Első kiadás

Könyvmolyképző kiadó, Szeged, 2015

 Írta: Kylie Scott
A mű eredeti címe: Lick (Stage Dive Book 1)
Copyright © 2013, 2014 by Kylie Scott

Fordította: Császár László

A szöveget gondozta: Vary Orsolya

A művet eredetileg kiadta:

St. Martins Griffin

Cover design by Lisa Marie Pompilio

Cover images: background and guitar © Shutterstock.com:
man © weareadventurers/Getty Images

A sorozatterv, annak elemei és az olvasókhoz szóló üzenet

a boríróbelsőn Katona Ildikó munkája.
© Katona Ildikó, 2014

ISSN 2064-7174
ISBN 978 963 243 460 3

© Kiadta a Könyvmolyképző Kiadó, 2015-ben

Cím: 6701 Szeged, Pf. 784
Tel.: (62) 551-132, Fax: (62) 551-139
E-mail: info@konyvmolykepzo.hu
vvww. ko nyvm oly kép zo. h u
Felelős kiadó: Katona Ildikó

Műszaki szerkesztők: Gerencsér Gábor, Zsibrita László

Korrektorok: Szeli Katalin, Schmidt Zsuzsanna
Nyomta és kötötte az Alföldi Nyomda Zrt., Debrecen
Felelős vezető: György Géza vezérigazgató

Minden jog fenntartva, beleértve a sokszorosítás, a mű bővített,

illetve rövidített kiadásának jogát is. A kiadó írásbeli engedélye nélkül sem a
teljes mű, sem annak része semmilyen formában
- akár elektronikusan vagy mechanikusan, beleértve a fénymásolást
és bármilyen adattárolást - nem sokszorosítható.
 Hugh-nak.

Na és persze Mishnek, aki azt mondta,

tök mindegy, mit írok,
csak ne legyenek benne zombik.
 ELSŐ FEJEZET

A FÜRDŐSZOBA PADLÓJÁN ÉBREDTEM. Mindenem fájt. A számnak olyan

szaga volt, mintha megdöglött volna benne valami, az íze pedig még
ennél is rosszabb. Mégis mi a fene történt tegnap éjjel? Az utolsó dolog,
amire emlékszem, az, hogy kiabálva visszaszámoljuk a másodperceket
éjfélig, és hogy hatalmas izgalom tölt el, amiért végre 21 éves lettem.
Most már legálisan ihatok alkoholt! Táncoltam Laurennel, beszélgettem
valami pasival. Aztán filmszakadás.
Előtte viszont még rengeteg tequila.
Egy rakás feles pohár katonás sorban a pulton, mindegyik mellett
citrom és só.
Az utolsó szóig igaz minden kis előítélet, ami az emberekben
Vegasról él. Rossz dolgok történnek itt az emberrel. Rettenetes dolgok.
Legszívesebben abban a pillanatban magzatpózba gömbölyödtem volna,
várva a megváltó halált. Szentséges Jézus, mi az istenért kellett nekem
ennyit innom? Felnyögtem, de erre a fejem még vadabbul kezdett
lüktetni, Biztos voltam benne, hogy ez a kínzó fájdalom nem volt része a
terveimnek.
– Jobban vagy? – kérdezte egy mély, bársonyos, hihetetlenül férfias és
nagyon kellemes hang, A fájdalom ellenére is jóleső borzongás futott
végig a gerincem mentén. Szegény összetört testembe a legfurább
helyeken tért vissza az élet. – Megint hánynod kell?
Basszus!
Kinyitottam a szemem, felültem, és kifésültem az arcomból zsíros
tapintású, szőke tincseimet. A hang tulajdonosa közelebb hajolt, de az
arcát még mindig nem láttam egészen tisztán. A kezem azonnal a szám
elé kaptam. Gyomorforgató a leheletem.
– Szia! – motyogtam a tenyerem mögül.
 Lassan kiélesedett előttem a kép. Az izmos test és a gyönyörű, de
különös módon nagyon ismerős arc. Ez nem lehet valóság! Még soha
nem találkoztam senki hozzá foghatóval.
Ránézésre a húszas évei közepén-végén járhatott, vagyis kész férfi
volt, nem csak egy srác. Fekete haja a válla alá hullt, sűrű oldalszakálla
volt, és valószinűtlenül mélykék szeme. Őszintén szólva már kicsit
túlzásnak is éreztem az egészet, mert ha nem ilyen a szeme, akkor is
Összepisiltem volna magam utána. Egészen elvesztem ebben a kék
ragyogásban, pedig a hosszú éjszaka után a szeme elég véreresnek és
kialvatlannak tűnt. Az egyik karja végig ki volt varrva, és meztelen
mellkasának egyik oldalát is tetoválások borították. A nyakára varrt
fekete madár kitárt szárnyai a füle mögé nyúltak. Még mindig azt a csini,
ribancos fehér ruhát viseltem, amit Lauren erőltetett rám. Elég bátor
dolog volt ez a részemről, tekintve, hogy szinte kibuggyant belőle a
mellem, de így is szürke verébnek éreztem magam a csodás félmeztelen
férfi mellett. Nem viselt mást, mint farmert, lestrapált fekete bakancsot,
néhány kis ezüstkarikát a fülében, az alkarján pedig lazán rátekert kendőt.

De az a farmergatya...! Szívdöglesztően állt rajta. Hívogatóan lehúzva

csípő alá, pont ott feszült, ahol kell. Meg a szörnyű macskajaj ellenére is
képtelen voltam elfordítani a tekintetemet.
– Aszpirint? – kérdezte.
Én meg csak bámultam. Aztán a tekintetem megtalálta az arcát is, ő
pedig lassan, gonoszkásan elmosolyodott. Csodálatosan szép volt.
– Igen. Kérek.
Felkapta a földről az elnyűtt fekete bőrdzsekit, amit valószínűleg
egészen addig párnának használtam. Hála istennek, sikerült nem
lehánynom! Rémes, hogy ez a csodaszép, félmeztelen férfi éppen a
legnyerőbb pillanataimban volt mellettem, miközben egész rókafalkákat
próbáltam belefojtani a klotyóba. Legszívesebben a föld alá süllyedtem
volna szégyenemben.
Egymás után kiürítette a zsebeit, és mindent a fehér csempével
kirakott padlóra pakolt. Hitelkártya, gitárpengetők, mobil meg egy csík
koton. Amikor ez utóbbit megláttam, egy pillanatra lefagytam, de aztán
azonnal magamhoz tértem, amikor előkerült egy egész köteg kis fecni,
teleírva nevekkel és telefonszámokkal. Ki ez a pasi? Amolyan mindenki
barátja? Mondjuk, ahogy kinéz, nem is csodálkoznék rajta. Már csak azt
nem foghattam fel, hogy akkor mi a fenét csinál itt, éppen velem.
Végül sikerült előbányásznia a kis üveg fájdalomcsillapítót. Ó, édes
gyönyör! Bárki volt is ez az ember, és bármilyen állapotban is látott
engem tegnap éjjel, abban a pillanatban beleszerettem.
– Víz is kell majd – mondta, majd megfordult, és a kézmosónál
megtöltött egy poharat.
A fürdőszoba nem volt valami nagy, és ketten alig fértünk el benne.
Csakhogy figyelembe véve az anyagi helyzetünket Laurennel, ennél
nagyobb apartmant nem tudtunk kivenni. Lauren eltökélte magában,
hogy a 21. szülinapomat stílusosan kell megünnepelnünk, és bár nekem
kicsit más terveim voltak, mérget vettem volna rá, hogy hiába ébredtem a
szívdöglesztő pasi mellett, végül mégsem sikerült végrehajtanom őket. A
testemnek azon részei ugyanis, amiket a terveim megvalósításában
felhasználtam volna, túlságosan jó állapotban voltak. Úgy hallottam,
hogy az első néhány alkalom fájdalmas tud lenni, és az első tényleg az is
volt... most azonban úgy éreztem, a puncim az egyetlen része a
testemnek, ami nem fáj.
Ennek ellenére lopva bepillantottam a dekoltázsomba. Láttam a
melltartómba rejtett óvszer csomagolásának sarkát, ami azért volt ott,
nehogy készületlenül érjen, ha esetleg úgy alakulnak a dolgok. Csakhogy
ez a koton köszönte szépen, nagyon jól érezte magát ott, ahova tettem,
érintetlenül. De ciki! Vagy mégsem. Inkább az lett volna csak igazán ciki,
ha tényleg sikerül összeszednem minden bátorságomat, úgymond
nyeregbe szállok, és aztán totál elfelejtkezem a védekezésről.
A pasi ideadta nekem a pohár vizet, majd a kezembe nyomott két
tablettát is. Leült a földre, hátratámaszkodott, és csak bámult.
Elviselhetetlen érzékiség áradt belőle.
– Kösz! – mondtam, majd lenyeltem az aszpirint. A gyomrom azonnal
hangosan felmordult. Elegáns, mondhatom!
– Biztosan nem lesz baj? – kérdezte, és az a fantasztikus száj úgy
húzódott gyors mosolyra, mintha valami közös, belső viccet osztanánk
meg egymással.
Egy viccet, aminek én vagyok a poénja.
Csak bámultam. Nem tehettem róla. Abban az állapotban ennél többet
nem lettem volna képes elviselni. A haja, az arca, a teste, a tetkók...
mindez így együtt már nagyon sok volt. Még nem találták fel azt a
felsőfokú melléknevet, ami ezt a pasit jellemezhette volna.
 Jó néhány pillanat eltelt, amíg rádöbbentem, hogy válaszra vár.
Némán bólintottam, mert még mindig nem akartam megkockáztatni,
hogy szabadjára engedjem a reggeli leheletemet, és keserűen
elmosolyodtam. Megtettem minden tőlem telhetőt.
– Jól van. Oké – mondta.
Azt nem lehet mondani, hogy ne lett volna figyelmes. Elképzelni sem
tudtam, mivel érdemelhettem ki tőle ezt a kedvességet. Ha tegnap éjjel
vad szex ígéretével szedtem össze, utána meg az egész éjszakát a
fejemmel a klotyóbán töltöttem, teljes joggal lehetett volna bepöccenve.
Talán abban reménykedett, hogy majd reggel összejön valami. Semmi
más elfogadható magyarázatot nem tudtam elképzelni, hogy miért
maradt mégis velem.
Normális esetben szinte fényévekre lett volna attól, amit magamnak
remélhettem, különben pedig (mert ugye az ember mégsem adhatja fel a
büszkeségét!) cseppet sem volt az én típusom. Én a jófiúkra buktam.
Minél jobb, annál jobb. A rosszfiúkat mindenki túlértékeli. Hiszen isten a
tudója, éppen elégszer láttam, ahogy a csajok a bátyám lábai elé vetik
magukat, ő meg elvette tőlük, ami kellett neki, aztán továbblépett. A
rosszfiúk nem hosszú távra valók – nem mintha tegnap éjjel arra vágytam
volna, hogy fix pasit találjak magamnak. Tegnap csak dugni szerettem
volna egy kellemeset valakivel, aki nem hisztizik, mint Tommy Byrnes,
amiért egy kis vérfoltot hagytam a szülei kocsijának hátsó ülésén.
Istenem, milyen rémes emlék! Aztán a gyökér képes volt másnap dobni
engem egy olyan csajért, aki az iskola atlétikacsapatában sportolt, és
vagy feleakkora volt, mint én. Ráadásul hazugságokat kezdett terjeszteni
rólam. Nem is csoda, hogy megkeseredtem és befordultam.

Mi is történt tegnap éjjel? A fejem továbbra is egyetlen lüktető,

zavaros kupleráj volt, minden emlékem kusza, hiányos.
– Enned kellene valamit – mondta a pasi. – Rendeljek egy üres pirítóst
vagy valami ilyesmit?
– Csak azt ne! – A kaja gondolata olyasmit indított el bennem, ami
nagyon, de nagyon nem volt buli. Még a kávét sem kívántam, pedig a
koffein aztán mindig jöhetett, minden mennyiségben! Hirtelen eszembe
jutott, hogy talán meg kellene néznem, van-e még pulzusom, mert ha már
már a koffeint sem kívánom, akkor soha nem lehet tudni. Ehelyett inkább
inkább az ujjaimmal hátrafésültem a vállalhatatlan loboncomat. – Nem,
én... au!
Valamibe beleakadt a hajam, és majdnem kitéptem néhány tincsemet.

– Basszus!
– Várj csak! – Odanyúlt, és óvatos mozdulatokkal kibogozta a
hajamból, ami beleakadt. – Kész is!
– Kösz. – Valami megcsillant az ujjamon, és azonnal magára vonzotta
a tekintetemet. Egy gyűrű. De nem akármilyen, hanem egy csodálatos,
lenyűgöző darab.
– Hűbasszus! – suttogtam.
Ez nem lehetett valódi. Annyira nagy volt, hogy az már szinte
felháborító. Egy ekkora drágakő szó szerint kisebb vagyonba kerül. Csak
néztem, csodáltam, és az ujjamat a fény felé fordítottam, megcsillogtatva
a követ. Maga a gyűrű vastag volt, tömör, és bármi volt is ez a kő
belefoglalva, úgy szórta a fényt, mint egy igazi gyémánt. Mint egy
gyémánt.
– Ja, igen. Ami azt illeti... – kezdte, és összevonta sötét szemöldökét.
Úgy tűnt, egy kicsit zavarban van a hatalmas drágakő miatt. – Ha még
mindig jobban szeretnéd kicserélni, semmi gond. Tényleg elég nagy.
Megértem, ha kisebbet akarsz.
Nem tudtam megszabadulni az érzéstől, hogy valahol már láttam ezt a
pasit. Mintha nem csak tegnap éjjel találkoztunk volna, és nem csak ma
reggel láttam volna meg először. Na és ez a nevetségesen nagy kő az
ujjamon!
– Ezt te vetted nekem? – kérdeztem.
Bólintott.
– Tegnap éjjel a Cartier-nél.
– A Cartier-nél? – Csak suttogva tudtam kimondani a szavakat. – Mi
van?
Néhány hosszú pillanatig csak nézett.
– Nem is emlékszel?
Mit mondhattam volna?
– Egyébként mekkora ez a kő? Kétkarátos? Vagy három?
– Öt.
– Öt? Jézusom!
– Pontosan mire emlékszel? – kérdezte, és a hangjába most már egy
kicsi él költözött.
 – Nos, az egész... elég ködös.
– Na, ne! – Az a rosszalló kifejezés most már az egész arcát elöntötte.
– Ugye most csak szívatsz? Te komolyan nem tudod, mi történt tegnap
éjjel?
Sajnos. Szóra nyitottam a számat, de aztán gyorsan becsuktam.
Nagyon sok minden volt, amire nem emlékeztem, de ha nem tévedek,
akkor a Cartier nem foglalkozik utánzatokkal. Megszédültem. A
gyomromban mindenféle kellemetlen érzés támadt, és a torkomat
hirtelen sav kezdte marni. Sokkal durvábban, mint addig.
Nem vagyok hajlandó rókázni egy ilyen pasi előtt.
Megint.
Mély lélegzetet vett, és az orreimpái dühösen kitágultak.
– Nem gondoltam volna, hogy ennyit ittál! Úgy értem... azt persze
tudtam, hogy nem vagy színjózan, de... basszus! Most komolyan? Arra
sem emlékszel, hogy elmentünk a Venetianbe és gondoláztunk?
– Gondoláztunk?
– A rohadt életbe! Ööö... na és az megvan, hogy meghívtál
hamburgerezni? Arra emlékszel?
– Ne haragudj!
– Na, várj csak egy percet! – mondta, és a szeme gyanakvóan szűkült
össze. – Ugye most csak szívatsz?
– Tényleg nagyon sajnálom.
Úgy ugrott hátra, mintha kígyó marta volna meg.
– Tisztázzunk akkor valamit! Te tényleg nem emlékszel semmire?
– Nem – mondtam, és nagyot nyeltem. – Mit csináltunk tegnap éjjel?
– Összeházasodtunk, baszd meg! – morogta.
Ez alkalommal nem sikerült eljutnom a vécéig.

Fogmosás közben döntöttem úgy, hogy elválok tőle, és amíg a hajamat

mostam, azt gyakoroltam, hogyan fogom ezt megmondani neki. Az
ilyesmit nem lehet csak úgy elkapkodni! Tegnap éjjel éppen eléggé
meggondoladanul viselkedtem. Nem szeretném megint elkövetni
ugyanezt a hibát. Ostobaság lenne. Vagy egyszerűen én vagyok a világ
legnagyobb nyúlnyála, amiért órákon át zuhanyozom. Valószínűleg
inkább az utóbbi.
Basszus! Basszuskulcs! Micsoda kavarodás! Hogy lehettem ennyire
hülye? Házasság? Én? Úgy éreztem, a tüdőm nem képes több levegőt
befogadni. Küszöbön állt a pánikroham.
Biztosan megérti majd, ha próbálom valahogy semmissé tenni ezt az
egészet. Az előbbi padlóra taccsolás elég egyértelmű jel kellett hogy
legyen. Az emlékre felnyögtem, és az arcomat a kezembe temettem.
Valószínűleg soha nem fogom elfelejteni, mennyire undorodva nézett
rám.
Nem is beszélve arról, hogy a szüleim helyben megfojtottak volna, ha
megtudják. Építésznek tanultam, és a terv szerint egy napon apa
nyomdokaiba lépek majd. Tudtam, mit akarok kezdeni az életemmel, és
egy házasság már semmiképpen nem fért bele. 10 vagy 15 év múlva
talán. De 21 evesen? Na, az már nem! Évek óta még második randim sem
hívott soha senki, erre most gyűrű van az ujjamon? Ennek az egésznek
semmi értelme! Vége az életemnek! És esélyt sem láttam arra, hogy csak
úgy elsunnyogjak.
Vagy mégis?
Valahogy el kellett volna érnem, hogy a szüleim soha ne tudják meg a
dolgot. Soha. Az elmúlt években persze amolyan szokásommá vált, hogy
nem vonom be őket az életemnek azokba az eseményeibe, amelyeket a
legkisebb mértékben is kínosnak, feleslegesnek vagy egyszerűen
ostobaságnak tarthattak volna. Márpedig ez a mostani házasságom
egyszerre mind a három kategóriát lefedte.
Jobban meggondolva, soha senkinek nem lett volna szabad tudnia
róla. Szerencsére, ha én nem beszélek róla, akkor senki nem jöhet rá. A
válasz lenyűgöző volt a maga egyszerűségében.
– Igen! – sziszegtem, és a levegőbe öklöztem, mire természetesen
sikerült eltalálni a zuhanyfejet. Mindenfelé fröcskölt a víz, tele ment vele
a szemem, és egy pillanatra egészen megvakultam. Tök mindegy, mert
sikerült megtalálnom a megoldást.
A kulcsszó a tagadás. Ezt a titkot magammal viszem a sírba. Soha,
senki nem tudhatja meg, milyen emeletes baromságot csináltam sakál
részegen.
Megkönnyebbülten mosolyodtam el, és a pánikrohamom szerencsére
alábbhagyott annyira, hogy már tudtam rendesen lélegezni. Hála a
jóistennek! Minden rendben lesz. Megvolt az új tervem, hogyan térhetek
térhetek vissza a régihez. Tökéletes. Összeszedem magam, odaállok elé,
és mindent rendbe hozok. Ha az ember lánya 21 éves, és nagy dolgokat
akar meg véghezvinni az életben, nem mehet feleségül vadidegenekhez
Vegasban, még akkor sem, ha a szóban forgó vadidegen egy ennyire
csodálatos pasi! Nem lesz semmi baj. Meg fogja érteni. Nagy
valószínűséggel ő is csak hever az ágyon odakint, és éppen azon töri a
fejét, hogyan szabadulhatna meg tőlem.
A gyémánt még mindig észvesztőén csillogott az ujjamon.
Egyszerűen képtelen voltam rávenni magam, hogy lehúzzam. Úgy szórta
a fényt, mint a világ összes karácsonyfadísze egyszerre. Ha jobban
belegondoltam, átmeneti férjem valahogy mégsem tűnt különösebben
gazdagnak. A dzsekije és a farmergatyája is elég szakadt volt. Egyre több
a talány a személye körül.
Na, várjunk csak! Mi van, ha a gyűrű valami bűncselekményből
származik? Ha egy bűnözőhöz mentem feleségül? A pánik újult erővel
tört rám. A gyomrom fájdalmasan összerándult, és a fejem vadul lüktetni
kezdett. Semmit nem tudtam a szomszéd helyiségben várakozó pasiról.
Egyetlen rohadt kis részletet sem. Úgy zavartam ki a fürdőből, hogy még
a nevét sem kérdeztem meg.
Kopogtattak, és én majdnem összecsináltam magam.
– Evelyn? – kiabált be nekem a pasi. Ő legalább tudja az én nevemet.
– Egy pillanat!
Elzártam a csapot, kiléptem a tus alól, és egy törülközőt csavartam
magam köré. Nem sok híja volt, hogy ne érjen körbe, de a ruhám le volt
hányva, úgyhogy nemigen maradt más lehetőségem, mert azt tuti nem
veszem így vissza.
– Szia! – mondtam, és résnyire kinyitottam a fürdőszoba ajtaját. A pasi
majdnem fél fejjel magasabb volt nálam, pedig én sem vagyok az a
kimondott mélynövésű. Most, hogy mindössze egy törülköző volt rajtam,
az egész helyzet csak még ijesztőbb lett. Bármennyit ivott is tegnap éjjel,
túlságosan jóképű volt hozzám képest. A lenyelt aszpirin közel sem
váltotta ki a remélt hatást.
Igaz, a nagv részét kihánytam.
– Szia. – Nem nézett a szemembe. – Nézd. mindent elintézek
– Mit intézel el?
– Mindent — mondta, és még mindig kerülte a pillantásomat.
Nyilvánvaló, hogy ez a ronda zöld szállodai szőnyeg sokkal érdekesebb
volt nálam. – Az ügyvédeim majd mindenről gondos kodnak.
– Neked ügyvédeid vannak? – Mint minden bűnözőnek. Basszus!
Most azonnal el kell válnom ettől a pasitól.
 – Igen, vannak ügyvédeim. Nem kell aggódnod a világon semmi
miatt. Majd elküldik neked az aláírnivalót vagy valami ilyesmi. Nem
tudom, ez pontosan hogyan működik. – Látszott rajta, hogy nagyon
kínosan érzi magát, és a szája egyetlen vékony vonallá feszült, miközben
csak úgy, a meztelen felsőtestére felvette a bőrdzsekijét. A polója még
mindig a fürdőkád szélén lógva száradt. Biztos azt is lehánytam
valamikor tegnap éjjel. Undorító. Az ő helyében én biztosan azonnal
elválnék tőlem, és soha nem néznék vissza.
– Ez az egész egv hatalmas hiba volt – szólalt meg. mintha csak a
gondolataimban olvasott volna.
– Tessék?
– Miért? – A szemembe nézett. – Szerinted nem?
– De – mondtam gyorsan.
– Gondoltam. Kár, mert minden annyira természetesnek tűnt még a
tegnap! - Ujjaival a hajába túrt, majd elindult az ajtó tele. – Vigyázz
magadra!
– Várj már! – Ez a vacak, lenyűgözően szép gyűrű egyszerűen nem
akar lejönni az ujjamról. Rángattam, forgattam, de nem akarta megadni
magát. Végül sikerült, de eközben alaposan felhorzsolta az ujjízületemet,
hogy kiserkent a vérem is. Még egy folt ezen az egész különös és
hátborzongató történeten. – Ezt is vidd!
– Az isten verje meg! – Olyan tekintettel nézett a tenyeremben tartott
drágaköves gyűrűre, mintha valami személyes sértést vágtam volna a
fejéhez. – Tartsd csak meg!
– Nem tehetem. Biztosan egy vagyonba került.
Megrántotta a vállát.
– Légy szíves! – Remegő kézzel nyújtottam felé, mert minél
gyorsabban meg akartam szabadulni az előző éjszaka részeg
eszrelenségenek legfényesebb bizonyítékától. – A tiéd. El kell vinned!
– Nem. Egyáltalán nem kell.
– De...
Egyetlen további szó nélkül kiviharzott a szobából, és úgy vágta be az
ajtót maga mögött, hogy a vékony falak beleremegtek.
Hűha! A karom lehanyadott. Nem gyengén fel tudja húzni magát!
Igaz, hogy éppen elég okot adtam neki, de akkor is. Bárcsak emlékeztem
volna, hogy mi történt kettőnk között! A legkisebb emlékmorzsának is
nagyon örültem volna.
 Közben kezdett tudatosulni bennem, hogy a fenekem bal fele
fájdalmasan ég. Hunyorítottam, és óvatosan végigsimítottam rajta. Úgy
tűnt, nem csak az önbecsülésemen sikerült csorbát ejteni. Biztosan
lehorzsoltam valamikor az éjszaka folyamán, vagy nekimentem valami
bútordarabnak, vagy egyszerűen sikeresen eltaknyoltam a nagyon menő,
vadonatúj magas sarkúban, abban a felháborítóan drága cipőben, amit
Lauren unszolására vettem fel, mondván, mi más illene ehhez a
csodálatos ruhához. Persze pillanatnyilag fogalmam sem volt, merre
lehet. Reméltem, hogy azért nem sikerült elhagynom valahol.
Persze tekintve, hogy mi mindent műveltem az utóbbi néhány órában,
ez sem lepett volna meg különösebben.
Visszatántorogtam a fürdőszobába. A fejemben megjelent egy
emlékfoszlány, amiben zúgó hangot hallok, valakik hangosan nevetnek,
a pasi pedig finoman suttog a fülembe. Ennek az egésznek semmi
értelme.
Háttal fordultam a tükörnek, felhúztam a törülközőt, és lábujjhegyre
álltam, hogy lássam méretes fenekemet.
Fekete tintával húzott vonalak és égő rózsaszín bőr.
Egyetlen szempillantás alatt kifutott a tüdőmből minden csepp levegő.

A fenekemre egy szó volt tetoválva.

Egy név:

David

Megpördültem, a vécé fölé hajoltam, de már nem volt mit kihánynom.

kihánynom.
 MÁSODIK FEJEZET

LAUREN OTT ÜLT MELLETTEM A REPÜLŐN, és az iPhone-omat

nézegette.
– Egyszerűen fel nem foghatom, hogyan lehet egyáltalán ennyire
rettenetes zenei ízlésed! Évek óta barátnők vagyunk. Hát nem sikerült
semmit megtanítanom neked?
– Mint azt, hogy soha ne igyák tequilát?
Elhúzta a száját.
A fejünk felett felvillant a biztonsági övék bekapcsolására
figyelmeztető tábla. Egy udvarias hang felszólított minden utast, hogy
állítsa függőleges pozícióba a háttámlát, mert néhány percen belül
megkezdjük a leszállást. Halkan felnyögtem, miközben lenyeltem a
rettenetes kávé maradékát. Tisztában voltam vele, hogy egy olyan napon,
mint ez a mostani, a világ összes koffeinje sem segíthetne rajtam.

– Halálosan komolyan mondom - feleltem, - Ahogyan azt is, hogy

soha az életben nem teszem be a lábam még egyszer Nevadába.
– Nem gondolod, hogy egy kicsit túlreagálod?
– Közel sem.
Lauren mindössze két órával a gépünk felszállása előtt tántorgott
vissza a motelszobába. Egészen addig azzal töltöttem az időt, hogy
kényszeresen újra és újra átcsomagoljam a kis táskám tartalmát, próbálva
legalább valamilyen szinten visszatérni életem korábbi rendszeréhez.
Nagyon jó érzés volt Lauren széles mosolyát látni, bár ezután szó szerint
versenyfutás volt időben kijutni a reptérre. Ő mindig könnyen megtalálta
a közös hangot a fiúkkal, és most is összejött egy aranyos pincérsráccal,
akivel állítólag tartani is fogják a kapcsolatot. Hozzá képest én amolyan
„szobanövény” voltam, és leginkább azért akartam végre lefeküdni
valakivel, hogy kitörjek ebből a posványból. Erről ennyit.
 Lauren közgazdaságtant hallgatott, és kívül-belül gyönyörű volt. Én
meg esetlen és ormótlan. A derekamat csak úgy sikerült viszonylag
kezelhető méretűen tartani, hogy Portlandben lehetőleg mindenhova
gyalog mentem, és próbáltam nem észrevenni a munkahelyemen a sütis
pult kínálatát. Anya persze nem bírta ki, hogy ne tartson nekem
kiselőadásokat erről a témáról, mert isten ments, hogy egyetlen kanál
cukrot is tegyek a kávémba! Mintha ettől egy pillanat alatt akkorára
nőhetne a combom, mint egy vízilónak!
Laurennek három bátyja volt, így mindig pontosan tudta, mit kell
mondani a fiúknak. Semmi nem rémíthette meg. Szó szerint áradt belőle
a báj. Nekem csak egy bátyám volt, de a nagyobb családi ünnepek
kivételével gyakorlatilag nem is beszéltünk egymással. Négy éve, egy
napon egyszerűen elköltözött otthonról, és mindössze egy cetlit hagyott
maga után. Nathan hirtelen haragú srác volt, és valami különleges
képességgel rendelkezett arra, hogy mindig megtalálta a bajt. Ő volt a
középiskolában a rosszfiú, aki folyton verekedett, és rendszeresen ellógta
az óráit. Persze nem lenne helyes a bátyámmal való nem létező
kapcsolatomra fogni, hogy nem sikerült találnom magamnak egyetlen
normális srácot sem. Elég nagy lány vagyok már, hogy vállaljam a
felelősséget a saját hiányosságaimért. Többnyire legalábbis.
– Na, akkor ezt hallgasd meg! – Lauren bedugta a fülesemet a saját
telefonjába, és abban a pillanatban a fülembe robbant az elektromos gitár
vonyítása. Egészen különlegesen kínzó volt a fájdalom. A fejfájásom
egyetlen szempillantás alatt, vad dühvei kezdett megint tombolni. Az
agyamból nem maradt semmi, csak egy halom véres cafat. Ez tuti.

Kitéptem a fülest.
– Jaj, ne! Kérlek!
– De ez Stage Dive!
– És nagyon kellemes zenét játszanak, de tudod, talán valamikor
máskor szívesebben hallgatnám.
– Néha komolyan aggódom miattad! Szeretném, ha ezt tudnád.
– Nincsen semmi baj azzal, ha valaki countryt szeret hallgatni szépen,
halkan.
Lauren horkantott, és kifújt a homlokából néhány sötét hajszálat.
– Hirtelen fel sem tudnám sorolni, mennyi baj van azzal, ha valaki
countryzenét hallgat, és most teljesen mindegy, milyen hangerőn teszi
ezt. Szóval mi is történt tegnap éjjel? Eltekintve attól, hogy sorozatban
hánytál.
– Az igazat megvallva, kábé ennyi. – Úgy éreztem, minél kevesebbet
mondok, annál jobb. Mégis hogyan magyarázhattam volna el neki, ami
történt? Ennek ellenére óriási bűntudat vett erőt rajtam, és
kényelmetlenül fészkelődni kezdtem az ülésen. A tetkó persze
fájdalmasan tiltakozott minden mozdulatra.
Laurent nem avattam be a nagy tervbe, hogy a szülinapomat vad
szexszel fogom megünnepelni, mert akkor biztosan megpróbált volna
segíteni. Pedig a szexet aztán tényleg olyasminek tekintettem, amihez
senkinek nem kellene hogy segítségre legyen szüksége – eltekintve
persze attól, amit az ember a partnerétől elvárhat. Pontosan tudtam, hogy
segítség felkiáltással Lauren egész éjjel a legkülönbözőbb, kicsit is
aranyos srácokra próbált volna rátukmálni azzal az ígérettel, hogy én
aztán nagyon könnyen gerincre vágható vagyok.
Nagyon szerettem, és egy cseppnyi kétség sem volt bennem a
hűségével kapcsolatban, de az igazat megvallva az egész lényében nem
volt semmi, ami kicsit is visszafogott lett volna. Ötödikesek voltunk,
amikor ököllel beverte egy csaj orrát, mert a súlyom miatt gúnyolódott
velem. Abban a pillanatban elválaszthatatlan barátok lettünk. Vele
legalább mindig tudhattam, hányadán állok, és az esetek túlnyomó
többségében ez nagyon is megfelelt nekem, eltekintve azoktól az
alkalmaktól, amikor a diszkréciójára lett volna szükségem.
Szerencsére a totál kikészült gyomromnak sikerült átvészelnie a
leszállás nehézségeit. Megkönnyebbülten sóhajtottam fel, amikor a gép
kerekei a betonhoz értek. Újra otthon! A csodálatos Oregon gyönyörű
fővárosában, Portlandben, ahonnan soha az életben ki nem teszem a
lábam még egyszer. A távolban magasodó hegyek és a rengeteg fa
látványa azonnal megnyugtatta a lelkemet. Persze éreztem, hogy
valószínűleg egy kicsit tényleg túlreagálom a helyzetet, amikor
megfogadom, hogy az egész életemet egyetlen városban fogom eltölteni,
de akkor is megnyugtató volt otthon lenni. Apa minden követ
megmozgatva szerzett nekem egy igen ígéretes gyakornoki állást, és a
jövő héten már ott kezdek. Na és persze ne felejtsük el a következő
féléves tanulmányaimat sem, amivel ugyancsak terveznem kellett.
Nem lesz semmi baj. Megtanultam a leckét. Általában nem szoktam
három pohárnál többet inni. Három pohár pont elég. Három pohártól
éppen csak becsípek, így biztosan nem kerülök olyan rettenetes szószba,
mint tegnap. Soha többé nem szegem meg ezt a törvényt! Itt az idő, hogy
hogy visszatérjek a régi, előre eltervezett, halálosan unalmas életemhez.
A kalandozások csak bajt hoznak az emberre, úgyhogy nem történhet
meg még egyszer semmi olyasmi, mint az éjjel!
Felálltunk, és kivettük a táskákat a poggyásztartóból. Mindenki
tolakodva próbált minél hamarabb kiszállni. A légiutas-kísérők
gyakorlottan mosolyokat villantottak, miközben mi utasok egymást
taposva nyomakodtunk végig az ülések között, a kiszálló folyosóra.
Azután a biztonsági ellenőrzés következett, majd a poggyászátvétel.
Szerencsére nekünk csak kézipoggyászunk volt, úgyhogy ezzel nem
kellett az időnket vesztegetni. Alig vártam, hogy végre otthon legyek!
Valahol előttünk felkiáltott valaki. Fények villantak. Biztosan valami
híresség is a gépünkön utazott. Akik előttünk mentek, sorra
megfordultak, és hátrafelé néztek, ki lehet az. Én is így tettem, de nem
vettem észre egyetlen ismerős arcot sem.
– Mi a fene folyik itt? – kérdezte Lauren.
– Gőzöm sincs – mondtam, és lábujjhegyre álltam. Kicsit felizgatott
ez a felfordulás.
Azután hallottam, ahogyan valakik újra és újra az én nevemet
mondják. Lauren a szemöldökét felvonva csücsörített, nekem viszont a
csodálkozástól szó szerint tátva maradt a szám.
– Mikorra várjátok a gyereket?
– David is veled jött, Evelyn?
– Tartanak rendes esküvőt is?
– Mikorra tervezi, hogy Los Angelesbe költözik?
– Mikor mutatod be Davidét a szüleidnek?
– Evelyn, ez most azt jelenti, hogy a Stage Dive végleg felbomlik?
– Igaz, hogy egymás nevét tetováltatták magukra?
– Mikor ismerkedett meg Daviddel?
– Mit szólsz azokhoz a vádakhoz, hogy miattad fog felbomlani a
banda?
Az én nevem és valami David neve keveredett újra és újra a gyorsan
pörgő kérdésekben. Kivehetetlen káosz lett a világ. A zaj egybefüggő
zúgássá vált, amiből már semmit nem tudtam kivenni. Eszembe jutott,
hogy most már tényleg be kellene csuknom a szám.
A vakuk elvakítottak, és az emberek kezdtek mind erőszakosabban
nyomulni. A szívem vadul vert. Soha nem éreztem magam biztonságban
az ilyen nagy tömegben, ráadásul most semmilyen menekülési útvonalat
nem láttam magam előtt.
Persze Lauren tért kettőnk közül gyorsabban magához.
A napszemüvegét rám adta, és megragadta a kezem. Könyökével
törve utat előttünk, keresztülnyomakodott az embereken. Mivel a
szemüvegében dioptriás lencse volt, az egész világ elmosódott a szemem
előtt. Még szerencse, hogy nem estem fenékre a nagy igyekezetben!
Átrohantunk a zsúfolt reptéren, és a sorunkat ki sem várva odaugrottunk
az első szabad taxihoz. Dühös kiáltások hangzottak mögöttünk, de nem
törődtünk velük.
A lesifotósok már a sarkunkban voltak.
Azok a rohadt lesifotósok! Ha nem lett volna olyan eszeveszett a
rohanás, és nem éppen a szemem láttára történik mindez, akár
szürreálisnak is tűnhetett volna ez az egész.
Lauren belökött a taxi hátsó ülésére, én pedig átmásztam a másik
végébe, miközben próbáltam minél jobban elrejtőzni. Bárcsak
láthatatlanná válhattam volna!
– Rajta! Taposson bele! – kiáltotta Lauren a sofőrnek.
A taxis pedig pontosan ezt tette. Olyan hatalmas gázzal lőtt ki a padka
mellől, hogy mi ketten ide-oda csúszkáltunk a repedezett műbőr ülésen.
A tarkóm nekicsapódott az ülés (szerencsére alaposan párnázott)
hátlapjának. Lauren áthúzta előttem a biztonsági övét, és határozott
mozdulattal becsatolta. A kezem láthatólag nem akart engedelmeskedni,
és közben körülöttem minden pattogott és remegett.
– Na, beszélj! – mondta.
– Én... – Nem találtam a szavakat. Feltoltam a napszemüvegét a
homlokomra, és csak bámultam bele a semmibe. A mellkasom fájt, a
szívem még mindig vadul vert.
– Ev? – Lauren halvány mosollyal megpaskolta a térdemet. – Tényleg
sikerült hozzámenned valakihez az egy nap alatt, amíg Vegasban
voltunk?
– Én... igen. Azt... azt hiszem, igen.
– Apám!
És utána egész egyszerűen ömleni kezdtek belőlem a szavak.
– Istenem, Lauren! Annyira elkúrtam mindent, mert szinte semmire
nem emlékszem az egészből! Egyszerűen felébredtem, és ott volt
mellettem ez a pasi, és persze hihetetlenül bepöccent rám, és mégcsak
nem is hibáztathatom emiatt! Fogalmam sem volt, hogyan mondjam el
neked! Gondoltam, majd úgy teszek, mintha semmi nem történt volna!
– Mondjuk, szerintem ez már nem fog működni.
– Tényleg nem.
– Jó, rendben. Nem nagy ügy. Szóval feleségül mentél valakihez. –
Lauren bólintott, és az arca megdöbbentően érzelemmentesnek tűnt. Sem
dühöt, sem vádakat nem láttam rajta, pedig eközben majd a föld alá
süllyedtem szégyenemben, amiért nem tudtam megbízni benne. Hiszen
mi mindig mindent megosztottunk egymással!
– Ne haragudj! – mondtam végül. – El kellett volnamondanom.
– Igen. De spongyát rá. – Lesimírotta a ráncokat a szoknyáján, olyan
mozdulattal, mintha éppen csak egy csésze teára ültünk volna le, mi
ketten. – Szóval akkor, hogy is hívják a férjedet?
– D-David. Davidnek.
– Egészen véletlenül nem David Ferris az?
Mintha hallottam volna már valahol ezt a nevet.
– Lehetséges.
– Pontosan hova megyünk? – kérdezte a sofőr, de egyetlen pillanatra
sem vette le a szemét az útról. Szinte elképzelhetetlen sebességgel
szlalomozott a többi jármű között. Ha maradt volna még bennem annyi
erő, hogy érezzék valamit, akkor biztosan rettegés és hányinger lett volna
az. Talán páni félelem. De szerencsére nem éreztem egyáltalán semmit.

– Ev? – Lauren hátrafordult ültében, és egy ideig figyelte a mögöttünk

mögöttünk haladó kocsikat. – Még nem sikerült leráznunk őket. Hova
akarsz menni?
– Haza – mondtam, mert hirtelen nem jutott eszembe semmi, ennél
biztonságosabb hely. – Úgy értem, haza a szüléimhez.
– Jó ötlet! Nekik van kerítésük is. – Lauren egyetlen pillanatot sem
vesztegetve elhadarta a címet a sofőrnek, azután felém fordult, és
rosszalló mosollyal visszatette a napszemüvegét az orromra. – Ezt ne
vedd még le!
Ahogyan a világ megint homályossá és kivehetetlenné vált, a
torkomból nyers nevetés tört fel.
– Tényleg azt hiszed, hogy ebben a helyzetben ez majd segíteni fog?
– Dehogy! – felelte habozás nélkül, és egy gyors fej mozdulattal
hátravetette fekete haját. – De ilyen helyzetben az emberek mindig
napszemüveget viselnek. Bízz bennem! Tudom.
– Szerintem meg csak túl sok tevét nézel. – Lehunytam a szemem. A
napszemüveg persze jottányit sem segített a másnaposságomon, nem
oldott meg semmit, és nem tette jóvá egyetlen eszement hibámat sem. -
Tényleg nagyon sajnálom, amiért nem szóltam! Nem akartam
megházasodni. Az igazat megvallva, nem is nagyon emlékszem, hogy
pontosan hogyan történt a dolog. Ez az egész egy...
– Szarcunami?
– Ez, mondjuk, egész pontosan illik a helyzetre.
Lauren felsóhajtott, és a fejét a vállamra hajtotta.
– Igazad van. Tényleg soha az életben nem ihatsz még egyszer
tequilát.
– Aha – mondtam.
– Kérhetek valamit? – szólalt meg.
– Mit?
– Ne miattad menjen szét a kedvenc bandám.
– Jesszusúristcn! – A napszemüveget megint feltoltam a homlokomra,
és olyan erősen vontam össze a szemöldökömet, hogy a fejem megint
bclcsajdult. – A gitáros! Ő a gitáros! Innen ismerem!
– Igen. Ő a Stage Dive szólógitárosa. S lőn világosság!
Szóval az a David Ferris! A pasi, aki évek óta ott lóg Lauren falán, a
legutolsó ember, aki mellett ébredni terveztem volna akár a fürdőszoba
padlóján heverve, akár másképpen. Hogy a fenébe nem ismertem fel?
– Hát így tudta megvenni a gyűrűt!
– Milyen gyűrűt?
Kicsit fészkelődtem, és még lejjebb csúsztam az ülésen, mire sikerült
kihalásznom a zsebemből a rettenetesen nagy drágaköves gyűrűt.
Letörölgcttcm róla a szöszt és a zsebpiszkot, majd Lauren felé
nyújtottam. A gyémánt szinte vádlón szórta czerfelé a nap sugarait.
Lauren egész testében reszketni kezdett, és nem bírta visszafojtani
feltörő nevetését.
– Jézus, Mária, Szent József! Hiszen ez akkora, mint egy ház!
– Tudom.
– Komolyan mondom.
– Tudom.
– A rohadt életbe, mindjárt összepisilem magam! – mondta
cérnavékony hangon, miközben a tenyerével az arcát legyezte, és
izgalmában fel-alá ugrált az ülésen. – Odanézz!
– Lauren, hagyd ezt abba, légy szíves! Legalább az egyikünk
maradjon normális! Másképp nem fog menni.
– Jól van, ne haragudj! – Megköszörülte a torkát, de szó szerint
látszott rajta, milyen nagy erőfeszítésbe kerül lehiggadnia. – Azt tudod,
hogy mennyibe került?
– Őszintén? Bele sem merek gondolni.
– Ez. Egyszerűen. Őrület.
Mindketten csak néztük a csodálatos ragyogást, és nem szóltunk
egyetlen szót sem.
Lauren váratlanul megint elkezdett fel és alá ugrálni az ülésen. Olyan
volt, mint egy cukorsokkot kapott kölyök.
– Tudom már! Adjuk el, és menjünk európai körútra! Basszus, ennek a
kis vacaknak az árából talán még a földet is körülutazhatnánk
néhányszor! Képzeld csak el!
– Nem lehet – feleltem, pedig isten az atyám, nagyon csábító volt az
ötlet. – Valahogy vissza kell adnom neki. Nem tarthatom meg.
– Kár – felelte cs vigyorgott. – Ja, egyébként gratula! Egy rocksztár
felesége lettél.
Vissza tuszkoltam a gyűrűt a zsebembe.
– Kösz. De most mégis mi a fenét csináljak?
– Őszintén szólva, gőzöm sincs. – Csak nézett rám, miközben a fejét
ingatta, és a tekintete csodálkozóan csillogott. – Túlteljesítetted minden
várakozásomat. Pedig én csak annyit akartam, hogy egy kicsit engedd el
magad, hogy élvezd az életet, és ne csak a tanulásra koncentrálj. Soha
nem gondoltam volna, hogy ennyire elengeded magad. Te tényleg
tetováltattál is?
– Igen.
– A nevét?
Felsóhajtottam, és bólintottam.
– És ha megkérdezhetem, hova?
Szorosan bezártam a szememet.
– A fenekemre.
Laurent ebben a pillanatban veszítettem el. Olyan vad és hangos
nevetés tört fel belőle, hogy a könnyek patakzottak az arcán.
Király!
 HARMADIK FEJEZET

APA MOBILJA NEM SOKKAL ÉJFÉL ELŐTT CSÖRRENT MEG. A sajátomat már
nagyon régen kikapcsoltam, és amikor az otthoni vonalas telefonunk sem
hagyta abba a csörgést egyetlen pillanatra sem, egyszerűen kihúztuk a
falból. Kétszer is ki kellett hívnunk a rendőrséget, hogy elzavarják az
embereket az előkertből. Anya végül nem bírta tovább, altatót vett be, és
elvonult a hálószobájukba. Nem volt könnyű számára átélni, ahogyan a
saját kis csendes, rendezett világa darabokra hull. Bár az első néhány
pillanatban hangosan kiabált velem, apa viszonylag jól kezelte a
helyzetet. Persze éppen eléggé bűnbánónak tűntem, és azt is megígértem
neki, hogy mindenképpen el fogok válni, mire ő kész volt ezt az egészet
pusztán a hormonok vad játékának betudni. De ez a viszonylagos
nyugalom semmivé foszlott abban a pillanatban, hogy a mobil
kijelzőjéről leolvasta a hívó nevét.
– Leyton? – szólt bele, és a tekintetével a szoba másik végében állva is
szinte ölni tudott volna. Nem is csoda, hogy a gyomrom egyetlen pillanat
alatt görcsbe rándult. Csak szülő vethet ennyire megsemmisítő pillantást
az emberre. Csalódást okoztam neki. Ezt mind a ketten pontosan tudtuk.
Egyetlen Leytont ismertünk, és ennek a bizonyos Leytonnak egyetlen
oka lehet arra, hogy ilyenkor felhívja apát.
– Igen – hallottam apa hangját. – Ez valóban nagyon szerencsétlen
helyzet.
A szája körül elmélyültek a ráncok.
– Igen, megértem. Igen. Akkor jó éjszakát.
Olyan erősen szorította a telefont, hogy az ujjai kifehéredtek, majd az
ebédlőasztalra hajította a készüléket.
– Visszavonták a gyakornoki pozíciódat.
Minden levegő kiszaladt a tüdőmből, és a mellkasom fájdalmasan
összeszorult.
 – Leyton érthető módon úgy gondolja, hogy az adott helyzetben... –
Mintha kifogyott volna a szavakból. Nagyon régi szívességeket kellett
behajtania ahhoz, hogy sikerüljön nekem kijárnia ezt a pozíciót Portland
legmenőbb építészcégénél. És mindössze 30 másodperc alatt az egész
terv füstbe ment.
Dörömböltek a bejárati ajtón. Egyikünk sem mozdult. Vadidegenek,
már órák óta, szinte folyamatosan verték az ajtónkat.
Apa fel és alá kezdett járkálni a szobában. Kábultan figyeltem.
Az ilyen helyzetek mindig ugyanolyan menetrend szerint zajlottak,
már kora gyermekkorom óta. Nathan verekedésbe keveredett a suliban. A
suliból telefonáltak anyának. Anya teljesen összeomlott. Nate bevette
magát a szobájába, vagy ami még ennél is rosszabb, napokra eltűnt
otthonról. Apa hazaért, és járkálni kezdett. Én pedig ott álltam, a vihar
peremén, próbálva közvetíteni a családtagjaim között. Az évek alatt
szinte mesteri szintre fejlesztettem a képességet, hogy ne kavarjak
magam körül hullámokat. De altkor most mégis mi a fenét keresek én itt,
az évszázad viharának kellős közepén?
Olyan gyerek voltam, akivel soha semmi baj nem történt. Jól tanultam,
és ugyanarra a helyi főiskolára mentem, ahova annak idején apa is járt.
Lehet, hogy nem rendelkeztem az ő veleszületett adottságaival, de
odatettem magam, és mindig sikerült hoznom a szükséges jó
eredményeket. A suli mellett pedig 15 éves korom óta ugyanabban a kis
kávézóban dolgoztam. Életem egyetlen nagy lázadása az
összeköltözésem volt Laurennel. Összességében tehát csodálatosan
unalmas életet éltem. A szüleim persze azt akarták, hogy inkább
maradjak otthon, és tegyem félre a pénzemet. Minden más, amit sikerült
elérnem, csak fű alatt történhetett, mert azt szerettem volna, ha a szüleim
nyugodtan alhatnak este. Nem mintha olyan nagy dolgokra kellene
gondolni. Néha elmentem egy-egy buliba. Aztán négy évvel korábban ott
volt az az ügy Tommyval. Nem történt az életemben egyáltalán semmi,
ami felkészíthetett volna erre a mostani helyzetre.
Az újságírókon kívül pedig ott volt az a halom ember, akik hangosan
kiabáltak, és táblákat mutogattak, rajtuk olyan feliratokkal, hogy
mennyire imádják Davidét, meg ehhez hasonlók. Az egyik pasi egy
amolyan régimódi, hordozható hifit tartott a magasba, és teljes
hangerővel üvöltette a zenét. Az emberek kedvence a San Pedro című
szám volt. Minden alkalommal, amikor az énekes elérkezett a refrénhez,
a tömeg egy emberként üvöltött vele: „Sötétedett, lement a nap, és még
nem találtam ágyat...”
Ha jól értettem, azt tervezték, hogy valamivel később elégetnek majd
egy engem ábrázoló bábut.
Amivel nem is volt semmi különösebb bajom. Legszívesebben én
magam is meghaltam volna.
Az én nagy és okos bátyám, Nathan is eljött, hogy összeszedje és
hazavigye magához Laurent. Karácsony óta egy szót sem váltottunk, de a
szükség, ugye, törvényt bont. Persze a lakás, ahol Laurennel éltem,
ugyancsak ostrom alatt állt, így ki volt zárva, hogy Lauren oda menjen
vissza, a szüleit és a barátait pedig ő sem akarta ilyesminek kitenni.
Igazságtalan lett volna azt állítani, hogy Nathan örült, amiért ilyen nagy
slamasztikába kerültem, de azért nem is lett volna a valóságtól teljesen
clrugaszkodott. A családban mindig ő volt, aki bajba keveredett, viszont
még ő sem volt soha annyira elvetemült, hogy Vegasban elvegyen
valakit, és aztán a fenekére tetováltassa a nevét. Ezúttal rám osztották a
fekete bárány szerepét.
Mert természetesen valamelyik baromarcú újságírónak azt is meg
kellett kérdeznie anyától, hogy mit szólt a tetkómhoz, vagyis ezt sem
tudtam tovább rejtegetni. Erre anya rákezdte, hogy most mar biztos nem
lesz Pordandben egyetlen jobb családból származó rendesebb srác sem,
aki ezek után hajlandó volna elvenni. Egészen mostanáig az úgymond
túlságosan kerekded idomaim miatt volt alapból kizárt, hogy leakasszak
egy jobb partit, most pedig már a tetkó állt a lehetséges házassági
reményeim útjában. Úgy döntöttem, nem hívom fel a figyelmét arra,
hogy már házas vagyok, úgyhogy egyébként is tök mindegy.
Megint dörömböltek az ajtón. Apa rám nézett, én pedig megrántottam
a vállamat.
– MissThomas? – Mély hang kiabált be az ajtón keresztül. – David
küldött!
Na persze.
– Ha nem megy el, hívom a zsarukat!
– Várjon, kérem! - felelte a mély hang. – David itt van a telefonban!
Csak annyira nyissa ki az ajtót, hogy oda tudjam adni.
– Nem hiszek magának!
Tompa beszélgetéshangok.
– Azt mondja, hogy a pólójáról akar kérdezni.
 Arról a pólóról, amit Las Vegasban hagyott. Ott volt a táskámban, és
még mindig nedves egy kicsit. Hmm. Talán mégis igazat mond, de azért
nem sikerült teljesen meggyőznie.
– Mondjon még valamit!
További beszélgetés.
– Azt is mondja, hogy nem kell neki visszaadnia a... már elnézést a
kifejezésért, kisasszony... a „kurva” gyűrűt.
Kinyitottam az ajtót, de a biztonsági láncot nem akasztottam ki. Egy
buldogképű férfi állt odakint, és mobilt nyújtott felém.
– Halló?
A háttérben hangos zene dübörgött, és rengetegen beszélgettek
egyszerre. Úgy tűnt, ez az esküvőmizéria egyetlen pillanatra sem
lassíthatta le Dávidét.
– Ev?
– Igen?
Egy pillanatnyi csönd.
– Nézd, szerintem az lenne a legjobb, ha egy kicsit elbújnál a világ
elől, amíg ez az egész lecsillapodik. Sam majd elhoz onnan. Ő a banda
egyik biztonságija.
Sam udvariasan elmosolyodott. Láttam már hegyeket is, amik így
ránézésre, elbújhattak volna a háta mögött.
– És hová megyünk? – kérdeztem.
– Ő, izé... szóval elhoz majd ide, hozzám. Aztán együtt kitaláljuk, mi
legyen a következő lépés.
– Oda hozzád?
– Aha, ide. Itt vannak a válási papírok, meg mindenféle aláírnivaló
vacak, úgyhogy az lenne a legjobb, ha idejönnél.
Nemet akartam mondani, de nagyon csábító volt a gondolat, hogy ezt
az egész felfordulást eltüntethetem a szüleim házától. Nem is beszélve
arról, hogy így én is eltűnhetnék, mire anya felébred, és apa elmondja
neki, hogy buktam a gyakornoki állást. Még nem felejtettem el, hogyan
vágta be David maga után az ajtót, amikor reggel kilépett az életemből, és
és ebben a tekintetben teljesen mindegy, hogy érthető volt-e a haragja,
vagy sem. Valami halvány terv kezdett formálódni a fejemben, amivel
talán mindent helyrehozhatok. Most, hogy elveszett a gyakornoki állás,
visszamehettem dolgozni a kávézóba. Ruby biztosan nagyon örült volna,
volna, ha meghallja, hogy egész nyáron, teljes munkaidőben szeretnék
dolgozni nála, és az igazat megvallva, mindig nagyon jól éreztem ott
magam. Kivéve persze, ha ezzel a vad hordával a sarkamban jelenek meg
meg a kávézóban.
Nem sok választási lehetőségem maradt, ami pedig mégis, az nem volt
különösebben ínyemre. Ennek ellenére nem adtam be a derekam annyira
könnyen.
– Nem is tudom...
Felsóhajtott, és úgy tűnt, mintha a világ összes fájdalma az ő vállát
nyomná.
– Miért, mégis mi mást tehetnél? Hmm?
Jó kérdés.
Sam háta mögött az őrület még mindig nem ért véget. Vakuk
villogtak, emberek ordibáltak. Az egész mintha nem is ebben a
valóságban játszódott volna. Ha David életének minden egyes napja így
telt, elképzelni sem tudtam, hogyan képes megőrizni a józan eszét.
– Nézd, most azonnal el kell húznod onnan a fenébe! – A szavak
nyersek voltak és parancsolóak. – De gyorsan le fog csengeni minden,
hidd el!
– Ev
– Elnézést. Igen, elfogadom az ajámlatot – mondtam végül hangosan –
Köszönöm.
– Add vissza a tolót Samnek!
Megtettem, azután kitártam az ajtót, hogy a hatalmas ember
belephessem Nem volt ugyan különösebben magas, de olyan szélesnek
tűnt, mint egy kétajtós szekrény. Kitöltötte a rendelkezésre álló teret.
Bólintott, és néhányszor elmondta a telefonba, hogy „értettemuram”,
azután letette.
– Miss Thomas, a kocsi indulásra kész.
– Nem! – mondta apa.
– Apa...
– Nem bízhatsz meg ebben az emberben! Gondold csak végig, milyen
bajba rángatott bele!
– Azért ez nem csak és kizárólag az ő hibája! Tudod, én is ott voltam.
– Ezt az egészet rettenetesen kínosnak éreztem, de tisztában voltam vele,
hogy a menekülés és a rejtőzködés ebben az esetben nem lehet megoldás.
– Ezt mindenképpen helyre kell hoznom.
– Nem – ismételte meg, ellentmondást nem tűrő hangon.
 Csak az a baj, hogy már nem voltam kislány, hogy ez működjön. És
most nem arról volt szó, hogy nem akartam elhinni, hogy az udvarunk túl
kicsi egy igazi póninak.
– Igazán sajnálom, apa, de már döntöttem.
Az arca elvörösödött, és a szeme hitetlenkedve kerekedett el.
Korábban minden alkalommal beadtam neki a derekamat, amikor olyan
határozottan utasított (vagy legalábbis a háta mögött a magam
csendességében elintéztem, amit akartam). Ez alkalommal azonban...
Már nem győzhetett meg.
Apa életemben először tűnt nagyon öregnek és nagyon
határozatlannak. De ami a lényeg, hogy ez az egész az én problémám, és
nekem, magamnak kell megoldanom.
– Légy szíves, bízz meg bennem! – mondtam neki.
– Ev kicsim, semmi szükség arra, hogy ezt megtedd! – felelte, más
úton próbálva elérni a célját. – Majd kitalálunk valamit így együtt!
– Biztos vagyok benne, hogy végül megoldanánk, de David ügyvédei
már dolgoznak a megoldáson. Ez lesz a legjobb mindenkinek.
– És nem gondolod, hogy neked is kellene egy ügyvédet vinned? –
kérdezte. Korábban nem látott ráncok jelentek meg az arcán, mintha ez
alatt az egyetlen nap alatt éveket öregedett volna. Fojtogatott a bűntudat.
– Körbekérdezek, és keresek neked valakit. Nem akarom, hogy
kihasználjanak. Valaki csak ismer egy megbízható válóperes ügyvédet!
– Apa, hiszen nekem nincsen semmi vagyonom, amit meg kellene
védenünk! Ez az egész tiszta és egyértelmű lesz. – Mosolyt erőltettem az
arcomra. – Minden rendben lesz. Rövidre zárjuk a dolgot, és hazajövök.

– De drágám, alig ismered azt a férfit! Nem bízhatsz meg benne!

– Pedig nekem úgy tűnik, hogy az egész világ bennünket figyel. Mi
rosszabb történhet még? – Ezután néma imát mondtam az égieknek, hogy
nehogy meg kelljen tudnom a választ erre a kérdésre.
– Hibát követsz el...! – sóhajtott apa. – Tudom, hogy te is éppen olyan
csalódott vagy a gyakornoki állás miatt, mint én. De most az lenne a
legokosabb, ha vennénk egy nagy levegőt, és végiggondolnánk a
lehetőségeinket.
– Én már végiggondoltam. Minél messzebb kell vinnem ezt az egész
cirkuszt tőled és anyától.
Apa tekintete a hálószobába vezető, sötét folyosóra vándorolt. Ott
hevert anya, aki altatókkal ütötte ki magát. Semmit nem szerettem volna
kevésbé, mint hogy apa úgy érezze, valahogy szét fog szakadni kenőnk
között.
– Minden rendben lesz – feleltem, és minden erőmmel azt akartam,
hogy ez így is legyen. – Komolyan.
Végre lehorgasztotta a fejét.
– Szerintem akkor is butaságot csinálsz. De ha bármire szükséged
lenne, hívj! Ha haza akarsz jönni, azonnal leszervezek neked egy
repülőjegyet.
Bólintottam.
– Komolyan mondom. Hívj!
– Igen. Megígérem. – Pedig pontosan tudtam, hogy nem fogom
megtenni.
Felvettem a hátizsákomat, amit ki sem csomagoltam, mióta Vegasból
hazatértem. Még tiszta ruhákat sem sikerült bepakolnom, mert mindenem
a Laurennel közös lakásunkban volt. Hátrasimítottam és a fülem mögé
fésültem a hajam. Próbáltam elérni, hogy ne tűnjek olyan rakás
szerencsétlenségnek, mint aminek éreztem magamat.
– Te mindig jó kislány voltál – jegyezte meg apa, vágyakozással a
hangjában.
Nem tudtam, erre mégis mit mondhatnék.
Megsimogatta a karomat.
– Tényleg hívj!
– Oké – feleltem, de a torkom egészen összeszorult. – Köszönj el
anyától a nevemben! Hamarosan felhívlak.
Sam tett egy lépést előre.
– A lánya a legjobb kezekben lesz, uram.
Nem akartam hallani apa válaszát. Órák teltek el azóta, hogy utoljára
kitettem a lábam a házunkból, de amint most kiléptem, abban a
pillanatban elszabadult a pokol. Erőt vett rajtam az érzés, hogy jobb lenne
lenne most azonnal sarkon fordulni, pánikszerűen menekülni, és
elrejtőzni valahol, de most, hogy Sam hegynyi teste ott volt, közvetlenül
mellettem, közel sem tűnt annyira kezelhetedennek a dolog, mint
korábban. Az egyik karjával átölelte a vállamat, és magával vonszolt,
végig az élőkért ösvényén, egyenesen a várakozó tömeg felé. Egy másik
férfi, aki ugyancsak szűkre szabott fekete öltönyt viselt, kiszállt a
kocsiból, és a másik oldalról megindulva kezdett utat törni a tömegen
keresztül. A zaj elviselhetetlenül hangos lett. Egy nő sikoltva üvöltötte,
mennyire gyűlöl, és ribancnak nevezett. Valaki más azt kiabálta, hogy
mondjam meg Davidnek, mennyire szereti, többnyire azonban csak
kérdések hangzottak mindenhonnan. Kamerákat és fényképezőgépeket
nyomtak az arcomba, vakuk villantak. Sam ott állt mellettem, és nem
hagyta, hogy maga alá temessenek az események hullámai. A lábam
szinte nem is érintette a földet, ahogyan ő és a társa két oldalamra állva a
a kocsi felé vitt, ami nem limuzin volt, csak egy nagyon elegáns szedán,
full bőr kárpittal. Lauren biztosan végtelenül csalódott lenne, ha
megtudná. Becsapódott mögöttem az ajtó, majd Sam és a társa is beszállt.
beszállt. A sofőr biccentett egyet a visszapillantó tükörben, óvatosan gázt
gázt adott, és elindult. Az emberek a kocsi ablakait verték, és mellette
rohantak. A hátsó ülés közepére húzódtam, behúzva a nyakamat.
Hamarosan már mindenkit lehagytunk.
Úton voltam Davidhez.
A férjemhez.
 NEGYEDIK FEJEZET

A Los ANGELESIG TARTÓ RÖVID REPÜLŐUTAT a magángép hihetetlenül

kényelmes ülésében heverve, teljesen végigaludtam. Hirtelen olyan
luxusban találtam magam, amilyenről addig még csak álmodni sem
mertem. Persze ha az ember kész fenekestül felfordítani az egész életét,
akkor már jobb, ha az utolsó cseppig kiélvezi az ezzel járó fényűzést.
Sam pezsgővel kínált, de udvariasan visszautasítottam. Már az alkohol
gondolatára is forgott a gyomrom. Még az is lehet, hogy soha nem iszom
többet egy kortyot sem.
Korábban eltervezett életpályám lassan összeomlott, de oda se neki,
mert máris voltak új terveim. Először is elválok. Szinte el sem tudtam
hinni, mennyire könnyen használom ezt a szót. Imádtam! Mert ez a
könnyedség azt jelentette, hogy megint a saját kezemben van a sorsom.
És ha egy napon majd feleségül megyek valakihez, ha eljön ez a nap
egyáltalán, akkor nem egy vadidegen lesz a férjem, akit mindössze
néhány órával korábban ismertem meg Vegasban. Azt az esküvőt nem
fogom majd ilyen rettenetes nagy hibának megélni.
Akkor ébredtem, amikor a gép földet ért. Egy másik elegáns kocsi
várakozott a leszállópályán. Még soha nem voltam Los Angelesben, de
pontosan olyan zsúfoltnak és fényekkel telinek láttam, mint Vegast,
viszont közöl sem olyan elegánsnak. Habár késő éjszaka volt, még
mindig rengeteg embert láttam az utcákon.
Tudtam, hogy össze kell gyűjtenem minden bátorságomat, és vissza
kell kapcsolnom a telefonomat. Lauren már biztosan nagyon izgul.
Megnyomtam a kis fekete gombot, és a képernyő életre kelt. 158
olvasatlan üzenet és 97 nem fogadott hívás. Ostobán néztem a kijelzőt, de
a számok nem változtak. Szent szar! Úgy tűnik, minden ismerősöm
hallott már a történtekről, és persze egy csomó ismeretlennek is eszébe
jutott felhívnia.
Csilingelt a telefonom.
 Lauren: Minden rendben van? Hol vagy?
Én: LA. Hála leszek, míg a dolgok lecsillapodnak. Rendben vagy?

Lauren: Igen. LA? Valóra vált álom.

Én: A magángép állat volt. De a rajongói kész őrültek.
Lauren: Mint a bátyád.
Én: Bocs.
Lauren: Bírok vele. Bármit teszel, ne hagyd felbomlani a bandát!
Én: Vettem.
Lauren: De a szívét azért összetörheted. A San Pedro-t az után
írta, hogy az a nem is tudom kicsoda megcsalta. Az az album
fantasztikus!
Én: ígérem, hogy amikor végzek vele, olyan lesz, mint a remegő
kocsonya. Lauren: Ezt már szeretem!
Én: Pussz!

Hajnali 3 is elmúlt, mire megérkeztünk a Laurel Canyonban álló,

1920-as évek spanyol stílusában épült, gigantikus házhoz. Csodálatosan
szépnek láttám az épületet, bár apa biztosan más véleményen lett volna –
ő jobban kedvelte a manapság divatos, egyenes vonalakkal megrajzolt,
minimál stílusban készült épületeket, és sorra tervezte a négy hálószobás,
két fürdőszobás, letisztult családi házakat Portland vagyonosabb
rétegének. Ugyanakkor nem is tudom... mintha szépség és romantika
áradt volna ebből a túldíszített épületből, ahogyan a díszes, fekete
kovácsoltvas kerítés kontrasztot alkotott a hófehérre festett falakkal.

Odakint lányok hordái és levakarhatatlan újságírók mindenfelé. Úgy

tűnt, a házasságunk híre alaposan felkavarta az állóvizet, de az is lehet,
hogy ezek állandóan itt táboroznak a ház körül. Ahogy közelebb
hajtottunk, a díszes vaskapuk lassan kinyíltak. A hosszan kanyargó
kocsibejáró két oldalán pálmák magasodtak, és ahogyan a kocsi elhajtott
előttük, a szél lágyan megmozgatta a hatalmas leveleket. Mintha egy film
díszletei között járnánk. A Stage Dive-ban nyilvánvalóan hatalmas pénz
volt, ennyit még én is tudtam. Az utolsó két albumukról egy csomó szám
a slágerlisták élére került. Lauren tavaly nyáron többször is kocsiba
szállt, fel-alá autózott, egyik koncerthelyszíntől a másikig, és volt olyan
hét, hogy háromszor is meghallgatta őket. És minden alkalommal
stadionokban léptek fel.
 De ez a ház akkor is hatalmas nagy.
Az idegeim kezdték felmondani a szolgálatot. Ugyanaz a farmer és
kék színű felső volt rajtam egész nap. Esélyem sem volt, hogy az
alkalomhoz illően felöltözzek, csak annyit tehettem, hogy az ujjaimmal
valamennyire megigazítom a hajamat, és fújok magamra egy kis
parfümöt. Talán nem leszek különösebben lenyűgöző, de legalább
bűzleni nem fogok.
A házban mintha minden villany egyszerre égett volna, és a fénynyel
együtt rockzene dübörgése áradt ki a langyosan meleg éjszakába. A
tárva-nyitva álló nagy, kétszárnyú ajtón folyamatosan áramlottak ki-be
az emberek. Minden jel szerint a világtörténelem legnagyobb bulijába
csöppentem.
Sam kinyitotta előttem a kocsi ajtaját, mire habozva kiszálltam.
– Bekísérem, Miss Thomas!
– Köszönöm – feleltem.
De nem mozdultam meg. Néhány pillanattal később Sam megértette,
mit akarok, és elindult előttem. Közvetlenül az ajtón belül két csaj
smárolt, vadul, szenvedélyesen. Mind a ketten karcsúak voltak,
leírhatadanul szépek, és olyan apró, csillogó ruhát viseltek, ami szinte
nem is ért le a combjukig. Odabent még többen mászkáltak, ittak és
táncoltak mindenfelé. A mennyezetről jókora csillár lógott, a fal belső
oldala mellett pedig széles lépcsősor kanyarodott felfelé. Kétség sem
maradt bennem, hogy egy valódi, hollywoodi kastélyba kerültem.
Szerencsére úgy tűnt, senki nem veszi észre, hogy megjöttem, így
nyugodtan táthattam a számat.
Sam megállt, hogy váltson néhány szót egy fiatalemberrel, aki a
falnak támaszkodva állt, és üvegből itta a sörét. Hosszú, szőke tincsei
rendezetlenül meredtek mindenfelé, és az orrában ezüstkarika csillogott.
Szénné volt varrva. Szakadt, fekete farmerében és kifakult pólójában
éppen olyan hihetetlen lazaságot árasztott magából, mint David. Lehet,
hogy mindannyian úgy vásárolják valahol ezeket a művészien szakadt és
kopott cuccokat? Na igen, ha valakinek elég pénze van, az egészen más
fajba tartozik.
A fiatalember sokatmondó pillantást vetett rám, én viszont
elhatároztam, hogy akkor sem fogok meghátrálni. Semmiképpen.
Amikor összetalálkozott a tekintetünk, az övében érdeklődés csillant
ugyan, de egyáltalán nem tűnt barátságtalannak. A bensőmben oldódott
egy kicsit a feszültség.
– Szia – mondta.
– Szia – feleltem, és minden bátorságomat összeszedve
elmosolyodtam.
– Nem lesz semmi gáz – jegyezte meg Samnek, majd az áliával felém
bökött. – Gyere! David errefelé lesz. Én Mal vagyok.
– Szia – mondtam megint, ostobán. – Ev.
– Minden rendben, Miss Thomas? – kérdezte Sam halkan.
– Igen, Sam. Mindent köszönök.
Udvariasan biccentett, majd visszament oda, ahonnan jött. Széles
válla és kopasz feje hamarosan felszívódott a tömegben. Tudtam, hogy
semmit nem oldott volna meg, ha most utánaszaladok, és könyörgök
neki, hogy vigyen haza, de akkor sem sok híja volt, hogy megtegyem.
Nem, elég volt az önsajnálatból. Ideje nagylányként viselkednem, aki
képes egymaga megoldani a problémáit.
Több száz ember zsúfolódott be a házba. Életemben csak egyetlen
alkalom volt, amikor ehhez hasonlót tapasztaltam, a középiskolai
szalagavató bálon, de az is messze eltörpült e mögött. Ez egy egészen
más szinten zajlott. A pénz szaga betöltötte a levegőt. Kettőnk közül
Lauren volt jobban odáig a celebekért, de még én is felismertem egykét
arcot a bulizok közül. Az egyikük egy tavalyi Oscar-díjas, egy másik
pedig az a fehérneműmodell, akit vagy ezer óriásplakáton láttam otthon.
Egy tini popkirálynőt is felismertem, aki még nem volt elég idős ahhoz,
hogy üvegből igya a vodkát, és nagyon nem lett volna szabad annak az
őszes hajú pasinak az ölében ülnie, aki... a fenébe is, melyik bandában
játszik?
Tök mindegy.
Becsuktam a szám, mielőtt bárki észrevette volna, mennyire
döbbenten bámulom ezeket a sztárokat. Lauren elájult volna a
gyönyörűségtől, ha itt lett volna. Fantasztikus volt az egész.
Amikor egy csaj, aki leginkább egy alulöltözött amazon-istennőhöz
hasonlított, nekiütközött, Mal megállt, és hitetlenkedve rázta a fejet.
– Látszik, hogy egyeseknek nem volt gyerekszobája! Na, gyere!
A zene lassú üteme átjárta a testemet, új életre gerjesztette a már
szunnyadó fejfájásomat, és azonnal kellemetlen fénybe vonta a
csillogást. Keresztülnyomakodtunk a kényelmes bársonyfotelekkel teli,
hatalmas, mégis zsúfolt helyiségen. Egy olyan helyiség következett, ami
tele volt gitárokkal, erősítőkkel meg mindenféle rock and rollhoz
kapcsolódó holmival. Annak ellenére, hogy szinte minden ablak és ajtó
tárva-nyitva állt, a házban a levegő füstös és párás volt. A felsőm
hamarosan nedvesen tapadt a testemhez a hónom alatt. Továbbmentünk,
és kiértünk egy balkonra. Kellemes szellő fújt. Hálásan emeltem fel az
arcomat a szélbe.
És ekkor megláttam Davidet, aki egy díszes, kovácsoltvas korlátnak
támaszkodott. Profilja kirajzolta az arc határozott vonalait. Basszus,
hogyan lehet egy ilyen pasit elfelejteni? Egyszerűen nem volt szó, amivel
leírható lett volna, milyen hatással volt rám, ahogyan hús-vér valójában
előttem állt. Tökéletesen illett az itt zsúfolódó szép emberek közé. Ő ide
tartozott. Ezzel szemben nekem inkább a konyhában lett volna a helyem,
a kiszolgáló személyzet tagjai között.
És az én kedves férjem éppen egy végtelenül hosszú combú,
szilikonnal felturbózott mellű, barna hajú csajjal beszélgetett. Lehet,
hogy egyszerűen a nagy mellekre bukik, és velem is így keveredett
össze? Nos, ez is egy lehetséges magyarázat. A csaj mindössze egy apró,
fehér bikinit viselt, és úgy tapadt Davidre, hogy talán csak műtéti úton
lehetett volna eltávolítani. Művészien kócos haja első blikkre a
legmenőbb fodrásznak is legalább kétórányi munkájába kerülhetett
volna. Csodálatosan szép volt, és emiatt egy egészen kicsit azonnal
meggyűlöltem. A gerincemen veríték csorgott végig.
– Figyu, Dave! – kiáltod oda neki Mal. – Társaságot hoztam.
David felénk fordult, és amikor meglátott, azonnal összeszaladt a
szemöldöke. Ebben a fényben a szeme sötét volt, és egyértelműen
szomorú.
– Ev!
– Szia.
Mai hangosan felnevetett.
– Mást én sem tudtam kiszedni belőle. Most komolyan, haver, tud
egyáltalán a te feleséged beszélni?
– Tud – felelte David olyan hangsúllyal, ami arra uralt, hogy a
legjobban annak örülne, ha soha az életben egyeden szót sem mondanék
többet. Vagy legalábbis nem úgy, hogy ő is hallja.
Nem is tudom, mit válaszolhattam volna erre. Cseppet sem voltam az
a „szeressük egymást, gyerekek, fogadjuk el mindenki kis
nyűgjeit”-típus, de ez a nyílt ellenségesség egy kicsit mellbe vágott.
 A barna csaj megmozdult, és úgy dörzsölte jókora melleit David
karjához, mintha a területét akarná kijelölni. Szegényke! David az
egészből semmit nem vett észre. A csaj rosszindulatú pillantást vetett
rám, és vörös ajka lebiggyedt. Kedves. Persze az önbizalmamnak nagyon
jót tett, hogy ellenfélnek tekint, ezért kihúztam magam, és egyenesen a
férjem szemébe néztem.
Nagy hiba volt.
David haja hátul kis lófarokban volt összefogva, de az arcát számos
kósza tincs keretezte. Bárki más valami alja kis drogdílernek tűnt volna
ezzel a kinézettel, ő azonban nem. Még szép, hogy nem! Ez a pasi talán
még egy koszos kis sikátort is a világ legromantikusabb helyszínévé
tudna varázsolni. Izmos vállára szürke póló feszült, kopott farmert és
fekete katonai bakancsot viselt. Hosszú lábát keresztbe vetve állt a
korlátnál. Lazább nem is lehetett volna. Látszott rajta, hogy otthon érzi
magát a vendégei között; nem úgy, mint én.
– Megkeresnéd a szobáját? – kérdezte David Maltól.
Mai felhorkantott.
– Mi vagyok én, az inasod, baszd meg? Majd te elviszed a szobájába a
feleségedet. Ne legyél mar ilyen seggarc!
– Nem a feleségem – morogta David.
– Ezt csak az ország minden egyes hírcsatornája cáfolná – felelte Mal,
és a nagy kezével összeborzolta a hajamat, hogy úgy éreztem magam,
mintha megint nyolcéves lennék. – Majd később találkozunk,
kismenyasszonyka! Örülök, hogy megismertelek!
– Kismenyasszonyka? – kérdeztem, és nem tudtam mire vélni a nevet.

Mai megtorpant, és elvigyorodott.

– Még nem is hallottad, mit mondanak az emberek?
Megráztam a fejemet.
– Talán jobb is! – Hangosan felnevetett és eltűnt.
David lefejtette magáról a barna csajt, akinek érzéki ajka rosszallóan
biggyedt le megint. Ügyet sem vetett rá.
– Na, gyere!
Kinyújtotta a kezét, mintegy mutatva, hogy merre menjek, és ekkor
észrevettem az ő tetoválását.
A nevem ott virított végig, az alkarján.
 Evelyn

Megdermedtem. Szentséges isten! Nem mondom, jó feltűnő helyet

választott! Hirtelen magam sem tudtam, hogy ennek örülnöm kellene
vagy sem.
– Mi van? – Összevonta a szemöldökér, és a homloka ezernyi ráncba
szaladt. – Ja, értem! Na gyere!
– Ne maradj sokáig, David! – mondta Bikinis Liba, a haját igazgatva.
Nem volt nekem semmi bajom a bikinivel, volt is belőle a fiókomban egy
csomó, annak ellenére, hogy anya azt mondta, túlságosan duci vagyok
hozzá. (Ugyan nem éppen ezért, de az igazat megvallva, tényleg soha
nem vettem fel őket.) Nem, ami piszkálta a csőrömet, az a gonosz,
lesajnáló pillantások és gesztusok sorozata volt, amit Bikinis Liba küldött
felém, amikor azt hitte, hogy David semmit nem lát az egészből.

Sajnos nem jött rá, mennyire hidegen hagyja.

A tenyerét a hazam közepének nyomta, úgy vezetett keresztül a
tömegen, a lépcső felé. Pasik szóltak neki, csajok kiáltottak utána, de még
csak nem is lassított. Egy halk kis hang egyfolytában azt súgta nekem,
hogy azért, meri szégyelli, ha velem látják. Szinte kézzelfoghatóan
éreztem a kutatóan érdeklődő tekinteteket. Lehettem volna kő gazdag is,
mégsem voltam rocksztár féleségnek való. Az emberek sorra
abbahagyták amit csináltak, és csak bámultak bennünket. Valaki
odakiáltott Davidnek, hogy mi volna, ha bemutatna bennünket
egymásnak, de ő még mindig nem szólt egy szót sem, csak sietve
keresztülvágott a tömegen.
A második emeleten minden irányba hosszú folyosók nyíltak. A bal
oldalin mentünk végig. David kitárt egy ajtót, és egy királyi méretű
ágyon heverve megláttam a poggyászomat. Ebben a fényűző szobában
minden hófehér volt – az ágy, a falak, még a szőnyeg is. A sarokban
hófehér, csodálatosan szép antik kerevet állt. tökéletesen restaurált
állapotban. Nem volt itt semmi, ami kicsit is hasonlított volna a kis,
zsúfolt albérletre, ahol Laurennel kettesben laktam, és ahol a franciaágy
és az íróasztalom között éppen csak annyi hely maradt, hogy az ember
kinyithatta a kétajtós szekrényt. Ez a szoba ahhoz képest végtelenül
nagynak tűnt. A tökéletesség mintaképének.
– Jobb lesz, ha nem nyúlok hozzá semmihez! – jegyeztem meg
motyogva, és a kezem azonnal a farzsebembe mélyesztettem.
– Miért?
– Ez csodálatosan szép!
David az érdeklődés legkisebb jele nélkül nézett szét.
– Aha.
Az ablakhoz léptem. Közvetlenül alattam volt a fényűzően
megvilágított, dús pálmákkal és rendezett kerttel övezett medence. Egy
pár vadul csókolózott a vízben. A nő hirtelen hátrahajtotta a fejét, mire a
két melle kivillant a víz felszíne alól. Hoppá! Nem csak csókolóztak,
hanem keféltek. Éreztem, ahogyan a forróság felkúszík a nyakamon, és
elönti az arcomat. Nem tekintettem magam különösebben prűdnek, de
akkor is. Inkább elfordultam.
– Nézd, néhányan beszélni szeretnének veled a válási papírokkal
kapcsolatban. Tízre jönnek – mondta David, és csak téblábolt, az ajtóban
állva. Az ujjaival valami ritmust dobolt az ajtókereten. Állandóan a háta
mögé pillantott, a folyosó túlsó végére, és látszott rajta, hogy
legszívesebben azonnal eltűnne innen.
– Kik?
– Az ügyvédeim és a menedzserem – mondta, tekintetét a bakancsa
orrára lesütve. – Nagyon nyomják az ügyet, úgyhogy... semmi perc alatt
rövidre zárjuk a dolgot.
– Értem.
Beharapta az ajkát, és biccentett. Nagyon férfias arca volt. Még
néhány címlapmodell is elbújhatott volna mellette. De mindegy, milyen
csinos volt ez az arc, a rosszalló kifejezés egyetlen pillanatra sem tűnt el
róla, és gyanítottam, hogy amíg én itt vagyok, nem is fog. Pedig nagyon
jó lett volna legalább egyszer mosolyogni látni!
– Szükséged van bármi másra? – kérdezte.
– Nem. Kösz mindent. Úgy értem, hogy idehoztál a repülőn, és
megengeded, hogy itt aludjak. Nagyon kedves tőled.
– Semmi gond. – Tett egy lépést hátra, és kezdte becsukni az ajtót
maga mögött. – Jó éjt!
– David, nem gondolod, hogy beszélnünk kellene? A tegnapról?
Megtorpant, de az ajtó már félig elrejtette.
– Őszintén, Ev? Mi a pöcsömért erőlködsz?
És ezzel el is ment.
Megint.
 Csak ez alkalommal nem vágta be az ajtót maga mögött, amit
egyébként határozott fejlődésnek tekintettem a kettőnk kapcsolatában.
Ostobaság, de a csalódottság álékor is olyan erővel tört rám, hogy
mozdulni sem tudtam. Csak álltam a szobában földbe gyökerezett lábbal,
a semmibe meredve. Nem mintha arra vágytam volna, hogy hirtelen majd
a lábaim elé veti magát, de ha az embert ennyire nyilvánvalóan utálják, az
nagyon gáz tud lenni.
Végül, jobb híján visszamentem az ablakhoz. A szerelmesek mostanra
elmentek, és a medencében nem volt senki. A hatalmas, szélben
hajladozó pálmafák alatt egy másik párt vettem észre, ahogyan a
kivilágított kerti ösvényen sétálnak. Arrafelé mentek, ahol sejtésem
szerint a medencéhez tartozó bungaló lehetett. A férfi David volt, a nő
pedig Bikinis Liba. Utóbbi egyfolytában ide-oda dobálta a haját, és úgy
ringatta a csípőjét, hogy az szinte már az anatómia meghazudtolásának
tűnt. Nagyon szépek voltak együtt. Összeillettek. David a csaj háta mögé
nyúlt, kioldotta a bikini felső pántjának a csomóját, felfedve a csaj
melleit. Bikinis Liba hang nélkül nevetett, de nem zavartatta magát
amiatt, hogy valaki megláthatja.
Nagyot nyeltem, és próbáltam megszabadulni a. torkomban
megjelenő gombóctól. Féltékenységet éreztem, és ez éppen olyan nagy
gáz volt, mint megélni, mennyire gyűlöl Dávid. Ami pedig még gázabb,
hogy igazából nem is volt semmi jogom így érezni.
A bungaló ajtajában Dávid megtorpant, és a válla felett hátranézett. A
tekintetünk összetalálkozott. Basszus! A függöny mögé rejtőztem, és
teljesen értelmetlen módon visszatartottam a lélegzetemet. Rajtakaptak,
hogy kukkolok – micsoda szégyen! Amikor egy pillanattal később
összeszedtem magam, és megint kinéztem, már nem voltak sehol. A
bungaló elhúzott függönyei mellett fény szűrődött ki odabentről. Nem
lett volna szabad így megijednem. Bár ne tettem volna! Hiszen nem
csináltam semmi helytelent!
A fehér szoba patyolattiszta pompája az egész világot betöltötte, én
viszont kívül és belül is úgy éreztem, hogy romokban heverek. Ebben a
pillanatban értettem meg, valójában milyen helyzetben vagyok Ezt
tényleg csak a szarcunami jelzővel lehetett illetni. Lauren mesterien
eltalálta.
– David bezzeg azt tehet, amit csak akar! – A szavak meglepően
hangosak voltak a szobában annak ellenére is, hogy a buli ütemes
lüktetése egyetlen pillanatra sem csillapodott. Kihúztam magam. Holnap
Holnap találkozni fogok a képviselőivel, és mindent elrendezünk egyszer
egyszer s mindenkorra. – Aztán pedig én is azt teszem, amit akarok
Csak azt nem tudtam, hogy mit. Úgyhogy kipakoltam néhány
ruhámat, és felkészültem arra, hogy lefekszem aludni. David pólóját
felakasztottam egy törülközőszárítóra, mert mi van, ha mindig ezt szokta
hordani alváshoz. Legfeljebb ha öt percembe került, hogy mindennel
végezzek, és ha az ember elég sokszor hajtogatja át újra és újra azt a
néhány felsőjét, végül teljesen bénának és szerencsétlennek érzi magát.

