WILLIAM LANDAY

JACOB
VÉDELMÉBEN

Első kiadás

Könyvmolyképző Kiadó, Szeged, 2013

Első rész

„Fontos, hogy reális elvárásaink legyenek a büntető

törvénykönyvvel szemben... Egyszerűen képzeljük el, hogy
visszarepülünk az időben, és találkozunk Ádám
ősapánkkal, az ember alacsony termetű, buján szőrös,
épphogy csak két lábra emelkedett elődjével, aki nagyjából
hárommillió évvel ezelőtt az afrikai szavannán vadászott
élelem után. Most egyezzünk meg abban, hogy tetszésünk
szerint különféle törvényekkel segítjük ennek az okos kis
lénynek az életét, miközben persze ügyelünk rá, hogy ne
kényeztessük el túlságosan.”

REYNARD THOMPSON
Az emberi erőszak általános elmélete (1921)
 1. | A nagy esküdtszék előtt

Mr. Logiudice: Kérem a nevét!

Tanú: Andrew Barber.
Mr. Logiudice: Foglalkozása, Mr. Barber?
Tanú: 22 évig voltam megyei helyettes kerületi
ügyész.
Mr. Logiudice: Csak „volt"? És most mi a foglalkozása?
Tanú: Azt hiszem, önök úgy mondanák, hogy
munkanélküli.

ÁPRILISÁBAN Neal Logiudice végül

beidézett a nagy esküdtszék elé. Ám
akkor már késő volt. Az esetet tekintve mindenképpen,
de Logiudice szempontjából is. A hírneve
visszavonhatatlanul besározódott, és ezzel együtt a kar-
rierje is derékba tört. Az az ügyész, akinek csorba esik a
hírnevén, húzhatja még egy darabig, de a kollégái lesben
állnak, mint a farkasok, és az első adandó alkalommal
elmarják a falkától. Így megy ez: a helyettes kerületi
ügyész ma még pótolhatatlan, ám holnapra mindenki
elfelejti a nevét.
 Mindig is kedveltem Neal Logiudice-t1. Tizenkét évvel
az eset előtt, friss diplomásként került a kerületi
ügyészséghez. Huszonkilenc éves volt, alacsony,
kopaszodó, köpcös. A szája tele fogakkal, erőszakkal
kellett csukva tartania, mint egy degeszre tömött bőrön-
döt, ami savanyú, örökké elégedetlen arckifejezést
kölcsönzött neki. Mindig nyaggattam, hogy ne vágjon
ilyen képet az esküdtszék előtt – senki sem szereti a
kukacoskodókat –, de hiába. Logiudice fejcsóválva állt fel
a tárgyalóteremben, és úgy préselte össze az ajkát, mint
egy tanítónő vagy egy pap, amitől minden esküdt erős
késztetést érzett, hogy ellene szavazzon. A hivatalban
Logiudice jókora szarkeverő és seggnyaló hírében állt.
Sokat cikizték. A többi helyettes kerületi ügyész
folyamatosan csesztette, de mindenki mástól is megkapta
a magáét, még azoktól is, akik csak közvetetten álltak
kapcsolatban a hivatallal: zsaruktól, hivatalnokoktól,
titkárnőktől – olyan emberektől, akik általában leplezni
szokták az ügyészek iránti megvetésüket. Milhouse-nak
csúfolták A Simpson család egyik nyominger szereplője
után, de a rendes nevét is ezerféleképpen csavarták ki:
LáFosisz, LáFlúgisz, Sid Vicious2, Okostojás, s a többi, s a
többi. Én viszont alapjában véve szimpatikusnak
találtam a fickót.
Ő egyszerűen naiv volt. A legjobb szándékkal tett

1 Ejtsd: la-dzsú-disz.
2Angol zenész, a Sex Pistols punkegyüttes basszusgitárosaként vált ismertté. Egy felmérésen
minden idők legvitatottabb zenészének szavazták meg.
tönkre emberéleteket anélkül, hogy akár egy álmatlan
éjszakája lett volna emiatt. Elvégre, rosszfiúkat üldözött.
Ez az Ügyészek Nagy Tévedése – Csak rosszfiúk lehetnek,
hiszen vádat emelek ellenük –, és nem Logiudice az egyetlen
ember, aki beleesett ebbe a csapdába, ezért megbocsá-
tottam neki, hogy próbál igazságos lenni. Majdhogynem
kedveltem őt. Méghozzá a furcsaságai, a kimondhatatlan
neve, a csálé fogai – amelyeket a társai már rég drága
fogszabályzóval zaboláztak volna meg, természetesen
anyuci és apuci pénzéből – meg a leplezetlen ambíciója
miatt. Volt benne valami. Egyfajta határozottság, aho-
gyan a rengeteg elutasítás ellenére is talpon maradt és
nem tágított. Látszott rajta, hogy első generációs
értelmiségi, aki elszántan igyekszik elérni mindazt, amit
másoknak tálcán kínál az élet. Ebből a szempontból, de
csakis ebből, kifejezetten hasonlítottunk egymásra.
Tizenkét évvel azután, hogy a hivatalhoz került,
minden furcsasága ellenére végül elérte, amit akart.
Vagyis, majdnem elérte. Neal Logiudice első helyettes
lett, a Middlesexi Kerületi Ügyészi Hivatal második
számú embere, a kerületi ügyész jobbkeze és vezető bün-
tetőjogász. Ő vette át tőlem az ügyet – a zöldfülű, aki
valamikor azt mondta nekem: „Andy, egyszer majd én is
olyan akarok lenni, mint te.”
Tudhattam volna, hogy ez lesz a vége.
Aznap reggel az esküdtek komor, gondterhes
hangulatban voltak. Harminc-egynéhány férfi és nő,
akinek nem volt annyi esze, hogy kibúvót találjon,
összezsúfolódva ült a teremben az iskolai székeken,
amelyeken könnycsepp alakú felhajtható asztalka
helyettesítette a karfát. Most jutott el a tudatukig, mire is
vállalkoztak tulajdonképpen. A nagy esküdtszék
megbízatása több hónapra szól, de a tagjai viszonylag
hamar rájönnek, mi a buli lényege: megvádolni, rámu-
tatni, megnevezni a gonoszt.
A nagy esküdtszéki eljárás nem per. Nincs jelen sem
bíró, sem védőügyvéd. Az ügyész a központi figura. Az
eljárás vizsgálati célokat szolgál, és elméletben az ügyész
erejét hivatott felmérni, mivel a nagy esküdtszék dönti el,
az ügyésznek elég bizonyíték áll-e a rendelkezésére,
hogy vádat emeljen a gyanúsított ellen. Ha a bizonyí-
tékok megfelelőek, a nagy esküdtszék elfogadja az
ügyész vádiratát, amely közvetlen belépőt jelent a
Legfelsőbb Bíróságra. Ha nem, akkor nincs vádemelési
javaslat, és az ügy véget ér, mielőtt elkezdődhetne. Ez
utóbbi azonban nem sűrűn fordul elő a gyakorlatban. A
nagy esküdtszék rendszerint vádat emel. Hogy miért?
Mert csak a történet egyik oldalát ismeri.
Ebben az esetben azonban a nagy esküdtszék tudta,
hogy Logiudice-nak nincs ügye. Ma nincs. Azok után,
ami történt, nem fog kiderülni az igazság, már ha ezekre
a poshadt és agyonmachinált bizonyítékokra kell
támaszkodni. Több mint egy év telt el az eset óta –
valamivel több mint tizenkét hónapja egy tizennégy éves
fiút holtan találtak az erdőben, három, szabályos vonalat
alkotó szúrt sebbel a mellkasán. Mintha háromágú
szigonnyal döfték volna le. De a megfelelő pillanat
elmúlt. Közbeszóltak a körülmények. Késő volt, és ezt a
nagy esküdtszék is tudta.
Én is tudtam.
Csak Logiudice volt rendíthetetlen. A rá jellemző
idegesítő mozdulattal préselte össze a száját.
Belelapozott sárga jegyzettömbjébe, a következő
kérdésen gondolkozott. Pontosan úgy csinálta, ahogy
tanítottam. Az én hangom duruzsolt a fülébe: Nem baj, ha
gyenge lábakon áll az ügy. Ne térj el a szabályoktól. Játssz úgy,
ahogyan az elmúlt ötszáz-egynéhány évben szokás! Azt az
ösztönös taktikát válaszd, ami a keresztkérdések alapja –
téveszd meg, kerítsd be, nyírd ki!
– Emlékszik még, kitől hallott először a Rifkin fiú
meggyilkolásáról?
– Igen.
– Mesélje el!
– Kaptam egy hívást, azt hiszem, először a CPAC-től.
Ez az állami rendőrség. Aztán rögtön utána még kettőt,
az egyiket a newtoni rendőrségtől, a másikat pedig az
ügyeletes kerületi ügyésztől. Lehet, hogy rossz a sorrend,
de gyakorlatilag folyamatosan csörgött a telefonom.
– Mikor volt ez?
– 2007. április 12-én, csütörtökön, délelőtt kilenc körül,
rögtön azután, hogy megtalálták a holttestet.
– Miért önt hívták?
– Én voltam az első számú helyettes. Nálam jelentették
az összes gyilkosságot, ami a megyében történt. Ez a
szokásos eljárás.
– De nem tartott meg minden ügyet, ugye? Nem ön
vizsgált ki és vitt bíróság elé minden emberölési ügyet.
– Nem, természetesen nem. Időm sem lett volna rá.
Nagyon kevés emberölési ügyet osztottam magamra. A
javát átadtam a kollégáimnak.
– De ezt megtartotta.
– Igen.
– Rögtön eldöntötte, hogy megtartja, vagy utólag
határozott így?
– Szinte azonnal eldöntöttem.
– Miért? Miért pont ezt az ügyet tartotta meg
magának?
– Volt egy megállapodásunk a kerületi ügyésszel,
Lynn Canavan-nel, hogy bizonyos ügyekben
személyesen járok el.
– Milyen ügyekben?
– Kiemelt ügyekben.
– Miért pont ön?
– Én voltam a vezető büntetőjogász a hivatalban. A
kerületi ügyész azt akarta, hogy a fontos ügyek
megfelelő kezekbe kerüljenek.
– Ki dönti el, mi számít kiemelt ügynek?
– Elsősorban én. Természetesen a kerületi ügyésszel
egyeztetve, de az elején elég gyorsan pörögnek az
események. Ilyenkor nincs idő a személyes egyeztetésre.
– Szóval, ön döntött úgy, hogy a Rifkin-gyilkosság
kiemelt ügy?
 – Természetesen.
– Miért?
– Mert kiskorút öltek meg. Attól is tartottunk, hogy a
média esetleg felfújja az ügyet. Megvolt rá az esély. A
bűntett egy gazdag városban történt, és egy gazdag fiú
volt az áldozat. Nem ez volt az első példa. Az elején még
mi sem tudtuk pontosan, mi állhat a háttérben. Bizonyos
jelek arra mutattak, hogy iskolai öldöklésről lehetett szó.
Ám alapjában véve, fogalmunk sem volt, mivel állunk
szemben, csak valahogy bűzlött a dolog. Ha kiderült
volna, hogy az ügy kisebb horderejű, rögtön
továbbadom, de meg kellett győződnöm róla, hogy
minden előírásszerűen zajlik.
– Tájékoztatta a kerületi ügyészt, hogy elfogult az
ügyben?
– Nem.
– Miért nem?
– Mert nem voltam elfogult.
– A halott fiú nem az ön fia, Jacob osztálytársa volt?
– Az volt, de én nem ismertem az áldozatot.
Amennyire én tudom, Jacob sem ismerte igazán. Még
csak nem is említette a nevét.
– Ön nem ismerte a gyereket. Rendben van. De azt
tudta, hogy ugyanazon város ugyanazon
középiskolájába jártak, ugyanabba az osztályba?
– Igen.
– És még ekkor sem gondolta, hogy elfogult az
ügyben? Nem gondolta, hogy mások esetleg kétségbe
vonhatják a tárgyilagosságát?
– Nem. Természetesen nem.
– Még így utólag sem? Továbbra is kitart emellett?
Utólag sem érzi úgy, hogy a körülmények az elfogultság
látszatát keltették?
– Nem, semmi elítélendőt nem éreztem a dologban.
Semmi szokatlant. Hogy ugyanabban a városban laktam,
mint ahol a gyilkosság történt? Ez még előnyömre is
szolgált. Kisebb megyék esetében gyakran előfordul,
hogy az ügyész tagja a közösségnek, ahol a
bűncselekmény történik, és személyesen ismeri az
érintetteket. Na és? Annál hamarabb el akarja kapni a
gyilkost. Ez nem elfogultság. Nézze, ha szigorúan
vesszük a dolgot, én minden gyilkosságban elfogult
vagyok. Ez a munkám. Egy brutális, nagyon brutális
bűncselekményről beszélünk, s nekem az volt a dolgom,
hogy intézkedjek. Minden igyekezetemmel ezen voltam.
– Rendben. – Logiudice a jegyzeteibe pillantott. Nincs
értelme a vallomástétel legelején letámadni a tanút.
Logiudice, ez nem is kétség, később biztosan visszatér
majd erre a pontra, ha kellőképpen kifárasztott. Most az
volt az érdeke, hogy lecsillapítsa a kedélyeket.
– Ismeri a jogait?
– Természetesen.
– És lemondott róluk.
– Láthatja. Hiszen itt vagyok. Beszélek.
Halk kuncogás az esküdtszék sorai között.
Logiudice letette a jegyzettömbjét, és ezzel, úgy tűnt,
egy pillanatra kilépett a szerepéből.
– Mr. Barber! Andy! Hadd kérdezzem meg, miért nem
él a jogaival? Miért nem hallgat? – Én ezt tenném a
helyében, lógott a levegőben kimondatlanul.
Egy pillanatra azt hittem, ez is a taktika része, ez is
csak színjáték. De Logiudice őszintének tűnt. Félt, hogy
készülök valamire. Nem akarta, hogy behúzzam a csőbe,
nem akart megszégyenülni.
– Nem akarok hallgatni – szólaltam meg. – Azt
akarom, hogy ki- derüljön az igazság.
– Bármi áron?
– Hiszek az igazságszolgáltatásban, ahogy ön és a
többi jelenlévő is.
Ez nem volt teljesen igaz. Nem hiszek az
igazságszolgáltatásban, pontosabban azt nem igazán
hiszem, hogy hitelt érdemlően fel tudja tárni az
igazságot. Egyetlen jogász sem képes erre. Mindenki
tudja, hogy rengeteg a hiba, rengeteg a félresiklott ügy.
Az esküdtek döntése merő találgatás, amit, gondolom,
általában a jó szándék vezérel, de hiába, nem lehet
egyszerű szavazással megkülönböztetni a tényeket a
kitalációktól. És mégis, mindezek ellenére, hiszek
magának a rituálénak az erejében. Hiszek a szinte vallási
jelképekben, a fekete talárban, a görög templomokat
idéző márványoszlopos bíróságokban. A bírósági
tárgyalás tulajdonképpen mise. Együtt imádkozunk
azért, hogy helyesen cselekedjünk és elhárítsuk a
veszélyt, és ezt tesszük akkor is, ha nem vagyunk
biztosak benne, hogy imáink meghallgatásra találnak.
Logiudice persze nem hitt az ilyen fellengzős
baromságokban. Ő a jogászok kétpólusú világában élt –
bűnös vagy ártatlan –, és nem akart kiengedni a karmai
közül.
– Hisz az igazságszolgáltatásban? – húzta el a száját. –
Jól van, Andy, akkor térjünk a tárgyra! Hagyjuk, hogy az
igazságszolgáltatás tegye a dolgát – mosolygott rá
tudálékosan az esküdtekre.
Ez az, Neal! Ne hagyd, hogy a tanú az ágyába cibálja
az esküdteket, ha te is az ágyadba cibálhatod őket.
Csábítsd el őket, és simulj hozzájuk a takaró alatt, a tanú
meg hadd dideregjen a hidegben. Gúnyosan
elmosolyodtam. Ha tehetem, biztosan felállok, és tap-
solni kezdek, mert pontosan erre tanítottam Logiudice-t.
Nem tagadhatom meg magamtól ezt a kis atyai
büszkeséget. Nem végeztem rossz munkát, egész jól
kikupáltam Neal Logiudice-t.
– Gyerünk már! – kezdtem csókolgatni az esküdtek
nyakát. – Hagyjuk a rizsát, és vágjunk bele, Neal!
Logiudice jelentőségteljes pillantást vetett rám, majd
fogta a sárga jegyzettömbjét, és belemerült, a megfelelő
pillanatra várva. Mintha neonfelirat villogott volna a
homlokán: Téveszd meg, kerítsd be, nyírd ki!
– Rendben – mondta –, folytassuk azzal, mi történt a
gyilkosságot követően!
 2. | A mieink

2007 áprilisa: tizenkét hónappal korábban.

R IFKIN MEGNYITOTTA HÁZÁT A SIVÁRA, a

zsidó gyászhétre érkezők előtt. Úgy tűnt, az egész
város tiszteletét teszi. Nem hagyták magukra a családot a
gyászában. A fiú siratása éppúgy, ahogy a meggyilkolása
is, közösségi eseménynek számított. A ház annyira
megtelt, hogy amikor a beszélgetés moraja kissé
felerősödött, a látogatónak az a kínos érzése támadt,
hogy társasági összejövetelbe csöppent, amíg a tömeg –
mintha egy láthatatlan kéz lejjebb tekerte volna a
hangerőt – egy emberként suttogóra nem fogta.
Bocsánatkérő arckifejezéssel, sűrű mentegetőzések
közepette furakodtam keiesztül a tömegen, ide-oda
cikázva a vendégek között.
Az emberek kíváncsian bámultak rám.
– Ő az, ő Andy Barber – mondta valaki, de nem álltam
meg. Négy nap telt el a gyilkosság óta, és már mindenki
tudta, hogy én foglalkozom az üggyel. Természetesen
kérdezősködni akartak, a gyanúsítottakról, a nyomokról
meg az összes többiről, de nem mertek megszólítani.
Most nem a nyomozás volt a lényeg, hanem az a rideg
tény, hogy meghalt egy ártatlan gyerek.
Meggyilkolták! A hír mélyen megrendítette az
embereket. Newtonban eddig nem történt említésre
érdemes bűncselekmény. A helyiek csupán a
híradásokból meg tévéműsorokból ismerték az
erőszakot. Azt hitték, hogy az erőszak a város határán
kívül marad, és csak a társadalom legalját képező városi
csőcseléket érinti. Igen, tévedtek, de nem voltak ostobák,
egy felnőtt meggyilkolása nem rázta volna meg őket
ennyire. A Rifkin-gyilkosságot az tette olyan mocskossá,
hogy a város egyik fiatalkorú lakója is érintett volt benne.
Ez sértette a newtoniak önmagukról alkotott képét.
Sokáig a következő felirat volt olvasható Newton
belvárosában: „A családok közössége, a közösségek
családja”, és az is gyakran elhangzott az emberek szá-
jából, hogy Newton „ideális hely a kisgyerekes
családoknak”. Ami meg is felelt a valóságnak. Minden
sarkon iskolai előkészítő központokba, magántanárokba,
karateegyesületekbe és ifjúsági focicsapatokba botlott az
ember. A fiatal szülők a gyerekek paradicsomaként
emlegették Newtont. Sokan közülük elegánsan trendi
nagyvárosból költöztek ide. Rábólintottak a hatalmas
kiadásokra, a lélekromboló monotóniára és a
konvencionális életformával járó émelyítő csaló-
dottságra. Ezek az ambivalens kötődésű lakosok
kizárólag azért tartották logikus lépésnek a kertvárosi
projektet, mert az „jó a gyerekeknek”. Mindent ennek
rendeltek alá.
Ahogy szobáról szobára haladtam, sorra magam
mögött hagytam a különböző csoportokat. A kölykök, a
halott fiú barátai, a bejárathoz közeli szűk
oldalhelyiségben zsúfolódtak össze. Halkan, magukba
roskadtan beszélgettek. Az egyik lánynak
elmaszatolódott a szempillafestéke a sok sírástól. A fiam,
Jacob, egy alacsony széken ült, szikáran és nyurgán, kissé
félrehúzódva a többiektől. A mobilja kijelzőjét bámulta,
ügyet sem vetve a körülötte zajló beszélgetésre.
A gyászoló rokonság – idős nagymamák,
csecsemőkorú unokatestvérek – a szomszédos
nappaliban csoportosult.
Végül a konyhában bukkantam rá azoknak a
gyerekeknek a szüleire, akik Ben Rifkinnel együtt jártak a
newtoni iskolákba. Ők voltak a mieink. Nyolc éve
ismertük egymást, azóta, hogy a gyerekeink bekerültek
az óvodába. Legalább ezerszer éltük át közösen a reggeli
búcsúzkodásokat és a délutáni hazameneteleket, a
végtelennek tűnő focimeccseket és az iskolai
adománygyűjtő programokat, meg a Tizenkét dühös ember
emlékezetes előadását. Mégis, egy-két barátságot
leszámítva, alig ismertük egymást. Persze egyfajta
sorsközösség kötött össze bennünket, de ezt nem lehetett
valódi kapcsolatnak nevezni. A legtöbb ilyen laza
barátság nem éli túl az érettségit. A Ben Rifkin
meggyilkolása utáni első napokban azonban az az il-
lúziónk támadt, hogy nagyon közel állunk egymáshoz.
Mintha hirtelen mindannyian megnyíltunk volna
egymás előtt.
Rifkinék tágas konyhájában – Wolf főzőlap, Sub-Zero
hűtőszekrény, gránitpult, fehér szekrények – a szülők
hármas-négyes csoportokba verődve vallottak az
álmatlanságról, a szomorúságról, a megingathatatlan
rettegésről. Újra meg újra visszakanyarodtak a
Columbine középiskolában történt mészárláshoz,
szeptember 11-éhez és ahhoz, hogy Ben halála óta tíz
körömmel kapaszkodnak a gyerekeikbe. Az este
extravagáns hangulatát csak tovább fokozta a füg-
gőlámpák terrakotta félgömbjeiből áradó meleg fény.
Ebben a kandallótüzet idéző derengésben léptem be a
konyhába, ahol a szülők végre megengedték maguknak
azt a luxust, hogy minden titkukba beavassák egymást.
Amikor megjelentem a konyhában, az egyik anyuka,
Toby Lanzman, éppen előételeket rakosgatott ki egy
kínálótálra a konyhaszigeten. Konyharuhát vetett át a
nyakán. Az alkarján kidudorodtak az inak. Toby volt a
feleségem, Laurie legjobb barátnője, szinte csak vele
sikerült tartós kapcsolatot kialakítanunk. Rájött, hogy a
feleségemet keresem, s a helyiség végébe mutatott.
– Az anyákat istápolja – mondta.
– Látom.
– Most mindnyájunkra ráférne egy kis istápolás.
Hümmögtem valamit, zavartan ránéztem Tobyra, és
továbbindultam. Toby szeretett uszítani. Csak úgy
tudtam védekezni ellene, hogy taktikai visszavonulót
fújtam.
Laurie egy kis csoportosulás közepén állt. Mindig
sűrű és zabolátlan haját nagy teknőcmintás csattal fogta
laza kontyba a tarkóján. Vigasztalóan simogatta egyik
barátnője felkarját. A barátnő olyan készségesen simult
hozzá, mint egy hízelgő macska.
Amikor mellé léptem, Laurie a derekam köré
csúsztatta a bal karját.
– Szia, édes!
– Ideje indulnunk!
– Andy, azóta ezt hajtogatod, hogy beléptünk ide.
– Ez nem igaz. Legfeljebb gondolatban, de nem
hangosan.
– Az arcodra van írva – sóhajtotta a feleségem. –
Tudtam, hogy külön autóval kellett volna jönnünk.
Egy pillanatra végigmért. Még nem akart hazamenni,
de látta rajtam, hogy nyugtalan vagyok, hogy nem bírom
a rivaldafényt, hogy nem vagyok beszédes típus – a
zsúfolt szobákban zajló fecsegések mindig kimerítettek –,
és ezek a tények mind sokat nyomtak a latba. Egy
családot is csak ugyanúgy kell kezelni, mint bármilyen
más szervezetet.
– Menj csak nyugodtan! – határozta el magát végül. –
Én majd hazavitetem magam Tobyval.
– Igen?
– Persze. Miért ne? Vidd Jacobot is!
– Biztos vagy benne? – hajoltam le hozzá (Laurie
majdnem harminc centivel alacsonyabb nálam), hogy
félhangosan a fülébe súgjam: – Olyan szívesen maradnék!
– Menj! Mielőtt meggondolom magam – nevette el
magát a feleségem.
 A gyászoló nők döbbenten bámultak ránk.
– Menj már! A kabátod az emeleten van, a
hálószobában.
Felmentem az emeletre, és egy hosszú folyosón
találtam magam. Ide csak tompán szűrődött fel a
beszélgetés zaja, ami óriási megkönnyebbülést jelentett a
számomra. A tömeg duruzsolása még mindig ott
visszhangzott a fülemben. A kabátok keresésére
indultam. Az egyik szobában, amely valószínűleg a
halott fiú kishúgáé volt, nagy halom kabát tornyosult az
ágyon, de az enyém nem volt közöttük.
A szomszéd szoba ajtaja csukva volt. Bekopogtam,
bedugtam a fejem és körülnéztem.
A szobában komor volt a hangulat. Az egyetlen
fényforrást a szemközti sarokban álló réz padlólámpa
jelentette. A halott fiú apja egy fotelben ült a lámpa alatt.
Dan Rifkin alacsony, kisportolt testű, finom arcú ember.
Mint mindig, most is jól fésült volt. Drágának látszó sötét
öltönyt viselt. A hajtókáján tátongó durván öt
centiméteres szakadás jelképezte megtört szívét. Kár egy
ilyen drága öltönyért, gondoltam magamban. Dan szeme
beesettnek tűnt a félhomályban, kékes, a mosómedvék
arcára emlékeztető karikák keretezték.
– Szevasz, Andy! – mondta.
– Elnézést! Csak a kabátomat keresem. Nem akartalak
zavarni.
– Nem, gyere, ülj le egy kicsit!
– Nem. Nem akarok zavarni.
 – Ülj csak le! Szeretnék kérdezni valamit.
Összeszorult a szívem. Elég gyötrődő hozzátartozót
láttam életemben. A munkámmal járt. A meggyilkolt
gyerekek szüleinek a legnehezebb, közülük is az
apáknak, mert őket arra tanítják, hogy maradjanak
sztoikusak, és „viselkedjenek férfi módjára”.
Tudományos vizsgálatok szerint a meggyilkolt gyerekek
szülei közül sok apa hal meg alig néhány évvel a
gyilkosság után, rendszerint szívelégtelenségben. Szó
szerint belepusztulnak a fájdalomba. Az ügyész egy
ponton rájön, hogy nem veheti magára ezt a sok
szenvedést. Nem engedheti, hogy az apa őt is magával
rántsa. Így hát a technikai részletekre összpontosít.
Ugyanolyan szakmának tekinti a munkáját, mint bárki
más. Az a lényeg, hogy megóvja magát a szenvedéstől.
Dan Rifkin azonban hajthatatlan volt. Úgy intett
magához, mint egy közlekedési rendőr, és miután láttam,
hogy nincs más választásom, óvatosan becsuktam az
ajtót, és leültem mellé.
– Iszol valamit? – emelt fel Dan könnyed mozdulattal
egy rezes árnyalatú whiskyvel teli poharat.
– Nem.
– Van valami hír, Andy?
– Nem. Sajnos nincs.
Dan bólintott, és csalódottan nézett a szoba sarka felé.
– Mindig is szerettem ezt a szobát. Itt szoktam
gondolkodni. Egy ilyen esetet alaposan végig kell
gondolni. – Ne aggódj, jól vagyok, üzente az arcára kiülő
fanyar mosoly.
– Az biztos.
– Csak egyet nem értek. Miért csinálta az illető?
– Dan, szerintem ne...
– Nem, hallgass meg. Engem... nem kell... nem kell
pátyolgatni. Racionális ember vagyok, ennyi az egész.
Felmerült bennem néhány kérdés. Nem a részletekkel
kapcsolatban. Eddig mindig a részletekre
koncentráltunk: a bizonyítékokra, a bírósági eljárásra. De
én racionális ember vagyok, érted? Én racionális ember
vagyok, és felmerült bennem néhány kérdés. További
kérdések.
Belesüppedtem a székbe, és éreztem, hogy megadóan
ernyed el a vállam.
– Rendben. Akkor kezdjük! Ben jó srác volt. Ez tény.
Természetesen nincs olyan gyerek, aki ilyen büntetést
érdemelne. Ezt jól tudom. De Ben tényleg jó srác volt.
Nagyon jó srác. És még gyerek. Tizennégy éves, az ég
szerelmére! Soha nem volt vele semmi baj. Soha. Soha, de
soha, de soha! Akkor meg, miért? Mi volt az indíték? És
most nem olyan indítékokra gondolok, mint a harag, a
nyereségvágy vagy a féltékenység, mert ebben az esetben
nyilván nem beszélhetünk hétköznapi indítékról. Nem,
egyszerűen nem értem. Ki érezhetett ilyen... ilyen féktelen
dühöt Bennel szemben, egy gyerekkel szemben?
Egyszerűen nem értem. Egyszerűen nem értem. – Rifkin
a homlokára tapasztotta jobb kezének négy ujjbegyét, és
körkörösen masszírozni kezdte a bőrét. – Kérdezem én,
mitől mások ezek az emberek, mint mi? Mert
természetesen én is éreztem már ilyesmit, haragot,
nyereségvágyat, féltékenységet. Te is, mindenki. De én
nem öltem meg senkit. Érted? Mi nem tudnánk embert
ölni. De van, aki igen. Miért?
– Nem tudom.
– Kell, hogy legyen logikus magyarázat.
– Nincs. Komolyan nincs.
– De te beszélsz velük, ismered őket. Mit szoktak
mondani, mármint a gyilkosok?
– Nem sokat beszélnek.
– De azért megkérdezed tőlük? Nem azt, miért
csinálták, hanem hogy miből merítettek erőt?
– Nem.
– Miért nem?
– Mert úgysem válaszolnának. Az ügyvédeik nem
engedik.
– Ügyvédek! – legyintett Dan.
– Nem is nagyon tudnának mit mondani, legalábbis a
többség. A filozofikus gyilkosok, akik Chiantival meg
lóbabbal meg mindenféle marhasággal ölnek, csak a
képzelet szüleményei. Ilyenek csak a filmekben léteznek.
Ezek a srácok egyszerű szarháziak. Ha válaszolniuk
kéne, valószínűleg a nehéz gyerekkorukra
hivatkoznának. Eljátszanák a mártírt. Ez a tapasztalat.
Dan türelmetlenül bólintott, hogy folytassam.
– Dan, fölösleges azzal gyötörnöd magad, hogy
okokat keresel. Nincsenek okok. Nincs logika. Legalábbis
abban az értelemben, ahogy te gondolod.
Rifkin lejjebb csúszott a fotelben, és olyan gondterhelt
képet vágott, mintha alaposan meghányná-vetné
magában a hallottakat. Könnyes volt a szeme, de
semleges, visszafogott hangon beszélt.
– A többi szülőben is felmerülnek ezek a kérdések?
– Rengeteg minden felmerül bennük.
– Meg szoktad látogatni őket, miután lezárul az ügy?
A szülőket.
– Néha.
– Úgy értem, évek múlva.
– Néha.
– És milyenek... milyennek látod őket? Nyugodtnak?
– Akad olyan is.
– De olyan is, aki nem.
– Olyan is, aki nem.
– Mi a titkuk? Azoknak, akiknek sikerül túltenniük
magukat a dolgon. Mire kell odafigyelni? Biztosan
létezik valami jó módszer. Milyen stratégiát követnek?
Mi válik be nekik?
– A külső segítség. A család, a környezet támogatása.
Léteznek önsegítő csoportok, azokat is érdemes
megnézni. Tudok adni pár címet. Beszéljetek egy
pszichológussal! Ő majd elirányít titeket a megfelelő
csoporthoz. Érdemes megpróbálni. Egyedül nem fog
menni, az biztos. Jó tudni, hogy mások is vannak rajtatok
kívül, akik hasonló dolgokon mentek keresztül, és
megértenek titeket.
 – És a többiek? Azok a szülők, akiknek nem sikerül?
Velük mi lesz? Ők soha nem tudják összeszedni
magukat?
– Nektek nem kell ettől tartanotok.
– De mégis. Mi lesz velem, velünk?
– Nem fogjuk hagyni, hogy ez megtörténjen. Ne is
gondolj rá!
– De attól még előfordulhat. Attól még előfordulhat,
igaz? Biztos vagyok benne.
– Veletek nem. Ben sem örülne neki.
Csend.
– Ismerem a fiadat – mondta Rifkin. – Jacobot.
– Igen.
– Többször is láttam az iskolánál. Rendes gyereknek
tűnik. Magas, jóképű srác. Büszke lehetsz rá.
– Az vagyok.
– Hasonlít rád.
– Igen, azt mondják.
Dan mély levegőt vett.
– Tudod, sokszor eszembe jutnak Ben osztálytársai.
Valahogy kötődöm hozzájuk. Szeretném, ha sikeresek
lennének az életben. Láttam őket felnőni, ezért úgy
érzem, nekem is közöm van hozzájuk. Fura, mi? Lehet,
hogy így próbálok közelebb kerülni Benhez? Azért
foglalkozom ennyit a többi gyerekkel? A jelek erre
utalnak, nem? Kívülről ez jön le.
– Dan, ne törődj a látszattal! Az emberek azt
gondolnak, amit akarnak. Menjenek a fenébe! Ne rágd
magad még emiatt is!
Dan tovább masszírozta a homlokát. A gyötrelme
akkor sem lehetett volna nyilvánvalóbb, ha sugárban dől
belőle a vér. Segíteni akartam neki. Ugyanakkor
legszívesebben elmenekültem volna előle.
– Sokat segítene, ha tudnám, hogy az ügy
megoldódott. Ha megoldod az ügyet, hamarabb
megnyugszom. Mert ez a bizonytalanság... teljesen
kikészít. Ugye, ha megoldódik az ügy, jobban fogom
érezni magam? Ugye, a többi szülőnél is ez volt a
helyzet?
– Igen, azt hiszem.
– Nem akarlak siettetni. Nehogy félreérts! Csak úgy
érzem, megnyugtató lenne a tudat, hogy az ügy
megoldódott, és a fickót... végül rács mögé juttatták, és
kivonták a forgalomból. Tudom, hogy sikerülni fog. Bízom
benned. Méghozzá teljes szívemből. Nem vonom kétségbe
a szakértelmedet, Andy. Csak arra próbáltam célozni,
hogy ez nyugtatna meg igazán. Engem, a feleségemet,
mindenkit. Ez az egyetlen megoldás, azt hiszem. A
börtön. Ezt várjuk tőled.

Aznap este együtt olvasgattunk az ágyban Laurie-val.

– Szerintem nem szabadna ilyen hamar kinyitniuk az
iskolát.
– Laurie, ezt már megbeszéltük – feleltem unott
hangon. Legalább ezerszer. – Jacobnak a haja szála sem
görbül. Odavisszük, és elkísérjük a kapuig. Nyüzsögni
fognak bent a zsaruk. A gyerek nagyobb biztonságban
lesz az iskolában, mint bárhol máshol.
– Na, persze. Ezt ki mered csak így jelenteni? Honnan
tudod, mi lesz? Senki sem tudja, ki ez a fickó, hol van, és
mire készül.
– Valamikor csak ki kell nyitni az iskolát. Az élet megy
tovább.
– Tévedsz, Andy.
– Mégis, meddig várjanak?
– Amíg el nem kapják a tettest.
– Az eltarthat egy darabig.
– Na és? Mi a legrosszabb, ami történhet? Pár napig
nem lesz tanítás. Nagy cucc! Legalább biztonságban
tudhatjuk a gyerekeinket.
– Sehol sincsenek teljes biztonságban. A világ nagy.
Nagy és veszélyes.
– Jó, de akkor is.
A hasamra fektettem a könyvet, olyan volt, mint egy
kis tető.
– Laurie, ha folyamatosan zárva tartjuk az iskolát,
azzal rossz üzenetet közvetítünk a gyerekeknek. Az
iskola alapvetően nem veszélyes hely. Nem szabad
hagynunk, hogy a srácok rettegjenek tőle. Az a második
otthonuk. Szinte az egész napjukat ott töltik. Szeretnek ott
lenni. Szívesebben vannak a barátaikkal, mint otthon, az
ágy alatt, a mumustól rettegve.
– A mumus már elkapott valakit. Úgyhogy, innentől
nem egyszerű mumus.
– Jó, érted, mire akarok kilyukadni.
– Igen, értem, Andy. De szerintem, nincs igazad. Most
az a legfontosabb, hogy biztonságban tudjuk a
gyerekeinket, mármint fizikailag. Ettől még együtt
lehetnek a barátaikkal. De amíg el nem kapják azt a
fickót, senki sem garantálhatja, hogy biztonságban
vannak.
– Garanciát szeretnél?
– Igen.
– Elkapjuk a tettest – mondtam. – Garantálom.
– Mikor?
– Hamarosan.
– Biztos?
– Szerintem, igen. Mindig elkapjuk.
– Nem mindig. Emlékszel arra a pasasra, aki megölte a
feleségét, és egy plédbe csavarva betette a Saab
csomagtartójába?
– Őt is elkaptuk. Csak éppen nem tudtuk... na, jó,
szinte mindig. Szinte mindig elkapjuk a tettest. Ezt
biztosan elkapjuk, ígérem.
– És ha tévedsz?
– Ha tévedek, te majd az orrom alá dörgölöd.
– Nem. Úgy értem, ha tévedsz, és megint baja esik
valakinek?
– Ez nem történhet meg, Laurie.
A feleségem tehetetlenül ráncolta össze a homlokát.
– Nem veszekszem veled. Folyton falakba ütközöm.
 – Nem veszekszünk. Csak vitatkozunk.
– Te jogász vagy, nem érzed a különbséget. Én igenis
veszekszem.
– Mégis, mit akarsz hallani, Laurie?
– Semmit. Azt akarom, hogy hallgass végig. Tudod,
attól, hogy adod a magabiztosat, még nem feltétlenül van
igazad. Gondolj csak bele, lehet, hogy veszélybe sodorjuk
a saját fiunkat. – Laurie a halántékomhoz nyomta a
mutatóujját, és félig játékos, félig dühös mozdulattal
csavarta meg. – Gondolkozz már!
Azzal elfordult, az éjjeliszekrényen álló ingatag kupac
tetejére fektette a könyvét, majd hátat fordított nekem, és
úgy gömbölyödött össze, mint egy felnőtt testbe bújt
gyerek.
– Na! – mondtam. – Gyere közelebb!
Apró mozdulatokkal hátratornázta magát, amíg a háta
a mellkasomhoz nem simult. Amíg meg nem érezte a
testemből áradó melegséget vagy határozottságot – vagy
amire éppen szüksége volt. Megsimogattam a karját.
– Minden rendben lesz.
Érthetetlen dünnyögés volt a válasz.
– Gondolom, a szex szóba sem jöhet – jegyeztem meg.
– Azt hittem, nem veszekedtünk.
– Én nem is, de te igen. Mindegy, akkor ezúton
közlöm veled, nem haragszom, és megbocsátok neked.
– Ha-ha. Inkább neked kellene bocsánatot kérned.
– Bocsánat!
– Ez nem volt valami meggyőző.
 – Szívből sajnálom. Komolyan.
– Most pedig ismerd el, hogy nincs igazad!
– Nincs igazam?
– Ismerd el, hogy nincs igazad! Most akarod vagy
sem?
– Hm. Először tisztázzuk, ha elismerem, hogy nincs
igazam, együtt tölthetek egy szenvedélyes éjszakát egy
gyönyörű nővel.
– Azt nem mondtam, hogy szenvedélyes lesz. Csak a
szokásos.
– Értem, szóval, ha elismerem, hogy nincs igazam,
együtt tölthe-tem az éjszakát egy gyönyörű nővel, aki
egyáltalán nem lesz szenvedélyes, de azért ismer egy-két
trükköt. Erről van szó?
– Ismer egy-két trükköt?
– Egy-két fantasztikus trükköt.
– Igen, ügyvéd úr, erről van szó.
A saját éjjeliszekrényemen billegő színes
magazinkupac tetejére tettem a könyvemet, McCullough
Truman-életrajzát, és lekapcsoltam a lámpát.
– Akkor inkább hagyjuk. Igazam van.
– Mindegy. Azt mondtad, gyönyörű vagyok. Én
nyertem.
 3. | Újra az iskolában

M ÁSNAP KORA REGGEL HANGOKAT,

nyöszörgést hallottam a sötétből, Jacob szobájából
– és arra ébredtem, hogy a testem már indul is, talpra áll,
és csoszogva megkerüli az ágyat. Álomittasan
támolyogtam ki a hálószoba homályából a folyosó szürke
hajnali fényébe, hogy aztán újból elmerüljek a fiam
szobájában honoló sötétségben.
Kitapogattam a fali kapcsolót, és beállítottam a
fényerőt. Jacob szobájában szanaszét hevertek a cuccok:
egy pár ormótlan sportcipő, egy felmatricázott MacBook,
egy iPod, tankönyvek, puha kötésű regények, régi
baseballkártyákkal és képregényekkel teletömött
cipősdobozok. Az egyik sarokban egy régi
tévékészülékhez csatlakoztatott Xbox állt. Az Xbox-
lemezek – zömmel harci játékok – és a tokjaik kupacba
hajigálva hevertek a készülék mellett. Az elma-
radhatatlan szennyes mellett két halom kimosott, szépen
összehajtogatott ruha sorakozott, amelyet Jacob nem volt
hajlandó eltenni a szekrénybe, mert egyszerűbb volt
közvetlenül a kupac tetejéről leszedni a tiszta holmit.
Egy alacsony könyvespolc tetején trófeák sorakoztak,
amelyeket Jacob még az ifjúsági focicsapattal nyert. Nem
volt egy élsportoló, de régen minden gyerek kapott
valami jutalmat, és a fiam azóta sem mozdította el őket a
helyükről. A kis szobrok úgy ültek egymás mellett,
szinte láthatatlanul, mint egy sor érdektelen vallási
relikvia. Aztán ott volt még az 1970-es évekbeli film, A
Sárkány útja régi plakátja, amelyen Bruce Lee
megfeszített testtel mutatja a világnak jól ápolt, ám
kemény öklét. („A harcművészetek remekműve!
GYÖNYÖRKÖDJ az elképesztő támadásokban! ÁMULJ
az acélököl tiltott rituáléja láttán! SZURKOLJ a fiatal
harcosnak, aki egyedül száll szembe a helyi maffiózók
gonosz bandájával!”) Olyan méreteket öltött a
rendetlenség, hogy Laurie-val egy ideje már nem is
veszekedtünk Jacobbal, hogy takarítson ki. Sőt, úgy
tettünk, mintha semmit sem vennénk észre belőle.
Laurie-nak az volt az elmélete, hogy a rendetlenség Jacob
lelkének a kivetülése – ha belépünk a szobájába, mintha
a kaotikus kamaszelméjébe lépnénk be –, ezért nincs
értelme nyaggatni a fiút. Így jár az, aki egy
pszichomókus lányát veszi feleségül. Én csupán egy
rendetlen szobát láttam, és valahányszor átléptem a
küszöböt, az agyvérzés kerülgetett.
Jacob oldalvást feküdt az ágya szélén, és nem
mozdult. Hátrabicsaklott fejével és tátott szájával úgy
festett, mint egy üvöltő farkas. Nem horkolt, de
nehézkesen vette a levegőt, kicsit meg volt fázva.
– N-n – nyöszörögte két szuszogás között. Ne! Ne!
– Jacob! – súgtam oda neki. – Jake! – simogattam meg
a fejét.
Másodszor is felkiáltott. Szeme idegesen rebbent a
szemhéja mögött.
Odakint csörömpölve haladt el egy szerelvény, az első
bostoni vonat a Riverside-vonalon, amely minden reggel
6:05-kor ért a házunkhoz.
– Rosszat álmodtál – mondtam Jacobnak.
Örömmel töltött el, hogy megnyugtathatom a fiamat.
A helyzet olyan nosztalgikus érzéseket keltett bennem,
amelyek kifejezetten a szülők sajátjai, homályosan
felsejlett egy régi emlék, amikor lefekvés előtt mindig azt
kérdeztem a három-négy éves Jake-től: „Ki szereti
Jacobot?”, mire ő azt felelte: „Apa”. Minden este ezzel
búcsúztunk el egymástól lefekvés előtt. De Jake-et soha
nem kellett megnyugtatni. Meg sem fordult a fejében,
hogy az apukák akár el is tűnhetnek, az ő apukájáról
legalábbis nem feltételezett ilyesmit. Valójában nekem
volt szükségem megerősítésre. Én nem nagyon
számíthattam apámra. Alig ismertem. Így hát
megfogadtam, hogy a saját gyermekeimnek nem kell
átélniük azt, amit nekem, ők soha nem fogják megtudni,
milyen érzés apa nélkül felnőni. Milyen különös, hogy
néhány év múlva Jake fog elhagyni engem. Egyetemre
megy, én pedig kénytelen leszek lemondani
mindennapos atyai feladataimról. Egyre ritkábban látom
majd a fiamat, és a kapcsolatunk végül kimerül az
ünnepi látogatásokban meg az egy-két nyári hétvégében.
Elképzelhetetlennek tűnt. Mi lesz velem, ha már nem
Jacob apjaként élem az életem?
És máris megfogalmazódott a következő gondolat,
amely az adott körülmények között elkerülhetetlennek
tűnt: kétség sem férhet hozzá, hogy Dan Rifkin is óvni
akarta a fiát, legalább annyira, mint én, és ahhoz sem
férhet kétség, hogy hozzám hasonlóan, ő sem készült fel
az elválásra. De Ben Rifkin most a halottkém
hűtőkamrájának egyik rekeszében feküdt, míg a fiam a jó
meleg ágyában, és a két gyereket csak a szerencse
különböztette meg egymástól. Szégyellem bevallani, de
arra gondoltam: Hála istennek! Hála istennek, hogy az ő
gyerekét ragadta el, nem az enyémet. Nem bírtam volna
elviselni ekkora veszteséget.
Letérdeltem az ágy mellé, átöleltem Jacobot, és a fejére
hajtottam a fejemet. Megint megrohantak az emlékek.
Amikor Jake még kicsi volt, ébredés után mindig
áttámolygott az ágyunkhoz, hogy odabújhasson hozzám.
Most elképesztően nagynak, csontosnak és kamaszosnak
tűnt a hónom alatt. Jóképű volt, sötét, göndör hajú,
pirospozsgás. Tizennégy éves. Ha ébren lenne,
természetesen nem engedné, hogy átöleljem. Az elmúlt
években kissé durcássá, zárkózottá és idegesítővé vált.
Időnként olyan érzésem támadt, mintha egy idegennel
osztanánk meg az otthonunkat – egy meglehetősen
ellenséges idegennel. Tipikus kamasz, mondta Laurie.
Különböző személyiségeket erőltet magára, hogy végül
örökre maga mögött hagyja gyerekkori énjét.
Meglepődtem, hogy az érintésem ilyen
megnyugtatóan hat Jacobra, és megálljt parancsol a
rémálmoknak. A fiam nagyot sóhajtott, és átfordult a
másik oldalára. A légzése egyenletessé vált, és mély
álomba merült, sokkal mélyebbe, mint amilyenbe én
valaha is képes lennék. (Ötvenegy éves koromra
elfelejtettem, hogyan kell aludni. Éjszaka többször is
felébredtem, és csak ritkán aludtam négy-öt óránál
többet.) Örültem, hogy sikerült megnyugtatnom a
fiamat, de ki tudja? Talán észre sem vette, hogy ott
vagyok.

Aznap reggel mind a hárman feszültek voltunk. A

tény, hogy a McCormick-iskola alig öt nappal a
gyilkosság után újból kinyitott, kissé megviselte az
idegrendszerünket. Rutinszerűen zajlott a reggel –
zuhanyozás, kávé és zsemle, egy pillantás az e-mailekre,
a sporteredményekre meg a hírekre –, de közben tűkön
ültünk. Már fél hétkor fenn voltunk, ám úgy
elpiszmogtuk az időt, hogy végül késve indultunk, ami
tovább fokozta a szorongásunkat.
Laurie izgult a legjobban. Szerintem nem csak Jacobot
féltette. Felizgatta a gyilkosság, úgy megrendült, mint az
egészséges emberek, amikor először lesznek súlyos
betegek. Az ember azt hinné, ha valaki egy ügyésszel él
együtt, jobban kezeli ezeket a dolgokat, mint a
szomszédjai. Laurie-nak tudnia kellett volna, hogy – ezt
este a kőszívűségem és a botfülűségem nem engedte
kimondani – az élet tényleg megy tovább. A végén a
legbrutálisabb erőszak is bírósági üggyé szelídül: egy
köteg irattá, néhány tárgyalássá, egy tucat izzadtan
dadogó tanúvá. A világ elfordítja a tekintetét, és miért is
ne lenné? Emberek halnak meg, páran erőszak által. Igen,
ez tragikus, de egy ponton túl már nem olyan felkavaró,
legalábbis egy rutinos ügyész számára. Laurie számtalan
ilyen ciklusnak volt már szemtanúja, de ettől még nem
sikerült gyorsabban megemésztenie, hogy az erőszak
végül az ő életébe is betört. Minden mozdulata erről
árulkodott, csakúgy, mint a görnyedt testtartása, meg a
fojtott hangja. Igyekezett fenntartani a látszatot, de
nehezen birkózott a feladattal.
Jacob mereven bámulta a MacBookját, és csendben
kérődzött a gumiszerű, mikrobán felmelegített mirelit
zsemléjén. Laurie, mint mindig, most is próbálta
kizökkenteni ebből az állapotból, de a fiú nem hagyta
magát.
– Hogy érzed magad, Jacob?
– Nem tudom.
– Ideges vagy? Aggódsz? Vagy mi?
– Nem tudom.
– Hogyhogy nem tudod? Arra vársz, hogy más
mondja meg helyetted?
– Anya, most nincs kedvem beszélgetni.
Mi ragaszkodtunk hozzá, hogy Jacob ezzel az
udvarias kifejezéssel adja tudtunkra, ha a háta közepére
sem kíván minket. De mostanában olyan sűrűn és olyan
gépiesen ismételgette: „Most nincs kedvem beszélgetni”,
hogy minden udvariasság kiveszett a kijelentéséből.
 – Jacob, legalább annyit mondj, hogy nincs semmi
bajod, hogy ne kelljen halálra izgulnom magam.
– Most mondtam. Nincs kedvem beszélgetni.
Laurie elkeseredetten nézett rám.
– Jake, anyád kérdezett valamit. Nem esik le a korona
a fejedről, ha válaszolsz neki.
– Jól vagyok.
– Szerintem, anyád ennél részletesebb választ vár.
– Apa, lécci! – Jacob ismét a számítógépre szegezte a
tekintetét.
– A gyerek azt mondja, jól van – vontam meg a
vállam.
– Én is hallottam. Köszönöm!
– Ne parázz már, anya! Minden okés!
– És veled mi a helyzet, drágám?
– Jól vagyok. Most nincs kedvem beszélgetni.
Jacob savanyú pillantást vetett rám.
Laurie kelletlenül elmosolyodott.
– Egyre jobban bánom, hogy nincs egy lányom. Sokkal
kiegyensúlyozottabbak lennének az erőviszonyok, és
lenne kivel beszélgetnem. Mintha két sült hallal élnék
együtt.
– Egy feleség is megoldaná a problémádat.
– Ez már nekem is megfordult a fejemben.
Közösen kísértük el Jacobot az iskolába. Szinte az
összes szülő így tett, ezért nyolc órára karneváli tömeg
gyűlt össze az épület előtt. Kisebb forgalmi dugó
keletkezett a sok Honda minibusz, családi szedán és
terepjáró miatt. A közelben dobozokkal és antennákkal
felszerelt közvetítőkocsik parkoltak. Az íves kocsifelhajtó
mindkét végét rendőrségi kordon torlaszolta el. A
bejáratnál egy newtoni rendőr posztolt. Társa az iskola
előtt álló járőrkocsiban várakozott. A nehéz hátizsákok
alatt görnyedő diákoknak ezeken az akadályokon kellett
keresztülverekedniük magukat, hogy eljussanak az
épületig. A szülők a járdán lézengtek, vagy egészen a
bejáratig kísérték a gyereküket.
Én csaknem egy háztömbnyivel távolabb tudtam
leparkolni a minibusszal. Tátott szájjal ültünk a kocsiban.
– Hű! – dünnyögte Jacob.
– Hű! – helyeselt Laurie.
– Ez durva – így Jacob.
Laurie szemmel láthatóan megrendült. Hosszú
ujjakkal és gyönyörű, természetesen rózsaszín
körmökkel ékesített bal keze ernyedten lógott a
kartámaszról. A feleségem mindig is szép, elegáns
kezekkel büszkélkedhetett, anyám tömpe ujjú
mosónőkeze kutyamancsnak hatott Laurie kacsója
mellett. Oldalra nyúltam, megfogtam Laurie kezét, és
úgy kulcsoltam össze ujjaimat az övéivel, hogy a két kéz
öklöt alkosson. Egy pillanatra elérzékenyültem a
látványtól. Bíztatóan néztem a feleségemre, és kurtán
megráztam összefonódott kezünket. Ez az én
mércémmel mérve hisztérikus érzelemkitörésnek
számított, Laurie hálából meg is szorította a kezem. Majd
ismét a szélvédőn túlra emelte a tekintetét. Sötét hajába
ezüstös szálak vegyültek. Halvány ráncok futottak szét a
szeme meg a szája sarkából. De a felszín mögül felsejlett
a fiatalabb, hamvas arca is.
– Mi van?
– Semmi.
– Mit bámulsz?
– A feleségem vagy. Bármikor megbámulhatlak.
– Ez a szabály?
– Igen. Szabadon bámulhatlak, fixírozhatlak,
stírölhetlek, amikor csak akarom. Nekem elhiheted.
Ügyvéd vagyok.
A jó házasság közös emlékek hosszú sorát vonszolja
maga mögött. Egy szó vagy gesztus, de akár egy
hangszín is rengeteg emléket képes felidézni. Laurie-val
több mint harminc éve flörtölgetünk egymással, azóta,
hogy megismerkedtünk az egyetemen, és rögtön
egymásba habarodtunk. Ma már persze máshogy
festenek a dolgok. Ötvenegy évesen a szerelem már nem
lángol akkora hévvel. Szépen eléldegéltünk egymás
mellett. De nem felejtettük el, hogyan kezdődött a
kapcsolatunk, és ha arra a ragyogó fiatal lányra
gondolok, még most, életem derekán is megborzongok a
szerelemtől, amely halványan még mindig itt pislákol
bennem, akár egy örökmécses.
Elindultunk az iskola felé, és felkapaszkodtunk a kis
dombra, amelynek tetején az épület állt.
Jacob kettőnk között poroszkált. Kifakult barna,
kapucnis felsőt, kinyúlt farmert és Adidas Superstar
baseballsapkát viselt. Hátizsákját a jobb vállára vetette. A
haja kicsivel hosszabb volt a kelleténél. Lelógott a fülére,
elöl pedig majdnem eltakarta a szemöldökét. Egy
bátrabb fiú tovább feszítette volna a húrt, és gótként,
hipszterként vagy más lázadóként állította volna be
magát, de Jacob nem az a típus volt. Csupán egy
leheletnyi nonkonformitást mert bevállalni. Ábrándos
mosoly ült az arcán. Úgy tűnt, élvezi a felhajtást, ami,
többek között, tagadhatatlanul színt vitt a nyolcadik
osztály egyhangúságába.
Amikor odaértünk a bejárathoz, három fiatal anyuka
csapott le ránk, akiknek a gyerekei mind Jacob
osztályába jártak. Toby Lanzman – a nő, akivel
Rifkinéknél találkoztam – volt a legerőszakosabb és a
legrámenősebb közülük, igazi hangadó típus. Fényes fe-
kete futónadrágot és karcsúsított pólót viselt, lófarokba
fogott haját a baseballsapka hátsó nyílásán vezette ki.
Toby megrögzött atléta volt. A teste áramvonalas, az arca
sovány. Apukaszemmel nézve izmossága egyszerre
hatott izgalmasnak és félelmetesnek, de ettől még
mágnesként vonzotta az embert. Szerény véleményem
szerint Toby önmagában többet ért, mint az összes szülő
együttvéve. Az a fajta barát volt, akire az ember bizton
számíthat a bajban. Az a fajta, aki nem hagy cserben.
Ha Toby volt a csapatkapitány, akkor Laurie a banda
érzelmi központja – a szíve, és valószínűleg az agya is.
Laurie-t mindenki a bizalmába avatta. Amikor valami
rosszul sült el, valamelyik anyukának megszűnt a
munkahelye, félrelépett a férje, vagy nehezen tanult a
gyereke, Laurie-t hívta segítségül. Ezeket a nőket
kétségtelenül ugyanaz vonzotta Laurie-ban, ami engem
is, hogy olyan gondoskodó, mint egy tyúkanyó.
Érzelmesebb pillanataimban felmerült bennem a gyanú,
hogy ezek a nők tulajdonképpen a riválisaim, mert
ugyanazt akarják Laurie-tól, amit én. Elismerést,
szeretetet. Ezért, amikor így együtt láttam a kis családot
– Tobyval a szigorú apa, Laurie-val a melegszívű anya
szerepében –, önkéntelenül is feltámadt bennem a
féltékenység, mert úgy éreztem, kimaradok valamiből.
Ott csoportosultunk Toby körül a járdán, aki sajátos,
számomra kiismerhetetlen protokoll szerint üdvözölt
minket: Laurie-t megölelte, nekem két puszit nyomott az
arcomra – mmah, nyögte a fülembe –, Jacobnak pedig épp
csak odaköszönt.
– Hát nem szörnyű? – sóhajtotta.
– Teljesen le vagyok döbbenve – vallotta be Laurie, aki
megkönnyebbült, hogy végre a barátnői között lehet. –
Egyszerűen nem bírom megemészteni. Nem tudom, mit
gondoljak. – Arckifejezése inkább zavarról árulkodott,
mint szomorúságról. Nem tudta hova tenni a történteket.
– És te, Jacob? – mérte végig Toby Jacobot, szemmel
láthatóan fütyülve a köztük lévő korkülönbségre. – Hogy
vagy?
– Jól – vonta meg a vállát Jacob.
– Kezdődhet a suli?
Jacob újabb, az előzőnél is nagyobb vállrándítással
intézte el a kérdést – egészen a füléig húzta fel a vállát,
aztán leengedte –, hogy mindenki lássa, nem szereti, ha
pisisnek nézik.
– Siess, Jaké, nehogy elkéss! – szólaltam meg. – Még át
kell esned a biztonsági ellenőrzésen.
– Ja, jó. – Jacob úgy emelte égnek a tekintetét, mintha
ez a nagy felhajtás is csak a szülők gyógyíthatatlan
együgyűségét bizonyítaná. Hát, nem veszik észre, hogy
már késő?
– Menj csak! – viszonoztam a mosolyát.
– Nincs nálad fegyver vagy szúró- és vágóeszköz? –
kérdezte Toby vigyorogva. Az irányelvet idézte, amelyet
az iskolaigazgató küldött ki e-mailben, pontosan
meghatározva az iskola új biztonsági intézkedéseit.
Jacob lejjebb engedte a hátizsákot a vállán a
hüvelykujjával.
– Csak könyvek.
– Rendben. Akkor indulás! Hátha ragad rád valami.
Jacob hátraintett a jóindulatúan mosolygó
felnőtteknek, majd keresztülcammogott a rendőrségi
kordonokon, és csatlakozott az ajtó felé özönlő tanulók
áradatához.
Miután távozott, a nők arcáról leolvadt az erőltetett
mosoly. Az aggodalom teljes súllyal nehezedhetett a
vállukra.
Még Toby hangja is elkínzottnak hatott.
– Beszélt valaki Dan és Joan Rifkinnel?
– Nem hiszem – felelte Laurie.
 – Pedig kellene. Kutya kötelességünk.
– Szegény emberek! El sem tudom képzelni, mit
érezhetnek.
– Szerintem, senki sem tudja, mit mondjon nekik. –
Ezt Susan Frank mondta, az egyetlen nő a csapatban, aki
munkához öltözött. Ügyvéd lévén szürke
gyapjúkosztümöt viselt. – Úgy értem, mit lehet mondani
ilyenkor? Mi a fenét mondhatnánk nekik ezek után? Ez
olyan... nem is tudom, elkeserítő!
– Semmit – helyeselt Laurie. – Legalábbis semmi
okosat. De nem az számít, mit mondunk, hanem hogy ne
hagyjuk magukra őket.
– Érezzék, hogy törődünk velük – visszhangozta
Toby. – Ennyit tehetünk, éreztetjük velük, hogy ránk
számíthatnak.
– Te mit gondolsz, Andy? – fordult hozzám az utolsó
jelenlévő, Wendy Seligman. – Neked biztos nagy rutinod
van ebben. Hogy mit kell mondani a családnak egy ilyen
eset után.
– Többnyire nem mondok semmit. Az ügyre
szorítkozom, nem beszélek másról. Úgysem tudnék
segíteni.
Wendy csalódottan bólintott. Sótlan alaknak tartott,
olyan férjnek, akit el kell viselni, mint a házasság
kényszerű velejáróját. Ő Laurie-t tisztelte, aki, úgy tűnt,
mind a három női szerepben kiválóan megállja a helyét:
feleségként, anyaként és csak utolsósorban önmagaként.
Ha Laurie érdekesnek talál engem, gondolhatta magában
Wendy, nyilván van egy rejtett oldalam, amit nem
akarok mindenki előtt feltárni. Vagyis, lehet hogy én
tartom sótlannak őt, és nem erőltetem meg magam, ha
beszélgetni akar velem. Wendy elvált asszony, az
egyetlen elvált vagy egyedülálló anyuka a csapatban, és
hajlamos volt azt hinni, hogy a többiek nagyítóval
keresik benne a hibákat.
Toby próbálta feldobni a hangulatot.
– Évekig szenvedtünk, hogy távol tartsuk a
gyerekeket a játék fegyverektől meg az erőszakos
tévéműsoroktól és videojátékoktól. Úristen, Bobbal még
vizipisztolyozni sem engedtük a srácokat, kivéve, ha
valami jól álcázott darabról volt szó. És még akkor sem
pisztolynak hívtuk őket, hanem „spricninek”, mintha a
gyerekek nem tudnák, mi a helyzet. Erre itt van ez.
Olyan... – emelte égnek a kezét komikus ingerültséggel.
De senki sem vette a poént.
– Ironikus – helyeselt Wendy komoran, nehogy
megsértse Tobyt.
– Bizony – sóhajtott fel Susan, persze Toby kedvéért.
– Azt hiszem, mi szülők túlbecsüljük a szerepünket –
mondta Laurie. – A gyerekek olyanok, amilyenek. Nem
tudjuk megváltani a világot.
– Ezek szerint nyugodtan odaadhattam volna a
srácoknak azt a hülye vízipisztolyt?
– Valószínűleg. Ami Jacobot illeti... nem is tudom.
Néha eltűnődöm, számít-e tulajdonképpen, mi mindent
tettünk meg a kedvéért és mennyit aggódtunk miatta.
Régen is olyan volt, mint most, csak kisebb. És ez
minden gyerekre igaz. Egyik sem változott sokat
gyerekkora óta.
– Igen, de a mi nevelési stílusunk sem változott. Lehet,
hogy ugyanazt tanítjuk nekik.
– Nekem nincs nevelési stílusom – így Wendy. – Az
ösztöneimre hallgatok.
– Én is – így Susan. – Mint mindenki. Kivéve Laurie-t.
Laurie, neked egyéni nevelési stílusod van. Neked is,
Toby.
– Á, dehogy!
– De igen! Talán még utána is olvastál a dolgoknak.
– Én ugyan nem – tette fel Laurie a kezét, mintha azt
mondaná: Ártatlan vagyok. – Különben meg, szerintem
csak áltatjuk magunkat, amikor azt mondjuk, ilyenné
vagy olyanná tudjuk formálni a gyerekeinket. Ezek
többnyire veleszületett dolgok.
A nők lopva összenéztek. Lehet, hogy Jacob
veleszületetten olyan, amilyen, de az ő gyerekeik nem.
Ők mások, mint Jacob.
– Ti ismertétek Bent? – kérdezte Wendy. Ben Rifkinre
gondolt, a gyilkosság áldozatára. Senki sem ismerte.
Csupán sajnálatból emlegették a keresztnevén.
– Nem. Dylan nem barátkozott vele – válaszolt Toby. –
Ben nem volt valami nagy sportember.
– Néhány órára együtt jártak Maxszel – így Susan. –
Láttam őt. Rendes gyereknek tűnt, de ki tudja?
– Ezeknek a kölyköknek külön kis életük van –
mondta Toby. – Biztos vagyok benne, hogy mindegyik
titkol valamit.
– Ahogy mi is – tette hozzá Laurie. – Ahogy mi is az ő
korukban.
– Én jó kislány voltam – jegyezte meg Toby. – Az én
szüleimnek nem kellett aggódniuk miattam.
– Én is jó kislány voltam – vágta rá Laurie.
– Azért annyira nem – szóltam közbe.
– Az voltam, amíg meg nem ismertelek. Te rontottál
el.
– Tényleg? Akkor büszke lehetek magamra. El ne
felejtsem megemlíteni az önéletrajzomban.
Nem volt illendő ilyesmivel viccelődni a halott gyerek
kapcsán. El is szégyelltem magam a nők előtt, akik
fejlettebb érzékenységgel rendelkeztek, mint én.
Síri csönd támadt, majd Wendy felkiáltott:
– Istenem, szegény emberek! Szegény anyuka! Itt
ácsorgunk, és azt mondogatjuk, hogy „az élet megy
tovább, gyerünk vissza az iskolapadba”, miközben ők
soha többé nem látják viszont a gyereküket. – Wendy
szeme könnybe lábadt. Még belegondolni is szörnyű, egy
nap, önhibádon kívül...
Toby előrelépett, hogy megölelje a barátnőjét, Laurie
és Susan pedig Wendy hátát simogatta.
Egy darabig kirekesztetten ácsorogtam mellettük
néma, megértő arckifejezéssel – kényszeredett mosollyal,
ellágyult tekintettel –, de aztán, mielőtt kitört volna az
össznépi zokogás, kimentettem magam, és elindultam,
hogy megnézzem az iskola bejáratánál felállított
biztonsági állomást. Nem egészen értettem, miért
gyászol ennyire Wendy egy számára ismeretlen
gyereket. Végül arra jutottam, hogy ez is az érzelmi
kiszolgáltatottság jele. Ráadásul azzal, hogy Wendy a
tegnap esti szavaimat idézte, „az élet megy tovább”,
annak a veszekedésnek az emlékeit idézte fel Laurie-ban,
amit alig pár perce sikerült elsimítani. Mindent
összevetve, ez volt a legalkalmasabb pillanat, hogy
lelépjek.
Elindultam az aulában felállított biztonsági állomás
felé. Egy hosszú asztalból állt, ahol motozással kutatták
át a kabátokat meg a hátizsákokat, továbbá egy
elkülönített területből, ahol a newtoni rendőrök, két nő
és két férfi, fémdetektorral vizsgálta át a gyerekeket.
Jake-nek igaza volt, nevetséges komédiának tűnt az
égész. Semmi sem indokolta, hogy bárki azt feltételezze,
valamelyik diák fegyvert csempészne be az iskolába,
vagy a gyilkos bármiféle kapcsolatban állna az iskolával.
A holttestet még csak nem is az iskola területén találták
meg. Nyilván csak az aggódó szülőket próbálták
megnyugtatni a nagy felhajtással.
Amikor odaértem, éppen szünetelt a rituálészerű
átvizsgálás. Egy fiatal lány egyre emeltebb hangon
tárgyalt az egyik rendőrrel, miközben annak társa karba
font kézzel szorította mellkasához a detektort, mintha
arra készülne, hogy szükség esetén lesújtson a lányra.
Hamarosan kiderült, azon folyt a purparlé, hogy a lány
pulóvérén a „F-C-U-K” felirat díszelgett. A rendőr
„hangulatkeltőnek” bélyegezte az üzenetet, így, az iskola
sebtében rögtönzött biztonsági szabályainak
megfelelően, el akarta kobozni a ruhadarabot. A lány
elmagyarázta neki, hogy a rövidítés egy ruházati márkát
jelöl, amely bármelyik bevásárlóközpontban kapható, de
még ha „csúnya szónak” is számít, mi benne a
hangulatkeltő? A lány nem értette, miért kellene átadnia a
méregdrága pulóverét, és végignéznie, hogy egy rendőr
ok nélkül a kukába dobja azt. Patthelyzet alakult ki.
Ellenfele, a rendőr, görnyedt háttal állt előtte. A nyaka
olyan meredek szögben dőlt előre, hogy a feje jóval a
teste elé került, ami keselyűszerű külsőt kölcsönzött neki.
Amikor meglátott, kihúzta magát, és hátraszegte a fejét,
amitől jókora tokája keletkezett.
– Minden rendben? – kérdeztem tőle.
– Igen, uram.
Igen, uram. Ki nem állhattam a hadseregtől átvett
modorosságokat, az álkatonai rangokat meg a szolgálati
hierarchiát.
– Pihenj! – mondtam viccesen, mire a rendőr
megszégyenülten szegte le a fejét.
– Szia! – szólítottam meg a lányt, aki hetedikes vagy
nyolcadikos lehetett. Nem voltam biztos benne, hogy
Jacob osztálytársa, de akár az is lehetett.
– Jó napot!
– Mi a probléma? Talán tudok segíteni.
– Maga Jacob Barber apja, ugye?
 – Így van.
– De, ugye, nem zsaru?
– Én vagyok a kerületi ügyész. Téged hogy hívnak?
– Sarah.
– Sarah. Oké, Sarah, mi a gond?
A lány egy darabig habozott. Aztán hadarni kezdett:
– Hát, én csak azt próbálom megmagyarázni a biztos
úrnak, hogy fölösleges elkoboznia a pulóveremet, inkább
beteszem a szekrényembe vagy kifordítom, tökmindegy.
Mert nem tetszik neki, ami rá van írva, nem mintha bárki
is észrevenné, és különben sincs vele semmi baj, ez csak
egy szó. Ekkora... – Az utolsó szó kimondatlan maradt:
baromságot.
– Nem én hozom a szabályokat – védekezett a rendőr
ostobán.
– Ez a szó nem jelent semmit! Ezt próbálom
elmagyarázni! A biztos úr félreérti az egészet! De oké,
mondtam neki, hogy elteszem. Nem is egyszer! Hanem
legalább egymilliószor, de nem képes felfogni. Ez nem
igazság.
A lány a könnyeivel küszködött, amiről eszembe jutott
az a felnőtt nő, akit szintén a sírás határán hagytam
faképnél az imént. Úristen, hát sehol sincs nyugtom?
– Nos – fordultam a rendőrhöz –, szerintem elegendő
lesz, ha a kislány a szekrényében hagyja a pulóverét.
Nem tudom elképzelni, mi baj származhatna belőle.
Vállalom a felelősséget.
– Maga a főnök. Azt tesszük, amit mond.
 – Viszont holnap – mondtam a lánynak, hogy a
rendőrt is kiengeszteljem – inkább ne ebben a
pulóverben gyere!
Rákacsintottam, mire összeszedte a holmiját, és fürgén
eliszkolt.
A sértődött rendőr mellé álltam, és együtt néztünk ki
az iskola kapuján át az utcára.
Egy darabig hallgattunk.
– Helyesen járt el – szólaltam meg végül. – Nem kellett
volna beleütnöm az orromat.
Persze mind a két mondat baromság volt. És ezt a
rendőr is tudta. De mit tehetett volna? Ugyanannak a
szolgálati hierarchiának hála, ami arra kényszerítette,
hogy érvényt szerezzen egy hülye szabálynak, most
ennek az olcsó öltönyben feszítő hájfejű ügyvédnek is
kénytelen volt behódolni, akinek fogalma sincs arról,
milyen nehéz rendőrnek lenni, és milyen kevés szó esik a
rendőrök munkájáról azokban a rendőrségi
jelentésekben, amelyek végül a dilettáns, világtól
elrugaszkodott kerületi ügyészeknél kötnek ki, akik
olyan elzártan élnek a bíróságon, mint apácák a
zárdában.
Pfff!
– Semmiség – felelte a rendőr.
Tényleg az volt. De azért még elidőztem mellette egy
darabig, egyfajta egységfrontot alkotva vele, hogy kétség
se férhessen hozzá, kinek a csapatát erősítem.
 4. | Szívatás

A MIDDLESEX MEGYEI BÍRÓSÁG, egyben a

Kerületi Ügyészi Hivatal székhelye,
nyugtalanítóan csúnya épület. A tizenhat szintes
toronyház az 1960-as években épült, külső homlokzatát
különféle szögletes betonformák alkotják: egyszerű
lapok, sűrű rácsok és lőrésszerű ablaikok. Mintha az
építésznek – annak érdekében, hogy a hely minél
komorabbnak tűnjön – kifejezetten megtiltották volna,
hogy ívelt vonalakkal és melegséget sugárzó
építőanyagokkal dolgozzon. Az épület belseje sem
különb. A belső terek is levegőtlennek, avíttnak,
piszkosnak hatnak. Az irodákban nincs ablak, szinte
elnyeli őket a tömör, betontömbszerű épület. A modern
stílusú tárgyalótermek is ablaktalanok. Bevett szokás,
hogy a tárgyalótermekbe nem terveznek ablakot, ami
tovább erősíti azt a képzetet, hogy a hermetikusan elzárt
helyiségnek semmi köze a való világhoz, csupán az
igazságszolgáltatás nagy és időtlen munkájának színtere.
Itt nem kell zavaró körülményektől tartani, akár egy
egész napot is eltölthetünk az épületben úgy, hogy
egyetlen pillanatra sem látjuk a napot vagy az eget. A
bíróság ráadásul „beteg épület” hírében állt. A
liftaknákat azbeszttel szigetelték, vagyis az akadozva
nyíló ajtók minden alkalommal mérgező
részecskefelhőket köhögtek szét a levegőben. Tartottunk
tőle, hogy hamarosan az egész romhalmaz a fejünkre
dől. Egyelőre azonban, mivel jogászokról és
nyomozókról volt szó, senki sem emelte fel a hangját a
spártai állapotok ellen. Az igazi önkormányzati munka
rendszerint ilyen siralmas körülmények között folyik.
Egy idő után már fel sem tűnik, mi a baj.
Általában fél nyolc-nyolc körül értem az irodába,
mielőtt izzani kezdtek a vonalak, és fél tízkor befutott
volna az első hívás. Ám az iskolanyitás miatt aznap csak
jóval kilenc után jutottam be. Alig vártam, hogy
átnézhessem a Rifkin-aktát, így hát magamra zártam az
ajtót, leültem, és szétrakosgattam az asztalomon a
gyilkosság helyszínén készült fotókat. A nyitott fiókra
tettem a lábam, hátradőltem, és elgondolkodva
mustráltam a felvételeket.
Az íróasztal sarkainál a laminált faborítás már kezdett
elválni a pozdorjalaptól. Idegességemben ezt szoktam
piszkálni, úgy kaparva fel a laminált felső réteget, mint
sebről a vart. Néha meglepetten csodálkoztam rá a
ritmikus pattogásra, ahogy a falemez felhasadt és
széttört a kezem alatt. Az agyamban ez a hang szinte már
szervesen összeforrt az elmélyült gondolkodással. Aznap
reggel olyan ketyegést rendezhettem, mint egy időzített
bomba.
Valami nem stimmelt a nyomozással. Bűzlött az egész.
Öt nap telt el, de túl nagy volt a csend az esemény körül.
Közhely, viszont igaz, hogy a legtöbb ügyben már
közvetlenül a gyilkosság utáni órákban vagy napokban
megtörténik az előrelépés, hiszen ilyenkor a
legtébolyítóbb a zaj: bizonyítékok, elméletek,
elképzelések, tanúk, vádak – megannyi lehetőség.
Vannak ügyek, amelyeket lassabban oldanak meg, mert
nehéz eligazodni a nagy összevisszaságban, nehéz
kihallani az igazságot a sok hihető történet közül. Olyan
ügyek is akadnak, amelyeket soha nem oldanak meg.
Semmi sem rí ki a statikus környezetből. Lehetőségek
ugyan adódnak, hihetőek is, de egyik sem bizonyítható,
és ezzel az ügy véget is ér. De zaj mindig hallható.
Mindig vannak gyanúsítottak, elméletek, megfontolásra
érdemes lehetőségek. Nem úgy a Rifkin-gyilkosságnál.
Öt nap csend. Valaki három sebet ejtett egy fiú
mellkasán, de semmi sem utalt rá, ki követhette el a tettet
és miért.
A kínzó szorongás, amit ez a tény keltett bennem, az
ügyön dolgozó nyomozókban, sőt még a város
lakosaiban is, egyre jobban elhatalmasodott rajtunk. Úgy
éreztem, valaki csúfot űz belőlem, szándékosan
manipulál. Elhallgat előlem valamit. Jacobék ezt úgy
mondanák, szívat, vagyis direkt félrevezet, például úgy,
hogy elhallgat egy fontos tényt. A lány úgy tesz, mintha
szerelmes lenne a fiúba – azaz szívatja. A filmeken a
történet végére hagyják a csattanót, amely egészen más
színben tünteti fel a dolgokat – a Hatodik érzék vagy a
Közönséges bűnözők Jake szerint tipikus szívatás film. A
Rifkin-ügy is kezdett olyan lenni, mint egy szívatás. Nem
tudtam mással magyarázni a gyilkosság után beálló
néma csöndet, mint hogy valaki kifejezetten ezt akarja
elérni. Valaki kívülről figyel minket, és jót röhög a
tehetetlenségünkön, az ostobaságunkon. Egy erőszakos
bűncselekmény nyomozati szakaszában a detektív
gyakran azelőtt meggyűlöli a tettest, hogy elkapta volna.
Bennem általában nem keltenek szenvedélyes érzelmeket
a bűncselekmények, de ezt a gyilkost már most utáltam.
Igen, mert gyilkolt, meg mert agyonszívatott minket.
Mert nem akarta felfedni magát. Mert ő mozgatta a
szálakat. Ha végül megismerem a nevét meg az arcát,
legfeljebb majd a személyéhez igazítom a megvetésemet.
A szétrakosgatott helyszíni fotókon a holttest a barna
avaron hevert, kitekeredve, arccal felfelé, nyitott
szemmel. A képek önmagukban nem voltak
különösebben felkavaróak – egy fiú feküdt az avaron. Az
alvadt vér látványa különben sem szokott felzaklatni.
Sok társamhoz hasonlóan, akik hozzászoktak az erőszak
látványához, nem engedtem szabadjára az érzéseimet.
Ne izgasd fel magad, de ne is maradj közömbös!
Gyerekkorom óta ez volt a mottóm. Az érzelmeim kötött
pályán mozogtak.
Benjamin Rifkin tizennégy éves volt, és nyolcadik
osztályba járt a McCormick-iskolában. Jacob osztálytársa
volt, de a fiam alig ismerte őt, Jacob azt mesélte, hogy
Bent „kicsit lógósnak” tartották az iskolában. Okos volt,
de nem szeretett tanulni, így nem nagyon tudott
bekerülni a Jacob órarendjét kitöltő haladó csoportokba.
Jóképű volt, talán túlságosan is. Rövid haját gyakran
lőtte be egy waxnak nevezett cuccal. Jacob szerint
ragadtak rá a csajok. Ben szeretett mozogni, és elég jó
sportolónak számított, de inkább a gördeszkázásban meg
a síelésben jeleskedett, mint a csapatsportokban.
– Én nem lógtam vele – mondta Jacob. – Saját bandája
volt. Csupa nagymenő. Most mindenki vele van
elfoglalva, de előtte észre sem vették – tette hozzá a
kamaszokra jellemző kíméletlenséggel.
A holttestre 2007. április 12-én bukkantak rá a Cold
Spring Parkban, az iskolát határoló huszonöt hektáros
fenyőerdőben. Az erdőt futóösvények szelték keresztül.
Ezek több ponton keresztezték egymást, majd, rengeteg
elágazás után, a park peremén haladó fő sétányba
torkolltak. Elég jól ismertem őket, majdnem minden
reggel ebben a parkban kocogtam. Azon a keskenyebb
ösvényen is jártam már, ahonnan Ben holttestét arccal
lefelé belelökték a kis vízmosásba. A hulla végül egy fa
törzsén akadt fenn. Egy Paula Giannetto nevű nő találta
meg a holttestet kocogás közben. Azt is pontosan meg
tudta mondani, hogy mikor. 9:07-kor állította le a
stopperóráját, alig egy órával azután, hogy a fiú elindult
az iskolába. Vérnyomokat nem látott. A test fejjel lefelé,
kinyújtott karral, összezárt lábakkal hevert a földön, akár
egy kecses búvár. Giannetto azt vallotta, hogy a fiú nem
tűnt egyértelműen halottnak, ezért hanyatt fordította,
hátha újra tudja éleszteni. „Azt hittem, rosszul lett vagy
elájult. Nem gondoltam, hogy...” Az orvosszakértő
később megállapította, az arc természetellenes pirosságát
az okozhatta, hogy a test fordított helyzetben, fejjel lefelé
hevert a lejtős talajon. A vér a fejébe tolult,
„hullafoltokat” okozva. Amikor a tanú hanyatt fordította
a fiút, látta, hogy csupa vér a pólója. Ijedtében megbotlott
és hanyatt esett, aztán rákjárásban hátrálni kezdett, végül
talpra állt, és futásnak eredt. A helyszínen készült fotók –
kicsavarodott test, felfelé néző arc – tehát nem az eredeti
helyzetben örökítették meg az áldozatot.
A fiút háromszor szúrták mellkason. Az egyik szúrás
a szívet érte, ami már önmagában halálos kimenetelű
volt. A kést egyenes irányban döfték bele, de rögtön ki is
rántották – egy-két-há –, mint egy bajonettet. A fegyver
recés élű volt, a sebek egyenetlen széle és a szakadt
pólószövet is ezt bizonyította. A behatolás szögéből
kiindulva a támadó nagyjából ugyanolyan magas
lehetett, mint Ben – kb. egy méter hetvenöt –, bár a park
lejtős talaja miatt ezt nem lehetett készpénznek venni. A
fegyvert nem találták meg. Nem voltak védekezésre
utaló nyomok, az áldozat karja és keze sértetlen maradt.
A leghasználhatóbb nyom talán az az egyetlen tisztán
kivehető ujjlenyomat volt, amely a fiú vérével
pecsételődött az áldozat kicipzárazott pulóverének belső
címkéjére, és akkor kerülhetett oda, amikor a gyilkos
megragadta Ben gallérját, és letaszította őt a lejtőn a víz-
mosásba. Az ujjlenyomat nem az áldozattól vagy Paula
Giannettótól származott.
A puszta tények még öt nappal a gyilkosság után sem
vezettek sehova. A nyomozók kikérdezték a környéken
lakókat, és kétszer is átfésülték a parkot – egyszer
közvetlenül a bűncselekmény felfedezése után, aztán
huszonnégy órával később –, hátha találnak egy-két
tanút, aki a napnak abban a szakában a parkban járt. A
keresés azonban nem vezetett eredményre. Az újságírók
és a rettegő szülők egyre nagyobb meggyőződéssel
vallották, hogy véletlenszerű támadás történt. Ahogy
teltek a napok, a rendőrség és a kerületi ügyészség hall-
gatása a szülők legszörnyűbb félelmeit látszott
alátámasztani: egy vadember bujkál a Cold Spring Park
erdeiben. A park azóta elnéptelenedett, bár a newtoni
rendőrség járőrkocsija egész nap ott állt a parkolóban,
hogy a kocogók meg a sétálók biztonságban érezzék
magukat. Csak a kutyatulajdonosok jelentek meg az arra
kijelölt réten, hogy megfuttassák ebeiket.
Egy Paul Duffy névre hallgató civil ruhás nyomozó
csusszant be az irodámba a már jól ismert felületes
kopogás után, és feltűnő izgatottsággal ült le velem
szemben.
Paul Duffy nyomozó-hadnagy ízig-vérig zsaru volt,
harmadik generációs rendőr, a bostoni gyilkossági
csoport egykori főnökének a fia. Pedig nem úgy nézett
ki. A halk szavú, enyhén kopaszodó, finom arcú Duffy
szelídebb szakmát is választhatott volna, mint a
rendfenntartás. Ő volt a kerületi ügyészségnek alárendelt
állami egység feje. Az egységet csak a rövidített nevén
emlegették: CPAC (ejtsd: szí pék). Jelentése:
Bűnmegelőzés és Bűnüldözés, bár ez kissé értelmetlen
megnevezésnek számított (hiszen minden rendőr
„bűnmegelőzéssel és bűnüldözéssel” foglalkozik), és
szinte senki sem tudta, tulajdonképpen mit is jelent ez a
négy betű. A gyakorlatban a CPAC egyszerű feladatot lát
el: ők a kerületi ügyész nyomozói. A szokatlanul
bonyolult, elhúzódó vagy nagy hozzáértést igénylő
ügyekre specializálódtak. De ami a legfontosabb, minden
gyilkosság hozzájuk tartozott, amit a megyében követtek
el. A gyilkossági ügyekben a CPAC emberei a helyi
rendőrséggel párhuzamosan nyomoztak, és a zsaruk
rendszerint örömmel fogadták a segítségüket.
Bostonon kívül elég ritkán követtek el gyilkosságot,
így a helyiek nem tudták megszerezni a szükséges rutint,
különösen a kisebb városokban, ahol a gyilkosság olyan
ritka volt, mint a fehér holló. Ennek ellenére politikailag
kényes helyzetnek számított, amikor az államiak
beállítottak, hogy átvegyenek egy helyi nyomozást.
Ilyenkor nagy szükség volt Paul Duffy tapintatára. A
CPAC vezetőjeként nemcsak jó nyomozónak kellett
lennie, hanem elég rugalmasnak is, hogy tiszteletben
tartsa mindazoknak a választókerületeknek az igényeit,
amelyeknek a CPAC a kisujjára lépett.
Fenntartás nélkül kedveltem Duffyt. Gyakorlatilag ő
volt az egyetlen rendőr, akivel baráti viszonyban álltam.
A kerületi ügyészség és a nyomozók fejeként gyakran
dolgoztunk együtt. Össze is jártunk. A két család jól
ismerte egymást. Paul engem kért fel, hogy legyek a
középső fia, Owen keresztapja, és ha hiszek Istenben
vagy az apákban, én is viszonoztam volna a gesztust.
Paul jobban szeretett társaságba járni, mint én, laza volt
és érzelmes, de a jó barátság titka, hogy a felek nem
egyformák, hanem kiegészítik egymást.
– Mondd, hogy találtál valamit, vagy takarodj az
irodámból!
– Találtam valamit.
– Ideje volt.
– Nagyon kedves vagy.
Duffy egy aktát csapott le az asztalomra.
– Leonard Patz – olvastam fel hangosan a Fellebbezési
Bizottság feljegyzését. – Kiskorú sérelmére elkövetett
szemérem elleni erőszak; fajtalankodás és kéjelgés;
birtokháborítás; szemérem elleni erőszak, elutasítva; kiskorú
sérelmére elkövetett szemérem elleni erőszak, folyamatban.
Csodás. A helyi pedofil.
– Huszonhat éves – mondta Duffy. – A park mellett
lakik egy társasházban. Windsor vagy mi a neve.
Az aktához tűzött rendőrségi fotó tagbaszakadt,
tésztaképű, tüskehajú, duzzadt ajkú férfit ábrázolt.
Kicsúsztattam a gemkapocs alól, és közelebbről is
szemügyre vettem.
– Jóképű fickó. Miért nem tudunk róla?
– Nem szerepelt a szexuális bűnelkövetők
adatbázisában. Tavaly költözött Newtonba, de nem
regisztráltatta magát.
– Hogy találtátok meg?
 – A Gyermekbántalmazási Osztályról szúrta ki egy
helyettes. A függőben lévő szemérem elleni erőszak
alapján. Newtoni Kerületi Bíróság. A lap tetején találod.
– És kiengedték?
– Óvadékkal.
– Mit követett el?
– Megfogta egy srác pöcsét a városi könyvtárban. A
srác tizennégy éves volt, mint Ben Rifkin.
– Tényleg? Különös egybeesés.
– És ez még csak a kezdet.
– Várjunk csak, megmogyorózott egy kiskorút, és
óvadék ellenében kiengedték?
– Állítólag a gyerek nem feltétlenül akar vallomást
tenni.
– Akkor is. Én is abba a könyvtárba járok.
– Akkor vegyél herevédőt!
– Anélkül ki se lépnék az utcára.
Alaposan szemügyre vettem a rendőrségi fotót. Patz
kezdettől fogva gyanús volt nekem. Persze abban a
kétségbeesett állapotban – zavart, hogy cserbenhagytak
az ösztöneim, és égető szükségem volt egy gyanúsítottra,
hogy végre fel tudjak mutatni valamit – nem igazán
bíztam magamban. De nem tudtam teljesen kizárni a
fickót. Hallgass mindig az ösztöneidre! Erről szól a
szakértelem: a rengeteg tapasztalat, a megnyert és
elvesztett ügyek, a kínos baklövések, a technikai
részletek gépies ismétlődése az idő múlásával ösztönös
magabiztosságot kelt benned. A „zsigereidben” érzed a
megoldást. Én pedig az első pillanattól fogva azt
éreztem, hogy Patz lesz az emberünk.
– Érdemes lenne megszorongatni – mondtam.
– Csakhogy van egy kis bökkenő. Patzet sosem
vádolták erőszakos cselekedettel. Fegyvere sincs. Ez az
egy dolog mellette szól.
– Én két szemérem elleni erőszakot is látok. Ez nem
elég?
– Más megmogyorózni egy gyereket, és más
meggyilkolni.
– Valahol el kell kezdeni.
– Lehet. Nem tudom, Andy. Mármint, értem én, mire
akarsz kilyukadni, de ez az alak inkább csak egy kéjsóvár
barom, nem gyilkos. És ha már a szexuális aspektusoknál
tartunk, a Rifkin-gyereknél nem találtunk szexuális
zaklatásra utaló jeleket.
– Talán nem jutottak el odáig – vontam meg a vállam.
– Talán megzavarták a tettest. Vagy késsel fenyegette
meg a srácot, hogy menjen be vele az erdőbe, de az
ellenállt. Vagy talán kinevette, kigúnyolta, és Patz
bepörgött.
– Sok a „talán”.
– Várjuk meg, mit mond Patz. Hozzátok be!
– Nem hozhatjuk be. Nem tudjuk mivel bent tartani.
Semmi sem köti ehhez az ügyhöz.
– Akkor mondjátok azt, hogy szeretnénk, ha átnézné a
nyilvántartást, hátha felismer valakit a Cold Spring
Parkból.
 – Már van ügyvédje a folyamatban lévő ügye miatt.
Nem fog csak úgy önként bejönni.
– Akkor fenyegessétek meg, hogy feljelentitek, amiért
nem regisztráltatta az új címét a szexuális bűnelkövetői
adatbázisban. Az úgyis szemet szúrt nektek. Mondjátok
meg neki, hogy gyerekpornót nézni a számítógépen
szövetségi bűncselekmény. Mondjatok, amit akartok!
Csak hozzátok be, és szorongassátok meg a tökét!
Duffy elvigyorodott, és felvonta a szemöldökét. A
tökös megjegyzések mindig bejönnek.
– Már mehettek is érte.
Duffy habozott.
– Nem tudom. Nem korai ez egy kicsit? Mi lenne, ha
körbemutogatnánk Patz képét, hátha látta valaki aznap
reggel a parkban? Beszélünk a szomszédjaival. Akár
hozzá is bekopoghatunk, hogy kikérdezzük, de csak
finoman, nehogy berezeljen. Hátha kipakol. – Duffy
tátogó csőrt formált az ujjaiból, hogy ezzel is aláhúzza a
mondandóját. – Sosem lehet tudni. Ha behozzuk, úgyis
idekéreti az ügyvédjét. Lehet, hogy nem is tudsz majd
beszélni vele.
– Nem, jobb, ha behozzuk. Aztán majd ráérsz
elbájologni vele, Duff. Az úgyis a te műfajod.
– Biztos vagy benne?
– Nem hagyhatjuk, hogy az emberek azt mondják,
puhányok vagyunk.
Ez az utolsó megjegyzés kissé hamisan csengett.
Enyhe kétely suhant át Duffy arcán. Mindig is az volt a
mottónk, hogy leszarjuk, mit gondolnak az emberek. Az
ügyész ítéletét nem befolyásolhatja a politika.
– Tudod, hogy értem, Paul. Ő az első szóba jöhető
gyanúsított. Nem akarok lecsúszni róla.
– Rendben – mondta Duffy savanyú arccal. –
Behozom.
– Jó.
Duffy hátradőlt a széken, és most, hogy megbeszéltük
a tennivalókat, alig várta, hogy elsimítsa az iménti
súrlódást.
– Jacob rendben eljutott az iskolába?
– Persze. Jake-et semmi sem tudja kihozni a sodrából.
Laurie-t viszont...
– Megrázta az eset?
– Az nem kifejezés. Emlékszel, amikor A cápában Roy
Scheidernek ki kell küldenie a gyerekeit a nyílt tengerre,
hogy megmutassa, bárki nyugodtan bemehet a vízbe?
– A feleséged úgy viselkedett, mint Roy Scheider? Erre
célzol?
– Hát, olyan képet vágott, mint ő.
– Te nem is aggódtál? Á, fogadni mernék, hogy te is
olyan képet vágtál, mint Roy Scheider.
– Figyelj, haver, én végig úgy viselkedtem, mint
Robert Shaw, nekem elhiheted.
– Ha jól emlékszem, Robert Shaw eléggé ráfaragott.
– A cápa is. És ez a lényeg, Duff. Most pedig menj el
Patzért!
 – Andy, kicsit elbizonytalanodtam – mondta Lynn
Canavan.
Hirtelen nem értettem, miről beszél. Egy pillanatra
még az is megfordult a fejemben, hogy csak ugrat.
Fiatalabb korunkban nagy előszeretettel szívatta az
embereket. Engem többször is sikerült bepaliznia:
komolyan vettem egy megjegyzését, amiről nemsokára
kiderült, hogy csak vicc volt. Most azonban egyértelmű
volt, hogy Canavan komolyan beszél. Én legalábbis úgy
láttam. Mostanában nehezen tudtam kiigazodni rajta.
Aznap délelőtt hárman tartottunk megbeszélést
Canavan tágas sarokirodájában: Canavan kerületi
ügyész, Neal Logiudice és én. A kerek tárgyalóasztalnál
ültünk, amelynek közepén még ott árválkodott az előző
találkozóról maradt üres fánkos doboz. Elegáns iroda
volt, a falakat lambéria díszítette, az ablakok pedig East
Cambridge-re néztek. Ám ugyanaz a ridegség áradt
belőle, mint az egész épületből. A betonpadlót ugyanaz a
vékony szilvakék ipari szőnyeg borította. A fejünk fölött
ugyanaz a piszkos hangelnyelő mennyezeti panel vi-
rított. Ugyanazt az áporodott, fülledt levegőt kellett
szívnunk. Egy igazgatói irodától azért többet várna az
ember.
Canavan a tollával babrált, és félrebillentett fejjel
bökdöste sárga jegyzettömbjét, mintha igyekezne
gondosan megválogatni a szavait.
– Nem is tudom. Nem biztos, hogy jó ötlet neked adni
az ügyet. A fiad ugyanabba az iskolába jár. Erősen
érintett a dologban. Kicsit elbizonytalanodtam.
– Lynn, te bizonytalanodtál el vagy Raszputyin? –
mutattam Logiudice-ra.
– Nagyon vicces, Andy...
– Én – állította Canavan.
– Hadd találjam ki, Neal magának akarja az ügyet.
– Neal szerint belénk köthetnek. És, őszintén szólva,
szerintem is. Úgy tűnik, elfogult vagy az ügyben. Ez itt a
lényeg, Andy.
Valóban ez volt a lényeg. Lynn Canavan politikai
ambíciókat dédelgetett. Attól a pillanattól kezdve, hogy
két éve megválasztották kerületi ügyésznek, azonnal
megindultak a találgatások, melyik posztért indul
legközelebb: kormányzó akar lenni, Massachusetts
főügyésze vagy egyenesen szenátor? Lynn negyvenes,
vonzó, intelligens, komoly, ambiciózus nő volt. Tizenöt
éve, ügyvédbojtár korunk óta dolgoztunk együtt. A
szövetségesemnek tekintettem. Már a megválasztása
napján kinevezett első számú helyettesének, de én
kezdettől fogva tudtam, hogy csak rövid távra tervez
velem. Egy tárgyalótermi mitugrásznak, mint én, nem
sok hasznát venni a politikai életben. Bármire is készült
Canavan, velem nem számolt. De ez még a jövő zenéje
volt. Addig a kivárásra játszott, csendben építgette az
image-ét, a „márkáját”: az igazságszolgáltatás határozott
őrének szerepét. A kamerák előtt ritkán mosolygott,
ritkán viccelődött. Szolidan sminkelte magát, kevés
ékszert viselt és rövid, praktikus frizurát csináltatott
magának. Az öreg rókáknak teljesen más Lynn Canavan
élt az emlékezetében – egy humoros, karizmatikus, laza
csaj, aki úgy káromkodott, mint a kocsis, és úgy ivott,
mint a kefekötő. De a választók semmit sem láttak ebből,
hiszen a régi, laza Lynn talán már nem is létezett.
Gondolom, nem volt más választása, mint átformálnia
magáit. Az egész élete a jelöltség körül forgott, aligha
róhattuk föl neki, hogy végül eggyé olvadt a szerepével.
Különben is, egyszer mindenkinek fel kell nőnie, és félre
kell tennie a gyerekes bohóságokat. De valami elveszett.
Hosszú barátságunk is megsínylette, hogy Lynn
pillangóból molylepkévé változott. Egyikünk sem érezte
már a hajdani meghittséget, a régi bizalmat és odaadást.
Benne volt a pakliban, hogy Lynn egyszer majd kinevez
bíróvá, a régi idők emlékére. De mind a ketten tudtuk,
hogy a barátságunk megkopott. Emiatt kissé kínosan
éreztük magunkat egymás társaságában, mint a
szerelmesek egy lazulófélben lévő viszony végén.
A felemelkedés ígérete mindenesetre vákuumot
képzett Lynn Canavan háta mögött, a politika pedig
irtózik a vákuumtól. Akkoriban teljesen abszurdnak tűnt,
hogy pont Neal Logiudice töltse ki ezt a vákuumot. De ki
láthatta előre, mit hoz a jövő? Nyilvánvaló volt, hogy
Logiudice nem tart komoly ellenfélnek. Állandóan azt
hajtogattam, hogy nem érdekel a munka, és komolyan is
gondoltam. A hátam közepére sem kívántam a
nyilvánosságot. De a bürokratikus harc önmagában nem
vitte volna sikerre Nealt. Ahhoz, hogy kerületi ügyész
lehessen, igazi eredményre volt szüksége, amit büszkén
mutogathat a választóknak. Fényes győzelmet kellett
aratnia a tárgyalóteremben. Szüksége volt egy skalpra.
Hogy kiére, arra csak később jöttem rá.
– Elveszed tőlem az ügyet, Lynn?
– Most csak a véleményedet kérdezem.
– Ezt már megbeszéltük. Megtartom az ügyet. Ez nem
kérdés.
– Elég necces a dolog, Andy. A fiadat is veszélybe
sodorhatod. Ha pechére ott járt a parkban, amikor...
– Lehet, hogy a körülmények megzavarnák az
ítélőképességedet. Mármint, ha őszinte vagy magadhoz,
és tárgyilagosan belegondolsz – így Logiudice.
– Ezt meg hogy érted?
– Nem befolyásolnak az érzelmeid?
– Nem.
– Mérges vagy, Andy?
– Úgy nézek ki? – ejtettem ki szép sorban a szavakat.
– Igen, egy kicsit. Talán így próbálsz védekezni. De
erre semmi szükség, hiszen mindannyian ugyanazon az
oldalon állunk. Teljesen természetes, hogy elragadtak az
érzelmeid. Ha az én fiamról lenne szó...
– Neal, te most a pártatlanságomat igyekszel
megkérdőjelezni? Vagy a hozzáértésemet?
– Egyiket sem. Csupán az objektivitásodat.
– Lynn, ez most neked szól? Te elhiszed ezt a
marhaságot?
 Lynn a homlokát ráncolta.
– Hogy őszinte legyek, nem vagyok nyugodt.
– Nem vagy nyugodt? Ez meg mit jelentsen?
– Aggódom miattad.
– Ez most a látszatról szól, Andy – szólt közbe
Logiudice. – Az objektivitás látszatáról. Senki sem állítja,
hogy...
– Menj a picsába, Neal! Ez nem tartozik rád.
– Tessék?
– Ne üsd bele az orrod az én dolgomba. Köpök a
látszatra. Az ügy a jellegénél fogva halad ilyen lassan,
nem azért, mert a seggemet meresztem. Nem fogsz
rávenni arra, hogy a látszat kedvéért vádat emeljek
valaki ellen. Azt hittem, nem felejtetted el, mire
tanítottalak.
– Arra tanítottál, hogy addig üssem a vasat, amíg
meleg.
– Én is ugyanezt teszem.
– Miért nem hallgattad ki a kölyköket? Már öt nap telt
el a gyilkosság óta.
– Te is tudod, hogy miért. Mert ez itt nem Boston,
Neal, hanem Newton. Minden apróságot le kell
egyeztetni: kiket hallgassunk ki, hol hallgassuk ki őket,
mit kérdezhetünk tőlük, kinek kell jelen lennie. Ez itt
nem egy koszos külvárosi iskola. A szülők fele ügyvéd.
– Nyugi, Andy! Senki sem hibáztat téged. Csupán az
aggaszt minket, milyen visszhangja lesz a dolognak.
Kívülről úgy tűnhet, mintha elsiklanál egy nyilvánvaló
tény fölött.
– Mire célzol?
– A diákokra. Neked meg sem fordult a fejedben,
hogy valamelyik diák lehet a gyilkos? Legalább ezerszer
hallottam már tőled: kövesd a bizonyítékokat, bárhova is
vezetnek.
– Nincs bizonyíték arra, hogy az elkövető egy diák.
Nincs. Ha lenne, már utánamentem volna.
– Ha nem veszed észre, nem tudsz utánamenni.
És akkor leesett a tantusz. Végre összeállt a kép. Eljött
az idő, ahogy mindig is sejtettem. Már csak én álltam
Neal fölött a ranglétrán. Logiudice ezúttal engem
pécézett ki magának.
– Neal, mire pályázol? – kérdeztem fanyar mosollyal.
– Az ügyre? Meg akarod kaparintani magadnak? Tessék,
vidd! Vagy az állásomra? Kit érdekel, az is a tiéd lehet.
De egyszerűbb lenne, ha nyíltan a szemembe mondanád.
– Én nem pályázom semmire, Andy. Csak szeretném,
ha jól alakulnának a dolgok.
– Lynn, elveszed tőlem az ügyet, vagy kitartasz
mellettem?
Lynn melegen nézett rám, de kitérő választ adott.
– Mikor nem tartottam ki melletted?
Bólintottam, mintha elfogadnám ezt a féligazságot.
Határozott kifejezést öltöttem magamra, és támadásba
lendültem.
– Ide hallgassatok, ma nyitott ki az iskola, az összes
gyerek ott van. Délután kihallgatjuk őket. Csak el tudunk
indulni valamin.
– Jó – felelte Canavan. – Bízzunk benne.
– A fiadat ki hallgatja ki? – kotyogott közbe Logiudice.
– Nem tudom.
– Remélem, nem te.
– Nem. Valószínűleg Paul Duffy.
– Ezt ki döntötte el?
– Én. Ez már csak így megy, Neal. Én döntök. És ha
hibázom, én fogok kiállni az esküdtszék elé.
Logiudice Canavanre nézett. Látod? Én megmondtam,
hogy nem fog ránk hallgatni, üzente a tekintete. Canavan
semleges arckifejezéssel viszonozta a pillantást.
 5. | Mindenki tudja, hogy te volt

R ÖGTÖN TANÍTÁS UTÁN ELKEZDŐDÖTT A DIÁKOK

KIHALLGATÁSA. Hosszú nap állt a gyerekek háta
mögött, tele osztályfőnöki órákkal meg
gyásztanácsadással. A CPAC civil ruhás nyomozói
osztályról osztályra járva próbálták rávenni a srácokat,
hogy segítsék a nyomozást, ha kell, névtelenül. Azok
bután bámultak rájuk.
A McCormickba csak felső tagozatosok jártak,
hatodiktól nyolcadikig. Az épület sima, téglalap alakú,
dobozszerű részekből állt össze. Odabent vastag
rétegben felvitt kékeszöld festék borította a falakat.
Laurie, aki Newtonban nőtt fel, szintén a McCormickba
járt, még az 1970-es években. Azt mondta, az iskola mit
sem változott, kivéve, hogy amikor végigmegy a
folyosón, az egész épület kisebbnek tűnik.
Ahogy azt Canavannel is közöltem, a kihallgatás
kényes ügynek számított. Először is, az iskolaigazgató
kerek perec megtiltotta, hogy csak úgy „lerohanjuk” a
gyerekeket. Ha a bűncselekmény máshol történik – nem
a kertvárosban –, eszünkbe sem jutott volna engedélyt
kérni. Itt viszont az iskolaszék, sőt még maga a
polgármester is megpróbált visszatartani minket Lynn
Canavanen keresztül. A végén megengedték, hogy
kihallgassunk pár gyereket az iskola területén, de csak
bizonyos feltételekkel. Azok a diákok, akik nem Ben
Rifkin osztályába jártak, eleve kiestek a szórásból,
kivéve, ha különös okunk volt feltételezni, hogy tudnak
valamit. Bármelyik szülő és/vagy a gyerek ügyvédje is
jelen lehetett a kihallgatáson, és bármikor, mindenféle
indok nélkül megszakíthatták a beszélgetést. Ezt még
viszonylag könnyen lenyeltük. A srácoknak amúgy is jo-
guk lett volna mindehhez. A temérdek szabály
tulajdonképpen arra szolgált, hogy figyelmeztesse a
rendőröket, bánjanak kesztyűs kézzel a gyerekekkel.
Ami érthető volt, de rengeteg értékes idő veszett el a
piszmogás miatt.
Kettőkor birtokba vettem az igazgató irodáját, és
Paullal együtt kihallgattuk a legfontosabb tanúkat: az
áldozat közeli barátait, néhány gyereket, akik
közismerten a Cold Spring Parkon keresztül közelítették
meg az iskolát, valamint azokat, akik önként
jelentkeztek, hogy beszélni akarnak a nyomozókkal.
Kéttucatnyi kihallgatás várt ránk. A többi nyomozó
velünk párhuzamosan hallgatta ki a többieket. Arra
számítottunk, hogy a kihallgatások zöme rövid és
érdektelen lesz. De azért kivetettük a hálónkat,
végighúztuk a tengerfenéken és reménykedtünk.
Nem történt semmi különös. Már a harmadik vagy
negyedik kihallgatás után az a benyomásunk támadt,
hogy folyton falakba ütközünk. Először azt hittük, a
pislogások, a kitérő válaszok, a vállvonogatások, az izék,
a nem t’omok meg a lesütött szemek a kamaszok szokásos
műsorához tartoznak. Családapák voltunk. Tudtuk,
hogy a tinédzserek nem akarják beavatni a felnőtteket a
dolgaikba, ezért viselkednek így. Ez önmagában még
nem lett volna gyanús. De az idő haladtával rájöttünk,
hogy valami sokkal pimaszabb és céltudatosabb játszma
áldozatai vagyunk. A gyerekek válaszai egyszerűen
hajmeresztőek voltak. Nem elégedtek meg azzal, hogy
elmondták, semmit sem tudnak a gyilkosságról, még azt
is tagadták, hogy egyáltalán ismerték az áldozatot. Úgy
tűnt, Ben Rifkinnek nem voltak barátai, csak ismerősei. A
többiek egyetlen szót sem váltottak vele, és fogalmuk
sem volt, kikkel lógott a srác. Ezek azért elég átlátszó ha-
zugságok. Ben népszerű srác volt. Tudtuk, kikkel
barátkozott. Nem szép dolog, gondoltam magamban,
hogy a haverjai ilyen gyorsan és végérvényesen
megtagadják őt.
A McCormick nyolcadikosai ráadásul nem is voltak
valami dörzsöltek. A gátlástalanabbak azt hitték, minél
jobban elferdítik a valóságot, annál meggyőzőbbek
lesznek. Tehát, miután lélekben felkészültek az orbitális
hazugságra, abbahagyták a kalimpálást meg a dadogást,
és teljes meggyőződéssel adták elő a sztorijukat. Mint
akik az őszinte viselkedés kézikönyvéből készültek fel –
szemkontaktus! határozott hang! –, és eltökélték, hogy
minden patronjukat egyszerre sütik el, mint a páva,
amikor széttárja legyezőszerű farktollait. Pontosan az
ellenkezőjét tették annak, amit hasonló helyzetben egy
felnőttől vártunk volna – amikor őszinték voltak, kitérő
válaszokat adtak, amikor hazudtak, teljesen közvetlenül
viselkedtek –, de még így is megszólalt bennem a
vészcsengő. A többi gyerek, a többség, viszont be volt
gyulladva, és a hazudozástól csak még jobban
összezavarodott. Ők óvatosan viselkedtek. Az
elhallgatott igazság nem hagyta nyugodni őket. Ez sem
bizonyult igazán jó taktikának. Persze felvilágosíthattam
volna őket, hogy a virtuóz hazudozó szemrebbenés
nélkül vegyíti a hamis állításokat az igazakkal, ahogy a
bűvész is a pakli közepére csúsztatja be a meggyűrt
kártyát. Szakértő vagyok a témában, nekem elhihetik.
Paullal gyanakvó pillantásokat vetettünk egymásra.
Egyre jobban elnyújtottuk a kihallgatásokat, hogy
leleplezzük a legégbekiáltóbb hazugságokat. A
szünetekben Paul a hallgatás törvényével viccelődött.
– Ezek a kölykök olyanok, mint a szicíliaiak – mondta.
Egyikünk sem mondta ki, mire gondol valójában. Mintha
beszakadt volna alattunk a padló. Kellemes bódultság
fogott el, amit akkor szoktam érezni, amikor az ügy
végre feltárulkozik előttem.
Mit szépítsük, úgy tűnt, tévedtünk. Kezdetben
eljátszottunk ugyan a gondolattal, hogy egy diáktárs
keze lehet a dologban, de hamar el is vetettük. Nem
találtunk erre utaló bizonyítékot. Itt nem voltak fortyogó
kitaszítottak, vagy kiskorú elkövetőre utaló nyomok. Az
elfogadható indíték is hiányzott: egyetlen kamasz sem
szőtt grandiózus álmokat a törvényen kívüli lét
dicsőségéről, nem voltak bosszúért lihegő elnyomottak,
vagy kicsinyes tantermi viszálykodások. Semmi. Ki sem
kellett mondanunk. Ugyanaz a gondolat motoszkált a
fejünkben: ezek a gyerekek tudnak valamit.
Egy lány oldalazott be az ajtón, lehuppant a székre,
majd, hatalmas erőfeszítések árán úgy tett, mintha
semmilyen hatást nem tennénk rá.
– Sarah Groehl? – kérdezte Paul.
– Igen.
– Paul Duffy hadnagy vagyok. Az állami rendőrségtől
jöttem. Ő pedig Andrew Barber. Az ügyért felelős
helyettes kerületi ügyész.
– Tudom – nézett rám végül a lány. – Jacob Barber
apja.
– Igen. Te vagy a pulóveres lány. Reggelről.
A lány félénken elmosolyodott.
– Elnézést, nem ismertelek meg. Nehéz napom volt,
Sarah.
– Igen, miért?
– Senki sem akar igazán elbeszélgetni velünk. Vajon
miért? Van valami ötleted?
– Hát, mert zsaruk.
– Ennyi?
– Persze – húzta el gúnyosan a száját a lány.
Vártam egy kicsit, hátha folytatja. De mélységes
unalommal nézett vissza rám.
– Jóban vagytok Jacobbal?
A lány lesütötte a szemét, majd kisvártatva vállat
vont.
 – Azt hiszem.
– Hogyhogy még nem hallottam a neved?
– Jacobot kérdezze.
– Nem avat be a dolgaiba. Úgyhogy, tőled kell
megkérdeznem.
– Ismerjük egymást. De nem vagyunk barátok. Csak
ismerjük egymást.
– És mi a helyzet Ben Rifkinnel? Őt ismerted?
– Dettó. Ismertem, de nem úgy.
– Kedvelted őt?
– Elment.
– Elment?
– Rendes srác volt, azt hiszem. De már mondtam, nem
ismertem túl jól.
– Jó. Akkor nem zaklatlak tovább a hülye
kérdéseimmel. Mondj el mindent, amit tudsz, Sarah!
Bármit, ami a segítségünkre lehet, vagy amit szerinted
tudnunk kellene.
A lány kényelmetlenül fészkelődött a széken.
– Nem tudom, mit akarnak... nem tudom, mit
mondhatnék maguknak.
– Például, mesélj az iskoláról. Kezdetnek az is elég.
Mesélj valami olyat a McCormickról, amit nem tudok.
Szeretsz ide járni? Mi a jó benne? Mi a furcsa?
Semmi válasz.
– Sarah, azért jöttünk, hogy segítsünk, de ehhez a ti
segítségetekre is szükségünk van.
A lány kényelmetlenül feszengett.
 – Ennyivel tartozol Bennek, nem gondolod? Ha
egyszer ismerted őt.
– Nem tudom. Nincs mit mondanom, azt hiszem.
Nem tudok semmit.
– Sarah, bárki is volt a tettes, még szabadlábon van.
Ugye, ezzel te is tisztában vagy? Ha tudsz valamit, akkor
kötelességed elmondani. Kutya kötelességed. Különben a
gyilkos megint ölni fog. És te leszel a hibás. Ha nem tettél
meg minden tőled telhetőt, hogy megállítsd a tettest,
akkor a következő gyilkosság a te telkeden fog száradni.
Szerinted, milyen érzés lenne?
– Bűntudatot akar kelteni bennem. Fölöslegesen
strapálja magát. Anyám sem megy vele semmire.
– Nem akarok bűntudatot kelteni benned. Csak
elmondom, mi a helyzet.
Semmi válasz.
Bumm! Duffy nyitott tenyérrel az asztalra csapott.
Néhány papírlap lesodródott a földre.
– Jézusom! Ne tökölj már, Andy! Idézd be a kölyköket!
Állítsd ki őket a nagy esküdtszék elé, tetesd le velük az
esküt, és ha akkor sem mondanak semmit, csukasd le
őket vallomás megtagadása miatt! Csak az időnket
pocsékolják. Az ég szerelmére!
A lány szeme tágra nyílt.
Duffy kihúzta a mobilját az övtokjából, és ránézett a
kijelzőre, pedig nem hallottam telefoncsörgést.
– Telefonálnom kell – jelentette ki. – Mindjárt jövök –
mondta, azzal kirohant.
 – Ő játssza a gonosz zsarut? – kérdezte a lány.
– Aha.
– Elég béna.
– Azért összerezzentél. Láttam.
– Mert megijesztett. Rácsapott az asztalra.
– Sajnos igaza van. Ha a többiek nem működnek
együtt velünk, más eszközökhöz kell folyamodnunk.
– Azt hittem, nem kötelező vallomást tenni.
– Ma még nem. De lehet, hogy holnap már az lesz.
A lány elgondolkozott.
– Sarah, az előbb igazad volt. Kerületi ügyész vagyok.
De apa is, érted? Nem fogok meghátrálni. Mert folyton
Ben Rifkin édesapja jár a fejemben. Kíváncsi vagyok, mit
érezhet most. El tudod képzelni, mit érezne édesanyád
vagy édesapád, ha te lennél az áldozat?
Belepusztulnának a bánatba.
– Elváltak. Apám lelépett. Anyám egyedül nevel.
– Ó! Ezt sajnálattal hallom.
– Á, nem nagy ügy.
– Nézd, Sarah, én úgy nézek rátok, mint a saját
gyerekeimre. A szívemen viselem Jacob osztálytársainak
a sorsát, még azokét is, akiket nem ismerek. Szerintem
minden szülő így van ezzel.
A lány a plafont nézte.
– Nem hiszel nekem?
– Nem. Nem is ismer.
– Ez igaz. De akkor is törődöm veled. Az iskolával, a
várossal. Nem hagyom, hogy ez az eset még egyszer
megismétlődhessen. Engem nem lehet félreállítani.
Érted?
– Jacobot is kihallgatják?
– Mármint a fiamat?
– Igen.
– Természetesen.
– Akkor jó.
– Miért mondod ezt?
– Csak úgy.
– Csak van valami oka. Mi az, Sarah?
A lány leszegte a fejét.
– A rendőr, aki bent járt a teremben, azt mondta, hogy
névtelenül is tehetünk vallomást.
– Így van. Egy külön telefonszámon.
– Mi a garancia arra, hogy nem nyomozzák le a hívót?
Mert az is érdekes lehet, nem? Hogy ki adta a tippet.
– Sarah, bökd már ki! Mit akarsz mondani?
– Mi a garancia, hogy névtelenek maradunk?
– Bízzatok bennünk!
– Megbízni? Magukban?
– Bennem. Duffy nyomozóban. Egy csomó ember
dolgozik az ügyön.
– Mi van, ha... – nézett rám.
– Nézd, nem akarok hazudni neked, Sarah. Ha most
elmondasz nekem valamit, az nem anonim. Az én
feladatom az, hogy elkapjam a tettest, de az is, hogy
bíróság elé állítsam, és ehhez tanúkra van szükségem.
Nem akarlak áltatni. Próbálok őszinte lenni veled.
 – Rendben. – A lány elgondolkodott. – Tényleg nem
tudok semmit.
– Biztos vagy benne?
– Igen.
Belenéztem a szemébe, hogy így adjam a tudtára,
engem nem lehet becsapni, aztán elfogadtam a
hazugságát. Előhúztam egy névjegykártyát a tárcámból.
– Itt a névjegyem. A hátuljára felírom a
mobilszámomat. Meg az otthoni e-mail címemet. – Az
asztal túloldalára csúsztattam a kártyát. – Bármikor
kereshetsz, oké? Bármikor. És én megteszem, ami tőlem
telik.
– Jó.
A lány elvette a kártyát, majd felállt. A kezére, az
ujjaira pillantott. Az ujjbegyein ügyetlenül széttörölt
fekete tintafolt virított. Az iskola összes tanulójától
ujjlenyomatot vettek, „önkéntes” alapon, bár a kölykök
végig azon poénkodtak, milyen következményekkel jár,
ha valaki megtagadja a kérést. Sarah homlokráncolva
meredt a festékfoltokra, majd keresztbe fonta a karját,
hogy elrejtse őket, és esetlenül így szólt:
– Kérdezhetek valamit, Mr. Barber? Maga is szokott
gonoszkodni?
– Nem, soha.
– Miért nem?
– Mert nem vagyok olyan.
– Akkor hogyan tudja ellátni a munkáját?
– Azért van egy sötét oldalam is. Nekem elhiheted.
 – Csak elrejti?
– Csak elrejtem.
Aznap este, kevéssel tizenegy óra előtt, egyedül ültem
a konyhapultnál, a laptopom előtt. Néhány elmaradt
munkát pótoltam be, főleg e-mailekre válaszoltam. Új
üzenet érkezett a postaládámba. A tárgy rovatban ez állt
– akár egy segélykiáltás –: „RE: BEN RIFKIN >>>
README”. Egy gmailes címről jött:
tylerdurden982@gmail.com. Az időbélyegző szerint
22:54:27-kor küldték el. Az üzenet egyetlen sort
tartalmazott, egy hivatkozást: „Ezt nézd meg.”
Rákattintottam a linkre.

