre küldette. Amikor kilépett az utcára, megnézte az óráját:
mint kiderült, az összes bevásárlást szerencsésen elintézte egy óránál is rövidebb idő alatt.
Maga is tisztában volt vele, amikor befordult abba a sikátorba, amelyiknek egyik sarkán az
ügyvédi iroda állt, a másikon a kovácsműhely, hogy azzal, amit tenni készül, súlyosan vét az
illendőség ellen. Fölsietett a nyitott deszkalépcsőn, amely a fedett lépcsőpihenőhöz vezetett,
ahonnét Inman ajtaja nyílott, és bezörgetett.
Inman éppen a csizmáját fényesítette, és bal keze még mindig ott volt az egyik
csizmaszárban, amikor ajtót nyitott. A másikban pedig, abban, amelyikkel a kilincset
szorongatta, egy törlőrongy volt. Az egyik lábán csak zokni, a másikon csizma, de még
tisztítatlan állapotban. Nem viselt zubbonyt, inge ujja pedig könyékig fel volt tűrve. Feje
fedetlen.
Inman arcán mérhetetlen álmélkodás tükröződött, amikor meglátta Adát, ezen a helyen,
ahová legvadabb álmaiban sem képzelte volna. Szemlátomást fogalma sem volt róla, mit kell
most mondania, csak abban volt bizonyos, hogy mit nem: nem invitálhatja beljebb a lányt.
Fölemelte a mutatóujját, jelezve, hogy mindjárt, egy percen belül itt lesz. Aztán becsukta a
lány orra előtt az ajtót, Ada pedig kénytelen volt tovább ácsorogni a lépcsőfordulóban.
Amit az ajtórésen át Inman szobájából látott, elég lehangoló volt. Apró helyiség, mindössze
egyetlen, kicsiny ablakkal, amely magasan a szemközti falon nyílt, és amelyből semmi
egyébre nem nyílt kilátás, csak a sikátor túloldalán álló raktárhelyiség deszkafalára és tetejére.
A szobában nem volt egyéb bútor, csak egy keskeny vaságy, egy sublót, tetején mosdótál, egy
támlásszék és egy íróasztal, rajta néhány könyvhalom. Valóságos cella, vélekedett Ada.
Mindent összevéve, jobban illene egy szerzeteshez, mint olyasvalakihez, akit ő a gavallérjai
közé számít.
Inman, ahogyan az iménti mozdulatával ígérte, csakugyan igen rövid időn belül ajtót nyitott.
Időközben helyére rángatta az inge kézelőjét, fölvette a zubbonyát és a kalapját. Ezúttal
mindkét lábán volt csizma, bár az egyik piszkos volt és barna, a másik pedig olyan fekete,
mint a frissen olajozott kályhacső. És valamelyest a gondolatait is összeszedte.
 – Bocsásson meg – mentegetőzött – de váratlanul ért a látogatása.
– Remélem, nem okoztam kínos meglepetést…
– Ellenkezőleg, igen kellemeset – mondta Inman, de az arcán semmi sem árulkodott arról,
hogy a meglepetést csakugyan kellemesnek találja.
Kilépett az előtérből, nekivetette a hátát a korlátnak, karját összefonta a mellén. Most, hogy
rásütött a nap, a kalapja beárnyékolta az arcát, és a szájától fölfelé minden vonása homályba
borult. Hosszas hallgatás következett. Inman hátrapillantott az ajtóra. Nyitva felejtette, és Ada
gyanította, hogy azt kívánja, bárcsak becsukta volna, csak éppen most már nem tudja
eldönteni, melyik a rosszabb, az a félszeg helyzet, hogy megtegye az ehhez szükséges két
lépést, vagy az az átható meghittség, amelyet az ásító ajtó és a keskeny ágy látványa sugall.
– Azt akartam elmondani magának – szólalt meg végül Ada –, hogy úgy érzem, a dolgok
szerintem nem alakultak szerencsésen tegnap. Nem úgy, ahogy én szerettem volna. Nem
megfelelően…
Inman szája megfeszült, mintha egy zsineget rántottak volna meg benne.
– Attól félek, nem értem, miről beszél – mondta. – Tegnap fölfelé tartottam a folyó mentén,
Escóék felé, hogy búcsút vegyek tőlük. Amikor kereszteztem a Black-birtokra vezető utat,
arra gondoltam, egyúttal benézek és maguktól is elbúcsúzom. És így is tettem. Amennyire
meg tudom ítélni, minden megfelelően történt…
Adával eddig még nem fordult elő, hogy a bocsánatkérését visszautasították volna, és az első
gondolata az volt, hogy sarkon fordul, lemegy a lépcsőn, és mostantól fogva fütyül Inmanre.
Ehelyett azt mondta: – Lehet, hogy soha többé nem beszélünk egymással, és nekem nem áll
szándékomban beérni az iménti megjegyzésével az igazság helyett. Ezt ugyan most nem vallja
be, de maga bizonyos reményekkel jött hozzánk tegnap, és ezek a remények nem valósultak
meg. Elsősorban azért nem, mert én a tulajdon érzéseim ellenében viselkedtem. Sajnálom. És
ma már nem így viselkednék, ha megkapnám rá az esélyt, hogy visszamenjek a múltba, és
mindent másképp csináljak.
– Erre egyikünk sem kapja meg az esélyt soha. Hogy visszamenjünk a múltba. Hogy
kitöröljük belőle, ami később már nincs ínyünkre, és kényünk-kedvünk szerint átalakítsuk.
Csak előre tudunk haladni, hátra nem…
Inman még mindig összefont karral állt ott. Ada kinyújtotta feléje a kezét, és megérintette
azt a helyet, ahol a kézelője előbukkant a kabátujjából. Két ujja közé fogta a kézelőt, és addig
rángatta, amíg a férfi szét nem nyitotta a karját. Ada megérintette a férfi kézfejét,
mutatóujjával végigkövette egy ér kígyózó útvonalát, amely az egyik ujja tövéből a csuklójáig
vezetett. Aztán átfogta a csuklóját és megszorította, és ahogy ott érezte a férfi testének ezt a
kis darabját a kezében, önkéntelenül eltöprengett rajta, milyen lehet a többi.
Néhány pillanatig egyikük sem mert a másik arcába nézni. Aztán Inman elhúzta a kezét,
levette a kalapját, és a karimájánál fogva megpörgette a levegőben. Elkapta, aztán egy laza
csuklómozdulattal behajította az ajtón, nem törődve vele, hol ér földet. Mindketten
elmosolyodtak. Inman egyik kezét Ada derekára tette, a másikat a tarkójára. Ada aznap lazán,
egy csattal tűzte föl a haját, és ezt a hideg gyöngyházcsatot érintették most meg Inman ujjai,
amikor maga felé döntötte a lány fejét, hogy bepótolják a csókot, amely az előző nap
kicsusszant a kezük közül.
Adán rajta voltak mindazok a ruhadarabok, amelyet az ő társadalmi osztályához tartozó nők
akkoriban viseltek: több méternyi, plisszékbe és fodrokba rendezett, holt anyag. A férfi keze a
derekán a halcsont fűzőmerevítőt tapintotta, és amikor Ada tett egy lépést hátrafelé, hogy a
férfi szemébe nézzen, a halcsontok nyikorogva súrlódtak egymáshoz, ahogy mozgott, és
lélegzett. Ada úgy sejtette, a férfinak az lehetett az érzése, mintha egy páncéljába
visszahúzódott teknőcöt tartana a kezében: nemigen utalt rá semmi, hogy a páncél alatt egy
olyan élőlény rejtőzik, amely már csak a tulajdon testmeleg bőrét viseli.
 Együtt mentek le a lépcsőn. Az ajtó, amikor elhaladtak előtte, úgy állt ott, mint egy ígéret,
amelyet egymásnak tettek. Nem messze onnét, ahol az ösvény a főútba torkollt, Ada
megfordult, és mutatóujját a férfi inggombjára tette, hogy figyelmeztesse: forduljon vissza.
– Éppen elég, hogy idáig kísért – mondta. – Menjen csak vissza. Ahogyan tegnap mondta:
majd látjuk egymást, ha még látjuk egymást.
– Remélem, hamarosan…
– Akkor már ketten vagyunk, akik ezt remélik…
Aznap még azt hitték, Inman távollétének idejét legfeljebb hónapokban érdemes mérni. A
háború azonban sokkal hosszadalmasabb ügynek bizonyult, mint bármelyikük sejtette volna.

A dolgok csínja-bínja

Inman a sárga ember művészi térképén bejelölt útvonalat követve éppen azon a tájon haladt
keresztül, amelyet a helybeliek dombvidéknek neveztek. Az éjszakák mind hűvösebbek lettek,
a levelek sárgulni kezdtek. Már vagy egy hete gyalogolt, és lassanként eljutott addig, ahonnan
a térképen már csak a puszta fehérség volt, és látta, hogy a Kék hegylánc úgy függ előtte a
horizonton, mint a szélsodorta füst. További három éjszakájába került, amíg átvágott egy
Boldogvölgynek nevezett, visszataszító vidéken, amely a hegyek lábánál feküdt, és hosszú,
széles négyszögében gabonaföldek váltakoztak legelőkkel. Ezen a nyílt terepen napközben
nem érezte biztonságosnak a gyaloglást, éjszaka viszont pisztolyok torkolattüze villant,
fáklyafény hullott az útra, ahol olyan sűrűn követték egymást lovasok sötét körvonalai, hogy
Inman legalább annyi időt töltött árkokban és szalmakazlakban bujkálva, mint gyaloglással.
Gyanította, hogy a lovasok nemzetőrök lehetnek, és egytől egyig olyan részegek, mint a
vadászok szoktak lenni, mire megvirrad, ha mosómedvére vadászva töltötték az éjszakát. A
nemzetőrök viszont nyilván azokra az északiakra vadásztak, akik kitörtek a salisbury-i
börtönből. És aligha haboznak sokáig, mielőtt meghúznák a ravaszt.
A völgyben Inman időnként egymástól tekintélyes távolságra hatalmas, fehér oszlopos
házakat látott. A házakat szétszórt kalyibák tömege vette körül: úgy festett, mintha a völgy
hűbérbirtokokra lenne fölosztva. Inman éjszakánként elnézte a nagy házak világos ablakait, és
tudta, hogy a háborúban azokhoz hasonló emberekért harcolt, mint akik ezekben a házakban
élnek, és ettől a gondolattól fölfordult a gyomra. Alig várta, hogy elérje a gyéren lakott
hegyvidéket, ahol az emberek remélhetőleg nem akadályozzák majd örökké az útjában. Amint
lehetett, letért a veszélyes völgyi útról egy keskeny szekérnyomra, amelyik észak felé
vezetett, fölkúszott a hegygerincre, onnét leereszkedett egy mély folyóvölgybe, aztán megint
meredeken emelkedni kezdett a Kék hegylánc gerince felé. Inman az egyik nap nagyobbik
részében, majd a rákövetkező teljes napon át mindvégig fölfelé haladt, de a hegyfal még
mindig ott magasodott előtte, az ösvénynek mindig újabb és újabb szakasza kezdődött és
kapaszkodott fölfelé végtelen hosszan. Ahogy az ösvényt követte, mintha az őszbe is mind
mélyebbre hatolt volna: ebben a magasságban a növényzet már az év jóval későbbi szakában
tartott, és legalább annyi levél hevert a földön, mint amennyi az ágakon himbálózott.
Késő délután eleredt a hideg eső, és Inman rosszkedvűen kutyagolt az esőben, miközben a
naplemente lassanként éjszakába fordult. Már jóval elmúlhatott éjfél, és csaknem összeesett a
fáradtságtól, ráadásul bőrig is ázott, amikor egy vastag törzsű gesztenyefába botlott, amelynek
a tövénél odú tátongott. Az odú körül a begyógyult kéreg olyan volt, mint egy duzzadt ajkú
száj. Inman bemászott az odúba. Odabenn nem volt ugyan annyi hely, hogy kényelmesen
elhelyezkedjék, kénytelen volt összekuporodni, de legalább szárazon volt. Egy darabig csak
ült, és hallgatta az eső kopogását. A lehullott leveleket két ujja között szoros hengerré
csavarta, aztán kipöccentette őket az esőbe. Ahogy ott kuporgott a fában, kezdte úgy érezni
magát, mintha valami bőrig ázott kísértet lenne, amelyik az éjszakában kóvályog, valami
gnóm, vagy a föld mélyében tanyázó manó. Számkivetett, aki haragszik a világra és puszta
rosszindulatból kész lesújtani minden arra járóra. Később el-elszundított, a reggelre várva,
végül pedig mélyen elaludt, szorosan a gesztenyefa testének legbelsejébe ékelődve.
Fredericksburgról álmodott valamit, és amikor kora hajnalban fölébredt, reszketett a hidegtől
és rossz volt a kedve. Az a ködös érzése támadt, mintha valami nem úgy lenne, ahogyan
elalváskor hagyta. Amikor megpróbált kibújni az odú száján, észrevette, hogy egész alsó teste
elzsibbadt. Négykézlábra ereszkedve mászott ki a fából, karja segítségével húzta magát előre.
A lábát annyira nem érezte, mintha derékban lefűrészelték volna. Olyan volt, mintha nem
lenne ott semmi, ő maga pedig mintha a legjobb úton lenne afelé, hogy puszta délibábbá
váljék, amely a földtől fölfelé haladva lassanként elenyészik, mintha a hátralévő utat fátyol-
vagy ködfoszlányként kellene megtennie. Mint áttetszővé ritkult szövetdarabnak. Nem is
rossz ötlet: egy utazó árny…
Inman elnyújtózott a nedves avaron, és fölnézett a faágakra és a csöpögő levelekre. Az eget
vastag, szürke felhőréteg borította. A gesztenyefák és a tölgyek magasabbra nyúló ágai között,
amelyek még szorosan markolták ragyogó színű, őszi leveleiket, kék ködfoltok mozogtak:
olyan ritkásak és sápadtak, mint a liszt. Valahol a fák sűrűjében fácánkakas durrogott, mély,
erőszakos hangja úgy hangzott, mint Inman saját szívének dobogása, mielőtt egy pillanatra
megugrott volna a mellében. Fölemelte a fejét a földről, és hallgatózott: ha az utolsó perceit
éli ezen a földön, határozta el, legalább éberen tölti őket. Egy másodperccel később azonban
nagy szárnycsattogással előrobbant a madár a sűrűből, és eltűnt a fák közt. Inman végignézett
magán és vegyes érzésekkel vette tudomásul, hogy nagyjából-egészéből hiánytalanul megvan.
Megpróbálta mozgatni a lábfejét, és a lába engedelmeskedett az akaratának. Erősen
megdörzsölte az arcát a tenyerével, félrecsúszott ruhadarabjait helyrerángatta. Mindegyik
csurom víz volt.
Visszamászott a faodúba a zsákjáért, aztán odakinn nekivetette a hátát a fa törzsének,
lecsavarta vizesflaskája kupakját, és nagyot húzott belőle. Az oldalzsákban nem volt már
egyéb élelem, csak egy bögre kukoricaliszt, ezért összegyűjtött néhány ágat, hogy tüzet
rakjon, és kását főzzön. Meggyújtotta a vékony ágakat, és addig fújta, amíg végül kis, kerek
ezüst körök táncoltak mindenfelé a szeme előtt, de a tűz mindössze egyet lobbant, jókora
füstöt árasztva, aztán végleg kihunyt.
– Egyszerűen fölkelek, és csak megyek és megyek – közölte Inman valami képzeletbeli
hallgatósággal.
Aztán csak ült ott egyhelyben nagyon hosszú ideig.
Minden pillanatban erősebb leszek, bizonygatta magának. De amikor megpróbált
bizonyítékokat találni erre a kijelentésére, egyetlen egyre sem sikerült rábukkannia.
Nehézkesen föltápászkodott a nedves földről, aztán csak állt, támolygott, mint a részeg. Tett
néhány lépést, aztán önkéntelenül összegörnyedt. Belsejét olyan heves, száraz rángások
facsarták, hogy attól félt, valamelyik nélkülözhetetlen belső részét fogja kiöklendeni magából.
A nyakán a régi sebhely versenyt sajgott és lüktetett a fejsebével, mintha összeesküdtek volna
ellene. Leült egy kőre, egy darabig ottmaradt, aztán fölkelt, és egész délelőtt gyalogolt a
félhomályos erdőn keresztül. Az ösvényen nem sokan járhattak mostanában, és annyit
tekergett és kanyargott összevissza, hogy nehezen lehetett megállapítani, voltaképpen milyen
irányban halad. Nem is tartott különösebben semerre, csak felfelé. A cserje és dudva sűrűn
fölverte, és úgy tűnt, a földnek ez a sebe rövidesen begyógyul, még csak vékony heg se marad
utána. Hosszú mérföldeken keresztül óriásira nőtt kanadai fenyők erdejében kanyargott, ahol
úgy megsűrűsödött a köd, hogy elfedte a fák zöld ágait. Nem látszott belőlük más, csak fekete
törzsük, amely úgy emelkedett a köd alacsony égboltozata felé, mint a menhirek, régi
kőemlékek, amelyeket valamilyen elfelejtett nép emelt egykor, hogy emléket állítson
történelme legsötétebb eseményeinek.
 Inman emberi jelenlétnek egyéb nyomát nem látta semerre, csak ezt a vadonban kanyargó
ösvényt. Semmi olyan jelet nem látott, amelyből kiokoskodhatta volna, merre jár. Kábultnak
és elveszettnek érezte magát, és az ösvény mind magasabbra és magasabbra kanyargott. Csak
rakta egyik lábát a másik elé, de ennél több nemigen tellett tőle. És eközben még csak nem is
bízott benne, hogy ez a mozgás akár jottányival is közelebb viszi a céljához.
Déltájban, ahogy az ösvény újra elkanyarodott, Inman egy összezsugorodott, aprócska
emberi lényre bukkant, aki ott guggolt az egyik hatalmas fenyőfa tövénél. Nem sokat lehetett
látni belőle, csak a feje és a válla látszott ki egy magas páfrányágyásból, amelynek leveleit
barnára csípte a fagy, és minden egyes barna páfránylevél csúcsán ott himbálózott a
lecsapódott köd egy ragyogó csöppje. A furcsa lény testhelyzete láttán Inman először azt
gondolta, valami szegény ördögre bukkant, aki éppen a dolgát végzi a páfrányok közt. De
amikor közelebb ért, látta, hogy egy parányi öregasszony az, aki azért guggol, mert éppen egy
madárcsapda lépvesszejének a végét kenegette egy darab faggyúval. Szóval mégsem ördög,
hanem boszorkány…
– Hé, mama! – állt meg mellette Inman.
Az öregasszony egy pillanatra fölnézett, de még csak nem is intett. Úgy maradt, guggolva,
miközben továbbra is a csapdát igazgatta rendkívül figyelmesen és nagy odaadással. Amikor
elkészült, fölállt, és egy darabig körbe-körbejárt a csapda körül. Addig nézegette, míg csak
hibátlan kört nem taposott körülötte a páfrányba. Látszott rajta, hogy nagyon öreg lehet, de az
arcbőre, a ráncok és bőrlebernyegek ellenére, rózsaszínű volt és finom, akár egy kislányé.
Férfinak való nemezkalapot viselt, és a kalap alól kicsüngő, gyér fehér hajzat a válláig ért.
Öltözéke – túlságosan bő szoknyája és blúza egyaránt – puha, cserzett bőrből készült, és úgy
festett, mintha zsebkéssel szabták volna ki valami állat irhájából, hogy aztán sietősen
összeöltögessék. Derekán zsíros vászonkötényt viselt, amelynek övéből egy kiskaliberű
pisztoly agya kandikált elő. Aki a csizmáit varrta, alighanem kezdő lehetett a csizmadia
mesterségben: a két csizma orra úgy kunkorodott fölfelé, mint a szántalpak. A közelben, egy
jókora tulipánfa törzsének támasztva Inman hosszúcsövű madarászpuskát pillantott meg,
amely még alighanem az előző századból maradt a gazdájára.
Inman egy-két lélegzetvételnyi ideig az öregasszonyt méregette.
– Sose fog fürjet azzal a csapdával, ha a madarak megérzik rajta az emberszagot – mondta
aztán.
– Nemigen van énnekem szagom – felelte az öregasszony.
– Ahogy gondolja – felelte Inman. – Azon gondolkodom, vajon ez a gyalogút itt vezet
valahová, vagy egyszer csak véget ér majd, méghozzá rövidesen?
– Egy-két mérfölden belül nem marad belőle egyéb, csak egy keskeny ösvény, de az azért
csak megy tovább és még tovább, legalábbis tudomásom szerint.
– Nyugat felé?
– Többnyire nyugatnak tart, igen. A hegyek vonalát követi. Délnyugatnak, ha egészen
pontos akarok lenni. Árut szállítottak erre valaha, még az indiánok idejében.
– Hálás köszönet – mondta Inman. Hüvelykujjával visszaemelte a vállára hátizsákja szíját,
hogy továbbinduljon. De az alacsony égből újra eleredt az eső, ritkás, súlyos cseppekben,
mintha ólomgolyók hullanának egy sörétöntő toronyból.
Az öregasszony kitartotta a markát az esőbe, és nézte, hogyan gyűlik benne a víz. Aztán
Inmanre pillantott. Hosszasan időzött Inman sebein, amelyeket nem takart kötés.
– Azt ott alighanem puskagolyó ütötte – jegyezte meg végül.
Inman erre nem tudott mit válaszolni.
– Gyöngének látszol – mondta az öregasszony. – Sápadt vagy, mint a halál.
– Jól vagyok.
Az öregasszony tovább vizsgálgatta fürkésző pillantással.
– Úgy festesz, mint aki rég nem evett – állapította meg.
 – Ha sütne nekem egy tojást, megfizetném – mondta Inman.
– Mit mondasz? – kérdezte az öregasszony.
– Csak azt kérdeztem, nem sütne-e nekem egy pár tojást, ha megfizetném…
– Hogy adnék-e neked pénzért enni? Nem gondolnám. Annyira rosszul azért még nem állok.
De az megeshet, hogy adok enned. Tojásom viszont nincsen. Nem tudok megtűrni tyúkot a
közelemben. A tyúkoknak egyáltalán nincs is lelkük.
– Messze lakik innen?
– Nincs egy mérföldre sem. És csak egy kis vidámságot hoznál az életembe, ha behúzódnál
hozzám az eső elől és megvacsoráznál nálam.
– Akkor bolond lennék, ha nemet mondanék.
Az öregasszony elindult, Inman pedig követte. Megfigyelte, hogy az öregasszony járás
közben behajlítja a lábujjait, ahogyan állítólag az indiánok szokták, bár Inman jó néhány
irokézt ismert, például Swimmert, akik olyan lúdtalpasan jártak, akár a bukóréce.
Fölkapaszkodtak az ösvény következő kanyarulatáig, és onnantól nagy, lapos sziklákon
lépdeltek. Inman gyanította, hogy sziklapárkányon haladhatnak, mert a ritkás levegő elárulta,
hogy elég magasan járnak, bár a ködben nem tudta felmérni, mennyire magasan. Az esőből
először szemerkélő havaseső lett, aztán hirtelen keményre fagyott hó apró szemcséi zúdultak
kopogva a kövekre. Megálltak, és nézték a hóesést, de mindössze egy percig tartott, aztán a
köd kezdett fölszállni, gyorsan, ahogy összefüggő lepleit fölfelé sodorta a légáram. Fejük
fölött kék égdarabok tünedeztek föl, Inman a nyakát nyújtogatta, hogy jobban lássa. A mai
napon, úgy látszik, mindenfajta időjárásból kijut, a télitől a nyáriig, gondolta.
Aztán visszanézett a mélybe, ahonnan jött, és elfogta a szédülés, ahogy a csizmája orránál
egyszer csak föltűnt a lenti világ. Csakugyan sziklapárkányon jártak, és Inman önkéntelenül
hátrált egy lépést. A folyóvölgy – alighanem ugyanaz, amelyikből elindult fölfelé – kéken és
bíborszínűen terült el alatta, és gyanította, ha köpne egyet a mélybe, a köpés nagyjából
ugyanott érne földet, amerre két nappal korábban gyalogolt. Most viszont hasadékokkal át-
meg átszabdalt, sziklás csúcsok közt jártak. Körbenézett, és meghökkenten látta, hogy nyugat
felől hatalmas hegy göcsörtös formái bontakoznak ki a ködből és rajzolódnak sötéten az égre.
A felhők résén áttört a napsugár, és a vastag fénypászma, amely úgy kötötte össze az eget a
földdel, mint Jákob lajtorjája, gézfüggönyként lógott a levegőben Inman és a kék hegy között.
A hegy északi oldalán néhány szikla olyan alakot öltött, mintha egy hatalmas, szakállas ember
arcéle húzódna végig a láthatáron.
– Hogy hívják azt a hegyet? – kérdezte Inman.
– Tanawha – felelte az öregasszony. – Az indiánok így nevezik.
Inman nézte a hegyek e hatalmas öregapját, aztán pillantása végigfutott a mögötte elterülő
kisebb hegyeken, amelyek vége délnyugaton beleolvadt az égbe, és halvány, füstszerű köd
borította. Hegyek hullámai. Ha az ember hisz a szemének, azt kell gondolnia, hogy soha nem
érnek véget. A legtávolabbi csúcsok szürke, egymást átfedő kúpjait csak a sápadt, szürke
levegő valamicskével sötétebb árnyalatai különböztették meg a közelibbektől. A hegyek
formája, az egész kísérteties látvány mintha valamit sugallt volna, de hogy mit, Inman nem
tudta megfejteni. Úgy vesztek bele a messzeségbe, olyan fokozatosan, ahogy a nyaksebe
okozta fájdalom enyhült lassacskán, amikor a seb gyógyulásnak indult.
Az öregasszony fölemelte a karját, és arrafelé mutatott, amerre Inman nézett, ahol két élesen
kirajzolódó tüske feketéllett a távoli láthatár peremén.
– Az ott az Asztal-szikla, az meg a Héjacsőr. Azt beszélik, az indiánok ott szoktak tüzet
rakni éjnek idején, és a fénye még száz mérföldnyire is ellátszott – mondta, és fölállt, hogy
továbbinduljon. A szállása odafönn van, nem messze innét, magyarázta.
Rövidesen letértek az útról, egy keskeny, fákkal sűrűn benőtt csapásra, amely a hegyen
keresztül, egy sötét völgyzugban vezetett, s rothadó növények és az ázott föld szaga ülte meg.
A völgyet vékony vízér szelte ketté. A fák csenevészek, göcsörtösek voltak, törzsüket
mohaszakáll borította, és valamennyi erősen elhajlott ugyanabba az irányba. Inman
elképzelte, milyen lehet ez a hely februárban, amikor az üvöltő szél lezúdul a hegyoldalon,
féloldalasan sodorva a havat a kopasz fák között. Rövidesen megérkeztek az öregasszony
szállására, melynek láttán Inman arra a meggyőződésre jutott, hogy valaha alighanem nomád
életet élhetett, de aztán gyökeret vert itt. A tisztáson, a ferde fák között egy kis rozsdaszínű
lakókocsi állt. Csúcsíves tetejének zsindelyén fekete penész, zöld moha és szürke zuzmó
foltjai sötétlettek. A tetőn három holló sétálgatott, és valamit szedegettek a repedésekből. A
magas kerekek küllőire folyóka indái tekeredtek. A lakókocsi oldalára rikító színekkel
jeleneteket és arcképeket festettek, valamint különféle feliratokat és jelmondatokat mázoltak
ormótlan betűkkel, az eresz alól pedig száradó gyógyfüvek csokrai, paprikafüzérek és
összeszáradt gyökerek függtek. A tetőn egy csőből vékony füst szivárgott.
Az öregasszony megállt.
– Hé, ti ott! – kiáltotta.
Kiáltására a varjak kárálva fölrebbentek, az erdőből és a lakókocsi mögül pedig apró, kecses,
foltos kecskék sereglettek elő. Egyszeriben mindent elleptek a kecskék: legalább két tucat volt
belőlük, vagy még több. Odasétáltak Inmanhoz, hogy szemügyre vegyék: nyakukat
nyújtogatva méregették sárga fényű szögletes pupillájú, okos szemükkel. Inman azon
töprengett, miért látszanak a kecskék sokkal kíváncsibbnak és eszesebbnek, mint a birkák,
pedig olyan sokmindenben hasonlítanak rájuk. Az állatok körülfogták, és egymást taszigálták,
hogy jobban lássanak, miközben vadul mekegtek, és harangoztak a nyakukon lógó
csengettyűvel. Amelyiknek csak a hátsó sorokban jutott hely, föltette két apró, mellső patáját
az előttük álló hátára, hogy jobban lásson.
Az öregasszony közben továbbment a kocsi felé, Inman megpróbálta követni, egy jókora
bakkecske azonban útját állta. Félrelöködte a kisebb kecskéket, aztán két hátsó lábára
emelkedett, és nekirontott Inmannek, hogy felöklelje. Inmant a combján érte az ütés. Mivel az
elmúlt néhány napos hosszú gyaloglás elgyöngítette, ráadásul az éhségtől is szédelgett, a
kecske lökésétől először térdre esett, aztán elterült az avarban. A bakkecske szőre barna-
fekete volt, állán hosszú, hegyes szakáll lengedezett, olyanforma, mint amilyennel a Sátánt
szokták ábrázolni. Odament Inmanhez, és megállt fölötte, mintha a munkája eredményét
akarná szemügyre venni. Inman egyre jobban szédült, fejében olyan magasra csapott a
fájdalom, hogy attól félt, mindjárt elveszíti az eszméletét. De összeszedte magát, felült, levette
a kalapját, és képen csapta vele a kecskét, hogy elijessze. Aztán imbolyogva föltápászkodott.
Amikor visszanyerte az egyensúlyát, kinyújtotta a kezét, és újra a kecskére csapott.
Az öregasszony, aki eközben megállás nélkül ment tovább, időközben eltűnt a lakókocsi
mögött. Inman, a bakkecske és a többi kecske népes sereglete követték. Amikor Inman
utolérte, az öregasszony ott guggolt egy fenyőágakkal fedett fészer előtt, és éppen gyújtóst
rakott a szénkupacra. Amikor a tűz föllángolt, Inman odalépett mellé, hogy megmelengesse a
kezét. Az öregasszony néhány nagyobb hikorifa-hasábot hajított a tűzre, aztán fogott egy
fehér, zománcozott edényt, kissé eltávolodott a tűztől és lekuporodott a földre. Egy kis
barnafoltos, fehér kecske odaszaladt hozzá, az öregasszony pedig addig cirógatta és
vakargatta az álla alatt, amíg az állat előbb térdben meghajlította a lábát, aztán lefeküdt,
hosszú nyakát előre nyújtva. Az öregasszony tovább vakargatta közvetlenül az álla alatt, és a
fülét cirógatta. Inman úgy gondolta, régen látott ilyen békés jelenetet. Nézte, ahogy az
öregasszony a bal kezével tovább vakargatja az állatot, miközben jobbjával a köténye zsebébe
nyúl, ahonnét egyetlen, gyors mozdulattal rövid pengéjű kést rántott elő, majd a pengét
mélyen belenyomta az állat álla alatt húzódó ütőérbe. Odahúzta a fehér dézsát, hogy fölfogja a
szökőkútként kispriccelő, élénkpiros vért. Az állat egyet rándult, aztán csak feküdt remegve,
miközben az öregasszony tovább vakargatta a szőrét és cirógatta a füleit. A dézsa lassan
megtelt vérrel. A kecske és az öregasszony mereven bámultak a messzeségbe, mintha
valamilyen jelre várnának.
 Míg a kecske végleg kiadta a páráját, Inman a lakókocsi oldalára mázolt ábrákat nézegette.
Legalul apró, táncoló, kék emberi alakok füzére húzódott. Fölötte, különösebb rendszer
nélkül, különféle arcképeket lehetett látni. Egy részük befejezetlen maradt, a festő nyilván
abbahagyta, mielőtt elkészült volna. Az egyik arckép alatt, melynek vonásai eltorzultak a
gyötrelemtől, a „Jób” feliratot lehetett olvasni. Alá valamilyen szöveget írtak, fekete betűs
kézírással, a szöveg nagy részét azonban eltakarta egy kifeszített kecskebőr, így Inman csak
ezt a néhány szót tudta kibetűzni: „… haragban Teremtőjével”. Egy másik kép egy
négykézlábra ereszkedett embert ábrázolt, aki fölfelé fordította a fejét, és pillantását egy
fölötte lebegő fehér gömbre szegezte. A nap lenne az? Vagy a hold? Az ember arca
kifejezéstelen volt. Alá a következő kérdést írták: „Te is a kárhozottak között vagy?” A
befejezetlen arcképek közül az egyik mindössze egy festékfolt volt, két szemmel, alatta pedig
a következő felirat: „Személyes életünk igen rövid, valóban.”
Inman hátat fordított a képeknek, és nézte, mit csinál az öregasszony. Az éppen fölhasította a
kis kecskét a szegycsontjától a végbélnyílásáig, és a beleit a vérrel teli dézsába eresztette.
Aztán kifejtette a kecskét a bőréből: furcsa, csupasz, hosszú nyakú, dülledt szemű figura
maradt belőle. Majd az öregasszony darabokra vágta a kecskét, és legpuhább részeit
bedörzsölte száraz fűszernövényekkel, őrölt borssal, sóval és kevéske cukorral. Aztán zöld
ágakra nyársalta a szeleteket, és a tűz fölé helyezte. A kecske többi részét pedig egy vasüstbe
rakta főni. A főzővízbe egy hagymát, egy teljes fej fokhagymát, öt darab szárított
pirospaprikát, egy levél bazsalikomot és egy kevés csombort hajított, amit előzőleg a két
tenyere között morzsolt szét. Az üst apró lábakon állt. Az öregasszony fogott egy botot, és
szenet kotort alája, hogy lassú tűzön főjön.
– Mindjárt teszek bele egy kis fehérbabot is, és estére olyan vacsoránk lesz, hogy a tíz
ujjadat megnyalod utána – mondta.

Később, amikor újra leszállt a köd, és a lakókocsi tetején esőcseppek kopogtak, Inman ott ült
a kocsi zsúfolt, homályos belsejében a parányi kályha mellett. A helyiségben szárított
növények és gyökerek szaga terjengett, meg a földé és a kályhában elégett fa füstjéé. Inman a
hátsó ajtón lépett a lakókocsiba. Odabenn egy háromlépésnyi, keskeny térségen kellett
áthaladnia, amelynek egyik oldalán egy üvegszekrény és egy asztal, a másikon keskeny
szalmaágy volt: nyilván ez lehetett valaha a vasúti kocsi folyosója. Onnét szobaszerű
helyiségbe jutott, bár csak akkora volt, mint két sírhely egymás mellett. Az egyik sarokban,
szorosan a fal mellett apró vaskályha állt, alig nagyobb, mint egy zsírosveder. A kályha
mögött a falat tetőfedő bádoggal borították, nehogy tüzet fogjon. Két kis olajlámpa égett az
öregasszony szobájában, jobban mondva zsírral teli, repedt teáscsészék, amelyekbe
összecsavart rongydarabot dugtak kanóc gyanánt. Füstölögve égtek, és enyhe kecskeszagot
árasztottak.
Az asztalon kazlakban álltak a papírlapok, az asztalt könyvek borították nagy
összevisszaságban, többségük szétnyitva, lapjával lefelé hevert a másikon, az oldalak sarka
vörhenyesre színeződött a nedvességtől. Szanaszét a szobában és a falakra tűzve mindenütt
vékony, pókfonálszerű vonalakkal megrajzolt tintarajzok, növények és állatok képei,
némelyik tompa színekkel, vízfestékkel halványan kifestve, és mindegyik rajz pereme
zsúfolva apróbetűs kézírással, mintha a képek alkotója úgy érezte volna, részletes
történetekkel kell kiegészítenie a részletekben szegény rajzokat. A mennyezetről szárított
gyógyfüvek és gyökerek csomói függtek, a könyvek között és a padlón különféle apró állatok
barna irhája hevert. A legmagasabb könyvhalom tetején egy kecskefejő két szárnya feküdt, a
sötét tollazat kiterjesztve, mintha a madár éppen repülne. A vaskályhában parázsló lucfenyő
tüzének füstje fölszállt a kályhaajtó repedésein, és összefüggő füstréteggé állt össze a
mennyezet lécei és az ászokfa ívelt bordái alatt.
 Inman nézte, hogyan süt-főz az öregasszony. Előbb kukoricalisztből készült kelttésztából
lángost sütött egy serpenyőben az egyetlen tűzhelylap fölött. Belecsorgatta a tésztát a
fröcsögő zsírba, és úgy sütötte ki, darabonként. Amikor már jókora halom lángos tornyosult
egy tálon, egy darab sült kecskehúst beletekert az egyikbe, és odanyújtotta Inmannek. A
lángos csillogott a zsírtól, a hús pedig mély vörösesbarnára színeződött a tűztől és a
beledörzsölt fűszerektől.
– Köszönöm – mondta Inman.
Olyan gyorsan falt, hogy az öregasszony végül letette eléje a húsostálat meg a lángosokat,
hadd tekerje össze ő maga. Mialatt evett, az öregasszony a serpenyőt a tűzön egy fazékkal
cserélte föl, és hozzálátott, hogy sajtot készítsen a kecsketejből. A sűrűsödő tejet egyfolytában
kavargatta, amikor pedig elkészült, fonott fűzfavesszőkből készült szitára helyezte, a
lyukakon átcsorgó savót pedig egy bádogedénybe eresztette. A szitán maradt túródarabkákat
pedig belerázogatta egy apró tölgyfavájdlingba. Miközben dolgozott, Inmannek állandóan
félre kellett húznia a lábát, hogy ne legyen az útjában. Nemigen beszéltek egymással, mert az
öregasszonynak sok volt a dolga, Inman figyelmét pedig teljesen lekötötte az evés. Amikor az
öregasszony elkészült, Inman kezébe nyomott egy cserépbögrét, teli meleg tejsavóval,
amelynek olyan volt a színe, mint a mosogatólének.
– Gondoltad volna, amikor ma reggel fölébredtél, hogy mielőtt lemegy a nap, végignézed,
ahogyan valaki sajtot készít? – kérdezte.
Inman elgondolkodott az öregasszony kérdésén. Már régen eldöntötte, hogy nem sok értelme
van azon töprengeni, mit fog hozni a nap. Az ember egyaránt tévedhet mindkét irányban:
vagy a kelleténél jobban fél, vagy a kelleténél jobban reménykedik. Inman tapasztalatai
szerint egyik sem hatott megnyugtatóan az ember lelkére. Azt viszont el kellett ismernie, hogy
bármilyen gondolatok is jártak a fejében aznap hajnalban, a sajt egészen bizonyosan nem
szerepelt közöttük.
Az öregasszony letelepedett a kályha mellett álló székbe, és levette a cipőjét. Kinyitotta a
kályha ajtaját, és egy cirokszállal rágyújtott egy hangafából készült pipára. Csupasz lábfejét és
lábszárát a tűzhöz tartotta melegedni; sárgás és pikkelyes volt rajta a bőr, mint a csirkék lábán.
Levette a kalapját, és ujjaival végiggereblyézte a haját, amely annyira megritkult, hogy
bármilyen szögből nézte az ember, látni lehetett rózsaszínű fejbőrét.
– Egyenesen Petersburgból jössz? Ahol rakásra gyilkoltad az embertársaidat?
– Van az éremnek másik oldala is. Nekem legalábbis úgy tűnik egy ideje, mintha az
embertársaim akarnának engem mindenáron meggyilkolni.
– Megszöktél, vagy mi?
Inman félrehúzta a gallérját, és megmutatta a haragosvörös csíkot a nyakán.
– Megsebesültem, és szabadságot kaptam – közölte.
– Igen? És papírod is van róla?
– Elveszítettem.
– Ahá, le mertem volna fogadni – mondta az öregasszony. Nagyot szívott a pipáján, és a
sarkára nehezedve hátrafeszítette a lábfejét, hogy piszkos talpának minél több jusson a tűz
melegéből. Inman befalta az utolsó lángost is, és hogy leöblítse, nagyot húzott a
kecsketejsavóból. Az íze nagyjából olyan volt, mint amilyenre számított.
– Elfogyott a sajtom, azért is kell újat csinálnom – mondta az öregasszony. – Különben
adhatnék neked egy kis sajtot is most mindjárt.
– Maga állandóan itt lakik ebben a kalyibában? – kérdezte tőle Inman.
– Nincs hová mennem. És azt is kedvelem, hogy ha akarok, odébbállhatok. Nem szeretek
sehol sem tovább maradni, mint ameddig a kedvem tartja.
Inman körülpillantott a szűk kocsiban, ránézett a keskeny szalmaágyra. Eszébe jutott a
folyondár, amely beszőtte a kerekek küllőit.
– Mióta táborozik itt? – kérdezte.
 Az öregasszony föltartotta a kezét tenyérrel fölfelé, és lenézett az ujjaira. Inman azt
gondolta, az ujjain akarja kiszámolni az éveket, ehelyett azonban az öregasszony
megfordította a kezét, és most a kézfeje hátára bámult. A bőr ráncos volt rajta, és sűrűn
befutották a finom vonalkák, amilyenekkel az acélmetszeteken a sötét árnyékot szokták
érzékeltetni. Az öregasszony odalépett a keskeny vitrinhez, kinyitotta az ajtaját, amely bőr
sarokvasakon himbálózott. Matatott valamit a polcokon, ahol bőrbe kötött folyóiratok
sorakoztak, míg megtalálta a keresett kötetet, és hosszan lapozgatott benne.
– Huszonöt éve, ha most hatvanhármat írunk – közölte végül.
– Hatvannégyet írunk – mondta Inman.
– Akkor huszonhat éve.
– Azt akarja mondani, hogy huszonhat éve lakik ebben a kocsiban? Az öregasszony újra az
újságba pislantott.
– Huszonhét lesz jövő áprilisban – mondta.
– Uramisten – mondta Inman, és újra a keskeny szalmazsákra pillantott.
Az öregasszony behajtotta az újságot és lerakta az asztalra, egy halom könyv tetejére.
– Akkor megyek el, amikor akarok – mondta. – Befogom a kocsi elé a kecskéket, kitépem a
kerekeket a földből, és már itt se vagyok. Valaha a kecskék húzták a kocsimat, oda hajtottam
őket, ahová kedvem támadt. Jártam én mindenfelé a világban. Még Richmondig is eljutottam.
Dél felé meg egészen Charlestonig, és minden közbeeső helyen is megfordultam.
– Gondolom, soha nem ment férjhez.
Az öregasszony összeszorította az ajkát, és úgy fintorgott, mintha megsavanyodott tej szagát
érezné.
– De igen – mondta. – Még az is megeshet, hogy most is férjnél vagyok, bár valószínűbb,
hogy az uram már jóideje beadta a kulcsot. Tudatlan kislány voltam, amikor hozzáadtak, ő
meg már akkor öregember volt. Három feleségét eltemette. De takaros farmja volt, és a
családom, mondhatni, eladott neki. Volt egy fiú pedig, akire szemet vetettem. Egy olyan
sárgahajú. Még ma is megesik esztendőben egyszer, hogy a mosolygásával álmodom. Egyszer
hazakísért a bálból, és minden útkanyarban megcsókolt. De az enyémek inkább nekiadtak
ennek a vénembernek. Az meg semmivel sem bánt velem jobban, mintha a bérese lennék. Az
előző három feleségét egy dombon temette el, egy szikamorfa alatt, néha fölment oda
egymagában, és elüldögélt a sírjuk mellett. Az ember mindenfelé ezeket a vénembereket látta
– hatvanöt, hetven esztendőseket –, akik négy-öt feleséget is elfogyasztottak. Megölték őket a
sok munkával, a csecsemőkkel meg a gonoszságukkal. Egyik éjszaka fölébredtem mellette az
ágyban, és egyszer csak tudtam, hogy én is csak ennyi vagyok: a negyedik sírkő a sorban, ami
után majd jön az ötödik. Abban a minutában fölkeltem az ágyból, és még hajnal előtt
megszöktem a házból az uram legjobb lován. A lovat egy héttel később elcseréltem erre a
kocsira meg nyolc kecskére. Ez a rengeteg kecske mind annak az első nyolcnak az ivadéka, de
hogy hányadik nemzedék már azóta, azt csak az Úristen tudná megmondani. Ami meg a
kocsit illeti, azzal is az a helyzet, amit a százesztendős baltáról szokták mondani: még minden
a régi rajta, csak a fejét kellett cserélni kétszer, meg a nyelét négyszer.
– És azóta mindig egyedül volt?
– Minden áldott nap. Rövidesen rájöttem: ha az embernek kecskéje van, nincs is másra
szüksége, tejen és sajton is meg tud élni. Meg a húsukon, tavasszal meg ősszel, amikor
nagyobb a szaporulat, mint amekkorára szükségem van. Aztán szoktam szedni mindenféle
vadon nőtt zöldséget, mikor mi terem éppen. Madarat is fogok. Rengeteg ehető dolog
megterem a szabadban, csak tudni kell, hol keresse őket az ember. És északra, úgy félnapi
járásra van egy kisváros. Ott szoktam a sajtomat krumplira, lisztre, szalonnára és hasonlókra
cserélni. Aztán gyógyító főzeléket is készítek gyógyfüvekből, és eladom. Orvosságokat.
Mindenféle tinktúrát. Kenőcsöt. Olyan szert, ami eltünteti a szemölcsöt…
– Vagyis olyan javasasszony-féle – jegyezte meg Inman.
 – Igen, és néha a traktátusaimmal is keresek egy-két garast…
– Miről szólnak azok a traktátusok?
– Van egy pár a bűnről és az üdvözülésről – felelte az öregasszony. -Azokat úgy viszik, mint
a cukrot. Aztán van egy, amelyik a böjtölésről szól. Azt mondja, jobb, ha az ember fölhagy a
húsevéssel, és csak Graham-lisztből készült kenyeret meg gyökereket eszik. Van egy a
koponyadudorokról is, arról, hogy mit lehet megtudni belőlük az illető személyről.
Kinyújtotta a kezét, hogy megtapogassa Inman fejebúbját, de az elkapta a fejét.
– Veszek egyet abból, amelyik a böjtről szól. Ha megéhezek, csak előveszem és elolvasom –
mondta, és különböző címletű bankjegyeket húzott elő a zsebéből.
– Csak fémpénzt fogadok el – mondta az öregasszony. – Három centbe kerül.
Inman némi keresgélés után előkotort a zsebéből három centet. Az öregasszony az
üvegszekrényhez lépett, előhúzott egy megsárgult füzetet, és Inman kezébe nyomta.
– A borítón azt írják, megváltoztatja az ember életét, ha betartja, ami benne van – mondta. –
Én azért erre nem esküdnék meg…
Inman átlapozta a füzetet. A rosszul olvasható sorokat durva, szürke papírra nyomtatták.
Ilyenfajta nagybetűs címek szerepeltek benne: A burgonya: az istenek eledele. A kelkáposzta:
ajzószer a lélek számára. Graham-liszt: a bőséghez vezető út.
Ezen az utolsó mondaton megakadt Inman szeme.
– A bőséghez vezető út – mondta ki hangosan.
– Jó néhányan szeretnék megtalálni azt az utat – jegyezte meg az öregasszony. – De nem
gondolnám, hogy éppen egy zsák liszt tudná útbaigazítani az embert.
– Hát igen – helyeselt Inman. Az ő tapasztalatai szerint se egykönnyen lehet megtalálni a
bőséghez vezető utat. Hacsak nem számít bőségnek az is, amikor valaki a bajokban
bővelkedik. Abból mindig van elegendő. De olyasmiből, amire az embernek fáj a foga…, hát
azzal már egészen más a helyzet.
– Az embernek élete során többnyire inkább szűkölködésben van része, legalábbis
énszerintem – tette hozzá az öregasszony.
– Bizony – hagyta helyben Inman.
Az öregasszony a vaskályha fölé hajolt, kiverte a maradék parazsat a pipájából, aztán a
szájába vette a pipaszárat, és addig fújta, amíg valami fütyülésszerű hangot nem adott. Akkor
elővette köténye zsebéből a dohányzacskóját, és újra megtömte a pipát, kérges hüvelykujjával
alaposan belenyomkodta a dohányt. A kályha tüzénél meggyújtott egy szalmaszálat, a pipához
tartotta, és addig szívogatta, amíg elég jól nem szelelt.
– Hol szerezted azt a nagy, vörös sebet, meg azt a két kisebbet?
– Amit a nyakamon lát, azt Globe Tavernnél szereztem a nyáron.
– Valami kocsmai verekedésben, mi?
– Harcban. Petersburgnál.
– Eltaláltak az északiak?
– El akarták foglalni a weldoni vasútvonalat, mi meg meg akartuk állítani őket. Egész
délután harcoltunk, fenyőerdőben, rekettyésben, elvadult gabonaföldön, mindenfelé. Azon az
undorító, lapos, bozótos vidéken. Nagy volt a hőség, úgy izzadtunk, hogy ha lehajoltunk,
puszta kézzel facsarhattuk a tajtékot a nadrágszárunkból.
– Gondolom, azóta jó néhányszor eszedbe jutott, hogy ha az a golyó egy ujjnyival odább
megy, te régen halott vagy? Kishíján elvitte a fejedet…
– Igen.
– Még most is úgy fest a sebed, mint ami fölfakadhat.
– Úgy is érzem.
– És ezek az újabbak, ezeket hogyan szerezted?
– Ahogyan az ember az ilyet szerezni szokta. Rámlőttek.
– Az északiak?
 – Nem. A másik banda.
Az öregasszony hessegető mozdulatot tett kezével a dohányfüst felhőjében, mintha azt
akarná Inman tudtára adni, hogy semmi kedve sebesüléseinek zavaros részleteivel
foglalkozni.
– Nna, ezek az újabbak nem olyan veszélyesek – mondta. – Ha majd begyógyulnak, a hajad
benövi őket, és rajtad meg a kedveseden kívül senki sem fogja tudni, hogy ott vannak. A
kislány egy kis dudort érez majd a fejeden, amikor a hajadba túr. Én csak azt az egyet
szeretném tudni, megérte ez az egész? Ez a sok öldöklés, a gazdag ember niggeréért?
– Akkoriban nem így láttam.
– Hát hogyan lehet még látni? – kérdezte az öregasszony. – Eleget utazgattam odalenn a
síkságon, láttam egyet s mást. A gazdag embert dölyfössé és komisszá teszi, hogy niggerei
vannak, a szegényt alávalóvá. Átok ül azon a földön, ahol niggereket tartanak. Tüzet
gyújtottunk, és most porig égünk benne. Isten föl akarja szabadítani a niggereket, és aki ez
ellen harcolt, az Isten ellen harcol. Neked is vannak niggereid?
– Nincsenek. Nem is igen ismertem odahaza olyan embert, akinek lennének.
– Akkor meg mi ütött beléd, hogy elmész harcolni meg meghalni értük?
– Négy évvel ezelőtt talán még meg tudtam volna mondani. Most már magam sem tudom. A
harccal viszont torkig vagyok.
– Ez nem valami világos válasz.
– Gondolom, sokan közülünk azért harcoltak, hogy elkergessék a betolakodókat. Ismertem
olyan embert, aki járt északon a nagyvárosokban, és azt mondta, istentől elrugaszkodott
helyek azok, és már csak azért is harcolnunk kell, nehogy előbb-utóbb nálunk is ilyen
nagyvárosok legyenek. Én csak azt tudom, hogy ha valaki netán azt képzeli, az északiak azért
harcolnak, mert az életük árán is föl akarják szabadítani a rabszolgákat, akkor az illetőnek
túlságosan jó véleménye van az emberiségről.
– Ha viszont ennyi remek okod volt a harcra, akkor minek szöktél meg?
– Szabadságot kaptam.
– Ja, igaz! – Az öregasszony hátradőlt, és úgy vihogott, mintha nagyszerű tréfát hallott
volna. – Szóval szabadságon van a fiú… Papírja, az persze nincs róla. Biztosan ellopták
tőle…
– Elvesztettem.
Az öregasszony abbahagyta a nevetést, és Inmanre nézett.
– Idehallgass! Én egyik oldalhoz sem húzok jobban, mint a másikhoz. Ennyit se törődök
vele, hogy megszöktél-e vagy sem – mondta, és nagy ívben sötét nyálcsomót köpött a kályha
nyitott ajtaján át egyenesen a tűzbe. Aztán újra Inmanre nézett. – Csak az a baj, hogy
veszélyben vagy.
Inman az öregasszony szemébe nézett, és meglepődve látta, hogy kemény szavai ellenére a
mélye csupa kedvesség. Inman jó ideje nem találkozott már senkivel, aki előtt úgy megnyílt
volna a szíve, mint ez előtt a kecskés öregasszony előtt; senkivel, akinek őszintén el tudta
volna mondani, mit érez. Hogy mennyire szégyelli most, ha visszagondol, milyen
lelkesedéssel indult el hatvanegyben, hogy harcoljon az északi hadsereg elgyötört gyári
munkásai ellen, emberek ellen, akik olyan tudatlanok voltak ezekben a dolgokban, hogy
órákba tellett, amíg kiképzőiknek sikerült meggyőzni őket, hogy a töltényt golyóval előre
helyezzék a tölténytárba. Ezek az emberek voltak az ellenség, és annyi volt belőlük, hogy még
a tulajdon kormányuk sem becsülte valami sokra az életüket. Csak küldte őket ezerszám a
harctérre évről évre, vég nélkül, és úgy tűnt, még mindig nem fogyott ki belőlük. Az ember
addig öldöshette őket, míg az élettől is megcsömörlött, és ők még mindig csak jöttek és jöttek,
tömött sorokban, és dél felé masíroztak.
Azt is elmesélte az öregasszonynak, hogyan bukkant éppen aznap reggel egy későn termő
áfonyabokorra, amelynek bogyói a déli oldalukon fakókékek voltak, az a félgömbjük pedig,
amelyik örökké árnyékban volt, még mindig zöld. Hogyan szedte le és ette meg a felemás
áfonyabogyókat reggelire, miközben figyelte, amint egy pillanatra vándorgalambok felhője
homályosítja el a napot, ahogy elröpültek fölötte útban téli szállásukra, valahová a távoli
délre. Legalább ennyi nem változott, gondolta akkor, az áfonya továbbra is érik, és a madarak
is repülnek. Az elmúlt négy évben, mondta az öregasszonynak, nemigen látott egyebet, csak
változást, és ma már úgy sejti, részben éppen a változás ígérete táplálta a háborús lelkesedést
azokban az első időkben. Az új arcok, új helyszínek és új élet ígérete hatalmas vonzerőt
jelentett. És persze, azoké az új törvényeké is, amelyek kimondják, hogy annyi embert
megölhetsz, amennyit csak akarsz, és nemhogy börtönbe nem dugnak érte, hanem még ki is
tüntetnek. Az emberek úgy beszélnek a háborúról, mintha azért helyeselnék, mert a
segítségével megóvhatják azt, amijük van, és azt, amiben hisznek. Inman azonban lassanként
gyanítani kezdte, hogy inkább az unalom ellen ragadtak fegyvert: az állandóan ismétlődő
köznapi teendők unalma ellen. Az ellen, hogy a nap minden nap ugyanazt a pályát futja be, az
évszakok körforgása is örök. A háború kiragadta az embert a szabályos élet körforgásából, és
külön évszakot teremtett magának, amely nemigen függ semmitől. Korábban ő maga sem volt
érzéketlen a háború vonzerejével szemben. De előbb-utóbb az ember rettenetesen elfárad, és
egyszerűen megundorodik attól, hogy figyelje, amint az emberek minden lehetséges okból
ölik egymást, minden kezük ügyébe eső eszközzel. Aznap reggel az áfonyabogyók és a
madarak fölvidították, amikor nézte őket, és ő boldog volt, hogy itt vártak rá, kivárták, amíg
fölébred a háború kábulatából, bár attól fél, hogy ő maga sehogyan sem illik többé ennek a
harmonikus világnak az elemei közé.
Az öregasszony egy darabig eltöprengett azon, amit hallott, aztán pipája szárával Inman feje
és nyaka felé bökött.
– Nagyon fájnak még? – kérdezte.
– Sehogyan sem akarják abbahagyni.
– Úgy is néznek ki. Vörösek, mint a vadszőlő leve. De ebben legalább tudok neked segíteni.
Ehhez megvan a képességem.
Fölállt, az üvegszekrényhez lépett, elővett egy kosárnyi száraz mákfejet, és nekiállt, hogy
ópiumkivonatot készítsen. Egyenként kihalászta a kosárból a mákfejeket, a magházat
varrótűvel átbökte, aztán beledobta egy kis mázas bögrébe, a bögrét pedig közel húzta a
tűzhöz, hogy a melegben kiolvadjon a mákból az ópium.
– Nemsokára jó lesz. Szoktam tenni hozzá egy kis gabonapálinkát meg cukrot is. Úgy
könnyebben lecsúszik az ember torkán. Kicsit hagyom állni, hogy besűrűsödjék. Mindenféle
fájdalomra használ – ha hasogatnak az ember ízületei, vagy fejfájásra, mindenre. Ha nem
tudsz aludni, csak kortyolsz belőle egypárat, ledőlsz az ágyra, és pár perc múlva semmit nem
tudsz a világról.
Újra az üvegszekrényhez lépett, elővett egy kis, keskenyszájú üveget, és beledugta az ujját.
Ujja hegyével megkente Inman nyakát és fejsebét valamivel, ami úgy festett, mint a fekete
kocsikenőcs, de keserű gyógyfű- és gyökérszagot árasztott. Amikor az öregasszony ujja a
sebéhez ért, Inman önkéntelenül megrándult.
– Ez csak fájdalom – mondta az öregasszony. – Idővel elmúlik. És ha egyszer elmúlt, nem
hagy maradandó nyomot. Legalábbis a legrosszabb része nem. Kitörlődik az
emlékezetünkből. Az agyunkat Isten úgy alkotta meg, hogy ne emlékezzünk pontosan a
fájdalomra, csak az örömre. Ez Isten ajándéka, annak jele, hogy törődik velünk.
Inman először vitába akart szállni vele, aztán inkább úgy döntött, csöndben marad, hagyja,
hadd gondoljon az öregasszony, amit akar, ha ez őt megvigasztalja, bármilyen hibásan
okoskodik is. De a szája mintha magától kezdett volna szavakat formálni, és ezt mondta:
– Szerintem jobb, ha nem firtatjuk túlságosan, mire is jó voltaképpen a fájdalom, és hogy
miféle egyéb gondolatok foroghatnak a fejében olyasvalakinek, aki egyáltalán képes volt
ilyesmit kitalálni…
 Az öregasszony először a tűzre pillantott, aztán a gyógykenőcstől maszatos mutatóujjára.
Háromszor gyorsan hozzádörzsölte a hüvelykujját, majd megforgatta a köténye szegélyében,
hogy letörölje. Aztán szemlátomást megfeledkezett a kezéről, és az lehanyatlott az oldalára.
– Ha majd olyan öreg leszel, mint én – mondta –, már az is fájdalmat okoz majd, ha
visszaemlékezel az elmúlt örömre…
Bedugaszolta a kenőcsös üveget egy kukoricacsutkával, és Inman kabátzsebébe dugta.
– Vidd el magaddal! – mondta neki. – Dörzsöld be vele a sebet vastagon, míg tart belőle, de
vigyázz, a gallérod ne érjen hozzá! Nem lehet kimosni belőle.
Aztán belekotort egy széles, kecskeirhából készült táskába, és kihúzott belőle egy marék
jókora, összecsavart és összekötözött gyógyfűből készült pirulát – úgy festettek, mintha apró,
kövér manilaszivarok darabkái lennének. Beleszórta őket Inman tenyerébe.
– Ezekből vegyél be naponta egyet! Mindjárt el is kezdheted! Inman zsebre rakta a pirulákat,
egy kivételével. Azt a szájába vette, és megpróbálta lenyelni. Csakhogy a pirula mintha
megduzzadt volna. Inman jókora, ázott csomót érzett a szájában, mintha bagózna. Sehogyse
ment le a torkán, ráadásul olyan volt az íze, mint egy öreg zokninak. Inmannek könny szökött
a szemébe. Fuldokolva a tejsavós köcsög után kapott, és fölhajtotta a tartalmát.
Később megették a babgulyást, amelybe az öregasszony a kis kecske húsát belefőzte.
Egymás mellett kuporogtak a lugasban, és hallgatták, ahogy az eső szemerkél az erdőben.
Inman három tállal megevett a gulyásból, utána pedig mindketten töltöttek maguknak egy kis
agyagbögrébe az ópiumoldatból, megrakták a tüzet, és beszélgettek. Inman, nem kis
meglepetésére, azon kapta magát, hogy Adáról beszél. Részletesen leírta a lány külsejét és
jellemét, és elmondta: míg a kórházban feküdt, arra a meggyőződésre jutott, hogy szereti, és
el akarja venni feleségül, bár jól tudja, a házassághoz arra van szükség, hogy az ember
legalább elméletben higgyen valamiféle jövőben, abban, hogy amikor két párhuzamos vonal
mindvégig egymás mellett halad az időn keresztül, mind közelebb és közelebb kerülnek
egymáshoz, míg végül egybeolvadnak. Ő maga ebben nem képes igazán hinni. Abban sem
biztos, hogy Ada örömmel fogadná az ő házassági ajánlatát, egy olyan emberét, aki annyira
megtört testben és lélekben, mint ő. Azzal fejezte be, hogy bár Ada modora némileg tüskés,
nagyon szép lány, legalábbis az ő véleménye szerint. A szeme a külső szemzug felé lejt és
kissé aszimmetrikusan ül az arcában, amitől olyan, mintha mindig szomorú lenne, és ez
szerinte csak még jobban kihangsúlyozza a szépségét.
Az öregasszony olyan képet vágott, mintha úgy vélekedne, ekkora bolondságot még életében
nem hallott. Pipaszárával Inman felé bökött, és azt mondta:
– Idehallgass, nincs több értelme annak, ha elveszel egy nőt a szépségéért, mint annak, ha
azért eszed meg a madarat, mert olyan szépen énekel. Igaz, ezt az ostobaságot elég gyakran el
szokták követni.
Egy darabig némán szürcsölgették az ópiumoldatot. Édes volt, és annyira besűrűsödött, hogy
nem volt sokkal hígabb, sem áttetszőbb, mint a ciroklé. Az íze némileg a méhsörére
emlékeztetett, csak éppen nem érződött rajta a méz íze, és olyan makacsul tapadt a csészéhez,
hogy Inman bizony kinyalta a maradékot. Az eső erősebben rákezdte, néhány csepp utat talált
a lugas zsúpfedelén át és sisteregve a tűzbe hullott. Ezek a zajok a magány hangjai voltak:
csak az eső, a tűz hangja és semmi egyéb. Inman megpróbálta elképzelni önmagát, amint az
öregasszonyéhoz hasonló remeteéletet él, egy ugyanilyen kopár és magányos kunyhóban,
fenn a Hideghegyen. Hogy faházat épít valamelyik ködbe vesző szikla zugában, és hónapok
telnek el, mielőtt akár egyet is látna a tulajdon fajtájából. Hogy ilyen tiszta és elkülönült életet
él, mint a kecskés öregasszony. A látomás nagy erővel merült föl lelki szemei előtt, de jól
látta azt is, hogy gyűlölné ennek az életnek minden percét, hogy napjait megmérgezné a
magányosság és a vágyakozás.
– Hideg lehet itt télen – mondta az öregasszonynak.
 – Hideg bizony. Azokban a hónapokban, amikor a legerősebben fagy, egész álló nap fűtök,
és jó alaposan beburkolózom a pokrócaimba. Csak arra kell nagyon ügyelnem, be ne fagyjon
a tintám meg a vízfestékem, amivel itt szoktam dolgozgatni az íróasztalnál. Akadnak olyan
hideg napok, hogy a lábam között kell tartanom a bögrét, ha nem akarom, hogy befagyjon a
víz. És még így is megesik, hogy amikor megmártom a nedves ecsetet a festékes tálban, az
ecset szőrszálai megfagynak, mire a hegyével elérem a papírt.
– Mit ír azokba a könyvekbe? – kérdezte Inman.
– Följegyzéseket – mondta az öregasszony. – Képeket festek, és mindent leírok.
– Miről?
– Mindenről. A kecskékről. A növényekről. Az időjárásról. Figyelem, hogy mi készül
köröskörül. Az embernek minden idejét fölemésztheti már az is, ha csak lejegyzi, mi történik.
Elég, ha kihagysz egy napot, máris lemaradsz a dolgok mögött, és talán soha nem éred utol
őket.
– Hogyan tanult meg írni-olvasni meg rajzolni? – kérdezte Inman.
– Gondolom, ugyanúgy, ahogy te. Valaki megtanított.
– És így töltötte az egész életét?
– Idáig igen. De még nem haltam meg.
– Nem érzi magát nagyon magányosnak itt az erdő közepén? – kérdezte Inman.
– Néha talán igen. De rengeteget kell itt dolgozni, és ha az embernek sok a munkája, nem ér
rá ilyesmiken rágódni.
– És ha megbetegszik itt az isten háta mögött?
– Itt vannak a gyógyfüveim.
– És ha meghal?
Kétségkívül, megvannak a hátrányai is annak, ha az ember ennyire szabadon és senkitől nem
zavartatva éli az életét, mondta az öregasszony. Tisztában van vele, hogy történjék bármi,
senkitől nem remélhet segítséget, de nem is nagyon akar tovább élni, ha nem képes egyedül is
elboldogulni, bár úgy számítja, ez a nap még jó néhány esztendeig nem fog elérkezni. Az a
tudat viszont, hogy halála óráján egyedül lesz, és holtteste temetetlenül marad majd, egy
csöppet sem izgatja. Ha érzi, hogy közeleg a halála órája, mondta, kifekszik a sziklára a
hegycsúcson, ahol a hollók majd apránként elcsipegetik a testét, és szétviszik a világban.
– Vagy a hollók vagy a férgek – mondta. – Ha már választani kell a kettő között, akkor már
inkább a hollók repítsenek el innét a fekete szárnyukon.
Az eső még jobban rákezdte, most már sűrű csöppekben hullott be a lugas szalmatetején.
Úgy döntöttek, aznapra elég volt ennyi, és Inman bekúszott a lakókocsi alá, beleburkolózott a
takaróiba, és elaludt. Mire fölébredt, eltelt a következő nap, és ismét az éjszaka közelített. Az
egyik kerék küllőjén egy holló gubbasztott, és Inmant nézte. Inman föltápászkodott, megkente
sebeit az öregasszonytól kapott kenőccsel, bekapta az egyik gyógyfű-pirulát, és ismét
meghúzta az üveget, amelyben az ópiumos likőr volt. Az öregasszony melegített neki egy
adagot a babgulyásból, és míg Inman evett, mellé kuporodott a lakókocsi lépcsőjére, és arról
mesélt valami hosszú és szövevényes történetet, amikor, hogy túladjon a kecskéi egy részén, a
vidéket járva egy ízben egészen a fővárosig eljutott. Vagy fél tucat kecskét adott el egy
embernek. Az ember már leszámolta a tenyerébe a pénzt, amikor eszébe jutott, hogy szeretné
visszakapni a kecskék nyakáról a csengettyűt. Az ember azonban megtagadta a kérését,
mondván, az üzletet már megkötötték. Ő tovább erősködött, hogy a csengettyűk nem
szerepeltek az alkuban, de ekkor az ember ráuszította a kutyáit, és kikergette a házából. Késő
éjszaka azonban visszalopózott a házba egy késsel, elvágta a kecskék nyakán a bőrszalagot, és
visszaszerezte a csengettyűket, aztán, ahogyan ő maga megfogalmazta, föl-alá járkált a
főváros utcáin, és úgy káromkodott, mint egy kocsis.
 Inman agyába csak töredékesen jutott el a történet, mert kábult volt a különféle
orvosságoktól, amelyek már hatni kezdtek, de azért amikor az öregasszony befejezte,
megveregette a ráncokkal barázdált, májfoltos kezet.
– Hős asszony! Visszaszerezte a kecskék csengettyűit!
Rövidesen újra elaludt. Amikor fölébredt, sötét volt és hideg, bár az eső időközben elállt. A
kecskék odagyűltek köré, hogy melengessék egymást, és olyan csípős szagot árasztottak,
hogy Inmannek könny szökött a szemébe. Fogalma sem volt róla, ez még ugyanaz az éjszaka-
e, mint amikor elaludt, vagy eltelt közben egy nap. A padló repedésein vékony sávokban
átszűrődött az olajlámpa fénye. Inman kimászott a kocsi alól, és megállt a földet borító, ázott
levelek között. A hold, amelyből csak egy szilánknyi látszott, útjának egy részét már megtette
a keleti égen, a csillagok mind ott voltak, ahol lenniük kellett, fagyosan és törékenyen
villogtak. A kis völgy fölött a hegygerincen hatalmas, csupasz sziklacsúcs rajzolódott feketén
az égre, mint valami őrszem, amely figyeli, nem készülnek-e ostromot indítani az egek a föld
ellen. Inmanre nagy erővel tört rá a mehetnék. Odament a kocsi ajtajához, bekopogott, és
várta, hogy az öregasszony beengedje, de nem kapott választ. Benyitott, belépett a kocsiba, de
nem talált ott senkit. Míg várt, az íróasztalon tornyosuló papirosokat kezdte nézegetni.
Fölvette az egyik albumot, és belenézett: egy kecskéket ábrázoló rajznál nyílt ki. A
kecskéknek a rajzon emberi szemük-és lábuk volt, az alattuk olvasható apró betűs följegyzést
nemigen tudta kisilabizálni, de mintha arról szólt volna, hogy bizonyos kecskék másként
viselkednek hideg, és megint másként meleg napokon. Inman tovább lapozott az albumban: a
következő néhány rajz növényeket ábrázolt, aztán megint kecskék következtek, mindenféle
elképzelhető testtartásban. A színezéshez az öregasszony csak néhány tompa színt
alkalmazott, talán valamilyen kelmefestékhez használt színezőanyagot. Elolvasta a képek alá
jegyzett történeteket: arról szóltak, mit ettek a kecskék, hogyan viselkedtek egymással, és
hogyan változott a hangulatok napról napra. Inmannek úgy tűnt, az öregasszony a
kecsketársadalom szokásainak minden részletét föl szeretné jegyezni.
Így is lehetne élni, gondolta Inman, mint egy remete, a felhők között. Ahol az emberi világ
minden zűrzavara és viszálya már csak halványuló emlék. Elménket már csak Isten
sikerültebb teremtményei foglalkoztatják. De minél tovább nézegette a naplót, annál kevésbé
értette, hogyan képes az öregasszony számon tartani az évtizedeket; kiokoskodni, hány év telt
el egy bizonyos esemény óta, amely még ifjúkorában történt. Például a szőke hajú
parasztfiúval megesett szerelmi történet óta, aki helyett végül is az öregemberhez adták.
Mondjuk, egy különösen ragyogó őszi nap óta, amelynek estéjén, aratás utáni bált tartottak,
később pedig a tornácon, miközben a borostyánszínű hold éppen fölszállt a fekete fák mögül,
ajkai szétváltak a fiú csókja alatt, miközben odabenn a hegedűsök azt a réges-régi dalt
játszották, amely, maga se tudta, miért, mindig különös erővel hatott rá. Olyan rettenetesen
hosszú idő telt el azóta, hogy az évek puszta számára gondolni is kimondhatatlanul szomorú,
még akkor is, ha nem fűződik hozzájuk valami édes emlék.
Inman körülnézett, de tükörnek nyomát sem látta a lakókocsiban. Föltételezte, hogy az
öregasszony találomra, tapintás alapján szokott fésülködni. Vajon tudja-e egyáltalán, hogyan
fest mostanában? Hogy hosszú haja olyan fehér és vékonyszálú, mint a pókháló, hogy a bőre
megereszkedett, táskás, és redőkbe gyűrődik a szeme körül és az állán, májfoltos a homlokán,
és tüskés szőrszálak nőnek a füléből? Csak az arca maradt rózsaszín, a szemgolyója ragyogó
és kék. Ha tükröt tartanának elé, visszahőkölne-e meglepetésében és rémületében a roncstól,
amely visszanéz rá, mert agyában még mindig néhány évtizeddel korábbi önmaga képét őrzi?
Ha valaki ilyen távol él a világtól, könnyen támadhat ilyen tévképzete.
Inmannek hosszú ideig kellett várnia az öregasszony visszatértére. Közben világosodni
kezdett, ezért elfújta az olajlámpát, és tört néhány ágat, hogy megrakja az apró kályhában a
tüzet. Szeretett volna továbbindulni, de nem akart elmenni anélkül, hogy meg ne köszönné,
amit érte tett. Már jól benne jártak a délelőttben, amikor az öregasszony belépett az ajtón.
Néhány nyulat hozott magával: az állatok egy csomóban, hátsó lábuknál fogva, ernyedten
csüngtek le a markából.
– Mennem kell – mondta neki Inman. – Csak szerettem volna megkérdezni, nem tudnék-e
valamivel fizetni az ennivalóért és az orvosságért.
– Megpróbálhatod éppen – mondta az öregasszony. – De úgyse fogom elfogadni.
– Hát akkor köszönöm – mondta Inman.
– Idehallgass! – mondta az öregasszony. – Ha fiam lenne, neki is csak azt mondanám, amit
most neked: vigyázz magadra!
– Vigyázni fogok.
Azzal megfordult, és elindult kifelé a kocsiból, de az öregasszony megállította.
– Nesze, ezt neked adom – mondta és a kezébe nyomott egy papírlapot, amely a temetővirág
őszi termésének gömb alakú, kék-lila bogyóit ábrázolta rendkívül aprólékosan.