Na és most?
Senki nem hívott, hogy menjek le a buliba. És nem is akartam
belegondolni, hogy vajon mi folyik éppen a bungalóban. David minden
bizonnyal megad Bikinis Libának mindent, amit én szerettem volna
megkapni tőle Vegasban. Én pedig itt maradok parlagon. Rossz voltam,
úgyhogy bezavart a szobámba gondolkodni.
De micsoda szoba volt ez! A hozzá tartozó fürdőszobában nagyobb
volt a kád, mint az egész hálószobám az albiban. Ebben aztán kiélvezheti
az ember a pancsolást! Rettenetesen hívogató volt. Ugyanakkor nagyon
piszkálta a csőrömet, hogy csak úgy bezavart a szobámba. Amikor a
szüleim csinálták ezt, egyszerűen kimásztam az ablakon, kiültem a ház
tetejére, és ott olvasgattam. Nem mondhatnám, hogy olyan rettenetesen
nagy lázadás volt ez, de nekem éppen megfelelt. Ezzel azt bizonyítottam
magamnak, hogy habár jó kislány módjára mindig azt tettem, amit a
szüleim akartak, azért megvolt bennem az ellenállás szikrája.

A fenébe is, nem fogok ebben a varázslatos szobában megöregedni!

Azt már nem!
Senki nem vette észre, amikor szépen, csendesen visszaosontam.
Behúzódtam a legközelebbi sarokba, és figyeltem ezeket a csodálatosan
szép embereket. Lenyűgöző volt az élmény! Testek fonódtak össze
rögtönzött táncban a parketten, vagy éppen a szoba közepén. A közelben
közelben valaki szivarra gyújtott, és amint a füstkarikák a majd 7 méter
magasan levő mennyezet felé lebegtek, az átható, fűszeres illat betöltötte
betöltötte a levegőt. Gyémántok csillantak, hófehér fogak villantak, és
most még csak a férfiakról beszélek. A vegyes társaságban a kihívó
fényűzés vívott csatát a laza szakadtsággal. Ha akartam, sem találhattam
volna ennél jobb rejtekhelyét a megfigyelésre. Malt viszont nem láttam
sehol. Kár, mert ő legalább barátságos volt velem.
– Téged még nem ismerlek – szólalt meg egy hang közvetlenül
mellettem, hogy majd összecsináltam magam ijedtemben. Vagy egy
méter magasra ugrottam. Na jó, néhány centire.
Jóképű, fiatal férfi támaszkodott a falnak, és a kezében levő pohárból
borostyánszín italt szürcsölt. Elegáns, fekete öltönyét mintha egy másik
világegyetem mesterszabói öntötték volna rá. Gyanítottam, hogy Sam
konfekcióöltönyt viselt, ő viszont messze nem. Soha nem tudtam
felfogni, mi lehet a vonzó az öltönyben és a nyakkendőben, ezt a pasit
látva azonban összeállt a kép. Nagyjából Daviddel egykorúnak tűnt, csak
neki rövid fekete haja volt, és éppen úgy, ahogyan Davidnek, az ő arcát is
nyilvánvalóan görög szobrászok formálták ilyen tökéletesre.
– Tudod, ha még egy lépést teszel, akkor szó szerint bele fogsz
zuhanni abba a pálmába. – Megint kortyolt egyet. – És akkor már tényleg
nem fog észrevenni senki.
– Ez nekem is megfordult a fejemben – válaszoltam, és meg sem
próbáltam tagadni, hogy tényleg szerettem volna észrevétlen maradni.
Mondjuk, úgy tűnik, nem is lett volna értelme.
Elmosolyodott, és az arcán gödrök rajzolódtak ki. Tommy Byrnesnek
is voltak gödrei. Részben emiatt zúgtam bele annak idején. A pasi
közelebb hajolt, valószínűleg azért, hogy az üvöltő zene mellett jobban
halljam, amit mondani akar, de azt már egy kicsit túlzásnak éreztem,
hogy ezzel együtt egy jókora lépést is tett felém. A személyes tér
csodálatos dolog tud ám lenni! Ráadásul volt ebben a pasiban valami,
amitől a menő öltönye ellenére is totál kirázott a hideg.
– Jimmy vagyok.
– Ev.
Csücsörített, és csak nézett rám, kutató tekintettel.
– Nem, most már tuti, hogy nem ismerlek. Miért nem ismerlek én
téged?
– Mert mindenki mást ismersz? – Kételkedve néztem körül a
helyiségben. – Rengeteg ember van itt.
– Igen – felelte. – És én ismerem is mindegyiküket. Téged kivéve.
– David hívott meg. – Nem szívesen dobtam be ugyan David nevét, de
mivel Jimmy ebben a pillanatban még közelebb lépett hozzám, a szó
mind szoros, mind átvitt értelmében sarokba voltam szorítva.
 – Tényleg? – A szeme furcsának tűnt, mert a pupillája annyira össze
volt szűkülve, hogy szinte nem is látszott. Valami nem volt teljesen kerek
ezzel a pasival. Olyan tekintettel meredt az igazán szolid dekoltázsomra,
mint aki arra készül, hogy a következő pillanatban egész arcát a melleim
közé temeti.
– Igen. Tényleg.
Úgy tűnt, nincs különösebben ínyére a dolog. A szájához emelte a
poharát, és a maradék italát egyetlen húzásra kiitta.
– Szóval David hívott meg a buliba?
– És az igazat megvallva, néhány napig még itt maradok – mondtam,
az igazságnak megfelelően. Szerencsére Jimmy vagy még nem hallott a
házasságunkról, vagy egyszerűen csak túlságosan be volt állva ahhoz,
hogy összerakja a részleteket. Mindenesetre nem akartam éppen én lenni
az, aki felvilágosítja.
– Tényleg? Milyen kedves volt tőle!
– Igen.
– Na, és melyik szobát adta neked? – Megállt, közvedenül előttem,
majd az üres poharat hanyag mozdulattal a kaspóba ejtette. Úgy
vigyorgott, mint akinek valami baj van a fejével. Hirtelen erőt vett rajtam
az érzés, hogy minél gyorsabban, minél messzebb kell kerülnöm tőle.

– A fehéret – válaszoltam, és elnéztem a háta mögé. – Erről jut

eszembe, jobb lesz, ha most már visszamegyek.
– A fehéret? Hűha, te aztán különleges falat lehetsz!
– Nem is gondolnád, mennyire! És most bocsáss meg! – Utat törtem
magamnak, nem törődve az udvariassággal.
Erre biztosan nem számított, mert egyensúlyát vesztve tett egy lépést
hátra.
– Hé! Vigyázz már!
– Jimmy? – David jelent meg, és éreztem, hogy azonnal eltölt a hála –
Talán valami gond van?
– A világon semmi – felelte Jimmy. – Éppen csak beszélgettünk egy
kicsit, én és... Ev.
– Aha, nos, azt ajánlom, törődj a magad dolgával!
Jimmy mosolya hihetetlenül széles lett.
– Ugyan már, te is tudod, mennyire szeretem az ilyen kis csinos
csibefalatokat!
 – Menjünk! - mondta David felém fordulva.
– Pedig nem vagy te ilyen buligyilkos, Davie! – mondta Jimmy. –
Nem a gyönyörű Kaetrinnel láttalak az előbb az erkélyen? Miért nem
keresed meg őt magadnak, és mutatod meg neki, mi az, amiben olyan
istenverte jó vagy? Én meg Ev nélküled is nagyon jól elszórakoztattuk
egymást.
– Álmaidban – feleltem, és azon töprengtem, hogy vajon miért jött
vissza David ilyen gyorsan a hancúrozásból Bikinis Libával. Elképzelni
sem tudtam, hogy esetleg nem hagyta nyugodni az ő kis feleségének a
sorsa!
Úgy tűnt, az előző megjegyzésemet mind a ketten elengedték a fülük
mellett.
– Szóval te meghívtad, hogy itt töltsön néhány napot az én házamban?

– Ha nem tévedek, Adrian az egész bandának vette ki, amíg az új

albumon dolgozunk. Talán megváltozott a helyzet, csak nekem
felejtettek el szólni róla?
Jimmy felnevetett.
– Dehogyis! De annyira megtetszett a kéró, hogy úgy döntöttem,
megveszem!
– Király. Ha sikerült aláírnod a papírokat, szólj, és azonnal elhúzok
innen. Addig viszont semmi közöd hozzá, hogy kit hívok meg.
Jimmy rám nézett, és az arcán rosszindulatú őröm villant.
– Ez az, ugye? A csaj, akit elvettél, te hülye pőcs?
– Na, gyere! – David megfogta a karomat, és a lépcső felé kezdett
vonszolni. Olyan erősen szorította össze a fogait, hogy az állkapcsában
ugrálni kezdett az izom.
– Kis híján falnak nyomtam az első rohadt bulin, te meg feleségül
vetted, baszod?
A frászt nyomott a falnak.
David ujjai erősebben szorították a kezemet.
Jimmy úgy röhögött, mint valami idióta.
– Hiszen ez a csaj egy senki, te szerencsétlen állat! Nézz rá! Nézz már
rá, és merd a szemembe mondani, hogy nem csak a vodka és a kokain
miatt mondtál igent!
Nem ez volt az első alkalom, hogy ilyesmit hallottam – eltekintve
persze attól, hogy most a házasságot is emlegetik –, de a szavai akkor is
nagyon fájták. Mielőtt azonban megmondhattam volna Jimmynek. mit
gondolok róla, az acélkemény szorítás hirtelen eltűnt a karomról. David
visszafordult, nekirontott Jimmynek, és a gallérjánál fogva megragadta.
Kiegyenlítettnek tűnt a dolog, mert mind a ketten magasak és kigyúrtak
voltak, és látszott rajtuk, hogy egyik sem fog meghátrálni.
A szoba elnémult, minden beszélgetés megszakadt, csak a zene
dübörgött tovább.
– Rajta, öcskös! – sziszegte Jimmy. – Bizonyítsd be, hogy ki az igazi
sztár ezen a szemétdombon!
David válla megfeszült, majd egy horkantással elengedte Jimmyt, és
hátrébb lökte.
– Éppen olyan vagy, mint anya! Nézz már magadra, te rakás
szerencsétlenség!
Csak figyeltem mindkettőjüket, és szóhoz sem jutottam. Szóval ők a
testvérpár, ami a Stage Dive-ban játszik! Ez magyarázza az egyforma
sötét hajat és az egyformán vonzó arcot. Nyilvánvalóan nem a
legkiegyensúlyozottabb családba sikerült beházasodnom! Jimmy mintha
egy kicsit szégyellte is volna magát.
A férjem ellépett mellettem, és rám sem nézve, megragadta a karomat.
Minden szem ránk szegeződött. Egy elegáns, barna hajú nó lépett előre,
és kinyújtott karral megállított bennünket. Szép arcán őszinte aggodalom
tükröződött.
– Te is tudod, hogy nem úgy gondolta! – szólalt meg.
– Maradj ki ebből, Martha! – vakkantotta David, és csak ment tovább.

A nő lesajnáló pillantást vetett rám. Vagy ami még rosszabb, mintha

engem vádolt volna. És amennyire meg tudtam ítélni, minden jelenlevő
ugyanígy érzett irántam.
David felvonszolt a lépcsőn, majd végig a folyosón, egészen a
szobáig. Egyeden szót sem szóltunk egymáshoz. Lehet, hogy most még a
kulcsot is ráfordítja az ajtóra? Mondjuk, megértettem, miért volt ennyire
dühös Jimmyre. Életemben nem láttam még nála nagyobb gyökeret. De
vajon mennyire volt az én hibám, ami történt? Eltekintve persze attól,
hogy megszöktem a kis aranykalitkámból.
A folyosó közepe táján sikerült kiszabadítanom a karomat David
szorításából.
Kénytelen voltam tenni valamit, mert lassan kezdett elzsibbadni a
kézfejem.
– Egyedül is visszatalálok! – mondtam.
– Akarsz még egy kicsit bulizni? Mondhattad volna hamarabb is, hidd
el csak egy szavadba kerül, és már viszlek is vissza – felelte megjátszott
mosollyal. – Na és tudod mit? Mivel nem vagy sakálrészeg, ezúttal talán
még emlékezni is fogsz valamire.
– Ez azért erős volt.
– Miért, talán nem igaz?
– Akkor sem kellene ilyen bunkónak lenned.
Megtorpant rám nézett, de a tekintetéből furcsa módon leginkább
csodálkozás tükröződött.
– Még hogy én vagyok bunkó? Az isten verje meg, hiszen a feleségem
vagy.
– Nem, nem vagyok az! Te magad mondtad, hogy nem! Közvetlenül
az előtt, hogy elvitted játszadozni a kis barátnődet a medence mellé a
bungalóba – feleltem, bár nyilvánvaló volt, hogy igazán semmire nem
lehetett idejük ennyi idő alatt, öt vagy talán hat percig voltak együtt?
Szinte meg is sajnáltam Bikinis Libát. Biztosan nem ilyen kiszolgáláshoz
van szokva.
David két szemöldöke összeszaladt, és a szeme villámokat szórt.
Nagyon nem tetszett neki, amit hallott. Szar ügy. Ami engem illet, talán
még soha nem utáltam annyira, mint most.
– Igazad van. Hülyeség volt. Akarod, hogy visszavigyelek a
bátyámhoz? – kérdezte, és miközben a folyosón visszafelé nézett oda,
ahonnan jöttünk, úgy ropogtatta a bütykeit, mint valami Neander-völgyi.

– Kösz, de nem.
– Ja, egyébként mesteri volt az a kúrj-meg-most-azonnal tekintet, amit
kivillantottál. És hogy ennyi ember közül éppen Jimmyvel kellett
leállnod hetyegni...! – Szinte morogva mondta a szavalhat. – Nem
mondom, te aztán érted a dolgodat, Ev!
– Komolyan azt hiszed, hogy ez történt?
– Mert mi mást gondolhatnék, miután ti ketten olyan jól megértettetek
egymást a sarokban?
– Most csak hülyéskedsz.
– Ismerem Jimmyt, tudom, hogyan viselkednek a csajok, ha a
közelében vannak. És hidd el, te is pont úgy viselkedtél, kiscicám! –
Azután széttárta a karját, és hozzátette: – Bizonyítsd be, hogy nem így
volt!
Őszintén szólva, fogalmam sem volt, hogyan kell olyan tekintettel
nézni, mint amilyet az előbb hallottam, de ha mégis, akkor tuti, hogy arra
a baromra odalent eszembe sem jutott volna úgy nézni. Nem is csoda,
hogy manapság olyan sok a válás! A házasság hatalmas szopás volt, a
férjek pedig biztosan mind ilyen gyökerek. Összeroskadtam. Szerintem
életemben nem éreztem magam ennyire megalázottnak.
– Tudod, szerintem a bátyáddal kapcsolatban még súlyosabb
komplexusaid vannak, mint a csajokkal, és hidd el, hogy ez nagyon nagy
szó! – Lassan ingattam a fejemet. – Kösz, amiért megengedted, hogy
megvédjem magam. Nagyon kedves volt. De tudod mit, David? Nem
vagyok biztos benne, hogy a te véleményed jelent nekem annyit, hogy
próbáljalak meggyőzni az igazamról.
Összerezzent.
Még mielőtt valami ennél is durvábbat mondhattam volna, egyszerűen
elléptem mellette. Az tuti, hogy nem lesz soha semmi kettőnk között.
Minél gyorsabban elválunk, annál jobb.
 ÖTÖDIK FEJEZET

AMIKOR MÁSNAP REGGEL FELÉBREDTEM, csak úgy áradt befelé a napfény

a szobába. Valaki az ajtón dörömbölt, a kilincset mozgatta, és próbált
bejutni. Miután Daviddel tegnap veszekedtünk, persze én magam zártam
kulcsra, mert nem akartam, hogy később esetleg eszébe jusson
visszajönni, és további sértéseket a fejemhez vágni. Órákba került, míg a
zene dübörgése és viharosan dúló érzelmeim ellenére sikerült elaludnom,
de végül a kimerültség maga alá gyűrt.
– Evelyn? Minden rendben van? – hallatszott egy női hang. – Odabent
vagy?
Átmásztam a megalomán ágyon, és amikor kikászálódtam, David
pólójának szélét lefelé húzgálva mentem az ajtó felé. Nem tudom, mivel
sikerült Vegasban kimosnia, mindenesetre már nem volt hányásszaga.
Mosásban aztán tényleg ász a pasi! Isteni szerencsémre, mert a koszos
ruhámon és néhány ujjatlan felsőn kívül semmi más nem volt nálam.
– Ki az? - kérdeztem, és hangosan ásítottam.
– Martha vagyok. David sajtosa.
Résnyirc nyitottam az ajtót, és kipillantottam rajta. A tegnap esti
elegáns, barna hajú nő nézett velem farkasszemet, és láthatóan nem volt
különösebben boldog. Hogy azért, mert megvárattam, vagy azért, mert
így felkelés után egy boglya volt a hajam, elképzelni sem tudtam. Ebben
a házban mindig mindenki úgy néz ki, mintha éppen most jött volna a
Vogue címlapfotózásáról? Amikor meglátta, hogy David pólója van
rajtam, a szeme résnyire szűkült.
– Itt vannak David képviselői. Jobb lesz, ha összekaparod magad! –
Ezzel hátat fordított, és dühös léptekkel elindult a folyosón. Magas
sarkúja hangosan kopogott a terrakotta padlólapokon.
– Kösz!
 Nem válaszolt semmit, de nem is számítottam ilyesmire. Los
Angelesnek ez a része minden jel szerint az udvariadan seggfejek
gyülekezőhelye volt. Gyorsan lezuhanyoztam, majd felkaptam a
farmeremet és egy tiszta pólót. Ennél többre egyelőre nem futotta.
A ház néma csendbe merült, miközben végigszaladtam a folyosón. A
második emeleten életnek semmi jele. Zuhanyzás után tettem magamra
egy kis szempillafestéket, és nedves hajamat lófarokba fogtam, de ennyi.
Vagy még tovább várakoztatom David képviselőit, vagy szépen
kisminkelve állok eléjük. Az udvariasságom nyert. Mondjuk, ha a
kávézás is a lehetőségek között lett volna, akkor legalább két csésze
erejéig biztosan tovább váratom őket. Ebben a stressztől terhelt
környezetben az öngyilkossággal felérő volt számomra koffein nélkül
létezni. Sietve szedtem a lépcsőfokokat.
– Miss Thomas? – szólt utánam egy férfi, aki az egyik, bal kéz felől
nyíló szobából lépett ki. Farmer és fehér, galléros póló volt rajta. A
nyakában vastag aranylánc. Ez meg kicsoda? David kíséretének valami
újabb tagja?
– Elnézést a késésért.
– Nincsen semmi baj – felelte, és habár mosolygott, a gesztus
valahogyan a kivillanó, hófehér fogak ellenére sem tűnt őszintének.
Nyilvánvaló volt, hogy sem a foga fehérségének, sem a bőre
barnaságának nem volt semmi köze a természethez. – Adrian vagyok.
– Ev. Üdvözlöm.
Beterelt a szobába. Három öltönyös férfi várt rám, akik egy ijesztően
hosszú étkezőasztal mellett ültek. Felettük újabb kristálycsillár szórta
ezerfelé a nap vakító fényét. A falakon csodaszép, színpompás
festmények lógtak. Tutira eredeti mindegyik.
– Uraim, engedjék meg, hogy bemutassam Miss Thomast! – jelentette
be Adrian. – Scott Baker, Bill Preston és Ted Vaughan. Ők David jogi
képviselői. Miért nem foglal helyet, Ev?
Adrian lassan beszélt, mintha valami idióta kislány lennék. Kihúzott
nekem egy széket, szemben a hiénákkal, majd megkerülte az asztalt, és
melléjük ült. Hűha! Ez aztán helyre tette az erőviszonyokat, és kijelölte a
határokat.
A farmerembe töröltem izzadó tenyeremet, kihúztam magam, és
próbáltam összeszedni minden bátorságomat, mert nem akartam, hogy
úgy érezzék, megfélemlíthetnek. Képes vagyok rá, hogy megcsináljam.
Végső soron mennyire leltet bonyolult összehozni egy ilyen válást, nem?
nem?
– Miss Thomas! – kezdte az a pasi, akit az imént Ted néven mutattak
be nekem. Az asztalon keresztül elém tolt egy papírokkal teli, fekete
bórmappát. – Mr. Ferris megkért bennünket, hogy állítsuk össze az
érvénytelenítési dokumentumokat. Ebben részletesen leírunk mindent,
közte Mr. Ferris kártérítési ajánlatát is.
Ijesztő volt látni, mennyire vastag a papírköteg. Ezek a pasik nagyon
gyorsan dolgoznak, az egyszer biztos!
– Az ajánlatát?
– Igen – felelte Ted. – De már most szeretném megnyugtatni, hogy
Mr. Ferris igen bőkezű volt önnel.
Zavartan ráztam meg a fejem.
– Ne haragudjon, de álljunk csak meg...!
– Ezzel a kérdéssel inkább a legvégén szeretnénk foglalkozni – vágott
a szavamba Ted. – Ha végigolvassa, látni fogja, hogy az iratokban
ugyancsak részleteztünk mindent, amit cserébe öntől elvárunk. A
legfontosabb ezek közül, hogy az üggyel kapcsolatban soha, semmilyen
körülmények között nem beszélhet a sajtó egyetlen képviselőjével sem.
Attól tartok, ez olyasmi, ami nem képezheti vita tárgyát, és aminek az ön
haláláig érvényben kell maradnia. Ugye megértette, Miss Thomas? Amíg
ön életben van, soha, egyetlen alkalommal sem beszélhet a sajtónak Mr.
Ferrisről.
– De akkor a halálom után ugye már beszélhetek velük? – kérdeztem
vissza halk nevetéssel. Ted kezdett nagyon az idegeimre menni. Úgy
tűnik, mégsem sikerült eleget aludnom.
Ted elvigyorodott. A foga nem csillogott olyan meggyőzően, mint
Adriané.
– Ez igen komoly dolog, Miss Thomas.
– Ev – feleltem. – A nevem Ev, és higgye el, nagyon is megértem az
ügy komolyságát, Ted! Elnézését kérem, amiért ennyire ostobán
viselkedtem. De ha visszatérhetnénk arra a részre, amikor valami
ajánlatról volt szó. Nem egészen értem a dolgot.
– Rendben van. – Ted előreszegte az állát, és egy ránézésre színarany
tollal megkopogtatta az előttem heverő iratokat. – Mint mondtam, Mr.
Ferris igen bőkezűen kezeli az ügyet.
– Nem – feleltem, és rá se pillantottam a papírhalomra. – Maga az, aki
aki nem érti.
Ted megköszörülte a torkát, majd a szemüvege fölött rám nézett.
– A körülményeket tekintve, higgye el, különösen nagy balgaság
volna az ön részéről megpróbálni ennél is többet kikényszeríteni, Miss
Thomas. Egy hat órán keresztül tartó házasság, amit önök ketten igen
jelentős alkoholos befolyásoltság alatt kötöttek Las Vegasban, az egyik
legjobb alapot jelenti a házasság automatikus semmissé nyilvánításához.
A Ted körül ülő héják elvigyorodtak, én pedig éreztem, hogy a
forróság felkúszik a nyakamon. Egyre erősödött bennem az érzés, hogy
az asztal alatt mindenképpen bokán kell rúgnom ezt a gyökeret.
– Ügyfelem nem fog újabb ajánlatot tenni.
– Nem akarom, hogy újabb ajánlatot tegyen! – emeltem fel a
hangomat.
– Az érvénytelenítési eljárás le fog zajlani, Miss Thomas – mondta
Ted. – Ezzel kapcsolatban nem lehet semmi kétség. Ha ezt nem fogadja
el, akkor minden másnak is búcsút mondhat.
– Én nem ezt akartam mondani.
Ted felsóhajtott.
– Ezt még a mai napon rövidre kell zárnunk, Miss Thomas.
– Nem próbálok én akadályozni semmit, Ted!
A másik két ügyvéd kis undorral a tekintetében figyelt, miközben
arcukon sokatmondó mosollyal álltak Ted mögé. Soha semmi nem tudott
jobban feldühíteni, mint amikor többen összefognak, és úgy próbálnak
megfélemlíteni valakit. Az ilyen patkányok tették élő rémálommá a
középiskolás éveimet is, és az az igazság, hogy ezek az emberek itt velem
szemben ugyanolyanok voltak, mint azok.
Adrian csillogó fogakkal teli, de nagyon megjátszottán atyáskodó
vigyort villantott rám.
– Biztos vagyok benne, Ev, hogy maga is felismeri majd, hogy David
mennyire nagylelkűen döntött! Ugye nem lesz semmi fennakadás?
Ezek az emberek egyszerűen hihetetlenek! És erről az is eszembe
jutott, hogy vajon hol lehet ilyenkor az én kedves kis férjecském.
Szegényt biztosan nagyon lefoglalja, hogy bikinimodelleket keféljen, és
nem tud időt szakítani még arra sem, hogy a saját válásán megjelenjen!
Hátradobtam az arcomba hulló tincseket, és azon töprengtem, mit kellene
mondanom. Próbáltam gátat vetni a feltörő haragomnak.
– Várjanak...
 – Mi itt mindannyian azt szeretnénk, ha ön ebből a szerencsétlen
helyzetből a lehető legjobban tudna kijönni – szakított félbe Adrian, és
szélesen vigyorogva mondta ezeket a hazugságtól csöpögő szavakat.
– Király! – mondtam, és az ujjaimat újra és újra összefontam az asztal
alatt. – Ez... tényleg nagyon klassz, hogy ennyire a szívükön viselik a
sorsomat.
– Kérem, Miss Thomas! – Ted sokatmondóan kopogtatta a tollát a
legfelső papíron álló szám mellett, és habár nem akartam, ösztönösen is
odanéztem, ahova mutatott. Rengeteg nullát láttam. Komolyan
rengeteget. Őrület volt. Két élethossz alatt sem lennék képes ennyit
keresni. Most már biztos, hogy David nagyon szeretett volna minél előbb
eltüntetni az életéből. Az idegesség miatt a gyomrom felmordult, de
mivel teljesen üres volt, nemigen lett volna mit kihánynom. Ezt az egész
jelenetet egyszerre éreztem hihetetlennek és rettenetesnek, mintha valami
módon egy különösen vacak, B kategóriás filmbe vagy szappanoperába
csöppentem volna. A rossz családi háttérrel megvert csaj elrabolja a
jóképű, kőgazdag srácot, és ráveszi, hogy vegye feleségül. Most pedig
már nem maradt hátra más, csak az, hogy a srác emberei elzavarják a
lányt a lenyugvó nap fényében.
Nos, úgy tűnik, David megnyerte a háborút.
– Ez az egész egyetlen hatalmas tévedés volt – szólalt meg Adrian. –
Biztos vagyok benne, hogy Ev is éppen olyan gyorsan szeretné lezárni az
az életének ezt a kis szakaszát, ahogyan David, és e nagyon bőkezű
anyagi juttatásnak köszönhetően igen szép jövő elé nézhet.
– Emellett azt is megígéri, hogy soha semmilyen körülmények között
nem próbál majd kapcsolatba lépni Mr. Ferrisszel. Ha ön bármilyen erre
utaló lépést tesz, az a szerződéses feltételek megszegésének számít majd.
– Ted elvette a tollat a papírra írt összeg mellől, majd hátradőlt, és két
kezét a hasa előtt összefonva, mosolyt kényszerített az arcára. – Ugye
tiszta, amit most elmondtam?
– Nem – feleltem, és a tenyeremmel megdörzsöltem az arcomat. – Azt
hiszem, a lehető legőszintébben mondhatom, hogy ez az egész minden,
csak nem tiszta!
Ezek komolyan azt hitték, hogy kezem-lábam eldobom majd
örömömben, ha megkaphatom ezt a rengeteg pénzt? Persze nagyon
csábító a gondolat, hogy felmarkoljam az egészet és eltűnjek innen, de
mindig bennem maradt volna a tüske, hogy igazából nem tettem érte
semmit. Istenem, mennyire biztosak voltak benne, hogy azonnal eladom
majd a sztorit az újságoknak, azután pedig élete végéig nem szállók le
David nyakáról! Minek néznek ezek engem, valami szakadt, pénzéhes
ribancnak?
– Ev, kérem! – Adrian végtelenül csalódottan nézett rám. –
Viselkedjen okosan!
– Majd megmondom én maguknak...! – Felálltam, kivettem a gyűrűt a
farzsebemből, és a papírhalom közepére hajítottam. – Ezt visszaadhatják
Davidnek, és megmondhatják neki, hogy nem kell tőle semmi. Semmi!

A karommal körbemutattam rajtuk, az asztalon, a papírokon, az egész

rohadt házon. Az ügyvédek kényelmetlenül mocorogtak a helyükön,
mintha éppen azon töprengenének, hogy azt is bele kellett volna venni az
iratokba, hogy nem mutogathatok így összevissza.
– Ev...!
– Nem akarom eladni a sztorit, nem akarok a nyakán lógni, és nem
akarok semmit, amit a 98.2 pont alpontjának apró betűs részé- ben
elrejtettek! Nem akarok tőle egy vasat sem!
Adrian horkantva felnevetett. Kinyalhatja! Ez az önelégült pöcs azt
hisz, amit csak akar!
Ted rosszallóan nézte a hatalmas, csillogó gyűrűt, ahogy csak ott
hevert a rendetlen papírhalomban.
– Mr. Ferris nem is említette nekünk a gyűrűt!
– Tényleg nem? Nos, Ted, miért nem mondja meg Mr. Ferrisnek,
hogy ha akarja, feldughatja magának oda, ahol mindig sötét van?
– Miss Thomas! – Ted felállt, és pufók arca a méregtől egészen
pulykavörösre vált. – Erre igazán semmi szükség!
– Végre egyvalamiben nagyon is egyetértünk, Ted! – válaszoltam,
majd kiviharzottam a szobából, és amilyen gyorsan csak tudtam, a bejárat
felé indultam. Az egyeden megoldás, ha a lehető leghamarabb elmegyek
innen. Ha sikerül megszabadulnom tőlük csak egy lélegzetvételnyi időre
is, átgondolhatom a helyzetemet, és talán elő tudok majd állni egy másik
tervvel ennek a nevetséges helyzetnek a megoldására. Ha egyedül tudok
egy kicsit maradni, minden jó lesz.
Ahogyan a házba vezető lépcsőn rohantam lefelé, egy vadiúj,
koromfekete Jeep állt meg előttem.
Az ablak lecsúszott, és a kormány mögött megláttam a tegnap esti
segítőmet, Malt. Szélesen vigyorgott a napszemüvege mögül.
– Szia, kismenyasszonyka!
Beintettem neki egy egyezményes kézjellel, majd kocogva elindultam
a kanyargós kocsibehajtón, a kovácsoltvas kapu felé. Ott vár rám a
szabadság és a régi életem; vagy legalábbis, ami megmaradt belőle.

Bár soha ne mentem volna Vegasba! Bár határozottabban győzködtem

volna Laurent, hogy nekem az is nagyon jó lesz, ha otthon csapunk
valami bulit! Akkor ez az egész nem történik meg. Istenem, hogy
lehettem ennyire hülye? Miért kellett nekem annyit vedelni?
– Ev, várj már! – Mal megállt mellettem a Jeeppel. – Mi baj van? Hova
mész?
Nem feleltem. Már nem érdekelt egyikük sem. Ráadásul tisztában
voltam vele, hogy bármelyik pillanatban elsírhatom magam, hogy az
isten verje meg! A szemem máris égett. Rémes!
– Állj már meg! – Behúzta a kéziféket, majd kiugrott a kocsiból, és
utánam szaladt. – Hé, nem akartalak megbántani!
Még mindig nem szóltam egy szót sem. Nem volt mondanivalóm
neki.
Az ujjai finoman a karomra fonódtak, de nem érdekelt. Felé
lendítettem az öklömet. Életemben soha senkit nem ütöttem meg, és
sajnos ez sem az az alkalom volt, amikor elkezdhetem. Könnyedén
elhajolt az öklöm elől.
– Hé! Jól van, na! – Hátrább lépett, és a napszemüveg fölött óvatos
pillantást vetett rám. – Be vagy pöccenve, felfogtam.
Csípőre tette a kezét, és a ház felé pillantott. Ted és Adrian a lépcső
tetején állva nézett bennünket. A Dinamikus Duó még ilyen messziről
sem tűnt különösebben boldognak. Két rosszindulatú szarházi!
Mai sziszegve fújta ki a levegőt.
– Basszus, ez valami rossz vicc? Ez a gyökér képes volt rád küldeni
Tedet?
Bólintottam. Csak pislogtam, miközben próbáltam visszanyerni az
önuralmamat.
– És teljesen egyedül voltál velük? – kérdezte.
– Igen.
Oldalra billentette a fejét.
– Sírni fogsz?
 – Nem.
– A fenébe! Na, gyere! – Kinyújtotta felém a kezét. Hitetlenkedve
bámultam. – Ev, gondolkozz! A ház előtt egy csomó fotós és rajongó
szobrozik, és még ha sikerülne is elsunnyognod mellettük, hova mennél?

Igaza volt. Mindenképpen el kellene hoznom a cuccomat. Milyen

hülye voltam, hogy erről így elfeledkeztem! Amint sikerül
visszanyernem az önuralmamat, visszamegyek érte, és elhúzok innen a
francba. A tenyeremmel az arcomat kezdtem legyezni, és néhány nagy
levegőt vettem. Minden rendben lesz.
A keze ezalatt még mindig felém kinyújtva maradt. Amikor lenéztem,
kis hólyagokat vettem észre ott, ahol a hüvelyk- és a mutatóujj bőre
összeér. Fura.
– Te a dobos vagy? – kérdeztem szipogva.
Ezt hallva valamiért olyan vad nevetésben tört ki, hogy a könnyei
potyogtak, és a hasát fogva le kellett hajolnia. Ez be van állva, vagy mi?
Lehet, hogy ő is egyike az ápoltaknak ebben a hatalmas diliházban? Még
Batmannek is meggyűlne a baja azzal, ha ezt a sok őrültet egyedül
próbálná felügyelni!
– Most meg mi bajod van? – kérdeztem, és távolabb léptem tőle, mert
az ember soha nem tudhatja.
A nagyon menő napszemüvege leesett a fejéről, és csörögve hullt az
aszfaltra. Felkapta, majd visszatette a fejére.
– Semmi. Nincsen semmi baj. Gyere, tűnjünk el innen! Van egy
házam a parton. Ott elbújhatunk. Nagy buli lesz, majd meglátod!
Haboztam, és gyilkos pillantást vetettem a lépcső tetején álló két
bunkóra.
– Miért akarsz segíteni nekem?
– Mert értékes ember vagy.
– Tényleg? Miből gondolod?
– Nem lesz ínyedre a válasz.
– Egész délelőtt nem hallottam egyetlen választ sem, ami egy kicsit is
ínyemre lett volna, úgyhogy ne kímélj!
Elmosolyodott.
– Nos, rendben. Én vagyok David legrégebbi barátja. Több
alkalommal ittuk le magunkat és buliztunk ájulásig, mint azt össze
tudnám számolni. Egy csomó csaj próbálta már behálózni, az előtt is,
hogy gazdag lett volna. És őt soha, a leghalványabban sem érdekelte a
házasság. Szerintem még a gondolat ötletének a lehetősége sem merült
fel benne soha! Éppen ezért a puszta tény, hogy téged azonnal elvett...
nos, én ebből arra következtetek, hogy te egy nagyon értékes ember vagy,
vagy, akin mindenképpen segítenem kell. Ugyan már, Ev! Lazíts egy
kicsit!
Könnyű mondani. Az ő életét nem tette tönkre egy istenverte
rocksztár.
– A cuccom akkor is kell majd.
– Megkockáztatva, hogy sarokba fognak szorítani, ha visszamész?
Majd később megoldjuk a dolgot! – Kinyújtotta a kezét, és várta, hogy
megfogjam. – Húzzunk el innen!
Én pedig megfogtam a kezét, és pontosan ezt tettük.
 HATODIK FEJEZET

– NA, VÁRJ CSAK EGY PERCET! EZ a dal tényleg arról szól, hogy a pasinak
megdöglött a kutyája?
– Nem vagy vicces! – feleltem nevetve.
– Dehogynem vagyok. – Mai elhúzta a száját, ahogyan Tim MeGraw
belekezdett semmivel össze nem téveszthető stílusú számába. A tévé,
amin a klipet néztük, az egész szemben levő falat betöltötte. – Szerinted
miért van mindegyiknek ilyen nagy kalapja? Tudod, nekem megvan erről
az elméletem!
– Csitt!
Egyszerűen képtelen voltam felfogni, ahogyan ezek az emberek élnek.
Mal – ami, mint kiderült, a Malcolm rövidítése volt – óceánparti házát
leginkább az acél és üveg építészeti remekművének lehetett volna
nevezni. Lenyűgözően festett. Nem volt olyan nevetségesen nagy, mint a
hollywoodi kastély, de akkor is megdöbbentő méretű. Apának biztosan a
földön koppant volna az álla a minimalista stílus, a vonalak letisztultsága
és az ilyesmik miatt, én azonban csak Örültem, amiért sikerült barátra
találnom, éppen, amikor a legnagyobb szükségem volt rá.

Maga a ház amolyan tipikus bűnbarlang/legénylakás volt. Eszembe

jutott, hogy összedobok neki valami ebédet, mintegy köszönetképpen,
amiért befogadott, de az egész házban nem találtam egyetlen morzsányi
kaját sem. A hűtő sörrel, a fagyasztó meg vodkával volt tele. Illetve
mégsem, mert találtam egy zacskó narancsot, ami viszont a vodka mellé
kellett kísérőnek, úgyhogy Mal azt mondta, szó sem lehet róla, hogy
megegyük. A csúcsszuper kávégépe viszont a világ minden gondját
elfeledtette velem. Ráadásul nagyon jó minőségű kávébabbal volt
feltöltve. Lenyűgöztem Mait néhány baristafogásommal, és miután vagy
egy óra leforgása alatt három csésze kávét is sikerült meginnom, lassan
kezdett visszatérni a szokásos, koffeinnel teletöltött énem.
Mal pizzát rendelt, és késő éjjelig tévéztünk. Többnyire azzal
szórakozott, hogy kigúnyolt mindent, amit én szerettem: filmeket, zenét,
mindent. De legalább nem rosszindulatúan tette. Ki persze nem
mehettünk, mert a parton fényképészek várakoztak, és habár én nagyon
sajnáltam a dolgot, őt láthatólag hidegen hagyta.
– Na és ezt a számot szereted? — kérdezte.
Miranda Lambert jelent meg a képernyőn, hót laza, az 1950-es évek
divatja szerinti ruhában, én pedig elvigyorodtam.
– Miranda az egyik legjobb.
– Egyszer találkoztam vele!
Felegyenesedtem ültömben.
– Tényleg?
Mal mérgesen fújt.
– Majdnem összepisiled magad, amiért találkoztam Mirandával, de
fogalmad sem volt arról, hogy én ki vagyok? Őszintén szólva, anyukám,
nem teszel túl jót az egomnak!
– Láttam ám a rengeteg arany- meg platinalemezt végig, a folyosó
falán, haver! Nincsen a te egód az én rajongásomra rászorulva!
Felhorkantott.
– Tudod, nagyon sokban emlékeztetsz a bátyámra. – Majdnem sikerült
elhajolnom a kupak elől, amit felém pöccentett, de persze eltalált, és a
homlokomról pattant le. – Ezt meg miért kaptam?
– Nem tudnál legalább úgy tenni, mintha imádnál?
– Nem, Bocs.
Mal látványosan nem törődve Lambert-imádatommal, kapcsolgatni
kezdte a csatornákat. Teleshopping, foci, Elfújta a szél, és én. A tévében.
– Kapcsolj csak vissza! – mondtam.
Felnyögött.
– Hidd el, nem valami jó ötlet!
Először az iskolai fényképeimet mutatták, utána egy olyat, amin
Laurennel együtt vagyunk a szalagavatónkon. Még egy riporter is
bejelentkezett Ruby kávézója elől, és életem korábbi szakaszáról beszélt,
beszélt, amit bebábozódva töltöttem, mielőtt felemelkedtem volna David
feleségének magasságot szerepére. Na és persze mutatták Davidet is,
ahogyan valami színpadon áll, és kezében gitárral énekel, A szám
szövege az a tipikus kikészít a csajom stílusú volt: „Ő az egyetlenem,
f
másra nincs szükségem, tönkreteszi az életem... ” Eszembe jutott, bogy
vajon rólam is fog-e dalt írni. Ha igen, akkor biztosan elég vitriolos lesz.
– Basszus! – mondtam, és a mellkasomhoz szorítottam a párnát. Mal
közelebb hajolt hozzám, és összekócolta a hajamat.
– Ebben a buliban David a kis közönségkedvenc, drágám! Jóképű,
gitározik, és ő írja a számainkat. A csajszik sorra elájulnak, amerre jár.
Ha ehhez még hozzáadod, hogy fiatalabb vagy, akkor máris kész az év
sajtóhíre.
– Miért? Már 21 múltam.
– Ő meg 26. Márpedig ha ezt az újságírók úgy állítják be, hogy igazán
nagyot üssön, akkor hidd el, éppen elég ez a pár év. – Mal felsóhajtott. –
Nézz szembe a tényekkel, kismenyasszonyka! Las Vegasban egy
Elvis-utánzat hozzáadott a mai rock and roll egyik legnagyobb alakjához.
Az ilyesmi bármikor felkorbácsolná a szartengert! Plusz az a sok
baromság, ami miatt az utóbbi időben a bandával voltak tele az újságok...
hogy Jimmy úgy bulizik, mintha még mindig az 1990-es években
lennénk, David pedig elvesztette az ihletét... ugye összeáll a kép? De tök
mindegy, mert a jövő héten már valaki más csinál majd valami
világraszóló hülyeséget, és veletek senki nem törődik tovább.

– Aha, na persze!
– Elhiheted. Tudom. Se vége, se hossza az újabb és újabb
elkúrásoknak. Ez a legjobb az egészben. – Hátradőlt, és a két kezét a
nyaka mögött összefonta. – Na, rajta, villants egy mosolyt Mal bácsira!
Igazából nem akarsz te szomorkodni!
Rámosolyogtam.
– Olyan erőltetett volt, hogy én szégyellem magam miatta! Ezzel soha
senkit nem fogsz megetetni. Próbálkozz még egyszer!
Megpróbáltam jobban odatenni magam, és olyan szélesen
mosolyogtam, hogy az arcom is belesajdult.
– Azt a rohadt életbe! Most meg olyan vagy, mint akinek csikar a
hasa!
Valaki dörömbölni kezdett a bejárati ajtón, és ez véget vetett az
évődésünknek.
Mal felvonta a szemöldökét.
– Azt hittem, már soha nem talál ide!
– Kicsoda? – Követtem az ajtóhoz, és elrejtőztem egy függöny
mögött, felkészülve arra, hogy újabb újságírók jelennek meg.
Mal kinyitotta az ajtót, David pedig egyszerűen berontott rajta. Az
arcán düh és fájdalom.
– Te rohadék! A saját érdekedben remélem, hogy egy ujjal sem értél
hozzá! Hol van?
– A kismenyasszonyka most nagyon elfoglalt. – Mal oldalra billentett
fejjel állta David tekintetét. – Különben pedig mi a fenéért érdekel, hogy
mit csináltam vele?
– Ne kezdd, Mal! Hol van?
Mal csendben bezárta az ajtót, és szembefordult a barátjával. Én
habozva bújtam még jobban a függöny mögé. Na jó, megijedtem, és
legszívesebben a föld alá rejtőztem volna. De ez most nem is számít. Mai
karba font kézzel állt.
– Te hagytad, hogy teljesen egyedül tárgyaljon Adriannel és három
ügyvéddel. Hidd el, barátom, ebben a szituban te vagy a főköcsög!
– Fogalmam sem volt, hogy Adrian ennyire rá fog mászni.
– Mert nem akartál tudni róla! – felelte Mal. – Hazudhatsz az egész
világnak, ha akarsz, David, de nekem nem. És rohadtul biztos, hogy
önmagadnak sem.
– Kapd be!
– Szerintem neked valami komoly életviteli tanácsra lenne szükséged,
kedves barátom!
– Miért, ki vagy te, Oprah?
Mal halkan felnevetett, majd a falnak támaszkodott.
– Igen, az vagyok, a rohadt életbe! És hamarosan elkezdek kocsikat
osztogatni, úgyhogy jobb, ha nem mész túl messzire.
– Mit mondott?
– Kicsoda? Oprah?
David dühösen meredt rá. Nem vette észre, hogy hallom és látom is
őket a búvóhelyemről. Még a szeméből villámokat szóró David is maga
volt a mennyei szépség, Elég volt ránéznem, és máris beindultak bennem
bennem bizonyos különös és bonyolult dolgok. A szívem hirtelen
gyorsabban kezdett verni. A David hangjából kicsendülő harag és
feszültség már nem tudott megfélemlíteni, pedig azután, ami az előző
éjjel és ma reggel történt, ennek az egésznek nem volt semmi értelme.
Sejtettem, hogy csak a saját érzelmeimet vetítettem ki rá, és tisztában
voltam vele, hogy hatalmas szívás, de szerettem volna, ha ő is ugyanígy
érez irántam. Közben pedig pontosan tudtam, hogy a logikus és
biztonságosabb döntés az lett volna, ha a lehető legmesszebb rohanok
ettől a pasitól.
– Dave, ez a csaj annyira dühös volt, hogy majdnem engem is kiütött!

– Esküdj!
– Esküszöm. Amikor megtaláltam, kis híján elsírta magát – mondta
Mal.
A fejemet némán szenvedve koppantottam oda néhányszor a falhoz.
Mi a fenéért kellett ezt is elmondania?
A férjem azonban teljesen magába roskadt.
– Nem akartam, hogy ez történjen.
– Az utóbbi időben rengeteg minden történik az akaratodon kívül,
haver! – Mal megrázta a fejét, és folytatta: – Komolyan gondoltad
egyáltalán, amikor elvetted feleségül? Tényleg ezt akartad?
David dühösen nézte, majd felvonta a szemöldökét, így egy pillanatra
egészen olyan lett, mint James Dean.
– Már magam sem tudom, érted? Basszus! Rettenetesen tele volt már a
tököm ezzel az egésszel, úgyhogy elmentem Las Vegasba. Erre
összekeveredek vele. Azonnal tudtam, hogy más, mint a többi csaj. Még
soha nem találkoztam hozzá hasonlóval. És én... egyszerűen csak
vágytam valamire, aminek semmi köze ehhez az egészhez!
– Szegény kis David! Megunta, hogy rock and roll isten legyen?
– Hol van?
– Rohadtul átérzem a csalódottságodat, haver! Arra vágytál, hogy
végre találj egy csajt, aki nem akarja folyamatosan a seggedet nyalni, és
most. hogy rátaláltál, éppen azért vagy dühös rá, mert nem nyalja a
seggedet! Jó bonyolult az élet, mi?
– Kapd be! Szállj le rólam, Mal! Már úgyis mindegy. – Felsóhajtott –
Különben pedig ő akart elválni! Miért nem őt savazod?
Mal drámai sóhaj kíséretében széttárta a karját.
– Mert most azzal van elfoglalva, hogy a függöny mögött bujkál és
hallgatózik. Nem zavarhatom.
David azonnal megmerevedett, felém fordult és a szemembe nézete
– Evelyn?
Hoppá. Lebuktam.
Kiléptem a függöny mögül, és próbáltam mosolyt erőltetni az
arcomra. Nem jött össze.
– Szia!
– Ezt olyan jól tudja mondani! – Mai felém fordult és kacsintott.
– Tényleg azt mondtad a fenséges David Ferrisnek, hogy el akarsz
válni tőle?
– Amikor közöltem vele, hogy összeházasodtunk, lehányt – kontrázott
rá a férjem.
– Mi van? – Mal hatalmas nevetésben tört ki, még a könnyei is
potyogtak. – Komolyan? Basszus, hát ez csodálatos! Ó, öregem, de kár,
hogy nem láttam!
A történelem leggyilkosabbiknak szánt pillantását vetettem Davidre.
Ő viszont teljesen érzelemmentesen nézett vissza rám.
– A padlóra hánytam – pontosítottam. – Nem őt hánytam le.
– Akkor legalábbis – mondta David.
– Kérlek, ne hagyjátok abba! – szólalt meg Mal, aki mostanra már
fulladozva nevetett. – Ez egyre jobb.
David azonban nem folytatta. Szerencsére.
– Most komolyan, fülig szerelmes lettem a feleségedbe, haver!
Nagyon király a csaj! Nekem adod?
David úgy nézett rám, mint aki alig bírja visszafogni magát, és
ahogyan a homlokát ráncolta, látszott, hogy a pokolba kíván. Küldtem
neki egy csókot. Elfordult, és a keze úgy szorult ütemesen újra és újra
ökölbe, mintha meg akarna fojtani. Az érzés persze nagyon is kölcsönös
volt.
Ó, a házasság szentsége!
– Benneteket az ég is egymásnak teremtett! – Mal zsebéből halk
csilingelés hallatszott, ő pedig elővette a telefonját. Bármit olvasott is le a
kijelzőről, azonnal benne szakadt a nevetés. – Ne haragudjatok, de az
lenne a legjobb, ha most azonnal hazavinnéd magadhoz, Dave.
– Szerintem meg ez nem lenne annyira jó ötlet. – David arcán megint
ugyanaz a fájdalmas kifejezés jelent meg.
És teljesen egyet is értettem vele. Nagyon boldog lennék, ha soha az
életben nem kellene betennem a lábamat abba a rémségek kicsiny
házába. Talán ha szépen megkérem, Mai majd elhozza a cuccaimat. Nem
nagyon szerettem volna még jobban kihasználni, de igazság szerint
kezdtem kifogyni a lehetőségekből.
– Nem semmi! – Mal komor arccal mutatta Davidnek a telóját.
 – Arohadtéletbe! – motyogta David. Ujjait a tarkóján összefonta, és
nagyon erősen összeszorította, összevont szemöldökkel rám nézett, és
ettől nekem megszámlálhatatlanul sok riasztó szólalt meg a fejemben.
Bármit látott is azon a képernyőn, az nem jelentett semmi jót.
A legkevésbé sem.
– Mi az? – kérdeztem.
– Ó, neked... úgy értem...emiatt nem kell aggódnod. Megint a
kijelzőre pillantott, majd felemelte a tekintetet, és Malre nézett. – Ebben a
helyzetben tényleg az én házam lenne a legideálisabb megoldás
Odamegyünk. Klassz lesz. Igen.
– Nem! – szólaltam meg, mert éreztem, hogy ha David ennyire
kedvesen viselkedik velem, akkor biztosan valami nagy szörnyűség
történt. Kinyújtottam a kezem, és láttam, hogy az ujjaim a
türelmetlenség, az idegesség vagy mind a kettő miatt egyszerre
megállíthatatlanul remegnek. – Mutassátok!
David vonakodva bólintott, és Mal átadta nekem a telót.
Mindegy, mennyire volt kicsi a kijelző, kétség sem maradt azt illetően,
hogy mit látok. Mivel a képen deréktól lefelé teljesen meztelen voltam,
nagyon is sokat mutattam meg magamból. A fenekem ott meredezett a
képernyő kellős közepén, a maga hófehér valójában. Jesszusom, milyen
nagy! Mivel csinálták ezt a képet, valami halszem optikával? A
Vegasban viselt ruhám szoknyája felgyűrve, a bugyim lehúzva, így szinte
semmit nem hagyott a képzeletnek, miközben az asztalon könyökölök a
tetováló előtt, aki szorgalmasan varrja a fenekemet. Kínos. Mert ide a
rozsdás bökőt, hogy pornóképet soha nem terveztem csináltatni
magamról!
A kép másik felén David mosolygott, olyan közel hajolva hozzám,
hogy az orrunk szinte összeért. Hoppá! Szóval ilyen, amikor mosolyog!
És ekkor megrohantak az emlékek: a gép zúgása, David hangja,
ahogyan beszél hozzám, és a kezemet fogja, a fajdalom, amit idővel
megszoktam.
– Azt játszottad, hogy meg akarod harapni az ujjaimat. A tetováló meg
halálosan bepöccent, amiért nem voltunk képesek nyugton maradni.

David felemelte az állát.

– Igen. Pedig mozdulatlan kellett volna maradnod.
Bólintottam, és próbáltam előbányászni még néhány emléket. Hiába.
Mindenki látni fogja azt a fényképet. Máris nagyon sokan látták.
Ismerősök és vadidegenek is. Bárki és mindenki. A fejem ebben a
pillanatban éppen úgy kóvályogni kezdett, mint akkor éjjel, csak azzal a
különbséggel, hogy ezúttal innom sem kellett hozzá.
– Hogyan szerezték meg? – kérdeztem, és megremegett a hangom,
mert a szívem hirtelen a torkomban kezdett dobogni. Az önbecsülésnek a
szikrája sem maradt már bennem.
David szomorú tekintettel nézett rám.
– Nem tudom. Pedig direkt a privát helyiségbe mentünk. Ennek soha
nem lett volna szabad megtörténnie, de az újságok nagyon sokat fizetnek
az ilyesmikért.
Biccentettem, majd visszaadtam Malnek a mobilját. A kezem még
mindig remegett.
– Jól van. Nos...
Mind a ketten némán, feszülten figyeltek, mintha arra számítanának,
hogy bármelyik pillanatban könnyekben török ki. Abból nem kaptok,
hapsikáim!
– Nincsen semmi baj – mondtam, és teljes erővel próbáltam önmagam
is meggyőzni, hogy tényleg így van.
– Persze - nyugtatott Mal.
David a nadrágja zsebébe süllyesztette a kezét.
– És annyira nem is éles a kép.
– Nem, tényleg nem az – feleltem. A szemében csillogó szánalom már
túl sok volt – Megbocsátanátok egy pillanatra?
A legközelebbi fürdőszoba szerencsére csak néhány lépésre volt,
berohantam, magamra zártam az ajtót, majd leültem a jakuzzi peremére.
és mélyeket lélegezve próbáltam visszanyerni az önuralmamat.
Ami történt, megtörtént, már nem sok mindent tehetek. A kép kijutott.
Nem olyan nagy dolog ez, hiszen nem halt meg senki! Csak egy ostoba
fénykép, ahol sokkal többet mutatok meg magamból, mint amit szerettem
volna, de ennyi. Semmiség. Biztosra vettem, hogy mostanra minden
ismerősöm látta már, de egyre azt mondogattam magamnak, hogy el kell
fogadnom a helyzetet, és tovább kell lépnem. Ennél sokkal nagyobb
szörnyűségek is történtek már a világtörténelemben. Meg kell tanulnom a
helyén kezelni az egészet, és meg kell őriznem a hidegvéremet. Ez most a
legfontosabb.
– Ev? – David halkan bekopogott. – Minden rendben van?
 – Aha.
Pedig nem. Nagyon nem.
– Bemehetek?
Fájdalmas pillantást vetettem az ajtóra, de nem válaszoltam.
– Kérlek szépen!
Lassan felálltam, és elfordítottam a zárat. David belépett, majd bezárta
maga mögött az ajtót. Ma nem volt lófarokban a haja, és ahogy a válla alá
hullt, sötét keretbe fogta az arcát. Az egyik fülében három, ezüstösen
csillogó karika csillant, kissé elrejtve a sötét tincsek mögött. Ezt a három
karikát néztem, mert ebben a pillanatban nem lettem volna képes állni a
tekintetét. Nem vagyok hajlandó elsírni magam. Emiatt nem. Mégis mi a
fene baja van a szememnek mostanában? Nem lett volna szabad
beengednem ide Dávidét.
David tekintetében düh villant.
– Ne haragudj!
– Nem a te hibád.
– De az. Jobban kellett volna vigyáznom rád.
– Nem, David. – Nagyot nyeltem. – Részegek voltunk, istenem, ez az
egész annyira rettenetesen és kínosan ostoba!
Csak nézett rám.
– Bocs – mondtam.
– Figyelj, minden jogod megvan arra, Hogy feldúlt légy. Ez egy
nagyon személyes pillanat volt. Nem lett volna szabad kijutnia.
– Nem – válaszoltam. – Én... tudod, most inkább szeretnék egy percre
egyedül maradni.
Valami morgásra hasonlító hang tört fel a torkából, és mielőtt még
észbe kaphattam volna, odalépett hozzám, átölelt, majd magához
szorított. Teljesen váratlanul ért, ezért elveszítettem az egyensúlyomat,
és az orrom a mellkasának nyomódott. Ez, mondjuk, eléggé fájt. De
csodálatos illata volt – tiszta, férfias és jó. Ismerős. A lényemnek egy
része emlékezett még, milyen érzés volt ennyire közel lenni hozzá,
mennyire megnyugtató. Volt valami a fejemben, ami azt súgta nekem,
hogy itt biztonságban vagyok, de hogy honnan és miért tört rám ez az
érzés, magam sem tudtam volna megmondani.
Az egyik keze a hátamat kezdte simogatni.
– Sajnálom – mondta. – Annyira rohadtul sajnálom!
Ez a kedvesség már túl sok volt, és a szememből potyogni kezdtek
ezek a hülye könnyek.
– Életemben alig néhány embernek hagytam, hogy lássa a fenekemet.
Most meg tele van vele az internet.
– Tudom, kicsim!
A fejét a fejemre tette, és szorosan átölelve tartott, míg én fojtottan
motyogtam a mellkasába. Nagyon sokat jelentett, hogy volt mellettem
valaki, akit megölelhetek. Most már tényleg nem lesz semmi baj.
Helyrebillent a világ. Mélyen, valahol legbelül tudtam, hogy minden
rendbe fog jönni, bár akkor és ott elképzelni sem tudtam, hogyan.
Nem is tudnám megmondani, mikor kezdtünk el táncolni. David úgy
billegett velem jobbra cs balra, mintha lassúznánk. A mindent átható
vágy, hogy ott maradjak, arcomat a mellkasába temetve, arra késztetett,
hogy azonnal kitörjek ebből a bűvöletből, és tegyek hatra egy lépést.
David nem tőrte meg teljesen a varázst, mert nem engedte el a csípőmet.
– Kösz – mondtam.
– Szóra sem... – válaszolta, és ahogyan a pólójára néztem, észrevettem
rajtam a könnyeim hagyta nedves foltot.
– Összekönnyeztelek.
Megrántotta a vállát.
Tudtam, hogy nagyon csúnya vagyok, amikor sírok, szinte
különlegesen csúnya, és a tükörképem igazolta is ezt a sejtést. A szemem
véreres volt, az arcom pedig csupa vörös folt. Kényszeredett mosoly
kíséretében elszakítottam magam Davidtól, és két keze tétován hullt alá.
Csak állt ott, és nem mozdult, míg vizet fröcsköltem az arcomra, majd
egy törülközővel megszárítkoztam.
– Gyere, elviszlek valahova! – szólalt meg váratlanul.
– Tényleg? – Hitetlenkedve néztem rá. David és én, kettesben
elmegyünk valahová? Figyelembe véve azt, hogy éppen válófélben
vagyunk, és azt, hogy józanul hogyan szoktunk viselkedni egymással,
hírtelen nem voltam biztos abban, hogy ez annyira jó ötlet.
– Aha! – Összedörzsölte a kezét, és látszott, hogy egyre lelkesebb. –
Csak te és én. Eltűnünk a világ elől egy időre.
– David, te magad mondtad az előbb odakint, hogy ez nem lenne jó
ötlet, én pedig egyet ének veled!
– Miért, itt akarsz maradni Los Angelesben? – kérdezte hitetlenkedve.

– Nézd! Amióta megjöttél ide, tényleg nagyon kedvesen viselkedsz.

Eltekintve attól, hogy elmondtad Malnck. hogyan hánytalak le. Mert arra
arra azért igazán nem volt semmi szükség. De az ezt megelőző 24 órában
órában előbb magamra hagytál egy idegen szobában, aztán elmentél egy
bandababával, azzal vádoltál, hogy kavarok a bátyáddal, aztán még rám
uszítottad a vérszívó ügyvédfalkádat is.
Nem szólt semmit.
– Persze semmi közöm hozzá, hogy mit csináltál azzal a csajjal.
David megfordult, és merev, dühös léptekkel elindult a fürdőszoba
távolabbi végébe. A helyiség vagy ötször akkora volt, mint az otthoni
fürdőszobám, de így sem volt benne annyi hely, hogy elég drámaian
előadjam magam. Ráadásul David úgy állt, hogy közöttem és az ajtó
között legyen. Pedig egy pillanatra eszembe jutott, hogy okosabb lenne
eltűnni innen.
– Én csak azt kértem tőlük, hogy papírozzanak le mindent – mondta
végül.
– Na, lepapírozni aztán nagyon tudnak! – Csípőre tettem a kezem, és
megvetettem a lábam. – Nekem nem kell tőled egy vas sem.
– Hallottam. – Óvatosan, kifejezéstelenül nézett. A megjegyzésemet
hallva nem kezdett el sem gúnyolódni, sem hitetlenkedni, mint azok a
gyökér ügyvédek. És ez a szerencséje. Kételkedtem ugyan benne, hogy
valóban hisz nekem, de azt meg kell hagyni, hogy legalább próbált úgy
tenni, mintha. – Már írják az újabb papírokat.
– Király! – Nem voltam hajlandó elfordulni. – Nem kell kifizetned
engem. És ne merj ilyen feltételezéseket megengedni magadnak! Ha kell
tőlem valami, akkor elég megkérned. Soha eszembe sem jutott volna
eladni a sztorit a lapoknak. Most sem tenném.
– Jól van. – A falnak támaszkodott, a fejét hátrahajtotta, és csak
bámulta az üres mennyezetet. – Ne haragudj!
Biztos vagyok benne, hogy a mennyezet nagyon megértő volt vele.
Amikor másodperceken keresztül nem válaszoltam semmit, megint
rám nézett. Biztos voltam benne, hogy törvénytelen, vagy legalábbis
erkölcstelen, hogy valaki ennyire jól nézzen ki. Az embernek esélye sincs
egy hozzá hasonlóval szemben. Amikor ránéztem, a szívem minden
alkalommal vadul megdobbant. Nem, az, hogy vadul megdobbant, nem a
helyes szó. Akkorát dobbant, hogy majdnem átszakította a mellkasomat.

Hol van Lauren, hogy kiröhögjön, amiért ilyen drámakirálynő

vagyok? Most, amikor a legnagyobb szükségem lenne rá?
– Nagyon sajnálom, Ev – ismételte meg. – Tudom, hogy az elmúlt egy
nap rettenetes volt számodra. Azért ajánlottam fel, hogy menjünk el
innen egy időre, mert próbálom jóvátenni az egészet.
– Köszönöm – válaszoltam. – És azt is köszönöm, hogy idejöttél, és
megnézted, jól vagyok-e.
– Semmi gond.
Csak nézett, és a tekintete nyíltan csillogott. Ez az őszinteség volt az,
ami mindent megváltoztatott számomra, ami lehetővé tette, hogy egy
rövid pillanatra valami egészen új lehetőség merüljön fel előttem.
Képtelen voltam eldönteni, hogy szomorúság vagy magány van a
szemében. Korábban is észrevettem már egyfajta kimerültséget, amit
akkor nem tudtam hova tenni, és ezt azóta sem felejtettem el. Ez a pasi
nyilvánvalóan sokkal több, mint egy csinos arc és egy híres név. Ezt nem
szabad elfelejtenem, és okosabb lesz, ha nem ítélek elhamarkodottan.

– Tényleg el akarsz vinni innen? – kérdeztem. – Komolyan?

A szemében jókedv csillant.
– Miért ne?
Óvatosan rámosolyogtam.
– Akkor legalább alaposan megbeszélhetnénk mindent, amit kell,
kettesben, csak te és én. El kell intéznem ugyan néhány telefont, de utána
indulhatunk. Jó lesz így?
– Köszönöm. Nagyon jó lesz így.
Meg egyet bólintott, majd hátat fordított, és kiment a fürdőszobából. A
A nappaliban váltott Mallel néhány csendes szót, én pedig kihasználtam
az alkalmat, hogy megmossam a fogamat, és mintegy babonából, hogy
szerencsém legyen, az ujjaimmal kicsit megigazítsam a hajamat. Itt az
ideje, hogy végre átvegyem az irányítást az életem fölött. Na jó, már
régen át kellett volna vennem. Mit képzeltem idáig, mit művelek, hogy
hagyom magam egyik katasztrófától a másikig pattogni? Ez nem vallott
rám. Én azt szerettem, ha kezemben van a gyeplő, és ha szépen, az előre
lefektetett tervek szerint haladhatok. Nem szerettem amiatt aggódni,
amin nem tudok változtatni, és inkább mindig határozottan arra
koncentráltam, amit én irányíthatok. Volt félretett pénzem. Tisztában
voltam vele, hogy a régi tragacsom egy napon végleg felmondja a
szolgálatot, és ennek megfelelően felkészültem erre a lehetőségre is.
Mert ha egyszer beköszönt a tél, és az egész világ hideggé és szürkévé
válik körülöttem, már nem lesz olyan nagy élmény mindenhová
gyalogolni. Persze nem tett különösebben boldoggá a gondolat, hogy erre
erre kell majd felhasználnom a megtakarításaimat, de a szükség törvényt
bont.
David ügyvédei összeállítják a válási papírokat, az iratokból gondosan
kivéve minden utalást a kárpótlásomra, én pedig a lehető leghamarabb
aláírok mindent. Emiatt nem nagyon volt mit aggódnom. Ugyanakkor
egyedül is el tudtam tűnni néhány hétre a világ szeme elől. Gak annyi az
egész, hogy kellett egy kis idő, hogy át tudjam gondolni a helyzetemet, és
ne csak rohanjak az események után. Nagylány voltam, és tudtam
vigyázni magamra. Eljött az idő, hogy ennek bizonyságát is adjam.
Elmegyek Daviddel, nagy vonalakban megbeszéljük, utána kocsiba
szállunk, és elrejtőzünk egy időre a világ elől, hogy végül nyugodtan
visszatérhessek teljesen mindennapi, rocksztároktól mentes, unalmas
életemhez.
Igen.
– Szükségem lesz a Jeepre – mondta David, és egészen közel állt
Malhez.
Mal fájdalmas arcot vágott.
– Csak poénból mondtam, hogy kocsikat fogok osztogatni.
– Ugyan már, elég a nyavalygásból! Motorral jöttem, és csak egy
sisakot hoztam magammal.
– Jól van. – Mal savanyú arccal ejtette bele a kocsikulcsot David
tenyerébe. – De csak azért, mert nagyon tetszik nekem a feleséged. És
egy árva karcolást sem akarok látni a kocsin, értetted?
– Igen, igen! – David megfordult. Amikor meglátott, mintha az ajkán
halvány mosoly jelent volna meg.
Eltekintve az első alkalomtól ott, a fürdőszoba padlóján, még egyszer
sem láttam mosolyogni, sőt, még csak közel sem került ahhoz, hogy
megtegye. Nem is csoda, ha ez az apróság is melegséggel töltött el, és a
térdem megremegett. Ez nem normális. Nem lenne szabad nekem is
boldognak lenni csak azért, mert ő örül! Nem engedhetem meg
magamnak, hogy bármilyen érzelmet tápláljak vele kapcsolatban,
feltéve, ha ép elmével akarom megúszni ezt a kalandot.
– Kösz, hogy befogadtál erre a napra, Mal! – mondtam.
– Örömmel – morogta. – Biztos, hogy vele akarsz menni,
kismenyasszonyka? Ez a köcsögduda csak könnyeket hozott neked. Én
megnevettettelek.
David mosolya egyetlen pillanat alatt felszívódott, amikor mellém
lépett. A tenyere a derekamnak nyomódott, és még a ruhán keresztül is
éreztem, milyen kellemesen meleg az érintése.
– Na, tűnjünk el innen!
Mal vigyorgott, és rám kacsintott.
– Hova megyünk? – kérdeztem Davidtól.
– Nem mindegy? Ki a világból.
 HETEDIK FEJEZET

A NYAKAM TELJESEN BEÁLLT, és ahogy lassan felegyenesedtem, majd

kipislogtam az álmot a szememből, ezer tűszúrással töltött el a fájdalom.
Felnyúltam, és próbáltam kidörzsölni belőle.
– Aú!
David az egyik kezével elengedte a kormányt, majd felém nyúlt, és
erős ujjaival masszírozni kezdett.
– Minden rendben?
– Igen. Biztosan teljesen kifacsarodtam álmomban. – Kicsit
mocorogtam az ülésben, körülnéztem, hogy merre járunk, és közben
próbáltam nem mutatni, mennyire rettenetesen jólesik az érintése. Mert
természetesen észvesztőén jól használta a kezét. A varázslatos ujjak
látszólag minden különösebb megerőltetés nélkül vették rá az izmaimat,
hogy legalább valamelyest visszatérjenek a megszokott, nyugalmi
állapotukba. Ki várhatta volna el, hogy ellenálljak ennek az élvezetnek?
Lehetetlen lett volna. Éppen ezért csak nyögdécseltem, és hagytam, hogy
azt tegyen velem, amit csak akar.
Biztosan azért, mert még közel sem sikerült teljesen magamhoz
térnem az alvásból.
A nap nemrég emelkedhetett a horizont fölé. A kocsin kívül sötét,
magas fák suhantak tova. Miközben próbáltunk kijutni Los Angelesből,
olyan őrült dugókba keveredtünk, amihez hasonlót egy olyan portlandi
csaj, mint én, sohasem látott. Állandóan próbáltam ugyan beszélgetést
kezdeményezni, többnyire mégis csendben utaztunk. Csak akkor álltunk
meg, ha tankolni kellett, vagy éhesek voltunk, az idő fennmaradó
részében pedig egyedül Johnny Cash számai törték meg a csendet.
Magamban újra és újra elgyakoroltam, mit mondhatnék neki, de valami
megmagyarázhatatlan módon persze egyetlen szó sem jött ki a számon.
Magam sem értettem, miért, de nem volt ínyemre a dolog, hogy
megszakítsam ezt a nagy kalandot, és megint egyedül éljem az életemet.
Nem azért, mert úgy éreztem, ideje végre felvennem a nagylányos
bugyit, inkább azért, mert leírhatatlanul megnyugtató volt a társaságában
társaságában lenni. Még a néma csönd sem kínosan feszült kettőnk
között, inkább békésnek éreztem, és – különösen, ha azt nézzük, milyen
drámaian telt az elmúlt néhány nap – inkább üdítőnek. Itt voltunk,
kettesben, és oda mehettünk, ahova csak akartunk; volt ebben valami
felszabadító. És olyan hajnali 2 óra körül végül elaludtam.
– Hol vagyunk, David?
A szeme sarkából pillantott rám. Ujjai egyre csak a nyakamat
masszírozták.
– Nos...
Ebben a pillanatban mentünk el egy tábla mellett.
– Montereybe megyünk?
– Ott van a házam – magyarázta. – Úgyhogy elengedheted magad.
– Montereybe?
– Igen. Miért, mi bajod van Montereyjel? Csak nem voltál már ott
valami különösen lapos rockfesztiválon?
– Nem! – Gyorsan visszakoztam, mert nem akartam hálátlannak
tűnni. – Csak meglepett. Nem is gondoltam, hogy... Szóval Monterey.
Okézsoké!
David felsóhajtott, és lehúzódott az út szélére. Porfelhő szállt fel a
fékező kerekek alól, apró kavicsok kopogtak a Jeep alvázán (Mal tuti a
plafonon lesz, ha megtudja). Egyik karjával az én ülésem fejtámláját
ölelve, felém fordult. Totálisan sarokba szorított.
– Mi nyomja a lelked? – kérdezte.
Kinyitottam a számat, és hirtelen ömleni kezdtek belőlem a szavak.
– Én már mindent részletesen elterveztem. Van félretett pénzem. Úgy
gondoltam, hogy néhány hétre elvonulok valahova, és kivárom, míg ez a
vihar elvonul a fejem fölül. Nem kellett volna így elásnod magad is
miattam. Elég lett volna, ha összeszedhetem a cuccaimat, és aztán nem is
kellett volna tovább törődnöd velem!
– Értem – bólintott. – Nos, most már in vagyunk. Egyébként is el
akartam jönni néhány napra, és alaposan körülnézni a házamban, szóval
úgy gondoltam, miért ne jönnél velem. Szigorúan, mint barátok. Semmi
dráma. Most péntek van, és az ügyvédeim azt mondták, hogy hétfőre
elküldik nekünk a papírokat. Aláírjuk őket, nekem pedig kedden már
koncerteznem kell Los Angelesben. Ha akarsz, akkor néhány hétig itt
maradhatsz, és megvárhatod, míg lecseng ez az őrület. Mit szólsz?
Eltöltünk együtt egy hétvégét, és utána mindenki megy a saját útjára.
Kész, vége.
Nagyon jól hangzott, ennek ellenére beletelt egy másodpercbe, míg
mindent átgondoltam. A jelek szerint ez éppen egy másodperccel több
volt annál, amit David elfogadhatónak ítélt.
– Most mi van, már egy hétvégét sem vagy képes eltölteni velem?
Ennyire ijesztő vagyok? – A tekintete fogva tartotta az enyémet, az
arcunk alig néhány centire volt egymástól. Kósza, fekete tincsei tökéletes
arcába hulltak. Egy pillanatig, azt hiszem, levegőt venni is elfelejtettem.
Nem mozdultam. Egyszerűen nem voltam képes. Odakint egy motor
húzott el mellettünk hangos dübörgéssel, de aztán újra néma csendbe
borult a világ.
Még hogy ijesztő? Fogalma sincsen, hogy mennyire!
– Nem – hazudtam végül, és a nyomaték kedvéért hitetlenkedve
fújtam is egyet.
Kétlem, hogy elhitte.
– Nézd, ne haragudj, amiért ilyen szemét módon viselkedtem veled
Los Angelesben!
– Nincs semmi baj, de tényleg, David! Hasonló helyzetben
valószínűleg senki nem tudott volna normálisabban viselkedni.
– Akkor csak egyvalamit mondj meg! – folytatta halkabban. – Arra
emlékeztél, mi történt, amikor tetováltattunk. Azóta nem jött vissza
semmi más?
Nem vágytam különösebben arra, hogy újra átéljem mattrészeg
tombolásom minden pillanatát. Különösen nem, ha ő is itt van. Vagy
bárki más élő ember. Hiszen azóta is nyögöm a következményeit, mert az
életem a feje tetejére állt, és a fényképeimmel van tele az internet, ami
nevetséges, ha figyelembe vesszük, hogy eddigi életemben nem volt az
égvilágon semmi, ami csak egy kicsit is izgalmas lehetett volna.
Eltekintve attól, amit Tommyék családi tragacsának a hátsó ülésén
műveltünk.
– Számít ez egyáltalán? Úgy értem, nem késtünk el egy kicsit ezzel a
beszélgetéssel?
– Talán. – Visszahúzódott az ülésébe, és megint mind a két keze a
kormányon volt. – Nem akarod kinyújtóztatni a lábad vagy ilyesmi?
– Egy vécé most nagyon jól jönne.
– Akkor keresünk egyet.
Visszahúzódtunk az útra, és hosszú perceken keresztül csak ültünk
egymás mellett, némán. Valamikor, amíg aludtam, kikapcsolta a zenét, és
a csendet ezúttal valahogy kínosnak éreztem. Pontosan tudtam, hogy
emiatt csak magamat okolhatom. Nagyon gáz volt bűntudattal kezdeni a
napot. Persze valószínűleg a nap bármelyik szakában is ugyanilyen vacak
érzés, csakhogy bűntudattal ébredni, és ráadásul úgy, hogy még koffein
sincsen a szervezetemben, ami megacélozhatna, nos, az tényleg
rettenetes. David próbált kedves lenni velem, próbált beszélgetni, én
pedig egyszerűen kizártam az életemből.
– Még mindig nem emlékszem szinte semmire – jegyeztem meg.
Felemelte a kormányról néhány ujját, mintha egy kicsit integetett
volna, de ez volt minden reakciója.
Mélyet sóhajtottam, és próbáltam összeszedni a bátorságomat.
– Arra emlékszem, hogy éjfélkor feleseztem. Aztán onnantól minden
ködös. Emlékszem még a zümmögésre a tetoválószalonban, és arra, hogy
egyfolytában röhögtünk, de többre nemigen. Még életemben nem volt
filmszakadásom. Nagyon ijesztő.
– Aha – felelte csendesen.
– Hogy találkoztunk?
Felsóhajtott.
– Ööö... én és egy csomó arc éppen az egyik klubból a másikba
mentünk. Az egyik csaj nem nézett az orra elé, és véletlenül nekiment a
koktélpincérnőnek. Az meg biztosan új volt még, vagy valami ilyesmi,
mert elejtette az egész tálcát. Szerencsére csak néhány üres sörösüveg
volt rajta.
– És én hogy kerülök a képbe?
Levette a szemét az útról, és dühös pillantást vetett rám.
– Néhányan elkezdték ekézni a szerencsétlen pincérlányt, és azt
mondogatták neki, hogy kirúgatják. Te meg, mint egy fúria, lecsaptál
rájuk, és elküldted őket az anyjukba.
– Tényleg?
– De még hogy! – Megnyalta az ajkát, és halványan elmosolyodott.
– Azt mondtad nekik, hogy egytől egyig gonosz, képmutató,
nagypofájú seggfejek, akik jobban tennék, ha kinyitnák a szemüket, ha
mennek valahova. Segítettél a csajnak összeszedni az üvegeket, aztán
még egy ideig sértegetted a barátaimat. Meg kell mondjam, még soha
nem láttam ilyesmit. Nem emlékszem mindenre, amit mondtál, de a
végére már nagyon kreatívan szidtad őket és káromkodtál.
– Ajjaj! És neked ez tetszett meg bennem?
Összeszorította a száját, és nem szólt egyetlen szót sem. Viszont ez
már maga is rengeteget mondott. Ha az ember odateszi magát és
megfelelően csinálja, akkor a néma csend sokszor többet jelent.
– Mi történt ezután? – kérdeztem.
– Megjelentek a biztonságiak, hogy kidobjanak. Nem akartak gazdag
kis úri fiúkkal vitatkozni.
– Nem. Azt sejtem.
– Te meg látszólag teljesen bepánikoltál emiatt, úgyhogy melléd
álltam, és elvittelek.
– Otthagytad miattam a barátaidat? – Csodálkozva néztem.
Megrántotta az egyik vállát, mintha ezzel azt mondta volna, hogy az
egész nem olyan nagy ügy.
– És utána?
– Elmentünk egy másik helyre, és tovább ittunk.
– Csodálkozom, hogy egyáltalán velem maradtál! – A halálosan
megdöbbent persze pontosabb kifejezés lett volna.
– Miért ne maradtam volna? – kérdezte. – Te úgy bántál velem, mintha
teljesen hétköznapi pasi lennék. Csupa egyszerű dolgokról
beszélgettünk. Nem volt semmi hátsó szándékod. Nem úgy viselkedtél,
mintha valami más bolygóról érkeztem volna. És amikor rám néztél, az
olyan volt, mintha...
– Mintha?
Megköszörülte a torkát.
– Nem is tudom. Nem számít.
– De, igenis tudod! És nagyon is számít.
Fel nyögött .
– Mondd el, légyszi!
– Ó az istenit! – motyogta, és úgy mocorgott a vezetőülésben, mint aki
egyszerre nagyon kényelmetlenül érzi magát. – Mintha őszinte lennél.
Érted? És úgy éreztem, mintha minden úgy történne, ahogyan annak
történnie kell. Nem nagyon tudom ennél jobban elmagyarázni.
Másodperceken keresztül csak ültem, és teljesen letaglózott, amit az
előbb mondott.
– Ez azért elég jó magyarázat!
Aztán az arcára teljesen egyértelműen gonoszkás vigyor terült.
– Ráadásul így még soha senki nem kérte meg a kezem, mint te.
– Aha, na persze. Azt hiszem, így is eleget hallottam. – A két kezem
mögé rejtettem az arcom, ő meg hangosan hahotázott.
– Nyugi! – mondta. – Nagyon aranyos volt.
– Aranyos?
– Az aranyossal nincsen semmi baj.
Megállt egy benzinkútnál, épp az egyik kútfej előtt.
– Nézz rám!
Elvettem a kezem az arcom elől.
David átható tekintettel figyelt, és gyönyörű arcán jókedv csillant. –
Azt mondtad nekem, hogy szerinted nagyon kedves pasi vagyok. És
nagyon örülnél, ha felmennék veled a szobádba, szeretkeznénk, és aztán
egy kicsit lógnánk még együtt, már ha engem is érdekel a dolog.
– Hűha! Klassz dumám van! – nevettem. Nem elképzelhetetlen, hogy
voltak már életemben ennél kínosabb pillanatok, de nagyon kétlem. Jézus
úristen, ha arra gondolok, hogy ezt a pasizós dumát éppen Davidnél
próbáltam meg bevetni, akinek a lábai elé napi szinten vetik magukat a
bandababák és a fotómodellek! Ha lett volna bármi hely a kocsi ülése
alatt, akkor most tuti, hogy oda bújok szégyenemben. – És te mit mondtál
erre?
– Szerinted? – Egy pillanatra sem véve le rólam a tekintetét, kinyitotta
a kesztyűtartót, és kivett egy baseballsapkát. – Ha jól látom, a vécé ott
van hátul.
– Ez annyira kínos, hogy el sem tudom mondani. Miért van az, hogy te
nem feledkeztél el az egészről?
Csak nézett megint. Most már nem vigyorgott. Egy végtelen pillanatig
fogva tartotta a tekintetemet. Halálosan komoly volt. A kocsiban a levegő
hőmérséklete vagy 50 fokot zuhant.
– Mindjárt visszajövök – mondtam, miközben a biztonsági övvel
bénáztam.
– Oké.
Mire sikerült kikapcsolni ezt az ostoba övet, a szívem olyan erősen
vert, hogy majd kiugrott a helyéről. Most már nagyon súlyos dolgokról
beszélgettünk. Erre nem voltam felkészülve. A tudat, hogy Vegasban
kiállt mellettem, és a barátai helyett engem választott... ez egészen más
fénybe állított mindent, ami történt. Eszembe jutott, hogy mennyi olyan
apróság lehet az éjjel történtekkel kapcsolatban, amiről jobb volna
tudnom,
– Várj csak! – Benyúlt a kesztyűtartóban levő számos napszemüveg
köze, és elővett egy márkás pilótaszemüveget. – Ne feledd, hogy most
már te is híres vagy.
– A fenekem a híres, nem én!
Majdnem elmosolyodott. Megigazította a fejemen a baseballsapkát,
majd az egyik karját a kormányra tette. Ott volt rajta a nevem, a maga
teljes valójában, a bőrébe varrva. A betűk a peremnél még rózsaszínek
voltak, és némelyik be volt varasodva. Na, igen. Nem én vagyok az
egyetlen, akinek az életében soha el nem múló nyomot hagyott ez az
egész.
– Siess vissza! – jegyezte meg.
– Oké. – Kinyitottam az ajtót, és óvatosan kiszálltam. Ha addig élek is,
nem fogok itt a szeme előtt elcsúszni és fenékre esni.
Megtettem, amit a szükség megkívánt, majd kezet mostam. A
tükörből visszabámuló csaj zavart volt, és nem is kicsit. Vizet
fröcsköltem az arcomra, és amennyire a lehetőségek engedték, a hajamat
is megigazítottam. Ez egy vicc! Ez a nagy kaland, amibe olyan boldogan
vetettem bele magam, teljességgel aláaknázza minden tervemet. Hogy
fogom így megint a saját kezembe venni az életem irányítását? Kezdett
teljesen kicsúszni a talaj a lábam alól – nem mintha az én esetemben ez
olyan nagyon meglepő lett volna.
Amikor visszamentem a Jeephez, David éppen autogramot osztogatott
egy csapat srácnak. Az egyikük hatalmas átéléssel léggitározott neki, ő
pedig hangosan felnevetett, hátba veregette, majd beszélgettek egy kicsit.
Kedves volt és közvetlen. Csak állt ott, és addig csevegett ezekkel az
ismeretlenekkel, amíg észre nem vette, hogy visszatértem.

