Dr.

Korinek László

A kriminológiai gondolkodás fejlődése

Tansegédlet
 Tartalomjegyzék

A kriminológia történetének szakaszai

Bevezetés
A klasszikus iskola
A pozitivista iskola
1. Az olasz pozitivisták (biológiai determinizmus)
2. A francia pozitivisták (társadalmi determinizmus)
3. A közvetítő iskola
A XX. század kriminológiai elméletei
I. Biológiai-testi-lelki adottságokat vizsgáló elméletek
1. Antropológiai elméletek
2. Az ikerkutatások
3. Az örökbefogadási vizsgálatok
4. Kromoszóma rendellenességek
5. Endokrinológiai és biokémiai anomáliák
6. Kora gyerekkori agyi károsodás
7. Betegségek
8. Az intelligencia
9. Neurofiziológiai és neuropszichológiai összefüggések
10. A pszichopátia
II. A személyiséggel összefüggő elméletek
1. A pszichoanalízis
2. Visszatartási és kötődési elméletek. A társadalmi kontroll
3. Tanuláselméletek
III. Szociológiai bűnözéselméletek
1. A kultúrkonfliktus
2. A szubkultúra-elméletek
a.) Cohen “klasszikus” szubkultúra elmélete
b.) Miller “központi problémák” elmélete
c.) A bűnelkövetés-lehetőségek elmélete
d.) Az erőszak szubkultúrája
IV. A bűnelkövetés elméletei
1. A racionális döntés elmélete
2. A rutintevékenység-megközelítés és a “csekély önkontroll”
V. A társadalmi struktúrával összefüggő elméletek
Bevezetés
1. Anómiaelméletek
a) Durkheim anómiaelmélete
b) Merton anómiaelmélete
2. A társadalmi dezorganizáció elmélete
VI. Intézményelmélete
1. A címkézéselméletek
2. Interakcionista elméletek

2
 VII. A többfaktor-megközelítés
1. A Glueck-féle kutatás
2. Az európai kutatások
Összefoglaló kérdések és táblázatok
Irodalomjegyzék

3
 A kriminológia történetének szakaszai

Bevezetés

A kriminológia kezdeteit a leginkább elfogadott beosztás szerint a XVIII. századi klasszikus iskola fellépésétől
számítjuk. Ezt követte a pozitivista iskola, amely a XIX. század második felének gondolkodására volt jellemző,
s végül a XX. század közepéig számított “modern” iskola. A XX. század második fele utáni időszak –
nevezhetnénk posztmodern gondolkodásnak – annyira szerteágazó, hogy nem nevezhető egyetlen “iskola”
termékének, leginkább mint az elméletek összetett rendszerét tárgyalhatjuk.
A korszakokon belül természetesen léteztek áramlatok, mint például a kriminálpszichológiai, a
kriminálszociológiai, vagyis az egyes iskolákon belül eltérő súlypontképzés, szemléletbeli különbözőségek
figyelhetők meg.
A korszakhatárok megvonása természetesen elméleti és önkényes, és mivel gondolkodási, szemléleti
modellekről van szó, bizonyos részelemeik – akár épp napjainkban történő – újrafelfedezését pedig méltán
illethetjük ezután a “neo” előtaggal.

A klasszikus iskola

A körülöttünk lévő világ minden eleme egy lánc aktuális – átmenetileg utolsó – tagja, de e folyamat
eleje, a kezdet, néha beláthatatlan messzeségből indult.
Amikor konvencionálisan csak a XVIII. századtól tárgyaljuk a kriminológia történetét, legalább utalnunk kell arra,
hogy a társadalom valamilyen valóságmegismerő szándékkal ezt megelőzően is közeledett a mindenkori
bűnözéshez. Igaz, hogy ennek a szándéknak a végeredménye legtöbbször valami leegyszerűsítő logikai (és/vagy
bírói) ítélet volt, míg a megoldás színtere többnyire a vérpad.
Az emberiség története a feltartóztathatatlan fejlődés folyama, a XVIII. századra jutott el oda (először
talán a közgondolkodást akkor még leginkább reprezentáló filozófiában), hogy nem érte be bizonyos kérdésekben a
csak teológiai válaszokkal, és kialakult az a szellemi áramlat, amit azóta felvilágosodásnak nevezünk. A
felvilágosodás, a “használd bátran az értelmedet!” gondolattal a rációt helyezte az emberi cselekvés
központjába, és mindent veszni hagyott volna, ami nem ésszerű, ami nem bírt társadalmi hasznossággal.
Arra feltétlenül alkalmas volt, hogy a tudósok megtanultak bátran kételkedni addig nyilvánvalónak tűnt
igazságokban, és további új kérdéseket tettek fel, amelyekre újszerű válaszokat is adtak, éspedig annak a
(gyakran leegyszerűsítő) szempontnak a figyelembevételével, hogy a jelenségnek, összefüggésnek, cselekvésnek mi
a társadalmi hasznossága.
A folyamatot valójában egy ambivalens fejlődés indította el. A XVIII. század második felére Európa
nyugati fele impozáns gazdasági átalakuláson ment keresztül. Az iparosodás, a városiasodás, az iskolarendszer
fejlődése társadalmi egyenlőtlenségek és – egyebek közt – a francia forradalom kiváltója lett, ugyanakkor számtalan
társadalmi megoldás – mint a büntetési rendszerek és gyakorlat – még látványosan a középkort idézte. Valójában
egyetlen könyv megjelenése is elég volt ahhoz, hogy a közemberektől az uralkodókig mindenki számára
nyilvánvalóvá váljon, hogy a büntetőjog elkésett fejlődését meg kell reformálni.
Cesare Bonesana marchese di Beccaria 1738. március 15-én az akkor osztrák tartományban, Milánóban született,
és bár voltak nehézségei a tanulással, mégis sikerrel fejezte be előbb a pármai jezsuita (mai értelemben vett
közép-) iskolát, majd a páviai egyetemet, ahol is jogi doktorrá avatták. Hazatérve, Milánóban csatlakozott
egy akkor szerveződő radikális értelmiségi körhöz, amelyből ebben az időben számos akadt a türelmetlen,
útkereső Itáliában.
4
 1763 márciusában kérték fel, hogy készítsen tanulmányt az olasz börtönviszonyokról, s ehhez az ideológiai
hátteret az akkor már széles körben ismert francia és angol felvilágosult filozófusok művei szolgáltatták.
1764 júliusában aztán meg is jelent az (eredeti változatban) kerek 100 oldalas, méretét tekintve
úgyszólván jelentéktelen alkotás, amely a “Dei delitti e delle pene” címet viselte, s a szerzőt egyszerre
világhírűvé tette. A művet rövid időn belül Európa szinte minden nyelvére lefordították.1 Sikerének
legvalószínűbb oka, hogy olyan kérdéseket válaszolt meg a legkorszerűbb szemlélettel, amelyek akkoriban
leginkább foglalkoztatták a jogász- (és nem jogász-) társadalmat. Olyan igazságokat mondott ki, amelyeket a kortárs
értelmiség már rég időszerűnek tartott. Például: meg kell szüntetni az úgynevezett vallási bűncselekmények
– eretnekség, boszorkányság, varázslás stb. – esetén a halálbüntetést (Beccaria, 1887, 102. o.).
Kürzinger német kutató kimutatta, hogy az elismerő fogadtatásban nagy szerepe volt a milánói
közállapotoknak, mindenekelőtt annak, “hogy Beccaria szülővárosában, amely akkoriban 120 000 lakost
számlált, 1741 és 1762 között 77 000 személyt ítéltek el börtönre vagy halálbüntetésre; gyakran fordult elő, hogy egy
napon akár hat kivégzés is zajlott a városban. De ebben az időben az angol büntetőjog is nem kevesebb,
mint kétszáz bűncselekményre ismerte a halálbüntetés lehetőségét” (Kürzinger, 1975, 765. o.). Nem is
beszélve az egyéb krudélis büntetési nemekről.
Hozzá kell tenni azonban, hogy a büntetőtörvények (és alkalmazásuk) ebben a korban könyörtelenek és
meghatározatlanok voltak. A kínzás, a korrupció viszont úgyszólván általános. Dominált a testi fenyítés, a vádlottal való
bánásmód, lényegét tekintve, megegyezett az elítéltével, és Európa jó néhány országában a boszorkányokat még
megégették.
Vagyis az akkori milánói (és európai) közállapotok között végre akadt egy tudós, aki felvetette ennek a
“barbárságnak” a célszerűtlenségét, továbbá a “zsarnokság” önkényének tarthatatlanságát.

Beccaria könyve, a mai értelemben véve (formailag is) korszerű alkotás. Rövid, lényegre törő, tiszta,
jól definiált fogalmakat alkalmazott. A logikus érveléseket követték az ajánlások, amelyek tömörek, világosak voltak.
Tartalmilag pedig azért volt sikeres, mert olyan igazságokat mondott ki, amelyekre a világ ekkorra már
régen készen várt. Szakmai lényegét tekintve egy jövőbeli büntetőpolitika vázlata, amely radikálisan
szakított a középkori elvekkel és gyakorlattal. Szakított azzal a felfogással is, hogy a bűn a rossz emberek
problémája. Nézete szerint először jó törvényeket kell alkotni, és ezek hatására majd az emberek is jobbak
lesznek. A barbár, könyörtelen törvények kiiktatása hozzájárul ahhoz, hogy az ember humánusabb és
törvénytisztelőbb legyen. Szerinte “a büntetés egyetlen célja a társadalom védelme, s ez nem érhető el
terrorral, mert az emberi lélek a mind kegyetlenebbé váló büntetés arányában megkérgesedik”. A terror törvénye a
csökkenő hozadék törvénye; egy évszázadnyi kíméletlen megtorlás után az emberek kevésbé rettegnek
az akasztófától, mint amennyire egy szelídebb kormányzat alatt a börtöntől tartanának. Amúgy pedig a
törvény barbársága barbárságot eredményez a köznép gondolkodásában; “az igazságosztó döntéseiben
tükröződő kegyetlenség irányítja az apagyilkos és a rablógyilkos kezét is” (Koestler, 1999, 71–72. o.).
Könyvének ajánlásai, röviden felsorolva a következők:
1. A rendőrség önkényeskedésének tilalma (XI. fejezet);
2. A bíró szigorúan csak a törvénytől függhet (III. fejezet);
3. A büntetőeljárás gyors lefolytatása. “Minél gyorsabb a büntetés és minél közelebb esik az
elkövetett bűnhöz, annál igazságosabb és annál hasznosabb... A büntetések gyorsasága
hasznosabb, mert minél kisebb az időbeli távolság a büntetés és a gaztett között, annál erősebb
az emberi lélekben ennek a két eszmének az összekapcsolása: bűn és büntetés” (XIX. fejezet);

1 Magyarul legutóbb “A bűnökről és a büntetésekről” címmel jelent meg 1989-ben, az Országos Pedagógiai
Könyvtár és Múzeum kiadásában.
5
 4. A védekezésnek elegendő idő álljon rendelkezésére (XXX. fejezet);
5. A bírósági tárgyalás nyilvánossága (XV. fejezet);
6. Ártatlannak kell tekinteni a gyanúsítottat addig, amíg bűnét rá nem bizonyították (XVI.
fejezet);
7. A büntetésnek nem a megtorlás, hanem az elrettentés a célja (XIII. fejezet). “A büntetés célja nem lehet
más, mint megakadályozni azt, hogy a bűnös új sérelmeket okozhasson embertársainak, és az, hogy
másokat hasonló cselekményektől tartóztassék...” nem pedig az, “hogy érző lény kínoztassék és
búsíttassék...” (Beccaria, 1887, 46. o.);
8. A kegyetlen büntetési nemek eltörlése (XII. fejezet);
9. A halálbüntetést el kell törölni és helyette az életfogytig tartó halálbüntetést alkalmazni, mert “A halálbüntetés
[...] se nem hasznos, se nem szükséges...” (XXVIII. fejezet);
10. A megelőző büntetőpolitika elsőbbsége. Jobb a bűnt megelőzni, mint megbüntetni (XII. és XIV.
fejezet).

Hatása meglehetősen nagy, és itt-ott szokatlan volt. Mária Terézia 1776-ban Beccaria tanácsainak
megfelelően, eltörölte a kínzást, fia II. József (elsőként a világon) 1787-ben a halálbüntetést (de katonákra és
kivételes állapotokra azért fenntartotta). Nagy Katalin cárnő egy új törvénykönyv előkészítésére bizottságot
állított fel, és meghívta Beccariát Szentpétervárra ennek vezetésére, amit Beccaria nem fogadott el. Viszont részt
vett az osztrák jozefinista büntető törvénykönyv 1791-es felülvizsgálatában.
De még mielőtt elkezdődtek volna a régi törvények, szokások megváltoztatásai, a bírák már Beccariára
hivatkozva vonakodtak a régi szabályok szerint ítélkezni, és inkább hoztak ítéleteket a Beccaria által
megfogalmazott “ésszerű” elvek alapján (Küper, 1968, 547. o.).
II. Frigyes felvilágosult porosz uralkodó (is) rendkívül nagyra tartotta Beccariát és művét. 1777-ben
Voltaire-nek azt írta róla: “Beccaria nem hagyott maga után tisztázatlan dolgot. Nekünk csak követnünk kell,
amit ő leírt” (Schneider, 1993, 13. o.). Viszont amikor számon kérték rajta, hogy Beccaria nyomán miért
nem szünteti be a halálbüntetést is, a következőt válaszolta: “Mit? Megszüntetni a halálbüntetést? Kezdjék
talán előbb a gyilkos urak!”
Beccariának Angliában rövidesen több követője is akadt, mint például John Howard (1726–1790), aki
1777-ben “The State of Prison” címmel könyvet adott ki saját költségén, hogy ezzel a brit Alsóház
képviselőinek figyelmét ráirányítsa a korabeli angol börtönviszonyokra. Vagy az ugyancsak jelentős hatású
Jeremy Benthem (1748–1832). Igazából a felvilágosodás gondolatai az ő utilitarizmus néven ismert
munkásságában bontakoztak ki.
A klasszikus iskola jellegzetesen XVIII. századi gondolati rendszer. Túl azon, hogy válasz a középkori
büntetőgyakorlatra, legfőbb jellemzője, hogy az értelmet tekinti az ember legfontosabb jellemzőjének, ami
szükségképpen meghatározza egyéni és társadalmi viselkedését. Az individuum uralja sorsát, mert szabad akarattal
rendelkezik és racionális döntéseket hoz.
Ebből következett aztán a klasszikus iskola sajátos válasza a bűnözés kihívására: ha a bűnöző is
értelmesen cselekvő lény, ahhoz, hogy a bűnös szándékától elálljon, a tettétől a remélt hasznát kell
minimalizálni, és akkor ésszerű viselkedése várhatóan társadalomkonform lesz.
Ez az iskola még nem tekintette feladatának, hogy vizsgálja, miért lesz valaki bűnöző, vagy meg
javulna-e a büntetés kiállta után. A klasszikus iskola önállóan cselekvő, autonóm személyiségeket
tételezett, akiknek – mivel a kilátásba helyezett büntetés ellenére mégis vétkeztek – viselniük kell a cselekedeteik
következményeit.

6
Ellenőrző kérdések:
1. Miért tekinti a kriminológia tudománya a XVIII. századi klasszikus iskola fellépését a kriminológia kezdetének?
2. Mi volt Beccaria büntetőpolitikájának legfontosabb reformgondolata?
3. Sorolja fel a Bűntettek és büntetések című könyv legfontosabb ajánlásait! Vesse össze a mai
büntetőpolitikai gondolkodással!
4. Említsen uralkodókat, illetve országokat, akik felhasználták Beccaria reformgondolatait!
5. Melyik Xx. századi kriminológiai irányzat tért vissza a klasszikus iskola alapelveihez?

A pozitivista iskola

1. Az olasz pozitivisták (biológiai determinizmus)

A XIX. század első felében a tudomány és a technika óriási fejlődésen ment keresztül. A világ újabb
és újabb összefüggéseit ismerte fel a kutatói elme, amelynek nyomán talán nem volt teljesen alaptalan az az
optimizmus, hogy a természet, s benne az ember, korlátlanul megismerhető.
A klasszikus iskolák azonban a XIX. század második felére már bizonyosan nem osztották azt a derűlátó tételt,
hogy az ember uralkodik saját viselkedése felett. Talán épp azért, mert akkorra már annyi ismeret halmozódott fel az
emberi test, a lélek vagy a társadalmi viselkedés rendszeréről, hogy okkal kételkedtek az egykor vallott szabad
akarat érvényességében. Ugyanakkor épp a határtalan tudásvágy hajtotta a kutatókat, hogy megbizonyosodjanak a
természethez hasonlóan az emberi lény és annak minden rezdülése jó módszerek választása esetén
pontosan feltérképezhető. A korszellemhez tartozik az a parttalan bizakodás és küldetéstudat, hogy a világ
megismerhető és meghódítható, sőt az emberi faj uralma alá hajtandó. Emblematikus hőse Robinson, az
“English man”, aki a lakatlan szigeten európai kultúrájával paradicsomot varázsol (és közben mellesleg
megszelídíti és [rabszolga-] munkára fogja Pénteket).
A pozitivista iskola August Comte (1798–1857) francia szociológus “Cours de philosophie positive” (A pozitív
filozófia tana) című művéből kapta a nevét, pontosabban akkortól él az a szemlélet, hogy egyre inkább csak
tapasztalati tényekre épülő (pozitivista) tudományos tételeket fogadtak el érvényesnek.
A témánk szempontjából különleges jelentőséggel bír Charles Robert Darwin 1859-ben közzétett
“Fajok eredete”2 című korszakos műve, amelyben nem kevesebbet állít, mint hogy az ember, az állatvilág
többi egyedéhez hasonlóan, része a természetnek, abból adaptív mutáció révén vált ki és tökéletesedett. Ez a
forradalmi tétel nemcsak a biológiát, de valamennyi “embertudományt” is válaszút elé állította. Nem lehetett többé a
bűnt az emberi lélekben csatázó jó és rossz párharcának következményeként tekinteni, sokkal inkább
jóval összetettebb, alkalmasint épp természettudományi folyamatokból megismerhető kölcsönhatások
termékének.
Ha valami valószínűsíthetően megismerhető, akkor biztosan akadnak kutatók, akik ezt meg is
kísérlik. Esetünkben akadtak ilyenek is, előbb Olaszországban, később Franciaországban. Az olasz, magát
“Scuola Positiva” irányzatnak nevező tudósok köre is a természet által vezérelt patologikus esetnek tételezte a
bűnözőt – a fenti sejtés szerint.
Amíg Cesare Beccaria a XVIII. században mint büntetőjogi reformer fogalmazta meg elképzeléseit, addig
száz évvel később élt honfitársa, Cesare Lombroso természettudósként inkább az empíriából, a tapasztalati
tényekből merített.
Lombroso 1835. november 6-án, az akkor még úgyszintén osztrák Veronában született, és 1858-ban
(hasonlóan Beccariához) ő is a páviai egyetemen szerez doktorátust (de ő orvosit). 1859 és 1865 között a
2 Legújabb kiadás: Charles Darwin: A fajok eredete természetes kiválasztódás útján. Typotex, Budapest, 2000
7
Risorgimento, az olasz függetlenségi háború katonaorvosa, majd Páviában elmegyógyintézetet vezet, és 1876-tól a
Torinói Egyetem Igazságügyi Intézetének magántanára, és szintén Torinóban börtönorvos.
Mint börtönorvos elítéltek ezreit vizsgálta, azért, hogy az emberi test méreteiből, később pedig belső szerveik
összehasonlításából egzakt módon kísérelje meg meghatározni a bűnöző és a nem bűnöző ember közötti
különbségeket. A kulcsélmény “egy hideg, szürke novemberi reggelen” érte, amikor a börtönben meghalt rettegett
rablógyilkos, Vilella koponyáját nyitotta fel, s az agy felszínén “olyan szabályos bemélyedést találtam [...]
amely az alacsonyabb rendű állatokra jellemző” (idézi Adler – Mueller – Laufer, 2000, 97. o.).
Az, hogy valóban csupán ez a felismerés indította-e el Lombrosót, nem tudni. Mindenesetre az egész addig
összegyűjtött adattömegét most már arra a hipotézisre tekintettel kezdte el feldolgozni: a bűnöző
voltaképpen az evolució egy alacsonyabb fokán megrekedt emberfajta.
Talán mondani sem kell, hogy ebben a feltételezésben erősen támaszkodott Darwin tudományos tételeire. A
bizonyítékai pedig egyre gyűltek. Az egyes elítéltek arcvonásaiból az előember kinézetére vélt következtetni, a
gyakori tetoválásokból pedig a vadonban élő ősember testdíszítési szokásaira stb. Mindenesetre 1876-ban
kiadta a “L’uomo delinquente” (A bűnöző) című művét, amelyben merész hipotéziseit közzétette. Az 1878-
as második kiadásban azután már felismerhető testi jegyekről, az úgynevezett stigmákról ír, és egészen
odáig megy, hogy ha ezekből a születéskor öt felismerhető, született bűnözőről “il nato delinquente”-ről
beszélhetünk.
Ezek az eltérések:
– a koponyán: lapos homlok, óriási állkapocs, nagy szemüreg, előreugró szemöldökeresz, az arcon jól
felismerhető aszimmetria;
– más testrészeken: a karok fesztávolsága szokatlanul nagy, nagy lábak és kezek;
– az érzékszerveken: nagy fájdalomtűrés és ebből következő kegyetlenség, kis, csillogó szemek stb.
A tipikus gyilkos tekintete viszont hideg, merev, szemei véresek, “az orra nagy, sas- vagy héjacsőrhöz hasonló,
csontos állkapocs, nagy fülek, keskeny ajkak, nagy szemfogak jellemzik” (Lombroso, 1887, 230. o.).
Lombroso kezdettől fogva törekedett tapasztalatainak gondos tudományos szintézisére. Szerinte:
– “a bűnözőt és a nem bűnözőt egymástól számos fizikai és lelki anomália különbözteti meg,
– a bűnöző az emberi nemnek elfajzott válfaja,
– a bűnöző egyfajta atavizmus, ami visszaütés az emberi nem alacsonyabb típusára. A bűnöző a
modern »vadember«, aki lelkileg is visszafajzott az emberi fejlődés korábbi szakaszára. A bűnözőn olyan
fizikai és lelki jegyek tűnnek fel, amiket a fejlődéstörténetben túlhaladottnak hittünk.
– a bűnözés öröklődik, éspedig kriminális adottságok alapján”.
Könnyű felismerni a téziseken a darwinizmus hatását, azt hogy Darwin egyik hipotézise szerint
akadhatnak élő emberek, akik közelebb állnak bizonyos primitív őseinkhez, mint mások (Schneider, uo.).
A későbbiekben Lombroso, ha úgy tetszik, radikalizálódik (vagy csak egyszerűen végigviszi logikusnak
szánt gondolatmenetét), mert az 1889-ben megjelent “Bűnözés okai és az ellene vívott harc”-ban már azt fejti
ki, hogy a bűnözők mintegy harmada (35%) öröklött adottságai miatt vált azzá. Továbbá, mivel a született
bűnözőnek nincs esélye a megjavulásra, nem maradna más lehetőség, mint az életfogytig tartó fegyház, vagy “a
mégannyira is szomorú, de biztos szelekció: a halálbüntetés”3 (idézi Schwind, 1997, 89. o.). Amivel, tegyük hozzá,
akaratlanul is hivatkozási alapot szolgáltatott a XX. századi szociáldarwinizmusnak, amelyet aztán széles körben
alkalmaztak a század első felében a zsidók vagy “fajilag más nemkívánatosak”, az elmebetegek németországi
kényszersterilizálása vagy éppen megsemmisítésének indokaként.

3 Hiba lenne azonban Lombrosót e rezignált véleménye alapján halálbüntetés-pártinak tartani, mert épp
“az ő agitációjára indult meg az a mozgalom is, amely már eddig is több európai államban a halálbüntetés
eltörlésére vezetett”. (Lombroso: Lángész és őrültség. Budapest, é. n., Pallas Rt., 6. o.).
8
 Lombroso tehát, szándékától eltérően, veszélyes fegyvert adott az ideológiailag szélsőséges XX.
századi politikusok kezébe. Ezzel együtt Lombroso volt az első, aki a bűnözőt mint biológiai lényt vizsgálta a
bűnözés mint elvont társadalmi jelenség helyett. Rendszeres anatómiai, antropológiai kutatásai új fejezetet nyitottak a
kriminológiában, a tények megismerését. Ha tudományos eredményei tévútnak bizonyultak is, módszere, a
ténykutatások elkezdése korszakos tettnek számít. Így, tévedései ellenére is, őt tekinthetjük az első
“tudományos” kriminológusnak.
Lombroso közvetlen munkatársa és legismertebb tanítványa, Enrico Ferri (1856–1929) volt mestere művének
továbbvivője és főleg továbbgondolója. Egyebek mellett a torinói, a bolognai és a római egyetem
büntetőjogász professzora, parlamenti képviselő és rendkívül termékeny szakíró. Egyúttal ő volt
az első tudós, aki felismerte, hogy a bűnözésnek egyidejűleg vannak biológiai, lelki és társadalmi gyökerei.
(Ilyen jogon tekinthetjük őt a jó 70 évvel később

Glueck és Ferracuti által megfogalmazott többfaktor-elmélet – lásd később – előfutárának.)

Ugyancsak Ferri volt az, aki radikálisan szakított a szabad akarat túlhaladott doktrínájával, mert nézete
szerint az, hogy egy bűncselekmény elkövetését éppen mi befolyásolja, tettesről tettesre, bűntettről
bűntettre változik. “A gyilkosságnak a társadalmi állapotok és a biológiai adottságok által befolyásolt más okai
vannak, mint a lopásnak, vagy a nemi erőszaknak” (Ferri, 1896, 131. o.). A bűnözőket, álláspontja szerint, öt
kategóriába kellene beosztani: gyilkoló őrültek, született bűnözők, öröklött szokásokból bűnözők, alkalmi
bűntettesek és szenvedélyből bűnözők (uo. 84. o.).
Máig is korszerű kriminálpolitikai nézeteket hirdetett, miszerint a fegyvergyártás korlátozásával, olcsó
lakáslehetőségekkel, munkaalkalmakkal, jobb közvilágítással lehetne a bűnözést visszaszorítani. A
bűnözés, szerinte jó szociális és gazdasági jogalkotással közvetlenül is ellenőrizhető.
Az olasz pozitivista iskola harmadik nagy alakja, Raffaele Garofalo (1852–1934) módszertanilag Lombroso és
Ferri nyomdokain haladt, abban az értelemben mindenképp, hogy a bűnözés szerinte is csak tudományos
módszerekkel tanulmányozható.
Az általa kidolgozott új koncepció a “természetes bűncselekmények”, amelyek olyan alapvető emberi
értékeket sértenek, mint a becsületesség, jámborság, együttérzés. Aki ezeket az értékeket azért nem tartja
tiszteletben, mert valamely szervi okból képtelen rá, akkor az, nézete szerint, nem büntethető. Mindez az 1885-
ben megjelent – a tudományunk történetében először – “Kriminológia” címet viselő művében olvasható.
A művet 1891-ben franciául, 1914-ben angolul is kiadták. A “természetes” jelző ez esetben a
konvencionális értelmezéshez képest inkább a “társadalom természete szerint” valónak értelmezendő.
Vagyis ebben az értelemben kell léteznie egy bűncselekmény-fogalomnak, ami független a kortól,
követelményektől, törvényhozótól, mert mindenkor érvényes társadalmi normát sért. Ebből következően a
“természetes bűnöző” meghatározott antropológiai típus, aki nem tud a társadalom többi tagjaival együtt
érezni és együttműködni, mert társadalmi, lelki vagy akár fiziológiai okokból képtelen erre. Emiatt ő nem is
hagyományos értelemben vett bűnöző, és ezért igazából csak kártérítésre lenne kötelezhető, mert
képtelen beleélni magát mások helyzetébe. Az “igazi bűnöző” az erőszakos bűnöző, a hivatásos tolvaj, aki
nem szervi okból nem képes az ésszerű társadalmi együttélésre, hanem egyfajta “morális anomáliában”
szenved, az ő ártalmatlanná tételéhez viszont már megengedhető a határozatlan tartamú szabadságvesztés,
vagy akár a halálbüntetés is (Schneider, 1987, 108. o.).
Az olasz pozitivista iskola (Lombroso, Ferri, Garofalo) nézetei mára már kétségkívül túlhaladottakká váltak.
Ugyanakkor elvitathatatlan érdeme az olasz pozitivista iskolának, hogy mindenekelőtt a kriminológiai
módszertanban gyökeres fordulatot hozott: a tapasztalati ismereteknek meg kell előzniük a teóriaalkotást.

9
Tartalmilag pedig talán abban alkottak újat, hogy a társadalom védelme érdekében a bűnöző ember, az
individuum érdekelte őket, igaz, többnyire biológiai meghatározottságában, és szinte elhanyagolták, hogy az mit is
követett el valójában.

