Popper Péter

VÁLSÁG ÉS MEGÚJULÁS

Kívül és belül

Siva nevető tánca

S A X UM
ISBN: 978-963-248-084-8

Saxum Kiadó
Felelős vezető: Jenéi Tamás
Felelős szerkesztő: Zsolnai Margit
Tördelőszerkesztő: Jakab Zsolt,
Fontoló Stúdió

Nyomdai munkálatok: Szekszárdi Nyomda Kft.

Felelős vezető: Vadász József
 Rongymacskának
és
a válságok halott és élő áldozatainak ajánlom ezt
az írást, megkönnyebbülve, hogy elmúlt a XX. század,
s vele nemsokára elmúlunk mi is, akik a történelem
legszörnyűbb korszakává alakítottuk a ránk bízott időt…
Elengednénk az elmúlt 100 évet
ami nem teremtett übermenscheket, de elpusztította
az emberszabású embert.
Maradt a tömeg, a diktátor, és a technikus.
Márai Sándor Heidegger nyomán

Videoklip az életed
Túl sok benne a vágás
Veszélyes! Veszélyes!
Nézd, milyen éles a kép,
Milyen szép ez a hányás,
Amiben élsz Amiben élsz.
Müller Péter Sziámi: Amiben élsz

Az emberiség történelmének legnagyobb válságát –

közönyösen vagy cinikusan – tagadnia kell annak,
aki hülye vagy gazember.
Ezért idézem egy igazi lelkész tanúságtételét.

Németországban a nácik először

a kommunistákért jöttek,
de én nem szóltam, mert nem vagyok
kommunista.
Majd a zsidókért jöttek, de én nem szóltam, mert nem vagyok zsidó.
Azután a szakszervezetisekért jöttek,
de én nem szóltam, mert nem vagyok
szakszervezeti tag.
Később a katolikusokért jöttek,
de én nem szóltam, mert protestáns vagyok.
Végül értem jöttek,
de akkor már nem maradt, aki szólt volna értem.
Martin Niemöller
német evangélikus lelkész
Tartalom

1. A válság – mint rendkívüli helyzet

2. Amikor a régi már nem, az új még nem működik
3. Amikor a régi is és az új is működik
4. Miért elviselhetetlen az ember számára a válság?
5. A válság kérdez, felelősségre von és ítél
6. A társadalmi válság kettős értelme: veszély és lehetőség
7. A magánélet válságai
8. Ne bánj meg semmit!
9. Mégis, kinek az élete?
10. A válság megtörténik, vagy tudatosan előidézik?
11. Eretnek teológia
12. A válságok kufárai
13. A vörös kísértet
14. A racionalitás misztikája
15. A tehetségtelenek reménye
17. Vannak-e még Őrzők a strázsán? És mit őriznek?
18. Az archaikus és a modern ember
19. Makrokozmikus válságok
20. Ragaszkodás és szabadság
21. Te és a többi ember
22. Miért táncol Siva?
23. A veszélyes kerülőút és a szél zúgása
24. Élj, hogy élhess
 1. A válság – mint rendkívüli helyzet
Valószínűleg ezt nevezte Lenin forradalmi helyzetnek. A válság időszakát. Amikor a
hatalmon lévők már nem tudnak a régi módon uralkodni, valamint az emberek sem
akarnak a hagyományos módon élni, de még senki sem tudja, hogyan kellene másképp
tenni bármit is.
Talán meg kell próbálnunk – aminek csak lehet – az ősi gyökeréig eljutni. Ez a gyökér
lenyúlhat az egymástól még független mítoszok és hiedelmek világába, a vallásos
tanítások rendszerébe, a modern fizika világképébe – a kozmosz keletkezésének „első öt
percétől” egészen az ősrobbanásig, a világegyetem tágulásának kezdetéig.
Mégis, ha az emberi történelem kronológiáját követjük, szelídebb kezdést jelent a már
tételesen rendezett vallási tanítás, még akkor is, ha jól tudjuk, hogy a „kezdetben”
tetszőleges ponton való beleharapás a vajas kenyérbe, amely mögött és azt követően – ha
egyáltalán feltételezhetjük az idő objektív létezését – végtelen korszakok terülnek el.
Az egyik legrégebbi vallás, amelynek nem csupán egykori létezéséről tudunk, hanem
ismerjük szellemi arculatát is, az a védikus hinduizmus. Istenhívők voltak, furcsa módon
az egyistenhit és a hármas istenség képe már náluk is egybeolvadt. Pratyiharam, az
egyetlen isteni erő három funkcióban manifesztálódik. Ezek a funkciók önálló isten-
személyek lennének? Feltétlenül! Gondoljuk meg még egyszer. Önálló istenek? Szó sincs
róla. A bahái mozgalomtól kölcsönzött kép szerint olyanok ők, mint a szőlő: önálló
szemek, egy közös fürtön! Három isteni funkció, sajátosan önálló isten-személyiséggel,
amelynek sajátosságát éppen az jelenti, hogy mégis egyek. Ősi szentháromság? Az
egységes isteni erő három megnyilvánulása:

 a Teremtés
 a Fenntartás
 a Pusztítás és a Megújítás

Ábrázolása a Trimurti, a háromarcú, háromfelé – a múltba, a jelenbe, és a jövőbe –

tekintő isten. A Teremtő Brahma, a Fenntartó Visnu, a Pusztító és Megújító Siva.
Nyilvánvaló, hogy a Trimurti ellentétes isteni erőket egyesít, de ugyanakkor
egymásnak feszít. A Brahma teremtése során létrehozott kreatúrák idővel romlandóak.
Visnu fenntartó ereje nélkül nagyon gyorsan romlandóak lennének. Ám végül Siva, aki
helyet akar csinálni az újnak – értsd, a fejlődésnek és a változásnak –, mindent romba
dönt, hogy építhessen. Siva tehát önmagában is ellentétes erőket hordoz. Ne bonyolítsuk
az eddigi képet azzal, hogy jelzem, mindegyik isteni funkció megjelenik feminin
formában is – szívesen nevezik őket feleségeknek. Róluk majd később. De ami a
maszkulin és a feminin ellentét, vagy a kínaiaknál a Jin és a Jang – hadd szemtelenkedjek
–, az Freudnál az Erósz és Thanatosz. A rivális erők mindvégig jelen vannak – nem is
beszélve a perzsa, zsidó és görögben előforduló változatokról.

Végül – ezt se hallgassuk el – a létezés titkainak ezeket a felvillanásait a legmodernebb

anyagelvű vallás, a dialektikus és történelmi materializmus vékony brosúrává
„tömörítette” s mint a bölcselet kvinteszenciáját nyomta a reggeli Szabad Nép félórák és
egyéb szemináriumok résztvevőinek a kezébe, éles és hasznos filozófiai fegyverként. Ez
az ideológiai küzdelem volt hivatott arra, hogy minden sátáni idealista gondolatot
legyőzve, az emberiséget a földi paradicsomhoz vezesse.
A zsidó-keresztény és részben az iszlám monoteista vallási elkötelezettsége – ami
azonos egy spirituális diktatúrával –, az ősi modellt követve ugyancsak azt állítja, hogy az
emberiség története válságokkal kezdődik. Az ember az Édenben boldogan, jólétben és
békességben élt, akár a bárányok a tigrisekkel. Ám akkor az Úristen szólt: Itt minden a
tiétek, de az Éden közepén lévő két sudár fa terméséből nem ehettek. A világegyetemben
ez volt az első tiltás.
Mármost a mindentudó Isten tudta-e, hogy mi lesz a tiltásának a következménye?
Hogyne tudta volna, hiszen summa cum laude diplomázott az istenképző Mindentudás
Egyetemén.
Akkor a valóságban mi volt ez a tilalom? Alkalomadás a nemet mondásra, az
engedetlenségre, az önálló ítélő erő kialakulására, a jó és a rossz tudására, az erkölcsi
világrend megismerésére. Vagyis nem járna messze a bizarr igazságtól az, aki az első
emberpárt a zsidó szellem ősi képviselőjének tekintené. Egyrészt azért, mert az erkölcsi
törvényt, az emberi viselkedés alfáját és ómegáját Isten a zsidóságon keresztül adta az
emberiségnek. Másrészt itt is idézem Ilja Ehrenburg híres regényét, a Julio Jurenitót. Julio
Jurenito orosz-spanyol filozófus volt, az ő csoportjába tartozott Ehrenburg is. Egyszer
megkérdezte tőle:

–  Orosz az anyanyelvem, orosz a kultúrám, orosz szokásokhoz

asszimilálódva élek. Mitől vagyok én zsidó?
–  Estére megkapod a választ.
Este pedig ezt javasolta:
–  Játsszuk azt, hogy minden szó eltűnik a világból. Csak kettő marad
meg, az IGEN és a NEM. De csak az egyik létezhet. Nektek kell eldönteni,
hogy melyik.

És mindenki az Igent választja, csak Ehrenburg a nemet.

Ennek a nemnek jelentősége van. Bármennyire is viszolygok népekről jellemrajzot
adni, az előítéletekkel zsúfolt köztudatban a zsidóság annyira összekapcsolódott
különböző – általában baloldali – forradalmi mozgalmakkal, hogy lehetetlen ezt figyelmen
kívül hagyni.
Nem ebből a nemből vezethető-e le a zsidó lélek kettőssége? Hajlama a misztikára és a
racionalizmusra; vallási hagyománytisztelete és forradalmi lelkesedése; örök bűntudata és
öniróniája; a tradíciók szentsége és újító kedve; forradalmi lendületének gyors átalakulása
társadalmi konzervativizmussá; szabad gondolkozása – örök ellenzékiként – a
tudományban, az avantgárd kulturális törekvésekben és avatag ízlése a művészetekben, ha
netán hatalomra kerül.
A karakternek ez az ellentétes felépítése teszi különösen alkalmassá arra, hogy a
társadalmi válságok idején a hangadók közé emelkedjen. Ám igazságtalanság és nagyon
méltánytalan azzal vádolni a zsidóságot, hogy a válságok jó részét ők idézik elő. A válság
kialakulásában objektív politikai és gazdasági trendek érvényesülnek, a zsidó szellem csak
szívesen csatlakozik a társadalmi összeomlásból kialakuló legtöbb, még alig értékelhető s
bemérhető új rendhez.

2. Amikor a régi már nem, az új még nem működik

A diktatúrák, az erőszakos hatalmak hirtelen összeomlása sokszor igencsak váratlanul
megy végbe. Néha persze kiszámítható, mint például a Harmadik Birodalom szükségszerű
pusztulása, néha viszont döbbenetesen gyors és meglepő, például a Szovjetunió szétesése
esetében. Ha szabad a folyamatot szépirodalmi szöveg segítségével illusztrálni, Ottlik
Géza Iskola a határon című regényét ajánlom példaként, amelyben évekig tombol
„Merényiek” kegyetlen diktatúrája. S azután váratlanul összeomlik. Egy vézna kisdiák, a
pap kedvence dönti meg.
A történet engem arra emlékeztet, amikor Amerikában élő barátom gyanútlanul
nekitámaszkodott villája egyik oszlopának, az pedig összeroskadt, lezuhintva a tető egy
részét is. Kívülről még épnek látszott, de a belsejét már megették a termeszek.

Marx szerint a francia nép történelmileg soha nem tapasztalt óriási erőfeszítést tett a
nagy forradalmában, hogy áthatolhatatlan mély szakadékot hozzon létre a múltja és a
jelene között. Vajon mikor kezdődött a forradalom?
Szerb Antal szerint akkor, amikor a francia arisztokrácia elvesztette a hitét a történelmi
küldetésében és felelősségében. Körülbelül a nyaklánc-per idején. Szerinte egy középkori
francia főúr sokkal többet tudott a jobbágyairól, és jobban is bánt velük, mint késői
kortársai. Ám azért az nem jutott az eszébe, hogy ő ezzel a népnek tartozott. Úgy
gondolta, hogy Istennek tartozott. A modern arisztokraták züllésének legfontosabb tünete,
hogy haverkodni kezdtek a néppel és a polgárokkal. A polgárok és polgárasszonyok
ünnepélyes erkölcsi magasztalását tartotta jellemzőnek, a képzőművészetben pedig a
bizonytalanul ölelésre tárt karokat.
Mint írja: senkinek sem jutott eszébe, hogy a társadalmi megújulás nem felülről, ünnepi
zene kíséretében fog aláereszkedni, kölcsönös békét, jólétet és szeretetet teremtve, hanem
a gatyanélküliek törnek fel a mélyből, és királyi, főnemesi fejek hullnak porba a nép
ujjongásától kísérve.
Valószínűleg a Nagy Októberi „Társadalom” bukása is akkor vette kezdetét, amikor a
kommunista vezetés már nem hitt önmagában, s nemes erkölcsi és társadalmi céljait
világhatalmi érdekeivel cserélte fel. Meglehetősen hosszú ideig agonizált. Az egyik német
politikai napilap a hatvanas években már közölt egy tanulmányt a kommunizmus várható
bukásának előjeleiről:

Először fordult elő, hogy kapitalista viszonyok között a kétkezi dolgozók

sokkal jobban éltek, mint a szocializmusban. Ezzel a baloldali mozgalmak
elvesztették erkölcsi alapjukat. Hiszen az volt a céljuk, hogy polgári jólétet
biztosítsanak az ipari és mezőgazdasági munkásoknak, sőt a
segédmunkásoknak is. Végső soron szemükben a polgár egykori
forradalmár volt, akinek már jól ment a sora.
Először fordult elő, hogy egy önmagát szocialistának nevezett ország
részt vett nemzeti szabadságmozgalmak leverésében, például Eritreiában és
Angolában.
Először fordult elő, hogy szocialista országok háborút viseljenek egymás
ellen, mint például Kína és Vietnam esetében megtörtént.

Mindezek az úgynevezett szocializmus halálharangjának megkondulását jelentették.

A válság kirobbanásában az emberiség átélt múltja is szerepet játszik. Ortega y Gasset
szerint az európai ember már volt „demokrata”, volt „liberális”, volt „abszolutista”, volt
„feudális”, de ma már egyik sem jellemző rá ezek közül. Viszont mivel mindegyik már
volt valamikor, ez megakadályozza az ismétlést. Mert az ember „visszafordíthatatlan”.
Nem azért, mert a pillanat soha nem tér vissza, hanem azért nem tér vissza a pillanat, mert
az ember nem lehet ismét az, ami volt. S amit politikailag már korábban kipróbáltak, az –
bár biztosan megoldott számos kérdést – ugyanakkor új nehézségeket is teremtett.
 A múlt tehát mindig él a jelenben. Az ember az, ami megtörtént vele, amit az ember
megcselekedett. Vagyis az ember a múltjához képest él. Élettapasztalatai (történelmi
tapasztalatait is beleértve) leszűkítik a jövőjét. Nem tudhatjuk ugyan, hogy mivé lesz, de
azt igen, hogy mivé nem lesz.
Az ember ontológiai kiváltsága, hogy nincs hozzábilincselve a múltjához, nem marad a
rabja, hanem tovább tud vándorolni a múlt tapasztalataira támaszkodva, és ez fejlődést is
jelenthet a magasabb rendű élet felé. Ellenpéldaként: a mai tigris nem kevésbé tigris, mint
az ezer évvel ezelőtti. Tigrisnek lenni mindig annyi, mint első tigrisnek lenni – mondja az
általános természeti evolúcióban kételkedő Ortega. De az ember mindig egy másik ember
elért fejlődésének csúcspontjából fejlődik ki. Vagyis nem örök Ádám, sohasem első
ember, hanem mindig második, harmadik, és így tovább. Fejlődése már egy mások által
elért pozitív mennyiségből indul ki, s ehhez járul hozzá a saját növekedése.
Ezért az ember nem világosodhat meg, nem értheti meg önmagát a tegnap, a
tegnapelőtt stb. ismerete nélkül. A mai racionalista ember természetesen nem érthető
annak, aki nem tudja, milyen volt kereszténynek lenni, sztoikusnak lenni, a fáraók
birodalmában élni, Mózes korában zsidónak lenni, Buddha követőjévé válni stb.

3. Amikor a régi is és az új is működik

Ez az egyéni élet válságainak leggyakoribb formája, amikor a régi és az új egymás
mellett működik. A társadalmi válságok hátterében általában az áll, hogy valami, ami egy
darabig jó volt, vagy legalábbis jónak tűnt, az elromlik. Ez az individuális válság egyik
lehetősége is. De az egyén szívének két kamrája és két pitvara van. Elfér benne például két
szerelem is. Jaj de borzalmas – és jaj de nagyszerű. Micsoda ördögi gyötrelem – és
micsoda égi jutalom. Mit lehet tenni vele? Pető Andrásnál olvasható a megoldás:

Ha egyszer abban az örömben lesz valakinek része, hogy két nő marja

egymást érte, akkor az a dolga, hogy ne csináljon semmit. Majd az
agresszívebb elviszi, s az neki jó lesz.

Félni kell-e az érzelmi kettősségektől? Talán még a hármasságoktól sem. Régi lélektani
megállapítás: az felnőtt ember, aki el bírja viselni érzelmi ambivalenciáit. Például a
kamasz erre még nem képes, mindenáron egyértelművé akarja törni önmagát. És az
infantilis szinten megrekedt, fanatizmusra hajlamos ember is. Ők válságként vagy
hamisságként élnek meg minden kettősséget.
Félni attól kell, ha az ember nem tudja elviselni saját érzelmi feszültségeit, nem tud élni
saját jelenében, úgy érzi, mindenáron választania kell (miért is kellene?), de
döntésképtelen, és így válságba kerül, ami egy saját maga által gyártott válság. Persze már
az is nyugalmat hozhatna, ha meg merné fogalmazni – legalább önmagának –, hogy
melyik kapcsolat az elsődleges az életében, és melyik az, amelyik csak időleges útitárs.
Csakhogy gyerekkorunk óta szigorú törvény, hogy apukát és anyukát meg a testvéreinket
egyformán kell szeretni. Mint ahogy a szülőknek is egyformán kell szeretniük gyerekeiket.
Minden különbségtevés bűn – bántást és megalázást, féltékenységet szül. Vegyünk egy
példát. A Biblia figyelmeztet, hogy Káint még testvérgyilkossá is teszi. Az erkölcsös
ember ezért jóságában mindig egyformaságot hazudik. Más eszközt, ami alkalmas a
gyűlölködés feloldására, nem ismer – ez maga a szocializációs hiányosság. Nagyon sokan
szenvednek tőle.
A feloldást mindenesetre azzal kell kezdeni, hogy ki kell szabadulni abból a kínos
helyzetből, amikor az ember a parancs és a jóslás kettőssége között vergődik. Az ún. Jakab
biblia – a Biblia első angol fordítása – szerint:
 És körülvesz téged a bűnök tengere… stb. De te uralkodjál rajta! Ez parancs! A
standard amerikai fordítás szerint viszont: Körülvesz téged a bűnök tengere… stb. De te
uralkodni fogsz rajta. Ez jóslás! Az emberiség ilyen alapszövegében nem lehet ekkora
ellentmondás. Lássuk a hébert, ahol szemünkbe tűnik egy szó: lehetőség (timsel). Vagyis:
Körülvesz téged a bűnök tengere… stb. De én megadom neked a lehetőséget, hogy
uralkodjál rajta.
Erről van szó! A lehetőségről, amit mindig megkap az ember, mert a lehetőség jár neki!
Te is megkaptad, megkapod és meg fogod kapni. Ezért ne kapj hisztériás rohamot, ha
életed hajója néha megbillen egy markánsabb hullámtörésen. Már százszor megijedtél,
hogy elsüllyed, és még mindig a nagy vízen hajózol.

4. Miért elviselhetetlen az ember számára a válság?

A válságban van valami, ami közös a halállal. Az ismeretlenség, a végkifejlet
titokzatossága, a folytatás lehetősége, vagy a megsemmisülés, a közeledő és
elkerülhetetlen jövő, amit sűrű fátyol takar. Tehát félelmetes. De van benne valami –
tulajdonképpen ugyanezek –, ami viszont közös az Élettel. A halálban és az életben van
számunkra valami borzongatóan vonzó (Erósz) és ugyanennyire borzongatóan riasztó
(Thanatosz) is. Erósz (úgy nevezik: Élet) és Thanatosz (úgy nevezik: Halál) együtt… Élet
nélkül nem lehet meghalni, halál nélkül nem lehet élni. Ami nem igazán riasztó, az igazán
vonzó sem lehet, ami nem igazán vonzó, attól soha meg nem riadunk.
Milyen rettenetes ez a hely! – mondja Jákob, felriadva álmából. Itt átjáró van Ég és
Föld között. Milyen rettenetes a válság! A válság átjárás az élet és a halál között. Mindkét
kapu nyitva van.
Ám az igazi rettenet csak akkor következik be, amikor a dolgok elvegyülnek és
összekeverednek. Amikor az Isten által tiszta minőségben egymástól elválasztott víz és a
föld sárrá válik, az élet és halál valami meghatározhatatlan kísértetté, tűnve megálló
pillanattá (Thomas Mann). Az anyagi világot elhagyó lélek megkapaszkodik az alóla
kirohadó, tönkrement testbe, belesüpped a saját felbomló halott anyagiságába, ami
szellemi szempontból már csak elhasznált maradék, romló matéria. És a halott lelke,
szellemvoltát, testnélküliségét megtagadva, sátáni kölcsönerővel anyagi jeleket ad: kopog,
sóhajt, asztalt táncoltat, árnyat, sziluettet képez, lépéseket, esetleg sikolyt hallat.
Mindenesetre áttűnik belőle valami rendellenes, valami „elpiszkolt” valami alvilági.
Persze az igazi megrettenést a kétfelé nyitott kapuk megsejtése okozza. A tudatos vagy
nem tudatos választáson alapuló elindulás kikerülhetetlensége – valamelyik felé. Ez a
kétfelé „nyitottság” a válság legnagyobb, elviselhetetlen felelőssége, terhe.
Hogy is mondja Lucifer az Úrnak?

Te anyagot szültél, én tért nyerék,

Az élet mellett ott van a halál,
A boldogságnál a lehangolás,
A fénynél árnyék, kétség és remény.
– Ott állok, látod, hol te, mindenütt,
S ki így ösmérlek, még hódoljak-e?

Madách Imre: Az ember tragédiája

Vagyis a válság mindig drámai kettősséget hordoz. Az istenit és a sátánit. A természetit

és a szociálisát.
A biológiait és az erkölcsit. Az életet és a halált. A depressziót és az eufóriát… Nem
sok-e ez egy embernek? Nem érzi-e nagyobb biztonságban magát a szülői hatalom alatt,
mint felnőttként? A diktatúra alatt, mint a demokráciában? Az egyistenhitben, mint a
pogány istenek között? Valóban kell-e neki a szabadság, vagy megelégszik a szabadság
illúziójával?

Döbbenetes az élet, döbbenetes a válság. A válság egyszerre hordozza magában a

kényszert és a szabadságot. A válság egyszerre szabadítja fel a világért aggódó
humanisták szorongását és a csőcselék korlátlan destruktív tombolását. S ezzel
élhetetlenné teszi az életet.

5. A válság kérdez, felelősségre von és ítél

Minden válság első kérdése egyénhez, kormányhoz, társadalomhoz: mit csináltak
rosszul? Mert az ember igyekszik nem hinni a válság elkerülhetetlenségében. Lehetőleg
nem akarja a válságot végzetnek tekinteni. Még akkor sem, amikor – különösen a
gazdasági-pénzügyi válságok – sokszor hordoznak magukban nem tisztázott, rejtélyes
determinánsokat. Miért keletkezett a válság, miért éppen most, miért akkora kiterjedésű és
hatású, mennyi idő alatt vonulhat le, miért éppen az adott országokat érinti legmélyebben?
Vagyis az alapkérdés: mit kellene máskor jobban csinálni? S ekkor keletkeznek az
utólagos okoskodások, nyilvános viták, nagyképű elméletképzések. Majd lassan sor kerül
a bűnösök, a mulasztók, a rossz helyzetmegítélők kutatására, a bűnbakképzésre, a
riválisokkal, az ellenfelekkel való leszámolásra a válság ürügyén. Nosza, ítélkezzünk
szaporán, ne szalasszuk el az alkalmat, legalább ennyi hasznunk legyen a
nyomorúságunkból!
A társadalmi méretű válság tehát átváltozik valamiféle kollektív gonosz és aljas
mérkőzéssé, ami különösen vonzza a „lehettem volna” embereket mint támadó erőket és
természetesen a hatalomban lévőket, akik a védősereget alkotják.
Sokkal emberibb és ezért nehezebb a helyzet az egyéni élet érzelmi és erkölcsi válsága
esetében. Nem akarok az agyonnyúzott szerelmi válságok dzsungelében elveszni, amelyek
majdnem mindig a hűség-hűtlenség, a megszokás és unalom, az elfáradás és az újdonság,
a feszültségkeresés sablonjai között mozognak. A nehézségek inkább abból fakadnak,
hogy az érintettek – ideáljaiknak megfelelően – hamis szerepeket hazudnak maguknak, és
ezeket megpróbálják eljátszani. Az „erkölcsi igazságtevő”, „a mindent megbocsátó barát”,
„a megérdemelt bosszú megvalósítója”, „a halálba menekülő csalódott”, „az érzelmileg
bepáncélozott cinikus” a leggyakoribb figurái ezeknek a sokszor groteszkbe forduló, a
maguk valóságában nem vállalt – esetleg túl kegyetlen, esetleg túl olcsó – tragédiáknak.
Azonban vannak másféle, mély utakon, búvópatakként fel- és eltűnő válságok is.
Ennek egyik példáját Thomas Mann beszélte el, tüdőműtéte után.

… Aztán a szobában várt a feleségem, ahol én már régóta ágyamban

feküdtem, amikor átmenetileg felébredtem. Még nagyon kábult voltam,
minden eddigi szokásommal ellentétben angolul szóltam hozzá, és furcsa
módon panaszkodtam!”It was much worse than I thought – mondtam neki. –
1 suffered too much!” Még ma is töröm rajta a fejemet, mi lehetett az
értelme ennek a badarságnak. Miről beszéltem? Hiszen semmit sem éreztem
az egészből. Vagy létezik talán az életnek olyan mélysége, ahol akkor is
szenved az ember, ha tökéletesen ki vannak kapcsolva az érzékei?
Lehetséges lenne, hogy lelki működésünk legalsó szintjén nem válik el
egymástól tökéletesen a szenvedés és a szenvedés elviselése? Az is meglehet,
hogy ez még a „halott” szervezetre is vonatkozik, amelyről senki sem tudja,
hogy tulajdonképpen milyen mértékben halott valóságos felbomlása előtt,
 sőt még az is, hogy ezzel – bár csak gyanakvó kérdésként – érvelni lehetne a
halotthamvasztás ellen.

Ugyanő felveti, hogy az alkotás ördöge által sarkantyúzott ember, aki állandó
megszállottságban él, lehet-e valakinek megfelelő társa? Az örökké tartó erős
koncentráltság nem hozhat-e létre szórakozott vagy érzéketlen magatartást, e felett érzett
bűntudatot is? Létezik-e megbocsátás az elmaradt szeretet-megnyilvánulásokért? Sőt:
lehet-e ragaszkodni egy ilyen érzéketlenséget mutató emberhez? Vagy mindez
elkerülhetetlenül sodor egy emberpárt, egy családot a válság, a végleges összeomlás felé?

6. A társadalmi válság kettős értelme: veszély és lehetőség

Amikor a magyar történelmet vizsgáljuk, azt találjuk, hogy válságok sorakoznak véget
nem érően egymás után… Mindig mindegyik kettős tartalmat hordoz: Erószt és
Thanatoszt, az élet újrasarjadásának, a továbbélésnek és az élet megmerevedésének,
pusztulásának a lehetőségét. Nézzük át legkomolyabb fordulópontjainkat.