– Kösz, srácok! Ja, és nagyon megköszönném, ha néhány napig nem

beszélnétek senkinek erről a találkozásról, oké? Ránk férne egy kis
pihenés.
– Semmi gond! – felelte az egyik srác, majd felém fordult, és
elvigyorodott. – Gratulálok! Életben sokkal csinosabb vagy, mint a
képeken.
 – Kösz – integettem nekik, mert igazából fogalmam sem volt, hogyan
kellene ezt lereagálni.
David rám kacsintott, majd kinyitotta az ajtót, hogy beszálljak.
Egy másik pasi elővette a telefonját, és készített rólunk néhány
fényképet. David úgy tett, mintha észre sem venné a dolgot, és kocogva
megkerülte a kocsit. Amíg vissza nem kanyarodtunk az útra, nem szólt
egyetlen szót sem.
– Most már nincs olyan messze a ház – jelentette be. – Még mindig
szeretnél velem Montereybe menni?
– Simán.
– Király!
Most, hogy elmesélt egy-két dolgot a találkozásunk körülményeiről,
valahogy én is kezdtem átértékelni magamban az eseményeket. Nagyon
érdekes dolgokat tudtam meg, az pedig, hogy bizonyos tekintetben akkor
éjjel ő választott engem magának...! Nos, ez a lehetőség egészen
mostanáig fel sem merült bennem, mert feltételeztem, hogy csak úgy
keveredhettünk ebbe a katyvaszba, hogy mind a ketten nagyon
berúgtunk, és a tequila gondolkozott helyettünk. De tévedtem. Sokkal
többről szólt ez a történet. Sokkal, de sokkal többről. És mégis, valamiért
különösnek éreztem, hogy vannak bizonyos részletek, amikről David
nem hajlandó beszélni.
Mindenképpen válaszokat akartam, de tisztában voltam vele, hogy
nem ronthatok ajtóstul a házba.
– Egyébként neked ezamolyan mindennapos dolog – kérdeztem. –
Úgy értem, hogy felismernek. Hogy vadidegenek jönnek oda hozzád.
– Ezekkel a srácokkal nem volt semmi baj. Az őrült rajongók sokkal
gázosabbak, de tudni kell őket kezelni. Ez is a munkám része. Az
emberek szeretik a zenét, így...
Valami nagyon rossz érzés támadt fel bennem.
– Ugye akkor éjjel nekem is megmondtad, hogy ki vagy?
– Igen, persze, hogy megmondtam. – Keserű pillantást vetett rám, és
összevonta a szemöldökét.
A rossz érzéseim abban a pillanatban eltűntek, és a helyüket a
mélységes szégyennek adták át.
– Ne haragudj!
– Ev, azt akartam, hogy tudd, mire számíthatsz. Azt mondtad nekem,
hogy engem ugyan nagyon kedvesnek tartasz, de a zenénket nem
különösebben szereted. – A rádióval babrált, és az arcán halvány mosoly
mosoly jelent meg. Hamarosan megszólalta hangszórókból egy olyan
rockszám, amit még soha nem hallottam. – Az igazat megvallva, elég
kellemetlenül érezted magad emiatt. Egyfolytában elnézést kértél. És
ragaszkodtál hozzá, hogy kárpótlásképpen meghívj egy hamburgerre
meg egy shake-re.
– Pedig annyi az egész, hogy a countryt jobban szeretem.
– Hidd el, pontosan tudom, mennyire! És ne kérj állandóan, mindenért
bocsánatot! Jogod van azt szeretni, amit akarsz.
– Legalább finom volt a hambi meg a shake?
Egyik vállát megrántotta.
– Egész finom.
– Bárcsak emlékeznék rá!
Horkantott.
– Na, ezt sem hallottam még tőled!
Nem is tudom, mi jött rám. Talán csak látni akartam, hogyan reagál.
Hogy elmosolyodna-e. A térdemet magam alá húztam, lazábbra húztam a
biztonsági övét, majd felemelkedtem, odahajoltam hozzá, és arcon
csókoltam. Valódi orvtámadás. Az ajkaim meleg, sima bőrt érintettek, és
Davidnek olyan jó szaga volt, hogy azt törvényben kellene tiltani.
– Ezt meg miért kaptam? – kérdezte, és a szeme sarkából óvatos
pillantást vetett rám.
– Azért, mert kimenekítettél Portlandből Los Angelesbe, és mert
meséltél nekem mindarról, ami akkor éjjel történt – rántottam meg a
vállam, mintha igazából az egész nem is lett volna olyan fontos. – Meg
ilyesmi.
A homlokán, az orra fölött kis ránc jelent meg. Amikor megszólalt, a
hangja reszelősnek tűnt.
– Jó. Semmi gond.
A szája továbbra is szorosan összezárva, de az egyik kezével
megsimította az arcát azon a helyen, ahol az ajkaim megérintették. Egy
ideig még rosszalló tekintettel, a szeme sarkából sandítgatott felém. Már
több alkalommal eszembe jutott, hogy talán David Ferris éppen annyira
tart tőlem, amennyire én tőle. És ez a reakció még sokkal jobb, mintha
pusztán elmosolyodott volna.

A rönkökből és terméskőből épített ház kiemelkedett a fák közül.

Közvetlenül a sziklafal szélére épült; egészen más módon, de éppen
olyan lenyűgöző volt, mint a Los Angeles-i palota, mert az odalent
dübörgő óceán már magában is fantasztikus látványt nyújtott.
David kiszállt a kocsiból, majd elővette a zsebéből a kulcscsomóját, és
elindult a ház felé. Amikor kinyitotta az ajtót, odabent beütött néhány
számot a riasztórendszer billentyűzetén.
– Na, mi van, nem jössz? – kiabálta nekem.
Egy ideig mozdulatlanná dermedve álltam a kocsi mellett, és a házat
bámultam.
Csak ő és én, kettesben. Ebben a házban. Hmm. Odalent a hullámok
hangos dübörgéssel törtek meg a sziklákon. És isten az atyám, hallottam,
ahogyan valahonnan, nem is olyan messziről, drámai klasszikus zenét
játszik egy hatalmas szimfonikus zenekar. Meg kell hagyni, a helynek
megvolt a maga hangulata – és ez a hangulat a színtiszta romantika volt.

– Na, mi a baj? – David visszasietett felém a kőből rakott ösvényen.

– Semmi... csak...
– Akkor jó – felelte, de jött tovább. És még mielőtt magamhoz
térhettem volna, már azon kaptam magam, hogy fejjel lefelé lógok a
vállán, valahogy úgy, mint amikor a tűzoltók viszik ki az embereket az
égő házból.
– Basszus! Mit csinálsz?
– Nyugi!
– El fogsz ejteni!
– Nem foglak, de maradj nyugton! – felelte, és a karjával szorosan
tartotta a lábamat. – Bízz bennem!
– Előbb mondd meg, mit csinálsz! – feleltem, és ököllel vertem a
fenekét.
– Nem hallottál még a hagyományról, hogy az ifjú férjnek át kell
vinnie a feleségét a ház küszöbén?
– De azt ölben szokták csinálni!
Megpaskolta a fenekemet, mégpedig azt a felét, ahova a nevét
varrattam.
– Miért lenne éppen ez megszokott a házasságunkkal kapcsolatban?
– Azt hittem, hogy csak barátok vagyunk!
– Miért, nem vagyok veled barátságos? Viszont ha megkérhetlek, ne
taperold a seggemet, mert még azt fogom hinni, hogy mást is akarsz
tőlem. Különösen a csók után a kocsiban.
– Nem taperolom a seggedet! – morogtam, és elvettem a kezemet a
fenekéről, amit eddig támasztéknak használtam. Mintha az én hibám lett
volna, hogy ebben a helyzetben ez a csodálatosan formás hátsó az
egyetlen dolog, amiben megtámaszkodhatok!
– Légy szíves, ne lógj állandóan a nyakamon! Nagyon kiábrándító.
Önkéntelenül felnevettem.
– Te vettél a válladra, idióta! Még szép, hogy rajtad lógok!
Felmentünk a lépcsőn, majd keresztül a széles, fából ácsolt teraszon,
be a házba. Sötétbarna hajópadló és költözéskor használt dobozok
mindenfelé. Rengeteg doboz. Mást nem is igen láttam.
– Ebből még lehetnek gondok – jegyezte meg.
– Miből? – kérdeztem, mert még mindig fejjel lefelé lógtam, és a
hajam miatt nem sokat láttam.
– Várj csak! – Óvatosan leemelt a válláról, és letett. Kicsit
megszédültem, ahogyan minden vér egyetlen pillanat alatt kirohant a
fejemből, de David megfogta a könyökömet, és nem hagyta, hogy
elessek.
– Jól vagy? – kérdezte.
– Aha. Szóval miből lehetnek gondok?
– Azt hittem, kicsit több bútor lesz – felelte.
– Még soha nem jártál itt?
– Elég elfoglalt vagyok.
Vagy ezer másik doboz sorakozott a helyiségben. Mindent
elborítottak. A hatalmas nappaliban álltunk, amelynek távolabbi falába
óriási kandallót építettek, de olyan nagyot, hogy ha az embernek ahhoz
támadna kedve, szerintem egy egész ökröt is meg lehetett volna sütni
benne. Lépcső vezetett fel az emeletre, és lefelé is, nyilvánvalóan a
pincébe. Oldalt az ebédlő és a vele egy légtérben kialakított konyha
következett. Amerre csak néztem, vagy mennyezetig tartó hatalmas
üvegfclülctekct, vagy rönköket, vagy termésköveket láttam. A régi és a
modern egészen hangulatos keveréke volt az egész. Lenyűgözőnek
találtam. Éppen úgy, ahogyan minden más helyet is, ahol David élt.
Eszembe jutott, mit szólna hozzá, ha egyszer megmutatnám neki a
kicsi és zsúfolt albérletet, amin Laurennel ketten osztozunk. Ostobaság
persze. Soha nem lesz alkalmam megmutatni neki.
 – Legalább a hűtőt sikerült beüzemelniük! – jegyezte meg, ahogyan
kinyitott egy óriási, rozsdamentes acél ajtót. Odabent a rendelkezésre álló
tér minden köbcentiméterét enni- és innivalók töltötték ki. – Király.
– Kik azok az ők?
– Ja, a pár, akiket megbíztam a ház felügyeletével. Barátok. Már az
előző tulajdonos idejében is ők tartották rajta a szemüket. Felhívtam és
megkértem őket, hogy néhány dolgot rendezzenek el, mire ideérünk. –
Kivett egy üveg Coronitát, és kinyitotta. – Egészség!
Elmosolyodtam.
– Te sört reggelizel?
– Két napja egy szemhunyásnyit sem alszom. Most előbb sör kell,
aztán egy ágy. Ó, istenem, remélem, eszükbe jutott, hogy ágy is kell
majd!
Aztán a sörrel a kezében, komótosan visszasétált a nappaliba, onnan
pedig fel a lépcsőn. Kíváncsian követtem.
Sorra benyitott minden helyiségbe. Összesen négy szoba volt,
mindegyikhez saját fürdőszoba és vécé, nagy valószínűséggel azért, mert
a gazdagok és szépek nem szeretnek közösködni. A folyosó legvégén
nyíló, utolsó szoba ajtajában megállt, és hálával a hangjában felsóhajtott.

– Az isten áldjon meg benneteket, basszus!

Odabent gigantikusán nagy ágy állt, patyolattiszta ágyneművel,
szépen megvetve. Ja, és még egy csomó doboz.
– Miért vannak dobozok mindenhol? – kérdeztem. – És tényleg csak
egy ágy van?
– Néha megesik, hogy utazás közben vásárolok dolgokat, amik
megtetszenek. Néha kapok ajándékba ezt-azt. Az elmúlt pár évben
folyamatosan ide küldettem magamnak az ilyesmiket. Ha akarod,
megnézheted, miket. Ja, és igen, csak egy ágy van. – Húzott egyet a
sörből. – Miért, mit képzelsz, hogy nekem mindenre telik?
Felnevettem.
– Mondja a pasi, aki kinyittatta a Cartier-t csak azért, hogy
választhassak magamnak egy gyűrűt!
– Nocsak, erre is emlékszel? – kérdezett vissza az üveg szája mögül
mosolyogva.
– Nem, csak feltételeztem, hogy ez történhetett, tudva, milyen késő
volt már. – Odamentem a csupa üveg falhoz, és kinéztem. Lenyűgöző
látvány tárult a szemem elé.
– Erre valami olyan vacak kis apróságot választottál, hogy
felháborító! – Engem nézett, de valahol egészen máshol járt.
– Hozzávágtam az ügyvédeidhez.
Összerezzent egy kicsit, és a cipője orrát nézte.
– Aha, hallottam róla!
– Ne haragudj! Csak tudod, annyira bepöccentem rájuk!
– Az ügyvédek bárkiből könnyen kihozzák az állatot. – Megint
kortyolt. – Mal meg azt mondja, hogy őt is próbáltad megütni.
– De mellé ment.
– Valószínűleg jobb is így. Sík hülye a csávó, de nagyon jó szándékú.

– Igen, és nagyon kedves volt hozzám. – Karba font kézzel néztem

szét jobban a hálószobában, majd besétáltam a fürdőbe is. A akkora volt,
hogy az, amit Malnél láttam, a farkát behúzva menekült volna előle. A
hely pazar volt és fényűző, engem pedig megint fejbe vágott a felismerés,
hogy nem vagyok ide való.
– Valami baj van? – kérdezte.
Magamra erőltettem egy mosolyt.
– Csak próbálom összerakni magamban a dolgokat. Úgy értem, ezért
csináltad azt, amit csináltál Vegasban? Mert boldogtalan vagy? És Mal az
egyetlen ember a környezetedben, aki nem egy emeletes barom?
– Az istenért! – A feje hátrahanyatlott. – Nem tudnánk másról
beszélni, mint arról az éjszakáról?
– Csak próbálom megérteni.
– Nem – felelte. – Nem arról volt szó, rendben?
– Akkor?
– Annyi az egész, hogy Vegasban voltunk, Ev! Ott minden szar
megtörténhet!
Becsuktam a számat.
– Nem úgy értettem, hogy... – Megdörzsölte az arcát. – Basszus! Ne
hidd, hogy csak az ivás és bulizás az oka mindannak, ami történt! Hogy
mi ketten történtünk. Nem szeretném, hogy ezt hidd!
A levegőbe emeltem a két karomat. Erre nem volt mit válaszolni.
– Pedig én tényleg így látom a dolgot! Pontosan így! Másképpen nem
nem tudom értelmezni mindazt, ami történt! Mert amikor egy olyan csaj,
csaj, mint én, egyik reggel felébred egy olyan pasi mellett, mint te, akkor
akkor mégis mi más lehetne a magyarázat? Istenem, David, hát nézz már
már magadra! Jóképű vagy, gazdag és sikeres! A bátyádnak teljesen
igaza volt, ennek az egésznek így semmi értelme!
Rám nézett, és az arcán mérhetetlen harag tükröződött.
– Ne tedd ezt! Ne merészeld becsmérelni magad!
Felsóhajtottam.
– Komolyan beszélek! – folytatta. – És eszedbe se jusson még egyszer,
amit az a seggfej mondott, megértetted? Te nem vagy egy értéktelen
senki!
– Akkor adj valamit! Mondd el nekem, milyen volt együtt lenni azon
az éjjelen!
Kinyitotta a száját, de meggondolta magát.
– Nem, nem akarom ezt az egészet felhánytorgatni, a múlt az a múlt,
és jobb is, ha békén hagyjuk, érted? De nem akartam, hogy azt hidd, az
egész éjszaka valami alkoholmámoros őrület volt. Őszintén szólva, az
idő legnagyobb részében nem is tűntél annyira rettenetesen részegnek.
– David, ez most csak rizsa! Ugyan már! Szemétség, hogy te
emlékszel mindenre, én meg nem!
– Teljesen igazad van! – felelte, és a hangjában korábban nem
tapasztalt hidegség és keménység csendült. Fölém magasodott,
állkapcsában ugrált egy izom. – Szemétség, hogy én mindenre
emlékszem, te meg semmire, Evelyn!
Nem is tudtam, hogy erre mit mondhatnék.
– Most elmegyek! – És így is tett, teljes erővel becsapva az ajtót maga
mögött. Nehéz léptek dobogtak távolodva a folyosón, majd le a lépcsőn.
Én pedig csak álltam ott, mozdulatlanul.

Hagytam neki egy kis időt, amíg lehiggad, majd utánamentem a

tengerpartra. A reggeli napfény vakítóan erős volt, az égen sehol egy
felhő, a táj megkapóan szép. A sós levegő egy kicsit kitisztította a
fejemet, de David szavai sokkal több kérdést vetettek fel, mint amennyit
megválaszoltak. Minden gondolatomat lefoglalta, hogy próbáljam
összerakni, mi is történt közöttünk akkor éjjel. Két dolgot sikerült
kikövetkeztetnem, de mind a kettő egyformán felkavaró volt. Az egyik,
hogy David nagyon különlegesnek élte meg az egészet, mert amikor
próbáltam ostoba kis semmiségnek beállítani a történteket, az mindig
nagyon feldühítette. A második, hogy ő valószínűleg nem volt olyan
kimondottan részeg, és ezért minden bizonnyal pontosan tudta, mit
csinálunk. Ezért lehetett olyan rettenetes neki a másnap reggeli jelenet.
Élből elutasítottam a házasságunkat, amivel összetörtem a szívét, és
nagyon megaláztam.
Persze az én viselkedésemre is megvolt a magyarázat, mégis
rettenetesen tapintatlan voltam. Akkor még azonban nem ismertem
Dávidét. Most már kicsit jobban látom, milyen ember, és az igazat
megvallva, minél többet beszélgettem vele, annál jobban tetszett.
Csak ült ott a köveken, kezében az üveg sörrel, és a tengert nézte. A
hűvös szél belekapott hosszú, sötét hajába, és a pólóját izmos, széles
hátára nyomta. A mellkasához húzott térddel ült, egyik kezével átölelte a
lábát. Sokkal fiatalabbnak tűnt, mint amilyen valójában volt. És sokkal
sebezhetőbbnek.
– Szia! – mondtam, és leguggoltam mellé.
– Szia! – felelte. Hunyorogva nézett a napba, majd a kezével
árnyékolta a szemét, és felém fordult.
– Ne haragudj, amiért ennyire erőszakos voltam.
Bólintott, és visszafordult a tenger felé.
– Semmi gond.
– Nem akartalak feldühíteni.
– Ne is törődj vele!
– Még mindig barátok vagyunk?
Felnevetett.
– Persze!
Leültem mellé, és azon töprengtem, mit mondhatnék neki, hogy
helyrerázódjanak a dolgaink, mert sajnos nem jutott eszembe semmi,
amivel jóvátehetném a Vegasban okozott fájdalmat. Több időt kelj együtt
töltenem vele, pedig az érvénytelenítési papírok a végzet kardjaként
lebegtek fölöttünk. Tudtam, hogy hamarosan mindennek vége lesz, és
akkor örökre kilép az életemből. Hogy akkor már nem lesz lehetőségem
megfejteni a kettőnk viharos kapcsolata jelentette talányt. Hirtelen nem a
hűvös szél volt az egyeden, ami miatt kirázott a hideg.
– A fenébe, hiszen te mindjárt megfagysz! – Ezzel a vállam köré fonta
az egyik karját, és egészen közel húzott magához.
Boldogan hagytam, hogy azt tegyen velem, amit csak akar.
– Kösz.
Ezután letette a sörösüveget, és már mind a két karjával átölelt.
 – Talán jobb lenne, ha bemennénk a házba.
– Maradjunk még egy kicsit – feleltem, és a hüvelykemmel az ujjaimat
simogattam, keresve a szavakat. – Köszönöm, hogy elhoztál ide.
Csodálatosan szép hely.
– Mhm.
– David, én nagyon, de nagyon sajnálom.
– Hé! – A mutatóujját az állam alá tette, maga felé irányítva az
arcomat. A haragnak és a fájdalomnak már nyoma sem maradt a
vonásaiban, és nem volt helyette más, csak végtelen kedvesség.
Megrántotta a vállát. – Felejtsd el!
Ahogy ezt kimondta, hirtelen pánik tört rám. Nem akartam elfelejteni
vele kapcsolatban semmit. A felismerés rettenetesen felkavart. Csak
néztem őt, és hagytam, hogy az agyam lassan felfoga ezt az igazságot.
– Nem akarom.
Pislogott.
– Rendben. Akkor jóvá akarod tenni?
Biztosra vettem volna, hogy már nem ugyanarról beszélünk, de
bólintottam.
– Van egy ötletem.
– Hadd halljam!
– Vannak bizonyos dolgok, amik mintegy beindítják a memóriádat,
igaz?
– Azt hiszem – feleltem.
– Szóval ha megcsókollak, akkor lehet, hogy előjön valami. Mondjuk,
hogy milyen volt együtt lenni.
Hirtelen levegőt venni is elfelejtettem.
– Te meg akarsz csókolni?
– Miért, nem akarod, hogy megcsókoljalak?
– De! – vágtam rá gyorsan. – Illetve, valahogy túlteszem magam rajta.

Elnyomott egy mosolyt.

– Nagyon kedves tőled.
– És ugye ez a csók csak pusztán tudományos szempontból érdekes?
– Aha! Te tudni akarod, mi történt azon az éjjelen, én meg nem nagyon
szeretnék beszélni róla. Szóval úgy gondoltam, talán mindkettőnknek
jobb lenne, ha valahogy elérhetnénk, hogy magadtól emlékezz vissza a
dolgokra.
 – Logikusan hangzik.
– Köszönöm.
– És meddig mentünk el akkor éjjel?
A tekintete végigsimította a nyakamat, és a mellem ívén állapodott
meg.
– A simogatásig.
– Felöltözve?
– Nem. Félmeztelenek voltunk. Félmeztelenül a legjobb ölelkezni –
Az arcunk csak alig néhány centire volt egymástól, és ő azt figyelte
hogyan reagálok a szavaira.
–Melltartó?
– Nem volt.
– Ó! – Megnyaltam az ajkamat, és egyre nehezebben vettem a levegőt.
– Szóval tényleg azt hiszed, hogy jó ötlet lenne tenni egy próbát?

– Inkább, hogy túl sokat agyalsz.

– Bocs.
– És ne kérj állandóan bocsánatot!
Már éppen szóra nyitottam a számat, hogy megint bocsánatot kérjek,
de aztán észbe kaptam.
– Semmi baj. Majd megszokod.
Az agyam ezerrel pörgött, miközben az ajkait bámultam. Soha nem
láttam ennél szebbet! Teltek voltak, és a sarkak egy egészen kicsit felfelé
kanyarodtak. Döbbenet!
– Min gondolkozol? – szólalt meg.
– Azon, hogy így is túl sokat agyalok. Pedig az igazat megvallva, most
teljesen üres az agyam.
– Helyes – mondta, és még közelebb hajolt. – Nagyon helyes.
Az ajka végigsimította az enyémet, és finoman rátapadt. Lágyan,
mégis határozottan, minden habozás nélkül. Fogai alsó ajkammal
játszottak egy kicsit, majd a szájába szippantotta. Nem úgy csókolt, mint
mint azok a srácok, akikkel korábban csókolóztam, de képtelen lettem
volna megmondani, mi volt más. Egyszerűen csak jobb volt... sokkal
jobb. Leírhatatlanul jobb. Az ajkai az én ajkaimra tapadtak, a nyelve
pedig becsússzam a számba, és az én nyelvemet kezdte simogatni.
Istenem, de jó íze volt! Az ujjaim úgy kapaszkodtak a hajába, mintha
mindig is oda tartoztak volna. Addig csókolt, míg már nem emlékeztem
semmire abból, ami az ezt megelőző percekben történt. Már nem
számított semmi más.
A keze a tarkómra csúszott, megtartotta a fejemet, és csak csókolt
tovább. A fejem tetejétől a lábujjam hegyéig egyetlen lángoló tűz volt a
testem. Azt akartam, hogy soha ne érjen véget ez a pillanat!
Addig csókolt, míg a fejem kavarogni kezdett, és már az életemért
kapaszkodtam belé. Azután eltávolodott, lihegett, és a homlokát az
enyémnek nyomta.
– Miért hagytad abba? – kérdeztem, amikor már annyira a magam ura
voltam, hogy sikerült összeraknom egy értelmes mondatot. Két
kezemmel húzni kezdtem magam felé, hátha megint összeforrhatnának
az ajkaink.
– Csss! Nyugi! – Mély levegőt vett. – Eszedbe jutott már valami?
Ismerősnek tűnt bármi?
Csóktól kavargó fejemből minden gondolat szerteszaladt. A fenébe!
– Nem. Nem mondhatnám.
– Kár. – A két szemöldöke között mély ránc jelent meg, és gyönyörű
kék szemei alatt a sötétebb foltok hangsúlyosabbá lettek. Már megint
csalódnia kellett bennem. Vérzett a szívem.
– Fáradtnak tűnsz – mondtam végül.
– Igen. Talán itt az ideje, hogy szunyáljak. – Ajka könnyedén érintette
a homlokomat. Vajon puszinak szánta, vagy inkább futó csóknak?
Fogalmam sem volt. Lehet, hogy ezt is csak tudományos megfontolásból
tette?
– Legalább megpróbáltuk, ugye? – mondtam.
– Aha. Megpróbáltuk.
Felállt, és felvette a sörösüveget is. Most, Hogy már nem volt
mellettem és nem melegített, a hideg szél egyenesen a csontomig hatolt.
Reszkettem. Pedig az iménti csók miatt reszkettem csak igazán! Ez az
egyetlenegy is teljesen káprázatba ejtett, és ha belegondoltam, hogy
képes voltam elfelejteni azt az éjszakát, amikor megszámlálhatatlanul
sokat kaptam belőle! Jobb lesz, ha az első adandó alkalommal
agyátültetést végeztetek magamon!
– Nem bánod, ha én is veled jövök? – kérdeztem.
– Cseppet sem. – Kinyújtotta felém a kezét, és felsegített.
Együtt mentünk vissza a házba, majd fel a lépcsőn, a hatalmas
hálószobába. Miközben a bakancsát fűzte, lerúgtam a cipőmet. Csak
hevertünk egymás mellett a matracon, és nem mozdultunk. Úgy
bámultuk a plafont, mintha onnan minden választ leolvashatnánk minden
minden kérdésünkre.
Csendben maradtam. Vagy egy teljes percen keresztül. Az agyam
ugyanis nem volt hajlandó lenyugodni, és egyfolytában suttogta a
fülembe a gondolatokat.
– Azt hiszem, most már egy kicsit jobban értem, miért házasodtunk
össze.
– Tényleg? – Felém fordult.
– Igen – mert még soha, senki nem csókolt meg így. – Tényleg.
– Akkor gyere ide! – Erős kar fogta át a derekamat, és húzott az ágy
közepére.
– David? – Ideges mosollyal nyúltam felé. Készen álltam a csókokra,
és minden másra is. Többet akartam belőle.
– Fordulj oldalra! – mondta, és addig igazgatott, míg szorosan mellé
nem kerültem. Az egyik karja a nyakam alatt, a másik a derekamon. Még
közelebb húzott. A csípője tökéletesen illett a fenekem vonalához.
– Pontosan mit is csinálunk most? – kérdeztem zavartan.
– Kiskiflizünk. Egy ideig akkor éjjel is ezt csináltuk. Amíg rosszul
nem lettél.
– Kiskifliben feküdtünk?
– Bezony – mondta. – A memóriarehabilitációs eljárás második
lépése. A kiskiflizés. Most pedig aludj!
– De alig egy órája ébredtem!
Az arcát a hajamba temette, és a biztonság kedvéért még az egyik lábát
is átvetette rajtam. Mozdulni sem tudtam.
– Így jártál. Én viszont fáradt vagyok, és kiskiflizésre vágyom. Veled.
Különben meg, tartozol nekem. Úgyhogy most kiskiflizünk, és kész!

– Értettem.
A lehelete felmelegítette a nyakamat, és a gerincemen többször is
végigfutott az a bizonyos, jóleső borzongás.
– Nyugi! Nagyon feszült vagy. – A karja szorosabban fogott.
Egy pillanattal később kitapintottam a bal kezét, és simogatni kezdtem
kezdtem az ujjhegyein levő bőrkeményedéseket. Játszadoztam velük. A
bőr ezen kívül keményebb volt végig a hüvelykje mentén, és az ujj
töveknél is, ahol az ujjak a tenyérrel találkoznak. Nagyon sokat tartja a
kezében a gitárját. A bal keze ujjainak külső részére a FREE, vagyis
SZABADON feliratot tetováltatta. A másik kezének ujjain pedig a LIVE,
LIVE, vagyis ÉLJ felirat volt. Önkéntelenül is eltöprengtem azon, hogy a
a házasságunk vajon mennyire befolyásolná ezt a szabadságot. A karját
japán stílusban varrt hullámok és sárkányok borították. Megdöbbentően
szép és részletes volt az egész.
– Szóval mit is tanulsz? - kérdezte hirtelen. – Építészetet, igaz?
– Igen. – Kicsit meglepődtem, amiért tudja. Biztosan még Vegasban
mondtam el neki. – Apám is építész.
Összefonta az ujjainkat, ezzel véget vetve a játszadozásomnak.
– Te mindig is gitáros szerettél volna lenni? – kérdeztem, és próbáltam
koncentrálni, de ahogy így ölelt, nagyon nehezemre esett.
– Igen. Mióta az eszemet tudom, a zene volt az egyetlen, ami
számomra értelmet adhatott a világnak. El sem tudnám képzelni, hogy
bármi mást csináljak.
– Hűha! – Klassz lehet, ha valaki ennyire szenvedélyesen csinál
valamit. Nekem személy szerint ugyancsak nagyon tetszett a gondolat,
hogy egy napon majd építész leszek. Már gyerekkoromban is nagyon sok
olyan játékom volt, amiben építeni vagy rajzolni kellett, de ennyire soha
nem éreztem elkötelezettnek magam, mint ő. – Nekem totál botfülem
van.
– Azért ez elég sok mindent megmagyaráz! – kuncogott.
– Hé, nem ér kinevetni! És a sportokkal is ugyanígy voltam egész
életemben. De szeretek rajzolni, olvasni, filmet nézni. Na és utazni. Nem
mintha ebből túlságosan kijutott volna.
– Nem?
– Sajna.
Mocorgott egy kicsit mögöttem, kényelmesebb pozíciót keresve.
– Ha én utazom, akkor mindig csak a koncertezés miatt teszem. Nem
sok időm marad szétnézni.
– Kár.
– És az igazat megvallva, az ismertség is az ember agyára tud menni
néha. Időről időre megesik, hogy elfajulnak a dolgok. Elég nagy nyomás
nehezedik ránk, és nem tehetjük mindig azt, amit szeretnénk. Őszintén
szólva, azt hiszem, készen állok, hogy egy kicsit alacsonyabb fokozatba
kapcsoljak, és több időt töltsék otthon.
Nem mondtam semmit, de újra és újra átgondoltam az imént
hallottakat.
– Egy idő után a bulizást is meg lehet unni. Hogy az ember körül
mindig van valaki.
– Elhiszem. – Ennek ellenére Los Angelesben az a bandababa szinte le
sem szállt róla, és látványosan olvadozott David minden szavától. Úgy
tűnik, ennek az életstílusnak mégis voltak bizonyos részei, amik bejöttek
neki, és amikkel szemben nem biztos, hogy esélyem lett volna nyerni.
Már ha akartam volna versenyezni egyáltalán. – És semmi nem fog majd
hiányozni?
– Az igazat megvallva, már olyan régóta nem éltem másképpen, hogy
fogalmam sincs!
– Nos, legalább itt van ez a csodálatos otthon, ahová elvonulhatsz.
– Hmm. – Nem válaszolt azonnal. – Ev?
– Igen?
– A te ötleted volt, hogy építész légy, vagy az apádé?
– Már nem emlékszem – ismertem be. – Mindig arról beszéltünk, hogy
a nyomdokaiba lépek. A bátyám nem az a fajta, aki efféle munkára
alkalmas volna. Állandóan verekedett a suliban, és ellógta az órákat.
– Mondtad, hogy neked sem volt valami könnyű a gimiben.
– Miért, ismersz bárkit, akinek igen? – Szembefordultam vele, mert
látni akartam az arcát. – Erről nemigen szoktam beszélgetni.
– Pedig velem beszélgettél róla. Mondtad, hogy csúfoltak, mert kövér
voltál. Gondolom, emiatt pöccentél be a barátaimra is, amikor láttad,
hogy úgy kínozzák szerencsétlen pincércsajt, mint egy csapat
középiskolás gyökér.
– Ez is egy magyarázat. – A gimis években elszenvedett sértésekről
nem szívesen beszéltem. Túlságosan könnyen felébresztették bennem
azokat a rettenetes érzéseket, amik akkoriban a mindennapjaim részét
képezték. Most viszont, hogy David karja ölelt, az érzések tovább
szunnyadtak. – A tanárok legtöbbje egyszerűen nem törődött vele.
Mindia ez is csak valami plusz nyűg volna, amire se idejük, se
energiájuk. Viszont volt egy tanárnőm, Miss Hall, aki minden
alkalommal közbelépett, amikor látta, hogy rám szállnak. Ő volt a
hősöm.
– El tudom képzelni. De ezzel még nem válaszoltad meg a
kérdésemet. Te építész akarsz lenni?
– Nos, mindenesetre egész életemben annak készültem. És
izgalmasnak tartom, hogy megtervezhetem mások otthonát. Abban már
nem vagyok biztos, hogy az építészet nekem is éppen olyan isteni
elhivatottság lenne, mint neked a zene, de azt hiszem, elég jó építész
lenne belőlem.
– Ebben egyetlen pillanatig sem kételkednék, kicsim - mondta halkan,
de határozottan.
Próbáltam megakadályozni, hogy ez a kedvesség egyetlen másodperc
alatt zokogó, remegő kocsonyává változtasson. A legfontosabb, hogy kis
lépésekben haladjunk. Vegasban nagyon megsértettem. Ha komolyan el
akarom érni, hogy legyen egy újabb esélyünk, akkor óvatosan kell
eljárnom. Kellemes emlékekkel kell helyettesítenem a kellemedeneket,
olyanokkal, amiken ezután már mind a ketten osztozhatunk majd.

– Ev, tényleg ezt akarod csinálni egész életedben?

Nem feleltem. Mivel a begyakorolt válaszokat már kimerítettem, most
kénytelen voltam eltöprengeni a kérdésen. A terv olyan régen létrejött
már a fejemben, hogy nagyon ritkán kérdőjeleztem meg magamban,
biztonságot és nyugalmat jelentett nekem. David azonban ennél többet
akart tudni, és én mindenképpen meg akartam adni neki, amit kér. Lehet,
hogy Vegasban is emiatt öntöttem ki neki a lelkemet, és avattam be a
titkaimba? Hogy valami olyan erővel vonzott hozzá, hogy többé már nem
akartam elszakadni tőle?
– Őszintén szólva nem vagyok benne annyira biztos.
– Tudod, nincs ezzel semmi baj. – A tekintete egyetlen pillanatra sem
szakadt el az enyémtől – Még csak 21 éves vagy.
– De most már felnőttként kellene viselkednem. Vállalnom kellene a
felelősséget a saját életemért! Nekem már pontosan tudnom kellene a
válaszokat ezekre a dolgokra!
– Néhány éve már a barátnőddel laksz, nem? Magad fizeted a
számláidat, magad intézed az iskolai ügyeket.
– Igen.
– Akkor miért mondod, hogy nem vállalsz felelősséget az életedért? –
Hosszú, fekete haját a füle mögé fésülte. – Szerintem azt kellene tenned
hogy elindulsz az építészi pályán, aztán meg majd meglátod.
– Így, ahogy mondod, annyira egyszerűnek tűnik
– Mert az is. Vagy maradsz építész, vagy megpróbálkozol valami
mással. Ami jobban bejön. Ez a te életed. A te elhivatottságod.
 – Csak gitározni szoktál? – kérdeztem, mert hirtelen szerettem volna
minél jobban megismerni, és azt akartam, hogy végre ne én legyek a
téma, mert kezdett egyre kellemetlenebbé válni a gombóc a
gyomromban,
– Nem. – A szája sarka halvány mosolyra görbült. Lebuktam. –
Basszer és dobos is vagyok. Természetesen.
– Természetesen?
– Ha odateszi magát, akkor egy viszonylag jó gitáros könnyen
megtanul basszusgitáron is játszani. És mindenki, aki képes megfogni a
kezében két pákát, megtanulhat dobolni. Amikor legközelebb találkozol
Mallel, ezt neki is mondd el, légy szíves! Egy pillanat alatt a plafonon
lesz.
– Értettem.
– Na és éneklek is,
– Tényleg? – kérdeztem egyre izgatottabban. – Énekelnél most
valamit? Légy szives!
Horkantott, de ez jelenthetett akármit is.
– Akkor éjjel is énekeltél?
Halvány, fájdalmas mosoly.
– Aha, énekeltem.
– Akkor lehet, hogy ez is visszahoz bizonyos emlékeket.
– Most már mindig ezzel fogsz jönni? Ezt veted be, ha valamitel
akarsz érni nálam?
– Hiszen te kezdted! Te akartad, hogy pusztán tudományos
megfontolásból csókolózzunk.
– Az tényleg tudományos megfontolásból történt. A legtisztább logika
által ébresztett, színtisztán baráti puszi volt.
– Nagyon, de nagyon baráti volt, David.
Lusta kis mosoly.
– Az bizony.
– Énekelnél?
– Rendben – mondta. – De akkor fordíts nekem hátat! Akkor is
kiskifliztünk.
Megfordultam, és odanyomakodtam hozzá. Csodálatos érzés volt
David ölelgető játékának lenni. Hirtelen semmit nem is tudtam volna
elképzelni, ami ennél jobb lehetne. Kár, hogy ennyire ragaszkodik a
tudományos magyarázathoz. Nem mintha nem tartottam volna
indokoltnak, mert a helyében én is nagyon féltem volna magamtól.
A hangja az egész testemet áthatotta, mély volt, és a lehető legjobban
reszelős, ahogyan egy lassú, szerelmes számot énekelt.

Törött ujjak, törött orr, az érzés

Rám tör, majd elszáll, és
A kegyetlen nap felégetett
Sötét vizet, jeges eget,
Ahol tudom,
Megtalálom majd otthonom.
Már nem érem el, olyan magasan jár,
Sziklahideg ágyába száll
A mennyekből alá,
Mert tudom
A trónjától megfosztom.
Efájó csontok már nem tartanak.
Fájó lábamnak elege van.
A kémények füstjébe fullad
A világ.

Amikor befejezte, szóhoz sem jutottam. Megszorított, talán azért,

hogy megnézze, élek-e még. Válaszképpen én is megszorítottam a karját,
de nem fordultam felé, mert nem akartam, hogy lássa a könnyeimet. A
hangja és ez a szomorú dal érzelmileg tökéletesen túltöltött. Úgy tűnik,
mellette mindig egy romhalmazzá változom, aki vagy összehányja, vagy
elbőgi magát. így pedig még kevésbé tudtam elképzelni, hogy mégis mit
akarhat tőlem.
– Köszönöm – mondtam.
– Nincs mit.
Csak hevertem, és próbáltam megfejteni a szöveg mondanivalóját.
Vajon miért éppen ezt a dalt választotta?
– Mi a címe?
– Honvágy. A legutolsó albumunkra írtam. – Egyik könyökére
támaszkodott, és az arcomat nézte. – Basszus! Most elszomorítottalak.
Sajnálom.
– Dehogy! Csodalatosán szép volt. Fantasztikus hangod van.
Komor tekintet volt a válasz, de végül csak visszafeküdt, és a
mellkasát a gerincemnek nyomta.
– Legközelebb valami vidámat éneklek.
– Ha akarod... – Ajkaimmal megérintettem a kézfejét, a kidudorodó
ereket, a fekete szőrszálakat. – David?
– Hmm?
– Miért nem te énekelsz a bandában? Tényleg nagyon jó hangod van,
– Szívesebben húzódok meg hátul. Jimmy sokkal jobban érzi magát a
rivaldafényben. Mindig is így volt. – Az ujjaink megint összefonódtak. –
Tudod, nem volt mindig olyan seggfej, mint manapság. Nagyon
sajnálom, amiért úgy rád szállt Los Angelesben. Legszívesebben
megöltem volna azok miatt, amiket rád mondott.
– Nincs semmi baj.
– De, nagyon is van. Nem volt magánál. Fogalma sem volt róla, hogy
miket beszél. – Hüvelykje egyre csak a kézfejemet simogatta. – Te
csodálatosan szép vagy. Semmi nincs, amit megváltoztatnék benned.
Nem tudtam, hogy erre mit mondhatnék. Jimmy tényleg tett néhány
durva megjegyzést, és ezek némelyikét azóta sem tudtam kiverni a
fejemből. Különös, hogy az ember mindig csak ezekre emlékszik.
– Hánytam is és bőgtem is már melletted. Biztos, hogy annyira
tökéletes vagyok? – kérdeztem viccelődve.
– Igen – válaszolta egyszerűen. – Pont olyannak szeretlek, amilyen
vagy. Imádom, hogy azonnal kimondod, ami a fejedben van, bármilyen
háromság legyen is az. Hogy nem próbálsz kijátszani, és nem próbálsz
kihasználni. Egyszerűen csak... itt vagy mellettem. És szerintem
gyönyörű vagy.
Néhány pillanatig szóhoz sem jutottam, csak feküdtem ott az ágyon,
végtelen döbbenetben.
– Köszönöm.
– Szívesen. Bármikor, Evelyn. Tényleg bármikor.
– Szerintem meg te vagy gyönyörű.
– Tényleg?
– Igen. Nagyon.
– Kösz, kicsim!
Az ajkai végigsimítottak a tarkómon, és az egész testem lúdbőrözni
kezdett.
Még sokáig tartott, míg a lélegzése egyenletessé lassult. A karjai
nehezebbek lettek, mozdulatlanná váltak, és végül álomba szenderedett
ott, a hátamhoz bújva. A lábam hamarosan elzsibbadt, úgy, mintha ezer
tű szúrta volna egyszerre, de nem érdekelt. Még soha, senkivel nem
aludtam egy ágyban, eltekintve persze azt a néhány alkalmat, amikor
Lauren barátian mellém feküdt. Nos, úgy tűnik, alváson kívül más már
nemigen fog történni ma kettőnk között!
És az igazat megvallva, így is nagyon, de nagyon kellemes érzés volt
vele lenni.
Úgy éreztem, ide tartozom.
 NYOLCADIK FEJEZET

– SZIA! – David vagy hét órával később jött le a lépcsőn, és nem volt rajta
semmi más, mint a dereka köré csavart törülköző. Nedves, fekete haja
hátrasimítva, szikár testén és izmos karjain tökéletesen kirajzolódott
minden egyes tetoválása. Nem szégyenlős, az biztos – viszont a látványa
kész vizuális orgazmus! Még éppen sikerült megállnom, hogy
megnyaljam a számat, arra viszont már nem maradt erőm, hogy a boldog
vigyort is letöröljem a képemről. Pedig úgy terveztem, hogy higgadtan
viselkedem majd vele, mert nem akarom teljesen elijeszteni. Nos, ez a
terv egy pillanat alatt kútba dőlt.
– Mit csinálsz? – kérdezte.
– Nem sok mindent. Csomagod jött. – Az ajtó mellett álló dobozokra
és zacskókra mutattam. Egész nap a kettőnk problémáján agyaltam, de az
egyetlen dolog, amiben teljesen biztos voltam, hogy még nem akarok
véget vetni a kapcsolatunknak. Nem akartam aláírni a válási papírokat.
Még nem. És amikor erre rádöbbentem, kis híján megint összehánytam
magam. Akartam Davidet. Vele akartam lenni. Úgyhogy új terv kellett.
Hüvelykemmel az ajkaimon babráltam. Miután felkeltem, kimentem,
és hosszú sétát tettem a parton. A tomboló hullámokat néztem, megint
átéltem a csók minden pillanatát, újra és újra végigjátszva a fejemben az
összes kis rezdülést, átgondolva minden szót. Minden egyes közös
pillanatunkat egyenként megvizsgáltam, elemeztem és értelmeztem.
Mindent, amire emlékeztem – és nagyon, de nagyon erősen próbáltam
visszaemlékezni mindegyikre.
– Csomag? – Leguggolt a legközelebbi doboz mellé, és elkezdte
feltépni a csomagolópapírt. Egy pillanatra beláttam a szétnyílt
törülközője alá. Kényszeríteni kellett magam, hogy fordítsam el a
fejemet.
– Használhatom a telefonodat? – kérdeztem.
– Ev, ezt nem is kell megkérdezned! Mintha csak otthon lennél.
– Kösz.
 Lauren és a szüleim már valószínűleg halálra idegeskedték magukat,
mert fogalmuk sem volt, hova tűnhettem el. Itt volt az ideje, hogy
összeszedjem a bátorságomat, és szembenézzek altesti fényképeim
megjelenésének következményeivel. A lelkem mélyén fájdalmasan
felnyögtem.
– Ez itt neked jött. – Átadott egy barna csomagolópapírral fedett és
spárgával átkötött dobozt, valamint egy műanyag zacskót, rajta olyan
márkanévvel, amiről még soha életemben nem hallottam. – És ahogy
elnézem, ez is.
– Tényleg?
– Aha. Megkértem Marthát, hogy rendeljen nekünk néhány dolgot.
– Hűha!
– Hűha? Csak semmi hűha. – Megrázta a fejét, azután letérdepelt
elém, és elkezdte felszaggatni a kezemben tartott doboz csomagolását. –
Nincsen ebben hűha. Szükségünk van ruhára. Ennyire egyszerű.
– Ez tényleg nagyon kedves tőled, David, de megvan mindenem, ami
kell.
Elengedte a füle mellett a válaszomat. Azután felemelt és maga elé
tartott egy vörös ruhácskát, ami éppen an mára közkinccsé tette volnaa
combjaimat, mint azok, amiket azok a csajok viseltek a Los Angeles-i
buliban.
– Mi a fene ez? Te nem vehetsz fel ilyen szart! – Ezzd a valószínüleg
méregdrága ruha máris keresztül röppent a szobán, és még földet sem ért,
amikor David már a következő zacskóban matatott.
– Az ilyesmit nem dobhatod csak úgy a főidre!
– Dehogynem! Nézd csak, ez már jobb egy kicsit.
Teljesen egyszerű, fekete, ujjatlan felső landolt az ölemben. Ez
legalább ránézésre jónak tűnt, mert a vörös, combvillantós ruha egy
falatnyi, 34-es méretű vicc volt – és tekintve Martha viselkedését velem
Los Angelesben, valószínűleg szándékos, ízléstelen vicc. Teszek rá.
A felsőről árcédula lógott alá. Basszus! Ez nem lehet komoly!
– Hűha, ennek az árából kétheti lakbérem kifutná!
Válasz helyett egy farmergatyát dobott felém. Amolyan testhez álló
szabásút. Feketét.
– Nesze! Ez is jó lesz.
Félretettem a farmert.
 – Ez egy teljesen egyszerű pamutfelső. Mi kerül ezen 200 dollárba?
– Na és ehhez mit szólsz? – Selymesen csillogó, vékony, zöld anyagot
emelt fel. – Szép, nem?
– Valódi aranyfonallal varrták, vagy mi?
– Te miről beszélsz? – Egy kék ruhát emelt fel, megnézte elölről majd
hátulról. – Ez sem lesz jó. Hátul nagyon fel van sliccelve. Ebből
szerintem kint lenne a fél feneked.
Így ez is csatlakozott a vörös ruhához a padlón. A tenyerem szinte
bizsergett, annyira szerettem volna odamenni, megmenteni, majd szépen
összehajtogatva eltenni őket. David azonban nem zavartatta magát. Már a
következő dobozt nyitotta.
– Ne haragudj, mit mondtál?
– Csak ennek a felsőnek az árán hüledeztem.
– Na, azt már nem! Nem fogunk még egy szót vesztegetni annak a
felsőnek az árára, mert egyáltalán nem beszélünk pénzről! Tudom, hogy
neked ez kényes téma, ezért inkább szeretném elkerülni. – Következett
egy szupermini farmerszoknya. – Mégis mi a fenét képzelt Martha,
amikor ilyesmiket rendelt neked?
– Nos, azért el kell ismernünk, hogy a nyakadban lógó csajok
általában egy szál bikiniben vannak. Ehhez képest a hátul fenékig
kivágott ruha nagyon is visszafogott.
– Te nem olyan vagy, mint azok a csajok. Mert mi barátok is vagyunk,
igaz?
– Igen. – Magam sem akartam elhinni, hogy egyetlen kis szóba ennyi
csalódottság tud vegyülni.
David szemében harag villant.
– Az isten verje meg! Nézd már, ez mekkora! Most ez szoknya, vagy
valami elcseszett öv?
Erre hangosan felnevettem, ő meg rám villantotta megbántott
kutyatekintetét, azokkal a nagy, sötétkék szemekkel. Nagyon
szomorúnak tűnt. Biztosan megbántottam.
– Ne haragudj! – mondtam. – De ez egy kicsit úgy hangzott, mintha az
apám mondta volna.
Visszatette a szatyorba a szuperminit. Ezt legalább nem a padlóra
dobta.
– Igen? Akkor szerintem be kellene mutatnod bennünket egymásnak.
Tuti megértenénk egymást.
 – Te találkozni akarsz apával?
– Attól függ. Szerinted ott helyben agyonlőne?
– Nem – illetve nem valószínű.
Néhány pillanatig csak nézett rám azzal a különös tekintettel, majd
feltúrta a következő dobozt is.
– Ez már jobb. Tessék!
Két, nagyon is visszafogott pólót adott át nekem, egy egyszínű feketét
és egy egyszínű kéket.
– Azért még nem kéne apácának öltöztetned, öregem! – mondtam, de
közben szórakoztatott a viselkedése. – Nem gondolod, hogy egy egészen
kicsit képmutató vagy?
– Ezek nem apácaruhák. Csak eltakarják, amit el kell takarni. Túl
sokat kérek? – A következő, tömött szatyrot egy az egyben átadta nekem.
– Tessék!
– De azért elismered, hogy képmutatóan viselkedsz?
– Soha ne ismerj be semmit! Adrian ezt már nagyon régen a fejünkbe
verte. Nézz bele a zacsiba!
Belenéztem, és ő azonnal hahotázni kezdett. Nem tudom, milyen arcot
vághattam, de nyilvánvalóan végtelenül vicceset.
– Ez meg micsoda? - kérdeztem, és éreztem, hogy a csodálkozástól
hatalmasra kerekedik a szemem. A kezemben tartott kis semmiség
lehetett volna akár egy tanga is, ha a készítője veszi a fáradságot, és tesz
bele meg egy kis anyagot.
– Na most mondd, hogy apácának öltöztetlek!
– La Perla? – olvastam el a címkét, majd megnéztem az árát is.
– A rohadt életbe, Ev! Megtenned, hogy nem mindennek az árát nézed
először? – Rám vetette magát, én pedig hanyatt dőltem, és úgy próbáltam
leolvasni a számokat a vadul lengedező kis címkéről, ami meglepő
módon meg így is sokkal nagyobbnak tűnt, mint a csipkedarab, amire
ráakasztották. David egyik kezével eltakarta a szememet, a másikban
pedig könnyeden elrejtette a kis bugyit. – Ne csináld már! Az isten
szerelmére, basszus!
A fejem belevertem a lépcső peremébe, és fájdalmasan hunyorogtam.
A szemem egyetlen pillanat alatt megtelt könnyekkel.
– Au!
– Jól vagy – Egy kéz csússzam a tarkómra, és kezdte finoman
simogatni.
 – Ööö, igen. – Abban a pillanatban, hogy megéreztem a samponja és a
szappanja illatát, a mennyországban éreztem magam. Eskü! De volt itt
még valami más illat is. Az arcszeszé. Nem túlságosan tömény, csak
valami egészen enyhe fűszeres aroma, különös módon mégis ismerősnek
tűnt.
Az orrom előtt megjelenő címke viszont egy pillanat alatt magára
vonta a figyelmemet.
– 300 dollár?
– Minden centjét megéri.
– Szent szar! Már hogy érné meg?
A tangát az egyik ujjara akasztva lógatta, és közben őrülten laza
mosoly játszott az ajkain.
– Bízz bennem! Ha kell, tízszer ennyit is kifizetnék érte. Zokszó
nélkül.
– David, ugyanezt vagy egytized áron is megkapja az ember egy
teljesen hétköznapi, normális boltban. Ez őrültség!
– Nem, nem. Ilyet nem kapsz máshol. – Az egyik könyökével arra a
lépcsőfokra támaszkodott, amibe a fejemet belevertem, majd olvasni
kezdte a címkét. – Tudod, ezt az egészen finom csipkét egy kézműves
hagyományairól híres, észak-olaszországi kistérség mesterei készítették,
a legfinomabb selyem felhasználásával. Ilyesmit nem kapsz meg a
diszkontban, kicsim!
– Aha. Tényleg nem.
Elégedetten dudorászott, és ahogy engem nézett, a szemében
boldogságot véltem felfedezni. Aztán a mosolya egyeden pillanat alatt
elhalványult. Elhúzódott, és egy mozdulattal a tenyerébe gyűrte a tangát.

– Persze úgysem számít.

– Na, várj csak! – Ujjaim a bicepszére kulcsolódtak. Nem akartam,
hogy elmenjen.
– Mi van? – kérdezte, és a hangja feszültebben csendült.
– Csak engedd meg, hogy... – Az arcommal a nyakához bújtam. Ott
volt a legerősebb az illata. Mélyen belélegeztem, és hagytam, hogy a
fejem zúgni kezdjen. Becsuktam a szememet, és megrohantak az
emlékek.
– Evelyn? – A karizmai megfeszültek, majd ellazultak újra és újra. –
Biztos, hogy ez olyan jó ötlet?
 – A Venetianben gondoláztunk is. Azt mondtad, hogy nem tudsz
úszni, úgyhogy ha beleborulunk a vízbe, akkor nekem kell majd
megmentenem téged.
Nagyot nyelt.
– Igen.
– Rettenetesen aggódtam.
– Tudom. Olyan erősen öleltél, hogy alig kaptam levegőt.
Visszahúzódtam, mert látni akartam az arcát.
– Mert mit hittél, miért gondoláztunk olyan sokáig? – kérdezte. –
Gyakorlatilag végig az ölemben ültél.
– Igazából tudsz úszni?
Halkan felnevetett.
– Persze, Hogy tudok! És szerintem a víz sem volt olyan mély.
– Ugrattál! Micsoda mókamcster vagy te, David Ferris!
– Te pedig állandóan meg tudsz lepni, Evelyn Thomas! – Az arca már
nem volt feszült, és a tekintete is ellágyult. – Hát eszedbe jutón!
– Igen.
– Klassz. Előjött még valami más is?
Szomorúan rámosolyogtam.
– Nem. Ne haragudj!
Elfordult. Biztosan nem akarta, hogy lássam, mennyire csalódon.
– David?
– Hmm?
Közelebb hajoltam hozzá, és az ajkaimat az ajkaira nyomtam. Meg
akartam csókolni. Hiányzott a csókja. Ő azonban elhúzódott.
– Ne haragudj! Nagyon sajnálom.
– Ev, te mit csinálsz?
– Megcsókollak?
Nem mondott semmit. Az állkapcsa egyetlen feszülő izom. Elfordult.
– Neked szabad engem megcsókolni, szabad hozzám bújva aludni, és
szabad méregdrága csipke fehérneműt venned nekem, de én még csak
nem is csókolhatlak vissza? – A kezem rátalált az övére, és megszorította.
Legalább nem akart teljesen elutasítani.
– Miért akarsz megcsókolni? – kérdezte mereven.
Egy pillanatig csak néztem egymásba fonódó ujjainkat, és próbáltam
összerendezni a gondolataimat.
– David, annak a Vegasban töltött éjszakának valószínűleg soha nem
fogok visszaemlékezni minden pillanatára. De úgy gondoltam, hogy
azért megpróbálhatnánk néhány jó emléket szerezni magunknak ezen a
hétvégén. Valamit, ami közös.
– Csak ezen a hétvegén?
A szívem a torkomba ugrott.
– Nem. Illetve nem tudom. Csak... nem tudok szabadulni az érzéstől,
hogy közöttünk ennél valami sokkal mélyebb is van.
– A barátságnál is mélyebb? – A tekintete szenvedéllyel telt meg.
– Igen. Nagyon tetszel nekem. Kedves vagy, aranyos, gyönyörű, és
nagyon jó beszélgetőpartner. Már amikor nem éppen a Vegasban
történteken vitázunk. És úgy érzem...
– Hogy...
– Mintha ez a hétvége lenne a második esélyünk. És ezt már nem
akarom csak úgy elvesztegetni, mert attól tartok, hogy akkor még nagyon
sokáig nagyon bánni fogom az ostobaságomat!
Bólintott, majd oldalra billentette a fejét.
– Akkor mi a terv? Úgy voltál vele, hogy megcsókolsz, aztán majd
kialakul?
– Terv?
– Ismerlek már annyira, hogy tudjam, neked mindig mindenre megvan
a terved! Elmondtad, mennyire kényszeres vagy.
– Ezt mondtam neked? – Basszus, de hülye vagyok!
– Aha, igen. Különösen sokat beszéltél a nagy tervről. – Csak nézett
rezzenéstelenül, csillogó szemekkel. – Tudod... befejezed a sulit, aztán
elmész dolgozni 3-5 évre valami közepes méretű céghez, és egyre
magasabb pozícióba kerülsz, míg sikerül nevet szerezned magadnak.
Aztán továbblépsz egy nagyobb hírű céghez, 35 éves korod körül pedig
megalapítod a saját tanácsadó cégedet. És aztán talán lesz majd időd arra
is, hogy hosszabb távú kapcsolatba kezdj, és letudd azt a bizonyos átlag
2,4 gyereket.
A torkomat hirtelen nagyon száraznak éreztem.
– Jó sokat fecsegtem akkor éjjel!
– Mhm. De ami a legérdekesebb, hogy nem úgy tűnt, mintha ezt a
nagy tervet olyan lant ásztikusan jó dolognak tartanád. Úgy beszeltél
róla, mintha kalitkába zárnád vele magad, miközben minden erőddel
próbálsz kitörni.
Nem szóltam egyetlen szót sem.
 – Úgyhogy ki vele! – folytatta halkan, szinte vidáman. – Most mi a
nagy terved, Ev? Hogy akarsz meggyőzni engem?
– Ó, nos, ööö... Először is, azt hiszem, el akartam csavarni a fejed. És
utána még nem tudom. Talán...
– Mivel akartad elcsavarni a fejem? Azzal, hogy egyfolytában
sápítozol, amiért egy csomó mindent megveszek neked?
– Nem. Azt csak amolyan extra szolgáltatásként kaptad. Nem kell
megköszönnöd.
Megnyalta az ajkát, a szája mosolyra húzódott.
– Értem. Akkor rajta, mutasd meg nekem, mit tudsz!
– Hogy mit tudok?
– Hogyan akarod elcsavarni a fejemet? Rajta, mert szalad az idő! –
Haboztam, ő pedig türelmetlenül csettintett a nyelvével. – Csak egy
törülköző van rajtam, semmi más, bébi! Nem olyan nehéz ez!
– Jól van, jól van. – Nem akartam elengedni a kezét. – Szóval, David?

– Igen, Evelyn?
– Azon töprengtem...
– Hmm?
Annyira reménytelenül más súlycsoportba tartoztunk mi ketten!
Kimondtam az egyetlen dolgot, ami már egyszer bevált, és amiről úgy
éreztem, talán most is működhet.
– Szerintem nagyon kedves pasi vagy, és nagyon örülnék, ha feljönnél
velem a szobámba, szeretkeznénk, és aztán egy kicsit lógnánk még
együtt. Már ha érdekel a dolog...
A tekintete clsötétedett, vádló lett és szomorú. Kezdett elhúzódni
tőlem.
– Te ezt poénra veszed?
– Nem! – Az egyik kezemet a tarkójára csúsztattam, a nedves haja alá,
és próbáltam visszahúzni magamhoz. – Nagyon, de nagyon komolyan
beszélek.
Az állkapcsában remegni kezdett egy izom. Figyelmesen hallgatott.
– Ma reggel megkérdezted a kocsiban, hogy félelmetesnek tartalak-e.
Nos, a válaszom: igen. Majd összecsinálom magam, annyira félek. És
fogalmam sincs, hogy mit keresek én itt. De már előre gyűlölöm a
pillanatot, amikor el kell majd válnunk egymástól.
A tekintete az arcomat kutatta, de nem szólt egyetlen szót sem. El fog
fog utasítani. Pontosan tudtam. Túlságosan sokat kértem tőle, és
túlságosan erőszakosan nyomultam. Itt fog hagyni, és ezt senki nem
vetheti majd a szemére.
– Nem haragszom, ha nem akarsz – mondtam, és próbáltam
összeszedni magamban az önbecsülésem szilánkjait.
– Istenem! – sóhajtott. – Én is majd összecsinálom magam tőled.
– Tényleg?
– Igen. És légy szíves, töröld le azt a vigyort a képedről!
– Bocs.
Oldalra billentette egy kicsit a fejét, és megcsókolt. Az ajkai egyszerre
voltak kemények és nagyon kellemesek. Lehunytam a szemem, és
kinyitottam a szám. Mindent eltöltött a fogkrém íze és nyelvének
simítása a nyelvemen. Ez tökéletesebb volt bárminél. Hanyatt fektetett,
egyenesen a lépcsőre. Megint ugyanott bevertem a fejem, mint az előbb,
és habár erős lüktetést éreztem, nem akartam megtörni a pillanat varázsát.
Azután David a két tenyerébe fogta a fejem, megvédve engem.

Testének súlya a lépcsőnek szegezett, de az igazat megvallva,

egyébként sem igen akartam volna elszökni sehova. A lépcsőfokok
pereme élesen a hátamba nyomódott, de nem érdekelt. Boldogan
hevertem volna ott akár órákon keresztül is, ha az ő teste ugyanígy fölém
hajol, és az illatát érezve ugyanígy megrészegülhetek. A csípője miatt
szét kellett terpesztenem a lábamat, és ha nem lett volna rajtam farmer,
rajta meg a törülköző, nagyon gyorsan nagyon izgalmassá válhatott volna
a helyzet. Istenem, abban a pillanatban a pokolba kívántam minden
ruhadarabot!
Egyetlen másodpercre sem szakítottuk meg a csókot. A lábammal a
csípőjét öleltem, ujjaim pedig a vállát simogatták. Még soha nem éreztem
éreztem hasonlót. Annyira kívántam, hogy fizikai fájdalom töltött el, a
testem lángra kapott, és az izzás mindent elárasztott. A combjaim egyre
erősebben szorították, hogy az izmaimba kínzó fajdalom költözött, de
mégsem tudtam elég közel kerülni hozza. Kétségbeejtő helyzet. Az ajkai
ajkai végigsimították az államat, majd elindultak lefelé a nyakamon.
Felrobbantam ettől a kényeztetéstől! Megharapdált, megnyalogatott, és
felfedezte a fülem mögötti meg a nyakam gödrében levő érzékeny
helyeket, amiknek a létezéséről addig nem is tudtam. Igazi varázsló volt.
volt. Olyan dolgokat is tudott a testemről, amiket én nem. Fogalmam sem
sem volt, hol tanulhatta ezeket, de nem is érdekelt. Ott és akkor nem.
– Menjünk fel! – mondta reszelős hangon. Lassan felállt, az egyik
kezével a fenekemet simogatva, a másikkal a fejemet tartva.
– David! – Próbáltam még szorosabban átölelni.
– Mi az? – Éppen csak annyira távolodott el, hogy a szemembe
nézhessen. A pupillája egészen kitágult, hogy szinte teljesen elnyelte a
szeme kékségét. – Nem foglak elejteni. Soha.
Mély lélegzetet vettem.
– Jól van.
– Meghízol bennem?
– Igen.
– Jó. – Végigsimítotra a hátamat – Most öleld át a nyakam!
Megtettem, és éreztem, hogy azonnal visszanyerem az egyensúlyomat.
Most már mind a két keze a fenekemet tartotta, én pedig szorosan
összefontam a lábamat a csípőjén. Nem úgy tűnt, mintha fájdalmat
okoznék neki, vagyaitól kellene tartanom, hogy megsérül, lehet, hogy
tényleg elég erős, és simán elbír engem is?
– Ez az – mondta, és megcsókolta az államat. – Minden rendben van.
Bólintottam, mert nem bíztam magamban annyira, hogy meg is
szólaljak.
– Ágy?
– IGEN!
Úgy nevetett, hogy vagy ezer huncut gondolat támadt fel bennem
azonnal.
– Csókolj meg! – mondta.
Habozás nélkül megtettem. Az ajkaimat az övére nyomtam.
Becsúsztattam a nyelvem a szájába, és azonnal elvesztem benne megint.
Eelnyögött, és közben a két keze határozottan odahúzott a csípőjéhez.
És ebben a pillanatban megszólalt a csengő. A mély, szomorú hang az
egész házban végighullámzott.
– Nee!
– Ez nem lehet igaz! – David arcán dühös kifejezés jelent meg. Úgy
nézte a hatalmas, kérs/árnyú bejárati ajtót, mint aki kész volna
szilánkokra zúzni, de legalább nem voltam egyedül ezzel az érzéssel.
Felnyögtem, és megint megöleltem, testein minden porcikájával őt
szorítva. Ha nem esett volna annyira rosszul, még akár vicces is lehetett
volna a helyzet.
 Az egyik keze végigsimított a hátamon, majd becsússzam a felsőm
alá, és már a meztelen bőrömet érintette.
– Esküszöm, az az érzésem, hogy az egész univerzum összeesküdött
ellenünk, és nem akarja, hogy benned legyek! – morogta.
– Bárki is az, küldd el! Kérlek!
Kuncogott, és még erősebben magához ölelt.
– Hé, ez fáj!
Felnyögött, és a nyakamba csókolt.
– Akkor hadd nyissam ki az ajtót! Elzavarom őket, utána pedig csak
veled foglalkozom. Rendben?
– A törülköződ a földön van.
– Ez tényleg gondot okozhat. Na, ugrás le az ölemből!
Vonakodva engedtem a szorításomon, és a két lábamat visszatettem a
földre. Az ajtócsengő gonghoz hasonlító hangja megint betöltötte a házat.
David gyorsan elővett a zacskóból egy fekete farmert, és felkapta. Én az
egészből csak annyit láttam, mennyire izmos feneke van. A tekintetemet
többnyire sikerült ugyan elfordítani róla, de ez valószínűleg nagyobb
erőfeszítést igényelt a részemről, mint bármi más ebben az életben.

– Azért te csak maradj itt! Soha nem lehet tudni, hogy nem újságírók
jönnek-e! – Azután az ajtóba épített kis képernyőre meredt. – Ó, öregem!

– Baj van?
– Sokkal rosszabb. Régi barátok, és kaját is hoztak magukkal. –
Visszanézett. Egy pillanatra rajtam felejtette a tekintetét.
– De...
– A várakozástól csak még édesebb lesz a jutalom, hidd el! – mondta,
azután kinyitotta az ajtót, miközben egyik kezével gyorsan lehúzogatta a
pólója elejét, próbálva eltakarni valamelyest a kitüremkedő sliccét. –
Tyler! Pam! Milyen rég nem találkoztunk!
Meg fogom ölni ezt a pasit! Lassan és kíméletlenül! A túlárazott
tangámmal fojtom meg. Az aztán tényleg ideális halál lenne egy
rocksztár számára!
Egy pár lépett be a házba. Ránézésre olyan idősnek tűnhettek, mint a
szüleim, és mindkettejük karja tele volt virágcserepekkel meg
borosüvegekkel. A férfi, Tyler, magas volt, szikár, és szó szerint szénné
volt varrva. Pamen látszott, hogy valószínűleg indián vér is csörgedezik
az ereiben, csodálatos, hosszú haját vastag, csillogóan fekete fonatban
viselte. Mind a ketten szélesen mosolyogtak, és kíváncsi pillantásokat
vetettek felém. Éreztem, hogy az arcomat forróság árasztja el, amikor
észrevettem, hogy a földön szanaszét dobált ruhákat és fehérneműket
nézik. Biztosan úgy tűnt, mintha éppen egy kellemes kis kétszemélyes
orgiára készültünk volna itt mi, ketten – amiben azért volt némi igazság.
– Hogy vagytok? – kérdezte Tyler nagy hangon, erős ausztrál
akcentussal, és mivel az egyik karjában a cserepet tartotta, a másikkal
ölelte át Davidet. – Ő pedig biztosan Ev! Miért van, hogy a rohadt
újságokból kell mindent megtudnom, Dave? Most komolyan!
Azután közelebb hajolt Davidhez, és a szemöldökét felvonva, komor
arccal nézett a szemébe.
– Pam a plafonon volt.
– Ne haragudjatok! Én csak... nos, nagyon hirtelen történt minden. –
David arcon csókolta Pamet, és kivette a kezéből a serpenyőt, valamint a
teletömött zacskót. Pam szinte anyáskodóan simogatta meg a feje búbját.

– Na, mutass már be! – mondta végül.

– Ev, bemutatom Pamet és Tylert. Nagyon régi barátaim mind a
ketten. Ezenkívül ők vigyáznak a házra, amíg távol vagyok. – Látszott
rajra, hogy itt, e két ember között állva könnyen el tudja engedni magát.
A mosolya gondtalanságot, a szeme boldogságot sugárzott. Ennyire
felszabadultnak még soha nem láttam. Undorító féltékenység lobbant
bennem, és vette bele magát a gondolataimba.
– Sziasztok! – Kicsit reszketegen nyújtottam feléjük a kezemet, de
Tyler odalépett, és megölelt.
– Hihetetlenül csinos ez a csaj! Hát nem hihetetlenül csinos, kicsim? –
Tyler oldalra lépett, Pam pedig arcán barátságos mosollyal lépett oda
hozzám.
Istenem, mekkora barom voltam az előbb! Nagyon kedvesnek tűntek,
és inkább hálásnak kellene lennem azért, mert a jelek szerint nem minden
nő akarja azonnal David testéhez dörzsölni a mellét. Basszus, ezek a
hormonok kész banyát csinálnak belőlem!
– Csinos bizony! Szia, Ev! Pam vagyok. – Azok a kávébarna szemek
szeretettel teltek meg. Úgy tűnt, bármelyik pillanatban elsírhatja magát.
Gyorsan odakapott a kezemhez, és alaposan megszorította. – Annyira
örülök, hogy Davidnek végre sikerült egy valóban kedves lányt találnia!
 – Ó, köszönöm! – Úgy éreztem, hogy az arcom mindjárt lángra gyűl.
David sokatmondóan vigyorgott.
– Jól van, most már elég ebből! – törte meg a pillanatot Tyler. – Itt az
ideje magukra hagynunk a friss házasokat. Majd máskor átjövünk
beszélgetni.
David kicsit oldalvást állt, kezében még mindig a serpenyővel és a
zacskóval. Amikor észrevette, hogy őt figyelem, kacsintott.
– Valamikor meg egyébként is szeretném megmutatni, mit állítottunk
össze a pincében – mondta Tyler. – Sokáig terveztek maradni?
– Még nem vagyunk egészen biztosak benne – mondta David, és rám
nézett.
Pam egyre csak a kezemet fogta, és láthatólag nem akarózott
elengednie.
– Csirkés enchiladát készítettem nektek rizzsel. Szereted a mexikói
konyhát? Davidnek az a kedvence. – Pam összevonta a szemöldökét. – És
még csak meg sem kérdeztem, hogy te mit szólsz majd hozzá. Remélem,
nem vagy vega, vagy ilyesmi!
– Nem, nem vagyok az. És én is imádom a mexikói konyhát –
feleltem, miközben megszorítottam a kezét. – Nagyon köszönünk
mindent!
– Hűha! – felelte Pam, és elvigyorodott.
– Szívem? – kiáltott vissza Tyler.
– Jövök már! – válaszolt Pam, és még egyszer utoljára megszorította a
kezemet. – Ha bármire szükséged lenne, amíg itt vagytok, csak hívj
nyugodtan! Komolyan.
David nem mondott semmit, de egyértelműen az én kezembe adta a
döntést, hogy maradjanak vagy menjenek el. A testem még mindig
bizsergett, annyira kívántam őt, ráadásul úgy tűnt, ha egyedül vagyunk,
nagyon gyorsan, nagyon jól alakulnak kettőnk között a dolgok. Mivel
végtelenül sekélyes voltam, és nagyon hiányzott a jó szex, nem akartam
osztozni rajta senkivel. Csak magamnak akartam, teljes egészében.
Ugyanakkor úgy illett, hogy marasztaljam a vendégeket, ha pedig
Davidnek igaza van, a várakozás csak megédesíti a jutalmat, úgyhogy
könnyen lehet, hogy ebben az egy esetben a helyes döntés valószínűleg a
legjobb döntés is egyben.
– Maradjatok meg! – szólaltam meg végül. – Vacsorázzatok velünk!
Hiszen nagyon sok kaját hoztatok! Ennyit soha az életben nem tudnánk
egyedül megenni.
David rám nézett, és a szeme csillogásán láttam, hogy jól döntöttem.
Szinte kisfiúsnak tűnt, ahogyan próbálta visszafojtani az izgalmát.
Mintha éppen most mondták volna meg neki, hogy a szülinapját előrébb
hozták. Nem tudtam, pontosan kik ezek az emberek, de az látszott, hogy
David számára nagyon fontosak. Úgy éreztem magam, mintha az imént
valami nagyon fontos és nagyon nehéz vizsgán sikerült volna átmennem.

Pam felsóhajtott.
– Tylernek igaza van. Ti friss házasok vagytok.
– Maradjatok, légy szíves! – feleltem.
Pam Tylerre nézett.
Tyler megrántotta a vállát, és elvigyorodott, de látszott rajta, hogy
jólesik neki a meghívás.
Pam boldogan csapta össze a két tenyerét.
– Akkor együnk!
 KILENCEDIK FEJEZET

AMIKOR A NAP FELKELT, kellemesen meleg tapintású kezek húzták fel a

felsőmet. Utána jöttek a forró csókok, végig a hátamon, közvetlenül
utánuk pedig a jóleső hidegrázás a gerincem mentén. Az egész testem
lúdbőrözni kezdett.
– Ev, kicsim, megtennéd, hogy hanyatt fordulsz? – suttogta David a
fülembe.
– Mennyi az idő?
Tegnap este, vacsora után mindnyájan levonultunk a stúdióba, hogy
„csak gyorsan körülnézzünk”. Pam éjfélkor döntött úgy, hogy nem bírja
tovább, és közölte Tylerrel, hogy majd hívja, ha végeztek. De mivel ő és
David nem sokkal korábban nyitott ki egy üveg bourbont, mindenki
tudta, hogy erre jó ideig még nem fog sor kerülni. Miközben a fiúk
élvezkedtek, és a stúdió valamint a keverőszoba között járkáltak fel és
alá, én kényelmesen elterültem a pincében elhelyezett nagy kanapén.
Mindenképpen David közelében akartam maradni, mert hallani akartam,
ahogyan gitározik és kis dallamfoszlányokat énekel. Nagyon szép hangja
volt. És hogy mit tudott művelni azzal a hathúros gitárral! Fel sem
foghattam, mennyire tehetséges. Amikor zenélt, a tekintete a távolba
mered, és szó szerint kilépett ebből a világból. Mintha a zenén kívül
semmi mis nem is létezne. Voltak pillanatok, amikor őszintén
magányosnak éreztem magam, mialatt ott feküdtem és azt néztem, holtan
játszik. Azután egyszer csak véget ér a dal, ő pedig megrázza a fejét,
kinyújtja az ujjait, és visszatér közénk. A tekintete megtalál, ajka
mosolyra húzódik. Megérkezett.
Egy ponton el is szundítottam. Fogalmam sem volt, hogyan sikerült
feljutnom az ágyba. Biztosan David vitt fel. Egy dolog viszont biztos
volt: az orromat alkohol szaga csapta meg.
 – Már majdnem reggel öt óra van – felelte. – Na, fordulj már hanyatt!
– Fáradt vagyok! – motyogtam, és maradtam úgy, ahogyan eddig is.
Éreztem a súlyát, ahogyan a hátamra ült, két kezét kinyújtotta a fejem
mellett, majd rám hajolt, és a teljes testével befedett.
– Tudod mit? – kérdezte.
– Mit?
Finoman kifésülte a hajamat az arcomból. Azután megnyalta a
fülemet. Én izegtem-mozogtam, mert nagyon csiklandozott.
– Két számot is írtam – mondta, és a szavai egy egészen kicsit kásásán
szóltak.
– Mhm – mosolyogtam, és nem nyitottam ki a szememet –
Reménykedtem benne, hogy ennyiből is megérti majd, mennyire őrülök
az új számoknak, mert nem egészen négy óra alvás után ennél többre
nemigen számíthatott tőlem. Egyszerűen nem úgy voltam bedrótozva –
Klassz.
– Úgy látom, nem érted, milyen fontos dologról beszélünk. Két éve
nem írtam egyetlen új számot sem. Ez nem klassz, hanem kurvára
csodálatos! – Az orrával a nyakamat simogatta. – És mind a kettő rólad
szól.
– Amiket most szereztél? – kérdeztem vissza, halálosan megdöbbent
hangon, annak ellenére, hogy még mindig nem voltam egészen
magamnál. – Tényleg?
– Aha, csak... – Mélyet sóhajtott, majd finoman a vállamba harapott,
mire azonnal felpattant a szemem.
– Hé!
Közelebb hajolt, hogy lássam az arcát. Sötét tincsei a szeme elé
hulltak.
– Szóval mégis itt vagy! Az úgy volt, hogy rád gondoltam, és hirtelen
ihletet kaptam. Már nagyon régen nem volt semmi, amivel kapcsolatban
el akartam volna mondani az érzéseimet, mert magasról tojtam mindenre.
Minden éppen olyan volt, mint minden más. Te azonban megváltoztattad
a dolgokat. Megjavítottál.
– David, én nagyon örülök, hogy visszakaptad az ihletet, de egyébként
is kimondhatatlanul tehetséges vagy. Téged nem kellett senkinek
megjavítania. Talán csak arra volt szükséged, hogy kicsit feltöltődj!

– Nem. – Fejjel lefelé nézve is dühösen figyelt engem. – Fordulj

hanyatt! Így nem tudok veled rendesen beszélgetni!
Haboztam néhány szívdobbanásnyi ideig, mire a fenekemre csapott.
Arra, amelyiken nincsen tetkó. Ez a nagy szerencséje.
– Na rajta, bébi!
– Ajánlom, hogy óvatosabban harapdálj és fenekelj, haver!
– Akkor mozdulj meg! – morogta.
– Jól van, jól van.
Lemászott rólam, átgurult a gigantikus matrac másik szélére, én pedig
felültem, és a két térdemet átkulcsolva vártam, hogy mit akar csinálni.
Félmeztelen volt, csak egy szál farmer maradt rajta. Hogyan lehet képes
valaki egyfolytában elhagyni az ingeit? A mezítelen mellkasa látványára
az egész agyam lefagyott, amikor pedig a farmerét is megláttam, szinte
nyáladzó idiótának ereztem magamat. Nincsen ember a földön, akin
olyan jól állna a farmer, mint rajta! Most pedig, hogy tegnap már láttam
anyaszült meztelenül is, csak még rosszabb lett a helyzet. A képzeletem
sebességet váltott, és valami eszeveszett szexuális vadállat lett belőlem.
Na és a fejemben megjelenő képek...! Elképzelni sem tudtam, vajon
honnan származnak. Leírhatatlanul nyers és részletes volt mindegyik,
ráadásul szinte biztosra vettem, hogy egy részük anatómiailag
kivitelezhetetlen lenne.
Mintha hirtelen minden levegő elszökött volna a szobából. Az az
igazság, hogy mindennél jobban kívántam. Mindenhogyan. A jó dolgait,
a rossz dolgait, és minden mást is a kettő között. Jobban akartam őt, mint
bármi mást, amit eddigi életemben valaha is akartam.
De nem akkor, ha előtte ívott, mert azzal kapcsolatban már voltak
rossz tapasztalataim. Nemigen tudtam volna megfogalmazni, mi is zajlik
kettőnk között, de biztosan tudtam, hogy bármi is az, nem akarom
elrontani.
Úgyhogy igen. A szex kilőve. A szex rossz.
El kellett szakítanom róla a tekintetemet, úgyhogy vettem egy mély
lélegzetet, és inkább a térdemet kezdtem bámulni. A meztelen térdemet.
Pedig amikor elaludtam, még farmer volt rajtam, erre most csak bugyit és
az ujjatlan felsőmet látom. És valami varázslatos módon a melltartómnak
is nyoma veszett.
– Pontosan mi történt a többi ruhámmal?
– Eltűntek – mondta halálosan komoly arccal.
– Te vetted le őket?
 Megrántotta a vállát.
– Nem lett volna kényelmes felöltözve aludnod.
– És mégis hogy a fenébe sikerült úgy levenned a melltartómat, hogy
közben nem ébredtem fel?
Huncut mosollyal válaszolt:
– Semmi más nem történt. Esküszöm. Csak... a biztonság kedvéért
vettem le rólad. A merevítő drót nagyon veszélyes lehet.
– Aha, persze!
– És nem leskelődtem.
Gyanakodva hunyorítottam.
– Na jó, ez nem igaz – ismerte be, és felhúzta a két vállát. – Nem
tudtam ellenállni. De mivel még mindig házasok vagyunk, egy kis
kukkolás igazán belefér!
– Azt mondod? – Rájöttem, hogy lehetetlen haragudni rá, amikor ilyen
arccal néz az emberre. A butus kislányos lényem kuncogni kezdett.

Szex kizárva!
– Mit csinálsz ott az ágy végében kuporogva? Ez így nem fog
összejönni – szólalt meg hirtelen, és észre sem vette, hogy így felkelés
után milyen vad viharban törtek ki a hormonjaim, és mennyire
kétségbeestem emiatt.
Figyelembe véve, hogy a lehelete még mindig alkoholszagú volt,
hihetetlen gyorsan ragadta meg a lábamat, és mielőtt észbe kaphattam
volna, már végigrángatott az ágyon, maga mellé. A hátam a matracnak
csapódott, a fejem meg a párnának, és még mielőtt bármit tehettem volna,
David már ott volt fölöttem. Testének súlya a legjobb helyeken rám
nehezedve préselt bele a matracba, ebben a helyzetben pedig nagyon
nehéz volt még mindig nemet mondanom.
– Nem hiszem, hogy most szeretkeznünk kellene! – törtem ki.
A szája sarka mosolyra húzódott.
– Nyugi! Kefélésről ezúttal szó sem lehet.
– Nem? – Basszus, amikor kimondtam, szó szerint nyüszítettem. Ha
akarnék, sem lehetnék ennél szánalmasabb.
– Nem. Mert azt akarom, hogy amikor először lefekszem veled, mind
a kettőn színjózanok legyünk. Bízz bennem! Nem akarok még egyszer
úgy ébredni, hogy másnap beparázol, mert nem emlékszel semmire, vagy
vagy mert igazából nem is így akartad az egészet. Nem akarok még
egyszer én lenni a seggfej ebben a kapcsolatban.
– Én soha nem tekintettem rád seggfejként, David! – Legalábbis nem
egészen ezekkel a szavakkal. Lehet, hogy baromnak tartottam, és
magamban mindörökre elkönyveltem, mint melltartó tolvajt, de
seggfejnek soha nem tekintettem.
– Nem?
– Nem.
– Még Vegasban sem, amikor káromkodva otthagytalak, és úgy
bevágtam az ajtót magam mögött? - Az ujjai a hajamba túrtak, és
megsimogatta a fejemet. Lehetetlen volt egy ilyen érintésbe nem úgy
hajolni bele, mint elégedett macska a simogatásba. Varázslatos keze van.
Még a reggeleket is elviselhetőbbé tudta tenni, bár tekintve, hogy hajnali
5 óra volt, kicsit azért rezgett a léc.
– Az a reggel egyikünknek sem volt élete csúcspontja – feleltem.
– Na és Los Angelesben, amikor az a csaj a nyakamban lógott?
– Azt szándékosan csináltad?
Az egyik szemét lehunyta, és úgy nézett.
– Talán csak védeni akartam magamat veled szemben.
Szóhoz sem jutottam. Vagy egy teljes pillanatig.
– Semmi közöm nincs hozzá, hogy ki lóg a nyakadban.
A mosolyából csak úgy sütött az önelégültség.
– Féltékeny voltál.
– Biztos, hogy ezt éppen most kell megbeszélnünk? – A testemet az ő
izmos testéhez nyomtam, de tudtam, hogy most ezzel semmire nem
megyek. – David?
– Nagyon rosszulesett, igaz?
Nem válaszoltam.
– Egyszerűen képtelen voltam rávenni magam, hogy megérintsem. És
azért, mert te is ott voltál.
– Tényleg? – Azonnal megnyugodtam, amikor ezeket a szavakat
hallottam. Már a szívem sem akart kiugrani a helyéből. – Gondolkodtam
is rajta, hogy mi történhetett, mert nagyon gyorsan visszajöttél a
bungalóból.
Horkantott, és közelebb nyomakodott.
– Amikor Jimmyvel láttalak...
– Esküszöm, hogy nem volt közöttünk az égvilágon semmi!
– Most már én is tudom. Nagyon sajnálom, hogy így viselkedtem.
Nem volt jogom ezt tenni.
Megpróbáltam eltolni magamtól, de a mozdulat valami
megmagyarázhatatlan módon simogatásba csapott át. Fura. Ujjaim a
vállára csusszantak, majd fel a nyakán, és végül a hajába. Nem akartam
mást, mint érezni testének forróságát és a közelségét. Kész érzelmi
hullámvasút volt minden pillanat, amit mellette átéltem. Az imént még
kialvatlan és morgós voltam, nyolc másodperccel később pedig már
felizgultam.
– Klassz, hogy új számokat írtál.
– Mhm. És amikor otthagytalak Adriannel és az ügyvédekkel? Akkor
sem voltál bepöccenve rám?
Fújtam egyet.
– Na jó, kénytelen vagyok beismerni, hogy akkor egy kicsit mérges
voltam.
Lassan bólintott, de a tekintete egyetlen pillanatra sem szakadt el az
enyémtől.
– Mikor visszamentem a házba, és hallottam, mi történt, meg azt is,
hogy Mallel mentél el, elvesztettem az eszemet. Mal szerkóján vertem
szét a kedvenc gitáromat. Meg mindig nem tudom elhinni, hogy képes
voltam ezt tenni, de annyira rettenetesen mérges voltam, annyira
féltékeny, és olyan rohadt dühös önmagámra!
Éreztem, hogy az arcomra hitetlenkedő grimasz ül ki.
– Te tényleg ezt tetted?
– Aha. – A tekintete szigorú és sötét volt. – Igen.
– És miért mondod el most ezt?
– Mert nem akarom, hogy valaki mástól hallj róla. – Nagyot nyelt, és
az ádámcsutkája vadul járt fel-alá. – Nézd, én igazából nem ilyen vagyok,
Ev! És ígérem, hogy soha többé nem fog történni semmi ilyesmi. Csak
tudod, nem vagyok ehhez hozzászokva. Te valahogy teljesen
megváltoztattál. Nekem ez az egész nagyon új. Nem is tudom, csak jár a
szám itt összevissza, a rohadt életbe! De érted, mit akarok mondani?