2. A francia pozitivisták (társadalmi determinizmus)

A tények bizony makacs dolgok, és minél több tény kérdőjelez meg egy addig kétségbevonhatatlannak
hitt tételt, annál kevésbé lesz az igazság.
Valamiképpen ez lett a sorsa a szabad akarat tételének. A XIX. század közepére Franciaországban lényegében
oda jutottak el francia kutatók, mint az olaszok, csak nem az ember biológiai, hanem immár a társadalmi
meghatározottságát ismerték fel.
Az egész abból indult ki, hogy a statisztika a XIX. század közepére számlálással-méréssel nagy mennyiségű
egzakt adattömeget halmozott fel, amelyből a kutatók jelentős összefüggéseket ismertek fel.
Elsőnek a belga származású és csillagásznak induló Adolphe Quetelet (1796–1874), aki a francia, belga
és holland bűnügyi statisztikai adatok elemzése során arra a meglepő következtetésre jutott, hogy az
addig véletlennek, vagy csak az egyén szabad akaratának tételezett bűnelkövetés a csillagok járásának
szabályszerűségére emlékeztető rendszerességgel ismétlődik. Időről időre szinte pontosan ugyanannyi
ember válik tolvajjá, betörővé vagy gyilkossá. A társadalom évről évre ugyanúgy megfizeti a „vérpad
adóját”, ahogy ő fogalmazott. Vagyis ahogy a természettudományban, úgy az emberi viszonyokban is kell
lennie valami szabályszerűségnek, amelyről minél többet tudunk, annál könnyebben készülhetünk fel a
biztos bekövetkezésére.
André Michael Guerry (1802–1866) ennél is tovább ment. A bűnügyi statisztikai adatok behatóbb
elemzéséből területi különbségeket vett észre, például azt, hogy a vagyon elleni bűnözés mindenekelőtt
ott magas, ahol a lakosok vagyoni helyzete is jó. Vagyis elsősorban a bűnözési alkalmaktól függ a tolvajlás.
Kortársuk, a német Georg von Mayr (1841–1925) az 1835 és 1861 közötti bajor gabonaárak statisztikai
vizsgálatából azt a törvényszerűséget ismerte fel, hogy ha egy „hatossal” emelkedik vagy csökken a rozs ára,
annak 100 000 lakosra vetítve az lesz a következménye, hogy a lopások előfordulása is egy egységgel
ugyanilyen irányban változik.
A komoly áttörést azonban egy új összefüggésrendszer, a milieu-social, a társadalmi környezet hatásának
felismerése hozta. Voltaképpen a gondolat nem számított újnak, mert d'Holbach már 1770-ben felismerte: „A szüleink
és tanáraink tesznek bennünket jónak vagy rossznak, értelmesnek vagy butának, dolgosnak vagy
szórakozást kedvelőnek, rendesnek vagy könnyelműnek” (idézi Hering, 1966, 94. o.). Ilyen közkeletű
felfogások nyomán jutottak a kutatók arra a következtetésre, hogy az ember végül is a környezete terméke, s ha
az egyént, annak a viselkedését kívánjuk megváltoztatni, akkor valójában a környezeti tényezőkbe kell beavatkozni.
Először az orvosi végzettségű Alexander Lacassagne (1843–1924) nevét kell említeni, aki kezdetben
még Lombroso tanait követte (hasonlóan, mint Ferri), de később teljes egészében a szociológiai irányzat
meghatározó egyénisége lett. Az 1892-es brüsszeli kriminálantropológiai kongresszuson mondta ki aztán az azóta
híressé vált tételét: „Les sociétés ont les criminels qu'elles méritent”, vagyis a társadalmaknak olyanok a
bűnözői, amilyeneket megérdemelnek (idézi Hering, 1996, 97. o.).
Ennél is tovább megy Gabriel Tarde (1843–1904) jogász, majd bíró, s végül a párizsi egyetem filozófiatanára, aki
bebizonyította, hogy a lombrosói stigmák éppúgy előfordulnak a nem bűnözői társadalomban, mint a bűnözők
között. Bár a biológiai faktorok hatását nem vonta kétségbe, de úgy vélte, hogy a bűnözés kevésbé
örökléssel, sokkal inkább utánzással terjed, amit úgy veszünk át, mint akármilyen más viselkedésmódot.
Tehát a bűnözés voltaképpen mintakövetés. Ezért aztán (szándékosan sarkítva) úgy fogalmazott: „Tout le monde

10
est coupable expecte le criminel”, az az a világon mindenki bűnös, kivéve a bűnözőt – mivel ő igazából csak
utánozza mások viselkedését (idézi Seelig – Bellavic, 1963, 46. o.).
„Az alsóbb társadalmi osztályok törekvése a magasabb társadalmi osztályokkal egyenlőkké válni az az erő,
amely az alsóbb osztályok bűnözésének a mai közönséges formáit létrehozta.” Foglalta össze Tarde
utánzással kapcsolatos tanait Irk Albert, majd így folytatja: „A gazdagság és szegénység magukban krimináletológiailag
(oktanilag) nem fontosak. A bírvágy társultan az elégületlenséggel az a két fő forrás, amelyekből a társadalmi rend
ellen irányuló cselekvések fakadnak. A gazdasági élet hatása nem a büntetendő cselekmények apadásánál,
hanem azok minőségénél érvényesül, mások lévén a szükségletek itt, mint ott, melyek az egyént zaklatják” (Irk,
1912, 193. o.).
Az utánzás (mintakövetés) Tarde szerint három szabálynak megfelelően történik: 1) Az utánzás a
társadalmi ranglétra felső fokairól indul és az alsóbb fokok felé terjed; 2) Ennek sebessége mértani haladvány
szerint történik; 3) Az utánzott minták a saját kultúrából származnak, az idegen minták taszítók (Csepeli, 1997, 47. o.).
Amíg Tarde az egyén bűnözővé válását, és ezen belül a mintakövetést helyezte vizsgálódásainak
középpontjába, kortársa és ellenlábasa, Émile Durkheim (1858–1917) sokkal inkább az után érdeklődött, hogy a
társadalom milyen működési zavara eredményezi a bűnözést.
A francia pozitivisták közül kétségkívül Durkheim hatása a legnagyobb és legmaradandóbb a kriminológiára.
Újszerű volt az a felismerése, hogy a bűnözés épp olyan természetesen hozzátartozik a társadalomhoz, mint a
születés vagy a halál (Durkheim, 1978, 85. és köv. o.). A bűnözés az emberek különbözőségéből
természetes módon következik, noha a bűnöző és a nem bűnöző magatartás ugyanannak a társadalmi
berendezkedésnek a terméke. A társadalomban nem kívánatos, hogy mindenki feltétel nélkül kövesse a normákat,
mert a társadalmi haladásnak is épp a diverzitás a legfontosabb mozgatórugója. A bűnözés bizonyos értelemben
(erkölcsileg okvetlenül) akár integratív tényezőnek is felfogható, mert a társadalomban a rá adott reakción (a
büntetésen) keresztül „tudatosodik a norma és anticipálódik a jövőbeli morál” (Durkheim, 1961, 160. o.).
Ugyanakkor ő ismerte fel, hogy a társadalom fejlődése szükségképpen feltételezi, de ugyanakkor szüli is a
különbözőségeket. A fejlődés a változással egyenlő. Ez társadalmi összefüggésekben azt jelenti, hogy
egyidejűleg születnek és szűnnek meg emberi viszonylatok, értékek, normák. A társadalmi változásokkal a
közösség és az egyén normarendszere nincs szükségképpen szinkronban. Amikor a régi normarendszer az új társadalmi
viszonyok között nem képes kielégítően eligazítani az embereket, anómiás állapot következik be. A régi norma,
a szabály leértékelődik, hatályát veszti.
Ezzel a normavesztéssel magyarázta Durkheim az általa legbehatóbban vizsgált jelenség egyik típusát, az
öngyilkosságot.
Ha az egyén a megváltozott társadalmi-gazdasági viszonyok között elveszti kötődéseit a társadalomhoz,
azzal nem érez közösséget, attól elidegenedik, anómiás helyzetbe kerül.

Ellenőrző kérdések:
1. Hasonlítsa össze röviden a pozitivista iskola két irányzatának legfontosabb jellemzőit!
2. Vesse össze a biológiai determinizmus három legnagyobb alakjának munkásságát!
3. Mi volt Lombroso újító gondolata? Miért támadták őt a későbbi kriminológiai irányzatok képviselői?
4. Mi a szociáldarwinizmus és Lombroso gondolatisága közötti összefüggés?
5. Melyik iskolához tartozott Enrico Ferri és Raffaelo Garofalo?
6. Durkheim munkássága

11
3. A közvetítő iskola

A XIX. század 80-as éveire az olasz gyökerű antropológiai iskola és a (zömmel) francia eredetű
szociológiai iskola követői között vita bontakozott ki arról, hogy az egyén bűnözői viselkedését inkább (vagy
kizárólag) az öröklött tulajdonságai határozzák meg, vagy a bűnözés mégis inkább (vagy kizárólag) szerzett
ismeretekre épül, vagyis tanult viselkedés, tehát annak a miliőnek a terméke, amiben az egyén felnőtt.
A kriminálantropológiai iskola nézeteit a következőképpen lehetne összefoglalni: a született bűnöző
lényegében szervileg és lelkileg a bűnre van predesztinálva. A bűnös útra anélkül lép, hogy ezt
különösképpen választaná. Előbb vagy utóbb (függetlenül az életviszonyaitól) javíthatatlan bűnözővé válik,
éspedig a lelki karaktere, a született anomáliái miatt. Ha pedig ez így van, akkor a társadalom védelme
érdekében célszerű beavatkozni, akár már megelőzésképpen akkor is, amikor a bűnre predesztinált
személy még nem követett el bűncselekményt.
A szociológiai iskola viszont mindezt elvetve inkább azt vallotta, hogy a bűnözés társadalmi jelenség,
amely utánzással terjed, nagy szerepe van benne egyebek mellett a vándorlási folyamatnak és a
bűnalkalmaknak (Tarde). Ezzel szoros rokonságot mutató szocialista gondolkodók, akik a nyomort a burzsoázia
kizsákmányolását és eldurvító bánásmódját hibáztatták (Engels), vagy azt, hogy a kapitalizmus a
kizsákmányoltakat szembefordítja egymással (Bebel). Tehát ha ezeket az összefüggéseket elfogadjuk,
akkor a bűntettest inkább kezelni kellene, mint büntetni.
Az alapvető ellentmondás persze úgy ragadható meg, hogy a biológiai (majd később a pszichológiai)
megközelítésmód túlhangsúlyozta az egyedi különbözőségeket, az egyéni adottságokat (vagy fogyatékosságokat), a
szociológiai viszont szinte csak arra összpontosított, mi magyarázza, hogy bizonyos embercsoportok több
bűncselekményt követnek el, mint mások, vagyis ez az irányzat a tömegstatisztikák, a tendenciák foglya
maradt. Ezt a látszólagos ellentmondást kísérelte meg feloldani a XIX. század végén fellépő úgynevezett
közvetítő iskola.
A nagy magyar zeneszerző rokona, Franz von Liszt (1851–1919), a giesseni, majd a marburgi, később
a hallei, s végül a berlini egyetem büntetőjog, és büntető eljárásjogi professzora kísérelte meg az olasz és a
francia iskola ellentmondásait áthidalni és köztük egyfajta szintézist teremteni.
„A bűn a tettes személyiségének és az őt a cselekmény pillanatában körülvevő világ sajátos
terméke” (Liszt, 1905, 438. o.). Nem fogadja el Lombroso akkorra már meghaladott nézeteit. „Nem létezik
semmiféle homo delinquens, vagyis a bűnöző nem alkot egységes antropológiai típust” (uo. 308. o.). Mégis:
„Igazságtalanság lenne [...] a gyereket a fürdővízzel együtt kiönteni és a bűnözés biológiai vizsgálatait a
dajkamesék birodalmába utalni” (uo. 297. o.).
Tehát mind a társadalmi környezet, mind a természeti adottságokra összpontosító szemléletmódból meg
kívánta őrizni a tudományosan maradandót. Tankönyvében a bűncselekmény létrejöttét az alábbiak
szerint magyarázza: „... minden egyes büntetendő cselekmény a tényezők két csoportjának
együttműködéséből keletkezik, egyrészt a bűntettes egyéni tulajdonságából, másrészt az őt körülvevő
fizikai és társadalmi, különösen gazdasági viszonyokból” (Liszt, 1919, 10–11. o.).
A méltán híres „Marburgi Programjában” (amit a marburgi professzori szék elfoglalásakor tartott) a megtorlás
vagy a represszió mellett a speciál-prevenciót jelöli meg a büntetés céljaként. Megjavítani a bűnözővé vált embert,
elrettenteni másokat hasonló cselekedetektől és a társadalmat elkülöníteni a veszélyes bűnözőktől –
ekként foglalhatók össze kriminálpolitikai célkitűzései. Ugyancsak ő mondta ki azt az azóta már szállóigévé
vált tételt, miszerint „a jó szociálpolitika a legjobb kriminálpolitika” (Liszt, 1905, 246. o.).

12
 A kriminálantropológiai és kriminálszociológiai iskola közötti harmónia megteremtésén munkálkodott még a holland
Gerard van Hamel és a francia Adolphe Prins, akikkel Liszt közösen alakította meg a Nemzetközi Büntetőjogi
Egyesületet (Finkey, 1914, 43. o.).
Ugyancsak a közvetítő iskola volt az az első tudományos irányzat, amelynek hatása már konzisztens
módon érvényesült a magyar büntetőjogi fejlődésre. Az 1878-ban hatályba lépett első magyar írott büntető
törvénykönyv katalizálta a büntetőjogi, valamint a kriminológiai gondolkodást, és a törvény továbbfejlődésére
legnagyobb hatással Liszt, van Hamel és Prins munkássága volt (Gönczöl, 1980, 3. o.).

Ellenőrző kérdések:
1. Melyik két iskola között próbált harmóniát teremteni a közvetítő iskola?
2. Mi volt Franz von Liszt legfontosabb újítása a büntetőpolitikában?
3. Mit jelent a speciálprevenció és az individuális büntetés fogalma, hogyan illeszkedik ez a XX. századi
büntetőpolitikához?
4. Kik alakították meg a nemzetközi büntetőjogi egyesületet?
5. Hogyan hatott a közvetítő iskola a magyar büntetőjogi fejlődésre?

Összefoglalás

Ha a kriminológia első két korszakának mérlegét kívánjuk megvonni, a következőket lehet kiemelni:
– a klasszikus iskola jelentős áttörést hozott abban a tekintetben, hogy működésével az abszolút
uralkodókat rádöbbentette a középkori büntetési rendszerek célszerűtlenségére és tarthatatlanságára;
– a pozitivista iskola már ezekre az eredményekre építkezve megindította a bűnözés tudományos
vizsgálatát és szakított előfutárának azzal a szemléletével, hogy a bűn a szabad akarattal
cselekvő egyén akaratkifejezése, tehát indeterminista elődjéhez képest inkább determinista;
– a klasszikus iskola inkább a körülményekben kereste a bűnözés magyarázatát, még ha ezek a
körülmények meglehetősen metafizikusak voltak is (ördög, isten, rossz stb.);
– a pozitivista iskola túllép ezen az általa fontosnak tartott lényegen, a miértet, az okokat szeretné megérteni,
inkább krimináletológiai irányultságú;
– a klasszikus iskola a tettre összpontosította figyelmét, arra, hogy mi történt a múltban, vagyis a bűnösségre
koncentrált;
– a pozitivista iskola ezzel szemben a tettesre figyelt, illetve arra, hogy a bűnelkövető mennyire
veszélyes a társadalomra, tehát lényegileg a jövőre.

A XX. század beköszöntével aztán (talán épp a közvetítő iskola szintézisteremtésének köszönhetően)
lényegében már békében folytatódtak a különböző irányú elméleti kutatások, anélkül, hogy bárki is igényt tartott
volna az egyetlen, a kizárólagos magyarázat megteremtésére. Nagykorúvá vált a kriminológia, világossá vált, hogy a
világ és a bűnös ember annyira bonyolult önmagában is, de különösen kölcsönhatásában, hogy azt csak összetett
elméletek hosszú sorával lehet – akkor is csak legfeljebb megközelítő pontossággal – leírni.
13
14
 A XX. század kriminológiai elméletei

A közvetítő iskola felléptével természetesen nem az a fajta béke és harmónia teremtődött meg,
amiben az egyik vagy másik iskola, esetleg annak követője megváltozott volna, és különösen nem diadalmaskodott
egyik irányzat a másik felett. Sokkal inkább az történt, hogy befejeződött az iskolák kizárólagosságra törekvő
szembenállása, és az újabb tudósnemzedék már szintetizált ismereteket vett át, de nem mindent, és kivált nem az
eredeti formában.
Természetesen a XIX. század meg nem válaszolt, vagy sikertelenül megválaszolt kérdései változatlanul nyitottak
maradtak. Ma, miután már a XX. század is lezárult, meg kell állapítani, legtöbbjükre változatlanul nincs válasz, például
arra, hogy az emberi viselkedés mennyiben az öröklés és mennyiben a tanulás terméke. Ugyancsak
kérdéses, miért is ítéljük el valójában a bűnözőt, ha a bűnelkövetők minden rezdülésére magyarázatot
tudunk adni (a sanyarú gyermekkor, rossz nevelési szokások, bűnalkalmak sokasága), hiszen akkor ő
csupán a körülmények játékszere.
Úgy tűnik tehát, vannak kérdések, amelyek tudományos kutatással eldönthetetlenek, talán csak a morál
vagy a jog képes a vitákat időlegesen lezárni.
A XX. század beköszöntével ugyanakkor némileg bölcsebben vágott neki a tudomány, hogy
megértesse a bűnöző ember és a társadalom viszonyát.

I. Biológiai-testi-lelki adottságokat vizsgáló elméletek

1. Antropológiai elméletek
Lombroso munkásságának eredménye a született bűnözőről, az atavizmusról ekkorra már
meghaladottnak számított. Tézise viszont, miszerint a bűnöző emberi magatartásnak lehetnek öröklés által
determinált összetevői, változatlanul foglalkoztatta a kutatókat.
Először Charles Buckman Goring angol börtönorvos végzett impozáns méretű összehasonlító
antropometriai kutatásokat (3000 elítélt, továbbá egyetemisták, katonák), abból a célból, hogy igazolja, vagy
cáfolja a bűnelkövetők eltérő testi adottságainak tételét. Jelentős erőfeszítéseivel mindössze azt tudta
bizonyítani, hogy a bűnelkövetők valamivel alacsonyabbak – és ennek következtében kisebb súlyúak is –,
mint a nem bűnözők.
Hasonló irányultságú munkát végzett Ernest Hooton – vagy a német szakirodalomban Hooten néven emlegetve –
egyesült államokbeli antropológus, amelynek során 30 000 személyt vizsgált meg. Eredményei – bár módszereinek
akadtak ellenzői – meglepőek voltak. Úgy találta, hogy a népességen belül előfordulnak alacsonyabb
rendű egyedek, akik már testi jegyeikkel is kitűnnek. Javaslatai szerint ezek elkülönítendők, sőt
sterilizálandók. Többek között ez vezetett oda, hogy a XX. század első felében társadalomvédelmi célzattal
nem csupán a náci Németországban, de az Egyesült Államokban is hajtottak végre gyengeelméjűeken
kényszersterilizálást (Adler és mtsai, 2000, 104. o.).
Nem lankadó érdeklődéssel kutatta két további kutató azt a másik lombrosói feltevést, hogy
bizonyos formájú, testalkatú emberek talán mégis többször fordulnak elő a bűntettesek között.
Ernst Kretschmer német pszichiáter a 24 kiadásban megjelent “Testalkat és jellem” (Kretschmer,
1962) című művében úgy találta, hogy sajátos típuspárok különíthetők el, ahol meghatározott testi
felépítéshez meghatározott lelki alkat társul. Így beszél piknikus (középmagas, kövérkés) típusról, aki
ciklotim lelkületű, és hajlamos a mániás depresszióra, az atletikus testalkatú (erős felépítésű, vastag
csontozatú), akikre a viszkózus lelki beállítódás, és végül az aszténiás (sovány, gyenge felépítésű), akikre a
skizofrénia a jellemző.
15
 Kretschmer álláspontja szerint, ahogy a testalkat, úgy a lelkület is örökölhető, így aki bizonyos testi felépítést és
a hozzátartozó lelki alkatot örökölte, az hajlamos bizonyos, e típusra jellemző bűnözői magatartásra is. Így szerinte
az atletikusok az erőszakos bűnözésben, a piknikusok a csalásban, szemérem elleni bűncselekményekben,
az aszténiások pedig a vagyon elleni bűnözésben jeleskednek.
Hasonló nézeteket vallott az egyesült államokbeli William H. Sheldon is, aki a testalkat-tipológiákban
endomorf, mezomorf és ektomorf típust különít el, ahol a mezomorf a bűnözéssel leginkább érintett
felépítésű, lelki alkatú embertípus (Sheldon, 1949).
Sheldon a testi felépítés (szomatipus) és a vérmérséklet (temperamentum) között is keresett kapcsolatot. Az
általa felállított három típus és jellemzőik a következők. Az úgynevezett viszcerotónia olyan tulajdonságokat
takar, mint a nyugalom, érzelmi kiegyensúlyozottság, kényelemszeretet, a szomatotónia a kalandvágy, magabiztosság,
fizikai aktivitás, és a cerebrotónia a túlérzékenység, aggodalmaskodás, a saját világába való visszavonulás. Igen
fáradságos kutatómunkával kapcsolatokat keresett (és talált) az egyes testalkati és a hozzájuk leginkább illeszkedő
vérmérsékleti típusok között. Így a mezomorf szoros összefüggésben állt a szomatotóniával, az endomorf a
viszcerotóniával és az ektomorf a cerebrotóniával (Carver – Scheier, 1998, 136–137. o.).
Kretschmer és Sheldon munkássága is – s ezzel együtt természetesen a tudományos tételük is – jócskán
kifogásolható, mindenekelőtt módszertani alapon. A minta elemszámának nagysága (a megfigyelések
jelentős száma) önmagában még nem elég biztosíték a levont következtetések hitelességére, ha a kiválasztás
technikája egyébként nem volt reprezentatív. A Sheldon által alkalmazott megfigyelési–pontozási megoldás is
számtalan elfogultsági kifogást vet fel. Ezen túlmenően a morfológiai halmozódás még nem jelent
szükségképpen oksági kapcsolatot, mert egyebek mellett számolni kell az úgynevezett látszatkorreláció jelenségével.
(Abból a tényből, hogy a kórházakban lényegesen többen halnak meg, mint otthon, nem lehet azt a következtetést
levonni, hogy a kórházi ágy kockázatos vagy életveszélyes fekvőhely.) Valószínűleg az, hogy az atletikus típusú
bűnelkövetők fizikailag rendelkeznek például az erőszakos bűnökhöz megkívánt adottságokkal,
önmagában nem ok arra, hogy minden ilyen felépítésű férfiban potenciális gyilkost gyanítsunk.
Frappánsan utasítja el a fenti testalkat-tipológiai tanokat Washburn, aki szerint – utalva Lombroso korábbi
álláspontjára – az egész irányzat nem fogadható el, “ez az új frenológia4, amelyben a fenék domborulatai foglalják el a
koponya domborulatainak helyét” (idézi Adler és mtsai, 2000, 103. o.). További értékelését lásd még egyebek között:
Földvári – Vigh, 1974, 69–70. o.
Noha, mint láttuk, a “biokriminológia” ezen ága nem bizonyult különösebben ígéretes irányzatnak, ennek ellenére a
kriminológusok újabb és újabb nemzedéke vágott neki annak a nehéz feladatnak, hogy különválassza egymástól az
örökletes és a szerzett/megtanult viselkedési elemeket.

Ellenőrző kérdések:
1. Kinek a munkássága nyomán született meg az antropológiai irányzat?
2. Jellemezze az egyes antropológiai elméletek által kidolgozott testalkat tipológiákat!
3. Ki utasította el elsőként és miért az antropológiai irányzat egyeduralkodását?

4 Frenológia: az a XX. századi elmélet, amelyek szerint az agy felületén található domborulatokból következtetni lehet bizonyos
agyműködési jellegzetességekre.
16
 2. Az ikerkutatások

Az egyik legeredetibb elgondolás a XX. századra már sok ismeretanyagot felhalmozott genetika egyik ágát, az
úgynevezett ikerkutatások eredményeit alkalmazta, amelyet viselkedés- vagy magatartásgenetikának nevezünk.
Mint ismeretes megkülönböztetünk azonos, egyetlen megtermékenyített petéből született
egypetéjű ikerpárokat, és a két különböző petéből kifejlődő kétpetéjű ikreket. Míg az első típusba
tartozó ikrek teljesen azonos testi tulajdonságokat örökölnek, addig a kétpetéjű ikrek tulajdonságai csupán
csak mint (véletlenül azonos időben fogant) két testvéré; hasonlítanak egymásra.
A vizsgálati hipotézis szerint, ha az egypetéjű ikrek lényegében csak ugyanannak az embernek
(igazából egymásnak) a másodpéldányai (majdhogynem klónjai), ha azonos módon viselkednek, akkor a testi
tulajdonságaikon túl egyéb, a társadalmi magatartást meghatározó faktorokat is örököltek. Ugyanez az egybeesés a
kétpetéjű ikreknél csak a testvér szintű hasonlóság szintjén lehet igaz (Yoshimasu, 1975, 691. és köv. o.).
Az ikerkutatás módszere a következő előfeltevésre épül: az együtt nevelt ikerpárok – legyenek azok
akár egy-, akár kétpetéjűek – hozzávetőlegesen ugyanazon élettapasztalatoknak vannak kitéve.
Technikailag pedig úgy zajlik, hogy valamely vizsgált jellegzetesség szempontjából először egypetéjű
ikerpárokat hasonlítanak össze korrelációs módszerrel, s ugyanígy járnak el az azonos nemű kétpetéjű ikerpárokkal
is. Ezután a két korrelációs együtthatót összevetik egymással. Ha az egypetéjű ikrek jobban hasonlítanak
egymáshoz, mint a kétpetéjűek, akkor e mögött csak a két pár genetikai hasonlóságának eltérései
húzódhatnak meg (Carver – Scheier, 1998, 138. o.).
A kutatók, ha az ikerpár mindkét tagjánál ugyanazt a viselkedési elemet ki tudták mutatni, konkordanciát (egybeesést), ha
nem, diszkordanciát állapítottak meg.
1929-ben Johannes Lange német orvos „A bűnözés mint sors” (Lange, 1929) provokáló címmel jelentette
meg az erre vonatkozó kutatási eredményeit. Az általa vizsgált 13 egypetéjű ikerpárból 10 esetében mindkét
fél, míg a 17 kétpetéjű ikerpárból csak két esetben volt mindkettő bűnöző. Vagyis az egypetéjűek
konkordancia-aránya 76,9%, a kétpetéjűeknél viszont 11,8% volt.
Lange eredményei valóban a bűnözői hajlam örökletes voltát sejttették, ugyanakkor erős kritikával
illették módszerét, mivel az többek között nem volt tekintettel az úgynevezett látens, vagy rejtett
bűncselekményekre, vagy a mintavétele ismét csak esetlegesnek tűnt. Egy másik kései kritika szerint
(Wöhlcke, 1977) korántsem bizonyos az a régebben hitt feltételezés, hogy az egyetlen petesejtet ugyanaz az egyetlen
spermium termékenyítette meg, mert elméletileg elképzelhető a kétspermiumos megtermékenyítés is.
Hasonló, régebbi ikerkutatásokra vonatkozó egybeeséseket idéz Földvári – Vigh (1974, 64. o.).
Érdekes vizsgálatot ismertet Eysenck (Eysenck, 1977). Három, a társadalmi normáktól eltérő viselkedést
vizsgált egy- és kétpetéjű ikreknél az alábbi táblázat szerint.

Az egy- és kétpetéjű ikrek konkordancia-aránya deviáns viselkedéseknél

Ikerpárok Egypetéjű Kétpetéjű Konkordancia-arány
száma Egypetéj Kétpetéjű
ű
Felnőttkori 766 231 535 55% 13%
bűnelkövetés
Homoszexualitás 63 37 26 100% 12%
Alkoholizmus 82 26 56 65% 30%

17
 (Idézi Schwind, 1997, 96. o.)

Noha a táblázatból látványosan és rendre nagyobb aránnyal tűnnek ki az egypetéjű ikrek, a

tudomány általánosnak tekinthető álláspontja szerint a genetikai struktúra kifogástalan elkülönítésére a módszer
egzakt bizonyossággal nem alkalmas, éspedig azért nem, mert az eltérő vagy azonos környezeti behatások
kiszűrése nem oldható meg teljes bizonyossággal. (Egyebek mellett például valószínűsíthető, hogy az
együtt felnőtt ikerpárok mindkét tagját a szülők teljesen egyforma bánásmódokkal nevelik.) Ugyanakkor,
tekintve a genetika épp korunkban tapasztalt rohamos fejlődését, valószínűleg a kriminológia ezen
területén még újabb tudományos fejlemények várhatók. Mindazonáltal, emlékezve a náci koncentrációs táborokban
ikerpárokon végrehajtott kísérletekre, az ikerkutatással szemben jókora tudományetikai tartózkodás figyelhető meg.

Ellenőrző kérdések:
1. Foglalja össze az ikerkutatás – mint biológiai elmélet – lényegét Lang eredményei tükrében!
2. Ismertesse Eysenck eredményeit: hogyan viszonyultak az eredmények a deviáns viselkedés kialakulásában?
3. Mi az azonosság és a különbség az ikerkutatás és az örökbefogadás kutatási elméletei között?

4. Az örökbefogadási vizsgálatok

Az ikerkutatásoknál vázolt problémát (az öröklött és a szerzett tulajdonságok szétválasztását) az

örökbefogadások kapcsán érdekes módon kísérelték meg megismerni. Azt vizsgálták, hogy az örökbe
fogadott, akinek a vér szerinti apja (anyja) esetleg bűnöző volt, szintén bűnöző lesz-e, dacára annak, hogy
az örökbe fogadó szülei éppenhogy nem folytattak bűnözői életet. Vagyis az örökbe fogadott gyerekre a
nevelőszülői szokások, viselkedési normák, vagy inkább a biológiai determináltságú öröklött tulajdonságok
hatnak jobban.
Dániában több ilyen vizsgálatot is végrehajtottak. A legnagyobb, az 1924 és 1947 közötti, 14 427 örökbefogadott
esetében vizsgálta a fiúgyerekek esetleges bűnözői magatartása és az apák hasonló viselkedése közötti
kapcsolatot. Az eredmények az alábbi táblázat szerint alakultak:

Bűnelkövetés Összes Bíróság által elítélt fiúk

az apáknál eset száma aránya (%)
Egyik apa sem volt bűnöző 2499 336 13,5
Csak az örökbe fogadó apa 200 30 14,7
bűnözött
Csak a vér szerinti apa bűnözött 1226 245 20
Mindkét apa bűnözött 143 35 24,5
Forrás: Mednick – Gabrielli – Hutchings, 1984

A táblázat adataihoz még hozzátartozik az a szélsőséges kapcsolódás is, hogy ha a vér szerinti
18
apánál három vagy annál több jogerős elítélés fordult elő (ez a vizsgált esetek 1%-a), akkor ugyanezen
apák fiai felelnek az összes (az örökbe fogadott gyerekek által elkövetett és bíróság által elítélt) eset 30%-
áért. Vagyis egy szűk körnél erős koncentráció figyelhető meg. Az eredmények abba az irányba mutatnak
ugyan, hogy az apa és fia bűnelkövetése között valamilyen genetikai meghatározottságot sejtsünk, a kép
azonban ennél összetettebb. Mindenekelőtt a legfontosabb ellenvetés, hogy a dán örökbefogadási
gyakorlat szerint az adoptáló szülőket lehetőleg azonos, vagy nagyon hasonló társadalmi rétegből szokás
kiválasztani. Továbbá bevett gyakorlat az is, hogy az örökbe fogadott gyerek vér szerinti családjában
előforduló minden lényeges sajátosságról, így a bűnözésről is, tájékoztatják az adoptáló családot, tehát az
önmagát beteljesítő jóslat akaratlan működése nem zárható ki. S végül nem igazán ismert, hogy a biológiai
szülő elvesztése, az új környezetben való nevelkedés, és minderről való ismeretszerzés (beleértve esetleg a
biológiai apa bűnözői életvitelét) mennyire traumatizáló hatású a gyerek szempontjából, s hogy ennek melyek a
viselkedésbeli következményei (lásd még ehhez: Korinek, 1988, 33–43. o.).
A korábban ismertetett Eysenck (1977) -féle kutatáson túl Carver – Scheier (1998, 157. o.) egy sor
vizsgálatot sorol fel, amelyek a felnőttkori bűnözés és az öröklődés kapcsolatára vonatkozó hipotézist
alátámasztják, ugyanakkor óvatosságra intő kutatások is akadnak (Gottesmann – Carey – Hanson, 1983, 287.
és köv. o.).
Összességében tehát bár bizonyos kapcsolat léte egyértelműen nem zárható ki, egzakt módszerek
híján azonban ezek működése, természete és a társadalmi környezettel való kölcsönhatása teljes bizonyossággal
nem írható le.

Ellenörző kérdések:
1. Ismertesse a dán örökbefogadási vizsgálatok 1924-1947 közötti eredményeit!
2. Miért zárják ki a kutatók a bűnelkövető kizárólagosan genetikai hajlamait?
3. Említsen példát a mai magyar társadalomból, amely bizonyítja a tanulható magatartásminták hatását!