A kereszténység felvétele. Nyilvánvalóan komoly válság, ami időlegesen kettészakította

a nemzetet; háborúkba, pogánylázadásokba sodorta. Veszélye az volt, hogy áldozatául
eshetett volna az ősi kultúra, a hitvilág és a népi azonosságtudat, ugyanakkor megnyílt a
lehetősége annak, hogy megmaradjunk Európában, sőt európaivá váljunk, s ezzel
részesévé lehettünk a modern társadalmi fejlődésnek.
Ezt a válságot mélyítette még az a dilemma, hogy vajon a bizánci vagy a római
kereszténységhez érdemesebb-e csatlakozni? A római orientáció perdöntővé vált az egész
magyar történelmi fejlődés szempontjából. A „mi lett volna ha?” – kérdését ma már nem
is érdemes feltenni.

Tatárjárás. Ez bizony válság volt a javából! Hogyan is kezdődött? Ez a fenyegetés már

sok éve ott izzott az ország határán. A védelmi erő fokozására fogadta be IV. Béla a
tatárok elől menekülő kunokat. Ámbár egyes történészek szerint a kunok befogadásának
szerepe volt abban, hogy Batu kán Magyarország ellen fordult. Mindenesetre az országban
megint szakadás mutatkozott a kunpártiak és a kunok ellenségei között. Az utóbbiak
bizonyultak erősebbnek, és a kun főembereket – Kuthen vezérrel együtt – megölték. Erre a
kunok gyilkolva és rombolva kivonultak az országból, most már a tatárok szövetségesének
tekintve magukat. Mi ez, ha nem a később annyiszor megismétlődő nemzeti önsorsrontás?
Ugyanakkor a tatároknak köszönhető az országot védő végvárak kiépítése, amitől időről
időre Európa pajzsává válhatott.

A török hódoltság. Elsősorban is Mohács. Tudjuk, hogy két teljes létszámú magyar
hadsereg nézte végig tétlenül II. Lajos és seregének pusztulását. Ezt jelentette a „nemzeti
összefogás”. Az ország ekkor alaposan „túlteljesítette” a hagyományos normát, nem két,
hanem három részre szakadt. Felfalhatta volna a szultán, a Habsburgok, széteshetett volna
az erdélyi bonyodalmakban, volt rá százötven éve.
Mint tudjuk, talán éppen a három részre szakadás tartotta meg, s szerencsés volt a tény,
hogy a török nem törökösített, senkit sem térített erőszakkal muzulmánná, csak szelíden
rabolgatott, miután a meghódított földet is csak ideiglenesen osztotta szét használatra a
harcosok között.

A Rákóczi-szabadságharc idején a kurucok és a labancok kegyetlenül pusztították

egymást – az unokák szebb magyar jövőjéért. Akkor született a jelszó: „aki magyar,
velünk tart”, valamint: „magyar a magyarnak ellensége nem lehet”. A fejedelem akkor
fejeztette le két áruló brigadérosát – Ocskayt Érsekújváron és Bezerédit Sárospatakon.
Majd rövidesen útra kelt az új székhely, Rodostó felé. Sőt Mikes Kelementől azt is tudjuk,
hogy ott Bercsényi uram szerelmes lett, és ezért hetente megmosakodott. Ám ekkor
szilárdultak meg a magyar-francia és a magyar-lengyel nemzetközi kapcsolatok is, amíg a
fejedelem túl sokáig tétovázott, hogy kinek is adja el az országot.
Most már csak felsorolásképpen a bekövetkezett válságok:
 az 1848-49-es szabadságharc
 a Bach-korszak
 az I. világháború
 a Tanácsköztársaság
 különítményesek korszaka
 az 1929-es gazdasági világválság
 a fasizálódás
 a II. világháború és a nyilas uralom
 a sztálinizmus, Rákosi diktatúrája
 1956
 a Kádár-rezsim
 a rendszerváltás egészen a mai gazdasági-pénzügyi válságig

Tizenhat nagy válság ezer év alatt. Ez azt jelenti, hogy 62,5 évenként robban ki egy
jelentős válság. Mindegyik a megsemmisülés veszélyét hordozza, ám egyben utat nyit a
jövő felé. Nem érződik-e rajtuk a pusztító-megújító Siva istenség egyszerre ijesztő és
örömteli atmoszférája?
Ennek alapján nem gondolhatjuk-e azt, hogy a válságok sorozata egyszerűen a
történelem, a társadalmi fejlődés létezési módja? Nem katasztrófa, hanem evolúció?
Amiről újabban megint kétségek merülnek fel, hogy létezik-e egyáltalán.

7. A magánélet válságai
Legtöbben ilyenkor a szerelemre, a férfi-női kapcsolatokra, a házassági konfliktusokra
gondolnak. Ennek az irodalma meglehetősen terjedelmes. Amiről ugyancsak gyakran
olvashatunk, a barátság. Ebbe mélyedjünk el egy kicsit – ennek kapcsán gyakran támad fel
a vitatkozó kedvem.
Márai Sándor a legnemesebb érzések között tartja számon a barátságot. Úgy véli, ez a
legtisztább kölcsönös érzelmek egyike. Legkevesebb benne az érdek, az adott helyzetek
kihasználása. Szigorúan személynek szól, nem akarja szétszabdalni a barátot: „ezt
elfogadom belőled, ezt nem”, az egész emberre mond igent, és nem lép fel a tökéletesség
igényével, tehát tartós, ítélkezés nélkül elviseli az esetleges frusztrációkat is. Meghagyja a
barát személyes szabadságát véleményalkotásban és cselekvésben egyaránt. Az igazi
barátokra vonatkozik Terentius megállapítása:
Homo sum, nihil humani me alienum puto.
Magyarul: Ember vagyok, semmi sem idegen tőlem, ami emberi.
Bár így lenne! De vagy nem igaz, hanem vágyfantázia és csak látszat a barátságok
többsége, vagy pedig az egész kapcsolatforma félreértésen alapul.
Személyes életem során is tágra nyílt szemmel figyeltem, hogy mélynek tűnő, hosszú
barátságok miként és milyen gyorsan sorvadnak el, amint a politika mérgét szívják
magukba. Olyan barátokról van szó, akikkel évtizedeken át harmonikus és mélygyökerű
állítólagos szeretet kötött össze: üldögéltünk kórházi ágyaink mellett, műtét előtti
éjszakákon fogtuk egymás kezét, ha kellett, elhoztuk egymás holmiját őrjöngő
házastársuktól, sőt együtt is laktunk, nem riadtunk vissza némi csalástól sem, hogy a
másiknak pénzt és egzisztenciát teremtsünk, karriert építsünk, fülükbe súgtuk legintimebb
és legszégyenteljesebb élményeinket. De aztán elég volt egy hiúságukat sértő rossz
mondat, egy tapintatlan hiba, egy valódi és egyszeri durva melléfogás – ami nélkül nincs
élet és kapcsolat –, s íme, mindennek örökre vége lesz. A sérelem könyörtelenné,
feloldhatatlanná és megbeszélhetetlenné, megbocsáthatatlanná válik. A számunkra
mindörökre árulóvá minősített nevére pecsétet ütünk: „nem mondjuk ki soha többé”…
Vajon kinek a pecsétje ez? Aminek hatására füstölögve omlik porrá az elmúlt évtizedek
minden szeretete, jóindulata, simogatása?
Egykori professzorom mondta, valaki után nézve, aki köszönés nélkül elsietett mellette:
– Csak tudnám, miért haragszik rám? Tudomásom szerint semmi jót nem tettem vele.
Néha már attól tartok, hogy az érzelmi kapcsolódások a Sátán csábításai. Az Isten
végtelen magányban és egyedüllétben él, s az ember, akit saját képére teremtett, ha hozzá
akar közeledni, ugyancsak. A forró, őrjöngő és a hideg, logikus, racionális ördög – végül
is két szellemi nagyhatalom. Kezükben egyaránt ott van az a bizonyos megsemmisítő
pecsét és a sors ollója, amivel szét tudják szabdalni még a karmikus kapcsolatokat is.
Soha nem szabad megfeledkezni Murphy törvényéről: ami el tud romlani, az el is
romlik. Romlanak a kapcsolataink, a szerelmeink, végül mi is elromlunk az öregségben.
Ez válság lenne? Vagy csupán a létezés törvénye? A valóság az, hogy minden lényeges
élethelyzetben egyedül vagyunk – születésünkben, betegségeinkben, kudarcainkban,
halálunkban is –, ne csapjuk be hát magunkat azzal, hogy örömeinket és fájdalmainkat át
tudja érezni egy másik ember – és viszont. Persze kellenek és vannak életszövetségek is,
léteznek jó társulások, de a szimbiózis lehetősége már nagyon korai életkorban
megszűnik, nem beszélve az anyaméhben tapasztalható teljes elfogadásról. Ne is
erőltessük, általában nincs jó vége.
A magánéleti válságok azonban máshonnan is eredhetnek. Úgy nevezik őket, hogy
ígéretek, fogadalmak, eskük.
Ezt olvasom az egyik ezoterikus folyóiratban, éppen a válságokkal kapcsolatban:
Itt az ideje az új fogadalmaknak, a nagy elhatározásoknak, a felelős döntéseknek,
amelyeknek tétje sokkal súlyosabb, mint bármikor. Az élet kényszerít bennünket arra, hogy
megkomolyodjunk, hiszen bármerre nézünk is a világban, látjuk, már nem babra megy a
játék. A továbbiakban még személy szerint rám is hivatkozva arról ír, hogy nem
anyagiakról, hanem lelki erőkről van szó: ha elesünk, tudjunk felállni.
Tudjunk bizony. De ehhez nem feltétlenül szükséges másokba vagy hamisan
megnyugtató tanításokba kapaszkodni. A régi időkben ismertek „üdv-prófétákat” és „jaj-
prófétákat”. Az üdv-prófétáknak, akik szabadulást, sikert, jó jövendőt jósoltak, mindig
nagy közönségsikerük volt. Utólag néha rájuk vetült a kiszámítottság, a népszerűség
hajhászásának a gyanúja. A jaj-próféták, akik ostorozták a királyokat, a népet, az
erkölcsöket, és előre látták a nyomorú jövendőt, sokszor kerültek bilincsbe,
meglincselésre, kegyvesztettségre, megvetésre. Mégis, valahogy inkább az ő nevük, az ő
igazságuk maradt fenn, őket övezte később valamiféle szentség sugárzása.
Betartjuk-e ígéreteinket? Egyáltalán, hiszünk-e a betarthatóságukban? Hiszünk-e a még
nagyobb hatalomra spekuláló hatalmasoknak, akik unokáink rózsás jövőjét hirdetik, és
ennek érdekében bennünket a napi élet fontos szükségleteiről való lemondásra biztatnak?
Olyasmi ez, mint az anekdotában: a községbe behajt egy szekér, négy vastag gyertya ég
a négy sarkában. Sokan szenzációéhesen köré gyűlnek. A szekérről szócsövön bömböl egy
feketébe öltözött, szuggesztív vezér: Emberek! Térdre! Esküdjetek! S erre sokan térdre
ereszkednek, és esküre emelik a jobbjukat.
Csak éppen senki sem tudja, hogy mire kellene esküdniük!
Hogy is mondja Buddha Anandának?
 Legyetek önmagatok fénye,
A menedéket találjátok meg önmagatokban
Idegen segítség nélkül.

Eskük, fogadalmak, ígéretek, nagy elhatározások, mert közelgett az apokalipszis, a

végítélet? Vigyázzunk! Mert nagy a veszély, hogy sokan hisznek nekünk, még nagyobb,
hogy mi hiszünk magunknak, és nem vesszük észre hitelvesztésünket, hogy mekkora
csalódás, kudarc bontja ki mögöttünk a szárnyait, s e szárnyak alól bizony az erkölcsi halál
egyre kellemetlenebb szagú darabjai hullanak ránk, és tönkreteszik az önérzetünket, a
bennünk élő bizalmat, kapcsolatainkat.
Bizonyítékként vagy riasztásként hadd idézzek egy nagyon régi imát Istenhez, az
izraelita vallás legnagyobb ünnepének, az Engesztelés napjának (jom kippur) előestéjéről.

Mind a fogadalmak, tilalmak, eskük, átok alá helyezések, tartózkodások,

vezeklések, amit fogadtunk, és amit esküdtünk, amit átok alá helyeztünk, és
amit eltiltottunk a szívünktől, mindezt megbánjuk most. Mind legyen
feloldozva, érvénytelen, nem kötelező, megsemmisített. Fogadalmaink ne
tekintessenek fogadalmaknak, tilalmaink ne tekintessenek tilalmaknak, és
esküink ne tekintessenek esküknek.
És bocsásd meg az egész népnek és az idegennek is, aki közöttünk lakik,
mert tévedésből tettük.
És mondja az Örökkévaló: megbocsátottam, miképpen kérted.

Bár így lenne! Az Isten megbocsátó, az ember nem! Mert az ember, mint lelkének
legfontosabb részét, ami énjének folyamatosságát biztosítja, őrzi az emlékezetét. Tehát
igyekszik nem felejteni. A megbocsátásnak pedig csak egyetlen lehetősége van: a felejtés.
Ezt még a rideg jog is tiszteletben tartja a bűnök elévülésének lehetőségével.
Ami a magánélet válságaiban a legveszélyesebb, az az elfojtott, nem vállalt, bár
sokszor tudatos zsigeri gyűlölet, ami mindig a spontán reagálásokban nyilvánul meg,
pedig tudatosan kontrollált viselkedésre lenne szükségünk, amikor a tisztesség, az
emberség, akár a jóságosság diktálna.
Ez a kettősség és ismétlődő ellentmondás elviselhetetlenné teszi két ember kapcsolatát,
vagy akár egy kisebbség helyzetét, mert ennél megalázóbb hatás nincs! A földig lehet
görnyedni a súlya alatt. Ebben az esetben mindig az elnyomott egyén vagy társadalmi
méretekben a kisebbség véleménye a döntő, mert a társadalom többségét eleve úgy
szocializálják, hogy ne lássák meg az érvényesülő előítéleteket és diszkriminációt.
Közöttük nehezen feloldható túlértékelések és alulértékelések csaphatnak össze. (Például
nálunk a cigányok, a zsidók vagy a homoszexuálisok esetében.) E nézetek társadalmi
veszélyességét irreálisan eltúlzó, vagy lebecsülő értékelési bizonytalanságok – Harvey és
Miller kutatásai szerint – általában az alábbi helyzetekhez kapcsolódnak:

 fontos emberi viszonyok felbomlása (barátságok, szerelem, házasság)

 családi vagy szociális szerepek elvesztése (öregség, betegség,
munkanélküliség, politikai előítéletek következtében)
 áldozattá válás (baleset, bírósági ítélet, kiközösítés stb.)

Örök emberi törekvésként tapasztalható e krízisek jelentéstartalmának a keresése.

(Jelzés vagy jelentőség-tulajdonítás, sorsszerűség, „ahogy meg van írva” stb.) Ez abból az
illúzióból fakad, hogy ha értik vagy érteni vélik az események valódi összetevőit, akkor
jobb eséllyel képesek befolyásolni őket. Ez a remény is szertefoszlik, ha az ember
stigmatizáltnak érzi magát csalódásai következtében.
Válság-ügyben lényeges a párválasztás is. Füst Milán óta közhely, hogy a tartós
kapcsolat, a házasság négylábú asztal: az azonos életstílus, a szeretet, a szexuális
összeillés és az anyagi feltételek egyaránt fontosak, különben az asztal lapja billegni kezd,
és könnyen felborul. De másról is szó van.
Valamennyire ismernünk kell egymás múltját. Lehetőleg ne kössük az életünket bármi
áron egy olyan vonzó emberhez, akinek a sorsában minden véletlenszerű, vagy sorsszerű
karmikus akadályokba ütközik. Ha ilyen párt választunk, legyen bármennyire is vonzó,
nagymennyiségű felhalmozódott boldogtalanság fog ránk súlyosbodni. Nem kizárt, hogy
az egyik irigyelni kezdi a másik könnyebb sorsát, saját sérelmekkel teli gyerekkorához
viszonyítja, amit mint hosszú terhes láncot vonszol maga után.
A Pygmalion-játék különös veszélye, hogy végül kapcsolati válságba torkollik.
Csodálatos feladat elesett férfit vagy lerobbant nőt megmenteni, felhozni jó színvonalra,
vagyis a megváltójává válni. Ámde a megváltáshoz nem elég egy megváltó, olyan ember
is kell, aki hagyja magát megváltani. S ahogy van ember, akinek nincs jó zenei hallása,
olyan is van, akinek nincs tehetsége a boldogsághoz, a megelégedettséghez. Ha sikerül is a
megváltás, megnő a veszély, hogy a megváltóból egykori balsorsának kellemetlen
szemtanúja lesz, és a megváltott el fog menni olyan valakivel, aki már csak sikerei
teljében látta őt. (Nem beszélve arról a régi tapasztalatról, hogy a megváltókat végül
mindig keresztre feszítik.) Mindezzel számolni kell, bármennyire is csábító a megváltó
szerepe.
Arra is figyelni kellene, hogy a szerelmi tetszés, a megkívánás elnyerése érdekében
mennyi a színjáték. Mennyire mutatják egymásnak őszintén, vagy mennyire csak a
legszebb arcukat? S amikor igent mondanak egymásnak, tudják-e, kinek mondták – vagy
ez csak évek múlva, a kapcsolat mámorának elmúltával fog kiderülni? És van-e szeretet
közöttük? Értik-e egymást? Vagy a tudatuk mélyén idegenkedve, sőt esetleg gyűlölködve
néznek egymásra, és a másik megszerzése nemi bosszú és diadal? Vagy hálából, hogy
kellenek, hajlamosak minden szép fantáziájukat egymásra vetíteni, és a saját képzeletükbe
szeretnek bele? Majd amikor elmúlnak az illúziók, haragszanak, hogy miért nem olyanok,
mint a képzelet világában?
Mit mondanak minderre a bölcsek? Azt mondják, hogy nem érdemes keresni, kutatni
az érzelmek okait, eredetét. Mert az érzelmek és a megkívánások nem ésszerűségi alapon
keletkeznek. Miért szereted?
Egyetlen igaz válasz lehetséges: csak. S már miért nem szereted? Csak. S talán a múló
idő is szerepet játszik benne. Már nem vagy a régi. És ő sem.
Egy darabig közös utatok volt, azután szétvált. Már csak ismétlitek magatokat,
végszavaitok vannak, nem tartotok sehová. Bűn ez? Lakatos László sorai szerint:

Elment, míg én utána,

Levett kalappal intek,
Elment arany batáron
Az ifjúság a nyáron,
És vissza sem tekintett.
És vissza sem tekintett.

De fordulhatunk a nagyon kedvelt Radnóti-sorokhoz is:

 Sár. Sár és Gyűlölet van az
alján minden csillogó, nagy
szerelemnek.
Most menj.
Érzem, hogy imádlak és
gyűlöllek és ezért most itt
hagylak az úton.
Kedvesem.
Nagyon, nagyon szerettelek és
hogyha találkozunk, talán újra
kezdem.
Menj már.

8. Ne bánj meg semmit!

Ma berepült egy darázs az ablakomon, s nekirepült a ventilátornak. El is
kapta rögtön a lapát, és odadobta pontosan a kezemhez, valami könyvre,
amit olvastam. S én jól megnéztem, mert valami ebben nagyon érdekelt.
Még akkor élt, még mozgatta a csápjait is, még szúrni akart.
De szemrehányás nem volt benne semmi sem. Nem átkozta se magát, sem
a sorsát, mondván, hogy kár volt nekem ezen az ablakon berepülnöm – mert
úgy látszik, nem osztotta fel magában e világot szükségszerű és véletlen
eseményekre… S akkor tehát nem is gyötörte magát hiábavaló
megállapításokkal, hogy ennek, vagy annak ő maga volt az oka… Mert ami
megtörtént vele, az a törvénye. Egyszóval, a véletlent is szükségszerűnek
ítéli, s ez az, amit meg kellene tőle tanulni, mert, úgy látszik, hozzátartozik
az itteni rendhez. Ide kellene tehát, hogy visszavezessen az út:
alázatosabbnak kellene lenni, barátom. Jobban lehajtani a fejet, még
mélyebben és véglegesen. Neked is jót tenne, nekem is, ez a mondanivalóm.
Füst Milán: A feleségem története

Már a régiek is tudták azt, amit a darázs. Miért felejtettük el? Tudták, hogy a szabad
akarat és a szabad cselekvés, az kettő. Ikarosz el akarhat jutni a Naphoz – te is a
boldogsághoz. Becsvágyad lehet, hogy az Androméda-ködnek ne legyen titka előtted.
Akarhatod Afrodité szerelmét és az örök életet.
De rendelkezésedre áll-e minden, amivel e vágyakat, ezt az akarást megvalósíthatod?
Ha nem, akkor mi múlik rajtad? Miért vagy felelős? Mit kellene megbánnod? Seneca –
Néró császár nevelője – ezt üzeni neked:
Ducuntfata volentem, nolentem trahunt. = Vezetik a végzetek az akarót, a nem akarót
vonszolják.
Vagyis mindkét esetben ugyanoda fogsz eljutni, de ha ellenállsz, ha tiltakozol,
útközben majd jól összetöröd magad. Egy dolgot mégis megbánhatsz. Azt, ha nem hittél a
sorsodnak. Babits utolsó mondata így hangzik Laodameia című verses tragédiájában:
Ő megharcolta a harcot, s elhullt a végzet alatt.
Elhullsz majd te is. Ki fog megsiratni saját magadon kívül?
Ha az Isten sors-elrendelésében hiszel, miért avatkozol bele? Ha karmahívő vagy,
akkor miért tagadod az ok és következmény törvényét? Ha úgy látod, hogy az élet a
véletlenek játéka, miért nem szórakozol jobban, és miért nyalogatod borúsan a sebeidet?
Vagy pedig:

Tudod, hogy érted történnek mindenek – mit búsulsz?

 A csillagok örök forgása néked forog
és hozzád szól, rád tartozik, érted van minden dolog
a te bűnös lelkedért.

Ó hidd el nékem, benned a Cél és nálad a Kulcs.

Madárka tolla se hull ki – ég se zeng – föld se remeg,
hogy az Isten rád ne gondolna. Az Istent sem értheti meg
aki téged meg nem ért.

Mert kedvedért alkotott mennyet és földet és tengereket,

hogy benned teljesedjenek; – s korok történetét
szerezte meséskönyvedül – s napba mártotta ecsetét,
hogy kifesse lelkedet.

Kinek színezte a hajnalt, az alkonyt, az emberek

arcát? Mind teneked!
És kinek kevert sorsokat és örömet és bánatot,
hogy gazdag legyen a lelked? És kinek adott
annyi bús szerelmeket,
szerelmek bűnét és gyászát?
s hogy bűn és gyász
egysúlyú legyen,
eleve elosztott számodra szépen derűt és borút,
sorsot és véletlent, világ nyomorát, ínséget, háborút,
mindent a lelkedre mért

öltöny gyanánt: – úgy van! eónok zúgtak, tengerek

száradtak, hogy a lelked: legyen
császárok vétkeztek, seregek törtek, hogy megkapd
azt a bút,
amit meg kellett kapnod, és világok vihara fútt
a te bűnös lelkedért!

Mert ne gondold, hogy annyi vagy, amennyi látszol

magadnak,
mert mint látásodból kinőtt szemed és homlokod,
úgy nagyobb
részed énedből, s nem ismered föl sorsod és csillagod
tükörében magadat,

és nem sejted hogy véletleneid belőled fakadnak,

és nem tudod hogy messze Napokban tennen erőd
ráng és a planéták félrehajlítják pályád előtt az
adamant rudakat.
Babits Mihály: Zsoltár férfihangra

Megbánhatja-e Isten, amit érted tett? Te megbánhatod-e helyette?

Ne játssz a halállal. Mert minden megbánás, minden lemondás, minden vágy és tett
megtagadása egyenlő egy kis halállal. Ne vágj ki semmit az életed szövetéből, mert
rongyos lesz, majd szétszakad. Te és a történeted nem választható szét. Jó lenne, ha
megértenéd, hogy a történeted te vagy! És ha csonkolod, elhazudod a történetedet – akkor
magadat, az Énedet tagadod meg. A megtörténtek vállalása – ez az önazonosság, az
identitás alapfeltétele. Erről már megkérdezheted az Istent: ki vagyok én? Hátha válaszol:
végtelen számú álmaim közül az egyik.
Nem tudsz ezzel megelégedni? Nem tudod elfogadni, hogy az örök élet azt jelenti,
hogy Isten örökre megőriz az emlékezetében? Nem tudsz beleegyezni, hogy együtt
léteztek? Ha van Isten, te is létezel. Ha ő örökké, akkor te is örökké. S ha ő meghalhat,
meghalhatsz te is. S ha nincs, akkor te is eltűnsz a semmiben. A sorsod isteni sors. Ezt
érzed válságnak? Az élet és a halál válságának? Számodra erről zümmög a darázs?
Legalább azért könyörögj, hogy egy angyal gyógyítson ki ebből a szorongásból, ebből az
ostoba félreértésből…
S ha mindez rendben lenne, akkor már csak egy kis baj maradhat. Nevezetesen a „nem
bánok meg soha semmit” elhatározást a jövőbe kell vetíteni. Csak akkor működik a
múltban és a jelenben. Vagyis minden időkre el kell tűnnie belőled a szorongásnak, hogy
valaha is megbánhatsz valamit. Ám ekkor nagyon magabiztossá válsz, és nagyon szabad
leszel. Ez a belső szabadság, ami a legdurvább rosszindulatot, irigységet és halálos
gyűlöletet képes kiváltani a saját és mások igája alatt görnyedező emberekből. Számolj
ezzel, és vigyázz magadra.

Különösen óvakodj attól, hogy veled összehasonlítva magukat, mások te általad hallják
meg saját bilincseik csörgését.

9. Mégis, kinek az élete?

Mottó helyett:

A gyilkosságért nem csak a gyilkos felelős,

hanem az áldozat is, amiért nem tudta megakadályozni,
megelőzni a gyilkosságot.
Megelőzni, ha kell öngyilkossággal, azzal a szörnyű, minden
hatalomnál hatalmasabb erővel, amit a bátorság ad, hogy nem
féltem magamat, tehát nem félek senkitől…
Karinthy Frigyes: Naplóm, életem

Náhum, egy ókori rabbi azt mondta:

Ha meghalok, az Örökkévaló nem azért von engem felelősségre, hogy
miért nem voltam Mózes, hanem hogy miért nem voltam rabbi Náhum?
Vagyis te magad vagy az, akit születésedkor rád bíztak, elsősorban magadért vagy
felelős életed során. S a másokért való felelősségérzet első helyen – ámbár jóságnak és
önzetlenségnek tűnik – ravasz ördögi csapda, ami eltérít attól, ami elsődleges dolgod a
Földön.
Eric Knight világhírű regénye, a Légy hű magadhoz! minden vallásosság nélkül
meggyőzhet erről a legfontosabb erkölcsi törvényről.
Sőt, figyelhetsz Poloniusra is a Hamletben, aki fiának tanácsolja:

Mindenek fölött
Légy hű magadhoz: így, mint napra éj,
Következik, hogy ál máshoz se léssz.
Isten veled: áldásom benned ezt
Érlelje meg majd.
 Mégis, kinek az élete? A tiéd. S te vagy az egyetlen lény az ismert világban, akinek
szembe kell néznie saját eljövendő pusztulásával. Mindebben a nyomorúságban egyetlen
lehetőséged maradt emberi méltóságod megőrzésére, hogy egy darabig legalább az
időpontját meghatározhatod, ha van bátorságod hozzá. Ezért kezdi Hamlet királyfi az
alábbi gondolatokkal nagy monológját:

Lenni vagy nem lenni: az itt a kérdés.