Lehet, hogy később már egyetlen szóra sem emlékszik majd az

egészből, most, ebben a pillanatban azonban fájdalmasan őszintének
tűnt. A fejem is belefájdult, annyira szerettem volna segíteni neki!
Belenéztem azokba a kialvatlan, vörös szemekbe, és elmosolyodtam.
– Azt hiszem, értem. Megígéred, hogy soha többé nem fog
megtörténni?
– Nem csak megígérem. Meg is esküszöm. – Tapintható volt a
hangjában a megkönnyebbülés. – Akkor minden kerek?
– Igen. Később majd eljátszod nekem az új számokat? – kérdeztem. –
Nagyon szeretném hallani őket.
– Még nincsenek készen. Ha majd megvagyok velük, biztosan
megmutatom, de azt akarom, hogy akkor halld, ha már tökéletesek.
– Jól van – feleltem.
David dalokat írt rólam! Ez fantasztikus! Kivéve persze, ha amolyan
ekézős számok, mert akkor komolyan el kell beszélgetnünk a kettőnk
kapcsolatáról.
– De ugye nem arról szólnak, hogy néha mennyire az tudok menni?
Megvonta a vállát.
– Csak egy egészen kicsit. De az is jó értelemben.
– Mi van? – kiáltottam.
– Bízz bennem, légy szíves!
– Nyíltan kimondod, hogy egy idegesítő ribanc vagyok?
– Nem, illetve nem éppen ezekkel a szavakkal. – Kuncogott, és
örültem, hogy visszatért a jó kedve. – De ugye te sem akarnád, hogy
hazudjak, és azt állítsam, hogy minden egy rózsaszín leányálom?
– Talán. Igazad lehet. De az emberek tudni fogják, hogy rólam szólnak
a számok. Nekem pedig fenn kell tartanom a renomémat, miszerint
mellettem az élet minden pillanata öröm és boldogság.
Felnyögött.
– Evelyn, nézz rám, légy szíves!
Megtettem.
– Melletted az élet minden rohadt pillanata öröm és boldogság! Nem
hiszem, hogy ezt bárki is kétségbe merné vonni.
– Rémesen aranyos vagy, amikor hazudsz!
– Tényleg? Erről szól mindegyik szerelmes szám, kicsim! És a
szerelem nem mindig sima és egyértelmű. Lehet fájdalmas és mocskos is
– mondta. – De ez nem azt jelenti, hogy ne ez lenne a legcsodálatosabb
dolog, ami az emberrel történhet. Nem azt jelenti, hogy nem őrülök meg
érted.
– Te tényleg megőrülsz értem? – A hangom érzelmekkel telt meg.
– Miért, nem nyilvánvaló?
– Én is megőrülök érted. Csodálatosan szép vagy kívül és belül is,
David Ferris!
A homlokát az enyémre nyomta, és egy pillanatra becsukta a szemét.
– Annyira rohadtul édes vagy! De tudod, azt szeretem benned, hogy ha
akarsz, harapni is tudsz. Mint Vegasban, amikor nekimentél azoknak a
seggfejeknek. Szeretem benned, hogy törődsz az emberekkel, és kiállsz
még egy teljesen ismeretlen pincércsajért is. És egy egészen kicsit még
azt is szeretem benned, ahogy az idegeimre mész... mondjuk, ezt nem
mindig. Basszus... Már megint összevissza beszélek!
– Semmi baj – suttogtam. – Szeretem, amikor összevissza beszélsz.
– Akkor nem haragszol rám, amiért elveszítettem a fejemet?
– Nem, David. Nem haragszom.
Egyeden szó nélkül legördült rólam, és mellém feküdt. Megölelt,
egyik kezével a vállam alatt, a másikkal a derekamnál fogva át.
– Ev?
– Hmm?
– Vedd le a felsődet! Meztelenül akarok feküdni veled – mondta.
– Légy szíves! Ígérem, hogy nem lesz semmi több.
– Jól van – mondtam, majd levettem az ujjadan felsőmet, és egészen
közel bújtam hozzá. Még soha senkivel nem volt ennyire jó csak úgy
feküdni. Állát a fejem tetejére támasztotta, forró mellkasa érintése pedig
tökéletes volt, egyszerre izgató és megnyugtató. Úgy éreztem, hogy
bőröm minden négyzetcentije életre kel. Ugyanakkor most, hogy vele
voltam, valahogy lenyugodtak a lelkemben dúló viharok – vagy valami
ilyesmi. Amíg itt hevertünk, soha, egyetlen pillanatra sem jutott eszembe,
hogy a hasam, a fenekem vagy bármi más, ehhez hasonló baromság miatt
aggódjak. Nem érdekelt a leheletében érezhető alkohol szaga sem,
egyszerűen csak minél közelebb akartam lenni hozzá.
– Nagyon szeretek veled aludni! – szólalt meg, miközben egyik
kezével a hátamat simogatta. – Nem hiszem, hogy bárki mással képes
lennék egy ágyban aludni. Veled viszont bármikor.
– Meg soha senkivel nem aludtál egy ágyban?
– Nagyon régóta nem. Mindig úgy éreztem, szükségem van a térre. –
Az egyik ujja játszani kezdett a francíabugyím gumijával, és már
képtelenségnek tűnt, hogy mozdulatlanul feküdjek tovább.
– Hűha!
– Kész önkínzás ezt csinálni veled. De élvezetes önkínzás.
Néhány percen keresztül nem szólalt meg, és már azt hittem, hogy
elaludt. De nem.
– Beszélj! Szeretem hallani a hangodat.
– Jó van. Nagyon jól éreztem magam tegnap Pammel. Olyan jó fej!
– Igen, tényleg az. – Az ujjai fel és alá simogattak, végig a
gerincemen. – Mind a ketten nagyon jólelkűek.
– És igazán kedves volt tőlük, hogy vacsorát is hoztak nekünk. –
Aztán hirtelen kifogytam a szavakból. Úgy éreztem, még nem állok
készen, hogy bevalljam neki, mennyit töprengtem azokon a dolgokon,
amit az építészkarríeremmcl kapcsolatban mondott. Hogy a tőle hallottak
miatt elkezdtem megkérdőjelezni a nagy tervet. Aztán ugyancsak nem
tűnt volna különösebben okosnak elmondani, mennyire be vagyok tojva,
hogy véletlen elbaltázok valamit, és elrontok mindent, ami kettőnk között
kialakult. Mert mi van, ha a sors itt hallgatózík valahol, és az első adandó
alkalommal beint nekem? Istenem, reméltem, hogy erre soha nem kerül
sor! Ezért inkább valami könnyed csevegéssel folytattam: – Annyira
imádom, hogy meg a házban is hallani az óceán morajlását!

– Mhm – dünnyögre egyetértően. – Figyelj, én nem akarom hétfőn

aláírni azokat a papírokat!
Megdermedtem, csak a szívem vert vadul.
– Nem?
– Nem. – A keze elindult felfelé, és már közvetlenül a mellem alatt
simogatott, végigrajzolva minden egyes bordámat. Emlékeztetnem
kellett magamat, hogy levegőt is kell azért vennem. Ő persze láthatóan
nem volt tudatában annak, hogy milyen hatással van rám. Csak úgy volt
ezzel is, mint amikor az ember telefonálás közben egy papírra firkálgat.
A karja ekkor jobban megszorított. – Nincsen semmi, ami miatt ez az
aláírás ne várhatna néhány napot, és akkor talán azt is meglátnánk,
mennyire tudna működni ez a dolog.
A remény forró fuvallatként csapott keresztül rajtam.
– Komolyan beszélsz?
– Aha, nagyon is. – Felsóhajtott. – Tudom, hogy most nem vagyok
színjózan, de ezt már nagyon sokszor megrágtam magamban. Én nem...
az istenit, még azt is alig bírtam elviselni, hogy az elmúlt néhány órában
nem láthadak! De úgy tűnt, nagyon hiányzik neked egy jó alvás. Nem
akarom aláírni azokat a papírokat.
Összeszorítottam a szemem, és néma hálaimát rebegtem. – Akkor nem
nem írjuk alá.
– Tuti?
– Igen.
Szorosabban magához húzott.
– Jól van. Jó. Ez nagyon jó.
– Nem lesz semmi baj – sóhajtottam boldogan. A
megkönnyebbüléstől minden erőm elszállt, és ha abban a pillanatban nem
az ágyban fekszem, biztosan rongybabaként omlottam volna össze.
David váratlanul megszagolta a vállát és a hónalját,
– A fenébe, a bőrömnek is bourbonszaga van. Megyek és
lezuhanyozom. – Futó csókot adott, azután felkelt. – Ha legközelebb is
így fekszem le melléd, légy szíves, azonnal rúgj ki az ágyból! Ne hagyd,
hogy így bújjak oda hozzád!
Csodálatos volt, amiért úgy beszélt erről, mintha teljesen mindennapi
dolognak tekintené, hogy együtt leszünk. Annyira csodálatos, hogy még
a szaga sem érdekelt.
Mi a színtiszta szerelem, ha nem ez?
 TIZEDIK FEJEZET

A CSENGŐ NEM SOKKAL TÍZ UTÁN SZOLALT MEG. A hangja betöltötte a

házat. David a hátamnak bújva aludt, és meg sem moccant. Most, hogy
sikerült még néhány órát aludnom, lassan kezdtem magam megint
embernek érezni. Óvatosan, nehogy felébresszem, kikászálódtam a karja
alól, visszavettem a felsőmet, felkaptam egy farmert, majd lerohantam a
lépcsőn, és közben amennyire lehetett, vigyáztam, nehogy a nyakam
törjem a nagy igyekezetben. Valószínűleg újabb csomagok érkeznek.
– Kismenyasszonyka! Engedj be! – szólalt meg Mal hangja az ajtó
másik oldaláról, rögtön utána pedig igazán lenyűgöző dobszóló
következett, ahogyan a két kezével vadul bedörömbölt a tömör faajtón.
Nagyon tehetséges dobos. – Evvie!
Senki nem hívott Evvie-nek. Évekkel azelőtt kiirtottam ezt a
becenevet a környezetemben mindenkiből. Mondjuk, azért a
kismenyasszonykánál mégis jobb volt.
Kinyitottam az ajtót, Mal pedig, nyomában a botladozó Tylerrel,
azonnal berontott. Tekintve, hogy Tyler hajnalok hajnaláig ivott és zenélt
Daviddel, nem is csodálkoztam, hogy ilyen vacak állapotban van.
Biztosan a világtörténelem legpokolibb másnaposságát kénytelen lábon
kihordani. Annyira csúnyán karikás volt a szeme, mintha valaki alaposan
elverte volna, és szinte folyamatosan töltötte magába az energiaitalokat.

– Mal! Te meg mit keresel itt? – Elkezdtem ki dörzsölni az álmot,

szememből. Most esett csak le, hogy nem is én vagyok otthon. – Ne
haragudj, ez bunkóság volt. Csak annyira meglepődtem, hogy itt látlak!
Szia, Tyler!
Azt reméltem, hogy a mai napra csak és kizárólag az enyém lesz a
férjem, de úgy tűnt, ez sem fog összejönni.
Mal a lábamhoz ejtette a hátizsákomat. Annyira lefoglalta, hogy
mindent alaposan megnézzen magának a házban, hogy szerintem nem is
hallotta a kérdésemet.
– David még alszik – mondtam, és kutatni kezdtem a zsákomban.
Hiszen itt van mindenem! Az én csodálatos cuccaim! A tárcámnak és a
telefonomnak mindennél jobban örültem. Láttam, hogy egy csomó SMS
érkezett Laurentől, és néhány még apától is. Nem is tudtam, hogy tudja,
hogyan kell SMS-t küldeni. – Kösz, hogy elhoztad.
– Dave hajnali négy körül felhívott, és azt mondta, írt néhány új
számot. Gondoltam, a legjobb lesz, ha idejövök, és megnézem, mi a
helyzet. Na meg úgy voltam vele, hogy biztosan hiányoznak a cuccaid. –
Azután csípőre tett kézzel megállt a mennyezetig érő ablak előtt, és csak
csodálta a természet szépségét. – Öregem, nem semmi ez a kilátás!
– Klassz, nem? – kérdezte Tyler, az energiaitalos dobozba temetkezve.
– Várj csak, amíg meglátod a stúdiót!
Mai tölcsért formált a két kezéből, és felkiáltott:
– Nagymenő! Gyere le!
– Szia, szívem! – lepett be Pam, kulcscsomót forgatva az egyik ujján.
– Próbáltam kiharcolni nektek még néhány órát, de mint látod, nem ment.
Bocs.
– Semmi gond – mondtam.
Nem vagyok az a kimondottan ölelkezős típus. A családban nemigen
öleltük egymást, mert a szüleim sokkal jobban szerették úgy kimutatni az
érzelmeiket, hogy közben ne kelljen hozzáérnünk egymáshoz. Pam
azonban annyira kedves volt velem, hogy amikor átölelt, gondolkodás
nélkül viszonoztam.
Az előző éjjel odalent, a stúdióban órákon keresztül beszélgettünk.
Nagyon érdekes dolgokat mondott. Egy elismert gitáros-producer
feleségeként vagy húsz éve élte ezt az életet, a turnézást, a stúdiózást, a
bandababákat... megtapasztalt mindent, ami a rock and roll életérzéssel
jár. Ő és Tyler valami zenei fesztiválon vettek részt errefelé, amikor
beleszerettek Montereybe, a sziklás tengerpartba, valamint a végtelen
óceán látványába.
– A kanapé és még néhány ágy már úton van ide. Szerintem
hamarosan meg is érkeznek. Mal, Tyler, segítsetek arrébb tenni a
dobozokat! Oda fogjuk összepakolni mindet, a kandalló mellé! – Aztán
hirtelen elhallgatott, és óvatos pillantást vetett rám. – Na, várjunk csak!
Hiszen te vagy a ház úrnője! Itt csak te adhatsz parancsokat.
 – Ó, a kandalló mellett teljesen jó lesz! – mondtam.
– Hallottátok, fiúk! Munkára!
Tyler morgott ugyan egy kicsit, de azonnal letette a kezéből az
energiaitalt, és komótosan elindult az egyik doboz felé. Úgy húzta a lábát,
mint valami zombi.
– Várjatok! – Mal Pamre és rám nézett. – Én még nem is kaptam meg
az isten hozott csókot!
Ezzel átölelte Pamet, majd felkapta, és addig forgatta körbe-körbe,
míg mind a ketten hangosan nevetni nem kezdtek. Azután kitárta a karját,
és elindult felém.
– Na, gyere te is apucihoz, kis kócos!
Kitartottam felé a kezemet, és hangosan kacagtam.
– Egy ilyen mondattal azért tudna mit kezdeni egy pszichológus, Mal!

– Hagyd békén! – szólalt meg David hangja a lépcső felől. Elindult

lefelé, ásított, és közben az álmot próbálta kidörzsölni a szeméből. Még
mindig nem volt rajta semmi más, csak a farmergatya. Olyan volt nekem,
mint Supermannek a kriptonit. Hirtelen elszállt minden erőm, és füstbe
ment minden eltökéltségem, hogy óvatosan fogok viselkedni vele. A
térdem szó szerint megrogyott. Gyűlöltem magam, amiért ilyen voltam.

Ma vajon házasok vagyunk, vagy nem? Tegnap éjjel rengeteget ivott,

és a részegek nagyon könnyedén ígérgetnek – ezzel kapcsolatban
különösen fájó tapasztalatokkal rendelkezünk mind a ketten. Csak
reménykedhettem benne, hogy emlékszik még, miről beszélgettünk, és
hogy még most is ugyanúgy érez.
– Mi a fenét keresel itt? – morogta a férjem.
– Hallani akarom az új anyagot, köcsögduda! – felelte Mal, és
ahogyan nézte Davidet, az állkapcsában ugrálni kezdett egy izom. – A
szart is ki kellene vernem belőled! Hogy rohadnál meg! Ez volt a
kedvenc szerkóm!
David merev léptekkel jött le a lépcsőn.
– Már mondtam, hogy nagyon sajnálom, és komolyan is gondolom.
– Talán. De akkor is itt az ideje, hogy megfizess, seggfej!
David egy pillanatig nem válaszolt semmit. A feszültség ezer módon
tükröződött az arcáról és nem lehetett nem észrevenni a tekintetén,
mennyire fáradt.
 – Jól van. Mi legyen?
– Valami, ami táj, haver. Nagyon fáj.
– Még annál is jobban, hogy hívatlanul megjelensz, amikor szedtünk
volna Evvel kettesben lenni egy kicsit?
Mal egy pillanatra őszintén elszégyellte magát.
David ekkor ért le a lépcső aljára, és várakozóan megállt.
– Talán odakint kellene elintéznünk.
Pam és Tyler egyetlen szó nélkül figyelte a jelenetet.
Volt egy olyan érzésem, hogy ezek ketten nem először kerülnek
szembe ilven helyzetben. A nagyfiúk kisfiús játékokat játszanak. Én
azonban Mal mellé álltam, és mindenre felkészültem. Ha egyetlen lépést
tesz David felé, azonnal rávetem magam. Megtépem a haját vagy valami.
Még nem tudtam, hogyan, de biztos voltam benne, hogy megállítom.

Mal végignézett Daviden.

– Nem foglak megverni. Nem akarom tönkretenni a kezemet, amikor
még annyi munka van előttünk.
– Akkor?
– Mivel már széjjelverted a kedvenc gitárodat, a fajdalomdíj valami
más lesz. – Mal összedörzsölte a két kezét. – Valami olyasmi, amit
pénzen nem vásárolhatsz meg.
– Mi van? – kérdezte David, és hirtelen nagyon óvatos lett.
– Szia, Evvie! – vigyorgott rám Mal, és a következő pillanatban
megölelt, majd egészen közel húzott magához.
– Hé! – tiltakoztam.
Azután a szája a számra tapadt. De ebben a csókban nem volt semmi
érzéki. David is felkiáltott. Egy kar jelent meg a hátamon, Mal
megdöntött, és közben olyan keményen csókolt, hogy kis híján a vér is
kiserkent az ajkaimból. Megragadtam a vállát, mert attól féltem hogy
mindjárt elejt. Amikor viszont már a nyelvét próbálta benyomni a
számba, egy pillanatnyi habozás nélkül megharaptam.
Az a hülye meg fájdalmában hangosan felkiáltott.
Nesze!
Éppen olyan gyorsan, ahogyan hátradöntött, vissza is állított. A fejem
még mindig kavargóit. Egyik kezemmel a falnak támaszkodtam, mert
nem akartam elesni, a másikkal a számat dörzsöltem, és próbáltam
leszedni az ízét. Mal megbántott arccal nézett.
 – A rohadt életbe! Ez nagyon fájt! – Óvatosan megérintette a nyelvét,
próbálva kitapintani, mekkora lehet a baj. – Vérzek!
– Helyes.
Pam és Tyler csak kuncogott, és láthatólag élvezték a műsort. Hátulról
hirtelen karok öleltek meg, majd David hangja suttogott a fülembe:

– Ügyes voltál!
– Te tudtad, hogy ezt fogja csinálni? - kérdeztem, és egy egészen kicsit
idegesnek tűnhettem.
– Honnan tudtam volna, basszus? – Az arcát a fejemhez dörzsölte, és
még jobban összeborzolta az alvástól egyébként is borzos hajamat. –
Nem akarom, hogy bárki más hozzád érjen.
Ez volt a helyes válasz. A haragom egyetlen pillanat alatt elpárolgott.
A kezemet az övére helyeztem, és éreztem, hogy még erősebben szorít.
– Akarod, hogy szétverjem? – kérdezte David. – Csak egy szavadba
kerül.
– Egy pillanatig úgy tettem, mintha komolyan átgondolnám a
lehetőséget. Mal csendben figyelt. Nyilvánvaló volt, hogy sokkal
közelebbi lett a kapcsolatunk, mint Los Angelesben volt, de ehhez
senkinek nem volt semmi köze. Sem a barátainak, sem a sajtónak,
senkinek.
– Inkább nem – suttogtam végül, és a gyomrom az izgalomtól görcsbe
rándult. Hihetetlenül gyorsan lettem egyre szerelmesebb belé. – Talán
jobb lenne megkegyelmeznünk neki.
David még mindig a karjaiban tartva maga felé fordított, én pedig a
csípőjét átkarolva közelebb bújtam hozzá. Olyan természetesnek tűnt a
helyzet, és olyan helyénvalónak. A bőre illatától megint megrészeltem.
Képes lettem volna akár órákon keresztül is ott állni, és belélegezni ezt az
aromát. Úgy éreztem, hogy talán mégis egy pár vagyunk, már nem
tudtam megbízni a saját ítéletemben. Nem mintha kőbán annyira
megbíztam volna.
– Malcolm is veletek tart a mézeshetekre? – Pam hangja hitetlenkedve
törte meg a pillanat varázsát.
David nevetett.
– Ez nem mézeshetek. Ha a mézesheteinkre elutazunk valahova, akkor
olyan helyre megyünk, ahol mindenkitől nagyon, de nagyon távol
leszünk. És tuti, hogy nem itt a környéken.
 – Ha? – kérdezte Pam.
Hát lehet ezt a csajt nem szeretni?
– Amikor – javította ki magát David, és szorosabban ölelt.
– Ez az egész nagyon aranyos, de én azért jöttem, hogy zenéljünk! –
jelentette ki Mal.
– Akkor kénytelen leszel várni, seggfej! – felelte David. – Mert Evnek
és nekem még programunk van ma reggelre.
– De két éve várunk, hogy előállj végre valamivel!
– Szar ügy. Különben pedig két órát még igazán kibírsz! – David
kézen fogott, és visszavezetett a lépcsőhöz. Az izgalom teljesen átvette az
irányítást a testem felett. David engem választott, és ez leírhatatlan érzés.

– Evvie, ne haragudj, hogy olyan durva voltam – mondta Mal, és leült

a legközelebbi dobozra.
– Megbocsátok – feleltem egy királynői intés kíséretében, és
különösen nagylelkűnek éreztem magam, miközben felfelé mentünk a
lépcsőn.
– Te nem akarsz bocsánatot kérni, amiért megharaptál? – kérdezte
Mal.
– De nem ám!
– Nem valami kedves! – kiáltotta utánunk.
David nevetett.
– Jól van, emberek, most dobozolnunk kell! – hallottam Pam hangját.
David végigszaladt velem a folyosón, egyenesen a hálószobába.
Becsukta mögöttünk az ajtót, majd a kulcsot is ráfordította.
– Hogyhogy visszavetted a ruhádat? – mondta. – Azonnal vetkőzz le!
De meg sem várta, hogy megtegyem, amit kért, máris megfogta a
felsőm alját, és a fejemen keresztül egyszerűen lerántotta rólam.
– Tudod, nem tartottam annyira jó ötletnek, hogy majdnem
meztelenül nyissak ajtót.
– Érthető – motyogta, miközben magához húzott, majd háttal az
ajtónak nyomott. – Odalent olyan feszültnek tűntél valami miatt. Mi volt
az?
– Semmi.
– Evelyn? – Volt valami abban, ahogyan a nevemet mondta, valami,
ami miatt egy szempillantás alatt remegő kocsonya lettem. Na és persze
eközben a sarokba szorított, miközben a testét az enyémnek nyomta.
A két kezemet a mellkasára helyeztem, de nem azért, hogy eltoljam
magamtól, hanem, hogy érezhessem a teste érintését.
– Gondolkoztam – mondtam. – Miután ma reggel beszélgettünk arról,
hogy ööö... hogy hétfőn aláírjuk-e a papírokat.
– Min gondolkoztál? – kérdezte, és egyenesen a szemembe nézett.
Akkor sem tudtam volna elfordulni tőle, ha nagyon akarok.
– Nos, nem voltam biztos benne, hogy még mindig úgy érzel, ahogy
ma reggel. Mármint, hogy nem akarod aláírni őket. Nagyon sokat ittál.
– Nem gondoltam meg magam. – A medencéje pontosan illett az
enyémhez, és a két kezét az oldalam mellett csúsztatta felfelé. – Mert te
igen?
– Nem.
– Akkor jó. – Meleg tenyere a mellemre csúszott, és ebben a
pillanatban minden gondolatom összezavarodott.
– Ez eddig jó? – kérdezte, és a két kezére pillantott.
Bólintottam. A beszéd képessége a jelek szerint a gondolkodás
képességével együtt tűnt el.
– Akkor megmondom, mi legyen a terv. Mert tisztában vagyok vele,
mennyire csíped a terveket. Addig nem megyünk ki ebből a szobából,
amíg biztosak nem vagyunk abban, hogy egy hullámhosszon vagyunk a
válással kapcsolatban. Oké?
Megint bólintottam.
Kétség sem férhet hozzá, hogy ez olyan terv, ami mellett őszintén ki
tudok állni.
– Jól van. – Az egyik kezét a két mellem közé, a mellkasomra
helyezte. – Nagyon gyorsan ver a szíved.
– David?
– Hmm?
Nem, meg mindig nem találom a szavakat. Ehelyett tehát a kezemet az
övere tettem, és szorosabban a szívem fölé nyomtam.
Elmosolyodott.
– Most azt az éjszakát fogjuk megint eljátszani, amikor
összeházasodtunk – jelentette ki, és fejét kissé lehajtva a szemembe
nézett. – Lássuk csak! Éppen az ágyon ültünk a motelszobában. Te
lovagló ülésben, az ölemben.
– Lovagló ülésben?
 – Aha. – Odavezetett az ágyhoz, és leült a szélére. – Gyere!
Az ölébe ültem, és a két lábammal átöleltem.
– Így?
– Igen. – A csípőmet fogta. – Nem voltál hajlandó visszamenni a
lakosztályomba a Bellagióban. Azt mondtad, hogy elrugaszkodtam a
mindennapi élettől, és mindenképpen meg kell tapasztalnom, hogyan
élnek a kisemberek.
Zavartan felnyögtem.
– Úgy tűnik, kicsit cinikusra ittam magam aznap este!
Az ajkára halvány mosoly ült.
– Nekem tetszett. És teljesen igazad volt,
– Azért jobb, ha ezt nem hangoztatod túlságosan sűrűn, mert még a
fejembe száll.
Felemelte az állát.
– Ne hülyéskedj, kicsim! Most komolyan próbálok beszélni. Nekem
tényleg az kell, hogy a valóság fejbe vágjon, hogy legyen mellettem
valaki, aki néha nemet mond nekem, és aki figyelmeztet, ha valami
baromságot csinálok. Mert ez az, amit mi egymással csinálunk. Kilökjük
egymást a komfortzónánkból.
Ez így elég logikusnak tűnt.
– Azt hiszem, igazad van… Ennyi elég?
A kezét megint a szívem fölött tartotta és az orrát az enyémhez
dörzsölte
– Érzed, hogy mi történik most közöttünk? Hogy éppen felépítünk
valamit?
– Igen. – Éreztem a kapcsolatot, ami kialakult közöttünk, és a mindent
átható vágyat, hogy vele legyek. Más nem számított. Ott volt peresze a
fizikai vonzalom is, ahogyan soha korábban nem látott sebességgel tudta
elcsavarni a fejemet, és bevenni magát a gondolataim közé. És hogy
milyen csodálatos illata volt reggel, közvetlen ébredés előtt. Én azonban
ennél többet akartam tőle. Hallani akartam a hangját, ahogyan csak
beszél mindenről és bármiről.
Égy éreztem, sugárzók. Mintha egy hormonokból összeállított,
különösen durva koktél rohant volna a véremben fénysebességgel. A
másik keze a tarkómra csúszott, majd a fejemet egészen közel húzva,
megcsókolt. És ahogyan ő csókolt, olyan volt, mintha valaki benzint
öntött volna az búbként is nagy lánggal égő máglyára. A nyelvét a
számba csúsztatta, és végigsimította vele az én nyelvemet, azután a
fogaimat és az ajkaimat kezdte kényeztetni. Még soha nem éreztem
semmit, ami ennyire kellemes lett volna. Ujjak simogatták a két
mellemet, a rám rörő érzések miatt pedig hirtelen levegőhöz sem
jutottam. Istenem, és a meztelen testének melege az én testemen!
Közelebb húzódtam, mert többet akartam, mert több kellett. A kezét
elvette a mellemről, és a hátamra csúsztatta, majd szorosabban magához
húzott. Kemény volt. A két réteg farmernadrágon keresztül is éreztem.
Amint megéreztem a nyomást a lábam között, azonnal a mennybe
repültem. Csodálatos volt.
– Ez az – morogta, ahogyan a csípőmet hullámozva, újra és újra az
övének nyomtam. Többet akartam.
– Csókjaink vadak és éhesek voltak. A szája bejárta az államat u
arcomat és a nyakamat is. A nyakam tövénél egy kicsit elidőzött
megszívogatva a bőrömet. Egész testem megfeszült.
– David...!
Felnézett rám. A pupillájától szinte nem is látszott a szeme kékje.
Nyilvánvaló volt, hogy őt is éppen annyira magával ragadták az
események, ahogyan engem. Hála istennek, nem csak én lihegtem.
Mutatóujjával vonalat húzott a bőrömre, a mellem között lefelé haladva,
egészen a farmerem derekáig.
– Ugye tudod, hogy ezután mit csináltunk? – kérdezte, és a kezét a
nadrágomba csúsztatta. – Mondd ki, Ev!
Amikor haboztam, megint lehajolt, és finoman megharapdálta a
nyakamat.
– Rajta. Mondd ki!
Nem voltam nagyon odáig a harapdálásért. Nem is csináltam soha,
nem mintha olyan sok lehetőségem lett volna rá. Az érzés azonban,
ahogyan David fogai a bőrömbe nyomódnak, éppen elég volt ahhoz,
hogy szinte megsemmisüljek. Szorosan lehunytam a szememet, bár csak
kisebb részben a harapdálás, és sokkal nagyobb részben amiatt, hogy azt
kellett mondanom, amit hallani akart.
– Még csak egyszer csináltam.
– Ideges vagy. Ne légy! – Ott csókolt, ahol az előbb még harapdált.
– Szóval, mit szólnál hozzá, ha összeházasodnánk?
Azonnal felpattantak a szemeim, és meglepett nevetés tört fel a
torkomból.
 – Fogadjunk, hogy akkor éjjel nem ezt mondtad!
– Nos, lehet, hogy tényleg inkább egy kicsit aggódtam a
tapasztalatlanságod miatt. És az is lehet, hogy beszélgettünk is róla egy
kicsit – halvány mosoly, majd belecsókolt a szám sarkába. – De végül
min den úgy alakult, ahogyan kellett.
– Miről beszélgettünk? Mondd el, mi történt!
– Elhatároztuk, hogy összeházasodunk. Kérlek, feküdj hanyatt az
ágyra!
Megragadta a csípőmet, és segített leszállni az öléből, majd az ágyra
feküdni. Kezem a sima, hűvös lepedőt simította. Ahogyan hanyatt
feküdtem, gyors mozdulattal kigombolta a farmernadrágomat, és
egyszerűen a háta mögé dobta. A matrac egy kicsit hullámzott, ahogyan
fölém térdelt. Úgy éreztem, mindjárt felrobbanok, a szívem pedig annyira
erősen vert, hogy szinte kiugrott a mellkasomból. Ő viszont teljesen
higgadtnak tűnt. Jó, hogy legalább egyikünknek sikerült megőriznie az
önuralmát. Mondjuk, érthető. Ő már több tucatszor csinálhatta ugyanezt.

A bandababákkal pedig talán még ennél is többször. Több százszor?

Vagy több ezerszer?
Az igazat megvallva, nem nagyon szerettem volna ebbe belegondolni.

A tekintete feljebb vándorolt, összeakadt az enyémmel, majd az ujját

beleakasztotta a bugyimba. A legkisebb sietség nélkül, szépen lassan
húzta le rólam a legutolsó ruhadarabomat is. Alig bírtam megállni, hogy
ne akarjam önkéntelenül is eltakarni magam. Ehelyett azonban ökölbe
szorítottam a két kezemet, és a hűvös lepedőt gyűrögettem.
Ő is kigombolta a farmerét. A ruha anyagának súrlódása volt az
egyetlen hang a szobában. A másodperc törtrészére sem szakítottuk meg
a szemkontaktust. Legalábbis addig, míg el nem fordult, és el nem vett
egy óvszert az éjjeliszekrényről, hogy azután diszkréten a párnám alá
csúsztassa.
Egyszerűen nincsenek szavak, amelyek leírhatnak a meztelen David
látványát! A „csodálatosan szép” mindenesetre mégsem közelíti, De nem
sok időt hagyott, hogy alaposan magamba igyam az izmok vonalai és a
testet borító tetoválások jelentette szépséget.
Visszamászott az ágyra, mellém feküdt, és egyik könyökére
támaszkodott. A másik kezével a csípőmet kezdte simogatni. Fekete
tincsei az arcába hullottak, és eltakarták a szemét. Pedig annyira
szerettem volna látni! Előrehajolt, és végtelenül finoman megcsókolta
előbb az ajkaimat, majd az arcomat. A haja a bőrömet csiklandozta.
– Hol is tartottunk? – kérdezte, de a hangját csak mély morgásnak
éreztem.
– Ott, hogy elhatároztuk, össze fogunk házasodni.
– Mhm, mert életemben nem éreztem még magam annyira jól, mint
akkor, veled. Nem is emlékszem már, mikor volt utoljára, hogy nem
voltam magányos. És a gondolat, hogy nem lehetsz mellettem életem
fennmaradó részének minden éjszakáján... elviselhetetlennek tűnt. – A
szája a nyakamat kényeztette. – Nem engedhettelek el. Különösen úgy,
hogy tudtam, hamarosan talán már valami másik pasival leszel.
– Zavart volna?
– Nagyon – mondta, majd megcsókolta az államat. – Láttam rajtad,
hogy ha velem nem sikerül, akkor valaki mással akarsz majd lefeküdni.
Hogy ha ostoba módon hagylak elmenni, mással fogsz összejönni. És ki
nem állhattam a gondolatot, hogy valaki más keféljen meg!
– Hűha!
– Hűha bizony! – mondta. – Erről jut eszembe, biztos vagy benne,
hogy azt akarod, ami most fog következni?
– Igen. – Rettenetesen ideges voltam, de a leghalványabb kétség sem
merült fel bennem.
– A csípőmről a hasamra vándorolt a keze, körberajzolva a
köldökömet. majd lejjebb indult, mire jóleső reszketés rohant végig az
egész testemen.
– Annyira rohadtul csinos vagy! – suttogta. – Minden porcikád az. És
amikor azt mondtam neked, hogy dobd el a tervedet, és szökj el velem,
azonnal igent mondtál.
– Igen?
– Aha.
Hála istennek!
Az ujjal előbb a vénuszdombomat simogatták, majd összeszorított
combomra csúsztak. Ha azt akarom, hogy tovább menjünk, kénytelen
leszek szétnyitni a lábam. Ezzel tisztában voltam. Természetesen.
Viszont elbizonytalanított a legutóbbi alkalommal megtapasztalt
fájdalom emléke. A lábujjaim megfeszítettem, de olyan erősen, hogy
attól féltem, a vádlim bármelyik pillanatban begörcsölhet. Nevetséges!
Tommy Bymes egy tapintatlan gyökér volt. David viszont egészen más.
– Ha kell, olyan lassan csináljuk, ahogyan neked jólesik – mondta,
mintha a gondolataimban olvasott volna. – Bízz bennem, Ev!
Meleg keze végigsimított a combomon, és közben a nyelve a
nyakamat járta végig. Csodálatos érzés volt. De messze nem elég.
– Akarom... – Felé fordultam, és ajkammal az övét kerestem. Aztán
megtaláltam, és hirtelen minden a helyére zökkent. Amikor Davidét
csókoltam, azonnal kerek lett a világ. Amint megéreztem az ízét, a
gyomromban megjelent gombóc egy pillanat alatt feloldódott, és az
érintés, ahogyan teste a testemnek nyomódik, valami meleg, édes érzéssé
vált. Az egyik karom még mindig a testem alatt volt ugyan, de a másikat
nagyon is tudtam használni, és ameddig elértem, használtam is.
Végigsimítottam a vállát, kényeztettem széles, csupa izom hátát.
Amikor beszippantottam a nyelvét, a torkából élvezettel teli nyögés
tört fel, én pedig éreztem, hogy az önbizalmam az egekbe nő. A keze a
combom közé csúszott. Tenyerének puszta nyomása is elég volt ahhoz,
hogy az egekbe repüljek. Elszakítottam magam a csókjától, mert attól
féltem, nem kapok levegőt. Először nagyon óvatosan érintett, mintha azt
akarta volna, hogy megszokjam. És hogy az ujjaival mit művelt!
– Elvis viszont ma nem tud itt lenni – mondta.
– Tessék? – kérdeztem, és fogalmam sem volt, miről beszél.
Elvette a kezét a puncimról, majd megnyalta két ujját; vagy azért,
hogy benedvesítse, vagy mert érezni akarta az ízemet, nem tudom, de
nem is számított. Ami viszont nagyon is számított, hogy a lehető
leghamarabb visszategye.
– Ezen soha, senkivel nem akarok osztozni – jegyezte meg, és az ujja
hegye lassan, milliméterről milliméterre belém csúszott. Majd
visszahúzta, és egy kicsit mélyebbre nyomta. Nem volt annyira mindent
elborító az érzés, mint amikor csak simogatott, de a legkevésbé sem volt
fájdalmas. Egyelőre.
– Szóval mivel Elvis nincs itt, nekem kell feltennem a kérdést –
mondta.
Értetlenül néztem rá, és képtelen voltam rávenni az agyam, hogy a
szavaira koncentráljak. Ebben a pillanatban semmi nem lehetett
fontosabb az érintésénél. Most az volt az egyetlen gondolatom, hogy
minél több gyönyörhöz jussak. Lehet, hogy előjáték közben mindig
dumálni szokott? Nem tudtam. De ha annyira szeretné, akkor utána majd
majd meghallgatom, amit akar.
A tekintete végigvándorolt a mellemen, majd lehajolt, és az ajka az
egyik bimbóra tapadt. A hátam ívben meghajlott, hogy még mélyebbre
menjenek belém az ujjak. Ahogyan ajkával a mellemet kényeztette,
azonnal elűzött minden kellemetlen érzést. Simogatni kezdett a lábam
között, és a kéj hullámai az egekig csaptak. A lehető legjobb módokon
bizseregtem. Amikor én csináltam ugyanezt, az is nagyon kellemes volt.
Amikor David csinálta, az olyan csodálatos volt, hogy arra nincsenek is
szavak. Persze tudtam, hogy félelmetesen jól gitározik, de ehhez valami
egészen más, istenadta tehetségének kellett lennie. Tuti!
– Istenem, David! – Még közelebb bújtam hozzá, ő pedig a másik
mellemet vette gondjaiba. Most már két ujjal dolgozott bennem, ami
kicsit kényelmetlen volt ugyan, de annyira nem, hogy fájdalmat okozott
volna. Nem mintha bármilyen fájdalom érdekelt volna, amíg a szája a
melleimet kényezteti. A hüvelykje ebben a pillanatban a legjobb helyen
kezdett körkörösen simogatni, és teljesen elvesztettem a fejemet. Már
nagyon közel jártam a csúcshoz. Káprázatos volt a bennem gyülekező
feszültség ereje. Hihetetlen. És tudtam, hogy amikor végre kitör belőlem,
a testem apró darabokra, atomjaira robban majd szét.
Ha most abbahagyja, elsírom magam. Elsírom magam, és könyörögni
fogok a folytatásért. Ha kell, ölök is érte.
Szerencsére folytatta.
Hangosan nyögve élveztem el, és izmaim egytől egyig megfeszültek.
Szinte túlságosan sok volt ez az érzés. De csak szinte. Lebegtem, és
mintha egyetlen csont sem maradt volna a testemben. Az érzelmeim
annyira eltöltöttek, hogy többet életemben nem bírtam volna elviselni.
Legalábbis a következő alkalomig.
Amikor megint kinyitottam a szemem, egyenesen az arcába és a
várakozó tekintetébe néztem. A fogával felszakította az óvszer
csomagolását, és elkezdte felhúzni a gumit. Szinte még magamhoz sem
tértem az előzőleg átéltek hatása után, amikor már fblém emelkedett, és
befeküdt a combjaim közé.
– Jó volt? – kérdezte, arcán elégedett kis mosollyal.
Csak bólintani volt erőm.
Testének súlyát szinte teljesen a két könyökére helyezte, és belepréselt
belepréselt a matracba. Észrevettem, hogy szereti kihasználni a nagyobb
testmagasságát és súlyát, és működött is a dolog! Ott és akkor nem volt
semmi nyomasztó vagy unalmas ebben a pózban. Nem is tudom, miért
gondoltam eddig, hogy az lesz. Tommy Byrnes szüleinek kocsijában, a
hátsó ülésen egészen össze voltam préselődve, és nagyon kényelmetlenül
kényelmetlenül feküdtem, ez a mostani alkalom azonban valami egészen
egészen más volt. Tökéletes volt itt heverni alatta, és érezni a testéből
áradó forróságot. És természetesen kétség sem maradt bennem azt
illetően, mennyire akarja ő is. Csak feküdtem ott, arra várva, hogy belém
belém hatoljon.
És csak vártam.
Az ajkai végigsimítottak az enyémen.
– Evelyn Jennifer Thomas, akarsz-e David Vincent Ferris felesége
maradni?
Ó, hát ezért beszélt annyit Elvisről! Egy Elvisnek öltözött pasi adott
össze bennünket. Nahát! Az ujjaimmal hátul összefogtam a haját, mert
mindenképpen a szemébe akartam nézni. Megkérhettem volna, hogy
kösse össze, mert így kicsit nehéz volt eldönteni, mennyire gondolja
komolyan, amit mond.
– Ezt tényleg most akarod megtenni? – kérdeztem egy kicsit
csalódottan. Annyira vártam a szeretkezést, hogy ez totál ki is ment a
fejemből.
– Igen. Most azonnal elmondjuk egymásnak a házassági eskünket.
– Tényleg? – kérdeztem.
A fejet oldalra billentette, és hunyorítva nézett. Az arckifejezése egy
egészen kicsit fájdalmasnak tűnt.
– Hogyhogy tényleg? Miért, te nem vagy biztos az érzelmeidben?
–Nem. Úgy értem, de! – Majd sokkal határozottabban megismételtem: –
Igen, biztos vagyok az érzelmeimben. Teljesen biztos.
– Rohadtul kösz! – Gyors mozdulattal benyúlt a párna alá, és előkapta
azt a fantasztikus gyűrűt. Csak úgy szikrázott, ahogyan előttem tartótra. –
A kezedet!
Kettőnk között nyújtottam oda neki, ő pedig felhúzta az ujjamra a
gyűrűt. Az arcom is belesajdult, olyan szélesen mosolyogtam.
– Te is „igent” mondtál?
– Igen. – Majd szenvedélyesen megcsókolt. A keze lecsússzam a
hasamon, be a lábam közé. A tenyerét határozottan hozzám nyomta.
Odalent még mindig nagyon érzékeny voltam, és biztosan csurom
nedves. Viszont a csókokból áradó szenvedély és a határozottság,
ahogyan megérintett, arra utalt, hogy nemigen bánja.
Helyezkedett egy kicsit, majd belém hatolt. Ennyi. És hirtelen, basz-
szus, már nem tudtam nyugton feküdni! A legutóbbi próbálkozásomkor
átélt fájdalom emléke önkéntelenül támadt fel bennem. Mindegy,
mennyire nedvesedtem, az izmaim nem voltak hajlandók megadni
magukat. Levegő után kaptam, és a combjaim keményen megszorították
a csípőjét. David kemény volt, vastag, és ez nagyon fájt.
– Nézz rám! – mondta. Az arca egy merő feszültség, a szeme kékje
még soha nem volt ennyire sötét. Verítékben úszó teste a tompa fényben
is csillogott. – Ev?
– Igen? – A hangomat még én is különösen reszketegnek éreztem.
– Csókolj meg! – Közelebb hajolt hozzám, úgyhogy megtettem. A
nyelvemet a szájába nyomtam, mert rettenetesen vágytam az ízére.
Nagyon óvatosan mozgott, és még mélyebben belém hatolt.
Hüvelykujjával a csiklómat simogatta, ellensúlyozva a fájdalmat, ami
hamarosan el is szállt – illetve átalakult egészen mindennapi
kényelmetlenséggé, amely kis híján gyönyörbe csapott át. Semmi gond.
Ezt tudom kezelni.
Az ujjaim végigsimítottak a hátán, és megfogtam a fenekét. Szó.
rosabban magához húzott, és még mélyebbre hatolt. Addig mozgott,
amíg teljesen bennem volt. Ami azért gondot jelentett, mert odabent nem
volt neki elég hely.
– Most már jó – mondta reszelős hangon.
Könnyen beszél!
Basszus!
A testünket egymásnak nyomva csak hevertünk, mozdulatlanul.
Karom olyan erősen fogta a fejét, hogy szerintem levegőt is alig kapott.
Valahogy sikerült annyira elfordulnia, hogy a nyakamat megcsókolhassa
és lenyalogathassa a bőrömről a verítéket. Aztán feljebb, végig az
arcomon, a számig. Amíg csókolóztunk, a haldlosszorícáson is
enyhítettem egy kicsit.
– Ez az – mondta. – Próbáld meg elengedni magad!
Darabosan bólintottam, erőnek erejével kényszerítve a testemet, hogy
ellazuljon.
– Annyira istenverte szép vagy, és Jézusom, olyan jó érzés benned
lenni!
Nagy kezeivel a mellemet simogatta, és durva tapintású ujjhegyei
nyugtatóan simítottak végig az oldalamon. Az izmaimban fokozatosan
engedett a görcs, majd úgy helyezkedtem, hogy neki jobb legyen.
Minden érintésével csökkent a fájdalom, minden clsuttogott dicsérete
egyre jobban megnyugtatott.
– Nagyon jó – mondtam végül, ahogyan a kezem a bicepszet markolta.
Kendben vagyok.
– Nem, nemcsak rendben vagy. Fantasztikus vagy!
Boldogan elmosolyodtam. Mindig tudta, mit akarok hallani.
– Úgy érted, most már mozoghatok? – kérdezte.
– Igen.
Mozogni kezdett rajtam, minden alkalommal kicsit határozottabban,
és mind jobban felgyorsulva, miközben verítéktől nedves testünk
egymáshoz dörzsölődött. Nagyon jól belém illett, és el sem tudtam
képzelni, hogy végül tényleg megtettük. Ennél közelebb már nem is
lehettünk volna egymáshoz. Fizikai képtelenség lett volna. És olyan
rettenetesen boldog voltam, amiért éppen ő az, akivel megteszem! Az
egész világot jelentette számomra.
Tommy vagy két egész másodpercig bírta. Éppen csak addig, míg a
szíízhártyámat átszakította, és fájdalmat okozott. David azonban
simogatott, csókolt, és nem rohant. Lassan mozgott, ahogyan az az édes
forróság egyre elviselhetetlenebb lett, és a nyomás a bensőmben az
egekig fokozódott. Óvatosan érintett, hosszú, szenvedélyes csókokkal
árasztva el a testemet. Ütemesen mozgott, és nekem is élvezetet okozott.
Csodálatos volt, ahogyan ennyire gondosan figyelte a legkisebb
rezdüléseimet is, és mindig úgy reagált, hogy a gyönyöröm a lehető
legnagyobb legyen.
Végül minden erőmmel magamhoz szorítva élveztem eí. Kiabálva.
Mintha a világ összes szilveszteri tűzijátéka egyszerre robbant volna fel
bennem, forrón, fényesen, tökéletesen. Bennem volt, rajtam volt, és
egészen összetapadtunk. A nevet kiáltottam, ő pedig keményen nekem
nyomta magát. Mikor nyögni kezdett, az egész teste belcremegett. Az
arcát a nyakamba temette, és erősen lihegett.
Megtettük.
Hmm.
Hűha!
Kicsit fájt a dolog, ebben nem tévedtek a barátaim, amikor ilyesmiről
beszélgettünk. De ez a fájdalom teljesen más, mint az, amit az első
alkalommal éreztem.
David óvatosan legördült rólam, és mellém feküdt az ágyon.
– Megtettük! – suttogtam.
Kinyitotta a szemét. A mellkasa még mindig vadul emelkedett és
süllyedt, ahogy a tüdeje próbált minél több levegőt magába szívni. Egy
pillanattal később oldalra fordult, és az arcomba nézett. Soha nem élt nála
csodálatosabb férfi! Erre bármiben fogadtam volna.
– Igen. Jól vagy? – kérdezte.
– Aha! – Közelebb bújtam hozzá, mert érezni akartam a teste melegét.
Az egyik kezét a derekam alá csúsztatta, és magához húzott. Szótlanul
kimondta ezzel, mennyire hiányzóm neki. Az arcunk csak tenyérnyi
távolságra volt egymástól. – Sokkal jobb volt, mint a legutóbbi
alkalommal. Azt hiszem, még a végén megszeretem a szexet.
– El sem tudom mondani, mennyire megkönnyebbültem, hogy ezt
mondod!
– Ideges voltál?
Kuncogott, és közelebb bújt.
– Annyira azért nem, mint te. De örülök, hogy élvezted.
– Imádtam. Te aztán sok mindenben tehetséges vagy!
A mosolyába valami különös ragyogás vegyült.
– De azért remélem, nem száll a fejedbe!
– Semmiképpen. Remélem, megbízhatom önben, hogy a két lábamat
mindig a realitás talaján tartja majd, Mrs. Ferris!
– Mrs. Ferris? – mondtam, és magam is csodálkoztam, mennyire
tetszik ez a név. – Nocsak.
– Hmm. – Megsimogatta az arcomat.
Elkaptam a kezét, és alaposabban megnéztem.
– Neked nincs gyűrűd!
– Nincs. De majd orvosoljuk,
– Mindenképpen,
Elmosolyodott.
– Üdvözlöm, Mrs. Ferris!
– Üdvözlöm, Mr. Ferris!
Képtelen lettem volna befogadni minden érzelmet, amit keltett
bennem a jelenléte.
Soha az életben.
 TIZENEGYEDIK FEJEZET

Az EGÉSZ DÉLUTÁNT A STÚDIÓBAN TÖLTÖTTÜK Tylerrel és Mallel.

Amikor éppen nem gitározott, Dávid magához vont, és az ölébe ültetett,
amikor pedig játszott, szó szerint tátott szájjal, csodálkozva hallgattam,
mennyire tehetséges. Nem énekelt, úgyhogy még mindig nem
ismerhettem meg a rólam szóló számok szövegét, de a zene, a maga
nyers, rock’n’rollos módján fantasztikus volt. Úgy tűnt, Malnek is
nagyon tetszik az anyag, mert a feje szinte folyamatosan járt az ütemre.
Tyler szélesen mosolygott a gombokkal és tekerőkkel teli, hatalmas
keverőpult mögött ülve.
– Játsszd csak el megint azt a riffet, Dave! – A férjem csak bólintott,
azután az ujjai megérintették a húrokat, és megkezdődött a varázslat.
Mialatt mi ketten fent voltunk az emeleten, Pam nekilátott a dobozok
kicsomagolásának, amikor pedig kora este úgy döntött, hogy folytatja,
amit elkezdett, én is vele mentem. Nem kérte ugyan, de egyrészt nem
éreztem helyesnek, hogy egyedül rá maradjon minden, másrészt így
legalább annyit szervezkedhettem, amennyit csak akartam. Ahogy teltek
az órák, időről időre visszaosontam a pincébe, loptam egy csókot
Davidtól, majd megint felmentem a földszintre, és folytattuk a munkát.
David és a fiúk viszont láthatóan teljesen elvesztek a zenében. Amikor
éhesek vagy szomjasak voltak, ők is feljöttek ugyan, de amint végeztek,
azonnal visszamentek.
– Mindig ilyen, amikor beszabadulnak a stúdióba. Teljesen elvesztik
az időérzéküket, és csak a zene létezik számukra. Meg sem tudnám
számolni, hányszor kellett egyedül vacsoráznom emiatt! – mondta Pam,
és átadta nekem a legutolsó kicsomagolatlanul maradt dobozt. Leporolt
egy keleties stílusú tálat, majd folytatta: – Ez a munkájuk, és a legelső
szerelmük is egyben. Tudod, olyan, mint a régi barátnő, aki valahol
mindig ott ólálkodik körülöttük, hajnalok hajnalán sakálrészegen felhívja
felhívja őket, és azt súgja a fülükbe, hogy menjenek át hozzá.
Felnevettem.
– Hogy tudsz együtt élni azzal, hogy soha nem lehetsz az első?
– Meg kell találnotok az egyensúlyt. A zene a személyiségük része,
kicsim, és ezt kénytelen vagy elfogadni. Ha harcolsz ellene, csak
rosszabb lesz. Volt már olyan az életedben, hogy valamit nagyon
szenvedélycsen szerettél?
– Soha – ismertem be őszintén, és közben egy soha nem látott húros
hangszert néztem. A hanglyuk körül finoman kidolgozott faragás látszott.
– Élvezem, hogy főiskolára járhatok. Nagyon szeretek barista lenni, és
szerintem klassz munka. De nem főzhetek kávét az életem végéig!

Hirtelen elhallgattam, és elhúztam a számat.

– Istenem, mintha az apámat hallanám! Felejtsd el, amit az előbb
mondtam!
– Miért ne főzhetnél kávét életed végéig, ha ezt szereted csinálni? –
kérdezett vissza. – Tudod, néha beletelik egy kis időbe, amíg az ember
megtalálja a saját ösvényét. Az ilyesmit nem szabad siettetni. Én például
egész életemben fényképész szerettem volna lenni. Szinte erre neveltek.
– De klassz!
Elhallgatott, és a tekintete hirtelen a távolba révedt.
– Tylerrel is így ismerkedtem meg. Akkoriban még ő is bandában
játszott, én meg elmentem velük turnézni néhány napra. Aztán egyszer
csak azon kaptam magam, hogy már az európai turnéra is elkísérem őket,
és amikor vége lett, Velencében összeházasodtunk. Azóta is együtt
vagyunk.
– De jó sztori!
– Aha – sóhajtott Pam. – Csodálatos napok voltak azok!
– A fényképészetet tanultad valahol?
– Nem. Csak apámtól. A National Geographicnek dolgozott. 6 éves
voltam, amikor először a kezembe nyomta a gépét, és már nem is akartam
visszaadni neki. Másnap vett nekem egy használtat. Mindenfelé
magammal vittem, és az egész világot annak a lencséjén keresztül
néztem. Ugye tudod, hogy értem? Amikor belenéztem a keresőbe, szó
szerint minden értelmet nyert. És ami még ennél is jobb, az egész világot
sokkal szebbnek, sokkal különlegesebbnek éreztem.
 Kivett a dobozból néhány könyvet, majd feltette őket a falba beépített
polcra, a többi közé. Szépen lassan vagy a polcok felét sikerült
megtöltenünk könyvekkel és emléktárgyakkal.
– Tudod, az elmúlt években David nagyon sok lánnyal járt. De veled
valahogyan másképpen viselkedik. Nem is tudom... ahogy rád néz, abból
látszik, hogy egészen elvarázsoltad. És hat éve te vagy az első, akit
elhozott ide.
– Miért állt ilyen sokáig üresen a ház?
Pam mosolya egy kicsit elhalványodott, és mintha kerülte volna a
tekintetemet.
– Ó, csak beszélek én itt összevissza! Egész nap pakoltunk. Azt
hiszem, megérdemlünk egy kis pihenést!
– Benne vagyok.
Már vagy a dobozok felét kicsomagoltuk. Mindent, amit nem tudtunk
hirtelen hova tenni, felsorakoztattunk a fal mellett. Valamikor napközben
kiszállítottak egy hatalmas, fekete kanapét is. Nagyon kényelmes volt, és
tökéletesen illett nemcsak a házhoz, de a tulajdonosához is. Most, hogy
mindenfelé szőnyegek, fényképek és hangszerek voltak, a ház lassan
kezdett olyan lenni, mint egy valódi otthon. Azon töprengtem, hogy
Davidnek vajon tetszeni fog-e. Simán el tudtam képzelni, hogy amikor
éppen nem a suliban kell lennem, itt töltöm az időmet. Vagy, hogy
tanítási szünetekben elkísérem őket a turnékra. A jövőnket nagyon
ígéretesnek láttam, tele boldogsággal és szépséggel.

Itt és most azonban még egy kicsit bűntudatom volt, mert egészen
mostanáig nem beszéltem Laurennel. Nem nagyon volt kedvem ahhoz,
hogy részletesen elmagyarázzam neki a helyzetet, és nem szívesen
ismertem volna be, hogy egyre mélyebb érzelmekkel viseltetek David
iránt.
– Na, gyere, együnk valamit! Ismerek egy helyet, itt az út mellett. Ott
készítik a világon a legjobb oldalast. Tyler teljesen megvan őrülve érte –
mondta Pam.
– Benne vagyok! Megyek, és szólok Davidnek, hogy hol vagyunk.
Öltözzek át? – Fekete farmer, ujjatlan felső és Converse dorkó volt
rajtam, az egyetlen cipő a Marthatól kapottak között, aminek nem volt
legalább 10 centis tűsarka. Most végre tényleg úgy festettem, mint akinek
akinek van valami köze a rock’n’rollhoz. Pam farmert viselt, fehér blúzt,
blúzt, és a nyakában vastag, türkizkék lánc lógott. így elmondva nem
tűnik különösebben elegánsnak, tie neki az egész személyisége csak úgy
sugározta az eleganciát!
– Teljesen jól vagy így – mondta. – Ne aggódj! Nem az a rongyrázós
hely.
– Akkor jó.
A pincéből még mindig zene szólt. Lementem, de az ajtó be volt zárva,
fölötte pedig világított a piros lámpa. Láttam, hogy Tyleren fejhallgató
van, és egészen belemerül a keverőpultba. Ebben a hatalmas izgalomban
elfelejtettem feltölteni a telómat, de az igazat megvallva, nem tudtam
David számát, úgyhogy üzenni sem tudtam volna neki. Nem akartam
megzavarni a felvételt, így végül csak hagytam egy cetlit a konyhapulton.
Különben biztos gyorsan visszatérünk. Talán észre sem veszi majd, hogy
elmentünk.
A bár amolyan hagyományos hely volt, mindenhol fával burkolva. A
sarokban hatalmas, régimódi zenegép állt, és három biliárdasztal tette
teljessé az összképet. Amikor beléptünk, a személyzet barátságos sziával
köszönt Pamnek, engem viszont szó szerint egyetlen pillantásra sem
méltattak, ami igazság szerint hatalmas megkönnyebbüléssel töltött el. A
hely tömve volt emberekkel. Nagyon jól éreztem magam, amiért ennyi
ember között lehetek megint, és megtehetem, hogy egyszerűen
felszívódok a tömegben. Pam előre megrendelte ugyan az ételt, de még
nem készültek el vele. Úgy tűnik, a konyhán éppúgy tele voltak
munkával, mint a pultban. Vettünk egy italt, és amíg vártunk, leültünk az
egyik asztalhoz. Kellemes hely volt, olyan megnyugtató. Mindenfelől
nevetés hallatszott, és a zenegép country-számokkal volt tele. Az
ujjaimmal vertem az ütemet.
– Menjünk táncolni! – mondta Pam, azután megragadta a kezemet, és
felhúzott a székről, Ríszálva és a vállát dobálva ment, én pedig követtem,
egyenesen a tánctér közepére.
Nagyon jó érzés volt elengedni magam. Előszóra Sugarland szólt,
utána Miranda Lambert következett, én pedig a magasba nyújtottam a két
két kezem, és hagytam, hogy a zene átjárja a testem. Odajött egy pasi,
mögém lépett, és a két kezét a csípőmre csúsztatta, de amikor
mosolyogva megráztam a fejem, azonnal hátrébb lépett. Aztán
vigyorogva tovább táncolt, és folyamatosan ott maradt mögöttem. Egy
másik pasi megpörgette Pamet, aki boldogan felkiáltott, és hagyta, hogy a
a pasi közelebb húzza magához. Úgy tűnik, már ismerték egymást.
Amikor az előbbi pasi megint közelebb lépett, nem ellenkeztem. Úgy
tűnt, már nem szándékozik többet hozzám érni, és elég barátságosnak is
látszott. A következő számot nem ismertem ugyan, de nagyon jó volt a
dallama és a ritmusa, ezért ott maradtunk a parketten, és tovább
táncoltunk. A bőrömön lassan veríték ütközött ki, és a hajam az
arcomhoz tapadt. Azután Dirk Bentley következett
Tizenkét éves korom óta halálosan szerelmes voltam bele, de sokkal
inkább a csodás, szőke haja, semmint a zenéje miatt. És az igazat
megvallva, kicsit szégyelltem is magam emiatt.
Egyes számú pasi ekkor eltávolodott egy kicsit, és azonnal a helyére
lépett egy másik, aki a karjával átölelte a derekamat, és egészen szorosan
magához húzott. A kezemet a mellkasára helyeztem, és próbáltam eltolni
magamtól, miközben ugyanazt a mosolygós fejrázást küldtem felé is, ami
az előzőnél már működött. A hatalmas cowboy- kalap ellenére nagyjából
olyan magas lehetett, mint én, viszont hihetetlenül izmosnak tűnt. A
mellkasa akkora volt, mint egy hordó, és az egész ember cigarettaszagot
árasztott.
– Nem! – mondtam neki, és megint megpróbáltam eltolni magamtól. –
Bocs.
– Ne kérj bocsánatot, cicám! – kiabálta a fülembe, és közben
természetesen homlokon ütött a kalap karimájával. – Inkább táncoljunk!
– Engedj el!
Vigyorgott, és a két kezével egyezerre, keményen a fenekemre
csapott. Aztán a baromarcé elkezdte dörzsölni bózzam az ágyékát
– Hé! – Megint próbáltam eltolni, de persze hasztalan – Szállj le
rólam!
– Kiscicám! – Aztán ez a gyökér odahajolt hozzám, hogy
megcsókoljon, és megint orrba vágott a kalapja karimájával. Fájt. És
utáltam is a bunkót. Csak annyi kellene, hogy az egyik térdemet a lába
közé tudjam húzni, és egy erős rúgással ki tudnám egyenlíteni
erőviszonyokat. Akkor aztán egykettőre a földön találná magát, és az
anyukájáért pityeregne, amivel én tökéletesen ki is lennék egyezve.
Úgy mozdultam tehát, hogy a lábamat az ő lábai közé csúsztassam, és
már éppen megvalósítottam volna az elképzelésemet, amikor...
– Vedd le róla a kezed! – David mintegy varázsütésre jelent meg
mellettünk, a tömegből előlépve. Az állkapcsában vadul ugrált az egyik
izom. Basszus! Olyan volt, mint aki ölni is képes.
– Várd ki a sorodat! – kiabált neki vissza a cowboy, és a medencéjét
megint hozzám dörzsölte. Istenem, ez annyira undorító volt! Még a végén
lehányom! Mondjuk, meg is érdemelte volna.
David felmordult, aztán lekapta a kalapot a gyökér fejéről, és eldobta,
bele a tömegbe. A pasi szeme elkerekedett, és azonnal levette rólam a
kezét.
Tettem hátra egy lépést, és örültem, hogy végre megszabadultam.
– David...!
Rám nézett, és a cowboy abban a pillanatban hatalmas parasztlengőt
küldött felé. Az ökle összetalálkozott David állkapcsával. David feje
hátraJcndüít, a térde megroggyant. A cowboy rávetette magát. Mind a
ketten keményen nekicsapódtak a padlónak, és összekapaszkodva
verekedtek. Öklök villantak, lábak rúgtak, és szinte nem is láttam, mi
történik. Az emberek körben álltak, és figyelték a bunyót,de úgy tűnt.
senki nem akar közbeavatkozni. Vér fröccsent, beterítve a padlót.
Egymásba kapaszkodva gurultak, és hirtelen David került felülre. A
következő pillanatban azonban már megint alul volt. A fülemben éreztem
a szívem minden dobbanását. A jelenet erőszakossága megdöbbentő volt.
Régebben Nathan is egy csomó verekedésbe keveredett bele a suliban, én
pedig minden ilyen alkalmat szívhói gyűlöltem. men utáltam a vén. a
mocskot, az esztelen erőszakot.
Most azonban nem állhattam csak úgy félre, nem tehettem meg, hogy
puszta megfigyelő legyek. Nem akartam az lenni!
Egy erős kéz ragadta meg a karomat, még mielőtt megmozdulhattam
volna.
– Ne! – mondta Mal.
Aztán még néhány srác lépett oda. Megkönnyebbülten figyeltem a
jelenetet. Mal és Tvler belekapaszkodon Davidbe és lecibálták a
cowboyról. Egy másik pár a csupa véres arcú majmot fogta vissza, aki
egyre csak a kalapja miatt üvöltözött. Istenverte barom!
Davidet gyorsan kivinék a bárból, háttal rángatva maguk után. ki a
bejárati ajtón, majd le a lépcsőn, miközben ő egyfolytában rugdosott, és
próbát visszatérni a verekedésbe. Egészen addig küzdött a barátai ellen,
míg oda nem értek Mai Jeepjéhez, és neki nem lökték.
– Hagyd már abba! – kiabált az arcába Mai. – Vége!
David a kocsinak támaszkodott. Az egyik orrlyukából vér szivárgott.
Fekete haja az arcába hullt, ami még így, félig eltakarva is duzzadtnak és
és meggyötörtnek tűnt. Annyira nem festett rosszul, mint a másik pasi, de
de azért mégis!
– Minden rendben? – Közelebb léptem, hogy megnézzem, menynyire
súlyos a helyzet.
– Semmi bajom – felelte, és a válla gyorsan emelkedett és süllyedt,
ahogyan tekintetét a földre szegezve lihegett. – Húzzunk innen!
Mintha egy lassított felvételt néztem volna, ahogyan hátat fordított
nekem, kinyitotta a kocsi ajtaját és beszállt. Pam és Tyler motyogva
elköszönt, és ugyancsak kocsiba szállt. Néhányan álltak a kocsmába
vezető lépcsőn, és csak nézték a jelenetet, szótlanul. Az egyikük
baseballütőt tartott a kezében, láthatóan mindenre felkészülten.
– Ev, szállj be! – Mal kinyitotta a hátsó ajtót, és finoman megtolt. –
Gyorsan! Talán már utón is vannak a zsaruk! Vagy még rosszabb.
Tudtam, hogy a firkászokra gondol. Most már megértettem, miért. Az
ehhez hasonló balhékra egyetlen pillanat alatt rárepülnek.
Beszálltam.
 TIZENKETTEDIK FEJEZET

AMINT HAZAÉRTÜNK, Mal azonnal felszívódott. David döngő léptekkel

rohant fel a hálószobánkba. De vajon még mindig a közös hálószobánk
volt az? Fogalmam sem volt, de azért utánamentem. Amint beléptem,
felém fordult, és a szemembe nézett. Az arcán féktelen düh, szeme
összevont szemöldöke alól villogott, a szája kegyetlen vonal.
– Szóval így képzeled, hogy majd adsz nekünk még egy esélyt?
Hoppá! Megnyaltam az ajkaimat, és nem feleltem azonnal.
– Csak elmentünk valami kajáért. Amikor odaérkeztünk, még nem
volt készen a megrendelésünk, ezért leültünk inni egy sört. Tetszett a
zene, és úgy gondoltuk, táncolunk egy kicsit. Ennyi történt.
– Az a pasi majdnem megdugott a parketten!
– Már éppen azon voltam, hogy tökön rúgjam.
– Egy kibaszott szó nélkül mentél el itthonról! – kiabálta.
– Ne merészelj így üvölteni velem! – válaszoltam, és próbáltam
nyugalmat erőltetni magamra, de most esélyem sem volt rá. – Különben
is: hagytam a konyhában egy cetlit!
A két kezét a mennyezet felé nyújtotta, és látszott rajta, hogy minden
erejére szüksége van, ha vissza akarja nyerni a hidegvérét,
– Nem vettem észre. Miért nem jöttél be a stúdióba és szóltál, hogy
elmentek?
– Mert égett a piros lámpa. Ment a felvétel, és nem akartalak
megzavarni benneteket. Egyébként sem terveztünk sokáig távol maradni.

Zúzódásokkai teli arcán még mindig határtalan haraggal távolodott

néhány lépést, majd megfordult, és visszajött. Bár nyilvánvalóan mindent
elkövetett, nem tudott megnyugodni. Dühe szinte tapinthatóan töltötte be
a szobát.
– Aggódtam érted. Még a telefonodat sem vitted magaddal. Ott
hagytad a rohadt konyhapulton. Pam telefonját pedig nem vettétek fel.
 – Ne haragudj! Nem akartam, hogy aggódj értem. – Felé nyújtottam a
két tenyeremet, és mindkettőnk helyett bocsánatot kértem. –
Elfelejtettem feltölteni a telefont. Megesik ez. Legközelebb majd jobban
vigyázok. De David, nem történt a világon semmi. És ha jól tudom, nem
vagyok házi őrizetben ebben a házban.
– A rohadt életbe, tudom, de akkor is...!
– Te is csinálod, amit csinálnod kell, és ez jól is van így.
– Hát erről van szó? Ez valami elcseszett büntetés volt? –
Összeszorított fogain szűrte keresztül a szavakat.
– Nem. Dehogyis! – Halkan felsóhajtottam.
– Akkor nem azért voltál ott, hogy felszedj valakit?
– Majd úgy teszek, mintha ezt nem mondtad volna! – Komolyan
viszketett a tenyerem, hogy felpofozzam. Azonban ökölbe szorítottam a
kezem, és ellenálltam a késztetésnek.
– Miért hagytad, hogy fogdosson?
– Nem hagytam! Kertem, hogy hagyjon békén, de nem hallgatott rám.
Ekkor érkeztél te. – Megdörzsöltem az arcomat, és éreztem, hogy
bármelyik pillanatban elveszíthetem a türelmemet. – Mindig ugyanaz
történik, újra és újra. Talán okosabb lenne akkor beszélnünk a
történtekről, ha már lehiggadtál.
Reszkető kézzel fordultam az ajtó felé.
– Elmész? Hát ez rohadt jó! – Hanyatt az ágyra vetette magát, és
tökéletesen örömtelen nevetés tört fel a mellkasából. – Ennyit arról, hogy
kitartunk egymás mellett!
– Mi van? Nem! De nem akarok veszekedni veled, David. És még az
előtt akarok lemenni, hogy elkezdenénk olyasmiket egymás fejéhez
vagdosni, amiket egyikünk sem gondol komolyan. Ennyi.
– Akkor menj! – mondta reszelős hangon. – Tudtam, hogy ez lesz a
vége, a rohadt életbe!
– Istenem! – morogtam, és visszafordultam hozzá. Egyeden pillanat
alatt elöntött a vágy, hogy sikítsak és ordítsak vele, hogy megpróbáljak
valami értelmet verni a fejébe. – Hallod te egyáltalán, amit mondok
neked? Hallod? Nem akarlak elhagyni! Honnan szeded ezt a
baromságot?
Nem szólt semmit, csak nézett rám vádlón. Ennek semmi értelme. A
lábam annyira remegett az idegességtől, hogy kis híján elestem, amikor
elindultam vissza, felé. Egy pofára esés igazán tökéletes befejezése lenne
lenne ennek az egésznek! Márpedig ha nem vigyázok, éppen ez fog
történni. És ha eddig tudtam is egyáltalán, mi a fene miatt veszekszünk,
mostanra fogalmam sem volt róla.
– Te most kivel hasonlítottál össze? – kérdeztem, és most már én is
éppen annyira dühös voltam, mint ő. – Csak mert hidd el, egyáltalán nem
ő vagyok!Meg mindig nem szólt, csak nézett rám némán.
– Nos?
A szája még mindig szorosan összezárva, az én tehetetlen haragom
pedig ebben a pillanatban az egekbe csapott. Meg akartam ragadni és
darabokra szaggatni. Azt akartam, hogy bevalljon valamit, teljesen
mindegy, hogy mit. Hogy elmondja, mégis mi a fene folyik itt valójában.

Felmásztam az ágyra, bele a képébe.

– David, beszélj már!
Semmi.
Jól van!
Ellöktem magam, és remegő lábakkal próbáltam lemászni az ágyról.
Erre megragadta a karomat, és nem engedett. Na, abból nem kapsz, kis
barátom! Keményen ellöktem magamtól. Összegabalyodott karral és
lábbal gurultunk le az ágyról, egyenesen a padlóra. A háta keményen
csapódott a parkettának. Azonnal továbblökött mindkettőnket, hogy
megint én kerültem alulra. A vérem a fülemben dübörgött. Minden
erőmet beleadva ütöttem, löktem és rúgtam, mert éppen olyan fájdalmat
akartam okozni neki, amit ő nekem. És még mielőtt észbe kaphatott
volna, már megint én voltam felül. Nem állíthat meg! Mindjárt
elmenekülök innen!
De nem tettem.
David két kézzel megfogta a fejem, majd teljes erőből, keményen
megcsókolt, hogy levegőt sem kaptam. Kinyitottam a szám, de azonnal
belenyomta a nyelvét, durva és nyálas csókkal. Tényleg nem kaptam
levegőt. Nyilvánvaló volt, hogy mindketten nehezen tudjuk kontrollálni a
haragunkat, mert többször is vadul megharaptuk egymást. Neki viszont,
hogy már így is szét volt verve a szája, sokkal könnyebben tudtam sokkal
nagyobb fájdalmat okozni. Pár pillanat, és a számban ereztem a vér fémes
ízét.
Sziszegve kapta hátra a fejét, és feldagadt ajkán frissen kiserkent vér
vöröslött.
 – Az istenit!
Elkapta a kezem. Nem adtam be olyan könnyen a derekamat. Teljes
erővel küzdöttem ellene, de sokkal erősebb volt nálam, így viszonylag
könnyen letepert, a két karomat a fejem fölé emelte, és a padlónak
szegezett. Különös volt, ahogyan megéreztem a combom között a
keménységét. Különös és esztelen. És minél jobban harcoltam ellene,
próbáltam lelökni magamról, annál nagyobb lett bennem a feltámadó
feszültség. Már így is tele volt a vérem adrenalinnal, és ez teljesen
felpörgetett. A haragom vékony felszíne alatt kitörésre készen feszült
bennem a vágy, hogy megkapjam, és emiatt minden érzékem kiélesedett.

Ez volt hát a dühös szex. Nem tudtam rávenni magam, hogy fájdalmat
okozzak neki – igazán súlyosat legalábbis semmiképpen. De volt más
módja is annak, hogy győzelmet arassak ebben a helyzetben. Megint
próbált megcsókolni, de én figyelmeztetően megharapram.
Az arcán szinte eszeveszett vigyor jelent meg, és gyanítottam, hogy én
is ugyanígy vigyorgok. Mindketten lihegtünk, próbáltunk lélegzethez
jutni. Mindketten istentelenül makacsok voltunk. Egyetlen szót sem
szólt, csak eleresztette a csuklómat, és visszahúzódott. Aztán
villámgyorsan megragadta a derekam, hasra fordított, és négykézláb
rángatott. Kemény kezek nyúltak a farmernadrágom felé, tépték-
szaggatták a gombot és a cipzárt. Lerángatták rólam a nadrágot és a
kimondhatatlanul túlárazott tangát, majd egész teste fölé emelkedett
A keze a fenekemet simogatta, fogak karistolták selymes, érzékeny
bőrömet, közvetlenül a neve fölött. Egy tenyér jelent meg a lábam közöt,
alám nyúlt. Ujjai megtalálták a helyüket, és a gyönyörtől szétfolyt
előttem a világ. Amikor mozgatni kezdte az ujját és simogatni kezdett, az
élvezet hullámai olyan magadra csaptak, hogy hangosan felnyögtem.
Megharapra a fenekemet, és az éles fajdalom csak fokozta az élvezetet.
Aztán egyik csókja a másik után jelent mega gerincem mentén, A
borostája a vállamat súrolta.
Egyikünk sem szólt, csak nehéz lihegésünk hangja töltötte be a szobát.
És emiatt az egész valahogy több lett. Valahogy más.
Belém csúszott az egyik ujja. De az isten verje meg, ez még nagyon
nem volt elég! Egy másik ujját is becsúsztatta, és egy kicsit szétfeszített.
Egyszer és másodszor lassan ki és be járatta az ujjait. Közelebb nyomtam
nyomtam a fenekemet hozzá, mert többet akartam, aztán hallottam,
ahogy kinyílik az éjjeliszekrény fiókja, és tudtam, hogy óvszert keres. Az
Az ujjait kihúzta belőlem, és abban a pillanatban szinte elviselhetetlen
hiányérzet tört rám. Hallottam, amikor lehúzza a sliccét, majd a ruha
súrlódása és az óvszer csomagolásának zörgése következett. Azután a
farka nekem nyomódott, és végigdörzsölte a nyílást. Lassan,
egyenletesen nyomta belém magát, amíg már teljesen kitöltött, és nem
volt olyan, hogy ő vagy én. Egy pillanatra megállt, és megvárta, míg
megszokom az érzést.
De nem túl sokáig.
Az ujjai a derekamba markoltak, és mozogni kezdett. Mindegyik lökés
egy kicsit gyorsabb és egy kicsit erősebb volt, mint az előző. A néma
csendet lihegés és egymásnak csapódó testek hangjai nyelték el. A szex
illata betöltötte a levegőt. Nekifeszítettem a fenekemet, ellenállva a
lökéseinek. Amit most csináltunk, annak semmi köze nem volt a délelőtti
lassú és gyöngéd szeretkezéshez. Most egyikünk sem finomkodott. A
farmerem a térdemnél fogva béklyózott meg, hogy minden lökésre egy
kicsit jobban előre kényszerültem. Az ujjai még mélyebben a derekam
húsába vájtak, nem hagyva, hogy eltávolodjak.
Ebben a pillanatban hozzáért valamihez ott bent, mire döbbenten
kaptam levegő után. Aztán újra és újra arra az egy kis helyre koncentrált,
míg már eszemet vesztettem a gyönyörtől, és úgy éreztem, bármelyik
pillanatban lángra lobbanhatok. A bőrömről verítékcseppek hulltak alá.
Lehajtottam a fejem, lehunytam a szemem, és minden erőmre szükségem
volt, hogy ne omoljak a padlóra. Akaratlanul is megszólaltam, egyre csak
a nevét kiáltva. A rohadt életbe! A testemnek saját akarata lett. Mindent
átható volt, ahogyan elélveztem. A gerincem meghajlott, és minden
izmom egyszerre megfeszült.
David lüktetve élvezett el bennem, és a keze verítéktől nedves
bőrömön csúszkált. Egy pillanattal később már minden néma csöndbe
merült, de ő még mindig mélyen bennem maradt. Az arca a hátamon,
karjaival pedig engem ölelt, ami már csak azért is nagyon szerencsés volt,
mert nem tudtam tovább négykézláb maradni. Lassan a földre omlottam.
Ha nem tart, akkor biztosan arccal előre esek össze. Bár nem hiszem,
hogy ott és akkor ez Davidét érdekelte volna.
Egy szót sem szólt, csak felnyalábolt, a fürdőszobába vitt, és leültetett
leültetett a mosdóra. Gyorsan megszabadult az óvszertől, majd
megnyitotta a kád csapját, és a kezét alá tartva ellenőrizte a víz
hőmérsékletét. Úgy vetkőztetett le, akár egy gyereket. Először a cipőmet
húzta le rólam, majd a zoknimat, a farmeremet és a bugyimat. Lerángatta
Lerángatta rólam az ingemet, és kikapcsolta a melltartómat. A saját
ruháját sokkal kevésbé gondosan vette le. Különös, de abban a
pillanatban meztelenebbnek éreztem magam, mint korábban. És legalább
legalább ilyen különös, hogy habár haraptam és durván bántam vele, ő
mégis ennyire óvatos volt. Mintha valami drága és törékeny holmi
lennék. Egy porceíánbaba. Egy porcelánbaba, amit ha úgy akar, néha
keményen megdughat. Megint megnézte a víz hőmérsékletét, majd ölbe
vett, és mind a ketten a vízbe merültünk.
Odabújtam hozzá, mert ruha nélkül nagyon fáztam. Vacogott a fogam.
Szorosabban magához ölelt, és az állát a fejem tetejére tette
– Ne haragudj, ha túl durva voltam – szólalt meg végül. – Nem
akartalak megbántani, nem akartalak ilyen baromságokkal vádolni. Csak,
tudod... az isten verje meg! Szóval ne haragudj!
– Nem az volt a baj, hogy durva voltál, hanem hogy nem bízol meg
bennem... és ez olyasmi, amit egyszer még alaposan át kell majd
beszélnünk.
A fejemet a vállára hajtottam, és bánattal teli szemébe néztem. Kurta
biccentés volt a válasz.
– Most azonban először még Vegasról szeretnék beszélni.
Megfeszült a karja.
– Mi van Vegasszal?
Csak néztem rá, és próbáltam átgondolni mindent, amit el akartam
mondani neki. Fogalmam sem volt, mi van közöttünk, de biztos voltam
benne, hogy nem akarom elbaltázni.
Mit beszélek én itt? Hiszen házasok vagyunk! Ez az, amit nem szabad
elrontanom.
Nem semmi!
– Az elmúlt 24 órában szerintem nagyon sok mindent megtudtunk
egymásról – kezdtem.
– Szerintem is.
Feltartottam a kezem, és hagytam, hogy a napfény megcsillanjon a
gyűrűn. Nem számított, mekkora a gyémánt, csak az, hogy nekem adta.
– Nagyon sok mindent átbeszéltünk, együtt aludtunk, és ígéreteket
tettünk egymásnak. Fontos ígéreteket.
– Talán megbántad?
 A kezemet a tarkójára csúsztattam.
– Nem. Szó sincs róla. De ha holnap felébrednél, és valahogy mindent
elfelejtenél, ha minden emléked egyszerűen eltűnne, mintha csak soha
nem is történt volna meg, akkor én rettenetesen dühös lennék rád.