A link a „♥ Ben Rifkin barátai ♥” Facebook-csoporté

volt. Új csoport volt. Maximum négy napja jöhetett létre;
a gyilkosság napján ugyanis a CPAC átvizsgálta a
Facebookot, de akkor még nem volt ott.
Megtaláltuk a halott fiú személyes Facebook-oldalát
(szinte az összes McCormick-os fent volt a Facebookon),
de semmilyen utalást nem találtunk a gyilkosságra.
Csupán annyit tudtunk meg, hogy Ben a szabad lélek
szerepében tetszelgett a profiljában.

Ben Rifkin
deszkázik
 Hálózatok: McCormick Általános lskola’07
Newton, MA
Nem: Férfi
Érdeklődés: Nők
Családi állapot: Egyedülálló
Születésnap: 1992. december3.
Politikai nézetek: Vulkán
Vallás: Pogány

Meg a többi a szokásos digitális zagyvaság: YouTube-

videók, játékok, képek, egy sor unalmas, pletykaszagú
üzenet. Ahhoz képest Ben nem volt nagy Facebook-
rajongó. A legtöbb esemény a halála után zajlott az
oldalán, amikor kísérteties módon megszaporodtak az
osztálytársaktól érkezett üzenetek, amíg a szülők
kérésére el nem távolították az oldalt.
Erre megszületett az új „emlékoldal”, ahova a
gyerekek kiposztolhatták a gyilkossággal kapcsolatos
üzeneteiket. A „♥ Ben Rifkin barátai ♥” cím Facebookos
értelemben használta a barátai kifejezést: bárki előtt
nyitva állt, aki a 2007-es évfolyamba járt, függetlenül at-
tól, hogy valóban közel állt-e Benhez.
Az oldal tetején lévő kis fotó ugyanaz volt, amit Ben a
saját adatlapjára is kitett. Bárki is indította el a csoportot,
feltehetőleg a halott fiú régi adatlapjáról másolta be a
képet. A fotón Ben félmeztelenül mosolygott a
tengerparton (a homok és az óceán jól kivehető volt a
háta mögött). „Shaka”’ jelet mutatott a jobb kezével. A
képernyő jobb oldalán húzódott az úgynevezett
Üzenőfal, amelyen fordított időrendben követték
egymást az üzenetek.

Jenna Linde
(McCormick Általános Iskola), 2007. április 17. 21:02
hiányzol ben. emlékszem mennyit beszélgettünk. örökké
szeretni foglak szeretlek szeretlek

Christa Dufresne
(McCormick Általános Iskola), 2007. április 17.20:43
igazi vadállat aki ezt tette, soha nem felejtelek el Ben.
mindennap eszembe fogsz jutni. ♥ ♥ ♥ ♥ ♥ ♥

Fontos megjegyezni, hogy 2007-ben a Facebook még

nagyrészt a kölykök paradicsoma volt. Csak a következő
években robbant be a felnőttek életébe. Legalábbis a mi
köreinkben. A McCormick-os diákok szülei csak
időnként léptek be a Facebookra, hogy megnézzék, mit
csinál a gyerekük, és ezzel le is tudták a dolgot. Néhány
barátunk beregisztrált ugyan, de csak nagy ritkán
használta az oldalt. Még nem volt fenn annyi szülő, hogy
érdemes legyen. Nekem személy szerint fogalmam sem
volt, mit esznek Jacobék a Facebookon. Nem értettem,
mire ez a nagy információéhség. Csak arra tudtam
gondolni, a srácok azért mennek fel a Facebookra, hogy
nyugton legyenek a felnőttektől, és legyen egy titkos
helyük, ahol olyan bravúrosan hőzönghetnek,
flörtölhetnek és ökörködhetnek, ahogyan az iskolai
menzán sosem mernének. Jacob, ahogy a félénk
kamaszok általában, természetesen sokkal okosabb és
magabiztosabb volt online, mint egyébként. Laurie-val
rögtön átláttuk, milyen veszélyekkel járhat, ha a fiunk
titokban folytatja az üzelmeit. Ragaszkodtunk hozzá,
hogy adja meg a jelszavát, hogy időnként
leellenőrizhessük, de, az igazat megvallva, egyedül
Laurie lépett be Jacob Facebook-oldalára. Én a magam
részéről még az offline verziónál is érdektelenebbnek
tartottam a kamaszok online beszélgetését. Aznap este is
csak azért néztem be a Facebookra, mert a szóban forgó
arckép ott virított az egyik mappámban. Gondatlan szülő
voltam? Utólag természetesen azt mondom, hogy igen.
Mint mindenki, mint az összes szülő Jacob iskolájából.
Nem tudtuk, hogy ilyen nagy a baj.

Már több száz üzenet volt olvasható a „♥ Ben Rifkin

barátai ♥” oldalon.

Emily Salzman
(McCormick Általános Iskola), 2007. április 16.22:10
még mindig nem tértem magamhoz, ki tette ezt? miért
csináltad? miért? mi értelme volt? mi hasznod volt belőle?
mindjárt hányok
 Alex Kurzon
(McCormick Általános Iskola), 2007. április 16.13:14
itt vok a cold sprg pkban. fenn a sárga szalag, 1ébként
semmi, zsaruk sehol.

És így továblb: csupa kitárulkozó vallomás. A

„virtuális” világban való bódító megmerítkezés az
intimitás illúzióját keltette ezekben a kamaszokban. Most
majd megtanulják, hogy az internet a felnőttek játéka.
Gondolatbam már meg is fogalmaztam, milyen
subpoena duces tecum – okirat-felmutatásra felhívó –
végzést fogok küldeni a Facebooknak, hogy megőrizze
ezt az online eszmecserét. Addig is lelkesen faltam a
szaivakat, akár egy kukkoló.

Dylan Feldmain
(McCormick Álltalános Iskola), 2007. április 15.21:07
pofa be Jacob. ha nem vagy kíváncsi ránk, menj innen,
szívességet tennél. húzz el a g*cibe. Ben azt hitte hogy a
barátja vagy. faszfej

Mike Canin
(McCormick Általános Iskola), 2007. április 15.21:01
Ezt még megkeserülöd, Jake. Tudtommal nem te vagy a
moderátor, főleg azok után, ahogy viselkedtél, húzd +
magad & kussolj.
 John Marolla
(McCormick Általános Iskola), 2007. április 15.20:51
mi van? mit pampogsz JB? dögölj meg. egy hülyével
kevesebb, rohadj meg gyökér.

Julie Kerschner
(McCormick Általános Iskola), 2007. április 15.20:48
Rossz poén, Jacob.

Jacob Barber
(McCormick Általános Iskola), 2007. április 15.19:30
Lehet, hogy még nem hallottátok – Ben meghalt. Minek
irkáltok neki? És miért tesztek úgy mintha puszipajtások
lettetek volna? Maradjunk a realitások talaján.

Jacob nevénél megálltam – hirtelen rájöttem, hogy az

utolsó átkozódó üzenetek az én Jacobomnak szóltak.
Hidegzuhanyként ért, milyen is lehet Jacob hétköznapi
élete a maga bonyolult kapcsolataival, csatáival, mindent
átszövő brutalitásával. Dögölj meg. Egy hülyével kevesebb.
A fiam ilyen megjegyzéseket kap, és nem is szól róla?
Még csak nem is céloz rá? Nemcsak Jacobban csalódtam,
hanem önmagamban is. Hogy hiheti a fiam, hogy engem
nem érdekelnek ezek a dolgok? Vagy beszari vagyok, és
többet látok bele ebbe az eltúlzott internetes
hepciáskodásba, mint kellene?
Hogy őszinte legyek, nagyon hülyén éreztem magam.
Tudnom kellett volna, mi folyik a háttérben. Jacob csak
felszínesen mesélt nekünk az internetről. Azt tudtuk,
hogy esténként, lefekvés előtt mindig felmegy a netre. De
feltelepítettünk pár szoftvert a számítógépére, nehogy
hozzáférjen bizonyos – főleg pornós – weboldalakhoz, és
azt hittük, ennyi elég is. A Facebookot természetesen
nem tartottuk különösebben veszélyesnek. Ráadásul nem
is akartunk kémkedni a fiunk után. Laurie-val azt az
elvet vallottuk, hogy jó nevelésben kell részesíteni a
gyereket, de idővel békén kell hagyni, és meg kell bízni
benne, legalábbis addig, amíg okot nem ad az
ellenkezőjére. Modern, felvilágosult szülőkként nem
akartuk, hogy Jake az ellenségeinek tekintsen minket,
akik árgus szemekkel lesik minden mozdulatát, és
terrorban tartják őt. A McCormick-os szülők zöme
ugyanezen a véleményen volt. Mi mást tehettünk volna?
Egyetlen szülő sem tudja nyomon követni a gyereke
minden lépését, sem online, sem offline módban. Végül
is minden gyerek a saját életét éli, amibe a szülő nem
nagyon tud beleszólni. Mégis, amikor megláttam, hogy
dögölj meg, hirtelen rádöbbentem, milyen naiv és ostoba
voltam. Jacobnak nem a bizalmunkra vagy a
tiszteletünkre lett volna szüksége, hanem a
védelmünkre, de mi ezt nem tudtuk megadni neki.
Egyre gyorsabban görgettem lefelé az üzeneteket.
Több száz volt belőlük, egyik sem több egy-két sornál.
Kizártnak tartottam, hogy mindet elolvassam, és
fogalmam sem volt, Sarah Groehl mire akarta felhívni a
figyelmemet. Ahogy visszafelé haladtam az időben, Ja-
cob eltűnt a beszélgetésből. A kölykök érzelgős (már
semmi sem lesz ugyanolyan) és elcsépelt (halj meg fiatalon és
legyél szép halott) üzenetekkel próbálták vigasztalni
egymást. Újra meg újra értetlenségüket fejezték ki az
esettel kapcsolatban. A lányok a szeretetüket és a
hűségüket, a fiúk a haragjukat bizonygatták. Gyorsan
átfutottam a kísértetiesen hasonló üzeneteket, hátha
találok bennük valami figyelemre méltó részletet: nem
hiszem el... tartsunk össze... tele van a suli zsaruval...
Végül rákattintottam Jacob saját Facebook-oldalára,
ahol sokkal parázsabb vita alakult ki, közvetlenül a
gyilkosság után. Az üzenetek itt is fordított időrendben
jelentek meg.

Marlie Kunitz
(McCormickÁltalános Iskola), 2007. április 15.15:29
D. Y.: NE terjessz ilyeneket. Ez csak PLETYKA, és
megbántasz vele másokat. Még viccnek is rossz. Jake, ne is
törődj vele.

Joe O’Connor
(McCormick Általános Iskola), 2007. április 15.15:16
Mindenki FOGJA BE, azt se tudjátok, miről beszéltek, ez
neked szólt, Derek, te csicska. jó nagy ÖKÖRSÉG az egész,
fingom nincs, miért kell mocskolódni.

Mark Spicer
(McCormick Általános Iskola), 2007. április 15.15:07
BÁRki BÁRmit mondhat BÁRkiről. csak nem nálad van az
a kés derek? milyen érzés, ha valaki RÓLAD terjeszt el
 vmit?

Aztán ez következett:

Derek Yoo
(McCormick Általános Iskola), 2007. április 15.14:25
Jake, mindenki tudja, hogy te voltál. Nálad a kés. Láttam.

Moccanni sem bírtam. A tekintetem mereven tapadt

az üzenetre. Olyan sokáig bámultam magam elé, hogy a
betűk pixelekre estek szét. Derek Yoo Jacob barátja volt,
nagyon jó barátja. Legalább százszor járt nálunk. A két
fiú együtt kezdte az óvodát. Derek rendes gyerek.
Láttam.
Másnap reggel megvártam, amíg Laurie és Jacob
elmegy otthonról. Azt mondtam nekik, hogy a newtoni
rendőrőrsön van találkozóm, és nem akarok
visszakocsikázni Cambridge-be. Miután meggyőződtem
róla, hogy biztonságban vagyok, felmentem az emeletre,
és átkutattam Jacob szobáját.
Nem kellett sokáig keresgélnem. A komód legfelső
fiókjában egy régi fehér pólóba tekert kemény tárgyra
bukkantam. Ahogy kigöngyölgettem a pólót, fekete
műanyag markolatú, összecsukható kés csúszott ki
belőle. Óvatosan felemeltem, a hüvelyk- és a mutatóuj-
jam közé vettem, majd kihajtottam a pengét.
– Úristen! – motyogtam.
Akár katonai vagy vadászkés is lehetett volna, de
ahhoz túl kicsi volt. Kihajtva is csak nagyjából tíz centi
hosszúnak tűnt. A markolata fekete volt és kézre álló,
négy előre formázott mélyedéssel. A horog alakú,
bonyolult fogazatú – fűrészszerű – penge éles hegyben
végződött. A penge lapját kifúrták, feltehetőleg azért,
hogy ne legyen olyan súlyos. A kés a penge alakját és
görbületét tekintve is vészjóslóan szép volt. Mint a
természet halálosan szép találmányai: a lángoló tűz vagy
egy nagymacska karma.
6. | Vérvonal

Egy év múlva.

A nagy esküdtszék! vizsgálat jegyzőkönyve.

Mr. Logiudice: Mit csinált, miután megtalálta a kést?

Gondolom, azonnal jelentette.
Tanú: Nem.
Mr. Logiudice: Nem? Megtalálta a gyilkos fegyvert egy
folyamatban lévő nyomozás során, és nem szólt
senkinek? Miért nem? Az előbb olyan szépen
fejtegette, mennyire szilárdan hisz az
igazságszolgáltatásban.
Tanú: Nem jelentettem, mert nem hittem, hogy az a
gyilkos fegyver. Nem voltam biztos benne.
Mr. Logiudice: Nem volt biztos benne? Hát persze, hogy nem.
Hiszen elrejtette a kést! Nem küldte be a
törvényszéki laborba, hogy vérmintát meg
ujjlenyomatot vegyenek róla, összehasonlítsák a
sebbel, s a többi.
Ez lenne a rendes eljárás, nem igaz?
Tanú: Igen, ha megalapozott a gyanú, hogy a gyilkos
fegyvert találtuk meg.
Mr. Logiudice: Aha. Szóval ön még csak nem is gyanította, hogy
az a kés lehet a gyilkos fegyver?
Tanú: Nem.
Mr. Logiudice: Meg sem fordult a fejében?
Tanú: A fiamról volt szó. Egy apa nem gondol ilyesmire,
nem feltételezi a gyerekéről.
Mr. Logiudice: Igazán? Nem feltételezi?
Tanú: Így van.
Mr. Logiudice: A fia nem volt erőszakos típus? Nem szerepelt a
fiatalkorúak bűnügyi nyilvántartásában?
Tanú: Nem. Nem szerepelt.
Mr. Logiudice: Nem voltak magatartásbeli vagy piszichológiai
problémái?
Tanú: Nem.
Mr. Logiudice: Mondhatjuk azt, hogy a légynek sem ártott?
Tanú: Valahogy úgy.
Mr. Logiudice: És mégis, amikor ön megtalálta a kést, rögtön
elrejtette. Pontosan úgy viselkedett, mintha
bűnösnek tartaná a fiát.
Tanú: Ez nem egészen így volt.
Mr. Logiudice: Nem tett bejelentést.
Tanú: Lassan kapcsoltam. Így utólag elismerem...
Mr. Logiudice: Mr. Barber, hogy kapcsolhatott volna lassan, amikor
valójában tizennégy éve várt erre a pillanatra,
azóta, hogy a fia megszületett?
[A tanú nem válaszolt. ]
Mr. Logiudice: Számított erre a pillanatra. Félt tőle, szinte
rettegett. De számított rá.
Tanú: Ez nem igaz.
Mr. Logiudice: Nem? Mr. Barber, megfelel a valóságnak, ha
azt mondom, hogy az erőszakosságra való hajlam
öröklődik a családban?
Tanú: Tiltakozom! Ez nem tartozik ide.
Mr. Logiudice: A tiltakozását feljegyeztük.
Tanú: Ön megpróbálja félrevezetni az esküdteket. Azt
sugallja nekik, hogy Jacob örökölhette az
erőszakos hajlamot, mintha az erőszakosság
olyan lenne, mint a vörös haj vagy a szőrös fül. Ez
ellentmond a biológiának, és ellentmond a
törvényeknek is. Egyszóval marhaság. És ezt ön is
tudja.
 Mr. Logiudice: De én nem a biológiáról beszélek. Hanem az ön
lelkiállapotáról. Hogy mit hitt abban a
pillanatban, amikor megtalálta a kést. Ha ön
marhaságnak tartja a saját gondolatait, lelke rajta.
Ám az akkori gondolatai tökéletesen megfelelő és
tökéletesen elfogadható bizonyitékok. És ezt ön
is tudja. De, merő tiszteletből, visszavonom a
kérdést. Közelítsünk máshonnan. Hallotta már a
„gyilkos gén" kifejezést?
Tanú: Igen.
Mr. Logiudice: Hol hallotta?
Tanú: Egy beszélgetésben. Én használtam egy
beszélgetésben, amit a feleségemmel folytattam.
Egyszerű szófordulat volt, semmi több.
Mr. Logiudice: Szófordulat.
Tanú: Nem tudományos kifejezés. Nem vagyok tudós.
Mr. Logiudice: Természetesen. Mi itt mind laikusok vagyunk. És,
amikor elhangzott ez a „gyilkos gén" szófordulat, mire utalt vele?
[A tanú nem válaszolt.]
Mr. Logiudice: Ugyan már, Andy, mondja ki nyugodtan!
Csak a formaság kedvéért kérdezem. Önnek elég
hányatott élete volt, ugye?
Tanú: Nagyon régen. Még gyerekkoromban. De már
vége.
Mr. Logiudice: Rendben, akkor nagyon régen. Nagyon
régen, gyerekkorában, sokat szenvedett a családi
körülményei miatt?
[A tanú nem válaszolt.]
Mr. Logiudice: Megfelel a valóságnak, hogy az ön
felmenői között sok volt az erőszakos ember,
Mr. Barber?
[A tanú nem válaszolt.]
Mr. Logiudice: Megfelel a valóságnak, igaz?
Tanú: [Nem hallani.]
 Mr. Logiudice: Elnézést, nem hallottam. Az ön felmenői között
sok volt az erőszakos ember, Mr. Barber?

T ÉNYLEG ERŐSZAKOS CSALÁDBÓL SZÁRMAZOM. A

szál három generációra vezethető vissza. Talán
piros

többre is. Valószínűleg Káinnál ér véget, de nincs

kedvem utánajárni. Néhány kísérteties, többnyire
ellenőrizhetetlen történet és pár fotó. Nekem ezek is
éppen elég nagy csapást jelentettek. Amikor kicsi voltam,
legszívesebben végleg kitöröltem volna az agyamból
ezeket a történeteket. Arról ábrándoztam, milyen jó
lenne, ha valami csoda folytán amnéziába esnék, és
minden gondolat eltűnne az agyamból, csak a testem
maradna meg a megtisztult énem, amely olyan könnyen
formálható, mint a gyurma. De természetesen, hiába
próbáltam elfelejteni, őseim története örökre megragadt
az emlékezetemben, készen arra, hogy bármikor felszínre
törjön. Megtanultam együtt élni vele. Később, Jacob
kedvéért, teljesen magamba fojtottam, hogy senki se
tudjon róla, hogy senkivel se kelljen „megbeszélni”.
Laurie lelkesen hitt a problémák kibeszélésében, a szó
gyógyító erejében, de én nem akartam meggyógyulni.
Tudtam, hogy úgysem sikerülne. Ez az, amit Laurie soha
nem tudott megérteni. Tudta, hogy apám szelleme
folyton ott kísért a gondolataimban, de azt nem, hogy
miért. Azt hitte, az okozza a problémát, hogy nem
ismertem apámat, és ezért egy apa alakú lyuk tátong az
életemben. Soha nem nyíltam meg előtte, pedig többször
is megpróbált szétfeszegetni, mint egy osztrigát. Laurie
apja pszichológus volt, és mielőtt Jacob megszületett, a
feleségem a dél-bostoni Gavin Álalános Iskolában
tanított angolt ötödikeseknek és hatodikosoknak. A
tapasztalatai alapján azt hitte, van némi rálátása az apa
nélkül felnőtt fiúk sorsára.
– Sosem fogod túltenni magad rajta – mondogatta –,
ha nem beszélsz róla.
Jaj, Laurie, teljesen félreértettél! Én nem akartam
„túltenni magam” a dolgon. Én meg akartam feledkezni
róla. Elfojtással igyekeztem elfelejteni mocskos bűnöző
felmenőimet. A testemmel próbáltam felfogni a golyót.
Nem akartam Jake-et is belekeverni. Ezért úgy
döntöttem, nem foglalkozom a témával. Nem kutatom
fel a családfámat, és nem keresem az okokat. Árvának
nyilvánítottam magam, hogy elszakadhassak az egész
nyavalyás brancstól. Tudomásom szerint – már amennyit
hajlandó voltam megtudni – a piros szál egészen a
dédapámig, egy James Burkett nevű szúrós szemű
banditáig vezetett, aki Észak-Dakota keleti feléről
származott, és vad, gonosz, erőszakos hajlamokat hozott
magával, amelyek nemcsak benne, hanem a fiában is
megmutatkoztak, de leglátványosabban az unokájában,
apámban.
James Burkett az észak-dakotai Minot közelében
született 1890 körül. Nem tudom, milyen gyerekkora
volt, kik voltak a szülei, járt-e iskolába. Csak annyit
tudok, hogy a dakotai fennsíkon nőtt fel a Little Bighorn-
i csata és a határzár után. Az első igazi bizonyítékom egy
vastag kartonra ragasztott szépiafénykép volt, amely
1911. augusztus 23-án, egy szerdai napon készült New
Yorkban, a Fulton Street-i H.W. Harrison Fotóstúdióban.
A hátlapjára ceruzával jegyezték fel a pontos dátumot a
fickó új neve, a „James Barber” mellé. Ennek az útnak is
sötét apropója volt. Tudomásom szerint – anyám, aki
apám apjától hallotta a sztorit, legalábbis így mesélte –
Burkett elmenekült Észak-Dakotából, nehogy elítéljék
fegyveres rablás miatt. Egy darabig a Lake Superior déli
partján húzta meg magát, ahol kagylókat gyűjtött és
halászhajókon dolgozott, majd nevet változtatott, és
továbbállt New Yorkba. Senki sem tudta pontosan, miért
változtatta meg a nevét – hogy kijátssza az elfoga-
tóparancsot, vagy új életet kezdjen a keleti parton?
Ahogy arra sem volt magyarázat, a dédapám miért pont
a Barber nevet választotta magának. Ez a fotó volt az
egyetlen kézzelfogható bizonyítékom ebből az
időszakból. Az egyetlen kép, amit James Burkett-
Barberről láttam. Húsz-huszonegy éves korában
készülhetett. A dédapám teljes életnagyságban látható
rajta. Sovány, szikár, görbe lábú férfi kölcsönzakóban,
könyökhajlatában keménykalappal. Csibészes mosollyal,
összeszűkült szemmel néz a kamerába, a szája sarka
felfelé kunkorodik.
Gyanítottam, hogy az észak-dakotai vád nem
egyszerű fegyveres rablás volt. Nem elég, hogy Burkett-
Barber hanyatt-homlok menekült előle – egy szökésben
lévő hétköznapi fegyveres rablónak nem kellett volna
ekkora utat megtennie, hogy új életet kezdhessen –, de
New Yorkba érkezvén szinte rögtön kimutatta a foga
fehérjét. Nem legalul kezdte. Nem piti támadásokkal
indított, mint a zöldfülű bűnözők, profi gengszterként
lépett színre. New York-i bűnlajstroma a következőket
tartalmazta: veszélyes fegyverrel elkövetett fenyegetés és
bántalmazás, rablási szándékkal elkövetett fenyegetés,
emberölési szándékkal elkövetett fenyegetés, súlyos testi
sértés, pokolgép birtoklása, engedély nélküli lőfegyver
birtoklása, nemi erőszak és emberölési kísérlet. 1912-es
első New York-i letartóztatásától 1941-ben bekövetkezett
haláláig James Barber élete felét börtönben vagy
vizsgálati fogságban töltötte. Csak a kétrendbeli nemi
erőszakért és a gyilkossági kísérletért összesen tizennégy
évet ült.
Ez egy profi bűnöző bűnlajstroma volt, amit a róla
megjelent egyetlen esetleírás is megerősít. Az eset egy
gyilkossági kísérlet volt, amelyre 1916-ban került sor. Az
ügyet gyorsított eljárásban tárgyalták, ezért jelenhetett
meg az 1918-as New York-i esetleírások között. Barton
bíró alig néhány mondatban foglalta össze a tényállást az
ítéletében:

Vádlott vitába keveredett az áldozattal, egy Payton nevű

férfival, egy brooklyni bárban. A vita Payton tartozása miatt
robbant ki, amit vagy magának a vádlottnak (a vádlott szerint),
vagy egy másik személynek lett volna köteles megfizetni, aki
„felhajtóként”, vagyis (az ügyészség szerint) pénzbehajtóként
alkalmazta a vádlottat. A vita hevében a feldühödött vádlott
üvegpalackkal támadt az áldozatra. Azután sem csillapodott le,
hogy a palack eltört, a verekedés az utcán folytatódott, az
áldozat bal szeme súlyosan megsérült, és a bal füle is majdnem
leszakadt. A támadásnak néhány szemtanú – az áldozat
ismerősei – vetettek véget, aikik közbeavatkoztak, és leteperték,
majd a rendőrség megérkezéséig erőszakkal ártalmatlanították
az alperest.

Van még egy sokatmondó részlet a bírósági ítéletben.

A bíró megjegyezte: „Paytonnak – ahogy mindenki
másnak is – tudnia kellett, hogy a vádlott hírhedten
erőszakos természetű.”
James Barbernek legalább egy fia született: a
nagyapám, Russell, akit csak Rusty néven emlegettek.
Rusty Barber 1971-ben halt meg. Felületesen emlékszem
rá kicsi koromból. Azt a keveset, amit tudok róla, még
anyámnak mesélte el, aki később továbbadta nekem.
Rusty nem ismerte az apját, így nem is érezte a
hiányát. Nem sok gondolatot pazarolt rá. Rusty a
connecticuti Meridenben nevelkedett, az anyja
családjánál, ide tért vissza a nő New Yorkból, miután
teherbe esett. Mindent elmesélt a fiúnak az apjáról, a
viselt dolgait is beleértve. Nem válogatta meg a szavait,
de sem őt, sem a fiát nem rázták meg túlságosan a
történtek. Voltak, akik még náluk is rosszabb sorban
éltek. A családnak meg sem fordult a fejében, hogy Rusty
apja bármilyen módon is befolyással lehet a fia jövőjére.
Éppen ellenkezőleg: Rusty lényegében ugyanolyan
szellemben nevelkedett, mint a szomszédjai. Közepes
tanuló volt és egy kicsit vad, de sikerült leérettségiznie.
1935-ben felvették a katonai akadémiára, de egy év
múlva kilépett, mert ideje nagy részét a fogdán és
büntetőszázadokban töltötte. Hazatért Meridenbe,
alkalmi munkákból élt, sodródott az árral. Feleségül vett
egy helyi lányt, a nagyanyámat, és hét hónap múlva fia
született, akit Williamnek neveztek el. Egyszer kisebb
verekedésbe keveredett, és letartóztatták, mert
megtámadott egy rendőrt, holott ez nem egészen felelt
meg a valóságnak. Csak nem tetszett neki, hogy a férfi
kezet emelt rá.
Rusty Barber számára a háború jelentette a
fordulópontot. Magánemberként lépett be a hadseregbe,
és az Első Gyalogos Hadosztály katonájaként ott volt a
normandiai partraszállásnál. A háború végére hadnagyi
rangot szerzett a Harmadik Hadseregnél, megkapta a
Becsületrendet, valamint két Ezüstcsillag birtokosa és
háborús hős lett. 1945 áprilisában, a nürnbergi csatában
egymaga lőtt szét egy német géppuskaállást, és hat
németet ölt meg, az utolsó kettőt a bajonettjével.
Ünnepélyes felvonulás keretében tért haza Meridenbe.
Egy nyitott kabrió hátulján ült, és vidáman integetett a
lányoknak.
A háború után még két gyereke született, és megvette
a saját kockaházát Meridenben. Ám a békeidő nem
igazán feküdt neki. Több üzletbe is beleugrott –
biztosítás, ingatlan, vendéglátás. Végül utazó
ügynökként találta meg a számítását. Számos ruházati és
cipőmárkát képviselt, és munkája során keresztül-kasul
bejárta New England déli részét, cipőmintákkal a
csomagtartójában, amelyeket szakmányban mutogatott a
kereskedőknek a szűk irodahelyiségekben.
Visszatekintve erre az időszakra, nagyapám tényleg
derekasan küzdött, hogy becsületes maradjon. Rusty
Barber örökölte apja erőszakos hajlamait, amiért a
háborúban busásan meg is jutalmazták, de más
tekintetben nem volt kimagaslóan tehetséges. Ettől még
sikerülhetett volna neki. Békésen élhette volna az életét.
Csakhogy ingatag alapokra támaszkodott, és a
körülmények összeesküdtek ellene.
1950. május 11-én Rusty a massachusettsi Lowellben
járt: a Birke’s ruházati üzletben mutatta be a Mighty Mac
új őszi kabátkollekcióját. Kedvenc hot dogosához, egy
Elliot’s nevű büfébe tért be ebédelni. Amikor hazafelé
indult, baleset történt. Ahogy Rusty kikanyarodott a
parkolóból, egy autó meghúzta a Buick Special elejét. A
két sofőr összevitatkozott, majd lökdösődni kezdett. A
másik férfi kést húzott elő. A vita végeztével a férfi az
úttesten feküdt, Rusty pedig úgy ballagott el mellőle,
mintha mi sem történt volna. A férfi felállt, és a hasára
szorította a kezét. Vér szivárgott az ujjai közül.
Szétnyitotta az ingét, de közben úgy fogta a hasát,
mintha gyomorfájás kínozná. Amikor végül elvette
onnan a kezét, nyálkás kígyóként tekergő belek
csusszantak elő belőle. A medencétől a szegycsontig
függőleges vágás szelte keresztül a hasát. A férfi a saját
kezével emelte vissza a beleit a testébe, jól odaszorította
őket, és besétált a büfébe, hogy hívja a rendőrséget.
Rustyra ráhúzták a vizes lepedőt: emberölési
szándékkal elkövetett fenyegetés, súlyos testi sértés,
veszélyes fegyverrel elkövetett fenyegetés és
bántalmazás volt a vád. Rusty a tárgyaláson önvédelem-
re hivatkozott, de vesztére azt vallotta, hogy semmire
sem emlékszik, többek között arra sem, hogy elvette a
férfi kését, és kibelezte az áldozatát. Állítólag az volt az
utolsó emléke, hogy a fickó elindul felé a késsel. Hét-tíz
évre ítélték, amiből hármat ült le. Mire hazatért
Meridenbe, legidősebb fia, William – az apám, Billy
Barber betöltötte a tizennyolcat, és túlságosan elvadult
ahhoz, hogy az atyai szigor – még ha olyan félelmetes
emberről is volt szó, mint Rusty – megzabolázza.
És itt jutunk el ahhoz a részhez, ahol a történet szálai
meggyengülnek és elfogynak. Mert nincsenek világos
emlékeim apámról, csak töredékek...
egy elmosódott kék-zöld tetoválás a jobb csuklója
belső felén, kereszt- vagy tőralakzat, amelyet apám
valamelyik börtönben varratott magára...
a kezei, fehér, vörös bütykös karmok, amelyekről
könnyű elképzelni, hogy gyilkos fegyverek... sárga
lófogakkal teli száj...
íves gyöngyház nyelű kés, amit mindig a
derékszíjában hordott, s reggelente olyan gépies
mozdulattal dugta be oda, mint más a pénztárcáját a
farzsebébe.
Ezek a benyomások azonban nem olyan konkrétak,
hogy tisztán emlékezzek apámra. És még ezek a
töredékek sem különösebben megbízhatóak, az évek
megszépítették őket. 1961-ben láttam utoljára apámat. Én
ötéves voltam, ő huszonhat. Kisgyerekként sokáig
őrizgettem az emlékeimet, nehogy megkopjanak. Ez még
akkor volt, amikor nem tudtam, milyen ember is apám
valójában. Az évek során aztán elhalványult az alakja.
Mire betöltöttem a tizet, semmire sem emlékeztem vele
kapcsolatban, ezt a pár kósza mozaikdarabkát
leszámítva. Nem sokkal ezután már nem is nagyon
gondoltam rá. A saját kényelmem érdekében úgy éltem,
mintha nem lenne apám, mintha apátlanul jöttem volna
világra, és egyszer sem kérdőjeleztem meg ezt a
hozzáállást, mert semmi jó nem származott volna belőle.
Egy emlék azért megragadt bennem, ha nem is
pontosan. Az utolsó nyáron, 1961-ben, anyámmal
meglátogattuk apámat a New Haven-i Whalley Avenue-i
börtönben. Ott ültünk az egyik szúette faasztalnál a
zsúfolt látogatóhelyiségben. A kockás börtönnadrágot és
pizsamafelsőt viselő foglyok úgy festettek, mint azok a
lapos, szögletes krétaemberkék, amiket a barátaimmal
szoktam volt rajzolni. Aznap szégyenlősen
viselkedhettem – óvatosnak kellett lennem –, mert
apámnak úgy kellett odacsalogatnia magához.
 – Gyere ide, hadd nézzelek meg! – Ujjaival szorosan
átfogja vékonyka felsőkaromat, és magához rántott. –
Gyere már ide! Ha egyszer ilyen messzire eljöttél.
Még most, évekkel később is itt érzem a szorítását a
karomon. Úgy csavarta meg, mintha egy csirkecombot
akarna leszakítani.
Szörnyű dolgot tett. Ennyit még én is tudtam. De
egyik felnőtt sem volt hajlandó elárulni, mit csinált
pontosan. Egy lányról hallottam meg egy üres,
bedeszkázott lakásról a Congress Avenue-n. És a
gyöngyház nyelű késről. A felnőttek ennél a résznél
elhallgattak.
Azon a nyáron véget ért a gyerekkorom.
Megtanultam, mit jelent az a szó: gyilkosság. De egy ilyen
súlyos szónál nem elég, hogy megtanulod. Együtt kell
élned vele, s mindenhova magaddal cipeled. Többször is
körül kell járnod, különböző szögekből, különböző
napszakokban, különböző fényviszonyok között kell
látnod, mire megérted, mire be tudod fogadni. Évekig
magadban kell tartanod, mint egy titkot, mint egy
ocsmány magot a barack belsejében.

Hogy mennyit tudott ebből Laurie? Semennyit. Amint

megpillantottam, rögtön tudtam, hogy ez a Tisztességes
Zsidó Lány Tisztességes Zsidó Családból származik, és
ha megtudná az igazat, többé szóba sem állna velem.
Úgyhogy azt a homályos és romantikus mesét adtam be
neki, hogy apám züllött ember hírében állt, és én nem
ismerem személyesen. Egy rövid és boldogtalan
szerelem gyümölcse vagyok. Ez megalapozta a
következő harmincöt évünket. Laurie jóformán
félárvának tekintett. Én pedig meghagytam ebben a
hitben, mert lényegében én is félárvának tartottam
magam. Megtagadtam Véreskezű Billy Barbert. És
semmi kivetnivalót nem találtam a dologban. Amikor
közöltem a barátnőmmel, aki később a feleségem lett,
hogy nem ismerem apámat, voltaképpen csak azt
mondtam ki, amivel már évek óta győzködtem magam.
Senkit sem vezettem félre. Ha egyszer régen Billy Barber
fia voltam is, mire megismertem Laurie-t, már régen
szakítottam apámmal, leszámítva a szigorú értelemben
vett biológiai köteléket. Amit Laurie-nak mondtam, kö-
zelebb állt a valósághoz, mint a rideg tények. Most
nyilván azt gondolják magukban: Jó, de ennyi év alatt
biztosan akadt olyan pillanat, amikor elmondhattad volna az
igazat. De az a helyzet, hogy az idő múlásával ez a verzió
tűnt valóságosabbnak. Felnőttként még kevésbé
hasonlítottam Billyre. Apám csak egy sztori volt, egy régi
mítosz, aminek semmi köze nem volt ahhoz az
emberhez, akivé lettem. Hogy őszinte legyek, nem
pazaroltam sok gondolatot apámra. Minden ember
életében eljön az a pillanat, amikor már nem a szüleink
gyerekei vagyunk, hanem a gyerekeink szülei. Ráadásul
enyém lett a csaj. Laurie hozzám jött, és boldogok
voltunk. A házasságunk szépen alakult, úgy éreztük,
ismerjük egymást, és mind a ketten elégedettek voltunk
azzal, amit a partnerünkről gondoltunk. Miért kellett
volna belepiszkítani ebbe? Miért tegyünk tönkre egy
boldog házasságot, ami amúgy is ritkaság – sőt, egy
tartós szerelmi házasságot, ami még ritkább –, olyan
földhözragadt és veszélyes dologgal, mint a
meggondolatlan, kíméletlen őszinteség? Kinek használt
volna, ha elmondom az igazat? Nekem? Kötve hiszem.
Engem kemény fából faragtak, nekem elhihetik. Aztán
van egy hétköznapi magyarázat is: egyszer sem került
szóba a téma. Egy átlagos hétköznapon mégsem
jelenthetem be a feleségemnek, hogy egy gyilkos fia
vagyok.
 7. | Tagadás

L OGIUDICE-NAK RÉSZBEN IGAZA VOLT: ekkor már

kezdtem gyanakodni Jacobra, de nem a gyilkosság
miatt. A sztori, amit Logiudice próbált beadni az
esküdtszéknek – hogy a felmenőim és a kés miatt rögtön
tudtam, hogy Jacob egy pszichopata, és megpróbáltam
eltussolni az ügyet –, szemenszedett hazugság. De nem
hibáztatom Logiudice-t, amiért így tálalta az ügyet. Az
esküdtek természetüknél fogva nagyothallók, és ennél az
esetnél, ahol a körülmények lényegében megkövetelték,
hogy mindenki befogja a fülét, mindez fokozottan igaz
volt rájuk. Logiudice kénytelen volt kiabálni. Pedig
korántsem volt ilyen drámai a helyzet. A gondolat, hogy
Jacob a gyilkos, kész agyrémnek tűnt, nem is
foglalkoztam vele. Azt viszont sejtettem, hogy valami
nem stimmel. Jacob többet tudott, mint amennyit elárult.
Ez már önmagában is éppen elég nyugtalanító volt.
Miután a gyanú befészkelte magát a gondolataimba, egy-
szerre két ember szemszögéből láttam a dolgokat: a
céltudatos ügyészéből és az aggódó apáéból. Az egyik az
igazságot kereste, a másik halálra rémült tőle. Tudtam,
ha nem vallok be mindent az esküdteknek, talán meg
tudom védeni magamat.
Aznap, amikor felfedeztem a kést, Jacob fél három
körül ért haza az iskolából. A konyhából hallottuk,
ahogy becsörtet az előtérbe, sarkával belöki az ajtót,
aztán leveszi a hátizsákját meg a kabátját. Miközben –
mint két lokátorkezelő – megpróbáltuk beazonosítani a
neszeket, idegesen tekintgettünk egymásra Laurie-val.
– Jacob! – kiáltotta el magát Laurie. – Idejönnél egy
percre?
Dermedt csend fogadta a kérést, majd Jacob így szólt:
– Oké.
Laurie biztatóan nézett rám, hogy megnyugtasson.
Jacob aggodalmas képpel cammogott be a konyhába.
Ahogy felnéztem rá, megdöbbentem, milyen nagyra nőtt.
Kész férfi lett belőle.
– Apa! Te meg mit keresel itthon?
– Meg kell beszélnünk valamit, Jake.
Jacob beljebb lépett, és ekkor meglátta a kést az
asztalon. Így összecsukva nem is tűnt olyan
fenyegetőnek. Egyszerű eszköz volt.
– Elárulnád nekünk, mi ez? – kérdeztem a lehető
legsemlegesebb hangon.
– Hm, egy kés?
– Ne poénkodj, Jacob!
– Ülj le, Jacob! – szólt rá az anyja. – Ülj le!
Leült.
– Átkutattátok a szobámat?
– Én voltam, nem az anyád.
– Átkutattad?
– Aha.
– És a magánélethez való jog?
 – Jacob – mondta Laurie –, apád aggódik érted.
Jacob égnek emelte a tekintetét.
– Mindketten aggódunk – folytatta Laurie. – Miért
nem mondod el, mi ez az egész?
– Jacob, nehéz helyzetbe kerültem miattad. A fél
rendőrség ezt a kést keresi.
– Ezt a kést?
– Nem ezt a kést, egy kést. Tudod, mire gondolok. Egy
hasonló kést. Nem értem, minek neked ilyen kés.
Feltétlenül szükséged van rá, Jake?
– Nincs rá szükségem. Csak megvettem.
– Miért?
– Nem tudom.
– Nem tudod, miért vetted meg?
– Csak úgy, nem is tudom, megvettem. Minden ok
nélkül. Nincs jelentősége. Miért kell mindig mindent
megmagyarázni?
– Akkor, miért dugtad el?
– Mert tudtam, hogy kiakadnátok.
– Hát, ebben speciel igazad van. Minek neked az a
kés?
– Mondtam már, hogy semmi jelentősége. Csak úgy
megtetszett. Gondoltam, megveszem.
– Bántott valaki?
– Nem.
– Félsz valakitől?
– Nem. Mondtam már, hogy megláttam, és
megtetszett, úgyhogy megvettem – vonta meg a vállát
Jacob.
– Hol?
– A katonai boltban, a belvárosban. Tudjátok, hol van.
– Van nyoma a vásárlásnak? Hitelkártyával fizettél?
- Nem, készpénzzel.
Összeszűkült a szemem.
– Jézusom, apa, ez csak nem akkora bűn! Sokan
fizetnek készpénzzel.
– Mire használod?
– Semmire. Csak nézegetem meg kézbe veszem, hogy
lássam, milyen érzés.
– Magadnál hordod?
– Nem. Általában nem.
– De néha igen?
– Nem. Vagyis ritkán.
– Az iskolába is magaddal szoktad vinni?
– Nem. Csak egyszer vittem be. Megmutattam néhány
srácnak.
– Kinek?
– Dereknek, Dylannek. Lehet, hogy másnak is.
– Miért?
– Mert menőzni akartam. Tudod: „Hé, haver, ezt kapd
ki!”
– Használtad valamire?
– Mégis mire?
– Nem tudom, amire egy kést szoktak: vágásra.
– Úgy érted, leszúrtam-e valakit a Cold Spring
Parkban?
 – Nem, úgy értem, használtad-e?
– Nem, soha. Dehogyis.
– Szóval, csak megvetted, és eltetted a fiókba?
– Tulajdonképpen igen.
– Ennek így semmi értelme.
– Pedig ez az igazság.
– De miért...
– Andy – vágott közbe az anyja –, még kamasz. Azért.
– Laurie, nem kell védened.
– A kamaszok néha meggondolatlanul viselkednek –
magyarázta Laurie. – Még az okos kamaszok is – fordult
Jacobhoz.
– Jacob, a saját megnyugtatásomra muszáj
megkérdeznem tőled: ez az a kés, amit a rendőrség
keres?
– Nem! Megőrültél?
– Tudod, mi történt Ben Rifkinnel? Nem hallottál
valamit a barátaidtól? Valamit, ami érdekes lehet?
– Nem. Dehogyis. – Jacob rezzenéstelen arccal emelte
rám a tekintetét. Csak egy másodpercig tartott, de
félreérthetetlen kihívás sugárzott a szeméből. Az a fajta
fenyegető pillantás volt, amit egy dacos tanú vet az
emberre az emelvényről. Miután sikerült zavarba hoznia
a határozottságával, ismét visszavedlett ingerült
kamasszá. – Nem hiszem el, hogy ezt kérdezed tőlem,
apa! Hazajövök a suliból, és rögtön rám tapadsz. Nem
hiszem el! Nem hiszem el, hogy ilyeneket feltételezel
rólam!
 – Én nem feltételezek semmit, Jacob. Én csak azt
tudom, hogy idehoztál egy kést a házamba, és szeretném
tudni, hogy miért.
– Ki mondta, hogy keresd meg?
– Az most mellékes.
– Biztos valaki a suliból. Valaki, akit tegnap hallgattál
ki. Mondd meg, ki volt!
– Teljesen mindegy. Most nem az a lényeg, mit
csináltak a többiek. Nem kell eljátszanod a mártírt.
– Andy! – figyelmeztetett Laurie. A beszélgetés előtt a
lelkemre kötötte, hogy ne tegyek fel keresztkérdéseket
Jacobnak, és ne vonjam felelősségre. Csak elbeszélgetünk
vele, Andy. Hiszen egy család vagyunk. Megbeszéljük a
dolgokat.
Félrekaptam a tekintetem. Mély levegőt vettem.
– Jacob, megengeded, hogy beküldjem a kést a
laborba, hátha találnak rajta vérnyomot vagy valami más
bizonyítékot?
– Meg. Nézesd csak meg nyugodtan! Nem érdekel.
Elgondolkodtam.
– Rendben. Hiszek neked. Hiszek neked.
– Visszakaphatom a késem?
– Szó sem lehet róla.
– Ez az én késem. Nincs jogod elvenni tőlem.
– Az apád vagyok. Igenis jogom van elvenni.
– Te is olyan vagy, mint a zsaruk.
– Csak nem félsz a zsaruktól, Jake?
– Nem.
 – Akkor, miért emlegeted a jogaidat?
– Mi van, ha nem engedem, hogy elvedd a kést?
– Próbáljuk ki!
Jacob a késre nézett, aztán rám, és gondolatban az
esélyeit latolgatta.
– Ez nagyon gáz! - pukkadozott önérzetesen.
– Jake, apád csak jót akar neked, mert szeret téged.
– És az én véleményem? Gondolom, az nem számít.
– Nem – feleltem. – De nem ám.

Mire aznap délután beértem a newtoni rendőrségre,

Patz már a kihallgató szobában ült, olyan mereven, mint
egy kőszobor, és rezzenéstelen arccal bámult a faliórába
rejtett kamerába. Tudta, hogy ott a kamera. A nyomozók
az előírások szerint tájékoztatták őt a dologról, és a
beleegyezését kérték a kihallgatás rögzítéséhez. A
kamera azonban ennek ellenére rejtve maradt, hátha a
gyanúsított egy idő után megfeledkezik róla.
Patz képét egy kis számítógép-monitorra küldték át a
szomszédos irodába, ahol vagy féltucatnyi newtoni és
CPAC-nyomozó kísérte figyelemmel az eseményeket.
Idáig nem történt semmi különös. A zsaruk unott
arckifejezéssel álltak, egyelőre nem sokat tudtak meg, de
valami ilyesmire is számítottak.
Én is bementem hozzájuk az irodába.
– Mondott valamit?
– Semmit. Rohadt dagadék.
 Patz képe teljesen kitöltötte a képernyőt. A fickó egy
hosszú faasztalnál ült. Mögötte csupasz fehér fal.
Nagydarab ember volt. A nevelőtisztje szerint
százkilencven centi magas és százhúsz kiló. Még ülve is
hatalmasnak tűnt. És hájas volt. A fekete póló ráfeszült
az oldalára, a hasára meg a mellkasán kitüremkedő
hurkákra. Mintha egy nyakánál összefogott, színültig teli
fekete zsákot láttunk volna magunk előtt.
– Jézusom – mondtam –, erre aztán ráférne egy kis
testmozgás.
– Jobban is verhetné magát a gyerekpornóra – szólalt
meg az egyik CPAC-es.
Mindenki felnyerített.
A kihallgató helyiségben a CPAC-es Paul Duffy és egy
newtoni nyomozó, Nils Peterson fogta közre Patzet. A
zsaruk csak akkor tűntek fel a képernyőn, amikor
előrehajoltak.
Duffy vezette a kihallgatást.
– Rendben, akkor vegyük át még egyszer. Mondja el,
mire emlékszik aznap reggelről!
– Már elmondtam.
– Mondja el még egyszer! Nem is hinné, mennyi apró
részlet ugrik be, amikor az ember többedszerre meséli el
ugyanazt a sztorit.
– Nincs kedvem hozzá. Fáradt vagyok.
– Lenny, a saját érdekében kérem. Én azon vagyok,
hogy tisztázzam magát. Már mondtam, ki akarjuk zárni a
gyanúsítottak köréből. Jobban tenné, ha együttműködne.
 – Leonard a nevem.
– Egy tanú látta magát a Cold Spring Parkban aznap
reggel..
Ez csak blöff volt.
– Muszáj utánajárnom a dolognak – mondta Duffy a
képernyőn.
– A maga priuszával nem tehetek mást. Csak a
munkámat végzem.
Patz felsóhajtott.
– Még egyszer elmondom, Lenny. Nem akarok egy
ártatlan embert lecsukni.
– Leonard. – Patz megdörzsölte a szemét. – Rendben.
Ott voltam a parkban. Minden reggel kimegyek oda. De
a közelében sem jártam annak a kölyöknek. Nem arra
szoktam sétálni, még soha nem jártam azon a részen.
Nem láttam semmit, nem hallottam semmit – számlálta
az ujjain az érveket –, nem ismerem a kölyköt, életemben
nem láttam, de még csak nem is hallottam róla.
– Jól van, nyugodjon meg, Lenny!
– Én nyugodt vagyok – nézett a kamerába Patz.
– És nem találkozott senkivel aznap reggel?
– Nem.
– Senki sem látta eljönni a lakásából vagy hazamenni?
– Honnan tudjam?
– Nem látott gyanús alakot a parkban, valakit, aki
kirítt a környezetből?
– Nem.
– Jó, akkor most tartunk egy kis szünetet. Maga itt
marad. Mindjárt visszajövünk. Már csak pár kérdés van
hátra, és végeztünk is.
– Hol van az ügyvédem?
– Még nem jelentkezett.
– Szóljanak, ha ideért!
– Persze, Lenny.
A két nyomozó felállt.
– Én soha nem bántottam senkit – mondta Patz. – És
ezt maguk is tudják. Soha nem bántottam senkit. Soha.
– Jól van – nyugtatta meg Duffy –, hiszek magának.
A nyomozók elhaladtak a kamera előtt, és átléptek a
szobába, ahol eddig csak távoli képként voltak jelen a
számítógép monitorján.
– Hát, ez nem megy – csóválta meg a fejét Duffy. –
Ismeri a módszereinket. Semmivel sem tudom megfogni.
Legszívesebben hagynám, hadd főjön a levében, de nincs
annyi időnk. Az ügyvédje már úton van. Mi legyen,
Andy?
– Mióta van bent?
– Egy-két órája. Kábé.
– És végig ez ment? Mindent tagad?
– Igen. Nem tudjuk megfogni.
– Próbáljuk meg még egyszer!
– Még egyszer? Viccelsz? Nem látod, mit csinál?
– Csak most értem ide, Duff, de nincs más
választásunk. Ő az egyetlen szóba jöhető gyanúsított.
Meghalt egy fiú, és ez a pasas szereti a fiúkat. Azt már
elárulta, hogy aznap reggel ott járt a parkban. Ismeri a
környéket. Minden reggel ott ólálkodik az erdőben,
úgyhogy nyilván képben van, és tudja, hogy sok iskolás
jár arrafelé. Elég erős ahhoz, hogy legyűrje az áldozatát.
Volt indítéka, eszköze és lehetősége is. Én azt mondom,
tartsuk benn, amíg ki nem szedünk belőle valamit.
Duffy körbepillantott a szobában, majd rám nézett.
– Az ügyvédje úgyis kiviszi, Andy.
– Akkor nincs vesztegetni való időnk. Menjetek vissza!
Csikarjátok ki belőle a vallomást, és még ma délután
esküdtszék elé viszem.
– Csikarjuk ki belőle a vallomást? Csak úgy?
– Ezért fizetnek titeket, haver.
– És mi van az iskolásokkal? Azt hittem, ők a legfőbb
gyanúsítottak.
– Őket sem zárhatjuk ki, Duff, de most őszintén: mi
van a kezünkben? Egy rakás berezelt gyerek, akik
összevissza handabandáznak a Facebookon? És? Nézd
meg ezt a fickót! Csak rá kell nézni. Az ideális
gyanúsított. Vagy tudsz jobbat?
– Ezt komolyan mondod, Andy? Szerinted, ő a mi
emberünk?
– Igen. Talán. Talán. De szilárd bizonyíték kell. Bírd
szóra, Duff! Kerítsd elő a kést! Szerezz valamit! Amit
bedobhatunk.
– Jól van – nézett Duffy határozottan a newtoni
nyomozóra. – Megpróbáljuk még egyszer. Ahogy ez az
ember mondja.
A zsaru habozott, és elkínzottan nézett Duffyra. Minek
vesztegessük az időnket?
– Megpróbáljuk még egyszer. Ahogy ez az ember
mondja.

Mr. Logiudice: De erre már nem maradt idő, ugye? A

nyomozók aznap már nem tudták kihallgatni
Leonard Patzet.
Tanú: Nem tudták. Sem aznap, sem máskor.
Mr. Logiudice: És ez hogy érintette önt?
Tanú: Nem örültem neki. Az akkori ismereteink alapján
hiba volt ilyen korán leírni Patzet. Messze ő volt a
legjobb gyanúsítottunk.
Mr. Logiudice: Most is ez a véleménye?
Tanú: Kétségkívül. Patznél kellett volna maradnunk.
Mr. Logiudice: Miért?
Tanú: Mert a bizonyítékok alapján akár ő is lehetett a
tettes.
Mr. Logiudice: De nem az összes bizonyíték alapján.
Tanú: Az összes bizonyíték alapján?
A bizonyítékok sosem egy irányba mutatnak,
legalábbis egy ilyen nehéz ügyben, mint ez.
Pontosan ez a gond. Nincs elegendő információ,
az adatok hiányosak. Nincs egyértelmű séma,
nincsenek kézenfekvő válaszok. Ezért a
nyomozók is csak azt csinálják, amit minden
hétköznapi ember: összeraknak egy sztorit a
fejükben, egy elméletet, aztán megtámogatják
bizonyítékokkal. Először kiválasztják a
gyanúsítottat, aztán megkeresik a rá nézve terhelő
bizonyítékokat. És nem foglalkoznak a többi
bizonyítékkal.
Mr. Logiudice: Lásd Leonard Patz.
Tanú: Lásd Leonard Patz.
Mr. Logiudice: Azt akarja mondani, hogy ebben az esetben is ez
történt?
Tanú: Azt akarom mondani, hogy hiba történt, igen,
 kétségtelenül.
Mr. Logiudice: Mit kell tennie egy nyomozónak hasonló
esetben?
Tanú: Nem tanácsos túl hamar leragadnia egyetlen
gyanúsítottnál. Mert ha téved, elsiklik a figyelme
a helyes megoldás felé mutató bizonyítékok
fölött. Még akkor is, ha azok kiszúrják a szemét.
Mr. Logiudice: De a nyomozó kénytelen elméleteket gyártani.
Már azelőtt ki kell pécéznie a gyanúsítottat, hogy
egyértelmű bizonyítéka lenne ellene. Mi mást
tehetne?
Tanú: Ez komoly dilemma. Minden nyomozás egy
tippel indul. És néha rosszul tippelünk.
Mr. Logiudice: Ebben az esetben is rosszul tippeltek?
Tanú: Nem tudtuk. Tényleg nem tudtuk.
Mr. Logiudice: Rendben, folytassa a történetet! Miért nem
hallgatták ki még egyszer a nyomozók Patzet?

Kopott aktatáskás idős férfi lépett be a nyomozók

irodájába. Úgy hívták, hogy Jonathan Klein. Alacsony,
vézna, kissé görnyedt ember volt. Szürke öltönyt és
fekete garbót viselt. A haja hosszú volt és hófehér.
Hátrafésülve hordta, ezért rálógott a gallérjára. A
kecskeszakálla is fehér volt.
– Szervusz, Andy – mondta bársonyos hangon.
– Jonathan!
Szívélyesen kezet fogtunk egymással. Mindig is
kedveltem és tiszteltem Jonathan Kleint. Kissé bohém
természetű könyvmoly lévén egyáltalán nem hasonlított
rám. (Én olyan konvencionális vagyok, mint a
közönséges fehér kenyér.) De Klein nem szokott
mellébeszélni, amivel kirítt védőügyvéd kollégái közül,
akik szerettek elrugaszkodni a valóságtól. Ráadásul okos
is volt, és jól ismerte a törvényt. Nincs rá jobb szó, bölcs
embernek tartottam. Az igazsághoz persze
hozzátartozik, hogy mindig is gyerekes vonzalmat érez-
tem az apám generációjához tartozó férfiak iránt, mintha
még most, kicsit megkésve is tovább élt volna bennem a
halvány remény, hogy nem maradok árva.
– Szeretnék beszélni az ügyfelemmel – mondta Klein
olyan bársonyos hangon (alapból bársonyos volt a
hangja, nem színlelésből vagy taktikai megfontolásból
beszélt így), hogy síri csend lett körülötte. Az ember
önkéntelenül is közelebb hajolt hozzá, hogy hallja, mit
mond.
– Nem tudtam, hogy te képviseled a fickót, Jonathan.
Nem valami felemelő ügy, mi? Egy ócska kis pedofil, aki
megmogyorózza a kölyköket. Nem félsz, hogy
lerombolja a hírneved?
– A hírnevemet? Ügyvédek vagyunk! Különben is,
most nem azért van itt, mert pedofil. Ezt mind a ketten
tudjuk. Kicsit túlzás lenne ez a sok zsaru egy egyszerű
mogyorózás miatt.
Félreálltam az útjából.
– Rendben. Ott van. Menj csak be hozzá!
– Ugye, kikapcsoljátok a kamerát meg a mikrofont?
– Igen. De átmehettek egy másik szobába is.
– Nem, arra nem lesz szükség – mosolygott rám Klein
szelíden. – Bízom benned, Andy.
 – Akkor megengeded, hogy kihallgassuk az
emberedet?
– Nem, nem. Mivelhogy bízom benned.
És ezzel véget is ért Patz kihallgatása.

Huszonegy óra harminc.

Laurie a kanapén feküdt, és engem nézett, könyve
felfordítva pihent a hasán.
Szarukeretes olvasószemüveget és barna, V kivágású
pólót viselt, amelynek nyakát vastag hímzés díszítette.
Az évek múlásával is megtalálta a módját, hogyan
változtassa érett nőhöz illővé fiatalos stílusát. Elegáns, jól
szabott darabokra cserélte az okos és trendi egyete-
mistalányok hímzett parasztblúzait és szakadt farmereit.
– Akarsz róla beszélni? – kérdezte.
– Miről?
– Jacobról.
– Őt már megbeszéltük.
– Tudom, de gondterheltnek tűnsz.
– Nem vagyok gondterhelt. Tévét nézek.
– Igen, de pont a főzőműsort? – villantott rám
elnézően szkeptikus mosolyt a feleségem.
– Nincs más. Különben is, szeretek főzni.
– Nem igaz.
– Akkor szeretem nézni, ahogy mások főznek.
– Semmi baj, Andy. Nem muszáj beszélgetnünk, ha
még nem állsz készen rá.
 — Nem erről van szó. Csak nincs mit mondanom.
— Azért kérdezhetlek valamit?
Égnek emeltem a tekintetem: Hát lehet erre nemet
mondani?
Laurie felkapta a távirányítót a dohányzóasztalról, és
kikapcsolta a tévét.
– Amikor ma elbeszélgettünk Jacobbal, azt mondtad,
nem vádolod semmivel, de azttán hirtelen meggondoltad
magad, és keresztkérdéseket tettél fel neki.
– Ez nem igaz.
– De igaz. Konkrétan nem vádoltad meg semmivel, de
úgy beszéltél, mint egy... ügyész.
– Tényleg?
– Egy kicsit.
– Nem volt szándékos. Majd bocsánatot kérek tőle.
– Nem kell bocsánatot kérned.
– Dehogynem, ha ez volt a benyomásod.
– Engem csak az érdekel, miért viselkedtél így.
Titkolsz valamit?
– Mégis mit?
– Miért támadtál rá Jacobra?
– Nem támadtam rá. Csak a kés idegesített. Meg az,
amit Derek írt a Facebookon.
– Hogy Jacob magatartása...
– Jézusom, Laurie, ne kezdd már megint! Gondolkodj
reálisan! Ez csak afféle pletyka. Bárcsak a kezem közé
kaphatnám Dereket! Hetet-havat összehordott.
Komolyan mondom, néha az az érzésem, hogy az a
gyerek nem százas.
– Derek nem rossz srác.
– Akkor is ezt fogod mondani, ha egy szép napon
becsönget hozzánk a rendőrség?
– Szerinted, van rá esély?
– Nincs. Természetesen nincs.
– Van valami teendőnk?
– Úgy érted, hogy kiköszörüljük a csorbát?
– A csorbát? Úgy értem, nem kell jelentenünk az
esetet?
– Nem. Úristen, dehogy! Mégis, mit mondanánk? Az
még nem bűn, ha valaki kést tart magánál. Az még nem
bűn, ha egy tinédzser meghülyül. Hála istennek,
különben a kölykök fele a sitten végezné.
Laurie semleges arccal bólintott.
– Jó, de megvádolták őt, és most már te is tudsz róla.
Előbb- utóbb a zsaruk is rájönnek, mivel fent van a
Facebookon.
– Ez nem hiteles vád, Laurie. Minek szabadítsuk Jake-
re a rendőrséget? Nevetséges!
– Komolyan így gondold, Andy?
– Persze! Természetesen. Miért, te nem?
Laurie átható tekintettel fürkészte az arcomat.
– Jó. Akkor nem ezen rágódsz?
– Már mondtam, hogy nem rágódom semmin.
– Biztos?
– Biztos.
– Mit csináltál a késsel?
 – Megszabadultam tőle.
– De hogyan?
– Kidobtam egy kukába. Nem itt. A város másik
végén.
– Fedezed Jacobot.
– Nem. Csak eltüntettem a kést a házamból. Nem
akartam, hogy felhasználhassák Jacob ellen, mert a fiunk
nem követett el semmit. Ennyi az egész.
– Nem ezt hívják fedezésnek?
– Nem fedezhetsz valakit, aki nem követett el semmit.
Laurie jelentőségteljes pillantást vetett rám.
– Jó. Megyek, lefekszem. Te is jössz?
– Mindjárt.
Laurie felállt, odajött hozzám, a hajamba fúrta az ujját,
és homlokon csókolt.
– Ne maradj fent sokáig, drágám! Reggel nem bírsz
majd felkelni.
– Laurie, még nem válaszoltál a kérdésemre. Te mit
gondolsz? Szerinted is nevetséges Jacobot vádolni?
– Igen, nehezen tudom elképzelni, hogy ő tette.
– De el tudod képzelni?
– Fogalmam sincs. Miért, te nem tudod, Andy? Nem is
feltételeznéd róla?
– Nem. A fiunkról beszélünk.
Laurie látványosan elhúzódott tőlem.
– Fogalmam sincs. Azt hiszem, én sem tudom
elképzelni róla. Igaz, amikor ma reggel felébredtem, még
azt sem tudtam elképzelni róla, hogy kést tart a
szobájában.
 8. | A vég

2007. április 22., vasárnap, tíz nappal a gyilkosság után.

A CSÍPŐS, NYIRKOS több száz önkéntes

REGGELEN
fésülte át a Cold Spring Parkot a kés után. A
megjelentek jó keresztmetszetét adták a város
lakosságának. A McCormick diákjai: részben Ben Rifkin
barátai, részben más bandák tagjai – sportolók,
kockafejek, szelíd, kiscicaszerű lányok. Sok-sok fiatal
szülő. Néhány aktivista, akik állandóan valamilyen
közösségi eseményt szerveztek. Szépen összegyűltek a
reggeli ködben, meghallgatták Paul Duffy utasításait,
majd csapatokra oszolva végigtrappoltak a szivacsosan
nedves talajon, hogy átfésüljék az erdő rájuk eső
körzetét. Volt valami eltökéltség a kalandban. Mindenki
megkönnyebbült, hogy végre csinálhat valamit, hogy őt
is bevonták a nyomozásba. A résztvevők biztosra vették,
hogy előbb-utóbb megoldódik az ügy. A várakozás, a
bizonytalanság alaposan megviselte az idegeiket. A kés
majd véget vet ennek. Az ujjlenyomatok, a vérnyomok
meg az egyéb információmorzsák feltárják a rejtélyt, és a
város végre fellélegezhet.

Mr. Logiudice: Ön nem vett részt a keresésben?

Tanú: Nem.
Mr. Logiudice: Mert tudta, hogy hiábavaló. Ön már megtalálta a
keresett kést Jacob komódjában. És azonmód meg
is szabadult tőle.
Tanú: Nem. Tudtam, hogy nem azt a kést keresik.
Szemernyi kétségem sem volt felőle.
Mr. Logiudice: Akkor, miért nem csatlakozott a keresőkhöz?
Tanú: Az ügyész soha nem szokott részt venni az ilyen
jellegű keresésekben. Nem kockáztathattam,
hogy tanú legyek a saját ügyemben. Gondoljon
csak bele: ha én találom meg a gyilkos fegyvert,
tanúvá válnék. Kénytelen lennék felülni a tanúk
emelvényére. Át kellene adnom az ügyet. A jó
ügyész ezért mindig háttérbe húzódik. A
rendőrségen vagy az utcán várja meg, hogy
végrehajtsák a kutatást, és a másik szobában
üldögél, amíg a nyomozó kihallgatja az
érintetteket. A törvény is ezt mondja ki, Neal. Ez
a szokásos eljárás. Annak idején külön felhívtam
rá a figyelmét. Lehet, hogy nem figyelt oda.
Mr. Logiudice: Szóval, technikai okok miatt maradt távol?
Tanú: Neal, én örültem volna a legjobban, ha a keresés
sikerrel jár. Be akartam bizonyítani, hogy a fiam
ártatlan. Az igazi kés előkerülése tisztázta volna
őt.
Mr. Logiudice: Önt a legkevésbé sem zavarja, hogy
megszabadult Jacob késétől? Még most, az
események tükrében sem?
Tanú: Azt tettem, amit helyesnek gondoltam. Jake
ártatlan volt. Nem azt a kést kerestük.
Mr. Logiudice: De bizonyítani már nem volt hajlandó az
elméletet, ugye? Hiába fenyegette meg Jacobot,
végül nem küldte el a kést a törvényszéki
laborba, hogy ujjlenyomatokat, vérnyomokat
vagy szövetszálakat keressenek rajta?
Tanú: Nem azt a kést kerestük. Ezt vizsgálat nélkül is
tudtam.
Mr. Logiudice: Tudta.
Tanú: Tudtam.
 Mr. Logiudice: Miért volt ilyen biztos benne?
Tanú: Ismerem a fiamat.
Mr. Logiudice: Ennyi? Ismeri a fiát?
Tanú: Azt tettem, amit a többi apa is tett volna.
Megpróbáltam megvédeni őt a saját
ostobaságától.
Mr. Logiudice: Rendben. Lépjünk tovább! Nos, aznap reggel,
miközben a többiek átfésülték a Cold Spring
Parkot, ön hol várakozott?
Tanú: A park bejáratánál, a parkolóban.
Mr. Logiudice: És egyszer csak megjelent Mr. Rifkin, az áldozat
apja.
Tanú: Igen. Az erdő felől jött. A park elején sportpályák
vannak, focipálya, baseballpálya. Aznap reggel
mindegyik üres volt. Csak egy nagy, füves tisztást
láttam magam előtt. Mr. Rifkin ezen vágott
keresztül. Felém tartott.

Mindig így látom majd magam előtt a gyászoló Dan

Rifkint: egy aprócska alak lehajtott fejjel, zsebre dugott
kézzel vánszorog át a hatalmas réten. Időnként
megtántorodott a szélben. Úgy cikázott, mint egy
viharral dacoló kishajó.
Elébe mentem, de nagy volt köztünk a távolság, ezért
beletelt egy kis időbe, mire kereszteztük egymás útját.
Egy kínos pillanatig sandán figyeltük a másik
közeledését. Vajon, hogy festhettünk felülnézetből? Két
parányi alak araszolva halad előre egy nagy zöld réten,
és valahol középtájt találkoznak.
Ahogy közelebb értünk egymáshoz, integetni
kezdtem. Rifkin nem viszonozta a gesztust. Azt hittem,
talán véletlenül összefutott a keresőkkel, és ez zaklatta
fel ennyire. Faragatlanul arra gondoltam, meg fogom
róni az áldozat ügyvédjét, amiért elfelejtett szólni
Rifkinnek, hogy aznap ne menjen a park közelébe.
– Szervusz, Dan! – mondtam óvatosan.
Rifkin a szürke időjárás ellenére napszemüveget
viselt, és a tekintete csak homályosan derengett át a
lencsén. Rám nézett. A szeme olyan hatalmas és
kifejezéstelen volt a szemüveg mögött, mint egy légyé.
És dühös.
– Jól vagy, Dan? Mit keresel itt?
– Meglep, hogy itt találkozunk.
– Igen? Miért? Hol kéne lennem?
Rifkin felhorkant.
– Mi a baj, Dan?
– Tudod – Rifkin hangja filozofikussá vált –, nemrég
az a furcsa érzésem támadt, mintha színpadon állnék, és
csupa színész venne körül. Mindenki, minden egyes
ember úgy rohan el mellettem az utcán, öles léptekkel,
büszkén felszegett fejjel, mintha mi sem történt volna, és
egyedül én tudnám az igazat. Mintha egyedül én tud-
nám, hogy már semmi sem olyan, mint régen.
Szelíden bólintottam, nehogy még jobban
felingereljem.
– Csupa bábbal vagyok körülvéve. Ugye, érted, mire
gondolok, Andy? Megjátsszák magukat.
– El sem tudom képzelni, min mehetsz most keresztül,
Dan.
 – Akkor lehet, hogy te is színészkedsz.
– Miért mondod ezt?
– Te is csak egy báb vagy. – Rifkin levette, majd
óvatosan összecsukta, és a zakója belső zsebébe
csúsztatta a napszemüvegét. Mióta utoljára láttam, még
sötétebbek lettek a karikák a szeme körül. Olajbarna bőre
hamuszürke árnyalatot öltött. – Hallom, levettek az
ügyről.
– Micsoda? Ki mondta ezt?
– Nem számít. Csak azt akarom, hogy tudd: másik
ügyészt akarok.
– Rendben, de előbb beszéljük meg!
– Nincs mit megbeszélni. Ez már eldöntött tény. Hívd
csak fel a főnöködet! Vele egyezkedjél. Mondom, másik
ügyészt akarok. Valakit, aki nem ül ölbe tett kézzel. És
teljesíteni is fogják a kérésemet.
– Aki nem ül ölbe tett kézzel? Dan, mi a fenéről
beszélsz?
– Azt mondtad, mindent elkövetsz. Pontosan, mi is az
a minden?
– Nézd, elismerem, ez egy nehéz eset...
– Nem, nem, ez több annál, és ezt te is tudod. Miért
nem hallgatod ki a gyerekeket? Mire vársz? Úgy értem,
miért nem szorongatod meg őket? Engem csak ez
érdekel.
– Már beszéltem velük.
– A fiaddal is, Andy?
Tátva maradt a szám. Rifkin felé nyúltam, hogy
megérintsem a karját, hogy lecsillapítsam, de ő olyan
mozdulatot tett, mintha el akarna lökni magától.
– Hazudtál, Andy. Végig hazudtál.
Rifkin a fák felé nézett.
– Tudod, mi zavar a legjobban, Andy? Abban, hogy itt
vagyok, ezen a helyen? Hogy egy ideig, pár percig, vagy
talán csak néhány másodpercig, nem tudom, meddig, de
a fiam még életben volt. Ott feküdt a kibaszott nedves
levelek között, és elvérzett. És én nem voltam mellette.
Hogy segítsek neki. Pedig erre való egy apa. De
semmiről sem tudtam. Éppen vezettem, az irodában
voltam, telefonáltam, mit tudom én. Érted, amit mondok,
Andy? Van fogalmad róla, milyen érzés? El tudod
képzelni? Láttam megszületni, láttam, ahogy megteszi az
első lépéseit és... megtanul biciklizni. Az első nap én
kísértem el az iskolába. De amikor meghalt, nem voltam
mellette. El tudod képzelni, milyen érzés?
– Dan – mondtam erőtlenül –, hívok egy járőrkocsit,
hogy vigyen haza. Nem szabadna itt lenned. A családod
mellett a helyed.
– Nem lehetek a családommal, Andy, hát éppen ez az!
A családom halott.
– Értem. – A földre, Rifkin sárfoltos, fenyőtüskékkel
borított fehér cipőjére szegeztem a tekintetem.
– Mondok én neked valamit – folytatta Rifkin. – Én
már nem számítok. Legyek... drogos vagy tolvaj vagy
emberi roncs. Fütyülök rá, mi lesz velem. Miért? Miért
érdekeljen?
 Közben ádázul vicsorgott.
– Hívd fel az irodát, Andy! – Néma csönd. – Gyerünk,
hívd csak fel! Vége. Kiestél a pikszisből.
Elővettem a mobilomat, és beütöttem Lynn Canavan
közvetlen számát. A telefon háromszor csöngött ki.
Elképzeltem, ahogy Canavan megnézi a kijelzőt, és
lélekben felkészül a beszélgetésre.
– Az irodámban vagyok – mondta. – Gyere be
hozzám!
Miközben Rifkin kaján elégedettséggel nézett rám,
közöltem Canavannel, hogy ha valami mondanivalója
van, mondja meg azonnal, hogy ne kelljen fölöslegesen
megtennem az utat.
– Nem – erősködött Canavan. – Gyere be az irodába,
Andy! Személyesen akarok beszélni veled.
Ingerülten csuktam össze a telefont. Mindenáron
mondani akartam valamit Rifkinnek – viszlát vagy sok
szerencsét vagy valami hasonló baromságot –, ki tudja,
mit? Valami azt súgta, hogy Rifkinnek igaza van, és
elbúcsúztam tőle. Ő süketnek tettette magát. A testtar-
tása azonban mindent elárult. Rifkin már elkönyvelt
gazembernek. Talán többet tudott, mint én.
Otthagytam a réten, és magamba roskadtan autóztam
át a hídon Cambridge-be. Rezignáltan vettem tudomásul,
hogy elveszik tőlem az ügyet. Nem tudtam elképzelni,
hogy Rifkin magától állt volna elő ezzel a javaslattal.
Valaki feltüzelte, valószínűleg Logiudice, aki nem hiába
sutyorgott annyit Jágóként a kerületi ügyész fülébe.
Rendben van. Elfogultságra hivatkozva elveszik tőlem az
ügyet, puszta formaság az egész. Kijátszottak, és kész. Ez
politikai ügy, én pedig egész életemben igyekeztem távol
tartani magam a politikától.
Logiudice-é lesz a nagy fogás, én meg kapok egy új
aktát, új holttestet, új esetet, és az élet megy tovább. Még
mindig reménykedtem merő ostobaságból, tévedésből
vagy racionalitásból? Még mindig nem fogtam fel, mi vár
rám. Olyan kevés bizonyíték utalt Jacobra: egy titkolózó
lány, néhány rosszmájú kölyök a Facebookon, a kés.
Egyik sem számított komoly bizonyítéknak. Még egy
közepesen tehetséges védőügyvéd is úgy söpörné félre
őket, mint a pókhálót.
A bíróságon nem kevesebb, mint négy civil ruhás várt
a bejáratnál. Felismertem őket, mind CPAC-esek voltak,
de csak egyiküket ismertem közelebbről, egy Moynihan
nevű nyomozót. Pretoriánus gárdisták módjára kísértek
át az előcsarnokon, majd a – vasárnap délelőtt lévén
néptelen – beugrókon és folyosókon Lynn Canavan
kerületi ügyész sarokirodájáig.
Három ember ült a tárgyalóasztalnál: Canavan,
Logiudice és egy Larry Siff nevű újságíró, akinek
folyamatos jelenlétét Canavan oldalán az állandó
kampány riasztó jeleként értelmeztem. Nem volt
különösebb bajom Siff-fel, de megvetettem, amiért
belekontárkodik abba a szent folyamatba, amire én az
életemet tettem fel. Nem is nagyon kellett megszólalnia,
a puszta jelenlétéből tudni lehetett, hogy a politikai
következményeket is figyelembe kell venni.
– Foglalj helyet, Andy! – mondta Canavan kerületi
ügyész.
– Komolyan azt hiszed, hogy szükség van erre, Lynn?
Mit hittél? Hogy kiugrom az ablakon?
– A saját érdekedben teszem. Tudod, hogy megy ez.
– Mégis, micsoda? Úgy érzem magam, mintha le
lennék tartóztatva.
– Nem. De óvatosnak kell lennünk. Az emberek
könnyen feldühödnek. Kiszámíthatatlanul reagálnak.
Nem akarunk cirkuszt. Te is ugyanezt tennéd.
– Nem én. – Leültem. – Szóval, min fogok feldühödni?
– Andy – mondta Canavan –, rossz hírem van. A
Rifkin-üggyel kapcsolatban. Az ujjlenyomat az áldozat
pulóverén. A fiadtól, Jacobtól származik. – Egy
összetűzött jelentést csúsztatott elém.
Beleolvastam a jelentésbe. Az állami rendőrség
bűnügyi laborjában készült. A jelentés egytucatnyi
egyezést mutatott ki a gyilkosság helyszínén talált látens
ujjlenyomat és Jacob hivatalos ujjlenyomata között, ami
jóval meghaladta a pozitív eredményhez szükséges
nyolcat. A jobb hüvelykujjról származott: Jacob a
pulóverénél fogva ragadta meg az áldozatot, és az
ujjlenyomata a belső címkén maradt.
– Biztos vagyok benne, hogy van rá logikus
magyarázat – mondtam elképedve.
– Én is.
– Ugyanabba az iskolába jártak. Osztálytársak voltak.
Ismerték egymást.
– Igen.
– Ez még nem jelenti azt, hogy...
– Tudjuk, Andy.
A többiek szánakozva néztek rám. Kivéve az ablaknál
álló nyomozókat, akik nem ismertek, és ugyanúgy
megvetettek, mint a többi rosszfiút.
– Fizetett szabadságra küldünk. Én is hibásnak érzem
magam, nem lett volna szabad rád bíznom az ügyet. A
fiúk – intett Canavan a nyomozók felé – átkísérnek a
szobádba. Szedd össze a személyes holmidat! Papírokat,
aktákat nem vehetsz magadhoz. A számítógéphez sem
nyúlhatsz. Minden munkával kapcsolatos dokumentum
itt marad.
– Ki veszi át az ügyet?
– Neal.
Elmosolyodtam. Hát, persze.
– Andy, van valami kifogásod az ellen, hogy Neal
vegye át az ügyet?
– Számít még, hogy mit gondolok, Lynn?
– Talán, ha meg tudod indokolni.
– Nem – ráztam meg a fejem. – Adjátok neki!
Ragaszkodom hozzá.
Logiudice kerülte a tekintetemet.
– Letartóztattátok már?
Még több szempár pásztázta körbe a szobát, kerülve a
tekintetemet.
– Lynn, letartóztattátok már a fiamat?
 – Nem.
– És le fogjátok?
– Ezt nem kötelességünk elárulni – vágott közbe
Logiudice.
De Canavan leintette.
– Igen. Az adott körülmények között nincs más
választásunk.
– Az adott körülmények között? Milyen körülmények
között? Azt hiszitek, lelép Costa Ricába?
Canavan vállat vont.
– Megvan a letartóztatási parancs?
– Igen.
– Lynn, a szavamat adom, hogy önként feladja magát.
Fölösleges letartóztatni. Nem bírná ki a börtönben, még
egy éjszakáig sem. Nem áll fenn a szökés veszélye, ezt te
is tudod. Ő a fiam. Ő a fiam, Lynn. Nem szeretném, ha
letartóztatnák.
– Andy – javasolta a kerületi ügyész, úgy hessegetve
el az indítványomat, mint a cigarettafüstöt –,
mindenkinek az lenne a legjobb, ha egy darabig
elkerülnéd a bíróságot. Várjuk meg, amíg elcsitulnak a
dolgok. Jó?
– Lynn, mint barátomat kérlek, tégy meg nekem egy
szívességet: ne tartóztattasd le!
– Nem tehetem, Andy.
– Miért? Nem értem. Az ujjlenyomat miatt? Egy
kibaszott ujjlenyomat miatt? Ez minden? Csak van még
valami. Mondd, hogy van még valami!
 – Andy, azt javaslom, szerezz ügyvédet!
– Szerezzek ügyvédet? Én is ügyvéd vagyok. Mondd,
miért csináljátok ezt a fiammal? Tönkreteszitek a
családomat. Jogom van tudni, hogy miért.
– Én csak a bizonyítékokat nézem, ez minden.
– A bizonyítékok Patzre utalnak. Már mondtam.
– Sokkal több minden van a kezünkben, mint
gondolnád, Andy. Sokkal több.
Beletelt egy kis időbe, mire felfogtam, miről van szó.
De egy pillanat alatt kapcsoltam. Összesöpörtem a
kártyáimat, és elhatároztam, hogy innentől kezdve
semmit sem mutatok meg nekik.
Felálltam.
– Rendben. Induljunk!
– Ilyen hirtelen?
– Van még valami mondanivalótok? Neked, Neal?
– Tudod, mi továbbra is a szívünkön viseljük a
sorsodat – mondta Canavan. – Attól függetlenül, hogy a
fiad... ilyen helyzetbe került. Ő nem te vagy. Régi
ismerősök vagyunk, Andy. Ezt sosem fogom elfelejteni.
Az arcom úgy megkeményedett, mintha egy kőmaszk
mögül kukucskáltam volna ki. Csak Canavant láttam, a
régi barátnőmet, akit még most is szerettem, és akiben
még most, a történtek ellenére is vakon megbíztam. Nem
mertem Logiudice-re nézni. A jobb karom egyre
erőteljesebben bizsergett. Abban a pillanatban úgy
éreztem, ha ránézek Nealre, elkapom a torkát, és
megfojtom.
 – Végeztünk?
– Igen.
– Akkor jó. Megyek. Azonnal értesítenem kell a
családomat.
Canavan kerületi ügyész aggodalmas arccal nézett
rám.
– Okos dolog ilyen állapotban volán mögé ülni, Andy?
– Jól vagyok.
– Rendben. A fiúk elkísérnek az irodádba.
Az irodámba lépvén behajigáltam pár dolgot egy
kartondobozba: papírokat, asztali kacatokat, képeket,
amiket a falról téptem le, több év munkájának apró
szuvenírjeit. Egy fejszenyelet, amelyet, bár bizonyíték
volt egy ügyben, sehogy sem tudtam lenyomni a nagy
esküdtszék torkán. A hosszú évek, a barátságok, az
esetről esetre, kanalanként összegyűjtött hírnév, mind
belefért egyetlen kartondobozba. Mindennek vége,
bárhogy is alakuljon Jacob ügye, gondoltam magamban.
Mert még ha fel is mentik, soha nem mossa le magáról a
becsületén esett foltot. Az esküdtek csupán azt mondják,
„nem bűnös”, nem azt, hogy „ártatlan”. Életünk végéig
bűzleni fogunk. Még abban is kételkedtem, hogy egyszer
majd újra ügyvédként léphetek be egy tárgyalóterembe.
De olyan gyorsan pörögtek az események, hogy nem volt
időm a múlton vagy a jövőn rágódni. Csak a jelen
számított.
Bármilyen furcsa, nem estem pánikba. Egy pillanatra
sem omlottam össze. A vád, hogy Jacob embert ölt, olyan
volt, mint egy gránát, tudtam, hogy mindnyájunkat el
fog pusztítani, csak a részletek nem voltak még
világosak. Ugyanakkor különös, megnyugtató tetterő
fogott el. A házkutatásra kirendelt csapat már bizonyára
úton van az otthonom felé. Talán ezért rángatott be ide a
kerületi ügyész, hogy távol tartson a háztól, amíg át nem
kutatnak mindent. Én is pontosan ugyanezt tettem volna.
Kirontottam az irodámból.
A kocsiból megcsörgettem Laurie mobilját. Nem vette
fel.
– Laurie, életbevágóan fontos ügyről van szó. Hívj
vissza azonnal, amint lehallgattad ezt az üzenetet!
Jacob mobilját is megcsörgettem. Ő sem vette fel.
Elkéstem. Négy newtoni járőrkocsi parkolt a házunk
előtt. A parancsra váró rendőrök mereven figyelték az
épületet. Egy sarokkal arrébb parkoltam le.
A házunk az elővárosi vonat megállójával határos. Két
és fél méter magas kerítés választja el a peront a hátsó
udvartól. Könnyedén átmásztam rajta. Úgy felszökött az
adrenalinszintem, hogy a legmagasabb hegycsúcsra is
felkapaszkodtam volna.
A kertemben keresztülfurakodtam a gyepet
szegélyező tujasoron. A tűlevelek a testembe fúródtak,
ahogy átverekedtem magam a bokrok között.
Futva átvágtam a hátsó udvaron. A szomszédom
éppen kertészkedett. Odaintett, én pedig jószomszédi
reflexből visszaintegettem neki, de loholtam is tovább.
A házba érvén fojtott hangon Jacobot kezdtem
szólóngatni. Hogy felkészítsem. Senki sem volt otthon.
Felrohantam a lépcsőn, be Jacob szobájába, ahol
sorban kihúzogattam a fiókokat, kinyitogattam a
szekrényeket, és felforgattam a padlón heverő
szennyeskupacokat, hogy ha találok valamit, ami akár a
legkisebb mértékben is terhelő lehet a fiamra nézve,
azonnal megszabaduljak tőle.
Hogy ez felháborító? Már hallom is a visszhangokat:
Bizonyíték megsemmisítése! Az igazságszolgáltatás
akadályozása! De naivak! Azt hiszik, hogy a bíróságok jól
végzik a munkájukat, hogy csak ritkán tévednek, ezért
nekem is bíznom kellett volna az igazságszolgáltatásban.
Ha őszintén hitt volna Jacob ártatlanságában, hagyja, hogy a
rendőrség átkutassa a házat, és mindent magával vigyen. El-
árulok egy titkot: a büntetőjogi ítéletek esetében jóval
nagyobb a hibaszázalék, mint gondolnánk. És itt most
nem csak a téves felmentő ítéletekre célzok, amikor a
bűnös szabadon elsétálhat – az ilyen jellegű „hibákat”
ismerjük és elfogadjuk. Ha úgy keverjük a kártyákat,
hogy az a vádlott számára kedvező legyen, ez a logikus
végkifejlet. Az igazi meglepetést a téves elmarasztaló
ítéletek gyakorisága jelenti, amikor ártatlan embereket
találnak bűnösnek. Ezekről a hibákról nem veszünk
tudomást – nem is számolunk velük mert túl sok kérdést
vetnek fel. Igazság szerint az, amit bizonyítéknak
nevezünk, ugyanolyan megbízhatatlan, mint maguk a
tanúk – a gyarló emberek akik felmutatják. Az emlékek
csalnak, a szemtanúk beszámolói közismerten
megbízhatatlanok, időnként még a legjobb szándékú
rendőr ítéletei és emlékei is tökéletlenek. Az emberi
tényező mindig magában hordozza a rendszer hibájának
a lehetőségét. Miért pont a bíróság lenne kivétel? Az sem
az. A rendszerbe vetett vakhit a tudatlanságunk és az
utópisztikus gondolkodásunk eredménye, és én nem
akartam a véletlenre bízni a fiam sorsát. Esküszöm, nem
azért, mert bűnösnek tartottam, hanem éppen azért, mert
bíztam az ártatlanságában. Én csak azt tettem, ami a
megfelelő eredmény, az igazságos eredmény érdekében
szükséges volt. Ha nem hisznek nekem, töltsenek el pár
órát a legközelebbi büntetőbíróságon, aztán tegyék fel
maguknak a kérdést, ezek után is hibátlannak tartják-e a
működését. Tegyék fel maguknak a kérdést, vajon
nyugodt szívvel az igazságszolgáltatásra bíznák-e a
gyereküket.
Egy szó, mint száz, semmit sem találtam Jake
szobájában, ami akár csak távolról is aggodalomra adott
volna okot, csupán a szokásos kamasz szemétdomb
fogadott: szennyes ruhák, kitaposott, csónakszerű
tornacipők, tankönyvek, videojáték-magazinok,
különböző elektronikai eszközökhöz tartozó töltők. Nem
is tudom, mire számítottam. Sajnos nem tudtam, mi van
a kerületi ügyész kezében, mi izgatta fel őt annyira, hogy
ilyen sebtében emelt vádat Jacob ellen, de nagyon
érdekelt, mi lehet a hiányzó mozaikdarabka.
Még javában turkáltam, amikor megszólalt a
mobilom. Laurie keresett. Megkértem, hogy azonnal
jöjjön haza – egy barátnőjét látogatta meg Brookline-ban,
ami húsz percre volt tőlünk –, de nem árultam el neki,
miről van szó. Túlságosan mellre szívta volna. Nem
tudtam, hogyan fogadná a hírt, és amúgy sem volt időm
rá. Most Jacob a fontos, Laurie ráér.
– Hol van Jacob? – kérdeztem tőle. Nem tudta.
Kinyomtam a telefont.
Még egyszer utoljára körülnéztem a szobában. Nagy
volt a kísértés, hogy elrejtsem Jacob laptopját. A jó ég
tudja, mi lehetett a merevlemezen. De attól féltem, ha
eldugom a számítógépet, kétszeresen is ártok a fiamnak:
ha eltűnne a számítógép, a rendőrség azonnal
gyanakodni kezdene, tekintve, a fiam mennyit lóg a
neten, másfelől viszont, ha megtalálják, előfordulhat,
hogy terhelő bizonyítékokat találnak rajta. Végül nem
nyúltam a géphez. Lehet, hogy ostoba voltam, de
hirtelen kellett döntenem. Jacob tudta, hogy nyilvánosan
megvádolták a Facebookon, talán volt annyi esze, hogy
letörölje a merevlemezt.
Csengettek. Game over. Még mindig nehezen kaptam
levegőt.
Nem más állt az ajtóban, mint Paul Duffy. Ő nyomta a
kezembe a házkutatási parancsot.
– Bocs, Andy! – mondta.
Nagyot néztem. A kék széldzsekis rendőrök, a színes
villogós járőrkocsik, a régi barátom, kezében a háromrét
hajtott paranccsal – egyszerűen nem tudtam, mitévő
legyek, így hát nem csináltam semmit. Csak álltam, és
némán tűrtem, hogy Duffy a kezembe nyomja a papírt.
– Andy, megkérlek, hogy idekint várakozz! Ismered a
dörgést.
Beletelt egy kis időbe, mire magamhoz tértem, és
meggyőződtem róla, hogy ez bizony a valóság. De
elhatároztam, hogy profi módjára fogok viselkedni, nem
török meg, és nem mondok semmit. Nem fogok
megijedni, és nem leszek olyan ostoba, hogy már a
kritikus első pillanatban elszóljam magam. Egy ilyen
hiba másodpercek alatt dutyiba juttathatja az embert.
– Andy, itthon van Jacob?
– Nincs.
– Nem tudod, hol van?
– Fogalmam sincs.
– Oké, gyerünk, haver, állj el az útból! – Duffy
gyengéden megfogta a karomat, hogy mozgásra bírjon,
de nem ráncigáit ki a házból. Úgy tűnt, hajlandó kivárni,
amíg összeszedem magam. Közelebb hajolt hozzám, és
bizalmasan odasúgta: – Adjunk a látszatra!
– Semmi baj, Paul.
– Ne haragudj!
– Tedd csak a dolgod! De ne cseszd el!
– Oké.
– Tartsd magad az előírásokhoz, különben Logiudice
belök a busz alá. És akkor az anyád sem fog rád ismerni.
Logiudice nem cicózik. Ő nem fog megvédeni téged,
mint én.
– Jól van, Andy. Megértettem. Gyere ki!
 A ház előtt várakoztam. Az utca túloldalán
bámészkodók csoportosultak, a járőrkocsik látványa
csalta ide őket. Szívesebben vártam volna a kertben,
távol a kíváncsi tekintetek elől, de ott kellett lennem az
ajtóban, hogy megvigasztaljam – és kioktassam – a
hazaérő Laurie-t vagy Jacobot.
Laurie alig néhány perccel a házkutatás megkezdése
után érkezett. Majdnem elájult, amikor meghallotta a
hírt. Elkaptam, és a fülébe súgtam, hogy ne mondjon
semmit, és ne mutassa, hogy fél, vagy szomorú. Dacoljon
a zsarukkal. Laurie gúnyosan felnyögött, aztán elsírta
magát. Őszintén, gátlástalanul zokogott, mintha senki
sem látná. Nem érdekelte, mit gondolnak az emberek,
mert egész életében soha senki sem gondolt rosszat róla.
Én aztán tudtam. Ahogy egymás mellett álltunk a ház
előtt, féltőn karoltam át a vállát.
Amikor a házkutatás már két órája folyt,
hátramentünk a ház mögé, és leültünk a tornácra. Laurie
csendesen sírdogált, aztán összeszedte magát, de végül
megint pityeregni kezdett.
Egyszer csak Dufiy nyomozó jelent meg a ház mögött,
és feljött a lépcsőn.
– Andy, csak hogy tudd, találtunk egy kést a parkban.
A sárban feküdt, egy tó partján.
– Tudtam. Tudtam, hogy előkerül. Van rajta nyom?
– Semmi érdemleges. Már a laborban van. Csupa alga
volt, mintha zöld porral szórták volna be.
– Patzé.
 – Nem tudom. Talán.
– Milyen kés volt?
– Csak egy szokványos konyhakés.
– Konyhakés? — kérdezte Laurie.
– Igen. Nem hiányzik valamelyik késetek?
– Ne bomolj, Duff! – feleltem. – Miért kérdezel ilyen
hülyeségeket?
– Jól van, sajnálom. Ez a munkám.
Laurie dühösen nézett rá.
– Jacob még nem jelentkezett, Andy?
– Nem. Nem találjuk. Pedig már mindenkit
körbetelefonáltunk.
Duffy elnyomott egy szkeptikus pillantást.
– Még gyerek – mondtam –, néha elcsatangol. Amikor
ideér, nehogy rátámadjatok, Paul! Vagy kérdésekkel
nyaggassátok. Még kiskorú. A szülőnek vagy a
gondviselőnek joga van jelen lenni a kihallgatáson. Csak
semmi trükk.
– Jézusom, Andy, nem lesz semmi trükk. Mi csak
beszélni szeretnénk a fiaddal.
– Szó sem lehet róla.
– Andy, talán a hasznára lesz.
– Szó sem lehet róla. A fiamnak nincs mondanivalója.
Nincs.
Hirtelen mozgolódásra lettünk figyelmesek az udvar
közepén. Egy hamuszürke nyúl szagolt bele a levegőbe,
először riadtan rándult meg a feje, de aztán
megnyugodott. Odébb ugrált, majd megállt. Így,
mozdulatlanul, szinte teljesen beleolvadt a fűbe meg a
félhomályba. Majdnem elvesztettem szem elől, de aztán
továbbugrált, szürke hullámként haladva előre.
Duffy Laurie-ra nézett. Alig pár hete, valamelyik
szombat este együtt mentünk étterembe Duffyval meg a
feleségével. Mintha egy korábbi életemben történt volna.
– Mindjárt végzünk, Laurie. Már nem tart sokáig.
A feleségem kurtán biccentett, mert dühében,
bánatában és csalódottságában egy hang sem jött ki a
torkán.
– Paul – szólaltam meg –, nem ő tette. Ezt azért el
akarom mondani neked, hátha később már nem lesz rá
lehetőségem. Lehet, hogy egy darabig nem beszélhetünk
egymással, de azt akarom, hogy tőlem halld. Nem ő tette.
Nem ő tette.
– Rendben. Megértettem. – Duffy sarkon fordult.
– Ártatlan. Olyan ártatlan, mint a te gyereked.
– Rendben – mondta Duffy, azzal távozott.
A nyúl a tuja mögött lapult, és szaporán járt az
állkapcsa.
Sötétedésig vártuk, hogy Jacob hazajöjjön. A zsaruk
meg a bámészkodók már rég hazamentek. De a fiamat
mintha a föld nyelte volna el.