Akkor nemesb-e a lélek, ha tűri
Balsorsa minden nyűgét s nyilait;
Vagy ha kiszáll tenger fájdalma ellen,
S fegyvert ragadva véget vet neki?
Meghalni – elszunnyadni – semmi több;
S egy álom által elvégezni mind
A szív keservét, a test eredendő,
Természetes rázkódtatásait:
Oly cél, minőt óhajthat a kegyes.
Meghalni – elszunnyadni – és alunni!
Talán álmodni: ez a bökkenő;
Mert hogy mi álmok jőnek a halálban,
Ha majd leráztuk mind e földi bajt,
Ez visszadöbbent.
Fordította: Arany János

Mit és miért kérdez? Ugyanis egyedül Hamlet tud biztosat a halál utáni életről, hiszen
találkozott apja szellemével. Ha ezt nem venné halálos komolyan, például hallucinációnak
tartaná, akkor lőttek a drámának! És mégis: amit biztosan tud, abban is kételkedik.
Egy amerikai kisfiú egyszer így határozta meg, hogy mit jelent a számára a hit és a
vallás: abban hiszek, amiről tudom, hogy nem úgy van!
Egyéni bajaink listáját könyv nélkül fújjuk. Ciróka-hiány, pénztelenség, betegségek,
csalódások, árulások, durvaság, előítéletek, sorscsapások, magány, vereségek, öregség…
A kezdet végtelen horizontja azonnal szűkülni kezd. Már tudod, hogy nem lesz belőled
űrhajós, tengerész, olimpikon, feltaláló, világhírű tudós, dúsgazdag vállalkozó, mecénás.
Egyre valószínűtlenebb, hogy férfitigris nem lehetsz, aki után minden nő vágyódik, sem
szexbomba, sem színésznő. De még telket, üdülőházat sem fogsz birtokolni, hó végén
filléres gondokkal küszködsz, gyereked éjjel bevizel, és osztályismétlésre bukik, drogozik
és lopja a pénzed. Egyre több orvost ismersz meg, belgyógyászt, ideggyógyászt,
kardiológust, urológust… Egyre több kórházat látsz belülről, míg végül az összeszűkült
világ eléri a bőröd felületét. Már csak az érdekel, hogy van-e székleted, tudsz-e pisilni, mi
viszket, mi fáj és mennyire, és holnapra jobb lesz-e?…
Nem lesz jobb. Megvárod-e a végét, amíg nyöszörgő, vegetatív hústömeggé válsz, vagy
közbelépsz, amíg erre lehetőséged és jogod van?
Mégis, kinek az élete? Végigéled? Ahogy a költő dalolja:

Végig csak végig

A legvégéig
Hol nincsen már,
Csak igazán,
Hol nincsen már
Csak csakugyan…
Bereményi Géza
 Ronda ügy, nem? Persze ezt le lehet írni szebben is:

És emlékezzél meg a te Teremtődről a te ifjúságodnak idejében, míg a

veszedelemnek napjai el nem jőnek, és míg el nem jőnek az esztendők,
melyekről azt mondod: nem szeretem ezeket! A míg a nap meg nem
setétedik, a világossággal, a holddal és csillagokkal egybe; és a sűrű felhők
ismét visszatérnek az eső után. Az időben, mikor megremegnek a háznak
őrizői, és megrogynak az erős férfiak, és megállanak az őrlő leányok, mert
megkevesbedtek, és meghomályosodnak az ablakon kinézők. És az ajtók
kívül bezáratnak, a mikor is a malom zúgása halkabbá lesz; és felkelnek a
madár szóra, és halkabbakká lesznek minden éneklő leányok.
Minden halmocskától is félnek, és mindenféle ijedelmek vannak az úton,
és a mandolafa megvirágzik, és a sáska nehezen vonszolja magát, és
kipattan a kapor; mert elmegy az ember az ő örökös házába, és az utczán
körül járnak a sírók.
Minekelőtte elszakadna az ezüst kötél és megromolna az arany
palaczkocska, és a veder eltörnék a forrásnál, és beletörnék a kerék a kútba,
És a porfölddé lenne, mint azelőtt volt; a lélek pedig megtérne Istenhez,
a ki adta volt azt.

Hát ez is elég lehetne a kétségbeeséshez. Ámde hozzáadja a magáét a külvilág is.

Amine, aki béketűrő, hallgatag és befelé forduló emberként mutatja be magát, éppen a fent
idézett Prédikátor Könyvére asszociálva írja:

… Sok mindent eltűrök, csak azt nem, hogy az elméjében, érzelmeiben

gátolt, saját elfojtásaiban tudattalanul vergődő hülyeség akarja kikaparni a
szemem, s okádja rám elveknek hazudott tehetetlenségét.

Hamlet erre is gondolt. És te? És én? Vajon az idő haladtával nem kerülünk-e egyre
közelebb az öngyilkosság gondolatához?
Talán Freud fogalmazta meg először, hogy nem lát lényeges különbséget a mások
ellen, vagy a saját magunk ellen irányuló késszúrásban. Ugyanaz az agresszió, csak az
iránya más: vagy a külvilág felé, vagy saját maga felé fordul. Ez utóbbinak alapja
nyilvánvalóan öngyűlölet. Valamit nem bír elviselni magában (például ösztön-aberrációt),
de nem szabadulhat meg tőle, csak ha az egészet elpusztítja. Vagy pedig a létezéstől akar
totálisan megszabadulni, például valamilyen nagyon fájdalmas betegség, időskori
reménytelenség, vagy valamilyen cselekedet előre látható súlyos következményei miatt.
Miután Freud egész életében következetesen materialista természettudósnak tartotta
magát, szinte ószövetségi, patriarchális attitűdje ellenére felfogásában semmiféle
transzcendens, vallásos vagy hittel kapcsolatos összefüggés nem fedezhető fel.
A hívő ember viszonya az élet kioltásához egészen más. A zsidó-keresztény tanításban
teremtésről van szó. Isten életet lehel a porból készült testbe. Tehát minden élőlényben az
Isten az Élet. Minden, ami életellenes, az egyben Istenellenes. Ezért: ne ölj! Nemcsak más
embert halálos bűn megölni, önmagadat is. Az óhéber temetési szöveg:
Kí ófor áto vöél ófor tósuv – mert porból lettél, visszatérsz a porhoz.
A távoli Kelet vallásbölcseletének némely iskolája ad abszurdum viszi az élet
tiszteletét, az állatét, rovarét stb. is (dzsainizmus). Filozófiájuk szerint, ha valaki öngyilkos
lesz, akkor hosszú időre életellenes hatalmak szolgálatába áll. A reinkarnációs folyamat
elakad. Továbbá – miután változás csak a földi életben lehetséges – az öngyilkos éppen
azt a lelkiállapotot konzerválja újabb születéséig, amit nem bír elviselni. A keleti ember
helyzete tehát ebből a szempontból csapda, míg a nyugatinak van lehetősége
megfutamodni, a halállal kiléphet kétségbeejtő állapotából.
Ez érthetővé teszi, hogy a Freudot követő kutatások szerint az öngyilkosságok
leggyakoribb motívuma az öngyűlöleten kívül, a menekülés egy megoldhatatlannak
értékelt helyzetből. A legmodernebb felfogás szerint éppen a férfiaknál, az infarktus által
veszélyeztetett korban létezik egy végzetes kimerülést mutató állapot, mintha elfogyott
volna az életenergia – ilyenkor előfordulhat a váratlan öngyilkosság.
Kérdés: valóban az öngyilkosság okaként tekinthetjük-e az egyéni és társadalmi
válságokat, vagy inkább csökkent teherbírásról, túlérzékenységről van-e szó?
Még ha az utóbbi feltételezésre is találhatunk példákat, akkor is súlyos komolysággal
kell közelednünk az öngyilkosság minden változatához, mert az ember életében a halál
választása – függetlenül az általunk respektálható okoktól – mindig végzetes és végleges
kilépés a talán mégiscsak egyetlen életből, a minket körülölelő vagy körülgúnyoló emberi
kapcsolatokból. Thomas Mann szerint például ezért a halott közelében önkéntelenül
mindig halkan beszélünk, lábujjhegyen, kissé meghajolva járunk, mert a „Legyen” után
elhangzott „Ne legyen” ősi alázatot vált ki belőlünk. Talán még meghökkenést is.

És ez a legfurcsább, a semmi,
Hogy lehet többé sose lenni,
Ez a legfélelmetesebb.
Végső lakójául agyamnak,
A nagy csodálkozás marad csak,
Hogy voltam, és hogy nem leszek.
Szerb Antal

S ha valóban semmi sem idegen tőlünk, ami emberi, akkor kétségbeesésünkben el is

mosolyodhatunk: A fiú közli ortodox zsidó mamájával:
– Anya, szerelmes vagyok! Egy olasz katolikus lányt fogok feleségül venni.
– De hát miért nem hívod meg hozzánk a szerelmedet? Én a konyhában leszek, fejjel a
gázsütőben.
Kegyeletsértően profán? Lehet, hogy annak tűnik, és vajon változtat valamin?

Az ókorban az öngyilkosságot nem feltétlenül kóros cselekedetnek értékelték, hanem

filozófiai hitvallásnak is. Göröghonban elsősorban a sztoikus iskola hajtott végre „az
életből való önkéntes kilépést” elsősorban önéheztetés útján. A római sztoikusok inkább
először felszabadították rabszolgáikat, majd a fürdőmedencében keringő forró vízbe
merülve felvágták ereiket, és Platón olvasása közben csendesen elvéreztek.
A XIX. században megindult erős urbanizációs folyamat előtérbe hozta a kriminalitás
és az öngyilkosság problémáját, különösen a faluról a városba került lakosok között. Ezzel
kapcsolatosan Durkheim, neves szociológus két tendencia-törvényt állapított meg, az
öngyilkossági veszélyeztetettségről.

Az első:
Minél inkább tradicionális közösségben él valaki, annál veszélyeztetettebb. Minél több
hagyomány szabályozza az életét, annál védettebb.

A második:
 Minél tartósabb (időtálló) személyes kapcsolatokkal rendelkezik valaki, annál
védettebb, minél változékonyabb, rövid ideje fennálló kontaktusai vannak, annál
veszélyeztetettebb.

Akkor még egy további felismerés fogalmazható meg? A mai közéletünk és kultúránk
szempontjából ezek az objektívnek tűnő társadalmi hatások fontos figyelmeztetőnek
tekinthetők. Különösen válságok idején, amikor gyorsan növekszik az egzisztenciális
katasztrófák száma, elvesznek a megszokott életvitelt szabályozó normák és orientációs
pontok.
Illyés szerint öngyilkosságot lehet elkövetni, lehet színlelni, de megkísérelni nem. A
„sikeres” öngyilkosság legtöbbször halállal végződik, mert motívuma a meg akarok halni!
Véletlen, ha valaki mégis életben marad. Az öngyilkossággal kísérletező motívuma a
jobban akarok élni! Véletlen, ha meghal, általában életben marad, s ezért időnként
ismételni is tudja ezt a játékot a halállal. Vagyis segítségért kiált, vagy érzelmileg zsarolni
próbálja a környezetét: tessék velem több törődéssel bánni!
Mindezek miatt a kísérletező lelkéről sokkal többet tudunk, mint arról, aki valóban
meghalt.
Mélyebben elmerülni a depresszió, az öngyilkosság pszichológiai problémájába témánk
szempontjából tovább nem érdemes, csak annyi a lényeges, hogy az önpusztító szándék
megnövekedése igenis lehet az egyéni válság tünete. Továbbá fontos kérdés, hogy az
embernek van-e joga eldobni magától az életét? Persze hogy van. Senki sem kényszeríthet
valakit olyan minőségű élet élésére, amit nem érdemes élni, aminek nem látja már az
értelmét. Valószínűleg tévút az élet mindenáron való meghosszabbításának kötelessége. A
legfontosabb emberi és orvosi feladat az értelmetlen szenvedések enyhítése. Ezután
következhet a gyógyítás, a megelőzés, vagy akár a passzív és aktív eutanázia.
Az élet tartalmasságát végül is nem években, hanem élményekben mérik. Egy
eseménytelen kilencven év rövidebb élet, mint egy történésekkel, élményekkel zsúfolt
ötven esztendő. Ezért elgondolkodtató Marquez búcsúkiáltványa, amely óvni szeretné az
embereket a felesleges szorongástól, és attól, hogy az egészség megőrzését tekintsék az
élet legfőbb feladatának.

Ne egyél pecsenyét, szalonnát, mert a vérzsírok…

Ne egyél édességet, mert a cukrok…
Ne napozz a tengerparton, mert a bőrrák…
Ne igyál szeszt, mert az agyvérzés…
Ne gyújts rá, mert az infarktus, és a tüdőrák…
Ne szexelj meggondolatlanul, mert az AIDS…

Véletlenül nem zajlik manapság egy koncentrált támadás az életörömök ellen?

Mostanában divatos lett a „jó halál” kérdésével foglalkozni. Úgy gondolom, jó halál
csak egy esetben lehetséges: jó élet után. Jó életen pedig azt értem, hogy valaki nem hagy
maradékokat, súlyos elintézetlenségeket, beteljesületlen vágyakat elmúló
életszakaszaiban. Nem használja fel az élet eseményeit, gondjait, válságait (most
szerelmes vagyok, vizsgázok, szakítottam, beteg vagyok, állást keresek stb.) halasztásra,
azzal az ürüggyel, hogy „holnap kezdődik az élet”.
Meghalt jó vénségben, az élettel betelve – írja sok nagy fiáról a Biblia. Mit jelent ez?
Értelme világos, teste használható maradt. Nem sírja vissza az elmúlt időket, nem akar
újra sem ifjú, sem érett korú lenni, talán, ha eljött az ideje, már élni sem akar tovább.
 1935-ben a Szép Szó megjelentetett egy különszámot az öngyilkosságról. Írók, költők
és orvosok mondták el a véleményüket. Ekkor felmerült az a gondolat is, hogy az
öngyilkosság lehetősége sok nehéz helyzeten át is segítheti az embert.
Ha már végképp nem bírom, megölhetem magam.
A Bhagavad-gítában Krisna csak ennyit mond az öngyilkosságról: elpusztíthatod-e,
amit nem te teremtettél? Füst Milán szerint ez a mondat kétértelmű, mint a szfinxeké.
Tiltás is, meg feljogosítás is. Mert egyrészt megállítja önmagad ellen emelt kezedet,
másrészt igent int, hogy nyugodtan öld csak meg magad.

10. A válság megtörténik, vagy tudatosan előidézik?

E fejezet elején először is tanulmányozzuk egy kicsit Nostradamust!

Íme, kétszer tizenkétezer hó – egy isteni s egy sátáni kozmikus esztendő

elmúltával elérkezik az a tizenkettő, amelynek során a mi Megváltónk
megszentelt születésére emlékezhetünk.
Két nagy világbirodalom összeomlása, a pokol erőinek kétszeres
korlátlan tombolása a föld egészén megváltoztatja a világ megszokott képét.
Íme, a korszak mágikus száma a kettő.
Isten kiválasztott népét a sátán a cethal gyomrába taszítja, de ott mégse
emésztetik meg, hanem az ocsúja pusztulván, királyságként újra feltámad.
Íme, az arany és a gazdagság szemnek láthatatlanná változik, ám
hatalma mégis megnövekszik és uralkodik a világ felett.
Az ember testi szemével ellát a matéria végtelenségébe, szemügyre veheti
a felhők ég felé néző oldalát, lelki szeme pedig kétségbeesetten bámul az
ürességbe.
Az ember tudománya már be tud avatkozni a teremtésbe. Életre kelti az
asszonyiság új formáját, a nemileg különlegesen csábító sellőt, aki derékon
felül hal, derékon alul viszont nő.
Forgó fémbuborékot is létre tudnak hozni, amelyik felülről gomb
nyomásával mozgásba hozható, és a fiatal nemzedék örömére sokáig pörög,
és érdekes hangot bocsát ki.

Így hát nagyjából jól látta, amit látott, még akkor is, ha az erotikus sellő még várat
magára, a búgócsigát pedig már korábban megalkották.
Ne haragudj ezért a buta csúfolódásért!
Létezne-e tehát a Sors Könyve, amelyben minden előre megíratott? Akkor a válságok –
akár a természeti katasztrófák – megtörténnek velünk, s éppen olyan értelmetlen tiltakozni
ellenük, és bűnbakot keresni, mint például a földrengés és a hurrikán ellen tüntetni az
utcákon. Mindezt kozmikus erők, nálunk magasabb hatalmak zúdítják ránk.
Avagy számolnunk kell a gondolat és a tartós érzelmi beállítódás teremtő erejével.
Talán ez a filozófia egyik alapvető és évszázadok óta örökösen visszatérő kérdése: anyag
és tudat (test és szellem, neurofiziológia és lélek) kapcsolata.
Ez ugyan alapkérdés, de mégsem folytatom, nehogy brosúra ízűvé váljon a szöveg,
mert annak idején a pártoktatás itt le is zárta a bölcseletben való elmélyülést.
Meggyőződésem szerint filozófiailag leginkább agnosztikusnak érdemes lenni. Vagyis
nem állítani és nem tagadni semmit (például Isten létezését), amit nem tudunk biztosan.
Ám ebben az agnoszticizmusban úgy tűnik, hogy a világ valamiért egységes, test és lélek,
Isten és anyag, tér és idő, az egyoldalú hatások feltételezése csak a gondolkozás és a
kutatás megkönnyítésének eszköze. A dolgoknak valószínűleg nincs egymásutánja (idő),
sem egymásmellettisége (tér), hanem minden egyszerre és ugyanott van jelen a
kozmoszban. Talán ezt akarja ábrázolni az indiaiak Akasha Krónikája. Ezt a totális
létezést az emberi tudat darabolja szét. Vagyis igaza lehet Kantnak, hogy ezek a priori
érzékelési formák, a feldarabolás, szétválasztás csak kényszerű elrendezés az emberi
érzékelés szűk lehetőségei miatt. A valós világnak ehhez semmi köze nincs. Vagy mégis
van?
Huxley írja:

Se nem hiszem, se nem tagadom az ember halhatatlanságát. Nem látok

okot, hogy higgyem, de más oldalról nincs módom megcáfolni sem. Nincs
előfeltevésem a kérdésről. Egyetlen, a természetet naponta kutató ember
sem engedheti meg magának az előfeltevésekkel járó nehézségeket. Adj
nekem bizonyítékot, ami igazolja nekem, hogy bármi másban higgyek, és
akkor hinni fogom. Miért ne? Semmivel sem lenne nagyobb csoda, mint az
erő megmaradása vagy az anyag elpusztíthatatlansága.

Amennyiben a létezés végső elemeiben egységes, akkor ember nagyon is van, de

szellem, lélek, test nincsen. Ezek csak az ember különböző funkcióinak (attribútumainak)
elnevezései. Továbbá nem kezelhető külön az ember és története sem, mert ez a kettő
ugyanaz. Külön nem léteznek.
Mindez azt jelenti, hogy csak testi-lelki (szomatopszichikus) és lelki-testi
(pszichoszomatikus) folyamatok léteznek, ha már fontosságot tulajdonítunk a kezdeti
irányultságnak, ami később kölcsönhatássá alakul.
A címben feltett kérdés tehát abszurd. A születés, az élet és a halál nyilvánvalóan
megtörténik velünk, de nem nélkülünk. Egyrészt már a sorsunk alakulását is mi határozzuk
meg és vállaljuk (karma-tan), másrészt a vállalt vagy az Istentől ránk mért helyzetekben
tanúsított viselkedésünk teljesen tőlünk függ, legalábbis addig, amíg tiszta öntudattal
rendelkezünk.
Az egység felismerése ebben az esetben is perdöntő a további megismerés
szempontjából. Determinációnak és szabadságnak nincs elkülönült létezése. A helyzetek,
amelyekbe az élet sodor bennünket – mindegy, hogy karma vagy Isten által, de –
feltétlenül determináltak. A helyzetben való viselkedésünk – egészséges psziché esetén,
tehát ha nem kell számolnunk kóros hatásokkal – szabad. Vagy legalábbis szubjektíve
szabadnak tűnik. Ezért van az embernek felelőssége önmagáért. Ha pedig komolyan veszi
a véletlen fogalmát és annak reális lehetőségét, akkor lehetetlen minden tudományos vagy
vallásos megközelítés, kutatás. Az ember egy rakoncátlan, valahonnan elszabadult,
értelmetlenül száguldozó és kapkodó kobolddá válik, amibe persze másodlagosan
belejátszik az emberek haszonra törő manipulációja. Szerintem a címbeli kérdésre ma
ennyit lehet válaszolni.

11. Eretnek teológia

profán, vagyis racionalista megközelítésben

A közel-keleti vallások (zsidóság, kereszténység, iszlám) történetét böngészve feltűnik
Isten sokszoros próbálkozása és kezdeményezése, hogy a teremtvényeivel személyes és
intim kapcsolatba kerüljön. Illetve azonnal beleütközhetünk a legnagyobb rejtélybe, amit
Madách így mondat el Luciferrel:

Avagy mi végre az egész teremtés?

Vagy ahogy az ősi Rigvéda tanítja a távoli Keleten:

 … S mikor a rend a határt kiszabta,
Mi volt alul, és mi került fölébe?
Itt vak álmok, ott erők forradalma,
Lent bomlás, fent a formák büszkesége.

Megtudtak-e mást is akik kutattak?

A titkokat bejárni volt-e szent ész?
S ha istenek is csak azóta vannak,
Ki mondhatja meg, mi volt a teremtés?

Ó, akitől van, aki a világra

Őrködve néz, aki a maga őse,
Ő, aki csinálta, vagy nem csinálta:
Ő tudja! Tudja!… Vagy nem tudja Ő se?

Isten teremtő becsvágyának egyetlen ezoterikus magyarázata létezik, nevezetesen: Isten

mindent tudása nem teljes, mert viszonyítási lehetőségek híján, önmagát nem tudja, nem
ismeri. Tehát a teremtés – lények létrehozása a saját képére – Isten önmegismerésének
eszköze, akár a hegeli filozófiában a Természet, a Társadalom és maga a dialektikus
bölcselet. Végül is ugyanezt fejezi ki az Isten végtelen és elviselhetetlen magányát
hangsúlyozó elképzelés, a szellemileg és akaratilag önmagával azonos, de a hatalom
szempontjából – szabad akaratuk ellenére – neki alávetett társakra vágyás. Bonyolult? Úgy
is fogalmazható, hogy kis istenségeket teremtett, szellemi, mennyei lényeket.

Első tétel = A teremtés Isten önmegismerése, magányának oldása.

Az első teremtés során – tudjuk, hogy a Bibliában két teremtéstörténet van – a mennyek
országában Isten végtelen szeretete, öröme; tökéletes boldogság és örök élet uralkodott.
Az Isten képére teremtett lények természetesen szabad akarattal, gondolkodó képességgel
és kommunikációs lehetőséggel rendelkeztek. És mégis… Mindezzel együtt az isteni
teremtő erő hatalmában voltak. Egy bizonyos idő múltán mégis fellázadtak, mert
függetlenségre vágytak, ami az Istentől való szabadságot is jelentette számukra. Az első
teremtett lény, Lucifer fordult először szembe a Teremtővel. Őt követve sokan Isten ellen
fordultak. Isten ezt szándékosan nem akadályozta meg, hiszen az ő kreatúrái voltak.
Felismerte, hogy e lázadás lehetőséget ad a teremtés folytatására.

Második tétel = Történt egy Isten elleni lázadás a teljes szabadság és függetlenség
elérésére.

Ám a teremtett lényeknek szabad akaratukból kell visszatérniük Istenhez. Ezt a

lehetőséget biztosítja az ember teremtése. A földi élet az Istenhez való visszatérés
lehetőségét, útját jelenti.
Az Isten ellen lázadó lényeknek a Teremtő az anyagi világ létrehozásával lehetőséget
adott a visszatérésre. Egy részükből lettek a mai emberek, akik szabad akarattal
választhatják a visszatérést vagy a végleges eltávozást egy másik, a ma sátáninak tűnő
Isten Ellenfelének birodalmába.
 Harmadik tétel = Az Istent ősidőkben megtagadó lények, a bukott angyalok mi
vagyunk, mai emberiség. A földi élet lehetőség a visszatérésre, vagy a végleges
elszakadásra.
Ám az édenkert tragédia más fordulatot adott a fejlődésnek. Miután az első emberpár
megismerte az erkölcsi törvényt, a Jót és a Rosszat, utódaikban megtestesült ez a
megismerés. Káin, az Isten ellen támadó, erőszakos és Ábel, az Istenhez tartozó jámbor,
áldozatuk bemutatásával küzdenek a főpapságért. Mint ismeretes, áldozatának elutasítása
feletti dühében Káin megöli Ábelt. Ám Isten előtt teremtmény voltára hivatkozik,
„ilyennek teremtettél”, és Istenre hárítja a felelősséget. A vitában Káin győz, Istentől
védelmet is kap, és Édentől keletre, a Nód földjén szorgalmasan nemzi a gyerekeket.

Negyedik tétel = Miután Ábel meghalt, mielőtt családot alapíthatott volna, az emberek
valamennyien Káin utódai. Mi is.

Kezdjük-e már megérteni történelmünket? Az első teremtésből származó emberiség

elbukott. A szellemi világban maradt társaik, akik nem vállalták a megtestesülést, utánuk
nyúltak, és visszahúzták őket régi állapotukba. Ezt az emberiséget Isten megölte az
Özönvízzel. S a második teremtéskor megígérte, hogy több özönvíz nem lesz. Nem is lett,
és a második emberiség szabadon elgonoszulhatott.

Ötödik tétel = Az első emberiség elpusztult az özönvízben.

Isten kereste az alkalmat a tőle elpártolt lények megváltását jelentő visszatérésre, és

ennek érdekében többször megszólította az embert. Tudunk a zsidó nép kiválasztásáról az
egyistenhit megőrzésére és terjesztésére bármilyen szenvedés árán, az ősatyákkal, majd
Izrael tizenkét törzsével felvett kapcsolatáról. E törekvés eredményeképpen két szövetség
jött létre az Isten és az ember között. Az elsőt Izrael népével kötötte Mózes közvetítésével
(Ószövetség). A másodikat, amely az egész emberiségre vonatkozott, Jézus közvetítette
(Újszövetség).
Ezt a két szövetséget Istennel a XX. században – tehát a mi életünkben – a Hitler és
Sztálin vezetésével létrejött náci és sztálinista rendszer felbontotta! Ezért erősödik egyre
az apokaliptikus világérzés.
Mindebből csak néhány gondolatot fontos megérteni.
1. A zsidóság immár kétezer éve kimaradt a történelem és az erkölcs formálásából. A
holokauszttal visszatért. A holokauszt nélkül Hitler csak egy gonosz diktátor. A
holokauszt új Káinná, testvérgyilkossá avatta.
2. Hitler és Sztálin tevékenysége végső soron minden vallás, így a kereszténység ellen
is irányult. Ha a zsidóság elpusztul, vele pusztul a kereszténység is, mert a zsidóságba
nyúló gyökerei elvághatatlanok. Különös helyzet alakult ki. A kereszténységet zavarja a
zsidóság, mert nem fogadja el Jézust Megváltónak. De szüksége is van a zsidóságra, mert
ma már a zsidó nép az egyetlen tanú a világon arra, hogy valóban volt kinyilatkoztatás,
Jézus valóban a Földön járt.
3. A minden vallás elleni támadással Hitler és Sztálin végül is Isten ellen viselt háborút.
Ezért nem véletlen, hogy hadjáratukat Isten kiválasztott népének elpusztításával kezdték.

