DANIELLE STEEL

Apu
(Az élet megy tovább)

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: Danielle Steel: Daddy

Published by Dell Publishing a division of Bantam Doubleday Dell Publishing Group, Inc.,
NewYork

Copyright ^ 1989 by Danielle Steel

Author's photo copyright ^ by Charles Bush The cover format and design of this book are
protected trade dresses and trademarks of Dell Publishing, a division of Bantam Doubleday Dell
Publishing Group, Inc.

Fordította Szántó Judit

Harmadik kiadás

Fedéltipográfia: Szakálos Mihály

Hungarian edition
^ by Fabula Könyvkiadó, 1992, 1996
^ by Maecenas Könyvek, Budapest, 1999
Hungarian translation
^ by Szántó Judit, 1992, 1996, 1999
 Első fejezet

A hópelyhek nagyszemű fehér fürtökben hulltak, egymáshoz tapadva, mint a mesekönyvek

rajzain; valaha Sarah is ilyen könyvekb l olvasott fel gyerme-keinek. Most írógépe el tt ülve
bámult ki az ablakon, s nézte, ahogy a hó elborítja a gyepet és csipkefátyolként csillog a faágakról.
A látvány olyan fest i volt, hogy teljesen megfeledkezett a történetr l, amelyet kora reggel óta
igyekezett nyakon csípni. Olyan szemérmetlenül, olyan megátalkodottan szép itt minden!
Akár egy mesebeli élet egy mesebeli városban; még a körülötte lév emberek is mintha
mesekönyvb l léptek volna el . maga soha nem akart ilyenné válni, és most mégis közéjük
tartozik, immár hosszú évek óta; és minden bizonnyal már köztük is éli le az életét. Sarah
Maccormick, a lázadó, a Skarlát újság segédszerkeszt je, az a lány, aki 1969-ben évfolyamels ként
végzett a Radcliffe-egyetemen, s aki tudta magáról, hogy más, mint a többiek - most mégis közéjük
olvadt.
Egyik napról a másikra. Vagy majdnem. Igazából csaknem húsz évbe telt. És mára Sarah
Watson lett be-l le, Mrs. Oliver Wendell Watsorr, aki a New York ál-lambeli Purchase-ben él, egy
szép házban, amely tizennégy évi törlesztés keservei után már csaknem a sajátjuk. Van három
gyermeke és egy kutyája. És van egy férje, akit szeret. A drága, jóságos Ollie. A Harvardon szerzett
közgazdászdiplomát, éppen amikor Sarah is elvégezte a Radcliffe-et, és másodéves volt, amikor
egymásba szerettek. A szerelem azóta is tart - de Oliver megtestesít je mindannak, ami Sarah-tól
idegen.
Míg vadul radikális, Oliver konzervatív; hitt a viet-nami kísérlet értelmében, és Sarah egy
id re meg is gyűlölte emiatt, s t diplomaosztás után jó néhány hónapig kerülte, mondván, hogy
nem egymáshoz valók.
New Yorkba költözött, a Soho negyedbe, és írogatni kezdett, nem is sikertelenül. írásai két
ízben is meg-jelentek a The Atlantic Monthlyban, egyszer pedig minden orgánumok
legrangosabbikában, a The New Yorkerban. Tehetséges volt, és ezt maga is nagyon jól tudta. Oliver
ugyanekkor a központtól távol, az East 79th Streeten élt, közös lakásban két barátjával, és el kel
diplomájának köszönhet en igen jó állást kapott egy reklámügynökségnél a Madison Avenue-n.
Sarah szerette volna meggyűlölni e konformizmusáért, de ez nem sikerült neki; még ebben
az id szakban is tisztában volt vele, mennyire szereti a férfit.
Oliver arról álmodozott, hogy majd vidéken telepedik le; lesz majd egy-két ír vizslája, négy
gyereke, és olyan felesége, aki nemjár el dolgozni. Sarah állandóan gúnyolta ezért, Oliver azonban,
csak elvigyorodott, a maga valószínűtlenül kisfiús módján, és Sarah-nak e mosoly láttán
megdobbant a szíve - pedig hát közben azt magyarázta magának, hogy olyan férjet akar, akinek az
övénél is hosszabb a haja, és művész; talán szobrász, talán író, mindenesetre "alkotó" ember.
Persze Oliver is alkotó hajlamú férfi volt, és igazán rendkívül eszes; bár a hatvanas évek
divatáramlatai meg sem legyintették, mégiscsak kitüntetéses diplomát szerzett a Harvardon. Amikor
Sarah vitatkozott vele, nem takarékoskodva a becsmérl jelz kkel, nyugodtan, racionálisan
elmagyarázta, miféle meggy z dés vezérli. És olyan istentelenül rendes volt, olyan jószívű! Hiába
b szítette fel oly sűrűn, Sarah olyankor is tudta, hogy nincs nála jobb barátja. Id nként találkoztak a
Village-ben, együtt kávéztak, ittak egy pohárral, esetleg megebédeltek valami csendes helyen;
ilyenkor Oliver elmesélte, mit csinál, és megkérdezte, mit ír most éppen a lány. is tudta, hogy
Sarah tehetséges, csak épp nem látta be, miért ne "al-kothatna" ugyanúgy férjes asszonyként is.
A házasság olyan n knek való; akik eltartót keresnek; de én, tisztelt Oliver Watson, magam
akarok gondoskodni magamról." És Sarah-nak" legalábbis akkoriban és egyfajta stíluson belül; ez
nem is okozott nehézséget. Szabadúszó író volt és részmunkaid s terem r egy sohóbeli
képcsarnokban. Keresett is egész rendesen, ha nem is folyamatosan. Mostanában azonban id nként
eltűn dött: vajon még mindig fenn tudná-e tartani magát, ki tudná-e tölteni az adóbevallását, és
ügyelne-e, hogy le nejárjon a betegbiztosítása. Mert életének valamennyi apróbb gondját csakúgy,
mint a komolyabb problémák nagyobb részét, Oliver vállalta magára. Mintha légmentesen elzárt
világban élt volna, s Oliver mindig készenlétben állna, hogy megoltalmazza.
 Bármi gond adódott, Sarah hozzá fordult, és ett l sokszor maga is megrettent. Mi lenne, ha
Oliver-t valami baj érné? Vajon megállna-e a maga lábán? Fenn tudná-e tartani a házat, tudna-e
gondoskodni a maga és a gyerekek megélhetésér l? Néha megpendítette ezt a kérdést Olivernek, de
a férfi csak nevetett, és azt mondta, ne aggódjon. Vagyont ugyan nem szerzett, de szépen keres, és a
felel sségérzetnek sincs híján: nagy összegű életbiztosítást kötött. A Madison Avenue kegyes volt
hozzá: mostanra; negyvennégy éves korára harmadik embere lett a Hinkley, Burrows és Dawson
cégnek - az ország egyik legnagyobb reklámügynök-ségének. szerezte a cég négy
legjövedelmez bb ügyfelét; megbecsülték a munkáját, és kollégái is szerették. A szakmában volt
az egyik legfiatalabb el-nökhelyettes, és Sarah igazán büszke is volt rá, mi-közben egész
életformájuk továbbra is riadalommal töltötte el. Mit keres itt az Isten háta mögött, ebben a
takaros kisvárosban, ahol csak nézi a hóesést, és várja haza a gyerekeket, miközben úgy tesz mintha
egy elbeszélésen dolgozna; csak épp ez az elbeszélés - akár a többi, amelynek az elmúlt két év során
nekifogott - soha nem fog megszületni, soha nem jut el a befejezésig. Sarah harminckilencedik
születésnapja el estéjén határozta el, hogy visszatér az íráshoz. Jelent ségteljes döntés volt. A
harminckilencet voltaképpen a negyvennél is lehangolóbbnak érezte. Negyvenéves korára - ahogy
csüggedten megjegyezte- már belenyugodott a közelg balvégzetbe". Olivér, születésnapi
aján-dékképpen, elvitte Európába. Csak kettesben utaztak; a két nagyobbik gyerek táborba ment,
Samet pedig Oliver anyja vette magához. Amikor megérkeztek Párizsba, Sarah úgy érezte, mintha a
mennyország kapu-ja nyílnék meg el tte. Nem kell részt vennie a gyerekek és az osztálytársaik
váltott fuvarozásában; nem kell bajlódni sem a csemetékkel, sem a kutyákkal; nem kell eljárni,a
szül i munkaközösség üléseire vagy jótékonysági vacsorákat rendezni az iskola vagy a helyi
kórházak javára. Sehol senki és semmi más, csak k ketten - négy feledhetetlen héten át. Párizs . . .
Róma... Aztán végighajtottak Toscanán, rövid id re megálltak az olasz Riviérán, majd hajót
béreltek, és néhány napig szabadon csalinkáztak Cannes és St.- Tropez között; elhajtottak Ezóba
meg Saint-Paul-deVence-ba, vacsoráztak a Colombo d'orban, és búcsúzóul néhány napon át lázasan
habzsolták London látnivalóit. Sarah hét teljes jegyzettömböt firkált tele úti élményeivel. De mire
hazaért, az egészb l semmi sem maradt. Egyetlen emlék sem tolakodott el , hogy elbeszélésbe,
novellába, cikkbe vagy akár egy árva versbe sz je. Csak ült az íróasztalnál, jegyzeteire me-redve, és
az írógépbe fűzött els papírlap sem akart megtelni. Azóta másfél év telt el, és a helyzet mit sem
változott. Negyvenegy éves volt, és úgy érezte, mintha már egész élete a háta mögött volna. És
hiába panaszkodott err l Olivernek, az csak nevetett rajta.
- Úristen, Sarne. . . amióta ismerlek, szemernyit sem változtál! - És valóban így is gondolta.
Mint ahogy majdnem igaza is volt. De csak majdnem. Maga Sarah és mindazok, akik nem érték be
az els benyomással, igenis észlelték a különbséget. Fényl sötétvörös haja, amely valaha sátorként
omlott végig a hátán, mára vörhenyes-barnásra fakult, és ahogy vállát verdeste, jó néhány ezüstös
szál csillant meg benne, bár ez a gyerekeket jobban zavarta, mint t magát. Sötéten csillogó, eleven
kék szeme nem változott, tejfehér b re is bársonyos maradt, de az id mégiscsak hagyott már rajta
néhány apró nyomot - hiába mondta Oliver, hogy így csak még kifejez bb az arca. Szép asszony
volt, mint ahogy szép volt lánynak is: magas, karcsú, jó formájú, keze-lába kecses, és szemében ott
táncolt a vele született humorérzék, az a tulajdonsága, amely annak idején els nek ejtette rabul a
férfit. Azonnal megszerette Sarah nevetését, a benne ég szenvedélyt, a bátorságát, és fanatikus
elszántságát, hogy kitartson meggy z dése mellett. Sokan vélték úgy, hogy a fiatal Sarah-nak nehéz
természete van, Ollie azonban nem tartozott közéjük, de nem ám! Tetszett neki, ahogyan a lány
gondolkodik, tetszett, amit mond, és tetszett, ahogyan mondja. Kapcsolatuk kölcsönös tiszteleten és
gyengédségen alapult, és remekül megvoltak az ágyban is; ez mind a mai napig nem változott. S t,
Oliver néha úgy gondolta: húsz év után még jobban is esik a szerelmeskedés, s ez, bizonyos
értelemben, igaz is volt.
Tökéletesen ismerték már egymást, testük olyan volt, mint a selymesen simára csiszolt fa,
amelyet számtalanszor érintett, simogatott végig, szoktatott magához két ért és gyengéd kéz.
A sohóbeli id szak után pontosan két évbe tellett, amíg Olivernek sikerült meggy znie t, és
huszonhárom éves korára Mrs. Oliver Watson lett. A maga jellegzetes lázadozásáról azonban
mindvégig nem tett le. Tiltakozott a hagyományos esküv ellen, és így szülei Pound Ridge-i
nyaralójának kertjében kötöttek házasságot. Sarah apja, anyja és húga Chicagóból utazott ide a nagy
eseményre. A menyasszony élénkpiros ruhát, széles karimájú tollas kalapot viselt, és inkább
emlékeztetett egy festményr l lelép fiatal lányra, semmint menyasszonyra, de azért mind a ketten
nagyon boldogok voltak. A Bermudákra mentek nászút-ra; az id pocsék volt, de k nem vették
észre. Nevettek, viháncoltak, kora estig fel sem keltek az ágyból, akkor is épp csak bekaptak valami
vacsorafélét a szálloda komoly és elegáns éttermében, aztán máris futot-tak vissza a szobájukba,
mint két jókedvű, vihorászó gyerek.
Aztán három hét telt el, és Sarah már csöppet sem volt ilyen jókedvű. Kis lakást béreltek a
Second Avenue-n; a házban csupa légikisasszony, meg fiatal tisztvisel lakott, házas csak mutatóba
akadt köztük, és az egész épületben mintha szakadatlanul házibuli zajlott volna.
Amikor egy este Oliver megjött a munkából, már-már azt hitte: felesége a legjobb barátját
siratja. Sarah azonban csak egy békát gyászolt. Amióta hazaértek, nem jött meg a vérzése, amit a
fiatalasszony sehogysem értett: mivel vallásos buzgósággal használta a pesszáriumát, bizonyos volt
benne, hogy terhes nem lehet.
De hiába hordta a pesszáriumot gyakorlatilag éjjel-nappal, azóta, hogy kilépett a
templomból egészen addig, míg haza nem tértek a mézeshetekr l; valahogyan megtörtént a baleset,
és másállapotba került. Épp kijelentette, hogy el akarja vétetni a magzatot. Oliver már attól is
elszörnyedt, hogy ilyesmi egyáltalán az eszébejuthat, Sarah azonban ennél is jobban elborzadt a
gondolattól, hogy ilyen hamar gyereket szüljön.
- Nincs még szükségünk családra... Én újra dolgozni szeretnék... még csinálni akarok
valamit... Sarah elbeszélései a vártnál kevésbé bizonyultak kelen-d nek, most azt tervezte, hogy
elmegy szerkeszt nek valamilyen irodalmi folyóirathoz, és jelentkezett a Columbia Egyetem
posztgraduális intézeténél is, hogy megszerezze a tudományos fokozatot. Amikor férjhez ment,
felmondta a terem ri állást, mert fárasztó lett volna nap mint nap ingázni a Soho és a Second
Avenue között.
- Munkát kés bb is, bármikor kaphatsz! - gy zködte Oliver. Csitította, becézte, mindent
elkövetett, hogy jobb kedvre derítse. De Sarah vigasztalhatatlan volt, Olivert pedig minden este,
amikor hazaigyekezett, elfogta a rettegés: és ha megtette?... Ha mialatt
dolgozott, Sarah titkon felkeresett egy orvost, és elvétette a gyereket? Ám erre nem került
sor. Sarah olyan rosszul érezte magát, oly kimerült és csüggedt volt, hogy még csak nem is
kísérletezett ilyesmivel, és mire magához tért, már nagy hassal totyogott a ház körül, és maga sem
értette, hogyan engedhette a dolgokat idáig fajulni. Oliver viszont lázas izgalomban égett. Mindig is
mondogatta, hogy négy gyereket akar, és bár tudta, hogy a jövevény megterheli majd a családi
költségvetést, ezt is örömmel vállalta. Most sem keresett rosszul, és gyorsan haladt felfelé a cég
ranglétráján; de még ha az éhezés fenyegetné is ket, akkor sem egyezett volna bele az abortuszba.
Err l szó sem lehet. Hiszen az gyermekük készül világra jönni; a kettejüké. És jóval a szülés el tt
már szerette a kisbabát.
Benjamin Watson loboncos ég vörös hajjal és fényes, ámuló szemekkel jött a világra,
pontosan kilenc hónappal és három nappal szülei esküv je után. Úgy látszott, minden érdekli, amit
maga körül lát, sokat bömbölt, és félelmetesen hasonlított a mamájára; Oliver pedig boldog volt,
amiért fia van, aki ráadásul Sarah-ra hasonlít. Benjamin olyan gyorsan n tt, mint a gyom, Sarah-tól
pedig nem csupán a külsejét örökölte, hanem csökönyös elszántságát és heves vérmérsékletét is.
Voltak napok, amikor Sarah úgy érezte: meg tudná fojtani, még miel tt Oliver hazaérne, és
megbékítené ket. Mert alighogy színre lépett, a baba máris boldogan g gicsélt, kacagott, vagy
kukucsot játszott az apjával, aki a karjába kapta, úgy járkált vele a lakásban, mialatt Sarah egy
székre roskadva egy pohár bort kortyolgatott, és azon tűn dött, hogyan fogja túlélni ezt az egészet.
Egyértelművé vált, hogy az anyai szerepkör nem neki való, és a lakás is olyan kicsi volt, hogy úgy
érezte: megbolondul. Abban az évben sokszor volt rossz id , olyankor nem mehettek az utcára, és a
szűk falak visszhangoztak a gyereksírástól; Sarah valóban tartott t le, hogy a tébolydában végzi.
Oliver azt tervezte, hogy vidékre költöznek, saját házba, de ez még csak távoli álom volt,
egyel re nem engedhették meg maguknak. Sarah felajánlotta, hogy dolgozni megy, de valahányszor
e tervet megvitatták, kiderült, hogy semmi értelme: a keresete rámenne a bébiszitterre, és ugyanott
tartanának, ahol annak el tte. A dolog egyetlen értelme az lenne, hogy Sarah kiszabadulhatna a
lakásból, és ez igazán kedvére is lett volna, Oliver azonban. úgy vélte, feleségének is jót tesz, ha a
gyerekkel marad.
- Micsoda férfiönzés ez, Ol? Mit akarsz, ücsörögjek itt egész nap, és magamban motyogjak,
mialatt a gyerek üvölt?:;- Voltak napok, amikor úgy érezte, egyszerűen nem bírja tovább. És ha arra
gondolt, hogy Oliver még három gyereket szeretne, legszívesebben nyomban végzett volna
magával.
Chicagóban él apjának-anyjának nem sok hasznát vehette, és bármilyjó szándékúak voltak
Oliver szülei; velük sem ment többre: Oliver egyetlen gyerek volt, és úgy tetszett, anyja rég
elfelejtette, mit kell kezdeni egy csecsem vel; ha Benjamin körül sürgöl dött, percr l percre
idegesebb lett, és ez még semmiség volt ahhoz képest, ahogy Sarah-t felidegesítette.
Aztán a gyerek lassacskán nyugodtabb lett, és mire járni kezdett, Sarah már nem rettegett
t le annyira.
Úgy látszott, kijutottak az alagútból. Nyárra Long Is-landon béreltek házat, jöv re pedig
Benjamint már óvodába küldheti. Még egy év, és kiszabadul az rótthoni rabszolgaságból, és akkor
újra belefoghat az írás-ba. Arról, hogy állásba menjen, már letett; most re-gényt akart írni. Az
égbolt kiderült - és akkor egy-szercsak rátört az influenza, minden id k csúcs-inf luenzája, és egy
hónap múltán meggy z déssel hitte, hogy a halálán van; életében még ilyen pocsékul nem érezte
magát. Náthája egész egyszerűen nem akart el-múlni, úgy köhögött, mint egy tüd vészes, és a
köhögés miatt reggelt l estig émelygés kínozta. Miután négy héten keresztül viaskodott a kórral,
úgy döntött, hogy a költségt l sem riadva vissza elmegy az orvoshoz. Mint kiderült: valóban
influenzája volt, de nemcsak influenzája. Ismét gyermeket várt. Ezúttal elmaradt a harag,wa
felháborodás, . a dühkitörés, csupán a kétségbeesés lett úrrá rajta, és - Olivernek legalábbis úgy
tetszett - órákon át mást sem tett, csak zokogott.
Nem, erre még egyszer nem vállalkozik, ez mer képtelenség. Nem tud megbirkózni még
egy gyerekkel!
Benjamin még mindig nem szobatiszta; és most két pelenkással bajlódjék? Ez volt az
egyetlen alkalom, amikor még Oliver is tanácstalan volt. Nem tudta, miképpen téríthetné feleségét
jobb belátásra. Amellett maga épp oly izgatott és boldog volt, mint els ízbem de amikor ezt
megvallotta, Sarah csak még keservesebben sírt.
- Nem tudom vállalni, Ollié . . . egyszerűen nem bírom... könyörgök, ne kényszeríts:.. -
Ismét összecsaptak az abortusz kérdésében, és volt egy perc, amikor Oliver már majdnem engedett,
mert annyira félt, hogy ha makacskodik, az asszony valóban megbolondul. De végül mégiscsak
sikerült lebeszélnie Sarah-t, és fizetésemelést is kapott, épp a terhesség félidejében; rá is költötte az
egészet az utolsó pennyig egy leányzóra, aki háromszor egy héten vállalta Benjamin pesztrálását. ír
családból származott, ahol tizenhárman voltak gyerekek, és keresve sem lehetett volna Sarah
számára nála megfelel bbet találni. Egyszer csak lehet sége nyílt rá, hogy eljárjon otthonról;
könyvtárba, képtárakba, múzeumokba ment, barátn kkel találkozgatott, és kedélyállapota
ugrásszerűen megjavult. Váratlanul még Benjaminban is örömet talált, s t egyszer-kétszer még a
múzeumba is magával vitte, Oliver pedig - bár Sarah soha be nem vallotta volna - tudta: hovatovább
már is örömmel várja második gyermeküket.
Benjamin kétéves volt, amikor Melissa a világrajött, Oliver pedig egyre komolyabban
fontolgatta a vidékre költözést. Hétvégeken többnyire házakat néztek Con-necticutban, hogy végül
kimondják: ezt a luxust nem engedhetik meg maguknak. A soron következ hét-végéken Long
Islandot és Westchestert pásztázták végig, aztán Pound Ridge, Rye, Bronxville, Katonah
következett, míg végül, egy év keresés után, Purchase-ben megtalálták éppen azt, amire szükségük
volt: egy régi, húsz év óta lakatlan tanyaházat, szörnyen elhanyagolt állapotban. A ház egy nagyobb
ingatlantulajdonhoz tartozott, és hagyatéki árverésen kapták meg valóban nevetséges összegért,
noha az anyagi helyzetükben még ezen sem igen lehetett nevetni. Végül azonban valahogy
összekaparták a pénzt, és nagyrészt a két kezük munkájával, egy év alatt meglep en szép otthont
teremtettek maguknak, amelyre jogosan voltak büszkék mind a ketten. - De ett l még nem fogok
újabb gyereket szülni, Oliver Watson! - Az részér l már az is épp elég áldozat volt, hogy vidéken
él; amikor elkezdtek együttjárni, megfogadta, hogy erre soha nem lesz hajlandó. Mégis, neki is el
kellett ismernie, hogy ez az ésszerű megoldás. A Second Avenue-illa-kásban egyszerűen nem fértek
el, és hiába néztek körül a városban: a lakások általában még kisebbek voltak, és amellett képtelenül
drágák. Itt pedig mindkét gyereknek megvolt a maga külön szobája.
A házban volt egy hatalmas, mégis meghitt kandallós nappali, egy könyvtárszoba, amelynek
polcait félt gonddal rakták tele, egy meleg konyha, súlyos fagerendákból rótt mennyezettel és két
nyerstégla fallal; a régimódi tűzhelyet Sarah kívánságára rendbe hozat-ták és megtartották. A kiugró
fülkékben álló hatalmas ablakok a Sarah által a pusztaságból el varázsolt kert-re néztek; f zés
közben innen tarthatta szemmel a kinn játszó gyerekeket. Amikor leköltöztek, meg kellett válniok
az ír gyereklánytól, de nem bánták, hiszen egyel re amúgy sem tudták volna megfizetni. Benjamin
ekkorra már úgyis betöltötte harmadik évét, és délel ttönként óvodában volt, két év múlva Melissa
is csatlakozott hozzá, Sarah pedig azzal áltatta magát, hogy újra íráshoz lát. De valahogy soha nem
futotta rá az id b l. Mindig akadt valami tennivaló. Jelentkezett önkéntesnek a helyi kórházba,
egyszer egy héten dolgozott az óvodában is, komissiózott, részt vett a gyerekfuvarozásban,
takarított, kertészkedett, vasalta Ollie ingeit. Bizony nagy váltás volt ez.a Skarlát újság egykori
segédszerkeszt jének életében. De ami a furcsa: igazából nem is bánta.
Amikor elköltöztek New Yorkból, mintha lényének egyik fele is ott maradt volna: az a
Sarah, aki még mindig tiltakozott a házasság és az anyaság ellen. Egyik napról a másikra mintegy
beleolvadt a környez békés kis világba. Összejárt más n kkel, akiknek hasonló korú gyermekeik
voltak, hétvégeken ismer s házaspárokkal bridzseltek és teniszeztek, az önkéntes munka egyre több
idejét vette igénybe, és jóformán el is felejtette, milyen ádázul lázadt a sorsa ellen. És mintha, annyi
más dologgal együtt, az írást is maga mögött hagyta volna. Lassan már nem is hiányzott. Nem
vágyott egyébre, mint arra, amiben úgyis része volt: boldog és elfoglalt átlagos életre, férje és
gyermekei körében.
Benjamin nehéz csecsem kora távoli emlékké fakult; jókedélyű, aranyos kisgyerek vált
bel le, aki nemcsak küls leg hasonlított anyjára, de Sarah érdekl dési körét, ízlését, kedvteléseit is
örökölte. Olyan volt, mint a szivacs: Sarah egész valóját magába szívta, és bizonyos értelemben
anyja kicsinyített tükörképe volt. Oliver is látta ezt, és remekül mulatott rajta, Sarah-nak pedig - bár
ritkán ismerte be - hízelgett a dolog, s egyszersmind mulattatta is. Melissa is aranyos volt, sokkal
könnyebben kezelhet , mint hajdan Benjamin, és sok szempontból inkább az apjára ütött; szí-
vesen mosolygott, és jól érezte magát az életben.
Amellett nem is követelt sokat szüleit l; kezében me-séskönyvvel, babával vagy
kirakójátékkal készségesen totyogott mindenhová Sarah nyomában. Igazán igénytelen kis teremtés
volt; Sarah néha még arról is megfeledkezett, hogy ott van a másik szobában. Voltaképp nem
hasonlított apjára, bár sz ke haját és zöld szemét t le örökölte; inkább Oliver mamájára
emlékeztetett, amint azt, Sarah legnagyobb bosszúságára, apósa és anyósa sűrűn emlegette.
Sarah soha nem tudott megbarátkozni az anyósával.
Mrs. Watson hamar el rukkolt azzal, ami a szívét nyomta, s: még a házasság el tt elmondta
egyetlen fiának, miként vélekedik Sarah-ról. Nehezen kezelhet , önfejű teremtésnek tartotta, aki
bármi áron érvényt szerez akaratának, és örökösen attól félt, hogy egy napon még nagy fájdalmat
fog okozni Olivernek. Eleddig azonban menye jó feleségnek bizonyult, és ezt, bárha kelletlenül;
maga is elismerte, valahányszor férje a fiatalasszony pártjára kelt. Sarah azonban mindig ma-gán
érezte anyósa figyel tekintetét; mintha az id sebb asszony csak arra várna, mikor igazolja
balsejtelmeit valamilyen kisiklással, hibával vagy épp jóvátehetetlen mulasztással. A két n nek csak
egyetlen közös öröme volt: a gyerekek. Mrs. Watson rajongott értük, és most már Sarah is úgy
ragaszkodott hozzájuk, mintha az els perct l vágyott volna megszületésükre, holott a helyzet
másként festett, és Mrs. Watson ezt soha nem felejtette el. Oliver ugyan semmit nem mondott el
neki, de megérezte, mi zajlik a háttérben. Értelmes, jó szemű asszony volt; és pontosan tudta,
milyen kelletlenül vállalta Sarah a terhességet, és milyen rosszul tűrte Benjamin nyűgös
csecsem korát; másfel l viszont el kellett ismernie, hogy nagyobbik unokája elég fárasztó kisbaba
volt, hiszen szüntelenül hasfájós bömbölésével t is idegesítette. Ahogy azonban a gyerekek
növekedtek, mindez feledésbe merült; Sarah és Oliver boldog, teljes életet élt, szorgalmasak voltak,
és anyagilag is egyré gyarapodtak, Sarah pedig végre-valahára letett irodalmi becsvágyáról, amelyet
Mrs. Watson mindig is kissé hóbortosnak és szerte-lennek talált.
- Ne légy vele olyan szigorú, Phyllis. Sarah rendes lány. Amikor összeházasodtak, még
nagyon fiatal volt: És Oliver nagyon boldog mellette. - Hiába, a férje mindig filozofikusabb alkat
volt, mint .
- Tudom, tudom . . . de mégis mindegyre az az érzésem, hogy többre vágyik, olyasmire,
amit nem érhet el, és Oliver még drága árat fizet majd ezért. - Maga sem tudta, milyen éleselméjű
ez a meglátás. George Wilson azonban csak elnéz en mosolygott, és a fejét ingatta.
- Ollie tudja, hogyan tartsa kordában.
- Tudni tudja, csak attól félek, nem akarja. Szerintem bármit ráhagyna, bármibe kerüljön is.
Sajnos, ilyen a természete. - Gyengéden felmosolygott a férfira, akit már majd' negyven éve
szeretett; olyan becses évek voltak ezek, hogy már számolni se merte ket. - Az apjára ütött.
Túlságosan lágyszívű. S ha nem a megfelel asszony áll az oldalán, ez nagyon veszélyes lehet. -
Örökösen aggódott a fiáért, Sarah-t pedig még ennyi év után is némi bizalmatlansággal szemlélte.
Férje azonban értékelte a bókot, és mosolya még most is megbizsergette az asszony b rét. -
Add meg Sarah-nak, Phyllis, ami megilleti. Még soha nem okozott fájdalmat a fiunknak, és két szép
gyermekkel ajándékozta meg t, és bennünket is. - A két gyerek valóban szép volt, és bár igazából
egyikük sem hasonlított Oliverre, mégis volt bennük valami apjuk klasszikusan mutatós külsejéb l.
Oliver magas, sportos alkatú, remek mozgású férfi volt, sűrű, egyenes szálú sz ke haját
gyerekkorában a mamák, diákkorában a lányok nézték sóvár irigységgel. Sarah-nak többször is a
tudtára adták, hogy Oliver Watson a legcsinosabb férfi egész Purchase-ben. Oliver az év felében
barnára volt sülve, zöld szeme pajkosan, nevet sen villódzott. És közben nem is tudta, milyen
jóképű, ami csak még vonzóbbá tette.
- Mit gondolsz, George, lesz még gyerekük? - Phyllisben gyakran felmerült ez a kérdés, bár
a fiának soha nem merte volna feltenni, Sarah-nak pedig még sokkal kevésbé.
- Nem tudom, kedvesem. Azt hiszem, így is teljes az életük. És manapság az ember nem
láthat a jöv be.
Oliver szakmája nagyon ingatag. A hirdetési szakma nem olyan biztonságos, mint a bank
volt, legalábbis az én koromban. Ma már senki nem mehet biztosra.
Alighanem bölcsebben teszik, ha nem akarnak több gyereket. - George Watson már vagy
egy éve így gondolkodott. Elég sokat élt ahhoz, hogy lássa, miként kezdenek apadni-zsugorodni a
valaha oly biztosnak látszó befektetései. A létfenntartás költségei döbbe-netesen megemelkedtek, és
nekik is meg kellett néz-niök, mire adják ki a pénzt. Nem voltak ugyan anyagi gondjaik, de ha
mindketten még élnek huszonöt évet - amire ötvenkilenc, illetve hatvankét éves korukban megvolt a
lehet ség, és George remélte is, hogy így lesz- tartalékaik végzetesen leapadhatnak. George nemrég
vonult vissza a banktól, tisztességes nyugdíjat kapott, és az évek folyamán számos jól meggondolt
befektetésbe is bocsátkozott; de mégis... az ember soha nem lehet eléggé óvatos. Figyelmeztette is
erre Olivert, valahányszor csak találkoztak: Sokat tapasztalt életében: megélt egy nagy és több kis
háborút. Harcolt Guadalcanalnál, és csak nagy szerencsével sikerült életben maradnia. Tizenkét
éves volt az 1929-es gazdasági összeomlás idején, tudta, milyen irgalmatlan volt a válság, és
végignézte, miként váltakozik a gazdaságban a virágzás és a hanyatlás. Szerette volna hát, ha fia
megfontoltan alakítja életét. - Nem látom be, minek kellene nekik több gyerek.
Véleménye ebben tökéletesen megegyezett a Sarah-éval, pedig az asszony kevés dologban
értett egyet apósával. Id nként férjével is szóba hozták a kérdést, például kés éjjel az ágyban, vagy
ha csendes erdeí sétára indultak Purchase környékén, de Sarah minden alkalommal leszögezte, hogy
ez szóba sem jöhet. - Miért akarnánk több gyereket, Ollie? Melissa és Benjamin már nagyok, nincs
velük gond, élik a maguk életét. Még néhány év, és azt tehetjük, amire kedvünk van. Miért
kezdenénk elölr l a nyűgl dést? - És Sarah már a puszta gondolatra is megborzongott.
- Most másképpen lenne. Most már felvehetnénk valami állandó segítséget. Nem is tudom ..
. csak épp úgy érzem, hogy mégiscsak jó lenne. Egy napon még majd megbánhatjuk, hogy nem lett
több gyerekünk. - Oliver gyengéden nézett le rá; ez volt az a pillantás, amit l a szül i
munkaközösségben majd elaléltak a n k, de Sarah úgy tett, mintha észre sem venné.
 - A gyerekek se örülnének neki. Benjamin hétéves, Melissa öt; terhesnek éreznék az új
jövevényt. Ezt is szem el tt kell tartanod; elvégre nekik is tartozunk valamivel. - Sarah hangja
magabiztosan, - fölényesen csengett, Oliver pedig mosolyogva fogta meg a kezét; így indultak
vissza a kocsihoz. Oliver nemrég vette meg az els Mercedesét, és Sarah-nak titkon sz rmebundát
szánt karácsonyra.
- Csuda magabiztosnak látszol - jegyezte meg, de hangján most is érz dött a csalódás.
- Az is vagyok. - És ez volt az igazság. Nem, ezúttal Oliver nem fogja rábeszélni még egy
gyerekre. Harmincegy éves volt, és nagyon is elégedett az életével; eszében sem volt változtatni
rajta. Rengeteg munkával árasztották el a különféle bizottságok, a nap fele elment a
gyerekszállítással; a másik felében a kiscserkészekhez meg Melissa balettóráira járt. Ami sok, az
sok.
Oliver csak annyira törhette be, amennyire maga hajlandó volt betörni. Megvolt a két
gyerek, a vidéki ház, az új kerítés; el z évben még az ír vizslát is be-szerezték. Ennél többet senki
se várjon t le, még Ollie se!
- Mit szólnál hozzá, ha karácsony után elvinnénk a srácokat síelni? - kérdezte Oliver, amikor
beszálltak a kocsiba. Szünid ben nem szeretett messzire elkalan-dozni, otthon jobban érezte magát,
és úgy gondolta, ezzel szüleinek is nagyobb örömet szerez. Sarah szüleinek ott volt a kisebbik
lányuk meg annak a gyerekei, de az szüleinek rajta kívül senkijük sincs; és Sarah sem égett a
vágytól, hogy szünid re hazalátogas-son. Egyszer kipróbálták, és Sarah három évig siránkozott
miatta. A húga idegesítette, anyjával soha nem fért meg, így hát nem volt értelme bolygatni a
dolgok kialakult rendjét.
- Pompás ötlet. Hová? Vermontba?
- Miért ne választanánk idén valami izgalmasab-bat? Mit szólnál Aspenhez?
- Komolyan beszélsz? Oltári nagy prémiumot vág-hattak hozzád a múlt héten! - Oliver
minden id k legnagyobb üzletét szerezte meg a cégének. Azóta sem árulta el, mekkora prémiumot
kapott érte és Sarah nem is faggatta.
- Hát futja bel le egy kis fickándozásra, mármint ha kedved van hozzá. Persze ha jobban
szeretnéd, akkor itthon is maradhatunk, és majd ha megkezd dött az iskola, akkor megyünk el
valahová kettesben. Anyám idejönne, és vigyázna a gyerekekre. - Nos, mi a véleményed?
- Isteni lenne! - Odabújt a férjéhez, és a végén szerelmeskedni kezdtek az új kocsiban,
amelyet belengett a férfikölni és a friss b r illata: Végül is mindkét terv megvalósult. A karácsony
és újév közötti héten a gyerekekkel együtt elmentek Aspenbe, és egy hónappal kés bb egy
romantikus hetet töltöttek kettesben a jamaicai Roynd Hillben, a Montego-öbölre néz bérelt
villában. Nevetve idézték fel a bermudai nászutat, amikor alig bújtak el a szobájukból, és még az
éttermi vacsorára is sajnálták az id t. De valójában ez a vakáció sem volt másmilyen.
Délel t-tönként teniszeztek, úsztak, heverésztek a tengerparton, de délután és este szenvedélyesen
szeretkeztek villájuk meghitt magányában; és a szobájukba hozat-ták a vacsorát meg a reggelit.
Életük legromantikusabb utazása volt ez, és mire véget ért a hét, úgy érezték, mintha újjászülettek
volna. Sarah-t mindig megdöb-bentette a felismerés: milyen szenvedélyesen szerelmes még ma is a
férjébe. Tizenkét éve ismerte; nyolc év óta a felesége, és szerelmük mit sem kopott. Azt is tudta,
hogy Oliver éppen így érez iránta; egy tizennyolc éves fiú kiapadhatatlan szenvedélyével ölelte, és
ami ennél is több: szeretett órákon át beszélgetni vele. Az ágyban mindig nagyszerűen megértették
egymást, de az évek során látókörük kitágult, új távlatok nyíltak el ttük, új gondolatok
foglalkoztatták ket, és kiderült: nézeteik már korántsem oly ellentétesek, mint valaha voltak.
Lassan egymáshoz idomúltak; Oliver valamivel liberálisabb lett, Sarah pedig - csúfolta is érte
Olivert - némiképp konzervatívabb. Oliver mindenesetre úgy érezte, mintha egyetlen személlyé
forr-tak volna; szívük egyformán ver, és közös akarattal haladnak egy azon irányba.
Hazaérve mintha még mindig valami puha, álmatag ködfátyol borult volna rájuk,
megszokott életritmusuk lelassult, és az els otthoni reggeli közben Oliver bevallotta: semmi kedve
elválni Sarah-tól, és bemenni az irodába. Lopva pillantgattak egymásra a gyerekek feje fölött. Sarah
elégette a pirítóst, tojás nagyságú csomókat hagyott a zabkásában, a szalonna pedig majdnem nyers
maradt.
 - Óriási a reggeli, mama! - ingerkedett Benjamin. - Biztos haláli volt a vakációtok,hogy így
elfelejtettél f zni! - Harsányan hahotázott saját humorán, és Melissa is vihogni kezdett. Még mindig
sokkal félénkebb volt, mint a bátyja, és ötévesen apja után Benjamint bálványozta; mint a földgolyó
legnagyobb h sét.
A soros mama elfuvarozta a gyerekeket, Oliver futott, hogy elérje a vonatát, de Sarah csak
nem tudott belelendülni a régi kerékvágásba. Egész nap csak kóválygott, semmit sem bírt rendesen
elvégezni. Tétován sertepertélt, és estig sem sikerült kilépnie a házból.
Úgy gondolta: túl kellemesre sikerült a vakáció, most fizeti meg az árát.
Csakhogy múltak a hetek, és csak nem tudott kiverg dni ebb l a bágyadtságból. Nagy
nehezen von-szolta végig magát a nappalokon, és bár a gyerekszállításon kívül alig csinált egyebet,
ez is kiszívta minden életerejét. Este tízkor pedig már szelíden hortyogott az ágyban.
- Úgy látszik, ez már az öregség - panaszolta Olivernek egy szombat reggel, amikor épp egy
halom számlán, próbálta átrágni magát; de még ez a tevékenység is kimerítette, s nem is tudott
igazán odafigyelni rá.
- Talán vérszegény vagy. - Ez már el fordult egyszer-kétszer, s tetszet s magyarázatul
szolgált az egyre bosszantóbb helyzetre.
Hétf reggel elment az orvosi rendel be, hogy vér-képet csináltasson, és megvizsgáltassa
magát. Mire délután hazahozta a gyerekeket, valamely rejtélyes okból máris jobban érezte magát.
Kés bb Oliver telefonált, hogy benn kell maradnia az irodában, és nem ér haza vacsorára. -
Azt hiszem, csak képzeltem az egészet - közölte vele Sarah. - Ma elmentem az orvoshoz, és máris
jobban vagyok.
- És mit mondott az orvos?
- Semmi különöset. - Nem szólt róla, hogy a doktor megkérdezte: nem érzi-e magát
boldogtalannak, nincs-e lehangolt lelkiállapotban, rendben van-e a házaséletük; majd hozzátette,
hogy a krónikus kimerültség a depresszió egyik korai tünete. Mindenesetre; bármir l legyen is szó,
Sarah meggy z déssel hitte, hogy nem lehet semmi komoly. Még az orvos szerint is
makkegészségesnek látszik, s t amióta Jamaicából megjöttek, három hét alatt két és fél kilót hízott,
ami egyébként nem csoda, hiszen mást sem csinál, csak lebzsel vagy alszik. Még legf bb
kedvtelését, az olvasást is elhanyagolta, és a heti teniszpartiba sem kapcsolódott vissza. Végül aztán
éppen másnapra beszélte meg az els meccset, és bár fáradtnak érezte magát, üt jével a kezében
már indulófélben volt, amikor megszólalt a telefon.
- Minden a legnagyobb rendben, Sarah. - A doktor maga telefonált, ami' az els pillanatban
nyugtalanította, de aztán meggy zte magát, hogy annyi éves kapcsolat után a derék ember csak
figyelmes akar lenni. - Egészségileg teljesen rendben van, nem vérszegény, nincs semmi komoly
gond.
- Akkor mit l vagyok állandóan ilyen rohadtul fáradt? Még a járás is nehezemre esik.
- Az emlékez tehetségével van baj, kedvesem.
- Nahát, ez príma! Azt akarja mondani, hogy szeni-lis vagyok? óriási. Éppen ezt szerettem
volna hallani délel tt negyed tízkor.
- Mit szólna akkor egy igazi örömhírhez ?
- Nevezetesen ?
- Nevezetesen egy új kisbabához. - A közlés úgy hangzott, mintha az orvos többmilliós
nyereményr l értesítené, Sarah pedig úgy érezte, hogy teniszüt vel a kezében menten elterül a
konyhapadlón, holtan vagy legalábbis eszméletlenül.
- Tréfál? Ebben a házban ez nem számít valami jó viccnek. A gyerekeim már nagyok és... és
én... nem bírok.. ó, a rohadt életbe! - Sarah lerogyott a legközelebbi székre, és a könnyeivel küzdött.
Ez nem lehet igaz! De közben tudta: nagyon is igaz. És egyszer csak azt is tudta már, amivel addig
nem mert szembenézni. Hiszen rájöhetett volna az igazságra, csak önmaga el l is eltitkolta. Nem
vérszegénység miatt maradt ki a menstruációja, nem is azért, mert túl van haj-szolva, hanem
pusztán csak azért, mert másállapotban van. Ollie-nak err l még csak nem is szólt; gy zködte
magát, hogy semmiség az egész. No hiszen, szép kis semmiség. Csakhogy ezúttal nem kétséges, mit
fog tenni. Elvégre most 1979-et írnak. A két gyereke már nagyocska. maga harmincegy éves. És
az abortuszt engedélyezi a törvény. Ezúttal Oliver nem fogja tudni lebeszélni. Nem szül még egy
gyereket - nem és nem. - Mióta lehetek terhes? - De persze tudta. Nem lehet másként: Jamaicában
történt a dolog; mint ahogy Benjamin Bermudában fogant, a nászutukon.. ez az istenverte vakáció...
- Mikor volt az utolsó menstruációja? - Sarah gyorsan visszafelé számolt. Körülbelül
hathetes a terhesség, vagyis b ven van id a műtétre. Néhány másodpercig azt latolgatta, hogy
elvégezteti, és nem is szól róla Olivernek. De ezt nem köti a háziorvosuk or-rára. Inkább majd
bejelentkezik a n gyógyászához. - Gratulálok, Sarah; maga igazán szerencsés kislány.
Remélem; Oliver is boldog lesz!
- Efel l semmi kétségem - nyögte ki Sarah elszorult torokkal, majd köszönetet mondott az
orvosnak, és letette a kagylót. Rögtön utána remeg kézzel tárcsázta fel a n gyógyászt, és
bejelentkezett másnap délel ttre.
Aztán egyszer csak rémület fogta el: hiszen teniszpart-nerei már várják a westchersteri
Gountry Club pályáján. Legszívesebben otthon maradt volna, de nem akarta megbántani ket.
Sietve ült be furgonjába, és amint a motort elindította, hirtelen megpillantotta magát a tükörben. Ez
nem lehet igaz . . . nem lehet, hogy ez vele történik..: kitolás az egész.:. Hiszen lánykorában írónak
készült... vagy ez talán csak áb-ránd volt? Meglehet, hogy soha nem viszi többre a
háziasszonyságnál. Az egyetemen az volt a legnagyobb sértés, ha valakit született háziasszonynak
neveztek, és Sarah ett l a lehet ségt l irtózott a legjobban; és most mégis háziasszony lett bel le,
semmi több, semmi más. - Háziasszony - mondta ki hangosan, mintha valami trágár szót
próbálgatna. Egy újabb kisbaba...
Uram Jézus . . . És mit számít, ha ezúttal másképpen is lesz majd, mint eddig? Mit számít,
hogy most már állandó segítséget vehetnek fel, és a ház akkora, hogy mind kényelmesen elférnek?
A baba akkor is csak végigb gi majd az éjszakát, etetni kell, füröszteni, öltöztetni, óvni és dajkálni,
ide-oda cipelni, s egy napon majd elvinni a fogszabályozóhoz. Most már soha többé nem teheti azt,
amihez kedve van: úgy érezte, mintha a meg sem született gyermek puszta gondolata is létében
fenyegetné.
Kil tt a kocsifeljáróról, és tíz perc múlva, sápadtan, rosszulléttel küszködve, már ott is volt a
teniszpályán.
Valahogy sikerült bekapcsolódnia a beszélgetésbe, és aznap este hálás volt, amiért Ollie -
aki épp egy új kampány tervezetén dolgozott - sokáig marad az irodában. Igazi nagy halról volt szó.
De mit számítanak most már a zsíros üzletek? Sarah úgy érezte, az éle-tének mindenképpen vége.
Már aludt, mire Oliver hazaért. Másnap reggel nagy nehezen letudta a reggelit. Olivér
megkérdezte, mi bántja; pedig közölte, hogy hasogat a feje.
- Lefogadnám, hogy valóban vérszegény vagy. Még nem jöttek meg a leletek? - Oliver
hirtelen nagyon is gondterheltnek látszott, de Sarah-t nem hatotta meg vele; eszébe jutott, mit
ültetett el férje a testében, és csak gyűlölni tudta érte.
- Még nem. - elfordult, és berakta a tányérokat a mosogatógépbe, nehogy Ollie kiolvassa a
szeméb l, hogy hazudik. Néhány perccel kés bb a férfi elment, a gyerekekért pedig beszólt az
ügyeletes mama. És egy óra múlva Sarah már ott is volt a n gyógyász rendel jében. Az abortuszt
akarta megbeszélni, de az orvos akadékoskodott, és megkérdezte, hogy Ollie mit szól hozzá. - Én . .
. . . . izé . . . - Nem, ennek az embernek nem tudott hazudni. Túl jól ismerte t, pedig ráadásul
még kedvelte is. Ránézett az orvosra, szemében furcsa fény gyúlt, és magában arra gondolt;.csak
mer-jen az utamba állni! - Még nem mondtam el neki.
- Mit nem mondott el? Azt, hogy terhes, vagy azt, hogy el akarja vétetni? - kérdezte az orvos
meghök-kenve. Eddig azt hitte, Sarah és Oliver felh tlen, boldog házasságban élnek, és teljes
bizalommal vannak egymás iránt.
- Se ezt, se azt. És nincs is szándékomban.
Az orvos arca megmerevedett. Lassan, rosszallón csóválta meg a fejét.
- Úgy vélem, Sarah, hogy rosszul teszi: Joga van hozzá, hogy tudja. A gyerek az övé is. - És
aztán egyszer csak kényelmetlen érzés ébredt benne. Talán rosszul ítélte meg ezt a kapcsolatot.
Elvégre minden lehetséges... - Vagy talán... tévednék?
- Ugyan, dehogy - mosolyodott el Sarah. - Persze hogy az övé. De akkor sem akarom
megszülni. - El sorolta az indokait, az orvos pedig szótlanul hallgatta végig, de amikor Sarah
befejezte, megismételte: ezt az ügyet meg kell beszélnie a férjével. Arra nógatta, hogy gondolja
még egyszer végig az egészet, és akkor majd beszélhetnek a műtétr l, de addig hallani sem akar
róla.
- Maga még igazán fiatal:. A szüléshez semmiképp sem öreg.
- Szabad akarok lenni végre! Még tizenegy év, és a fiam egyetemre megy; tizenhárom év
múlva a lányom is követi. Ha ezt a gyereket megszülöm, újabb húsz évre meg van kötve a kezem.
És ezt nem vagyok hajlandó vállalni. - Maga is érezte, milyen visszataszítóan önz nek hangzik,
amit mond, de hiába; ha egyszer ez a meggy z dése, azt senki és semmi meg nem másíthatja.
- És vajon Oliver is így gondolkodik?
Sarah hosszú másodpercekig nem felelt. Nem akarta megmondani, hogy Ollie mindig is
vágyott még egykét gyerekre.
- Nem beszéltünk róla.
- Akkor most itt az ideje. Jelentkezzék néhány nap múlva, Sarah. Még van ideje dönteni,
nem sürgeti semmi.
- Az id itt semmin sem változtat.
Dacos hangulatban, dühösen, csalódottan hagyta el a rendel t. Ett l az embert l várta, hogy
megoldja a gondját; és íme, cserbenhagyta!
Hazament, kisírta magát, és amikor Oliver éjjel tizenegykor hazaért, már az ágyban volt,
ismét fejfájásra hivatkozva. A gyerekek már rég aludtak, Sarah pedig nem kapcsolta ki a tévét a
hálószobában; ébren akart maradni, bár továbbra sem állt szándékában, hogy Olivert beavassa
titkába.
- Hogy telt a nap? Fáradtnak látszol. - Sarah bánatos arccal nézett fel férjére.
- Minden rendben volt - mosolygott rá Oliver, majd leült az ágy szélére, és kioldotta
nyakkend jét.
Valóban kimerültnek tűnt, sz ke haját pedig összekócolta a szél, de még így is szinte
fájdalmasan jóképű volt. Hogyan is tudta így meg rizni vonzó külsejét?
Persze az számára igazán egyszerű az élet. Nincs más dolga, mint naponta eljárni az
irodába; valóságos vi-lágban él, valóságos emberekkel van dolga: Az övé minden, ami kellemes,
míg Sarah minden ébren töltött órában csak n kkel és gyerekekkel van körülvéve. Az élet igazán
csupa méltánytalanság. Id nként azt kívánta, bárcsak férfi volna vagy legalább másként rendezte
volna be életét: például már évekkel ezel tt ál-lásba kellett volna mennie. De persze ez volt a
kényel-mesebb megoldás. Szült két gyereket, vidékre költözött és feladta az álmait. És most újra
gyereket vár:.
Csakhogy ezt már nem fogja megszülni; figyelmeztette magát gyorsan; ezúttal elveteti. - Mi
a baj, Sarrie? - Oliver aggodalmasan hajolt le hozzá, hogy megcsókolja. Nagyon is jól ismerte a
feleségét, és látta a szorongást a szemében; a szorongást, amelyet nem annyira a bűntudat, mint a
harag váltott ki.
- Semmi. Én is fáradt vagyok.
- A gyerekek komiszabbak voltak a szokásosnál?
- Dehogy . .
- Hát akkor mi a baj ? - faggatózott Ollie.
- Semmi - hazudta az asszony.
- Ne akarj átejteni. - Oliver kibújt zakójából, ki-gombolta ingét, és közelebb húzódott hozzá.
- Látom, hogy valamiért izgatod magad. - És ekkor hirtelen rátört a rémület. Eszébe jutott, mi
történt ezel tt fél évvel az egyik kollégájával. Kiderült, hogy a feleségének rákja van, aztán két
hónap múlva az asszony már halott is volt, a kolléga pedig ott maradt porig sújtva, egyedül három
kisgyerekkel. Oliver tudta, hogy nem viselne el hasonló csapást, Túlságosan hozzászokott, hogy
szeresse Sarah-t; az asszony mindennél fontosabb volt számára. - Megjöttek a leletek? Nem titkolsz
el ttem valamit?
Sarah-nak átvillant az agyán, amit az orvos mondott... Be kell avatnia Olivert, Sarah.... Joga
van hozzá, hogy tudja... A gyerek az övé is... De nem akarom! - sivította egy bens hang. - A
leletek negatívak.