Önkéntes vademberek

Alighogy szürkülni kezdett, Ruby talpon volt, és a ház felé igyekezett, hogy begyújtson a
kályhába, odategyen főni egy fazék kukoricadarát és süssön hozzá néhány tojást. Még olyan
sötét volt, hogy alig látott, a levegőben sűrű köd úszkált, amely a Black-birtokon reggelente
többnyire egy-két óra hosszat összefüggő réteget alkotott minden évszakban, kivéve télen. De
ahogyan a ház felé igyekezett, arra lett figyelmes, hogy a magtár oldalánál fekete öltönyös
férfialak áll. Ruby egyenesen a konyhai tornácra sietett, odabenn leemelte a vadászpuskát az
ajtó fölé szögezett két villás ág közéből, ahol megtöltve várakozott. Mindkét kakasát
hátrahúzta, és fürgén a magtár felé indult.
A férfi nagy, szürke, széles karimájú kalapot viselt a homlokába húzva, a fejét leszegte.
Vállával a magtár falának támaszkodott, egyik lábát átvetette a másikon, térdben behajlítva,
hogy csak a lábujja hegye érte a talajt. Olyan hanyag tartásban állt ott, mint valami utazó, aki
hátát egy útmenti fának vetve várja, hogy arra haladjon a postakocsi, és várakozás közben,
hogy gyorsabban teljék az idő, gondolataiba merül.
Ruby még a hajnali, gyönge világosságnál is látta, hogy a férfi öltözéke a legdrágább
anyagból, a legjobb szabónál készülhetett. A csizmája is, bár a kérge már kissé elkopott,
jobban illett volna egy földesúrhoz, mint egy kukoricatolvajhoz. Egyetlen dolog vallott arra,
hogy a férfi talán mégsem érzi magát teljesen fesztelenül jelenlegi testhelyzetében. Jobb karja
tövig eltűnt a magtár deszkái közt tátongó repedésben.
Egyenesen odament hozzá. A puskát olyan szögben fogta, hogy a csöve lefelé nézzen, de
azért ráfogta az emberre, nagyjából a térde magasságában. Arra készült, hogy alaposan
lehordja a kukoricalopásért, de amikor a közelébe ért, az ember hátrahajtotta a fejét, hogy a
kalap karimája ne akadályozza a látásban. Rubyra pillantott és elvigyorodott.
– Ördög és pokol – mondta.
– Szóval mégsem haltál meg? – kérdezte Ruby.
– Eddig még nem – felelte Stobrod. – Szabadítsd ki apádat, kislányom!
Ruby a puskát nekitámasztotta a magtár falának, kinyitotta az ajtót és bement. Kihúzta a
földből a szöget, amely a csapdát a földpadlóhoz rögzítette, szétfeszítette a csapda állkapcsait,
amelyek Stobrod kezét fogva tartották, aztán újra kiment a pajta elé. Bármennyire kipárnázták
is a csapdát, amikor Stobrod visszahúzta a karját a deszka réséből, a csuklójából, ott, ahol a
bőr szorosan ráfeszül a csontra, csöpögött a vér. A seb körül pedig egészen elkékült az
alsókarja. Dörzsölgetni kezdte az ép kezével, aztán előhúzott egy finom vászonzsebkendőt,
levette a kalapját, és letörölte az izzadtságot a homlokáról és a nyakáról.
 – Hosszú az éccaka, ha az ember kénytelen állva tölteni, mert megfogta egy nyavalyás
csapda – mondta.
– Semmi kétség – felelte Ruby. Végigmérte az apját. Alaposan megváltozott. Valósággal
öregembernek látszott, ahogy ott állt előtte. Nem sok haja maradt, a pofaszakálla szürkült.
Kövérebb egy csöppet sem lett, állapította meg magában, most is olyan vézna, mint egy
szúnyog. A söprűnyélen több hús van, mint őrajta.
– Hány éves is vagy? – kérdezte tőle.
Stobrod csak állt, és a száját mozgatta, mintha megpróbálná fejben kiszámítani az
eredményt.
– Talán negyvenöt – mondta végül.
– Negyvenöt – ismételte Ruby.
– Körülbelül.
– Nem annyinak látszol.
– Hálás köszönet.
– Úgy értem, jóval többnek.
– Ó!
– Ha valaki mást találok itt a helyedben – mondta Ruby –, most megkérdezném, mi a
nyavalyának lopkodja a kukoricánkat, amikor egyáltalán nem úgy fest, mintha a falat
kenyérre se futná. De téged annál jobban ismerlek. Innen is elemelsz egy kicsit, meg onnan is,
míg annyi össze nem jön, hogy főzhetsz belőle egy adag pálinkát. Ezt az öltönyt meg vagy
lehúztad valakiről, vagy kártyán nyerted.
– Valahogy úgy.
– A katonaságtól meg megszöktél, gondolom.
– Szabadságot kaptam, mert olyan hősiesen viseltem magamat.
– Hősiesen? Te?
– Ahány csatában csak részt vettem, mindig én haladtam legelöl –állította Stobrod.
– Úgy hallottam, a tisztek mindig a leggyávább szarjankókat küldik az első sorba – mondta
Ruby. – Úgy szabadulnak meg tőlük a leghamarább.
– Gyere velem! – szólt rá Stobrodra, még mielőtt az válaszolni tudott volna. Fölvette a
földről a puskát, és visszaindult a házba. Amikor odaértek, ráparancsolt az apjára, hogy üljön
le a tornác lépcsőjére és várjon. Odabenn begyújtott, és fölrakott főni egy fazék kávét.
Kikeverte a kétszersült tésztáját, és csörömpölve nekilátott, hogy összekészítse a reggelit.
Kétszersült, kukoricakása és tojás. Néhány csík sült oldalszalonna.
Ada is lejött, letelepedett a székébe az ablak mellett, és morcosan kortyolgatta a kávéját.
Kora reggel mindig rosszkedvű volt.
– Végre fogtunk valamit a csapdával – közölte vele Ruby.
– Éppen ideje volt. No és mit fogtunk?
– A papámat. Odakinn ül a verandán – mondta Ruby. Éppen a fehér mártást kavargatta,
amelyet az oldalszalonna kiolvadt zsírjából készített.
– Tessék?
– Stobrod. Hazajött a háborúból. Engem nemigen érdekel, se elevenen, se holtan.
Gondoltam, kap valamit reggelire, aztán mehet a pokolba.
Ada fölállt, és kinézett az ajtón Stobrod vézna hátára. Ott kuporgott összegörnyedve a
legalsó lépcsőfokon. Bal kezét maga elé tartotta, valamit dúdolgatott magában, miközben
szüntelenül mozgatta az ujjait: a tenyerét ütögette velük, mintha az ujjain adna össze.
– Nyugodtan behívhattad volna – mondta Ada, amikor visszaült a székébe.
– Nagyon jó helyen van odakinn…
Amikor a reggeli elkészült, Ruby Stobrod tányérját kivitte a kerti asztalra, a körtefa alá. Ők
az ebédlőben reggeliztek, és az ablakon át látták, ahogy Stobrod gyorsan és mohón fal,
kalapjának karimája föl-le mozog, ahogy rág. Látszott rajta, hogy legszívesebben a szájához
emelné a tányérját, és kinyalná belőle az utolsó csöpp zsírt is.
– Behívhattad volna, hogy velünk egyen – mondta Ada.
– Azt már nem – felelte Ruby.
Azzal fölkelt, és kiment a kertbe az apja tányérjáért.
– Van hová menned? – kérdezte tőle.
Éppenséggel van, és még társasága is, ha úgy vesszük, felelte neki Stobrod.
Összeismerkedett ugyanis egy csapat állig fölfegyverzett katonaszökevénnyel. Odakinn élnek
a hegyen egy mély barlangban, mint önkéntes vademberek. Semmi más céljuk nincsen, csak
vadászni meg enni, meg egész éjszaka inni és muzsikálni.
– Na, akkor megtalálta a zsák a foltját – mondta Ruby. – Neked is mindig az volt az egyetlen
célod az életben, hogy áttáncold az éjszakát, pálinkásüveggel a kezedben. Enni kaptál, most
már mehetsz a dolgodra. Másunk nincs a számodra. Ha pedig még egyszer rajtakaplak, hogy
lopkodod a kukoricánkat, beléd eresztem az összes töltényt a tárból, pedig nem sóval van
töltve, azt elhiheted.
Azzal néhányszor összecsapta feléje a kezét, mintha a teheneket kergetné ki a tilosból,
Stobrod pedig zsebrevágott kézzel elsétált a Hideghegy felé.

Másnap ragyogó, száraz és meleg időre ébredtek. Abban a hónapban csak egyszer, az egyik
reggel esett egy kis eső, és a levelek, azok is, amelyek már lehullottak, és azok is, amelyek
még nem, olyan szárazon ropogtak, mint a hideg sült szalonnabőr. Zörögtek az ágakon a
szélben, és zörögtek Ruby és Ada lába alatt, amikor kimentek a pajtába, hogy megnézzék, hol
tart a dohány a száradásban. A széles dohányleveleket a száruknál összekötözték, és
füzérekben a levélcsúcsoknál fogva fölakasztották a csűr konzolos tartógerendáinak
védelmében, a póznák végéhez kötött madzagra fölfűzve. Volt valami emberi, nőies és
vészjósló ezekben az alul kiszélesedő formákban, és abban, ahogy a csomókba kötött levelek
meg-meglebbentek, mint holmi régi, megsárgult pamutszoknyák. Ruby föl-alá járkált
közöttük, megtapogatta a leveleket, el-eldörzsölt egyet az ujja között, aztán kijelentette, hogy
minden a legnagyobb rendben van, hála a száraz időjárásnak, és annak, hogy a dohányt
gondosan, a jelekkel összhangban ültették és szedték le. Nemsokára beáztathatják a
dohányleveleket melaszba, tömbökbe préselhetik, és elcserélhetik mindenfélére.
Ruby fölvetette, mi lenne, ha pihennének egyet a szénapadláson. Kiváló hely az üldögélésre,
jelentette ki. Fölmászott a létrán, szétterpesztett lábbal leült a széles ajtóban, ahol a szénát
szokták fölhányni a padlásra, és úgy lógázta a lábát, amely már odakinn volt a szabadban,
ahogyan azt Ada mindaddig még egyetlen felnőtt nőtől sem látta.
Ada eleinte habozott, csatlakozzék-e hozzá. Amikor végül mégiscsak leült a szénába, a lábát
maga alá húzta, és a szoknyáját illedelmesen elrendezte. Ruby kicsit csúfondárosan nézte,
mintha azt mondaná: „Én azért engedhetem meg ezt magamnak, mert sose voltam jólnevelt, te
meg azért, mert valaha az voltál ugyan, de már fölhagytál vele.” Ada egyet gondolt, és ő is
kiült a szénapadlás peremére. Aztán csak üldögéltek, szalmaszálakat rágcsáltak, és a lábukat
lógázták, mint a kisfiúk. A nagy padlásajtóból látni lehetett a házat, és mögötte, a magasabban
fekvő szántóföldök fölött a Hideghegyet, amely a száraz levegőben egészen közelinek tűnt:
körvonalai élesen kirajzolódtak, oldala az ősz minden színében tarkállott. A ház takarosan
festett makulátlan, fehér falaival. A konyha fekete kéménycsövéből füstpászma szállt
egyenesen az ég felé. Aztán könnyű szél söpört végig a völgyön, és elfújta a füstöt.
– Azt mondod, meg akarod tanulni, hogyan kell elboldogulni a birtokkal – szólalt meg Ruby.
– Így van – felelte Ada.
Ruby fölkelt, Ada mögé térdelt, és befogta a szemét.
 – Figyelj! – utasította Ruby. Ada érezte az arcán érdes, meleg tenyerét. Szénaszaguk,
dohánylevél- és lisztszaguk volt, és még valamilyen, valami tiszta, állati szag. Meg-
megrebbenő szemhéján érezte a másik lány finom csontjait.
– Mit hallasz? – kérdezte Ruby.
Nem hallott mást, csak a szél zúgását a fák között, és a kései levelek száraz zörgését. Ezt
meg is mondta Rubynak.
– A fák – mondta Ruby megvetően, mintha pontosan ilyen nevetséges választ várt volna. –
Fák csak úgy általában, ez minden? Még van mit tanulnod.
Levette a kezét Ada szeméről, visszaült mellé a padlásajtóba, és többé nem tért vissza erre a
témára, Adára bízva, hogy levonja a következtetést: ebben a világban semmi sincsen
általában, mindennek megvan a maga különleges természete. Amíg Ada a szelet hallgatva
nem képes legalább a nyárfa zúgását megkülönböztetni a tölgyfáétól az évnek ebben a
szakában, amikor a legkönnyebb, még az első lépést sem tette meg afelé, hogy megismerje a
helyet, ahol él.
A késő délután még meleg volt, de a fény már ridegen, kéken hullott a földre, olyan alacsony
szögben, hogy az világosan elárulta: az év körforgása a végéhez közeledik. Úgy sejtették, ez a
mai alighanem az utolsó volt a meleg és száraz napok sorában, és úgy döntöttek, hogy a
tiszteletére ma a szabadban fognak vacsorázni, a kerti asztalnál, a körtefa alatt. Őzbélszínt
sütöttek, amit Esco hozott nekik nemrégiben. Egy serpenyőben krumplit és hagymát
pirítottak, egy-két fej salátát pedig lecsepegtettek olvadt szalonnazsírral, hogy kissé
megfonnyasszák. Lesöpörték a megbarnult leveleket az asztalról, és éppen hozzálátták, hogy
megterítsenek kettejüknek, amikor az erdőből előbukkant Stobrod. Kenderkóc zsákot vitt a
vállán, egyenesen odament az asztalhoz, és leült, mintha ott lenne a meghívó a kabátzsebében.
– Egy szavadba kerül, és kiadom az útját – mondta Ruby Adának.
– Jut neki is – felelte Ada.
A vacsora alatt Ruby nem volt hajlandó szóra nyitni a száját, ezért Stobrod Adát
szórakoztatta háborús történeteivel. Bár már vége lenne, mondta, hogy végre lejöhetne a
hegyekből, de attól tart, még sokáig elhúzódik, és rövidesen mindenkire nehéz idők
következnek. Ada szórakozottan helyeselt, de ahogy körülpillantott a kék alkonyfényben
fürdő völgyön, a nehéz idők gondolata valahogy nagyon távolinak tűnt.
Amikor befejezték a vacsorát, Stobrod fölvette a zsákját a földről, hegedűt húzott elő belőle,
és a térdére fektette a hangszert. Újmódi formája volt, mert ott, ahol általában a hegedűfej
csiga-alakú végződése szokott lenni, jókora, faragott kígyófej tekeredett a hegedű nyakára,
olyan aprólékosan kifaragva, hogy még a kígyó pikkelyei és szemének keskeny pupillái is
látszottak. Napnál világosabb volt, mennyire büszke Stobrod a hegedűjére, és erre minden oka
meg is volt: igaz ugyan, hogy a hangszer távolról sem volt tökéletes, de ő maga faragta
bujdosó-életének hónapjaiban. Volt ugyan már korábban is egy hegedűje, de azt ellopták tőle,
miközben hazafelé tartott, és így, mintája nem lévén, emlékezetből igyekezett eltalálni a
hangszer arányait, ezért aztán az új hegedű úgy festett, mint valami ritka emlék a
hangszerkészítés őskorából.
Stobrod előre-hátra forgatta a hegedűt, hogy a lányok mindkét oldaláról megcsodálhassák,
aztán elmondta nekik a hangszer születésének történetét. Hetekig kóborolt a hegytetőn, hogy
lucfenyő-, juhar- és puszpángágakat vágjon, aztán, miután megpácolta a fát, naponta órákat
töltött vele, hogy a hegedű részeit kifaragja belőlük. A hangszer lapjait és illesztékeit ő maga
tervezte. Az oldallapok fáját addig főzte, míg lágy nem lett, és úgy alakította őket, hogy
amikor kihűltek és megszáradtak, simán illeszkedtek az elülső és az oldalsó laphoz, és nem
lazultak ki. A húrtartót, a hegedűlábat és a fogólapot puszta kézzel faragta ki. Hegedűgyantát
egy őz kifőzött belső részeiből szerzett. Lyukakat fúrt a hegedűkulcsoknak, összerakta a
hangszer darabjait, és várt, amíg kiszáradnak. Aztán egy darab drót segítségével beállította a
hanglécet, alkörmös-bogyók levével befestette barnára a puszpángból készült fogólapot, és
órákat töltött azzal, hogy kifaragja a hangszer nyakára visszahajló kígyófejet. Végezetül az
éjszaka sötétjében belopózott egy közeli fészerbe, ahonnan lopott egy kis doboz firnájszt,
hogy elvégezze a hegedűn az utolsó simításokat. Fölhúrozta és fölhangolta a hangszert. Sőt,
egyik éjszaka alattomban levágott egy darabot egy ló farkából, hogy legyen szőre a vonóhoz.
Aztán végigpillantott a munkáján, és arra gondolt: „Most már csak egy dolog hiányzik
hozzá, hogy készen legyen: meg kell ölnöm egy kígyót.” Egy ideje azon törte a fejét, hogy ha
a húrtartót belülről egy csörgőkígyó csörgőjéhez erősítené, akkor a hangszer
összehasonlíthatatlanul szebben szólna, a csörgő olyan zümmögést és bongást adna neki,
amilyen egyetlen másik hegedűnek sincsen. Minél több csörgőt sikerül szereznie bele, annál
jobb, legalábbis Stobrod így vélekedett. Úgy beszélt a csörgők megszerzéséről, mint valami
veszélyes, jelentős feladatról. Ha sikerül elérnie azt a különleges hangzást, amelyre törekedett,
akkor ezt, úgy tűnt, legalább annyira azoknak a misztikus jelentőségű szabályoknak
köszönheti majd, amelyeket a csörgő megszerzése során gondosan betartott, mint annak a
hatásnak, amelyet a csörgő ténylegesen gyakorolt a hegedű hangjára.
Hogy megtalálja a megfelelő kígyót, Stobrod bebarangolta az egész Hideghegyet. Tudta,
hogy az első hűvös őszi napokban a kígyók fölkerekednek, hogy búvóhelyet keressenek
maguknak télire. Jó néhány csörgőkígyót megölt, amelyek élve megfelelő méretűnek
látszottak, de holtukban apró farkuk szánalmasan elégtelennek tűnt arra a célra, amelyre
szánta. Végül nagy magasságban, ott, ahol a fekete balzsamfák nőnek, rábukkant egy
hatalmas, öreg erdei csörgőkígyóra, amely egy lapos kövön napozott. Hosszúságát tekintve
nem volt valami különleges, mert ezek a kígyók általában nem nagyon hosszúak, de olyan
vastag volt az egész teste, mint egy ember felsőkarjának a húsos része. A hátán húzódó fekete
csíkok csaknem összefolytak, úgyhogy olyan feketének látszott, mint egy sárkígyó, vagy
mondjuk, majdnem olyannak. A csörgője pedig olyan hosszúra nőtt, mint Stobrod mutatóujja.
Amikor idáig ért a történetben, Stobrod odatartotta Ada orra alá a mutatóujját, és másik keze
hüvelykujjának körmével megjelölte rajta a harmadik ujjpercet. – Ilyen hosszú csörgője volt
neki – bizonygatta, és többször is végighúzta a körmét mutatóujjának száraz bőrén.
Stobrod odament a kőhöz, és így szólt a kígyóhoz:
– Hé, te, szükségem van a csörgődre!
Az öreg kígyó fölemelte a kőről a fejét, amely akkora volt, mint egy ember ökle, és keskeny
pupillájú, sárga szemével végigmérte Stobrodot. Részben fölegyenesedett, jelezve, hogy
harcolni készül, nem menekülni. Egy pillanatra megremegett a farka, ahogy az állat erőt
gyűjtött. Aztán csörögni kezdett, olyan rettenetes sivító hangon, hogy az ember agya szinte
görcsbe rándult tőle.
Stobrod hátrált egy lépést, mert a természet minden élőlénynek ezt parancsolja, ha meghallja
ezt a hangot. Csakhogy neki szüksége volt arra a csörgőre. Elővette a zsebkését, vágott
magának egy körülbelül négy láb hosszú, villás ágat, aztán visszatért a kígyóhoz, amely
tapodtat se moccant, hanem szemlátomást örömmel készült a küzdelemre. Stobrod úgy
karnyújtásnyi távolságra maradt annak a körnek a peremétől, amelyen belül becslése szerint a
kígyó képes lesújtani. A kígyó fölélénkült, még magasabbra emelte a fejét a földtől, Stobrod
pedig ingerelte, hogy sújtson már le.
– Huhu! – kiáltott rá, és megrázta a botot a kígyó arca előtt. A kígyó ügyet se vetett rá, csak
csörgött tovább.
– Báá! – ordította Stobrod, és feléje bökött az ágvillával. A csörgő hang valamit veszített
erejéből és élességéből, ahogy a kígyó gyűrűi kissé elmozdultak. Aztán a csörgés elhallgatott,
mintha az állat elunta volna.
A kígyó érdeklődését szemlátomást nem lehetett holmi faágakkal fölkelteni: Stobrod belátta,
hogy valami jelentékenyebb áldozatot kell fölkínálnia. Lassan előrehajolt, aztán leguggolt. A
kést foga közé vette, a levágott ágat pedig jobb kezébe fogta, és a magasba emelte. Bal kezét
pedig gyors mozdulattal elhúzta a kígyó előtt, olyan távolságban, ahol az már könnyedén
elérhette. A kígyó támadott, teste vízszintesen, a földdel párhuzamosan lendült előre.
Állkapcsa szétnyílt, fullánkja lecsapódott. Rózsaszín szájpadlása akkorának tűnt, mint egy
ember nyitott tenyere. Szerencsére Stobrod még idejében elrántotta a karját, és a kígyó
elvétette.
Stobrod lecsapott a villás ággal, és odaszorította a kígyó fejét a sziklához. Lábát gyorsan
odaszorította oldalról az állat fejéhez, és megragadta a kígyó ide-oda csapdosó farkát. Kikapta
a kést a szájából, és egy mozdulattal lenyisszantotta a kígyó csörgőjét, pontosan a gombjánál.
Hátraugrott, ahogy a macska szokta, amikor megijed valamitől. A kígyó megvonaglott, és
ismét fölegyenesedett, hogy lesújtson. Megpróbált csörögni, de a csörgője helyén már csak
egy vérző csonk volt.
– Élj boldogul, ha van még kedved élni – mondta neki Stobrod, azzal elsétált, kezében
csörgetve a csörgőt. Szilárdan hitt benne, hogy ettől a pillanattól kezdve minden hang,
amelyet előcsalt a hegedűjéből, egészen másként hangzott. Mindegyikben ott bujkál valami az
ellenségére éber kígyó éles és fenyegető vészjelzéséből.
Amikor Stobrod befejezte a hegedű születésének történetét, csak ült, és nézte a hangszert,
mintha valami sosem látott csoda lenne. Fölemelte és odatartotta Ada és Ruby elé, mintha
valami fontos tárgyi bizonyíték lenne egy eljárásban, amely azt van hivatva bizonyítani, hogy
őbelőle más ember lett azóta, hogy elindult a harcmezőre. Történt valami a háborúban,
bizonygatta, amitől ő is, a muzsikája is egészen más lett, mint korábban. Ruby szemlátomást
nem hitt neki.
– A háború előtt az egész hegedülés csak annyit jelentett neked, hogy azt remélted, fizetnek
érte egy kört, ha húzod a talpalávalót – mondta.
– Mostanában azt mondják a népek, úgy hegedülök, mint egy megszállott – bizonygatta
Stobrod.
Ez a változás őt magát is váratlanul érte, állította. 1862-ben történt, január havában,
Richmond közelében. Az ezred, amelyikben harcolt, ott verte föl a téli szállását. Egyik nap
egy ember jött a táborba, aki hegedűst keresett, és Stobrodhoz küldték. Az ember elmondta,
hogy a lánya, egy tizenöt esztendős leányka, aznap reggel, amikor tüzet gyújtott, petróleumot
öntött a friss gyújtósra, ahogy mindig is tenni szokta. Aznap azonban a petróleum eleven
szenet ért, és felrobbant, egy pillanattal azután, hogy a lány visszatette a kályha fedőlapját a
helyére. A nehéz öntöttvas korong nagy erővel nekivágódott a lány fejének, a nyomában
kilövellő lángnyelvek pedig csontig égették a testét. A lánya a halálán van, mondta az ember,
ez biztos. De egy-két órával a baleset után magához tért, és amikor megkérdezték tőle, mit
tehetnének érte, hogy megkönnyítsék távozását a földi világból, azt felelte, hogy szívesen
hallgatna egy kis hegedűmuzsikát.
Stobrod fogta a hegedűjét, és követte az embert a házába, amely egy óra járásnyira feküdt a
tábortól. A hálószobában ott ült az egész család körben a falnál. A megégett lány párnákkal
megtámasztva feküdt az ágyban. A haja csak foltokban maradt meg, az arca úgy festett, mint
egy megnyúzott mosómedvéé. A párnahuzat átnedvesedett a feje körül, a csupasz húsból
szivárgó váladéktól. Füle fölött, ahol a kályhalap eltalálta, mély vágás tátongott. A seb már
nem vérzett, de a kiömlött vér még nem barnult meg. A lány végigmérte Stobrodot: szeme
fehérje riasztóan elütött a megégett bőr sötétjétől.
– Játsszon valamit! – szólalt meg.
Stobrod leült az ágy mellé egy támlásszékre, és hangolni kezdett. Olyan sokáig matatott a
hegedűkulcsokon, hogy végül a lány rászólt: –Jobb lesz, ha elkezdi, ha azt akarja, hogy még
halljam…
Stobrod játszani kezdte a Borsó a fazékban-t, aztán folytatta a Sally Ann-nel, és sorra
eljátszotta neki azt a hat dalt, amit tudott. Mind a hat tánchoz való zene volt, és még Stobrod
is érezte, hogy nemigen illenek a mostani alkalomhoz. Megpróbálta olyan lassan játszani őket,
ahogyan csak bírta, de akármilyen vontatott ütemben húzta is őket, sehogyan sem akartak elég
szomorúan csengeni. Eljátszotta mind a hatot, de a lány még mindig élt.
– Játsszon még egyet – kérte a lány.
– Nem tudok többet – felelte Stobrod.
– Hát ez szomorú – mondta a lány. – Miféle hegedűs maga?
– Lusta és hitvány – felelte Stobrod.
Ettől a választól mosoly futott át a lány arcán, de a szemén azonnal meglátszott, mekkora
fájdalmat okoz ez neki, és a szája sarka gyorsan újra legörbült.
– Akkor találjon ki nekem egy dalt! – mondta.
Stobrod elálmélkodott ezen a furcsa kérésen. Soha meg sem fordult a fejében, hogy
megpróbálhatna zenét szerezni.
– Nem hiszem, hogy képes lennék rá – mondta.
– Miért ne? Próbálta már valaha?
– Soha.
– Hát akkor gyorsan fogjon hozzá – mondta a lány. – Rövid az időnk.
Stobrod egy percig némán ült és töprengett. Megpengette a húrokat, és újra hangolta a
hegedűt. Az álla alá fogta, végighúzta rajta a vonót, és maga is meglepődött, milyen hangokat
sikerül kicsalnia belőle. A hangokból kibontakozó dallam lassú volt és akadozó, mélabús
hangulatát főként az elnyújtott hangoknak és kettősfogásoknak köszönhette. Stobrod ugyan
nem tudta volna megnevezni, amit játszik, de történetesen a rémületes és tiszteletet parancsoló
fríg hangsorra sikerült ráhibáznia, és a lány anyja, amikor meghallotta, könnyekben tört ki,
fölpattant a székéből és kirohant az előszobába. Amikor Stobrod befejezte, a lány rápillantott.
– Ez igazán szép volt – mondta.
– Ugyan, dehogyis – szabadkozott ő szerényen.
– De – mondta a lány. Elfordította az arcát, és kapkodóan, szörcsögve kezdett lélegezni.
A lány apja Stobrodhoz lépett, és könyökénél fogva kivezette a konyhába. Leültette az
asztalhoz, töltött neki egy pohár tejet, aztán újra fölment a hálószobába. Mire Stobrod megitta
a tejet, a férfi visszatért.
– Eltávozott – mondta. Egy szövetségi dollárt húzott elő a zsebéből, és Stobrod markába
nyomta. – Maga megkönnyítette neki az utat odaátra…
Stobrod a dollárt belegyűrte az inge zsebébe, és kiment a házból. Miközben visszafelé
gyalogolt a táborba, többször is megállt, és rábámult a hegedűjére, mintha most látná először
életében. Azelőtt soha meg sem fordult a fejében, hogy jobban is megtanulhatna játszani rajta,
de most úgy érezte, érdemes lenne minden egyes dallamba úgy fogni bele, mintha mindenki,
aki hallja, az imént égett volna halálra.
Azt a dallamot, amelyet a haldokló lány számára talált ki, azóta minden nap eljátszotta
legalább egyszer. Soha nem unt rá, és ami azt illeti, a dallam olyan kimeríthetetlennek tűnt,
hogy úgy érezte, ha hátralévő élete minden napján eljátszana, még akkor is minden
alkalommal találna benne valami újat. Ujjai annyiszor fogták le a húrokat, karja annyiszor
húzta a vonót úgy, ahogy ez a dallam megkívánta, hogy többé nem kellett odafigyelnie a
tulajdon játékára. A hangok minden erőfeszítés nélkül törtek elő a hangszerből. A dallamból
önmagáért való dolog lett, szertartás, ami arra szolgált, hogy rendet és értelmet vigyen a nap
végébe, mint ahogyan némelyik ember imádkozik esténként, mások kétszer is megnézik,
behúzták-e a reteszt az ajtón, ismét mások pedig fölhajtanak egy italt, amikor leszáll az
éjszaka.
A megégett lány halálának napjától fogva Stobrod mind többet és többet foglalkozott a
zenével. A háború egyszerűen nem érdekelte többet. Már csak hébe-hóba bukkant föl a
bajtársai között, azok pedig nemigen hiányolták. Ha csak tehette, idejét a richmondi kocsmák
félhomályos világában töltötte, mocskos, mosdatlan testektől, kiömlött pálinkától, olcsó
parfümtől és teli éjjeli edényektől bűzlő helyiségekben. Ami azt illeti, a háború elejétől efféle
helyeken múlatta az idejét, ha csak tehette, de mostantól elsősorban azoknak a muzsikáló
niggereknek a kedvéért járt oda, akik ott szoktak játszani a vendégeknek. Gyakran megesett,
hogy egész éjszaka járta a kocsmákat, egyikből a másikba ment, amíg nem talált valahol egy
fickót, aki mesteri módon játszott valamilyen húros hangszeren, egy zseniális gitárost vagy
bendzsóst. Akkor előhúzta a hegedűjét, és hajnalig játszott rajta, és minden ilyen alkalommal
tanult valami újat.
Eleinte elsősorban a hangolásra, ujjrakásra és frazírozásra ügyelt. Aztán kezdett odafigyelni
azoknak a daloknak a szövegére is, amelyeket a négerek énekeltek, és nem győzte csodálni,
milyen tisztán és büszkén adnak hangot életük minden vágyának és félelmének. Egyre
erősödött benne az érzés, hogy olyasmit tanul meg saját magáról, ami azelőtt még véletlenül
se szivárgott be a gondolatai közé. Többek között, nem kis meglepetésére, fölfedezte, hogy a
zene többet jelent számára kellemes időtöltésnél. Hogy húsba vágó dolog. Ahogyan a hangok
követték egymást, ahogyan fölzengtek a levegőben és elhaltak – mindez valami vigasztalót
közölt vele a teremtés rendjéről. Arról beszélt neki a zene, hogy létezik a dolgok
elrendezésének olyan módja, amely jobb a többinél, és ha ezt követjük, az élet többé nem
puszta zűrzavar és sodródás, hanem formája van és célja. Mindeddig úgy vélte, a dolgok csak
úgy egyszerűen megtörténnek, de a zene hatalmas erejű érvet kínált ez ellen a gondolat ellen.
Ma már, állította, kilencszáz dallamot tud eljátszani a hegedűn, és ebből körülbelül százat ő
maga szerzett.
Ezt a kilencszázat aztán végképp nem hiszi, közölte Ruby, és emlékeztette az apját, hogy
világéletében a két kezének az ujjait használta számolásra, és ennél többre nem is volt
szüksége.
– Soha nem volt annyija semmiből, hogy tovább kellett volna számolnia tíznél – állította.
– Kilencszáz dallamot tudok – ismételte meg Stobrod.
– Jó, akkor játssz el legalább egyet – mondta Ruby.
Stobrod egy percig ült és gondolkodott, aztán végigfuttatta hüvelykujját a húrokon,
elfordította a kulcsot, aztán újra a húrokat pengette, majd megint fordított egyet a kulcson, és
ezt mindaddig folytatta, amíg nem sikerült valami egészen különös hangolást előidéznie,
amelyben az E-húr csaknem három érintővel lejjebb hangolódott, s így nagyjából azonos lett a
hangzása a harmadik A-húr hangjával.
– Még sose gondolkodtam rajta, mi legyen ennek a címe – mondta. –De gondolom, talán
lehetne a Zöldszemű lány.
Amikor végighúzta a húrokon a vonót, az új hegedű hangja megdöbbentő tisztasággal
zendült fel, élesen és világosan, a túlhangolás pedig furcsa és disszonáns harmóniákat
teremtett. A dallam lassú volt és modális, de bonyolult ritmusképletű és meglehetősen nagy
hangterjedelmű. Ráadásul a dallama állandóan önmaga múlandóságának komor gondolatával
szembesített, azzal, hogy az imént még itt volt, de már tova is tűnt, és hogy nem tudod
megragadni. Leginkább a vágyakozásról szólt.
Ada és Ruby álmélkodva hallgatták, amint Stobrod vonója alatt kibontakozik a dallam.
Stobrod szemlátomást felhagyott vele, legalábbis arra az időre, amíg ezt a bánatos dalt
játszotta, hogy azokkal a rövid, szaggatott mozdulatokkal rángassa a vonót, ahogyan az
általuk ismert összes hegedűs szokta, ehelyett hosszan elnyújtott, végtelenül édes és fájdalmas
hangokat csalt elő a hangszerből. Ehhez hasonló zenét Ruby még életében nem hallott. Ami
azt illeti, Ada sem. Stobrod olyan könnyedén játszott, mint ahogyan az ember levegőt vesz,
ugyanakkor látszott rajta: mélységesen meg van győződve, hogy a zene életének középpontját
jelenti, méghozzá egy olyan életét, amelyet érdemes leélni.
Amikor befejezte, és elvette a hegedűt szürke borostás álla alól, hosszú csönd következett,
amelyben csak a patakpart madarainak csivogása hallatszott, amely most, a közelítő télre
gondolva különösen szomorúnak és reménykedőnek hangzott. Stobrod Rubyra nézett, mintha
kemény ledorongolásra számítana. Ada is a másik lányra pillantott, és Ruby arckifejezéséből
azt olvasta ki, hogy egy szomorú történetnél meg egy bánatos dalnál valamivel többre lenne
szükség ahhoz, hogy az ő szívét meglágyítsa az apja iránt.
– Kész csoda – mondta végül, nem az apjának, hanem Adának címezve –, hogy most,
vénségére mégiscsak fölfedezett egy olyan szerszámot, amelyikkel tűrhetően bánik… Egy
ilyen szánalmas figura, aki még a csúfnevét is annak köszönheti, hogy egyszer félholtra verték
egy fejtőékkel, amikor rajtakapták, hogy sonkát lop.
Ada szemében azonban valóságos csodának tetszett, hogy éppen Stobrod mutat példát:
bármennyire elrontotta is az életét valaki, még mindig megvan az esélye, hogy ráleljen a
megváltás ösvényére, ha mégoly részleges megváltáséra is.

Nászágy teli vérrel

Inman ismét napokig vándorolt a hegyek között, elveszetten és összezavarodva, hidegben és