Órákon át bujkált, főleg a Cold Spring Parkban, hátsó

udvarokban meg a régi általános iskolája mögötti
játszótéren. A rendőrök itt bukkantak rá nyolc óra tájban.
A rendőrségi jelentés szerint megadóan tűrte, hogy
megbilincseljék. Nem futott el. Azzal fogadta a rendőrt:
– Engem keresnek. – Majd: – Nem én voltam.
A rendőr elutasítóan kérdezte tőle:
– Akkor, hogy került az ujjlenyomatod a holttestre?
Mire Jacob, ostobaságból-e vagy ravaszságból, máig
nem tudom, így felelt:
– Én találtam meg. Már ott feküdt. Megpróbáltam
felsegíteni. Aztán láttam, hogy halott. Ettől megijedtem,
és elfutottam. – Ez volt Jacob egyetlen vallomása.
Bizonyára rájött, persze későn, hogy kockázatos mindent
kikotyogni, és attól kezdve egy szót sem szólt. Jacob, a
kortársaival ellentétben, jól ismerte a jogait. Később sok
spekuláció született arról, vajon Jacob miért tette ezt a
vallomást, és az mennyire volt teljes, mennyire szolgált
önös érdekeket. Egyesek azt rebesgették, hogy előre
megfogalmazta magában, de úgy tett, mintha csak
kicsúszott volna a száján, hogy előnyhöz jusson, és már
az első pillanatban levédje magát. Bizton állítom, hogy
Jacob nem volt olyan okos és ravasz, amilyennek a média
beállította.
Mindenesetre, ezt követően végig azt hajtogatta:
– Hívják ide az apámat!
Aznap este még nem engedték letenni az óvadékot.
Jacob a newtoni fogdába került, alig pár kilométernyire a
házunktól.
Laurie-val csak rövid időre találkozhattunk vele egy
kis, ablaktalan helyiségben.
 Jacob szemmel láthatóan megrendült. Vörös volt a
szeme a sok sírástól. Az arca kipirult, mindkét orcáját
vízszintes vörös csík szántotta keresztül, mint a harci
festék. Teljesen be volt szarva. Ugyanakkor próbált
összeszedettnek mutatkozni. Feszülten, mereven, me-
chanikusan viselkedett. Kamasz létére igyekezett férfinak
mutatkozni, legalábbis a maga módján. Azt hiszem, ez
fájt a legjobban, hogy milyen kétségbeesetten próbál
magabiztosnak mutatkozni és felülkerekedni a lelkében
dúló érzelmi viharon – a pánikon, a dühön, a bánaton.
Már nem húzza sokáig, gondoltam magamban. Hamar
elfogynak a tartalékai.
– Jacob – kérdezte Laurie reszketeg hangon –, jól
vagy?
– Nem! Láthatod – mutatott körbe gúnyos arccal Jacob
a helyisében, a helyzetére utalva. – Halott vagyok.
– Jake...
– Azt mondják, én öltem meg Bent? Hazugság.
Hazugság. Ezt nem hiszem el! Ezt nem hiszem el!
– Jake, tévedés az egész – mondtam neki. – Valami
szörnyű félreértés. De megoldjuk, oké? Nem szabad
feladnod. Ez még csak a kezdet. Hosszú út áll előttünk.
– Nem hiszem el! Nem hiszem el! Mint... – olyan
hangot hallatott, mintha felrobbant volna egy bomba, a
kezével pedig gombafelhőt rajzolt a levegőbe –, értitek?
Mint... mint, hogy is hívják azt a srácot? Abban az
izében?
– Kafka.
 – Nem. Azt a srácot. Mi a címe? Annak a filmnek.
– Nem tudom, Jake.
– Amikor a srác rájön, hogy a világ, amiben él, nem a
valóság. Csak egy... csak egy álom. Egy szimuláció.
Mindent számítógépek vezérelnek. És aztán szembesül a
valósággal. Tudjátok, az a régi film.
– Nem tudom, miről beszélsz.
– A Mátrix!
– A Mátrix? Az neked régi?
– Keanu Reeves, apa! Ne már!
– Keanu Reeves? – néztem Laurie-ra.
A feleségem vállat vont.
Megdöbbentett, hogy Jake most is csak ökörködik.
Pedig azt csinálta. Ugyanolyan idétlenül viselkedett,
mint néhány órával korábban. Mint mindig, ha őszinte
akarok lenni.
– Apa, most mi lesz?
– Harcolni fogunk. Minden pillanatban.
– Nem, nem általánosságban. Hanem most. Mi lesz
most?
– Reggelre elkészül a vádirat. Felolvassák a vádat, mi
meg letesszük az óvadékot, és kiviszünk innen.
– Mennyi az óvadék?
– Az csak holnap derül ki.
– És ha nem tudjátok kifizetni? Akkor mi lesz velem?
– Ki tudjuk fizetni, ne aggódj. Van egy kis
megtakarított pénzünk. És ott a ház is.
Jacob elhúzta a száját. Folyton a pénz miatt
nyavalyogtam.
– Sajnálom. Nem én voltam, esküszöm. Tudom, hogy
nem vagyok egy, izé, mintagyerek. De nem én voltam.
– Elhiszem.
– Te így vagy tökéletes, Jacob – tette hozzá Laurie.
– Nem is ismertem Bent. Csak egy suliba jártunk. Miért
tettem volna? He? Miért? Oké, szerintük miért tettem?
– Nem tudom, Jake.
– De hát te dolgozol az ügyön! Hogyhogy nem tudod?
– Nem tudom és kész.
– Inkább nem akarod elárulni.
– Nem. Ne mondj ilyet! Jake, te azt hiszed, hogy
nyomoztattam utánad? Komolyan azt hiszed?
Jacob megrázta a fejét.
– Szóval, minden ok nélkül, ismétlem, minden ok
nélkül megöltem Ben Rifkint? Ez... ez... erre nem is tudok
mit mondani. Ez őrület. Mindenki megbolondult.
– Jacob, minket nem kell meggyőznöd. Mi melletted
állunk. Mindig. Bármi is történjen.
– Jézusom! – túrt bele a hajába Jacob. – Derek köpött
be. Ő volt. Tudom.
– Derek? Miért pont Derek?
– Hát mert... mert... mindenen kiakad. A legkisebb
hülyeségen is. Esküszöm, ha kijutok, szétverem a pofáját.
Esküszöm.
– Jake, nem hiszem, hogy Derek keze lenne a
dologban.
– Pedig ő volt. Majd meglátjátok. Rohadék!
 Laurie-val egymásra néztünk.
– Jake, ki fogunk hozni innen. Letesszük az óvadékot,
kerül, amibe kerül. Valahogyan összeszedjük rá a pénzt.
Nem hagyjuk, hogy börtönbe kerülj. De a ma éjszakát itt
kell töltened, mert csak reggelre készül el a vádirat. A
bíróságon találkozunk. Addigra kerítünk ügyvédet.
Holnap este már otthon vacsorázol. Holnap este már a
saját ágyadban alszol. Megígérem.
– Nem akarok ügyvédet. Azt akarom, hogy te
képviselj. Legyél te az ügyvédem! Jobbat úgysem
találnál.
– Nem lehet.
– Miért nem? Én téged akarlak. Az apám vagy.
Szükségem van rád.
– Rossz ötlet, Jacob. Neked védőügyvédre van
szükséged. Különben is, már minden el van intézve.
Felhívtam a barátomat, Jonathan Kleint. Nagyon-nagyon
jó ügyvéd, nekem elhiheted.
Jacob csalódottan vonta össze a szemöldökét.
– Amúgy sem lehetnél az ügyvédem. Te vagy a
kerületi ügyész.
– Már nem.
– Kirúgtak?
– Még nem. Szabadságra küldtek. Később fognak
kirúgni.
– Miattam?
– Nem, nem miattad. Te nem csináltál semmit. Ilyen
az élet.
 – És, mihez kezdesz most? Mármint, honnan lesz
pénzed? Nem lehetsz munkanélküli.
– A pénz miatt ne aggódj! Az legyen az én gondom.
– Idő van – kopogott ránk a zsaru, egy számomra
ismeretlen fiatal srác.
– Szeretünk téged – mondta Laurie Jacobnak. – Nagyon
szeretünk.
– Oké, anya.
Laurie átölelte Jacobot. Jacob egy darabig meg se
mozdult, úgy tűnt, mintha az anyja egy fát vagy egy
oszlopot ölelgetne. De végül engedett, és megveregette
Laurie hátát.
– Ugye, tudod, Jake? Ugye, tudod, mennyire
szeretünk?
– Igen, anya – emelte égnek a tekintetét Jacob az anyja
válla fölött.
– Akkor jó. – Laurie elhúzódott Jacobtól, és megtörölte
a szemét. – Akkor jó.
Úgy tűnt, Jacobot is a sírás kerülgeti.
Megöleltem. Jó erősen magamhoz szorítottam, aztán
hátraléptem. Tetőtől talpig végigmértem a fiamat. Csupa
sár volt a térde, órákig bujkált a Cold Spring Parkban az
áprilisi esőben.
– Tarts ki, oké?
– Te is – mondta. Majd hirtelen elvigyorodott, nyilván
rájött, mekkora butaságot mondott.
Egyedül hagytuk.
És ezzel még nem ért véget a nap.
 Hajnali kettő. A nappaliban voltam, magamba
roskadtan kuporogtam a kanapén. Számkivetettnek
éreztem magam, ahhoz sem maradt erőm, hogy
felvonszoljam magam a hálószobába, vagy ülve
elaludjak.
Laurie mezítláb osont le a lépcsőn a pizsamaalsójában
meg a kedvenc türkizkék pólójában, amely már annyira
megkopott, hogy csak alváshoz lehetett használni. Melle
szomorúan kornyadozott alatta, legyőzte a kor meg a
gravitáció. A haja kócos volt, a szeme félig lecsukva.
Majdnem sírva fakadtam a látványtól.
– Andy, gyere lefeküdni! – szólt le a harmadik
lépcsőfokról. – Ma este már úgysem tehetünk semmit.
– Mindjárt.
– Nem mindjárt, most! Gyere már!
– Laurie, gyere ide! Meg kell beszélnünk valamit.
A feleségem keresztülcsoszogott az előszobán, és
mialatt megtette azt a közel egy tucat lépést a nappaliig,
teljesen felébredt. Nem sűrűn kértem segítséget tőle.
Amikor mégis, mindig halálra rémítettem vele.
– Mi a baj, édesem?
– Ülj le! El kell mondanom valamit. Nemsokára úgyis
kiderül.
– Jacobról?
– Rólam.
Mindent elmondtam neki a vérvonalamról. James
Burkettről, az első véreskezű Barberről, aki az úttörőkkel
ellentétben nyugatról keletre költözött, hogy New
Yorkba hozza az erőszakosságát. Meg Rusty Barberről, a
háborús hős nagyapámról, aki egy közlekedési baleset
utáni összezördülésben kibelezett egy férfit a
massachusettsi Lowellben. Meg az apámról, Véreskezű
Billy Barberről, aki egy elhagyott épületben rendezett
sötét, erőszakos orgiát egy fiatal lány meg egy kés
segítségével. Harmincnégy év hallgatás után öt-tíz perc
alatt eldaráltam a történetet. Miután túlestem a dolgon,
úgy tűnt, fölösleges volt ilyen sokáig hordoznom a
terhet, és egy pillanatra feltámadt bennem a remény,
hogy ebben Laurie is egyet fo érteni velem.
– Ez az én családom.
Laurie kifejezéstelen arccal bólintott, de sugárzott róla
a csalódottság, amit én, a történetem meg a
becstelenségem keltett benne.
– Andy, miért nem mondtad el?
– Mert nem tartottam fontosnak. Én más ember
vagyok. Nem olyan, mint ők.
– És azt hitted, nem fogom megérteni.
– Nem. Laurie, nem erről van szó.
– Kerested a megfelelő pillanatot?
– Nem. Az elején nem akartam rossz színben
feltüntetni magam. Aztán minél tovább titkolóztam,
annál kevésbé tartottam fontosnak a dolgot. Olyan...
boldogok voltunk.
– Egészen mostanáig, amikor már muszáj volt
elmondanod, mert nem maradt más választásod.
– Laurie, azért mondtam el, mert valószínűleg ki fog
derülni. Nem azért, mert bármi köze lenne az ügyhöz,
hanem azért, mert úgysem lehet titokban tartani. Az
egésznek semmi köze Jacobhoz. Vagy hozzám.
– Biztos vagy te ebben?
Egy pillanatra megállt bennem az ütő.
– Igen, biztos vagyok benne.
– Olyan biztos, hogy úgy érezted, el kell hallgatnod
előlem a sztorit.
– Nem, ez nem igaz.
– Van még valami, amit nem mondtál el nekem?
– Nincs.
– Biztos?
– Igen.
Laurie elgondolkodott.
– Rendben – mondta végül.
– Ez most mit jelent? Nem akarsz kérdezni valamit?
Nem akarsz beszélni róla?
A feleségem rosszalló pillantást vetett rám: tényleg azt
kérdezem tőle, nem akar-e beszélni róla? Hajnali
kettőkor? A történtek után?
– Laurie, ez nem változtat semmin. Minden marad a
régiben. Ugyanaz az ember vagyok, akit tizenhét éves
korodban megismertél.
– Jó. – Laurie leszegte a fejét, és közben idegesen
tördelte a kezét az ölében. – Egyelőre csak annyit tudok
mondani, hogy már rég be kellett volna avatnod. Jogom
lett volna tudni. Jogom lett volna tudni, kihez megyek
feleségül, és kinek szülök gyereket.
– Mindent tudtál. És engem választottál. A többi csak
történelem. Semmi köze kettőnkhöz.
– Akkor is el kellett volna mondanod. Jogom lett volna
tudni.
– Ha elmondom, nem jöttél volna hozzám. Szóba se
álltái volna velem.
– Ezt nem tudhatod. Nem adtad meg nekem a döntés
lehetőségét.
– Ugyan, menj már! Ha mindent elmondok, és utána
kérem meg a kezed?
– Nem tudom, mit mondtam volna.
– Én tudom.
– Miért?
– Mert a magadfajta lányok nem... kezdenek ilyen
srácokkal. Na, mindegy, felejtsük el!
– Honnan tudod, Andy? Honnan tudod, hogyan
döntöttem volna?
– Igazad van. Igazad van, tévedtem. Sajnálom.
Rövid csönd támadt. Akkor még minden maradhatott
volna a régiben. Ezt még túl tudtuk volna élni.
Letérdeltem a feleségem elé, és az ölébe, a meleg
lábára támaszkodtam.
– Laurie, sajnálom! Szívből sajnálom, hogy nem
mondtam el neked. De most már nem tudom
visszacsinálni. Azt kell megértened, hogy az apám, a
nagyapám... én nem olyan vagyok, mint ők. Kérlek,
mondd, hogy elhiszed!
– Elhiszem. Mármint, talán... hát, persze. Nem tudom,
Andy, késő van. Aludni akarok. Most nem tudok
gondolkodni. Hullafáradt vagyok.
– Laurie, ismersz. Nézz rám! Ismersz.
Laurie elgondolkozva fürkészte az arcomat.
Most, hogy ilyen kezeliről láttam, meglepődve
állapítottam meg, milyen öreg és nyúzott, és arra
gondoltam, önzőség és kegyetlenség volt éppen most, az
éjszaka közepén, élete legrosszabb napján rázúdítani ezt
az egészet, csak azért, hogy könnyítsék a
lelkiismeretemen. Eszembe jutott, milyen volt régen.
Eszembe jutott a lány, a lesült lábú elsőéves, aki egy
strandtörülközőn süttette magát a campuson; a lány,
akivel annyira nem voltunk egy súlycsoportban, hogy
bátran leszólítottam, mert nem volt vesztenivalóm. Már
tizenhét évesen tudtam: ez a lány az egész
gyerekkoromért kárpótolni fog. Még soha nem éreztem
ilyet, és ez azóta sem változott. Úgy éreztem, mintha
kicseréltek volna. Nem szexuálisan, bár lépten-nyomon
képesek voltunk egymásnak esni, a könyvtár polcai
között, az üres tanteremben, Laurie kocsijában, a családja
tengerparti nyaralójában, még a temetőben is. De ez több
volt annál: más ember lettem, önmagam, az, aki most
vagyok. És minden, ami ezután következett – a csalá-
dom, az otthonom, a közös életünk – igazi ajándék volt.
Harmincnégy évig tartott a varázslat. Most, ötvenegy
évesen, végre megláttam a feleségem valódi arcát. És
ekkor jött a meglepetés: már nem az a régi fantasztikus
lány volt, csak egy hétköznapi nő.
Második rész

„Az, hogy a gyilkosság akár jó üzlet is lehet az állam

számára, viszonylag új keletű elképzelés, hiszen az
emberi történelem túlnyomó részében az emberölés
magánügynek számított. A tradicionális
társadalmakban a gyilkosság egyszerű ürügy volt,
hogy viszályt szítsanak két klán között. A gyilkos
családjának vagy törzsének valamiféle méltányos
felajánlással kellett kiengesztelnie az áldozat családját
vagy törzsét. Ez a kárpótlás minden társadalomban
mást takart: a pénzbírságtól kezdve a gyilkos
megöléséig bármi lehetett. Ha az áldozat rokonai
elégedetlenek voltak a felajánlással, jött a vérbosszú.
Ez a minta több évszázadon és számos társadalmon
keresztül fennmaradt... A jelenlegi gyakorlattal
ellentétben a gyilkosság hosszú ideig szigorúan
családi ügynek számított.”

JOSEPH EISEN
A gyilkosság története (1949)
 9. | A vádirat

M ÁSNAP REGGEL JONATHAN KLEIN TÁRSASÁGÁBAN

ácsorogtunk a Thorndike Street-i garázs
félhomályában, és próbáltuk felvértezni magunkat a
bíróság bejáratánál összegyűlt riporterek ellen. Klein
szürke öltönyt viselt a szokásos fekete garbójához.
Nyakkendőt nem kötött, pedig a bíróságra készültünk.
Lógott rajta az öltöny, különösen a nadrág. Ösztövér,
lapos testével a szabók rémálma lehet. Olvasószemüvege
fagyöngyökből fűzött zsinóron lógott a nyakában. Az
özönvíz előtti marhabőr aktatáskáját hozta magával,
amely már olyan simára kopott, mint egy elhasznált
nyereg. A kívülálló szemével nézve Klein teljesen
alkalmatlannak tűnt a feladatra. Túl kicsi volt, túl szelíd.
Ugyanakkor volt valami megnyugtató a lényében.
Hátrafésült fehér haja, fehér kecskeszakálla és jóindulatú
mosolya szinte varázserővel ruházta fel. Higgadtság
sugárzott belőle. És nekünk pedig pontosan erre volt
szükségünk.
Klein kikukucskált a sarokra, ahol a riporterek
unatkozó farkas-falkaként őgyelegtek és beszélgettek.
– Rendben – mondta. – Andy, tudom, hogy neked
nem idegen a helyzet, de most a másik oldalon állsz.
Laurie, te még újonc vagy. Úgyhogy most felolvasom
nektek a katekizmust.
 Klein finoman megérintette Laurie karját. A feleségem
magánkívül volt az előző napi kettős sokkhatástól, amit
Jacob letartóztatása és a Barber-átok okozott. Reggel alig
szóltunk egymáshoz, csak bekaptunk valamit,
felöltöztünk, és elindultunk a bíróságra. Most először
futott át az agyamon, hogy talán elválunk. Bármi is lesz
az ítélet, a per végeztével Laurie el fog hagyni. Láttam,
hogy titokban engem fürkész, és lázasan jár az agya. Mi
legyen most, hogy kiderült, csalárd módon rángattam
bele a házasságba? Érezze becsapottnak magát? Vagy
ismerje el, hogy a nyugtalansága tulajdonképpen engem
igazol: a magafajta lányok szóba se állnak egy
magamfajta sráccal? Akárhogy is, Jonathan érintése
megnyugtatta. Kurtán elmosolyodott, de aztán újból
elborult az arca.
– Attól a pillanattól kezdve, hogy megérkezünk a
bíróságra, egészen addig, amíg haza nem értek, és
magatokra nem zárjátok az ajtót, fel kell vennetek a
pléhpofát. Ne mutassátok ki az érzelmeiteket! Pókerarcot
kérek. Menni fog? – kérdezte Klein.
Laurie nem válaszolt. Mintha nem is figyelne.
– Növény vagyok – biztosítottam Kleint.
– Jó. Mivel minden arckifejezést, minden reakciót,
minden érzelemszikrát felhasználhatnak ellenetek. Ha
nevettek, azt mondják, hogy nem veszitek komolyan az
eljárást. Ha mogorvák vagytok, azt mondják, hogy
duzzogtok, nincs lelkiismeretetek, és zokon vettétek,
hogy bíróság elé citáltak benneteket. Ha sírtok, rátok
sütik, hogy csak megjátsszátok magatokat.
Itt Laurie-ra nézett.
– Rendben – mondta a feleségem, de látszott rajta,
hogy nem biztos magában, különösen az utolsó pontot
illetően.
– Ne nyilatkozzatok senkinek! Fölösleges. A tévében
csak a képek számítanak, lehetetlen megállapítani, hogy
meghallottatok-e egy hátulról bekiabált kérdést. A
legfontosabb pedig, és ezt Jacob-nak is elmondom, ha
sikerül bejutnom a fogdába: a düh legkisebb jele,
különösen Jacob részéről, az emberek legsötétebb
gyanúját igazolná. Ne feledjétek, az ő szemükben Jacob
bűnös, és ez alól senki sem kivétel. Mind a hárman
bűnösök vagytok. Ők csak igazolni akarják, amit már
úgyis tudnak. És a legapróbb részlet is megteszi nekik.
– Már késő a közvélemény reakciója miatt aggódnunk,
nem igaz? – szólalt meg Laurie.
A Globe aznap reggeli számának első oldalán öles
szalagcím hirdette: A NEWTONI KERÜLETI ÜGYÉSZ
FIÁT GYILKOSSÁGGAL VÁDOLJÁK. A Herald
szenzációhajhász bulvárlap volt, de – becsületére legyen
mondva – legalább őszinte. Címoldalán a gyilkosság
helyszínéhez hasonló elhagyatott erdei lejtőt ábrázoló
fotó virított, mellette egy pillanatfelvétel Jacobról, amit
nyilván az internetről szedtek le, és egyetlen szó:
„SZÖRNYETEG”. Alatta figyelemfelkeltő mondat: „A
nyomeltüntetéssel vádolt ügyész kispadra került, miután
tizenéves fiáról kiderült, köze lehet a newtoni
késeléshez.”
Laurie-nak igaza volt, ezek után fölösleges lett volna
pókerarccal beállítanunk a bíróságra.
De Klein csak a vállát vonogatta. Nem engedte
felrúgni a szabályait. Mintha kőbe vésték volna őket.
– A legjobbat kell kihoznunk a helyzetből – mondta a
tőle megszokott nyugodt, józan hangon.
Úgyhogy engedelmeskedtünk. Robotok módjára
nyomultunk át a bíróság előtt várakozó riporterek
fenyegető csoportján. Semleges képet vágtunk, senkihez
sem szóltunk, és úgy tettünk, mintha nem hallanánk a
fülünkbe kiabált kérdéseket. A riporterek azonban
zavartalanul ordibáltak tovább. Lépten-nyomon
mikrofonokat dugdostak az orrunk alá.
– Hogy van?
– Mit mondana azoknak, akik megbíztak önben?
– Mit üzen az áldozat családjának?
– Tényleg Jacob tette?
– Az ön verziójára is kíváncsiak lennénk.
– A fia vallomást fog tenni?
Az egyikük, merő provokációból, azt kérdezte:
– Mr. Barber, milyen érzés a másik oldalon állni?
Kézen fogtam Laurie-t, és befurakodtam az
előcsarnokba. Odabent meglepő csend és nyugalom
fogadott minket. A riporterek ide már nem léphettek be.
A biztonsági őrök félrehúzódtak előlünk. A seriff
emberei, akik régen mosolyogva intettek, hogy
nyugodtan menjek csak be, most megmotoztak, még a
zsebeimet is kiforgattatták velem.
A liftben végre egyedül maradtunk. Miközben a
hatodik emeleti tárgyalóterem felé tartottunk, Laurie
keze után nyúltam, és ügyetlenül próbáltam az ujjai közé
csúsztatni a sajátjaimat. A feleségem jóval alacsonyabb
volt nálam, ezért egészen a csípőmig kellett felemelnem a
kezét. Laurie úgy hajlította be a könyökét, mintha, az
óráját akarná megnézni. Enyhe undor suhant át az arcán,
megrebbent a szemhéja, és megfeszült az ajka. Alig
érzékelhető rezdülés volt, de én észrevettem, és
elengedtem a kezét. Emelkedés közben a liftajtó
erőteljesen megremegett. Klein tapintatosan a
nyomógombokra szegezte a tekintetét.
Amikor az ajtó zörögve kinyílt, átvágtunk a zsúfolt
előtéren a 6B tárgyalóteremig, hogy az első sor középső
padjában ülve várjuk meg a tárgyalás kezdetét.
Kínos szünet következett. Úgy tájékoztattak minket,
pontban tízkor kezdik tárgyalni az ügyünket, hogy a
bíróság gyorsan letudjon minket – meg a riporterek és a
bámészkodók hadát –, aztán zavartalanul folytathassa a
munkáját. Háromnegyed tízkor léptünk be a
tárgyalóterembe. Lassan telt az idő. A várakozás jóval
hosszabbnak tűnt tizenöt percnél. A teremben tolongó
ügyvédek, akiket többnyire jól ismertem, úgy húzódtak
hátra, mintha mágneses mező venne körül minket.
Paul Dufly is ott volt, a szemközti falnál ácsorgott
Logiudice meg néhány nyomozó társaságában. Amikor
leültünk, Duffy – aki lényegében Jacob nagybátyja volt –
rám sandított, aztán elfordult. Nem sértődtem meg. Nem
éreztem úgy, hogy cserbenhagytak. Az etikett ezt a
viselkedést írta elő. Duffynak a hazai csapatot kellett
támogatnia. Ez volt a dolga. Tudtam, ha Jacobot
felmentik, talán megint barátok leszünk, de az is lehet,
hogy nem. Egyelőre felfüggesztettük a barátságunkat.
Nem haragudtunk egymásra, csupán így kellett tennünk.
Tudom, hogy Laurie viszont nem fogta fel ilyen könnye-
dén Duffy meg a többiek lapítását. Ő katasztrófaként
értelmezte, hogy ilyen csúnyán veszítettük el a
barátainkat. Mi a történtek után is ugyanazok az emberek
voltunk, mint annak előtte, és mivel nem változtunk meg,
a feleségem elfelejtette, hogy a többiek már teljesen más
színben látnak bennünket – mindhármunkat, nem csak
Jacobot. Laurie szerint az lett volna a minimum, hogy az
emberek belássák, akármit is követett el Jacob, mi, a
szülei, teljesen ártatlanok vagyunk. Én nem osztottam ezt
az illúzióját.
A 6B tárgyalóteremben a szokásosnál nagyobb helyet
hagytak az esküdtszéknek, de aznap délelőtt egy
tévékamerát állítottak fel az üres bokszban, amely a helyi
adók számára közvetítette az eseményeket. Várakozás
közben az operatőr végig ránk irányította az objektívet.
A vádlottak kifejezéstelen arckifejezését öltöttük ma-
gunkra, nem szóltunk egymáshoz, szinte még pislogni
sem mertünk. Nem könnyű elviselni, ha ilyen sokáig
bámulják az embert. Kis apróságok ragadták meg a
figyelmemet, ahogy az az ilyen hosszúra nyúlt
holtidőkben lenni szokott. A saját kezemet kezdtem ta-
nulmányozni, amely nagy és fehér volt, kidomborodó
bütykökkel. Nem egy ügyvéd keze, gondoltam
magamban. Furcsa látványt nyújtott, ahogy kilógott a
kabátom ujjából. Az a negyedórányi várakozás, és a
tudat, hogy mindenki minket bámul a tárgyalóteremben
– a tárgyalóteremben, amelyet egykor én uraltam, és
amelyben olyan otthonosan éreztem magam, mint a saját
konyhámban –, rosszabb volt, mint ami utána
következett.
Tíz órakor a fekete talárt viselő first-session bíró
beviharzott a terembe. Rivera bíró pocsék szakembernek
számított, de nekünk most kapóra jött. Hogy világossá
tegyem a dolgot: a bírók nem kedvelték a 6B
tárgyalótermet, azaz a first-session courtot, ahol szinte
havonta váltották egymást. A first-session bírónak az
volt a feladata, hogy időben indítsa el a vonatokat,
vagyis úgy ossza el a hozzá kerülő ügyeket, hogy a többi
tárgyalóteremnek egyenletes legyen a leterheltsége; hogy
kimuzsikálja a vonakodó helyettes kerületi ügyészekből
és vádlottakból az óvadékkérelmeket, és ezáltal
megkurtítsa a listát; valamint a lehető leghatékonyabban
végezze el a fennmaradó adminisztratív feladatokat.
Mozgalmas munka – továbbadni, iktatni, elhalasztani.
Lourdes Rivera ötven év körüli bírónő volt, aki
szétszórtsága miatt tökéletesen alkalmatlannak bizonyult
a feladatra, hogy időben elindítsa a vonatokat. Csupán
annyit lehetett elvárni tőle, hogy pontosan megjelenjen a
bíróságon, becipzárazott talárral és kikapcsolt
mobiltelefonnal. Az ügyvédek megvetették. Azt
terjesztették róla, hogy előnyös külsejének köszönhette a
munkát, vagy annak, hogy érdekből hozzáment egy jó
politikai összeköttetésekkel rendelkező ügyvédhez,
esetleg annak, hogy vele tovább gyarapíthatták a latin
származású bírók számát. Tonnabébi Riverának
csúfolták. De aznap aligha választhattunk volna jobb
bírót. Rivera bírónő kevesebb, mint öt éve dolgozott a
Legfelsőbb Bíróságon, de már így is arról volt nevezetes
a kerületi ügyészségen, hogy mindig a vádlott pártját
fogja. Igaz, a cambridge-i bírák rendszerint hasonló
hírnévnek örvendtek: puhák, irreálisak, liberálisak.
Nekünk tökéletesen megfelelt, hogy erre billent a mérleg
nyelve. A liberális állítólag olyan konzervatív, aki ellen
vádat emeltek.
A jegyző kihirdette, hogy Jacob ügye következik:
– Nulla nyolc per négy négy nulla hetes számú
vádirat, Állam kontra Jacob Michael Barber, egyrendbeli
szándékos emberölés.
Közben két teremszolga bevezette a fiamat a fogdából,
és a tárgyalóterem közepére, az esküdtszék elé állította
őt. Jacob a tömeget fürkészte, és amint meglátott minket,
lesütötte a szemét. Zavarában az öltönyével meg a
nyakkendőjével babrált, amit Laurie választott ki neki, és
Klein juttatott el hozzá. Jacob nem szokott hozzá, hogy
öltönyt viseljen, ami egyszerre feszélyezte és imponált
neki. Kezdte kinőni a zakót. Laurie régebben gyakran
viccelődött azzal, hogy a fiunk olyan gyorsan nő, hogy
éjszaka, amikor elcsendesül a ház, szinte hallani a
csontjai ropogását. Jacob próbálta eligazgatni a zakót a
vállán, de az anyag nem engedett. Az újságírók még a
végén azt fogják kihozni ebből a nagy tollászkodásból,
hogy Jacob hiú, és élvezi, ha ő lehet a középpontban.
Tudtam, hogy ezt a rosszindulatú pletykát még sokszor
fogjuk hallani a per során. Jacob alapvetően félénk
gyerek volt, és úgy meg volt illetődve, hogy nem tudta,
mit kezdjen a kezével. Már az is csoda, hogy megállt a
saját lábán.
Jonathan belökte a lengőajtót, letette a táskáját az
asztalra, és Jacob mellé lépett. Átkarolta Jacob vállát,
persze nem Jacob kedvéért, hanem hogy ezzel is jelezze:
Ez a fiú nem szörnyeteg, látjátok, én sem félek tőle. És: Én nem
csak egy hivatalból kirendelt ügyvéd vagyok, aki szakmai
kötelességből képviseli ellenszenves ügyfélét. Én hiszek ennek a
gyereknek. Barátok vagyunk.
– A vádé a szó – mondta Tonnabébi Rivera.
Logiudice felállt. Lesimította a nyakkendőjét, majd
hátranyúlt, és megrángatta a talárja szegélyét.
– Bírónő – kezdte gyászosan –, ez egy szörnyűséges
eset. – Így mondta: szörnyűűséges, és hirtelen rájöttem,
azért nincs ablak a tárgyalótermekben, a felek nehogy
kihajítsák rajta egymás ügyvédjét. Logiudice ismertette a
tényeket, amelyek már mindenki számára ismerősek
lehettek az elmúlt huszonnégy óra híradásaiból, de a ka-
merákon túli fáklyás-vasvillás népség kedvéért egy
icipicit kiszínezte a sztorit. Szabály szerint éneklő
hangon adta elő a mondandóját, mintha azt feltételezné,
olyan szinten tisztában vagyunk a részletekkel, hogy már
a könyökünkön jön ki az egész.
Amikor azonban az óvadék kérdéséhez ért,
elkomorult a hangja.
– Bírónő, mindannyian ismerjük és szeretjük az
alperes édesapját, aki ma személyesen is megjelent a
tárgyalóteremben. Én közeli kapcsolatban állok vele.
Tisztelem és csodálom. Nagyra becsülöm ezt az embert,
és együtt érzek vele, mint ahogy, ebben biztos vagyok,
mindenki. A legtehetségesebb kollégámnak tartom. A
sors a tenyerén hordozta. De. De.
– Tiltakozom!
– Helyt adok.
Logiudice rám nézett, de nem derékból fordult meg,
hanem száznyolcvan fokban tekerte hátra a nyakát a
válla fölött.
A sors a tenyerén hordozta. Ez most komoly?
– Mr. Logiudice – mondta Tonnabébi. – Gondolom,
tudja, hogy Andrew Barbert nem vádoljuk semmivel.
– Igen, bírónő – fordult előre Logiudice.
– Akkor, térjünk rá az óvadékra!
– Bírónő, az ügyészség nagyon magas óvadékot állapít
meg: ötszázezer dollár készpénzt és ötmillió dollár
értékű kezességet. Az ügyészség azon az állásponton
van, hogy az alperes esetében, tekintettel különleges
családi helyzetére, fokozottan fennáll a szökés veszélye,
amit tovább súlyosbít a bűncselekmény brutalitása,
továbbá az a tény, hogy alperest nagy valószínűséggel
elítélik, és kivételezett családi helyzetének köszönhetően
betéve ismeri a büntetőjogot.
Logiudice perceken át ontotta magából a szart. Úgy
tűnt, előre bemagolta a szöveget, és most minden
különösebb átérzés nélkül igyekszik eldarálni.
Az agyamban, mintegy aláfestésként, továbbra is ott
visszhangoztak Logiudice különös megjegyzései. Nagyra
becsülöm ezt az embert, és együtt érzek vele. A
legtehetségesebb kollégámnak tartom. A sors a tenyerén
hordozta. A jelenlévők majdhogynem nyelvbotlásként
fogadták a kijelentést, megható kiszólásként, amely a
pillanat hevében bukott ki az ügyészből. Meghatódtak. A
szokásos nóta: a kiábrándult fiatal tanonc rádöbben,
hogy a mentora is csak ember, azaz gyarló, és hirtelen
leesik a hályog a szeméről, s a többi, s a többi. Baromság.
Logiudice nem szokott rögtönzött beszédeket tartani,
főleg nem kamerák kereszttüzében. Gondolom, tükör
előtt gyakorolta be a kis műsorát. Már csak az érdekelt,
mit vár ettől az egésztől, milyen mélyen akarja
megmártani a kést Jacobban.
Tonnabébi Riverát végül nem hatotta meg Logiudice
érvelése. A letartóztatás napjától érvényes óvadékot,
nyamvadt ezer dollárt állapított meg. A jelképes összeg
arra utalt, hogy Jacob úgysem tud elmenekülni, ráadásul
az egész bíróság ismeri a családját.
Logiudice-t nem rázta meg a vereség. Az érvelése így
is megtette a magáét.
– Bírónő – lendült újabb támadásba –, az ügyészség
tiltakozását fejezi ki Mr. Klein védőügyvédként való
közreműködése ellen. Mr. Klein korábban egy másik
gyanúsított ügyvédjeként tevékenykedett ugyanebben a
gyilkossági ügyben. Az illető nevét sajnos nem hozhatom
nyilvánosságra. Etikátlan egyazon ügyben két alperest
képviselni. A védelem képviselője olyan bizalmas
információkat szerezhetett meg a másik gyanúsítottól,
amelyek komoly befolyással lehetnek a védelem
munkájára. Elképzelhetőnek tartom, hogy alperes,
amennyiben elítélik, nem megfelelő képviseletre
hivatkozva próbál majd fellebbezni.
Az alattomos trükk láttán Jonathan azonnal talpra
ugrott. Nagyon ritkán fordul elő, hogy egy ügyvéd ilyen
nyíltan megtámadja a kollégáját. Az ügyvédek még a
parázs viták hevében is igyekeznek fenntartani az
udvariasság látszatát. Jonathan vérig volt sértve.
– Bírónő, ha az ügyészség vette volna a fáradságot,
hogy meggyőződjön ezen állítások valóságtartalmáról,
most nem állna elő ezzel a váddal. A másik gyanúsított
nem kért fel, hogy képviseljem őt ebben az ügyben, és
nem is kerültek szóba közöttünk az eset részletei. Ez az
ügyfelem, akit évekkel ezelőtt képviseltem egy, a
mostanitól teljesen független ügyben, váratlanul hívott
fel, hogy menjek el érte a newtoni rendőrségre, ahova
kihallgatásra vitték be. Én csupán annyit tanácsoltam
neki, hogy ne válaszoljon a kérdésekre. Mivel nem
emeltek vádat ellene, azóta nem is beszéltem vele.
Semmiféle olyan információ, legyen az bizalmas vagy
nem bizalmas, nincs a birtokomban, amely akár csak
érintőlegesen is kapcsolódna a jelenlegi ügyhöz. Szó
sincs etikátlanságról.
– Bírónő – mondta Logiudice kenetteljes vállrándítás
kíséretében –, a bíróság képviselőjeként kötelességem
felhívni a figyelmet az ilyen jellegű problémákra. Ha Mr.
Klein ezt sértésnek veszi...
– Kötelessége megvonni az alperestől a jogot, hogy
szabadon válassza ki a jogi képviselőjét? Vagy már a per
kezdete előtt hazugnak nevezni őt?
– Köszönöm – mondta Tonnabébi. – Mindkettejüknek.
Mr. Logiudice, az ügyészség kifogását Mr. Klein
védőügyvédként való megjelenése ellen jegyzőkönyvbe
vetetem és elutasítom. – Felpillantott a papírjaiból, és
tetőtől talpig végigmérte Logiudice-t a bírói emelvényről.
– Ne ragadtassa el magát!
Logiudice rövid pantomimjátékkal fejezte ki
nemtetszését – felvont szemöldökkel billentette félre a
fejét –, nehogy felingerelje a bírót. De ami a nem
hivatalos bíróságként működő közvéleményt illeti,
valószínűleg elérte a célját. Biztosra vettem, hogy a
másnapi lapokban, a rádióban és az internetes
fórumokon mindenki azt fogja boncolgatni, vajon Jacob
Barber tisztességtelenül járt-e el. Igaz, Logiudice-t sosem
érdekelte, mennyire szimpatikus az emberek szemében.
– French bírónak adom tovább az ügyet – jelentette ki
Tonnabébi Rivera megingathatatlanul. A jegyző elé
csúsztatta az aktát. – Tíz perc szünetet rendelek el –
nézett rosszallóan a háttérben tolongó operatőrökre és
riporterekre, továbbá (bár lehet, hogy csak képzeltem)
Logiudice-ra.
Gyorsan letettük az óvadékot, és Jacobot kiengedték.
Közösen hagytuk el a bíróság épületét a riporterek
gyűrűjében, akik mintha megszaporodtak volna az
érkezésünk óta. Ráadásul egyre agresszívebben
viselkedtek, a Thorndike Streetre érve elénk ugrottak,
hogy így próbáljanak meg feltartóztatni minket. Valaki –
talán egy riporter, bár senki sem látta pontosan –
mellkason taszította Jacobot, hátha ezzel szóra bírhatja.
Jacob azonban makacsul hallgatott. Arcizma sem
rándult. Még az udvariasabb tudósítók is sunyi
trükkökhöz folyamodtak, hogy feltartóztassanak minket.
– Nem tudják, mi történt odabent? – kérdezték,
mintha fogalmuk sem lenne az egészről, mintha a
kollégáik nem tájékoztatták volna őket élő közvetítéssel
és SMS-ekkel.
Mire befordultunk a sarkon, és megálltunk a ház előtt,
cafatokban lógtak az idegeink. Laurie különösen rossz
bőrben volt. A haja teljesen összekócolódott a párától.
Nyúzott volt az arca. A katasztrófa óta rohamosan
fogyott, és bájos, szív alakú arca egyre beesettebb lett.
Ahogy rákanyarodtam a kocsifelhajtóra, Laurie
felszisszent.
– Úristen! – kapta a szája elé a kezét.
 A házunk homlokzatán vastag fekete filccel felskicceit
felirat hirdette:

GYILKOS
GYŰLÖLÜNK
ROHADJ MEG

A nagy, szögletes, szépen kidolgozott betűk nem

utaltak különösebb sietségre. A házunkat barna zsindely
borította, és a toll meg-megcsúszott a zsindelyek szélén.
Az elkövető egyébként alapos munkát végzett, fényes
nappal, amíg mi távol voltunk. Világosan emlékeztem,
hogy reggel, amikor elindultunk, még nem volt ott a
graffiti.
Körülnéztem az utcán. A járda néptelen volt. Egy
sarokkal lejjebb egy kertészeti cég teherautója parkolt az
úttesten. Hangosan berregtek a fűnyírók meg a
levélszívók. Egyetlen szomszédot sem láttam. Senkit.
Csak a szép zöld gyepet, a rózsaszín és lila virágok alatt
roskadozó rododendronbokrokat meg az árnyat adó
magas, vén juharfák hosszú sorát.
Laurie kiugrott a kocsiból, és beszaladt a házba.
Jacobbal mereven bámultuk a graffitit.
– Ne hagyd magad, Jake! Csak rád akarnak ijeszteni.
– Tudom.
– Valami idióta volt. Ez csak egyetlen idióta
véleménye. Nem mindenki gondolja így. Nehogy azt
hidd, hogy mindenki ellened van!
 – Dehogynem.
– Ez nem igaz.
– De igaz. Semmi baj, apa. Nem érdekel.
Hátrafordultam az ülésen.
– Komolyan? Egy kicsit sem zavar?
– Nem – fonta keresztbe a karját Jacob dacosan.
– Megmondanád, ha zavarna?
– Asszem.
– Mert nem szégyen, ha... kiakaszt. Ugye, tudod?
Jacob megvetően vonta össze a szemöldökét, és úgy
csóválta meg a fejét, mint egy császár, aki nem hajlandó
teljesíteni egy alattvalója kérését. Nem tudnak megbántani.
– Mondj valamit! Mit érzel, Jake, most, ebben a
pillanatban?
– Semmit.
– Semmit? Az lehetetlen.
– Te is azt mondtad, hogy ez csak egyetlen seggfej
véleménye. Egyetlen idiótáé. Nem mintha a többiek soha
nem mondtak volna semmi rosszat rólam, apa. Naponta
megtörténik. Szerinted milyen egy iskola? Ez – bökött az
állával a graffitire – ugyanaz pepitában.
Hosszasan néztem rá. Nem mozdult, csak a tekintete
siklott át az oldalsó ablakra. Megpaskoltam a térdét, bár
nehezen tudtam hátranyúlni, és csak a térdkalácsát értem
el az ujjbegyeimmel. Hirtelen belém hasított, hogy előző
este rossz tanácsot adtam neki, amikor arra kértem, hogy
„tartson ki”. Azt akartam, hogy olyan legyen, mint én.
De most, hogy rájöttem, véresen komolyan vette a szava-
imat, és olyan színpadias szívósságot erőltetett magára,
ami leginkább a kamasz Clint Eastwoodra hasonlít,
legszívesebben mindent visszaszívtam volna. A régi
Jacobot akartam visszakapni, az én szeleburdi, idétlen
fiamat. Késő volt. Fura, de meghatónak találtam ezt a
keménykedést.
– Jó gyerek vagy, Jake. Büszke vagyok rád. Ahogy ma
viselkedtél, most meg ez. Jó gyerek vagy.
– Oké, apa – nevetett fel gúnyosan Jacob.
Amikor bementem a házba, Laurie négykézláb térdelt
a konyhai mosogató alatti szekrénynél, és lázasan
keresgélt a tisztítószerek között. Még nem vette le a
tengerészkék szoknyáját, amit a bíróságon viselt.
– Hagyd csak, Laurie! Majd én elintézem. Pihenj le!
– Mikor intézed el?
– Amikor csak akarod.
– Mindig megígéred, aztán semmi sem lesz belőle.
Nem akarom ott látni azt a förmedvényt. Egy percig sem.
Nem fogom csak úgy otthagyni.
– Mondom, hogy elintézem. Komolyan. Pihenj le!
– Hogy tudnék most pihenni, Andy? Őszintén. Láttad,
mit írtak ki? Az otthonunkra! Az otthonunkra, Andy, és te
azt akarod, hogy pihenjek le? Remek. Nagyszerű.
Idejönnek, telefirkálják a házunkat, és egy kibaszott
szomszéd sem szól rájuk, senki sem fenyegeti meg őket.
– Artikuláltan káromkodott, mint azok, akik nem
dobálóznak lépten-nyomon csúnya szavakkal. – Hívjuk
ki a rendőrséget! Bűncselekmény történt, nem? Ez
bűncselekmény, tudom, hogy az. Vandalizmus. Kihívjuk a
rendőrséget?
– Nem. Nem hívjuk ki a rendőrséget.
– Nem. Persze hogy nem.
Amikor felállt, egy flakon mosószer volt a kezében.
Fogott egy konyharuhát, és a csap alá dugta.
– Laurie, kérlek, hadd csináljam én! Vagy legalább
hadd segítsek!
– Abbahagynád végre? Én akarom csinálni.
Levette a cipőjét, így vonult ki a házból, mezítláb,
nejlonharisnyában, és csak súrolt, csak súrolt, csak súrolt.
Kimentem utána, de nem tudtam segíteni, tehetetlenül
ácsorogtam mellette.
A haja összekócolódott az erőteljes mozdulatoktól.
Csupa könny volt a szeme, és az arca is kipirult.
– Segítsek, Laurie?
– Nem. Megcsinálom.
Végül feladtam, és visszamentem a házba. A
feleségem sokáig kaparászott a fal túloldalán. Az egyik
szót sikerült ledörzsölnie, de a tinta szürke foltot hagyott
a festéken. Még ma is látszik.
 10. | Leopárdok

J ONATHAN IRODÁJA SZŰK KIS LYUK VOLT a Harvard

Square szomszédságában álló százéves, viktoriánus
stílusú épületben. Jonathan gyakorlatilag egyedül vitte a
praxist. Volt ugyan egy társa, egy Ellen Curtice nevű
fiatal nő, aki nemrég végzett a Suffolki Egyetemen, de
Jonathan csak akkor hívta be, amikor ő nem tudott sze-
mélyesen megjelenni a bíróságon (rendszerint azért, mert
máshol védett valakit), vagy utána kellett nézni valami
egyszerű dolognak. A hallgatólagos megegyezés úgy
szólt, hogy Ellen továbbáll, amint el tudja indítani a saját
praxisát. Most azonban még enyhén nyugtalanító
jelenségként többnyire csendesen, ferde szemmel figyelte
az irodában megforduló ügyfeleket: a gyilkosokat, az
erőszaktevőket, a tolvajokat, a pedofilokat, az
adócsalókat és elátkozott hozzátartozóikat. Megőrzött
valamit a szociálisan érzékeny egyetemisták ortodox
radikalizmusából. Érződött rajta, hogy mélységesen
megveti Jacobot – a kertvárosi gazdag csávót, aki hiába
ült bele a tutiba, mindenét elherdálta, vagy valami
ilyesmi –, de a viselkedése semmit sem árult el ebből.
Ellen feltűnő udvariassággal bánt velünk. Követke-
zetesen Mr. Barbernek szólított, és minden alkalommal
lesegítette a kabátomat, mintha már az intimitás
legkisebb jele aláásná semleges magatartását.
 Jonathan csapatának másik tagja Mrs. Wurtz volt, aki
a könyvelést intézte, fogadta a hívásokat, és amikor már
nem bírta elnézni a rendetlenséget, vonakodva tisztára
suvickolta a konyhát meg a fürdőszobát, miközben
morcosan dünnyögött az orra alatt. Feltűnően hasonlított
anyámra.
Az iroda legszebb része a könyvtár volt. Vörös téglás
kandalló állt benne, a polcokon pedig ismerős régi
törvénykönyvek sorakoztak: a mézsárga kötésű
Massachusettsi és Szövetségi esettár, a kekizöld Mas-
sachusettsi fellebbviteli esettár és a borvörös régi
Massachusettsi bírói gyakorlat sorozat darabjai.
Ebben a barátságos kuckóban gyűltünk össze alig
néhány órával a vádirat felolvasása után, kora délután,
hogy megvitassuk az ügyet. Régi, kör alakú tölgyfa
asztalnál ültünk Jonathannel. Ellen is jelen volt: egy
sárga jegyzettömbbe írogatott.
Jacob bordó kapucnis pulóvert viselt, amelynek elejét
a márka lógója, egy orrszarvú sziluettje díszítette. A
találkozó kezdetén a bő kapucnival a fején rogyott le a
székre, akár egy druida.
– Jacob, vedd le a kapucnit! – szóltam rá. – Ne légy
tiszteletlen!
Jacob durcás mozdulattal tolta hátra a kapucnit, és
olyan unottan ült közöttünk, mintha csak véletlenül
csöppent volna bele a felnőttek beszélgetésébe, és halálra
unná magát.
Laurie, szexi tanítónős szemüvegével és könnyű
gyapjúpulóverével, úgy festett, mint a többi sok ezer
kertvárosi anyuka, persze a megtört tekintetét
leszámítva. Külön jegyzettömböt kért, és nagy dérrel-
dúrral nekilátott, hogy ő is felírja a legfontosabbakat.
Laurie konokul próbálta megőrizni a hidegvérét, hogy
kiutat találjon a labirintusból, hogy még ebben a
szürreális álomban is összeszedett és tevékeny maradjon.
Az igazat megvallva, lehet, hogy egyszerűbb lett volna
neki, ha nem görcsöl annyit. A buta és harcias emberek
könnyebben átvészelik az ilyen helyzeteket. Nem
gondolkodnak, hanem felkészülnek a harcra, szakértőkre
meg a sorsra bízzák magukat, és szentül hiszik, hogy
előbb-utóbb rendbe jönnek a dolgok. Laurie nem volt
sem ostoba, sem harcias, amiért a végén keserves árat
fizetett – de nem akarok előreszaladni a történetben.
Ebben a pillanatban, ahogy ott szorongatta a kezében a
jegyzettömböt meg a tollat, óhatatlanul is az egyetemi
éveinket juttatta eszembe, amikor Laurie igazi pedálgép
volt, legalábbis hozzám képest. Kevés órára jártunk
együtt. Nem egyezett az érdeklődési körünk – engem a
történelem vonzott, míg Laurie-t a pszichológia, a
nyelvek meg a film de egyébként sem akartunk olyanok
lenni, mint azok a gusztustalanul elválaszthatatlan
párok, akik úgy közlekedtek az egyetem területén,
mintha összenőttek volna. A négy év alatt egy szem
közös óránk volt: Edmund Morgan bevezetése a korai
amerikai történelembe, amit még elsőévesen vettünk fel,
nem sokkal azután, hogy járni kezdtünk. Vizsgák előtt
rendszeresen elloptam Laurie füzetét, hogy bepótoljam
az ellógott előadások anyagát. Emlékszem, tátott szájjal
bámultam a jegyzeteit, a gyöngybetűkkel teleírt
oldalakat. Szó szerint leírta az előadásokon elhangzó
körmondatokat, pontokra meg alpontokra bontotta az
anyagot, és közben még a saját gondolatait is feljegyezte.
Nyoma sem volt áthúzásoknak, olvashatatlan szavaknak
vagy kígyózó nyilaknak, amelyek az én hanyag, sebtében
lefirkantott, jegyzetnek csak nagy jóindulattal nevezhető
tákolmányaimat jellemezték. Tulajdonképpen az
Edmund Morgan előadásairól készült jegyzetek is
hozzájárultak ahhoz, hogy fülig beleestem Laurie-ba.
Nem csak az tetszett benne, hogy valószínűleg okosabb
nálam. Mivel kisvárosban nőttem fel – Watertown, New
York állam –, ez nem lepett meg különösebben.
Tisztában voltam vele, hogy a Yale-en hemzsegni fognak
az olyan eszes, nagyvilági diákok, amilyen Laurie Gold
is volt. Úgy próbáltam lépést tartani velük, hogy
Salingert olvastam, és megnéztem a Love Storyt meg a
Vizsgalázat. Laurie füzetében nem az jelentette az
újdonságot, hogy a csaj okos, hanem az, hogy
kiismerhetetlen. Minden porcikájában ugyanolyan
bonyolult személyiség volt, mint én. Gyerekfejjel mindig
azt hittem, Andy Barbernek lenni nem hétköznapi dolog,
de a lelke mélyén Laurie Gold is ugyanolyan titkokat és
fájó emlékeket őrzött, mint én. Mindig is rejtély marad a
számomra, akárcsak a többi ember. Bárhogy is próbálom
megragadni a lényegét – beszélgetéssel, csókolózással,
behatolással –, csak egy töredékét ismerhetem meg
annak, ami őt jellemzi. Gyerekes megállapítás, elismerem
– azt, akit érdemes megismerni, sosem ismerjük meg
igazán, azt, akit érdemes ízekre szedni, sosem tudjuk
igazán ízekre szedni –, de tulajdonképpen mindnyájan
gyerekek vagyunk.
– Nos – nézett fel Jonathan a papírjaiból –, egyelőre
nem sok mindent kaptam Neal Logiudice-tól. Csak a
vádiratot meg egy-két rendőrségi jelentést, tehát
nyilvánvaló, hogy nem ismerjük a vád összes
bizonyítékát. De azért már nagyjából látni lehet, mit
akarnak felhozni Jacob ellen. Kezdetnek átbeszélhetnénk,
hogy zajlik majd a tárgyalás. És kitalálhatnánk, mit
csináljunk a köztes időben. Jacob, mielőtt elkezdenénk,
szeretnélek felvilágosítani pár dologgal kapcsolatban.
– Oké.
– Először is, te vagy az ügyfél. Ez azt jelenti, hogy,
amennyire csak lehetséges, te hozod meg a végső
döntést. Nem a szüleid, nem én, nem mások. Ez a te
ügyed. Végig te irányítasz. Semmit sem kell megtenned,
amivel nem értesz egyet. Oké?
– Oké.
– Persze azt is tökéletesen megértem, ha időnként
anyának, apának vagy nekem adod át ezt a jogot. De
nem szabad, hogy úgy érezd, nincs beleszólásod a saját
ügyedbe. A törvény szerint felnőtt vagy. Tetszik vagy
sem, a massachusettsi jogszabályok szerint, az a
korodbeli gyerek, akit első fokú gyilkossággal vádolnak,
felnőttnek számít. Úgyhogy mindent el fogok követni,
hogy felnőttként bánjak veled. Oké?
– Oksa – felelte Jacob.
Egy fölösleges szó sem hangzott el. Ha Jonathan
hosszas hálálkodást várt, rossz helyen kopogtatott.
– A másik: nem akarom, hogy elveszítsd a fejed.
Figyelmeztetlek, minden ilyen ügyben van egy
„basszus” pillanat. Amikor felállítják a vádat, előtárják
az összes bizonyítékot, az ügyészség emberei felso-
rakoznak veled szemben, hallod, miket mond az ügyész
a bíróságon, és pánikba esel. Úgy érzed, nincs esélyed. És
egy vékonyka hang azt duruzsolja a füledbe: „Basszus!”
Szeretném, ha tudnád, hogy ez teljesen normális. Ha még
nem jutottál el idáig, előbb-utóbb el fogsz. És amikor
beléd hasít, hogy „Basszus!”, gondolj arra, hogy rengeteg
muníciónk van. Aggodalomra semmi ok. Nem számít,
mekkora csapatot vonultat fel az ügyészség, nem számít,
milyen megingathatatlannak tűnik a vád, és milyen
fölényesen viselkedik Logiudice. Semmi sincs veszve. Az
a lényeg, hogy megőrizzük a hidegvérünket. Ha
megőrizzük, az már fél siker. Egyetértesz?
– Nem tudom. Nem nagyon.
– Márpedig én azt mondom, hogy ez így van.
Jacob lesütötte a szemét.
Egy szinte észrevétlen rezdülés, a csalódottság
árnyéka suhant végig Jonathan arcán.
Ennyit a buzdító beszédekről.
Jonathan feladta. Az orrára tolta félhold alakú
szemüvegét, és belelapozott az előtte heverő
paksamétába, amely többnyire fénymásolt rendőrségi
jelentésekből és a Logiudice által összeállított
„ügyismertetésből” állt, amely az ügyészség alapvető
bizonyítékait tartalmazta. Zakó nélkül Jonathan válla
csapottnak és csontosnak tűnt az elmaradhatatlan fekete
garbó alatt.
– Az elmélet – mondta – úgy szól, hogy Ben Rifkin
zaklatott téged, ezért szereztél egy kést, és az első
adandó alkalommal, vagy amikor az áldozat túlságosan
elkapatta magát, bosszút álltál rajta. Úgy tűnik,
nincsenek közvetlen tanúk. Egy nő, aki a Cold Spring
Parkban sétált, azt állítja, hogy aznap reggel ott jártál a
környéken. Egy másik sétáló hallotta, amint az áldozat
felkiált: „Hagyd abba, fáj!”, de ő sem látott semmit. Egy
diáktársad, ahogy Logiudice fogalmaz, azt állítja, hogy
volt egy késed. De a neve nem szerepel a jelentésekben.
Jacob, nem tudod, ki lehet az?
– Derek. Derek Yoo.
– Honnan veszed?
– A Facebookra is kiírta. Teljesen rám szállt.
Jonathan bólintott, de nem tette fel a kézenfekvő
kérdést: És igaz?
– Nos – mondta –, ez egy nagyon körülményes eset.
Először is itt van az ujjlenyomat, amiről feltétlenül
beszélnünk kell. De egy ujjlenyomat még nem perdöntő
bizonyíték. Nem lehet megállapítani, pontosan mikor és
hogyan került az adott helyre. Sokszor egészen
hétköznapi okból.
Csak úgy mellékesen ejtette el a megjegyzést, fel sem
nézett közben.
Idegesen fészkelődtem a széken.
– Lenne itt még valami – szólalt meg Laurie.
Síri csönd támadt, és furcsa hangulat telepedett a
helyiségre.
Laurie aggodalmasan nézett körbe. Egy pillanatra
rekedtessé, fojtottá vált a hangja.
– És ha Jacobnak örökletes hajlama van?
– Nem értem. Mire?
– Az erőszakra.
– Micsoda?! – csodálkozott el Jacob.
– Nem tudom, a férjem említette-e, de több erőszakos
ember is van a felmenőink között. Állítólag.
Megütötte a fülemet, hogy a feleségem azt mondja: a
felmenőink – így, többes számban. Ebbe kapaszkodtam,
nehogy lezuhanjak a szakadékba.
Jonathan hátradőlt, és levette a szemüvegét, amely
tehetetlenül fityegett a zsinóron. Zavartan nézett Laurie-
ra.
– Nem Andyről van szó vagy rólam – mondta Laurie.
– Hanem Jacob nagyapjáról, dédapjáról, ükapjáról. S a
többi.
– Anya, mi ez az egész? – így Jacob.
– Csak kíváncsi vagyok, nem hivatkozhatnánk-e arra,
hogy Jacob... terhelt. Genetikailag.
– Hogyhogy terhelt?
 – Erőszakra hajlamos.
– Genetikailag hajlamos az erőszakra? Nem. A világért
sem – rázta meg Jonathan a fejét, de végül csak nem bírt
a kíváncsiságával. – Kinek az apjáról és nagyapjáról
beszélünk?
– Az enyémről.
Éreztem, hogy elvörösödöm, forróság ömlött szét az
arcomon meg a fülemen. Zavarba jöttem, de rögtön el is
szégyelltem magam, amiért ilyen puhány vagyok. Aztán
megint elfogott a szégyen, hogy a fiamnak Jonathan
szeme láttára kell szembesülnie a valósággal, ami hazug,
rossz apaként tüntet fel engem. Csak utolsósorban
szégyelltem magam a fiam előtt.
Jonathan rögtön félrekapta a tekintetét, hogy
visszanyerhessem az önuralmamat.
– Nem, Laurie, az ilyen jellegű bizonyítékokat nem
szokták elfogadni. Különben is, amennyire én tudom,
nincs olyan, hogy valaki genetikailag hajlamos az
erőszakra. Ha Andy felmenői között tényleg vannak
erőszakos emberek, akkor éppen a férjed jó természete és
példás élete bizonyítja, hogy nincs ilyen hajlam. – Itt rám
nézett, hogy meggyőződjön róla, kellően magabiztos-e a
hangja.
– Nem Andy miatt aggódom. Hanem a kerületi
ügyész, Logiudice miatt. Mi van, ha rájön? Ma reggel
szétnéztem a neten. Voltak olyan esetek, amikor
bizonyítékként használták fel a genetikát. Ez a gén
állítólag agresszívvé teszi a vádlottat. Úgy hívják: „a
gyilkos gén”.
– Ez nevetséges. „A gyilkos gén!” Kizárt, hogy
Massachusettsben ilyesmire vetemedtek volna.
– Ez igaz.
– Jonathan, a feleségem ideges – szóltam közbe
félénken. – Tegnap este merült fel a téma. Az én hibám.
Nem most kellett volna előhozakodnom a dologgal.
Laurie karót nyelten ült, mintha ezzel akarná
bizonyítani, hogy tévedek, és higgadt megfontolásból,
nem pedig első felindulásában viselkedik így.
– Laurie – mondta Jonathan megnyugtató hangon –,
én csak annyit mondhatok, ha a vád előhozakodik a
dologgal, foggal-körömmel harcolunk ellene. Ez őrület! –
horkant fel Jonathan, és megrázta a fejét, ami egy olyan
halk szavú embertől, mint ő, meglehetősen heves
érzelemkitörésnek számított.
Ahogy felidézem magamban a pillanatot, amikor
először került szóba a „gyilkos gén” – ráadásul pont
Laurie utalt rá –, még most is megdermedek, még most is
felmegy bennem a pumpa. A gyilkos gén nem csupán
aljas feltételezés, hitvány rágalom, bár ezt is bizton
állíthatom. De főként jogászként sértette a méltóságomat.
Rögtön átláttam, mennyire túlhaladott ez az elmélet,
amely a simlis ügyvédek nyakatekert okoskodásaival,
cinikus áltudományos dumájával szennyezi be a DNS és
a viselkedés genetikai összetevőinek komoly
tudományát, hogy becsapja és a tudományos
bizonyosság hamis fényével vakítsa el az esküdteket. A
gyilkos gén szemenszedett hazugság volt. Egy ravasz
ügyvéd svindlije.
Az elmélet ráadásul alapjaiban forgatta fel az
igazságszolgáltatást. A büntetőjog alaptételét hazudtolta
meg. A bíróság a bűnös szándékot – a mens reát, a bűnös
tudatot – bünteti. Az ősi szabály szerint: Actus non facit
reurn nisi mens sit rea, azaz A megtörtént tett alanyi
bűnösség nélkül büntetendő cselekményt nem képez. Ezért
nem ítélünk el gyerekeket, részegeket és skizofréneket:
mert akaratlanul követik el a bűncselekményt, úgy, hogy
közben nem képesek felfogni tetteik következményét. A
szabad akarat az igazságszolgáltatás tekintetében is
legalább annyira fontos, mint a vallás vagy bármely más
erkölcsi kódex szempontjából. A leopárdot sem
büntetjük meg a vadsága miatt. Vajon Logiudice elég
tökös ahhoz, hogy mégis ezzel érveljen? A „rossz vér”
dumával? Biztos voltam benne, hogy megpróbálja.
Függetlenül attól, hogy az elmélete a tudomány vagy a
jog szerint megállja-e a helyét, ő azért felveti majd az
esküdteknek, mint egy rosszindulatú pletykát. Meg fogja
találni a módját.
Laurie-nak persze igaza lett, a gyilkos gén végigkísért
minket, ha nem is úgy, ahogy ő képzelte. De az első
megbeszélés alkalmával Jonathan, aki – mint én is – jól
ismerte a jog humanista hagyományait, ösztönösen
elutasította a felvetést. Elvicceltük a témát. Ám az ettől
még mélyen megragadta Laurie képzeletét, és Jacobét is.
A fiamnak szó szerint leesett az álla.
 – Valaki elmagyarázná, miről van szó?
– Jake – szólaltam meg. De rögtön meg is akadtam.
– Mi van? Mondjatok már valamit!
– Apám börtönben van. Már régóta.
– De hát, nem is ismered.
– Ez nem teljesen igaz.
– De azt mondtad. Mindig azt mondtad.
– Igen, azt mondtam. Sajnálom. Személyesen nem
ismerem őt, ez igaz. De tudom, kicsoda.
– Hazudtál nekem?
– Nem mondtam el a teljes igazságot.
– Hazudtál.
Megráztam a fejem. Az indokaim – mindaz, amit
gyerekként éreztem – hirtelen nevetségesnek és
alaptalannak tűntek.
– Nem tudom.
– Jézusom! Mit követett el?
Mély levegő.
– Megölt egy lányt.
– Hogyan? Miért? Mi történt?
– Nem akarok beszélni róla.
– Nem akarsz beszélni róla? Hagyd már ezt az ócska
dumát!
– Rossz ember, Jacob, ez minden. Maradjunk
ennyiben.
– Miért nem mondtad el?
– Jacob – vágott közbe Laurie halkan –, én sem
tudtam. Tegnap este derült ki. Nyugodj meg! – szorította
meg Jacob kezét. – Még mi sem tudtuk megemészteni a
dolgot. Ne izgasd fel magad, jó?
– De... ez nem lehet igaz. Hogyhogy nem mondtad el?
Ez... úristen... ő a nagyapám? Miért hallgattad el előlem?
Mit gondolsz ki vagy te?
– Jacob! Ne beszélj így apáddal!
– Semmi baj, Laurie. Érthető, hogy ideges.
– Az vagyok!
– Jacob, azért nem mondtam el neked... azért nem
mondtam el senkinek... mert féltem, hogy az emberek
furcsán néznének rám. És most attól tartok, hogy rád is
furcsán fognak nézni. Én nem így akartam. Egyszer,
lehet, hogy nem is olyan sokára, megérted majd.
A fiam tátott szájjal, elégedetlenül meredt rám.
– Nem akartam, hogy idáig fajuljanak a dolgok. Túl
akartam lépni rajta.
– De apa, itt most rólam van szó.
– Én nem így közelítettem meg a dolgot.
– Jogom lett volna tudni.
– Én nem így közelítettem meg a dolgot, Jake.
– Szerinted, nem lett volna jogom hozzá? Hogy
megtudjam, milyen családból származom?
– Ahhoz is jogod volt, hogy ne tudd meg. Jogod volt
hozzá, hogy tiszta lappal kezdj, hogy az lehess, aki
akarsz, mint a többi gyerek.
– De én nem voltam olyan, mint a többi gyerek.
– Dehogynem.
Laurie lesütötte a szemét.
 Jacob heves mozdulattal dőlt hátra a széken. Inkább a
döbbenet szólt belőle, mint a sértettség. A kérdésein, a
méltatlankodásán keresztül próbálta kifejezni az
érzelmeit. Egy darabig csak ült, a gondolataiba
mélyedve.
– Nem hiszem el – szólalt meg zavartan. – Egyszerűen
nem hiszem el. Nem hiszem el, hogy ezt tetted velem.
– Nézd, Jacob, megértem, hogy haragszol rám, amiért
hazudtam neked. De én csak jót akartam. A te érdekeidet
néztem. Már jóval a születésed előtt is csak a te
érdekeidet néztem.
– Egy frászt! Magadért tetted.
– Igen, magamért meg a fiamért. A leendő fiamért,
hogy neki könnyebb legyen az élete. Érted tettem.
– Hát, nem igazán jött be.
– Szerintem meg bejött. Szerintem könnyebb életed
volt, mint egyébként lett volna. Őszintén remélem.
Könnyebb életed volt, mint nekem, az biztos.
– Apa, látod hova jutottunk.
– Na és?
Jacob konokul hallgatott,
– Jacob – szólalt meg Laurie mézesmázos hangon –,
meg kell válogatnunk a szavainkat, jó? Légy tekintettel
apádra, még ha nem is értesz egyet vele. Képzeld magad
az ő helyébe!
– Anya, te mondtad, hogy bennem van a gyilkos gén.
– Én nem mondtam ilyet, Jacob.
– De céloztál rá. Ne is tagadd!
 – Jacob, te is tudod, hogy nem mondtam ilyet.
Szerintem nincs is ilyen gén. Én csak elmeséltem, mit
olvastam.
– Anya, hagyjuk már ezt! A tények magukért
beszélnek. Ha nem zavarna, nem kerestél volna rá a
neten.
– Miféle tények? Honnan veszed ezt?
– Anya, kérdezek valamit. Amikor örökletes dolgokról
van szó, miért csak a jó tulajdonságokat emelik ki? Ha
egy sportoló gyereke is jó sportoló, senki sem teszi szóvá,
a gyerek miért örökölte az apja tehetségét. Ha egy zenész
gyerekének jó a hallása, ha egy professzornak okos
gyereke születik, s a többi. Mi a különbség?
– Nem is tudom, Jacob. Az más.
Jonathan – aki olyan régóta hallgatott, hogy szinte
meg is feledkeztem róla – nyugodt hangon szólalt meg:
– Az a különbség, hogy sportosnak, muzikálisnak
vagy okosnak lenni nem bűn. Nagyon fontos, hogy ne a
személyiségük, hanem a tetteik miatt börtönözzük be az
embereket. Hosszan sorolhatnám az elrettentő példákat.
– De mit tegyek, ha én ilyen vagyok?
– Mire célzol, Jacob? - kérdeztem.
– Mi van, ha mégis bennem van ez az izé?
– Semmi sincs benned.
De Jacob csak a fejét rázta.
Hosszasan hallgattunk, legalább tíz másodpercig, de
többnek tűnt.
– Jacob – mondtam végül –, a „gyilkos gén” csak egy
kifejezés. Egy metafora. Érted, ugye?
Vállrándítás.
– Nem tudom.
– Jake, rosszul közelíted meg a dolgot. Attól, hogy egy
gyilkos gyerekéből is gyilkos válik, még nem a géneket
kell okolni.
– Honnan tudod?
– Ó, én már rengeteget gondolkodtam ezen, Jacob,
hidd el nekem. De hülyeség az egész. Gondolj csak bele,
ha Yo-Yo Mának fia születik, a gyerek nem lett volna
született csellista. Ő is a szokott módon tanult volna meg
csellózni, mint mindenki más. Az emberek legfeljebb a
tehetséget, a potenciált öröklik. Az, hogy mihez kez-
denek vele, hogy mivé válnak általa, csak rajtuk múlik.
– Te örökölted apád tehetségét?
– Nem.
– Honnan tudod?
– Nézz rám! Nézd meg az életemet, ahogy Jonathan is
mondta. Ismersz. Tizennégy éve élünk együtt. Előfordult
valaha is, hogy erőszakosan viselkedtem?
Jacob ismét vállat vont. Nem sikerült meghatnom.
– Talán csak nem tanultál meg csellózni. Ez még nem
jelenti azt, hogy nem örökölted a tehetséget.
– Jacob, mit akarsz hallani? Az ilyesmit nem lehet
bizonyítani.
– Tudom. Ez a baj. Honnan tudom, mi van bennem?
– Semmi sincs benned.
– Tudod, mit, apa? Szerintem, te pontosan tudod, mit
érzek most. Pontosan tudom, miért hallgattál ilyen
sokáig. Nem azért, mert féltél, mit szólnak az emberek.
Jacob hátradőlt, és karba fonta a kezét, így jelezvén,
hogy lezártnak tekinti a témát. Rágörcsölt a gyilkos
génre, és attól fogva nem tudott szabadulni tőle. Én sem
erőltettem a dolgot. Hiába is prédikáltam volna neki az
emberi potenciál határtalanságáról. Jacob generációja
ösztönösen a tudományos magyarázatoknak hitt a régi
igazságokkal szemben. A fiam tudta, mi történik, ha a
tudomány összecsap a mágiával.
 11. | Futás

N EM VAGYOK SZÜLETETT ATLÉTA. Vaskos a

lábam, és nagydarab vagyok. Olyan a termetem,
mint egy hentesé. És, az igazat megvallva, nem sok
örömömet lelem a futásban. Muszájból csinálom,
különben elhíznék. Ezt a kellemetlen hajlamot anyámtól
örököltem, akinek a felmenői között csupa zömök kelet-
európai, skót és ismeretlen nemzetiségű földművest
találni. Így hát reggel hat-fél hét körül körbe-körbe
galoppoztam az utcákon meg a Cold Spring Park
futóösvényein, amíg le nem tudtam a napi öt
kilométeremet.
Elhatároztam, hogy a vádemelés után sem mondok le
erről a szokásomról. A szomszédok kétségkívül jobban
örültek volna, ha Barberék nem mutatkoznak
nyilvánosan, pláne a Cold Spring Parkban. Valamelyest
tekintettel is voltam rájuk. Korán reggel kocogtam, nem
kereszteztem mások útját, és amikor szembejött valaki,
úgy hajtottam le a fejem, mint aki tilosban jár. És
természetesen nem futottam a gyilkosság helyszínének a
közelében. De már a kezdet kezdetén megfogadtam, ha
nem akarok becsavarodni, ragaszkodnom kell ehhez a
szokásomhoz.
A Jonathannel való első megbeszélésünk utáni
reggelen megfoghatatlan, bizarr dolgot tapasztaltam:
jólesett futni. Könnyűnek és gyorsnak éreztem magam. A
futás most először nem ugrások és puffanások
sorozatának tűnt, hanem – bármilyen költőien is hangzik
– olyan volt, mint a repülés. A testem magától értetődő
könnyedséggel és ragadozószerű fürgeséggel haladt
előre, úgy, mintha ez lenne a természetes állapota. Nem
tudom, miért, bár gyanítom, hogy az ügy miatti
idegeskedés emelte meg a vérnyomásomat.
Végignyargaltam a Cold Spring Parkon a nyirkos
hidegben, a park szélén körbefutó ösvényt követve,
energikusan ugorva át a fagyökereket meg a köveket,
vidáman szökkenve át a tavasszal elég gyakori tócsák és
cuppogós sárfoltok fölött. Olyan jól éreztem magam,
hogy túlfutottam a szokásos kijáraton, és beljebb
merészkedtem az erdőbe, a park elülső részéig, ahol,
minden előzetes szándék nélkül, de azzal a szilárd
meggyőződéssel – ami hamarosan megingathatatlan
bizonyossággá nőtte ki magát –, hogy Leonard Patz a
bűnös, a Windsor Apartments parkolója felé vettem az
irányt.
Körbejártam a parkolóban. Halvány gőzöm sem volt,
hol keressem Patz lakását. Egyszerű, háromemeletes,
téglavörös kockaházak vettek körül.
Végül megtaláltam Patz kocsiját, egy rozsdás,
szilvakék, kilencvenes évekbeli Ford Probe-ot, amelynek
leírását még Patz aktájában láttam, a Paul Duffy által
összegyűjtött többi adat között. Pedofilnak való autó. A
gyerekmolesztálók közúti megtestesítője nem is lehet
más, mint egy szilvakék, kilencvenes évekbeli Ford
Probe. Már csak a NAMBLA-zászló3 hiányzott az
antennáról. Patz mindenféle lefegyverző jelvénnyel
ékesítette fel a pedomobilját: „Tanítsd a gyerekeket”
feliratú egyéni rendszámtáblával, Red Sox-os lökhárí-
tómatricákkal és a WWF cuki pandás lógójával. Mindkét
ajtó zárva volt. Ernyőt csináltam a kezemből, és
bekukucskáltam a vezetőoldali ablakon. A belső tér
kopottas volt ugyan, de makulátlan.
A legközelebb eső épület bejáratánál megtaláltam a
kapucsengőt: „PATZ, L.”
A társasház most ébredezett. Néhány lakó leballagott
a kocsijához, vagy a közeli pékség felé vette az irányt. A
legtöbben irodai öltözéket viseltek. Egy nő jött ki Patz
lépcsőházából, és udvariasan tárta ki előttem az ajtót – a
kertvárosban nincs is jobb álruha egy simára borotvált
kaukázusinak, mint a melegítő –, de hálás mozdulattal
utasítottam el a kedvességét. Mit csináljak a
lépcsőházban? Kopogjak be Patzhez? Nem. Még nem.
Ekkor merült fel bennem először, hogy Jonathan
módszere túlságosan szelíd. Jonathan úgy gondolkodott,
mint egy védőügyvéd: megelégedett azzal, hogy miután
az ügyészség felsorakoztatja a bizonyítékait, és keresztre
feszíti a fiamat, ő itt-ott megtorpedózza Logiudice
vádjait, majd közli az esküdtekkel, hogy igen, tényleg

3 North American Man/Boy Love Association (Észak-amerikai

Férfi-Fiú Szerelem Egyesület).
van pár bizonyíték Jacob ellen, de nem elegendő. Én,
szokás szerint, támadni akartam. Az igazsághoz tartozik,
hogy félreértelmeztem Jonathan szavait, és csúnyán
alábecsültem őt. De tudtam – és ezzel nyilván Jonathan is
tisztában volt –, hogy többre vezet, ha az esküdtszék a mi
verziónkat is megismerheti. Az esküdtek természetesen
kíváncsiak lesznek rá, ha nem Jacob a tettes, akkor
kicsoda? Kellett egy történet, amivel kielégíthetjük a
kíváncsiságukat. A történetek könnyebben megingatnak
minket, embereket, mint az olyan elvont fogalmak, hogy
„bizonyítási teher” vagy „feltételezett ártatlanság”.
Ismerős motívumokat kereső, történetmesélő állatok
vagyunk, amióta csak elkezdtük telerajzolni a barlangok
falait. Patz lesz a történetünk. Tisztában vagyok vele,
hogy mindez számító és becstelen húzásnak tűnik, és azt
a látszatot kelti, mintha a tárgyalások kimenetele csupán
a taktikán múlna, ezért hadd tegyem hozzá, hogy ebben
az esetben az ellentörténet valóban igaznak bizonyult,
tényleg Patz volt a tettes. Tudtam. Minden azon múlt, az
esküdtszék elé ludom-e tárni az igazságot. Én csupán
ennyit akartam Patztől: követni a bizonyítékokat, és nyílt
kártyákkal játszani, mint mindig. Mondhatják, hogy túl
hevesen tiltakozom, túl sokat papolok, hogy személyes
ügyet akarok az esküdtszék elé vinni. Nos, elismerem,
logikátlan voltam: ha nem Jacob tette, akkor Patz. De
akkor még nem tűnt fel, milyen logikátlanul
gondolkodom. Én voltam a fiú apja. És az a helyzet, hogy
joggal gyanakodtam Patzre.
 12. | Vallomások

A PSZICHIÁTER JONATHAN ÖTLETE VOLT. Bevett

szokás, mondta, hogy a védelem felkér valakit „a
kompetencia és a büntetőjogi felelősség értékelésére”. De
elég volt körülnéznem az interneten, hogy rájöjjek, a
Jonathan által választott pszichiáter a viselkedés
genetikai hátterének avatott szakértője. Jonathan, bár
abszurdnak nevezte a „gyilkos génre” vonatkozó
utalásainkat, arra készült, hogy ha kell, szembenéz a
problémával. Biztos voltam benne, hogy bármennyire
megalapozott is ez az elmélet, nem fogják megengedni
Logiudice-nak, hogy ezzel érveljen az esküdtek előtt. Az
érv légből kapott, nem más, mint a „hajlam bizonyítéka”
nevezetű ősi tárgyalótermi csalafintaság jól fésült,
tudományos bizonyítékokkal felturbózott változata. A
vádlottnak hajlama van az efféle dolgokra, ezért
valószínűleg most is a hajlamainak engedett, még akkor
is, ha az ügyészség semmit sem tud rábizonyítani.
Egyszerű, mint a pofon: a vádlott bankrabló. Kiraboltak
egy bankot – minden világos. Az ügyészség így próbálja
megdumálni az esküdteket, hogy a harmatgyenge
bizonyítékok ellenére is elítéljék a vádlottat. Nincs az a
bíró, aki hagyná, hogy Logiudice ilyen eszközökhöz
nyúljon. Ráadásul a genetikailag befolyásolt viselkedés
tudománya még nem olyan fejlett, hogy a bíróság
elfogadja a véleményét. Új területnek számít, és a
törvény szándékosan a tudomány mögött kullog. A
bíróság nem engedheti meg magának, hogy tévedjen,
mert helytállónak fogad el egy éppen divatos, de nem
megfelelően alátámasztott elméletet. Nem hibáztattam
Jonathant, amiért megpróbált felkészülni a gyilkosgén-
elmélet szétverésére. A jó védőügyvéd biztosra megy,
Jonathannek minden eshetőségre fel kellett készülnie,
még arra az egyébként valószerűtlen lehetőségre is, hogy
a bíró elfogadja a gyilkos gént bizonyítéknak. Engem
inkább az zavart, hogy Jonathan nem avatott be a
terveibe. Nem bízott bennem. Idáig azzal áltattam
magam, hogy ügyvédek és kollégák lévén, jó csapatot
fogunk alkotni. De Jonathan szemében én csak egy
ügyfél voltam. Egy konok, megbízhatatlan ügyfél, akit
félre kell vezetni.
A pszichiáterrel a McLean Kórházban találkoztunk,
ebben az elmegyógyintézetben praktizált dr. Elizabeth
Vogel. Kopár, könyvespolcok nélküli rendelőben ültünk
le. A helyiség gyér bútorzatát néhány szék és kisasztal
alkotta. Afrikai maszkok lógtak a falon.
Dr. Vogel nagydarab nő volt. Nem hájas, éppen
ellenkezőleg, nyomát sem láttam rajta az elméleti
emberek sápadt petyhüdtségének, pedig ő is elméleti
ember volt. (Tanított és kutatott is.) Széles válla és nagy,
szögletes feje volt. Kreol bőre már most, májusban le-
barnult. Majdnem teljesen ősz haját rövidre vágatta. Nem
sminkelte magát. Barna fülcimpáján három strasszkő
csillogott. Úgy képzeltem, minden hétvégén a napsütötte
hegyi ösvényeket járja, vagy Trurónál szeli a habokat.
Szakmailag is kiemelkedő volt, igazi nagykutya, ami
csak tovább erősítette impozáns karakterét. Nem értet-
tem teljesen, egy ilyen nőből hogyan válhat csendes,
türelmes pszichiáter. A viselkedése azt sugallta, hogy
nem bírja a mellébeszélést, amiben nyilván bőven volt
része. Nem csak ült és bólogatott, mint a többi
pszichiáter. Előrehajolt, és úgy billentette félre a fejét,
mintha nem hallaná, mit mond a másik, mintha őszinte
beszédre, igaz történetekre várna.
Laurie készségesen, lelkesen gyónt neki. Úgy érezte,
természetes szövetségesre lelt ebben az ősanyában, igazi
szakértőre, aki majd elmagyarázza, mi baja Jacobnak.
Mintha a doktornő a mi pártunkon állt volna. A hosszúra
nyúlt kérdezz-felelek során Laurie dr. Vogel
szakértelmére próbált támaszkodni. Kérdésekkel zaklatta
a doktornőt: Hogyan közelítsünk Jacobhoz? Hogyan
segíthetünk neki? Laurie nem ismerte a
szakkifejezéseket, nem volt jártas a témában. Dr.
Vogelből akarta kicsikarni a válaszokat. Úgy tűnt, nincs
tudatában, vagy talán csak nem érdekelte, hogy dr.
Vogel is alaposan kifaggatta őt. Természetesen nem
hibáztatom Laurie-t. Szerette a fiát, és hitt a
pszichiátriában, a fecsegés erejében. És persze mélyen
meg volt rendülve. A vádirat felolvasása utáni néhány
hét kikezdte az idegeit, s alig várta, hogy kiöntse a lelkét
egy együtt érző fülnek. Ennek ellenére nem bírtam
tétlenül nézni a dolgot. Laurie olyan görcsösen próbált
segíteni, hogy majdnem bitófára juttatta Jacobot.

Az első terápiás ülésen Laurie ezzel a megdöbbentő

vallomással hozakodott elő:
– Amikor Jacob kisbaba volt, már a mászásából
megállapítottam, mikor van rajta az ötperc. Tudom, hogy
hajmeresztő, de ez az igazság. Már abból tudtam, ahogy
négykézláb végigdübörgött a folyosón.
– De mit?
– Hogy rájött a rapli. Szabály szerint dührohamokat
kapott. Dobálózott, sikoltozott. Én meg tehetetlenül
néztem. Betettem a kiságyba vagy a járókába, és
kimentem a szobából. Hagytam, hadd dühöngje ki
magát.
– Minden csecsemő hisztizik néha, Laurie – mondtam.
– De nem így. Nem így.
– Ez nevetséges Még kicsi volt. És a kisbabák sokat
sírnak.
– Andy – búgta az orvos –, hallgassa végig a feleségét!
Aztán ön is elmondhatja a véleményét. Folytassa, Laurie!
– Igen, folytasd, Laurie! Meséld el neki, hogy Jacob
kiskorában kitépkedte a legyek szárnyait.
– Doktornő, bocsásson meg a férjemnek. Nem
szívesen... teregeti ki a magánügyeit.
– Ez nem igaz. Szerintem hasznos dolog.
– Akkor miért nem bírtad soha rávenni magad?
 – Mert nekem nincs hozzá tehetségem.
– Mihez, a beszélgetéshez?
– A rinyáláshoz.
– Nem, Andy, én beszélgetek, nem rinyálok. És ez egy
készség, semmi köze a tehetséghez. Te is megtanulhattad
volna, ha nagyon akarod. A bíróság előtt órákig tudsz
beszélni.
– Az más.
– Mert egy ügyvédnek nem muszáj őszintének lennie?
– Nem, csak mások a körülmények, Laurie.
Mindennek megvan a maga ideje és helye.
– Úristen, Andy, pszichiáternél vagyunk! Sem az idő,
sem a hely nem alkalmas arra, hogy...
– Igen, de Jacob miatt vagyunk itt, nem kettőnk miatt.
Nem miattad. Ezt jól vésd az eszedbe!
– Nagyon is jól tudom, miért vagyunk itt, Andy. Ne
aggódj! Pontosan tudom, miért vagyunk itt.
– Igazán? Pedig nem úgy néz ki.
– Ne oktass ki, Andy!
– Egy pillanat – szólt közbe dr. Vogel. – Szeretnék
tisztázni valamit. Andy, engem a védelem kért fel erre a
feladatra. Az önök érdekeit tartom szem előtt. Nem kell
titkolózniuk előttem. Én Jacob oldalán állok. Segíteni
akarok a fiuknak. Elküldöm a jelentésemet Jonathannek,
és majd közösen eldöntik, mihez kezdenek vele. Szabad
kezet adok önöknek.
– És ha úgy döntünk, hogy az egész jelentést kidobjuk
a kukába?
 – Lelkük rajta. Én csak arra próbálok rámutatni, hogy
a beszélgetésünk teljesen bizalmas. Fölösleges
titkolózniuk. Nem kell mentegetnie a fiát, előttem nem.
Én az igazat akarom hallani.
Savanyú képet vágtam. Az igazat Jacobról? Ki tudná
megmondani, mi az igazság? Bárkiről is legyen szó.
– Rendben – mondta dr. Vogel. – Laurie, az előbb
elmesélte, milyen volt Jacob kisbabakorában. Szeretnék
többet hallani róla.
– Kétéves korától kezdve rendszeresen bántotta a
többi gyereket.
Szigorú pillantást vetettem Laurie-ra. Úgy tűnt,
egyáltalán nincs tudatában, milyen veszélyekkel járhat
az őszintesége.
Laurie azonban dacosan állta a tekintetemet. Nem
tudtam megállapítani, mi járhat a fejében, azóta, hogy
meggyóntam neki a múltamat, nem sokat beszélgettünk
egymással. Mintha egy vékony függöny választott volna
el minket egymástól. Azt mindenesetre láttam rajta, hogy
nincs kedve végighallgatni az okoskodásomat. Eltökélte,
hogy nem fog köntörfalazni.
– Többször is előfordult. Egyszer az óvodában Jacob
éppen a csúszda tetején totyogott, amikor lezuhant
mellőle egy kisfiú. Össze kellett ölteni a fejét. Máskor egy
kislány esett le a mászókáról, és eltörte a karját. A
szomszéd kisfiú egy meredek dombon gurult le a
triciklijével. Neki is össze kellett ölteni a fejét. Azt
állította, hogy Jakey lökte le.
 – Ez milyen sűrűn fordult elő?
– Évi rendszerességgel. Az óvónők folyton arra
panaszkodtak, hogy egy percre sem vehetik le a
szemüket Jacobról, annyira durván viselkedik.
Rettegtem, hogy kicsapják az oviból. Mihez kezdtünk
volna? Abban az időben még dolgoztam, tanítottam,
muszáj volt oviba adnom a gyereket. Mindenütt hosszú
volt a várólista. Attól féltem, ha Jacobot kicsapják, ott kell
hagynom az állásomat. A biztonság kedvéért fel is
iratkozunk egy másik óvoda várólistájára.
– Te jó ég, Laurie, hiszen csak négyéves volt! Ez már a
múlt! Miről beszélsz?
– Andy, nyomatékosan megkérem, hogy hallgassa
végig a feleségét, különben semmire sem megyünk.
– De Jacob akkor még csak négyéves volt.
– Andy, tudom, mire céloz. De engedje meg a nejének,
hogy befejezze, amit elkezdett, és utána ön következik,
rendben? Jó. Laurie, kíváncsi lennék, a többi gyerek
hogyan viszonyult Jacobhoz.
– Azt sajnos nem tudom. De Jacobnak nagyon kevés
játszópajtása volt, úgyhogy szerintem nem kedvelték
különösebben.
– És a szülők?
– Biztos vagyok benne, hogy nem merték volna
egyedül hagyni vele a gyereküket. De egyik anyuka sem
mondott semmit. Mindannyian próbáltunk udvariasak
lenni. Nem kritizáltuk egymás gyerekét. Udvarias
emberek nem csinálnak ilyet, legfeljebb a másik háta
mögött.
– És ön, Laurie? Önnek mi volt a véleménye Jacob
viselkedéséről?
– Tudtam, hogy nem könnyű vele. Igen. Tudtam, hogy
magatartás-problémái vannak. Túl vad volt, túl durva,
túl agresszív.
– Zsarnokoskodó?
– Nem. Nem egészen. Csak nem gondolt bele, mit
érezhet a többi gyerek.
– Indulatos volt?
– Nem.
– Rosszindulatú?
– Rosszindulatú. Nem, nem ez a helyes kifejezés.
Inkább... nem is tudom, minek nevezzem. Úgy tűnt, nem
tudja felfogni, mit érezhet a másik gyerek, ha fellöki,
ezért... eléggé kezelhetetlen volt. Igen, ez a jó szó:
kezelhetetlen. De a fiúk már csak ilyenek. Akkoriban mi
is ezzel nyugtatgattuk magunkat, hogy a legtöbb fiúnak
van egy ilyen korszaka. Átmenetileg. És hogy majd
kinövi. Ez volt az álláspontunk. Természetesen
felzaklatott, ha Jacob fájdalmat okozott valakinek, de mit
tehettem volna? Mit tehettünk volna?
– Mégis, mit csinált, Laurie? Próbált segítséget kérni?
– Ó, ez állandó téma volt nálunk. Andy azt mondta,
ne aggódjak. Megkérdeztem a gyerekorvost, és ő is
ugyanoda nyilatkozott: „Ne aggódjon, Jake még nagyon
kicsi, ki fogja nőni.” Elég hülyén éreztem magam, mert
úgy tettek, mintha én is csak egy elvakult, aggódó
anyuka lennék, aki majomszeretettel csüng a gyerekén,
és akinek minden gondolata a sebtapasz meg a... meg a
mogyoróallergia körül forog. Andy is meg a gyerekorvos
is azt hajtogatta: „Ki fogja nőni, ki fogja nőni.”
– És ki is nőtte, Laurie. Túllihegted a dolgot. Igaza volt
a gyerekorvosnak.
– Biztos? Drágám, nézd meg, hova jutottunk. Még
most sem mersz szembenézni a tényekkel?
– Miféle tényekkel?
– Hogy Jacobnak talán segítségre lett volna szüksége.
Lehet, hogy a mi hibánk. Tennünk kellett volna valamit.
– Mégis mit?
A feleségem csüggedten hajtotta le a fejét. A régi
emlékek olyan intenzíven kísértették őt, mintha
cápauszonyt látott volna eltűnni a víz alatt. Tisztára
becsavarodott.
– Laurie, mire célzol? A fiunkról van szó.
– Nem célzok én semmire, Andy. Ne kezdjünk el
versenyezni, hogy ki lojálisabb a fiunkhoz. Csak eszembe
jutott az akkori viselkedésünk. Nem tudom, mi a helyes
válasz, fogalmam sincs, mit kellett volna tennünk. Lehet,
hogy Jake gyógyszeres kezelésre szorult volna. Vagy
terápiára. Nem tudom. De sehogy sem bírom kiverni a
fejemből, hogy talán hibáztunk. Sőt, biztosra veszem.
Mindent megtettünk, ami tőlünk telt, és végig jót
akartunk a fiunknak. Nem érdemeltük meg, hogy itt
kössünk ki. Rendes, felelősségteljes emberek voltunk.
Hát, nem érted? Mindig helyesen cselekedtünk. Nem
voltunk éretlenek. Kivártuk a megfelelő pillanatot.
Majdnem ki is csúsztunk az időből, mert harminchat
éves voltam, amikor Jacob megszületett. Nem voltunk
gazdagok, de szorgalmasan dolgoztunk, és volt annyi
pénzünk, hogy rendesen el tudjuk látni a babát. Mindig
helyesen cselekedtünk, és most mégis itt tartunk. Ez
igazságtalanság – rázta meg a fejét. – Ez igazságtalanság
– dünnyögte.
Laurie keze a szék karfáján pihent. Gondoltam,
megfogom, hogy megnyugtassam őt, de alighogy
megfogalmazódott bennem a terv, a feleségem
visszahúzta, és szorosan karba fonta a kezét.
– Így visszagondolva egyáltalán nem voltunk
felkészülve a feladatra. Persze, erre nem is lehet
felkészülni. Gyerekek voltunk. Függetlenül a korunktól.
Nem tudtunk semmit, és be voltunk rezelve, mint a
kezdő szülők általában. Nem tudom, talán hibáztunk is.
– De miben, Laurie? Most komolyan. Túldramatizálod
a dolgot. Azért nem volt olyan súlyos a helyzet. Jacob
néha kicsit elragadtatta magát. Ez tényleg akkora
probléma? Hiszen még kisfiú volt! Néhány gyerek
megsérült, de ez négyévesen teljesen természetes. Nem
bírnak megülni egy helyben, és a testsúlyuk
háromnegyedét az óriási fejük teszi ki, persze, hogy
elesnek, meg nekimennek mindennek. Lepottyannak a
mászókáról, felborulnak a biciklivel. Ez így természetes.
Olyanok, mint a részegek. A gyerekorvosnak igaza volt,
Jacob kinőtte a problémát. Amikor idősebb lett,
normalizálódott a helyzet. Most önmagadat okolod, de te
nem tehetsz semmiről, Laurie. Nem mi rontottuk el.
– Régen is mindig ezt mondtad. Soha nem ismerted el,
hogy valami nem stimmel. Vagy nem vetted észre. Én
nem hibáztatlak téged. Nem rajtad múlt. Most már
látom. Tudom, mi mindennel kellett megbirkóznod,
mekkora terhet cipeltél a válladon.
– Jaj, ezt most ne keverjük ide!
– Andy, óriási teher lehetett.
– Nem volt az. Soha. Esküszöm.
– Mindegy, nem ez a lényeg. Meg kell barátkoznod a
gondolattal, hogy talán elfogult vagy Jacobbal szemben.
Nem vagy megbízható. És ezt dr. Vogel is tudja.
– Én nem vagyok megbízható?
– Nem vagy az.
Dr. Vogel némán figyelt minket. Természetesen
ismerte a sztorimat. Ezért is választottuk őt, a genetikai
alapú erőszakosság szakértőjét. Mégis zavarba jöttem a
feleségem megjegyzésétől. Megszégyenülten hallgattam
el.
– Igaz ez, Laurie? – kérdezte a pszichiáter. – Jacobnak
idővel tényleg javult a magatartása?
– Igen, bizonyos szempontból. Mármint,
természetesen jobb lett. Már nem bántotta a többieket. De
még mindig nem lehetett bírni vele.
– Hogyhogy?
– Hát, rászokott a lopásra. Folyton elcsent valamit. A
boltból, a drogériából, még a könyvtárból is. Tőlem is
lopott. Benyúlt a táskámba. Kiskorában többször is
rajtakaptam bolti lopáson. De hiába szidtam le, nem
használt. Mit kellett volna tennem? Levágni a kezét?
– Nagyon igazságtalan vagy – mondtam. – Ez nem fair
Jacobbal szemben.
– Miért? Én csak őszinte vagyok.
– Nem, csak a saját érzéseiddel kapcsolatban vagy
őszinte, mert Jacob bajba került, és te felelősnek érzed
magad, ezért mindenféle szörnyűséggel hozakodsz elő,
holott szó sem volt ilyesmiről. Most komolyan, Jacob
lopott a táskádból? Na és akkor? Félrevezeted a doktor-
nőt. Azért vagyunk itt, hogy Jacob bírósági ügyéről
beszéljünk.
– És?
– Mi köze a lopásnak a gyilkossághoz? Kit érdekel, ha
elcsórt egy csokit, vagy egy tollat, vagy valamit a
drogériából? Mi köze ennek ahhoz, hogy Ben Rifkint
brutálisan halálra szurkálták? Összemosod a dolgokat,
mintha semmi különbség nem lenne egy lopás meg egy
véres gyilkosság között. Pedig van.
– Azt hiszem, Laurie csak azt a véleményét akarja
alátámasztani, hogy a fiuk rendszeresen megszegi a
szabályokat – mondta dr. Vogel. – Arra céloz, hogy Jacob
valamilyen oknál fogva nem tud az elfogadott magatartási
normák szerint viselkedni.
– Nem. Akkor szociopata lenne.
– Nem.
– Ez a jellemzés...
 – Nem.
– ...a szociopatákra illik. Ezt akarja mondani? Hogy
Jacob szociopata?
– Nem – tette fel a kezét dr. Vogel. – Én nem mondtam
ilyet, Andy. Nem is használtam ezt a szót. Én csak
próbálok képet alkotni Jacobról. Még nem vontam le
messzemenő következtetéseket. Csak figyelek.
– Azt hiszem, Jacobbal nem stimmel valami – mondta
Laurie komoran. – Szerintem, segítségre lenne szüksége.
Elhűlve ráztam meg a fejem.
– Ő a mi fiunk, Andy. Nekünk kell gondoskodnunk
róla.
– Éppen azt csinálom.
Laurie, bár könnybe lábadt a szeme, nem fakadt sírva.
Már alaposan kibőgte magát. Régóta érlelődhetett benne
a gondolat, és a sok tépelődés után végül levonta a
szörnyű következtetést. Azt hiszem, Jacobbal nem stimmel
valami.
Dr. Vogel álnok együttérzéssel kérdezte:
– Laurie, vannak kétségei Jacob ártatlansága felől?
Laurie megtörölte a szemét, és ijedten húzta ki magát.
– Nincsenek.
– Nem úgy néz ki.
– Nincsenek.
– Biztos benne?
– Igen. Erre azért nem lenne képes. Egy anya ismeri a
gyerekét. Jacob nem lenne képes erre.
A pszichiáter biccentéssel jelezte, hogy elfogadja a
választ, még akkor is, ha nem hiszi el. Még akkor is, ha
nem hiszi, hogy Laurie elhiszi.
– Doktornő, kérdezhetek valamit? Ön szerint
hibáztam valamiben? Nem siklottam el valami fölött?
Mit tehettem volna, hogy jobb anya legyek?
Az orvos csak egy pillanatig habozott. A háta mögött,
a falon, két afrikai maszk üvöltözött a feje fölött.
– Nem, Laurie. Szerintem nem hibázott. Sőt, örülnék,
ha abbahagyná az önostorozást. Ha lenne is valami a
háttérben, ha fel is lehetett volna ismerni az intő jeleket,
nem hinném, hogy bárki képes lett volna erre. Legalábbis
az alapján, amit eddig hallottam. Sok gyerek küszködik
hasonló problémákkal, mint Jacob, de ez még nem jelent
semmit.
– Én mindent megtettem, ami tőlem telt.
– Ön derekasan helytállt, Laurie. Ne tegye tönkre
magát! Andy nem mondott butaságot: amit eddig mesélt,
az még nem akkora tragédia. Azt tette, amit egy anyának
tennie kell. A gyerek érdekeit tartotta szem előtt. Ennél
többet nem is várhatunk el egy szülőtől.
Laurie felszegte a fejét, de rideg volt az arca. Mintha
apró hajszálrepedések lepték volna el a lelkét. Nyilván
dr. Vogel is érzékelte ezt a bizonytalanságot, de nem
tudhatta, mennyire új keletű a dolog. Nem tudhatta,
hogy Laurie teljesen kifordult önmagából. Közelről
kellett volna ismernie Laurie-t, hogy felfogja a pillanat
jelentőségét. A feleségem régebben akkora könyvmoly
volt, hogy még fogmosás közben is olvasott, most
viszont egyszerűen nem volt kedve könyvet venni a
kezébe. Régebben olyan érdeklődéssel hallgatta a
beszélgetőtársát, hogy az illető könnyen hihette azt, ő a
legszórakoztatóbb ember a világon, most azonban el-
elkalandozott a tekintete, és csak fizikailag volt jelen. A
ruhája, a haja, a sminkje is furcsa volt: szedett-vedett és
slampos. Az a jellemvonása, amely olyan sugárzóvá tette
a lényét, a fiatalos, lendületes optimizmusa egyre jobban
megkopott. Ehhez azonban régről kellett ismerni Laurie-
t, mert csak így tűnt fel igazán, mi veszett ki belőle.
Hármunk közül én voltam az egyetlen, aki látta, mi zajlik
benne.
De Laurie még most sem adta fel.
– Én mindent megtettem – jelentette ki hirtelen
megingathatatlan magabiztossággal.
– Laurie, meséljen még Jacobról! Most milyen?
– Hm – mosolyodott el a feleségem. – Nagyon okos. Jó
humorú, sármos. Jóképű. – Ebbe még bele is pirult.
Hiába, az anyai szerettet. – Bolondul a számítógépért,
imádja a kütyüket, a videojátékokat, a zenét. Sokat olvas.
– Nem szokott indulatosan vagy erőszakosan
viselkedni?
– Nem.
– Mert az előbb azt mondta, óvodáskorában erőszakos
gyerrek volt.
– Amikor iskolás lett, megszűntek ezek a gondok.
– Soha nem aggódik miatta? Nem szokott zavaróan
viselkedni?
 – A feleségem már megmondta, hogy nem, doktornő.
– Szeretnék a dolgok mélyére ásni.
– Semmi baj, Andy. Nem, Jacob már nem erőszakos.
Néha azt kívánom, bárcsak jobban kimutatná az érzéseit.
Nagyon nehéz szóra bírni. Nem tudok kiigazodni rajta.
Nem beszélget velem. Gyakran elkalandozik a figyelme.
Nagyon zárkózott. Nem egyszerűen félénk, hanem
mintha elfojtaná az éréseit, az energiáját. Nagyon kimért,
nagyon tartózkodó. Sokat pufog. De nem erőszakos.
– Van valami, amivel levezetheti a feszültséget? Zene,
barátok, sport, bulizás, bármi?
– Nem. Nem nevezném társasági embernek. Csak
néhány barátja van. Derek meg még páran.
– Barátnő?
– Nem, ahhoz még túl fiatal.
– Úgy gondolja?
– Miért, nem?
A doktornő vállat vont.
– Nem rosszindulatú. De nagyon kritikus, éles nyelvű,
szarkasztikus. Cinikus. Már tizennégy évesen cinikus!
Nincs annyi élettapasztalata, hogy cinikus legyen, nem
igaz? Nincs joga hozzá. Talán ez is csak egy póz. A mai
gyerekek már csak ilyenek. Mindenből gúnyt űznek.
– Ezek elég kellemetlen tulajdonságok.
– Tényleg? Pedig nem akartam panaszkodni. Azt
hiszem, Jacob bonyolult egyéniség. Szeszélyes. Szeret a
dühös fiú szerepében tetszelegni, akit „rohadtul nem ért
meg senki”.
 Ez már több volt a soknál.
– Ugyan már, Laurie, minden tinédzser dühös fiú, akit
„rohadtul nem ért meg senki” – csattantam fel. – Ne
hülyéskedj! A jellemzésed a világ összes kamaszára
ráillene. Ez nem egy gyerek, hanem egy vonalkód.
– Lehet – hajtotta le Laurie a fejét. – Nem tudom.
Mindig is az volt az érzésem, hogy Jacobnak terápiára
van szüksége.
– Mégsem szóltál!
– Tényleg nem szóltam. Csak felmerült bennem, hogy
talán az lenne a megoldás, ha őszintén elbeszélgethetne
valakivel.
– Andy! – mordult rám dr. Vogel.
– Ezt nem bírom tovább hallgatni!
– Vegyen erőt magán! Azért vagyunk itt, hogy
meghallgassuk, és a támogatásunkról biztosítsuk
egymást, nem azért, hogy veszekedjünk.
– Nézze – mondtam elkeseredetten –, ebből elég. Az
egész beszélgetés arra a feltételezésre épül, hogy
Jacobnak felelnie kell. Ez egyszerűen nem igaz. Történt
egy szörnyű gyilkosság. Ami borzalmas. De nem a mi
hibánk. És természetesen nem is Jake hibája. Tudja,
ahogy itt ülök és hallgatom önöket, végig az jár a
fejemben: mi a fene folyik itt? Jacobnak semmi köze Ben
Rifkin halálához, semmi, mégis úgy beszélünk róla,
mintha valami csodabogár vagy szörnyeteg lenne. Pedig
nem az. Csak egy hétköznapi gyerek. Nem egy ma
született bárány, ahogy a többiek sem azok, de semmi
köze ehhez az ügyhöz. Elnézést, de valakinek ki kell
állnia érte.
– Andy, így visszatekintve, mi a véleménye azokról a
gyerekekről, akik Jacob környezetében szenvedtek
balesetet? – kérdezte dr. Vogel. – Leestek a mászókáról,
felborultak a biciklivel? Pech volt? Vagy véletlen
egybeesés? Mit gondol erről?
– Jacobban túltengett az energia, és durván játszott.
Ezt elismerem. De sikerült leszoktatnunk róla. Ennyi. Ez
még óvodáskorában történt. Óvodáskorában!
– És a dühkitörések? Nem gondolja, hogy Jacob
nehezen uralkodik az indulatain?
– Nem gondolom. Az emberek sokszor méregbe
gurulnak. Nincs ezzel semmi baj.
– Találtam egy jelentést Jacob aktájában, amely szerint
a fiuk ököllel lyukat ütött a hálószobája falán. Kőművest
kellett hívni. Tavaly ősszel történt az eset. Igaz ez?
– Igen, de... honnan szerezte az anyagot?
– Jonathantől.
– Ezt csak a védelem láthatja!
– Mi is a védelem részei vagyunk. Igaz ez? Jacob
ököllel lyukat ütött a falba?
– Igen. És akkor, mi van?
– Az emberek általában nem bokszolnak bele a falba,
vagy tévedek?
– Néha azért előfordul.
– Önnel is?
Mély levegő.
 – Nem.
– Laurie szerint ön nem hajlandó tudomásul venni,
hogy Jacob esetleg... erőszakos. Ön mit szól ehhez?
– A feleségem azt hiszi, nem akarok szembenézni a
valósággal.
– Igaz ez?
Makacs melankóliával ráztam meg a fejem, mint egy
szűk istállóban kornyadozó ló.
– Nem. Épp ellenkezőleg. Betegesen érzékeny vagyok
az ilyen jellegű dolgokra, semmi sem kerülheti el a
figyelmemet. Ismeri a családi hátteremet. Az egész
életem... – Mély levegő. – Idefigyeljen, az embert
felzaklatja, ha egy gyereknek bántódása esik, és még ha
szerencsétlen véletlenről van is szó, akkor sem akar
szembesülni vele. Ugyanilyen megrázó tud lenni, ha a
saját gyerekünk... nyugtalanító módon viselkedik.
Szóval, igen, nagyon is tisztában voltam ezekkel a
dolgokkal, és én is aggódtam. De ismerem Jacobot,
ismertem a saját gyerekemet, szerettem őt, és hittem
benne. És ez azóta sem változott. Én az ő pártján állok.
– Mindannyian az ő pártján állunk, Andy. Olyan
igazságtalan vagy! Én is szeretem a fiamat. Most nem
erről van szó.
– Sosem állítottam, hogy nem szereted őt, Laurie.
Elhangzott ilyesmi az én számból?
– Nem, de te mindig azzal érvelsz: Én szeretem őt. Hát
persze, hogy szereted. Mind a ketten szeretjük. Én csak
arra próbálok rámutatni, úgy is szerethetjük a
gyerekünket, ha közben tisztában vagyunk a hibáival.
Tisztában kell lennünk a hibáival, különben hogy
segítünk neki?
– Laurie, mondtam én valaha, hogy nem szereted
Jacobot?
– Andy, most nem erről van szó! Nem is figyelsz rám!
– Figyelek rád! Csak nem értek egyet veled. Te egy
erőszakos, kiszámíthatatlan és... és veszélyes gyereknek
írod le Jacobot, persze teljesen alaptalanul, és én nem
értek egyet ezzel. És amikor hangot adok ennek, rám
sütöd, hogy becstelen vagyok. Vagy „megbízhatatlan”.
Gyakorlatilag lehazugozol.
– Én nem hazugoztalak le! Sosem neveztelek
hazugnak.
– Nem ezt a kifejezést használtad.
– Andy, nem szabad azt hinned, hogy ellened
vagyunk. Nincs abban semmi, ha elismered, hogy a
fiadnak segítségre van szüksége. Ez most nem rólad szól.
Laurie megjegyzése szíven ütött. Mert a feleségem
szerint természetesen én voltam a hibás. Végig engem
okolt. Én voltam az oka, az egyedüli oka, hogy a fiunk
veszélyes bűnöző lett. Ha nem Barber a neve, senki sem
elemezte volna agyon a gyerekkorát, intő jelek után
kutatva.
De nem szóltam semmit. Mit értem volna el vele?
Nem tehettem róla, hogy Barber vagyok.
– Szerintem, itt fejeztük be – mondta dr. Vogel
óvatosan. – Nem hinném, hogy érdemes lenne tovább
próbálkozni. Kiderült, hogy senkinek sem könnyű. De
azért sikerült előrelépnünk. Jövő héten újra nekifutunk.
Lesütöttem a szemeim, és kerültem Laurie tekintetét.
Szégyelltem magam, bár nem tudtam pontosan, hogy
miért.
– Még egy utolsó kérdés. Csak hogy oldjuk a
hangulatot. Tegyük félre egy kicsit ezt az ügyet. Tegyük
fel, hogy pár hónapon belül ejtik a vádakat, és Jacob
szabad ember lesz. Úgy élheti az életét, mintha mi sem
történt volna. Bélyegek, sötét árnyak nélkül. Nos, ha ez
megtörténne, önök szerint hol tartana a fiuk tíz év
múlva? Laurie?
– Hű! El sem tudom képzelni. Mostanában egyik
napról a másikra élek. Tíz év olyan... távolinak tűnik.
– Értem. De azért játsszunk el a gondolattal. Hol tart
majd a fia tíz év múlva?
Laurie elgondolkodott.
– Fogalmam sincs – csóválta meg a fejét. – Bele sem
akarok gondolni. Egyszerűen semmi jó nem jut az
eszembe. Állandóan ez az ügy zakatol a fejemben,
doktornő, állandóan, és nem igazán bízom a boldog
befejezésben. Szegény Jacob! Szorítok érte. Ennél többet
nem tehetek. De ha arra gondolok, hogy eljön majd az
idő, amikor nem lehetünk mellette. Nem tudom, de
remélem, hogy boldogulni fog.
– Ennyi?
– Ennyi.
– Rendben. És ön, Andy? Ha félretesszük az ügyet, ön
szerint hol fog tartani Jacob tíz év múlva?
– Ha felmentik?
– Igen.
– Szerintem boldog lesz.
– Boldog, értem.
– Mondjuk egy feleséggel, aki boldoggá teszi őt. Lehet,
hogy már apa lesz. És lesz egy fia.
Laurie fészkelődni kezdett a széken.
– De remélem, kinövi a kamaszos hülyeségeit. Az
önsajnálatot, a nárcizmust. Jacobnak egy baja van, hogy
fegyelmezetlen. Eléggé... puhány. Nincs benne... hogy is
fogalmazzak... tartás.
– Miféle tartás? – kérdezte dr. Vogel.
Laurie kíváncsian nézett rám a válla fölött.
Mindnyájunknak ugyanaz a válasz motoszkált a
fejében, szerintem még dr. Vogelnek is: a Barber-féle
tartás.
– Ami ahhoz kell, hogy felnőtt legyen belőle –
mondtam erőtlenül. – Igazi felnőtt.
– Mint ön?
– Nem. Nem akarom, hogy a fiam olyan legyen, mint
én. Jakenek a maga útját kell járnia, ez az egy biztos. Én
semmit sem erőltetek rá.
Úgy húztam az ölembe a könyökömet, mintha egy
keskeny folyosón próbálnám átpréselni magam.
– Jacob nem olyan fegyelmezett, mint ön volt
gyerekkorában?
– Nem.
 – Miért olyan fontos ez, Andy? Miért fontos, hogy
legyen benne tartás? Hogy megvédje magát?
A két nő összenézett, csak egy pillanatra villant
egymásra a tekintetük. Engem fürkésztek, közös erővel,
és nagyon jól megértették egymást. Megbízhatatlannak
ítéltek, hogy Laurie szavaival éljek.
– Hogy életben maradjon – motyogtam. – Hogy ne
törjön össze. Minden gyereket erre kell nevelni.
Laurie a térdére könyökölt, és megfogta a kezem.
 13. | 179 nap