4. Kromoszóma-rendellenességek

Mint ismeretes, az emberi testben előforduló 23 kromoszómapár tartalmazza azt a genetikai átörökítő
anyagot, ami mindannyiunkat specifikusan meghatároz. Ebből egy pár hordozza a nemi információt, amely
a férfiak esetében az utód egy kromoszómát (X) az anyától és egy kromoszómát (Y) az apától örököl.
Ha a ritka (a népesség egy ezrelékénél előforduló) XYY-kromoszóma-rendellenesség lép fel (amikor a
férfi nem egy, hanem két apai kromoszómát is hordoz), akkor az ilyen személyek alkalmazkodóképességénél viszonylag
egységes tünetegyüttes figyelhető meg. Ezek a pszichikai éretlenségtől, hiányos érzelmi kontrolltól, az
agresszív, impulzív viselkedéstől, a korai nemi érésen át, egészen a bűnelkövetésig terjednek.
Ismert az egyesült államokbeli börtönkórházakban lefolytatott vizsgálat, amely az ilyen XYY-
kromoszóma-rendellenességű elítéltek között – a nem bűnöző populációhoz képest – hússzor nagyobb
előfordulást tapasztalt (idézi Adler és mtsai, 2000, 135. o.).
Mivel a rendellenesség 60-as években történt felismerését követően több olyan bűneset is ismertté
vált, ahol az elkövetőnél orvosilag kimutatták ezt a ritka előfordulású anomáliát, voltak, akik a fölösleges
további férfikromoszóma jelenlétének tulajdonították az adott bűnelkövető szokatlan agresszív viselkedését.
Tekintettel azonban arra, hogy számtalan, a környezetébe jól beilleszkedő személy is él hasonló
kromoszóma-eltéréssel, ezt a tünetegyüttest kriminológiailag alacsony jelentőségűnek tartjuk, mert a
19
környezet helyes befolyása – úgy tűnik – eredményesen egyensúlyban tudja tartani. Az igazán nagy mintán
elvégzett reprezentatív vizsgálatok pedig egyenesen azt eredményezték, hogy a XYY-os férfiak nem követnek el
gyakrabban erőszakos bűncselekményeket, mint az XY-osok (Mednick, 1982).
Ennél a jelenségnél valamivel gyakoribb előfordulású az első leírójáról Klinefelter-szindrómának
nevezett rendellenesség, ahol a normális XY-kromoszómapárhoz képest az X tagból van kettő, tehát XXY a nemi
jelleget meghatározó pár képlete. Ez minden hétszázadik fiúcsecsemőnél fordul elő. Az ilyen zavarral
született férfiak heréi nem fejlődnek ki teljesen, és gyakran terméktelenek maradnak. Pszichikailag éretlenek,
labilisak, mások által könnyen befolyásolhatók. Társadalmi érintkezésben a kapcsolatok gyengesége, gyenge
beszéd- és koncentrálókészség jellemzi őket. Az ilyen férfiak viszonylag gyakran követnek el nemi
bűncselekményeket, ezen belül is inkább úgynevezett pótcselekményeket, mivel a felnőtt nőkkel való normális
szexuális kapcsolat létesítésében fiziológiai és biokémiai nehézségeik mutatkoznak. Betegségük korai (25 év
alatti) felismerése esetén férfi nemi hormonnal (tesztoszteronnal) való kezelésüket eredményesnek tartja a szakirodalom
(Bock, 2000, 56. o.).
Meg kell jegyezni, hogy ebben az esetben a testi és viselkedésbeli sajátosságok között a kapcsolat
kivételesen egyértelmű.
Ezzel együtt azok a szenzációéhes kijelentések, hogy valamiféle „gyilkos gén” létezne, teljesen
megalapozatlanok. Kevés összetettebb magatartásbeli jelenség van a bűnözésnél (ami önmagában is
megint rendkívül sokféle formában létezhet). Az emberi viselkedés biológiai és társadalmi
meghatározottságú, ezért egyetlen okra visszavezethető magatartás előfordulása nehezen képzelhető el.
A biológiai adottságok/fogyatékosságok prediszponálhatnak (hajlamosíthatnak) bűncselekmények elkövetésére,
és ahhoz, hogy ezek a biológialag lehetséges folyamatok működésbe lépjenek, még számtalan, főleg
társadalmi meghatározottságú feltételnek is teljesülnie kell (lásd még ehhez: Adler és mtsai, 2000, 137–139. o.).

Ellenörző kérdések:
1. Milyen negatív tünetegyüttes kapcsolódik az XYY kromoszómarendellenességhez?
2. Mit jelent a Klinefelter szindróma és milyen rendellenességet fűz hozzá az orvostudomány?
3. Elfogadja-e a kromoszómarendellenesség és a bűnözői karrier közötti összefüggést? Érveljen
ellene, vagy mellette!

20
 5. Az endokrinológiai és biokémiai anomáliák

Az emberi szervezetben működő belső elválasztású mirigyek és termékeik, a hormonok rendkívül bonyolult
módon fejtik ki hatásukat. Ezek a hatásmechanizmusok neurofiziológiai, pszichikai, környezeti és még számos egyéb
tényezőtől függnek. Pillanatnyi ismereteink szerint a két nemi hormonnak tételezünk a bűnelkövetésben
relevanciát.
Úgy tűnik, hogy a férfihormon(ok) magas szintje az illető személy agresszív viselkedésével kapcsolatot
mutat (és talán ez lehet az egyik magyarázat a fiatal felnőttkorban lévő férfiak magas bűnözési
aktivitásának).
Kivált a régebbi tankönyvek széles terjedelemben tárgyalják a női bűnözés és a menstruáció
összefüggéseit (például von Hentig, 1963, III. kötet, 77. o.), és úgy találták, hogy például a női erőszak és az
úgynevezett „premenstruációs tünetegyüttes” között kimutatható időbeli egybeesés. A későbbi kutatások ezt
az összefüggést nem támasztják egyértelműen alá (Adler és mtsai, 2000, 144. o.).
Nem így a biokémiai rendellenességek témakörében. Már Irk Albert (1912, 75. és köv. o.) 1912-ben egy sor
kutatást ismertet, amelyek a szervezet klór-, foszfor- és nitrogénháztartása, valamint a bűnelkövetés között
mutat ki kapcsolatot. Ezek a szempontok azonban a biokémiai (alap) kutatások szaporodásával mára már
árnyaltabbnak tűnnek.
Jelenlegi ismereteink szerint bizonyos anyagok jelenléte (vagy hiánya) környezetünkben (és kivált az ételeinkben)
bizonyos ezekre érzékeny személyeknél viselkedésváltozást idéz(het) elő. Ilyen mindenekelőtt a foszfát, ami
különféle ételszínezékek összetevője és bizonyos kutatók szerint felelős némely gyerekkori agresszióért.
(Mások ugyanakkor vitatják ezt a hipotézist [Schwind, 1997, 100. o.].)
Hasonlóan vita folyik az édességek, a koffein és bizonyos tartósítószerek szerepéről, amelyek
ételallergiát és viselkedési zavarokat okozhatnak. Ugyanígy vannak, akik a vitaminhiányban vagy az alacsony
vércukorszintben vélik ugyanezt felfedezni.
Az eredmények nem tűnnek elégségesnek tudományos, egyértelmű következtetések levonására.
Létezhet valamilyen kapcsolat, de bizonyos, hogy ehhez az összefüggéshez mint konjuktív feltételnek még az erre a
jelenségre különösen érzékeny személy szenzibilitásának is teljesülnie kell.

Ellenőrző kérdések:
1. Mely hormonok hogyan befolyásolhatják a bűnelkövetőt az endokrinológiai elméletek szerint?
2. Milyen biokémiai rendellenességeket hoztak összefüggésbe a bűnelkövetői magatartással?
3. Az édesség és a koffein, mint a viselkedési zavarok okozói?

6. Kora gyermekkori agyi károsodás

A kora gyermekkori agyi károsodások okának tartja az orvostudomány az anya terhesség alatti rubeolás
21
megbetegedését, a születés közben fellépő átmeneti oxigénhiányt, a balesetekből vagy más fertőző
betegségekből (például agyhártyagyulladás) visszamaradó szervi károsodásokat. Az érintett gyerekeknél gyakran
tapasztalható zavar a motorikus funkciókban és az értelmi fejlődésben (Nyírő, 1971, 209. és köv. o.).
Itt tárgyaljuk az előzőtől eltérő kórképű és a jelenlegi ismereteink szerint nem organikus eredetű,
úgynevezett „kora gyerekkori exogén pszichoszindrómák” tünetegyüttesét. Ez motorikus nyugtalansággal,
ugyanakkor időnkénti apátiával, érzelmi labilitással, később pedig rossz koncentrálóképességgel, tanulási
nehézségekkel jár együtt. Ezek a tünetek gyermek- és fiatalkorúaknál viszonylag gyakran előfordulnak, de utána
általában eltűnnek. Viszont ez nem jelenti azt, hogy bizonyos családi és/vagy iskolai rossz behatás ezt a
tünetegyüttest nem alakítja át immár kriminológiai szempontból is releváns feltétellé (lásd még Bock, 2000, 57–58. o.).

7. Betegségek

Az kétségkívül fennálló általános tapasztalat, hogy a visszaeső bűnözők között magasabb a valamilyen
testi betegséggel küszködők aránya, mint a hasonló korú nem bűnöző populációban. Azonban önmagában ezt
a körülményt a későbbi újabb bűnelkövetésnél nem lehet magyarázó oknak elfogadni.
Léteznek erre vonatkozó kutatások (például Johanson, 1981), azonban ezek azt mutatják, hogy a
betegség mint testi fogyatékosság inkább az illető személy életmódjával, hiányos higiéniájával, gyakoribb
verésekkel, balesetekel, erősebb alkohol-, cigaretta- és drogfogyasztással hozható összefüggésbe. Mindez viszont az
életmóddal (aminek persze része a bűnök elkövetése is) áll összefüggésben, és nem fordítva. Vagyis nem a
betegség miatt bűnöznek, hanem a bűnözői életmód kísérőjelenségeként betegek is.

Ellenőrző kérdések:
1. Milyen tipikus tünetegyüttest alakít ki a gyermek viselkedésében a nem organikus eredetű károsodás?
2. Jelentheti-e a betegség a bűnözés motívációját, vagy inkább kísérőjét?
3. Említsen környezetéből olyan példát, ahol a gyermek vagy a felnőtt bűnelkövetése mögött valamilyen
betegség állt?

8. Az intelligencia

Az intelligencia képessé teszi az embert, hogy a környezete kihívásainak célszerűen feleljen meg. Ezt
az értelmi képességet valószínűleg örökölni lehet (bár vannak, akik egyszerűen csak a gének szerencsés
kombinációjának tartják), ugyanakkor bizonyos hatások között fejleszthető, ha ehhez megfelelő társadalmi és
személyi feltételek adottak.
A szellemi képességek és a bűnözés között régóta szokás kapcsolatot keresni. (Egyebek között: Irk,
1912, 106. és köv. o., vagy Földvári – Vigh, 1974, 62–63. és 135–136. o.)
Az egyik legkorábbi elmélet egy amerikai sokgenerációs család példáján a gyengeelméjűség és bizonyos
bűnözési formák között talált szoros összefüggést (Dugdale, 1895, 8. o.).
A különböző tesztmódszerek segítségével viszonylag egzakt eljárások kínálkoztak az emberi szellemi
képességek megmérésére (Binet, Simon és mások munkássága nyomán).
A helyes válaszok számszerűsítéséből kapott hányados, az IQ megalkotásával, kiterjedt kriminológiai
22
kutatásoknak is megnyílt a lehetősége. Bár az első publikációk időnként meglepő eredményekkel is szolgáltak
(egy vizsgálat egyebek mellett például kimutatta, hogy az Egyesült Államok első világháborúban harcolt
sorkötelesei alacsonyabb szellemi képességekkel rendelkeztek, mint az ugyanezen időben büntetésüket töltő
elítéltek: Stone, 1921, 238. o.), mégis az uralkodó álláspont szerint a bűnelkövetők intelligenciaszintje
rendre alatta marad a nem bűnözőkének.
Ebből a tételből természetesen csak megfelelő óvatossággal szabad releváns következtetéseket levonni.
Mindenekelőtt kétséges, hogy a kutatók valóban azt mérik-e, amire igazából kíváncsiak. Tekintettel arra,
hogy a tesztkérdések összeállításánál olyan ismertekre, logikai sémákra, verbális és manipulatív képességekre voltak
leginkább tekintettel, amelyek jellegzetesen középosztálybeli értékek, így szinte bizonyos, hogy más társadalmi rétegek
ezeken a területeken alkalmasint gyengébb eredményeket képesek csak elérni.
Ezen túlmenően a szellemi képességek mérése is egyfajta “vizsgáztatási” módszer. Az ilyen “próbákkal”
a középosztálybeliek vagy a bűnözéssel kevésbé terhelt néposztályok gyakrabban találkoznak, ennélfogva a
várható teljesítményük is értelemszerűen kedvezőbb.
Az azonban mégis elfogadható és igazolt kapcsolat, hogy az alacsonyabb IQ-érték korrelál az (ugyancsak
középosztálybeli értékeket favorizáló) iskolai teljesítménnyel. Az esetleges gyenge iskolai teljesítmény pedig kihat(hat) a
későbbi bűnelkövetői magatartásra.5
A “bűnözés” kifejezés természetesen számtalan elétérő tulajdonságú bűncselekményt jelent a brutális
erőszakos bűnözéstől egészen a kifinomult módszerekkel tevékenykedő, úgynevezett fehérgalléros
bűnözésig. Kézenfekvő, hogy adott bűntett sikeres végrehajtásához e széles spektrumon belül eltérő
értelmi adottságok igényeltetnek, tehát nem lehet sem az alacsony, sem pedig a magas szellemi
képességeket a “bűnözés” magyarázó okaként kizárólagos jelleggel megtenni.
Ha viszont a bűnelkövetést mint tudatos célszerűséggel végrehajtott emberi tevékenységet nézzük,
akkor, mint minden “mesterségnél”, itt is a magasabb intellektuális színvonalon eltervezett, átgondoltabban végrehajtott
cselekménynek van több esélye a sikerre, így történetesen arra, hogy ne lepleződjön le, vagy hogy a bűnüldöző
hatóságokkal folytatott intellektuális párharcban méltó ellenfél legyen.
Összességében a sokszor egymásnak ellentmondó tudományos eredmények (lásd Adler és mtsai, 2000, 139–140.
o.) tapasztalatai alapján az valószínűsíthető csupán, hogy létezhet kölcsönhatás az alacsonyabb IQ és a
bűnelkövetés között, de bizonyosan nem igaz, hogy a bűnözés a született ostobák önmegvalósítási formája
lenne.

Ellenőrző kérdések:
1. Ismertesse az alacsony intelligenciaszint és bizonyos bűnözési formák közötti összefüggést a
legkorábbi amerikai kutatás nyomán!
2. Elfogadható-e az iskolai teljesítmény alacsony szintje és az átlagon aluli IQ közötti összefüggés?
3. Keressen összefüggést az alacsony IQ szint és a brutális bűncselekmények között, illetve ezek
ellenkezőjére!

5 A kapcsolat vélhetően úgy működik, hogy az iskolában gyengébben teljesítő gyerek kevesebb
sikerélményre számíthat, emiatt nem különösebben szeret iskolába járni. Az esetenkénti, majd egyre gyakoribb iskolakerülés
megnöveli annak esélyét, hogy olyan más gyerekekkel kerül kapcsolatba, akik már elkövettek bűncselekményeket, amit
aztán az eredetileg csak gyengébb IQ-t elért gyerek is könnyen átvesz, utánoz (Hirschi – Hindelang, 1977, 571. és
köv. o.).
23
 9. Neurofiziológiai és neuropszichológiai összefüggések

Adler és szerzőtársai két olyan bűnesetet ismertetnek, amelyekben korábban semmiféle viselkedési
zavart nem mutatott személyek látszólag különösebb ok nélkül hangulati változáson mentek át, és végül brutális
emberölést követtek el. Mindkét esetben az agyi elektromosságot mérő készülék (EEG – agyhullám-
tevékenység) abnormitást mutatott (Adler és mtsai, 2000, 144. o.).
Számtalan kutatás ismert, amely az úgynevezett kortikális ingerületek (lásd még ehhez Adler és mtsai.
összefoglalóját Eysenck-ről, 2000, 129–130. o.) és központi idegrendszer kapcsolatára vonatkozik, de ezek
tárgyalása meghaladja tudományterületünk ésszerű határait. Ugyanakkor úgy tűnik, a probléma egy
vonatkozásban mégis bír némi kriminológiai relevanciával. Ha ugyanis az elektroencefalográf úgynevezett lassú
agyhullám-tevékenységet mér, fennáll a gyanú, hogy az illető a “minimális agyi diszfunkció” nevű ritka
előfordulású kórképben szenved. Viselkedésbeli sajátossága az indulatosság, hiperaktivitás, alacsonyabb
félelemérzet stb. Az ilyen személy magatartására jellemző, hogy idegrendszerének reakcióképessége eltérő,
és a büntetésre vagy annak kilátásba helyezésére sem reagál kellőképpen. Gyerekek esetén ez a
látványos fegyelmezetlenséget, alkalmazkodási képtelenséget jelenti. Vagyis az ilyen személyek eltérő
viselkedése mögött elképzelhetően a központi idegrendszerük anomáliája húzódik meg, amely
természettudományos bizonyossággal jól kimutatható (Bock, 2000, 57–58. o.).

Ellenőrző kérdések:
1. Mely kórkép jelent összefüggést a neuropszichológa és a viselkedészavarok között?
2. Milyen hatással lehet a gyermekkori abnormális viselkedésre a “minimális agyi diszfunkció”?
3. Említsen kutatásokat, amelyek a bűneset és a viselkedési zavar összefüggésével foglalkoztak!

24
 10. A pszichopátia

Élnek közöttünk bizonyos emberek, akik rendkívül nehezen, vagy éppenséggel alig illeszkednek be a köznapi
életbe. Korábban amorálisoknak nevezték őket, akaratgyengének, hiányos kötődésűeknek,
érzelemszegényeknek, akik élvezik egyebek mellett például az öncélú erőszakoskodást. Később a
tünetegyüttest pszichopátia néven egységes kórképbe foglalták.
Nyírő Gyula szerint: “Psychopatháknak nevezzük a dysharmonikusan fejlett személyiségeket, akiknél a
személyiség egyes összetevői között hiányzik kellő összhang; emiatt nehezebben illeszkednek be a
társadalomba, illetve a társadalom is másként ítéli meg őket, mint az átlagembereket. A psychopathiát
jellemzi tehát egyrészt a lelki szerkezet dysharmoniája, másrészt az ebből a dysharmoniából adódó kóros
reactiós készség” (Nyírő, 1971, 226. o.).
Adler és munkatársai ismertetnek egy esetet, ahol egy 16 éves fiú egyfelől odaadóan szereti az
édesanyját, másfelől pedig habozás nélkül lelőné őt (Adler és mtsai, 2000, 131. o.). Brauneck pedig egy
másikat, ahol egy testvérpár már kisgyermekként feltűnt krónikus hazudozásával, kóros szexuális
érdeklődésével, nagyszámú vagyon elleni bűncselekményeivel (Brauneck, 1974, 141–143. o.).
A lélektan álláspontja szerint “erkölcsi érzékünk jórészt azokból az önkorlátozásokból fakad, amelyeket
gyerekkorban, a fejlődés ödipális szakaszában6 sajátítunk el. Egyes gyerekekben a szüleikkel való kapcsolatok
jellegéből következően sohasem fejlődik ki az önkorlátozásnak ez a képessége, s ennél fogva az erkölcsi érzék
sem alakul ki bennük” (Giddens, 1997, 144. o.).
A kriminológia területére is átnyúló kórkép értelmezése szerint ezek a személyek bizonyos értékkritériumokat
képtelenek elsajátítani. Nem tudnak különbséget tenni jó és rossz, tiltott és megengedett között, hiányzik belőlük a
bűntudat, s emiatt (vagy ettől részben függetlenül) a jutalmazás vagy a büntetés esetükben hatástalan és
emiatt értelmetlen (Mergen, 1995, 184. o.).
A nehézség abból adódik, hogy az ilyen személy általában nem tűnik betegnek. Cleckley szerint
(idézi Adler és mtsai, 2000, 131. o.) kitűnő mentális egészségnek örvendenek, de ez csak az “épelméjűség
álarca”. Mert bár kezdetben megbízhatónak, tisztességesnek tűnnek, egy idő után váratlanul kiderül róluk

6 A kora gyermekkori szexuális fejlődésnek Freud szerint az az állomása, amikor a fiúk arra vágynak, hogy az
anyjukat birtokolják és az apjuk helyére lépjenek (Carver – Scheier, 1998, 216. és köv. o.).
25
hogy egyáltalán nincs felelősségérzetük. Feltűnően sok akad belőlük a notórius csalók, a
szerencsejátékosok, valamint sok más vagyon elleni és erőszakos bűntettet elkövetők soraiban.
A pszichopátiát a lélektan valójában nem tekinti betegségnek, hanem sokkal inkább egyfajta tartós állapotnak,
amelynek alapja a személyiség különböző fejlődési aránytalansága. A pszichopaták között ugyanakkor – talán
éppen a túlérzékeny idegrendszerüknek köszönhetően – fölös számban fordulnak elő zsenik, értékes
alkotóegyéniségek, tudósok, művészek, bátor katonák.
S bár létrejöttének okai szerteágazók, uralkodónak mégis az a felfogás tűnik, amely a társadalmi
környezet döntő szerepét hangsúlyozza, azt, hogy bizonyos szocializációs deficitek halmozódása okolható
a kialakulásáért. A pszichopátiás szülő többnyire pszichopatává neveli a gyerekét. A nem megfelelő
példaképek, bizonyos törekvések elfojtása, mások sikertelen kondicionálása, vagyis az inadekvát nevelés oda
vezet, hogy a pszichopata személyiségszerkezetében egyes vonások, reakciók kórosan infantilis szinten megrekednek.
Ők azok, akik állandóan külső stimulációt keresnek, akik alig képesek a közvetlen tapasztalatból
(például büntetésekből) tanulni, impulzívak, látszólag érzelem nélküliek, és a tetteik következményeit szinte
képtelenek felmérni. Környezetük számára komoly megpróbáltatás ilyen emberrel együtt élni.
Valószínűnek tűnik, hogy túlérzékeny idegrendszerük gyakran sodorja őket konfliktushelyzetekbe,
gyakran az egész világgal haragban állnak.
Ugyanakkor – talán épp a hiperszenzibilitásuk miatt – a félelmük időnként indokolatlan agresszivitásba
sodorja őket. Kriminológiailag azért problémás a viselkedésük, mert korántsem biztos, hogy a
pszichopaták sajátos tulajdonságai szükségképpen és elkerülhetetlenül bűnöző jellegűek lennének.
Kétségkívül az elítélt – főleg erőszakos – bűnelkövetők között az előfordulásuk jóval meghaladja a társadalmi
átlagot, ugyanakkor az ilyen emberek a szokásosnál lényegesen gyakrabban vállalkoznak egészen rendkívüli
hősiességet követelő cselekedetekre, vagy más kockázatos akciókra.
Meggondolandó továbbá, hogy a kórkép leírásánál megfigyelt személyek többnyire elítéltek voltak (Göppinger,
1971, 136–137. o., tizennégy szerzőt említ, akik elítéltek vizsgálata során 14,5 és 100% között szóródó
tartományban azonosítottak pszichopatát), s ha ugyanezeket a tulajdonságokat a művészeknél, vitéz
katonáknál gyűjtötték volna össze, a végeredmény egy szokatlan, a bevett társadalmi konvenciókba
nehezen beilleszthető, de fölöttébb sikeres személy összképe lett volna.
Összességében a pszichopaták bűnözői vonatkozásai rendkívül összetettek és ambivalensek. Erre nézve
is igaz, hogy még ha a bűnözés konkrét megnyilvánulásához hozzá tudnánk is rendelni bizonyos
személyiségjegyeket, még mindig nem lehetnénk biztosak abban, hogy a pszichopaták lelki tulajdonságai valóban
elkerülhetetlenül bűnöző jellegűek-e, továbbá hogy (a fent írt idegrendszeri háttérrel) milyen mértékben
várható el tőlük az egyéni felelősségviselés a kétségkívül nem szokványos tetteikért.

Ellenőrző kérdések:
1. Mit jelent a pszichopátia, mint tünetegyüttes, milyen jellemző bűncselekményeket kapcsolnak hozzá?
2. Kriminológiai szempontból elkerülhetetlenek-e a pszichopátia bűnözői vonásai?
3. Jellemezze a bűnelkövető személy esetleges pszichopata vonásainak létrejöttét!

26
 A biológiai-testi-lelki tényezőkkel kapcsolatos elméletek összefoglalása

A társadalomkutató, aki a bűnözés okát keresi, irigyen gondol a természettudósokra, akik az

okkutatásaikban a talán kevésbé összetett kémiai fizikai világot egzakt műszereikkel kutatják. Ez a
szerencsés helyzet a jogászoknak, kriminológusoknak nem adatik meg. Talán ezért is fogadják a kriminológusok
reménykedve azoknak az embert egzakt módszerekkel vizsgáló tudományterületeknek az eredményeit, mint az
antropológia, az agykutatás, a biokémia, mert ezektől várják kérdéseikre az egyértelmű válaszokat. A
válaszok azonban késnek.
Elképzelhető, hogy biológiai tényezők bizonyos típusú bűncselekményekre kifejthetik valamilyen távoli,
közvetett hatásukat. Így például feltételezhető, hogy bizonyos szenzibilisebb lelki alkatú egyének bizonyos
helyzetekben impulzívabban reagálnak mint mások, így végső soron az örökölt temperamentumuk őket
gyakrabban sodorhatja erőszakos bűncselekményekbe. Mindezek ellenére nincs komoly bizonyíték, hogy
személyiségi elemek ily módon öröklődnének, arra nézve pedig egyáltalán, hogy a “bűnözési hajlammal”
milyen áttételes kapcsolatban állnak a tulajdonságok. Ami egyelőre bizonyosnak tűnik a bűnöző ember
mint biológiai lény vizsgálatából, hogy az emberi test néhány diszfunkcionális működése hajlamosíthat
bizonyos deviáns magatartásformákra, illetve bizonyos lelki sajátosságok, viselkedési elemek valószínűleg
örökölhetők. Mindez azonban csak akkor bír kriminológiai szempontból jelentőséggel, ha az illető személy olyan
társadalmi, személyi környezetbe kerül, ahol ezek a hajlamok manifesztálódhatnak.

27
 II. A személyiséggel összefüggő elméletek

1. A pszichoanalízis

A kriminológiában már elég régóta egyértelmű, hogy “a bűnöző magatartás ugyanolyan pszichikai
mechanizmus alapján megy végbe, mint minden más viselkedés” (Szabó András, 1961, 107. o.).
Ezt a felismerést azonban meglehetősen hosszú kutatói törekvés előzte meg, amelynek során a
cselekvő ember lelki meghatározottságára összpontosítottak a kutatók.
Sigmund Freud (1856–1939) osztrák idegorvos, a pszichoanalízis megalkotója, eredetileg nem a bűnözéssel
kapcsolatos értelmezésre dolgozta ki tanait, jóformán semmit sem írt a kriminológia témakörében. Inkább a személyiség
struktúráját és működését kívánta modellezni, jobban megérteni. Csak miután ez a koncepciója számos, az
emberi lélekkel kapcsolatos kérdésre válaszokat tudott adni, terjesztette ki – részben ő, de inkább követői – a
bűnöző ember úgynevezett komplexusaira is.
Ahhoz, hogy a pszichoanalízis fontosabb tételei érthetők legyenek, nem kerülhető el néhány elemi
ismeret előrebocsátása.
Mindenekelőtt azt a feltételezést kell ismerni, hogy az emberi lelki folyamatok három tartományban
zajlanak. Az “id” a legősibb. Ez tartalmazza az öröklött, a természetünk által meghatározott személytelen,
primitív szükségleteket, elemi hajtóerőket, ösztön-késztetéseinket, mint például a libidó, a nemi hajtóerő,
vagy a destrudo, a halálvágy (Herren, R., 1973, 72. o.). Az egész életünk során az “id” mint a
személyiségünk “örömelv” alapján működő tudattalan része voltaképpen forrása a természetes vitalitásnak.
A második tartomány, az “ego” olyan lelki funkciókat jelenít meg, mint az emlékezés, észlelés,
gondolkodás, vagyis a tudatos személyiség. Kialakulása annak köszönhető, hogy a neveléssel,
szocializációval a gyerek “örömelvi” létezése lassacskán “valóságelvivé” válik, megtanulja az ösztönimpulzusait
késleltetni. “Az ego lényegében a személyiség végrehajtó szerve, ő dönti el, hogy mely cselekvések megfelelőek,
az „id” mely impulzusai és milyen módon elégít hetők ki. Az „ego” közvetít az „id”, a valóság és a szuperego
követelményei között” (Atkinson, 1997, 393. o.).
A harmadik szint pedig a “szuperego”, a felettes én a kulturális, társadalmi lelkiismeret, amely a morál-, érték- és
normarendszereket, gátlásokat tartalmazza. Ez a cenzor, ami ellenőriz. Ellenőrzi a kapcsolatunkat más
személyekkel, ellenőrzi vágyainkat, lényegében önmagunkat. Értékei a belső normák, a szocializáció során
keletkeznek, sajátítódnak el (Nyírő, 1971, 18. o.).
Az „id”-ből származó, és azonnal vágyteljesítésre törekvő örömelvi késztetéseinket az ego
“engedélyezteti”, éspedig úgy, hogy a szuperegóban internalizált társadalmi normákkal összeveti és dönt.
Az, hogy e három pszichikai tartomány harmonikus együttműködése létrejön-e vagy sem, a
pszichoanalitikusok szerint mindenekelőtt attól függ, hogy a szülők a gyermekük szuperegója irányába
hogyan közvetítették az erkölcsi mintákat, normákat; attól, hogy a gyerek tud-e azonosulni, a belső normájává
képes-e tenni a szülők normáját. (Pléh Cs., 1992, 179. o.)
Csíkszentmihályi (2001, 43. o.) úgy találja, hogy “a két zsarnok, amely az elme feletti uralomért harcol, az id és
a fölöttes én, egyik a gének rabszolgája, másik a társadalom lakája”. És kriminológiailag valóban e kettő
harcából adódnak a nehézségek.
A pszichoanalitikusok abból indulnak ki, hogy az „id” és a szuperego egyaránt a tudat alatti tartományban foglal
helyet, és fejlődési zavaruk előbb-utóbb személyiségi, alkalmazkodási, beilleszkedési zavarok egész sorát
okozza. Ebből adódóan a bűnös emberi magatartás (erősen leegyszerűsítve) lényegében egy rosszul
kontrollált, addig elfojtott komplexus megnyilvánulása. (Vegyük észre, hogy a freudizmus itt lelki
vonatkozásokban kezd hasonlítani a lombrosói “született bűnöző” tanára, aki szerint a bennünk elfojtott
28
“vadember” időnként bűncselekményeket végrehajtva előtör!)
A három pszichikai tartományon túl a pszichoanalízis a lelki folyamatoknak három eltérő szintjét is
megkülönbözteti aszerint, hogy ezek mennyire tudatosak. Így beszélünk tudati, tudat előtti és tudat alatti
szintekről.
A lelki folyamatok túlnyomó része a tudatalattiban zajlik, amihez nehéz hozzáférni, ezt a pszichoanalízis (innen is
az elnevezés) például az álomfejtéssel, hipnózissal kísérli meg értelmezni.
A pszichoanalízis felfogása szerint az ember természeténél fogva aszociális lény, ösztöneiben pedig (különös
tekintettel a szexualitásra vagy az erőszakra) mentes minden gátlástól. A neveléssel általában sikerül ugyan (a
külső kényszer és a nevelés által felépített belső kontroll segítségével) ezeket az ösztönöket meggátolni,
azonban azok nem tűnnek el nyomtalanul, hanem a tudatos szférából áttevődnek a tudatalattiba, és ott
elfojtva, rejtetten továbbra is jelen vannak. Azzal az állandó fenyegetéssel szemben, hogy ezek a vágyak
visszatérhetnek a tudati szférába, elhárító mechanizmusok védenek (például projekció, bűnbakképzés).
Ha a rosszul kontrollált tudatalattiból előtörő hajtóerők erősebbek, mint a fékek, akkor az egyén
bűncselekményt követ el. Ebből az elméletből következően az emberi “... bűnözés tehát nem »születési
hiba«, hanem nevelési defektus” (Schneider, 1987, 474. o.).
A pszichoanalitikus irányzat számtalan elméleti magyarázatot adott a bűnözés kialakulására. Például:
– ha a kora gyermekkorban elégtelen az érzelmi környezet támogatása (például állami gondozás), akkor
ennek hosszú távon a felettes énben jelentkező deficitek a következményei (Schwind, 1987, 108. o.);
– ha a családi környezetben kevés dicséretet, biztatást, jutalmat kap a gyerek, akkor az erős ego
kifejlődése veszélybe kerülhet, s ez akadálya a későbbi frusztrációtűrésnek vagy az örömök
késleltetésének (Bock, 2000, 60. o.);
– a túl erős szuperego kifejlődése ugyancsak vezethet bűnözéshez, mert a vágyak elfojtását lehet
hogy az egyén éppen bűncselekmények elkövetésével kompenzálja (Lamnek, 1979, 86. o.).