Hatodik tétel = Mi, a második emberiség, végül is megint kiléptünk Isten korlátai
közül, többségünkben elutasítottuk az Istennel kötött két szövetséget, és kulturális
világkatasztrófa felé tartunk.
 Ennyit azok számára, akiktől a hit, a vallás nem idegen, és állandóan szeretnék jobban
megérteni, hogy mi is történt az elmúlt évszázadban, milyen világban élünk, és tehetünk-e
valamit az áradó gonoszság és hamisság ellen.
Valószínűleg igazuk van az indiaiaknak abban, hogy az emberiségnek kollektív
karmája van, együtt üdvözül, vagy együtt kárhozik el. Végső soron nincsenek egyéni
megoldások. Saját magunkon – hatalomvágyunkon, hiúságunkon, pénzéhségünkön,
gőgösségünkön – kellene változtatnunk, ám ez nem kecsegtet komolyan vehető
reményekkel.

12. A válságok kufárai

E fejezet adatai nagyrészt Maklári Tamás: Klímahisztéria és egyéb gyógyító betegségek
című 2008-as könyvéből származnak. Úgy érzem, hogy ez az utóbbi évek könyvei közül a
legfontosabb. Nem ártana, ha szellemisége minél több embert elgondolkoztatna.
Maklári könyvének mottója szerint a recski táborban Faludy Györgyöt így kérlelték a
társai:
– Mondj valami jót, az se baj, ha nem igaz!
Ma azt várjuk a médiától: mondj valami rosszat, az se baj, ha igaz!

A démoni hatalom, a gonoszság érdekessége, a sátán mutatványainak feszültsége, a

szenzációk vonzása húzza csapdába a média világát. A polgárember a foteljében
megbotránkozott arckifejezéssel, de titkos lelkesedéssel néz olyan feltételezett természeti
folyamatokat, amelyek felizgatják képzeletvilágát, mert végzetszerűen közelednek, és
semmiképpen sem tudja befolyásolni őket.
A média pedig üzleti vállalkozás: minél jobb áron, minél többfelé akarja eladni a
termékeit.
Micsoda nagy találkozás!
Az apokaliptikus pánik azt a félelmet kelti fel bennünk – hogy a hatalmassá vált ember
tönkreteheti a törékeny, neki kiszolgáltatott természetet. Ezt a feltételezést Maklári
komolyan vehető adatokkal cáfolja. Tudom, kicsit sok van belőlük, mégis arra kérlek,
hogy nézegesd őket, mert nélkülük nem fogsz hinni sem a szerzőnek, sem nekem.
A mai média túlnyomó részben azzal foglalkozik, hogy a lakosságban pánikot keltsen,
a legsötétebb jövőt jósolja. Vegyük sorra a leginkább hiedelemre talált jóslatokat:

1. A földbolygó felmelegedése, olvadó gleccserek, emelkedő tengerszint, lakott

területek elöntése.
2. A C02 megmérgezi a levegőt.
3. Az ipari civilizáció tönkreteszi a környezetet.
4. A radioaktív hullámok pusztító ereje.
5. A zöld területek (erdők, esőerdők) elpusztulása.
6. A vegyszerek károkozása a mezőgazdaságban és az állattenyésztésben.

Természetesen ezekre a nagy kérdésekre nem tudok részletesen reagálni. Mindenesetre

jelzem bizonytalanságom, vagy kétkedésem okát, s azt, hogy az olvasó hol nézhet utána
alaposabban az őt érdeklő részleteknek.

Trópusra vagy jégkorszakra készüljünk?

A félrevezetés onnan ered, ha történetileg csak rövid időszakot vizsgálunk. Vigyázz!
Nem az emberi társadalom, hanem a természet történetéről van szó, és ott mást jelentenek
az időmértékek. Mind a fenyegető felmelegedést, mind a fenyegető lehűlést szuggesztíven
lehet jósolni, ha túlságosan rövid időszakot, például húsz, ötven vagy száz évet
vizsgálunk. A Föld légköre ugyanis állandó mozgásban van, mint minden a világon.
Hőmérsékletemelkedések és – süllyedések váltakoznak, hullámzásszerűen. Így a jóslat
attól függ, hogy éppen milyen periódust veszünk szemügyre. Ezt a jóslatot azután a média
szenzációként felfújja, mert nagyszerűen alkalmas az emberek rémítgetésére,
pánikkeltésre – a nagyobb hitelesség kedvéért a tudományra hivatkozva. „Közel a
világvége, csak még azt nem tudjuk biztosan, hogy az izzó hőség (üvegházhatás), vagy a
jég és hó végez-e velünk.” A statisztikák ellentmondóak, mint Churchill is megállapította:
Semmilyen statisztikában nem hiszek, kivéve, amit én hamisítottam.

Ámde a legrégebben működő meteorológiai intézet Berlin-Dahlenben háromszáz éve

méri a légkör hőmérsékletét, a világon szétszórt mérőállomásai segítségével. 1720 és 2000
között – az átmeneti rövid időszakok hőmérsékleti hullámzásától eltekintve – semmilyen
tartós felmelegedésre, vagy lehűlésre vonatkozó adatot nem sikerült találniuk. Ezt még az
IPPC-nek (Intergovermental Panel on Climatel Change) is respektálnia kellett.
Ugyanis a Föld felszínére sugárzó napenergia egy ezredrésze annyi, mint az egész
emberiség egy évi energiafelhasználása.
♦ Egyetlen tengeráramlat – például az El Nino – 450 millió megawatt meleget sugároz.
Ez megfelel kb. 300 ezer közepes méretű atomerőmű energiájának.
♦ Egy átlagos villám áramerőssége 36 ezer amper. Ez a sugárzás nappal és éjszaka 70-
100 alkalommal éri el a Föld felszínét.
♦ A Mount Pinatubo vulkán 1991-ben bekövetkezett kitörése két éven át 1 fokkal
lehűtötte a Föld teljes légkörét.
♦ Az Atlanti-óceán egyik szigetén működik a Bermuda Biological Station. Az ő
kutatásuk alapján derült ki, hogy az óceán hőmérséklete 1970 óta felmelegedést mutat.
Azonban csak a felszíni mérésekkor. A mélyebb rétegekben viszont csökken a
hőmérséklet, kb. annyival, amennyivel a felszín melegszik. Az óceán 1954-ben melegebb
volt, mint ma.

Ennyit kóstolónak a hőmérsékletváltozás miatt közeledő katasztrófáról.

A halálos C02
Olvasom, hogy a tudósok wintermixingnek nevezik az óceánok mélyében lévő
hidegebb, és a vízfelszín melegebb rétegének keveredését. A felfelé tartó hideg áramlatok
hordják fel az algák táplálékának jelentős részét. Az algák gyors szaporodása abszorbálja
(megköti) a C02 (szén-dioxid) óriási tömegét, amely nagyrészt felelős az üvegházhatásért.
Az ipari kultúra által termelt C02 legnagyobb része rejtélyes módon „eltűnik” A tudomány
kutatja ennek okát. Talán az óceánok tüntetik el?
A mai technikai civilizáció összesen kb. 26 milliárd tonna szén-dioxidot bocsát a
légtérbe. Emellett a természeti világ 770 milliárd tonna szén-dioxidot állít elő. Vagyis a
világra kerülő C02 97 százalékát! Elsősorban az óceánok (42 százalék), a talaj (28
százalék), a növényvilág (ugyancsak kb. 28 százalék) felelősek ezért a mennyiségért. A
többiért (kb. 3 százalék) a könnyelmű emberiség felelős. Nyitott marad a kérdés: a
mérések alapján működniük kell „széndioxid süllyesztőknek” is, de hol? (Tudomásul
véve, hogy szén-dioxid nélkül nem lenne élet a Földön.)
Az archaikus korszakokban – például a dinoszauruszok idején – a légkör szén-dioxid-
tartalma, hitelt érdemlő tudományos becslések szerint, négy-ötszöröse volt a mainak. A
vészjósló próféták szerint a modern motorizáció okozza sajnálatos pusztulásunkat a
felmelegedés következtében. Csakhogy bizonyos átmeneti hőmérséklet-emelkedés az
1940-es évek előtt volt mérhető, utána a hőmérséklet stagnálni kezdett, míg a szén-dioxid-
kibocsátás éppen akkor nőtt meg erőteljesen a technikai fejlődés következtében.
 Bonyolult mérések és számítások bizonyítják, hogy a ma élő hatmilliárd ember
nyugalmi állapotban egyénenként és naponta 250-390 liter szén-dioxidot lélegzik ki. Ez
összességében ember-milliárdonként 102 millió autó C02 kibocsátásának felel meg.
Miután a világon jelenleg kb. 500 millió autó van forgalomban – a két szén-dioxid-forrás
nagyjából azonos mennyiséget termel. Kivéve, ha az ember sportol! Mert például egy
futóversenyző szén-dioxid-kilégzése (edzésekkel együtt) naponta az ezer litert is eléri.
Maklári Tamás könyvében gúnyosan javasolja a természetvédőknek az alábbi kiírást:
Védd a természetet! Ne lélegezz! Vagyis tartsuk be Churchill titkát a hosszú életről: No
sport!
Máskülönben egyre meggyőzőbb érvek utalnak arra, hogy a Föld hőmérsékletét
leginkább a napfolttevékenység befolyásolja.

Vádlott: a technizált civilizáció

Ó, azok a boldog természeti népek! Akik békében és harmóniában éltek a növény- és
állatvilággal, nem pusztították, hanem inkább védték, mert szerves részei voltak a földi
környezetüknek.
A történészek szerint az első indiánok kb. tizenkétezer évvel ezelőtt a Bering-szoroson
keresztül jutottak el Amerika földjére. Néhány száz évnek kellett csak eltelnie, s majdnem
teljesen kiirtották Észak-Amerika nagyvadállományát. A nagyszámú tevéből, vadlovakból,
lámákból, antilopokból, tigrisekből, szarvasokból, őzekből szinte egy se maradt. A
Húsvét-szigeteken és Máltán annyi erdőt irtottak ki a bevándorló telepesek, hogy
elpusztult a termőtalaj egész felső része. Az anasazi indiánok területén az erdő sivataggá
változott. A mai Illinois táján nem maradt egyetlen fekete medve sem. Az ojibva törzs a
szarvasteheneket pusztította ki. Az új-zélandi maorik végeztek a struccoknál nagyobb
moa-madarakkal. Pedig még modern technikai eszközeik, fegyvereik sem voltak!
Ténylegesen: a technikailag magasan fejlett, gazdag országoknak van leginkább
módjuk arra, hogy a legmodernebb és leghatékonyabb környezetvédő eljárásokat
kifejlesszék. Például a leginkább iparosodott Németországban 1985 és 1995 között az
alábbi mértékben csökkent a levegő szennyezettsége százalékban kifejezve: ólom 80,
nikkel 63, króm 66, higany 77, arzén 85, kadmium 76 százalékkal.
Maklári idézi Wolfram Engels sorait:

A médiák által forró tűzön tartott és oxigénpumpával dúsított fekete

ideológiát és apokalipszis-vágyat hallva nap mint nap természetszerűen az a
benyomásunk támad, hogy a technika és a tudomány világa zsákutcába
jutott, és teljességgel megfeneklett.
A valóságban nem a technika feneklett meg, legfeljebb az őt használó
ember. A technika soha nem virágzott még így, és nem szolgálta ilyen sok
ember javát, mint ma…
Ha a technika eredményeit szidjuk, az olyan, mintha süllyedő hajónkból
a felénk segíteni jövő hajóra lövöldöznénk.

Mégis Gandhinak lenne igaza? A legnagyobb környezetszennyezés a szegénység. A

legtisztább levegőt és környezetet a három legiparosodottabb és legnagyobb városóriásban
mérték: New Yorkban, Londonban és Tokióban.
Márai Sándor, akit nem rágalmazhatunk azzal, hogy technokrata lett volna, írja:

Ha Assisi Szent Ferenc ma újra eljönne hozzánk, valószínűleg nem

Napfivérhez és Holdnővérhez írna ódát, hanem mosógépfivérhez és
hűtőszekrény nővérhez…
 Gyakran elhangzik még az is, hogy a harmadik világ nyomorult állapotáért – a
szánalmas kalibákért, az éhségtől felpuffadt hasú gyerekekért, a zsúfolt rozoga buszokért –
elsősorban a nyugati, ún. jóléti államok, az egykori gyarmatbirodalmak a felelősek. Egy
fekete afrikai társadalomtudós, A. Kabon, valamint P. Bairoch gazdaságkutató kimutatták,
a nyugati hatalmak kb. évi 55 milliárd dollárral segítik a fejlődő országokat. Ez fejenként
kb. 100 eurót jelent. Kabont idézve: Még soha senkit nem zsákmányoltak ki olyan
alaposan és szégyentelenül, mint a függetlenség óta bennünket a saját kormányaink.
Lassan megtanultuk: annál rosszabb dolog, mint hogy a multik kizsákmányolnak
bennünket, már csak egy lehet: ha nem zsákmányolnak ki minket.
Hát így állunk a valóságban. Ezzel szemben a harsogó propaganda, a reklám, a tudatlan
vezetők nagyképű nyilatkozatainak hatására az emberiség önhitté vált. A technikai
civilizáció felfújta magát, mint a mesebeli béka, érzi, hogy rövidesen szétpukkan, s ezt a
természeti jelenségek és folyamatok feletti uralma következményeként, avagy közeledő
végzetként, isteni apokalipszisként éli meg.

Süllyed-e a fehérköpenyesek hajója?

Folytassuk barangolásunkat a rémületet keltő fenyegetések birodalmában. Maklári így
töpreng, mielőtt az egészségügyi válság mélyébe pillantana.

A valóság az, hogy elvesztettük az arányérzékünket. Az ember idővel azzá

válik, amit néz, és mivel a képernyőn zömmel csak rossz és negatív hír
jelenik meg, az a hamis képzet alakul ki bennünk, hogy mi a teljes valóságot
kapjuk. Észrevesszük a bajt, de csak ezt vesszük észre, mintha a fáktól nem
látnánk meg az erdőt. Rilke mondása rémlik fel: „A baj az, hogy a tényektől
nem látjuk a valóságot” Most inkább mintha fordítva lenne, és szemléletünk
miatt nem látnánk a tényeket.

Az egészségügyi ellátás, az orvoslás színvonalának és hatásosságának megítélésében

egyik fontos szempont az emberek átlagos életkorának az alakulása. 1755 körül az átlagos
élettartam a nőknél harminchat, a férfiaknál harminchat év körül volt. 1995-ben a
technikailag fejlett országokban az átlagos várható életkor hetvenhét év volt (nőknél
nyolcvan, férfiaknál hetvennégy év körül alakult). A harmadik világgal együtt hatvanöt év.
Az elmaradott, a „fejlődő” országokban ötvenkét év.
Persze más befolyásoló tényezők is vannak, például életmód, táplálkozás, lakáskultúra,
köztisztaság, járványok stb., de a százszor elátkozott és folytonosan reformált egészségügy
gyógyító tudományának és technikai eszközeinek fejlettségi színvonaláról, mint
elsődleges tényezőről, mégsem szabad megfeledkezni.
No de mégis… Szociológiai, gazdasági, pénzügyi szempontból lehet, hogy az öregek
túl soká élnek? Túl sok ideig, túl kevés történéssel? Örökké fiatal lélekkel és hamar romló
testtel? Az emberek többségének szeretete és tisztelete nélkül? Cselekvésre vágyva, de
feleslegesen? Adni szeretnének, de alamizsnaszerű jövedelemben részesülnek?
Koloncként lógnak a társadalom nyakán? Igaza lenne a régieknek: fiatalon halnak meg,
akit az istenek szeretnek.
Más szempontból nincs-e a megjavult életszínvonalnak, a hatékony
egészségvédelemnek, modern orvoslásnak nem csupán életet hosszabbító, de társadalmi
méretekben butító hatása is?
A klórozott vizet szidalmazónak eszébe jut-e, hogy a klór védi a kolerától? Hogy az
ijesztő „népességrobbanás” nem azt jelenti, hogy manapság sokkal több gyerek születik,
hanem azt, hogy sokkal kevesebb hal meg csecsemő- és kisgyerekkorban, mint régen?
Hogy az egészségvédő kultúra nélkül újra pusztítana a pestis, a himlő és valamennyi
félelmetes járvány? Amikor meglóg a különböző szűrések elől, gondol-e arra, hogy miért
kellett annyi zseniális művésznek – csak a zeneszerzők közül például Mozartnak,
Schubertnek, Schumann-nak, Chopinnek – olyan fiatalon eltávoznia az életből? Az
életmentő égi kegyelmet ma inzulinnak, antibiotikumnak hívják, vagy más titokzatos
nevekkel illetik. Akit elaltatnak egy fájdalmas orvosi beavatkozáskor, felvillan-e benne,
hogy milyen szerencsésen túljutott az „ötemberes operáció” korszakán, amikor a beteget
három ember fogta le, egy operált, egy meg üvöltött?
Maklári nyomatékosan hangsúlyozza Walter Kramer és Götz Trenkler statisztikus
professzorok véleményének igazságát:

A paradoxon, hogy az egészségügyre költött növekvő kiadásaink ellenére

egyre betegebbek lettünk, a valóságban egyáltalán nem is ellentmondásos.
Az igazság a paradox és nagyon fájó igazság sokkal inkább az, hogy az
orvostudomány nem a tudása ellenére, hanem tudása miatt tesz minket
egyre betegebbé, és szükségszerű, hogy egyre betegebbé tegyen bennünket.

Hófehérke mérgezett almája

Nem is olyan régen, még az én fiatalságom idején is, aki túl sokat panaszolta, hogy
állandóan mérgezik, idővel elmegyógyászati kivizsgáláson találta magát, minimálisan a
paranoid reakciók feltételezett diagnózisával. Akkor még úgy gondoltuk, hogy a
szervezetünk megvéd a mérgektől. No de azóta… Növényvédőszerek, korai érést előidéző
biokémiai vegyületek, a romlást megakadályozó számtalan, a szervezetre káros anyagok
rutinszerű felhasználása az élelmiszeriparban, a rovarirtók stb. alaposan megváltoztatták a
helyzetet. Ezt bűn lenne tagadni!
Ugyanakkor még a fülünkbe cseng Paracelsus figyelmeztetése:

Minden dolog méreg és semmi nem méregmentes. Egyedül a dózison

múlik, hogy valami méreggé váljon.

Igen, nagyon megváltozott a világ. Ha úgy akarjuk látni, minden szempontból sokkal
veszélyesebb lett. De mégis… Az úgynevezett magaskultúrák inkább a szellemi értékek
felé orientálódtak, és még soha nem foglalkoztak ennyit a zabálással, mint korunkban. Egy
értelmes fiatalember megismerkedve az egyik egészségmentő gyülekezet diétájával,
megjegyezte. – Oké, de hát mégsem telhet el az egész napom azzal, hogy a kajámat
készítem.
Vagyis reális az aggodalom, jogos a védekezés az ártalmak ellen. De mégis, a
pszichológusnak támad egy olyan gyanúja, hogy a mai emberiség nagy részét gyötri a
halálfélelem. És nem ok nélkül. A gazdasági, pénzügyi és politikai élet egyre jobban
telítődik fenyegető jövőképpel, s bár vége a hidegháborúnak, az életünk mégis bizonytalan
és kiszámíthatatlan. Terrorizmus lappang életünk amúgy is ingatag alapjait veszélyeztetve,
a médiák ijesztő sorsot vetítenek elénk, hozzá kellene szoknunk a közelgő pusztulás
lehetőségéhez. De hát ehhez hozzá lehet szokni? Mit tehetünk? A nagy természeti és
társadalmi katasztrófákat ma sem tudjuk befolyásolni, végzetszerűen csapnak le ránk. Mi
áll a hatalmunkban? Csak az életmódunk, az evés, a védő táplálék-kiegészítők, a böjtök,
csodaszerek, kapszulák, a bőrünkbe dörzsölhető kenőcsök, tabletták, a szánkba
csöpögtethető folyadékok, a távoli Kelet varázsszerei. Mindent magunkba tömünk, mint a
kisgömböc, egy kis biztonságérzetért. Kiegészítésképpen – ha pénzünk van – fordulhatunk
varázslókhoz, főmágusokhoz, esszénus-képzőkhöz, kézrátevőkhöz, léleklátókhoz,
jósokhoz, kozmikus energiák átadóihoz, sorselemzőkhöz, csakra-felélesztőkhöz… Hadd
ne soroljam tovább. Mindenesetre a legnagyobb üzletek egyikévé vált a testi-lelki
egészségünkkel való manipuláció. Az erre szakosodott folyóiratokat, magazinokat olvasva
elcsodálkozunk, hogy egyáltalán van még betegség és halál a Földön. Ám ha
szorgalmasan méregtelenítjük magunkat, ez a gyászos időszak is majd mögöttünk marad.
Vagyis egyszerűen a pusztulás elől önbecsapással menekülő lények vagyunk. Egyéb
lehetőségek híján saját magunk átalakítását próbáljuk felhasználni a hosszú, vagy talán
majd az örök élet biztosítására. Mindenesetre mindent megteszünk, hogy kijavítsuk a
Teremtés slamposságait.

Ollójukkal halált csattogtató rákok

Vágjunk bele! A rákmegbetegedések száma nem azért emelkedik, mert egyre
betegebbek, hanem mert egyre öregebbek leszünk. Például a japán férfiak életideje egyike
a leghosszabbaknak (hetvennégy év), de a rákbetegségek arányszáma is ott a
legmagasabb. Az iparilag egyik legfejlettebb országban, Németföldön – 1970-től 1995-ig
– a megszületés és a negyvennégy év közötti korcsoportnál 40-50 százalékkal csökkent a
rákbetegek száma. Ellenben az ötven és hatvan év közötti korosztálynál már enyhe
gyarapodást, a nyolcvan- és kilencvenévesek között már erős emelkedést mutatott. Például
– megint csak német adatok szerint – a nyolcvanöt év felettiek száma 1970-ben 280 ezer
fő volt, ám 1999-ben már meghaladta az 1 milliót.
Továbbá, ha a halálozások okaként a legtöbb országban a rosszindulatú daganatos
betegségek kerültek az első helyre, ennek az is az oka, hogy számos tömeges és hirtelen
korai halállal járó nagy járványt, például a pestist, a kolerát, a szifiliszt, a tbc-t az
orvostudomány ma már jórészt gyógyítani tudja.
Ugyanilyen ijesztő túlzások találhatók a rákkeltő anyagok egyre hatalmasabb listáját
nézegetve. Valóban rákkeltő hatásúak? A többségük valóban az. Csakhogy a megbetegítő
hatás a dózis mennyiségétől és koncentráltságától függ. Kimutatták, hogy a rákkeltő
hatások kísérleti vizsgálata során a kutatók olyan mennyiségben és koncentráltságban
adják be a rákkeltő szert az embernél szignifikánsan kisebb testtömegű kísérleti állatoknak
– egereknek, patkányoknak, tengeri malacoknak, nyusziknak, cicáknak, kutyáknak,
majmoknak stb. –, ami minimálisan tízszerese, százszorosa vagy ezerszerese annak a
koncentrált mennyiségnek, amit egy élet során magunkhoz veszünk. Vagyis – egyéb
biológiai és fiziológiai folyamatok különbségeitől eltekintve is – legalább ezer évig
kellene élnünk, hogy a kis állatokra tett hatás az emberi szervezettel összehasonlítható
legyen.

Égig nőnek-e a fák?

A pusztuló erdők, különösen az esőerdők nyomában járva megint csak meglepetések
várnak bennünket, akik médiahírekkel táplálkozunk. A pesszimista jóslatok jogosan akkor
keletkeztek, amikor kiderült, hogy Amerikában a XIX. század közepétől a XX. század első
évtizedének végéig 300 millió hold erdőséget irtottak ki, egyrészt azért, hogy
mezőgazdaságilag hasznosítható területekhez jussanak, másrészt, mert a gyors
iparosodásnak és a rohamosan szétterjedő vasúti hálózatnak óriási faigénye volt. A fákból
származott energiatermelésük 90 százaléka. Európában már a középkorban nagy erdőirtási
korszak kezdődött, a fatüzelésű fém- és üvegolvasztó kemencék és a fával fűtött faluk,
városok miatt, s ez folytatódott 1850 és 1910 között. A World Wide Fund 1980-ban 30
százalékos erdőpusztulást jósolt. 1997-ben bejelentette: „Ütött az erdő utolsó órája.”
Napjainkra fordítva vált be a jóslat: a Föld erdőterületei kb. 30 százalékkal növekedtek.
Miért? A mi technizált korunk beköszöntésekor a vegyipar és a fémipar nagyrészt
pótolta a faszükségleteket, az olaj és a gáz mint energiaadók pedig felváltották a fát és a
szenet.
 Ennek nyomán az USA-ban a 80-as 90-es években a történelem legnagyobb méretű
faültetése vette kezdetét. Rövid idő alatt az erdőterület 30 százalékkal növekedett.
Naponta kb. 4 millió, majd 6 millió fát ültettek. 1993-ra a faültetvények nagysága 1 millió
hektár volt. Annak ellenére, hogy az USA ma a világ legnagyobb fakitermelője,
erdőterülete ugyanakkora, mint hetvenöt évvel ezelőtt volt.
Az esőerdők pusztulásának kérdése nehezebb. Felvetődött, hogy az iparilag fejlett
országok irtják ki a harmadik világ esőerdőit, elsősorban Délkelet-Ázsiában, Afrikában és
Dél-Amerikában. Ennek az erdőirtásnak az összessége a mi korunkban évente 15,4 millió
hektár, ami a világ teljes ipari fakitermelésének 0,8 százaléka. Az összes kitermelt fa 75
százaléka a magas szinten technologizált országok saját faültetéséből származik.
Ezután a médiák pánikszerűen terjesztették el, hogy az erdők halálát elsősorban a savas
esők, valamint a száguldó autók tömege, és főként az ipari szennyeződés okozzák. Ma ott
tart a tudomány, hogy az erdők pusztulásáért a Csendes-óceán egyik szigetéről behozott
sitkatetű és az egyre elterjedő szú-bogarak a felelősek. Ezt a lehetőséget valószínűsíti,
hogy éppen a nagy természetvédelmi területeken, a nemzeti parkokban tilos művileg –
értsd: technikai eszközökkel – beavatkozni a természeti folyamatokba. Ez fogas kérdést
vet fel, amire eddig nem született megnyugtató válasz.

Megtelt? Várja meg a következő bolygót!

