TARTALOM

Elôszó az 1992-es kiadáshoz . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 9

Bevezetés . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 15

II. RÉSZ: Mi a társfüggõség, és ki a társfüggõ? . . . . . . 25

1. Jessica története . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 27
2. További történetek . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 35
3. Társfüggõség . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 47
4. Milyen ember a társfüggõ? . . . . . . . . . . . . . . . . . . 57

II. RÉSZ:Az önmagunkkal való törõdés alapjai . . . . . 73

5. Távolságtartás . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 75
6. Ne hagyjuk, hogy a legkisebb szellõ is elfújjon! . . . 88
7. Szabaduljunk meg a gonosztól! . . . . . . . . . . . . . . . 98
8. Ne legyünk áldozatok! . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 108
9. Belsõ függetlenség . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 125
10. Éljük a magunk életét! . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 142
11. Kezdjünk szerelmi viszonyt önmagunkkal! . . . . . 149
12. Tanuljuk meg az elfogadás mûvészetét! . . . . . . . . 159
13. Éljük át az érzéseinket! . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 174
14. Harag . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 185
15. Igenis megvan a magunkhoz való eszünk! . . . . . 198
16. Tûzzük ki saját céljainkat! . . . . . . . . . . . . . . . . . 204
17. Közléseink módja . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 212
8 ne függj senkiTőL!

18. A tizenkét lépéses program . . . . . . . . . . . . . . . . . 223

19. Lépésrõl lépésre . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 247
20. Tanuljunk meg újra élni és szeretni! . . . . . . . . . . 271

Epilógus . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 279
Jegyzetek . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 281
Bibliográfia . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 290
 12

Tanuljuk meg az elfogadás

művészetét!

Olyan produkciót szeretnék, amely szembenéz a valósággal.

Bob Newhart a Bob Newhart show-ból

A valóság elfogadását minden józan elme helyesli. Sok

terápiának pontosan ez a célja, és ez rendjén is van így.
Igen, feltétlenül szembe kell néznünk és megbirkóznunk
azzal, ami körülvesz bennünket. Az elfogadásnak belsõ
béke a gyümölcse. Gyakran épp ez hozza el a forduló-
pontot. Mondani azonban ezt is sokkal könnyebb, mint
megvalósítani.
Napról napra mindenki – nem csupán a társfüggõ –
azzal szembesül, hogy vagy elfogadja, vagy elutasítja az
aktuális helyzet körülményeit. Rengeteg minden van, amit
el kell fogadnunk a hétköznapi életben, attól a pillanattól,
hogy ébredéskor kinyitjuk a szemünket, egészen elalvásig.
A jelen körülményei közé tartozik, hogy kik vagyunk, hol
lakunk, kivel élünk, hol dolgozunk, hogyan járunk mun-
kába, mennyit keresünk, milyen kötelezettségeink vannak,
mivel töltjük a szabadidõnket, és hogyan lépünk fel szük-
séghelyzetben. Elõfordul, hogy jó szél fújja vitorlánkat, és
nem esik nehezünkre elfogadni a körülményeinket. A dol-
gok szinte a kezünkre játszanak. A hajunk engedelmesen
frizurába simul, a gyerekek jól viselik magukat, fõnökünk
belátó, anyagilag jól állunk, házunk tája tiszta és rendezett,
a kocsi mûködik, és mi szeretjük kedvesünket vagy házas-
társunkat. Tudjuk, mit várhatunk el, és amit elvárhatunk,
160 ne függj senkiTőL!