A homlokát ráncolta.
– Gyűlölnélek, amiért elfelejtettél valamit, ami pedig a világon
mindennél fontosabb számomra.
Megnyalta az ajkát, és a lábával elzárta a csapot. Most, hogy megszűnt
a víz zubogása, hirtelen súlyos csend nehezedett a fürdőre.
– Igen – mondta. – Én is az voltam.
– Nem fogok neked még egyszer ilyen csalódást okozni. Éreztem,
hogy a testem alatt emelkedik és süllyed a mellkasa, ahogyan hatalmasat
sóhajt.
– Jól van.
– Tudom, hogy időbe telik, amíg az ember megtanul hinni a másikban.
De addig is legalább próbálj megbízni bennem.
– Igazad van. – Azok a kék szemek kutatóan figyeltek.
Felültem, és a kád szélére akasztott mosdókendő után nyúltam.
– Hadd mossalak le egy kicsit!
Az állkapcsán sötétlő duzzanat, az orra alatt és a szája sarkában
odaszáradt vér. Alaposan elintézték. Az oldalát is mérges vörös folt
csúfította.
– Ezzel orvoshoz kellene menned – mondtam.
– Nem tört el semmim.
Óvatosan lemostam a vért az orra alól és a szája sarkából. Rettenetes
volt látni, mennyire szenved, és a gyomrom görcsbe rándult, amikor
öbbentem, hogy ennek én voltam az oka.
– Szólj, ha túl erősen nyomom!
– Nagyon jól csinálod.
– Sajnálom, hogy fájdalmat okoztam neked. Most, a bárban és
Vegasban is. Egyik sem volt szándékos.
A tekintete ellágyult, és a keze végigsimított.
– Szeretném, ha visszajönnél velem Los Angelesbe. Szeretném, hogy
mellettem légy. Tudom, hogy a suli hamarosan elkezdődik, de majd
kitalálunk valami megoldást. Viszont történjék bármi, nem akarok még
egyszer elszakadni tőled.
– Nem fogsz.
– Megígéred?
– Igen.
 TIZENHARMADIK FEJEZET

A REGGELI NAPFÉNY ÉBRESZTETT FEL. Hanyatt fordultam,

nyújtózkodtam, és megropogtattam a sajgó tagjaimat. David mellettem
feküdt. Úgy aludt, mint a bunda. Az egyik karja az arca előtt, a szemét
takarta. Ahogyan ott feküdt, közvetlenül mellettem, egyszerre minden
rendben lett a világgal. És a képzeletnek sem hagyott semmit, valamikor
az éjszaka folyamán ugyanis lerúgta magáról a takarót, így azonnal
bizonyosságot nyerhettem, hogy a reggeli merevedés közel sem amolyan
városi legenda. Íme, Laurennek ebben is igaza volt.
Mellette ébredni, ujjamon megint a jegygyűrűvel... ennyi éppen elég
volt, hogy úgy vigyorogjak, mint akinek elmentek otthonról. Persze
bárkinek az arcára mosolyt varázsolt volna, ha az anyaszült meztelen
David mellett ébredhet. A lábam között még mindig éreztem egy kis
fájdalmat a tegnap esti akció után, de egyáltalán nem volt elviselhetetlen
a dolog. És ez semmiképpen nem terelhette el a figyelmemet a férjem
nyújtotta csodálatos látványról.
Kicsit lejjebb csúsztam az ágyon, és élveztem, hogy háborítatlanul
gyönyörködhetek benne. A köldöke szinte nem is látszott, mert csak egy
egészen kis bemélyedés volt lapos hasában, amely alól vékony, fekete
vonal vezetett le, egyenesen odáig.
És az most éppen merev volt, vastag és hosszú.
És amikor azt mondom, hogy az, akkor természetesen a péniszére
gondolok.
Ó, istenem! Nem. Ez nem a megfelelő szó.
A farkára. Aha, ez már sokkal jobb lesz!
Tegnap éjjel egy kicsit üldögéltünk ketten a forró vízzel teli kádban, és
és csak beszélgettünk. Az ő ötlete volt az együtt fürdés, és minden
pillanata maga volt a csoda. Nyíltan egyetlen szó sem esett arról a nőről,
aki a múltjában valamikor megcsalta és/vagy elhagyta, de azért nem
kerülhette el a figyelmemet, hogy bizonyos tekintetben végig ott
ólálkodott körülöttünk. Ugyanakkor teljesen biztosra vettem, hogy ha
elég időt adunk egymásnak, úgy elszáll, mintha mindig is csak egy rossz
emlék lett volna.
Davidnek szappan- és egész enyhe izzadságszaga volt. Korábban soha
nem gondoltam úgy a melegségre, mint aminek illata is lehet, de ebben a
pillanatban az ő illatára pont ez lett volna a legjobb hasonlat. Mintha
folyékony napfény, vagy valami ilyesmi áradna belőle. Melegséget
sugárzott, kényelmet, otthonosságot.
Gyorsan megnéztem az arcát is. A szeme szerencsére még mindig
lehunyva, a karja takarta, a mellkasa egyenletes ütemben emelkedett és
süllyedt. Mindegy, mennyire költői gondolatok járnak a fejemben, akkor
is nagyon kínos lett volna, ha rajtakap, amint az ágyéka körül szaglászok.
Hirtelen nem is jutott eszembe semmi, ami ennél kínosabb lett volna.

Annak ellenére, hogy vastag erek kanyarogtak benne, a bőr teljesen

simának tűnt, és a makk élesen elvált a többi résztől. Nem volt
körülmetélve. Éreztem, hogy valami ellenállhatatlanul vonz éppen oda,
mert habár ott volt előttem szinte az egész teste, engem mégis melyik
része érdekelt a legjobban? Finoman rátettem a tenyeremet a farkára,
majd ujjaimmal óvatosan átkulcsoltam. A bőrt melegnek és lágynak
éreztem. A farka megrándult, és pedig meglepetten kaptam hátra a fejem.

Kacagni kezdett, hangosan, hosszan.

A rohadék!
Minden kínos érzés egyszerre tört elő belőlem. A nyakamon
felkúszott, és az egész arcomat elárasztotta a forróság.
– Ne haragudj! – mondta, és kinyújtotta felém a kezét. – De tényleg
látnod kellett volna az arcodat.
– Szemét vagy!
– Kicsim, el sem tudom mondani, mennyire istenverte vicces volt. –
Ujjaival átfogta a csuklómat, majd visszahúzta magára a kezem. – Gyere
ide! Jaj, hiszen a füled hegyéig elpirultál!
– Ez egyáltalán nem igaz! – mondtam, majd a mellkasára hajtottam a
fejem.
Még mindig gonosz kuncogással simogatta a hátamat.
– De ugye nem az lesz, hogy most már életed végéig rá sem mersz
nézni? Én ugyanis nagyon szeretem, ha hozzám érsz.
Fújtam egyet, csak úgy semmitmondóan.
– Tudod, ha a farkammal játszol, akkor bizonyos dolgok
megtörténnek. Ezt garantálhatom.
– Tudom – feleltem, és mivel a nyaka és a válla közötti ív tökéletesnek
tűnt, hogy bcletemessem vörösen égő arcomat, gyorsan ki is használtam a
lehetőséget. – Csak nagyon meglepődtem.
– Aha, láttam. – Szorosan megölelt, majd az egyik kezével
végigsimította a hátam, és a fenekemen állapodott meg. – Hogy vagy?
– Jól.
– Kicsit még érzékeny vagyok – ismertem be. – De semmi különös.
Eltekintve attól, hogy bunkó módon kinevettél.
– Szegény kicsikém! Na, hadd nézzelek! – mondta, majd úgy fordított
mind a kettőnket, hogy ő lehessen felül.
– Mit csinálsz?
Felült a két lábam között, és a kezével tartotta a térdemet, nehogy
össze tudjam zárni. Gyakorlott szemmel alaposan végignézett rajtam.
– Nem tűnik súlyosnak. De belül még érzékeny egy kicsit?
– Egy kicsit – feleltem, és megpróbáltam felhúzni a lábamat, hogy
összezárhassam, mert nemigen hittem, hogy elősegíti majd a
fülvörösödés jelentette krízist, ha hagyom, hogy a lábam között
vizsgálgasson.
– Óvatosabbnak kell lennem veled.
– Nincs semmi bajom. Nem vagyok annyira törékeny, hidd el!
– Hmm.
– Egy kemény dugásnál a padlón sokkal több kell ahhoz, hogy
aggódnom kelljen.
– Tényleg? Akkor másképp helyezkednél egy kicsit? – felelte, majd a
matrac végében hasra feküdt.
Ott hevert a lábaim között, szemtől szemben a puncimmal. Nem
menekülhettem sehova. Sejtettem, mire készül, és azt hallottam róla,
hogy fantasztikus, éppen ezért egy pillanat alatt elfelejtettem mindent,
ami a szégyenérzettel kapcsolatban bennem élt. Na, és persze kíváncsi is
voltam, hogy milyen lesz.
Az ajkaival végigsimította a lábam közét, és ahogy forró lehelete
végigcsapott rajtam, csupa lúdbőrös lettem. A hasizmom
várakozásteljesen megremegett.
 Felnézett a mellem fölött, és összetalálkozott a tekintetünk.
– Rendben vagy?
Türelmetlenül bólogattam.
– Akkor légy szíves, tedd a fejed alá a másik párnát is! – utasított. –
Mert szeretném, ha látnád is, amit csinálni fogok.
Az én férjemnek mindig olyan csodálatos ötletei vannak! Megtettem,
amit kért, és izgalomtól remegő combjaim között átpillantva néztem.
Végigcsókolta a combom belső oldalát, előbb az egyiket, majd a másikat
is. Bensőm minden izgalma az így ébredő érzésekre összpontosult. A
világom hirtelen egy nagyon kicsi, végtelenül tökéletes hellyé változott,
és az ágyunkon kívül minden megszűnt létezni.
Lehunyta a szemét, én azonban tovább figyeltem. Végigcsókolta a
nagyajkakat, majd a nyelve hegyével szétválasztotta őket. Csodálatos
érzés volt. Perzselő forróság áradt az ereimben. A két keze a combom
alatt, miközben ujjaival folyamatosan apró köröket simogatott a
bőrömbe. Az ajkai egyetlen pillanatra sem váltak el a puncimról. Éppen
olyan volt, mintha ott lent is csókolózna velem. A szája kinyitva, a nyelve
folyamatosan kényeztet, én pedig megremegtem. Hirtelen szorosabban
fogta a combomat, és egészen az arcába húzott. Még a haja
csiklandozását és a borostája durva karistolását is a leírhatatlan gyönyör
forrásának éreztem. Nem tudom, mikor jött el az a pont, amikor már nem
tudtam tovább nézni. A szemem mintegy önmagától lecsukódott, és a
gyönyör vette át testem irányítását. Fantasztikus volt. Azt kívántam, bár
soha ne érne véget. Azonban bensőmben a nyomás addig fokozódott, míg
már lehetetlenségnek tűnt bent tartani. Kiáltva élveztem el, és a testem a
fejem búbjától a lábujjaim hegyéig összerándult. Minden porcikám
bizsergetr. David nem húzódott vissza azonnal, megvárta, míg teljesen
lenyugszom, és csak arra összpontosított, hogy egyenletesen lélegezzem.

Megbocsátasz, amiért kinevettelek? – kérdezte, és feljebb mászott az

ágyon, hogy megcsókolja a vállamat.
– Aha.
– Na és a kemény dugást a kemény padlón? Azt is megbocsátod?
– Mhmmm.
A matrac megsüllyedt alattam, ahogyan a teste fölém emelkedett.
Nedves ajkai a melleim vonalát rajzolták át újra és újra, végigsimítva a
kulcscsontomon.
 – Nagyon élveztem – mondtam mély, lusta hangon. Végül szépen
lassan sikerült kinyitni a szememet.
– Ez a bebaszós-kefélés, úgy tűnik, fekszik neked, Evelyn! – Az egyik
kezével végigsimította a csípőmet, és rám mosolygott. – Kinyallak,
amikor akarod. Csak kérned kell.
Visszamosolyogtam rá. És lehetséges, hogy ez a mosoly egy kicsit
halványabb volt a szám sarkában. Még mindig nem szoktam hozzá, hogy
az efféle dolgokról ennyire nyíltan beszéljünk.
– Mondd, hogy tetszett, ahogy a gyönyörű pinádat nyalogattam!
– Már mondtam, hogy tetszett.
– Zavarban vagy. – David barna szemöldöke összeszaladt. Huncutság
csillant a szemében. – Azt ki mered mondani, hogy keményen dugtunk a
kemény padlón, de azt, hogy nyalás, már nem mered a szádra venni, mi?
Mondd csak, hogy „pina”!
A szememet forgattam.
– Pina.
– Még egyszer! Több átéléssel!
– Én rengeteg átéléssel mondom! Pina. Pina, pina, pina. Pina, rengeteg
átéléssel. Most boldog vagy? – Felnevettem, és az egyik kezemmel
végigsimítottam a mellkasa oldalán, egyenesen a lágyéka felé. – Én is
tehetek érted valamit?
Megfogta a kezem, a szájához húzta, és megcsókolta az ujjaimat.
– Kész vagyok ma éjszakáig várni a következő szeretkezéssel, amíg te
is sokkal jobban leszel.
– Miért, ma este is szeretkezünk, nagymenő?
– Persze! – Elvigyorodott, és lemászott az ágyról. – Először
szeretkezünk, utána kefélünk. Azt hiszem, egy kicsit több időt kellene
fordítanunk a finom különbségek felfedezésére. Hidd el, nagyon élvezed
majd!
– Oké – egyeztem bele gyorsan. Nem vagyok teljesen hülye!
– Ezt már szeretem! – Kinyújtotta felém a kezét, és a szemében vágy
csillant. – Annyira rohadtul csinos vagy! Tudod, hogy soha nem lennék
képes egy egész napot várni.
– Nem?
– De nem ám! Csak rád nézek, ahogy teljesen meztelenül fekszel itt,
az ágyamban, és pontosan tudom, hogy még soha semmit nem láttam,
ami nálad szebb lett volna. – Szenvedélyes tekintete feltérképezte testem
testem minden centiméterét. Ahogy hallottam, miket mond rólam,
hatalmas önbizalom töltött el, ugyanakkor alázatosnak és hálásnak is
éreztem magam miatta.
– Egy istenverte idióta voltam, amiért azt javasoltam, hogy várjunk! –
Tett egy lépést hátra, azután az egyik ujjával rám mutatott. – Te is
pontosan tudod, mennyire utálok elszakadni tőled! Úgyhogy megtennéd,
hogy segítesz lezuhanyozni? Ha minden jól megy, a saját kezedbe
veheted az irányítást.
Négykézláb lemásztam az ágyról, és utána indultam.
– Nocsak, tényleg?
– Ó, nagyon is! És ugye tisztában vagy vele, mennyire fontos nekem,
hogy a lehető legmagasabb szintű képzést kapd?

– Szar barát vagy! – mondta Lauren kissé visszhangozva, a vonal másik

vegéről. Pam figyelmeztetett, hogy a tengerpart bizonyos területein nem
olyan jó a térerő. – Persze ez nem azt jelenti, hogy már nem szeretlek, de
ezt úgyis tudod...
– Tudom, és ne haragudj – mondtam a telefonba, majd ledobtam
magam egy székbe a terasz egyik sajkában. A férfiak a pincében voltak
megint, és éppen zenét szereztek, Pam elment a városba, men valami
fontos dolga akadt, nekem volt néhány hívásom, amit nem halaszthattam
tovább, várt még rám egy csomó doboz, amit nem csomagoltam ki, na és
persze ott volt még az igen fontos álmodozás, csodálatos házastársi
együttélésünk minden fantasztikus pillanatával kapcsolatban.

– Ne is foglalkozz vele! Mi újság? – kérdezte Lauren követelőzve.

– Nos, még mindig össze vagyunk házasodva. És ezúttal nagyon is jó a
dolog.
Lauren belesikoltott a fülembe, azután beletelt neki jó néhány percbe,
míg sikerült némiképp lehiggadnia.
– Ó, Jézusom, annyira reménykedtem benne, hogy valami ilyesmit
fogsz majd mondani! David olyan istenverte szexis!
– Azt meghiszem! De még több is annál. Csodálatos pasi.
– Folytasd!
– Úgy értem, tényleg, őszintén csodálatos.
Felnevetett.
– Igen, de a „csodálatost” már az előbb is mondtad. Most próbálj
találni valami másik jelzőt is, Hamupipőke! Mondj már valamit, amibe
belekapaszkodhat a bennem élő rajongó!
– Azért nehogy már bele legyél zúgva a férjembe! Ez nagyon nem
király!
– Ezzel vagy hat évet késtél. Mikor Vegasban meggyűrűzted, én már
régóta bele voltam zúgva David Ferrisbe.
– Igazság szerint nincs is gyűrűje.
– Nincs? Ezt gyorsan orvosolnod kell!
– Hmm. – Az ablakon keresztül az óceánra meredtem. Valami madár
vitorlázott a magasban, lassú köröket írva. – A házában vagyunk,
Montereyben. Bámulatosan szép a hely.
– Hogyhogy nem Los Angelesben?
– Mert Los Angeles közel sem volt annyira klassz! Ha pedig
visszagondolok a bandababákra, az ügyvédekre, a menedzserekre meg
minden ilyesmire, őszintén szólva, kimondottan vacak volt.
– Részleteket akarok hallani, anyukám, részleteket!
A térdemet felhúztam a mellkasomhoz, a farmerem varrását
piszkálgattam, és közben mindenféle ellentétes érzelmek viaskodtak
bennem. Úgy éreztem, nem helyes, ha a kettőnkkel kapcsolatos, bizalmas
részleteket David háta mögött tárgyalom ki, még akkor sem, ha
Laurennel osztom meg őket. Annyi minden változott az utóbbi időben, és
ezek közül a legfontosabb éppen a kettőnk viszonya volt. Na és persze
most már volt az életemnek egy csomó olyan vonatkozása, amit nem
oszthattam meg még a legjobb barátommal sem.
– Los Angelesben mindenki olyan, mintha egy idegen bolygóról
származna. Képtelen voltam beilleszkedni közéjük. Bár szerintem te
nagyon bírtad volna a bulikat. Rengeteg szép és híres ember volt
összezsúfolódva abban a mesebeli kastélyban. Döbbenet volt az egész.
– Ugye tudod, hogy az irigységtől szó szerint az eszemet fogom
veszíteni? Kik voltak ott?
Mondtam neki néhány nevet. Mindegyikre kiáltott és sikoltozott.
– De komolyan mondom, hogy nem hiányzik a város! A dolgok
nagyon jól alakulnak itt, mindentől távol. Ráadásul az érvénytelenítést is
parkolópályára tettük egy időre. Úgy döntöttünk, várunk egy kicsit, és
majd meglátjuk.
– Ez annyira romantikus! Mondd, hogy meglovagoltad már azt a
fantasztikus férfiállatot! Kérlek, ha azt mondod, nem, biztosan elsírom
magam!
– Lauren! – Felsóhajtottam.
– Igen vagy nem?
Nem válaszoltam, mire tőle teljesen normális módon, egy pillanat
múlva, teli torokból sikoltva ismételte meg:
– IGEN VAGY NEM?
– Igen. Most jó? Igen!
A sikolytól tutira maradandó károsodást szenvedett a dobhártyám.
Perceken keresztül csengett a fülem, amikor pedig az elmúlt, csak annyit
hallottam, hogy valaki motyog a háttérben. Egy férfi.
– Ki van ott veled? – kérdeztem.
– Senki. Csak egy barátom.
– Barát-barát vagy pasi-barát?
– Barát-barát. Várj csak, átmegyek egy másik szobába! Egyébként
éppen rólad beszélgettünk. Evelyn Thompson, aki feleségül ment David
Ferrishez, a Stage Dive világhíres szólógitárosához!
– Ismerem ezt a bizonyos barát-barátot? - kérdeztem, mert most már
alig bírtam ellenállni a kíváncsiságomnak.
– Azzal ugye tisztában vagy, hogy a fenekedről készült fényképek már
többször körbejártak a suliban?
Kényelmetlen érzések, támadás!
– Ööö, aha. Igen.
– Gáz! Ha-ha-ha! De most komolyan, nagyon jól nézel ki! Az én
fenekem feleilyen szép nem lett volna. Most tutira örülsz, amiért az előző
előző félévben elhatároztad, hogy gyalog fogsz suliba járni, nem pedig
kocsival, mint a te világ lustája barátnőd, Lauren! Nem mondom, akkor
éjjel Vegasban világraszóló bulit csaptunk, anyukám!
– Mi volna, ha Vegas vagy a fenekem helyett inkább a
barát-barátodról beszélgetnénk?
– Vagy, mondjuk, ha a szexuális életedet tárgyalnánk ki, mert ha jól
emlékszem, az enyémről már évek óta beszélünk, de a tiéd eddig
valahogy nemigen volt téma – válaszolta örömmel teli, éneklős hangon.
– Evvie! Kérsz egy kólát? – kérdezte Mal, és ellépett mellettem,
miután feljött a pincéből egy kis szünetet tartani.
– Igen, kösz.
– Ez ki volt? – kérdezte azonnal Lauren.
– A dobos. Lent dolgoznak a pincében.
 Lauren jól hallhatóan kapott levegő után.
– Ott van az egész banda?
– Nem, csak Mal és David egy másik barátja.
– Malcolm veled van egy házban? Az a pasi nagyon, de nagyon szexi,
ugyanakkor egy kész hímringyó – magyarázta a helyzetet teljességgel
segítőkészen. – Látnod kellene, hány csajjal fényképezték már le!

– Tessék, kismenyasszonyka! – Mal átadott nekem egy jéghideg

üveget, aminek már lepattintotta a kupakját.
– Kösz, Mal! – feleltem.
Kacsintott, és visszament a pincébe.
– Ehhez nekem semmi közöm – válaszoltam, most már a telefonba.
Csettintett a nyelvével.
– Ugye még nem mentél fel az internetre, hogy utánanézz egy kicsit a
viselt dolgaiknak? Fogadjunk, hogy teljesen vakon repülsz!
– Valahogy nem érezném helyesnek, hogy a hátuk mögött kutakodjak
a múltjukban.
– A naivitás csak egy bizonyos pontig szexis, chica!
– Ez nem naivitás, chica, csak arról van szó, hogy tisztelem a
magánéletüket.
– Aminek most már te is része vagy.
– A magánélet akkor is fontos. Miért bíznának meg bennem, ha az első
adandó alkalommal felmegyek a netre, és szaglászni kezdek?
– Hogy neked mindig, mindenre van valami kifogásod! – sóhajtott
Lauren. – Akkor azt sem tudod, hogy David csak 16 volt, amikor a banda
először turnéra indult? Ázsiában kezdtek egy másik banda
előzenekaraként, azóta pedig gyakorlatilag folyamatosan vagy úton,
vagy a stúdióban vannak. Pokoli egy élet, mi?
– Aha! Ezért mondta hát David, hogy szeretne most már egy kicsit
lassítani.
– Nem is lennék meglepve! Már így is mindenhol arról beszélnek,
hogy bármikor szétmehetnek, de ha van a legcsekélyebb ráhatásod is,
akkor ezt azért, légy szíves, próbáld megakadályozni! Aztán mondd meg
a férjecskédnek, hogy szedje össze magát, és gyorsan szerezzen egy új
albumra való számot! Számítok rád!
– Semmi gond – válaszoltam, és eltitkoltam előle, hogy David máris
elkezdett zenét szerezni rólam. Ez ugyanis – egyelőre legalábbis –
nagyon is személyes jellegű információ. Hihetetlen sebességgel nőtt
azoknak a dolgoknak a száma, amit nem szerettem volna megosztani
Laurennel.
– Eredetileg azt akartam kérni tőled, hogy törd össze a szívét, mert
akkor talán születik még egy olyan album, mint a San Pedro volt. Most
már látom, hogy ez nem lesz annyira egyszerű menet!
– Utolérhetetlenül meggyőző tudsz lenni!
Kuncogott.
– És azt tudtad, hogy a San Pedrón van egy szám, ami éppen arról a
házról szól Montereyben?
– Tényleg?
– Bezony! A híres House of Sand. Gyönyörű dal. David középiskolás
szerelme megcsalta szegényt, amikor 21 éves korában a banda éppen
Európában koncertezett. Pedig David nekik, kettőjüknek vette a házat.
– Hagy abba, Lauren! Ez... basszus, ez nagyon személyes dolog! – Az
agyamban csak úgy száguldottak a gondolatok, és a szívem hevesen vert.
– Biztos, hogy ez az a ház?
– Aha. Évekig jártak. Davidet nagyon összetörte a dolog. Aztán
lefeküdt valami ribanccal, aki az egészet kiteregette a sajtónak. Ráadásul
David csak 12 éves kiskölyök volt, amikor az anyja elhagyta őket.
Úgyhogy ne lepődj meg, ha nagyon fura és gázos fóbiákkal szembesülsz
majd minden alkalommal, amikor nők kerülnek szóba.
– Ne, Lauren, légy szíves, hagyd abba! Komolyan mondom! –
figyelmeztettem, és kis híján összeroppantottam a telót. – Majd elmondja
ezeket a dolgokat, amikor úgy érzi, eljött az ideje. Amit most csinálsz, az
nem helyes.
– Csak szeretném, ha fel lennél készülve. Nem értem, mit problémázol
ezen!
– Lauren!
– Jól van, abbahagytam! De most komolyan, az ilyen dolgokról neked
is tudnod kell, mert ezek mind olyasmik, amik maradandó sebeket
ejthetnek az ember lelkében.
Mondjuk, ebben igaza volt. Mindez ráadásul megmagyarázza, miért
hitte David, hogy megcsalom, amikor elmentem Pammel, és azt is, hogy
miért reagált annyira hevesen az egészre. Életének két legfontosabb nője
hagyta cserben. Persze még így sem éreztem helyesnek, hogy erről éppen
éppen így szerezzek tudomást, mert biztos voltam benne, hogy ha már
úgy érzi, hogy eléggé megbízhat bennem, magától is elmondta volna,
viszont még nem volt lehetőségem érdemesnek bizonyulni erre. Az
ember nem kotyog el efféle személyes információkat csak úgy, már az
első találkozáskor! Milyen rettenetes, hogy mégis ott van az egész az
interneten, hogy aki csak akarja, elolvashatja, és csámcsoghat rajta,
amikor éppen kedve tartja. Ennyit a személyes térről. Nem is csoda, ha
annyira aggódik amiatt, hogy esetleg beszélek a sajtóval.
Kortyoltam egyet a hideg üdítőből, majd a gyöngyöző üveget az
arcomhoz érintettem.
– Én tényleg nagyon szeretném, ha ez a dolog működni tudna kettőnk
között!
– Tudom. Hallom a hangodból, ahogyan róla beszélsz... teljesen
belezúgtál!
Hirtelen megfeszültem.
– Mi van? Nem! Ez hülyeség. Akarom mondani, még nem szerettem
bele. Mindössze néhány napja ismerjük egymást. Tényleg olyan a
hangom, mintha bele lennék zúgva? Komolyan?
– Ha a szívről van szó, az idő nem számít.
– Igazad lehet – válaszoltam, kicsit aggodalmasan.
– Figyu, Jimmy Liv Andrewsszal jár. Ha találkozol vele,
mindenképpen szerezz tőle egy autogramot! A legutóbbi filmje
fantasztikusan jó volt.
– Tudod, Jimmy annyira nem jó fej. Kicsit ciki lenne megkérnem.
Fújt egyet.
– Jól van. De akkor is bele vagy zúgva.
– Hallgass már!
– Miért? Szerintem ez nagyon klassz!
Lauren titokzatos barátja megint motyogni kezdett, és ez elterelte a
figyelmemet a saját, egyre növekvő félelmemről.
– Most már mennem kell – mondta Lauren. – Majd beszélünk, oké?
Hívj fel!
– Felhívlak!
– Szia!
Én is elköszöntem tőle, de ekorra már kinyomta a telefonját.
 TIZENNEGYEDIK FEJEZET

– GONDTERHELTNEK TŰNSZ – jegyezte meg David, és mögém lépett. A

fejét oldalra billentette, így sötét, hosszú haja teljesen elfedte az ara egyik
felét. Előbb a füle mögé fésülte a tincseit, majd közelebb lépett.
– Mi baj van? Hmm?
Egy ideje azzal voltam elfoglalva, hogy valami vacsorát készítsek.
Találtam a fagyóban néhány pizzalapot, úgyhogy elkezdtem őket
felolvasztani, közben pedig feltétet daraboltam, sajtot reszeltem, és
természetesen egész idő alatt egyetlen pillanatra sem ment ki a fejemből,
amit Laurentől hallottam. A ház egyszeriben már nem tűnt annyira
hívogatónak. Mivel tudtam, hogy egy másik nővel szeretett volna itt élni,
egészen más érzelmekkel kezdtem tekinteni rá. Úgy éreztem, mintha
szökni próbálnék valami elől. Rettenetes, tudom, de akkor is igaz.
Hatalmas szopás tud lenni, ha az ember nem lehet biztos önmagában!

– Hadd kóstoljam csak! – Hátulról elkapta a csuklómat, majd a

kezemet a szájához húzta, és lenyalta a paradicsomszószt az ujjaimról. –
Mmm! Fincsi!
A gyomrom görcsbe rándult. Istenem, ha arra gondolok, mit tett velem
a szája aznap reggel! És mit tervezett ma éjszakára! Ez az egész olyan
volt, mint egy álom – egy őrült, csodálatosan szép álom, és én soha nem
akartam, hogy véget érjen. És egyre erősebben éreztem, hogy ennek nem
is kell feltétlenül bekövetkeznie. Minden rendben lesz. Rendbe tudjuk
majd tenni a dolgainkat. Megint házasok voltunk, és kölcsönösen
elkötelezettek egymás felé. Az egyik karjával átölelt, majd szorosan a
hátamhoz nyomódott, hogy kettőnk között már nem maradt hely bármi
kételynek.
– Hogy megy a munka odalent? – kérdeztem.
– Nagyon jól. Szépen kezdenek összeállni a számok. Bocs, hogy így
elvonultunk – mondta, és megcsókolt a nyakam oldalán, de úgy, hogy
minden maradék kényelmetlen gondolatom elszállt. – De most csak
kettőnkre akarok koncentrálni.
– Jól van.
– Pizzát készítünk?
– Aha.
– Segíthetek? – kérdezte, és az orrát továbbra is a nyakam oldalának
dörzsölte. Az arcát fedő borosta egészen finoman karistolta a bőrömet,
egyszerre furcsa és csodálatos érzéseket ébresztve bennem. Jóleső
hidegség futott végig rajtam, és egészen addig nem is szállt el, míg be
nem fejezte a bújást. – Brokkolit is teszel rá?
– Szeretem, ha sok zöldség van a pizzán.
– És cukkinit is? Hűha! – Az álla a vállamon nyugodott, a hangjába
pedig mélységes csodálkozás vegyült. – Ilyet se ettem még!
– Jó, de lesz még rajta szalonna, kolbász, gomba, paprika, paradicsom
és három különböző sajt is. – A kés hegyével az akkurátusán feldarabolt
és felhalmozott összetevőkre mutattam. – Várj csak, amíg
megkóstolhatod! Ez lesz a világ legkirályabb pizzája!
– Az csak természetes. Majd én összerakom. – Szembefordított
nagával és amikor a kés véletlenül felé lendült, egy kicsit hátrahőkölt. A
két kezével megfogta a csípőmet, és könnyedén felemelt a konyha, sziget
pultjára. – Beszélgessünk egy kicsit!
– Oké.
A hűtőhöz lépett, majd elővett belőle egy üveg sört, és lévén én még
mindig nem voltam hajlandó alkoholt fogyasztani, nekem egy üveg
üdítőt. Tyler és Mal hangja hallatszott a szomszéd helyiségből.
– Holnap is melózunk? – kiáltott át Tyler.
– Bocs, haver, de vissza kell mennünk Los Angelesbe – mondta
David, miközben a kezét megmosta a csap alatt. Klassz keze volt, az ujjai
hosszúak és erősek. – Adj néhány napot, amíg minden marhaságot
elrendezek odalent, és jövök is vissza.
Tyler bedugta a fejét az ajtón, és intett nekem.
– Klasszul hangzik. Legközelebb Bent és Jimmyt is magaddal hozod
majd?
David homloka ezer ráncba szaladt, és nem tűnt valami boldognak
erre a gondolatra.
– Igen. Illetve meglátom, hogy nincsenek-e más terveik.
 – Király! Pammy már odakint vár, úgyhogy rohannom kell. Később
találkozunk. Randink van.
– Érezzétek jól magatokat! – mondtam, és visszaintegettem.
Tyler elvigyorodott.
– Mi mindig jól érezzük magunkat.
Mal halkan kuncogva sétált be a konyhába.
– Randijük van? Komolyan... most miért kell ebből olyan nagy ügyet
csinálni? Ezek a vénemberek a világon a legfurábbak! Hé, esküdj, hogy
tényleg brokkolit akarsz tenni a pizzára!
– Miért, nem lehet brokkolis pizzát enni? – felelte David, aki azzal
volt elfoglalva, hogy a kis brokkolifákra paprikadarabokat szórt.
– Nem – válaszolta Mai. – Szabályellenes.
– Fogd már be! Ev brokkolis pizzát kér, úgyhogy brokkolis pizzát kap.

A jéghideg, édes üdítő folyékony élvezetként simogatta a torkomat.

– Ne parázz már, Mal! A zöldség nagyon egészséges.
– Hazudsz, kismenyasszonyka! – A száját undorodva húzta el, majd a
hűtőhöz lépve kivett egy üveg narancslét. – De teljesen mindegy. Majd
leszedegetem.
– Ma nem itthon vacsorázol – felelte David. – Mi is randizunk ma
este!
– Mi van? Szívattok, ugye? És mégis hova a fenébe menjek?
David megrántotta a vállát, miközben pepperónit szórt a többi feltétre.

– Jaj, ne csináljátok már! Evvie, ugye legalább te kiállsz értem? – Mal

annyira szánalmasan könyörgő arcot vágott, amilyet még soha életemben
nem láttam. Szomorúság volt ez, kétségbeeséssel vegyítve, tetején egy
egészen kevés szánakozással. Még le is térdepelt elém, hogy a fejét a
térdemhez nyomva átöleljen.
– Ha a városban alszom, mindenki azonnal tudni fogja, hogy itt
vagyunk!
– Akkor aludj a kocsiban! – mondta David.
– A semmi közepén? – panaszkodott Mai. – Evvie, ne hagyd, hogy így
kidobjon a vadonba! Még a végén felfal valami rohadt medve, vagy annál
is szörnyűbb!
– Szerintem errefelé nincsenek medvék - válaszoltam.
– Hagyd már abba ezt a baromságot, Mal! – szólalt meg David is. – És
És azonnal szedd le a fejedet a feleségem lábáról!
Mal halkan morogva felegyenesedett.
– A te feleséged az én egyik barátom. És nem fogja hagyni, hogy így
bánj velem!
– Tényleg? – David rám nézett, és az álla a földön koppant a
csodálkozástól. – Basszus, kicsim, ugye nem mondod, hogy bedőltél
ennek a baromságnak? Hiszen csak erről az egy éjszakáról van szó!
Hunyorítottam.
– Talán felmehetnénk a szobánkba. Vagy az is lehet, hogy Mal lent
marad a pincében.
David a levegőbe bokszolt. Szegény, összetört arcán nagyon csúnyán
sötétlett a zúzódás. Még több gyógycsók kell rá. A homlokát megint úgy
ráncolta, hogy James Deanre hasonlított, és előbb rám, majd a barátjára
nézett.
– Jézusom! Ne nézz már rám ilyen szánalmas pofával! Legyen benned
egy kis tartás!
Hátulról meglegyintette Mal tarkóját, mire a hosszú, szőke tincsek
mind a barátja szemébe szálltak. Mal ellépett tőle, kartávolságon kívülre,
ahol már nem érhette el.
– Jól van, akkor a pincében maradok. Még talán a vacak brokkolis
pizzátokból is eszek majd.
– David! – Megragadtam a pólóját, és közelebb vontam magamhoz. Ő
pedig azonnal jött, feladva Mal üldözését.
– Úgy terveztem, hogy ez a mai este csak a kettőnké lesz – mondta.
– Tudom. És az is lesz.
– Akkor jó! – szólt közbe Mal, és kihasználva az alkalmat, egérutat
nyert. – Itt leszek lent! Majd kiabáljatok, ha kész a vacsi!
– Minden városban van egy csaja – jegyezte meg David, rosszalló
tekintettel nézve barátja után. – Esélye sem volt arra, hogy a kocsiban
kelljen aludnia. Jól hasba akasztott, kicsim!
– Lehet. De akkor is aggódtam volna miatta. – Sötét tincseit a füle
mögé fésültem, majd a kezemet a tarkójára csúsztattam, és közelebb
húztam magamhoz. A kis fülbevalók megcsillantak fényesen, ezüstösen
– egy koponya, egy „X” és egy különösen kicsi, de annál csillogóbb
gyémánt. Ezt eddig nem is vettem észre.
A hüvelykjével és a mutatóujjával eltakarta a fülcimpáját.
– Valami baj van? – kérdezte.
 – Csak a fülbevalóidat nézem, és azon gondolkoztam, hogy van-e
valami különleges jelentésük.
– Nem – válaszolta, és az ajkával finoman megcsipkedte a nyakamat.
– Miért néztél az előbb annyira gondterhelten? Ahogy egyébként most is
nézel.
A markába vett egy adag gombát, és elkezdte azt is a pizzára pakolni.
A fenébe! Gyorsan végigfutottam a fejemben minden lehetséges
válaszon. Fogalmam sem volt, hogyan reagálna, ha megtudná, amit
Laurentől hallottam. Vajon mit szólna, ha nyíltan megkérdezném?
Nemigen volt kedvem éppen most egy veszekedéshez, de ahhoz sem,
hogy hazudjak neki. A lelkem mélyén pontosan tudtam, hogy ha
elhallgatom, amit tudok, az felér egy hazugsággal.
– Ma beszéltem Laurennel, a barátnőmmel.
– Mhm.
A kezemet a combom közé csúsztattam, és mintegy időhúzásképpen
összeszorítottam őket.
– Tudod, ő hatalmas rajongótok.
– Igen, már meséltél róla. – Rám mosolygott. – Vele találkozhatok,
vagy éppen úgy tiltott területnek számít, mint az apád?
– Ha akarod, apának szívesen bemutatlak.
– Akarom. Hamarosan úgyis elmegyünk Miamiba, és akkor te is
megismerkedhetsz az én faterommal.
– Nagyon örülnék neki. – Majd mélyet sóhajtottam, és belevágj –
David, Lauren mondott nekem bizonyos dolgokat. És én nem szeretnék
semmit sem titokban tartani előled. De már előre tudom, hogy nagyon
nem fogsz örülni mindannak, amit megtudtam tőle.
Felém fordult, és gyanakvóan hunyorított.
– Mit mondott?
– Bizonyos dolgokat veled kapcsolatban.
– Aha. Értem. – Felmarkolt kétmaréknyi reszelt sajtot, és akkurátusán
a pizzákra hintette. – Szóval akkor nem kerestél rám a Wikipedián, vagy
ilyesmi.
– Dehogy kerestem! – Még a gondolat is elborzasztott.
Horkantott.
– Nem olyan nagy dolog ez! Mit akarsz tudni, Ev?
Fogalmam sem volt, mit mondhatnék. Éppen ezért megfogtam az
üdítős üveget, és egyetlen húzásra kiittam a felét. Nem volt valami jó
ötlet, mert habár nemigen segített a helyzeten, viszont úgy éreztem,
lefagyott az agyam, és az orrnyergem mögött fura bizsergést okozott a
sok szénsav.
– Folytasd! Kérdezz tőlem, amit csak akarsz! – mondta megint.
Egyáltalán nem tűnt boldognak, ahogyan az tisztán látszott a dühösen
összehúzott szemöldökéből is. Soha nem gondoltam volna, hogy létezhet
ember a földön, akinek ennyire kifejező tud lenni az arca. Teljesen
lenyűgözött.
– Jól van. Mi a kedvenc színed?
Fújt egyet.
– A barátnőd biztos nem ilyesmikről beszélt neked.
– De az előbb azt mondtad, hogy azt kérdezhetek tőled, amit csak
akarok, és én erre vagyok kíváncsi.
– A fekete. És igen, tudom, hogy az nem is igazi szín. Nagyon sokat
kimaradtam a suliból, de tisztán emlékszem, hogy amikor ezt tanultuk,
bent voltam. – A nyelvét az arcába dugta. – Na és a tiéd?
– A kék. – Figyeltem, amint kinyitja a barlang méretű sütő ajtaját. A
pizzatálak a rácsnak ütődtek. – És melyik a kedvenc számod?
– Látom, eljött az idő, hogy lefussuk a kötelező köröket.
– Hiszen házasok vagyunk! Gondoltam, jó ötlet lenne megtudni ezt
meg azt, mert az ismerkedős rész egy csomó lépését átugrottuk még a
legelején.
– Jól van. – Halvány mosoly játszott a szája sarkában, mintha
pontosan tudta volna, hogy csak az időt akarom húzni. Mégis a helyére
billentette vele a világomat.
– Rengeteg zenét szeretek – folytatta. – De az egyik legnagyobb
kedvencem a Four Sticks a Led Zeppelintől. A tiéd pedig a Need You
Now Lady Antebellumtól, egy Elvis-hasonmás előadásában. Sajnos.
– Ugyan már, akkor nem voltam egészen józan. Ez nem fair!
– Lehet, de akkor is igaz.
– Talán. – Még mindig azt kívántam, bárcsak emlékeznék mindenre,
ami akkor éjjel történt. – Kedvenc könyv?
– Szeretem a képregénysorozatokat, például a Constantine, a
démonvadászt és a Preachert.
Újra nagyot kortyoltam az üdítőmből, és azon törtem a fejem, hogy
még milyen okosnak tűnő dolgot kérdezhetnék tőle, de csak csupa
közhelyes dolog jutott eszembe. Istenem, mennyire bénán randizom!
Talán nem is baj, hogy ezeket átugrottuk.
– És a tiéd?
– A JaneEyre. Kedvenc film?
– Gonosz halott 2. Neked?
– A nyughatatlan.
– Ami Johnny Cashről szól? Klassz. Oké! – Összecsapta a két kezét,
majd összedörzsölte a tenyerét. – Most én jövök. Mesélj el valami
rettenetest! Valamit, amit soha egyetlen teremtett léleknek sem meséltél
még el. Soha.
– Hűha, ez nagyon jó kérdés! – Ijesztő, de vitathatatlanul jó. Miért nem
tudnak nekem is ilyenek az eszembe jutni?
A sörösüveg szája mögül mosolygott, és látszott rajta, hogy nagyon
elégedett magával.
– Hadd gondolkodjam...
– Szorít az idő.
Mérges pillantást vetettem rá.
– Ezt nem lehet időre játszani.
– Dehogynem – mondta. – Mert ha szorít az idő, akkor nem teheted
meg, hogy addig gondolkozol, amíg végre előállsz valami bénasággal. El
kell mondanod nekem a legelső legszörnyűbb dolgot, amit életedben
elkövettél, és amiről nem lenne szabad tudnia senkinek. Ez az egész az
őszinteségről szól.
– Jól van. – Nagy levegőt vettem. – Amikor 15 voltam, lesmároltam
egy Amanda Harper nevű csajt.
Felvonta a szemöldökét.
– Tényleg?
– Igen.
Közelebb lépett, és láthatóan érdekelte a dolog.
– És tetszett a dolog?
– Nem. Nem igazán. Úgy értem, nem volt rossz, de ennyi. –
Megfogtam a pult szélét, és közelebb hajoltam. – ő volt a suliban a leszbi,
és tudni akartam, hogy én is meleg vagyok-e.
– Az egész suliban csak egy meleg csaj volt?
– Ó, egy csomó csajról sejtettük, hogy meleg, de ő volt az egyetlen.
aki nyíltan fel is vállalta! Saját magát megtette a suli leszbi királynőjévé.

– Klassz. – A két keze a térdemre tévedt, és széjjelebb húzta, mintegy

mintegy helyet csinálva magának. – És miért gondoltad, hogy talán
meleg vagy?
– Ha pontosabbak szeretnénk lenni, abban reménykedtem, hogy
biszex vagyok – válaszoltam. – Mert ha valaki biszex, sokkal több a
lehetősége. És őszintén szólva, a suliban a srácok...
– Milyenek voltak? – kérdezte, megragadta a fenekemet, és közelebb
húzott magához. Még szép, hogy nem álltam ellen!
– Nemigen érdekeltek.
– De az sem jött be, hogy lesmároltad a meleg barátnődet, Amandát? –
kérdezte.
– Nem.
Csettintett a nyelvével.
– A fenébe! Szomorú történet. Különben pedig csalsz.
– Mi? Hogyan?
– Arról volt szó, hogy elmesélsz valami különösen rettenetes dolgot. –
A mosolyában azonnal elvesztem. – Nyelves csókot adni egy csajnak
messze nem olyan rettenetes.
– Azt egy szóval sem mondtam, hogy nyelves volt az a csók.
– És nyelves volt?
– Csak egy kicsit. Talán csak egy egészen finom érintés erejéig. De
abban a pillanatban az egészet olyan gázosnak éreztem, hogy azonnal
abbahagytuk.
Megint nagyot húzott a sörből.
– A füled hegye már megint csupa piros.
– Na, ebben nem kételkedem! – Nevettem, és lehajtottam a fejemet.
– Nem csaltam. Soha senkinek nem beszéltem erről a smárolásról.
Úgy terv-ezrem, hogy ezt a titkot magammal viszem a sírba, úgyhogy azt
ajánlom, hogy érezd magad megtisztelve, amiért megosztottam veled!

– Aha, de ha olyasmit árulsz el, amiről tudod, hogy valószínűleg

átkozottul izgatónak fogom találni, az mégiscsak csalás. Arról volt szó,
hogy valami szörnyűt fogsz elmondani. A szabályok tiszták és
egyértelműek. Úgyhogy próbálkozz még egyszer, és ezúttal tényleg
valami szörnyűt akarok hallani tőled.
– Átkozottul felizgatott, mi?
– A következő zuhanyzáskor tuti erre fogok gondolni.
A nyelvembe haraptam és elfordultam. Váratlanul minden
gondolatomat megrohanta az emlék, ahogyan aznap reggel David
beszappanozza magát, majd megfogja a kezemet, és odahúzza magára.
És a gondolat, hogy az én igazán rövid tinédzserkori szexuális
kísérletemre akar majd gondolni maszturbálás közben... nos, a
„megtisztelő” nem volt éppen a legmegfelelőbb szó. Persze azt sem
mondhatnám, hogy nem örültem.
– De azért ígérd meg, hogy idősebbnek képzelsz majd el. Egy 15 éves
csajra gondolni a zuhany alatt nem kicsit meredek.
– És csak smároltatok?
– Amikor fejben lejátszod a jelenetet, ezen a ponton akkor vége is lesz
a sztorinak? Tiszteletben fogod tartani, hogy a valóságban nem történt
semmi több Amanda és köztem?
– Jól van, akkor majd idősebbnek képzellek. És istentelenül és vadul
kíváncsinak. – A kezét a fenekemen tartva, ahogyan az előbb, megint
közelebb húzott, én pedig megöleltem.
– Szóval akkor próbálkozz megint, és ezúttal jobban tedd oda magad!
– Oké, oké.
Hosszan, finoman megcsókolta a nyakam oldalát.
– Ugye nem hazudtál, amikor ezt az amandás sztorit elmesélted?
– Nem.
– Jól van. Mert nagyon tetszett. Úgyhogy még egy csomószor el kell
majd mesélned. Most pedig folytasd!
Kicsit hümmögtem, és mindent megtettem, hogy húzzam az időt.
David mély sóhaj kíséretében nyomta a homlokát a homlokomhoz.
– Ennyire nem lehet nehéz elmondani egy rohadt sztorit!
– Nem jut eszembe semmi.
– Baromság.
– Beszélj!
– De tényleg – mondtam kelletlenül. – Vagy legalábbis semmi
olyasmi, amit szívesen osztanék meg akár veled is.
Felnyögtem, és a homlokomat többször finoman az övének
koppantottam.
– David, ne csináld már, hiszen te vagy a legutolsó ember, aki előtt
szeretnék rossz színben feltűnni!
Elvette a fejét, és kutatóan a szemembe nézett.
– Tényleg amiatt aggódsz, hogy mit fogok gondolni rólad?
– Persze!
 – Te becsületes vagy, és csupa jóság, kicsim! Nincsen benned semmi,
ami miatt rossznak tarthatnálak.
– Pedig a becsületes nem mindig jó – feleltem, és próbáltam
megmagyarázni, mire gondolok. – Nagyon sokszor mondok elhamarkodtt
dolgokat. Kimondom a véleményemet, amikor pedig okosabb ne
csendben maradnom. Előbb cselekszem, és utána gondolkozom. Nézd
csak meg, mi történt Vegasban is! Aznap reggel mindent megidéztem,
csak azt nem, amit kellett volna. És ezt életem végéig sajnálni fogom.

– Vegas azért nem volt egy mindennapi helyzet. – A keze a hátamat

simogatta, próbálva megnyugtatni engem. – Ezzel kapcsolatban nincsen
miért aggódnod.
– Még korábban kérdezted, milyen érzés volt látni, hogy Los
Angelesben az a bandababa rád akaszkodik. Akkor még valahogy
túltettem magam a dolgon, de az igazság az, hogy ha most jönne ide és
vetné magát a karjaidba egy csaj, valószínűleg rettenetesen bepöccennék.
Biztos, hogy nem leszek képes mindig nagylelkűen és könnyedén kezelni
ezt a rocksztárvilágot, ami téged körbevesz. Szerinted akkor mi fog
történni?
Horkantott.
– Nem is tudom, még a végén kénytelen leszek rádöbbenni, hogy te is
emberből vagy? Hogy néha te is szoktál elbaltázni dolgokat, éppen úgy,
mint bárki más?
Erre nem válaszoltam.
– Még ezer dolgot fogunk mind a ketten elbaltázni, Ev! Ez
elkerülhetetlen. Csak annyi az egész, hogy meg kell tanulnunk
türelmesnek lenni egymással szemben. – A mutatóujját behajlítva az
állam alá tette, majd felemelte, hogy megcsókolhasson. – Most pedig
légy szíves, mondd el, mit hallottál ma Laurentől.
Csak néztem rá megdöbbenten. Meglepett és sarokba szorított. Most
aztán tényleg görcsben volt a gyomrom. Kénytelen vagyok elmondani
neki. Nem kerülgethetem tovább a dolgot. És csak reménykedhettem,
hogy jól fogja majd lereagálni.
– Azt mondta, hogy az első csajod megcsalt.
David pislogott.
– Igen. Ez történt. Hosszú ideig voltunk együtt... Én persze
folyamatosan vagy egy stúdióban, vagy a koncerteken – mondta. – Már 8
8 vagy 9 hónapja turnéztunk Európában, amikor megesett a dolog.
Tudod, a turnézásba nagyon sok kapcsolat beleroppan. A bandababák
meg az egész életstílus megkavarja az ember fejét. És szerintem az sem
lehet egy örömmámor, ha eközben valakinek otthon kell maradnia, és
nem tehet mást, csak vár.
Ebben egészen biztos voltam.
– Mikor mentek legközelebb turnézni?
Megrázta a fejét.
– Egyelőre nem terveztünk semmit. De addig biztosan nem, amíg el
nem készülünk az új albummal, és egészen mostanáig nemigen haladt a
dolog.
– Jól van. Szóval pontosan hogyan is zajlik ez? Úgy értem, hiszel
abban, hogy ami a turnén történik, az a turnén is marad? – kérdeztem.
Eddig még soha nem próbálkoztunk azzal, hogy definiáljuk a
kapcsolatunk határait. Egyébként pedig mit is jelentett nekünk az, hogy
össze vagyunk házasodva? Ő, gondolom, szeretett volna együtt maradni,
de nekem gondolnom kellett az iskolára, a munkámra és az életemre is.
Lehet, hogy a jó feleségek sutba dobják az egészet, és egyszerűen a
bandával mennek? Vagy a feleségeket nem is hívják ezekre a turnékra?
Fogalmam sincs.
– Most azt kérdezed, hogy tervezlek-e megcsalni?
– Nem, hanem azt, hogy hogyan tudjuk egymást beilleszteni az
életünkbe.
– Értem. – A hüvelyk- és mutatóujja közé csippentette az ajkát, mintha
nagyon gondolkozna valamin. – Nos, szerintem jó kiindulópont lehetne,
hogy nem kúrjuk át egymás fejét. Mit szóinál ahhoz, ha ez lenne az
alapállás? Na és ami a bandát meg a turnézást illeti, talán az lesz a
legjobb, ha abban maradunk, hogy majd meglátjuk.
– Egyetértek.
Egyetlen szó nélkül éllépett előlem, és a lépcső felé indult.
– Mal?
– Mi van?
– Csukd be az ajtót odalent, és a kulcsot is fordítsd rá! – kiabálta –
Semmi körülmények között ne merészelj feljönni! Érted? Am nem
szólok, hogy jöhetsz, addig odalent maradsz!
Kicsi szünet, majd Mal kiabálása:
– Na és ha tűz van?
 – Akkor ott égsz.
– Kapd be! – És hallottam, ahogyan a pincében az ajtót teljes erőből
bevágják.
– Kulcsra!
Mal válaszát nem igazán lehetett érteni, de az, hogy mennyire fel van
húzva, a hangsúlyból egyértelműen átjött. Ők ketten olyanok voltak,
mintha testvérek lennének – sokkal inkább, mint David és a valódi bátyja,
Jimmy. Utóbbi ugyanis színtiszta gyökér volt, és az egyik legnyomósabb
érv a mellett, hogy ne akarjak visszatérni Los Angelesbe. Sajnos persze
Montereyben sem bujkálhattunk az idők végezetéig. A suli, a banda, a
család, a barátok, blablabla.
David hátranyúlt, megragadta a pólóját, és a fején áthúzva levette.
– Kettes számú szabály. Ha én leveszem a felsőmet, neked is le kell
venned. És a felsőlevételi szabály az ilyen beszélgetésekre is vonatkozik.
Tudom, hogy vannak nagyon fontos dolgok, amiket át kell beszélnünk,
de ez még nem jelenti azt, hogy ne tehetnénk egy kicsit könnyebbé a
dolgot.
– És ez könnyebbé teszi majd? – Na, abban nagyon kételkedtem. A
sima, forró, meztelen férfitest, ami csak arra vár, hogy megérintsék, és az
ujjaim, amelyek szinte bizseregnek, hogy megérinthessék. Minden
erőmre szükségem volt, mert nem akartam, hogy a lapos kockabas [árián
tárva maradjon a szám. Ennek a csodálatosan izmos és kivarrt testnek a
látványa éppen elég volt ahhoz, hogy minden összefüggő gondolatsort
menthetetlenül összezavarjon a fejemben. Jézus úristen, hiszen én
teljesen a hatalmában vagyok ennek a pasinak! De várjunk csalt!
Házasok vagyunk. Ha erkölcsi alapon tekintjük, nekem kötelességem a
férjem után epekedni! Nem tehetek mást.
– Azonnal vedd le! – mondta határozottan, és az állával a kérdéses,
szabályszegésre kényszerítő ruhadarab felé bökött.
A pincébe vezető lépcső nyugodt, odalent az életnek semmi jele.
– Nem fog feljönni. Megígérhetem. – David megfogta a pólóm alját,
és óvatosan lehúzta rólam, amikor pedig beleakadt a lófarkam, azt is
kiszabadította.
A melltartóm felé nyúlt, de a két alkaromat a mellkasomra szorítva
jeleztem, hogy azt inkább szeretném magamon hagyni.
– Mi volna, ha a melltartómat nem vennénk le? Soha nem lehet tudni...
 – De hiszen az szabályellenes lenne! Te tényleg már most, a legelején
meg akarod szegni a szabályokat? Ez nem rád vall!
– David!
– Evelyn? – Kikapcsolta a csatot, és a melltartó pántja meglazult. –
Mindenképpen látnom kell a meztelen melledet, kicsim! El sem tudod
képzelni, mennyire rohadtul szeretem! Na, mutasd!
– Miért van az, hogy csak te hozhatsz szabályokat?
– Hiszen csak egyet hoztam! Ja, nem... kettőt. De aztán ott van a
szabályszegésí szabály is.
Kicsit elvettem a kezemet a melltartóm elől, és hagytam, hogy levegye
rólam. De teljesen felfedni magam semmiképpen nem fogom.
– Ha ez nem tetszik, akkor te is alkoss szabályokat! – mondta, és az
ujjaival finoman simogatni kezdte a karomat, hogy minden szál szőr az
égnek állt rajta.
– Ugye ezzel az egész vetkőzős dologgal csak az a célod, hogy eltereld
a figyelmemet az előző beszélgetésről?
– Ez eszembe sem jutott. Rajta, alkoss egy szabályt!
A kézfejem továbbra is az állam alatt maradt, és a két karom,
mindenre felkészülve, azért eltakarta az igazán érdekes látnivalókat.
– Nem hazudhatunk. Semmiről.
– Elfogadom.
Megkönnyebbülten bólintottam. Talán mégis működhet ez a házasság.
Az agyam és a szívem is tudta, hogy igazam van. Minden rendben lesz
kettőnk között.
– Megbízom benned.
Megdermedt, és mélyen a szemembe nézett.
– Kösz. Ez nagyon sokat jelent nekem.
Vártam egy kicsit, de nem mondott többet.
– Te megbízol bennem? – kérdeztem végül, próbálva megtörni a
csendet. Abban a pillanatban, hogy kimondtam, már visszaszivtam volna
a szavakat. Mert ha úgy kell kikövetelnem tőle a hűségét és a szerelmét,
akkor az egész fabatkát sem ér. Vagy ami még rosszabb, tönkre is teheti a
kapcsolatunkat. Szinte már éreztem a szakadozott szélű sebhelyet, amit
ez a két szó ejtett közöttünk. És ezt csak magamnak köszönhetem. Miért
vagyok mindig ennyire hülye és türelmetlen? Hirtelen azt kívántam,
bárcsak a tél közepén járhatnánk, mert akkor kimehetnék, és
beletemethetném a fejem egy hóbuckába.
 A tekintete a hátam mögé vándorolt. Tessék, hát megkaptam a választ,
amire annyira vágytam. Az őszinteség máris megmutatta, ki is in a főnök
valójában. Na, ehhez mit szólsz, bébi? Jeges hidegség öntött el, de ennek
most semmi köze nem volt ahhoz, hogy félmeztelen vagyok. Mindennél
jobban vágytam rá, hogy visszavehessen! a felső-
– Előbb-utóbb megtanulok majd bízni benned, Ev. Csak... kell meg
egy kis idő. – Az arcára kiülő kétségbeeséstől az ajkait olyan erősen
szorította össze, hogy egészen elfchéredtek. Aztán a szemembe nézett.
De bármit is látott, már nem számított. – Basszus!
– Nincs semmi baj. De tényleg! – mondtam, és akartam, hogy ez így is
legyen.
– Ugye ezt most nem mondtad komolyan?
– De. Nagyon is komolyan mondtam. Minden rendben lesz.
Válasz helyett megcsókolt.
Egy megfelelően időzített figyelemelterelés nagyon sok mindent meg
tud ám oldani! A forróság hullámai megint végigcsaptak rajtam, és
amikor a kezemet az ő két kezére helyeztem, a megbánás és a fájdalom
nem számított többé. A mellemre húztam a két kezét. Egyszerre
nyögtünk fel. A tenyeréből melegség sugárzott, és a csalódottság
hidegének esélye sem volt vele szemben. Minden alkalommal győzött az
a különös kémia, ami közöttünk dolgozott. El kellett hinnem, hogy
mélyebb érzelmek is kialakulnak majd benne. A mellkasomat
előrenyomtam, és még teljesebben belesimultam a tenyerébe, mintha a
teste a saját gravitációjával hatna rám. Ugyanakkor a száját is meg
akartam kapni. A pokolba, hiszen legszívesebben belebújtam volna a
fejébe, és kikémleltem volna minden gondolatát! Teljesen meg akartam
kapni. Minden sötét titkát tudni akartam. Minden kósza gondolatát.
Az ajkunk újra találkozott, ő pedig felnyögött, és a mellemet markolta.
markolta. A nyelve becsússzam a számba. Villámgyorsan és nagyon
könnyedén töltött el a vágy. Szükségem volt rá. Feszítő érzés töltött el, és
és a lábammal szorosan átöleltem, nem engedve el magamtól. Most
próbálj elszökni, ha tudsz! Kész lettem volna akár foggal és körömmel is
is küzdeni, hogy mellettem maradjon. A mellbimbómat hüvelykujjak
ámították végig, kínzó lassúsággal. A kezem végigsimított a felkarján, és
és ujjaim a vállába kapaszkodtak. Az arcomat és a nyakamat is forró
csókok árasztották el. Nem érdekelt már, hogy félmeztelen vagyok és
ebben a pillanatban teljesen hidegen hagyott volna az is, ha egy
középiskolás mazsorettesoport vonul át a házon, bottal, pomponnal, meg
meg ami kell. Csak az számított, amit csináltunk.
Nem is csoda, hogy az emberek vagy rémesen komolyan veszik a
szexet, vagy éppen teljesen komolytalanul gondolnak rá. A vágy átvette
az irányítást a gondolataim felett, és hatalmába kerítette a testemet.
Minthaegyszerre elvesznék, és megtalálnám önmagamat. Az iagazat
megvallva, egy kicsit ijjesztő is volt az egész.
– Minden rendben lesz – mondta, miközben a fogaival karisrol- gatta
a fülcimpámat. Merevedését hozzám nyomta. Én nem tudom, ki volt, aki
feltalálta, hogy a farmernadrágok sliccén éppen oda tegye a varrást,
ahova, de áldja meg az isten a nevét! A szemem előtt fények táncoltak.
Vajon ő is ennyire élvezi? Azt akartam, hogy nagyon jó legyen neki, és
azt is, hogy igaza legyen, amikor az előbb azt mondta, hogy minden
rendben lesz közöttünk.
– Időre van még szükségem – mondta, miközben forró lehelete
végigperzselte a nyakamat.
– Mert az a gonosz boszorkány tönkretett – feleltem, hiszen úgy
éreztem, ezt mindenképpen ki kell mondanom. Nem lehetnek titkaink.
– Aha – felelte. – Tényleg miatta.
Az igazság azért fájt egy kicsit. Nem is csoda, hogy az emberek vagy
rémesen komolyan veszik a szexet, vagy éppen teljesen komolytalanul
gondolnak rá. A vágy átvette az irányítást a gondolataim felett, és
hatalmába kerítette a testemet. Mintha egyszerre elvesznék, és
megtalálnám önmagamat. Az igazat megvallva, egy kicsit ijesztő is volt
az egész.
– Evelyn, meg kell értened, hogy most csak te és én vagyunk, kerten.
Erre bármikor mcgcsküszöm. – Azután a figyelmét újra az ajkaimra
koncentrálta, és úgy csókolt meg, mintha valami nagyon finom és
törékeny holmi volnék. Éppen csak hagyta, hogy megízleljem, hogy
megérezzem a melegségét, az ajkainak tapintását.
– Várj! – szóltam, és ellazítottam a combomat, mert már nem akartam
olyan erősen szorítani.
Ahogy rám nézett, látszott, hogy fogalma sincs, mire készülök.
– Lépj csak bátra egy kicsit! Le akarok szállni.
– Tényleg? – Gyönyörű szájának két sarka felfelé görbült, és a
farmerének ágyék része látványosan nagy nyomásnak volt kitéve. És ezt
én tettem vele. Lalán kicsit túlzás lenne, ha a konyhasziget körül lefutnék
egy diadalkört, de akkor is, jóleső érzéssel töltött el a gondolat. És ez
nagyon is megfelelt nekem. Már nem a másik nő miatt történik ez vele.
Hanem csakis miattam.
Egészen a pult széléig csúsztam, és mielőtt a földre ugorhattam volna,
elkapta a derekamat , majd lesegített. Nem is baj, hogy így tett, mert a
lábam mintha rongyból lett volna. Csak nézett rám meredten, és a
homlokát gondterhelten ráncolta.
– Van valami, amit már nagyon régóta szeretnék megtenni –
magyaráztam, és az ujjaim remegtek az elfojtott izgalomtól. Először
kigomboltam a farmerét, majd lehúztam a sliccét is.
A keze azonnal megjelent a csuklómon.
– Hé! Várj csak!
Haboztam, és nem tudtam, mit akar. Biztos voltam henne, hogy nem
fog nemet mondani, mert amire készültem, olyasmi volt, amit minden
pasi nagyon szeretett – én legalábbis így tudtam. Olyan zavarban nézett
rám, mintha én lennék egy kirakó egyetlen olyan darabja, amely
valahogy nem illik sehova, És őszintén szólva, abban a pillanatban
gőzöm sem volt, hogy mindjárt megállít, vagy inkább azt mondja, hogy
siessek egy kicsit.
– Valami baj van? – kérdeztem tőle, amikor nem szólalt meg.
Az ujjal lassan elengedték a csuklómat, és úgy emelte fel a kezén
mintha fegyvert fognék rá.
– Tényleg ezt akarod?
– Igen. David, miért csinálsz ebből olyan nagy ügyet? Talán nem
akarod, hogy a számba vegyelek?
Az ajkai lassan mosolyra húzódtak.
– Szavakkal el sem tudom mondani, mennyire vágyom rá. De ez is
olyasmi, amit most csinálsz először. Vagy tévedek?
Bólintottam, miközben az ujjaim a nadrág szélébe kapaszkodtak, de
onnan nem mozdultak tovább.
– Hát ezért csinálok olyan nagy ügyet belőle! Mert azt akarom, hogy
bármi legyen is, amit először csinálsz, az tökéletes legyen. Még ez is. És
az igazat megvallva, majd szétszakadok a puszta gondolatára is annak,
hogy hamarosan leszopsz.
– Értem.
– Egész álló nap csak rajtad járt az eszem. Egyfolytában elszúrtam
mindent, mert rohadtul képtelen voltam a zenére koncentrálni. – A hajába
túrt, és kifésülte az arcába hulló tincseket. Azután a keze a feje tetején
maradt, amitől karcsú, mégis izmos felsőteste mintha megnyúlt volna egy
kicsit. A kocsmai verekedés során szerzett zuzódása sötétlő foltként
terpeszkedett az oldalán. Ha ez nincs, a látvány több mint tökéletes lett
volna. Odahajoltam, és megcsókoltam.
A tekintete egyetlen pillanatra sem szakadt el rólam, még akitor is, ha
a meztelen melleimre tapadt. A szemem, az ajkaim, a mellem: mintha
hirtelen maga sem tudta volna, melyiket csodálja és imádja jobban.
Lassan, óvatosan húztam le a sliccét. Nem volt rajta alsó. Most
legalább nem hőköltem hátra, amikor hirtelen előttem termett a
merevedése. Két kézzel letoltam a farmerét, szabaddá téve a farkát. Nagy
volt, és büszkén állt, éppen úgy, mint korábban, amikor a reggeli
merevedését kihasználva a kezemet a tövére helyeztem, és kitapintottam
\a bőr selymességét. Fura, de a férfi nemi szerv korábban még soha ínem
indította be a fantáziámat. Most azonban nagyon is megtette, ahogyan
arról szinte görcsbe ránduló combjaim is tanúskodtak.
Beindította a fantáziámat, de ennél sokkal több is történt.
– Az enyém vagy! – suttogtam, és hüvelykemmel dörzsölni kezdtem a
makk peremét, kitapintva a végét és a kis vágást a tetején. Fel akartam
térképezni.
– Igen.
A legérzékenyebb rész ott, közvetlenül a kis redő alatt volt. Az évek
során éppen elég újságot elolvastam, és éppen elégszer hallgattam végig
Lauren elbeszéléseit saját szexuális kalandjairól, hogy ennyit én is
tudjak. Szerencsére szeretett mindent a lehető legkisebb részletekbe
menően elmagyarázni. Nem szabad elfelejtenem, hogy ha legközelebb
találkozunk, mindenképpen köszönjem meg neki, és ha lehet, akkor
vacsira is hívjam meg valahová.
Az ujjaimat David farkára kulcsoltam úgy, hogy közben a hüvelykem
végével éppen ezen az érzékeny területen masszírozhattam. Kíváncsi
voltam, hogy mi fog történni. Most, hogy nem volt útban az a rengeteg
szappanhab, sokkal jobban látszott minden. És nem is tartott olyan
sokáig, különösen, amikor egy kicsit még erősebben megszorítottam, és
egészen finoman pumpálni kezdtem. A hasizma összerándult, és szinte
lüktetni kezdett éppen úgy, ahogyan ma reggel a zuhany alatt. Az ujjaim
fel és alá mozogtak a sima, lágy bőrön, simogatva a megkeményedett
húst, egyszer és kétszer is megszorítva. A tetején levő kis nyílásból
hamarosan tejszínű folyadék kezdett szivárogni.
– Ez most azt jelenti, hogy ha abbahagyod, biztosan meghalok –
magyarázta a férjem segítőkészen, kicsit torokhangon. – Gondoltam, jó,
ha tudod.
Elvigyorodtam.
Ő meg káromkodott.
– Esküszöm, hogy minden alkalommal nagyobbnak látom.
Féloldalas mosoly volt a válasz.
– Te adod az ihletet.
A kezem megint mozogni kezdett, végig, a farka teljes hosszában,
mire David mellkasa egyre gyorsabban emelkedett és süllyedt.
– Evelyn! Kérlek!
Ideje, hogy megkönnyítsem a szenvedéseit. Letérdeltem a padlóra,
amit abban a pillanatban elég kényelmetlennek és keménynek éreztem,
de úgy voltam vele, hogy ha az ember rászánja magát, hogy valaki előtt
így letérdeljen, akkor egy kis kényelmetlenség igazán nem a világ. Végül
persze ez is csak hozzájárult az élményhez, és még intenzívebbé tette.
Mostanra kicsit erősebb lett testének aromája. A farkát a kezembe
vettem, majd az orromat odadörzsöltem, megsimogattam a csípőjét, és
mélyen belélegeztem ezt az illatot.
Még mindig csak figyelte, mit csinálok. Tudom, mert a biztonság
kedvéért megnéztem. A szemét sötétnek láttam, hatalmasra kerekedett,
és mintha rajtam kívül semmi mást nem látott volna, és eközben olyan
erősen kapaszkodott a pult szélébe, mintha arra számítana, hogy
bármelyik pillanatban megmozdulhat a föld a lábunk alatt.
Felnyögött, amikor a farkát a számba vettem. Én tapasztalatlan
voltam, ő pedig túlságosan nagy, így nem tudtam különösebben mélyen
bekapni, de úgy tűnt, nem is nagyon bánja. Bőrének sós íze, a folyadék
kesernyés aromája, testének meleg illata, valamint az érzés, ahogyan a
kemény farka a számban van, soha nem tapasztalt élménnyé
kovácsolódott össze bennem. Fantasztikus volt Davidnek örömet okozni.
Fel nyögött, és a csípője megrándult, így a farka még mélyebben a
számba csúszott. A torkom meglepetten szorult össze, és eggy kicsit
öklendeztem. A keze azonnal megjelent a fejemen, megsimogatott és
nyugtatott.
– Basszus, kicsim, ne haragudj!
Folytattam a kényeztetését, a nyelvemmel simítva, mélyebben a
számba szívva. Sikerült megtalálnom a módját, ahogyan a
legkönnyebben be tudtam venni. Megtettem minden tőlem telhetőt, mert
megint tapasztalni akartam, amikor miattam megremeg és élvezettel
felnyög. Csodálatos dolog volt szájjal boldoggá tenni! Ujjai a hajamba
túrtak, megmarkolták, és néhány szálat ki is téptek, de meg ez is nagyon
jó volt. Minden fantasztikus volt. Úgy éreztem, hogy bármi, amivel a
férjemnek olyan hatalmas örömöt szerezhetek, amivel egy rakás,
gyönyörtől remegő kocsonya válik belőle, megéri a lehető legtöbb időt és
gondoskodást. A csípője megint megremegett, és a farka is lüktetni
kezdett, nekifeszülve a nyelvemnek, olyan hirtelen töltve meg a számat
azzal a sós-kesernyés ízzel, hogy alig tudtam lenyelni.
A szex tényleg elég mocskos dolog, de már teljesen mindegy volt. Az
állkapcsom fájt egy kicsit, azonban ez sem érdekelt. És egy pohár vizet is
szívesen elfogadtam volna. Na de ahogy ő reagált minderre...!
A következő pillanatban ő is térdre hullt, és olyan erővel ölelt
magához, mintha össze akarna roppantani. Esküszöm, hogy szinte
hallottam a bordáim ropogását, és teljesen kiszorította a levegőt a
tüdőmből. Az arcomat a vállába temettem, majd megvártam, míg sikerül
annyira lehiggadnia, hogy feltehessem neki a kérdést, ami nem hagyott
nyugodni.
– Elég jó volt? – kérdeztem, de szinte biztos voltam benne, hogy a
válasz igen lesz. Hát persze, hogy akkor kell bármilyen kérdést feltenni,
ha eleve pozitív válaszra számítunk!
Horkantott.
Ennyi? Én ülök itt, és rettenetesen büszke vagyok saját magamra, ő
meg egyszerűen horkant? Na, nem, ennél sokkal több megerősítés kell!
Akartam, hogy megadja nekem, és meg is érdemeltem, hogy megtegye.
– Biztos vagy benne?
A sarkára ült, néma csendben figyelt, majd úgy nézett körül, mintha
keresne valamit. A pólója volt az, amely a padlóra hajítva, elfeledetten
hevert. Felvette, majd megtörölte vele az állam alatt a nyakamat. Kedves.
>/
– A te válladon is van egy kicsi – mutattam arra a helyre, ahová
minden bizonnyal az előbb kentem oda. Onnan is letörölte.
– A szex elég mocskos tud lenni! – jegyezte meg.
– Igen.
– Szedsz fogamzásgátlót?
 – Ettől még nem leszek terhes, David.
Elvigyorodott.
– Aranyos vagy, hogy mondod. Szóval szedsz?
– Nem, de a karomba be van ültetve egy kis fogamzásgátló
implantátum, mert a menzeszem elég összevissza jött, és... – Az ajka
váratlanul az enyémre tapadt, és szenvedélyesen csókolni kezdett,
keményen, mélyen. Belém fojtotta a szót. A kezét a tarkómra csúsztatta,
és óvatosan tartotta a fejemet, miközben hanyatt fektetett, majd rám
feküdt. Habár meztelen voltam, szinte nem is éreztem, hogy alattam
hideg vagy kemény lenne a padló, mert amíg csókolt, ez az egész semmit
nem jelentett. Ujjaim a vállába kapaszkodtak, és a verítéktől csúszós bőrt
simították végig.
– Engem nagyon érdekel a menzeszed, Ev, kurvára komolyan
mondom. – Majd megcsókolta mindkét orcámat és a homlokomat is.
– Kösz.
– De most csak azt akarom tudni, hogy mit szólnál, ha tényleg, teljesen
meztelenül csinálnánk?
– Van egy olyan sanda gyanúm, hogy nem a ruhákról beszélünk.
– Arról beszélek, hogy óvszer nélkül keféljünk. – Két kézzel megfogta
az arcomat, és azzal az intenziven kék szemével mélven az enyémbe
nézett. – Teljesen tiszta vagyok. Csináltattam tesztet. Nem drogozok. és
mióta szakítottam vele, mindig védekeztem. De a döntés akkor is a te
kezedben van.
Kicsit lehűtött ugyan, amikor azt a nőt említette, de annyira sokáig
azért nem tartott ez az érzés. Nem is lett volna lehetséges így, hegy itt
hever rajtam, és körülöttünk lebeg a szex illata. Na meg a pizzáé. De
főleg Davidé. A gondolatra is összefolyt a nyál a számban. Éhes voltam,
de nem a pizzára. A tiszta gondolatoknak esélyük sem volt kibontakozni.
Azt mondtam neki, hogy megbízom benne, és ezt komolyan is
gondoltam.
– Jól gondold át, kicsim! – mondta végül. – Nem kell elsietnünk.
– Nem, igazad van, szerintem is meg kellene próbálnunk
– Biztos vagy benne?
Bólintottam.
 Mélyet sóhajtott, majd megint megcsókolt.
– Annyira rohadtul imádom a szádat! – Ujja hegyével óvatosan
vegigsímított az előbb átéltek miatt még mindig duzzadt ajkaimon.
– És tényleg jó volt? Úgy értem, elfogadható?
– Tökéletes volt. De te bármit teszel, az nekem nem lehet rossz. Szinte
már attól egy pillanat alatt elmegyek, ha arra gondolok, hogy éppen te
csinálod velem! Szerintem, ha véletlenül megharapsz, arra is azt
mondtam volna, hogy észvesztően izgató. – Nyersen felnevetett, de aztán
gyorsan hozzátette: – De azért ha lehet, ne tedd!
– Nem. – A fejemet felemelve közelebb hajoltam hozzá, és lassan,
édesen megcsókoltam. Megmutattam hát neki, hogy ő mit jelent
számomra. Amikor megszólalt a sütő csengője, jelezve, hogy kész a
pizza, még mindig a padlón fetrengtünk. Aztán megszólalt a telefon is.
– A rohadt életbe!
– Kiveszem a pizzát – mondtam, és kikászálódtam alóla.
– Én meg felveszem a telefont. Fogalmam sincs, ki lehet az. Én
senkinek nem adtam meg ezt a számot.
A pultra már oda volt készítve egy kesztyű, gyorsan felkaptam.
Amikor kinyitottam a sütő ajtaját, forró levegő valamint olvadó sajt erős
aromája szállt fel. Megkordult a gyomrom. Nocsak, mégis éhes lennék
egy kicsit? Mindegyik pizza egy egészen kicsit meg volt égve a szélén, de
ez egyáltalán nem tűnt olyan rettenetesnek. És minden egyes brokkoli
teteje aranybarnára sült. Ha más nem, megesszük a közepét. A pizzákat
átraktam a sütő hideg tetejére, majd elzártam a gázt.
Hallottam, ahogyan David halkan beszélget valakivel a másik
szobában. A hatalmas ablak előtt állt, a lába terpeszben, a válla pedig
megfeszülve, mintha arra számítana, hogy valaki megtámadhatja.
Kiegyensúlyozott, boldog emberek nem állnak ilyen pózban. Odakint
már majdnem lenyugodott a nap, az éjszaka árnyai pedig lila és szürke
foltokkal borították be férjem testét.
– Igen, igen. Tudom, Adrian – hallottam.
Egyre zaklatottabban figyeltem a beszélgetést, egyik izmom a másik
után feszült meg. Istenem, csak ne éppen most, amikor már annyira jól
alakultak a dolgaink! Nem lehetett volna, hogy még egy egészen kis ideig
békén hagynak bennünket?
– Mikor indul a gép? - kérdezte David.
Kis szünet következett
 – A feníbe - mondta azután. - Nem, ott leszünk. Nyugi. Igen, szia!
Majd felém fordult, és a telefon kagylója a vezetéknél fogva
himbálózott a kezében.
– Van valami Los Angelesben, amire mindenképpen el kell mennünk
Mallel. Adrian már el is küldött értünk egy helikoptert. Hamarosan el kell
készülnünk.
Éreztem, hogy az arcomra kiülő mosoly nagyon is kényszeredett.
– Jól van.
– Ne haragudj, amiért nem tudtuk befejezni, amit elkezdtünk. De
hamarosan úgyis visszajövünk, igaz?
– Igaz. Es semmi baj.
Pedig ez hatalmas hazugság volt. Los Angelest ugyanis szinte minden
baj forrásának tekintettem.
 TIZENÖTÖDIK FEJEZET

