Maria Lind – The Curatorial 2010

Van valami, amit "a kurátorinak" nevezhetünk? Valami, ami egy kurátornak, akár alkalmazottnak, akár függetlennek,
művészként vagy művészettörténészként a tevékenységében nyilvánul meg? A kurátorság több mint kiállítás
rendezés: ez magában foglalja az új munka elvégzését és az intézmény falain túlmenő munkát, valamint a
szervezésnek és oktatásnak nevezett tevékenységet. De beszélhetünk-e a kurátori tevékenységről egy kiterjesztett
mezőben, mint egy többdimenziós szerep, amely magában foglalja a kritikát, a szerkesztést, az oktatást és az
adománygyűjtést?

Az idei Velencei Biennále után  hogyan tud a kurátorság, ami változatos dimenziók gyűjteménye, különböző
képességgel rendelkező emberek által alkalmazott laza módszertanként működni. A kurátorság, mint összekapcsolt
gondolkodásmód: objektumok, képek, folyamatok, emberek, helyszínek, történetek és diskurzusok fizikai térben,
mint egy aktív katalizátor, csavarokat, fordulatokat, feszültségeket generál. Ez egy kurátori megközelítés sokat
köszön a helyspecifikus gyakorlatoknak, és még inkább a kontextus-érzékeny munkának és az intézményi kritika
különböző hagyományainak: mindegyikük arra ösztönöz, hogy gondolkozz a műalkotásról, vele együtt, de távol is
tart, szembeállít. Ebben az értelemben a "kurátor" hasonlít arra, amit a szerkesztőnek meg kell tennie, csak egy
szélesebb anyag készlettel és kapcsolatokkal.

Egyesül Arab Emírség pavilonja  Az UAE első bemutatója Lamya Gargash fotóival kezdett, videópárbeszédet
folytatott Hannah Hurtzig, állami tisztviselővel és akadémikussal, a múzeum modelljét az ország sztárépítésze
tervezte, a Jackson Pollock Bar, valamint az UAE művészek online archívumának dokumentálása. Ezzel a pavilonnal a
kurátor Tirdad Zolghadr összeállította a Biennálé egyik kiemelkedő elemét audio útmutató, amely bemutatta ezt a
szokatlanul összetett politikai, gazdasági, társadalmi és művészi helyzetet, amelyben a kurátor mind a megerősítést,
mind a bírálatot végezte. Itt a "kurátoriság" a kapcsolatok és rétegek sokféleségében merül fel, hogy hogyan hangolja
őket össze a status quo kihívására, és maguk a művek helyezkednek el a projekt középpontjában.

Ilyen értelemben a "kurátori" párhuzamosan működik Chantal Mouffe "politikai" fogalmával. A köztudatban élő
reprezentatív formánál, egy a demokrácia egy jobb formáját kutatja, olyan vázlatot készít, amelyben az ellenzék
dicséretes, és a konszenzusos, a megszorításra való hajlandósága rendkívül problémás. Carl Schmitt-re támaszkodva,
Mouffe a ’politikai’t állandó tényezőként kezeli, amit lehetetlen pontosan meghatározni, mégis antagonista
kötésként áll barát és ellenség között. A politikai "az élet egy olyan aspektusa, amelyet nem lehet megkülönböztetni
a divergenciától és az ellentétektől- a konszenzus ellentéte. Mouffe számára a "politika" a gyakorlatok hivatalos
oldala, amely bizonyos rendszereket reprodukál. Így tehát a "kurálás" a technikai módozat lenne - amelyet a
művészeti intézményekből és független projektekből ismerünk –és a ’kurátoriság’ egy még vírus-szerűbb jelenlét,
amely a jelentési folyamatok és az objektumok, emberek, helyek, ötletek stb. közötti kapcsolatokból áll, olyan
jelenlét, amely súrlódást és új ötleteket teremt.

A legutóbbi São Paulo biennálé, amelyet 2008 őszén kurált Ivo Mesquita és Ana Paula Cohen, egy újabb kiterjedtebb
eset, amikor előtérbe került a "kurátoriság". A világ több mint kétszáz biennáléja közül a São Pauloi az egyik
legrégebbi. Az 1951-es kezdete óta létrehozta és megújította a kapcsolatokat, ösztönözte a vitákat, mint a latin-
amerikai egyik legfontosabb platformja mind a nemzetközi, mind a helyi modern és kortárs művészetnek. Ma, egy
másik művészeti topográfiával, amely számos helyi és regionális művészeti intézményt és szervezetet foglal
magában, a São Paulo Biennálé népnevelő szerepe kevésbé fontos. Mesquita és Cohen kiindulópontként vették ezt a
váltást: Ha már nem kell közönséget oktatni, nem az a biennálé szerepe hogy reflektáljon önmagára és szóljon olyan
művészi fajtákról, amelyek nem kapnak helyet és figyelmet más mainstream helyszíneken; nevezetesen a
folyamatorientált művészet, amelyből a gyűjtemények és az archiválási gyakorlatok a legfontosabbak?