az méltányos. Alakulhatnak azonban rosszabbul is a dolga-

ink. A fék elromlik az autóban, a tetõ beázik, a gyerekek
visszabeszélnek, eltörik a karunk, elveszítjük az állásunkat,
vagy épp kedvesünk jelenti be, hogy kiszeretett belõlünk.
Történt valami, gondjaink vannak. A dolgok kellemetlen
arcukat mutatják. Elveszítünk valamit. Körülményeink
immáron nem olyan kellemesek, mint korábban. Megvál-
toztak, s új helyzetet kell elfogadnunk. Meglehet, elõször
eltagadjuk a változást, problémát vagy veszteséget. Ellen-
állást tanúsítunk az új valósággal szemben. Azt szeretnénk,
ha minden a régiben maradna, az aktuális probléma pedig
egyik pillanatról a másikra eltûnne. Megint biztonságban
akarjuk érezni magunkat. Tudni szeretnénk, mit várhatunk
a holnaptól. Nem békülünk meg a valósággal. Hirtelen
minden olyan kényelmetlen, ellenséges lett. Átmenetileg
kipenderültünk az egyensúlyunkból.
A társfüggõk soha nem tudják, mit várhatnak a következõ
pillanatban, kivált, ha közeli kapcsolatban élnek egy alko-
holistával, drogossal, bûnözõvel, szerencsejátékossal vagy
bármely más szenvedélybeteggel. Ilyenkor záporoznak ránk
a problémák, veszteségek és változások. Hozzászokunk
a betört ablakokhoz, a lekésett találkákhoz, a megszegett
ígéretekhez és a szemenszedett hazugságokhoz. Elveszítjük
anyagi és érzelmi biztonságunkat, hitünket szeretteinkben
és Istenben, hitünket önmagunkban. Akár az egészségünk,
jó hírnevünk, karrierünk, társas életünk is odalesz; elsze-
gényedünk; frigiddé válunk; elveszítjük önuralmunkat,
megbecsülésünket és önmagunkat.
Néhányan nem bízunk meg többé szeretteinkben. Talán
a szerelmünk is kihuny, s többé nem érezzük elkötelezve
magunkat bajaink forrásával szemben. Mindez általános.
A betegség természetes, megszokott következménye. Így
beszél errõl A Guide for Family of the Alkoholic címû tájé-
koztató füzet:
 Tanuljuk meg az elfogadás művészetét! 161

„A szerelem nem létezhet méltányosság nélkül. Felté-

tele továbbá az együttérzés, vagyis hogy vállaljuk a másik
szenvedéseit. Ami nem jelenti azt, hogy el kellene tûrnünk
bármiféle méltánytalanságot. Pedig ebben a méltánytalan-
ságban van része újra meg újra az alkoholisták családtag-
jainak.”1
Még ha ez a méltánytalanság általános és megszokott is,
attól nem kevésbé fájdalmas. És amikor valaki, akit szere-
tünk, mélyen megbánt minket, elõször hárítani próbálunk.
A legfájdalmasabb veszteség, amellyel sok társfüggõ
szembenéz, talán épp álmaink elvesztése, a jövõ derûlátó
tervezgetéséé, ami az emberek többségének osztályrésze.
Talán ezt a veszteséget a legnehezebb elfogadnunk. Amikor
újszülött kisbabánkra néztünk a kórházban, máris bizonyos
reményeket tápláltunk vele kapcsolatban. Ezek közé azon-
ban nem tartozott, hogy ez a gyerek egyszer alkohol- vagy
drogproblémákkal küzd majd. Nem errõl ábrándoztunk.
Ahogy esküvõnk napján is voltak rózsaszín álmaink. A jövõ
csodálatos ígéretekkel kecsegtetett a szeretett személy ol-
dalán. Olyan ragyogó új kezdet volt ez, amelyre mindig
is vágyakoztunk. Akár ígért a párunk valamit fennszóval,
akár nem, álmaink megalapozottnak tûntek.
„Minden egyes pár másként indul neki az életnek – írja
Janet Woititz a Co-Dependency, An Emerging Issue címû
tanulmánykötet egyik szerzõje. – Ennek ellenére a kémiai
függésben szenvedõk házassága nagyjából egyformán ala-
kul. Kezdetnek vessünk egy pillantást a házassági esküre.
A legtöbb szövegében benne van, hogy jóban és rosszban,
szegénységben és jólétben, betegségben és egészségben ki-
tartunk házastársunk mellett, amíg a halál el nem választ.
Nos, itt kezdõdnek a bajok. Valóban meggondolta, mi az,
amire felesküdött? Ha fogadalma kimondásának pillanatá-
ban tudta volna, hogy jóra nem, csak csupa rosszra számít-
hat a párja oldalán; hogy nem egészség, hanem betegség
162 ne függj senkiTőL!