esőben. Úgy tűnt, mintha újholdtól teliholdig csak esne és esne, bár ki tudná megmondani
ilyenkor, amikor az eget vastagon borítják a felhők, milyen fázisában is van a hold éppen,
hacsak nem jut eszébe idejében, hogy elkezdje számolni a napokat, amikor az első esőcsepp
lehullik. Inman már legalább egy hete nem látta se a napot, se a holdat, de még egy árva
csillagot sem, és nem lepte volna meg, ha utóbb kiderül, hogy egész idő alatt körbe-körbe járt,
vagy valamilyen más, bonyolultabb mértani alakzatban, amely azonban ugyanúgy nem vezet
sehová, mint a kör. Úgy próbált egyenesen haladni, hogy kiszemelt valamilyen pontot
közvetlenül maga előtt, egy bizonyos fát vagy sziklát, és arrafelé tartott. Ezt a módszert
alkalmazta egészen addig, amíg eszébe nem jutott, hogy a kiszemelt pontok együttvéve talán
egy hatalmas kört alkotnak, és nem látta okát, miért lenne jobb egy nagy körben járni körbe-
körbe, mint sok kicsiben. Ettől kezdve vakon igyekezett előre a ködön keresztül, és mindig
arra az ösvényre fordult rá, amelyről abban a pillanatban úgy érezte, hogy az tart leginkább
nyugatnak, és megpróbálta egy darabig beérni a puszta ténnyel, hogy egyáltalán mozog.
Míg tartott a kecskés öregasszony kenőcséből, minden nap megkente vele a sebeit, és a
fejsebéből rövidesen nem maradt egyéb, csak két kis varas dudor, a nyakán lévőből pedig
kemény, ezüstös vágás. A fájdalom távoli morajjá enyhült, mint a víz zaja egy folyó menti
házban, amelyet, úgy érezte, akár örök időkig elhallgatna. A gondolatai azonban nem
gyógyultak be ilyen gyorsan.
Az oldalzsákjából már minden ennivaló elfogyott. Először vadászni próbált, de a magas
balzsamerdőből, úgy tűnt, elköltöztek a vadak. Aztán megpróbált rákot fogni a patakban, de
kiderült, hogy órákba telik, amíg összefogdos belőlük annyit, amennyi elfér a kalapjában, és
hiába ette meg az összeset, a gyomrát még mindig üresnek érezte. Lehántotta egy fiatal szilfa
kérgét, és azt rágcsálta, aztán megette egy tinórugomba rubinvörös, serpenyő nagyságú
kalapját. Negyedórával később már ismét mardosta a gyomrát az éhség. Rövidesen fölhagyott
a próbálkozással, és beérte azzal, hogy időnként patakvizet ivott begörbített tenyeréből, és
tépett magának a víz szélén nőtt vadzsályából.
Egyik délután, ahogy a mohos patakparton kapaszkodott fölfelé, egyszer csak rádöbbent,
hogy úgy legeli itt a vadzsályát, mint valami vadon élő állat: az arca a füléig csupa víz,
szájában a zsálya csípős íze, a fejében pedig egyetlen árva gondolat sincsen. Lenézett a vízre,
és meglátta a tulajdon képmását, ahogy hullámozva és vészjóslóan visszanézett rá: az ujjával
gyorsan fölkavarta a vizet, hogy összezavarja a benne tükröződő képet, mert egyáltalán nem
vágyott rá, hogy lássa, mivé lett.
Istenem, gondolta, ha szárnyat növeszthetnék és elrepülhetnék! Egy pillanat alatt eltűnnék
erről a helyről, nagy szárnyaim felemelnének és elvinnének messze, hosszú tollaim
sziszegnének a szélben. A világ úgy göngyölődne ki alattam, mint egy papírtekercsre festett,
színes festmény, és semmi nem nyűgözne a földhöz. A hegyek és folyók könnyedén
siklanának el alattam. Én pedig csak emelkednék és emelkednék, amíg a földről nem látszana
több belőlem, csak egy sötét pont a tiszta égen. Eltűnnék ebből a világból. Ott élnék azontúl a
fák lombja közt, a sziklák csúcsán, az emberiség pedig mindhiába küldené el hozzám időről
időre a követeit, hogy visszacsalogassanak az emberek társaságába. Mindegyik
dolgavégezetlenül térne vissza. Fölrepülnék valami magas hegy tetejére, ott gubbasztanék egy
sziklán, és gyönyörködnék a napvilágban.
Inman fölült, és egy darabig hallgatta, hogyan csobog a patak a kerek köveken, az eső
neszét, ahogy az avarra hullik. Egy gesztenyefa ágára ázott varjú ereszkedett le, megpróbálta
lerázni a tolláról a vizet, aztán csak gubbasztott púposan és rosszkedvűen. Inman talpra állt, és
két lábon ment tovább, ha már sorsa a kétlábúak között jelölte ki a helyét, míg csak el nem ért
egy ösvényhez, amelyet már nagyrészt fölvert a gyom.
Másnap egyszerre az az érzése támadt, hogy követik. Megpördült a sarkán, és egy apró
termetű, malacszemű, kifakult overallba és fekete zubbonyba öltözött emberkét pillantott
meg, amint zajtalanul lépkedett közvetlenül mögötte. Inmannek jóformán csak a karját kellett
volna kinyújtani, hogy torkon ragadja.
– Hát te meg ki az ördög vagy? – kérdezte.
Az emberke egy szökkenéssel a fák között termett, és elbújt egy jókora tulipánfa mögött.
Inman megkerülte a tulipánfát, és benézett mögéje. Nem volt ott senki.
Továbbment, és időről időre hirtelen megpördült és hátranézett, hogy rajtakapja tünékeny
követőjét, és néha csakugyan látta is az emberkét, hátramaradva, a fák közé húzódva. Ki
akarja kémlelni, merre tartok, aztán megy, és jelenti a nemzetőröknek, gondolta Inman.
Előhúzta a LeMat’sot, és meglengette.
– Agyonlőlek! – ordította a fák közé. – Nem tréfálok, elhiheted! Akkora lyukat lövök a
hasadba, hogy egy kutya átugrik rajta!
A malacszemű emberke kissé lemaradt, de azért tovább követte, a fák között osonva.
Végül egyhelyütt, ahol az ösvény kanyart írt le, az emberke egyszer csak kilépett egy szikla
mögül egyenesen az úton haladó Inman elé.
– Mi az ördögöt akarsz? – kérdezte tőle Inman.
A kis ember két ujját az ajka elé emelte és egy pillanatig ott is tartotta. Inman tudta, hogy ez
a mozdulat az a jel, amelyről a Vörös Zsinóros Csapatnak vagy az Amerika Hőseinek –
hirtelenjében nem emlékezett rá, melyiknek – a tagjai fölismerik egymást. A kórházban az
egyik önkéntes ápolótól hallotta, hogy alakult valami efféle társaság az északiak ügyével
rokonszenvező déliekből, és hogy ugyanúgy bolondulnak a titkos jelekért, mint a
szabadkőművesek. Inman elhúzta egyik ujját a jobb szeme elől: ez volt az előírt válasz a jelre.
Az emberke elmosolyodott.
– Sötét időket élünk – mondta. Inman tudta, hogy ez is jelszó, amelyre az a helyes válasz:
„igen, de jobbakat remélünk”. Mire az emberkének azt kellene felelni: „Miért?” Mire Inman:
„mert rövidesen kezünkbe kapjuk a fonalat, amely kivezet minket a sötétségből.”
– Maradjon csak ott, ahol van – mondta ehelyett Inman. – Fölösleges tovább jönnie. Nem
vagyok se Amerika hőse, se más ilyesmi. Nem tartozom egyik oldalhoz sem.
– Szökevény?
– Talán az lennék, ha lenne hová szöknöm.
– Ha már arról van szó, én éppúgy nem tartozom egyik oldalhoz sem, mint maga. A fiamat
agyonlőtték Sharpsburgnál, és nem adnék egy kalap szart se az északiakért, se a déliekért.
– Én is ott voltam Sharpsburgnál – mondta Inman.
– Potts – mondta az ember, és a kezét nyújtotta. Inman megrázta a kezét, és megmondta a
saját nevét.
– Milyen volt Sharpsburgnál? – kérdezte Potts.
 – Nagyjából ugyanolyan, mint másutt, csak nagyobb volt a fölfordulás a szokásosnál.
Először ők hajigáltak bombákat közénk, aztán mi közéjük. Aztán jött a lovasroham meg a
lövöldözés, kartácstűz és puskagolyók. Sok fiatal gyerek elesett.
Egy darabig csak álltak, pillantásukat a közeli erdő felé fordítva.
– Maga csont és bőr – szólalt meg végül Potts.
– Az utóbbi időben szűkében voltam az ennivalónak, és annyit gyalogoltam, amennyit csak
bírtam, bár még az is elég kevés volt.
– Adnék magának ennivalót, ha lenne nálam, de nincsen. De lakik itt három-négy
mérföldnyire egy rendes lány, az ad magának enni, és nem is faggatózik.
Fújt a szél, az esőcseppek rézsútosan, szúrósan vágódtak Inman arcába. Magára terítette a
pokrócát, és továbbindult, anélkül, hogy lassított volna. A fejére borított pokrócban úgy
festett, mint valami kámzsás, csuhás zarándok a régi időkből, egy sötét szerzetes, aki a lelke
üdvösségének érdekében kelt vándorútra, és azért járja az erdőt, hogy megtisztuljon attól a
szennytől, amely a világgal való érintkezés során tapadt rá. Orra hegyéről esőcseppek
hullottak a szakállába.
Egy órán belül odaért a házhoz, amelyről Potts beszélt. Magányos, egyetlen helyiségből álló,
négyszögletűre faragott farönkökből készült kis faház volt, amely valamivel az út felett, egy
süppedékes völgy bejáratánál állt. Az ablakokat zsírpapír fedte. A sárral tapasztott kéményből
vézna, barna füst szállt fölfelé, hogy azután elsodorja a szél. Egy disznó mocorgott az óljában,
amely a háznál kissé magasabban, a hegyoldalban állt. A ház és a kémény közti sarokban
tyúkketrecként szolgáló ládák. Inman odament a kerítés kapujához, és bekiáltott, hogy tudassa
jelenlétét a ház gazdájával.
A szemerkélő esőcseppek közé most már jégdarabok is vegyültek. Inman úgy érezte, két
orcája annyira összezsugorodik a hidegtől, hogy a szájürege belsejében már-már összeérnek.
Míg várakozott, a lázcserje-bokrot nézegette, amely a kerítés túloldalán állt, és amelynek
piros bogyóit kezdte belepni a jég. Újra bekiáltott, mire egy fiatal nő, vagy talán inkább fiatal
lány dugta ki barna fejét az ajtórésen, hogy aztán rögtön vissza is húzza. Hallotta, amint
odabenn behúzza a reteszt, hogy bezárja az ajtót. Fél, és erre minden oka meg is van, gondolta
Inman.
Újra bekiáltott, de ezúttal azt is hozzátette, hogy Potts küldte, azzal, hogy itt adnak ennie. Az
ajtó kinyílt és a lány kilépett a tornácra.
– Miért nem ezzel kezdte? – kérdezte.
Csinos jószág volt, apró termetű, vékonycsontú, a bőre feszes. Haja barna volt, és mintás
kartonruhát viselt, amely sehogyan sem illett a zord időjáráshoz. Inman kiakasztotta a láncot a
kertajtó félfájába vert szögből, és odament a tornáchoz. Menet közben levette a fejéről a
pokrócot, kirázta, és fölakasztotta a tornác korlátjára, hogy kicsöpögjön belőle a víz. Kibújt a
hátizsákjából és az oldalzsákból, és azokat is letette a tornácra száradni. Aztán csak állt a
hulló jégesőben és várt.
– Jöjjön már beljebb – mondta a lány.
– Megfizetem, ha ad valami ennivalót – mondta Inman. Odalépett a tornácra a fiatal nő
mellé.
– Rosszul megy nekem, az igaz, de azért annyira még nem, hogy pénzt fogadjak el azért a
kevésért, amit adni tudok. Úgy sincs más idehaza, csak egy kukoricakenyér, meg egy kis bab.
Megfordult, és bement a házba. Inman követte. A helyiség sötét volt, nem világította meg
más, csak a tűz fénye, meg az a halvány, barnás világosság, amely a zsírpapír-ablakon
átszűrődött és a tisztára súrolt deszkapadlóra hullott. Inman látta, hogy a helyiség kopár
ugyan, mint egy csűr, de tiszta. Bútor alig volt benne. Mindössze egy asztal, két szék, egy
szekrény és egy sodronyos ágy.
Az ágytakarón kívül semmiféle dísze nem volt a szobának. Sem egy családtag arcképe, sem
Jézus, de még egy képesújságból kivágott kép sem ékesítette a falat, mintha a ház lakói
különös szigorral alkalmaznák önmagukra azt a parancsolatot, amely megtiltja a faragott
képek készítését. Egyetlen apró agyagfigura sem állt a tűzhely párkányán, sem egy pántlika a
tűzhelynek támasztott seprű nyelén. Egyedül a foltokból összevarrt ágytakaró tarkasága
jelentett némi változatosságot a szemnek. A takaró részeit nem az ezen a vidéken szokásos
módon illesztették össze, nem úgy, hogy a foltokból csillagvirág, röpülő madár, köpülőfa
vagy juharlevél álljon össze: kizárólag képzeletbeli, látomásszerű állatok sereglete volt látható
rajta. Ami a színeket illeti, a takaró készítője a vörösnek, a zöldnek és a sárgának azokat a
halvány árnyalatait alkalmazta, amelyekre fakéreg, virágok és dióhéj segítségével lehet szert
tenni. Az ágytakarón kívül az egész faházban sehol nem lehetett más színt látni, csak barnát,
kivéve annak a néhány hetes csecsemőnek a kivörösödött bőrét, amelyik ott feküdt szorosan
bepólyálva fenyőágakból ügyetlenül eszkábált bölcsőjében (az ágakon még a kéreg is rajta
volt).
Ahogy körülnézett a szobában, hirtelen ráébredt, milyen piszkos ő maga. Ebben a tiszta, zárt
térben érezni kezdte, hogy az öltözéke bűzlik a hosszú gyaloglása során beleivódott
izzadságtól. Csizmáját és nadrágszárát sípcsontjáig vastagon borította a rászáradt sár, és ahová
lépett, sáros lábnyomokat hagyott maga után. Először arra gondolt, talán leveti a csizmáját, de
attól félt, akkor a zoknija úgy bűzlene, mint a rothadó hús. Már nem is emlékezett rá, mikor
húzta le utoljára a cipőjét. A faház csak nemrégiben épülhetett, mert halványan még mindig
érződött rajta a frissen gyalult gesztenye- és hikorifa illata, és Inman megbélyegzettnek érezte
magát, annyira elütött ettől a tiszta illattól.
A fiatal nő odahúzott egy széket a tűz mellé, és hellyel kínálta. Alighogy leült, átázott
ruhájából enyhe gőzfelhő szállt föl, nadrágja hajtókájából pedig sáros víz csöpögött és apró
pocsolyákba állt össze a padlón. Lenézett a lábára, és látta, hogy a tűzhely körül a
padlódeszka félkör alakban fölhorzsolódott s kifehéredett, mint ahogyan egy pórázra kötött
kutya tapossa le a földet abban a félkörben, ameddig a póráza elér.
A fazék, amelyben a tarkabab főtt, fülénél fogva függött egy vasrúdról a tűz egyik oldalán.
Egy tepsiben frissensült, kerek kukoricakenyér feküdt a tűzhelyen. A fiatal nő babbal és
kenyérrel megpúpozott tányért tett Inman elé, és egy nagy, meghámozott hagymát. A széke
mellé pedig egy forrásvízzel teli vödröt tett, meg egy bögrét, hogy azzal merítsen belőle.
– Ehet az asztalnál is – mondta neki –, de itt melegebb van… Inman az ölébe vette a tányért,
a kést és a kanalat, és mohón falni kezdett. Lelkének egyik része szeretett volna udvarias
lenni, de agyának homályos mélységeiből valamilyen kutyalélek tört a felszínre: csámcsogva
falt, nagy falatokban nyelte az ételt, és csak akkor tartott annyi szünetet, hogy megrágja, ha
másként sehogyan sem boldogult. Azzal sem bajlódott, hogy fölszeletelje a hagymát, hanem
úgy harapta, ahogyan az almát szokás. Olyan ütemben kanalazta a forró babot és tömte a
szájába a zsíroskenyér-szeleteket, hogy maga is megrémült tőle. A bab leve végigcsorgott a
szakállán, és lecsöpögött mocskos ingmellére. Kapkodva, sípolva szedte a levegőt az orrán át,
mert a mohó evéstől nem bírt szabályosan lélegezni.
Később valamelyest erőt vett magán, és igyekezett lassabban enni. Ivott egy bögrével a
hideg forrásvízből. A fiatal nő odahúzta a székét a tűzhely másik oldalára, és úgy nézte, ahogy
eszik, egyszerre érdeklődve és viszolyogva, mintha egy dögön lakmározó vaddisznót figyelne.
– Bocsánat, de napok óta nem ettem rendes ételt. Csak vadzsályát és patakvizet –
mentegetőzött Inman.
– Nincs mit megbocsátanom – mondta a lány olyan kifejezéstelen hangon, hogy Inman nem
tudta eldönteni, hogyan értse a szavait: fölmentésnek vagy szemrehányásnak.
Most először vette alaposabban szemügyre a fiatal nőt. Valójában csak egy sápadt, vékony
kislány volt egyedül ebben a sötét lyukban, ahová a nap is csak egy-két percig süt be naponta.
Olyan szegény, hogy még gombra sem telik neki: észrevette, hogy a lány a ruháját egy
galagonyabokor hosszú tüskéjével tűzte meg a nyakánál.
– Hány éves vagy? – kérdezte Inman.
 – Tizennyolc – felelte a lány.
– Engem Inmannek hívnak. Hát téged?
– Sarának.
– Miért laksz itt egymagádban?
– Az emberem, John, elment a háborúba. Már több hónapja, hogy meghalt. Odafenn
Virginiában esett el. A kisfiát már nem is láthatta. Mi meg itt maradtunk ketten…
Inman egy percig némán ült, és arra gondolt, egyszerűbb lett volna, hogy ha minden ember,
aki meghalt ebben a háborúban, akármelyik oldalon, pisztolyt szegez a tulajdon halántékának
és főbe lövi magát, annyira értelmetlen az egész háború.
– Van itt valaki, aki segít neked?
– Senki az égvilágon.
– Hogy boldogulsz egyedül?
– Van egy kézi ekém, azzal próbálok egy kis kukoricaföldet meg konyhakertet megművelni
magamnak itt a hegyoldalban, bár idén egyik sem termett valami jól. Van egy kézimalmom is,
azzal szoktam a kukoricát megőrölni. És tartok egypár tyúkot, a tojás kedvéért. Volt egy
tehenünk is, de amikor jöttek a múlt nyáron a katonák a hegyen túlról, elhajtották, és
fölgyújtották a csűrt is, mert az is volt, igaz, csak akkora, mint egy fásszín, és kifosztották a
kaptárakat is, és fogtak egy fejszét, és széthasították a farkaskutyánk fejét, mert volt egy
kutyánk is, itt tartottuk a tornácon, mert ezzel akartak rám ijeszteni. Most nincs másunk, csak
az a nagy disznó az ólban, azzal kell valahogyan kihúznunk a telet. Rövidesen le kell majd
ölnöm, és rettentően félek tőle, mert még soha életemben nem öltem disznót egyedül.
– Segítséget kell szerezned – mondta Inman. Nehezen tudta elképzelni, hogyan fog ez a
vékonycsontú kislány lemészárolni egy jókora disznót.
– Kelleni kellene, csak nemigen akad. A családomból senki sem él már, és szomszédom
sincsen, akit megkérhetnék, csak Potts, de ő nem valami nagy segítség, ha munkáról van szó.
Amit itt el kell végezni, azt vagy én végzem el, vagy senki.
Ez a robot öt éven belül vénasszonyt csinál belőle, gondolta Inman, és azt kívánta, bárcsak
soha ne tette volna be a lábát ebbe a házba, bárcsak továbbment volna megállás nélkül, még
akkor is, ha rövidesen összeesett volna az út mentén, hogy soha ne keljen föl többet.
Szomorúan látta, hogy a lánynak olyan élet jutott, amelybe ő akár ebben a pillanatban
beléphetne, és hátralévő idejében folyvást dolgozhatna ma estétől fogva halála napjáig. Ha
megengedte magának, hogy egy pillanatra belegondoljon, látta, hogy az egész világ úgy függ
a lány feje fölött, mint egy kelepce szája, amely bármelyik pillanatban rácsapódhat és
összezúzhatja.
Odakinn már csaknem teljesen besötétedett, és a helyiségben olyan sötét volt, akár egy
medvebarlangban, az ék alakú fényfolttól eltekintve, amelyet a tűz vetett a padlóra. A lány
kinyújtotta a lábát maga elé, hogy jobban érje a tűz melege. Vastag, szürke férfizoknit viselt, a
bokájánál visszatűrve, a szoknyája széle pedig kissé fölhúzódott, és Inman látta, ahogy a tűz
fényében megcsillannak az aranyszín pihék, amelyek puhán simultak keskeny lábszárának
bőrére. Inman agyát annyira megzavarta az elmúlt napok éhezése, hogy egy pillanatra
megfordult a fejében, hogy végigsimít a lány lábán, ahogy az ideges lovak nyakán szoktak,
amikor meg akarják nyugtatni őket, mert látta, hogy a lány testének minden porcikája magán
viseli a kétségbeesés jegyét.
– Én segíthetnék… – mondta aztán, bár maga is meglepődött tulajdon szavain. – Nincs még
egészen itt az ideje, de az időjárás nagyjából megfelel a disznóöléshez.
– Nem szeretném ilyesmire kérni.
– Nem is kértél. Én ajánlottam.
– Talán adhatnék valamit cserébe. Például kimoshatnám a ruháját, és megvarrhatnám, ahol
kiszakadt. Azt hiszem, rá is férne. Azt a nagy szakadást a kabátján nem ártana megfoltozni.
Addig fölvehetne valamit azokból a holmikból, amik a férjemről maradtak. Nagyjából olyan
magas volt, mint maga.
Inman előrehajolt, és evett még egy kis babot az ölében fekvő tányérból. Rövidesen a bab
levének utolsó cseppjeit is kitörölte a tányérból a kukoricakenyér héjával, aztán azt is bekapta.
Anélkül, hogy kérte volna, Sara újra telimerte a tányérját babbal, és kiemelt egy szelet
kukoricakenyeret a sütőből. A csecsemő sírni kezdett. Miközben Inman a második tál
babfőzeléket tömte magába, a lány behúzódott a szoba homályos sarkába, csaknem derékig
kigombolta a ruháját, és az ágyon ülve, az oldalát fordítva Inman felé, megszoptatta a
gyermeket.
Inman megpróbált nem odanézni, de azért mégis megpillantotta oldalnézetből a lány kerek
mellét, amelynek fehérsége szinte világított a szemcsés fényben. Egy idő múlva a lány levette
a melléről a csecsemőt, és a tűz fénye egy pillanatra megcsillant nedves mellbimbóján.
Amikor a lány visszatért a tűzhelyhez, egy kupac összehajtogatott ruhadarabot hozott
magával, tetejükre pedig egy pár tiszta, jó állapotban lévő csizmát helyezett. Inman odaadta
az üres tányérját, a lány pedig elébe rakta a ruhákat és a csizmát.
– Odakinn a tornácon fölveheti őket. És tessék, itt van még ez is. Egy kivájt tök egyik
feléből készült, vízzel teli mosdótálat, egy darab szürke szappant és egy rongyot nyomott a
kezébe.
Inman kilépett az éjszakába. A tornác végében talált egy mosódeszkát, fölötte az oszlopról
pedig egy kis kerek fémtükör lógott, amely már rozsdásodni kezdett. Az ifjú John nyilván itt
szokott borotválkozni, gondolta. A fekete tölgyfák megmaradt, száraz leveleire még mindig
apró szemű jég hullott zörögve, de látta, hogy a völgy túlsó végében a felhők már tépett
foszlányokban száguldanak a hold előtt. Inmannek eszébe jutott a kutya, amelyet a katonák a
tornácon öltek meg, a lány szeme láttára. Odakinn vetkőzött a hideg tornácon, és levetett
ruhája olyan nedvesen, súlyosan és ernyedten hullt le róla, mint valamilyen állat lenyúzott
irhája. Nem nézett bele a tükörbe, csak keményen ledörgölte magát a szappannal és a
ronggyal. A tökhéjban lévő víz maradékát a fejére öntötte, aztán felöltözött. A halott ember
ruhája elég jól illett rá. Az anyag lágy volt és elvékonyodott a sok mosástól, a csizma pedig
úgy illett a lábára, mintha rászabták volna, mindent összevéve azonban mégiscsak úgy érezte,
mintha egy másik élet üresen maradt héjába bújt volna bele. Amikor visszatért a faházba, úgy
érezte magát, mint egy kísértet, amely magára öltötte néhai testének alakját, ha nem is megy
vele sokra. Sara faggyúgyertyát gyújtott, és az asztalnál állva mosogatott egy dézsában. A
gyertya lángja körül mintha megsűrűsödött volna a levegő. A fénykörébe eső tárgyakat
mintha dicsfény övezte volna. Azok a dolgok pedig, amelyekre már nem esett a gyertya fénye,
olyan tökéletesen beleolvadtak a sötétségbe, mintha soha többé nem is akarnának előjönni
belőle. Amikor az asztal fölé hajló lány hátának vonalára pillantott, Inman úgy érezte,
olyasmit lát, aminek másával soha többé nem fog találkozni földi élete során, ha száz évig él,
akkor sem. Úgy érezte, ezt a képet föltétlenül bele kell vésnie az agyába, és el kell
raktároznia, mert ha netán megéri az öregkort, ez az emlék még hasznára lehet: ha kárpótlást
nem is nyújt majd a tovatűnt időért, vigaszt talán igen.
Újra letelepedett a tűzhely mellett álló székre. Rövidesen a lány is csatlakozott hozzá, aztán
csak ültek, csöndben, és a vörös lángokba bámultak. A lány Inman felé fordította szép és
kifürkészhetetlen arcát.
– Ha még meglenne a csűrünk, ott megalhatna – mondta. – De nincs már meg.
– A magtár is megteszi.
A lány ismét a tűz felé fordította az arcát, mintha ezzel akarná értésére adni, hogy
befejezettnek tekinti a beszélgetést. Inman újra kilépett a tornácra, összeszedte a holmiját és
ázott takaróját, és megkereste a ház mögött a magtárat. A felhőkön most már itt is, ott is
hasadékok tátongtak, és az előbukkanó hold fényénél a közeli táj képe lassanként kivált a
sötétségből, és világosan kirajzolódott. A csípős levegő erős fagyot ígért éjszakára. Inman
bemászott a pajtába, és ahogy tudott, elvackolódott a kukoricacsövek között. Valahol a
völgyben néhányszor bagoly rikoltott, és minden egyes kiáltása mélyebbnek hangzott, mint az
előző. A disznó mocorgott az óljában, szuszogott, aztán elcsöndesedett. Inman arra számított,
hogy az éjszakát fagyoskodva tölti majd a kemény kukoricacsöveken forgolódva, de mindent
összevéve mégis jobban jár, mintha a puszta földön hálna. A deszkák között a holdfény kék
pászmái behatoltak a magtárba. Inman kivette a LeMat’sot az oldalzsákból, és a holdvilágnál
ellenőrizte, benne van-e mind a tíz töltény, aztán megtisztogatta a halott férj ingének aljával,
és félig fölhúzta a kakasát. Elővette a kését, megfente a csizmatalp tiszta bőrén, aztán
beburkolózott a pokrócba, és aludni próbált.
Elaludt, de kisvártatva arra ébredt, hogy odakinn a száraz leveleken léptek ropognak.
Óvatosan, nehogy a kukoricacsövek megzörrenjenek, kinyújtotta a kezét a pisztoly felé. A
léptek úgy két-három méternyire a magtártól megálltak.
– Jöjjön be, kérem! – mondta Sara. Megfordult, és visszaindult a házba.
Inman föltápászkodott, a pisztolyt a nadrág övébe csúsztatta, és fölnézett az ég keskeny
csíkjára. Az Orion már magasan járt, és úgy tűnt, mintha szétvetett lábbal állna a szűk völgy
fölött, egyik talpával az egyik, másikkal a másik hegygerincen, olyan magabiztos tartásban,
mint aki tudja, mit akar, és azt meg is cselekszi. Inman elindult vissza a házba, és amikor
odaért, látta, hogy a zsírpapírral bevont ablakok úgy izzanak, mint a lampion. Odabenn a lány
időközben hikorifa-hasábokat rakott a tűzre, amitől a lángok magasra csaptak, és a szoba
olyan világos és meleg lett, amilyen csak lenni tudott.
A lány már ágyban volt. Kibontott haja dúsan omlott a vállára és csillogott a tűz fényében.
Inman a tűzhelyhez lépett, és lerakta a pisztolyt a polcként szolgáló kandallópárkányra. A
bölcső ott állt közel a tűzhöz, a csecsemő hason fekve aludt: csak fejének halvány, pihés
gömbje látszott ki a takarók közül.
– Úgy fest, mint valami betyár azzal a nagy pisztollyal – mondta a lány.
– Nem is tudom, minek nevezik azt, ami mostanság vagyok…
– Ha megkérném valamire, megtenné?
Inman úgy határozott, erre a kérdésre talánnal, ha lehetségessel vagy valami más hasonlóval
felel, mindenesetre olyasmivel, amivel nem kötelezi el magát.
– Igen – válaszolta ehelyett.
– Ha arra kérném, hogy jöjjön ide, és háljon mellettem az ágyban, de ne tegyen velem semmi
egyebet, megtenné?
Inman ránézett, és azon töprengett, mit láthat a lány, amikor visszanéz rá. Valami rémületes
lényt, aki a halott férje ruháit viseli? Hazajáró lelket, amelynek látogatását egyszerre
sóvárogja és rettegi? Pillantása megpihent az ágytakarón, amely alatt a lány feküdt. A takaró
négyszögeiben zömök, nagyszemű, apró lábú állatok sorakoztak, ügyetlen formájuk valahogy
mégis a címerállatokéra emlékeztetett. Mintha valaki álmában látott, félig elfelejtett lényekből
rakta volna őket össze. Válluk izmoktól duzzadt, lábukon hegyes szőrszálak meredeztek,
szélesre tátott szájuk teli volt hosszú fogakkal.
– Megtenné? – kérdezte a lány.
– Igen.
– Gondoltam, hogy megteszi, különben nem is kértem volna rá.
Inman odament az ágyhoz, lerúgta a csizmáját, majd teljesen felöltözve becsúszott a takaró
alá, és ott hanyatt feküdt. A sodrony fölé helyezett matrac friss szalmával volt megtömve, és
száraz, őszies, édes illat áradt belőle, amelybe belekeveredett a lány saját illata – olyan volt,
mint egy ázott babérbokoré, amikor éppen elhullatta a virágát.
Mindketten olyan mozdulatlanul feküdtek, mintha töltött puska heverne közöttük fölhúzott
kakassal. Néhány perccel később hallotta, hogy a lányt rázza a zokogás: könnyek nélkül,
zihálva sírt.
– Elmegyek, ha úgy jobb neked – mondta.
 – Maradjon csöndben…
A lány sírt egy darabig, aztán abbahagyta, fölült, megtörölte a szemét a takaró sarkával, és a
férjéről kezdett beszélni. Inmantől nem várt választ, csak annyit, hogy meghallgassa a
történetét. Valahányszor megpróbált közbeszólni, a lány rászólt: „Maradjon csöndben!” A
történetben nem volt semmi különös, csak annyi, hogy ez volt az élete. Elmondta, hogyan
ismerkedett meg Johnnal, és hogyan szerettek egymásba. Hogyan építették föl ezt a faházat,
és hogy ő is úgy kivette a részét a munkából, mint egy férfi: a favágásból, a legyalult farönkök
emelgetéséből és a lyukak betapasztásából. Hogy milyen boldogan tervezgették az életüket
ezen az isten háta mögötti helyen, amelyről Inman nehezen tudta elhinni, hogy néhány év
múlva még állni fog. Hogy milyen nehéz volt ez az utolsó négy év, John halála, meg hogy
gyakran nem volt mit ennie. Az egyetlen fényes pont ennek a négy esztendőnek a sötétjében
az a néhány nap, amikor John szabadságot kapott és hazajött: abban a pár napban
mérhetetlenül boldogok voltak, és ennek a gyümölcse a csecsemő, amely ott alszik a tűznél.
Ha ő nem lenne, mondta Sara, semmi nem kötné őt többé a földi világhoz.
– Azt hiszem, a disznót sikerült jól fölhizlalni – mondta végezetül. –Eddig főleg makkon élt
odakinn az erdőben, de úgy két hete behajtottam az ólba, és kukoricával etetem, hogy a zsírja
szép tiszta legyen. Olyan kövér, hogy ki se bírja nyitni a szemét a hájtól.
Sara elhallgatott, majd kinyújtotta a kezét, és megérintette az Inman nyakán húzódó
sebhelyet: először csak az ujja begyével, majd az egész tenyerével. Egy pillanatra rajta hagyta
a kezét, aztán elhúzta. Oldalt fordult, háttal Inmannek, és Inman rövidesen hallotta, hogy
mélyen és szabályosan lélegzik. Talán megnyugvást talált benne, hogy beszélhetett valakinek
az életnek erről az elhagyatott, szűk zugáról, amelyet a magáénak mondhat, és ahol egyetlen
disznó puszta léte képes bedugaszolni a palackot, amelyben keserűségek egész szellemraja
lakozik.
Akármilyen kimerült volt is, Inman nem tudott pihenni. Míg Sara aludt, ő csak feküdt ébren,
nézte, ahogy a tűz fénye összezsugorodik a mennyezeten, és ahogy a fahasábok lassanként
elhamvadnak. Olyan régen nem érintette gyöngéden asszony keze, hogy már-már úgy érezte,
valami egészen másfajta lény lett belőle, és nem az többé, aki volt. Hogy a sors arra ítélte,
hogy viselje a megváltatlanok büntetését, hogy a gyöngédség mindörökre megtagadtatik tőle,
hogy egész élete nem egyéb, mint gyászos tévedés. És lelkén annyira úrrá lett a zaklatottság
és a bánat, hogy meg sem fordult a fejében: kinyújthatná a kezét Sara csípője felé, magához
vonhatná a lányt, és a karjában tarthatná, míg rájuk nem virrad az új nap.
Nem sokat aludt aznap éjszaka, azt is zaklatottan, mert álmában az ágytakaró állatait látta
viszont. Sötét erdőben üldözték, és bármerre fordult, sehol nem talált menedéket. Ama sötét
birodalom minden lakója elszántan és fenyegetően vette körül, és ő egyszál maga állt velük
szemben, körülötte minden szürke és fekete, csak a fogak és a karmok villognak vakító
fehéren, akár a hold.
Arra ébredt, hogy Sara a vállát rázza:
– Keljen fel gyorsan, és menjen innét! – suttogta sürgetően.
Épp hogy szürkült, a faházban jéghideg volt, a távolból, a házhoz vezető út felől pedig
lópatkók kopogása hallatszott.
– Menjen gyorsan! – sürgette Sara. – Akár a nemzetőrség az, akár a katonák a hegyen túlról,
mindkettőnknek jobb, ha magát nem találják itt.
A hátsó ajtóhoz rohant, és kinyitotta. Inman fölrántotta a csizmáját, lekapta a LeMat’sot a
kandallópárkányról, és kirohant. Lélekszakadva futott odáig, ahol a forráson túl az erdő
kezdődött. Belevetette magát a sűrűbe, aztán ott, ahol a fák már eltakarták, addig kúszott,
amíg nem talált egy vaskos törzsű, görbe babérfát, amely mögül rálátott a ház bejáratára. A
babérlomb alatt összegyűlt sötétség tócsájában lassan fölegyenesedett, és egy vastag ág
hajlatából figyelte a házat, úgy, hogy az arcát eltakarta a fa törzse. Lába alatt a föld ropogós
szemcsékké fagyott össze.
 Látta, ahogy Sara hálóingben, mezítláb szalad a fagyos földön a disznóól felé. A lány
lerángatta az ólajtó rúdját a tartópilléreiről, és megpróbálta kicsalogatni a disznót az ólból, de
az nem volt hajlandó megmoccanni. Sara beszaladt a sáros ólba, és belerúgott a disznóba –
alighanem beszakadhatott alatta a trágyát fedő, vékony jégkéreg, mert magasba emelt lábfeje
fekete volt a sártól és a disznóürüléktől. A disznó föltápászkodott és elindult, de olyan
hatalmas volt, és a hasa olyan mélyen lelógott, hogy alig bírt átlépni az ólajtó rúdján, amely
ott hevert a földön az útjában. Éppen csak kiért az ólból, és kezdett kissé lendületesebben
totyogni az erdő felé, amerre Sara terelte, amikor az útról kiáltás csattant:
– Megállni!
Kékkabátosok. Inman hármat látott belőlük, amint lekászálódtak nyomorúságos gebéikről, és
elindultak a kertkapu felé. Kettőnek közülük Springfield-puska feküdt a bal karja
könyökhajlatában. A puska csöve nagyjából a föld felé nézett, de a két ember ujja a puska
ravaszának sátorvasán volt. A harmadik tengerészeti revolvert tartott a kezében, fölfelé
irányított csővel, mintha egy magasan szálló madarat akarna lelőni, de a szeme egyenesen
Sarára szegeződött.
A pisztolyos férfi odament a lányhoz, és ráparancsolt, hogy üljön le a földre. A lány
engedelmeskedett. A disznó leheveredett mellé a sárba. A két puskás ember fölment a
tornácra, onnét be a házba: az egyik puskájával fedezte a másikat, míg az kinyitotta az ajtót és
belépett. Egy ideig odabenn maradtak, miközben a pisztolyos férfi mindvégig ott állt Sara
fölött, de rá sem nézett, és egy szót sem szólt hozzá. A házból csapkodás és csörömpölés
hallatszott. Amikor a két ember előjött a házból, az egyik kezében hozta a csecsemőt a pólyája
egyik pántjánál fogva, mintha egy csomagot vinne. A gyerek fölsírt, és Sara félig
fölemelkedett ültéből, hogy odaszaladjon hozzá, de a pisztolyos férfi visszalökte a fagyos
földre.
A három katona szemlátomást tanácskozott valamin az udvaron, de a csecsemősírástól és
Sara könyörgésétől, hogy adják oda neki a gyermekét, Inman nem értette, mit beszélnek. De a
hanghordozásukat azért ki tudta venni: egyhangú, szapora beszédük a kalapácsütések
kopogására emlékeztetett, és Inmanben fölébredt a sürgető vágy, hogy keményen visszaüssön.
De messze voltak ahhoz, hogy biztos célpontot nyújtsanak a LeMat’s számára, és még ha
közelebb is lett volna hozzájuk, akkor sem tehetne olyasmit, ami ne Sara, a gyermek és az ő
saját halálával végződne.
Aztán megértette, miről beszélnek: arról faggatják a lányt, hová rejtette a pénzét. Ezeknek a
pénz a mindenük, gondolta Inman. Sara azt felelte, hogy semmije nincs a világon, csak az a
kevés, amit itt látnak, mint ahogy nyilván ez is volt az igazság. Újra meg újra megkérdezték
tőle, hol a pénze, aztán fölvezették a tornácra, a pisztolyos hátrarántotta a lány karját, és úgy
tartotta a két kezénél fogva, az egyik puskás pedig odament a lovakhoz, és egy vitorlavászon
nyeregtáskából bőrszíjakat vett elő, amelyek úgy festettek, mint valami régi hámiga darabjai.
A pisztolyos a szíjakkal a tornác oszlopához kötözte a lányt, aztán hüvelykujjával a csecsemő
felé bökött. Az egyik puskás kivette a csecsemőt a pólyából, és letette a fagyos földre. Inman
hallotta, amint a pisztolyos férfi azt mondja: „Ráérünk, előttünk az egész nap”, aztán hallotta
Sara sikoltását.
A három férfi letelepedett a tornác peremére, a lábukat lógázták, és beszélgettek egymás
közt. Cigarettát sodortak, és addig szívták, amíg csak nyálas csikkek maradtak belőlük. A két
közkatona odament a lovakhoz, ahonnét szablyákkal a kezükben tértek vissza. Elindultak az
udvaron, és a fagyos földet böködték a szablyáikkal, hátha rábukkannak az elásott kincsre.
Közben a csecsemő üvöltött, Sara könyörgött. Aztán a pisztolyos fölállt a tornác pereméről,
ahol ült, odament a lányhoz, és a pisztolya csövét a lába közé dugta.
– Tényleg nincs itt még kutyaszar se, mi? – kérdezte.
A másik kettő is odament, hogy közvetlen közelről figyelje, mi történik.
 Inman elkezdett visszafelé araszolni az erdőben. Igyekezett a ház háta mögé kerülni, ahová a
tornácról nem lehetett odalátni, hogy amikor majd rátámad arra a háromra, legalább egyet le
tudjon lőni közülük, mielőtt meglátják. Ez a terv sem sok jót ígért, de jobb nem kínálkozott:
mindenképpen nyílt területen kellett áthaladnia, mielőtt célba vehetné őket. Biztos volt ugyan
benne, hogy végül őt is, a lányt is és a csecsemőt is megölik, de semmilyen más kiutat nem
látott ebből a helyzetből.
Alig haladt azonban előre néhány lépésnyit, a három férfi faképnél hagyta Sarát. Inman
megállt és figyelt, azt remélve, hogy olyan helyzet adódik, amelyben az erők az ő számára
előnyösebben oszlanak meg. A pisztolyos a lovához lépett, elővett egy hosszú kötelet,
odament a disznóhoz, és a kötelet az állat nyakára kötötte. Az egyik puskás ember eloldotta
Sarát az oszloptól, a másik odalépett a csecsemőhöz, a karjánál fogva fölrántotta és az anyja
kezébe nyomta. Aztán a csirkéket kezdték el hajkurászni az udvaron. A három tyúknak,
amelyet sikerült megfogniuk, zsineggel összekötözték a lábát, és fejjel lefelé fölakasztották
őket a nyergük mögé.
Sara magához szorította a gyermeket. Amikor látta, hogy a pisztolyos maga után húzza a
disznót, fölüvöltött:
– Azon a disznón kívül nincs egyebünk! Ha elviszik, akkor akár itt helyben agyonüthetnek
mind a kettőnket, mert úgyis éhen pusztulunk!
De a három férfi válaszra se méltatta: fölültek a nyeregbe, és ellovagoltak az országút
irányában. A pisztolyos kötélen vonszolta maga után a disznót, amely nehézkesen totyogott
utána. Befordultak az útkanyarban, és eltűntek.
Inman a tornáchoz rohant, és fölnézett Sarára.
– Melegítsd föl a gyereket – mondta neki –, aztán rakjál akkora tüzet, hogy a fejed búbjáig
érjen a lángja, és tegyél oda forrni egy nagy fazék vizet!
Azzal elrohant az országút felé.
Az erdőszélen, a fák közt bujkálva követte a három északit, közben azon töprengett, mit is
fog tenni. Csak azt remélte, hogy előbb-utóbb kínálkozik valamilyen lehetőség.
Nem kellett sokáig követnie őket: úgy két-három mérföld után a három északi letért az útról,
és befordult egy sziklás peremű kis völgy bejáratánál elterülő nedves rétre. Egy darabig befelé
mentek a réten, aztán kikötötték a disznót egy fiatal szentjánoskenyérfához, és hozzáfogtak,
hogy tüzet rakjanak, nem messze egy kiugró sziklától, egy sebes kis patak partján. Inman úgy
gondolta, arra készülnek, hogy letáboroznak ott éjszakára, és alaposan megtömik a hasukat,
még akkor is, ha ehhez le kell vágniuk a disznó sonkáját. Megkerülte őket az erdőben, míg
oda nem ért föléjük a kiugró szikla tetejére. Elrejtőzött a sziklák közt, és figyelte, ahogy a
három férfi kitekeri a tyúkok közül kettőnek a nyakát, megkopasztja, kibelezi, aztán zöld
ágból faragott nyársakon a tűz fölé tartja őket.
Háttal ültek a sziklának, és figyelték, sül-e már a tyúk. Inman hallotta, ahogy arról
beszélnek, mi lehet odahaza: mint kiderült, a két puskás ember Philadelphiába való volt, a
pisztolyos New York Citybe. Arról beszélgettek, mekkora honvágyuk van, és mennyire
szeretnének megint otthon lenni, és Inman is szívből kívánta, bár csakugyan ott lennének,
mert egyáltalán nem volt ínyére, amit tenni készült.
Nesztelen, lassú léptekkel ment a szikla lejtős peremén, egészen odáig, ahol az leereszkedett
a körülötte fekvő talaj szintjéig. A kiugró szikla peremének közelében sekély barlangot talált.
Amikor benézett, látta, hogy mindössze tíz lábnyi mélyen vágódik a sziklába. Valaha talán
mosómedve-vadászok találhattak itt menedékre, mert Inman a barlang szájánál régi tűzrakás
kerek, fekete nyomára bukkant. De a barlangban alighanem mások is megbújtak, még jóval
korábban. Ők mindenfelé jeleket hagytak a barlang falán, valami rég elfelejtett ábécé furcsa,
szögletes írásjeleit. A ma élő emberek közt nem akad már egy sem, aki meg tudná fejteni,
melyik lehetett közülük az á, melyik a z. Más jelek olyan állatokat ábrázoltak, amelyek régen
eltűntek már a föld színéről, vagy soha nem is éltek itt, csak ezeknek a régvolt embereknek a
koponyájában születtek meg, amelyek azóta már olyan üresek, mint a kivájt tök.
Kilépett a barlangból, és tovább körözött a sziklaperemen, míg csak el nem ért egy olyan
pontra, ahonnét a patak folyását követve, a domboldalon lefelé haladva, a szurdok nyílásán
keresztül meg tudta közelíteni a három északi táborhelyét. Talált egy jókora fenyőfát,
alacsonyan nőtt alsó ágakkal, amely éppen kívül esett a három férfi látóterén. Fölmászott rá
úgy tíz láb magasságig, aztán fölegyenesedett az egyik ágon, amelyik egyenesen a fa sötét
törzséből nőtt ki, és megállt, úgy, ahogyan a hosszúfülű baglyok szoktak, amikor nappali
álmukhoz készülődnek, és szeretnének elrejtőzni a többi madár elől. Háromszor egymás után
hallatta a vadpulyka hurukkoló kiáltását, aztán csak várt.
Hallotta, hogy a három férfi beszélget, de nem tudta kivenni, miről. Egy perc sem telt belé és
a pisztolyos, kezében a tengerészeti revolverrel, elsétált előtte. Ott ment el pontosan a fa alatt,
aztán megállt. Inman onnan föntről éppen a kalapját látta felülnézetből. A pisztolyos a hóna
alá fogta a revolverét, aztán levette a kalapját, s végigsimított a haján. A feje búbján hátul
kopaszodott. Fejbőrén fehér folt világított, akkora, mint a tűzpiszkáló vasa, és Inman ezt a
foltot vette célba.
– Hé! – szólt le a fáról.
A pisztolyos fölnézett rá, és Inman föntről lefelé rálőtt, de olyan szögben, hogy mégsem a
kopasz foltot találta el: a golyó a férfi nyaka tövénél hatolt be, a vállán, és a hasán jött ki,
élénkvörös vérsugár kíséretében – a nagy ívben ömlő vér olyan volt, mintha vadul hányna. A
férfi úgy hanyatlott a földre, mintha a lábában a csontok hirtelen megolvadtak volna.
Megpróbálta a karjával tovább vonszolni magát, de úgy érezhette, mintha a föld elsiklana
előle. Hanyatt fordult, és fölnézett, hogy lássa, miféle ragadozó vetette rá magát ilyen iszonyú
súllyal. Amikor a pillantásuk találkozott, Inman két ujját a kalapjához emelte üdvözlésképpen,
és a pisztolyos úgy halt meg, hogy arca és testtartása mélységes értetlenségről árulkodott.
– Eltaláltad? – kiáltott oda neki az egyik puskás ember a domb tövéből.
Ami ezután következett, az már viszonylag egyszerű volt. Inman lemászott a fáról, és gyors,
oldalazó mozdulatokkal elindult visszafelé, föl a hosszú, kiugró sziklára, aztán végig a
sziklaperem mentén, így ezúttal a patak mentén fölfelé haladva közelítette meg a táborhelyet.
Néhány rododendron-bokor sűrűjében megállt, és várt.
A tábortűznél ülő két puskás férfi tovább szólongatta a halott embert, akit, mint most
megtudta, Ebennek hívtak. Végül fölhagytak a kiáltozással, fogták a puskájukat, és elindultak
fölfelé a patakparton, hogy megkeressék. Inman a fák mögé rejtőzve követte őket, míg rá nem
bukkantak Ebenre. A két ember megállt néhány lépésnyire a félig széthasított testtől, és egy
darabig tanakodtak, mihez fogjanak. A hangjukból világosan kiérződött, hogy valójában
legjobban szeretnének nem is gondolni azzal a valamivel, ami ott feküdt előttük, hanem
egyszerűen sarkon fordulni és hazamenni. Végül mégiscsak úgy döntöttek, ahogy Inman
számította: elindultak fölfelé a patakparton, hogy megkeressék a gyilkost, mert meg sem
fordult a fejükben, hogy az valami egyébbel is próbálkozhat, mint azzal, hogy szökni próbál.
A két ember elindult a völgy másik vége felé, Inman pedig követte őket. Azok ketten lassan
haladtak a hatalmas fák sűrűjében, de sohasem távolodtak el a patak partjától, mert féltek,
hogy különben eltévednek. Városi fiúk voltak, és nem érezték magukat biztonságban az
erdőben, ráadásul nyomasztotta őket az a tudat is, hogy rövidesen meg kell ölniük valakit,
mert úgy hitték, ez következik. Számukra ez az erdő járhatatlan vadon volt, és igen óvatosan
mozogtak benne, Inman azonban olyan könnyedén tudta szemmel követni a mozgásukat,
mintha széles szekérúton haladnának. Tessék-lássék keresgéltek, nem látják-e valamerre a
gyilkos nyomait, de legfeljebb egy jókora lábnyomot vettek volna észre a sárban, kevésbé
árulkodó jelet aligha.
Inman mind jobban becserkészte a két férfit, és amikor végül lelőtte őket a LeMat’sszal, már
olyan közel volt hozzájuk, hogy kinyújtott kezével akár megérinthette volna a gallérjukat. Az
első csaknem pontosan oda kapta a golyót, ahol a gerincoszlop csatlakozik a koponyához, és
amikor a golyó elhagyta a testét, a homloka nagyobbik részét is magával vitte. Az ember
természetesen abban a pillanatban összeroskadt. A másikat, amelyik félig már hátrafordult, a
hónaljánál találta el. Ezzel, Inman kétségbeesésére, nem sikerült egyetlen lövéssel végeznie.
Az ember térdre roskadt, megragadta a puskáját és maga elé tartotta.
– Mindez nem történik meg, ha otthon maradsz – mondta neki Inman. Az ember
megpróbálta a hosszú Springfield csövét Inman felé fordítani, de Inman a mellébe lőtt, olyan
közelről, hogy a torkolattűztől meggyulladt a zubbonya eleje.
A két philadelphiait a barlangtól nem messze érte a halál. Inman bevonszolta őket a
barlangba, és ülő helyzetben egymásnak támasztotta őket. Visszament a Springfieldekért, a
két puskát nekitámasztotta a két férfi mellett a falnak, aztán elindult lefelé a szurdokban.
Amikor a fenyőfa alá ért, látta, hogy a még megmaradt tyúk időközben elszabadult, és a feje
most éppen nyakig merült Ebennek, a new yorkinak a föltépett hasába. Szorgalmasan
csipegette a szétlőtt belekből megmaradt, élénk színű húspépet.
Inman belekotort a halott férfi zsebébe dohányért és cigarettapapírért, aztán leguggolt a
földre, és nézte, mit művel a tyúk. Sodort magának egy cigarettát, elszívta, a parazsat pedig
eltaposta a csizmája sarkával. Egy templomi ének járt a fejében, amelyet rendszerint
kánonban szoktak énekelni, de ő csak néhány taktust dünnyögött el belőle, és megpróbálta
összerakni a fejében a szövegét. Valahogy így hangzott:

A sírnak sötétje nem rémít el engem,

Meghalok, s újra élek.
A kristály folyónál örvendez a lelkem,
Meghalok, s újra élek,
Halleluja, újra élek.

Inman úgy döntött, hogy az imént történteket igyekszik a következő összefüggésben

szemlélni: mindez jóformán semmi ahhoz képest, ami Fredericksburgnál, a mélyút előtt
elterülő mezőn történt, vagy a kráter mélyén, a förtelmes közelharcban. Mindkét helyen
valószínűleg legalább egy tucat olyan embert ölt meg, akik minden lehetséges szempontból
különbek voltak, mint ez az Eben. De azért gyanította, hogy ezt a történetet soha nem fogja
elmesélni senkinek.
Fölállt, megragadta a tyúkot a lábánál fogva, kirántotta a new yorki hasából, levitte a
patakhoz, és addig csapkodta a vízbe, amíg újra fehér nem lett. Összekötötte a lábát az
északiak maradék madzagjával, és lerakta a földre. Az állat a fejét forgatta, és a korábbinál
jóval nagyobb érdeklődéssel és lelkesedéssel vette szemügyre a külvilágot – vagy legalábbis
Inman az állat fekete szeméből ezt vélte kiolvasni.
Ebent, a new yorkit is bevonszolta a barlangba a lábánál fogva, és odaültette a társai mellé.
A barlang olyan kicsi volt, hogy a három ember jóformán kört alkotott benne. Kábának és
zavarodottnak tűntek, és volt valami a testtartásukban, amitől kártyázáshoz készülődő
részegekre emlékeztettek. Az arckifejezésükből ítélve a halál úgy törhetett rájuk, ahogyan a
melankólia szokott az emberre: hirtelen kedvetlenség alakjában. Inman fölvett egy darab
szenet a régi tűzhelyről, és a barlang falára fölrajzolt néhányat a Sara ágytakaróján látott
állatokból, amelyek az előző éjszaka üldözték az álmok világán át keresztül-kasul. Minden
szögletességük ellenére ezek a lények arra emlékeztették, milyen törékeny az emberi test
mindennel szemben, ami éles és kemény. Amikor elkészült, csodálkozva látta, milyen jól
illenek a rajzai azok közé az ábrák közé, amelyeket réges-régen karcolt a barlang falába talán
egy irokéz, vagy valaki abból az ismeretlen népből, akik még az irokézek előtt lakták ezt a
vidéket.
Inman visszatért a tisztásra, szemügyre vette a lovakat, és elszomorodva látta, hogy rajtuk
van a hadsereg bélyege. Leszerszámozta őket, aztán háromszor is fordult, míg az északiak
összes felszerelését bevitte a barlangba, hogy az is ott nyugodjék velük, egyetlen oldalzsákot
kivéve. Az oldalzsákba beletette a két megsütött csirkét. A lovakat a völgy túloldalára vezette,
jó messzire a barlangtól, és ott fejbe lőtte őket. Nyomorúságos egy dolog volt, de nem maradt
más választása: meg voltak jelölve, és ha nem végez velük, veszélyt hoznak őrá vagy Sarára.
Aztán visszatért a táborhelyre, az eleven tyúkot is begyömöszölte a kenyérzsákba a két sült
tyúk mellé, a zsákot pedig a vállára vetette. Eloldozta a disznót, megrántotta a kötelét, és
maga mögött hagyta ezt a gyászos helyet.
Mire visszaért a faházba, Sara jókora tüzet rakott az udvaron. Fölötte, a fekete üstben a víz
már forrt, gőzfelhőt eregetve a csípős levegőbe. A lány időközben kimosta Inman ruháját, és
kiteregette a bokrokra száradni. Inman fölnézett az égre, és látta, hogy még dél sincsen, bár
ezt szinte lehetetlennek érezte.
Bár még nem volt ebédidő, megették a sült tyúkot, aztán munkához láttak. Két órán belül a
disznó sápadt teteme – leölve, leforrázva, leperzselt szőrrel – ott lógott egy nagy faágról, a
hátsó lába inán átdöfött biliárddákónál fogva. Testének különböző részei és nedvei dézsákba
gyűjtve gőzölögtek a földön. A lány egy szalonnásdézsánál szorgoskodott. Fölemelt egy
hasáb szalonnát, átnézett rajta, mintha csipkesál lenne, aztán csíkokra vágta, és beletette a
dézsába, hogy később kiolvassza. Inman eközben egy bárddal földarabolta a disznót. Először
a gerince két oldalán vágta föl, míg a disznó ketté nem esett két hatalmas húsdarabra,
amelyeket aztán az ízületeik mentén tovább vagdalt, míg részekre nem bontotta a disznóhús
szokásos fajtái szerint.
Csaknem sötétedésig dolgoztak egyfolytában: a disznó összes szalonnáját kiolvasztották
zsírnak, kimosták a beleket, hogy legyen mibe tölteni a hurkát, megdarálták és felfüstölték a
vagdalékot és a pörcöt kolbásznak, lesózták a sonkákat és a törzs húsát, a disznófejből meg
kieresztették a vért, hogy véreshurkát készítsenek belőle.
Elmosogattak, bementek a házba, és Sara hozzálátott a vacsorakészítéshez, miközben Inman
a tál tepertőből eszegetett, amelyet Sara a kukoricakenyér mellé szánt. Mivel a disznó máját
és lágy részeit nem tudta tartósítani, Sara megfőzte őket gulyásnak, jó sok hagymával és
pirospaprikával. Ettek, kis időre megpihentek, aztán megint ettek.
Vacsora után Sara azt mondta:
– Azt hiszem, sokkal jobban festene, ha megborotválkozna.
– Ha van borotvád, megpróbálhatom – felelte Inman.
Sara odament a ládához, belekotort, kiemelt belőle egy borotvát, és egy súlyos, zsíros bőrből
készült fenőszíjat, és odarakta az ölébe.
– Ez is Johné volt – mondta.
Egy vizescsöbörből egy fekete lábasba kimert annyi vizet, amennyi a borotválkozáshoz kell,
aztán a lábast odatette melegedni a tűzre. Amikor a víz gőzölögni kezdett, kiöntötte a kis
tökhéj mosdótálba. Meggyújtotta a bádogtartóba szúrt gyertyát, Inman pedig kivitte a tálat, a
gyertyát és a borotvát a tornác végébe, és kirakta őket a mosódeszkára.
Megfente a borotvát, és benedvesítette a szakállát. Ahogy az arcához emelte a borotvát,
észrevett egy barnás vérfoltot John ingének kézelőjén. Embervér vagy disznóvér, egyremegy.
Belenézett a fémtükörbe, arcához illesztette a borotva élét, és a gyertya imbolygó fényénél
nekiállt megborotválkozni.
Azóta nem borotválkozott, hogy a háború a második évébe lépett, és most vegyes érzésekkel
látta viszont annyi idő után egykori önmagát. Addig kapargálta a szőrt a képéről, míg a
borotva ki nem csorbult: akkor újra megfente. Többek közt azért hagyott föl a
borotválkozással, mert nem szeretett olyan sokáig szembenézni magával a tükörben. Részben
meg azért, mert az elmúlt két év során olyan körülményes volt megjegyezni, hová is tette a
borotvát, meg vizet kellett melegíteni. Ha az ember szakállat növesztett, úgy érezhette, eggyel
kevesebb dologban kell örökösen kudarcot vallania.
Hosszan bíbelődött a borotválkozással, de végül mégis sikerült lecsupaszítania az arcát. A
tükröt elszórt, barna foltokban kezdte ki a rozsda, és amikor megnézte magát benne, sápadt
arcát mintha mindenütt varasodó sebek borították volna. A szempár, amely visszanézett rá,
keskeny vágású és valamelyest ferde metszésű volt, pedig Inman nem ilyennek emlékezett rá.
A megnyúlt, beesett arc jóval többről árulkodott, nemcsak huzamos koplalásról.
Az a lény, aki most a tükörből visszanéz, nagyon is különbözik a tükör egykori gazdájától,
attól a fiatal fiútól, aki Sara férje volt, gondolta Inman. Valami gyilkos ábrázat vette be magát
a néhai ifjú John tükörképének a helyére. Ha valaki egy téli estén, a tűz mellett ülve
fölpillantana a fekete ablakra, és az ablaktábla mögül ez az arc meredne rá, vajon mit érezne,
töprengett Inman. Meglehet, görcsöket vagy szívrohamot kapna a rémülettől.
Inman azonban, és ez becsületére válik, megpróbált hinni benne, hogy ez a bizonyos arc nem
azonos vele magával a szónak semmiféle valódi értelmében, és hogy idővel még előnyére fog
megváltozni.
Amikor visszatért a faházba, Sara rámosolygott.
– Most már majdnem emberformája van – mondta.
Aztán csak ültek, a tűzbe bámultak, és Sara a karjában ringatta a csecsemőt. A gyermek
fulladozva köhögött. Inman úgy vélte, nemigen valószínű, hogy a csecsemő túlélje a telet.
Nyughatatlanul hánykolódott Sara karjában, és mert sehogyan sem akart elaludni, az anyja
énekelni kezdett neki.
Sara úgy énekelt, mintha szégyellené a tulajdon hangját, amelyben egész élete vált
hallhatóvá. Amikor elkezdte, mintha csak nagynehezen sikerült volna kipréselnie a hangokat a
torkán. Mintha a mellkasából kiáramló levegő nem talált volna kiutat, mert a lány állkapcsát
szorosra zárta, ajkát összeszorította, így védekezve a belőle kikívánkozó zene ellen, és így
kénytelen lett volna továbbhaladni, és Sara orrán át távozni olyan éles, magányos orrhangok
formájában, hogy fájt hallani őket.
Az énekszó belemetszett az alkonyat csöndjébe. Minden hangja haragról és kétségbeesésről
árulkodott, és vad rémület csendült ki belőle. Inman úgy érezte, ennél bátrabb dolgot, mint
ahogyan a lány a benne feszülő, hatalmas ellenállást leküzdve mégiscsak énekel, még
életében nem látott. Olyan volt, mint valamilyen keserves, döntetlennel végződő küzdelem,
amelynek mindkét fél alaposan megadta az árát. Úgy hangzott, mintha egy olyan asszony
énekelne, akinek élete java még a múlt században telt el, és bár ma is él még, már rettenetesen
öreg és elcsigázott. Különös volt, hogy valaki, aki szinte még gyermek, ilyen hangon
énekeljen. Ha öregasszony lett volna, aki valaha, ifjúságának idején, gyönyörűen dalolt, akár
azt is lehetett volna mondani rá, hogy megtanulta, miként hozza ki a lehető legtöbbet abból a
kevésből, ami a hangjából megmaradt, és hogy mindnyájan tanulhatunk belőle, hogyan lehet
együtt élni a veszteséggel, megbékülni vele, és a lehető legjobban gazdálkodni azzal, amink
maradt. De Sara nem volt öregasszony, ezért volt valami nyugtalanító, majdhogynem
kísérteties abban, ahogyan énekelt. Az ember azt gondolta volna, e kétségbeesett hangra a
csecsemő kétségbeesetten fölsír majd, de nem tette. Csak elaludt Sara karjában, mintha
altatódalt hallott volna.
A dal szövege azonban sehogyan sem illett altatódalhoz. Egy gyilkosság borzalmas története
bontakozott ki belőle: A szép Margaret és a kedves William balladája volt a címe. Nagyon
régi dal volt, de Inman még soha nem hallotta. Valahogy így kezdődött:
Álmomban disznók túrták kertemet,
nászágyam teli vérrel.
Amikor a balladát befejezte, Sara rákezdett a Vándor e földtekén-re: eleinte csak dúdolta, és
a lábával verte hozzá az ütemet. Amikor végül mégis énekelni kezdett, annak, amit Inman
hallott, nem sok köze volt a zenéhez, inkább olyan volt, mint egy beteg lélek tompa
kiáltozása, a meddő magányosság sikoltozása, egy magányé, amely olyan tömény és
vegytiszta, mint az a fájdalom, amelyet akkor érez az ember, ha kemény ütést mérnek az
orrára. A lány énekét hosszú csönd követte, csak egy bagoly kiáltását hallották a sötét
erdőből. Ez a befejezés illett ezekhez a dalokhoz, amelyek mintha egyébről se szóltak volna,
csak halálról és magányról, és volt bennük valami kísérteties.
Az ember azt hihetné, az effajta zene, mint amilyen Sara éneke volt, nem alkalmas rá, hogy
megvigasztalja akár a csecsemőt, akár Inmant – őt különösen nem. Ki gondolná, hogy ilyen
komor, szomorú ajándék enyhíthet valakinek a szomorúságán? És mégis ez történt: aznap este
alig beszéltek, csak ültek egymás mellett a tűznél, fáradtan az élet nehéz feladatától, mégis
elégedetten, nyugodtan és boldogan, később pedig megint egymás mellett feküdtek az ágyban.
Másnap reggel, mielőtt útnak indult volna, Inman reggelire még megette a disznó agyát,
abálva, rántottában. A rántottához a tojást az a tyúk tojta, amely előzőleg a new yorki
fosztogató belső részeiből csemegézett.

A lélek békéje

Ada és Ruby az ősz java részében az almákkal foglalatoskodtak. Rengeteg almájuk termett,
és azt mind le kellett szedni, meg kellett hámozni, föl kellett szeletelni és kipréselni: kellemes,
tiszta munka, amelyet odakinn végeztek a fák között. Az ég többnyire felhőtlen kék volt, a
levegő száraz. A napsütés még dél körül is üvegesen csillogott, és rézsút esett a földre, olyan
alacsony szögben, amely elárulta, hogy az év a végét járja. Reggelente, amikor kivitték a
kertbe a létrákat, a fű még harmatos volt. Egyik faágról a másikra lépve töltötték meg a
zsákokat almával, a létrák meg-meginogtak, ahogy egy-egy ág, amelynek nekitámasztották
őket, megereszkedett a súlyuk alatt. Amikor az összes zsákot megtöltötték, kihajtották a szán
elé fogott lovat a kertbe, bevontatták a zsákokat, lerakták őket a szánról, és kezdték az egészet
elölről.
Ez a munka nem volt túlságosan fárasztó, és amikor Ada esténként az ágyban fekve
visszagondolt rá, az agya békés, mozdulatlan képeket vetített elé, nem úgy, mint a
szénakaszálás után: sárga vagy piros almát látott, amint egy lehajló ágon csügg, mögötte
mélykék ég, és a saját kezét, amint fölfelé fordított tenyérrel az almáért nyúl, de még nem
érinti.
Jó ideig minden étkezéshez almát ettek: sütve, párolva, kompótnak és almatortának. Az alma
egy részét karikára vágták és megaszalták, aztán vászonzacskókba rakták, és a zacskókat
fölakasztották a konyhában a mennyezetre. Egyik nap tüzet raktak az udvarban, és
almalekvárt főztek egy akkora fekete üstben, hogy amikor ott álltak fölötte, és fakanalakkal
kavargatták a forró masszát, Adának a jelenetről a Macbeth boszorkányai jutottak eszébe,
amint a bájitalt készítik. Az almalekvár sűrűre sikerült, a színe a barna cukortól és a
fűszerektől olyan lett, mint egy öreg lószerszámnak. Cserépedényekbe töltötték, és az
edényeket lezárták: annyi volt, hogy jutott belőle egész évre. Az ütődött, megbarnult
példányokból és a hullott almából almabort préseltek, a seprőjét pedig föletették a disznókkal,
mert Ruby szerint ettől édes lesz a húsuk.
Az almabor már kiforrt annyira, hogy lehessen érte kapni valamit cserébe, és Ruby aznap
délután el is indult, hogy lebonyolítson egy ilyen üzletet. Hallotta valahol, hogy egy Adams-i
ember, aki ott lakott a folyó mentén, leölte az egyik tehenét, és Ruby útnak indult két köcsög
almaborral, hogy húst szerezzen érte. Adát két feladattal bízta meg: égesse el a gyomot, amit
akkor hánytak kupacba, amikor nemrégiben az elhanyagolt alsó legelő egy részét
megtisztították. A másik: aprítsa föl, ahogy tőle tanulta, annak az öreg fekete tölgyfa-rönknek
a hat darabját, amelyet a szántóföld végében találtak a magas fűben, hosszában már fölvágva.
Ez jó alkalom lesz, hogy beletanuljon kicsit a favágásba, vélte Ruby, mert rövidesen úgyis föl
kell menniük a hegyekbe, hogy kivágjanak egy hikorifát vagy egy tölgyfát, legallyazzák, és a
lóval hazavontassák, hogy aztán itthon fölhasogassák tűzifának. Ada attól félt, nincs elegendő
erejük az efféle munkához, de Ruby részletesen elmagyarázta, hogy nem nyers erőre van
hozzá szükség. Sokkal inkább időzítésre, türelemre, ritmusérzékre. Meghúzni a fűrészt, aztán
megereszteni. Megvárni, amíg a társunk, aki a fűrész másik végét fogja, megrántja, aztán
meghúzni megint a magunk oldalán. Ügyelni, nehogy elakadjunk. Az a legfontosabb,
magyarázta Ruby, hogy az ember ne kapkodjon. Olyan ütemben kell végezni a szükséges
mozdulatokat, amelyet aztán mindvégig tartani is tud. Végezzen az ember annyit, amennyit
bír, úgy, hogy azért még másnap is föl bírjon kelni, és folytatni tudja. Nem többet, nem
kevesebbet.
Ada nézte, ahogy Ruby nekivág az országútnak, és úgy határozott, hogy először a
fahasábokat aprítja föl, mert a tűz melege jobban esik majd a délutáni hűvösségben. Bement a
szerszámoskamrába, fogott egy fakalapácsot és egy fejszét, levitte az alsó szántóföldre, és a
derékig érő fűben kört taposott a tölgyfarönkök köré, hogy legyen helye a munkához. A
rönkök az oldalukon feküdtek, és legalább két láb volt a keresztmetszetük. A fa megszürkült,
olyan régen hevert a fű között, még az apja mindenese vágta ki két-három évvel azelőtt. Ruby
figyelmeztette, hogy a száraz farönköket valószínűleg nehezebb lesz fölvágni, mint azt,
amelyik még friss és nedves.
Ada lapjukra állította a jókora fahengereket. Amikor nagynehezen elszakadtak a földtől, és
sikerült őket fölállítania, látta, hogy fényes fekete szarvasbogarak fészkelték be magukat a
korhadó fakéregbe. Hozzáfogott a favágáshoz, úgy, ahogy Ruby mutatta neki: először
alaposan megnézte a fának azt a végét, ahová lecsapni készült, nem mutatkozik-e rajta
repedés, aztán ha talált egyet, belevágta a fejszét. Lassan, erőlködés nélkül, megemelte a
hétfontos fakalapácsot, aztán csak engedte, hogy lezúduljon, és a súly, a nehézkedés és a
választott szög varázslata egymást erősítve széthasítsák a vastag farönköt. Amikor a fejsze éle
félútig hatolt a rönkben, szeretett egy kicsit megállni, és fülelni, hallja-e szakadó ruha zajára
emlékeztető recsegést, ahogy az utolsó fejszecsapást követően még jó néhány másodpercen át
tovább hasadt. A kopácsolás zaja ellenére csöndes és nyugodt munka volt. A fa szívós
ellenállása és a fakalapács súlya lassú ütemet kényszerítettek rá. Alig telt egy órába, az összes
fát fölaprította, kivéve egy különösen bonyolult darabot, amelyiken valaha nagy ágak nőttek
ki a törzsből, és ez megzavarta az évgyűrűk szerkezetét. A törzs minden egyes darabjából
nyolc jókora tűzifahasábot vágott ki, és úgy vélte, legalább negyven darab heverhet
szanaszéjjel a földön, amely arra vár, hogy befuvarozzák a házba és eltüzeljék. Mélységesen
meg volt elégedve tulajdon teljesítményével, egészen addig, amíg rá nem döbbent, hogy ennyi
fa talán négy, legfeljebb öt napra elég. Hozzáfogott, hogy kiszámítsa, körülbelül hány darab
fára lesz szükségük, hogy kihúzzák az egész telet, de rövidesen abbahagyta a számolást, mert
az eredmény rémisztően magasnak ígérkezett.
A ruhájából a vállánál és a hátán facsarni lehetett volna az izzadságot, haja nedvesen tapadt a
nyakához. Visszament a házba, és ivott két nagy bögre vizet a forráskútból, aztán levette a
kalapját, a hajára is öntött két bögrével, majd kifacsarta belőle a vizet. Megnedvesítette az
arcát, megdörzsölte a kezével, beletörölte a ruhája ujjába. Bement a házba, fogta a falapot,
amelyet alátétnek szokott használni az íráshoz, meg a jegyzetfüzetét, és kiült a napra, a tornác
szélére, hogy megszáradjon.
Belemártotta a tollát a tintába, és hozzáfogott, hogy levelet írjon Lucy-nak, charlestoni
unokatestvérének. Hosszú ideig nem hallatszott más, csak a toll hegyének sercegése a
papíron.
 „Az a gyanúm, ha véletlenül összetalálkoznánk a piactéren, meg sem ismernél; és talán nem
is igen akarnál, ha látnád, magam és ruházatom mennyire híján vagyunk az utóbbi időben
minden kifinomultságnak.
Ebben a pillanatban itt kuporgok a hátsó felemen a tornác peremén, és a térdemen írok, a
ruhám, egy öreg, mintás ingblúz átázott az izzadságtól, mert tölgyfát hasogattam, a fejemen
pedig egy lapos, háromszögletű szalmakalap, amelyiknek kezd leválni a karimája, és pontosan
úgy meredeznek belőle a szalmaszálak, mint abból a szalmakazalból, ahová valaha, régen
bebújtunk az eső elől (emlékszel?). A kezem, amelyikkel a tollat fogom, olyan barna, mint
egy régi nyereg bőre, mert megfogta az a sok dió, amit kifejtettem a bűzlő, málló külső
héjából, a mutatóujjamon a köröm olyan töredezett, mint egy fűrész, és igencsak ráférne a
reszelés. Az ezüst karkötőm, amelyikbe somvirág van vésve, csak úgy világít a csuklómon,
annyira lebarnult ott a bőröm. Ma annyira őszies az idő, hogy ha le akarnám írni neked,
valóságos elégiát kellene költenem. Egyelőre itt ülök a tornácon, hogy kipihenjem a favágást,
és megszáradjon rajtam a ruha, mielőtt teljes figyelmemet egy kazal gyom elégetésének
szentelném.
Azt se tudnám, hol kezdjem, ha el akarnám neked sorolni, mennyiféle nehéz testi munkát
végeztem, amióta Apa meghalt. Megváltoztam tőle. Megdöbbentő, mekkora változást idéz elő
az emberen alig néhány hónapnyi fizikai munka. Olyan barna vagyok, mint a naspolya, mert
egész nap kinn vagyok a szabad levegőn, és a csuklóm és az alkarom pedig kezd kissé inas
lenni. Ha a tükörbe nézek, határozottabb arcvonásokat látok, mint korábban, mélyebb
gödrökkel az arccsont alatt. És azt hiszem, néha egy egészen újfajta kifejezésen is sikerül
rajtakapnom az arcomat. Amikor a földeken dolgozom, vannak percek, amikor egyáltalán
semmi nem jár a fejemben. Egyetlen ötlet sem fut át az agyamon, bár az érzékeim éberen
figyelnek mindarra, ami körülöttem történik. Ha történetesen egy varjú szállna el fölöttem,
röptének minden részletét megfigyelném, de nem keresnék hasonlatot a feketeségére. Tudom,
hogy nem jelképe semminek sem, nem hasonlat, hanem önmagában való dolog. Azt hiszem,
újfajta arckifejezésem kulcsa az ehhez hasonló pillanatokban keresendő. Nem gondolnám,
hogy láttad volna már rajtam korábban, mert úgy sejtem, nem állhat nagyon távol az
elégedettségtől.”