DAVID KÉT TÉRDE EGÉSZ ÚTON MEG SEM ÁLLT , amikor pedig a kezemet
rátettem, hogy megállítsam, inkább a gyűrűmmel kezdett játszani, újra és
újra megfordítva az ujjamon. Úgy tűnt, ha feszültek vagyunk, mind a
ketten szeretünk babrálni valamivel.
Még soha nem ültem helikopterben. Szavakkal leírhatatlan volt a
kilátás, azonban az egész élményt inkább rendkívül zajosnak és
szűkösnek nevezném – nem is csoda, hogy a legtöbb ember jobb szeret
repülővel utazni! Az országút menti lámpák valóságos fényösvényt
formáltak, a háztól egészen Los Angeles központjáig. Persze most már
szinte minden tekintetben más volt a helyzet, mint amikor – mindössze
néhány nappal korábban – eljöttem Portlandből, azonban még mindig
ugyanannyira kialvatlannak és görcsösen idegesnek éreztem magam. Mal
azonnal bevette magát a fülke egyik sarkába, a falnak támaszkodott, és
elaludt. Őt aztán tényleg semmi nem billenthette ki a nyugalmából, de az
igazat megvallva, nem is igen történt olyasmi, aminek ki kellett volna. A
banda tagjaként David életének szerves része volt.
Nem sokkal hajnali négy után érkeztünk, és sikerült ledolgoznunk az
indulás során összeszedett késésünket. Sam, a testőr már a
helikopter-leszállóhely mellett állva várakozott, szenvtelen
arckifejezéssel;
– Mrs. Ferris? Uraim? – köszönt mindenkinek, majd egy közelben
várakozó, koromfekete terepjáróhoz vezetett bennünket.
– Csak menjünk egyenesen haza, kösz szépen, Sam! – mondta David.
Mármint hozzá, és nem hozzám. Mivel Los Angeles egyáltalán semmi
boldog emléket nem tartogatott számomra, ezt a helyet nem tudtam az
otthonomnak tekinteni.
A következő pillanatban már a sötét üvegek mögé rejtőztünk, és
körülölelt bennünket a hihetetlen luxus. Hagytam, hogy testem
belesüllyedjen a puha ülésbe, majd lehunytam a szemem. Az igazat
megvallva: engem is meglepett, hogyan lehettem egyszerre ennyire
ideges, ugyanakkor ilyen halálosan álmos is.
Amikor megérkeztünk a kastélyba, Martha várt ránk, a bejárati
ajtónak támaszkodva, nyakában valami eszelősen drágának látszó sállal.
Mindenféle rossz érzések törtek rám, amikor megláttam, de eltökéltem
magamban, hogy ez alkalommal be fogok illeszkedni. David és én egy
pár vagyunk. Különben pedig tehet egy szívességet, és jobb lesz, ha
David sajtosaként inkább ő alkalmazkodik énhozzám. Sötét haja szinte
saját fénnyel csillogott, és ahogyan a vállára hullt, egyetlen tincset sem
láttam, amelyik nem éppen a helyén lett volna. Én persze biztosan pont
úgy festettem, mint aki vagy 20 órával korábban aludt utoljára.
Sam kinyitotta a terepjáró ajtaját, és a kezét nyújtotta, hogy kigítsen.
Szinte éreztem Martha átható pillantását. Le sem vette a szemét Davidról,
amint menet közben megölelt, és egészen szorosan magához húzott. Az
arca kemény maszkká merevedett, és a pillantásával ölni tudott volna. De
akkor és ott annyira fáradt voltam, hogy nem is érdekelt, mi baja lehet
velem.
– Martie! – dúdolta Mal, és előreszaladt, fel a lépcsőn, egyenesen
Marthához. Átölelte a derekát. – Gyere, és segíts nekem keresni valami
reggelit, szépek szépe!
– Szerintem egyedül is megtalálod a konyhát!
Azonban ez a gyors és kegyetlen elutasítás sem szeghette Mal kedvét,
mert a következő pillanatban egyszerűen magával rángatta Marthát,
akinek az első néhány lépése egy kicsit botladozóra sikerült, de aztán,
mint minden nagy színésznő, gyorsan összeszedte magát. Mal utat tört.
Ha lehetett volna, szerintem ott helyben kezet csókolok neki.
Miközben felmentünk a második emeletre, David nem szólt egyetlen
szót sem. Minden lépésünk visszhangot vetett a folyosókon. Amikor
balra fordultam a fehér szoba irányába, ahol a legutóbb is laktam, David
jobb felé húzott. Hatalmas, kétszárnyú ajtó előtt álltunk meg, ő pedig a
zsebébe nyúlt, és megpróbálta kihalászni belőle a kulcsát. Amikor
észrevette a kérdő tekintetemet, egyszerűen megrántotta a vállát.
– Most mi van? Nem bízhatok meg vakon akárkiben!
Azután kinyitotta az ajtót. Az egyszerűen berendezett szobában
nyoma sem volt a fényűző, antik bútoroknak, amikkel a ház többi része
volt tele, helyette egy sötétszürke ágyneművel megvetett hatalmas ágy
volt benne, egy ehhez, illő, nagyon kényelmesnek tűnő kanapé, valamint
egy rakás gitár. A szekrény ajtaja nyitva, maga a szekrény tömve
ruhákkal. És mégis, a szoba még mindezekkel együtt is leginkább
üresnek tűnt. Nagyon más volt az atmoszférája, mint a ház többi
részének, kevésbé volt feltünősködő, és sokkal megnyugtatóbb
hangulatot árasztott, talán ez volt a hely, ahol David fellélegezhetett.
– Nincs semmi baj, te azért nyugodtan körülnézhetsz. – A keze
lecsússzam a hátam alsó részére, és közvetlenül a fenekem íve fölött
állapodott meg. – Ez most már a kettőnk szobája.
Istenem, remélem, nem akar majd végleg ide költözni! Nekem
ugyanis hamarosan vissza kell mennem a suliba. Mióta együtt voltunk,
valahogy soha nem adódott alkalom átbeszélnünk, hogy majd hol fogunk
élni, de a hideg futkosott a hátamon a puszta gondolatra, hogy állandóan
Martha, Jimmy és Adrian társaságában kell majd töltenünk a
mindennapjainkat. Basszus! Nem engedhetem meg magamnak, hogy
ilyesmin tépelődjek, mert az lesz a vége, hogy teljesen elemészt ez a sok
negatív érzelem. Most az a legfontosabb, hogy együtt vagyok Daviddel,
és hogy össze kell tartanunk, mert csak akkor sikerülhet megmenteni a
házasságunkat.
Ó, mennyire rettenetes ilyen hatalmas luxusban összezárva lenni az én
csodálatos férjemmel! Szegény kis Evelyn! Most valószínűleg egy
hatalmas pofon meg egy nagy csésze kávé hiányzik. Vagy inkább 12
órányi alvás. Az igazat megvallva, abban a pillanatban valószínűleg
bármelyik jót tett volna.
David behúzta a függönyöket, ezzel kirekesztve a kora reggeli nap
vakító fényét.
– Nagyon kimerültnek tűnsz. Gyere, feküdj le ide, mellém!
– Ez ööö... kiváló ötlet. Csak előbb még elmegyek vécére.
– Oké – felelte. Levette, és a kényelmes karosszékre dobta a
bőrdzsekijét, utána pedig a pólóját kezdte lehúzni. Normális esetben a
hormonjaim azt üvöltötték volna, hogy azonnal vessem rá magam, de
most némán hallgattak. Annyira ideges voltam, hogy abban a pillanatban
nem tudtam semmi ilyesmire koncentrálni. Szinte menekültem a vécébe,
mert mindenképpen kellett egy perc, hogy összeszedjem magam.
Becsuktam magam mögött az ajtót, és felkapcsoltam a villanyt.
A helyiség olyan vakító fénnyel kelt életre, hogy pár pillanatig semmit
nem láttam. Ötletszerűen kapcsolgatni kezdtem mindent, míg végül
sikerült elérnem, hogy a fények elhalványuljanak valamelyest. Már jobb
volt, és a szemem előtt pattogó csillagok is felszívódtak.
Hatalmas, fehér kád, olyan alakú, mint egy tál. Sötétszürke falak és
üvegből kialakított térelválasztók. Erre a fényűző a legjobb szó. Egy
napon talán majd teljesen hétköznapinak tartom az ilyesmit, de azért egy
kicsit reménykedtem benne, hogy ez még egy jó ideig nem jön el.
Rettenetes dolog volna mindezt magától értetődőnek érezni.
Ha lezuhanyozhattam volna, biztosan lehiggadok, de már az is maga
lett volna a mennyország, ha egy kicsit csak áztathatom magam ebben a
gigantikus levesestálban. Csak attól tartottam, hogy magamat ismerve,
abban a kimerült és zaklatott állapotomban biztosan fenékre esnék, és
összetörnék valamit.
Nem, mégis az lesz a legjobb, ha veszek egy nagyon hosszú, nagyon
forró zuhanyt!
Kiléptem lapos talpú cipőmből, majd kigomboltam és kicipzáraztam a
farmeremet, és rekordidő alatt levetkőztem. A tusoló akkora volt, hogy
simán elfértem volna benne én és a tíz legközelebbi barátom is. A fejem
fölött levő zuhanyrózsából gőzölgőén forró víz áradt, én pedig hálásan
léptem alá. A lehető legjobb erővel zubogott alá a víz, megmasszírozva
és egyenként ellazítva minden izmomat, jólesően nyugtatva a lelkemet.
Szó szerint szerelmes lettem ebbe a zuhanyba! Ez a zuhany meg én mától
kezdve sokkal több időt fogunk együtt tölteni. Davidtól és nagy néha
Maltól eltekintve, ez a zuhany volt a legjobb ebben az egész kastélyban.
David váratlanul átölelt, majd egészen közei húzott magához. Nem is
hallottam, amikor belépett.
– Szia! – Odabújtam hozzá, azután felemeltem a karomat, és a nyakát
kezdtem simogatni. – Azt hiszem, szerelmes lettem a zuhanyzódba.
– Te képes vagy egy zuhanyzóval megcsalni engem? Az istenit,
Evelyn! Ez azért mégis durva!
A kezébe vett egy szappant, és mosdatni kezdett, végigsimítva a
hasamon, a mellemen és a lábam közén. Amikor a hab már eléggé ellepte
az egész testemet, levette a zuhanyrózsát, és a forró vízzel leöblített.
Nagy kezei újra és újra végigsimítottak rajtam, mire a hormonjaim egyik
pillanatról a másikra tízszeres erővel robbantak vissza az életbe. Egyik
erős karja átölelte a derekamat, a másik keze azonban a lábam közére
csusszant, és finoman simogatni kezdett.
 – Tudom, hogy nagyon aggódsz, amiért megint itt kell lenned. De hidd
el, hogy semmi okod rá. Minden a legnagyobb rendben lesz.
Az ajkai finoman hozzáértek a fülemhez, és varázsereje megint hatni
kezdett rám. Éreztem, hogy a bensőmben feltámadó forróság miatt
elolvadok. A combom megremegett, és kicsit széjjelebb tettem a
lábaimat, mert azt akartam, hogy könnyebben hozzám férjen.
– Tu... tudom.
– Mi ketten, szemben a világgal.
Ha akartam volna, sem tudom letörölni a vigyort a képemről.
– Én gyönyörű feleségem! Gyere csak velem! – Majd óvatos
mozdulatokkal megfordultunk, és úgy álltunk, hogy a forró víz most már
az ő hátát verdeste. Mind a két kezemmel az üvegfalnak támaszkodtam.
Ujjai hegyével finoman széthúzta az ajkakat, és feltárt engem, istenem,
mennyire jó ujjai voltak!
– A te puncid a legklasszabb dolog, amit életemben láttam!
Éreztem, hogy jóleső izgalom árad szét bennem.
– Bármit tettem is, amivel kiérdemeltelek magamnak, azt sokkal
gyakrabban meg kellene tennem.
Kuncogott, majd az ajkai a nyakam oldalára forrtak, és finoman
hívogatni, csipkedni kezdett, míg fel nem nyögtem. Esküszöm, hogy az
egész helyiség forgott velünk! Vagy csak vadul rohanó vérem miatt
éreztem így? Az teljesen biztos, hogy a csípőm szinte saját akaratának
engedelmeskedve mozgott. David nem hagyta, hogy nagyon eltávolodjak
tőle. Kemény farka a fenekemnek és a hátam alsó részének nyomódott. A
lábam köze összcrándult, mintha szomorú lenne, hogy nem kaphat
többet.
– David?
– Hmm?
Próbáltam szembe fordulni vele, de a keze a hátam közepén maradt, és
nem engedte.
– Engedd meg!
– Mit? Mit akarsz, kicsim? Csak egy szavadba kerül.
– Téged.
– Hiszen én már a tiéd vagyok! Itt vagyok mögötted. Érzed? –
Keményen a hátamnak nyomódott, és szorosan megölelt.
– De...
– Most lássuk, mi történik, ha eljátszadozom a csiklóddal.
 A lehelctkönnyű simogatások egyre feljebb és feljebb kúsztak, de
állandóan egy bizonyos pont körül maradtak. Nem is csodálkoztam rajta,
hogy ilyen mesterien tud játszani velem. Már többször bizonyította. És
ahogyan eközben hozzám dörzsölte a farkát, az egyenesen az őrületbe
kergetett! A testem pontosan tudta, mit akar, de az tuti, nem azok az
istenverte ügyes ujjal voltak. Megint érezni akartam vele azt a bizonyos
összetartozást.
– Várj! – mondtam, és hallottam, hogy a hangom magas és vággyal
teli
–Mi az, kicsim?
– Azt akarom, hogy bennem légy!
Az egyik ujját ekkor belém nyomta, és a csikló mögött rátalált egy
olyan pontra, amitől azonnal fények kezdtek pattogni a szemem előtt. De
nem erre gondoltam. Ez messze nem volt elég nekem. És ez azért cseppet
sem volt annyira vicces, ahogyan így elmondva annak látszik, mert abban
a pillanatban úgy éreztem, ha nem hajlandó most azonnal megadni
nekem, amire vágyom, ott helyben megfojtom.
– David! Légy szíves!
– Valami baj van?
– Téged akarlak!
– Én meg téged. Megőrülök érted!
– De...
– Mit szólnál, ha a zuhannyal juttatnálak el a csúcsra? Nem lenne
klassz?
A rogyadozó térdeim dacára szó szerint toppantottam.
– Nem!
Ebben a pillanatban az én kedves férjem hangosan nevetni kezdett.
Szívből gyűlöltem emiatt.
– Pedig azt hittem, szerelmes vagy a zuhanyomba! – Kicsit hátrébb
lépett, látszott rajta, hogy nagyon szórakoztatónak találja magát. Persze
fogalma sem volt róla, hogy egy hajszál választja el a haláltól.
Éreztem, hogy a kétségbeesés szó szerint könnyeket csal a szemembe.
– Nem!
– Biztos vagy benne? Mert én szinte teljesen biztos vagyok benne,
hogy pontosan ezt mondtad.
– Baszd meg, David, hiszen én beléd vagyok szerelmes!
Mozdulatlanná dermedt. Még a bennem maradt ujja is megállt.
 Nem hallatszott más, csak a víz zubogása. Nem gondoltam volna,
hogy ennek a szónak még mindig ilyen hatása lehet. Hiszen már
összeházasodtunkl És úgy döntöttünk, együtt is maradunk. Ennek a
vacak szónak mostanra el kellett volna veszítenie minden varázserejét
meg akkor is, ha ilyen őrült körülmények között tör fel az emberből.
Pedig a jelek szerint nagyon nem ez történt.
Egyszerre minden megváltozott.
Erős kezek fordítottak meg és emeltek fel, hogy a talpam többé már
nem érintette a padlót. Beletelt néhány másodpercbe, míg sikerült
felfognom, hogy hol vagyok, és mi történik velem. Azután a lábammal és
a kezemmel szorosan átöleltem Davidét. Az arca... még soha nem láttam
rajta ennyire vad eltökéltséget. Ez most már messze túlment a puszta testi
vágyon, és lassan elérkezett pontosan oda, ahová szerettem volna, hogy
eljusson.
A keze megragadta a fenekemet, átvette a súlyomat, es magához
szorított. Lassan és egyenletesen engedett le magára. Ezúttal nem volt
semmi fajdalom, ami megfoszthatott volna az élvezettől, nem volt
semmi, ami elterelhette volna a figyelmemet arról, milyen érzés, amikor
bennem van és kitölt. Annyira furcsa, ugyanakkor annyira csodálatos
érzés volt, ahogyan belém csúszott! Kicsit mocorogtam, és próbáltam
kényelmesebben elhelyezkedni, de ekkor erősebben megszorította a
fenekemet.
– Basszus! – nyögött fel.
– Mi van?
– Csak, csak légy szíves, ne mozdulj egy kicsit!
Arra koncentráltam, hogy a légzésem megint egyenletes legyen. Ez a
szex azért nem volt annyira egyszerű, ahogy gondoltam. Másrészt
szerettem volna az emlékezetembe vésni minden egyes pillanatát ennek a
tökéletes élménynek. Nem akartam elfelejteni egyetlen kis mozzanatot
sem.
A hátamat a zuhanyfülke falának nyomta, majd meg melyebben belém
hatolt. A torkomból megdöbbent hang, valami sóhajtással vegyülő
morgás tört fel.
– Lassan – mormogta. – Minden oké?
Úgy éreztem, teljesen megteltem. Kitágultam. És igen, talán még jó is
lehetett volna az érzés, de ezt nem volt olyan egyszerű megmondani.
Most mindenképpen az kellett, hogy csináljon velem valamit, mert a
végletekig akartam feszíteni a gyönyöröm határait.
– Most már mozoghatok?
– Ha neked is jó...
– Nekem nagyon.
És valóban mozogni kezdett, miközben folyamatosan az arcomat
figyelte. Amikor kifelé jött belőlem, afféle rohanó fellángolást éreztem,
de ezt azonnal elsöpörte az élvezet, amikor elindult vissza. Hűha! Csak
sajnos még mindig nem tudtam volna megmondani, hogy ez most jó vagy
rossz. Több kellett! És meg is adta nekem, amire vágytam. Ahogyan a
medencéje újra és újra hozzám nyomódott, a melegség és a feszültség
egyre fokozódott bennem. A véremet annyira forrónak éreztem, mintha
magas lázban égnék, és félő volt, hogy egyszerűen lángra lobbanok. Az
ajkamat az övére forrasztottam, mert meg teljesebben a magaménak
akartam. Mindenét, most azonnal. A száját és a csodálatos nyelvét.
Mindenét. Senki nem csókolt úgy, mint ő, mert amikor ő csinálta, a csók
jobb volt, mint a lélegzet, az evés, az alvás, vagy minden más, amit az
ember élete fennmaradó részére elképzelhet magának.
A hátam keményen a zuhanyfülke üvegfalának ütközött, és
összekoccant a fogunk. Aggódó tekintettel szakította meg a csókot, de
közben egyetlen pillanatra sem állt le. Egyre keményebben és egyre
gyorsabban lökte magát előre, én pedig egyre nagyobb és nagyobb
gyönyört éreztem. Most már soha nem szabad mást csinálnunk, csak ezt!
Állandóan! Mert amikor így voltunk együtt, nem számított semmi más,
ami esetleg kettőnk közé állhat. Minden aggodalom elszállt.
A szex annyira istenverte jó volt! Csak ő kellett nekem, és senki más.
Azután a farkával elért odabent egy pontot, és nekem az egész testem
összerándult, az idegvégződéseim bizseregni kezdtek, mindenem saját
életet kezdett élni. Az izmaim erősen megszorították, ő pedig többször,
gyors egymásutánban mélyen belém nyomta a farkát. A fény egy pillanat
alatt hunyt ki a világban – vagy csak a szememet hunytam le, hirtelen
magam sem tudtam. A nyomás a bensőmben milliónyi apró darabra
robbantotta a testem. És a gyönyör csak folytatódott tovább és tovább.
Biztos voltam benne, hogy az agyam kirobbant valahová, a
sztratoszférába. Minden csillagokkal volt tele. Ha David is ugyanazt érzi,
amit én, akitor csoda, hogy egyáltalán állva tud maradni. De állva maradt,
és ahogyan a combjaim szorosan átölelték, mintha soha nem is akart
volna már elengedni.
 Végül, vagy egy évtizeddel később, mégis letett a földre. A két keze a
derekamon maradt, készen arra, hogy esetleg elveszítem az
egyensúlyomat. Amikor azonban úgy látta, hogy erre mégsem fog sor
kerülni, szembefordított a zuhannyal. Finom érintéssel lemosott a lábam
között. Először nem értettem, mit akar, és egy kicsit el is húzódtam tőle,
mert akkor és ott nagyon nem volt jó ötlet odalent bármit megérinteni.
– Nincsen semmi baj! – mondta, és visszahúzott a víz alá. – Bízz meg
bennem!
Mozdulatlanul álltam, bár néha megremegtem az imént átéltek
utórengéseként. David minden érintése és mozdulata végtelen
gondoskodásról tanúskodott. Az egész világot nagyon különösnek
láttam.
Minden apró részlet élesen látszott, mégis, mintha hatalmas távoliból
szemléltem volna. A kimerültség és fiatal életem eddigi legnagyobb
orgazmusa teljesen összezavarta az agyamat.
Azután mögém nyúlt, elzárta a zuhanyt, kilépett, és két törülközőt vett
magához. Az egyiket a derekára tekerte, a másikkal pedig engem kezdett
törölgetni.
– Neked is annyira jó volt? – kérdeztem, miközben a hajamat
szárította, és kényeztetett. A testem még mindig remegett és reszketett.
Ebből pedig arra következtettem, hogy most különösen jónak kellett
lennie. A világ számtalan darabra szakadt, de amikor újra felépült, már
valami csillogással és fényekkel teli szerelmi csörte lett belőle. Na, és ha
ezek után lesz pofája annyit mondani, hogy nem volt rossz, itt helyben
beverem az orrát!
– Kibaszott jó volt! – javított ki, majd levette magáról a törülközőt, és
a mosdópultra dobta.
Hirtelen elakadt a lélegzetem, ahogyan megláttam a fürdőszobai
tükörben.
– Igen, ez tényleg jobb szó.
– Nekem mindig ilyen, ha veled vagyok.
Kéz a kézben mentünk vissza a hálószobába. Most először történt
meg, hogy nem éreztem furcsának meztelennek lenni előtte. Pillanatnyi
kétely sem támadt bennem. Szinte természetes módon húzódtunk mind a
ketten az óriási ágy közepe felé, egymáshoz minél közelebb. Az
oldalunkra fordulva feküdtünk, szemben egymással. Annyira kimerült
voltam, hogy szinte bármelyik pillanatban képes lettem volna beájulni.
Pedig közben rettenetes nagy veszteségnek éreztem volna hunyni a
szememet éppen akkor, amikor itt fekszik az orrom előtt, a férjem.
– Káromkodtál – mondta, és a szemeiben jókedv csillant.
– Tényleg?
Az egyik kezét a combomra csúsztatta, és a simogatni kezdte a
csípőmet.
– Tényleg meg akarod játszani, hogy nem emlékszel arra, amit
mondtál?
– Nem, emlékszem én! – Bár legszívesebben már visszaszívtam volna
a káromkodást, a hisztis nyavalygást, nem is beszélve arról, amikor
szerelmet vallottam neki. De már kimondtam, amit kellett. Itt az ideje,
hogy felvegyem a nagylányos bugyimat. – Azt is mondtam, hogy
szeretlek.
– Mhm. Az emberek szoktak ilyeneket mondani, ha jó a szex.
Megesik.
Észrevettem, hogy ezzel menekülési utat ajánlott fel nekem, de
bármennyire vonzó volt is a lehetőség, nem akartam elfogadni. Azt
akartam, hogy ő is tudja, milyen fontos volt számomra az a pillanat.
– Csakhogy én komolyan gondoltam! – Rettenetesen kínosnak
éreztem a szavakat. Biztos voltam benne, hogy megint válasz nélkül
hagy, éppen úgy, mint amikor azt mondtam neki, hogy megbízom benne.
A tekintete az arcomat kutatta, türelmesen, kedvesen. Es ez nagyon
fájt. Volt egy része a lelkemnek, amit különösen sérülékenynek tartottam,
ő pedig most éppen ezt a részt hozta a felszínre. A szerelemhez képest a
barlangi búvárkodás, bázisugrás vagy a medvékkel való puszta kezes
birkózás is sokkal jobb ötletnek tűnhet. Csak sajnos most már túlságosan
késő volt ahhoz, hogy ilyesmin aggódjak. Nem szívhattam vissza azokat
a bizonyos szavakat. Ha a szerelem csak a bolondoknak való, akkor
legyen! És ha bolond is vagyok, legalább őszinte bolond leszek!
Megsimogatta az arcomat.
– Ez csodálatosan szép volt.
– David, hidd el, semmi baj, ha te nem...
– Annyira istenverte fontos vagy számomra! – felelte, belém fojtva a
szót – Ezt tudnod kell.
– Kösz. – Ajjaj, azért ez nem éppen az volt, amit hallani szerettem
volna, miután szerelmet vallottam neki!
Az egyik könyökére támaszkodott, majd odahajolt hozzám, és úgy
csókolt meg, hogy eszemet veszítettem. A nyelve az enyémet simította,
és hamarosan nem maradt bennem helye semmi kétségnek.
– Megint akarlak! – suttogta, és a lábam közé helyezkedett.
Ez alkalommal már tényleg szeretkeztünk. Erre nem volt más szó. A
saját tempójában hatolt belém, az arcát az arcomhoz nyomta, hogy a
borostája egészen összekaristolt, és egyfolytában beszélt, édes kis
titkokat suttogva a fülembe; hogy eddig soha, senkivel nem érezte
ennyire teljesnek magát, hogy mennyire szeretné, ha egyszerűen így
maradnánk életünk végéig. A verítéke a testéről az én testemre csöppent,
majd Iecsorgott rajtam, és végül az ágynemű itta fel. Hamarosan úgy
éreztem, mintha már soha nem tudnék elszakadni tőle. Csodálatos volt.
Édes, gyöngéd és türelmes. A vége felé pedig szinte őrjítően lassú.
Úgy éreztem, az idők végezetéig tart az orgazmusom. Azt kívántam,
bárcsak tényleg így lenne.
 TIZENHATODIK FEJEZET

ADRIAN AZONNAL A PLAFONON VOLT, mikor meglátta a zúzódásokat

David arcán, és úgy tűnt, nekem sem örül különösebben. Hófehér
fogakkal teli cápavigyort villantott rám, majd a hatalmas öltöző egyik
sarkába küldött, ahol nem zavarhattam túl sok vizet. A biztonságiak kint
álltak az ajtó előtt, és ebbe a belső szentélybe csak a meghívottakat
engedték be.
A koncertet az egyik rongyrázós szálloda báltermében rendezték.
Csillogó csillárok és vörös szatén mindenhol, a hatalmas, kerek asztalok
mellett pedig sztárok és az elengedhetetlenül hozzájuk tartozó, szép
emberekből álló hordák. Szerencsére a kék ruhát viseltem, ami legalább
valamennyit takart, hozzá pedig a Marthától kapott, kilométeres sarkú
cipőt vettem fel. Kaetrin, vagyis Bikinis Liba, David korábbi kedves
ismerőse az öltöző másik oldalán állt, piros ruhában, arcán megvető
kifejezéssel. Ha nem szokik le róla nagyon gyorsan, a végen csupa ránc
lesz a képe.
Szerencsére hamarosan ráunt az ajakbiggyesztésre, és felszívódott.
Mondjuk, megértettem, amiért ennyire dühös. Ha én vesztettem volna el
Davidet, ugyanígy be lennék pöccenve. Számos nőt láttam a férjem körül
legyeskedni, és mindegyik próbálta felhívni magára a figyelmét, de látva,
hogy mennyire hidegen hagyja az egész, örömömben legszívesebben
felsikoltottam volna.
Jimmynek nyomát sem láttam sehol. Mal egyik térdén egy
megdöbbentően szép ázsiai csaj ült, a másikon meg egy nagy mellű
szőke, úgyhogy túlságosan el volt foglalva ahhoz, hogy velem
beszélgessen. Eddig még nem találkoztam Bennel, a banda negyedik
tagjával.
– Szia! – szólalt meg mellettem David, és a kezemben tartott,
érintetlen pohár pezsgőt egy üveg ásványvízre cserélte. – Gondoltam, ez
most jobban esne. Minden rendben van?
– Kösz. Aha, minden király!
Milyen csodálatos ez a pasi! Tudta, hogy a vegasi élményeket még
mindig nem sikerült annyira feldolgoznom magamban, hogy megint
alkoholt igyák. Biccentett, majd a pezsgőspoharat egy éppen arra haladó
pincér tálcájára tette. Elkezdte levenni a bőrdzsekijét. Lehet, hogy
néhányan szmokingot öltöttek volna erre az alkalomra, David azonban
ragaszkodott a farmergatyához és a bakancshoz. Egyetlen engedményt
tett csupán: póló helyett fekete inget vett fel.
– Megtennéd, hogy ezt a válladra teríted?
– Nem tetszik a ruhám?
– Dehogynem. Csak valaki nagyon felcsavarta a légkondit – felelte, és
a dzsekijét elkezdte a vállamra teríteni.
– Szerintem nincs hideg.
Olyan féloldalas vigyort villantott rám, ami a legjegesebb szívet is
megolvasztotta volna, így az enyémnek persze esélye sem volt. Két
oldalról megfogta a fejem, ezzel kizárva a világból az egész termet, és
vele együtt mindenki mást is.
– Hidd el, hamarosan már hűvösnek érzed majd. – Tekintete a
dekoltázsomra vándorolt, és hirtelen megértettem, mit akar mondani. A
ruha valami extravékony, gézszerű anyagból készült, és tényleg nagyon
csinos volt, de bizonyos tekintetben igen sokat mutatott. Ráadásul a
melltartóm sem igen segített a helyzeten.
– Hoppá! – mondtam.
– Mhm. Én meg ott állok, a szoba másik felében, próbálok
Adriannel komoly dolgokról egyeztetni, és képtelen vagyok
koncentrálni. Annyira szeretem a melleidet, hogy egyszerűen nem tudom
kiiktatni ezt a fantasztikus látványt!
– Csodálatos vagy! – feleltem, és próbáltam a lehető legkevesebb
feltűnéssel takarni a mellemet két karommal.
– Annyira szépek, és annyira jól illenek a kezembe! Mintha tényleg
egymásnak teremtettek volna bennünket.
– David! – Úgy vigyorogtam, mint akinek a nagy szerelem teljesen
elvette a józan eszét.
– Észrevettem már, hogy néha majdnem elmosolyodsz, de aztán az
utolsó pillanatban meggondolod magad. Ilyenkor mire szoktál gondolni?
– Nem gondolok semmi különösre, csak állok itt, és nézem az
embereket. És már nagyon várom, hogy halljalak benneteket.
– Tényleg?
– Még szép! Alig férek a bőrömbe.
Lágyan szájon csókolt.
– Ha végeztünk, azonnal eltűnünk innen, jó? Elmegyünk valahova,
csak te meg én, és te döntőd el, hogy mit csináljunk. Ha akarod,
kocsikázunk, ha akarod, kajálunk valamit.
– Mi ketten és senki más?
– Aha. És te mondod meg, hogy hol.
– Klasszul hangzik.
A tekintete megint a mellemre vándorolt.
– Úgy látom, meg mindig fázol egy kicsit. Pedig én
felmelegíthetnélek! Mit szólnál ahhoz, ha itt, nyilvánosan
megsimogatnám a melledet?
– Nem tetszene! – Gyorsan ittam egy kortyot a vízből, mert mindegy,
hogy mennyire jeges hidegre volt állítva az a légkondi, mindenképpen le
kellett hűtenem magam.
– Igen, azt sejtettem. Na, gyere! Tudod, a nagy mell nagy
felelősséggel jár. – Felnevettem, ő pedig megfogta a kezemet, és
keresztülvezetett a bulizok tömegén. Nem állt meg egyszer sem, akárki
szólt hozzá.
Hátul nyílt egy kisebb helyiség, amiben egy ruhazsákokkal teli,
hatalmas fogas volt csupán, meg némi smink, széjjelszórva a földön. A
falakon mindenféle tükrök, egy jókora virágcsokor, valamint egy kanapé,
ami sajnos már foglalt volt. Jimmy ült rajta, öltönyt viselt, szétvetett lába
között pedig egy nő guggolt, arccal Jimmy ölébe temetkezve. Nem volt
nehéz kitalálni, mit csinálnak, és habár az életemet akkor is éppen elég
szépnek és tartalmasnak éreztem volna, ha erről nem tudok, a ruha vörös
színe kétséget sem hagyhatott a nő kilétét illetően. Jimmy egyik kezével
Kaetrin fekete haját markolta, míg a másikban egy üveg whiskey-t tartott.
A dohányzóasztalon két, akkurátusán formált, hófehér vonal futott végig,
mellette egy-egy kis, ezüst szívószállal.
Szent szar! Ez aztán a rock’n’roll életérzés! A tenyerem egy pillanat
alatt verítéktől lett hideg. Az nem lehet, hogy David is ezt szeretné! Ő
nem ilyen! Pontosan tudtam, hogy nem.
– Ev! – szólalt meg Jimmy rekedtes hangon, és a szája lassan, széles
vigyorra húzódott. – Nagyon jól nézel ki, cicám!
 Becsuktam tátva maradt számat.
– Húzzunk innen! – David megölelte a vállamat, és elfordított a
jelenettől. Látszott rajta, hogy nagyon feldúlt, a szája egyetlen, vékony
vonallá vált.
– Mi van, Dave? Már nem is akarsz köszönni a gyönyörű Kaetrinnek?
Ez azért egy kicsit udvariatlan, nem? Én meg azt hittem, annyira jó
barátok vagytok!
– Kapd be, Jimmy!
Kimentünk, de még hallottuk, ahogyan Jimmy az akció végéhez
közeledve hangosan és rekedten felnyög. David becsapta az ajtót. A buli
eközben háborítatlanul folyt tovább, a hangfalakból dübörgött a zene,
mindenfelé poharak csendültek, és hangos beszélgetés moraja hallatszott,
mi pedig ott álltunk az egész zűrzavar kellős közepén. David tekintete
azonban a távolba meredt, mintha egyszerre akarta volna átlátni az egész
jelenetet. Habár arcán a feszültség ezer apró jele villant, úgy tűnt, nem
érdekli semmi.
– David?
– Öt perc! – kiáltotta Adrian, és hangosan tapsolt a feje fölött. –
Színpadra! Menjünk!
David gyorsan pislogott néhányat, mintha éppen egy nagyon
kellemetlen álomból ébredt volna fel.
A helyiségben a légkör egyik pillanatról a másikra megváltozott, és
szinte tapintható lett az izgalom. A tömeg boldogan kiabált, Jimmy pedig
előtántorgott a szobából, maga után vonszolva Kaetrint. Amikor az
emberek észrevették őket, mindenhonnan sokatmondó nevetés
hallatszott. A banda elindult a színpadra, és az előbbi éljenzéshez számos
újabb hang csatlakozott.
– Akkor zenéljünk! – kiáltotta Jimmy, és remegő kézzel csapkodta a
többiek hátát a színpad felé menet. – Gyere már, Davie!
A férjem elkiáltotta magát:
– Martha!
Martha szépen lassan odalépett hozzánk, az arca gondosan álcázott
maszk csupán.
– Mi a baj?
– Vigyázz Evre, légy szíves, amíg a színpadon vagyunk!
– Természetesen.
Aztán David felém fordult.
 – Nézd, most el kell mennem, de hamarosan visszajövök.
– Persze, menj csak!
Még egy utolsó csókot nyomott a homlokomra, majd vállát
védekezőén behúzva elindult. Őrült késztetés tört rám, hogy azonnal
utánamenjek, hogy megállítsam, hogy tegyek valamit. Mai az ajtóban
érte utol, és azonnal átölelte a vállát. David egyeden pillantást sem vetett
hátra. A legtöbben azonnal utána mentek, én azonban csak álltam ott,
teljesen egyedül, és figyeltem a színpad felé áramló tömeget. Davidnek
teljesen igaza volt. A helyiséget most már én is rettenetesen hidegnek
éreztem. Szorosabban összehúztam a vállamon a kabátját, és hagytam,
hogy az ismerős illat megnyugtassa a gondolataimat. Minden rendben
lesz, és bíztam benne, hogy ha elég sokszor mondogatom magamban,
akkor előbb vagy utóbb be is teljesül. Még azok a dolgok is megoldódnak
majd, amik egyelőre olyan zavarosnak tűnnek. Hinnem kellett ebben, és
az isten verje meg, hittem is! De a mosoly már eltűnt az arcomról.
Martha egyre csak engem figyelt, de az arcáról semmilyen érzelmet
sem lehetett leolvasni.
Egy pillanattal később szóra nyitotta vörös ajkait.
– Tudod, én már nagyon régóta ismerem Dávidét.
– Tényleg? – kérdeztem vissza, és úgy döntöttem, nem hagyom, hogy
ex a jeges pillantás megfélemlítsen.
– Igen. Elmondhatatlanul tehetséges, és nagyon elkötelezett. Bármit
tesz, azt nagyon szenvedélyesen teszi.
Erre nem volt mit mondanom.
– Néha egészen elragadtatja magát, ami többnyire semmit nem jelent.
Martha meredten nézte a gyűrűmet, majd egy elegáns, kiszámított
mozdulattal az egyik füle mögé fésülte fekete haját. Egy vörös drágakő
berakásos, gyönyörű fülbevaló fölött egyetlen, apró gyémánt csillant meg
a fülében. Nem több afféle kis szilánknál, és az igazat megvallva,
valahogy nem is illett abba az elegáns és nagystílű képbe, amit Martha
sugárzott magáról.
– Ha úgy érzed, hogy készen állsz, elkísérlek, és megmutatom neked,
honnan fogod tudni nézni a koncertet – mondta.
A kényelmetlen érzés, ami David távozásakor kezdett kavarogni
bennem, valamiért erősebb lett. Martha türelmesen várt, és nem szólt
egyetlen szót sem, amiért abban a pillanatban különösen hálás voltam.
Már így is éppen eleget mondott. A másik fülében csak a vörös kövekkel
berakott fülbevaló párját viselte. A paranoia nagyon kellemetlen tud ám
lenni! Lehet, hogy ez a kis fülbevaló annak a párja, amit David is viselt?
Nem. Hiszen ennek nincs semmi ertelme!
Rengetegen viselnek fél pár gyémánt fülbevalót. Még a milliomosok
között sem olyan feltűnő a dolog.
Letettem az üveg vizet, majd elmosolyodtam.
– Akkor mehetünk?

Leírhatatlan érzés volt a koncertet hallgatni. Martha a színpad szélére

kísért, ahol a függönyök mögött rejtve maradhattam. Mégis úgy éreztem,
hogy ott vagyok a dolgok sűrűjében, ebben a világban, ahol minden
rettenetesen hangos és rettenetesen izgalmas egyszerre. A zene a
mellkasomban dübörgött, hogy hamarosan a szívem is átvette a ritmusát,
ezzel egy időben pedig kiűzött belőlem minden aggodalmat és minden,
fülbevalókkal kapcsolatos gondolatot. Nekem és Davidnek
mindenképpen beszélnünk kell. Én még mindig szívesen megvártam
volna, hogy magától mondjon el mindent, amikor úgy érzi, eljött az ideje,
de a kérdéseim kezdtek egyre sürgetőbbé válni. Nem volt kedvem ahhoz,
hogy saját magam próbáljak kikövetkeztetni mindent. Ezzel
kapcsolatban őszintének kell lennünk egymással.
Kezében a gitárral David olyan volt, mint egy megtestesült isten. Nem
is csoda, hogy az emberek annyira rajongtak érte. Az ujjai tökéletes
precizitással táncoltak a húrokon, és az arcán látszott, hogy minden
idegszalával összpontosít. Ahogyan a karizmai újra és újra megfeszültek,
a tetoválások szinte életre keltek. Csak álltam ott, döbbent csodálattal,
tátva maradt szájjal. Mások is voltak persze a színpadon, de engem
egyedül ő babonázott meg. Egészen mostanáig csak a személyes oldalát
ismertem meg, csak azt láttam, hogy milyen, amikor kettesben vagyunk.
Itt, a színpadon, mintha egészen más ember lett volna. Egy vadidegen, a
rocksztár, akinek a férjem személyisége átadta az irányítást, és aki
mögött a háttérbe húzódott. Az igazat megvallva, egy egészen kicsit
ijesztő is volt a dolog, de abban a pillanatban hirtelen értelmet nyert a
szenvedélye. A benne lángoló tehetség valóban isteni áldás volt!
Eljátszották öt számukat, azután egy másik híres művész állt a
színpadra. A banda mind a négy tagja a velem szembeni oldalon távozott.
Martha természetesen egy pillanat alatt felszívódott. Igaz, hogy a színpad
mögötti terület folyosók és öltözők ádáthatatlan labirintusa volt, de akkor
sem bántam, hogy magamra hagyott, mert úgy tekintettem rá, mint
valami mélytengeri szörnyetegre. Jobb is volt, hogy nincs ott mellettem!
Egymagam indultam hát vissza, apró, óvatos léptekkel, mert ez az
istenverte, kilóméteres sarkú cipő teljesen kikészített. A pánt
folyamatosan dörzsölte a bőrömet, és máris egy rakás vízhólyagot tört a
lábujjaimra, de most ez sem számított. Nem hagyhattam, hogy az
örömömet egy ilyen semmiség rontsa el. A zene emléke velem maradt, és
nem felejthettem el, milyen volt David a színpadon – teljesen elmerülve a
zenében, egyszerre felpörgetve és ismeretlenül. Leírhatatlan.
Mosolyogtam, káromkodtam, és csendesen tűrtem szegény
megkínzott lábam fajdalmát. Átfurakodtam a csomó road,
hangtechnikus, sminkes és mindenféle lófráló között.
– Kismenyasszonyka! – kiáltott fel Mai, és csattanós puszit nyomott
az arcomra. – Éppen a klubba indulunk. Jöttök, vagy inkább megtértek a
kis szerelmi fészketekbe?
– Még nem tudom. Előbb meg kell találnom Davidet. Egyébként a
koncert nagyon állat volt! Csodálatosak vagytok!
– Örülök, hogy tetszett. De azért ne mondd el Davidnek, hogy előre
lelőttem a poént a klubbal kapcsolatban. Szered ő feldobni az ilyen
ötleteket.
– Lakatot teszek a számra.
Felnevetett.
– Veled valahogy sokkal jobb ember lett, érted, amit mondani akarok?
Ezeknek a művésztípusoknak van egy olyan rossz szokásuk, hogy
nagyon eltelnek önmagukkal, és már nem törődnek senki mással. Az
elmúlt néhány napban David sokkal többet mosolygott, mint az utóbbi 5
évben összesen. Te nagyon jót teszel vele.
– Kösz.
Mal lelépett, én pedig továbbindultam a banda öltözője felé,
keresztültörve a még nagyobb és még tolongóbb tömegen. Odabent
minden csendes volt. Jimmy és Adrian a folyosón állt, és izgatottan
suttogva beszélgettek. Pillanatnyi megtorpanás nélkül mentem el
mellettük. Sam egy másik biztonsági odabiccentett nekem.
Résnyire nyitva volt az ajtaja annak a hátsó szobának, ahol nem is
olyan régen még Jimmy és Kaetrin töltötte egymással az idejét. Annak
ellenére, hogy kívülről beszűrődött a zaj, tisztán meghallottam David
hangját, és azonnal arrafelé indultam. Olyan érzésem volt, mintha valami
kozmikus szinten szinkronba kerültem volna vele, ami egyszerre volt
ijesztő és hihetetlenül lelkesítő gondolat. Már alig vártam, hogy mi ketten
eltűnjünk innen, mindegy, mit csinálunk Vagy Mallel és a többiekkel
bulizunk tovább, vagy bekapunk egy falatot valahol, nekem egyre ment,
csak együtt legyünk Nem akartam mást, mint vele lenni.
A jókedvem egyetlen szempillantás alatt elszállt, amikor ugyanebből a
helyiségből meghallottam Martha kiabálását is.
– Ne tedd! – szólalt meg valaki a hátam mögül, és megállított, mielőtt
beléphettem volna.
Megfordultam, és szemben találtam magam a banda negyedik
tagjával, Bennel, a basszgitárossal.
Azonnal megismertem, mert Lauren még évekkel ezelőtt rávett, hogy
üljek végig vele egy koncertfelvételt. Hozzá képest még Sam, a testőr is
ölelgetni való, kedves kis cicusnak tűnt. Sötét haja rövidre vágva, a nyaka
akár egy bikáé. A maga sorozatgyilkoshoz hasonló módján igazán vonzó
pasi volt – bár az is lehet, hogy csak azért éreztem ezt, mert úgy nézett
rám, ahogy; kék szemei halálosan komolyak, az állkapcsa egyetlen
feszülő izom. Nem tudhattam, hogy ő is anyagozik-e, de már az első
pillanattól kezdve éreztem belőle valami nagyon negatív kisugárzást.
– Hagyd, hadd beszeljek meg a dolgaikat egymás között! – mondta
halkan, és tekintete a résnyire nyitva hagyott ajtó felé mozdult. – Te nem
tudod, milyenek voltak, amikor együtt voltak.
– Mi van? – Oldalra léptem egy kicsit, de Ben észrevette a mozdulatot,
és úgy állt, hogy közém és a résnyire nyitott ajtó közé kerülhessen. Nem
akart beengedni. Csak nézett rám, és izmos karja az utamat állta.
– Mal azt mondta, kedves csaj vagy, és biztosan igaza van. De Martha
akkor is a húgom. Daviddel azóta megőrülnek egymásért, hogy az
eszüket tudják.
– Ezt nem értem – mondtam a fejemet ingatva.
– Tudom.
– Állj el az utamból, Ben!
– Sajnálom, de nem tehetem.
És igazság szerint nem is volt szükség rá. Mélyen a szemébe néztem,
foglyul ejtve a tekintetét, aztán az egyik, ribancos cipőbe bújtatott
lábamra támaszkodtam, a másikat pedig felemeltem, és teljes erővel
berúgtam az ajtót. Mivel igazából nem volt bezárva, természetesen
könnyen feltárult.
 David nekünk félig hátat fordítva állt, Martha ujjai a hajába túrtak, az
ajkaik pedig kemény csókban forrtak össze; durva, undorító csókban.
Persze lehet, hogy csak így, kívülről tűnt annak.
Nem éreztem egyáltalán semmit, pedig tudom, hogy azonnal a
plafonon kellett volna lennem. De nem ez történt. Hirtelen nagyon kicsi
lettem, és nem akartam mást, mint bezárkózni magamba, valahova
nagyon mélyre. És ami az egészben a legfurcsább, teljesen magától
értetődőnek éreztem a helyzetet. Hogy így találom őket. A kirakós
darabjai egész idő alatt az orrom előtt lebegtek, de én voltam annyira
hülye, hogy erővel zártam ki a tudatomból ezt az egészet, és bebeszéltem
magamnak, hogy minden jóra fordulhat.
A torkomtól fura hang tört fel, David pedig azonnal megszakította a
csókot. Felém fordult, és a válla fölött rám nézett.
– Ev? – mondta, és a szeme élénken csillogott.
Azt hiszem, a szívem ebben a pillanatban állt le, és a vér nem áramlott
tovább az ereimben. Milyen bizarr élmény volt! A kezem és a lábam is
jegesen hidegnek éreztem. Megráztam a fejem. Minden érzelem kiégett
belőlem. Tettem egy lépést hátra, ő pedig felém nyújtotta a karját.
– Ne! – mondta.
– David? – Martha vészjósló mosolyt villantott rá Tényleg ez az
egyetlen szó, ami átadhatja, milyen volt az arckifejezése. Az egyik keze
végigsimította David karját, de úgy, mintha bármelyik pillanatban
belemélyeszthetné a karmait – és biztos voltam benne, hogy ha kell, meg
is teszi.
David elindult felém. Kapkodva tettem hátrafelé néhány lépést, és a
bokám kis híján kibicsaklott a magas sarkak miatt. David azonnal
megtorpant, és úgy nézett rám, mintha idegen volnék neki.
– Kicsim, hiszen nem volt semmi! – mondta, és megint felém
nyújtotta a kezét, de én a mellkasomhoz húztam mind a két karomat,
próbálva védeni magam a valóságtól. Mondjuk, ezzel már elkéstem.
– Ő volt az? Ő volt a gimis szerelmed?
Az az izom az állkapcsában ismerős módon rándult meg.
– Ez már nagyon régen történt. És nem számít semmit.
– Jézusom, David!
– Ennek az egésznek egyáltalán semmi köze ahhoz, ami mi kettőnk
között van.
Minél tovább beszélt, engem annál jobban eltöltött a hidegség, minden
erőmre szükségem volt, hogy kizárjam a tudatomból Malt és Bent, akik
ugyancsak jelen voltak.
David hangosan káromkodott.
– Na, gyere, most azonnal eltűnünk innen valahova! – mondta.
Lassan ingattam a fejem, ő pedig hirtelen mozdulattal megragadta
karomat, és nem engedte, hogy tovább hátráljak.
– Mi a fenét csinálsz, Evelyn?
– Inkább te mit csinálsz? Mit csináltatok?
– Semmit – mondta összeszorított fogakkal. – Kurvára nem csináltunk
semmit! Te magad mondtad, hogy megbízol bennem!
– Ha ez az egész nem jelent semmit, akkor miért van egyforma
fülbevalótok?
Azonnal a füléhez kapta a kezét, és eltakarta a kérdéses ékszert.
– Nem erről van szó.
– Miért dolgozik még mindig neked?
– Azt mondtad, hogy megbízol bennem – ismételte.
– És miért kellett ennyi év után is megtartanod a házat Monterey- ben?
– Nem! – mondta, és hirtelen elhallgatott.
Végtelen döbbenettel néztem rá.
– Nem? Ennyi? Ez meg mi a fenét akar jelenteni? Hogy nem lett volna
szabad látnom? Hogy egyszerűen nem kellene törődnöm vele? Te sem
gondolhatod komolyan, hogy ennyi elég lesz!
– Ezt nem értheted.
– Akkor magyarázd el! – könyörögtem neki. A szeme rám
szegeződött, de mintha valahova a távolba tekintett volna. Mintha nem is
hallotta volna, amit mondtam. A kérdéseimre most sem kaptam választ
éppen úgy, ahogyan korábban. – Nem tudod, igaz?
Tettem hátra még egy lépést, és az arca azonnal megkeményedett. A
két keze ökölbe szorult.
– Ne merj elhagyni, baszd meg! Megígérted, hogy mellettem maradsz!
Ezt a Davidet nem ismertem. Csak néztem rá megrökönyödve, és
hagytam, hogy haragja hullámai átcsapjanak felettem. De olyan végtelen
fájdalmat éreztem, hogy nem érdekelt, mennyire dühös.
– Ha innen elmész, akkor vége! Eszedbe ne juson, hogy visszajöhetsz!
– Rendben.
– Komolyan mondom! Ha kimész, számomra megszűnsz létezni!
David mögött láttam, hogy Ben szóra nyitja a száját, de hang nem jött
ki rajta. Nem is csoda. Rettenetesen ostobának tűnt így.
– Evelyn! – morogta David.
Kiléptem az idióta cipőmből. Persze mezídáb nem volt olyan hatásos a
drámai kivonulás, de úgy voltam vele, hogy ezek után távozhatok akár
kényelmesen is. Normális esetben úgysem szoktam ennyire esztelenül
magas sarkú cipőt felvenni, és már éppen ideje volt, hogy végre elkezdjek
megint normálisan viselkedni. Ha visszazökkenek a megszokott
állapotomba, akkor talán megvédhetem magam mindentől, ami az utóbbi
napokban történt. Szerencsére ott volt a kávéház, ahova bármikor
visszamehettem, és a suli is hamarosan újra kezdődik. Rám várt az egész
hátralevő életem.
Becsapódott mögöttem egy ajtó, és valami hangosan rácsapott a másik
oldaláról. A kiabálás hangja csak egészen tompán érkezett el hozzám.
Odakint, az öltözőben Jimmy és Adrian még mindig beszélgetésbe
mélyedt – már ha beszélgetésnek lehet nevezni, hogy Adrian
egyfolytában magyaráz, Jimmy meg közben a plafonra mered, és úgy
vigyorog, mint akinek elmentek otthonról. Jimmy annyira el volt szállva,
hogy ebben a pillanatban szerintem űrrakétával sem lehetett volna
utolérni. – Ne haragudjatok! – szóltam körbe.
Adrian felem fordult, és merges pillantást vetett rám. A hófehér fogak
villanása vagy egy másodpernél elkésett.
– Evelyn! Drágám! Ne haragudj, de éppen egy nagyon fontos
beszélgetést…
– Szeretnek most azonnal visszamenni Portlandbe.
– Tényleg? Rendben van. – Összedörzsölte a tenyerét, és látszott rajta,
hogy nagyon elégedett. Széles, ezúttal őszintének tűnő vigyor terült szét
az arcán, és annyira fényesen csillogtak a fogai, hogy ha vezetés közben
csinálja, felháborodott fénykürt lett volna a válasz. Eddig sikerült csak jó
pofát vágnia a házasságunkhoz.
– Sam! – kiáltotta.
A testőr abban a pillanatban megjelent, és könnyedén tört át a
tömegen.
– Mrs. Ferris?
– Miss Thomas – javította ki Adrian. – Legyen szíves, gondoskodjon
róla, hogy a hölgy hazatérjen, Sam!
Az udvarias, szenvtelen arckifejezés egyetlen pillanatra sem változott.
– Igen, uram. Természetesen.
 – Kiváló!
Jimmy nevetni kezdett, de olyan erősen, hogy az egész teste
belerázkódott. Aztán röhögésben tört ki, és a hang egy egészen kicsit
olyan is lehetett volna, mint a Gonosz Nyugati Boszorkány nevetése az
Óz, a csodák csodája című filmből, ha a boszorkány is cracket vagy
kokaint szívott volna.
Ezek az emberek egyszerűen nem normálisak! Nem tartozom én ide!
Soha nem is tartoztam.
– Erre jöjjön! – Sam egészen finoman a hátamra tette a tenyerét, ami
éppen elég is volt ahhoz, hogy megmozduljak. Itt az ideje, hogy
hazatérjek végre, és felébredjek ebből az egész, rémálommá változott
tündérmeséből, ami egyébként túl szép volt ahhoz, hogy igaz legyen.
A nevetés még hangosabb és még fülrepesztőbb lett a hátam mögött,
míg egyszer csak hirtelen elhallgatott. Éppen időben fordultam meg,
hogy lássam Jimmyt a földre hanyatlani. Az elegáns öltönyt hányás
borította. Egy nő kapott levegő után, egy másik azonban csak kuncogott,
és a szemét forgatta.
– Az isten verje meg! – morogta Adrian, és letérdelt az eszméletlen
Jimmy mellé. Arcon csapta. – Jimmy? Jimmy!
Hirtelen több testőr is megjelent, körülvéve a földön heverő testet, és
teljesen eltakarva a kíváncsi tekintetek elől.
– Már megint? – Adrian nagyon dühösnek tűnt. – Azonnal hozzatok
ide egy orvost! A rohadt életbe, Jimmy!
– Mrs. Ferris? – kérdezte Sam.
– Rendben lesz?
Sam összevont szemöldökkel nézte a jelenetet.
– Valószínűleg csak elájult. Az utóbbi időben elég sűrűn megesik.
Indulhatunk?
– Vigyen el innen minél gyorsabban, Sam! Kérem!

Még fel sem kelt a nap, de én már Portlandben voltam. Egész úton nem
ejtettem egyetlen könnycseppet sem. Mintha az agyam megértette volna,
milyen szánalmas helyzetbe kerültem, és minden érzelmet kiégetett
volna belőlem. Annyira zsibbadtnak éreztem magam, hogy ha Sam
esetleg átkormányozza a kocsit a szembejövő sávba, néma beletörődéssel
fogadom a halált. Totál készen voltam. A szívem egyetlen jégtömb.
Először visszamentünk a kastélyba, ahonnan Sam elhozta a
poggyászomat, majd a reptérre mentünk. Segített beszállni a kis
sugárhajtású magángépbe, és velem maradt, amíg megérkeztünk
Portlandbe. Azután kiszállított a gépből, kocsiba ültetett, és
hazafuvarozott.
Ragaszkodott hozzá, hogy ő vigye a táskámat, éppen úgy, ahogyan
ahhoz is, hogy még mindig David feleségének tekintsen. Nála jobban
senki sem tudta előadni azt a bizonyos aggodalommal terhes, mégis futó
pillantást. Nem sokat beszélt, és az igazat megvallva, ezért nagyon hálás
voltam.
Félálomban vonszoltam fel magam a Laurennel közös lakásunkba.
Köszönhetően a földszinten élő és folyamatosan a tűzhely mellett
tevékenykedő Mrs. Luciának, elég régóta a fokhagyma szagát
tekintettem a világ legotthonosabb illatának. Hámló, zöld tapéta,
foltokkal és karcolásokkal teli, kopott parketta. Még szerencse, hogy
rajtam volt a Converse-em, különben egyetlen pillanat alatt tele ment
volna a talpam szálkákkal. Ennek a padlónak köze sem volt ahhoz a
tükörfényesen csillogóhoz David házában, amiben az ember akár a
sminkjét is megigazíthatta volna.
Basszus! Nem akarok már megint rá gondolni! Ezeket az emlékeket
mind egy dobozba tettem, a dobozt pedig mélyen eltemettem, valahol az
agyam egyik hátsó, koromsötét sarkában. Soha többé nem kerülhetnek ki
a napfényre!
A kulcs még mindig beleillett a zárba. Nagyon megkönnyebbültem,
mert annyi dolog történt velem mostanában, hogy úgy éreztem, nem is
napokra, de évekre mentem el innen, pedig egy hét sem telt el, amióta
legutóbb itthon voltam. Csütörtökön kora reggel léptem ki a szüleim
házából, most meg még csak kedd van. Nem egészen hat rövid nap.
őrület! Ennyi idő alatt az egész világom a feje tetejére állt. Kinyitottam az
ajtót, és mivel még nagyon korán volt, próbáltam a lehető legcsendesebb
maradni. Lauren biztosan alszik. Vagy mégsem? Fojtott nevetést
hallottam a konyha felől.
Amikor beléptem, az ebédlőasztalon hevert hanyatt fekve, hangosan
kuncogott, miközben valami pasi, fejét az alváshoz használt, kinyúlt
pólója alá dugva, áll előtte. Aztán a srác Lauren melle közé temette az
arcát, és a hajával megcsiklandozta. Nem láttam az arcát, de szerencsére
legalább még a nadrágja rajta volt. Laurennel annyira elmerültek ebben a
játékban, hogy észre sem vették, amikor beléptünk.
 Sam a szemben levő falra tapasztotta a tekintetét, próbálta nem
észrevenni a jelenetet. Szerencsétlen hapsi, az elmúlt években biztosan
elég durván kijutott neki az ilyesmiből!
– Sziasztok! – szólaltam meg. – Ööö, Lauren?
Lauren felsikoltott, és hasra fordult, mire a pólója alatt bujkáló pasi
feje teljesen beletekeredett a pólóba, hogy csak kisebb küzdelem árán
tudott kiszabadulni. Persze, ha Lauren most egészen véletlenül megfojtja,
akkor legalább boldogan hal meg.
– Ev! – lihegte a barátnőm. – Hazajöttél?
A pasinak most sikerült csak kiszabadulnia.
– Nathan? – kérdeztem megdöbbenten. Oldalra billentettem a fejem,
és hunyorogva néztem a pasit, mert nem akartam elhinni, amit látok.
– Szia! – mondta a bátyám, és miközben az egyik kezével felém intett,
a másikkal Lauren pólóját próbálta visszahúzni. – Hogy vagy?
– Klasszul, kösz szépen – válaszoltam. – Sam, bemutatom a
barátnőmet, Laurent, és a bátyámat, Nathant. Srácok, bemutatom Samet.
Sam udvariasan biccentett nekik, majd a földre tette a táskámat.
– Tehetek még valamit önért, Mrs. Ferris?
– Nem, Sam. Nagyon köszönöm, hogy hazakísért.
– Igazán szóra sem érdemes. – Először az ajtóra nézett, aztán megint
rám, és egy apró ránc jelent meg a homlokán. Nem lehettem ugyan biztos
benne, de talán ez volt a legdurvábban rosszalló pillantás, amit az ember
Samtől elvárhat. Az arckifejezéseket tartalmazó eszköztára elég
korlátozottnak tűnt, de az is lehet, hogy az egész ember egyszerűen
ennyire hihetetlenül visszafogott. Kinyújtotta felém a karját, és merev
mozdulatokkal meglapogatta a hátamat. Azután elment, és becsukta
maga mögött az ajtót.
Éreztem, hogy a szemem totál égni kezd, és megijedtem, hogy
mindjárt elbőgöm magam. Őrült pislogásba kezdtem, és próbáltam gátat
szabni a feltörni készülő könnyeknek. Ez a kedvesség kis híján
lerombolta a gondosan felépített falaimat, hogy a fene esett volna bele!
Ezt most nem engedhettem meg magamnak.
– Szóval akkor, ti ketten tényleg...? – kérdeztem.
– Összejöttünk. Igen – felelt Lauren. A háta mögé nyújtotta a kezét,
Nate pedig megfogta és megszorította. Mondjuk, tényleg nagyon
összeillettek. Azt hittem, ennél különösebb már nem is lehet a világ, erre
tessék, minden a feje tetejére állt. És annak ellenére, hogy a kis lakás
látszólag ugyanolyan volt, most már valahogy egészen más hangulatot
árasztott. A dolgok és berendezési tárgyak többnyire ugyanott voltak,
ahol eredetileg hagytam őket. Lauren porcelánmacskás nippekből álló
beteg gyűjteményének darabjai, ahogyan eddig is, a polcon gyűjtötték a
port, az olcsó bútorok és a türkizszínű falak sem változtak, bár az igazat
megvallva, az imént látottak után kétlem, hogy ezt az asztalt életemben
még egyszer képes leszek evésre használni. Csak az isten a
megmondhatója, mi mindent műveltek rajta ezek ketten!
Többször kinyújtottam és behajlítottam az ujjaimat, mert szerettem
volna, ha valamelyest életre kelnek a végtagjaim.
– Én meg azt hittem, ki nem állhatjátok egymást.
– Így is volt – erősítette meg Lauren. – De aztán, tudod, hogy van ez...
már más a helyzet. Szinte észrevétlenül történt minden. Egyszerűen csak
összejöttünk, míg te távol voltál.
– Hűha!
– Csini ruci – jegyezte meg Lauren, és alaposan végignézett rajtam.
– Kösz.
– Valentino?
Lesimítottam a hasamon a kék anyagot.
– Fogalmam sincs.
– Igazi divatforradalmár vagy, hogy dorkót vettél fel hozzá! – tette
hozzá. Azután Nate-re nézett. Nyilvánvaló, hogy a szavak nélküli
beszélgetést ennyi idő alatt is tökélyre fejlesztették, mert a bátyám a
következő pillanatban feltápászkodott, és lábujjhegyen a hálószobába
ment.
Fura... A legjobb barátnőm és a bátyám. Nem is beszélve arról, hogy
Lauren az egészről egyetlen szót sem szólt. Mondjuk, volt vagy ezer más
dolog, amit meg én nem kötöttem az orrára. Lehet, hogy kinőttünk már
abból a korból, amikor még mindent megosztottunk egymással?
Szomorú lenne, ha tényleg így volna.
A magány és az egészséges dózisban rám törő önsajnálat miatt
hatalmas jégtömb költözött a gyomromba. Kénytelen voltam átölelni
magam.
Lauren odalépett hozzám, majd elhúzta a vállamról az egyik karomat.
– Mi történt, anyukám?
Megráztam a fejem, és próbáltam eleve útját állni a kérdéseknek.
– Nem. Még nem tudok erről beszélni.
 Mellém állt, majd a falnak támaszkodott.
– Van itthon fagyi.
– Milyen?
– Tripla csokis. Azt terveztem, hogy egy kicsit később majd valami
igazán kegyetlen és szexis módon kínzóm meg vele a tesódat.
Ennyit a fagyiról. Az éppen feltámadó étvágyam is elment. A két
kezemmel megdörzsöltem az arcomat.
Lauren, ha igazán szeretsz, akkor soha többé nem mondasz n kém
semmi ehhez hasonlót.
– Bocs.
Kis híján elmosolyodtam. Tisztán éreztem, hogy az ajkam mosolyra
akar húzódni, de aztán időben meggondoltam magam.
– Jól megvagytok Nate-tel?
– Igen, nagyon jól. Az egész valahogy... nem is tudom. Tökéletes
közöttünk az összhang. Azóta, hogy felvett a szüleid házától, szinte
folyamatosan együtt vagyunk. Már nem olyan dühös srác, mint amilyen a
suliban volt. Már nem olyan hímringyós. Lenyugodott, és benőtt a feje
lágya. Baszki, hát kettőnk közül ő a normálisabb! – Lebiggyesztette az
ajkát, de inkább csak olyan megjátszott módon. – De ugye jól érzem,
hogy elmúltak már azok az idők, amikor mindent elmondtunk egymásnak
a szerelmi életünkkel kapcsolatban?
– Az hiszem.
– Na, mindegy. A gimire legalább mindig visszaemlékezhetünk.
– Aha – válaszoltam, és sikerült kipréselni magamból egy mosolyt.
–Jaj, drága, annyira sajnálom, hogy ilyen rosszul alakultak a dolgaitok!
Ne nézz így rám! Szerinted mi más magyarázata lenne, hogy itt vagy, és
még ebben a fantasztikus ruhában is ennyire vacakul nézel ki? – Úgy
nézett végig a ruhámon, mint aki legszívesebben azonnal letépné rólam.
– Ha kell, neked adom. – Ezzel együtt az övé lehet minden más vacak
is, amit kaptam. Soha többé nem akarok egyeden ujjal sem hozzáérni
egyikhez sem. David dzsekijét Sam kocsijában hagytam, de előbb még a
zsebébe tettem a gyűrűt. Sam majd gondoskodik róla, hogy
visszakerüljön hozzá. Fura, de a kezemet másnak éreztem most, hogy az
ékszer már nem volt rajtam. Könnyebbnek. Persze egyszerre kellett volna
könnyebbnek és szabadabbnak lennie, de sajnos nem ez volt a helyzet,
mert a lelkemre ugyanakkor mintha hatalmas súly telepedett volna. Órák
óta szánalmas roncsként vonszoltam magam, fel a gépre, le a gépről, be a
kocsiba, fel a lépcsőn... és sem az idő, sem a távolság nem tette
könnyebbé ezt az egészet.
– Most legszívesebben megölelnélek, de valami azt súgja, te nem
nagyon szeretnéd, hogy bárki hozzád érjen – mondta Lauren, és karcsú
csípőjére tette a kezét. – Mondd, mivel segíthetek!
– Ne haragudj! – Erőltetett és nagyon csúnya mosolyt villantottam rá
Éreztem, mennyire őszintétlen. – Mi volna, ha később visszatérnénk
erre?
– Mennyire később? Csak azért kérdem, mert ne is haragudj, de
rettentő szarul nézel ki.
Ez alkalommal már nem voltam képes idejében gátat vetni a
könnyeknek, és amikor elindultak, nem lehetett megállítani őket.
Tehetetlenül törőlgettem a szemem, de hamarosan feladtam a kilátástalan
küzdelmet, és csak hagytam, hadd potyogjanak
– A rohadt életbe!
Lauren átölelt, és szorosan magához húzott.
– Sírj csak
És én pontosan azt tettem.
 TIZENHETEDIK FEJEZET

28 NAPPAL KÉSŐBB...
Úgy éreztem, egy örökkévalóság lesz, míg ez a nő végre leadja a
rendelését. Ahogyan a pultra dőlve állt, a tekintete egyik pillanatban a
menüt, a másikban az arcomat tanulmányozta, felváltva. Már nagyon jól
ismertem ezt a nézést, és előre rettegtem tőle. Imádtam itt lenni a
kávézóban, ahol állandóan a kávé finom illata töltött be mindent, és ahol
a lágy zene, valamint a halk beszélgetés egyfajta megnyugtató
zümmögéssé keveredett össze. Bírtam, hogy az itt dolgozók
összetartanak, és nagyon örültem, hogy megint közöttük lehetek, mert az
agyam legalább addig nem pörgött ezerrel, amíg a vendégekre figyeltem.
Fura, de a baristáskodás valahogy nyugtatóan hatott rám. És nagyon jól
csináltam. Mivel pedig a sulit kész szenvedésnek éltem meg,
szerencsésnek éreztem magam, amiért éppen ebben a munkában sikerült
megtalálnom a lelki nyugalmat. Ha valamikor az egész világom romba
dől körülöttem, a kávéhoz mindig visszatérhetek. A modern kori
Portlandben ez volt számomra a biztos kikötő – néha szó szerint úgy
éreztem, hogy az egész várost csak a kávé tartja mozgásban, az itt lakók
ereiben pedig vér helyett kávé és sör folyik.
Ugyanakkor az utóbbi időben volt néhány vendég, aki kimondottan az
agyamra ment.
– Te nagyon ismerősnek tűnsz nekem – kezdett bele ez a csaj is éppen
úgy, ahogyan olyan sokan már előtte. – Nem veled volt tele az internet
néhány héttel ezelőtt? Veled meg David Ferrisszel?
Azt legalább már sikerült elérnem, hogy a neve hallatán nem rándul
össze a gyomrom. És napok óta nem jött rám a hányinger sem – nem
mintha terhes lettem volna, csak ez az egész válási procedúra kikészítette
az idegeimet.
Miután hazatértem, néhány hétig csak feküdtem az ágyamban, és
vörösre bőgtem a szememet. Aztán úgy döntöttem, okosabb lesz, ha
lefoglalom magam valamivel, és inkább minden lehetséges műszakot
bevállaltam a kávézóban. Elvégre nem gyászolhatom a boldogságomat
az idők végezetéig! Sajnos a szívemet nem sikerült ennyire könnyen
meggyőzni. David ugyanis minden éjjel megjelent az álmaimban, és
napközben is vagy ezerszer kellett erővel kényszerítenem magam, hogy
eltűnjön végre a fejemből.
Mire eljutottam arra a pontra, hogy megint emberek közé mertem
menni, a Los Angelesből ideutazó lesifotósok többsége felszívódott. A
hírek szerint Jimmyt elvonóra küldték. Lauren persze azonnal csatornát
váltott, amikor véletlenül beléptem a szobába, de akkor is sikerült éppen
elég hírfoszlányt elkapnom, hogy pontosan tudjam, mi folyik. Úgy tűnt,
mindig és mindenhol a Stage Dive van terítéken. Egyszer egy vadidegen
képes volt azt kérni tőlem, hogy adjak neki autogramot egy olyan fotóra,
amelyen David éppen a rehab épületébe megy befelé, lehajtott fejjel, két
kezét a zsebébe süllyesztve. Azon a felvételen annyira magányosnak
tűnt! Többször is megesett, hogy hajszál híján felhívtam, mert
egyszerűen tudni akartam, hogy minden rendben van-e vele. Hallani
akartam a hangját.
Micsoda hihetetlen őrültség, mi? Mert mi van, ha helyette Martha
veszi fel a telefont?
Különben peclig, ami Jimmyvel történt, az sokkal nagyobb dolognak
bizonyult. Olyannyira, hogy az utóbbi időben engem már nem is igen
említettek.
Azonban az emberek, különösen pedig a vevők, tényleg az idegeimre
mentek. Amikor éppen nem dolgoztam, szinte egy szót sem szóltam
senkihez, ami már csak azért is számtalan újabb probléma forrása volt,
mert a tesóm gyakorlatilag odaköltözött hozzánk. Márpedig a
szerelmesek látványától mostanában szó szerint hányingerem volt. Nem
vicc, ez létező szindróma. És azok a vevők, akik ravaszul csillogó
szemmel tették fel nekem a kérdéseiket, egy cseppet sem voltak jobbak.
– Biztosan összekever valakivel – válaszoltam a csajnak.
Olyan tekintettel nézett rám, mint aki tudja, hogy hazudok.
– Nem hinném.
Volt rá egy érzésem, hogy mindjárt megkérdezi, tudnék-e egy
autogramot szerezni neki Davidtól. Ha pedig bejön, akkor csak ezen a
napon ő lenne a nyolcadik, aki ugyanezzel próbálkozik nálam. Aztán
voltak olyanok is, akik haza akartak vinni magukkal, és intim együttlétre
vágytak velem, mert hát tudjátok... Milyen klassz már egy rocksztár
excsajával dugni! Az ő szemükben a puncim valami egészen más szintre
emelkedett. Néha az is eszembe jutott, hogy talán azt hiszik, a combom
belső oldalán ott van egy kis emléktábla, rajta a felirattal: „Itt járt David
Ferris”.
Ez a csaj azonban nem felszedni akart. Nem. Ő autogramvadász volt.
– Nézd! – mondta, és szinte hallottam, ahogyan az agyában forognak a
kerekek, próbálva kitalálni, mit is mondjon legközelebb. – Normális
esetben nem kérnék tőled ilyesmit, csak tudod, olyan nagy rajongó
vagyok.
– Ne haragudjon, de nem segíthetek. Az igazat megvallva, hamarosan
zárunk, úgyhogy, ha rendelni kíván, akkor szerintem most tegye –
javasoltam neki, és az arcomra a lehető legkedvesebb mosolyomat
erőltettem. Mindegy mennyire volt megjátszott, szerintem erre a
mosolyra még Sam is elismerően csettintett volna. A tekintetem azonban
már nem hazudott. Azt mondta neki, hogy rettenetesen unom ezt az
egészet, és hogy az igazat megvallva leszarni sincs erőm. Különösen, ha
David Ferrisszel kapcsolatban kérdeznek.
– Akkor azt legalább meg tudod mondani, hogy tényleg fel fognak-e
oszlani? Légy szíves! Mindenki azt suttogja, hogy most már bármelyik
napon bejelenthetik a nagy hírt.
– Erről én nem tudok semmit. Szeretne rendelni valamit vagy nem?
Ha folytattam a tagadást, akkor általában következett a harag vagy a
sírás – ez a nő az előbbit választotta, ami igen szerencsés döntés volt,
ugyanis a könnyekből nagyon elegem lett már, akkor is, ha a sajátomról,
és akkor is, ha másokéról volt szó. Habár mindenki tudta, hogy David
dobott engem, sokan feltételezték – jobban mondva reménykedtek benne
hogy még mindig tudok bizonyos belső információkat szerezni a
bandáról.
A nő erőltetetten és rosszindulatúan felnevetett.
– Azért még nem kell ilyen hülye picsának lenned! Belehalnál, ha
elmondanád, hogy valójában mi zajlik a bandával?
– Kérem, azonnal távozzon a kávézóból! – szólalt meg ebben a
pillanatban csodálatos főnököm, Ruby. – Most azonnal. Takarodjon!
A csaj dühe egy szempillantás alatt döbbent csodálkozássá változott,
ég a szája is tátva maradt.
 – Mit mondott?
– Amanda, légy szíves, hívd a zsarukat! – mondta Ruby, és mellettem
állva a pult mögött, határozottan kihúzta magát.
– Máris, főnök! – Amanda kinyitotta a telefonját, és tárcsázni kezdett,
közben pedig gonosz, flegma pillantásokat vetett a nőre. Amanda, miután
túllépett a gimi egyetlen leszbijének szerepén, már drámát hallgatott, és
határozottan állította, hogy az egész munkanapja legjobb pillanatait ezek
a kis összetűzések jelentik. Persze nekem a viták és veszekedések egy
másodperc alatt leszívták minden energiámat, Amanda olyan volt nekem,
mint az ütköző a lelkem és a viták között. Mindegy, milyen sötét és
gonosz erők keltek fel velem szemben, ő a paradicsomban érezte magát.
– Igen, van itt egy festett szőke, rettenetesen gagyin barnított bőrrel, aki
az egyik munkatársunkat zaklatja. Szinte egészen biztos, hogy a múltkor
őt láttam az egyik főiskolás klub bulijában. Igen, alkoholt is fogyasztott,
de szerintem még nincs 21. Azt, hogy ezek után mi következett, inkább
nem részletezném, de aki nagyon látni akarja, és elmúlt már 18, az a You
Tube-on biztosan megtalálja.
– Nem is csodálom, hogy dobott! Én is láttam a fényképeket, és a
segged akkora rajtuk, mint Texas! – mondta a csaj, azután szó szerint
vicsorogva rohant ki a kávézóból.
– Tényleg annyira fontos így felhúznod mindegyiket? – kérdeztem
Amandától, de válaszképpen csak csettintett egyet a nyelvével.
– Na de kérlek! Hiszen ő kezdte!
Persze hallottam már ennél is durvábbat az ő szájából. Sokkal
durvábbat. Többször is kénytelen voltam új e-mail címet regisztrálni,
mert másképpen nem tudtam megakadályozni, hogy elárasszanak a
gyűlölködő üzenetek. A Facebook-profilomat még valamikor az első
napon megszüntettem.
Ennek ellenére, a biztonság kedvéért megnéztem a fenekemet. Nagy
volt ugyan, de azért akkora nem, mint Texas,
– Én úgy veszem észre, hogy az utóbbi időben csak mentolos
cukorkán és tejeskávén élsz, úgyhogy a segged miatt semmiképpen nincs
miért aggódnod. – Hála istennek, Amanda már régen megbocsátotta
nekem azt a vacak csókot a suliban. Sokszor nem is értettem, mivel
érdemeltem ki ilyen barátokat. Komolyan mondom, fogalmam sincs,
hogyan tudtam volna nélkülük végigcsinálni az elmúlt egy hónapot.
– Pedig eszem!
 – Tényleg? Kinek a farmere van rajtad?
Mivel valóban közeledett a zárás, elkezdtem letakarítani a kávégépet,
és reméltem, hogy ezzel elterelhetem a szót olyan témákról, amelyekről
nem szívesen beszéltem volna. Őszintén szólva, ha az embert a
rock’n’roll egyik legnépszerűbb alakja csalja meg és hazudik a szemébe,
az felér a legdurvább diétával; csak az a baj, hogy egészségügyi
szempontból ugyanakkor nagyon nem ajánlott. Szinte szemhunyásnyít
sem aludtam, így nem is csoda, ha folyamatosan fáradt voltam. Őrülten
mély depresszióba süllyedtem. Úgy éreztem, hogy se kívül, se belül nem
vagyok már önmagam többé. A Daviddel töltött néhány nap és az,
ahogyan ez a kis idő a feje tetejére állította a világomat, azt
eredményezte, hogy most már kielégíthetetlen vágy lett úrrá rajtam,
aminek nem tudtam, és nem is akartam ellenállni. Az ember akár ezerszer
is elmondhatja magának, hogy túl fogja élni, de végül már magától is
hányingere lesz.
– Lauren azt mondja, már úgysem hordaná. Hogy a koptatása
valahogy pont nem úgy sikerült, ahogyan kellene, és hogy a farzseb
elhelyezése miatt úgy néz ki henne, mint valami faölelgető hippi. Tudod,
a farzseb elhelyezése kiemelten fontos egy farmergatya esetében.
– Na és mikor is kezdted felvenni annak a csontkollekciónak a ruháit?
– Ne nevezd így!
Amanda a mennyezetre emelte a tekintetét.
– Ugyan már, hiszen te is nagyon jól tudod, hogy ő ezt dicséretnek
veszi!
Mondjuk, ez igaz.
– Nos, nekem nagyon bejön ez a farmer. Ma te fogod letörölni az
asztalt, vagy inkább csináljam meg én?
Amanda felsóhajtott.
– Jóval abban maradtunk, hogy valamivel meg kellene hálálnunk
neked, amiért a múlt hétvégén segítettél nekünk költözni. Úgyhogy ma
bulizni jössz velünk! Iszunk és táncolunk kifulladásig!
– Ó! – Az alkohollal én nagyon rossz párost alkotok. – Nem is tudom.
– Én viszont igen!
– Már mást terveztem ma estére...
– Na, ne szédíts! Éppen azért vártam a meghívással az utolsó utáni
pillanatig, mert előre tudtam, hogy majd kifogásokat próbálsz találni. –
Amanda sötét szemében látszott, hogy egyáltalán nem tűr ellentmondást.
– Ruby, ma este bulizni viszem ezt a csajt, mit szólsz?
– Klassz ötlet! – szólt vissza Ruby a konyhából. – Tűnjetek el most
azonnal! Ma én takarítok.
Alaposan begyakorolt, kellemes mosolyomnak egyetlen pillanat alatt
nyoma veszett.
– De...!
– Már megint ez a szomorú kutyatekintet! – mondta Ruby, és elvette
tőlem a törlőrongyot. – Ezt nem bírom tovább elviselni. Légy szíves,
menj el innen, és bulizz egy kicsit!
– Tényleg ennyire energiavámpír lettem? – kérdeztem vissza, és
hirtelen nagyon aggódtam. Komolyan azt hittem, hogy igazán hihetően
játszom a szerepemet, de ahogyan Amanda és Ruby arcába néztem,
azonnal leolvashattam az igazságot.
– Nem. Te egy teljesen normális, 21 éves csaj vagy, aki éppen próbál
feldolgozni magában egy durva szakítást. Most az a legfontosabb, hogy
megtanuld folytatni az életedet ott, ahol abbahagytad. – Ruby a
harmincas évei elején járt, és a párjával már a házasságra készülődtek. –
Hidd el! Én jobban tudom. Most pedig húzzatok innen!
– Vagy azt is megteheted – tette hozzá Amanda –, hogy otthon
maradsz, vagy ezredik alkalommal nézed meg A nyughatatlant, és azt
hallgatod, ahogyan a tesód és a legjobb barátnőd a szomszéd szobában
nyomja a fekvő boogie-t.
Nos, ha így tekintjük a dolgot..,
– Jól van, menjünk!