- Ám a kapcsolatukat átható szinteség váratlanul er sebbnek bizonyult. Tudta, hogy kés bb

még keservesen megbánja, mégis kibuggyant bel le a vallomás: - Legalábbis többé-kevésbé.
Oliver gyengéden megfogta a kezét, bár közben éles pengeként hasított belé a félelem. - mit
jelentsen ez? - Alig talált szavakat. - Mit mondtak neked?
Sarah rögtön rájött, mi jár a férfi agyában, és tudta: nem gyötörheti tovább. . Több gyereket
nem akart szülni neki, de azért továbbra is forrón szerette. - Semmi ilyesmir l nincs szó. Ne vágj
már olyan ijedt képet! - Odahajolt, hogy megcsókolja, és amikor Oliver átölelte, érezte, hogy férje
egész testében reszket. - Hát akkor mi van?
Sarah-t elfogta a kétségbeesés. Lassan ismét Oliverre emelte szemét, s még mindig
küszködött, hogy beszéljen-e. Aztán csak ennyit suttogott: - Állapotos vagyok.
Néhány másodpercig egyikük sem mozdult, amíg Oliver fel nem fogta a szavak értelmét, és
testében lassan felengedett a borzalmas feszültség. - Édes Istenem..: de hát hogy a csodába
hallgathattál err l? - Hátrad lt és elvigyorodott. Aztán, amikor Sarah szemének üzenete a tudatáig
hatolt, lehervadt ajkáról a mosoly. Sarah úgy nézett rá; mintha szívesebben lenne rákos:
- Mert amilyen hülye vagyok, csak tegnap tudtam meg. Alighanem Jamaicában történt:
Oliver ismét nem tudta visszafojtani a mosolygást, és Sarah Legszívesebben pofon ütötte
volna. - Nahát, a mindenségit, ez soha eszembe nem jutott volna! Igaz, már van egynéhány éve,
hogy utoljára... Nem csoda, hogy cs döt mondott az emlékezetem. - Hangjából, tekintetéb l
gyengédség sugárzott, de Sarah mégis ki-húzta kezéb l a kezét, és visszad lt a párnára, hogy minél
távolabb kerüljön t le. Hiszen tehet mindenr l!
- Elvetetem.
- Igazán? És ezt mikor határoztad el?
- Fél perccel azután, hogy értesültem a jó hírr l. Ollie, én ezt nem tudom vállalni.
- Valami komoly baj van?
Sarah hirtelen felmérte, micsoda keserves küzdelem vár rá; de ezúttal nem fog meghátrálni!
Ezt a gyereket semmi szín alatt nem hozza a világra. Lassan megrázta a fejét, majd így szólt: - Túl
öreg vagyok már. És a gyerekeknek se lenne jó.
- Te is tudod, hogy ez süket duma. A gyerekek ug-rálnának örömükben; ha megtudnák.
- Nem lesz, amit megtudjanak. Néhány nap, és túl vagyunk az egészen.
- Csak ennyi? - Oliver felállt, és járkálni kezdett a szobában. - És ezzel minden el van
intézve? Mondd, mi ez nálad? Valahányszor terhes leszel, muszáj végigcsinálni ezt az elmebeteg
cirkuszt az abortusszal?
- Éppen "hogy az elmém épségér l van szó. Nem akarok még egy gyereket. Te naponta
elmégy az irodádba, megvan a magad élete; csak én vagyok ide-láncolva, nekem kell részt vennem
a kollektív gye-rekfuvarozásban, nekem kell bájolognom a szül i munkaközösségben. De újabb
húsz évre már nem hagyom besorozni magam. Tíz évet már leszolgáltam!
- Mondd; mégis hogy van ez? Mi olyan fontos, hogy megérje egy kisgyerek halálát? Talán
agyse-bésznek készülsz? Az ég szerelmére, te itt is fontos dolgokat csinálsz, a gyerekeinket neveled
fel! Túl nagy áldozat ez az Isten és a haza oltárán? Tudom, valaha úgy képzelted, hogy a Sohóban a
helyed, a soha nem mosakodó lángelmék között, mert csak ott írhatod meg a Nagy Amerikai
Regényt. Nos, én magam úgy gondolom; hogy amit most csinálsz, az szebb és fontosabb; és azt
hittem, mára te is rájöttél erre. Az istenért, Sarah, légy már végre feln tt!
- Feln tt vagyok én, te szörnyeteg! Feln ttem és megöregedtem és kin ttem ebb l az
egészb l, és nem fogom szüntelenül odadobni az életem mások kedvéért! Nekem is kell egy
lehet ség, az Isten szerelmére!
Énvelem mi lesz? Más is van a világon,.oliver, mint a gyerekek, ha még nem vetted volna
észre!
- Én csak azt vettem észre, hogy rohadtul kényelmes életed van itt. Mialatt én New Yorkban
hülyére melózom magam, te teniszezel a barátaiddal, meg süteményt sütsz Melissával, és ez így
nagyon rendjén is van. Csak arról ne szövegelj, hogy milyen nehéz a te sorsod, mert ezt a dumát
nem veszem be, és kész! És egy újabb kisbabától a helyzet mit sem változik!
- Baromság!
Hajnali kett ig marakodtak, és így ment ez másnap, harmadnap és negyednap éjjel is. A
hétvégén tovább dúlt a vihar, átnyúlt a következ hétbe is, mindketten sírtak, ajtókat csapkodtak, és
vad szemrehányásokat vágtak egymás fejéhez. Aztán lassacskán kimerültek, Oliver már csak
könyörgött, hogy tartsa meg a gyereket, a legvégén pedig megadta magát: csináljon az asz-szony,
amit akar, és menjen a pokolba.
Sarah két ízben is megállapodott az - orvossal az abortusz id pontjában. Közben még azt a
könnyelműséget is elkövette, hogy felhívta a húgát Grosse Pointe-ban, amib l újabb heves
veszekedés kerekedett, húga ugyanis közölte, hogy szerinte Sarah erkölcstelen, tisztességtelen
n személy, és minden valószínűség szerint még háborodott is.
így ment ez heteken át. A végén mintha mindkett jüket kifacsarták volna, ott álltak sérülten,
illúziók nélkül, de aztán valamiképpen mégis sikerült össze-foltozni kapcsolatukat. Az abortusz
elmaradt. Cserébe Oliver beleegyezett, hogy ha Sarah megszülte harmadik gyermekét, elköttetheti a
petevezetékét. Ezt ugyan szerencsétlen megoldásnak tartotta, de azzal is tisztában volt, hogy
egyikük sem élné túl, ha házasságuk alapjait ismét ekkora megrázkódtatás érné.
A baba az elnökválasztás napján jött a világra. Oliver ott volt a szül szobában, és bátorította
Sarah-t, aki minden fájásnál közölte vele, mennyire gyűlöli - mint ahogy az elmúlt nyolc hónapban
nem volt olyan óra, amikor ne közölte volna, hogy rá se néz majd a gyerekre. Oliver ilyenkor azzal
vágott vissza, hogy majd kétszeresen; Sarah helyett is fogja szeretni a jöve-vényt. A két gyerek
pedig boldog izgalommal várta a kistestvért. A nyolcéves Benjamint er sen foglalkoztatta az
esemény titokzatossága, a hatéves Melissa pedig arról álmodozott, hogy végre eleven - babával
játszhat. Csak Sarah-ra nem ragadt át a lelkesedés.
Amikor aztán a gyerek feje el bukkant, Oliver ámul-tan nézte, miként tör magának utat
Samuel Watson a nagyvilágba. El ször Olivernek adták oda, pedig gyengéden továbbadta
Sarah-nak, aki arra gondolt, milyen csúnyákat is mondott a kis jószágra, és szeméb l patakzani
kezdett a könny. A baba Ollie zöld szemét örökölte, a haja fekete volt, b re tejfehér, és tekintete
furcsa mód máris bölcsességr l és humorérzékr l árulkodott. Az a fajta kisbaba volt, akibe az
ember els látásra beleszeret, és Sarah-t, mihelyt a karjába vette, épp oly forrón árasztotta el ez az
érzés, mint amilyen szenvedélyesen tiltakozott korábban a gyerek ellen. Ez a baba nem sírt, nem
üvöltött, ez igazán "az " kisbabája volt: könnyen kezelhet , békés, elégedett. lett Sarah életének
nagy szenvedélye. Éjszakánként a hálószobában ki nem fogyott a történe-tekb l, amelyek Sam
viharos fejl dését és kivételes szellemi képességeit ecsetelték. Elragadó baba volt, és mindenkit els
látásra meghódított, Ollie-t és Sarah-t éppúgy, mint testvéreit és nagyszüleit. Ollie makacssága tehát
fényesen igazolódott, és ezzel mindketten tisztában voltak, még ha Ollie maga tapintatosan
hallgatott is róla. Neki lett igaza, és immár egyformán hálásak voltak a sorsnak, amiért Sarah
megtartotta a gyereket. A sok nehézség, amire Sarah számított, elmaradt, Sam soha senkinek nem
okozott gondot, minden megnyilvánulása elbűvöl , mulatságos és szeret-nivaló volt.
Ollie, hogy felesége helyzetén könnyítsen, házvezet n t vett fel, egy helybéli asszonyt, aki
korábban tizenöt évig egy püspöknél dolgozott, és most végre mozgalmasabb, elevenebb házba
kívánkozott. Melissát és Benjamint szintén megkedvelte, Sambe pedig - mint mindenki más - is
els látásra beleszeretett.
A gyereknek pufók angyalpofikája és hozzáill angyali mosolya volt, karja-lába dundi és
húsos: az ember legszívesebben rögtön a karjába kapta, szorongatta, összecsókolta volna. Ágnes
éppen az a segítség volt, akir l Sarah álmodott; csak azt sajnálta, hogy nem állt mellette már akkor
is, amikor Benjamin hasfájós ordításától majd megrepedtek a Second Avenue-i lakás fa-lai, de hát
tudta, hogy akkoriban még úgysem tudták volna megfizetni. Mára minden megváltozott, és Ollie
jóslata bevált: az élet valóban meglep simán zajlott.
Sarah-nak már nem kellett sem reggelit készíteni; sem vacsorát f zni. Nem porszívózott,
nem takarított, nem mosott többé; hetenként kétszer még bejárón jük is volt, és ott élt körükben a
csodálatos Ágnes.
A vendégszobát Samnek rendezték be, Ágnes pedig ott lakott mellette, egy parányi, a
házhoz utólag hozz zátoldott szobában, ahol nagyon jól érezte magát.
A baba egyetlen percre sem maradt egyedül: Sarah, Oliver, Ágnes felváltva sürgöl dött
körülötte, n vére, amikor csak tehette, benézett hozzá, bátyja baseball-kesztyűt és különféle
labdákat hordott neki: és ami a legbámulatosabb: Samet még ennyi kényeztetés sem rontotta el:
Aranyos, kellemes gyerek maradt, aki mindenkit felderített a környezetében, és az egész ház
napsütése lett. Sarah lidércnyomásos álma az egész életét felfaló kis szörnyr l nem vált valóra. Sam
egyetlen fölösleges percet sem rabolt el idejéb l, az óvodában és az iskolában semmi baj nem volt
vele, és épp oly szívesen játszott Ágnessel vagy Melissával, mint a mamájával, bár a legjobban
benjamin és Oliver társaságának örült.
Aztán, szinte észre sem vette, Benjamin egyszer csak tizenhét éves lett, és a középiskola
utolsó osztályába járt, Melissa pedig tizenöt évesen szinte összen tt a telefonnal: érthetetlen okból
felcipelte egy emeleti kamrácskába, ahol a régi sífelszereléseket tárolták, és a padlón kuporogva
társalgott számtalan, a többiek számára mer ben ismeretlen fiúval. A kilencéves Sam
legszívesebben a saját szobájában játszott, begubózva a maga kialakított életrendbe, és alig igényelt
anyai tör dést. az égvilágon semmi sem tartotta vissza Sarah-t attól, hogy írjon. Ha a papírlapok
üresen ásítoztak, ha az írógép néma maradt, err l igazán nem a gyerekek tehettek.
És ahogy most nézte a hópihéket, azon töprengett: mit is mondjon Ollie-nak. Bárcsak ne
érdekl dne, hogy megy az írás. Már vagy két éve szinte, s t aggodalmas figyelemmel fürkészte
feleségét, és Sarah úgy érezte, meg rjíti vele. Hiszen nem mondhatta el, hogy negyvenegy éves
korára legsötétebb szorongása vált valóra: egyetlen ötlete vagy gondolata sem támadt.
egy látszott, élete igazából bevégz dött; még soha nem érezte magát ilyen öregnek, ilyen
üresnek, ilyen elcsigázottnak, és ezúttal tudta: nem a terhesség tehet róla, hiszen úgy történt, ahogy
megegyeztek: Sam születése után lekötötték a petevezetékét. Nem, most valami egészen másról volt
szó: lassan hatalmasodott el rajta a csüggeszt felismerés, hogy életének többé semmi célja, hogy a
húszévesen sz tt álmok rég a semmibe foszlottak, és talán már eleve is csalókák és ha-misak voltak.
Most már soha nem lesz bel le író. Ha erre harmincöt évesen döbben rá, összeomlott volna;
harminckilenc évesen talán bele is hal. Most, negyvenegy évesen, csak mélységes szomorúság fogta
el.
Csak a szürke, köznapi élet maradt meg számára, miközben Ollie karrierje egyre
magasabbra szárnyal, és még a gyerekei is valahogy jelentékenyebb személyiségek, mint a maga
módján mindegyik mozgalmas életet élt. Benjamin diáknak is, sportolónak is kiemelked en
tehetséges volt, Melissa - aki meglep módon kivételes szépséggé fejl dött - művészi hajlamokat
árult el; egyel re is, akár csak Benjamin, a Harvardra készült, de arról álmodozott, hogy
valamikor majd színészn lesz. Samnek angyali tisztaságú énekhangja volt, felvették a helyi
kórusba, de ennél is fontosabb, hogy páratlanul jóságos, melegszívű természete miatt mindenki
rajongott érte. Mi maradt. hát neki? A gyerekek. Ollie. A ház. Az emlék, hogy ezel tt húsz évvel
egyetemre járt. Hát aztán? Kit izgat mindez? Ki tud róla? Ki emlékszik rá? Külömös, fájdalmas
érzés volt . . .
Sarah-nak csak egyetlen reménye maradt, de az is vékonyka; szinte elveszett a kudarcok
tengerében.
Különben sem tudna mit kezdeni vele. Hogyan is tehetné? Itt él; itt van rá szükség.. Vagy
tán még csak szükség sincs rá? Hiszen itt van Ágnes . . . De nem, Ollie-val ezt mégsem. teheti
meg...
Ágnes épp kiengedte a kutyát, s az harsányan csaholva, boldogan ugrándozott a hóban.
Sarah szomór-kásan elmosolyodott. Olyan boldog körülötte mindenki; még Ágnes is. Vajon miért
érzi magát ennyire kiüresedettnek? Mi az, amit nem kapott meg az élett l? mi az, amit elveszített?
Egyáltalán mit akar? Valamit. Mindent. Hírnevet: Sikert. Beteljesülést. Nagy-szabású élményeket.
És tudta, hogy mindebben soha nem lesz része. Itt üldögél majd az id k végeztéig, nézi a hóesést, és
közben Ollie új ügyfeleket szerez, mellette pedig elmegy az élet. Most már neki is megvolt a saját
Mercedese, s két bunda is lógott a szekrényében.
Volt három remek gyereke - hála Ollie szívós makacsságának - volt egy ragyogó férje; de
maga nem ért el semmit, ami igazán számítana. Nem volt tehetsége; és nem is vitte semmire.
Mindent maga mögött hagyott már. A hajdani fiatal lány örökre lemaradt mell le.
- Itt a posta, Mrs, Watson - mondta halkan Ágnes, és letette a leveleket az íróasztalra.
- Köszönöm, Ágnes. Van benne valami érdekes?
- Majdnem mind számla. És valami iskolai levél: Magának címezték, de biztosan
Benjaminnak szól. - Benjamin csak most készült kitölteni a Harvardra szóló jelentkezési űrlapot,
tehát valószínűtlen, hogy az egyetem jelentkezzék. Másról volt szó, és Sarah tudta, mir l. Azt is
tudta, mi lesz a válasz, de azért remeg kézzel nyúlt a levélért. Néhány másodpercig némán meredt
a borítékra, és visszagondolt azokra az id kre, amikor még más volt minden. . . Hiába, elmúlt, és
err l nem szabad megfeledkeznie. Ez járt a fejében, miközben, háttal Ágnesnek, feltépte a borítékot,
majd lassan átment a nappalíba, és megállt a tarka huzatú bútorok, a derűs, virágmintás függönyök
között, amelyek tél-id ben is tavaszi hangulatot varázsoltak a szobába.
Lassan nyitotta ki a levelet, mintha egész életér l fejtené le a burkot, várva, mi bontakozik
ki alóla ... de nem, nem szabad beleringatnia magát ebbe a gondolatba. Leült, észre sem véve, hogy
Ágnes értetlen képpel figyeli. Lassan, kínlódva kezdett olvasni, hogy aztán döbbenetében a
lélegzete is elakadjon. Ez nem lehet igaz. Bizonyára csak rosszul olvasta. Pedig hát igaz volt.
Úristen... És egyszer csak elenyészett az üresség nyomasztó érzete, s mintha egész teste fénnyel,
muzsikával telít dött volna. Mámorosabb érzés volt, mint amikor gyermeket hordott, mert most
önmagával volt visel s. Visszanyerte önmagát. És újra meg újra elolvasta a levél sorait; nem tudott
betelni velük:
. .Örömmel értesítjük, hogy felvételt nyert a Harvard Egyetem tudományos el készít
kurzusára..." örömmel értesítjük... örömmel értesítjük... a szavak elhomályosultak.a szeméb l perg
könnyek miatt. De hiszen ez az egész csak álom. Nem vállalkozhat ilyesmire. Hogyan is mehetne
vissza az egyetemre?
Nem hagyhatja el a családját. Pedig hát maga jelentkezett, hónapokkal ezel tt, még
szeptemberben, amikor a gyerekek számára ismét megkezd dött a tanítás, pedig szenvedett a
magánytól és az unalomtól. Éppen csak kíváncsi volt... csak meg akarta próbálni.. és lám, most
kiderült, hogy igényt tartanak rá. De hiába: nem megy. Aztán felnézett a levélb l. A hó még mindig
hullott, Ágnes pedig ott állt a küszöbön, és kíváncsian nézett rá. És ekkor Sarah már tudta: meg kell
tennie. A család megérti majd, meg kell értenie. . Nem tartana sokáig - és utána végre ismét önálló
emberi lény lenne bel le. Visszaváltozna önmagává; azzá a Sarah-vá, aki valaha volt:

Második fejezet

- Valami rossz hírt kapott, Mrs. Watson? - Ágnes látta, mint sápad el Sarah olvasás közben,
és észrevette a könnyeit is; amikor a levelet letéve kibámult az ablakon. De hogyan is érthette volna
meg, mi megy vég-be az asszonyban? Hogy is osztozhatott volna izgalmában, feltámadó
reményeiben és szorongásában?
Inkább magára hagyta, és csak egy órával kés bb mert érdekl dni, amikor Sarah végre
kiment a konyhába. .
- Á, dehogy... Inkább csak meglepetés volt... - motyogta tétován. Nem látszott se boldognak,
se szomorúnak, inkább kábult volt, mint akit valamilyen sokk ért. Szórakozottan bolyongott a
helyiségben, oda se figyelve megigazgatott ezt-azt, az egyik ül két az asztal alá tolta, aztán lehajolt
egy parányi papírdarab-káért, mint aki nem tudja, mit kezdjen magával. Úgy tetszett, most látja a
saját házát el ször - vagy utoljára.
Mi a csudához kezdjen voltaképpen? Némán eltűn dött: egyáltalán miért is jelentkezett?
Nevetséges ötlet volt, afféle üres képzelgés. Ollie csak nevetne rajta - pedig hát igazából nem is
olyan mulatságos a dolog, inkább szomorú, meg ijeszt és egyszersmind csodálatosan izgalmas.
Olyan lehet ség, amit nem lenne szabad elszalasztani, még a család kedvéért sem.. Soha még nem
állt ilyen gyötrelmes válaszút el tt. De annyit tudott: Ollie-nak - legalábbis egyel re - semmit sem
szólhat. Majd az ünnepek után:.. Két hét múlva már karácsony; utána majd elmondja neki:.. De az
ég, szerelmére - mit mondjon?... Szeretnék újra diák lenni, Ol... Egy-két évre átköltözöm
Bostonba... Mu-száj kiszabadulnom innen... Szemét ismét elfutotta a könny, és egyetlen,
kétségbeesett másodpercre úgy érezte; ha tehetné, sem hagyná el az övéit.
Ágnes továbbra is szemmel tartotta; látszott, hogy egy szavát sem hiszi el. Aligha írhatnak
abban a levélben holmi meglepetésr l; vagy ha mégis, hát kellemetlen egy meglepetés lehet.
- Hányra is jönnek haza a gyerekek? - Sarah ködös tekintetet vetett a tűzhely körül
sürgöl d sovány, alacsony asszonyra. Eddig mindig hálás volt érte, hogy Ágnes itt él köztük, most
azonban valahogy felesle-gesnek érezte magát mellette. Ágnes - ápolt fehér haja szoros kontyba
tűzve, vonásai kemények és határo-zottak - terítéshez látott. Ha Sarah és Oliver otthon volt, az
egész család az ebédl ben étkezett; a konyhában inkább csak Ágnes evett a gyerekekkel, ritkán
fordult el , hogy valamennyien odatelepedtek volna.
Oliver többnyire ragaszkodott az ebédl höz; szerette, ha az étkezés a hagyományos rendben,
kicsit szertartásosan zajlik, és az ebédl asztal körül beszélhetik meg az aznapi eseményeket. így
rázta le magáról a legkönnyebben a munkahelyi gondokat, és itt hallott mindarról, ami a családban,
a gyerekekkel történik.
Ma este azonban a közeli Rye-be készültek egy baráti házaspárral; egy új éttermet akartak
kipróbálni.
Miel tt Ágnes válaszolhatott volna, megszólalt a telefon. Sarah összerezzent, majd futott a
készülékhez: hátha Ollie az! Egyszer csak vágyódni kezdett a hangjára, a közelségére. Mintha a
levél hatására hirtelen mindem más távlatot kapott volna.
Ám a vonal végén az esti partner volt; lemondta a vacsorát, mert feleségének szörnyen fáj a
torka. Sarah tűn dve fordult vissza Ágneshez. - Elmarad az esti program. Majd mi is a gyerekekkel
vacsorázunk.
Ágnes bólintott, majd hosszan ránézett, és azt kérdezte: - Ha már úgyis házon kívül akartak
vacsorázni, miért nem mennek el kettesben Mr. Watsonnal? - Úgy vélte, ráfér Sarah-ra némi
kikapcsolódás. Sarah hálásan rámosolygott. Ágnes soha nem volt tolakodó, de azért a két n nagyon
is jól ismerte egymást. ágnes so-ha nem félt kimondani a véleményét; ha úgy látta helyesnek, a
gyerekek érdekében, még le is hordta ket, de még leghevesebb kitörései közepette is ragaszkodott
a "Mr. és Mrs. Watson" megszólításhoz. - Mr. Watson nem rajong a húspástétomért.
Sarah elmosolyodott. Ez igaz. Talán valóban el kellene menni valahová. Csakhogy hirtelen
úgy érezte: nem szívesen maradna kettesben a férjével. Még této-vázott, amikor csapódott a bejárati
ajtó, és néhány pillanat múlva Benjamin lépett a meghitt hangulatú konyhába. A tizenhét éves fiú
száznyolcvanhárom centi magasra n tt; fényes vörös haját, sötétkék szemét anyjától örökölte. Arcát
most pirosra csípte a hideg. Kötött sapkáját hanyag mozdulattal az asztalra dobta.
- Pfuj, micsoda szokásaid vannak! - fenyegette meg Ágnes a fakanállal, de bármily zord
képet vágott is szeméb l sugárzott a gyengédség. - Nem veszed el onnan azt a sapkát?
Benjamin kedvesen elvigyorodott, és sötétkék tengerészkabátja zsebébe gyűrte a sapkát. -
Bocs, Aggie...
Helló, anya. - A sapka helyett most egy halom könyvet lökött az asztalra. - Hű, de rohadt
hideg van odakinn. - Keze is vörös volt, mert kesztyűt elvb l nem viselt. Azonmód lecsapott a
hűt szekrényre, hogy vacsoráig se vesszen éhen. Benjamin szünet nélkül evett, és bár félelmetes
adagokat kebelezett be, mégis olyan sovány volt, mint egy karó; nyúlánk alakját, széles vállát
apjától örökölte.
- Nem hagyod békén a hűt szekrényt? - lengette meg ismét a fakanalat Ágnes. - Jó félóra
múlva vacsorázunk!
- Csak egy falatkát, Aggie - vigyorgott a fiú. - Mit csináljak, ha majd megveszek éhen? - És
már a szájába is tömött egy marékra való szalámit. Sarah ránézett.
Kész férfi már ez a fiú, és milyen jóképű férfi! Éli a ma-ga életét, megvan a saját baráti köre,
és néhány hónap múlva már a házat is elhagyja: megy az egyetemre. Vajon szüksége van-e még az
anyjára? Izgatná-e egyáltalán, ha egy darabig nem látná? Hirtelen úgy érezte: Benjaminnak teljesen
közömbös, hogy éppen hol van. Ekkor a fiú odafordult, és felfigyelt anyja borús tekintetére. -
Valami baj van, anya?
- Ugyan, dehogy. - Sarah épp oly hevesen rázta meg a fejét, mint az imént, amikor Ágnes
kérdezte ugyanezt. - Csak azon töprengtem, elmenjünk-e ma este apáddal valahová vacsorázni.
Neked mi az esti programod? Ma is készülsz a vizsgákra?
Benjamin bólintott. Jó tanuló volt, igazán sikerült fiatalember, és Sarah csodálta is
els szülöttjét, aki három gyermeke közül továbbra is a legjobban hasonlított hozzá, noha nem volt
oly lázadó kedvű, mint ebben a korban. - Aha: Holnap van az utolsó. Kémia.
Vacsora után átmegyek Billékhez, hogy együtt vegyük át az anyagot. Elvihetem a kocsit? -
Hát igen: igazából ennyi kell neki az anyjából. A hűt szekrény meg a slusszkulcs.
Sarah bágyadtan rámosolygott. Hiányozna neki a fiú. Mind híányoznának... kivált Sam...
Úristen... és Ollie~... - Hát persze. Vidd csak. De óvatosan vezess!
Ha mégjobban lehűl a leveg , az útjégpályává változik. Tulajdonképpen miért nem Bill jön
át hozzád? - Benjamin, aki éppoly határozott volt, mint egykor , megrázta a fejét.
- Három alkalommal is jött át, most már megígértem, hogy én megyek. Különben is; Mel
se lesz itthon Telefonált már?
- Még nem rázta meg a fejét Sarah. -.Melissa többnyire nem telefonált; mindig kiment a
fejéb l.
Csendesen, feltűnés nélkül, de már kislánykorától azt csinálta, amihez kedve volt. A maga
életét élte, és tizenöt éves korára függetlenebb már nem is lehetett volna. - Hogyhogy nem lesz
itthon? Ma kedd van! - Melissának csak idén engedték meg, hogy randevúz-gasson, de csak a
hétvégén, olyan fiúkkal, akiket szülei ismertek, és a találkozás körülményeit is el z leg meg kellett
beszélnie velük. - És hogy jut haza?
- Megígértem, hogy érte megyek. - Benjamin kika-pott egy almát a polcon álló gyümölcsös
kosárból, és beleharapott. - Próbája van a színjátszó csoportban.
Ne félj, anyu, nem lesz semmi baja! - Ismét csapódott a bejárati ajtó. Sarah rajtakapta
Ágnest, amint el ször titkos mosollyal az órájára néz, majd gyorsan a húspástétomra pillant:
Súlyos, férfias csizmadobogás hallatszott, majd vad csaholás és fojtott puffanás, aztán újabb
ajtócsapódás, újabb ugatás, és egyszer csak berobbant a konyhába Sam,. az ír vizsla, Andy
társaságában. A kutya lázasan ugrándozott a sötét hajú, zöld szemű fiú körül - Oliver szeme volt
szakasztott ilyen! - és mindenütt otthagyta mancsa nyomát. A fiú ajkáról egyetlen percre sem
hervadt le a széles, gondtalan mosoly. Haja nedves volt, és is, meg a kutya is többkilónyi havat
sodort be a konyhába. A csizmáról és az Andy mancsáról le-váló hó egykett re tócsává olvadt a
konyhapadlón.
- Jó estét mindenkinek! Úristen, hogy itt micsoda isteni illat terjeng! Mi lesz a vacsora?
Csak nem fasírt-hús?
A kutya felugrott, két mancsát a vállára rakta, és az arcát nyalogatta. Ágnes ragyogó
mosollyal fordult fe-léjük, de aztán elképedve látta, mit műveltek a jöve-vények az konyhájával.
Sarah és Benjamin hangosan nevetett. Sam reménytelen eset volt: bárhová lépett, másodperceken
belül szemétdombot varázsolt maga köré.
- Takarodj innen, te csibészf És hol a sapkád? Csupa víz a hajad! - Ágnes most még
nagyobb lendülettel rázta a fakanalat, aztán sűrű sopánkodás közepette már rohant is egy
törülköz ért.
- Szia, mami. - Sam odaszaladt, és megcsókolta anyját. Andy közben vadul csóválta a farkát,
Sam pedig játékosan lerúgta csizmáját, ahogy aztán a kutya nagy gyönyörűséggel foga közé kapja
az egyiket, átügessen vele a nappaliba, és Ágnes jajveszékelése közepette gondosan lerakja a
pamlagra.
- Tűnjetek innen mind a ketten! Menj fel, és végy forró fürd t! - kiáltotta Sam után Ágnes.
A fiú már a lépcs n kerget zött a kutyával, miután kabátját a lépcs aljára hajította. - Azonnal gyere
vissza a holmidért! - kiáltott utána Sarah, de Sam már rég eltűnt a folyosón, Andy vadul csaholva a
nyomában, Ágnes pedig kétségbeesett igyekezettel törölte fel a konyhapadlót. Benjamin is
felszaladt szobájába, hogy összeszedje könyveit, és Sarah; ahogy lassan felballagott a lépcs n,
akaratlanul is arra gondolt: mennyire hiányoznak majd neki:
Alig ért a hálószobába; megszólalt a telefon. Melissa jelentkezett, hogy közölje, amit Sarah
már tudott: kés estig próbál az iskolai színjátszó csoporttal, és Benjamin hazafelé menet benéz
majd érte. Aztán Ollie telefonált, és kiderült; hogy neki is az az ötlete támadt, mint Ágnesnak:
menjenek el este valahová, a barátaik nélkül is.
- Szép csendesen megvacsorázunk kettesben; ehhez amúgy is sokkal több kedvem van. -
Hangjának melegsége New Yorkból is érezhet volt, és Sarah köny-nyes szemmel tette helyére a
kagylót. Mit mond majd neki? Ma este még semmit. Várnia kell.
Tétován tett-vett a szobában, hallgatta a gyerekek zajongását, végighúzta ujját az ismer s
tárgyakon, és közben a férjére gondolt. Aztán végigd lt az ágyon, és maga elé idézte
valamennyiüket, elgondolta, milyen sokat jelentenek neki. De közben tudta: mind el is vettek t le
valamit, ki-ki a maga módján, öntudatlanul és akaratlanul. Persze adtak is cserébe; csakhogy
hirtelen úgy érezte, hogy nem eleget, és nem azt, amire néki most szüksége volna. Még önmagának
is fájdalmas volt ezt beismerni, és még sokkal fájdalmasabb lenne közölni velük. Tudta, hogy nem
is futná rá erejéb l. De hiába: megérett az id , hogy visszakövetelje a maga életét. Nem érheti be
azzal; hogy második Ag-nesként csak szöszmötöljön a konyhában, és nap mint nap várja ket haza,
míg aztán egyszer majd mind kirepülnek a házból. Egyszer az életben miért ne tehetné azt; amit
szeretne? De mire gondolatmenetében idáig ért, már fojtogatta az elviselhetetlen bűntudat: Ismét a
telefon zavarta meg tűn désében. Az apósa volt; hangja csüggedt és kimerült. Újabban
szívpana-szok kínozták, és Phyllis körül sem volt minden rendben:
- Helló, George, mi újság?
- Oliver odahaza van? - Szokásával ellentétben kurtán, kimérten beszélt.
- Nem, nincs még. - Sarah aggodalmasan ráncolta össze a homlokát. Phyllisért nem
rajongott, de apósát szintén kedvelte. - Csak nincs valami baj ?
- Nincs . . . azazhogy . . magam sem tudom. Phyllis délben elment vásárolni, egyedül, és
még nem ért ha-za. Nem is telefonált. És ebben a rémes id ben . . . szóval aggódtam egy kicsit.
Ilyet még soha nem csinált. - Phyllis betöltötte hatvankilencedik évét, és bár jó er ben volt, újabban
mind úgy látták, mintha kissé szórakozott volna. Néhány hónappal korábban tüd gyulladást kapott;
azóta nem tudta összeszedni magát, és Sarah látta, mennyire emészti magát miatta a férje.
George hetvenkét évesen is frissebbnek, fürgébbnek tetszett feleségénél, holott sokkal
törékenyebb volt. És még mindig jóképű, akár a fia; magas, egyenes hátú, szelíd tekintetű, s a
mosolya is épp oly elragadó, mint Oliveré.
- Biztosan csak megfeledkezett az id r l. Tudod, milyenek a n k, ha elfogja ket a vásárlási
láz. - Sarah nagyon szerette volna megnyugtatni. Nem tesz jót a szívének, ha minden apró-csepr
dolgon felizgatja magát; és Phyllis akármelyik percben betoppanhat.
- Azon gondolkodtam, ne próbáljam-e megkeresni.
És eszembejutott; hogy talán Oliver... - Újabban, s ez is szokatlan volt t le, egyre többet
támaszkodott a fiára. .
- Megmondom, hogy hívjon fel, mihelyt hazaér. - Vagyis befellegzett az esti
programjuknak, hacsak Phyllis meg nem kerül addig. De talán éppen így a jó.
Sarah ismét úgy érezte, hogy nincs kedve kettesben maradni a férjével:
De Oliver még haza sem ért, amikor George újbólje-lentkezett; Phyllis megjött, teljes
épségben. Sokára kapott taxit, és nem volt aprója, hogy telefonáljon. Azt már George nem mesélte
el a menyének, hogy Phyllis furcsán ziláltnak tűnt, és a taxisof r szerint csak nehezen tudta
bemondani a címüket; amikor pedig George vallatóra fogta, kiderült, hogy a telefonszámukat is
elfelejtette; ez volt az oka, hogy nem telefonált. - Sajnálom, kedvesem, . hogy fölöslegesen
izgattalak.
- Ne csacsiskodj már, George. Tudod, hogy bennünket bármikor hívhatsz.
- Köszönöm. - George, a vonal túlsó végén, gondterhelt pillantást vetett a feleségére, aki
céltalanul mászkált a konyhában, valami dalt zümmögve. Újabban George f zött mindkettejükre, de
úgy tett, mintha csak unalomból szakácskodnék, és még el is büszkélkedett vele, mennyivel jobban
f z, mint az asszony. - Csókoltatom Olivert, és mondd meg neki, kérlek, hogy hívjon fel, ha van
ideje.
- Persze, rögtön szólok neki - ígérte Sarah, hogy aztán néhány perccel kés bb, amikor Oliver
hazaért, tüstént meg is feledkezzék az egészr l. Oliver mindenáron el akarta vinni valahová; máris
szaladt, hogy le-zuhanyozzék és átöltözzék. - De akkor Sam egyedül marad itthon! - Sarah borzadt
t le, hogy egy vendég-l i asztalnál nézzen farkasszemet a férjével. Most még nem beszélhet, és
idehaza könnyebben elbújhat el le, például a gyerekek vagy a televízió mögé. Kapva kapott volna
bármilyen ürügyön, csak ne kelljen most a szemébe néznie.
- Miért, Ágnes is elmegy valahová? - érdekl dött Oliver borotválkozás közben; fél szemmel
az esti tévéhíradón; Sarah-ra nem nézett, bár látszott rajta, mennyire örül az esti kiruccanásnak:
Meglepetést tartogatott: ismét el léptették, komoly fizetésemeléssel.
Most már közvetlen közelébe került a ranglétra fels fokának, negyvennégy évesen
egykett re egy legendás üzleti karrier h se lesz. Maga is tudta, milyen szerencsés, és hálás is volt
érte. Mindene megvan: jó munkája, amelyet szintén szeret; felesége, akit imád, három gyereke,
akikért valósággal bolondul. Mit tar-togathat ennél többet az élet? Oliver úgy érezte: amit az élet
nyújthat, minden az övé.
- Nem, Ágnes itthon lesz, de arra gondoltam . . .
- Ne gondolj semmire, hanem gyorsan öltözz fel. - Ahogy felesége elment mellette,
gyengéden megveregette a hátsó felét, aztán egyszer csak kikapcsolta a borotvát, és magához
rántotta: - Mondtam már neked, hogy nagyon szeretlek? - Mondta, és Sarah nagyon is tisztában volt
vele. És is szerette; és ez csak megnehezíti terve végrehajtását.
- Én is szeretlek. - Oliver észrevette, milyen szomorú a szeme, és még közelebb vonta
magához.
- De nem látszol t le valami boldognak. Nehéz napod volt?
- Á, csöppet se . . . - Nehéz napok nem voltak többé.
A gyerekeket lekötötte a maguk élete; egyre kevesebbet voltak odahaza. A háztartásról
Ágnes gondosko-dott, Sarah pedig az elmúlt két évben leadta legtöbb küls megbízatását, hogy az
írásnak szentelhesse ma-gát - bár ebb l így sem lett semmi. Miféle gond nyo-maszthatta volna
kellemes, zökken mentes napjai közepette? Igazán semmilyen, hacsak nem az, hogy üresnek érezte
magát; és halálosan unatkozott. - Csak egy kicsit fáradt vagyok. Jaj, majd' elfelejtettem! Apád
telefonált, és kér, hogy hívd vissza.
- Csak nincs valami baj ? - Oliver nagyon sokat ag-gódott a szülei miatt. Rohamosan
öregszenek; különösen apja látszik gyengének a szívrohama óta. - Hogy érzi magát George ?
- A hangjából ítélve semmi baja. Legalábbis azután, hogy a mamád hazaért. El ször azért
telefonált, mert Phyllis nemjött meg idejében a vásárlásból, és George izgult, hol lehet ebben a
rémes id ben.
- Folyton izgatja magát valamin; ezért is kapta azt a szívrohamot. Hiába mondom neki, hogy
Phyllis tud magára vigyázni. Apa szerint újabban zavarodott, de én azt mondom, rémeket lát. Majd
felhívom, ha hazajöttünk, és még nincs túl kés . Siess már - sürgette mosolyogva Sarah-t. - Hétre
foglaltam asztalt.
Csókkal búcsúztak Samt l, Ágnesnek pedig megadták az étterem telefonszámát. Benjamin
már rég elment, méghozzá köszönés nélkül. Bekebelezte a fasírt legnagyobb részét, két tányér
f zeléket, és egy nagy szeletet Ágnes almáslepényéb l, aztán felkapta Sarah kocsikulcsát, és
elporzott. Sarah fogadni mert volna, hogy Billéknél is befalja, amivel megkínálják, hazaérve pedig
elfogyasztja a maradék süteményt. Régebben nyugtalankodott, hogy a fiú elfog hízni, de úgy
látszik, feneketlen hordó a gyomra - s ha a válla nem volna olyan széles, a mesebeli ösztövér
szabólegény-hez hasonlítana.
Az étterem igazán ked ves és hangulatos volt; franciás parasztbútorokkal rendezték be, a
kandallóban ropogott a tűz, A vacsora is ízletes volt, és Oliver kitűn kaliforniai Chardonnáy-t
rendelt hozzá. A feszült-ség felengedett bennük, és Sarah érdekl déssel hallgatta, amit Oliver az
el léptetésr l és a fizetésemelésr l mesél. Furcsa érzés fogta el. Hosszú évekig, csak az jutott neki
az életb l, ami Oliverrel történt, és most egyszer csak neki is meglesz a maga élete. Ett l valahogy
egészen másképp hallgatta a férfit. Örült a sikerének, de már nem tekintette közös teljesítménynek;
a siker most már csakis Ollie-é, mint ahogy igazából eddig is így volt.
Vacsora után Oliver hátrad lt, és a feleségére nézett.
Érezte, hogy valami megváltozott, ha nem is tudta, micsoda. Bármily ritkán fordult is ez el :
ma este nem igazodott el az asszonyon. Mintha messzir l nézne rá, szomorú tekintettel, és Olivert
hirtelen megsuhintotta a félelem. Talán viszonya van valakivel - még ha csak múló kaland is -.a
vidéken él háztartásbeli feleségek módján, akik összeszűrik a levet a biztosítási ügynökkel, a
fogszabályozó orvossal vagy épp a férj egyik ba-rátjával. Oliver azonban nem tudta volna ezt
elhinni Sarah-ról, aki mindig hűséges és tisztességes volt, mert így diktálta a természete; nyílt volt,
megbízható, be-csületes - hiszen ezért is szerette annyira. És sem csalta meg soha. De hát akkor
mi lehet vele? El sem tudta képzelni. Miután megrendelte a desszertet és a pezsg t, ránézett a
gyertya imbolygó fényében; és megállapította, hogy szebb és fiatalabb, mint valaha.
Negyvenegy éves; de vonzóbb sok harmincéves n nél. Sötétvörös haja most is dúsan
fénylik, az alakja pompás, és a dereka csaknem olyan vékony, mint az els szülés el tt.
- Bánt valami, drágám? - kérdezte simogató hangon, és a kezéért nyúlt. Sarah most is érezte,
milyen jó lelkű, milyen tisztességes ember a férje, és tudta, mennyire szereti t.
- Semmi a világon. Mib l gondolod? Csodás este volt!. . . - Hazudott, de igyekezett leplezni.
Igaz, Ollie a wégén mindig átlát rajta. Hiába, huszonkét év nagyon hosszú id .
- Szerintem pedig a tízes skálán legföljebb ha ket-test adnál a mai estére. Vagy éppen
egyest. Már ha nullának a fogorvosi kezelést vesszük.
Sarah felnevetett, és Oliver is kuncogva töltötte ki a pezsg t.
- Tiszta rült vagy! - mondta az asszony játékos szemrehányással.
- Úgy van. Mert rülten szeretlek. Most mondd, egy ilyen vén hapsi, és még mindig bele van
esve a feleségébe. Tizennyolc év házasság után. Röhejes, mi?
- Mióta érzed magad negyvennégy éves korodra vén hapsinak?
Oliver cinkos kacsintással suttogta: - Múlt vasárnap éjszaka óta. Amikor már nem
vállalkoztam a harmadik menetre. Azóta úgy érzem, egyszer s mindenkorra be-soroltam a vén
hapsik kategóriájába.
Sarah elmosolyodott; hiszen az ágyban jóformán mindig tökéletes volt köztük minden. -
Nekem úgy tűnt, hogy másfél óra alatt kétszer nem a legrosszabb teljesítmény. És arról se feledkezz
meg, hogy több bort ittál a kelleténél.
Oliver el ször az üres borosüvegre, majd a pezsg s palackra nézett, és elvigyorodott. -
Akkor a mai éjszakára is keresztet vethetünk, nem igaz?
- Nem is tudom - nevetett rá Sarah. - Talán miel tt egészen eláznál, haza kéne menni és
kipróbálni. - Most már örült, hogy mégiscsak elmentek otthonról; sokkal nyugodtabbnak,
derűsebbnek érezte magát.
- Aranyos vagy. De akkor is tudni szeretném, mi piszkálja a cs röd..
- Mondom, hogy semmi. - És ebben a pillanatban még csak nem is hazudott.
- Lehet, hogy most éppen semmi, de az imént még nyomasztott valami: Amikor hazaértem,
olyan képet vágtál, mint aki a legközelebbi hozzátartozóját gyászolja.
- Nem is igaz. - Pedig hát valóban volt benne ilyen érzés. Hiszen Ollie a legközelebbi
hozzátartozója, és ha most visszamegy az egyetemre, bizonyos értelemben elveszítené t. - Ne
hülyéskedj, Ol.
- Te pedig ne próbálj átverni. Valamin rágódsz vagy izgatod magad. Az írással kapcsolatos?
- Oliver tudta, hogy Sarah semmit nem írt két év óta, de ez nem érdekelte különösebben; az a f ,
hogy az asszony boldog legyen.
- Lehetséges. Nem jutok ötr l a hatra. Talán már nem is tudok írni; lehet, hogy az egész csak
múló ifjúkori fellángolás volt. - Megvonta a vállát; két év óta el ször érezte úgy, hogy nem is olyan
fontos az egész.
- Nem hiszem, Sarah. Te valóban tehetséges voltál.
Biztos vagyok benne, hogy el bb-utóbb újra belejössz: Talán csak az a baj, hogy egyel re
nem tudod, mir l is kellene írnod. Többet kéne eljárnod otthonról... Vagy bele kéne vágnod valami
újba... - Oliver öntudatlanul is kitárta el tte az ajtót, de Sarah nem mert besétálni rajta. Mindegy,
hogy mit mond és hogyan mondja - ha egyszer kimondta, az életük már so-ha többé nem lesz olyan,
mint eddig.
- Ez már nekem is eszembe jutott - tapogatózott óvatosan.
- Na és? - kérdezte a férfi, és aztán némán várta a választ.
 - Mi az, hogy "na és"? - kérdezte vissza Sarah ijedt ten. Életében el ször félt a férjét l.
- Ha neked valami eszedbe jut, utána lépni is szoktál. Vagy legalábbis elszánod magad
valamire.
- Kár, hogy ennyire ismersz. - Sarah mosolygott, de a szeme egyszer csak megint elborult.
Kétségbeesve vágyott rá, hogy semmit ne kelljen mondania.
- Mit akarsz elhallgatni el lem, Sarrie? Meg rjít, ha nem tudom, mi jár a fejedben.
- Nemjár az én fejemben semmi. - De a válasz még t magát sem gy zte meg, nemhogy
Olivert. úgy érezte, mintha körben járna. - Talán csak olyan klimax el tti pánik.
- Már megint? - mosolyodott el Oliver. - Ezt már két évvel ezel tt is eljátszottad. Nem lehet
duplázni; most én következem. Na, rajta, szívem... Mir l van szó ?
- Nem tudom, Ollie . . .
- Mi kett nkr l? - És egyszer csak az szeme is el-felh södött.
- Hogy mondhatsz ilyet? Nincs nálad csodálatosabb ember a földön. Nem, azt hiszem, csak
énvelem van baj. Valami fáj; vagy talán éppen az fáj, hogy nem fáj semmi. Mintha egy helyben
toporognék azóta, hogy összeházasodtunk. - Oliver lélegzet-visszafojtva ült és várt. A pezsg , a bor,
az egész este meghitt, ünnepi hangulata mintha elillant volna. - Te olyan sokra vitted. Én pedig
semmire.
- Nevetséges! Átlagember vagyok; egy a milliókból.
- Egy fenét! Gondold csak végig... Gondolj arra, amit vacsora közben meséltél. Még öt év -
ha nem kevesebb - és te leszel a cég els embere. Az egyik leg-sikeresebb ember vagy az egész
szakmában.
- Te is tudod, Sarah, hogy ez semmit se jelent. Nagyon kellemes, de átmeneti jelenség. Te
felneveltél három remek gyereket. Az sokkal fontosabb.
- De mit számít ez mára? Lényegében feln ttek, még egy-két év, és itthagynak bennünket
legalábbis Mel és Benjamin. És mi lesz akkor? Csak ülök majd és várom, hogy Sam is kirepüljön;
és utána egész hátralév életemben bámuljam a tévén a szappanoperákat és csevegjek Ágnesszal? -
A szeme könnyes lett a gondolattól, de Olivernek muszáj volt nevetnie. Sarah még életében nem
nézett nappal tévét, inkább belebújt egy Baudelaire- vagy Kafka-kötetbe.
- Borzasztó sötétre tudod festeni a képet, szívem.
Pedig hát semmi nem tart vissza; azt teheted, amihez kedved van. - Oliver komolyan
gondolta, amit mond, csak éppen fogalma sem volt, mekkora becsvágy fűti a feleségét: Azel tt sem
volt ennek tudatában, mert Sarah rég eltemette álmait; betömte ket valami régi b röndbe vagy
szatyorba; az egyetemi diplomája mellé.
- Ezt te sem mondhatod komolyan.
- Dehogynem! Végezhetsz . jótékonysági munkát, vállalhatsz valami félállást, írhatsz újra
novellákat.
Bármit megtehetsz, csak szánd el magad.
Sarah mély lélegzetet vett. Itt az id , akár felkészült rá, akár nem. Most beszélnie kell. -
Vissza akarok menni az egyetemre. - Olyan halkan beszélt, hogy a keskeny asztal túloldalán alig
hallatszott.
- Nagyszerű gondolat! - Oliveren látszott a megkönnyebbülés. Hát valóban nem szeretett
bele valaki másba, éppen csak biflázni akar egy kicsit. - Akár a purchase-i egyetemre is bejárhatnál.
S t; tudod, mit mondok? Ha szépen beosztod az id t, és nem kapko-dod el, akkor majd egyszer
még akár le is doktorálhatsz!
Sarah-t egyszer csak ingerelni kezdte a könnyed hang. Hát persze, el-eljárogathat egy kis
vidéki egyetemre, és "szépen beoszthatja az idejét". Vajon mennyi id t osszon be? Tíz évet? Vagy
húszat? Csatlakozhat azokhoz a nagymamákhoz, akik irodalmi tanfolyamra járnak, és egy árva sort
sem tudnak leírni.
- Én nem erre gondoltam. - Hangja hirtelen megváltozott: határozottan, er teljesen csengett.
Most már az ellenféllel állt szemben, azzal az emberrel, aki miatt soha nem élhetett kedve szerint.
- Hanem mire? - kérdezte Ollie tanácstalanul.
Sarah egy másodpercre lehunyta szemét, aztán ránézett a férfira. - Felvettek a Harvard
posztgraduális el készít kurzusára. - Oliver rámeredt, mint aki csak lassan emészti meg, amit
hallott. Véget nem ér csend telepedett rájuk.
- Mit jelentsen ez? - Most már semmit sem értett.
Mit beszél itt ez az asszony, akit ismerni vélt, aki húsz éve fekszik mellette az ágyban?
Egyetlen, szemhunyo-rintásnyi id alatt idegenné vált számára. - Mikor jelentkeztél?
- Augusztus végén - felelte Sarah nagyon nyugodtan. Tekintetében ismét felizzott az az
elszántság; amelyre Oliver még emlékezett fiatal éveikb l. A szeme láttára más emberré alakult.
- Szép. Még szebb lett volna, ha meg is említed. És mit gondoltál, mi lesz, ha felvesznek?
- Azt hittem, úgysem vesznek fel. Csak viccb l csináltam. .. egy hirtelen ötlet volt az egész.
Valószínűleg akkor szántam el magam, amikor Benjamin is a Har-vardot kezdte emlegetni.
- Igazán megható: Anya és fia tanulópárban. És most? Most mire készülsz? - Oliver szíve
hevesen za-katolt, és egyszerre hazavágyott, hogy fel-alá járkálhasson a szobában; iszonyodott attól,
hogy tovább ücsörögjön itt a zárt térben, beszorítva egy asztal mögé. - Ugye magad sem gondolod
komolyan ezt az egészet?
Sarah kék szeme azonban fagyosan viszonozta tekintetét. - De igen, Ollie - bólintott lassan.
- Visszamégy Cambridge-be? - Oliver hét évet töl-tött ott, Sarah pedig négyet; no de ez még
az sid kben volt, és Olivernek soha esze ágában sem volt visszalátogatni.
- Legalábbis gondolkodom rajta. - Ennél ugyan sokkal többr l volt szó, de még nem merte a
szemébe mondani. Túl er s lett volna a megrázkódtatás: - és hogy képzeled, velem mi lesz?
Hagyjam ott a munkám; és tartsak veled?
- Nem tudom. Ezt még nem terveztem el. Egyébként én semmit sem követelek t led. Ez az
én ügyem.
- Valóban? Na ne mondd! És mi lesz a családdal?
Szerinted mi mihez kezdjünk, amíg te iskolást játszol?
Hadd emlékeztesselek rá, hogy Melissa még két évig otthon lesz, Samnek pedig még kilenc
éve van. Vagy err l talán megfeledkeztél? - Oliver most már dühös volt. Türelmetlenül intett a
pincérnek, hogy hozza a számlát. Eszel s ez az asszony. Igenis elment a józan esze. Most már
jobban örült volna, ha azt mondja, viszonya van valakivel; azt - legalábbis most így érezte -
könnyebben megemésztette volna.
- Mindezt nagyon is jól tudom. Kérlek, hagyj egy kis id t, hogy mindent végiggondoljak -
mondta Sarah csendesen, mialatt Oliver az asztalra számlált néhány bankjegyet.
- Nem id kell neked, hanem egy jó ideggyógyász.
Hisztis, unatkozó háziasszony vagy, és kész. - Oliver felállt az asztaltól, Sarah pedig izzó
szemmel meredt rá.
Hirtelen felgyülemlett benne az elmúlt húsz év minden kudarca és csalódása, és többé nem
tudta fékezni magát.
- Nem tudsz te rólam semmit. - Ott álltak egymással szemben; a pincérek tisztes távolból
figyelték ket, a körülöttük ül k petlig úgy tettek, mintha semmit sem hallanának. - Fogalmad
sincs, mit jelent, ha az embernek minden álmát fel kell adnia. Neked bezzeg megvan mindened: a
karrier, a család, és a feleség, aki hűséges kiskutyaként vár haza, hogy aztán loholjon az újsággal
meg a papucsoddal. De énvelem mi legyen? Én mikor kapom meg, ami nekem kijár? Én mikor
tehetem azt, amihez kedvem van? Majd ha te meghaltál? Ha a gyerekeink elmentek a háztól? Majd
ha kilencvenéves leszek? Hát tudod mit? Nem várok addig! Most akarom megkapni, amíg még nem
vagyok túl öreg hozzá, hogy vigyem valamire, hogy még egyáltalán érdekeljen valami, s t, netán
örülni is tudjak neki! Nem akarom ölbe tett kézzel megvárni; amíg te telefonálsz körbe a
gyerekeinknek, hogy csak eltévedtem-e vásárlás közben, vagy úgy jóllaktam az élettel, hogy haza se
jövök többé! Nem, Oliver Watson, én ezt nem várom be! - Egy asszony a szomszéd asztaltól fel
akart állni, hogy meg-tapsolja; neki négy gyereke volt, és orvosi tanulmányait szakította félbe, hogy
hozzámenjen egy férfihoz, aki húsz év óta csalja, és úgy néz át rajta, mint az üvegen. De Oliver
kicsörtetett az étteremb l, Sarah pedig, kabátját és retiküljét felkapva, a nyomába indult. Oliver
csak a parkolóban szólalt meg; addigra csupa könny volt a szeme, de Sarah nem tudta, a hidegt l-e
vagy a düht l és a sért döttségt l. sem értette meg a férfit; nem tudta, hogy viselkedésével
mindent lerom-bolt, amiben Oliver hitt. Jó volt az asszonyához, szerette, szerette a gyerekeiket, nem
akarta, hogy dolgozzék, mert akart vigyázni rá, mert becézni és ol-talmazni akarta. És most
kiderült, hogy Sarah gyűlöli mindezért, és vissza akar menni az egyetemre. S t, a helyzet még ennél
is sötétebb, mert hiszen ha visszamegy a Harvardra, el kell, hogy hagyja ket. Nem ma-gára az
iskolára volt dühös, hanem a körülményekre: az iskola messze van, és Sarah csak azon az áron
mehet oda, ha tönkreteszi valamennyiüket.
- Tehát azt akarod mondani, hogy elhagysz? Err l van szó? Faképnél hagysz
valamennyiünket? És voltaképpen mikor döntöttél így?
Sarah megpróbálta összeszedni magát.
- Csak ma délután kaptam meg a levelet, hogy fölvettek: Még magamban sem dolgoztam
fel, Oliver. És eszem ágában sincs, hogy elhagyjalak. Hétvégékre és a szünid kre hazajöhetek.
- Az ég szerelmére, és közben velünk mi lesz? Mi lesz Mellel és Sammel?
- Nekik ott van Ágnes. - Ott álltak a hóban, és már megint kiabáltak egymással. Sarah
keservesen megbánta, hogy egy szót is szólt. Hiszen még önmagában sem tisztázta a dolgokat.
- És mi lesz énvelem? Nekem is ott lesz Ágnes? Már látom, mennyire tűzbe jön ett l a
lehet ségt l!
Sarah elmosolyodott. Igazán rendes Ollie-tól, hogy még ebben a feldúlt lelkiállapotában is
tréfálkozik. -
Csillapodj, Ollie... Hagyd, hogy leülepedjék ez az egész. Mindkett nknek alaposan végig
kell gondolnunk . . .
Oliver arca elsötétült; Sarah még soha nem látta ilyennek.
- Tévedés. Itt nincs mit végiggondolni. Neked férjed van és három gyereked. Ha el akarsz
menni tanulni innen kétszáz mérföldnyire, ezt csak egyféleképpen teheted: úgy, hogy faképnél
hagysz bennünket. Ilyen egyszerű a dolog.
- Nem igaz. Csak te egyszerűsíted le ennyire. És ha nekem valóban szükségem van erre a
kísérletre?
- Akkor önz vagy. - Oliver kinyitotta a kocsit, és felrántotta az ajtót, hogy a kormány mö é
telepedve újabb kérdésekkel árassza el feleségét. - És hogy akarod fedezni a költségeket? Vagy úgy
gondolod, hogy ne csak Benjámin tandíját fizessem, hanem a tiédet is?
- Mindketten tudták, hogy már Benjamin egyetemi kiadásai is megterhelik költségvetésüket;
két év múlva pedig Melr l is gondoskodniuk kell. Ha mindehhez még Sarah kiadásai is
hozzájönnének, azt valóban nem gy znék. Csakhogy Sarah már rég eltervezte ezt is.
- Még megvan a pénz, amit a nagyanyámtól örököltem. Csak az új tet höz vettem el bel le;
különben érintetlen: - így is egyeztünk meg. úgy tudtam, azt a pénzt a gyerekeknek szánod.
- Talán nekik is fontosabb lesz, ha az anyjuk valóban kezd valamit az életével. Például ír
valamit, ami majd egyszer ket is érdekelni fogja. Vagy olyan álláshoz jut, amelyben használhat az
embereknek.
- Gyönyörű gondolat.. Szerintem viszont a gyere-keidnek inkább anya kell, mint irodalmi
példakép - vetette oda Oliver keserűen: Amikor megtették a ha-záig vezet rövid utat, nem szállt ki
a kocsiból, hanem magába roskadva ült a kormány mögött: - .Valld be, Sarrie: már úgyis hiába
minden. Elszántad magad, nem igaz? - Hangja mélységesen szomorú volt, és ahogy Sarah felé
fordult, az asszony tudta, hogy nem a szél csípte a szemét: a fájdalomtól könnyezik.
Az szeme is nedves lett. Kinézett a havas tájra, egy ideig tétovázott, majd visszafordult a
férjéhez: - Azt hiszem, Ollie, nem tehetek mást... Nem hiszem, hogy valaha is megértethetném
veled, de hidd el: meg kell tennem. ígérem, nem fog sokáig tartani. Nagyon szorgalmas leszek, és
igyekszem, hogy minél hamarabb levizsgázzam. - Persze tudta: nem áltathatják magukat.
Feszített ütemű kétéves programról van szó.
- Hogy tehetsz ilyet?... - Azt akarta kérdezni: ..velem?",:de aztán elharapta; félt, hogy
túlságosan önz nek látszanék.
- Muszáj megtennem. . . - suttogta Sarah. Ekkor egy másik kocsi fékezett le mögöttük; a
reflektora megvilágította arcukat. Sarah látta, ahogy Oliver arcán végigfolynak a könnyek, és
legszívesebben odabújt volna hozzá. - Annyira sajnálom. .. Még nem akartam elmondani...
Gondoltam, majd karácsony után..
- Mit számít? - Oliver hátranézett: Benjamin és Melissa most szállt ki a másik kocsiból.
Aztán ismét a feleségére pillantott, az asszonyra, akit nemsokára elveszít, aki elhagyja ket; hogy
visszamenjen tanulni; és talán - mondhat akármit - soha többé nem jön visz-sza: Tudta, hogy ett l
az estét l fogva minden jóvátehetetlenül más lesz, mint eddig. És jól tudta ezt Sarah is.
- És nekik mit akarsz mondani?
A gyerekek vígan fecserésztek a hideg éjszakában, és várták, hogy szüleik is kiszálljanak.
Sarah szíve el-nehezült, ahogy rájuk pillantott. - Még nem tudom.
El ször csináljuk végig a karácsonyt. - Oliver bólintott, és kinyitotta az ajtót; közben lopva
letörölte könnyeit, nehogy a gyerekei meglássák.
- Helló, apa! Jó volt a vacsora? - Benjamin majd ki-csattant a jókedvt l; húga, ez a hosszú
lábú sz keség, átszellemülten mosolygott. Arcán még ott volt a szín-padi smink; jelmezes f próbát
tartottak, és Melissa elemében érezte magát.
- Remek! - válaszolt gyorsan Sarah Oliver helyett, és igyekezett minél lelkesebben
mosolyogni. - Csuda klassz helyet fogtunk ki! - Oliver ránézett; nem értette, hogyan beszélhet az
asszony ilyen könnyedén, egyáltalán hogyan mer beszélni a gyerekeikhez, hogyan mer a szemükbe
nézni. Talán mégsem ismeri igazán. Talán soha nem is akarta igazán megismerni.
Elköszönt a gyerekekt l, és lassan felbaktatott a lépcs n. Hirtelen nagyon fáradtnak,
öregnek, kiégett-nek érezte magát. Sarah csendesen becsukta a hálószobaajtót, és szembefordult
vele. - Sajnálom, Ollie...
Hidd el, szintén sajnálom.
- Én is. - De azért még mindig hitetlenkedett: Hátha Sarah még meggondolja magát. Talán
valóban elérte a negyvenéves n k válsághangulata. Vagy komoly depresszió hatalmasodik el rajta.
Ám adj' isten, agy-daganata is lehet. Vagy meg rült. Úgy lehet, soha nem is volt épelméjű. De mit
bánta ezt Oliver . Sarah a felesége, és teljes szívével szereti. Azt akarja, hogy itt maradjon, hogy
visszavonja, amiket mondott, hogy a fülébe súgja: el nem hagyná a világ minden kincséért . . . hogy
nem is annyira a gyerekekhez ragaszkodik, mint hozzá... csakis. hozzá.. . De ahogy Sarah ott állt
vele szemben, komor, szomorú kifejezéssel az arcán, Oliver tudta: komolyan gondolta, amit
mondott. semmit nem fog visszavonni. Visszamegy a Harvardra. Elhagyja ket. És ahogy a
felismerés késpengeként hatolt szívébe, töprengeni kezdett: hogyan bírja ki majd nélküle.
A puszta gondolattól is sírni szeretett volna, és kés bb, amikor ott feküdt mellette az
ágyban, azt kívánta, bárcsak meghalna. Hiába érezte az asszony testének melegét: mintha már ott
sem lett volna. Egész teste sajgott a vágytól, soha ennyire nem kívánta még, mintha egyetlen
öleléssel a tovaszállt éveket is visszatarthatná, de nem nyúlt az asszonyhoz; lassan az oldalára
fordult, nehogy Sarah lássa a könnyeit.

Harmadik fejezet

A karácsony el tti napok gyötrelmes lassúsággal tel-tek. Oliver legszívesebben haza se jött
volna esténként. Hol gyűlölte Sarah-t, hol jobban szerette, mint valaha, és lázasan töprengett,
hogyan tudná jobb be-látásra bírni: De hiába: túl voltak a döntésen. Éjszakánként, mikor a gyerekek
már aludtak, csak err l beszéltek, és jól látta Sarah szemében azt a nyers és er szakos
makacsságot, amir l azt hitte: már hosszú évek óta kiveszett bel le. Csakhogy az asszony - legjobb
meggy z dése szerint - az életéért harcolt.
Megígérte, hogy semmi sem változik majd; minden péntek este hazajön; és különben is:
éppúgy szereti a férjét, mint eddig. De csak áltatta magát, s ezzel mindketten tisztában voltak.
Dolgozatokat, kisel adásokat kell majd írnia,.készülnie kell a vizsgákra; lehetetlenség, hogy
folyamatosan ingázzék a Harvard és Purchase között, ha pedig odahaza is a könyveibe
temet-keznék, azzal csak ingerelné Olivért is, a gyerekeket is.
Ha visszamegy az egyetemre, egész életüknek meg kell változnia; ez elkerülhetetlen: Oliver
megpróbálta rábeszélni, hogy válasszon egy közelebbi egyetemet; még a Columbia is jobb
megoldás lenne. Sarah azonban elszántan ragaszkodott a Harvardhoz. Oliver néha eltűn dött, vajon
az ifjúságát akarja-e visszahozni, a régmúltat, amikor a dolgok még annyival egyszerűbbnek
látszottak. Csakhogy Olivernek ez a mostani életük sokkal jobban megfelelt, és képtelen volt
megérteni, hogyan hagyhatja el egy asszony a gyermekeit: Azoknak még mindig sejtelmük sem volt
anyjuk-terveir l. A két id sebb érezte, hogy valami feszültség vibrál a leveg ben; Melissa többször
is megkérdezte, nem kaptak-e össze valamin, de Sarah derűs mosollyal leintette. Eltökélte, hogy a
karácsonyukat nem teszi tönkre, márpedig jól tudta, mennyire feldúlná ket a bejelentés. Úgy
gondolta, majd a karácsony utáni napon áll el vele, Ollie pedig rábólintott; abban a reményben,
hátha addig mégis le tudja beszélni. Elmentek megnézni Melissa színiel adását, utána feldíszítették
a karácsonyfát, látszólag tökéletes egyetértésben, karácsonyi dalokat énekeltek és tréfálkoztak;
Oliver és Benjamin a gyertyákkal bajlódtak, Sam pedig gyorsabban falta a pattogatott
kukoricaszemeket, semmint Melissa és Sarah a fára akaszthatta volna a füzért. Oliver, ahogy elnézte
ket, úgy érezte, a szíve szakad meg. Sarah nem teheti meg ezt velük; ez tisztességtelen! Vajon
hogyan viselje ezután egymaga a család gondját? Akármilyen csupa szív teremtés is Ágnes, végtére
mégiscsak fizetett munkaer ; maga pedig egész nap New Yorkban van. Rémképek gyötörték;
hogyan züllik majd el Benjamin és Melissa, hogyan hanyagolja el a tanulást Sam, mialatt a
mamájuk a Harvardon játssza a diáklányt.
Csak karácsony el estéjén ült le újra négyszemközt a feleségével, a könyvtárszobában, a
kandalló ropogó tüze el tt. Nyugodtan, józanul nézett szembe az asz-szonnyal, úgy kérte, hogy
tegyen le tervér l. Magában már elhatározta: ha másként nem megy, könyörgésre fogja a dolgot.
- Ezt nem teheted meg velük. - Majd négy kilót fogyott két hét alatt, és mindketten
szenvedtek a köz-tük felgyülemlett feszültségt l, de Sarah hajthatatlan maradt. Már az el z héten
elküldte az egyetemnek az igenl választ, és úgy tervezte: két hét múlva útnak indul, hogy
megfelel szállást keressen Bostonban.
A kurzus január tizenötödikén kezd dik. Most már nem volt más hátra, mint hogy
végigcsinálja a karácsonyt, összecsomagoljon, és színt valljon a gyerekek el tt.
- Ne kezdjük elölr l, Ollie.
A férfi szeretett volna felugrani, hogy megrázza. De Sarah megközelíthetetlen volt; mintha
begúbózott volna önmagába; hogy ne kelljen szembenéznie tette horderejével.
A gyerekek kiakasztották harisnyájúkat a fa mellé, és kés éjjel Sarah meg levitték az
ajándékokat. Sarah meg Ágnes már hetek óta készítgette-csomagolta ket.
Sarah úgy kitett magáért, mintha ez lenne az utolsó családi karácsonyuk. Ollie az elmúlt
héten smaragdgyűrűt vett neki Van Cleefnél, gyönyörű darab volt, és a férfi tudta, hogy- Sarah
mindig szeretett volna ilyet.
Az egyszerű karikát apró gyémántszilánkok díszítették, középen pedig szépen metszett,
négyszögletes smaragd ragyogott. Ezen az estén akarta átadni, de hirtelen úgy érezte: inkább
megvesztegetésféle lenne, semmint ajándék, és már bánta, hogy megvette: Amikor lefeküdtek,
Sarah hatra állította az ébreszt t. Korán akart kelni, hogy megtöltse a pulykát.
A munka legnagyobb részét úgyis ágnes végzi, de a pulykát maga akarta elkészíteni. Ez
volt a családi hagyomány; de most afféle búcsúajándéknak is érezte.
Miután lámpát oltottak, Sarah némán hallgatta Ollie lélegzését, és gondolkodott. Tudta,
hogy a férfi ébren van, és nem került nagy er feszítésébe, hogy elképzelje, mi járhat a fejében. Az
elmúlt két hétben egészen kifordult önmagából. Beszélgettek, vitatkoztak, kiabáltak, veszekedtek;
de Sarah mindvégig tudta: jó úton jár, legalábbis a saját szempontjából. Most már csak szeretett
volna túl lenni az egészen, hogy elkezdje új életét, és messzire kerüljön t lük - és a fájdalomtól;
amelyet Ollie-nak okoz.
- Bárcsak ne viselkednél úgy, mintha örökre elmennék: - A sötétben gyengéden csengett a
hangja. - holott ez az igazság. Vagy nem? - kérdezte Oliver olyan szomorúan, hogy Sarah-nak
belesajdult a szíve.
- Már megmondtam: ha tudok, minden hétvégén hazajövök, és rengeteg szünid nk is lesz.
- És mit gondolsz, meddig csinálhatod így? Ingázva nem lehet egyetemre járni. Nem és nem;
egyszerűen nem értem, hogyan teheted ezt meg. - Ez a mondat már vagy ezerszer hangzott el az
utóbbi két hétben, és Oliver közben magában lázasan kutatott egyéb okok után: talán valami rosszat
csinált, vagy éppenséggel elmulasztott valamit. Igen, csakis így történhetett. Az nem lehet, hogy ha
Sarah valóban szereti, akkor csak úgy elmenjen t lük, és újrakezdje az életét.
- Talán ha majd túl leszünk rajta, jobban megérted.
Ha valóban sikerül elérnem valamit, talán még majd tisztelsz is érte. És akkor az egészmem
volt hiábavaló.
- Én most is tisztellek. Mindig is tiszteltelek. - A férfi odafordult hozzá, és ránézett a hold
fényénél.
Most is éppoly szépnek látta az asszonyt, mint mindig, s t, talán még szebbnek is: a fájó
tudat, hogy elveszíti, még inkább ráébresztette, milyen drága számára. És közben sajgott a szíve a
gyerekekért, akik még mindig nem tudják azt, amit már tud. - Voltaképpen mikor akarsz beszélni
velük?
- Úgy gondoltam, majd holnap este, amikor a szüleid hazamentek.
- Pokolian ér majd véget a karácsonyuk.
-..Akkor sem várhatok tovább. Már így is tudják, hogy készül valami. Mel egész héten
faggatózott, Benjamin pedig alig van idehaza. Nála ez mindig azt jelenti, hogy érzi: valami baj van,
csak nem tudja, hogyan viselkedjék.
- És mit gondolsz, hogyan fogadják majd, ha megtudják?
- Ahogy mi. Ijedtek lesznek és zavarodottak; meg talán egy kicsit beleélik magukat az én
izgalmamba.
Azt hiszem, Benjamin és Mel meg tudnak majd érteni.
Csak Sam miatt aggódom . . . - Szelíden megfogta Ollie kezét, és a hangja megremegett. -
rá nagyon vigyázz, Ollie... nagyobb szüksége van rád, mint rám..
- Rád éppúgy szüksége van. én csak egy-két órát látom naponta, és legföljebb a baseballról,
a rögbir l meg a házi feladatokról szoktunk beszélni.
- Ez már megteszi kiindulási alapnak. Még az is lehet, hogy ezután közelebb kerültök
egymáshoz: - én azt hittem, eddig is épp elég közel voltunk.. .
Hiszen éppen ez volt a legfájdalmasabb. Azt képzelte, megvan mindenük. Tökéletes a
házasságuk, tökéletes a családi életük, egyikük sem kívánhat ennél többet. - Én mindig azt hittem;
hogy kett nk között minden rendben van... Soha nem jöttem rá; mi motoszkál benned . . . Vagyis
mindháromszor, amikor állapotos lettél; megsejtettem valamit, de aztán úgy láttam, megnyugszol és
boldog vagy. - Mélységesen bántotta a gondolat, hogy cs döt mondott: nem tudta megadni az
asszonynak, amire az vágyott. - Így is volt..: Boldog voltam... Csak éppen olyasvalamire is
vágyódtam, amit te nem adhatsz meg.
Olyasmire, ami csak belülr l fakadhát, és eddig nem tudtam megtalálni. - Sarah-t elfogta a
bűntudat, amiért a férfit - akir l bízvást meg lehetett volna mintázni a tökéletes férj szobrát -
ráébresztette kudarcára.
- És ha most sem találod meg?
- Akkor feladom. - De tudta: nem így lesz. Hiszen máris úgy érezte, úton van a cél felé. A
puszta elhatározástól is mintha újjászületett volna.
- Szerintem itt éppúgy megtalálhatnád. Talán csak több szabadságra lett volna szükséged.
Sarah közelebb húzódott hozzá a széles, kényelmes ágyban, a férfi pedig: fél karjával
átölelte. - Szabad voltam én, Ollie. Csak épp nem tudtam, mihez kezdjek a szabadságommal.
- Ó, kicsikém . . . - Olivér a hajába temette arcát, és szemét ismét elfutotta a könny. Érezte,
hogy Sarah ar-ca is nedves, és érezte válla remegését. - Miért csináljuk ezt az egészet? Nem
fordíthatnánk vissza néhány héttel az órát, mintha mi sem történt volna?
Sarah könnyei között is határozottan rázta meg fejét.
- Nem hiszem - nézett fel a férfira. - Mindig úgy érezném, hogy lemaradtam valamir l. De
visszajövök . . . ígérem . . . megesküszöm rá: Hiszen nem tudnék nél-küled élni. - De Olivernek
valami azt súgta: akármit mond, akármit akar most az asszony, az élet másképpen hozza majd. Nem
volna szabad elengednie. Ha egyszer kilép a házból, már bármi megtörténhet.
Sokáig feküdtek így, szorosan átölelve egymást. Ajkuk id nként összeért, és végül
Oliverben felülkerekedett a vágy. Magáévá tette, el ször két hét óta, és olyan izzó szenvedéllyel,
amilyet már nagyon rég nem éltek meg. Szeretkezésükbe új ízek vegyültek: a két-ségbeesés, a soha
ki nem elégíthet sóvárgás, a magánytól való rettegés, Sarah pedig ezen túl még fájdalmas
bűntudatot és megbánást is érzett, amely szinte összetörte. így vonaglottak egy ütemre a
gyönyörben, így csókolták egymást utána, hogy aztán végül a férfi a karjában aludjon el... Sarah
búcsúzott. Olivert l... a fiútól, akit valaha megszeretett... a férfitól, akivel élt... és a szerelemt l,
amely a Harvardon kezd dött, és most talán ott is ér majd véget.

Negyedik fejezet

Karácsony napján lázas sürgés-forgás, hangzavar töltötte be a házat. Gondoskodni kellett a