A KATASZTRÓFA UTÁN, AMIT

LETARTÓZTATÁSA JELENTETT, minden nap
JACOB

elviselhetetlen feszültségben telt. Tompa, feloldhatatlan

szorongás munkált bennünk. A letartóztatást követő
hetek bizonyos szempontból rosszabbak voltak, mint
maga az esemény. Azt hiszem, mind a hárman
számoltuk a napokat. Jacob tárgyalását október 17-ére
tűzték ki, és a dátum mindenre rányomta a bélyegét.
Mintha a jövőnek, amit régen az életünk hossza
határozott meg, most konkrét végpontja lenne. El sem
tudtuk képzelni, mi lesz velünk a tárgyalás után. Úgy
éreztük, október 17-én vége a világnak – az egész
világegyetemnek. Jobb híján azt számolgattuk, mikor
telik le a 179 nap. Ez az, amit nem értettem, amikor még
olyan voltam, mint önök, és semmi érdemleges nem
történt velem: hogy menynyivel könnyebb elviselni a
nagy pillanatokat, mint a köztes időt, az eseménytelen
várakozást. Jacob letartóztatásának drámája, a vádirat
felolvasása stb., bármilyen rossz is volt, idővel elmúlt. Az
igazi szenvedést az jelentette, amikor végre kikerültünk a
figyelem középpontjából – a 179 hosszú nap. Az
eseménytelen délutánok a csendes házban, amikor lassan
elnyelt minket az aggodalom. A lankadatlan
számolgatás, a nehezen múló percek, az a
gyomorforgatóan ijesztő tudat, hogy egyszerre kevés és
sok az időnk. A végén már azt kívántuk, bárcsak minél
hamarabb elérkezne a tárgyalás napja, ha másért nem,
azért, hogy ne szenvedjünk tovább. Olyan volt, mint egy
hosszúra nyúlt haláltusa.
Egy májusi estén – 28 nappal a letartóztatás után és
151 nappal a tárgyalás előtt – éppen az ebédlőasztalnál
ültünk.
Jacob duzzogott. Alig emelte fel a tekintetét a
tányérjáról. Hangosan csámcsogott, mint egy óvodás, és
még cuppogott is közben, gyerekkora óta nem tudott
leszokni erről.
– Nem értem, miért kell ezt csinálni – szólalt meg
nyeglén.
– Mit?
– Hát, így együtt vacsorázni az asztalnál, mintha
ünnepelnénk valamit. Csak hárman vagyunk.
Laurie elmagyarázta, nem először.
– Roppant egyszerű. Ez a szokás. A családtagok
együtt leülnek az asztal köré, és szépen megvacsoráznak.
– De mi csak hárman vagyunk.
– Na és?
– Hát, minden este rengeteg idő megy el azzal, hogy
megfőzöl hármunknak. Aztán leülünk, és maximum
negyedóra alatt bezabáljuk a kaját. Aztán persze el kell
mosogatni, pedig ezt is megspórolhatnánk, ha te nem
csinálnál olyan nagy ügyet az egészből.
– Nekem nem jelent terhet. Te meg amúgy sem
jeleskedsz a mosogatásban, Jacob.
– Nem ez a lényeg, anya. Fölöslegesen fárasztod
magad. Rendeljünk pizzát vagy kínait, tök mindegy, mit,
és negyedóra alatt letudjuk az egészet.
– De én nem akarom negyedóra alatt letudni az
egészet. Én együtt akarok vacsorázni a családommal.
– Te komolyan arra vágysz, hogy minden este egy órát
rostokoljunk az asztalnál?
– Jobban örülnék, ha két óra lenne. De ennyivel is
megelégszem – mosolyodott el kajánul Laurie, azzal
belekortyolt a vizébe.
– Régebben nem csináltunk ekkora ügyet a vacsorából.
– Az régen volt.
– Tudom, miért csinálod, anya.
– Igen? Miért?
– Hogy ne csavarodjak be. Azt hiszed, ha minden este
együtt vacsorázunk, előbb-utóbb elfelejtjük, mi történt.
– Ez egyáltalán nem így van.
– Jó, mert úgysem tudjuk elfelejteni.
– Én csak egy kis időre szeretném elfelejteni, Jacob.
Napi egy órára. Olyan nagy bűn ez?
– Igen! Mert hiába erőlködsz. Ezzel csak tovább
rontod a helyzetet. Minél görcsösebben próbálsz úgy
tenni, mintha minden rendben lenne, annál többször jut
eszembe, mennyire nincs rendben semmi. Nézz körül! –
mutatott a fiam elképedve a békebeli családi vacsorákat
idéző asztalra, a csirkeragura, a friss zöldbabra, a
limonádéra, a középen álló vastag díszgyertyára. – Ez
egy illúzió.
– Mint az óriás garnéla – vetettem közbe.
– Csönd legyen, Andy! Jacob, mégis mit vársz tőlem?
Még nekem is új ez a helyzet. Mit csinál ilyenkor egy
igazi anya? Mondd meg, és megteszem!
– Nem tudom. De ha azt akarod, hogy ne csavarodjak
be, gyógyszert adj, ne... csirkeragut.
– Sajnálom, nincs itthon gyógyszer.
– Jake – mondtam két falat között –, Derek biztosan ki
tud segíteni.
– Ez nagyon épületes megjegyzés volt, Andy. Jacob,
egyszer sem merült fel benned, hogy talán azért főzök
meleg vacsorát minden este, azért nem engedlek a tévé
előtt enni, és azért nem hagyom, hogy műanyag
dobozból, a konyhapultnál állva habzsold be a kaját,
vagy le se gyere, hanem végig a szobádban játssz a
számítógéppel, mert magamat akarom megóvni? Lehet,
hogy ez az egész rólam szól, nem rólad. Nekem sem
könnyű ám.
– Mert azt hiszed, el fognak ítélni.
– Nem.
Megszólalt a telefon.
– Dehogynem! Ordít rólad. Különben nem
ragaszkodnál a közös vacsorához.
– Nem, Jacob. Azért ragaszkodom hozzá, mert a
családommal akarok lenni. Nehéz időkben ez így szokás.
A családtagok összegyűlnek, hogy ezzel is segítsenek
egymásnak. Bármilyen furcsa, nem körülötted forog a
világ. Néha nekem is szükségem lehet rád.
Síri csönd támadt. Jacob egyáltalán nem szégyellte
magát kamaszosan öntelt nárcizmusa miatt, csak nem
tudott mivel visszavágni.
Újra megcsörrent a telefon.
Laurie diadalmas pillantást vetett Jacobra – felvonta a
szemöldökét, leszegte az állát –, majd felállt, hogy
felvegye a kagylót. Sietett, hogy még a negyedik
csöngetés előtt odaérjen, nehogy bekapcsoljon az
üzenetrögzítő.
Jacob ijedten pislogott. Miért veszi fel anya a telefont?
Már megtanultuk, hogy nem fogadjuk a hívásokat. Jacob
persze tudta, hogy nem őt keresik. A barátai mind
elfordultak tőle. Igaz, régen sem használta a telefont.
Zavaró, ciki, ódivatú, teljességgel haszontalan eszköznek
tartotta. A haverjai, ha beszélni akartak vele, SMS-t küld-
tek neki, vagy bejelentkeztek a Facebookra. Jake
kényelmesebbnek tartotta az új, kevésbé intim technikai
vívmányokat. Szívesebben gépelt, mint beszélgetett.
Ösztönös késztetést éreztem, hogy figyelmeztessem
Laurie-t, ne vegye fel a kagylót, de visszafogtam magam.
Nem akartam elrontani az estét. Azt akartam, hogy a
feleségem lássa, mellette állok. Laurie fontosnak tartotta
ezeket a családi vacsorákat. Jacobnak lényegében igaza
volt: a feleségem az adott körülmények között is fenn
akarta tartani a normális élet látszatát. Feltehetőleg ezért
nem gyanakodott. Igyekeztünk normális család módjára
viselkedni, és a normális családok fel merik venni a
telefont.
– Mit ír ki? – figyelmeztettem virágnyelven.
– Magántelefonszám.
A feleségem felkapta a kagylót. A készülék a
konyhában volt, tisztán rá lehetett látni az
étkezőasztaltól. Laurie hátat fordított nekünk.
– Halló! – mondta, majd hosszasan hallgatott. Az
elkövetkező néhány másodpercben fokozatosan, szinte
észrevétlenül szállt ki az erő a vállából meg a hátából.
Mintha lassan leeresztett volna a teste.
– Laurie! – szóltam oda neki.
– Ki az? – kérdezte remegő hangon. – Honnan szerezte
meg a számot?
Néma csönd.
– Ne zaklasson minket! Megértette? Ne merjen még
egyszer idetelefonálni!
Gyengéden elvettem tőle a kagylót, és
visszaakasztottam a helyére.
– Jézusom, Andy!
– Jól vagy?
Laurie bólintott.
Visszamentünk az asztalhoz, és egy darabig némán
ültünk.
Laurie fogta a villáját, és, csak úgy jelképesen, egy
falat csirkét gyömöszölt a szájába. Az arca merev volt, a
háta púpos és görnyedt.
– Mit mondott? – kérdezte Jacob.
– Edd a vacsorádat, Jacob!
 Nem értem el a kezét. Jobb híján aggodalmas arccal
néztem rá.
– A csillag hatvankilenccel lenyomozhatod a számot –
javasolta Jacob.
– Együk meg a vacsorát – mondta Laurie. Újabb
falatot tett a szájába, és buzgón rágni kezdett, de aztán
sóbálvánnyá merevedett.
– Laurie!
Megköszörülte a torkát.
– Elnézést – motyogta, azzal felállt az asztaltól.
Még 151 nap volt hátra.
 14. | Kihallgatás

–M ESÉLJ A KÉSRŐL! – kérte Jonathan.

– Mire kíváncsi? – kérdezett vissza Jacob.
– Nos, az ügyész azt fogja mondani, azért vetted, mert
terrorizáltak. Azt fogja mondani, hogy ez az indíték.
Te viszont azt mondtad a szüleidnek, hogy ok nélkül
vetted.
– Nem azt mondtam, hogy ok nélkül vettem. Azt
mondtam, hogy azért vettem, mert megtetszett.
– Igen, de mi tetszett meg benne?
– Maga miért vette meg ezt a nyakkendőt? Mindig
meg tudja mondani, miért vesz meg valamit?
– Jacob, egy kés azért más, mint egy nyakkendő, nem
igaz?
– Nem. Ezek csak tárgyak. Így működik a
társadalmunk: az emberek azért gályáznak, hogy
pénzt keressenek, és minél több cuccot vehessenek
maguknak, aztán...
– Eltűnt a kés?
– ...aztán még több pénzt keresnek, hogy még több
cuccot vehessenek maguknak...
– Jacob, eltűnt a kés?
– Igen. Az apám vette el.
– Nálad van a kés, Andy?
– Nem. Eltűnt.
 – Megszabadultál tőle?
– Veszélyesnek tartottam. Egy ilyen kés nem gyerek
kezébe való. Nem játék. Minden apa így tett volna...
– Andy, én nem vádollak semmivel. Csak tisztázni
akarom, mi történt.
– Elnézést. Igen, megszabadultam tőle.
Jonathan bólintott, nem tett megjegyzést. A kerek
tölgyfa asztal körül ültünk az irodájában, ez volt az
egyetlen helyiség, ahol az egész család elfért. Ellen,
Jonathan fiatal munkatársnője is jelen volt, és
szorgalmasan jegyzetelt. Hirtelen belém hasított, hogy
Jonathan érdekében van jelen, nem azért, hogy segítsen
nekünk. Jegyzőkönyvet készít, hogy amennyiben
Jonathannek nézeteltérése támad valamelyik ügyfelével,
utána lehessen nézni, ki mit mondott.
Laurie keze összekulcsolva pihent az ölében. Komoly
erőfeszítések árán tudta megőrizni egykor oly
természetes önuralmát. Kevesebbet beszélt, és kevésbé
folyt bele a jogi stratégia kidolgozásába. Úgy tűnt,
minden energiáját felemészti, hogy összeszedett marad-
jon.
Jacob duzzogott. Durcásan kaparászta az asztal lapját,
miután Jonathan, aki nem fogadta lelkesen a
kapitalizmus alapjairól vallott nézeteit, megsértette
ostoba kamaszönérzetét.
Jonathan elgondolkodva simogatta meg rövid
szakállát.
– De aznap, amikor Ben Rifkint megölték, még nálad
volt a kés?
– Igen.
– A parkba is magaddal vitted aznap reggel?
– Nem.
– Magaddal vitted az iskolába?
– Nem.
– Akkor hol volt?
– A szobámban, az egyik fiókban, mint mindig.
– Biztos vagy benne?
– Igen.
– Amikor aznap reggel elindultál az iskolába, nem
tapasztaltál valami szokatlant?
– Amikor elindultam? Nem.
– A szokott útvonalon mentél az iskolába? A parkon
keresztül?
– Igen.
– A szokásos útvonalad érinti azt a helyet, ahol Bent
megölték?
– Azt hiszem, igen. Még nem gondolkodtam rajta.
– Mielőtt megtaláltad a holttestet, nem láttál vagy
hallottál valamit a parkban?
– Nem. Mentem az úton, és egyszer csak láttam, hogy
ott fekszik.
– Le tudnád írni, milyen testhelyzetben volt, amikor
rátaláltál?
– Hát, csak úgy feküdt. Mármint hason feküdt azon a
lejtőn, egy csomó falevél között.
– Száraz levelek voltak vagy nedvesek?
 – Nedvesek.
– Biztos vagy benne?
– Azt hiszem.
– Azt hiszed? Vagy csak a hasadra ütöttél?
– Erre már nem emlékszem pontosan.
– Akkor miért válaszoltál a kérdésre?
– Nem vagyok biztos benne.
– Mostantól kezdve őszinte válaszokat kérek, oké? Ha
a pontos válasz úgy hangzik, hogy nem emlékszem, akkor
ezt mondd, rendben?
– Rendben.
– Szóval, láttad, hogy egy holttest hever a földön. Vért
láttál?
– Akkor még nem.
– Mit csináltál, amikor közelebb értél a holttesthez?
– Hát, szólongatni kezdtem. „Ben! Ben! Jól vagy?”
Valahogy így.
– Tehát, azonnal felismerted?
– Igen.
– Hogyhogy? Azt hittem, hason feküdt, fejjel lefelé, és
te föntről néztél le rá.
– Azt hiszem, szóval, a ruhájáról ismertem fel, meg
talán, a külsejéről.
– A külsejéről?
– Igen. A kinézetéről.
– Hiszen csak Ben cipőtalpát láttad.
– Nem, annál azért többet. És annyi elég is volt.
– Rendben, szóval megtaláltad a holttestet, és
szólongatni kezdted Bent. Aztán?
– Hát, Ben nem válaszolt, és meg se mozdult, úgyhogy
arra gondoltam, biztosan súlyos a sérülése, és lementem
hozzá, hogy megnézzem, mi van vele.
– Hívtál segítséget?
– Nem.
– Miért nem? Nálad volt a mobiltelefonod?
– Igen.
– Szóval, rátalálsz egy véres gyilkosság áldozatára, a
telefonod ott van a zsebedben, de neked eszedbe sem jut,
hogy felhívd a kilenc tizenegyet?
Jonathan ügyelt rá, hogy minden kérdés végén
felvigye a hangsúlyt, mintha csak azon igyekezne, hogy
összerakja a történetet. Kihallgatta a fiamat, de nem
ellenségesen. Legalábbis, látszólag nem ellenségesen.
– Jártál elsősegély-tanfolyamra?
– Nem, csak annyit tudtam, hogy először arról kell
meggyőződnöm, milyen állapotban van az illető.
– Fel sem merült benned, hogy esetleg bűncselekmény
történt?
– Megfordult a fejemben, azt hiszem, de nem voltam
egészen biztos benne. Baleset is lehetett volna. Mondjuk,
Ben elesett, vagy ilyesmi.
– Hogyan esett volna el? És miért?
– Nem tudom. Csak úgy mondom.
– Tehát, mégsem volt okod azt hinni, hogy elesett?
– Nem. Maga teljesen kiforgatja a szavaimat.
– Én csak próbálom megérteni, mi történt, Jacob. Miért
nem hívtál segítséget? Miért nem hívtad fel édesapádat?
Hiszen ügyvéd, és a kerületi ügyészségen dolgozik. Ő
biztosan tudta volna, mi a teendő.
– Hát... nem is tudom, nem jutott eszembe.
Vészhelyzet volt. Nem voltam, izé, felkészülve rá. Nem
tudtam, mi legyen.
– Oké, mi történt ezután?
– Valahogy lemásztam a lejtőn, és megnéztem Bent.
– Úgy érted, letérdeltél mellé?
– Azt hiszem.
– A nedves levelekre?
– Nem tudom. Lehet, hogy állva maradtam.
– Állva maradtál. Akkor fentről néztél le rá, igaz?
– Nem. Nem emlékszem. Most, hogy mondja, lehet,
hogy mégis letérdeltem mellé.
– Derek pár perc múlva összetalálkozott veled az
iskolában, de nem mondta, hogy vizes vagy sáros lett
volna a nadrágod.
– Akkor, azt hiszem, mégis állva maradtam.
– Jó, akkor állva maradtál. Szóval, ott álltál Ben fölött,
és lenéztél rá. Aztán?
– Ahogy már mondtam, hanyatt fordítottam, hogy
megnézzem; mi van vele.
– Csak úgy szó nélkül?
– Azt hiszem.
– Meglátod egy osztálytársadat, amint eszméletlenül
hasal a földön, és szó nélkül hanyatt fordítod?
– Nem, úgy értem, lehet, hogy mondtam valamit, de
nem vagyok biztos benne.
– Amikor ott álltál Ben mellett a lejtő alján, nem láttál
bűncselekményre utaló jeleket?
– Nem.
– Ben sebei hosszú vércsíkot hagytak a lejtő oldalán.
Nem vetted észre?
– Nem. Mert, szóval, nagyon kiborultam.
– Kiborultál. Ez mit jelent pontosan?
– Nem tudom. Csak, szóval, pánikba estem.
– De miért? Azt mondtad, nem tudtad, mi történt, és
nem gondoltad, hogy bűncselekmény történt. Azt hitted,
Bent baleset érte.
– Tudom, de a srác ott feküdt előttem. Fura érzés volt.
– Amikor Derek néhány perc múlva összetalálkozott
veled, már nem voltál kiborulva.
– De igen. Csak nem mutattam. Elfojtottam.
– Értem. Szóval, ott álltál a holttest mellett. Ben már
halott volt. Három sebbel a mellkasán. És a lejtő oldalán
vércsíkok vezettek a holttesthez, de te nem láttál vért, és
fogalmad sem volt, mi történt. Kiborultál, de nem
mutattad. Aztán?
– Úgy beszél, mintha nem hinne nekem.
– Jacob, tisztázzunk valamit: nem számít, hogy hiszek-
e neked. Én az ügyvéded vagyok, nem az anyukád vagy
az apukád.
– Igen, de akkor is. Nem tetszik, ahogy kiforgatja a
dolgokat. Minden úgy történt, ahogy mondtam, oké?
Maga meg úgy beszél, mintha hazudnék.
 Laurie, aki egész idő alatt hallgatott, hirtelen
közbeszólt:
– Kérem, hagyja abba, Jonathan! Elnézést. De jobb
lenne, ha befejeznénk. Értjük, mire akar kilyukadni.
Jonathan kihúzta magát.
– Jól van, Jacob, édesanyádnak igaza van. Talán jobb,
ha most abbahagyjuk. Nem akarlak felzaklatni. De
egyvalamit jegyezz meg jól: én elhiszem, hogy ez a sztori
nagyon klassznak tűnt, amikor otthon, a szobádban ülve
összeraktad a fejedben. De a bíróságon minden másképp
van. Hidd el nekem, amit most csinálunk, az sétagalopp
ahhoz képest, amit Neal Logiudice művel majd veled. Én
veled vagyok, Logiudice viszont ellened. Én kedvesen
elbeszélgetek veled, Logiudice viszont... nos, ő teszi a
dolgát. Gondolom, most az következne, hogy amikor
szembe találtad magad a földön hasaló holttesttel,
amelynek három mély mellkasi sebéből csak úgy ömlött
a vér, valahogy sikerült becsúsztatnod a kezedet a hasa
alá, és így került az ujjlenyomatod Ben pulóverének
belsejébe, ám amikor kihúztad a kezedet, egy csepp vér
sem volt rajta, ezért amikor néhány perc múlva
megjelentél az iskolában, senki sem vett észre rajtad
semmit. Ha esküdt lennél, mit szólnál ehhez a sztorihoz?
– De ez az igazság. A részletek nem teljesen
pontosak... mert maga összezavart. Ben nem úgy hasalt a
földön, ahogy maga mondta, és nem ömlött belőle a vér.
Nem így volt. Maga meg akar hazudtolni. Pedig igazat
mondok.
 – Jacob, sajnálom, ha felzaklattalak. Nem akarlak
meghazudtolni,
– Esküszöm, hogy ez az igazság.
– Jó. Értem.
– Nem. Azt hiszi, hazudok.
Jonathan nem válaszolt. Tudvalévő, hogy a hazug
ember végső kétségbeesésében felszólítja az inkvizítorát,
mondja ki nyíltan, ha hazugnak tartja. Jacobnak ráadásul
ingerültség vegyült a hangjába. Amit burkolt
fenyegetésként, de egy könnyeivel küszködő rémült fiú
kirohanásaként is lehetett értelmezni.
– Jake, nyugodj meg! – szóltam közbe. – Jonathan csak
a munkáját végzi.
– Tudom, de nem hisz nekem.
– Semmi baj. Akár hisz neked, akár nem, képviselni
fog téged. A védőügyvédek már csak ilyenek –
kacsintottam rá Jacobra.
– De mi lesz a tárgyaláson? Mit vallok majd?
– Semmit – feleltem. – A közelébe sem mész a tanúk
emelvényének. Ott fogsz ülni az asztalnál az ügyvéded
mellett, és csak este állsz fel, amikor hazamegyünk.
– Bölcs döntés – szólt közbe Jonathan.
– De mivel védekezek?
– Jacob, nem tudom, odafigyeltél-e arra, amit az előbb
mondtál. Nincs mivel védekezned.
– Akkor, mit fogunk felhozni a mentségemre
– Semmit sem kell felhozni a mentségedre – mondta
Jonathan. – Nem nekünk kell bizonyítanunk az
ártatlanságodat. A vád dolga, hogy rád bizonyítsa a
bűncselekményt. Mi pedig ízekre szedjük a vádjaikat,
Jacob, amíg semmi sem marad belőlük. Így védekezünk.
– Apa?
Elbizonytalanodtam.
– Nem vagyok biztos benne, hogy ennyi elég lesz,
Jonathan. Az még édeskevés, hogy megpróbáljuk
szétbombázni Logiudice vádjait. Nála van az
ujjlenyomat, és van egy tanúja, aki szerint Jacob kezében
volt a kés. Ennél azért több kell. Valamivel meg kell győz-
nünk az esküdteket.
– Mit javasolsz, Andy?
– Azt hiszem, meg kellene fontolnunk, hogy igazi,
vallomásokon alapuló védelmet biztosítunk a fiamnak.
– Én is ennek örülnék a legjobban. Mire gondolsz
pontosan? Amennyire én látom, az összes bizonyíték egy
irányba mutat.
– És Patz? Jó lenne, ha az esküdtek tudnának a
létezéséről. Mutassuk be nekik az igazi gyilkost!
– Az igazi gyilkost? Ejha! És hogy bizonyítjuk rá a
dolgot?
– Ráállítunk egy magánnyomozót.
– Kire? Patzre? Teljesen fölösleges. Amikor még a
kerületi ügyészségen dolgoztál, mindenki a
rendelkezésedre állt: az állami rendőrség, a helyi
rendőrség, az FBI, a CIA, a KGB, a NASA.
– Mindig is szerényebb forrásokból gazdálkodtunk,
mint a védőügyvédek hiszik.
 – Talán. De akkor jóval több eszköz állt a
rendelkezésedre, mint most, mégsem találtál semmit.
Mihez kezdene egy magándetektív egy olyan üggyel,
amibe a hivatásos nyomozóknak is beletört a bicskájuk?
Erre már nem tudtam mit mondani.
– Andy, nézd, tudom, hogy tisztában vagy vele, a
bizonyítás nem a védelem dolga. Tisztában vagy vele, de
úgy látom, nem hiszel benne százszázalékosan. A másik
csapatnál van a labda. Ők szerzik a tanúkat, és ők ejtik a
vádat, ha nincs elég bizonyíték. Ez a mi ügyünk –
mutatott Jonathan az előtte heverő papírlapokra. –
Ezekkel a kártyákkal kell játszanunk. Nincs más
választásunk.
– Akkor szerezzünk új lapokat!
– Honnan?
– Nem tudom. A tarsolyunkból.
– Csak mellékesen jegyzem meg – felelte Jonathan
vontatottan –, hogy abban már kezdettől fogva nem volt
semmi.
 15. | Detektívesdi

S ARAH GROEHL A MACBOOKJÁN LÓGOTT a newtoni

Starbucks-ban. Amikor meglátott, elszakadt a
kütyütől, és balra, majd jobbra billentette a fejét, hogy
eltávolítsa a fülhallgatót. Álmosan pislogva próbált
felocsúdni a webes kábulatból.
– Szia, Sarah! Nem zavarok?
– Nem, én csak... Nem tudom.
– Beszélhetnénk?
– Miről?
Ne már!, üzente a pillantásom.
– Átmehetünk máshova, ha akarod.
Sarah nem válaszolt azonnal. Minden asztal foglalt
volt, és az emberek, tartva magukat a kávézói etiketthez,
úgy tettek, mintha nem hallgatóznának. De a szokásos
kínomat, hogy mások füle hallatára kell beszélgetnem,
csak tovább tetézte a családomban esett gyalázat és Sarah
tétovasága. Sarah-t zavarta, hogy együtt láthatják velem.
Lehet, hogy félt is tőlem, annak alapján, amit hallott.
Annyi tényezőt kellett figyelembe vennie, hogy hirtelen
nem tudott mit mondani. Felajánlottam neki, hogy
üljünk le a parkban, az utca túloldalán, mert így
biztonságban érezheti magát, ugyanakkor
hallótávolságon kívül maradunk, mire a lány lendületes
fejrándítással söpörte félre a frufruját a homlokából meg
a szeme elől, és igent mondott.
– Meghívhatlak egy kávéra?
– Nem iszom kávét.
Egymás mellett ültünk a zöldre festett lécpadon, az
utca túloldalán. Sarah úgy ült, mint aki karót nyelt. Nem
volt kövér, de annyira sovány sem, hogy szűk pólót
viseljen. Kis hájhurka – más néven „úszógumi” –
dudorodott ki a sortja fölött. Arra gondoltam, szép pár
lehetnének Jacobbal, ha vége ennek a felfordulásnak.
Görcsösen szorongattam a papírpoharamat. Elment a
kedvem a kávétól, de nem volt hova kidobnom. Így hát
idegesen forgattam a kezemben.
– Sarah, azt próbálom kinyomozni, mi történt
valójában Ben Rifkinnel. Muszáj megtalálnom az igazi
tettest.
A lány szkeptikusan sandított rám.
– Hogyhogy „az igazi tettest”?
– Nem Jacob volt. Alaptalanul vádolják.
– Azt hittem, már kiszállt az ügyből. Detektívesdit
játszunk?
– Apaként kötelességem megtenni.
– Oké! – ingatta a fejét Sarah vigyorogva.
– Őrültségnek hangzik, hogy Jacob ártatlan?
– Nem. Azt hiszem, nem.
– Szerintem, te is tudod, hogy Jacob ártatlan. Az
alapján, amit mondtál...
– Nem mondtam, hogy az.
– Sarah, tudod, nekünk felnőtteknek fogalmunk sincs,
mi folyik a háttérben. Hogy is lenne? De valakinek meg
kellene nyílnia, legalább egy kicsit. Segítenetek kell!
– Már segítettünk.
– Az nem elég. Hát nem érted, Sarah? A barátod
börtönbe fog kerülni gyilkosságért, amit nem is ő
követett el.
– Honnan tudjam, hogy nem ő volt a tettes? Éppen ez
a lényeg, nem? Mármint, ki merne megesküdni rá?
Magát is beleértve.
– Úgy gondolod, ő tette?
– Nem tudom.
– Szóval, kétségeid vannak.
– Én csak annyit mondtam, hogy nem tudom.
– Én viszont tudom, Sarah. Oké? Régi motoros
vagyok, és tudom, hogy nem Jacob tette. Esküszöm. Nem
ő tette. Teljesen ártatlan.
– Érthető, hogy így gondolja. Hiszen az apja.
– Az apja vagyok, ez igaz. De nem pusztán erről van
szó. Bizonyítékom is van, Sarah. Te nem láttad, de én
igen.
A lány elnéző mosollyal nézett rám, és egy röpke
pillanatra ő lett a felnőtt, én meg a csacska gyerek.
– Nem tudom, mit akar kihúzni belőlem, Mr. Barber.
Mit tudhatnék én? Egyik sráccal sem voltam
különösebben jóban.
– Sarah, te mondtad, hogy nézzek szét a Facebookon.
– Én ugyan nem.
– Jó, tegyük fel, hogy... hogy mégis te voltál. Miért
tetted? Mire akartál rávezetni?
– Oké, nem fogom azt mondani, hogy én szóltam,
oké?
– Oké.
– Mert nem akarok, izé, belekeveredni, oké?
– Oké.
- Szóval, voltak ezek a pletykák, és gondoltam,
érdemes megnézni, mit mondanak a többiek. Mert, tudja,
maguknak fogalmuk sem volt az egészről. Mármint
azoknak, akik az ügyön dolgoztak. Nem azért, de csak
töketlenkedtek. A többiek tudták. Ők mondták, hogy
Jacobnak kése volt, és összebalhézott Bennel. De maguk-
nak fingjuk sem volt semmiről. Ben már régóta
terrorizálta Jake-et. Ettől persze még senki sem lesz
gyilkos. De, gondoltam, nem árt, ha tudnak róla.
– Ben mivel terrorizálta Jake-et?
– Miért nem kérdezi meg Jake-től? A maga gyereke.
– Már megkérdeztem. Soha nem említette, hogy Ben
terrorizálta volna. Állítja, hogy minden rendben volt, és
nem balhézott össze senkivel.
– Jó, akkor lehet, hogy... nem is tudom, úgy értem,
lehet, hogy tévedtem.
– Ugyan már, ezt te sem gondolod komolyan, Sarah.
Mivel terrorizálták Jake-et?
A lány vállat vont.
– Nézze, nem nagy ügy. Mindenkit terrorizálnak
valamivel. Na, jó, nem terrorizálnak, csak csúfolnak,
oké? Láttam, hogy felcsillant a szeme, amikor azt
mondtam „terrorizálta”, mintha valami véresen komoly
dologról lenne szó. A felnőttek imádják ezt a témát. Ezért
kellett részt vennünk az önvédelmi tanfolyamon is –
csóválta meg a fejét.
– Oké, nem terrorizálták, csak csúfolták. De mivel?
Miket mondtak rá?
– A szokásos dolgokat, hogy buzi, nyominger, lúzer.
– Ki mondta ezt?
– A többiek. Mindenki. Nem nagy ügy. Egy időre rád
szállnak, aztán kinéznek egy másik gyereket.
– Ben csúfolta Jacobot?
– Igen, de nem csak ő. Ne vegye rossz néven, de Jacob
nem valami menő arc.
– Nem? Akkor milyen?
– Nem tudom. Olyan semmilyen. Mintha nem is
létezne. Nehéz megmagyarázni. Azt mondanám, hogy
Jacob egy jó fej nyominger, de olyan meg nincs. Érti, mit
akarok mondani?
– Nem.
– Hát, vannak a kemény srácok. Jacob tutira nem
kemény. Aztán vannak az okostojások. De Jacob nem
elég okos ahhoz, hogy bevegyék maguk közé. Úgy
értem, okos srác meg minden. De nem annyira okos. Mert
hát, kell valami, érti? Van, aki hangszeren játszik, van, aki
sportol, vagy színjátszó körbe jár, van, aki kisebbségi,
vagy leszbikus, vagy retardált, vagy valami... nem
mintha bármelyikükkel is bajom lenne. Ha nincs semmi,
akkor csak egy vagy a sok közül, érti? Átlagos, és senki
sem tud hova tenni... senki vagy, de nem rossz
értelemben. Jacob is ilyen. Átlagos gyerek. Most már érti?
– Tökéletesen.
– Tényleg?
– Igen. És te mi vagy, Sarah? Neked van „valamid”?
– Nincs. Ugyanolyan vagyok, mint Jacob. Egy senki.
– De nem rossz értelemben.
– Így van.
– Hát, nem akarok patetikus lenni, de szerintem, te
igenis vagy valaki.
– Mit jelent az, hogy patetikus?
– Nem érdekes.
A Starbucksba betérő emberek sanda pillantásokat
vetettek ránk a túloldalról, bár nem voltam biztos benne,
hogy felismertek. Lehet, hogy csak rémeket láttam.
– Azt akarom mondani, hogy... – keresgélte a szavakat
Sarah –, hogy szerintem maga jó arc. Mert megpróbálja
bebizonyítani, hogy Jacob ártatlan. Maga biztosan
nagyon jó apa. Kár, hogy Jacob nem olyan, mint maga.
De ezt már biztosan észrevette.
– Nem. Mire gondolsz?
– Hát, arra, ahogy viselkedik. Sosem szól egy szót
sem. Nagyon félénk. Nem mondom, hogy rossz srác.
Egyáltalán nem az. De nincs valami sok haverja. Csak egy
egészen kicsi bandája. Derek meg az a Josh nevű gyerek.
Mellesleg, az a srác amúgy tökre nem normális.
Mármint, szerintem, teljesen szét van csúszva. De
Jacobnak, szóval, nem túl nagy a haveri köre. Bár,
szerintem, őt ez nem is izgatja túlságosan. Ami rendben
is van, tökre rendben van. Én nem is szólok rá semmit.
Mert, szóval, biztosan nagyon gazdag a lelkivilága... izé,
valahol mélyen. Csak azt nem tudom, boldog-e.
– Szerinted, boldogtalan, Sarah?
– Igen, egy kicsit. De mindenki boldogtalan, nem igaz?
Úgy értem, néha.
Nem válaszoltam.
– Beszéljen Derekkel! Derek Yooval. Ő többet tud,
mint én.
– Most veled beszélek, Sarah.
– Nem, beszéljen Derekkel! Én nem akarok
belekeveredni. Derek jóban volt Jacobbal, már
gyerekkora óta. Szerintem, ő többet tud mondani, mint
én. Mármint, szerintem, biztosan segítene Jacobnak. Ő a
legjobb barátja.
– Te miért nem akarsz segíteni Jacobnak, Sarah?
– Én szeretnék. Csak nem igazán tudok. Nem ismerem
eléggé Jacobot. Derek viszont igen.
Szívesen megpaskoltam volna a lány kezét vagy
vállát, de már elkéstem az atyáskodással. Úgyhogy
inkább felemeltem a papírpoharamat, és ünnepélyesen
azt mondtam:
– A régi munkahelyemen minden kihallgatás végén
feltettük ezt a kérdést: „Van még valami, amit szeretne
elmondani, de nem kérdeztem meg?” Bármi.
– Nem. Semmi sem jut eszembe.
– Biztos?
 – Így görbüljek meg – tartotta fel Sarah a kisujját.
– Jól van, Sarah, köszönöm. Tudom, hogy Jacob most
nem örvend túl nagy népszerűségnek. Nagyon bátor
vagy, hogy szóba álltál velem.
– Ez nem bátorság. Ha bátor lennék, nem tenném meg.
Nem vagyok bátor. Inkább csak bírom Jake-et. Úgy
értem, nem sokat tudok az ügyről, meg minden. De
bírtam Jake-et, szóval, még régen. Jó srác volt.
– Most is az.
– Rendben.
– Köszönöm.
– Tudja, mit mondok, Mr. Barber? Lefogadom, hogy
magának nagyon rendes apja lehetett. Mert, szóval,
maga is nagyon rendes, úgyhogy biztosan rendes apja
volt, aki mindenre megtanította. Igazam van?
Jézusom, ez a gyerek nem olvas újságot?
– Nem egészen – feleltem.
– Nem egészen, de majdnem?
– Nekem nem volt apám.
– Hát mostohaapja?
Megráztam a fejem.
– Mindenkinek van apja, Mr. Barber. Kivéve Istent,
vagy mi.
– Nekem nincs, Sarah.
– Ó! Hát akkor, talán nem is olyan rossz dolog.
Mármint, apa nélkül felnőni.
– Talán. De én nem vagyok mérvadó.
 A Yoo család a könyvtár mögötti kanyargós, árnyas
utcában lakott, nem messze az általános iskolától, ahol a
fiúk megismerkedtek. A zsebkendőnyi telken álló
takaros, gyarmati stílusú fehér házat fekete zsalugáterek
díszítették. A korábbi tulajdonos téglabunkert épített a
bejárati ajtó köré, amely olyan feltűnően virított az épület
fehér homlokzatán, mint egy vörösre rúzsozott száj.
Eszembe jutott, milyen érzés volt belépni ebbe a szűk kis
fülkébe, amikor Laurie-val meglátogattuk a családot a
téli hónapokban. Ez még akkor történt, amikor Jacob és
Derek alsó tagozatba jártak. Akkoriban rendszeresen
összejártunk Derek szüleivel. Ez volt az az időszak,
amikor szép sorban megismerkedtünk Jacob barátainak a
szüleivel. Úgy pároztattuk a családtagokat, mint a
kirakós játék darabkáit: apukát az apukával, anyukát az
anyukával, gyereket a gyerekkel, hogy kiderüljön, illünk-
e egymáshoz. A Yoo család nem mindenben felelt meg
nekünk – Dereknek volt egy Abigail nevű kishúga, aki
három évvel volt fiatalabb a fiúknál –, de egy ideig jól
megvoltunk egymással. Mostanában nem azért
találkoztunk ritkábban, mert összevesztünk. Egyszerűen,
a gyerekek kinőttek minket. Most már egymás között
intézték a dolgaikat, és a két szülőpár közötti kapocs
nem volt olyan erős, hogy aktívan keressük egymás
társaságát. Én azonban még most is a barátomnak
tekintettem a Yoo házaspárt. Naiv voltam.
A csöngetésre Derek nyitott ajtót. Sóbálvánnyá
dermedt. Bambán meredt rám nagy melaszbarna
szemeivel.
– Szevasz, Derek! – mondtam végül.
– Szia, Andy!
Laurie-val annak idején megengedtük a Yoo
gyerekeknek, hogy tegezzenek minket, amihez én azóta
sem tudtam hozzászokni, és ami, az adott
körülményekre való tekintettel, még fájdalmasabbnak
hatott.
– Beszélhetnék veled egy percre?
Derek továbbra sem bírt megmukkanni. Meredt
szemmel bámult rám.
– Derek, ki az? – szólt ki a konyhából Derek apja,
David Yoo.
– Ne félj, Derek! – próbáltam megnyugtatni a fiút.
Már-már komikusnak találtam, hogy ennyire megijedt.
Miért van így berezelve? Hiszen már legalább ezerszer
találkoztunk.
– Derek, ki az?
Hallottam, hogy valaki hátratol egy konyhaszéket.
David Yoo lépett ki az előtérbe, majd a tarkójánál fogva
könnyedén hátrahúzta Dereket az ajtóból.
– Szia, Andy!
– Szia, David!
– Mit tehetünk érted?
– Csak Derekkel akartam beszélni.
– Mégis miről?
– Az ügyről. A történtekről. Megpróbálom
kinyomozni, ki az igazi tettes. Merthogy Jacob ártatlan.
Készülünk a tárgyalásra.
David megértően bólintott.
A felesége, Karen is kijött a konyhából, és foghegyről
odaköszönt nekem. Úgy álltak az ajtóban, mint egy
családi portré.
– Bemehetek, Dávid?
– Nem hiszem, hogy jó ötlet.
– Hogyhogy?
– Fent vagyunk a tanúk listáján, Andy. Senkivel sem
szabad szóba állnunk.
– Ez nevetséges. Amerikai állampolgárok vagytok,
azzal beszéltek, akivel csak akartok.
– Az ügyész azt mondta, ne álljunk szóba senkivel.
– Logiudice?
– Igen. Azt mondta, ne álljunk szóba senkivel.
– Az újságírókra értette. Nem akarja, hogy egymásnak
ellentmondó nyilatkozatokat tegyetek. A vallomástétel
miatt. Én csak az igazságot próbálom kide...
– Ő nem így fogalmazott, Andy. Azt mondta, ne
álljunk szóba senkivel.
– Jó, de ő nem köthet ki ilyesmit. Nem tilthatja meg,
hogy szóba álljatok az ismerőseitekkel.
– Sajnálom.
– David, a fiamról van szó. Ismered Jacobot.
Gyerekkora óta.
– Sajnálom.
– Legalább egy percre hadd menjek be, hogy
elmagyarázzam.
– Nem lehet.
– Nem lehet?
– Nem lehet.
Farkasszemet néztünk.
– Andy – mondta David –, éppen pihenünk. Most
egyáltalán nem alkalmas a látogatásod.
Azzal a kilincs után nyúlt, hogy becsukja az ajtót. A
felesége elkapta az ajtó szélét, és esdeklő pillantást vetett
a férjére.
– Kérlek, ne gyere ide többet! – mondta David Yoo. –
Sok szerencsét! – tette hozzá gyámoltalanul.
Azzal lefejtette Karen kezét, óvatosan becsukta az
ajtót, és hallottam, hogy még a láncot is beakasztja.
 16. | A tanú

M AGRATHÉKNÁL EGY ZÖMÖK, TÉSZTAKÉPŰ

NŐ NYITOTT AJTÓT, akinek borzas fekete haj
meredezett a feje tetején. Fekete macskanadrágot és
túlméretezett pólót viselt, amelynek elején ha-
sonlóképpen túlméretezett betűk hirdették: Ne játszd meg
magad, nem áll jól. A szellemes megjegyzés hat teljes sort
tett ki, s az asszony hullámzó kebléről a löttyedt hasára
vezette a tekintetemet, amit a mai napig bánok.
– Matthew itthon van? – kérdeztem.
– Ki kérdezi?
– Jacob Barber képviseletében jöttem.
Kifejezéstelen tekintet.
– A Cold Spring Parkban történt gyilkosság miatt.
– Ja! Maga az ügyvédje?
– Az apja.
– Már éppen ideje volt. Kezdtem azt hinni, hogy
senkije sincs annak a gyereknek.
– Hogy érti ezt?
– Régóta várjuk, hogy valaki megkeressen minket.
Hetek óta. Hol vannak a zsaruk?
– Nézze... itthon van Matthew Magrath? A fia,
gondolom?
– Biztos, hogy nem a rendőrségtől jött?
– Egész biztos.
 – Nem is nevelőtiszt?
– Nem.
Az asszony csípőre tette a kezét, amely rögvest eltűnt
a dereka körül hullámzó hájhurka alatt.
– Leonard Patzről lenne szó.
– Tudom.
A nő olyan furán viselkedett – nemcsak a rejtélyes
megjegyzései hoztak zavarba, hanem a kifürkészhetetlen
tekintete is –, hogy a válasza csak nagy nehezen jutott el
az agyamig.
– Matt itthon van? – ismételtem, és alig vártam, aogy
megszabaduljak a nőtől.
– Igen – tárta ki amaz az ajtót. – Matt! Keresnek
Úgy csoszogott vissza a lakásba, mintha már nem
érdekelné a dolog. A lakás kicsi volt és zsúfolt.
Bármennyire is sznob környék Newton, még mindig van
egy-két hely, amit a kétkezi munkások is
megengedhetnek maguknak. Magrathék egy fehér
faburkolatú, négylakásos társasház egyik kicsi, kétszobás
lakásában laktak. Kora este lévén a lakásban már
félhomály honolt. Valaki baseballmeccsct nézett a
hatalmas, özönvíz előtti képcsöves tévén. A készülékkel
szemben molyrágta, mustársárga plüssfotel állt. Mrs.
Magrath ebbe vetette le magát.
– Szereti a baseballt? – szólt hátra a válla fölött. – Mert
én igen.
– Persze.
– Tudja, ki játszik?
 – Nem.
– Nem azt mondta, hogy szereti a baseballt.
– Most máson jár az agyam.
– A Blue Jays.
– Ja! A Blue Jays. Hogy is felejthettem el?
– Matt! – üvöltötte el magát az asszony. Majd hozzám
fordult: – Bent van a barátnőjével, a jó ég tudja, mit
csinálnak. Kristin, így hívják a lányt. A fiam két szót nem
szólt hozzám, mióta ez a kiscsaj betette ide a lábát. Az
meg úgy bánik velem, mint egy darab szarral. Úgy lóg
Matten, mintha én nem is léteznék. Matt is. Állandóan
Kristin seggét bújja. Egyik se törődik velem.
– Aha – bólogattam.
– Honnan szerezte meg a nevünket? Azt hittem, a
szexuális erőszak áldozatainak adatait bizalmasan
kezelik.
– A kerületi ügyészségen dolgoztam.
– Ja, persze, tudom már. Szóval, maga az. Olvastam a
cikket az újságban. Akkor, látta az aktát?
– Igen.
– Tehát azt a Leonard Patz nevű fickót is ismeri.
Tudja, mit csinált Mattel.
– Igen. Állítólag megfogdosta a könyvtárban.
– A tökét fogdosta meg.
– Hát igen... azt is.
– Matt!
– Ha rosszkor jöttem...
– Nem. Szerencse, hogy itthon találta. Ha lelép a
barátnőjével, egész nap nem látom. Fél kilencig van
kimenője, de fütyül rá. Attól még elmegy. A nevelőtisztje
is tudja. Ugye, nem baj, ha elmondom, hogy nevelőtisztje
van? Én már nem tudom, mit csináljak. Már nem tudom,
kinek mit mondjak. Egy darabig intézetben volt, de aztán
hazaküldték. Quincyből költöztem ide, hogy
megszabaduljon a léhűtő haverjaitól. Idejöttem, mert azt
hittem, hogy itt jobb lesz neki, tudja? Próbált már
önkormányzati lakást találni ebben a városban: Pfff.
Engem nem érdekel, hol lakom. Fütyülök rá. És tudja, mi
történt? Tudja, mit mondott nekem ez a kölyök? Miután
a lelkemet kitettem érte? Azt mondta: „Megváltoztál,
mutter. Mióta Newtonba költöztél, nagyon fenn hordod
az orrodat. Csicsás szemüveget hordasz meg csicsás
ruhákat, és megjátszod magad a szomszédok előtt.”
Tudja, miért hordom ezt a szemüveget? – kapott fel egy
okulárét a karfa melletti kisasztalról. – Mert nem látok!
De ennek a kölyöknek sikerült úgy kiidegelnie, hogy
még a saját házamban se merem felvenni. Quincyben is
ugyanezt a szemüveget hordtam, és akkor nem szólt
semmit. Bármit csinálok, semmi sem elég jó neki.
– Nem könnyű az anyák sorsa – kockáztattam meg.
– Ja, még azt is mondta, hogy már nem vagyok az
anyja. Állandóan ezzel szekál. Tudja, miért? Mert kövér
vagyok, mert nem vagyok vonzó. Nem vagyok olyan
sovány, mint Kristin, nem járok konditerembe, és nincs
szép frizurám. Most mit csináljak! Ilyen vagyok! Így kell
elfogadnia! Tudja, mit mond rám, amikor bepöccen?
„Hájas szar.” Maga el tudja képzelni, hogy hájas szarnak
nevezze az édesanyját? Én mindent megteszek ezért
kölyökért, mindent. És mi a hála? Maga szerint azt
mondja: „Jaj, de szeretlek, drága édesanyám, mindent
köszönök”? Nem. Csak rám förmed, hogy „Adjál pénzt!”
Meg akar pumpolni, s mikor azt mondom neki, „Nincs
pénzem, Matty”, ő csak tovább húz, hogy „Jaj, anya, csak
pár dollárt!” Próbálom. elmagyarázni, azért kell a pénz,
hogy mindent megvehessek neki, például a Celtics-
dzsekit, amiért annyit rágta a fülemet. Százötven
dollárba került, én meg, amilyen hülye vagyok, képes
voltam megvenni, hogy örömet szerezzek neki.
Nyílt a szobaajtó, és Matt Magrath jött ki rajta
mezítláb, egy szál Adidas sortban és pólóban.
– Állítsd már le magad, mutter! Elüldözöd a fickót.
A rendőrségi jelentés szerint Leonard Patz áldozata
tizennégy éves volt, de Matt Magrath idősebbnek tűnt a
koránál. Jóképű, szögletes állú, nyegle, koravén gyerek
volt.
A barátnője, Kristin is megjelent az ajtóban. Nem volt
olyan szép, mint Matt. Vékony arcú, kicsi szájú, szeplős,
deszkamellű lány volt. Mély kivágású pólót viselt, amely
az egyik oldalon lecsúszott a válláról, felfedve tejfehér
bőrét és hupilila melltartópántját. Rögtön láttam, hogy a
fiú nem szereti. Dobni fogja, méghozzá nemsokára. Már
azelőtt megsajnáltam a lányt, hogy kilépett volna az
ajtón. Tizenhárom-tizennégy éves lehetett. Még hány
férfi fogja összetörni a szívét, mire révbe ér?
 – Te vagy Matthew Magrath?
– Igen. Miért? Maga ki?
– Hány éves vagy, Matthew? Mikor születtél?
– 1992. augusztus 17-én.
Egy pillanatra elkalandozott a figyelmem: 1992.
Hiszen az nemrég volt. Hogy repül az idő! 1992-ben már
nyolc éve praktizáltam. Laurie-val akkoriban próbáltuk
összehozni Jacobot.
– Még a tizenötöt sem töltötted be.
– Na és?
– Semmi. – Kristinre pillantottam, aki a félig
leeresztett szemhéja alól figyelt engem, mint egy igazi
rosszlány. – Leonard Patzről szeretnék feltenni néhány
kérdést.
– Lenről? Mire kíváncsi?
– Len? Így szólítod őt?
– Néha. Ki maga?
– Jacob Barber apja vagyok. A fiúé, akit a Cold Spring
Park-i gyilkossággal vádolnak.
– Ja – biccentett Matt. – Gondoltam, hogy valami
ilyesmiről van szó. Gondoltam, hogy zsaru, vagy valami
ilyesmi. Ahogy rám néz. Mintha elkövettem volna
valamit.
– Elkövettél valamit, Matt?
– Nem.
– Akkor nincs mitől tartanod. Nem számít, zsaru
vagyok-e, vagy sem.
– És vele mi a helyzet? – intett a srác a fejével a lány
felé.
– Hogyhogy?
– Nem számít bűncselekménynek, ha fiatalkorúval
szexel az ember? Ő fiatalkorú, szóval... minek is nevezik
ezt?
– Megrontásnak.
– Igen. De ha én is fiatalkorú vagyok, akkor nem
számít, ugye? Mármint, ha két gyerek szexel egymással,
és mind a ketten fiatalkorúak, de a srác beveri a
lompost...
– Matt! – szisszent fel az anyja.
– Massachusettsben tizenhat év a korhatár. Ha két
tizennégy éves szexel egymással, mind a ketten nemi
erőszakot követnek el.
– Úgy érti, megerőszakolják egymást?
– Gyakorlatilag igen.
Matt cinkos pillantást vetett Kristinre.
– Hány éves vagy, kislány?
– Tizenhat – felelte amaz.
– Mákom van.
– Én nem kiabálnám el, fiam. Még nem ért véget a
nap.
– Tudja, mit? Nincs kedvem beszélni magával, sem
Leriről, sem másról.
– Matt, nem vagyok zsaru. Nem érdekel, hány éves a
barátnőd, és nem érdekel, mit csinálsz. Engem csak
Leonard Patz érdekel.
– Maga az apja annak a csávónak? – Enyhe bostoni
akcentus.
– Igen.
– Nem ő tette, ugye, tudja?
Kivártam. A szívem a torkomban dobogott.
– Len tette.
– Honnan tudod, Matt?
– Tudom.
– Jó, de honnan? Azt hittem, szemérem elleni erőszak
áldozata lettél. Nem tudtam, hogy ismered... Lent.
– Hát, ez elég bonyolult.
– Igazán?
– Aha. Lennyvel haverok vagyunk, hogy úgy
mondjam.
– És te merő barátságból feljelentetted szemérem elleni
erőszakért?
– Őszinte leszek magával. Kíváncsi, miért jelentettem
fel? Lenny soha nem erőszakoskodott velem.
– Nem? Akkor miért jelentetted fel?
Halvány mosoly.
– Már mondtam, hogy ez elég bonyolult.
– Megfogdosott, vagy sem?
– Ja, megfogdosott.
– Mi ebben a bonyolult?
– Hé, tudja, mit? Nagyon nem tetszik ez nekem. Nem
is szabadna szóba állnom magával. Jogom van hallgatni.
Azt hiszem, élek is ezzel a jogommal, vili?
– A rendőrségen van jogod hallgatni. Én nem vagyok
zsaru. Rám nem vonatkozik ez a szabály. Felejtsük el a
jogaidat!
– Mi van, ha bajba kerülök?
– Matt! Fiam! Figyelj rám. Én nagyon türelmes ember
vagyok. De kezdesz kihozni a sodromból. Kezd – mély
levegő – felmenni bennem a pumpa, Matt, oké? És én
nem szeretem, ha felidegesítenek. Úgyhogy, ne szarozz
itt velem, jó?
Csak most tudatosult bennem, milyen hatalmas a
testem. Mennyivel nagyobb vagyok ennél a srácnál. Úgy
éreztem, egyre csak dagadok, és teljesen kitöltön a
szobát.
– Bármit tudsz is a gyilkosságról, Matt, el fogod
mondani nekem. Mert fogalmad sincs, mi mindenen
mentem keresztül, édes fiam.
– Nem akarok előttük beszélni.
– Rendben.
Megragadtam a srác jobb felső karját, es tóból
kicsavartam – persze, nem teljes erőből, mert éreztem,
milyen könnyen el tudnám választani a karját a testétől,
milyen könnyen szétroncsolhatnám a bőrt, az izmot, a
csontot –, majd bevezettem az anyja szobájába, melynek
egyedi berendezését két felfordított és egymásra rakott
tejesládából eszkábált éjjeliszekrény, meg egy
magazinokból kivágott és celluxszal a falra ragasztott
sztárfotókollázs alkotta. Becsuktam az ajtót, és karba font
kézzel megálltam a küszöbön. Az adrenalin, amilyen
gyorsan jött, olyan gyorsan el is párolgott a karomból
meg a vállamból, mintha a testem megérezte volna, hogy
túl vagyok a krízisen, és a kölyök végre megadta magát.
– Mesélj Leonardról! Honnan ismered?
– Leonard egy szánalmas hájpacni. Egyszer odajött
hozzám a McDonald'sban, és megkérdezte tőlem,
meghívhat-e egy hamburgerre vagy valamire. Azt
mondta, bármit megvesz nekem, amit akarok, ha átülök
az asztalához. Láttam rajta, hogy buzi, de, gondoltam, ha
kapok tőle ingyen Big Macet, kit érdekel? Tudom
magamról, hogy nem vagyok meleg, úgyhogy mit
veszthetek? Igent mondtam, és átültem az asztalához.
Kaja közben végig tette az agyát, hogy ő milyen fasza
csávó, meg mekkora spanok lehetnénk, aztán megkér-
dezte, nincs-e kedvem felmenni hozzá. Mondta, hogy
van egy csomó DVD-je, nézhetünk filmet, vagy bármi.
Rögtön tudtam, mire megy ki a játék. Közöltem vele,
hogy nem akarok tőle semmit, de ha fizet, talán meg
tudunk állapodni. Erre azt mondta, hogy ad ötven
dolcsit, ha megfoghatja a pöcsömet a nadrágomon
keresztül. Mondtam neki, hogy csak egy százasért.
Belement.
– Leperkálta a száz dollárt?
– Igen. Mert megengedtem neki, hogy megfogja a
seggem, meg ilyesmi – nyihogott a srác. Büszke volt
magára, hogy ennyi pénzt sikerült kicsikarnia egy ilyen
apróságért.
– Folytasd!
– Aztán azt mondta, hogy máskor is találkozni akar
velem. Én pedig minden alkalommal legomboltam róla
egy százast.
– És mit kért cserébe?
– Semmit. Esküszöm.
– Ugyan már, Matt. Száz dollárért?
– Komolyan. Csak annyit engedtem meg neki, hogy
megfogja a seggemet meg, izé... a farkamat.
– Le kellett vetkőznöd?
– Nem. Végig ruhában voltam.
– Mindig?
– Mindig.
– Hányszor voltál együtt vele?
– Ötször.
– Ötszáz dollár?
– Bizony – vigyorgott a srác. – Talált pénz.
– Benyúlt a nadrágodba?
Matt habozott.
– Egyszer.
– Csak egyszer?
– Esküszöm. Csak egyszer.
– Meddig tartott?
– Pár hétig. Azt mondta, elfogyott a pénze.
– Mi történt a könyvtárban?
– Semmi. Életemben nem jártam ott. Azt se tudom, hol
van.
– Akkor miért jelentetted fel a pasast?
– Azt mondta, nem akar fizetni. Azt mondta, nem
tetszik neki, hogy fizetnie kell, inkább legyünk barátok.
Mondtam neki, ha nem fizet, feljelentem. Tudtam, hogy
feltételesen van szabadlábon, tudtam, hogy rajta van a
szexuális bűnözők listáján. Ha zűrbe kerül, lesittelik. Ezt
ő is tudta.
– Mégsem akart fizetni?
– Valamennyit azért fizetett. Olyanokkal jött, hogy
„Most csak a felét adom oda.” Mondtam neki, „Nekem
az egész kell.” Tudtam, hogy nem okoz gondot neki. Tele
volt lóvéval. Egyébként nem nagyon volt kedvem az
egészhez. De kellett a pénz. Mármint, nézzen körül!
Tudja, milyen érzés, ha az embernek nincs pénze?
Szépen megrohadhat magában.
– Szóval, pénzt csaltál ki tőle. Na és? Mi köze ennek a
Cold Spring Parkhoz?
– Az, hogy a végén azért dobott. Azt mondta, van egy
srác, aki nagyon tetszik neki, és minden reggel az ő
lakása előtt megy el.
– Miféle srác?
– Az, akit megöltek.
– Honnan tudod, hogy az a srác volt?
– Mert Leonard azt mondta, megpróbálja felszedni.
Folyton a csávó után koslatott. Minden reggel ott
ólálkodott a parkban, hátha összefut vele. Még a gyerek
nevét is tudta. Hallotta, amikor a haverjai a nevén
szólítják. Bennek hívták. Leonard azt mondta, megpróbál
beszélni vele. Ez minden, ami történt. Nem is gondoltam
rá, amíg meg nem ölték a srácot.
– Mit mondott róla Leonard?
– Azt mondta, hogy szép. Így fogalmazott: „szép”.
 – Miből gondolod, hogy Leonard erőszakoskodott a
fiúval? Téged is megfenyegetett valamivel?
– Á! Viccel? Ott basztam át, ahol tudtam. Ennyi.
Lenny egy puhapöcs. Ezért van rácuppanva a
gyerekekre, mert előttük nyugodtan játszhatja a
nagymenőt.
– Akkor miért erőszakoskodott Ben Rifkinnel a
parkban?
– Nem tudom. Nem voltam ott. De tudom, hogy
Lennynek volt kése, és mindig magánál hordta, mert azt
mondta, ha buzi vagy, és, szóval, véletlenül rossz
emberhez mész oda, elfajulhatnak a dolgok.
– Láttad a kést?
– Igen, akkor is nála volt, amikor megismerkedtünk.
– Hogy nézett ki?
– Nem tudom, mint egy kés.
– Mint egy konyhakés?
– Nem, inkább, mint egy katonai kés, azt hiszem.
Fogazott volt. Majdnem elloptam tőle. Elég pöpecnek
látszott.
– Miért nem szóltál senkinek? Tudtad, hogy megölték
azt a srácot.
– Próbaidőn vagyok. Nem árulhattam el senkinek,
hogy, szóval, pénzt csikartam ki tőle, meg hogy
hazudtam, amikor azt mondtam, hogy megfogdosott a
könyvtárban. Ez olyan, mintha bűncselekményt
követtem volna el.
– Ne beszélj mellé! Ez nem csak olyan, mintha. Hanem
bűncselekmény.
– Igen. Igaza van.
– Matt, meddig akartál hallgatni? Hagytad volna,
hogy elítéljék a fiamat gyilkosságért, amit nem is
követett el, csak hogy ne kelljen bevallanod, hagytad,
hogy egy pasas minden héten megmogyorózzon?
Csendben lapítottál volna, miközben a fiamat sittre
vágják?
Matt nem felelt.
Ismerős düh fogott el. Az az egyszerű, jogos,
megnyugtató düh, amit már régi barátként
üdvözölhettem. Nem tudtam haragudni erre az okostojás
punkra. Az élet előbb-utóbb úgyis megbünteti ezeket a
Matt Magrath-féle hülyéket. Nem, én Patzre
haragudtam, aki gyilkos volt – a legrosszabb fajta
gyilkos, gyermekgyilkos, akit a rendőrök és az ügyészek
is mélységesen megvetnek.
– Attól féltem, hogy senki sem fog hinni nekem. Az
volt a gond, hogy, szóval, nem beszélhettem a srácról,
akit megöltek, mert azt hazudtam, hogy Patz
megtámadott a könyvtárban. Ha bevallom az igazat,
mindenki azt mondta volna: „Egyszer már hazudtál.
Most miért hinnénk neked?” Mi értelme lett volna?
A kölyöknek igaza volt. Matt Magrathnél rosszabb
tanút keresve sem találhattam volna. Megrögzött
hazudozó lévén nincs olyan esküdtszék, aki hinne neki.
Csupán az volt a bökkenő, hogy, akárcsak a fiú, aki
farkast kiáltott, ezúttal történetesen igazat mondott.
 17. | Igen, normális vagyok!

A FACEBOOK HIBERNÁLTA JACOB FIÓKJÁT, valószínűleg

a felszólítás miatt, hogy adjon elő mindent, amit a
fiam valaha is kiposztok. Jacob azonban a vesztükbe
rohanók makacsságával új fiókot hozott létre „Marvin
Glasscock” néven, és sorra bejelölgette a legközelebbi
barátait. Nem is csinált titkot a dologból, így hát jól ki-
osztottam. Legnagyobb meglepetésemre, Laurie Jacob
pártját fogta.
– Olyan egyedül érzi magát – mondta. – Kell neki a
társaság.
Laurie – szokás szerint – minden igyekezetével azon
volt, hogy segítsen a fiának. Azzal érvelt, hogy Jacob
teljesen kiszorult a mindennapokból, és az „online élet”
olyan szerves és „természetes” része a kamaszok
társasági életének, hogy kegyetlenség lenne, ha még ezt a
minimális kapcsolatteremtési lehetőséget is
megtagadnánk tőle. Felhívtam Laurie figyelmét arra,
hogy a Massachusettsi Ügyészség sokkal több mindentől
szeretné megfosztani a fiunkat, így hát megállapodtunk,
hogy valamennyi korlátozásra azért szükség van. Meg-
tiltottuk Jacobnak, hogy megváltoztassa a jelszót, és ezzel
távol tartson minket a fiókjától, vagy megfosszon minket
az ellenőrzés lehetőségétől; semmit sem posztolhatott ki,
ami akár a leghalványabban is kapcsolódott az ügyhöz;
és szigorúan megtiltottuk neki, hogy fotókat vagy
videókat helyezzen el az oldalon, amelyek, ha egyszer
kikerültek a kezünk közül, szabadon keringenek az
interneten, és könnyen manipulálhatóak. Macska-egér
játék kezdődött, amelynek során az egyébként értelmes
gyerekünk egyfolytában arra törekedett, hogy viccet
csináljon a helyzetéből, méghozzá épp csak annyira
homályos utalásokkal, hogy az apja ne cenzúrázza ki az
írásait.
A reggeli rutinom részévé vált, hogy körbenézzek az
interneten, és elolvassam, mit posztolt ki Marvin
Glasscock a Facebookra előző este. Minden reggel
először a Gmail, aztán a Facebook. Majd rákeresni Jacob
Barberre, hátha találok valami friss hírt az üggyel kap-
csolatban. Aztán, ha mindent rendben találtam, átadni
magam az internetezés örömeinek, hogy pár percre
megfeledkezhessek a körülöttem tomboló viharról.
Az volt a legdöbbenetesebb a fiam facebookos
reinkarnációjával kapcsolatban, hogy egyáltalán akadt
ember, aki még hajlandó volt „barátkozni” vele. A való
életben a fiamnak már nem voltak barátai. Teljesen
magára maradt. Senki sem hívta fel, senki sem látogatta
meg. Az iskola felfüggesztette a jogviszonyát, és úgy
volt, hogy szeptembertől a város hivatalból kirendel
mellé egy magántanárt. Ezt írta elő a törvény. Laurie már
hetek óta tárgyalásban állt az oktatási osztállyal, azon
folyt a huzavona, hány magánórára jogosult Jake.
Közben nagyon úgy tűnt, hogy Jacobnak egyáltalán
nincsenek barátai. Ugyanazok a srácok, akik az
interneten készséggel tartották vele a kapcsolatot,
szemtől szemben már nem fogadták el őt. Igaz, így is
csak egy maroknyi netező engedte be Marvin
Glasscockot a saját kis online körébe. A Rifkin-gyilkosság
előtt Jacob Facebook-hálózata – a srácok, akik
figyelemmel kísérték Jacob sebtében odavetett
észrevételeit, és akiknek kommentjeit Jacob rendszeresen
nyomon követte – 474 főre rúgott, s többnyire
osztálytársakból és számomra ismeretlen fiatalokból állt.
A gyilkosság után mindössze négyen maradtak, köztük
Derek Yoo. Kíváncsi voltam, ennek a négy srácnak – és
persze Jacobnak eljutott-e az agyáig, hogy minden
mozdulatukat figyelik, minden kattintásukat rögzítik, és
külön szerveren tárolják. Semmi, de semmi sem
maradhatott titokban, amit a neten műveltek. És a
telefonhívással ellentétben ez írásos közlésnek számított,
minden beszélgetésnek nyoma maradt. Az internet az
ügyészek álmainak netovábbja, olyan megfigyelő- és
rögzítőeszköz, amely a legintimebb, leghátborzongatóbb
titkokat is meghallja, még akkor is, ha azok soha nem
kerültek kimondásra. Jobb, mint a telefonkábel. Olyan
vezeték, ami az emberek fejébe van beültetve.
Persze csak idő kérdése volt. Tudtam, hogy Jacob, ez
az ostoba kamasz, előbb-utóbb befut a csőbe, miközben a
szörföléstől megrészegülten veri a billentyűket az éjszaka
közepén. Augusztus közepén aztán be is igazolódott a
félelmem. Amikor vasárnap kora reggel rápillantottam
Marvin Glasscock Facebook-oldalára, Anthony
Perkinsnek, a Psycho főszereplőjének a képét pillantottam
meg: az alak, akinek csak a körvonalai látszanak,
felemelt késsel áll a zuhanyzónál, hogy leszúrja Janet
Leigh-t, de az arc helyére Jacob arcát illesztették. Jacob,
mint Norman Bates. Jacob egy bulin készült vigyorgós
pillanatfelvételről vágta ki az arcát Photoshoppal. Jacob a
következő felirattal posztolta ki a tákolmányt: „Ilyennek
látnak az emberek.” A haverjai így kommentálták a
képet: „Sunáznám a csajt.” „Profi munka. Kitehetnéd
profilképnek.” „Víí-víí-víí [a Psycho zenéje].” „Marvin
Glasscock! Leszakad a pofám!”
Nem töröltem ki azonnal a képet. Először
szembesíteni akartam vele Jacobot. Felvittem a laptopot
az emeletre, a gép halkan búgott a kezemben.
Jacob a szobájában volt, még aludt. A könyve
kinyitva, lapjával lefelé fordítva hevert az
éjjeliszekrényen. Egyike volt azoknak a futurisztikus sci-
fi vagy fantasyregényeknek, amelyekben olyan ultratit-
kos katonai egységek szerepelnek, mint például „Alpha
Force”. (Jacob ki nem állhatta a csöpögős
tinivámpírregényeket, annyira azért nem akart
kiszakadni a valóságból.)
Hét óra felé járt az idő. Árnyak lepték el a szobát,
szinte teljesen kiszorítva a fényt.
Ahogy mezítláb odacaplattam az ágyhoz, Jacob
felriadt, hátrafordult, és rám nézett. Elég mogorva képet
vághattam. Felé fordítottam a számítógép képernyőjét,
amely egyben bűnjelként is szolgált.
– Ez meg mi?
A fiam tompán felnyögött. Még nem ébredt fel
teljesen.
– Ez meg mi?
– Micsoda?
– Ez!
– Nem tudom. Miről beszélsz?
– Ezt a képet a Facebookon találtam. Tegnap este
tették fel. Te csináltad?
– Poénból.
– Poénból?
– Igen, csak poénból, apa.
– Poénból? Normális vagy?
– Muszáj ekkora ügyet...
– Jacob, tudod, mit fognak csinálni ezzel a képpel?
Diadalmasan lobogtatják az esküdtek orra előtt. És
tudod, mit mondanak majd? Hogy ez a bizonyíték arra,
hogy bűntudatod van. Ezt a kifejezést fogják használni:
bűntudat. Azt mondják majd, „Ilyennek látja magát Jacob
Barber. Pszichopatának. Amikor belenéz a tükörbe,
Norman Bateset látja.” Rád sütik, hogy pszichopata
vagy, és felmutatják a képet, hogy az esküdtek is jól
lássák. Az esküdtek pedig szépen megnézik, és tudod,
mi lesz? Soha többé nem tudják elfelejteni, soha többé
nem lesznek képesek törölni az emlékezetükből. Meg-
ragad az agyukban. Hatással lesz rájuk. Kísérteni fogja
őket, rossz érzéseket kelt bennük. Lehet, hogy nem
mindenkiben, lehet, hogy csak pár emberben. De így is
benne leszel a slamasztikában. Tessék! Erre volt jó a
hülyeséged: előnyt adtál nekik. Kurva nagy előnyt.
Előnyt. Teljesen fölöslegesen. Ha Logiudice meglátja ezt,
végképp vérszemet kap. Képes vagy ezt felfogni? Nem
érted, mi forog kockán, Jacob?
– De igen!
– Tudod, mire készülnek ezek?
– Persze, hogy tudom.
– Akkor miért tetted? Magyarázd el! Mert látszólag
semmi értelme. Miért csináltad ezt?
– Már mondtam, poénból. Pont az ellenkezőjét jelenti
annak, amit mondasz. Mások látnak így engem. Nem én
látom így magam. Ez nem is rólam szól.
– Aha. Így már tökéletesen érthető. Borzasztóan okos
és humoros fiú vagy. És természetesen az ügyész meg az
esküdtek is venni fogják a lapot. Jézusom! Te teljesen
meghülyültél?
– Nem hülyültem meg.
– Normális vagy?
– Andy! Elég legyen! – hallottam Laurie hangját a
hátam mögül. A feleségem karba font kézzel, álmos
szemekkel nézett rám.
– Igen, normális vagyok – felelte Jacob gyászos
hangon.
– Akkor mi ütött beléd, hogy...
– Andy, ne!
– Miért, Jacob? Csak azt mondd meg, hogy miért? –
Kezdtem lecsillapodni. De azért még kellőképpen fel
voltam spannolva, hogy Laurie-ba is beleeresszek egy
sorozatot. – Ennyit azért megkérdezhetek tőle?
Megkérdezhetem, miért tette? Vagy túl messzire
megyek?
– Csak poén volt, apa. Lapozzunk, jó?
– Nem! Nem lapozunk. Éppen ez a lényeg! Nem
tudjuk meg nem történtté tenni a dolgokat, Jacob.
Lapozhatunk, de ez itt nem marad észrevétlen. Amikor
Derek haverod bemegy a kerületi ügyészhez, és közli
vele, hogy van egy Facebook-fiókod Melvin Glasscock
néven, és ezt a fotót tetted ki rá, az ügyésznek csak
annyit kell tennie, hogy hivatalosan is kikéri az adatokat,
és meg is fogja kapni őket. A Facebook szó nélkül kiadja
az egészet. Ezt már sosem mosod le magadról. Olyan,
mint egy billog. Ilyet nem lehet csinálni. Ilyet nem lehet
csinálni.
– Oké.
– Ilyet nem lehet csinálni. Most nem.
– O-ké, felfogtam. Bocs!
– Hiába kérsz bocsánatot. Azzal nem megyünk
semmire.
– Andy, hagyd már abba! Megijesztesz. Mégis, mit
vársz tőle? Kész, vége. Bocsánatot kért. Nem kell ezt
ennyire túlragozni.
– De én túl akarom ragozni, mert fontos!
– Ami történt, megtörtént. Jacob hibázott. Még gyerek.
Szépen kérlek, nyugodj meg, Andy! Légy szíves!
 Laurie odajött hozzám, kivette a kezemből a laptopot
– észre sem vettem, hogy még nálam van –, és
közelebbről is szemügyre vette a fényképet. Úgy tartotta
a gépet, a két szélénél fogva, mint egy éttermi tálcát.
– Jól van – vonta meg a vállát. – Töröljük ki, és kész.
Hogyan kell kitörölni? Nem találom a gombot.
Fogtam a laptopot, és a képernyőre meredtem.
– Én sem találom. Jacob, hogyan kell kitörölni ezt az
izét?
Jacob elvette tőlem a laptopot, majd az ágya szélére
ült, és kattintgatni kezdett.
– Tessék. Eltűnt. – Lecsukta a fedelet, visszaadta a
gépet, aztán lefeküdt, és a fal felé fordult.
Laurie úgy nézett rám, mintha én lennék a hibás.
– Én lefekszem, Andy. – Azzal kitipegett a szobából,
és hamarosan hallottam, hogy nagy ágyneműsuhogások
közepette visszamászik az ágyba. Laurie mindig is korán
kelő volt, még vasárnap sem lustálkodott, egészen
mostanáig.
Egy darabig némán ácsorogtam, az oldalamhoz
szorítva a laptopot, akár egy csukott könyvet.
– Ne haragudj, hogy kiabáltam!
Jacob hangosan szipogott. Nem tudtam, mit jelent a
szipogás: majdnem sír, vagy inkább mérges rám? De
valami megmozdult bennem, és hirtelen ellágyultam.
Eszembe jutott a pici Jake, a mi drága, csodaszép, szőke,
kerek szemű kisbabánk. Ez a fiú, ez az embergyerek nem
más, mint az az egykori kisbaba – a gondolat úgy ért,
mint derült égből a villámcsapás, szinte újdonságként
hatott. A baba nem fiúvá változott, hanem megegyezett a
fiúval, lényegében ugyanaz a teremtmény volt. Annak
idején ugyanezt a kisbabát tartottam a karomban.
Leültem az ágyra, és Jacob meztelen vállára tettem a
kezem.
– Ne haragudj, hogy kiabáltam veled. Nem lenne
szabad felkapnom a vizet. De csak neked próbálok
segíteni. Ugye, tudod?
– Aludni akarok.
– Jó.
– Hagyj békén!
– Jó.
– Menj ki!
Bólintottam, és párszor megsimogattam a fiam vállát,
mintha a bőrébe akarnám masszírozni: szeretlek, de ő úgy
feküdt ott, mint egy darab fa. Felálltam, és az ajtó felé
indultam.
– Normális vagyok – szólalt meg az alaktalan púp az
ágyban. – És pontosan tudom, mit fognak csinálni velem.
Többször nem kell elmondanod.
– Tudom, Jake. Tudom.
A gyermekien hősies és nemtörődöm Jacob ezután
mély álomba merült.
 18. | A gyilkos gén, újratöltve

E GY NYÁR VÉGI KEDD DÉLELŐTT dr. Vogel rendelőjében

ültem Laurie-val a szokásos heti megbeszélésünkön,
az üvöltöző afrikai maszkok alatt. Még nem kezdődött el
az ülés – épphogy elhelyezkedtünk a megszokott
székeken, közhelyszerű frázisokat pufogtatva a
kánikuláról (Laurie kicsit megborzongott a
légkondicionálótól) –, amikor a doktornő így szólt:
– Andy, kötelességem figyelmeztetni, hogy nehéz
órának néz elébe.
– Igen? És miért?
– Át kell beszélnünk az eset biológiai vonatkozásait, a
genetikai alapokat. – Dr. Vogel habozott. Idáig
szorgalmasan igyekezett megőrizni a szenvtelenségét az
ülések során, feltehetőleg azért, hogy a személyes
érzelmei ne befolyásoljanak minket. Ezúttal azonban fel-
tűnően megfeszült a szája meg az állkapcsa. – És DNS-
mintát kell vennem öntől. Csak gyorsan kitörlöm a száját
egy tamponnal. Nem fogom megszúrni, semmi
kellemetlent nem érez. Steril fültisztító pálcikát
használok: áttörlöm az ínyt, és nyálmintát veszek.
– DNS-minta? Ne vicceljen! Azt hittem, eltekinthetünk
ettől.
– Andy, nézze, én orvos vagyok, nem ügyvéd, nem
tudom megmondani, mit fogadnak el bizonyítéknak, és
mit nem. Ez ön és Jonathan dolga. Én csak annyit tudok,
hogy a viselkedésgenetika, a tudomány, amely azt
vizsgálja, hogyan befolyásolják a gének a vi-
selkedésünket, kétélű fegyver. A vád szeretné
bebizonyítani, hogy Jacob eredendően erőszakos
természetű, született gyilkos, mert ez nyilván még
valószínűbbé teszi, hogy ő követte el a gyilkosságot. De
mi is szeretnénk felhasználni ezt a bizonyítékot. Ha
eljutunk odáig, hogy az ügyésznek sikerül
bebizonyítania, tényleg Jacob ölte meg a fiút... mondom:
ha, mert nem akarok találgatásokba bocsátkozni, és ez
nem az én véleményem, csak egy óriási ha, akkor enyhítő
körülményként mi is szeretnénk előállni a genetikai
bizonyítékokkal.
– Enyhítő körülményként? – kérdezte Laurie.
– Hogy szándékos emberölés helyett nem szándékos
emberöléssé nyilvánítsák az ügyet.
Laurie, összerezzent. Elriasztották a szakszavak, ami
újabb bizonyítéka volt annak, milyen hatékonyan
működik a rendszer. A bíróság egy gyár, ahol különböző
kategóriákba sorolják az erőszakos bűncselekményeket,
és bűnözőket csinálnak a gyanúsítottakból.
Én is lelombozódtam. Ügyvéd énem rögtön rájött,
miben sántikál Jonathan. Csatára készülő tábornokként
már a menekülési útvonalakat, a taktikai visszavonulást
tervezgette.
– Szándékos emberölésért tényleges életfogytiglani
adnak – magyaráztam bársonyos hangon gyermekem
anyjának. – Ez a kötelező büntetési tétel. A bírónak nincs
mérlegelési jogköre. Nem szándékos emberölés esetén
Jake húsz év elteltével kérvényezheti a szabadlábra
helyezését. Akkor még csak harmincnégy éves lesz. Új
életet kezdhet.
– Jonathan kért meg, hogy nézzek utána a témának,
hogy mindenre fel legyünk készülve, persze csak a
biztonság kedvéért. Laurie, szerintem a
következőképpen érdemes megközelíteni ezt a kérdést: a
törvény a szándékos bűncselekményeket bünteti.
Alapból azt feltételezi, hogy minden bűncselekmény
szándékos, a szabad akarat következménye. Ha
megtetted, feltételezi, hogy meg is akartad tenni. A
törvény nincs tekintettel az „igen, de” típusú
mentségekre. Igen, de nehéz gyerekkorom volt. Igen, de
elmebeteg vagyok. Igen, de részeg voltam. Igen, de elkapott a
gépszíj. Ha bűncselekményt követünk el, a törvény azt
mondja ki, hogy mindezek ellenére bűnösök vagyunk.
De! Amikor a bűncselekmény pontos meghatározására
és a büntetés kiszabására kerül a sor, akkor már
figyelembe veszi az enyhítő körülményeket. Ilyenkor
bármivel elő lehet hozakodni, ami befolyásolja a szabad
akaratot, a genetikai hajlamot vagy az alacsony inger-
küszöböt is beleértve.
– Nevetséges – gúnyolódtam. – Ezt egyetlen
esküdtszék sem veszi be. Mit mondunk nekik:
„Megöltem egy tizennégy éves fiút, de azért engedjetek
el”? Ugyan már! Halott ügy.
 – Lehet, hogy nem lesz más választásunk, Andy, ha...
– Baromság! – mondtam dr. Vogelnek. – Pont tőlem
vesz DNS-mintát? A légynek se tudnék ártani.
A doktornő bólintott. Semmi reakció. Tökéletes
pszichomókusként pókerarccal tűrte a szitkok áradatát,
mert így legalább szóra tudott bírni. Megtanulta, hogy ha
a riporter csendben marad, az interjúalany mindenáron
ki akarja tölteni a csendet.
– Soha nem bántottam senkit. Nehezen jövök ki a
sodromból. Birkatürelmem van. Még focizni sem
fociztam soha. Anyám nem engedte. Tudta, hogy
úgysem tetszene. Tudta. A mi házunkban hírből sem
ismerték az erőszakot. Tudja, mit csináltam gyerekko-
romban? Klarinétoztam. Amíg a haverjaim fociztak, én
klarinétoztam.
Laurie az enyémre csúsztatta a kezét, hogy elfojtsa az
egyre növekvő nyugtalanságomat. Mivel kezdtek
ritkulni köztünk az efféle gesztusok, egy pillanatra
meghatódtam. Lecsillapodtam.
– Andy, tudom, hogy sok energiája fekszik ebben –
mondta dr. Vogel. – Az identitásában, a hírnevében, a
férfiban, akivé lett, abban, ahogy megteremtette
önmagát. Már beszéltünk erről, és én tökéletesen
megértem önt. De pontosan ez a lényeg. Az emberek
nem csak génekből állnak. Sok-sok alkotóelemből
tevődünk össze: génekből, környezeti hatásokból, a
velünk született adottságainkból, a neveltetésünkből. Ön
az általam ismert legjobb példa a szabad akarat, az egyén
erejére. Bármit is kódoltak a génjeinkbe, az önmagában
még nem jelent semmit. Az emberi viselkedés sokkal
összetettebb ennél. Ugyanaz a genetikai állomány
egyéntől és környezettől függően teljesen más
eredményekhez vezethet. Amiről most szó van, az a
puszta genetikai hajlam. A hajlam nem egyenlő az eleve
elrendeléssel. Mi, emberek sokkal-sokkal többek
vagyunk a DNS-ünknél. Egy új tudománynál, mint ez is,
az emberek hajlamosak a túldetermináltság hibájába
esni. Ezt már korábban megbeszéltük. Most nem azokról
a génekről beszélünk, amelyek a kék szem kialakulásáért
felelnek. Az emberi viselkedés jóval több egyszerű fizikai
tulajdonságok halmazánál.
– Ez mind nagyon szép, de ön ennek ellenére is bele
akarja dugni a számba azt a pálcikát. Mi van, ha nem
akarom tudni, mi van a DNS-emben? Mi van, ha nem
tetszik, amire programozva vagyok?
– Andy, bármilyen nehéz is most önnek, higgye el,
hogy ez az egész nem önről szól. Hanem Jacobról. Az a
kérdés, meddig hajlandó elmenni Jacob érdekében. Mit
vállal be a fia védelmében?
– Ez nem fair.
– Ilyen az élet. Nem én találtam ki ezt az egészet.
– Nem. Jonathan akarta így. Most neki kellene itt
ülnie, nem önnek.
– Valószínűleg nem akart fölösleges vitákba
bonyolódni. Még nem is tudja, egyáltalán fel fogja-e
használni ezt a bizonyítékot a tárgyaláson. Ez csak afféle
biztonsági tartalék, ha megszorulna. Ráadásul, szentül
meg van győződve róla, hogy ön úgyis nemet mondana
neki.
– Jól gondolja. Ezért kellene most itt ülnie.
– Jonathan csak a munkáját végzi. Ezt éppen önnek
magyarázzam?
– Neki az a dolga, hogy az ügyfele utasításai szerint
járjon el.
– Az a dolga, hogy nyerjen, Andy, nem az, hogy hímes
tojásként bánjon az emberekkel. Különben is, nem ön az
ügyfele, hanem Jacob. Itt csak egy ember számít, és az
Jacob. Azért vagyunk itt, hogy neki segítsünk.
– Szóval, Jonathan mégis azzal akar előhozakodni a
bíróságon, hogy Jacobban ott van a gyilkos gén?
– Ha arra kerül a sor, ha elfajulnak a dolgok, akkor
igen. Lehet, hogy azzal kell érvelnünk, hogy Jacobot a
DNS-ében fellelhető specifikus génvariánsok teszik az
átlagnál agresszívebbé vagy antiszociálisabbá.
– A hétköznapi ember nevetséges hókuszpókusznak
fogja tartani ezeket a minősítéseket és árnyalatnyi
megkülönböztetéseket. Az újságok a gyilkos gént fogják
harsogni. Ránk sütik, hogy született gyilkosok vagyunk.
Az egész család.
– Nincs más választásunk, mint bevallani az igazat.
Ha mások merő szenzációhajhászásból eltorzítják a
tényeket, az már az ő dolguk.
– Oké, mondjuk, hogy belemegyek, és megengedem
önnek, hogy DNS-mintát vegyen tőlem. Magyarázza el,
mit keresünk pontosan!
– Mennyire jártas a biológiában?
– Csak annyit tudok, amennyi a középiskolában rám
ragadt.
– Jó jegyei voltak?
– A klarinéthoz jobban értettem.
– Oké, dióhéjban? Előre leszögezve, hogy az emberi
viselkedést szabályozó tényezők végtelenül összetettek,
és nincs olyan genetikai magyarázat, amit konkrét
összefüggésbe tudnánk hozni az emberi viselkedéssel. A
gének és a környezet kölcsönhatásban állnak egymással,
és a „bűnöző” viselkedés amúgy sem tudományos, ha-
nem jogi szakkifejezés, és bizonyos viselkedésformák,
amelyek adott helyzetekben büntetendőnek számítanak,
más helyzetekben nem azok, például háború esetén...
– Oké, oké, felfogtam. Bonyolult ügyről van szó.
Butítsuk le egy kicsit! Csak annyit áruljon el, mit keres a
nyálamban?
A doktornő ellágyulva mosolygott rám.
– Rendben. Két specifikus génvariánst ismerünk,
amelyet kapcsolatba hoztak a férfiak antiszociális
viselkedésével, és amely felelőssé tehető a több
generáción át öröklődő erőszakos viselkedésmintákért az
önéhez hasonló családokban. Az első a MAOA nevű gén
allélja. A MAOA gén az X kromoszómán található. Ez
szabályozza az egyes neurotranszmitterek, például a
szerotonin, a noradrenalin és a dopamin lebontásáért
felelős enzim működését. „Harcos génnek” is nevezik,
mert kapcsolatba hozható az agresszív viselkedéssel. A
mutációt a MAOA meghibásodása okozza. Egyes
perekben már korábban is érveltek azzal, hogy ez a gén
váltja ki az erőszakos viselkedést, de a túlságosan
leegyszerűsített érvek miatt a bíróság elutasította a
felvetést. Azóta jelentősen bővültek a gének és a kör-
nyezet kölcsönhatásával kapcsolatos ismereteink, a
tudomány rohamléptekkel halad előre, így ezúttal talán
hihetőbb bizonyítékokkal tudunk előállni.
– A második mutáció az úgynevezett szerotonin-
átvivő génen helyezkedik el. A gén hivatalos neve
SLC6A4. Ez a 17-es kromoszómán található. Ez egy olyan
fehérjét kódol, amely serkenti a szerotonin-átvivő
rendszer aktivitását, és lehetővé teszi, hogy a szerotonin
a szinapszisból másodszor is visszakerüljön a neuronba.
Elég, emeltem fel a kezem.
– Lényeg a lényeg – mondta a doktornő –, a tudomány
fejlett, és minden nappal egyre fejlettebb lesz. Képzeljük
csak el, idáig az érdekelt minket, mi befolyásolja az
emberi viselkedést. A természet vagy a nevelés? És a
nevelési oldalt sikerült is töviről hegyire kielemeznünk.
Sok kiváló tanulmány jelent meg a környezetnek a visel-
kedésre gyakorolt hatásairól. De most, az emberi
történelem során először, a természet oldaláról is
megvizsgálhatjuk a dolgot. Jelenleg ez a legmodernebb
megközelítés. A DNS szerkezetét 1953-ban fedezték fel.
És csak most kezdjük megérteni, miről is van szó. Most
kezdjük felfogni, kik vagyunk. Nem olyan absztrakciók
segítségével, mint a „lélek” vagy az „emberi szív”
metaforája, hanem az emberi test alkatrészei, a csavarok
és anyák vizsgálatával. Az emberi test – csípte össze és
húzta fel dr. Vogel a bőrt a karján – egy gépezet. Egy
rendszer, nagyon bonyolult rendszer, amely
molekulákból épül fel, és amelyet kémiai reakciók és
elektromos impulzusok működtetnek. Az elménk is
ennek a rendszernek a része. Az emberek gond nélkül
elfogadják, hogy a környezet hatással van a viselkedésre.
Akkor miért zárnánk ki a természetet?
– Doktornő, ez meg tudja menteni a gyerekemet a
börtöntől?
– Lehet.
– Akkor csinálja!
– Van itt még valami.
– Ne mondja!
– Az édesapjától is mintát kell vennem.
– Apámtól? Na, ne vicceljen! Ötéves korom óta nem
beszéltem az apámmal. Azt se tudom, él-e még.
– Él. A connecticuti Somersben tartják fogva.
Néma csönd.
– Akkor vegyen mintát tőle!
– Már megpróbáltam. Nem hajlandó találkozni velem.
Döbbenten pislogtam. Nemcsak az akasztott ki, hogy
az apám életben van, hanem az is, hogy ez a nő üzenetet
hozott tőle. Dr. Vogel komoly előnyre tett szert velem
szemben. Nem elég, hogy mindent tudott a családomról,
még bele is avatkozott a dolgainkba. Méghozzá minden
lelkifurdalás nélkül. Dr. Vogelnek nem jelentett nagyobb
erőfeszítést felkeresni Billy Barbert, mint felemelni a
telefont.
– Azt mondja, csak akkor hajlandó rá, ha ön kéri meg.
– Én? Akkor sem ismerne meg, ha névtáblával a
nyakamban állnék elé.
– Úgy látszik, változtatni akar ezen.
– Igazán? És miért?
– Az édesapja megöregedett, és szeretné megismerni a
fiát. A szív titkai kifürkészhetetlenek – vont vállat dr.
Vogel.
– Tehát, tud rólam?
– Ó, mindent tud önről.
Szinte belepirultam az izgalomba: egy apa! De aztán
ugyanolyan gyorsan le is lombozódtam. A tudat, hogy
Véreskezű Billy Barberről van szó, megmérgezte az
örömömet.
– Üzenem neki, hogy forduljon fel.
– Ezt azért mégsem mondhatom neki. Szükségünk
van a segítségére. Szükségünk van a mintára, ha be
akarjuk bizonyítani, hogy a genetikai mutáció nem
egyedi jelenség, hanem öröklődő vonás, amely apáról
fiúra száll.
– Miért nem szerzünk bírósági végzést?
– Akkor a kerületi ügyészt is be kell avatnunk.
Megráztam a fejem.
– Andy, gondolj Jacobra! – szólalt meg végül Laurie. –
Meddig vagy hajlandó elmenni érte?
– A pokolba és vissza.
– Rendben. Akkor rajta!
 19. | A Vágószoba