Különös világban élünk. Nálunk például minden közéleti méltóság, politikai vezér,
hangadó zsurnaliszta jajszava messzire hangzik: fogy a magyar! Egyre kevesebb a magyar
emberek száma! És intenzív anyagi romlásuk ellenére fokozott szaporodásra biztatják a
népet.
Ugyanakkor minden közéleti méltóság, politikai vezér, hangadó zsurnaliszta,
legutoljára még egy illetékes miniszter is messzire hangzó jajszóval deklarálta, hogy a
Föld túlnépesedett, nem tudja eltartani lakosságát sem élelmekkel, sem energiával, közel a
vég.
Csökkenteni kell a népességet! Kiét? Nekünk, magyar embereknek nem, nekünk
sokasodnunk kell. Ám a többi nép lélekszáma radikálisan csökkenjen, az sem lenne baj, ha
eltűnnének a világból.
Számomra érdekes, hogy a harcos nacionalisták mennyire kerülik a „magyarok”
kifejezést. Kizárólag „magyar emberekről” hajlandók beszélni. Ámde sohasem szólnak
német emberekről, angol emberekről, zsidó emberekről, román emberekről, francia
emberekről, cigány emberekről stb. Vajon miért ez a magyaremberezés? Talán azért, hogy
felhívják a figyelmet arra a „sajnálatos” tényre, hogy Magyarországon nem csak magyar
emberek élnek. A cigányok, a zsidók, a homoszexuálisok magyar állampolgárok ugyan, de
nem magyar emberek… meg kellene tőlük tisztítani a nemzetet! És a világon is legyen
kevesebb ember, kivéve engem és a családomat! Sajnos a nagy pestis- vagy
kolerajárványok már nem tizedelik a lakosságot. Megoldásként maradnak a nagy háborúk
és az áldott új betegségek, például az AIDS, vagy amit még segítségünkre küldenek az
égiek. Mindenesetre ne szemeteljünk, és védjük a természetet.
Szóval a 6 milliárd lakóval Földünk túlnépesedett. Valóban? Kezdjük a misztikus,
ezoterikus tanításokkal, miután ők a legkevésbé illetékesek ebben a kérdésben. Mégis,
mintha ők sejtenék a legtöbbet. Tehát: hány ember van a világon? Nem a Földön, hanem a
mi szerény Naprendszerünkben? Az indiaiak – mint mindent – ezt is pontos számokban
fejezik ki. 14 milliárd! A Teremtéskor Istenből – bárhogy is nevezzük – ennyi lélekszikra
szakadt ki, s mindegyik egy-egy emberbe költözött. Tehát ha most 6 milliárd él fizikai
testben a Földön, akkor 8 milliárd van a Köztes Létben (Bardo), ha úgy tetszik a
túlvilágon, a szellemi szférában. Uram irgalmazz! Mi lesz itt még?
 S ha már itt tartunk: miért szaporodunk ilyen gyorsan? Azért, mert ősidők óta hat
helyre (lokára) lehetett megszületni, a reinkarnációk során:

 valamelyik paradicsomba
 a félistenek birodalmába
 az éhség-szörnyek (préták) közé
 a poklok valamelyikébe
 az állatok világába
 embernek a Földre

E lehetőségek közül öt hely az emberi fejlődés során bezárult. Ma mindenki a Földre

születik. Még állat se lehet már senkiből. Emellett egyre rövidülnek a Köztes Létben
töltött idők. Szellemileg minél fejlettebb valaki, annál hamarabb megy át elmúlt életeinek
értékelésén és új karmájának felépítésén. Az ősidőkben ez ezer évekig is eltarthatott. A
mai embernél kb. 400 év – de még egyre rövidebb lesz, amikor már a földi életben is
emlékezni fog az előzőkre. Ezért van az, hogy például a bódhiszattvák vagy a Dalai Láma
haláluk után azonnal újratestesülnek.
Eddig a távoli Kelet bölcselete. Most már jöhet a tudomány.
Valószínűleg amióta ember él a Földön, időnként rátör a rettegés, nem fog-e éhen
halni? Ám ez a félelem történelmileg csak későn öltött tudományos formát.
1798-ban jelent meg Róbert Malthus: Esszé a népesedés elvéről című műve, 1803-ban
pedig háromszorosára bővített kiadása.
Malthus, a demográfus Cambridge-ben matematikát tanult, itt fejlesztette ki népesedési
elméletét. 1797-ben pappá szentelték. 1804-ben megnősült, később három gyermeke
született. 1805-ben a politikai gazdaságtan professzorává avatták – ezt a címet a világon
elsőként viselte.
Elméletének lényege: amíg az élelmiszerek termelése számtani haladvány szerint
növekszik, addig az emberiség mértani haladványnak megfelelően szaporodik. Ezért
egyre csökken az egy főre jutó élelem mennyisége.
Szerencsére működik a természet önszabályozása. Tényleges népességet csökkentő
hatás mindaz, ami halálhoz vezet: járványok, betegségek, háborúk, egészségtelen vagy
túlterhelő munka, nyomorult életkörülmények, rossz táplálkozás, kicsapongás.
Előzetes módszerek a népesség túlszaporodásának megelőzésére: az erkölcs, a
szexuális önmegtartóztatás, a tudatos családtervezés, a nevelés.
Malthus ezért javasolja a szegények segélyezésének megszüntetését minden formában,
s ehelyett a munkaképes szegények kiemelését és segítését a társadalmi beilleszkedésben.
Az elmúlt két évszázad nem igazolta Malthus elméletét. Ennek ellenére napjainkban
ismét divatba jött a túlnépesedéstől való rettegés formájában. Hiszen azóta is sorozatosan
törtek ki nagy éhezések, éhenhalások. Ámde nem Malthus jóslata miatt, hanem kizárólag a
politika következtében.

 1931-ben a szovjet mezőgazdasági kollektivizálás következtében Ukrajnában 4-6

millió ember halt éhen, akiknek már kutyák, patkányok tetemei sem jutottak.
 1943-ban Bengáliában a britek miatt tört ki éhség, mert az angol tisztek
folyamatosan elszállították a teljes helyi gabonakészletet.
 1958-ban Mao Ce-tung nagy előreugrása miatt olyan gyors ütemben
kollektivizáltak, hogy kb. 30 millió embert ért utol az éhhalál.
 Etiópiában ugyancsak a megfontolatlan kormányintézkedések idézték elő az
éhínséget a 80-as években, nem Malthus sejtései.
 A valóság: összességében az egy családra jutó gyereklétszám még soha nem volt ilyen
alacsony, mint napjainkban. De ilyen elterjedt sem volt a tudatos családtervezés. Ezen
nem változtat az, hogy egyes távol-keleti és déli országok valóban túlnépesedéssel
küzdenek.
Nem népességrobbanás történt, hanem egészségügyi robbanás. A világ fejlett
országainak többségében a csecsemő- és gyerekhalandóság szignifikánsan csökkent, a
várható életkor pedig jelentősen megnövekedett. A várható élettartam a XX. században
több mint kétszeresére növekedett. A globális csecsemőhalandóság 1950-ben ezer
születésre 170 halál volt, 1990-ben 60-ra csökkent. Nem a túlszaporodásról van tehát szó,
hanem a korai halálok csökkenéséről.
Az egy főre eső élelmiszertermelés mennyisége még soha nem volt ekkora a világon, s
még soha nem voltak ilyen alacsonyak az árak. (A géntechnikának, a növénynemesítésnek
és a globális konkurenciának köszönhetően.)
Ma éhezés és éhhalál ott tapasztalható, ahol politikai terror, törzsi háborúk vagy
polgárháborúk teszik lehetetlenné az (elegendő) élelmiszer eljuttatását a lakossághoz.

13. A vörös kísértet

1.
Beszéljünk hát róluk is – előítélet, rosszindulat és rajongás nélkül –, ezekről az
emberekről, akik az arisztotelészi, mózesi, jézusi, filozófiai, tudományos és erkölcsi
forradalmak után – ha velük nem is azonosulva – létrehozták a modern idők talán
legnagyobb sodrású mítoszát. És megváltóként éppen úgy belebuktak az emberiség
megjavításába, mint zseniális, sőt isteni zsenialitású társaik.
A százszor piedesztálra emelt és százszor elátkozott Karl Marx (1818-1883) filozófus
és közgazdász. Zsidó családja apai és anyai ágában egyaránt felbukkannak szigorú rabbik
is. Doktori értekezését ógörög nyelven írta, Démokritosz és Epikurosz filozófiájáról.
Német anyanyelvén kívül beszélt latinul, franciául, angolul és oroszul is. Fiatalon lett a
Rheinische Zeitung főszerkesztője. A folyóiratot 1843-ban forradalmi eszmék hirdetése
miatt betiltották. Ez az év sorsdöntő változásokat hozott az életében.
Feleségül vette Jenny von Westphalen porosz arisztokrata nőt, apai ágon egy skót
főnemesi család leszármazottját, akinek bátyja egy ideig rendkívül reakciós beállítottságú
porosz belügyminiszter is volt. Hét gyermekük született, közülük csak három lány maradt
életben. Ezen kívül Marxnak cselédlányuktól volt még egy törvénytelen gyereke, akinek
apaságát Engels vállalta magára.
Ugyanebben az évben – a német hatóságok zaklatásai miatt – Párizsba költöztek. Itt
jelent meg első könyve, amelyben fellelhető a később híressé vált mondat: A kritika
fegyverét fel kell váltania a fegyverek kritikájának. Ez a forradalmi erőszak felvállalását
jelentette. Akkoriban Engels átutazott Párizson, és itt ismerkedtek meg egymással. Életre
szóló barátság szövődött közöttük. Például a későbbi életében állandó anyagi gondokkal
küszködő Marx – aki családját csak a jómódú Engels támogatásával tudta fenntartani – így
írt barátjának:

A szerencsétlen kézirat kész, de nem tudom elküldeni, mert egy fillérem

sincs portóra és biztosításra. Ha tudsz 2 fontot küldeni, nagyon jól jönne…
Nem hiszem, hogy valaha is írtak a pénzről ilyen pénzhiánnyal küzdve.

Egyetértettek abban, hogy a filozófiának nem elég magyaráznia a világot, hanem meg
is kell változtatnia. Végül veszélyes forradalmi nézetei miatt kiutasították
Franciaországból. Brüsszelben telepedett le. Meggyőződéses szociáldemokrataként –
Engelsszel együtt – csatlakoztak a titkos Kommunisták Szövetsége szervezethez. Ekkor
adta ki a világhírűvé vált Kommunista Kiáltványt. Talán itt hangzott el először, hogy az
emberiség történelme osztályharcok története. Végül Londonban talált állandó és minden
zaklatástól mentes lakóhelyet. Itt élt haláláig. Az 1850-es évektől kezdve alig mozdult ki a
British Múzeum könyvtárából. 1867-ben jelent meg fő művének, a Tőkének első kötete.
Az általa gyűjtött hatalmas történelmi és közgazdasági anyagot Engels rendezte sajtó alá,
és csak 1940-ben adták ki.
1864-ben mindketten csatlakoztak a Nemzetközi Munkásszövetséghez (Internacionálé),
ahol igen tevékeny vezetői és szervezeti munkát végeztek.
Marx világszemléletét, tudományos munkásságát – maradandó értékeivel és
tévedéseivel együtt – lehetetlen röviden összefoglalni. Fő művei a Német ideológia, Tőke
I-III, Gazdasági és filozófiai kéziratok, A gothai program kritikája. Működésével
rendkívül nagy hatást gyakorolt a XIX. és XX. század baloldali értelmiségére, s elindítója
lett a kommunizmus létrehozását célul kitűző tudományos szocializmusnak és
munkásmozgalomnak.
Kiindulópontja, hogy az emberek gondolkodását a létük határozza meg. Továbbá, hogy
a tőkés gazdálkodás proletárforradalomhoz, átmenetileg proletárdiktatúrához vezet. Ennek
során az államcentrikus társadalom helyén embercentrikus világot kell létrehozni. Ez a
forradalom először csak a technikailag, iparilag legfejlettebb országokban mehet végbe,
mert nekik vannak eszközeik a kollektív jólét megteremtésére. A fejletlen országokban a
forradalom csak kollektív nyomort hozhat létre, amit – az általa „bürokratikus szemétnek”
nevezett – centrális hatalom visszatérése követ.
A fentiek értelmében a sztálinizmus idején kiadott brosúrairodalom következetesen
meghamisítja Marxot, igazolni próbálva saját fasiszta jellegű terrorját. E brosúrákon
felnőtt nemzedékek – Marxot sohasem olvasva – a mai napig áldozatai ennek a
hamisításnak.
Éles vitái során időnként ellentmondásokba bonyolódott, nézetei változtak is
elevenségüket bizonyítva, s bizonyos területen néha abszurditásokba fordult – például a
kommunizmusban nőközösséget jósolt.
Természetesen a jobboldali ideológusok és a konzervatív polgári bölcselet követői a
teljes marxizmust következetesen szidalmazzák. Őszintén azt is fel kell tárni, hogy a zsidó
Marxnak és Engelsnek van egy önostorozó írása a zsidókérdésről, amelyben a zsidóságot
– náluk szokatlan, meglehetősen durva stílusban – haszonleséssel, profitéhséggel,
kufárkodással, pénzimádattal és uzsorával gyanúsítják. Azonban e helyzet kialakulásának
mély történelmi elemzésével ezúttal adósak maradnak. Ebből és csak ebből kéjjel idéztek
fasiszta újságírók, mindkettőjüket antiszemitizmussal vádolva, és Hitler Mein Kampfja
előfutárának nevezték ezt a kiadványt.
Elfogulatlan neves nyugati közgazdászok úgy fogalmaztak, hogy amit ma
közgazdaságtanban tudunk, annak 40 százaléka Marxtól származik. Ez magyarázza, hogy
a legújabb kor tudományában életművére megint figyelem irányult.
Sírja a londoni Highgate temetőben van.

2.
„Magam sem tagadom, hogy Marxszal való negyvenéves
együttműködésem előtt és alatt az elméletnek (a történelmi
materializmusnak) mind a megalapozásában, mind nevezetesen
kidolgozásában bizonyos önálló részem volt. De a vezető alapgondolatok
legnagyobb része, különösen gazdasági és történelmi területen, sajátlag
pedig végső, éles megfogalmazásuk, Marx műve. Amivel én járultam hozzá,
 azt Marx – mindenesetre néhány speciális szak kivételével – alkalmasint
nélkülem is véghez tudta volna vinni. Amit Marx teljesített, azt én nem
vittem volna véghez. Marx magasabban állott, messzebbre látott, többet és
gyorsabban tekintett át, mint mi többiek valamennyien. Marx lángész volt,
mi többiek legfeljebb tehetségek”
Engels: Ludwig Feuerbach
és a klasszikus német filozófia vége

Friedrich Engels (1820-1895) Egy textilgyáros fia, majd a gyár manchesteri

képviselője. Elvégezte a középiskolát, de sohasem érettségizett le. Megismerkedett a
munkások életével, ennek hatására lett szocialista. Filozófiát tanult. Sok évtizedes
barátságuk alatt anyagilag támogatta a Marx családot, ha szükség volt rá. Marx halála után
ő adja ki a Tőke II. és III. kötetét.
Társszerzője a Kommunista Kiáltványnak és a Szent családnak. Önálló művei: Anti-
Dühring, A természet dialektikája, A család, a magántulajdon és az állam eredete, A
szocializmus fejlődése az utópiától a tudományig. Tevékenyen közreműködik az I. és a II.
Internacionálé munkájában.
Életének érdekes kettőssége, hogy egyrészről – saját és családja érdeke ellenére –
meggyőződéses szocialista volt, a kapitalista társadalom éles kritikusa, aki a
munkásmozgalomnak szentelte életét, másrészről maga is tőkés és kizsákmányoló.
Tudományos munkásságának kezdetén a Friedrich Oswald nevet használta.
Szerelmi életében Mary Burns textilgyári munkásnő játszott főszerepet, ám soha nem
vette feleségül, mert a házasságot Engels buta formalitásnak tartotta. Mary 1803-ban
bekövetkezett halála után húgával, Lizzyvel élt együtt, akivel végül is házasságot kötött,
de szabad életformáján nem sokat változtatott. Mary halála volt az egyetlen eset, amikor
összeveszett Marxszal, aki a tragédiára meglehetős közönnyel reagált.
Rendkívüli módon érdekelte az 1848-49-es magyar szabadságharc, kora egyik
legfontosabb eseményének tartotta. Több mint száz cikket írt erről a témáról. Anekdotikus
értékű, hogy a szabadságharc bukása után Szemere Bertalan egykori miniszterelnök az
emigrációban borkereskedéssel foglalkozott, és Engelsnek gyakran szállított somlói és
badacsonyi borokat.
Garami Ernő – Marx és Engels személyiségének, karakterének egyik elemzője – állítja,
hogy őket hibáztatni Sztálin bűneiért, annyi, mint Jézus Krisztust tenni felelőssé a spanyol
inkvizícióért.

Mégis, miért vontam be a munkásmozgalom e két vezéralakját a válságról szóló írásom

szereplői közé?
Hát először is az elmúlt másfél évszázad politikai és gazdasági történetét erősen
befolyásolta a szocialista országok létezése és a Nyugat félelme a kommunizmustól.
Ennek nyomán számos szociális intézkedés született, amelyek jó részét most felszámolják,
éppen a gazdasági válság idején! Az államnak jól jön, a szegény rétegeknek rosszul, a
gazdagoknak mindegy.
Végül is Marx és Engels végezte el a kapitalizmus mély gazdasági és politikai
elemzését. Ők mutatták ki többek között a túltermelés vagy túlfogyasztás következtében –
időnként kialakuló ciklikus válságok bekövetkezésének várhatóságát. Ha most nem
foglalkozunk az 1929-es túltermelési gazdasági világválság problémájával, akkor máris
szemügyre vehetjük az 1945-ös helyzetet.
A folyamat tulajdonképpen úgy kezdődött, hogy a II. világháború után elsősorban az
USA elvesztette európai piacainak nagy részét. A hadiipar termékeire már nem volt
hatalmas mennyiségben szükség, a szovjet érdekterületeken jelentősen és tartósan
csökkent a vásárlóerő, a harmadik világ gyors ütemű fejlődése még nem kezdődött meg.
Az amerikai gazdaság kénytelen volt jelentős vásárlóerővel rendelkező piacot teremteni
magának. Ezt szolgálta például a humanitárius segítség formájában jelentkező Marshall-
terv, amely mindkét fél számára megoldást, gazdasági felemelkedést biztosított, immár
polgári viszonyok között. Ez volt a kezdet. A túlfogyasztás szándékos előidézésében –
könnyen kapható bankhitelek, a visszafizethetőség határait messze meghaladva –
nagyarányú üzleti szempontok érvényesültek, meghatározott helyeken fantasztikus
profitok halmozódtak fel a bankok tönkremenése következtében. A szocialista országok
zömének összeomlása, a munkásmozgalom erejének szignifikáns csökkenése, a
szakszervezetek gittegyletté válása mind lényeges eleme volt a válság kialakulásának.
Mindez azt bizonyítja, hogy a kapitalista rendszer és a szocializmusnak nevezett
próbálkozás túlélte önmagát. A jelenlegi válság mindkettejük sara. A kapitalizmus csak
azért bizonyul egyelőre tartósabbnak, mert jobban kiszolgálja az emberek többségének
önző igényét a mások rovására történő meggazdagodásra, a jogtalan előnyök szerzésére
stb. A szocializmus igazi vesztét az okozta, hogy illúziókat táplált a társadalom
szocializáltságáról, nevelhetőségéről. Mindezzel szembekerülve vezetőik belezüllöttek az
értelmetlenné vált hatalom gyakorlásába, és többségük a szovjet világuralmi törekvések
szolgálatába állt. E szolgálat a Szovjetunió összeomlásával megszűnt. A kétpólusú világ
átmenetileg egypólusúvá vált.
Az Európai Unió politikai és gazdasági erőit egyelőre leköti saját belső problémáinak a
megoldása. Japán, Kína és India és az arab államok koncentrált szövetségi rendszerének
létrejötte feltehetően még sokáig várat magára. Egy, csak egy legény maradt erősödve
talpon, aki a Globalizáció névre hallgat, de még nem rendelkezik Toldi Miklós erejével.
Ma világméretekben várakozás tapasztalható valamiféle új módon szabályozott
társadalmi együttélés megszületésére. Milyen lenne ez? Erről többet csak az
asztrológiában hívők tudnak, a Vízöntő Korban reménykedve. Óh, csillagok, mentsetek
meg bennünket!

14. A racionalitás misztikája

Morzsolgatok, ízlelgetek néhány latin szót. Post hoc ergo propterhoc. (Utána, tehát
miatta.) Ugye, nem kell magyaráznom? Nem is tudnám. Vagy azonnal értjük, vagy
sohasem. És itt kezdődnek a furcsa dolgok.
Jól tudjuk, hogy minden, ami túlhajtott, létrehozza a maga ellentétét. Például a XIX.
század sivár racionalizmusa egy mítoszhoz jutott el: a tudomány messianisztikus
szerepéhez, ami megvált minket kollektív és egyéni bajainktól. E mítosz összeomlásának
valamennyien tanúi lehettünk a XX. század második felében. Ezt a jelenséget buzgón
hirdetik a transzcendens iskolák: a Forró Sátán kinyitja az ajtót, és a Hideg Sátán jön be
rajta – vagy fordítva. Lángoló forradalmakat száraz és korlátolt racionalizmus követ. Az
Ész Örök Társadalma helyett fejek kezdenek hullani a gatyátlanok őrjöngésében.
A jelenlegi válság a pénzügyek, a gazdaság számokkal telített kombinatív-logikai
világában keletkezett. És mégsem volt előre látható – akárcsak a Szovjetunió gyors
összeomlása –, ugyan ki számolt vele? Éppen váratlansága következtében volt képes
beláthatatlan károkat okozni.
Vágjunk a közepébe! Például a tőzsdézés racionális játék-e? Vagy inkább egy
pókerpartihoz hasonlít? Ott is kell gondolkodni, számolgatni, blöffölni, de legfőképpen
mégis szerencse kell hozzá, amit a Kártya Szelleme vagy megad, vagy nem.
Szomorúságomra egyre inkább kell hinnem abban, hogy léteznek emberfeletti erők a pénz
és a gazdálkodás világa felett is (Fortuna istenasszony vagy Mercurius isten?), akik az
ember által szervezett tudatos folyamatokat kinevetik, reményeit csalódásokká
változtatják, vagy éppen sötét agyában világosságot gyújtanak, számításait igazolják,
netán egy varázslattal szamársággá bűvölik.
Nem viccelek. Az ember-béka megint túlságosan felfújta magát, s a társadalmi
mozgásoknak éppen olyan kevéssé ura, mint a természeti folyamatoknak és jelenségeknek.

Hadd tegyek magam is hozzá egy epizódot a dolgok mögötti csalóka és mégis
szuggesztív intuícióhoz. 1985-ben azt álmodtam (álmodtam?), hogy egy hatalmas angyal
áll mozdulatlanul, valahol talán Kamcsatka közelében a tenger partján. A feje a felhőkben
vész el. Kinyújtott kezében hosszú kard van, amely átível Oroszország és Európa felett, s a
hegye valahol Anglián túl az óceánt érinti.
Reggel azt mondtam a feleségemnek:
– Te, a Szovjetunió el fog pusztulni. Európa átalakul.
– Honnét veszed ezt a szamárságot?
– Megálmodtam.
Csak nézett. Nem válaszolt egy szót sem. Ment a dolgára. Így tesz minden okos nő, ha
bogaras és egzaltált férje van.
Baj, hogy ezt elmeséltem? Az indított erre, hogy szerintem politikusaink legtöbbje nem
álmodik, nincsen humora, praktikus eszét néha a butaságig terjedő hatalomvágy zavarja
meg, s csak az orráig, azaz a következő választásokig lát el. Churchill azt mondja, hogy az
ilyen emberekből soha nem lehet államférfi. Ne is legyen. Csak éppen válság idején
túlságosan érezhető a tehetetlenségük, amit nagy szavakkal lepleznek.
Persze a jelenlegi válság csak alkalom arra, hogy az ember elgondolkozzék a
racionalitás határain. Lukács már eltöpreng ezen Az ész trónfosztásában, de ő ebből a
szempontból voluntarista, túlbecsüli az ember hatalmát. Végül is, ha Isten halott, hatalma
az emberre ruházódik. De elviseli-e? Neurotikusoknál tapasztalható, hogy bűntudatossá
lesznek a fantáziáik, a kívánságaik miatt. Csak egyszer jusson eszükbe, hogy valaki
meghalhat, már frászt kapnak, nem érte-e baleset, ha húsz percet késik? Vagyis
tudattalanul hisznek abban, hogy negatív érzelmeik, félelmeik valósággá válhatnak,
gyilkossá tehetik őket. S nem fogadják el, hogy az ember nem ekkora hatalom, hogy
érzelmi világával uralkodjon életen és halálon.
A ezoterikusok ismernek egy sajátos sátáncsoportot – azúrráknak nevezik őket –, akik
kifejezetten az akarati élet kísértői, s a mániás elszántság örvényébe lökik áldozataikat. Jaj
annak a populációnak, amelyiknek vezetői az Azúrrák bűvöletébe kerülnek!
A tébolyult hatalomvágy a legerősebb romboló hatás, ami tönkreteszi a karaktert, az
erkölcsi érzéket, és a belátás képességét. Óhatatlanul erőszakhoz vezet.
Székely János erdélyi író Caligula helytartója című drámájában a júdeai római
helytartó nem hajtja végre a megőrült császár parancsát, amely szerint szobrát fel kell
állítani minden vallás templomában. Tudja, hogy a jeruzsálemi templomban ennek a
parancsnak a végrehajtása rengeteg vérbe kerülne, feldúlná a Pax Romanát, Róma vallási
békéjét. Ennek hírére visszarendelik Rómába. Tudja, hogy ez a halálát jelenti, mégis
megteszi. Amikor elbúcsúzik, a templom főpapja azt mondja neki:

Uram, a mi vallásunk tiltja, hogy ember előtt leboruljunk. Ezért csak

olyan mélyen hajolok meg a földig előtted, ahogy csak tudok. Mert
megcselekedted a legnagyobbat, amit ember megtehet: hatalom volt a
kezedben, és nem éltél vele!

15. A tehetségtelenek reménye

Török Sándor társasági sztorija:
 – Hogy csatlakozhatsz ennyi soviniszta szamárság hirdetőihez?
– Könnyű neked! Te tehetséges vagy
Ezt jól jegyezzük meg. Gehlen – a nácik egykori állambiztonsági főnöke – az alábbi
utasítást adta beosztottjainak, amikor a kiszemelt országokban megkezdték az „ötödik
hadoszlop” vagyis a titkos szövetségesek szervezését: Keressétek a „lehettem volna”
embereket. A csalódottakat, a sikerteleneket, a tört egzisztenciákat.
Igen bölcs, mély emberismeretet bizonyító tanács.
S nemkülönben az a felismerés, miszerint: Ébren rémálom gyötör, hogy két
bántalmazott gyerekből lett felnőtt kezében van az ország… Csodálatos mindennapi
színpadi tünemény, ahogy a két sorozatosan megalázott fiú ma a világot látja.
S mellette két exminiszterelnök képe.
http/elofolyoirat.blogspot.com. 2009. 04. Madame Chauchat cikke: Ébren rémálom
gyötör
Vagyis nézegessük egy kicsit a személyiség, a karakter és a válság összefüggéseit.
A válság, a tragédia, a baj néha kapóra jön az alkotásra képteleneknek. Hányszor
lehetett hallani például a három t-betűs (támogatás, tűrés, tiltás) kultúrpolitika idején, vagy
még előbb, Rákosi-Révai országlásakor, vagy a Gömböstől Szálasiig tartó fasiszta
diktatúra korszakában, hogy micsoda remekművek nem születtek meg, már csírájukban
meghaltak a politikailag irányított művészet súlyos nyomása alatt. Ezek a sötét felhők,
pusztító társadalmi viharok elvonultak a fejünk fölül. És mi – naiv polgárok – vártuk,
egyre éhesebben vártuk a szabadság és a demokrácia napsütésében kivirágzó remekművek
felragyogását. Hiába várjuk azóta is. Oh, áldott társadalmi dögvész-század… szellemi
szegénylegények dáridója. Egyre kevesebb kritika, (akkor is megcsapja a szimatoló
embert az érdek és elfogultság kellemetlen illata), és egyre több „laudáció”. Hogy is
mondja Schopenhauer? Mint amikor öszvérek méltóságteljesen vakargatják egymást…
A válságos időknek nyilván döntő szerepe van a nálunk tapasztalható kasztosodásban.
A kasztosodást szerintem a nemzeti, vallási, származási identitástudat zavara indítja el,
aminek esszenciális képviselője végül mégiscsak a politika. Úgy vélem, hogy az identitás
kérdései két történelmi helyzetben válnak zavarossá. A nemzeti állam kialakulása idején,
és akkor, amikor a nemzeti identitás tudata és érzése – különböző társadalmi okok hatására
– felbomlik, s egyetlen kohéziót teremtő kérdés marad: Ki vagy? Honnét jössz? Milyen
világból érkeztél ide? A közbülső időben az emberek általában toleránsak a mássággal
szemben, a saját kultúrájuk gazdagodásának érzik beépülését a hazai viszonyokba.
Ám ha egy nép kollektíven – és persze egyénenként is – megtagadja a saját történetét,
negyedszázadonként átírja történelmét, életútját, vagyis nem vállalja önmagát annak, aki a
múltban valójában volt, s ami részben meghatározza jelenét, sőt jövőjét is, akkor az egyéni
és társadalmi élet mozaikokra hull szét. Így nem alakulhat ki szilárd identitás, mert ugyan
vajon melyik korszak ideológiájával, eseményeivel azonosuljon?
Egyre több politikai, etikai, vallási, életszemléleti, művészeti csoportosulás jön létre –
egymással sokszor rivalizáló viszonyban – a saját csoport gőgjét, a másik megvetését
hordozva, ami könnyen gyűlöletbe és agresszivitásba fordul.
Ez a helyzet pompás vadászterületet, és felemelkedési lehetőséget kínál a harmadrendű
tehetségeknek, a felső irányítást igénylő tömegembereknek, azoknak, akik szellemileg
távolról sem szobatiszták, mert nem értékeket képviselnek, hanem ostoba jelszavakat,
gyermekded mítoszokat, soviniszta, rasszista előítéleteket. Mindezzel – tudtuktól és
akaratuktól függetlenül – náluk színvonalasabb manipuláló hatalmakat szolgálnak. Végül
is az ország a bizalmatlanság, a gyanakvás, a hazugság és a félrevezetés és végül az
erőszak élhetetlen világává alakul.
Ha érvényesülni akarsz, legyél simlis, csak indulatok által vezérelt, minden erkölcsi
tartást nélkülöző kegyetlen strici. Ez biztosan meghozza az eredményt.
 Brecht A koldusoperát akár ma is írhatta volna.