pulykáról, a terítésr l, el kellett rendezni az ajándékokat, sorra jöttek a telefonhívások Chicagó-ból
és az id sebb Watsonéktól; utóbbiak háromszor is jelentkeztek. George elpanaszolta, hogy Phyllis
kicsit furcsán viselkedik, de Oliver leíntette, mondván, hogy apja megint semmiségeken hergeli fel
magát. Az id sebb Watsonékat délre várták; de már kett re járt, amikor végre befu-tottak,
ajándékokkal megrakodva; Ágnes is kapott egy kasmírkend t, Andynek pedig hatalmas levescsont
jutott. Ami Phyllist illeti, George aggodalmával ellentétben; makkegészségesnek látszott, s t
remekül festett új bíborvörös kötött ruhájában, amelyet akkor szerzett be, amikor hosszúra nyúlt
bevásárló körútjával úgy felizgatta a férjét.
Véget nem ér en bontogatták az ajándékokat. Sarah még most sem tért magához a
smaragdgyűrű fölötti ámulatból, pedig már kora reggel megkapta: Oliver a konyhában adta át,
amikor épp a pulykát töltötte.
irhabundát vett férjének, néhány kazettát, amelyre Oliver már rég vágyott, továbbá
nyakkend t, zoknit, egy-két bohókás használati tárgyat, és egy gyönyörű fekete b r levéltárcát.
Oliver is vett neki néhány tréfás kis ajándékot: piros uzsonnatáskát, "kisdiákhoz ill t", ahogy
mondta, és arany iránytűt, hogy könnyebben hazataláljon. A hátára ezt a feliratot vésette: "Gyere
haza miel bb. Szeretlek. Ollie."
- Csuda trükkös darab! - jegyezte meg Sam, amikor Sarah kibontotta a csomagot. - Mire
való? Talán kem-pingezni mentek?
- A mamád is csuda trükkös darab - mosolygott Oliver. - Egy szép napon még elkeveredik,
és akkor hasznát veheti. - Sam kacagott, Sarah pedig gyengéden megsimogatta és megcsókolta
férjét. Aztán kiment, hogy felszeletelje a pulykát, Oliver pedig utána ment, hogy segítsen.
Az ünnepi vacsora eseménytelenül zajlott le, csak éppen Phyllis nagymama kezdett
nyugtalankodni a közepe táján. Minden lehetséges alkalommal felugrált székér l, tányérokat
szállított ide-oda, fölösleges dolgokat hozott be a konyhából, és tízszer is sorra kérdezett mindenkit,
nem kérnek-e újabb adagot valamib l.
- Mi történt a nagyival? - súgta oda apjának Sam, amikor Phyllis ismét kisurrant Ágnes után,
hogy mindenáron a segítségére legyen. - Azel tt soha nem jár-kált ki a konyhába! - Oliver is
észrevette anyja szokatlan viselkedését, de bebeszélte magának, hogy bizonyára csak ideges
valamiért, s azért nyüzsög ennyit.
- Biztosan csak segíteni akar a mamának és Ágnesnak. Az öregek néha már csak ilyenek. Be
akarják bizonyítani, hogy még hasznukat lehet venni.
- Aha - bólintott megnyugodva Sam. A látvány azonban a többieket is nyomasztotta. Mel
gondterhelten pillantott anyjára, de miel tt megfogalmazhatta volna kérdését, Sarah gyorsan
megrázta a fejét. Most döbbent rá, hogy anyósával valóban nincs rendben valami.
Ett l eltekintve a vacsora simán bonyolódott le.
Mindenkijól belakott mindenb l, és utána valósággal leroskadtak a nappali karosszékeibe,
mialatt Sarah, Ágnes és Phyllis összetakarított a konyhában. Egy ideig Melissa is közreműködött,
de aztán inkább csatlakozott apjához, nagyapjához és fivéreihez. George nagypapa mellé ült, és
aggodalmasan vonta kérd re: - Mi a baj a nagyival? Annyira idegesnek látszik!
- Igen, id nként ilyen nyugtalanul viselkedik, és nem könnyű lecsillapítani. Okosabb, ha az
ember ráhagyja; a végén elfárad és megnyugszik. Persze csak ha nem csinál valami bajt... A
konyhában nincs vele semmi zűr?
 - Nem hinném. Bár úgy szaladgál ide-oda, mint a forgószél. - Valójában Phyllis semmit sem
csinált, csak vég nélkül - beszélt, és ide-oda tologatta a piszkos tányérokat. Sarah és Ágnes
észrevették; de egyikük sem szólt egy szót sem, de visszaküldték Melt a nappaliba.
A kislány nevének hallatán Phyllis felkapta a fejét, és rábámult egyetlen lányunokájára.
- Mel? Hát itt van? Jaj, úgy szeretném látni! Hol van? - Melissa szólni sem tudott
döbbenetében, anyja pedig intett, hogy menjen már, de amikor leült nagyapja mellé, még mindig fel
volt dúlva; és magyarázatot akart.
- Olyan zavarodott. Még soha nem láttam ilyennek.
- Pedig egyre sűrűbben el fordul. - George Watson bánatosan nézett a fiára. Hiszen éppen
ezt próbálta elmagyarázni neki. Igaz, máskor meg Phyllis teljesen a régi volt, és azon tűn dött,
hogy talán csak képzel dik. Nem tudott eligazodni a helyzeten. Az egyik napon mintha minden
összekuszálódott volna felesége agyában, másnapra viszont semmi baja sem volt, és az is megesett,
hogy állapota egyik óráról a másikra változott. Félelmetes és nyugtalanító látvány volt. - Bárcsak
tudnám, Mel, hogy mi van vele, de fogalmam sincs. Feltehet en az öregség teszi; de azért ehhez
még fiatal. - Phyllis Watson csak hatvankilenc éves volt, három évvel fiatalabb a férjénél.
Amikor, néhány perc múlva, Phyllis és Sarah is be-jött a nappaliba, az id sebbik asszony
már lehiggadt.
Békésen üldögélt, és elbeszélgetett Benjaminnel, aki elmesélte, hogy nemcsak a Harvardra
adta be jelentkezési lapját; hanem Princetonba, a nyugati parton lév Stanfordba, és még három
egyetemre. Hála kitűn bizonyítványának és sportteljesítményeinek, válo-gathatott a nagy nevű
egyetemek között, de azért azt remélte, hogy a Harvardra kerülhet. Ebben reménykedett Sarah is;
olyan izgalmas lenne egy iskolábajárni a fiával! És akkor talán Benjamin is megbocsátaná, hogy
nyolc hónappal korábban indul útnak. Ollie egyik javaslata az volt, hogy várja meg legalább, amíg
Benjamin elhagyja a házat, de Sarah nem akarta halo-gatni a dolgot. Annyi éven át készült erre,
hogy vmost már egyetlen órával sem akart tovább várni. Pontosan úgy viselkedett, ahogy Phyllis
már hosszú évekkel ezel tt megjósolta - bár Phyllis maga már aligha em-lékszik erre.
- És mikorra várod a válaszokat? - George-on látszott, hogy talán unokájánál is izgatottabb.
- Alighanem csak április végére.
- A te korodban ez nagyon- hosszú id .
- Szerintem is - mosolygott Benjamin, aztán lelkesen nézett apjára. - De tavasszal apu meg
én körbe-járjuk valamennyit. A legtöbbjét ugyan ismerem már, de a Dixke-ban vagy a Stanfordban
még sohasem jártam.
- Azok túl messze vannak. Én most is azt mondom, hogy Princetonban a helyed. - Mindenki
mosolygott; Princeton volt George alma matere, és az öregúr szerint a világ legjobb iskolája.
- Ha a Harvardra nem vesznek fel, talán odamegyek. De próbáld meg majd rábeszélni Melt!
- A lány felhorkant, és bátyjához vágta a félig elmajszolt süteményt.
- Nagyon jól tudod, hogy én a kaliforniai egyetem színházi szakára akarok menni.
- Ha ugyan addig nem mégy férjhez. - Máskor úgy mondta volna, hogy "be nem kapod a
horgot", de most tekintettel volt szüleire. Melissa éppen szenvedélyes szerelemben volt az egyik
osztálytársával, és bár Benjamin úgy vélte, "mindent" még nem engedett meg a fiúnak; gyanította,
hogy már meleg a helyzet. Másfel l Melissa is rájött bátyja legújabb szívügyére: Benjamin hevesen
udvarolt egy Sandra Carter nevű csinos sz ke lánynak, akinek szenzációs alakja volt.
Múlt az id . Végül az id sebb Watsonék hazaindultak, Oliver pedig kérd n nézett
feleségére. Sarah furcsán hallgatag volt az utóbbi fél órában, és Oliver tudta: azon töpreng; mit
mondjon a gyerekeknek. Tulajdonképpen valamennyien úgy elfáradtak, hogy talán okosabb lett
volna még egy napot várni, de Sarah annyit rágódott a mondókáján, hogy most már feltétlenül el
akart hozakodni vele.
Benjamin épp a kocsikulcsot akarta ismét elkérni, Melissa telefonálni indult, Sam pedig már
ásítozott; amikor Ágnes jelent meg a küszöbön.
- Ideje, hogy Sam lefeküdjön: Ha akarja, Mrs. Watson, szívesen fölviszem. - A konyha már
ismét ragyogott, Ágnes pedig szeretett volna visszabújni szobájába, hogy kipróbálja a Watsonéktól
kapott új televíziót.
 - Köszönöm, Ágnes, de majd én felviszem, egy kicsit kés bb. Még van egy kis
megbeszélnivalónk. - Sarah rámosolygott Ágnesra, aki egy másodpercre meghökkent: volt valami
furcsa az asszony tekintetében. De aztán csak biccentett, és miel tt visszavonult volna, még egyszer
kellemes ünnepeket kívánt mindnyájuknak.
Sam fáradtan, tágra nyílt szemmel bámult anyjára.
- Mit kell megbeszélni?
- Anyu . . nem lehetne . . . programom van . . . - Benjamin az új órájára nézett, és nem is
titkolta, milyen mehetnékje van. Sarah azonban megrázta a fejét.
- Szeretném; ha itt maradnál. Van valami; amit mindnyájatokkal meg szeretnék beszélni.
- Valami baj van? - kérdezte a fiú értetlenül, Mel pedig már a lépcs r l nézett le rájuk, de
Sarah megvárta, amíg mind újra összegyűlnek és helyet foglalnak. Az ügy egészen hivatalos
jelleget öltött, Oliver pedig, székét a kandallóhoz húzva; azon tűn dött, mit mond majd Sarah és
vajon hogyan fogadják a gyerekek.
- Nem is tudom, hol kezdjem el. - Sarah rájuk nézett: magas, jóképű fiára, felserdült és
mégis még félig gyerek lányára és Samre, aki álmosan,kuporgott mellette a kereveten, és egyszer
csak összeszorult a torka.
- Már régóta el akarok mondani nektek valamit, és most el is mondom, de egyikünk számára
sem lesz könnyű, mert komoly változásról van szó. De mindenekel tt azt akarom, hogy tudjátok,
mennyire szeretlek benneteket, milyen fontosak vagytok nekem...
Csakhogy mindig az volt a meggy z désem, és ezt nektek is sokszor mondogattam, hogy az
ember legyen hű önmagához. - Megszorította Sam kezét; de attól, hogy viszonozza Oliver
pillantását, óvakodott. - Mindig azt kell tennünk, amit helyesnek tartunk, bármilyen nehéz legyen is
ez id nként. - újra mély lélegzetet vett. Most már halálos csend volt a helyiségben. A gyerekek
rémülten várták, mi következik.
Anyjuknak olyan komoly volt az arca; Benjamin pedig azt is észrevette, mennyire sápadt az
édesapja. Talán elválnak, vagy újabb kistestvér érkezik, . . Az utóbbi nem is lenne akkora
szerencsétlenség, de a válás az valóban a világ vége. Elképzelni sem tudták, mi lenne akkor velük. -
Visszamegyek tanulni - mondta ki Sarah nagyot sóhajtva.
- Micsoda? - kérdezte elképedve Mel.
- Hová? - érdekl dött Benjamin.
- De miért? - csipogta Sam, aki nem hitt a fülének.
Tanulni a gyerekek szoktak, és már alig várta, hogy abbahagyhassa. És akkor egy feln tt
önként vállal-koznék erre a hülyeségre? Na, az anyja korában nem fogja követni a példát. - Apu is
tanulni fog?
Sarah elmosolyodott, Oliver azonban nem vette tréfára a dolgot. Mennyivel egyszerűbb
lenne, ha is ilyesmire készülne! Akkor az egész család átköltöz-hetne Cambridge-be. Csakhogy
Sarah egyedül megy, k pedig itt maradnak, tovább élik kényelmes, biztonságos életüket. Csak
Sarah elégelte meg a kiköt biztonságát, vágyik el innen; ismeretlen vizekre. Sarah-t azonban nem
rémítette a gondolat, inkább boldogító izgalommal töltötte el. Egy szép napon majd mindezt
elmagyarázza nekik, de nem most. A gyerekeket most más érdekli: az, hogy ket miképpen érinti
majd mindez. Mert hogy érinti ket, az tagadhatatlan.
Kivált Samet, aki most oly várakozón néz fel rá, hogy Sarah-nak belefacsarodott a szíve. De
tudta: minden hiába; el kell, hogy hagyja ket.
- Nem, apu nem fog tanulni, csak én. Két hét múlva visszamegyek a Harvardra.
- A Harvardra? - kérdezte Benjamin megbotránkozva. - Te? De miért? - El ször fel sem
tudta fogni, mir l van szó. Aztán lassan.megértette. Apjára nézett, s egyszer csak minden világossá
vált számára: mindaz az elhagyatottság, fájdalom, bánat, amelyet anyja okozott elhatározásával.
Csakhogy mostanra Sarah tekintete is elborult.
- Hazajárok majd, amilyen gyakran csak lehet. Rólatok pedig továbbra is gondoskodik majd
apu és Ágnes:
- Azt akarod mondani, hogy itt hagysz bennünket?
- Sam hirtelen felpattant, tágra nyílt szemében leplezetlen rémület. - Szóval végleg elmégy?
 - Nem, dehogy végleg - vágta rá Sarah gyorsan. - Csak egy kis id re. A hétvégékre meg a
szünid kre pedig hazajöhetek. - Hirtelen elhatározta, hogy megmondja az igazat. Ezzel tartozik
nekik. - A tanfolyam kétéves.
- Két év? - fakadt sírva Sam. Sarah magához akarta ölelni, de a kisfiú kitépte magát, és az
apja felé szaladt.
A többiek némán nézték ket. Aztán ismét Sam szólalt meg. - Itt hagysz bennünket? De hát
miért? Már nem szeretsz bennünket? - Sarah felállt, és kitárta felé a karját, de Sam elhárította, és
most már Sarah szemében is könnyek fénylettek. Számított rá; hogy nehéz lesz, de hogy ennyire,
azt mégsem képzelte. S hirtelen beléhasított a fájdalom, amit mindnyájuknak okoz, de most is úgy
érezte: nem tehet másként, mert önmagának tartozik ezzel.
- Dehogynem szeretlek, Sam... Mindnyájatokat nagyon szeretlek . . . De most önmagamra is
kell egy kicsit gondolnom. . . - Ám hiába magyarázkodott, Sam olyan hevesen sírt, hogy nem is
hallotta. Közben Mel is zokogni kezdett, Sam odarohant hozzá, és a nyakába csimpaszkodott, Mel
pedig úgy kapaszkodott belé, mintha mindketten épp vízbe fulladnának.
- Anyu, de hát miért? - nézett fel a lány vádló szemekkel az anyjára, és Sarah még életében
nem hallott ilyen fájdalmas szavakat. Segélykér n nézett Oliverre, de az hallgatott, hiszen legalább
úgy kínlódott, mint a gyerekei.
- Nehéz ezt megmagyarázni, de hidd el, nagyon régóta töröm rajta a fejem:
- Köztetek történt valami? - kérdezte könnyei között Mel. -EL akartok válni?
- Szó sincs róla. Semmi nem fog megváltozni. Csak éppen el kell mennem egy id re, hogy
én is véghez vigyek valamit, hogy megálljak a magam lábán, nélkületek. - Arról nem szólt, hogy
úgy érzi: a földre húzzák mind a négyen, nem engedik, hogy valóban létrehoz-zon valami önálló
teljesítményt. Méltánytalan lett volna ezt a szemükbe mondani; de úgy gondolta, vele épp ekkora
méltánytalanság történt. Most már tudta, hogy Olivernek, mint mindig, most is igaza van; de ez nem
csorbítja az igazságát. Az a f , hogy a család át fogja vészelni ezt az id szakot, pedig teljesebb
emberként tér majd vissza közéjük. Mert ha itt maradna - ebben biztos volt - belepusztulna.
- Hát itt nem járhatnál egyetemre? - kérdezte csendesen Benjamin. is megviseltnek
látszott, de a síráshoz már nagy volt. Csak nézte az anyját mer n, mintha a lelkébe akarna látni,
hogy felfedezze elhatározása rejtett okait. Talán mégiscsak válnak, csak még nem akarják
elmondani. De ha így van, miért nem viszi magával anyja a gyerekeit is? A kép sehogy sem állt
össze. Csak annyit tudott, hogy a családjuk széthullik, és nem érti az okát; közben pedig hinni
akart benne, hogy anyjának megvan a jó oka erre a döntésre. Nagyon szerette, és azt kívánta,
bárcsak megérthetné az álláspontját is.
- Azt hiszem, Benjámin, itt nem sokra mennék. Nekem a Harvardra van szükségem. - Sarah
fájdalmasan mosolygott; valahányszor Sam felsírt, mintha kést döftek volna a szívébe, de most már
nem mert odamenni hozzá; a gyerek minden közeledési kísérletet vad csapkodással hárított el. És
furcsa módon Oliver is távol tartotta magát kisebbik fiától. - sszel talán már te is ott leszel velem.
- Az jó lenne - mosolygott vissza Benjamin. Letaglózta a csapás, de érezte, hogy mindig
hinni fog anyjában, és soha nem ítélné el azért, amit tesz. Pedig egész élete összeomlott néhány
másodperc alatt. Soha fel sem ködlött benne, hogy akár apja, akár anyja elmehet a háztól. Nekik az
a dolguk, hogy itt legyenek . . . Vagy talán ez még sincs így? De arra semmiképp sem számított
volna, hogy az anyja hagyja el a közös otthont.
Igyekezett higgadtnak mutatkozni; egy ideig figyelte Olivert a szoba túlsó végén, aztán
felállt, és minden teketória nélkül megkérdezte: - És neked, apu, mi a véleményed err l az egészr l?
- Anyád határozott így, fiam; nem állhatunk az út-jába. De nem is engedett nekünk sok
beleszólást.
hisz benne, hogy helyes úton jár, mi pedig nem tehetünk mást, mint hogy mellé álljunk, és
elboldogul-junk, ahogy lehet. - Csak ekkor nézett rá Sarah-ra, és tudta: valami megváltozott benne.
Az asszony most már nem csak t bántotta meg, hanem a gyerekeit is, és
- bár ezután is szeretni fogja - ezt soha nem bocsátja meg neki. - Hiányozni fogsz nekünk,
Sarrie. '- A karácsony minden szépsége, a hagyomány, a vi-dámság, az ajándékozás öröme mind
szertefoszlott.
 Életük legnehezebb éjszakáját élték át valamennyien, de történhetett volna nagyobb baj is,
például ha valamelyikük súlyosan megbetegszik. Ez csak átmeneti állapot; Sarah legalábbis így
mondta. Két év. De ezt most mind egy örökkévalóságnak érezték.
Sarah ismét megpróbált odamenni Melhez és Samhez. Sam csak még hevesebben zokogott,
Mel pedig felemelte kezét, hogy elhárítsa a közeledést. Ahogy szüleire szegezte tekintetét, úgy
tetszett, egyformán dühös mindkett jükre.
- Én azt mondom, becsapsz bennünket: Végleg elmégy, csak nincs merszed megmondani.
De ha így van, miért nem viszel bennünket is magaddal?
- Azért, mert nem végleg megyek el. Különben is, mihez kezdenétek Cambridge-ben? Új
iskolába járnátok? Elveszítenétek az összes barátotokat. Élnétek velem egy csöpp kis lakásban,
miközben én magolok és dolgozatokat írok? Benjamin most végez, neked már csak két éved van.
Igazán fel akarnál rúgni mindent?
Én pedig aligha tudnék foglalkozni veletek tanulás közben. Sokkal jobban meglesztek itt
apuval és Aggie-vel, a saját otthonotokban, ismer s környezetben, a régi barátok között, a
megszokott iskolában.
- Faképnél hagysz minket. - Mel szeme csak úgy szikrázott a kétségbeesett düht l, Sam
pedig egy percre sem hagyta abba a sírást. És ekkor Mel az apjára támadt. - Valami szörnyűséget
követhettél el anyu ellen, hogy csak így fogja magát, és itt hagy bennünket.
- Úgy érezte, gyűlöli mindkett jüket, és soha nem fog megbocsátani nekik.
Sarah azonnal férje védelmére kelt. - Ez nem igaz, Mel. Apádnak ebben semmi része.
- Feln tt emberek nem szoktak csak úgy ripsz-ropsz visszaülni az iskolapadba. Csak azért
vagy képes erre, mert gyűlölsz mindnyájunkat. - Sam elnyújtott jajongását hallva Mel felugrott, és
magához szorította.
A kisfiú ekkor anyjára emelte könnyáztatta arcát, de Sarah most már nem mozdult. Ez a
gyerek már nem az övé. Csak a többiekhez tartozik.
- Ez . . . ez . . . igaz ? Tényleg . . . gyűlölsz minket, anyu? - nyögte ki Sam a sírástól
fuldokolva. Sarah megrázta a fejét, könnyei végigperegtek az arcán.
Szinte sikoltva válaszolt:
- Nem, kisfiam: Egész szívemb l szeretlek titeket is, aput is. - Mind csak nézték egymást,
némán, tehetetlenül, csak Oliver fordult el. A család, amely-mindennél fontosabb volt számára, úgy
omlott össze, mint a kártyavár. És egyszer csak nyugodt léptekkel odament Melhez és Samhez,
hogy karjába emelje a kisfiút, aki úgy tapadt hozzá, mint hajdan, kisbabakorában.
- Minden rendben lesz, Sam... nagyon jól megleszünk itt. - Lehajolt, hogy Melt is
megcsókolja, de a kislány visszah költ, felrohant a lépcs n, és magára csapta szobája ajtaját. Aztán
Oliver is lassan felfelé indult, karjában Sammel, Sarah pedig magára maradt Benjaminnal. A fiú
ránézett; még mindig látszott rajta a megrázkódtatás. Nem tudta elhinni, amit hallott, és közben
tudta, hogy igaz.
- Mondd meg nekem, anya: miért?
Már elég nagy volt hozzá, hogy megértse a nyílt be-szédet, és Sarah mindig is ehhez
szoktatta. - Azt hiszem, én sem tudom pontosan. Csak annyit tudok, hogy ezt így nem bírom tovább
csinálni; és nem is ítélem el magam érte.. Többre akarom vinni. Nem elégít ki, hogy fuvarozzam a
többi gyereket, és várjam haza Samet az iskolából. - Bennek egy pillanatig úgy tetszett, mintha azt
mondaná: "Elegem van abból, hogy az anyátok legyek."
- De hát nem tudtál várni még egy kicsit? Ahogy más anyák?
- Túl sokáig tartana. Most kell megpróbálnom. - Sarah kifújta az orrát, de a könnyei csak
nem álltak el.
Iszonyatos érzés volt, hogy ilyen fájdalmat okoz nekik, de hát, bár öntudatlanul, k is
megnehezítették az életét. A gyerekek is, Ollie is.
Benjamin bólintott: Mennyire szerette volna megérteni anyját! Szerette, csak a legjobbakat
kívánta neki, de titkon mégis úgy gondolta: szörnyűség, amit művel. el sem tudta képzelni; hogy
valaha elhagyná a gyerekét; anyjáról sem feltételezte volna soha s Sarah mégis megteszi, és ett l
minden megváltozott. Mi marad mögötte? Semmi. Három gyerek; egy apa, aki egész nap dolgozik;
és egy házvezet n , aki majd f z rájuk. Benjamin egyszer csak úgy érezte: ki sem bírja szig,
amikor majd végre is elmehet. Hiszen nincs már családja; éppen csak együtt lakik néhány
emberrel. Szinte olybá tűnt, mintha anyja meghalt volna, csak ez még rosszabb volt, hiszen ha
akarná, maradhatna: És igazából ez fájt a fiúnak: a tudat, hogy Sarah nem akar itt maradni. Az,
hogy mennyire szereti ket, csak halandzsa. Ha valóban így volna, akkor nem nenne el. De elmegy
- és ehhez már nincs mit hozzátenni. Benjamin mereven nézte a cip jét, aztán ismét anyjára
pillantott; bűntudat fogta el azért, ami a fejében járt, és legszívesebben máris iszkolt volna kifelé.
Mindig bízott az anyjában, jobban, mint Oliverben, és most ez az asszony váratlanul
mindnyájukat átverte: t, Melt, Samet, az apját. Olivert különösen sajnálta, de hát tehetetlen volt.
- Sajnálom, hogy most ilyesmit kérek..: de az a helyzet . . . mit gondolsz, apu haragudna, ha
egy kis id re elvinném a kocsit?
Sarah megrázta a fejét. Vajon igazából mit gondol a fia; az a gyereke, aki mindig a
legközelebb állt hozzá?
- Nyugodtan elviheted. - Hirtelen ráébredt, hogy elvesztette a tekintélyét; önként lemondott
minden ha-táskörér l. Már a kocsikulccsal sem rendelkezik. Legalább megízlelte a majdani
hétvégék hangulatát. A család elszokik t le, a szavának nem lesz semmi súlya.
Akárhogyan fogjon is a dologhoz, nem lesz könnyű. - Minden rendben? - Aggódott a fiúért.
Tudta: ha nem is mond semmit, súlyos csapás érte. És akármilyen nagyra n tt, még csak tizenhét
éves. Nem akarta, hogy valahol leigya magát, és úgy üljön vissza a kocsiba, vagy valamilyen egyéb
rültséget műveljen. - Hová mégy ilyen kés n? - Karácsony éjszakája volt, elmúlt tíz óra, és
csöppet sem lelkesedett érte, hogy Benjamin egymagában kóboroljon az utakon.
- Csak átugrom valakihez. Nemsokára hazajövök.
- Jól van - bólintott Sarah, s a fiú már indult is, de akkor Sarah hirtelen megragadta a kezét. -
Nagyon szeretlek... kérlek, ezt soha ne felejtsd el.. - újra sírni kezdett, Benjamin pedig szeretett
volna mondani neki valamit, de aztán mégis néma maradt. Túlságosan mély volt a seb, amelyet
anyja rajta és valamennyiükön ejtett. Éppen csak bólintott, aztán menet közben felkapta a kabátját,
és néhány másodperc múlva eltűnt. Sarah összerázkódott az ajtócsapódás hallatán, aztán lassan
felment a hálószobába. Mel szobájából még mindig hallatszott a zokogás, de hiába próbált benyitni
hozzá: az ajtó zárva volt, és Mel nem válaszolt szavára. Sam szobájából semmilyen zaj nem
szűr dött ki, és Sarah nem akarta felkölteni. így hát bement. a maga szobájába, és leült az ágyra.
Úgy érezte, mintha egy teherautó ment volna át rajta.
Oliver csak egy óra múlva jelent meg. Amikor benyitott, felesége az ágyon fekve, könnyes
szemmel bámulta a falat.
- Hogy van a kicsi? - már nem mehetett be hozzá.
Sam is, csakúgy, mint a két testvére, már csak Oliver gyereke volt. Mintha már itt sem
volna. És ráeszmélt: jobb is ha minél gyorsabban eltűnik közülük. Most, hogy mind felkészültek rá,
így lenne könnyebb az egész családnak.
- Elaludt - sóhajtott elcsigázva Oliver, és leroskadt egy székre. Hosszú volt a nap, és hosszú
lesz az éjszaka is, és most már nem volt kedve komédiázni. Sarah egy szeszély kedvéért feldúlta
valamennyiük életét. Igaza volt az édesanyjának. De most már kés . Nyakig me-rültek az örvénybe,
és ha ki akarja menteni a gyerekeket, akkor tempóznia kell, méghozzá sebesen. Samet talán máris
sikerült kijjebb ragadnia, de itt van még Mel és Benjamin is. Az este elkapta nagyfia tekintetét, és
látta: hiába tizenhét éves, mélységesen felkavarta, amit az anyja művel. - Nem tudom, összeszedik-e
magukat valaha is.
- Ne mondj ilyeneket. Már így is épp elég rémesen érzem magam.
- Ebben kételkedem. Ha valóban olyan rémesen éreznéd magad, talán mégis megállnál
félúton. Soha többé nem hisznek majd senkinek; nekem a legkevésbé. Ha a saját anyjuk faképnél
hagyja ket, ugyan mit várjanak a többi embert l? Azt képzelted talán, hogy most majd er sebbek
lesznek? Akkor tévedtél. Szerencséjük lesz, ha egyáltalán átvészelik. Ha átvészeljük.
- És ha meghaltam volna?
- Azt könnyebben megemésztenék. Azt mondják, a gyerekek még olyankor is úgy érzik,
hogy cserbenhagyták ket: de akkor legalább nem te magad akartad volna . . .
 - Köszönöm szépen. Vagyis szerinted elvetemült n személy vagyok, és egyedül én tehetek
mindenr l.
- Sarah-ban ismét felizzott a harag. Oliver most a bűntudata felébresztésével akar fölébe
kerekedni, holott bűntudata már amúgy is van.
- Meglehet, Sarah, hogy valóban ezt szeretném a tudtodra adni. Talán valóban csak
lelketlen, önz teremtés vagy, semmi több; és fütyülsz valamennyiünk-re. Elvégre ez is egy
lehet ség, nem igaz?
- De igen. Lehet, hogy így van. Eszerint nem is akarod, hogy visszajöjjek?
- Ne szuggerálj belém olyasmit, amit nem mondtam.
- Hiszen épp ez a baj: bármit művelt is vele meg a gyerekekkel, akkor is visszavárja, és
mindig is várni fogja; de ez sem enyhítette gyűlöletét. Tudta, hogy még sokáig, nagyon sokáig fog
kínlódni, és azt is komolyan gondolta, amit az imént mondott.. Nagyon is lehetséges, hogy
mindnyájan egy életre magukon viselik majd a történtek nyomát, els sorban Sam, kivált, ha Sarah
soha többé nem tér vissza a családhoz; és Oliver tudta, hogy bármit mondjon is most a felesége, ez
nagyon könnyen bekövetkezhet. Mihelyt ott lesz ismét a Harvardon, az egész élete megváltozik. Új
ismeretségeket köt majd, férje és gyerekei pedig egyre távolabb kerülnek t le. Mostantól egyikük
számára sincs semmilyen biztosíték.
- Azt hiszem, az lenne a legjobb, ha már a napokban elmennék. Mindnyájan megsínylenénk,
ha még két teljes hetet itt lebzselnék.
- Ezt neked kell eldöntened. - Oliver bement a für-d szobába; és levetk zött. Most érezte
csak, mennyire eltávolodott az asszonytól. El z éjjel még szeretkeztek, és most úgy tetszett, egy
idegen n fekszik az ágyán. Egy idegen n , aki besettenkedett a házba, és belegázolt az három
gyereke lelkébe. Amikor visz-szament, leült az ágyra, és azt kérdezte: - Mikorra tervezed az
indulást?
- Mondjuk, holnaputánra. Még fel kell készülnöm.
- Mi lenne, ha elvinném valahová a gyerekeket?
Nem kell, hogy lássák, amikor elmégy. - ez Jó ötlet. - Sarah szomorúan nézett rá. Elfogyott
a mondanivalójuk. Elhangzott már minden: a vádak, a mentségek, a magyarázkodások, a
bocsánatkérések, már a sírásnak sem volt értelme. - Nem tudom, mit mondhatnék még neked. -
Kivált a mai este után, amikor mindketten látták, milyen állapotban vannak a gyerekek, és Sarah
mégsem tett le szándékáról. - én is így vagyok vele. - Sarah bénultan, összetör-ve kuporgott az
ágyon.
Némán feküdtek a sötétben, míg végül, két óra körül, Olivert elnyomta az álom. De Sarah
még tovább virrasztott, egészen hajnalig, és csak ekkor hallotta, ahogy, Benjamin hazatér. De
másnap egyetlen szót sem szólt neki emiatt. Tudta, milyen rendes kölyök a fia, és tudta, mennyire
szenved. Hiszen is gyerek még. Sarah legalábbis így hitte.
Pedig Benjaminból ezen az éjszakán férfi lett. Különös, csodás élmény volt számára. Sandra
szülei elmentek otthonról, és a fiatalok egymáséi lettek. Benjamin úgy érezte: asszonyt kapott,
cserébe az asszonyért, aki elhagyta. Furcsa, keserédes éjszaka volt, és kés bb hosszan
elbeszélgettek arról, ami odahaza történik, és arról; ahogy ezt a fiú megéli. Senki mással nem tudott
olyan szintén beszélni, mint Sandrával. Utána pedig ismét szeretkeztek, és végül Benjamin
hazajött, lefeküdt az ágyába, és hosszan töprengett, a szerelmesér l, akire rátalált, és az anyjáról,
akit elveszített, és a veszteség egyszerre már nem is fájt annyira.
Sarah közben hallgatta az alvó ház neszeit, és arra vágyott, hogy bárcsak ismét közéjük
tartoznék. Csakhogy ez többé nem lehetséges. Félig-meddig már új ember volt, és legf bb ideje,
hogy elkezdje ezt az új életet. Bármilyen szörnyű árat fizettek is érte valamennyien, a jöv továbbra
is felvillanyozta. És mialatt a többiek mélyen aludtak, egyszer csak fölkelt, és csomagolni kezdett.
Három b röndöt rakott meg a holmijával, és mire Oliver felkelt, már nemcsak a csomagolással
végzett, hanem zuhanyozott, felöltöz-ködött, s t a repül jegyet is megrendelte, és telefonált egy
cambridge-i szállodába. Elhatározta, hogy legkés bb aznap délután elutazik.
- Hová készülsz ilyen korán reggel? - kérdezte meglep dve Oliver. Megérezte, hogy mialatt
aludt, sok minden történt körülötte.
 - Egyel re még sehová. De ma este elmegyek. Majd megmondom a gyerekeknek, ha
felkeltek. Sokkal jobban már úgysem borulhatnak ki. Legjobb lenne, ha máris elvinnéd ket egy kis
leveg változásra.
- Majd megpróbálom. - is lezuhanyozott, felöltözött, és aztán telefonálgatni kezdett.
Reggeli közben aztán megmondták a gyerekeknek, hogy Sarah hamarabb utazik el a tervezettnél,
pedig elmegy velük síelni Vermontba. Megkérte Ágnest, hogy csomagolja össze Sam holmiját.
Benjamin azonban láthatóan habozott. Azt mondta, a szünid alatt még tanulni szeretne.
- Karácsonykor? - hitetlenkedett Oliver. Felködlött benne, hogy talán egy lányról van szó.
- Mennyi id re mennénk el?
- Három-négy napra. - Ennyi id alatt talán sikerül elterelni a gyerekek figyelmét, hogy
aztán visszatérje-nek a gyászba. borult, anya nélkül maradt házba.
A veszteség érzete már valamennyiüknek a csontjába ivódott. Amikor kiderült, hogy Sarah
már aznap elutazik, a gyerekek megüt dtek ugyan, de az esti kínszenvedést l, már olyan bénultak
voltak, hogy többé semmin sem lep dtek meg. Csak biccentettek, és utána étvágytalanul turkáltak a
reggeliben. Benjamin szófukar volt, fáradtnak látszott, és alig nyúlt az ételhez, Mel senkivel nem
állt szóba, Sam pedig szüntelen az apját kereste szemével, mintha meg akarna bizonyosódni róla,
hogy még itt van, nem hagyta el ket.
A végén Benjamin beleegyezett, hogy mégis velük menjen Vermontba, és sikerült úgy
intézni a dolgokat, hogy már délután négykor elinduljanak. A búcsú szörnyű volt, Sam ismét
rázkódott a sírástól, Ágnes a döbbenett l mereven állt a küszöbön, és ezúttal még Benjaminnak is
könny szökött a szemébe. Sarah-nak nem jött ki hang a száján, Oliver pedig még a kocsiban is
leplezetlenül zokogott. dcsak egyszer nézett a visszapillantó tükörbe; és majd a szíve hasadt meg,
amikor meglátta feleségét a ház el tt, amint még egyszer utoljára búcsút int nekik. Úgy gondolta,
nem árt a gyerekeinek, ha t is sírni látják, hiszen mind együtt szenvednek. Könnyei között
rámosolygott Samre, és közelebb húzta magához.
- Sebaj, kisöreg, meglátod, egész jól megleszünk. Mi is, anyu is.
- És fogjuk még látni t? - Ez volt az, amit l Ollie tartott: Sam most már nem bízott
senkiben-semmiben.
De ki vehetné ezt rossz néven t le? Hiszen maga Ollie is valami hasonlót érzett.
- Hát persze hogy látjuk még! És nemsokára nem is leszünk már ilyen pocsék hangulatban.
Csak most fáj még egy kicsit, nem igaz? - Hangja újra elfulladt.
Benjamin, a hátsó ülésen, kifújta az orrát, és Mel is sírt, de reggel óta nem szólt senkihez;
saját gondolatai foglalták le.
Furcsa, hogy ezentúl egy személyben apjuk és anyjuk is lesz, furcsa, hogy majd át kell
vállalnia Sarah feladatkörét:.. viszi majd ket orvoshoz... a fogszabályozóba... vesz Samnek
cip t... vajon hogyan futja minderre az idejéb l? Hogyan boldogulhát Sarah nélkül? És ami ennél is
fontosabb: hogyan élhet majd az asszony nélkül, akit szeret, hogyan viseli el, hogy nem foghatja
meg a kezét, nem hallja a nevetését, nem kap t le támaszt és megnyugvást? Hallgatagon tették meg
a hosszú utat, és csak akkor szólaltak meg, amikor már Massachusettsben jártak, és megálltak
vacsorázni.
Sarah addigra már Bostonba ért, és utazott tovább Cambridge-be, hogy megkezdje az új
életet, amelyre vágyott, és amelyben nem volt hely számukra.

Ötödik fejezet

A sítúra végül,egész kellemesnek bizonyult. Az els

napok után lassan, visszatért beléjük az élet, bár nem mindükbe egyformán. Samnek például
éjjelente lidércnyomásos álmai voltak, és nappal is egyik pillanatról a másikra elsírta magát, de
azért már nevetni is tudott, és roppantul élvezte a síelést az apjával, Benjamin pedig még egy
lesiklóversenyen is részt vett. Igaz, amikor éppen nem síelt, állandóan telefonált, mintha csakis a
barátai tudnák,megoldani gondjait. Csak Mel zárkózott önmagába, kedvetlenül síelt, és amikor csak
lehetett, kerülte a többieket. Most már volt köztük az egyetlen n , és Oliver többször is
megkíséreltejobb kedvre deríteni, de a kislány távol tartotta magától.
Úgy látszott, semmi mondanivalója számukra; csak Sammel állt szóba, de neki is csak
néhány halk, kimért szót juttatott..
Oliver egész nap sürgöl dött: sífelszerelést bérelt valamennyiüknek, berakodott a kocsiba,
majd kirakodott, megszervezte az étkezést, eligazította Samen a takarót, lopva szemmel tartotta
Melt, felügyelt, hogy mind megfelel en legyenek öltözve, és este nyolcra majd összecsuklott a
fáradtságtól; a vacsorát is alig tudta legyűrni, és utána azonnal bezuhant az ágyba, Sam mellé.
Közös szobát vett ki kett jüknek, hogy a gyerek ne érezze egyedül magát. Sam pedig két ízben is az
ágyba vizelt, s így Oliver éjszaka is talpon volt: megforgatta a matracot, tiszta leped t húzott, új
takarót szerzett. Sam nyilvánvalóan súlyos lelki válságban volt, akár csak a testvérei; de Ollie-nak
annyi volt a gondja-baja, hogy alig jutott ideje feleségére gondolni.
Csak éjszakánként, az ágyban fekve sajdult meg a szíve, és ébredéskor zuhant rá
ólomsúllyal a veszteség tudata.
Újév napján indultak haza valamivel jobb hangulatban. Csak otthon szakadt rájuk ismét a
fájdalom. Túl csendes volt a ház, Aggie elment valahová,. és még a kutya is aludt. Oliver rádöbbent,
hogy titkon valamennyien abban reménykedtek: Sarah ott várja majd ket a házban. De persze
csalódtak; Sarah már rég elment, és bár Olivernek megvolt a cambridge-i telefonszáma, nem hívta
fel. Mel segítségével elkészítette a vacsorát, majd lefektette Samet. Benjamin, aki már a
konyhaasztalnál is elegánsan kiöltözve jelent meg, vacsora után azonnal elment, holott még ki sem
csoma-goltak.
- Máris? - kérdezte az apja mosolyogva. - Fontos személy lehet az illet .
Benjaminnak arcizma sem rezdült. - Csak egy jó ba-rát - mondta. - Elvihetem a kocsit, apu?
- Csak ne maradj el túl sokáig, fiam; és vigyázz magadra. Ma este még sok a részeg az
utakon. - Legalább megvolt az a vigasza, hogy a fiú óvatos, és ha ivott, so-ha nem vezet. Többször
is hazatelefonált már, hogy jöjjenek érte, még akkor is, ha csak egy pohár sört hajtott fel baráti
társaságban. Sarah - sok egyéb mellett - ezt is a fejébe verte, mint ahogy valamennyiükön ott hagyta
személyisége nyomát. De most már nincs köz-tük, és Oliver kíváncsi volt, mikor jön haza az
annyiszor beharangozott hétvégi látogatásra. Még csak hat napja, hogy elment, és máris egy
örökkévalóságnak tetszett.
Különös érzés volt aznap este egyedül lefeküdni.
Akárcsak egész héten, Oliver ezen az éjszakán is Sarah-ra gondolt. Még egy órakor is ébren
volt, amikor Benjamin hazajött. Oliver nyitva hagyta az ajtaját, hogy hallja, ha Sammel valami baj
van, és Benjamin bejött, hogy jó éjt kívánjon. Letette az asztalra a kocsikulcsot, és közben
szomorúan nézett apjára.
- Neked is nagyon rossz lehet, apu, hogy . . . szóval, hogy a mama elment.
Oliver bólintott. Mit is mondhatna neki? - Majd hamarosan megszokjuk, és különben is,
nemsokára hazalátogat. - De hangja nem volt valami meggy z , és Benjamin éppen csak biccentett.
- Jól szórakoztál?
Persze kicsit kés van; és holnap már iskola . . .
- Bocs, apu; valahogy megfeledkeztem az id r l - mosolygott Benjamin, aztán elköszönt.
Egy órával kés bb meghallotta, hogy Sam felsír, és rohant a szobájába. A fiú aludt, Oliver pedig
leült mellé, és simogatta izzadt kis fejét, amíg meg nem nyugodott. És mégis: négy órakor Oliver
arra riadt, hogy a gyerek bebújik mellé az ágyba, és egészen hozzá fészkel dik. Oliver arra gondolt;
hogy okosabb lenne visszavinni a szobájába, de be kellett ismernie: valójában hálás, amiért itt van
mellette. így hát oldalára fordult, és ismét el-szundított. És apa és fia most már békésen aludta át az
éjszakát.
A reggeli a szokásos zűrzavar közepette zajlott. Aggie szalonnát és palacsintát sütött, amit
máskor csak hétvégékre vagy különleges alkalmakra tartogatott; mintha megérezte volna, hogy
most jólesik nekik ez a figyelmesség. Samnek is ünnepi tízórait csomagolt, csupa olyasmit, amit a
kisfiú különösen szeretett. Ma rajta volt - Sarah helyett - a gyerekszállítás sora, Ollie pedig,
szokásától eltér en, kapkodva, idegesen indult a vonathoz. El z leg mindenkit ellátott
utasításokkal; idejében jöjjön haza, s ne feledkezzék meg a leckér l.
 Hiszen így tett Sarah is - vagy mégsem? Amikor még itt volt, olyan békésen ment minden,
valami láthatatlan, mégis megbízható menetrend szerint, s reggelente egy boldog, kis világot
hagyott maga mögött. .
Amikor beért az irodába, várta az egy hét alatt felgyülemlett munka, a sokjelentés a
közeljöv terveir l.
Csak este hétkor tudott hazaindulni, és néhány perccel kilenc óra el tt nyitott be a házba.
Benjamin most sem volt otthon, Mel a telefonon csüngött, Sam pedig apja ágyából nézte a tévét; a
leckéjér l megfeledkezett, és Aggie nem akarta nyaggatni, nehogy felizgassa.
- Ma is veled alhatok, apu?
- Nem lenne jobb a saját ágyadban? - Oliver attól tartott, hogy a kisfiú rákap a közös alvásra:
- Csak még ma éjjel... Kérlek... ígérem, jól fogok viselkedni!
Olíver lehajolt, és mosolyogva csókolta meg a feje búbját. - Sokkal boldogabb lennék, ha
megcsináltad volna a leckédet.
- Kiment a fejemb l.
- Hát nagyon úgy látszik. - Oliver levetette kabátját és nyakkend jét, letette aktatáskáját az
íróasztal mellé, és odaült kisfia mellé az ágyra. Tűn dött, vajon Sarah telefonált-e, de nem merte
megkérdezni. - Mit csináltál egész nap?
- Semmi különöset. Amikor hazajöttem, Aggie megengedte, hogy nézzem a tévét. -
Mindketten tudták, hogy Sarah ezt sohasem tűrte volna. Bizony gyorsan változik most minden,
hogy nincs már köztük. Ollie legalábbis túl gyorsnak találta a folyamatot.
- Hol van Benjamin?
- Elment - közölte Sam unottan:
- Erre magam is rájöttem. - Hát ezzel is neki kell megbirkóznia. Hiába végz s középiskolás
a fiú, akkor sem járhat el otthonról hétköznap este. Hiszen csak tizenhét éves, és nem nézheti ölbe
tett kézzel, hogy anyai felügyelet híján elzülljön..- Tudod mit, kisöreg?
Még ma éjjel itt alhatsz; de azzal vége! Holnap mégy vissza a saját ágyadba. Áll az alku?
- Áll. - A gyerek boldogan vigyorgott. Kezet ráztak, és Oliver leoltotta a villanyt.
- Lemegyek, eszem valamit. Addig aludj el szépen.
- Jóccakát, apu. - Sam elégedetten helyezkedett el a széles ágyban, ott, ahol azel tt Sarah
feküdt.
- Aludj jól. - Oliver megállt a küszöbön, onnan nézte még hosszú másodpercekig. Aztán
csak annyit suttogott: - Szeretlek - és elindult, hogy megnézze, mit csinál a lánya. Mel a szobájába
cipelte az el szobai telefont. A szobában pokoli felfordulás volt: ruhák, könyvek; hajcsavarók,
cip k - minden szanaszét hevert, csoda, hogy a kislány egyáltalán befért. Oliver várt, hogy
befejezze a beszélgetést, de Mel csak el-takarta a kagylót, és furcsa tekintettel nézett fel apjára.
- Akarsz valamit, apu?
- Igen. Például azt, hogy köszönj; és egy puszi se lenne bolondság. A leckét megcsináltad?
- Jó estét. Megcsináltam. - Úgy látszott, már maga a kérdés is ingerli.
- Nem ülnél le mellém, amíg megvacsorázom? - Mel habozott, aztán bólintott, de nem
valami lelkesen. Szívesebben folytatta volna a telefonbeszélgetést, de apja kérése inkább
utasításnak hangzott. Való igaz, Olivernek nemigen akaródzott egyedül ennie, márpedig Aggie-n
kívül csak Mel társaságára számíthatott.
- Jó, majd mindjárt lejövök. - Oliver lesietett a konyhába, ahol Ágnes már el készítette
vacsoráját: az alufóliába csavart tányért a süt ben hagyta, hogy meleg maradjon: Az étel azonban
csöppet sem volt Oliver ínyére. A bárányhús túlf tt, a krumpli nem sült meg eléggé, a brokkoli rég
kiszáradt; az ételnek már a puszta szaga is lelohasztotta étvágyát. Kidobta az egészet, és inkább
tojást sütött magának. Friss narancs-levet préselt hozzá, úgy várta, hogy Mel lejöjjön.
A végén aztán megelégelte a várakozást, és mire a lány belépett, már végzett is szerény
vacsorájával.
- Hol van Benjamin? - Úgy gondolta, a húgát talán beavatta; de az csak a vállát vonogatta.
- Biztosan a haverjaival.
- Hétköznap este? Ez nem valami bölcs dolog. - Mel ismét rántott egyet a vállán; úgy
látszott, csöppet sem élvezi, hogy bébiszittert játszhat az apja mellett. - Szoktál egy kicsit Sammel is
foglalkozni, ha hazajössz?
- A legjobban Sam miatt aggódott, hiszen ezután is sokszor ér majd haza ilyen kés n.
Márpedig Aggie nem pótolhat mindent a kisfiú életében.
- Rengeteg a leckém, apu.
- Az imént mintha nem a leckéddel foglalkoztál volna.
- Úgy tudom, Sam már lefeküdt.
- Amikor hazaértem, még javában fenn volt: Samnek most szüksége van rád, Mel.. És
nemcsak neki; mindnyájunknak. Most, hogy anyu elment; te vagy a ház asszonya. - Hangja
vidáman csengett; csakhogy a lány soha nem áhítozott ilyen szerepre. Független életre vágyott,
hogy minél több id t tölthessen barátaival, vagy legalább kedve szerint beszélhessen velük
telefonon. Igazán nem tehet róla, hogy a mama elment. Err l csakis a papa tehet. Ha nem követi
el, amit elkövetett - Mel még mindig azon törte a fejét, mi lehet az - akkor Sarah soha el nem hagyja
ket. - Szeretném, ha egy kicsit tör dnél vele. . Beszélgethetnétek; megnézhetnéd a leckéjét...
- Minek? Ott van neki Aggie.
- Az nem ugyanaz. Ugyan már, Mel, miért ne lehetnél kedvesebb hozzá? Azel tt úgy bántál
vele, mint a kisbabáddal! - Valóban: amikor Sarah tudatta velük elhatározását, Mel egész éjjel a
karjában ringatta kisöccsét. De mára mintha hasonult volna anyjához: elszakadt családjától,
láthatóan tudni sem akart róluk.
És Oliver hirtelen arra gondolt: talán Benjamin is így reagál a történtekre. Nem akar
megmaradni otthon; márpedig ez nem mehet így tovább. Bárcsak több id t tölthetne velük, és
segíthetne, hogy ki-ki megbirkóz-zék a maga gondjával és fájdalmával.
Ekkor megszólalt a telefon. A vonal túlsó végén apja hangját hallotta, és alig tudta elfojtani
bosszús sóhajtását. Túlságosan fáradt volt egy újabb nehéz beszélgetéshez. Tíz óra elmúlt; alig
várta, hogy lezuhanyozzék, és bebújjék az ágyba Sam mellé. Kemény napja volt az irodában, és
hazajönni sem volt már élvezet.
- Szia, apa. Hogy vagy?
- Én egész jól. - Érz dött, hogy tétovázik- Oliver pedig közben jól látta, milyen
megkönnyebbülten kap Mel az alkalmon, hogy kiosonhat. - De anyád nem...
- ... Csak nincs valami baja? - Oliver ez egyszer olyan kimerült volt, hogy aggódni se
nagyon tudott.
- Hosszú mese, fiam - sóhajtott az öregember. - Ma délután komputer-tomográfiát csináltak
nála.
- Úristen... De hát miért?
- Egyre zavarosabban viselkedett... és a múlt héten, mialatt ti elutaztatok, megint eltévedt, de
ezúttal komolyan. Leesett a lépcs n, és kificamította a bokáját. - Olivert elfogta a bűntudat, amiért
Vermontból nem hívta fel szüleit, de hát azt sem tudta, hol áll a feje.
- Korához képest még szerencséje volt; lehetett volna combnyaktörése is, vagy még
rosszabb. - Persze sokkal rosszabb, mint az, amit ma délután megtudott, nemigen történhetett volna.
- Apa, bokaficam miatt nem szoktak komputer-tomográfiát csinálni. Mir l van szó? - Úgy
tűnt, apja is elkalandozik; Olivernek pedig nem volt kedve hosszú mesékhez.
- Arra gondoltam... - kezdte tétován az öregúr - nem mehetnék most át hozzád?
- Most? - kérdezte elképedve Oliver. - De hát mi baj, apa?
- Csak muszáj beszélnem valakivel, ennyi az egész.
Margaret Porter, a szomszédunk addig vigyázna anyádra. addig is nagyon sokat segített. A
férjének hasonló baja volt...
- De hát miféle bajról beszélsz? Mit találtak az orvosok? - Oliver ritkán beszélt apjával ilyen
türelmetlenül, de most már nemcsak fáradt volt, hanem meg is ijedt.
- Ne félj, nem daganat vagy ilyesmi. Persze, eleinte ezzel is számoltak. Nézd csak... ha már
túl kés n van... - De érz dött mennyire szüksége volna rá, hogy beszélhessen valakivel, és
Ollie-nak nem volt szíve elutasítani.
- Egyáltalán nem, apa, gyere csak.
 Feltett egy kanna kávét, és megivott egy csészével.
Ismét eszébejutott, ugyan hol lehet Benjamin, és vajon mikor jön meg. Hiába, szólnia kell
neki: nem maradhat ki ilyen soká, amikor másnap iskola. De els nek az apja jött meg, sápadtan,
megviselten. Úgy látszott, mintha karácsony óta éveket öregedett volna, és Oliver ismét a beteg
szívére gondolt. Vajon okosan teszi-e, hogy így éjszaka egymaga ül a kocsiba? De most nem akarta
ilyen kérdésekkel zaklatni.
- Gyere beljebb, apa. - Remélte, hogy a cseng nem riasztotta fel Samet. Bementek a tágas,
barátságos konyhába. Apja csak koffeinmentes neszkávét kért, aztán lassan leereszkedett az egyik
székre. Oliver figyelmesen nézte. - Kimerültnek látszol. - Talán rosz-szul tette, hogy idehívta; de
most is látszott, mennyire várja már az öregúr, hogy kibeszélje magát.
- Alzheimer-kórja van, fiam. Az agya kimutatha-tóan zsugorodik. Még nem egészen
biztosak benne, de a lelet, meg ahogy mostanában viselkedik, mindenképpen erre vall.
- Nevetséges! - Oliver nem akarta elhinni. - Vidd el másik orvoshoz. - De George Watson
jobban tudta, mi a helyzet; és csak a fejét rázta.
- Semmi értelme; tudom, hogy ez az igazság. El sem hinnéd, miket művel újabban. Eltéved,
összezavarodik, a legegyszerűbb dolgok is kimennek a fejéb l. Elfelejti a barátn i nevét, nem tudja,
hogyan kell telefonálni. - Szeme könnybe lábadt. - Néha már azt sem tudja, hogy én ki vagyok;
összetéveszt veled. A múlt héten napokon át Olivernek szólított, és mikor ki akartamjavítani,
dührohamot kapott. Olyan szavakat használ, amilye-neket soha nem hallottam t le. Már szégyellem
nyilvános helyre vinni. A múltkor a bankpénztárosn t, akihez minden héten elmegyünk, "kibaszott
seggfejű kurvá"-nak nevezte. Szegény asszony majdnem elájult.
- Oliver akaratlanul is elmosolyodott, pedig a dolog csöppet sem volt nevetséges, inkább
nagyon is szómorú. És ekkor George hirtelen értetlen arccal nézett körül. - Hol van Sarah? Már
lefeküdt?
Oliver egy másodpercig eljátszott a gondolattal, hogy azt mondja: az asszonynak valami esti
elfoglaltsága akadt; de mi értelme apja el l rejtegetni az igazságót? El bb-utóbb úgyis meg kell
tudnia. Csak az volt a különös, hogy valamiképpen szégyellte magát; mintha az hibája volna,
hogy nem tudta megtartani a feleségét. - Elment, apa.
- De hová? - kérdezte értetlenül az öregúr. - Programja van?
- Nem. Visszament a Harvardra. Tanulni akar.
- Elhagyott? - kérdezte George valósággal letaglózva. - De hát mikor? Hiszen karácsonykor
még itt volt... - A dolog felfoghatatlannak tűnt számára, de aztán hirtelen észrevette, milyen
szomorúság bujkál fia szemében, és már mindent tudott. - Ó, Ollie; édes istenem . . . mennyire
sajnálom . . . De hát hogyan történt?
- Már három hete, hogy szólt nekem. sszel jelentkezett a doktori el készít re. De azt
hiszem, nemcsak err l van szó. Azt mondja, hogy utána majd visszajön, de én ebben sem vagyok
biztos. Nem is annyira bennünket áltat, mint inkább önmagát. Még nem tudom, mit gondoljak az
egészr l. Ki kell várnunk, mi lesz.
- És a gyerekek? Hogyan fogadták?
- Látszólag egész jól. A múlt héten elvittem ket síelni, és ez mindnyájunknak jót tett. Ezért
nem telefonáltam; Sarah a karácsonyt követ napon utazott el: De tudod, igazából még mind
sokkolva vagyunk. Mel engem hibáztat mindenért, Samnek minden éjjel lidércnyomásos álma van,
Berljamin pedig úgy vezeti le a feszültségét, hogy éjjel-nappal a barátaival mászkál.
Azt hiszem, nem is vehetem t le rossz néven. Talán ha ez velem történik meg az korában,
én is ugyanígy viselkedtem volna.
De persze egyikük sem tudta elképzelni, hogy Phyllis elhagyhatta volna ket. Gondolataik
így visszakanyarodtak hozzá.
- Mi a terved anyával?
- Nem hinném, hogy sokat tehetnék. Az orvosok szerint a folyamat olyan gyorsan halad;
hogy viharosan romlik majd az állapota. El bb-utóbb senkit sem ismer majd meg; még engem
sem... - Szemét ismét elfutotta a könny, olyan szörnyű volt a gondolat. Mintha napról napra,
fokozatosan veszítené el a feleségét, és ett l csak még mélyebben érezte át Oliver fájdalmát. De
Oliver még elég fiatal, el bb-utóbb talál majd valakit magának; George azonban Phyllisen kívül
soha nem szeretett más n t, és negyvenhét év után elviselhetetlen volt a gondolat, hogy el kell
veszítenie. El húzta a zsebkend jét, kifújta az orrát, és mély lélegzetet vett, miel tt folytatta volna.
- Azt mondták, eltarthat fél évig, egy évig, de lehet sokkal kevesebb is; nem tudják. Csak azt tudják,
hogy akkorra minden kapcsolatát elveszíti a külvilággal, és már nem lenne okos dolog otthon
tartani. Fogalmam sincs, mit tegyek... - Megremegett a hangja, és Oliver szíve eltelt gyengédséggel
iránta. Megszorította apja kezét; de még mindig nem tudta elhinni, hogy az anyjáról beszélnek, err l
az értelmes, er s asszonyról, aki most apránként mindent elfelejt, amit tudott, és közben összetöri az
apja szívét.
- Nem szabad, hogy agyonizgasd magad, mert még te is belebetegszel.
- Ezt mondja Margaret is. Tudod, a szomszédasszo-nyunk, akit említettem. Mindig nagyon
kedves volt hozzánk. A férje évekig szenvedett Alzheimer-kórban, és a végén be kellett adnia egy
olyan otthonba.
Neki is volt két szívrohama, és már nem tudta ellátni.
Hat évig kínlódott szegény ember; tavaly augusztusban halt meg. - Kétségbeesetten nézett a
fiára. - Ollie, én nem tudok belenyugodni abba, hogy elveszítsem... nem bírom nézni, ahogy
mindent elfelejt...
Olyan ez, mintha részenként szállna ki bel le az élet. . .
És tudod, milyen remek természete volt; most meg olyan nehéz vele...
- Karácsonykor láttam, hogy kicsit zaklatott, de fogalmam sem volt, hogy komoly a baj . ..
Igaz, túlságosan begubóztam a magam gondjába. Mondd, apa, miben segíthetnék? - Irtózatos volt
az egész. Egyszerre veszíti el az anyját és a feleségét, a lánya alig áll szóba vele. Életéb l eltűnnek a
n k... De most apjával kell tör dnie, nem önmagával. - Mit tehetnék, apa?
- Semmit, fiam, csak légy a közelemben. - Hosszan néztek egymás szemébe; Oliver évek óta
nem érezte ma-gát ilyen közel apjához, és nem szégyellte kimondani: - Nagyon szeretlek, apa. -
Valamikor George Wacsont kínosan érintették volna ezek a szavak. Oliver szigorú, már-már rideg
apaként ismerte meg, de a múló évek meglágyították, most pedig valósággal kapaszkodott a fiába;
soha senkire nem szorult rá még ennyire.
- Én is szeretlek, fiam. - Most már mindketten könnyeztek, és George ismét kifújta orrát.
Ekkor halkan nyílt és csukódott a bejárati ajtó. Oliver megfordult, és látta, amint Benjamin sebesen
oson fel a lép-cs n. Utána kiáltott:
- Lassabban a testtel, fiatalember. Hol voltál hét-köznap este fél tizenkett ig?
Benjamin megfordult; arca piros volt a hidegt l még a zavartól. Aztán egyszer csak meglátta
a nagyapját, és igencsak meglep dött. - A barátaimmal... Sajnálom, apu, nem gondoltam, hogy
haragszol érte. Helló, nagyapa! Hogy kerülsz ide? Csak nincs valami baj?
- Nagyanyád nem érzi jól magát - mondta Oliver szigorúan. Úgy érezte, mintha apja
szeretetének melegét l ismét er re kapott volna. Legalább van még valaki, aki ragaszkodik hozzá.
És nemcsak George-nak, a gyerekeinek is szükségük van rá, még ha Sarah már elboldogul nélküle
is. - És nejátszd meg magad; tudod te nagyon jól, hogy tanítási id alatt nem járhatsz el
hétköznaponként. Ha még egyszer megpróbálod, két hétig nem mehetsz el este itthonról. Világos,
fiatalúr .
- Jó, jó, hiszen mondtam már, hogy sajnálom. - Oliver bólintott, de valahogy nem tetszett
neki a fiú, Nem látszott részegnek vagy kótyagosnak, és mégis, mintha valami különös változás
ment volna végbe rajta. Férfiasabb lett, és az is látszott, hogy nem óhajt vitatkozni. - Mi a baj a
nagyival?
Nagyapja kétségbeesve nézett fel, és Oliver gyorsan válaszolt helyette. - Betegeskedik.
- De ugye meggyógyul? - Benjamin hirtelen ismét nagyon fiatalnak tűnt. Látszott, hogy meg
van rémülve; mintha újabb veszteséget már nem viselne el. Gondterhelten nézett,rájuk, és Oliver
megveregette a vállát. - Hát persze. De azért nagyapádra ráfért egy kis vigasztalás. Talán te is
szentelhetnél neki némi id t; már ha el tudsz szakadni azoktól a nagyon fontos barátaidtól!
- Hát persze; nagyapa. A hétvégén majd átugrom hozzád - A iú szintén szerette nagyapját,
George Watson pedig valósággal bolondult az unokáiért; Oliver néha úgy érezte, jobban szereti
 ket, mint hajdan az egy szem fiát. De hát azóta George alaposan meg-szelídült, és jobban élvezi a
fiatalok társaságát.
- Nagyon örülnénk, a nagyi is,. én is. -. George felállt; nagyon öregnek, nagyon kimerültnek
érezte magát.
Megsimogatta a fiú karját, mintha így egy kis fiatalság költözne át belé is. - Köszönök
mindent. most jobb lesz, ha hazamegyek. Mrs. Porter vigyáz a nagymamára, és már bizonyára is
kifáradt. - Lassan megindult a bejárati ajtóhoz, Benjamin és Oliver a nyomában.
- Jól vagy, apa? - Olíver felajánlotta, hogy hazaviszi, de apja most is ragaszkodott
függetlenségéhez. - Legalább hívj fel, ha hazaértél.
- Ne ostobáskodj! - csattant fel George. - Kutya bajom. Anyád az, aki nincs jól, nem én. -
Aztán ismét felengedett, és magához ölelte Olivert. - Köszönök mindent, fiam.... és nagyon fáj,
ami... - Benjaminre nézett, aztán mindkett jükre - . . ami Sarah-val tör-tént. Szóljatok, ha bármire
szükségetek van. Ha anyád kicsit jobban lesz, Sam talán átjöhetne egy hétvégére.
- De érz dött a hangján, hogy nem nagyon bízik ebben a lehet ségben.
Apa és fia nézték, ahogy elhajt, aztán Oliver sóhajtva csukta be a bejárati ajtót. Hogy
összekuszálódott minden . . . Ugyanakkor szülei szorult helyzete ki is józanította. Benjaminra
nézett; vajon mi történhetett vele, mi lehet az, amit elhallgat?
- Mondd csak, tulajdonképpen kikkel csavarogsz mostanában hajnalig? - kérdezte, ahogy
fölfelé ballagtak.
- A barátaimmal. A régi bandával. - Oliver azonban a szája mozgásán látta, hogy hazudik.
- Bárcsak elhinném, hogy igazat beszélsz.
Benjamin összerezzent, és odafordult apjához. - Miért mondod ezt?
- N van a dologban, nem igaz?
Benjamin furcsa kis mosolya mindennél ékesebben szólt.
- Lehetséges. De az egész nem túl érdekes. - Valójában semmi sem érdekelte jobban. Ez volt
az els viszonya, és fülig belebolondult a lányba. Ha lehetett, minden percüket az ágyban töltötték.
Sandra szülei mindketten dolgoztak, és sokat voltak házon kívül, a testvérei pedig már feln ttek, és
nem laktak otthon.
Sok volt a szabad idejük, és alaposan kihasználták.
Benjamin a tanulásban segített a csinos lánynak, aki nehezen boldogult a kémiával; más
tárgyakból is bukásra állt, bár ez nem nagyon izgatta. Igazából csak Benjamin volt fontos a
számára, a fiú pedig imádta testének minden porcikáját, és elfogadta olyannak, amilyen.
- Mel ismeri már? Miért nem hozod el egyszer? Szívesen megismerném.
- Jó..: talán majd egyszer... Jóccakát, apa. - Benjamin már el is tűnt a szobájában, Oliver
pedig mosolyogva ment be a magáéba. Épp csak ránézett Samre, amikor megszólalt a telefon.
Gyorsan átvitte a fürd szobába - Sarah szereltette a készülékre a hosszú zsinórt, hogy a fürd kádból
is beszélhessen - és lehalkította hangját. Biztosan az apja jelentkezik. De aztán elállt a szívverése.
Sarah volt.
- Halló!
- Te vagy az ?
- Én. - Hosszú szünet; Oliver megpróbálta helyre-billenteni lelki egyensúlyát. - Hogy vagy,
Sarah?
- Remekül. Ma sikerült lakást találnom. Hogy vannak a gyerekek ?
- Tartják magukat. - Olivert el ször vágyakozás fogta el, de aztán ismét a harag kerekedett
felül. - Nem könnyű nekik. - Sarah azonban elengedte a füle mellett a megjegyzést.
- Milyen volt a síelés ?
- Jó. A gyerekek nagyon élvezték. - Legszívesebben hozzátette volna: "de nélküled nem volt
az igazi".
Ezt sikerült lenyelnie; helyette viszont kimondta éppen azt, amir l pedig megfogadta, hogy
hallgat. - Mikor jössz haza hétvégére?
- Hiszen csak egy hete, hogy eljöttem! - Ennyit ért hát az ígéret, hogy minden hétvégét
itthon tölt. Tudta, hogy így lesz; de milyen hevesen fogadkozott az asszony!
 Most annál közömbösebb; hűvösebb a hangja, egészen más, mint a megszokott. Alig lehetett
elhinni, hogy ez a n sírt volna együtt vele, miel tt útnak indult. Most úgy beszélt, mint holmi futó
ismer s, nem pedig mint az az asszony, aki tizennyolc éve a felesége. - Úgy gondolom, el ször
id re van szükségünk, valamennyiünknek; hogy alkalmazkodjunk az új helyzethez. Elég viharos
volt az elválás; kell egy kis lélegzetvételnyi szünet.
- És meddig tartson ez a kis szünet? - Oliver dühös volt magára, amiért er lteti a dolgot, de
nem tudta megállni. - Egy hétig? Egy hónapig? Egy évig?
A gyerekeknek jót tenne a találkozás.
- Nekem is,jót tenne. De akkor is okosabb, ha várunk néhány hetet, hadd ülepedjen le
bennük ez az egész. - És én? Mi Legyen énvelem? De most már uralkodott magán, és nem üvöltötte
a kagylóba a kérdést.
- Nagyon hiányzol nekik. - És nekem is, gondolta.
- k is nekem - mondta Sarah idegesen; érz dött, hogy legszívesebben véget vetne a
beszélgetésnek, amely csak felszítja benne a bűntudatot. - Szóval csak meg akartam adni az új
címemet. Szombaton költözöm be, és amint lesz telefonom, felhívlak.
- És addig? Mi van, ha valamelyik gyerekkel történik valami? - Már a puszta gondolattól is
elfogta a vakrémület; már csak a saját lelki nyugalma érdekében is tudnia kell; hol érheti el az
asszonyt.
- Hát nem is tudom. Hagyhatsz üzenetet itt a szállodában. Utána pedig, ha muszáj, már
sürgönyözhetsz az új címemre. .És biztosan gyorsan megkapom a telefont is:
- Elég gyatra elgondolás - jegyezte meg Oliver fagyosan, hogy leplezze fájdalmas
csalódottságát.
- Jobb nem telik t lem. De most muszáj befejeznem.
- Miért? Vár rád valaki? - Ezért a kérdésért még jobban haragudott magára, de a beszélgetés
alatt szenvedélyes féltékenység kerítette hatalmába.
- Ne légy már nevetséges. Kés van, ennyi az egész.
Hidd el, Ol... nagyon hiányzol.. - Ennél kegyetle-nebbet nem is mondhatott volna. Hiszen
nem kellene távol lennie! Saját akaratából ment el, és most van képe el hozakodni azzal, hogy
hiányzik neki?
- Az arcátlanságnak is van határa, Sarah. Csak tudnám, mire megy ki ez a játék.
- Nincs szó semmiféle játékról. Pontosan tudod, miért vagyok itt. Megmondtam.
- Azt is megmondtad, hogy minden hétvégén hazajössz. Akkor is hazudtál.
- Nem hazudtam, csak átgondoltam a dolgot, és úgy láttam, egyel re egyikünknek se tenne
jót.
- Ez a röhejes kurzusod sem tesz jót egyikünknek sem. És az már eszedbe jutott, mivel
üssem el én az id t? Zárkózzam be a fürd szobába a Playboyjal?
- Ollie, kérlek... ne.:. hidd el, nekem épp oly ne-héz. - Csak éppen maga akarta így.
- Nem én hagytalak el. Én soha nem tettem volna ilyet.
- Nem volt más választásom.
- A fellegekben jársz, és tojsz mindenkire. Az anyám ítélt meg helyesen, már a kezdet
kezdetén.
- Ne kezdjük elölr l, az ég szerelmére. Elmúlt éjfél.
- Aztán egyszer csak felébredt benne a kíváncsiság. - Miért suttogsz?
- A fürd szobából beszélek. . Sam a mi ágyunkban alszik.
- Csak nem beteg? - A hangjából kiérz d szinte aggodalom még inkább felb szítette
Ollie-t. És ugyan mit csinálna Sarah, ha Sam valóban beteg volna? Hazarepülne? Miért ne
mondhatná neki, hogy a gyerek ágynak esett? Csakhogy a valóság ennél is rosszabb...
- Minden éjjel lidércnyomása van. És az ágyba vizelt. És már második este velem akar
aludni.
Sarah sokáig hallgatott, mintha elképzelte volna ket az ágyban, amely még néhány napja az
övé volt.
Aztán halkan csak ennyit mondott: - Szerencse, hogy ott vagy mellette. Vigyázz rá. Mihelyt
meglesz a telefonom, felhívlak.
Olivernek még lett volna mondanivalója, de Sarah nyilvánvalóan megelégelte a beszélgetést.
- Te is vigyázz magadra. - El - akarta mondani, hogy most is szereti, de mi értelme lett volna? Sarah
önmagának is hazudik; hazugság, hogy nem ment el végleg, hazugság, hogy vissza akar jönni,
hazugság, hogy a hétvégéket és a szünid ket itthon tölti majd. Elhagyta- ket, lelépett, és ezzel kész.
Ez az igazság. És az egészben az volt a legborzalmasabb, hogy Oliver tudta: történjék bármi,
mindig szeretni fogja.