A pszichoanalízis a bűnözés individuális magyarázatán túl a “kollektív tudatalatti” fogalmát is használja

kriminológiai értelemben, amely a “büntető társadalom pszichológiája” nevet viseli. (Braunecknél a büntető
társadalom pszichoanalízise. Brauneck, 1974, 154. o.)
Miként az embernek ismert az a törekvése, hogy a saját gyengeségeit, eltitkolt vágyait, a hibáiért való
felelősséget másokra hárítsa, úgy ez a jelenség létezik közösségi szinten is, amikor a társadalom tagjai
tiltott kívánságaikat, bűneiket egy, az adott közösségtől idegen tulajdonságokkal rendelkező személyre (a
bűnöző), tárgyra (lásd alább), vagy fogalomra (gonosz hatalma), vagy csoportra (az idegenek) vetíti ki.
Ismeretes az ószövetségi zsidók azon vallási szokása, hogy a bűneiket feljegyezték, egy kecskebakra
aggatták, majd a pusztába űzték, hogy ezzel rituálisan szabaduljanak meg bűneiktől (Mózes 3. könyve, 16.
3. és köv. versek). (A pszichoanalitikusok szerint paradox vagy inkább ördögi, hogy a nácik zsidóüldözése jól
visszavezethető erre, és magyarázható ezzel a mózesi recept szerinti megoldással.)
A pszichoanalitikusok szerint valami hasonló kollektív lelki mechanizmus zajlik a társadalomban, amikor “a
büntetéssel egyfajta megkönnyebbülést érez a saját tudat alatti bűnösségérzetétől [...], amelyek a
permanens tiltott kívánságok és ösztönök látens virulenciája által keletkeznek” (Bock, 2000, 62. o.).
A pszichoanalízis olyan hatékony tudományos irányzat beindítója volt, amely a bűntettes egyéni lelki
mozgatórugóit kezdte feltárni. Később számtalan empirikus kutatással egészült ki a korai klinikai
megfigyelési tapasztalat (például Sheldon és Eleanor Glueck, 1950; William és Joan McCord, 1959). Mindez
– főleg a fiatalkori bűnözés értelmezésben – számtalan új szempontot eredményezett.
A felnőtt bűnelkövetők esetében pedig jelentős a lelki nehézségekkel küzdők kezelésében nyújtott

29
támogatás. Ezzel együtt a pszichoanalízis sem adott a bűnözés okaira megtámadhatatlan és kizárólagos
magyarázatot.

Ellenőrző kérdések:
1. Jellemezze a freudi pszichoanalízis szintjeit a bűnöző komlexusaival kapcsolatban!
2. A pszichoanalitikus irányzat elméleti magyarázata a bűnözés kialakulására
3. A “kollektív tudatalatti” mint a büntető társadalom pszichoanalízise

2. Visszatartási és kötődési elméletek. A társadalmi kontroll

Sigmund Freud még az 1920-as évek végén megírta “A rossz közérzet a kultúrában” (Freud, 1948,
421–506. o.) című nagyobb lélegzetű tanulmányát, amelyben megfordítja az addig konvencionálisnak
tekinthető kérdést. Ugyanis a bűnöző viselkedés okait kutatva igazából nem a társadalmi normáktól eltérő,
deviáns viselkedés szorul magyarázatra – hisz a fentiek szerint az felel meg lényegében az ember
természetének –, hanem sokkal inkább az a körülmény, hogy a többség ennek ellenére mégsem deviánsan,
hanem éppen hogy társadalomkonform módon viselkedik.

a) Az amerikai Walter C. Reckless és munkatársai úgy találták, ha egy személynek sikerül az erős ego és
szuperego énjét társadalomkonform tartalommal úgy alakítani, hogy az kellően autonóm legyen, s így erős
önuralommal és szuverén módon élni, akkor az illető különösebb külső támogatás nélkül önmagától is ellen
tud állni a külvilág csábításainak (Lamnek, 1979, 90. o.).
A recklessi visszatartás-elmélet szerint így mindenkinél kialakul egy dinamikus egyensúly két erő között, ami
létrejön a külvilág csábító hatása, és az ezeket kompenzáló külső és belső védőstruktúra harcából. E
szerint a külső visszatartáshoz tartozik:
– az a szerep, amely útmutatást ad az egyén tevékenységeihez;
– az ésszerű korlátok és a felelősségek rendszere;
– az egyén lehetősége valamilyen státus elérésére;
– a csoport tagjai közötti kohézió, beleértve a közös tevékenységet és az összetartást;
30
 – a valahová tartozás érzése (azonosulás a csoporttal);
– azonosulás a csoport egy vagy több tagjával;
– a vágy beteljesítésének alternatív útjait és eszközeit kínáló lehetőségek (arra az esetre, amikor a
beteljesüléshez vezető egy vagy több út lezárul).

Míg a belső visszatartáshoz az egyéni kontrollt a következő tényezők biztosítják:

– jó önismeret;
– önuralom;
– erős ego;
– jól fejlett lelkiismeret;
– jó tűrőképesség a frusztrációval szemben;
– erős felelősségérzet.
(Adler és mtsai, 2000, 239. o.)

(A külső visszatartáshoz sorolják mások a vallásosságot is [Amelang, 1986, 201. o.].)

b) Albert J. Reiss amerikai szociológus úgy találta, hogy a társadalmilag kívánatos viselkedés elsajátításában a
család mint primer szocializációfaktor szerepe meghatározó, mindenekelőtt a jó szülő–gyerek kapcsolat. Ebből
következően a bűnöző magaviselete a gyengére „sikerült” ego és szuperego következménye, mert a belső
visszatartás, a külvilág negatív befolyásaival szembeni „immunizálás” nem alakult ki (Reiss, 1951, 196–207. o.).
Majd később a bűnelkövetés azért történik meg, mert
„1. Az egyén képtelen kialakítani a társadalmilag elfogadott és előírt magatartási normákat;
2. a belső kontroll összeomlik, és
3. hiányoznak azok a társadalmi szabályok, amelyek előírják a családban, az iskolában és más fontos
társadalmi csoportokban a viselkedést” (Adler és mtsai, 2000, 237. o.).

Vagyis a társadalmilag kívánatos viselkedés feltétele a pozitív énkép, amely segíti az élet nehézségeinek, a
frusztrációnak az elviselését, egyfajta tartást ad az egyénnek, hogy ellenálljon például a szubkultúrák vonzásának vagy a
vágyak túlzottan gyors megvalósítása kísértésének; ennek a pozitív énképnek a kialakításában a családi nevelés
meghatározó jelentőségű.

c) A harmadik elmélet (szoros kapcsolatban az előző kettővel) a Travis Hirschi amerikai szociológus
úgynevezett kötődés-elmélete. Lényegében továbbfejlesztve a recklessi visszatartási koncepciót megkisérli
feltárni, hogy a külső és belső visszatartás milyen szinteken valósul meg, és tartalmilag milyen módon
érvényesül.
Hirschi szerint az egyén társadalomkonform viselkedése mindenekelőtt attól függ, mennyire kötődik
a társadalomhoz, mennyire alkalmazkodik annak normáihoz, gyakorlatához. Ezt Hirschi négy kapcsolódási
(kötődési) formában írja le:
1. Kötődés. (Attachment to meaningful persons.) Lényegében egy fontos személyhez (szülőhöz, nevelőhöz,
kortársakhoz) fűződő, főleg érzelmi viszony. Úgy találja, hogy a megfelelően bensőséges, szeretetteljes
szülő–gyerek kapcsolat megkönnyíti a külvilág normáinak elsajátítását és a konvencionális normák elsajátításának,
interiorizálásának képességét.
2. Elkötelezettség. (Commitment to conventional goals.) Ez jelenti az elkötelezett, hosszú távú élettervezésen és
a külvilág normáinak konkrét elfogadásán túl az e szerinti életvezetést. A normakövetés megvalósulhat
31
meggyőződésen alapuló azonosulással, vagy abból a józan belátásból, hogy az egyén mit kockázat, mit veszíthet, ha
nem e szerint cselekszik.
3. Részvétel. (Involvement in conventional activities.) Bekapcsolódás különféle társadalmi csoportok
tevékenységébe (sport, kultúra), amelyek a társadalomkonform szabadidő-eltöltéssel lényegében távol
tartják az egyént más személyiségromboló aktivitásoktól (alkohol, kábítószer, bűnözés).
4. Hit. (Belief in social rules.) A társadalom fennálló normáinak, értékrendjének elfogadása. Az abból fakadó
belső meggyőződés, hogy ez az egyén számára is így jó. Az, hogy ne legyenek konfliktusai egy másik
normarendszerrel (Hirschi, 1969, 197. o.).

d) A fenti három elmélet Európában (némileg más pályákat követve) társadalmi kontroll néven vált ismertté.
Lényegében ugyanarra a problémára keres megoldást, hogy a társadalom milyen eszközökkel és módszerekkel képes
befolyásolni, konformitásra késztetni devianciára hajló tagjait, hogy minek kell teljesülnie a sikeres szocializációhoz.
Günther Kaiser német professzor a következő ábrában foglalta össze és tematizálta a társadalmi
kontroll szerkezetét és működését.

32
 Az ábrában már integráltan jelenítődik meg az informális társadalmi kontroll (a vallás, a nevelés, a
nyilvánosság) és a formális társadalmi kontroll (a rendőrség, a büntető bíráskodás, a büntetés-
végrehajtás).
Ezzel kapcsolatban Kaiser kifejti, hogy a tradicionális társadalmi gondolkodás túlzottan a büntetőjogi
megoldásokat kedveli. Kanttól kezdve Lisztig a büntetés célszerűségeit hangsúlyozták. Csak a XX. század
közepén, a francia Marc Ancel fellépésével következett be hangsúlyváltás. Innentől számítjuk a „défence sociale
nouvelle”, az új társadalomvédelem gondolatát, amely megállapítja ugyan a bűntettes felelősségét, de a
hangsúlyt a reménybeli reintegrációra helyezi (Kaiser, 1993).
Jescheck viszont már két alapirányzatról ír, a megtorlás és a megelőzés váltakozó előtérbe
kerüléséről és hangsúlyozásáról (Jescheck, 1988, 58. o.).
A felsorolt elméletekben az a közös, hogy felfogásuk szerint a társadalmilag nemkívánatos magatartások akkor
alakulnak ki, ha az egyénnél a társadalom „informális társadalmi kap csolatokból, kötődésekből és felelősségekből
álló hálója” (Lösel, 1985) nem jól működik. Minél inkább lazulnak vagy károsodnak ezek a „kapcsolati
horgonyok” (Schwind), annál nagyobb a veszély, hogy az egyén „kisiklik” (Schwind, 1987, 110. o.).
A fenti elméletek, bár kétségkívül az általános társadalmi tapasztalatokkal egybevágó tételeket fogalmaztak meg,
mégis adósak maradtak annak az úgyszintén köznapi tapasztalatnak a magyarázatával, hogy milyen (alkalmasint
társadalom- és individuálpszichológiai) szűrőkön keresztül valósul meg mindez. Nem tudunk kielégítő
magyarázatot adni ugyanis arra a tényre, hogy ugyanolyan társadalmi környezetből származó, ugyanolyan
családi nevelést kapott, ugyanabban a lakásban felnőtt két testvér közül miért lesz az egyik
törvénytisztelő, míg a másik esetleg visszaeső bűnelkövető (veti fel kritikaként Göppinger, 1980, 72. o.).

Ellenőrző kérdések:
4. Milyen szinekből tevődik össze Reckless “külső visszatartási” elmélete?
5. Hasonlítsa össze Reckless és Reiss “belső visszatartási” elméletét!
6. Milyen kapcsolódási formákkal jellemzi Hirschi kötődés elmélete a bűnözői magatartás
kialakulását?
7. Hogyan jellemzi Kaiser a társadalmi kontroll szerkezetét és működését?
8. Kinek a nevéhez fűződik és mit jelent az új társadalom védelem gondolata?

9. Tanuláselméletek

a) Hans J. Eysenck amerikai pszichológus szerint a személyiség kialakulásában, számos tényezőn túl
biológiai faktorok is jelentős szerepet játszanak. Számtalan rokon vonást talált, amelyek az emberi
lelkiismeret, öntudat, felelősségtudat egyedi kifejlődése és például a háziállatok idomítása között mutatkozik.
Eysenck alaptétele, hogy a deviáns magatartás lényegében a sikerületlen kondicionálás következménye. Amit
hagyományosan lelkiismeretnek neveznek (ezt tekinti a pszichoanalízis a szuperego funkciójának), lényegében úgy
alakul ki, hogy az embert bizonyos társadalmilag kívánatos magatartásformák elsajátítása érdekében ingerek érik.
Nevelik, alakítják, kondicionálják a környezet elképzelései szerint.
Ennek két fajtája ismert. Az első a klasszikus kondicionálás (Carver – Scheier, 1998, 315. és köv. o.), amely
az orosz fiziológus, Pavlov reflexelméletéig vezethető vissza. Mint emlékezetes, híres kutyakísérletével azt igazolta,
hogy az eredeti, feltétel nélküli reflex (nyálelválasztás) már mesterséges jelzésre (csengőszóra) is kiváltható, és
átalakítható feltételes reflexszé. (A kutya megtanulja az ingert: a csengőszót élelem szokta követni.)
33
 Az úgynevezett operáns (vagy instrumentális) kondicionálás ezzel szemben a tanulás egy magasabb
fajtája, amikor aktív magatartás, cselekvés után, új információ visszacsatolása révén sajátítja el az egyed
az új ismeretet. (A klasszikus példa: a ketrecben lévő patkány előbb-utóbb megtanulja, ha felgyulladni
látja a lámpát, akkor meg kell nyomnia egy kart, és a táplálék csak akkor pottyan le az etetőjébe. Az
operáns kondicionálás tehát feltételezi a résztvevő aktív közreműködését [Atkinson és mtsai, 1997, 203–
224. o.].)
Eysenck szerint az ember esetében is erről az utóbbiról van szó. Az ember úgy sajátítja el a kívánatos
magatartásmódot, hogy eredendően sikerorientált. A sikert eredményező aktivitását az újabb siker
reményében megismétli, és lassan ez a viselkedés is része lesz a magatartásrepertoárjának.
Feltételezhető, hogy a kudarcok hasonlóan hatnak az emberre. Ebből számunkra az a fontos, hogy
ez a folyamat külső ingerekkel is kiváltható, vagyis az ember is kondicionálható, alakítható, igaz, nem
tökéletesen azonos módon, és ezt fejtette ki Eysenck elmélete.
Szerinte az egyén lelki beállítottsága három dimenzióban írható le (és bizonyos fokig mérhető). Ez
lényegében három tulajdonság: a pszichocitás, az extroverzió és a neurocitás. Mindezt az általa kifejlesztett
személyiségteszttel meg is lehet mérni.
Akik a pszichocitás-skálán magas értékeket értek el, azok erőszakosak, önzők, lobbanékonyak. Az
extroverzió- (vs. introverzió) skála magas értékeihez a nyitott, dominanciát kereső, rámenős típusok
tartoznak. Míg a neurocitás magas pontszámai a rossz önértékelési, szorongó lelki alkat tulajdonságaival korrelálnak.
Eysenck úgy találta, hogy a bűnözők magatartása (a rossz kondicionáltsága) lényegében arra
vezethető vissza, hogy közöttük sok az extrovertált lelki alkatú személy, akik nehezen vagy alig
kondicionálhatók, mert a kilátásba helyezett negatív szankciókat rosszabbul anticipálják, és kevésbé félnek a
büntetéstől. Ez esetükben lelki adottság, ezért aztán, mivel nehezebben alakíthatók, gyakrabban válnak
bűnelkövetővé, mint a másik pólus, az introvertált emberek (Eysenck, 1977).
Az első látásra tetszetős elméleti magyarázat azonban felvet néhány kérdést. Mindenekelőtt, hogy az
emberi viselkedés valóban redukálható-e egyszerű reflexmagatartás-értelmezéssé? Ismerünk számos olyan
viselkedést (köztük akár kriminálisat is), amely azt bizonyítja, hogy az ember képes saját biológiai
determináltságú reflexei ellenében is cselekedni (például a politikai meggyőződésű merénylők). Tehát
bizonyos, hogy épp az egyik kulcsfogalom, a lelkiismeret nagy valószínűséggel más lelki tényezők terméke
(is). A tanulás is bizonyosan összetettebb folyamat. A jutalmazás mint a kondicionálás eszköze, vagy a tanulás
kognitív aspektusai, a viselkedésminták utánzásos átvétele mind a kondicionálási elmélet deficitjei, fogyatékosságai közé
tartozik.

b) Míg Eysenck tételei szerint a bűnözés nem tanulási cél, hanem inkább nevelési kudarc, addig
Edwin H. Sutherland egyesült államokbeli kriminológus úgy vélte, a bűnözés lényegében tanult viselkedés.
Az 1939-ben megjelent “A kriminológia alapelvei” című tankönyvében foglalta össze az ezzel
kapcsolatos tételeit, amelyeknek a differenciális asszociáció (eltérő képzetek, vagy differenciális érintkezés)
elnevezést adta. (Az egyes tézisek részletes ismertetését lásd: Adler és mtsai, 2000. 181–182. o.)
Sutherland a társadalom és az egyén viszonyát végtelen kombinációjú interakciók sorának írja le, ahol az egyént
számtalan asszociáció éri, köztük rengeteg olyan képzet is, ami “a törvényszegést jó színben tünteti fel”.
Az emberi egyedfejlődés, a személyiség kialakulása bizonyos értelemben értékválasztás. A fiatal az őt
körülvevő világok, modellek, értékorientációk közül ösztönösen olyanhoz vonzódik, amelynek átvétele
kézenfekvő, vagy azért, mert az értékközvetítő, a kommunikációs csatorna, személy valami módon közel
áll hozzá, vagy a képzet olyan gyakorisággal éri az illetőt, hogy az elnyom más, ezzel ellentétes impulzust.
Ennek megfelelően Sutherland szerint
34
 – a bűnözés tanult viselkedés, amit
– egy interaktív kommunikációs folyamat keretében személyek, csoportok közvetítenek,
– ez a normaátadás főként bensőséges kapcsolatban álló személyek között zajlik,
– az ismeretek a viselkedési normákon túl gyakorlati készségekre, továbbá motívumokra, beállítódásokra,
racionalizálási módokra egyaránt vonatkoznak,
– s végül az egyén akkor választja a törvényszegő életmódot, ha az őt körülvevő csoportban túlsúlyban
vannak a kriminális viselkedésminták.

A folyamatot Sutherland a következő példákkal érzékelteti: “Egy magas bűnözésű területen élő
könnyed, szívesen barátkozó, aktív, erős fiatalember nagyon valószínű, hogy a környéken lakó olyan hozzá
hasonló más fiatalokkal teremt kapcsolatot, akiktől esetleg bűnözői életmódot tanul, és esetleg belőle is
gengszter lesz... Egy másik környéken a könnyed, erős, erőszakos fiatalember a cserkészcsapat tagja, és
nem keveredik bűncselekményekbe” (idézi Schwind, 1987, 111. o.).
E szerint az emberek úgy válnak bűnelkövetőkké, hogy kapcsolatba kerülnek bűnözői normák
követőivel. Sutherland úgy vélekedik, hogy a bűnözői viselkedést az úgynevezett elsődleges csoportokban, a
kortársközösségekben (peer groups) tanuljuk el, akárcsak a törvénytisztelőt, és mindkettő ugyanazokra az
igényekre és értékekre irányul.
A differenciális asszociáció-elmélet jelentős érdeme, hogy rávilágított a szűkebb szociális mozgástér
erős befolyásoló hatására. Nem csupán a bűnözés eltanulása magyarázható ennek alapján, de a kriminálpedagógia
is segítséget kapott általa, hogy a (főleg fiatalkorú) elítéltek magatartása éppígy alakítható, és nem csupán
a bűnöző magatartás, de a konform viselkedés is átvehető.
Az elmélet a későbbiek során újabb elemekkel is bővült. Az utókor továbbgondolta, finomította az
alapötletet. Így Glaser 1956-ban a differenciális azonosulással (identifikációval) toldotta meg az eredeti elképzelést. E
szerint nem általában a valamely csoporthoz való tartozás a meghatározó (legyen szó akár kriminális, akár
legális közösségről). Igazából a veszélyeztetett személy azonosulását az dönti el, hogy az adott csoportban talál-e
olyan meghatározó személyt, akinek motívumait, magatartását különösen vonzónak és ezzel együtt
átvehetőnek találja (Glaser, 1956, 440. o.). “Egy személy oly mértékben tanúsít kriminális magatartást,
amilyen mértékben valóságos vagy képzelt személyekkel azonosítja magát, akiknek szemszögéből a
kriminális magatartás igazolt és elfogadható” (idézi Szabó András, 1961, 115. o.).
Glaser egyebekben is továbbfejlesztette Sutherland eredeti modelljét: az “associations” kifejezés helyett már a
“contacts” szót használta, vizsgálta a befolyásoló csoport struktúráját, az ott érvényesülő hatásokat súlyozta, a
tagokat megkülönböztette az általuk betöltött szerepek szerint (Glaser, 1958, 371. o., idézi: Lamnek,
1979, 210. o.).
A másik Sutherlandra épülő elmélet a differenciális asszociáció-megerősítés elnevezést kapta.
Tartalma szerint
1) a bűnözői viselkedés tartós jellege a jutalmazás vagy a büntetés függvénye, és
2) ezek hatása súlyozódik mégpedig aszerint, hogy annál erősebb, minél közelebb áll érzelmileg a
jutalmazást vagy büntetést közvetítő személy a célszemélyhez (idézi E. Burgess és R. A. Bandura tanait Adler
és mtsai, 2000, 128. o.).

Tehát az operáns kondicionálás mintája nyomán az egyénben a mintakövetés és azonosulás is erősen

közvetítőhöz kötött.
Sutherland elmélete természetesen a továbbfejlesztések előtt is jelentős, új magyarázó erőt hozott a
kriminológiába, de valamennyi tanuláselméletre igaz, hogy:
35
– az emberi tanulást jelentősen leegyszerűsítve tárgyalták, nem tettek különbséget az egyén tanulási
képessége, kondicionálhatósága, motiválhatósága stb. között;
– nem adnak semmiféle magyarázatot például a felindulásból elkövetett vagy az ösztönvezérelt cselekményekre
(Göppinger, 1980, 67. o.);
– a tanuláselméletek épp az összetettségük miatt empirikusan alig ellenőrizhetők, nem
operacionalizálhatók például a központi jelentőségű “bűnözést elősegítő vagy nehezítő kapcsolatok”
(Kaiser – Schöch, 1987, 39. o.).

Sajátos módon a tanuláselméletek gyakorlati haszna nem elsősorban az okkutatásban, sokkal inkább
a kriminológia viselkedésterápia részének, a bűnelkövető megjavítására irányuló erőfeszítéseknek jelentett
előrelépést. Egész pontosan ott, amikor a fiatalkorúak büntetés-végrehajtása során, a negatív “tanulási”
lehetőséget kizárva, irányított kondicionálási eljárásokkal pszichoterapeuták például az énkép
megváltoztatására törekszenek, vagy a lakócsoportok optimális összetételével a “pozitív” tanulási
lehetőségeket kísérlik meg elősegíteni.
Összességében a személyiséggel kapcsolatba hozható bűnözést magyarázó elméletek a bűnöző
magatartás csak néhány összefüggésére képesek választ adni. A magyarázó erő szűkös voltának oka
egyfelől az egyén, másfelől a bűnözés sokszínűsége. Talán léteznek jellegzetes személyiségjegyek,
amelyeknek együttese kapcsolatba hozható bizonyos bűnöző magatartással, de ez korántsem jelent
okszerű kapcsolatot. Ha viszont a bűnözés meghatározott megnyilvánulási formájához hozzá is tudnánk rendelni
bizonyos személyiségjegyeket, még mindig eldöntendő kérdés maradna, hogy mi az ok és mi az okozat,
továbbá az, hogy más hasonló lelki struktúrával rendelkező emberek miért élik le életüket törvénytisztelő
módon.

Ellenőrző kérdések:
1. Jellemezze Eysneck kondícióelméletének típusait!
2. Milyen személyiségtípus kapcsolható a pszichocitás, extroverzió és a neurocitás fogalmaihoz, mint az egyén lelki
beállítódásaihoz?
3. Foglalja össze Sutherland differenciális asszociáció elméletének központi gondolatait példákkal!
4. Hogyan vezethető le Sutherland elméletéből a differenciális azonosulás, illetve a differenciális
asszociáció-megerősítés elméletei?
5. Milyen előremutató vonásai és milyen hiányosságai vannak a tanuláselméleteknek?

36
III. Szociológiai bűnözéselméletek

A bűnöző ember magatartásának értelmezésében (a biológiai, majd lelki tényezőkön túl)

mennyiségileg is legösszetettebb hatásmechanizmusokat a társadalmi tényezőkre épülő nézetek, teóriák
képezik.
Ez egyáltalán nem meglepő, mert már maga a bűnözés, vagy az, hogy mit tekinthetünk
bűncselekménynek, a társadalmi intézményektől függ. Ennél fogva összetett kultúrákban az, hogy valami
“deviáns”, vagy nem, fölöttébb viszonylagos kategória7, következésképp, hogy ki válik az adott társadalom
többségi normáinak szempontjából “bűnözővé”, vagy konformissá, erősen függ az adott társadalmi
környezettől.

1. A kultúrkonfliktus
Az egyik alapértelmezés, a szocializációs deficiteket és összeütközéseket tárgyaló elmélet, a kultúrkonfliktus
kiinduló tétele, miszerint a bűnöző viselkedés visszavezethető az illető személy hiányos, félresikerült
szocializációjára.8
A szocializáció sikere számtalan faktor optimális egybeesését feltételezi. Ha elfogadjuk az
alaphipotézist, hogy a szocializációs deficitek segítik elő a deviáns magatartás megjelenését, akkor két
szocializációs összefüggés természetes módon adódik.
1) Korántsem mindegy, hogy a rétegspecifikus normaátadásnál milyen társadalmi réteg érték-, magatartás-,
gondolkodásmód-, motívum- stb. stílusát veszi át az egyén, továbbá, hogy
2) az embernek élete során a korábbi kulturális bevésődése hogyan viszonyul más kultúrák normáihoz,
vagyis keletkezik-e összeütközés, úgynevezett kultúrkonfliktus.

Az első tételből következik, hogy az egyén viselkedési normái lényegében lenyomatai annak a
csoportnak, ahova tartozik, ezen túlmenően a bennünk elraktározott értékmércékhez viszonyítjuk a
körülöttünk lévő értékhordozókat, viselkedéseket, határozzuk meg azt, hogy mi a “normális”.
Albert K. Cohen úgy találta, hogy az úgynevezett alacsonyabb9 néposztályokban felnövő gyerekek más
értékeket és más módokon sajátítanak el. Különösen ez utóbbira helyezi a hangsúlyt. Szerinte az alacsonyabb
rétegek gyerekeinek több olyan “szocializációs lehetőség” adott, számtalan olyan életvezetési mintával
találkoznak, amely a középosztálybelieknek nem hozzáférhető és általában tilos. Ugyanakkor kevésbé élnek erős
fegyelmező autoritás alatt. Viszont a konfliktusrendezési stílusukban a testi erő, az erőszak érvényesítése
természetes, köznapi és legitim eszköz (Cohen, 1961, 74. o.).
Tekintettel arra, hogy minden civilizált társadalom szabályozza valamilyen módon az emberi együttélést, ahol a
“normalitás” általában a középosztály elképzelései szerint alakul. Ezeket a viselkedési elvárásokat azután a
büntetőjog is átveszi és sajátos eszközeivel kikényszeríti.
Mivel az eltérő társadalmi rétegek szocializációjuk során eltérő tudat- és viselkedéstartalmakat
sajátítottak el, társadalmi érintkezésükkor és szükségleteik kielégítésekor szükségképpen más és más viselkedési
szabályoknak engedelmeskednek, ezért elkerülhetetlenül konfliktusaik keletkeznek. Ezek a konfliktusok az alacsonyabb
társadalmi rétegek soraiban, az előzőek miatt, lehetnek akár kriminálisak is.
Mindez Thorsten Sellin (Adler és mtsai, 2000, 186. o.) szerint két mezőben fordul elő. Álláspontja szerint az

7 Gondoljunk csak arra, hogy hazánkban egészen a közelmúltig nem számított jogsértésnek, ha a férj a feleségét, annak akarat
ellenére nemi közösülésre kényszerítette.
8 Szocializáció = az egyéni jellemzők és a viselkedés alakulása a társas környezet hatására (Atkinson és
mtsai, 1997, 61. o.).
9 Alacsony jövedelmű, alacsony presztízsű.
37
úgynevezett elsődleges konfliktus (a német szakirodalomban “közvetett kultúrkonfliktus”, lásd: Bock,
2000, 152. o.) akkor jön létre, amikor vagy két eltérő földrajzi származású kultúra értékhordozói kerülnek
kapcsolatba egymással (bevándorlók, vendégmunkások, kontra többségi populáció), vagy amikor két szomszédos, de
tartalmában eltérő kultúra értéktartalmai kerülnek összeütközésbe. (Példa erre, amikor Németországban a török
vendégmunkás családból származó mohamedán vallású középiskolás lány a vallása szabályai miatt nem vehet
részt az egyébként kötelező úszásoktatásban, mert ahhoz neki is fürdőruhára kellene vetkőznie. De
gondolhatunk egy népes roma családra, amely a belső konfliktusait nem pontosan ugyanolyan szabályok
szerint rendezi, mint a szomszédos nem roma lakó, s ezzel esetleg zavarja a szomszéd nyugalmát.)
Ettől eltér az úgynevezett másodlagos konfliktus (a német terminológia szerint a “közvetlen
kultúrkonfliktus”, lásd: Bock, uo.), amikor az adott kultúra a belső önfejlődése során természetes módon
differenciálódik és komplex társadalommá alakul át, s az így keletkező eltérő rétegek azután autonóm
értékelképzeléseket alakítanak ki maguknak, amelyek szuverén módon működve elkerülhetetlenül
összeütközésekbe kerülnek másokkal. Bizonyos élethelyzetekben az emberek eltérő szabályokat próbálnak
érvényesíteni. (Például a korábbi társadalmi tulajdonnak számító állami vállalatoknál elnézett volt az úgynevezett
fusizás, amikor is a vállalat szerszámaival, esetleg anyagaiból a munkás saját célra készített valamit. A privatizált
üzemekben ez tilos és a korábbi gyakorlatot követőket szigorúan büntetik.)
A kultúrák nem csupán mint elsődleges vagy másodlagos kultúrák létezhetnek egymás mellett, hanem
mint ellenkultúrák (ahogy Yinger fogalmaz10, 1960, 626. o.) vagy köznapi – bár pontatlan – elnevezéssel szubkultúrák.
2. A szubkultúra-elméletek

a) Cohen “klasszikus” szubkultúra elmélete

Erősen leegyszerűsítve a tételt, a heterogén felépítésű kultúrában szükségképpen léteznek rész-, ellen-
vagy szubkultúrák, amelyekben a kultúra részesei eltérő normákat, értékeket követnek, de az ezek szerinti
életvezetés gyakran konfliktushoz vezet. Az elmélet elsősorban az amerikai kisebbségi csoportok deviáns
magatartására keresett magyarázatot. A teóriát eredetileg a fiatalkorú személyekre, később a társadalmilag
marginalizálódott egyéb csoportokra (drogfüggők, beilleszkedési nehézségekkel küzdők) is alkalmazták.
Albert K. Cohen mint láttuk a differenciális asszociáció klasszikus elméletét tovább fejlesztve fiatalkorúakból
álló galeriket vizsgált (Cohen, 1961), és arra kereste a magyarázatot, hogy esetükben a meglévő
társadalmi kontroll miért nem elégséges visszatartó erő. Úgy találta, hogy közöttük inkább egyfajta
alternatív kultúráról lehet beszélni, amely bűnelkövetői szubkultúra, ahol a sajátos belső szabályok szerint
létezik az ennek a szubkultúrának megfelelő és az ezt kikényszerítő alternatív társadalmi kontroll.