várja önt; hogy nem gazdag lesz, hanem koldusszegény,

vajon a szerelem, amelyet e pillanatban érzett, megérte
volna mindezt? Talán igennel felelne, habár erõsen két-
lem. Ha romantika helyett a valóságra figyelne, esetleg
úgy értette volna az eskü szavait, hogy igen, jóban-rossz-
ban, de csak úgy, ha a rossz hamar elmúlik, és a jó tartós
marad. Jóhiszemûen tette le fogadalmát, nincs is értelme
ezen rágódni.”2
Igen, nekünk is voltak álmaink. Sokan foggal-köröm-
mel ragaszkodtunk hozzájuk, dacára minden új veszteség-
nek és csalódásnak. Hadat üzentünk a valóságnak. Nem és
nem, nem adtuk alább az álmainkat. Egy napon azonban
az igazság az arcunkba üvöltött. Többé nem lehetett el-
hallgattatni. Nem ez volt, amire vártunk, amit reméltünk,
az égtõl kértünk, amit tervezgettünk. Hamvukba holt ál-
mainkat többé senki sem éleszthette fel.
Némelyikünk most házassága vagy fontos párkapcsolata
romjait siratja. Tudom, mennyire fájdalmas a szerelem és
a köréje szõtt ábrándjaink elvesztése. Semmi nem lehet
ennél gyötrelmesebb. Semmi nem enyhíti gyászunkat.
Mélyen a húsunkba vág, hogy álmainkat romba döntöt-
te az alkoholizmus vagy más szenvedélybetegség. Halálos
kór ez, amely mindent elpusztít, ami csak az útjába kerül,
köztük legszebb álmainkat is. „A kémiai függés lassan, de
alaposan öl” – szögezi le Janet Woititz.3 Mennyire igaz! És
milyen szomorú! Amúgy semmi nem hal meg olyan lassan
és fájdalmasan, mint a remény.
Minden egyes gyógyulás veszteségekkel jár, azaz újabb
változásokkal, amelyeket megint csak el kell fogadnunk.4
Amikor alkoholista házastársunk a józanság útjára lép,
ugyancsak megváltozik a helyzet. Átalakul például kapcso-
lataink rendszere. Amíg társfüggõk vagyunk, elveszítjük
önbecsülésünket. Nos, a kilábalás feltétlenül üdvözlendõ
változás, mégis veszteségekkel jár. Túllépünk egy olyan
 Tanuljuk meg az elfogadás művészetét! 163

helyzeten, amely furcsa módon megszokottá vált. Mintegy

hozzátartozott már a jelenünkhöz. Tudtuk, mire számít-
hatunk, még ha ez az abszolút mélypontot jelentette is.
A veszteségek, amelyekkel a társfüggõk napról napra
szembenéznek, és amelyeket elfogadnak, hatalmasak és
folyamatosak lehetnek. Nem a hétköznapokban megszokott
veszteségek és gondok ezek, hanem olyanok, amelyeket
azok okoznak, akiket a legjobban szeretünk. Mert még ha
szenvedélybetegség, kóros állapot is a kiváltójuk, mi szán-
dékos gonoszságnak éljük meg. Az méri ránk ezt a csapást,
akit szerettünk, és akiben megbíztunk.
Szüntelenül kipenderülünk egyensúlyunkból, miköz-
ben küszködve próbáljuk elfogadni a változásokat, és szem-
benézni a gondokkal. Nem tudjuk, mi az, ami ránk törhet
a következõ pillanatban. Jelenünk állandó mozgásban, át-
alakulásban van. Meglehet, életünk minden területén meg-
tapasztalhatjuk a változásokat, mindenünnen veszteségek
fenyegetnek minket. Úgy érezzük, lassan begolyózunk;
a gyerekek is a plafonon vannak; házastársunk vagy szerel-
münk kész futóbolond; a kocsit vissza kellett adnunk; hetek
óta senki nem dolgozik; óriási a kupi; a pénzünk fogyó-
ban. A veszteségek egyszerre vagy egymást követve adnak
hírt magukról. Egy idõre megszilárdulhat a helyzetünk,
mígnem újra elveszítjük a kocsit, az állást, a lakást, a pénzt
és a párkapcsolatunkat. Reménykedni merészeltünk, ám
reményeinket ismét porrá zúzta az élet. Most itt tekint-
sünk el attól, hogy hamis, megalapozatlan remények voltak
ezek, hiszen azt kívántuk, bárcsak nyomasztó problémánk
varázsütésre eltûnne. A hamvukba holt reményekrõl nincs
mit mondani. A csalódás is csak csalódás. Megcsúfolt ál-
maink meg az összes többi csupán szenvedést mérnek ránk.
Hogyan fogadjuk el a valóságot? Az esetek felében azt
sem tudjuk, mi az ábra. Hazudnak nekünk; mi is hazu-
dunk magunknak; s lassan azt se tudjuk, hol áll a fejünk.
164 ne függj senkiTőL!