– Biszex akarok lenni! – jelentettem ki, mert úgy éreztem, hogy ezt
nagyon fontos most azonnal leszögezni. Egy lánynak igenis legyenek
céljai! Hátrafésültem a hajamat, és felálltam. – Menjünk táncolni!
Imádom ezt a számot!
– Te minden számot imádsz, amit nem éppen az a banda játszik,
aminek a nevét soha a szánkra nem vennénk! – nevetett fel Amanda, de
azért hűségesen követett a tömegen keresztül. Barátnője, Jo a fejét
ingatta, de egyetlen percre sem engedte el Amanda kezét. Persze a vodka
is éppen annyira rossz ötletnek tűnt, mint a tequila, de kétségtelen, hogy
három, éhgyomorra bedobott feles után – amelyek egyikét szerintem
Amanda duplának kérte – sokkal kevésbe éreztem magam feszültnek.
Most már én is örültem, amiért kimozdultam.és nagyon jó érzés volt
végre önfeledten táncolva elengedni magam. Minden taktikám közül,
amivel megpróbáltam túltenni magamezen a szakításon, eddig az vált be
a legjobban, ha lefoglaltam magam valamivel, de most meg kellett
állapítanom, hogy a csini ruhában inni és bulizni éppen ilyen jól
működik.
A hajamat a fülem mögé fésültem, mert a lófarkam, az életem
tökéletes metaforájaként, megint kezdett teljesen szétmenni. Mióta
visszatértem Los Angelesből, gyakorlatilag semmi nem akart úgy menni,
ahogyan kellett volna. Semmi nem tartott elég hosszú ideig, A szerelem
hazugság, és a rock’n’roll hatalmas szopás. Blablabla. Ideje, hogy
legurítsak még egy felest!
Pedig éppen most akartam tenni valami nagyon különleges
megállapítást.
– Komolyan mondom! – tettem hozzá. – Biszex akarok lenni. Ez a
legújabb tervem.
– Szerintem ez igazán klassz terv! – kiabálta Jo, és odalépett
közvetlenül mellém. Jo ugyancsak a kávézóban dolgozott, és Amandával
is ott ismerkedett meg. Hosszú, kék haját mindenki irigyelte tőle.
Amanda elhúzta a száját.
– Ev, te nem vagy biszex! Te meg, légy szíves, ne bátorítsd!
Jo vigyorgott, és cseppet sem tűnt megbánónak.
– A múlt héten még meleg akart lenni. Előtte meg valami zárdát
emlegetett. Szerintem ez a mostani állapot azért igazán konstruktív lépés
abba az irányba, hogy egyszer majd sikerüljön megbocsátania minden
pénisszel megvert személynek, és folytatni tudja az életét ott, ahol
abbahagyta.
– Én már most is folytatom az életemet! – jegyeztem meg.
– Aha, ezért beszéltetek róla egyfolytában az elmúlt két órában, mi? –
vigyorgott Amanda, majd a két karját Jo nyakába fonta.
– Cseppet sem beszélgettünk róla! Folyamatosan sértegettük és
szidalmaztuk. Mit is mondtál, hogy mondják németül, hogy
„semmirekellő, büdös, birkabaszó’’? – kérdeztem, és közelebb hajoltam
Amandához, hogy jobban halljam, amit mondani fog. – Az volt a
legviccesebb!
Jo és Amanda azonban összeölelkezett, és lassúzni kezdett, mire én
kénytelen voltam hátrább lépni egy kicsit. Nem mintha zavart volna a
dolog, mert nem jelentett gondot, hogy egyedül vagyok. Tele voltam
energiával. David Ferris benyalhat! Mégpedig csontig.
A zene egyetlen, folyamatos lüktetéssé változott, és amíg nem álltam
meg, minden a legnagyobb rendben volt. A nyakamon veríték csörgött
végig, ezért kigomboltam a blúzomon még egy gombot, kissé szélesebbé
téve a dekoltázst. Nem törődtem a körülöttem táncolókkal. Behunytam a
szemem, és a saját kis világomban minden a legnagyobb rendben volt. Az
alkohol miatt mostanra egészen kellemesen be voltam csípve.
Valamiért még a csípőmre simuló kezek sem zavartak, pedig cseppet
sem kívántam senki közeledését. A kezek nem mentek ennél tovább,
mintha csak tulajdonosuk sem akart volna tőlem semmi többet – ott
maradt mögöttem, de nem simult hozzám, inkább valami biztonságos
távolságot tartott tőlem. Nagyon kellemes érzés volt. Lehet, hogy a zene
egy egészen kicsit hipnózisba vitt, vagy egyszerűen nagyon
magányosnak éreztem magam, mert nem volt kedvem küzdeni ellene,
inkább elengedtem magam. Az egész következő szám alatt folytattuk ezt
a közös ringatózást, összeolvadó mozdulatokkal, teljes összhangban adva
át magunkat a zenének.
Aztán az ütem lelassult valamelyest, én pedig felemeltem mind a két
karomat, az ujjaimat pedig a pasi nyaka mögött fontam össze. A testem
meglepően gyorsan kelt életre, miután vagy egy teljes hónapon keresztül
minden emberi érintést megvontam magamtól. A nyaka hátulján növő
rövid, lágy hajszálak az ujjaim hegyet csiklandozták. Alattuk sima és
kellemesen meleg bőrt éreztem.
Istenem, ez annyira csodálatos! Egészen mostanáig nem is tudtam,
hogy mennyire kiéheztem az emberi kapcsolatra.
A fejemet hátrahajtottam, ő pedig halkan a fülembe súgott.
Túlságosan halkan, hogy pontosan érthessem a szavait. Az arcát és az
állát borító borosta finoman dörzsölte az arcom oldalát. Kezek siklottak
végig az oldalamon, fel a két karomra. Bőrkeményedéses ujjak érintették
a karom érzékeny, belső oldalát. A jelenléte határozottan érződött a
hátam mögött, az érintése mégis nagyon finom és lágy marad. Ebben a
pillanatban még nem voltam felkészülve arra, hogy esedeg újra
csalódjak. A szívemen túl frissek voltak a sebek, az agyam túlságosan
óvatos volt. Ugyanakkor képtelen voltam rávenni magam, hogy
elhúzódjak tőle. Annyira kellemes volt odabújni hozzá!
– Evelyn! – mondta, és az ajkai a fülemet simogatták.
 A lélegzetem abban a pillanatban elakadt, és a két szemem
elkerekedett. Megfordultam. David ott állt, közvedenül előttem. A haja
már nem volt hosszú. Felül még mindig viszonylag hosszabbra hagyta,
oldalt azonban egészen rövidre nyírták, hogy ha úgy akarja, akkor egy kis
brillantinnal egész elfogadható Elvis-frizurát csinálhatott volna magának.
Arca alsó részét rövid, fekete szakáll keretezte.
– Te... te itt vagy? – dadogtam. A nyelvemet hasznavehetetlen, száraz
húsdarabnak éreztem a számban. Istenem, hiszen ez tényleg ő! Itt,
Pordandben! Személyesen!
– Igen. – Kék szemében tűz lángolt. Nem mondott semmi egyebet. A
zene csak szólt tovább, és az emberek mind ugyanarra a ritmusra
mozogtak körülöttünk. A világ nyilvánvalóan csak számomra állt meg.
– Miért?
– Ev? – Amanda megfogta a karomat, én pedig ijedten ugrottam egyet,
ahogyan a varázs megtört. Gyors pillantást vetett Davidre, és az arca
csúnya grimaszba torzult. – Ez meg mi a fenét keres itt?
– Nincs semmi baj – feleltem.
Amanda tekintete Dávidról rám vándorolt, majd vissza. Nem igazán
tűnt úgy, mintha sikerült volna meggyőznöm. Mondjuk, érthető, hogy
miért.
– Amanda! Kérlek! – Megszorítottam az ujjait, ő pedig bólintott. Egy
pillanat múlva visszafordult Jo felé, aki még mindig nyílt
hitetlenkedéssel és egy egészséges adag csodálattal bámulta Davidet. Az
új hajviselet nagyon jó álcának bizonyult, kivéve olyanokkal szemben,
akik pontosan tudták, hogy kit látnak.
Keresztülnyomakodtam a tömegen, mert ebben a pillanatban
mindennel távolabb akartam lenni mindkettőjüktől. Tudtam, hogy David
utánam fog jönni, és természetesen így is lett. Nem volt véletlen, hogy
megjelent éppen itt, ebben a klubban, bár akárhogy erőltettem az
agyamat, el sem tudtam képzelni, honnan tudta, hogy én is itt leszek.
Csak úgy tudtam átgondolni a helyzetet, ha a lehető leghamarabb
kikeveredek a melegből és a zajból. Végigmentem a hátsó folyosón, el a
női és férfivécék mellett. Itt találtam meg, amit kerestem: egy hatalmas,
fekete ajtót, amely közvetlenül egy hátsó kis sikátorra nyílt. Odakint
hűvös volt az éjszakai levegő, és a fejem felett csak néhány csillag
pislákolt eltökélten, halvány fénnyel. Ettől eltekintve azonban teljesen
sötét volt, és a nemrégiben hullott nyári zápor miatt minden csöpögött.
Az egész hely rettenetesen mocskos, koszos és undorító volt. Tökéletes
helyszín.
Lehet, hogy egy egérzen kicsit túldramatizáltam a helyzetet?
David mögött ebben a pillanatban csapódott be az ajtó. Szembe állt
velem, és a két kezét a csípőmre csúsztatta. Szóra nyitotta a száját, de
nekem ekkor eszembe jutott, hogy nem hagyhatom beszélni. Felcsattanva
fojtottam belé a szót:
– Mi a fenét keresel itt, David?
– Beszélnünk kell.
– Nem, egyáltalán nem kell beszélnünk!
Megdörzsölte a száját.
– Légy szíves! Van néhány dolog, amit el akarok mondani neked.
– Ezzel már elkéstél.
Ahogy őt néztem, megint átéltem a korábbi fájdalmat. Mintha a sebek
egészen eddig itt rejtőztek volna, közvetlenül a felszín alatt, arra várva,
hogy újra felszakadhassanak. És még ennek ellenére is képtelen voltam
megállni, hogy ne bámuljam, ennek ellenére is akadtak a lényemnek
olyan részei, amelyek kétségbeesetten vágytak arra, hogy újra lássák és
újra hallják. Az agyam és a szívem romokban hevert, de David maga sem
festett túl jól. Hihetetlenül fáradtnak láttam. Szeme alatt karikák
sötétlettek, és bőre még ebben a vacak megvilágításban is túlságosan
sápadtnak tűnt. A fülbevalónak nyoma sem volt. Egyiknek sem. Persze,
nem mintha különösebben érdekelt volna a dolog!
Előre-hátra billegett a sarkán, és kétségbeesett tekintettel nézett a
szemembe.
– Jimmy elvonóra ment, és ezen kívül még egy csomó dologgal is meg
kellett birkóznom. A kezelése része volt, hogy a terápiát közösen
csináljuk végig. Ezért nem tudtam azonnal idejönni.
– Nagyon sajnálom, ami a bátyáddal történt.
Bólintott.
– Kösz. Most már sokkal jobban van.
– Jó. Ez nagyon jó.
Még egy bólintás.
– Ami pedig Marthát illeti, Ev...
– Hallgass! – Védekezően emeltem fel mind a két kezemet, és tettem
hátra egy lépést. – Ezt ne!
A szája két sarka lefelé görbült.
 – Mindenképpen beszélnünk kell.
– Tényleg?
– Igen.
– Mert most egyszeriben úgy határoztál, hogy készen állsz rá? Menj a
fenébe, David! Egy teljes hónapig tartott, míg elérted ezt a pontot. 28
napon keresztül egy árva szót sem hallottam felőled! Tényleg nagyon
sajnálom, ami Jimmyvel történt, de erre semmi szükségem.
– Csak akkor akartam utánad jönni, amikor már rendbe tettem a
fejemben a dolgokat.
– Ez meg mi a fenét akar jelenteni?
– Ev...
– Ne! – Megráztam a fejem, és a fájdalom mellett most már a harag is
bennem lángolt. Ellöktem magamtól, de olyan kétségbeesett erővel, hogy
hátratántorodott. Nekiesett a falnak, es onnan persze már nem lehetett
tovább hátrálni. Ez azonban nekem nem jelenthetett akadályt.
Odaléptem hozzá, hogy megint meglökjem, de elkapta a kezem.
– Higgadj le!
– Nem!
Ujjai átkulcsolták a csuklómat, ő pedig jól hallhatóan csikorgatta a
fogait. Tényleg hallottam. Amilyen erősen csinálta, az volt a fura, hogy
nem tört ki néhányat.
– Mit nem? Nem vagy hajlandó szóba állni velem, vagy mi van? Mit
akarsz ezzel mondani?
– Azt akarom mondani, hogy nem akarok semmit, aminek a legkisebb
köze is van hozzád! – Hangosan kimondott szavaim végig
visszhangzottak a sikátorban, fel a házfalak mentén, egészen a
szenvtelenül feketéllő, éjszakai égig. – Végeztünk, vagy nem emlékszel?
Te végeztél velem, hogy rohadnál meg! Megszűntem létezni a számodra!
Te magad mondtad!
– Nem volt igazam. Az isten verje meg, Ev! Nyugodj már le, és
hallgass meg!
– Engedj el!
– Nagyon sajnálom. De nem az történt, amit látni véltél.
Mivel nem maradt semmi más lehetőségem, egészen a képébe
hajoltam.
– Neked nincs semmi jogod csak úgy idejönni hozzám! Hazudtál
nekem! Megcsaltál!
– Kicsim...!
– Ne merészelj így nevezni! – ordítottam.
– Nagyon sajnálom! – Tekintete az arcomat kutatta. Talán valami
értelmet próbált találni a viselkedésemben. Nos, azt kereshette. –
Sajnálom.
– Hagyd abba!
– Nagyon sajnálom. Nagyon sajnálom.
Szinte kantálva mondta újra és újra az egész világegyetem
legfeleslegesebb és leghaszontalanabb szavait. Ennek mindenképpen
véget kellett vetnem. El kellett érnem, hogy fogja be a száját, még mielőtt
teljesen az őrületbe kerget. És hirtelen nem jutott eszembe más megoldás,
mint, hogy az ajkamat az ő ajkára nyomjam. Felnyögött, és azonnal
visszacsókolt, szenvedélyesen, fájdalmat okozva. Persze én is fájdalmat
okoztam neki, és ez a tudat segített elviselni a szenvedést. A nyelvemet
benyomtam a szájába, visszahódítva azt, aminek jogszerűen egyébként is
az enyémnek kellett volna lennie. Ebben a pillanatban egyszerre
szerettem és gyűlöltem, és a kettő között hirtelen magam sem tudtam
volna különbséget tenni.
A kezem a következő másodpercben már szabad volt, és azonnal
átöleltem a nyakát. Ő megfordított mind a kettőnket, és a hátamat
keményen nekinyomta a durva tapintású téglafalnak. Érintésének
sugárzó forrósága keresztülhatolt a bőrömön, szinte a csontomon is.
Minden annyira gyorsan történt, hogy nem maradt idő azon tanakodni,
mennyire okos, amit csinálunk. Felhúzta a ruhámat, és szaggatni kezdte a
bugyimat. Szegény kis textilnek nem sok esélye volt.
A combomon egymás után éreztem meg a hűvös éjszakai levegőt és
David forró érintését.
– Annyira rohadtul hiányoztál! – nyögte.
– David!
Lehúzta a sliccét, majd legyűrte a farmere elülső részét. Felemelte a
két lábamat, és a csípőjét odanyomta hozzám. Két kezem a nyakát
simította. Azt hiszem, próbáltam valahogy felmászni az ölébe, de az
igazat megvallva, nemigen gondoltam át a helyzetet. Hajtott a vágy, hogy
annyira közel kerüljek hozzá, amennyire csak fizikailag lehetséges.
Megharapdálta az ajkaimat, és ez hamarosan egy újabb szenvedélyes
csókba csapott át. A farka hozzám nyomódott, és lassan belém csússzant.
Kavargott a fejem az érzéstől, ahogyan kitöltötte a bensőmet. Csak
nagyon enyhe fájdalmat éreztem, ahogyan kitágított. A másik kezével a
fenekem alá nyúlt, felemelt, és teljesen belém hatolt. Hangosan nyögtem.
Köré fontam a lábamat, és szorosan átöleltem. Visszahúzta, majd
keményen újra belém nyomta a farkát. Most szó sem volt finomkodásról,
de ez a kemény szex most mind akettőnknek megfelelt. A körmeim a
nyakába vájtak, a két sarkam a fenekét verdeste. Erősen megharapta a
nyakamat, de még ez a fájdalom is tökéletesen illett a hangulathoz.
– Keményebben! – lihegtem.
– Rendben, baszd meg!
A durva téglafal a hátamba nyomódott, és beleakadt a ruhámba. A
keményen belém hatoló farka miatt lélegzethez sem jutottam.
Megszorítottam a nyakát, próbálva eltelni az érzésben, hogy itt van
bennem, és próbáltam koncentrálni a bensőmben egyre növekvő
feszültségre. Már túl sok volt, de mégsem elég. A gondolat, hogy talán ez
lesz az utolsó együttlétünk, ez a brutális kefélés... legszívesebben
elsírtam volna magam, csak sajnos nem maradtak már könnyeim. Egy
kicsit más szögben kezdett dugni, és így éppen dörzsölni kezdte a
csiklómat, én pedig keményen mentem el, karjaimmal a fejét ölelve,
arcomat az ő arcának nyomva. Szakálla a bőrömet súrolta, és egész
testemben reszkettem és remegtem.
– Evelyn! – morogta, és még mélyebbre nyomta a farkát, azután belém
élvezett.
Testem minden porcikája ronggyá változott, és nem tudtam csinálni
mást, csak lógtam rajta.
– Nincsen semmi baj, kicsim! – mondta, miközben az ajka verítéktől
csúszós arcomat simogatta. – Minden rendben lesz. Ígérem. Mindent
rendbe fogok hozni.
– Te... tegyél le!
A válla hatalmas sóhajjal előbb felemelkedett majd lesüllyedt, azután
óvatosan leengedett a földre. Gyorsan megigazítottam a szoknyámat, és
próbáltam rendbe hozni magam. Mintha ez egyáltalán lehetséges lett
volna ebben az őrült helyzetben. Ő komótosan húzta fel a farmerét, és
ugyancsak megigazította magát.
Próbáltam nem ránézni, és inkább a sikátorra szegeztem a
tekintetemet
Szentséges isten!
 – Minden rendben van? – Ujjai végigsimítottak az arcomon, és a
hajamat résülték egészen addig, míg a mellkasára nem helyeztem az
esvik tenyeremet, és határozottan el nem toltam magamtól. Nem emirate
a dolgot, szinte magától tett hátra egy lépést.
– Nekem... ööö – Megnyaltam az ajkaimat, és megint próbálkoztam. –
Nekem most haza kell mennem.
– Várj, hívok magunknak egy taxit!
– Nem. Ne haragudj! Tudom, hogy ezt az egészet én
kezdeményeztem, de... – Megráztam a fejem.
Lehajtotta a fejét.
– Ez volt a búcsú, David.
– A fenét volt! Meg se próbáld ezt mondani nekem, Evelyn! – Ujját az
állam alá csúsztatta, és kényszerített, hogy ránézzek. – Még nem
végeztünk, megértetted? Eszedbe se jusson ilyesmi. Készíts új tervet!
Mert addig én el nem megyek Portlandből, amíg ezt át nem beszéltük, Ezt
megígérhetem.
– De nem ma éjjel.
– Nem. Nem ma éjjel. Holnap?
Szóra nyitottam a számat, de egy hang sem jött ki rajta. Fogalmam
sem volt, hogy mit mondhatnék. Ujjaim a szoknyámba kapaszkodtak. Az
utóbbi időben nem akartam mást, csak annyit, hogy érjen már véget ez a
szenvedés. Elég lett volna, ha nem fáj annyira, vagy hogy egyszer és
mindenkorra sikerül az agyamból és a szívemből is kitörölni mindent,
ami Davidel kapcsolatos. De már annak is örültem volna, végre sikerül
normálisan lélegeznem,
– Holnap. – ismételte meg.
– Nem is tudom. – Már most is nagyon fáradt voltam. Úgy éreztem,
hogy ha tehetném, egy évig is képes lennék aludni. A vállam lehanyatlott,
és az agyam teljesen lefagyott.
Ő pedig csak nézett rám, azokkal a fényesen csillogó szemekkel.
– Jól van.
Fogalmam sem volt, hogy ez most mit jelent kettőnkre nézve, ennek
ellenére úgy bólintottam, mintha valami új kezdődött volna.
– Akkor jó – felelte, és mélyet sóhajtott.
Az izmaim még mindig remegtek. A combom belső oldalán sperma
csörgött. Basszus! Persze, megegyeztünk, hogy óvszer nélkül fogjuk
csinálni, de akkor még egy kicsit más volt a helyzet.
 – David, az elmúlt egy hónapban ugye védekeztél?
– Nincs miért aggódnod.
– Akkor jó.
Tett felém egy lépést.
– Ami engem illet, még mindig házasok vagyunk. Úgyhogy nem,
Evelyn, senkivel nem keféltem a hátad mögött.
Érzelmileg teljesen kiürültem. A térdem megremegett, és nem tudtam,
hogy azért-e, amit az előbb csináltunk, vagy mert annyira
megkönnyebbültem, hogy nem vetette be magát a bandababák közé.
Marthára ebben a pillanatban nem is akartam gondolni – próbáltam
kizárni magamból azt a százkarú, mélytengeri szörnyeteget.
A szex valóban mocskos dolog, de a szerelem még annál is sokkal, de
sokkal mocskosabb!
Egyikünknek indulnia kellett, mivel pedig ő nem mozdult, inkább én
tettem meg. Visszamentem a klubba, hogy megkeressem Amandát és Jót.
Tiszta bugyi kellett és szívátültetés. Haza akartam menni. David utánam
jött, és kinyitotta előttem az ajtót. A fülsiketítő basszus lüktetése
szétáradt a világba.
A női vécébe siettem, majd bezárkóztam az egyik fülkébe, és
lemostam magam. Mikor végeztem, a mosdóhoz mentem kezet mosni, de
alig mertem belenézni a tükörbe. Az éles neonfényben egyáltalán nem
tűntem különösebben vonzónak. Hosszú, szőke hajam borzas tincsekben
hullt alá a fejemről, mert David teljesen összekócolta.
A szememben fájdalom csillant. Olyan voltam, mintha valamitől
nagyon meg lettem volna rémülve, de fogalmam sem volt, hogy mi lehet
az. Na és persze egy akkora folt feketéllett a nyakamon, ahol David
kiszívta, amekkorát még nem is láttam. Mekkora gyökér!
Néhány csaj jött be, hangosan nevetgélve. Várakozó pillantásokat
vetettek a válluk fölött, és mielőtt az ajtó becsapódhatott volna,
megláttam, hogy David kint támaszkodik a folyosón, rám vár, és közben
a bakancsa orrát bámulja. A csajok izgatott beszélgetésének hangja
bántotta a fülemet, de a nevét szerencsére egyikük sem említette. Az álca,
úgy tűnik, egyelőre működött. Átöleltem magam, és úgy mentem ki
hozzá.
– Készen vagy? – kérdezte, és ellökte magát a faltól.
– Aha.
Visszamentünk a klubba, kerülgetve a részegeket és a táncolókat,
Amandát és Jót keresve. Végül a tánctér szélén találtuk meg őket.
Hangosan beszélgettek egymással. Amanda a rá jellemző dühös arcot
vágta.
Végignézett rajtam, és felvonta a szemöldökét.
– Ugye most csak hülyéskedsz?
– Kösz, hogy meghívtatok bulizni, csajok. De most már haza kell
mennem – feleltem, és úgy döntöttem, nem törődöm a tekintetével,
– Vele? – A fejével David felé biccentett, aki a hátam mögött állt
tétován,
Jo viszont odalépett hozzám, és a két karját a nyakamba fonta.
– Ne is törődj vele! Tedd azt, ami neked a legjobb!
– Kösz.
Amanda a szemét forgatta, de azért ő is odalépett, és ugyancsak
átölelt.
– Pedig annyira nagy fájdalmat okozott neked!
– Tudom – válaszoltam, és a szemem könnyekkel telt meg, ami persze
nem segített a helyzeten. – Kösz, hogy elhívtatok.
Bármiben lefogadtam volna, hogy Amanda végig gyilkos
pillantásokat lövellt David felé a vállam fölött. Már majdnem meg is
sajnáltam szegény pasit. Majdnem.
Éppen akkor jöttünk el a klubból, amikor a banda slágereinek egyikét
kezdték játszani. Megannyi torokból tört fel a banda neve, és Jimmy mély
hangon énekelte: „Gyűlölöm a végnapokat, a vörös ajkakat és a hosszú
búcsúkat... ”
David leszegte a fejét, és sietve távoztunk. Odakintre, az éjjeli
sötétségben a zenéből csak a basszus és a dobok ütemes, távoli zúgása
jutott ki. Menet közben lopva újra és újra oldalra pillantottam, mert még
mindig nem akartam elhinni, hogy valóban ott van mellettem, és nem
csak a képzeletem gonosz kis játéka az egész. Számtalanszor álmodtam
róla, hogy egyszer eljön majd hozzám, és minden ilyen alkalommal kisírt
szemmel, könnyektől nedves arccal ébredtem. Tudtam, hogy most,
amikor valóban itt van, nem kockáztathatok semmit, mert ha még egyszer
szakít velem, soha nem fogok tudni talpra állni többé. Ebben szinte
egészen biztos voltam. Minden tőlem telhetőt elkövettem, hogy befogjam
a szám. És az agyam is le kellett kapcsolnom, mert a szívem egyszerűen
képtelen lenne elviselni megint ennyi fájdalmat.
Viszonylag korán volt még, ezért csak nagyon kevés embert láttam az
utcákon. Kitettem a kezem, és hamarosan meg is állt egy taxi, David
kinyitotta nekem az ajtót, én pedig egyetlen további szó nélkül
beszálltam.
– Hazakísérlek! – mondta, és beült mellém a kocsiba, én pedig
meglepetten csúsztam át az ülés távolabbi felébe.
– Erre igazán semmi...
– De igen. Igen. Ezt tényleg mindenképpen meg kell tennem,
úgyhogy...
– Jó.
– Hova lesz? – kérdezte a taxis, és a visszapillantó tükörből közönyös
pillantást vetett ránk. Csak egy újabb veszekedő pár a hátsó ülésen.
Biztos voltam benne, hogy aznap éjjel már vagy tucatnyi ilyet látott.
David egyetlen pillanatnyi habozás nélkül mondta ki a címemet, a taxi
pedig hamarosan besorolt a forgalomba. Akár Samtől is megtudhatta
ugyan, hol lakom, ami pedig a többit illeti...
– Lauren! – sóhajtottam fel, és hátradőltem. – Hát hogyne! Így tudtál
megtalálni éppen ebben a klubban!
Hunyorított.
– Már korábban beszéltem vele. De légy szíves, ne legyél mérges rá!
Alig bírtam rávenni, hogy elmondja, hol vagy.
– Na persze.
– Komolyan. Alaposan kiosztott, amiért ennyire összekavartam az
életedet, és vagy fél órán keresztül üvöltött velem egyfolytában. Tényleg
ne legyél rá mérges!
Fogcsikorgatva néztem ki az ablakon. Egészen addig nem mozdultam,
míg a keze meg nem jelent a kezemen. Elrántottam előle.
– Hagytad, hogy beléd élvezzek, de azt nem, hogy a kezedet
megfogjam? – suttogta, és végtelenül szomorúnak láttam az arcát az
elhaladó kocsik és utcai lámpák fényében.
 Már majdnem kimondtam, hogy az egész egyébként is csak véletlen
baleset volt, hogy hatalmasat hibáztam, amikor beleegyeztem, de nem
vitt rá a lélek, hogy megtegyem. Nagyon jól tudtam, hogy mennyire
megbántanám vele. Csak néztünk egymásra, a szánk nem mozdult, és az
agyam is teljesen hasznavehetetlennek tűnt.
– Annyira rohad túl hiányoztál! – mondta. – El sem tudod képzelni,
mennyire!
– Hagyd abba!
A száját azonnal bezárta, de nem fordult el. Csak ültem ott, a
tekintetétől teljesen megbabonázva. Annyira másnak tűnt most, hogy
rnár nem volt olyan hosszú a haja és rövid szakálit növesztett, ismerős, de
akkor is idegen. És bár viszonylag közei laktunk a klubhoz, az út akárha
örökkévalóságig tartott volna. A taxi közvetlenül a ház előtt állt meg, és a
sofőr türelmetlen pillantást vetett ránk a válla fölött.
Kinyitottam az ajtót, készen arra, hogy kiszálljak, valami mégis
megtorpanásra késztetett. A talpam a padka fölött lebegett, de nem tettem
le a földre.
– Soha nem gondoltam volna, hogy ebben az életben még egyszer
látni foglak. Komolyan.
– Ev! – mondta, és kinyújtotta felém a karját. Az ujjai majdnem
elértek, de ekkor már túlságosan eltávolodtunk egymástól. – Nem most
találkoztunk utoljára. Mindjárt itt a holnap.
Erre mégis mit mondhattam volna?
– Holnap – ismételte meg, határozottabban.
– Nem vagyok benne biztos, hogy ez bármit is megváltoztathat majd.
Felemelte az állát, és mélyet sóhajtott.
– Tudom, hogy alaposan elkúrtam a kettőnk dolgát, de próbálok
mindent rendbe hozni. Csak légy szíves, ne zárd le még magadban ezt az
egészet! Adj még egy esélyt!
Kurtán biccentettem, majd rogyadozó lábakkal besiettem a házba.
Amikor bementem, kulcsra zártam magam mögött az ajtót, és
megvártam, míg a tejüvegen keresztül a taxi hátsó lámpájának vörös
izzása felszívódik a sötétben.
Most mi a fenét fogok csinálni?
 TIZENNYOLCADIK FEJEZET

KÉSÉSBEN VOLTAM. Rohantam, mint akinek elment az esze, mert

mindenképpen el akartam készülni. Dörzsöltem az arcom, és próbáltam
eltávolítani róla a tegnap esti smink maradékát. Az undorító, ragacsos
cucc akar a világ legnagyobb bibircsókját is képes lett volna elrejteni.
Lehet, hogy a tegnap éjjel történteket valódi rémálomként éltem meg,
most azonban a valós életemre kellett koncentrálnom, a melóra, a sulira, a
barátokra. Előre elterveztem már a saját jövőmet, és most csak ez
számított. Ki tudja, ha elég sokáig mondogatom ezt magamnak, még az is
lehet, hogy egy napon tényleg minden csudajó lesz!
Eltekintve a kávézó hivatalos pólójától, Rubyt nemigen érdekelte, mi
van rajtunk munka közben. Született lázadó volt. Eredetileg költőnek
készült, de aztán megörökölte a nagynénje kávézóját itt, a Pearl
negyedben, amikor pedig a helyi fejlesztések miatt az ingatlan ára az
egekbe szökött, egyik napról a másikra azon kapta magát, hogy
viszonylag jómódú üzletasszony lett belőle, és már megteheti, hogy a
saját kávézója falára írja fel a költeményeit. Nem hiszem, hogy valaha is
sikerülne nála jobb főnököt találnom, de a késést azért ő sem nagyon
csípte,
Nagyon sokáig nem tudtam aludni, mert rettenetesen aggódtam
amiatt, ami Daviddel a sikátorban történt. Újra átéltem a pillanatot,
amikor azt mondta, hogy részéröl még mindig házasok vagyunk. Tudom,
hogy okosabb lett volna, ha inkább alszom, csak sajnos az agyam nem
volt hajlandó kikapcsolni egyetlen pillanatra sem.
Fekete ceruzaszoknyát vettem, a kávézó lógójával díszített pólót,
valamint lapos talpú cipőt. Kész. A szemem alatti sötét foltokat viszont
semmi nem lenne képes elfedni. Szerencsére az utóbbi időben az
emberek egészen megszokták, hogy ilyennek látnak. Viszont majdnem
egy fél rúd alapozót kellett magamra kennem, hogy elfedjem a nyakamon
azt a kiszívott foltot.
Hatalmas gőzfelhő kíséretében rontottam ki a fürdőszobából éppen
akkor, amikor Lauren, arcán széles mosollyal, ellibbent az ajtó előtt.
– Késésben vagy!
– Tudom.
A táskámat a vállamra akasztottam, felkaptam a kulcsomat, és
elindultam. Erre nagyon nem volt időm. Most semmiképpen. És talán
soha nem is lesz. Egyetlen épkézláb indokot sem tudtam volna mondani,
hogy miért állt David oldalára. Az elmúlt egy hónapban rengeteg éjszakát
töltött velem, hagyta, hogy rekedtre beszéljem magam, és együtt
próbáltunk rájönni, mi lenne a legokosabb lépés. Mert végül persze
részletesen elmeséltem neki mindent. Naponta elmondtam, hogy nem is
érdemiek ennyire klassz barátot, és ő naponta megpuszilt. Miért kellett
most mégis elárulnia engem? Hangosan dobogva rohantam le a lépcsőn.
– Ev, várj! – Lauren utánam rohant, és a ház előtt ért utol.
Felé fordultam, a kulcsomat fegyverként tartva magam előtt.
– Te elmondtad neki, hogy hol vagyok!
– Mert mégis mit kellett volna tennem?
– Ó, hát nem is tudom! Mondjuk, nem megmondani neki? Hiszen
tudtad, hogy látni sem akarom! – Végignéztem rajta, és hirtelen egy
csomó olyasmi apróságra figyeltem fel, amire talán jobb lett volna, ha
nem figyelek fel. – Beszárítottad a hajad és sminkeltél? Korán reggel?
Most komolyan, Lauren! Azt hitted, hogy idejön?
Lehajtotta a fejét, és legalább annyi becsület volt benne, hogy egy
egészen kicsit elszégyellje magát.
– Ne haragudj, teljesen igazad van. Elragadtattam magam. De azt
mondta, azért jött, hogy bocsánatot kérjen. Gondoltam, a legkevesebb,
amit megtehetsz, hogy legalább meghallgatod, mit akar mondani.
Megráztam a fejem, és éreztem, hogy a düh tovább forr bennem.
– Ezt csak és egyedül nekem van jogom eldönteni.
– Tudod te, milyen rettenetes állapotban voltál? Szerinted mit kellett
volna tennem? – Felemelte mind a két kezét. – Azt mondta, azért jött,
mert rendbe akar hozni mindent kettőtök között. És én hiszek neki.
– Hát persze, hogy hiszel! Hiszen ő David Ferris, akit tizenéves
korod óta bálványozol!
– Ez nem igaz! Ha nem azért jött volna ide, hogy a lábad elé vesse
magát, akkor biztosan kinyírom. Nem számít, hogy kiről van szó, akkor
is hatalmas fájdalmat okozott neked. – Őszintének tűnt, a száját
összeszorította, a szeme elkerekedett. – Ne haragudj, amiért így
kiöltöztem. Nem fog még egyszer megtörténni.
– Nagyon jól nézel ki. De csak az idődet vesztegeted, mert nem jön
ide. Erre soha nem fog sor kerülni.
– Soha? Akkor kitől kaptad azt a szörnyeteget a nyakadra?
Erre még csak nem is kellett válaszolnom. Basszus! A nap erősen
sütött a fejünk felett és a levegő máris meleg volt.
– Ha van bármi esély arra, hogy szerinted tényleg ő az igazi... –
mondta, és erre összeszorult a gyomrom. – Ha úgy gondolod, hogy
valamiképpen még helyre tudjátok hozni, ami kettőtök között történt...
Hidd el, hogy rajta kívül soha senki nem volt rád ilyen hatással. fis ahogy
beszélsz róla...
– Csak néhány napig tartott.
– Te tényleg azt hiszed, hogy az idő ilyenkor számít bármit is?
– Igen. Nem. Nem is tudom. – Széttártam a két kezem, és
tehetetlennek éreztem magam. – Ennek az egésznek soha nem volt
semmi értelme. Már a kezdet kezdetén sem.
– A jóisten verje meg! Ugye most nem arról a te nagy szent tervedről
van szó már megint? Hát akkor hadd mondjak el neked valamit! Az
életnek nem kell logikusnak lennie. Nincs szükség másra, csak hogy ti
ketten együtt akarjatok lenni, és készek legyetek bármit elkövetni ezért.
Ennyire fantasztikusan egyszerű. Ezt jelenti a szerelem, Ev! Hogy a saját
érdekeid elé helyezed a másik érdekeit, hogy nem kell azon aggódnod,
hogy esetleg nem fogod tudni a másikat beilleszteni valami elkért tervbe,
amivel kapcsolatban az apád kimosta az agyadat, és elhitette veled, hogy
tényleg így kell majd élned az életedet.
– Itt nem a terv a lényeg! – A kezemmel megdörzsöltem az arcomat, és
próbáltam visszafojtani a kétségbeesettség és a félelem szülte könnyeket.
– Teljesen tönkretett! Úgy érzem, hogy örökre összetörte a szívemet!
Szerinted ki az a bolond, aki szívesen kockáztatná ezt még egyszer ?
Lauren rám nézett, és már az ő szemében is könnyek csillantak.
– Tudom, hogy naivon megbántott. Úgyhogy büntesd mega
rohadékot, hagyd, hadd főjön egy kicsit a levében! Megérdemli a
szemétláda! De ha tényleg szereted akkor gondolkozz el azon, hogy talán
mégis végig kellene hallgatnod, amit mondani akar.
Lehet, hogy tegnap este megfáztam, mert a mellkasom összeszorult. a
szemhéjam bizsergett. Az ember abból is tanulhat, ha ennyire teljesen és
tökéletesen elpusztítja valaki a szívét – mert ilyenkor az egész világ új
nézőpontba kerülhet, amiből még jó dolgok is kisülhetnek. A tapasztaltak
miatt most okosabbnak és keményebbnek kellene lennem, de egyáltalán
nem éreztem annak magam. Megcsörgettem a kulcsaimat. Ruby ki fog
nyírni. Kénytelen leszek feladni a fogadalmamat, hogy lehetőleg
mindenhova gyalogolok, és fel kell szülnöm a villamosra. Persze még így
is azt kockáztatom majd, hogy
Ruby rövid úton kirúgja a texasnyi seggemet. – Most már mennem
kell.
Lauren merev arccal bólintott.
– Tudod, téged sokkal jobban szeretlek, mint amennyire őt bármikor
szerettem. Ebben egyetlen pillanatra se kételkedj!
Horkantottam.
– Aha, kösz!
– De az eszedbe sem jutott, hogy ha nem szeretnéd még mindig
legalább egy egészen kicsit, akkor nem így reagálnál erre az egészre?
– Nem szeretem, ha már ilyen korán reggel igazad van, úgyhogy légy
szíves, hagyd abba!
Tettem egy lépést hátra, ő pedig elmosolyodott.
– Amikor nekem volt szükségem rá, én mindig fordulhattam hozzád,
és neked volt mindig igazad. Úgyhogy' csak azért, mert nem tetszik, amit
mondok neked, még nem fogom abbahagyni a nyaggatást. Úgyhogy
kezdhetsz hozzászokni!
– Nagyon szeretlek, Lauren.
– Tudom! Ezek a Thomas gyerekek mindketten megőrülnek értem.
Mert tudod, tegnap éjjel a bátyád a szájával...
Elrohantam, de még hallottam a gonosz nevetést.

A munkahelyemen nem volt semmi gáz. Bejött két srác, és megkérdezte,

hogy akarok-e elmenni velük egy főiskolás buliba. Mielőtt
összeházasodtam Daviddel, soha senki nem hívott bulizni. Éppen ezért
most, hogy már túl voltam Daviden, élből elutasítottam az ehhez hasonló
ajánlatokat. Már ha tényleg túl voltam rajta. Ki tudja. Többen is odajöttek
hozzám, és próbáltak autogramot kérni tőlem, illetve különböző
infómorzsákat kipasszírozni belőlem, de én mindegyiket leszereltem
kávéval és sütivel. Már alkonyodott, amikor bezártunk.
 Egész nap alig fértem a bőrömbe, és arra vártam, hogy bármelyik
pillanatban megjelenhet. Tegnap a mai napot beszéltük meg, de egyelőre
nyomát sem láttam. Talán meggondolta magát. Az biztos, hogy én az
egyik pillanatban még ezt gondoltam, a következőben pedig már azt,
úgyhogy esélyem sem volt az ígéretemet megszegve lezárni magamban a
dolgot.
Záróra volt már, amikor Ruby odajött hozzám, és a könyökével
oldalba bökött. Lehet, hogy egy kicsit erősebben, mint szerette volna,
mert azt hiszem, egy enyhe vesesérülést okozott vele.
– Tényleg itt van! – sziszegte, majd a fejével David felé bökött, aki az
utcán kóválygott, és engem várt. Eljött, éppen úgy, ahogy ígérte.
Izgatottság vett erőt rajtam. Szakállasán, a fején baseballsapkával elég jól
álcázta magát. Különösen a rövidebbre vágott haja miatt.
A szívem egy kicsit belesajdult, amikor a szép hajára gondoltam, de
ezt persze soha senkinek nem ismerném be. Amanda elmondta Rubynak,
hogy David megjelent az előző éjjel, de tekintve, hogy nem volt tele az
egész környék lesifotósokkal és sikoltozva ájuldozó rajongókkal, a
jelenlétét nyilvánvalóan sikerült titokban tartani.
Csak néztem rá, és magam sem tudtam, mit kellene éreznem. Az
elmúlt éjjel ott a klubban nagyon szürreális volt minden, itt és most
azonban a mindennapi életembe lépett be. Talán emiatt, de fogalmam
sem volt, hogyan érzek iránta. Ha mindenképpen mondani kellett volna
valamit, akkor valószínűleg a zavaros lett volna a legjobb szó.
– Nem akarsz találkozni vele? – kérdeztem.
– Nem, de egyelőre nem könyveltem el magamban semmilyennek.
Bár az igazat megvallva most, ahogy itt látom, egy kicsit kezdek mégis a
pártjára állni. Rettenetesen vonzó pasi! – Alaposan végigmérte Davidet,
és a farmerbe bújtatott lábán egy kicsit tovább időzött a tekintete, mint
kellett volna. A pasik lába volt a gyengéje. A focistákat látva rendesen
megbolondult. Egy költőtől egy kicsit fura volt ugyan, de már régen
megtanultam, hogy az emberek nagy része nem illik semmilyen zárt
kategóriába. Mindenkinek megvan a maga heppje.
Ruby továbbra is úgy bámulta Dávidét, mintha a húspiacon lenne.
– Talán tényleg nem lenne olyan okos dolog elválnod tőle.
– Ez már nagyon részrehajlónak tűnt! Később találkozunk.
Belém karolt.
– Na, várj csak! Ha együtt maradtok, akkor is itt fogsz majd dolgozni?
 – Még szép! Talán még azzal is megpróbálkozom, hogy kicsit kevésbé
gyakran késsek el. Jó éjt, Ruby!
David csak állt ott a járda szélén, keze a zsebében. Mintha egy
szakadék szélén egyensúlyozna. Egy gonosz kis hang a fejemben
suttogni kezdett: tegyél magasról minden következményre., mi van, ha
igazából tényleg tudsz repülni? Ha pedig mégsem, akkor gondold el,
milyen ízgalmas lesz zuhanni! A racionális énem ugyanakkor azt mondta,
tartsam magam a lehető legtávolabb tőle.
Vajon mikor jön el az a pont, amikor az ember maga is felismeri, hogy
kezd elmenni az esze?
– Evelyn?
Megint megállt a világ. Ha valaha is rájön, milyen érzés számomra,
amikor így kimondja a nevemet, örökre elvesztem! Istenem, mennyire
vágytam rá! Mintha a lelkem egy darabja hiányzott volna, amikor nem
volt mellettem, most azonban, hogy már megint itt volt, el sem tudtam
képzelni, hogyan lehetne ezt a bizonyos darabot újra beilleszteni a
telkembe. Még abban sem voltam biztos, hogy egyáltalán akarnám-e
visszailleszteni.
– Szia! – mondtam.
– Nagyon fáradtnak tűnsz! – jegyezte meg, és mosolygott. – Úgy
értem: persze őrült jól nézel ki, de...
– Oké. – A tekintetemet a járdára szegeztem, majd mélyet
sóhajtottam. – Sűrű volt ez a nap.
– Szóval itt dolgozol?
– Aha.
Ruby kávézója teljesen csendes volt, a lámpák sem égrek odabent. Az
ablakokban visszatükröződtek az utcai lámpák fényei, megvilágítva az
üvegre belülről felragasztott számtalan kis cetlit, amik ezt vagy azt
reklámoztak és hirdettek.
– Klassz helynek tűnik. Nézd, nem kell mindenképpen beszélgetned
velem – jegyezte meg. – Nekem az is elég, ha hazakísérhetlek.
Karba fontam a kezem.
– Erre semmi szükség.
– Egyáltalán nem fáradság. Engedd meg, hogy hazakísérjelek, Ev!
Legy szíves!
Bólintottam, és néhány pillanattal később habozva elindultam az
utcán. David mellettem jött. Miről beszélgessünk? Mintha a világ minden
témája elviselhetetlen érzelmi töltettel lenne tele, és minden újabb sarkon
kihegyezett karókkal teli verem várna. David egész idő alatt a szeme
sarkából figyelt. Többször is szóra nyitotta a száját, majd meggondolta
magát. Úgy tűnt, ez a helyzet mindkettőnk számára nagyon
kényelmetlen.
Egyszerűen nem tudtam rávenni magam, hogy a Los Angelesben
történtekről beszélgessek, a tegnap éjjel azonban sokkal biztonságosabb
területnek tűnt. Na várjunk csak! Hiszen ami tegnap éjjel történt, az
minden volt, csak nem biztonságos téma! Egy sikátorban átélt vad dugás
soha az életben nem volt még az.
– Na és milyen napod volt? – törte meg végül a csöndet. – Eltekintve
attól, hogy nagyon sűrű.
Miért nem tudott nekem valami ehhez hasonlóan semleges téma az
eszembe jutni?
– Ó, elég jó! Bejött néhány csaj, és az orrom alá nyomott egy csomó
fényképet, hogy írassam alá veled. Aztán néhány srác próbálta rám
tukmálni a garázs-reggae-blues bandájuk demóját. Az egyik srác, aki a
gimiben még hihetetlenül nagymenőnek számított, meg akarta adni a
telefonszámát, mert úgy volt vele, hogy hátha jól tudnánk majd érezni
egymást valamikor. – Persze csak a szám járt, és próbáltam csökkenteni a
helyzet komolyságát.
David arcán dühös kifejezés jelent meg, és sötét szemöldökét
összevonta.
– A rohadt életbe! Ez gyakran megesik veled?
Én meg elég hülye voltam ahhoz, hogy válaszoljak is neki.
– Annyira azért nem nagy dolog az egész, David! Azt mondtam neki.
hogy nagyon elfoglalt vagyok, és ment a dolgára.
– Ez a szerencséje! – Felemelte az állát, és hosszan a szemembe nézett
– Ugye nem arról van szó, hogy féltékennyé akarsz tenni?
– Nem, csak gyorsabban járt a szám, mint az agyam. Ne haragudj! A
helyzet így is éppen elég bonyolult.
– Féltékeny vagyok.
Meglepetten néztem rá, de magam sem tudom, miért. Hiszen az előző
éjjel egyértelműen megmondta, hogy miattam van itt! Ugyanakkor a
tudat, hogy talán nem egyedül én érzem, hogy szerelmi bánatomban
legszívesebben levetném magam a szakadék széléről... nos, volt ebben
azért valami megnyugtató.
 – Na, gyere! – mondta, és tovább indultunk. A sarkon megálltunk, és
megvártuk, míg elmennek a kocsik.
– Lehet, megmondom Samnek, jöjjön el ide, és tartsa rajtad a szemét –
jegyezte meg. – Nem akarom, hogy mindenféle emberek zaklassanak
munka közben.
– Bármennyire is kedvelem Samet, ami engem illet, maradhat, ahol
van. Tudod, a normális embereknek semmi szükségük arra, hogy testőrök
vigyázzanak rájuk a munkahelyükön.
Homloka ezernyi ráncba szaladt, de nem szólt egy szót sem.
Átmentünk az úton, és folytattuk a sétánkat. Egy kivilágított villamos
düborgött el mellettünk. Mindig jobban szerettem gyalogolni, mert a
maihoz hasonló sűrű napok után ilyenkor kitisztíthattam a fejem.
Különben pedig Portland nagyon szép város: kávézók, sörfőzdék, és
igazán különleges a városközpont. Los Angeles szó szerint elbújhat
mellette.
– Na és te mit csináltál ma? – kérdeztem, és máris megelőlegeztem
magamnak az első helyet a kreatív beszélgetéskezdeményezési
versenyben.
– Csak körülnéztem egy kicsit. Nem túl gyakran van alkalmam a
városnézésre. Itt balra fordulunk – mondta, és letértünk a hazafelé vezető
útról.
– Hova megyünk?
– Bízz bennem, és kövess! Valamit át kell vennem. – Elmentünk egy
olyan pizzériába, ahol Laurennel is voltunk már néhányszor. – A pizza az
egyeden dolog, amiről teljesen biztosra tudom, hogy szereted. És itt
beleegyeztek, hogy rátesznek a tetejére minden átkozott zöldséget,
aminek a neve csak eszembe jutott, úgyhogy remélem, ízleni fog.
Mivel még elég korán volt, az étterem csak vagy negyedig volt tele.
Vakolatlan téglafalai mentén fekete asztalok sorakoztak. A zenegépből
valami Beatles-szám üvöltött. Megálltam az ajtóban, mert valamiért
haboztam bemenni vele. A pult mögött álló férfi odabiccentett Davidnek,
majd a sütőből kivette a megrendelt pizzát. David megköszönte, azután
elindult felém.
– Erre nem lett volna semmi szükség – mondtam, majd amikor
kiléptem az utcára, gyanakvó pillantást vetettem a kartondobozra.
– Hiszen ez csak egy pizza, Ev! – felelte. – Nyugi már! Ha nem akarsz,
egy falatot sem kell enned belőle. Innen hogyan jutunk el hozzátok?
 – Balra fordulunk.
Teljes némaságban sétáltunk még egy utcányit, miközben David a feje
fölé emelve egyensúlyozta a dobozt.
– Most már nem kell olyan dühösen ráncolnod a homlokodat
–jegyezte meg. – Amikor tegnap éjjel ölbe vettelek, éreztem, hogy
alaposan lefogytál. Könnyebbnek tűntél, mint Montereyben.
Megvontam a vállamat. Nem vagyok hajlandó folytatni ezt a
gondolatmenetet. És semmiképpen nem vagyok hajlandó felidézni
magamban, milyen érzés volt az ölében lenni, a combommal átölelni,
rádöbbenni, bogy mennyire hiányzott, és hallani a nyögéseit, amint...
–Na igen, jobban szerettelek olyannak, amilyen ott voltál – tette
hozzá. – Szeretem, ha a csaj nem egy csontkollekció. Úgyhogy
megszültem egy másik tervet. Amíg nem sikerül megint visszahíznod
olyanra, amilyen akkor voltál, mindennap veszek neked egy sajtos pizzát.
– Az első dolog, ami most eszembe jutott, hogy teszek valami csípős
megjegyzést, miszerint az én testemhez neked már egyébként sincs
semmi
– Még szerencse, hogy időben meggondoltad magad, mi? Különösen,
ha figyelembe vesszük, hogy nem is olyan régen milyen boldogan
engedtél be engem ebbe a bizonyos testbe! – Rosszalló pillantásomra
hasonlóval válaszolt. – Nézd, annyi az egész, hogy nem akarom, hogy
miattam lefogyj és esetleg megbetegedj! A többit, amit mondtam, felejtsd
el, és légy szíves, ne nézz ennyire dühösen erre a .szegény pizzára, mert
megbántod az egyszerű kis lelkét.
– Nekem te nem mondod meg, mit hogyan csináljak! – motyogtam.
Felnevetett.
– Most jobban érzed magad?
– Igen.
Aztán óvatosan rámosolyogtam. Túlságosan könnyen elfogadtam,
hogy itt sétál mellettem, pedig nem lett volna szabad hozzászoknom,
mert csak az Isten a megmondhatója, mikor fog megint hátba támadni.
Az igazat megvallva, már annyira vágyram a jelenlétére, hogy az szinte
fájt.
– Kics... – Elharapta a szót, amiről biztosra vehette, hogy azonnal
elutasítom majd, bármit mond utána. – Barátok vagyunk? Lehetünk
megint barátok?
– Nem vagyok benne biztos.
 Megrázta a fejét.
– Pedig mi azok vagyunk. Ev, te szomorú vagy, kimerült, és lefogytál,
én pedig rohadtul gyűlölöm magam, amiért ennek éppen én vagyok az
oka. Lassan, lépésről lépésre mindent rendbe fogok hozni, amit
elbaltáztam. Csak... csak annyi kell, hogy adj egy kis mozgásteret.
Megígérem, hogy soha, egyeden alkalommal sem fogok beletaposni a
lelkedbe.
– Csakhogy már nem tudok megbízni benned, David.
A mosoly azonnal eltűnt az arcáról.
– Tudom. És ha majd készen állsz rá, akkor erről is beszélgetni
fogunk.
Nagyon nyeltem, de nem tudtam megszabadulni a gombóctól a
torkomban.
– Ha készen állsz – ismételte. – Na, gyere! Menjünk haza, még mielőtt
kihűl a kaja!
Az út maradék részét néma csöndben tettük meg. Azt hiszem, a
hangulat viszonylag barátságos volt. David néha félénken rám
mosolygott. Őszintének tűnt.
Úgy követett a lépcsőn felfelé, hogy igazából nem is nézett a lába elé.
El is felejtettem, hogy már járt itt az előző éjjel, amikor megkérdezte
Laurentől, merre talál. Résnyire kinyitottam az ajtót, és óvatosan
benéztem, mert úgy éreztem, a retinámba még mindig bele van égve az a
jelenet, amikor a múlt héten elkaptam, mit művel Lauren a bátyámmal a
kanapén. Már most tudtam, hogy hosszú távon semmiképpen nem fogok
tudni együtt élni velük. Úgy tűnik, végül mindenki életében eljön az a
pont, amikor rájön, hogy nagyobb személyes térre van szüksége.
Ugyanakkor az elmúlt egy hónap alatt Nate-tel sokkal közelebb
kerültünk egymáshoz, mint addig bármikor. Végre akadt időnk és
lehetőségünk is beszélgetni. Hatalmas volt a fejlődés. Elmondta, hogy
nagyon szereti a munkáját a szervizben, hogy lenyugodott és boldog.
Liurennek tényleg igaza volt. Teljesen más ember lett. Sikerült rájönnie,
mit akar az élettől, és megtalálta a helyét a világban. Most már csak annyi
kell, hogy én is össze tudjam szedni magam, és talán nekem is sikerül
ugyanez.
Halk rockzene szólt, Lauren és Nate pedig összeölelkezve táncolt a
nappali közepén. Tekintve, hogy a bátyám még mindig az olajos
munkásruháját viselte, minden bizonnyal amolyan hirtelen ötlettől
vezérelve kezdtek lassúzni. Laurent láthatóan nem érdekelte a testvérem
öltözéke, szorosan átölelte, és egy pillanatra sem szakította el róla a
tekintetét.
Megköszörültem a torkomat, mintegy bejelentve az érkezésünket, és
beléptem a lakásba.
Nate felénk nézett, és őszinte örömmel mosolyodott el. Aztán
meglátta Dávidét. Az arcába egyetlen pillanat alatt vörösség kúszott fel, a
tekintetébe pedig vad harag költözött. Tapintani lehetett a feszültséget.
– Nate! – kiáltottam fel, és próbáltam megállítani, ahogyan Davidre
vetette magát.
– Basszus! – Lauren is utánarohant. – Ne!
Nate ökle David arcán csattant. A pizza messzire repült, David hát-
ratántorodott, és az orrából ömleni kezdett a vér.
– Te rohadt seggfej! – kiáltotta a bátyám.
Nate hátára vetettem magam, és próbáltam a földre teperni, Lauren a
karját kapta el, David meg csak állt ott. A tenyerével eltakarta ugyan
csurom vér arcát, azonban nem tett semmit, hogy védje magát, vagy
megakadályozza a további támadásokat.
– Megöllek, amiért ezt tetted vele! – üvöltötte Nate.
David csak állt ott mozdulatlanul, mint aki elfogadja a sorsát.
– Nate, hagyd már abba! – A lábam a földön húzódott, és karom a
bátyám nyakát szorította.
– Te hívtad ide? – kérdezte Nate, és látszott rajta, hogy nem érti a
helyzetet. – Ez most komoly, baszd meg?
Azután Laurenre nézett, aki a karját próbálta visszatartani.
– Mi a fenét csinálsz?
– Ez csak rájuk kettőjükre tartozik, Nate!
– Mi van? Egy frászt kettőjükre! Te is láttad, mit csinált vele! Hogy
milyen volt az elmúlt egy teljes hónapban!
– Most le kell nyugodnod! Evelyn nem akarja, hogy megverd. –
Lauren a két kezével megfogta Nate arcát. – Kérlek, kicsim! Te nem vagy
ilyen!
Nate pedig lassan, de visszahúzódott. A vállát már nem húzta fel,
elernyedtek az izmai. Én is elengedtem a nyakát, mondjuk, nem mintha
egyébként bármi haszna lett volna, hogy kapaszkodtam bele. A bátyám
még mindig rémületesen jól adta a dühöngő bikát. David ujjai között vér
szivárgott, és a padlóra csöpögött.
 – A rohadt életbe! Gyere! – Megragadtam a karját, és a fürdőszobába
vezettem.
Amikor odaértünk, David a mosdó fölé hajolt, és halkan, de
folyamatosan káromkodni kezdett, összetekertem némi vécépapírt,
odaadtam neki, ő pedig véres orrlyukai alá szorította.
– Eltört?
– Nemtom. – A hangja tompán, kásásán szólt.
– Annyira sajnálom!
– Semmi baj! – A farzsebében megszólalt a telefonja.
– Majd én kiveszem! – Óvatosan kihúztam a telót, és amikor
megláttam a kijelzőn felvillanó nevet, mintha hideg vízzel öntöttek volna
nyakon. Most már biztos, hogy az egész univerzum engem akar
megszívatni. Tuti. Sajnos azonban ez nem csak egy rossz vicc volt.
Ugyanúgy tört megint össze a szívem, ugyanúgy omlott össze a világ
bennem. Éreztem, ahogyan az ereimben valami jeges tompaság árad szét.
– Ő az – mondtam, és felé nyújtottam a telefont.
A véres vécépapír tampon fölött az orra vérzett ugyan, de nem tűnt
töröttnek. Az erőszak most biztosan nem segítene, mindegy, mennyire
dühös voltam, és mennyire viszketett a tenyerem.
Tekintete előbb a kijelzőre, majd rám ugrott.
– Ev!
– Jobb lesz, ha most elmész! Azt akarom, hogy eltűnj!
– Azóta egyszer sem beszéltem Marthával. Nincs hozzá egyáltalán
semmi közöm.
Megráztam a fejem, de nem találtam szavakat. A telefon éles hangon
csörgött, és szinte szétrepesztette a dobhártyámat, visszhangot vetve a kis
fürdőszobában. Ott vibrált a kezemben, és ebbe az egész testem
beleremegett.
– Vedd fel, mielőtt földhöz vágom!
Veres ujjak vették át a készüléket.
– Megkell engedned, hogy elmagyarázzam! – mondta. – Hidd el, hogy
már nincs a képben!
– Akkor mégis miért hív?
– Nem tudom, és nem is fogom felvenni. Azóra, hogy kirúgtam, szóba
sem álltam vele. Hinned kell nekem!
– Nem tudok. Hogyan hihetnék el neked bármit is?
Fájdalommal teli szemmel nézett rám, és ebben a pillanatban mind a
ketten rádöbbentünk, hogy ez soha nem fog működni kettőnk között.
Lehetetlen, hogy működjön. Neki mindig lesznek titkai, és mindig
hazudni fog nekem, én pedig mindig gyanakodni fogok. Egyáltalán nem
változott semmi. A szívem újra és újra össze fog törni, és az igazat
megvallva, az is furcsa volt, hogy egyáltalán eddig annyira egyben tudott
maradni, hogy legyen minek újra összetörni.
– Csak menj el, kérlek! – mondtam, és éreztem, hogy ez a hülye
szemem hamarosan megint könnyekkel telik meg.
Ő pedig egyetlen szó nélkül megtette.
 TIZENKILENCEDIK FEJEZET

Ez UTÁN NEM BESZÉLTÜNK. Minden délután, munka után ott várt rám a
kávézóval szemben, az utca másik oldalán, de csak figyelt a
baseballsapkája ellenzője alól, készen arra, hogy egészen hazáig
kövessen. Igaz, hogy ezzel rettenetesen feldühített, de egyáltalán nem
éreztem fenyegetőnek. Három teljes napon keresztül nem vettem róla
tudomást. Ez volt a negyedik nap. A megszokott fekete farmert mostanra
kékre cserélte, a bakancsot sportcipőre. A felső ajkán és az orrán még
ilyen messziről is tisztán kivehetőek voltak a zúzódások. A lesifotósok
ugyan egyelőre még mindig nem jelentek meg, de a mai napon odajött
hozzám egy pasi, és megkérdezte, hogy David a városban van-e. Úgy
tűnik, lassan vége azoknak a napoknak, amikor csak úgy, észrevétlen
mászkálhat Portlandben. Fogalmam sem volt róla, hogy ezt ő is tudja-e.
Amikor nem voltam képes a megszokott módon levegőnek nézni,
azonnal közelebb jött egy kicsit, majd megtorpant. A szinte folyamatosan
áramló forgalomban hatalmas teherautó haladt el közöttünk. Ez nem
normális. Mi a fenéért áll még mindig ott? Miért nem képes egyszerűen
visszamenni Marthához? Amíg itt van mindennap, én sem tudok
továbblépni és folytatni az életemet!
Fogalmam sem volt, mit akarok ezzel elérni, de amikor legközelebb
alkalom kínálkozott, átszaladtam az úton, és megálltam előtte.
– Szia! – mondtam, és még csak azzal sem foglalkoztam, hogy
egyáltalán a váltamra vegyem a táskámat. – Megmondanád, mit keresel
itt?
A két kezét a nadrágja zsebébe süllyesztve körülnézett.
– Haza akarlak kísérni. Ahogyan mindennap.
– Most már ez lett az életed küldetése?
– Úgy tűnik.
– Szar ügy – mondtam, mintegy tökéletes összefoglalásaként a
helyzetnek. – Miért nem mész már vissza Los Angelesbe?
 Azok a kék szemek óvatossággal csillanva figyeltek, de nem válaszolt
azonnal.
– Mert a feleségem Portlandben lakik.
A szívem gyorsabban kezdett verni. A kijelentés egyszerűsége és a
David szemében csillanó őszinteség totál felkészületlenül ért. Mi az,
talán mégsem vagyok rá annyira immúnis, mint szerettem volna?
– Ez így nem mehet tovább.
A tekintete az utcát kémlelte, rám sem nézett, és csak megrántotta a
vállát.
– Nem akarsz velem sétálni, Ev?
Bólintottam. Sétáltunk. Egyikünk sem sietett, szépen lassan an-
dalogtunk, kirakatokba és éttermekbe pillantva be, kocsmákba kémlelve,
mintha csak egy pár lennénk, akik éppen kora esti szórakozást keresnek.
Volt egy olyan rossz érzésem, hogy ha egyszer megállunk, kénytelenek
leszünk beszélgetni is egymással, éppen ezért jelen pillanatban még
teljességgel megfelelt nekem ez a helyzet. Mivel pedig ez egy különösen
kellemes nyári este volt, az utcán csak úgy hömpölygőit a tömeg.
Nagyjából félúton egy ír kocsma állt az egyik sarkon. Üvöltve szólt
belőle a zene – a The White Stripes valami régi száma. Kezét még mindig
a zsebébe süllyesztve, David könyökkel a bejárat felé bökött.
– Nem akarsz inni valamit?
Beletelt néhány pillanatba, míg sikerült megtalálnom a hangomat.
– Dehogynem.
Egyenesen az egyik leghátulsó asztalhoz vezetett, messze a gyülekező
tömegtől, akik a munkaidő végeztével jelentek meg mind nagyobb
számban. Két korsó Guinnesst rendeltünk. Miután megkaptuk az
italunkat, csak ültünk egymással szemben, és csendben iszogattunk.
David egy kicsit később levette és az asztalra helyezte a sapkáját.
Basszus, szegény arca nagyon össze volt törve! Most persze sokkal
jobban láttam. Mind a két szeme alatt monokli.
Csak ültünk ott, egymással szemben, és úgy bámultunk egymásra,
mintha valami bizarr párbajra készülnénk. Egyikünk sem törte meg a
csendet. Ahogy engem nézett, a rettenetesen összetört arcával, a
szemében csillanó mélységes fájdalommal... ezt nem tudtam elviselni.
Csakhogy az sem segített volna, ha ezt a kapcsolatnak nevezett egész
szánalmas romhalmazt a napvilágra rángatjuk. Itt volt az ideje, hogy
végre új tervet kovácsoljak. Mindent tisztázunk, és utána mindketten
folytatjuk a saját életünket. Nincs több fájdalom, nincs több fejfájás.
– Ugye Marthával kapcsolatban akartál mondani valamit? – törtem
meg a csendet, majd kihúztam magam, és felkészültem a legrosszabbra.
– Igen. Nagyon hosszú ideig együtt voltunk. Talán már azt is
kitaláltad, hogy ő volt az, aki annak idején megcsalt. Akiről a múltkor
már beszéltünk.
Bólintottam.
– 14 éves koromban alapítottuk meg a bandát. Mal, Jimmy és én. Ben
egy evvel később csatlakozott, Martha pedig állandóan körülöttünk
lebzselt. Olyanok voltak nekem, mint a családom. – Majd töprengve
vonta össze a szemöldökét. – Jobban mondva, a szó szoros értelmében ők
voltak a családom. Még akkor sem voltam képes egyszerűen hátat
fordítani Marthának, amikor már nagyon rosszra fordultak a dolgok...
– Megcsókoltad.
Felsóhajtott.
– Nem, ő csókolt meg engem. Köztünk rég vége mindennek.
– Gondolom, ő ezzel nincs tisztában, különben nem hívogatna még
mindig.
– Elköltözött New Yorkba, és már nem dolgozik a bandának. El sem
tudom képzelni, miért akart velem beszélni, de mindenesetre nem hívtam
vissza.
Bólintottam, és kicsit nyugodtabb lettem. Ezek szerint mégsem
annyira egyértelmű a helyzet.
– És a szíved mélyén te tisztában vagy vele, hogy végeztetek? Jobban
mondva, az agyadban tisztában vagy vele? Mert a szív nem több, mint
egy izom, nem? Milyen ostoba volna a feltételezés is, hogy egy sima
izom határozhatja meg az ember érzelmeit]
– Marthával köztünk tényleg mindennek vége. Már nagyon régóta. Ezt
megígérhetem.
– Még ha feltételezzük is, hogy ez igaz, akkor mi vagyok én neked?
Valaki, akivel vigasztalódhatsz? Aki csak arra kell, hogy túl tudj lépni
rajra?
– Ev, erről szó sincs!
– Olyan biztos ez? – kérdeztem, és a hangom hitetlenkedéssel telt
meg. Felemeltem a korsót, és hatalmas kortyokban ittam a sötét italt és a
krémszínű habot. Valahogy mindenképpen vissza kellett nyernem a
higgadtságomat.
 – Már éppen kezdtem túltenni magam rajtad – folytattam, de a saját
hangomat halknak és szánalomkeltőnek hallottam. A vállam megint
összegörnyedt, ahogyan mostanában szokott. – Egy teljes hónapba telt.
Igaz ugyan, hogy a hetedik napig még nem adtam fel a reményt, hogy
felhívsz, de aztán már tudtam, hogy soha nem jössz utánam. Hogy
mindennek vége. Mert ha valóban annyira fontos lettem volna neked,
akkor, gondoltam, legalább mondasz valamit, nem? Mert te pontosan
tudtad, mennyire szerelmes vagyok beléd, és ha tényleg annyira fontos
vagyok neked, ahogyan mondod, akkor ennyi idő alatt azért valahogy
megpróbáltad volna helyrehozni a dolgon
David erre egy szót sem szólt.
– Csupa titok és hazugság vagy, David! Emlékszel még arra, amikor a
fülbevalóról kérdeztelek?
Bólintott.
– Akkor is hazudtál.
– Igen. Nagyon sajnálom.
– És ezt az előtt vagy az után csináltad, hogy megfogadtuk, soha nem
hazudunk egymásnak? Már nem is emlékszem. De az biztos, hogy
miután megfogadtuk, soha nem csaljuk meg a másikat. – Hatalmas hiba
volt szóba áilnom vele. Mert így most minden gondolattöredék és minden
érzés, aminek a legkisebb köze volt is hozzá, egyszerre és villámgyorsan
rohant meg.
Nem is vesztegette azzal az idejét, hogy válaszoljon.
– Szóval pontosan mi is a története ennek a rohadt fülbevalónak?
– Amikor aláírtunk a kiadónak, az első fizetésemből vettem neki
– Hűha! És azóta mindketten egyfolytában viselitek. Még annak
ellenére is, hogy megcsalt?
– Jimmy volt az – mondta. – Jimmyvel csalt meg.
Szent szar, a bátyjával? Ez az egyetlen kis információmorzsa egy
csomó mindent megmagyarázott.
– Szóval ezért voltál annyira feldúlt, amikor rajtakaptuk őket azzal a
bandababával. És amikor azt láttad, hogy vele beszélgetek a bulin.
– Aha. Ez az egész már nagyon régen történt, de... Jimmy aznap
visszarepült, mert valami tévés beszélgetős műsorban volt fellépése. A
banda első nagyobb turnéja volt, és akkoriban éppen Spanyolországban
játszottunk. A második albumunk nem sokkal korábban jutott be a top
10-be, és egyre többen jöttek el megnézni bennünket.
 – Te pedig megbocsátottál nekik, csak hogy a Stage Dive egyben
maradhasson?
– Nem. Illetve nem egészen. Inkább elfogadtam a helyzetet. Jimmy
már akkoriban is túl sokat ivott. És megváltozott. – Megnyalta a száját, és
a tekintetét az asztalra szegezte. – Nagyon sajnálom, ami akkor éjjel
történt! Sokkal jobban, mint azt szavakkal kifejezhetném. Amin
rajtakaptál bennünket, az... nem is tudom, ránézésre minek tűnt. És már
akkor gyűlöltem magam, amiért hazudtam neked a fülbevalóval
kapcsolatban, meg azért is, mert Montereyben is rajtam volt.
Dühösen megfricskázta a fülcimpáját. Még mindig volt rajta egy
fényes, rózsaszínű sebhely ott, ahol valaha a kis gyémánt csillogott. Már
majdnem beforrt, de egyáltalán nem úgy festett, mintha hamarosan
begyógyulna.
– Mit csináltál vele? – kérdeztem.
– Késsel vágtam ki. – Megrántotta a vállát. – Évekbe telik, míg egy
fülbevaló lyuka beforr. Amikor elhagytál, kivágtam, mert akkor
normálisan összeforr.
– Értem.
– Azért nem jöttem azonnal beszélni veled, mert időre volt
szükségem. Úgy hagytál el, hogy nem sokkal korábban megígérted,
mindig együtt fogunk maradni... és ez nagyon fájt.
– Nemigen volt más választásom.
Közelebb hajolt, és kemény tekintetet vetett rám.
– Igenis lett volna!
– Egy pillanattal korábban a férjem a szemem láttára smárolt egy
másik nővel. Azután nem voltál hajlandó megbeszélni velem a
történteket. Csak azt üvöltötted, hogy mindennek vége. Már megint. – Az
ujjaim olyan erősen szorították az asztal lapjának peremét, hogy szó
szerint éreztem, ahogyan a körmöm a fába váj. – Szóval mi a fenét kellett
volna csinálnom, David? Mondd meg, légy szíves! Mert mindegy,
hányszor futtatom végig a fejemben a történteket, mindig csak ugyanarra
az eredményre jutok: hogy te bevágod mögöttem az ajtót.
– Basszus! – Hátradőlt a székén. – De közben te is tudtad, menynyire
rosszul fog esni nekem, ha elhagysz! Ki kellett volna tartanod mellettem,
és adnod kellett volna egy esélyt, hogy lehiggadjak! Hiszen ez már
Montereyben is működött, a kocsmai bunyó után! Megint ezt kellett
volna tenni.
 – A kemény szex nem lehet mindig mindenre megoldás. Néha az
embernek egyszerűen beszélgetnie kell a másikkal,
– A múltkor a klubban megpróbáltam beszélni veled! Te viszont
valami egészen mást akartál.
Éreztem, hogy az arcomat elönti a vörösség. Ami persze csak még
jobban bepöccentett.
– Basszus! Figyelj! – mondta, és a tarkóját dörzsölte. – A lényeg, hogy
nekem helyre kell raknom magamban, hogy vagyunk mi ketten. Érted?
Végig kell gondolnom, hogy valóban az volt a leghelyesebb dolog, hogy
mi együtt maradtunk. Mert őszintén szólva, Ev, nem szeretnélek még
egyszer megbántani.
Egy teljes hónapon keresztül hagyott kétségbeesetten szenvedni. Már
a nyelvemen volt, hogy egyszerűen elküldöm a jó édes anyjába, vagy
csak keményen bemutatom neki a középső ujjamat, de ez most sokkal
komolyabb téma volt annál, hogy ennyivel elintézzem.
– Hogy neked rendbe kell raknod magadban? Hát ez király! Bár
nekem sikerülne valaha is rendbe raknom a fejemben a házasságunkat! –
Csak annyi időre hallgattam el, amíg megint meghúztam a korsót. A
torkom olyan száraz volt, hogy smirglizni lehetett volna vele.
David teljesen mozdulatlanul ült, és kísérteties higgadtsággal figyelte,
amint én magamban füstölgők.
– Úgyhogy most már semmit nem értek. – Minden erőmmel próbáltam
kerülni a tekintetét. – Csak ennyiről akartál beszélni?
– Nem.
– Nem? Miért, van még valami? – Kérlek szépen, édes istenem, ne
legyen már semmi más!
– Aha.
– Akkor rajta! – Megint ittam.
– Szeretlek.
Szó szerint kiköptem a sört, egyenesen rá a kezünkre.
– Basszus!
– Szerzek szalvétát – mondta, majd elengedte a kezemet, és felállt a
székéből. Egy pillanattal később már vissza is tért. Csak ültem ott
mozdulatlanul, miközben ő letörölgette a kezemet és az asztalt.
Megállíthatatlanul remegtem. Óvatosan kihúzta a székemet, segített
felállni, és kivezetett a kocsmából A forgalom zaja meg a hűvös, esti
levegő egyetlen pillanat alatt kitisztította a gondolataimat.
 Megindult az agyam, és megindultak a lábaim is. Azonnal tudták mi a
helyzet. Néhány nagyot toppantottak, és próbálok egy kicsit ektávolodni
Davidtól. Minél gyorsabban el kell tűrnöm innen, mert bármit akar is
mondani nekem, azt okosabb, ha nem ballom. Ő azonban ott jött,
közvetlenül mögöttem.
Megálltunk az egyik sarkon, én pedig határozottan megnyomtam a
gombot, és vártam, hogy zöldre váltson a lámpa.
– Ne merd még; egyszer ezt mondani!
– Nem értem, miért lepődtél meg ezen annyira. Ha nem lenne igaz,
akkor szerinted mi a fenéért csinálnám végig ezt az egészet? Hát persze,
hogy szeretlek!
– Ne! – Odafordultam hozzá, az; arcom merő düh.
Az ajkai kemény vonallá húzódtak.
– Jól van, akkor nem mondom többet. Egyelőre. De azért megvolna
egy-két dolog, amit szeretnék megbeszélni veled.
Morogtam, és a fogamat csikorgattam.
– Ev!
A rohadt életbe!
Tárgyalási technikában soha nem voltam valami erős, ha meg róla volt
szó, akkor különösen. Azt akartam, hogy a lehető leghamarabb eltűnjön
innen – illetve szinte egészen biztos voltam benne, hogy ezt akarom,
mert akkor legalább tovább siránkozhatok azon, hogy milyen disznó,
hogy milyen volt vele lenni, és mi minden születhetett volna a kettőnk
kapcsolatából. Mert akkor legalább nem jutna eszembe, hogy most meg
már ő is azt hiszi, szerelmes belém. Micsoda hihetetlenül nagy érzelmi
baromság ez, ami köztünk folyik? A könnycsatornáim meg persze éppen
ekkor döntöttek úgy, hogy kinyílnak.
Mely lélegzeteket kellett vennem, fia legalább egy kicsit vissza
akartam nyerni az önuralmamat.
– Majd később, mert látom, hogy ma már nem a legalkalmasabb –
mondta nyájasan, kedvesen. Pedig én egyetlen pillanatig sem bíztam már
benne.
– Jól van.
Megint gyalogoltam egy teljes utcányit, ő végig a nyomomban
maradt, és a következő gyalogátkelő megint megállított bennünket,
lehetőséget adva, hogy folytassuk a beszélgetést. Pedig magamban
melegen ajánlottam neki, hogy ne tegye. Addig legalábbis semmiképpen,
míg sikerült összeszednem magam, és rendeznem egy kicsit a
gondolataimat. Kisimítottam a ceruzaszoknyámon a ráncokat,
hátrafogtam a hajamat, és babráltam bármivel, ami a kezem ügyébe
akadt. Egy örökkévalóság eltelt, és ez a rohadt lámpa csak nem akart
váltani. Most mi van, egész Portland ellenem fordult? Ez nem igazságos!
– Még nem végeztünk – jegyezte meg, de ezt akkor valahogy
egyszerre éreztem fenyegetésnek és ígéretnek is.

Az első SMS-t aznap éjfélkor kaptam. Még nem aludtam. Csak hevertem
az ágyamban és olvastam. Legalábbis próbáltam olvasni. Persze előtte
próbáltam aludni is, de az nagyon nem jött össze. Hamarosan kezdődik a
suli, és én valahogy nem tudtam összeszedni magamban a szokásos
lelkesedést, amit ilyenkor érezni szoktam. Nem bírtam lerázni magamról
a rettenetes érzést, hogy a kétely magvai, amelyeket David vetett el
hennem a karrieremmel kapcsolatban, végül szárba szöktek. Tényleg
szerettem építésznek lenni, de igaz, hogy nem voltam szenvedélyesen
szerelmes a pályába. Vajon számít ez egyáltalán? Szomorú, de erre nem
tudtam válaszolni. Rengeteg kifogást fel tudtam ugyan sorolni – amelyek
egy része rizsa volt, a többi pedig nagyon is elfogadható –, választ
azonban egyetlenegyet sem.
David valószínűleg azt mondaná, hogy tegyem azt, amit akarok, és
magasról tegyek minden másra. Azt pedig, hogy apa mit mondana
minderre, sajnos ugyancsak nagyon jól tudtam. Ahogyan azt is, hogy
biztosan nem tenném zsebre.
Mióta visszatértem, szinte kényszeresen kerültem a szüleimet.
Mondjuk, viszonylag jó okom volt rá, mert a visszatérésem másnapján
apa olyan prédikációt próbált a nyakamba varrni, hogy nem tettem volna
ki az ablakba, és a kettőnk kapcsolata azóta is fagyos maradt. Igazság
szerint az volt a valódi meglepetés, hogy ezen nem is lepődtem meg
olyan különösebben. A szüleim ugyanis soha nem támogattak semmiben,
ami nem közvedenül a nagy terv megvalósulását mozdította előre.
Nagyon jó okom volt, miért nem hívtam vissza őket soha, amikor
Monereyben voltunk. Mivel többé már nem mondhattam nekik olyan
dolgokat, amiket hallani akartak, sokkal biztonságosabbnak éreztem, ha
egyáltalán nem mondok semmit.
Az utóbbi időben Nathanen keresztül tartottam velük a kapcsolatot, de
sajnos lassan itt volt az ideje, hogy magam álljak eléjük. Holnap estére
vacsorázni hívtak mind a hármunkat. Amikor meghallottam a
telefonomat, az első gondolatom az volr, hogy biztosan anya próbál
meggyőződni róla, nem fogok előállni valami kampó kifogással. Néha,
amikor az altatója nem hatott elég gyorsan, megesett, hogy késő
éjszakáig ébren maradt, és régi, fekete-fehér filmeket nézett a tévében.
De nem ő volt az.

David: Engem is meglepett, amikor megcsókolt. Ezért nem

akadályoztam meg azonnal. De nem én akartam.

Rosszalló tekintettel néztem a mobilomat.

David: Ott vagy?

Én: Aha.
David: Tudnom kell, hogy hiszel-e nekem Marthával kapcsolatban.

Fogalmam sem volt. Felsóhajtottam, és kutatni kezdtem az

érzéseimet. Találtam magamban rengeteg csalódottságot és egy jókora
adag zavart is, de úgy tűnt, a haragom végre kihunyt. Valószínűleg azért,
mert nem kételkedtem benne, hogy az igazat mondja.

Én: Hiszek neked.

David: Köszönöm. De van még néhány dolog, amitől nem tudok
megszabadulni. Akarod tudni, mik azok?
Én: Igen.
David: Az én szüleim azért házasodtak össze, mert úton volt Jimmy. 12
éves voltam, amikor anya elhagyott bennünket. Ivott. Jimmy fizetett neki,
hogy tartsa a száját. Anya éveken keresztül fejte.
Én: Szent isten!
David: Na igen. Most már az ügyvédeim foglalkoznak az üggyel.
Én: Örömmel hallom.
David: Apát Floridába vittük, egy nyugdíjasotthonba. Már beszélgettem
vele rólad. Nagyon szeretne megismerni.
Én: Tényleg? Nem is tudom, hogy mit mondjak.
David: Felmehetek?
Én: Itt vagy??

Nem is vártam meg, hogy válaszoljon. Nem törődtem a pizsialsóm-

mal meg a kinyúlt pólóval, amit már annyiszor mostam ki, hogy senki
nem emlékezett az eredeti színére. Ha most tényleg itt lenne, úgy adnám
neki oda magamat, ahogy vagyok. Kinyitottam a bejárati ajtót, majd a
telefonnal a kezemben, mezítláb lerohantam a lépcsőn. És valóban, a
bejárati ajtó tej üvegén keresztül láttam, hogy egy nagyon magas árnyék
várakozik odakint. Kinyitottam az ajtót. David ott ült a lépcsőn. Odakint
az éjszaka csendes volt és nagyon békés. Egy halál-menő, ezüstszürke
terepjáró parkolt a járda mellett.
– Szia – mondta, és az ujjai a telefonja kijelzőjével babráltak. Az
enyém megint felcsipogott.

David: Csak jó éjt akartam kívánni.

– Jól van – mondtam neki, felemelve a tekintetemet az üzenetről.