Cohen abból a felismerésből indult ki, hogy az amerikai társadalomban az uralkodó és általánosan
elfogadott értékek és normák osztályspecifikusak, tartalmukat tekintve pedig a középosztály által vallott és követett
célok szerint alakulnak. Ez az alsóbb rétegek tagjai által is elismert körülmény, ugyanakkor ezek tudomásulvétele egyúttal
saját hátrányos társadalmi helyzetének kényszerű elfogadását jelentené. Ez a megfosztottság az alacsonyabb
néposztályok fiatal férfi tagjainak nem magától értetődő. Erre spontán csoportképződéssel (galerikkel)
válaszolnak, amely csoportokon belül az egyéni feszültségük, belső normakonfliktusuk elviselhetőbb. Saját
normákat, értékeket képeznek. Az össztársadalmi (a galeri nézőpontjából külső) normákat, standardokat
elutasítják, azokkal az értékekkel, az azokat közvetítő személyekkel (például rendőr, jómódú polgár)
10 Yinger az egymás ellen működő értékrendek konfliktuselemeit hangsúlyozza, azt, hogy a domináns
kultúrában mindig megfogható az a konfliktustéma, amire nincs minden szempontból kielégítő válasz. Az
ellenku
ltúra erre reakcióként jön létre. Yinger példaként Jehova tanúinak felléptét említi.
38
szemben fellépésük ellenséges, hisz azok puszta jelenléte is megoldhatatlan problémát jelent számukra,
kontrasztosan jeleníti meg hátrányos helyzetüket, mert olyan életmódot képviselnek, amelyben nekik valószínűleg soha
nem lesz részük. A státusproblémájuk frusztrációt okoz.
Az általuk vallott és követett belső normarendszer szükségképpen társadalomellenes konfliktusok
forrása. A külső normák elleni tiltakozásuk (például a gazdagok rendezett világa elleni destrukció a padok
összetörése, falak összefirkálása) általában kriminális következményekkel jár. A középosztálybeli normák tagadása
miatt automatikusan összeütközésbe kerülnek a törvénnyel.

Az egyéni belső konfliktusuk Cohen szerint jól visszavezethető az elhibázott célokat követő iskolai
képzési rendszerre. Mivel ezek a gyerekek jelentős hátrányokkal érkeznek az iskolába (gyenge a
kommunikációs készségük, a teljesítménymotiváltságuk, a szabadidő-aktivitásuk), a középosztálybeli
értékeket (teljesítmény, szorgalom, önfegyelem) elváró és számonkérő tanárok a gyerekeket
elkerülhetetlenül frusztrálják. Ebből következően az alacsonyabb néposztálybeli gyerekek ott sem jutnak
sikerélményhez, ezért nekik az iskola (is) csak a nem túl rokonszenves társadalom egyik kényszerintézménye, és
helyette inkább az iskolakerülést választják.
A galeri az össztársadalmi normarendszer enklávéja, számukra önálló integritást adó, konfliktusmentes, biztos
háttér. Mivel gyakran olyan családokból származnak, ahol az apa szintén sikertelen, alacsony társadalmi
presztízsű, mintakövetésre alkalmatlan, ezért az anyák a domináns figurák. A galeri a peer group (= korosztályi
csoport) tagjai számára egyben az apa helyettesítője is, és (Bock, 2000, 74. o. szerint) ez az a hely és
mechanizmus, ahol a nemi szerepek átvétele és a normák internalizálása is megtörténik. A csoport egyfelől
nagyfokú szolidaritást és konformitást igényel (amelytől a csoporton belüli státus is függ), másfelől a
csoport felértékeli azokat a tetteket, amelyek a külvilággal szembeni összetűzések során elkerülhetetlenül
adódnak, következésképp a galeri önkifejeződése csakis a törvényszegő magatartás lehet.

Whyte a következőképp ír le egy jellegzetes amerikai csoportképződést: “Az utcasarki gengek

struktúrája a tagok hosszú időn át tartó szokásszerű együttlétéből alakul ki. A gengek magját képező
kisebb csoportok többnyire az egymás szomszédságában élő kisfiúk közötti kapcsolatokból formálódnak.”
És a működést pedig: “A sarki srácok társas tevékenységeiben az otthon csak nagyon kis szerepet
játszik. Az evést, az alvást és a betegség időszakát kivéve alig tartózkodnak odahaza, s ha valamelyiküket a
barátai meg akarják találni, akkor először az utcasarkon keresik” (Whyte, 1999, 301. o.).

Bár Cohen szubkultúra-elmélete valóban sok új magyarázó tényezőt vezetett be a kriminológiába,

mégsem adott választ számos nyitott kérdésre. Mindenekelőtt arra, hogy az ugyanazon környezetben lakó,
ugyanolyan társadalmi rétegből származó, ugyanolyan neveltetésű gyerek miért nem válik mindig és
sorsszerűen bűnözővé. Ha a galeriképződés alapvető oka az össztársadalmi normarendszeren belül egy
alacsonyabb néposztálybeli ellenkultúra, egyfajta kulturális enklávé, akkor miért szaporodnak a középosztálybeli
fiatalokból álló galerik?
Abban viszont Cohen vitathatatlan és elévülhetetlen érdemeket szerzett, hogy leírt egy logikai fejlődési
láncolatot. Azt, hogy az értékösszeütközés feszültséghez, az frusztrációhoz, az depriváltsághoz
(megfosztottság érzéséhez) vezet, amelyből fiatal korban kevés kiút kínálkozik, ez szinte mindig a galeri,
amelynek belső szabályszerűségét ugyancsak Cohen azonosította; azt például, hogy a bűnelkövetés itt
miért szükségletkielégítő, státusmegerősítő magatartás.
Ugyancsak jelentős érdeme Cohennek, hogy rámutatott a társadalmi normák értékelemeire, arra, hogy
ezeket mindig a hatalmi pozícióban lévők töltik meg tartalommal. Azokat a szabályokat, amelyekhez a
devianciát viszonyítjuk, nagyjából-egészében a gazdagok szabják meg a szegényeknek, a férfiak a nőknek,
az öregebbek a fiatalabbaknak, és a többségi népcsoportok a kisebbségeknek.

39
 b) Miller „központi problémák” elmélete
Walter B. Miller Cohen „klasszikus” szubkultúra elméletéhez képest más premisszákból indult ki. Míg
Cohen úgy vélte, hogy a szubkultúra egyszerűen csak a középosztálybeli normák tükörképszerű negációja,
addig Miller az alsóbb néprétegek kultúráját, mint szuverén kultúrát, önálló értékrendet azonosította.
Miller úgy találta, hogy létezik hat úgynevezett központi kérdés, amellyel az alacsonyabb néposztályok férfi tagjai
definiálják státusukat, besorolják önmagukat.
Ezeket „kristályosodási pontoknak” nevezve értékelte aszerint, hogy egy alacsony néposztálybeli fiatal férfinak
milyen beállítódási, megközelítési lehetőségei adódnak bizonyos maszkulin értékekhez (Miller, 1958, 5. és köv. o., vagy
Bock, 2000, 75. o.).
Ezek az értékek a „balhé” (más megfogalmazásban „nehézségek”), a „keménység”, az „eszesség”
(tapasztaltság), az „izgalom”, a „szerencse” és az „autonómia”.
Ezen központi értékek megléte (vagy hiánya) ad egy-egy személynek tekintélyt, vezet
státusmegerősödéshez.
Mivel ezen alacsony osztálybeli fiatalok társadalmi mozgástere viszonylag szűk, jószerével a galeri, az
ott vágyott elismeréshez (amely számukra a fenti hat érték mentén keletkezik) vállalniuk kell a
bűnelkövetés kockázatát, és ezen a ponton válik az alternatív értékrend társadalomellenessé. Ezzel
természetesen nem fordulnak el a középosztálybeli értékektől (társadalmi érvényesülés, meggazdagodás stb.),
csak ezen célok számukra nem elérhetők, ezért a presztízsszükségletüket a középosztály értékeihez részben
hasonló, de esetükben már kriminális értékpályákon érik el (lásd ehhez még Adler és mtsai, 2000, 207–208. o.).

c) A bűnelkövetés-lehetőségek elmélete
A Richard A. Cloward és Lloyd E. Ohlin nevéhez fűződő elmélet lényegét tekintve integráló elmélet.
Központi gondolata: a bűnözői szubkultúrák keletkezése arra vezethető vissza, hogy az alacsonyabb
néposztályok is igyekeznek érvényesülni, de tagjainak hiányoznak a legitim eszközei és lehetőségei a domináns
társadalomban kívánatos siker eléréséhez. Ez depriváltság érzését okozza, mely frusztrációhoz vezet, amely
aztán (az előző okfejtés szerint) szubkultúraképző tényező. A társadalomban aszimmetrikusan elosztott
lehetőségek miatt ezek az emberek a konvencionális eszközök hiányában céljaik eléréséhez törvénytelen eszközök
segítségét veszik igénybe (Cloward – Ohlin, 1960).
(A szerzők lényegében integrálták a Sutherland-féle differenciális asszociáció gondolatából azt a
központi tételt, hogy a csoporthoz való tartozás lényegében meghatározza az egyén viselkedését, az
[alább következő] Merton-féle anómiaelmélet gondolatával, miszerint a törvényes úton való boldogulás
lehetetlensége anómikus nyomást fejt ki az egyénre.)
Az elmélet második része úgy szól: a bűnözővé válást elősegítik, hogy az adott személynek milyen
illegitim lehetőségei, alkalmai, eszközei vannak (fegyverhez, kábítószerhez, bűnelkövetési tanácshoz,
mintához való hozzáférés lehetősége), illetve milyen körülmények között él, milyen normák, társadalmi
elvárások veszik körül, hogyan alakult ki, milyen szabályokból áll össze a normarendszere.
Mindezek a feltételek a lepusztuló városrészekben sokkal inkább adottak, mint egy középosztálybeliek által lakott
városnegyedben. Ha ehhez gondolatban még mellétesszük Sutherland tanuláselméletét, könnyű igazat adni a
szerzőknek, hogy ezen differenciális lehetőségek sokban magyarázatot adnak az itt élők beszűkült
értékválasztására. Vagyis a konvencionális lehetőségek hiánya a szubkultúraképződést, a galerik
létrejöttét könnyíti meg, az illegitim lehetőségek jelenléte viszont a bűnözést.
Cloward és Ohlin a fiatalkorú bandák három típusát különböztette meg aszerint, hogy az adott (földrajzi
értelemben vett) környék tradíciói, népesség-összetétele milyen bűnözési alkalmat/szerveződéseket tesz
40
lehetővé.
1. A bűnöző tolvajbandák ott keletkeznek ahol, hagyománya van a vagyon elleni bűnözésnek, ahol
ésszerű munkamegosztásban a fiatalabb bandatag eltulajdonít valamit, az idősebb pedig tippet ad, orgazdai
feladatokat lát el. Egész bűnözői vertikum épül rá a bandára a zugügyvédektől, korrupt rendőrökön át, a
tisztességtelen politikusokig. Mindez azokon a környékeken virágzik, ahol a bűnözői hagyományokon túl
egyidejűleg van jelen a legális és az illegális gazdaság, vagyis lényegében a szervezett bűnözés.
2. A konfliktuskereső bandák viszont ott keletkeznek, ahol éppen hogy hiányzik a szervezett bűnözés,
amely a maga módján rendet tart a közterületeken, továbbá az ott élőknek nincs módjuk a szervezett
bűnözés bandáihoz csatlakozni, de számukra más legitim státusszerző út nem kínálkozik, mint az erőszak.
Feltételei a dezorganizálódó, lepusztuló lakókörnyék, magas mobilitás. Ahol a fiataloknak a bűnöző
felnőttekkel kevés a kapcsolatuk. Ahol nincs mód a konform életviszonyokba integrálódni, és ahol a
bűnöző felnőttek szociális kontrollja (lényegében rossz befolyása) nem érvényesül. Az erőszak itt nem a
bűnelkövetésnek az eszköze, hanem öncélúan csak a társak elismeréséhez vezető út.
3. A befelé forduló bandák azok, ahol a társadalomból való visszavonulás jellemzi a szubkultúrát, ahol
alkohol- és kábítószer-fogyasztás az ott élők társadalmi sikertelenségének egyenes következménye. Két
altípusát különböztetik meg a szerzők: az „egyszerű csődöt mondókat”, akinek nem sikerült beilleszkedniük a
társadalomba, és a „kétszeresen csődöt mondókat”, akik mögött már van bűnözői vagy csavargói múlt, és
abból is kiesve, most már csak a „lebegés utáni vágynak” élnek (Lamnek, 1979, 158. o.; Bock, 2000, 80. és köv.
o.).

d) Az erőszak szubkultúrája
Igazából a XX. század közepére vegytiszta, korábban még nem érintett elméleti tételt, ami a
bűnözés általános okaira ad magyarázatot, nem lehet már találni. Sokkal inkább az a tendencia figyelhető meg,
hogy:
– az elméletek egyre inkább integrálódnak, komplexebbé válnak, más elméletek részelemeivel egészülnek ki,
– a bűnözésnek egyre inkább egy-egy szűkebb részterületére adnak valamilyen magyarázatot,
– szinte minden elmélet az Egyesült Államokból származik, vagyis a kriminológia amerikanizálódik.
A szubkultúra-elméletek sorában ilyen a Marvin Wolfgang és Franco Ferracuti által kidolgozott „erőszak
szubkultúrája” elmélet is, amelynek első megfogalmazását 1967-től számítjuk (Wolfgang – Ferracuti, 1967).
A központi tétel, a domináns kultúra mellett létezik egy olyan szubkultúra is, amelyben a
magatartásnormákat, az emberi viselkedést az erő, az erőszak határozza meg. Az ebben a szubkultúrában
élő személyek szocializációja, személyközi kapcsolatrendszere, életstílusa, valamint személyiségstruktúrája a
pszichikai és a fizikai erőszak mindenkori jelenlétét tükrözi.
Az erőszak ebben a szubkultúrában annyira köznapi jelenség, hogy azt már nem is érzik
antiszociálisnak, ellenkezőleg, azt az akaratnyilvánítás, az érdekérvényesítés természetes részének fogadják el. Ez
az értékrend szociálisan, intragenerációsan öröklődik. A gyermeknevelés (fegyelmezés) erőszakos
módszereivel, életmódjával az idősebb generáció „visszafertőzi” az utána következőt (lásd még Lamnek,
1979, 182–183. o.).

A tudomány a szubkultúra-elméletekkel kapcsolatban néhány kritikai észrevételt fogalmaz meg. Az

általánosíthatóságuknak határt szab, hogy
– nagyvárosi viszonyokra, azon belül is olyan speciális lakóösszetételű környékekre vonatkoztathatók,
amelyek az össztársadalmi normarendszer zárványai;
– azonban az egyéb területeken (városokban, országokban), ahol amúgy magas a fiatalkorú-bűnözés, nem
41
 szükségképpen jellemző ez a típusú csoport- és értékképződés;
– a leromló városrészekben lehet hogy épp azért magas a bűnözés, mert ott a szegregálódás
eredményeként azok a személyek jönnek össze, akik deviáns viselkedésük folytán más
környékekről kiszorulnak, vagyis nem szükségképpen a környezet szüli a bűnözés problémáját,
hanem lehetséges, hogy éppenséggel a sajátos kiválasztódás következtében összeállt lakóstruktúra;
– s végül, korántsem biztos, hogy a társadalom szegény rétegei valóban ugyanolyan mértékben
igyekeznek “érvényesülni”, mint a tehetősebb rétegek, továbbá a vágyak és lehetőségek között
húzódó feszültség más néprétegekre is fennáll, lényegében ez ösztönzi az úgynevezett
“fehérgalléros” bűnözést is.

Összességében a szubkultúrát feldolgozó elméletek jelentős új magyarázó szempontokkal gazdagították

a kriminológia okkutatás ismeretanyagát, mindenekelőtt a fiatalkorú bűnözőkről, a csoportképződésekről
(dinamikákról), az értékválasztásokról ismertetett eredményeiknek köszönhetően.
A szociológiai bűnözéselméletek pedig két területen vitték jelentősen előre a kriminológiai
gondolkodást.
Egyfelől: kimutatták, hogy a normaszegő és a törvénytisztelő emberi magatartás közé nem húzható
éles választóvonal. Rendkívül változatosak azok a társadalmi összefüggésrendszerek, amelyek között bizonyos emberi
magatartást jogilag is büntetendő cselekedetnek tekintünk.
Másfelől: a szociológiai elméletek bizonyították, hogy a bűnözői magatartás kialakulásában
megfigyelhető a társadalmi környezet hatása. Azt, hogy valaki bűntett elkövetésére vállalkozik, alapvetően
meghatározza a társadalmi tanulás folyamata, az a környezet, amelyben szocializálódott, és amelyben él.

Ellenőrző kérdések:
1. Hogyan lehet az egyén viselkedési normáiból az általa favorizált társadalmi csoport értékeire következtetni
Cohen szocializációs lehetőségek elmélete szerint?
2. Jellemezze az ún. elsődleges konfliktus, mint közvetett és a másodlagos konfliktus, mint közvetlen
kultúrkonliktus szegmenseit Sellin levezetésében!
3. Vezesse le Cohen klasszikus szubkultúra elméletét amerikai kutatásai tükrében!
4. Mit oldott meg és mit nem Cohen galerilánca?
5. Milyen központi értékek szükségesek Miller szerint a galeri-tekintély kivívásához?
6. Milyen elméletek elemeit szintetizálta Cloward-Ohlin bűnelkövetési elmélete és hogyan?
7. Milyen galeritípusokat különböztett meg a bűnelkövetés-lehetőségek elmélete?
8. Vezesse le Ferracuti erőszakszubkultúra elméletét az értékrendek szociális öröklődése
nyomán!
9. Keressen kapcsolódási pontokat Cohen, Miller, Cloward és Ferracuti szubkultúralméleteiben!
10. Mely pontokon támadható a szociológiai bűnözéselmélet, illetve miben vitték előre a
kriminológia gondolkodását?

42
 IV. A bűnelkövetés elméletei

A bűnös emberi magatartás keletkezésének vizsgálói a cselekvő ember szokásostól eltérő testi-lelki
konstitúcióiban, sajátos társadalmi mozgásterében, vagy az egyén szocializációjában keresték a magyarázatokat, úgy
hogy a kívülálló a deviáns magatartást egyfajta tőle idegen személyiségszerkezetű és moralitású személy
viselkedésének érezte. Az alábbi két elmélet szakít ezzel a megközelítéssel, és azt vizsgálja, hogy a többé-kevésbé
átlagos emberek bizonyos helyzetekben, meghatározott lehetőségek fennállta esetén miért választják a
bűnelkövetést. Közös bennük, hogy nem a deviáns személy különlegességeit kutatják, sokkal inkább azt, hogy az
illető bizonyos szituációkban hogyan viselkedik.

1. A racionális döntés elmélete

1992-ben a chicagói Gary S. Becker Nobel-díjat kapott azért a munkásságáért, amelyben kidolgozta a homo
oeconomicus racionális cselekvéseit értelmező tanait. Egyebek mellett kifejtette, hogy az ember a
rendelkezésére álló szűkös eszközeit ésszerű döntéseivel a legnagyobb szubjektív haszon elérése
reményében működteti. Az ugyancsak szubjektív szükségleteit azonban soha sem tudja teljes mértékben
kielégíteni, emiatt állandóan alternatív megoldásokat keres és teremt. Emiatt ökonomikusan, célracionálisan
cselekszik, a legkisebb költségek árán a legnagyobb hasznot kívánja magának megszerezni (Becker, 1993, 187. és köv.
o.; Csontos, 1999, 49. és köv. o.; Popkin,1986).
Márpedig a bűnelkövetés, mint azt a magyar szakirodalomban Szabó András bizonyította, lényegét
tekintve problémamegoldó és szükségletkielégítő viselkedési forma (Szabó A., 1980, 103. és köv. o.).
Ha ezt a tételt is elfogadjuk, a fenti két premissza összekapcsolásából önkéntelenül is adódik a következtetés,
hogy az “ésszerűen”, a szubjektív céljai elérése érdekében cselekvő ember tudatosan választja magának
azokat a helyzeteket, stratégiai utakat, amelyeket a maga hasznára fordít, legyen az akár kriminális is. Mindezt persze
szükségképp megelőzi egy alapvető választás, amely az alábbi séma szerint születik:

Racionális döntés

Normasértő cselekvési lehetőség

Költségek
– a bűncselekmény végrehajtásához szükséges erőfeszítések,
– a lelepleződés kockázata,
– az esetleges büntetés,
– a későbbi rossz lelkiismeret stb.

Hasznok
– a bűncselekménnyel elérhető anyagi és egyéb haszon,
– izgalom, a társaknál várható tekintélynövekedés stb.

Normakövető cselekvési lehetőség

Költségek...
Hasznok...

43
 A kriminológiában alkalmazott elmélet (Cornish – Clarke, 1986) ezek után azt a tételt fogalmazza meg, hogy a
bűnelkövetők jelentős része nem sorsszerűen sodródik a bűncselekményekbe, hanem ez a magatartás
vállalt döntésük eredménye, mert úgy remélik, hogy az előző ábra két mezőjének képzeletbeli
összevetéséből a remélt hasznok valószínűsége meghaladja a jogsértéssel együtt járó költségek
elkerülhetetlen kockázatát. Vagyis a “bűnöző ember” ugyanúgy cselekszik, mint mindenki más, ez a magatartás
voltaképpen egyfajta kriminális vállalkozás, ahol a vállalkozó a viszonylag nagy nyereség reményében, az átlagosnál
nagyobb kockázatot vállal.
Számtalan vizsgálat igazolta (például Walsh, 1986; vagy Karstedt – Greve, 1996), hogy olyan kisebb súlyú
jogsértések esetén, mint a parkolási kihágás, vagy közlekedési szabálysértés az átlagember (is) szituációs döntéseket
hoz (lényegében választ), és ennek alapján szegi meg, vagy tartja be a szabályokat. Mérlegeli a lebukás, a várható
büntetés, az ezzel járó hátrányok és a normasértéstől várható pillanatnyi előnyök egymáshoz mért
viszonyát.
A bűnelkövetésre vonatkozó döntés meghozatala gyakorlatilag ugyanezen modell alapján történik. A
“vétek volna kihagyni” kísértéseknek jobban vagy kevésbé állnak ellen az emberek.
A kérdés persze csupán az, hogy a bűncselekménnyel remélt előnyök mekkora (szubjektíve mért)
szintjénél győz a józan ész, a morál, a belső visszatartás, vagy a bűntett végrehajtására ösztönző
motívum.
A bűnös emberi magatartás nagyobbik részét kitevő vagyon elleni bűnözés – így a racionális döntés
elmélete – csak a másoknak okozott kár nagyságában tér el azoktól a hétköznapi kis súlyú normaszegésektől,
amelyeket az átlagos ember rutinszerűen és különösebb lelkiismeret-furdalás nélkül el szokott követni. Ezek
pedig struktúrájukat, megoldásaikat tekintve teljesen megegyeznek azokkal a szokványos életvezetési szituációs
döntéseinkkel, mint amikor például a vásárláskor a szóbajöhető árucikkek és a rendelkezésünkre álló
pénzeszközök között mérlegelünk, és optimalizáljuk a számunkra legkedvezőbb megoldási variánst. Lényegében
a lakásbetörő ugyanúgy racionális döntések sorozatát meghozva cselekszik, mint a hétvégi bevásárlását végző
háziasszony. Az ő megfontolása, hová törjön be (azon a mérlegelésen alapul, hogy szemügyre veszi, mennyi
zsákmányt ígér a környék, melyik lakás nincs biztonsági berendezésekkel ellátva, hol üdülnek épp a lakók, milyen
menekülési útvonalak jöhetnek szóba), alig különbözik attól, ahogy a háziasszony töpreng és kalkulál.
A potenciális tolvaj például megfontolja az alábbiakat:
– a célpontok száma és elérhetősége;
– a választott módszer megfelelő ismerete (például a hitelkártyacsalásnál);
– az egyéb bűncselekményre eső, pénzben kifejezhető nyereség;
– a szükséges szaktudás;
– a cselekmény elkövetéséhez szükséges idő;
– a cselekménnyel járó fizikai kockázatok;
– a lelepleződés kockázata.
(Idézi Adler és mtsai, 2000, 260. o.)

Mint látjuk, a számítgató vagyon elleni bűnöző erősen emlékeztet saját, nem deviáns mindennapi
döntéseinkre. Ha tehát valakinek a tudata átfogja akár a bűncselekmények elkövetésének a lehetőségét
is, ezeket a döntéseket pontosan ugyanolyan információs és döntési láncolatban hozza meg, mint ahogy a nem
deviánsokat szokta.
A bűnelkövető tehát a köznapi emberhez a döntéshozatal formai elemeiben, míg a vállalkozóhoz a
kockázatvállalás tartalmi megoldásában áll közel. Azzal a nem elhanyagolható különbséggel, hogy a
bűnelkövetőnél a nevelés, a szocializáció, a kondicionáltság a “jó lehetőség” kínálkozásával alkalmasint
44
már jóval alacsonyabb küszöbértéknél felmondja a szolgálatot, és elkövet egy “special-oppurtunity-
crimes”-t (Horoszowski, 1980).

A racionális döntés elméletének korlátozott hatásfokára plasztikusan az úgynevezett konfrontatív

bűnmegelőzés kudarca világított rá.
Röviden: az Amerikai Egyesült Államokban az 1976 óta működő “scared straight” (az őszinteség
visszarettent) projekt keretében a bűnözési karrierjük elején lévő, vagy csak az effajta veszélynek
kitett fiatalkorúakat a büntetés-végrehajtási intézetekben tett látogatásokon szembesítették a
börtönélet valóságával. A felnőtt fogvatartottak bemutatták a börtönlét visszásságát, annak embertelen és
életveszélyes voltát, a magány, a homoszexuális erőszak, a különféle megaláztatások realitását. A
tetszetős ötletet a szórakoztatóipar is felkarolta, és mint egyfajta, a fiatalkori bűnözés elleni csodaszert
mutatta be.
A látványos programot később kiértékelték, és az általános tapasztalat szerint ez a megoldás
esetenként kifejezetten kártékony: a bevont csoportok szignifikánsan több és súlyosabb bűncselekményt
követtek el, mint a kontrollcsoport (Schneider, 1999, 822–823. o.).

A magyarázat feltehetően az, hogy a “bűnözés választása” fiatalkorban valószínűleg nem

értelmezhető a hozadékok, költségek leegyszerűsített hidegen számító mérlegeléseként. Valószínűleg a
döntéshozatalba fiatalkorban több érzelmi elem is keveredik, tehát a racionális döntés elmélete bizonyosan
relativizálható azzal, hogy nagy valószínűséggel inkább a felnőttkori vagyon elleni bűnözés magyarázatára
alkalmazható egyik lehetséges megközelítés.
A fiatalkorúak bűnelkövetési magatartása alkalmasint inkább illeszthető Csíkszenmihályi “flow”
(áramlat) elméletének úgynevezett autotelikus11 örömszerzés magyarázata.
“A bűnözők gyakran mondanak olyasmit, hogy »ha mutat nekem valamit, ami legalább olyan
izgalmas, mint belopózni valakinek a házába éjjel és elemelni az ékszereket anélkül, hogy bárki felébredne, akkor
majd azt fogom csinálni«. A legtöbb »fiatalkori bűnözést” – autólopást, vandalizmust, általában véve a
garázda viselkedést – ugyanez az áramlat-élményre irányuló szükséglet motiválja, amelyre a való
életben nincs mód. Amíg a társadalom jelentős részének alig van lehetősége arra, hogy kifejlessze
magában a hasznosításukhoz szükséges készségeket, addig az erőszak és a bűnözés továbbra is
vonzani fogja azokat, akik nem tudják megtalálni az utat a teljesebb autotelikus tapasztalatok felé.”
(Csíkszentmihályi, 2001, 110. o.).
A racionális döntés elmélete gondolati struktúrájában erősen emlékeztet a bűnözés okait magyarázó
megközelítések egyik legkorábbi változatára, mégpedig arra, amikor a XVIII. században úgy találták, hogy a
szabad akarattal cselekvő ember lényegében “ésszerűen” választja a szóba jöhető magatartásváltozatok
közül a kriminálisat. Ebben a vonatkozásban tehát az elmélet neoklasszikus.
Magyarázó erejére pedig Kenneth D. Tunnel (1996, 246–258. o.) folytatott empirikus vizsgálatot. Ennek során
hatvan 25 évnél idősebb visszaeső, vagyon elleni bűnelkövetőt vizsgált a rájuk jellemző döntési
eljárásukról. Szinte valamennyien úgy vélték, nem lepleződnek le. Ha mégis, akkor rövid ideig tartó
szabadságvesztéssel megússzák. A börtönt csupán jelentéktelen fenyegetésnek tekintették. Ők a
döntésük meghozatalánál mindenekelőtt a tettel remélt előnyökre gondoltak. Vagyis esetünkben a racionális
döntés elmélete helyett inkább az irracionális döntés gyakorlata elnevezésről beszélhetünk.
Mindezek tükrében a racionális döntés elméletét inkább kiegészítő teóriának tekinthetjük, amely
inkább modellt állít fel, semmint átfogó magyarázatot ad a bűnözés valamely formájának keletkezésére.