Nagyon ellentmondásos, de szerintem -provokáló és frissítő, a 2008-as São Paulo Biennálé meghívta Önt, hogy
tanulmányozza Leya Mira Brander részletes és mélyen személyes réznyomatait alacsony vitrinekben. Lehetővé tette,
hogy olvasson Jean-Luc Godard a Mozambiki állami televízióval végzett munkájáról egy Angela Ferreira szoborban. És
kinyomtathatja saját fényképalbumát Armin Linke saját archívumából, motívumokkal szó szerint az egész világról. A
korábbi ’áruház’ kiállítási modell, amiben minden négyzetcentiméterre művészet an zsúfolva, felváltja egy tágasan
installált tematikus csoportos kiállítás egy szinte teljesen üres emelettel, van egy "város tér" a film, zene és tánc
előadások a földszinten, valamint az alján egy jól megválasztott videó-művészeti archívum. Mindenki megharagudott,
aki a megszokott ’üzletet’ várták, művészi tömeggel sok ismert művésszel. Közel negyven művész állított ki, így
minden egyes munkára lehetett időt szánni, sok közülük kivételes figyelmet követelt. Ráadásul Oscar Niemeyer Le
Corbusier-inspirálta nyitott tervezésű, háromemeletes építménye, a műalkotások mellett először vett részt. Ez a
biennálé megkönnyebbülést jelentett a kortárs művészet hatalmas kategóriájának bemutatásának lehetetlen
terhétől, minden verzió színülti tölti a tereket műalkotásokkal. A 2008-as verzió kurátora azonban új megközelítést
vezetett be a biennálé szempontjából, amit "a kurátoriság"-nak nevezek. Itt a "kurátoriság" a biennálé történetének,
a jelenlegi São Paulo-ban és Brazíliában fennálló intézményi helyzetnek, a művészek és műtárgyak kombinációjának,
valamint a térbeli szervezésnek a gondos megfontolásában rejlik.

Az alakok Irit Rogofftól Liam Gillickig a kurátorságot a kortárs művészeten belül azonosították, ahol jelentős új ötletek
merültek fel a 90-es évek közepén - legalábbis Európában, Latin-Amerikában és a Közel-Keleten – nem pedig más
időkből, helyekből, ahol a művészet kritika vagy a művészettörténet privilégiuma a napirend meghatározása.
Kísértést érzek arra, hogy a művészeknek az érvelésében olvassam a ’kurátoriságot’: nem önmagában kurátorok
terméke, a kurátorság a szakemberek munkájának hálózata. Az eredménynek zavartalan minőségű sima felületeket
kell kevernie- egy adott kontextusra választ kínáló, konkrét, többrétegű elegy. Ahelyett hogy reprezentál, a
’kurátoriság’ magában foglalja a prezentálást – itt és most cselekszik, ahelyett, hogy feltérképezné az ott és akkor-t.
Ebben az értelemben a "kurátoriság" is minőségi kifejezés, mint ahogy a "politikai" is az Mouffe-nak. Bár
önelégültnek tűnhet, azt hiszem, van valami igazság Rogoff és Gillick érvelésében. De elkerülhetetlen kérdés merül
fel: A kurátoriság több mint irritáció/ingerlés? Több mint egy ideiglenes frissesség? Van valami mélyebb hatása arra,
hogyan közeledünk és foglalkozunk a művészettel és a világ többi részével? Még nem vagyok benne biztos – több idő
kell, hogy kiderüljön. De azt tudom, hogy a hagyományos kurátorságnak, akárcsak az autó iparnak, újra kell
gondolnia a termelési módját. Ha a kurátori - a kifejezés kevésbé minőségi és hosszabb távú használatában – lehet
bárki, aki aktívan dolgozik a kortárs művészeti szférában, akkor ez használható egy menekülési útvonalként
azokaknak, akik, mint magam is, felelősek évi tizenöt kurátor-hallgató sikeres lediplomázásáért. Hol találnak munkát?
Mivel a kurátor-képzés szerte a világon elterjedt, bizonyos kreatív gondolkodás kell ahhoz, hogy munkaterületet
találhassanak. A meglévő kurátor pozíciók egyszerűen nem elegendőek.