Hagyjanak minket a nagy szellemekkel!

Mit ér a könyve, ha üres a gyomra
S rideg kunyhóban gyötri éhe-szomja?
Az ócska prédikáció kinek kell?
Hisz azt csicsergi fákon a madár
Hogy nincs, ki ennyi koszttal jóllakik
És hogy a nép Berlintől Bagdadig
A népi életet megunta már.
A szép szabadság szegénynek, haj, mit ér?
Hisz kellemesen csak a gazdag él!
Fordította: Vas István

Vagyis a folyamat: identitásválság – értékválság – erkölcsi válság – szociális válság –

anarchia – terror. Ha pechje van egy országnak. S ha nincs? Akkor Kurázsi mama dala
lesz érvényes:

Gatyája rongyos, zakója keshedt, Lopják a zsoldját főkutyák. De csoda

végül mindig eshet. Vonuljunk rendben csak tovább. Új tavasz jön, zsendül
a lomb, Zöld fű borul a hantra már. De aki még nincs föld alatt, Kapcát
cserél és talpra áll.
Fordította: Nemes Nagy Ágnes

16. A tehetségesek reménytelensége

Először is térképezzük fel a közérzetüket. A tehetséges ember, különösen a művészi
tehetség egyik velejárója a finom hangulatérzékelés. A diktatúrák és a válságok idején
eluralkodó keserűség, bizalmatlanság és félelem megbénítja őket. Úgy tűnik, az
alkotáshoz szabadság kell, és talán Leonardónak igaza van abban, hogy művész, a te erőd
a magány. Alkotó nem lehet tömegember, nem lehet konformista, megalkuvó, sunyin
alkalmazkodó. Tehát nagy valószínűséggel komiszul érzi magát közéleti bőrében. A
kérdés az, hogy a modern időkben, amikor a philosophia est ancilla theologicae
átváltozott philosophia est ancilla politicae-vá, vajon jobb vagy rosszabb sorsot hozott-e a
kreatív embereknek? Válaszolnia az olvasónak kell, természetesen saját magának.
Természetesen én negatívnak látom a folyamatot. Elsőként talán a politikához
legközelebb álló újságírás züllött le. Szokássá vált az egyik legnagyobb zsurnalisztikai bűn
elkövetése: a híradás összevegyítése a kommentárral.

Tisztességes:
Tegnap délután kb. háromszáz fős hallgatóság előtt hangzott el dr. Fafülű Sámuel
szokásos keddi előadása, ezúttal a Mars bolygó földalatti politikai viszonyairól.
Az előadás érdekes témáját elviselhetetlenül unalmassá tette az előadó monoton stílusa
és hazaárulással felérő anakronisztikus elkötelezettsége az anarchista párt felfogása
mellett.

Tisztességtelen:
Kedd este az összegyűlt hallgatóság ásítozva volt kénytelen végigülni dr. Fafülű
Sámuel egykori anarchista besúgó monoton stílusú előadását, s mint ismert hazaáruló
hamis adatokat közölt a Mars bolygó történelmileg túlhaladott, földalatti politikai
viszonyairól. Ez a felfogás teljesen idegen az ezeréves magyar lélektől.

Sok évvel ezelőtt az Élet és Irodalom hasábjain vitába keveredtem. Kitaláltam egy
történetet:

A bukaresti könyvtárban kutatok. Rábukkanok egy sorozat gyönyörű,

igazán műalkotás értékű szerelmes versre. Kiderül, hogy Ceausescu írta
fiatalon. Ki lehet-e most adni?

Nagy vita lett belőle. Én azt akartam demonstrálni, hogy soha nem szabad összekeverni
az esztétikai és politikai szempontokat. Vagyis, igenis ki kell adni, mint akár Mao Ce-tung
ifjúkori költeményeit is, ha jók. Viszont nem kellett volna Václav Havel két rossz darabját
műsorra tűzni, csak azért, mert jelentős politikai érdemeket szerzett. (Hogy elkerüljem a
hazai alkotásokkal való példálózást.)
Mint ahogy azt is gondolom, hogy hazánkból az első osztályú elmék nagy része 1938
körül, 1945 után, majd 1956-ot követően, s legutóbb a rendszerváltáskor külföldre
menekült tudományos vagy művészeti karriert csinálni.
A második vonal nagy pénzre tett szert a privatizációk során, jelentős vagyonnal
rendelkezik, csak éppen kultúrája nincs hozzá.
A harmadik helyen lapulók, akik se alkotó képességgel, se üzleti fantáziával nem
rendelkeztek, elkezdtek politizálni, s egyéb lehetőségek híján ott ragadtak mind a mai
napig. Gondolatuk, érvük kevés van, s a honi szokások szerint mindezt gorombasággal,
gyalázkodással helyettesítik. Ezért hasonlít a parlament hangulata valamilyen külvárosi
kocsmáéhoz, ahol az ellenfeleket, a másképp vélekedőket minimálisan hazaárulónak,
hibbant agyúnak, idegen hatalmak ügynökeinek nevezik. Van, akit a jó modora arra int,
hogy ennél erősebb szidalmakat csak az utcai tüntetéseken használjon.
Anyagi helyzetük stabilizálására az eltulajdonítás (lopás), vagy az átverés (simli) bevált
módszerét szokták alkalmazni. Erről viszont nem illik beszélni, tehát rengeteget hazudnak.
Önvédelmük érdekében a tehetség és a tisztesség társadalmi retorziókat von maga után,
sőt e karakterhibák néha a sittre vezetnek. Tessék óvatosnak lenni!
Bizony, lezüllhet válság esetén egy társadalom úgynevezett elit rétege – akik ugyan
több fényévnyi távolságban vannak az elitségtől –, de mégis a hatalom birtokosai és
várományosai. Őket utánozza a kisemberek zöme, ők nyújtanak tájékozódási pontot a
gyors sikerekre vágyó ifjúságnak.

17. Vannak-e még Őrzők a strázsán? És mit őriznek?

Elmentél-e a strázsahelyekig? Megtaláltad-e az Őrzőket? Ébren voltak, vagy aludtak?
Felkészültek-e a halálra?
Egyszer a Golán-fennsíkon láttam az izraeli határőröket. Fiatal fiúk, szalmafonatú
karosszékekben, mellettük a fegyverek, kóláztak, röhögtek. S láttam a láthatáron a szír
betonbunkereket. Kérdeztem az engem kísérő tisztet:
– Mi lesz, ha megindul egy szír offenzíva?
– Akkor ezek a fiúk meghalnak – felelte. – Azután idejön a hadsereg, és rendet csinál.

Csakhogy van-e nekünk rendet csináló szellemi hadseregünk? Vagy csak megsiratjuk
majd az Őrzőket? Szép temetést rendezünk nekik, akik a strázsán haltak meg. Ebben
tehetségesek vagyunk. Kis nép, nagy temetésekkel. Ady figyelmeztetése:

Oly szomorú embernek lenni

 S szörnyűek az állat-hős igék
S a csillagszóró éjszakák
Ma sem engedik feledtetni
Az ember Szépbe-szőtt hitét.
S akik még vagytok, őrzőn, árván,
Őrzők vigyázzatok a strázsán
.
De hát nem csak Ady strázsáiról van szó. Idézek Borbély Szilárd író beszélgetéséből
Vári Györggyel.

…Hatalmas szakadék tátong a valóban létező civilizációnk és kultúránk

és ennek deklarált értékei között, és ez a szakadék nőttön-nő, és közben
elnyel olyan dolgokat, amelyekről azt gondoltuk, hogy megrendíthetetlen
értékek… A XIX. század liberális-demokratikus eszményei, amiket mind ez
ideig természetesnek és a kultúránk vívmányainak gondoltunk, eltűnni
látszanak, valamit mindig, mindennap elveszítünk belőlük.
…A holokauszt a zsidó felebaráttal való együtt-szenvedést, a bennünk,
velünk élő Krisztust utasította el, és erre nem tudtunk mi, keresztények sem
akkor, sem azóta hiteles választ adni… Mindaz, ami a hit tételeiben benne
van, az tarthatatlan, a Credo már nehéz szívvel mondható el a keresztények
jelentős részének, ha egyáltalán elmondható.
Magyar Narancs, 2009. április 23.

Nem kerülhetjük el a történelem nagy szellemi válságainak korszakait sem. Őrizzük-e

mindazt, ami ezer évek kínjai között megszületett? Őrizzük-e Istent? Őrizzük-e az
önmagunkért érzett felelősséget? Az Én-tudatunkat? Az európai lélek drámaiságát,
mindhalálig tartó belső küzdelmeit önmagával? Strázsák vagyunk-e még? S egyáltalán,
őrzünk-e még valamit?
Emlékeztetnem kell egy régi kísérletre. A kérdés az volt, hogy mitől ébred fel a
mélyhipnózisból a hipnotizált, ha olyan szuggesztiót kap, ami ellentétes valódi Felettes-
énjével, erkölcsi meggyőződésével. Természetesen, ha megteszi, ez azt jelenti, hogy éber
állapotban is megtette volna, legfeljebb konvencionális gátlások tartották vissza,
amelyeket a hipnózis lebontott.
Ki figyel mindig, ki konstatál az emberben? Ugyanis az ember mindig tudja, hogy mit
cselekszik, még legnagyobb romboló, gyilkoló dühében, vagy szerelmi eksztázisában is.
Köztudott, hogy a hirtelen érösszehúzódások nagyon fájdalmasak, például migrén vagy
infarktus esetén. A hipnózis „Mekkájában”, a Stanford Egyetemen történt, hogy egy
mélyhipnózisban lévő férfinek azt a – különben gyakori – szuggesztiót adták, hogy nem
érez fájdalmat (hipno-anesztézis), miközben klóréthillel fagyasztották a kezét.

Hipnotizőr: Most a lelkednek az a része feleljen, amit nem tudok

hipnotizálni. Mi történik most veled?
Kísérleti személy: Fagyasztják a kezemet.
H: Mit érzel?
K. sz: Nagyon nagy fájdalmat.
H: Miért tűröd?
K. sz: Mert nem szenvedek tőle!

Gondolkozzunk el egy pillanatig. Lenne tehát olyan fájdalom, ami nem okoz
szenvedést? Végül is mit szüntet meg a hipno-anesztézis?
 Magát a fájdalmat nem, hiszen arról tud a hipnotizált. Megakadályozza, hogy a
fájdalom érzése feljusson az agykéreg tudatos szféráiba? Ezt is kizárja a „nem érez
fájdalmat” szuggesztió: nem szenved tőle? Ilyen szuggesztió nem hangzott el!
Így hát ez a jelenség, az a „nem vagyok kiiktatható, mindenről tudok, mindent
megfigyelek” funkció nem volt beilleszthető egyik személyiség-modellbe sem. Ezért jobb
híján elnevezték „observeurnek”, ami ugyancsak megfigyelőt jelent. Vajon ki ő?
Sok év elteltével két hipnotizőr – M. Gill és M. Brenman – a hatvanas évek elején
beszámoltak egy fantasztikusan érdekes kísérletükről. Egyikük bennmaradt egy szobában
néhány hipnábilis emberrel, akik közül néhányat hipnotizált, néhányat nem. A
hipnotizáltaknak azt a szuggesztiót adta, hogy nyissák ki a szemüket, járkáljanak, és az
utasítások szerint tevékenykedjenek, játsszák meg magukat, mintha nem lennének
hipnózisban. A többiek – akiket nem hipnotizált –, ugyancsak mozogjanak, tegyenek-
vegyenek kedvük szerint. A másik hipnotizőrnek – aki semmit sem tudott arról, hogy mi
történt a távollétében – az volt a feladata, hogy amikor bejön a szobába, állapítsa meg, kik
vannak hipnózisban és kik nem.
Ezt – mint gyakorlott szakembernek – sem sikerült megállapítania.
Felmerült tehát a kérdés: mi a különbség a valódi józan, éber tudatállapot és annak
hipnózis hatására történt szimulálása között? És egyetlen különbséget sikerült csak
kimutatniuk: aki hipnotizálva van, annak megszűnnek az akarati funkciói, akaratnélkülivé
válik. Az ő lebénult akarata helyére a hipnotizőr akarata lépett.
Újabb, még fontosabb kérdés: ha valakinek nincs akarata, nincs megvalósítási
szándéka, akkor nincs introspekciós lehetősége sem. Nem tud figyelni saját belső lelki
történéseire, beszámolni sem képes róluk, csak testi aktivitását tudja passzívan
megfigyelni, nem úgy, hogy mit cselekszik, hanem úgy, hogy mi történik vele. Például:
„felemelkedik a karom” – ha ezt a szuggesztiót kapja. Nem ő emeli, hanem emelkedik.
Nem ő lát egy tárgyat, vagy elképzel egy fantáziaképet, adott esetben látomást, hanem
ezek a tárgyak, jelenségek mint külső realitások jelennek meg előtte. Látszanak. Tehát
számára valóságértékük van! Például egy kulturált ember hipnotizálva sem hajtja végre azt
a parancsot, hogy egy üveg tintát öntsön egy értékes perzsaszőnyegre. Felébred. De ha az
a sugallat, hogy egy tál van ott, körülötte éhes kiscicák, az üvegben pedig tej van – akkor
kiönti. Vagyis a szuggesztiót tárgyi valóságként éli meg. S ha egy angyal megjelenését
szuggerálják egy mélyen vallásos, hívő embernek?
Ennek a gondolatmenetnek a végén, félve-szorongva fel lehet már tenni a legkényesebb
kérdést: ha egy embernek nincs akarata, szándéka, önmegfigyelése, és csak a történések
passzív elszenvedőjévé válik, akkor van-e Énje? Másképp: Működnek-e az Én-funkciói?
Vagyis a hipnotizált állapot nem azt jelenti-e, hogy az ember ideiglenesen Én-nélkülivé
lesz…
Mit őriz tehát a kevés megmaradt őrző? Az Ént? A civilizáció évezredei alatt kínosan-
nehezen megszerzett Ént? Megszerzett? Az Én-nélküliség a személyiség válsága?
Csonkulás, vagy regresszió? Lelki sérülés, vagy a hipnózissal művileg előidézett
visszazuhanás a fejlődésnek egy ősibb állapotába?

18. Az archaikus és a modern ember

Az időszámításunk előtti kb. másfélezer év, az i. e. XVIII. század mind a Biblia, mind
az antik görögség története szempontjából jelentős.
Ekkor lehetett a trójai háború, ekkor volt a pátriárkák kora, sőt egyes vallástörténészek
erre az időre teszik Mózes működését is. Persze az ókori történeti adatok és dátumok
megbízhatatlansága széles lehetőséget kínál különböző események – például a trójai
háború, a zsidók egyiptomi kivonulása, jelentős személyiségek, fáraók, vezérek működése
– eltérő időpontokra való helyezésének. Tájékoztatásul nézzük az egyik legelfogadottabb
kronológiát.

Ábrahám = i.e. 2166-1991 körül

Izsák = i. e. 2066-1886 körül
Jákob = i. e. 2006-1859 körül
József= i. e. 1915-1805 körül
Mózes = i. e. 1510-1390 körül

Ehnaton fáraó = i. e. 1364-1347 körül

II. Ramszesz fáraó = i. e. 1290-1224 körül

Mindennek ismeretében csak a történelmi adatok megbízhatóságát kétségbe vonó és az

eseményeket szellemtörténeti alapok és összefüggések figyelembe vételével gondolkodók
– például Freud és Thomas Mann – tételezhetik fel, hogy az Egyiptomban élő zsidók
egyistenhite közvetlen hatást gyakorolt Ehnaton monoteista Aton-kultuszára, sőt
személyes kapcsolatot gyanítanak Ehnaton és József között. Majd az Ehnaton után trónra
lépő Ay és Horemheb fáraók Amun istenségének visszaállítása érdekében folytatott
agresszív „ellenreformációja” után – esetleg II. Ramszesz idején – következett a zsidók
egyiptomi kivonulása és letelepedése Kánaánban.
Tisztelet minden kutatónak! Ne bonyolódjunk bele a vitájukba! Bennünket az érdekel,
hogy ezekben a korai kultúrákban az emberek többsége még valóban Én-nélküli volt-e?
Vagyis a lelki fejlődés felfogható-e az Én-fejlődés történetének?
Magyarán: Odüsszeusz például a mai értelemben szuverén, elhatározó és cselekvő
ember volt-e, vagy az istenek marionettfigurája? Sorsa az istenek akaratának beteljesülése
volt, ezt hívták anankének, vas-végzetnek. Vagyis ami történik vele, amit cselekszik, az
mindig külső utasításra, sugallatra történik. Oidipusz ismeri a jóslatot: megöli apját,
feleségül veszi anyját stb. Elszántan küzd ellene, s éppen a küzdelme sodorja bele a végzet
teljesülésébe.
Bruno Snell nyelvtörténész szerint ez a gondolkozás fokozatos fejlődésének
feltételezése – a mágikustól a racionálisig – elfogadható. Bánffy Eszter régész viszont
másként látja a mai gondolkodás kialakulásának folyamatát. Szerinte a kezdet kezdetétől
egyszerre vannak jelen a gondolkodás mágikus és racionális lehetőségei, sőt közöttük
esetleg még a mitologikus átívelések is.
Régészeti bizonyítéka az ásatásokkor előkerülő sok kis házmodell. Ugyanabban a
kultúrában vannak közöttük gyönyörűen kidolgozottak, karcolással, vagy festékkel
díszítettek. S vannak odavetett, tessék-lássék módra összecsapottak.
A leginkább kézenfekvő értelmezési lehetőség, hogy ebben a korai időszakban a szent
és a profán helyek még nem különültek el egymástól. A ház, amiben a profán időkben
laktak, maga is profán volt, szent időben (ünnepkor) maga is szentté vált. Elválasztott
szent épületeik (templomaik) még nem voltak. A szépen kidolgozott házmodellek szent
időben készültek, a rossz minőségűek profán időben, kvázi gyakorlásként. Vagyis az
emberek ugyanazon időben tudtak mágikusan, mitologikusán és racionálisan is
gondolkozni. Ez mindmáig így van. Legfeljebb egyes gondolkozási formák
dominanciájáról lehet szó. Például a mai éber racionális tudat is tele van mágikus
szertartások maradékaival, amelyek megerősödnek súlyos baj, betegség esetén – jósokhoz,
léleklátókhoz, energiaátadókhoz, csakra-vezetőkhöz stb. fordulunk, fogadalmakat teszünk,
áldozatokat hozunk, nem beszélve arról, hogy áloméletünkben valamennyien mágikusan
gondolkodunk az ősi minta szerint.
 Most jön a neheze! Tudós nyelvészek, történészek, pszichológusok átvizsgáltak nagyon
régi, legalább háromezer-háromezer ötszáz éves írásokat, például a trójai háború eposzát
(amit ugyan Homérosz később írt le, de az Odüsszeia és az Iliász története akkor zajlott),
vagy a Biblia legrégibb szövegeit, azt találták, hogy az előzőekben említett Odüsszeusz-
típusú ember általános. Az embereknek még nincs énjük, akaratuk, introspekciójuk. Külső
hatásokra cselekszenek, s ezeket a hatásokat az istenektől, vagy később az egyetlen
Istentől származtatják.
Például Mózes nem határozza el, hogy sanyarú sorsban élő népét kivezeti Egyiptomból,
hanem Isten parancsolja ezt neki. Achilles nem saját jószántából nem mészárolja le
Agamemnont, hanem Pallas Athéné utasítására. Patroklosz teteménél Thetisz jelenik meg
és szakítja meg gyászát. Az ősi királyok istenük nevében és sugallatára gyakorolták a
hatalmat. Később ezeket a parancsokat a próféták közvetítették, mindig jelezve, hogy a
következőben nem saját véleményüket, hanem Isten szavait tolmácsolják: Így szól az Úr,
a Seregeknek Ura…
Tehát az ősi korszakok emberei az istenek, az Isten akaratának átvevői és végrehajtói
voltak, mindezt nem tették, hanem megtörtént velük. Ennek megfelelően még nem
rendelkeztek tudattal belső történéseiket illetően, végső soron szuverén Énnel sem.
Önmagukat elsősorban a cselekvéseik nyomán konstatálták. Próbáljunk párhuzamot
vonni a kétfajta emberi állapot között.

Hipnotizált ember Archaikus ember

Külső sugallatra cselekszik Külső sugallatra cselekszik
Akarati funkciója kialszik Nincs saját akarata
Nincs introspekciója Nincs introspekciója
Az Én-funkció nem működik Még nincs Énje
A hipnotizőr akarata helyettesíti a Az istenek akarata teljesedik
sajátját végzetté
A külső szuggesztiót realitásként éli Az istenek (Isten) sugallatát
meg realitásként éli meg

Túlzás-e azt feltételezni, hogy az archaikus ember tudatállapota olyan, mintha

hipnózisban lenne? Ez kultúránk szempontjából alapvető kérdés. Ezért várjunk még kis
ideig a válasz megkísérlésével.
Jung – a Tibeti Halottaskönyv kapcsán írt tanulmányában – azt írja, számára mindegy,
hogy Istent a külvilágba vetített eszmének, vagyis projekciónak tartjuk-e, vagy éppen
ellenkezőleg, belénk vetült szellemi tartalomnak, vagyis introjekciónak. Lehet, hogy igaza
van?
Ebben az esetben nem az a kérdés, hogy van-e transzcendencia. Természetesen van! A
kérdés az, hogy az ember számára hol helyezkedik el. A külső világban, vagy önmaga
belsejében? Honnan jön a sugallat? Honnan irányítja valamilyen erő azt a transzállapotot,
amelynek számunkra valóságértéke van? Ha kívülről, akkor Istennek nevezzük, ha
belülről, akkor Énnek?
És amikor a racionális Én kudarcot vall az élet elviselhetetlen nehézségeinek
megoldásakor, vajon regressziónak tekinthető-e, ha a mai ember is visszatér a mágikus
gondolkodáshoz; varázslókhoz, kézrátevőkhöz, léleklátókhoz, energiaátadókhoz siet, vagy
legjobb esetben megtér, visszafordul a külső ezoterikus erőkhöz, az égiekhez segítségért.
 Ám nem tévednek-e a lélektudományok, amikor azt tanítják, hogy minden
problémának van megoldása? Nem az emberek egyéni terheit, a személyes kudarc
élményét növelik-e?
Nem Jung álláspontját kellene inkább megfontolni?

… Beláttam, hogy a legnagyobb és legfontosabb életproblémák

alapjában véve mind megoldhatatlanok. Annak is kell lenniük, hiszen azt a
szükségszerű polaritást fejezik ki, amely minden önszabályozó rendszer
legsajátabb része. Megoldani soha nem lehet őket, csak túlnőni rajtuk!
… gyakorta láttam, hogy bizonyos emberek egyszerűen túlnőnek egy
problémán, amellyel mások teljes kudarcot vallanak… erről a
„túlnövésről” kiderült, hogy a tudatosság szintjének emelkedése. Az illető
látókörébe bekerült egy magasabb vagy messzebbre mutató érdek, s
horizontjának ezzel a kibővülésével a megoldhatatlan probléma elveszítette
sürgető szorítását… Nem került be az elfojtás és a tudattalan szférájába,
hanem csak más fényben tűnt fel, s így más is lett. Ami alacsonyabb szinten
a legvadabb konfliktusokra és rémületes indulatkitörésekre adott volna
alkalmat, az most, a személyiség magasabb szintjéről nézve olyan volt,
mintha egy magas hegy csúcsáról figyelné valaki a völgyben dúló vihart. Ez
persze a vihar valóságából mit sem vett el, de az adott személy már nem
benne állt, hanem fölötte.

19. Makrokozmikus válságok

1. Isten és a halottak csendje

Karinthy Frigyes bele akart szólni egy társasági heves vitába. Valaki rákiáltott: ki
kérdezett?
Karinthy eltöprengett ezen a kérdésen. S a kérdés levezetett emberi létünk legalvilágibb
bugyrába. Hiszen szólni akartak, nekünk, szóltak is hozzánk!

Ki kérdezett?
Ki kérdezett, Mózes?
Ki kérdezett, Gautáma Buddha?
Ki kérdezett, Názáreti Jézus?

Tudunk arról, aki a Sínai-sivatagban, a lángoló csipkebokor fényében Istentől

megkérdezte a nevét. De Isten csak három szóval felelt: Jehje áser jehje. Ami fordítható a
szokásos vagyok, aki vagyoknak, tehát a végső létezőnek, de úgy is, hogy leszek, aki
leszek, tehát azzá leszek, akit ti formáltok belőlem (Rási értelmezése).
Az a hír is járja, hogy másvalaki, amikor élete legnagyobb szerelme belehalt második
gyermeke születésébe, halkan ezt a kérdést küldte a csillagos világéjszakába:
Uram, mit teszel velem? Isten hallgatott.
Feljegyezték, hogy Isten Messiása halála előtt felkiáltott:
Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem? De csak a néma csendet hallhatta.
Végül egy habókos író, akit a túlvilágon kalandozva, valami kozmikus robbanás az
Isten közelébe repített, ezt kérdezte:
Ki vagyok én? És felelt neki egy vonzó férfias hang: Végtelen számú álmaim közül az
egyik.
 Valóban ez lenne az örök élet? Isten örökre megőriz bennünket emlékezetében? Vagy
azért hallgat, mert nincs mit mondania? Vagy nem áll szóba ilyen önmagukat elfuserált
teremtményekkel, műve elrontóival, mint amilyenek mi vagyunk? Vagy nem kérdezzük
elég okosan és alázattal? Vagy esetleg azért hallgat, mert nem létezik?
A halottak pedig azért némák, mert nem tudnak beszélni. Csak érezni és gondolni.
Időnként küldenek felénk érzéseket és gondolatokat. Mert addig léteznek, amíg
emlékeznek rájuk. De elég érzékenyek és csendesek vagyunk-e ahhoz, hogy észrevegyük,
ha megszólítanak? Egyébként őket kérdezi valaki?
A spiritiszták nem tudják, hogy csak a rémült halottakat lehet megidézni. Azokat, aki a
„hófehér kékség” partjára érve megijednek hívásától: Oldódj belém! A túlsó parton majd
megint összeállsz önmagaddá.
Ám az én-vesztés lehetőségétől pánikba esett halottak visszafordulnak a Föld felé,
visszavágyódnak a biztonságosabbnak érzett testi létezésbe, és felelnek az onnét jövő
hívásokra.
De hát minket talán más szempontból érdekel a válságokat körülvevő spirituális csend,
és a nagyon is emberi zsivaj. A válság – amikor Siva kimondja, a „ne legyen!” szavakat –
a régi formák, kötelékek, bilincsek, tradíciók, szokások összeomlását jelenti, tehát a
szabadságot. Adott esetben a szabadság zűrzavarát, pusztító erők összekeverődését alkotó
szándékokkal, isteni és sátáni impulzusok néha felismerhetetlen minőségét. Kell-e ez
nekünk? Nem vágyunk-e vissza hamarosan a rendbe, a megszokottba, az irányító
hatalomnak való alávetettségbe?