11 Autotelikus öröm, olyan cselekvés, aminek végzése önmagában hordja jutalmát.

45
 2. A rutintevékenység-megközelítés és a “csekély önkontroll”
Az elmélet kiindulópontja egy modell felállítása. E szerint valamely bűncselekmény keletkezése három elem
egyidejű jelenlétével és kölcsönhatásával magyarázható. Bekövetkezik ugyanis a bűntett, ha akad kellően
motivált tettes, alkalmas elkövetési tárgy vagy sértett és kedvező helyzet (amikor a megfelelő célpontot
megfigyelni, megvédeni képes személy, eszköz hiányzik, távol van, nem elégséges stb.).
Ezek szerint – hasonlóan az előző racionális döntés elméletéhez – a bűnelkövetés nem elvetemült
gazemberek alattomos gonosztette, hanem az átlagemberekhez hasonló személyek viselkedési hibája, akik a
rutintevékenységeik során bizonyos lehetőségeket kihasználnak (Cohen – Felson, 1979, 588–608. o.).
Az emberi közösségek társadalmi-gazdasági fejlődésével szükségképpen együtt jár a vagyonosodásra,
az önmegvalósításra való törekvés, a szabadidős élmények keresése. Ennek során egyre többen egyre több
értékes vagyontárgyat birtokolnak, ugyanakkor a lakótelepi élet a közösségek szétesését, a szomszédság egyre
rosszabb kontrollját hozza. A gyermekek napközis elhelyezése, a nők munkavállalása, a lakások napközbeni
“lakatlansága” egyre több vonzó bűnalkalmat teremt az erre hajló személyek számára, csupán azért, mert az
informális kontroll tendenciájában folyamatosan romlik.
Az elmélet első pilléreként említett kellően motivált tettes cselekvése viszont a “csekély önkontroll”
(Gottfredson – Hirschi, 1990, 171. o.) elméletével magyarázható. E szerint a bűnelkövetés a cselekvő ember
azon hajlamával függ össze, hogy a pillanatnyi kísértésnek időnként enged, vagyis az önkontrollja
hiányosan működik.
Kunz szerint (1998, 214. o.) azok a személyek, akik a pillanatnyi kísértésnek kevéssé tudnak ellenállni, impulzívak,
érzelemszegények, inkább a fizikai, mint a szellemi orientáció jellemzi őket, kedvelik a kockázatokat, a gyors
igénykielégítés hívei, és ezért hajlamosak a bűnelkövetésre. Mindezek a tulajdonságok bizonyos személyeknél
halmozottan jelennek meg, és karakterükben az egész életük során tartósan megmaradnak, ezért a gyenge
önkontroll a bűnelkövetés magyarázatára alkalmas és egységes magyarázó elméletnek tűnik.
Ez a viselkedés a könnyű, egyszerű igénykielégítést kedveli: pénz munka nélkül, szex udvarlás nélkül,
bosszú bírósági ítélkezés nélkül.
Mindez más, hétköznapi cselekvésekben is megjelenik, mint a dohányzás, alkoholfogyasztás (vagy más
szenvedélybetegségek), az iskolai tanulmányok, a párkapcsolatok könnyelmű megszakítása, a kötöttségek nehéz
elviselése stb.
A csekély önkontroll nagy valószínűséggel összefüggésbe hozható a szocializációval, vagyis főleg
szocializációs deficitek okolhatók kialakulását. Folyamatában tehát úgy vezethető le, hogy az inadekvát
nevelés eredményezi a csekély önkontrollt, ami, ha könnyű bűnelkövetési alkalmat talál, könnyebben
választja a rendelkezésére álló cselekvési alternatívák közül a kriminálisat, vagyis bűnt követ el.
Látnunk kell azonban, hogy a csekély önkontroll csak egyik szükséges, de nem elégséges feltétele a
bűnözésnek. Visszatérve a kiinduló rutin cselekvési elméletre, a három konjuktív feltételből a társadalmi-
gazdasági fejlődéssel szükségképpen együtt járó vagyonnövekedés, valamint az ezzel lényegében azonos
elmozdítható vagyontárgyak körének, értékének növekedése objektív folyamat, tehát ezen a ponton nem
akadályozható meg a bűnelkövetés.
A csekély önkontrollal “rutinszerűen” cselekvő bűnelkövető megváltoztatása épp a szocializációs
fogyatékosságok miatt úgyszintén nem tűnik könnyen járható útnak, így marad a személyek, vagyontárgyak
jobb védelme, amit az úgynevezett szituatív bűnmegelőzés alkalmazásában vél megoldhatónak a szaktudomány.
Szólni kell ugyanakkor a “csekély önkontroll” elmélet veszélyeiről. Tekintettel arra, hogy a Gottfredson –
Hirschi szerzőpáros elméletének lehet olyan olvasata is, hogy a bűnözés és a nem tilalmazott devianciák
(dohányzás, alkoholizmus, a partnert gyakran váltogató szexuális életstílus) közös gyökerekre, a csekély

46
önkontrollra vezethetők vissza.
Mindez, logikusan továbbgondolva, akár morális felhatalmazást is jelenthet azok számára, akik formális
intervenciókkal, a törvény és rend jelszavával szívesen beavatkoznának mások életébe.
Hangsúlyozni szeretnénk: az elméletnek nem ez a lényege, és főleg nem ez a célja.

Ellenőrző kérdések:
1. Miben és hogyan tér el a racionális döntéselmélet és a rutintevékenység elmélet az addigi vizsgálati
módszerektől?
2. Ábrázolja a racionális döntéselmélet főbb logikai pontjait!
3. Miben hasonlít, illetve miben tér el a bűnöző és az átlagember normaszegése a racionális
döntéselmélet alapján?
4. Ismertesse Tunnel empírikus vizsgálatát a racionális döntéssel kapcsolatban!
5. Mit jelent a “scared straight” projekt, s milyen hatásait ismeri?
6. Miben tér el a fiatalkori és az idősebb korúak rutintevékenységre alapuló bűnelkövetése?
7. Hogyan jellemzi Konz a csekély önkontroll bűnelkövetői típust?
8. Mely három elem szükséges a bűncselekményhez a rutintevékenység szerint?
9. Hol kapcsolódik a rutintevékenység és a csekély önkontroll elmélete?
10. Miért nem elég magyarázat a bűnelkövetésre a két elmélet külön-külön?

47
 V. A társadalmi struktúrával összefüggő elméletek

Bevezetés

Amíg a személyiséggel összefüggő elméletek a bűnöző embert lelki tényezőinek

meghatározottságában vizsgálták, addig a társadalmi berendezkedéssel kapcsolatos nézetek az embert társadalmi
meghatározottságában nézik, annak csoportjait, vagy az embereket mint tömegjelenséget. Noha ennek a
szemléletmódnak a gyökerei is Európából indultak ki, miután azonban a XX. századra a kriminológia
művelésének súlypontja az Egyesült Államokra helyeződött át, az elméletek kivétel nélkül ott folytatódtak. Igaz,
jobbára az ottani sajátosságokra – a kisebbségek bűnözése, nagyvárosi gettósodás stb. – adott válaszok
hangsúlyozásával.
Mielőtt a társadalmi irányultságú elméletekre rátérnénk, röviden utalni kell ezek kezdeti
előzményeire. Mint ismeretes, Quetelet már a XIX. század közepén „bűnözési állandóról” értekezik, de
megközelítése, miszerint a bűnözést mint tömegjelenséget csak tömegészleléses módszerekkel lehet
megismerni, változatlanul érvényes. Ahogy egyik korai magyar szakirodalom fogalmaz „A bűnözés nem
egyszerű halmazata a bűncselekményeknek, hanem összegződött egység” (Vermes, 1971, 45. o.). Qutelet a
módszerben hozott újat, munkásságának szellemi továbbvivője, Durkheim viszont a szemléletben, amikor
felismerte, hogy a bűnözés szükségletkielégítő (ezért szükségképpen létező) emberi magatartás. („Az a
lehetőség, amely a zseninek lehetővé teszi, hogy véghezvigye művét, egy alacsonyabb szinten a bűnöző
számára is lehetővé teszi, hogy kifejezésre juttassa a maga eredetiségét” idézi Adler, 2000, 108. o.).
Következtetése, hogy „nem létezik társadalom, amelyben ne lenne bűnözés” (Durkheim, 1965, 156. o.), mint
klasszikus tétel sajnos mind ez idáig beigazolódni látszik.
A szociológiai elméletek tehát a társadalmi-környezeti tényezők nézőpontjából kísérlik meg
értelmezni a bűnözés keletkezését. Az ezzel szoros kapcsolatban álló strukturális elméletek – az anómia és a
társadalmi dezorganizáció elmélete – a strukturális funkcionalizmus aspektusából közelítik meg a kérdést, és azt
vizsgálják, hogy az ideális, egészségesen működő társadalomhoz képest milyen szerkezeti elemekben tér el az
a társadalom, ahol bűnözés tapasztalható, vagy megfordítva: a társadalom milyen önellentmondásai szülik a
bűnözést. Miért van az, hogy az emberi társadalom sine qua non ismérve a fejlődés, viszont a fejlődés
elkerülhetetlen velejárója a bűnözés? Tulajdonképpen itt kezdődik az első elmélet, az anómia.

1. Anómiaelméletek

a) Durkheim anómiaelmélete
Anómia (első értelmezésben) norma nélküli állapotot jelent.12 Azt a helyzetet, amikor bizonyos (általában
új, ismeretlen) élethelyzetekre nincs régi eligazító norma. Második értelmezésben az az állapot, amikor egy kialakult
társadalmi gyakorlat eltér a társadalom által vallott normáktól.
A szinómia ezzel szemben azt az ideális állapotot jelenti, amikor az értékek és az élethelyzetek egybeesnek.
Durkheim kiinduló tételei a következők voltak:
1) A bűnözés a társadalomban normális jelenség.
2) Bűnözés nélkül csak egy agyonellenőrzött társadalom képzelhető el.
3) Ha ilyen áron szüntetnénk meg a bűnözést, elveszne a fejlődés is.
4) A bűnözés következésképp a fejlődésért fizetett ár.

12 Régebbi – 1591-ből való – értelme szerint viszont “általános zűrzavar, kétség és bizonytalanság
előidézése”. Dahrendorf, 1998, 257. o.
48
 5) A bűnözés oka nem az, hogy az ember rossz, hanem hogy sokoldalú.
6) Az ember határtalan igénystruktúrával rendelkezik.

“A régi fokbeosztás felborult, csakhogy egyik pillanatról a másikra nem lehet helyette újat teremteni. Idő kell
hozzá, hogy a köztudat újra osztályozhassa az embereket és a dolgozókat. Minthogy a most felszabadult
társadalmi erők még nem kerülhettek egyensúlyba, egymáshoz viszonyított értékük nincs
meghatározva, s emiatt egy ideig egyszerűen nem működik a szabályozás. Az emberek már nem
tudják, mit lehet, és mit nem, mi igazságos és mi igazságtalan, mi az, amit jogosan követelhetnek és
remélhetnek, mi az, ami túllépi a mértéket. Ennek következtében nincs semmi, amire ne tarthatnának igényt.”
S később így összegzi érvelését:
“Az általános prosperitás közepette féktelenek az igények. Nagyobbak a szerzési lehetőségek, ez felkelti a
vágyaikat, követelőzőbbé teszi őket, türelmetlenebbé a szabályokkal szemben, mégpedig épp akkor, amikor
megrendült a tradicionális szabályok tekintélye. Vagyis a szabályozatlanság, vagy anómia állapotát tovább fokozza
az a körülmény, hogy meglazul a szenvedélyek fegyelme éppen olyankor, amikor pedig erősebb fegyelem
volna szükséges” (Durkheim, 2000, 274–275. o.).

Durkheim tételeit a XIX. század végi erősen iparosodó és kapitalizálódó francia társadalom viszonyai
között fogalmazta meg. A korábbi korok társadalmat összetartó erői és intézményei (családi vállalkozások, céhek, az
egyház) egyre kevésbé voltak alkalmasak az egyre szaporodó emberi vágyakat társadalmi kontroll alatt tartani, a
működő büntetőjogi kontroll pedig nem volt képes a régi (informális kontroll) megüresedett szerepét betölteni.
Krónikus válság jelei mutatkoztak, amelyek látványosan az emelkedő bűnözésben, a házasságon kívüli
szülésekben, vagy az öngyilkosságokban jelentkeztek. Mindez tartalmilag azt jelentette, hogy egyfelől a
termelési viszonyok, a technikai fejlődés felgyorsulása volt tapasztalható, másfelől ugyanakkor az emberi
interperszonális viszonyok (Durkheim szóhasználatában: a szolidaritás) még nem fejlődött megfelelő mértékben,
jelentős aszinkronitás mutatkozott.

“Nem tudunk olyan társadalomról, ahol ne találkoznánk különböző formákban többé-kevésbé kifejlett
bűnözéssel. Nincs olyan nép, amelynek erkölcse nap mint nap csorbát nem szenvedne.
Kijelenthetjük tehát, hogy a bűn szükségszerű, hogy nem lehet, hogy ne létezzen, hogy a társadalmi
szervezet alapvető feltételei, úgy, ahogyan mi ismerjük őket, logikusan magukkal hozzák a bűnözést.
Következésképpen a bűn normális” (Durkheim, 2000, 398. o.).

Az új társadalmi munkamegosztás tehát megszabadította az embereket a régi kötöttségeiktől (falu, egyház,

céh), de egyúttal elbizonytalanodást is hozott. Mindenki maga és szabadon választhatta meg példaképeit,
életpályáját, céljait, de ezzel együtt az életvezetés feladattá is vált. Az emberek orientációt vesztettek,
összezavarodtak. Mivel az új helyzetekre a régi megszokott életvezetési gyakorlatuk nem adott többé
eligazítást, kételkedni kezdtek (általában is) a normák helyességében és célszerűségében. Normaválság
alakult ki, az ember egyéni elkötelezettsége a közösség céljai iránt elkezdett lazulni. Ezt az állapotot nevezte
Durkheim anómiának.
Durkheim azonban itt nem állt meg, hanem további ellentmondásra is utalt, például amikor (logikusan)
megkérdőjelezte a büntetés értelmét. „Ha a bűnözés valóban egy társadalmi betegség, akkor a büntetés nem
lehet más, mint az erre való orvosság [...] ha viszont a bűnözés önmagában nem betegség, úgy a
büntetéssel a gyógyulás nem érhető el, ezt a funkciót máshol kell keresni” (Durkheim, 1961, 161. o.). A
büntetőjog későbbi „büntetési cél”-vitája (lásd Liszt és a közvetítő iskola dilemmáit) nem véletlenül
keletkeztek ugyanebben a korban.

49
 Durkheim tehát egy társadalmi állapotot diagnosztizált. Azt, amikor a társadalmi struktúra gyors átalakuláson
ment keresztül, a régi normák, a régi struktúra intézményei kiüresedtek, leértékelődtek, és ebben a
helyzetben szükségképpen megnövekedett a bűnözés. Durkheim tétele: a társadalom megszaporodott
természetes vágyait, igényeit, céljait az ugyanennek a társadalomnak a fáziskésésben lévő kontrollintézményei
képtelenek ellenőrzésük alatt tartani. Az anómia miatt a régi kontrollmechanizmus csődöt mond.

b) Merton anómiaelmélete
Robert K. Merton, aki az ugyancsak anómiának nevezett elméletét első ízben 1938-ban fogalmazta
meg (majd 1968-ban továbbfejlesztette), fogalmilag az előbbi durkheimi tétel „természetes célokat” is
tartalmazó részét bontotta tovább (Merton, 1938, 672–682. o.), illetve kiegészítette az “összeomlás a társadalmi
struktúrában” fogalommal, amely akkor következik be, ha “az emberek társadalmi pozíciójuk erkölcsi tisztaságának
hajtóereje révén nem képesek megbirkózni saját társadalmuk értékeivel” (Dahrendorf, 1998, 256. o.).
Felfogása szerint a társadalomban az elérendő célok tekintetében (jólét, siker, státus) egyetértés mutatkozik.
Ezt mindenki kívánatosnak tartja, hisz ez a polgári társadalom lényegi hajtóereje.
Azonban az emberek között nem csupán a célokban mutatkozik egyetértés, de a célhoz vezető út legitim
eszközeiben és elfogadott módszereiben is (intelligencia, a szorgalom, a teljesítőképesség).
Merton tétele: ahhoz, hogy egy társadalom feszültségmentesen tudjon fejlődni, a célok és a hozzá
vezető utak közötti harmónia, összhang szükséges.
Tekintettel arra, hogy az amerikai társadalomban, a „korlátlan lehetőségek hazájában” a kívánatos siker
akarása általánosan elfogadott törekvés, viszont a siker elérése a társadalom heterogén struktúrája miatt sokaknak csak
elméletileg lehetséges, mert az alsóbb társadalmi osztályok gazdasági helyzetük, képzési színvonaluk, vagy a faji
megkülönböztetés miatt objektíve képtelenek e célokat elérni. A jóléthez és a sikerhez vezető út sokak
számára nem járható, mivel számukra a legitim eszközökhöz való hozzáférés csak elméletben létezik,
ezáltal rájuk úgynevezett anómikus nyomás, feszültség nehezedik.
Merton anómiaelmélete tehát választ ad arra, miért osztályspecifikus a bűnözés eloszlása. Mivel
azonban a nyomás, a feszültség egyidejűleg teljesítményre is mozgósít, az alsóbb néposztályok a blokkolt legitim
pályák miatt kénytelenek más, illegitim megoldásokat választani. Merton ezt az alkalmazkodást újításnak, innovációnak
nevezi. További lehetséges alkalmazkodási modelleket is felvázol, ezek a konformizmus, a ritualizmus, a
visszahúzódás és a lázadás.
Mindez a szóba jöhető választási módozatok szerint a következőképpen alakul:

50
 Az anómikus nyomáshoz való alkalmazkodás típusai

Reakció A kulturális célok... A legitim Az anómikus

(Az alkalmazkodás eszközök... nyomás
módja) redukálódik…
Konformizmus elfogadva (+) elfogadva (+) a siker és a legitim
eszközök által;
Innováció elfogadva (+) elutasítva (-) illegitim eszközök
igénybevétele által;
Ritualizmus elutasítva (-) elfogadva (+) az igényszint
csökkenése által;
Visszahúzódás elutasítva (-) elutasítva (-) a társadalomból való
kiszállás által;
Lázadás új értékekkel új értékekkel a célok és normák
felcserélve (+/-) felcserélve (+/-) átértékelése által;

Forrás: Robert K. Merton, 1980, 355. o.

Az alkalmazkodási stratégiák:
A konformisták, függetlenül attól, hogy tudnak-e érvényesülni, elfogadják a társadalomnak mind a céljait, mind
pedig az eszközeit. Ez az egyébként többségi életstílus integrálódik. Ha ez a stratégia kizárólagos lenne, a társadalmat
szociális stabilitás, konfliktusmentesség jellemezné.
Az újítók, noha a kulturális célokkal egyetértenek (például gazdasági siker), a számukra adott legitim eszközök
csak elméletben léteznek, vagy azokat lassúnak találják (kitartás, tanulás), ezért helyettük más, hatékony, de gyakran
illegitim eszközöket választanak. Az üzletemberek adót csalnak, a munkavállaló pedig meglopja a munkaadóját.
A ritualizmusba menekülők a civilizációs-kulturális céljaikat csökkentik, vagy feladják (már nem
akarnak vezérigazgatók lenni). Lelkiismeretesen végzik unalmas munkájukat, a szabályokat csak a szabályok kedvéért
követik. Beletörődnek jelenlegi életükbe, mert a változatlanság egyúttal kiszámíthatóságot, biztonságot is nyújt
számukra. A korábbi megszokott életstílust, társadalmi gyakorlatot még akkor is követik, ha abban már igazából nem
hisznek, vagy az már régen kiüresedett számukra. (Például hagyománytiszteletből egyházi temetést kérnek, noha
évtizedek óta tájékára sem mentek a templomnak.)
A visszahúzódókra az apátia, a menekülés jellemző. Szakítanak az egész társadalomra jellemző
versenyszellemmel. Megmagyarázzák, hogy miért nincs értelme a törekvésnek. Ők a hajléktalanok, az
önellátó kommuna tagjai, az alkoholisták, a kábítószerfüggők vagy a szekták követői.
A lázadók egyaránt elutasítják a társadalom kívánatos céljait, nemkülönben az azokhoz vezető utak
törvényes eszközeit. Ők a radikális politikai csoportok tagjai, a forradalmárok, akik nem egyszerűen a saját
életüket akarják megváltoztatni (mint a fenti “újítók”), hanem mindjárt az egész társadalmat.
Cselekedeteik (tüntetés, tiltakozás) időnként politikai indíttatású bűncselekményekig sodorják őket
(bombamerénylet és egyebek) (Schneider, 1987, 432–433. o.).

A felsorolt alkalmazkodási típusok (a konformista kivételével) valamilyen fokban deviánsak. A ritualizmusba

menekülők magatartása általában nem von maga után kriminális konzekvenciákat, de a másik három igen,
ugyanis valamilyen módon egyként relatív normanélküliséget és (ennél fogva) anómiát feltételez. A tipológia kritikájaként
meg kell még jegyezni, hogy az újító igazából heterogén típus, mivel, tágan értelmezve idetartozik, az a
kezdeményezőkészségtől eltelt vállalkozó is, aki például új utakat keresve, a saját vagyonát kockáztatva
bizonytalan kimenetelű vállalkozásba kezd (mert hiszen rá is nehezedik anómiás nyomás abban az értelemben,
51
hogy nem éri be például a csak takarékosság által elérhető vagyongyarapodással).
Valójában Merton nem erre gondolt. Ő a társadalmi esélyekből egyenlőtlenül részesedő,
alulprivilegizált néprétegekre, akik a rájuk nehezedő anómiás feszültség hatására mindenekelőtt vagyon
elleni bűncselekményeket követnek el (Merton, 1980, 136. o.).
A szakirodalom a Merton-féle anómiaelmélethez kritikaként azt szokta hozzáfűzni, hogy nem eléggé
kidolgozott abban az értelemben, hogy nincs utalás arra, az anómiás nyomás következtében milyen embertípus milyen
körülmények között választja a lehetséges öt kiút valamelyikét. Nem ismert továbbá, hogy egy szokványos népességen
belül az egyes típusok gyakorisága milyen eloszlást követ, és általában hogyan alakul. S végül, hogy Merton
csak a vagyon elleni bűnözés keletkezésének egy részére kísérel meg magyarázatot adni (Bock, 2000, 79. o.).
Abban viszont kétségkívül igaza van Mertonnak, hogy az az elv, miszerint “kemény munkával lehet
érvényesülni”, csak ritka, hipotetikus lehetőség, és korlátozott hatásfokú. Igazából a halmozottan
hátrányos helyzetűek többségének nagyon kicsi az esélye, hogy vigye valamire. Azokat pedig, akik nem tudnak
“érvényesülni”, a többiek elítélik “élhetetlenségükért”. Ilyen helyzetben nagy a kísértés, hogy az ember bármilyen áron,
akár törvénytelen úton is, de megpróbáljon “felemelkedni” (Giddens, 1997, 146. o.).

Ellenőrző kérdések:
1. Milyen elméleti előzményeket említene a társadalmi elméletek kialakulása kapcsán,
2. Mi az összefüggés az anómia , s a társadalmi dezorganizáció elmélete között?
3. Vezesse le Durkheim anómia-szinómia fogalompárosításának tételét!
4. Hogyan határozza meg összefoglalóan Durkheim az anómiát, s milyen hatást fűz hozzá a bűnözés
kapcsán?
5. Kinek a nevéhez fűződik az “elérendő célok” fogalma, s hogyan kapcsolódik a “természetes célok”
fogalomhoz?
6. Milyen alkalmazkodási modelleket vázol fel Merton? Jellemezze ezeket!

2. A társadalmi dezorganizáció elmélete

Noha a bűnözés térbeli elhelyezkedésének vizsgálata (legalább) Quetelet-ig vezethető vissza, és

később Durkheim is foglalkozott a földrajzi különbségekkel alátámasztott bűnözési eltérésekkel (Durkheim,
2000, 126. és köv. o.), jelentős mérföldkőnek ezen a területen mégis a chicagói iskola létrejötte számít.
Az iskola első jelentkezése Robert E. Park, Ernest W. Burgess és Roderick D. McKenzie 1925-ös
vizsgálatától számítódik, amikor Chicagót, a nagyvárost, mint élő organizmust tanulmányozták. Nézték, milyen
városrészekből és miért költöznek el az ott lakók; vizsgálták az emberek interperszonális kapcsolatrendszerét,
továbbá a városrészek bonyolult kapcsolatát. Ennek során úgy találták, hogy a nagyvárost le lehet írni a természetes
növekedés folytán kialakult gyűrűk (úgynevezett “natural areas”-ból álló) koncentrikus elrendeződésű
sorozatával. A mag, a központi üzleti, banki centrum, a City, ahol akkorra már a legkisebb volt a
népsűrűség. Éjszaka és a hétvégeken lényegében kiürült. Ezt egy átmeneti zóna vette körül, amely eredetileg
szintén lakóterület volt, de időközben üzleti és főleg ipari övezetté alakult át. A harmadik gyűrű a
munkások lakónegyedeiből állt, azokéból akik a második övezetben dolgoztak. A negyedik gyűrűben a
tehetősebb polgárok laktak, s végül az ötödik zóna az elővárosok területe volt.
52
 Ez az első munka lényegében csak szociológiai-ökológiai szempontokat vizsgált (Park, 1936).
A másik, már célzottan kriminológiai aspektusokat firtató kutatás F. Trasher nevéhez köthető.
Trasher 1913 chicagói bandát tanulmányozott, és úgy találta, hogy az akkori városközpontot közvetlenül
körülvevő koncentrikus gyűrűt, az átmeneti zónát (ahol zömmel üzemek találhatók) jellemzi leginkább ennek a
bandák jelenléte. Szóhasználatában ez volt a “gang-land”.
Mindezek nyomán Shaw első 1929-es vizsgálata mát 60 000 fiatalkorú férfira terjedt ki, akiket vagy
iskolakerülésért, vagy más törvényellenes tevékenységért a rendőrség vagy a bíróság nyilvántartásában fellelt,
és úgy találta, hogy legtöbben ugyanazon körzetekben laktak, amelyeket ő “delinquency areas”-nak
hívott, és ezek lényegében egybeestek a Trasher által gang-landként azonosított városnegyeddel. Ezen
túlmenően még az is egybevágott (itt történetesen Park és munkatársai eredményeivel), hogy ezek a
többé-kevésbé egynemű zónák (“natural areas”) a városfejlődés sajátos termékei, amelyek jól azonosíthatók,
és egy (alább részletezett) szempontrendszer alapján jól le is írhatók (Shaw, 1929).
Később Shaw, munkatársával McKey-jel, további észak-amerikai nagyvárosra is kiterjesztette
megfigyeléseit. Törekvésük az volt, hogy megértsék a városrészek eltérő bűnözési leterheltségének okát, azt,
hogy milyen tényezőkkel mutat kapcsolatot a deviáns viselkedés (Shaw – McKey, 1942). Ezt (és ettől
kezdve) nevezte a kriminológia ökológiai szemléletnek, művelőit pedig chicagói iskolának.
A Philadelphiában, Bostonban, Cincinnatiban, Clevelandben és Richmondban is elvégzett kutatássorozatból aztán
kiderült, hogy másutt is föllelhetők a bűnözési övezetek, ahol a kiemelkedő bűnözési arányokon túl magas az
iskolakerülések, a tbc-megbetegedések vagy a csecsemőhalálozások előfordulása is. Sokan élnek szociális
segélyekből, nagy a népsűrűség és a munkanélküliség, az anonimitás. Az utcák külső képe is hasonló volt:
piszkos, szürke, lepusztult házak, sok szemét, fák hiánya, lárma, füst, por. Alacsony életszínvonal, alacsony lakbérek.
Aki ott lakott, egyúttal alacsony státusbélyeget is viselt magán, azt, hogy ő erről a “rossz”, dezorganizált
környékről való.
Shaw és munkatársai úgy találták, hogy a magas bűnözési ráta nem függ össze az adott városrész
nemzetiségi összetételével, közömbös volt, hogy írek, olaszok, vagy éppen lengyelek lakták, lényegében
úgy tűnt, “mintha a környék termelte volna ki a maga bűnözését” (Schwind, 1997, 130. o.). Vagyis
látszatra a bűnözés “az évtizedek óta munkáló faktorok műve, amely független a kultúrától, az
értékorientációtól, igazából valami más, ami az ott lakókat újra és újra megfertőzi” (Johanssent idézi Schwind,
1997).
Természetesen nem erről volt szó. Helyette azt a tételt fogalmazták meg, hogy a bűnözői
magatartás sokkal inkább a gyenge társadalmi kontrollnak tudható be, annak, hogy az ott élők nem (csak)
a lakóhelyük azonossága miatt sorolhatók azonos halmazba, de a gazdasági helyzetük, az általuk követett kulturális
célok és életstílusuk, értékválasztásuk szempontjából is.
Ezen túlmenően ők írták le elsőnek, hogy a bűnözés a társadalmi kapcsolatok tanult viselkedése, amit
az egyes generációk akaratlanul, mintegy megfertőzve átadnak egymásnak, amit ők “kulturális
átörökítésnek” neveztek (lásd ehhez még a korábban tárgyalt “Az erőszak szubkultúrája” fejezetet!).
Bírálatukkor kritikusaik gyakorta hozták fel, hogy az ökológiai iskola nem a bűnözés okaira, kialakulására
adott magyarázatot, hanem csak a bűnözői életmód továbbadására, valamint, hogy interpretációjuk egy
terület bűnmegtartó hatására szorítkozik. Ugyancsak adósak maradtak azzal, hogy a középosztályok által lakott
övezetek sajátos – bár kétségkívül más – bűnözési szokásait nem vizsgálták.
Ezzel együtt a chicagói iskola különös jelentősége, egyebek mellett, abban mutatkozik, hogy
munkásságuk megalapozta az úgynevezett bűnügyi földrajz későbbi törekvéseit, azt, hogy kölcsönhatás
figyelhető meg a lakóhely és az ott jelenlévő bűnözés számos vonása között, továbbá, hogy a térbeli

53
szemlélettel a rendőri munkában (represszió), de a megelőzésben (prevenció) is jelentős eredményeket
lehet elérni.

Ellenőrző kérdések:
1. Kinek a nevéhez fűződik a “naturals area” elnevezés és mit takar?
2. Vezesse le Budapest példáján a társadalmi dezorganizáció elméletét!
3. Milyen kutatássorozat kapcsolódik Shaw nevéhez? Milyen összefüggést találtak a bűnözési ráta és a
lakásnegyed összetétele között?
4. Mi a chicagói iskola legnagyobb érdeme?

54
 5. VI. Intézményelmélet

1. A címkézéselmélet (Labeling elmélet)

A bűnözés okaira magyarázatot adó teóriák nem a semmiből születnek. Hat a megalkotóikra az előző
korok ismerethalmaza, és hat aktuális világuk, minden ellentmondásával, kihívásával, nyitott kérdésével. (Durkheimre a
széteső “szolidaritású” XIX. századvég, Shaw-ra az elgengszteresedő 1920-as évekbeli Chicago, vagy
valamivel később Cohenre az amerikai nagyvárosokban virágzó szubkultúrák riasztó látványa.)
Az 1960-as évek egyaránt jelentettek társadalmi nyomást a szembenálló világrendszerek miatt a politikusokra,
társadalomtudósokra, s köztük a kriminológusokra is. Egyre több fiatalember vonta kétségbe, hogy az amerikai vagy a
nyugat-európai politikai gyakorlat valóban azokat az elveket valósítja-e meg, amiket hirdet. Azt, hogy a társadalmi
érvényesülésben a színes bőrűek, a szegények valójában miért esélytelenek, hogy miért folytat az Egyesült Államok
háborút Vietnamban, vagy 1968-ban a párizsi vagy frankfurti egyetemisták elhelyezkedési esélyei egy jólétinek mondott
államban miért romlanak. Választ adni a rengeteg ellentmondásra – óriási kihívást jelentett a tudomány számára is.
Az ekkor fellépő új irányzat persze csak részben volt új, részben már egy ideje az Egyesült Államokban
formálódó törekvés elképzeléseire épített. Tannenbaum, Goffman, Shohan, Becker, Garfinkel elutasították a korábbi
okkutatási értelmezéseket, és egy új hipotézissel magyarázták a bűnözés keletkezését. Álláspontjuk szerint a
társadalmi normáktól eltérő viselkedés nem az adott ember társadalmi kudarcából fakad, hanem sokkal
inkább a társadalmi kontroll intézményeinek definíciós, címkéző gyakorlatából. Frank Tannenbaum (1953,
19–20. o.) írta: “A fiatal bűnöző bűnöző lesz, mert bűnözőként tartja számon a társadalom.” Vagyis létezik
és működik egy definíciós hatalom, amely a deviáns magatartást és annak tanúsítóját kirekesztheti a “rendes
emberek” társadalmából, és címkét ragaszthat az illetőre, stigmatizálhatja, amitől kezdve ő a “kábítós”, a
“börtöntöltelék” vagy a “kurva”. És ez, álláspontjuk szerint, lényegében az igazságszolgáltatás jogállami
gépezete.
Az elmélet tudományos előtörténete több “forrásvidékre” vezethető vissza.