A UGUSZTUS UTOLSÓ HETÉBEN – azon a nem igazi

héten, a vasárnapok hetén, amikor kicsit
lelassulunk, elsiratjuk a távozó nyarat, és felkészülünk az
őszre – magasra szökött a hőmérséklet, és a levegő úgy
besűrűsödött, hogy mindenki csak a kánikuláról tudott
beszélni: mikor lesz már vége, lesz-e még melegebb,
milyen elviselhetetlen a páratartalom. Az emberek
behúzódtak a házaikba, mint télen. Az utcák és a boltok
furcsán elnéptelenedtek. Számomra a hőség nem jelentett
szenvedést, számomra csupán tünet volt, ahogy a láz az
influenzának. Ez volt a legkézenfekvőbb magyarázat,
ami miatt a világ egyre elviselhetetlenebb hellyé
változott.
Addigra már mind a hármunknak agyunkra ment a
hőség. Így visszatekintve nehéz elhinni, mennyire önző
lettem, hiszen úgy viselkedtem, mintha ez a történet
kizárólag rólam szólna, nem pedig Jacobról vagy a
családunkról. Gondolataimban Jacob bűntudata
összemosódott az enyémmel, bár konkrétan soha senki
nem vádolt meg semmivel. Kezdtem szétesni,
természetesen. Jól ismertem ezt az állapotot. Világosan
emlékszem, hogy végig azt hajtogattam magamban:
muszáj talpon maradni, muszáj fenntartani a látszatot,
nem szabad összetörni.
 Laurie-val azonban nem osztottam meg az érzéseimet,
és nem is faggattam őt, mert mind a ketten kezdtünk
szétcsúszni. Kerültem az őszinte beszélgetéseket, és
hamarosan már arról is megfeledkeztem, hogy a
feleségem egyáltalán a világon van. Soha nem kérdeztem
meg tőle – egyszer sem! –, milyen érzés Jacob, a gyilkos
anyjának lenni. Azt hittem, fontosabb, hogy – legalábbis
látszólag – szilárd bástyaként álljak mellette, és arra
ösztönözzem, hogy ő is legyen erős. Ez volt az egyetlen
értelmes hozzáállás, megacélozni magam, fogcsikorgatva
túlesni a peren, minden tőlem telhetőt megtenni, hogy
Jacob biztonságban legyen, és majd utólag begyógyítani
a sebeket. Utólag. Mintha az Utólag egy létező hely
lenne, ahova átmenekíthetem a családomat, és ahol
minden jóra fordul. Utólag földjén bőven lesz időnk
orvosolni a „lányos” problémákat. Tévedtem. Így
visszanézve az a véleményem, hogy másképp kellett
volna Laurie-ra tekintenem, és jobban oda kellett volna
figyelnem rá. Hiszen egyszer ő is megmentette az
életemet. Sérülten közeledtem hozzá, de ő úgy is
szeretett. Amikor viszont ő került bajba, én a kisujjamat
se mozdítottam, hogy segítsek neki. Csak annyit vettem
észre, hogy a haja egyre őszebb és slamposabb, az arca
pedig tele van hajszálrepedésekkel, mint egy régi
kerámiaváza. Olyan sokat fogyott, hogy kiállt a
csípőcsontja, és amikor kettesben voltunk, egyre ke-
vesebbet beszélt. Ennek ellenére egyetlen percre sem
inogtam meg az elhatározásomban, hogy először Jacobot
mentem meg, és majd utólag gyógyítom be Laurie sebeit.
Próbálok rájönni, mi táplálhatta ezt a könyörtelen
hajthatatlanságot, talán addigra már mesterien tudtam
elnyomni magamban a veszélyes érzelmeket, az agyam
pedig túlhevült a végtelen nyár izgalmaitól. Ami igaz is,
meg nem is. Az igazság az, hogy hülye voltam. Laurie,
hülye voltam. Most már tudom.
Délelőtt tíz óra körül mentem át Yooékhoz. Derek
szülei dolgoztak, még ezen a félig-meddig vakációs
héten is. Tudtam, hogy Derek egyedül van. Derek még
most is rendszeresen SMS-ezett Jacobbal. Fel is hívták
egymást, de csak napközben, amikor Derek szülei nem
voltak otthon. Biztos voltam benne, hogy Derek szívesen
segítene a barátján, szívesen szóba állna velem, hogy
elmondja az igazat, de féltem, hogy nem mer beengedni.
Szófogadó gyerek volt. Idáig mindig azt tette, amit
kértek tőle. Úgyhogy, össze kellett szednem a
gondolataimat, milyen dumával juthatnék be a házba, de
az erőszaktól sem riadtam volna vissza. Emlékszem,
mindenre elszántam magam. Bő szárú vászonsort és póló
volt rajtam, amely izzadtan tapadt a hátamra.
Meghíztam az ügy kezdete óta, és jól emlékszem, a sort
folyton lecsúszott a derekamon a lógó hasam miatt.
Állandóan vissza kellett ráncigálnom a helyére. Egész
életemben fitt és izmos voltam. Szégyelltem ezt az új,
eltunyult testemet, de nem volt erőm formába hozni. Ezt
is későbbre halasztottam.
Amikor odaértem a házhoz, nem kopogtam be. Nem
akartam, hogy a srác elbújjon előlem, hogy meglásson, és
úgy tegyen, mintha nem lenne otthon. Ehelyett
megkerültem a házat, és elhaladtam a zsebkendőnyi
virágoskert meg a hortenziabokor mellett, amely fehér
tűzijátékként ontotta fehér kúpos virágcsokrait. Eszembe
jutott, hogy David Yoo egész évben erre várt.
A család kibővíttette a ház hátsó traktusát. Egy előtér
és egy reggelizőhelyiség kapott helyet a betoldásban.
Minden falon volt ablak. A teraszról pont beláttam a
konyhába meg a kis nappaliba, ahol Derek a kanapén
feküdt, és tévét nézett. A teraszt kerti bútorokkal
rendezték be, hat szék állt a napernyős asztal körül. Ha
Derek nem hajlandó beengedni, lehet, hogy a súlyos kerti
székekkel töröm be a teraszajtót, mint William Hurt A
test melegében. De az ajtó nyitva volt. Úgy sétáltam be a
házba, mintha ott laknék, és épp csak a garázsba vagy a
kukához ugrottam volna ki.
Odabent hűvös volt, köszönhetően a
légkondicionálónak.
Derek feltápászkodott, de nem jött oda hozzám.
Rövidnadrágot és fekete Zildjian feliratú pólót viselt.
Pipaszár lába a kanapéhoz nyomódott. Meztelen lábfeje
hosszú és csontos volt. Begörbített, hernyószerű lábujjai a
szőnyegbe süppedtek. Ideges lett. Derek ötéves volt,
amikor megismertem, és elég pufók. Most ugyanolyan
vézna, nyurga, kicsit bamba kamasz volt, mint a fiam.
Sok mindenben hasonlított Jacobra, egyvalamit kivéve:
Derek jövőjét nem árnyékolta be semmi, előtte nem
tornyosult semmilyen akadály. Ugyanazzal a bárgyú
képpel, ugyanazokban a szar ruhákban, ugyanazzal a
csoszogással, ugyanolyan lesütött szemmel fogja letudni
a kamaszkort, mint Jacob, aztán felnőtt lesz belőle.
Ugyanolyan ártatlan gyerek volt, amilyen Jacob is
lehetett volna, és egy pillanatra átsuhant az agyamon,
milyen szép is lenne, ha nekünk is ilyen átlagos a
gyerekünk. Irigyeltem David Yoot, annak ellenére, hogy
pillanatnyilag óriási seggfejnek tartottam.
– Szia, Derek!
– Szia!
– Mi a baj, Derek?
– Nem szabadna itt lenned.
– Legalább százszor jártam már itt.
– Jó, de akkor sem szabadna itt lenned.
– Beszélnünk kell! Jacobról.
– Nem lehet.
– Derek, mi van veled? Mintha... megijedtél volna
valamitől.
– Nem.
– Félsz tőlem?
– Nem.
– Akkor, miért viselkedsz így?
– Hogy? Nem csinálok semmit.
– Úgy nézel ki, mint aki összefosta magát.
– Nem. Csak nem szabadna itt lenned.
– Nyugi, Derek! Ülj le! Én csak az igazságot szeretném
kideríteni, ennyi az egész. Mi a fene folyik itt? De most
komolyan. Jó lenne, ha valaki végre megmondaná.
Olyan óvatosan mentem át a konyhából a nappaliba,
mintha egy ideges állatot közelítenék meg.
– Nem érdekel, mit mondtak a szüleid, Derek. A
szüleid tévednek. Jacob megérdemli, hogy segíts rajta.
Hiszen a barátod. A barátod. Én is az vagyok. A barátod
vagyok, és a barátok segítenek egymásnak, Derek.
Csupán ennyit kérek tőled, hogy viselkedj baráthoz
méltón. Jacobnak szüksége van rád.
Leültem.
– Mit mondtál Logiudice-nak? Miért hiszi azt, hogy a
fiam gyilkos?
– Én nem mondtam, hogy Jake gyilkos.
– Akkor, mit mondtál?
– Miért nem kérdezed meg Logiudice-tól? Azt hittem,
már rég elmondta neked.
– Én is erre számítottam, Derek, de ő ki akar babrálni
velem. Logiudice nem jó ember, Derek. Tudom, hogy ezt
nehéz megérteni. Logiudice nem állított ki a nagy
esküdtszék elé, mert akkor át kellett volna adnia a
jegyzőkönyvet. Nyilván a rendőrségre sem küldött be
vallomást tenni, mert a nyomozó jelentést írt volna az
esetről. Úgyhogy, tőled szeretném hallani, Derek. Mondd
meg az igazat! Áruld el, mit mondtál Logiudice-nak!
Mitől olyan biztos Jacob bűnösségében?
– Elmondtam neki az igazat.
– Hát persze, Derek. Mindenki igazat mond. És ez
annyira fárasztó. Mert az igazság sosem egyforma.
Úgyhogy tudnom kell, mit mondtál pontosan.
– Nem szabad...
– A francba, Derek! Mit mondtál neki?
Derek hátrahőkölt, és úgy tottyant le a kanapéra,
mintha a kiáltás erejétől vesztette volna el az
egyensúlyát.
Nyugalmat erőltettem magamra.
– Derek, légy szíves! – mondtam halkan, épp csak egy
mákszemnyi kétségbeeséssel a hangomban. – Légy
szíves, áruld el!
– Én csak azt mondtam el neki, amit a suliban láttam.
– Például?
– Hát, hogy sokat szívatták Jake-et. Ben Rifkin volt a
bandavezér. A lógósok bandájában. Eléggé rászálltak
Jake-re.
– Hogyhogy?
– Azt mondták rá, hogy buzi. Ez volt az alap.
Mindenféle pletykákat terjesztettek róla. Ben találta ki az
egészet. Engem nem érdekel, ha Jake meleg. Komolyan.
Felőlem nyugodtan elmondhatta volna.
– Szerinted, meleg?
– Nem tudom. Talán. De amúgy sem számít, mert
nem volt igaz, amit Ben mondott róla. Ben találta ki az
egészet. Valami miatt szerette szívatni Jake-et. Merő
passzióból. Jó nagy szemét volt.
– Miket mondott Ben?
– Nem tudom. Mindenfélét terjesztett. Azt mondta,
hogy Jake le akart szopni egy gyereket az egyik bulin.
Persze nem volt igaz. Meg hogy egyik nap seggbe
baszták a zuhany alatt tesióra után. Meg hogy az egyik
tanár tanítás után benyitott egy terembe, és rajtakapta
Jake-et rejszolás közben. Ezekből persze semmi sem igaz.
– Miért mondott ilyeneket Ben?
– Mert egy faszkalap volt. Nem bírta Jake pofáját, és
totál felhúzta magát. Nem bírt uralkodni magán. Ha
meglátta Jake-et, tutira beszólt neki valamit. Mindig. Azt
hitte, megúszhatja. Jó nagy fasz volt. Megmondjam a
frankót? Senki sem beszél róla a gyilkosság miatt, de Ben
egy rohadék volt. Leszarom, ki nyírta ki, persze, ezzel
nem azt akarom mondani, hogy tudom. Ben egy rohadék
volt.
– De miért pont Jacobbal szemétkedett? Nem értem.
– Egyszerűen nem bírta. Mert Jake... szóval, én jól
ismerem Jake-et, oké? És bírom is. De azért... úgy értem,
azt azért te is tudod, hogy Jake, szóval, nem normális.
– Miért? Mert állítólag meleg?
– Nem.
– Akkor, mit jelentsen az, hogy „nem normális”?
Derek fürkésző pillantást vetett rám.
– Jake-nek van egy sötét oldala. – Derek egy pillanatra
sem vette le rólam a tekintetét.
Nagyon igyekeztem, hogy semmilyen érzelmet ne
lehessen leolvasni az arcomról. Az ádámcsutkám fel-alá
mozgott.
– Szerintem Ben nem is tudott erről – mondta Derek. –
Rossz dilinyósba kötött bele. Gőze sem volt, mibe
tenyerelt.
– Szóval, ezért írtad ki a Facebookra, hogy Jacobnak
kése volt?
– Nem. Ez azért nem ilyen egyszerű. Mármint, szóval,
Jacob azért szerezte a kést, mert félt Bentől. Azt hitte, Ben
egyszer ráveti magát, és megpróbálja kinyírni, és neki
meg kell védenie magát. Nem is tudtál róla?
– Nem.
– Jacob nem mesélte?
– Nem.
– Szóval, azért írtam ki mindent, mert tudtam, hogy
Jake-nek kése van, és tudtam, hogy azért szerezte, mert
attól félt, Ben készül valamire. Lehet, hogy nem kellett
volna elárulnom. Nem tudom. Nem tudom, miért
árultam el.
– Mert ez volt az igazság. El akartad mondani az
igazat.
– Lehet.
– De nem az a kés a gyilkos fegyver. A kés, amit
Jacobnál láttál. Nem azzal ölték meg Bent. Találtak még
egy kést a Cold Spring Parkban. Te is hallottad, ugye?
– Igen, de ki tudja? Találtak egy kést... – vonta meg a
vállát Derek. – Egyébként, akkor mindenki azzal volt
elfoglalva, hol lehet a kés. Jake meg folyton azt
hajtogatta, „Apám ügyész, ismerem a törvényt.” Mintha
tudná, mit úszhat meg. Mintha megvádolták volna.
Érted?
– Mondta, hogy megvádolták?
 – Nem. Konkrétan nem.
– Ezt mondtad el Logiudice-nak?
– Nem! Dehogyis. Mert, szóval, nem tudom biztosan.
Csak, szóval, gondolom.
– Alikor mit mondtál Logiudice-nak?
– Hogy Jacobnak van egy kése.
– De nem az a kés.
– Hát, ha ragaszkodsz hozzá. Én csak a kést
említettem meg Logiudice-nak, meg azt, hogy Ben
terrorizálta Jake-et. Meg azt, hogy a gyilkosság reggelén
Jake véresen jött iskolába.
– Ezt Jacob el is ismerte. Megtalálta Bent. Megpróbált
segíteni neki. Ezért lett véres.
– Tudom, tudom. Én semmivel sem vádolom Jake-et.
Csak azt mondtam el, amit a kerületi ügyésznek is.
Amikor Jake beért a suliba, láttam, hogy csupa vér. Rá is
szóltam, hogy mosakodjon meg, mert a többiek esetleg
félreérthetik a helyzetet. És igazam lett, félreértették.
– Derek, kérdezhetek valamit? Szerinted, lehetséges?
Úgy értem, van még valami, amit nem mondtál el
nekem? Mert abból, ami kiderült, nem következik
logikusan, hogy Jacob a tettes. Valahogy nem áll össze a
kép.
Derek fészkelődni kezdett. Elhúzódott tőlem.
– Szerinted ő tette, igaz, Derek?
– Nem. Úgy értem, egy százalék az esély. De, szóval,
egy picit azért... – mutatta az ujjával. – Nem tudom.
– Kételkedsz.
 – Igen.
– Miért? Honnan ered ez a kétely? Régóta ismered
Jake-et. Ő a legjobb barátod.
– Hát onnan, hogy Jake... kicsit más. Szóval, én nem
akarom keverni a szart. De... az előbb azt mondtam,
hogy van egy sötét oldala, de ez nem teljesen igaz. Nem
is tudom, hogy fejezzem ki magam. Nem indulatos vagy
agresszív, vagy ilyesmi. Nem szokott törni-zúzni. Csak...
kicsit gonosz. Nem velem, mert én a barátja vagyok. In-
kább a többiekkel. Fura dolgai vannak. Rasszista
megnyilvánulások, persze csak poénból. Beszól a kövér
lányoknak, vagy csúfolja őket a kinézetük miatt. És
folyton azokat a hülye sztorikat olvasgatja a neten.
Valami pornó, de kínzás is van benne. Azt mondja rá,
hogy „késes pornó”. Ilyeneket szokott mondani, hogy
„Öcsém, egész éjszaka késes pornót olvastam a neten.”
Nekem is megmutatott párat. Az iPodján. Mondom neki:
„Haver, te beteg vagy.” Ezek a sztorik arról szólnak,
hogy... szóval, hogy hogyan csonkítják meg az em-
bereket. Megkötözik a nőket, aztán megcsonkítják és
megölik őket, ilyesmi. Megkötözik a férfiakat, és levágják
a micsodájukat meg, szóval – húzta el a száját –, kiherélik
őket. Tiszta baromság. És Jacob azóta sem bírt leállni
vele.
– Hogy érted, hogy azóta sem bírt leállni vele?
– Most is ezeket olvassa.
– Az kizárt. Rendszeresen ellenőrzőm a számítógépét.
Feltettem egy programot, ami kijelzi, mit néz meg Jacob
az interneten.
– Az iPodját használja. Az iPodTouchot.
Hirtelen rém ostoba, kőkorszaki szülőnek éreztem
magam.
– Netes fórumokról szedi le őket – mondta
segítőkészen Derek. – A Vágószoba oldalról. A tagok
megosztják egymással a történeteiket. Kiposztolják, amit
írtak, hogy mások is elolvashassák.
– Derek, minden kamasz szokott pornót nézni.
Tudom. Biztos, hogy nem sima pornóról van szó?
– Tuti biztos. Ez nem pornó. De nem is ez a lényeg.
Úgy értem, Jacob azt olvas, amit akar. Semmi közöm
hozzá. Az a legnagyobb baj, hogy Jacob nincs tekintettel
semmire.
– Hogyhogy semmire?
– Emberekre, állatokra, semmire – csóválta meg a fejét
Derek.
Némán vártam a folytatást.
– Egyszer összejöttünk a többiekkel, és felültünk egy
kerítésre dumálni. Délután volt. Arra jött egy srác, és
olyan izé, mankó volt nála. Tudod, az a fajta, amin egy
gyűrűbe kell tenni a kart. És a srác nem nagyon tudott
menni. Húzta a lábát, mintha béna lenne, vagy beteg,
vagy mit tudom én. És amikor a srác odaért elénk, Jake
kiröhögte. Úgy értem, nem titokban, hanem hangosan.
HAHAHA! Mint akinek elmentek otthonról. És nem
akarta abbahagyni. A srác biztosan hallotta, mivel ott
ment el előttünk, közvetlenül előttünk. A többiekkel
ránéztünk Jacobra, és megkérdeztük tőle: „Hé, öreg,
normális vagy?” Erre azt mondja, hogy:
„Megvakultatok? Nem láttátok a srácot? Tiszta
nyominger.” Szerintem ez... nem volt szép tőle. Mármint,
tudom, hogy Jacob a fiad meg minden, és nem szívesen
mondom ki, de Jake nagyon gonosz tud lenni. Én
olyankor nem szeretek vele lenni. Őszintén szólva, kicsit
félek tőle.
Derek szomorú grimaszt vágott, mintha önmagának is
nehezen vallaná be, mit érez. Jake, a barátja
cserbenhagyta őt. Aztán tovább mesélt, de már nem
felháborodottan, hanem gyászos hangon.
– Egyszer... azt hiszem, tavaly ősszel... Jake talált egy
kutyát. Egy kis korcsot. Szerintem csak elkóborolt
otthonról, mert volt rajta nyakörv. Jake rákötött egy
zsinórt. Tudod, póráz helyett.
– Jacobnak nem is volt kutyája – mondtam.
Derek olyan fancsali képpel bólintott, mintha rá
hárulna a hálátlan feladat, hogy felvilágosítsa Jacob
szerencsétlen, ostoba apját. Úgy tűnt, tisztában van vele,
milyen naivak tudnak lenni a szülők, és ez elkeserítette.
– Később találkoztam vele, és megkérdeztem, hol a
kutya. Azt mondta: „El kellett ásnom.” Kérdezem tőle:
„Miért, elpusztult?” Mire Jake kitérő választ adott. Azt
mondta: „Haver, el kellett ásnom.” Ezek után nem is
találkoztam vele egy darabig, mert tudtam, hogy...
szóval, érti? Tudtam, hogy valami hülyeséget csinált.
Aztán kiragasztották a plakátokat. A család, amelyik
elvesztette a kutyát, teleplakátolta az egész várost, a
telefonpóznákat, a fákat. A kutya fotójával. De nem
szóltam nekik, és végül feladták, én meg próbáltam
elfelejteni a dolgot.
Síri csönd támadt. Amikor láttam, hogy Dereknek
nincs több mondanivalója, megkérdeztem tőle:
– Derek, ha tudtál ezekről, miért barátkoztál Jacobbal?
– Már nem vagyunk olyan jó barátok, mint régen,
kiskorunkban. Inkább csak régről ismerjük egymást. Ez
azért nem ugyanaz.
– Már nem vagytok olyan jó barátok, de azért még
tartjátok a kapcsolatot?
– Nem tudom. Néha úgy érzem, soha nem is álltunk
olyan közel egymáshoz. Jacob is csak egy haver volt a
sok közül. Szerintem nem nagyon érdekeltem őt. Nem
azt mondom, hogy nem bírt, vagy ilyesmi. De egy ideje
már nem nagyon foglalkozott velem.
– És előtte?
Derek vállat vont. Nem kifejezetten a kérdésre
válaszolt, de azért leírom, mit felelt, azokkal a szavakkal,
ahogy mondta.
– Mindig is sejtettem, hogy egyszer bajba fog kerülni.
De azt hittem, csak felnőttkorában.
Egy darabig szótlanul üldögéltünk egymás mellett.
Szerintem mind a ketten tudtuk, hogy nincs visszaút,
hogy Derek már nem szívhatja vissza, amit az imént
mondott.
 Lassan hajtottam végig a belvároson, kiélveztem az
utat. Lehet, hogy tévedek, de így visszagondolva úgy
emlékszem, pontosan tudtam, mi vár rám. Tudtam, hogy
valami véget ért, és abból próbáltam némi boldogságot
meríteni, hogy elnyújtottam a hazafelé vezető utat, hogy
egy darabig még „normális” lehessek.
Hazaérvén ugyanilyen eltökéltséggel mentem fel a
fiam szobájába.
Az iPod Touch az íróasztalon feküdt. Az elegáns
üvegtéglalap azonnal életre kelt a kezemben. Az iPodot
jelszó védte, de Jacob megadta nekünk a kódot, mert
csak ezzel a feltétellel tarthatta meg a készüléket.
Bepötyögtem a négyjegyű jelszót, és megnyitottam a
web-böngészőt. Jacob csak néhány ártatlan oldalt jelölt
meg könyvjelzővel: a Facebookot, a Gmailt, technikai,
videojátékos és zenei blogokat. A Vágószobának nyoma
sem volt. Be kellett írnom a Google-ba.
A Vágószoba egy üzenőfal volt: egy hely, ahova a
látogatók egyszerű szövegeket tettek fel, hogy mások is
elolvashassák őket. Hemzsegtek a Derek által is említett
történetek a részletesen kidolgozott szexuális fantáziák
megkötözésről és szadizmusról, sőt csonkításról, nemi
erőszakról és gyilkosságról is. Alig néhány sztorit talál-
tam, amely semmiféle szexuális vonatkozást nem
tartalmazott. Ezek öncélú kínzásokat írtak le, és sokban
hasonlítottak a vérben tocsogó horrorfilmekre, amelyek
az utóbbi időben elárasztották a mozikat. Az oldalon
nem volt kép, sem videó, csak szöveg, de az is
formázatlanul. Az iPod lecsupaszított böngészőjéből
lehetetlen volt kihámozni, melyiket olvasta el Jacob a
történetek közül, és mennyi időt töltött az oldalon. Az
azonban kiderült, hogy Jacob is tagja az üzenőfalnak: a
nickneve – Job – ott volt az oldal tetején. Gondolom, a
„Job” a keresztnevére vagy a monogramjára utalt (bár a
középső neve nem O betűvel kezdődött).
Rákattintottam a felhasználónévre, és a linket követve
egy olyan oldalra jutottam, ahol Job kedvenc történetei
voltak elmentve. Legalább egytucatnyi történet szerepelt
a listán. A lista élén egy „Séta az erdőben” című sztori
szerepelt. Április 19-én, több mint három hónappal
korábban került mentésre. Sem a szerző, sem a feltöltő
neve nem volt feltüntetve.
Így kezdődött: „Aznap reggel Jason Fears a késével indult
el az erdőbe, mert érezte, hogy szüksége lesz rá. A pulóvere
zsebébe rejtette a kést. Menet közben görcsösen szorongatta a
nyelét, és a markában lapuló kés bizsergette a karját, a vállát
meg az agyát, a markolat napfonata pedig úgy izzott fel, mint
az égbolton felrobbanó tűzijáték. ”
A történet a fentiekhez hasonló hosszú, lila
körmondatokkal folytatódott. Kísérteties, szinte
valósághű leírása volt Ben Rifkin meggyilkolásának. A
történetben a Cold Spring Parkot Rock River Parkká
keresztelték át. Newton Brooktownná avanzsált. Ben
Rifkinből egy Brent Mallis nevű sunyi, velejéig romlott
zsarnok lett.
 Sejtettem, hogy Jacob a szerző, de nem voltam biztos
benne. A történetben semmi sem utalt az író személyére.
A hangnem kamaszkorú alkotóra utalt, Jacob ráadásul
igazi könyvmoly volt, aki éppen elég időt töltött a
Vágószobában ahhoz, hogy elsajátítsa a műfaj alapjait. A
szerzőnek legalább felületesen ismernie kellett a Cold
Spring Parkot, amelyet elég pontosan írt le. Mégis,
csupán annyit jelenthettem ki biztosan, hogy Jacob
olvasta a történetet, ami tulajdonképpen semmit sem
bizonyított. Így hát, jó ügyvéd módjára, elkezdtem
szétcincálni a bizonyítékokat. Hogy elbagatellizáljam
őket. Hogy megvédjem Jacobot.
Ez a történet nem nevezhető vallomásnak. Nincs
benne semmi, amit ne lehetne nyilvános információnak
nevezni. Lehet, hogy az újsághírekből ollózta össze egy
élénk fantáziájú egyén. Még a leghátborzongatóbb
részlet – amikor Ben, alias „Brent Mallis” azt kiáltja:
„Hagyd abba, fáj!” – is szerepelt az újságokban. Ami a
nem publikus információkat illeti, vajon mennyire lehet
pontosnak nevezni őket? Még a nyomozók sem tudták,
hogy Ben Rifkin, azaz „Brent Mallis” valóban így
köszöntötte-e a gyilkost, azaz „Jason Fearst”, amikor az
felbukkant az erdőben: „Hé, köcsög!” Hogy amikor a
gyilkos mellkason szúrta Bent, a kés valóban ellenállás
nélkül haladt előre, anélkül, hogy csontot ért volna, vagy
elakad a bőrben meg a gumiszerű belső szervekben,
„mintha a levegőbe szúrt volna”. Ezekre a részletekre
nincs tanú, vagyis bizonyíthatatlanok.
 Különben is, Jacob – függetlenül attól, ő volt-e a tettes
vagy sem –, nyilván belátta volna, hogy hülyeség
megírni ezt a szemetet. Igen, kiposztolta azt a rettenetes
fényképet a Facebookra, de ilyen messzire azért nem
ment volna.
Még ha ő is írta a sztorit, vagy csak elolvasta, mit lehet
vele bizonyítani? Igen, butaság volt, de a kamaszok néha
bután viselkednek. A tinédzserek elméje a Butaság és az
Okosság folyamatos háborújának színtere. Most éppen a
Butaság kerekedett felül. Figyelembe véve, mekkora
nyomás nehezedett Jake-re, aki gyakorlatilag hónapok
óta élt a világtól elzártan, meg az egyre fenyegetőbben
közeledő pert, teljesen érthető volt a viselkedése. Biztos,
hogy minden ízléstelen, tapintatlan, ostoba
megnyilvánulás miatt felelősségre kell vonni a gyereket?
Mutassanak egy kamaszt, aki hasonló helyzetben nem
vetkőzne ki magából. Különben is, ki az, akit felnőttként
a kamaszkorában elkövetett marhaságai alapján ítélnek
meg?
Ezzel győzködtem magam, szépen felsorakoztattam
az érveket, de sehogy sem tudtam kiverni a fejemből a
srác kiáltását: „Hagyd abba, fáj!” És ekkor megfordult
bennem a borjú. Nem tudom másképp megfogalmazni.
Máig tagadom, hogy kételkedtem volna. Továbbra is
hittem Jacobban, és isten látja a lelkemet, szerettem a
fiamat, ráadásul nem volt bizonyíték – igazi, kézzelfogható
bizonyíték. A bennem lakozó ügyvéd tisztában volt a
helyzettel. Énemnek az a része azonban, aki Jacob
apjaként határozta meg magát, úgy érezte, megsebesült.
Az érzelmek, gondolatok, igen, elvont fogalmak, de testi
tüneteket, fájdalmat is okozhatnak. Vágy, szeretet,
gyűlölet, félelem, undor – ezek az érzelmek nemcsak az
agyunkban léteznek, hanem az izmainkban, a
csontjainkban is. Így hatott rám ez a kisebbfajta csalódás:
mint egy seb, mélyen a testemben; egy belső vérzés; egy
aprócska vágás, ami egyfolytában szivárog.
Másodszor is elolvastam a történetet, aztán kitöröltem
a böngésző memóriájából. Visszatettem az iPodot Jacob
íróasztalára, és már azon voltam, hogy ott hagyom, és
nem szólok róla senkinek, pláne nem Laurie-nak, de
aggódtam, hogy a készülék veszélyeket rejthet magában.
Annyira azért tisztában voltam az internet meg a rendőr-
ség működésével, hogy tudjam, a digitális lábnyomokat
nem egykönnyen lehet eltüntetni. Minden egyes
kattintás rögzítésre kerül az éterben meg a számítógép
merevlemezén, és ezek az adatok megmaradnak, hiába is
próbáljuk letörölni őket. Mi lesz, ha a kerületi ügyész
megtalálja Jacob iPodját, és lefoglalja, mint bizonyítékot?
Az iPod más értelemben is veszélyt jelentett: Jacob ezzel
is fel tudott lépni az internetre, de ezt a készüléket már
nem tudtam olyan könnyen ellenőrizni, mint a családi
számítógépeket. Az iPod kicsi volt, telefonszerű, és Jacob
ugyanúgy elvárta, hogy ne kutakodjunk benne, ahogy a
telefonja esetében. Óvatlanul bánt vele, és talán sunyi
szándékai is voltak. Az iPod volt a banánhéj. A
megtestesült veszély.
 Levittem a pincébe, üveglappal fölfelé a
munkaasztalra helyeztem, fogtam a kalapácsot, és
összetörtem.
 20. | Az egyik fiú megvolt,
a másik nem

A HÁZUNKHOZ LEGKÖZELEBB
SZUPERMARKET a reklámok szerint csupa
ESŐ

egészséges élelmiszert árult. Szívből utáltuk a

makulátlan gyümölcs- és zöldséghalmait, amelyek, jól
tudtuk, csak úgy keletkezhettek, hogy közben hatalmas
mennyiségű, szerényebb külsejű árut hajítottak ki. A
megjátszott természetközeliségét, a porhintést, hogy
mindez nem megengedhetetlen luxus. És természetesen
az árakat. A csillagászati árak mindig elvették a ked-
vünket a vásárlástól. Most, hogy Jacob ügye miatt már
amúgy is a csőd szélén táncoltunk, még
nevetségesebbnek tűnt a gondolat, hogy betérjünk a
boltba. Semmi keresnivalónk nem volt ott.
Anyagilag már így is tönkrementünk. Bár egyébként
sem voltunk gazdagok. Csak azért tudtunk ebben a
városban lakni, mert amikor megvettük a házat, az árak
még alacsonyak voltak, és minden létező hitelt
felvettünk. Jonathan tiszteletdíja már most hat szám-
jegyű volt. Abból a pénzből fizettük ki, amit Jacob
továbbtanulására tettünk félre, és a nyugdíj-
előtakarékossági számlánkból is le kellett csípnünk
valamennyit. Biztos voltam benne, hogy mire lemegy az
ügy, teljesen legatyásodunk, és a házunk is elúszhat, ha
fizetni akarjuk a számlákat. Azt is tudtam, hogy az
ügyészi karrieremnek vége. Még ha fel is mentik a
fiamat, soha többé nem tudnék úgy belépni a
tárgyalóterembe, hogy ne húznék hosszú bűzcsíkot ma-
gam után. Lehetséges, hogy amikor vége az ügynek,
Lynn Canavan megembereli magát, és nem bocsát el, de
nem akartam, hogy szánalomból tartsanak meg a
posztomon. Laurie talán visszamehet tanítani, de egy
fizetésből nem tudjuk fizetni a számlákat. A bűnügyek-
nek ez a vetülete elkerülte a figyelmemet, amíg érintett
nem lettem a dologban: a védekezés úgy padlóra küldi
az embert, hogy, akár ártatlanok vagyunk, akár bűnösök,
már maga a vád megsemmisítő büntetéssel ér fel. A
vádlottak komoly árat fizetnek mindenért.
Újabb ok arra, hogy elkerüljük a Whole Foodsot.
Kényesen ügyeltem rá, hogy ne mutatkozzak a városban,
és semmi olyat ne csináljak, ami azt sugallhatja, hogy
félvállról veszem az ügyet. Az imidzsem forgott kockán.
Azt akartam, hogy az emberek elgyötörtnek lássanak
minket, mert azok is voltunk. Azt akartam, hogy amikor
az esküdtek bevonulnak a tárgyalóterembe, ne arra
emlékezzenek, hogy Barberék drága boltokban szórják a
pénzt, miközben a Rifkin fiú holtan fekszik a temetőben.
Egy csípős megjegyzés az újságban, egy furcsa pletyka,
egy alaptalan benyomás – ezek mind-mind könnyedén
ellenünk fordíthatják az esküdteket.
Egyik este mégis elmentünk a Whole Foodsba,
méghozzá hármasban, mert szorított az idő, már az
agyunkra ment a sok idegeskedés, ráadásul éhesek
voltunk. Szeptember elején történt. A munka ünnepének
előestéjén kiürült a város.
Micsoda megkönnyebbülés volt belépni az áruházba!
Teljesen megrészegített minket, hogy hétköznap
vásárolhatunk egy élelmiszerboltban. Visszavedlettünk
régi önmagunkká – Laurie, a gyakorló háziasszony, én, a
kétbalkezes férj, aki csak puszta szeszélyből emel le egy-
két dolgot a polcokról, és Jacob, a nyafogó gyerek, aki
már azelőtt enni akar, hogy a pénztárhoz érnénk.
Lubickoltunk az élményben. Fel-alá sétálgattunk a sorok
között. Jólesett látni, hogy mindenféle csomagok
tornyosulnak körülöttünk, és még egy-két poént is
elsütöttünk a bioélelmiszerekről. A sajtpultnál Jacob
vicces megjegyzést tett a kóstolásra kirakott érett
Gruyére átható szagára, és arra, milyen
következményekkel járhat, ha valaki túl sokat eszik
belőle, mire mind a hárman elnevettük magunkat, nem
azért, mert annyira humorosnak találtuk a benyögést
(bár nem vetem meg a fingós vicceket), hanem mert
Jacobnak végre volt kedve viccelődni. Egész nyáron
konokul hallgatott, ami úgy megviselt minket, hogy már
az is ünnepi pillanatnak számított, hogy a kisfiúnk végre
megint szóba áll velünk. A mosolyát látva teljes
képtelenségnek tűnt, hogy olyan félelmetes szörnyeteg
lenne, amilyennek mondják.
Mosolyogva léptünk ki a polcok közül a kasszasorra.
Minden út ide vezetett, és a vásárlók forgataga sorokba
rendeződött a pénztáraknál. Egy rövid sor végére
álltunk, alig páran várakoztak előttünk. Laurie fogta a
bevásárlókocsit. Én mellette álltam. Jacob mögöttünk.
Dan Rifkin a mellettünk lévő sor végére tolta a
kocsiját. Alig ötlépésnyire lehetett tőlünk. Először észre
sem vett minket. Napszemüvege a feje tetejére tolva
pihent a haján. Élére vasalt kekizöld rövidnadrágot és
betűrt pólót viselt. Öve vászonból készült, amelynek kék
felületét hímzett horgonyminta díszítette. Vékony talpú
mokaszint húzott zokni nélkül. Mindig is az volt a
véleményem, hogy ez a vidéki sportember stílus elég
röhejesen áll egy felnőtt embernek.
Egy születetten elegáns ember furcsán fest laza
öltözékben, mint ahogy a született csórón is idegenül hat
az öltöny. Dan Rifkin nem az a fajta ember, akihez illik a
rövidnadrág.
Hátat fordítottam neki, és odasúgtam Laurie-nak,
hogy a pasas pont mellettünk áll.
– Hol? – kapta a kezét a szája elé a feleségem.
– Mögöttem. Ne nézz hátra!
Laurie persze hátranézett.
Amikor megfordultam, láttam, hogy időközben Rifkin
felesége, Joan is előkerült valahonnan. Ő is ugyanolyan
miniatűr és babaszerű volt, mint a férje. Alacsony,
vékony, szép arcú. Homokszőke, fiús frizurát viselt.
Annak idején nagyon szép lehetett – olyan élénk, dívás
báj sugárzott belőle, mint azokból a nőkből, akik tudják,
hogyan kamatoztassák a külsejüket –, de már
hervadásnak indult. Az arca beesett volt, a szemhéja
megereszkedett az évek, a stressz, a bánat súlya alatt. Az
évek során többször is összefutottunk, de sosem
emlékezett a nevemre.
Most mind a ketten meredten bámultak ránk. Dan
moccanni sem bírt. A kulcsai ernyedten lógtak lefelé
begörbített mutatóujjáról. Bármit is érzett – akár
megdöbbent, akár meglepődött –, nem mutatta.
Joan arca jóval beszédesebb volt. A nő olyan
vasvillatekintettel nézett ránk, mintha már a puszta
jelenlétünk is felháborítaná. Nem volt szükség szavakra.
A számok magukért beszéltek: mi hárman voltunk, ők
ketten. Az egyik fiú megvolt, a másik nem. Rifkinék már
azt is felháborítónak tartották, hogy Jacob nem tűnt el az
élők sorából.
Mindez olyan fájdalmasan nyilvánvaló és kínos volt,
hogy egy pillanatig mind az öten elképedve álltunk, és
tátott szájjal bámultuk egymást a bolt forgatagában.
– Várj meg minket a kocsiban! – mondtam Jacobnak.
– Jó.
Jacob a kijárat felé indult.
Rifkinék továbbra is mereven bámultak minket.
Rögtön elhatároztam, hogy nem szólok hozzájuk, csak
ha ők kezdeményezik a beszélgetést. Fogalmam sem
volt, mit mondhatnék, amit nem éreznének
fájdalmasnak, tapintatlannak vagy provokatívnak.
Laurie azonban nem tudott uralkodni magán. Látszott
rajta, hogy mindenáron oda akar menni hozzájuk. Óriási
erőfeszítések árán tudta megfékezni magát. Szinte a
naivságot súrolóan meghatónak találtam, a feleségem
mennyire szilárdan hisz a kommunikáció és a
kapcsolatteremtés erejében. Szerinte gyakorlatilag nincs
olyan probléma, amit ne lehetne orvosolni egy őszinte
beszélgetéssel. Sőt, komolyan hitt abban, hogy a
szerencsétlenség mindkét családot egyformán érinti;
hogy mi is sokat szenvedünk; hogy nem könnyű fel-
dolgozni, ha az ember fiát igazságtalanul vádolják, ha a
gyerek élete a szülők szeme láttára siklik ki, méghozzá
minden különösebb ok nélkül. Ben Rifkin halálának
tragédiája nem csökkentette Jake mártíromságának
tragédiáját. Nem hiszem, hogy Laurie ezt mind el akarta
mondani. Ennél azért empatikusabb volt. Csak részvétet
akart nyilvánítani, osztozni a szülők fájdalmában az
ilyenkor szokásos banális „Együtt érzek veletek”
dumával.
– Én... – szólalt meg.
– Laurie – szakítottam félbe –, menj ki Jacobhoz! Majd
én fizetek.
Meg sem fordult a fejemben, hogy csak úgy kisétáljak.
Jogunk volt ott lenni a boltban. Jogunk volt enni.
Laurie odament Joan Rifkinhez. Bátortalanul
megpróbáltam visszatartani, de ha a feleségem egyszer a
fejébe vett valamit, nem lehetett lebeszélni. Makacs volt,
mint egy öszvér. Aranyos, empatikus, okos, érzékeny,
szép nő, de attól még makacs, mint egy öszvér.
 Egyenesen odament Rifkinékhez, és úgy fordította
felfelé a tenyerét, mintha meg akarná fogni Joan kezét, de
az is lehet, hogy így akarta jelezni, nem tudja, mit
mondjon, de békés szándékkal jön.
Joan azzal viszonozta a gesztust, hogy karba fonta a
kezét.
Dan kissé felemelte a karját. Mintha arra készülne,
hogy le tudja fogni Laurie-t, ha valamilyen oknál fogva
megtámadná őket.
– Joan! – mondta Laurie.
Joan az arcába köpött. Az egész nagyon hirtelen
történt, Joan még azt sem várta meg, hogy a nyál
összegyűljön a szájában, így nem sok jött ki. Inkább
gesztusnak szánta a dolgot, a körülményekhez illő
gesztusnak – de ki tud előre felkészülni egy ilyen
helyzetre?
Laurie az arca elé kapta a kezét, és az ujjaival törölte le
a nyálat.
– Gyilkosok! – kiáltotta Joan.
Laurie mellé léptem, és a vállára tettem a kezem.
Olyan kemény volt, mint a kő.
Joan dühösen nézett rám. Ha történetesen férfi vagy
kevésbé visszafogott, lehet, hogy rám veti magát. Úgy
remegett a gyűlölettől, mint egy hangvilla. Nem tudtam
viszonozni a gyűlöletét. Nem tudtam haragudni rá, nem
igazán tudtam mást érezni, mint szomorúságot –
szomorúságot mindannyiunk miatt.
– Sajnálom – fordultam Danhez, mintha Joannal nem
lehetne beszélni, és nekünk, férfiaknak kellene
elsimítanunk a helyzetet, ha már a feleségeink nem
képesek erre.
Kézen fogtam Laurie-t, és eltúlzott udvariassággal
vezettem ki a boltból.
– Elnézést... bocsánat... elnézést – mondtam kedvesen,
és egymás után kikerültem a többi vásárlót meg a
bevásárlókocsikat, amíg végre ki nem jutottunk a
parkolóba, ahol senki sem ismert fel minket, és
visszasüppedhettünk abba a félig-névtelenségbe, amit az
utolsó cseppig ki kellett élveznünk a tárgyalásig, a
vízözönig.
– Bent hagytuk a cuccokat – mondta Laurie.
– Nem baj. Úgysem kell semmi.
 21. | Óvakodj a szelíd ember
haragjától

A VÉDŐÜGYVÉDEK MINDIG MEGLÁTJÁK A JÓT

AZ EMBEREKBEN. Nem számít, milyen aljas
vagy felfoghatatlan bűnt követ el valaki, nem számít,
milyen elsöprő a bűntudat, a védőügyvéd sosem felejti
el, hogy az ügyfele is csak emberből van. Természetesen
ezért érdemes a vádlott védelmére kelni. Nem is tudom,
hányszor hallottam ügyvéd szájából, hogy a
csecsemőbántalmazó vagy asszonyverő ügyfele
valójában „nem is olyan rossz ember”. Még az arany
rolexes, krokodilbőr aktatáskás fölényes zsoldosokban is
ott pislákol a humanizmus szikrája, a bűnöző is ember, a
jó és a rossz bonyolult keveréke, aki nagyon is méltó az
együttérzésünkre és az irgalmunkra. A rendőrök és az
ügyészek már nem ilyen derűlátóak. Minket egy
ellentétes impulzus vezérel. Még a legbecsületesebb em-
berben is azonnal meglátjuk a hibát, a férget, a lappangó
bűnözőt. A tapasztalat azt mondatja velünk, hogy a
szomszédban lakó bűbájos férfi tulajdonképpen bármire
képes. Könnyen előfordulhat, hogy a pap pedofil, a
rendőr ócska csaló, a szerető férj és apa mocskos titkot
rejteget. Természetesen mi is ugyanabból indulunk ki,
mint a védőügyvédek: mindenki emberből van.
 Minél tovább figyeltem Leonard Patzet, annál inkább
a meggyőződésemmé vált, hogy ő Ben Rifkin gyilkosa.
Reggelente követtem őt a pékségbe, majd a
munkahelyére, egy irodaszer-áruházba, és akkor is ott
voltam, amikor hazafelé indult. Röhejesen festett a bolti
egyenruhájában. A piros póló szorosan feszült rá hájas
törzsére. Kekizöld nadrágja kihangsúlyozta domború
medencéjét, amit Jacob meg a haverjai nemes
egyszerűséggel „fordított seggnek” neveznek. Nem
mertem bemenni a boltba, hogy megnézzem, mit
árultatnak Patz-cel. Talán elektronikus eszközöket,
számítógépeket, mobiltelefonokat – az a fajta volt.
Természetesen az ügyész kiváltsága, hogy megnevezze a
vádlottat, de egyszerűen nem fért a fejembe, Logiudice
miért Jacobot választotta ezzel az alakkal szemben.
Lehet, hogy az idealista szülő vagy a cinikus ügyész szól
belőlem, de még most sem értem.
Mire beköszöntött az augusztus, már hetek óta
követtem Patzet, reggel és este, munka előtt és után.
Nekem hihetőnek tűntek Matt Magrath információi, de
tudtam, hogy a bíróságon nem állnának meg. Egyetlen
esküdt sem hinne a kölyöknek. Megingathatatlanabb
bizonyítékra volt szükségem, valamire, ami nem egy
sunyi gyerektől származik. Nem tudom, miben bíztam,
miközben Patz után koslattam. Talán abban, hogy
megbotlik. Visszatér a helyszínre, az éjszaka közepén
próbál megszabadulni a bizonyítékoktól. Bármi megfelelt
volna.
 Csakhogy Patz nem csinált semmi gyanúsat. Ami azt
illeti, alig csinált valamit. Szabadidejében a boltokat járta,
vagy a Cold Spring Park melletti lakásában tunyult. A
Soldiers Field Road-i McDonald’sban szeretett enni, az
autós ablaknál rendelt, és a szilvakék autójában evett,
miközben rádiót hallgatott. Egyszer egyedül elment
moziba. Nem csinált semmi kirívót. De ettől még szentül
meg voltam győződve róla, hogy ő a tettes. A felháborító
lehetőség, hogy a fiamnak kell feláldoznia magát
helyette, elvette az eszemet. Minél tovább követtem a
pasast, minél tovább leskelődtem utána, minél tovább
kattogtam a témán, annál jobban bepörögtem. Egysíkú
élete nemhogy eloszlatta volna a gyanúmat, hanem csak
még jobban feldühített. Patz bujkált, lapított és várta,
hogy Logiudice elvégezze helyette a piszkos munkát.
Egy fülledt augusztusi szerda este közvetlenül Patz
autója mögött haladtam. A fickó hazafelé igyekezett
Newton belvárosán, az üzletközponton meg a
pihenőparkon keresztül, ahol több forgalmas út
keresztezi egymást. Öt óra körül járt az idő, de még
javában sütött a nap. A szokásosnál kisebb volt a
forgalom (a mienk is egyike azoknak a városoknak,
amelyek augusztusban teljesen kiürülnek), de még így is
csak araszolva lehetett haladni. A sofőrök szorosan
felhúzták az ablakokat, hogy így védekezzenek a párás
meleg ellen. Néhányan azonban, köztük Patz meg én is,
letekertük az ablakot, és kikönyököltünk rajta, hogy
kicsit lehűtsük magunkat. Még a fagylaltot nyalogató
járókelők is fancsali, elgyötört képpel ácsorogtak a
járdán.
A piros lámpánál Patz mögé kerültem. Idegesen
szorongattam a kormányt.
Patz autóján felgyulladt a féklámpa, és a kocsi
megingott.
Elvettem a lábamat a fékről. Nem is tudom, miért.
Nem döntöttem el, meddig akarok elmenni. De hosszú
idő óta először elfogott a boldogság, amikor a kocsi
előregördült, és kellemes puffanással nekiütközött Patz
autójának.
Patz rám nézett a visszapillantó tükörből, és égnek
emelte a kezét. Mi ez?
Vállat vontam, hátratolattam, majd másodszor is
nekihajtottam a lökhárítónak – ezúttal kicsit
keményebben. Puff.
A hátsó ablakon át láttam, hogy Patz homályba vesző
alakja ingerülten hadonászik. Néztem, ahogy üresbe
teszi a kocsit, kinyitja az ajtót, és felemeli a hájas seggét
az ülésről.
És ekkor kifordultam magamból. Kifordultam
magamból, ám ugyanakkor hátborzongató, ismeretlen és
felvillanyozó természetességgel és gördülékenységgel
jártam el.
Kipattantam a kocsiból, és szinte önkívületben
indultam Patz felé, mielőtt eldönthettem volna, tényleg
szükség van-e erre a balhéra.
Patz védekezőn kapta maga elé a kezét, és az
arckifejezése döbbenetről árulkodott.
A pólójánál fogva ragadtam meg, és háttal a
kocsijához passzíroztam. A képébe dugtam az orrom.
– Tudom, mit tettél – morogtam.
Patz nem felelt.
– Tudom, mit tettél.
– Miről beszél? Ki maga?
– Tudok a Cold Spring Parkról meg a fiúról.
– Jézusom, maga megőrült!
– El sem tudod képzelni, milyen pipa vagyok.
– Fogalmam sincs, miről beszél. Komolyan.
Eltévesztette a házszámot.
– Igen? Nem emlékszel, hogy Ben Rifkinnel akartál
találkozni a parkban? Nem emlékszel, hogy még Matt
Magrathnak is elmondtad, mire készülsz?
– Matt Magrathnak?
– Mióta figyelted Ben Rifkint, mióta leskelődtél utána?
Beszéltél vele? Aznap is nálad volt a kés? Mi történt?
Neki is alkut ajánlottál, mint Mattnek: száz dollár egy
tapizásért? Visszautasított? Kiröhögött, gúnyolódott
veled? Megpróbált leütni, ellökni, elijeszteni? Mitől
pörögtél be, Leonard? Miért tetted?
– Maga az apja?
– Nem, nem én vagyok Ben apja.
– Nem, annak a srácnak az apja, akit letartóztattak.
Maga az apja. Hallottam már magáról. A kerületi ügyész
mondta, hogy szerinte meg fog keresni.
– Melyik kerületi ügyész?
 – Logiudice.
– Mit mondott?
– Azt, hogy maga tisztára begőzölt, és lehet, hogy egy
nap megkeres engem, de nem szabad szóba állnom
magával. Azt mondta, hogy...
– Mit?
– Azt mondta, hogy maga őrült. Azt mondta, lehet,
hogy erőszakoskodni fog.
Elengedtem Patzet, és hátraléptem.
Meglepetten láttam, hogy az előbb felemeltem a
földről. Patz lecsúszott a kocsi oldalán, és a sarkán
landolt. Piros munkáspólója felcsúszott Dockers
terepnadrágjáról, felfedve kerek pókhasát, de a fickó
egyelőre nem merte rendbe szedni magát. Gyanakvóan
méregetett.
– Tudom, mit tettél – közöltem vele, miután
összeszedtem magam. – Nem engedem, hogy a fiam
vigye el helyetted a balhét.
– De én nem csináltam semmit.
– De igen. De igen. Matt mindent elmondott.
– Legyen szíves, hagyjon békén! Én nem csináltam
semmit. Csak azt teszem, amit a kerületi ügyész
mondott.
Bólintottam. Elfogott a tehetetlenség meg a
kétségbeesés. Zavarban voltam.
Tudom, mit tettél – ismételtem mély, határozott
hangon, de most már nemcsak Patzet akartam
meggyőzni, hanem magamat is. A mondat olyan
nyugalommal töltött el, mint egy ima.

Mr. Logiudice: És ezek után is követte Leonard Patzet?

Tanú: Igen.
Mr. Logiudice: Miért? Miben reménykedett?
Tanú: Hogy megoldom az ügyet, hogy be tudom
bizonyítani, Patz a gyilkos.
Mr. Logiudice: Komolyan elhitte, hogy sikerülni fog?
Tanú: Igen. Rossz lóra tett, Neal. A bizonyitékok Patzre
mutattak, nem Jacobra. Ez volt élete legnagyobb
lehetősége. Csupán annyit kellett volna tennie,
hogy követi a bizonyitékokat, bármerre is
vezetnek. Ez a dolga.
Mr. Logiudice: Maga sosem adja fel?
Tanú: Ugye, nincs gyereke, Neal?
Mr. Logiudice: Nincs.
Tanú: Rögtön gondoltam. Mert ha lenne, megértene.
Tényleg figyelmeztette Patzet, hogy ne álljon
szóba velem?
Mr. Logiudice: Igen.
Tanú: Mert tudta, ha az esküdtek meghallják, milyen
bizonyitékok szólnak Patz ellen, eszük ágában
sem lesz Jacobot vádolni. Biztosra játszott, ugye?
Mr. Logiudice: Végrehajtottam, amivel megbíztak.
Büntetőeljárást indítottam a gyanúsított ellen. Ez
a dolgom.
Tanú: Akkor miért nem merte az esküdtek elé engedni
Patzet?
Mr. Logiudice: Mert nem ő tette! A legjobb tudásom szerint
jártam el, a rendelkezésemre álló bizonyítékok
alapján. Nézze, Andy, most nem maga kérdez.
Azok az idők elmúltak. Most én kérdezek.
Tanú: Azért furcsa, nem? A lelkére köti a fickónak, hogy
 ne álljon szóba a védelem képviselőivel. Ez
mentő bizonyíték eltüntetése. De nyilván
megvolt rá az oka, ugye, Neal?
Mr. Logiudice: Szeretném, ha legalább... Kérem!
Szólítson Mr. Logiudice-nak!
Ennyit azért megérdemlők.
Tanú: Mondja csak meg nekik, Neal! Mondja meg, hogy
ismerte Leonard Patzet! Mondja el az
esküdteknek, mi áll a háttérben!
Mr. Logiudice: Menjünk tovább!
22. | Két számmal kisebb szív

Mr. Logiudice: Felhívnám a figyelmét egy dokumentumra,

egészen pontosan, ööö, a 22. számú bizonyítékra.
Felismeri ezt a dokumentumot?
Tanú: Igen, ez egy levél, amit dr. Vogel írt Jonathan
Kleinnek, az ügyvédünknek.
Mr. Logiudice: Hányadikán?
Tanú: Október 2-án.
Mr. Logiudice: Két héttel a tárgyalás előtt.
Tanú: Igen, hozzávetőlegesen.
Mr. Logiudice: A levél alján ez áll: „Másolatot kap: Mr. és Mrs.
Andrew Barber. " Olvasták önök ezt a levelet?
Tanú: Igen, olvastuk.
Mr. Logiudice: Az önök ügyvédje azonban, ha jól tudom, nem
bocsátotta a vád rendelkezésére. Tudomásom
szerint nem.
Tanú: Ne rejtélyeskedjen, Neal! Mi a kérdés?
Mr. Logiudice: Rendben. Miért nem bocsátották ezt a levelet a
vád rendelkezésére?
Tanú: Mert szigorúan bizalmas. Egy orvos írta a
páciensének, ráadásul munkaanyag, vagyis a
védelem készítette a perelőkészületek során. Ettől
bizalmas. Nem kell átadni a vádnak.
Mr. Logiudice: De most mégis átadta. Egy hétköznapi
sablonfelszólítás hatására. Miért? Feloldja a
titkosítást?
Tanú: Az nem az én tisztem. De most már úgyis
mindegy, nem igaz? Most már csak az igazság
számít.
Mr. Logiudice: Helyben vagyunk. Most az következik, hogy
maga mennyire bízik az igazságszolgáltatásban.
Tanú: Minden rendszer csak annyira jó, amennyire a
működtetői, Neal.
Mr. Logiudice: Dr. Vogelben is megbízott?
Tanú: Igen. Tökéletesen.
Mr. Logiudice: Még most is bízik benne? Nem történt semmi,
ami megingatta a hitét a doktornő
megfigyeleseiben?
Tanú: Megbízom benne. Jó orvos.
Mr. Logiudice: Szóval, nem vitat semmit, ami ebben a levélben
áll?
Tanú: Nem.
Mr. Logiudice: És mi volt a célja ennek a levélnek?
Tanú: Ez egy orvosi szakvélemény. A doktornő ebben
foglalta össze a Jacobbal kapcsolatos
megállapításait, hogy Jonathan eldönthesse,
beidézteti-e dr. Vogelt tanúként, és fel akarja-e
hozni Jacob mentális állapotának kérdéskörét.
Mr. Logiudice: Legyen szíves, olvassa fel a második bekezdést az
esküdtszéknek!
Tanú: Idézet: „A kliens első pillantásra választékosán
fogalmazó, intelligens, udvarias tizennégy éves
fiú. Félénken viselkedik, és kissé szűkszavú, de a
magatartásában semmi sem utal arra, hogy ne
lenne képes felfogni, felidézni vagy elmesélni az
üggyel kapcsolatos eseményeket, továbbá a saját
védelme érdekében megalapozott, intelligens,
indokolt döntésekkel segíteni jogi képviselője
munkáját."
Mr. Logiudice: A doktornő itt arra céloz, hogy szakmai
véleménye szerint Jacob bíróság elé állítható,
igazam van?
Tanú: Ez jogi szakvélemény, nem klinikai. De
egyébként igen, a doktornő nyilvánvalóan
tisztában van az előírásokkal.
Mr. Logiudice: És mi a helyzet a büntetőjogi felelősséggel? A
doktornő erre is kitér a levelében, ugye? Nézze
meg a harmadik bekezdést!
Tanú: Igen.
Mr. Logiudice: Legyen szíves, olvassa fel!
Tanú: Idézet: „Egyelőre nem áll rendelkezésemre
elegendő bizonyíték, hogy határozottan
 kijelenthessem, Jacob világosan különbséget tud
tenni jó és rossz között, és úgy tudja kontrollálni
a viselkedését, hogy az megfeleljen az ezzel
kapcsolatos kritériumoknak. Ahhoz azonban
elegendő bizonyíték áll a rendelkezésemre, hogy
alá tudjak támasztani egy olyan tetszés szerint
árnyalható érvet, amely az >>ellenállhatatlan
késztetés<< elméletén alapuló genetikai és
idegrendszeri tényekre támaszkodik."
Idézet vége.
Mr. Logiudice: „Elegendő bizonyíték áll a rendelkezésemre",
„tetszés szerint árnyalható érv". A doktornő
mellébeszél, nem igaz?
Tanú: Ez érthető. Az emberek mindig szkeptikusak,
amikor egy gyilkosnak kell kibúvót keresni.
Ahhoz, hogy a doktornő határozottan állást
foglalhasson, átkozottul biztosnak kellett volna
lennie a dolgában.
Mr. Logiudice: De azért utalt rá, legalábbis ezen a ponton, hogy
ez is egy lehetőség?
A „tetszés szerint árnyalható érv"?
Tanú: Igen.
Mr. Logiudice: A gyilkos gén?
Tanú: Ő nem használta ezt a kifejezést.
Mr. Logiudice: Legyen szíves, olvassa fel a „Diagnózis
áttekintése" jelölésű bekezdést! Harmadik oldal,
lap teteje.
Tanú: Neal, az egész dokumentumot fel akarja
olvastatni velem? Hiszen már bizonyiték. Az
esküdtek is nyugodtan elolvashatják.
Mr. Logiudice: Kérem! Az én kedvemért.
Tanú: Idézet: „Jacob mind a zárt üléseken, mind a
közvetlen klinikai megfigyelésen kivüli életében
olyan viselkedést produkál, illetve olyan
gondolatoknak és késztetéseknek ad hangot,
amelyek a következő diagnózisok bármelyikét
vagy mindegyikét alá tudják támasztani, akár
önmagukban, akár együttesen: reaktiv kötődési
 zavar, nárcisztikus személyiségzavar." Nézze, ha
azt várja tőlem, hogy kommentálni fogom egy
pszichiáter klinikai diagnózisát...
Mr. Logiudice: Csak még egyet. Negyedik oldal, második
bekezdés, a megjelölt mondat.
Tanú: „Ha röviden akarnám összefoglalni
megfigyeléseim teljes konstellációját - az empátia
teljes hiányát, a gyenge önkontrollt, a
kegyetlenkedésre való hajlamot -, azt mondanám,
hogy Jacob dr. Seuss Grincsére hasonít: két
számmal kisebb a szíve." Idézet vége.
Mr. Logiudice: Zaklatottnak tűnik. Sajnálom.
Csak nem az iménti mondatok zaklatták fel?
Tanú: Jézusom, Neal! Jézusom!
Mr. Logiudice: Akkor is felizgatta magát,
amikor először hallotta, hogy a fiának két
számmal kisebb a szíve?
[A tanú nem válaszolt. ]
Mr. Logiudice: Felizgatta magát?
Tanú: Tiltakozom! Ennek semmi jelentősége.
Mr. Logiudice: Tudomásul vettem. Most pedig válaszoljon a
kérdésre. Felizgatta magát?
Tanú: Igen! Miért, mit hitt, az ég szerelmére!
Az apja vagyok.
Mr. Logiudice: Pontosan. Hogy lehet az, hogy hosszú éveken át
együtt élt egy erőszakra hajlamos fiúval, és
semmit sem vett észre az egészből? Sosem
gyanakodott, hogy valami nem stimmel? A
kisujját sem mozdította, hogy megoldást találjon
ezekre a pszichológiai problémákra?
Tanú: Mit akar hallani, Neal?
Mr. Logiudice: Hogy tudott róla. Mert tudott róla, Andy. Tudott
róla.
Tanú: Nem.
Mr. Logiudice: Az meg hogy lehet, Andy? Hogyhogy nem tudott
róla? Hogy lehet az?
Tanú: Nem tudom. Csak annyit tudok, hogy ez az
igazság.
Mr. Logiudice: Már megint ezzel jön. Magának ez a mániája.
Állandóan azt hajtogatja: „az igazság, az igazság,
az igazság", mintha ezzel meg tudná másítani a
dolgokat.
Tanú: Magának nincs gyereke, Neal. Nem is várhatom
el magától, hogy megértse.
Mr. Logiudice: Akkor magyarázza el! Magyarázza el nekünk!
Tanú: Az ember elfogult a saját gyerekével szemben.
Mindenki az. Teljes szívünkkel szeretjük őket,
túl közel állunk hozzájuk. Ha lenne fia. Ha lenne
fia.
Mr. Logiudice: Ne tartsunk szünetet, amíg összeszedi magát?
Tanú: Ne. Hallott már a megerősítési torzításról? A
megerősítési torzítás az a tendencia, amikor csak
azokat a dolgokat látjuk meg a környezetünkben,
amelyek megerősítik az előítéleteinket, de
elsiklunk azok fölött, amelyek ellentétben állnak
a már meglévő hiedelmeinkkel. Azt hiszem,
valami ilyesmi történik a gyerekekkel
kapcsolatban is. Azt látjuk, amit látni akarunk.
Mr. Logiudice: És amit nem akarunk látni, azt egész egyszerűen
kizárjuk az életünkből?
Tanú: Nem zárjuk ki. Egyszerűen nem vesszük észre.
Mr. Logiudice: De ahhoz, hogy ezt igaznak fogadjuk el, ahhoz,
hogy ezt megerősítési torzításnak nevezzük,
őszintén hinnünk kell abban a bizonyos
dologban. Mert itt egy tudattalan folyamatról van
szó. Azaz, önnek őszintén hinnie kellett abban,
hogy Jacob átlagos gyerek, és nem két számmal
kisebb a szíve. Jól mondom?
Tanú: Igen.
Mr. Logiudice: Viszont az ön esetében szó sem volt erről. Hiszen
jó oka volt arra, hogy árgus szemekkel figyelje a
baljós jeleket, nem igaz? Ön egész életében, egész
életében, Andy, számított erre a lehetőségre, nem
igaz?
Tanú: Nem, ez nem igaz.
Mr. Logiudice: Nem? Elfelejtette, ki az apja?
Tanú: Igen. Harminc év alatt sikerült elfelejtenem. El
akartam felejteni, szándékosan felejtettemel,
jogom volt elfelej teni.
Mr. Logiudice: Joga volt elfelejteni?
Tanú: Igen. De ez magánügy.
Mr. Logiudice: Biztos, hogy az? Ezt ön sem gondolhatta
komolyan. Elfelejtette, ki az apja? Elfelejtette,
mivé válhat a fia, ha véletlenül a nagyapjára
ütött? Ugyan már, ezt nem lehet elfelejteni. Maga
végig tudott róla. „Megerősítési torzítás!"
Tanú: Hátrább az agarakkal, Neal!
Mr. Logiudice: Tudott róla.
Tanú: Hátrább az agarakkal! Ne akarjon felbőszíteni.
Most az egyszer viselkedjen ügyvédhez méltón.
Mr. Logiudice: Tessék! Ez az az Andy Barber, akit ismerünk. Aki
minden körülmények között megőrzi a
hidegvérét. Az önuralom és az önáltatás mestere.
Elsőrangú színész. Hadd kérdezzek valamit! Az
alatt a harminc év alatt, amíg elfelejtette, ki is
valójában és honnan jött, egyben új élettörténetet
is kreált magának, ugye? És mindenkinek ezt a
sztorit adta be. Vagyis hazudott.
Tanú: Sosem állítottam valótlanságot.
Mr. Logiudice: Nem, csak éppen kihagyott egy-két apróságot.
[A tanú nem válaszolt. ]
Mr. Logiudice: Ennek ellenére elvárja, hogy az esküdtszék
minden szavát elhiggye.
Tanú: Igen.
Mr. Logiudice: Rendben. Folytassa!
 23. | Ő

Északi Büntetés-végrehajtási Intézet, Somers, Connecticut

A BÖRTÖN LÁTOGATÓFÜLKÉJÉT ÚGY TERVEZTÉK,

hogy megzavarja és elszigetelje az embert. Egy
szűk, zárt, másfél méter széles, két és fél méter mély
fehér dobozban ültem, mögöttem üvegajtó, előttem
üvegablak. Jobb kéz felől drapp, nyomógomb nélküli fali
telefon. Fehér könyöklőpult. A fülkét természetesen úgy
tervezték, hogy a fogvatartottak itt is bezárva érezzék
magukat. Az intézmény ötös, azaz a legmagasabb
biztonsági fokozattal rendelkezett, ami kizárta a fizikai
érintkezést. Mégis, én éreztem úgy, mintha élve
eltemettek volna.
És amikor apám, Véreskezű Billy Barber megjelent az
ablakban, hátrabilincselt kézzel, kusza, hamuszürke
hajjal, kaján vigyorral az ajkán – szerintem boldog volt,
hogy végre előkerült a hangyaszar gyereke –, örültem,
hogy vastag üvegtábla választ el minket. Örültem, hogy
apám lát, de nem tud közel kerülni hozzám. A leopárd
az állatkertben egészen a ketrece széléig húzódik, és
megvetően néz rád a rácsok közül vagy az
átugorhatatlan várárok mögül, mert olyan
alacsonyrendű vagy, hogy az akadály nélkül nem tudnál
életben maradni. Abban a pillanatban, ha kimondatlanul
is, de benne van a levegőben: a leopárd a ragadozó, te
meg a préda, és mi, emberek csak az akadály miatt
érezhetjük felsőbbrendűnek magunkat. Az érzésbe, ami
akkor fog el minket, amikor megállunk a leopárd ketrece
előtt, enyhe szégyen is vegyül, amit az állat
rettenthetetlen ereje, fennhéjázása, fölényes viselkedése
vált ki belőlünk. Legnagyobb meglepetésemre, apám
láttán engem is az állatkerti látogató enyhe
szégyenkezése fogott el. Váratlanul ért ez az érzelmi
sokkhatás. Azt hittem, semmit sem fogok érezni.
Legyünk őszinték: Billy Barber idegen volt a számomra.
Negyvenöt éve, gyerekkorom óta nem találkoztam vele.
Mégis sóbálvánnyá dermedtem, amikor megjelent. A
markában tartott, mintha valahogy az én oldalamon
termett volna, és nem akarna elengedni.
Úgy állt ott az ablakkeretben, mint egy vén cowboy, és
szinte keresztüldöfött a tekintetével. Aztán horkantva
felröhögött.
Lesütöttem a szemem, ő pedig leült.
Az őr pár lépéssel mögötte állt, a kopár fal mellett.
(Minden kopár volt: minden fal, minden ajtó, minden
felület. Amennyire meg tudtam állapítani, az egész
börtönt megbontatlan fehér gipszkarton és szürke
betonfalak alkották. Ez új létesítmény volt, 1995-ben ad-
ták át, így csak arra tudtam gondolni, hogy a színek
hiánya valami agyament büntetőstratégia része. Elvégre
nem nehezebb sárgára vagy kékre festeni egy falat, mint
fehérre.)
 Apám felvette a kagylót. Ahogy leírom, apám, még
most is megborzongok, és az elmém visszarepít 1961-be,
amikor utoljára láttam őt a Whalley Avenue-i börtön
látogatóhelyiségében. Az volt az elválás pillanata,
amelyet követően az életünk két külön ágon csordogált
tovább. Én is a kagyló után nyúltam.
– Köszönöm, hogy eljöttél!
– Látom, nem tolonganak a látogatók.
Apám csuklóján még most is ott volt az a kék
tetoválás, ami annyi év után is megmaradt az
emlékezetemben. Tulajdonképpen elég kicsi és fakó volt:
egy elmosódott szélű kereszt, amely az évek során lilává
sötétült, akár egy mély véraláfutás. Rosszul emlékeztem
rá. Apámra is rosszul emlékeztem. Csak középmagas
volt és vékony, de jóval izmosabb, mint képzeltem. Még
most, hetvenkét évesen is szálkás börtönmuszklikkal
büszkélkedhetett. Új tetoválást is csináltatott, ami jóval
bonyolultabb és művészibb volt, mint a régi:
hátratekeredett sárkányt ábrázolt, amelynek farka és orra
apám torkánál találkozott, és úgy festett, mint egy medál.
– Ideje volt, hogy meglátogass.
Felhorkantam. A nevetséges célozgatás, hogy még ő
van megsértve, hogy ő itt a mártír, felbosszantott. Ennek
aztán van bőr a képén. Ez a fickó tipikus szélhámos –
mindig törleszkedik, mindig be akarja palizni a másikat,
mindig játszmázik.
– Mióta is várok rád – folytatta –, egy emberöltő óta?
Ki tudja, mióta rohadok itt, te meg nem tudsz időt
szakítani szegény öreg apádra. Egyszer sem jöttél el.
Milyen gyerek vagy te? Ki csinál ilyet?
– Ezt előre begyakoroltad?
– Ne viccelődjél itt nekem! Mit vétettem ellened? He?
Semmit. De egyszer sem voltál képes meglátogatni. A
saját apádat. Milyen gyerek az, aki negyven évig felé se
néz az apjának?
– A te fiad vagyok. Ez mindent megmagyaráz.
– A fiam? Te nem vagy a fiam. Nem is ismerlek. Soha
nem is láttalak.
– Megmutassam a születési anyakönyvi kivonatomat?
– Köpök a kibaszott kivonatodra. Szerinted, ettől
leszel a fiam? Egy csepp geci ötven évvel ezelőtt, az vagy
te. Mit hittél? Hogy tárt karokkal várlak? Azt hitted, fel-
alá ugrálok majd örömömben?
– Nemet is mondhattál volna. Nem szerepeltem a
látogatók listáján.
– Senki sem szerepel azon a kibaszott listán. Mit
hittél? Ki látogatna meg engem? Amúgy sem jöhet be
senki. Csak a közvetlen családtagok.
– Elmenjek?
– Nem. Nem hallottad, mit mondtam? – ingatta a fejét
apám komoran. – Ez a kibaszott hely. Maga a pokol.
Eleinte nem itt voltam. Összevissza rakosgatnak. Ha
valahol balhét csinálsz, ide küldenek. Ez egy pöcegödör.
Elhallgatott, mint akit már nem is érdekel a téma.
Némán ültem. A kihallgatásokon, a bíróságon, a
tanúmeghallgatásokon, bárhol, az a legokosabb, amit
tehetünk, hogy várunk, és nem mondunk semmit. A
tanú ki akarja tölteni a kínos csendet. Homályos
kényszert érez, hogy beszéljen, hogy bebizonyítsa, nem
hallgat el semmit, hogy bebizonyítsa milyen okos és
tájékozott, mert így akarja elnyerni a bizalmunkat. Most
viszont, azt hiszem, csak megszokásból hallgattam.
Természetesen eszem ágában sem volt elmenni.
Legalábbis addig, amíg apám igent nem mond.
Hirtelen megváltozott a hangulat. Apám összeroskadt.
Szinte tapintható volt, ahogy a dacoskodást követően
úrrá lett rajta a lemondás, sőt, az önsajnálat.
– Hát – mondta –, legalább jó nagydarab lettél. Anyád
biztosan jól főzött.
– Jó volt hozzám. Minden szempontból.
– Hogy van?
– Mit érdekel az téged?
– Nem érdekel.
– Akkor ne beszélj róla!
– Mér’ ne?
Megráztam a fejem.
– Régebb óta ismerem ám, mint te – mondta apám.
Fészkelődni kezdett a széken, rám kacsintott, és úgy
rángatta a csípőjét, mintha dugna.
– Az unokád bajban van. Tudsz róla?
– Hogy micsoda? Nem is tudtam, hogy van unokám.
Hogy hívják?
– Jacob.
– Jacob? – nevetett fel.
 – Mi olyan vicces?
– Ilyen buzi egy nevet!
– Nagyon is szép név!
Apám rázkódott a nevetéstől, majd kornyikálni
kezdett:
– Jaaaacob!
– Vigyázz a szádra! Jó gyerek.
– Igen? Annyira azért nem jó, különben nem lennél itt.
– Mondom, vigyázz a szádra!
– Mi történt a kis Jacobbal?
– Gyilkossággal vádolják.
– Gyilkossággal? Gyilkossággal. Hány éves?
– Tizennégy.
Apám az ölébe ejtette a telefont, és hátradőlt a széken.
Végül kihúzta magát, és azt kérdezte:
– Kit ölt meg?
– Senkit. Ártatlan.
– Ja, persze, ahogy én is.
– Ő tényleg ártatlan.
– Oké, oké.
– Nem is hallottál róla?
– Itt semmit sem hallani. Ez egy hullaház.
– Gondolom, te vagy itt a legöregebb szélhámos.
– Maj’nem.
– Nem is értem, hogy bírod ki.
– Csalánba nem üt a ménkő. – A bilincs miatt apám
kénytelen volt mind a két karját felemelni, a bal kezében
fogta a kagylót, tétlen jobb karját behajlította. – Csalánba
nem üt a ménkő. – Hirtelen elkomorult. – Ez egy
pöcegödör – mondta. – Mintha egy kibaszott barlangban
élnék.
Felváltva ingadozott a két pólus, a hipermacsóskodás
és az önsajnálat között. Nehéz volt megállapítani, melyik
az igazi énje. Talán egyik sem. Az utcán nem nézik jó
szemmel az érzelmi ingadozást. Idebent – ki tudja?
Lehet, hogy ezt hozta ki belőle a környezet.
– Magadnak köszönheted, hogy ide jutottál.
– Magamnak köszönhetem, úgyhogy összeszorítom a
fogamat, és nem panaszkodom. Szerinted,
panaszkodom?
Nem válaszoltam.
– Szóval, mit akarsz tőlem? Azt akarod, hogy segítsek
szegény ártatlan kis Jacobon?
– Lehet, hogy beidéztetlek tanúnak.
– Ugyan minek?
– Kérdezhetek valamit? Amikor megölted azt a lányt,
mit éreztél? Nem fizikailag. Úgy értem, mi járt a
fejedben, mire gondoltál?
– Hogyhogy mire gondoltam?
– Miért tetted?
– Mit akarsz hallani? Te úgyis jobban tudod.
– Én csak az igazat akarom hallani.
– Ja, persze. Arra a kutya se kíváncsi. Főleg azok nem,
akik folyton azt óbégatják, hogy az igazat akarják hallani.
Nekem elhiheted, fütyülnek az igazságra. Mondd meg,
mivel tudok segíteni a gyereknek, és azt mondom.
Szarok rá. Kit érdekel, mi lesz?
– Akkor másképp kérdezem. Amikor megtörtént az a
dolog, gondoltál valamire? Bármire? Vagy
ellenállhatatlan vágy kerített hatalmába?
Apám szája felfelé kunkorodott.
– Ellenállhatatlan vágy?
– Válaszolj!
– Szóval, ebben sántikálsz.
– Mindegy, miben sántikálok. Nem sántikálok
semmiben. Csak mondd el, mit éreztél!
– Ellenállhatatlan vágyat éreztem.
Hangosan felsóhajtottam.
– Tudod, ha jobban tudnál hazudni, lehet, hogy most
nem lennél itt.
– Te meg, ha nem hazudoznál ilyen jól, lehet, hogy
már nem lennél szabadlábon – mért végig apám. – Ha
azt akarod, hogy segítsek tisztára mosni a gyereket,
akkor segítek. Mégiscsak az unokám. Csak mondd meg,
mit akarsz!
Akkorra már eldöntöttem, hogy Véreskezű Billy
Barber a közelébe sem jöhet a tanúk padjának. A hazug
embernél csak egyvalaki rosszabb – az ügyetlen hazug.
– Jó – mondtam –, szeretnéd tudni, miért jöttem? Ezért
– tartottam fel a kis csomagot, a műanyag tasakba rejtett
steril pálcikát. – Ezzel kell áttörölnöm az ínyedet. Hogy
DNS-mintát vegyek.
– Az őrök nem engedik.
– Az őröket bízd csak rám! Nekem a te hozzájárulásod
kell.
– Miért van szükség a DNS-emre?
– Egy mutáns gént keresünk. Úgy hívják, hogy MAOA
Knockout.
– Az meg mi a franc?
– Egy genetikai mutáció. Állítólag arra kódolja a testet,
hogy adott környezetben agresszívebben viselkedjen.
– Ki mondja ezt?
– A tudósok.
Apám szeme összeszűkült. Szinte olvastam a
gondolataiban, sugárzott róla a potyaleső szélhámosok
önző opportunizmusa. Íme, egy érv, amit talán ő is
felhozhat a mentségére.
– Minél többet tudok, annál biztosabbra veszem, hogy
Jacob nem is olyan ártatlan.
– Nem azért jöttem ide, hogy kikérjem a
véleményedet. Azért jöttem, hogy nyálmintát vegyek
tőled. Ha nemet mondasz, szerzek bírósági végzést, és
erőszakkal veszlek rá.
– Miért mondanék nemet?
– Miért tennél meg nekem bármit is? A magadfajtákon
nem lehet kiigazodni.
– Miért mondod ezt? Ugyanolyan ember vagyok, mint
bárki más. Mint te.
– Jó, oké, mindegy.
– Te csak ne fölényeskedj! Elgondolkodtál már azon,
hogy ha nem vagyok, te sem léteznél?
– Mindennap eszembe jut.
 – Na, látod.
– Nem valami felemelő gondolat.
– Én akkor is az apád vagyok, kölyök, akár tetszik,
akár nem. Nem várom el, hogy örülj neki.
– Hát, nem is örülök.
Némi huzavona után felhívtam az igazgatóhelyettest,
és nyélbe ütöttük az üzletet. Azt nem engedték meg,
hogy saját kezűleg vegyem le a mintát apám szájából,
pedig ez lett volna a legbiztosabb módja, hogy ne
kerüljön porszem a gépezetbe: úgy tanúsíthattam volna a
legkönnyebben, hogy a minta eredeti, hiszen egy percre
sem adtam ki a kezemből a pálcikát. Az Északi ilyen. A
„nincs érintkezés” tényleg azt jelenti, hogy nincs
érintkezés. Végül megengedték, hogy odaadjam a
készletet az egyik őrnek, aki rögtön továbbadta
apámnak.
A látogatói fülke telefonján keresztül lépésről lépésre
elmagyaráztam apámnak, mit kell tennie.
– Csak tépd fel a csomagolást, és lazán töröld át a
pálcikával a szád belsejét! Hogy egy kicsit átnedvesedjen.
Nyelj egy nagyot! Aztán töröld át a szád belsejét, egészen
hátul, ahol az állkapocscsontok találkoznak! Dobd bele a
pálcikát a műanyag palackba, anélkül, hogy
megérintenéd a pálcika hegyét, és csavard rá a kupakot!
Végül ragaszd le a kupakot a címkével, és írd fel rá a
nevedet meg a dátumot! Végig látni akarom, mit
csinálsz, úgyhogy ne takard el a kilátást.
Apám összebilincselt kezével feltépte a pálcikát
tartalmazó papírtasakot. A pálcika egy hosszú, fából
készült bot volt – hosszabb, mint egy közönséges
fültisztító pálcika. Apám úgy kapta be a vattás részt,
mint egy nyalókát, és úgy tett, mintha bele akarna harap-
ni. Aztán az ablakon keresztül rám vicsorította a fogát, és
a pálcika vattás végével végigtörölte felső fogínye elülső
részét. Megforgatta a szájüregében, meg a két állkapocs
találkozásánál. Az ablakhoz tartotta a pálcikát.
– Most te jössz!
Harmadik rész

„Tervezek egy kísérletet. Fogok egy csecsemőt –

származás, faj, tehetség, előélet nem számít, csak
egészséges legyen –, és azt faragok belőle, amit csak
akarnak. Művészt, katonát, orvost, jogászt, papot,
vagy éppenséggel tolvajt. Önök döntenek. A
csecsemők egyformán képesek ezekre a dolgokra. Csu-
pán odafigyelésre, időre és megfelelően kontrollált
környezetre van szükségük. ”

JOHN F. WATKINS
A behaviorizmus alapelvei (1913)
 24. | Az anyák mások

É VEKIG NEM HITTEM, hogy akár egyetlen pert is

elveszíthetek. A gyakorlatban persze többször is
vesztettem. Minden ügyvéd veszít néha, ahogy a
baseballjátékosok is csak hetven százalékban ütik el jól a
labdát. De ettől még nem hagytam magam meg-
félemlíteni, és megvetettem azokat, akik igen – a
helyezkedőket meg a gyáva nyulakat, akik csak a sima
ügyeket merték elvállalni, akik nem szívesen vállalták
volna be, hogy a vádlottat felmentik. Az ügyész
szempontjából semmi szégyellnivaló nincs abban, ha
felmentik a vádlottat, főleg akkor nem, ha ellenkező
esetben egy mocskos alkuba kellene belemennie. Az a
helyzet, hogy a legjobb eredmények nem a kiváló
tárgyalótermi munka teljesítményei. Ezzel azok
büszkélkednek, akik kiválogatják maguknak a
legütősebb ügyeket, egyébként pedig kivonják magukat
a forgalomból, függetlenül attól, jó vagy rossz ügyet
szolgálnak ezzel. Ez Logiudice módszere, nem az enyém.
Szerintem jobb harcolni és veszíteni, mint kiárusítani az
áldozatot.
Ezért is szerettem az emberölési ügyeket.
Massachusettsben egyetlen gyilkos sem vallhatja
bűnösnek magát. Minden esetben vádat kell emelni. Ez a
szabály még abból az időből származik, amikor a
gyilkosságot halállal büntették. Halálbüntetés esetén
nincs kecmec, nincs alku. Túl nagy a tét. Emberölés
esetén tehát, bármilyen indokolatlannak tűnik is a dolog,
mind a mai napig kötelező bíróság elé vinni az ügyet. Az
ügyészek nem válogathatják ki maguknak a nyert
ügyeket, és hajíthatják félre a hosszadalmasnak ígérkező
eseteket. Annál jobb, gondoltam magamban. Legalább
megmutathatom, ki vagyok. Egy gyengébb ügyet is meg tudok
nyerni. Én így álltam hozzá a dologhoz. Mindannyian
áltatjuk magunkat. A pénzember azzal győzködi magát,
hogy a gazdagsága valójában másokat gazdagít; a
művész azzal, hogy az alkotásai a halhatatlan szépség
megtestesülései; a katona azzal, hogy az angyalok
oldalán áll. Én azzal győzködtem magam, hogy jó
irányba tudom terelni a dolgokat, hogy az igazság
győzedelmeskedik, amikor megnyerek egy pert. Az ilyen
gondolatok egészen megrészegíthetik az embert, és Jacob
esetében pontosan így jártam.
Ahogy közeledett a tárgyalás napja, megint kezdett
úrrá lenni rajtam a harctéri izgalom. Meg sem fordult a
fejemben, hogy veszíthetünk. Energikusan, optimistán,
magabiztosan, harciasan álltam a dolgokhoz. Így utólag
látom, teljesen elrugaszkodtam a valóságtól. De nincs
ebben semmi furcsa, ha jobban belegondolunk. A méltó-
ságában sértett ember mindig bosszúért liheg.

A per 2007. október közepén kezdődött, a lombhullást

megelőző időszakban. Látszott, hogy a fák nemsokára
lehullatják leveleiket, de a lombozat, még egyszer
utoljára, ragyogó vörös, narancs és mustársárga
díszruhát öltött.
A tárgyalás előestéjén, kedd este, szokatlanul meleg
volt az idő. A hőmérséklet éjszaka sem csökkent tizenöt
fok alá a sűrű, párás, feszültségtől terhes levegőben. Az
éjszaka közepén felriadtam, mert – mint mindig, amikor
Laurie nem tudott elaludni – éreztem, hogy van valami a
levegőben. A feleségem az oldalára könyökölve feküdt,
fejét a kezébe támasztva.
– Mi a baj? – súgtam oda neki.
– Hallod ezt?
– Mit?
– Pszt! Figyelj!
Odakint halkan suhogott az éjszaka.
Hangos sikoly hallatszott. Kezdetben olyan volt, mint
egy állat vonyítása, majd hirtelen fülsiketítő sikollyá
változott, mint a vonatkerekek csikorgása.
– Mi a fene ez? – kérdezte Laurie.
– Nem tudom. Macska? Madár? Valami elkapta.
– Mi kapna el egy macskát?
– Róka, prérifarkas. Talán mosómedve.
– Kezdem úgy érezni magam, mintha az erdő közepén
laknánk. Pedig ez egy város! Egész életemben itt éltem.
Soha nem láttam errefelé rókát vagy prérifarkast. És azok
az óriási vadpulykák, amik néha bejönnek a kertbe?
Régen egy sem élt itt.
 – Sok az építkezés. A város egyre gyorsabban
terjeszkedik. Eltűnnek a természetes élőhelyek. Az
állatok kiszorulnak az erdőből.
– Mi ez a hang, Andy? Azt se tudom, melyik irányból
jön, vagy milyen messziről. Mintha itt lenne a
közelünkben. Biztosan az egyik szomszéd macska.
Feszülten füleltünk. Megint elkezdődött. Időközben
egyértelművé vált, hogy a visítás egy haláltusáját vívó
macskától származik. A kiáltás felismerhetően
macskanyávogásnak indult, de aztán vad, féktelen
visításba torkollt.
– Mi tart ilyen sokáig?
– Lehet, hogy eljátszadozik a zsákmánnyal. A
macskák is ezt szokták csinálni az egerekkel.
– Szörnyű!
– Ilyen a természet.
– Ilyen kegyetlen? Arra buzdít, hogy kínozd meg a
zsákmányt, mielőtt megölöd? Mi ebben a természetes?
Milyen evolúciós előnyökkel jár a kegyetlenség?
– Nem tudom, Laurie. Ez már csak így van. Bármi is
támadta meg ezt a macskát, egy kiéhezett prérifarkas
vagy egy megvadult kutya, biztosan mindenre elszánt.
Nem lehet könnyű ezen a környéken vadászni.
– Ha annyira elszánt, ölje meg, és egye meg rögtön.
– Próbáljunk meg aludni. Holnap nehéz napunk lesz.
– Szerinted, ezek után el tudok aludni?
– Adjak egy nyugtatót?
– Ne! Még holnap délelőtt is ki lennék ütve tőle. Éber
akarok lenni. Nem is értem, te hogy bírod azt a bogyót.
– Ne hülyéskedj! Mintha cukorkát ennék. Egyszerűen
nem tud kiütni.
– Nekem nem kell altató, Andy. Csak szűnjön már
meg ez a ricsaj.
– Gyere, feküdj le!
Laurie a párnára hajtotta a fejét. A hátáhóz simultam,
ő pedig az ágyékomhoz préselte a fenekét.
– Ideges vagy, Laurie. Ami nem is csoda.
– Nem tudom, végig bírom-e csinálni ezt az egészet,
Andy. Nincs hozzá erőm.
– Majdcsak túljutunk rajta.
– Könnyű neked. Te tudod, mire számíthatsz. És nem
vagy anya. Nem mintha egyébként könnyű dolgod lenne.
Tudom, hogy nincs. De az én helyzetem más. Nem
vagyok képes rá. Nem fog menni.
– Bárcsak tehetnék valamit érted, Laurie, de nem
tudok.
– Nem. De ez is segít, amit most csinálsz. Feküdjünk
így! Majdcsak vége lesz egyszer.
A sikoltozás még legalább negyedóráig folytatódott.
Utána egyikünk sem bírt visszaaludni.

Amikor másnap reggel nyolckor kiléptünk a házból,

láttuk, hogy a Fox 25 Híradó közvetítőkocsija áll az utca
túloldalán, és füst gomolyog a kipufogócsövéből. Az
operatőr lefilmezte, ahogy odamegyünk a kocsihoz.
Arctalan maradt a vállkamerája mögött. Vagy inkább a
kamera volt az arca: félszemű rovarfej.
A cambridge-i bíróság épülete elé érvén a Thorndike
Street-i bejárat felé indultunk, ahol már nyüzsögtek a
riporterek. Megint egymás hegyén-hátán tolongva
figyelték, mikor fordulunk be a sarkon. A kamerák
szokás szerint egymásnak feszülve keresték a megfelelő
beállítást, a mikrofonok erőszakosan döfködték a levegőt
az orrunk előtt. Ezúttal sokkal könnyebb volt leszerelni
az újságírók hadát, mivel már a vádirat ismertetésénél is
volt szerencsénk hozzájuk. Jacob izgatta őket a
leginkább, de, furcsamód, hálás voltam a sorsnak, hogy
Jacob kénytelen lefutni ezeket a köröket. Volt egy
elméletem, miszerint még mindig jobb, ha a vádlottat
óvadék ellenében szabadlábra helyezik, mint ha
vizsgálati fogságban tartják, ahogy az én vádlottjaimat
szokták. Azok a vádlottak, akik nem teszik le az óva-
dékot, nagy valószínűséggel csak egyféle úton
hagyhatják el az épületet: a fogolykijáraton – és nem
haza indulnak, hanem a börtönbe.
Ezek a vádlottak úgy haladnak végig a bíróság
épületén, mint a hús a húsdarálóban, vagy az acélgolyók
a pancsikóban: az emeleti cellákból a különböző
tárgyalótermekbe kerülnek, majd az alagsori
mélygarázsba, ahonnan a rabszállító furgonnal viszik
őket a börtönökbe. Jacob örülhetett, hogy a kapun
keresztül léphetett be az épületbe, hogy a lehető
legtovább őrizhette meg a szabadságát és méltóságát. Ha
egyszer bekerülsz a bíróság gépezetének fogaskerekei
közé, soha többé nem szabadulsz.
 25.| A Tanárnő, a Szemüveges Lány, a
Somerville-i Dagadék, Urkel, a
Lemezstúdiós Srác, a
Háziasszony, a Fogszabályzós Nő
és más orákulumok

M IDDLESEX MEGYÉBEN elvileg véletlenszerűen

osztották szét az ügyeket a bírák között. Persze
senki sem hitte el, hogy létezik effajta lottósorsolás. A
komolyabb ügyeket újra meg újra ugyanazok a bírák
kapták, és a nyertes sorsjeggyel rendelkezők igazi
primadonnáknak számítottak – ez az a típus, aki a
színfalak mögött lobbizik a fellépésért. De senki sem
panaszkodott. Szót emelni a bíróság berögzült
gyakorlata ellen körülbelül annyit ért, mint széllel
szemben hugyozni, ráadásul talán még kapóra is jött,
hogy az egomániás bírák önként jelentkeztek a feladatra.
Jó adag egészséges önbizalomra van szükség, hogy
valaki rendet tudjon tartani egy felbolydult tár-
gyalóteremben. A látszat is ezt kívánta meg: a nagy
ügyekhez nagy személyiségek kellenek.
Így hát nem volt meglepő, hogy Jacob tárgyalását
Burton French bíró kapta. Mindenki tudta, hogy így lesz.
A hajhálós büfésnénik, a gyengeelméjű portások, még az
álmennyezet mögött kaparászó egerek is jól tudták, ha
kamerák is vannak a tárgyalóteremben, csakis Burt
French ülhet a bírói pulpituson. Nagyon valószínű, hogy
ő volt az egyetlen bíró, akit a nyilvánosság is ismert,
mivel gyakran szerepelt a helyi híradóban, mint a jogi
ügyek szakértője. Jól mutatott a tévében. Élőben kicsit
röhejesen festett, olyan volt, mint Blimp ezredes – két
reszketeg pipaszár lábra ültetett hordóhas de amikor
csak a feje jelent meg a képernyőn, azt a megnyugtató
komolyságot árasztotta magából, amit egy igazi bírónak
kell. Egyértelmű kijelentéseket tett, semmi „egyrészt,
másrészt”, amibe az újságírók rögtön belekötnek.
Ugyanakkor nem volt bombasztikus, soha nem bonyo-
lódott csúsztatásokba vagy provokációba, hogy „meleg”
helyzetekkel örvendeztesse meg a tévéseket. Inkább
komolyságot erőltetett szögletes arcára, behúzta az állát,
egyenesen belenézett a kamerába, és ilyeneket mondott:
„A törvény nem teszi lehetővé [ezt meg azt].” Senki sem
hibáztathatta a nézőket, amiért az volt a véleményük: Ha
a törvény beszélni tudna, ilyen hangon szólna hozzánk.
Mindez csupán azért volt elviselhetetlen az ügyvédek
számára, akik reggelente, munkakezdés előtt, vagy
ebédidőben összegyűltek egy kis pletykálkodásra, mert
French bíró nyers, „csak semmi mellébeszélés” jellegű
hozzáállása tömény szánalom volt. A férfi, aki a Törvény
szerepében tetszelgett a nyilvánosság előtt, valójában
exhibicionista dilettáns volt, a tárgyalóteremben pedig
kicsinyes zsarnok. Ami miatt, ha jobban belegondolunk,
joggal tetszeleghetett a Törvény szerepében.
Természetesen, mire Jake tárgyalása elkezdődött,
magasról tojtam French bíró szakmai hiányosságaira.
Csak a meccs számított, és Burt French előnyt jelentett a
számunkra. Alapvetően konzervatív bíró volt, nem az a
fajta, akit meg lehet etetni egy gyilkos gén típusú modern
elmélettel. Az is sokat nyomott a latban, hogy Frech bíró
nagy előszeretettel szívatta halálra az előtte megjelenő
ügyvédeket. Zsarnoki ösztönével rögtön megérezte, ha
valaki nem volt biztos a dolgában, és kéjes örömmel
csicskáztatta a kétbalkezes, felkészületlen ügyvédeket.
Neal Logiudice ideális préda volt egy ilyen fickónak, és
Lynn Canavan hibázott, hogy pont egy ilyen
kulcsfontosságú ügyben nem figyelt oda erre. Igaz, nem
volt más választása. Rám már nem számíthatott.
Így kezdődött.
De – ahogy az már lenni szokott, amikor hosszasan és
türelmetlenül várunk valamit – csalódnunk kellett. A 12B
tárgyalóterem zsúfolt galériájában várakoztunk, és az óra
mutatója először a kilencet hagyta el, aztán a negyedet,
végül a felet is. Jonathan nem nagyon izgatta magát a
késés miatt. Többször is odament a jegyzőhöz, de
minden alkalommal azt a választ kapta, az okozza a
késést, hogy nem tudják felállítani a közvetítőkamerát,
amely a legfőbb hírcsatornákat, köztük a Court TV-t látja
el képanyaggal. Aztán azért kellett várnunk, mert kicsit
elhúzódott a szokásosnál több főt számláló
esküdtjelöltek regisztrációja. Jonathan mindenről
tájékoztatott minket, aztán kinyitotta a New York Timest,
és békésen olvasni kezdett.
A tárgyalóterem elején French bíró jegyzője, egy Mary
McQuade nevű nő, papírokat rendezgetett, majd
elégedetten felállt, és karba tett kézzel körbenézett a
teremben. Mindig is jóban voltam Mary-vel. A saját
érdekemben. A jegyző a bíró jobbkeze, így jelentős sze-
repet tölt be a per során. Mary kifejezetten élvezte a
pozíciójából eredő előnyöket, a hatalom közelségét. És,
az igazat megvallva, jól is végezte a munkáját: mindig
megtalálta a középutat French bíró hepciáskodása és az
ügyvédek pofátlansága között. A bürokrata szó negatív
jelentésű, holott szükség van a bürokráciára, és ezt csak a
jó bürokraták tudják biztosítani. Mary pedig nem is
csinált titkot belőle, milyen szerepet tölt be a
rendszerben. Drága, divatos szemüveget viselt, és
elegánsan öltözködött, mintha ezzel is el akarná hatá-
rolni magát a többi tárgyalóterem igáslovaitól.
A terem túlsó végében ült a teremszolga, egy Ernie
Zinelli nevű testes férfi. Ernie hatvan-egynéhány éves
volt és százötven kiló, és ha valaha is atrocitásra került
volna sor a tárgyalóteremben, szegény szerencsétlen
valószínűleg ott helyben szívrohamot kap. Jelenléte
ugyanolyan szimbolikus volt, mint a kalapács
használata. De én bírtam Ernie-t. Az évek során egyre
kendőzetlenebbül nyilvánított – általában szélsőségesen
kedvezőtlen – véleményt a vádlottakról, továbbá a
bírákról és ügyvédekről – őket sem tartotta valami sokra.
 Ez a két régi kollégám most alig akart megismerni.
Mary néha rám sandított, de semmi jelét nem adta
annak, hogy ismerjük egymást. Ernie azért
megkockáztatott egy halvány mosolyt. Nyilván féltek,
hogy a jelenlévők félreértenék a baráti gesztusaikat, és
azt hinnék, hogy a mellettem ülő Jacobnak szólnak.
Kíváncsi voltam, vajon külön utasították-e őket, hogy ne
foglalkozzanak velem. De valószínűleg maguktól is
rájöttek, hogy átálltam a másik oldalra.
Amikor a bíró tíz óra előtt elfoglalta a helyét az
emelvényen, már elzsibbadtunk a sok üléstől.
Mindenki felállt, amikor Ernie elkiáltotta magát:
– Figyelem, figyelem, Massachusetts Állam Legfelsőbb
Bírósága megkezdi ülését. – Jacob egy pillanatra sem bírt
veszteg maradni. Végül elhangzott az utolsó mondat: –
Mindnyájan, akik ügyeteket a bíróság elé terjesztitek,
lépjetek elő, és meghallgattattok. – Laurie-val bátorítóan
simogattuk meg Jacob hátát.
Megkezdődött a tárgyalás. Jonathan intett Jacobnak,
és mindketten elfoglalták a helyüket a védelem
asztalánál, ahogy a következő két hét során minden
reggel.
Innen látja majd Laurie a pert. A galéria első sorából,
ahol nap mint nap órákig fog ücsörögni, és mereven
bámulja Jacob tarkóját. A feleségem feltűnően sápadtnak
és soványnak hatott a nézők között, mintha Jacob ügye
rákos betegség lenne, amit el kell viselni, amit le kell
győzni. És mégis, bármennyire is magába roskadt, én
még most is ott láttam benne a fiatal Laurie szellemét: a
tizenéves lányt meg a gyönyörű, telt szív alakú arcát.
Szerintem, ilyen az örök szerelem. A tizenhét éves lány
emléke legalább olyan valóságos és élettel teli, mint az
előtted ülő középkorú nő. Ez egy kellemes kettős látás:
egyszerre látsz és emlékezel. Csak arra tudsz így
tekinteni, akit igazán ismersz.
Laurie szerencsétlenül kuporgott a széken. A
fiatalkorú vádlottak szüleit külön purgatóriumba
száműzik a per során. Kötelező jelen lenni, de csöndben
kell maradni. Ami Jacob ügyét illeti, egyszerre voltunk
áldozatok és elkövetők. Sajnáltak minket, hiszen mi nem
tettünk semmi rosszat. Csak nem volt szerencsénk,
vesztettünk a terhesség-lottón, és egy csirkefogó
gyerekkel lettünk megáldva. Sperma + petesejt = gyilkos
– valami ilyesmi. Nincs mit tenni. Ugyanakkor meg is
vetettek minket: valaki csak felelős azért, hogy Jacob ilyen
lett, és mi nemzettük a fiút, mi neveltük fel őt, valamit
biztosan elrontottunk. Ráadásul volt pofánk a gyilkost
védeni, azt akartuk, hogy megússza a dolgot, ami csak
újabb bizonyítékot jelentett arra, hogy antiszociális,
velejükig romlott emberek vagyunk. A közvélemény
természetesen annyira ellentmondásosan és indulatosan
viszonyult hozzánk, hogy képtelenség volt megfelelni
neki, képtelenség volt helyesen cselekedni. Az emberek
azt gondoltak rólunk, amit akartak, ők döntötték el, hogy
gonosznak vagy mártírnak állítanak-e be minket. A
következő két hétben Laurie-nak is el kell játszania a
szerepét. Olyan merev és kifejezéstelen arccal ül a
tárgyalóterem végében, mint egy márványszobor. A fia
tarkóját bámulja, és a legapróbb rezdülésből is
megpróbál kiolvasni valamit. Nem reagál semmire. Nem
számít, hogy egyszer régen a karjában ringatta ezt a
kisfiút, és azt suttogta a fülébe: „Csitt! Csitt!” Ez már a
kutyát sem érdekli.

Amikor French bíró végre elfoglalta a helyét,

körbenézett az egybegyűlteken, a jegyző pedig olvasni
kezdett:
– Nulla, nyolc, kötőjel, négy, négy, nulla, hét, Állam
kontra Jacob Michael Barber, egyrendbeli szándékos
emberölés. A védelem részéről jelen van: Jonathan Klein.
A vád részéről jelen van: Neal Logiudice, helyettes
kerületi ügyész. – A bíró kellemes, komor arca egy
pillanatra megállapodott a résztvevőkön: Jacobon, az
ügyvédeken, még rajtunk is, egy röpke pillanatra
különös jelentőséggel ruházva fel minket, ami persze
rögtön el is párolgott, amint továbbvándorolt a tekintete.
Az évek során sokszor volt dolgom French bíróval, és
bár az volt a véleményem róla, hogy nem akkora
szaktekintély, mint amekkorának vallja magát, azért
kedveltem őt. Régebben a Harvard focicsapatában
játszott. Végzősként egyszer az utolsó pillanatban si-
került kivédenie a Yale támadását, és ez a ragyogó
pillanat örökre megragadt benne. Az eseményt
megörökítő fotó bekeretezve lógott az irodája falán: a
nagy Burt French bíró vörös-arany mezben fekszik a
földön, és féltőn szorongatja a tojás alakú labdát, amit
olyan ügyesen elkapott. Gyanítom, a fénykép rám
másképp hatott, mint French bíróra. Az én szememben ő
az A fajta pasas volt, akinek minden megadatott. Gazdag
és jóképű lévén nyilván úgy termettek előtte a
lehetőségek, mint labdák a pályán, és neki csak annyit
kellett tennie, hogy rájuk vetette magát, miközben végig
meg volt győződve róla, kizárólag a tehetségének
köszönheti a szerencséjét. Az ember elgondolkodik,
milyen hatással lett volna rá egy olyan apa, mint
Véreskezű Billy Barber. Az a könnyedség, az a
természetesség, az a megingathatatlan magabiztosság!
Évekig tanulmányoztam a Burt Frenchhez hasonló
embereket, s megvetettem, de közben utánoztam is őket.
– Mr. Klein – mondta a bíró, orrára csúsztatva keskeny
lencsés szemüvegét –, valami előzetes megjegyzés,
mielőtt elkezdenénk?
Jonathan felállt.
– Csak pár dolog, bíró úr. Először is, a vádlott
édesapja, Andrew Barber is képviselni szeretné a
vádlottat a per során. A bíróság engedélyével ő is itt ülne
mellettem a tárgyaláson.
Jonathan odament a jegyzőhöz, és átadta neki az
indítványt: egy egyszerű papírlapot, amelyen
bejelentjük, hogy én is a védelem képviselője vagyok. A
jegyző átnyújtotta a lapot a bírónak, aki rosszallóan
meredt rá.
– Ezt nem feltétlenül az én tisztem eldönteni, Mr.
Klein, de nem vagyok biztos benne, hogy bölcs dolog
lenne.
– A család kívánsága – felelte Jonathan, elhatárolva
magát a döntéstől.
A bíró aláírta a papírt, vagyis elfogadta az indítványt.
– Mr. Barber, üljön előre!
Megkerültem a korlátot, és leültem a védelem
asztalához, Jacob mellé.
– Még valami?
– Bíró úr, előzetesen benyújtottam egy indítványt,
hogy zárjuk ki mindazokat a tudományos
bizonyítékokat, amelyek egy állítólagos genetikai
hajlamra vezetik vissza az erőszakos viselkedést.
– Igen. Elolvastam az indítványt, és hajlandó vagyok
elfogadni. Szeretne egy meghallgatást, mielőtt
meghozom a végleges döntést? Ha jól tudom, ön azon az
állásponton van, hogy ez a tudományág még
gyerekcipőben jár, de a jelenlegi ügyben egyébként sincs
konkrét bizonyíték az erőszakos hajlamra, sem genetikai,
sem egyéb jellegű. Jól foglaltam össze a lényeget
– Igen, bíró úr, ez a lényeg.
– Mr. Logiudice? Szeretne meghallgatást, vagy
ragaszkodik az eredeti tényálláshoz? Nekem úgy tűnik, a
védelemnek joga van meghallgatást kezdeményezni az
ilyen jellegű bizonyítékok felhasználása előtt. Persze,
nem kívánom véglegesen kizárni ezeket a bizonyí-
tékokat. Csupán arról van szó, ha ön úgy dönt, hogy
olyan jellegű bizonyítékokat is fel kíván használni,
amelyek genetikai hajlamra vezetik vissza az erőszakos
viselkedést, tartunk egy meghallgatást az esküdtszék
kizárásával, hogy eldöntsük, elfogadjuk-e a bizonyítéko-
kat, vagy sem.
– Igen, bíró úr, szeretném, ha tartanánk egy
meghallgatást ebben az ügyben.
A bíró értetlenül pislogott. Az arckifejezése olyan
világos volt, mint a nap: Ülj le, és fogd be a szád.
Logiudice felállt, és begombolta a zakóját, egy
karcsúsított háromgombos darabot, amely, így
begombolva, nem igazán illett rá. Logiudice kissé
előrenyújtotta a nyakát, a kabát azonban mozdulatlan
maradt, ami miatt a gallér jól láthatóan elállt az ügyész
nyakától, mint a szerzetesek csuklyája.
– Bíró úr, az ügyészség álláspontja az, és ezen a
ponton készek vagyunk szakértői bizonyítékokat is
benyújtani, hogy a viselkedés-genetika tudománya
hatalmas lépéseket tett előre, és napról napra egyre
fejlettebb, vagyis elég kiforrott ahhoz, hogy használjuk
az eredményeit. Sőt, állítjuk, hogy egy ilyen szélsőséges
esetben kifejezetten helytelen lenne kizárni az ilyen
jellegű bizonyítékokat...
– Az indítványt elfogadom.
Logiudice úgy állt ott, mintha ellopták volna a
pénztárcáját.
– Mr. Logiudice – mondta a bíró, miközben aláírta az
indítványt: Elfogadva. French, B. – Ezzel még nem zártam
ki a bizonyítékokat. Csupán annyit rendelek el, hogy,
amennyiben szeretné benyújtani őket, köteles értesíteni a
védelmet, és tartunk egy meghallgatást a bizonyítékok
elfogadhatóságáról, mielőtt az esküdtek elé tárná azokat.
Megértette?
– Értettem, bíró úr.
– Szeretnék világosan fogalmazni: amíg el nem
rendelem, hogy benyújthatja őket, egy szót sem akarok
hallani róluk.
– Értettem, bíró úr.
– Nem akarok cirkuszt – sóhajtotta a bíró. – Rendben,
még valami, mielőtt behívom az esküdtjelölteket?
Az ügyvédek a fejüket rázták.
A biccentések sorozata után – a bíró odabiccentett a
jegyzőnek, a jegyző a teremszolgának – felvezették az
esküdtjelölteket az emeletünkre. Becsoszogtak a terembe,
és úgy forgatták a fejüket, mint a versailles-i kastélyba
beszabadult turisták. Biztos nagyot csalódtak a
tárgyalóterem láttán. Lepukkant, modern stílusú
helyiség volt: magas, szögletes mennyezet, minimalista
juharbútorok és fekete lambéria, tompa fények. A
zászlórudakon két zászló kornyadozott: a bíró jobbján az
amerikai lobogó, a balján Massachusetts zászlaja. Az
amerikai lobogó legalább megőrizte eredeti élénk színeit;
az egykor hófehér államzászló azonban
elefántcsontszínűre fakult a piszoktól. Más kiegészítő
nem volt, sem egy szobor, sem egy cizellált latin felirat,
sem egy portré valamelyik elfeledett bíróról – semmi,
ami enyhített volna a skandináv stílus szigorúságán.
Legalább ezerszer jártam már ebben a tárgyalóteremben,
de az esküdtek csalódottsága láttán én is körülnéztem, és
rá kellett ébrednem, hogy nem túl szívderítő a látvány.
Az esküdtjelöltek hada az egész galériát megtöltötte a
tárgyalóterem végében, csak az a két pad maradt üresen,
amit a vádlott családtagjainak, az újságíróknak és
azoknak a nézőknek tartottak fenn, akik a bírósági
összeköttetéseik révén bent maradhattak a teremben. Az
esküdtjelöltek között vegyesen voltak dolgozó emberek
és háziasszonyok, fiatalok és nyugdíjasok. Az
esküdtjelöltek általában kissé prolisak és
alulfoglalkoztatottak, mert ők azok, akik nagyobb
valószínűséggel reagálnak az idézésre. Ez az esküdtszék
azonban inkább értelmiséginek hatott. Divatos frizurák,
új cipők, BlackBerry-tartók, zsebből kilógó tollak. Ez is
csak a javunkra szól, állapítottam meg magamban.
Értelmes, hidegfejű esküdtekre van szükségünk, olyan
emberekre, akik elég okosak ahhoz, hogy felfogják a
technikai védelem és a tudományos bizonyítékok
korlátozott felhasználhatóságának lényegét, továbbá van
annyi vér a pucájukban, hogy ártatlannak hozzák ki a
fiamat.
Elkezdődött a voir dire, amelynek során kikérdezéses
módszerrel választják ki az esküdteket. Jonathannel
mindketten megkaptuk az esküdtszék üléstervét, egy két
sorból és hat oszlopból álló táblázatot – ez összesen
tizenkét hely, plusz két további rubrika a lap jobb
oldalán. Tizenkét esküdt és két póttag, akik mindent
hallanak, de csak akkor vesznek részt a tanácskozáson,
ha az egyik esküdt kiesik. Tizennégy jelöltet hívtak előre,
akik helyet foglaltak a tizennégy széken, mi pedig
felírtuka neveket meg a megjegyzéseinket az értékelőlap
megfelelő rubrikái mellé, és már kezdődött is a móka.
Jonathannel közösen értékeltük ki a jelölteket. Hat
olyan kizáró ok volt, amelynek alapján automatikusan,
indoklás nélkül kizártuk az esküdtjelöltet, és korlátlan
számú „alapos” indok, ami azt jelentette, hogy jó okunk
volt azt feltételezni, az esküdt elfogult lenne. A stratégia
ellenére az esküdtek kiválasztása olyan, mintha vaktában
lövöldöznénk. Vannak szakértők, akik azt állítják,
fókuszcsoportok bevonásával, pszichológiai
profilozással, statisztikákkal stb. csökkenteni tudják a
kockázatot – ez a tudományos módszer –, de előre
kitalálni, egy vadidegen hogyan fogja megítélni a
helyzetedet – pláne úgy, hogy a kérdőíven minimális
információ szerepel őszintén szólva, inkább művészet,
mint tudomány, főleg Massachusettsben, ahol szigorú
szabályok írják elő, milyen részletesen lehet kikérdezni
az esküdteket. És mi mégis megpróbáltuk kategorizálni
őket. Iskolázott embereket kerestünk; kertvárosiakat,
hátha ők jobban szimpatizálnak Jacobbal, és nem
fordítják ellene a családi hátterét; szenvtelenséget
követelő szakmák képviselőit: könyvelőket, mérnököket,
programozókat. Logiudice dolgozó emberekkel,
szülőkkel és olyan emberekkel igyekezett feltölteni a
helyeket, akiket felháborít a bűnözés, és gond nélkül
beveszik, hogy egy fiú a legenyhébb provokációt is képes
gyilkossággal megtorolni.
A jelöltek előrejöttek, leültek, távoztak, aztán új
jelöltek jöttek előre, mi pedig bőszen jegyzeteltünk...
Két óra múlva összeállt az esküdtszék.
Minden esküdt külön becenevet kapott, hogy
könnyebben be tudjuk azonosítani őket. Konkrétan: a
Tanárnő (művezetőnő), a Szemüveges Lány, a
Nagypapa, a Somerville-i Dagadék, a Lemezstúdiós Srác,
Urkel, a Csatorna (egy panamai származású nő), a Ku-
tyás Anyuka, a Pincérnő, az Építőmunkás (pontosabban
burkoló, egy mogorva, bandzsa alak, aki kezdettől fogva
nem volt szimpatikus), a Concordi Háziasszony, a
Kamionos (valójában egy élelmiszer-ellátó cég sofőrje), a
Fogszabályzós Nő (póttag) és a Csapos (póttag). Semmi
közös nem volt bennük, azt leszámítva, hogy
fájdalmasan alkalmatlanok voltak a feladatra. Szinte
nevetségesen járatlanok voltak a jogban és a bíróságok
működésében, sőt, még erről a perről sem hallottak,
pedig az összes újság és az esti híradó is ezzel volt tele.
Kifejezetten a tudatlanságuk miatt válogatták be őket.
Így működik a rendszer. A per végeztével az ügyvédek
és bírák boldogan félreállnak, és minden felelősséget erre
az egy tucat amatőrre hárítanak. Ha nem találnám
perverznek a dolgot, jót röhögnék rajta. Mert teljesen
hiábavaló az egész. Nyilván Jacobnak is leesett a tantusz,
amikor végignézett a tizennégy kifejezéstelen arcon. A
büntetőjogi rendszer égbekiáltó hazugsága – hogy az
igazság felderíthető, hogy „minden kétséget kizáróan”
megállapítható, ki bűnös és ki nem – egy óriási
átverésből táplálkozik. Mégpedig abból, hogy a bírák és
az ügyvédek a több mint ezer éve tartó finomítgatások
után sem tudják biztosabban megmondani, mi az
igazság, mint az a tizenkét fafej, akiket véletlenszerűen
rángatnak be az utcáról. Jacob nyilván megborzongott a
gondolatra.
 26. | Valaki figyel minket

A ZNAP ESTE, VACSORA KÖZBEN, a konyhánk

biztonságában, izgatottan mondtuk a magunkét.
Sorra buktak elő belőlünk a panaszos, büszke vagy
éppen félelemmel teli szavak. Kétségbeesetten próbáltuk
kiadni magunkból a feszültséget.
Laurie mindent elkövetett, hogy a beszélgetés fonala
ne szakadjon meg. Láthatóan kimerítette az álmatlan
éjszaka meg a hosszú nap, de szentül hitte, hogy minél
többet beszélgetünk, annál jobban érezzük magunkat.
Így hát kérdéseket tett fel, bevallotta, mitől fél a
legjobban, folyamatosan ennivalóval traktált, és közben
egyre csak beszélgetésre buzdított minket. Ezekben a
könnyed pillanatokban a régi örökmozgó Laurie-t láttam
magam előtt, vagyis inkább hallottam, mert a hangja
nem öregedett meg. Laurie-t minden más szempontból
felőrölte a válság: a szeme beesett és zavaros lett, hamvas
arca sápadttá és ráncossá változott. De a hangja
csodálatosan érintetlen maradt. Amikor szóra nyitotta a
száját, ugyanazt a lányhangot hallottam, mint harmincöt
éve. Mintha egy 1974-es telefonbeszélgetést éltem volna
újra.
Jacob azt mondta az esküdtekről:
– Szerintem, nem tetszem nekik, látom a szemükön.
– Jacob, csak egy napja ülnek ott. Várd ki a végét!
Különben is, eddig csak annyit tudnak rólad, hogy
gyilkossággal vádolnak. Mit vársz tőlük?
– Egyelőre ne gondoljanak rólam semmit!
– Ők is csak emberek, Jake. Ne adj nekik okot, hogy
megutáljanak, mást nem tehetsz. Nyugi! Ne foglalkozz
velük! És ne vágj pofákat!
– Milyen pofákat?
– Amikor nem figyelsz, pofákat vágsz. Duzzogsz.
– Nem is duzzogok!
– De igen.
– Anya, tényleg duzzogok?
– Én nem vettem észre. Apádat néha túlságosan
elkapja a gépszíj.
– Komolyan duzzogsz, Jake. Így – fújtam fel az
arcomat.
– Apa, ez nem duzzogás. Inkább olyan, mintha
székrekedésed lenne.
– Hé, komolyan mondom. Ilyen pofákat vágsz, amikor
nem figyelsz. Mintha duzzognál valami miatt. Ne hagyd,
hogy az esküdtek ilyennek lássanak!
– Ilyen vagyok! Most mit csináljak?
– Mutasd a legjobb arcodat, Jacob! – mondta Laurie
kedvesen. Elgyötört mosolyt villantott Jacobra. Fordítva
vette fel a pulóverét. Nem vette észre, pedig a címke
biztosan dörzsölte a torkát.
– Hé, ha már a legjobb arcomról van szó, tudjátok,
hogy van rólam egy hashtag a Twitteren?
– Az meg mi? – kérdezte Laurie.
 – Az emberek rólam beszélgetnek a Twitteren. És
tudjátok, mit írnak? Jacob Barber nagyon dögös pasi.
Gyereket akarok tőle. Jacob Barber ártatlan.
– Igen, és mit írnak még? – kérdeztem.
– Jó, van néhány negatív bejegyzés is, de a zöme
pozitív. Úgy hetven százalékban.
– Hetven százalékban pozitív?
– Kábé.
– Ilyen naprakész vagy?
– Csak ma indították el. Naná, hogy elolvastam.
Neked is látnod kell, apa. Felmész a Twitterre, és
rákeresel, hogy „kettős kereszt Jacob Barber”, szóközök
nélkül. – Még a papírszalvétájára is felfirkantotta:
#jacobbarber. – Topikot nyitottak rólam! Tudjátok, mit
jelent ez? Ezt eddig csak Kobe Bryant vagy Justin
Timberlake mondhatta el magáról.
– Hát, ez, hm, nagyszerű, Jacob. – Szkeptikus
pillantást vetettem a fiú anyjára.
Nem ez volt az első alkalom, hogy a fiunk az
internetes híresség szerepében tetszelgett. Valaki – talán
Jacob barátja –, JacobBarber.com címen honlapot indított,
hogy ezzel támogassa a fiunkat. Az oldalon üzenőfal is
működött, ahol az emberek kedvükre bizonygathatták,
hogy Jacob ártatlan, átadhatták neki a jókívánságaikat,
vagy kifejthették, Jacob miért földre szállt angyal. A
negatív üzeneteket kimoderálták. A Facebookon is volt
egy csoport, aki támogatta. A netezők arra a
következtetésre jutottak, hogy Jacob kicsit fura, talán
gyilkos is, de kétségtelenül vonzó. Ezek a
következtetések nem voltak függetlenek egymástól.
Jacob időnként SMS-eket is kapott a mobiljára, jobbára
idegenektől. A zöme mocskolódó üzenet volt, de nem
mindegyik. Voltak lányok, akik azt írták neki, hogy
aranyos, vagy szexuális ajánlatokat tettek neki. A fiunk
azt állította, hogy nagyjából két negatív üzenet jut egy
pozitívra, és ennyi elég is volt neki. Hiszen tudta
magáról, hogy ártatlan. Különben sem akarta
megváltoztatni a mobilszámát.
– Talán okosabb lenne, ha nem használnád a
Facebookot meg a többi oldalt, Jacob – mondta Laurie. –
Legalábbis addig, amíg el nem simulnak a dolgok.
– Csak elolvasom az üzeneteket, anya. Nem
válaszolok rájuk. Csak kukkolok.
– Kukkolsz? Ne használd ezt a szót! Tegyél meg
nekem egy szívességet, és egy darabig ne internetezz, jó?
Nehogy bajod legyen belőle.
– Jacob, ha jól értem, anyád azt akarja mondani, hogy
te is könnyebben elviselnéd a következő heteket, ha
jobban háttérbe húzódnál. Jobb lenne, ha most egy kicsit
befognánk a fülünket.
– Hiányozna a tizenöt perc hírnév – felelte Jacob.
Pofátlan önelégültséggel vigyorodott el. Csak egy
kamasz képes így viselkedni.
Laurie elborzadt.
– Milyen nagy kár lenne – morogtam.
– Jacob, reméljük, hogy valami mással szerzel hírnevet
magadnak.
Síri csönd támadt. Az evőeszközök megcsörrentek a
tányérokon.
– Legalább kapcsolná le a motort – szólalt meg Laurie.
– Kicsoda?
– Az a fickó – intett Laurie a késével az ablak felé. – Te
nem hallod? Egy pasas kint ül az autójában, de nem
kapcsolja le a motort. Az agyamra megy. Szabályosan
rezeg a dobhártyám. Hogy is hívják, amikor valakinek
állandóan rezeg a dobhártyája?
– Fülzúgás – feleltem.
A feleségem elhúzta a száját.
– Csak így, egyszerűen – magyaráztam.
Felkeltem, és kinéztem az ablakon, inkább kíváncsian,
mint nyugtalanul. Egy nagy szedánt pillantottam meg.
Nem tudtam megállapítani, milyen modell. Valami
túlméretezett „az amerikai autóipar szégyene” négyajtós
szar, talán egy Lincoln limuzin. Az utca túloldalán állt,
két házzal lejjebb, az utcai lámpák közötti sötét
szakaszon, ahol már a sofőr sziluettjét sem tudtam
kivenni. A szélvédő mögött sárga fénypont izzott fel,
ahogy a sofőr nagyot szívott a cigarettájából, de rögtön ki
is hunyt.
– Talán vár valakit.
– Akkor is állítsa le a motort! Ez az alak nem hallott a
globális felmelegedésről?
– Idősebb férfi lehet. – A cigarettából, az üresben
hagyott motorból meg a repülőgép-hordozónak is beillő
kocsiból következtettem erre. Ezek a szokások az idősebb
generációra jellemzőek, gondoltam magamban.
– Biztos egy seggfej riporter – szólalt meg Jacob.
– Jake!
– Bocs, anya!
– Laurie, mit szólnál, ha kimennék hozzá?
Megmondom neki, hogy kapcsolja le a motort.
– Ne! Ki tudja, mit akar? Nyilvánvaló, hogy rosszban
sántikál. Maradj csak itt!
– Drágám, te paranoiás vagy. – Idáig sosem
szólítottam drágámnak, édesemnek, vagy szívemnek, a
feleségemet, de most szelíd hangot kellett megütnöm. –
Ez csak egy öreg szivar, aki a kocsiban cigizik, és közben
rádiót hallgat. Valószínűleg meg sem fordul a fejében,
hogy zavar minket a zaj.
Laurie szkeptikusan vonta össze a szemöldökét.
– Te hajtogatod folyton, hogy ne ugráljunk, meg ne
keressük a bajt. Talán pont arra vár, hogy kimenj hozzá.
Lehet, hogy csapdába akar csalni.
– Ugyan már, Laurie. Ez csak egy kocsi.
– Csak egy kocsi, mi?
– Csak egy kocsi.
De tévedtem.
Kilenc óra körül kivittem a szemetet, egy műanyag
hordónyi háztartási hulladékot meg egy hatalmas
négyszögletes vödörnyi újrahasznosítható anyagot. Az
újrahasznosító vödör akkora volt, hogy fél kézzel nem is
bírtam el. Félúton mindig begörcsölt az ujjam, ezért ha
egyszerre akartam kivinni a két tételt, szélsebesen kellett
kikacsáznom az utcára, nehogy kiborítsam a vödröt.
Ahogy letettem a hordót meg a vödröt, és szépen
elrendeztem őket egymás mellett, megint észrevettem az
autót. Időközben elmozdult a helyéről. Ezúttal is alig
néhány háznyira állt meg tőlünk, megint az utca túlolda-
lán. Nem járt a motor. Nem parázslott cigaretta az
utastérben. Lehet, hogy nem is ült senki az autóban. A
sötét miatt lehetetlen volt megállapítani.
Meredt szemmel kémleltem a sötétséget, hátha ki
tudok venni néhány részletet.
Ebben a pillanatban felbőgött a motor, majd a
fényszórók is felgyulladtak. A kocsiról hiányzott az
elülső rendszám.
Kíváncsian elindultam felé.
Az autó lassan hátrálni kezdett, mint egy sarokba
szorított állat, majd gyorsan hátratolatott. Az első
keresztutcánál ügyesen megfordult, és elhajtott. Alig
húsz méterre tudtam megközelíteni. A sötétben nem
tudtam kivenni, milyen autóról van szó, még a színét
vagy a márkáját sem láttam. Felelőtlenség így
száguldozni egy mellékutcában. Felelőtlenség, de jó.
Kicsivel később, miután Laurie okosan elment
lefeküdni, kiültem Jacobbal a nappaliba tévét nézni.
Elterültem a kanapén, jobb lábamat a párnán
pihentettem, jobb karomat pedig lelógattam a háttámlán.
Hirtelen bizsergést éreztem, és az az érésem támadt,
hogy valaki figyel minket. Kikandikáltam a redőny
résein.
Az autó visszajött.
A hátsó ajtón keresztül hagytam el a házat, átvágtam a
szomszéd kertjén, és hátulról közelítettem meg a kocsit.
Egy Lincoln limuzin volt, a rendszáma: 75K S82. Az
utastérben sötét volt
Lassan odaosontam a vezetőoldali ajtóhoz. Hirtelen
elfogott a vágy, hogy beüssem az ablakot, felrántsam az
ajtót, kihúzzam a pasast a kocsiból, leteperjem a járdára,
és ráüvöltsek, hagy szálljon le rólunk.
De a kocsi üres volt. Lopva körülnéztem, cigarettázó
férfit kerestem. Bolond voltam. Laurie engem is
megfertőzött a paranoiájával. Ez csak egy parkoló autó.
A sofőr valószínűleg az igazik álmát alussza valamelyik
szomszédos házban, a feleségét dugja, tévézik, vagy
valami teljesen hétköznapi dologgal foglalatoskodik,
amivel régen mi is. Mit is láttam tulajdonképpen?