Amikor végigfutotta a levelet, furcsának és némileg félrevezetőnek találta, hogy meg sem
említi benne Rubyt, s így azt a benyomást kelti, mintha egyedül élne a birtokon. Úgy
határozott, később majd helyesbíti a dolgot, és a levelet befejezetlenül betette az íróasztal
fedőlapja alá. Fogott egy vasvillát, néhány szál gyufát, egy vállkendőt, az Adam Bede
harmadik kötetét meg egy kis támlásszéket, amelyiknek a lábait rövidre fűrészelték, és
mindezt levitte a gyomkupachoz.
Az elmúlt hónap során sarlóval, irtófával és lombfűrésszel irtották a gyomot ezen a darab
földön, és amit kivágtak, otthagyták, ahová éppen esett. Földiszeder-ágak, magasra nőtt fű,
jókora szürkefenyő és szömörcebokor hevertek mindenfelé hetek óta, és mostanra tűrhetően
kiszáradtak. Jó sok idejébe került, míg a vasvillával egy kupacba gereblyézte a gyomot, és
mire elkészült, a kupac olyan magas volt, mint a magtár, a levegő pedig tele volt a levágott és
összeaszott növényzet száraz illatával. Odébbrugdalt egy kevés avart meg néhány korhadó
ágat a halom széléről, aztán meggyújtotta a gyomkupacot. Amikor tüzet fogott és
egyenletesen égett, odahúzta a kisszéket a közelébe, ahol még érezni lehetett a melegét, leült,
és olvasgatni kezdte az Adam Bedét, de nem valami jól haladt vele. Nem tudott tartósan a
könyvre figyelni, mert percenként föl kellett ugrania, hogy a vasvilla hátoldalával szétverje
azokat a kisebb tüzeket, amelyek időnként a máglya határán túlra, a száraz tarlóra
kalandoztak. És valahányszor a máglya beroskadt, és a tűz vízszintesen égett, újra összébb
kellett kotornia és magasra tornyoznia a gyomkupacot, amelynek az átmérője ilyenformán
egyre kisebb lett; mire a délután a vége felé járt, mindössze magas, keskeny kúp maradt belőle
a tarló közepén. Úgy csaptak ki belőle a lángok, mintha annak a kitört vulkánnak a kicsinyített
másolata lenne, amelynek képét Ada egy Dél-Amerikáról szóló könyvben látta.
Megvolt tehát a mentsége, miért nem tudja figyelmét a könyvre összpontosítani. De ami azt
illeti, már jó ideje ráunt Adam, Hetty meg a többiek viselt dolgaira, és már régen félretette
volna a könyvet olvasatlanul, ha nem fizetett volna olyan sokat érte. Azt kívánta, bárcsak a
történet szereplőinek a gondolatai egy kissé tágabb körben mozognának, ne béklyóznák meg
őket annyira a körülmények. Úgy vélte, nagyobb távlatokra, szélesebb látókörre lenne
szükségük. Utazzatok Indiába, utasította őket. Vagy az Andokba.
Egy cickafarkkórót tett a könyvbe könyvjelzőnek, aztán összecsukta és letette az ölébe.
Azon töprengett, vajon nem azért érdekli-e mostanában kevésbé az irodalom, mert olyan
életkorba vagy lelkiállapotba jutott, amikor úgy érezte, hogy az élete szabott pályán mozog, és
talán ezért van, hogy amikről olvasott, többé nem vonzották olyan elemi erővel, hiszen már
nem a létezés más, eltérő lehetőségeit látta bennük.
Éppen egy jókora bogáncskóró mellett állt. Emlékezett rá, hogy amikor a sarlóval a gyomot
irtotta, ezt a bogáncsot gondosan kikerülte, mert annyira tetszettek neki öklömnyi, bíborszínű
virágai. Most azonban az egész növény száraz és ezüstfehér volt. Letépte az egyik virágfejet,
és bontogatni kezdte. Az járt a fejében, hogy mivel szemlátomást a világ minden zuga
otthonként szolgál valamilyen élőlénynek, most kideríti, kik laknak a bogáncsban. A szél
fölkapta a száraz pelyheket, és rövidesen Ada füstszagú ruhája és haja is teli lett velük. A
száraz virágkehely egyetlen, magányos lakója egy parányi harcias, rákra emlékeztető jószág
volt, nem nagyobb, mint egy gombostű feje. Hátsó lábai közül néhánnyal belekapaszkodott az
egyik piheszálba, és miniatűr csápjait valószínűleg fenyegetőnek szánt mozdulatokkal
mozgatta föl-alá. Ada ráfújt a csillogó bogáncspihére és névtelen lakójára, aztán figyelte,
ahogyan a légáram elkapja őket, fölrepülnek az ég felé, hogy ott eltűnjenek, ahogyan állítólag
a holtak lelke szokta tenni.
Amikor meggyújtotta a tüzet és leült olvasni, még ragyogóan, egyenletesen sütött a nap, az
ég kékje pedig túlságosan is szabályos fokozatokban ment át a zenittől a horizont felé haladva
a fehérből kékbe, ahogyan Ada szerint csak a nem egészen elsőosztályú tájképfestők képein
szokott. Most azonban az erdős hegyoldal és a legelő már magán viselte az este bélyegét. Az
ég halvány színekben fénylő csíkokra és spirálokra hasadozott föl, míg az egész nyugati ég
lassanként úgy nem festett, mint naplójának márványos előzéklapja. Kanadai ludak repültek
ék alakban, dél felé kiáltozva, helyet keresve éjszakára. Egy enyhe szélroham meglobogtatta a
kertben a madárijesztő szoknyáját.
Ada látta, hogy Waldo már odaballagott a csűr ajtajához, és ott várakozik. Rövidesen bőgve
követeli majd, hogy ürítsék ki a tőgyét. Fölkelt a székéről, odavezette a tehenet a jászolhoz, és
megfejte. A levegő mozdulatlan volt és nyirkos, és egyre hűvösebb, ahogy a nap a vége felé
haladt, és amikor a tehén hátrafordította a fejét, hogy szemmel kövesse a fejést, a lehelete
fehéren párállott a levegőben, szaga akár a nedves fűé. Ada meg-megrántotta az állat tőgyét,
aztán nézte, ahogy kilövell a tejsugár, és fülelt, hogy a telőben lévő vödör milyen hangot ad
éppen: eleinte hangosan sisteregve spriccelt a tej, neki a vödör falának és fenekének, aztán
már csak halkan szemerkélt. Nézte, hogy ujjainak bőre milyen sötéten üt el a tőgy
rózsaszínjétől.
Bevitte a tejet a kútházba, aztán visszament a mezőre, ahol a tűz már kihamvadóban volt, de
még parázslott. Nyugodtan úgy hagyhatta volna éjszakára, de nem akarta. Azt szerette volna,
hogy amikor Ruby megjön, ott találja őt fülig kormosan, amint őrséget áll délutáni
munkájának maradványai fölött.
A levegő most már csípős volt, Ada magára terítette a vállkendőjét. Arra gondolt, hogy
alighanem néhány napon belül olyan hidegek lesznek az esték, hogy többé nem ülhetnek ki a
tornácra alkonyatkor, még pokrócba burkolózva sem. A fű már nedves volt a harmattól.
Lehajolt, fölvette Adam Bedét a földről, ahová leesett az öléből, és megtörölte a borítóját a
szoknyájában. Odalépett a tűzhöz, megpiszkálta a vasvillával, mire az szikrákat ontott az ég
felé. A mező szélén összeszedett néhány levágott hikoriágat és száraz szürkefenyőt, és a
vasvillával behajította őket a tűzbe. A tűz föllángolt, melege szétáradt a levegőben. Közelebb
húzta a székét, és odatartotta a kezét, hogy megmelegedjék. Fölnézett a hegygerincek
vonalára, ahogy a sötétség különböző fokozatain át beleolvadtak a messzeségbe. Aztán az
eget tanulmányozta, vajon mikor éri el azt a mély indigókéket, amelyen a két első csillag
jelzőfénye, a Vénuszé és egy másiké – talán a Jupiteré vagy a Szaturnuszé – föltündöklik
majd a nyugati ég peremén, jelezve, hogy rövidesen elkezd forogni az éjszakai ég szédítő
óriáskereke.
Aznap este is bejelölte azt a pontot, ahol a lemenő nap eltűnt a szemhatáron. Hetek óta
minden nap lelkiismeretesen megjegyezte a hegygerincen azt a helyet, ahol a nap lenyugodott.
Figyelte, hogyan tolódik ez a pont egyre dél felé, ahogy a nappalok mind korábban
kilobbantak. Ha úgy döntene, hogy egész hátralévő életét itt tölti a Black-birtokon, gondolta,
talán tornyokat emelne a hegygerincen, hogy megjelölje az északi és a déli végpontját annak a
szakasznak, amelyen a nap nyugvópontja végighalad az év során. Az egész hegygerinc,
amelynek mentén a nap lenyugodott, az övé volt, és ezt a gondolatot kedvtelve ízlelgette. Elég
lenne megjelölni azokat a pontokat, ahol a téli és a nyári napforduló estéjén lenyugszik a nap,
amikor decemberben és júniusban ellöki magát korábbi útvonalától, és visszakanyarodik,
hogy lefussa a következő két évszakra megszabott pályáját is. Bár toronyra tulajdonképpen
nem is lenne szükség, döntötte el némi töprengés után. Elég lenne kidönteni néhány fát, hogy
a bevágás jelölje a hegygerincen a fordulópontot. Milyen öröm lenne évről évre figyelni,
ahogy a nap egyre közeledik a hasadékhoz, aztán egy bizonyos napon belehullik, majd kikel
belőle, és újra végigjárja ugyanazt az útvonalat. Ha újra és újra végignézné, amint a nap
belezuhan a hasadékba, egy idő után talán úgy érezné, az évek nem a szokásos rémítő,
egyenes vonalban haladnak előre, hanem hurkot írnak le és visszatérnek önmagukba. Ha
valaki számon tartja az efféle dolgokat, ez őt is elhelyezi a világmindenségben, mintha azt
mondaná: most itt vagy, ezen a bizonyos helyen. Akkor talán felelni tudna arra a kérdésre is:
és én magam, én hol vagyok?
A nap már régen lenyugodott, de ő még mindig ott ült a tűznél, Rubyra várva. A Vénusz és a
Szaturnusz már régen fölragyogott a nyugati égen, aztán lesüllyedt a szemhatár mögé, és
fölszállt a telihold, amikor valami mocorgást hallott a fák között. Lépteket az avarban. Halk
hangokat. Ösztönösen megragadta a vasvillát, amely ott állt a földbe szúrva, aztán
hátrébbhúzódott, oda, ahol már nem esett rá a tűz fénye, és várt. A mező szélén emberi alakok
mozogtak, és Ada még mélyebbre húzódott a sötétségbe, a villát úgy tartotta maga elé, hogy
öt éles foga arrafelé mutatott, ahonnét a mozgás zaja jött. Aztán egyszer csak a tulajdon nevét
hallotta.
– Jó ‘stét, Miss Ada Monroe! – mondta egy suttogó hang. Vezetéknevét is, keresztnevét is
úgy ejtette ez a valaki, ahogyan az apja hallani sem bírta. Monroe sose fáradt bele, hogy
fölvilágosítsa az embereket: az Adában az első „a” rövid, a Monroe-ban a második szótagon
van a hangsúly, mondogatta. De ezen a nyáron Ada föladta, hogy megpróbálja rávenni az
embereket, hogy természetes hajlandóságuk ellenében ejtsék ki a nevét, és kezdett
hozzászokni, hogy ő mostantól fogva úgy Ada Monroe, ahogyan ez a hang is szólította:
hosszú a-val, hangsúlyos Mon-nal.
– Ki az? – kérdezte.
– Mink volnánk.
Stobrod és cimborája előléptek a sötétségből a tűz fényébe. Stobrod bal könyökhajlatának
támasztva hozta a hegedűt és a vonóját. A másik férfi durván összetákolt bendzsót fogott a
nyakánál, és úgy tartotta maga elé, mintha valamilyen határon készülne átlépni, és a bendzsó
lenne az az irat, amellyel a személyazonosságát igazolja. Mindkét férfi hunyorgott, mert
elvakította a tűz erős fénye.
– Miss Monroe – ismételte Stobrod –, csak mink vagyunk azok. Ada közelebb lépett
hozzájuk, kezével árnyékolva a szemét a tűzfény elől.
– Ruby nincs itthon – mondta.
– Nem pont őhozzá jöttünk, csak úgy látogatóba – mondta Stobrod. – Ha nem zavarjuk.
A két férfi lerakta a hangszerét, és Stobrod odakuporodott a földre közvetlenül Ada széke
mellé. Ada tisztes távolba húzta a székét Stobrodtól, és maga is leült.
– Eriggy, hozzál még fát a tűzre – szólt oda Stobrod a bendzsós embernek.
Az szótlanul fölállt, és elindult a sötét erdőszél felé. Ada hallotta, amint ágakat szed föl a
földről, és kisebb darabokra tördeli őket, hogy jobban égjenek. Stobrod benyúlt a kabátja alá,
és némi tapogatózás után előhúzott egy pintes laposüveget, teli valami barnás folyadékkal. Az
üveg a karcolásoktól és az ujjnyomoktól annyira elhomályosult, hogy jóformán nem is volt
már átlátszó. Stobrod kidugaszolta, és az orrához emelte. Aztán a tűz felé tartotta, hogy a
fénye átvilágítson a whiskyn, majd óvatosan belekortyolt. Halkan, elismerően füttyentett,
előbb magasabb, aztán mélyebb hangon.
– Túl jó ez énnekem – mondta –, de azért, persze, megiszom.
Nagyot húzott a whiskyből, aztán hüvelykujjával visszanyomta a dugót, és elrakta az üveget.
– Rég nem láttuk – mondta Ada. – Remélem, jól van?
– Tűrhetően – felelte Stobrod. – Nem valami nagy élvezet a hegyek közt bujkálni, mint
valami űzött vad.
Adának eszébe villant a történet, amelyet Rubyval hallottak a fogolytól a börtöncella rácsos
ablakán át. Belekezdett, hogy Stobrodnak is elmondja, figyelmeztetésképpen, mi várhat a
katonaszökevényekre, de Stobrod már hallotta. A történet többször is bejárta a vidéket,
először mint hír, aztán mint szórakoztató anekdota, végül mint legenda.
– Az a Teague-banda csupa rohadt gyilkos – mondta Stobrod. – Pláne, ha ők vannak többen.
Stobrod társa visszatért a tűzifagyűjtésből, néhány törött ágat hajított a tűzre, aztán
visszaindult a fák közé a maradékért. Többször is fordult: az ágakat halomba rakta, hogy
kéznél legyenek. Amikor elkészült, leült a földre Stobrod mellé. Egész idő alatt egyetlen szót
sem szólt Adához, rá sem nézett, Stobrodról viszont le nem vette a pillantását: úgy ült le,
oldalát fordítva a tűznek, hogy láthassa.
– Hogy hívják a barátját? – kérdezte Ada.
– A Swangerek közül való a fiú, de az is lehet, hogy a Pangle-k közül. Néha ezt mondja,
máskor meg amazt. Egyik família se igen töri magát utána, mert nincs ki neki mind a négy
kereke, de ahogy így elnézem, mintha mégiscsak inkább Pangle lenne…
Az embernek nagy, kerek feje volt, amely annyira nem volt arányban teste többi részével,
mintha Isten ezzel a rossz tréfával akarta volna tudtul adni, milyen üres ez a bizonyos fej
belülről. Bár már kis híján betöltötte a harmincat, az emberek még mindig fiúnak nevezték,
mert az esze a legkisebb rejtéllyel sem tudott megbirkózni. Számára a világban nem volt se
időrend, se ok-okozat, se előzmény. Minden, amit látott, mintha az előző másodpercben
teremtődött volna a semmiből, ezért számára minden nap csodák szüntelen fölvonulásából
állt.
Puha, kövér teste volt, jókora, széles fenékkel, mintha csak kukoricaliszten és szalonnán nőtt
volna föl. Akkora csöcse volt, mint egy anyakocának: az inge eleje kidudorodott tőle, és föl-le
rengett, ahogy ment. A nadrágja alját belegyűrte a csizmájába, de a nadrágszár buggyosan
visszakonyult a lábbelijére, parányi lába láttán pedig az ember nem értette, hogyan bírja meg
ekkora test súlyát. A haja olyan világosszőke volt, már-már fehér, a bőre szürkés:
összességében olyan benyomást keltett, mint egy kelttésztával és lisztmártással teli
porcelántál. Az égvilágon semmihez nem volt tehetsége (a bendzsózást kivéve, de ezt a
képességét csak mostanában fedezte föl), ha csak azt nem tekintjük egyfajta tehetségnek,
hogy szelíd volt és jóindulatú, és mindenre, ami elébe került, jámbor, csodálkozástól tágra
nyílt szemekkel nézett.
Stobrod elmondta Adának, hogyan akadtak össze. Amíg beszélt, a fiú az égvilágon semmi
jelét nem adta, hogy tudja: róla folyik a szó, és szemlátomást nem is törődött vele. Pangle
neveltetését egy kissé elhanyagolták, legalábbis Stobrod így fogalmazott. Az emberek
nemigen becsülték semmire, mert a feje egyáltalán nem fogott, és arra sem lehetett rábírni,
hogy dolgozzék. Ha kemény munkára akarták fogni, se szó, se beszéd, leült. Ha ostorral
próbálták noszogatni, szó nélkül tűrte, de moccanni nem moccant. Ezért amikor nagyjából
kinőtt a kamaszkorból, a rokonsága kitette a szűrét, és Pangle azóta a Hideghegyen kóborolt.
Egy idő után már úgy ismerte a hegyet, mint a tenyerét. Azt ette, amit talált, és nagyjából
mindegy volt neki, hogy giliszta-e az, vagy őzpecsenye. Nemigen törődött vele, reggel van-e
vagy este, de a hónapnak abban a szakaszában, amikor kerekebb a hold, többnyire éjszakai
életet élt. Nyáron fenyők vagy balzsamfák alatt hált az illatos avarban, ha pedig hosszabb
ideig esett, behúzódott valamelyik sziklapárkány alá. Télen a varangyosbéka, a mormota és a
medve példáját követte: bevackolt valamelyik barlangba, és a hideg hónapok alatt jóformán ki
se mozdult.
Amikor Pangle fölfedezte, hogy katonaszökevények fészkelték be magukat a barlangjába,
először kissé meglepődött, aztán hozzájuk szegődött. Különösen Stobrodhoz ragaszkodott
nagyon, mert valósággal beleszeretett a hegedűmuzsikába. Az ő szemében Stobrod nagy
titkok tudója volt, varázsló, aki a világ új oldalát fedte föl előtte. Néha, amikor Stobrod
végighúzta a vonót a húrokon, a Pangle-fiú megpróbált vele énekelni, de olyan volt a hangja,
mint a kacsahápogás. Amikor a többiek ráordítottak, hogy hagyja abba, fölkelt, és topogva
valami rejtélyes táncba kezdett, olyan szökdécselésbe és rángatózásba, ami valami ősi, kelta
táncot juttatott a szemlélő eszébe, amelyet olyankor járhattak a kelták, amikor éppen
legyőzték őket a csatában a rómaiak vagy a jütök, a szászok, az angelek vagy a britek, mikor
ki. A Pangle-fiú addig szökellt ide-oda, amíg homlokán gyöngyözni nem kezdett a verejték.
Akkor leroskadt a barlang szemcsés, letaposott földjére, és csak hallgatta a hegedűszót,
orrával követve a levegőben a dallam fordulatait, mintha egy fölötte szálldosó legyet figyelne.
Stobrod eljátszott egy néhány hangból álló dallamot, aztán ahogy ugyanez a néhány hang
újra meg újra visszatért, egy idő után valósággal lenyűgözte Pangle elméjét. Pangle szerette
ezt az érzést, amelyet Stobrod játéka keltett benne, és rövidesen bolondja lett a hegedűnek is,
a hegedűsnek is. Mindenütt Stobrod nyomában járt, olyan hűségesen, mint egy spániel,
amelyik arra vár, hogy megetessék. Éjszakánként a hegyen, a szökevények barlangjában
ébren feküdt, várva, hogy Stobrod elaludjék, aztán bemászott mellé, és hozzásimult az
összekuporodott Stobrod hátához. Amikor Stobrod hajnalban fölébredt és ott találta, rávágott
néhányat a kalapjával, hogy menjen már odébb. A fiú ilyenkor lekucorodott a tűz mellett a
sarkára, és úgy bámulta Stobrodot, mintha az bármelyik pillanatban csodát tehetne.
Pangle bendzsóját Stobrod egy portya során szerezte. A barlanglakók ugyanis a nagyobb
tiszteletre méltóság kedvéért portyának nevezték, amikor – mint ahogy azt mostanában
gyakran megtették – kifosztottak egy-egy módosabb farmert, akire egyikük vagy másikuk
valami homályos okból neheztelt. Ürügynek az is megtette, ha ez a gazdag paraszt úgy tíz
évvel ezelőtt kissé fennhéjázóan bánt az illetővel. Mondjuk, lóháton elügetett mellette, amikor
az éppen gyalogosan kutyagolt a sáros országúton, és beverte sárral, vagy siettében
beleütközött, amikor jött kifelé valami boltból, és egy szóval sem kért bocsánatot, vagy
fölfogadta valami munkára, és nem fizette ki teljes egészében a kialkudott összeget, vagy
olyan hangon adta ki az utasításokat, amelyből ki lehetett érezni, hogy kevesebbre tartja
önmagánál… Bármiféle sértés, letorkolás vagy kötekedés megtette, bármilyen régen történt is.
Ennél kedvezőbb alkalom, mint a mostani, úgysem fog többé kínálkozni, hogy visszaadják a
kölcsönt.
 Egyik alkalommal egy Walker nevezetű ember házára törtek rá. Walker egyike volt a vidék
kevés földesurának, őneki volt a legtöbb rabszolgája a környéken, és ez szemet szúrt a
barlanglakóknak, mert mostanában a többségük úgy gondolta, hogy a niggerek tulajdonosai a
felelősek a háborúért, és a vele járó összes bajokért. Ráadásul ez a Walker már jó ideje
igencsak magas lóról beszélt mindenkivel, akiről úgy vélekedett, hogy nem olyan előkelő,
mint ő maga, márpedig csaknem mindenkiről így vélekedett. Itt az ideje, döntötték el a
barlanglakók, hogy móresre tanítsák.
Napszállat után érkeztek a farmra: Walkert és a feleségét odakötözték a lépcsőkorlát
oszlopához, és a férfit sorban egymás után, többször fölpofozták. Végigjárták a gazdasági
épületeket, és összeszedtek minden ehetőt, ami hamarjában a kezük ügyébe került, sonkát,
karajt, mindenféle cserépedényben eltett zöldséget és befőttet, több zsák lisztet és
kukoricadarát. A házból magukkal vitték a mahagóni asztalt, az ezüst evőeszközt és a
gyertyatartókat, a méhviasz gyertyákkal együtt, egy Washington tábornokot ábrázoló
festményt az ebédlő faláról, az angol porcelánkészletet és néhány Tennessee-i palackozott
whiskyt. Utóbb a Walkertól szerzett holmikkal kicsinosították a barlangot. Washingtont a
barlang egyik zugában a falnak támasztották, a gyertyák ezüst gyertyatartókban világítottak.
Az asztalt Wedgwood-porcelánnal és ezüsttel terítették meg, bár a barlanglakók többsége
életében nem evett és ivott másból, mint tökhéjból és szaruból.
Stobrod képzeletét valami okból hidegen hagyta a Walker-házban végrehajtott portya, és
semmi egyebet nem zsákmányolt ott, csak Pangle bendzsóját. A bendzsó Walker
szerszámoskamrájában lógott egy szegen, Stobrod onnét akasztotta le. Meglehetősen ormótlan
jószág volt, kerekded részeiből hiányzott az elvárható szimmetria, de a fejrésze macskabőrből
készült, a húrok bélből, és kellemes, lágy hangja volt. Amikor Walkert sorra pofozták,
Stobrod mindössze egyszer állt be a sorba, hogy megfizessen egy réges-régi megjegyzéséért:
egyszer ugyanis hallotta, hogy Walker bolondnak nevezi, amikor részegen egy farönkön
üldögélt az út mellett, és egy hegedűt nyekergetett, mert játszani szeretett volna rajta, de nem
tudott. Időközben nagyszerűen megtanultam hegedülni, közölte Stobrod Walkerrel, miután
csattanós pofont mért a földbirtokos már amúgy is kivörösödött arcára. Azóta, ha eszébe jutott
a Walker-féle portya, Stobrod azon vette észre magát, hogy aggasztja a dolog. Életében
először fordult meg a fejében az a lehetőség, hogy idővel elszámoltathatják viselt dolgairól.
Amikor visszatértek a barlangba, Stobrod a Pangle-fiú kezébe nyomta a bendzsót, és
megmutatta neki, ami keveset tudott a működéséről: hogy hogyan kell elfordítani a kulcsokat,
hogy különféle hangolásokat érjen el rajta, hogyan kell hüvelyk- és mutatóujja közé fogva
megpengetni a húrokat, néha rájuk csapni, máskor úgy markolni meg őket, ahogyan a
kalitkába zárt bagoly próbálja megragadni a nyulat. A Pangle-fiúnak egyfelől nyilván
csodálatos, istenadta tehetsége lehetett a dologhoz, másfelől pedig teljes szívével sóvárgott rá,
hogy méltó módon kísérhesse Stobrod hegedűjátékát: elég az hozzá, hogy olyan könnyedén
megtanult játszani a bendzsón, mintha az is csak annyiból állna, mint a dobverés.
A portya óta Stobrod és Pangle úgyszólván semmi egyebet nem csináltak, csak muzsikáltak.
Innivalónak ott volt Walker remek whiskyje, étel gyanánt pedig beérték a Walkertól lopott
különféle gyümölcskocsonyákkal. Aludni csak olyankor aludtak, amikor a zenéléshez már
túlságosan részegek voltak; még a barlang szájáig is csak olyan ritkán jutottak el, hogy nem
tudták többé, mikor van nappal, és mikor éjszaka. Viszont a Pangle-fiú rövidesen megtanulta
Stobrod egész repertoárját, és most már duóban játszottak.

Amikor Ruby végül hazatért, mindössze egy kis papírba göngyölt, véres húscsomagot
hozott, meg a másik kancsó almabort, mert Adams jóval kevesebb marhahústól volt hajlandó
megválni a bor kedvéért, mint remélte. Ruby megállt, ránézett az apjára és a Pangle-fiúra, de
nem szólt egy árva szót sem. A szeme sötéten világított elő az arcából, a hosszú gyaloglás
alatt a haja kibomlott, és most szétterült a vállán. Sötétzöld és krémszínű kockás
gyapjúszoknyát viselt, a szürke kötött kabátját és egy szürke, nemez férfikalapot, amelynek
szaténszalagjába kis kardinálispinty-tollat tűzött. A papirosba burkolt csomagot fölfelé
fordított tenyerén tartotta, és úgy mozgatta föl-le a kezét, apró mozdulatokkal, mintha a
csomag súlyát igyekezne megbecsülni.
– Még négy font sincs meg – közölte végül. Letette a csomagot és a kancsót a földre, és
bement a házba. Rövidesen visszatért, négy apró pohárral, és egy bögrével, amelyben só,
cukor, fekete bors és pirospaprika keveréke volt. Kibontotta a papirost, bedörzsölte a
keverékkel a húst, aztán beletemette a még forró hamuba, és leült a földre Ada mellé (a
szoknya amúgy is elég ócska volt már, és nem sokat árthatott neki).
Miközben a hús sült, az almabort szürcsölgették, aztán Stobrod elővette a hegedűjét,
megrázta, hogy hallja odabenn a kígyó csörgőjét, aztán az álla alá vette, végighúzta rajta a
vonót, majd csavart egyet az egyik hangkulcson. Eközben a Pangle-fiú kiegyenesedett
ültében, megragadta a bendzsóját, és egy sor dallamos frázist pengetett rajta. Stobrod
belefogott egy dallamba, amely moll hangneme ellenére valahogy mégis pattogós volt.
– A méla hegedű – mondta Ada, amikor befejezte. Ruby furcsállóan nézett rá.
– Apám szokta így nevezni, persze gúnyból – magyarázta Ada. Apja, folytatta, a lelkészek
átlagával ellentétben – akik azért ellenzik a hegedülést, mert bűnnek tekintik, magát a
hangszert pedig az ördög művének –, Monroe-nak esztétikai kifogásai voltak a hegedű ellen.
Azt állította, hogy az összes hegedűre írt dallam teljesen egyformán hangzik, és
mindegyiknek olyan fura címe van.
– Én pontosan ezt szeretem bennük – mondta Stobrod, és újra hegedülni kezdett. – Ezt én
szereztem – mondta. – Úgy hívom, a Beszeszelt Nigger.
Gyors, lüktető dallam volt, tekervényes és teli szinkópákkal. A hegedűs bal kezének
nemigen adott dolgot, de a vonót tartó jobb keze olyan vadul cikázott, mintha valaki egy
bögölyt akarna elhessegetni, amely a feje körül repked.
Utána Stobrod eljátszott még néhányat a saját szerzeményeiből. Mindent összevéve, elég
furcsák voltak. Lüktető ritmusúak, de többségükre mégsem lehetett táncolni, márpedig Ruby
még életében nem hallott olyat, hogy valaki a hegedűn mást játszott volna, mint talpalávalót.
Ada és Ruby egymás mellett ültek, és hallgatták a hegedűt, Ruby eközben egyszer csak
megfogta Ada kezét, és a magáéban tartotta egy darabig, miközben szórakozottan lehúzta Ada
csuklójáról az ezüst karkötőt, és a saját kezére csúsztatta, majd egy idő után ismét visszahúzta
Ada kezére.
Stobrod áthangolta a hegedűt, és ettől fogva mindig megmondta előre a dal címét, amit
játszani készült. Ada és Ruby lassanként megsejdítették, hogy a dalok együttesen Stobrod
háborús éveinek történetét beszélik el. Ilyenfélék voltak közöttük: Az elefánt érintése, Puskám
agya a párnám, Puskavessző, Hat részeg éjszaka, Kocsmai verekedés, Ne add el, add oda,
Késszúrás, Richmondi szép hölgyek, Ég önnel, Lee tábornok úr.
A sorozat befejezéseként Stobrod eljátszott még egy dalt, amelynek azt a címet adta: Kő volt
a derékaljam. Ez a dallam főként sercegő hangokból állt, többnyire közepes ütemben, a
közeledés és távolodás ritmusában, nagy feszültségekkel a mértékek egymás közötti
viszonyában. Szövege egyáltalán nem volt, de a dal egy bizonyos pontján Stobrod hátravetette
a fejét, és háromszor egymás után elkántálta a címet. A Pangle-fiúnak volt annyi esze, hogy
mindössze néhány finom futammal kísérje, miközben csak gyöngéden érintette hüvelyk- és
mutatóujjának leghúsosabb részével a húrokat, eltompítva a bendzsó szokásos zengését.
Bármilyen érdes és darabos is volt ez a dal, Adát megrendítette. Ami azt illeti, jobban, mint
azok az operák, amelyeket a Dock Streettől Milánóig hallott, mert Stobrodon meglátszott
játék közben, milyen mélységesen hisz abban, amit a dal mond, abban, hogy képes az embert
átvezetni egy jobb életbe, egy olyan életbe, amelyben egy napon a lélek megtalálhatja a maga
békéjét. Ada szerette volna, ha valahogyan sikerül rögzítenie, amit hall, ahogy az ambrotípia
rögzíti a képeket, hogy el lehessen valahogy raktározni a jövendő számára, mert hátha
azoknak, akik majd ezt a jövendőt lakják, újra szükségük lesz rá, hogy megmutassák nekik az
utat abba a világba, amelyről ez a dal beszél.
Amikor a dal a végéhez közeledett, Stobrod hátravetette a fejét, mintha a csillagokat nézné,
de a szeme csukva volt. A hegedű törzsét a szívéhez szorította, és a vonót szaggatott kis
rángásokkal húzogatta rajta. A végső pillanatban elnyílt a szája, de nem bődült el, nem is
sikoltott, ahogyan Ada várta volna. Ehelyett elmosolyodott, a csöndes öröm mélyről jövő,
lassú mosolyával.
Amikor befejezte, a vonót tartó keze ott maradt a levegőben, abban a helyzetben, ahogy a dal
utolsó hangját eljátszotta. Fölnyitotta a szemét, és a tűz fényénél végigjártatta tekintetét a
többiek arcán, hogy lássa, milyen hatással volt rájuk. Abban a pillanatban Stobrod arca egy
szent üdvözülte volt, minden alantas indulattól megtisztulva, az ajándékozó bőkezűség
félmosolyával, ugyanakkor megnyerő szerénységet árult el a saját képességeit illetően, mintha
már réges-régen jó szívvel belenyugodott volna, hogy akármilyen jól is játszik el egy darabot,
mindig könnyen el tudja képzelni, hogyan játszhatta volna sokkal jobban. Ha a világon
mindenkinek ilyen lenne az arca, a háború már csak keserű emlék lenne.
– Jót tesz az embernek, ha hallja – közölte Pangle Adával, aztán mintha megrémült volna,
hogy egyenesen Adának címezte a mondandóját, lekapta a fejét, és elnézett valahová az erdő
felé.
– Na, még egy utolsót – mondta Stobrod.
Ő és Pangle letették a hangszereiket, és levették a kalapjukat, jelezve, hogy most egy szent
ének következik. Egy gospel. Stobrod énekelte a fő szólamot, Pangle kísérte. Stobrodnak
sikerült a fiú természetadta gágogását erőltetett, magas tenorrá fejlesztenie, így most Pangle a
dallam bizonyos részeit Stobrod után csicseregte, olyan stílusban, amelyet egy egészen
másfajta gondolkodásmód képviselője a maga szemszögéből talán komikusnak talált volna. A
két hang többnyire harcban állt egymással, míg végül a kórusban összebékültek, és mély
összhangban találtak egymásra. A dal arról szólt, milyen komor ez az élet, milyen hideg és
viharos, mennyire hiányzik belőle a megértés, a végén pedig mindnyájunkra a halál vár. Ez
volt minden. A dal befejezése valahogy csonkának és erőszakosan lezártnak tűnt, mivel a
műfaj szokásaival ellentétben semmiféle fényes ösvény nem tárult föl az utolsó pillanatban,
hogy az utast reménnyel töltse el és tovább vezesse. Úgy hangzott, mintha hiányozna egy
versszak, a legfontosabb. De a kórus által énekelt dallam kedves volt, szívhez szóló és baráti,
így legalább részlegesen meghaladta a dal különben egységes komorságát.
A két férfi visszatette a kalapját a fejére, és Stobrod előrenyújtotta a poharát. Ruby töltött
neki egy keveset az almaborból, mire az apja megérintette a mutatóujjával a tarkóját. Ada
eleinte azt hitte, gyöngéd gesztust lát, de aztán rájött, hogy ezzel a mozdulattal Stobrod csak
arra akarta ösztökélni a lányát, hogy töltse egészen teli a poharát.
A Mars már fölszállt az égre a Jonas hegy mögül, és a tűz hamuvá roskadt, amikor Ruby
kijelentette, hogy a hús elkészült, és előkotorta a hamu alól a vasvillával. A fűszerek kéreggel
vonták be a szegyhúsdarabot, amelyet Ruby lerakott egy fatönkre, és keresztben vékony
szeletekre vágott a késével. A hús belseje rózsaszín volt és zaftos. Nem is rakták tányérra,
csak úgy kézzel ették, ez volt a vacsorájuk. Amikor befejezték, száraz kákalevelet téptek a
mező szélén, és tisztára törölték vele a kezüket.
Stobrod begombolta az inge legfelső gombját, aztán megragadta a zubbonya hajtókáját, és
jobbról-balról megrántotta, hogy a zubbony egyenesebben álljon rajta. Levette a kalapját,
kisimította a tenyerével a homlokából két ritkás hajfürtjét, aztán visszatette a kalapját.
Ruby figyelte, mit művel.
– Most mindjárt azt kéri majd, hogy valaki tegyen meg neki valamit – jegyezte meg,
mondandóját a puszta levegőnek címezve.
– Csak beszélni akarok veled. Kérni szeretnék valamit – mondta Stobrod.
 – Igen? És mi lenne az?
– Az a helyzet, hogy kellene valaki, aki törődik velem.
– Csak nem fogyott ki a pálinkád?
– Innivalóm az van bőségesen. Arról van szó, hogy félek.
Attól tart, magyarázta, hogy a portyák nyakukra hozzák a törvény embereit. A
szökevényeknek időközben vezetőjük támadt – a medvebőrös férfi. Olyan ember, akinek jól
forog a nyelve, és az összes szökevényben sikerült elültetnie azt a meggyőződést, hogy a
háborúban korántsem feddhetetlen ügyben harcoltak, mint eleinte hitték. Ez az egész háború
bűzlött, és ők bolond módon azért kockáztatták az életüket, hogy a gazdagok megtarthassák a
niggereiket. Gyűlöletből harcoltak, vagyis gyöngeségből. Ők, akik összegyűltek a barlangban,
korábban mindnyájan ostobák voltak, de most már lehullott a szemükről a hályog. Reggeltől
estig erről beszélgettek, összegyűltek a tűz körül, és hallgatták tanítómesterüket. Mindnyájan
egyetértettek benne: ha a jövőben még valaha fegyvert fognak, azt kizárólag a saját
érdekükben teszik. Ha megpróbálják elfogni őket és visszaterelni a hadseregbe, nem adják
olcsón a bőrüket.
– Azt akarja, kössünk vérszerződést, hogy úgy fordulunk majd föl, mint a kutyák – mondta
Stobrod. – Amint éppen valakinek a torkába vágjuk a fogunkat. Csakhogy én nem azért
hagytam ott az egyik hadsereget, hogy rögtön beálljak egy másikba.
Stobrod úgy határozott, hogy ő és Pangle rövidesen kereket oldanak a barlangból, és másutt
keresnek menedéket. Faképnél hagyják ezt a harcias bagázst. Mindössze arra lenne
szükségük, hogy időnként egy kis élelmet juttassanak nekik, hogy rossz időben meghúzhassák
magukat egy száraz szénapadláson, és esetleg, nagyritkán, egy kis pénzre, legalábbis addig,
amíg a háború véget nem ér és ő újra szabad ember nem lesz.
– Egyél gyökereket! – szólalt meg Ruby. – Igyál sáros vizet! Hálj kivájt farönkben!
– Hát semmi érzés nincsen benned szegény apád iránt? – kérdezte Stobrod.
– Csak ellátlak jótanácsokkal, hogyan kell boldogulni az erdőben. Elég tapasztalatot
szereztem ezen a téren. Jó néhányszor ebédeltem gyökeret, amikor te a kocsmákban
tekeregtél. Háltam rosszabb helyen is, mint kivájt farönkben.
– Tudod, hogy megtettem érted mindent, ami tőlem tellett. Nehéz idők jártak…
– Nem olyan nehezek, mint most. És ne merd azt mondani, hogy megtettél minden tőled
telhetőt! Soha nem tettél semmi egyebet, csak amihez éppen kedved volt. És nehogy már azt
próbáld itt mindenkinek bemesélni, hogy mi valami sokat jelentünk egymásnak! Énvelem te
soha életemben nem törődtél ennyit se! Jöttél-mentél, ahogy kedved tartotta, és nem sokat
izgatott, ott vagyok-e még, amikor visszajössz, vagy sem! Ha ott voltam, jó, ha nem, azt se
bántad volna. Ha fölfordulok a hegyen, talán egy-két hétig még eszedbe jutott volna néha,
vajon előkerülök-e még… Mintha, mondjuk, az egyik vadászkutya hiányozna a falkából,
amikor hajnalban megfújják a kürtöket… Körülbelül annyira sajnáltál volna, ha nyomom
vész! Úgyhogy most ne is számíts rá, hogy ész nélkül rohanok a segítségedre, ha egyet
füttyentesz.
– De én már öregember vagyok – mondta Stobrod.
– Magad mondtad, hogy még ötven sem vagy!
– De öregnek érzem magam…
– Én is, ha már arról van szó. És van itt még más dolog is. Ha csak a fele igaz annak, amit
arról a Teague-ről beszélnek, akkor mi is vásárra visszük a bőrünket, ha téged itt elbújtatunk.
Ez nem az én házam. Nem én döntök. De ha énrajtam múlna, én nemet mondanék.
Mindketten Adára pillantottak. Ada ott ült sáljába burkolózva, két kezét a szoknyájába rejtve
a két térde közé, hogy megmelengesse. Látta Ruby és Stobrod arcán, hogy azt várják tőle,
legyen ő a döntőbíró. Csakhogy, bár bizonyos értelemben csakugyan ő birtokolta a körülöttük
elterülő földet, kényelmetlenül érezte magát a gazda szerepében. Csak arra tudott gondolni,
hogy Ruby apja úgyszólván a holtak közül tért vissza, és most kapott egy második esélyt, ami
kevés embernek adatik meg.
– Ne feledkezzünk meg arról sem, hogy ő az apád, és bizonyos körülmények között neked
kötelességed gondoskodnod róla – mondta végül.
– Ámen! – vágta rá Stobrod. Ruby a fejét rázta.
– Akkor nagyon is különböznek az elképzeléseink arról, mit jelent az, hogy apa – mondta. –
Elmondok valamit, amiből kiderül, hogy én milyen tapasztalatokat szereztem az enyémről.
Nem tudom, mennyi idős lehettem, csak azt, hogy akkoriban kezdett kihullani a tejfogam. Ez
meg elment valahová pálinkát főzni.
– Emlékszel rá egyáltalában? – fordult Stobrodhoz. – Amikor te meg Poozler kimentetek a
Hideghegyre? Rémlik valami?
– Emlékszem – felelte Stobrod.
– Hát akkor mondd el, te hogyan emlékszel rá! – mondta Ruby.
Stobrod elmondta a történetet a maga szemszögéből. Ő és egy barátja azt vették a fejükbe,
hogy pálinkát főznek és eladják, ezért fölmentek a hegyekbe, ahol háncskunyhókban húzták
meg magukat. Ruby még nem töltötte be a nyolcat, de ő úgy látta, elég jól elboldogul már
egyedül, és három hónapra magára hagyta. Csakhogy ő és Poozler nem voltak igazán
szakemberek a szeszfőzésben. Sebtében sikerült ugyan előállítaniuk néhány kisebb adagot, de
csak annyit, amennyivel egy teáskannát se igen lehetett volna megtölteni. Ráadásul nem
vették a fáradságot, hogy mosott szenet tegyenek az első, még finomítatlan párlatba, hogy
megszűrjék, és ezért az összes további párlat, amely kicsöpögött a masinából, vagy zavaros
zöld volt, vagy zavaros sárga. Erősnek viszont erős volt. Csak annyira hígították föl, hogy
háromnegyedrészt azért színtiszta szesz maradt. Legfeljebb egy-két apróságban
különbözhetett attól az ír whiskytől, amelyet még kelta ősapáik ittak. Kuncsaftjaik többsége
azonban úgy vélekedett, hogy Stobrodék pálinkája túlságosan tüzes, és égeti a beleiket. A
vevők lassanként eltünedeztek, és ők semmi pénzt nem kerestek az üzleten, mert miután
félretették a szeszből a saját használatra szánt mennyiséget, mindössze annyi maradt,
amennyiért megvehették a következő főzethez szükséges kellékeket. De Stobrod azért
mindaddig a hegyen maradt, amíg a rossz üzletmenet és a hideg novemberi időjárás haza nem
kergette.
Amikor Stobrod befejezte, Ruby is hozzáfogott a maga történetéhez: elmondta, hogyan élt
azokban a hónapokban, amelyeket az apja a hegyen töltött. Erdőn-mezőn kutatott ennivaló
után. Kikaparta a földből a gyökereket, halat fogott fűzfaágakból összefont csapdával,
madarat ejtett tőrbe ugyanilyen eszközzel. Bármilyen madarat megevett, amelyet sikerült
megfognia, legfeljebb arra ügyelt, hogy halászmadár ne legyen közöttük, dögevő pedig
semmiképpen. Menet közben kellett megtanulnia, melyik belső részek ehetőek, és melyek
nem. Egy felejthetetlen hétig semmit sem sikerült fognia a csapdáival, és kizárólag
gesztenyén meg hikoridión élt, amit lisztté zúzott össze, és egy tűzhelycserépen könnyen
morzsálódó lepényt sütött belőle. Egyik nap, miközben diót keresett, Ruby rábukkant a
szeszfőzdére. Stobrod odabenn aludt a fészerben, és a társa azt mondta Rubynak:
– Apád egész nap odabe’ húzza a lóbőrt. Csak onnét lehet tudni, hogy még nem halt meg,
hogy néha mozgatni szokta a lába ujját.
Ruby abban a pillanatban, mint ahogy azóta is számtalanszor, szívesen elcserélte volna a
sorsát akármelyik farkasok nevelte embergyerekkel. Véleménye szerint Romulus és Remus,
akikről Ada olvasott neki, szerencsés fiúk voltak, mert volt legalább egy harcias
gondviselőjük.
Igaz, folytatta Ruby, azt az egyet meg kell adnia, hogy akármilyen nehéz és magányos időket
élt át az apja mellett, Stobrod soha nem emelt kezet rá haragjában. Nem emlékszik rá, hogy
valaha is megütötte volna. Igaz, arra sem, hogy megveregette volna a fejét, vagy kedvesen
megsimogatta volna az arcát.
 – Na tessék – mondta Adára pillantva. – Ezt is vedd fontolóra, ha már kötelességről
beszélünk.
Mielőtt Ada agyában egyetlen ép gondolat megformálódhatott volna, vagy akár annyit
mondhatott volna: „Jaj, Istenem…”, Ruby fölpattant, és peckesen elvonult valahová a
sötétségbe.
Stobrod egy árva szót sem szólt, a Pangle-fiú pedig halkan, mintha csak magában beszélne,
azt dünnyögte:
– Hú, hogy fölfújta magát…

Valamivel később, miután Stobrodot és Pangle-t útnak indította, mindössze a remény egy
szikráját hagyva meg nekik, hogy sikerül egyezségre jutniuk, Ada elindult fölfelé a
melléképülethez vezető ösvényen. Az éjszaka egyre hidegebb lett, és úgy gondolta, hajnalra
fagyni fog. A telihold magasan járt, és olyan erős fényt árasztott, hogy minden egyes faág kék
árnyékot vetett a földre. Ha történetesen ahhoz támad kedve, előhúzhatta volna Adam Bedét a
zsebéből, és olvasgathatott volna a holdvilágnál. A szürke égen csak a legfényesebb
csillagokat lehetett látni. Nézte, ahogyan az Orion fölfelé halad a keleti égen, és egyszer csak
észrevette, hogy a holdból hiányzik egy darabka. Egy vékony szeletet lemetszettek belőle.
Holdfogyatkozás van, ébredt rá.
Visszament a házba, kihozott három pokrócot meg Monroe látcsövét. A látcső tetszetős
olasz munka volt, csövének rezét tekintélyes mennyiségű csigavonalas díszítmény ékítette,
bár maga a lencse nem volt olyan éles, mint az, amelyet a németek készítenek. Kihozta a
fészerből az egyik nyugszéket – miközben kiválasztott egyet a négy közül, eszébe villant, nem
azt választotta-e véletlenül, amelyikben Monroe jobblétre szenderült. Szétnyitotta a széket az
elülső udvarban, aztán szorosan beleburkolózott a takarókba, és elnyúlt a széken, arcát az ég
felé fordítva. Belenézett a távcsőbe, és csavart egyet rajta, hogy tisztábbra állítsa a képet. A
hold élesen szökkent a szemébe: árnyba borult szelete rézszínű, de tisztán kivehető volt. Felső
csücskében egy kráter látszott, középpontjában egy hegy…
Figyelte, ahogy az árnyék végigcsúszik a hold ragyogó arcán: amikor beállt a teljes
holdfogyatkozás, a hold halványan még akkor is látszott, csak éppen olyan volt a színe, mint
egy régi rézcentesnek, és nem is látszott nagyobbnak. Most, hogy a hold jóformán eltűnt,
fölragyogott a tejút, az égen végigömlő fényfolyam szélfútta országút porára emlékeztető
sávja. Ada végigfuttatta rajta a messzelátót, aztán megállt, és belebámult a mélyébe. A
messzelátón keresztül nézve a csillagok sűrű, kusza fénybozóttá sokasodtak, és úgy tűnt,
annyian vannak, hogy bárhova néz, mindenütt újabb csillagot lát, míg végül az az érzése
támadt, mintha egy szakadék legszélén feküdne védtelenül a szabad ég alatt. Mintha nem is
fölfelé nézne, hanem lefelé, saját bolygója rádiuszának alsó végére fölfüggesztve. Egy
másodpercre ugyanolyan szédülés fogta el, mint amikor Esco kútjába nézett, úgy érezte,
mintha minden pillanatban leválhatna a földről, és tehetetlenül belezuhanhatna abba a tüskés
fénybozótba…
Kinyitotta a másik szemét is, és félretette a messzelátót. A Black-birtokot övező sötét
hegyfalak ott magasodtak körülötte, és szilárdan rögzítették őt ehhez a homorú földdarabhoz,
ő pedig elégedetten feküdt tovább, és nézte, ahogy a hold fokozatosan előbukkan a föld
árnyékából. Hirtelen eszébe villant a refrénje az egyik dalnak, amelyet Stobrod énekelt aznap
este, egy érdes hangú szerelmi dalé. Ez volt az utolsó sora: Azt akarom, hogy gyere vissza
hozzám! Stobrod akkor sem ejthette volna ki több meggyőződéssel, ha az Endymion
legmélyebb és legtitokzatosabb sorainak egyike lett volna. Ada kénytelen volt beismerni,
hogy ha egyszerűen, nyíltan és minden óvatoskodást félretéve kimondjuk, amit érzünk, többet
érhet – legalábbis néha –, mint John Keats legszebb négyezer verssora. Ő eddigi életében erre
még soha nem volt képes, de most arra gondolt, szeretné megtanulni, hogyan kell.
 Bement a házba, fogta az írólapját, egy lámpást, és visszament a székhez. Belemártotta a
tollát a tintába, aztán csak ült, és bámult a papirosra, míg a tollhegy ki nem száradt. Minden
mondat, ami az eszébe jutott, egyéb sem volt, csak merő póz és irónia. Tisztára törölte a
tollhegyet az itatóson, újra belemártotta a tintába, és ezt írta: „Azt akarom, hogy gyere vissza
hozzám!” Aláírta a nevét, összehajtogatta a levélpapírt, és megcímezte a fővárosba, a
kórházba. Szorosan maga köré csavarta a takarókat, és rövidesen mély álomba merült.
Álmában dér hullott rá, és a legkülső takarója rövidesen fagyosan ropogott a zúzmarától.

Medve ellen soha

Inman most már egyfolytában a hegyek között haladt, ösvények kanyargását követte, és
nemigen látott embert. A távolságot napszakokban mérte. Egynapi járóföld. Félnapi. Nem
egészen félnapi. Ami ennél is kevesebb volt, az csak egy macskaugrásnyi útnak számított Az
órát és a mérföldet mint mértékegységet elvetette, mert úgysem állt módjában mérni egyiket
sem.
Egy ízben azért állt meg útközben, mert egy kerítés tövében kuporgó, apró termetű
asszonyra akadt, aki halott leányát siratta. Az asszony fejkötője beárnyékolta az arcát: Inman
nem látott belőle egyebet, csak sötétséget, amelyből csak az orra hegye látszott ki. Amikor az
asszony Inman felé fordította az arcát, az állcsontjáról aláhulló könnyek szikráztak a reggeli
napfényben. A fájdalomtól félig elnyílt szája Inmant egy kardhüvely nyílására emlékeztette. A
nap még csak nemrégiben kell föl, és az asszony éppen arra készült, hogy eltemesse a
gyermekét egy öreg ágytakaróba csavarva, mert nem tudta, hogyan kell koporsót készíteni.
Inman fölajánlotta a segítségét, és az egész napot az asszony hátsó udvarában töltötte, ahol
egy ősrégi füstölőkamra deszkáiból összeeszkábált egy kis koporsót. A deszkák zsír- és
füstszagot árasztottak, a belső lapjuk fényes feketére színeződött, annyi sonkát felfüstöltek
közöttük az évek során. Időről időre az asszony megjelent a hátsó ajtóban, hogy megnézze,
hogy halad a munkával, és minden alkalommal ezt mondta: „Két héten át, mielőtt meghalt, a
lányomban nem maradt meg semmi, és ami kijött belőle, olyan híg volt, mint a fahamu.”
Amikor Inman végzett a koporsókészítéssel, kibélelte a láda alját egy réteg száraz
fenyőtűvel. Aztán bement a házba, és kihozta a leányt, aki az ágytakaróba csavarva feküdt egy
ágyon. Ahogy a karjába emelte, olyan keménynek és tömörnek tűnt, mint valami tok vagy
gubacs. A hátsóajtón keresztül kivitte a testet, az anya pedig ott ült a konyhaasztalnál, és üres,
kifejezéstelen szemekkel nézett rá. Inman kigöngyölte a lány testét a takaróból, és a
koporsófedélre helyezte, miközben azon igyekezett, hogy ne jusson el a tudatáig a lány
beesett, szürke arca és hegyes orra. Késével kettőbe vágta a takarót, és belegyömöszölte a
koporsóba bélésnek, aztán fölemelte a lányt, belefektette a koporsóba, aztán kezébe vette a
kalapácsot, és az ajtóhoz ment.
– Ideje, hogy rászögezzem a fedelet – mondta.
Az asszony előjött, megcsókolta a lányt mindkét beesett arcán és a homlokán, aztán leült a
tornác szélére, és nézte, ahogy Inman rászögezi a koporsóra a fedelét.
Egy közeli dombon temették el, ahol már volt négy régebbi sír, amelyeken agyaglap szolgált
sírkő gyanánt, abba karcolták a halott nevét és halálának időpontját. Az első három sírba
csecsemőket temettek, születési időpontjuk közt egy hónap híján egy év volt csak a
különbség. Haláluk időpontja pedig alig néhány nappal követte a születésükét. A negyedik
sírban az anya nyugodott. Inman látta, hogy halálának napja megegyezett az utolsó gyermek
születéséével. Gyorsan kiszámította az életkorát: mindössze húsz évet élt. Inman megásta a
friss sírt a rövid sírkősor végén, és amikor elkészült, megkérdezte:
– Akar imádkozni fölötte?
 – Nem – felelte az asszony. – Csak megkeserednének a szavak a számban.
Mire Inman visszalapátolta a földet a sírgödörbe, sötétedni kezdett. Visszament az
asszonnyal a házba.
– Adnom kellene magának valami főtt ételt – mondta az asszony –, de annyi erőm sincs,
hogy tüzet gyújtsak, nemhogy vacsorát bírnék főzni.
Bement a kamrába, és különféle élelmiszerekkel tért vissza. Két kis vászonbatyu volt nála,
az egyikben kukoricadara volt, a másikban liszt. Egy zsírtól sötét papirosba csomagolt
szalonna, egy darab barna, füstölt disznónyak, egy adag pörkölt kukorica, egy papírlapba
csavart, bögrényi, levesbe való bab, egy fej póréhagyma, egy fehérrépa, három szál sárgarépa,
és egy darab lúgkőszappan. Inman elvette az asszonytól, amit hozott, megköszönte neki, és
elindult, hogy folytassa az útját. De még a kertkapuig sem ért el, amikor az asszony
utánakiáltott:
– Halálom napjáig bántana a lelkiismeret, ha elengedném anélkül, hogy vacsorát főztem
volna magának – mondta.
Inman fölszította a tüzet, az asszony pedig lekuporodott egy alacsony zsámolyra a
tűzhelynél, és hatalmas szelet bélszínt sütött neki. A hús az egyik szomszéd üszőjéből
származott, amely elsüllyedt a mocsárban, és elpusztult, mielőtt valaki észrevette volna, hogy
hiányzik.
Az asszony egy barna cseréptányért telemert sárga kukoricadarával, amelyet olyan hígra
főzött, hogy kifutott a tányér peremén. A bélszínszelet körben fölkunkorodott és úgy
begörbült sütés közben, mint egy kéregető tenyere. Az asszony rárakta a hússzeletet a
kukoricakására, homorú oldalával lefelé, a húskupolára pedig két tükörtojást helyezett. Végül
az egészet megkoronázandó egy jókora, mókusfej nagyságú vajdarabot csapott oda egy
merőkanálból a tojások tetejére.
Amikor az asszony letette elé a tányért, Inman lepillantott rá, és csaknem elsírta magát,
miközben nézte, ahogy a vaj lassan szétolvad, és átitatja a tojás sárgáját és fehérjét, a barna
hússzeletet és a sárga kását, míg végül az egész tányér csak úgy csillogott a gyertyafényben.
Csak ült, öklébe szorítva a kés és a villa nyelét, de nem tudott enni. Úgy érezte, ezért az
ételért valami különleges módon kell hálát adnia, de nem talált szavakat. Odakinn a
sötétségben egy fürj szólalt meg hívogatóan, kis ideig várta a választ, aztán újra fölcsivogott.
Rövid szélroham söpört végig a tájon, és egy-két pillanatra eleredt az eső: éppen csak
megzörgette a leveleket és a tetőcserepeket, aztán el is állt.
– Erre az ételre áldást kellene mondani – szólalt meg.
– Hát akkor mondjon egyet – felelte az asszony. Inman töprengett egy percig.
– Nem jut eszembe egyik sem – mondta.
– Áldd meg, amit adtál nékünk… Az egyik valahogy így megy –mondta az asszony.
Inman utána mondta a szavakat, mintha próbálgatná, illenek-e a helyzethez.
– Nem is sejti, milyen régen… – tette hozzá.
Miközben Inman evett, az asszony leemelt egy fényképet a polcról és hosszan nézegette.
– Levetettük egyszer magunkat mindnyájan – mondta. – Az ember, aki csinálta, kocsin járta
a vidéket a masinájával. Ma már senki sem él közülünk, csak én…
Letörölte a port a kis, bekeretezett képről a ruhája ujjával, aztán odanyújtotta Inmannek.
A férfi elvette a képet, és a gyertya fényébe tartotta. Dagerrotípia volt. Rajta volt az apa, az
asszony néhány évvel fiatalabban, egy öreg anyóka, hat gyermek – a nagyobb fiúk már
akkorák, hogy széles karimájú kalapot viseltek, a legkisebbek még főkötős csecsemők. A
család minden tagja feketében volt, mind előre görbedő vállal ültek, és vagy gyanakvóan
néztek, vagy olyan dermedt döbbenetben, mintha abban a percben értesültek volna tulajdon
halálukról.
– Sajnálom – mondta Inman.
 Amikor végeztek a vacsorával, az asszony útjára küldte. Inman sötétben gyalogolt, míg csak
új csillagminták nem tünedeztek föl az égen, akkor egy keskeny patak mellett letáborozott.
Tüzet nem gyújtott, csak egy darabon letaposta a magas, száraz füvet, hogy legyen hová
leterítenie a pokrócot, aztán lefeküdt rá, és mély álomba merült.
Ezután néhány esős nap következett. Addig gyalogolt, ameddig csak a lába bírta, és olyan
helyeken hált, ahol madarak szoktak megfordulni. Egyik éjszaka egy farönkből készült
galambházban talált szállást, ahol a madarak ügyet sem vetettek rá, legfeljebb olyankor,
amikor a másik oldalára fordult: ilyenkor valamennyi fölrebbent, és olyan gurgulázó hangokat
hallatott, mint a víz a lefolyóban, aztán újra megnyugodtak. A következő éjszakán egy
csúcsos galambdúc fedele alatt, a szárazon maradt, négyszögletű földdarabon ágyazott meg
magának: az építmény templomra emlékeztetett, valami apró és jelentéktelen istenség
templomára. Kénytelen volt az egész éjszakát összegömbölyödve tölteni, mert ha
kinyújtózott, vagy a lábára, vagy a fejére rácsöpögtek a meredek tetőélről az esőcseppek. Egy
másik éjszakán egy elhagyott tyúkólban aludt: az ól padlóját, ahová a pokrócát leterítette,
vastagon borította a krétafehér, régi tyúkganéj, amely ropogott alatta, ha megmozdult, és
olyan szaga volt, mint a réges-régi halottak porrá lett maradványainak. Itt jóval hajnalhasadás
előtt fölébredt, és nem tudott tovább aludni. Belenyúlt a hátizsákjába, és addig kotorászott
benne, amíg talált egy gyertyacsonkot. Meggyújtotta, aztán kigöngyölte a Bartramot,
odatartotta a sárga láng fénykörébe, és a pillantását végigfuttatta az oldalakon, amíg egy olyan
bekezdéshez nem ért, amely megragadta a figyelmét. A következőképpen hangzott:
„A hegy-völgyes vadon, amin az utóbbi napokban áthaladtam, olyan szabályos hullámokba
gyűrődött, akár a hatalmas óceán vihar után: a hullámok fokozatosan kisebbedtek, de olyan
tökéletesen szabályosak voltak, mint a halpikkelyek, vagy mint az egymásra boruló
tetőcserepek. A közvetlen közelemben tornyosuló hullám hibátlanul, tökéletesen zöld volt, a
következő már inkább kékeszöld, a legtávolabbi szinte teljesen kék, akárcsak felettük az éter,
amellyel a szemhatáron még éppen kivehető, legtávolabbi domborulat mintha már
egybeolvadt volna. Képzeletemet annyira fogva tartotta ennek a csodálatos, végtelenül
változatos és határtalan tájképnek a látványa, hogy jóformán érzéketlenné, vagy legalábbis
figyelmetlenné váltam a természet azon szépségei iránt, amelyek tőlem mindössze
karnyújtásnyi távolságban tárultak a szemem elé.”
Inman képzeletében teljes, lenyűgöző nagyságában megjelent a kép, amelyet Bartram leírt.
Ez a göcsörtös, darabos és tépett táj, amelyben az ember olyan idegenül fest, mintha csak
afféle utólagos ötlete lenne a természetnek. Sokszor látta már a saját szemével azt a tájat,
amelyről Bartram beszél. A határvidék volt az, amely végtelen messzeségben nyúlt el észak és
nyugat felé, ha az ember lenézett rá a Hideghegy lejtőjéről. Jól ismerte ezt a vidéket.
Keresztül-kasul bejárta azokat a helyeket, amelyeknek Bartram csak a körvonalait látta, saját
bőrén érezte itt mind a négy évszakot, szeme ismert itt minden egyes színt, orra minden
szagot. Bartram csak átutazó volt, csak abban az egyetlen évszakban ismerte ezt a vidéket,
amikor megfordult itt, csak olyan időben, amilyen történetesen abban a néhány napban volt.
Inman agyában azonban ez a vidék nem úgy jelent meg most, ahogyan egész életében látta és
ismerte, hanem Bartram összefoglaló leírásában. A csúcsok magasabbak voltak, a völgyek
mélyebbek, mint a valóságban. Elképzelte, amint a messzeségbe vesző hegygerincek sora
halványan és magasan rajzolódik a szemhatárra, akár a felhőpadok, és képzeletében fölvázolta
valamennyinek a körvonalát, és ki is színezte őket, minden egyes csúcsot valamivel
halványabbra és kékebbre, mint az előzőt, míg végül, amikor elérte azt a képzeletbeli
határvonalat, ahol a hegylánc beleolvadt az égbe, álomba merült.
Másnap délnyugatnak fordult, és egy régi szekérnyom mentén gyalogolt, amely átszelte a
hegyeket. Csípős őszi nap volt, a földön mindenütt száraz levelek. Azt sem tudta, melyik
megyében járhat. Talán abban a rohadt Madisonban. Elhaladt egy tábla mellett, amelynek
egyik oldalán ez állt: TOB055M, a másikon pedig ez: TOAV65M. Inman mindössze annyit
tudott kiokoskodni belőle, hogy jó messzire lehet a legközelebbi város, bármelyik legyen is
az.
Az ösvény kanyarodott egyet, és ő egy tavacska mellett találta magát, amelyet valami forrás
táplálhatott. Körül a sziklákat zöld tőzegmoha lepte. A medence alján rothadó tölgy- és
nyárfalevelek: a víz olyan borostyánszínű volt tőlük, mintha a levelek gyönge forrázata lenne,
valami tölgylevél-tea. Lehajolt, hogy megmerítse benne a kulacsát. Szél kerekedett, és Inman
valami furcsa, koppanó és csörrenő hangot hallott, mintha valaki két száraz botot verne össze
muzsika gyanánt. Fölpillantott a tavacska mellett húzódó erdő felé, ahonnét a hang jött, és
furcsa dolgot látott: három csontvázat, amelyek egy faágról függve himbálóztak a szélben, és
időnként egymásnak ütődtek – ez adta ezt a furcsa hangot.
A kulacs buggyant egyet, jelezve, hogy megtelt. Inman fölállt, bedugaszolta a kulacsot, aztán
odament a csontvázakhoz. Egy nagy fenyőfa alsó ágáról lógtak egy sorban. Még csak nem is
kötéllel kötötték fel őket, hanem egy fiatal hikorifa lehántott és összesodort kérgével. Az
egyik váz medencéje és lábszárcsontjai már lehulltak a földre, és ott hevertek egy kupacban:
az egyik láb ujjai az ég felé böktek. A két még ép csontváz közül az egyiknek a nyakán a
háncs már megereszkedett annyira, hogy az ember lábujjai a földet érték. Inman félresöpörte
az avart, arra számítva, hogy talál majd egy letaposott foltot ott, ahol az ember haldoklásában
rúgkapálva letiporta a földet. Az akasztott ember haja már lehullott a koponyájáról, és a szőke
hajcsomók most ott feküdtek a levelek között a lábujjcsontjain. A csontok mind krétafehéren
világítottak, csak a fogak sárgállottak a megereszkedett állkapcsokban. Végigfuttatta a kezét
annak az embernek a karján, amelyiknek az alsó fele már leesett. A csont felülete
szemcsésnek érződött az ujja alatt. A lábszárak és a lábfejek csontjai egy halomban hevertek,
mint a gyújtósnak szánt fa. – Nem tudta levágni magát – gondolta Inman –, de ha türelemmel
vár, előbb-utóbb azért egészen megszabadul.

Néhány nappal később egész délelőtt hegynek föl gyalogolt, bár nemigen tudta, merre járhat.
Ködfoltok mozogtak előtte, mint őzek a fák között. Délután pedig rátért egy ösvényre, amely
a hegygerincen kanyargott, és előbb egy magas balzsamfa-erdőn át vezetett, aztán keskeny
nyiladékokon át, ahol bükkfák nőttek, majd egy lomboserdő szélén – ez volt az a
legmagasabb pont, ahol a lombos fák még meg tudtak élni. Minél tovább haladt, annál
erősebben fogta el az az érzés, hogy nagyjából sejti, merre járhat. Abban például egészen
bizonyos volt, hogy ez itt, amelyen lépdel, egy régi indián ösvény. Az imént haladt el egy
kőhalom mellett, amelyet valaha, a régi időkben, az irokézek emelhettek az út mentén, bár azt,
hogy útjelzőnek szánták-e, síremléknek, vagy valamilyen szent helyet jelölt, már sohasem
tudhatjuk meg. Fölvett az ösvényről egy követ, és rádobta a halom tetejére, amikor elhaladt
mellette: így akart tisztelettel adózni valami réges-régi, fölfelé törekvő vágyakozásnak.
Később egy sziklás, meredek hegyoldalban találta magát, derékig érő azálea-, babér és
mirtuszbokrokkal sűrűn benőtt fenyéren. A bokrok egyenesen a perem csupasz szikláiból
nőttek ki. Az ösvény egyenesen ide torkollott, mintha az arra járóknak az lett volna a
szokásuk, hogy megállnak itt, és gyönyörködnek a kilátásban. Aztán a szekérút újra
fölbukkant az erdőben, ott, ahol az azálea-bozót egy kissé szétnyílt, alig negyven lábnyira
onnét, ahol kilépett a fenyérre.
A nap lenyugvóban volt, és Inman úgy gondolta, alighanem megint tűz és víz nélkül fog
letáborozni éjszakára. A fenyér szélétől nem messze összekotort egy keveset a gyér avarból,
hogy a puszta földnél kissé puhább fekhelyen háljon. Pörkölt kukoricát vacsorázott a
tenyeréből, aztán elnyúlt a ponyván a pokrócokba csavarva, és mielőtt elaludt volna, arra
gondolt, kár, hogy nem süt erősebben a hold, hogy láthatna valamit az előtte elterülő tájból.
Még alig szürkült, amikor arra ébredt, hogy valaki járkál a fenyéren. Fölült, hátrahúzta a
LeMat’s ravaszát, és a hang felé irányította. Egy perc sem telt belé, és egy fekete
nősténymedve dugta ki a fejét a bokrok közül, alig húszlábnyira onnét, ahol Inman ült. Ott
állt, barna orrát a magasba emelve, nyakát nyújtogatta, beleszimatolt a szélbe, és pislogott
apró szemével.
Úgy tűnt, nincs ínyére, amit kiszimatolt. Csoszogva elindult előre, és dühösen horkantott.
Mögötte egyetlen, emberfejnél nem nagyobb medvebocs csimpaszkodott egy fiatal Fraser-
fenyő törzsébe. Inman tudta, hogy a medvének gyönge a szeme, és nem látja őt a
félhomályban, csak a szagáról tudja, hogy ott van. Igazából olyan közel volt hozzá, hogy még
ő, a maga jóval kevésbé érzékeny emberi orrával is érezte a medve szagát. Ázott kutyaszag, és
még valami más, valami mélyebb…
A medve kétszer egymás után nagyot fújt az orrán és a száján át, és bizonytalanul közelebb
csoszogott. Inman odébbhúzódott és fölállt, mire a medve hegyezni kezdte a fülét. Megint
pislogott és a nyakát nyújtogatva szimatolt, és még egy lépéssel közelebb jött.
Inman letette a pisztolyt a pokrócára, mert egyszer, még régebben megfogadta magában,
hogy soha többé nem fordítja a fegyverét medve ellen, bár fiatalabb korában jó néhányat
lelőtt, sőt evett is belőlük, és még mindig erősen kedvelte a medve zsírjának ízét. A
fogadalmat azért tette, mert egyszer, egy héten át a petersburgi sáros lövészárokban minden
áldott éjjel medvével álmodott. Az első álomban ő maga kezdetben ember volt. Betegeskedett,
és hogy megerősödjék, medveszőlő-levélből készült teát ivott, addig-addig, míg végül
fokozatosan fekete medvévé változott. Azokon az éjszakákon, amikor ez a medvés látomás
üldözte, Inman egymagában, négy lábon rótta a zöld álombeli hegyvidéket, messzire
elkerülve saját fajtáját és minden egyéb élőlényt. Fakó lárvákat kapart ki a földből, vadméhek-
lakta fák ágait tördelte méz után kutatva, egész áfonyabokrokat kopasztott meg, erős és
boldog volt. Ebből az életből talán meg lehet tanulni, gondolta, hogyan éljen az ember
békében, és hogyan gyógyítsa be a háború tépte sebeit, míg végül csak egy vékony, fehér
sebhely marad belőlük.
A legutolsó álomban azonban vadászok üldözték hosszasan, és végül le is lőtték. Kötelet
kötöttek a nyakára, annál fogva lógatták le egy fáról, hogy megnyúzzák, és ő végignézte az
egészet, mintha a magasból látná. Látta, hogy vértől csöpögő, vörös teteme pontosan olyan,
amilyen a megnyúzott medvéké lenni szokott, vagyis már-már emberszerű, vékonyabb, mint
amire számítanánk, és a mancsok formája a szőrtől megfosztva hosszúkás, akár egy emberi
kéz. A medve halálával az álomsorozat befejeződött, és amikor az utolsó álom reggelén
fölébredt, bizonyos volt benne, hogy a medve olyan állat, amelynek különleges jelentősége
van az ő számára. Megfigyelheti és tanulhat tőle, viszont valóságos bűn lenne, ha ő megölne
egy medvét; olyan bűn, amelyet bármi áron el kell kerülnie, mert van a medvében valami, ami
személyesen őneki szól, és reménnyel biztatja.
De azért a helyzet, amelybe most került, nem volt túlságosan ínyére: mögötte a sziklaperem
széle, a fenyér felé elzárva az útja, az anyamedvének néhány hetes bocsa van, pedig ebben az
évszakban a nőstény medvék már nem szoktak kölykezni. Viszont a helyzet mégsem volt
kilátástalan: Inman tudta, hogy a medve többnyire inkább elmenekül, semhogy támadna, és
még a legrosszabb esetben is többnyire csak mímeli a támadást: előrerohan úgy tizenöt
lábnyit, hátsó lábain szökdécselve és fújtatva, de nem akarja igazán bántani az ellenfelét, csak
el akarja ijeszteni. Csakhogy ő innét nem tud merre elmenekülni. Szerette volna, ha a medve
tudja, hogy ő merre van, ezért megszólította, és ezt mondta neki:
– Nem akarlak zavarni. Elmegyek innét, és soha nem jövök vissza. Csak annyit kérek tőled,
hogy engedj utat!
Csöndesen és egyszerűen beszélt hozzá, és azt szerette volna, ha a hangjából a medve kiérzi
a tiszteletet.
A medve tovább szimatolt. Egyik lábáról a másikra nehezedett, jobbra-balra ringatta a testét.
Inman lassan összegöngyölítette a takaróját, és belebújt a hátizsákjába.
– Most elmegyek – mondta a medvének.
 Két lépést tett előre, mire a medve előrerontott, támadást mímelve.
Miközben a medve feléje rohant, Inman villámgyorsan kiszámította, hogy egyetlen távolság
sem stimmel. Mint valami bonyolult ácsmunkában, amikor a részek sehogyan sem
illeszkednek össze. Neki csak háromlábnyi helye volt, hogy hátráljon. A medvét hatalmas
testének teljes lendülete vitte előre, és mindössze tízlábnyi távolság választotta el a szikla
peremétől.
Inman tett egy lépést oldalra, a medve elrohant mellette és lezuhant a magas sziklaperemről,
amelyet a félhomályban nem vett észre. Inman érezte az állat erős szagát, amint elzúdult
mellette. Ázott kutyaszőr és fekete föld szagát.
Lenézett és látta, hogy a medve odalenn hever a mélyben összezúzott testtel, és hatalmas
virágsziromként vöröslik a hajnali fényben. A sziklákon mindenfelé fekete szőrcsomók.
A rohadt életbe, gondolta. Még a legjobb szándékaim is az ellenkezőjükbe fordulnak, és
maga a reménység is csak akadály az utamban.
A fenyőfába csimpaszkodó medvebocs világgá bömbölte kétségbeesését. Alighanem még
szopott, és az anyja nélkül pusztulásra volt ítélve. Itt bömböl majd napokon keresztül, míg
éhen nem hal, vagy föl nem falja egy farkas vagy egy leopárd.
Inman odament a fához, és felnézett a kis medve arcába. A bocs visszapislogott rá, aztán
eltátotta a száját, és sírni kezdett, mint egy csecsemő.
Becsületére legyen mondva, Inmannek megfordult a fejében, hogy fölnyúl a bocsért,
megragadja a nyaka bőrénél fogva, és azt mondja neki: „testvérek vagyunk”. Aztán leveti a
hátizsákját, és beledugja a medvebocsot, hogy csak a feje látszik ki. Majd visszabújik a
hátizsákjába, és továbbindul, a medve pedig olyan ragyogó szemmel tekintget szét új, magas
kilátópontjáról, mint egy kis indián csecsemő. Aztán, ha megérkezik, Adának ajándékozza.
Vagy ha Ada nem kér belőle, fölneveli, félig megszelídíti, hogy ha majd úgy érzi, társaságra
van szüksége, meg-megálljon a Hideghegyen a faház mellett, amelyben ő remetéskedik.
Idővel elhozza magával a feleségét és a gyermekeit is, így az évek során Inmannek, ha
másmilyen nem is, legalább egy medvékből álló családja lesz. Ezzel legalább valamelyest
jóváteheti ezt a szerencsétlen ügyet a halott medvével…
Inman azonban végül is csak azt tette, amit tehetett. Fölvette a földről a LeMat’sot, fejbe
lőtte a bocsot, aztán nézte, ahogy az állat elereszti a fát, és lehull a földre.
Hogy a hús ne vesszék kárba, tüzet rakott, megnyúzta a bocsot, darabokra vágta és megfőzte.
A bocs fekete bundáját szétterítette a sziklán: nem volt nagyobb, mint egy mosómedvéé. Míg
a medvehús főtt, ott ült a szikla peremén, és várta, hogy megvirradjon. A köd oszlani kezdett,
és ő meglátta a hegyeket és a folyókat, ahogy egymást követik a látóhatár pereméig.
Árnyékok siklottak végig a hozzá legközelebb eső hegylánc lejtőjén, aztán belehulltak a
völgybe, mintha leszivárognának a sötétség hatalmas, föld alatti tavába. A völgyekben
felhőfoszlányok csüggtek, alacsonyabban, mint az a pont, ahol ült, de bármilyen messze
ellátott is, az egész tájon nem volt sehol egy háztető, egy füstoszlop vagy egy megművelt rét,
hogy jelezze: ott emberek laknak. Bármilyen alaposan végigjártatta is tekintetét a táj ráncain
és gyűrődésein, minden érzéke arról tanúskodott, hogy a világ ennyiből áll, és semmi másból.
A hegyen végigsöprő szélroham magával sodorta a fövő medvehús szagát, és csak a nedves
kő illatát hagyta. Inman nyugat felé hosszú mérföldekre ellátott. Hegygerinc, sziklaperem és
szakadék, egymás hegyén-hátán, szürkén, egészen a távoli szemhatárig. Catalooche, az
irokézek így hívják ezt a vidéket. A szó hegyek hullámainak végtelenbe vesző sorát jelenti. És
ezen a napon ezek a hullámok jóformán alig különböztek a tépett téli égtől. Mindkettőt a
szürkének ugyanazok az árnyalatai határolták és erezték át: akár fölfelé, akár lefelé nézett az
ember, amit látott, mindenütt leginkább egy hatalmas, szalonnával spékelt hússzeletre
emlékeztetett. Inman keresve sem találhatott volna megfelelőbb öltözéket, hogy föltűnés
nélkül beleolvadjon ebbe a világba, mint azt, amelyet éppen viselt: minden ruhadarabja szürke
volt vagy fekete, vagy elpiszkolódott fehér.
 De bármilyen zord és kietlen is volt ez a vidék, Inman szívében nőttön nőtt az öröm. Közel
járt az otthonához: erről árulkodott a ritkás levegő érintése a bőrén, és növekvő vágya, hogy
kémények füstjét pillantsa meg a messzeségben, tudván, hogy olyan emberek laknak azokban
a házakban, amelyekből a füst fölszáll, akiket egész életében ismert. Olyan emberek, akiket
nem kell sem gyűlölnie, sem rettegnie tőlük. Fölegyenesedett, szétvetett lábbal megállt a
sziklán, és összehúzta a szemét, hogy pillantását az elébe táruló, hatalmas távolságokat átfogó
látkép egyetlen távoli pontjára, egy bizonyos hegyre összpontosítsa. Mindössze egy vékony
vonal látszott belőle, mintha valaki egy kiszáradófélben lévő toll hegyével húzta volna
egyetlen, sietős mozdulattal az égre. De ahogy nézte, a hegy lassanként kezdett
eltéveszthetetlen alakot ölteni. A Hideghegyet látta. A szikláról, ahol állt, már ellátott addig a
földig, amely számára az otthont jelentette.
Ahogy tovább nézte, ráébredt, hogy azoknak a távoli hegyeknek és völgyeknek minden
vonalát ismeri, sőt, nem is egyszerűen csak ismeri: mintha réges-régen valami éles
szerszámmal vésték volna őket kitörölhetetlenül a szaruhártyájára. Ahogy végigjártatta a
szemét ezen a hegyvidéken, rájött, hogy minden egyes pontját meg tudja nevezni. Ki is
mondta a nevüket hangosan: Kis Medvefarok-hegy, Szekérút-völgy, a Gebelábszár, az Éhség-
patak, a Szeghúzó-domb, a Sziklaarc. Nem volt ott egyetlen hegycsúcs vagy patak sem,
amelynek ne tudta volna a nevét. Egyetlen bokor vagy madár sem. Az ott az otthona.
Jobbra-balra forgatta a fejét, és úgy érezte, mintha újra szilárdan ülne a nyakán. Valahogy az
volt a benyomása, mintha ő maga is a szokottnál szabályosabb derékszöget zárna be a földdel.
Egy pillanatra el tudta képzelni, hogy nem fogja mindig gyökértelennek érezni magát. Ott,
azon a göcsörtös-töredezett vidéken bizonyosan van annyi hely, hogy egy ember nyom nélkül
eltűnhet benne. Csak menne, a szél befújná sárga levelekkel a lábnyomát, és ő mindörökre
elrejtőzne a külvilág farkastekintete elől, és biztonságban lenne.
Csak ült, és gyönyörködött az otthoni vidékben, amíg a medvehús darabjai meg nem
puhultak. Akkor beleforgatta őket egy kis lisztbe, és kisütötte zsírban – ez volt az utolja annak
a zsírnak, amelyet néhány nappal korábban a gyászoló asszony papírba csavarva adott neki. A
sziklatetőn ülve fogyasztotta el a medve húsát. Még soha nem evett ilyen fiatal bocs húsából.
Nem volt olyan fekete és zsíros, mint az öregebb medvéké, de azért mégis a bűn íze érzett
rajta. Inman megpróbálta kitalálni, a hét főbűn közül melyik vonatkozhatik az ő esetére, és
amikor nem sikerült, akkor úgy döntött, a hetet kiegészíti egy nyolcadikkal: a bűnbánattal.