Mindenekelőtt egy társadalmi-filozófiai láncolatot kell a következők megértéséhez előrebocsátani. A

társadalmi értékek lényegüket tekintve morális értékek, amelyek önmagukban nem léteznek, ezek a világ elvont
konstrukciói. A “rossz”, a “jó”, a “bűn”, a “büntetés” társadalmi realitásában úgy keletkezik, hogy
például a törvényhozó13 körülír, s ezzel megalkot egy hipotetikus emberi magatartást, amit ő bűnnek
határoz meg. De ez az így keletkezett elméleti lehetőség csak emberi, konkrét interakciók során válik
relevánssá.
Feltétele, hogy valaki a kérdéses magatartást tanúsítsa (vagy legalább, hogy valaki ezt róla állítsa),
kell továbbá, hogy egy másik interakcióban, a rendőrségi kihallgatáson vagy a bírósági tárgyaláson
ez rekonstruálódjon és csak ezt követően lesz a viselkedés deviánsnak címkézve. Vagyis a bűnözői
magatartás, mint olyan, nem létezik, az lényegében emberi interakciós, definíciós processzusok terméke,
amely igazából egy erkölcsi virtuális “valóság” társadalmi konstrukciója.

Edwin M. Lemert 1951-es, majd 1975-ös művére kell utalni, aki primer és szekunder devianciát
különböztet meg. Az elsődleges deviáns viselkedés számtalan okra vezethető vissza, de a másodlagos
lényegében arra, hogy a társadalmi beavatkozással olyan más ember keletkezett, akinek identitását már a
deviancia realitása határozza meg. Ha az elsődleges devianciát csak a mindennapi viselkedés egyszerű
megváltozásának tekintenénk, akkor még remény lenne a normalizálódásra, és az illető továbbra is a
13 Törvényhozó – Becker terminológiájával – az “erkölcsi vállalkozó”, aki definíciós hatalmánál fogva megszabja, hogyan éljen a
társadalom, megmondja, mi a rossz, vagyis címkéket osztogat. A következő fórum a jogalkalmazó, a bíró, aki
konkretizálja az előzőeket, és definíciós hatalma arra ad neki felhatalmazást, hogy megmondja, ki a rossz.
55
közösség tagja maradhatna. A magatartása rosszallását, elítélését viszont az identitása elleni támadásnak éli meg,
ezáltal integritása szükségképpen sérül, megbélyegződik, és ezzel egyúttal ki is záródik a közösségből. Ezt
követően az egyénisége kezd átalakulni, erkölcsileg alacsonyabb rendű státusra csúszik vissza, megtanulja
az ennek megfelelő viselkedést (öltözködésben, értékválasztásban, életvitelben, kapcsolatteremtésben),
megváltozik a világról alkotott képe. Lassan elfogadja, hogy ő a “rossz”. Tehát bűnözővé a társadalom
beavatkozása, a megbélyegzés tesz, tartja ez az okfejtés.
Az elmélet harmadik előzménye a kriminológiai interakcionizmus, amely Howard S. Becker (idézi
Schneider, 1987, 540. o.) munkásságára vezethető vissza. Ennek lényege, hogy egyfajta szegregációs folyamat
termeli ki a társadalom kitaszítottjait, amikor mind a kirekesztett, mind az őt valamilyen szempontból negatív
minőségűnek tekintő közösség egyaránt elfogadja ezt az állapotot.
A processzus hozzávetőleg a következőképp zajlik. Az embernek önmagáról nincs képe, ez csak egy
közösségben, címkézési eljárással, szociális interakcióban keletkezik. Később az egyén már így is viselkedik,
megfelel a közösség szerepelvárásainak, amelynek lényeges előfeltétele, hogy az interakciós partnerek (szülők,
osztálytársak, tanárok, szomszédok, barátok) egybehangzóan és konzisztensen ismételjék a minősítést. (Mesteri
leírását említi Bock [2000, 82. o.], amikor idézi Max Frisch Andorra című írását, ahol Andri, a főhős
állandóan a “zsidó” címkével konfrontálódik, míg végül maga is elhiszi magáról, hogy az, vagyis
megszületik a reaktív én.)
Ha tehát a külvilág hatására valahogy előáll egyfajta önkép, előbb-utóbb maga az érintett is úgy
kezd majd viselkedni, ahogy az egy “ilyentől” elvárható. Lefordítva a kriminológia nyelvére: a társadalom
által bűnözőnek megbélyegzett személynek előbb az identitása, majd a magatartása kezd átalakulni,
elfogadja a szerepét, és valóban bűnözőként kezd viselkedni. Ehhez persze a társadalom sokban
hozzásegíti, mert bezárja előtte a visszatérés esélyeit. A “börtöntölteléket” nem szívesen veszik fel egy
munkahelyre, az adott helyzetben már (bármi okból) sikertelen személlyel kezdenek óvatosan bánni.
Vagyis itt pedig az új “identitás” konstrukciója valósul meg.
A címkézés igazából a fiatalkori beilleszkedési zavaroknak a visszafordíthatatlan bűnözői magatartássá való
lehetséges eszkalálódását, transzformálódását írja le. Azt a veszélyt, amikor a társadalom kontrollapparátusa rázúdul egy
fiatal meggondolatlan viselkedésére, és ahelyett, hogy a kisiklást az elvárható belátással kezelné, túl hamar és túl
határozottan lép fel, mert, figyelmen kívül hagyva a fenti társadalmi interakciók öntörvényűségét, az
egyébként múló és felejthető epizódszerepből tragikus főhőst, hosszú távon pedig esetleg krónikus
visszaeső bűnözőt formál.
Adler (és mtsai, 2000, 285. o.) remek dramaturgiai érzékkel akciók és reakciók láncolataként a következőképp
írnak le egy ilyen lehetséges forgatókönyvet:
1) Az egyén egyszerű deviáns cselekményt követ el (elsődleges deviancia), például követ dob a
szomszéd kocsijára.
2) Ez informális társadalmi reakciót vált ki: a szomszéd dühbe gurul.
3) Az egyén továbbra is megszeg bizonyos szabályokat (elsődleges devianciák): kiengedi a szomszéd
kutyáját az utcára.
4) Ez fokozott, de még mindig elsődleges társadalmi reakciót vált ki: a szomszéd szól a deviáns fiatal
szüleinek.
5) Az egyén komolyabb deviáns cselekményt követ el: bolti lopáson érik (még mindig elsődleges deviancia).
6) Ez már formális reakciót vált ki: az illetőt “fiatalkorú bűnelkövetőként” elítéli a fiatalkorúak
bírósága.
7) A fiatalt a bíróság “bűnelkövetőnek” bélyegzi, a szomszédok, a konvencionális normákat követő

56
társak és mások szemében pedig “rossz” lesz.
8) A fiatal kezd “bűnelkövetőként” gondolni magára, és konvencionális normákat nem követő
fiatalokhoz csapódik.
9) Az egyén elkövet egy újabb, a korábbiaknál súlyosabb deviáns cselekményt (másodlagos deviancia): a
banda tagjaival kirabolnak egy helyi fűszerest.
10) Az egyén visszakerül a fiatalkorúak bíróságára, bűnlajstromára újabb tételek kerülnek fel, a
konvencionális társadalom még inkább kiveti magából, ő pedig teljesen deviáns életformát alakít ki.

A címkézéselmélet a 70-es évekbeli NSZK-ban némi politikai felhangot is kapott, amikor radikális
hívei kiterjesztő értelmezésben bizonyos társadalmi különbségek magyarázatára is felhasználták.
Tételük szerint a törvényhozás – mivel ott a politikai hatalom érvényesíti az osztálystruktúrából következő
érdekeit – lényegében “Klassengesetzgebung”: osztálytörvényhozás (Blankenburg, 1974, 313. o.). A
törvényhozó szívesebben és szigorúbban szankcionálja azokat a cselekedeteket, amelyeket inkább
az alsóbb néposztályok szoktak elkövetni, és elnéző másokkal.
A rendőrség sokkal “megértőbb” a gyanúsítottként hozzá kerülő közép- vagy felsőbb
osztálybeliekkel, mint az alacsonyabb néprétegek gyermekeivel (Peters, 1973). (Példa: a gyerekek
gyakran másznak át mások kertjébe, törnek be ablakot, lopnak gyümölcsöt, vagy lógnak az
iskolából. Egy jómódú [vagy legalább homogén] környéken a szülők, a tanárok és a rendőrök
mindezt úgy fogják fel, hogy ilyen, viszonylag ártalmatlan csínyeket mindenki elkövet gyerekkorában. A
szegényebb környékeken ugyanakkor az ilyen cselekedeteket valószínűleg annak bizonyítékaként fogják
fel, hogy a gyerekekben megvan a hajlam az ifjúkori bűnözésre [Giddens, 1997, 148. o.].)
Az alsóbb rétegekből származó vádlottat ugyanazon deliktum miatt sokkal ritkábban menti fel a
bíróság, mint a középosztálybelit (Schumann, 1974, 119. és köv. o., idézi Schwind, 1997, 134. o.).
Vagyis összességében már a törvények meghozatalában, de kivált az alkalmazásukban is osztályszempontú
diszkrimináló gyakorlat figyelhető meg, ezért nem meglepő, ha a büntetés-végrehajtási intézetekben
szinte kizárólag alacsony néprétegekből származó elítéltek találhatók.
Tehát a bizonyítvány nem túl hízelgő: az igazságszolgáltatás társadalmilag diszkriminatív gyakorlatot követ,
tevékenysége pedig, mint láttuk, hozzájárul a bűnözői karrier keletkezéséhez, amivel lényegében inkább
termeli a bűnözést, semmint visszaszorítaná azt. (Valahol ide vezethető vissza a kriminológia új ága,
amelyben az igazságszolgáltatás intézményeinek vizsgálata kezdődött.)
De a hagyományos kriminológiai okkutatás sem járt jobban, ezt is kettős szemrehányás érte. Mialatt
a címkézéselmélet felléptéig csak az ismertté vált bűnözőkkel (bűnözéssel) foglalkozott, nem vette
észre a tulajdonképpeni tárgyát: a bűnözésnek az igazságszolgáltatás által “termelését”, továbbá azt, hogy
az “igazi” primér deviancia a látens (vagy rejtett) bűnözés, az, ami nem jut a hatóságok tudomására.
(Ide viszont a kriminológia egy másik új irányzata vezethető vissza: a rejtett bűnözés vizsgálatának a
kezdete.)

Tehát a radikális nézetek nem maradtak visszhang nélkül, bár nem ideológiailag, hanem szemléletben, tartalmilag
újult meg a kriminológia. Fel kellett ismerni, hogy az elméleteket eddig az időpontig kizárólag jellemző okkutatást
ki kell egészíteni a büntetőjogi normák társadalmi tartalmának, illetve a büntető igazságszolgáltatás
gyakorlatának vizsgálatával is.
Visszatérve a kritikák politikai töltetű felvetéseire: úgy véljük, az elmélet ilyen kiterjesztő
értelmezésével szemben az hozható fel ellenvetésként, hogy bár elméletileg nem zárható ki, hogy

57
esetenként a törvény előtti egyenlőség elve akár sérülhet is, a fenti vád azonban figyelmen kívül hagy egyéb
lényeges közreható tényezőket. Így:
– az egyes alacsonyabb néposztálybeliek életmódja, konfliktusrendezési stílusa eltér a magasabb
osztálybeliekétől, továbbá
– ugyancsak lényeges különbség figyelhető meg köztük az érdekvédő és az érdekérvényesítő
képességeik tekintetében is.

Vagyis a tehetősebb polgár az esetleg kisebb számban jelentkező konfliktusait kevésbé drámaian és
főleg otthon intézi, ha pedig esetleg mégis bíróság elé kerül, anyagi helyzetéből következően
hatékonyabban és talán eredményesebben dolgozó ügyvédet tud megfizetni. Tehát, bár az eredmény ugyanaz, de ez
nem szükségképpen az “osztálytörvényhozás” vagy az “osztálybíráskodás” ideológiai indíttatású következménye.

A címkézéselmélet értékelése
A deviáns magatartás társadalmi ellenőrzése – erősen leegyszerűsítve – a következőképpen
működik: (mint azt „A társadalmi kontroll” című fejezetben már kifejtettük, ennek egy) első lépcsője az
informális kontroll, amikor embertársaink ellenőrzésében, szocializációjában kéretlenül és akaratlanul is rész
veszünk. Ennek során különböző szerepeket veszünk fel (házastárs, szülő, szomszéd, munkatárs stb.). Ez is
egy akciók–reakciók sorozatából felépülő interakció. (Fegyelmezzük a gyerekünket, szóvá tesszük, ha a szomszéd
zajosabb a kívánatosnál, megkérjük a munkatársunkat, hogy ne dohányozzon a jelenlétünkben.) Kontrollálunk. Ennek
sikertelensége (eredménytelensége) esetén vagy a nemkívánatos cselekmények súlyosbodásával és az információs
kontroll eszközeinek elfogytával, lép be a formális társadalmi kontroll (például rendőrt hívunk a szomszéd
hangoskodásának megszüntetésére).
Ha viszont ennek mintáján a fiatalkori deviancia kezelése a fiatalkorúak bíróságán folytatódik, a bíró lényegében
kéretlen „pótapa” képét ölti fel, amely fölöttébb ambivalens szerep. Lehet egyfelől, hogy elrettent a most már
magasabb fórumon kimondott tiltás, de az is lehet, hogy éppenséggel az előbb vázolt automatizmus
következtében bűnözői kényszerpályára taszít. Azt, hogy ez mikor, milyen feltételek megléte esetén valósul meg,
pontosan nem tudjuk. A címkézéselmélet a mechanizmust tárta fel, de ennek bekövetkezési szabályaival adós maradt.
Egyelőre csak az bizonyos, hogy a deviancia működésbe hozza a társadalmi kontrollt, a társadalmi kontroll
viszont újabb devianciát termel(het).
A címkézési elmélet fogyatékossága továbbá, hogy nem ad egyértelmű eligazítást a társadalomnak
ebben a devianciakezelési csapda helyzetben. Mi a hatékonyabb eszköz a büntetésnél? Mikor ne büntessünk? Mikor,
milyen fokú kisiklásnál okoz kisebb kárt a be nem avatkozás? És ki vállalja ezért a felelősséget? Ha a látens
bűnözést is figyelembe vesszük, elképzelhető, hogy a bíróság elé első ízben került fiatalnak már komoly
kriminális előtörténete van, tehát nem kizárt, hogy a bíróság valójában egy tényleg deviáns személyt ítél
meg/el. Az is lehet, hogy a bíró valójában tisztában van a felelősségével, és a mérlegelési korlátai határa
között számol a közbelépésével felgyorsuló megbélyegzési folyamattal, de a társadalom védelmében valakinek, most
aktuálisan neki, mégiscsak fel kell lépnie.
Az elmélet további deficitjeként kell még említeni, hogy nagyon nehéz megítélni, a címkézési processzusban
részt vevő és másodlagos deviánssá váló személy közrehatása hogyan alakítja a folyamatokat (Farrington
– Ohlin – Wilson, 1986, 115–119. o.).
A címkézéselmélet tehát új színfolt, új nézőpont a kriminológiai gondolkodás fejlődésében, amely az
ellentmondásos eredményei ellenére is gyümölcsözően gazdagította és jelentősen előrevitte a tudomány
58
fejlődését és eszköztárát.

Ellenőrző kérdések
6. Jellemezze a címkézéselmélet három legfontosabb elméleti előzményét!
7. Kinek a nevéhez fűződik a primer és a szekunder deviancia és mit jelentenek ezek?
8. Hogyan kapcsolódik a kriminológiai interakcionizmus a címkézéselmélethez?
9. Hogyan terjesztették ki a radikális hívek a címkézéselmélet határvonalait?
10. Hogyan generálja a címkézés a fiatalkori bűnözési karriert Adler példájában?
11. Hogyan kapcsolódik a címkézés a büntetőigazságszolgáltatás diszkriminatív gyakorlatával?

2. Az interakcionista elméletek

A bűnözés magyarázatának interakcionista megközelítését az intézményelméletek között tárgyalni első

látásra kétségkívül önkényes megoldás. Némiképp magyarázza azonban az a közös halmaz, hogy a
címkézéselmélet, mint azt a következőkben tapasztalni fogjuk, egyaránt átnyúlik, s ezzel össze is köti
mind az igazságszolgáltatási intézmények területén keletkező kriminalizálást, mind pedig a társadalmi
kölcsönhatások által generáltat.
Az interakcionista iskola a kriminológiában napjainkra az egyik legjelentősebb összefüggésrendszerré fejlődött,
így talán nem véletlen, hogy akad olyan értékelés, amely a modern kort már csak ezzel az egyetlen irányzattal írja le és
magyarázza (Schneider, 1992, 19. o.).
Az értelmezés voltaképp az eredetileg a szociálpszichológiában kidolgozott és G. H. Mead nevéhez kötött
szimbolikus interakcionizmusnak nevezett fogalmi konstrukcióig vezethető vissza. E szerint az “én” nem a
személy belülről fakadó része, hanem sokkal inkább az ismétlődő társadalmi kölcsönhatások nyomán
alakul ki, vagyis az ember olyan közösségben létező lény, akinek a személyisége a kommunikációban keletkezik
(Carver – Scheier, 1998, 418. o.). Ennek feltétele, hogy a társas viselkedés során fel tudjuk venni a másik fél
perspektíváját és internalizálni tudjuk az ebben a “tükörben” rólunk megjelenő képet. E feltétel teljesülése után
aztán az önmagát beteljesítő jóslat mechanizmusa szerint az egyén (de a csoport is) az elvárásoknak
megfelelően kezd el viselkedni. Létrejön a “reaktív én”, ahogy Mead terminológiáját magyarra fordították
(Mead, 1973).

Ezzel az interpretációval jól értelmezhetők egyebek között, a kisebbségek bűnöző beállítódásáról

formált előítéletek, a következőképpen. Valahogy kialakult például az az előítélet, hogy a cigányok a
priori aszociálisak. A nem cigány társadalom a romák minden kérdéses magatartását ebben a keretben értelmezi.
Mivel a cigányság a tartós interakciók során visszatérően beleütközik ebbe a nem éppen jóindulatú
magyarázatba, gyakori visszautasításokba, ezért aztán előbb-utóbb szükségképp felveszi ezt a neki
osztott szerepet, vagyis elfogadja azt, lényegében megfelel a várakozásoknak.

A másik premissza (ami már a szimbolikus jelzőt magyarázza) az, hogy az ember a személyközi
kommunikációban más ember cselekvésére nem közvetlenül reagál, hanem először “fogja” a kódolt
kommunikációs jelet (a szimbólumot), azt a saját “kódrendszere” segítségével dekódolja, és valójában erre az
értelmezett, definiált információra reagál, persze most már a saját szimbólumai segítségével. (Vagyis közvetlenül nem a
másik ember cselekvéseire, hanem annak a szubjektív módon értelmezett változatára reagálunk.) (Egyebek között
Giddens, 1997, 664. o.)

Képzeljünk el egy tevékeny, független ifjú hölgyet, aki az egész heti munkastressz után péntek este úgy dönt, hogy
59
 lemegy a közeli pubba, megiszik egy italt, és mivel a kirakaton keresztül úgy látta, hogy oda kellemes
kinézetű emberek járnak, azt reméli, hogy majd valakivel egy jót fog beszélgetni.
Másodiknak képzeljünk el egy ugyancsak független fiatalembert, aki az egész heti munkastresszét szintén ebben a
vendéglőben kívánja levezetni, ő is reménykedik egy beszélgetésben, de elképzelései némileg túlmennek
azon a szinten, amire az előzőkben említett hölgy vágyott. A sors úgy hozta, hogy a vendéglő
pultjánál egymás szomszédai lettek, egymást kölcsönösen rokonszenvesnek találták, és a
beszélgetés előrehaladtával mindketten úgy érezték, hogy nem jöttek hiába, mert beteljesülni látszottak
várakozásaik. A kellemes beszélgetés után együtt távoztak a vendéglőből, és a hölgy, talán az elfogyasztott
alkohol hatására is, igent mondott a férfi azon felvetésére, hogy “Miért ne ihatnánk meg még egy italt nálam?”. A
férfi lakásán aztán az események olyan fordulatot vettek, amilyenben a férfi reménykedett, és mivel a nő
ebbe nem egyezett bele, az ügy jogi minősítése végül is erőszakos közösülés lett.
Ha a szimbolikus interakcionizmus szempontjai szerint gondoljuk végig a történteket, akkor észre kell vennünk,
mindkét szereplő üzeneteket küldött magaviseletével. A nő, szándéka szerint, emancipált, önálló női
attitűdöt kívánt sugározni, de a férfi a saját konvencionális kódrendszerével ezt úgy dekódolta, hogy
partnere igazából ugyanazt akarja, mint ő: egy estére szóló futó kapcsolatot. Tekintve, hogy ez a
kommunikációs zavar végig fennállt, a fejleményeket joggal nevezhetjük a tévedések vígjátékának,
helyesebben szólva inkább szomorú játékának. A szimbolikus interakcionizmus tehát erre az esetre azt a választ
adja, hogy a kommunikációs interakciókban használt szimbólumok nem egzakt üzenetek és a kommunikációs
partnernek körültekintő életvitelnél figyelembe kell vennie azt a lehetséges értelmezési tartományt,
ahogy a kommunikációs társ ezeket a szimbólumokat lefordíthatja.

A szimbolikus interakcionizmus kriminológiai haszna az, hogy jó értelmezési keretet nyújt például a visszaeső
bűnözés keletkezési mechanizmusára.
Az első bűncselekmény (a primer deviancia) valami módon létrejön. A társadalom a maga
kontrollintézményei segítségével erre az ismert módon (formálisan és informálisan) reagál, magyarán rosszall, büntet, de
egyúttal stigmatizál is. A megbélyegzés következtében a deviáns személy személyisége kezd átalakulni. Kezdi
megtanulni azt a morálisan alacsonyabb rendű státust, amelyet a többségi társadalom kiszab rá. A fokozatos
kirekesztés, visszautasítás a másik félben elidegenedést és egy tanulási folyamatot is elindít, amelynek
során kifejlődik egy új önkép. Új identitás születik: a bűnözőé. A kezdetben “csak” deviáns lassacskán, az
interakciók hosszú során megtanulja a beszűkült új szerepét, amit az intoleráns társadalom neki szán,
elfogadja, és végérvényesen igazodik ezekhez a szerepelvárásokhoz. Ehhez hozzásegítik azok a szimbolikus
interakciók, ahogy őt kezelik, amikor kételkednek állításaiban, visszautasítják közeledéseit, és általában: úgy
bánnak vele, ahogy a bűnözővel “szokás”. Igaz, közben ő is egyre inkább ellenszenvvel viseltetik az őt
kirekesztő társadalommal szemben, majd újra bűnöz, de most már mint szekunder deviáns.
Az interakcionista megközelítés a “büntető társadalmat”14 mint szociális intézményt is új dimenziókba
helyezte. Rávilágított arra a mechanizmusra, hogy a korábbi statikus szemlélet helyett egy dinamikus modell segítségével
jobban leírható a társadalom és “bűnözőinek” kapcsolatrendszere. Valószínűsítette, hogy ez a processzus
inkább egyfajta interakciós zavar, ahol a másik félről kialakított öntörvényű definíciók igazából a korábbi
előítéletekbe akaratlanul beillesztett magyarázatok sora, és ahol a bűnelkövető (de tegyük hozzá: az
áldozat), valamint a társadalom egyaránt kényszerpályákon mozog, miközben a köztük lévő távolság egyre nő, a
konfliktus pedig feltartóztathatatlanul eszkalálódik.
Az interakcionista szemlélet tehát jól magyarázza (a címkézéselmélettel együtt) a szekunder deviancia
keletkezését. Azonban arra is rávilágított, hogy – kivált a fiatalkorúak esetében – a formális társadalmi

14 Lásd “A pszichoanalízis” fejezetben.

60
kontroll, például a bírósági tárgyalás ahelyett, hogy békét teremtene, hogy megoldaná a már meglévő
konfliktust (hibás gyerek–szülő viszony, nevelési-szocializációs deficitek, rossz példakövetés stb.), valójában
megtoldja azt erősen dramatizált előadásmódjával, a “bűnös szerep” kiosztásával, s mindazzal a hatással,
ami a hivatalos reakciókkal szükségképp együtt jár.
Ugyancsak ide vezethető vissza a viktimológia (az áldozattan) kibontakozásával egyre inkább felismert
újabb kudarc, hogy a bűncselekmény-szituáció másik szereplője, az áldozat éppoly elégedetlen a hagyományos
konfliktusmegoldásban neki előírt interakciós partnerséggel, mint a tettes. Az áldozat számára ugyanis
éppoly megpróbáltatás az a bírósági tárgyalás, ahol újra szembe kell néznie az elkövetőjével, el kell
fogadnia, hogy véleményére igazából alig kíváncsiak, hogy legfeljebb a tanúk egyike, s hogy az esetleg
szóba jöhető elégtétel büntetés formájában az államot illeti.
Némi túlzással az áldozat úgy érzi, azzal, hogy az állam magára vállalta a konfliktusmegoldást és monopolizálta
a bűnüldözést, igazából “elsikkasztotta” az áldozat konfliktusát, mert hiszen nem elégtételt szolgáltat
neki, hanem inkább a büntetőeljárás melléktermékeként ejtett sebekkel – újólag, immár másodlagosan –
viktimizálja őt (Schneider, 1987, 781. és köv. o.).
Az intézmények diszfunkcionális szerepe a büntetés-végrehajtási intézetekben is igazolt, ezért az
intézményvizsgálatok ehelyett inkább a felfüggesztett szabadságbüntetést tartják a kisebb rossznak, ahol a
bűnelkövető (noha nem ideális, de azért mégiscsak létező) kapcsolatai talán nem szakadnak meg.
Összességében az intézményelméletek igazi haszna abban mutatkozik meg, hogy felismerte a hagyományos
formális és informális szociális kontroll kétarcúságát, azokat az ellentmondásos hatásokat, amelyekkel a társadalom
védelme érdekében ugyanannak a közösségnek akaratlanul ártanak is, s ezzel ráirányította a figyelmet
jelentős és korábban elhanyagolt kriminálpolitikai ellentmondásokra.

Miután lezártuk a kriminológiai gondolkodás két utolsó nagy, önálló vállalkozását, a címkézéselméletet és az
interakcionista megközelítést, kíséreljük meg egy gyakorlati példán kipróbálni az eddig megismert teóriák
magyarázó erejét.

Képzeljünk el egy 13 éves roma fiút. Egy nagyvárosban, öt testvérével együtt édesanyja neveli, mert apja már
régebben más nővel él élettársi kapcsolatban. Édesanyja, aki tartósan munkanélküli és lényegében
analfabéta a saját példáját felhozva inti a az iskolába járásra, mégis előfordult már, hogy a fiú iskola helyett
a hasonló korúak társaságában a közeli plazában tölti a délelőttöt.
Nézzük, milyen esélyt jósolnánk a fiúnak, ha számba vesszük kriminológiai ismereteinket, először a klasszikus
elméletek segítségével.
Az apa mint vonatkozási személy kiesése, a freudi elméletek szerint, hátráltathatta a fiú felettes énjének
kialakulását, ami köztudottan jelentősen megnehezíti a normák elsajátítását és követését. A
visszatartási-kötődési elmélet szerint is a csonka, gondokkal terhelt és nem minden tekintetben
kiegyensúlyozott családban nem biztos, hogy elsajátíthatta a belső és külső visszatartó normákat. Az
ugyancsak nem tökéletes családi kontroll kedvez a veszélyes kapcsolatok kialakulásának, aminek
következményeit mind a tanuláselmélettel, mind a differenciális asszociációelmélettel jól tudunk interpretálni.
A származása, az esetleg már elszenvedett diszkriminizációnak továbbgondolására jó módszernek ígérkezik
a szubkultúraelmélet. A plazában várhatóan összeverődő hasonló korúak interakciójára a Miller-féle
„központi problémák” elmélete, vagy a Wolfgang–Ferracuti-féle erőszak szubkultúrája, netán a
bűnelkövetési lehetőségek elmélete kínál vonzó értelmezési keretet. Az otthoni szegénység, szemben a
külvilág csillogásával, jól beleilleszthető az anómiaelméletekbe, a nem túl attraktív lakókörnyezet pedig a
társadalmi dezorganizáció elméletbe.
Vagyis szinte különös szerencse és emberfeletti erőfeszítés kell ahhoz, hogy hősünk a későbbiekben
61
 valahogy zökkenőmentesen be tudjon illeszkedni a társadalomba.
Másodszorra kíséreljük meg ugyanezt a feladatot a címkézéselmélet felhasználásával átgondolni.
Mivel a család anyagi helyzete nem túl rózsás, a rendszeres szociális segélyek miatt (is) a gyámügyi, lakás-
és egyéb önkormányzati hatóság már erős „szociális kontrollal” tüntette ki őket. Hasonló informális
kontrollban „részesíti” az iskola gyenge tanulmányi eredménye, gyakori lógásai miatt. Kijut neki az informális
kontrollból, amikor itt-ott a származására is utaló megjegyzéseket kap.
Ha ezek után történik egy ballépése (ami – mint az előbb végigkövettük – sajnos nem kizárt), a
hatóság várhatóan erőteljesebben „odafigyel” az esetre, mondván, „többszörösen hátrányos
helyzetű”. Az esetleges szankcionálás után pedig már nincs megállás. A nem túl toleráns társadalom
beigazolva látja előítéleteit, miszerint „nem árt ezekkel vigyázni”, igaz, a fiú is: „ez a társadalom nemhogy
nem fogadott be, de még esélyt sem ad, hogy más lehessek”.

Mint láthatjuk, a különböző elméletek egy helyzet, vagy egy életút különböző elemeit más-más
relációban kiragadva és értelmezve, egyoldalú valószínűségi magyarázatot kapunk a bűnözésre. (Szabó
András egy korai művében az elmélet és gyakorlat egymásrautaltságát aforizmaszerűen így összegzi: “A
tényekkel nem pepecselő teoretikus totalitásigény és a botorkáló empíria [...] kölcsönösen feltételezik egymást”
Szabó A., 1980, 21. o.)
Nem véltetlen tehát, hogy a szakirodalom elégedetlen a részteóriák mozaikszerű valóságtükröző
teljesítményével, és a következő fogyatékosságokat hozza fel kritikaként:
– egyoldalúság, a magyarázatok részelemeket ragadnak ki, a bűnözésnek vagy csak bizonyos oldalait,
vagy csak bizonyos típusait képesek megvilágítani;
– számos elméletből hiányzik a logikai zártság (a jelenség másként is értelmezhető);
– gyakran hiányzik a tapasztalati tényekkel való alátámasztottság;
– a gyakorlat számára nemegyszer alig hasznosíthatók;
– a hiányzó interdiszciplináris szemléletmód (egyebek között Schwind, 1997, 139–140. o.).

A jogos felvetések aztán ahhoz a felismeréshez vezettek, hogy az egyes elméletek magyarázó erejét egyesíteni
kellene, és a monokauzális teóriákat integrálni egy úgynevezett többfaktor-elméletté.

Ellenőrző kérdések:
1. Hogyan kapcsolódik a kisebbségi bűnözési kép és a szimbolikus interakcionizmus?
2. Vezesse le a viktimológia és a társadalmi kontroll közötti kapcsolatot az interakcionizmus segítségével!
3. Mondjon jellemző példát a szimbolikus interakcionizmusra!
4. Foglalja össze milyen negatív és milyen előremutató vonásai vannak az interakcionista elméletnek?