… Hogyan lehetne, ó hogyan lehetne halásza lenni az örök sodornak,

amelybe holtig el vagyunk temetve s mely holtan a semmibe hány ki holnap
űrnél ürebb távolba? hogy lehetne, kik parttalan medrében véle folynak a
nagy Folyás irányát észre venni, ha ez a minden s a part a semmi? Vagy
legalább mi látjuk semminek és az irány szó semmit sem jelent és semmi
értelme a semminek, kimondjuk, mint a mindent s végtelent s szavunkban
tiltott hiú vágy remeg de ami tiltott, mindörökre szent s reménytelen vágy a
legszebb imádság s szent hősök, kik merészen, félve vágyják, így írom én is
hősi versem hősen, amelynek hőse egy és ezer-egy, ki régi-gyengén s mindig
új-erősen, halni-születni testből testbe megy, a végtelen végét nem éri ő sem
s az én mesém is végtelenbe megy, hisz benne olyan dolgok vágya szólal,
miket nem mondhatsz véges számú szóval. Mert minden szó új korlátot
teremt, a gondolat testének szabva formát s e korlátok közt kígyózik a rend
lépcseje, melyen addig másszak ormát új és új látásnak, mígnem messze lent
köddé mosódik minden régi korlát, s képekből összeáll a képtelen
korlátokból korlátlan végtelen.
Babits Mihály: Hadjárat a semmibe

Ettől retteg az ember? Hogy érte jön az Ég? Ahogy egy kanadai püspök szavait idézi
Varnus Xavér orgonaművész:

Tudod, ezek a magyar püspökök mind szent emberek, bátor emberek,

nem félnek ezek semmitől sem, kivéve attól, hogy Jézus Krisztus egyszer
mégis visszajön, és akkorát rúg a fenekükbe, hogy a pokolig szánkáznak.

Félelmünkben ironizálunk halálosan komoly dolgokkal? Jézus köpenye felé

kapkodunk, hátha megkapaszkodhatunk benne? Kinevetjük szorongó önmagunkat, de
közben a reteráton kuksolunk, mert bármikor ránk törhet valamilyen riadtságunkból eredő
hasmenés. Ugyanis a valóságos helyzet sokkal komolyabb, mint ahogy mi a saját egér-
perspektívánkból látjuk.

2. Világkatasztrófák és intervallumok
A mai tudomány valószínűsíti, hogy a Föld őstörténete pusztító kozmikus katasztrófák
(kozmikus válságok?) időnkénti megjelenéséből áll, amelyeket hosszú ideig tartó
intervallumok választanak el egymástól. A kozmikus katasztrófák között nem mutathatók
ki összefüggések. Bekövetkezésük oka ismeretlen. Például kb. egymilliárd éve óriási
hegyvonulatok jöttek létre, amelyek 5-600 millió évvel ezelőtt elsüllyedtek az ősóceánban,
amely akkor a Föld szinte egész felszínét elborította. Ám 270-350 millió éve az ősóceán
apadni kezdett, s újra nagy hegyek emelkedtek ki belőle. Viszont utána megint
óceánáradás következett be, majd 60-70 millió éve hegyek és szárazföldek
kiemelkedésével kialakult a Föld felszínének mai képe.
A kozmikus katasztrófák közötti több millió esztendőkben civilizációk alakultak ki és
pusztultak el. Ezek között sem feltételezhetők áthatások, az őket elválasztó igen nagy
időintervallum miatt. Minden civilizáció elölről kezdte felépíteni önmagát. Eljuthattak
bonyolult munkagépek gyártásáig, fejlett matematikai, csillagászati, orvosi ismeretekkel
rendelkeztek, ismerték a statikát, az építőanyagok készítését, fejlett szállítási
technológiájuk is volt, hatalmas építményeket, templomokat, piramisokat emeltek, ma
még elképzelhetetlen technikai megoldásokkal. Mindez feltételezi, hogy írni-olvasni is
tudtak. Ne feledjük: a mai emberiség megjelenése előtti civilizációkról van szó! Mikor
keletkeztek, honnét jöttek ezek a kultúrák? Elszánt régészek még azt is feltételezik, hogy
tisztában voltak a repülés aerodinamikájával, s talán távoli területek eseményeit összekötő
információrendszerekkel is. (J. P. Marble, A. Holmes, E. Cayce feltételezései; valamint
Salamon király és Ezékiel próféta legendáihoz kapcsolódó utalások Almásy László és
Haynal Kornél értelmezése alapján.)
Isten és a halottak talán tudják az igazat, de mint láttuk, hallgatnak, minket nem
avatnak be ebbe a kozmikus tudásba.

3. Legendák ősi civilizációkról

Most el kell merülnünk az emlékezés előtti történelmi múlt álomszerű messzeségébe,
az abszurdumok, a fantázia zagyvalékok, látomások és sejtések világába. Miért tesszük?
Mert kultúránk végtelen mélységeiből néha felderengenek olyan halvány körvonalak,
természeti katasztrófákat követő társadalmi válságok, amelyektől nem tagadható meg
teljesen a hitelesség bizonyos lehetősége.

Hyperborea
Irtózatos időbeli messzeségben feltételezett civilizáció, vagy esetleg még az sem,
hanem korai Föld-fejlődési korszak. Ekkor alakulnának ki a szilárd testek, az ember mai
formája. Egyes ezoterikus szerzők szerint az eredeti Aranykor, sőt maga az Éden. Az
ember – sátáni sugallatra? (Prométheusz, Lucifer) – az isteni teremtésterv szempontjából
idő előtt megismeri az erkölcsi világrendet, s ezért az anyagi világ halandó és szenvedő
foglya lesz.
Későbbi értelmezés: Maga Isten kívül marad az általa megalkotott erkölcsi világrenden,
nem antropomorf, ahogy ez például Jób Könyvéből egyértelműen kiderül. Isten és Jób
vitájában Jób győzedelmeskedik. Isten csak végtelen teremtő erejére tud hivatkozni, míg
Jób az erkölcsre és az igazságra. Ez a vereség indítja el Istent az emberi megtestesülés,
tehát a krisztusi misztérium felé, hogy ő is részese legyen az erkölcsi világrendnek (Jung:
Válasz Jób könyvére). Körülbelül ennyit tudunk a hyperboreusokról. Mint Istenről. Vagyis
semmit.
 Lemúria
4-5 millió évvel ezelőtt a Csendes-óceánban elsüllyedt civilizáció. Leginkább azok a
misztikusok írnak róla, akik belepillanthattak az Akasha Krónikába, például Rudolf
Steiner, Joseph Frank. A lemúriaiak kommunikációja telepatikus úton történt. Igen erős
memóriájuk volt. Képekben gondolkodtak, látomásszerűen, pontosabban még képekben, a
racionális gondolkodást követő, már belső látásban gondolkodó manasz előfutáraként.
Technikai szempontból leginkább növényi energiákat használtak, amelyek segítségével
pár centiméterre a föld felett lebegve közlekedtek.
Roy Brown 1970-ben a Bahamáknál állítólag felfedezett egy víz alatti piramist, amit
nem leptek el az algák – tükörsima volt. Benne egy kezeket ábrázoló szobor volt látható,
tenyerében kristálygömb látszott, amely felett vörös ékkövet tartott egy rézrúd. A piramis
belsejét ismeretlen fényforrás világította meg.

Atlantisz
Legfontosabb híradás Atlantiszról Platón Timaiosz és Kritiasz című művében
olvasható. Ő Szolónra hivatkozik, aki i. e. 560-ban Egyiptomban járt, és a szaiszi papoktól
értesült egy kb. 9 ezer évvel azelőtt az Atlanti-óceánba süllyedt világrészről.
Rudolf Steiner Atlantiszi elődeink című művében ír egy hatalmas vulkánkitörés vagy
meteorral való ütközés nyomán keletkezett kozmikus katasztrófáról, kb. a dinoszauruszok
kipusztulásával egy időben. Szerinte Atlantiszban magaskultúra virágzott, ismerték a
szóbeli kommunikációt és az írást.
A katasztrófáról – özönvíz? – számos akkori kultúra megemlékezik. Az atlantiszi népek
egy része túlélte a tragédiát, és menekülve szétszóródott a világon. Miféle népek?
Bonyolult néprajzi leírásról van szó: vannak ágak, gyökér fajok, alfajok stb. bonyolult
szétágazásokban, bolygók szerint. Mégis számunkra talán legfontosabb, hogy tudomást
szerezzünk az időben hozzánk legközelebb álló alfajokról.

♦ rmoahal
♦ tlavatli
♦ tölték
♦ turáni
♦ ős sémita
♦ akkád
♦ mongol

Az első kettő saját elnevezésük önmagukról. A többi más népektől származik.

A rmoahalok is több millió éves múltra tekinthetnek vissza, amikor még létezett
Lemúria is. A szellemi erők először testeket hoztak létre, amelybe a szelektált,
elkülönített, magasan fejlett lemúriai egyedek költöztek be. (Lásd a Teremtés Könyvét.
Isten is először puszta élettelen testeket teremt, s abba lehel lelket, életet.) E testek színe
sokszor változott – a feketétől a bíbor, a vörös, a kékesfehér színeken át – és csak az
Északra, a mai Izland körébe vándorolt törzsek fehéredtek ki, kb. 1 millió évvel ezelőtt.
Termetük is sokat változott az évmilliók alatt. Idegrendszerük még nem volt, asztrál testük
formátlan. Egy Vénuszról érkezett Adeptus formálta őket, akit Manunak neveztek. Mint új
faj még nem voltak képesek önmagukat kormányozni, istenkirályok vezették őket. Ebből
fejlődött ki vallásuk is, amelynek lényege az istennek tartott ősök imádata volt. Késő
utódaik – persze számos vérkeveredés után – a mai lappok.
A tlavatlik vörösesbarna bőrű, erős testalkatú emberek voltak, inkább zömökek, nem
annyira magasak, mint a rmoahalok. Kezdetben törzsszövetségben éltek, választott harcos
vezérekkel, később egyesült királyságot alkottak. Elsősorban Amerika földjén terjedtek el,
egészen a mai Rio de Janeiróig. Egy részük azonban India felé terjeszkedett. Belőlük
lettek a dél-indiai dravida államok. De a mai Svájc, Anglia és Skandinávia területét is
elérték.
Ma a régészet őket nevezi cromagnoni embereknek. A Manu tisztelete mellett náluk
alakult ki a Napimádat vallása. Ez elvezette őket bizonyos csillagászati felismerésekhez.
Jellemző alkotásuk volt a kőtömbökből kör alakban felépített szent hely, egyben
csillagvizsgáló. A tömböket úgy helyezték el, hogy meghatározott idő elteltével mindig a
következő tömb felett kelt fel a Nap. Ez a magasabb kultúra már a kelta nevet viselte.
Késői leszármazottaik a mai dél-amerikai, barna bőrű indiánok.
A toltékok (maják) közép-amerikai harcos indián kultúrát alkottak. Fő letelepedési
helyük a mai Mexikó volt. Már fővárossal is rendelkeztek, a neve Tula. Szigorú katonai
szervezetben éltek. Leghíresebb vezérük Quetzalcóatl (magyarul Tollaskígyó) volt.
Ők fejlesztették ki a piramisépítészetet. Kedvelték a labdajátékokat, a régészek több
játékpályát is feltártak. Már magas szintű tudománnyal és művészettel rendelkeztek.
Vallásuk valószínűleg megkövetelte az emberáldozatokat. Több koponyatartó-állvány,
áldozatok hamvait tartalmazó, ember formájú agyagedények maradtak utánuk.
Az. i. e. XII. században sorozatos támadások hatására birodalmuk hanyatlani kezdett.
Bukásuk után az azték birodalom követte őket, hasonlóan magas kultúrával. Az
építészetben náluk jelennek meg először az oszlopok.
A turáni népek. A közép-ázsiai sztyeppéken letelepedett nemzetségek összefoglaló
neve. (Törökök, ujgurok, szittyák, hunok, avarok, magyarok, kazárok, finnugorok, újabb
kutatások szerint japánok is.) Lovas nomádok voltak, Irántól északra, az Oxus folyón túl
éltek.
Nagy uralkodójuk Fendun három fia között osztotta szét birodalmát. A középső – Túr
nevű – kapta azt a részt, amit utóbb turáninak neveztek.
A magyar (onogur, ungár) törzseknek a Kárpátmedencébe áramlása (honfoglalás)
általánosan ismert a krónikákból, külföldi hatalmak – elsősorban bizánci
– feljegyzésekből, történetíróktól.
Az eredeti hét törzs neve: Megyer, Nyék, Kér, Keszi, Tarján, Kürtgyarmat, Jenő.
A vezérek: Álmos, Előd, Ond, Kond, Tas, Huba, Töhötöm. Ma már nehezen
azonosítható, hogy melyik törzs élén melyik vezér állt. Viszont feljegyzések még arról
árulkodnak, hogy további három népvándorlás kori törzs csatlakozott a magyarokhoz.
Tehát összesen tízen voltak. Legfelső vezérük a kende rangját viselte.
Kezdetben Klenginek (kangarnak) nevezték magukat. Ám az i.e. III. évezredben – I.
Sargon király engedélyével – egyre általánosabban használták az akkád nevet.
Azt viszont kevesen tudják, hogy a hun és magyar fejedelmek (például Géza,
Bendegúz, Etele), sőt a pogány lázadások vezetőinek egy része is (például Koppány, Vata
stb.) a sámánizmus megtartása mellett manicheus keresztény is volt. Ám akkor már – némi
töprengés után: Bizánc vagy Róma – eljött a nyugati kereszténység felvételének a válsága.
A mongolok tulajdonképpen a népvándorlás korának legnagyobb világbirodalma,
amely a Csendes-óceántól a Kaszpi-tengerig, illetve Európa határáig terjedt. Alapítója
eredeti nevén Temüdzsin (később Dzsingisz kán, 1162-1227). A birodalomról a
legteljesebb leírást a Mongolok Titkos Története (Ligeti Lajos fordításában) adja.

Lírai bevezető legenda. Az ifjú Temüdzsin fegyvertelen lakodalmi

menetét megtámadták a Kara-Kitájok, és elrabolták a menyasszonyt is.
Temüdzsin sereget szervezett, és visszarabolta, de a hölgy akkor már
teherben volt. Mégis feleségül vette. Ebből a terhességből született Batu
kán, akiből nagy katonai tehetsége ellenére soha nem lehetett Nagy Kagán,
 mert nem volt dzsingiszida herceg. Ám más, hitelesebb források szerint
Batu, Dzsingisz unokája (Toluj nevű fiának fia) volt.

Dzsingisz hadereje kb. 160 ezer főre tehető. Rendezett katonai és polgári viszonyokat
teremtett. Kinyilvánította hitét egyetlen Istenben, de egyik valláshoz sem csatlakozott,
rituálisan megmaradt a sámánizmus mellett. Viszont birodalma minden népének szabad
vallásgyakorlást biztosított. Az egész területet behálózó postaszolgálatot szervezett. Az
állomásokon mindig lehetett pihent lovat váltani. Ezért futárai a Karakorumtól Dalmáciáig
kb. tizenkét nap alatt tették meg az utat. Bár ő maga analfabéta volt, elrendelte az ábécé
tanítását a gyerekeknek. Hatalma alatt az orvosok és a tanárok adómentesek voltak.
A meghódított népek harcosait besorozta seregébe, de elosztotta őket a különböző
mongol egységek között. Szigorú katonai bíróságai halállal büntették a csatákon kívüli
emberölést, a lopást, a házasságtörést és a parancsmegtagadást. A hadsereget tízes
egységekbe szervezte (tized, század, ezred, tízezred (tümen) – tehetséges parancsnokok
vezetésével. Minden családnak legalább egy katonát kellett kiállítania, három-négy lóval.
Elrendelte, hogy minden mongol harcosnak joga van havonta egyszer leinnia magát, ha
kétszer teszi meg, elnézhető, ha háromszor, vagy többször, akkor meg kell ölni. (Nyilván
azért, mert egy részeg hadsereggel nem lehet győzni!) Aki pedig egyszer sem rúg be, „az
se nem mongol, se nem férfi, őt is meg kell ölni”. (Gyanús személy, kívül áll a katonai
drillen!)
Utána Dzsocsi, Toluj, Ögödej, Güjük, Möngke, Arikbuga és Kubiláj lettek Nagy
Kagánok.
A vatikáni könyvtárban fennmaradt Güjüknek egy levélváltása IV. Ince pápával,
amelyben a pápa dorgálja Güjüköt Isten akarata ellenére tett gonoszágaiért, például a
kijevi és a varsói fejedelemség elpusztításáért. Güjük válasza:

Pápa uram, nem értelek. Én, Güjük az ember, mit tehettem volna Isten
akarata ellenére? Abból láthatod, hogy mindez Isten akarata volt, hogy meg
bírtam csinálni.

Aláírás: Güjük, Nagy Kagán,

az Isten szolgája

Kubiláj alatt kezdett szétesni a mongol birodalom, ő ugyanis már elfoglalta a kínai
császári trónt, ami Dzsingisz egyik álma volt.
Dzsingisz hatvanöt éves korában halt meg. Akkor már szemhéjbénulásban szenvedett.
Azért, hogy lásson, kis pálcával pöckölte fel szemhéjait. Küldöttséget menesztett egy híres
taoista bölcshöz, Kínába. Másfél év múlva meg is érkezett. Hetekig hagyta, hogy kipihenje
a nagy utat, majd egyik este beszélgetésre hívta a sátrába.

–  Azért hívattalak, hogy te, a világ legbölcsebb embere, mondd meg

nekem, hogy minden embernek meg kell-e halnia?
–  Meg kell halnia.
–  Nekem is? Nincs rá valamilyen mód, hogy kikerüljem a halált? Még
annyi tervem van.
–  Nincs erre mód. Neked is meg kell halnod, Nagy Kagán.
–  Köszönöm. Csak ezt akartam megkérdezni.

Íme, visszamentünk majdnem a Teremtésig. Láttuk, hogy mindenkor minden emberi

alkotást, társadalmi berendezkedést válság követett, ami elpusztított mindent, ami elavult,
és a fejlődés gátjává lett. Ugyanakkor ugyanez a válság azonnal elkezdte a megújulást, a
jövő teremtését, s megtette az első lépéseket az új világkorszakokba vezető úton.

20. Ragaszkodás és szabadság

A ragaszkodás és a szabadság egymás ellentéte. Teljes belső szabadság csak akkor
érhető el, ha valaki minden ragaszkodásáról lemond. Például Isten soha senkihez és
semmihez nem ragaszkodik, még saját törvényeihez, az ember számára megalkotott
erkölcsi világrendhez sem. Ezért mindenható, mindentudó, vagyis tökéletes, szent, tehát
nagyon nem ember!

Mind a fogadalmak, tilalmak, eskük, átok alá helyezések, tartózkodások,

vezeklések, amit fogadtunk, s amit esküdtünk, amit átok alá helyeztünk, amit
eltiltottunk a szívünktől, az engesztelés ezen napjától, az engesztelés napig,
mely javunkra megint leszen, mindezt megbántuk most már. Mindnyájan
feloldozva, érvénytelen, nem kötelező, megsemmisített és felbontva
legyenek, ne legyenek kötelezők, és ne maradjanak érvényben.
Fogadalmaink ne tekintessenek fogadalmaknak, tilalmaink ne tekintessenek
tilalmaknak, és esküink ne tekintessenek esküknek.
És megbocsáttatik Izrael fiai egész közösségének, és az idegennek is, aki
köztük tartózkodik, mert az egész nép tévedésből tette.
Ó, bocsásd meg ezen nép vétkét nagy kegyelmeddel, amint több ízben
elnéző voltál ezen nép iránt, Egyiptomtól kezdve mostanáig.
És monda az Örökkévaló: Megbocsátottam, miképpen kérted.
Kol Nidré ima
az Engesztelés Ünnepének előestéjén

Mit jelent ez az ima? Könyörgés az örökkévaló Istenhez, hogy az ember megint szabad
lehessen. Hogy ledobhassa azokat a köteleket és bilincseket, amiket saját maga feszített
magára. Könyörgés, hogy elszakadhassunk saját múltunktól, és végleg magunk mögött
hagyhassuk. Belátása annak, hogy a nép eltévedt a szellemi utak és ösvények sokasága
között. Belátása annak, hogy a köztük élő idegent is zsidónak kell tekinteniük. Talán
abban a reményben, hogy cserébe a zsidót is befogadják?
Feltűnik, hogy az ima nyílegyenesen fordul a ragaszkodás ellen, ami Buddha szerint is
az élet szenvedéseinek és nyomorúságainak legfőbb gyökere. Másfelől, mintha
magyarázná a zsidóság lényegét: a sehová sem tartozást. A zsidó csak az Istenhez tartozik,
minden emberi közösségben idegen. Joggal utálják, s társadalmi kirekesztése csak reális
következménye önmaga lelki kirekesztettségének.
Ma az egyik leggyakoribban emlegetett probléma az „erkölcsi válság”. Vajon az
erkölcs dzsungelében is eltévedtünk volna? A hűség, a megőrzés, az ígéretek, eskük és
fogadalmak megtartása, a nemzeti identitás óvása az idegenektől – ezek lennének az igazi
erkölcsi értékek? Nem ezek okozták az emberek millióinak meggyilkolását a gyűlölet
vagy a szeretet nevében, a lelki és testi terrort, a természet tönkretételét, az emberiség
zuhanását a kollektív öngyilkosság felé?

S ha valaki más így szól: Úgy látjuk, az erkölcsöt nem az erényben kell
keresni, azaz az értelemben, a fegyelemben, tisztaságban, a becsületben,
hanem inkább az ellenkezőjében: vagyis a bűnben, abban, hogy az ember
átengedi magát a veszélynek, annak, ami ártalmas, ami fölemészti az
embert. Úgy gondoljuk, hogy erkölcsösebb, ha az ember elveszejti,
elpusztítja magát, mintha óvja és tartogatja magát. A nagy moralisták nem
 voltak erkölcscsőszök, hanem kalandorok a gonoszban, romlottak, bűnösök,
akik arra oktattak, hogy keresztényi módon meghajoljunk a nyomorúság
előtt.

Ki vall ilyen szörnyűséget? Az emberi történelem, ezen belül a polgárság legnagyobb

írója. És nincsen egyedül. Talán még abban sem, hogy következetesen Jézussal tart.
Miért is eszik Jézus egy asztalnál a bűnösökkel? Netán kétféle kereszténység létezne?
Egyik a koldusszegény, egyköpenyű, sarus, hajléktalan Messiásé, akit csak akkor követhet
valaki, ha mindenét a szegényeknek adja, hogy átjuthasson a tű fokán. S a másik, a
nagyhatalmú, dúsgazdag egyházé, az arany kelyheké, a gazdag vagy szegény, de
pénzimádó híveké, a hatalomvágy megszállottjaié, a vasárnaponként megtérteké.
S következetesen Jézussal tart a sokszor elátkozott katolikus szerzetes, aki így ítéli meg
a helyzetet:

Sok százezer évvel ezelőtt az Úristen az Éden kertben megharagudott az

emberiségre. S ez a harag addig tartott, amíg Názáretből el nem jött egy
farizeus rabbi Jesua háNocri, későbbi nevén Jézus Krisztus, s rendbe nem
tette Isten és az emberiség viszonyát. Úgy tette rendbe, hogy magára
vállalta az emberiség bűneit. S azóta az én keresztény testvéreim minden
aljasságot, gonoszságot, kegyetlenséget nyugodtan elkövetnek, abban a
tudatban, hogy mindez úgyis Jézus számlájára megy.
Tudnia kell, hogy pap és szerzetes létemre, nekem ehhez a
kereszténységhez semmi közöm sincs.

Nekem is valami ilyesmiért van bajom Izrael örökkévalójával. Mert ragaszkodást

követel magához és törvényeihez, félelmet a büntetéstől, vágyakozást a jutalomra… A
katolikusok is rettegnek az elkárhozástól, talán még a purgatóriumtól is, mindenáron
üdvözülni akarnak.
Indiában egy buddhista láma ironikusan megjegyezte: ha úgy képzeled el az embert,
mint egy őszibarackot – kívül van a romlandó teste, belül a kemény, halhatatlan magja,
amit léleknek nevezel –, akkor nyugodtan visszatérhetsz a nagyszakállú Jóistenhez. Ez a
Jóisten jobb kezében tart egy ajándékcsomagot a jók számára, baljában egy virgácsot a
rosszaknak. S te nagyon fogsz igyekezni, hogy a jóknak járó csomagot adja neked. Meg is
kapod, izgatottan kibontod, és legott kiugrik belőle az ördög! Ez lesz a te életed
legnagyobb meglepetése.

Volt egy munkatársam, egy református pap lánya. Kiderült, hogy én még sohasem
voltam protestáns istentiszteleten. Elvitt, hogy hallgassam meg a papáját. Nagyon
hangulatos, békés, áhítatos szertartást tartott, amit így fejezett be:
Én, az Úr méltatlan, de hivatalos szolgája, hirdetem nektek a bűnök bocsánatát, mit
megáld az Úr ingyen kegyelemmel.
Berohantam hozzá.
– Mit tetszett mondani az istentisztelet végén?
– Hát, amit mindig szoktunk. Elismételte.
– Tiszteletes úr! A kegyelemért nem kell jónak lenni?
– Nem, fiam. Nem kell jónak lenni.
– Nem kell megbánni és levezekelni a bűneimet?
– Azt sem kell, fiam. A kegyelmet ingyen adja az Úr.
 Valamilyen szelíd és meleg boldogság öntött el. Egy egészen kicsivel jobb ember
lettem, amikor kiléptem a templomból. Talán ennyi is elég ahhoz, hogy az ember egy kis
többletsegítséget kapjon belső vagy külső válságainak elviseléséhez.

21. Te és a többi ember

A válság tehát egyrészt a természet, a társadalom – pontosabban a történelem – létezési
módja. Kettős arculatú, mint az indiaiak Siva istene: pusztító és megújító. Tehát magában
hordozza a halál és a születés misztériumát. Ezért egyaránt lehet lelkesedni érte és rettegni
tőle. Kettős, akár Freud alapösztönei: Erósz és Thanatosz. S magával a Kezdet és a Vég
tényével talán nincs is semmi baj. Baj azért keletkezhet, mert egyikük sem egy
összesűrűsödött pillanat, hanem legtöbbször hosszú folyamat. Találkozás, erotika,
fogamzás, terhesség, szülés, öregedés, betegségek, testi és szellemi leromlások, haldoklás,
halál… És ami közéjük zsúfolódik: történések, kalandok, örömök és szenvedések. Sokan
úgy nevezik: Élet. Török Sándor így írt:

Amikor egy ember kisgyerekként a világba születik, mennyi öröm,

gyengédség szeretet, várakozás veszi körül. S amikor eltávozik a Földről,
mennyi bánat, fájdalom, együttérzés kíséri. De a kettő között… Emberek,
irgalom! Gyermek voltam és halott leszek!