Jobb félni, mint megijedni. Felhívtam Paul Duffyt.

– Pszichiátria – szólt bele a kagylóba a már
megszokott lakonikus hangján, mintha örülne, hogy
végre jelentkezem. Örülne és egy cseppet sem lepődne
meg, annak ellenére, hogy több hónapnyi hallgatás után
pont a tárgyalás napján hívom, este fél tizenkettőkor.
– Duff, bocs a zavarásért!
– Nem zavarsz. Mi a baj?
– Valószínűleg semmi. De lehet, hogy valaki figyel
minket. Egész este itt állt a ház előtt.
– Egy férfi?
– Nem tudom biztosan. A sofőrt nem láttam. Csak az
autót.
– Gondolod, hogy férfi?
– Csak feltételezem.
– Mit csinált?
– Leparkolt a házunk előtt, és üresben hagyta a
motort. Ez körülbelül hatkor történt, vacsoraidőben.
Aztán kilenc körül megint itt láttam. De amint
elindultam felé, megfordult, és elhajtott.
– Megfenyegetett valamivel?
– Nem.
– Máskor is láttad már az autót?
– Nem. Nem hiszem.
Mély sóhaj a vonal túlsó végén.
– Andy, adhatok egy jó tanácsot?
– Hálás lennék érte.
– Feküdj le! Nehéz nap vár rád. Ez most nagyon
stresszes időszak.
– Szerinted, csak egy parkoló autó volt?
– Nekem nagyon úgy tűnik.
– Megtennél nekem egy szívességet? Lefuttatnád a
rendszámát? Csak a biztonság kedvéért. Laurie teljesen
ki van borulva. Szeretném, ha megnyugodna.
– De köztünk marad.
– Hát persze, Duff.
– Jól van, diktáld!
 – Massachusettsi rendszám: 75K S82. Egy Lincoln.
– Jó, egy perc.
Hosszú csend következett, amíg Duffy beszólt a
rendőrségre. Steven Colbertet néztem a tévében,
lenémítva.
– A rendszám egy Honda Accordé – szólt bele a
kagylóba Duffy.
– Basszus! Szóval lopott.
– Nem. Legalábbis senki sem jelentette, hogy ellopták
volna.
– Akkor mit keres egy Lincolnon?
– Lehet, hogy a fickó csak kölcsönvette, arra az esetre,
ha valaki kiszúrja őt, és felhívja a zsarukat. Csak egy
csavarhúzó kell hozzá.
– Basszus!
– Andy, hívd fel a newtoni rendőrőrsöt. Lehet, hogy
semmiség az egész, de legalább nyoma lesz a dolognak.
– Most nem akarok ezzel foglalkozni. Holnap
kezdődik a per. Ha bejelentést teszek, azonnal bekerülök
a híradóba. És ezt most nem engedhetem meg
magamnak. Nagyon fontos, hogy normális,
kiegyensúlyozott család látszatát keltsük. Azt akarom,
hogy az esküdtek egy hétköznapi családot lássanak
bennünk. Mert azok is vagyunk.
– Andy, ha valaki megfenyegetett titeket...
– Nem. Senki sem fenyegetett meg minket. Senki sem
csinált semmit. Te magad mondtad, csak egy parkoló
autó volt.
 – De nyilván megijedtél, ha felhívtál.
– Nem érdekes. Majd én elintézem. Ha az esküdtek
megtudják, mi történt, azt hiszik majd, hogy teljesen szét
vagyunk csúszva. Azt fogják hinni, hogy kamuzunk,
mert így akarjuk elnyerni a szimpátiájukat, és mártírt
akarunk csinálni magunkból. Csak semmi dráma. Ha az
esküdtek úgy könyvelnek el minket, hogy furcsák,
megbízhatatlanok, sunyik, eszelősek vagyunk, aligha
hoznak felmentő ítéletet.
– Mit akarsz csinálni?
– Nem küldenél ki egy járőrkocsit, anélkül, hogy
nyoma maradna? Csak, hogy elijesszük a pasast. Hogy
Laurie lássa, nincs mitől félnie.
– Megyek inkább én, különben jelentenem kellene a
dolgot.
– Lekötelezel. Nem is tudom, hogyan fogom
meghálálni.
– Most az a fontos, hogy a gyerek biztonságban
hazajusson, Andy.
– Ezt komolyan mondod?
Síri csönd.
– Nem tudom. De érzem, hogy valami nem stimmel.
Lehet, hogy csak azért mondom ezt, mert ma ott láttalak
titeket Jacobbal a vádlottak padján. Gyerekkora óta
ismerem a srácot.
– Paul, nem ő tette. Esküszöm.
Duffy bizonytalanul hümmögött.
– Andy, szerinted ki figyelné a házatokat?
 – Az áldozat családja? Vagy egy kölyök, aki ismerte
Ben Rifkint? Valami őrült, aki az újságban olvasta a hírt?
Bárki lehet. Szemmel tartjátok még Patzet?
– Ki tudja? Andy, fogalmam sincs, hogy mi folyik itt.
Áttettek a PR-osztályra. Nemsokára az autópályán
fogom üldözni a gyorshajtókat. Alighogy Jacobot vád alá
helyezték, levettek az ügyről. Már vártam, mikor
világítanak át, nem játszottam-e össze veled. Úgyhogy,
nem sok információval szolgálhatok. De most, hogy
megvan a vádlott, nincs különösebb okuk arra, hogy
Patz után koslassanak. Szinte már megoldottnak veszik
az ügyet.
Ezen mind a ketten elgondolkodtunk.
– Rendben – szólalt meg Duffy –, elnézek felétek.
Mondd Laurie-nak, hogy minden rendben!
– Már mondtam neki. De nem hiszi el.
– Akkor nekem sem fogja elhinni. Mindegy. Feküdj le!
Így nem fogjátok kibírni. Még csak az első esténél
tartunk.
Megköszöntem neki a segítséget, aztán felmentem az
emeletre, és bebújtam az ágyba Laurie mellé.
Összegömbölyödve feküdt, mint egy macska, háttal
nekem.
– Ki volt az? – dünnyögte a párnájába.
– Paul.
– Mit mondott?
– Azt mondta, hogy valószínűleg csak egy parkoló
autó volt. Minden a legnagyobb rendben.
A feleségem felnyögött.
– Azt is mondta, úgysem fogod elhinni.
– Igaza volt.
 27. | Nyitóbeszédek

V AJON MI JÁRHATOTT NEAL LOGIUDICE FEJÉBEN,

amikor felállt, hogy megtartsa az esküdteknek
szóló nyitóbeszédét? Tökéletesen tisztában volt vele,
hogy két automatára állított kamera szegeződik rá. Ez
egyértelműen látszott a gondos mozdulatból, amellyel
begombolta a zakója felső két gombját. Megint új öltöny
volt rajta, nem az, amit előző nap viselt, ez is menő,
háromgombos modell. (Kár volt ilyen felelőtlenül
elszórnia a pénzét. De Logiudice ettől még büszkén
billegett az új ruháiban.) Nyilván hősnek képzelte magát.
Persze, nagyképűség, de Logiudice céljai megegyeztek az
emberek céljaival – ami jó Nealnek, az jó az embereknek
is, kivéve persze Jacobot –, úgyhogy nem lehetett
haragudni rá. Biztosan elégtételt jelentett a számára,
hogy a vádlottak padján lát, hiszen a szó szoros
értelmében kivont a forgalomból. Eszemben sincs azt
sugallni, hogy Logiudice-ban feltámadt az Ödipusz-
komplexus. Ő legalábbis semmi jelét nem adta ennek.
Ahogy megigazgatta az új zakóját, és egy pillanatra
kihúzta magát az esküdtszék előtt – jobban mondva, két
esküdtszék előtt, hiszen az egyik a tárgyalóteremben ült,
a másik a tévékamerák túloldalán –, egy hiú fiatalembert
láttam csupán magam előtt. Nem tudtam haragudni rá,
és nem is irigyeltem az önelégültsége miatt.
Lediplonázott, felnőtt, végre férfi lett belőle. Egyszer
mindenki átesik ezen. Ödipusz-komplexus vagy sem, jó
érzés annyi év után az atyánk nyomdokaiba lépni –
teljesen ártatlan öröm ez. Miért is hibáztatjuk Ödipuszt?
Ő csak egy áldozat volt. Szegény nem akart bántani
senkit.
Logiudice odabiccentett a bírónak (Mutasd meg az
esküdteknek, milyen tisztelettudó vagy...). Felállt, és gyilkos
pillantást vetett Jacobra (Mutasd meg, hogy nem félsz a
vádlottól, mert ha nem mered a szemébe mondani, hogy bűnös,
hogy várhatod el ugyanezt az esküdtektől?). Közvetlenül az
esküdtek elé állt, és ujjaival a korlátra támaszkodott
(Kerülj közel hozzájuk, hogy úgy érezzék, te is közülük való
vagy).
– Egy tizenéves fiút – mondta – holtan találtak. A Cold
Spring Park nevű erdőben. Egy tavaszi reggelen. Egy
tizennégy éves fiú háromszor mellkason szúrta, majd
lelökte a sártól és nedves levelektől síkos töltés oldalán,
ahol az áldozat arccal a földre borulva halt meg, alig
ötszáz méterre az iskolájától, ahova tartott, és alig ötszáz
méterre az otthonától, ahonnan pár perce elindult.
Végigjáratta a tekintetét az esküdteken.
– És az egész, vagyis amíg a tettes elhatározta,
eldöntötte, hogy ölni fog, és elveszi ennek a fiúnak az
életét, nem tartott tovább egyetlen másodpercnél.
Logiudice hatásszünetet tartott.
– Egyetlen másodperc, és – csettintett az ujjával –
vége. Az ember akár egyetlen másodperc alatt
elveszítheti a türelmét. Egyetlen másodperc, egy röpke
pillanat is elegendő ahhoz, hogy a gyilkos szándék
megszülessen az agyunkban. A tárgyalóteremben ezt
úgy nevezzük: aljas szándékkal elkövetett. Tudatos döntés
eredménye, akármilyen gyorsan születik is meg az
elhatározás, akármilyen hirtelen pattan is ki a gondolat a
gyilkos agyából. A szándékos emberölés... ripsz-ropsz
megtörténhet.
Fel-alá kezdett járkálni az esküdtszék előtt, és közben
egyenként az esküdtek szemébe nézett.
– Most vizsgáljuk meg a vádlottat. Az ügy
főszereplője olyan fiú, akinek mindene megvolt: jó
családi körülmények, jó jegyek, szép, kertvárosi otthon.
Mindene megvolt, jobban élt, mint a többség, sokkal
jobban. De a vádlott más szempontból is különleges:
képtelen uralkodni magán. És amikor megtámadták,
nem komolyan, csak bosszantásból, heccből, ahogy az az
iskolában szokás, szóval, amikor megtámadták, és ő
megelégelte a dolgot, a gyilkos indulat egyszer csak...
elöntötte az agyát.
Az ügyésznek fel kell vázolnia „az ügy hátterét”, a sztorit,
ami a végső tettben csúcsosodott ki. A tények nem elég
beszédesek, külön mesét kell kanyarítani köréjük. Az esküdtek
számára csak egy a fontos: „Mi áll az ügy hátterében?” Ha
sikerül választ adnod erre a kérdésre, nyertél. Sűrítsd bele az
ügyet egyetlen mondatba, egyetlen motívumba, egyetlen szóba!
Ültesd el az esküdtek elméjében! Hadd vigyék magukkal a
kulisszák mögé, hogy amikor nekilátnak, hogy megvitassák az
ügyet, a te szavaid köszönjenek vissza a mondataikban.
– A vádlott elvesztette a fejét – csettintett újra
Logiudice.
Odajött a vádlottak padjához, és megállt előttünk,
szándékosan megsértve a személyes terünket. Jacobra
szegezte az ujját, aki meghunyászkodva szegte le a fejét.
Logiudice-ból áradt a rosszindulat, de hatásos módszert
választott.
– Ez a jó családból származó kertvárosi fiú nem
akármilyen fiú. Nem hétköznapi fiú, aki néha kijön a
sodrából. Van itt még valami, ami megkülönbözteti a
vádlottat a társaitól.
Logiudice ujja most rám siklott.
– Az édesapja helyettes kerületi ügyész volt. És nem is
akármilyen helyettes kerületi ügyész. Nem, a vádlott
édesapja, Andrew Barber első számú helyettes kerületi
ügyész volt, az első számú ember a hivatalban, ahol én is
dolgozom, itt, ebben az épületben.
Legszívesebben letéptem volna azt a ványadt ujjat
Logiudice sápadt, szeplős kezéről. Ehelyett azonban
rezzenéstelenül álltam az ügyész tekintetét.
– A vádlott...
Logiudice visszahúzta az ujját, és a válla fölé emelte,
mintha a széljárást akarná megállapítani, majd
meglengette a levegőben, és újra az esküdtek felé indult.
– A vádlott...
Ne nevezd a nevén a vádlottat. Hívd csak „vádlottnak”. A
név emberi vonásokkal ruházza fel az illetőt, és arra készteti az
esküdteket, hogy sajnálatra, sőt kegyelemre méltónak tekintsék
öt.
– A vádlott nem egy tudatlan gyermek. De nem ám.
Éveken át szemtanúja volt, édesapja hogyan képviseli a
vádat a nagyobb gyilkossági ügyekben. Hallotta, miről
beszélgetnek a szülei a vacsora-asztalnál, kihallgatta a
telefonbeszélgetéseket, a szakmai egyeztetéseket. Olyan
családban nőtt fel, ahol mindennaposak voltak a gyil-
kossági ügyek.
Jonathan elkeseredett sziszegések közepette ejtette a
tollát a jegyzettömbjére, és megrázta a fejét. A kijelentés,
hogy a családunkban mindennaposak voltak a
gyilkossági ügyek, végső soron azt pedzegette, amivel
Logiudice nem hozakodhatott volna elő. De Jonathan
nem tiltakozott. Nem akarta azt a látszatot kelteni, hogy
technikai jellegű kifogásokkal hátráltatja a vád munkáját.
Ő nem a technikai részletekre építette a védelmet, hiszen
nem Jacob volt a tettes. Jonathan nem akarta eltorzítani
ezt az üzenetet.
Mindez tökéletesen érthető, mégis bicskanyitogató
volt látni, hogy Logiudice szabadon hintheti a
baromságait.
A bíró gyanakvóan méregette Logiudice-t.
– Úgy értem a gyilkossági perek. Amikor rábizonyítják
a gyilkosra, hogy ő követte el a bűntényt, mint jelen
esetben is. A vádlott konyított valamicskét a dologhoz, és
nem a tévéből szerezte az ismereteit. Tehát, amikor
eldurrant az agya, amikor elérkezett a pillanat, a
végzetes provokáció pillanata, és ő egy vadászkéssel
támadt rá a saját osztálytársara, rögtön le is fektette az
alapokat, biztos, ami biztos. És amikor végzet, profi
módon tüntette el a nyomokat. Hiszen bizonyos
szempontból profi is volt.
– Csak egy a baj: még a profik is hibáznak. Az
elkövetkező napokban feltárom önök előtt azokat a
nyomokat, amelyek egyenesen a vádlotthoz vezetnek.
Egyedül hozzá. És amikor az összes bizonyítékot maguk
előtt látják, minden kétséget kizáróan, ismétlem, minden
kétséget kizáróan tudni fogják, hogy a vádlott bűnös.
Rövid szünet.
– De miért? Önök joggal kérdezhetik: miért ölné meg
egy fiú a nyolcadikos osztálytársát? Miért tenne ilyet egy
gyermek a társával?
Logiudice úgy tett, mintha maga sem értené a dolgot,
felvonta a szemöldökét, és széles mozdulattal rántotta
meg a vállát.
– Nos, mindnyájan tudjuk, mi zajlik az iskolákban.
Cinkos vigyorra húzódott a szája. Gonoszkodjunk kicsit,
és röhögjünk egy jót itt a tárgyalóteremben.
– Ugyan, mindenki tudja, miről van szó, sőt, vannak,
akikben még egészen frissek az emlékek.
Ördögi vigyor ült az arcára, és döbbenten láttam,
hogy több esküdt is sokatmondóan mosolyog vissza rá.
– Bizony, mindenki tudja. Ahogy azt is, milyenek a
gyerekek. Nézzünk szembe a tényekkel: az iskola nem
jótékonysági intézmény. A gyerekek kegyetlenek.
Kötekednek, kiröhögik egymást, csúfolódnak. A
tanúvallomásokból ki fog derülni, hogy az áldozat, a Ben
Rifkin nevű tizennégy éves fiú, csúfolta a vádlottat. Ne
gondoljanak semmi komolyra, a legtöbb gyerek fel sem
vette volna a dolgot. Ilyen beszólásokat naponta
hallhatunk a játszótereken, ha kicsit körbekocsikázunk a
városban.
– Hadd szögezzem le: nem akarom szentté avatni Ben
Rifkint, az áldozatot. Olyan dolgokat is hallani fogunk
róla, amelyek nem lesznek túl hízelgőek rá nézve. De
egyet nem szabad elfelejteniük! Ben Rifkin ugyanolyan
kamasz volt, mint a többiek. Nem volt tökéletes. Átlagos
gyerek volt, a kamaszlét minden nyűgével megáldva.
Tizennégy éves volt. Tizennégy! Előtte állt az élet. Nem
volt szent, egyáltalán nem volt az. De ki szeretné
közülünk, hogy csupán az élete első tizennégy éve
alapján ítéljék meg? Melyikünk állítaná, hogy tizennégy
évesen komoly... és... és érett felnőttként viselkedett?
– Ben Rifkin a vádlott tökéletes ellentéte volt. Jóképű,
vagány, népszerű. A vádlott viszont nem találta a helyét
az osztálytársai között. Ő csöndes, magányos, érzékeny,
furcsa. Kitaszított.
– Ben végzetes hibát követett el, amikor kipécézte
magának ezt a különös fiút. Sejtelme sem volt róla,
milyen indulatok munkálnak a vádlottban, aki titkon
még ölni is képes lett volna, sőt, egyenesen vágyott rá,
hogy megtegye.
– Tiltakozom!
 – Helyt adok. Az esküdtszék hagyja figyelmen kívül a
vádlott gyilkolási vágyával kapcsolatos megjegyzést,
amely puszta spekuláció.
Logiudice nem fordította el a tekintetét. Olyan
mozdulatlanul állt az esküdtek előtt, mint egy kőszobor,
nem rendült meg a tiltakozás hallatán, sőt, úgy tett,
mintha nem is hallotta volna. A bíró és a védelem
megpróbálja eltussolni, de mi tudjuk, mi a helyzet.
– A vádlott tervet eszelt ki. Vett egy kést. Nem
gyerekkést, nem faragókést, nem is svájci bicskát, hanem
vadászkést, egy kést, amit ölésre terveztek. Ezt a vádlott
legjobb barátja fogja elmondani önöknek, aki a saját
szemével látta a kést a vádlott kezében, és a saját fülével
hallotta, amikor a vádlott azt mondta, Ben Rifkinnel
szemben akarja megvédeni magát vele.
– Hallani fogják, hogy a vádlott mindent alaposan
kigondolt, előre kitervelte a gyilkosságot. Pár héttel
később még meg is írta a gyilkosságot egy novellában,
amit aztán pimaszul feltett az internetre. Egy novellában,
amelyből pontosan kiderül, hogyan született meg a
fejében a gyilkosság gondolata, hogyan tervezte meg és
hajtotta végre tettét. A vádlott persze megpróbálja majd
kimagyarázni magát a novellával kapcsolatban, amely
részletesen leírja Ben Rifkin meggyilkolását, olyan
apróságokat is beleértve, amelyekről csak a tényleges
gyilkos tudhatott. A vádlott azt fogja mondani: „csak
eljátszottam a gondolattal”. Amire én azt mondom,
ahogy nyilván önök is: „Milyen gyerek az olyan, aki a
barátja meggyilkolásáról fantáziái?”
Itt hatásszünetet tartott, miközben fel-alá járkált a
teremben.
– Foglaljuk össze, mit tudunk! Amikor a vádlott 2007.
április 12-én reggel elhagyta az otthonát, és elindult a
Cold Spring Parkba, egy kés volt a zsebében és egy ötlet
a fejében. Készen állt. Innentől kezdve már csak ürügy
kellett, egy szikra, amitől a vádlottnak... elborul az agya.
– Mi volt ez a szikra? Mi volt az, amitől a
gyilkosságról szóló álom valósággá vált?
Logiudice elhallgatott. Ez volt a központi kérdés,
amire választ kellett találni, a rejtély, amit meg kellett
oldani. Hogyan válik egy normális fiú, aki korábban
sosem vetemedett erőszakra, egyik pillanatról a másikra
dühöngő vadállattá? Minden ügy az indítékon áll vagy
bukik, nem jogi szempontból, hanem az esküdtek
fejében. Ezért olyan nehéz bizonyítani az indíték nélküli
(vagy különösebb indíték nélkül elkövetett)
bűncselekményeket. Az esküdtek szeretnék megérteni,
mi történt, tudni szeretnék a dolgok miértjét. Logikus
választ várnak. Logiudice-nak pedig nem voltak logikus
válaszai. Csak elméletei, találgatásai, valószínűsíthető
feltételezései, „gyilkos génjei”.
– Talán sosem derül ki – ismerte el Logiudice, aki
mindent elkövetett, hogy betömje az eseten tátongó
lyukat, a nagyon furcsa körülményeket, a történtek
látszólagos megmagyarázhatatlanságát. – Lehet, hogy Ben
kicsúfolta? Köcsögnek vagy puncinak nevezte, ahogy szokta?
Nyomingernek vagy lúzenek? Talán meglökte, meg-
fenyegette, rá akart ijeszteni? Elképzelhető.
Rosszallóan csóváltam meg a fejem. Elképzelhető?
– Bármin is dühödött fel a vádlott, amikor azon a
végzetes reggelen, 2007. április 12-én nyolc óra húsz
perckor összetalálkozott Ben Rifkinnel a Cold Spring
Parkban, tudta, hogy Ben ott lesz, mivel mind a ketten
évek óta a parkon keresztül közelítették meg az iskolát, s
úgy döntött, megvalósítja tervét. Háromszor szúrta meg
Bent. A mellkasába döfte a kést – Logiudice a jobb
karjával demonstrálta a három késszúrást –: egy, kettő,
három. Három tiszta, egymástól egyenlő távolságra lévő
seb a mellkason. Még a sebek elhelyezkedése is előre
megfontolt szándékra, hidegvérre, higgadtságra utal.
Logiudice kissé bizonytalanul hallgatott el.
Az esküdtek is bizonytalannak tűntek. Aggodalmas
arckifejezéssel figyelték Logiudice-t. A bevezető mondat,
amely olyan erőteljesre sikeredett, éppen a legfontosabb
kérdésre, a miértre nem tudott választ adni. Logiudice
egyszerre két dologgal operált: az egyik pillanatban azt
sugallta, hogy Jacob összeomlott, elvesztette a fejét, és
első felindulásában megölte az osztálytársát. A másik
pillanatban azonban már arra célozgatott, hogy Jacob
hetek óta tervezgette a gyilkosságot, hidegvérrel
dolgozta ki a részleteket, kihasználta, hogy egy ügyész
fia, és türelmesen várta a kínálkozó lehetőséget. Ezzel
csak az volt a baj, hogy Logiudice magától egyszer sem
tudta megnevezni az indítékot, akárhány elméletet is tárt
elénk. Ben Rifkin meggyilkolásának látszólag nem volt
semmi értelme. Még most is, hogy már több hónapja
folyt a nyomozás, az volt a legfőbb kérdés: Miért?
Biztosra vettem, hogy az esküdtszék fel fog figyelni
Logiudice problémájára.
– A tett elkövetése után a vádlott megszabadult a
késtől. És elment iskolába. Úgy tett, mintha semmiről
sem tudna, még akkor is, amikor az iskolában zárlatot
rendeltek el, és a rendőrség kétségbeesetten próbálta
megoldani az ügyet. Sikerült megőriznie a hidegvérét.
– Na, igen, de a vádlottnak, az ügyész úr fiának, már
csak a saját tapasztalatai alapján is tudnia kellett volna,
hogy a gyilkos mindig nyomot hagy maga után.
Makulátlan gyilkosság nem létezik. A gyilkosság
piszkos, véres, mocskos munka. Spriccel a vér. Az ölés
izgalmában a tettes mindig elkövet valamilyen hibát.
– A vádlott ott hagyta az ujjlenyomatát az áldozat
pulóverén, amikor belenyúlt az áldozat nedves vérébe.
Ez az ujjlenyomat csakis közvetlenül a gyilkosság után
keletkezhetett.
– A vádlott újabbnál újabb hazugságokba bonyolódik.
Amikor több héttel a gyilkosság után végre sikerül
azonosítani az ujjlenyomatot, a vádlott módosítja a
történetet. Miután hetekig tagadta, hogy bármit is tudna
a gyilkosságról, most azt állítja, hogy ott járt a
helyszínen, de csak a gyilkosság után.
Szkeptikus pillantás.
– Az indíték: egy kiközösített iskolás haragszik az
osztálytársára, aki csúfolja.
– A fegyver: a kés.
– A terv: akkor született meg, amikor a gyilkos
részletesen leírta a gyilkosságot a novellájában.
– A tárgyi bizonyíték: az ujjlenyomat, amely az
áldozat vérével nyomódott rá a holttestre.
– Hölgyeim és uraim, a bizonyítékok elsöprő erejűek.
Rengeteg bizonyíték áll a rendelkezésünkre. Szemernyi
kétségünk sem lehet. Amikor a per végére sikerül
bebizonyítanom mindazt, amit az imént önök elé tártam,
ismét ki fogok állni ide, és arra kérem önöket, hogy
teljesítsék kötelességüket, nyilatkozzanak, és vonják le a
logikus következtetést, ami nem lehet más, mint az,
hogy: bűnös. Semmi kétség, nehéz lesz kimondani ezt a
szót. Nehéz mások fölött ítélkezni. Egész életünkben arra
buzdítanak minket, hogy ne ítélkezzünk. „Ne ítélj”,
mondja a Biblia. Még nehezebb a dolgunk, ha a vádlott
egy gyerek. Vakon hiszünk gyermekeink
ártatlanságában. Szeretnénk hinni benne, azt szeretnénk,
ha a gyermekeink ártatlanok lennének. De ez a gyermek
nem ártatlan. Nem. Ha megismerik az ellene szóló
bizonyítékokat, a szívük mélyén tudni fogják, hogy csak
egy igazságos ítélet létezik: bűnös. Én csupán arra kérem
önöket, mondják ki az igazat: bűnös. Bűnös. Bűnös.
Bűnös. Bűnös.
Logiudice határozott, nyílt, esdeklő tekintettel nézett
az esküdtekre.
– Bűnös – ismételte el még egyszer.
 Szomorúan hajtotta le a fejét, majd a székéhez ment, és
lerogyott rá. Nyilván kimerült, vagy a halott fiút, Ben
Rifkint gyászolta.
Hallottam, hogy egy nő felnyüszít a hátam mögött.
Rohanó léptek zaja következett, majd nyílt a lengőajtó, és
a nő kiszaladt a tárgyalóteremből. Nem mertem
hátrafordulni.
Úgy éreztem, Logiudice jól beszélt. Messze a legjobb
beszéde volt, amit életemben hallottam tőle. De a
hazabeszélés itt nem volt elég. Hiszen még mindig
maradtak tisztázatlan kérdések. Miért tette? Az esküdtek
bizonyára megérezték, hogy a vád gyenge lábakon áll,
hogy lyukas a palacsinta. Ez a vád legnagyobb
problémája, hiszen az ügyész csak a nyitóbeszéddel tud
brillírozni, amikor a történet még kerek és
megkérdőjelezhetetlen; mielőtt a per e világi szereplői – a
készséges, de ügyefogyott tanúk, az elvből ellenséges
tanúk, a keresztkérdések meg a többi – meg nem
tépázzák a bizonyítékokat. Az volt a benyomásom, hogy
Logiudice hagyott nekünk egy kiskaput.
– A védelemé a szó – mondta a bíró.
Jonathan felállt. Hirtelen belém hasított – és néha még
most is belém hasít, amikor véletlenül összetalálkozunk –
, hogy ő is egyike azoknak a férfiaknak, akiket még ősz
hajú hatvanas korukban is könnyű kisfiúként elképzelni.
A haja állandóan kócos volt, kigombolva hordta a
zakóját, a nyakkendője meg a gallérja mindig ferdén állt,
mintha iskolai egyenruhát viselne, persze kizárólag
muszájból. Megállt az esküdtek előtt, a fülét vakargatta,
és olyan elveszettnek tűnt, mint aki hirtelen nem is tudja,
mit mondjon. Ordított róla, hogy nem készült fel
rendesen, és össze kell szednie a gondolatait. Logiudice
hosszúra nyúlt nyitóbeszéde után, amely nemcsak mes-
terkélt volt, hanem terjengős is, Jonathan kócos
spontaneitása igazi felüdülésnek számított. Tisztelem
Jonathant és emberként is kedvelem, úgyhogy elfogult
vagyok vele szemben, de még ki sem nyitotta a száját,
máris az a benyomásom támadt, hogy ő a
szimpatikusabb a két ügyvéd közül, ami nem kis dolog.
Logiudice-hoz képest, aki még levegőt sem vett anélkül,
hogy valami hátsó szándéka ne lett volna vele, Jonathan
maga volt a megtestesült természetesség és könnyedség.
Ahogy szórakozottan ácsorgott előttünk a vacak
öltönyében, úgy festett, mintha pizsamában falatozna a
saját konyhájában, a mosogató fölé hajolva.
– Tudják – szólalt meg –, még most is az jár a
fejemben, amit az ügyész úr mondott – mutatott hátra
Logiudice irányába. – Szörnyű, ha valaki olyan fiatalon
hal meg, mint Ben Rifkin. Az összes bűncselekményt, az
összes gyilkosságot, az összes szörnyűséget figyelembe
véve is borzalmas. Még gyerek volt. Előtte állt az élet,
nagy dolgokat vihetett volna véghez: nagy orvos, híres
művész, bölcs vezető lehetett volna belőle, de minden
elveszett. Minden elveszett.
– Amikor egy ilyen hatalmas tragédiával
szembesülünk, mindig jóvá akarjuk tenni, mindig
megoldást akarunk találni rá. Igazságot akarunk
szolgáltatni. Mérgesek vagyunk. Azt akarjuk, hogy a bű-
nös lakoljon meg a tettéért. Ez teljesen érthető, hiszen
emberek vagyunk.
– De Jacob Barber ártatlan. Még egyszer elismétlem,
nehogy félreértsenek valamit: Jacob Barber teljesen
ártatlan. Nem követett el semmit, semmi köze a
gyilkossághoz. Tévesen vádolják.
– A bizonyítékok, amelyeket a vád az imént önök elé
tárt, gyakorlatilag a nullával egyenlőek. Ha egy kicsit
megkapargatjuk a felületüket, első pillantásra kiderül, mi
is történt valójában, és a vád atomjaira hullik szét.
Vegyük, például, azt az ujjlenyomatot, amelyről az
ügyész úr olyan részletesen beszélt. Hallani fogják,
hogyan került oda, ahogy azt Jacob az őt letartóztató
rendőrnek készséggel el is mesélte. Jacob látta, hogy az
osztálytársa sebesülten fekszik a földön, és azt tette, amit
minden jóérzésű ember tett volna a helyében:
megpróbált segíteni. Hanyatt fordította Bent, hogy
megnézze, mi van vele, nem szorul-e segítségre. És
amikor látta, hogy Ben meghalt, pontosan ugyanúgy
reagált, ahogy az ilyenkor elvárható: megijedt. Nem
akart belekeveredni. Aggódott, ha elárulja valakinek,
hogy látta a holttestet, sőt, meg is érintette, olyasmivel
vádolják majd, amit nem ő tett. Helyesen cselekedett?
Nyilván nem. Azt kívánja, bárcsak bátrabb lett volna, és
már az elején elmondta volna az igazat? Hát, persze. De
ő még csak egy gyerek, gyarló emberi lény. Aki most
hibázott. Ennyi, és nem több.
– Ne...
Jonathan megakadt, lesütött szemmel fogalmazgatta
magában a következő mondatot.
– Ne hagyjuk, hogy másodszor is megtörténjen! Egy
fiú már meghalt. Ne tegyük tönkre egy ártatlan társa
életét csak azért, hogy bosszút álljunk. Ne hagyjuk, hogy
ez a második eset is tragédiába torkolljon. Bőven elég
volt egy is.

Az első tanú Paula Giannetto volt, a kocogó, aki

megtalálta a holttestet. Nem ismertem a nőt, de tudtam,
hogy láttam már a boltban, a Starbucksban vagy a
tisztítóban. Newton elég nagy város, de kis „falvakból”
áll, és az egyes városrészekben gyakran bukkannak fel
ugyanazok az arcok. Furcsa, de nem emlékeztem, hogy
egyszer is láttam volna a nőt a Cold Spring Parkban,
pedig elvileg ugyanabban az időben kocogtunk arrafelé a
gyilkosság idején.
Logiudice vette fel a vallomását, amely eléggé
elhúzódott. Logiudice a legapróbb részletekre is kitért,
mindent elkövetett, hogy az utolsó csepp információt és
pátoszt is kisajtolja a nőből. Az ügyész rendszerint furcsa
átalakuláson megy keresztül az első tanú színre-
lépésekor: amíg elmondja a nyitóbeszédét, ő van a
középpontban, de aztán kilép a reflektorfényből. A
hangsúly a tanúra tolódik, és a szabályok értelmében az
ügyész szinte passzívan teszi fel a kérdéseit. Adott
irányba tereli a tanút, vagy olyan semleges kérdésekkel
öszökéli, mint például: „Mi örtént ezután?”, vagy „Mit
látott később?” Logiudice azonban elég válogatósnak
bizonyult a részletek tekntetében. Folyton megállította
Paula Giannettót, hogy visszatérjen erre vagy arra.
Jonathan egyszer sem tiltakozott, mivel a tanúvallomás
még csak távolról sem hozta összefüggésbe Jacobot a
gyilkossággal. De megint azt éreztem, hogy Logiudice
egyre jobban aláássa az ügyet, nem valami nagy
stratégiai baklövéssel, hamem apránként, ezerféle
módon. (Vágyálom volt? Talán. Nem akarok úgy tenni,
mintha objektív lennék.) Giannetto legalább egy órát
töltött az emelvényen, mire elő tudta adni a sztoriját, ami
lényegében mindenben megfelelt a gyilkosság napján tett
vallomásának.
Hideg, nyirkos tavaszi reggel volt. Giannetto éppen
egy dimbes-dombos szakaszhoz ért a Cold Spring
Parkban, amikor észrevette, hogy egy fiú arccal lefelé
fordulva fekszik az avarral borított lejtőn, amely egy pici,
algás tükrű tóhoz vezetett. A fiú farmert, tornacipőt és
pulóvert viselt. A hátizsákja legurult a dombról, és
mellette hevert. Giannetto egyedül futott, és senkit sem
látott a holttest közelében. Korábban elhaladt ugyan
néhány kocogó meg iskolába igyekvő gyerek mellett (a
diákok a parkon át közelítették meg a vele határos
McCormickot), de senkit sem látott a holttest közelében.
Hallani sem hallott semmit – sem jajveszékelést, sem
dulakodasra utaló hangokat –, mivel zenét hallgatott az
iPodján, amit a felső karjára csatolt szíjon viselt. Még arra
is emlékezett, melyik dal szólt, amikor meglátta a
holttestet: a The The együttes This Is the Day című száma.
Giannetto megállt, kivette a füléből a fülhallgatót, és
fentről, az ösvényről szemügyre vette a fiút. Alig néhány
lépésnyire állt tőle, így csak a cipője talpát és a
megrövidült testét látta. Odaszólt a fiúnak: „Jól vagy? Ne
segítsek?” Amikor nem kapott választ, lemászott a lejtőn,
hogy megnézze a fiút. A csúszós levelek miatt óvatosan
araszolt előre. Ő is édesanya, mondta, és nem tudta
elképzelni, hogy csak úgy elmenjen a fiú mellett. És ő is
elvárja másoktól, hogy ha kell, a gyerekei segítségére
siessenek. A fejébe vette, hogy a fiú elájult, talán rosszul
lett, vagy allergiás rohamot kapott, netán bedrogozott, ki
tudja? Így hát letérdelt mellé, és megrázta a vállát, aztán
már két kézzel rázta, végül pedig hanyatt fordította.
Ekkor látta meg a vért a fiú mellkasán, meg a vörös
leveleket a test alatt és körül. Az avar még nedves volt és
csillogott. A három mellkasi sebből szivárgott a vér. A
fiú bőre hamuszürke volt, de kisebb rózsaszín foltok is
látszottak az arcán, mondta a nő. Az maradt meg benne,
hogy a fiúnak hideg volt a bőre, de konkrétan nem
emlékszik, hogy hozzáért volna. Lehet, hogy a holttest
elmozdult a kezében, és a fiú bőre súrolta a kezét. A
holttest feje nehézkesen bicsaklott hátra, a szája tátva
volt.
Beletelt egy kis időbe, mire a nő felfogta a szürreális
tényt, hogy a karjában fekvő fiú halott. Ekkor elengedte a
holttestet, amelyet addig a hónaljánál fogva tartott.
Felsikoltott. A fenekén csúszva hátrálni kezdett, aztán
megfordult, és négykézláb felmászott a leveleken a lejtő
tetején lévő ösvényhez.
Egy pillanatig, mondta, azt sem tudta, mitévő legyen.
Csak állt ott, egyedül az erdőben, és meredten bámulta a
holttestet. Távolról hallotta a fülhallgatóból szóló zenét:
„This Is the Day”. Az egész nagyjából három perc
lehetett – eddig tart egy popszám.
Logiudice nevetségesen hosszan ragozta ezt az
egyszerű történetet. A vád szőrszálhasogatása után
Jonathan kurta produkciója szinte már a komédia határát
súrolta.
– Aznap reggel látta a vádlottat, Jacob Barbert a
parkban?
– Nem.
– Nincs több kérdésem.

A következő tanúval Logiudice alaposan melléfogott.

Nem, több volt egyszerű melléfogásnál. Szarba tenyerelt.
A tanú az a newtoni nyomozó volt, aki a helyi rendőrség
részéről vezette a vizsgálatot. Átlagos, pro forma tanú
volt. Logiudice-nak ezekkel a tanúkkal kellett kezdenie,
hogy felvázolja a gyilkosság napjának alapvető tényeit és
történéseit. Általában annak a rendőrnek kell
tanúvallomást tennie a tetthely állapotáról és a kritikus
első pillanatokról, aki elsőként ér ki a helyszínre, még
mielőtt a CPAC is bekapcsolódna az ügybe, és átvenné
az irányítást. Logiudice tehát kénytelen volt beidéztetni a
tanút. Előírásszerűen járt el. Én is ugyanezt tettem volna.
Csupán az volt a bökkenő, hogy Logiudice nem ismerte
olyan jól a tanút, mint én.
Nils Peterson hadnagy pár évvel azelőtt lépett be a
newtoni rendőrség kötelékébe, hogy friss diplomásként
megkezdtem a munkámat a kerületi ügyészségen.
Vagyis 1984 óta ismertem Nilset, amikor Neal Logiudice
még középiskolás volt, és vért izzadt, hogy tanítás után a
fakultációkra, az iskolai zenekarra és a kényszeres
maszturbációra egyformán maradjon ideje. (Csak
találgatok. Nem biztos, hogy játszott az iskolai
zenekarban.) Nils annak idején nagyon jóképű
fiatalember volt. Pontosan olyan szőkésbarna haja volt,
amilyet a neve sugall. Most, ötvenévesen, a haja sötétebb
lett, a háta görnyedt, a dereka vastag. De megnyerő, halk
szavú tanúnak bizonyult, ami éles ellentétben állt a
zsarukra jellemző nyers szókimondással. Az esküdtek
imádták.
Logiudice gyorsan végigfutott a legfontosabbakon. A
holttest hanyatt feküdt, arccal felfelé, miután a kocogó,
aki felfedezte, megfordította. Három szúrt seb volt a
mellkasán. Nincs konkrét indíték és gyanúsított. Nincs
jele védekezésnek vagy dulakodásnak, ami hirtelen vagy
meglepetésszerű támadásra utal. A holttestről és a
környező területről készült fotókat már benyújtották
bizonyítékként. A nyomozás első perceiben és óráiban
lezárták, és átkutatták a parkot, de eredménytelenül.
Több lábnyomot is találtak a parkban, de egyiket sem a
holttest közvetlen közelében, és egyik sem egyezik a
gyanúsított lábnyomaival. Egy nyilvános parkról van szó
– ha nagyon akarjuk, több ezer lábnyomot is találhatunk
benne.
Aztán jött ez.
– Az a szokásos eljárás, hogy azonnal kijelölnek egy
helyettes kerületi ügyészt, aki a nyomozást vezeti?
– Igen.
– És aznap melyik helyettes kerületi ügyész kapta az
ügyet?
– Tiltakozom!
– Kérem a vád és a védelem képviselőjét, fáradjanak
ide! – mondta French bíró.
Logiudice és Jonathan kiment a bírói pulpitushoz, és
halkan pusmogni kezdett a bíróval. French bíró, jó
szokása szerint, föléjük tornyosult. A legtöbb bíró csak
odagurul a székével a korláthoz, vagy áthajol rajta, hogy
jobban hallja az ügyvédek suttogását. Nem úgy Burt
French.
A tanácskozásból sem én, sem az esküdtek nem
hallottunk semmit. A következő bekezdéseket a bírósági
jegyzőkönyvből másoltam ide.
A bíró:
– Mire akar kilyukadni?
 Logiudice:
– Bíró úr, az esküdtszéknek joga van tudni, hogy
kezdetben a vádlott édesapja vezette a nyomozást,
különösen akkor, ha a védelem arra fog hivatkozni, hogy
szabálytalanul jártak el az ügyben, mert gyanítom, ezzel
akarnak érvelni.
– Ügyvéd úr?
Jonathan:
– Nos, két okból is tiltakozunk. Először is, a kérdésnek
semmi jelentősége. Asszociáció általi bűnbakkeltés. Még
ha a vádlott édesapja hibázott is, amikor elvállalta az
ügyet, és még ha szabálytalanul járt is el, nem mintha
szerintem bármelyik feltételezés megállná a helyét, az
egésznek semmi köze a vádlotthoz. Kivéve, ha Mr.
Logiudice azt állítja, hogy a fiú az édesapjával
egyetértésben tüntette el a bűncselekmény bizonyítékait,
mert egyébként az apa ellen felhozott bizonyítékoknak
semmi közük a fiú bűnösségéhez vagy ártatlanságához.
Ha Mr. Logiudice az igazságszolgáltatás akadályozása
miatt vádat akar emelni az édesapa ellen, akkor tegye
meg a szükséges lépéseket, és indítsa meg az eljárást. De
most nem ezért vagyunk itt.
– A második kifogásunk az, hogy a kérdés hátrányos
megkülönböztetést tesz lehetővé. Gyanúsítás általi
bűnbakkeltés. Ügyész úr azzal a feltételezéssel próbálja
téves irányban befolyásolni az esküdteket, miszerint az
édesapának tudnia kellett, hogy a fia érintett az ügyben,
és ezért valamiféle szabálytalanságra készült. De sem
arra nincs bizonyítéka, hogy az apa gyanakodott a fiára,
ami természetesen nem felel meg a valóságnak, sem arra,
hogy szabálytalanságot követett el a nyomozás során.
Legyünk őszinték: az ügyész úr bűzbombát akar
felrobbantani a tárgyalóteremben, hogy így terelje el az
esküdtek figyelmét arról a tényről, hogy gyakorlatilag
egyetlen közvetlen bizonyítéka sincs a vádlottal
szemben. Ami…
– Jó-jó, értem.
Logiudice:
– Bíró úr, hogy ez mennyire fontos, azt majd az
esküdtek döntik el. De joguk van tudni róla. A vádlott
nem érvelhet azzal, hogy a rendőrök hibáztak, ha aztán
lazán elfelejti megemlíteni, hogy a vádlott édesapja
vezette a nyomozást.
A bíró:
– Engedélyezem a kérdést. De Mr. Logiudice,
figyelmeztetem önt, ha a tárgyalás félrecsúszik, mert
azon kezdünk el vitatkozni, az apa cseszte-e el a dolgot,
és vajon szándékosan tette-e vagy sem, azonnal véget
vetek a dolognak. A védelemnek igaza van: nem ezért
vagyunk itt. Ha szeretne vádat emelni az apa ellen, ám
tegye.
A jegyzőkönyvben nem rögzítették Logiudice
reakcióját, de én jól emlékszem rá. Egyenesen rám nézett.
Visszatérve a kis emelvényhez, Nils Peterson felé
fordult, és újból támadásba lendült.
– Nyomozó, megismétlem a kérdést. Aznap melyik
helyettes kerületi ügyész kapta az ügyet?
– Andrew Barber.
– Andrew Barber itt van a teremben?
– Igen, ott ül a vádlott mellett.
– Ön ismerte Mr. Barbert, amikor még helyettes
kerületi ügyészként dolgozott? Máskor is dolgoztak már
együtt?
– Persze hogy ismertem. Sok közös ügyünk volt.
– Baráti viszonyban állt Mr. Barberrel?
– Igen, többé-kevésbé.
– Nem furcsállotta, hogy Mr. Barber nyomoz egy
olyan ügyben, amelyben a fia iskolája és a fia
osztálytársa is érintett, akiről esetleg ő is tudhatott
valamit?
– Nem, nem különösebben.
– Azt sem tartotta furcsának, hogy Mr. Barber fia is
tanú lehet az ügyben?
– Nem, nem gondolkoztam ezen.
– Pedig a vádlott édesapja a nyomozás vezetőjeként
egy olyan gyanúsítottat igyekezett előtérbe tolni, akiről
később kiderült, hogy nem érintett az ügyben. Az illető a
park közelében lakott, és szexuális bűnelkövetőként
tartották nyilván, igaz?
– Igen. Úgy hívták, hogy Leonard Patz. Már volt dolga
a rendőrséggel kiskorú sérelmére elkövetett szemérem
elleni erőszak miatt.
– És Mr. Barber, Andrew Barber, az édesapa, továbbra
is gyanúsítottként kezelte ezt az embert, ugye?
 – Tiltakozom! Nincs jelentősége.
– Helyt adok.
– Nyomozó, amíg a vádlott édesapja vezette a
nyomozást, ön is Leonard Patzre gyanakodott?
– Igen.
– És Patz később mentesült a gyanú alól, miután Mr.
Barber fia ellen vádat emeltek?
– Tiltakozom!
– Elutasítom.
Peterson habozott, csapdát szimatolt. Ha mindent
elkövet, hogy tisztázza a barátját, azzal a védelem
malmára hajtja a vizet. Megpróbált valami köztes
megoldást találni.
– Patz ellen nem emeltek vádat.
– És amikor Mr. Barber fia ellen vádat emeltek, nem
lepte meg, hogy Mr. Barber eredetileg részt vett a
nyomozásban?
– Tiltakozom!
– Elutasítom.
– Igen, meglepett, abban az értelemben, hogy...
– Hallott már olyat, hogy egy ügyész vagy a rendőr a
saját fia ügyében nyomozott?
A sarokba szorított Peterson mély levegőt vett.
– Nem.
– Ez összeférhetetlenség lenne, ugye?
– Tiltakozom!
– Helyt adok. Lépjünk tovább, Mr. Logiudice!
Logiudice csak úgy találomra feltett még néhány
jelentéktelen kérdést, hogy az utolsó cseppig kiélvezze a
győzelem ízét. Amikor leült, olyan mámorosan és
kipirultan nézett maga elé, mintha ágyba döntött volna
egy nőt, és leszegett fejjel várta, hogy visszanyerje a lelki
egyensúlyát.
Jonathannek esze ágában sem volt belekötni abba,
amit Peterson a tetthelyről mondott, mert gyakorlatilag
semmi sem mutatott Jacobra. A két halk szavú férfi olyan
kesztyűs kézzel bánt egymással, és a kérdések is olyan
jelentéktelenek voltak, hogy az embernek az az érzése
támadt, Jonathan a védelem tanúját kérdezi ki.
– Amikor megérkezett a tetthelyre, a holttest
kitekeredve hevert a földön, igaz, nyomozó?
– Igen.
– Vagyis, tekintettel arra, hogy a holttestet már
elmozdították, néhány bizonyíték óhatatlanul
megsemmisült, mire ön kiért a helyszínre. Például, a
holttest elhelyezkedése segíthet a támadás rekonst-
rukciójában, ugye?
– Igen.
– És amikor a testet felfordítják, a hullafoltok (vagyis a
vér, ami a gravitáció hatására ülepedik le) is máshova
kerülnek. Mintha felfordítanánk egy homokórát: a vér az
ellenkező irányba folyik, így ezek után már semmilyen
következtetést nem lehet levonni a hullafoltokból, jól
mondom?
– Igen. Nem vagyok orvosszakértő, de igen.
– Értem, de ön gyilkossági nyomozó.
 – Igen.
– Kijelenthetjük, hogy egy gyilkosság helyszínén,
amikor a holttestet megbolygatják vagy elmozdítják,
általában sok bizonyíték semmisül meg?
– Rendszerint igen. Ami ezt az esetet illeti, nem lehet
tudni, megsemmisült-e valami.
– Megtalálták a gyilkos fegyvert?
– Aznap nem.
– És később?
– Nem.
– És az áldozat pulóverén talált ujjlenyomaton kívül
nem találtak semmi kézzelfoghatót?
– Így van.
– És az ujjlenyomatot csak sokkal később sikerült
azonosítani, ugye?
– Igen.
– Tehát az első napon magán a tetthelyen nem találtak
olyan bizonyítékokat, amelyek alapján bárki is gyanúba
keveredett volna?
– Nem. Csak az azonosítatlan ujjlenyomatot.
– Tehát mondhatjuk azt, hogy a nyomozás elején még
nem voltak konkrét gyanúsítottak?
– Igen.
– És ebben a helyzetben ön, mint nyomozó, nem
találta volna érdekesnek, nem találta volna lényeges
információnak, hogy egy ismert és többszörös visszaeső
pedofil lakik a parkkal szomszédos házban? Egy ember,
aki már követett el nemi erőszakot az áldozattal
nagyjából egyidős fiúk sérelmére?
– De igen.
Éreztem, hogy az esküdtek tekintete rám tapad.
Megértették végre valahára, hova akar kilyukadni
Jonathan – hogy azért ő sem kispályás.
– Ezek szerint ön a legkevésbé sem találta
szabálytalannak, szokatlannak vagy furcsának, amikor
Andy Barber, a vádlott édesapja, Leonard Patzet vette
elő?
– Nem.
– Sőt, az akkor rendelkezésre álló információk alapján,
Mr. Barber akkor hibázott volna, ha nem hallgatja ki az
illetőt, ugye?
– Igen, valószínűleg.
– És, ha jól tudom, a nyomozás során később kiderült,
hogy Patz a reggeli órákban rendszeresen kint volt a
parkban.
– Igen.
– Tiltakozom – szólt nem túl nagy meggyőződéssel
Logiudice.
– Elutasítom – mondta a bíró erőteljesen. – Ön hozta
fel a témát, ügyész úr.
Sosem szerettem French bíróban, hogy lerí róla,
melyik oldalnak drukkol. Nagy ripacs lévén rendszerint
a védelemmel szimpatizált. Nála a védelem játszott hazai
pályán. Most, hogy én is a vádlott oldalán álltam,
természetesen örültem, hogy a bíró ilyen nyíltan szurkol
nekünk. Ez amúgy könnyű döntés volt. Logiudice hozta
fel a témát. Ezek után már nem akadályozhatta meg,
hogy a védelem is alaposan kivesézze.
Magamhoz intettem Jonathant, és egy papírcetlit
nyújtottam át neki. Jonathan elolvasta, és felvonta a
szemöldökét. Három kérdést írtam fel a cetlire. Jonathan
gondosan félbehajtotta a papírt, és közelebb lépett a
tanúk emelvényéhez.
– Nyomozó, előfordult a vizsgálat során, hogy ön nem
értett egyet Andy Barber valamelyik döntésével?
– Nem.
– És, ha jól tudom, a nyomozás elején ön is vizsgálatot
akart indítani Patz ellen.
– Igen.
Az egyik esküdt – a hetes számú, a Sommerville-i
Dagadék – gúnyosan felhorkant, és megcsóválta a fejét.
Jonathan hallotta a röhögést, és már majdnem leült.
Bátorító pillantást vetettem rá. Folytasd!
Jonathan a homlokát ráncolta. A keresztkérdések csak
a tévében tűnnek élet-halál harcnak. Tüzelsz párat, aztán
leülsz. Ne feledd, úgyis a tanún áll vagy bukik a dolog,
nem rajtad! A harmadik jó tanács a témában: „Milyen
kérdést nem szabad feltenni a tanúnak?” Nyitott végű,
szubjektív jellegű kérdéseket, amelyek terjengős,
kiszámíthatatlan fejtegetésekre késztethetik a tanút. Egy
rutinos ügyvéd számára olyan volt ez a jelenet, mint
amikor a horrorfilmben a bébiszitter zajt hall az
alagsorból, és kinyitja a nyikorgó ajtót, hogy lemenjen
körülnézni. Ne csináld!, kiáltja a közönség.
 Csináld csak!, sugallta az arckifejezésem.
– Nyomozó – kezdte Jonathan –, tudom, hogy kicsit
kínos kérdés következik. Nem kérem, hogy nyilvánítson
véleményt a vádlottról. Tudom, hogy ezt nem teheti
meg. Koncentráljunk a vádlott édesapjára, Andy
Barberre, akinek ma többször is megkérdőjelezték az
ítélőképességét és a szakértelmét...
– Tiltakozom!
– Elutasítom.
– Mióta ismeri idősebb Mr. Barbert?
– Régóta.
– Mióta?
– Húsz éve. Legalább.
– Önnek, aki már több mint húsz éve ismeri őt, mi a
véleménye az ügyészi munkásságáról, különös
tekintettel a hozzáértésére, a szakértelmére, az
ítélőképességére?
– Nem beszélünk a fiúról? Csak az apjáról?
– Így van.
Peterson egyenesen a szemembe nézett.
– Ő a legjobb szakember. Legalábbis régen ő volt a
legjobb.
– Nincs több kérdésem.
Nincs több kérdésem, vagyis Nyaljátok ki. Logiudice soha
többé nem hozakodott elő nyíltan a kérdéssel, milyen
szerepet töltöttem be a nyomozás során, bár burkoltan
többször is utalt még rá a per folyamán. Kétségtelen,
hogy már az első napon sikeresen elültette a bogarat az
esküdtek fülébe. Egyelőre ennyi is elég volt.
Aznap délután mégis diadalittasan távoztunk a
bíróságról.
Először és utoljára.
 28. | Az ítélet

A TTÓL
MONDANI
TARTOK, ELÉG SÚLYOS DOLGOKAT FOGOK
– tájékoztatott bennünket dr. Vogel
komoran.
Már minden érzés kihalt belőlünk. A bíróságon töltött
nap feszültségei után hullafáradtak voltunk, és sajogtak
az izmaink. A doktornő rosszkedve láttán azonban
megszólalt a fejünkben a sziréna. Laurie feszülten figyelt,
Jonathan a tőle megszokott bagolyszerű kíváncsisággal
nézett dr. Vogelre.
– Kezdjük megszokni, hogy csupa rossz hírt kapunk –
mondtam. – Golyóállóak vagyunk.
Dr. Vogel kerülte a pillantásomat.
Így utólag már látom, milyen nevetségesen
viselkedtem. Mi szülők sokszor nevetséges
vakmerőségekre ragadtatjuk magunkat, amikor a
gyerekünkről van szó. Megesküszünk, hogy bármit el
tudunk viselni, bármilyen nehézséggel meg tudunk
birkózni. Nincs lehetetlen feladat. Bármit megteszünk a
gyerekünkért. De senki sem golyóálló, a szülők a
legkevésbé. Pont a gyerekeink tesznek sebezhetővé
minket.
Így utólag azt is látom, hogy a találkozó direkt úgy
volt időzítve, hogy megtörjön minket. Csak egy óra telt
el azóta, hogy a bíróság elnapolta a tárgyalást, és az
adrenalinszintünk, csakúgy, mint a diadalérzetünk, a
mélybe zuhant, zsibbadt, részegségszerű szédülést
hagyva maga után. Nem voltunk abban az állapotban,
hogy rossz hírekkel bombázzanak minket.
A jelenetre Jonathan Harvard Square-i irodájában
került sor. Jonathan a könyvekkel telezsúfolt
könyvtárban ültetett le minket a kerek tölgyfa asztal
köré. Csak négyen voltunk: Laurie, én, Jonathan és dr.
Vogel. Jacob kint maradt a váróban Jonathan fiatal
munkatársnőjével, Ellennel.
Amikor dr. Vogel elfordult tőlem, amikor nem bírt a
szemembe nézni, nyilván arra gondolt: Tényleg azt hiszed,
hogy golyóálló vagy? Na, várj csak!
– És ön, Laurie? – kérdezte a pszichiáter aggodalmas,
terapeutás hangon. – Biztos benne, hogy megfelelően
tudja majd kezelni a hallottakat?
– Természetesen.
Dr. Vogel végigmérte Laurie-t, a haját, amely kinyúlt
fürtökbe tapadva meredezett a fején, és az arcát, ami
viaszsárga volt, sötét táskákkal a szeme alatt. A
feleségem olyan sokat fogyott, hogy a bőre
megereszkedett és redőkbe tolult az arcán, a ruhái pedig
lazán lógtak csontos vállán. Mikor ment végbe ez a romlás,
gondoltam magamban. Egyik pillanatról a másikra, az
ügy izgalmai miatt? Vagy fokozatosan, az évek során,
anélkül hogy észrevettem volna? Ez már nem az a Laurie
volt, akit annak idején megismertem: a bátor lány, aki
kitalált engem, és akit – most már úgy tűnt – én is csak
kitaláltam magamnak. Olyan pocsékul nézett ki, hogy
még az is megfordult a fejemben, lehet, hogy a szemünk
láttára fog elpusztulni. Ez az ügy felemésztette. Soha
nem bírta az efféle küzdelmeket. Soha nem volt kemény.
Nem volt rászorulva. Az élet nem edzette meg.
Persze nem ő tehetett róla, de én – aki még most is
rettenthetetlennek tartottam magam – hihetetlenül
megrendítőnek tartottam Laurie törékenységét. Tudtam,
hogy mindketten – mindhárman – nehéz időknek
nézünk elébe, de nem tudtam megóvni Laurie-t a
stressztől. Én ugyanúgy szerettem őt, mint régen, és még
most is szeretem. Mert könnyű keménynek lenni, ha
valakinek kötélből vannak az idegei. De képzeljük csak
el, mi játszódhatott le aznap Laurie-ban, ahogy kihúzta
magát a széken, és nagy bátran farkasszemet nézett a
doktornővel, várva az újabb csapást. Ő végig Jacob mel-
lett állt, folyamatosan spekulált, minden akciót és
ellenakciót alaposan megrágott. Végig kitartott a fia
mellett, egészen az utolsó pillanatig.
– Ismertetem önökkel, milyen következtetésekre
jutottam, aztán válaszolok az esetlegesen felmerülő
kérdésekre – mondta dr. Vogel.
Tudom, hogy nagyon-nagyon fájdalmas dolgokat
fogok mondani Jacobról, de legyenek erősek, jó?
Figyeljenek rám, aztán mindent megbeszélünk.
Bólintottunk.
– Csak elöljáróban, a vád nem fog értesülni erről –
mondta Jonathan. – Ne aggódjatok! Minden, ami itt
elhangzik, és amit dr. Vogeltől hallotok, köztünk marad.
Ez a beszélgetés szigorúan bizalmas. Semmi sem fog
kiszivárogni. Beszéljünk őszintén, ahogy a doktornő is,
rendben?
Heves bólogatás.
– Nem értem, miért van szükség erre – mondtam. –
Jonathan, miért kell erőltetnünk ezt a szálat, amikor a
védelemnek az az álláspontja, hogy nem Jacob a tettes?
Jonathan V betűt formált a kezéből, és elgondolkodva
simogatta rövidre nyírt, ősz szakállát.
– Remélem, hogy igazad van. Remélem, minden
rendben fog menni, és nem kell előhozakodnunk ezzel a
kérdéssel.
– Akkor minek időt pazarolni rá?
Jonathan elutasítóan fordította el a fejét.
– Minek időt pazarolni rá, Jonathan?
– Mert úgy néz ki, hogy Jacob bűnös.
Laurie levegő után kapkodott.
– Nem úgy értem, hogy tényleg bűnös, de egy csomó
bizonyíték szól ellene. A vád utoljára hagyja a legerősebb
tanúit. Egyre nehezebb dolgunk lesz. Egyre nehezebb. És
amikor eljön a pillanat, azt akarom, hogy felkészülten
nézzünk a dolgok elébe. Andy, ezt pont neked
magyarázzam?
– Rendben – szólt közbe a doktornő. – Most adtam le
Jonathan-nek a jelentésemet. Ez valójában egy orvosi
szakvélemény, a következtetéseim összefoglalása. Ezt
vallanám, ha tanúskodnom kellene, és önök is nagyjából
erre számíthatnak, ha a per során felmerülne ez a kérdés.
Először önökkel akartam beszélni, Jacob nélkül. Jacobbal
még nem közöltem, milyen következtetésekre jutottam.
Ha lezajlott a per, a végkimeneteltől függően
összeülhetünk, hogy megbeszéljük, hogyan kezelhetőek
ezek a problémák klinikai körülmények között. Egyelőre
azonban nem a terápiás kezeléssel kell foglalkoznunk,
hanem a tárgyalással. Én azt a konkrét feladatot kaptam,
hogy legyek a védelem szakértője. Ezért nincs most
velünk Jacob. Ha véget ér a per, úgyis rengeteg munka
vár rá. De most nyíltan kell beszélnünk róla, ami talán
könnyebb, ha ő nincs jelen.
– Jacob személyiségében két rendellenesség mutatható
ki egyértelműen: a nárcisztikus személyiségzavar és
reaktív kötődési zavar. Akadnak antiszociális
személyiségzavarra utaló jelek is, ami nem ritka
társbetegség, de mivel nem vagyok biztos a
diagnózisban, ezt nem tüntettem fel a jelentésemben.
– Fontos megemlíteni, hogy a viselkedésformák közül,
amelyeket említeni fogok, nem mindegyik kóros, még
akkor sem, ha kombinált formában jelenik meg. Bizonyos
mértékig minden tinédzser nárcisztikus, minden
kamasznak vannak kötődési problémái. A hangsúly a
fokozatokon van. Nem egy szörnyeteget fogok leírni
önöknek. Hanem egy átlagos gyereket. Nem szeretném,
ha azt hinnék, elítélően nyilatkozom Jacobról. Én azt
szeretném elérni, hogy önök a javukra fordítsák a
hallottakat, ahelyett, hogy összeroppannának a súlyuk
alatt. Eszközöket, szavakat kínálok, amelyekkel segíteni
tudnak a fiukon. A lényeg az, hogy megértsük Jacobot,
jó? Laurie? Andy?
Helyeseltünk, engedelmesen, álságosan.
– Jó. Nárcisztikus személyiségzavar. Ezt talán önök is
ismerik. Elsődleges jellemzői a hencegés és az empátia
hiánya. Jacob esetében a hencegés nem feltűnési
viszketegség, nagyképűség, arrogancia vagy gőg
képében jelentkezik, ahogy az átlagember gondolná. Ja-
cob visszafogottabb hencegő. Túlzott jelentőséget
tulajdonít önmagának, és meggyőződése, hogy különb,
kivételesebb másoknál. A szalbályok csak a többiekre
vonatkoznak, rá nem. Úgy érzi, a társai, különösen az
iskolatársai, nem értik meg őt, néhány kivételtől
eltekintve, akiket Jacob ugyanolyan különlegesnek tart,
mint saját magát, alapvetően az intelligenciájuk miatt.
– A másik fontos szempont a nárcisztikus
személyiségzavar esetében, különösen, ha
büntetőeljárásról van szó, az empátia hiánya. Jacob
szokatlan ridegséggel beszél másokról, még... és ez az
adott körülmények között eléggé meglepő... még Ben
Rifkinről és a családjáról is. Amikor Benről kérdeztem
Jacobot, azt válaszolta, hogy emberek milliói halnak meg
naponta; hogy a statisztikák szerint jelentősen több
ember hal meg autóbalesetben, mint gyilkosság által;
hogy a katonák emberek ezreit küldik a másvilágra, és
még kitüntetést is kapnak érte. Úgyhogy, miért kell így
fennakadni egy fiú megölésén? Hiába próbáltam
Rifkinékre terelni a szót, és némi együttérzést kicsikarni
Jacobból, egyszerűen nem sikerült. Ami tökéletesen
beleillik azoknak az eseményeknek a sorába, amelyek vé-
gigkísérték Jacob gyermekkorát, és amelyekről önök is
beszámoltak, hogy több gyerek is megsérült a közelében,
leesett a mászókáról, felborult a biciklivel, és így tovább.
– Úgy tűnik, Jacob nemcsak jelentéktelenebbnek tartja
a többi embert, hanem alacsonyabb rendűnek is. Nem
látja önmagát másokban. El sem tudja képzelni, hogy
másokban is ugyanazok az egyetemes emberi érzések
munkálnak, mint benne: fájdalom, szomorúság, magány,
amit egy átlagos érzékenységű kamasz ebben a korban
már minden további nélkül felfog. Nem is ragozom
tovább. Nyilvánvaló, hogy orvosszakértői szempontból
milyen jelentőséggel bírnak ezek a megállapítások.
Empátia híján bármi megengedett. Az erkölcs nagyon
szubjektív és szabadon értelmezhető fogalommá válik.
– A jó hír az, hogy a nárcisztikus személyiségzavart
nem a kémiai egyensúly felborulása okozza. És nem is
öröklött probléma. Inkább különböző viselkedésformák,
mélyen rögzült szokások összessége. Ami azt jelenti,
hogy idővel ki lehet nőni.
A doktornő megállás nélkül darálta tovább:
– A másik betegség már kicsit aggasztóbb. A reaktív
kötődési zavart csak nemrég diagnosztizálták. És mivel
újonnan felfedezett betegségről van szó, nem sokat
tudunk róla. Nem áll a rendelkezésünkre túl sok kísérleti
adat. Ritka, nehezen diagnosztizálható és nehezen
kezelhető betegségről van szó.
– A reaktív kötődési zavar azért kritikus, mert
csecsemőkorban alakul ki, és a gyerekkori érzelmi
kötődés sérüléséből ered. Az átlagos csecsemők
elméletileg egyetlen megbízható gondozóhoz kötődnek,
és erre a biztos alapra támaszkodva fedezik fel a világot.
Tudják, hogy az illető kielégíti az alapvető érzelmi és
fizikai igényeiket. Ha nincs jelen megbízható gondozó,
vagy a gondozó gyakran cserélődik, a gyerek nem
megfelelő vagy súlyosan kifogásolható módon viszonyul
a társaihoz. Ennek jelei az agresszió, a düh, a hazudozás,
az ellenszegülés, a megbánás hiánya, a kegyetlenség;
vagy a túlzott bizalmaskodás, a hiperaktivitás, az
önveszélyes magatartás.
– Ez a rendellenesség a korai gondoskodás zavarára,
úgynevezett „patogén gondoskodásra” utal, ami rossz
bánásmódot vagy szülői-gondozói hiányosságokat
feltételez. Ám a mai napig vitatott, pontosan mit is takar
ez a fogalom. Nem azt akarom mondani, hogy önök nem
jól látták el a feladatukat. Ez nem a szülői képességekről
szól. A legújabb kutatások szerint a betegség akkor is
felütheti a fejét, ha a gondozó megfelelően jár el. Vannak
gyerekek, akik alkatuknál fogva hajlamosak a kötődési
zavarokra, így akár a legkisebb fennakadás – például, a
bölcsődébe kerülés, vagy az, hogy a kicsi körül gyorsan
cserélődnek az arcok – is kiválthatja a kötődési zavart.
– A bölcsődébe kerülés? – kérdezte Laurie.
– Csak kivételes esetekben.
 – Jacob már három hónapos korától bölcsődébe járt.
Mind a ketten dolgoztunk. Négyéves korában hagytam
abba a tanítást.
– Laurie, nem áll annyi adat a rendelkezésünkre, hogy
fel tudjuk tárni az ok-okozati összefüggéseket. Nem
szabad önmagát hibáztatnia. Nincs okunk azt
feltételezni, hogy elhanyagolás volt a kiváltó ok. Lehet,
hogy Jacob sebezhető, túlérzékeny gyerek. Ez még na-
gyon új terület. Egyelőre mi, kutatók sem látjuk át
teljesen.
Dr. Vogel bátorítóan nézett Laurie-ra, de mintha túl
élénken tiltakozott volna, és látszott, hogy nem sikerült
megnyugtatnia Laurie-t.
Mivel nem tudott segíteni, mondta tovább a magáét.
Gondolta, az a legokosabb, ha az összes lesújtó
információt egyszerre zúdítja a nyakunkba, hogy minél
hamarabb túlessünk az egészen.
– Bármi is volt a kiváltó ok ebben az esetben, a
bizonyítékok arra mutatnak, hogy Jacobnál
csecsemőkorában atípusos kötődés alakult ki. Önök is
említették, hogy gyerekkorában időnként zárkózott és
betegesen gyanakvó volt, máskor viszont
kiszámíthatatlan, dühkitörésre hajlamos és túlzottan
indulatos.
– De hát minden gyerek „kiszámíthatatlan” és
„dühkitörésre hajlamos” – mondtam. – Sok bölcsődés és
óvodás...
– Nagyon szokatlan, hogy elhanyagolás híján reaktív
kötődési zavar alakuljon ki, de ezt még nem tudjuk
pontosan.
– Elég! – emelte fel mindkét kezét védekezően Laurie.
– Hagyja abba! – Azzal felpattant, hátralökte a székét, és
a helyiség legtávolabbi sarkába húzódott. – Maga szerint
ő tette.
– Én nem mondtam ilyet – felelte dr. Vogel
határozatlanul.
– Nem kell kimondania.
– Nem, Laurie, tényleg nem tudom megállapítani, ő
tette-e. Ez nem is az én dolgom. Én nem ezt a célt tűztem
ki magamnak.
– Laurie, ez csak afféle pszichoblabla – szóltam közbe.
– A doktornő maga mondta, hogy ezek a tulajdonságok
bármelyik kamaszra ráillenének. Nárcisztikus, önző.
Mutass nekem egy tinédzsert, aki nem ilyen! Süket
duma. Egy szót sem hiszek el az egészből.
– Persze hogy nem! Mert soha nem veszel észre
semmit. Olyan görcsösen próbálod elhitetni magaddal,
hogy normális vagy, hogy mind normálisak vagyunk,
hogy becsukod a szemed, és egyszerűen nem veszel
tudomást semmiről, ami nem illik a képbe.
– Mi igenis normálisak vagyunk.
– Te jó ég! Szerinted, ez normális, Andy?
– A mostani helyzet? Nem. Hogy Jacob normális-e?
Igen! Miért olyan nehéz felfogni ezt?
– Andy! Teljesen rosszul látod a dolgokat. Helyetted is
nekem kell gondolkodnom, mert egyszerűen nem veszel
észre semmit.
Odamentem hozzá, hogy megvigasztaljam, hogy
megsimogassam karba font kezét.
– Laurie, a fiunkról van szó.
De ő ellökte magától a kezemet.
– Andy, hagyd már abba! Nem vagyunk normálisak.
– Dehogynem. Miről beszélsz?
– Megjátszod magad. Évek óta. Kezdettől fogva
megjátszottad magad.
– Nem. A fontos dolgokban nem.
– Fontos dolgokban! Andy, nem mondtad el az igazat.
Kezdettől fogva elhallgattad előlem.
– Én soha nem hazudtam neked.
– Amíg nem mondtad el az igazat, végig hazudtál.
Minden áldott nap. Minden áldott nap.
Azzal félrelökött, hogy szembenézzen dr. Vogellel.
– Maga szerint Jacob tette.
– Laurie, kérem, üljön le! Túlságosan felizgatta magát.
– Mondja már ki! Csak ül itt, és felolvassa a jelentését,
meg a mentális rendellenességek kézikönyvéből idézget.
Én is el tudom olvasni azt a könyvet. Mondja ki nyíltan:
a fiam a tettes!
– Ezt nem tudom százszázalékosan megállapítani.
Nem tudom.
– Szóval, lehet, hogy ő tette. Megvan rá az esély.
– Laurie, kérem, üljön le!
– Nem akarok leülni! Válaszoljon a kérdésemre!
– Igen, valóban látok néhány zavaró tulajdonságot és
viselkedésmintát, de ez még nem jelent semmit...
– És ez a mi hibánk? Elnézést, lehet, hogy a mi hibánk,
elképzelhető, hogy esetleg a mi hibánk, mert rossz szülők
voltunk, mert volt képünk... mert szemét módon
bölcsődébe adtuk a fiunkat, ahogy az összes többi szülő a
városban? Minden második szülő!
– Nem. Én nem mondtam ilyet, Laurie. Határozottan
kijelenthetem, hogy nem önök a felelősek. Ezt azonnal
verje ki a fejéből!
– És a gén, az a mutáció, amit kerestek? Hogy is
hívják? Valami Knockout-izé.
– MAOA Knockout.
– Kimutatták Jacobban?
– A gén nem úgy működik, ahogy ön gondolja. Már
elmagyaráztam, hogy legrosszabb esetben is csak
hajlamosít...
– Doktornő! Kimutatták-a-gént-Jacobban?
– Igen.
– És a férjemben?
– Igen.
– És a... nem is tudom, minek nevezzem... az
apósomban?
– Igen.
– Tessék! Naná, hogy kimutatták. És amit korábban
mondott, hogy Jacob szíve két számmal kisebb, mert
olyan, mint a Grincs?
– Nem kellett volna így fogalmaznom. Ostobán
viselkedtem. Sajnálom.
 – Tökmindegy, hogyan fogalmazott. Továbbra is
fenntartja a véleményét? A fiamnak tényleg két számmal
kisebb a szíve?
– Rengeteg erőfeszítésre lesz szükségünk, hogy
kibővítsük Jacob érzelmi szókincsét. Itt most nem az a
lényeg, mekkora a szíve. Érzelmileg nem olyan érett,
mint a társai.
– Mégis, mennyire érett? Érzelmileg?
Mély sóhaj.
– Jacob viselkedése egy feleannyi idős fiúénak felel
meg.
– Hét! A fiam egy hétéves gyerek szintjén van
érzelmileg? Ezt akarja mondani?
– Én azért nem így fogalmaznék.
– És most mit csináljak? Mit csináljak?
Síri csönd.
– Mi az istent csináljak?
– Pszt! – mondtam. – Még meghallja.
 29. | Az égő szerzetes

A PER HARMADIK NAPJA.

Mellettem, a vádlottak padján, Jacob egy vastag
bőrfoszlányt piszkálgatott a jobb hüvelykujján, közel a
körömhöz. Már jó ideje kapargatta a területet, idegesen,
szórakozottan, és kis sebet ejtett rajta, amely a
körömágytól a bütyök felé húzódott, és nagyjából fél
centi hosszú volt. Jacob, sok kamasztól eltérően, nem
szokta lerágni a körömbőrt. Módszere abból állt, hogy a
körmével felkaparta a bőrt, amíg az kisebb forgácsokban
hámlani nem kezdett, és amikor sikerült meglazítania
egy nagyobb szeletkét, rögvest lecsapott rá, és
hozzálátott, hogy csavargatva, tépkedve vagy, amikor
már minden más kudarcot vallott, a körme tompa
szélével távolítsa el a gumiszerű kiemelkedést. A
megbolygatott területeknek esélyük sem volt
begyógyulni. Egy-egy különösen agresszív kimetszés
után vér szivárgott a sebből, és Jacob kénytelen volt
papírzsebkendőt szorítani a hüvelykujjára, ha éppen volt
nála, vagy a szájába venni az ujját, hogy tisztára
szívogassa. Valami érthetetlen oknál fogva azt hitte,
hogy senkit sem rendít meg ez az undorító kis jelenet.
Megfogtam a büntetésben lévő kezet, és Jacob ölébe
nyomtam, nehogy az esküdtek meglássák, majd
védelmezően a széktámlára fektettem a karomat. A
tanúk emelvényén éppen egy nő tett vallomást. Ruthann
Valaki. Úgy ötvenéves lehetett. Rokonszenves arc. Rövid,
sima frizura. Több ősz hajszál, mint fekete, nem titkolta a
korát. Semmi ékszer, csak egy karóra meg egy
jegygyűrű. Fekete klumpa. Ő volt az egyik szomszéd, aki
minden reggel a Cold Spring Parkban sétáltatta a
kutyáját, a futópályák mellett. Logiudice azért hívta be,
mert a gyilkosság reggelén látott egy fiút a bűntény hely-
színe közelében, aki nagyjából hasonlított Jacobra. Ez
akár használható bizonyíték is lehetett volna, ha a nő
tisztességesen elő tudja adni, de a tanú szemmel
láthatóan a kínok kínját élte át. Végig a kezét tördelte.
Minden választ kétszer meggondolt. A szorongása ha-
marosan teljesen szétforgácsolta a tanúvallomást, amely
önmagában sem volt valami nagy durranás.
– Le tudná írni azt a fiút? – kérdezte Logiudice.
– Átlagos fiú volt, azt hiszem. Százhetvenöt-
száznyolcvan centi magas. Sovány. Farmert és tornacipőt
viselt. Sötét hajú volt.
Ez nem egy fiú volt, hanem egy fantom. Minden
második gyerekre ráillett ez a leírás, és a nő még nem
végzett. Addig hebegett-habogott, hogy Logiudice
kénytelen volt kis emlékeztetőket csempészni a
kérdéseibe, kulcsszavakat, amelyek a nő eredeti
vallomásában hangzottak el a rendőrségen, a gyilkosság
napján. Az ügyész állandó célozgatásai újabb és újabb
tiltakozásokra ragadtatták Jonathant, és az egész jelenet
kezdett komikus színezetet ölteni, mert a tanú mintha
vissza akarta volna vonni a vallomását, Logiudice pedig
túlságosan együgyű volt ahhoz, hogy leküldje a nőt az
emelvényről, mielőtt hivatalossá válik a vallomása,
miközben Jonathan állandóan felugrált, hogy tiltakozzon
a tanú befolyásolása miatt...
...szép lassan minden összefolyt a szemem előtt. Nem
tudtam a tanúra figyelni, mert nem érdekelt a
mondandója. Az a nyugtalanító érzésem támadt, hogy
semmi értelme a tárgyalásnak. Már késő. Dr. Vogel
ítélete legalább olyan fontos, mint ez.
Jacob – a rejtély, amit Laurie-val közösen hoztunk
össze – ott ült mellettem. Termete, a köztünk lévő
hasonlóság, annak a valószínűsége, hogy felnővén még
jobban fog hasonlítani rám, mindez teljesen kikészített.
Minden apa átéli egyszer azt a zavarba ejtő pillanatot,
amikor önmaga furcsa, torz karikatúrájának látja a
gyerekét. Mintha egy pillanatra egymásba folyna az
egyéniségetek. Kisfiúkori önmagad, a megfoghatatlan
emlék, egyszer csak hús-vér alakban jelenik meg előtted.
Te vagy az, és mégsem te, ismerős, de ismeretlen is
egyszerre. Régi éned újjávarázsolt, újratekercselt
verziója, ugyanakkor olyan furcsa és kiismerhetetlen,
mint egy idegen. Az oldás és kötés keltette zavaromban,
ahogy a karom Jacob székének támláján pihent,
megsimogattam a fiam vállát.
Jacob bűntudatosan ejtette az ölébe a kezét, mert
időközben tovább piszkálta a jobb hüvelykujját, és újabb
bőrdarabkát sikerült lekaparnia róla.
 Laurie közvetlenül mögöttem ült az első sorban.
Minden áldott nap egyedül ült ott. Természetesen egy
barátunk sem maradt Newtonban. Én szerettem volna
megkérni Laurie szüleit, hogy jöjjenek el a tárgyalásra.
Biztosra veszem, hogy meg is tették volna. De Laurie
nem engedte. Szívesebben tetszelgett a mártír
szerepében. Ő keverte bajba a családját, amikor feleségül
jött hozzám, ő is akarta viselni a következményeket. Az
emberek feltűnően messze ültek le tőle. Amikor
hátrafordultam, Laurie mindig egyedül, teljes
elszigeteltségben, félig karba tett kézzel, állát a tenyerébe
támasztva, félig elmerengve, lesütött szemmel ücsörgött
a padon. Dr. Vogel diagnózisa annyira megrázta őt, hogy
este szinte könyörgött, hogy adjak neki egy szem
nyugtatót, de még így sem bírt elaludni.
– Andy, mi lesz velünk, ha Jacob tényleg bűnös? –
kérdezte a sötétben fekve.
Mondtam neki, hogy egyelőre semmit sem tehetünk,
várja meg az esküdtszék ítéletét. Megpróbáltam
hozzábújni, hogy jó férjhez méltón megvigasztaljam, de
halálra rémült az érintésemtől, és az ágy legszélére
húzódott, ahol olyan mozdulatlanul feküdt, mint egy
múmia, de tudtam, hogy ébren van, mert a szipogása
elárulta. Amikor még tanított, Laurie (legalábbis hozzám
képest) kitűnő alvó volt. Már kilenckor leoltotta a
lámpát, mert korán kellett kelnie, és alighogy lehunyta a
szemét, már aludt is. De az egy másik Laurie volt.
Eközben a tárgyalóteremben Logiudice úgy döntött,
hogy minden létező információt kisajtol a tanújából, még
akkor is, ha a nő a jelek szerint az idegösszeomlás
határán áll. Stratégiai szempontból nehéz alátámasztani
Logiudice döntésének jogosságát, ezért csak arra tudok
gondolni, az ügyész így akarta elejét venni, hogy
Jonathané legyen a dicsőség, és ő húzza ki a nőből a
legfontosabb részleteket. Vagy végső kétségbeesésében
még mindig azt remélte, hogy a tanú végül mégiscsak
észhez tér. Amilyen konok szemétláda, nem adta fel. Ha
furcsa is, amit mondok, Logiudice tette bizonyos
szempontból nemes cselekedet volt, ahhoz hasonló,
amikor a kapitány utolsónak hagyja el a süllyedő hajót,
vagy egy szerzetes leönti magát benzinnel, és felgyújtja
magát. Mire Logiudice eljutott az utolsó kérdésig – az
összes kérdését felírta a sárga jegyzettömbjébe, és annak
ellenére, hogy a tanú szabadon improvizált, ő szigorúan
tartotta magát a forgatókönyvhöz –, Jonathan letette a
tollát, és kezébe temetett fejjel, az ujjai között ki-
kikukucskálva figyelte a jelenetet.
Kérdés:
– Felismeri azt a fiút a teremben, akit aznap reggel a
Cold Spring Parkban látott?
Válasz:
– Nem vagyok biztos benne.
Kérdés:
– Lát a teremben olyan fiút, akire ráillik a parkbeli fiú
személyleírása?
Válasz:
 – Nem... nem vagyok biztos benne. Egy kamasz volt.
Ez biztos. Olyan régen volt. Minél többet gondolkozom
rajta, annál kevesebbet tudok mondani. Nem akarok úgy
börtönbe küldeni egy gyereket, hogy nem vagyok biztos
a dolgomban. Nem tudnék elszámolni a
lelkiismeretemmel.
French bíró hosszú, ingerült sóhajt hallatott. Felvonta
a szemöldökét, és levette a szemüvegét.
– Mr. Klein, gondolom, nincs kérdése.
– Nincs, bíró úr.
– Rögtön sejtettem.
Logiudice a nap hátralévő részében sem tudott
magára találni. Logikai alapon csoportosította a tanúit, és
ma a civil tanúk voltak porondon. A járókelők. Egyikük
sem látott semmit, ami különösebben elmarasztaló lett
volna Jacob szempontjából. Igaz, tekintve, hogy az eset
milyen gyenge lábakon állt, Logiudice nagyon helyesen
tette, hogy mindent bevetett az ügy érdekében. Két
ember – egy férfi meg egy nő – is azt vallotta, hogy látta
Jacobot a parkban, ha nem is a gyilkosság helyszínéhez
közel. Egy másik tanú egy alakot látott elmenekülni arról
a környékről, ahol a gyilkosság történt. Azt nem tudta
megmondani, milyen korú és nemű lehetett az illető, de a
ruhák nagyjából megegyeztek azokkal, amiket Jacob
aznap viselt, még akkor is, ha a farmer meg a vékony
dzseki nem éppen jellegzetes öltözék, különösen egy
parkban, ahol nyüzsögnek az iskolába igyekvő gyerekek.
Logiudice szívfacsaró jelenettel zárta a műsort. Az
utolsó tanú egy Sam Studnitzer nevű férfi volt, aki aznap
reggel a parkban sétáltatta a kutyáját. Studnitzer
kefefrizurás, keskeny vállú, szelíd külsejű férfi volt.
– Merrefelé tartottak? – tudakolta Logiudice.
– Van egy rét, ahol a kutyák póráz nélkül
szaladgálhatnak. Rendszerint oda szoktam kivinni a
kutyát.
– Milyen kutyája van?
– Egy fekete labrador. Bo a neve.
– Hány óra lehetett?
– Körülbelül nyolc óra húsz. De általában korábban
szoktam menni.
– A park melyik részén tartózkodtak?
– Az egyik erdei ösvényen. A kutya előreloholt, hogy
körülszaglásszon.
– És aztán?
Studnitzer habozott.
Rifkinék is ott ültek a tárgyalóteremben, az ügyész
mögött, az első padban.
– Egy kisfiú hangját hallottam.
– Mit mondott ez a kisfiú?
– Azt mondta: „Hagyd abba, fáj!”
– Mondott még valamit?
Studnitzer komoran engedte le a vállát.
– Nem – felelte halkan.
– Csak annyit mondott, hogy: „Hagyd abba, fáj!”?
Studnitzer nem válaszolt, csak a homlokára szorította
az ujjait, és eltakarta a szemét.
 Logiudice kivárt.
Síri csönd támadt a tárgyalóteremben, csak Studnitzer
szipogását lehetett hallani. A tanú leengedte a kezét az
arca elől.
– Igen. Ez minden, amit hallottam.
– Látott valakit a közelben?
– Nem. Nem láttam el messzire. Elég behatároltak
voltak a látási viszonyok. A parknak az a része dimbes-
dombos. A fák törzse is vastag. Egy kis lejtőn haladtunk
lefelé. Nem láttam senkit.
– Meg tudná mondani, milyen irányból jött a kiáltás?
– Nem.
– Nem nézett körül, nem járt utána a dolognak? Nem
próbált a kisfiú segítségére sietni?
– Nem. Nem gyanakodtam. Azt hittem, csak
játszanak. Nem
gyanakodtam. Nem tanúsítottam neki jelentőséget.
Reggelente annyi gyerek van a parkban, nevetgélnek,
bolondoznak. Azt hittem, csak... műbalhé. j
Lesütötte a szemét.
– Milyennek találta a fiú hangját?
– Panaszosnak. Mintha fájna valamije.
– Hallott mást is a kiáltás után? Lökdösődést,
dulakodást, bármit?
– Nem. Semmi ilyet nem hallottam.
– Mi történt ezután?
– A kutya felfigyelt valamire, furcsán hegyezte a fülét.
Nem tudom, mi baja lehetett. Magammal ráncigáltam, és
folytattuk a sétát.
– Látott valakit séta közben?
– Nem.
– Később sem tapasztalt semmi szokatlant?
– Nem, legalábbis addig, amíg meg nem hallottam a
szirénázást, és a zsaruk el nem özönlötték a parkot.
Ekkor tudtam meg, mi történt.
Logiudice leült.
Minden jelenlévőnek ezek a szavak visszhangzottak a
fülében: Hagyd abba, fáj! Hagyd abba, fáj! Én sem tudtam
kiverni őket a fejemből. Soha nem is tudom. De igazság
szerint még ez a részlet sem utalt Jacobra.
Jonathan, hogy aláhúzza ezt a tényt, felállt, és csak
egyetlen kérdést vetett oda a tanúnak:
– Mr. Studnitzer, ugye, aznap reggel nem látta a
parkban ezt a fiút, Jacob Barbert?
– Nem.
Jonathan jelentőségteljesen csóválta meg a fejét az
esküdtek előtt, és csak ennyit mondott:
– Szörnyű, szörnyű! – Ezzel jelezte, hogy mi is az
angyalok oldalán állunk.
Itt tartottunk. Minden nehézség – dr. Vogel lesújtó
diagnózisa, Laurie kiborulása és a halálra szurkált fiú
kísértetiesen szokványos szavai – ellenére három nap
elteltével is álltuk a sarat, méghozzá derekasan.
Sporthasonlattal élve, még nem volt lefutott a meccs.
Mint később kiderült, ez volt az utolsó jó napunk.
Mr. Logiudice: Álljunk meg itt egy pillanatra!
 Ha jól tudom, a felesége kicsit felizgatta magát.
Tanú: Mindnyájan felizgattuk magunkat.
Mr. Logiudice: De Laurie különösen nehezen viselte a helyzetet.
Tanú: Igen, nem bírta a nyomást.
Mr. Logiudice: Ez azért több volt annál. Egyértelműen kételkedett
Jacob ártatlanságában, különösen azután, hogy dr.
Vogel részletesen önök elé tárta a diagnózisát.
Nyíltan rá is kérdezett önnél, mi lesz, ha Jacobot
elítélik, ugye?
Tanú: Igen. Kicsivel később. De csak az idegesség beszélt
belőle. Magának fogalma sincs, milyen idegőrlő
ekkora nyomás alatt élni.
Mr. Logiudice: És ön? Ön nem volt ideges?
Tanú: De, természetesen ideges voltam. Halálra voltam
rémülve.
Mr. Logiudice: Halálra volt rémülve, mert a végén már önben is
felmerült, hogy Jacob talán bűnös?
Tanú: Nem, attól tartottam, hogy az esküdtszék
mindenképpen elítéli, tekintet nélkül arra, bűnös-e
vagy sem.
Mr. Logiudice: Még akkor sem fordult meg a fejében, hogy talán
Jacob a tettes?
Tanú: Nem.
Mr. Logiudice: Egyszer sem? Egy pillanatra sem?
Tanú: Egyszer sem.
Mr. Logiudice: „Megerősítési torzítás", igaz, Andy?
Tanú: Baszd meg, Neal! Te szívtelen fasz!
Mr. Logiudice: Ne ragadtassa el magát!
Tanú: Nem szoktam elragadtatni magam.
Mr. Logiudice: Tudom. Ne is tegye!
[A tanú nem válaszolt. ]
Mr. Logiudice: Rendben, folytassuk.
 30. | Kényes kérdések

A PER NEGYEDIK NAPJA.