Hatodik fejezet

Az els hetek Sarah nélkül nagyon nehezek voltak.

Nap mint nap már a reggelirlél a leveg ben lógott a katasztrófa. A tojás soha nem sikerült
olyanra, ahogy szerették, a narancslé nem volt elég friss, a pirítós vagy túl világos lett, vagy túl
sötét, még Ollie kávéjának is szokatlan volt az íze. Tudta; hogy ez nevetséges, végtére is Ágnes tíz
év óta f z rájuk, és valamennyien szintén kedvelték is. az asszonyt, de hiába: hozzá szoktak a
Sarah készítette reggelihez. Sam állandóan siránkozott, s Ollie nem egyszer rajtakapta, hogy
belerúg a kutyába. Mel továbbra is durcásan hallgatott, Benjamin pedig már meg sem tisztelte ket
jelenlétével: azt állította, hogy soha nem szokott reggelizni, és elmenekült otthonról. Oliver pedig
egyszer csak észrevette, hogy állandóan veszekszik gyerekeivel. Mel szombaton és vasárnap is
házon kívül akarta tölteni az estéjét, .Benjamin hét közben is kés n járt haza, arra hivatkozva, hogy
a barátaival tanul, Sam pedig nyugtalanul aludt, és végül mindig Oliver ágyában kötött ki, ami
kezdetben jólesett a férfinak, de kés bb egyre jobban idegesítette. A nemrég még oly békességes
családi élet mindenest l felbomlott.
Sarah végül megkapta a telefont; és fel is hívta ket - két héttel kés bb, mint megígérte, és
távozása óta még mindig nem látogatott haza, mondván, hogy még túl rövid id telt el:
Beszélgetéseik egyre rövidebbek és keserűbbek lettek. Úgy tetszett, mintha félne a gyerekeit l;
valahogy nem tudta rászánni magát, hogy vi-gasztalni próbálja ket. A látszat kedvéért egyre azt
hangoztatta, hogy egyszer majd új, műveltebb, sikeresebb emberként tér vissza hozzájuk, de nlivert
most már nem téveszthette meg. A házassága, amely tizennyolc éven át oly drága volt neki, egyik
napról a másikra selejtes áruként a szemétdombra került. És ett l egyszer csak más szemmel nézett
mindent és mindenkit: a házat, a gyerekeket, a gyerekek baráti körét, de még az ügyfeleit is.
Mindenkire dühös volt, els sorban persze Sarah-ra és önmagára, mert akárcsak Mel, titkon is meg
volt gy z dve róla, hogy valamit elrontott, és mindenr l tehet.
Amikor Aggie beugrott Sarah helyett a gyerekszállításba, lassan híre ment a történteknek, és
a barátok, ismer sök sorra jelentkeztek, hogy elhívják valahová.
Oliver azonban senkire sem volt kíváncsi; hallani sem akart semmiféle pletykára éhes,
tolakodó ismer sök-r l. És mindennek a tetejébe George is éjjel-nappal telefonálgatott, hogy
el adja rémtörténeteit Phyllis állapotának gyors romlásáról. Az asszony feledékenysége már-már
önveszélyessé vált, George pedig kétségbeesetten kapaszkodott a fiába egy kis vigaszért. De hát
Ollie a saját életét is csak nagy üggyel-bajjal tudta sínen tartani. A gyerekekkel egyre több volt a
gond, már azt tervezte, hogy mindhármukat elviszi egy pszichiáterhez, de amikor tanácsért Sam
tanítón jéhez fordult, az váltig állította; hogy a gyerekek "teljesen normálisan reagálnak"; igazán
érthet , hogy Sam nyűgös és köteked és rossz osztályzatokat visz haza.
Mel tanulmányi eredménye is romlott, és továbbra is apját hibáztatta anyja távozásáért, de
az iskolai pszichológus szerint ez teljesen egészséges magatartás: önmagát nem akarja hibáztatni,
tehát bűnbakra van szüksége, és apja igazán megfelel erre a szerepre. Mint ahogy tökéletesen
érthet az is, hogy Benjamin a barátaihoz menekül, mert Sarah nélkül számára már nem otthon az
otthon. A szakemberek egybehangzóan úgy vélték, hogy majd id vel mindez leülepedik, és a
gyerekek alkalmazkodnak az új helyzethez; Oliver azonban id nként kételkedett benne, hogy
maga kibírja-e addig.
Minden este holtfáradtan ért haza; elcsigázva a napi munkától, és odahaza felfordulást,
veszekedést, rossz kedvet talált. Az alufóliába csomagolt vacsora túl soká állt a süt ben, és
rendszerint ehetetlen volt. És amikor Sarah id nként telefonált, legszívesebben üvöltve vágta volna
a falhoz a készüléket. Nem érdekelték sem az egyetemi fejlemények, sem az újabb kifogás, hogy
ezen a hétvégén éppen miért nemjön haza. Azt akarta, hogy térjen vissza, foglalja el helyét mellette
az ágyban, szeresse t, f zzön rá, vegye kézbe a gyerekeket: Aggie kitűn teremtés, de akármit tesz,
nem pótolhatja azt a sok apró figyelmességet, amivel az anyjuk vette körül ket:
Egy délután az irodája ablakán át bámult ki a ja-nuárban oly gyakori New York-i ólmos
es be, és azon tűn dött, vajon visszajön-e Sarah valaha; bár egyel re beérte volna egy hétvégével
is. Már egy hónapja volt távol, és Oliver elviselhetetlenül magányosnak érezte magát.
- Micsoda komor arcot látok! Azért bejöhetek?
Daphne Hutchinson volt az, a cég egyik osztályvezet je, akit már négy éve ismert; most
éppen együtt dolgoztak egy új ügyfél számára készül hirdetési kampányterven. Mutatós n volt,
sötét haját kontyba tűzve viselte, és európai stílusban öltözködött, divatosan, de egyszerűen;
rendezettség, tisztaság sugárzott bel le. Öltözékét mindig drága és finom cip , széles sál, vagy
valamilyen ízléses ékszer egészítette ki. Oliver kedvelte, mert eszes, gyors felfogású, jó modorú és
szorgalmas volt; nem is értette, miért nem ment férjhez. Most harmincnyolcadik évébenjárt, és ha
az évek során többször is megkísérelt Oliverrel baráti, viszonyba kerülni, érdekl dése mindig
mer ben plátói maradt. Az els perct l, amióta a cégnél dolgozott, világossá tette, hogy nem híve a
hivatali szerelmeknek, és emellett, bár többen is megkörnyékezték, rendíthetetlenül kitartott. Oliver
tisztelte ezért, és így a munkatársi kapcsolat is kellemesebb volt. Most egy nagy mappával a hóna
alatt jelent meg. - Itt vannak a jöv heti tervek - mondta habozva - de úgy látom, nincs épp
megfelel hangulatban. Jöjjek vissza kés bb? - is hallotta hírét, hogy Sarah elköltözött otthonról,
és az elmúlt hetekben érezte, hogy Oliver milyen idegfeszültségben él, de eddig egyikük sem hozta
szóba a dolgot.
- Semmi gond, Daph, jöjjön csak nyugodtan; mindegy, hogy most vagy kés bb.
Daphne valóban aggódott érte. Mintha lefogyott volna; az arca is sápadt volt, és
reménytelenül boldogtalannak látszott. A n leült, és megmutatta a terveket, de Oliver nem tudott
odafigyelni. A végén Daphne azt javasolta, mégiscsak hagyják kés bbre a megbeszélést, és hozott
neki egy csésze kávét. - Nem segíthetek valamit? - kérdezte nagyon szintén. - Lehet, hogy nem
látszik, de fantasztikusan széles vállam van!
Oliver visszamosolygott rá. Daphnénak volt stílusérzéke, és nemcsak az öltözködésben; és
akármilyen törékeny, de er s, energikus egyéniség. újra felmerült benne a kérdés: vajon miért nem
ment soha férjhez?
Talán túlságosan lekötötte a munkája, túlságosan elfoglalt életet él. El fordul n knél az
ilyesmi, és aztán negyvenéves korukban pánikba esnek. Ámbár Daphne nem úgy festett, mint akit
pánik fenyeget. Elégedettnek, kiegyensúlyozottnak tűnt, és szeméb l szinte derű sugárzott.
Oliver,sóhajtva d lt hátra székében. - Nem is tudom, Daph . . . de bizonyára hallotta már... -
Áthatón és fájdalmasan nézett zöld szemével a n re, aki legszívesebben vigasztalón átölelte volna. -
Sarah múlt hónapban elköltözött... Bostonba ment, vissza az egyetemre . . .
- De hát ez még nem a világ vége: Sokkal Rosszabbra számítottam! - Úgy hallotta, válnak;
de err l hallgatott.
- Szerintem valójában sokkal rosszabb a helyzet, csak Sarah még nem meri kimondani. Öt
hét óta a színét se láttuk, a gyerekek, pedig tombolnak, és engem is tönkretesznek. Idebenn
agyonizgatom magam, hogy idejében indulhassak haza, de többnyire hat-hét óránál el bb nem
szabadulok. Mire hazaérek, már nyolc óra, és addigra rég elszabadult a pokol; a vacsorám
tönkrement, ordítozunk egymással, k b gnek, és másnap reggel az egész kezd dik elölr l.
- Hát ez nem hangzik valami üdít en. Miért nem vesz ki egy lakást New Yorkban?
Közelebb lenne az irodához, és egy kis változatosság talán a gyerekeknek is jót tenne: - Olivernek
még nem jutott eszébe ez a lehet ség, de nem is látta sok értelmét. Miért tenné ki ket újabb
megrázkódtatásnak? Különben is úgy gondolta, hogy szükségük van az ismer s környezet
vigaszára.
- Már az is épp elég nehéz, hogy a felszínen tartsuk magunkat, nemhogy még költözködésre
gondoljunk.
 - Aztán elmesélte, milyen dühös rá Mel, hogyan hajtja végre Benjamin estér l estére az
eltűnés bűvészmutatványát, és hogyan köt ki Sam minden éjjel az ágyában.
- Környezetváltozásra van szüksége, barátom. Miért nem viszi el valahová a gyerekeket?
Elmehetnének egy hétre a Karib-tengerre vagy Hawaiiba, vagy máshová, ahol meleg van és vidám
az élet. - Hát van egyáltalán ilyen hely? Még ha a környezet vidám is: tudnának-e k valaha szívb l
nevetni? Nem látszott valószínűnek. Az is feszélyezte, hogy így rátukmálja gondjait a n re, ámbár
úgy tűnt, az csöppet sem veszi zokon.
- Ha szinte akarok lenni: valahogy azt remélem, hogy ha nem mozdulunk a helyünkr l, egy
szép napon visszajön hozzánk, és akkor visszaforgathatjuk az órát.
- Az életben ritkán történik így.
- Azt én is tudom. - Oliver fáradtan túrt bele a ha-jába. - Sajnálom, hogy ezzel untatom, de
hát id nként úgy megrohan ez az egész. A munkámra is nehezebben tudok odafigyelni. Pedig hát
jó, hogy van hová eljárnom otthonról. Olyan nyomasztóak az éjszakák, a hétvégék pedig még
rosszabbak. Mintha valamilyen robbanás szétkergetett volna bennünket, és most nem tu-dunk.
visszatalálni egymáshoz. Milyen más volt az-el tt.. - Aztán hirtelen rájött: már nem is nagyon
emlékszik, milyen is volt. Mintha már id tlen id k óta kínlódnának így Sarah nélkül.
- Mit segíthetnék? - Daphne szívesen megismerkedett volna Oliver gyerekeivel; a
hétvégéken rengeteg fölösleges ideje volt. - Talán összehozhatna a gyerekekkel; lehet, hogy jót
tenne nekik: Vagy esetleg azt hinnék, hogy el akarom szipkázni magát az édesanyjuktól?
- Szerintem eszükbe se jutna. - De persze mindketten tudták, hogy nem így van. Oliver azért
mégis hálás volt az együttérzésért, és rámosolygott a n re. - Talán ha majd kicsit rendez dik a
helyzet, egyszer kiláto-gathatna: Lehet, hogy valamennyien jól éreznénk magunkat. Bár nem
tudom, hogy ez egyáltalán valaha bekövetkezik. Újabban az édesanyám is betegeskedik.
Nem tudom, észrevette-e már, de úgy látszik, a baj so-sem jár egyedül. - Elvigyorodott,
azzal a bizonyos kisfiús mosollyal, amelyt l általában elolvadtak a n k.
- Hogy észrevettem-e? - nevetett Daphne. - Err l szól az életem! Hogy van a kutya?
- A kutya? - kérdezte Oliver meglep dve. - Remekül. Miért kérdi?
- Csak tartsa szemmel. is most lesz majd ingerlékeny, és sorra marja a szomszédságot. -
Mindketten nevettek, aztán Oliver elkomorodott.
- Soha nem hittem volna, Daph, hogy ilyesmi megtörténhet velünk: Teljesen
felkészületlenül ért a támadás. Engem is, a srácokat is: Úgy képzeltem, mi vagyunk az igazi boldog
kis család.
- Pedig hát ez bármikor megtörténhet. Az emberek megbetegszenek vagy meg is halnak,
vagy beleszeretnek valakibe, vagy megbolondulnak. A legokosabb, ha jó képet vágunk hozzá. Egy
napon majd, ha visszagondol az egészre, talán megérti, miért is kellett így történnie.
- Már most is gyanítom. Biztosan énmiattam. - Oliver még mindig nem talált más,
magyarázatot. - Talán úgy érezte, elhanyagolom, nem tör döm vele eléggé, nem értékelem úgy,
ahogy kell.
- Vagy egyszerűen csak unatkozott. Még az is lehet, hogy nem is volt olyan kiemelked
személyiség. - Nem is tudta, milyen közel jár az igazsághoz; de Oliver még ösztönösen tiltakozott e
megállapítás ellen: - Ta-lán úgy gondolta, legf bb,ideje, hogy a maga életét él-je. Nehéz dolog az
emberi cselekvések végére járni.
Hát még milyen nehéz lehet a gyerekeinek. - Daphne nagyon okos n volt, és Oliver már
régóta szintén kedvelte, nem annyira, mint n t, inkább mint megbízható, értékes barátot. Amióta
megn sült, nem is volt más n nemű barátja rajta kívül.
- Én se értem az egészet, hát akkor k hogyan érthetnék? És az, hogy Sarah nem hajlandó
hazajönni, csak tovább rontja a helyzetet. Pedig hányszor megígérte, hogy majd minden hétvégén
hazalátogat!
- El tudom képzelni, milyen szomorú ez, és mégis, talán jobb így. Mire majd hazajön, mind
sokkal nyu-godtabbak lesznek.
Oliver keserűen elmosolyodott, olyan képtelennek tetszett ez a lehet ség.
- Hát egyel re nyoma sincs nálunk nyugalomnak.
 Már a reggelinél mindenki kezdi a siránkozást, és mire hazaérek, vagy még mindig ez a
lemez megy, vagy, ami még rosszabb, otthon sincsenek. Soha nem gondoltam volna, hogy ilyenek
is tudnak lenni. Mindig olyan jó gyerekek voltak; kiegyensúlyozottak, vidámak, könnyen
kezelhet k. Most pedig . . . Amikor hazaérek, alig ismerek rájuk: nyafognak, kötekednek,
duzzog-nak. Alig várom, hogy másnap reggel legyen, és jöhessek már dolgozni. - Csakhogy aztán
az irodában épp olyan rosszul érezte magát. Lehet, hogy Daphnenak igaza van; újra el kellene
utazniok egy kis kikapcsolódásra.
Daphne mintha mindent értett volna. - Csak vigyázzon, nehogy hozzászokjon és
belenyugodjon ebbe, mert arra is csak ráfizethet. Bízza Sarah-ra a döntést. Ha visszajön -
nagyszerű. Ha pedig nem jön vissza, szervezze meg a saját életét, de ne ilyen nyögvenyel sen, mert
így soha nem fog megszabadulni a veszteség tudatától. Önálló, szabad életet kell élnie.
Higgyen nekem; tapasztalatból beszélek.
- Emiatt nem ment férjhez? - Most valahogy nem tűnt olyan otrombának a kérdés.
- Többé-kevésbé. És néhány tényez még tovább bonyolította a dolgokat. Megfogadtam,
hogy harmincéves koromig megalapozom a pályámat, csakhogy utána meg történt egy s más, ami
miatt nem tudtam lépni, és akkor ismét csak a munkába menekültem. És utána... Tudja, hosszú
história ez; de legyen elég annyi, hogy így alakult, és kész. Nekem megfelel, s t szeretek így élni.
De a legtöbb ember aligha érné be ennyivel. Magának itt vannak a gyerekei is; de éppen ezért kell
megszerveznie az életét. A gyerekek egyszer majd kirepülnek, és éjfél után az íróasztal már nem
olyan eszményi partner. - Köztudott volt, hogy Daphne néha este tízig is bennmarad az irodában.
Persze ezért is hozta mindig a legjobb kampányterveket.
Hihetetlenül keményen dolgozott, és mesterfokon értette a szakmáját.
- Bölcs beszéd, Daphne - mosolygott rá Oliver, majd az órájára nézett..- Mi lenne, ha még
egyszer megpróbálkoznánk az anyaggal? - Háromnegyed öt volt, Oliver már indult volna haza, de
tudta, hogy egy darabig még maradnia illik.
- Ma kivételesen igazán el bb hazamehetne. Azt javaslom, vigye el a gyerekeket valahová
vacsorázni.
Oliver meghökkent. Olyan kétségbeesetten ragaszkodott a megszokott élefrend
fenntartásához, hogy ez még soha nem jutott eszébe. - Köszönöm, ez remek gondolat. Szóval nem
baj, ha csak holnap rugaszkodunk neki?
- Ne csacsiskodjon. Akkor legalább még többet mutathatok. - Daphne felállt, majd az ajtóból
még visszanézett rá. - Fel a fejjel, öregfiú. A leghosszabb vihar sem tart örökké.
- Esküszik rá?
- Cserkész becsületszavamra - emelte fel két ujját kuncogva a n .
Miután elment, Oliver hazatelefonált; hosszú napok óta nem volt ilyen könnyű a szíve. - Jó
estét, Aggie - mondta - ma este ne fáradjon a vacsorával. Elviszem valahová a srácokat. - Magában
hálás volt az ötletért; ez a Daphne igazán belevaló teremtés.
- Értem . . . - Ágnes hangja furcsán, bizonytalanul csengett, és Oliver hirtelen kijózanodott.
Mostanában semmi nem megy simán; még az sem, hogy elmenjen vacsorázni a gyerekeivel. - Csak
nincs valami baj ?
- Melissának megint próbája van, Benjamin elment kosárlabdaedzésre, Samet pedig
lefektettem, mert lázas.
- Úristen... Najó, semmi baj. Majd elmegyünk legközelebb. - Aztán összeráncolta homlokát:
- Mi Lehet Sammel ?
- Á, semmi, csak egy kis megfázás. Már tegnap gyanús volt nekem. Ma pedig, alighogy
leraktam az iskola el tt; már fel is hívtak, hogy vigyem haza. - És vajon miért nem telefonálta meg
a hírt? A kisfia beteg, és még csak nem is tud róla. Szegény Sam . . .
- Ágyban fekszik?
- A maga ágyában, Mr. Watson. Ragaszkodott hozzá, és gondoltam, nem fog megharagudni.
- Persze, nagyon helyes. - A beteg gyerek ott fog aludni mellette. Bizony valaha jobb
napokat látott ez az ágy, de hát hol van már a tavalyi hó! Kedvetlenül tette le a kagylót, amikor
Daphene ismét megjelent a küszöbön.
 - Hajaj, látom, megint rossz híreket kapott. Baj van a kutyával?
Ollie elnevette magát. Mintha Daphne a kedvenc húga volna; mindig fel tudja deríteni! -
Vele még nem.
De Sam lázas, a másik kett meg nincs otthon. Úgyhogy ugrott a mai vacsora. - Aztán
hirtelen ötlettel hozzátette: - Nem volna kedve vasárnap ellátogatni hozzánk? Akkor elmehetnénk
valahová a gyerekekkel.
- Biztos, hogy nem vennék rossz néven?
- Holtbiztos. S t lelkesek lennének. Elmennénk abba a kis olasz vendégl be, amit mind
imádnak.
Pompás pastájuk van, és egészen különleges halételeik. Na, mit szól hozzá?
- Nagyon kellemes lesz. De egyezzünk meg: ha az anyjuk váratlanul hazalátogatna, simán
elhalasztjuk.
Semmi udvariaskodás, semmi sért dés. Rendben?
- Miss Hutchinson, kegyed a kelleténél is tapintatosabb.
- Ez a trükköm. Mit gondol, talán a szépségemmel vittem ilyen sokra?
- Ne beszéljen zöldségeket!
Daphne csak legyintett, és elsietett. Oliver is induláshoz készül dött, és közben
elgondolkodott, miért is nem vonzza a n fizikailag, holott igazán jó megjelenésű, és ha alacsony is,
kitűn az alakja; kosztümjeit, egyszerű ruháit pedig úgy válogatja, hogy magasabbnak lássék. Arra
gondolt, hogy talán még nincs felkészülve új érzelmekre, elvégre - legjobb tudomása szerint - még
mindig házasember. És mégis: érezte, hogy többr l van szó. Daphne egész viselkedése titkos
üzenetet sugárzott: "El a kezekkel, haver. Barátkozni, azt lehet, de másról ne is álmodozz." Vajon
mi lehet a hát-térben? Talán csak az, hogy élb l ellenzi a munkahelyi kapcsolatokat? Vagy másról
is szó van? Egyszer majd megkérdezi t le.
Negyed nyolcra ért haza. Sam már mélyen aludt, homloka száraz volt és sütött a láztól. A
nagyobbak még nem voltak otthon, Oliver pedig lement, és megint csak tojást sütött magának; Más
vacsora nem várta.
Aggie tyúkhúslevest és francia pirítóst készített Samnek, és úgy gondolta, Oliver majd csak
ellátja magát, mint ahogy történt is. Aztán elkezdte várni lányát és nagyfiát, de a várakozás hosszúra
nyúlt. Melissa csak tízkor ért haza, láthatóan feldobott hangulatban; nagyon élvezte a színdarabot,
amelyben alakította az egyik f szerepet. De amint megpillantotta apját, arcáról lehervadt a boldog
izgalom, és szó nélkül szaladt fel a szobájába. Oliver még két órán át üldögélt csendesen a
dolgozószobájában, mert Benjamin csak éjfél után jött meg.
Mihelyt becsukódott a bejárati ajtó, Oliver a fia elé sietett. Arca elárulta, hogy Benjamin
nem sokjóra számíthat.
- Hol jártál?
- Keddenként este van a kosárlabdaedzés - felelte a fiú kifejezéstelen arccal. Csak úgy áradt
bel le az er és az egészség, meg a makacs ragaszkodás a függetlenségéhez.
Olivernek eszében sem volt, hogy bevegye a mesét.
- Éjfélig?
- Utána még bekaptam egy hamburgert. Kár felfújni.
- Err l szó sincs, és azt sem firtatom, mi van veled, de tévedsz, ha azt képzeled, hogy amiért
anyád elment, azt csinálhatsz, ami tetszik. Közlöm veled, hogy a szabályok nem változtak. Anyád
elment, de ez az egyetlen változás. Továbbra is elvárom, hogy hétköznap este idejében gyere haza
és utána már ne menj el itthonról; végezd a munkád, foglalkozz a testvéreid-del, és légy itthon, mire
hazaérek. Megértetted?
A fiún látszott, mennyire dühös. - Megérteni éppen megértettem, csak azt nem tudom, miért
olyan fontos ez?
- Azért, mert akár itt van az anyád, akár nincs, attól mi még továbbra is egy család vagyunk.
Samnek és Melnek szükségük van rád, és nekem is . . .
- Hülyeség, apa. Samnek csak a mamára van szük-sége, Mel pedig a fél életét a telefon
mellett, a másikat a szobájába zárkózva tölti. Te meg soha nem jössz haza kilenc el tt, és akkor is
olyan fáradt vagy, hogy a be-széd is nehezedre esik. Akkor meg mi a fenének ücsörögjek itt?
Oliveren látszott, mennyire rosszul esik neki, amit a fia mond. - Azért, mert itt élsz. és az
sem igaz, hogy kilencre érek haza; legkés bb nyolckor mindig itthon vagyok. Kiköpöm a tüd m,
hogy elcsípjem a vonatot, és elvárom, hogy te is itt légy. Nem mondom még egyszer, Benjamin. Ez
most már így megy egy hónap óta.
Minden este elmégy. Egy hónapra eltiltlak a progra-moktól, ha nem hagyod abba. .
- Egy nyavalyát! - kiáltotta Benjamin olyan hevesen, hogy Oliver megdöbbent. Azel tt soha
nem mert volna így beszélni vele a fiú. Mi történt, hogy most nyíltan dacol vele?
- Rendben van, fiam. Gratulálok. E perct l fogva nem lépsz ki sötétedés után a házból.
- Ne fecsegj összevissza, apa! - Egy másodpercre úgy tűnt, mintha a fiú neki akarna ugrani.
- Te pedig ne merj vitatkozni velem! - Olyan hangosan, olyan indulatosan beszéltek, hogy
nem vették észre, amint Mel nesztelenül lejön a lépcs n, majd a konyhaajtóból figyeli ket. - Akár
elment az anyád, akár nem itt továbbra is én vagyok az úr.
- Mondod te! - A dühös hang hallatán mindketten megfordultak. - Milyen jogon dirigálsz itt
nekünk?
Úgyse vagy itt soha, és különben is, sokat izgat téged, mi van velünk. Ha izgatna, nem
kergetted volna el anyut a háztól. Csakis te tehetsz róla, hogy elment, és most azt akarod, hogy mi
fizessünk mindenért?
Oliver legszívesebben elsírta volna magát. Egyikük sem érti, mi történt valójában - de hát
elvárhatja ezt t lük? - Nézzétek csak - mondta könnyes szemmel - hadd mondjak nektek valamit.
Mindenre kész lettem volna, hogy itt tartsam az anyátokat, de bármennyire hibáztatom is magam a
történtekért, azt hiszem, a lelke mélyén mindig ez motoszkált: mindig visszavágyott az egyetemre,
mindig szabadulni akart t lünk, hogy a maga életét élje. És akár én tehetek az egészr l, akár nem,
az biztos, hogy nagyon szeretlek benneteket. - Hangja megremegett a fájdalomtól, és már-már azt
hitte, nem is tudja folytatni. - És t is szeretem. Nem hagyhatjuk szétesni a családot, hiszen
mindnyájunknak fontos, hogy megmaradjon... Szükségem van rátok... - Végül mégis sírni kezdett,
és Mel rémülten bámult rá. - Rettenetes szükségem van rátok . . . és annyira szeretlek titeket . . . -
Elfordult, és hirtelen a vállán érezte Benjamin kezét, majd néhány pillanat múlva Melissa fonta át a
karjával.
- Mi is szeretünk, apu . . . - suttogta rekedten a lány, Benjamin pedig némán simult
hozzájuk. - És bocsáss meg, amiért ilyen pocsékul viselkedtünk. - Melissa a bátyjára nézett. A
fiúnak is könnyes volt a szeme, de bármennyire sajnálta is az apját, megvolt a maga önálló élete, a
saját gondja-baja.
Percekbe telt, amíg Oliver meg tudott szólalni.
- Sajnálom... Tudom, hogy valamennyiünknek nagyon nehéz most. S t alighanem
anyátoknak se könnyű. - Méltányos akart lenni Sarah-val, és a gyerekeket sem akarta ellene
hangolni.
- Miért nemjött haza, ahogy megígérte? Miért nem hív legalább telefonon? - kérdezte
panaszosan Melissa. Való igaz: Sarah nemigen jelentkezett, amióta Bostonba költözött.
Lassan bementek a konyhába.
- Nem tudom, drágám - felelte Oliver. - Biztosan több a dolga, mint ahogy képzelte. Én
tulajdonképpen számítottam is rá, hogy így lesz. - Persze arra azért nem számított, hogy az asszony
öt héten át feléjük se néz. Ez kegyetlenség volt mindnyájukkal, különösen pedig Sammel szemben,
és Oliver többször is megmondta neki a véleményét a telefonba, de Sarah egyre csak azt hajtogatta,
hogy még nincs felkészülve a látogatásra. Neki is fájt, hogy elvágta a kötelékeket, de most végre
szabadon élhet, és nem izgatta, mit érez a családja. - Most már nemsokára hazajön...
Melissa leült a konyhaasztal mellé. - De többé ugye semmi sem lesz már olyan, mint volt? -
kérdezte tűn dve.
- Lehetséges. De attól még nem kell, hogy rosszabb legyen. Talán ha majd túl leszünk ezen
az egészen, még jobb is lesz..
Melissa felnézett rá. - Nekem épp elég jó volt úgy, ahogy eddig volt. - Oliver bólintott. A f ,
hogy legalább k visszataláltak egymáshoz; legalább történt valami jó is. Most a fia felé fordult. -
És te, Benjamin?
Mi van veled tulajdonképpen? - Oliver érezte, hogy fontos események zajlanak a fiú körül
de azt is látta, hogy nem remélhet választ, és ez is újdonság volt, éppen ett l a mindig olyan nyílt,
közlékeny fiútól.
- Semmi különös - vágta rá Benjamin feszengve. - Most inkább lefeküdnék. - Kifelé indult, s
Oliver legszívesebben utána kapott volna.
- Benjamin... - A fiú megállt, s Oliverben valami sejtelem kezdett motoszkálni. - Valami baj
van? Nem akarsz egy kicsit négyszemközt beszélgetni, miel tt lefeküdnél? - A fiú habozott, aztán
megrázta a fejét.
- Nem, köszönöm, apu, nincs semmi bajom. - Aztán aggodalmasan megkérdezte: - Tartod
még a házi fogságot?
Oliver egy pillanatig sem tétovázott. Feltétlenül meg kell érteniük, hogy most az kezében a
gyepl ; különben mind elvadulnak, ezt pedig az érdekükben sem nézheti ölbe tett kézzel. -
Tartom, fiam. Igazán sajnálom, de én figyelmeztettelek. Vacsorára itt vagy minden este, és itt is
maradsz. A hétvégéken is. Egy hónapig. - Hajthatatlan volt, de Benjamin látta a tekintetén, hogy az
iránta érzett szeretet vezérli. így hát csak bólintott, és kiment. Még egyikük sem mérte fel, milyen
súlyos következményekkel jár ez a tilalom.
Benjamin csak annyit tudott, hogy muszáj Sandra mellett töltenie az estéit . . . A lánynak
szüksége van rá, és neki is szüksége van a lányra. El sem tudta képzelni, hogyan élhetik túl ezt a
döntést.
Benjamin távozása után Oliver lassan Melissához lépett, és lehajolt, hogy megcsókolja. -
Nagyon szeretlek; szívecském. De most türelmesnek kell lennünk egymáshoz. Biztos, hogy
el bb-utóbb minden jobbra fordul.
A lány bólintott, és felnézett apjára. Többet tudott Benjamin titkáról, mint amennyit elárult.
Százszor is látta Sandrával, és azt is tudta - az iskolában gyorsan terjednek a hírek - hogy Benjamin
sokszor lóg az órákról. És már csak abból is gyanította, hogy komo-lyak lehetnek bátyja érzelmei,
hogy ilyen nyíltan szembe mert fordulni apjukkal.
Sam egész éjszaka mélyen aludt és reggel láztalanul ébredt. Oliver úgy látta, mindenki
nyugodtabban viselkedik, és is könnyebb szívvel indult munkába.
Sajnálta, hogy Benjamint házi fogságra ítélte, de úgy vélte, a fiú is megérti, hogy csak a
javát akarja. Az pedig, hogy Mel és közte végre megtört a jég, igazán megérte az elmúlt éjszaka
gyötrelmeit. Amikor irodájába érve ott találta az asztalán Daphne üzenetét, eszébe jutott, hogy a n
vasárnap ellátogat hozzájuk, és egy hónap óta mosk el ször várta örömmel a hétvégét.