Sokat beszéltünk a válságok hatásáról az emberre. De hát ez nem a lelki gyógyítás

könyve. Ezért csak néhány szót ejtünk azokról, akik különösen megszenvedik a környező
világ átalakulását. A válság kezdetben mindig támadás a szorongók néhány típusa
számára. Megriadnak tőle a nem egészen felnőttek, attól tartva, hogy most már véglegesen
Énné kell válniuk. Aggodalmat éreznek a labilis személyiségűek, hogy a változások
sodrásában elveszíthetik megszokott önmagukat. Vagyis azok, aki biztonságérzetük
garanciáját a dolgok állandóságában látják.
Ugyanis a lelki egészség végső soron a kapcsolatok rendszerén múlik. Azonban nem
csak az emberi kapcsolatokról van szó. Hanem?
Kapcsolat a Természeti világgal, az ásványokkal, növényekkel, állatokkal, az ösztön-
dinamizmusokkal, a saját testi-vegetatív folyamatainkkal.
Kapcsolat a Társadalommal, a többi és sokféle mérték és érték szerint élő emberrel, a
tőlünk különböző hitű, felfogású, másfajta bőrszínű, másfajta szokásoknak hódoló
emberekkel. Másképpen fogalmazva, ez azt jelenti, hogy úrrá tudunk-e lenni előítéleteink
felett?
Kapcsolat Önmagunkkal. Jó érzéssel el tudjuk-e fogadni önmagunkat a jellemünk
valóságában – illúziók, hazugságok, önbecsapás nélkül, pozitív és negatív
személyiségvonásainkkal együtt?
Kapcsolat a Transzcendenciával. Az erkölccsel, a művészetekkel, az álmokkal, a
fantáziával, az intuícióval, az emberen kívülivel, vagy netán az emberfelettivel, a tudáson
kívüli sejtésekkel, sőt esetleg Istennel.
E kapcsolatok megvédenek az élet legnagyobb lelki rontásaitól, még az emberi
méltóságot támadó válságok, betegségek ijesztő következményeitől is.

Úgy érzem, itt csak a társadalmi kapcsolatokkal érdemes röviden foglalkozni. Sok
ember együtt még nem csoport, s ebben az értelemben nem is társadalom, hanem csak
tömeg. Ahhoz, hogy társadalommá váljék, jelentős kohéziós erő szükséges. Minden
összetartozás alapja a közös szükséglet, a közös érdek s mögöttük az együttes élmény.
Minél erősebb az érdekben kifejeződő szükséglet, annál erősebb a csoport kohéziója.
Amennyiben a csoporton belül egyéni vagy kis közösségi szinten a nagy közös érdektől
eltérő érdekek is érvényesülnek, a kohézió azonnal gyengül, a többség ellenük fordul, s
igyekszik őket terrorizálni, vagy a csoportból eltávolítani.
A csoport kohézióját tovább erősíti, ha sikerül közös ellenséget találnia. Ezért a csoport
folyton nyitott ellenségek keresésére. A győzelem érdekében az ellenségnek persze mindig
gyengébbnek, kisebbségnek kell lennie. Még jobb, ha a megcélzott kisebbséget rémisztő
hatalomnak, titokzatos erők birtokosának misztifikálja, mint gyermek a mumust.
Mértéknek kizárólag az számít, hogy a nagy közös célhoz hogyan viszonyulnak. Hogy
ettől eltekintve milyen emberek, az közömbös a tömeg számára. Állítólag a tatár
függetlenségért demonstrálók azt kiáltozták: Aki tatár, velünk tart! Vagyis attól tatár, ha
egyetért a tüntetőkkel. További erősítést jelent, ha sikerül kialakítani a tömeg rítusait,
például ütemes tapsot, jelszavak kiáltozását, egyenruhát, köszönés- és megszólításformát
stb.
Mindennek hatására az egyénekben csökken az intellektuális kontroll funkciója, a
tömeg egyre inkább érzelem- és indulatvezéreltté válik, egyre kritikátlanabbá,
erőszakosabbá. A tömegnek szüksége van a lelkesítő, vagy elkeserítő múlt emlékeinek
stimuláló erejére. Úgy van ezzel, mint a neurotikus ember; Babits Mihály szerint:

Az életemet elhibáztam,
rossz szögletet mértem falán,
törölhetetlen drága vásznam
terhes színekkel mázolám:
emlékből raktam össze rőzsét,
múltból máglyát jövőm alá,
s tegnap tüzére holnap hősét,
magamat dobtam égni rá.
Az életemet elhibáztam

Nem véletlen, hogy a „megálmodott álmokat” elutasító lelkes forradalmárok,

győzelmük esetén gyakran hideg, konzervatív racionalistákká változnak.
Anatole Francé regényében, a Pártütő angyalokban elhangzik egy mondat:

Ha Lucifer az Isten trónjára ül, akkor nem Lucifer többé, hanem ő az

Isten!

Alighanem ez minden válság után győztes forradalom tragédiája!

22. Miért táncol Siva?

Leborulok SIVA előtt,
Ki a válságok és megújulások istene,
Nehogy elforduljon tőlünk,
Hanem járja tovább táncát
A Kailásza hegy csúcsán
A kis újszülött teste fölött,
Aki a mai emberiség jelképe.

Siva a hegyek csúcsán táncol nagy szellemi magasságokban. Örömében táncol, mert
tudja, hogy a nevetés a teremtés előtti lebomlás legigazabb és legalázatosabb formája. A
megtestesült emberiség felett táncol, mert ezek a lelkek még olyan tudatlanok, csakis
maguknak élők, mindig mohón kapni akarók, mint a ma született farkasok.
 …
Gondolj a ravasz csecsemőre, –
sír-rí, hogy szánassa magát,
de míg mosolyog az emlőre,
növeszti körmét és fogát.

József Attila tudta az igazságot. Eddig is kerestük a kimenekülés lehetőségét a válság

depressziójából. Végigjárhatóságukban és hatékonyságukban bizonytalan utakra
bukkantunk. Ám most az egyetlen mindig hatásos belső reagálásról lesz szó. Ennek
bizonyítéka teljes abszurditása. Egy mondatban is össze tudom foglalni, de félek, hogy
akkor a sarokba vágja az olvasó a könyvet. Ám legyen egyetlen szó: A nevetés. Persze
nem a csinált, a megjátszott, a színészi, vagy a hahota-kultuszban erőltetett, sohasem
hiteles nevetésről van szó, hanem a szívből jövő igaziról. Ezt a nevetést annyira komolyan
kell venni, hogy soha nem szabad komolyan, még kevésbé komoran venni! Abody Béla
egyszer azt mondta:
– Az irodalom csúcsán a vers van.
– És a humor?
– A humor a fény a csúcson.
Isten tökéletes? Tehát van humora is! A szent iratok bármennyire igyekeztek is
elsikkasztani. Már a vallás szekerébe való beszálláskor is: Kéretik mindig ájtatos pofát
vágni! Adott jelre kéretik térdre hullani. Ima, könyörgés közben behunyni a szemeket. S a
végső alázat és elfogadás jeleként leborulni a Szentség előtt.

Vas István az etruszk emlékek közelében mindezt így fogalmazta meg szabadversében:

… Villog a Veii Apolló, a sötét arcával is fényt hozó, az életre merész,

lehasadt lábú is előre lép – nevetve túllép a halálon, ahogyan velem
szembenéz.
Ha vele szembenézek. Igen, csak látni, látni! Még mindig nézni!Még
egyre kíváncsi vagyok rád, régi és új és újabb élet, egész világ! Csak az tud,
aki lát. És ne hagyj el, kíváncsiság! És még tovább!
Még egyre nézzek, még egyre lássak! És bízni benned! És nem hinni
semmilyen altatásnak, csak a szememnek!Mert úgy kellett most ez az etruszk
szarkofág és az, amit jelent! A remény, hogy azt, ami ellenünk valahonnan
megindul és győzni rendeltetett, mégiscsak kivárjuk állva. S hogy nem
vesztem el, amiben hittem. És az nevet, aki utoljára nevet.
S hogy védjük az életet, amíg lehet s talán egy kicsit azon is túl. S ha
másunk nem s másutt nem, ha már nem leszünk, hát valahol odalent még a
kiszáradt koponyánk is nevet. És fütyülünk, fütyülünk a halálra.
Etruszk szarkofág

Mózest, Krisztust, Mohamedet nem szokták mosolyogva ábrázolni. Miért nem?

Buddhát, Konfuciuszt, Assisi Szent Ferencet igen! Júdás – ma már hitelesnek elismert –
evangéliumában Jézus sokszor nevet. Nevet a szertartásokba dermedt komor zsidókon.
Tamás evangéliuma néha az eretnekség határát súroló bűnös feltételezéseket említ.
Például: Sokan gyűlnek majd Uram, kutad köré. Mi lesz, ha észreveszik, hogy a kút üres?
Vagy a minden hitet megtámadó, rajongó fanatizmusról szólva, Jézus egyszer félrehívta,
és ezt mondta neki: Nem lehetsz az apostolom, Tamás, mert ittál az én forrásomból, és
megrészegedtél tőle.
 Jézusnak nem kellenek berúgott, mámoros emberek. Kenneth S. Leong hitet tesz
amellett, hogy Jézus lelke legmélyén művész, költő volt. Ellenfele minden
megrögzöttségnek, rögeszmének, amelyek a tisztán látás legfőbb akadályai. Közöttük a
leggyakoribban emlegetett a „józan paraszti ész” Karinthy is elismerően ír róla, ámbár
megjegyzi, hogy ennek használata következtében az ember mindig paraszt marad. A
szellemi felszabadulás kezdete a nevetés, ami a valóság képtelen és abszurd voltának a
felfedezését jelenti. Közöttük saját lényünk abszurditását is. Önirónia nélkül el sem
indulhatunk ezen az úton.
Hová helyezzük magunkban a dolgokat? Lao-ce szerint:

Ahol nem ismerik a Taót,

Ott megjelenik a Szeretet.
Ahol nincs szeretet,
Ott mindig a jóságról beszélnek,
Ahol a jóság csak színlelt,
Ott Igazságosságot hirdetnek,
Ahol nem érvényesül az igazságosság,
Ott az Erkölcsre hivatkoznak.

Az erkölcs és az igazságosság mindig merev szabályrendszerekről szól. A jóság a

szeretetre képtelen emberek pótcselekvése, amikor észreveszik magukban ezt a hiányt. A
Tao végtelen, a szeretet pedig szabad, nem tűri az előírásokat. Mint ahogy a többi érzelmi
funkciónk sem áll akaratlagos szabályozás alatt. Ezért nem lehet szeretetet vagy tiszteletet
parancsolni, sem elhatározni. Csak úgy lehet viselkedni, mintha… S legtöbbször ezzel is
beérjük.

23. A veszélyes kerülőút és a szél zúgása

Már a nagyon régi időkben felfigyeltek arra, hogy a mindig áhított nyugalom,
egyensúly, mértéktartás bevált lelki gyógyító hatása mellett húzódik egy veszélyekkel és
buktatókkal teli ösvény is. Ezen járva – ha nem esik el az ember – ugyancsak eljuthat
ezoterikus magasságokba, akár Istenhez is. Ez az út a mámor, az eksztázis útja.
A rajongás tárgya tulajdonképpen mindegy. Lehet vallásos révület, látomás, elhívás.
Lehet erotikus-szexuális élmény. Előidézhetik szélsőséges aszkézisek, kábító zene,
egymást fokozó hisztériás reakciók. Csak a drogok, az alkohol és a mindenféle
kábítószerek becsapósak, tévutakra, hamis illúziók birodalmába röpítik az embert.
A távoli Kelet kultúrájában is kialakultak ilyen beavatási irányzatok: a tibeti
buddhizmus „gyémánt útja”, a tantra jóga, az erotikus meditáció. A gyémánt út és a tantra
jóga szexuális jellegű tárgyakat használ koncentrációra, elsősorban a jóninak és lingának
nevezett női és férfi nemi szervet. Az erotikus meditáció a gyakorlatokat több részre
osztja: szemek szexe, a kéz szexe, a száj szexe, a genitális szex és a szexuális meditáció –
általában párosan, naponkénti bontásban. Végül a szexuális képességek fokozására
alkalmazzák a kundalini meditáció speciális módszerét is.
Ebben a meggyőződésben a rendkívül felfokozott és tartós pszichés feszültségre
tevődik a hangsúly, nem a gyors kielégülésre. Ezért ameddig csak lehet, kerülik az
ejakuláció, az orgazmus bekövetkezését. A Tao is ismer hasonló gyakorlatokat, esetleg a
kiömlött mag visszaszívásával a szervezetbe.
Ebből az alapállásból nő ki a „veszélyes élet” fogalma. Az életveszély vállalása, a
rendkívüli helyzet rendkívüli energiákat is mozgósít – legkönnyebben persze rendkívüli
emberekből –, amelyek áttörik a mindennapos rutint, vagyis túlhaladják a megszokottan
emberit, és az emberfeletti felé lökik. Ezen a módon addig ismeretlen élményekhez
juttatják a gyakorlókat, esetleg az alacsony szintű szellemi beavatáshoz.
A veszély, a realitásérzék esetleges megsérülése egészen a megbolondulásig, a lelki
talajvesztés, gátlástalan agresszivitás örvényének kialakulása.
Ezért például a komoly és híveikért felelősséget vállaló vallások nem ajánlják a
misztikus-ezoterikus gyakorlatokkal való foglalkozást negyven év alattiaknak és
különösen nem lelki vezető nélkül.

Ki volt Mózes? A zsidóság felel. Ki volt Buddha? A távoli India is felel. Ki volt
Mohamed? Az arab világnak is van rá válasza. Ki volt Jézus Krisztus? Az igazi keresztény
abban hisz, hogy ő volt a Messiás, az Istentől küldött Megváltó, Isten fia, maga is Isten
megtestesülése. Ám aki nem vallásos, megkérdezheti:
Tudós volt-e? Az Isten mindentudó. Rendelkezhet-e vele egylényegű Fia csak részleges
tudással? Lehet-e, hogy viszonyítás hiányában Isten nem ismeri önmagát, s ezért teremt
embert a saját képére? Isten mindenható. Lehet-e Fia emberként cselekvésében
korlátozott? Tud-e Isten akkora sziklát teremteni, amelyet maga sem tud felemelni? Isten a
teljes tökéletesség. Származhat-e tőle a Gonosz? Lehetséges-e, hogy ismeretlen előtte
humor és a nevetés?
Romain Roland szerint Isten adta az embernek az Óceániai Érzést, azt a sejtést, hogy
valami köze van a végtelenhez, az emberen túlihoz. S ez az érzés minden hit és
vallásosság alapja. Tudós volt-e Jézus? Tudomány ez? Bebizonyítandó hipotézis? Bal
agyféltekei kombináció? Jobb agyféltekei sejtés? Esetleg látomásos próféta lehetett?
Nem áll közelebb a valósághoz, amit K. S. Leong állít, hogy Jézus művész volt,
költő… Semmi köze sem volt a spekulatív bölcseletekhez. Egyszerű, de mégis nagyhatású
történetei, amelyekben kifejezi magát, nem ezt bizonyítják? Nikodémusszal folytatott
éjszakai beszélgetése során Jézus ezt mondja az ámuldozó rabbinak:
A szél zúgását hallod, de nem tudod, hogy honnét jön és hová megy. Így van mindenki,
aki lélektől született.
Vagy amikor a gazdag fiatalembernek elmondja a teve tűfokon való áthaladásának
nehézségeit? És amikor figyelmeztet az áldozatokra, melyeket az Atya birodalmába való
bejutás érdekében hozni kell. Es az egész Hegyi Beszéd?
E mondatok egy tudós, vagy egy művész megfogalmazásai?
Számunkra mindez azért lényeges, mert a válságok nehéz óráiban akarva-akaratlan
kapaszkodókat keresünk, s ma már az elformalizálódott történelmi tételes vallások egyre
kevésbé képesek megtartani bennünket. Sem a szertartások, sem a hit, sem a tudás, még
kevésbé bármilyen életvezetési-erkölcsi világrendszer előírásai nem hozzák el a
megoldást. Ezért figyelmeztet azonos módon Jézus, Buddha és Mohamed.
Jézus: Az Isten országa tibennetek van.
Buddha: Legyetek önmagatok fénye. A menedéket találjátok meg önmagatokban,
idegen segítség nélkül.
Mohamed: Allah a szándékok és nem a cselekvés szerint ítél.

Talán ezért mondja Buddha egy hozzá fordulónak, aki így jellemzi önmagát:
– Uram! Én egész életemben kereső ember voltam.
– Valószínűleg ezért nem találtál semmit.
Marad tehát a kérdés: mit tehetünk önmagunk lelki épségének megőrzéséért a
személyes vagy társadalmi válság nehéz óráiban? Talán a legfontosabb, hogy eldöntsük:
Jelen akarunk-e lenni, vagy el akarunk-e vonulni? Ám ez szilárd és időtálló döntés legyen,
nem jó ide-oda ugrándozni a lehetőségek között. A jelenlét a tudat éberségét jelenti.
Mikor? Mindig, ha cselekszünk, és különösen, ha hallgatunk. Vagyis egyértelműen arra
figyeljünk, amit csinálunk. Keleten ezt a figyelem „egyhegyűségének” nevezik. Például
evéskor ne olvassunk, hanem figyeljünk az ételek ízére, vegetatív történéseinkre.
Szeretkezéskor a testünkre és a partnerünkre, a kéj érzésére kell koncentrálnunk. Ha
másokat hallgatunk, rájuk figyeljünk, ne a saját asszociációinkra.
Az eseményektől való elvonulás Voltaire megfogalmazásában azt jelenti: Il faut
cultiver notre jardens, azaz: Műveljük csak kertjeinket. Feltéve, ha a farkas nem tud
behatolni a kertbe! Másképpen: befelé éljünk, figyeljünk, majd engedjük át magunkat
belső történéseinknek. Ne ítélkezzünk, kritizáljunk, próbáljuk meg saját magunkat és a
velünk történő eseményeket elfogadni. Nem az a fontos, hogy mi történik az életünkben,
hanem az, hogy miképpen értékeljük a történteket. Ahogy már Epiktétosz is állította: Nem
az események gyötörnek meg minket, hanem a róluk alkotott képzeteink.
Ezekről pedig ajánlatosabb hallgatni. Különösen az ezoterikus tartalmúakról. Ezek a
legintimebb szellemi történések, egyes-egyedül nekünk szólnak. Másoknak elmesélve
legtöbbször nevetségesek, bennünket hoznak olyan helyzetbe, mintha egy kerékkel
kevesebb vagy több volna bennünk. Mégis, sokan azt hiszik, hogy ilyen élmények
felidézésével titokzatosabbakká, érdekesebbekké, esetleg magasabb rendűvé teszik
magukat.
Ugyanezen okokból kerüljük a csodákat. Ne essünk hasra mások csodálatos élményei
előtt – amelyek legtöbbször a házmester unokatestvérének lányával estek meg –, és ne
susogjuk el senki fülébe, a társaságnak imponálni akarva, az általunk tapasztalt csodákat.
Legtöbb hallgatónk ebből elmegyógyintézetre asszociál. S aki nem, legtöbbször maga
is odafelé tart. Az a belső munkás, aki megőrizte vagy kialakította magában a reális
helyzetfelismerés képességét, az éppen az élet megszokott történéseiben, az egyszerű
természeti vagy társadalmi jelenségekben fogja felismerni az igazi csodákat. Ehhez
azonban szükség van a gyermeki rácsodálkozás képességének megőrzésére, vagy a hozzá
való visszatérésre. Ez azt jelenti, hogy az embernek nemcsak az juthat eszébe, amit tanult
a dolgokról, hanem hogy úgy eltátja a száját, mintha először látná, vagyis az asszociációi
egyéni úton járnak.
Nem evidens számára, ami másoknak magától értetődő. Például Newton elámulása
azon, hogy miért mindig lefelé esik a gyümölcs a fákról. Miért nem esik soha oldalra vagy
felfelé? S ez elvezette a gravitáció felismeréséhez… Szolgálhatnék még ezernyi példával.
Ezek szerint a válság depressziójából elsősorban a művészi gondolkodás, a
konvenciókat félrerúgó, szabadon szárnyaló képzelet és az állandó éber jelenlét saját
életünkben, mentheti ki az embert. Mi is a Buddha szó jelentése? „Felébredt”.
Csakhogy mindennek előfeltétele, hogy az ember szeressen élni. S a Jézus által
annyiszor hangoztatott gyermeki életörömöt legfőképpen a felnőttkorban megmerevedett
előítéletek, rögeszmék, szokások, az Elvek veszik el az embertől. Az erkölcsi és
életvezetési életelvek, amelyek ítéletet mondanak a múlt felett, kockázatossá és ijesztővé,
vagy éppen boldogságot hazudó mesévé tehetik a jövőt. S akkor már nem él az egyetlen
realitásban, az „itt és most” világában.
Nazim Hikmet török költő így ír:

Az élet nem tréfadolog,

Vedd hát komolyan,
De oly komolyan, mint a mókus,
Aki semmi mást nem akar,
Csak élni.
Az élet nem tréfadolog,
Vedd hát komolyan,
Mint aki hetvenévesen ültet olajfát,
 De nem azért, hogy legyen gyermekeinek,
Hanem mert nem tud hinni a halálban,
S mindig az élet vet a latra nagyobb súlyt.
Fordította: Eörsi István

S van még valami. Talán a legfontosabb. Eredetileg kínai fogalom. VU-VEI, ami
körülbelül annyit jelent: ALKOTÓ NEMCSELEKVÉS.
Lényege, hogy a lelki béke a valóság teljes elfogadásából fakad. Azt jelenti, hogy az
ego átengedte magát a létezés legősibb törvényeinek, elengedte a sikerhajszolást, nem
keres célt, sem hasznot, önmagáért való, abban leli élvezetét, hogy hagyja lenni a
dolgokat.
Már eddig is észrevehettük volna, hogy lelki-érzelmi szempontból a szelídségről van
szó. Arról, hogy valóban az ellentétek mozgatják a világot, de nem a harcuk, hanem az
egymást segítő egységük. A Jin és Jang ősi kínai szimbólumai kifejezik ugyan a férfi-női
minőséget, a kifelé és befelé fordulást (introverzió és extraverzió), az aktivitás és a
passzivitás ellentétes irányultságát, de mindez nem harc, hanem teljességre törekvés.
Ahogy Leonardo da Vinci rákiáltott egy értetlenkedőre, akivel a boltívről vitatkoztak:

Ej, hogy ezt nem érti, Messire! A boltív két ellentétes gyengeség, amely egymásra
támaszkodva végtelen erővé változik!

Elnézést kell kérnem Olvasó Barátaimtól. Az utóbbi fejezetekben a válság és a

depresszió legyőzése érdekében egyre inkább az ember belső lelki építkezéséről írtam. S
így is gondolom. A gyerek reaktív lény. Ez azt jelenti, hogy lelki történéseivel,
viselkedésével külső hatásokra reagál. A valódi felnőtt inkább aktív. Belső állapota,
izgatottsága, nyugalma, lelkesedése, unalma, fáradtsága, pihentsége, s azok a bizonyos
kikristályosodott véleményei határozzák meg, hogyan fog reagálni a külső, környezeti
hatásokra. Ezért nagyobb a felelőssége önmagáért, mint a gyereknek.
Véleményét azonban végső soron nem a gondolkodás alakítja ki. A gondolkodás
ugyanis minden irányban – pozitív vagy éppen negatív irányban, az „igen” és a „nem”
irányában – egyaránt végtelen. Soha nem érkezhetünk el olyan ponthoz, ahonnét ne
lehetne tovább gondolkodni. A vélemény pedig a gondolkodás megállítását jelenti. Mi
történik? Az, hogy a racionális gondolkodás végtelen útjába akadályként egyszer csak
betörnek irracionális elemek, főként az érzelmek és az erkölcs. És megállítják a
gondolkodást: Ezt érzem helyesnek és tisztességesnek, ezért ne gondolkodj tovább, ez
legyen a véleményed! Ezért vitatkozunk olyan sokat, ezért olyan nehezen meggyőzhető a
felnőtt emberek többsége, ezért viseli el annyi tiltakozással, elítéléssel, hogy valakinek
más meggyőződése van, mint neki.
Ebben a gondolatmenetben az a lényeges, hogy a pánikot, a félelmet – hogy nem tipor-
e el a válság, lesz-e helyem a megújulásban – a lelkünk, a fantáziánk produkálja, és csak a
lelkünkben diadalmaskodhatunk felettük.
Illusztrációképpen elég sok bibliai idézetet használtam, nem vallásos meggyőződésből,
hanem mert a Szentírást kultúránk alapjának tartom, és rengeteg fontos lélektani tanítást
fedeztem fel soraiban.
Talán ezért fejezem be – ellensúlyként – ezt a részt József Attila szavaival:

Én Istent nem hiszek,

S ha van, ne fáradjon velem.
Majd én feloldozom magam,
Ki él segít nekem.
 A bűn

24. Élj, hogy élhess

Az élet törvénye az, hogy minden létező, ami keletkezett, elpusztul, és pusztulásával
lehetőséget biztosít új létezők keletkezésének. Minden, ami létezik, valamikor keletkezett,
tehát valamikor elpusztul. Örök létező nincsen, tehát mindennek van kezdete és vége.
Amikor Isten keletkezett, az volt a teremtés, amikor elpusztul, akkor lesz vége a világnak.
Isten mint felfoghatatlan teremtő szellemi energia feltehetően létezik. De nem ember.
Sőt kevesebb, mint az ember. Mert amikor az emberi világ számára létrehozta az erkölcsi
világrendet, ő maga kívül maradt annak határain. Ezért szenved vereséget Jóbbal szemben,
amikor a teremtő Erő csap össze az igazságra törekvő Erkölccsel. Szégyenszemre az
ember mögött kell kullognia, emberré kell válnia, hogy a teremtmény sorsát végigélve,
jogosan Istennek nevezhessék, és lába elé borulhassanak. Ekkor indul el a megvalósulás
útján a golgotai misztérium. Ezt a küzdelmet és áldozatot értékelve Buddha is tagadta az
istenek emberfelettiségét.
Tilos végletes hiúságunknak áldozatul esni. Nem mi vagyunk az egyetlen emberiség,
nem mi vagyunk a teremtés koronája, ne hízelegjünk magunknak azzal, hogy hozzánk
hasonló zsenialitást, boldogságot és szenvedést még egyetlen nemzedék sem élt meg.

A stressznek nevezett kínzó lelki feszültség ellen négy lehetőséget adott a sors:
harcolhatunk, elfuthatunk a helyzetből, más hatalomnál keresünk védelmet,
megbetegszünk.
Lássuk be, hogy minden ember által létrehozott jelenségnek először az eszméje
fogalmazódott meg, azután alakult ki az anyagi létezése. Kivéve az embert! Az ember
először megszületik, vagyis minden eszme nélkül elkezdi anyagi életét a világban. Azután
évtizedek során feltölti magát eszmékkel, okos vagy ostoba eszmékkel, és így alakul ki a
személyisége, ezen belül a karaktere.
Semmin se tudsz változtatni, amíg el nem fogadod, hogy önmagad alkotója és alkotása
vagy. Egyszerre vagy Teremtő és kreatúra. Ezért kínjaidnak csak egyéni megoldásai
vannak. Tulajdonképpen csak kettő: a vállalt magány. És a társkapcsolat.
Csakhogy végső soron te vagy saját életed forgatókönyvírója és „rendezője”.
Barátságok, szerelmek, ellenségek szerepére te válogatod össze a főszereplőket. Több
embert is kipróbálhatsz, elég tehetségesen, elképzeléseidnek megfelelően játszik-e. Ha
nem, megpróbálhatsz segíteni nekik. Ha ez sem sikerül, kirúghatod őket.
A tömeg számodra kábítószer. A kollektív biztonság, a közös erő, illúzióját adja,
miközben személyiségedben legyengít, energiáidat elszívja. S ha a válságos idők véget
érnek, félredob, mert már nincs szüksége rád.
A végtelenségben éled végtelen létezésedet, amelyet a tudatod bont meghatározott
időegységekre, hogy megérthesd önmagad.
Meddig tart a létezésed? Szubjektíve rövid ideig, objektíve mindörökké. Legokosabb,
ha erre a kérdésre az írás szavaival felelsz:
MÍG A NAP FÁKLYÁJA KI NEM ALSZIK, S AZ ÁRNYÉKOK
ELHANYATLANAK.