Gyász és hiábavalóság

Ha volt is neve annak a hegynyúlványnak, amelyen éppen fölfelé kapaszkodtak, annyi

bizonyos, hogy Stobrod nem ismerte. Ő és két társa behúzott nyakkal lépkedtek, állukat
leszegve, ajkukat összeszorítva a csípős hidegben, kalapjuk karimáját egészen az orrukig
lehúzták, kezüket mélyen bedugták a kabátjuk ujjába. Árnyékuk hosszan elnyúlt előttük, és ők
tulajdon árny-hasonmásukon tapodtak. Pillantást sem vetettek az erdőre, ahogy áthaladtak
rajta. Gesztenye, hárs, nyírfa és tulipánfa kopasz ágai lengtek a szélben. Ázott levelek
egymásra rétegeződő korszakai fogták föl lépteik zaját.
A Pangle-fiú örökké Stobrod nyomában járt. A harmadik férfi úgy hat lépésnyire lemaradt a
másik kettő mögött. Stobrod hóna alá gyűrt zsákjában vitte a hegedűjét, Pangle pedig egy
szíjra fűzve a válláról lógatta a bendzsót, nyakával lefelé. A harmadik embernek nem volt
hangszere, de a társaság összes nyomorúságos földi javát ő vitte a hátizsákjában. Molyrágta,
diószínű pokrócot borított a fejére, amelynek vége a földet söpörte, széles csíkot húzva a
levelek között.
 Mindhármuk gyomra hevesen háborgott az előző esti vacsorától. Egy őzből készítették
maguknak, amelyet döglötten találtak, hozzáfagyva a földhöz. Annyira ki voltak éhezve a
húsételre, hogy inkább nem vettek tudomást azokról a jelekről, amelyek elárulhatták volna,
milyen régen fekszik már ott a tetem, vagy mi módon pusztult el az állat. Nedves
nyárfaágakból keservesen füstölgő kis tüzet gyújtottak, amelyen mindössze addig főzték az
őzcombot, amíg valamelyest fölengedett. Jócskán faltak belőle, de nagyon megbánták. Némán
lépegettek, és hol egyikük, hol másikuk tűnt el időnként a babérbokrok sűrűjében, aztán kis
idő múlva beérte a másik kettőt.
Szél sem sziszegett, madár sem szólt. Semmi mást nem lehetett hallani, csak azt a finom zajt,
amelyet a lehulló tűlevelek adnak, mert éppen fenyőfák csoportján haladtak keresztül. A
hajnal utolsó foszlányai még okkersárgán terültek szét a keleti égen, és az üveges fényű nap
előtt vékony fellegek száguldottak. A lombos fák sötét, kusza ágait mintha vésővel karcolták
volna a halvány derengésre. Egy ideig semmilyen más színt nem láttak maguk körül, csak a
barna és a szürke komor árnyalatait. Aztán elhaladtak egy jeges sziklaperem mellett, és látták,
hogy valami libegő fű- vagy mohaféle nőtt rajta, olyan élénksárga, hogy szinte belefájdult a
szemük. Pangle letört egy csipkézett szélű, bőrszerű szálat, és mélyen elgondolkodva, odaadó
figyelemmel elrágcsálta. Nem köpte ki, de nem is tépett belőle többet, úgyhogy nem lehetett
eldönteni, milyennek találhatta az ízét. Utóbb azonban minden érzékével élénken figyelt a
tájra, amelyen áthaladt, nehogy elszalassza, ha a világ valami hasonló ajándékot kínálna.
Egy idő múlva fölértek egy kis fennsíkra, ahol három út találkozott egymással: az,
amelyiken ők érkeztek, lefelé haladt tovább, a másik, alig kivehető két ösvény felfelé. A
nagyobbik elágazás vadbivaly-csapásként kezdte pályafutását, aztán indián ösvény lett belőle,
de még most is olyan keskenyen kanyargott a fák között, hogy egy szekér sem fért volna el
rajta. Az útelágazásnál alighanem vadászok verhettek nemrégiben tábort. A maguk után
hagyott tűzhely arról árulkodott, hogy hosszabban időzhettek itt: ugyanerre vallott, hogy az
erdőt az elágazás körül olyan ötven lépésnyi körzetben alaposan megritkították. Egy hatalmas
nyárfa azonban továbbra is ott állt a fölfelé induló ösvények metszéspontjánál. De nyilván
nem a szépsége, törzsének vastagsága vagy a kora miatt kegyelmeztek meg neki, hanem mert
a közeli településeken sehol nem akadt olyan keresztfűrész, amelyik átérte volna. A törzse ott,
ahol kinőtt a földből, olyan széles volt, mint egy szénakas.
Stobrodnak ködösen úgy rémlett, mintha már járt volna erre, és megállt, hogy körülnézzen,
mire Pangle ráhágott a csizmája sarkára. A csizma a földön maradt, Stobrod lábfeje viszont
kiemelkedett belőle, és most úgy állt ott egy fagyott levélkupac tetején, hogy fél lábán csak
zokni volt. Hátrafordult, kinyújtott mutatóujjával a fiú mellcsontjába bökött, egy lépéssel
hátrábbtolta, aztán lehajolt, lerakta a zsákot a hegedűvel a földre, és visszahúzta a csizmáját.
A három ember ott állt egymás mellett, fújtatva az emelkedőtől, és az előttük haladó két
ösvényt méregették. Leheletük ott lebegett fölöttük, mintha aggódna értük, aztán a ködösen
imbolygó formák, úgy látszik, ráuntak a dologra, és tovatűntek. Valahol nem messze, még
hallótávolban egy patak bukdácsolt lefelé, más hangot nem is lehetett hallani.
– Hideg van – jegyezte meg a harmadik ember.
Stobrod rápillantott, aztán megköszörülte a torkát és köpött egyet, mintha ezzel akarná
kifejezni lesújtó véleményét a látvány kietlenségéről és a megjegyzés laposságáról.
Pangle kidugta egyik kezét a kabátujjából, és tenyerével fölfelé kitette egy pillanatra az
elemek dühének, aztán ökölbe szorította és visszahúzta a kabátujjába, ahogyan egy
teknősbéka húzza be a fejét a teknőjébe.
– Úristen, lefagy az ember töke ebbe’ a hidegbe’ – állapította meg.
– Hiszen én is csak aszontam – mondta a harmadik.
Ez az ember a szökevények barlangjánál ragadt hozzájuk. A nevét nem árulta el, de
Stobrodot nem is érdekelte. Georgiai fiú volt, nem több tizenhét évesnél, feketehajú,
barnabőrű, az állán két vékony szakálpamat, de az arca sima, akár egy lányé. Valami kis
irokéz vér is lehetett benne, vagy talán krík. Mint mindenkinek, neki is megvolt a maga
háborús története. Ő és az unokafivére szánalmas kis kölykök voltak csak, amikor besorozták
őket, és hatvanháromban kiküldték a harctérre. Egy éven át harcoltak ugyanabban az
ezredben, bár sok hasznukat nem vették, mert a muskétájuk csövének vége magasabban volt,
mint a kalapjuk karimája. A két fiú minden áldott éjjel egy pokróc alatt hált, és együtt is
szöktek meg. Úgy okoskodtak, hogy egyetlen háború sem tarthat örökké, és igaz ugyan, hogy
az emberi élet véges, de azért bolondság lenne akkor hagyni ott a fogukat, amikor a béke
úgyszólván csak napok kérdése. Így hát megszöktek. De az út hazafelé hosszú volt, és
nehezen ismerték ki magukat: arra nem számítottak, hogy ennyiféle táj fog elmaradni a talpuk
alól. Három hónapjukba tellett, míg elérték a Hideghegyet, és még azt sem tudták, milyen
államban vannak. Végül már sejtelmük sem volt róla, merre járnak, és a fiú unokatestvére ott
halt meg egy sötét völgyben, magas lázban, száraz, szaggató köhögéssel, valamilyen nedves
tüdőbajban.
A fiúra az egyik barlanglakó bukkant rá néhány nappal később, amint céltalanul kóborolt a
barlang környékén. A barlanglakó Stobrod és Pangle gondjaira bízta, akik arra készültek,
hogy megalapítják a maguk kétszemélyes közösségét valahol a Fényes Sziklák közelében. Bár
Stobrodnak nem volt valami nagy véleménye Georgia államról, megígérte, hogy ha olyan
csúcsra érnek, ahonnét messze ellátni déli irányban, megmutatja a fiúnak, merre kell mennie.
Amikor azonban búcsút mondtak a barlangnak, eleinte lefelé haladtak, egy bizonyos
búvóhelyre, hogy élelmet vegyenek magukhoz. Útközben beszéltek a fiúnak Adáról, és arról,
hogy hogyan sikerült végül meglágyítania Ruby szívét. De azért Ruby feltételekhez kötötte a
jótékonyságot. Közölte: ő és Ada is csak szűkösen fogják átvészelni a telet, és ha tudnak is
adni egy keveset, annyit semmi esetre, hogy két ember kizárólag abból éljen. Ezenkívül
kockázatosnak tartja, mondta, hogy Stobrod és Pangle rendszeresen ott rontsák a levegőt a
birtokon. Még az árnyékukat sem akarja többet a farmon látni, jelentette ki. Az ennivalót majd
otthagyja nekik valami biztos helyen, jól eldugva. Javasolt is egy ilyen helyet fönn a
hegygerincen, amelyet gyerekkori kószálásai során fedezett fel. A nagy kerek kő volt az,
amelyet egyik szélétől a másikig mindenféle furcsa betűk borítottak. És nem hajlandó
semmiféle megszabott időrendhez tartani magát. Akkor viszi oda az ennivalót, amikor úgy
tartja kedve, és ha nincs kedve, nem visz semmit. Ha Stobrod kíváncsi rá, van-e ott valami,
majd szépen odamegy és megnézi.
Amikor a három ember odaért a megbeszélt helyre, Stobrod körbejártatta a pillantását, aztán
letérdelt, és az avarban kezdett tapogatni. Aztán a csizmája orrával elkezdte odébbgereblyézni
a leveleket, és rövidesen ki is bukkant a nagy kerek kő, félig beásva a földbe. Nagyjából
akkora volt, mint egy mosódézsa, és a belevésett betűk semmiben nem emlékeztettek az
irokéz írásjelekre. Ahhoz túlságosan szaggatottak és hegyesek voltak, és sorok úgy szaladtak
a kő egyik végétől a másikig, mint pók a serpenyőben. Mintha valami olyan fajtól származott
volna, amely az embert megelőzően lakta a földet. A kerek kő pereme alatt egy
bádogdobozban kukoricalisztet találtak, újságpapírba csavarva aszalt almát, néhány vékony
szelet oldalast, és egy agyagkorsóban ecetes babot. Mindezt kiszedték a kő alól és berakták a
zsákba a saját, whiskyből, dohányból és bagóból álló készletük mellé.

– Maga tudja, melyik úton köll mennünk? – kérdezte most a georgiai fiú Stobrodtól. Ahogy
az útelágazás felé mutatott, a pokróc kidudorodott a könyökétől, és olyan redőket vetett a
földön, mint a kőszobrok drapériái.
Stobrod arra nézett, amerre a fiú mutatott, de egyáltalán nem volt bizonyos benne, hol is
vannak, és milyen irányban kell továbbmenniük. Csak annyit tudott, hogy valami magasabb,
elhagyatottabb helyre kell eljutniuk. Jókora hegy volt ez, amelyiken fölfelé másztak. Ha az
ember megkerülné az alapzatánál, merthogy ekkora hegynek nem is lába van, hanem alapzata,
kis híján száz mérföldet kellene gyalogolnia. Egy ekkora körbe jó sok irány belefér, még
akkor is, hogy laposan szét van terítve, mint a kataszteri térkép, hát még így, hogy
föltornyosul az égbe, meg mindenféle szurdokokba, fennsíkokba meg völgyekbe gyűrődik.
Ráadásul Stobrod valahányszor korábban a Hideghegyen járt, többnyire mindig részeg volt.
Ezért agyában az ösvények teljesen összekuszálódtak, és bármelyik vezethetett bárhová.
Pangle figyelte, ahogy Stobrod egyre nagyobb zavarban tanulmányozza a tájat. Végül –
miután előbb néhány dadogó mondatban bocsánatot kért, amiért többet tud valamiről, mint a
tanítómestere – közölte: pontosan tudja, hol vannak. És azt is, hogy a jobb felé vezető út
rövidesen jóformán láthatatlanná keskenyedik, de csak megy és megy tovább keresztül a
hegyen, olyan messzire, hogy neki még nem volt kedve utánajárni, hogy pontosan hol ér
véget…valahol, ahová az indiánok annak idején járkálni szoktak. A bal felé vezető út eleinte
szélesebb, de csak kanyarog összevissza, aztán nem messze innét, egy poshadt tófélénél véget
is ér.
– Eszünk valamit, aztán megyünk tovább! – adta ki az utasítást Stobrod.
A három férfi gallyakat hordott a régi tűzhely elfeketedett, kövekkel körülrakott körébe, és a
rőzserakást nagynehezen ímmel-ámmal égő lángra lobbantották. Föltettek főni egy kis
kukoricakását patakvízben, azt remélve, hogy ez a semleges, ízetlen étel megnyugtatja
elgyötört gyomrukat. Odahúztak a tűzhöz egy-két farönköt, ráültek, rágyújtottak
agyagpipájukra és pöfékeltek, miközben igyekeztek olyan közel húzódni a nyamvadt kis
tűzhöz, amennyire csak lehetett, anélkül, hogy a ruhájuk vagy a csizmájuk talpa lángra kapott
volna. Körbeadták a whiskysüveget, és mindhárman nagyokat húztak belőle. A fagyos idő a
csontjukig hatolt, és olyan keményre kocsonyásította benne a velőt, mint a hideg zsír. Némán
ültek, és várták, hogy a tűz melegétől és az italtól fölengedjenek valamicskét.
Egy idő után Stobrod nekilátott, hogy a kése hegyével emelgesse ki a babszemeket az ecetes
babos köcsögből, és teljesen belemerült ebbe a foglalatosságba. A köcsögöt maga elé tartotta,
egyszerre mindig egy babszemet kapott be a kése hegyéről, és két babszem között mindig a
nadrágja szárába törölte a késről az ecetet. Pangle bekapott egyet az aszalt alma apró,
összezsugorodott karikáiból, de előbb laposra simította a két tenyere között, aztán átnézett
rajta, mintha a magház helyén vágott lyuk messzelátó lenne, amelyen át új perspektívából
szemlélheti a világ dolgait. A georgiai fiú csak ült előregörnyedve, kezét a tűz fölé tartva. A
pokróc kámzsaként borult a fejére, és sötétbe borította az egész arcát, csak fekete szeme
villant elő az árnyból, amikor a tűz fénye visszatükröződött benne. A gyomrára szorította a
kezét, és összerándult, mintha valaki egy hegyes bottal szúrta volna át a legnemesebb szerveit.
– Ha tudtam volna, hogy így csikar majd tőle a hasam, egy falatot nem ettem volna abból az
őzből – nyöszörögte.
Fölállt, és lassan, kissé imbolyogva elvonult a tisztás mögé, a rododendron-bokrok sűrűjébe.
Stobrod utána nézett.
– Sajnálom ezt a gyereket – mondta. – Visszakívánkozik az anyja szoknyája mellé, de még
annyi esze sincs, hogy fölfogja, micsoda mocsok egy állam az, ahová való. Ha lenne két
fivérem, és az egyik börtönben lenne, a másik Georgiában, elsőnek azt próbálnám meg
kihozni, amelyik Georgiában van.
– Én még sose jutottam el Georgiáig – mondta Pangle.
– Én is csak egyszer jártam ott – felelte Stobrod. – Nem is láttam sokat belőle, csak egy kis
darabkáját. Éppen annyit, hogy meg tudtam ítélni belőle, milyen silány fából faragták, aztán
már fordultam is vissza.
Egy szélroham föllobbantotta a tüzet, és a két ember föléje tartotta a kezét, hogy
megmelegedjék. Stobrod egy pillanatra elszundított. A feje mind lejjebb kókadt, míg csak az
álla bele nem ütközött a mellébe. Amikor egy rántással visszakapta a fejét, és kinyitotta a
szemét, lovasokat látott közeledni az ösvényen: éppen akkor értek föl a hegy csúcsára.
Szánalmasan lerongyolódott járőrök kis csapata közeledett, élükön egy piperkőc és egy vézna,
fiatal fiú. De azért volt szablyájuk, pisztolyuk és puskájuk, és ezeknek a puskáknak a csöve
Stobrodra meredt. A nemzetőrök vastag nagykabátba burkolózva, takarókba bugyolálva ültek
a lovukon, a lovak gőzölögtek a hideg levegőben, és párafelhőket pöffentettek kitágult
orrlyukukból. Az utat vékony jéghártya borította, amely minden lépésnél úgy ropogott a lovak
patkója alatt, mint amikor a mozsártörő lecsap a mozsár fenekére.
A nemzetőrök elérték az ösvény végét, és tovább haladtak a tisztásra. Árnyékuk a tűznél ülő
két emberre borult. Stobrod föl akart állni, de Teague rászólt: – Maradj nyugton! – Teague
lazán ült a nyeregben, és rövidcsövű Spencer karabélyt tartott a kezében, homorú
markolatlemezét kidudorodó combjához simítva. Gyapjúkesztyűt viselt, a jobb kezesnek a
hüvelyk- és mutatóujja le volt vágva, hogy akadálytalanul hátrahúzhassa a fegyver kakasát és
meghúzhassa a ravaszt. Másik keze kesztyűs mutató- és hüvelykujja között a fonott
kantárszárat tartotta kecsesen. Egy ideig némán tanulmányozta az előtte ülő két embert. Látta,
hogy a bőrük szürkés, a szemük kialvatlanul vöröslik, és olyan karikás, mint az ágytakaróba
égetett lyukak. A kövér fiú haja zsíros, barna csomókban állt el a feje egyik oldalától, mint a
cukrozott tojáshab, a másik oldalon pedig a halántékára tapadt. A Stobrod koponyáján
éktelenkedő kopasz folt olyan szemcsés és fénytelen volt, mintha a bőr csak lazán tapadt
volna a csontra, még csak nem is emlékeztetett a kopaszok szokásos, feszes és csillogó
fejbőrére. Az arca mintha beroskadt volna körös-körül az orra körül, amely így kürtőre
emlékeztetett.
– Meg se kérdezem, vannak-e irataitok – szólalt meg végül Teague. – Már minden
lehetséges hazugságot hallottam, amit erre a kérdésre válaszolni lehet. Egy csomó szökevényt
keresünk, akik állítólag egy barlangba vették be magukat. Kiraboltak itt a környéken néhány
embert. Ha valaki meg tudná mondani, a hegy melyik részén van ez a barlang, az illető nem
bánná meg.
– Nem mondhatnám éppenséggel, hogy pontosan tudom – vágta rá Stobrod gyorsan és
élénken, bár lelkét elöntötte a kétségbeesés arra a gondolatra, hogy egy hónapon belül megint
ott találhatja magát abban a rothadt Virginiában, amint éppen egy puskatust tömköd egy
muskéta csövébe. – Megmondanám, ha tudnám. Hallottam valamit rebesgetni a dologról, ez
minden. Azt mondják, a hegy túloldalában van valahol, jó messzire innét, a Medveodú-ér
vagy a Fényes-patak vagy valami hasonló hely közelében.
Pangle furcsállón nézett Stobrodra. Az értetlenségtől elsötétült az arca, mintha árnyék hullott
volna rá.
– Na és te mit szólsz ehhez? – fordult Teague Pangle-hez.
A Pangle-fiú hátradőlt felsőtesttel ült, súlya széles csípőcsontjának elülső részére nehezedett.
Kezével beárnyékolta a szemét a párába burkolózó nap sugarai elől, amely éppen vele
szemben, az előtte csoportosuló lovasok válla fölött állt. Apró szemével némileg zavartan
pislogott rájuk. Azon töprengett, hogyan válaszolhatna a legjobban a kérdésre, amelyet az
imént föltettek neki. A puha arcán átsuhanó kifejezések arról árulkodtak, hogy agyában a
legkülönfélébb gondolatok keresztezik egymást.
– De hiszen egyáltalán nem ott van, még csak a közelében sem -mondta, és Stobrodra nézett.
– Ezen az oldalon van. Hiszen tudja. A Nagy Halmon túl. A Nick-patak mentén kell fölfelé
menni, nem egész három mérföldnyit. Ott, ahol széjjelágazik, jobboldalt egy csomó hikorifa
nő a hegyoldalban. Ősszel mindig egy csapat mókus tesz-vesz alattuk a földön. Annyi, hogy
jóformán nem is látni a földet a mókusoktól. Az ember csak hozzájuk vág egy követ, és már
ki is nyúlt egy. Aztán egy darabig még fölfele kell menni a hikorifák között, míg el nem érünk
egy sziklafalhoz, annak fölmászik a tetejére, és már ott is van. Akkora lyuk van ott a
sziklában, mint egy szénapadlás.
– Nagyon leköteleztél – válaszolta Teague. Hátrafordult a két nagydarab, sötétbőrű lovas
felé, és a szája sarkát alig láthatóan elhúzva jelt adott nekik. Kissé megemelkedett, úgyhogy
teste nem nehezedett többé a kengyelre, és a lószerszám megnyikordult, ahogy átvetette egyik
lábát a ló hátán és lecsusszant a földre.
Társai követték példáját.
– Ideülnénk egy kicsit a tüzetekhez, ha megengeditek – mondta Teague Stobrodnak. – Hogy
legyen társaságunk a reggelihez. Megfőzzük, amink van, és megosztozunk. Aztán meg majd
pengettek nekünk valami jó kis muzsikát, fiúk. Hadd lássuk, értek-e valamit…
A nemzetőrök megrakták a tüzet és körülülték, mintha valamennyien cimborák lennének. A
nemzetőröknek rengeteg kolbászuk volt állati bélbe töltve, és amikor elővették a
nyeregtáskájukból, a keményre fagyott, kígyózó kolbász úgy festett, mint valamilyen élőlény
belei. Egy kisbaltával kellett akkora darabokra fölvágniuk, hogy meg tudják sütni. A levágott
darabokat egy lapos kőre tették a tűz mellé, míg annyira föl nem engedtek, hogy át tudják
szúrni rajtuk a kihegyezett nyársakat és a tűz fölé tartva megsüthessék őket.
A tűz lángjai rövidesen magasra csaptak, izzott a szén a fehér hamu fölött, és olyan meleget
árasztott, hogy Pangle kigombolta előbb a zubbonyát, aztán az ingét, míg végül kilátszott
sápadt mellének és hasának csupasz csíkja. Szemlátomást egészen föloldódott új ismerősei
társaságában. Pangle számára semmi nem árulkodott arról, hogy ez a pillanat valami mást is
tartogat, nemcsak meleg, pajtásias érzéseket és a fövő ennivaló szagát. Egy darabig a
bendzsóját tanulmányozta: úgy tűnt, olyan elmerülten csodálja a formáját és szerencsésen
megválasztott alkatrészeit, mintha most látná életében először. Úgy tűnt, mintha éppen akkora
örömét lelné a hangszer arányainak csodálatában, mint abban, ha játszik rajta. Pillantása
rövidesen elködösült, szeme lecsukódott, aztán csak ült összeroskadva, testének teljes súlya a
törzsén keresztül széles hátsó felére nehezedett, miközben hasa és melle fehér hájgyűrűkből
álló zuhatagként omlott lefelé. Szoborrá változott, csakhogy nem márványból, hanem zsírból
faragott szoborrá.
– Elszállt – közölte Stobrod. – Kipurcant.
Teague előhúzott egy üveg szeszt a kabátja zsebéből, és odakínálta Stobrodnak.
– Vagy te nem szoktál inni ilyen korán reggel? – kérdezte.
– Már tart a reggel egy ideje – mondta Stobrod. – Ha az ember több napja alig aludt valamit,
nemigen tudja eldönteni, mikor van korán.
Elvette az odakínált üveget, kihúzta belőle a dugót, és az ajkához illesztette. Bár a whisky
legfeljebb közepes minőségű volt, Stobrod udvariasan megdicsérte. Megnyalta az ajkát,
halkan füttyentett és bólogatott, mintha el lenne ragadtatva az ízétől.
– Na és miért nem aludtál napok óta? – kérdezte Teague.
Azért, magyarázta Stobrod, mert az elmúlt néhány napot és éjszakát muzsikálással és
kártyázással töltötte néhány minden hájjal megkent gazfickó társaságában, bár azt elfelejtette
megemlíteni, hogy mindez a szökevények barlangjában történt. Kártya, kakasviadal,
kutyaviadal, kockázás – ez ment álló nap. Bármi jó volt nekik, csak fogadni lehessen rá. Azok
a fickók megveszekedett szerencsejátékosok, akik alig várják, hogy valakit megkopasszanak.
Némelyik sose tudja, mikor elég: ha már elnyerte a fejedről a kalapot, addig erősködik, amíg a
hajadat is föl nem teszed. Jobb híján akár arra is hajlandóak fogadni, hogy egy csapat
madárból melyik fog legelőször fölszállni az ágról. Tőle viszont, dicsekedett Stobrod, egy
huncut garast sem sikerült elnyerniük, ami ilyen társaságban valóságos csodának számít.
Teague egymáshoz súrolta egyik kezének ujjbegyeit, és olyan mozdulatot tett, mintha lapot
húzna egy pakliból.
– Sportemberek – mondta.
A kolbászok megduzzadtak, zsír fröcsögött belőlük, halkan sercegtek a belükben, és
sziszegő hangot adtak, amikor a tűzbe csöppent a zsírjuk. Lassanként barnára sültek. Pangle-t
kivéve, aki még mindig aludt, valamennyien a nyársuk végéről rágcsálták le a kolbászt. Addig
ettek, amíg egy morzsányi sem maradt belőle. Ekkor Teague a hegedűre és a bendzsóra
pillantott.
 – Tudtok játszani rajtuk? – kérdezte.
– Egy keveset – felelte Stobrod.
– Akkor játsszál valamit! – parancsolt rá Teague.
Stobrodnak nemigen akaródzott hegedülni. Fáradt volt. Ráadásul úgy látta, közönsége
nincsen a zenehallgatáshoz szükséges lelkiállapotban, és különben is hiányzik belőlük
mindaz, ami az embert a zene szeretetére képessé teszi. De azért fogta a hegedűt, és
tenyerének száraz bőrével végigsimított a húrokon, mert már a zizegésük is elárulta neki,
melyik hangkulcson kell állítania.
– Mit akarnak hallani? – kérdezte.
– Mindegy. Játszd azt, amit akarsz.
Stobrod előrehajolt és vállon bökte Pangle-t. A fiú magához tért, apró szeme résnyire nyílt.
Szemmel láthatóan nagy erőfeszítésébe került, hogy összeszedje a gondolatait.
– Azt akarják, hogy játsszunk nekik valamit – mondta Stobrod.
Pangle nem válaszolt, csak odatartotta a kezét a tűzhöz, és egy darabig mozgatta az ujjait,
hogy az ízületei kilazuljanak. Fölvette a földről a bendzsót, babrált valamit a hangkulcsokkal,
aztán anélkül, hogy megvárta volna, míg Stobrod is belekezd, eljátszott néhány taktust a
Backstep Cindy-ből. Miközben a húrokat pengette, mellén a hájgyűrűk egy ütemre rezegtek
velük, de amikor eljutott addig a pontig, amikor újra a refrén következik, a hangok olyan
gyors egymásutánban tolultak egymásra, hogy a Pangle-fiú belezavarodott és abbahagyta.
– Ebből nem sült ki semmi, csak gyász és hiábavalóság – mondta Stobrodnak. – Ha maga is
csatlakozott volna, talán ketten mentünk volna valamire.
Stobrod elhúzott egy-két taktust a Cindy-ből, aztán találomra még néhány hangot, amelyek
semmiféle kapcsolatban nem álltak egymással. Újra meg újra eljátszotta őket, és a
hallgatókban egyre inkább megszilárdult a meggyőződés, hogy ebből ugyan semmiféle dallam
nem fog kikerekedni. Ekkor azonban Stobrod váratlanul mégiscsak egyberántotta őket,
eljátszotta egy variációjukat, aztán egy újabbat, még pontosabbat, és a hangok váratlanul
dallammá álltak össze. Megtalálta azt az elrendezést, amelyet keresett, és most már csak
követte a hangok ösvényét, ment, amerre azok vezették, megtalálta a bennük rejlő logikát,
amely fürge, pattogó és könnyed volt, mint a nevetés. Egyszer-kétszer eljátszotta a frissen
megtalált dallamot, miközben Pangle áthangolta a húrokat, és élénk, harsányan zengő hangok
fürge sorával válaszolt. Aztán Stobrod és Pangle nekiláttak, hogy kipróbálják, miféle
lehetőségek rejlenek ebben a zenében, amelyet az imént szereztek ketten együtt.
Bár formáját tekintve nem volt sem dzsigg, sem skót tánc, de azért lehetett volna rá táncolni.
A két muzsikusnak még mindig annyira háborgott a gyomra, hogy egy lépést sem bírtak volna
tenni. De azért Pangle egyik lábával verte hozzá a ritmust, a fejével is ütemre bólogatott, a
szemhéját pedig félig leeresztette, és csak a szeme fehérjéből látszott ki egy reszkető csík a
pillái alól. Stobrod végigjátszotta a dallamot, aztán leengedte a hegedűt borostás álla alól, a
hangszer nyakát a melléhez szorította, és a vonójával verte ki a ritmust a húrokon. Pangle is
csatlakozott hozzá: ő a mormota irhájából készült bendzsófejet ütögette lapos tenyerével, és
egy pillanatig úgy tűnt, mintha nem is húros hangszeren játszanának, hanem a dobnak
valamilyen furcsa, továbbfejlesztett formáján. Miközben doboltak, Stobrod hátravetette a
fejét, és egy dalt énekelt, amelynek szövegét abban a pillanatban találta ki. Vannak
asszonyok, állította a szöveg, akiknek a hasa keményebb, mint az öszvér nyaka. Ezek a nők,
bizonygatta a szöveg, még sokkal kegyetlenebbek, mint a nők általában.
Amikor Stobrod befejezte az éneklést, még egyszer eljátszották a refrént, aztán abbahagyták.
Néhány pillanatig tanácskoztak, csavartak egyet-kettőt a hangkulcsokon, hogy átállítsák őket
a „holt ember hangzására”, aztán belefogtak egy dalba, amely némileg emlékeztet a Napóleon
visszavonulása címűre, és amelyet némelyek Washington tábornok dalának neveznek. Ez
lágyabb, töprengőbb volt, mint az előző, és mégis komor, mint a halál. Amikor átcsapott moll
hangnembe, olyan volt, mint a fák vetette árnyék: a dal valami rejtelmes módon a sötét
erdőket és a lámpafényt juttatta az ember eszébe. Rettenetesen régi dal volt, valamilyen ősrégi
hangnemben, az a fajta zene, amely egy egész kultúrát foglal össze, és híven kifejezi annak
lelkét.
– Jesszusom… Most meg rájuk jött a roham – szólalt meg Birch.
Egyik nemzetőr se hallotta még a hegedűt és a bendzsót együtt, ebben a hangnemben, és
nem hallottak még olyat sem, hogy valaki ilyen gyászos és elégikus zenei témákat ilyen
erővel, ilyen lüktető ritmusban adott volna elő. Különösen az volt szokatlanul, arcátlanul
fantasztikus, ahogyan Pangle a hüvelykujjával előbb megpengette az ötödik húrt, hogy aztán a
következő másodpercben már a másodikon legyen az ujja. Úgy hangzott, mint az ebédre hívó
gong, és mégis ünnepélyesen. Másik két ujjával egyszerűen csak keményen rárákoppintott a
húrokra, de ezt a stílust valami nyers tökélyig fejlesztette. Stobrod ujjai, ahogyan a hegedű
nyakán mozogtak, olyan ritmusképletekre bukkantak rá, amelyek megfellebbezhetetlennek
tűntek, akár a természet törvényei. Volt valami elszántság és kitartás abban, ahogyan a
húrokat markolta, ami mélységesen idegen volt a vonót nyughatatlanul rángató jobb kéz
mozdulataitól. A dal, amelyet Stobrod énekelt hozzá, arról szólt, hogy valaki – ő maga, vagy
valamilyen kitalált személy – büröklevelekből vetett ágyon szépséges álmot látott az
elveszített szerelemről, az idő könyörtelen múlásáról és egy zöld köpönyeges lányról. Maga a
szöveg alig volt bőbeszédűbb, mint egy sürgöny, de a zenével együtt teljes világot alkottak.
Amikor a dal véget ért, Birch Teague-hez fordult.
– Uramisten – mondta –, ezek szent emberek. Olyasmiket tudnak, ami a magunkfajta előtt
mindörökre titok marad.
Teague a fogát szívogatta, és valahová messze nézett, mintha megpróbálna visszaemlékezni
valamire. Álltában a kabátja hajtókáját igazgatta, és a nadrágja övét rángatta, míg sikerült az
öltözékét teljes megelégedésére eligazgatnia. Fölvette a Spencerét a földről, és úgy tartotta,
hogy a csövének torkolata a Stobrod és Pangle közti üres teret vegye célba. A puskaagy elülső
részét a bal csuklójára fektette, miközben kézfeje lazán, hanyagul csüngött lefelé.

– Állj csak oda ahhoz a nagy nyárfához! – mondta Stobrodra pillantva. – És vidd magaddal a
fiút is!
Stobrod, mivel semmi más nem jutott az eszébe, csakugyan odament a fához. A törzs vagy
száz láb magasságig emelkedett függőlegesen, simán és tömören a feje fölött, mielőtt akár
egyetlen ág is nőtt volna belőle. És még ott is csak két ágat eresztett, akkorákat, mint egy
átlagos fa, azok meg félkörívben nyúltak fölfelé, mint a kandeláber ágai. A fa koronája még
valamikor az előző században letörött egyszer, a mohos, vaskos henger maradványa még most
is ott feküdt nem messze a földön, lassanként beleolvadva a sárba, és már annyira elkorhadt,
hogy az ember akár szétrúghatta volna, mint egy régi trágyadombot, aztán nézhette volna,
hogyan menekülnek fejvesztetten a pincebogarak.
Stobrod a hegedűt maga elé tartotta, a könyökhajlatának támasztva. A vonó az egyik ujjáról
lógott lefelé, és enyhén rángatózott Stobrod szívverésének ritmusára. Pangle ott állt mellette:
a két ember abban a büszke és ideges pózban állt ott, mint a harctérre induló katonák azokon a
fotográfiákon, amelyek még a háború elején készültek, csakhogy muskéta, pisztoly és
vadásztőr helyett Stobrod és Pangle hegedűt és bendzsót tartottak maguk elé, mint
mesterségük címerét.
Pangle az egyik karjával átfogta Stobrod vállát, ahogy iskolásfiúk szokták a társaikat. A
nemzetőrök fölemelték a fegyverüket, és Pangle rájuk vigyorgott. Nem volt a mosolyában
sem gúny, sem virtuskodás. Egyszerűen csak barátságos volt.
– Vigyorgó emberre nem bírok lőni – mondta az egyik nemzetőr, és félig leengedte a
puskája csövét.
– Hagyd abba a vigyorgást! – szólt rá Teague Pangle-re.
 Pangle megpróbálta lefelé görbíteni a szája sarkát, de az megrándult, és újra vigyorgásra
húzódott.
– Nincs itt semmi mulatságos! – förmedt rá Teague. – Az égvilágon semmi. Készülj föl a
halálra!
Pangle mindkét kezével végigsimított az arcán a hajától az álláig. Két hüvelykujjával
kétfelől lehúzta a szája sarkát, de amikor elengedte, az visszaugrott előbbi helyzetébe, és arca
ismét széles mosolyra húzódott, ahogy egy bimbó virágba fakad.
– Vedd le a kalapodat! – rivallt rá Teague.
Pangle levette a kalapját, és még mindig vigyorogva a karimájánál fogva leengedte a dereka
magasságába. Két kézzel tartotta, és csak forgatta és forgatta körbe, mintha azt akarná
szemléltetni, hogyan forog a föld.
– Tartsd az arcod elé! – parancsolt rá Teague.
Pangle az arca elé emelte a kalapot, és abban a pillanatban a nemzetőrök fegyvere eldördült.
Szilánkok röpültek szanaszéjjel a hatalmas nyárfa törzséből, ahol a golyók áthaladtak a két
ember testén és belefúródtak a fába.

Télen fekete fakéreg

– … És amikor vége lett, és már a mutatóujjukat rázogatták, amelyikkel meghúzták a

ravaszt, a lovak mind megugrottak ijedtükben, és akkor a vezetőjük odament hozzájuk és
csúnyán káromkodott, és levette a kalapját, hogy a képükbe csapjon vele. Nem is takarták le
őket, még csak egy-két szót sem mondtak el felettük, ha csak azt nem veszem, hogy az egyik
azt mondta, nyugodtan állíthatják majd róluk, hogy egy lövöldözés során hagyták ott a
fogukat, hiszen lőni csakugyan lőttek. Mire egy másik nevetett, aztán odamentek a tűzhöz, és
lepisálták, aztán fölültek a lovukra és továbbmentek. Föl se tudom fogni, miféle helyre
kerültem, ahol az emberek csak így leöldösik egymást.
A georgiai fiú minden mozdulata arról árulkodott, hogy nemrégiben hatalmas ijedtségen
esett át. Még mindig izgatott volt, és szemlátomást alig várta, hogy elmondhassa a történetét,
amely véleménye szerint izgalmas volt, ráadásul az első szótól az utolsóig igaz.
– A saját szememmel láttam, ami történt – bizonygatta. – Az elejétől a végéig.
– Ha olyan közel voltál, hogy mindent láttál, akkor téged miért nem öltek meg vagy vittek
magukkal? – kérdezte Ada.
A fiú ezen eltöprengett. Elfordította a fejét, tömpe végű ujjaival kisimította a haját a
homlokából, aztán a hüvelykujjával a kertkapu reteszét tologatta ide-oda. A kerítés mellett
állt, odakint, Ada és Ruby pedig benn az udvarban. A lécek résén át beszélgettek, és a két lány
érezte a tűzifa füstjét a fiú nyirkos, átizzadt ruháján, és az ázott, mosatlan haj szagát.
– Mondjuk, hallottam az egészet – felelte végül. – Vagyis hogy amit nem láttam, azt
hallottam, ez a teljes igazság. Az a helyzet, hogy be kellett mennem egy darabon az erdőbe, a
babérbokrok közé. Muszájból, hogy úgy mondjam.
– Értem – mondta Ada.
– Mondjuk, egy kis magányra volt szükségem…
– Már elsőre is értettük – mondta Ruby. – És hová akarsz ezzel az egésszel kilyukadni?
– Hát éppen azt próbálom elmondani maguknak. Hogy úgy hagytam ottan őket, a vérükbe
fagyva, a nagy nyárfa alatt. Aztán egész úton idáig rohantam. A hegedűs fickó egyszer
megemlítette, hogy merre laknak, és én emlékeztem rá. Elmentem ahhoz a teleirkált kőhöz,
ahol tegnap megálltunk ennivalóért. Aztán onnét egész úton rohantam, míg meg nem találtam
a házat.
– Mennyi ideig tartott? – kérdezte Ruby.
 A fiú körülnézett, a lapos, szürke fellegeket és a kék hegyvonulatokat vizsgálgatta, mintha
tájékozódni szeretne. De nem tudta eldönteni, merrefelé lehet nyugat, és arra nézvést sem
kínált az ég semmiféle támpontot, mennyi idő lehet, mert egyetlen világos folt sem fénylett
rajta, nagyjából annyi színe volt, mint egy régi fejszének.
– Legfeljebb három óra lehet – közölte vele Ada. – Talán még csak fél három.
– Három? – A fiú mintha kissé meglepődött volna. Lebámult a földre, az ajtó előtt a
letaposott földet vizsgálgatta. Összeszorította az ajkait, de mozgott a szája: szemlátomást
számolt. Megragadott kettőt a kerítés lécei közül, és az öklébe szorította. Fújt egy nagyot,
úgy, hogy kis híján füttyentésnek hangzott, de mégsem egészen.
– Hét órát tartott – jelentette ki végül megfellebbezhetetlenül. – Vagy mondjuk, úgy hat és
hét között.
– És te, persze, egész úton rohantál? – kérdezte Ruby.
– Mondjuk, majdnem egész úton – felelte a fiú. – Meg voltam rémülve. Nem emlékszek
egészen pontosan, csak azt tudom, hogy egy darabig rohantam, aztán kifogytam a szuszból.
Attól fogva egy darabig rohantam, egy darabig meg csak mentem. Egyszer így, egyszer úgy.
– Velünk kell jönnöd, hogy mutasd az utat – mondta Ada.
De a fiú semmi áron nem akart visszamenni a hegyre. Inkább lőjék agyon itt helyben,
jelentette ki, semhogy még egyszer visszamenjen oda. Így is többet látott a kelleténél. A
cimborái, akikkel együtt járt ott, most holtan fekszenek odafönn az erdőben. Ő pedig haza
akar menni, egyéb vágya az égadta világon nincsen. Egyébként meg úgy véli, azok után, hogy
hírt hozott nekik a történtekről, meg minden, nem lenne szép, ha továbbengednék némi
harapnivaló, egy új pokróc meg egy-két hasonló dolog nélkül, amire szüksége lehet útközben.
– Sok ember csak úgy otthagyta volna őket, ahol összeestek, és nem sokat törődne vele, ha a
farkasok csak a csontjaikat hagyják belőlük –mondta a fiú. Az ő halott unokafivérét már
alighanem régen megették a farkasok, vélte. Neki nem volt ásója, hogy eltemesse, csak annyit
tehetett, hogy bevonszolta a holttestét egy kis vízesés sziklapereme alá a patakparton. Volt ott
egy száraz folt egy kiszögellő sziklaperem alatt. Elbeszélte a két lánynak, hogyan támasztotta
az unokafivérét törökülésben a sziklafalnak, és hogyan mondott néhány búcsúszót a halott
mozdulatlan arca fölött, valami olyasmit, hogy van egy másik, jobb világ is ezen kívül, és
hogy ott majd újra találkoznak. Aztán útnak indult, de egyszer még visszanézett, és látta, hogy
a nap átsüt a vízpárán és a vízfüggöny szivárványszínben ragyog. Szóval, ő aztán nem. Egy
lépést sem hajlandó megtenni még egyszer arrafelé.
– A Hideghegy történetesen éppen az utadba esik, ha haza akarsz menni – mondta Ruby –,
de azért csak tégy úgy, ahogy akarsz. Nekünk nincs szükségünk rád. Ismerem azt a helyet,
amelyikről beszélsz, és ha a lovat kötőféken vezetjük, jó öt óra alatt oda is érünk, méghozzá
kényelmesen, úgy, hogy nem rohanunk egy lépést se. Enni azért kapsz. Nem mintha nem
etettük volna meg eddig is az összes csavargót, akit ide vetett a jósorsa…
Ruby kinyitotta a kaput, és beeresztette a fiút az udvarba. A fiú lekuporodott a bejárat
lépcsőjére a két puszpángbokor közé, a kezét dörzsölgette és rá-rálehelt. Ruby ott maradt a
kapuban. Kezét rátette a vadalmafa egyik kopasz, görbe ágára, és elnézett valahová az út
mentén.
Ada odalépett mellé, és oldalról az arcába pillantott. Eddigi tapasztalatai szerint a nők
ilyenkor, amikor elveszítették valakijüket, sírni szoktak, és egymás karjába borulnak,
vigasztaló és bátorító szavakat suttogva egymásnak. És bár ő maga saját tapasztalatai alapján
nem igazán hitte többé, hogy ilyesmivel csakugyan meg lehet vigasztalni valakit, akit gyász
ért, ő maga szívesen kínálta volna Rubynak bármelyiket, ha úgy látja, enyhíthet valamit a
fájdalmán. Ami azt illeti, még ki is nyújtotta a kezét, és megérintette Ruby sötét haját a
nyakán, ott, ahol egy bőrszalaggal volt összefogva.
Rubynak viszont, úgy tűnt, még ez a kis vigasztaló mozdulat sincsen ínyére, mert elrántotta a
fejét. Nem sírt, nem is gyűrte csomóba a köténye szegélyét, sem egyéb látható jelét nem adta,
hogy fájdalmat okoz neki Stobrod halálának a híre. Csak állt ott, kezét a vadalma ágra
fektetve, és nézett kifelé az országútra. Amikor végül megszólalt, úgy tűnt, mindössze
egyetlen kérdés nyugtalanítja. Vajon ott temessék-e el őket a hegyen, vagy hozzák le őket a
Black-birtokra, és ássanak nekik sírt az itteni kis temetőben, ahol a Black-család tagjai
nyugszanak? Sokminden szól mindkét megoldás mellett, de ellenük is. Mivel Stobrod és
Blackék nemigen kedvelték egymást életükben, Ruby úgy vélte, mindent összevéve legjobb
lesz, ha halálukban is távol maradnak egymástól.
– Már most el kell döntenünk, mert attól függ, mit viszünk magunkkal – mondta Ruby. –
Ásót, és hasonlókat.
Adát némileg megzavarta a gondolat, hogy a két halottat ott földeljék el a hegyen. Az
ilyesmit nem így szokás csinálni, ez olyan, mintha egy döglött kutyát ásnának el.
– Nem tehetjük meg, hogy csak úgy egyszerűen fölmegyünk oda, ásunk egy gödröt,
beletesszük őket és visszajövünk – érvelt.
– Miért, mennyivel jobb, ha levonszoljuk őket ide? – vágott vissza Ruby. – Ha engem
kérdezel, én sokkal jobban örülnék neki, ha a hegyen temetnének el, mint bárhol máshol a
világon.
Ez ellen már nem tudott mit fölhozni. Be kellett mennie a házba, hogy összeüssön valami
vacsorát a fiúnak, de mielőtt bement volna, kitárta a karját, és átölelte Rubyt: ha másért nem,
azért, mert legalább neki magának jól esett ez a mozdulat. Átvillant az agyán, hogy mióta
ismerik egymást, most ölelkeztek össze először. Ruby két karját oldalához szorítva állta az
ölelést, és Ada csak egy kemény, görcsösen bezáródó testet érzett a karjában.
A konyhában összerakott egy tányérra valót a vacsora hideg maradékaiból – sültalmát,
kukoricakenyeret, és egy adag péppé főzött limababot. Amikor a bab kihűlt és megsűrűsödött
a fazékban, színe és állaga a pástétomra emlékeztette. Támadt egy ötlete: egyben kiemelte a
babot a fazék fenekéről, és két szeletre vágta.
Amikor odakinn a fiú kezébe nyomta a tányért, az egy ideig gyanakodva vizsgálgatta a
babot. Arckifejezése arról árulkodott, hogy úgy véli, újabb bizonyítékra bukkant, amely
megerősíti korábbi véleményében arról, miféle helyre került.
– Ez bab – közölte vele Ada.
A fiú újra megnézte azt a valamit, ami a tányérján volt, aztán a villájából levágott belőle egy
morzsányit, és megkóstolta, hogy ellenőrizze, Ada igazat mond-e.
– Mifelénk nem így csinálják a babot – közölte aztán.
Miközben a fiú a lépcsőn kuporogva evett, Ruby is odaült, egy lépcsőfokkal magasabbra, és
hosszan magyarázta neki, merre és hogyan kell továbbmennie, ha meg akarja kerülni a
Hideghegyet. Ada ott ült a tornácon a hintaszékben és nézte őket: a két alacsony, sötét hajú
emberi alak annyira hasonlított egymásra, hogy akár testvérek is lehettek volna. Ruby intette a
fiút, hogy mindig a magas hegygerinceken haladjon, és kerülje el a patakvölgyekben vezető,
járt utakat, ahol emberekkel találkozhat. Leírta, milyen ismertetőjelekre kell ügyelnie, hogy
megtalálja az utat először a Hideg Forrás-halomhoz, aztán a Kettős Forrás-szurdokhoz, és
onnét a Medvebarlang-szurdokhoz, a Lófej-, majd a Bükkfa-szoroshoz. Onnét már csak lefelé
kell mennie, és ha patak vagy ösvény elágazásához ér, mindig délnyugat felé kell fordulnia.
Ha ezen az útvonalon halad, a fiú nem több, mint két hét alatt hazaérhet lapos és szánalmas
szülőföldjére.
– Aludj nappal, csak sötétedés után indulj útnak, és semmi körülmények között ne gyújtsál
világosságot! – intette Ruby. – Gondolom, még ha nem is rohansz egész úton, akkor is
hazaérsz karácsonyra. Azt mondják, Georgiát nem lehet eltéveszteni, ha odaér az ember, mert
egyébből sem áll, csak vörös földből meg járhatatlan utakból.
Ruby ezután nem törődött többet a fiúval. Adához fordult, és az útjukat kezdte tervezgetni.
Úgy tűnt, leginkább az időnek lesznek szűkében. Ruby szerint most, hogy a napok egyre
rövidülnek, és már nincs messzebb az év legrövidebb napja, akár jövet, akár menet, de egy
éjszakát mindenképpen az erdőben kell tölteniük. Úgy vélte, nagyjából mindegy, hogy
melyiket. Úgyhogy akár most mindjárt el is indulhatnak, így hát otthagyták a fiút, aki éppen a
tányérját törölgette ki a kukoricakenyér héjával, bementek a házba, betakarták a tüzet, és
sietősen összerakták egy zsákba az éjszakai táborozáshoz szükséges holmikat, amelyek listáját
Ruby állította össze. Takarók, konyhaedények, ennivaló, gyertya, egy bádogdoboz kénes
gyufa, és a meggyújtásához szükséges dörzspapír, egy köteg száraz gyújtós, kötél, fejsze,
puska és a hozzávaló lőpor, töltény és fojtás, zab a lónak, csákány és ásó. A holmit páros
kenderkóc zsákokba pakolták, a zsákok nyakát összekötözték, és átvetették őket Ralph hátán,
mint valami ormótlan málháskosarat.
Ruby végigjártatta a pillantását az égen, nem lát-e valamit a felhőkön, a levegőben vagy a
fényben, amiből következtetni lehetne rá, milyen időjárás készülődik. Azt olvasta ki belőlük,
hogy havazni fog, és egyre hidegebb lesz.
– Van ebben a házban nadrág? – kérdezte.
– Nadrág? – csodálkozott Ada.
– Gyapjú vagy kanavász, mindegy. Kettő darab.
– Igen, apáméi még megvannak.
– Nadrágban kell mennünk – jelentette ki Ruby.
– Férfinadrágban? – ámult Ada.
– Te azt veszel föl, amit akarsz, de én egy csöppet sem kedvelem azt az érzést, ahogyan a téli
szél aláfúj az ember szoknyájának. És különben is, ki lát bennünket odafenn?
Két vastag, gyapjú vadásznadrágot találtak a ládában, egy feketét és egy szürkét. Hosszú
alsóneműt vettek magukra, aztán belebújtak a nadrágba: a hajtókáját fölgyűrték, a derekán
szorosra húzták az övet, úgyhogy a bő nadrágszár redőkbe gyűrődött a lábukon. Gyapjúinget
és kötött kabátot vettek, és amikor Ruby meglátta Monroe széles karimájú kalapjait,
kijelentette, hogy ha azokat tennék a fejükre, a szél nem tudná az arcukba fújni a havat, ezért
azokból is leemeltek kettőt a polcról, és a fejükbe nyomták. Ha nem ilyen szomorú
alkalomból bújnak efféle maskarába, gondolta Ada, ez is olyasmi lehetne, mint a fésülködő
verseny, jelmezes játék, amelyben azon vetélkedhetnek, melyikük tudja magát meggyőzőbben
férfinak maszkírozni. Egy kis korommal akár bajuszt és barkót is rajzolhatnának maguknak, a
szájukba cigarettát biggyeszthetnének, persze anélkül, hogy meggyújtanák, de imitálhatnák
azokat az ostoba mozdulatokat, amelyeket a férfiak szoktak tenni dohányzás közben. Így
azonban alig váltottak néhány szót, miközben öltözködtek, és mindkettőjüket rémülettel
töltötte el az, ami az elkövetkező pár napban vár rájuk.
Mielőtt útnak indultak, bedörzsölték a csizmáikat méhviasszal, aztán kinyitották a tyúkól és
a tehénistálló ajtaját, és nagy halom szalmát raktak a padlóra. Ruby úgy vélekedett, Waldo
bömbölni fog, mire hazaérnek, hogy ürítsék már ki a tőgyét. A georgiai fiút ellátták
ennivalóval meg ágyneművel, és meghagyták neki, hogy aludjon a szénapadláson sötétedésig,
mert csak akkor biztonságos útnak indulnia. Amikor a lovat kantárszáron vezetve útnak
indultak, a fiú még mindig ott ült a puszpángbokrok között, és úgy integetett utánuk, mint
házigazda a távozó vendégei után.

Estefelé az erdőben eleredt a hó: a pelyhek sűrű ködön át szállingóztak a földre. Növekvő
félhomályban haladtak a fenyőfák alatt: két elmosódó körvonalú, sötét emberi alak mozgott
egy olyan térben, ahol nem volt semmiféle szín, csak a szürkeség fokozatai. A hozzájuk
legközelebb eső fák még valódi fáknak látszottak, de alig néhány lépésnyire tőlük már úgy
festettek, mintha valaki csak sietősen, hanyagul odafirkantotta volna őket, a fa-formának
mindössze legszükségesebb elemeivel jelezve, mire gondolt. Mindez olybá tűnt föl Adának,
mintha a táj többé nem is létezne, mintha egy felhőben haladna előre, és a világból mindössze
annyit ismerhetne meg, amennyi karnyújtásnyira van tőle. Minden egyebet a titok fátyola fed
el az emberi elme elől. Ralphot is nyugtalanította a dolog: a ló jobbra-balra ingatta a fejét,
fülét hol előre, hol hátracsapta, vészjósló zajokra fülelve.
Egy darabig a sötét kanadai fenyőfák vastag baldachinja alatt haladtak. Aztán fölértek egy
alacsony hegygerincre, és leereszkedtek egy patak völgyébe. Már régen maguk mögött
hagyták azokat a tájakat, amelyeket Ada még ismert. Lábuk alatt a talaj süppedős volt a
lehullott tűlevelek számtalan rétegétől, a hó olyan száraz, apró szemekben szállingózott lefelé
a fák koronája között, mintha valaki lisztet szitálna, hogy aztán íveket és hurkokat leírva
kavarogjon a talaj fölött, mintha nem akarózna békében megülnie a földön.
Nemsokára átkeltek egy fekete patakon, óvatosan lépegetve a kiálló, púpos kövek száraz
hátán. Ada nézte, ahogy a patak keskenyebb mederbe szorul, mert csillogó, vékony jégperem
képződik a két part mentén csakúgy, mint a kövek, kidőlt fák és moha csomói körül is,
mindent, ami a víz folyásának útjában állt, jéggyűrű fogott körül. A patak közepén azonban a
víz most is olyan sebesen csobogott tova, mint mindig.
Vagyis ott, ahol sekélyebb és lassúbb, ott a leginkább hajlamos a befagyásra. Monroe
alighanem egész szentbeszédet épített volna erre a jelenségre, gondolta Ada. Kifejtette volna,
mi felel meg az emberi életben a patak gyors és lassú folyású részeinek, és hogy Isten mit
kívánt mindezzel a tudtunkra adni. Monroe szentbeszédeit hallva az ember azt hihette, Isten
nem is teremtett egyebet, csak efféle míves hasonlatokat. A látható világ minden csillogó képe
csak árnyéka valamilyen isteni gondolatnak. Innét van, hogy földnek és égnek, a magasnak és
az alacsonynak formája és jelentése olyan különös módon egybecseng: azért, mert valóban
megfelelnek egymásnak.
Volt Monroe-nak egy könyve, amelyben az ember megtalálhatta mindezeknek a jelképeknek
az értelmezését. A rózsa – tüskéivel és szirmaival – a lélek öntudatra ébredésének nehéz és
veszedelmes ösvényét jelképezi. A csecsemő – aki fájdalom és vér közepette, sírva érkezik
ebbe a világba – a mi nyomorúságos földi életünk jelképe, amelyet át- meg áthat az erőszak.
A varjú – mert fekete, mert idegen és törvényen kívüli a madarak között, s mert szívesen
lakmározik döghúson, azokat a sötét erőket jelképezi, amelyek örökké lesben állnak, hogy
birtokukba vegyék az emberi lelket.
Ada is természetesnek érezte azt a gondolatot, hogy a patak és a jég látványa valamiféle
fegyvert kínál a lélek számára. Vagy talán figyelmeztetést. De azt már nem volt hajlandó
elfogadni, hogy egy könyv szabja meg számára, hogyan értelmezze és mire használja ezt a
jelzést. Abból, amit egy könyv állíthat ezekről a dolgokról, éppen a lényeg hiányzik, ezért
önmagában éppolyan keveset használ, mint a zsanér az ajtó sarokvasának, ha hiányzik a
csapszeg.
A patak túlsó partján a ló megtorpant, összerázkódott, hogy az edények összecsörrentek a
zsákban, aztán kinyújtotta a nyakát, és lágyan, hosszan nagyot fújt bele a világba, abban a
reményben, hogy a világ valami megnyugtató, baráti lehelettel válaszol. Ada begörbített
tenyerét odatartotta az állat bársonyos orrához. Ralph kiöltötte a nyelvét, Ada pedig a
hüvelyk- és mutatóujja közé fogta, és gyöngéden megcsóválta. Aztán tovább indultak.
Egy darabig a patak folyását követték, amely meredeken bukdácsolt lefelé a hegyről, de
aztán az út elágazott, és egy alig látható ösvény indult belőle a lomboserdő felé, ahol a levelek
összepöndörödött foszlányai még mindig ott himbálóztak a tölgyfaágakon. Öreg, fáradt
tölgyfák voltak, ágaik között fagyöngy gömbjei sárgállottak. A hóesés most még erősebben
rákezdte, a lehullott hó már megült a földön, és az ösvényből nem maradt egyéb, csak alig
látható, enyhén megsüppedt vonal az erdőn keresztül, amelyet a közeledő éjszakában egyre
könnyebb szem elől téveszteni. A csapáson, amelyet követtek, még a disznók patájának
homorú nyomai sem látszottak többé. Elhagyatott indián ösvénynek tűnt, szemlátomást régen
nem járt rajta senki, és két olyan pontot kötött össze, amelyek többé nem léteztek…
 Már régen leszállt az éjszaka, de ők még mindig gyalogoltak a szüntelenül hulló hóban. A
telő holdat vastag felhőréteg takarta. Mégsem volt teljesen sötét: világított a hó, amely lassan
fölgyűlt a fekete fatörzsek alatt.
Adának már csak azon járt az esze, hová húzódhatnának be éjszakára.
– Ott megalhatnánk – mondta, valahányszor egy kiugró sziklaperemet meglátott. De Ruby
azt állította, ő tud egy jobb helyet, vagy legalábbis úgy emlékszik, van egy ilyen hely valahol
itt a közelben, ezért csak mentek tovább.
Egy nagy, lapos kövekből álló kőhalomhoz érkeztek. Ruby addig nézelődött, amíg meg nem
találta, amit keresett: három kőlapot, amelyek úgy estek egymásra, hogy valami fészerfélét
alkottak, véletlenszerűen létrejött kőasztalt: a sima, függőleges falakra szorosan illeszkedő
zárókő kissé lejtett, így a víz lepergett róla, alatta pedig a hely nem volt ugyan nagyobb egy
tyúkólnál, de azért ahhoz elegendő, hogy fölüljenek vagy megforduljanak benne. Az építmény
Adát leginkább a pí jelére emlékeztette. Odabenn a földet vastagon borították a száraz levelek.
Nem messze tőle, talán húsz lépésnyire, forrás buzgott föl a földből. Gesztenye- és tölgyfák
állták körül, amelyeket sose vágott ki senki a teremtés napja óta. Ennél jobb táborhelyet
kívánni sem lehetett volna. Bár évek óta nem járt itt, jelentette ki Ruby, minden pontosan úgy
volt, ahogyan emlékezett rá gyerekkorából, amikor jó néhány éjszakát eltöltött itt, ennivaló
után kutatva a vadonban.
Ruby meghagyta Adának, hogy gyűjtsön néhány ölre valót a legszárazabb ágakból, és fél
órán belül lobogó tűz ontotta a meleget a menedék nyílásánál. Aztán vizet forraltak egy
fazékban a teához. Amikor elkészült, egy darabig állni hagyták, aztán lekuporodtak, forró teát
ittak, és szárított sós kekszet meg aszalt almát rágcsáltak hozzá. Az almakarikák olyan apróra
zsugorodtak, hogy egyetlen falásnál többre nem futotta belőlük, de átható ízük magában
egyesítette az elmúlt, meleg évszak legjobb tulajdonságait.
Evés közben nemigen beszéltek, legfeljebb annyit, hogy Ada megjegyezte: nem mondhatná,
hogy a georgiai fiú valami kiváló példánya lenne a férfinemnek. Mire Ruby azt felelte,
szerinte nem rosszabb, mint a férfiak átlaga, ami nagyjából annyit jelent, hogy igencsak
hasznára válna, ha valaki a nap minden percében alaposan fenékbe rúgná.
Amikor befejezték az evést, Ruby egyhelyütt félresöpörte a száraz leveleket, fölkapart egy
kis földet, átszitálta az ujjai közt, majd tenyerét a tűzfénybe tartotta, hogy megmutassa
Adának, mi van rajta. Széndarabkák és kovakő szilánkjai. Egy ősrégi tűz nyomai és egy
félresikerült, elhajított nyílhegy darabkái. Egy régi, füstbement reménység törmelékei, ha
mégoly jelentéktelen reménységé is…
Egyikük sem mondott semmit, de Ada a Ruby tenyerén heverő darabkák közül kiválasztotta
a nyíl csaknem tökéletesen megmunkált hegyét, és eltette, mert vigaszt talált a gondolatban,
hogy valamilyen réges-régi, homályba vesző időben néhány ember ugyanezt tette, amit ők
most: menedéket keresett a kőhalom alatt, hogy ott egyék és aludjék.
A hó sziszegett hulltában, a hőmérséklet gyorsan csökkent, de a tűz rövidesen átmelegítette a
köveket, és amikor Ada és Ruby maguk köré csavarták a takarókat, bevackolódtak a száraz
levelek közé, és a takaró fölé is raktak egy kupacot a száraz levelekből, olyan melegben
feküdtek, mintha otthon lennének az ágyukban. Ez éppen így jó, gondolta Ada, ahogyan ott
feküdt. Az elhagyatott ösvény, amely hegyeken és folyókon keresztül vezet. A kihalt környék.
A menedék a sziklák között, amely száraz és meleg, és olyan különös, mintha hegyimanók
szállása lenne. Bár mások talán végletesen kopárnak találnák ezt a menedéket, Adának
annyira megfelelt, hogy legszívesebben ide költözött volna, hogy itt töltse hátralévő életét.
A tűz fény-árnyék mintákat vetett a nyereg alakú tető belsejére. Ha Ada elég sokáig figyelte,
a tűz a világ különféle dolgainak alakját öltötte. Madárét. Medvéét. Kígyóét. Rókáét. Vagy
talán mintha mégis inkább farkas lett volna? Úgy tűnt, a tüzet a világból semmi egyéb nem
érdekli, csak az állatok.
 A tűzből kibontakozó képekről Adának egy dal jutott eszébe, azok közül, amelyeket
Stobrodtól hallott. Ez a dal különösen erősen megragadt az agyában. Részben a szöveg
furcsasága miatt figyelt föl rá, részben azért, ahogyan Stobrod előadta: olyan mély átéléssel,
amelyre nem talált más magyarázatot, csak azt, hogy valami mély, személyes jelentősége van
a számára. A szöveg arról szólt, mit tenne az a személy, aki a dalt énekli, ha hatalmában állna,
hogy mindenféle oktalan állattá változzék. Tavasszal gyík ha lenne – kedvese ablaka alatt
fülelne. Madár ha lenne, s volna szárnya – kedveséhez meghalni hazaszállna. Lenne vakond a
föld alatt – ásna, míg a hegyek leomlanak.
Adát a dal nem hagyta nyugodni. Az állatok és vágyaik egyszerre voltak csodálatosak és
rettenetesek, különösen a vakond, ez az apró, erőtlen és vak remete, aki föld alatti
magányában és sértett haragjában az egész világot le akarja rombolni maga körül. Még ennél
is csodálatosabb és borzasztóbb volt azonban az az emberi hang, amely a dalban beszél, és
amely az emberiség vesztét kívánta, hogy vele együtt eltűnjék a földről az elveszített szeretet,
elárult, elhallgatott és kárba veszett szeretet gyötrelme is.