Hetedik fejezet

Vasárnap Oliver a vonatnál várta Daphnét. Hazafelé menet a kocsiban a gyerekekr l folyt a
szó. Mel az utóbbi napokban kedvesebb volt apjához, Sam még mindig meg volt fázva egy kicsit,
Benjamin viszont, amióta Oliver eltiltotta az esti szórakozástól, jóformán szóba sem állt vele, bár a
parancsot nem szegte meg: vacsoraid re pontosan befutott, hogy a következ másodpercben már be
is zárkózzék a szobájába.
- Figyelmeztetem, hogy mostanság elég nehéz szót érteni velük, pedig hát alapjában véve
rendes kölyök mind a három.
Oliver hálás mosolya elárulta, mennyire örül a látogatásnak. Sarah már jó ideje nem
telefonált, és hallgatása súlyosan nehezedett valamennyiükre, de els sorban rá.
- Igyekszem majd megértetni velük, hogy részemr l semmi veszély nem fenyeget -
mosolygott vissza Daphne. Rövid sz rmekabátot és kitűn szabású fekete b rnadrágot viselt.
- Hogy jut eszébe ilyesmi? - Oliver úgy érezte, a n voltaképpen vele akarja megértetni,
hogy semmiféle romantikus érdekl dést nem táplál irányában.
- Mert szeretem a tiszta, egyértelmű helyzeteket.
- Van valami különös oka, hogy nem érdeklik a férfiak? - kérdezte Oliver, látszólag csak
úgy hanyagul odavetve. Igazából t sem érdekelte mélyebben a n , de azért el tudta képzelni, hogy
egész kellemes lenne egyszer elmenni vele valahová. Minden férfi élvezné Daphne társaságát,
hiszen mutatós is, okos is, kedves is; Olíver pedig valóban szinte rokonszenvet érzett iránta. -
Tudom, hogy kollégával elvb l nem randevúzik.
Daphne elszánta magát, hogy megmondja az igazat.
Jólesett neki, hogy végre színt vallhat, talán azért is, mert is vonzónak találta a férfit. - Ez
azért van így, mert okultam a saját káromból. Három évvel azután, hogy elvégeztem az egyetemet,
az els munkahelye-men - az is egy reklámügynökség volt - beleszerettem az igazgatótanács
elnökébe.
Csendesen mosolygott, Oliver pedig füttyentett: - Szóval mindjárt legfelül kezdte!
- Az egyik legizgalmasabb férfi volt az egész szakmában. Egyébként ma is az. Akkoriban
negyvenhat éves volt; n s, két gyerek apja. Greenwihben lakott.
És ráadásul katolikus volt.
- Vagyis válásról szó sem lehetett.
- Bravó. Díjnyertes észrevétel. - Tárgyilagosan beszélt, minden keserűség nélkül. Ebbe a
titokba még soha nem avatott be senkit; amúgy is voltak jó néhányan, akik tudtak róla, és azt akarta,
hogy Oliver is közéjük tartozzék. - Az egész cég a családjáé volt. Különben elhiheti: pompás fickó.
Én pedig fülig beleestem. Úgy éreztem, az se baj, hogy házasember. - Elhallgatott, és emlékeibe
merülve nézte a tájat. Oliver arra kérte: folytassa. Kíváncsi volt, mit művelhetett vele az az ember,
hogy így elvette kedvét a férfinemt l. Igaz, nem látszik boldogtalannak, de azért mégiscsak
gyalázat, hogy így; társtalanul fecsérelje el az életét.
- És aztán? Meddig tartott? Mi történt?
- Nagyon boldogok voltunk egymással. Sokat utaztunk. Volt egy külön belvárosi lakása;
minden kedden és csütörtökön ott töltöttük az éjszakát. Szóval - bármily csúnyán hangozzék is - a
szeret je lettem. A mellékutca . . .
- Nem valami szívderít .
- Nagyon félt, hogy lebukunk, és néhányan valóban tudtak is a viszonyunkról, de hallgattak;
a legtöbben pedig semmit sem sejtettek; nagyon diszkrétek voltunk. pedig soha nem hazudott
nekem. Szerette a feleségét, aki csak néhány évvel volt id sebb nálam, és szerette a gyerekeit, akik
akkor még egész kicsik voltak. De engem is szeretett, én pedig se nem láttam; se nem hallottam a
szerelemt l, és belenyugodtam, hogy csak annyit adhat, amennyit ad. - Hangján nem érz dött
semmilyen neheztelés, és Oliver csak bámulta lelki nyugalmát.
- Mikor látta utoljára?
Daphne felnevetett. - Három napja. szerezte nekem ezt az állást. Van egy lakásunk, ahol
most márheti három éjszakát töltünk együtt; ez van, és ennél több nem is lesz soha. Márciusban
múlt tizenhárom éve, hogy együtt vagyunk, és lehet, hogy rültnek tart, de szeretem, és boldog
vagyok. - Valóban elégedettnek látszott, Olivér pedig csak kapkodta a leveg t. N s emberrel van
viszonya, és ez szemmel láthatóan tökéletesen kielégíti!
- Komolyan mondja, Daph? Valóban nem bánja?
- Hát ezt azért nem állítanám. Tudja, a gyerekei már egyetemisták, a felesége pedig vagy
másfél tucat klubban és jótékonysági egyletben ügyködik. Úgy sejtem, igazából megfelel neki ez az
életmód, mert so-ha, egyetlen másodpercre sem gondolt rá, hogy el-válik. A sírig ki fog tartani az
asszony mellett.
- De hát ez rohadt kitolás! Maga sokkal többet érdemelne ennél.
- Ki tudja? Ha férjhez megyek valaki máshoz, lehet, hogy boldogtalan volnék, vagy már el is
váltam volna.
Akárkit választ az ember, soha nincs bebiztosítva.
Azel tt úgy éreztem, szeretném, ha gyerekem volna, de öt évvel ezel tt volt egy kis
komplikációm, és most már úgysem szülhetnék. Jó nekem így, ahogy van.
Lehet, hogy furcsa a természetem, vagy nem vagyok egészen normális, de a mi esetünkben
bevált ez a megoldás. Nahát, barátom, most már ismeri a történetemet.
- Gyengéden rámosolygott Oliverre. - Akartam, hogy tudja. Mert szintén kedvelem magát.
Oliver zavartan elvigyorodott. - Én is magát. És be-vallom, hogy össze is törte a szívemet! -
Valójában inkább megkönnyebbülést érzett, amiért minden feszültség feloldódott köztük; ezentúl
valóban jó barátok lehetnek, minden hátsó gondolat nélkül. - És úgy érzi, soha nem fogja elhagyni a
feleségét?
- Aligha. S t tudja, mit mondok? Ha megtenné, se biztos, hogy hozzámennék. Olyan
kényelmes így, ahogy van. Nekem teljes az életem: itt van , itt a munkám, a karrierem; a baráti
köröm. Legföljebb ün-nepnapokon meg hétvégéken nyomaszt egy kicsit a helyzet. De másfel l
talán épp azért tudjuk értékelni, amink van, mert nem jut bel le korlátlanul. - A n még annál is
bölcsebb volt, amint amilyennek Oliver hitte, és most már nyíltsága miatt is csodálta.
- Bárcsak én is ilyen filozofikusan tudnám szemlélni az életet...
- Egyszer talán még erre is képes lesz.
Oliver azonban nem tudta elképzelni, hogy beérné vele, ha hetenként két napot töltene
Sarah-val. Nem, ennél sokkal többet követel. Azt akarja, hogy minden ugyanúgy legyen, mint
régen volt, miközben tudta, hogy erre igencsak kevés a remény.
Amikor a ház elé értek, odafordult Daphnehoz, és nagyon komolyan csak ennyit mondott: -
Hálás vagyok az szinteségéért.
- Azért voltam szinte, mert megbízom magában. -
Daphne így adta tudtára, hogy szeretné, ha meg rizné a titkát, de látszott, hogy err l eleve
meg van gy z dve. - És mindenképpen be akartam avatni, nehogy a gyerekeinek problémát
okozzunk.
Oliver elvigyorodott. - Aha. óriási lesz. Mit szólna, ha így mutatnám be: nyugi, srácok, a
hölgynek viszonya van egy n s emberrel, és fülig szerelmes belé! - Aztán elkomolyodott, és
gyengéden fűzte hozzá: - Irtó rendes lány maga, Daph. Ha valaha bármit tehetek magáért, ha
szüksége van egy jó barátra, csak kiáltson!
- Ne féljen; kiáltani fogok. . Néha borzasztó egyedül érzem magam. De aztán az ember
beleszokik, hogy mindennel egyedül kell megbirkóznia, már nem kapkod minduntalan a telefon
után. El bb-utóbb ahhoz is hozzáedz dik az ember, hogy els sorban önmagára számíthat. Nekem
legalábbis mindez a javamra vált.
- Azt hiszem, én sohasem leszek ennyire feln tt - rázta meg a fejét Oliver, aki negyvennégy
évesen is Sarah-tól várt segítséget, ha megfájdult a feje.
- Emiatt ne búsuljon; én sem annyira feln tt vagyok, mint inkább bolond. A szüleimnek
legalábbis ez a véleményük.
- Hát tudnak a dologról? - csodálkozott Oliver. - Ennyire felvilágosultak?
- Amikor, jó néhány évvel ezel tt beavattam ket, anyám hónapokig zokogott. Mára már
beletör dtek.
Még jó, hogy a bátyámnak hat gyereke van; így kevesebb figyelemjut rám, és van hol
levezetniök az érzelmeiket. - Ezen elnevették magukat, majd kiszálltak a kocsiból. Andy azon
nyomban kitüntette figyelmével a fekete b rnadrágot, de Daphne kedélyesen fogadta a barátkozást.
Amikor beléptek, Sam,éppen a tévét nézte, Mel pedig Ágnesnek segített a konyhában, így
hát Oliver el ször kisebbik fiának mutatta be a vendéget. Daphne lazán és fesztelenül viselkedett,
Sam pedig érdekl déssel vette szemügyre.
- Te apuval dolgozol?
- Úgy van. És az egyik unokaöcsém épp veled egy-id s, és neki is a birkózóbajnokság a
kedvenc műsora.
- Úgy látszott; Daphne napra készen értesült a kilencéves fiúk legfrissebb hóbortjairól, Sam
pedig elégedett bólintással nyugtázta tájékozottságát.
- Apu tavaly elvitt egy meccsre. Állati volt.
- Egyszer én is elvittem Seant. nagyon élvezte, de én rém félelmetesnek találtam. - Sam
fölényesen kacagott.
Ekkor Melissa lépett be, és Oliver t is bemutatta.
- Melissa lányom - Daphne Hutchinson. - Illedelmesen kezet fogtak, Ágnes pedig némán
visszavonult.
Csak nem udvarol máris valakinek Mr. Watson? - tűn dött. Hát bizony más lett itt a világ,
de azután, amit a felesége művelt, nem lehet t le rossz néven venni.
Asszonyra van szüksége, és ha Mrs. Watson nem tudta megbecsülni a jó szerencséjét, akkor
csak hadd részesüljön benne más valaki. .
Daphne és Melissa könnyen megtalálta a közös nyelvet, de Ollie jól látta, hogy a lánya
közben alaposan szemügyre veszi a vendéget. A b rnadrág, a sz rmekabátka, a vállra, akasztott
elegáns fekete táska éppúgy megnyerte tetszését, mint Daphne gondosan fésüll, meleg fényű haja.
Oliver egyszeriben megértette választékos és divatos öltözködésének titkát: valamiképpen
meglátszott, hogy egy id sebb férfi halmozza el ajándékokkal, s egyszersmind igényes-ségre is
neveli. Egyedülálló n létére különösen drága ékszereket is viselt.
Daphne története igazán érdekes volt; Oliver még most sem tért magához az ámulatból. És
úgy látszott, Melissa is ráérzett, hogy a n részér l nem fenyeget semmilyen veszély, és csak
barátság fűzi apjához.
Kezdetben még volt benne némi gyanakvás, de hamar ráébredt, hogy Daphne viselkedéséb l
csak barátság és minden fizikai vonzódástól mentes érdekl dés su-gárzik.
- Hol van Benjamin? - kérdezte egy id múltán Oliver.
Mel vállat vont, és tréfás kis fintort vágott Daphne felé. - Házon kívül: Miért, mire
számítottál?
- Nekem is van egy bátyám, akit tizennyolc éven át szívb l utáltam. De meg kell adni,
öregkorára sokat javult. - A fivér pontosan annyi id s volt, mint Oliver; Daphne talán ezért is
kedvelte meg kollégáját.
Négyesben beszélgettek órákon át a hangulatos nappaliban, majd rövid sétára vitték Andyt.
Vacsora el tt néhány perccel megjött Benjamin is, rendetlenül és zaklatottan: Állítólag a barátaival
focizott; valójában, mint mindig, Sandráéknál volt. A lány szülei nemrég ugyancsak különváltak, és
ez megkönnyítette helyzetüket. A papa Philadelphiába költözött, a mama pedig alig volt otthon.
Benjamin hűvösen viselkedett Daphneval, és a többiekhez sem nagyon szólt. Amúgy
kellemes estét töl-töttek a kis olasz vendégl ben; beszélgettek, nevettek, vicceket meséltek, és a
végén még Benjamin is megenyhült, bár id nként kíváncsi pillantásokat vetett apjára és Daphnera.
Ágnes azt ígérte, édességet készít számukra. így hát hazamentek, és jóízűen eszegették a
házi aprósüte-ményt meg az almáslepényt. Andy ott hevert köztük, a kandalló el tt, és a család úgy
érezte: hosszú id óta ma volt az els örömteli napjuk.
Sam éppen valami kísértethistóriát adott el , amikor megszólalt a telefon. George Watson
hívta a fiát.
A többiek csak Oliver szavaiból követhették a beszélgetést.
- Igen... semmi baj, apa... nyugodj meg... de hát hol van? És te? Semmi bajod?... Ne
mozdulj, azonnal ott leszek érted. Isten ments, hogy egyedül vezess hazáig.
Majd szépen otthagyod a kocsit, és holnap érte mégy.
- Feldúlva tette helyére a kagylót, a keze reszketett, de amikor látta a gyerekek ijedt képét,
sietett megnyugtatni ket. - Nem kell izgulni, csak a nagyinak volt egy kis kellemetlensége.
vezetett, és elütötte az egyik szomszédot, de senki nem sérült meg komolyabban.
Éppen csak feldúlta a dolog, és éjszakára ott tartják a kórházban, megfigyelésre. Nagyapátok
persze agyon-izgatja magát - hiszen ismeritek. Szerencsére a szomszédnak jók voltak a reflexei,
gyorsan felugrott a mo-torháztet re, és megúszta egy bokatöréssel. Mindketten járhattak volna
sokkal rosszabbul is.
- Azt hittem, már nem szabad vezetnie - jegyezte meg Melissa gondterhelten.
- Általában nem is szokott. De nagyapa épp a garázsban volt, hogy elrakja a szerszámokat,
és a nagyi elugrott valamit vásárolni. - Azt már nem mondta el, hogy anyja közölte az orvossal: a
fiáért akart menni az iskolába, és arról is hallgatott, hogy apja belesírt a telefonba. Az orvosok azt
mondták, legf bb ideje hogy feleségét beadja egy szanatóriumba, ahol állandó felügyelet alatt lehet.
- Nagyon sajnálom - nézett Daphnera - de muszáj odamennem. Apám alighanem jobban fel van
kavarva, mint az anyám. Jó lesz úgy, ha útközben leteszem az állomásnál? - Még egy teljes óra volt
a vonatindulásig, de nem akarta a n t faképnél hagyni.
- Maga csak induljon. Majd taxit hívok - mondta Daphne, és végignézett a három gyereken.
- És addig itt maradok a gyerekekkel, már ha k sem bánják. -
Mel és Sam láthatóan lelkesedett az ötletért, Benjamin pedig egy szót sem szólt.
- Az pompás lenne - mosolygott a n re Oliver, majd kioktatta a lányát, hogy negyed tízkor
hívja a taxit, akkor Daphne kényelmesen eléri a fél tízes vonatot. - Tulajdonképpen Benjamin is
kivihetné:
- Nem, inkább taxival megyek. Benjamin szerintem sokkaljobban el tudja tölteni az idejét,
minthogy id s hölgyeket fuvarozzon az állomásra. - Daphne érzékelte Benjamin tartózkodását, és
nem akarta ráer ltet-ni magát. Mihelyt Oliver eltűnt, a fiú tüstént visszahúzódott a szobájába, és
Daphne ott maradt hármasban a másik két gyerekkel.
Sam kiment egy újabb adag süteményért, Mel pedig felszaladt a színdarab szövegéért, hogy
megmutassa a vendégnek. Ágnes, szokásához híven, már lefeküdt, mihelyt rendbe tette a konyhát.
Úgy esett, hogy amikor megszólalt a telefon, Daphne egyedül volt a nappaliban. Idegesen pillantott
körül, aztán, amikor a csengetés csak nem akart elhallgatni, úgy határozott, hogy felveszi a kagylót;
hátha Oliver felejtett itthon valamit, és megijedne, ha hiába telefonál. Amikor beleszólt a
készülékbe, a vonal túlsó végén csend támadt, majd egy n i hang Ollie után érdekl dött.
- Sajnálom, de nincs idehaza. Átadhatok valami üzenetet? - Daphne igyekezett minél
hivatalosabban beszélni. ösztöne azt súgta, hogy Sarah az, és nem is tévedett.
- A gyerekek otthon vannak? - érdekl dött bosz-szúsan a n i hang.
- Természetesen. Hívjam ide ket?
- Hát... igen... - Majd váratlanul elhangzott a kérdés: - Elnézést, de ön kicsoda?
Melissa éppen ekkor tért vissza, Daphne pedig egy másodpercig sem késlekedett a válasszal:
- A bébiszitter. Adom Melissát. - Barátságos mósollyal nyújtotta át a kagylót a lánynak, pedig
kiment a konyhába, hogy Sam után nézzen. A fiúcska vígan falatozott az almáslepényb l, de amint
Daphnet megpillantotta, udvariasan neki is vágott egy darabot.
- Azt hiszem, anyukád van a telefonnál. Most éppen Melissával beszél.
Sam arcára kiült a döbbenet. - Komolyan - kérdezte, majd az asztalra ejtette. a süteményt, és
már vágtatott is a nappaliba. Daphne teljes tíz percig ült a konyhában, míg végre a két testvér
megjelent. Áradt bel lük a szomorúság, és Daphnét mélységes együttérzés fogta el. Látszott, milyen
kétségbeesetten vágyódnak az anyjuk után. Sam az ingujjával törölte meg kisírt szemét, Melissa is
levert volt és elkeseredett.
Daphne szerette volna elterelni gondolataikat. - Kér még valaki egy kis süteményt? -
kérdezte zavartan.
- Miért mondta, hogy maga a bébiszitter? - szegezte neki Mel.
Daphne nyíltan a szemébe nézett; a kislánnyal is épp oly szintén akart beszélni, mint
délel tt az apjával. - Mert nem akartam felizgatni. Apukád meg én csak jó barátok vagyunk, Mel, és
ez mindig is így lesz. Van valaki más az életemben, akit nagyon szeretek. Akkor hát mi értelme
felizgatni az édesanyádat? Jobb a félreértést eleve elkerülni. Amúgy is épp elég nehéz a helyzetetek,
fölösleges, hogy én még csak tetézzem a bajt.
Mel csak bólintott, de látszott, hálás a tapintatért. - Azt mondta, a következ hétvégén sem
jön haza, mert meg kell írnia valami dolgozatot. - E szavak hallatán Sam ismét elpityeredett,
Daphne, pedig önkéntelenül magához ölelte. Örült, hogy szerelmének említésével minden
félelmüket eloszlatta; úgy érezte, jól tette, hogy valamennyiükkel szintén beszélt. Ezeknek az
embereknek nem szabad újabb fájdalmat okozni; szeretetre, oltalomra szorulnak. És most még
jobban haragudott arra az asszonyra, aki mindezt megtagadta t lük.
- Talán még túl korai, hogy hazajöjjön, még túlságosan megviselné - jegyezte meg;
igyekezett méltányos lenni, de Mel továbbra is haragos képet vágott.
- Akkor miért nem mehetünk mi el hozzá? - kérdezte Sam. A kérdés olyan ésszerű volt,
hogy Daphne sem tudott mit felelni rá, inkább letörölgette a kisfiú könnyeit, és aztán csak ültek
hárman a konyhaasztal körül. Hiába illatozott csábítóan az almáslepény; ét-vágyuk rég elszállt.
Sam maga válaszolta meg saját kérdését.
- Azt mondja, még nincs kész a lakása, és nem lenne hol aludnunk, de ez hülyeség. - Már
elapadtak a könnyei; is bekapcsolódott a beszélgetésbe, és észre sem vették, hogy közben elmúlt
negyed tíz. Amikor Daphne az órájára nézett, már fél tízre járt.
- Te jó ég! Van még vonat New Yorkba? - Közben arra gondolt: ha minden kötél szakad,
hazamegy taxin.
Melissa azonban buzgón bólogatott:
- Van hát.. Tizenegykor.
- Hát akkor majd elmegyek azzal.
- Az jó lesz - motyogta Sam, a kezébe kapaszkodva, de mindkét gyereken hirtelen
meglátszott a fáradtság.
Daphne lefektette Samet, aztán tíz óráig még beszélgetett Mellel, s akkor azt javasolta:
feküdjön csak le a kislány is, majd ellesz egyedül, amíg taxit hív: Mel végül gondolataiba merülve
elindult a szobájába, fél tizenegykor pedig befutott Oliver, aki igencsak meglep dött a konyhában
csendesen olvasgató Daphne láttán.
- Hogy van az édesapja?
- Azt hiszem, már jobban - mondta Oliver, de látszott, mennyire elgyötört. fektette le az
apját, mint egy gyereket, és megígérte, hogy másnap újra átmegy; akkor majd megbeszélik, mi
legyen Phyllisszel. - Igazán szörnyű az egész. Az anyámnak Alzheimer-kórja van, és apám
tönkremegy belé.
- Istenem, de szomorú! - kiáltotta Daphne, és magában hálát adott Istennek, amiért az
szülei még jó karban vannak. Apja hetvenöt éves volt már, az anyja hetven, de mindkett
letagadhatott volna tizenöt-húsz évet. Aztán egyszer csak eszébejutott a telefonhívás. - Igaz is, a
felesége telefonált.
- Úristen... - túrt a hajába Oliver. Átfutott a fején, hogy vajon a gyerekek említést tettek-e
Daphne itt-létér l, de a n olvasott a szeméb l, és sietett megnyugtatni.
- Én vettem fel a kagylót, mert senki más nem volt a szobában. Azt mondtam, én vagyok a
bébiszitter.
Oliver elismer en mosolygott. - Köszönöm - mondta, aztán újra elsötétült a tekintete. - És a
gyerekek mit beszéltek vele?
- Nem tudom, mert akkor már kimentem a szobából.
- És utána? Milyenek voltak?
- Hát, eléggé fel voltak zaklatva. Ha jól értettem, az anyjuk olyasmit mondott, hogy a
következ hétvégére sem jön haza, és azt sem akarja, hogy a gyerekek menjenek hozzá. Sam sírni
kezdett, de mire lefektettem, már megnyugodott..
- Maga valóban bámulatos n - mondta Oliver, majd sajnálkozva nézett az órájára. - Igazán
nem szívesen mondom, de most már aztán indulnunk kell az állomásra. Még éppen hogy eléri az
utolsó vonatot.
Útközben Daphne megköszönte a meghívást. - Nagyszerűen éreztem magam.
- Én is. Csak kár, hogy a végén el kellett mennem.
- Nem tehetett mást, Ollie. Szegény fiú, mennyi minden van a vállán. De biztos vagyok
benne, hogy el bb-utóbb rendez dik minden.
- Csak megérjem . . . - mondta Oliver fáradtan mosolyogva.
Még megvárta a vonatot, aztán testvéries öleléssel elbúcsúzott a n t l; másnapig, amikor
majd újra találkoznak az irodában. Daphne integetett az ablakból, Oliver pedig lassan vezetett
hazáig. Bujkált benne némi sajnálkozás. Talán másképp alakulna minden, ha a n szabad volna,
gondolta, de közben tudta, hogy ez hazugság. Bármilyen vonzó, bármilyen értelmes Daphne, még
ha kapható volna is, neki akkor is csak Sarah kellene. Hazaérve feltárcsázta a számát, de a vonal
túlsó végén senki nem jelentkezett.

Nyolcadik fejezet

A rákövetkez héten George Watson bevitte feleségét a szanatóriumba, amely

Alzheimer-kóros és más elmezavarokban szenved betegekre szakosodott. Látszatra derűs,
kellemes hely volt, de Olivernek elég volt egy pillantást vetnie az ápoltakra, hogy mélységes
kétségbeesés legyen úrrá rajta. Anyja egyébként nem ismerte meg, és George-ot hitte a fiának.
Kifelé menet az öregember a szemét törölgette.
A csíp s szélben Oliver belékarolt, és hazavitte; de mikor kés bb neki is haza kellett mennie
a gyerekekhez, úgy érezte, mintha cserbenhagyná az apját.
Furcsa volt belegondolni, hogy George és egyszerre veszítették el feleségüket, ha más
körülmények között is. A válás egyformán fájdalmas volt, de Olivert legalább lefoglalták .a
gyerekei meg a munkája, míg apja legföljebb emlékein merenghetett magányában, és egyetlen
id töltése, a mindennapos kórházi látogatás, csak növelte bánatát.
Aztán egyszer csak eljött a nagy nap. Szent Bálint ünnepén jelentkezett Sarah, hogy a
következ hét-végére meghívja Bostonba a gyerekeket.
- Miért nem te jössz? - Már hét hete volt távol, és valamennyien sóvárogva várták, hogy
végre hazajöj-jön hozzájuk.
- Azt akarom, hogy lássák, hogyan élek.
Oliver tiltakozni akart, de letett róla. Néhány nap múlva telefonált, hogy tudassa érkezésük
idejét.
- Ha elkapjuk a kilencórás repül t, szombat délel tt tizenegy körül nálad lehetünk. -
Szívesebben ment volna péntek este, de aznap még is dolgozott, a gyerekek is iskolában voltak; és
különben is, Sarah szom-batra hívta ket. - Valamennyiünket el tudsz helyezni? - kérdezte, és
napok óta most mosolygott el ször szívb l. Ám a vonal túlsó végén furcsa csend támadt.
- Szóval.. . úgy gondoltam, Mel és Benjámin elalhat a nappaliban, van ott két öreg hever ...
Sain pedig majd velem alszik... - A mondat mintha félben maradt volna, Oliver pedig dermedten
markolta a kagylót, miközben a szavak ott visszhangoztak fe-jében. Sam velem alszik - mondta az
asszony. Nem velünk.
- És mi lesz velünk, vagy ha úgy tetszik, énvelem? - kérdezte nyersen. Dül re akarta vinni a
dolgot, egyszer s mindenkorra; már nem tudta elviselni a bizonytalanság gyötrelmét.
- Úgy gondoltam . . . - mondta Sarah halkan, szinte suttogva - hogy te elmehetnél egy
szállodába. Úgy talán könnyebb lesz, Ollie . . . - A szeme közben könnybe lábadt, de Oliver. ezt
nem Láthatta, s úgy érezte, összeroppan a szavak súlya alatt.
- Kinek lesz könnyebb? Mintha nemrég még olyasmit mondtál volna, hogy semmi sem
változik, hogy nem végleg mégy el. Vagy már elfelejtetted?
- Nem err l van szó. Csak az ember bizonyos távlatból már sok mindent másképpen lát.
Valóban? Akkor miért nem látja másként a dolgokat? Miért vágyódik most is olyan
kétségbeesetten Sarah után? Szerette volna megrázni úgy, hogy ösz-szever djék a foga, aztán
legszívesebben addig csókolta volna, amíg az asszony nem könyörög: tegye magáévá. De érezte,
hogy ez már soha többé nem lesz így.
- Vagyis azt mondod, vége. Err l van szó, Sarah - kérdezte majdnem kiabálva, és a szíve a
torkában kalapált.
- Én csak azt kértem, hogy most az egyszer menj inkább szállodába...
- Elég volt! Ne szórakozz velem, a rohadt életbe! - Soha nem sejtette, hogy az asszony ilyen
kegyetlen is tud lenni.
- Bocsáss meg... De éppúgy fel vagyok, kavarva, mint te. - És ebben a pillanatban alighanem
igazat is mondott.
- Ne hazudozz, Sarah. Tudod te nagyon jól, mit csinálsz. Pontosan tudtad már aznap is,
amikor elhagytál minket.
- Éppen csak arról van szó, hogy ezen a hétvégén egyedül akarok lenni a gyerekekkel.
- Helyes. - Oliver hangja hirtelen fagyossá vált. - Akkor tizenegykor leteszem ket a házad
el tt. - Azzal lecsapta a kagylót, miel tt az asszony tovább kínoz-hatta volna. Tudta már, hogy
magányosan fogja tölteni a hétvégét, mialatt Sarah és a gyerekek élvezik a viszontlátás örömét.
Elküldhette volna ket egyedül is, de ezt nem akarta; úgy gondolta, jobb, ha a visszaúton
mellettük van, és szíve mélyén azt is tudta, hogy szeretne ott lenni Sarah közelében. Ami a
gyerekeket illeti, f leg Sam miatt aggódott. Benjamin nemigen lelkesedett a kiruccanásért, Mel
azonban izgatottan készült az útra, Sam pedig majd kibújt a b réb l. Csak Oliver rettegett: hogy
érzik majd magukat a találkozás után.
A repül út ünnepi hangulatban zajlott, de ahogy a taxi közeledett a Brattle Street-i házhoz,
Oliver egyre idegesebb lett. Amikor Sarah ajtót nyitott, azt hitte, eláll a szívverése. Ha lehet, még
szebb volt, mint az-el tt. A haja megn tt, és lazán hullott a vállára, a testhezálló farmernadrág láttán
pedig sajgó vágy ébredt benne, de a gyerekek el tt igyekezett fegyelmezni magát. Sarah könnyedén
arcon csókolta. Aztán magához ölelte a gyerekeket, és már terelte is ket a szobába, ahol terített
asztal várt rájuk. Oliver pedig visszaült a taxiba, és minden porcikája belefájdult az emész-t
vágyakozásba.
A kis lakás kényelmes nappaliból és parányi hálószobából állt, és egy gondozatlan kis kert is
tartozott hozzá. A gyerekek mohón tömték magukba az ételt, és közben tágra nyílt szemmel,
boldogan nézték anyjukat. Mind egyszerre beszéltek, felszabadultan tört utat magának a sok
elfojtott érzelem és szorongás. Sam szorosan odabújt az anyjához, és Benjamin is oldot-tabbnak
tűnt, mint bármikor az elmúlt hetekben. Csak Oliver gubbasztott magányosan a szállodai szobában.
Hát; végül bekövetkezett: Sarah kiadta az útját. Már nem szereti. A felismerés annyira fájt,
hogy élni sem volt kedve. Nem tudta megemészteni a történteket.
Sarah azt ígérte, hogy kett jük között minden a régi marad, és most mégis kizárta életéb l.
Mindennek vége; ezentúl idegenek lesznek egymás számára. Oliver úgy érezte magát, mint egy
elhagyott kisgyerek. És aztán, amikor éjszaka egyedül ült.a szobájában, egyszer csak felhívta
telefonon.
A háttérb l hangzavart hallott, zenét, nevetést, és ez csak növelte magányérzetét és
sóvárgását. - Ne haragudj, Sarah; nem akartalak megzavarni titeket.
- Semmi baj. Éppen kukoricát pattogtatnak a konyhában. Majd visszahívlak, jó?
Mire jelentkezett, már elmúlt éjfél.
- Mondd, Sarah, mi történik velünk?
Nem tudta magába fojtani a kérdést. Két hónap telt el, de most is Sarah körül keringett
minden gondolata; napról napra jobban kívánta, hogy visszatérjen. De ha az asszony valóban nem
akar visszajönni, mondja meg nyíltan. Tudni akarja, mi vár rá.
- Nem értem ezt az egészet. Amikor elmentél, azt mondtad, minden hétvégén hazajössz. És
most, két hónappal kés bb, távol tartasz magadtól, és úgy viselkedsz, mintha már el is váltunk
volna.
- Én sem értem, Ollie. - Sarah hangja lágyan, becéz n esengett, úgy, mint régen, s Oliver azt
kívánta, bárcsak ne emlékeznék erre a muzsikára. - Amikor megérkeztem, valahogy minden más
megvilágításba került. Rádöbbentem, milyen borzalmasan kellett nekem ez a változás, és most már
úgy érzem, nem tudnám folytatni a régi életünket. Talán egy napon majd más-képpen látom . . . de
akkor is egészen másképp kellene folytatnunk.
- De hogyan? Mondd el..: Tudnom kell... - Bármilyen dühös volt magára, ismét eleredtek a
könnyei.
Tudta, hogy ezen a hétvégén valami szörnyű dolog megy végbe. Minden, ami számára
fontos és drága, Sarah kezében van, pedig tehetetlen: nemhogy visz-szahódítani nem tudja, de
még a közelébe sem férk zhet.
- Egyel re még én sem tudom. Csak annyit tudok, hogy itt kell maradnom.
- És mi lesz kett nkkel? Miért kell így lennie?
Miért nem maradhattam én is ott? - Nem tör dött többé a büszkeségével, levetett minden
szégyenérzetet, már csak a szerelem és a vágyakozás szólt bel le.
- Azt hiszem, egyszerűen félek attól, hogy veled le gyek.
- De hát ez rültség! Miért?
- Magam sem tudom. Talán mert túl sokat vársz t lem, Oliver. Csakhogy én már nem
vagyok az, akinek ismertél. újra a régi lettem; az, aki igazából mindig is voltam. Csak éppen hosszú
éveken át szunnyadt bennem ez az igazi én. És most olyan, mintha feltámadtam volna, és err l az
érzésr l többé nem akarok lemondani. Még a te kedvedért sem.
- És a közös énünk? Az, amit egymás számára jelentettünk ? - Még két hónap sem múlt el,
és Sarah úgy beszélt, mintha ez a két ember soha nem is létezett volna.
 - Elmúlt, Oliver. Én már más ember vagyok, és nem hiszem, hogy valaha is visszaváltoznék.
Azt hiszem, ezért nem merek találkozni veled. Nem akarok neked csalódást okozni, Ollie, de hiába:
a régi Sarah nincs többé. Az is lehet, hogy már régóta nincs, csak én magam sem jöttem rá.
Olivernek elfulladt a hangja, de akkor is meg kellett kérdeznie: - Talán van valakid? -
Máris? Ilyen hamar? De hát végtére elképzelhet . bélel tt valósággal elkábult a szépségét l.
Odahaza, Purchase-ben is szépnek látta, de amióta elment, mintha lefoszlottak volna róla az évek.
- Nincs - mondta Sarah habozva, aztán hozzátette:
- Még nincs. De szabad akarok lenni az emberi kapcsolataimban is. - Úristen . . . Oliver nem
hitt a fülének.
Lehetetlen, hogy Sarah beszéljen így. A felesége.
Csak hát err l van szó. Ez az asszony már nem a felesége.
- Hát akkor, azt hiszem, fölösleges tovább beszélni.
Be akarod adnia válópert? - Remeg kezéb l majd kicsúszott a kagyló.
- Egyel re még nem. Még nem tudom pontosan, mit akarok. - "Még nem..." - ez volt a
válasza, holott Oliver titkon arra vágyott, hogy Sarah rémülten sikoltson fel az ajánlat hallatán. A
hangja azonban inkább arról árulkodott, hogy már megfordult a fejében a gondolat. És akár
elválnak, akár nem: közös életük visszahozhatatlanul véget ért.
- Hát majd tudasd. ha rájöttél. Bár meg kell mondanom, Sarah: szerintem elment a józan
eszed. Tizennyolc év boldogságát hajítod ki az ablakon. - Letörölte a könnyeit; most már nemcsak a
bánat fojtogatta, hanem a keserűség és a harag is.
- Ollie... -suttogta az asszony, és úgy hallatszott, mintha is sírna. - Én még mindig
szeretlek.
Oliver úgy érezte, ezt már nem tudja elviselni. - Nem érdekel. Holnap négyre elmegyek a
gyerekekért.
Taxival leszek; csak küldd le ket a kapu elé. - Már nem akarta viszontlátni az asszonyt. És
amikor csendesen letette a kagylót, mintha élete leghosszabb fejezetét is lezárta volna. Az a Sarah
Watson, akit ismert és szeretett, nincs többé. Ha ugyan valaha is létezett...

Kilencedik fejezet

Másnap délután heves szívdobogással szállt ki a taxiból. Éppen csak becsöngetett, aztán már
vissza is ült.
Alig várta, hogy magányossága véget érjen, és vissza-kapja a gyerekeit. Sivár és vigasztalan
volt nélkülük a bostoni vasárnap - mint ahogy ezt az egész hétvégét nem fogja elfelejteni, amíg csak
él.
Melissa bukkant fel els nek; magabiztosnak és nagyon feln ttesnek látszott, és mintha meg
is szépült volna. Oliver megkönnyebbülten látta, milyen vidáman integet felé; hát mégis jót tett,
hogy viszontlátta anyját. Aztán Benjamin következett; komolynak, tartózkodónak látszott, de hát
újabban mindig ilyen volt; az utóbbi két hónap során nagyon megváltozott.
Persze az is lehet, hogy most érik feln tté; Oliver nem tudta eldönteni, és
tanácstalanságában csak aggódott a fiú miatt. Utolsónak Sam cammogott le a lépcs n, nagy,
ormótlam csomagot cipelve. Sarah maga sem tudta, örül-e majd a kisfiú a nagy mackónak, amivel
várta, de Sam már éjszaka magával vitte az ágyba, és most is úgy szorította magához, mint
legdrágább kincsét.
Mel már ott ült apja mellett, Benjamin pedig besiklott az elüls ülésre, amikor Sam a
taxihoz ért. Tágra nyílt, bánatos szemén látszott, hogy a búcsúzásnál megint elsírta magát.
- Nicsak, nagyfiú, hát te mit hozol itt?
- Anyutól kaptam egy mackót. Azt mondta, csak kabalából... - Látszott, hogy röstelli,
mennyire örül az ajándéknak. Sarah ösztönösen jól választott; tudta, mi kell a gyerekeinek. És
ahogy Oliver magához ölelte a fiát, még érezte rajta az anyja parfümjét, és újra bele-mart szívébe a
sóvárgás. Aztán, amikor Sam átmászott rajta, spoitzsákját maga után vonszolva, Oliver hirtelen
felpillantott, és meglátta Sarah-t. Az asszony a kapuból integetett utánuk, és Oliver legszívesebben
kiugrott volna, hogy a karjába kapja, és magukkal vigye. Talán még észhez téríthetné; vagy ha nem,
legalább megérinthetné, beszívhatná az illatát. De aztán er vel elfordította a fejét, és rekedten szólt
oda a sof rnek, hogy indulhatnak. a repül térre. Útközben azonban visszanézett, és még egyszer
meglátta az asszonyt, amint fiatalos szépségében ott áll, és tovább integet utánuk. Ekkor hirtelen
megérezte, hogy Melissa valamit a kezébe csúsztat. Amikor kinyitotta a kis fehér selyemtokot, ott
találta benne a smaragdgyűrűt, amelyet karácsonyra adott feleségének. A gyűrű mellett kis cédula
lapult: Sarah arra kérte, tegye félre az ékszert Melissa számára. Kegyetlen és sokatmondó
befejezése volt ez az egész szörnyűséges hétvégének. Oliver némán vágta zsebre a kis tokot, és
fogát összeszorítva, hideg tekintettel bámult ki az ablakon. így hallgatta némán a gyerekek
fecsegését: mit f zött nekik Sarah vacsorára, milyen jól szórakoztak a pattogatott kukoricával,
milyen édes a lakás. Már Sam is nyugodtabbnak látszott; a találkozás nyilvánvalóan jót tett neki.
Még a haja is úgy volt fésülve, ahogy Oliver szerette, és mindhárman szokatlanul csinosak,
ren-desek voltak. Szívfájdító volt látni rajtuk az anyai kéz nyomát.
De hát t nem érdekelte, milyen csodálatos volt az együtt töltött másfél nap, milyen remek
színben van a mama, milyen jópofa a kertje, és milyen nehéz a tan-anyaga. azt akarta volna
hallani, hogy mennyire vágyik Sarah a gyerekek és még inkább a férje után, mennyire utálja
Bostont, mennyire megbánta, hogy eljött otthonról, és mennyire várja már, hogy haza-mehessen. De
azt is tudta, hogy ezek a szavak már nem hangzanak el soha.
A repül út hazafelé elég viharos volt, de a gyerekek észre sem vették. Nyolcra értek haza,
Ágnes vacsorával kínálta ket, k pedig mindenr l beszámoltak ne-ki: milyen volt Bostonban,
miket mondott a mama, mit f zött nekik, mit mesélt az életér l. Vacsora közben aztán Oliver
egyszer csak nem bírta tovább. Felugrott, az asztalra dobva szalvétáját, a gyerekek pedig hüledezve
bámulták.
- A könyökömön jön már ki az egész! Örülök, hogy jól mulattatok, de a fene egye meg, nem
lehetne már valami másról is beszélni?
A gyerekek megsemmisülve hallgattak, Oliver pedig..., mélységesen elszégyellte magát.
- Sajnálom... Csak éppen... Nem érdekes...
Azzal felment, a szobájába zárkózott, és a sötétb l kibámult a holdfényes éjszakába.
Furdalta a lelkiismeret, de hát olyan fájdalmas volt hallgatni, ahogy a gyerekek egyre csak Sarah-ról
áradoztak. k megtalálták anyjukat, de elvesztette a feleségét.
így ült sokáig a sötétben az ágya szélén, aztán le-heveredett, és a mennyezetet bámulta.
Hosszú id el-múltával kopogást hallott, majd résre nyílt az ajtó. Mel volt az. - Itt vagy, apu? -
kérdezte, majd közelebb lépett, és csak akkor látta meg apját, amint mozdulatla-nul hever a
sötétben. - Bocsáss meg... Nem akartunk felbosszantani . . . Csak . . .
- Tudom, kicsikém, tudom. Igazán természetes, hogy örültök, hiszen az anyátokról van szó.
Csak hát egy percre elvesztettem az önuralmamat. A legjobb papákkal is megesik az ilyesmi. -
Felült, villanyt gyújtott, és zavartan rámosolygott a lányára; szégyellte, hogy így rajtakapták, amint
duzzog a sötétben. - Csak nagyon hiányzik nekem... Épp annyira, mint nektek . . .
- Azt mondta, hogy még mindig szeret téged, apu - mondta Mel mélységes részvéttel:
Valósággal megrémítette az apja szemében tükröz d reménytelen szomorúság.
- Ez igazán kedves t le, angyalkám. Én is szeretem t. Csak az ember néha nehezen
nyugszik bele a változásba... No de majd hozzászokom.
Melissa bólintott. Sarah megígértette vele, hogy ezentúl t le telhet en segít a ház körül, és
gondoskodik a többiekr l. Máris tartotta magát az adott szóhoz: fektette le Samet, méghozzá a
saját ágyába. Mellé fektette a mackót, és megkérte, hogy egy id re hagyja békén az apját.
- Miért, talán beteg? - kérdezte a kisfiú aggodalmasan. - Olyan furán viselkedett ma este.
- Csak egy kicsit ideges volt - rázta meg a fejét Melissa. - Azt hiszem, felizgatta az anyuval
való találkozás.
- Pedig szerintem isteni volt - vigyoródott el boldogan Sam, magához szorítva a mackót.
Mel rámosolygott, és hirtelen ezerévesnek érezte magát.
- Szerintem is. De tudod, a feln tteknek nehezebb...
Sam bólogatott, mintha értené, pedig hát meg sem legyintette a valóság. De azért kibökte,
amit a szüleit l soha nem mert volna megkérdezni. - Mondd, Mel...
Szerinted haza fog jönni? Úgy értem, igazából...
Apuhoz, hozzánk... szóval úgy, mint azel tt..: N vére sokáig habozott a válasszal;
igyekezett mindent végiggondolni, de akárcsak az apja, is tudta már a választ. - Nem tudom . . . -
szólalt meg végül. - De azt hiszem, nem.
Sam újra bólintott. Most, hogy viszontlátta anyját, és ígéretet kapott, hogy néhány hét után
újra elmehet hozzá, kezdett megbékélni a helyzettel; abba is belenyugodott, hogy Sarah esetleges
hazalátogatásáról szó sem esett. - Szerinted apu nagyon dühös rá?
Mel ismét megrázta a fejét.
- Nem, szerintem egyszerűen csak szomorú. Azért is borult ki ma este.
Sam bólintott, és letette fejét a párnára. - Jó éjszakát, Mel... Te olyan édes vagy:.. - Mel
pedig úgy tett, mint Bostonban Sarah: lehajolt, megcsókolta a kisfiút, és gyengéden megsimogatta a
haját.
- Te is édes vagy, akármilyen pimaszul viselkedsz néha! - Ezen mindketten jót nevettek,
aztán Mel villanyt oltott, és becsukta az ajtót. Szobájába menet lát-ta, amint Benjamin kimászik az
ablakon, és villám-gyorsan földet ér. A lány az árnyékba húzódva figyelte, aztán lehúzta a red nyt,
és végigd lt az ágyán. Volt mir l gondolkodnia, csakúgy, mint valamennyiüknek ezen az éjszakán.
Mind sokáig virrasztottak, és Sarah járt az eszükben. Mel úgy vélte, hogy akármit műveljen is a
bátyja, az csak rá tartozik, bár nem esett nehezére, hogy kitalálja; hová mehetett. Bár a tilalmi id
még nem járt le, Benjamin, ha tehette, most is Sandránál töltötte az estéket.