Paul Duffy az emelvényen. Kék zakót, csíkos
nyakkendőt és szürke flanelnadrágot viselt, ami nála a
jólöltözöttség csúcsát jelentette. Jonathanhez hasonlóan,
ő is egyike azoknak a férfiaknak, akiket nem nehéz
kisfiúként elképzelni, akiknek a megjelenése szinte
kikényszeríti belőlünk, hogy meglássuk bennük a kisfiút.
Semmi különös nincs a vonásaiban, a modora kisfiús.
Persze, lehet hogy csak azért éreztem így, mert már
régóta barátok voltunk. Számomra Paul örökre
huszonhét éves maradt – ennyi idősen ismertem meg.
Logiudice szempontjából persze ez a barátság
megbízhatatlan tanúvá tette Duffyt. Logiudice kezdetben
csak puhatolózott, csupa óvatos kérdést tett fel. Ha kikéri
a véleményemet, felvilágosíthattam volna, hogy Paul
Duffy nem fog hazudni, még az én kedvemért sem. Nem
az a típus. (Azt is szívesen odavágtam volna Logiudice-
nak, hogy tegye már le azt a nevetséges sárga
jegyzettömbjét. Úgy nézett ki, mint egy hülye amatőr.)
– Legyen szíves, mondja meg a nevét!
– Paul Michael Duffy.
– Mi a foglalkozása?
– Nyomozó hadnagy vagyok a Massachusettsi Állami
Rendőrségnél.
 – Mióta áll az állami rendőrség alkalmazásában?
– Huszonhat éve.
– És jelenleg mi a beosztása?
– A PR-osztályon dolgozom.
– Térjünk át 2007. április 12-ére. Akkoriban mi volt a
beosztása?
– Egy különleges nyomozói egység élén álltam, ami a
Middlesexi Kerületi Ügyészi Hivatal fennhatósága alatt
állt. Az egység neve CPAC: Bűnmegelőzés és
Bűnüldözés. Tizenöt-húsz nyomozóból áll, akik
megfelelő képesítéssel és tapasztalattal rendelkeznek
ahhoz, hogy segítsék a helyettes kerületi ügyészek és a
helyi szervek munkáját a bonyolultabb ügyek, különösen
az emberölések felderítésében, és büntetőeljárás
megindításában. – Duffy gépiesen darálta el a
mondókáját, mintha előre betanulta volna.
– 2007. április 12. előtt sok gyilkossági nyomozásban
vett részt?
– Igen.
– Körülbelül hányban?
– Több mint százban, bár nem mindegyiket én
vezettem.
– Jó. 2007. április 12-én kapott ön telefonhívást egy
newtoni gyilkossággal kapcsolatban?
– Igen. Foley hadnagy negyed tíz körül hívott fel,
hogy gyermekgyilkosság történt a Cold Spring Parkban.
– És mi volt az első dolga?
– Felhívtam az ügyészi hivatalt, hogy tájékoztassam
őket.
– Ez a szokásos eljárás?
– Igen. A törvény úgy rendelkezik, hogy a helyi
egységnek minden gyilkosságról és természetes
halálesetről tájékoztatnia kell az állami rendőrséget, mi
pedig azonnal értesítjük a kerületi ügyészt.
– Név szerint kit hívott fel?
– Andy Barbert.
– Miért Andy Barbert?
– Ő volt az első számú helyettes, vagyis a kerületi
ügyész jobbkeze.
– Mire számított, mit fog kezdeni Mr. Barber az
információval?
– Kijelöl egy helyettes kerületi ügyészt, aki az
ügyészség részéről lefolytatja a vizsgálatot.
– Vagy megtartja az ügyet?
– Igen. Sok gyilkossági ügyet osztott magára.
– Ön aznap is arra számított, hogy Mr. Barber
megtartja az ügyet?
Jonathan félig felemelkedett a székről.
– Tiltakozom!
– Elutasítom.
– Duffy nyomozó, mire számított, mihez fog kezdeni
Mr. Barber az üggyel?
– Nem tudom. Azt hiszem, arra számítottam, hogy
megtartja. Komoly ügynek tűnt. Azokat szinte mindig
magára osztotta. De akkor sem lettem volna meglepve,
ha másnak adja át. Több rátermett ember is dolgozott a
hivatalban. Őszintén szólva, nem nagyon foglalkoztam a
dologgal. Így is épp elég dolgom volt. Ez az ügyészségre
tartozik. Én a CPAC vezetője voltam.
– Nem tudja, vajon a kerületi ügyész, Lynn Canavan,
azonnal értesült-e a történtekről?
– Nem tudom. Gondolom, igen.
– Rendben van. Mit csinált, miután felhívta Mr.
Barbert?
– Kimentem a helyszínre.
– Mikor ért oda?
– Kilenc óra harmincötkor.
– Írja le, mit látott, amikor megérkezett!
– A Cold Spring Park bejárata a Beacon Streeten van.
Mellette jelölték ki a parkolót. Mögötte teniszpályák és
sportpályák. A pályák mögött erdő húzódik, és az erdőt
ösvények szelik keresztül. Egy csomó rendőrautó állt a
parkolóban meg az utcán. Csak úgy nyüzsögtek a
rendőrök.
– Ön mit csinált?
– Leparkoltam a Beacon Streeten, és gyalogosan
közelítettem meg a helyszínt. Peterson nyomozó a
newtoni rendőrségtől és Mr. Barber már várt rám.
– Nem találta szokatlannak, hogy Mr. Barber
megjelent a gyilkosság helyszínén?
– Nem. Elég közel lakott a parkhoz, és akkor is ki
szokott menni a helyszínre, ha nem kívánta megtartani
az ügyet.
– Honnan tudja, hogy Mr. Barber közel lakik a Cold
Spring Parkhoz?
– Mert évek óta ismerjük egymást.
– Sőt, barátok.
– Igen.
– Közeli barátok?
– Igen. Azok voltunk.
– És most?
Duffy nem válaszolt azonnal.
– Az ő nevében nem nyilatkozhatok. De én még most
is a barátomnak tekintem.
– Összejárnak?
– Nem. Mióta vádat emeltek Jacob ellen, nem.
– Mikor beszélt utoljára Mr. Barberrel?
– A vádirat ismertetése előtt.
Hazugság, de kegyes hazugság. Az igazság csak
félrevezetné az esküdteket. Arra a téves következtetésre
jutnának, hogy Duffy szavahihetetlen ember. Duffy
elfogult volt, de a komoly kérdésekben őszinte. A szeme
se rebbent, amikor kimondta a választ. Ahogy nekem
sem. Egy bírósági pernek az a lényege, hogy megfelelő
eredményre jussunk, ami azt jelenti, hogy állandóan
lavíroznunk kell, mint egy viharba került vitorláshajó.
– Jól van, szóval a parkban találkozott Peterson
nyomozóval és Mr. Barberrel. Mi történt ezután?
– Nagy vonalakban felvázolták az ügyet, vagyis hogy
az áldozatot Benjamin Rifkinként azonosították, majd
elvezettek a gyilkosság színhelyére.
– Mit látott, amikor odaért?
 – A terület már körül volt kerítve sárga szalaggal. A
halottkém meg a technikusok még nem érkeztek meg. A
helyi rendőrség fotósa éppen fényképezett. Az áldozat, a
holttest, még ott feküdt a földön, de nem sok minden
volt körülötte. Gyakorlatilag semmihez sem lehetett
hozzányúlni, nehogy bármit is elmozdítsunk.
– Jól látta a holttestet?
– Igen.
– Le tudná írni, milyen helyzetben feküdt?
– Az áldozat egy domboldalon feküdt, a feje lefelé, a
lába felfelé. Ki volt csavarodva, ezért az arca felfelé
nézett, az alsóteste meg a lába viszont oldalhelyzetben
volt.
– Mit történt ezután?
– Peterson nyomozóval és Mr. Barberrel odamentünk
a holttesthez. Peterson mutatott néhány nyomot.
– Mit mutatott?
– A domb tetején, az ösvényhez közel, rengeteg vér
volt a földön, szétfröccsent vér. Több egészen kicsi
cseppet is láttam, alig két centiméter átmérőjűek lehettek.
Láttam néhány nagyobb foltot is, úgynevezett érintkezési
foltokat. Ezek a leveleken voltak.
– Mi az az érintkezési folt?
– Amikor a nedves vérrel szennyezett felület másik
felülettel érintkezik, a vér átkerül a második felületre.
Vagyis foltot hagy.
– Írja le az érintkezési foltokat!
– Kicsit lejjebb helyezkedtek el a domboldalon. Elég
sokat láttam belőlük. Az elsők alig néhány centiméter
hosszúak voltak, de ahogy lejjebb jutottunk, egyre
vastagabbak és hosszabbak lettek, egyre több vér volt
bennük.
– Tudom, hogy ön nem büntetőjogász, de volt valami
feltételezése vagy elmélete arra vonatkozóan, mire
utalhatnak a vérfoltok?
– Igen. Úgy tűnt, a gyilkosságra az ösvény közelében
került sor, hiszen a szétfröccsent vércseppek is erre
utaltak, aztán a test eldőlt, vagy lelökték a domboldalon,
és hason csúszva tette meg a maradék utat, így
kerülhettek a hosszú érintkezési foltok a levelekre.
– Értem. Miután ezt megállapította, mit csinált?
– Lementem, és megvizsgáltam a holttestet.
– Mit látott?
– Három seb volt a mellkasán. Nem volt könnyű
észrevenni, mert a holttest elülső része, az egész pólója
úszott a vérben. A holttest körül is volt egy kevés vér,
nyilván a sebekből szivárgott ki.
– Észrevett valami szokatlant a vérfoltokkal vagy a
holttest körül összegyűlt vértócsákkal kapcsolatban?
– Igen. Jellegzetes formájú nyomokat láttam a vérben,
például cipőnyomokat, ami arra utalt, hogy valaki
belelépett a nedves vérbe, és hátrahagyta a cipőnyomát.
– Mire következtetett a cipőnyomokból?
– Nyilvánvaló, hogy valaki nem sokkal a gyilkosság
után megállt a holttest fölött, vagy letérdelt mellé, és
mivel a vér még nedves volt, felvette a nyomokat.
 – Tudott róla, hogy egy kocogó, bizonyos Paula
Giannetto fedezte fel a holttestet?
– Igen.
– Ez mennyiben befolyásolta a cipőnyomokról alkotott
elméletét?
– Erős volt a gyanúm, hogy a kocogótól származnak,
de nem voltam biztos benne.
– Mire jutott még?
– Nos, a támadás során elég nagy mennyiségű vér
fröccsent szét. Szétfröccsent, és el is kenődött. Nem
tudtam megállapítani, hol állhatott a támadó, de az
áldozat mellkasán található sebek helyzetéből kiindulva
valószínűleg közvetlenül az áldozat előtt. Ebből azt
szűrtem le, hogy az emberünk talán maga is véres lett.
Valószínűleg fegyvere is volt, bár a kés kicsi, és nagyon
könnyű megszabadulni tőle. De a vér volt a legfeltűnőbb.
Teljesen beterítette a helyszínt.
– Meg tudott állapítani még valamit az áldozattal,
különösen a kezével kapcsolatban?
– Igen, az áldozatnak nem sérült meg a keze.
– Ebből mire következtetett?
– A védekezési sérülések hiánya arra utalt, hogy az
áldozat nem védekezett, és nem szállt szembe a
támadóval, tehát vagy meglepődött, vagy egyáltalán
nem is számított a támadásra, és esélye sem volt kivédeni
az ütéseket.
– Mindez jelentheti azt, hogy az áldozat ismerte a
támadóját?
 Jonathan megint felemelkedett a székről.
– Tiltakozom! Spekuláció.
– Helyt adok.
– Rendben, mit csinált ezután?
– Hát, viszonylag kevés idő telt el a gyilkosság óta. A
parkot lezárták és azonnal átkutatták, hátha találnak
valakit. A keresés még azelőtt elkezdődött, hogy én
megérkeztem.
– És találtak valakit?
– Találtunk néhány embert, de elég távol a helyszíntől.
Senki sem tűnt különösebben gyanúsnak. Nem találtuk
jelét annak, hogy bármelyikük is összefüggésbe hozható
a gyilkossággal.
– Nem voltak véresek?
– Nem.
– Nem volt náluk kés?
– Nem.
– Tehát kijelenthetjük, hogy a nyomozás kezdetén
még nem voltak kézenfekvő gyanúsítottak?
– Semmilyen gyanúsítottunk nem volt.
– És a következő napokban hány gyanúsítottat
találtak?
– Egyet sem.
– Mit történt ezután? Hogyan folyt tovább a
nyomozás?
– Mindenkit kikérdeztünk, aki érdemi információval
tudott szolgálni. Az áldozat családtagjait és barátait,
bárkit, aki láthatott valamit a gyilkosság reggelén.
 – Beleértve az áldozat osztálytársait is?
– Nem.
– Miért nem?
– Csak késve tudtunk bejutni az iskolába. A szülők
nem helyeselték, hogy ki akarjuk hallgatni a gyerekeket.
Adódott egy kis nézeteltérés azzal kapcsolatban, szükség
van-e ügyvéd jelenlétére a kihallgatások során, és
beléphetünk-e engedély nélkül az iskola épületébe, hogy
átkutassuk a szekrényeket meg a gyerekek holmiját.
Abban sem sikerült megegyezésre jutnunk,
felhasználhatjuk-e az iskola épületét a kihallgatásokhoz,
illetve kiket hallgathatunk ki egyáltalán.
– Milyen hatással volt önre ez a késedelem?
– Tiltakozom!
– Elutasítom.
– Hogy őszinte legyek, dühös voltam. Minél több idő
telik el, annál nehezebb megoldani az ügyet.
– És a kerületi ügyészség részéről ki vezette a
nyomozást?
– Mr. Barber.
– Andrew Barber, a vádlott édesapja?
– Igen.
– Ön nem furcsállta, hogy Andy Barber dolgozik az
ügyön, holott a fia iskolája is érintett a dologban?
– Nem nagyon. Úgy értem, tisztában voltam a
körülményekkel. De ez nem olyan ügynek tűnt, mint a
columbine-i mészárlás, nem feltételeztük, hogy egy diák
ölte meg a társát. Nem volt okunk azt feltételezni, hogy
az iskola tanulói is érintettek az ügyben, pláne Jacob.
– Szóval, még gondolati szinten sem kérdőjelezte meg
Mr. Barber ez irányú döntését?
– Nem, soha.
– Beszéltek egyáltalán erről?
– Egyszer.
– Elmondaná, mi hangzott el ezen a beszélgetésen?
– Én csak annyit mondtam Andynek, hogy, szóval,
jobb lenne, ha... bebiztosítani magát, és leadná az ügyet.
– Mert fennállt a személyes elfogultság veszélye?
– Láttam, hogy a fia iskolája is érintett lehet az
ügyben, és sosem lehet tudni. Az ilyenből jobb
kimaradni.
– És ő mit mondott erre?
– Azt mondta, hogy nem elfogult az ügyben, mert ha a
gyilkos a fia életét is veszélyezteti, annál több oka van rá,
hogy minél hamarabb megoldja az ügyet. Azt is mondta,
hogy felelősséggel tartozik a közösségért, mert ő is ebben
a városban él, és mivel eddig nem sok gyilkosság történt
errefelé, arra számít, hogy az emberek félni fognak.
Segíteni akart nekik.
Logiudice az utolsó mondatnál felkapta a fejét, és
gyilkos pillantást vetett Duffyra.
– Mr. Barber, a vádlott édesapja, utalt-e valaha arra,
hogy Ben Rifkint esetleg valamelyik osztálytársa
gyilkolta meg?
– Nem. Nem utalt rá, de nem is zárta ki a lehetőséget.
– De nem fektetett különösebb hangsúlyt arra a
lehetőségre, hogy Bent az osztálytársa ölte meg?
– Nem. Nem szoktunk „különösebb hangsúlyt fektetni
az egyes lehetőségekre”...
– Mr. Barber nem próbálta más irányba terelni a
nyomozást?
– Mit jelentsen az, hogy „más irányba terelni”?
– Voltak saját gyanúsítottjai?
– Igen. Egy Leonard Patz nevű férfi, aki a park
közelében lakott, és volt néhány közvetett jelzés arra
vonatkozóan, hogy érintett lehet az ügyben. Andy azt
akarta, hogy indítsunk eljárást a gyanúsított ellen.
– Tehát egyedül Andy Barber ragaszkodott ahhoz,
hogy Patzet gyanúsítottként hallgassák ki?
– Tiltakozom! Tanú befolyásolása.
– Helyt adok. Az úr az ön tanúja, Mr. Logiudice.
– Visszavonom a kérdést. Végül sikerült kihallgatniuk
a McCormick-iskola tanulóit, Ben osztálytársait?
– Igen.
– És mit tudtak meg?
– Nos, megtudtuk, nagy nehezen, mert a gyerekek
nem voltak túl beszédesek, hogy Ben és a vádlott, azaz
Ben és Jacob nem állt túl jó viszonyban egymással. Ben
terrorizálta Jacobot. Így került a látóterünkbe Jacob, mint
gyanúsított.
– Annak dacára, hogy az édesapja vezette a
nyomozást?
– A nyomozás bizonyos részeit Mr. Barber tudta
nélkül kelleti lefolytatnunk.
 Ez úgy ért, mint derült égből a villámcsapás. Erről
fogalmam sem volt. Sejtettem, hogy van valami a
háttérben, de nem hittem volna, hogy Duffy is részt vett
benne. Duffy észrevehette, hogy leesik az állam, mert
kétségbeesés suhant át az arcán.
– És ezt hogyan oldották meg? Kijelöltek egy másik
helyettes kerületi ügyészt, hogy vizsgálja ki az ügyet Mr.
Barber tudta nélkül?
– Igen. Önt.
– És ez kinek a jóváhagyásával történt?
– Lynn Canavan kerületi ügyész jóváhagyásával.
– És mit állapított meg a vizsgálat?
– Bizonyíték merült fel a vádlottal szemben, mivel a
vádlottnak volt egy kése, ami beleillett a sebekbe, volt
indítéka, és ami a legfontosabb, korábban hangot is adott
azon szándékának, hogy amennyiben az áldozat tovább
terrorizálja, a késsel védi meg magát. Ráadásul, amikor a
vádlott aznap reggel beért az iskolába, kis vércseppek
voltak a jobb kezén. Ezt a vádlott barátja, Derek Yoo
hozta a tudomásunkra.
– A vádlottnak véres volt a jobb keze?
– A barátja, Derek Yoo szerint igen.
– És korábban kijelentette, hogy használni fogja a kést
Ben Rifkin ellen?
– Deret Yoo így tájékoztatott bennünket.
– Később az is a tudomásukra jutott, hogy a
Vágószoba elnevezésű honlapra felkerült egy novella?
– Igen. Ezt is Derek Yoo mondta el nekünk.
 – És önök megvizsgálták ezt a honlapot, a
Vágószobát?
– Igen Ez egy olyan weboldal, ahova az emberek
feltölthetik a novelláikat, amelyek nagyrészt a szex és az
erőszak körül forognak. Némelyikük kifejezetten
felkavaró...
– Tiltakozom!
– Helyt adok.
– Találtak olyan novellát a Vágószoba honlapon, ami
kapcsolatba hozható ezzel az esettel?
– Igen, találtunk. Találtunk egy novellát, amely
lényegében a gyilkos szemszögéből meséli el a
gyilkosságot. A neveket megváltoztatták, és egy-két apró
részlet nem egyezik, de az alaphelyzet ugyanaz.
Nyilvánvaló, hogy ugyanarról az esetről van szó.
– Ki írta ezt a novellát?
– A vádlott.
– Honnan tudja?
– Derek Yoo tájékoztatása szerint a vádlott mondta
neki.
– Sikerült más bizonyítékot is találni?
– Nem. Sikerült megszereznünk annak a
számítógépnek az IP-címét, amiről eredetileg feltöltötték
a novellát. Ez olyan, mint egy ujjlenyomat, a segítségével
könnyen lenyomozható, hol található ténylegesen a
szóban forgó számítógép. Kiderült, hogy a Newton
belvárosában lévő Peet kávézóban.
– Sikerült ténylegesen is azonosítaniuk azt a gépet,
amiről feltöltötték a novellát?
– Nem. Valaki rákapcsolódott a kávézó vezeték
nélküli hálózatára. Csak ennyit tudtunk lenyomozni. A
Peet nem vezet nyilvántartást a hálózatra rácsatlakozó
számítógépekről, és nem írja elő, hogy a felhasználók
csak névvel vagy hitelkártyaszámmal léphetnek be a
hálózatba. Úgyhogy, itt megakadtunk.
– Derek Yoo szerint azonban a vádlott elismerte, hogy
ő írta a novellát?
– Pontosan.
– És mitől ennyire meggyőző ez a novella? Miből
gondolják, hogy csak a gyilkos írhatta?
– Minden részlet egyezett. Nekem az tűnt fel, hogy a
szerző pontosan meghatározza a késszúrások szögét. A
novella szerint a késnek olyan szögben kellett a
mellkasba fúródnia, hogy a penge behatoljon a bordák
közé, és minél több belső szervet roncsoljon szét.
Szerintem senki más nem tudhatta, a tettes milyen
szögben fogta a kést. Ezt az információt nem hoztuk
nyilvánosságra. Ráadásul nem is nagyon lehet
kikövetkeztetni, mert a támadónak természetellenes
szögben, vízszintesen kellett fognia a kést, hogy az pont
a bordák közé hatoljon be. Aztán ott voltak a részletek a
bűncselekmény kiterveléséről. A sztori felér egy írásos
vallomással. Tudtam, hogy ezen a ponton már alapos
okunk van arra, hogy letartóztassuk a vádlottat.
– Mégsem tartóztatták le azonnal.
– Nem. Meg akartuk találni a kést, és utána akartunk
járni, a vádlott nem rejtett-e el bizonyítékokat az
otthonában.
– Mit csináltak?
– Házkutatási parancsot kértünk, és átvizsgáltuk a
házat.
– És mit találtak?
– Semmit.
– Lefoglalták a vádlott számítógépét?
– Igen.
– Milyen típusú számítógépről van szó?
– Egy fehér színű Apple laptopról.
– Olyan szakemberek vizsgálták át a számítógépet,
akik jártasak a merevlemezen tárolt adatok feltárásában?
– Igen. Semmit sem találtak, amit közvetlen terhelő
bizonyítékként lehetett volna felhasználni.
– Találtak egyáltalán valamit, amit összefüggésbe
lehet hozni az üggyel?
– Találtak egy Disk Scraper nevű szoftvert. A program
letörli a merevlemezről a régi vagy törölt
dokumentumok és programok nyomait. Jacob értett a
számítógéphez. Vagyis elképzelhető, hogy a novellát
letörölték a számítógépről, annak ellenére, hogy mi nem
találtuk meg.
– Tiltakozom! Spekuláció.
– Helyt adok. Az esküdtszék hagyja figyelmen kívül a
legutolsó mondatot.
– Találtak pornográf anyagokat? – kérdezte Logiudice.
– Tiltakozom!
 – Elutasítom.
– Találtak pornográf anyagokat?
– Igen.
– Erőszakos novellákat vagy bármit, ami kapcsolódhat
a gyilkossághoz?
– Nem.
– Sikerült bármilyen módon alátámasztaniuk Derek
Yoo azon állítását, hogy Jacobnak volt egy kése? Például,
nem maradt nyoma a vásárlásnak?
– Nem.
– Sikerült megtalálni a gyilkos fegyvert?
– Nem.
– De, ugye, találtak egy kést a Cold Spring Parkban?
– Igen. A gyilkosság után egy ideig tovább kerestük a
kést a parkban. Az volt a feltételezésünk, hogy az
elkövető valahol a parkban dobta el a kést, nehogy
lefüleljék. Végül találtunk is egy kést egy kis
tavacskában. A méret egyezett, de a törvényszéki
vizsgálat később kimutatta, hogy nem ezt a kést
használták a gyilkossághoz.
– Ezt hogy állapították meg?
– A kés pengéje túl nagy a sebekhez képest, és nincs
fogazott széle, ami nem áll összhangban a roncsolt
sebekkel.
– Ön milyen következtetést vont le abból, hogy a kést
beledobták a tóba?
– Arra gondoltam, azért dobták be oda, hogy eltereljék
a figyelmünket, hogy félrevezessenek minket.
Olyasvalaki tehette, akinek nem volt hozzáférése a
törvényszéki orvosszakértő jelentéséhez, hiszen abban
részletesen leírták a sebeket és a fegyver jellemzőit.
– Van valami elképzelése, ki dobhatta be a tóba a kést?
– Tiltakozom! Spekulációra való felszólítás.
– Helyt adok.
Logiudice elgondolkodott. Mély, elégedett sóhaj
hagyta el a száját, megkönnyebbült, hogy profi tanúval
van dolga. Az, hogy Duffy ismert és kedvelt engem,
hogy kissé elfogult volt Jacob javára, és szemmel
láthatóan kényelmetlenül érezte magát a tanúk emelvé-
nyén, csak még elmarasztalóbbá tette a vallomását. Na,
végre, gondolhatta magában Logiudice, na, végre!
– Nincs több kérdésem – mondta.
Jonathan felpattant, majd az esküdtszék számára
kijelölt boksz túlsó végébe állt, és nekidőlt a korlátnak.
Ha teheti, nyilván bement volna az esküdtek közé, hogy
onnan tegye fel a kérdéseit.
– Az is lehet, hogy a kést minden különösebb ok
nélkül dobták be a tóba? – kérdezte.
– Elképzelhető.
– Mert az emberek mindenfélét eldobálnak a
parkokban.
– Igen.
– Tehát, amikor azt mondja, a kést akár azért is
odatehették, hogy megtévesszék önöket, csak találgat,
ugye?
– Igen, de a találgatásnak van némi valóságalapja.
 – Én azt mondanám, hogy nincs.
– Tiltakozom!
– Helyt adok.
– Szaladjunk vissza az időben, hadnagy. Ön azt
vallotta, hogy rengeteg vért találtak a gyilkosság
helyszínén: szétfolyt vért, vércseppeket, érintkezési
foltokat, és természetesen az áldozat pólója is tocsogott a
vérben.
– Igen.
– Ön azt vallotta, annyi vér folyt szét, hogy amikor
elindultak, hogy gyanúsítottakat keressenek a parkban,
véres ruhájú embereket kerestek. Ugye, ezt mondta?
– Olyan embereket kerestünk, akiknek esetleg véres a
ruhája, igen.
– Nagyon véres?
– Azt nem lehetett tudni.
– Ugyan már! Ön azt vallotta, hogy a sebek
elhelyezkedéséből kiindulva Ben Rifkin támadója
valószínűleg közvetlenül az áldozat előtt állt, nem igaz?
– De igen.
– És az ön vallomása szerint rengeteg vér folyt szét.
– Igen.
– Vagyis a vér sugárban lövellhetett ki a testből?
– Igen, de...
– Ahol ennyi a vér, és ilyen súlyosak a sebek,
feltételezhető, hogy a sebekből kilövellő vér a támadót is
beteríti?
– Nem feltétlenül.
 – Nem feltétlenül, de valószínűleg, ugye, nyomozó?
– Valószínűleg.
– És a támadónak szúrás közben nyilván egészen
közel kell húzódnia az áldozatához, legalább
karnyújtásnyi távolságra, ugye?
– Igen.
– Így viszont óhatatlanul is vér fröccsen a testére.
– Én nem így fogalmaznék.
– Így viszont óhatatlanul véres lesz.
– Erre nem mernék megesküdni.
– Az információ, hogy Jacob aznap reggel véresen
ment be az iskolába, Derek Yootól, Jacob barátjától
származik, ugye?
– Igen.
– És Derek Yoo azt mondta, hogy Jacobnak csak
néhány vércsepp volt a jobb kezén, ugye?
– Igen.
– A ruhája nem volt véres?
– Nem.
– Az arca sem, a teste sem?
– Nem.
– A cipője?
– Nem.
– Ami, ha nem tévedek, tökéletes összhangban van
azzal a magyarázattal, amit Jacob adott a barátjának,
Derek Yoonak, azaz, hogy a támadás után bukkant rá a
holttestre, és megérintette a jobb kezével.
– Igen, összhangban van, de nem ez az egyetlen
lehetséges magyarázat.
– És Jacob persze volt iskolában aznap délelőtt.
– Igen.
– Tudomásunk szerint alig néhány perccel a
gyilkosság után ért be, ugye?
– Igen.
– Hánykor kezdődik a tanítás a McCormickban?
– Nyolc harmincötkor.
– És a halottkém szerint nagyjából hánykor történt a
gyilkosság?
– Valamikor nyolc és fél kilenc között.
– De Jacob nyolc harmincötkor már a padban ült, és
nem volt véres, ugye?
– Igen.
– És ha én most azt mondanám önnek, persze
szigorúan feltételes módban, hogy a novella amit Jacob
írt, és ami annyira megragadta az ön fantáziáját, hogy
gyakorlatilag írásos beismerő vallomásnak nevezte... ha
bebizonyítanám önnek, hogy Jacob nem a saját kútfőjéből
merítette a sztori részleteit, mert azok már ismertek
voltak a McCormick-iskola tanulói körében,
meggondolná magát azzal kapcsolatban, mennyire
fontos is ez a bizonyíték?
– Igen.
– Naná, hogy igen!
Duffy pókerarccal figyelte Jonathant. Az ő feladata az
volt, hogy minél kevesebbet beszéljen, hogy mindent
harapófogóval kelljen kihúzni belőle. Ha önként világít
rá bizonyos részletekre, csak megkönnyítené a védelem
munkáját.
– Na már most, ami Andy Barber szerepét illeti a
nyomozásban, ön szerint a barátja, Andy helytelenül járt
el?
– Nem.
– Történtek hibák, voltak megkérdőjelezhető döntések
a részéről?
– Nem.
– Kétségbe vonható intézkedések?
– Nem.
– Az imént érintőlegesen szó esett Leonard Patzről. A
kialakult helyzet ellenére teljesen elképzelhetetlennek
tartja, hogy Patzet jogosan gyanúsították a
gyilkossággal?
– Nem.
– Nem, mert a nyomozás korai szakaszában minden
lehetséges szálon el kell indulni, és a lehető legszélesebb
körben kell vizsgálódni, jól mondom?
– Igen.
– Hadnagy, meglepné önt, ha azt mondanám, hogy
Andy Barber még mindig úgy véli, Patz volt a gyilkos?
Duffy fura kis grimaszt vágott.
– Nem. Végig ez volt a vesszőparipája.
– Igaz, hogy nyomozóként ön hívta fel elsőként Mr.
Barber figyelmét Leonard Patzre?
– Igen, de...
– És Andy Barber általában helyesen szokta megítélni
a gyilkossági ügyeket?
– Igen.
– Ön nem furcsállotta, hogy Andy Barber vizsgálatot
akar kezdeményezni Leonard Patz ellen Ben Rifkin
meggyilkolása miatt?
– Hogy furcsállottam-e? Nem. Az akkori helyzetben
ésszerűnek tűnt, hiszen nagyon kevés információ volt a
birtokunkban.
– Végül mégsem folytatták le a vizsgálatot Patz ellen,
ugye?
– Miután megszületett a döntés, hogy Jacob Barber
ellen emelnek vádat, megszüntettük a vizsgálatot.
– És ki hozta a határozatot?
– Lynn Canavan, kerületi ügyész.
– A kerületi ügyész egyedül hozta meg a döntést?
– Nem, azt hiszem, Mr. Logiudice tanácsára.
– Volt valami bizonyíték, ami kizárta Leonard Patzet
mint gyanúsítottat?
– Nem.
– Azóta felmerült olyan bizonyíték, ami közvetlenül
tisztázza őt?
– Nem.
– Nem. Mivel egyszerűen megszüntették ellene az
eljárást, ugye?
– Azt hiszem.
– Mr. Logiudice kérésére, nem igaz?
– Kisebb vita alakult ki a nyomozók között, a kerületi
ügyészt és Mr. Logiudice-t is beleértve...
 – Azért szüntették meg az eljárást, mert ebben a
bizonyos vitában Mr. Logiudice a megszüntetés mellett
kardoskodott?
– Hát, most itt vagyunk, úgyhogy természetesen igen.
– Enyhe fásultságot éreztem Duffy hangjában.
– És, bár most itt vagyunk, felmerült önben bármiféle
kétség a barátja, Andrew Barber feddhetetlenségével
kapcsolatban?
– Nem. – Duffy elgondolkodott, vagy legalábbis úgy
tett. – Nem, nem hiszem, hogy Andy Jacobra
gyanakodott volna.
– Nem gondolja, hogy Andy megsejthetett valamit?
– Nem.
– Egy édesapa, aki egy fedél alatt él a fiával? Biztos,
hogy semmiről sem tudott?
– Nem tudom megmondani – vonogatta a vállát
Duffy. – De nem hiszem.
– Hogy lehet az, hogy valaki tizennégy évig él együtt a
gyerekével, és szinte semmit sem tud róla?
– Nem tudom megmondani.
– Nem. Ha már itt tartunk, ön is gyerekkora óta ismeri
Jacobot, ugye?
– Igen.
– És eleinte nem gyanakodott Jacobra?
– Nem.
– Az évek során soha nem tűnt úgy, hogy Jacob
veszélyes lenne? Nem volt oka ilyesmit feltételezni róla?
– Nem.
 – Hát persze, hogy nem.
– Tiltakozom! Bíró úr, szólítsa fel Klein urat, hogy ne
kommentálja a tanú válaszait!
– Helyt adok.
– Elnézést – mondta Jonathan, de lerítt róla, hogy nem
gondolja komolyan. – Nincs több kérdésem.
– Mr. Logiudice! – szólalt meg a bíró. – Van még
kérdése?
Logiudice elgondolkodott. Itt akár annyiban is
hagyhatta volna a dolgot. Így is könnyen elhitethette
volna az esküdtekkel, hogy korrupt vagyok, és
szándékosan téves irányba tereltem a nyomozást, hogy
fedezzem a dilis fiamat. A fenébe is, Logiudice-nak egy
szót se kellett volna szólnia, hiszen a téma többször is
felmerült a tanúvallomásban. Viszont nem én voltam a
vádlott. Logiudice-nak az is elég lett volna, ha besöpri a
nyereményt, és továbblép. De az újonnan megtalált
lendület felfuvalkodottá tette. Látszott az arcán, hogy ih-
letett állapotban van. Elhitte, hogy közel a pillanat,
amikor megadhatja a kegyelemdöfést. Ő is csak egy
felnőtt testbe zárt kisfiú volt, aki képtelen ellenállni a
lekváros bödönnek.
– Igen, bíró úr – mondta, azzal egészen közel lépett a
tanúk emelvényéhez.
Halk mocorgás hallatszott a tárgyalóteremben.
– Duffy nyomozó, azt állítja, nincs fenntartása azzal
kapcsolatban, ahogyan Andrew Barber ezt az ügyet
kezelte?
 – Így van.
– Ő aztán nem tudott semmiről, ugye?
– Igen.
– Tiltakozom! Befolyásolás. Az úr a vád tanúja.
– Elutasítom.
– Mit is mondott, hány éve ismeri Andy Barbert?
– Tiltakozom! A kérdésnek nincs jelentősége.
– Elutasítom.
– Úgy jó húsz éve.
– Akkor elég jól ismeri őt?
– Igen.
– Mindent tud róla?
– Persze.
– Azt mikor tudta meg, hogy az apja gyilkos?
Bumm!
Jonathannel úgy pattantunk fel a helyünkről, hogy
majdnem feldöntöttük az asztalt.
– Tiltakozom!
– Helyt adok! Kérem a tanút, hogy ne válaszoljon, az
esküdtszék pedig hagyja figyelmen kívül a kérdést!
Semmiféle jelentőséget ne tulajdonítson neki. Mintha el
sem hangzott volna. – French bíró az ügyvédekhez
fordult. – Kérem az ügyvédeket, jöjjenek ide!
Nem kísértem el Jonathant, úgyhogy ezúttal is csak a
jegyzőkönyvből tudom idézni a bíró elsuttogott
megjegyzéseit. De végig figyeltem a bírót, és
mondhatom, őrjöngött dühében. Vöröslő arccal hajolt át
a bírói pulpituson.
 – Meg vagyok döbbenve, nem is tudom elhinni, hogy
ilyesmire vetemedett – sziszegte Logiudice-nak. –
Kifejezetten megkértem önt, méghozzá világosan, hogy
ne merje felhozni a dolgot, különben panaszt fogok tenni
ön ellen. Van valami hozzáfűznivalója, Mr. Logiudice?
– A védelem hozta fel a témát, amikor a vádlott
édesapjának jelleméről és feddhetetlenségéről kezdett
kérdezősködni. Ha a védelem úgy dönt, hogy felhozza a
témát, az ügyészségnek is joga van hozzátennie a
magáét. Én csak Mr. Klein gondolatmenetét követtem. Ő
hozta fel, hogy a vádlott édesapjának volt-e oka a fiára
gyanakodnia.
– Mr. Klein, gondolom, panaszt kíván tenni.
– Igen.
– Lépjenek hátra!
Az ügyvédek visszaültek a helyükre.
French bíró állva maradt, hogy jó szokása szerint,
beszédet intézzen az esküdtekhez. Kicipzárazta a talárját,
és úgy markolászta a gallérját, mintha egy szoborhoz
állna modellt.
– Hölgyeim és uraim, megkérem önöket, hogy
hagyják figyelmen kívül az utolsó kérdést. Próbálják meg
kitörölni az emlékezetükből. A jogászok azt szokták
mondani: „bizonyos dolgokat nem lehet meg nem
történtté tenni”, én most mégis erre kérem önöket.
Felhívom a figyelmüket, hogy a kérdés nem volt
helytálló, és az ügyésznek nem szabadott volna feltennie.
Most elnapolom a tárgyalást, amíg a bíróság eljár az
ügyben. Az önökre vonatkozó szabályok továbbra is
érvényben maradnak. Hadd emlékeztessem önöket,
hogy senkivel sem beszélhetnek az ügyről! Ne
hallgassanak az ügyről szóló tudósításokat, és ne
olvassák el az ügyről megjelenő újságcikkeket! Kap-
csolják ki a rádiót és a tévét! Szigeteljék el magukat!
Rendben, most elmehetnek. Találkozunk holnap reggel
kilenckor.
Az esküdtek sorban kivonultak a teremből, és lopva
egymást méregették. Néhányan Logiudice-ra
sandítottak.
Miután elmentek, a bíró így szólt:
– Mr. Klein!
Jonathan felállt.
– Bíró úr, a vádlott panaszt kíván tenni. Ezt a kérdést
már részletesen megvitattuk az előzetes megbeszélések
során, amelyek végeztével megállapodtunk, olyan
kényes és elfogultságra okot adó problémáról van szó,
hogy a szóba hozása automatikusan eljárást von maga
után. Külön megkértük az ügyész urat, hogy ne érintse
ezt a kényes témát. Ő azonban mégis megtette.
A bíró a homlokát masszírozta.
– Ha a bíróság nem hajlandó helyt adni a panasznak, a
vádlott két fővel bővíti a tanúi számát: Leonard Patzcel
és William Barberrel. – folytatta Jonathan.
– William Barber a vádlott nagyapja?
– Igen. Lehet, hogy csak kormányzói paranccsal
tudom ideszállíttatni. De ha az ügyészség továbbra is
fenntartja azt a bizarr állítását, hogy a vádlott valamilyen
módon örökölte a bűnözői hajlamot, mert egy
bűnöződinasztia tagja, és született gyilkos, akkor jogunk
van megcáfolni ezt.
A bíró elgondolkodva csikorgatta a fogát.
– Megvizsgálom az ügyet. Reggel ismertetem a
döntésemet. A tárgyalást holnap reggel kilenc óráig
elnapolom.

Mr. Logiudice: Mielőtt továbbmegyünk, Mr. Barber, az a kés, amit

azért dobtak a tóba, hogy félrevezessék a
nyomozókat. Nem tudja, ki tehette?
Tanú: Dehogynem. Az elejétől fogva tudtam.
Mr. Logiudice: Igazán? Hogyhogy?
Tanú: Az a kés a mi konyhánkból tűnt el.
Mr. Logiudice: Biztos ön ebben?
Tanú: Mindenben megfelelt a leírásnak. Azóta láttam is a
kést, amit a tóban találtak, amikor megmutatták
nekünk a vád bizonyítékait. A mi késünk volt.
Régi, elég jellegzetes darab. Nem illett a készletbe.
Rögtön felismertem.
Mr. Logiudice: Ezek szerint valamelyik családtagja dobta a tóba?
Tanú: Természetesen.
Mr. Logiudice: Jacob? Hogy elterelje a gyanút a saját késéről?
Tanú: Nem, Jake okosabb annál. Ahogy én is. Tudtam,
milyenek a sérülések, beszéltem az
orvosszakértővel. Tudtam, hogy nem azzal a késsel
ejtették Ben Rifkin sebeit.
Tanú: Akkor Laurie tette? De miért?
Mr. Logiudice: Mert hitt a fiunknak. Jacob azt mondta nekünk,
hogy nem ő tette. Nem akartuk, hogy tönkremenjen
 az élete csak azért, mert merő ostobaságból vett
magának egy kést. Tudtuk, ha az emberek
meglátják azt a kést, téves következtetésre fognak
jutni. Megbeszéltük a feleségemmel, hogy ez akár
veszélyes is lehet. Ezért Laurie úgy döntött, hogy
bedob a rendőröknek egy másik kést. Csak az volt
a bökkenő, hogy hármunk közül ő ügyelt a
legkevésbé a részletekre, és ő volt a
legzaklatottabb. Nem figyelt oda. Rossz kést
választott. Elvarratlan szálat hagyott maga után.
Mr. Logiudice: Említette önnek, mire készül?
Tanú: Nem szólt előre.
Mr. Logiudice: És utólag?
Tanú: Én vontam kérdőre. Nem is tagadta.
Mr. Logiudice: És ön hogyan kommentálta, hogy ez az illető
tévútra terelt egy gyilkossági nyomozást?
Tanú: Hogyan kommentáltam? Megmondtam neki, hogy
igazán szólhatott volna. Úgyis megengedtem volna
neki, hogy bedobja a tóba azt a kést.
Mr. Logiudice: Ön tényleg így fogja fel ezt az egészet, Andy?
Mintha csak egy jó vicc lenne? Egy szemernyi
tisztelet sincs önben?
Tanú: Higgye el, amikor kérdőre vontam a feleségemet,
nem voltam vicces kedvemben. Maradjunk
ennyiben.
Mr. Logiudice: Jó. Folytassa!

Amikor visszaértünk a mélygarázsba, ami egy

saroknyira volt a bíróság épületétől, láttam, hogy valaki
egy fehér cetlit dugott az ablaktörlő alá. Negyedrét
hajtogatott papírlap volt. Szétnyitottam. A következő állt
rajta:
 NEMSOKÁRA ITT AZ ÍTÉLET NAPJA
MEGHALSZ, GYILKOS!

Jonathan is velünk volt. Amikor elolvasta az üzenetet,

komoran vonta össze a szemöldökét, és az aktatáskájába
csúsztatta a papírlapot.
– Majd én elintézem. Feljelentést teszek a cambridge-i
rendőrségen. Ti csak menjetek haza!
– Ez minden, amit tehetünk? – kérdezte Laurie.
– Értesítsük a newtoni rendőrséget! Biztos, ami biztos
– javasoltam. – Talán nem ártana, ha kiállítanának egy
rendőrautót a házunk elé. Mindenütt őrültek
szaladgálnak.
Hirtelen arra lettem figyelmes, hogy egy alak ácsorog
a garázs sarkában. Elég messze volt tőlünk, de minket
nézett. Idősebb férfi volt, hetven év körüli lehetett.
Dzsekit, galléros pólót és Kangol sapkát viselt. Legalább
egymillió ilyen pasas él Bostonban. Úgy festett, mint
valami kiöregedett nehézfiú. Rágyújtott egy cigarettára –
az öngyújtó lángja vonta magára tekintetemet –, és a
cigaretta izzó hegyéről rögtön beugrott a kocsi, amely
néhány nappal korábban a házunk előtt parkolt, és
amelynek elsötétített belsejében csak egy parázsló
cigarettát lehetett látni. Egy ilyen dinoszauruszhoz
tökéletesen illene a Lincoln.
Egy pillanatra találkozott a tekintetünk. A fickó zsebre
vágta az öngyújtót, és folytatta az útját, az egyik ajtón
keresztül kisétált a lépcsőházba, és már ott se volt. Vajon
már régóta figyelhetett minket?
Úgy tűnt, minket bámul, de épp csak egy pillanatra
néztem oda. Talán csak megállt, hogy rágyújtson.
– Láttátok azt a fickót?
– Milyen fickót? – így Jonathan.
– A fickót, aki minket figyelt.
– Nem láttam. Ki volt az?
– Nem tudom. Életemben nem láttam.
– Gondolod, hogy köze van a levélhez?
– Nem tudom. Abban sem vagyok biztos, hogy minket
figyelt. De nagyon úgy tűnt.
– Ugyan már! – terelt minket Jonathan a kocsi felé. –
Mostanában sok körülöttünk a bámészkodó. Nemsokára
véget ér ez a cirkusz.
 31. | Tárgyalás elnapolva

A ZNAP ESTE HAT ÓRA KÖRÜL épphogy megettük a

vacsorát – Jacobbal, átadva magunkat az óvatos
optimizmusnak, harsányan szidtuk Logiudice-t meg az
izzadtságszagú taktikáját; Laurie pedig, annak ellenére,
hogy mind a ketten eljátszottuk a bizalmát, megpróbált
nyugalmat és magabiztosságot erőltetni magára –, ami-
kor megcsörrent a telefon.
Én vettem fel. Egy operátor közölte velem, hogy a
hívó R beszélgetést kért. Vállalom-e a költségeket?
Meglepődtem, hogy létezik még R beszélgetés. Ez valami
vicc? Hol van manapság telefonfülke meg R beszélgetés?
Csak a börtönben.
– Ki kérte a hívást?
– Bili Barber.
– Jézusom! Nem, nem akarok beszélni vele. Várjon
csak, egy pillanat! – A mellkasomhoz szorítottam a
kagylót, mintha azt akarnám, hogy a szívem beszéljen
helyettem. – Jó, fogadom a hívást – mondtam végül.
– Köszönöm. Kérem, tartsa a vonalat! További szép
napot!
Halk kattanás.
– Halló!
– Mit akarsz?
– Mit akarok? Azt hittem, meglátogatsz.
 – Nem érek rá.
– Jaj, nem érek rá! – gúnyolódott az apám. – Ne kapd fel
a vizet! Csak szívatlak, te ökör. Mér’, mit hittél? Gyere,
öcsi, elviszlek horgászni! Elviszlek horgászni, tudod mér’?
Hogy legyen halunk! – Egy kukkot sem értettem az
egészből. Biztos valami börtönszleng. Bármit is jelentett,
apám remekül szórakozott. Teli szájjal röhögött.
– Jézusom, ennyit beszélni!
– Mer’ senkivel se tudok dumálni ezen a kibaszott
helyen. A fiam meg felém se néz.
– Akarsz valamit? Vagy csak dumálni szeretnél?
– Tudni akarom, hogy halad a gyerek pere.
– Mit érdekel az téged?
– Mégiscsak az unokám. Kíváncsi vagyok.
– Eddig még a nevét sem tudtad.
– És ki tehet erről?
– Te.
– Ja, gondoltam, hogy ezt fogod mondani.
Kínos csönd.
– Hallottam, hogy ma felmerült a nevem a bíróságon.
Mi itt mindenről tudunk ám. Élő egyenes adás.
– Igen, tényleg felmerült a neved. Látod, még a
börtönből is sikerül megkeserítened az életünket.
– Jaj, öcsi, sose búsulj! A gyerek meg fogja úszni.
– Gondolod? Te már csak tudod, ugye, Mr. Tényleges
Életfogytiglan?
– Azért nem vagyok teljesen hülye.
– Nem vagy teljesen hülye. Pff! Tegyél meg nekem egy
szívességet, Ügyvédek Gyöngye, te csak ne szólj bele az
én dolgomba! Már van ügyvédem.
– Senki se szól bele a te dolgodba, öcsi. De ha az
ügyvéded be akar idéztetni tanúnak, az azért rám is
tartozik, nem?
– Erre nem kerülhet sor. Már csak az hiányzik, hogy
kiállj a tanúk emelvényére, és bohócot csinálj magadból.
– Mér’, tudsz jobbat?
– Igen, tudok.
– És mi az?
– Mi nem fogunk magyarázkodni. A vád dolga, hogy
ránk bizonyítsa a bűncselekményt. Különben is... de
minek is beszélek?
– Mert jólesik. Ha minden kötél szakad, a fiúgyerek az
öregénél keres vigaszt.
– Most hülyéskedsz?
– Nem! Mégiscsak én vagyok az apád.
– Ez nem igaz.
– Mér’, nem vagyok az?
– Nem.
– Akkor ki az apád?
– Én.
– Nincs apád? Mi vagy te, fa?
– Így, ahogy mondod, nekem nincs apám. És jól
megvagyok nélküle.
– Mindenkinek kell egy apa, mindenkinek kell egy
apa. Nagyobb szükséged van rám, mint valaha.
Különben hogy bizonyítod be azt az „ellenállhatatlan
vágy” izét?
– Nem kell bebizonyítani.
– Nem? Miért nem?
– Mert Logiudice-nak nincs érdemi bizonyítéka. Ez
nyilvánvaló. Úgyhogy nagyon egyszerű stratégiát
folytatunk: nem Jacob a tettes.
– És mi van, ha fordul a kocka?
– Ugyan.
– Akkor minek jöttél be hozzám? Minek vizsgáltattad
meg a nyálamat? Mire volt jó ez a cirkusz?
– Csak próbálom bebiztosítani magam.
– Csak próbálod bebiztosítani magad. Szóval, nem a
gyerek csinálta, de azért résen vagy.
– Valami ilyesmi.
– És mit akar tőlem az ügyvéded?
– Nem akar tőled semmit. Kár volt előhoznia a témát.
Nagyot hibázott. Szerintem azért akart a bíróság elé
citálni, hogy elmondd, soha semmi közöd nem volt az
unokádhoz. De már megmondtam neked, hogy a
közelébe sem jöhetsz a tárgyalóteremnek.
– Ezt azért beszéld meg az ügyvédeddel!
– Na, idefigyelj, Véreskezű Billy. Utoljára mondom el,
az én szememben te nem létezel. Csak egy rossz
gyerekkori álom vagy.
– Hé, öcsi, fel akarsz húzni? Nyugodtan baszogass
csak!
– Ez meg mit jelentsen?
– Azt jelenti, hogy ne strapáid magad! Nem tudsz
megbántani. Bármit mondasz, én vagyok a gyerek
nagyapja. Semmit sem tehetsz ellene. Nyugodtan tagadj
meg, tegyél úgy, mintha nem is léteznék. Nem számít.
Az igazságon nem változtat.
Hirtelen úgy megszédültem, hogy le kellett ülnöm.
– Ki ez a Patz nevű fickó, akit a zsaru haverod
emlegetett?
Úgy felhúztam magam, hogy nem tudtam józanul
gondolkodni.
– Ő a tettes – bukott ki belőlem.
– Ő nyírta ki azt a gyereket?
– Igen.
– Biztos?
– Igen.
– Honnan tudod?
– Van egy tanúm.
– És hagyod, hogy az unokám vigye el a balhét?
– Micsoda? Nem.
– Akkor dobd be magad, öcsi! Mesélj erről a Patzről!
– Mit akarsz tudni? Szereti a kisfiúkat.
– Pedofil?
– Olyasmi.
– Olyasmi? Most az, vagy nem az? Csak félig pedofil?
– Te is csak félig voltál gyilkos, mielőtt megölted azt a
lányt.
– Állítsd le magad, öcsi! Mondtam már, hogy nem
tudsz megbántani.
– Ne hívj öcsinek!
 – Mér’, zavar?
– Igen.
– Akkor, hogy hívjalak?
– Ne hívj te sehogy!
– Pss! Valamit csak kell mondanom. Különben hogy
beszélgetek veled?
– Sehogy.
– Öcsi, hamar bepörögsz, ugye, tudod?
– Akarsz még valamit?
– Hogy akarok-e? Én nem akarok semmit, csak téged.
– Azt hittem, arra kérsz, hogy csempésszek be neked
ráspolyt egy torta belsejében.
– Nagyon vicces. Ráspoly a tortában. Világos. Mer’
sitten vagyok.
– Igen.
– Idefigyelj, öcsi, nekem nem kell semmiféle torta meg
ráspoly, oké? És tudod, mér’? Megmondom én neked.
Mer’ nem vagyok börtönben.
– Nem? Kiengedtek?
– Nem kell kiengedniük.
– Nem? Hadd adjak egy jó tanácsot, vén hülye. Az a
nagy épület, tele rácsokkal. Ahonnan soha nem fognak
kiengedni. Na, azt bizony börtönnek hívják, és te ott
fogsz megrohadni.
– Nem. Látom, nem érted, öcsi. Ők csak a testemet
zárták be ebbe a pöcegödörbe. A testemet, nem engem.
Én mindenhol ott vagyok, érted? Bárhova nézel, öcsi,
bárhova mész. Oké? Aztán vigyázz, nehogy az unokám
is idekerüljön. Megértetted, öcsi?
– Miért nem intézed el te? Úgyis mindenütt ott vagy.
– Lehet, hogy el tudom intézni. Lehet, hogy mindjárt
ott termek nálatok...
– Most már le kell tennem, jó? Leteszem.
– Nem. Még nem végeztünk...
Lecsaptam a kagylót. De apámnak igaza volt, tényleg
ott volt velem, mert a hangja még mindig ott
visszhangzott a fülemben. Fogtam a telefonkagylót, és
dühösen lecsaptam – egyszer, kétszer, háromszor –, amíg
meg nem szűnt a duruzsolás.
Jacob és Laurie tágra nyílt szemmel bámult rám.
– A nagyapád volt.
– Rájöttem.
– Jake, nem engedem, hogy szóba állj vele,
megértetted? Ezt halál komolyan mondom.
– Oké.
– Ne állj szóba vele, akkor se, ha felhív! Egyszerűen
csapd le a kagylót! Megértetted?
– Oké, oké.
– Ez rád is vonatkozik, Andy – förmedt rám Laurie. –
Nem akarom, hogy ez az alak folyton hívogasson.
Megfertőzi a családot. Ha legközelebb hív, te is lecsapod
a kagylót, megértetted?
Bólintottam.
– Jól vagy, drágám?
– Nem tudom.
 32. | Bizonyíték hiányában

A PER ÖTÖDIK NAPJA.

Pontban kilenckor French bíró felviharzott a
pulpitusra, és fogcsikorgatva bejelentette, hogy a vádlott
panaszát elutasították. Azt mondta (a gyorsíró kúp alakú
mikrofonba diktálta a szavait, amit úgy tartott az arca
elé, mint egy oxigénmaszkot):
– Vádlott panaszát, amelyben azt kifogásolta, hogy a
nagyapja neve említésre került, feljegyezzük és
megőrizzük fellebbezés esetére. Az esküdteket
tájékoztattam a teendőikről. Azt hiszem, ennyi elég lesz.
Figyelmeztetem ügyész urat, többé ne hozza fel a témát,
és ezzel lezártnak tekintem a kérdést. Nos, ha nincs más
kifogás, kérem, hívják be az esküdteket, és lássunk
munkához!
Nem mondhatnám, hogy meglepődtem. Ritkán
szoktak helyt adni az ilyen jellegű panaszoknak. A bíró,
ha teheti, nem húzza le a vécén azt a hatalmas összeget,
amit az állam a vizsgálatba ölt. Őt is rosszul érintené, ha
szabálytalanságra hivatkozva felfüggesztenék a pert.
Még azt hihetnék róla, hogy nem tud rendet tartani a
tárgyalóteremben. Logiudice persze tudta ezt. Lehet,
hogy szándékosan lőtt túl a célon, mert sejtette, olyan
nagy a tét, hogy úgysem függesztik fel a pert. Ez persze
csak rosszindulatú feltételezés.
 A per tovább zakatolt.
– Kérem, mondja meg a nevét!
– Karen Rakowski. R-A-K-O-W-S-K-I.
– Mi a foglalkozása és a jelenlegi beosztása?
– Bűnügyi helyszínelő vagyok a Massachusettsi
Állami Rendőrségnél. Jelenleg az Állami Rendőrség
Bűnügyi Laboratóriumában dolgozom.
– Mi az a bűnügyi helyszínelő?
– A bűnügyi helyszínelő a természettudományos
törvények alkalmazásával azonosítja, tartósítja és elemzi
a tetthelyen talált bizonyítékokat. Később pedig a bíróság
elé tárja a következtetéseit.
– Mióta dolgozik az állami rendőrségnél?
– Tizenegy éve.
– Körülbelül hány tetthelyet vizsgált már meg a
pályafutása során?
– Körülbelül ötszázat.
– Tagja ön valamilyen szakmai szervezetnek?
Rakowski legalább féltucatnyi szervezet nevét hadarta
el, majd kitért a tudományos fokozataira, a tanári
munkásságára és a publikációira. A részletek úgy
suhantak el előttünk, mint a tehervonat vagonjai: nehéz
volt megkülönböztetni őket, de együtt lehengerlő
látványt nyújtottak. Igazság szerint a kutyát sem
érdekelték Rakowski címei, mert senki sem kérdőjelezte
meg a képességeit. Ismert és elismert szaktekintély.
Fontos megemlíteni, hogy a „bűnügyi helyszínelő”
szakma ma már sokkal profibb és szigorúbb, mint a
pályafutásom kezdetén. Ráadásul divatba is jött. Az
igazságügyi orvostan egyre összetettebb tudomány,
különös tekintettel a DNS- bizonyítékokra. Kétségtelen,
hogy a tévésorozatok – mint például a CSI – is tovább
emelték a szakma fényét. Bármi is legyen a háttérben, a
munka egyre több embert vonz, akik egyre
tehetségesebbek, és Karen Rakowski is a bűnügyi
helyszínelők azon generációjához tartozik, akik többek
botcsinálta tudósokká avanzsált zsaruknál. Rakowski
igazi tudós. Könnyebb is volt elképzelni őt fehér köpeny-
ben, mint feszes rendőrnadrágban és fekete csizmában.
Örültem, hogy ő kapta az ügyet. Tudtam, hogy korrektül
fog eljárni.
– Ugye, önt 2007. április 12-én tíz óra körül telefonon
értesítették, hogy gyilkosság történt a Cold Spring
Parkban?
– Igen.
– Mit csinált ezután?
– Kimentem a helyszínre, ahol találkoztam Duffy
hadnaggyal, aki beszámolt róla, mit talált a helyszínen,
majd elmondta, mi a teendőm. Odavezetett a tetthelyre,
ahol a holttest feküdt.
– Az ön tudomása szerint elmozdították a holttestet?
– Úgy tájékoztattak, hogy a rendőrség kiérkezése után
senki sem nyúlt a holttesthez.
– A halottkém már ott volt?
– Nem.
– Az az általános, hogy a bűnügyi helyszínelő a
halottkém előtt érkezik?
– Igen. A halottkém csak úgy tudja megvizsgálni a
holttestet, ha elmozdítja a helyéről. Márpedig ha a testet
elmozdítják, nem tudunk következtetéseket levonni a
helyzetéből.
– Ön nyilván tudott róla, hogy ebben az esetben a
kocogó már elmozdította a holttestet, amikor megtalálta
azt.
– Igen.
– Ennek ellenére sikerült bármiféle következtetést
levonnia a holttest helyzetéből és a környezetéből?
– Igen. Világosan látszott, hogy a támadásra a
dombtetőn került sor a gyalogösvény mellett, és a
holttest csak később csúszott le a domboldalon. Erre utalt
az a vérnyom, amely a domboldalról indult, és a
holttestnél ért véget.
– Ezek azok a bizonyos érintkezési foltok, amelyekről
tegnap hallottunk?
– Igen. Amikor megérkeztem, már hanyatt fordították
a holttestet, és láttam, hogy az áldozat pólója vértől
nedves.
– Milyen jelentőséget tulajdonított, ha tulajdonított
egyáltalán, az áldozat testét borító vérmennyiségnek?
– Akkor még semmilyet. Persze jól látszott, hogy a
sebek mélyek és halálosak, de ezt már a kiérkezésem
előtt is tudtam.
– A nagy mennyiségű vér nem utalhat véres
küzdelemre?
 – Nem feltétlenül. A vér folyamatosan kering a
testünkben. Körbe-körbe pumpálódik, akárcsak egy
hidraulikus rendszerben. Miközben áthalad a keringési
rendszeren meg az ereken, végig nyomás alatt van.
Amikor valaki meghal, a vér már nincs nyomás alatt, így
a továbbiakban a fizika törvényei hatnak rá. Tehát a sok
vér, amit a helyszínen találtunk, részint az áldozaton,
részint alatta és körülötte, valószínűleg a gravitáció miatt
folyt ki, tekintettel arra, hogy a holttest fejjel lefelé, hasra
fordulva feküdt. Így a testet borító vér posztmortem
vérzés eredménye lehetett. Ezt még nem tudom pon-
tosan megmondani.
– Jó, mit csinált ezután?
– Közelebbről is megvizsgáltam a tetthelyet.
Vérfoltokat találtam a domb tetején, ott, ahol a támadás
történhetett. De nem sokat.
– Álljunk meg egy szóra! Van-e olyan diszciplína a
törvényszéki orvostudományban, amely a vérfoltok
elemzésével foglalkozik?
– Igen. A vérfoltok mintázatát vizsgálja, amely
hasznos információkkal szolgálhat.
– Ebben az esetben is sikerült hasznos információkat
gyűjteni a vérfoltok mintázatából?
– Igen. Mint már említettem, a támadás helyén nagyon
kevés vérfoltot találtam, és egyik sem volt két
centiméternél nagyobb, amiből világosan kiderült, hogy
a vércseppek többé-kevésbé egyenes vonalban hullottak
a földre, és egyenletesen szóródtak szét. Ez az úgyne-
vezett kis sebességű vérzés vagy „passzív vérzés”.
– Tegnap a védelem felvetette a kérdést, kerülhet-e vér
a támadó testére vagy a ruházatára egy ilyen jellegű
támadás után. A vérfoltok elhelyezkedéséből kiindulva,
önnek mi a véleménye erről?
– Igen. Jelen esetben nem feltétlenül igaz, hogy a
támadó véres lett. Térjünk vissza a keringési
rendszerhez, amely a vért pumpálja körbe a testben: ne
feledjük, hogy amint a vér kilövell a testből, rá is a fizika
rendes törvényei vonatkoznak. Ha elvágnak egy artériát,
attól függően, hol helyezkedik el a testben, nagy
valószínűséggel vér lövell ki belőle. Ezt hívják artériás
vérzésnek. Ugyanez vonatkozik a vénákra is. Egy
hajszálér esetében azonban alig pár csepp buggyanhat
elő. Nem találtam olyan foltokat a helyszínen, amelyek
erős vérzésre utaltak volna. Erős vérzésnél a kiömlő vér
meredek szögben és egyenetlenül fröccsenne szét,
valahogy így. – Rakowski végigcsúsztatta az öklét az
alkarja mentén, hogy bemutassa, hogyan terjedne szét a
vér a felületen. – Az is előfordulhat, hogy a támadó
hátulról szúrta le az áldozatot, így nem állt a
szétspriccelő vér útjában. És persze az is elképzelhető,
hogy a tettes átöltözött a támadás után. Ezzel csak azt
akarom mondani, nem lehet automatikusan azt
feltételezni, hogy a támadó csupa vér lett a támadás
után, annak ellenére, hogy nagy mennyiségű vért
találtunk a helyszínen.
– Ismeri a mondást: a bizonyítékok hiánya önmagában
még nem jelent semmit.
– Tiltakozom! Tanú befolyásolása.
– Elutasítom. Kérem, válaszoljon!
– Igen.
– Megmagyarázná, mit jelent ez pontosan?
– Azt jelenti, hogy csak azért, mert nincs
kézzelfogható bizonyítékunk arra, hogy egy adott
személy egy adott időben adott helyen tartózkodott, még
nem következtetünk automatikusan arra, hogy az illető
nem tartózkodott ott. Mondok egy példát: úgy is jelen
lehetünk valahol, hogy nem hagyunk hátra nyomokat.
Rakowski tanúvallomása elhúzódott. Ez volt a vád
egyik sarokköve, és Logiudice nem sajnálta az időt. A
bűnügyi helyszínelő részletesen kifejtette, hogy a
helyszínen talált vér az áldozattól származott. A holttest
közvetlen közelében nem találtak olyan tárgyi bi-
zonyítékot, ami bárkit is összefüggésbe hozhatott volna
az esettel – nem voltak ujj-, kéz- vagy cipőnyomok, haj-
vagy szövetszálak, nem találtak vért vagy más szerves
anyagot –, kivéve azt az átkozott ujjlenyomatot.
– Pontosan hol helyezkedett el az ujjlenyomat?
– Az áldozat cipzáras pulóvert viselt, és a cipzár
nyitva volt. A pulóver belsejében, nagyjából itt –
mutatott rá Rakowski a saját pulóverének belső felére, a
bélés bal oldalára, ahol általában egy belső zseb szokott
lenni – volt egy műanyag címke, rajta a gyártó nevével.
Ezen a címkén találtuk meg az ujjlenyomatot.
– A felület, amelyen az ujjlenyomatot megtalálták,
befolyásolja a minta értékelhetőségét?
– Nos, egyes felületek jobban felveszik az
ujjlenyomatokat. Ez egy sima felület volt. Felszívta a
vért, majdnem úgy, mint egy tintapárna, és nagyon
tisztán kirajzolódott rajta az ujjlenyomat.
– Tehát az ujjlenyomat tiszta volt?
– Igen.
– És miután megvizsgálták az ujjlenyomatot, kinek az
ujjlenyomatával mutatott egyezést?
– A vádlottéval, Jacob Barberével.
Jonathan felállt, és félvállról odavetette:
– Ezennel kikötjük, hogy ez a vádlott ujjlenyomata.
– Nincs ellenvetésem – mondta a bíró, és az
esküdtekhez fordult. – A védelem elismeri, hogy a tény
megfelel a valóságnak, így a vádnak már nem kell külön
bizonyítania azt. Mindkét fél igaznak fogadja el a tényt,
ezért tekintsék úgy, hogy az valós és bizonyított.
Folytathatja, Mr. Logiudice!
– Milyen jelentőséget tulajdonított, ha tulajdonított
egyáltalán, annak a ténynek, hogy az ujjlenyomat az
áldozat véréből rajzolódott ki?
– Egyértelmű, hogy először a vérnek kellett a címkére
kerülnie, hogy a vádlott ujjlenyomata meglátszódjon
rajta. A jelentősége annyi, hogy az ujjlenyomat a támadás
kezdetekor került a címkére, legkorábban az első
késszúrás után, vagy rögtön a támadás után, amikor a
címkén lévő vér még nedves volt, mert a száraz vér nem
úgy veszi fel az ujjlenyomatot, mint a nedves, ha felveszi
egyáltalán. Tehát az ujjlenyomat a támadás közben vagy
rögtön a támadás után került a címkére.
– Mekkora időintervallumról van szó? Mennyi idő
alatt szárad meg a címkére kerülő vér?
– Ez sok tényezőtől függ. De szabad levegőn nem tart
tovább tizenöt percnél.
– Megszáradhat gyorsabban is?
– Lehetetlen megmondani.
Ez az, Karen! Ne hagyd magad csőbe húzni!
Az egyetlen pengeváltásra akkor került sor, amikor
Logiudice megpróbált felvetetni a bizonyítékok közé egy
kést, egy elegáns és baljós kinézetű Spyderco Civiliant,
mert Jacob ezt a kést nevezte meg a Rifkin-gyilkosságról
írt novellájában. Jonathan hevesen ellenezte, hogy a kést
megmutassák az esküdteknek, mivel nem találtak
bizonyítékot arra, hogy Jacobnak valaha is volt ilyen
kése. Én már jóval azelőtt eldobtam a kést, hogy a zsaruk
átkutatták volna a fiam szobáját, mégis elsápadtam,
amikor megláttam a Spyderco Civiliant. Kísértetiesen
hasonlított Jacob késére. Nem mertem Laurie-ra nézni,
ezért csak azt tudom felidézni, mit mondott később:
„Majdnem szívrohamot kaptam, amikor megláttam.”
French bíró végül nem fogadta el a kést
bizonyítékként. A kés bemutatása, mondta, csak
„fölösleges indulatokat kavarna”, tekintve, hogy a vád
milyen nehezen tudja összefüggésbe hozni a kést Jacob-
bal. Amivel azt akarta mondani, nem engedi, hogy
Logiudice egy félelmetes késsel próbáljon
lincshangulatot kirobbantani az esküdtek között –
legalábbis addig, amíg a vád elő nem tud állítani egy
tanút, aki bizonyítja, hogy Jacobnak volt ilyen kése.
French bíró azt viszont engedélyezte, hogy a szakértő
általánosságban vallomást tegyen a késről.
– Ez a kés beleillik az áldozat sebeibe?
– Igen. Összehasonlítottuk a penge méretét és alakját a
sebekkel, és minden egyezett. A kés pengéje ívelt és
fogazott élű, ami megmagyarázza, miért roncsolt a sebek
széle. Ezt a kést közelharchoz tervezték. Ahhoz, hogy
egy késsel tiszta sebet lehessen ejteni, sima, nagyon éles,
szikéhez hasonló pengére van szükség.
– Tehát a gyilkos pontosan ugyanilyen kést használt?
– Tiltakozom!
– Elutasítom.
– Igen, lehetséges.
– A sebek szögéből és a kés kialakításából
megállapítható, hogyan, milyen mozdulatokkal ejtette a
gyilkos a halálos sebeket?
– Abból a tényből kiindulva, hogy a sebek lényegében
egyenesek, azaz vízszintes síkban helyezkednek el, úgy
tűnik, hogy a támadó valószínűleg közvetlenül az
áldozat előtt állt, hozzávetőleg ugyanolyan magas volt,
és háromszor szúrt, nagyjából egyenes könyökkel.
– Bemutatná, kérem?
– Tiltakozom!
– Elutasítom.
Rakowski felállt, és háromszor előrelendítette a jobb
karját. Majd visszaült a helyére.
Logiudice elgondolkodott. Ilyenkor olyan síri csönd
borult a tárgyalóteremre, hogy jól hallottam, amint
valaki a hátam mögött nagyot sóhajt.
Jonathan gálánsán küzdött. Nem támadta le
Rakowskit. Látszott, hogy a nő érti a dolgát, betartja a
játékszabályokat, és amúgy sem lett volna értelme
pellengérre állítani. Jonathan a kézzelfogható bi-
zonyítékokra és azok hiányára helyezte a hangsúlyt.
– A vád az imént azzal érvelt, hogy a bizonyítékok
hiánya önmagában még nem jelent semmit. Emlékszik?
– Igen.
– De az is igaz lehet, hogy azért nincsenek
bizonyítékok, mert soha nem is voltak.
– Igen.
Jonathan fanyar mosolyt villantott az esküdtekre.
– A mi esetünkben elég feltűnő a bizonyítékok hiánya,
nem igaz? Ugye, a vádlott vérét nem találták meg a
tetthelyen?
– Nem.
– Valami genetikai bizonyíték? DNS?
– Nincs.
– Hajszál?
– Nincs.
– Ruhafoszlány?
– Nincs.
– Bármi, ami az ujjlenyomaton kívül összefüggésbe
hozhatja a vádlottat a helyszínnel?
 – Nincs.
– Kézlenyomatok? Ujjlenyomatok? Cipőnyomok?
Semmi?
– Semmi.
– Na! Ezt nevezem én bizonyítékok hiányának!
Az esküdtek felnevettek. Mi is elnevettük magunkat
Jacobbal, de inkább a megkönnyebbüléstől. Logiudice
felpattant, hogy tiltakozzon, és a bíró helyt is adott a
kérésének, de ez mit sem változtatott a helyzeten.
– Az ujjlenyomat, amit találtak, Jacob ujjlenyomata az
áldozat pulóverén. Igaz az, hogy az ujjlenyomat
bizonyítékként való felhasználásának van egy hatalmas
akadálya: hogy nem lehet megállapítani, mikor került
oda?
– Igaz, csakhogy azt sem szabad elfelejteni, hogy a vér
még nedves volt, amikor a vádlott belenyúlt.
– Igen, a nedves vér. Pontosan. Feltehetek önnek egy
hipotetikus kérdést, Ms. Rakowski? Tegyük fel, persze
csak gondolatban, hogy a vádlott, Jacob, iskolába menet
belebotlik az áldozatba, aki egyben barátja és
osztálytársa, amint az a parkban hever a földön. Tegyük
fel, ismét csak gondolatban, hogy alig pár perc telt el a
támadás óta. Végül tegyük fel, hogy Jacob a pulóverénél
fogva ragadja meg az áldozatot, hogy segítsen neki,
illetve, hogy meggyőződjön róla, minden rendben van-e
vele. Ez nem jelentene tökéletes magyarázatot az
ujjlenyomat elhelyezkedésére?
– De igen.
 – És végezetül következzen a kés, amiről az imént
hallottunk... hogy is hívják... a Spyderco Civilian. Igaz,
hogy többféle kés is okozhatta azokat a sebeket?
– Igen. Gondolom.
– Hiszen csak a sebek jellemzőit, a méretüket, az
alakjukat, a behatolás mélységét, s a többi, kell
figyelembe venni, ugye?
– Igen.
– Mindezek figyelembevételével önök csupán annyit
tudnak, hogy a gyilkos fegyvernek recés az éle, és adott
hosszúságú a pengéje, ugye?
– Igen.
– Önök utánanéztek, hogy hány forgalomban kapható
késre illik rá ez a leírás?
– Nem. A kerületi ügyész csupán annyit kért,
állapítsuk meg, hogy a szóban forgó kés beleillik-e az
áldozat sebeibe. Csak ez az egy kés állt a
rendelkezésünkre.
– Nos, ezt nevezik csúsztatásnak, ugye?
– Tiltakozom!
– Helyt adok.
– A nyomozók nem jártak utána, hányféle kés
okozhatta ezeket a sebeket?
– Nem utasítottak, hogy vizsgáljak meg más
modelleket is.
– Önnek van valami tippje? Durván hányféle kés
okozhat öt centiméter széles és nyolc-tíz centiméter
hosszú sebeket?
 – Nem tudom. Nem akarok találgatásokba
bonyolódni.
– Ezer? Van annyi, nem?
– Nem tudom megmondani. Biztos, hogy sok kés
szóba jöhetne. Ne feledjük, hogy egy kiskés is okozhat a
pengénél nagyobb sebet, ha a támadó kitágítja a nyílást.
A szike elég kicsi, de egészen nagy bemetszést is
ejthetünk vele. Tehát, amikor arról beszélünk, hogyan
aránylik a seb mérete a penge nagyságához, valójában a
penge maximális méretét, külső kerületét kell
meghatározni, mert a penge értelemszerűen nem lehet
nagyobb a nyílásnál, legalábbis akkor, ha penetrációs
sebről beszélünk, mint most is. Ezen a határon belül a
seb mérete önmagában nem ad elég fogódzót ahhoz,
hogy meghatározzuk a kés pontos nagyságát. Úgyhogy,
nem tudok válaszolni a kérdésre.
Jonathan félrebillentette a fejét. Nem tágított.
– Ötszáz?
– Nem tudom.
– Száz?
– Lehetséges.
– Aha, szóval lehetséges. Vagyis egy a százhoz az
esély?
– Tiltakozom!
– Helyt adok.
– A nyomozók miért pont erre a késre, a Spyderco
Civilianre voltak kíváncsiak, Ms. Rakowski? Miért pont
ezt a modellt kellett összehasonlítania a sebekkel?
 – Mert a vádlott ezt a modellt említette a novellájában,
amit a gyilkosságról... 1

– Derek Yoo szerint.

– Így van. És ugyanez a tanú állítólag látott egy
hasonló kést a vádlottnál.
– Szintén Derek Yoo?
– Azt hiszem.
– Tehát, csupán egy hebehurgya gyerek, Derek Yoo
hozza összefüggésbe a kést a vádlottal?
A tanú nem válaszolt. Logiudice túl hamar tiltakozott.
De már nem volt jelentősége.
– Nincs több kérdésem, bíró úr.
 33. | O’Leary atya

K EZDETT SZORULNI A HUROK, nekem legalábbis úgy

tűnt, de még mindig bizakodtam. Logiudice lyukas
sort akart lerakni – a nem túl kecsegtető kettesből,
hármasból, ötösből és hatosból akart nyerő kombinációt
kreálni. Persze nem volt más választása. Szar lapokat
kapott. Ász sehol, terhelő bizonyíték – aminek alapján az
esküdtszék köteles lenne elmarasztaló ítéletet hozni –
sehol. Logiudice már csak a Jacob osztálytársai közül
kiválogatott tanúkban bízott. Nem tartottam
valószínűnek, hogy a McCormick tanulói mély nyomot
hagynának az esküdtekben.
Jacob osztotta a véleményemet, és mint a régi szép
időkben, megint Logiudice-on köszörültük a nyelvünket,
azzal nyugtatgatva magunkat, hogy csak kettesei meg
hármasai vannak. Külön örültünk annak, hogy Jonathan
„bizonyítékok hiányára” hivatkozott, és jól leégette
Logiudice-t, amiért az felhozta a gyilkos gén témáját.
Nem azt akarom mondani, hogy Jacob nem volt
berezelve. Dehogynem. Ahogy mi is. Csak éppen úgy
mutatta ki a szorongását, hogy büszkén verte a mellét.
Ahogy én is. Agresszív voltam, tombolt bennem az
adrenalin meg a tesztoszteron. Olyan voltam, mint egy
üresjáratban hagyott motor. A katasztrófa, vagyis az
elmarasztaló ítélet közelsége minden érzékszervemre
hatással volt.
Laurie sokkal komorabbnak tűnt. Azon az állásponton
volt, hogy egy ilyen ellentmondásos esetben az esküdtek
kötelességüknek fogják érezni, hogy elítéljék Jacobot.
Nem mernek kockáztatni. Rács mögé küldik ezt az
emberbőrbe bújt szörnyeteget, hogy egyszer és
mindenkorra megvédjék az ártatlan gyermekeket. Azt is
mondta, hogy az esküdtek addig nem nyugszanak, amíg
valaki meg nem lakol Ben Rifkin haláláért. Ha
kevesebbel is beérnék, nem szolgáltatnának igazságot.
Ha történetesen Jacob nyaka van a hurokban, őt fogják
felakasztani. Éreztem, hogy Laurie vészmadárkodása
mögött sötét titok lappang, de nem mertem rákérdezni,
mi az. Vannak dolgok, amiket jobb nem feszegetni.
Vannak dolgok, amiket egy anya sosem mondhat ki, még
akkor sem, ha maga is elhiszi őket.
Aznap estére fegyverszünetet kötöttünk. Úgy
döntöttünk, nem elemezzük ki részletesen a bűnügyi
helyszínelő vallomását. Egy szót sem akartunk hallani a
vércseppek közötti különbségekről meg a késszúrások
bemeneti szögéről. Ehelyett leültünk a kanapéra, és
csöndben néztük a tévét. Amikor Laurie tíz óra körül
elvonult lefeküdni, elgondolkodtam, ne menjek-e utána.
Régebben biztosan megtettem volna. A libidóm úgy
húzott volna fel a lépcsőn, mint egy pórázra kötött dán
dogot. De azok az idők elmúltak. Laurie már nem
érdeklődött a szex iránt, én pedig elképzelhetetlennek
tartottam, hogy csak úgy lefeküdjek mellé, amikor
úgysem bírok elaludni. Valakinek amúgy is ki kell
kapcsolnia a tévét és ágyba parancsolni Jacobot, amikor
eljön az ideje, különben a kölyök éjjel kettőig fent
kukorékolna.
Nem sokkal tizenegy óra után – a Jon Stewart show
előtt – Jaké így szólt:
– Megint itt van.
– Kicsoda?
– A cigis pasas.
A redőny résein keresztül kikukucskáltam az utcára.
A túloldalon ott állt a Lincoln limuzin. Pofátlanul,
pont a házunkkal szemben, az utcalámpa alatt. A sofőr
résnyire letekerte az ablakot, hogy kipöckölhesse a
cigarettahamut a járdára.
– Hívjuk a zsarukat? – kérdezte Jacob.
– Nem. Majd én elintézem.
Kimentem az előszobaszekrényhez, és előkotortam
egy baseballütőt, amely már évek óta ott lapult az
esernyők meg a csizmák között, még Jacob hagyta ott,
amikor leállt az edzéssel. Piros alumínium gyerekütő
volt.
– Nem hiszem, hogy ez jó ötlet, apa.
– Fantasztikus ötlet, hidd el.
Így utólag persze elismerem, hogy egyáltalán nem
volt fantasztikus. Bele sem gondoltam, az akcióm
mennyit ronthat a megítélésünkön, főleg Jacobén. Azt
hiszem, csak rá akartam ijeszteni a Cigisre, de eszemben
sem volt kárt tenni benne. Pontosabban, úgy éreztem,
hegyeket tudnék megmozgatni, és már nem bírtam tétle-
nül ülni. Az igazat megvallva, nem tudom, meddig
mentem volna el. Ez már sosem fog kiderülni.
Ahogy kiléptem a ház elé, egy jelzés nélküli fekete
rendőrautó hajtott elém. Mintha a semmiből száguldott
volna elő, kék villogója megvilágította az utcát. A kocsi
keresztbe állt a Lincoln előtt, elzárva a menekülési
útvonalat.
Paul Duffy pattant elő belőle, civil ruhában, az állami
rendőrség széldzsekijében, övén a kitűzőjével. Rám
nézett – azt hiszem, addigra leengedtem az ütőt, de még
így is röhejesen festhettem –, és felvonta a szemöldökét.
– Menj vissza a házba, Babe Ruth!
Nem bírtam megmozdulni. Annyira megdöbbentem,
és olyan vegyes érzelmek fogtak el Duffyval
kapcsolatban, hogy fel se fogtam, mit mond.
Duffy otthagyott, és a Lincolnhoz lépett.
A vezetőoldali ablak zümmögve nyílt ki.
– Valami baj van? – kérdezte a sofőr.
– Jogosítványt és forgalmi engedélyt kérek.
– Mit követtem el?
– Jogosítványt és forgalmi engedélyt kérek.
– Jogom van itt üldögélni a kocsimban, nem?
– Uram, nem hajlandó igazolni magát?
– Igazolom én magam. Csak tudni szeretném, miért
zaklat. Én csak itt üldögélek a kocsimban egy nyilvános
helyen.
A pasas végül engedett. A szájába dugta a cigarettát,
és lehajolt, hogy kihalássza a tárcáját a segge alól.
Amikor Duffy elvette tőle a jogosítványt, és visszament a
kocsijához, a pasas rám nézett a sapka ellenzője alól.
– Mi a pálya, haver?
Nem válaszoltam.
– A család jól van?
Némán bámultam rá.
– Jó, ha az embernek van családja.
Amikor erre sem feleltem, a fickó színpadias
lazasággal szívta tovább a cigijét.
Duffy visszajött, és visszaadta a pasasnak a
jogosítványt meg a forgalmit.
– Múltkor is maga parkolt itt? – kérdezte tőle.
– Nem, uram. Nem tudok róla.
– Legyen szíves továbbhajtani, Mr. O’Leary. Jó
éjszakát! Nem szeretnénk többet itt látni.
– Ez nyilvános hely, nem?
– De nem önnek.
– Rendben van, biztos úr. – A fickó újból előrehajolt,
és hangos nyögések közepette tuszkolta vissza a tárcáját
a farzsebébe. – Elnézést! Kicsit nehezen mozgok. Hiába,
öregszem. Mindenkivel megesik, nem igaz? – nézett
vigyorogva Duffyra, majd rám. – Uraim, további
kellemes estét! – Azzal áthúzta a biztonsági övét a
mellkasán, és sokáig babrált a csattal. – Csak egy
mozdulat – mondta. – Biztos úr, attól tartok, el kell állnia
az autóval. Nem férek el.
Duffy beült a rendőrautóba, és hátratolatott.
 – Éjt, Mr. Barber! – mondta a férfi, és lassan elhajtott.
Duffy mellém lépett.
– Elárulnád, mi volt ez az egész? – kérdeztem tőle.
– Beszélnünk kéne.
– Bejössz?
– Nézd, Andy, én megértem, ha nem akarsz
beengedni. Nem gond. Itt is jó lesz.
– Nem. Minden rendben. Gyere be nyugodtan.
– Inkább...
– Mondom, minden rendben, Duff.
– Laurie fent van? – kérdezte Duffy homlokráncolva.
– Nem mersz a szeme elé kerülni?
– Nem.
– Tőlem nem félsz?
– Elég kellemetlen ez nekem, hogy őszinte legyek.
– Nyugi. Azt hiszem, alszik.
– Ezt elveszem, jó?
Átadtam neki az ütőt.
– Komolyan használni akartad?
– Jogomban áll hallgatni.
– Igen, talán ez a legokosabb.
Duffy bedobta az ütőt a rendőrautóba, és bejött
utánam a házba.
A pizsamaalsót és hosszú ujjú pólót viselő Laurie
karba font kézzel állt a lépcső tetején. Szótlanul nézett
minket.
– Szia, Laurie! – köszönt oda neki Duffy.
A feleségem sarkon fordult, és visszament a
hálószobába.
– Szia, Jacob!
– Szia! – mondta Jacob, aki talán udvariasságból vagy
megszokásból nem mutatta, hogy haragudna, vagy
megbántva érezné magát.
A konyhában megkérdeztem Duffytól, mit keresett a
házunknál.
– Az ügyvéded felhívott. Azt mondta, nem tudott
magánnyomozót szerezni.
– És téged kért meg? Azt hittem, már PR-os vagy.
– Igen, de ezt szívességből tettem.
Bólintottam. Nem tudom, hogyan viszonyultam Paul
Duffyhoz abban a pillanatban. Azt hiszem, értettem,
hogy csak a kötelességét teljesítette, amikor Jacob ellen
vallott. Nem tudtam ellenségként tekinteni rá. De azt is
tudtam, hogy többé már nem leszünk barátok. Ha a
gyerekem a sitten köt ki tényleges életfogytiglannal,
Duffy juttatta oda. Ezt mind a ketten tudtuk. De
egyikünk sem tudta szavakba önteni, ezért inkább nem is
foglalkoztunk vele. Ez a legjobb a férfibarátságokban:
közös megegyezéssel bármikor fátylat lehet borítani a
kellemetlenségekre, és – mivel szó sincs szoros
kapcsolatról – nyugodtan élhetünk tovább egymás
mellett.
– Ki ez?
– A neve James O’Leary. Csak úgy emlegetik, hogy
O’Leary atya. 1943 februárjában született, úgyhogy
hatvannégy éves.
 – Akkor már nagyapa.
– Én nem viccelődnék a helyedben. Régi motoros a
szakmában. A bűnlajstroma ötven évre nyúlik vissza, és
akár egy törvénykönyvvel is felérne. Minden van benne.
Fegyverek, drogok, erőszak. Az FBI bűnszövetkezetben
elkövetetett zsarolás miatt kapta el néhány társával
együtt még a nyolcvanas években, de megúszta. Régen
nehézfiúnak számított, legalábbis így hallottam.
Bárkinek képes volt eltörni a lábát. De már kiöregedett.
– Most mivel foglalkozik?
– Ügyeket intéz el. Fel lehet bérelni, de csak piti
dolgokra. Megoldja a problémákat. Bármit elvállal:
pénzbehajtást, kilakoltatást, tanúk eltüntetését.
– O’Leary atya. És mit akar Jacobtól?
– Szerintem semmit. Inkább az a kérdés, ki bízta meg
és mivel.
– És?
Duffy vállat vont.
– Fogalmam sincs. Az illetőnek nyilván
elszámolnivalója van Jacobbal. Jelen pillanatban rengeteg
név szóba jöhet: valaki, aki ismerte Ben Rifkint, valaki,
akit megrázott az eset. Tulajdonképpen bárki, akinek
alapdíjas kábeltévé-előfizetése van.
– Remek. És mit csináljak, ha újra felbukkan?
– Menj át a túloldalra! Aztán hívj fel engem!
– És kiküldesz néhány PR-ost?
– A nyolcvankettes légideszantot is kiküldöm, ha kell.
Elmosolyodtam.
 – Azért még vannak kapcsolataim – nyugtatott meg
Duffy.
– Visszamehetsz a CPAC-hez?
– Attól függ. Meglátjuk, hogyan dönt Raszputyin,
amikor kinevezik kerületi ügyésznek.
– Ahhoz azért még kell egy nagy kapás.
– Igen, ez a másik dolog, amit mondani akartam:
Logiudice hiába kepeszt.
– Tényleg?
– Tényleg. Utánanéztem Patz barátodnak.
– Téged is piszkál a dolog?
– Igen, és emlékszem, hogy egyszer megkérdezted,
nincs-e valami kapcsolat Patz és Logiudice között. Meg
hogy Logiudice miért nem veszi számításba Patzet a
gyilkosságnál.
– És?
– Nos, lehet, hogy csak véletlen egybeesés, de van
kapcsolat. Logiudice-nak volt már dolga Patzcel, amikor
a Gyermekvédelemnél dolgozott. Nemi erőszak.
Logiudice szemérem elleni erőszakot csinált belőle, és
vádalkut ajánlott.
– Na és?
– Lehet, hogy nincs jelentősége. Lehet, hogy az áldozat
nem akart vagy nem tudott részt venni a tárgyaláson, és
Logiudice helyesen járt el. De az is lehet, hogy rosszul
döntött, amikor futni hagyta Patzet, mert a fickó most
embert ölt. Ezt azért nem szívesen tenné ki az ablakba –
vonta meg Duffy a vállát. – Én nem férek hozzá a
kerületi ügyészség aktáihoz. Idáig tudtam feltűnés
nélkül eljutni. Nem sok, de legalább valami.
– Kösz.
– Meglátjuk – dünnyögte Duffy. – Nem árt, ha van egy
ilyen kártya a kezünkben. Épp csak megemlítjük a
bíróságon, port hintünk az emberek szemébe... Érted,
mire gondolok?
– Igen, értem, mire gondolsz, Perry Mason.
– És ha Logiudice a szívéhez kap, az csak hab a tortán,
nem igaz?
– De igen – mosolyogtam.
– Andy, nagyon sajnálom, ugye, tudod?
– Tudom.
– Rohadt egy meló ez.
Egy darabig csak álltunk, és szó nélkül bámultunk
egymásra.
– Na, jó – mondta Duffy –, hagylak aludni. Holnap
kemény napod lesz. Akarod, hogy itt maradjak, hátha
visszajön a kis barátunk?
– Nem. Kösz. Most már megleszünk.
– Jó. Hát akkor, majd találkozunk.
Amikor húsz perc múlva felmentem a hálószobába, a
redőny résein át kikandikáltam az utcára. Ahogy
számítottam rá, a fekete járőrkocsi még mindig ott
parkolt a ház előtt.
 34. | Jacob bepörgött

A PER HATODIK NAPJA.

Másnap reggel, a tárgyalás kezdetén, O’Leary is
ott volt a közönség soraiban.
A hamuszürke és kimerült Laurie magányosan
üldögélt a galéria első sorában.
Logiudice, aki a profi tanúknak köszönhetően
visszanyerte az önbizalmát, peckesen járkált a teremben.
A perek sajátossága, hogy bár látszólag a tanú áll a
középpontban, az őt kérdezgető ügyvéd az egyetlen, aki
szabadon mozoghat. A jó ügyvédek általában nem
mozognak sokat, mert azt szeretnék, hogy az esküdtek a
vádlottal foglalkozzanak. Logiudice azonban sehogy sem
találta a helyét, amíg a tanúk emelvényétől az esküdtek
bokszán, a vád asztalán és különböző pontokon át el
nem jutott a szónoki emelvényig. Gondolom, cafatokban
lógtak az idegei a civil tanúk, Jacob osztálytársai miatt,
de elhatározta, ezúttal nem hagyja, hogy mindenféle
jöttment amatőrök aláaknázzák az ügyét.
Derek Yoo állt a tanúk emelvényén. Derek, aki
legalább ezerszer evett együtt velünk a konyhánkban.
Aki a kanapénkon elnyúlva nézte a focimeccset, és
telemorzsázta a szőnyegünket. Derek, aki folyton ott
idétlenkedett a nappalinkban. Derek, aki ütemesen,
szinte önkívületben rázta a fejét az iPodból lüktető zene
ritmusára, miközben Jacob ugyanazt csinálta mellette.
Úgy feltekerték a hangerőt, hogy a fülhallgatók ellenére
is tisztán hallottuk a zümmögést, mintha olvastunk
volna a gondolataikban. Most legszívesebben élve
megnyúztam volna a tanúk emelvényén álló Derek Yoot,
ezt a boglyas garázszenekar-frizurájú, ütődött képű
taknyost, aki, ha rajta múlik, talán örökre sittre küldi a
fiamat. Az esemény tiszteletére Derek vastag szövetzakót
viselt, amely lazán lógott le keskeny válláról. Az
inggallérja is bő volt. Szorosan megcsomózott, össze-
vissza tekergő nyakkendője úgy lógott le sovány
nyakáról, mint egy akasztófahurok.
– Mióta ismered a vádlottat, Derek?
– Még az óvodából, azt hiszem.
– Alsó tagozatba is együtt jártatok?
– Igen.
– Hova?
– A newtoni Mason-Rice-ba.
– És azóta is barátok vagytok?
– Igen.
– Jó barátok?
– Azt hiszem. Néha.
– Összejártatok?
– Igen.
– Sokat lógtatok együtt iskola után és a hétvégén?
– Igen.
– Egy osztályba jártatok?
– Néha.
 – Mikor voltatok utoljára osztálytársak?
– Tavaly nem. Aztán Jake kimaradt az iskolából. Azt
hiszem, magántanuló. Úgyhogy, talán két évvel ezelőtt.
– Azután is közeli barátok maradtatok, hogy már nem
jártatok egy osztályba?
– Igen.
– Hány éve vagytok barátok a vádlottal?
– Nyolc éve.
– Nyolc. És te hány éves vagy?
– Tizenöt.
– Megfelel a valóságnak, ha azt mondom, hogy aznap,
amikor Ben Rifkint megölték, 2007. április 12-én, Jacob
Barber volt a legjobb barátod?
Dereknek egy hang sem jött ki a torkán. Vagy
elszomorodott, vagy zavarba jött.
– Igen.
– Értem. Akkor folytassuk 2007. április 12-ével.
Emlékszel, hol voltál aznap reggel?
– Iskolában.
– Hány óra körül értél be az iskolába?
– Fél kilenckor.
– Mivel érkeztél?
– Gyalog mentem.
– Érintetted a Cold Spring Parkot?
– Nem, a másik irányból jöttem.
– Rendben. Amikor beértél az iskolába, hova mentél?
– Megálltam a szekrényemnél, hogy eltegyem a
cuccomat, aztán bementem a termünkbe.
 – A vádlott abban az évben nem a te osztályodba járt,
ugye?
– Igen.
– Láttad őt aznap reggel, mielőtt bementél volna a
terembe?
– Igen, láttam őt a szekrényeknél.
– Mit csinált?
– Betette a cuccát a szekrényébe.
– Észrevettél valami szokatlant a külsején?
– Nem.
– A ruházatán?
– Nem.
– Volt valami a kezén?
– Egy nagy folt. Vérfoltnak tűnt.
– Írd le azt a foltot!
– Hát, szóval, egy vörös folt volt, akkora, mint egy
negyeddolláros.
– Nem kérdezted meg a barátodat, hogy került rá a
folt?
– De igen. Azt kérdeztem: „Hé, haver, mit csináltál a
kezeddel?” Mire ő azt mondta: „Ja, semmit. Csak egy
karcolás.”
– Láttad, hogy a vádlott megpróbálja letörölni a vért a
kezéről?
– Akkor még nem.
– A vádlott tagadta, hogy vérfolt van a kezén?
– Nem.
– Jó, mi történt ezután?
 – Bementem a termünkbe.
– Abban az évben egy osztályba jártál Ben Rifkinnel?
– Igen.
– De ő nem volt a teremben aznap reggel.
– Nem.
– Nem furcsálltad ezt?
– Nem. Nem nagyon foglalkoztam vele. Gondoltam,
biztos beteg.
– Mi történt az osztályteremben?
– Semmi. Csak a szokásos: lejelentkeztünk, elolvastuk
a hirdetményeket, aztán elkezdődött a tanítás.
– Aznap mi volt az első órád?
– Angol.
– Bementél rá?
– Igen.
– A vádlott is ott volt az angolórán?
– Igen.
– Láttad a teremben aznap reggel?
– Igen.
– Beszéltél is vele?
– Csak köszöntünk egymásnak.
– A vádlott nem viselkedett furcsán, nem mondott
semmi szokatlant?
– Nem, nem igazán.
– Nem tűnt idegesnek?
– Nem.
– Nem volt szokatlan a megjelenése?
– Nem.
 – Nem volt vér a ruháján?
– Tiltakozom!
– Helyt adok.
– Elmondanád, hogy nézett ki a vádlott aznap reggel
az angolórán?
– Hát, hétköznapi ruha volt rajta: farmer, tornacipő,
ilyesmi. Nem volt véres a ruhája, ha erre gondol.
– Mi a helyzet a kezével?
– Már nem volt rajta a folt.
– A vádlott megmosta a kezét?
– Azt hiszem.
– Nem láttál vágást vagy karcolást a kezén? Valamit,
ami a vérzést okozhatta?
– Nem emlékszem. Ennyire nem figyeltem meg. Nem
gondoltam, hogy fontos.
– Jó, mi történt ezután?
– Úgy tizenöt perc telhetett el az órából, amikor
bejelentették, hogy az iskolában zárlatot rendeltek el.
– Mi az a zárlat?
– Amikor mindenkinek vissza kell mennie a saját
termébe, aztán bejön egy tanár, bezárja az ajtót, és senkit
sem enged ki.
– Tudod, mikor szoktak zárlatot elrendelni egy
iskolában?
– Ha vészhelyzet áll elő.
– Mire gondoltál, amikor meghallottad, hogy zárlatot
rendeltek el az iskolában?
– A Columbine-ra.
 – Azt hitted, valaki fegyvert hozott magával az
iskolába?
– Igen.
– Volt valami ötleted, ki lehetett az?
– Nem.
– Féltél?
– Igen, persze. Mindenki félt.
– Emlékszel, hogyan reagált a vádlott, amikor az
igazgató bejelentette a zárlatot?
– Nem szólt semmit. Csak elmosolyodott. Nem volt
időm megfigyelni. Amint meghallottuk a hírt, már
rohantunk is kifelé.
– A vádlott nem tűnt idegesnek vagy rémültnek?
– Nem.
– A diákok tudták, miért rendelték el a zárlatot?
– Nem.
– Nem jutott eszükbe Ben Rifkin?
– Nem. Úgy értem, később megmondták, hogy róla
van szó, de az elején még nem.
– Mi történt ezután?
– Beültünk a terembe, és ránk zárták az ajtót. Aztán
bemondták a hangosbemondóba hogy nem vagyunk
veszélyben, nincs szó lövöldözésről, vagy ilyesmi,
úgyhogy a tanárok kinyitották az ajtót, mi meg csak
ültünk a padban. Azt hittük, csak gyakorlat volt.
– Máskor is gyakoroltátok, mit kell tenni zárlat esetén?
– Igen.
– Mi történt ezután?
 – Vártunk. A tanárok azt mondták, vegyük elő a
könyveinket, és olvassunk, vagy csináljuk meg a leckét.
Aztán kihirdették, hogy vége a tanításnak, és tizenegy
körül hazamentünk.
– Senki sem hallgatott ki téged vagy a többieket?
– Nem, aznap, nem.
– Senki sem kutatta át az iskolát, a szekrényeket vagy
a diákokat?
– Tudtommal nem.
– Amikor véget ért a tanítás, és mindenki kiment a
teremből, mit láttál?
– Egy csomó szülő várta a gyerekét az iskola előtt. Az
összes szülő odajött az iskolához.
– Mikor láttad legközelebb a vádlottat?
– Azt hiszem, délután SMS-ezgettünk kicsit.
– Azaz, rövid szöveges üzeneteket küldtetek egymás
mobiltelefonjára?
– Igen.
– Miről?
– Hát, akkor már mindenki tudta, hogy Bent
megölték. De, szóval, azt nem tudtuk, mi történt
pontosan, vagy ilyesmi. Úgyhogy csak kérdezősködtünk:
„Hallottál valamit? Mit hallottál? Mi folyik itt?”
– És mit írt neked a vádlott?
– Hát, kérdeztem tőle: „Hé, te nem arra szoktál
iskolába menni? Nem láttál valamit?” De Jake azt
válaszolta, hogy nem.
– Azt válaszolta, hogy nem?
 – Azt.
– Nem mesélte el, hogy látta Bent, amint a földön
fekszik, és megpróbálta újraéleszteni őt vagy megnézni,
minden rendben van-e?
– Nem.
– Mit írt még?
– Hát, csak poénkodtunk, mert Ben egy ideje nagyon
rászállt Jacobra. Úgyhogy ilyeneket írtunk, hogy: „Pedig
milyen jó gyerek volt”, meg „Van Isten”, meg ilyesmi.
Tudom, hogy szívtelenségnek hangzik, de mi csak, izé...
hülyültünk.
– Amikor azt mondod, Ben Rifkin egy ideje rászállt
Jacobra, mire gondolsz pontosan? Mi volt kettejük
között?
– Hát, szóval, Ben másik bandába tartozott. És... nem
akarok csúnyákat mondani róla azok után, ami történt...
de nem volt valami jóban Jake-kel meg a bandánkkal.
– Ki van benne a bandátokban?
– Csak én, Jake meg az a másik gyerek, Dylan.
– És milyen volt ez a banda? Milyen hírnévnek
örvendett az iskolában?
– Mi voltunk a nyomingerek – mondta Derek a zavar
vagy a keserűség leghalványabb jele nélkül. Nem izgatta
magát. Csupán közölte a tényeket.
– És Ben mi volt?
– Nem tudom. Jóképű.
– Jóképű?
Derek elpirult.
 – Nem tudom. Ő másik bandában volt.
– Te jóban voltál Ben Rifkinnel?
– Nem. Úgy értem, ismertem őt, meg
köszönőviszonyban voltunk, de nem voltunk barátok.
– És téged nem csúfolt?
– Nem tudom. Néha leköcsögözött. De én ezt nem
nevezném zaklatásnak. A köcsögözés olyan, szóval...
mindennapos dolog. Nem nagy ügy.
– Ben másokat is csúfolt?
– Igen.
– Miket mondott rájuk?
– Nem tudom, buzi, nyominger, kurva, ribanc, lúzer,
ilyesmi. Ő ilyen volt, így beszélt.
– Mindenkivel?
– Nem, nem mindenkivel. Csak azokkal, akiket nem
bírt. Akik nem voltak menők.
– Jacob menő volt?
– Nem. Egyikünk sem volt az – felelte Derek félénk
mosollyal.
– Ben bírta Jacobot?
– Nem. Tuti, hogy nem.
– Miért nem?
– Csak úgy.
– Ok nélkül? Nem balhéztak össze? Nem történt
valami közöttük?
– Nem. Szerintem Ben egyszerűen csak nem bírta
Jake-et. Egyikünket sem bírt. Állandóan beszólogatott
nekünk.
 – De Jacobnak többször szólogatott be, mint neked
vagy Dylan-nek?
– Igen.
– Miért?
– Szerintem látta Jake-en, hogy idegesíti a dolog. Mert,
szóval, ha nekem azt mondja valaki, hogy köcsög, vagy
nyominger, vagy bármi, mit tudok csinálni? Lenyelem.
De Jake tökre kiakadt rajta, úgyhogy Ben csak annál
jobban szívatta.
– Mit csinált?
– Csúfolta.
– Mit mondott rá?
– Hogy köcsög. De mondott csúnyábbakat is.
– Például. Ne félj! Mondd csak ki nyugodtan!
– Azzal piszkálta, hogy meleg. Mindig azt kérdezgette
Jacobtól, most éppen kivel buzult. Nem bírt leakadni a
témáról.
– Mit mondott pontosan?
Derek mély levegőt vett.
– Nem tudom, idézhetem-e.
– Nyugodtan. Ne félj!
– Azt kérdezte, hogy „Leszoptad a gyerek... ” Nem
merem kimondani. Szóval ilyesmiket. Egyszerűen nem
akart leszállni Jake-ről.
– Az iskolában többen is voltak, akik azt hitték
Jacobról, hogy meleg?
– Tiltakozom!
– Elutasítom.
 – Nem. Mármint, szerintem nem. Nem mintha bárkit
is érdekelt volna a dolog. Engem nem érdekel – nézett
Derek Jacobra. – Még most sem érdekel.
– Jacob mondta neked valaha, hogy meleg?
– Azt mondta, hogy nem az.
– Milyen apropóból? Honnan jött elő a szó?
– Hát, szóval, mondtam neki, hogy ne foglakozzon
Bennel. Mondtam neki: „Hé, Jake, nem vagy meleg,
akkor meg mit izgatod magad?” Mire azt felelte, hogy
tényleg nem meleg, de itt most nem az a lényeg, hogy
meleg-e vagy sem, hanem az, hogy Ben folyton
baszogatja... úgy értem, sértegeti... és meddig fog ez
tartani? Jacob érezte, hogy ennek nem lesz jó vége, de
senki sem csinált semmit.
– Szóval, Jacob ideges volt?
– Igen.
– Úgy érezte, terrorizálják?
– Jól érezte.
– Te próbáltál akár egyszer is közbeavatkozni, hogy
Ben ne terrorizálja tovább a barátodat?
– Nem.
– Miért nem?
– Mert úgysem használt volna. Ben nem hallgatott
volna rám. Ez nem így működik.
– Ben csak szóban terrorizálta a barátodat? Vagy
tettleg is bántalmazta?
– Ben néha meglökte Jake-et a könyökével, vagy
menet közben félretaszította a könyökével. Néha elvette
a cuccait, a hátizsákját, az ebédjét, ilyesmi.
– A vádlott elég nagydarab. Miért hagyta, hogy Ben
piszkálja?
– Ben is nagydarab volt, meg elég izmos is. És több
haverja volt, mint nekünk. Azt hiszem, mind a hárman
tudtuk, mármint Jake, Dylan meg én... szóval, tudtuk,
hogy nem vagyunk érdekesek. Úgy értem, nem is tudom,
elég fura ügy. Nehéz megmagyarázni. De ha
összeverekedtünk volna Bennel, biztosan kicsinált volna
minket.
– Úgy érted, társadalmilag.
– Igen. És mit kezd magával az ember, ha tök egyedül
van?
– Ben másokat is terrorizált, vagy csak Jacobot?
– Csak Jacobot.
– Nem tudod, miért?
– Mert tudta, hogy Jake bepörög rajta.
– Te is láttad Jake-et bepörögni?
– Mindenki látta.
– Jacob sokszor bepörgött?
– Benre? Persze.
– És másokra?
– Igen, egy kicsit.
– Meséld el nekünk, milyen volt Jacob, amikor
bepörgött!
– Tiltakozom!
– Elutasítom.
– Gyerünk, Derek, meséld el nekünk, milyen volt a
vádlott, amikor bepörgött!
– Hát, csak úgy felhúzta magát. Állandóan kattogott
valamin, és nem bírta túltenni magát a dolgokon. Addig
hergelte magát, hogy a végén egy tök jelentéktelen dolog
miatt is elszállt az agya. Utána mindig szégyellte magát,
mert tudta, hogy túlreagálta a dolgot, és persze sosem
azon bukott ki, ami történt. Hanem azon, amit elfojtott
magában.
– Ezt honnan tudod?
– Ő mondta.
– Rád is bepörgött néha?
– Nem.
– Előfordult, hogy a szemed láttára pörgött be?
– Igen, néha úgy viselkedett, mint egy skizó.
– Tiltakozom!
– Helyt adok. Az esküdtszék hagyja figyelmen kívül
az utolsó választ.
– Derek, elmesélnél egy esetet, amikor a vádlott a
szemed láttára kelt ki magából?
– Tiltakozom, nincs jelentősége.
– Helyt adok.
– Derek, kérlek, meséld el a bíróságnak, mi történt,
amikor a vádlott talált egy kóbor kutyát!
– Tiltakozom, nincs jelentősége.
– Helyt adok. Lépjünk tovább, Mr. Logiudice!
Logiudice durcásan biggyesztette le a száját.
Belelapozott a sárga jegyzettömbjébe, egy egész oldalnyi
kérdést ugrott át. Kérdezés közben olyan idegesen
rebbent ide-oda a tárgyalóteremben, mint egy felriasztott
madár, majd lassanként megnyugodott, és újra elfoglalta
a helyét az esküdtek közelében.
– Ben Rifkin meggyilkolása után felmerült-e benned
bármikor is, hogy Jacob barátodnak köze lehet a
gyilkossághoz?
– Tiltakozom!
– Elutasítom.
– Válaszolj a kérdésre, Derek!
– Igen.
– Volt valami, Jacob indulatosságán kívül, ami
felkeltette a gyanúdat?
– Igen. Volt egy kése. Olyan, mint egy katonai kés,
mint egy harci kés. Nagyon éles volt a pengéje, tele...
fogakkal. Megijedtem tőle.
– A saját szemeddel láttad ezt a kést?
– Igen. Jake megmutatta nekem. Egyszer még a suliba
is behozta.
– Miért vitte be az iskolába?
– Tiltakozom!
– Helyt adok.
– Az iskolában mutatta meg neked a kést?
– Igen, ott.
– Nem mondta, miért mutatja meg?
– Nem.
– Nem mondta, mire kell neki a kés?
– Azt hiszem, menőnek érezte magát tőle.
– És te mit szóltál, amikor megláttad a kést?
 – Azt mondtam: „Nagyon pöpec!”
– Nem jöttél zavarba?
– Nem.
– Nem ijedtél meg?
– Nem, akkor még nem.
– Ben Rifkin látta, amikor Jacob elővette a kést?
– Nem. Senki sem tudta, hogy Jake-nek kése van. Ez a
lényeg. Csak magánál hordta. Ez volt az ő kis titka.
– Hol tartotta a kést?
– A hátizsákjában vagy a zsebében.
– Megmutatta másnak is, esetleg megfenyegetett
valakit vele?
– Nem.
– Rendben, szóval Jacobnak volt egy kése. Volt még
más is, ami gyanúba keverhette Jacob barátodat a Ben
Rifkin meggyilkolása utáni órákban vagy napokban?
– Hát, már mondtam, hogy a kezdet kezdetén senki
sem tudta, mi történt. Aztán kiderült, hogy Bent
leszúrták a Cold Spring Park- bán, és sejtettem...
– Mit sejtettél?
– Sejtettem... illetve, felmerült bennem, hogy talán ő
tette.
– Tiltakozom!
– Helyt adok. Az esküdtszék hagyja figyelmen kívül
az utolsó választ.
– Honnan tudtad, hogy Jacob...
– Tiltakozom!
– Helyt adok. Lépjünk tovább, Mr. Logiudice!
 Logiudice elhúzta a száját, majd újra támadásba
lendült.
– Jacob említett neked egy Vágószoba nevű honlapot?
– Igen.
– Kérlek, mondd el az esküdteknek, mi az a
Vágószoba!
– Olyan, mint egy pornóoldal, de csak novellák
vannak rajta, és bárki felteheti az írásait.
– Miféle novellák ezek?
– Szadomazo, ilyesmi. Nem tudom pontosan. Sok
bennük a szex meg az erőszak.
– Jacob gyakran beszélt erről az oldalról?
– Igen. Szerintem tetszett neki. Sokszor felment rá.
– Te is fel szoktál menni rá?
Szégyenlős pironkodás.
– Nem. Nem az én világom.
– Zavart, hogy Jacob rendszeresen látogatja a
honlapot?
– Nem. Az ő dolga.
– Jacob megmutatta neked azt a novellát a
Vágószobán, ami a Ben Rifkin-gyilkosságról szól?
– Igen.
– Mikor mutatta meg?
– Április végén, azt hiszem.
– A gyilkosság után?
– Igen, pár nappal utána.
– Mit mondott róla?
– Csak annyit, hogy ő írta, és feltette az üzenőfalra.
 – Úgy érted, feltette az internetre, hogy mások is
elolvashassák?
– Igen.
– És te elolvastad?
– Igen.
– Hogy találtad meg?
– Jacob küldött nekem egy linket.
– Hogyan? E-mailben? A Facebookon?
– A Facebookon? Á! Ott bárki megláthatta volna. Azt
hiszem e-mailben. Felmentem az oldalra, és elolvastam a
sztorit.
– És első olvasásra milyennek találtad?
– Nem tudom. Kicsit furcsálltam, hogy Jacob írta, de
azért érdekes volt. Jacob jól fogalmaz.
– Máskor is írt hasonlót?
– Nem, nem hinném. Inkább olyanokról írt, hogy...
– Tiltakozom!
– Helyt adok. Következő kérdés?
Logiudice egy mindkét oldalán sűrűn teleírt gépelt
papírlapot húzott elő. Letette Derek elé a tanúk
emelvényére.
– Ez az a novella, amit állítólag a vádlott írt?
– Igen.
– Ez a dokumentum pontosan annak a novellának a
nyomtatott változata, amit aznap olvastál?
– Igen, azt hiszem.
– Kérem, hogy a dokumentumot vegyék fel a
bizonyítékok közé.
 – A dokumentumot felvettük, mint a vád... Mary?
– Huszonhatos.
– ...a vád huszonhatos számú bizonyítékát.
– Honnan tudod ilyen biztosan, hogy a vádlott írta ezt
a novellát?
– Különben miért mondta volna?
– És ez volt az a novella, ami annyira aggasztott
Jacobbal kapcsolatban?
– Hát, szóval, minden egyezett, az összes részlet. Jacob
pontosan leírta a kést, pontosan leírta a sebeket, mindent.
Még a főszereplő, a srác, akit leszúrtak... Jake Brent
Mallisként emlegeti, de egyértelmű volt, hogy Ben
Rifkinről van szó. Aki ismerte Bent, rögtön tudta, hogy
róla van szó. A sztori nem a képzelet szüleménye volt. A
hülye is látta.
– Szoktatok üzengetni egymásnak a barátaiddal a
Facebookon?
– Persze.
– Három nappal Ben Rifkin meggyilkolása után, 2007.
április 15-én, te írtad azt a Facebookon: „Jake, mindenki
tudja, hogy te voltál. Nálad a kés. Láttam.”?
– Igen.
– Miért írtad ezt?
– Nem akartam, hogy csak én tudjak a késről. Szóval,
nem akartam, hogy én legyek az egyetlen.
– Amikor kiposztoltad ezt az üzenetet a Facebookra,
és gyilkossággal vádoltad meg a barátodat, Jacob
válaszolt?
 – Én nem vádoltam meg. Csak el akartam mondani.
– A vádlott válaszolt az üzenetre?
– Nem tudom, mire gondol. Úgy értem, kiírt valamit a
Facebookra, de nem pont ezzel kapcsolatban.
– Tagadta valaha, hogy ő ölte meg Ben Rifkint?
– Nem.
– Miután az egész osztály előtt megvádoltad őt a
Facebookon?
– Nem jelentettem meg nyomtatásban. Csak kitettem a
Facebookra.
– Jacob tagadta a vádat?
– Nem.
– Szemtől szembe is megvádoltad?
– Nem.
– Mielőtt láttad azt a novellát a Vágószobán, közölted
a gyanúdat a rendőrséggel?
– Nem igazán.
– Miért nem?
– Mert nem voltam biztos benne. Ráadásul Jacob
apukája vezette a nyomozást.
– És mit szóltál hozzá, hogy Jacob édesapja kapta az
ügyet?
– Til-ta-ko-zom! – mondta undorodva Jonathan.
– Helyt adok.
– Derek, még egy utolsó kérdés. Ugye, te kerested meg
a rendőrséget, hogy a rendelkezésükre bocsásd ezeket az
információkat? Senki sem kényszerített.
– Így van.
 – Te érezted úgy, hogy kötelességed feljelenteni a
legjobb barátodat?
– Igen.
– Nincs több kérdésem.
Jonathan felállt. Úgy tűnt, egyáltalán nem rázták meg
a hallottak. Tudtam, hogy megteszi, ami tőle telik. A
tárgyalóteremben viszont érezhetően megváltozott a
hangulat. A levegő megtelt elektromossággal. Hirtelen
mintha minden eldőlt volna. Ott virított az esküdtek és
French bíró arcán, ott visszhangzott a tömeg
hallgatásában: Jacob nem jut ki a tárgyalóteremből,
legalábbis nem a bejárati ajtón. Az izgalom, a
megkönnyebbülés – végre nem volt kérdéses, vajon
Jacob-e a tettes, vajon megússza-e – és a tapintható
bosszúvágy különös keveréke volt. A per ezek után
puszta formalitás lesz, csupán elvarrják a szálakat. Még a
barátom, Ernie, a teremőr is ferde szemmel méregette
Jacobot, mintha azt próbálná felmérni, hogyan reagál
majd a fiam a bilincsre. Ám Jonathan nem vett tudomást
a levegőben vibráló feszültségről. A pulpitushoz lépett,
orrára biggyesztette a nyakában lógó szemüveget, és
hozzálátott, hogy lépésről lépésre szétcincálja a vádat.
– Mindaz, amit most elmeséltél, zavart téged, de nem
annyira, hogy ne barátkozz többé Jacobbal?
– Igen.
– Igazság szerint még napokkal, sőt hetekkel a
gyilkosság után is barátok maradtatok.
– Igen.
 – Igaz, hogy a gyilkosság után elmentél Jacobhoz?
– Igen.
– Tehát mondhatjuk, hogy nem voltál teljesen biztos
abban, hogy Jacob a gyilkos?
– Igen, így igaz.
– Mert senki sem akar egy gyilkossal barátkozni,
ugye?
– Nem, azt hiszem, hogy nem.
– Még azután is Jacob barátja maradtál, hogy
gyilkossággal vádoltad meg a Facebookon? Tartottad
vele a kapcsolatot, összejártál vele?
– Igen.
– Soha nem féltél Jacobtól?
– Nem.
– Soha nem próbált megfenyegetni vagy
megfélemlíteni téged? Soha nem támadt rád?
– Nem.
– Igaz, hogy a szüleid tiltottak el Jacobtól, mert te nem
akartad felrúgni a barátságotokat?
– Valahogy úgy.
Jonathan visszavonulót fújt, mert érezte, hogy Derek
kezd mellébeszélni. Gyorsan témát váltott.
– Azt mondtad, a gyilkosság napján tanítás előtt és
angolórán is láttad Jacobot.
– Igen.
– Semmi sem utalt arra, hogy összeverekedett volna
valakivel?
– Nem.
 – Nem volt véres?
– Csak egy kis folt volt a kezén.
– Nem volt összekarmolva, nem szakadt el a ruhája,
semmi ilyesmi? Nem volt sáros?
– Nem.
– Szóval, amikor Jacob aznap reggel beült az
angolórára, eszedbe sem jutott, hogy valami zűrbe
keveredhetett iskolába jövet?
– Nem.
– Amikor később arra a következtetésre jutottál, hogy
esetleg Jacob követte el a gyilkosságot, ahogy azt az
imént mondtad, ezt is figyelembe vetted? Hogy egy
véres, halálos késelés után egy csepp vér, egyetlen
karcolás sem volt Jacobon? Erre is gondoltál, Derek?
– Igen is, meg nem is.
– Igen is, meg nem is?
– Igen.
– Azt mondtad, Ben Rifkin nagyobb volt Jacobnál,
nagyobb és izmosabb?
– Igen.
– Jacob mégis úgy került ki ebből a küzdelemből, hogy
egy karcolás sem esett rajta?
Derek nem válaszolt.
– Azt is mondtad, hogy Jacob vigyorgott, amikor
bejelentették a zárlatot. A többi gyerek nem vigyorgott?
Nem az a természetes, hogy a kamaszok vigyorognak
idegességükben?
– Talán.
 – A kamaszok már csak ilyenek.
– Lehet.
– Most térjünk rá a késre, amit láttál, Jacob késére.
Csak a félreértések elkerülése végett: tudomásod szerint
ezzel a késsel követték el a gyilkosságot?
– Nem.
– Jacob említette neked, hogy ezzel a késsel akar
bosszút állni Ben Rifkinen a sok megaláztatás miatt?
– Nem, én ezt nem mondtam.
– És amikor megmutatta a kést, ugye, fel sem merült
benned, hogy a barátod Ben Rifkint akarja megölni vele?
Mert ha igen, akkor közbeléptél volna, nem igaz?
– Azt hiszem.
– Szóval, tudomásod szerint Jacobnak nem volt olyan
terve, hogy megöli Ben Rifkint?
– Terve? Nem.
– Nem is hangoztatta, mikor és hogyan fogja megölni
Ben Rifkint?
– Nem.
– Aztán, a gyilkosság után, csak úgy átküldte neked a
sztorit?
– Igen.
– Azt mondtad, e-mailben küldte el a linket.
– Igen.
– Elmentetted azt az e-mailt?
– Nem.
– Miért nem?
– Nem tartottam valami jó ötletnek. Úgy értem, Jake...
Jacob szemszögéből.
– Szóval, kitörölted az e-mailt, hogy megvédd őt?
– Azt hiszem.
– Meg tudnád mondani, az összes részlet közül, amit
ebben a novellában olvastál, volt valami újdonság,
valami, ami sem az interneten, sem a pletykákban nem
szerepelt?
– Nem, nem igazán.
– A kés, a park, a három szúrt seb, mindenki tudott
róluk, ugye?
– Igen.
– Egy ilyen sztori bajosan tekinthető beismerő
vallomásnak, ugye?
– Nem tudom.
– Jacob konkrétan azt állította az e-mailben, hogy ő
írta a novellát? Vagy csak találta?
– Nem emlékszem, hogy mit írt pontosan. Azt hiszem,
csak annyit, hogy „Ezt nézd meg, haver”, vagy valami
ilyesmit.
– De te ettől függetlenül biztos vagy benne, hogy
Jacob azt mondta, ő írta a novellát, nem csak olvasta?
– Azt hiszem.
– Azt hiszed?
– Igen, azt hiszem.
Jonathan ebben a szellemben tette tovább a dolgát:
mindent elkövetett, hogy apránként ízekre szedje Derek
Yoo vallomását, és annyi magas labdát üssön le,
amennyit csak bír. Ki tudja, mit fogott fel mindebből az
esküdtszék. Csak annyit mondhatok, hogy a fél tucat
esküdt, aki Derek első kikérdezésekor dühösen
jegyzetelt, most letette a tollat. Volt, aki nem is nézett rá,
csak lesütött szemmel meredt maga elé. Talán Jonathan
győzött, és úgy döntöttek, hogy figyelmen kívül hagyják
Derek vallomását. De a jelek nem erre mutattak. Nagyon
úgy tűnt, hogy csak áltatom magam, és most először
gondolkodtam el rajta, mi lesz velünk, ha Jacobot
börtönbe zárják.
 35. | Argentína