Ada hallotta Ruby lélegzetén, hogy még nem alszik.

– Emlékszel apádnak arra a dalára, amelyik a föld alatt élő vakondról szólt?
Ruby azt felelte, emlékszik. Mit gondol Ruby, vajon ezt a dalt is Stobrod maga szerezte,
kérdezte Ada. Sok olyan dal van a világon, amelyikről nem lehet pontosan megmondani,
voltaképpen ki is szerezte, felelte Ruby. Egyik hegedűs eltanulta a másiktól, mindegyik tett
hozzá és el is vett belőle valamit, így idővel a felismerhetetlenségig megváltozott. Azt azért
nem merné állítani, hogy a dal ettől egyszersmind jobb is lett, mert mint az emberek
dolgaiban általában, ebben sem lehet haladásról beszélni. A dal minden hozzáadással veszített
is valamit, és könnyen megeshet, hogy az, ami elveszett, különb volt annál, ami a helyébe
került, úgyhogy hosszabb időszakot véve alapul, örülhetünk, ha a veszteségek és nyereségek
kiegyenlítik egymást. Ha valaki mást állít, ezzel csak a tulajdon fölfuvalkodottságáról tesz
tanúbizonyságot.
Ada csak feküdt, bámulta a falon a tűz vetette árnyékokat, hallgatta a levelekre hulló hó
neszezését, és rövidesen elnyomta az álom. Mélyen, álom nélkül aludt, még arra sem ébredt
föl, amikor Ruby fölkelt, hogy újabb fadarabokat vessen a tűzre. Mire fölébredt, virradni
kezdett, és a hóesés alábbhagyott ugyan, de egészen nem állt el. A földet bokáig érő hó
borította. Sem Rubynak, sem Adának nemigen akarózott belekezdenie a napba, amely előttük
állt. Csak ültek, a pokrócot vállukra borítva, aztán Ruby ráfújt a parázsra, és fölszította a
tüzet. Megsütött egy szelet oldalast, aztán a villával kiemelte a zsírjából, és lerakta egy lapos
kőre. Aztán vizet öntött a zsírhoz, és főzött egy fazék kását, majd fogta a félretett húsdarabot,
belemorzsolta a fazékba és elkeverte a kásával. A kisebbik fazékban Ada vizet forralt a
teához, és amíg a teát szürcsölgették, Ruby elmesélte, hogy amikor életében először kapott
teát Mrs. Swangertől, annyira el volt ragadtatva ettől az italtól, hogy amikor Stobrod
legközelebb mosómedve-vadászatra indult, ő egy zsebkendőbe maroknyi tealevelet adott neki.
Amikor néhány héttel később Ruby megkérdezte az apját, hogy ízlett neki a tea, Stobrod azt
felelte, hogy megjárja, de nem mondhatná, hogy annyival különb lenne, mint a többi zöldség.
Mint kiderült, Stobrod megfőzte a teát egy szelet szalonnával, és salátának ette.
Amikor odaértek a hármas útelágazáshoz, csak a Pangle-fiút találták ott. Hanyatt hevert a
nyárfa alatt, hólepellel borítva. A hótakaró besüppedt rajta, és vékonyabb volt, mint az,
amelyik a test környékén a földet borította. Nem volt nehéz kitalálni, miért: a hó eleinte
megolvadt rajta, később már nem. Ruby lesöpörte az arcáról a havat, hogy egy pillantást
vessen rá, és látta, hogy Pangle még mindig mosolyog, noha a szemében zavar és értetlenség
tükröződött, bár az is lehet, hogy ez a kifejezés csak a halál beálltával jelent meg benne. Ruby
rásimította a tenyerét a fiú kövér arcára, aztán az ujja hegyével megérintette a homlokát,
mintha csak egy másik, hozzá hasonló számkivetett érintésének bélyegét akarná rajta hagyni.
 Ada hátat fordított a fiúnak, és a havat kezdte rugdalni a csizmája orrával. A hóból törött
bendzsódarabok kerültek elő. Aztán a törött hegedűvonó, amelynek markolatát egy szál lószőr
tartotta. Ada tovább rugdalta a havat, a hegedűt keresve, de nem találta. Se a hegedűt, se
Stobrodot.
– Hol lehet? – kérdezte Rubytól.
– Nem hiába mondják, hogy aki Georgiából való, annak minden második szava hazugság –
mondta Ruby. – Elevenen vagy holtan, de magukkal vitték.
Úgy határoztak, Pangle-t, egy magasabban fekvő, laposabb földdarabon temetik el az ösvény
fölött, egy gesztenyefa közelében. Kiderült, hogy a földet egészen könnyű ott fölásni, a
csákányra jóformán nem is volt szükségük, mert a talajnak csak egy vékony, felső rétege volt
fagyott, alatta jó darabig csak fekete, laza humuszréteget találtak, bármilyen mélyre hatoltak
is. Fölváltva ástak, és rövidesen olyan melegük lett, hogy levetették a kabátjukat, és
fölakasztották egy faágra. Igaz, így fáztak, de még az is jobb volt, mint ha a ruhájuk
átnedvesedett volna az izzadságtól. Mire olyan mélyre értek, ahol már nagy, összefüggő
sziklakövekbe ütközött az ásó, egészen tekintélyes mélységű gödröt ástak, bár két láb még
mindig hiányzott abból a hatból, Ada tudomása szerint ugyanis egy rendes sírnak legalább hat
lábnyi mélynek kellett lennie. Ruby azonban úgy vélekedett, így is megfelel.
Odamentek Pangle-hez, mindegyikük megragadta egyik lábát, aztán a hóban odavonszolták
a sírgödörhöz, és belecsúsztatták. Koporsójuk nem volt, még egy fölösleges pokrócuk sem,
hogy azt borítsák rá szemfedő gyanánt, ezért Ada a kendőjét terítette az arcára, mielőtt
lapátolni kezdték volna rá a földet. Mire annyi földet hánytak rá, hogy már csak az egyik
csizmájának az orra látszott, Ada sírva fakadt, bár életében csak egyszer látta a fiút, akkor is
csak homályosan, a tűz fényénél, és mindössze annyit beszéltek egymással, hogy a fiú azt
mondta Adának, jót tesz az embernek az a muzsika, amelyet Stobrod játszott nekik.
Adának fölrémlett, mit gondolt akkor, amikor a káposztákat vermelték el télire, és hogy
milyen jelképes jelentőséget látott ebben akkor. Most úgy találta, ez a temetés egészen más
dolog. Azon az egyen kívül, hogy mindkét alkalommal gödröt ástak a földbe, a kettő
semmiben nem hasonlított egymáshoz.
Amikor a gödröt már telilapátolták földdel, még mindig kimaradt valamennyi. Ez a tény nem
kerülte el Ruby figyelmét. Ez azért van, jelentette ki, mert a hónapnak abban a szakaszában
ástak, amikor a hold telőben van. Ha olyankor ásol sírt, amikor a hold már egy hete
fogyatkozóban van, hiába lapátolod vissza az összes földet, a sírhely mégis besüpped. Még
odahányták Pangle fölé a holdnak köszönhető többletföldet, és lelapogatták az ásó hátlapjával.
Aztán Ada fogta a zsebkését, lehántotta egy darabon az egyik fiatal hikorifa kérgét, aztán
keresett egy fekete szent jánoskenyérfát, lecsapta két ágát a baltával, majd kereszt alakban
összeillesztette és a hikorifa-hánccsal összekötözte őket. A keresztet letűzte a lágy, fölásott
földbe Pangle fejénél, és bár hangosan nem mondott búcsúszavakat fölötte, magában igen.
Közben hallotta, amint Ruby arról beszél, hogy a szentjánoskenyérfában akkora életerő van,
hogy ha az ember kerítéspóznákat farag a törzséből, a lécek időnként gyökeret eresztenek, és
nőni kezdenek. Ada is valami ilyesmiben reménykedett: abban, hogy a sírkeresztből, amelyet
eszkábált, idővel magas szentjánoskenyérfa sarjad, hogy az jelölje Pangle nyughelyét, és hogy
minden esztendőben, még az elkövetkező évszázadban is elmondja majd puszta létével a
maga rövid történetét, amely Persephonééra emlékeztet. Télen fekete fakéreg, tavasszal fehér
szirmok.
Mindkettejük keze bepiszkolódott. Ruby csak egy kis havat vett a markába, eldörzsölte a két
tenyere között, aztán lerázta a kezéről a piszkos vizet. Ada azonban átvágott a fák között,
odament a patakhoz, megmosta benne a kezét, aztán az arcába is fröcskölt a jeges vízből.
Fölállt, megrázta a fejét és körülnézett. Pillantása egy alacsony sziklaperemre esett a patak
túlpartján. Az előreugró perem alatt bemélyedés keletkezett, egy kis védett zug. Alatta a
csupasz föld barnája élesen elütött a hó fehérjétől. A sziklaperem alatt pedig ott ült Stobrod,
bár csaknem egy percbe tellett, amíg szeme kivette az ülő alak körvonalait, mert Stobrod
ruháinak színe ugyanolyan volt, mint a bemélyedés csupasz földjéé. Mozdulatlanul ült,
csukott szemmel, keresztbe vetett lábbal, a feje félrebillent, kezét az ölében tartott hegedűn
nyugtatta. Enyhe szél támadt, megzörrentette a néhány maradék tölgylevelet, és havat söpört
le a kopasz ágakról. A hó Ada hajára hullott, és a patakba, ahol abban a pillanatban elolvadt,
amint vizet ért.
– Ruby! – kiáltotta Ada. – Ruby, gyere csak ide!
Ahogy ott álltak fölötte, Stobrod arca olyan fehér volt, mint a hó, és valahogy mintha
minden része kisebb lett volna a szokásos emberi méretnél. Akkora volt, mint egy gyermek.
Rengeteg vért veszített: egy része a sebeiből folyt el, más részét fölköhögte, az ing a mellén
lucskos volt a vértől. Ruby elvette a hegedűt az öléből, és Ada kezébe nyomta: hallották, hogy
a csörgőkígyó csörgője szárazon zörög benne. Amikor kigombolta Stobrod ingét, látta, hogy a
vér már megfeketedett és megalvadt rajta. Stobrod mellkasa törékeny volt és fehér. Ruby
odafektette a fülét apja mellére, aztán elhúzta, majd újra hallgatózott.
– Még él – mondta.
Félrehúzta apja ruháit, hogy lássa, mennyire súlyosak a sebei. Stobrodot három golyó találta
el. Az egyik a vonót tartó kezén, amelyet maga elé emelt. A második a combját a csípőcsontja
közelében. A harmadik – legsúlyosabb – sebet pedig a mellbimbóján keresztül kapta. A golyó
eltörte az egyik bordáját, súrolta a tüdőcsúcsát, és a lapockája fölött állt meg a háta izmaiban,
ahol vadalma nagyságú kék dudor keletkezett a bőre alatt. Amíg vizsgálgatták, Stobrod egy
pillanatra sem tért magához, még csak nem is nyöszörgött fájdalmában.
Ruby vékony ágakból és egy fenyőág lehántott kérgéből kis kupacot kotort össze, aztán
meggyújtotta a kénes gyufával. Amikor a tűz már lobogott, maga-készítette késének pengéjét
beletartotta a lángba. Stobrod még akkor sem adott semmi hangot, amikor Ruby belevágott a
hátába, még a szeme se rebbent. A vágás nyomán mindössze a seb pereme vérzett egy kicsit,
mintha Stobrodban már nem maradt volna elegendő vér az új seb számára azon a néhány
vörös cseppen kívül, amelyet az mégiscsak kiizzadt magából. Ruby beledugta az ujját a
Stobrod hátán keletkezett lyukba, óvatosan körültapogatott, majd kikotorta a puskagolyót.
Ada kezébe nyomta: olyan volt, mint egy darab nyers hús.
– Ezt öblítsd le! – mondta Adának. – Talán egyszer majd látni szeretné.
Ada odament a patakhoz, beletartotta a kezét, és engedte, hogy a víz átáramolják ujjainak
rácsa között. Amikor kihúzta a vízből és megnézte, a golyó tiszta volt és szürke. Stobrod
testén áthaladva gomba alakúvá préselődött össze: a gyutacs recésen meghasadt és eltorzult.
Ellenben a másik vége, a gomba szára érintetlen volt, jól látszott rajta az a három köralakú
bevágás, amelyet a gyártás során ejtettek rajta, hogy a lehető legjobban illeszkedjék a
puskacső huzagolásához.
Ada visszament a sziklaperemhez, és lerakta a golyót a hegedű mellé. Ruby időközben
belecsavarta Stobrodot néhány pokrócba, a tűz lángjai pedig már a térdük magasságáig értek.
– Maradj itt, és forralj nekem egy kis vizet! – kérte Ruby.
Ada nézte, ahogy Ruby elindul a fák között, ásóval a vállán, leszegett fejjel gyógyító
gyökereket keres, melyeknek hollétére csak a hóból kinyúló, száraz szárakból és maghéjakból
tudott következtetni. Ada körülrakta a tüzet kövekkel, hogy legyen mire tenni a fazekat, aztán
odament a lóhoz, és kivett egy fazekat a zsákból. Megmerítette a patakban, majd a teli fazekat
a kövekre rakta, hogy melegedjék. Aztán leült, és Stobrodot nézte, aki olyan mozdulatlanul
feküdt ott, mintha halott lenne. Nem volt más jele, hogy még él, csak az, ahogyan a zubbonya
eleje enyhén emelkedett-süllyedt a lélegzetétől. Adának Stobrod több száz szerzeménye járt
az eszében. Vajon azok hol vannak most, és hová lesznek, ha meghal?
Amikor Ruby egy órával később visszatért, a zsebe teli volt mindenféle gyökerekkel,
amelyekről úgy gondolta, van némi halvány esélye, hogy használnak valamit – cickafarkkóró,
bojtorján, ginzeng. Nem talált viszont aranyvesszőt, pedig most arra lenne leginkább
szüksége. Mostanában egyre kevesebb van belőle. Egyre nehezebb rábukkanni. Ruby attól
félt, az emberek a viselkedésükkel bebizonyították, hogy nem méltóak a gyógyításra, és az
aranyvessző undorral eltávozott körükből. Ruby a leforrázott cickafark- és bojtorjángyökérből
készült pépet Stobrod sebeire kente, majd a takaróból hasított csíkokkal bekötözte a sebeket.
A mulleinből és a ginzengből teát főzött, apja szájába csöpögtette, de úgy tűnt, Stobrod torka
görcsösen összezárul, és nem lehetett tudni, lement-e rajta valamennyi, vagy sem.
– Túlságosan messze vagyunk hazulról – szólalt meg Ruby egy idő után. – Odáig nem bírná
ki élve. Napokba is beletelhet, amíg annyira összeszedi magát, hogy kibírja az utazást, és azon
sem lepődnék meg, ha rövidesen megint elkezdene havazni. Valami jobb menedékre van
szükségünk, mint ez itt.
– Menjünk vissza a sziklakunyhóba? – kérdezte Ada.
– Oda nem férnénk be mind a hárman. Na és a főzéshez is hely kell, meg ahhoz is, hogy őt
ellássuk. De tudok egy jobb helyet. Ha ugyan még megvan…
Stobrodot magára hagyták egy időre, hogy hosszú póznákat vágjanak, amelyekből húzós
szánt eszkábálhatnak. A két rudat összekötötték, és még néhányszor átvetették köztük a
kötelet, hevedernek, aztán az így rögtönzött szánba befogták a lovat. A pokrócokba burkolt
Stobrodot átvitték a patakon, és rátették a szánra, de amikor elindultak a balfelé ágazó
ösvényen, a ló vonszolta szán minden egyes kövön és gyökéren nagyot zökkent. Ráébredtek,
hogy rosszul okoskodtak: a zökkenésektől Stobrod sebei föl fognak szakadni. Szétszedték hát
a szánt, összetekerték a kötelet, Stobrodot pedig föltették a ló hátára, és lassan haladtak
tovább.
Az ég laposan, szürkén terült el fölöttük, olyan alacsonyan, hogy úgy tűnt, a kinyújtott
kezükkel elérhetnék. Rövid időre az alacsony égből újra hó kezdett szemerkélni, amelyet a
metsző szél magával sodort. Eleinte olyan hatalmas pelyhekben szállingózott, mint a libatoll
pihéi, aztán olyan alig látható, száraz szemcsékben hullott, mint a hamu. Amikor a hóesés
elállt, elöntött mindent a sűrű köd, és többé semmit nem láttak világosan, csak annyit, hogy a
nap a végére jár.
Egy ideig némán lépkedtek, csak Ruby mondta néha, hogy „erre…”, amikor az ösvény egy
újabb elágazásához érkeztek. Ada nem tudta, milyen irányban haladnak, mert már régen
sejtelme sem volt róla, melyik égtáj merre lehet.
Amikor megálltak pihenni, a ló leszegett fejjel állt, fáradtan és boldogtalanul, mert
kimerítette a teher, amelyet cipelnie kellett, és a nagy magasságban megtett út. Ada és Ruby
lesöpörték a havat egy farönkről, és leültek. A sűrű ködben a hozzájuk legközelebb eső fákon
kívül nem láttak semmit. A levegő járása azonban arra vallott, hogy hegygerincen lehetnek, és
nagy nyílt terek és mélységek veszik körül őket. Ada összébbhúzta magát a kabátjában, és
megpróbált nem gondolni sem arra, hogyan fog még egy ilyen napot végigcsinálni, sem arra,
hol fogják eltölteni az éjszakát, egyáltalán semmire, csak a soron következő mérföldre.
Stobrod lecsüggő végtagokkal hevert a ló hátán, pontosan ugyanabban a helyzetben, ahogyan
föltették rá.
Ahogy ott ültek a farönkön, egyszerre csak két vándorsólyom robbant elő a ködből.
Belevetették magukat a változó irányú szélbe, rövid, szaggatott szárnycsapásokkal igyekeztek
legyűrni a levegő ellenállását. Olyan közel nyilallottak el mellettük, hogy Ada hallotta a szél
sziszegését a szárnytollaik között. Stobrod hirtelen magához tért, és ahogy a madarak
elvillantak mellette, fölemelte a fejét, és zavaros tekintettel bámult utánuk, míg újra el nem
tűntek a ködben. Szája sarkából vércsík szaladt az álláig, olyan keskeny, mint a borotvával
ejtett seb.
– Törpe sólyom – szólalt meg, mintha attól, hogy megnevezi a madarakat, neki is sikerülne
újra megvetnie a lábát a világban.
Küszködve próbált változtatni a testhelyzetén: úgy tűnt, szeretne fölegyenesedni és
szabályosan lovagolni. Ruby odalépett hozzá és fölsegítette, de amint elengedte, apja
előreroskadt, és a feje lehanyatlott a ló nyakára. A szeme lecsukódott, karját előrenyújtotta,
hogy mindkét kézzel belekapaszkodhassék a ló sörényébe. Lába ernyedten lóbázott Ralph
kerek hasának két oldalán. Ruby a kabátja ujjával letörölte apja szájáról a vércsíkot, aztán
mentek tovább.
Majdnem egy óra hosszat egy meredek hegyoldalon ereszkedtek lefelé, aztán Ada úgy
érezte, egy völgy öblébe jutottak, bár látni nem látott elég messzire ahhoz, hogy bizonyságot
szerezzen érzései helyességéről. Átmentek egy mocsaras réten, ahol az ösvény mindkét
oldalán embermagasságú tőzegáfonya-bokrok nőttek. A völgy aljában elhaladtak valami
mozdulatlan, fekete víz mellett. Úgy bukkant elő a ködből, mintha hirtelen lyuk támadt volna
a világmindenségen. Száraz, halott, szürkésbarna fűcsomók szalagja szegélyezte, és a jég úgy
csipkézte körbe a peremét, mintha egy éppen becsukódni készülő írisz kelyhe volna. A tó
közepén három fekete vadkacsa lebegett mozdulatlanul, szárnya alá dugott fejjel. Ha egyszer
könyvet írnék a jelképekről, gondolta, ez lehetne a félelemé.
A köd valamelyest megritkult. Újra fölfelé haladtak egy alacsony hegyen, amelynek
gerincén fenyők nőttek. A fák közül sokat kidöntött a szél, gyökérzetük kifordult a földből, és
úgy meredt a levegőbe, mint egy levágott végtag csonkja. Leereszkedtek a fenyvesen
keresztül, és egy gesztenyésbe értek. Hallották, hogy a közelben patak folyik, de látni nem
látták. Csak nehézkesen bírtak előrehaladni. Valójában nem is volt ott ösvény, amerre mentek,
csak éppen annyi hely a fák, a tüskés bokrok és alacsony aljnövényzet között, hogy átfértek
rajta. Amikor kiértek a hegytetőre, és elindultak a keskeny patakágy felé, a világítás
hajszálnyit sem változott, bár érezték, hogy a napból már alig van valami hátra.
Ada szeme előtt ködösen háromszög alakú formák bontakoztak ki a fák között. Kunyhók.
Vagy faházak. Egy aprócska irokéz falut látott maga előtt, kísértetvárost, amelynek lakóit már
réges-régen elhajtották a Könnyek Országútján, és meddő földekre száműzték. A vályog és
sövényfonadékból készült épületek korszakának egyetlen, korhatag emlékétől eltekintve, a
házikók lehántott, bevagdalt és egymáson átfektetett gesztenyefa rönkökből készültek.
Zsindellyel és fakéregdarabokkal fedték be őket. Az egyik kunyhóra rádőlt egy jókora fehér
tölgy, de a többi viszonylag épen vészelte át a három évtizedes lakatlanságot, és a
gesztenyefából faragott gerendák olyan sikeresen állnak ellen a nedvességnek, hogy még
újabb száz év múlva is alighanem ugyanígy állnak majd, mielőtt elkorhadnának és
beleolvadnának a földbe. Szürke zuzmó nőtt a kunyhók falán, betyárkóró, keserűfű és bolhafű
száraz szárai meredeztek elő a hóból az ajtónyílásban. A környéken sehol sem akadt olyan sík
terület, ahol gabonát lehetett volna termeszteni, a falu tehát alighanem időszakos
vadászszállás lehetett. Vagy menedék, ahol egy maroknyi számkivetett élte a ragadozók
életét, csaknem olyan magányban, mint a remeték. Nem is volt ez igazán falu, mindössze fél
tucat ablaktalan cella. Egymástól egyenlőtlen távolságra álltak a patak mellett, amely mély
volt, erős sodrású, és fekete vizének futását itt-ott nagy, sima sziklák törték meg, amelyeken
zöld moha nőtt.
Adát annyira elcsigázta az út, hogy úgy érezte, nagyon fontos lenne, hogy rájöjjön, magától,
anélkül, hogy Rubytól megkérdezné, a patak melyik partján állnak a faházak: északon, délen,
keleten vagy nyugaton-e? Ha ezt sikerülne eldöntenie, jelentős lépést tenne afelé, hogy
összhangot teremtsen tulajdon elméje és a hely között, ahol éppen jár.
Ruby mindig tudta, melyik égtáj merre van, anélkül, hogy iránytűre szorult volna, és
szemlátomást az égtájaknak különleges jelentősége volt számára: nemcsak olyankor, amikor
útba igazított valakit, hanem olyankor is, amikor valamilyen történetet mesélt, mindig
megjelölte, hogy egy bizonyos esemény pontosan hol is történt. A Kis Keleti Elágazás nyugati
partján, a Nyugati Elágazás keleti partján, így valahogy. Ahhoz, hogy az ember jól beszélje
ezt a nyelvet, ott kellett, hogy legyen a fejében annak a földnek a képe, ahol él. Ada tudta,
hogy ennek a képnek a hegyek, völgyek és folyók csak a keretét vagy a csontvázát jelentik.
Az ember megtanulja a nevüket, és hogy hogyan helyezkednek el egymáshoz képest, aztán
ezekből az ismerős pontokból kiindulva kitölti a képet részletekkel. Az általánostól az egyes
felé haladva. És ezt mindaddig folytatja, amíg meg nem tud nevezni mindent. Ahhoz, hogy
csakugyan otthon legyünk valahol, annak a helynek egyre kisebb és kisebb részleteire kell
irányítanunk a figyelmünket.
Ada agyában még csak mostanában kezdett ez a kép kialakulni, ezért az égre nézett, hogy
attól kérjen segítséget a tájékozódáshoz. De az ég nem segített: olyan alacsonyra ereszkedett
le, hogy úgy érezte, mindjárt beleüti a fejét. És másféle támpontot sem talált sehol. Ezen a
párás éghajlaton a moha a fáknak azon az oldalán nőtt, ahol éppen kedve tartotta. Itt tehát a
moha nem azt jelentette, hogy arra van észak. Így hát Ada csak annyit tudott, hogy ami őt
illeti, tőle a falu a patak bármelyik partján állhat. Nincs égtáj, amelyik ne jöhetne számításba.
A faházak, ahogy elhaladtak közöttük, már-már ünnepélyesnek tűntek teljes
elhagyatottságukban, ahogy ott kuporogtak a patak és a föléjük magasodó, felhőkbe nyúló
hegyek között. Talán még él egy-kettő azokból az emberekből, akik valaha itt laktak,
töprengett Ada. Vajon milyen gyakran juthat eszükbe ez az elhagyatott hely, amely most
olyan csöndes, mint a visszafojtott lélegzet? Bárhogyan is nevezték egymás közt ezt a helyet,
a név rövidesen azok közé tartozik majd, amelyet ismerői már nem adnak tovább a következő
nemzedéknek, és örökre száműzetik az emlékezetünkből. Ada úgy vélte, akik itt laktak, ha a
jövőre gondoltak, még utolsó napjaikban sem képzelték, hogy ilyen rövid időn belül ilyen
tökéletesen vége szakad korábbi életüknek. Nem látták előre, hogy rövidesen egy másik
világba kerülnek majd, más emberek közé, akiknek a szája más nyelv szavait formálja,
akiknek éjszakai nyugalmát másfajta álmok derítik vagy zaklatják föl, akik másféle
istenekhez imádkoznak.
Ruby időközben eldöntötte, melyik faház van a legjobb állapotban, és most megálltak előtte.
Stobrodot leemelték a lóról, vízhatlan vászonból és pokrócokból ágyat vetettek neki a földön,
ők pedig bementek a faház egyetlen, ablaktalan szobájába. Az ajtó deszkalapokból készült, és
valaha bőr csuklópánton foroghatott, amely azonban már réges-régen elszakadt. Ott hevert a
földön. Ha be akarták csukni, nem tehettek egyebet, be kellett támasztaniuk a nyílásánál. A
döngölt földpadlót száraz levelek borították. Egy fenyőággal kisöpörték a leveleket. A
faházban volt egy terméskövekből összerótt tűzhely is tapasztott sárkéménnyel. Ruby
beledugta a fejét, fölnézett, és meglátta az eget. De valószínűleg soha nem szelelhetett valami
jól, mert a gesztenyefa tetőgerendák sötéten csillogtak a hosszú évek alatt rájuk rakódott
füsttől. A faházban a porszag mellett még most is érződött a sok száz régi tűz fűszeres illata.
Az egyik fal mentén fapadka húzódott, nyilván az egykori lakók hálóhelye, mert még most is
ott hevert rajta egy kupac elszürkült szalma. A két lány bevitte Stobrodot a házba, és lerakta a
padkára.
Mialatt Ruby begyújtott a tűzhelyen, Ada kiment, vágott egy hosszú, egyenes ágat, élesre
faragta a kisbaltával, beleverte a földbe, és kikötötte hozzá a lovat egy cédrusfa alá. De az
állat vizes volt, és borzongott a hidegtől. Leszegett fejjel állt, és téli bundája a megolvadt
hótól nedvesen, sötét fürtökben tapadt a bőréhez. Ada ránézett, aztán az égre, miközben a
tulajdon arcán érezte a mardosó hideget. Ha itt hagyja, lehet, hogy Ralph reggelre holtan
hever majd a földön.
Eloldozta a karótól, és megpróbálta bevezetni az egyik faházba, de az állat nem volt hajlandó
meghajtani a fejét, hogy beférjen az ajtón. Ada megrángatta a kötőfékét, mire Ralph
megroggyantotta a hátsó lábát, és hátrálni kezdett, akkorát rántva Adán, hogy a lány arcra
esett a hóban. Föltápászkodott, botot keresett, és talált is egyet, amelyik olyan vastag volt,
mint a csuklója. Odaállt a ló mögé, és rácsapott a farára, újra meg újra, minden maradék erejét
beleadva az ütésekbe, bár már nem volt valami sok. Végül a ló mégiscsak bebújt a sötét
ajtónyíláson, vonakodva, mintha a halálba menne.
Amint odabent volt, Ralph tüstént megbékélt, mert a kunyhó sem arányaiban, sem
anyagában nemigen különbözött a rekeszétől az istállóban. Néhány percen belül teljesen
megnyugodott. Megrázta az irháját, szétterpesztette a lábát, és hosszút, boldogítót vizelt. Ada
az egyik fazékban zabot tett elébe, aztán fogta az üres fazekat, és elöblítette a patakban.
Már majdnem egészen besötétedett: Ada megállt a patak mellett, és nézte a vízen az utolsó
fénysugarak csillogását. Fáradt volt, fázott és félt. Úgy érezte, ennél elhagyatottabb hely talán
nincs is a földön. Előre rettegett az éjszakától, attól a pillanattól, amikor végeznek a
teendőikkel, és neki a pokrócába csavarva le kell feküdnie a kísértetház sötét és hideg
földjére, hogy ott várja meg a reggelt. Olyan fáradt volt, hogy a lába mintha kiégett volna
alóla, de azt remélte, rövidesen túljut a holtponton, ha gondosan ügyel rá, hogy egyszerre csak
egy dolgot csináljon, és a hátralévő teendőkre megpróbál úgy gondolni, ahogyan egymás után
következnek, nem pedig összességükben.
Mire bement a faházba, Ruby már elkészítette a vacsorát: ugyanazt főzte, amit reggelire. De
most, amikor Ada a szájához közelítette az első kanálnyi zsíros kását, érezte, hogy nem bírja
lenyelni. A gyomra görcsbe rándult. Fölállt, kiment és a hóba hányt, bár más nem jött ki
belőle, csak fekete epe. Aztán megdörzsölte a száját hóval, visszament, és az utolsó morzsáig
megevett mindent, ami a táljában volt. Aztán leeresztette az üres tálat az ölébe, és csak ült,
kimerülten, kábult csöndben a tűz mellett.
Egész nap jóformán semmi vizet nem ivott, egyszerűen megfeledkezett róla. A szomjúság és
a hideg, a gyaloglás, a temetés és a gyógyítás feladatai különös lelkiállapotba hozták, és most
semmi egyébre nem vágyott, csak arra, hogy boldogabb képeket próbáljon kiolvasni a tűz
lángjaiból. Nézte, nézte a tüzet, de nem látott semmit: se a lángokból kibontakozó,
változékony figurákat, sem azokat a mértani szabályosságú rovátkákat, amelyek az
elhamvadó fahasábok oldalán rajzolódnak ki. Igaz, az égő fa nyiszorgó hangokat hallatott,
olyasféléket, mint amikor lépések tapodják a száraz havat, és azt még Ada is tudta, hogy ez
mit jelent. Azt, hogy a fa rövidesen hamuvá roskad össze.

Lépések a hóban

Mire elért arra a helyre, ahol a három ösvény összefut, már alig pislákolt valami fény a
felhők mögött a nyugati égbolton, és Inman nem tudta alaposabban szemügyre venni azokat a
jeleket a földön, amelyekből kikövetkeztethette volna, mi történt. A hóban a nyomok a
hármas útelágazásig vezettek, ahol a talaj ellaposodott egy darabon, aztán tovább haladtak a
fölfelé futó, balkéz felőli ösvényen. Egy nagy nyárfa alatt fekete vér tócsái a földön: itt valakit
megöltek. A havat mindenfelé emberi lábak és lópaták járták össze. A nyárfán túl, a kövekkel
körülrakott tűzhelyen nemrégiben valakik tüzet gyújthattak: a hamu már kihűlt ugyan, de még
tisztán lehetett érezni rajta a disznózsír szagát. Lábnyomok és szántalpak nyoma vezetett egy
botokból összekötözött kereszthez, amely egy frissen ásott halom fejénél állt. Inman leguggolt
a kereszthez, hogy alaposabban megnézze, közben erre gondolt: ha csakugyan van egy másik
világ a síron túl, ahogyan a templomi énekek állítják, egy efféle lyuk ugyancsak komor és
magányos bejárat lehet hozzá.
Volt valami, amit sehogy sem értett. Két sírnak kellene lennie. És bár nem egyszer látta,
ahogy a holttesteket egymás tetejébe hányták, hogy kevesebbet kelljen ásni, valahogy úgy
érezte, hogy itt nem ez történhetett. Fölállt, és visszament egy darabon, hogy a jeleket
tanulmányozza. Követte őket át a patakon egy sziklaperemig, ahol még több vért látott a
földön, és egy kis tűz még mindig meleg hamuját. Egy csomó ázott gyökeret egykupacban,
ahogy valaki kiöntötte őket a főzővizükkel együtt. Fölvett néhány gyökérdarabot, eldörzsölte
őket a tenyerében, és ahogy a kezét megszagolta, érezte a ginzeng és a mullein szagát.
A gyökereket lerakta egy sziklára, odament a patakhoz, és vizet merített a markába, mert
megszomjazott. Egy szalamandra siklott a kövek között, az az élénk színekkel pettyezett,
szokatlan mintázatú fajta, amely csak ebben az egy patakban él. Kiemelte a vízből, begörbített
tenyerére rakta, és az arcába nézett. A szalamandra szája sarka fölfelé húzódott, és ettől úgy
festett, mintha az állat mosolyogna, olyan mélységesen derült és nyugodt mosollyal, hogy
Inmant elfogta az irigység és a kétségbeesés. Ha én is egy patakban élhetnék egy kő alatt,
gondolta, akkor talán nekem is ilyen lenne az arcom. Visszatette a szalamandrát a patakba,
aztán visszatért az útelágazáshoz, és megpróbálta megállapítani, merre vezetnek az ösvények.
Legfeljebb ha tíz lábnyi messzeségig tudta követni őket a pillantásával, aztán belevesztek a
gyorsan sűrűsödő sötétségbe. Inman úgy érezte, Ada is ugyanígy tűnik el mindig előle,
mihelyt kinyújtaná utána a karját, ő pedig magányos zarándokként követi egész életén át
mindig tovább és tovább.
Vastag felhőréteg függött alacsonyan a feje felett. Nem lehet majd látni a holdat, gondolta,
és az éjszaka olyan sötét lesz, mint a hideg vaskályha belseje. Hátravetett fejjel beleszimatolt
a levegőbe, és hószagot érzett. Nem tudta eldönteni, mi a rosszabb: ha a sötétség miatt veszíti
szem elől az ösvényt, vagy ha azért, mert belepi a hó.
Végül úgy döntött, hogy a kettő közül a sötétség a biztosabb és közelibb veszedelem.
Visszatért a sziklaperemhez, leült, és nézte, ahogy a napfény utolsó maradéka is kihamvad.
Hallgatta a patak csobogását, és megpróbált kitalálni egy olyan történetet, amely megfelel a
jeleknek: amely megmagyarázza, miért van csak egy sír, és hogy a két nő vajon miért indult
tovább a hegyen át, ahelyett, hogy a saját nyomaikat követve hazaindultak volna.
Csakhogy nemigen volt alkalmas állapotban, hogy bármit is kiokoskodjon. Részben szabad
elhatározásából, részben szükségből már egy ideje böjtölt, és nem volt teljesen ura az
érzékeinek. Egyetlen falatot sem evett azóta, hogy megfőzte a medvebocs húsát. A víz
sustorgásából és a patakmeder összecsörrenő köveiből mintha emberi hangok szóltak volna,
és Inman arra gondolt, talán elmondanák neki, mi történt itt, ha nagyon odafigyelne. De a
hangok eltávolodtak és elmosódtak, és bármilyen erősen próbálta is megfejteni őket, a patak
nyelvének szavai nem jelentettek számára semmit. Akkor arra gondolt, talán egyáltalán nem
is hallott hangokat, csak a saját fejében formálódtak ki a szavak, de még így sem értett
belőlük semmit. Túlságosan kiüresedett, hogy bármit is megértsen.
A zsákjában semmi ennivaló nem volt, csak néhány szem dió, amelyet két nappal korábban
szedett fel a földről egy leégett faház helyén. A faházból nem maradt semmi, csak egy kúp
alakú, kormos földhányás ott, ahol az agyagból tapasztott kémény állt, és mögötte, ott, ahol
valaha a ház eleje lehetett, egy jókora diófa. Még a lehullott dió is ott hevert alatta a földön. A
megfeketedett csonthéjak kis krátereket alkottak a fűben, amely annak idején körbenőtte őket,
míg csak a külső héjuk lassanként el nem rothadt. Inman összeszedte, ami diót talált, és az
oldalzsákjába rakta, de soha nem jutott odáig, hogy meg is egye, mert minél többet
gondolkodott rajta, annál inkább arra a meggyőződésre jutott, hogy a tápértékük amúgy sem
fedezné a feltörésükkel járó munkát, hiszen minden egyes héjban legfeljebb annyi dió van,
amennyi elfér az ember mutatóujja hegyén. De azért nem dobta el őket, mert arra gondolt,
hogy ha az egész életet ilyen módon tenné mérlegre, kiderülne, hogy nem is érdemes leélni.
És még azért sem dobta el a diókat, mert megnyugtatónak találta, ahogy minden lépésénél
összecsörrentek. Olyan száraz, csattogó hangot adtak, mint a fáról lecsüggő, öreg csontok a
szélben.
Pillantása arra a néhány keserű gyökérdarabra esett, amely még mindig ott feküdt a sziklán,
ahová az imént tette őket. Először arra gondolt, csipeget belőlük egy keveset, de aztán inkább
behajította őket a patakba. Kivett egy diót a zsákjából, és azt is a patakba dobta; olyan
cuppanással merült el, mint amikor egy ijedt béka veti magát a vízbe. A többi diót a zsákjában
hagyta, bár úgy határozott, egy falatot sem eszik mindaddig, amíg Adát meg nem találta. Ha
Ada elutasítja, akkor egyenesen továbbmegy, föl a hegyre, a Fényes Sziklákhoz, hátha a
sziklában rejtőző kapu feltárul előtte, hiszen az öregasszony a két tetovált kígyóval az arcán,
azt állította, hogy a kapu megnyílik azoknak, akiknek a szíve megtisztult és minden érzéke
kiüresedett a böjttől. Inman semmi okát nem látta, hogy halogassa a dolgot. Úgy vélte, nincs a
világon ember, aki üresebb, mint ő ebben a pillanatban. Egyszerűen kisétál ebből a világból,
és csak megy, míg el nem éri azt a boldog völgyet, amelyről az öregasszony beszélt.
Letört néhány ágat, és erős tüzet rakott a korábbi tűz hamuja felett. Odahengerített két nagy
követ, ahol már érte a tűz melege. Aztán hosszú ideig csak ült a pokrócaiba burkolózva, lábát
a tűznél melengetve, és arra a két ösvényre gondolt, amelyek valahová messzire vezettek.

Amikor erre a napra fölvirradt, nem gondolta volna, hogy amikor majd besötétedik, megint a
hideg földön fog éjszakázni. Azt hitte, amint otthoni földre ér, minden tekintetben különbözni
kezd mostani önmagától, életmódjában, életfelfogásában, még abban is, ahogyan jár vagy
megáll. Aznap reggel bizonyos volt benne, hogy mire beesteledik, ő már fölkereste Adát,
hogy tudassa, megjött, és valamilyen választ is kap tőle. Igen, nem, talán… A fejében már
jónéhányszor lejátszotta ezt a jelenetet a végiggyalogolt, hosszú nappalokon, és olyankor,
amikor az álom közeledtére várt valamelyik puszta fekhelyén az út mellett. Ő az országúton
közelít majd a Black-birtok felé, némileg megviselten. Amin keresztülment, meglátszik majd
ugyan az arcán és a tartásán, de csak annyira, hogy a szemlélőnek az jusson róla eszébe: ez az
ember bizonyára hősiesen harcolt. Előtte megfürdik, és tiszta ruhát vesz. Ada éppen kilép
majd a tornácra, de nem azért, mert tudja, hogy ő jön, csak mert valami dolga akadt odakinn.
Valamelyik szép ruháját viseli. Megpillantja Inmant, és ahogy meglátja, mindjárt tudja, hogy
ő az. Szaladni kezd felé, a szoknyáját a bokájáig emeli, ahogy leszalad a lépcsőn.
Lélekszakadva rohan át az udvaron, ki a kapun, alsószoknyái csak úgy lobognak körülötte, és
még mielőtt becsapódott volna mögötte a kertkapu, ő már a karjába is szorította: ott állnak az
országút közepén összeölelkezve. Annyiszor képzelte maga elé ezt a jelenetet, hogy végül
már úgy tűnt neki: csakugyan így is fog történni minden, föltéve, hogy ő nem pusztul el
valahol útközben.
Efféle jelenetek reményét dédelgette a szívében, amikor aznap, valamivel dél előtt elindult a
Black-birtok felé. Ő már megtette a magáét annak érdekében, hogy a jelenet a valóságban is
így játszódjék le: elcsigázott volt, de tiszta, mivel előző nap – rádöbbenve, hogy
elvadultabban fest, mint egy közönséges öszvérhajcsár – megállt egy pataknál, hogy
megfürödjék, és a ruháit is kimosta. Az idő, igaz, elég fagyos volt az efféléhez, de Inman
akkora tüzet rakott száraz farönkökből, hogy a lángok a válla magasságig csaptak föl. Egyik
fazék vizet a másik után melegítette, csaknem forrpontig, aztán kigöngyölte a szappant a
barna papirosból, amelyen sötét, zsíros foltot hagyott a faggyú. Ráöntötte a vizet a ruhákra,
bedörzsölte őket szappannal, kicsavarta, a köveken kisulykolta, végül a patak vizében
kiöblítette őket. A ruhákat bokrokra terítette száradni a tűz közelében, aztán hozzálátott, hogy
maga is megtisztálkodjék. A barna, szemcsés szappanban jó adag lúg volt, és kishíján a bőrét
is lesúrolta az embernek. Inman először vizet zúdított magára, olyan forrót, amilyet csak
elbírt, aztán addig sikálta magát a szappannal, míg a bőre ki nem vörösödött. Aztán
megtapogatta az arcát és a haját. Utoljára Sara házában borotválkozott, és azóta ismét
kisebbfajta szakállat eresztett, a haja pedig félig elvadult bozontban hullott a vállára.
Borotvája nem volt, a szakállnak tehát maradnia kellett. A hajvágáshoz sem volt se ollója, se
tükre, de még ha lett volna is, nem volt valami járatos a borbélymesterségben. Így, hogy
mindössze egy kése volt borotva gyanánt, tükörnek meg egy darabka csöndes állóvíz a patak
szélén, nemigen remélhette, hogy sikerül civilizáltabb hajviseletet ügyeskednie magának. A
legtöbb, amit tehetett, az volt, hogy melegített még egy adag vizet, beszappanozta és
kiöblítette a haját, kifésülte az ujjaival, és megpróbálta lelapítani, hogy a koponyájához
tapadjon, ahelyett, hogy fölágaskodna, és ijesztő sörényként keretezné az arcát.
Amikor a mosakodással végzett, a fagyos nap hátralévő részében meztelenül, de tisztán
kuporgott a takaróiba burkolózva. Meztelenül aludt, a pokrócokat maga köré csavarva,
miközben a ruhái ott száradtak a tűz mellett. Ott, ahol letáborozott, a hó egy darabig
szállingózott, aztán elállt. Amikor reggel fölöltözött, érezte, hogy a ruháinak most legalább
lúgszappan-, patakvíz- és füstszaguk van, nem izzadságszaguk.
Ezután elindult a Black-birtok felé, de ügyelt, hogy ne az országúton menjen, hanem
elhagyatott ösvényeken, egészen addig, amíg már csak egy vagy két útkanyar volt hátra a
házig. Amikor a házhoz ért, látta, hogy füstöl a kémény, de az életnek nem mutatkozott
semmi egyéb jele. Az udvart borító, vékony havon nem látszott egyetlen lábnyom sem.
Kinyitotta a kertkaput, fölment a bejárathoz, és bekopogott. Amikor senki sem jött ajtót
nyitni, újra bekopogott. Megkerülte a házat, és ott egy férficsizma nyomait pillantotta meg a
hóban: a nyomok a háztól az árnyékszékig vezettek, és vissza. Az egyik ruhaszárító kötélről
fagyott hálóing függött mereven. A tyúkólban csirkék verdestek kotkodácsolva, aztán
elcsöndesedtek. Inman a hátsóajtóhoz lépett és keményen bezörgetett, mire kinyílt az egyik
emeleti ablak, egy fekete hajú fiú nézett ki rajta, és azt kérdezte tőle, hogy ő meg ki az ördög,
és mi az ördögnek csap ekkora zajt.
Egy idő után sikerült rábeszélnie a georgiai fiút, hogy nyisson ajtót és engedje be. Leültek a
tűz mellé, és Inman végighallgatta Stobrod és társa meggyilkolásának történetét. A fiú a
képzeletében addig-addig alakítgatta és csiszolgatta a történetet, míg végül valóságos tűzharc
lett belőle, amelyben a fiúnak ádáz küzdelem árán sikerült önmaga számára szabaddá tennie
az utat, Stobrodot és Pangle-t azonban elfogták és megölték. A történetnek ebben az újabb
változatában az a dal, amelyet Stobrod utoljára eljátszott, a saját szerzeménye volt, amelyet a
közeli halál bizonyosságának tudatában alkotott. Stobrod a Hegedűs búcsúja címet adta neki,
és olyan szomorú dal volt, amilyen nincs még egy a világon: minden hallgatójának könny
szökött tőle a szemébe, még a kivégzőosztagnak is. De a fiú, sajnos, nemigen értett a zenéhez,
ezért nem is tudja semmilyen hangszeren eljátszani ezt a dallamot, még elfütyülni sem, így az,
sajnos, örökre elveszett. Ő azután egész úton rohant, hogy megvigye a hírt a két lánynak, azok
pedig, hálából, ragaszkodtak hozzá, hogy néhány napig a házban maradjon, egyen és aludjon
kedvére, mindaddig, míg csak ki nem heverte azt a szörnyű váltólázat, amelyet akkor kapott,
amikor lélekszakadva menekült lefelé a hegyen – ezt a különös, alighanem halálos betegséget,
amelynek megvan az a furcsa tulajdonsága, hogy jóformán meg se látszik az emberen.
Inman föltett a fiúnak egy-két kérdést, de annak szemmel láthatólag fogalma sem volt róla,
kicsoda Monroe, és hogy vajon hol lehet, és Ada társnőjéről sem tudott többet mondani, csak
annyit, hogy szerinte a hegedűs lánya lehetett az. A fiú, amennyire tőle tellett, igyekezett útba
igazítani Inmant, az pedig ismét nekivágott a hegyre vezető útnak.

Így esett, hogy aznap megint csak a puszta földön éjszakázott. Agyában teljes volt a
zűrzavar. Ott feküdt a tűznél, a gondolatok egymást űzték a fejében, és egyáltalán nem volt
képes irányítani őket. Az eszébe villant, hogy a lehető legrosszabbkor omlik össze. Aztán
azon kezdett töprengeni, van-e egyáltalán megfelelő időpont az összeomláshoz, de egyetlen
ilyen sem jutott az eszébe. Megpróbálta rákényszeríteni magát, hogy ne ziháljon, hanem
egyenletesen lélegezzék. Azt remélte, hogy ha sikerül úrrá lennie a tüdeje fölött, akkor a
gondolatain is úrrá tud lenni, de rövidesen kiderült: még azt sem tudja elérni, hogy a mellkasa
olyan szabályosan süllyedjen és emelkedjék, ahogyan ő akarja, így aztán hagyta, hogy a
lélegzete is, az agya is járják tovább a maguk kiszámíthatatlan útját.
Azt remélte, Ada majd megmenti minden bajától, megváltja az elmúlt négy esztendő
emlékétől, és hogy lesz rá elegendő idejük is, hogy mindezt véghezvigye. Úgy sejtette, jót
tesz az embernek, ha azzal igyekszik megnyugtatni a lelkét, hogy a boldogabb jövendőre
gondol, például arra, milyen nagy öröm lesz majd a térdén lovagoltatnia az unokáját. De
ahhoz, hogy higgyen benne, hogy mindez csakugyan megtörténhet, az embernek mélységes
hitre lenne szüksége, bíznia kellene a világ rendjében. De honnét vegyen ennyi hitet és
bizalmat, amikor a világban olyan kevés van belőle? Egy sötét hang Inman agyában azt
suttogta: „Mindhiába sóvárogsz rá, mindhiába imádkozol érte, soha nem kapod meg. Ahhoz te
már túlságosan megromlottál. Lényed középpontjában félelem és gyűlölet furkál, mint féreg
az almában. Aki idáig jutott, annak a hit és a remény már nem sokat használ. Megértél rá,
hogy egy gödörbe hajítsanak, és rád lapátolják a földet!” Vannak lelkészek, amolyan Veasey-
félék, akik megesküsznek rá, hogy még a legnagyobb bűnös lelkét is meg tudják menteni.
Megváltást kínálnak a gyilkosoknak, a tolvajoknak és házasságtörőknek, még azoknak is,
akiknek a kétségbeesés marcangolja a lelkét. Az Inman agyában suttogó, sötét hang azonban
úgy vélekedett, hogy az efféle állítás puszta hencegés, és egy szó sem igaz belőle. Azok az
emberek még önmagukat sem tudják megmenteni attól, hogy rossz életet éljenek. A hamis
reménység, amit kínálnak, gyilkosabb, mint a kígyóméreg. Az egyetlen föltámadás, amelyben
az emberi lény reménykedhet, csak olyan, mint Veasey-é, aki egy kötél végére kötve
emelkedett ki holtan a sírból.
Inman tudta: van abban igazság, amit ez a sötét hang mond. Az ember olyan mélyen
belesüppedhet a keserűségbe és a haragba, hogy nem találja többé a visszafelé vezető utat.
Ehhez az úthoz nincsen se térkép, se útikönyv. Lényének egy része ezzel tisztában volt. De
azt is tudta, hogy azok a lábnyomok ott vannak a hóban, és ha megéri a másnap reggelt, akkor
a nyomukba szegődik, és követi őket, bárhová vezessenek is, mindaddig, amíg képes az egyik
lábát a másik elé rakni.
A tűz lassacskán kihunyt. Inman kihengergette az átforrósodott köveket a földre, elnyúlt
mellettük és elaludt. Amikor hajnalban fölverte a hideg, arra ébredt, hogy összekuporodva, a
nagyobbik kőhöz simulva fekszik, mintha az a kedvesének teste volna.
Amint virradt, útnak indult, pedig az ösvényt látni nem is lehetett, csak érezni egy ritkásabb
sávot a sűrűben, de ez a sáv vonzotta előre. Ha nem látta volna maga előtt a nyomokat a
tegnapi hóban, eltévedt volna. Nem bízott többé a tájékozódási képességében, mert az elmúlt
néhány hónapban jóformán minden olyan helyen sikerült eltévednie, ahol a két párhuzamos
sövény nem akadályozta meg benne, hogy letérjen a jó útról. A felhők alacsonyabbra
ereszkedtek, aztán enyhe szélroham söpört végig lefelé a lejtőn. A hó, amit magával sodort,
olyan száraz és aprószemű volt, hogy nem is lehetett hópehelynek nevezni. Az egyik
pillanatban olyan erővel vágódott a szemébe, hogy égette az arcát, a másikban már el is állt a
havazás. Inman a homorú lábnyomokat nézte, amelyekben úgy ült a friss hó, mint a szélfújta
homok.
Egy fekete tóhoz ért, amely olyan kerek volt, mint egy köcsög szája. A tó peremét már jég
borította, a víz közepén magányos gácsér lebegett, de mérhetetlen közönyében még a fejét
sem fordította felé. Úgy tűnt, valahová a semmibe néz. A gácsér világa, vélte Inman, egyre
nagyobb sebességgel szűkül össze körülötte, de a madár mindaddig ott lebeg majd a vízben,
amíg a jég össze nem zárul úszóhártyás lába körül. Akkor majd mindhiába csapkod a
szárnyával, a jég lerántja a halálba. Inman először arra gondolt, lelövi, és így a rá váró sorsnak
legalább egy kis részletét megváltoztatja, de aztán eszébe jutott, hogy ha megtenné, akkor be
kellene gázolnia érte a tóba, mert viszolygott a gondolattól, hogy megöljön egy állatot,
anélkül, hogy utána megenné. Márpedig ha kihozná a kacsát, akkor nehéz döntés elé kerülne:
megszegje-e a böjtöt vagy sem. Úgy döntött hát, inkább a kacsára és Istenre bízza a dolgot, és
továbbment.
Amikor odaért, ahol az ösvény hegynek föl kanyarodik, újra eleredt a hó. De most valódi hó
esett, rézsút zúdult le az égből, akkora pelyhekben, mint a bogáncs pihéi, és olyan sűrűn, hogy
beleszédült az örvénylő hópelyhek látványába. A lábnyomok körvonala egyre halványult,
mint a tárgyaké szürkületkor, ahogy a hó feltöltötte őket. Inman sietősen lépkedett fölfelé a
hegyoldalon, és amikor odafenn látta, hogy az ösvényt rövidesen elnyeli a hó, futni kezdett.
Csak futott és futott lefelé a hegyről fekete fenyőfák között. Közben látta, ahogy a lábnyomok
mind jobban feltöltődnek hóval, körvonalaik elmosódnak. Bármilyen gyorsan futott, a
lábnyomok mind halványabbak lettek, végül csak annyira látszottak a hóban, mint egy régi
sebhely. Aztán már csak annyira, mint a vízjel a papíron, ha az ablak elé tartjuk. Aztán már
csak a hó egyforma, érintetlen fehérsége mindenütt…
Még mindig erősen havazott, és Inman most már nem is érezte többé, merre vezethet az
ösvény, csak rohant, míg végül megállt. Fekete fenyőfák gyűrűjében, egy olyan világban, ahol
nem voltak különbségek, semmi oka nem volt rá, hogy egyik égtájat előnyben részesítse a
másikkal szemben, és semmilyen más hang nem hallatszott, csak a hóra hulló hó nesze. És
arra gondolt, hogy ha lefeküdne, a hó rövidesen belepné, amikor pedig elolvad, kimosná a
könnyeket a szeméből, és idővel a szemét is az üregéből, és a bőrt is a lemosná a
koponyájáról.

Adát és Rubyt Stobrod erőltetett, harákoló köhögése ébresztette álmából. Ada felöltözve
feküdt le aludni, és mindjárt ébredéskor újra érezte azt a furcsa, szokatlan érzést, ahogyan a
nadrág szára a lába köré csavarodik. A kunyhó hideg volt és sötét, a tűz már csak parázslott.
A kintről beszűrődő fény, furcsa szögben, alulról érkezett, ami elárulta, hogy odakinn mindent
hó borít. Ruby az apjához lépett. Stobrodnak friss vércsík húzódott a szája sarkától a
gallérjáig. A szeme nyitva volt, de úgy tűnt, nem ismeri meg a lányát. Ruby az apja
homlokára tette a kezét, és Adára nézett. – Tűzforró – mondta. Nekilátott, hogy a kunyhó
négy sarkából pókhálót szedjen, míg végül egy jókora golyónyit szorongatott a tenyerében,
aztán a gyökeres zacskójában keresgélt, kihúzott belőle kettőt, majd Adához fordult. – Hozz
egy kis vizet, új borogatást akarok tenni a mellsebére – mondta. Néhány faágat hajított a
tűzre, és lehajolt, hogy addig fújja, míg a parázs föl nem lobban.
Ada föltűzte a haját a fejebúbjára, és föltette a kalapját. Fogta a fazekat, megmerítette a
forrásnál, aztán odavitte a lónak. Ralph hangosan szürcsölve az utolsó cseppig kiitta. Ada újra
megtöltötte a fazekat a patakban, és visszaindult a kunyhóba. A színtelen, alacsony égből
sűrűn hullott a hó, fehérre festve a kabátja ujját, ahogy karját előre tartva vitte a fazék vizet.
Szél támadt, és kabátjának gallérját arcába fújta.
Már majdnem elérte a kunyhót, amikor valami alig látható mozgás odavonzotta a pillantását
a hegyoldalra, arrafelé, ahonnét előző délután megérkeztek a faluba. A hegyoldalon egy
csapat vadpulyka, talán tíz vagy tizenkettő, lépegetett csipegetve a hóban a hegyoldal kopár
fái között. Egy jókora kanpulyka vezette őket, halványszürke, mint a gerlék. Tett egy-két
lépést, aztán megállt, csőrét próbaképpen belefúrta a hóba, aztán továbbment. Amikor a
pulykák hegynek föl haladtak, előredőltek, míg testük csaknem vízszintes lett. Úgy tűnt,
nehézkesen lépdelnek, mint az igába fogott öregemberek. Karcsú, hosszúkás testű madarak
voltak, még csak nem is hasonlítottak a házipulykákra.
Ada lassan, óvatosan haladt, míg odáig nem ért, ahol a kunyhó már eltakarta a madarak elől.
Bement a faházba, és letette a fazekat a tűz mellé. Stobrod csöndesen feküdt. Szeme csukva
volt, arca szürkéssárga, mint a fagyott zsír. Ruby fölkelt az apja mellől, és munkához látott:
föltette forrni a vizet, és hozzáfogott, hogy fölaprítsa a gyökereket.
– Pulykákat láttam a hegyoldalban – mondta Ada Rubynak, aki éppen a gyökereket hámozta
és aprította.
Ruby fölpillantott. – Egy kis pulykacomb nem esne rosszul vacsorára – mondta. – A puska
meg van töltve, mindkét csőre. Eredj, lőj egyet!
– Soha életemben nem sütöttem még el puskát – mondta Ada.
– A legkönnyebb dolog a világon. Visszahúzod a kakast, arra irányítod a csövet, amerre lőni
akarsz, beállítod a célgömböt, aztán meghúzod az egyik ravaszt, de közben nem hunyod be a
szemedet. Ha nem találsz, meghúzod a másik ravaszt is. Csak szorítsd oda a puska agyát jó
erősen a válladhoz, különben eltöri a kulcscsontodat, amikor visszarúg. Mozogj lassan, mert a
vadpulykáknak rengeteg eszük van, és ha nem ügyelsz, bottal ütheted a nyomukat! Ha nem
tudsz legalább húszlépésnyire a közelükbe férkőzni, ne pazarold rájuk a töltényt…
Ruby nekilátott, hogy a gyökérdarabokat egy kés lapjával péppé zúzza egy kövön. Amikor
Ada nem mozdult, Ruby fölnézett, és meglátta a tétovázást Ada arcán.
– Ne tépelődj rajta annyit! – mondta neki. – A legrosszabb, ami történhet, az, hogy nem
találod el a pulykát. Minden vadásszal előfordul… Na, eredj már!
Ada roppant óvatosan és megfontoltan kapaszkodott fölfelé a lejtőn. Látta, hogy a pulykák
ott sétálgatnak az előtte fekvő gesztenyésben, és följebb a hegyoldalban. A madarak
ugyanabban a szögben haladtak, ahogyan a hulló hópelyhek szálltak ferdén a szélben. Átlósan
vágtak keresztül a hegyoldalon, és szemlátomást nem volt sietős a dolguk. Valahányszor a
szürke kanpulyka talált valami ennivalót, az összes többi köréje gyűlt, és ott csipegették azt a
valamit a földön, aztán továbbmentek.
Ruby ugyan váltig állította, hogy nem történhet rosszabb, mint az, hogy elhibázza a pulykát,
de Ada tudta, hogy ezúttal Ruby téved. A környéken mindenki ismerte a háborús özvegy
történetét, aki a folyóparton lakott. Előző télen ez az asszony fölmászott egy fára, mert
szarvast akart lőni, de leejtette a puskáját, és az elsült, amikor földet ért, vagyis gyakorlatilag
lelőtte saját magát a fáról. Az egész környék rajta nevetett, pedig szerencséje volt, hogy
egyáltalán megérhette a csúfolódást. Az eséstől eltörött az egyik lába, és az arcán ott
éktelenkedett a két sörét okozta seb nyoma, mint a himlőhely.
Miközben gondolatai ezen és a kocavadászokat sújtó hasonló szerencsétlenségeken jártak,
Ada lassan és nehézkesen haladt fölfelé a hegyoldalon. Úgy érezte, a puska túlságosan
hosszú, ő rosszul tartja, és ráadásul még a keze is remeg. Megpróbálta megkerülni a
pulykákat, és elébük vágni, hogy ott várja be őket, de a madarak irányt változtattak, és most
meredekebb útvonalon igyekeztek fölfelé. Ada követte őket egy ideig: fölfelé kapaszkodott,
amikor a pulykák is ezt tették, és megállt, amikor azok megálltak. Járás közben megpróbált
minél csöndesebben és kimértebben mozogni. Lassan tette le a lábát, hogy a hótakaró fölfogja
lépteinek zaját, és most az egyszer örült, hogy nadrág van rajta, mert hosszú szoknyában és
alsószoknyákban körülbelül annyira lehetett volna zajtalanul óvakodni, mintha az ember egy
ágytakarót borítana a vállára, és abban próbálna áthatolni az erdőn.
De bármilyen óvatosan mozgott is, attól félt, hogy a madarak csakugyan úgy viselkednek
majd, ahogyan Ruby megjósolta, vagyis egyik pillanatról a másikra nyomtalanul eltűnnek. Le
nem vette róluk a szemét, és türelmesen követte őket, míg végül sikerült őket annyira
megközelítenie, amekkora távolságból Ruby szerint már érdemes megkockáztatni a lövést. A
pulykák megálltak és a fejüket forgatták, hogy körülkémleljenek. De Ada mozdulatlanul állt,
és a madarak nem vették észre. Csipegetni kezdtek a hóban, élelmet keresve. Ennél jobb
célpontot már aligha fognak nyújtani, vélte Ada. Lassan fölemelte a puskát, és célba vette a
libasorban haladó madarakat. Tüzelt és legnagyobb meglepetésére két pulyka fekve maradt a
havon. A többi izgatott szárnycsapkodás közepette fölrebbent, és rémületükben hegynek
lefelé repültek, arra, ahol Ada állt. Néhány másodpercen át kétszáz fontnyi madártömeg
zúgott el a levegőben pontosan a feje felett.
A pulykák fedezéket találtak egy babérbozótban, Ada pedig végre kissé föllélegzett.
Megpróbált visszagondolni a lövés pillanatára, de nem emlékezett rá, hogy a puska megrúgta
volna, bár a válla elgémberedett. Valahogy tudta – bár soha életében semmiféle tűzfegyvert
nem sütött még el, és ezt, amit a kezében tartott, ezt is mindössze egyetlen egyszer – hogy a
vadászpuska nem hord valami jól, a ravaszát túlságosan hosszan kell hátrahúzni, és van egy
kis kilengése, és hogy nem lehet egészen biztos benne, hogy ezen a hosszú szakaszon
pontosan hol feszül meg és hol lazul el. Lepillantott a puskára, amelybe szőlőindákat és
leveleket véstek díszítmény gyanánt, és a fegyver mívesen kifaragott kakasára, amelyen ez a
motívum folytatódott. Lassan, óvatosan visszaeresztette a másik cső hátrahúzott kakasát.
 Amikor odament a két meglőtt madárért, látta, hogy egy tyúkot és egy fiatal kakast sikerült
eltalálnia. A tollúk olyan színű volt, és úgy is csillogott, mint az acél, és a tyúk egyik
pikkelyes, szürke lábának karmai még mindig hol begörbültek, hol szétnyíltak, ahogy ott
feküdt a hóban.