Tizedik fejezet

Amikor Daphne másnap délel tt tíz óra után belépett Oliver irodájába, el ször azt hitte,
minden rendben van, és a bostoni kirándulás jól sikerült.
- Na, milyen volt? - kérdezte, de Oliver tekintetéb l máris kiolvasta a választ. A férfi olyan
volt, mint akit villámcsapás ért.
- Ne is kérdezze.
- Istenem, annyira sajnálom...
- Én is. Összeállította már a diákat?
Daphne bólintott, és aztán munkához láttak anélkül, hogy a hétvégér l több szó esett volna.
Délután négyig dolgoztak, és Olivernek hosszú id után el ször most megkönnyebbülés volt a
munka; élvezte, hogy valami eltereli a figyelmét Sarah-ról, de még a gyerekekr l is.
Aznap kilencre ért haza, és az elkövetkez estéken még többet késett; egy nagyonjelent s
ügyfél számára kellett összeállítániok a hirdetési kampány anyagát.
Ezúttal azonban a gyerekekkel nem volt semmi baj, három hét múlva pedig Sarah ismét
meghívta ket magához. Oliver most már nem kísérte el ket, és Benjamin sem ért rá; már korábban
megbeszélte, hogy sítúrára megy a barátaival. így hát Mel és Sam kettesben kelt útra.
Péntek este, mire Oliver megjött, már teljes csend és sötétség borult a házra; még Aggie sem
volt otthon, mert néhány napra a húgához utazott New Jerseybe.
Furcsa érzés volt ennyire egyedül, de némileg meg is könnyebbült. Már három hónap telt el
Sarah távozása óta, és ezalatt csak emésztette magát, aggodalmaskodott a gyerekek miatt,
küszködött a nap minden percében rázúduló felel sséggel; és hajszolta magát Purchase meg az
iroda között. Id nként igazat kellett adnia Daphnenak: egyszerűbb lenne, ha New Yorkban élnének,
de erre még nem tudta rászánni magát. Majd talán egy-két év múlva.... Maga is csodálkozott, hogy
ilyen hosszú távú terveket sz , és Sarah-t kihagyja bel lük. Kietlenül üresnek tűnt a jöv .
Szombaton apjával vacsorázott; vasárnap délután pedig meglátogatta az anyját, aki egyre
csak azt emlegette, hogy szeretne hazamenni, és dolgozgatni a kertben. Hogy most hol van,
nemigen tudta. Nyomasztó látvány volt, bár voltak pillanatok, amikor úgy látszott: világosabb az
agya, mint a többi betegé.
Szombat este megkérdezte apjától, jól érzi-e magát.
- Nagyjából - mosolygott bágyadtan az öregúr. - Csak borzasztó magányos vagyok nélküle.
 Oliver felsóhajtott. - Ismerem ezt az érzést, apa - mondta szomorkásan, és ismét eszébe
jutott, micsoda keserű játéka a sorsnak, hogy így egyszerre maradtak magukra.
- Neked legalább ott vannak a gyerekek.
- Miért nem jössz át hozzájuk gyakrabban? Sam annyira vágyik utánad!
- Talán majd holnap délután... - mondta George, de Ollie elmagyarázta, hogy akkor a
gyerekek éppen Bostonban lesznek az anyjuknál.
Mel és Sam ezúttal is jó hangulatban jött haza, de a kislány jó el re figyelmeztette öccsét:
apunak ne sokat meséljen a kirándulásról, Jean-Pierre-r l pedig egy árva szót se szóljon. A
fiatalember szombat este jelent meg, hogy összeismerkedjék velük, és bár Sarah csak mint jó
barátját mutatta be, Mel titkon azt gyanította, hogy bele van esve a mamába. Huszonöt éves volt, és
franciaországi ösztöndíjjal tanult az egyetemen. Rengeteg yiccet tudott, mindnyájukat
megnevettette, és saját készítésű pizzát tálalt fel nekik. Sam el volt ragadtatva t le, de Mel
elmagyarázta, hogy apjukat aligha érdekelné az új ismeretség.
- Mit gondolsz, együtt jár a mamával? - kíváncsiskodott Sam. Úgy rémlett neki, hogy
amikor egyszer kiment a konyhába kóláért, azok ketten éppen csókolóztak.
- Ne hülyéskedj már... - intette le Mel azon nyomban. Amúgy is jobban foglalkoztatta ket,
hogy Sarah megígérte: a tavaszi szünid ben elutazik velük valahová.
- Mit gondolsz, hová megyünk majd? - kérdezte Sam.
- Fogalmam sincs. Majd kiderül.
Sarah végül úgy döntött, hogy síelni mennek Massachusettsbe. Még Benjamin is megígérte,
hogy velük tart. Ám öt nappal az indulás el tt Oliver irodájában megszólalt a telefon. Benjamin
iskolája jelentkezett a hírrel, hogy a fiú hónapok óta lóg az órákról, több tárgyból bukásra áll, és
pótvizsgát kell majd tennie.
Oliver egy értekezletr l rohant ki, mert attól tartott, valami baleset érte a fiát, és most nem
hitt a fülének. - Benjamin?! Ez képtelenség! Hiszen eddig volt az osztályels !
- Az az id már rég elmúlt, Mr. Wátson - mondta az igazgatóhelyettes, aki személyesen
akart beszélni az apával. - Január óta a színét is alig látjuk, és majdnem minden tárgyból csupa
elégtelenje van.
- Miért nem szóltak korábban? Hogyan várhattak ilyen sokáig? - csattant fel Oliver.
Egyszerre haragudott a fiúra, önmagára, az iskolára és Sarah-ra, aki az egész lavinát elindította. Úgy
látszik, a bajok már sosem érnek véget.
- Három hónapja üzengetünk magának, de egyszer sem válaszolt. .
Oliver azonnal megértette, hogy Benjamin sikkasz-totta el az üzeneteket. - a gazember... -
motyogta, aztán megkérdezte: - És mi a helyzet az egyetemi jelentkezésével?
- Még nem tudom. Természetesen értesítenünk kell az intézményeket, ahová beadta a
jelentkezését, de másfel l tisztában vagyunk az enyhít körülményekkel. Hiszen ismerjük t;
tudjuk, milyen kiváló tanuló volt mindig. Talán ha hajlandó lenne beiratkozni a szünidei
tanfolyamra... És persze sokat számít, hogy mostantól milyenek lesznek a jegyei. Az utolsó félév
lesz a perdönt . . .
- Értem. - Oliver lehunyta szemét, hogy mindezt feldolgozhassa, de közben valami
balsejtelem ébredt benne, és rettegett attól, amit még hallania kell. - Más probléma nincs a fiúval?
- Hát tudja, Mr. Watson, vannak bizonyos dolgok, amik nem igazán ránk tartoznak . . .
- Mit jelentsen ez?
- A Carter lányra céloztam. Az a véleményünk; hogy ez az ügy összefügg Benjamin
magatartásával.
A kislánynak is volt elég baja az idén, a szülei elváltak, meg aztán sem olyan . . . szóval
nem olyan jó tanuló, mint Benjámin, illetve, mint amilyen Benjamin régebben volt. Mindenesetre a
kapcsolatuk túlságosan le-köti mindkett jüket; arról is szó van, hogy Sandra kimarad az iskolából.
Azt már megmondtuk az édesanyjának, hogy semmiképpen sem vizsgázhat együtt a többiekkel. . .
Ó, a keserves életbe... házifogságra ítélte, elvárta, hogy vacsorára otthon legyen, a kölyök
pedig közben iskolát kerül, és összeszűri a levet valami ostoba kis tyúkkal . . .
- Azonnal kezembe veszem az ügyet. És nagyon hálás lennék, ha sikerülne megoldani, hogy
mindez ne érintse Benjamin továbbtanulását. - Akármelyik nap megjöhetett a válasz a Harvardról, a
Yale-r l vagy Princetonból, és akkor Benjamint pótvizsgára utasít-ják . .
- Nagyon Jól tudjuk, milyen nehéz a helyzetük, Mr. Watson, most, hogy Mrs. Watson
elment; de talán ha valamivel több id t szentelhetne a fiúnak.: A szavak az elevenébe vágtak.
Hiszen úgy érezte, igazán mindent elkövet, hogy minél többet legyen a gyerekeivel de közben
fülébe csengtek Benjamin szavai: kilenc el tt soha nem vagy itthon...
- Megteszek mindent, ami t lem telik. És még ma este beszélek a fejével.
- Nagyon helyes. Mi is majd folyamatosan tájékoztatjuk.
- Hívjanak csak akármikor, itt az irodámban.
- Ez csak természetes.
Oliver letette a kagylót, aztán csak ült, lehorgasztott fejjel, leveg után kapkodva. Néhány
perc múlva tehetetlenségében feltárcsázta Sarah bostoni számát, de az asszony szerencsére nem volt
otthon. Ez már különben sem az baja, hiszen valamennyiük életéb l kisétált. A gond most már
csak egyes-egyedül az övé.
Aznap már négykor otthagyta az irodát, és hat el tt haza is ért. Már otthon várta Benjamint,
aki jókedvűen, magabiztosan toppant be, hóna alatt a tanköny-vekkel. Apja k kemény pillantása
azonban megállította:
- Benjamin, kérlek, gyere be a dolgozószobámba.
- Valami baj van? - Apja arcáról leolvashatta, hogy komoly dologról lehet szó, de nem is
gyanította, mi vár rá. Mihelyt belépett az ajtón, Oliver teljes er b l pofon vágta. Soha egyik
gyerekét sem ütötte meg, csak Benjaminnak paskolta el a fenekét négyéves korában, amiért villát
dugott a csatlakozóba. Akkor is az vezérelte, mint most: hogy a fiú ne felejtse el az esetet; csakhogy
most a bűntudat és a tehetetlenség is munkált benne. Benjamin megtántorodott, aztán egyetlen szó
nélkül, vérvörös arccal leült. Tudta már, hogy apja mindenre, vagy majdnem mindenre rájött, és
sejtette, mi lesz a folytatás.
- Sajnálom... Ezt nem akartam - mondta Oliver, miközben becsukta az ajtót. - De úgy érzem,
csúnyán becsaptál. Mr. Young hívott fel ma az irodámban . . . Mi a fenét csinálsz te
tulajdonképpen?
Benjamin mereven bámulta a padlót, és csak nagy sokára nézett fel apjára.
- Ne haragudj, apa... Nem lehetett... Szóval nem tudom . . .
- De azt legalább tudod, hogy pótvizsgára külde-nek?
Benjamin bólintott.
- És azzal is tisztában vagy, hogy ezután már aligha juthatsz be egy rendes egyetemre? Jó
esetben is veszítesz egy évet, és nagy mázlid van, ha megúszod egy nyári tanfolyammal. És hová a
pokolba lettek az értesítések; amiket az iskola küldött nekem?
- Kidobtam ket - mondta szintén Benjamin, és olyan boldogtalanul nézett apjára, mintha
visszavedlett volna tízéves kisfiúvá. - Úgy gondoltam, majd mindent rendbe hozok, és neked meg
se kell tudnod semmit.
Oliver fel-alá járkált, majd hirtelen megállt, és rámeredt..- És mi a szerepe ebben annak a
lánynak?
Annak a Sandra Carternek, ha jól tudom a nevét. - Igazából a név kitörölhetetlenül
bevés dött az agyába.
Már rég sejtette, hogy ezúttal egy könnyű flörtnél többr l van szó, de hogy fia szerelmi
ügyének ilyen következményei is lehetnek, azt álmában sem hitte volna. - Gondolom, viszonyod
van vele. Mióta tart a dolog ?
Benjamin válasz helyett ismét a padlóra meredt.
- Válaszolj, a rohadt életbe! Mi folyik itt? Young szerint arról van szó, hogy kimarad az
iskolából. Mi-féle lány ez? És én miért nem ismerhettem meg?
Benjamin hirtelen felemelte a fejét, és dacosan nézett szembe apjával.
- Rendes lány, apa. Szüksége van rám, és én szeretem. - A második kérdésre inkább nem
válaszolt.
- Hát ez gyönyörű. Szüksége van rád, mint társra a lógásban ?
 - Nem fog kimaradni, apa . . . most még nem . . . Csak éppen nehéz id n ment át... A papája
otthagyta ket... Szóval mindegy. Hosszú mese.
- Roppant megható. És mert minket is itt hagyott az anyád, most kéz a kézben kerülitek az
iskolát. És mi lesz ezután? Te elszeg dsz egy benzinkúthoz, pedig bárpincérn lesz? Nem ezt
vártam t led, és te sem erre készültél. Ennél többet érsz... és bizonyára is. Az é szerelmére,
Benjamin, szedd össze magad!
Benjamin még soha nem látta ilyen keménynek és keserűnek az apja arcát; most látszott
csak, mennyire megviselte az elmúlt három és fél hónap.
- Követelem, hogy ne találkozz vele többé. Mégpedig mától kezdve! Értetted? És ha
vonakodsz, hát istenemre, elküldlek valami isten háta mögötti katona-iskolába, ha muszáj. Nem
tűröm, hogy így tönkretedd az életedet, csak azért, mert fel vagy zaklatva, és mert valamennyien
kutyaszorítóba kerültünk. Az élet még sok más megpróbáltatást tartogat, fiam, és minden azon
múlik, hogy te gy zöd-e le ket, vagy hagyod, hogy összezúzzanak.
Benjamin most már nyugodtan nézett vissza rá. Makacs, mint én, gondolta Oliver; vagy, ami
még rosszabb, olyan makacs, mint az anyja. - Ezentúl rendesen járok iskolába, apa, és a jegyeimet
is kijavítom. De Sandrához akkor is ragaszkodom.
- Még csak az hiányzik! Annak az ügynek vége. Világos?
Benjamin felállt. Kék szeme vadul izzott, s mintha még vörös haja is lángolt volna. - Nem
szakítok vele.
Megmondom nyíltan a szemedbe. És nem kényszeríthetsz. Ha muszáj, elköltözöm itthonról.
- Ez az utolsó szavad?
Benjamin csak bólintott.
- Helyes. A tanév végéig sehová se mehetsz itthonról; mindaddig, amíg fel nem tornásztad a
jegyeidet, amíg az iskola nem közli, hogy még pisilni sem mentél ki az osztályból, amíg le nem
vizsgáztál, és fel nem vettek egy hozzád méltó egyetemre. Akkor majd meglátjuk, hogyan lesz
tovább Sandrával.
Egy másodpercre elhallgatott. A düht l remegve meredtek egymásra.
- Most felmehetsz a szobádba. De figyelmeztetlek, Benjamin Watson: éjjel-nappal a
sarkadban leszek, meg se próbálj elcsatangolni. Ha kell, felhívom a lány anyját is.
- Ne fáraszd magad. Úgysincs otthon soha.
- Elbűvöl hölgy lehet - mondta Oliver lihegve; egyszerűen nem ment a fejébe, hogyan
ragaszkodhat a fia ilyen elszántan ahhoz a lányhoz, és rettenetesen aggódott érte.
- Elmehetek?
- Megkérlek rá: - Aztán, amikor Benjamin már az ajtóhoz ért, enyhültebben tette hozzá: - És
nagyon sajnálom, hogy megütöttelek. Félek, hogy én is ki-készültem, és ez a te ostoba viselkedésed
nemjavított a helyzeten.
Benjamin biccentett, aztán becsukta maga után az ajtót, Oliver pedig lassan, egész testében
remegve huppant le egy székre.
Kés bb rengeteget töprengett a dolgon, és a következ héten úgy érezte, tudja már, mit kell
tennie, vagy legalábbis mi az, amit még megtehet. Elment az iskolába, beszélt az igazgatóval, aki
el ször habozott, de végül azt mondta: ha Oliver valóban el tudja helyezni fiát egy hasonló jellegű
iskolába, k nem állnak az útjába.
Oliver tisztában volt vele milyen nehéz helyzetbe hozza gyerekeit, de nem tehetett mást, és
abban bízott, hogy talán éppen ez lesz a legjobb megoldás valamennyiük számára. A tavaszi
szünid re elküldte ket Sarah-hoz, és ragaszkodott hozzá, hogy Benjamin se maradjon otthon;
addig fenyeget zött, míg a fiú végül lógó orral csatlakozott testvéreihez. Mialatt távol voltak, négy
iskolát is felkeresett, és csodák csodája, az egyik - talán épp a legjobb - hajlandónak mutatkozott
átvenni Benjamint. Úgy hát amilyen gyorsan csak lehet, felköltöznek New Yorkba, lakást bérelnek,
és a három gyerek új iskolába fog járni. Úgy legalább Benjamin elszakad a lánytól meg a
cimboráitól, akik ugyancsak elvonnák figyelmét a tanulástól, Oliver pedig minden este már hatra
hazaérhet. Két hónappal ezel tt Daphne is éppen ezt javasolta, csak akkor Oliver még azt hitte,
évekbe telik, amíg rá tudja szánni magát. Most a kétségbeesés érlelte meg ily gyorsan a döntést.
 Mindkét érintett iskola készségesnek mutatkozott; a purchase-i mégy abba is beleegyezett,
hogy ha Benjamin a hátralév két hónapban New Yorkban jó eredményt ér el, leteszi valamennyi
vizsgáját, és nyáron visszamegy Purchase-be a szünidei tanfolyamra, akkor, régi osztályával együtt
érettségizhet. Álmodni sem lehetett volna jobb megoldást. Melt simán átvették egy jó nevű
lányiskolába az Uppér East Side-on, és Sam számára is akadt megfelel egész napos iskola. Ha
kapkodva kellett is dönteni, mindhárom gyerek a lehet legjobb helyre került. És végül, két nappal a
hazatérésük el tt, Oliver, aki Daphne társaságában rótta az utcákat, nagyszerű lakásra is bukkant:
egy bankár adta ki, aki családostól egy évre Párizsba költözött.
A házban portás és liftes is volt; a lakásból kellemes kilátás nyílt, volt négy kényelmes
hálószobája, tágas és kitűn en felszerelt konyhája, és a konyha mögött szép nagy szoba Ágnes
számára. Egész vagyonba ke-rült ugyan, de Oliver úgy vélte, megéri. Tíz nap alatt sikerült mindent
elintéznie. Most már csak az volt hátra, hogy a gyerekekkel is közölje a fejleményeket.
Miután aláírta a lakásbérleti szerz dést, Daphneval együtt letelepedett az új lakás
nappalijában. A n aggodalmasan méregette; úgy vélte, ahhoz képest, hogy mennyire húzódozott
két hónapon át mindennemű változtatástól, most túlságosan is gyors tempót diktált magának. Akkor
állt be a fordulat, amikor ráeszmélt: Sarah nem jön haza többé.
Bár eszében sem volt, hogy szemrehányást tegyen Olivernek, a férfi mégis védekezett:
- Azt hiszem, mindnyájunknak jobb lesz így.
-. Én is úgy gondolom. De mit szólnak majd a gyerekek ?
- Mit szólhatnának? Ha továbbra is ingálom New York és Purchase között, nem tudom
szemmel tartani Benjamint. És ha júniusig kiderül, hogy rosszul dön-töttem, még mindig
visszaköltözhetünk Purchase-be, és szt l a gyerekek visszamehetnek a régi iskolájukba. De
szerintem már az elején ezt a megoldást kellett volna választanom.
Daphne bólintott. Elvégre nem történik semmi jóvátehetetlen, és mindenképpen érdemes
kipróbálni, mi-el tt Purchase-ben Benjamin feje fölött összecsapnak a hullámok.
- Nem fél, hogy túl radikális a változás?
- Úgy érti, elment a józan eszem? - vigyorgott idegesen Oliver. t is ugyanez a kérdés
foglalkoztatta, hiszen maga sem értette, hogyan tudta néhány rövid nap alatt újjászervezni öt ember
életét. Rettegett a perct l, amikor be kell avatnia a gyerekeket, de ugyanakkor kellemes izgalmat is
érzett. Akármilyen indítékok vezették is, mégiscsak érdekes, új élet virrad valamennyiükre;
Benjamin számára pedig el sem lehetett képzelni jobb megoldást.
- Ha számít a véleményem: szerintem a lehet legbölcsebben döntött. Más kérdés, hogy a
gyerekeknek ilyen rövid id n belül már a második nagy változással kell szembenézniök.
- De talán ezúttal kedvez változásról van szó - nézett körül Oliver a helyiségben. A lakás
igazán szép volt, és úgy gondolta, a gyerekek - és különösen Melissa - hamar megszeretik majd a
szobájukat. A ház a fákkal szegélyezett East 84th Streeten állt, két sarokra a Central Parktól. Ha
már New York, akkor éppen ilyen lakást képzelt magának. Aztán egyszer csak elfogta a félelem.
Hiába van meggy z dve róla, hogy helyesen döntött, mit csinál, ha a gyerekek mégis
megbokrosodnak?
- Valóban úgy gondolja, hogy épeszű vagyok?
- Valóban úgy gondolom. Szerintem minden kialakul majd, csak azt ne várja, hogy a srácok
ugrándoznak majd örö nükben, és gratulálnak az ötletéhez.
Bármennyire megkönnyíti is a dolgukat, el ször meg fognak rémülni. Id t kell adnia nekik,
hogy megemésszék.
- Tudom. Én is így képzeltem.
Arra azonban, ahogyan a gyerekek végül a bejelentést fogadták, mégsem volt felkészülve.
Másnap, amikor megjöttek a vakációról, értük ment a repül térre. Azonnal a város felé
indultak, és útközben azt mondta: nagy meglepetést tartogat számukra, közelebbit azonban nem volt
hajlandó elárulni.
A gyerekek felajzott hangulatban voltak, lelkesen mesélték, milyen remekül érezték
magukat, merre jártak, mit láttak és Olivert ez egyszer nem dúlta fel a beszámoló; jobban izgatta,
amivel majd áll elébük.
 - Daphnehoz megyünk, apu? - kérdezte Melissa, de Oliver .csak a fejét rázta. Ágnest már
reggel beavatta; az asszony elképedt ugyan, de számára az volt a legfontosabb, hogy a gyerekekkel
maradjon, és beleegyezett, hogy velük tart. Így értek az új ház elé. Oliver parkolóhelyet keresett,
aztán a kapu felé terelte ket. A gyerekek kíváncsian néztek körül.
- Ki lakik itt, apu? - tudakozódott Sam, Oliver azonban most is csak a fejét rázta. A portás
meg sem állította ket: már ismerte Olivert, és tudta, hogy a 7/H számú lakás új bérl i érkeztek
meg.
Aztán beszálltak a liftbe, és Oliver szólt a mosolygós kezel nek, hogy a hetedik emeleten
álljon meg. Az ajtóhoz érve becsengetett, majd amikor semmi nem mozdult, derűsen vállat vont,
kivette zsebéb l a kulcsot, és szélesre tárta az ajtót a gyerekek el tt. Azok csak riadtan bámultak rá;
attól féltek, az apjuk megbolondult.
- Na, befelé, srácok. Csak folyvást, folyvást.
- De hát kinek a lakása ez? - suttogta Mel, földbe gyökerezett lábbal. Sam azonban
el recsörtetett, körülnézett, majd intett a többieknek: tiszta a leveg , beljebb jöhetnek.
És ekkor Benjamin agyában hirtelen világosság gyúlt. Gondterhelt arccal lépett a nappaliba,
mialatt Mel már sikongatott a szép antik bútorok láttán.
- Örülök, hogy tetszik, szívecském - mosolygott Oliver. - Ez itt az új New York-i kéglink.
Na, mit szólsz hozzá?
- Hűha! - suttogta a lány izgatottan. - És mikor fogjuk használni? - Soha nem hitte volna,
hogy valaha New Yorkban is lesz egy lakásuk.
- Akkor hét közben többé nem is jössz haza, apu? - kérdezte szorongva Sam. . .
- De még mennyire, hogy hazajövök! S t sokkal korábban, mint eddig. Itt fogunk lakni
valamennyien a tanév végéig, és aztán szeptemberben újra visszajövünk.
Igyekezett, hogy az egészet nagy kalandnak tüntes-se fel. A gyerekek azonban lassan
felfogták, mir l van szó, és mindhármuk arcára kiült az ijedtség.
- Azt akarod mondani, hogy átköltözünk ide? - kérdezte Mel valósággal elborzadva. - És mi
lesz a ba-rátainkkal?
- Láthatjátok ket a hétvégeken; meg egész nyáron.
És ha nem szokjuk meg, hát akkor jöv re ott maradunk Purchase-ben. De szerintem
legalábbis meg kell próbálnunk.
- Szóval iskolát kell változtatnom? - kérdezte a lány hitetlenkedve. Nem lehetett
köntörfalazni: Oliver csak bólintott, és végignézett rajtuk. Sam olyan volt, mint akit f be
kólintottak, Mel pedig leült, és zokogni kezdett. Benjamin hallgatott, és mereven, k kemény arccal
bámult apjára. Tudta, hogy a változásra jórészt miatta került sor, de ez mit sem enyhített haragján.
Apjuknak nincs rá joga, hogy ezt művelje velük. Már az is épp elég szerencsétlenség, hogy
az anyjuk elment, és akkor most még iskolát és várost is cseréljenek?
Forgassák fel az egész életüket? Csakhogy Olivernek éppen ez volt a szándéka, méghozzá
els sorban Benjamin miatt, és a fiú ezzel tökéletesen tisztában volt.
- Ugyan már, srácok, majd meglátjátok, milyen izgalmas lesz. Gondoljátok azt, hogy új
életet kezdünk valamennyien.
- És mi lesz Aggie-val? - kérdezte Sam, még gondterheltebben, mint az imént; újabb
családtagot már nem akart elveszíteni.
- is velünk jön - nyugtatta meg gyorsan Oliver.
- És Andy?
- is jöhet ha megbecsüli magát. De ha összerágja a bútort, le kell adnunk a nagyapához, és
majd a hétvégéken érte megyünk.
- Jól fog viselkedni! Megígérem! - Sam tágra nyílt szemmel, könyörögve nézett apjára, de
legalább nem sírt. - Megnézhetem a szobámat?
- Hát persze. - Oliver örült, hogy legalább Sam jó képet vág a dologhoz. Melissa még
mindig a tragikus h sn t játszotta. Benjamin pedig mogorván bámult ki az ablakon. - Most ugyan
még nem túl bizalom-gerjeszt , de majd ha áthozzuk a cuccaidat, remekül fog kinézni.
Szerencsére a korábbi tulajdonosnak is két fia és egy lánya volt, és így két; "férfias" és egy
rózsaszínű szoba várt rájuk. A lányszoba kétszer akkora volt, mint az otthoni, és a berendezés is
sokkal elegánsabb - csakhogy Melissa látni sem akarta.
- Nagyon men a szobád, Mel... csupa rózsaszín... tetszeni fog neked - biztatta Sam, amikor
visszatért a nappaliba.
- Nem izgat. Én nem költözöm ide. Elmegyek Ca-role-ékhoz vagy Debbie-ékhez.
- Err l ne is álmodozz - jelentette ki Oliver csendesen, de határozottan. - Itt fogsz lakni,
velünk együtt.
Már egy kitűn iskolát is találtam neked. Tudom, hogy nem lesz könnyű, de hidd el, Mel,
most ez a legjobb megoldás.
Benjamin ekkor hirtelen sarkon fordult.
- Azt akarja mondani, hogy így tud a legjobban szemmel tartani, és elzárni Sandrától -
sziszegte dühösen és keserűn. - Na és mi lesz a hétvégékkel, apa?
Akkor is kínai falat emelsz közénk?
- Már megmondtam, fiam: nem alkudozunk tovább.
Amíg ki nemjavítod a jegyeidet, nincs randevúzgatás.
Nem fogod eljátszani minden esélyed, hogy rendes egyetemre kerülj.
- Fütyülök rá. Nem izgat az egyetem.
- Amikor sorra töltötted ki a jelentkezési íveket, még nagyon is izgatott.
- Azóta sok minden megváltozott - morogta sötéten a fiú, és ismét az ablak felé fordult.
- Nos, mindenki megnézte, amire kíváncsi? - Oliver mindent elkövetett, hogy mentse a
látszatot, de csak Sam közreműködésére számíthatott.
- Van a háznak udvara, apu?
- Az nincs, kisfiam - mosolygott rá Oliver. - Viszont két sarokra itt a Central Park.
Végszükség esetén az is megteszi udvar helyett.
Sam egyetért n bólintott.
- Akkor mehetünk?
Melissa máris az ajtónál termett, Benjamin lassabban, gondolataiba révedve követte.
Szótlanul hajtottak vissza Purchase-be, ki-ki önmagával volt elfoglalva, csak Sam kérdezett
id nként ezt-azt.
Ágnes vacsorával várta ket, Sam pedig sürg sen beszámolt neki az új lakásról. -
Labdázhatok majd a Central Parkban . . . irtó klassz nagy szobám is van . . . és nyáron, mihelyt vége
a sulinak, visszajövünk ide!
Aggie érdekl dve hallgatta, de közben a szeme sarkából a másik kett t figyelte. Amióta
asztalhoz ültek, se Benjamin, se Melissa nem szólt egy árva szót sem.
- Mikor is költözünk, apu? - rikkantotta Sam.
- A jöv héten. - E szavak hallatán Melissa zokogva borult az asztalra, Benjamin pedig
néhány perc múlva kiment a konyhából, szó nélkül felkapta az el szoba-asztalról a kocsikulcsot, és
a következ percben már el is hajtott. Oliver nem vette le róla a szemét, de nem szólt.
Mel aznap már ki sem jött a szobájából, és Oliver hiába próbált benyitni, az ajtó zárva volt.
Csak Sam örült a költözésnek; volt az egyetlen, aki élvezte a változás izgalmát. Oliver, miután
lefektette, lement, hogy megvárja Benjamint. Látta, hogy a fiú folyamatosan dacol vele, és újabb
komoly megbeszélésre készült.
Benjamin csak hajnali kett korjött meg, Ollie pedig egyre nyugtalanabbul várakozott. Aztán
végre meg-csikordult a kavics, a kocsi megállt, és halkan nyílt a bejárati ajtó.
Oliver kilépett az el szobába, és feltette a szónoki kérdést:
- Nem akarsz egy kicsit elbeszélgetni?
- Nincs mir l!
- Úgy látszik, eddig volt. Fontos lehetett, ha hajnali kett ig tartott.
Válaszra sem várva megindult a konyhába, és kihúzott két széket, de Benjamin csak nagy
sokára, kelletlenül ült le.
- Na, mi az ábra, fiam?
- Nem tartozik rád.
 Hirtelen két ellenség nézett farkasszemet. Újszerű, fájdalmas érzés volt.
- Miért haragszol rám ennyire? Anya miatt? Még mindig engem hibáztatsz?
- Ez a te ügyed. Én a magaméval tör döm. És nem tetszik, hogy parancsolgatsz. Ehhez már
túl öreg vagyok.
- Tizenhét éves vagy, és hiába akarsz feln tt lenni, még nem vagy az. És nem szeghetsz meg
sorban minden szabályt, mert el bb-utóbb drágán megfizetsz érte. Az életben mindvégig vannak
szabályok, akár tetszik az embernek, akár nem. Most például nem juthatsz be az egyetemre, ha nem
tör dsz velük.
- Szarok az egyetemre.
- De hát mi a bajod? - kérdezte Oliver döbbenten.
- Sokkal fontosabb ügyekkel kell foglalkoznom. - Oliverben felrémlett, hogy a fia talúr
sokat ivott, de nem látszott részegnek.
- Például mivel? Talán azzal a lánnyal? A te korodban, Benjamin, múló dolog az ilyesmi. És
ha nem az, akkor is csak évek múlva veheted komolyan. El ször be kell fejezned a középiskolát,
aztán el kell végezned az egyetemet, utána rendes állást kell szerezned, és csak akkor alapíthatsz
családot. Hosszú út áll el tted, és isten ments, hogy letérj róla, mert akkor a híd alatt végzed.
Benjamin magába roskadva hallgatta apját, aztán hirtelen felszegte a fejét.
- Én nem költözöm veletek New Yorkba. Ne is számíts rá.
- Nincs más választásod. A házat lezárom, és csak a hétvégeken nyitom ki. Azt pedig, hogy
egyedül élj itt, nem engedem. Látod, ilyen egyszerű az egész. És ha tudni akarod az igazat, jórészt
miattad költözünk el, hogy összeszedhesd magad, amíg még nem kés , és es-ténként többet
lehessek veletek.
- Csakhogy máris kés . És én itt maradok.
- De miért?
Végtelennek tűn csend ülte meg a helyiséget.
- Nem hagyhatom itt Sandrát - szólalt meg nagy sokára a fiú.
- És ha megengedem, hogy a hétvégeken találkoz-zatok?
- A mamája elköltözik Kaliforniába, és neki nem lesz hol laknia.
Oliver maga elé képzelte a helyzetet, és beleborzongott.
- Miért nem megy is az anyjával?
- Nem jönnek ki egymással. Az apjától meg egyenesen rosszul van. Úgyhogy hozzá sem
hajlandó menni.
- Hát akkor mihez kezd?
- Itt marad. Abbahagyja az iskolát és állást keres magának. Én pedig nem hagyom egyedül.
- Nemes gesztus. Bár úgy látom, a hölgy eléggé önálló.
- Tévedés. Igenis szüksége van rám.
Most el ször nyílt meg apja el tt, és volt hajlandó egyáltalán beszélni a lányról. Oliver
meghatódott, de amit hallott, meg is rémítette. Úgy látszott, Sandra Carter nem az a fajta lány,
akivel üdvös komoly kapcsolatba bonyolódni; valószínűbb, hogy csak bajt hoz környezetére.
- Nem hagyhatom el, apu -. ismételte makacsul Benjamin.
- Ha sszel egyetemre mégy, úgyis el kell válnod t le. Jobb lenne most egy füst alatt
rendezni az ügyet, amíg nem okoz még nagyobb gondot.
Oliver hangjában enyhe gúny csengett, Benjamin azonban csak legyintett, és
rendíthetetlenül ismételte:
- Nem mehetek.
Oliver hirtelen elvesztette a talajt a lába alól.
- Hová nem mehetsz? New Yorkba vagy az egyetemre ?
- Sehová - hangzott a kurta és meglehet sen elkeseredett válasz.
- De miért?
Újabb hosszú hallgatás következett. A végén Benjamin felnézett, és elszánta magát a
vallomásra. Már túlságosan régen hordozta magában a titkot, és ha apját valóban ennyire érdekli,
hát tessék; megosztja vele.
 - Mert gyereket vár.
- Úristen . . . És ezt miért titkoltad mostanáig, te szerencsétlen?
- Nem is tudom... Úgy gondoltam, nem érdekelne... és különben is, az én ügyem.
Lehorgasztotta a fejét, és úgy látszott, mintha összeroskadna a ránehezed gond alatt.
- Ezért akarja az anyja is itt hagyni?
- Részben. De amellett tényleg nincsenek jóban, és ráadásul új udvarlója is van.
- És mi a véleménye arról, hogy a lánya gyereket vár?
- Azt mondja, ez Sandra baja, nem az övé. Azt tanácsolta, hogy vetesse el a gyereket.
- És hajlandó rá?
Benjamin a fejét rázta. - Soha nem engedném meg neki. - Most már nem leplezett semmit;
szeméb l törhetetlen meggy z dés sugárzott, mintha benne élne tovább apja hajdani értékrendje.
Oliver fel-alá kezdett járkálni a konyhában.
- Az isten szerelmére, Benjamin . . . mi az, hogy nem engednéd meg? Mi az ördögöt kezdjen
egy tizenhét éves lány egy csecsem vel? Vagy esetleg hajlandó lenne örökbe adni?
Benjamin ismét megrázta a fejét.
- Nem. Azt mondja, megtartja.
- Benjamin, könyörgök, térj észhez. Most már három ember életét akarod tönkretenni, nem
csak a magadét. Beszéld rá a lányt az abortuszra.
- Nem lehet.
- Miért?
- Mert már a negyedik hónapban van.
Oliver visszaroskadt a székre.
- Úristen, micsoda slamasztikába másztál bele? Nem csoda, hogy kerülted az iskolát, és
elrontottad a jegyeidet. De mondok én neked valamit, fiam: együtt fogunk kikeveredni ebb l a
zűrb l. El ször is, ha törik, ha szakad, jöv héten velem jössz New Yorkba.
Most Benjamin állt fel, mint aki kifogyott a türelemb l.
- Már megmondtam, apa, hogy nem hagyom el Sandrát. Egyedül van, állapotos, és az én
gyerekemet hordja. Én pedig ragaszkodom mindkett jükhöz.
Hozzá is, a gyerekhez is. - És ekkor egyszer csak elfutotta szemét a könny; megviselt volt,
elcsigázott, és elege volt a vitából. Túl sok mindennel- kellett megbirkóznia, az apjával való
huzakodás már meghaladta erejét. - Értsd meg, apa, szeretem t. Kérlek, ne ártsd bele magad ebbe
az ügybe.
Arról hallgatott; hogy feleségül kérte a lányt, de Sandra nemet mondott. Nem volt nagy
véleménye a házasságról, és nem akart a szülei sorsára jutni.
Oliver odalépett a fiához, és átkarolta.
- Gondolkozzjózanul, mindkett tök érdekében. Ha most elrontod az életed, abból senkinek
sem lesz hasz-na. Hol lakik most a lány? - Közben számtalan lehet ség cikázott át az agyán..
Például az, hogy Sandra köl-tözzön be a leányanyák otthonába; majd állja a költ-ségeket.
- Még otthon, de már kiszemelt egy lakást Port Chesterben. Én fizetem a lakbért.
- Ez nagyon szép t led, csakhogy rövidesen sokkal több pénzre lesz szüksége. Van neked
fogalmad arról; milyen rengetegbe kerül egy kisbaba?
- Akkor mit tanácsolsz, apa? - Benjamin hangja is-mét csupa keserűség volt. - Kapartassuk
ki, mert az az olcsóbb? Az én gyerekemr l van szó, és én nem mondok le egyikükr l sem. Hát nem
tudod megérteni ?
Eszem ágában sincs New Yorkba költözni. Itt fogom letenni a vizsgáimat. Ha kell,
Sandrához költözöm . .
- Kifogytam az érvekb l. Biztos, hogy a negyedik hónapban van?
Benjamin bólintott, Oliver pedig csüggedten eszmélt rá, hogy a kis "baleset" éppen akkor
történt, amikor Sarah elhagyta ket. Az esemény valamennyiüket felkavarta; de Benjamin egy
életén át fizethet azért, mert bánatában vigaszt keresett.
- Biztos, hogy nem hajlandó lemondani róla?
- Nem, apa. Sem , sem én. Igazán nem értelek: mindig úgy tudtam, hogy ellenzed az
abortuszt.
Az ütés talált. Hiszen volt az, aki háromszor is ha-dat üzent Sarah-nak, hogy megvédje
gyermekeit; és most akarja eltenni az útból Benjamin gyerekét.
Csakhogy ez a helyzet mégis egészen más...
- Általában ez így is van. De most a te életedr l van szó, és az fontosabb nekem, mint ez a
gyerek.
- A gyerek nem csak az én vérem és Sandráé, de a tiéd és anyué is . . . Senki sem ölheti meg
...
- És mib l fogod eltartani?
- De, ha muszáj, az iskola mellett is dolgozhatok. És Sandra is elmehet állásba. Hidd el, apa,
eszében sincs, hogy zsaroljon engem. Véletlenül történt így, és most igyekszünk, hogy t lünk
telhet en megbirkózzunk a helyzettel.
Csak hát ami kett jükt l telik, az nem sok, és ezt Benjamin is nagyon jól tudta.
Oliver most már megértette, miért tűnt el a fiú minden este, miért volt olyan nyomott
hangulatban, és miért szállt szembe vele.
- Tulajdonképpen mióta tudjátok?
- Talán két hónapja... Sandra el ször nem volt biztos benne, mert soha nem jön meg neki
pontosan, és akkor elküldtem a kórházba.
- azt jól tetted. És most? Legalább orvosi felügyelet alatt van?
- Havonta egyszer elviszem: Ugye az elegend ?
Benjaminon látszott az aggodalom, és Oliver csak most kezdte felfogni, mi történik. Az
kisfia apa lesz . . . Hihetetlen . . .
- Egyel re még igen. De nem lenne okosabb, ha Sandra beköltözne az egyedülálló anyák
otthonába?
Ott a gondját viselnék, és segítenének, hogy majd el-rendezze a gyerek sorsát.
Benjamin azonnal. résen volt.
- Miféle segítségre gondolsz?
- Az rajtatok múlik... De addig is jó helye lenne ott . . . hasonló sorsú lányok között . . .
- Majd megkérdem t le - bólintott Benjamin. Úgy érezte, a javaslat nem elvetend .
- Mikorra is várjátok a babát?
- Szeptember végére.
- Addigra te már az egyetemen leszel.
- Talán igen, talán nem.
Egyiküknek sem volt kedve az újabb ütközethez.
Hajnali négyre járt már, és mindketten halálosan fáradtak voltak.
- Feküdj le; majd holnap folytatjuk. - Gyengéden és szomorúan simogatta meg a fiú vállát. -
Sajnálom, fiam; hogy így történt. Mindkett tökért fáj a szívem.
De majd megoldjuk valahogy.
- Köszönöm, apa.
De ahogy ki-ki felment a szobájába, a maga gondjába-bajába merülve, és némán, zajtalanul
magára csukta az ajtót, - egyikük arcán sem tükröz dött sok bizakodás.