Az esetek másik felében a valósággal való szembenézés

egyszerûen több, mint amit el tudunk viselni; mint amit
bárki el tudna viselni. Miért nem érti hát senki, hogy
a hárítás az alkoholizmus vagy bármely más tartós veszte-
ségeket okozó, komoly probléma velejárója? Túl sok min-
dent kell elfogadnunk; a valóság átgördül felettünk, mint
egy úthenger. Máskor annyira elfoglal minket a kusza és
zavaros helyzet rendezése, hogy idõnk sem jut egyébre
gondolni. Alkalomadtán azonban el kell gondolkoznunk
azon, mi is ez az egész. Mivel jóra egyhamar nem számít-
hatunk, el kell fogadnunk a valóságot. Enélkül soha többé
nem léphetnek új ábrándok elvesztett álmaink helyére,
soha többé nem érezhetjük egészségesnek és nyugodtnak
magunkat.
Kérem, értsék meg jól: az elfogadás nem jelent beletörõ-
dést siralmas és szomorú helyzetünkbe. Nem jelenti bármiféle
bántás eltûrését. Annyit jelent mindössze, hogy az adott pil-
lanatban felismerjük és elfogadjuk helyzetünket, beleértve
önmagunkat és életünk szereplõit, úgy, amilyenek éppen
vagyunk. Az így megszerzett belsõ béke birtokában ér-
tékelhetjük aztán a helyzetet, tervezhetjük meg a szüksé-
ges lépéseket, oldhatjuk meg a gondokat. Akit bántás ér,
csak akkor léphet ki belõle, ha mindenekelõtt felismeri
ezt a tényt. Ezután már nem reménykedhet abban, hogy
a helyzet egyik pillanatról a másikra, mintegy varázsütés-
re megváltozik; nem tehet úgy, mintha mindez nem így
volna; nem mentegethet senkit és semmit. Az elfogadás
azt jelenti, hogy felelõsen válaszolunk a környezetünkre.
Olyan lelkiállapot, amelybõl erõt meríthetünk a szükséges
változásokhoz. Egy alkoholista csak akkor hagyja abba az
ivást, ha elfogadta, hogy az ital hatalmasabb nála. Az evé-
si rendellenességekkel küzdõk kizárólag akkor léphetnek
a gyógyulás útjára, ha belátják, hogy tehetetlenek a beteg-
ségükkel szemben. A társfüggõ is akkor változhat meg, ha
 Tanuljuk meg az elfogadás művészetét! 165

felismeri ilyen jellemvonásait, s azt, hogy nincs hatalma az

alkoholizmus meg az összes többi körülmény felett, amelyet
oly kétségbeesetten igyekszik uralni. Az elfogadás amolyan
végsõ paradoxon: csak akkor változhatunk meg, ha elfo-
gadjuk magunkat olyannak, amilyenek vagyunk.
Hadd idézzem itt a Honoring the Self önmagunk elfoga-
dására vonatkozó sorait:

Ha el tudom fogadni, hogy az vagyok, aki vagyok,

s úgy érzek, ahogyan érzek, s azt cselekedtem, amit
cselekedtem; ha mindezt elfogadom, függetlenül attól,
hogy ez kedvemre van-e vagy sem, akkor és csak akkor
fogadhatom el önmagamat. Amikor pedig mindezt
elfogadtam, a valóság oldalára állok ahelyett, hogy
szélmalomharcot vívnék vele. Többé nem hitegetem
magam, hogy csavaros téveszméket tápláljak jelen
helyzetemrõl. Ezzel megtettem az elsõ lépést önbe-
csülésem visszaszerzéséhez…
Mindaddig, amíg nem fogadjuk el, kik vagyunk
létezésünk adott pillanatában; mindaddig, amíg nem
tudatosítjuk magunkban maradéktalanul döntéseink és
tetteink természetét; amíg az igazság nem hatol a tu-
datunkba, addig nem változhatunk meg.5

Nekem az a személyes tapasztalatom, hogy a bennem élõ

magasabb rendû erõ is akkor hajlandó csak beavatkozni,
ha elfogadtam, amit eddig kaptam tõle. Az elfogadás nem
örökre szól, mindössze a jelen pillanatra. Mindamellett
zsigereinkig õszintének kell lennünk.
Hogyan érhetjük el ezt a belsõ megnyugvást? Hogyan
nézhetünk szembe a keserû valósággal anélkül, hogy hu-
nyorognánk, vagy elfednénk a szemünket? Hogyan fo-
gadjuk el azt a tömérdek veszteséget, változást és gondot,
amelyet az élet elénk vet?