Inman hallotta, hogy nem messze onnét, ahol ő állt, elsütöttek egy puskát. Hátrahúzta a
LeMat’s nagyobbik csövének kakasát, és a lövésre kész pisztollyal a kezében előrelépett.
Kilépett a fenyőfák sűrűjéből, és egy gesztenyésben találta magát. A gesztenyefák a hegy
lejtős oldalában nőttek, a lejtő alján pedig merész kis patak bukdácsolt a mélységben. A fény
fakó volt és szemcsés, a gesztenyefák között hó szállingózott, és megült az ágakon. Inman
elindult a gesztenyefák között. Szűk nyílás vezetett a fekete törzsek között, fölötte pedig
fehér, hócsipkés ágak hajoltak össze, alagutat alkotva. Ettől úgy tűnt, mintha a fák között
ösvény vezetne, bár valójában semmiféle út nem haladt ott. A hó sűrűn hullott, elmázolva a
részleteket. Bár Inman semmi mást nem látott tisztán a félhomályban, csak a közvetlenül
előtte álló három fát, úgy tűnt, mintha az ösvény végén a havas ágak keretében halvány
fénykör derengene. Lazán fogta a pisztolyt, csövével előre, de nem célzott semmilyen
meghatározott pontra. Ujját a ravaszon tartotta, így mindazok a fém alkatrészek, amelyek
összekötötték a ravaszt a kakassal, összeértek és megfeszültek, mintha egy szikra szaladt
volna egyiktől a másikig.
Csak ment előre, és rövidesen egy emberi alak körvonalai bontakoztak ki az előtte
földerengő fényben, feketén a fölötte összeboruló ágak íve alatt. Ott állt szétvetett lábakkal a
gesztenyafa-alagút végén, és amikor meglátta őt, ráemelte a kezében tartott, hosszú puskát.
Olyan csönd volt, hogy Inman hallotta a fém kattanását, ahogy a másik hátrahúzta a fegyver
kakasát.
Egy vadász, gondolta Inman.
– Eltévedtem – kiáltotta oda az ismeretlennek. – És különben sem tudunk még eleget
egymásról ahhoz, hogy megöljük egymást!
Lassan előrelépett. Először a két egymás mellé fektetett pulykát pillantotta meg a földön.
Aztán meglátta Ada szép arcát valami fura, nadrágos figura nyakán – olyan volt, mint egy
férfinak öltözött kisfiú.
– Ada Monroe? – szólalt meg Inman. – Ada?
A lány nem válaszolt, csak ránézett.
Inman, korábbi tapasztalatai alapján már eljutott arra a pontra, amikor belátta, hogy nem
bízhat meg föltétlenül a tulajdon érzékeiben. Úgy vélte, agyának működése kisiklott a
megfelelő sínről, és most legföljebb annyira képes tájékozódni a világban, mint egy alom vak
kutyakölyök, akik születésük óta egy dobozfedélben laknak. Meglehet, hogy a kép, amelyet
látni vél, csak a fény játékának és megzavart elméjének közös szüleménye, vagy valami
gonosz szellem, amely azért jelent meg neki, hogy tévútra csalja. És különben is, az emberek
gyakran látnak mindenféle jelenéseket az erdőben, még azok is, akiknek teli a gyomruk és
nyugodt a lelkük. Cikázó fényeket látsz ott, ahol semmiféle fény nem lehet, régen halott
szeretteid közelednek feléd a fák alatt, és szólnak hozzád rég elenyészett hangjukon,
szemfényvesztő szellemek öltik magukra legmélyebb vágyaid alakját, hogy maguk után
csaljanak, mind messzebbre és még messzebbre, hogy végül ködbe borult elmével ott pusztulj
el valami babérbozót formájú pokolban. Inman hátrahúzta a LeMat’s második, apró kakasát
is.
Ada, amikor a tulajdon nevét meghallotta, teljesen összezavarodott. A puska csövét, amelyet
eddig a férfi mellének irányított, lejjebb engedte néhány hüvelykkel. Szemügyre vette az
idegent, de nem találta ismerősnek. Úgy látta, valami koldus lehet, aki mások szemétre
hajított ruháit viseli: úgy festett, mintha rongyokat aggattak volna egy botokból ácsolt
feszületre. Borostás álla fölött az arca nyúzott és beesett volt, és Adára meredő szeme furcsán,
feketén csillogott elő mély szemüregéből, kalapja karimájának árnyékából.
Egymást méregetve álltak, betartva azt a néhány lépés távolságot, amelyet a párbajozók
számára előírnak a szabályok. Nem a szívükre szorítva a másikat, ahogyan Inman elképzelte,
hanem fölfegyverkezve egymás ellen: fegyvereik acélosan csillogtak a kettejüket elválasztó
térben.
Inman merőn nézte Adát, hátha talál rajta valamilyen jelet, ami arról árulkodik, hogy csak a
képzelete vagy a szellemvilág tréfál vele. A lány arcvonásai határozottabbak voltak, mint
ahogyan emlékezett rájuk, keményebbek. De minél tovább nézte, annál bizonyosabb lett
benne, hogy csakugyan ő az, a meglepő öltözék ellenére. Mivel a múltban fegyvert ragadott,
anélkül, hogy gondolt volna a következményekre, most úgy határozott, éppilyen
könnyelműen, hogy leteszi a fegyvert. Elengedte a pisztoly kakasát, hátralökte a zakója
szárnyát, és bedugta a pisztolyt az övébe. A lány szemébe nézett, és biztosan tudta, hogy ő az:
úgy öntötte el a szerelem, mintha valami átható zengés támadt volna a lelkében.
Nem tudta, mit mondjon, ezért kimondta azokat a szavakat, amelyeket a cigánytáborban
mondott neki álmában: – Nehéz úton jöttem hozzád, és nem eresztelek el soha többé!
De valami visszatartotta attól, hogy odalépjen hozzá, és átölelje. Nem a vadászpuska,
amelyet a lány a kezében tartott. Egyáltalán nem a haláltól félt. Egyszerűen nem bírt odalépni
hozzá. Felemelte két üres kezét kétoldalt, tenyérrel fölfelé.
Ada még mindig nem ismerte meg. Azt hitte, őrülttel van dolga, aki odakinn tébolyog a
hóviharban, hátán hátizsákkal, míg szakállán és kalapja karimáján megül a hó, és vad és
gyöngéd szavakat szól minden teremtett lényhez, amely kóborlása során az útjába akad, a
sziklákhoz, a fákhoz, a patakhoz. Csak arra vár, hogy jöjjön valaki, akinek elvághatja a torkát,
Ruby nyilván így vélekedne róla. Ada újra fölemelte a puskát, hogy biztosan célba találjon, ha
meghúzza a ravaszt.
– Nem tudom, kicsoda! – mondta az idegennek.
Inman hallotta a szavakat, és jogosnak érezte őket. Tökéletesen indokoltnak, sőt,
voltaképpen mintha pontosan ezekre a szavakra számított volna. „Négy évig harcoltam, és
most, hogy otthoni földre tettem a lábam, itt se vagyok többé más, csak kóbor idegen. Vándor
és zarándok a tulajdon szülőföldemen. Ezt az árat kell fizetnem azért a négy háborús évért.
Lőfegyverek állnak közém és a vágyaim közé.”
– Azt hiszem, tévedtem – mondta.
Megfordult, hogy továbbinduljon. Hogy fölkapaszkodjék a Fényes Sziklákhoz, abban a
reményben, hátha azok megnyílnak előtte és befogadják. Ha nem, akkor esetleg ő váltja
valóra Veasey tervét: tovább gyalogol Texasba, vagy valami még annál is féktelenebb helyre.
Csakhogy nem látott semmiféle ösvényt, amelyen elindulhatna. Előtte csak a fák, a hófödte
hegyoldal és a saját lábnyomai, amelyeket már csaknem egészen feltöltött a hó. Visszafordult
a lányhoz, ismét feléje nyújtva üres tenyerét.
– Elmennék, de nincs hova mennem – mondta neki.
Talán a hangja csengése tette, talán az, hogy Ada most egy bizonyos szögből látta az arcát.
Talán az alkar csontjának hosszúsága, az ujjízületek csontjainak formája a kézfej bőre alatt.
De bármi volt is az, Ada egyszer csak tudta, ki ez az idegen, vagy legalábbis úgy érezte, hogy
tudja. Lejjebb eresztette a puska csövét, odáig, hogy onnét már csak a térde alatt érte volna a
férfit a lövés. Kimondta a nevét, és a férfi igennel válaszolt.
Ekkor már elég volt az elkínzott arcba tekintenie, többé nem egy őrült arcát látta maga előtt,
hanem Inmanét. Kimerülten és elgyötörten, lerongyolódva, megviselten és soványan, de
mégiscsak Inman volt az. Homlokán az éhség pecsétje, mintha árnyék hullott volna rá.
Ennivalóra, melegre, kedvességre sóvárogva. Beesett szeméből Ada kiolvasta, mekkora
rombolást végeztek a lelkében a háborús évek és a nehéz visszaút: hogy fölperzselték a lelkét,
és hogy a szíve rab bordáinak börtönében. Könny szökött a szemébe, de pislogott egyet, és a
könnyek eltűntek. A puska csövét a földre szegezte, és elengedte a kakast.
– Jöjjön velem – mondta.
Egymáshoz illesztette a két pulyka lábát, aztán a lábuknál fogva fölemelte a két madarat a
földről, úgy, hogy a begyük egymáshoz simult. Ahogy fejjel lefelé lógtak a levegőben, a
szárnyuk meg-megrebbent, hosszú nyakuk pedig egymásba kulcsolódott, mintha valami
furcsa, tótágast álló szerelemben egyesülnének. Ada elindult Inman előtt, a vállán
egyensúlyozva a puskát: a puskatus hátrafelé nézett, a csövét könnyedén tartotta felemelt
balkezében. Inman követte. Olyan fáradt volt, hogy meg sem fordult a fejében: fel kellene
ajánlania a lánynak, hogy ő viszi a teher egy részét.
Kanyarogva haladtak a hegyoldalon a gesztenyefák között, és nemsokára megpillantották a
patakot, benne a mohos köveket, és mélyen alattuk a falut: Ruby kunyhójának kéményéből
füst emelkedett az ég felé. A szél a fák között is elhozta hozzájuk a füstszagot.
Ahogy mentek, Ada egyfolytában beszélt Inmanhoz, azon a hangon, amelyen Ruby szokott
beszélni a lóhoz, amikor meg akarta nyugtatni. A szavak jelentése ilyenkor nem sokat számít.
Az ember akármit mondhat. Találgathatja, a leghétköznapibb szavakkal, milyen idő lesz
holnap, vagy hosszú sorokat idézhet A vén tengerészből, egyremegy. Csak a csitító hangsúly
a fontos, a lélek megkönnyebbedése, amelyet a baráti hang okoz.
Ada kimondott hát mindent, ami éppen az eszébe jutott. Szóba hozta minden tulajdonságát a
tájnak, amelyen éppen áthaladtak. Azt, hogy ő maga sötét vadászruhát visel, és éppen
hazatérőben van az elejtett vaddal, és lefelé lépeget az erdős hegyoldalon a faházakból álló
falu felé, amelynek egyik kunyhójából füst kígyózik az égre, és hogy mindezt kéklő hegyek
veszik körül.
– Csak egy tábortűz hiányzik, meg néhány ember, aki körülüli, és egészen olyan lenne
minden, mint a Vadászok a hóban – mondta. És beszélt tovább megállás nélkül: elmondta,
hogy ezt a festményt Monroe-val együtt látták, amikor Európában utazgattak. Apjának semmi
sem volt ínyére a képen, tárgyát túlságosan hétköznapinak találta, színeit túlságosan
tompának, de legfőképpen azt kifogásolta, hogy a kép egyáltalán nem utal egy másik,
magasabb rendű világra, csak erre a miénkre. Egyetlen itáliai mesternek sem jutott volna
eszébe, hogy megfessen egy ilyen jelenetet, jelentette ki Monroe. Adát azonban vonzotta a
kép, sokáig körözött körülötte, de végül nem volt hozzá bátorsága, hogy megmondja az
apjának, mennyire tetszik neki, már csak azért sem, mert azok az érvek, amelyeket föl tudott
volna hozni a festmény védelmében, pontról pontra megegyeztek azokkal, amelyekkel
Monroe saját, kedvezőtlen véleményét megindokolta.
Inman elködösült elméje nem sokat fogott föl mindabból, amit Ada mondott: csak annyit
értett meg belőle, hogy Ada úgy beszélt Monroe-ról, mintha az már halott lenne, és azt is
érzékelte, hogy a lány szemlátomást valamilyen határozott cél fele halad, és hogy van a
hangjában valami, ami mintha azt mondaná neki: ebben a pillanatban többet tudok, mint te:
tudom, hogy minden jóra fordul.

Átlábalva a bajok tengerén

A kunyhóban meleg volt és világos a tűzhelyen pattogó tűztől, és ha betámasztották az ajtót,

nemigen lehetett megmondani, reggel van-e odakinn vagy éjszaka. Ruby korábban kávét
készített, Ada és Inman most azt kortyolgatták, olyan közel a tűzhöz, hogy a ruhájukon
behozott hó gőzölögve olvadt körülöttük. Nem sok szó esett, és a kunyhó most, hogy négyen
szorongtak benne, még sokkal kisebbnek tűnt. Ruby jóformán semmi jelét nem adta, hogy
tudomásul vette Inman létezését, azon az egyen kívül, hogy telimert egy tálat kásával, és
lerakta a földre a férfi mellé.
Stobrod félig-meddig magához tért, és ide-oda forgatta a fejét. Kinyitotta a szemét, és
értetlen, megbántott pillantással nézett körül. Aztán újra csak feküdt mozdulatlanul.
– Nem tudja, hol van – jegyezte meg Ada.
– Honnét is tudná? – felelte Ruby.
Stobrod, még mindig csukott szemmel, megszólalt:
– Rengeteg zene volt még akkoriban – mondta csak úgy bele a világba.
Aztán lehanyatlott a feje, és újra álomba merült. Ruby odament hozzá, és megállt fölötte.
Felgyűrte a ruhaujját, és a csuklójával megtapintotta apja homlokát.
– Nyirkos – mondta. – Ez jó jel is lehet, meg rossz is.
Inman a tál kására bámult, és nem tudta eldönteni, fölvegye-e a földről. A kávésbögrét
lerakta maga mellé, és azon töprengett, mi is a következő teendője. De holtfáradt volt, és a tűz
melege is álmosítóan hatott rá: nem bírta nyitva tartani a szemét. A feje lecsuklott a mellére,
aztán egy rándulással fölegyenesedett, de akkor is csak nagynehezen bírta összerendezni a
tekintetét. Sokmindent szeretett volna ebben a pillanatban, szüksége viszont alvásra volt
elsősorban.
– Ez aztán alaposan kikészült – jegyezte meg Ruby.
Ada leterített egy takarót, hogy ágyat vessen Inmannek a földön. Aztán odatámogatta a
férfit, megpróbálta kifűzni a csizmáját és lesegíteni a kabátját, de Inman hallani se akart
ilyesmiről. Csak elnyúlt a takarón, és tetőtől talpig felöltözve elaludt.
Ada és Ruby fölszították a tüzet, aztán magára hagyták a két alvó férfit. Míg Inman és
Stobrod aludt, a hó csak hullott és hullott, és a két lány egy óra hosszat, csaknem némán, fát
gyűjtött odakinn a hidegben, aztán kitakarítottak egy másik faházat, fenyőágakat vágtak, hogy
befoldozzanak egy kis lyukat a régi, fakéreg zsindelyen. Ebben a kunyhóban mindenütt
döglött bogarak hevertek; összeszáradt, fölpattogzott bogármaradványok reccsentek és
pukkantak, ha rájuk léptek. Kunyhólakó bogarak, valami azóta kihalt fajtából, gondolta Ada,
miközben egy cédrusággal kisöpörte őket az ajtón.
A padlót borító mindenféle törmelék között Ada talált egy régi fabögrét. Vagy talán inkább
tálat – a formája alapján nemigen lehetett eldönteni. Ahol a fa kiszáradt, széles repedés
húzódott rajta, és valaki ezt a repedést betapasztotta törékenyre és keményre száradt
méhviasszal. Somfa, állapította meg magában, a fa erezetét nézegetve. Elképzelte, hogyan
készíthették a kis fatálat, hogyan használták, hogyan tapasztották be viasszal, és úgy döntött, a
tál alkalmas rá, hogy emléket állítson azoknak a dolgoknak, amelyek nincsenek többé.
Egy helyütt kis bemélyedés tátongott a kunyhó falában, egy kis falfülke a fában, és Ada ide
tette a tálat, ahogyan az emberek a világ más részein ikont vagy faragott állattotemet
helyeznek el a házukban.
Amikor a kunyhót kitakarították, a tetőt megfoldozták, betámasztották a faház ajtaját, és
nagy tüzet raktak a tűzhelyen mindenféle száraz ágból, amit a hóban találtak. Míg lobogott a
tűz, egymáson átfektetett fenyőgallyakból magas fekvőhelyet készítettek, és letakarták egy
ágytakaróval. Aztán megkopasztották és kibelezték a madarakat, beleiket egy kidőlt
gesztenyefa törzséről lehántott, jókora, fölpöndörödő kéregdarabra helyezték. Aztán Ada a
kéreggel együtt az egészet kidobta egy fa alá a patakparton – csúf, rózsaszín-szürke kupacban
hevert a hóban.
Később, amikor a tűz már csak parázslott, rávetettek néhány zöld hikoriágat, hogy
füstölögjön. Aztán a pulykákat hegyes nyársra húzták, hogy egész nap lassú tűzön pörköljék
őket, és közben figyelték, ahogy a madarak bőre lassanként sötétbarnára színeződik. A
kunyhóban meleg volt és sötét, füst és sültpulyka szaga terjengett. Ha föltámadt a szél, a hó
átszitált a tetőn ott, ahol megfoldozták, lehullott körülöttük és elolvadt. Hosszú ideig csak
ültek egymás mellett a tűznél, egyikük sem szólt egy szót sem, jóformán nem is mozogtak,
kivéve, amikor Ruby időnként kiment, hogy fát tegyen a tűzre a férfiak kunyhójában, és
megtapintsa a csuklójával Stobrod homlokát.
Már sötétedni kezdett, Ruby ott ült a tűz mellett, hátát mutatva a világnak, szétvetett lábbal,
kezét a térdén nyugtatva. A pokróc, amelyet maga köré csavart, olyan simán és laposan
feszült ki a két térde között, mint egy lepedő. Egy hikoriágat farigcsált a késével, míg
hegyesre nem sikerült faragnia a végét. Ingerülten megböködte a pulykákat a nyárs hegyével,
míg a tiszta zsír ki nem fröccsent a likacsos bőr alól, hogy köpködve és sziszegve a parázsba
hulljon.
– Mi baj? – kérdezte Ada.
– Figyeltelek vele ma délelőtt, és azóta is ezen jár az eszem – mondta Ruby.
– Rajta gondolkodtál?
– Nem, terajtad.
– Miért, mi van velem?
– Szerettem volna rájönni, hogy mit gondolsz, de nem sikerült. Úgyhogy inkább
megmondom nyíltan, én mit gondolok. Arról van szó, hogy nélküle is boldogulunk. Te talán
azt hiszed, hogy nem, de én tudom, hogy igen. Még csak most fogtunk hozzá. Én magamban
már részletesen elterveztem, milyen lesz majd a birtok, mire végzünk. És azt is tudom, mit
kell tennünk, hogy eljussunk odáig. Hogy mit kell termesztenünk, milyen állatokat kell
tartanunk. Hogy mit kell csinálnunk a földekkel meg az épületekkel. Sokáig fog tartani, de én
tudom, hogyan kell eljutni odáig. Akár háború van, akár béke, nincsen semmi olyasmi, amivel
mi magunk meg ne tudnánk birkózni. Szóval ne hidd, hogy szükséged van rá.
Ada a tűzbe bámult. Kinyújtotta a kezét Ruby felé, és megveregette a kezét, amely még
mindig a térdén feküdt, aztán fölemelte Ruby térdéről, és a tenyerét kezdte dörzsölgetni a
hüvelykujjával, jó erősen, míg csak nem érezte a bőre alatt az izmokat. Lehúzta az egyik
gyűrűt a saját ujjáról, fölhúzta Rubyéra, aztán úgy fordította Ruby kezét, hogy a tűz fénye a
gyűrűre essen. Jókora smaragd volt platinafoglalatban, apró rubinokkal körülvéve. Néhány
évvel azelőtt kapta karácsonyra Monroe-tól. Ada megpróbálta némán Ruby tudtára adni, hogy
szeretné, ha megtartaná a gyűrűt, de Ruby lehúzta az ujjáról, és nyers mozdulattal visszahúzta
Ada ujjára.
– Nincs rá szükséged – ismételte.
– Tudom – felelte Ada. – De azt hiszem, kell nekem.
– Az már egészen más dolog…
Ada nem felelt, mert nem tudta, mit mondhatna még, de az agya lázasan dolgozott. Bizonyos
dolgok, amelyeket eddigi életében elképzelhetetlennek tartott, most hirtelen lehetségesnek
tűntek, majd elkerülhetetlennek. Arra gondolt, hogy Inman túl sokáig bujdosott egyedül, az
emberi érintés vigasza nélkül. Anélkül, hogy szerető kéz érintette volna lágyan és melegen a
vállát, a hátát, a lábát. És ugyanez igaz volt őrá, magára is.
– Ha van valami, amit semmi áron nem szeretnék – szólalt meg végül hangosan –, hát azt,
hogy egy napon a jövő században arra ébredjek, hogy keserű öregasszony lett belőlem, és
hogy akkor, visszanézve a múltamra, azt kívánjam majd, hogy bárcsak most, ebben a
pillanatban, több bátorságom lett volna…

Inman csak sötétedés után ébredt. A tűz kihamvadt, és alig pislákolt a kunyhó sötétjében.
Amikor körülnézett, nem tudta eldönteni, mennyi telt már el az éjszakából. Egy darabig még
arra sem bírt rájönni, hol is van voltaképpen. Olyan hosszú ideje nem aludt már kétszer
egymás után ugyanazon a helyen, hogy egy darabig mozdulatlanul kellett feküdnie, és
erőlködni, hogy az emlékezetébe idézze a legutóbbi néhány napot, és rájöjjön, hol is tért
nyugovóra. Felült, kettőbe tört néhány ágat, a tűzre dobta őket és addig fújta, amíg újra föl
nem lobbantak a lángok, árnyékot vetve a falakra. Csak ekkor jött tisztába vele, a világ melyik
pontján is van voltaképpen.
Ekkor meghallotta, hogy valaki szörcsögve, zihálva lélegzetet vesz. Hátrafordult, és meglátta
Stobrodot a priccsén: tágra nyílt szeme feketén csillogott a tűz fényében. Inman megpróbált
rájönni, ki ez az ember. Tudta, hogy megmondták neki, de képtelen volt visszaemlékezni.
Stobrod látható erőfeszítéssel mozgatni kezdte az ajkait, és a szája csettenő hang kíséretében
kinyílt. Inmanre nézett és azt mondta:
– Ekkis víz…?
Inman körülpillantott, de nem látott se vödröt, se korsót. Fölkelt, kezét végighúzta az arcán
és a haján.
– Hozok vizet – mondta.
Odament a hátizsákjához, kivette belőle a vizeskulacsát, megrázta, de látta, hogy üres. A
pisztolyt beletette az oldalzsákjába, a zsák pántját pedig a vállára vetette.
– Mindjárt jövök – mondta.
Odébbrángatta a betámasztott ajtót az ajtónyílásból. Odakinn szurokfekete éjszaka volt, a
szél havat zúdított be az ajtórésen.
– Hová mentek? – kérdezte Inman hátrafordulva.
Stobrod csukott szemmel feküdt a priccsén. Meg sem próbált válaszolni, csak a takarón
fekvő kezének mutató- és középső ujja rándult meg kissé, kétszer egymás után.
Inman kilépett, visszatámasztotta az ajtót a helyére, aztán csak állt és várt, míg a szeme
megszokta a sötétet. A levegőben a hideg és a hó szaga szállt, olyan volt, mint a hasított fémé.
Rőzsefüst szaga érződött, és a patak nedves köveié. Amikor a szeme megszokta a sötétséget,
elindult a víz felé. Térdig érő havon kellett átgázolnia, hogy eljusson a patakig. A patak
feketének és feneketlennek látszott, mintha olyan mély hasadékban folyna, hogy leérne
egészen a világ szívéig. Inman leguggolt, megmerítette a kulacsot a patakban. A kézfejéhez és
csuklójához csapódó vizet melegebbnek érezte, mint a levegőt.
Amikor elindult visszafelé, jól látta a tűzfény sárga sávját annak a kunyhónak az ajtaja alatt,
amelyikben hált. De látott egy másik faházat is, valamivel lejjebb a patak partján, amelyből
tűzfény szűrődött ki. Orra pedig a sülő hús szagát érezte, és hirtelen hatalmas erővel tört rá az
éhség.
Visszament abba a faházba, amelyikben aludt. Föltámasztotta Stobrodot, és vizet fröcskölt a
szájába. Stobrod felkönyökölt, Inman pedig odatartotta a szájához a kulacsot, és Stobrod
addig nyelte a vizet, míg fulladozni és köhögni nem kezdett, és akkor ivott még egy kicsit.
Fejét föltartotta, szája elnyílt, nyaka kinyúlt. Ahogy nyelt, látszott, hogy dolgozik a
nyelőcsöve. Ez a testtartás, és ahogyan a haja égnek állt, a pofaszakálla fölborzolódott, és a
szeme úgy meredt maga elé, mintha semmit se látna, Inmant egy madárfiókára emlékeztette,
amelyik csak most kelt ki a tojásból, és ugyanez a törékeny, ijesztő, életvágy munkál benne.
Látta ezt a vágyat már korábban is, és látta az ellenkezőjét is, a halálvágyat. Minden sebesült
másként és másként birkózott meg a tulajdon sebével. Inman annyi meglőtt embert látott az
utóbbi néhány évben, hogy már-már úgy érezte, természetesebb dolog az, ha lőtt sebe van
valakinek, mint az, ha nincsen. Sebesültnek lenni, ez a világ természetes állapota. Látott
embereket lőtt sebbel a testük minden táján, ahová egyáltalán lőni lehet. És látta a lövések
összes elképzelhető következményét is, az azonnali haláltól a sikoltozó végvonagláson át
egészen addig az emberig a Malvern Hillen, aki ott állt, miközben a vér a földre csöpögött
szilánkokra hasadt jobb kezéből, és harsányan hahotázott, mert tudta, hogy meghalni nem fog,
de mostantól fogva nem tudja majd meghúzni a puska ravaszát.
Inman nem tudta eldönteni, Stobrodra milyen sors vár, sem az arckifejezése, sem a sebének
állapota alapján – mert Inman megvizsgálta a sebet, és száraznak találta, és látta azt is, hogy
valaki betapasztotta pókhálóval és gyökérdarabkákkal. A homlokát forrónak érezte, de jó
ideje fölhagyott már azzal, hogy megpróbálja megjósolni, életben marad-e egy ember, akit
meglőttek, vagy sem. Úgy tapasztalta, a súlyos sebek néha begyógyulnak, a jelentéktelenek
pedig időnként elfertőződnek. Megeshet, hogy egy seb kívülről gyógyultnak látszik, de belül
tovább munkál, egyre beljebb furakszik, míg végül fölfalja az egész embert. Abban, hogy
miért történik egyszer így, másszor pedig úgy, nem sok logikát lehetett találni – mint ahogy
általában az egész életben sem.
Inman alaposan fölszította a tüzet, és amikor a kunyhóban már világos és meleg volt, magára
hagyta az alvó Stobrodot, és kilépett a faházból. Saját lábnyomait követve visszament a
patakhoz. Letört egy gallyat egy bükkfáról, a körme hegyével fölhasogatta a végét, és
megdörzsölte vele a fogát. Aztán elindult a másik kunyhó felé, amelynek ajtajában
világosságot látott. Ott állt az ajtó előtt, és hallgatózott, de egyetlen hangot sem hallott. A
levegőt betöltötte a sült pulyka illata.
– Van itt valaki? – szólt be Inman.
Várt, de amikor nem jött válasz, újra beszólt. Aztán bekopogott. Ruby úgy tenyérnyi rést
nyitott az ajtón, és kinézett.
– Ja, maga az – mondta, mintha valaki másra számított volna.
– Fölébredtem – mondta Inman. – Nem tudom, meddig alhattam. Az az ember odabenn vizet
kért, és én vittem neki.
– Tizenkét órát aludt, vagy még többet – közölte Ruby, s odébbhúzta az ajtót, hogy
beeressze.
Ada keresztbevetett lábakkal ült a földön a tűz mellett, és ahogy Inman belépett, fölnézett rá.
A sárga tűzfény megvilágította az arcát, haja szabadon omlott a vállára. Inman úgy érezte, ez
a legszebb látvány, amely földi embernek valaha is megadatott, és egy pillanatra megriadt
tőle. Olyan szépnek látta, hogy az arccsontja belefájdult. Egyik ujjpercével megnyomkodta a
szeme alját. Nem tudta, mihez fogjon. Semmilyen korábban tanult udvariassági szabály nem
illett erre a helyzetre, legfeljebb az az egy, hogy levette a kalapját. Az illemkódex nem
rendelkezik afelől, miként viselkedjünk egy indián kunyhóban hóviharban, vagy ha mégis, hát
ő nem ismerte az idevonatkozó szabályokat. Úgy vélte, ilyen körülmények közt akár még azt
is megteheti, hogy egyszerűen fogja magát, és odaül a lány mellé.
De még csak az elhatározásig jutott el, meg addig, hogy letegye az oldalzsákját a sarokba,
amikor Ada fölállt, odalépett szorosan eléje, és olyasmit tett, amiről Inman tudta, hogy soha
életében nem fogja elfelejteni. Egyik tenyerét rátette hátul a férfi derekára, a másikat elöl a
hasára szorította, az öve magasságában.
– Olyan vékonynak érződik a kezem között – mondta.
Inman erre nem tudott mit válaszolni, legalábbis semmi olyasmit, amiről ne érezte volna
úgy, hogy később megbánja.
Ada elvette a kezét a derekáról, és azt kérdezte: – Mikor evett utoljára?
Inman ezen kis ideig eltöprengett. – Három napja – mondta végül. –Vagy négy. Talán
inkább négy.
– Akkor alighanem van annyira éhes, hogy nem fog fönnakadni a szakácsművészetem
fogyatékosságain.
Ruby az egyik pulyka húsát már lefejtette a csontról, és odatette főni egy nagy fazékban,
hogy húslevest készítsen belőlük Stobrodnak. Ada leültette Inmant a tűz mellé, kezébe
nyomott egy tányért, rajta a ropogósra sült pulyka néhány darabja. Ruby ott térdelt a leveses
fazék mellett, és nagy figyelemmel végezte a szükséges teendőket: leszedte a víz felszínéről a
szürke habot egy fakanállal, amelyet aznap délután farigcsált egy nyárfaágból, jobb híján,
mert igazán jó fakanalat csak somfából lehet faragni, de azt nem talált. A habot a tűzbe
hajította, ahol az sisteregve eloszlott.
Miközben Inman a pulykadarabokat falta, Ada istenigazából nekilátott a vacsorakészítésnek.
Néhány aszalt almakarikát vízbe tett, és amíg azok áztak, megpirított néhány merőkanálnyit a
maradék darából egy szalonnacsík kiolvasztott zsírjában. Amikor a dara ropogósra sült és
megbarnult a szélén, kivette a lábasból, beletette az almaszeleteket, és megkeverte őket. Egy
darabig törökülésben főzött, és ha meg kellett kavarnia az ételt, előrehajolt. Aztán oldalra
fordult, egyik lábát egyenesen kinyújtotta maga előtt, a másikat továbbra is behajlította.
Inman nagy érdeklődéssel figyelte. Még mindig nem szokott hozzá, hogy nadrágban lássa, és
fölkavarta azoknak a testhelyzeteknek a látványa, amelyekre ebben a szabadabb mozgási
lehetőségeket kínáló ruhadarabban a lánynak módja nyílt.
Az étel, amelyet Ada összeügyeskedett, ropogós volt és zamatos, az ízén érződött a rőzsefüst
és a disznózsír: pontosan az a fajta táplálék volt, amelyre ilyenkor, a közeledő téli napforduló
idején van szükség, olyan étel, amely vigaszt nyújt a rövid napokért és hosszú éjszakákért.
Inman úgy esett neki, mint aki mindjárt éhenhal, amitől egyébként nem is járt messze, de
egyszer csak letette a kanalat.
– Maguk nem esznek? – kérdezte.
– Mi már megvacsoráztunk – felelte Ada.
A férfi szótlanul falt. Még nem fejezte be, amikor Ruby úgy döntött, hogy a pulykahús már
mindazt átadta a patakvíznek, ami tápláló volt benne. Kimert belőle egy kisebb fazékra valót.
A levesben benne volt a vadmadár életereje: a folyadék zsírdús volt és homályos, olyan színű,
mint a serpenyőben pirított dió. – Megpróbálom, hátha meg tudok etetni vele egy keveset –
mondta. Megfogta a lábast a fülénél, és az ajtóhoz ment. Mielőtt kiment volna, megállt: – A
borogatást is ki kell már cseréljem a sebén, és egy ideig szeretnék ott maradni mellette. Ezzel
csak azt akarom mondani, hogy lehet, hogy egy jó darabig nem jövök vissza.
Amint Ruby kitette a lábát, a kunyhó mintha összezsugorodott volna, mintha a falak
közelebb nyomultak volna egymáshoz. Egyiküknek sem jutott eszébe, mit is mondhatna. Egy
pillanatra minden ősrégi előírás, amely megtiltotta, hogy egy fiatal nő és egy férfi kettesben
maradjanak a házban, lángbetűkkel írva jelent meg lelki szemeik előtt, és ez félszeggé tette
őket. Ada azt bizonygatta magának, hogy Charleston, az ősöreg nagynénik seregével, akik a
gardedám intézményének kidolgozott rítusát kényszerítették a fiatal lányokra, talán csak
valami képzeletbeli hely, amely csak érintőleges kapcsolatban áll azzal a világgal, amelyben
most él, mint mondjuk Árkádia vagy Prospero szigete.
Inman, hogy megtörje a csöndet, az ennivalót kezdte dicsérni, mintha egy vasárnapi ebéden
venne részt. De alighogy belekezdett a pulyka dicséretébe, abba is hagyta, és nevetségesnek
érezte magát. Aztán hirtelen a vágyakozás annyiféle formája öntötte el egyszerre, hogy attól
félt, az egész valami rémületes szóáradatban tör elő belőle, ha nem csukja be jó szorosan a
száját, és nem keres valami megnyugtatóbb irányt gondolatainak.
Fölállt, a zsákjához lépett, előhúzta a Bartramot, és megmutatta Adának, mintha ezzel akarna
bizonyítani valamit. A Bartram össze volt tekerve, és egy maslira kötött, mocskos zsinegdarab
fogta össze. Mivel hónapokon át hol megázott, hol megszáradt, aztán megint megázott, olyan
szennyesnek és megviseltnek látszott, mintha egy egész elveszett civilizáció minden
bölcsességét foglalná magába. Elmondta Adának, hogyan tartotta benne ez a könyv a lelket a
hosszú úton, hogyan olvasott belőle sok estén keresztül magányos tábortüzénél. Ada nem
hallott még a könyvről, és Inman elmondta neki, hogy az a világnak pontosan arról a részéről
szól, ahol ők élnek, és mindarról, ami fontos benne. Bevallotta Adának, hogy úgy érzi, a
Bartram közel jár hozzá, hogy szent könyv legyen, és olyan mérhetetlenül gazdag, hogy az
ember bárhol fölütheti találomra, ha csak egy mondatot is elolvas belőle, biztos lehet benne,
hogy útmutatást és örömöt talál.
Hogy bebizonyítsa, megrántotta a madzagot, és engedte, hogy a borító nélküli könyv ernyedt
lapjai kétfelé nyíljanak. Ujjával rábökött egy mondatra, amely hegymászással kezdődött, mint
a legtöbb mondat a könyvben, és az oldal nagyobbik részét elfoglalta, de amikor elkezdte
hangosan olvasni, alig várta, hogy a végére érjen, mert úgy tűnt, egyébről sincs szó benne,
csak szexről, amitől a hangja meg-megbicsaklott, és attól kellett tartania, hogy elvörösödik.
Így hangzott:
 „Amikor fölértünk a csúcsra, elbűvölő látvány tárult a szemünk elé: végtelenbe nyúló zöld
mező, amelyen éppen termett a szamóca; a réten keresztül folyó kanyargott, és minden újabb
kanyarulatánál újabb duzzadó, zöld, gyepes halmokat köszönthetett, amelyeket virágmezők és
dús szamócaágyások ékesítettek: köztük pulykák sétálgattak, őzek ugrándoztak vagy
igyekeztek fölfelé a domboldalon: ifjú irokéz szüzek csapata gyűjtötte a kicsattanóan pirosló,
illatos gyümölcsöt, mások, akik már megtöltötték a kosarukat, leheveredtek a virágba borult,
illatos lugasban, az errefelé honos magnólia, azálea, philadelphus, fűszeres illatú estike,
kedves sárga jázmin és égszínkék glicíniacserjék árnyában, föltárva szépségüket a lebegő
szellőnek, és tagjaikat a patakok hűs, tovairamló vizében áztatva: míg ismét más, vidámabb és
merészebb társnőik még mindig szamócát gyűjtöttek, pajkosan kergették, vagy maguk után
csalták leánypajtásaikat, ajkukat és orcájukat pirosra festve az érett gyümölcs levével.”
Inman végre befejezte a mondatot, aztán csak ült némán.
– És végig ilyen? – kérdezte Ada.
– Szinte sehol másutt – felelte.
Nem volt más vágya, csak ledőlni a fenyőgallyakból vetett ágyra Adával, és a karjában
tartani, mint ahogyan szemlátomást Bartram is arra sóvárgott, hogy leheveredhessen az irokéz
szüzek mellé a lugasban. Ehelyett összetekerte a könyvet, és lerakta a falfülkébe, egy régi
fabögre mellé, aztán elkezdte összeszedni az edényt. Amikor már az összes edényt ott tartotta
egy halomban a fölemelt karjában, azt mondta:
– Megyek, kisúrolom…
Az ajtóból visszanézett. Ada mozdulatlanul ült, és a parázsba bámult. Inman lement a
patakhoz, és minden egyes edényt alaposan kisúrolt azzal a homokkal, amelyet a fekete patak
ágyából kapart ki. A hóesés jottányit sem enyhült. Függőlegesen, sűrű pelyhekben szakadt, és
még a patakból kilátszó köveken is magas, fehér hósüveg ült. Látta, hogy lélegzete fehér
felhőként lebeg a hópelyhek között. Azon töprengett, mit tegyen most. Tudta, hogy tizenkét
óra alvásnál és egy bőséges vacsoránál azért valamivel többre lenne szüksége ahhoz, hogy
helyrejöjjön, de most már legalább ismét képes volt rendbe szedni a gondolatait. Tisztában
volt vele, hogy mindenekfölött egy dolgot szeretne: lerakni válláról a magány terhét.
Túlságosan sokáig volt már büszke arra, hogy egymagában rója az utat, hogy magában van,
hogy önmaga egyetlen támasza.
Hasán és hátán még ott érezte Ada tenyerének érintését. És ahogy ott guggolt a Hideghegy
sötétjében, úgy tűnt föl előtte, hogy ez a gyöngéd érintés a kulcs e földi élethez. Bármiféle
szavak várakoztak is a bensejében arra, hogy kimondja őket, nem sokat számítottak ehhez az
érintéshez képest.
Mire visszatért a faházba, elszánta magát, hogy odalép Adához, egyik kezét a nyakára,
másikat a derekára teszi, magához húzza, és ezzel világosan értésére adja minden vágyát. De
amikor a helyére rángatta az ajtót, megcsapta a tűz melege, és az ujjai görcsbe rándultak. A
homok vörösre dörzsölte őket, a hideg víztől elgémberedtek, és olyan tartásban merevedtek
meg, mint azoknak a kék rákoknak az ollója, amelyeket a tengerparton látott egyszer
őrségben. Ezek a rémálomba illő teremtmények az egész világ ellen emelgették göcsörtös
fegyvereiket, még tulajdon fajtájuk ellen is. Lepillantott a tányérokra és az evőeszközre, a
fazékra és a serpenyőre, és látta, hogy még mindig fehér, alvadt zsírréteg borítja őket. Tehát
minden erőfeszítése kárba veszett, és többet ért volna, ha idebenn marad a faházban, és az
edényeket lefelé fordítva a parázs fölé teszi, hogy tisztára égjenek.
Ada fölnézett rá, és Inman látta, hogy gyors egymásutánban két mély lélegzetet vesz, aztán
elfordítja a fejét. Az arckifejezéséből sejtette, hogy minden bátorságát össze kellett szednie,
amikor megérintette őt, amikor a két tenyere közé fogta. Valószínűleg soha életében nem tett
még ennyire meghitt mozdulatot. Inman tudta ezt. Tudta, hogy a lány eljutott egy olyan
pontra, ahol egészen más rend uralkodik, mint amelyet egész addigi életében ismert. De mivel
ő volt az, és nem a lány, aki azokat a bizonyos szavakat papírra vetette augusztusban, most az
ő feladata volt, hogy megtalálja a módját, és elmondja, amit mondania kellett.
Inman letette az edényeket, és odament hozzá. Leült mögé, majd előbb egymáshoz
dörzsölgette a két tenyerét, aztán a combjához. Összefonta a két karját, alájuk dugta a kezét,
és az oldalához szorította. Aztán átnyúlt Ada mellett és a tűz fölé tartotta a kezét, miközben
csuklójának és alsókarjának belső oldalát a lány vállához szorította.
– Írt nekem levelet, míg a kórházban voltam? – kérdezte.
– Nem is egyet – felelte Ada. – Kettőt nyáron, és egyet az ősszel, igaz, akkor mindössze egy-
két szót. De nem tudtam a címét, csak akkor, amikor már elindult onnét. Ezért az első két
levelet Virginiába küldtem.
– Nem kaptam meg őket – mondta Inman. – Kérem, mondja el, mi volt bennük.
Ada röviden elmondta, mi állt a levelekben, bár nem pontosan úgy, ahogyan annak idején
megírta őket. Azt mondta el, amit akkor írt volna, ha a mostani tudása birtokában újraírhatná
őket. Olyan lehetőséget kapott, amilyen csak keveseknek jut az életben: alkalma nyílt, hogy
újraírja a múltnak legalább egy töredékét, és ő ezt a lehetőséget alaposan ki is használta.
Ebben a javított formájukban a levelek nagyobb örömet szereztek mindkettejüknek, mint
amekkorát az eredetiek szereztek volna. Ezekben a képzeletbeli levelekben Ada sokkal több
részletet árult el a saját életéről, érzékenységükben sokkal több volt a szenvedély,
kifejezésmódjukban több a határozottság és az őszinteség. Egyáltalán, mindenből több volt
bennük. Azt azonban, hogy a néhány szavas levélben mit írt, nem árulta el.
– Bárcsak megkaptam volna őket – mondta Inman, amikor Ada befejezte. Kis híján
hozzátette, mennyire földerítették volna a levelek valamelyik keserves napját, de inkább
hallgatott, mert ebben a pillanatban nem akart többet a kórházról beszélni.
Kezét a tűz fölé tartotta, és azt számítgatta, hány éven át is állt ez a tűzhely sötéten és
hidegen.
– Huszonhat év óta ez az első tűz, amelyet ezen a tűzhelyen gyújtottak – mondta.
Inman megjegyzése végre ártalmatlan, közös beszédtárggyal szolgált nekik. Egy darabig
csak ültek egymás mellett békésen, és arról beszélgettek, amiről az emberek a múlt romjai
között szoktak, és közben őket is elfogta az az érzés, amely ilyenkor mindenkit a hatalmába
kerít: hogy rövid ideig vagyunk itt a földön, és végtelen hosszú az az idő, amikor nem
vagyunk többé. Elképzelték, milyen lehetett, amikor utoljára égett a tűz ezen a tűzhelyen,
történetük elképzelt szereplői pedig ott ültek körülötte. Egy irokéz család. Anya, apa,
gyermekek, egy öreg nagyanyó. Mindegyik családtagot külön, egyedi személyiséggel látták
el, tragikussal vagy komikussal, ahogyan az éppen illett a történethez, amelyet kitaláltak
róluk. Inman az egyik fiúnak olyasforma jellemet adott, amilyen Swimmeré volt: különös,
miszticizmusra hajló lényt formált belőle. Jólesett nekik, hogy ez az elképzelt család az ő
történeteikben ösztönösen is jóval teljesebb életet élt, mint amilyet ők maguk nagy
erőfeszítések árán valaha is megteremthetnek maguknak. Ada és Inman történetében a
képzeletbeli család tagjain időnként átfutott a sejtés, hogy világuk a végéhez közeledik. Igaz,
minden korszak embere úgy vélekedik, hogy a világ éppen az ő életében jutott el a
megsemmisülés küszöbére, a sötét szakadék legszélére, mégis, ők úgy vélekedtek, nemigen
akadhatott még egy korszak a történelem során, amikor a küszöbön álló vég érzése ennyire
jogosult lett volna, mint éppen akkor. Mindaz, amitől ezek az emberek féltek, az utolsó betűig
beteljesedett. Hiába rejtőztek el itt az isten háta mögött a maguk világában, a nagyvilág
megtalálta őket, és teljes súlyával rájuk zuhant.
Amikor befejezték, csak ültek csöndesen egy darabig, és elfogta őket az a feszengés, amelyet
olyankor érzünk, ha olyan teret foglalunk el, amelyben más életek bontakoztak ki annak
idején, hogy aztán tovatűnjenek.
Egy idő után Inman elmondta Adának, hogy egész úton csak arra tudott gondolni, csak
abban reménykedett, hogy a lány nem utasítja vissza, hogy hajlandó hozzámenni feleségül. Ez
a gondolat járt az eszében egész nap, ez járt vissza éjjel az álmaiban. De most, folytatta, nem
meri arra kérni, hogy kösse a sorsát az övéhez. Egy zilált lelkű emberéhez, mert hiszen tudja
magáról, hogy az.
– Attól félek, jóvátehetetlenül tönkrementem – mondta. – És ha csakugyan így van, idővel
mindketten boldogtalanok és keserűek leszünk.
Ada fészkelődött kicsit, majd hátrafordult, és a válla fölött a férfira nézett. Inman a melegben
kigombolta a gallérját, és most látszott a nyakán a fehér forradás. Ada más sebek emlékét is
ott látta az arcán és a szemében, amely nem bírt egyenesen az ő szemébe nézni.
Ada újra a tűz felé fordult. Arra gondolt, hogy a természetben mindenre van orvosság.
Minden zegzugában erősítő és gyógyító szerekre lehet bukkanni, amelyek alkalmasak rá,
hogy összeforrasszák a kívülről okozott hasadásokat. Még a legeldugottabb helyen növő
gyökér vagy a pókháló is valamilyen célt szolgál. A test belsejében pedig szellem lakik,
amely tüstént működni kezd, ha a test megsebesül, és kemény heget növeszt a seb belső
felére. De akárhogyan is, a gyógyulásért meg kell dolgozni, és természet is, szellem is
cserbenhagynak, ha nem bízol bennük. Ennyit legalább megtanult már Rubytól.
Végül, anélkül, hogy Inmanre pillantott volna, ezt mondta:
– Tudom, hogy az embereket helyre lehet hozni. Nem mindenkit, és némelyeknek rövidebb,
másoknak hosszabb időre van szükségük hozzá. De egyesek azért mégiscsak meggyógyulnak.
Miért ne gyógyulhatna meg maga is?
– Miért ne gyógyulhatnék meg én is? – kérdezte Inman, mintha azt próbálgatná, elég
meggyőzően cseng-e ez a gondolat.
Elhúzta a kezét a tűz felől, ahol eddig melengette, és az ujja begyével megérintette az arcát,
hogy lássa, most is olyan hideg-e még, mint egy jégcsap tompábbik vége. Az ujjait azonban
meglepően melegnek találta. Többé nem úgy festettek, mint valami fegyver részei. Odanyúlt
Ada sötét hajához, amely lazán omlott a lány vállára és szoros csomóba markolta össze. Egyik
kezével megemelte, míg a másik keze ujjainak hegyével végigsimított azon a bemélyedésen a
lány nyakán, a két izomszalag közt, amely leszaladt a válláig, és megcirógatta a finom szálú,
göndörödő pihéket. Előre hajolt, és ajkával is megérintette azt a kis bemélyedést a nyakán.
Aztán visszaengedte a haját a helyére, és megcsókolta a lány feje búbját, miközben beszívta
hajának ismerős illatát. Hátradőlt, magához húzta a lányt, derekát a hasához, vállát a
melléhez.
Ada Inman álla alá fúrta a fejét, és a férfi érezte, ahogy ránehezedik. Magához szorította, és
ömleni kezdtek belőle a szavak, anélkül, hogy előre megfontolta volna, mit akar mondani.
Beszélt Adának arról, hogyan bámulta a nyakát hátulról az első alkalommal a templomban.
Arról az érzésről, amely azóta sem hagyta el. Arról, hogy mennyi időt elvesztegettek. Nagyon
hosszú időt. És semmi értelme arról beszélni, mondta, hogyan lehetett volna ezeket az éveket
jobban fölhasználni, mert ő rosszabbul már nem is használhatta volna őket. Ezt már többé
nem lehet jóvátenni. Akár a végtelenségig is bánkódhatna az időveszteség miatt és a rombolás
miatt, amit ez a négy év véghezvitt benne és körülötte. A halottakért, és a saját elveszett
énjéért. De a régiek bölcsessége azt tanítja, hogy jobban tesszük, ha nem bánkódunk
túlságosan sokáig. És azok a régiek tudtak egy-két dolgot, és továbbadhatnak nekünk egy-két
megszívlelendő igazságot, mondta Inman, mert hát csakugyan, az ember addig bánkódhat,
amíg meghasad a szíve, és a végén mégiscsak ugyanott van, ahol volt. Minden bánkódásával
sem változtatott a világon egy hajszálnyit sem. Amit az ember elveszített, soha nem kapja
vissza. Örökké elveszett marad. Csak a sebhelyeid maradnak, hogy jelezzék, ott valaha volt
valami. Csak aközött választhatunk, hogy folytatjuk-e tovább az életet, vagy sem. De ha
folytatjuk, tudnunk kell, hogy a sebhelyeinket is visszük magunkkal. És mégis, az
elvesztegetett, hosszú évek alatt az ő lelkében mindvégig ott élt az a vágy, hogy megcsókolja
Ada nyakát a tarkója alatt, és lám, most megtette. Tehát mégiscsak létezik valamiféle
megváltás, mondta, ha ilyen tökéletesen beteljesülhet valami, amire az ember olyan régen és
olyan hiába vágyódott.
Ada nem emlékezett pontosan arra a bizonyos vasárnapra, számára csak egy volt a
vasárnapok hosszú sorában. Nem tudta kiegészíteni, amire Inman emlékezett abból a napból,
hogy közös emlék legyen belőle. De azt tudta, hogy amikor Inman mindezt elmondta neki,
akkor azt akarta viszonozni a maga módján, ahogyan Ada megérintette őt, amikor belépett a
faházba. Hátranyúlt, fölfogta a haját a hátáról és a nyakáról, és egyik csuklójával a tarkójához
szorította. Kissé előre hajtotta a fejét.
– Megcsókolná még egyszer? – kérdezte.
De mielőtt még Inman megtehette volna, motoszkálást hallottak az ajtónál. Mire Ruby
kirángatta az ajtót a helyéből, és bedugta a fejét, Ada már egyenesen ült, haja a vállára
eresztve. Ruby végigmérte őket: látta, milyen zavarban vannak, és hogy Inman, furcsa módon,
Ada mögött ül.
– Akarjátok, hogy kimenjek, és köhögjek, mielőtt bejövök? – kérdezte.
Senki nem válaszolt. Ruby becsukta az ajtót, és a fazekat letette a földre, lesöpörte a havat a
kabátjáról, a kalapját pedig a lábához csapdosta.
– Most éppen lement egy kicsit a láza – mondta. – De ez nem jelent semmit. Örökké föl meg
lemegy.
Ruby Inmanre nézett.
– Vágtam egy pár ágat, és csináltam egy rendesebb ágyat. Az a pár, pokróccal letakart
fenyőgally nem sokat ér – mondta, aztán kis hallgatás után hozzátette: – Gondolom, lesz, aki
hasznát vegye.
Ada egy botot vett a kezébe, megpiszkálta vele a tüzet, aztán rádobta.
– Menjen csak – mondta Inmannek. – Tudom, hogy fáradt.
Csakugyan fáradt volt, de azért nem egykönnyen sikerült elaludnia.
Stobrod hol horkolt, hol meg valami agyalágyult dalnak a refrénjéből motyogott részleteket
– Inmannek mindössze ennyit sikerült kivennie belőle: mentül magasabbra mászik a majom,
annál jobban kilátszik a sej-haja, bizony. Inman hallott már a világon mindenfélét azoktól az
emberektől, akik éppen alámerültek a sebláz sötétjébe, az imádságtól a káromkodásig. De úgy
vélte, a hülyeségben ez viszi el a pálmát.
Amikor Stobrod éppen csöndben volt, Inman megpróbálta eldönteni, az elmúlt napi
események közül melyiknek a fölidézése okozná számára a legnagyobb gyönyörűséget: azé-e,
ahogy Ada keze megérinti a hasán, vagy azé a kéréséé, amely azelőtt hangzott el, hogy Ruby
rájuk nyitotta az ajtót. Még mindig ezt próbálta eldönteni, amikor elnyomta az álom.
Ada is hosszú ideig ébren feküdt. Sokminden járt az eszében. Hogy Inman annyival többet
öregedett, amióta nem látta, mint amennyit az emberek általában négy év alatt szoktak, hogy
olyan sovány, komor, és zárkózott. Egy pillanatra az is átvillant az agyán, hogy éppenséggel a
tulajdon szépsége elvesztése miatt is aggódhatna, most, hogy így lebarnult, megizmosodott és
megkeményedett. Aztán arra gondolt, milyen furcsa, hogy az ember csak él egyik napról a
másikra, és idővel valaki más lesz belőle, korábbi énje pedig már csak olyan a számára, mint
valami közeli rokon, mint a húga vagy az öccse, akivel közös ugyan a múltjuk, de azért
mégiscsak egy másik személy, saját külön élettel. Annyi bizonyos, hogy többé sem ő, sem
Inman nem azok, akik a legutóbbi találkozásukkor voltak. Ada úgy vélte, ezt a mostani
önmagukat jobban kedveli.
Ruby dobott egyet magán az ágyában, a hasára fordult, kis ideig úgy maradt, aztán megint
hanyatt fordult. Fölült, és ingerültségében nagyot fújt.
– Nem tudok aludni – mondta. – És tudom, hogy te is ébren vagy, mert mindenféle
szerelmes gondolatok járnak a fejedben.
– Csakugyan ébren vagyok – mondta Ada.
 – Én meg azért nem tudok aludni, mert azon töröm a fejem, mi legyen vele, ha életben
marad – mondta Ruby.
– Kicsoda? Inman? – kérdezte Ada teljesen összezavarodva.
– Dehogyis, hanem a papám. Egy ilyen seb lassan gyógyul. És ahogy őt ismerem, még a
szükségesnél is tovább nyomja majd az ágyat. Fogalmam sincs, mihez kezdjek vele.
– Hát azt, hogy hazavisszük, és ott ápoljuk – mondta Ada. – Olyan súlyosan megsebesült,
hogy a kutya se fogja keresni. Egyelőre legalábbis nem. És előbb-utóbb ennek a háborúnak is
véget kell érnie egyszer.
– Nagyon lekötelezel – mondta Ruby.
– Téged eddig még soha nem kötelezett le senki – mondta Ada –, és nem szeretnék én lenni
az első. Beérem vele, ha egyszerűen megköszönöd.
– Azt is, persze – mondta Ruby.
Egy darabig csöndben volt, aztán azt mondta:
– Mikor kicsi voltam, és egyedül hagyott éjszakára a faházban, sokszor szerettem volna
fogni a hegedűjét, fölvinni a szakadék szélére és lehajítani, aztán nézni, ahogyan viszi a szél.
Mindig úgy képzeltem, hogy addig nézem majd, amíg már csak mákszemnyi látszik belőle, és
arra gondolok, mekkora gyönyörűség is lenne hallani azt a hangot, ahogyan ripityára törik
odalenn a folyóparti sziklákon.

A következő nap szürkén és még a korábbinál is hidegebben virradt föl. A hó többé nem
kövér pelyhekben szakadt az égből, hanem csak szemerkélt, olyan finoman, apró szemekben,
mint az őrölt kukoricaliszt a malomkövek közül. Mindnyájan sokáig aludtak, aztán Inman a
nők kunyhójában reggelizett, pulykalevest, amelyben néhány húsfoszlány is úszkált.
Később Ada és Inman megetették és megitatták a lovat, majd vadászni indultak. Azt
remélték, sikerül még néhány pulykát lőniük, talán még szarvast is, ha nagyon szerencsések.
A hegyoldalon kapaszkodtak fölfelé, de az erdőben semmilyen élőlény se moccant, még
állatnyomokat sem találtak a mély hóban. Átvágtak a gesztenyésen, aztán a fenyőerdőn, végül
fölértek a hegygerincre. Puskavégre kapható vadat még mindig nem láttak, csak néhány
csevegő mókust magasan a fenyőágakon. Még ha el is találják valamelyiket, legfeljebb egy
falatnyi, szürke húshoz jutnak, ezért inkább nem is pazarolták rájuk a töltényt.
Végül egy lapos, kiszögellő sziklához értek. Inman lesöpörte róla a havat, leültek
törökülésben, egymással szemben, úgy, hogy a térdük összeért, a vízhatlan vásznat pedig,
amelyet Inman elhozott a zsákjában, magukra borították, és a fejük búbjával támasztották ki.
A vásznon csak kevéske, barnás fény szűrődött át homályosan. Inman elővette a diókat a
zsákjából, egy öklömnyi kővel feltörte őket, aztán ketten kiszedték a héjukból és
megeszegették. Amikor elfogyott, Inman Ada vállára tette a kezét, előrehajolt, és homlokát a
lányéhoz érintette. Egy ideig nem hallatszott más hang, csak a vászonra hulló hópelyhek
nesze, de egy idő után Ada beszélni kezdett.
El akarta mondani, hogyan lett belőle az, akinek a férfi most látja. Mindketten más emberek
lettek, mint akik négy esztendeje voltak, mondta. Ezt tudnia kell. Beszélt neki Monroe
haláláról, arról, hogy milyen volt halott apjának az arca az esőben, és az ázott somszirmokról.
Elmondta, hogyan határozta el, hogy nem tér vissza Charlestonba, beszélt a magányosan
töltött nyárról, és elmondta mindazt, amit Rubyról tudott. Beszélt arról, hogy lassanként ő
maga is sok mindent megtanult az időjárásról, az állatokról és a növényekről. Arról, hogy az
élet hányféle formát ölthet. Hogy az ember akár az egész életét rászánhatja arra, hogy ezeket
figyelje. Monroe rettenetesen hiányzik, mondta, el sem tudja mondani, mennyire, és sok
csodálatos dolgot mesélt az apjáról. De mondott róla egy borzalmas dolgot is: azt, hogy
megpróbálta őt megakadályozni, hogy fölnőjön, és mivel a kísérlet ellen ő maga sem igen
tiltakozott, ez javarészt sikerült is neki.
 – És van még valami, amit el kell mondanom Rubyval kapcsolatban – mondta Ada. –
Bárhogyan alakulnak is a dolgok kettőnk között, azt akarom, hogy Ruby ott maradjon a
Black-birtokon, mindaddig, amíg ő úgy látja jónak. Ha soha nem akar elmenni, örülni fogok
neki, ha pedig elmegy, nagyon szomorú leszek.
– Inkább az a kérdés, ő hajlandó lesz-e megtűrni engem – felelte Inman.
– Azt hiszem, igen – mondta Ada. – Ha tudomásul veszed, hogy nem szolga, és nem is
fizetett alkalmazott. Hanem a barátom. Senkitől nem tűri el, hogy parancsolgasson neki, és
senki éjjeli edényét nem üríti ki a magáén kívül.
Fölkeltek a szikláról, és folytatták a vadászatot. Most lefelé mentek, egy nyirkos
völgyteknőbe, ahol a levegőt átjárta a rejtett zugokban termő tejfű illata, majd girbegurbán
nőtt babércserjék füzérén leereszkedtek egy vézna kis patakhoz. Megkerültek egy fenyőfát,
amelyet kidöntött a szél, és most teljes hosszában ott hevert a földön. A gyökérzet olyan
magasan nyúlt föl a levegőbe, mint egy ház oromfala, és a gyökérszálak, több láb magasan a
föld fölött, akkora köveket markoltak, mint egy-egy whiskyshordó. Odalenn a mélyedésben
Ada egyszer csak egy aranyvesszővel sűrűn benőtt foltra bukkant. A varjúláb-alakú levelek
összezsugorodva, de azért jól felismerhetően álltak ki a vékony hóból egy nyárfa szélárnyékos
oldalán. A nyárfának olyan vaskos volt a törzse, hogy legalább öt emberre lett volna szükség
hozzá, hogy kézenfogva körbeérjék a törzsét. – Szedek Rubynak aranyvesszőt… Orvosságot
akar főzni belőle az apjának – mondta Ada.
Letérdelt a fa alatt, és elkezdte kihúzgálni a földből a növényeket. A férfi ott állt fölötte és
nézte. A jelenetben nem volt semmi rendkívüli. Egy nő, aki térden állva húzgál valamit a
földből, és egy magas férfi, aki ott áll és nézelődik, az asszonyra várva. Ha a kabátjuk nem
készen vett posztóból készült volna, a jelenet akár az ősidőkben is lejátszódhatott volna, vagy
bármelyik, azóta eltelt korszakban. A látványnak alig volt olyan eleme, amely egy
meghatározott korszakra vallott volna. Ada összecsapkodta a fakó gyökereket, hogy leverje
róluk a földet, aztán zsebre rakta őket.
Fölállt, és ekkor vette észre a nyilat a nyárfában. Először kis híján átsiklott fölötte a
tekintete, legfeljebb valami törött ágnak nézte, mert a nyél egy része épen maradt, bár a
tollazat már hiányzott. A nyílvessző fája félig már elkorhadt, de a hegyénél még mindig össze
volt kötve a szorosan köré csavart inakkal. Szürke, pattintott nyílhegy, simára csiszolva.
Olyan tökéletesen szimmetrikus, amilyen egy puszta kézzel készített tárgy csak lehet. Több
mint egy hüvely mélyen fúródott bele a fába, részben azért, mert a vastagodó törzs idővel
körbenőtte a sebhelyet. De még mindig elég maradt belőle szabadon ahhoz, hogy látni
lehessen: a nyílhegy milyen széles és hosszú volt. Nem az a fajta, amelyikkel madárra
vadásznak. Ada rámutatott, hogy fölhívja Inman figyelmét.
– Szarvasra vadásztak vele – mondta Inman. – Vagy emberre. Megnyalta a hüvelykujját,
aztán végighúzta a nyílhegy fából kilátszó részének élén, mintha egy zsebkésen próbálgatná,
jól meg van-e köszörülve.
– Még ma is húst lehetne szelni vele – mondta.
A nyár végén, amikor szántottak és boronáltak, számtalan nyílhegyet és kaparókést
fordítottak ki a földből, de ez itt valahogy másnak tűnt, talán mert a nyárfa törzsébe fúródva
olyan volt, mintha részben még eleven lenne. Ada hátrált néhány lépést, és onnan is
szemügyre vette a nyílhegyet. Mindent összevéve, jelentéktelen ügy volt az egész. Úgy száz
évvel ezelőtt valaki elhibázta a vadat, amelyet célba vett. Vagy talán még annál is régebben.
Sokkal régebben. Vagy nem is olyan régen, ha az ember a megfelelő szemszögből nézi. Ada
odalépett a fához, megfogta a nyílhegy végét és megmozgatta. De a nyílhegy szilárdan ült a
fában.
Akár ereklyének is lehetett volna tekinteni a nyílhegyet, egy másik világ egy darabjának, és
Ada valahogy így is érzett. Úgy érezte, a nyílhegy máris azok közé a dolgok közé tartozik,
amelyek már csak voltak.
 Inman azonban nem egészen így látta.
– Valaki éhen maradhatott – mondta, aztán azon morfondírozott, vajon azért nem találta-e el
a célt, mert rossz céllövő volt? Vagy az éhség tette túlságosan türelmetlenné? A szél sodorta
odébb a nyílvesszőt? Nem volt elég világos?
– Jegyezd meg ezt a helyet! – mondta Adának.
Időről időre vissza kellene térniük ide, vetette föl Inman, közös életük során, hogy
megnézzék, mennyire haladt a korhadás a nyílvessző mentén, és mennyire nőtte körül a
nyárfa törzse a nyíl hegyét. Leírta, hogyan fognak majd a távoli jövőben Ada és ő, mint
galambősz öregemberek, elhozni néhány gyermeket ehhez a fához egy eljövendő, csupa fém
világban, amelynek legfontosabb tulajdonságait egyelőre el sem tudják képzelni. De addigra
már a nyílvessző nyele nem lesz sehol. Elkorhad és leesik. A nyárfa pedig még vaskosabb
lesz, teljesen körbenövi a nyílhegyet, hogy nem is látszik majd belőle semmi egyéb, csak egy
kidudorodó sebhely a fakérgen.
Azt ugyan nem tudta elképzelni, miféle gyermekek lesznek majd, akiket kihoznak ide a
nyárfához, de azt tisztán látta maga előtt, ahogy ott állnak megbűvölten, és figyelik, amint a
két öregember a késével belevág a nyárfa puha törzsébe, kikapar belőle egy merőkanálnyi
friss fát, aztán hirtelen, mintha egy bűvész varázsolta volna elő, a gyermekek megpillantják a
kovakő nyílhegyet. Egy kis műalkotás, amelynek világos célja van, valahogy így képzelte
Inman a jelenetet. És bár Ada nem tudta egészen világosan maga elé képzelni ezt a távoli időt,
a kis arcokon tükröződő ámulatot tisztán látta lelki szemével.
– Az indiánoké volt – mondta Ada, bekapcsolódva Inman történetébe. – Az öreg pár csak
ennyit mond majd a gyerekeknek: az indiánoké volt.