A ZNAP MORÓZUS
BÍRÓSÁGRÓL,
HANGULATBAN JÖTTEM
és a szomorúságom Jacobra meg
KI A

Laurie-ra is átragadt. Kezdettől fogva én voltam a szilárd

bástya. Azt hiszem, felzaklatta őket, hogy én is kezdem
elveszíteni a reményt. Próbáltam hazudni a kedvükért. A
szokásos közhelyeket ismételgettem: hogy nem kell
mindent úgy mellre szívni; hogy a vád bizonyítékai első
látásra sokkal ijesztőbbnek tűnnek, mint később, az egész
ügy összefüggésében; hogy az esküdtek teljesen
kiszámíthatatlanok, és nem szabad messzemenő kö-
vetkeztetéseket levonni a gesztusaikból. De a hangom
elárult. Úgy éreztem, aznap mi vesztettünk. Vagy
legalábbis akkora károkat szenvedtünk, hogy át kell
térnünk a valódi védelemre. Ezek után ostobaság lett
volna az „óhatatlanul felmerülő kétségekre”
támaszkodni: Jacob novellája felért egy beismerő
vallomással, és Jonathan bárhogy is igyekszik, nem tudja
megcáfolni Dereket abban, hogy Jacob volt a szerző. De
mélyen hallgattam erről. Semmi sem indokolta, hogy el-
mondjam az igazat, úgyhogy inkább nem tettem. Csupán
annyit jegyeztem meg, hogy: „Ma nem volt
szerencsénk.” Ennyi is elég volt.
O’Leary atya nem bukkant fel aznap este, de más sem.
Teljes elszigeteltségben voltunk. Akkor sem éreztük
volna magányosabbnak magunkat, ha kilőnek minket az
űrbe. Kínait rendeltünk, mint oly sokszor az elmúlt
hónapok folyamán, mert a futár annyira törve beszélte az
angolt, hogy előtte nem kellett feszélyeznünk magunkat.
Szinte hangtalanul ettük meg a sült oldalast és a
csirkefalatokat, majd látványosan félrevonultunk. Már
annyira elegünk volt az ügyből, hogy nem akartunk erről
beszélni, ahhoz viszont túlságosan feszültté tett minket,
hogy másról beszéljünk. Az idióta tévéműsorokhoz sem
volt hangulatunk – az életünk hirtelen túlságosan
végesnek és rövidnek tűnt ahhoz, hogy szennyet
nézzünk –, az olvasáshoz viszont nem volt türelmünk.
Tíz óra körül bementem Jacob szobájába. A fiam az
ágyon feküdt.
– Jól vagy, Jacob?
– Nem igazán.
Odamentem hozzá, és leültem az ágy szélére. Jake
odébb húzta a fenekét, hogy helyet csináljon, de
időközben úgy megnőtt, hogy alig fértünk el egymás
mellett. (Kisbabakorában a mellkasomon szendergett.
Akkora volt, mint egy cipó.)
Jacob az oldalára fordult, és felkönyökölt.
– Apa, kérdezhetek valamit? Ha szerinted rosszul
állnának a dolgaink, megmondanád?
– Miért?
– Most nem ez a lényeg, hanem az, hogy
megmondanád-e.
– Azt hiszem, igen.
 – Mert nincs értelme... szóval, ha leültetnek, mi lesz
veletek?
– Tönkremegyünk.
– Elveszik a házat?
– Előbb-utóbb igen. Az a fedezet az óvadékra.
Jacob elgondolkodott.
– Ez csak egy ház – mondtam neki. – Nem hiányozna.
Te sokkal fontosabb vagy.
– Igen, de akkor is. Hol laknátok?
– Ezen gondolkodtál az előbb?
– Ezen is.
Laurie jelent meg az ajtóban. Karba fonta a kezét, és az
ajtófélfának dőlt.
– Te hova mennél?
– Buenos Airesbe.
– Buenos Airesbe? Miért pont oda.
– Állítólag nagyon menő hely.
– Ki mondta ezt?
– Olvastam róla egy cikket a Timesban. Dél-Amerika
Párizsa.
– Hm. Nem tudtam, hogy Dél-Amerikában is van egy
Párizs.
– Dél-Amerikában van, nem?
– Igen, Argentínában. Azért nem ártana kicsit
alaposabban utánanézned a dolgoknak, mielőtt hanyatt-
homlok rohansz Buenos Airesbe.
– Van ott olyan, hogyishívják, olyan szerződés, ami
alapján kiadják a foglyokat?
 – Kiadatási egyezmény? Nem tudom. Még egy dolog,
aminek utána kellene nézni.
– Igen. Nyilván.
– Miből fizetnéd a jegyet?
– Nem én fizetném. Hanem ti.
– És az útlevél? A tiédet bevonták, nem emlékszel?
– Csak tudnék szerezni egy újat valahonnan.
– Ne mondd! És hogyan?
Laurie bejött, leült az ágy mellé a földre, és
megsimogatta Jacob haját.
– Átszökne Kanadába, és szerezne egy kanadai
útlevelet.
– Hm. Ez azért nem olyan egyszerű, de tegyük fel,
hogy sikerül. Mihez kezdenél Buenos Airesben, ami,
mint tudjuk, Argentínában van?
– Tangózna – mondta Laurie. Könnyes volt a szeme.
– Tudsz tangózni, Jacob?
– Nem nagyon.
– Azt mondja, nem nagyon.
– Nem nagyon, vagyis egyáltalán nem – nevetett
Jacob.
– Nem baj, majd ott megtanulsz.
– Buenos Airesben mindenki tud tangózni – mondta
Laurie.
– De a tangóhoz partner is kell, nem?
Jacob szégyenlősen mosolygott.
– Buenos Aires tele van gyönyörű nőkkel, akik
imádnak tangózni. Gyönyörű, titokzatos nőkkel.
Jacobnak minden ujjára jut egy.
– Ez igaz, apa? Sok szép nő van Buenos Airesben?
– Állítólag.
Jacob hanyatt feküdt, és összekulcsolta az ujjait a feje
alatt.
– Ez egyre jobb.
– Jake, és mihez kezdesz, ha megunod a tangózást.
– Gondolom, iskolába járok.
– Azt is én fizetném?
– Persze.
– És suli után?
– Nem tudom. Talán ügyvéd leszek, mint te.
– Nem gondolod, hogy meg kellene húznod magad?
Tekintve, hogy szökésben leszel.
Laurie válaszolt helyette.
– Nem. A hatóságok megfeledkeznek majd róla, és
hosszú, boldog, csodálatos élete lesz Argentínában egy
gyönyörű nővel, aki imád tangózni És Jacob nagy ember
lesz. – Feltérdelt, hogy közelről lássa Jacob arcát, és
tovább simogatta a haját. – Gyerekei lesznek, akik majd
szintén családot alapítanak, és annyi ember életét teszi
boldoggá, hogy senki sem fogja elhinni neki, hogy
egyszer régen Amerikában az emberek szörnyű dolgokat
mondtak róla.
Jacob lehunyta a szemét.
– Nem biztos, hogy holnap be tudok menni a
bíróságra. Nem bírom tovább.
– Tudom, Jake – simogattam meg a mellkasát. –
Nemsokára vége.
– Ettől félek.
– Nekem is elegem van – mondta Laurie.
– Nemsokára vége. Tartsatok ki! Bízzatok bennem!
– Apa, mondd meg, jó? Ahogy megígérted. Ha már... –
intett a fejével az ajtó felé.
El kellett volna mondanom neki az igazat. Baj van,
Jake. Nincs menekvés. De nem tettem. Csupán annyit
mondtam:
– Ne izgulj! Győzni fogunk.
– De ha...
– Ha. Igen, akkor feltétlenül szólni fogok, Jacob –
borzoltam fel a haját. – Próbáljunk meg aludni.
Laurie homlokon csókolta Jacobot, és én is követtem a
példáját.
– Ti is eljöhetnétek velem Buenos Airesbe. Menjünk
együtt! – mondta a fiunk.
– Lehet ott kínait rendelni?
– Persze, apa – vigyorgott Jacob. – Repülővel fogjuk
hozatni.
– Akkor jó. Hirtelen elbizonytalanodtam, hogy
kivitelezhető-e a terved. Most pedig aludjunk. Holnap
megint nehéz napunk lesz.
– Remélem, nem – mondta Jacob.

– Már régóta nem voltam ilyen boldog, mint most,

amikor szóba került Buenos Aires – seppegte Laurie,
miután befeküdt mellém az ágyba. – Nem is emlékszem,
mikor mosolyogtam utoljára.
Ám hamar elpárolgott a jókedve, mert kisvártatva,
ahogy felém fordulva feküdt az ágyban, odasúgta:
– Mi van, ha elmegy Buenos Airesbe, és ott is megöl
valakit?
– Laurie, Jacob nem megy Buenos Airesbe, és nem fog
megölni senkit. Itt sem ölt meg senkit.
– Én nem vagyok ilyen biztos benne.
– Ne mondd ezt!
A feleségem félrekapta a tekintetét.
– Laurie!
– Andy, mi van, ha mi tévedtünk? Mi van, ha
felmentik, és ne adj' isten, újra gyilkol? Te nem éreznéd
felelősnek magad?
– Laurie, késő van, kimerültél. Inkább máskor
folytassuk ezt a beszélgetést! Egyelőre ne is gondolj erre.
Csak becsavarodsz tőle.
– Nem – nézett rám esdeklően Laurie, mintha én
viselkednék ostobán. – Andy, őszintének kell lennünk
egymással. Erre igenis gondolni kell.
– Miért? Még nem zárult le a per. Túl hamar feladod.
– Erre is gondolnunk kell, mert a fiunkról van szó.
Szüksége van a segítségünkre.
– Laurie, mi mindent megteszünk érte. Bátorítjuk,
segítünk neki, hogy ép ésszel kibírja a tárgyalást.
– Szerinted, ez a dolgunk?
– Igen! Mi más lenne?
 – Mi van, ha neki valami másra van szüksége, Andy?
– Nincs más. Miről beszélsz? Ennél többet nem
tehetünk. Már most is mindent megteszünk, ami
emberileg lehetséges.
– Andy, mi van, ha bűnös?
– Nem fogják elítélni.
Laurie ziháló suttogása élénkké, nyomatékossá vált.
– Most nem a tárgyalásról beszélek. Hanem az
igazságról. Mi van, ha tényleg bűnös?
– Nem az.
– Andy, komolyan ezt gondolod? Hogy nem ő tette?
Ennyi? Szemernyi kétség sincs benned?
Nem válaszoltam. Nem bírtam.
– Andy, én már nem tudok kiigazodni rajtad. Mondd
el, mi van, avass be engem is! Egyszerűen nem tudom,
mi járhat a fejedben.
– Semmi sem jár a fejemben. – A mondat őszintébbnek
hatott, mint eredetileg terveztem.
– Andy, néha legszívesebben nyakon ragadnálak,
hogy kirázzam belőled az igazságot.
– Jaj, már megint apám van porondon?
– Nem, nem erről van szó. Én Jacobról beszélek.
Szeretném, ha teljesen őszinte lennél hozzám, a
kedvemért. Tudnom kell. Még ha te nem is akarsz
tudomást venni róla. Szerinted, Jacob tette?
– Azt hiszem, vannak dolgok, amiket egy szülő soha
nem feltételezhet, a gyerekéről.
– Én nem ezt kérdeztem.
 – Laurie, ő a fiam.
– A fiunk. Felelősséggel tartozunk érte.
– Pontosan. Felelősséggel tartozunk érte. Ki kell
tartanunk mellette – simogattam meg Laurie haját.
De ő ellökte a kezemet.
– Nem! Andy, te tényleg nem érted, mit mondok? Ha
Jacob bűnös, akkor mi is azok vagyunk. Ez az igazság. A
mi kezünk is benne van a dologban. Belőlünk jött létre:
belőled és belőlem. Mi hoztuk őt a világra. És ha tényleg
bűnös... te vállalod a felelősséget? Vállalni fogod a
felelősséget?
– Ha muszáj.
– Komolyan, Andy? Képes leszel rá?
– Igen. Nézd, ha bűnös, ha veszítünk, azt is fel kell
dolgoznunk valahogy. Úgy értem, tudom, miről beszélsz.
De mi akkor is a szülei leszünk. Nem adhatjuk vissza a
babaruhát.
– Andy, te vagy a legdühítőbb, legbecstelenebb ember
a világon.
– Miért?
– Mert szükségem lenne rád, de te meg sem próbálsz
segíteni.
– Dehogynem!
– Nem. Folyton csak kioktatsz. Frázisokat pufogtatsz.
Elrejtőzöl a szép barna szemeid mögé, és fogalmam
sincs, mi jár a fejedben. Egyszerűen nem tudok rájönni.
Sóhajtva csóváltam meg a fejem.
– Néha én magam sem tudom, Laurie. Nem tudom,
mit gondoljak. Úgyhogy inkább nem gondolok rá.
– Andy, könyörgöm, erre is gondolnunk kell. Nézz
magadba! Te vagy az apja. Ez elkerülhetetlen. Ő tette?
Igen vagy nem?
Egyre közelebb lökött hozzá, a baljós, sötét
gondolathoz, hogy Jacob a Gyilkos. Hozzáértem,
megérintettem a köpenye szegélyét, de ennél tovább nem
bírtam menni. Túl veszélyesnek tartottam.
– Nem tudom.
– Szóval, lehet, hogy ő volt.
– Nem tudom.
– De nem kizárt.
– Mondom, hogy nem tudom, Laurie.
Laurie feszülten fürkészte az arcomat, a tekintetemet,
valami biztos, megingathatatlan fogódzót keresve.
Igyekeztem higgadtságot erőltetni a vonásaimra, hogy
megtalálhassa azt, amit keres: megnyugvást, szeretetet,
összetartást, bármit. De igazságot? Bizonyosságot? Azt
nem. Azt én nem tudtam megadni neki.
Néhány óra múlva, hajnali egy óra tájban, szirénázás
hallatszott a távolból. Kicsit furcsálltam a dolgot, a mi
csendes kertvárosunkban sem a rendőrség, sem a
tűzoltóság nem szokta bekapcsolni a szirénát. Csak a
villogót. Röpke öt másodpercig tartott a vijjogás, aztán,
mint egy ellobbanó láng, beleveszett a csöndbe. Laurie
ugyanabban a helyzetben aludt mögöttem, mint egy
perce: háttal nekem. Az ablakhoz mentem, és kinéztem
az utcára, de semmit sem láttam. Csak másnap reggel
derült ki, mi volt az a vad szirénázás, és hogyan változott
meg a helyzet a tudtunk nélkül. Már Argentínában
voltunk.
 36. | Ez haláli

M ÁSNAP REGGEL FÉL HATKOR megszólalt a telefon, a

mobilom. Automatikusan felvettem, mert az évek
során belém ivódott, hogy akár a leglehetetlenebb
időpontokban is riaszthatnak.
– Andy Barber! – szóltam bele a régi, határozott
hangomon, hogy a hívó azonnal hallja, bármilyen korán
is van, én nem aludtam.
– Ki volt az? – kérdezte Laurie, amikor letettem a
telefont.
– Jonathan.
– Mi a baj?
– Semmi.
– Akkor miért hívott?
Széles vigyor terült szét az arcomon, és mámoros,
felszabadult boldogság áradt szét a testemben.
– Andy?
– Vége.
– Hogyhogy vége?
– Bevallotta.
– Mi van? Ki vallotta be?
– Patz.
– Micsoda?
– Jonathan betartotta az ígéretét, és kézbe vette a
dolgokat. Patz megkapta az idézést, és tegnap este
megölte magát. Hagyott egy búcsúlevelet, amiben teljes
beismerő vallomást tett. Jonathan azt mondta, egész
éjszaka ott voltak a lakásán. Azonosították a kézírást: a
levél eredeti. Patz bevallotta.
– Bevallotta? Csak úgy? Hogy lehet az?
– Te sem tudod elhinni, mi?
– Hogy halt meg?
– Felakasztotta magát.
– Úristen!
– Jonathan azt mondja, amint kinyit a bíróság,
kérvényezi Jacob szabadon bocsátását.
Laurie a szája elé kapta a kezét. És már sírva is fakadt.
Összeölelkeztünk, és úgy rohantunk be Jacob szobájába,
mintha karácsony lenne – vagy inkább húsvét, tekintettel
a csodával határos feltámadásra. Felráztuk a fiunkat,
aztán megöleltük, és közöltük vele a döbbenetes hírt.
Hirtelen minden megváltozott. Egy csapásra minden
megváltozott. Felöltöztünk, és tűkön ülve vártuk, mikor
indulhatunk a bíróságra. Bekapcsoltuk a híradót, és a
Boston.com-ot is megnéztük, hátha írnak valamit Patz
öngyilkosságáról, de nem találtunk semmit, úgyhogy
csak ültünk, egyfolytában vigyorogtunk, és
hitetlenkedve csóváltuk a fejünket.
Sokkal jobb volt így, mintha az esküdtszék mentette
volna fel Jacobot. Hiszen köztudomású: a nem bűnös
csupán a bizonyítékok hiányára utal. Jacobról azonban
hitelt érdemlően bebizonyosodott, hogy ártatlan. Mintha
az egész borzalmas epizódot törölték volna. Nem hiszek
sem Istenben, sem a csodákban, de ez igazi csoda volt.
Nem tudom szavakkal leírni az érzést. Mintha isteni
beavatkozás történt volna – igazi csoda. Egyedül az
árnyékolta be a boldogságunkat, hogy nem mertünk
hinni a fülünknek, és nem akartunk előre inni a medve
bőrére, vagyis meg akartuk várni, amíg hivatalosan is
ejtik a vádat. Elképzelhetőnek tartottuk ugyanis, hogy
Logiudice Patz beismerő vallomása ellenére is tovább
folytatja az eljárást.
Jonathannek azonban nem is kellett benyújtania a
szabadon bocsátási kérelmet. A bíró még el sem
foglalhatta a helyét, Logiudice úgynevezett nolle prosequit
nyújtott be, amelyben az állt, hogy az állam ejti a
vádakat.
Pontban kilenckor a bíró enyhe mosollyal a szája
sarkában perdült ki a pulpitusra. Színpadias
mozdulatokkal olvasta át az ügy folytatásának
mellőzését kérő indítványt, majd intett Jacobnak, hogy
álljon fel.
– Mr. Barber, látom az arcukon, hogy már értesültek a
fejleményekről. Úgyhogy, hadd legyek én az első, aki
kimondom azt, amit már bizonyára nagyon régóta
szeretne hallani: Jacob Barber, ön szabadon távozhat.
Tapsvihar (tapsvihar!) tört ki, és mi boldogan
ölelkeztünk össze Jacobbal.
A bíró lecsapott a kalapácsával, de közben elnéző
mosollyal nézett ránk. Amikor nagyjából mindenki
elcsendesedett, intett a jegyzőnek, aki monoton hangon –
úgy tűnt, ő az egyetlen, aki elégedetlen az eredménnyel –
olvasni kezdett:
– Jacob Michael Barber, a nulla, nyolc, kötőjel, négy,
négy, nulla, hetes számú vádirat ügyében a vád nolle
prosequit nyújtott be, amelynek értelmében a bíróság
elrendeli, hogy ön a mai nappal mentesüljön a fent
említett vádiratban ismertetett vádak alól. A korábban
megállapított óvadék a kezes számára visszajuttatásra
kerül. Ügy elutasítva.
Ön a mai nappal mentesüljön a fent említett
vádiratban ismertetett vádak alól. A cirkalmas jogi
megfogalmazás annyit takar, hogy a vádlott szabad. Azt
jelenti: nem kell többé megjelennie a bíróság előtt –
menjen isten hírével.
Mary lepecsételte a vádiratot, a mappájába csúsztatta
a papírlapot, és olyan fürgén hajította a mappát a kimenő
iratok kosarába, mintha még egy halom aktán kellene
átrágnia magát ebédig.
És ezzel vége volt.
Vagyis majdnem vége. Átverekedtük magunkat a
riporterek gyűrűjén – akik ezúttal azért lökdöstek
minket, hogy gratuláljanak, és még időben eljuttathassák
az anyagot a reggeli műsorba –, és szó szerint futva
menekültünk a Thorndike Streeten a mélygarázs felé.
Futva, kacagva – szabadon!
Eljutottunk az autóig, és egy kínos pillanatig
megilletődötten kerestük a szavakat, hogy köszönetet
mondjunk Jonathannek, aki szerényen szabadkozni
kezdett, mert, vallotta meg őszintén, nem rajta múlt a
dolog. Azért megköszöntük neki a segítségét. Újra meg
újra. Vadul ráztam a kezét, Laurie pedig a nyakába
borult.
– Nyertél volna – mondtam neki. – Biztos vagyok
benne.
A nagy felfordulásban Jacob pillantotta meg az
érkezőket.
– Ajjaj! – mondta.
Ketten voltak. Dan Rifkin jött elöl. Drapp
ballonkabátot viselt, divatosabbat, díszesebbet, mint az
átlag, rengeteg gombbal, zsebbel meg pánttal. Most is
merev, babaszerű volt az arca, ezért nem lehetett tudni,
mit akar. Talán bocsánatot szeretne kérni?
Néhány méterrel mögötte O’Leary atya ballagott.
Rifkinhez képest kész óriásnak hatott. Zsebre dugott
kézzel közeledett, sapkáját mélyen a szemébe húzta.
Lassan hátrafordultunk. Mind a négyünknek ugyanaz
a kifejezés ült az arcán: örömmel vegyes döbbenet, hogy
ez az ember, akit mi természetesen a sok szenvedés
ellenére is a barátunknak tartottunk, most nagylelkűen
idejön, hogy visszafogadjon minket a világába, a való
világba. De az arckifejezése nem sok jót ígért.
Keménynek tűnt.
– Dan! – szólította meg Laurie.
Rifkin nem válaszolt. Egy kést húzott elő a
ballonkabátja zsebéből, egy közönséges konyhakést,
amelyben, bármilyen abszurdul is hangzik, egy Wüsthof
Classic steakkést ismertem fel, mert nekünk is
ugyanilyen késkészletünk volt otthon. De nem volt időm
felfogni, milyen fennkölten bizarr élmény lenne, ha egy
ilyen késsel szúrnának le, mert még mielőtt Dan Rifkin
odaért volna hozzánk, O’Leary karon ragadta. A
motorháztetőhöz vágta Rifkin kezét, és a kés
csörömpölve a betonpadlóra hullott. Majd hátracsavarta
a kis ember karját, és hasmánt, könnyedén – olyan
könnyedén, mintha egy kirakatbabát szorongatna – a
motorháztetőhöz préselte.
– Nyugi, bajnok – szólt oda a méltatlankodó
Rifkinnek.
Mindezt szakértő, kecses mozdulatokkal tette. Az
egész akció nem tartott tovább néhány másodpercnél.
Tátott szájjal bámultuk a két férfit.
– Ki maga? – kérdeztem végül.
– Az édesapja barátja. Ő kért meg, hogy tartsam
magán a szemem.
– Az apám? Honnan ismeri maga az apámat? Nem,
hagyjuk! Nem akarom tudni.
– Mit csináljak ezzel a fickóval?
– Engedje el! Még kérdezi?
A pasas engedelmeskedett.
 Rifkin felegyenesedett. Könnyes volt a szeme.
Tehetetlen dühvel nézett ránk, látszott rajta, hogy
továbbra is meg van győződve róla, Jacob ölte meg a fiát,
de nem tud mit tenni. Aztán tántorogva eloldalgott. El
sem tudom képzelni, milyen kínok vártak még rá.
O’Leary atya Jacobhoz lépett, és kezet nyújtott neki.
– Gratulálok, kölyök! Ezt nevezem. Láttad, milyen
képet vágott az a seggfej kerületi ügyész? Beszarás!
Jacob zavartan rázta meg a pasas kezét.
– Ez haláli! – mondta O’Leary atya. – Ez haláli! Te
vagy Billy Barber fia? – kérdezte tőlem nevetve.
– Igen. – Nem szívesen ismertem el. Nem emlékszem,
hogy valaha is nyíltan felvállaltam volna. O’Leary atya
azonban örömmel fogadta a hírt, így mindketten
elmosolyodtunk.
– Nagyobb vagy, mint ő, az biztos. Az a szarházi
kétszer kitelne belőled.
Nem tudtam mit kezdeni a megjegyzésével, úgyhogy
csak álltam, megdermedve.
– Mondd meg a faterodnak, hogy üdvözlöm! –
mondta O’Leary atya. – Jézusom, milyen sztorikat
tudnék mesélni róla!
– Ne tegye! Kérem!
A pasas Jacobhoz fordult:
– Igazi mázlista vagy, kölyök. – Azzal felnyerített, és
elballagott. Soha többé nem találkoztam O’Leary atyával.
 Negyedik rész

„Az, hogy az emberi testben másodpercenként

előforduló elektromos jelekből és kémiai reakciókból
pontosan hogyan válik gondolat, motiváció, késztetés
– meddig tart a rideg gépezet, és hol kezdődik a tudat,
a gépezet lelke –, nem kifejezetten tudományos kérdés,
annál az egyszerű oknál fogva, hogy nem tudunk
olyan kísérletet kitalálni, amely megragadhatná, vagy
mérhetővé és megismételhetővé tenné a folyamatot.
Mert minden tudásunk ellenére megingathatatlan
tény: nem tudunk és soha nem is leszünk képesek
ésszerű magyarázatot adni arra, miért cselekednek az
emberek úgy, ahogy. ”

PAUL HEITZ
A neurokriminológia visszásságai
American Journal of Criminology and Public Policy, Fall 2008
37. | Utózöngék

A z ÉLET MEGY TOVÁBB, TALÁN TÚL SOKÁI IS, ha

őszinték vagyunk. Egy hosszú élet során harminc-
harmincötezer napot kell túlélnünk, de csak néhány tucat
van közöttük, ami igazán Számít, amikor Valami
Emlékezetes Történik. A maradék – az életünk zömét
kitevő több tízezer nap – jelentéktelen, rutinszerű,
monoton. Gyorsan letudjuk, és rögtön el is felejtjük.
Amikor visszagondolunk az életünkre, hajlamosak
vagyunk elsiklani a számok fölött. Csak a szépre
emlékezünk, a többit pedig elfelejtjük. Takaros kis
történetekbe rendezzük hosszú, parttalan életünket,
ahogy most én is. De az életünk alapjában véve egy
szemétdomb, amely csupa közönséges, felejthető napból
áll, és a Vég soha nem az igazi vég.
A nap, amikor Jacobot felmentették, természetesen
Nagy Napnak számított. De utána csupa jelentéktelen
nap követte egymást.
Nem tértünk vissza a „normális kerékvágásba”, már
elfejtettük, milyen az. De legalább nem voltak illúzióink,
hogy valaha is visszatérnek a régi szép napok. Persze, a
Jacob szabadulása utáni napokban és hetekben, ahogy a
győzelmünk miatt érzett eufória kezdett alábbhagyni,
mégiscsak kialakult egyfajta rutin, még ha teljesen kez-
detleges is. Ritkán jártunk el otthonról. Soha nem
mutatkoztunk étteremben vagy más nyilvános helyen,
ahonnan kinézhettek volna minket. Én vállaltam
magamra a bevásárlást, mert Laurie nem akarta
megkockáztatni, hogy még egyszer összefusson
Rifkinékkel a szupermarketben. Bevásárlás közben, jó
háziasszony módjára, rögtön meg is terveztem a heti
menüt (hétfőn tészta, kedden csirke, szerdán
hamburger...). Néha megnéztünk egy filmet, rendszerint
hétköznap, amikor alig lézengenek a mozikban, de még
így is kínosan ügyeltünk rá, hogy csak villanyoltás után
osonjunk be a terembe. Többnyire otthon rostokoltunk.
Folyton a neten lógtunk, megcsömörlötten, kiguvadt
szemmel. Inkább az alagsori futópadon edzettünk, mint
hogy a szabadban fussunk. Beiratkoztunk egy online
videotékába, hogy mindig legyen kéznél DVD. Így
visszatekintve, elég sivár életet éltünk, de akkoriban nem
bírtam betelni vele. Szabadok voltunk, vagy legalábbis
azt hittük.
Még az is megfordult a fejünkben, hogy elköltözünk.
Na, nem Buenos Airesbe, sajnos, hanem valami sokkal
prózaibb helyre, ahol új életet kezdhetnénk: Floridába,
Kaliforniába, Wyomingba. Bárhova, ahol az ember tiszta
lappal indulhat. Sokáig kacérkodtam az arizonai
Bisbeevel, ahol állítólag könnyű elrejtőzni és rejtve
maradni. Azt is megtehettük volna, hogy elhagyjuk az
országot, ami kicsit extravagáns gondolatnak tűnt. És
parttalan vitákhoz vezetett. Laurie szerint az ügy akkora
nyilvánosságot kapott, hogy úgysem tudnánk
elmenekülni előle, bármilyen messzire költöznénk is.
Különben is, mondta, minden Bostonhoz köti. Én a
magam részéről alig vártam, hogy elköltözhessek. Nem
ragaszkodtam konkrét helyekhez, ott volt az otthonom,
ahol Laurie élt. De nem igazán sikerült meggyőznöm a
feleségemet.
Newtonban továbbra sem csillapodtak a kedélyek. A
szomszédaink zöme meghozta a saját ítéletét: nem
bűnös, de nem is ártatlan.
Lehet, hogy nem Jacob gyilkolta meg Ben Rifkint, de
így is eleget hallottak. Kés, erőszakos fantáziák, rossz
vér. Voltak, akik azt is gyanúsnak találták, hogy olyan
hirtelen szakadt vége a tárgyalásnak. A fiunk jelenléte
aggasztotta és bosszantotta az embereket. Még a
megértőbb szülők sem engedték, hogy Jacob a
gyerekeikkel érintkezzen. Jobb biztosra menni. Hiába
voltak kilencvenkilenc százalékban biztosak az
ártatlanságában, ki vállalná a kockázatot, amikor ilyen
nagy a tét? És ki kockáztatná, hogy megbélyegzik, amiért
együtt látták Jacobbal? Jacob pária lett, függetlenül attól,
hogy bűnös volt-e vagy sem.
Ilyen körülmények között nem mertünk visszaküldeni
Jacobot a newtoni iskolába. Amikor a vádemelést
követően felfüggesztették a tanulói jogviszonyát, a város
kénytelen volt kirendelni neki egy magántanárt, Mrs.
McGowant, akit a későbbiekben is megtartottunk. Mrs.
McGowan volt az egyetlen rendszeres látogatónk,
gyakorlatilag az egyetlen ember, aki belelátott az
életünkbe. Amikor belépett a házba, kicsit lomposan és
elnehezült csípővel, tekintete rögtön megállapodott a
szennyeskupacokon, a mosogatóban tornyosuló koszos
edényeken, Jacob zsíros haján. Nyilván csodabogaraknak
tartott minket. De azért minden reggel kilenckor leült
Jacobbal a konyhaasztalhoz, kikérdezte a leckét, és jól
leszúrta a fiút, ha nem csinálta meg a házi feladatot.
– Engem nem tudsz meghatni – vágta a fejéhez.
Laurie is tevékenyen részt vett Jacob tanításában.
Nagyszerű tanár volt, türelmes, kedves. Még sosem
láttam őt tanítani, de látván, milyen ügyesen bánik
Jacobbal, rögtön megállapítottam magamban: nyugodtan
visszamehetne tanítani. Kár volt abbahagynia.
Ahogy teltek-múltak a hetek, Jacob kezdte megszokni
új, magányos életét. Természeténél fogva vonzódott a
remeteélethez. Azt állította, hogy nem hiányoznak a
barátai. Lehet, hogy eleve magántanulónak kellett volna
lennie. Így anélkül szívhatta volna magába a tudást, a
„tartalmat” (hogy őt idézzem), hogy a közösség okozta
komplikációk – a lányok, a szex, a sport, az erőszakos
fiúk, a kiközösítés, a klikkek – miatt kelljen folyton
aggódnia. Jake szívesebben volt egyedül. Nem is csoda,
azok után, amiken keresztülment. Amikor felvetődött,
hogy esetleg elköltözünk, Jacob lelkesedése nem ismert
határokat. Minél messzebb, minél távolabb, annál jobb.
Az arizonai Bisbee tökéletesen meg is felelt volna neki.
Ez volt Jacob – ez a nyugalom, ez a kiegyensúlyozottság;
félig derűs, félig nemtörődöm. Tudom, furcsán hangzik,
de Jacob, akinek a legnagyobb vesztenivalója volt ebben
az ügyben, egyszer sem sírta el magát, egyszer sem
omlott össze. Ahogy az már a kamaszoknál lenni szokott,
néhanapján ő is dühöngött, duzzogott, bezárkózott vagy
elmerült az önsajnálatban, de egy pillanatra sem esett
szét. Most, az ügy lezárulása után is ugyanolyan
egykedvű maradt, amilyen mindig is volt. Nem nehéz
elképzelni, az osztálytársai miért idegenkedtek
hátborzongató nyugalmától. Én, a magam részéről,
csodálatra méltónak tartottam a viselkedését.
Nem mentem vissza dolgozni, legalábbis egy darabig.
Technikailag továbbra is a fizetett szabadságomat
töltöttem. Az ügyészség az egész epizód során szó nélkül
utalta a számlámra a fizetésemet. Semmi kétség, Lynn
Canavan benne volt a slamasztikábán. Rossz lóra tett.
Most már nem rúghatott ki, hiszen nem követtem el
semmit, de a régi pozíciómba sem helyezhetett vissza.
Tudtam, hogy előbb-utóbb fel kell ajánlania nekem
valamit, amit én természetesen nem fogadok el, és ezzel
véget is ér a történet. De egyelőre úgy tűnt, Canavan
továbbra is hajlandó megtartani az állásomban, ha
tartom a számat, ami elég kis árnak tűnt. Amúgy is
tartottam volna a számat, kedveltem őt.
Közben Canavannek nagyobb gondja is akadt. El
kellett döntenie, mit kezd Logiudice-szal, alias
Raszputyinnal, akinek szakmai bukása nyilván a
politikai ambícióit is derékba törte, és világosan látszott,
ha Canavan nem vigyáz, a pasas őt is magával ránthatja.
De Canavan nem rúghatott ki egy ügyészt azzal az
indokkal, hogy elvesztett egy pert, különben ki akarna
neki dolgozni? A köz úgy vélekedett, hogy Canavan
nemsokára megpályázza a legfőbb ügyészi vagy a
kormányzói posztot, és a következő kerületi ügyészre
hagyja a piszkos munkát. De egyelőre nem volt más
választása, mint kivárni. Talán Logiudice-nak sikerül
visszaszereznie a becsületét. Miért, sosem lehet tudni.
Én egyelőre nem sokat aggódtam a saját karrierem
miatt. Az ügyészi pályafutásomnak természetesen
befellegzett. Túl sok megaláztatást kellett volna
elszenvednem. Ügyvédként talán elhelyezkedhettem
volna. Mondjuk büntetőügyvédként, ahol Jacob ügye
akár még jó referenciaként is működhetne – az
igazságtalanul meghurcolt ártatlan fiú drámája, aki
szembe mert szállni a Nagy Emberrel, vagy valami
ilyesmi. De kicsit öreg voltam már ahhoz, hogy térfelet
cseréljek. Nem voltam biztos benne, hogy bevenné a
gyomrom, ha most azoknak a szarháziaknak az oldalára
állnék, akiket egész életemben rács mögé akartam
juttatni. Fogalmam sem volt, mihez kezdjek. A pokol
tornácán álltam, a családommal egyetemben.
Hármunk közül Laurie-t viselte meg a legjobban a per.
A következő hetekben kicsit sikerült összeszednie magát,
de soha többé nem talált vissza a régi énjéhez. Nem
hízott vissza, és az arca is elgyötörtnek tűnt. Mintha
néhány hónap alatt tíz évet öregedett volna. De az igazi
változás a lelkében zajlott le. A Jacob pere utáni első
hetekben hűvös visszafogottság áradt belőle. Nem bírt
ellazulni. De én nem akadtam fenn ezen az új, óvatos
énjén. A feleségem mártírrá vált, és ennek megfelelően
viselkedett. Ez persze megváltoztatta a családi dinamikát
– anya már nem noszogatott minket, a család
evolvenseit, hogy osszuk meg vele a problémáinkat, és
úgy általában tárulkozzunk ki előtte. Teljes
visszavonulót fújt, legalábbis egy időre. Távolról figyelt
minket. Nem irigyeltem őt. A feleségem, most, a sok
szenvedés után, egy kicsit olyan lett, mint én,
keményebb. A szenvedés megedzi a lelket. Az önökét is
megedzi majd, ha arra kerül a sor – mert mindenkinél
eljön ez a pillanat.
 38. | A rendőrdilemma

Északi Büntetés-végrehajtási Intézet, Somers, Connecticut.

Ú JRA A LÁTOGATÓFÜLKÉBEN. A hermetikusan

lezárt fehér falú bokszban, a vastag üvegablak
előtt. Folyamatos háttérzaj: duruzsolás a szomszédos
fülkékben, fojtott kiáltások és börtönlárma a távolban, a
hangosbemondó recsegése.
Véreskezű Billy csoszogott be az ablakkeretbe, keze
derékbilincsben, amelyet egy második lánc kötött össze
megbilincselt bokájával. Fütyült rá, úgy lépett be az
ajtón, mint egy zsarnok király – állát előreszegve, ajkán
gúnyos mosollyal, ősz haja úriemberesen hátrafésülve.
Két őr vezette oda a székhez, anélkül, hogy akár egy
ujjal is hozzáértek volna. Az egyik meglazította a
derékbilincset, a másik meg nézte, aztán mind a ketten
kihátráltak az ablakkeretből.
Apám fogta a telefonkagylót, és úgy kulcsolta össze a
kezét az álla alatt, mintha imádkozna.
– Öcsi! – mondta. A hangja azt sugallta: Milyen
kellemes meglepetés!
– Miért csináltad ezt?
– Mit?
– Patzet.
 Apám tekintete az arcomról a fali telefonra siklott,
majd vissza, így akart figyelmeztetni, hogy lehallgatják a
vonalat.
– Öcsi, miről beszélsz? Én végig itt voltam. Lehet,
hogy elfelejtetted, de nem sokszor kapok kimenőt.
Széthajtogattam egy dokumentumot, amelyen a
közveszélyes bűnözők neve szerepelt. Többoldalas lista
volt. Lesimogattam a tenyeremmel, és szétterpesztett
ujjakkal az üveghez nyomtam, hogy apám is jól lássa a
nevet: James Michael O’Leary, alias Jimmy, Jimmy-O,
O’Leary atya, Szül.: 1943. 02. 18.
Apám előrehajolt, és a papírlapra sandított.
– Életemben nem hallottam róla.
– Életedben nem hallottál róla? Tényleg?
– Életemben nem hallottam róla.
– Itt állapodtál meg vele.
– Annyi ember fordul meg itt.
– Hat évet ültetek le együtt. Hat évet!
Apám vállat vont.
– Én nem nagyon dumálok senkivel. Ez börtön, nem a
Yale. Talán, ha lenne róla egy fotód. – Csibészes
kacsintás. – De életemben nem hallottam a pasasról.
– Hát, pedig ő hallott rólad.
Vállrándítás.
– Sok ember hallott rólam. Legenda vagyok.
– Azt mondta, megkérted, hogy figyeljen ránk,
figyeljen Jacobra.
– Baromság.
 – Hogy védjen meg minket.
– Baromság.
– Te megbíztál valakit, hogy védjen meg minket?
Szerinted majd pont te fogod megvédeni a gyerekemet?
– Hé, én nem mondtam ilyet. Ezt csak te gondolod.
Mondtam már, hogy nem ismerem a fickót. Fogalmam
sincs, mi a fenéről beszélsz.
Ha az ember elég időt tölt el a bíróságon, igazi
hazugságszakértő válik belőle. Megtanul különbséget
tenni a mellébeszélések között, ahogy az eszkimók is
különbséget tudnak tenni a hófajták között. Ez a cinkos
kacsintásokkal kísért tiltakozás, amit Billy dobott be –
ahol a Nem én voltam valójában azt jelentette, Hát persze,
hogy én voltam, de mind a ketten tudjuk, hogy nem lehet
bizonyítani –, minden bűnöző álma. Beleröhögni egy
zsaru arcába! Naná, hogy a szemétláda apám is remekül
szórakozott. A zsaru szempontjából nincs is értelme
feszegetni egy ilyen „beismerő tagadást”. Megtanulod el-
fogadni a helyzetet. Ez is a játszma része. Ez a rendőr
dilemmája: beismerő vallomás nélkül nincs bizonyíték,
de a vallomást csak úgy csikarhatod ki, ha már van a
kezedben valami.
Úgyhogy elvettem a papírt az ablak elől, és ledobtam
magam elé a melaminpultra. Hátradőltem, és
megdörzsöltem a homlokom.
– Te bolond! Te idióta vén bolond! Tudod, mit tettél?
– Bolond? Még van képed bolondnak nevezni? Nem
én keveredtem zűrbe.
 – Jacob ártatlan! Te idióta-idióta vénember!
– Vigyázz a szádra, öcsi! Ezt én nem hallgatom
tovább.
– Nem kell a segítséged.
– Nem? Etess mást!
– Nyertünk volna.
– És ha nem? Akkor mi van? Hagytad volna, hogy a
kölyök a sitten rohadjon meg? Tudod, mi ez itt, öcsi? Egy
temető. Egy szeméttelep. Egy nagy földbe vájt lyuk,
ahova az emberek beledobálják a fölöslegessé vált
szemetet. Különben is, a múltkor még azt mondtad a te-
lefonban, hogy veszíteni fogtok.
– Idefigyelj, ez... ez egyszerűen...
– Jézusom, öcsi, higgadj már le, jó? Kezd kínos lenni a
dolog, vazze’. Nézd, én nem mondok semmit, jó? Mert
nem tudom, miről beszélsz. Bármi is történt azzal a
fickóval, hogy is hívják? Patz? Bármi is történt vele, én
nem tudok semmit. Be vagyok zárva ebbe a
pöcegödörbe. Honnan a francból tudnám, mi történt? De
ha azt kéred tőlem, hogy bőgjem tele a zsebkendőmet,
mert megöltek egy ócska, pedofil, kis szarházit, vagy kit,
rossz helyen kopogtatsz. Hála az égnek! Egy hülyével
kevesebb. Baszok rá. Volt, nincs. – Apám a szájához
emelte az öklét, és ráfújt, aztán úgy nyitotta szét az ujjait,
mint a bűvész, amikor eltüntet egy pénzérmét. Volt,
nincs. Egy seggfejjel kevesebb, ennyi. Kinek hiányzik egy
ilyen rohadék?
– És te kinek hiányzol?
 Apám gyilkos pillantást vetett rám.
– Hé, én még élek! – düllesztette ki a mellkasát. –
Fütyülök rá, mit gondolsz rólam. Még élek, öcsi, akár
tetszik, akár nem. Nem tudsz megszabadulni tőlem.
– Mint a csótányok.
– Így van, szívós öreg csótány vagyok. És büszke
vagyok rá.
– És hogy csináltad? Jöttek neked eggyel? Vagy csak
megkértél egy régi havert?
– Mondtam már, hogy nem tudom, miről beszélsz.
– Tudod, az a helyzet, hogy csak utólag esett le. Van
egy zsaru barátom, tőle tudom, hogy ez az O’Leary régi
motoros a szakmában, és pénzért szívesen elintéz ezt-azt,
és amikor megkérdeztem, mit jelent ez pontosan, azt a
választ kaptam, hogy: „Megoldja a problémákat.”
Szóval, ez áll a háttérben. Felhívtad egy régi haverodat,
és ő megoldotta a problémát.
Apám nem válaszolt. Miért is válaszolt volna?
Véreskezű Billy jól tudta, mi az a rendőrdilemma. Ha
nincs beismerő vallomás, nincs ügy. Ha nincs ügy, nincs
beismerő vallomás.
Persze mind a ketten tudtuk, mi történt. Biztosra
veszem, hogy mind a ketten ugyanarra gondoltunk: egy
különösen rosszul sikerült tárgyalási nap végén O’Leary
atya felmegy a hájpacnihoz, hogy ráijesszen, fegyverrel
hadonászik az orra előtt, és ráveszi, hogy írja alá a
beismerő vallomást. A fickó talán össze is tojta magát,
mielőtt O’Leary atya felkötötte.
 – Van fogalmad róla, mit tettél Jacobbal?
– Igen, megmentettem az életét.
– Nem. Elvetted tőle a lehetőséget, hogy elégtételt
kapjon a bíróságon. Elvetted tőle a lehetőséget, hogy a
saját fülével hallja, amint az esküdtszék kimondja: „nem
bűnös”. Mostantól kezdve mindenkiben ott munkál majd
a kétség. Az emberek meg lesznek győződve arról, hogy
Jacob gyilkos.
Apám elröhögte magát. Szabály szerint felnyerített.
– Hogy elégtételt kapjon a bíróságon? És még én
vagyok a bolond? Öcsi, tudod mit? Nem is vagy olyan
okos, mint gondoltam. – Azzal tovább hahotázott.
Harsányan, megfékezhetetlenül, öblös hangon. – Jaj,
hogy elégtételt kapjon a bíróságon! – ismételte
finomkodó cérnahangon. – Jézusom, öcsi! Csak azt nem
értem, hogyhogy te vagy kint, én meg bent. Mi a fasz van
itt? Te kis csicska!
– Nehéz időket élünk. Most szólj hozzá, egy ilyen
nagy embert, mint te, börtönbe zárni!
Apám azonban nem törődött velem. Úgy hajolt előre,
mintha egy titkot akarna a fülembe súgni az ujjnyi vastag
üveglapon keresztül.
– Figyelj csak – seppegte –, szeretnéd eljátszani a
jófiút? Sittre akarod vágatni a fiadat? Ezt akarod, öcsi?
Akkor hívd fel a zsarukat! Menj, hívd fel a zsarukat, és
meséld el nekik a hülye sztoridat Patzről meg arról az
O’Leary nevű fickóról, akit állítólag ismerek. Ki a francot
érdekel? Engem már egy életre bevarrtak. Nekem olyan
mindegy. Gyerünk! A te gyereked. Tedd, amit jónak
látsz. Te mondtad, még az is lehet, hogy megússza.
Próbáld ki!
– Még egyszer nem emelhetnek vádat Jacob ellen
ugyanebben az ügyben.
– Na és? Annál jobb. Úgyis azt mondtad, hogy ez az
O’Leary megölt valakit. Én a helyedben azonnal
feljelenteném. Ezt akarja, ügyész úr? Vagy lehet, hogy az
ügy nem vetne jó fényt a kölyökre?
Addig nézett velem farkasszemet, amíg pislogni nem
kezdtem.
– Nem – mondta. – Gondoltam. Végeztünk?
– Jó. Hé, őrség! Őrség!
Két szkeptikus arcú őr ballagott oda mellé.
– A fiam menni akar. Ismerik a fiamat?
Az őrök nem válaszoltak, még csak nem is néztek rám.
Azt hitték, ez is csak egy trükk, hogy egy pillanatra
félrenézzenek, és ők nem hagyták beugratni magukat. Az
volt a feladatuk, hogy visszavigyék ezt a vadállatot a
ketrecébe. Ez már önmagában is éppen elég veszélyes
feladat volt. Nem lehetett eltérni a protokolltól.
– Na, jó – mondta apám, miközben az egyik őr
előhalászta a kulcsot, hogy visszacsatolja a bilincset a
hámra. – Gyere máskor is, öcsi! Ne feledd, még mindig
az apád vagyok. És mindig is az leszek. – Az őrök
felhúzták a székről, de ő csak mondta a magáét. – Hé –
szólt oda az őröknek –, nem árt jóban lenni ezzel a
fickóval! Ügyvéd. Ha egyszer ügyvédre lenne szüks...
 Az egyik őr kihúzta a telefonkagylót apám kezéből, és
visszaakasztotta a helyére. Felállította a rabot, rácsatolta
a bilincset a derékláncra, majd megrángatta a
láncrendszert, hogy megbizonyosodjon róla, a fogoly
biztonságosan gúzsba van kötve. Billy végig engem
nézett, még akkor is, amikor az őrök meglökték, hogy
induljon el. Fogalmam sincs, mit látott, amikor rám
nézett. Minden bizonnyal csak egy idegent az ablakban.

Mr. Logiudice: Újra felteszem a kérdést. És figyelmeztetem önt,

Mr. Barber, hogy eskü alatt áll.
Tanú: Tisztában vagyok vele.
Mr. Logiudice: Azzal is tisztában van, hogy gyilkossági ügyben
hallgatjuk ki?
Tanú: Az orvosszakértő öngyilkosságot állapított meg.
Mr. Logiudice: Leonard Patzet megölték, és ezt ön is tudja!
Tanú: Nem tudom, honnan kellene tudnom.
Mr. Logiudice: Nincs semmi hozzáfűznivalója?
Tanú: Nincs.
Mr. Logiudice: Fogalma sincs, mi történt Leonard Patzcel 2007.
október 25-én?
Tanú: Nincs.
Mr. Logiudice: Elképzelése?
Tanú: Nincs.
Mr. Logiudice: Ismeri James Michael O'Learyt, más néven O'Leary
atyát?
Tanú: Életemben nem hallottam róla.
Mr. Logiudice: Igazán? Névről sem ismeri?
Tanú: Életemben nem hallottam róla.
 Emlékszem, Neal Logiudice karba font kézzel állt
előttem, és remegett a dühtől. Régen lehet, hogy
megveregettem volna a hátát, és azt mondtam volna
neki: A tanúk hazudnak. Nincs mit tenni. Menj, igyál egy
sört, ne emészd magad! Minden bűntény helyben történik,
Neal, előbb-utóbb úgyis összeakadsz ezekkel a fickókkal.
Logiudice azonban nem az a típus, aki egy
vállrándítással elintéz egy pimasz tanút. Valószínűleg
nem is a Patz-gyilkosság érdekelte. Ez az egész nem
Leonard Patzről szólt.
Késő délután volt, mire Logiudice rá tudott
kényszeríteni egy kis ártalmatlan hamis tanúzásra. Egész
nap a tanúk emelvényén ültem, elfáradtam. Április volt.
Egyre hosszabbak voltak a nappalok. Már alkonyodott,
amikor azt mondtam:
– Életemben nem hallottam róla.
Addigra Logiudice-nak már tudnia kellett, hogy
úgysem tudja helyreállítani a becsületét, legkevésbé az
én segítségemmel. Nem sokkal ezután felmondott a
kerületi ügyészségen. Most védőügyvédként praktizál
Bostonban. Szemernyi kétségem sincs afelől, hogy remek
védőügyvéd lesz belőle, egészen addig a napig, amíg ki
nem zárják a kamarából. De egyelőre azzal vigasztalom
magam, hogy magam elé képzelem, amint ott fő a saját
levében a nagy esküdtszék előtt, és a karrierje a szeme
láttára omlik össze. Szeretném azt hinni, hogy ez volt az
utolsó dolog, amit régi pártfogoltamként megtanulhatott
tőlem. Ez a rendőrdilemma, Neal. Majd te is megszokod.
 39. | Paradicsom

T ULAJDONKÉPPEN BÁRMIT MEG LEHET SZOKNI.

egyik nap még lesújtó, elviselhetetlen és
Ami az

felháborító, az idővel hétköznapivá, jelentéktelenné

szelídül.
Az első néhány hónap elteltével már nem dühöngtünk
annyit a Jacob pere miatt elszenvedett sérelmeinken. Mi
mindent megtettünk, amit tehettünk. A családunk ilyen
groteszk helyzetbe keveredett. Most már erről leszünk
híresek. A gyászjelentésünk első mondata is erről szól
majd. Életünk végéig itt munkálnak bennünk a
tapasztalatok, úgy, hogy észre sem vesszük. A
helyzetünk normalizálódott, állandósult, úgy éreztük,
szóra sem érdemes. És amikor eljutottunk erre a szintre –
amikor kezdtük megszokni, hogy hírhedt család lettünk,
amikor végre kezdtünk előre tekintgetni, nem hátrafelé –
, lassanként újra összekovácsolódott a család.
Laurie ébredt fel elsőnek. Felmelegítette a barátságát
Toby Lanzmannel. Toby a per során nem tartotta velünk
a kapcsolatot, de miután kihirdették az ítéletet, elsőként
jelentkezett a newtoni barátaink közül. Toby, aki most is
ugyanaz a sportos, ellentmondást nem tűrő nő volt, mint
régen – ugyanaz a sovány atlétaarc, ugyanaz a ruganyos,
feszes fenekű test –, félelmetes edzésprogramot
dolgozott ki Laurie-nak, amelynek részeként maratoni
távokat futottak a hidegben a Commonwealth Avenue-n.
Laurie azt mondta, meg akar erősödni. Nemsokára már
Toby segítsége nélkül is rá tudta venni magát a kimerítő
edzésekre. Még a tél derekán is kipirulva, izzadságtól
csatakosan tért haza a hosszú futásból.
– Meg kell erősödnöm.
Laurie, miután visszaszerezte családanyai pozícióját,
nagy fába vágta a fejszéjét: elhatározta, hogy minket is
felráz Jacobbal. Kiadós reggeliket főzött, gofrit, omlettet,
forró kását, és most, hogy nem kellett munkába sietnünk,
ráérősen olvasgattuk az újságokat
– Jacob a MacBookját használta, mi pedig Laurie-val
testvériesen megosztoztunk a Globe-on meg a Times-on.
Laurie családi mozidélutánokat rendezett, és még azt is
megengedte, hogy beválogassam a kedvenc gengszteres
filmjeimet, aztán látványosan szenvedett, amikor
Jacobbal kórusban harsogtuk a kedvenc idézeteinket:
„Köszönjetek a kis barátomnak!” vagy „De nem
szeretném, ha még egyszer bárki miatt a család ellen
fordulnál”. „Én sem tudtam egészen a mai napig, hogy
Barzini az ellenség.” Laurie azt mondta, úgy utánzom
Brandót, mint Elmer Fudd; aztán persze fel kellett
mennünk a YouTube-ra, hogy megmutassuk Jacobnak, ki
volt Elmer Fudd. Furcsa volt, hogy újra nevetni
hallottam a családomat.
És amikor ez sem használt, mert úgy tűnt, Jacobbal
nem tudjuk lerázni magunkról az elmúlt év rosszkedvét,
Laurie úgy döntött, erősebb gyógyszerre van szükség.
 – Miért nem utazunk el valahova? – kérdezte egyik
este vidáman a vacsoránál. – Rendezzünk családi
nyaralást, mint régen.
Ez is egyike volt azoknak a kézenfekvő ötleteknek,
amelyek hallatán az ember legszívesebben a homlokára
csapna. Hát, persze!
Amint elhangzott a javaslat, rögtön tudtuk, hogy
természetesen el kell utaznunk. Hogyhogy idáig nem
jutott eszünkbe? Már a puszta gondolat is felvillanyozott
minket.
– Nagyszerű ötlet – mondtam. – Kicsit
kiszellőztetnénk a fejünket!
– Resetelnénk az agyunkat! – így Jacob.
Laurie diadalmasan bokszolt bele a levegőbe.
– Én már torkig vagyok ezzel az egésszel. Utálom ezt a
házat. Utálom ezt a várost. Utálom, hogy egész nap úgy
érzem magam, mint egy ketrecbe zárt vadállat.
Környezetváltozásra van szükségem.
Ha jól emlékszem, még aznap este letelepedtünk a
számítógép elé, hogy kiválasszuk az úti célt. Egy Waves
nevezetű jamaicai üdülőhely mellett döntöttünk.
Életünkben nem hallottunk róla, és Jamaicában sem
jártunk soha. Teljes egészében az üdülő honlapjára
alapoztuk a döntésünket, amely elkápráztatott
bennünket fantasztikusan kiretusált képeivel: pálmafák,
fehér homokos strandok, akvamarinkék óceán. Az egész
olyan tökéletesnek, olyan ordítóan giccsesnek tűnt, hogy
nem bírtunk ellenállni neki. Ezt nevezik utazási
pornónak. Nevető párokat láttunk: a nő karcsú és
bronzbarna a bikinijében meg a pareójában, a férfinak
már kicsit őszes a halántéka, de a hasa olyan kockás,
mint egy izompacsirtáé. Wavesben a kertvárosi anyuka
és a középvezető végre megmutathatja igazi énjét, és
kedvére játszhatja a szexistennőt meg a lepedőakrobatát.
A szállodakomplexum redőnyös-verandás
apartmanokkal büszkélkedhetett, melyeknek élénk
színűre festett homlokzata egy karibi fantáziafalu színeit
idézte. A hotel szökőkutakkal és vizibárokkal tarkított
égszínkék úszómedencék sokaságára nézett. Minden
szinten ott csillogott a Waves-logó. A kék medencék
felülről lefelé folytak egymásba, amíg a víz el nem ért
egy kis szikla pereméig. A szikla peremén túl a vendégek
lifttel ereszkedhettek le a patkó alakú strandra meg az
érintetlen homokzátonyra; a távolban pedig az óceán
kékje határozott átmenet nélkül veszett bele az égbolt
végtelen kékjébe, hiszen a horizont látványa rögtön
szertefoszlatta volna azt az illúziót, hogy Waves nem is
ezen a bolygón található. Waves álomvilága igazi
kikapcsolódást ígért. Nem akartunk „hétköznapi” úti célt
választani. Párizs vagy Róma óhatatlanul gondolkodásra
késztet, és mi egyáltalán nem akartunk gondolkodni.
Boldogan állapítottuk meg, hogy Wavesben hamar
szertefoszlanak a gondok. Nem akartuk, hogy bármi is
elrontsa az örömünket.
Az a legérdekesebb az érzelmi manipulációban, hogy
működik. Nekünk tényleg sikerült megvalósítanunk
minden utazó álmát, és magunk mögött hagynunk a régi
énünket meg az összes nyűgünket. Mindkét értelemben
sikerült kiszakadnunk a hétköznapokból. Persze nem
rögtön, hanem apránként. Amint lefoglaltuk az utat, ha-
talmas kő esett le a szívünkről, mert tudtuk, hogy egy
szép, hosszú, kéthetes nyaralás vár ránk. Aztán amikor
Bostonban felszállt velünk a repülő, még jobban
fellélegeztünk, de az igazi megkönnyebbülést az
jelentette, amikor Montego Bay kis repterének aszfaltjára
lépve szikrázó napsütés és meleg trópusi szél fogadott
minket. Mintha azonnal kicseréltek volna bennünket.
Furcsán, elképesztően, mámorosan boldogok lettünk.
Meglepetten néztünk egymásra, mintha azt kérdeznénk:
Ez igaz? Tényleg... boldogok vagyunk? Most biztosan azt
mondják, hogy csak áltattuk magunkat, a bajok ettől még
nem szűntek meg. Persze, igazuk van, de mit papolnak?
Ránk fért már a kikapcsolódás.
A repülőtéren Jacob elvigyorodott. Laurie megfogta a
kezem.
– Ez maga a paradicsom! – mondta mosolyogva.
Átvágtunk a terminálon, és beültünk a kisbuszba,
amelynek sofőrje egy Waves-logóval díszített
iratcsiptetőt tartott a kezében, rajta azoknak a
vendégeknek a nevével, akiket fel kellett vennie. Kicsit
szakadtnak tűnt a pólójában, a rövidnadrágjában meg a
strandpapucsában. De szívélyesen mosolygott, és
szertartásosan azzal fűszerezte a mondandóját: „Ja-ja!”
Addig ismételgette, amíg utána nem mondtuk. Látszott
rajta, hogy már legalább ezerszer eljátszotta a vidám ős-
lakos szerepét. A hájfejű turisták kajálták, minket is
beleértve. Ja-ja!
Közel két órát kellett buszoznunk. Göröngyös úton
zötykölődtünk, amely nagyjából a sziget északi partján
haladt végig. Jobbra buja zöld hegyek, balra a tenger.
Nem lehetett nem észrevenni, mekkora nyomorban élnek
a szigetlakók. Rozoga kunyhók és hulladék fából meg
hullámlemezből összetákolt viskók mellett haladtunk el.
Az út mellett rongyokba öltözött asszonyok és vézna
gyerekek lézengtek. A turisták meg se mukkantak az út
során. A bennszülöttek szegénysége mellbevágó volt, és
mi próbáltunk is némi megértést mutatni. Ugyanakkor
pihenni jöttünk ide, és úgy éreztük, nem a mi hibánk,
hogy ekkora itt a nyomor.
Jacob a busz hátuljában ült egy korabeli lánnyal. A
lány csinos volt a maga eminens módján, a két gyerek
félénken beszélgetett egymással. Jacob kurtán
válaszolgatott, mintha minden szava egy-egy rúd
dinamit lenne. Idétlenül vigyorgott. Itt volt egy lány, aki
semmit sem tudott a gyilkosságról, és szemmel láthatóan
fogalma sem volt róla, hogy Jacob egy nyominger, aki
még arra sem bírja rávenni magát, hogy a szemébe
nézzen. (Megelégedett azzal, hogy a lány mellkasára
szegezze a tekintetét.) Minden olyan csodálatosan nor-
málisnak tűnt, hogy Laurie-val direkt nem néztünk
hátra, nehogy elszúrjuk a gyerek esélyeit.
– Én meg már azt hittem, előbb jutok nőhöz, mint
Jacob – súgtam oda Laurie-nak.
– Azért még ne mondj le a dologról – felelte ő.
Amikor a busz végül megérkezett Wavesbe,
begurultunk a nagykapun, elhaladtunk a buja, ápolt
piros hibiszkusz- és sárga nebáncs-virágágyások mellett,
majd megálltunk a főbejárat oszlopcsarnoka alatt.
Vigyorogó boyok pakolták le a csomagjainkat. Brit
katonai kiegészítőkkel – hófehér szafarikalappal, piros
oldalcsíkos fekete nadrággal – és tarka virágmintás
inggel felturbózott egyenruhát viseltek. Szédületes
kombináció volt, jól illett az Éden, a jókedv hadse-
regéhez.
Bementünk a hallba, és bejelentkeztünk. Wavesi
valutára, „homokdollár” nevezetű kis ezüstérmékre
váltottuk a pénzünket. Egy szafarikalapos, jó kedélyű
katona rumpunccsal kínált minket, amiről annyit tudok
mondani, hogy (élénkpiros) gránátalmaszirupból és
rumból keverték, és rögtön repetát kértem belőle, mert
hazafias kötelességemnek éreztem, hogy
támogatásomról biztosítsam a wavesi álnemzetet. Még
borravalót is adtam a katonának, az ég tudja, mennyit,
mivel a homokdollár árfolyama kicsit követhetetlennek
tűnt a számomra, de nagylelkű lehettem, mert a katona
zsebre vágta a pénzt, és – nem túl logikusan, de
boldogan – azt mondta:
– Ja-ja.
Innentől kezdve nem sokra emlékszem az első napból.
És a másodikból sem.
 Elnézést a gyerekes hangnemért, de az az igazság,
hogy rohadt boldogok voltunk. És végre
megkönnyebbültünk. Most, hogy az előző év súlya
lekerült a vállunkról, kicsit elengedtük magunkat. Tu-
dom, hogy a sztori nem valami vidám. Ben Rifkint
meggyilkolták, még akkor is, ha nem Jacob a bűnös. És
Jacobot csak egy másik gyilkosság, egy börtöntöltelék
beavatkozása mentette meg – ezt a titkot megtartottam
magamnak. És persze, akárcsak a vádlottat, minket is
bűnösnek tartottak valamiért, vagyis nem érdemeltük
meg, hogy boldogok legyünk. Tartottuk magunkat
Jonathan nagyon szigorú utasításához, hogy ne
nevessünk vagy mosolyogjunk nyilvános helyen, nehogy
bárki is azt higgye, nem vesszük komolyan a helyzetet,
nehogy bárki is azt higgye, nem vagyunk magunk alatt.
Most végre fellélegezhettünk, és a kimerültség miatt a
boldogság a fejünkbe szállt, mintha részegek lennénk,
pedig nem voltunk azok. Egyáltalán nem éreztük úgy,
hogy gyilkosok lennénk.
Az első pár délelőttöt a strandon töltöttük, délután
pedig a medencéknél ejtőztünk. Az üdülőben minden
estére jutott program. Musicalest, karaoke vagy
tehetségkutató verseny a vendégeknek. Bármiről is volt
szó, a személyzet nem hagyta, hogy begubózzunk.
Dallamos akcentussal kiabáltak le a színpadról:
– Gyerünk em-be-reeek, hadd lássuk a kezeket! – mi
pedig magunkból kikelve tapsoltunk és kurjongattunk.
Utána tánc következett. Jó sok puncsot meg kellett
innom, hogy kibírjam.
Úgy faltunk, mint a sáskák. Az étkezések svédasztalos
rendszerben zajlottak, és most végre bepótolhattuk a
több hónapos lemaradást. Laurie-val minden
homokdollárunkat sörre meg pina coladára költöttük.
Jacob életében először ivott sört.
– Jó – mondta férfiasan, de nem itta meg az egészet.
Jacob szinte minden idejét az új barátnőjével –
kapaszkodjatok meg –, Hope-pal4 töltötte. Velünk is jól
elvolt, de egyre többször ment el kettesben a lánnyal.
Később megtudtuk, hogy Jacob álnéven mutatkozott be
Hope-nak. Jacob Goidnak nevezte magát, Laurie
leánykori neve után, így fordulhatott elő, hogy Hope
semmit sem tudott meg az ügyről. Mi akkor még nem
tudtunk Jacob kis füllentéséről, és nem értettük, ez a lány
hogyhogy szóba áll vele. Olyan naiv, hogy eszébe sem
jutott rákeresni Jacobra az interneten? Ha beírja a
Google-ba, hogy „Jacob Barber”, háromszázezer találatot
kapott volna. (Ez a szám azóta tovább gyarapodott.)
Vagy mindent tudott, de izgalmasnak tartotta, hogy egy
veszélyes páriával randizik? Jacob elmondta nekünk,
hogy Hope nem tud az ügyről, mi meg nem mertük
keresztkérdésekkel zaklatni őt, nehogy tönkretegyük az
egyetlen jó dolgot, amiben hosszú idő óta része lehetett.
Amúgy sem nagyon találkoztunk Hope-pal abban a pár
napban, amit az üdülőben töltöttünk. Inkább kettesben

4 Remény (angol).
szerettek lenni Jake-kel. Ha együtt voltunk a
medencéknél, épp csak odajöttek köszönni, és már
vonultak is odébb. Egyszer láttuk, hogy titokban egymás
kezét szorongatják a matracon.
Kötelességemnek érzem elmondani – a történet
szempontjából fontos –, hogy kedveltük Hope-ot, nem
utolsósorban azért, mert boldoggá tette a fiunkat.
Jacobnak rögtön felderült az arca, ha meglátta. Hope-nak
kellemes kisugárzása volt. Udvarias, tisztelettudó, szőke
hajú, kellemes hangú lány volt. Kicsit duci, de jól érezte
magát a bőrében, hiszen mindennap bikiniben feszített,
ami még megnyerőbbé tette, mert fesztelenül viselkedett,
és nyomát sem láttuk rajta a morbid kamaszgátlásoknak.
Valószerűtlen neve is csak tovább erősítette azt a
meseszerű érzést, amit hirtelen felbukkanása keltett
bennünk.
– Végre-valahára – mondogattam Laurie-nak.
Az igazat megvallva nem sokat foglalkoztunk
Jacobbal és Hope-pal. Laurie-val rendbe akartuk hozni a
kapcsolatunkat. Újra fel kellett fedeznünk egymást, újra
kellett tanulnunk a régi sémákat. Még a szexuális
életünket is felmelegítettük, igaz, nem rohamléptekkel,
hanem lassan, óvatosan. Legalább olyan ügyetlenek
lehettünk, mint Jacob és Hope, akik szintén nagy
előszeretettel tapizták egymást különféle rejtett
zugokban és a pálmafákhoz tapadva. Laurie, mint
mindig, most is nagyon gyorsan lesült. Az én középkorú
szememmel nézve őrjítően szexinek tűnt, és a végén még
az is megfordult a fejemben, hogy a honlap nem is volt
akkora átverés: a feleségem egyre kísértetiesebben
hasonlított a hirdetésben szereplő dögös kertvárosi
anyukára. Még mindig ő volt a legcsinosabb nő, akit
életemben láttam. Nem győztem hálát adni a sorsnak,
hogy feleségül jött hozzám, és ennyi éven át kitartott
mellettem.
Azt hiszem, az első hét végére Laurie félig-meddig
megbocsátotta magának az égbekiáltó bűnt – ő látta
annak –, hogy megrendült a hite a saját fiában, és a per
során ő maga is megkérdőjelezte Jacob ártatlanságát.
Látszott rajta, hogy kezd megenyhülni. Ez belső harc
volt, nem Jacobbal kellett kibékülnie, mert a fiunk nem is
tudott az anyja kétségeiről, arról meg végképp nem,
hogy Laurie szabály szerint fél tőle. Egyedül Laurie
számára volt fontos, hogy meg tudjon bocsátani
magának. Én a magam részéről nem tulajdonítottam túl
nagy jelentőséget az ügynek. Kis árulásnak tekintettem,
ami az adott körülmények között még érthető is volt.
Talán csak az anyák tudnák megmondani, Laurie miért
szívta mellre a dolgot. Lényeg a lényeg, ahogy Laurie
kezdett magára találni, a családi életünk is kezdett
visszatérni a rendes kerékvágásba. Laurie volt a család
motorja. Amióta csak az eszemet tudom.
Gyorsan kialakítottuk a magunk kis rituáléit, mert
azok még az olyan paradicsomi helyeken is fontosak,
mint Waves. Egyik kedvenc családi elfoglaltságunk lett a
tengerpartról nézni a naplementét. Minden este
magunkhoz vettünk pár üveg sört, és három strand-
széket húztunk a víz széléhez, hogy bele tudjuk lógatni a
lábunkat a tengerbe. Egyszer Hope is csatlakozott
hozzánk, és tapintatosan Laurie mellé telepedett le, mint
egy kis udvarhölgy. De általában csak hárman voltunk.
Az alkonyi fényben gyerekek játszottak körülöttünk a
homokban meg a sekély vízben: kisgyerekek, sőt, egy-két
csecsemő is a szüleivel. A strand egyre kihaltabb lett,
ahogy a vendégek sorra felszállingóztak a szobájukba,
hogy átöltözzenek a vacsorához. A vizimentők
összegyűjtötték a homokban hagyott strandszékeket, és
nagy zörgések közepette gúlába tornyozták őket, végül
ők is távoztak, és már csak a naplementében
gyönyörködők lézengtek a tengerparton. A távolba
meredtünk, ahol két földnyelv fogta körül a kis öblöt, és
ahol a horizont először sárgán, aztán vörösen, végül
ibolyakéken izzott.
Utólag visszatekintve egy boldog családot látok
magam előtt, amint hármasban nézik a naplementét a
tengerparton, és ha tehetném, itt ki is merevíteném a
képet. Laurie, Jacob és én itt még olyan normálisnak
tűntünk, mint a többi üdülő partiarca és kertvárosi
családja. Olyanok voltunk, mint bárki más, és, ha jobban
belegondolok, ez volt minden vágyam.

Mr. Logiudice: És aztán?

Tanú: És aztán...
Mr. Logiudice: Mi történt ezután, Mr. Barber?
Tanú: Eltűnt a lány.
 40. | Nincs menekvés

E STELEDETT. Odakint egyre erőtlenebbé váltak a

napsugarak, és az ég is elhomályosult, magára öltve
a New England-i hűvös tavasz naptalan szürkeségét. A
tárgyalóterem, amelyben már nem áradt szét a szikrázó
napfény, sárga árnyalatot öltött a fénycsövek alatt.
Az esküdtek figyelme többször is elkalandozott az
elmúlt néhány óra folyamán, de most mindenki feszülten
húzta ki magát. Tudták, mi következik.
Már egy teljes napja ültem a tanúk emelvényén. Elég
elgyötört állapotban lehettem. Logiudice izgatottan
körözött előttem, mint egy bokszoló, aki kába ellenfelét
méregeti.

Mr. Logiudice: Meg tudná mondani, mi történt Hope Connorsszal?

Tanú: Nem.
Mr. Logiudice: Mikor tudta meg, hogy eltűnt?
Tanú: Nem emlékszem pontosan. Csak arra emlékszem,
hogy kezdődött. Vacsoratájban felhívtak minket az
üdülőből. Hope édesanyja volt, azt kérdezte, Hope
Jacobbal van-e. Egész délután nem látták a
lányukat.
Mr. Logiudice: Mit mondott neki?
Tanú: Hogy mi sem láttuk a lányt.
Mr. Logiudice: És Jacob? Ő mit mondott?
Tanú: Jake velünk volt. Megkérdeztem tőle, tudja-e, hol
 van Hope. Azt mondta, nem.
Mr. Logiudice: Jacob nem viselkedett furcsán, amikor feltette neki
a kérdést?
Tanú: Nem, csak vállat vont. Nem volt ok az
aggodalomra. Arra a következtetésre jutottunk,
hogy a lány nyilván elment sétálni. És valószínűleg
megfeledkezett az időről. Az üdülő környékén nem
volt térerő, ezért senki sem csodálkozott, hogy a
gyerekeknek néha nyomuk veszik. De maga az
üdülő nagyon biztonságos volt. Minden oldalról
kerítés védte. Senki sem juthatott be rajta. Hope
édesanyja sem aggódott különösebben. Mondtam
neki, hogy nyugodjon meg, Hope bármelyik
percben előkerülhet.
Mr. Logiudice: De Hope Connors soha nem tért vissza.
Tanú: Nem.
Mr. Logiudice: Sőt, ha jól tudom, csak hetek múlva találták meg a
holttestét.
Tanú: Majdnem nyolc hét múlva.
Mr. Logiudice: És hol találták meg?
Tanú: A tenger vetette partra, nem messze az üdülőtől.
Állítólag megfulladt.
Mr. Logiudice: Állítólag?
Tanú: Ha egy holttest ilyen sokáig van a vizben... Már
bomlani kezdett. Úgy értesültem, hogy a tengeri
élőlények is ettek belőle. Nem tudom biztosan,
nem ismerem a nyomozás részleteit. Elég az hozzá,
hogy a holttest nem szolgáltatott túl sok
bizonyítékot.
Mr. Logiudice: Egy felderítetlen emberölési ügyről van szó?
Tanú: Nem tudom. Nem hiszem. Nincs semmiféle
bizonyíték, ami alátámasztaná ezt a feltételezést. A
bizonyítékok arra utalnak, hogy a lány fürdés
közben belefulladt a tengerbe.
Mr. Logiudice: De ez nem teljesen igaz, ugye? Egyes bizonyítékok
 arra utalnak, hogy Hope Connors légcsövét
összeroppantották, mielőtt a vízbe került.
Tanú: Semmiféle bizonyíték nem támasztja alá ezt a
következtetést. A holttest nagyon rossz állapotban
került elő. A helyi rendőrség... nagy volt a nyomás,
nagy volt a médiafelhajtás. A vizsgálat nem az
előírásoknak megfelelően zajlott.
Mr. Logiudice: Jacobbal mindig történik valami, nem igaz?
Gyilkosság, szakszerűtlen vizsgálat. Eléggé rá jár a
rúd.
Tanú: Ez kérdés akar lenni?
Mr. Logiudice: Menjünk tovább! Ha jól tudom, a fia neve is
felmerült az esettel kapcsolatban.
Tanú: A bulvárlapokban meg pár gusztustalan
weboldalon. Pénzért mindent. Abban nincs semmi
érdekes, ha azt mondják, hogy Jacob ártatlan.
Mr. Logiudice: Hogyan reagált Jacob a lány eltűnésére?
Tanú: Aggódott, természetesen. Kedvelte Hope-ot.
Mr. Logiudice: És a felesége?
Tanú: Ő is rettenetesen aggódott.
Mr. Logiudice: Ennyi? „Rettenetesen aggódott"?
Tanú: Igen.
Mr. Logiudice: Megfelel a valóságnak, ha azt mondom, a felesége
arra a következtetésre jutott, hogy Jacobnak köze
lehet a lány eltűnéséhez?
Tanú: Igen.
Mr. Logiudice: Miből gondolta ezt?
Tanú: Valami történt a tengerparton. Aznap, amikor a
lány eltűnt. Jacob kijött hozzánk, késő délután,
hogy megnézzük a naplementét, és leült mellém.
Laurie a másik oldalamon ült. Megkérdeztük tőle,
hol van Hope. Mire Jacob azt felelte, hogy „A
szüleivel, azt hiszem. Ma még nem is láttam." Még
viccelődtünk is rajta. Ha jól emlékszem, Laurie
kérdezte meg, hogy minden rendben van-e köztük,
 hogy nem vesztek-e össze. Jacob azt mondta, hogy
nem, csak egy ideje nem látta a lányt. És...
Mr. Logiudice: Andy! Jól van?
Tanú: Igen. Elnézést, igen. Jake-nek pöttyök voltak a
fürdőnadrágján, apró piros pöttyök.
Mr. Logiudice: Írja le a pöttyöket.
Tanú: Mintha valami ráfröccsent volna.
Mr. Logiudice: Milyen szinűek voltak?
Tanú: Barnásvörösek.
Mr. Logiudice: Vérfoltok?
Tanú: Nem tudom. Akkor még nem gondoltam semmi
rosszra. Megkérdeztem Jacobtól, mi történt a
fürdőnadrágjával. Azt mondta, biztos leette magát
ketchuppal, vagy valami ilyesmi.
Mr. Logiudice: És a felesége? Mit szólt a piros pöttyökhöz?
Tanú: Akkor még semmit. Nem foglalkoztunk vele, mert
nem tudtuk, hogy a lány eltűnt. Mondtam
Jacobnak, hogy ugorjon be a vízbe, és úszkáljon
egy kicsit, hátha kijönnek a foltok.
Mr. Logiudice: És Jacob hogyan reagált?
Tanú: Sehogy. Csak felállt, és kisétált a stégre. H alakú
stég volt. Jacob a jobb oldalán ugrott be a vízbe.
Mr. Logiudice: Érdekes, hogy pont ön javasolta neki, hogy mossa
le magáról a vérfoltokat.
Tanú: Nem tudtam, hogy vérfoltok. A mai napig nem
tudom, azok voltak-e.
Mr. Logiudice: A mai napig nem tudja? Igazán? Akkor miért volt
olyan sürgős, hogy Jacob beugorjon a vízbe?
Tanú: Laurie valami olyasmit mondott, hogy a
fürdőnadrág nagyon drága volt, és Jacob jobban is
vigyázhatna a holmijára. A fiam világéletében
hanyag, nemtörődöm gyerek volt. Nem akartam,
hogy fasírtban legyen az anyjával. Olyan jól
éreztük magunkat. Ezért tettem.
Mr. Logiudice: És ezért lett ideges Laurie, amikor Hope Connors
eltűnt?
Tanú: Részben igen. Az egész helyzet idegőrlő volt, el
sem tudja képzelni, min mentünk keresztül.
Mr. Logiudice: Laurie azonnal haza akart menni, ugye?
Tanú: Igen.
Mr. Logiudice: De ön ellenállt.
Tanú: Igen.
Mr. Logiudice: Miért?
Tanú: Mert tudtam, mit mondanának az emberek. Hogy
Jacob tette, és el akar menekülni a rendőrök elől.
Gyilkosnak nevezték volna. Ezt nem engedhettem.
Mr. Logiudice: A jamaicai hatóságok kihallgatták Jacobot, ugye?
Tanú: Igen.
Mr. Logiudice: De nem tartóztatták le.
Tanú: Nem. Semmi okuk nem volt rá. Jacob nem csinált
semmit.
Mr. Logiudice: Jézusom, Andy, hogy lehet ilyen átkozottul biztos a
dolgában? Mégis, hogy?
Tanú: Mi biztos ezen a világon? Én bizom a fiamban.
Muszáj.
Mr. Logiudice: De miért?
Tanú: Mert én vagyok az apja. Tartozom neki ennyivel.
Mr. Logiudice: Ennyi?
Tanú: Igen.
Mr. Logiudice: Mi a helyzet Hope Connorsszal? Neki nem tartozik
semmivel?
Tanú: Nem Jacob ölte meg azt a lányt.
Mr. Logiudice: Jacob körül egyszerűen csak úgy hullanak a
kamaszok, nem igaz?
Tanú: Visszautasítom a kérdést.
Mr. Logiudice: Akkor visszavonom. Andy, komolyan azt hiszi,
hogy ön megbízható tanú? Komolyan azt hiszi,
 hogy tárgyilagosan látja a fiát?
Tanú: Azt hiszem, megbízható vagyok, igen, általában.
Bár elismerem, hogy egyetlen szülő sem tudja
teljesen tárgyilagosan megítélni a gyerekét.
Mr. Logiudice: Laurie mégis olyannak látta Jacobot, amilyen,
ugye?
Tanú: Ezt tőle kéne megkérdezni.
Mr. Logiudice: Laurie gond nélkül el tudta képzelni Jacobról, hogy
köze van a lány eltűnéséhez?
Tanú: Már mondtam, hogy Laurie-t nagyon megrázták a
történtek. Csak árnyéka volt önmagának. Egyéni
következtetéseket vont le magának.
Mr. Logiudice: A felesége beszélt önnek a gyanújáról?
Tanú: Nem.
Mr. Logiudice: Megismétlem a kérdést. A felesége beszélt önnek a
Jacobbal kapcsolatos gyanújáról?
Tanú: Nem, nem beszélt.
Mr. Logiudice: A saját felesége sem bízott meg önben?
Tanú: Úgy érezte, nem bízhat meg bennem. Legalábbis
ebben az ügyben. A Rifkin- gyilkosságot persze
töviről hegyire átbeszéltük. Azt hiszem, a
feleségem rájött, hogy vannak dolgok, amikről
egyszerűen képtelen vagyok beszélni, vannak
olyan témák, amiket egyszerűen fölösleges
felhozni. Ezeket a problémákat egyedül kellett
megoldania.
Mr. Logiudice: Mi történt a jamaicai nyaralás után?
Tanú: Hazajöttünk.
Mr. Logiudice: És Laurie ezek után sem adott hangot a
gyanújának?
Tanú: Nem igazán.
Mr. Logiudice: „Nem igazán". Ezt hogy értsem?
Tanú: Amikor hazaértünk Jamaicából, Laurie teljesen
bezárkózott. Szinte nem is szólt hozzám. Ideges
 volt, zaklatott. Félt. Én próbáltam beszélni vele,
felrázni ebből az állapotból, de azt hiszem, nem
bízott meg bennem.
Mr. Logiudice: Felmerült valaha önök között, hogy szülőként mi
az erkölcsi kötelességük?
Tanú: Nem.
Mr. Logiudice: Ha a felesége megkérdezi, ön mit válaszolt volna?
Ön szerint milyen erkölcsi kötelességei vannak egy
gyilkos szüleinek?
Tanú: Ez hipotetikus kérdés. Nem hiszem, hogy egy
gyilkos szülei voltunk.
Mr. Logiudice: Rendben, akkor csak játsszunk el a gondolattal. Ha
Jacob bűnös volt, mit kellett volna tenniük, önnek
és a feleségének?
Tanú: Akárhogy csűri-csavarja, Neal, nem fogok
válaszolni a kérdésre. Mert puszta feltételezés.

Őszintén mondhatom, ekkor fordult elő először és

utoljára, hogy Neal Logiudice igazi, spontán
megnyilvánulásra ragadtatta magát. Mérgesen hajította
el a sárga jegyzettömbjét. A füzet meglőtt madárra
emlékeztetett, amely féloldalasan bukdácsol lefelé az
égből, majd a terem túlsó végében landolt.
Egy idős hölgynek elakadt a lélegzete.
Kezdetben azt hittem, ez is csak egy színpadias
gesztus Logiudice részéről – jelzés az esküdteknek: Hát
nem látjátok, hogy hazudik?, és még csak jegyzőkönyvbe se
veszik. De Logiudice csak állt ott, csípőre tett kézzel,
lehajtott fejjel, és alig észrevehetően megrázta a fejét.
Aztán összeszedte magát. Karba fonta a kezét, és mély
levegőt vett. Na, gyerünk! Téveszd meg, kerítsd be, nyírd ki.
 Logiudice rám nézett, és mit látott? Egy bűnözőt?
Áldozatot? Egy biztos: csalódást okoztam neki. Kétlem,
hogy átlátta volna a helyzetet: hogy vannak a halálosnál
is végzetesebb sebek, amelyek a törvény bináris
rendszerében – bűnös/ártatlan, bűnöző/áldozat – nem-
hogy gyógyíthatatlanok, hanem egyenesen
értelmezhetetlenek is. A törvény kalapács, nem szike.

Mr. Logiudice: Ugye, tudja, hogy a nagy esküdtszék a felesége,

Laurie Barber ügyében folytat vizsgálatot?
Tanú: Természetesen.
Mr. Logiudice: Már egy egész napja boncolgatjuk, a felesége miért
tette, amit tett.
Tanú: Igen.
Mr. Logiudice: Nem Jacob érdekel.
Tanú: Ha maga mondja.
Mr. Logiudice: Ugye, azt is tudja, hogy önt nem gyanúsítjuk
semmivel?
Tanú: Ha maga mondja.
Mr. Logiudice: De eskü alatt vall. Ugye, erre nem kell külön
felhívnom a figyelmét?
Tanú: Igen, ismerem a szabályokat, Neal.
Mr. Logiudice: Ami a feleségét illeti, Andy.. nem értem, ön miért
nem akar együttműködni velünk. A családjáról van
szó.
Tanú: Kérdezzen, Neal! Ne okoskodjon!
Mr. Logiudice: Amit Laurie tett... nem zavarja...
Tanú: Tiltakozom! Fogalmazzon rendesen!
Mr. Logiudice: Vádat fognak emelni a felesége ellen!
Tanú: Következő kérdés?
Mr. Logiudice: Vádat fognak emelni ellene, bíróság elé állítják, és
börtönbe zárják, ezt ön is jól tudja!
Tanú: Következő kérdés?
Mr. Logiudice: A bűncselekmény napján, 2008. március 19- én ön
kapott hírt a vádlott, Laurie Barber felől?
Tanú: Igen.
Mr. Logiudice: Hogyan?
Tanú: Reggel kilenc óra körül csöngettek. Paul Duffy volt
az.
Mr. Logiudice: Mit mondott Duffy hadnagy?
Tanú: Megkérdezte, bejöhet-e. Azt mondta, szomorú hírt
kell közölnie. Mire azt feleltem, mondja csak
nyugodtan, ne kíméljen. Azt mondta, baleset
történt. Laurie és Jacob lesodródott az autópályáról.
Azt mondta, Jacob meghalt. Laurie pedig csúnyán
megütötte magát, de túléli.
Mr. Logiudice: Folytassa!
[A tanú nem válaszolt. ]
Mr. Logiudice: Mi történt ezután, Mr. Barber?
[A tanú nem válaszolt. ]
Mr. Logiudice: Andy!
Tanú: Én, ööö... éreztem, hogy rogyadozik a térdem,
majdnem összeestem. Paul kapott el. Betámogatott
a nappaliba, és leültetett.
Mr. Logiudice: Mondott még valamit?
Tanú: Azt mondta...
Mr. Logiudice: Ne tartsunk szünetet?
Tanú: Nem kell. Elnézést! Jól vagyok.
Mr. Logiudice: Mondott még valamit Duffy hadnagy?
Tanú: Azt mondta, más nem sérült meg. A tanúk látták,
hogy az autó egyenesen nekimegy egy
hídpillérnek. A feleségem nem fékezett, és nem is
próbálta félrerántani a kormányt. A tanúk szerint
gázt adott az ütközés előtt. Tényleg gázt adott. A
 tanúk azt hitték, hogy a sofőr elájult vagy
szívrohamot kapott.
Mr. Logiudice: Gyilkosság volt, Andy. A felesége megölte a fiukat.
[A tanú nem válaszolt. ]
Mr. Logiudice: Az esküdtszék vádat akar emelni ellene. Nézzen
az esküdtekre! Ők csak jót akarnak. Mindannyian
jót akarunk. De önnek is segítenie kell. Mondja
meg az igazat! Mi történt a fiával?
[A tanú nem válaszolt. ]
Mr. Logiudice: Mi történt Jacobbal?
[A tanú nem válaszolt. ]
Mr. Logiudice: Még nincs minden veszve, Andy.
Tanú: Nincs?

A bíróságról kilépve erős szél süvített végig a

Thorndike Streeten. Újabb építészeti fiaskó: a magas,
sima falfelületek tornádót kavartak az épület tövénél.
Egy ilyen hűvös áprilisi estén, mint ez is, a szokásosnál is
nehezebb volt megközelíteni a bíróság épületét a
forgószél miatt. Ennyi erővel akár vizesárok is
húzódhatott volna az épület körül. Szorosan
összehúztam magamon a kabátomat, és elindultam a
Thorndike Streeten a mélygarázs felé, miközben a szél
erőszakosan lökdöste a hátam. Ez volt az utolsó
látogatásom a bíróságon. Úgy feszültem neki a szélnek,
mint aki egy ajtót próbál csukva tartani.
Természetesen vannak dolgok, amiket nem lehet
elfelejteni. Újra meg újra elképzeltem magamban azokat
az utolsó pillanatokat. Minden áldott nap újraélem Jacob
életének utolsó másodperceit, és alvás közben is erről
álmodom. Nem számít, hogy nem voltam ott. Attól még
folyton itt látom magam előtt.
Amikor már csak alig egy perc volt hátra az életéből,
Jacob az egyterű második sorában terpeszkedett, hosszú
lábait kinyújtotta maga előtt. Mindig a második sorban
ült, mint egy kisgyerek, még akkor is, ha csak ő meg az
anyja ült a kocsiban. Nem kapcsolta be a biztonsági övét.
Nem nagyon törődött vele. Általában Laurie szólt rá,
hogy kösse be magát. De aznap reggel nem mondta neki.
Jacob és Laurie nem sokat beszélgetett útközben.
Nemigen volt mondanivalójuk egymás számára. Azóta,
hogy hazajöttünk Jamaicából, Jacob anyja feltűnően
csöndes és mogorva lett. Jacob okosan átlátta a helyzetet,
és békén hagyta. A szíve mélyén nyilván érezte, hogy
elvesztette az anyját – a bizalmát, nem a szeretetét. Nem
szívesen tartózkodtak egy légtérben. Úgyhogy néhány
kényszeredett mondat után némán hajtottak fel az
autópályára, és nyugat felé indultak. Az egyterű besorolt
a többi jármű közé, felgyorsult, majd anya és fia lélekben
felkészült a hosszú, unalmas útra.
Más oka is volt annak, hogy Jacob ilyen konokul
hallgatott. Egy naticki magániskolába tartottak éppen.
Nem nagyon bíztunk benne, hogy bárhová is felvennék a
fiunkat. Van-e olyan iskola, amelyik – még ha elég bátor
is ahhoz, hogy kétes hírnevet szerezzen magának –
vállalná a felelősséget, és felvenné Véreskezű Jacob
Barbert? Laurie-val arra számítottunk, hogy Jacob
egészen érettségiig magántanuló marad. De közölték
velünk, hogy a város a jövőben csak akkor tudja fedezni
az otthoni taníttatás költségeit, ha már az összes többi
lehetőséget kimerítettük, így kénytelenek voltunk
leszervezni néhány felületes találkozót. Jacob nehezen
viselte a dolgot – be kellett bizonyítania, hogy nincs hova
mennie, mert mindenhol elutasítják –, és ma reggel is
azért duzzogott, mert tudta, hogy megint egy újabb
értelmetlen beszélgetés vár rá. Úgy gondolta, az igazga-
tók csak azért hajlandóak fogadni, hogy közelről
láthassanak egy szörnyet.
Megkérte az anyját, hogy kapcsolja be a rádiót. Éppen
híreket mondtak, ezért Laurie nemsokára ki is kapcsolta
a készüléket. Fájt neki, hogy az élet megy tovább,
tekintet nélkül a mi tragédiánkra.
Alig pár percet haladhattak az autópályán, amikor
Laurie-nak könnycseppek gördültek végig az arcán.
Szorosan megmarkolta a kormányt.
Jacob semmit sem vett észre. Elmerült a saját
gondolataiban. Tekintetét a távolba szegezte a két első
ülés között. A szélvédőn túlra, ahol az autók tömege
szabályos sorokba rendeződve haladt előre az úton.
Laurie indexelni kezdett, és lehúzódott a belső sávba,
ahol gyérebb volt a forgalom, és a gázra lépett: 122, 123,
124, 125, 126. Kicsatolta a biztonsági övét, és átvetette a
bal válla fölött.
Jacob persze felnőtt volna. Pár év múlva elmélyült
volna a hangja. Új barátokat szerzett volna. A húszas
éveiben egyre jobban hasonlított volna az apjára. Sötét
tekintete idővel – a serdülőkor nyűgeinek elmúltával –
ellágyult volna. Csontos alakja kigömbölyödött volna.
Nem lett volna olyan nagydarab, mint a hústorony apja,
csak kicsivel magasabb, kicsivel szélesebb vállú, mint az
átlag. A jogra készült volna. Ha rövid ideig is, de minden
gyerek eljátszik azzal a zavarba ejtő gondolattal, milyen
lenne a szülei foglalkozását űzni. De Jacob-ból nem lett
volna ügyvéd. Visszafogott személyiségéhez képest túl
extrovertáltnak, túl színpadiasnak, túl pedánsnak
tartotta volna a szakmát. Sokáig kereste volna a helyét,
sokáig dolgozott volna nem neki való munkahelyeken.
Amikor az egyterű átlépte a 135 kilométer per órás
sebességet, Jacob gyanútlanul megkérdezte:
– Nem mész túl gyorsan, anya?
– Miért?
Megismerte volna a nagyapját. Már úgyis kíváncsi
volt rá. És tekintve, hogy ő is összeütközésbe került a
törvénnyel, kénytelen lett volna szembenézni atyai
örökségével, azzal, hogy mit jelent Véreskezű Billy
Barber unokájának lenni. Meglátogatta volna az öreget,
és csalódott volna. A legenda – a becenév, a félelmetes
hírnév, a gyilkosság, amelyről sokan még beszélni sem
tudtak – sokkal nagyobb volt, mint a mögötte álló
töpörödött öregember, aki végeredményben csak egy
közönséges bandita, bár a jól nevelt fajtából. Jacob ezt is
megemésztette volna valahogy. Nem úgy közelítette vol-
na meg a problémát, ahogy én, aki még az emlékét is
kitöröltem az agyamból, nem akartam rágondolni, és azt
kívántam, bárcsak minden másképp lenne. Jacob túl
megfontolt lett volna ahhoz, hogy becsapja magát. De fel
tudta volna dolgozni. Amikor apa lett volna belőle, rájött
volna, mennyire nincs jelentősége az egésznek.
Később, hosszas vándorlás után, letelepedett volna,
valahol messze, ahol senki sem ismeri Barberéket, vagy
legalábbis csak fél füllel hallotta a történetünket. Valahol
nyugaton, azt hiszem. Talán az arizonai Bisbeeben. Vagy
Kaliforniában. Ki tudja? És egy szép napon, amikor a
karjába vette volna a saját fiát, és belenézett volna a sze-
mébe – ahogy annak idején én is az övébe –, ő is
eltűnődött volna: Ki vagy te? Mi jár a fejedben?
– Jól vagy, anya?
– Persze.
– Mit csinálsz? Ez veszélyes.
141, 142, 143. Az egyterű, a Honda Odyssey, valójában
elég nehéz autó, és bivalyerős motorral rendelkezik.
Könnyű volt felpörgetni. Még nagy sebességnél is stabil
maradt. Vezetés közben, amikor lepillantottam a
sebességmérőre, sokszor döbbenten állapítottam meg,
hogy 130-135-tel megyek. De 145 fölött a kaszni már
erősen rázkódott, és a kerekek sem tapadtak annyira.
– Anya!
– Szeretlek, Jacob.
Jacob az üléshez préselődött. Rémülten kapott a
biztonsági öv után, de már késő volt. Már csak néhány
másodperc volt hátra. Még mindig nem értette, mi
történik. Az elméje megpróbált értelmes magyarázatot
találni a gyorshajtásra és anyja bizarr higgadtságára:
beragadt a gázpedál, sietni kell, nehogy lekéssék a
találkozót, vagy az anyjának elkalandozott a figyelme.
– Szeretlek titeket, téged is és apádat is.
Az egyterű kezdett letérni az útról, először a jobb
oldali kerekek lépték át a vonalat, aztán a bal oldaliak is
– már csak másodpercek voltak hátra –, majd a jármű,
elérvén a töltés oldalát, tovább gyorsult, megkönnyítve a
már csúcsteljesítményen futó motor munkáját. 155, 156,
157.
– Anya! Állj már meg!
Laurie egyenesen a hídpillérnek vezette a kocsit. A
pillér gyakorlatilag egy tömör betonfal volt, amelyet a
töltés oldalába építettek. A pillért betonterelő védte,
amelynek elméletileg meg kellett volna akadályoznia a
frontális ütközést. De a jármű olyan gyorsan haladt, és
olyan éles volt a becsapódási szög, hogy amikor Laurie
oldalról belehajtott a betonterelőbe, az felkapta a jobb
oldali kerekeket, a jármű pedig felkenődött a falra, és
felborult. Laurie azonnal elvesztette az uralmát az autó
fölött, de még most sem engedte el a kormányt. Az
egyterű felcsúszott a betonterelőn, majd lezuhant a
tetejéről, de a lendülettől a levegőbe repült, majd az út
háromnegyedénél fejjel lefelé fordult, akár egy oldalra
boruló hajó.
Miközben a kocsi az óramutató járásával ellentétes
irányban, visító motorral pörgött a levegőben, Laurie
pedig torkaszakadtából sikoltozott – egy tizedmásodperc
volt, semmi több –, Jacob talán rám gondolt... rám, aki a
karomban tartottam, és belenéztem a szemébe, a
kisbabám szemébe, és talán megértette, hogy szeretem
őt, bármi is történjen, az idők végezetéig... de már
közeledett a betonfal.