– Gyere!
A szája mosolyra húzódott, és felnézett rám. Álltam a tekintetét, és
nem voltam hajlandó megalázkodónak érezni magam. Úgy tűnik, nem
zavarta a kinyúlt pizsamám, mert amikor végignézett rajtam, az arcán, ha
lehet, még nagyobb boldogság jelent meg, a szeme pedig még
melegebben csillogott.
– Éppen feküdni készültél?
– Csak olvastam. Nem tudtam aludni.
– Itthon van a bátyád? – felállt, és követett fel a lépcsőn. A bakancsa
hangosan kopogott a fa lépcsőfokokon. Már attól tartottam, hogy Mrs.
Lucia bármelyik pillanatban kidughatja a fejét, és kiabálni kezd, hogy
maradjunk csendben. Ez volt ugyanis a hobbija,
– Nem – feleltem, miközben becsuktam az ajtót magunk mögött, –
Laurennel ment valahova.
Érdeklődve nézett körül a lakásban. Nem tudom, hogy csinálta, de
bárhol jelent meg, azonnal uralni kezdte a helyiséget. Valódi bűvész-
trükk volt ez! Szinte nagyobbnak tűnt, mint valójában, pedig ránézésre
sem volt kimondottan mélynövésű. Tekintete cseppnyi sietség nélkül,
lassan járt körbe a szobában, elidőzött egy kicsit a türkizkék falakon (ami
Lauren műve volt), a könyvekkel alaposan megrakott és szépen rendezett
könyvespolcokon (ami meg az enyém).
– Ez a te szobád? – kérdezte, és bedugta a fejét a hálószobámba.
– Igen. Most egy kicsit kupi van. – Gyorsan befurakodtam mellette, és
villámgyorsan pakolni kezdtem, felkapkodva a földre dobált könyveket
meg mindenféle egyebet. Most jutott eszembe, hogy kérnem kellett volna
tőle 5 percet, mielőtt felengedem. Anyám biztosan szívrohamot kapott
volna, ha meglátja, mi van itt. Mióta visszatértem Los Angelesből,
hagytam, hogy az egész világom kiforduljon a sarkaiból, mert az így
keletkezett káosz nagyon is megfelelt zilált lelkivilágomnak. Az eszembe
sem jutott, hogy majd David is látni fogja. Mindenképpen kellett valami
terv, hogy összeszedjem magam, mégpedig olyan, amihez a
változatosság kedvéért ragaszkodni is fogok.
– Régebben mindig rendet tartottam magam körül – jegyeztem meg.
Mostanában ez volt az egyetlen pont, ahova a megváltozott
körülményekben is visszatértem.
– Semmi gond.
– Az egész egy percig sem fog tartani.
– Ev! – mondta, és megragadta a csuklómat nagyjából ugyanakkor,
amikor a tekintete is megragadta az enyémet. – Engem ez nem érdekel.
Csak beszélgetni szerettem volna veled.
Valami rettenetes gondolat jelent meg a fejemben.
– Elmész? – kérdeztem, és éreztem, hogy a kezem, amiben a mai
szennyes dolgozós pólómat szorongatom, egy egészen kicsit remegni
kezd.
A fogása erősebb lett a csuklómon.
– Mert azt akarod, bogy elmenjek?
– Nem. Úgy értettem, hogy Portlandből mész el? Ezért jöttél most el?
Mert el akarsz köszönni tőlem?
– Nem.
– Akkor jó! – A rettenetes szorítás, amivel a bordáim ragadták meg
hirtelen a szívemet és a tüdőmet, egy egészen kicsit enyhült. – Rendben
van.
– Honnan jutott egyáltalán eszedbe, hogy elmegyek? – Amikor nem
válaszoltam, nagyon gyengéden maga felé vont. – Hé!
Tettem felé egy bizonytalan lépést, és a pólómat a földre ejtettem. Ő
azonban ennyivel még nem érte be. Leült az ágyamra, és engem is maga
mellé húzott.
Szerettem volna egy elegáns mozdulattal leülni a matracra, de az
igazat megvallva, botladoztam egy kicsit, és inkább odahuppantam. Erről
szól az életem. Most, hogy ott voltam, ahol szerette volna, már nem fogta
olyan erősen a kezemet. Én viszont teljes erőből kapaszkodtam az ágy
szélébe.
– Szóval az arcodon megjelent valami egészen különös kifejezés, és
aztán megkérdezted, hogy el akarlak-e hagyni – mondta, és kék
szemeiben őszinte aggodalom csillant. – El akarod mondani, miért
gondoltad ezt?
– Mert korábban még soha nem jöttél el hozzám éjfélkor. Azt hittem,
valami nagy baj van a háttérben, és ez nem csupán egy sima látogatás.
– Kocsival jöttem errefelé, és láttam, hogy még ég a lámpa. Aztán úgy
gondoltam, hogy küldök neked egy üzit, és megkérdezem, hogy a mai
beszélgetésünket követően milyen hangulatban vagy. – Tenyerével
megdörzsölte szakállas állát. – Illetve, mint mondtam, volt néhány dolog,
ami nem hagyott nyugodni, és amit mindenképpen el akartam mondani
neked.
– Gyakran jársz kocsival errefelé?
Komisz vigyor villant a képén.
– Ó, csak néhány alkalommal! Én így kívánok jó éjt.
– És azt honnan tudtad, hogy melyik az én ablakom?
– Emlékszel még, hogy amikor először jöttem a városba, és kerestelek,
akkor feljöttem ide, Laurenhez? Akkor is égett a villany, csak a másik
szobában. Úgyhogy feltételeztem, hogy ez csakis a tiéd lehet. – Nem
nézett a szemembe, inkább úgy döntött, hogy az engem és a barátaimat
ábrázoló fényképeket kezdi nézegetni a falon. – Haragszol, hogy
eljöttem?
– Nem – válaszoltam neki őszintén. – Azt hiszem, mostanra kifogyott
belőlem minden harag.
– Tényleg?
– Aha.
Lassan felsóhajtott, majd csak nézett rám, és nem szólt egyetlen szót
sem. A szeme alatt még mindig sötét zúzódások látszottak, bár az orra
láthatóan már megint akkora volt, mint eredetileg.
– Nagyon sajnálom, hogy Nate neked esett.
– A bátyád helyében valószínűleg én is ezt csináltam volna egy ilyen
rohadékkal, mint én. – Két könyökét a térdére támasztotta, de az arca
továbbra is felém fordult.
– Tényleg?
– Ez nem is lehet kérdéses.
 A pasik és a bennük élő beteges kényszer, hogy üssenek és verjenek...
Ennek soha nem lesz vége.
A csend nagyon hosszúra nyúlt, valamiért azonban nem éreztem
kényelmetlennek. Legalább nem veszekedtünk, és nem vagdostunk
egymás fejéhez sértéseket a szakításunkkal kapcsolatban.
Már valószínűleg mindketten beleuntunk abba, hogy sértettek és
dühösek legyünk.
– Nem lóghatnánk esy kicsit együtt?
– Dehogynem. Hadd nézzem csak! – Felkapta az iPhone-omat, és
elkezdte végignézni a zenéimet. – Hol van a fülesed?
Felpattantam, és felkaptam a fülhallgatót az asztalon felhalmozott
rengeteg szemét közül. David beledugta a telóba, majd a fülhallgató
egyik felét nekem nyújtotta. Mellé ültem, és kíváncsi voltam, hogy
milyen zenét fog kiválasztani. .Amikor Johnny Cash és June Carter
előadásában meghallottam a Jackson pattogós ritmusát, meglepetten
néztem rá. Ő pedig elvigyorodott, és némán énekelte a szöveget. Ahogy a
számban is éneklik, tényleg mi is szinte fejvesztett rohanásban
házasodtunk össze.
– Most kinevetsz? – kérdeztem.
Fény táncolt a szemében.
– Mindkettőnket kinevetem.
– Így már jobb.
– Milyen zenéd van még?
Amikor Cash és Carter befejezte a számot, David tovább kutatott.
Figyeltem az arcát, mert kíváncsi voltam, mi lesz a reakciója, amikor
meglátja, milyen zenéket szeretek. De mindössze egy elnyomott ásításra
futotta.
– Ennyire azért nem rosszak! – védekeztem.
– Ne haragudj! Hosszú napom volt.
– Ha tényleg ennyire fáradt vagy, akkor nem kellene...
– Nem. Minden rendben van. De ugye nem bánod, ha egy kicsit
ledőlök?
David. Ledől itt, az ágyamon. Jó, hogy már egyébként is ott volt, de
akkor is...
– Csak nyugodtan.
Kérdő pillantást vetett rám, de aztán elkezdte kifűzni a sportcipőjét.
– Most csak udvarias próbálsz lenni?
 – Nem, tényleg minden király. Különben pedig, jogilag tekintve, az
ágy fele egyébként is a tiéd. – Próbáltam elviccelni a helyzetet, és
kivettem a fülemből a fülhallgatót, még mielőtt a mocorgás miatt
kirántódott volna. – Szóval akkor mit is csináltál ma?
– Az új albumon dolgoztam, és egy csomó mindent el kellett
intéznem. – A kezét a feje alá tette, és keresztben végigheveredett az
ágyamon. – Te nem akarsz ide feküdni? Ha nem vagy itt, hogy hallgatjuk
együtt a zenédet?
Négykézláb az ágyra másztam, odafeküdtem mellé, majd egy kicsit
mocorogtam, míg sikerült kényelmesebben elhelyezkednem. Rajta kívül
még soha egyetlen pasi sem feküdt az ágyamban. A bőréből szappan
illata áradt, tisztán, édesen, melegen és olyan davidesen. Erre nagyon is
emlékeztem még, de most az egyszer az emlékkel együtt nem éreztem
meg a szívembe hatoló fájdalmat. Azért egy kicsit kutattam az érzelmeim
között, mert nem nagyon akartam elhinni, de amikor az előbb azt
mondtam, hogy már kifogytam minden haragból, az minden jel szerint
színigaz volt. Akadtak még ugyan problémáink, de a megcsalás nem
tartozott ezek közé. Most már tudtam, hogy nem tette meg, és ez nagyon
sokat jelentett nekem.
– Tessék! – Visszaadta nekem a fülest, és megint játszani kezdett a
telómmal.
– Jimmy hogy van? – Mellé fordultam és felkönyököltem, mert
mindenképpen látni akartam az arcát, az orra és az álla férfiasan kemény
vonalát, valamint telt ajkát. Magam sem tudtam, hányszor csókoltam
végig őket, de az biztos, hogy nem elégszer, és ha többé nem tehetném,
akkor gyorsan elfogynának a kellemes emlékek.
– Már sokkal jobban. Úgy néz ki, összeszedte magát. Azt hiszem, mast
már nem lesz vele semmi baj.
– Ez jó hír.
– Illetve legalább most már képes őszintén szembenézni a
problémáival – folytatta, és a hangja egy kicsit keserűbb lett. – Ahogy
hallom, anyánk egy rakás szerencsédenség. Mondjuk, ez nem újdonság.
Régen megesett, hogy azért vitt minket játszani a parkba, mert be akart
tépni, és nemegyszer olyan is volt, hogy totál beszakadva ment el a szülői
értekezletre.
Befogtam a szám, mert azt akartam, hogy mondjon el mindent, ami a
lelkét nyomja. Most azzal segíthettem rajta a legjobban, ha ott voltam
mellette és végighallgattam. A szívem szakadt bele, ahogyan észrevettem
a hangjából csendülő fájdalmat és haragot. Persze az én szüleimnek is
megvoltak az idegesítő szokásaik, de ők közel sem voltak ennyire
durvák. David gyermekkora maga lehetett a rémálom. Ha megtehettem
volna, hogy lenyomok egy hatalmas parasztlengőt az anyjának csak
azért, mert képes volt ilyen mélységes fájdalmat okozni a saját fiának,
gondolkodás nélkül megteszem. Kétszer is.
– Apa éveken keresztül nem tőrödön velünk. Megtehette. Kamionos
volt, és az élete nagy részét a családtól távol, úton töltötte. Jimmynek és
nekem kellett megbirkóznunk mindennel. Meg sem tudnám mondani,
hány alkalommal találtunk rá anyára úgy, hogy mindenféle marhaságot
hablatyolt össze, vagy egyszerűen elájult a kanapén! Soha nem volt
otthon kaja, mert persze az összes pénzét a rohadt bogyókra költötte.
Aztán egy nap hazamentünk a suliból, és nem találtuk otthon sem őt, sem
a tévét. Ekkor lett elég. – Csak nézett a mennyezetre üres tekintettel. –
Még egy üzenetet sem hagyott nekünk, hogy hova ment. Most pedig
megint megjelent, és elkezdte Jimmy vérét szívni. Teljesen megőrjíti
– Biztosan nagyon nehéz volt neked – jegyeztem meg. – Úgy értem,
Jimmytől hallani róla.
Megrántotta az egyik vállát.
– Nem kellett volna mindenképpen neki, egyes-egyedül megbirkózni
anyánkkal, de azt mondja, hogy csak engem akart védeni. Úgy tűnik,
hogy az én nagy és okos bátyám mégsem annyira teljesen önző pöcs.
– Kösz, hogy küldted nekem azt az üzit.
– Persze. Mit szeretnél hallgatni? – Ez a hirtelen témaváltás arra utalt,
hogy nem szeretne többet a családjáról beszélgetni. Megint ásított, de
olyan nagyot, hogy az állkapcsa is beleropogott. – Bocs.
– A The Saint Johnst.
Bólintott, és a képernyőn kikereste, hogy melyik számok vannak meg
az együttestől. A gitár először halkan szólalt meg, de a hangja teljesen
kitöltötte a gondolataimat. A mellkasára tette a mobilt, és lassan
lecsukódott a szemhéja. Egy férfi és egy nő felváltva énekelt az eszéről és
a szívéről. David arca egész idő alatt nyugodt maradt, és nem árult el
semmilyen érzelmet. Eszembe jutott, hogy talán már el is aludt, de
amikor a számnak vége lett, odafordult hozzám.
– Szép volt. Csak kicsit szomorú – mondta.
– Szerinted nem fognak életük végéig együtt maradni?
 Most már ő is az oldalára fordult. Az arcunk alig tenyérnyi távolságra
volt. Szemében kíváncsi pillantással adta át nekem a telót.
– Most te válassz ki egy számot, amit nagyon szeretsz.
Gyorsan végigpörgetrem a listát, és próbáltam rátalálni arra, amit
tényleg szívesen mutatnék meg neki.
– El is felejtettem mondani, hogy ma bejött egy pasi, és azt mondta,
hogy mintha téged látott volna az utcán. Nem sokáig fog már kitartani az
álcád.
Felsóhajtott.
– Számítottam rá. hogy előbb vagy utóbb eljőn ez a pont. Azt hiszem,
az embereknek nem lesz más választásuk, mint hozzászokni a
gondolathoz, hogy itt vagyok a városban.
– Tényleg nem akarsz elmenni? - Próbáltam könnyeden beszélni, de
biztos voltam benne, hogy nem sikerült.
– Nem, tényleg nem akarok. – Rám nézett, és azonnal tudtam, hogy a
vesémbe lát. Hogy pontosan látja minden féelmemet, álmomat és
reményemet, amiket pedig még őnmagam elől is olyan féltékenyen
elzárva őriztem. Számára azonban, bármennyire próbáltam ellenállni,
egy nyitott könyv voltam. – Nem haragszol érte?
– Nem – mondtam.
– Korábban kérdezted, hogy nem csak arra kellettel-e nekem, hogy
kipróbáljam, milyen a normális emberek élete. Talán tényleg arra is
kellettél, de tudnod kell, hogy ennyire nem egyszerű a helyzet. Amikor
veled vagyok, ahogyan veled kapcsolatban érzek, az valóban
megváltoztat engem. Arra kényszerít, hogy megkérdőjelezzek mindent.
Hogy megpróbáljam jobbá tenni a dolgaimat. Hogy akarjak jobb lenni.
De ez elől a baromság elöl nem tudok elmenekülni, és nem is tudom
neked könnvebbé tenni, akkor sem. ha már egészen az agyadra megy,
mert ez egyszerűen nem olyasmi, amit az ember csak úgy feldolgozhat
magában. Pedig amikor egyikünk boldogtalan, akkor mind a ketten azok
vagyunk. És én nagyon nem szeretném, ha te boldogtalan lennél... –
Összevonta a szemöldökét, boev a homloka ezernvi ráncba szaladt. – Van
értelme annak, amit összehordok itt?
– Azt hiszem – suttogtam, és hirtelen mindent átható érzelmek
töltöttek el iránta. Úgy éreztem, az egész világom a feje tetejére all
 Megint ásított, és megint ropogott az állkapcsa.
– Bocs! Basszus, teljesen kész vagyok! Nem bánnád, ha hunynék vagy
öt percet?
– Nem.
És meg is tette.
– Hallgassunk valamit!
– Oké.
Elindítottam neki Gillian Welchtől a Revelatort, ami a leghosszabb és
leglassúbb szám volt, ami csak eszembe jutott. Ha nem tévedek, vagy a
feléig tudott ébren maradni. A vonásai ellágyultak, és a légzése
egyenletesebbé vált. Óvatosan kivettem a fiiléből a fülhallgatót, és
eltettem a mobilt. Felkapcsoltam az éjjeli lámpát, majd leoltottam a nagy
villanyt, és halkan becsuktam a szoba ajtaját, hogy amikor Lauren és
Nate valamikor később hazaérnek, nehogy felébredjen. Azután
lefeküdtem mellé, és csak bámultam. Nem is tudom meddig. Annyira
vágytam végigsimítani az arcát, végigrajzolni a tetoválásait, hogy szó
szerint bizsergett bele az ujjam, de nem akartam felébreszteni.
Nyilvánvaló volt, hogy nagyon ráfér egy kiadós alvás.
Mikor másnap reggel felébredtem, már nem volt sehol. A csalódottság
keserű ízzel töltötte meg a számat. Pedig hetek óta nem aludtam olyan
jól, mint akkor, és nem gyötörtek azok a feszült, haraggal teli álmok sem,
amelyek az utóbbi időben váltak mindennapossá. Vajon mikor ment el?
A hátamra fordultam, és hallottam, hogy valami összegyűrődik alattam.
Egy kézzel a hátam alá nyúltam, és egy kis fecnit halásztam ki. Az egyik
jegyzetfüzetemből tépték ki, Az üzenet rövid volt és gyönyörű.
Akkor is Portlandben maradok!
 HUSZADIK FEJEZET

AZT HISZEM, AKKOR IS JOBBAN ÖRÜLTEM VOLNA, ha a pult másik

oldaláról Dzsingisz kán, nem pedig Martha néz velem farkasszemet.
Nem is tudom; egy mongol horda vagy Martha... vajon melyik a
pusztítóbb? A maga módján ugyanis mind a kettő egyformán rettenetes.
Az ebédidőben megszokott tömeg mostanra elvonult, és csak néhány
törzsvendég maradt a kávézóban, akik a délutánra felkészülésként
próbálták magukat feltölteni kávéval meg sütivel. Nagyon sűrű volt az
egész nap, és a végére Ruby is kezdte elveszíteni a talajt a lába alól.
Állandóan összekeverte a megrendeléseket, ami nagyon nem volt
jellemző rá. Egy ideig nekem is le kellett ülnöm a megszokott kis
sarokasztalhoz, egy csésze tea mellé. Aztán folytatódott a rohanás.
Amikor pedig eljutottam odáig, hogy megkérdezzem tőle, mi a baj, csak
legyintett. Nem baj, előbb vagy utóbb, de akkor is kiszedem belőle.
Most pedig itt volt Martha.
– Beszélnünk kell! – mondta. Fekete haja szoros lófarokba kötve,
arcán csak egészen enyhe smink. Ezúttal közel sem próbált annyira
feltűnő lenni, mint Los Angelesben, inkább komor vagy inkább
visszafogott volt. Persze annyira nem tudta önmagát megtagadni, hogy a
hangjában ne legyen egy egészen enyhe gúny. De vajon mi a fenét keres
itt?
– Ruby, nem gond, ha tartok egy kis szünetet? – Jo éppen hátul volt, és
a polcokat rendezgette. Most jött vissza saját szünetéből, úgyhogy
egyébként is rajtam volt a pihenés sora. Ruby bólintott, de azért titokban
gyilkos pillantást lövellt Martha felé. Mindegy, menynyire legyen
kimerült, ő képes volt azonnal átlátni az embereken, és azonnal felismerte
benne a férj rabló tengeri szörnyet.
Martha fellengzős járással elindult kifelé, én pedig követtem.
Körülvett minket a város megszokott forgalmának zaja. A fejünk fölött
teljesen tiszta és kék volt az ég, vagyis tökéletes nyári napot
élvezhettünk. Egy kicsit ugyan jobban éreztem volna magam, ha a
természet esetleg úgy dönt, hogy egy vödör vizet zúdít eső formában arra
a tökéletes frizurára, de sajnos nem így történt.
Miután egy pár pillanatig tanulmányozta a pad ülőrészét, Martha úgy
döntött, megkockáztathatja, hogy leteszi rá a fenekét.
– Jimmy telefonált.
Kicsit távolabb tőle én is leültem.
– Úgy tűnik, a rehabilitáció része, hogy mindenkitől személyesen kell
bocsánatot kérnie. – Tökéletesen manikűrözött körmök pantak a pádon. –
Bár az igazat megvallva, azért bocsánatkérésnek nemigen nevezném,
amit mondott. Kijelentette, hogy azonnal el kell jönnöm Portlandbe, és el
kell takarítanom azt a szart, amit veled és Daviddel kapcsolatban
kavartam.
Eltökélten meredt maga elé.
– Mostanában nem valami jó a kapcsolata Bennel. Nagyon szeretem a
testvéremet. És nem akarom, hogy Daviddel is összerúgja a port miattam.
– Mit vársz tőlem, Martha?
– Nem várok én tőled semmit! Csak azt szeretném, hogy meghallgass.
– Egy pillanatra lehajtotta a fejét, és lehunyta a szemét. – Mindig úgy
gondoltam, hogy ha nagyon akarom, bármikor visszakaphatom Davidet.
Persze csak az után, hogy volt néhány éve lehiggadni egy kicsit. Soha
nem volt alkalma másokkal is összejönni, mert mind a kettőnknek az volt
az első kapcsolata. Éppen ezért hagytam, hadd tombolja ki magát,
amennyire kell. Úgy gondoltam, hogy úgyis én vagyok az egyetlen igaz
szerelme, és ugye érted, teljesen mindegy, hogy mit tettem ellene a
múltban! Éveken keresztül, minden este eljátszotta ugyanazokat a
dalokat, amiket nekem írt, a fülében azzal a fülbevalóval, amit
magunknak vett...
Mellettünk dübörgőit a forgalom, és emberek beszélgettek, de én és
Martha mintha a saját buborékunkba zárva léteztünk volna. Nem voltam
biztos benne, hogy szeretném hallani, amit mondani akar, de szinte ittam
minden szavát, annyira vágytam megérteni, mik zajlottak a háttérben.
– Mint kiderült, a művészek nagyon szentimentális fajták. – A
nevetésében egy jó adag önirónia is csendült. – Persze lehet, hogy ennek
az egészhez nincs semmi köze.
Aztán felém fordult, és a tekintetéből csak úgy sütött a gyűlölet.
– Azt hiszem, akkoriban csak amolyan megszokott használati cikk
voltam neki. Soha semmit nem áldozott volna fel a kedvemért. És az
biztos, hogy eszébe sem jutott volna egyik városból a másikba költözni
csak azért, mert én azt akarom.
– Hogy érted ezt?
– Megírta az egész új albumot, Ev. És ahogy hallottam, a számok
egytől egyig fantasztikusak. A legjobbak, amiket valaha írt. Nincsen
semmi oka arra, hogy ne egy menő stúdióban állítsa össze és finomítsa a
számokat, ehelyett itt van, és valami isten háta mögötti kis stúdióban
dolgozik, innen pár utcányira, csak azért, mert mindennél többet jelent
neki, ha a közeledben lehet. – Előrehajolt, majd vissza, és a mosolya egy
kicsit kegyetlennek tűnt. – Eladta a házat Montereyben, és itt vásárolt
magának valami kérót. Én éveken keresztül vártam, hogy visszatérjen
hozzám, hogy végre elég ideje legyen rám is, ha meg rólad van szó, egy
szempillantás alatt képes átszervezni az egész életét.
– Nem is tudtam – mondtam őszinte döbbenettel.
– És itt van az egész banda is. Mindnyájan egy Bent Basement nevű
stúdióban dolgoznak.
– Arról már hallottam.
– És ha elég hülye vagy, hogy hagyd elmenni, akkor meg is érdemled,
hogy nagyon, de nagyon hosszú időn keresztül nyomorult légy! – Olyan
szemmel nézett rám, mint aki testközelből tapasztalta már meg ezt a
helyzetet. Felállt, és összedörzsölte a két kezét. – Ennyi, csak ezt
akartam!
Martha elsétált, és úgy szívódott fel a kora délutáni vásárlók utcán
hömpölygő tömegében, mintha soha nem is járt volna itt.
David Pordandben dolgozik. Martha azt mondta, hogy az új albumot
rögzítik. Az eszembe sem jutott, hogy esetleg idehozta az egész
munkáját, nemhogy házat is vett itt magának.
Szent szar!
Felálltam, és elindultam a Marthával ellenkező irányba. Először csak
sétáltam, mert rá akartam jönni, mi az, amit akarok, és mert időt akartam
hagyni az agyamnak, hogy megértsem, mi az, amit a szívem diktál. Aztán
úgy döntöttem, ezt mégsincs időm kivárni, és rohanni kezdtem,
gyalogosokat, kisasztalokat, parkoló autókat és minden elém kerülő
vackot kerülgetve. Gyorsabban, mint a Martens bakancsomban valaha
futni voltam képes. A Bent Basementet két utcával lejjebb találtam meg.
Keskeny lépcső vezetett le oda, egy apró sörfőzde valamint egy flancoz
butik között. A tenyeremet lassan a minden feltűnést kerülő zöld ajtóra
tettem, és finoman megnyomtam. Nem volt bezárva. A sötét színekre
festett falak mentén isteni gitárszóló hangjai hullámzottak végig. Sam az
egyik kanapén ült, és valami magazint olvasott, Ezuttal nem a
megszokott sörét öltönye volt rajra, hanem vászonnadrág és rövid ujjú,
hawaii mintás ing,
– Mrs, Ferris! – mosolyodon el.
– Üdvözlöm, Sam! – Lihegtem, és próbáltam visszanyerni a
lélegzetemet. – Nagyon klasszul néz ki!
Rám kacsintott.
– Mr. Ferris jelenleg az egyik süketszobában tartózkodik, de ha belép
azon az ajtón, akkor láthatja majd, hogy dolgozik.
– Köszönöm, Sam. Nagyon jó újra látni önt!
A vastag ajtón keresztül abba a helyiségbe jutottam, amelyet teljes
édességében kitöltött egy hatalmas keverőpult. A keverőpult mögött ülő
férfi fejhallgatót viselve bólogatott a zene ütemére. Vele még soha nem
találkoztam. Ehhez a cucchoz képest az, amit David a montereyi házban
rendezett be, összedobált ócskaságnak tűnt. Az ablakon keresztül láttam,
hogy éppen ő játszik, és lehunyt szemmel adja át magát a zenének. Ő is
fejhallgatót viselt.
– Szia! – mondta Jimmy halkan. Eddig nem is vettem észre, hogy a
banda minden tagja ott ül mögöttem a sötétben, várva a sorukra.
– Szia, Jimmy!
Kényszeredett mosolyt villantott rám. Már nem öltönyt viselt, és a
pupillája is normális méretűnek tűnt.
– Jó, hogy eljöttél!
– Kösz! – Fogalmam sem volt, mit illik mondani valakinek, aki
elvonón volt. Vajon csak kérdezzem meg, hogy van mindig, és egy
szóval sem említsem az egészet? – És kösz szépen, hogy beszéltél
Marthával.
– Szóval eljött? Helyes. Örülök, hogy sikerült meggyőznöm. – Majd a
kezét fekete farmere farzsebébe csúsztatta. – A legkevesebb, amit
megtehettem. Nagyon sajnálom, amiért az előző alkalmakkor olyan
gyökér módon viselkedtem veled. Akkoriban... nem igazán voltam
önmagam. Remélem, tudjuk újra kezdeni.
Most, hogy már leállt a droggal, sokkal hangsúlyosabbá váltak a
hasonlóságok közte és az öccse között. Azonban az ő kék szeme és vonzó
mosolya közel sem volt rám olyan hatással, mint Davidé. És igazság
szerint mindenki mással is ez volt a helyzet. Kereshettem volna öt évig
vagy ötvenig, akkor sem változott volna semmi. És nagyon hosszú idő
óta akkor először végre úgy éreztem, hogy el tudom fogadni magamban
ezt az igazságot. Még örültem is neki. Hűha, ez a nap tényleg a nagy
felismerésekről szólt!
Jimmy türelmesen megvárta, amíg végzek a belső monológommal, de
amikor nem mondtam semmi többet, inkább ő kezdett beszélni.
– Tudod, még soha nem volt sógornőm.
– Nekem meg sógorom.
– Tényleg? Igazság szerint minden vacakra fel lehet bennünket
használni. Majd meglátod, csak várd ki a végét!
Elmosolyodtam, ő pedig visszamosolygott rám. Ezúttal már sokkal
természetesebben.
Ben egy hatalmas, fekete bőrkanapé egyik végében ült, és Mallel
beszélgetett. Mal az állával felém biccentett, én pedig viszonoztam. Ben
azonban csak egy aggodalmas pillantást vetett rám. Még mindig éppen
olyan nagynak és tiszteletet parancsolónak láttam, mint amikor először
találkoztunk, most viszont már mintha ő tartott volna tőlem egy egészen
kicsit. Köszönésképpen biccentettem neki, ő pedig különös mosollyal
viszonozta. Miután Marthával beszéltem, már egy kicsit jobban
megértettem, miért tette, amit tett Ben aznap éjjel.
Valószínűleg soha nem leszünk világraszóló barátok, de David
kedvéért legalább békét kötöttünk.
A gitárszólónak hirtelen vége szakadt. Visszafordultam, és láttam,
hogy David levette a fejhallgatót, és tátott szájjal engem bámult. Azután
letette a gitárját, és a vastag elválasztó ajtó felé indult.
– Szia – mondta, amikor kilépett. – Minden rendben van?
– Igen. Beszélhetnénk?
– Persze. – Mutatta az utat, hogy menjek be vele a süketszobába. –
Nem fog sokáig tartani, Jack.
A keverőpultnál ülő férfi bólintott, majd a gombokkal és tekerőkkel
babrált egy kicsit, gondolom azért, hogy kikapcsolja odabent a
mikrofonokat. Úgy tűnt, nem különösebben zavarja, hogy félbe kell
szakítani miattam a felvételt. Odabent mindenfelé hangszereket és
mikrofonokat láttam; az egész hely maga volt az irányított káosz fizikai
megtestesülése. Az egyik sarokba húzódtunk, ahol a többiek odakint- ről
nem láthattak bennünket.
– Martha eljött a kávézóba, és beszélgettünk egy kicsit – kezdtem
abban a pillanatban, hogy bezárta az ajtót. Odalépett hozzám, és megállt
közvedenül előttem. Fölém magasodott, így minden mást eltakart előlem.
A falnak vetettem a hátamat, és még mindig lihegve a futástól, felnéztem
rá. Pedig a szívem már kezdett visszaállni a normális ritmusra. Igaz, hogy
erre sok esélye nem volt, amíg David megint itt állt, és annyira
istentelenül közel volt! A két kezemet gyorsan a hátam mögé rejtettem,
mert attól féltem, hogy bármelyik pillanatban átölelhetem anyakát.
David megint ráncolni kezdte a homlokát.
– Martha?
– Nincs semmi baj – nyugtattam meg gyorsan. – Igaz, hogy megint
megcsillantotta a szokásos kedves modorát, de akkor is beszélgettünk.
– Miről
– Többnyire kettőtökről Mondott néhány dolgot, amin egy csomót
rágódhatok majd. Ma estére van már valami programod?
A szeme egy kicsit el kerekedett.
– Nem. Mert akarsz csinálni valamit?
– Aha – bólintottam. – Amikor reggel felébredtem, és rájöttem, hogy
már nem vagy ott, rettenetesen hiányoztál. És az elmúlt hónapban szinte
folyamatosan így éreztem. Szerintem ezt még seha meséltem el neked.
David nagyot sóhajtott.
– Nem. Még tényleg nem. De te is nagyon hiányoztál nekem. Ne
haragudj, hogy reggel nem tudtam megvárni, míg felébredsz.
– Majd legközelebb.
– Mindenképpen! – Egy lépéssel közelebb jött, a bakancsa orra az
enyémhez ért. A személyes zónámba való behatolásnak még soha nem
örültem ennyire. – Csak tudod, megígértem a többieknek hogy korán
reggel fogunk itt kezdeni, és mindenképpen el kellett jönnöm tőled.
– Nem is mondtad, hogy itt az egész banda és az új albumot veszítek
fel.
– Mert voltak ennél sokkal fontosabb dolgaink is, és úgy gondoltam,
hogy ez még várhat.
– Aha, logikus. – Csak néztem meredten a mellettem levő falat és
próbáltam összerendezni a gondolataimat. Miután egy ideig minden
annyira lassú és fájdalommal terhes volt, hirtelen az egész világ mintha
egyetlen pillanat alatt változott volna meg.
 – ...ma este, Ev?
– Ja, csak annyi, hogy a szüleimnél vacsorázom.
– És én is meg vagyok hívva?
– Igen – mondram. – Meg vagy.
– Rendben. Kiváló.
– Te tényleg vettél itt egy házat?
– Csak egy háromszobás lakást néhány utcányira innen. Megtetszett.
mert nincs túl messze a munkahelyedtől, és közel van a sulihoz is...
tudod, csak a biztonság kedvéért. – Néhány pillanatig csak az arcomat
tanulmányozta, majd megszólalt: – Akarod látni?
– Hűha! – Úgy gondoltam, okosabb lenne nyerni egy kis időt, így
inkább gyorsan témát váltottam. – Ööö, Jimmy nagyon jól néz ki!
Elmosolyodott, két kézzel megfogta az arcomat, és még közelebb jött
– Igen. Nagyon jól néz ki. Úgy tűnik, a banda minden tagjának jót tett,
hogy idejöttünk dolgozni. Úgy érzem, nem egyedül nekem hiányzott egy
kis szünet abból a híg fosból, ami Los Angelesben ment Sokkal
pontosabban és jobban játszunk, mint évek óta bármikor. És megint csak
a fontos dolgokra koncentrálunk
– Ez fantasztikus!
– Szóval akkor pontosan mit is mondott neked Martha, kicsim? A
kedveskedés megint ugyanazzal a kellemesen melengető érzéssel töltött
el, mint régen. Annyira hálás voltam neki ezért, hogy majdnem
összecsukott a térdem!
– Nos, mint mondtam, rólatok beszélgettünk
– Ezt értem.
– És azt hiszem, hogy most már kezdem egyre jobban kapiskálni a
dolgokat.
Lassan bólintott, majd még közelebb hajolt, hogy az orrunk hegye már
szinte összeért. Hihetetlenül intim volt a jelenet, és majd megörültem,
amikor megéreztem a mentolos leheletet az arcomon. Igazából soha nem
hunyt ki bennem a vágy, hogy minél közelebb legyek hozzá, mindegy,
mennyire akartam kizárni magamból ezeket a gondolatokat. A szerelem
és a szerelmi bánat miatt az ember kimondhatatlan ostobaságokra képes.
Hihetetlen, hogy mi mindent képesek vágjunk bebeszélni magunknak,
amiről azt reméljük, hogy segít majd túlélni az ilyen időszakokat, és azt
is, hogy végül magunk is elhisszük majd, amit magunknak mondunk.
– Jól van – mondta, – Akkor nincs semmi baj.
 – Nem, azt hiszem, csak annyi volt ez az egész, hogy szerettem volna
látni, tényleg nem menrél el a városból.
– Nem mentem el.
– Igen.
– És itt is maradok. Evelyn.
– Igen, most már talán kezdem felfogni. Tudom, hogy néha kicsit
lassan esnek le nekem a dolgok, de annyi minden történt, hogy mir nem
vagyok biztos semmiben. De még mindig nagyon szeretlek. – Úgy tűnik,
megint folytattam a jó szokásomat, hogy összevissza rizsázok. Ha
azonban Daviddel csináltam ezt, akkor nem volt semmi baj. Vele
nyugodt lehettem. – Tényleg szeretlek.
– Tudom, kicsim. Most mar csak az a kérdés, hogy te mikor fogsz
visszatérni hozzám.
– Ez azért nem annyira egyszerű. Mert rettenetesen fájt, amikor
darabokra hullott az egész életem.
Szomorúan bólintott.
– Te viszont hátat fordítottál nekem, és faképnel hagytál. Azt hiszem,
még soha életemben nem érezrem magam annyira rohadtul nyomorultul,
mint akkor.
– Nem volt más választásom. De közben a lelkem egy része szerette
volna, ha én is olyan fajdalmát tudok okozni neked, amilyet te okoztál
nekem – most megint arra lett volna szükségem, hogy megfogjam a
kezét, de nem voltam biztos abban, hogy képes leszek megtenni. – Pedig
én nem szeretek ilyen bosszúálló lenni. Veled nem. Soha többé.
– Aznap éjjel rengeteg rettenetesen nagy baromságot mondtam neked,
kicsim. Mindkettőnknek fájt, ami ott történt. Most már viszont meg kell
bocsátanunk egymásnak, és folytatnunk a közös életünket!
– De ugye erről azért nem írtál dalt?
Elfordult.
– Ugye nem? David! – kiáltottam fel mélységes döbbenettel. – Ezt
nem teheted! Életem legszörnyűbb éjszakája volt!
– Egy tízes skálán mennyire lennél dühös, ha mégis írtam volna róla
egy számot?
– Ahol az egyes azt jelenti, hogy azonnal elválok?
Az alsó testét közelebb nyomta hozzám, és az egyik combját a két
combom közé nyomta. Már hajszálnyira sem volt egymástól az arcunk.
Ha ilyen gyorsan jön közelebb, soha nem leszek képes megint normálisan
lélegezni. Soha.
– Figyelj! – mondta egészen halkan. – Még arra sem emlékszel, hogy
összeházasodtunk, így a válás, vagy a semmissé nyilvánítás, vagy
akármilyen más ehhez hasonló baromság eleve ki van zárva. És soha nem
volt a lehetőségek egyike. Azt mondtam az ügyvédeknek, hogy tegyenek
úgy, mintha lázasan dolgoznának, míg sikerül megoldanom a helyzetet.
Vagy elfelejtettem említeni ezt a kis részletet?
– El bizony – mondtam, de önkéntelenül is mosolyogni kezdtem.
–Szóval akkor mit jelent az egyes azon a bizonyos skálán?
– Azt, ami most van. Amit most csinálunk, hogy külön élünk
egymástól, és mind a ketten rettenetesen nyomorultul tengetjük a
napjainkat.
– Ez azért így is elég rettenetesen hangzik.
– Szerintem is – felelte.
– Na és ez a bizonyos szám az egyik slágergyanús felvétel, vagy
olyan, amit az ember csak elrejt valahova az albumon, abban a
reményben, hogy soha senkinek nem fog feltűnni? B oldalas, vagy
valami ilyesmi. Olyasmi, ami a számlistában sem szerepel.
– Inkább mondjuk azt, hogy ez is egyike a lehetséges címadó
számoknak.
– Az egyike? Mert ezen a fantasztikus albumon, amiről olyan sokat
hallok mostanában, egyébként hány szám szól rólunk?
– Szeretlek.
– David! – Próbáltam továbbra is dühösnek játszani magam, de nem
nagyon sikerült. Egyszerűen nem volt bennem annyi erő.
– Megbízol bennem? – kérdezte, és az arca hirtelen nagyon komoly
lett. – Mindenképpen szükségem van arra, hogy megint meg tudj bízni
bennem! És nem csak a számainkkal kapcsolatban, mert belehalok, ha
állandóan azt kell látnom, hogy ilyen mélységes rettegés csillog a
szemedben.
– Tudom. – Összevontam a szemöldököm, és az ujjaimat szorosan
összefontam a hátam mögött. – Már gyógyulófélben vagyok. És idővel a
számokon is túl tudom majd tenni magam. Komolyan. Tudom, hogy a
zene mennyire fontos neked, és tényleg nagyon hízelgő, hogy ennyire
mély és őszinte érzelmekkel viseltetsz irántam. Ja, és többnyire csak
szívattalak.
– Tudom. Egyébként a számok nem arról szólnak, hogy mi szakítunk
egymással.
– Nem?
– Nem.
– Az jó. Örülök.
– Mhm.
Megnyaltam az ajkamat, és a szemei végigkövették a nyelvem
mozdulatát. Vártam, hogy végre odahajoljon hozzám, és megcsókoljon,
de nem tette, és én sem voltam hajlandó kezdeményezni. Valamiért úgy
éreztem, nem volna okos dolog siettetni ezt a csókot. Most mindennek
tökéletesnek kell lennie. Majd amikor már mindent megbeszéltünk, és
nem vár ránk egy csomó ember, pedig ahogyan a férfiasán mély hangját
hallgattam, azonnal tudtam, hogy képes lennék egy egész napot is
eltölteni így, ahogy voltam. Sajnos Rubynak hamarosan feltűnik majd,
hogy nem vagyok ott. Ja, és volt még egy apróság, amit mindenképpen el
kellett intéznem, még mielőtt visszamegyek a kávézóba.
– Jobb lesz, ha most megyek melózni – mondtam.
– Igen. – Lassan hátrább húzódott. – Mikor vegyelek fel ma este?
– Ó, mondjuk hétkor?
– Jól hangzik. – Az arcán hirtelen árnyék suhant át. – Szerinted a
szüleidnek bejövök majd?
Mély lélegzetet vettem, és aztán lassan kifújtam.
– Nem tudom. De nem is igazán számít. Nekem bejössz.
– Igen?
Bólintottam.
A szemében gyúló fény olyan volt, mint amikor reggel felkel a nap. A
térdem megremegett, és a szívem hatalmasat dobbant. Erőteljes volt az
érzés, csodálatos és tökéletes.
– Akkor tényleg nem számít semmi más – felelte.
 HUSZONEGYEDIK FEJEZET

A SZÜLEIMNEK EGY CSPPET SEM JÖTT BE. A vacsora túlnyomó részében

egész egyszerűen levegőnek nézték. Minden alkalommal, amikor
különösen feltünően nem vettek róla tudomást, és már éppen szóra
nyitottam volna a számat, hogy tiltakozzak, David az asztal alatt finoman
belém rúgott, majd alig észrevehetően megrázta a fejet, én pedig csak
ültem ott, füstölögtem magamban, és egyre gyűlt bennem a harag, Annak
ellenére, hogy bánréti minden tőle telhetőt elkövetett, és próbálta mindig
megtörni a csendet, a hangulat nagyon gyorsan nagyon bizarr lett.
David egyébként messze túltett magán, hiszen szürke inget vett fel,
aminek még az ujját is begombolta, így a tetkók nagy része fedve maradt,
Fekete farmer és fekete bakancs tette teljessé a szülőkkel találkozáshoz
megfelelőnek tartott összeállítását. Tekintve, hogy a hollywoodi
hírességekkel teli bálteremben való fellépéshez sem volt hajlandó
ennyire felöltözni, Őszintén szólva nagyon mély benyomást tett rám.
Még a haját is belőtte, hogy szinte egészen olyan lett, mint James Dean.
A legtöbb pasinak cseppet sem állt volna jól, de ő persze közel sem volt
olyan, mint a legtöbb pasi. Még a halványuló monoklik ellenére is úgy
festett, hogy a gyönyörtől bárki ájultan omlott volna a lábai elé. Az a
könnyed modor, amivel szüleim rettenetes viselkedését kezelte, csak még
jobban megerősítette bennem, hogy mennyire szerencsés vagyok, amiért
együtt vagyunk, és még büszkébb lettem, amiért ő a férjem.
Na de vissza a vacsorára!
Lauren részletesen elmesélte, mit tervez magának a következő félévre.
Apa figyelmesen hallgatta, és természetesen feltett neki minden
lényegesebb kérdést. A szüleim szerintem a legvadabb álmaikban sem
gondolták volna, hogy Nate éppen őt választja majd magának, mert
gyakorlatilag családtagnak számított, már ki tudja, milyen régóta. És
látszott rajtuk, hogy rettenetesen örülnek, amiért így alakultak a dolgok.
Ami azonban ennél is fontosabb, hogy Lauren miatt a saját fiukra is más
szemmel néztek, és kénytelenek voltak észrevenni az apró fejlődéseket.
Amikor Lauren arról beszélt, hogy Nate milyen kemény és
felelősségteljes munkát végez, csak úgy sugárzott a büszkeség
mindkettőjükről.
Eközben, habár ott ült az asztal másik oldalán, nekem rettenetesen
hiányzott David közelsége. Egyszerűen olyan sok mindenről kellett
volna beszélnünk, hogy hirtelen azt sem tudtam, hol kezdeném. Ráadásul
úgy, hogy a kérdések nagy részét meg is tárgyaltuk. Mi volt hát a gond?
Sajnos nem hagyott nyugodni a megmagyarázhatatlan érés, hogy valamit
hagyok kicsúszni a kezem közül, hogy valami nem stimmel. David
Portlandbe költözött. Ez jó. De közben mégsem az. A suli hamarosan
megint elkezdődik, és a terv gonosz szellemként lebegett a fejem fölött,
amit persze csak saját magamnak köszönhetek.
– Ev? Valami baj van? – Apa az asztal egyik végében ült, és arca
aggodalommal tele.
– Nem, apa – feleltem, és szélesen mosolyogtam. Arról nem is esett
amikor a múltkor úgy lecsaptam a telefont. Feltételeztem, hogy az
egészet egy összetört szívű lány pillanatnyi haragiának tekintette, nem
tartotta említésre méltóan fontosnak.
Előbb rám, majd Davidre nézett, a tekintetében rosszallás.
– A lányom a jövő héten folytatni fogja a tanulmányit.
– Á, igen – felelte David. – Ezt ő is említette, Mr. Thomas.
Apa a pohár pereme folött eltekintve tanulmányozta Davidet.
– A tanulmányai nagyon fontosak.
Ahogyan a rettenetes jelenet a szemem előtt bontakozott ki, olyan
pánik tört rám, hogy a gyomrom azonnal görcsbe rándult.
– Apa! Hagyd abba!
– Higgye el, Mr. Thomas – felelte David –, nincs szándékomban
félbeszakíttatni vele a tanulmányait.
– Helyes. – Apa összefonra az ujjait maga előtt az asztalon. Ismertem
már ezt a mozdulatot. Hamarosan jön a kiselőadás. – De az igazság az,
hogy ha azt képzelik, szerelmesek, az Evhez hasonló ifjú hölgyek sajnos
hajlamosak felhagyni a logikus gondolkodással.
– Apa...!
Apa feltartotta az egyik kezét, és belém fojtotta a szót.
– Ev egészen kislány kora óta építész szeretne lenni.
 – Ebből elég! Ez nem igaz!
– Vajon mi történik majd, ha maga turnézni indul, David? – kérdezett
tovább apa, elengedve a füle mellett minden tiltakozásomat, – Mert erre
előbb-utóbb kétségtelenül sor kerül majd. Azt várja majd talán, hogy
Evelyn hátrahagyjon csapot-papot, és maga után menjen?
– Ha arra kerül a sor, ez a lánya döntése lesz, uram. De soha nem
fogom kényszeríteni, hogy választania kelljen köztem és a tanulmányai
között. Mindegy, hogyan dönt majd, a teljes támogatásomat élvezni foga.
– Építész akar lenni! – mondta megint apa, ellentmondást nem tűrő
hangon. – Ez a kapcsolat már így is nagyon sokba került neki. Emiatt az
ostobaság miatt elveszített egy nagyon fontos gyakornoki pozíciót, ami
jelentősen visszavetette a karrierlehetőségeit.
Hátralöktem a székemet, és felálltam.
– Most már elég!
Apa először ugyanolyan ellenséges és elutasító tekintetet vetett rám,
mint Davidre. Úgy nézett rám, mint aki nem is tudja, hogy ki vagyok.
– Nem fogom hagyni, hogy eldobd magadtól a jövődet egy ilyen miatt!
– mennydörögte.
– Milyen miatt? – kérdeztem. Rettenetes volt a hangja. Bennem
azonban egész este csak gyűlt a méreg. Nem is csoda, hogy alig nyúltam
hozzá az ételhez. – Egy olyan ember miatt, akivel az elmúlt vagy egy
órában olyan rettenetesen faragatlanul viselkedtetek? David a legutolsó
ember, aki valaha elvárná tőlem, hogy olyasmit dobjak el magamtól,
amiről tudja, hogy sokat jelent nekem!
– Ha tényleg annyira érdekelné a sorsod, akkor békén hagyna! Nézd
már meg, hogy így is mekkora kárt okozott! – Apa homlokán kidagadt
egy ér, és most már ő is állt. Mindenki más döbbent csendben figyelte a
jelenetet. Mondjuk, a mentségükre legyen szólva, hogy egész életemben
mindig behódoltam, és még soha nem álltam ki így magamért, olyan
dolgokkal kapcsolatban sem, amik igazából nem sokat jelentettek. Ami
ebben a pillanatban forgott kockán, mindennél fontosabb volt.
– Tévedsz!
– Te meg azt sem tudod, mit csinálsz! – csattant fel, és ujjával rám
mutatott.
– De igen! – mondtam neki. Majd elfordultam tőle, és kimondtam a
férjemnek azokat a szavakat, amiket már nagyon régóta kellett volna. –
Igenis tudom, mit csinálok! És azt is tudom, hogy én vagyok a
leg-kibaszottul-szerencsésebb csaj a világon!
David szemében fény csillant. Beharapta az alsó ajkát, és próbálta
rejtve tartani a szüleim elől az arcára kiülő boldogságot és elégedettséget.
– Igen – mondtam könnyes szemmel, de most az sem érdekelt, ha
mindenki bőgni Iát.
David hátralökte a székét, felállt, és az asztal másik oldaláról nézett a
szemembe. Nem is kellett nekem egyéb válasz, mint a szemében csillanó
feltétlen szeretet és támogatás ígérete. És abban az egyetlen, tökéletes
pillanatban már tudtam, hogy minden rendben lesz. Hogy rendben
leszünk. És mindig együtt maradunk. Nem volt már bennem szikrányi
kétely sem. David pedig egyetlen szó nélkül megkerülte az asztalt, és
mellém állt.
Na és a szüleim arckifejezése...! Te szent isten! Mindig azt
mondogatták nekem, hogy jobb, ha hirtelen és gyorsan letépi az ember a
ragtapaszt, mert okosabb dolog gyorsan túllenni rajta. Én pedig
eltökéltem magamban, hogy pontosan ezt fogom tenni velük.
– Nem akarok építész lenni! – Letaglózó volt a megkönnyebbülés, ami
e szavakat kimondva töltött el. Szinte biztos vagyok benne, hogy
hallottam, amint összekoccan a két térdem, viszont többé már nem volt
visszaút. David megfogta a kezem, és megszorította.
Apa csak pislogott.
– Ezt nem mondhatod komolyan!
– Pedig nagyon is komolyan gondolom. Ez a te álmod volt, apa, nem
az enyém. Soha nem lett volna szabad elhitetnem veled, hogy én is
osztozom benne. Hatalmas hiba volt, de ne haragudj rám emiatt!
– Mert akkor mit akarsz csinálni? – kérdezte anya, egyre emelkedő
hangon. – Kávét főzni egész életedben?
– Igen.
– Ez nevetséges! És az a rengeteg pénz, amit a taníttatásodra
költöttünk. – Anya szemében rettenetes harag villant.
– Visszafizetem.
– Ezt nem hiszem el! – mondta apa, és az arcából kifutott minden szín.
– Ez őmiatta van!
– Nem. Őszintén mondom, hogy az egész csak és kizárólag rólam
szól! David mindössze annyit tett, hogy kétséget ébresztett bennem,
valóban ezt akarom-e. Elérte, hogy én magam is jobb ember akarjak
lenni. Az, hogy ilyen hosszú ideig hazudtam nektek és magamnak, és
megpróbáltam beleilleszteni magam a ti terveitekbe... nos, ez volt az
igazán nagy hiba.
Apa rettentő dühösen meredt rám.
– Azt hiszem, a legjobb lesz, ha most elmentek, Evelyn! És ajánlom,
hogy alaposan gondolj át mindent! Majd később beszélünk.
Ebben nem is kételkedtem, de azt is tudtam, hogy ez nem fog
megváltoztatni semmit. A jó kislány már a múlté.
– Elfelejtetted megmondani neki, hogy bármit döntsön is, mindig
szeretni fogod! – Nathan is felállt, és segített kihúzni a széket Lauren
alól. Kemény tekintettel nézett apánkra. – Jobb lesz, ha mi is megyünk!
– Tudja ezt anélkül is. – Apa, aki most már tényleg semmit nem értett,
az asztalra támaszkodott.
Nate horkantva felelt.
– Nem, egyáltalán nem tudja. Mit gondolsz, mégis miért hajolt meg az
akaratod előtt éveken keresztül?
Anya az ujjait tördelte.
– Ez nevetséges! – mondta még apa.
– Nem, igaza van – folytattam. – De úgy tűnik, egyszer tényleg
mindenki felnő.
Apa tekintete még hűvösebb lett.
Felnőttnek lenni nem azt jelenti, hogy az ember egyszerűen hátat
fordít minden kötelességének.
– Nekem nem az a kötelességem, hogy a te nyomdokaidban haladjak –
feleltem, mert eltökéltem, hogy nem hagyom magam. Azok az idők már
rég elmúltak. – Én nem lehetek olyan, mint te. Nagyon sajnálom, hogy
ilyen sok időt és ilyen sok pénzt elpocsékoltál, mire sikerült
rádöbbennem erre az igazságra.
– Mi csak a legjobbat akarjuk neked! – szólalt meg anya, és az
érzelmektől elbicsaklott a hangja.
– Tudom. De azt, hogy nekem mi a jó, most már nekem, magamnak
kell eldöntenem. – Azután megfordultam, a férjem szemébe néztem, és
megszorítottam a kezét. – A férjem mellettem marad. Úgyhogy jobb lesz,
ha ezzel megtanultok együtt élni.
Nate megkerülte az asztalt, és megpuszilta anyát.
– Kösz a vacsorát.
– Egy napon majd... – mondta erre anya, és Nate-ről rám vándorolt a
tekintete. – Ha nektek is lesznek gyermekeitek, megértitek, mennyire
nehéz egy szülő helyzete.
És ezzel többé-kevésbé vége is lett az estének. Apa már nem szólt egy
szót sem, csak a fejét rázta és sóhajtozott. Hatalmas bűntudatom volt,
amiért ilyen mélységes csalódást kellett okoznom nekik, de annyira azért
nem, hogy emiatt visszatérjek a korábbi énemhez és életemhez. Elértem
azt a kort, amikor tudatosul bennünk, hogy a szüléink is csak emberek,
akik se nem mindentudók, se nem mindenhatók, viszont minden
tekintetben éppen olyan gyarlók és esendők, amilyenek mi magunk is
vagyunk. Most már egyedül az én feladatom eldönteni, mi a jó nekem.
Felvettem a táskámat. Ideje volt indulni.
David bólintott apának és anyának is, majd kikísért. Egy elegáns, új,
ezüst hibrid Lexus parkolt a padka mellett, mert amikor egyedül ment
valahova, nem volt szüksége olyan hatalmas és flancos terepjáróra, mint
Samnek és a többi biztonságinak. Ezt a kocsit sokkal emberibb
léptékűnek éreztem. Mögöttünk Laurenék beszálltak Nate kocsijába.
Nem sok szó esett közöttük. Anya és apa az ajtóban állt, és a bentről
kiáradó fényben jobbára csak sötét körvonalaik látszottak. David
kinyitotta nekem az ajtót, én pedig beszálltam az anyósülésre.
– Ne haragudj apa miatt! Nagyon feldühített? – kérdeztem.
– Nem. – Becsapta az ajtómat, majd megkerülte a kocsit, és ő is
beszállt.
– Nem? Ennyi?
Megrántotta a vállát.
– Hiszen ő az apád! Természetes, hogy aggódik miattad.
– Én meg már azt hittem, örökre elüldöz ez az előbbi hatalmas dráma.
Indexelt, majd besorolt a forgalomba.
– Tényleg?
– Nem, Ne haragudj, hülyeség volt ezt mondanom. – Az ablakon
kibámulva néztem, ahogyan elrohan mellettünk a környék, ahol
felnőttem, a park, ahol annyit játszottam, a keskeny gyalogösvény,
amelyen suliba jártam. – Ezek szerint nem fejezem be a fősulit.
Különös tekintetet vetett rám.
– Milyen érzés?
– Istenem, fogalmam sincs! – Megráztam a két kezem, majd
összedörzsöltem őket. – Bizsergős. A lábujjaimban érzem a bizsergést.
Nem is tudom, miért történik ez velem.
– Egyébként tudod már, hogy mit akarsz csinálni?
 – Nem, Nem igazán.
– De azt igen, hogy mit nem akarsz, ugye?
– Azt határozottan – feleltem.
– Akkor máris megvan a kiindulópont.
A telihold szinte saját fénnyel világított az éjszakai égen, a csillagok
pedig mind versenyt ragyogtak vele. Nem érdekelte őket, hogy az imént
fordítottam a feje tetejére az egész létezésemet. Már megint.
– Most már hivatalosan is kibukott fősulis a feleséged, aki ráadásul
naphosszat csak kávét főz. Téged ez nem zavar?
David nagyot sóhajtva indexelt, majd lehúzódott a padka mellé, egy
takaros, középosztálybeli házakkal teli környéken. Megfogta az egyik
kezemet, és finoman megszorította.
– Ha én akarnék kilépni a bandából, téged az zavarna?
– Dehogyis! Hiszen a te döntésed volna!
– És ha el akarnám ajándékozni minden pénzemet, arra mit lépnél?
Megrántottam a vállamat.
– Mivel te kerested, neked kell eldöntened, mit akarsz csinálni vele.
Gondolom, nem lenne más választásom, mint elfogadni a helyzetet. De
azt már most megmondom, hogy egy fizetésből nemigen fogunk tudni
nagy albérletet fenntartani. Jobban mondva, csak egy egészen aprót
fogunk tudni. Ezt azért szeretném, hogy tudd.
– De akkor is odaköltözhetnék hozzád?
– Ez nem is lehet kérdéses. – Megfogtam a kezét, mert úgy éreztem,
most kell egy kis erőt nyernem az érintéséből. – Köszönöm, hogy ma így
kiálltál mellettem.
Tökéletesen kék szemét apró nevetőráncok szegélyezték.
– Hiszen nem is mondtam szinte semmit!
– Mert nem is kellett.
– Emlékszel még, hogy a férjednek neveztél?
Bólintottam, és a szívem a torkomban dobogott.
– Ma azért nem csókoltalak meg a stúdióban, mert úgy éreztem, meg
mindig túl sok a tisztázatlan részlet kettőnk között. Valahogy nem
éreztem volna helyesnek. Most viszont nagyon szeretnélek megcsókolni.
– Akkor tedd meg! – feleltem.
Közelebb hajolt, és éppen félúton összetalálkoztak az ajkaink – az övé
meleg, ismerős. Soha többé nem kell nekem senki másé. A két kezével
megfogta az arcomat, és még közelebb húzott magához. A csókja
tökéletes volt és édes. Tudtam, hogy ezzel olyan fogadalmat tett nekem,
amit nem fog megszegni. Mind a ketten nagyon sokat tanultunk a
hibáinkból, de azt is tudtam, hogy életünk végéig tanulni fogunk. Hiszen
ezt jelenti a házasság.
Az ujjai a hajamba túrtak, a nyelve pedig az enyémet simította. Az ízét
érezni hirtelen éppen olyan létfontosságúvá vált számomra, mint levegőt
venni. Ahogyan megérintett, abban benne volt minden eljövendő
lehetőség ígérete. Ami csak félénk próbálkozásként indult,
fénysebességgel változott át valami sokkal többé. Felnyögött. Szentséges
isten! Képes lennék ezt a hangot életem egész hátralevő részében
hallgatni. Az ujj aim az ingébe kapaszkodtak, és még közelebb húztam
magamhoz. Nagyon sok mindent be kell még pótolnunk.
– Abba kell hagynunk – suttogta.
– Biztos? – kérdeztem lihegve.
– Sajnos igen. – Kuncogott, és az orra hegyét az enyémhez dörzsölte. –
De hamarosan eljön az ideje, te, egész világ
leg-kibaszottul-szerencsésebb csaja! Egyébként te tényleg azt mondtad a
szüleid előtt, hogy kibaszott?
– Szerintem köpni-nyelni nem tudtak.
– Nagyon sajnálom, hogy ilyen rettenetesen viselkedtek veled. –
Ujjaimmal végigsimítottam az oldalt rövidebbre vágott hajon. A
borostája a tenyeremet karistolta.
– Valahogy túlteszem magam rajta.
– Pedig nem kellene. Ez nem normális. Nem vagyok hajlandó
félreállni , és... – Dühkitörésemet csókkal fojtotta el, és hát persze, hogy
elérte vele a célját. A nyelve a fogaimmal játszott. Kikapcsoltam a
biztonsági övemet, majd átmásztam az ölébe, mert mindennél jobban
szerettem volna a lehető legközelebb lenni hozzá. Senki nem csókolt úgy,
mint ő. Keze a felsőm alá csusszant, és megtalálta a mellemet.
A hüvelykje a mellbimbómat simította. Szegény annyira kemény és
annyira érzékeny volt! És ha már kemény dolgokról beszélgetünk,
természetesen David álló farkát is éreztem magam alatt. Egészen addig
nem is szakítottuk meg a csókot, míg egy tinédzserekkel teli kocsi
hatalmas dudálás közepette el nem hajtott mellettünk. Úgy tűnik,
hatalmas csókcsatánk a kissé belehelt ablakok ellenére is egészen tisztán
látszott az utcáról. Király!
– Hamarosan – ígérte még egyszer, és szakadozott lélegzetét egészen
forrónak éreztem a nyakamon. – A rohadt életbe, mennyire jó veled végre
kettesben lenni! Ez az este durván alakult. De azért büszke vagyok rád,
hogy így kiálltál magadért. Ügyes voltál.
– Kösz. Gondolod, hogy anyának igaza lesz? Abban, hogy ha
gyerekeink lesznek, majd mi is megértjük, mit miért mondtak ma
nekünk?
Felnézett rám, és a gyönyörű arcában és komoly szemében olyan
hihetetlenül mélységes szeretetet láttam megcsillanni, hogy kis híján
elsírtam magam.
– Gyerekekről még soha nem beszéltünk – mondta. – Akarsz?
– Talán. Majd egyszer. És te?
– Aha, talán majd egyszer. Csak előbb legyen egypár évünk kettesben.
– Jól hangzik – Feleltem. – Na, akkor akarod megmutatni nekem ezt a
te híres lakásodat?
– A mi lakásunkat. Simán.
– Azt hiszem, kénytelen leszel kivenni a kezedet a felsőm alól, mert
így nem fogsz tudni vezetni.
– Mhm. Kár. – Még egyszer utoljára megszorította a mellemet, majd
kihúzta a kezét. – Te meg kénytelen leszel visszamászni a saját ülésedbe.
– Okézsoké!
Megfogta a csípőmet, és visszasegített az anyósülésre. Becsatoltam
magam, ő pedig nagyot sóhajtott. Hunyorogva igazgatta meg a ruházatát.
– Teljesen kikészítesz.
– Én? Mert mit csináltam?
– Nagyon jól tudod, mit csináltál! – nyögött fel, és visszasorolt a
forgalomba.
– Fogalmam sincs, miről beszélsz.
– Na, ne játszd meg magad! – felelte, és gyanakvóan nézett rám. – Ez
történt Vegasban, ez történt Montereyben, és ez történt Los Angelesben
is. Most meg Portlandben. Nem lehet, hogy mindig ott és akkor csináljuk,
amikor kedvünk támad!
– Talán a nadrágodról beszélsz? Mert azt ugye tudod, hogy azt a
bizonyos reakciót nem én irányítom, öcsém! Hanem te.
Hangosan nevetett.
– Ha rólad van szó, akkora reakcióimba nekem nincs semmi
beleszólásom. Egyetlen árva pillanatig sem.
– Ezért vettél feleségül? Mert képtelen voltál ellenállni nekem?
 – Inkább mondjuk úgy, hogy szó szerint reszketek a félelemtől, ha
mellettem vagy. – Úgy nézett rám, hogy én is reszketni kezdtem; de
ennek a világon semmi köze nem volt a félelemhez. – Feleségül viszont
azért vettelek, Evelyn, mert ez tűnt az egyetlen értelmes megoldásnak.
Mi egymáshoz illőnk. Együtt sokkal jobbak vagyunk, mint külön. Ugye
te is észrevetted?
– Aha, nagyon is.
– Akkor jó! – Ujjai az arcomat simogatták. – Mindenképpen haza kell
mennünk. Mégpedig most azonnal.
Biztos vagyok benne, hogy többször is túllépte a megengedett
sebességet, mire megérkeztünk a ház elé. A lakás mindössze néhány
utcára volt Ruby kávézójától, amolyan hagyományos belvárosi
épületben, aminek kétszárnyú, csupa üveg bejárati ajtaját art deco
faragások díszítették. David bepötyögte a belépőkódot, majd bevezetett a
hófehér márvánnyal burkolt lépcsőházba. Az egyik sarokban hatalmas
szobor állt – első pillantásra úgy tűnt, uszadékfából faragták. A
mennyezet sarkaiban biztonsági kamerák figyelték minden lépésünket,
David azonban olyan gyorsan keresztülsietett az előtéren, hogy nem
nagyon volt időm bámészkodni. Szó szerint futnom kellett, ha nem
akartam lemaradni.
– Gyere! – mondta, megfogta a kezem, és a lift felé húzott.
– Nagyon szép ház!
Megnyomta a legfelső emelet gombját.
– Csak várd ki, amíg a mi lakásunkat meglátod! Ugye most azonnal
összeköltözöl velem?
– Igen.
– Ja, és egyébként vendégeink vannak. De csak addig, amíg az
albumon dolgozunk. Max néhány hétig, – Kinyílt a lift ajtaja, és
kiléptünk a folyosóra. David ekkor már elvette tőlem a táskámat, majd
lehajolt, a vállát a gyomromnak nyomta, és felemelt. – Gyere csak!
– Hé! – sikoltottam fel.
– Nyugi, foglak! Ideje, hogy megint átvigyelek a küszöbön.
– David, most szoknya van rajtam! – Persze majdnem a térdemig ért,
de akkor is. Ha lehet, inkább nem szeretném, hogy a vendégei és a banda
minden tagja alá lásson.
– Tudom. Egyébként megköszöntem már? Esküszöm, hogy az ilyen
könnyű hozzáférést mindennél többre becsülöm! – Fekete bakancsának
talpa hangosan koppant a márványpadlón, én meg eközben kihasználtam
az alkalmat, és ha már úgyis itt volt előttem a lehetőség, alaposan
megfogdostam a fenekét. Fantasztikus életem van!
– Tudtad, hogy nincs rajtam alsógatya?
– Tényleg?
Egy kéz simította végig a fenekemet. Szerencsére csak a ruhán kívül.
– De rajtad van bugyi – mondta mély, szexis hangon, hogy mindenem
beleremegett. – Ahogy érzem, francia.
– Nem hiszem, hogy ezt láttad már!
– Aha, nos, ezen nagyon gyorsan változtatni fogunk, bízz bennem!
– Elhiszem.
Hallottam, hogy nyílik a bejárati ajtó, a márvány helyett pedig már
csillogós, feketére pácolt fapadlót láttam. A falak hófehérek. És egy
csomó pasi hangját is hallottam, akik nem messze nevettek, és
beszélgettek mindenféle hülyeséget. A háttérben zene szólt, ha jól sejtem,
akkor Nine Inch Nails. Ez volt Nate kedvenc bandája, és az albiban
egyfolytában ők szóltak. Mondanom sem kell, hogy ez a lakás is
lenyűgözően festett. Sötétbarna, fa ebédlőszékek, zöld kanapé, és
amennyire meg tudtam ítélni, alaposan belakottnak tűnt. Pont, mint egy
otthon.
A mi otthonunk.
– Elraboltad a csajt? Ez nagyon állat, de teljesen törvénytelen, David!
Azt hiszem, kénytelen leszel visszaadni nekem! – Valaki felemelte a
hajamat az arcom elől, és megláttam Malt, aki mellettem guggolt. – Szia,
kismenyasszonyka! Hol marad a puszim?
– Szállj le a feleségemről, pöcsfej! – David felemelte az egyik
bakancsos lábát, és finoman, de határozottan arrébb tolta Malt. – Menj, és
szerezz magadnak!
– Mi a fenéért akarnék én megnősülni? A házasság az olyan
bolondoknak való, mint ti, galambocskáim! És annak ellenére, hogy
őszintén becsülöm a bolondériáitokat, esély sincs arra, hogy a
nyomdokaitokba lépjek.
– Mert ki a fenének kellenél te? – Jimmy sokkal selymesebb hangja is
megszólalt. – Szia, Ev!
– Szia, Jimmy! – Elvettem az egyik kezemet a férjem fenekéről, és
integettem. – David, biztos vagy benne, hogy így, fejjel lefelé lógva kell
maradnom?
 – Na, jól van! Most egyedül akarunk maradni! – jelentette be a férjem.
– Vettük - mondta Mai. – Gyere, Jimmy! Menjünk és keressük meg
Bennyt! Mintha azt mondta volna, hogy bekap egy falatot abban a japán
étteremben.
– Aha. – Jimmysportcipője elindult a bejárati ajtó felé. – Később
találkozunk.
– Szia! – integettem neki még egyszer.
– Jó éjt, Evvie! – Mai kiment az ajtón, és becsapta maga mögött.
– Végre egyedül – sóhajtott fel David, majd elindult végig a hosszú
folyosón. Még mindig a vállán lógtam. – Tetszik a pecó?
Amennyit látok belőle, az alapján nagyon kellemes.
– Jól van. Később majd megmutatom a többit is. De előbb a
legfontosabb. Mindenképpen bele kell bújnom a bugyidba.
– Nem hinném, hogy jó lenne rád! – kuncogtam, mire a fenekemre
csapott. A fájdalom villámként csapott belém. – Óvatosabban már!
– Csak be akarlak melegíteni, te humorzsák! – Belépett a folyosó
utolsó szobájába, és berúgta magunk mögött az ajtót. A táskám a
következő pillanatban a széken landolt, én pedig minden figyelmeztetés
nélkül a királyi méretű ágyon kötöttem ki. Pattantam néhányat a
matracon, a vér azon nyomban kirohant a fejemből, és egy kis szédülést
éreztem. Kifésültem a hajamat az arcomból, majd felkönyököltem.
– Meg ne mozdulj! – szólalt meg David torokhangon.
Az ágy végében felállt, és vetkőzni kezdett. Nincsen ennél szebb
látvány az egész világon! Képes lennék az idők végezetéig nézni őt
vétkezés közben. A fején keresztülhúzva levette az ingét, én pedig abban
a pillanatban tudtam, hogy nem csupán az egész világon vagyok én a
leg-kibaszottul-szerencsésebb csaj. Hanem az egész világegyetemben,
így, ahogy mondom. És nemcsak azért, mert csodálatosan szép volt, és én
lehettem az egyetlen, aki most látja, hanem azért is, mert a tekintetében
egész idő alatt szenvedélyes szeretet lángolt.
– El sem tudod képzelni, hányszor álmodtam a múlt héten, hogy itt
fekszel előttem! – Levette a bakancsát és a zokniját is, majd félredobta
őket. – Hányszor álltam ennyire közel ahhoz, hogy felhívjalak!
– Miért nem tetted meg?
– És te miért nem hívtál engem? – kérdezte, miközben kigombolta a
farmere felső gombját.
– Többet ne legyünk ilyen hülyék!
 – Nem. Soha – Négykézláb végigmászott az ágyon, azután
megsimogatta a lábszáramat. A cipőm egyik pillanatról a másikra
leröppent, majd ujjak csúsztak be a szoknyám alá, egyre feljebb és
feljebb húzva. Egyetlen pillanatra sem szakította meg a szemkontaktust,
miközben lerántotta a bugyimat. Nyilvánvaló, hogy annyira azért
mégsem volt kíváncsi, milyen. Fontos, hogy az embernek legyen
fontossági sorrendje. – Mondd, hogy szeretsz!
– Szeretlek.
– Megint.
– Szeretlek.
– Annyira rohadtul hiányzott már az ízed! – Nagy kezével széthúzta a
combomat, és én ott hevertem előtte kitárulkozva. – Még az is lehet, hogy
néhány napon keresztül ki sem veszem a fejem a lábaid közül. Mit
szólsz?
Istenem! A borostája a combom érzékeny belső oldalát dörzsölte, és
csupa lúdbőrös lettem. Akkor sem tudtam volna megszólalni, ha akarok.
– Mondd ki megint!
Nagyot nyeltem, és próbáltam visszanyerni az önuralmamat.
– Még mindig várok!
– Sze... szeretlek! – mondtam dadogva, alig hallhatóan. Amikor az
ajkai először megérintettek, testem minden része megfeszült és remegni
kezdett.
– Ne hagyd abba! – A nyelve szétválasztotta a szeméremajkakat, és
egy kicsit fel-alá mozgott, mielőtt mélyen belém hatolt volna. Érintése
édes és lágy volt, a szakálla pedig finoman csiklandozott.
– Szeretlek.
Erős kezek csúsztak a fenekem alá, felemelve a csípőmet, odaszorítva
az arcához.
– Újra!
Valamit nyögdécseltem, de úgy tűnt, ez is elég neki, mert többet nem
állt le, és nem szólalt meg. Szó szerint letámadott. Ebben most nem volt
semmi finomkodás. A szájával alaposan megdolgozott, hogy néhány
pillanat múlva már a mennyekben jártam. Ahogyan a nyelve
kényeztetett, a bensőmben a feszültség minden másodpercben erősebb
lett, és a gerincemen remegés rohant végig. Nem is vettem észre, mikor
kezdtem egész testemben reszketni, de egyszerre minden erő kiszaladt
belőlem, és visszahanyatlottam a matracra. A hajába túrtam,
összeszorított ujjakkal kapaszkodva bele.
Ez már szinte túlságosan sok volt. Nem is tudtam, hogy közelebb
akarok lenni hozzá, vagy jobb lenne eltolnom magamtól, de mindegy is
volt, mert az erős kezek nem engedték, hogy megmozduljak. Testem
minden izma összerándult, és szám hangtalan kiáltásra nyílt. Az
agyamban tűzijáték robbant, aztán csak élveztem, élveztem.
Amikor a szívem már nem akarta átszakítani a mellkasomat, végre
kinyitottam a szemem. David a combjaim között térdelt. A farmerét
lehúzta, és álló farka a lapos hasamat simította. Sötétkék szemek néztek
le rám.
– Nem tudok várni.
– Ne! Ne is várj! – Azután a combjaimmal átöleltem a csípőjét. Az
egyik keze a fenekem alatt maradt, és magasan tartott. A másikkal pedig
belém vezette magát. Nem siette el. Mindketten legfeljebb félmeztelenek
voltunk, ő felülről és alulról. Már nem tudtuk tovább halogatni.
Mindkettőnknek szüksége volt, hogy érezze a másik bőrének érintését.
Majd legközelebb óvatoskodunk!
Annyira lassan hatolt belém, hogy a lélegzetem is elakadt. Csak az
érzés számított. És istenem, micsoda érzés volt, ahogyan a vastag, merev
farkát belém nyomja! A tompa fényben éppen csak csillogott a mellkasán
kiülő veríték. Ahogyan mozogni kezdett, vállának izmai élesen
kirajzolódtak.
– Az enyém vagy! – mondta, én pedig csak bólintani tudtam.
Lenézett rám, és figyelte, amint a mellem minden egyes lökésre
megmozdul. Ujjaival keményen megragadta a csípőmet, az én ujjaim
viszont a lepedőt markolták, próbálva támaszt találni, hogy erősebben
hozzá nyomhassam magam. Tekintetében vad tűz lobbant, ajkai
nedvesek, duzzadtak voltak. Most nem létezett más valóság, csak ő és én
együtt. Minden egyéb akár meg is szűnhetett volna létezni. Megtaláltam
azt, amiért úgy éreztem, megéri harcba szállni a világgal.
– Szeretlek!
– Gyere! – Felemelt a matracról, és magához szorított. A lábaim még
mindig a csípőjét ölelték, de olyan erősen, hogy az izmaim égni kezdtek.
Átöleltem a nyakát, ő pedig beleültetett a farkába.
– Én is szeretlek!
A keze a felsőm alá, a hátamra csúszott. Vad elszántsággal
mozogtunk, teljes összhangban. Leheletünk összekeveredett. A
verítékünk egymáshoz tapasztotta a bőrünket, nekem pedig a hátamhoz
tapadt a felsőm. A forróság megint gyülekezni kezdett bennem ott lent.
Nem bírtam túl sokáig ebben a pozícióban, és ahogyan hozzám dörzsölte
magát, esélyem sem volt halogatni az orgazmust. Az ajkai azon a ponton
szívogattak, ahol a nyakam és a testem találkozik, én pedig
megremegtem a karjaiban, újabb hatalmas élvezetben oldódva fel.
A torkából előtörő hangok, és ahogyan a nevemet mondta... ezt nem
akarom elfelejteni soha. Egyetlen pillanatát sem.
Végül lefektetett az ágyra, és mellém bújt. Nem akartam elengedni,
ezért magamra húztam. Éreztem, ahogyan testének súlya az ágyba présel,
és ahogyan lágy ajkai az arcomat simítják. Legszívesebben Örökké így
maradtam volna.
De végül mégis volt valami, amit mindenképpen meg kellett tennem.
– Hol van a táskám? – kérdeztem, és kicsúsztam alóla.
– Miért? – Könyökre támaszkodott.
– Mert fontos.
– Mi lehet fontosabb ennél?
– Na, gurulj már odébb! – mondtam, és kezdtem letolni magamról.
–Jól van, de ajánlom, hogy tényleg az legyen! – Elengedte magát, és
hagyta, hogy legurítsam magamról. Négykézláb elindultam a matrac
széle felé, miközben az egyik kezemmel próbáltam visszahúzni a
szoknyámat. Biztosan nagyon izgató lehettem, mert csattogó fogakkal
vetette utánam magát.
– Gyere csak vissza, asszony! – parancsolta.
– Egy másodperc!
– Tetszik a nevem a fenekeden! – mondta. – Nagyon szépen
meggyógyult a tetkó.
– Köszönöm. – Végre sikerült lemásznom az ágyról, és
megigazítanom a ceruzaszoknyát. Az elmúlt hónapban nemigen
törődtem a tetoválásommal, most viszont megint nagyon örültem, hogy
megcsináltattam.
– Annak a szoknyának a földön a helye.
– Egy pilla!
– Na és a felsőnek is. Még nagyon sokat keli ölelkeznünk.
– Igen, azonnal. Hidd el, nekem is nagyon hiányzott a félmeztelen
ölelkezés.
A táskámat egy hatalmas, magas háttámlás, kék bársonnyal bevont
székre dobta, közvetlenül a bejárat mellett. Nem tudom, ki volt a
belsőépítész, de rohadt jó munkát végzett! Minden csodálatos volt.
Szerencsére később nagyon sok időm lesz még jobban szétnézni, mert
egyelőre ennél sokkal fontosabb dolgom volt.
– Tegnap, miután a stúdióban elváltunk, vettem neked egy kis
ajándékot.
– Tényleg?
Bólintottam, és feltúrtam a táskámat. Megvan! A díszes kis doboz
éppen ott volt, ahova tettem. Eldugtam a hátam mögött, majd arcomon
széles mosollyal visszasétáltam az ágyhoz.
– Tényleg.
– Mit rejtegetsz? – Lemászott az ágyról. Ellentétben velem, ő
mostanra teljesen meztelen volt, és tökéletes, izmos testével ott állt
előttem. Úgy nézett rám, mintha a világot jelenteném neki. És én akkor
döbbentem rá, hogy mindegy, milyen sokáig élek, nekem soha senki más
nem kell, csak ő.
– Evelyn?
Hirtelen rémesen kínosnak éreztem ezt az egészet. Bármiben
lefogadtam volna, hogy a fülem csupa piros.
– Add csak ide a bal kezedet! – mondtam, majd felé nyúltam, és
megfogtam a kezét. Óvatosan felhúztam az ujjára a vastag platinagyűrűt.
Az egész megtakarított pénzemet elköltöttem rá, de úgy voltam vele,
hogy ha kell, akkor egész télen gyalogolni fogok, és boldogan
fagyasztom be a fenekemet, mert David sokkal többet jelentett nekem,
mint hogy lecserélhessem a régi tragacsot. Persze tekintve, hogy a
szüleimnek is egy rahedli pénzzel tartoztam, az időzítés nem is lehetett
volna ennél jobb, de ez most sokkal fontosabb volt. Tökéletesen illett rá.
Kivéve persze, hogy félig elfedte a FREE felirat utolsó E betűjét.
Basszus! Erre nem is gondoltam! Most már lehet, hogy soha többé nem
veszi fel.
– Köszönöm.
Az arcába néztem, és próbáltam kitalálni, mennyire őszinte.
– Tetszik?
– Imádom!
– Tényleg? Mert elfelejtkeztem az ujj tetoválásodról, és most...
Csókkal fogta be a számat. Mondjuk, tetszett ez a szokása! A nyelve a
számba csúszott, és amint lehunytam a szemem, hirtelen minden gondom
elszállt. Addig csókolt, míg már nem maradt bennem szemernyi kétség
sem azt illetően, hogy mennyire tetszik neki a gyűrű. Ujjai matatni
kezdtek a felsőm gombjaival, hamarosan le is került rólam. Aztán a
melltartóm következett.
– Imádom a gyűrűt! – mondta, és a nyelve végigjárta az arcom oldalát,
le a nyakamon. A melltartóm lecsúszott a karjaimon, és most már a
mellem is meztelen volt. Nem állt meg, amíg nem voltam én is éppen
annyira pucér, mint ő. – Soha nem fogom levenni.
– Örülök, hogy tetszik.
– Nagyon is. De most azonnal anyaszült meztelenre kell hogy
vetkeztesselek, mert csak úgy tudom megmutatni, mennyire! Utána én is
visszaadom a te gyűrűdet. Megígérem.
– Nem kell rohanni – mormogtam, és a fejemet hátrahajtottam, hogy
jobban hozzám férjen. – Rengeteg időnk van még.
 HUSZONKETTEDIK FEJEZET

ÚGY TERVEZTÜK, HOGY MÁSNAP az egyik helyi kocsmában találkozunk

Amandával, Jóval és néhány barátunkkal. Egyetlen pillanatra sem tudtam
megnyugodni. Izgatott voltam, ideges, és dúlt még bennem vagy ezernyi
olyan érzelem, amit beazonosítani sem tudtam. Az viszont tuti, hogy
kétség egy szemernyi sem volt bennem. Egyáltalán. Beszéltem Rubyval,
hogy mi volna, ha továbbra is több műszakot vállalnék, és nagyon örült
neki. Kiderült, hogy miért viselkedett olyan furán a minap. Terhes volt,
vagyis az ő szempontjából ennél alkalmasabb időben nem is hagyhattam
volna abba a sulit. Később persze szinte biztos, hogy visszamegyek
tanulni, ha nem is mindenképpen építészetet. Mindig vonzott, hogy
gyerekeket tanítsak. Nem is tudom. Annyi időm volt még eldönteni, mit
kezdjek az életemmel!
A kocsma a kisebbek közé tartozott, nem messze az új lakásunktól. A
kis sarokszínpadon egy négyfős rockbanda játszott mindenféle
grunge-klasszikust, néha egy-két újabb számmal vegyítve. Jo intett, hogy
menjünk oda az egyik asztalhoz, kicsit távolabb a zenekartól. Látszott
rajta, hogy majd elájul a boldogságtól David miatt. Valódi
kutyaszemekkel nézte.
– David! Annyira klassz, hogy itt vagy! – mondta el vagy ezerszer.
És többet nem is igen mondott. Ha ráveti magát, és elkezdi kufircolni
David lábát, azért már közbelépek majd.
Amanda eközben egyfolytában fortyogott, bár a szüleimmel
ellentétben legalább csendben maradt. Megértettem, hogy nem tetszik
neki a helyzet, de sajnos kénytelen lesz hozzászokni.
David rendelt egy kört, majd odahúzott mellém egy széket, és leült.
A zene tényleg túl hangos volt ahhoz, hogy beszélgessünk. Nem
sokkal később Nate és Lauren is befutott. A férjem és a bátyám között
amolyan törékeny béke alakult ki, és ezért kimondhatatlanul hálás
voltam. David közelebb húzódott.
 – Kérdezni szeretnék valamit.
– Mit?
Az egyik kezével átölelte a derekamat, és odahúzott magához, nekem
viszont ez nem lett volna elég, így inkább az ölébe ültem. Elmosolyodott,
mind a két karjával átölelt, és magához szorított.
– Szia!
– Szia! – mondtam. – Mit is akartál kérdezni?
– Csak azon töprengtem... akarod hallani az egyik számodat?
– Tényleg? Nagyon szeretném!
– Király – mondta, és a keze végigsimította egyszerű, fekete ruhám
hátát. Természetesen azért vettem fel éppen ezt, mert a fekete volt a
kedvenc színe. Na és mert határozottan gyanítottam, hogy a V kivágás
nagyon bejön neki. Ma nem akartam mást, csak örömöt szerezni neki.
Valamikor a távoli jövőben biztos lesznek majd alkalmak, amikor
széjjelrúgjuk egymás fenekét, de ma semmiképpen. Ma ünnepelni
akartunk.
Lauren a tánctérre vezette Nate-et, Amanda és Jo pedig követték őket,
így mi ott maradtunk, édes kettesben. Istenemre mondom, nekem van a
világon a legklasszabb bátyám és a legklasszabb barátaim! Mindannyian
fnpofóval fogadták a hírt, hogy a nagy terv dugába dőlt, megöleltek, és
egyikük sem mondott olyasmit, hogy azért ezt nem kellett volna. Amikor
pedig Lauren elmesélte, hogyan állt ki mellettem David a vacsoránál,
még Amanda is elismerően bólintott; ami adott okot némi reményre.
Korábban anyát is felhívtam. A beszélgetés igen kurtára sikerült, de
azért nagyon jó volt hallani a hangját. Végső soron egy család vagyunk!
David végül tényleg még aznap este visszaadta a gyűrűmet, de előtte
nagyon, de nagyon sok mindent csináltunk. És amikor felkelt a nap, ő
jégkrémet hozott nekem az ágyba. Ez volt életem legcsodálatosabb
éjszakája!
A gyűrűm pedig ott volt, ahova mindig is tartozott. Élveztem a súlyát,
és hogy olyan tökéletesen illik rám. Az ígéretnek megfelelően ő soha nem
vette le a sajátját. Olyannyira, hogy amikor délben kitámolyogtam a
hálószobából a konyhába a napi koffeinbeöntésemért, rajtakaptam, amint
büszkén mutogatja Jimmynek. Néhány csészével később, amikor már
megint embernek éreztem magam, mind a ketten segítettek beköltözni.
Mal és Ben eközben a stúdióban tevékenykedett, és miután David és
Jimmy telefirkált autogrammal mindent, amit Nate és Lauren az orruk alá
dugott, és aminek akár csak távolról is köze volt a Stage Dive-hoz, ők is
segítettek. Lauren egyfolytában azt mondogatta, mennyire hiányozni
fogok neki, de a lelke mélyén szerintem nagyon boldog volt, hogy ott lesz
kettőjüknek az egész albi. Nagyon klasszul kijöttek egymással.
– Volna még valami, amit szeretnék megkérdezni – mondta.
– Ha rólad van szó, akkor a válasz mindenre igen.
– Jó, mert azt akartam kérni, hogy legyél az asszisztensem. Úgy értem,
amikor éppen nem a kávézóban vagy. – A keze a hátamat simogatta. –
Mert tudom, hogy azt nem szívesen adnád fel.
– David...
– Vagy ha gondolod, egyszerűen kifizetem a tandíjadat a szüleidnek,
hogy legalább ez ne nyomja a válladat.
– Nem! – mondtam határozottan. – Köszönöm, de ezt nekem kell
megtennem. És szeretném, ha a szüleim is látnák, hogy meg tudom tenni.
– Gondoltam, hogy valami ilyesmit fogsz majd mondani, de ez akkor
is nagyon sok pénz. Ennyit nem olyan könnyű megkeresni. Ha meg
valami másik melót is bevállalsz, soha nem látjuk majd egymást.
– Igazad van. Szerinted tényleg okos dolog lenne együtt dolgozni?
–Aha! – mondta, és kék szeme őszintén csillogott. – Te szeretsz
szervezkedni, nekem meg éppen ilyen segítségre van szükségem.
Nagyon komoly munka, és tényleg szeretném, ha elvállalnád. Ha pedig
kiderül, hogy bekavar az életünkbe, akkor kitalálunk valami mást, de
ahogy most látom, leginkább arról lesz szó, hogy sokkal több időt fogunk
tudni együtt tölteni, és bármikor kefélhetünk munka közben is.
– Nocsak, maga nyíltan megígéri, hogy szexuálisan zaklatni fog majd,
Mr. Ferris? – nevettem.
– Simán.
Cuppanós puszit nyomtam az arcára.
– Köszönöm. Nagyon szívesen dolgoznék neked.
– Aztán ha mégis úgy döntesz, hogy vissza akarsz menni tanulni,
Adriannel majd kerestetek valaki mást a helyedre. Nem nagy ügy. –
Odahúzott a mellkasához. – De amíg működik, nagyon jó lesz.
– Eddig ez a legjobb terv, amit hallottam.
– Köszönöm. Még többet jelent nekem, ha te mondod.
David tekintete a bárpulthoz vándorolt, ahol Mal, Ben és Jimmy
próbált minél inkább rejtve maradni. Nem is tudtam, hogy ma este ők is
itt lesznek. Az utóbbi időben Jimmy messze elkerült minden klubot és
kocsmát.
– Éppen időben jöttek – motyogta David.
Azután odafordult a bandához, akik a sarokszínpadon zenéltek. Eppen
az esrdk klasszikus Pearl Jam-szám utolsó taktusait játszották.
– Várj csak! – David felállt, és engem is felhúzott magával. Majd
visszaültetett a székére, intett a többieknek, és elindult a színpad felé.
Könnyedén vágott át a tömegen, a többiek pedig szorosan a nyomában
maradtak, így, együtt, lenyűgöző látványt nyújtott a banda, mindegy
mennyire próbáltak visszafogottan viselkedni vagy rejtve maradni.
Ugyanakkor valami azt súgta, hamarosan mindenkinek nyilvánvalóvá
válik majd, ki bulizik itt ma velük. Amikor az amatőr banda végzett.
David odaintette magához az énekest. Szent szar! Zenélni fognak!
Izgatottan ugráltam a széken ültömben.
Beszélgettek néhány pillanatig, és az énekes a gitárost is odaintette. az
pedig azonnal David kezébe nyomta a hathúrost. Láttam, hogy amikor
felfogták, kivel is beszélgetnek éppen, mindkettőjük arcára őszinte
döbbenet ült ki. Jimmy odabiccentett az énekesnek, majd fellépett a
színpadra. Mögötte Mal már lepacsizott a dobossal, és éppen átvette tőle
a dobverőket. Még a mindig komor Ben is mosolygott, amikor a basszer
odaadta neki a hangszerét. A Stage Dive felállt a színpadon, de a
kocsmában ekkor még csak alig maroknyian döbbentek rá, mi folyik
körülöttük.
– Sziasztok! Bocs, hogy félbeszakítom a szórakozásotokat. David
Ferris vagyok, és szeretnék eljátszani egy számot a feleségemnek,
Evelynnek. Remélem, nem bánjátok.
A pillanatnyi néma csend dübörgő éljenzésbe csapott át. David a
hömpölygő tömeg fölött engem nézett, az emberek pedig egymást
taposva rohantak a tánctérhez, hogy minél közelebb lehessenek hozzájuk
– Evelyn született portlandi csaj, ami azt jelenti, hogy ti is mind a
családtagjaim vagytok Úgyhogy ne tapossatok el, ha kérhetem!
Válaszképpen a tömeg teljesen megbolondult. David ujjai táncolni
kezdtek a húrokon, a rock és country olyan csodálatos keverékét csalva
elő a hangszerből, amilyet ember nem halion még. Aztán énekelni
kezdett. Jimmy vokálozott, és kettejük hangja fantasztikusan
összeolvadva zengett.

Azt hittem, el tudlak engedni,

 Azt hittem, el tudsz menni, és
Hogy az együtt töltött idő elvesz
De ma már hidegebb vagyok,
Mint az üres ágy,
Ha elmész, is kitartok.
Ha ellöksz is ígérem, maradok, kicsim.
Azt hitted, hagylak elmenni?
Már tudod, hogy erre esély sincs.
Megbántam mindent, amit
Mondtam, és várni fogok rád mindig.

A szám egyszerű volt, édes és tökéletes, a végén a tömeg üvöltése

fülrepesztő Az emberek kiabáltak és a lábukkal doboltak Már attól
tartottam, hogy a mennyezet a fejünkre szakad. A biztonságiak
odamentek, majd segítettek Davidnek meg a többieknek átvágni a
rajongókon. Mióta játszani kezdtek, a tömeg pillanatok alatt hatalmasra
duzzadt, mert a már jelen levők SMS-ben, telefonon és minden
lehetséges közösségi média útján értesítették a barátaikat, milyen
hatalmas buli zajlik. A rajongók majd összenyomták a bandát, miközben
ok a kijárat felé igyekeztek. Egy kéz fogta meg a karomat. Felnéztem, és
Sam vigyorgó arcába bámultam. Azonnal elhúztunk.
Sam és a többi biztonsági utat tört nekünk a kijáratig, majd a várakozó
limuzinhoz. Látszott rajtuk, hogy alaposan felkészültek. Mindenkit
betuszkoltak a limóba, David pedig azonnal az ölébe vett.
– Sam majd gondoskodik róla, hogy a barátaidnak se legyen semmi
baja.
– Kösz. Azt hiszem, Portland most már nagyon is tudja, hogy itt vagy.
– Aha, igazad lehet.
– Davie, neked tényleg beteges feltűnési viszketegséged van! –
mondta Mal, és a fejét rázta. – Biztos voltam benne, hogy valami
ilyesmire készülsz. Ti, gitárosok akkora drámakirályok vagytok! Ha csak
egy kis eszed is lenne, kisanyám, dobossal jöttél volna össze!
Felnevettem, majd letöröltem a könnyeimet.
– Most meg mi a fenéért sír? Mit mondtál neki, baromarcú? – David
közelebb húzott. Odakint emberek doboltak az ablakon, miközben a limó
lassan gurulni kezdett. – Minden rendben?
– Amit mondtam, színigaz volt. Tényleg egy doboshoz kellett volna
hozzámennie. Istenverte meglepetéskoncertek! – morogta Mal.
– Fogd már be!
– Mintha te soha nem csináltál volna semmi baromságot, hogy
megfőzz egy csajt! - szólalt meg Ben.
– Mi is volt Tokióban? – kérdezte Jimmy, és kényelmesen elnyújtózott
a sarokban. – El is felejtettem... hogy hívták azt a csajt?
– Ó, tényleg, basszus! A csaj az étteremből – felelte Ben. – Mennyit is
kellett fizetni az okozott károkért?
– Fogalmam sincs, hogy miről beszéltek. David, mondd meg nekik,
légy szives, hogy kussoljanak! – kiáltotta Mal, a misík kettő hangos
röhögését túlordítva – Tiszteljétek ezt az érzelmes pillanatot Evelynnel,
seggfejek!
– Ne is torődj velük! – David megfogta az arcomat. – Miért sírtál?
– Mert ez a szám tízes volt. Ha az egyes azt jelenti, külön élünk
egymástól és mind a kerten rettenetesen nyomorultul tengetjük a
napjainkat, akkor ez a szám tízes volt! Csodálatosan szép!
– Tényleg tetszett? Mert ha nem, akkor elfelejtkezünk róla, és soha
nem kell...
Megfogtam az arcát, megcsókoltam, és nem törődtem a hátam mögött
feltörő hangokkal. Még akkor is csókoltam, amikor már az ajkaimat sem
éreztem.
– Kicsim! – mosolyodott, majd letörölte az utolsó könnycseppjeimet
is. – Te mindig azt mondod, amit kell.