Aznap délután vadászzsákmány nélkül tértek vissza a faluba. Semmi mást nem hoztak a
kiruccanásról, csak az aranyvessző-töveket, meg némi tűzifát. A fát maguk után vonszolták,
kígyóvonalakat meg egyeneseket írt a hóba. Nagy gesztenyefaágakat hoztak, meg kisebb
cédruságakat. Rubyt ott találták Stobrod mellett. Stobrod félig-meddig öntudatánál volt, és
úgy tűnt, megismeri Adát és Rubyt, de Inman megrémítette.
– Ki ez a nagy, sötét férfi? – kérdezte.
Inman odament Stobrodhoz, és mellékuporodott, hogy ne magasodjon fölébe.
– Én hoztam vizet magának. Nem akarom bántani – mondta.
– Hát jó – felelte Stobrod.
Ruby megnedvesített egy kendőt, Stobrod arcát törölgette, az pedig úgy kapálózott ellene,
mint egy kisgyerek. Az aranyvessző-gyökér egy részét Ruby péppé zúzta, és a sebre kente,
másik részéből teát főzött, és megitatta Stobroddal. Amint megitta, mély álomba merült.
Ada Inman arcát fürkészte, és látta rajta, milyen fáradt.
– Azt hiszem, neked is ezt kellene tenned – mondta.
– Jó, de amint besötétedett, keltsetek föl. – Kiment, és amikor az ajtó kinyílt, Ada és Ruby
látták, ahogy a hulló hó csíkokat húz a szürke égre. Hallották, hogy Inman ágakat tördel, aztán
egy perccel később az ajtó újra kinyílt. Behajolt egy halom gesztenyeággal a karjában, letette
közvetlenül az ajtó mellé, és elment. A két lány a gallyakat a tűzre rakta, aztán hosszan
üldögéltek a tűz mellett, hátukat a falnak vetve, egy pokrócba burkolózva.
– Elmondanád, mit fogunk csinálni legközelebb, ha jön a jó idő? –kérdezte Ada. – Mi
mindent kell még elvégeznünk, hogy rendbe hozzuk a birtokot?
Ruby fogott egy botot, és lerajzolta a földre a Black-birtok térképét. Belerajzolta az
országutat, a házat és a csűrt, nagy négyszögeket karcolt a talajba, hogy azzal jelölje a
mostanáig megművelt földeket, az erdőket és a gyümölcsöskertet. Aztán beszélni kezdett, és
szavaiból a bőség látomása bontakozott ki, a hozzá vezető úttal együtt. Szereznek majd egy
pár öszvért. Megtisztítják és újra megművelik a régi földeket, amelyeket fölvert a parlagfű és
a szömörce. Új konyhakertet ültetnek. Föltörnek még egy kis szűzföldet. Annyi kukoricát és
búzát termelnek, hogy egész évre legyen kenyerük. Kibővítik a virágoskertet. Építenek egy
rendes kamrát, ahol a télire eltett élelmiszereket meg az almát tárolják. Mindez hosszú évek
munkájába kerül majd. De egy nyári napon látni fogják, hogy a földeken magasan áll a búza.
Az udvarban tyúkok csipegetnek, a legelőn tehenek legelnek, a hegyoldal bükkfái alatt
disznók habzsolják a makkot. Annyi lesz, hogy két falkára kell osztani: lesznek zsírsertések,
amelyeknek vékony a lábuk és hosszú az oldaluk, és hússertések, rövid lábúak és zömökek,
olyan kövérek, hogy a hasuk a földet súrolja. A füstölőkamrában alig férnek el a sonkák és
szalonnák, a kályhán örökké ott áll majd a bezsírozott serpenyő. Az egyik kamrában
halomban áll az alma, a másikban a télire eltett zöldségekkel teli köcsögök sorakoznak a
polcon. Mindenük lesz bőségesen…
– Nagyszerű lesz – mondta Ada.
Ruby eltörölte a térképet a tenyerével. Aztán csak ültek csöndben, és egy idő után Ruby feje
lecsuklott, vállát Adának döntötte és elszundított: belefáradt az erőfeszítésbe, hogy elképzelje
a jövendőt. Ada csak ült, a tüzet bámulta, hallgatta, hogy pattog és sziszeg, és valamivel
később, hogy széthullik a zsarátnok. Orrában érezte a faágak édeskés füstjét, és arra gondolt,
azon is lehetne mérni éppenséggel, mennyire sikerül az embernek eligazodnia a világ részletei
között, hogy meg tudja-e mondani a füst szagából, milyen fának a füstje. Ráadásul ezt a fajta
tudást öröm lenne megszerezni. Sok ember akad, akinek ennél rosszabb dolgokat kellett
megtanulnia. Olyanokat, amelyek segítségével kárt tesznek másokban, és végül saját
magukban is.
Amikor Ruby fölébredt, késő délután volt, és csaknem teljesen besötétedett. Fölült,
hunyorgott, megdörzsölte az arcát és nagyot ásított. Aztán fölállt, hogy megnézze, hogy van
Stobrod. Megtapintotta apja arcát és homlokát, aztán fölemelte a takarót, és megnézte a sebét.
– Megint fölment a láza – mondta. – Ma éjszaka lesz a krízis, azt hiszem. Éjjel eldől,
megmarad-e vagy sem. Jobb, ha mellette maradok.
Ada odalépett Ruby mellé, és ő is megérintette a csuklójával Stobrod homlokát. Pontosan
ugyanolyannak érezte, mint korábban. Fürkészve Rubyra nézett, de Ruby elkerülte a
pillantását.
– Úgyse lenne nyugtom, ha ma éjszaka nem lennék mellette – mondta.
Odakinn már sötét volt, amikor Ada megindult a patak mentén a másik faház felé. A hó apró
pihékben szemerkélt. A földet viszont már olyan vastagon borította, hogy Ada csak üggyel-
bajjal tudott haladni, magasra emelgetve a térdét, bár igyekezett a korábbi lábnyomokba lépni.
A hó visszaverte azt a kevés fényt, amely a felhőkön még átszűrődött, és olyan volt, mintha a
földet valami egyenletesen megvilágítaná belülről, derengő fénnyel, mint a csillámpaláé. Ada
csöndesen kinyitotta az ajtót, és belépett. Inman mélyen aludt, még csak meg sem moccant az
ajtónyitásra. A tűz már csak pislákolt. Ada látta, hogy a tűz mellett ott száradnak Inman ruhái
kiterítve, mint a múzeumi tárgyak, mintha minden darabnak szüksége lenne maga körül némi
üres térre, hogy fölfedje valódi jelentőségét, és megmutassa igazi értékét. A ruhái, a csizmája,
a kalapja, a hátizsák, az oldalzsák, a főzőeszközök, a tőrkés, és az az ormótlan, rút pisztoly az
összes tartozékaival: puskavessző, tölténytár, gyújtólyuk és töltények, fojtás, lőpor és
öregszemű sörét a puskacsőhöz. Hogy teljes legyen a kiállítás, csak a Bartramot kellene
levenni a polcról, és odafektetni a pisztoly mellé. Egy fehér kártyára pedig ezeket a szavakat
nyomtathatnák: Katonaszökevény és fölszerelése.
Levetette a kabátját, három cédruságat dobott a tűzre, és ráfújt a parázsra. Aztán odament
Inmanhez és letérdelt mellé. A férfi arccal a falnak fordulva feküdt. Ada érezte a fenyőből
vetett derékalj éles, tiszta illatát, ahogy a tűlevelek összetörtek testének súlya alatt.
Megérintette a férfi homlokát, hátrasimította a haját, ujjbegyével végigsimított a szemhéján,
az arccsontján, az orrán, az ajkán, borostás állán. Fölhajtotta a takarót, és látta, hogy az ingét
is levetette. Tenyerét odaszorította oldalt a nyakához, ott, ahol a keskeny, friss forradás
húzódott. Aztán végigfuttatta a kezét a férfi vállán, megfogta, és erősen megszorította.
Inman lassan ébredezett. Mocorogni kezdett, Ada felé fordult, ránézett, és úgy tűnt, fölfogta,
mi a lány szándéka, de aztán szemlátomást anélkül, hogy akarta volna, újra lecsukódott a
szeme és megint elaludt.
Ada úgy érezte, a világ hihetetlenül magányos hely ebben a pillanatban, és erre a magányra
alighanem nincsen más orvosság, csak az, ha odafekszik a férfi mellé, és bőrével a bőréhez
simul. A vágy, hogy így cselekedjék, szélviharként söpört végig a lelkén. Aztán, mint a
viharborzolta faleveleken, valami más is végigborzongott rajta, valami, ami erősen
emlékeztetett a pánikra. De elhárította ezt az érzést: fölállt, és hozzálátott, hogy kigombolja a
nadrágja övét, és azt a furcsa, hosszú gombsort a hasítékán.
Rövidesen ráébredt, hogy a nadrág nem az a ruhadarab, amiből kecsesen ki lehetne bújni. Az
első szárából még könnyen kihúzta a lábát, de amikor áthelyezte a testsúlyát a másik lábára,
elveszítette az egyensúlyát, és hogy visszanyerje, kénytelen volt fél lábon ugrálni egyet-kettőt.
Inman felé pillantott, és látta, hogy a férfinak nyitva van a szeme, és őt figyeli. Nevetségesnek
érezte magát, és azt kívánta, bárcsak sötétben lehetne, nem itt, a füstölgő cédruságak
alacsony, sárga lángjainak fényében. Vagy ha legalább olyan ruhát viselne, amelyet egyetlen
mozdulattal, simán sikló vízesésként ejthetne le magáról, hogy aztán tavacskát alkosson a lába
körül, amelyből kecsesen kiléphet. Ehelyett itt áll Monroe nadrágjában, amelynek egyik szára
még mindig a lábára tapad.
– Fordulj el! – kérte a férfit.
– Nem én, az államkincstár összes arany dollárjáért sem – felelte Inman.
Ada elfordult, idegesen és félszegen. Amikor végre sikerült levetkőznie, maga elé tartotta a
ruháit, és egy félfordulatot tett a férfi felé.
Inman a takarót a dereka köré csavarta, és fölült. Már hosszú ideje holt emberként élt, és
most itt állt előtte az élet, karnyújtásnyira, és fölkínálkozott neki. Előrehajolt, kivette a
ruhákat Ada kezéből, és magához húzta a lányt. Tenyerét Ada combjának elülső részére
fektette, aztán végighúzta a véknyán, miközben alsókarját a csípőcsontján nyugtatta,
ujjbegyével pedig megérintette a mélyedést gerincoszlopának alján. Aztán elindult fölfelé a
lány gerincén, minden egyes csigolyát kitapintva. Megérintette a karjának belső felét,
végigfuttatta a kezét az oldalán, rajta hagyta a csípője halmán. Homlokával megérintette a
lány hasát. Aztán megcsókolta: olyan illata volt, mint a hikorifa füstjének. Magához húzta, és
csak ölelte és ölelte. Ada a férfi tarkójára simította a kezét, hogy még szorosabban magához
húzza, aztán két fehér karjával átfogta a férfit, mintha örökre ott akarná tartani.
Odakinn mind magasabbra nőtt a hó, és ők a hegyek rejtekében megbúvó, száraz, meleg
faházat biztos menedéknek érezték, még ha egykor azok számára, akik valaha itt éltek, nem is
bizonyult annak. Azokra az emberekre katonák törtek rá, és attól fogva az ő számukra a
kunyhó mindössze útjelzőt jelentett a száműzetéshez, veszteséghez és halálhoz vezető
ösvényen. De ezen az éjszakán egy időre a faház falai között nem volt helye semmiféle
fájdalomnak, még a fájdalom elhomályosuló emlékének sem.
Valamivel később ott feküdtek összefonódva fenyőágakból vetett ágyukon. Az öreg
faházban már csaknem sötét volt, a cédruságak már csak füstölögtek, és a forró gyanta úgy
illatozott, mintha valaki füstölőt lóbálva ment volna végig a helyiségen. A tűz pattogott. A hó
sziszegett és sustorgott hulltában. Ők pedig azt tették, amit a szerelmesek többnyire tenni
szoktak, amikor úgy hiszik, hogy a jövendő végtelen hosszan terül el előttük, olyan ragyogó
fényben, mint a teremtés első napjának dele: egyfolytában a múltról beszéltek, mintha
mindketten úgy éreznék, csak akkor kezdhetik meg közös jövőjüket, ha előbb elmondták a
másiknak mindazt, ami történt velük, mielőtt megismerték egymást,
Csaknem egész éjszaka beszélgettek, mintha törvény kötelezné őket, hogy a lehető
legrészletesebben beszámoljanak egymásnak gyermek-és ifjúkorukról. És mindketten idillt
formáltak a múltból. Még Charleston fojtogató, párás melege is drámaian izgalmas dologgá
változott Ada elbeszélésében. Amikor azonban Inman élettörténetében a háborús évekhez ért,
azokról már egyáltalán nem számolt be részletesen, csak olyan vázlatosan, ahogyan az
újságcikkek szoktak. Arról beszélt, hogy mikor melyik tábornok parancsnoksága alatt
harcoltak, a nagyobb csapatmozgásokról, a különféle haditervek kudarcáról és sikeréről, meg
arról, hogy milyen gyakran dönti el a vak véletlen, melyik oldal győz. Azt próbálta Adával
megértetni, hogy az ember akár egy álló napig mondhat ilyeneket és ezekhez hasonlókat, és a
másik még mindig nem tudott meg többet arról, milyen is a háború igazából, mint amennyit
egy öreg nősténymedve életéről meg lehet tudni abból, ha az ember követi a nyomait az erdőn
keresztül. Látja, mondjuk, a karmok nyomát egy fa kérgén, amelyben vadméhek laknak, meg
egy jókora, ragacsos medvelepényt tele sárga málnamaggal, de ebből mindössze két rövid
részletét képes rekonstruálni – és alighanem azokat is tévesen – annak a nagy, sötét
misztériumnak, ami maga a medve. Akár Lee-ig is elmehetünk, mégsem találunk olyan
embert, egyetlen egyet sem, aki képes lenne egy medvét – vagy akár annak egyik, tompa végű
mancsát – pontosan leírni: a félkörben begörbülő, fekete karmokat, a húsos, repedezett
talppárnákat, a durva szálú, fényes szőrzetet, amely lecsügg a mancsok végén. Inman úgy
vélte, mindaz, amit ő maga tud erről az állatról, annyira tünékeny és megfoghatatlan, mint,
mondjuk, a leheletének a szaga. Az egészről senki nem tudhat többet, sem semelyik állat
életéről, mert az állatok valamennyien egy olyan világban laknak, amely csak az övék, és nem
is hasonlít a miénkhez.
A háborúval kapcsolatos, személyes emlékei közül legfeljebb olyan, apró történeteket mesélt
el Adának, mint amikor például hatvankettőben, a téli hadjárat során a kunyhójuk tapasztott
agyagkéménye tüzet fogott, és a mohos fakéreg tető lángolva őrá és alvó társaira zuhant.
Elmondta, hogyan rohantak ki hujjogatva és nevetve alsóneműben a hidegbe, hogy onnan
nézzék, amint a kunyhó leég, miközben hógolyókkal hajigálták egymást, és amikor a tűz
alábbhagyott, rádobálták a kerítés karóit, hogy melegen tartsa őket a téli éjszakában.
Ada szerette volna tudni, látta-e Inman a saját szemével a nagy, ünnepelt hősöket: Lee-t, akit
a közvélemény valósággal istenített, a komor Jacksont, az izgága Stuartot és az egykedvű
Longstreetet. Vagy a kisebb csillagokat: a tragikus Pelhamet, a siralmas Pickettet.
Inman mindegyiküket látta, Pelhamet kivéve, de nincs róluk semmi mondanivalója, mondta,
sem az elevenekről, sem a holtakról. Annak sem látja sok értelmét, hogy az északiak
vezetőiről véleményt mondjon, bár egy részüket a saját szemével látta, ha messziről is, a
többieket pedig a viselt dolgaikon keresztül volt alkalma megismerni. Ezentúl olyan életet
szeretne élni, mondta, amelyben nem sok szerepet játszik, ha a véres despoták egyik bandája
megtámadja a másikat. Arról sem akar többet beszélni, mondta, amit ő maga vitt véghez a
háború alatt, mert szeretné, ha egy napon, amikor az emberek már nem öldösik ilyen
eszelősen egymást, ő is másféle mértékkel mérhetné önmagát.
– Akkor beszélj arról, hogyan tetted meg ezt a hosszú utat hazáig! –kérte Ada.
Inman ezen eltűnődött egy kis ideig, de mert szerette volna hinni, hogy végre sikerült
átlábalnia a bajok tengerén, és nem szívesen kereste volna föl ismét, amit maga mögött
hagyott, inkább csak arról beszélt, hogy útban hazafelé hogyan figyelte éjszakánként a változó
holdat, míg össze nem számlált huszonnyolc éjszakát, és akkor elölről kezdte; nézte, amint az
Orion minden éjszaka magasabbra kúszik az ég lejtőjén; és miközben az utat rótta, próbálta
száműzni szívéből a félelmet és a reményt, és milyen csúfos kudarcot vallott ez a törekvése,
mert mindkettő végigkísérte az úton. De azért a hosszú út legjobb napjain valamelyest sikerült
a gondolatait az időjáráshoz igazítania, akár szép volt, akár zord, sikerült összhangba kerülnie
Isten hangulatával, amelynek szeszélye hol felhőt, hol napsütést küld fölénk.
– Sokféle emberrel találkoztam útközben – tette hozzá. – Volt egy öregasszony, aki
kecskéket tartott és ennem adott, és azt állította, Isten könyörületességének a bizonyítéka,
hogy nem emlékszünk tisztán a leghevesebb fájdalmainkra. Ő ugyanis tisztában van vele, mi
az, amit már nem tudunk elviselni, és nem engedi, hogy az emlékezetünk újra világosan
élénkbe idézze. Idővel a soha föl nem idézett emlékek lassanként elhalványodnak. Vagy
legalábbis így vélte az a kecskés öregasszony. Isten ránk méri az elviselhetetlent, aztán
valamennyit visszavesz belőle.
Ada azt mondta, sajnálja, de nem mindenben ért egyet a kecskés öregasszonnyal. Úgy
vélekedett, nekünk magunknak is segítenünk kell Istennek a felejtés munkájában.
Igyekeznünk kell, hogy ne is próbáljuk meg felidézni ezeket a gondolatokat, mert ha elég
kitartóan hívogatjuk őket, akkor megjelennek.
Aztán elegük lett a múltból, és a jövő felé fordult a figyelmük. A legkülönfélébb dolgokról
beszéltek, amelyeket a jövő tartogathat számukra. Inman Virginiában látott egy hordozható,
vízzel hajtott fűrészmalmot. Úgy vélte, rövidesen még itt, a hegyekben is fölváltják a
rönkházakat a deszkaházak, ezért szerencsés dolog lenne, ha volna az embernek egy ilyen
fűrészmalma. A malmot odavontathatná a megrendelő földjére, ott fölállíthatná, és abból az
épületfából, amely az illető birtokán termett, kifűrészelhetné a házához szükséges deszkákat.
Ezzel sok pénzt és munkát megtakaríthatna, ráadásul a megrendelőnek meglenne az az öröme
is, hogy ott ül a saját, kész házában, és tudja, hogy annak minden alkatrésze az ő birtokán
termett. Inman a fűrészelésért készpénzt kérne, vagy ha az nincs, épületfát, amelyet aztán
fölfűrészelhetne és eladhatna. A malom megvásárlásához szükséges pénzt a családja biztosan
szívesen kölcsönözné neki. Végtére is elég jó tervnek tűnik. Nem egy ember gazdagodott már
meg rosszabb ötletből is.
És másféle terveik is voltak. Például, hogy könyveket rendelnek majd a legkülönfélébb
tárgyakról: földművelésről, művészetről, botanikáról, utazásokról. Hogy megtanulnak játszani
valamilyen hangszeren, mondjuk, hegedűn és gitáron, esetleg mandolinon. Ha Stobrod
életben marad, talán ő taníthatná őket. És Inman úgy tervezte, megtanul görögül. Az már
tényleg nem csekélység, vélte, ha az ember tud görögül. És akkor ő folytathatná, amit Balis
elkezdett. Elmesélte Adának a féllábú ember történetét, akit a kórházban ért a halál, és beszélt
neki a papírnyalábról is, ami utána maradt. Vagyis nem egészen indokolatlanul nevezik a
görögöt holt nyelvnek, vonta le Inman a következtetést.
Tovább beszélgettek, ezúttal az időről. Részletesen elképzelték, milyen lesz a házasságuk,
hogyan telnek majd az évek boldogságban és békében. A Black-birtok olyan lesz majd,
amilyennek Ruby eltervezte.
Ada részletesen beszámolt Ruby terveiről, és a férfinek mindössze egyetlen részlet nem
nyerte el a tetszését, az, hogy Ruby tervében kecskék nem szerepeltek, márpedig ő szeretne
tartani néhányat. Mindketten egyetértettek abban, hogy ők fikarcnyit sem törődnek majd vele,
hogyan képzeli az emberek többsége a házasságot. Úgy élnek majd, ahogy a kedvük tartja,
csak az évszakok változásához alkalmazkodnak. Ősszel, amikor az almafák roskadoznak a
csillogó almák súlya alatt, madárra fognak vadászni, ha már egyszer Ada olyan kiváló
céllövőnek bizonyult a pulykavadászat során. De nem Monroe cifra, olasz fegyverével
vadásznak majd, hanem megbízható, egyszerű vadászpuskával, amit Angliából rendelnek
maguknak. Nyáron pisztrángra fognak horgászni, és a horgászfelszerelést is Angliából, a
vadászsportok hazájából hozatják. Együtt öregszenek meg, és az időt azon mérik, hogy foltos
vadászkutyáik hányadik nemzedéke él már velük. Egyszer, jóval túl életük delén, talán
festegetni kezdenek majd, és vízfestéket rendelnek kis, hordozható bádogdobozban,
természetesen azt is Angliából. Nagy sétákat tesznek a környéken, és ha egy táj megnyeri a
tetszésüket, ott megállnak, merítenek két pohár vizet a patakból, és fölvázolják a látvány
körvonalait és színárnyalatait, hogy később ennek alapján befejezzék a képet. Versenyezni
fognak egymással, hogy melyikük tudja ügyesebben lefesteni a látottakat. Elképzelték a
hajókat, amint az Atlanti-óceán veszélyes, északi vizeit szelik, hogy nekik elhozzák ezeket a
kellemes időtöltéshez szükséges, pompás segédeszközöket. Ó, hogy mi mindent fognak
csinálni ők ketten együtt…
 Mindketten abban az életkorban voltak, amikor az ember éppen ott áll a csúcson. Lelkük
egyik fele úgy érezte, még az egész élet ott terül el előttük végtelenül, korlátok vagy határok
nélkül. Ugyanakkor lelkük egy másik része már sejtette, hogy az ifjúkornak többé-kevésbé
vége van, és ami most várja őket, az teljesen más vidék, olyan, ahol a lehetőségek köre
pillanatról pillanatra szűkül.

Varjúszellemek tánca

Az indián faluban töltött harmadik napjuk reggelén a felhők fölszakadtak, és a tiszta égen
ragyogóan fölsütött a nap. A hó olvadni kezdett. Csomókban hullott a súlya alatt meghajló
ágakról, és egész nap hallották a hó alatt, a földön csorgó víz zaját. Este kerek telihold szállt
föl a hegy mögül, és erős fényében fatörzsek és faágak éles körvonalú árnyéka vetült a hóra.
A gyöngyházfényű éjszaka mintha nem is a nappal ellentéte lett volna, hanem valamilyen új
változata vagy helyettese.
Ada és Inman ott feküdt a takaró alatt összefonódva, beszélgettek, a tűz már csak gyöngén
égett, a kunyhójuk nyitott ajtaján át a hideg holdfény ragyogó, trapéz alakú fényfoltot vetett
az ágyukra. Terveket kovácsoltak a közeljövőre, és az éjszaka nagyobbik része sem volt elég,
hogy mindent megbeszéljenek. A fényfolt áthaladt a padlón, miközben az alakja
megváltozott, és valamikor éjféltájt Inman visszatette az ajtót a helyére, és megrakta a tüzet.
Bármilyen hosszú ideig tartott is, amíg megállapodtak benne, maga a terv igen egyszerű volt,
és korántsem ők voltak az egyedüliek, akiknek eszébe jutott. A háború utolsó napjaiban sok
szerelmespár döntött hozzájuk hasonlóan, mivel csak három lehetőség közül választhattak, és
mindhárom veszedelmes és a maga módján keserves volt.
A következőképpen okoskodtak: a háborút lényegében már elveszítették, és aligha tarthat
tovább egy-két hónapnál. Talán tavasszal vége is lesz, talán nem. Az viszont egyszerűen
elképzelhetetlen, hogy nyár végénél tovább tartson. Tehát a következő lehetőségek között
választhatnak: Inman visszatérhet a hadseregbe. Amilyen kevés az emberük, valószínűleg tárt
karokkal fogadják, és azonnyomban visszaküldik Petersburg sáros lövészárkaiba, ahol
igyekszik meghúzni magát, abban a reményben, hogy rövidesen úgyis vége lesz az egésznek.
Vagy tovább bujkálhat a hegyekben vagy a Black-birtokon mint katonaszökevény, és élheti az
űzött vadak, medvék, farkasok és vadmacskák életét. Vagy átkelhet a hegyeken, és elindulhat
észak felé, hogy a jenkik kezére adja magát, azoknak a rohadékoknak a kezére, akik már
negyedik éve lőnek rá és a magafajtára. Igaz, akkor alá kell majd írnia valami
hűségnyilatkozatot, viszont így ott, északon kivárhatja a harcok végét, és utána hazajöhet.
Más tervek is megfordultak a fejükben, de ahogy végiggondolták őket, mindegyikről
kiderült, hogy nem egyéb puszta önáltatásnál. Inman mesélt Adának Veasey nagy álmáról,
arról, hogy Texasba szeretett volna menni, az anarchia, a szabadság és a lehetőségek földjére.
Keríthetnének maguknak egy másik lovat, mondta, meg egy sátrat, és nyugatnak vehetnék
útjukat. Vagy ha Texas túlságosan nyomasztónak bizonyul, továbbmehetnének Coloradóba.
Vagy Wyomingba. Vagy a nagy Columbia-folyó környékére. Csakhogy a háború oda is elért.
Ha lenne pénzük, elhajózhatnának valami távoli, napsütötte földre, Spanyolországba például,
vagy Itáliába. De nem volt pénzük, és különben is, ott volt a blokád. Végül, ha minden kötél
szakad, böjtölhetnének hét napig, ahogyan az öreg indián asszony mondta, aztán
fölmehetnének a Fényes Sziklákhoz, hogy megvárják, hátha megnyílik előttük a sziklakapu,
és ők bebocsátást nyernek a béke földjére.
Végül mégiscsak kénytelenek voltak tudomásul venni, hogy választási lehetőségeik
korlátozottak. Az elsőként említett három keserves úton kívül egyetlen másik sem ígérkezett
járhatónak. Inman az elsőt elfogadhatatlannak érezte, és gondolkodás nélkül elutasította. Ada
pedig a másodikat vétózta meg, mert úgy gondolta, ez a legveszedelmesebb. Jobb híján tehát a
harmadikban állapodtak meg. Inman átkel a Kék-hegyláncon. Három-négy napig gyalogol jó
ütemben, kizárólag a vadon járatlan ösvényein haladva, és már át is jutott az államhatáron.
Föltartja a kezét, meghajtja a fejét, és közli: akár meg is korbácsolhatják. Tiszteleg a csíkos
lobogójuknak, amely ellen minden erejével küzdött. Az ellenség arcát látva egy életre
megtanulja, hogy a különböző vallások tanításaival ellentétben, az az ember, akinek a kezében
van a korbács, többnyire jobban érzi magát, mint az, akit ütnek vele, függetlenül attól, kinek
az oldalán van az igazság.
– De mégiscsak ezt kell tenned – mondta Ada. – A papok meg az öregasszonyok gyakran
mondogatják, hogy a legyőzöttek szíve fogékonyabbá válik mások szenvedése iránt. És
igazuk is van. Megeshet, hogy így történik. Igaz, az is megeshet, hogy megkeményedik a
szívük. Valamelyest rajtuk is múlik a dolog…
Végül megfogadták, hogy nem gondolnak többet a közeljövőre, csak arra, mi lesz majd
akkor, amikor Inman néhány hónap múlva hazatér.
Arról a pontról indulnak majd el abba az új világba, amelyet a háború maga után hagy,
bármilyen legyen is az. És mindent elkövetnek, ami rajtuk áll, hogy az ő osztályrészük ebből
az új világból olyan legyen, amilyennek lefestették egymásnak az előző két éjszakán.
Az indián faluban töltött negyedik napon a tisztásokon barna levelek és fekete föld foltjai
kezdtek föltünedezni a hóban, és rövidesen madárcsapatok lepték el őket, kékharkályok és
cinkék vegyesen, és most ott csipegettek a földön. Aznap Stobrod már föl tudott ülni, anélkül,
hogy valaki támogatta volna, és ha megszólalt, már föl lehetett fedezni némi értelmet a
szavaiban, bár Ruby szerint ennél többre amúgysem futotta tőle soha, akkor sem, amikor még
ragyogó egészségnek örvendett. A sebei tiszták voltak, nem bűzlöttek, és minden jel arra
vallott, hogy rövidesen elkezdenek behegedni. És már szilárd táplálékot is magához tudott
venni, bár az ennivalójuk fogytán volt: nem maradt más, csak egy kevés dara, meg az az öt
mókus, amelyet Ruby meglőtt, kibelezett, és megnyúzott. Aztán anélkül, hogy a fejüket
levágta volna, fölnyársalta és megsütötte őket a gesztenyeágakból rakott tűz fölött. Aznap este
Ruby, Stobrod és Inman úgy rágcsálta le a nyársról a maga mókusát, mintha egy cső kukoricát
enne. Ada egy percig csak ült, és nézte a magáét. A mókus elülső hosszú, sárga foga még
mindig ott meredezett az állat szájüregében. Ada számára szokatlan volt, hogy olyasmiből
egyen, aminek még megvan a foga. Stobrod észrevette, hogy tétovázik.
– Egy rántással lejön a feje neki, ha az zavarja – mondta.

Mire az ötödik nap is fölvirradt, a hó félig elolvadt. A hóbuckák szélén, a fenyőfák alatt
vastag rétegben állt a tűlevél, a fák törzsén pedig nedves, fekete csíkokat hagyott az olvadó
hó. A két napig tartó napsütés után a magasban felhőket terelt a szél, és Stobrod kijelentette:
elég erősnek érzi magát az utazáshoz.
– Hat óra az út hazáig – mondta Ruby. – Legfeljebb hét. De akkor már azt is számításba
vettem, hogy nem haladunk valami gyorsan, és néha megállunk pihenni.
Ada eleinte azt hitte, mindnyájan együtt mennek, de Inman erről hallani sem akart.
– Az ember az erdőt időnként teljesen néptelennek érzi, máskor viszont csak úgy
nyüzsögnek benne az emberek – mondta. – Ti ketten nyugodtan mehettek bárhová, senki nem
zaklat benneteket. Miránk vadásznak, őrá meg rám – mondta, hüvelykujjával Stobrod felé
bökve. – Semmi értelme, hogy mindnyájunkat veszélybe sodorjuk.
Szó sem lehet másról, jelentette ki, csak arról, hogy Ruby és Ada előre mennek. Ő
valamelyest lemaradva követi őket Stobroddal, aki lovon teszi meg az utat. Az erdőben
megvárják, míg besötétedik. Másnap reggel, ha az idő jónak ígérkezik, nekivág az útnak,
hogy megadja magát az északiaknak. Stobrodot ott rejtegetik a birtokon, és ha előbb gyógyul
meg, mint ahogy a háború véget ér, őt is utána küldik a hegyeken keresztül.
 Stobrod nem nyilvánított véleményt, de Ruby okosnak találta Inman tervét, ezért ezt a
megoldást választották. A két lány elindult gyalog, Inman pedig ott állt, és nézte, hogyan
kapaszkodnak fölfelé a hegyoldalon. Amikor Ada eltűnt a fák között, mintha a világ
szépségének jelentős része vele tűnt volna. Inman nagyon sokáig élt egyedül és kiüresedve.
De Ada teljesen kitöltötte, ezért most úgy gondolta, nem volt céltalan, hogy annyi minden
kipusztult belőle. Talán csak helyet akart csinálni valami jobbnak.
Várt egy kis ideig, aztán fölrakta Stobrodot a ló hátára, és elindult a két lány után. Lovaglás
közben Stobrod álla időként le-lebukott a szegycsontjára, máskor viszont magasra tartott
fejjel, sugárzó szemmel lovagolt. Elhaladtak a kerek tó mellett, amely időközben teljesen
befagyott, de Inman nyomát sem látta a jéglapban a vadkacsának se elevenen, se holtan. Vagy
megfulladt és lesüllyedt a sáros vízfenékre, vagy elrepült. Semmi sem tanúskodott sem az
egyik, sem a másik lehetőség mellett, de azért Inman úgy képzelte maga elé a vadkacsát,
amint vadul verdes egy darabig, aztán fölemelkedik az égbe, és röpte nyomán szilánkokban
hullik a földre a jég, amely összezáródni készült lábának kifeszített, sárga hártyái körül.
Amikor a hármas útelágazáshoz értek, Stobrod fölnézett a nagy nyárfára, amelynek törzsén
ott, ahol a golyók nyomán lepattogzott a kéreg, kitetszettek a nyersfa élénk, világos foltjai.
Kurva nagy egy fa, közölte.
Elhaladtak Pangle sírja mellett, amely az északi lejtő árnyékába feküdt, és még mindig hó
borította: Ada szentjánoskenyérfa-keresztjének jóformán csak a felső, függőleges része állt ki
belőle. Inman némán odamutatott, és Stobrod egy pillantást vetett a sírra, ahogy elhaladtak
mellette. Elmondta Inmannek, hogyan szokott Pangle odakúszni mellé éjszakánként a
barlangban, és a hátához simulva aludni. – Nem kellett annak a fiúnak az égvilágon semmi,
csak a zene meg egy kis melegség – mondta Stobrod, és még hozzátette: – Ha az Úristen úgy
határozna, hogy sorban elpusztít minden földi embert, a legnagyobb bűnösöket legelébb,
aztán sorban a kisebb csirkefogókat, akkor az a fiú alighanem valamikor a vége felé került
volna sorra…
Egy ideig csak mentek a göröngyös, meredek ösvényen, miközben fejük fölött sötét
hófelhők gyülekeztek. Elértek arra a helyre, ahol kétfelől babérbokrok szegték az ösvényt, és
összehajoltak fölötte, mint egy alagút. A földet sűrűn benőtték a hóbogyó fényes,
gesztenyeszínű levelei. A babérlevelek összepöndörödtek a hidegtől.
Az alagút végén kiértek egy kis tisztásra, és ahogy továbbmentek, egyszerre csak hangokat
hallottak a hátuk mögül. Megfordultak, és látták, hogy az alagútból lovasok léptetnek elő, és
elállják az ösvényt.
– Uramisten – mondta Stobrod.
– Ezt a fickót aztán nem egykönnyen lehet átküldeni a másvilágra -jegyezte meg Teague. –
Igaz, úgy is fest, mint a tegnapi halál fölmelegítve.
Stobrod a nemzetőrökre pillantott, és megállapította, hogy ez az őrjárat nem egészen
ugyanazokból az emberekből áll, mint a múltkori. Igaz, ott volt Teague, és az a fiú, akit
mindig maga mellett tartott. Viszont elveszítették egy-két régi emberüket azóta, hogy őt
meglőtték, igaz, közben szereztek néhány újat. Stobrod az egyiket fölismerte, a szemét alakot:
az egyik fickó volt a szökevények barlangjából. Ráadásul a nemzetőrök egy pár, össze nem
illő kutyára is szert tettek időközben. Az egyik lógó fülű véreb volt, a másik drótszőrű
farkaskutya. A két kutya lomhán, közönyös tartásban ült a földön. Aztán anélkül, hogy bárki
ráparancsolt volna, a farkaskutya fölállt, és oldalazni kezdett feléjük.
Teague szétterpesztett lábakkal ült a lován, a gyeplőt lazán a balkezében tartotta. Jobb
kezével Spencer-karabélyának kakasával játszott, mintha nem tudná eldönteni, szükség van-e
rá ebben a helyzetben, hogy teljesen hátrahúzza.
– Igen nagy szívességet tettél nekem, öregem, te is meg a fiú is, hogy útba igazítottatok
ahhoz a barlanghoz. Így legalább kellemes, száraz helyen várhattuk ki a hóesés végét.
 A farkaskutya hátrált, és félkörben oldalazott feléjük: szemlátomást az volt a célja, hogy ne
szemből, hanem oldalról támadja meg őket. Közben rájuk sem nézett, de minden
mozdulatával közelebb került hozzájuk.
Inman körülpillantott: sietősen fölmérte a terepet, milyen lehetőségeket kínál a harcra.
Ráeszmélt, hogy újra az erőszak ismerős világába került. Egy kőfalra lett volna szüksége, de
kőfal nem volt sehol. Megnézte magának a nemzetőröket, és látta, hogy van a tekintetükben
valami, amit nagyon is jól ismer. Tudta, hogy az efféle embereknek hiába is beszélne. A
beszéd nem változtatna semmin, olyannyira nem, hogy szavak helyett akár értelmetlen
madárnyelven is karattyolhatna. Vagyis nincs miért késlekednie.
Stobrodhoz hajolt, és úgy tett, mintha a kantárt és a kötőféket ellenőrizné. Közben odasúgta
neki: – Menjen tovább!
Ökölbe szorított bal kezével keményen rácsapott a ló farára, jobb kezével pedig előrántotta a
pisztolyát. Egyetlen lendületes karmozdulattal lelőtte a farkaskutyát, amely feléje közeledett,
aztán az egyik embert. A két lövés között szinte egy szempillantásnyi idő sem telt el. Kutya és
ember egyszerre hullott a földre, mintha villám sújtotta volna őket, és már nemigen
moccantak többet. Stobrod föl-le zötykölődött a ló hátán, ahogy elfelé ügetett az ösvényen,
mintha éppen most törne be egy harmadfű csikót. Rövidesen eltűnt a fák között.
Egy pillanatra minden mozdulatlanná dermedt, majd hirtelen mozgásba lendült. A lovak
fölágaskodtak és dobogtak a mellső lábukkal, hátsó felüket maguk alá húzva. Mind szerettek
volna valahol máshol lenni, bárhol máshol, csak nem itt. A véreb a lábuk közt rohangált,
amivel még jobban fölzaklatta őket. Az egyik ló fejbe rúgta, mire nyüszítve elterült.
A lovasok a zablát rángatták, hogy visszatartsák a lovakat. A gazdátlanul maradt ló,
amelyiknek a lovasát Inman az imént lelőtte, körülpillantott, várva, hogy valaki megmondja,
mit tegyen, de senki nem törődött vele, ezért rohanni kezdett, bele a vakvilágba. De még
három lépést sem tett meg, amikor rálépett a saját lógó kantárszárára, fölbukott, estében
nekiütközött a többi lónak, mire mind nyihogni és pörögni kezdtek, a lovasaik pedig
kétségbeesetten igyekeztek a hátukon maradni.
Inman habozás nélkül tüzelt az összezavarodott járőrre. Nem volt a közelben semmi, amit
fedezéknek használhatott volna, legfeljebb néhány vékony törzsű fa. Nem volt fal, amely
mögé lekuporodhatott volna. Nem volt más út, csak előre, nem volt más idő, csak ez a
pillanat. Nem volt más lehetőség, csak egy: közibük rontani, és azt remélni, hogy sikerül
mindet megölnie.
Nagy léptekkel közeledve kilőtte az egyik lovast a nyeregből. Már csak három maradt, és
közülük az egyik szemlátomást a megfutamodást fontolgatta, vagy csak megbokrosodott a
lova. Nagyokat szökellve igyekezett hegynek fölfelé, és eltűnt egy hikorifa-ligetben.
A maradék kettő szorosan egymás mellé húzódott. A lovuk újra ágaskodni kezdett az újabb
lövés zajára, aztán az egyik feldőlt, és a földön rúgkapálva igyekezett a hátsó lábait maga alá
húzni. A lovasa a tulajdon lábához kapott, és tapogatta, hogy lássa, mi baja esett, amikor a ló
rázuhant. Egy törött csont éles, csupasz peremét tapintotta, amely átbökte a bőrét és a
nadrágszárát, ekkor ordítani kezdett kínjában, hol csak értelmetlen hangokat, hol értelmes
szavakat: hol imádkozott, hol a lovat átkozta, hogy miért olyan rohadtul nehéz. Olyan
hangosan üvöltött, hogy a hangja csaknem elnyomta lova kétségbeesett nyihogását.
A másik ló sem engedelmeskedett többé. Forogni kezdett, szűk körben, leszegett nyakkal,
maga alá húzott lábbal. Teague egyik kezével a kantárszárat rángatta, a másikkal a karabélyát
tartotta a magasba. Egyik sarkantyúját elveszítette, és fölegyenesedett a nyeregben, hogy
leszálljon. Eközben akaratlanul a levegőbe lőtt. A ló ezúttal akkorát ugrott, mintha tüzes vasat
döftek volna belé, és még gyorsabban kezdett forogni.
Inman odarohant a forgó ló által leírt kör mozdulatlan középpontjába. Fölnyúlt a karabélyért,
kirántotta Teague kezéből, és a földre dobta. Egymás szemébe meredtek, majd Teague szabad
kezével az övéhez kapott, kirántott belőle egy hosszú kést, és azt üvöltötte:
 – A véreddel festem feketére a késem pengéjét!
Inman hátrahúzta a LeMat’s kakasát, és tüzelt. A hatalmas pisztoly csaknem kiugrott a
kezéből, mintha szökni próbálna. A mellén találta el: a lövés föltépte Teague mellkasát.
Teague lebukfencezett a földre, és ott maradt fekve, a lova pedig odébbszökkent néhány
lépést, ott megállt, a szeme fehérjét mutogatva, hátracsapott fülekkel.
Inman megfordult, és az üvöltő emberre nézett. Most éppen Inman-ra szórt átkokat, és
négykézláb a pisztolya felé tapogatózott, amely ott hevert a latyakban. Inman odanyúlt, és a
csövénél fogva fölemelte a Spencert. Fél kézzel meglendítette, és a puskaagy lapjával
halántékon vágta az embert, mire az abbahagyta az üvöltést. Inman fölvette a földről az ember
pisztolyát, és az övébe dugta.
Az a ló, amelyik az imént elesett, időközben újra lábra állt. Szürke volt, és a félhomályban
úgy festett, mint egy ló kísértete. Odarohant a két másik, gazda nélkül maradt lóhoz, de úgy
tűnt, mindhárom állat túlságosan kábult a rémülettől ahhoz, hogy menekülni próbáljon.
Nyihogva előre-hátra lépegettek, valami jelet keresve, ami a vigasz ígéretével kecsegtette
volna őket.
Inman körülnézett, hová lett az utolsó lovas. Azt hitte, már régen árkon-bokron túl van, de
aztán látta, hogy ott bujkál a hikorifák csoportjának legsűrűbb részén, úgy ötven lépésnyire
tőle. Vagyis olyan távolságban, hogy ha rálő, egyáltalán nem biztos, hogy eltalálja. A fák alatt
fölgyűlt maradék hóból és a ló nedves szőréből pára szállt föl, orrából pedig két kis felhőben
lebegett fölfelé a lehelet. A ló fehér-tarka kanca volt, szőrén hajszálra pontosan
megismételődött a hó, a fák és a csupasz föld foltjainak színe, így szinte teljesen beleolvadt a
környezetébe. A hikorifák mögött töredezett sziklafal emelkedett a magasba.
A lovas megpróbálta úgy irányítani a lovát, hogy a fa eltakarja őt, de ez csak részben sikerült
neki. Időnként elő-előbukkant a fa mögül, és ilyenkor látni lehetett, hogy jóformán még
gyermek. Mivel elveszítette a kalapját, Inman azt is látta, hogy a haja világosszőke, csaknem
fehér. Biztosan német vagy holland vér van benne, gondolta Inman. Esetleg ír, vagy a
cornwalli beltenyészet terméke. Nem számít. Most már amerikai testestül-lelkestül: fehér a
bőre, fehér a haja, és gyilkol. Ennek ellenére úgy festett, mint aki még életében nem
borotválkozott, és Inman szívből remélte, hogy nem kell lelőnie egy kisfiút.
– Gyere csak ki onnét! – Inman igyekezett olyan hangosan kiáltani, hogy a fiú biztosan
meghallja.
Semmi eredmény.
A fiú ottmaradt a fa mögött. Nem látszott belőle egyéb, csak a ló feje és fara a hikorifa
törzsének két oldalán. A ló egy lépést tett előre, de a fiú megrántotta a kantárt, és megállította.
– Gyere elő! – kiáltotta Inman. – Nem fogom még egyszer mondani! Leteszel minden
fegyvert, ami nálad van, és már ügethetsz is haza.
– Nem én, uram – felelte a fiú. – Nagyon jó nekem itten.
– Csakhogy nekem meg egyáltalán nem jó – mondta Inman. – Egy csöppet sem. Le fogom
lőni a lovadat. Majd attól előbújsz a rejtekhelyedről.
– Hát csak lője le! – mondta a fiú. – Nem az enyém.
– Az istenfádat! – ordított rá Inman. – Szeretném elkerülni, hogy kénytelen legyek megölni
téged! Ha azt teszed, amit mondok, megvan rá az esély, hogy húsz év múlva összefutunk a
városban, megiszunk valamit, és a fejünket csóváljuk, ha felidézzük a mostani, sötét időket!
– Kötve hiszem, hogy így legyen, pláne, ha én elhajítom a pisztolyomat – mondta a fiú. –
Akkor maga így is, úgy is lelő.
– Én nem szoktam jókedvemben gyilkolni, mint a ti fajtátok. De az biztos, hogy inkább
megöllek, mint hogy elinduljak lefelé ezen a hegyen, úgy, hogy közben minden egyes
lépésnél kénytelen legyek arra gondolni, hátha ott lapulsz valamelyik szikla mögött, és éppen
az én fejemet veszed célba a pisztolyoddal.
– Ne féljen, kivárom, amíg elmegy – mondta a fiú –, ki én!
 – Akkor, azt hiszem, kár a szóért – mondta Inman. – Kénytelen leszel eljönni mellettem, ha
ki akarsz jönni onnét!
Inman fölvette a földről a Spencert, belenézett a tölténytárba és látta, hogy üres. A
töltényűrben mindössze egyetlen, kilőtt réz töltényhüvely. Ledobta a Spencert, és a LeMat’s
dobjába pillantott. A kilencből hat töltényt lőtt ki eddig, az ismétlőpisztoly tára pedig már üres
volt. Előhúzott egy papírtöltényt a zsebéből, leharapta a végét, és a puskaport belefolyatta a
nagyobbik csőbe. Aztán belelökte a csőbe a gyújtást, beledöngölte a kis puskatussal, és
ráillesztette a réz gyutacsot a gyújtólyukra. Aztán csak állt, háttal a világnak, és várt.
– Előbb-utóbb csak elő kell jönnöd a fa mögül – mondta.
Egy percbe se tellett, a ló megindult előre. A fiú megpróbált kitörni az erdőből és Inmant
megkerülve visszatérni az ösvényre. Inman odarohant, hogy elvágja az útját. Ezután az
történt, aminek történnie kell, ha egy gyalogos egy lovast üldöz az erdőben. A fákat és a talaj
hepehupáit kihasználva mozogtak ide-oda, azon igyekezve, hogy ne kerüljenek túl közel a
másikhoz, de azért az biztos célpontot nyújtson.
A kanca összezavarodott, ráadásul neki is megvoltak a saját vágyai, amelyek közt első
helyen az állt, hogy szeretett volna összebújni a többi rémült lóval. A zablát a foga közé
harapta, és pontosan az ellenkező irányba iramodott, mint amerre a fiú a gyeplővel irányítani
próbálta, egyenesen Inman felé. Amikor a közelébe ért, kis híján blokkolt, a fiút
hozzádörzsölte egy hikorifa törzséhez, aztán levetette a nyeregből. Most, hogy a zabla nem
feszült meg többé a szájában, elbődült, mint egy öszvér, aztán odavágtatott a többi lóhoz:
összeérintették az orrukat, és megborzongtak.
A fiú ott feküdt a hóban, ahová a ló levetette. Aztán félig ülő helyzetbe emelkedett, és a
pisztolya gyutacsán és kakasán matatott valamit.
– Rakd le azt a vackot! – szólt rá Inman. Ő maga hátrahúzta a pisztoly kakasát és a cső
torkolatát a fiúra irányította.
A fiú fölnézett rá, kék szeme olyan üres volt, mint a befagyott vizesvödrön a kerek jéglap.
Az arca holtsápadt volt, a szeme alatti félhold még annál is fehérebb. Inman látta, hogy apró
termetű és sovány, mint a szúnyog, tejszőke haját pedig csaknem tövig vágatta, mintha a
tetveitől szeretett volna szabadulni. Az arca egészen kifejezéstelen.
A fiún semmi nem mozdult, csak a keze, de az olyan gyorsan, hogy szemmel nem is lehetett
nyomon követni.
Inman egyszer csak ott feküdt a földön.
A fiú ránézett, aztán a pisztolyra a kezében.
– Jesszusom – mondta, mintha nem számított volna rá, hogy az csakugyan elsül, ha
meghúzzák a ravaszát.

Ada hallotta a lövéseket a távolból: a száraz, recsegő hangot, mintha ágakat törnének. Egy
árva szót sem mondott Rubynak, csak sarkon fordult, és rohanni kezdett. A kalapja leröpült a
fejéről, de ő csak rohant tovább, a kalap pedig ott maradt a földön, mintha egy árnyékot
hagyott volna maga mögött. Ahogy futott, szembetalálkozott Stobrod-dal, aki görcsösen
markolta Ralph sörényét, bár a ló már abbahagyta a rohanást, és csak lassan ügetett.
– Ott vannak hátrébb – mondta Stobrod, meg sem állva.
Mire Ada odaért, a fiú már összeszedte a lovakat, és odébbállt. Ada sorra odalépett a földön
heverő emberekhez, és az arcukba nézett, aztán valamivel odébb Inmant is megtalálta. Leült a
földre, és az ölébe vette a férfi fejét. Inman beszélni próbált, de a lány az ajkára tette az ujját.
Inman oda-vissza sodródott öntudat és öntudatlanság között, és amikor álmodott, ragyogó
álmot látott eljövendő otthonukról. Volt ott egy hidegvizű forrás, amely a sziklából fakadt,
termékeny, fekete föld, öreg fák. Álmában mintha az egész év egyetlen pillanatba zsúfolódott
volna, az évszakok egymásba olvadtak. Az almafák ága meghajlott a gyümölcs súlya alatt,
ugyanakkor érthetetlen módon virágoztak is, a forrás medencéjét jég keretezte, sárgán és
barnán virult a napraforgó, a juharlevelek vöröslöttek, ahogy októberben szoktak, a kukorica
hányta a címert, karosszéket húztak közel a pattogó tűzhöz a nappaliban, tök sárga gömbjei
tündököltek a földeken, babér virágzott a hegyoldalban, az árokpart teli a nenyúljhozzám
narancssárga, háromszirmú kelyheivel, fehér szirmok a sombokron, rózsaszínek a júdásfán.
Minden egyszerre történt. És fehér tölgyek is voltak ott, és sok-sok varjú, vagy legalábbis
néhai varjak szelleme, amelyek a fák legmagasabb ágai közt táncoltak és énekeltek. És még
valami, amit föltétlenül el akart mondani Adának.
Ha valaki a hegygerincről lepillant rájuk, mozdulatlan, távoli életképet lát a téli erdő
közepén. Egy patakot, megolvadt hó maradékát. Egy tisztást a fák között, távol az emberek
világától. Két szerelmest. A férfi elnyúlik a földön, fejét a lány ölébe hajtja. A lány lenéz rá,
szemük összekapcsolódik, a lány kisimít egy fürtöt a férfi homlokából. A férfi egyik karjával
ügyetlenül megpróbálja átfogni a lány csípőjét. Mély meghittséggel érintik egymást. A jelenet
olyan csöndes és békés, hogy ha az a bizonyos megfigyelő később beszámol róla, mit látott a
hegyoromról, hallgatói közül azok, akiknek természete hajlik a derűlátásra, bizonyosan olyan
történetet képzelnek a jelenet mögé, amelyben arra a két szerelmesre ott a tisztás földjén a
boldog, közös élet hosszú évtizedei várnak.

Epilógus
1874 októbere

Ennyi év és három közös gyerek után még mindig megesett, hogy Ada egymás karjába
borulva találta őket a legváratlanabb helyeken. A pajta padlásán, ahová azért mentek föl, hogy
leverjék a sárból tapasztott fecskefészkeket. A füstölőkamra mögött, miközben éppen nedves
kukoricacsöveket és hikorifa-ágakat raktak a tűzre. Aznap valamivel korábban pedig a
krumpliföldön találta őket összeölelkezve, ahol éppen nagy irtókapákkal törték föl a földet.
Kényelmetlen tartásban, szétvetett lábbal álltak a barázdákban, egyik karjukkal egymást
ölelve, másik, szabad kezükben a kapát szorongatva.
Átfutott az agyán, hogy tesz valami csúfondáros megjegyzést, „legközelebb köhögjek?”
vagy ilyesfélét. De aztán a kapák nyelére esett a pillantása. A két kapa olyan szöget alkotott a
földdel, mintha emeltyűk lennének, amelyek a föld titkos gépezetét működtetik. Így hát szó
nélkül továbbment a dolgára.
A fiú soha nem tért haza Georgiába, ehelyett ő lett a férfi a Black-birtokon, és nem is a
legrosszabb fajtából. Ruby erről gondoskodott. Abban a két évben, amíg afféle mindenes volt
a ház körül, állandóan a sarkában volt, és ezzel nem hagyott föl akkor sem, amikor feleségül
ment hozzá. Egy jókora rúgás a hátsó felébe, amikor arra volt szükség, ha nem, akkor jöhet az
ölelés. Egyik sem tévesztette el a hatását. A fiút Reidnek hívták. Pontosan minden tizennyolc
hónapban született egy gyerekük, valamennyi fiú. Mindegyik sűrű, fekete hajjal jött a világra,
barna szemük pedig úgy csillogott elő az arcukból, mint a vadgesztenye. Rózsás képű, zömök
kis jószágokká cseperedtek, akiknek könnyen szaladt mosolyra a szájuk, és Ruby keményen
megdolgoztatta őket munka és játék közben egyaránt. Amikor ott hemperegtek az udvarban a
puszpángok alatt, a korkülönbség dacára olyan egyformának látszottak, mint az egy alomból
való kölyökkutyák.
Most, késő délután, a három fiú ott kuporgott a ház mögött a tűz körül. Négy nyársra húzott,
apró csirke sült a parázs fölött, a fiúk pedig azon veszekedtek, melyikükön van a sor, hogy
meglocsolja őket ecetes mártással és meghintse pirospaprikával.
 Ada a körtefa alatt állt és nézte őket, miközben ráterítette a kis asztalra az abroszt, majd
fölrakta rá a nyolc tányért, amelyeknek a pereme jóformán összeért a szűk helyen. Mióta a
háború véget ért, eddig még minden évben megtartották ezt az utolsó vacsorát a szabadban, a
hideg idő beállta előtt, egyetlen évet kivéve, három évvel azelőtt, amikor az október nem
olyan volt, mint máskor: szakadt az eső egész hónapban, ráadásul egyik nap még a hó is
szállingózni kezdett.
Ada megpróbálta az év egészét szeretni, részrehajlás nélkül, még a tél szürkeségét is, a
földön heverő, korhadó levelek szagát, az erdők és mezők csöndjét. De bárhogyan igyekezett
is, mégiscsak az őszt szerette a legjobban, és mindmáig nem tudta leküzdeni azt az érzelmes
hangulatot, amikor az ember szívét fájdalommal tölti el a hulló levelek látványa, mert a késő
őszben az év lezárulását látja, a mulandóság jelképét, holott valójában jól tudta, hogy az
évszakok állandóan körbeforognak, szünet nélkül, és egyik sem előhírnöke vagy epilógusa a
másiknak.
1874 októbere, Ada nagy örömére, olyan szépnek bizonyult, amilyen szép ez a hónap csak
lenni tud fönn a hegyekben. Heteken keresztül száraz, meleg és tiszta volt az idő, a levelek
színeváltozása pedig addig a pontig jutott, amikor a nyárfa lombja már sárga volt, a juharfáé
vörös, de a tölgyek még mindig zöldelltek. A Hideghegy tarkálló színekben magasodott a ház
mögött. És ezek a színek napról napra változtak, és ha az ember nagyon odafigyelt, látta,
ahogy a sárgák és vörösek lassanként mindinkább visszaszorítják a hegyoldal zöldjét, és mind
lejjebb és lejjebb csúsznak a lejtőn, míg végül elöntik a völgyet, ahogyan egy lassú hullám
borítja el az embert.
Nemsokára, amikor már csak egy órányi volt hátra a nappali világosságból, Ruby is előjött a
konyhából egy magas, karcsú, kilenc év körüli kislánnyal az oldalán. Mindketten kosarat
hoztak a kezükben. Benne krumplisaláta, kukoricakenyér, zöldbab. Reid levette a csirkét a
parázsról, Ruby és a kislány pedig szétrakták az ennivalót az asztalon. Stobrod is előkerült a
csűrből, ahol éppen a tehenet fejte. Letette a tejjel teli vödröt a földre, és a gyerekek színültig
merítették benne a bögréjüket. Aztán mindnyájan leültek a helyükre.

Később, amikor az alkonyat már elöntötte a völgyet, tüzet raktak, Stobrod pedig elővette a
hegedűjét, és játszani kezdte a Bonnie George Campbell magaszerezte változatát, amelyben
az eredeti dallam fölgyorsult, és mögötte egy táncdallam bujkált. A gyerekek valamennyien a
tűz körül rohangáltak, és teli torokból ordítottak. Nem táncoltak, csak szaladgáltak a zenére, a
kislány pedig fogott egy égő ágat, és az ág végén sárgán izzó parázzsal köröket írt a sötétedő
levegőbe, míg Ada rá nem szólt, hogy hagyja abba.
– De mama! – tiltakozott a kislány, de Ada a fejét rázta. A kislány odament hozzá,
megcsókolta az arcát, aztán tánclépésben odaszökdécselt a tűzhöz és ráhajította az ágat.
Stobrod újra meg újra eljátszotta az egyszerű dallamot, míg a gyerekek egészen kipirultak és
beleizzadtak az ugrándozásba. Amikor abbahagyta, leroskadtak a földre a tűz mellé. Stobrod
elvette a hegedűt az álla alól. Most gospelt akart énekelni, márpedig a hegedű végtére is az
ördög találmánya, és abban mindenki egyetért, hogy szenténeket tilos hegedűn kísérni. De
azért vigyázva tartotta, a melléhez fogva, míg a vonót begörbített ujjáról lógatta le. Egy új dalt
énekelt, az Angyali sereget. A refrént a kislány is vele énekelte magas, erős és tiszta hangján:
„Repíts el engem hófehér szárnyadon!”
Stobrod elrakta a hegedűt, és a gyerekek meséért könyörögtek. Ada elővett egy könyvet a
köténye zsebéből, aztán, úgy tartva, hogy a lapokra essék a tűz fénye, olvasni kezdett.
Philemon és Baucis történetét olvasta. A lapozás kissé nehezére esett, mert négy évvel azelőtt
elvesztette a jobb mutatóujjának legfelső percét, a téli napfordulót követő napon. Odafönn
volt a hegyoldalban, egymagában, hogy kivágja a fákat a hegygerincnek azon a pontján, ahol
előző nap a tornácról a napot lenyugodni látta. A fűrész lánca összegubancolódott, és Ada
éppen a csomót próbálta kioldani, amikor a ló hirtelen megindult visszafelé, és a fűrész
leszelte Ada ujjának a végét, olyan könnyedén, mintha csak egy lopótököt vágott volna ketté.
Ruby bekente valamelyik gyógykenőcsével, és bár kis híján egy évbe is beletelt, de olyan
szépen begyógyult, hogy az ember akár azt gondolhatta volna, egy emberi ujjbegynek eleve is
valahogy így kellene festenie.
Amikor Ada eljutott a történet végére, és az öreg szerelmesek, hosszú-hosszú, békességben
és egyetértésben eltöltött évek után tölgyfává és hársfává változtak, már teljesen besötétedett.
Az éjszaka egyre hűvösebb lett, és Ada visszatette a könyvet a köténye zsebébe. Az égen a
holdsarló ott állt a Vénusztól nem messze. A gyerekek álmosak voltak, és tudták, hogy a
másnap éppolyan korán virrad majd mindnyájukra, mint a többi, és éppolyan kemény munkát
követel majd tőlük. Ideje bemenni, betakarni a parazsat és behúzni a reteszt.