62
 5. VII. A többfaktor-megközelítés

1. A Glueck-féle kutatás
Noha az alábbi fejezet hagyományosan a kriminológiai elméletek közt szerepel, igazából nem
tekinthető új teóriának, nem mutat ki a bűnözői magatartás okairól új összefüggést, ezért jobban illik rá a
megközelítés kifejezés, mert inkább a vizsgálat szemléletében hoz újat.
Ahogy az előbbi példából láthattuk, a 13 éves fiú viselkedése egyidejűleg számtalan eddig
megismert elméletbe beleilleszthető, vagyis az elméletek – bár egy-egy lényeges elemet megragadva jó
magyarázatát adják a deviáns viselkedés egy-egy részterületének, azonban – nem egymást kizáró teóriák, ellenkezőleg,
talán éppen hogy magyarázó erejük egymást kiegészíti, s ha ez így van, akkor talán ezzel érdemes
próbálkozni, tehát az úgynevezett monokauzális teóriák elméletileg egyesíthetők.
Ez annál is inkább kézenfekvő következtetés, mert valószínűsíthetően nem (csupán) a monokauzális
elméletek (egyoldalú) leegyszerűsítő szemléletében van baj, hanem sokkal inkább a bűnözői viselkedésmód
összetettsége, az elkövetők individuális sokszínűsége, a környezeti befolyások tarka szóródása rendkívüli
módon bonyolítja a jelenség egzakt, minden lényegre kiterjedő magyarázatát. Vagyis matematikai-
statisztikai hasonlattal élve, egy adott társadalom bűnöző magatartása valamilyen szorosságú
korrelációban áll az adott populáció társadalmi-gazdasági mérőszámaival, a bűnelkövetési módok változásai
asszociálnak a népesség pszichés beállítódásainak szóródásával, és vegyes kapcsolat figyelhető meg egy adott
lakókörnyék életminősége és az ott élő bűnelkövetők visszaesési gyakorisága között. Ennél fogva a
bűnözés komplex vizsgálatakor nem igazán a jelenségek függvényszerű okait tárják fel az elméletek, hanem
mindössze a statisztikailag valószínűsíthető – de egyszersmind leegyszerűsítő – összefüggéseit vázolják.
Ha pedig ez így van, akkor az egyes elméletek egyoldalú megközelítése integrálható és bizonyos esetekben ezek
magyarázó ereje összeadódik. Ezt a megoldást nevezzük többfaktor-megközelítésnek.
Az ötlet vállalt “elméletnélkülisége” szükségképpen a gyakorlati célok hangsúlyozását jelenti, konkrétan azt,
hogy zömmel statisztikai módszerekkel minden szóba jöhető adatot meg kell mérni, össze kell gyűjteni és
induktív módon ezek bonyolult kölcsönhatásából aztán jobban lehet következtetni az okokra, mint az esetleges,
gyakran csak sejtésekre épülő intuitív vizsgálatoknál.
Tekintettel az adatok nagy tömegére és bonyolult sokszínűségére (ismert például 402 faktort
számba vevő vizsgálat is), a feladatot értelemszerűen csak a sokféle területen járatos szakemberek
kooperatív, integráló csoportmunkájával lehet megoldani.
Az első ilyen természetű próbálkozások az Egyesült Államokban a XX. század elején indultak be (Cyril
Burt, 1925), de a legfigyelemreméltóbb a Harvard Egyetem professzor házaspárjának, Sheldon és Eleanor Gluecknek
az 1930-ban kezdődött, és 40 éven át folytatott követéses születési kohorsz15 vizsgálata volt (Glueck, 1950).
A kutatásba 500 bűnelkövető és (kontrollcsoportként) 500 nem bűnöző 11 és 17 év közötti fiatalt
vontak be. A vizsgált személyek minden lényeges szempont szerint (általános intelligencia, etnikai
hovatartozás, lakókörnyék, szülők társadalmi helyzete stb.) azonosak voltak.
A felmérés négy kutatási területre összpontosított:
– Társadalmi-kulturális mozgástér. Interjúkat készítettek a családdal, rokonokkal, szociális munkásokkal,
lelkészekkel, tanárokkal a család külső és belső kapcsolatrendszeréről, életstílusáról, betegségeiről,
szenvedélyeikről. Ezen túlmenően kiértékelték az egészségügyi hatóságok, iskolák, bíróságok, szociális hivatalok
rájuk vonatkozó aktáit.
– Testi sajátosságok. Ennek során orvosi vizsgálatokat végeztek a korábbi betegségek, a testi felépítés, az
antropológiai szempontok megismerésére.
15 Születési kohorsz: azonos évben (években) születettek csoportjának együttes vizsgálata.
63
 – Intelligencia. Különböző tesztekkel mérték az intelligencia egyéni sajátosságait, dimenzióit.
– Pszichikai jellegzetességek. Körültekintő felméréseket végeztek a lelki beállítódások,
különbözőségek alapos feltérképezése érdekében.

Az első vizsgált időpontban a probandusok átlag 14,5 évesek voltak, majd a kutatást megismételték
25 éves és végül 31 éves életkorukban.
A két csoport (bűnöző és nem bűnöző) eltérései az idő előrehaladtával egyre jelentősebbek lettek. Az
eredetileg 402 faktort, a felismert keresztkapcsolatok miatt, később több lépésben redukálták, és a legutolsó
három (döntő jelentőségű) faktor alapján a szerzők úgy találták, hogy a fiatalkorú jövőbeli viselkedésére
leginkább az anya fia feletti felügyeleti gyakorlatából, a nevelés szigorúságból és a család összetartozásából lehet
következtetni. Ezen változók eltérő eloszlása a két vizsgált csoportban már meglehetősen korán
kimutatható, és szignifikáns kapcsolatban áll a későbbi bűnözői magatartással. A két csoport a vizsgált négy
területen markáns különbségeket mutatott.
A bűnelkövetők főbb jellegzetességei:
“a) fizikailag mezomorf alkat, erős, izmos stb.;
b) vérmérsékletét tekintve: impulzív, extrovertált, energikus, agresszív stb.;
c) magatartásban: ellenséges, kihívó, dacos, sértődékeny, tolakodó, kalandkereső, tekintélyellenes stb.;
d) intellektusa: előnyben részesíti a konkrétat az elvonttal szemben, kevésbé módszeresen közelíti meg
a problémákat stb.;
e) társadalmi-kulturális jellemzők: jelentős különbség a családban, kevesebb megértés, érzelmi
kapcsolat, kisebb stabilitás, alacsonyabb erkölcsiség, kevesebb irányítás vagy védelem, hátrányos
kultúrkörnyezet, kevés ellenőrzés, az impulzív és egoista vágyak különböző megnyilvánulásai akár
bűncselekményekben is stb.” (foglalja össze Vigh, 1998, 56–57. o.).

A kimutatott különbségek felbátorították a kutatókat, hogy úgynevezett prognózistáblázatokba foglalják össze az

eltéréseket, ahol az egyes szempontoknál mért jellegzetességek értékei összegezhetők, így az adott vizsgált
személy jövőbeli viselkedési szokásai úgynevezett prognózisosztályokba sorolhatók, vagyis következtetni
lehet a várható bűnözési magatartásra. A vizsgálat időben elhúzódó, követéses megoldása a találati
valószínűség ellenőrzésére is alkalmat adott, és a Glueck házaspár módszere a vizsgálatba bevont személyek
90%-ánál már 11 éves kora előtt tudta várható bűnözői aktivitás szerint osztályozni (Vigh, 1998, 57. o.).
A későbbiek során a Glueck házaspár a korábbi vizsgálataik módszertanának továbbfejlesztésével egy
összehasonlító kutatás programját fogalmazták meg, amelyben a visszaeső bűnözést “transzkulturális” és
“multidiszciplináris” módozatokban kívánták vizsgálni (Szabó D., 1981, 96–97. o., majd értékeli az összehasonlító
kriminológiát ugyanott 146. o.).
A Glueck-féle vizsgálatból a bűnüldözési gyakorlat keveset, a bűnmegelőzéssel foglalkozók viszont sokat
gazdagodtak, mert a többtényezős megközelítés impozáns módszertani apparátusával megerősítette a
fiatalkorút körülvevő mikrokörnyezeti (családi, lakókörnyezeti) tényezők bűnözést elősegítő hatásainak
jelentőségét. Ezzel együtt a módszer nem alkalmas az úgynevezett individuális prognózisra, amikor egy
konkrét személy egyedi jövőbeli viselkedésére következtetnek. Az mindenesetre a címkézési elmélet erős
kritikája, hogy már gyermekkorban elég jól elkülöníthető, a későbbiekben ki lép bűnözői útra.

2. Az európai kutatások
A XX. század 70-es éveire a klasszikus Glueck-féle vizsgálat átterjedt Európába is. A törekvéseknek egy angol és
egy német folytatását mutatjuk be.
64
 D. J. West és munkatársai a Cambridge Study in Delinquent Development című kutatásban (West, 1973)
egy 411 fős születéscsoportot követtek 8-9 éves koruktól egészen a 24 éves életkorukig. A vizsgált
személyek valamennyien egy londoni munkáskerületből származtak. A Glueck-féle vizsgálathoz képest ez
nem retrospektív (mert Glueckék egyik vizsgálati csoportja már követett el bűncselekményeket), hanem
prospektív, mert a vizsgálat kezdeténél még egyáltalán nem lehetett tudni, hogy később ki válik
bűnelkövetővé.
A módszer egyaránt hordoz előnyös és hátrányos tulajdonságokat. Így:
– ez a megoldás mentes az “önmagát beteljesítő jóslat” automatizmusától, hisz a kutatók nem is
tudhattak a vizsgálatba bevont személy esetleges kriminális magatartásáról;
– a vizsgált mintában várható volt, hogy csak viszonylag kevés későbbi bűnelkövetőt lesz mód
megismerni, vagyis a róluk szerzett ismeretek meglehetősen esetlegesek lesznek;
– a bűnözői magatartásról viszonylag soká, csak a vizsgálat időben való jelentős előrehaladása után
lehet ismeretekhez jutni.

Mindezekkel együtt a kutatás a nagyszámú bűnözési összetevőt öt jelentős “előrejelzési erővel”

rendelkező kulcsfaktorra redukálta. Ezek: az alacsony családi összjövedelem, a nagy család, a hiányos
szülői nevelés (például elégtelen felügyelet, vagy váltakozó nevelési stílus), az alacsony intelligencia és a
büntetett előéletű szülő.
Ezen faktorok segítségével West és munkatársai a 10 év körüli gyerekek között 5%-ban jelölték meg
a leendő súlyos bűncselekmények várható elkövetőit (Bock, 1995, 90. és köv. o.).
Tekintettel arra, hogy a kutatók ennél a vizsgálatnál már az úgynevezett látens bűncselekmények
elkövetését is vizsgálták, meglehetősen magas bűnözési leterheltségi szintet mértek. Így kiderült, hogy a fiatalok
20%-a betöltött 17. életével legalább egy jogsértést követ el.
Különösen fontos eredmény, hogy a tanárok által a legproblémásabbnak (“most troublesome”)
tartott fiatalok 38,1%-a követett el bűncselekményt, míg a legkevesebb problémát okozók (“least
troublesome”) között ez az arány mindössze 4,1%. (Mindez fölveti újra azt a régi sejtést, hogy az iskolai
beilleszkedési nehézség egyúttal előhírnöke lehet a későbbi társadalmi beilleszkedési zavarnak is.)
A másik, e helyütt röviden érintendő kutatásban Hans Göppinger német professzor munkatársaival
1983-ban a többfaktor-megközelítés módszeréhez tért vissza (Tübinger Jungtäter–Vergleichs–Untersuchung).
Kiemelésre méltó ereményük, hogy elsőként különböztettek meg kriminovalens és kriminorezisztens
tényezőket. Az előbbiek a bűnözői karakter kialakulásában segítenek, míg az utóbbiak éppen hogy fékezik
az előbbiek hatását (Lamnek, 1979, 76–77. o.; Kunz, 1998, 145. o.).
A kritika természetesen a többfaktor-megközelítést sem kímélte. A bírálók mindenekelőtt a
vizsgálatba bevont faktorok esetleges kiválasztását tartják gyenge pontnak. Azzal ugyanis, hogy az
adatokat válogatás és minden előzetes hipotézis nélkül hozzák összefüggésbe egymással, fennáll a veszély, hogy
egyébként indifferens adatok látszat korrelációkat eredményezhetnek (Kürzinger, 1982, 89. o.). Schneider (1973, 576. o.)
szerint hiányosság, hogy az irányzat megkísérli “a bűncselekményeknek és okainak komplexitását egy
egyszerű ok-okozati mechanizmusra redukálni”, holott sokkal inkább “a faktorstruktúrák közötti összefüggésekről
és a faktorok dinamikus együtthatásáról van szó”.
Mindezzel együtt a többfaktor-megközelítés meghaladta az “egyszerű” teóriaalkotási törekvések
erőfeszítéseit. Teljesítménye igazából ott ragadható meg, hogy a korábbi monokauzális teóriák
integrálására tett kísérletet, ráadásul úgy, hogy empirikus adatbázisokkal igazolt vagy cáfolt korábban csak
feltételezett összefüggéseket. Vagyis az elméletnélküliség vádja helyett inkább a metateoritikus látásmód bevezetése lett
a többfaktor-megközelítés érdeme.
65
Ellenőrző kérdések:
6. Milyen hiányosságok tették szükségessé a többfaktorú elméleti megközelítést (monokauzalitás)?
7. Vezesse le a többfaktorú elméletek gyakorlati hasznosságát a Glueck-féle kohorsz vizsgálatokon keresztül!
8. Határozza meg egy mondatban a többfaktorú megközelítés lényegét, szükségességét!
9. Milyen összehasonlító kutatások fűződnek még a Glueck házaspárhoz?
10. Jellemezze a többfaktorú elméletek West-féle európai prospektív kutatását!
11. Mi volt a különbség Glueck és West eredményei között?
12. Ki volt Göppinger és mi fűződik a nevéhez?
13. Milyen kritikai pontok fedezhetők fel a többfaktorú elméletekben?

Összefoglaló kérdések és összefoglaló táblázatok

1. Ki volt a klasszikus iskola legnagyobb képviselője? Jellemezze újításait leghíresebb műve tükrében?

2. Milyen kritikai szempontokkal jellemezné a klasszikus iskola elméletét?

3. Miért sorolja a kriminológiai történettudomány Lombrosot a biológiai determinizmus irányzatához?

4. Foglalja össze, mit jelent a “természetes bűncselekmény” fogalma illetve melyik két új fogalommal
együtt értelmezhető?

5. Hogyan kapcsolódik a társadalom normavesztése és a bűnözés Durkheim elméletében?

6. Kinek a nevéhez fűződik a közvetítő iskola irányzata és milyen reformjai miatt

nevezik őt a büntetőjog megújítójának?

7. Hasonlítsa össze a klasszikus iskola és a pozitívista iskola nézeteit!

8. Sorolja fel a biológiai adottságokat vizsgáló elméleteket!

9. Jellemezze az egyes antropológiai elméletek által kidolgozott testalkat tipológiákat!

10. Mi a különbség és a hasonlóság az ikerkutatások és az örökbefogadások vizsgálatai között?

11. Hasonlítsa össze a bűnözői hajlamot magyarázó két nagy elméletet: az XYY-kromoszóma és a
Klinefelter-szindróma lényegét. Véleménye szerint molyen tényezők szükségesek még a bűnözői alkat
kialakulásához?

12. Soroljon fel 3-3 érvet és ellenérvet az intelligenciaszint és a bűnelkövetés közötti összefüggés kapcsán!

13. Mely pontokon kapcsolódhat a pszichopátia a kriminológia által vizsgált bűnelkövetési okokhoz?

14. Cáfolja meg, hogy pusztán biológiai tulajdonságok determinálhatnak egy bűnözői karriert!

15. Jellemezze a freudi pszichoanalízis szintjeit a bűnöző komplexusaival kapcsolatban!

16. Melyek a személyiséggel összefüggő elméletek és ezek támadható pontja?

66
17. Hasonlítsa össze Reckless és Reiss “visszatartás elméletét”!

18. Milyen kapcsolódási formákkal jellemzi Hirschi kötődési elmélete a bűnözői magatartás kialakulását?

19. Sorolja fel a 4 társadalmi elmélet kidolgozóit, illetve az elméletek közös és eltérő pontjait

20. Mely típusok ismertek Eysneck kondicionálás elméletében?

21. Ismertesse Eysneck személyiségtípusának 3 dimenzióját !

22. Foglalja össze Sutherland differenciális asszociációelm.- nek főbb pontjait, példával alátámasztva!

23. Milyen előremutató vonásai és milyen hiányosságai vannak a tanulási elméleteknek?

24. Mi a kultúrkonfliktus? Sorolja fel képviselőit és tételeiket (1-2 mondattal) !

25. Vezesse le Cohen klasszikus szubkultúra elméletét amerikai kutatásai tükrében ( a galeriképződés
példáján) !

26. Mely központi értékek szükségesek Miller szerint a galeriképződéshez? Véleménye szerint hogyan
vezet el a milleri értékelmélet a bűnelkövetéshez?

27. Mely elméletek elemeit szintetizálta Cloward-Ohlin bűnelkövetési elmélete és hogyan? (Sorolja fel a 3
galeritípust)

28. Keressen kapcsolódási pontokat Cohen, Miller, Cloward, Ferracuti szubkultúra elméleteiben!

29. Miben és hogyan tér el a két legismertebb bűnelkövetési elmélet az addigi vizsgálati módszerektől?

30. Vesse össze, miben tér el az átlagember és a bűnöző normaszegése a racionális döntési elmélet
alapján?

31. Hogyan jellemzi Kunz a csekély önkontroll bűnelkövetői típusát, hol kapcsolódik a rutintevékenység
elmélet és a csekély önkontroll elmélet?

32. Hasonlítsa össze Durkheim és Merton anómiaelméletének 5-5 azonos és különböző vonását!

33. Melyek Merton anómiaelméletének alkalmazkodási modelljei (5) !

34. Írja le Shaw társadalmi dezorganizáció elméletének alátámasztására folytatott kutatását és eredményét!

35. Kinek a nevéhez fűződik a primer és szekunder deviancia és mit jelent?

36. Fogalja össze a címkézés elmélet lényegét, támassza alá Adler példájával!

37. Igazolja, hogy a címkézés elmélet túlságosan kiterjesztő és nem ad objektív magyarázatot a társadalmi
zavarokból adódó bűnelkövetésre !

38. Hogyan kapcsolható össze a kisebbségi bűnözés és a szimbolikus interakcionizmus (101old) helyezze
át a példát egy ettől teljesen eltérő szituációra, itt hogyan lép működésbe az elmélet?

39. Milyen hiányosságokat fogalmaz meg a szakirodalom az ún intézményelméletekkel kapcsolatban?

40. Milyen kutatási területekre összpontosít Glueck többfaktor-elmélete, illetve milyen bűnelkövetői
jellemzőket állít fel ez alapján?

41. Jellemezze a többfaktorú elméletek West-féle prospektív változatát, kutatásának legfontosabb eredményét!

67
Klasszikus iskola Beccaria

Olasz pozitivizmus Lombroso, Enrico Ferri,

(biológiai determinizmus) Raffaelo Garofalo

Francia pozitivisták Quetelet, Guerry, Lacassagne,

(társadalmi determinizmus) Tarde, Durkheim

Közvetítő iskola Liszt

Biológiai-testi-lelki adottságokat Antropológiai elméletek Gorint, Hooton, Kretschmer,

vizsgáló elméletek Sheldon
Ikerkutatás Lange, Eysenck
Örökbefogadási vizsgálatok Eysenck
Kromoszómarendellenesség

Személyiséggel Pszichoanalízis Freud

összefüggő elméletek
Visszatartási elmélet Reckless, Reiss
Kötődési elmélet Hirschi
Társadalmi kontroll Kaiser
Tanulásmelméletek Eysenck, Sutherland, Glaser

Szociológiai Kultúrkonfliktus Cohen, Sellin

bűnözéselméletek
Szubkultúra elméletek Cohen, Miller
Bűnelkövetés lehetőség Cloward, Ohlin, Wolfgang,
elmélete Franco Ferracuti

Bűnelkövetés elméletek Racionális döntés Becker, Tunnel

Rutintevékenység megközelítés, Kunz
csekély önkontroll

Társadalmi struktúrával Anómia Durkheim, Merton

összefüggő elméletek
Társadalmi dezorganizáció Park, Burgess, McKenzie,
Trasher

Intézményelmélet Címkézéselmélet Labeling, Tannenbaum, Lemert

Interakcionizmus Mead

Többfaktorú megközelítés Glueck kutatások

Európai kutatások West, Göppinger

68
 Irodalomjegyzék

Adler, F. – Mueller, G. O. W. – Laufer, W. S.: Kriminológia. Osiris, Budapest, 2000

Amelang, M.: Sozial abweichendes Verhalten. Berlin, 1986
Atkinson, R. L. – Atkinson, R. C. – Smith, E. E. – Bem, D. J.: Pszichológia. Osiris,
Budapest, 1997
Beccaria, C.: Bűntett és büntetése. Akadémia, 1967. (Első kiadás: A bűnökről
és a büntetésekről. Ford.: Császár Ferenc, Zágráb, 1843).
Becker, G. S.: Ökonomische Erklärung menschlichen Verhaltens. 2. kiadás. Tübingen,
1993
Blankenburg, E.: Karl Marx und der „Labeling”-Ansatz. Kriminologisches Journal,
1974, S. 313-319.
Bock, M.: Kriminologie. 1. kiadás. München, 1995
Bock, M.: Kriminologie. 2. kiadás. München, 2000
Brauneck, A-E.: Allgemeine Kriminologie. Hamburg, 1974
Carver, Ch. S. – Scheier, M. F.: Személyiségpszichológia. Osiris, Budapest, 1998
Cloward, R. A. – Ohlin, L. E.: Delinquency and Opportunity. A Theory of Delinquent
Gangs. New York, 1960
Cohen, A.: Kriminelle Jugend. Reinbeck, 1961
Cohen, E. L. – Felson, M.: Social Change and Crime Rate Trends: A Routine Activity
Approach. American Sociological Review, 44/1979, pp. 588–608.
Cornish, D. B. – Clarke, R. V. (eds.): The Reasoning Criminal. New York, 1986
Csepeli György: Szociálpszichológia. Osiris, Budapest, 1997
Csíkszentmihályi Mihály: Flow. Az áramlat. A tökéletes élmény pszichológiája.
Akadémiai Kiadó, Budapest, 2001
Csontos László: A racionális döntések elmélete. Osiris – Láthatatlan Kollégium,
Budapest 1998
Csontos László: Ismeretelmélet, társadalomelmélet, társadalomkutatás. Osiris,

69
Budapest, 1999
Dahrendorf, R.: A modern társadalmi konfliktus. Gondolat, Budapest, 1998
Dugdale, R. L.: The Jukes: A Study in Crime, Pauperism, Disease and Heredity. New
York, 1895
Durkheim, E.: Die Regeln der soziologischen Methode. Neuwied, 1961
Durkheim, E.: Kriminalität als normales Phänomen. In: Sack–König: Kriminalsoziologie.
Frankfurt, 1974
Durkheim, E.: A társadalmi tények magyarázatához. KJK, Budapest, 1978
Durkheim, E.: Az öngyilkosság. Szociológiai tanulmány. Osiris, Budapest, 2000
Eysenck, H. J.: Kiriminalität und Persönlichkeit. Wien, 1977
Farrington, D. P. – Ohlin, L. E. – Wilson, J. Q.: Understanding and Controlling Crime:
Toward a New Research Strategy. New York, 1986
Ferri, E.: Das Verbrechen als soziale Erscheinung. Leipzig, 1896
Finkey Ferenc: A magyar büntetőjog tankönyve. Budapest, 1914
Földvári József – Vigh József: Kriminológia. Egységes jegyzet. Budapest, 1974
Freud, S.: Das Unbehagen in der Kultur. In: Gesammelte Werke. 14. kötet (1925–1931).
London, 1948, S. 421.
Giddens, A.: Szociológia. Osiris, Budapest, 1997
Glaser, D.: Criminality Theories and Behavioral Images in American Journal of
Sociology, 61/1956, pp. 433–444.
Glueck, S. – Glueck, E.: Unraveling Juvenile Delinquency. Cambridge/Mass., 1950
Gönczöl Katalin: A magyar kriminológia fejlődése 1960–1977. Acta
Facultatis... ELTE, Budapest, 1980
Göppinger, H.: Kriminologie. 1. kiadás. München, 1971
Göppinger, H.: Kriminologie. 4. kiadás. München, 1980
Göppinger, M.: Der Täter in seinen sozialen Bezügen. Ergebnisse aus Tübinger
Jungtäter-Vergleichsuntersuchung. Berlin, 1983
Gottesmann, I. I. – Carey, G. – Hanson, D. R.: Pearls and perils epigenetic
psychopathology. In: Guze, S. B. – Earls, E. J. – Barett, J. E. (eds.): Childhood
psychopathology and development. New York, 1983, pp. 287–300.
Gottfredson, M. R. – Hirschi, T.: A General Theory of Crime. Stanford, California, 1990
Hentig, von H.: Das Verbrechen. III. kötet. Berlin, 1963
Hering, K. H.: Der Weg der Kriminologie zur selbständigen Wissenschaft. Hamburg,
1966
Herren, R.: Freud und die Kriminologie. Stuttgart, 1973
Hirschi, T. – Hindelang, M. J.: Intelligence and Delinquency. American Sociological
Review, 1977, pp. 571–587.
Hirschi, T.: Causes of Delinquency. Berkeley, 1969
Horoszowski, P.: Economic Special-Oppurtunity Conduct and Crime, Lexington/Mass.,
1980
Irk Albert: Kriminológia I. Krimináletológia. Budapest, 1912
Jescheck, H. H.: Lehrbuch des Strafrechts. Berlin, 1988
Johanson, E.: Recidivistic Criminals and Their Families. Morbidity, Mortality and Abuse
of Alcohol. Uppsala, 1981

70
 Kaiser, G. – Schöch: Kriminologie – Jugendstrafrecht – Stafvollzug. 3. kiadás. München,
1987
Kaiser, G.: Kriminologie. 9. kiadás. München, 1993
Karstedt, S. – Greve, W.: Die Vernunft des Verbrechens. Rational, irrational oder banal?
In: Bussman – Kreiss (Hrsg.): Kritische Kriminologie in der Diskussion. Opladen, 1996
Koestler, A.: Egy mítosz anatómiája. Osiris, Budapest, 1999
Korinek László: A család szerepe a gyermek- és fiatalkorúak szocializációjában.
Dolgozatok a közgazdaságtudományok köréből. XII. évf., Pécs, 1988
Kretschmer, E.: Körperbau und Charakter. 23/24. kiadás. Berlin, Göttingen, Heidelberg,
1961
Kunz, K. L.: Kriminologie. 2. kiadás. München, 1998
Küper, W.: Cesare Beccaria und die Kriminalpolitsche Aufklärung des 18. Jahrhunderts.
Juristische Schulung. 1968, S. 547–553.
Kürzinger, J.: Cesare Beccaria. In: Enzyklopädie. „Die Grossen der Weltgeschichte.”
Zürich, 1975, S. 760–771.
Lamnek, S.: Theorien abweichenden Verhaltens. München, 1979
Lange, J. Verbrechen als Schicksal. Studien an kriminellen Zwillingen. Leipzig, 1929
Lemert, E. M.: Der Begriff der sekundären Devianz. In: Lüderssen – Sack: Seminar,
Abweichendes Verhalten. Frankfurt, 1975, S. 433–476.
Liszt, von F.: Die gesellschaftlichen Faktoren der Kriminalität. In: Strafrechtliche Aufsätze
und Vorträge. 2. kötet. Berlin, 1905
Liszt, von F.: Lehrbuch des Deutschen Strafrechts. Berlin, Leipzig, 1919
Lombroso, C.: Der Verbrecher. (Az eredeti 5. kiadás német fordítása.) Hamburg, 1887
Lösel, F.: Psychologische Kriminalitätstheorien. Kleines Kriminologisches Wörterbuch.
1985, S. 219–229.
Mayr, von G.: Die Gesetzmässigkeit im Gesellschaftsleben. München, 1877
McCord, J. – McCord, W.: A Follow-Up Report of the Cambridge-Somerville Youth
Study, Annals. 1959, pp. 89–96.
Mead, G. H.: A pszichikum, az én és a társadalom. Gondolat, Budapest, 1973
Mednick, S. A. – Gabrieli, W. F. – Hutchings, B.: Genetic influences in criminal
convictions: Evidence from an adoption cohort. Science, 1984, pp. 891–894.
Mednick, S. (és mtsai): Biology and violence. In: Marwin, E. – Wiener, W. – Wiener, N.
A. (kiad.): Criminal Violence, London, 1982
Mergen, A.: Die Kriminologie. 3. kiadás. München, 1995
Merton, R. K.: Social Structure and Anomie. American Sociological Review, 3/1938, pp.
672–682.
Merton, R. K.: Társadalomelmélet és a társadalmi struktúra. Budapest, 1980
Miller, W. B.: Lower-Class Cultur as a Generating Milieu of Gang Delinquency. Journal of
Social, Issues 14, 1958, pp. 5–19.
Nyírő Gyula: Psychiatria. Medicina, Budapest, 1971
Park, R. E.: Human Ecology. American Journal of Sociology, 42/1936, pp. 1–15.
Peters, H.: Richter im Dienst der Macht. Zur gesellschaftlichen Verteilung der
Kriminalität. Stuttgart, 1973
Pléh Csaba: Pszichológiatörténet. Gondolat Kiadó, Budapest, 1992

71
 Popkin, S.: Racionális paraszt. Művelődési Minisztérium, Budapest, 1986
Reiss, A. J.: Delinquency as the Failure of Personal and Social Controls. American
Sociological Review, 16/1951, pp. 196–207.
Schneider, H-J.: Kriminologie. 3. kiadás. München, 1992
Schneider, H-J.: Einführung in die Kriminologie. 3. kiadás. Walter de Gruyter, Berlin,
New York, 1993
Schneider, H-J.: Kriminologie. Berlin, 1984
Schneider, H-J.: Kriminologie. Walter de Gruyter, Berlin, New York, 1987
Schneider, H-J.: Strategien der Verbrechensverhütung. Universitas, September, 1999,
pp. 819–835.
Schumann, K. F.: Ungleichheiten in der Strafverfolgung. Recht und Politik. 1974, S. 119–
129.
Schwind, H-D.: Kriminologie. 8. kiadás. Heidelberg, 1997
Seeling, E. – Bellavich, H.: Lehrbuch der Kriminologie. 3. kiadás. Darmstadt, 1963
Shaw, C. R. – McKay, H. D.: Juvenile Delinquency and Urban Areas. Chicago, 1942
Shaw, C. R.: Delinquency Areas. Chicago, 1929
Sheldon, W. H.: Varieties of Delinquent Youth: An Introduction to Constitutional
Psychiatry. New York, 1949
Stone, C. P.: Comparative Study of the Intelligence... Journal of Criminal Law and
Criminology, 1921, pp. 238–257.
Szabó András: Bűnözés – ember – társadalom. KJK, Budapest, 1980
Szabó András: Modern burzsoá kriminológiai elméletek a fiatalkorúak bűnözéséről.
Állam- és Jogtudományi Intézet Értesítője, 1961/1., 95–126. o.
Szabó Denis: Kriminológia és kriminálpolitika. Gondolat, Budapest, 1981
Tannenbaum, F.: Crime and Community. London, 1953
Trasher, F.: The Gang. A Study of 1313 Gangs in Chicago. Chicago, 1929
Tunell, K. D.: Let’s Do It: Deciding to Commit a Crime. In: Conklin, J. E. (kiad.): New
Perspectives in Criminology. Boston, 1996, pp. 245–258.
Vermes Miklós: A kriminológia alapkérdései. KJK, Budapest, 1971
Vigh József: Kriminológiai alapismeretek. Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest, 1998
Walsh, D.: Heavy Business: Commercial Burglary and Robbery. London, 1986
West, D. J. – Farrington, D. P.: Who becomes delinquent. London, 1973
Whyte, W. F.: Utcasarki társadalom. Új Mandátum Könyvkiadó, Budapest, 1999
Wöhlcke, M.: Soziologisch relevante Fragen, und methologischen Probleme der
Zwillingsforschung. Kölner Zeitschrift für Soziologie und Sozialpsychologie, 1977, S. 319–334.
Wolfgang, M. – Ferracuti, F.: The Subculture of Violence. London, 1967
Yinger, J. A.: Contraculture and Subculture. American Sociological Review, 25/1960, pp.
625–635.
Yoshimasu, S.: Zwillingsforschung. In: Handwörterbuch der Kriminologie. Berlin, 1975, 3.
kötet, S. 691–712.

72