Tizenegyedik fejezet

Azon a héten majd minden éjjel órákig tanakodtak; de nem jutottak messzire. Egy este
Oliver még arra is rászánta magát, hogy elmenjen Sandrához, de amit tapasztalt, még inkább
lehangolta. Csinoska, nem túl okos lány, aki nagy magányában mintha egy másik bolygón élt volna;
rettegve kapaszkodott Benjaminba, mintha volna az egyetlen emberi lény, aki megvált-hatja. De
egy dologban éppoly hajthatatlannak bizonyult, akárcsak a fiú: ragaszkodott a gyermekükhöz.
Oliver végs kétségbeesésében felhívta Sarah-t.
- Egyáltalán sejted, mi zajlik a nagyobbik fiad körül?
Egy folytatásos szappanopera h sének érezte magát, de mégis beszélni kellett róla: hátralév
életében, csak nem cipelheti annak a lánynak meg a gyerekének a gondját.
- Tegnap este felhívott. Szerintem nem kellene beavatkoznod.
Oliver legszívesebben megfojtotta volna a telefonzsinórral.
- Meg rültél? Nem fogod fel, hogy tönkreteszi magát ?
- Mégis, szerinted mit csináljon: ölje meg azt a lányt?
Oliver nem hitt a fülének.
- Kérlek, ne szórakozz velem. Én azt mondom, el kéne vetetnie a gyereket, vagy legalább
örökbe kellene adnia. és legf bb ideje, hogy Benjamin végre észhez térjen.
- Nem ismerek a régi Oliverre! Mióta lettél ilyen lelkes híve az abortusznak?
- Azóta, hogy a tizenhét éves fiam felcsinálta a tizenhét éves barátn jét, és egy nemes
gesztussal mindkett jük életét tönkre akarja tenni.
- Ha ezt tartja helyesnek, nincs jogod beleszólni.
- Nem tudom elhinni, hogy te beszélsz így. Hát mi bújt beléd? Nem érdekel már a
fiadjöv je? Nem érted, hogy ki akar maradni a középiskolából, és végleg lemond az egyetemr l?
- Majd észhez tér. Várd csak ki, amíg a gyerek éjjel-nappal a fülébe bömböl, úgy, ahogy
tette. Akkor majd a lábad elé borul, hogy húzd ki a csávából. De addig azt kell tennie, amit jónak
lát.
- Azt hiszem, neked is elment az eszed, nem csak neki. Valami örökletes betegség lehet. És
talán neki is ezt ajánlottad ?
- Azt mondtam; tegye azt, amit a meggy z dése diktál:
- Hülyeség.
- Miért, te mit javasoltál?
- Azt, hogy kösse fel a gatyáját, javítsa ki a jegyeit, üljön meg a seggén az iskolában, a lányt
pedig vigye a leányanyák otthonába, és aztán adják örökbe a gyereket.
- Hát ez valóban.ügyes, okos megoldás. Kár, hogy másképpen gondolja.
- Nincs szükség - az egyetértésére, Sarah. Benjamin kiskorú. Azt kell tennie, amit mi
mondunk.
- Viszont jogában áll, hogy a pokolba küldjön. És ha még sokat er szakoskodsz, meg is
fogja tenni.
- Akárcsak az anyja! - Oliver egyre dühösebb lett; úgy érezte, Sarah a maga átkozott
liberális eszméi bűvkörében könnyelműen játszik a fia sorsával.
- Most nem rólunk van szó, hanem róla.
- Az egyik gyerekünkr l van szó, aki a vesztébe rohan, miközben te baromságokat fecsegsz.
- Nézz szembe a tényekkel, Oliver. Ez az élete, az gyereke, és akár tetszik neked, akár
nem, azt fog csinálni, amit akar, úgyhogy kár miatta gyomorfekélyt kapnod.
Oliver látta, hogy nem tudnak egymással szót érteni.
Befejezte a beszélgetést, és a tehetetlenség tudata még jobban szorongatta, mint addig.
Szombat reggel, amikor a ház elé hajtott a költöztet vállalat teherautója, Benjamin az apja
elé lépett.
- Útra készen, fiam? - kedélyeskedett Oliver, mintha ezzel elhessegetné az árnyakat, és
meggy zhetné fiát. Benjamin azonban higgadtan és elszántan nézett a szemébe.
- El akarok köszönni t led, apa.
Mint újabban annyiszor: hosszú csend ereszkedett közéjük.
- Velünk kell jönnöd. Nem csak magad miatt; Sandra érdekében is.
- Már döntöttem. Itt maradok. Most rögtön abba-hagyom az iskolát, és Sandrához költözöm.
Már van is munkám egy vendégl ben.
Benjamin maga sem volt túlságosan lelkes; még ráért volna mindezzel, ha apja a New
York-i költözés tervével nem állítja válaszút elé.
- És ha megengedem, hogy itt lakj a házban? Akkor is kimaradsz az iskolából?
- Torkig vagyok az iskolával. Sandrára akarok vi-gyázni.
- Benjamin, nagyon kérlek... ha tovább tanulsz, róla is jobban gondoskodhatsz majd.
- Bármikor visszamehetek az iskolába.
 - És ott már tudnak az elhatározásodról?
- Tegnap délután közöltem velük - bólintott.
- És mit szóltak?
- Sok szerencsét kívántak mindkett nknek.-Sandra már korábban szólt a gyerekr l a
napközis tanárn jének.
- Nem tudom elhinni, hogy minderre képes vagy . . .
- Vele akarok lenni . . . vele és a gyerekemmel . . . Te is ugyanezt tetted volna, apu.
- Lehet, de nem ugyanígy. Amit csinálsz, az helyes, de ahogy csinálod, az nem.
- Azt teszem, ami telik t lem.
- De mégis, fiam... Talán még nincs veszve minden... Mondjuk, kérsz egy kis halasztást,
aztán a nyár végén magánvizsgát teszel, és sszel még mindig elmehetsz az egyetemre.
- Ezt talán még lehetne csinálni, apa, csakhogy engem már nem érdekel. Én most már az
életben akarok helyt állni. Feln tt férfi vagyók, felel s vagyok a n ért, akit szeretek, és a
gyerekemért, aki szeptemberben a világra jön.
Nevetségesen hangzott az egész, pedig hát ez volt az igazság. Oliver ott állt a kertben, nézte,
ahogy a költöztet k Ágnes vezényszavára ki-be járnak a dobozokkal, és legszívesebben elsírta
volna magát. Micsoda zűrzavaros rület ez az egész . . . Négy hónap alatt Sarah felégette
valamennyiük életét. Hirtelen felötlött benne, hogy mi a fenének költözik New Yorkba, ha
Benjamin itt marad. Ugyanakkor továbbra is úgy érezte, az új helyzetnek lesznek el nyei, például
es-ténként korábban érhet haza, több id t tölthet Mellel és Sammel. A kislány az elmúlt héten
lehiggadt; felfogta, hogy egyel re csak két hónapra mennek, és különben is, csak kísérlet az egész.
Amellett roppantul tetszett neki, hogy barátn i milyen tisztelettel néznek fel rá; már alig várták,
hogy New Yorkban meglátogathassák.
- Mennem kell, apa. Sandra vár az új lakásban, és kett t l már dolgozom:
- Telefonálsz majd?
- Hát persze. Te meg, ha itt vagy, okvetlenül látogass meg bennünket.
Oliver hirtelen átölelte és magához szorította a fiát.
Mindkett jüknek könny szökött a szemébe.
- Nagyon szeretlek, kisfiam. Éppúgy, mint eddig.
- Köszönöm, apu. És meglátod, minden rendbejön.
Oliver bólintott, de valójában nem hitt benne, hogy belátható id n belül bármi is rendbe
jönne.
Benjamin beült a kocsiba, és Oliver - bár alig látott a könnyeit l - lassan integetett utána,
majd, amikor az autó eltűnt szem el l, beballagott a házba. is tudta, hogy akarata ellenére
siettette a döntést, és most rájuk szakadt az egész kusza szerencsétlenség: Benjamin itt áll, mint
szakképzetlen, tanulatlan alkalmi munkás, és egy kétes erkölcsű, kótyagos lány élettársa.
A házban is teljes volt a felfordulás. Mozogni sem lehetett a munkásoktól, a kutya dühödten
csaholt, Sam pedig, mackóját görcsösen szorítva, fel-alá rohangált izgalmában. Mel szinte
távozásuk pillanatáig el nem engedte volna a telefonkagylót, Aggie pedig rögeszmésen ragaszkodott
hozzá, hogy indulás el tt rendet rakjon: A végén aztán csak elszakadtak a szeretett háztól; még egy
utolsó, gyengéd pillantást vetettek rá, aztán a teherautó nyomában elindultak az új; nagy kaland
felé.
A lakásban Daphne ajándékai várták ket: szoba-növény, sütemény, gyümölcs, még egy
doboz kutya-eledel is. Mel végre megismerkedett a szobájával: felvisított a gyönyörűségt l, és
azonnal lecsapott az ott talált telefonra.
De miközben berendezkedtek, Olivernek egyre csak Benjaminon járt az esze. Elképzelte t
az új életkörülmények között, és azon tűn dött, meddig tart, amíg majd keservesen megbánja
döntését. És úgy érezte: egymás után hagyják el azok, akik a legdrágábbak számára.

Tizenkettedik fejezet

Néhány nap elég volt, hogy Oliver rájöjjön: jobbat nem is tehetett volna gyerekeiért, mint
hogy New Yorkba költöztette ket. Sam hamar megszerette az új iskolát, és könnyen szerzett új
barátokat, Mel szintén elégedett volt az új iskolával, ezenkívül rengeteget volt együtt Daphneval,
sűrűn eljárt a Bloomingdale Áruházba, és purchase-i barátainak rendszeresen be-számolt csillogó
nagyvárosi életének minden új fejleményér l. És ami a lényeg: Oliver minden este már jóval
vacsora el tt hazaért, és annyi id t szentelhetett a gyerekeinek, amennyit csak jónak látott. Sammel
órákon át beszélgetett, olvastak vagy társasjátékot játszottak, és amikor március elején
felmelegedett az id , vacsora után gyakran levitte labdázni a parkba. Ha nem hiányzott volna neki
annyira Benjamin, és ha nem aggódik szüntelenül a fiú miatt, akár úgy is érezhette volna: sikerült
tökéletesen berendezni az életüket. Két családtagját ugyan elveszítette, de Benjaminnal legalább
minden hétvégén találkozhatott, és nem is mulasztott el egyetlen alkalmat sem. Örült volna, ha
Benjamin id nként átjön és velük vacsorázik, de a fiú dolgozott esténként, és Olivernek majd
meghasadt a szíve, amikor benézett hozzá az étterembe, és látta, milyen keményen gürcöl azért a
néhány dollárért. Nem nagyon örült volna annak, hogy Benjamin egyedül lakjék a purchase-i
házban, de azért ismét felajánlotta, hogy költözzék haza, és rimánkodott, hogy menjen vissza az
iskolába. Benjamin azonban nem akart elszakadni Sandrától. Oliver egy szombat délután véletlenül
meglátta a lányt, és meg volt döbbenve: állítólag az ötödik hónapban volt, de terhessége jóval
el rehala-dottabbnak látszott, és Oliverben felködlött a gyanú: vajon valóban a fia gyermekét
hordja-e. Amikor alkalma nyílt rá, óvatosan meg is kérdezte err l Benjamint, de a fiú mélységesen
megbántódott, és közölte, hogy biztos a dolgában.
A legjobban akkor rendült meg, amikor az egyetemekr l kezdtek befutni a válaszok. Úgy
látszott, az iskola nem értesítette a rektori hivatalokat Benjamin kimaradásáról, és a Duke
kivételével fel is vették mindenhová. Mehetett volna a Harvardra, Princetonba vagy a Wale-re, és
ehelyett mások ételmaradékát kapargatta a tányérokról egy vendégl ben, és tizennyolc éves fejjel az
apaságra készült. Ollie maga válaszolt fia nevében a levelekre, tudatván, hogy családi körülményei
miatt Benjamin Watson egyel re nem tud beiratkozni, de jöv re majd újra benyújtja jelentkezését.
Oliver még nem adta fel a reményt, hogy sikerül fiát New Yorkba csábítania, ahol majd
befejezi a középiskolát, és így csak egy év menne veszend be életéb l.
De Benjaminnak meg sem merte ezt pendíteni. Mindössze annyit kockáztatott meg, hogy
néhány napra meghívja New Yorkba, de mindig kosarat kapott. Benjamin halálos komolyan vette
az új helyzetb l rá háruló felel sséget, és elmagyarázta, hogy nem hagyhatja magára Sandrát;
márpedig apja meghívása csak neki szólt.
Amióta Benjamin elköltözött otthonról, anyját sem kereste fel Bostonban, bár úgy tűnt,
id nként beszélnek telefonon. Mel és Sam azonban, mihelyt berendezkedtek az új lakásban,
meglátogatták Sarah-t. Amikor hazaértek, már nem voltak olyan lelkesek, mint korábban, s Oliver
úgy látta, Samet különösen bántja valami: Megpróbálta kifaggatni Melt, de a lány kitér választ
adott, s csak homályosan utalt rá, hogy anyut nagyon leköti a tanulás. Oliver azonban sejtette, hogy
nem csak err l van szó, és egy békés estén, amikor Mel kivételesen a szobájában tanult, k pedig
Sammel leültek kártyázni, ki is pattant a dolog.
- Neked mi a véleményed a franciákról, apu?
Oliver értetlenül kapta fel fejét a különös kérdésre.
- A franciákról? Nagyon rokonszenves nép. Miért?
- Semmi, csak úgy eszembe jutott.
Oliver érezte, hogy a fiúcska szívesen mondana többet is, csak fél valamit l.
- Talán van egy francia fiú az osztályodban?
Sam megrázta fejét, és dobott egy lapot, majd, apja következ dobására várva, Andy fejét
kezdte simogatni. Nagyon szerette ezeket a közös estéket, és bár továbbra is hiányzott neki az anyja,
és most már a bátyja is, egyre jobban élvezte új életüket.
- Van anyunak az a barátja... - bökte ki egyszer csak akaratlanul; játék közben, Oliver pedig
azonnal éberen hegyezte a fülét. Tehát err l van szó. Sarah-nak van valakije.
- Miféle barátja?
A gyerek megvonta a vállát, és újabb lapot húzott. - Nem tudom. Azt hiszem, rendes manus.
Mel történetesen épp ekkor tévedt a szobába, és megpróbálta elkapni Sam tekintetét, de az
nem nézett oda. Olivernek viszont rögtön feltűnt lánya különös arckifejezése.
Mel másfelé akarta terelni apja és öccse figyelmét, és játékósan megkérdezte:
- Na, ki nyer? - Sarah ugyan egyikükt l sem kért titoktartást, de mintegy hallgatólagosan
megállapodtak, hogy ezt a dolgot nem kéne szóba hozni.
- Természetesen Sam! És közben beszélgettünk is egy kicsit.
- Aha, hallottam. - Mel szemrehányón pillantott öccsére.
- Szóval anyátoknak valami új francia barátja van?
- Á, nem is új - vágta rá Sam: - Már régebben is láttuk. De most ott is lakik anyunál. Úgy,
mint haver.
Franciaországból jött, és Jean-Pierre a neve. Huszonöt éves, és két évre jött ide, valami
diákcserével.
- Ez nagyon kellemes lehet - mondta Oliver a foga közt, és új lapot húzott, csak éppen nem
látta, mit. - És biztosan anyu is jól érzi magát vele. Helyes fiú?
Undorodott t le, hogy a gyerekb l szedje ki a részleteket, de most már mindent tudni akart.
Valósággal elborult az agya a gondolatra, hogy Sarah együtt él egy huszonöt éves fiúval, és a
gyerekeit sem kíméli meg a látványtól.
- Nem komoly, apu. Amikor ott voltunk, a díványon aludt. - Oliver legszívesebben
megkérdezte volna: és amikor nem vagytok ott, olyankor hol alszik?
De persze mindhárman tudták a választ. Hiszen hazautazás közben még Sam is arról
faggatta n vérét, hogy mit gondol, anyjuk szerelmes-e a fiatalemberbe; Mel pedig megfogadtatta
vele - hiába - hogy apjuknak egy árva szót sem szól.
- Milyen érdekes. És helyes fiú? - ismételte meg Oliver a kérdést.
- Úgy nagyjából - mondta Sam lagymatagon. - Irtó oda van anyuért; szerintem minden
francia így csinálja. Virágot meg ilyesmit hozott neki, nekünk meg croissant-t; nem volt rossz, de
nekem jobban ízlik az angol teasütemény. Szóval nem volt semmi különös. - Oliver azonban nem
így érezte; tombolni tudott volna a düh-t l, és alig várta, hogy végre lefektethesse Samet, és magára
maradhasson, de ekkor meg Mel bújt oda hozzá, aki sejtette, milyen állapotban lehet.
- Úgy sajnálom, apu. Miért nem fogta be ez a kölyök a száját. Szerintem csak haverja
anyunak, Legföljebb kicsit fura, hogy is ott lakik.
- Azt meghiszem.
- Azt mondta, lejárt a bérleti szerz dése, és anyu odaengedte a díványra, amíg új lakást nem
talál. Nagyon kedves volt velünk. Szerintem az egésznek semmi jelent sége. - De tágra nyílt,
szomorú szeme elárulta, hogy is tudja: sokkal többr l van szó. Sarah újabb lépést tett a maga
külön útján; most már férfi is van az életében, miközben Oliver még moziba sem ment kettesben
egy n vel, amióta Sarah elhagyta, és kedve sem volt hozzá, mert minden éjjel most is csak utána
sóvárgott.
- Ne gyötörd magad, Mel - mondta, és a lánya kedvéért igyekezett minél fesztelenebbnek
mutatkozni. - Anyádnak most már joga van hozzá, hogy úgy éljen, ahogy kedve tartja. Szabad
ember; mint ahogy alighanem én is az vagyok.
- Csakhogy te nemjársz sehová, apu - mondta Mel, és úgy látszott, mintha büszke volna
apjára. Oliver elmosolyodott; mulatságosnak találta, hogy valaki elismeréssel nyugtázza ezt a
teljesítményt.
- Nem futja rá az id mb l. Túlságosan lefoglal, hogy miattatok aggódom.
- Pedig talán jót tenne neked. Daphnenak is ez a véleménye.
- Na ne mondd! Légy szíves, közöld vele, hogy tör djön a maga dolgával. Már így is épp
elég zűrös az életem, fölösleges még zűrösebbé tenni.
És ekkor Melissa hirtelen ránézett; látszott, hogy mindent tud, és fáj a szíve az apjáért.
- Ugye még mindig szerelmes vagy anyuba?
Oliver sokáig habozott; félt, hogy a vallomással nevetségessé teszi magát. Végül mégis
kimondta: - Igen, Mel. S t néha úgy érzem, amíg élek, szeretni fogom.
Csak hát persze semmi értelme. Ami volt, elmúlt, örökre. Elvesztettük t. - Úgy gondolta,
ideje, hogy a kislány világosan lásson; különben is azt gyanította, hogy mindhárom gyerek régóta
tudja az igazat. Immár öt hónapja, hogy Sarah elment, és azóta egyetlen ígéretét sem tartotta be.
Nem jött haza sem a hétvégékre, sem a szünid re, és újabban már alig telefonált. És Oliver most
már azt is tudta, mi foglalja le az idejét.
- Sejtettem - sóhajtott fel a lány. - El is váltok?
- El bb-utóbb biztosan. Nekem nem sürg s. Majd meglátom, mit akar.
Miután Mel is lefeküdt, csak azért is felhívta az asszonyt, és nem sokáig kerülgette a forró
kását. Mi értelme volna? A taktikázás ideje rég lejárt.
- Nem gondolod, hogy enyhén szólva ízléstelen, ha egy férfit tukmálsz rá a gyerekekre? -
Hangjában most már nem volt düh, csak mélységes undor. Ez már nem az a n , akit ismert és
szeretett; ez már egy másik Sarah, egy Jean-Pierre nevű francia fiú szeret je. Csakhogy közben
továbbra is a gyerekei anyja, és most már ez izgatta leginkább.
- Jaj, Ollie... hiszen csak haver. És a díványon aludt. A gyerekek velem aludtak, a
szobámban.
- Azt hiszem, ezzel senkit sem tudtál becsapni.
Mind a ketten tudják, mi folyik ott. Mel legalábbis pontosan felmérte a helyzetet, de Sam is
gyanítja, mi van köztetek. Hát már ez sem izgat? Nem zavar, hogy összehozod ket a szeret ddel? -
A vád elhangzott; és Oliver nem is palástolta megvetését. - Már nem tudok eligazodni rajtad, s mi
több: nincs is kedvem hozzá.
- Ez a te dolgod, Oliver. Az pedig, hogy hogyan élek és kivel, az enyém. És talán a
gyerekeknek is jót tenne, ha te is úgy élnél, mint más normális ember.
- mit jelentsen ez? Talán én is csípjek fel tizennyolc éves lányokat, hogy bizonyítsam,
milyen férfias az apjuk?
- Én nem bizonyítani akarok. Jó barátok vagyunk, és a kornak ebben semmi jelent sége.
- Köpök rá. Viszont úgy vélem, egy kis önmérsék-letnek mégiscsak lenne jelent sége,
különösen ha a gyerekeim is ott vannak. És ajánlom, hogy a jöv ben tartsd ezt szem el tt.
- Ne fenyeget zz, Oliver. Én nem vagyok se a gyereked, se a cseléded. Felmondtam. És ha
így érted, hogy nem tudsz eligazodni rajtam hát jól látod. Soha nem is tudtál. Neked én csak egy
Fizetett alkalmazott voltam, aki rendben tartotta a gyerekeidet meg a fe-hérneműdet.
- Ez aljasság. Sokkal több kötött össze bennünket, és ezt magad is nagyon jól tudod.
Különben nem él-tünk volna le együtt két nyavalyás évtizedet.
- Talán csak egyikünk sem jött rá mi az igazság.
- És most mi változott, azon kívül, hogy elhagytad a gyerekeidet? Mi az, ami ett ljobb lett?
Én elvégeztem a magam dolgát, te is tetted a magadét. És így építettünk fel közösen egy nagyszerű
életet, amíg te fel nem borítottad, és végig nem tapostál rajtunk. Piszkosan viselkedtél
mindnyájunkkal, és els sorban velem. De én legalább nem felejtettem el, mi volt addig.
Tisztességes, szép, emberi életet éltünk, és csak mert te megelégelted, ne próbáld most
bemocskolni.
Hosszú csend támadt, és Olivernek úgy rémlett, az asszony sír. - Sajnálom... meglehet, hogy
neked van igazad..: De hiába... Sajnálom, Ollie... Nem tudtam megbirkózni vele...
- Sajnálom, hogy nem sikerült - mondta Oliver im-már enyhültebben; aztán reszel s hangon,
ellágyulva tette hozzá: - Túlságosan szerettelek, Sarah. Amikor elmentél, azt hittem, belepusztulok.
Sarah elmosolyodott a könnyei között. - Te olyan jólelkű és olyan er s vagy, Ollie, hogy
hosszú távon semmi nem törhet meg. Nem is tudsz róla, de született nyertes vagy.
- Igazán? - vigyorodott el a férfi keserűen. - Most valahogy mintha mégsem nyertem volna.
Legalábbis elég rég láttalak bóklászni a hálószobámban.
- Talán épp ezzel nyertél, mert legközelebb jobbat kapsz. Valakit, aki jobban illik hozzád.
Igazából valami derűs, kiegyensúlyozott lányt kellett volna elvenned, akinek egyetlen vágya, hogy
szép otthont te-remtsen neked, benne egy halom gyerekkel.
- Éppen ezt kaptam meg t led is.
- Csakhogy homokra építettél. Muszájból csináltam. Éppen ez volt a baj vele. Igazából
mindig erre a bohém életformára vágytam, ahol csak önmagamnak tartozom felel sséggel. Én nem
vagyok tulajdonosi alkat; senkit és semmit nem akarok birtokba venni. Én csak szabadságra
vágytam. És most szabad vagyok.
- Az a feneség, hogy err l én soha nem tudtam . . .
Nem sejtettem semmit...
- Azért, mert sokáig én sem jöttem rá.
- És most boldog vagy? - Úgy érezte, lelki békéje megköveteli, hogy erre a kérdésre választ
kapjon. Sarah felborította az életüket, de ha megtalálta, amit keres, akkor talán-talán megérte . . .
- Azt hiszem, igen. Legalábbis boldogabb, mint eddig. De sokkal boldogabb leszek, ha
valóban sikerül elérnem valamit.
- Épp eleget értél el, csak nem veszed tudomásul.
Adtál nekem húsz gyönyörű évet és három remek gyereket. De talán be is kell érnem
ennyivel. Az ember soha ne számítson rá, hogy örökre megtarthatja, amit szeret.
- Vannak dolgok, amiket igenis megtarthatsz. Ebben biztos vagyok. Legközelebb majd tudni
fogod, mit keresel, és mi az, amit nem akarsz. És ugyanígy leszek vele én is.
- És a francia barátod az, amit keresel? - Nem tudta megérteni, hogyan lehetne egy huszonöt
éves fiú az igazi, de hát Sarah furcsa teremtés; most talán éppen ez az, ami kell neki.
- Egyel re megfelel. Nagyon célszerű megoldás.
Oliver ismét elmosolyodott: valamikor, nagyon régen már hallotta ezeket a szavakat. -
Éppen úgy be-szélsz, mint akkoriban, amikor a Sohóban éltél. Csak vigyázz, hogy el re haladj, ne
pedig hátrafelé. Az soha nem válik be, Sarrie.
- Tudom. Ezért is nem mentem azóta haza. - És Oliver végre megértette ezt is. Nem lett t le
vidámabb, de legalább megértette.
- Akarod, hogy beadjam a válópert? - Most kérdezte ezt meg el ször ilyen nyíltan, és most
el ször nem sajdult bele a szíve. Talán most jutott el odáig, hogy elfogadja ezt a lehet séget.
- Majd ha lesz egy kis id d. Nekem nem sürg s.
Olivernek könny tolult a szemébe.
- Igazán sajnálom, drágám...
- Ne sajnáld. - És aztán Sarah elköszönt, pedig ott maradt egyedül az emlékeivel,
bánatával, és a képzelgéseivel... az a Jean-Pierre, az a szerencsés fráter!
Aznap éjjel - el ször, amióta New Yorkba jöttek - Sam visszakéredzkedett apja ágyába, de
Oliver nem bánta. Vigasztaló érzés volt mellette feküdni.
Amikor a hét végén leutaztak Purchase-be Benjaminnal nem találkoztak. A gyerekeket
lefoglalták a barátaik, Sarah kertjében pedig annyi virág nyílt, hogy Aggie nem gy zte levágni ket;
azt akarta, hogy New Yorkban tele legyenek a vázák.
Szombat reggel Oliver éppen csendesen morfondírozott az ágyban, amikor megszólalt a
telefon. George volt az, és Oliver tüstént kiugrott az ágyból. Apja ku-szán beszélt, de annyit azért
megértett, hogy anyját elütötte egy busz; bevitték a kórházba, és most kómában van.
George elharapta a szavakat, lihegett, és minduntalan belesírt a kagylóba.
- Azonnal ott vagyok, apa. Mikor történt?
- Ma reggel nyolckor.
Egy órába sem telt, s Oliver már a kórházban volt, kócosan és az el z napi ingében. Apja
csendesen sír-dogált az el csarnokban, és úgy tárta ki karját Oliver felé, mint egy elveszett
kisgyerek.
- Az istenért; apa, hogyan történt?
- Mindenr l én tehetek. Néhány nap óta jobban volt, és én mindenáron haza akartam hozni
hétvégére.
- Annyira hiányzott neki a felesége, hogy becsapta magát: amikor valami javulást látott az
állapotában, elhitette magával, hogy néhány napos otthoni tartózkodás csodákat művelhetne. Az
orvosok le akarták beszélni, de George makacsul bizonygatta, hogy néhány napra is el tudja látni
a feleségét. - El bb ébredt, mint én, és amikor kinyitottam a szemem, már fel volt öltözve, és azt
mondta, kimegy reggelit készíteni.
Kicsit zavarosan viselkedett ugyan, de azt gondoltam, jót tesz majd neki a megszokott
tevékenység, hát ráhagytam. Aztán én is felkeltem, zuhanyoztam, megborotválkoztam, de amikor
kimentem a konyhába, nem volt ott, és a bejárati ajtó nyitva állt. Hiába kerestem mindenütt, a
kertben, a fészerben; aztán kocsiba ültem, és az egész környéket bejártam. És akkor -
hangja ismét sírásba fulladt - megláttam a ment autót... A buszsof r azt mondta, hogy
egyenesen a kerekek alá sétált. Hiába nyomta a féket teljes erejével, nem bírt id ben megállni.
Félholtan hozták be, és most sem tudják, hogy mi lesz vele . . . Ollie, olyan, mintha én öltem volna
meg. Annyira szerettem volna visz-szaforgatni az id t, annyira akartam hinni benne, hogy
meggyógyult, pedig igazából tudtam, hogy lehetetlen, és most . . .
Phyllis az intenzív osztályon feküdt, és Olivert mélységesen megrázta a látvány. Számtalan
csont-törése volt, és súlyos fejsérülést szenvedett. Az orvosok csak azzal nyugtathatták ket, hogy
szerencséjére - már ha szerencsér l egyáltalán beszélni lehet - a gázolás óta egy pillanatra
sem tért magához.
Aztán tovább várakoztak az el csarnokban. Délben Oliver er szakkal cipelte apját a kórház
önkiszolgáló éttermébe, hogy egyen valamit. Minden órában be-mehettek Phyllishez egy-két percre,
de nem tapasz-taltak semmilyen változást, és éjféltájban belátták, hogy nincs értelme a
virrasztásnak. Az orvosok semmilyen reménnyel nem kecsegtették ket, hajnalban pedig még
súlyos agyvérzés is érte az asszonyt. George addigra már hazament, csak Oliver tartott ki.
Napközben többször is hazatelefonált, és beszámolt Aggie-nak a fejleményekr l, de megkérte, hogy
a gyerekeknek egyel re még ne szóljon. így hát Aggie csak annyit mondott, hogy a papát sürg s
hivatalos ügyben visz-szahívták New Yorkba.
Reggel hatkor éppen bóbiskolt, amikor az orvos ki-jött hozzá. Két órával azel tt látta az
anyját. Az intenzív osztályon a nappal egybefolyt az éjszakával, mindig er s volt a világítás, mindig
zümmögtek a gépek, és fújtattak a légz készülékek; id nként felvinnyogott a számítógép, máskor
magányos, fájdalmas nyöszörgés hallatszott. Phyllis azonban semmiféle életjelet nem adott.
Amikor az orvos megérintette a karját, Oliver azonnal felrezzent. - Mi történt? - kérdezte.
- Mr. Watson . . . az édesanyja az imént nagyon súlyos agyvérzést kapott.
- És most?... Csak nem?... - Elgondolni is iszo-nyatos volt. Hiába töltötte be a
negyvennegyedik évét: most is szüksége volt az anyjára.
- A szíve még ver, és légz készülékre kapcsoltuk.
De az agyhullámok már ellaposodtak. Attól tartok, vége a küzdelemnek. - Ténylegesen tehát
már nem élt, már csak a gép működtette a tüdejét. - Addig tarthat-juk a gépen, ameddig kívánja,
csak önt l függ, de higgye el, nincs értelme.
Oliver eltöprengett, vajon apja akarná-e; hogy döntsön helyette, aztán hirtelen rájött, hogy
nem akarná.
- Mit kíván t lünk? Várhatunk is, ha el bb meg akarja beszélni az édesapjával...
Oliver bólintott, és váratlanul késpengeként hasított belé a magány tudata. Nemrég hagyta el
a felesége, és most az anyját is el kell veszítenie. És mégis: most nem lehet önz . Mindenekel tt
George-dzsal kell tör dnie, akit porig sújt majd, hogy negyvenhét év házasság után el kell temetnie
a feleségét. És a csapást az sem enyhíti, hogy valójában már hónapokkal ezel tt elveszítette. Hiszen
id nként már a férjét sem ismerte meg, és az állapota csak romlott volna. Akármilyen szörnyű
kimondani: talán jobb, hogy ennek a kínlódásnak vége szakad . . .
- Mindjárt felhívom.
De ahogy elindult a telefonhoz, meggondolta magát; kisietett a balzsamos illatú tavaszi
reggelbe, és megkereste a kocsiját: Gyönyörű id volt, máris melegen sütött a nap, a madarak is
vígan daloltak; nehéz volt elhinni, hogy az édesanyja ténylegesen már nem is él, és most indul,
hogy ezt tudassa apjával.
Saját kulcsával - amelyet vészhelyzet esetére tartogatott - jutott be a házba, és nesztelenül
indult szülei hálószobája felé. A szoba mit sem változott; csak éppen apja most egyedül feküdt a
régi mennyezetes ágyban, amely esküv jük óta szolgálta ket.
- Apa? - suttogta. Az öregember megmoccant, pedig gyengéden megsimogatta. - Apa . . . -
Félt, hogy ráijeszt. George hetvenkét éves, rossz a szíve, gyenge a tüdeje; de ugyanakkor továbbra
is csupa méltóság és lelkier .
Az öregember felriadt, rábámult Ollie-ra, s arcára kiült a rémület.
 - Csak nem?...
- Még él; de beszélnünk kell.
- Miért? Mi van?
- Térj el bb egy kicsit magadhoz. - George még mindig kábultnak látszott, mint akit
legmélyebb ál-mából vertek fel.
- Teljesen éber vagyok. Történt valami?
- Anya agyvérzést kapott - mondta Ollie, majd sóhajtva ült le az ágy szélére, és megfogta
apja kezét. - Már csak géppel tudják életben tartani. Ennyi maradt, apa... - Viszolyogva préselte ki
ajkán az igazságot: - Az agya már halott. Es mit akarnak t lünk?
- Rajtad múlik, hogy levegyék-e a gépr l.
- És akkor meghal?
Oliver 'bólintott. Az öregember visszahanyatlott a párnára, arcán lassan csorogtak lefelé a
könnyek. - Olyan tündérszép volt, Oliver, olyan elragadó, amikor fiatal volt . . . amikor
belészerettem. Hogyan kívánhatják, hogy én mondjam ki a halálos ítéletét? Ez gyalázat! Hogy
tehetnék vele ilyet? - Felzokogott, és Oliver alig tudta visszanyelni a maga könnyeit.
- Nagyon sajnálom, apa... Csak úgy gondoltam, te is azt akarnád, hogy szóljak... Intézzem el
én?
Könnyeztek mindketten, de közben tudták, hogy akit siratnak, máris halott, és igazából nincs
már mir l vitatkozni.
George lassan felemelkedett, és megtörölte a szemét.
- Ott akarok lenni, amikor megteszik.
Oliver hevesen tiltakozott.
- Azt már nem! Err l szó sem lehet!
- Ezt nekem kell eldöntenem, nem neked. Tartozom neki ennyivel. Majdnem ötven évig
álltam mellette; most sem hagyhatom cserben. - Aztán ismét elsírta magát. - Istenem, Oliver,
annyira szeretem...
- Tudom, apa. És is tudta. És éppúgy szeretett téged, mint te t. Könyörgök, ne kínozd
most magad:
- De mikor én tehetek az egészr l!
Oliver keményen megszorította az öregember kezét.
- Akkor most jól figyelj rám. Abból, amilyennek mi anyát ismertük és szerettük, semmi nem
maradt; arról pedig, ami tegnap történt, nem te tehetsz. Talán bizonyos értelemben jobb is így.-Ha
tovább él, üres vázzá válik; senkit sem ismert volna meg, senkire és semmire nem emlékezett volna,
ami valaha drága volt neki . . . se rád, se rám, se az unokáira vagy a házára, a kertjére.
Él halottként vegetált volna a gyógyíthatatlan betegek között, és ha ezt tudja, maga
tiltakozott volna a leghevesebben. Most megmenekült mindett l: Fogadd el a sors rendeléseként,
vagy ha úgy tetszik, mint Isten akaratát, és ne hibáztasd többé magad. Akármi történt, akármit tettél
volna nem fordulhatott másként. És ha most elbocsátjuk, akkor lesz igazán szabad.
Az öregemberen látszott, mennyire hálás fia szavaiért. Tal-án valóban így van, gondolta, és
ha nem, most már akkor sem változtathatunk rajta. Bólintott, aztán gondosan felöltözött: vékonyan
csíkozott sötét öltönyt választott, keményített fehér inget, és hozzá azt a tengerészkék nyakkend t,
amit Phyllis vett neki ezel tt tíz évvel. Elegánsan és fegyelmezetten lépett ki a házból, hogy
odakinn még egyszer körülnézzen, nem bukkan-e el valahonnét a felesége, aztán fiára pillantott, és
megcsóválta a fejét.
- Milyen furcsa elgondolni, hogy tegnap reggel még itt volt . .
- Nem, apa - mondta Ollie csendesen. - Már nem volt itt. Már nagyon régóta nem volt
köztünk, és ezt te is tudod.
George bólintott, és ezután már némán hajtottak a kórházig. Oliver agyában egyre ott
motoszkált a kér-dés: hogy lehet meghalni ilyen gyönyörű reggelen?
Aztán felmentek a lépcs n, majd a lifttel a negyedik emeletre, és megkeresték az ügyeletes
orvost: ugyanaz volt, akivel két órával korábban beszélt. Mrs. Watson állapota változatlan; mondta.
Az agyműködés természetesen nem állt helyre, és csak a gép tartja életben.
 A helyzet kilátástalan.
- Apám ragaszkodott hozzá, hogy itt legyen - magyarázta Oliver.
- Nagyon is érthet - mondta kedvesen és együttérz n a fiatal orvos.
- Ott akarok lenni, amikor... amikor maguk... - George hangja megtört, nem tudta
kimondani, mire gondol, de az orvos beleegyez n bólintott. Számta-lanszor tapasztalta már
mindezt, de még nem válf érzéketlenné.
Amikor beléptek a lüktet , csipogó gépek közé, egy ápolón t találtak Phyllis ágya mellett. A
monitoron egyetlen egyenes vonal futott végig, és mindketten tudták, hogy ez mit jelent. Az
asszony arca mégis békés volt, ahogy ott feküdt lehunyt szemmel, szépen megfésülve. George
felemelte az egyik kezét, és végigcsókolta ujjait.
- Szeretlek, Phyllis... mindig szeretni foglak... és egy napon majd ismét találkozunk. - Ollie
és az orvos elfordult, s a fiúnak eleredt a könnye. Azt kívánta, bárcsak másképp alakult volna
minden; bárcsak anyja még soká, nagyon soká élhetne, bárcsak láthatná, ahogy Sam feln , és neki
is gyerekei lesznek . . . Bárcsak semmi sem változott volna meg...
- Aludj békében, drágaságom - suttogta végül George, aztán várakozón nézett fel az orvosra,
s mialatt a épeket kikapcsolták, továbbra is fogta felesége kezét. Úggy némult el Phyllis Watson
lélegzete, csendben, békében, mialatt keze, mint életében, a halálban is ott nyugodott férje kezében.
George néhány másodpercre lehunyta a szemét, majd lehajolt, hogy megcsókolja a halottat.
Gyengéden visszahelyezte az ágyra a kezét, lágyan megsimogatta az arcát, és aztán csak nézte,
hosszan, nagyon hosz-szan, hogy amíg él, szívébe vésse a vonásait. Véget ért közös életük
negyvenhét éve, véget ért a szerelem, amely eggyé forrasztotta ket. De mert olyanok voltak,
amilyenek, még ebben a befejezésben is volt valami szép. Az orvos is megrendülve ment ki, hogy
aláírja a szükséges papírokat. Oliver néhány percre leültette apját az el csarnokban, aztán hazavitte,
és délig nála maradt. Csak akkor ment haza, hogy hozzákezdjen a szükséges el készületekhez.
A gyerekek már várták, és Mel azonnal tudta, hogy történt valami. Aggie meséje nem
hangzott valami hi-telesen, és a többit elárulta apja zilált, elcsigázott külseje.
- Mi történt, apu?
- A nagymama az imént halt meg, szívecském - mondta Oliver könnyes szemmel. - Nagyon
szomorú volt az egész, és valahogy mégis szép és békés. De nagyapának szörnyű lesz most.
Mel elsírta magát. Aztán Sam is megneszelt valamit, mert beszaladt, és amikor megtudta, mi
történt, is sírni kezdett; a három gyerek közül ragaszkodott legjobban nagyszüleihez.
- Átmehetünk a nagyapához?
- Majd kés bb. Most sok dolgom van.
Meg kellett beszélnie a temetést, a kórházzal is voltak még elintéznivalók. Aztán
elhatározta, hogy már délután hazaküldi New Yorkba a gyerekeket; majd vonaton mennek, Ágnes
kíséretében. Felhívta Daphnet, és megkérte, este nézzen be majd hozzájuk.
Daphne kifejezte együttérzését; szívb l fájlalta, hogy Olivert egyik csapás a másik után éri.
Oliver hálás volt a gyengéd és megért szavakért.
Aztán felhívta Benjamint is; elmondta, mi történt, és azt kérte, amikor csak tud, menjen át a
nagyapjához.
Hozzátette, hogy a temetést szerdára tervezi, de majd még megtelefonálja a pontos
id pontot.
Aztán ismét átment apjához, és megkönnyebbülve látta, hogy Mrs. Porter, a hűséges
szomszédasszony, már ott van, és gondjaiba vette George-ot. Csendes, udvarias, kedves teremtés
volt, s Olivert is együttérz n fogadta. Amikor végre kimerülten megtért a magányos házba, Sarah
telefonált, hogy elmondja, mennyire elszomorította a hír. Egyszersmind el re ki-mentette magát,
amiért nem jöhet el a temetésre, de vizsgái vannak.
- Majd megmagyarázom apának.
- De mondd meg neki, hogy nekem is nagyon fáj . . . - sírt bele a kagylóba az asszony.
- Köszönöm, Sarah.
És egyszer csak rajtakapta magát, hogy már semmit nem érez az asszony iránt. Nem tudott
másra gondolni: egyre csak apja arcát látta maga el tt, amint anyja ke-zét fogja, s nem tudta
kitörölni agyából azt a gyengéd, szerelmes pillantást, ahogy nézte a parját. Ezt akarta is megkapni
az élett l, és remélte, hogy egy napon majd sikerül; mert most már tudta, hogy nem Sarah az, aki
ezt megadhatja neki.
Mire reggel ismét átment apjához, már mindent el-rendezett. Kedden este visszajöttek a
gyerekek, és szerdán megvolt a temetés. Meghitt és egyszerű volt, az anyja legkedvesebb
zeneszámai szóltak; saját kertjéb l hozták sírjára a rengeteg virágot. És miután a ko-orsót
leeresztették a földbe, Oliver visszavitte apját a házba, ahol ezentúl magányosan él majd a
gyászával, és a szeretett társ nélkül várja a halált.

Tizenharmadik fejezet

Június lett, mire valamennyire összeszedték magukat.

Véget ért a tanítás; és nyárra visszaköltöztek Purchase-be. George id nként átjött látogatóba;
fáradtnak látszott, és hirtelen nagyon megöregedett. Lerítt róla, milyen nyomorultul magányos,
sokkal inkább, mint amikor Phyllis a szanatóriumban volt. Akkor legalább meglátogathatta, de most
már csak beszélhetett róla a családnak és a jó barátoknak.
Ollie ismét elkezdte az ingázást; eszébe sem jutott, hogy New York-i lakásán aludjék. Az
esti utazás most is fáradságos volt, de nyár lévén azért minden egyszerűbbnek tűnt. Mikor hazaért,
még úsztak egyet a medencében, és a gyerekek kés bb mentek ágyba, mint télen.
Július negyedikét szűk baráti körben, kerti partival ünnepelték, Mel és Sam pedig már
készül dött, hogy a nyár további részét anyjukkal töltsék. Sarah azt tervezte, hogy Franciaországba
viszi ket, ahol egy hónapig utazgatnak majd Jean-Pierre társaságában. El z leg telefonon
megbeszélte a dolgot Oliverrel, aki úgy határozott, hogy elengedi ket. Mel már tizenhat éves; Sam
is nemsokára betölti a tízet, elég id sek hozzá, hogy megértsék és elfogadják a helyzetet, és az
utazás láthatóan lázba hozta ket.
A partira még George is eljött, és magával hozta Margaret Portert, a kedves
szomszédasszonyt, akit már mind ismertek. Kellemes megjelenésű, sz hajú n volt, eleven és jó
eszű. Fiatal korában ápolón ként dolgozott, elhunyt férje pedig orvos volt. Margaret figyelmesen és
ért n viselte gondját az öregúrnak. So-ha nem csapott nagy hűhót, de vigyázott, hogy ha fáradt,
megpihenjen, odavitte neki az ételt, kedvesen tréfálkozott vele, és úgy látszott, George-nak kedvére
van ez a bánásmód. Sokat beszélt Phyllisr l, és Ollie tudta, hogy még mindig furdalja a lelkiismeret
a végze tes baleset miatt; mégis látszott, hogy lassan magához tér, mint ahogy, ki-ki a maga módján,
a család minden tagja kezdett felépülni az elmúlt év csapásai-ból. Hovatovább Ollie is egyre inkább
hasonlított régi önmagához. Júniusban beadta a válópert, és Daphne állandó ösztökélésére még egy
randevúra is elment; ez az este azonban felért egy újabb sorscsapással. Oliver elmondása szerint a
n - aki ugyancsak egy reklámügynökségnél dolgozott - "tisztára dilis" volt; rajongott a n i
birkózósportért, vele pedig meg akarta kóstoltatni a kokaint. Daphne kés bb sokat húzta az üggyel;
de elismerte, hogy legalább megtette az els lépést.
Benjamin és Sandra is eljött; a lány immár a hetedik hónapban volt. Oliver sajnálta a
butácska teremtést, akinek gyerekes arca szinte nevetségesen hatott a ha-talmasra duzzadt test
fölött. Rengeteget beszélt a születend kisbabáról, és Ollie elrémült a gondolattól, hogy a végén
még majd össze is házasodnak. Benjamin azonban azt mondta, hogy err l egyel re nincs szó: úgy
vélte, még túl fiatalok hozzá.
Mel többször is megkísérelte bevonni fivére barát-n jét a társalgásba, de Sandrának
nemigen volt mondanivalója, így aztán Mel végül feladta. Megjelent Daphne is, és hamarosan élénk
beszélgetésbe merült Margaret Porterrel. Amikor elbúcsúzott Ollie-tól, szívb l jöv mosollyal
mondta:
- Nagyszerűen éreztem magam! Igazi, régimódi július negyedike volt, jó barátok között.
Kívánhat az ember ennél többet az élett l?
Olivernek eszébe jutott a múlt, és elnevette magát.
- Én bizony tudnék mit kívánni, de el bb-utóbb leszokom róla. Még egy olyan randevú,
mint a múlt-kori, és felakasztom magam!
 Daphne is felnevetett, amikor felrémlett el tte a n i birkózás hívének képe, aztán komolyra
fordította a szót.
- Nagyon elégedett vagyok az édesapja állapotával, és az ismer se is tetszik nekem. Igazán
érdekes teremtés. Sokat utazott a férjével a Távol-Keleten és Afrikában; két évig még kórházat is
vezettek Kenyában!
- Az biztos, hogy a társasága jót tesz apámnak. Ez is valami. Bárcsak Benjamin is talpra
állna végre. Ártal-matlan, kedves teremtés ez a lány, és mégis tönkre-teheti a fiú életét, ha hagyja.
- Bízza rá egyel re. Benjamin a lelkiismeretére szeretne hallgatni. Csak még azt nem tudja
pontosan, hogy mit is parancsol a lelkiismerete.
- Nehéz elképzelni apaszerepben, amikor még maga is félig gyerek; a lány meg nem látszik
többnek tizennégy évesnél. És úristen, Daphne, ha tudná, milyen megrendít en ostoba.
- Szerintem csak nem találja a helyét ebben a környezetben. Továbbá gondoljon arra, milyen
kényelmetlen helyzetben van. Tudja, mi a véleményük róla, és tudja, mit adott fel Benjamin, hogy
vele élhessen.
Biztosan súlyos teher ez számára.
- A teherr l jut eszembe: úgy fest, mintha hármas ikreket akarna szülni - mosolyodott el
fanyarul Ollie.
- Ne legyen már ennyire lelketlen! - mondta fedd n Daphne.
- Miért ne, amikor tönkreteszi a fiam életét.
- Nem biztos. Lehet, hogy a baba tündéri lesz.
- Akkor se bánnám, ha lemondana róla.
Daphne, aki már beszélt a fiatalokkal, csak a fejét rázta. - Benjaminsoha nem engedné.
Ahhoz túlságosan hasonlít magára; éppolyan erkölcsös és tisztességes.
is ki akar állni azért, amiben hisz, és is méltányos akar lenni mindenkivel. Remek fiú.
Meglátja, minden elrendez dik.
- Miért olyan biztos ebben?
- Hát a maga fia vagy nem?
Aztán Daphne visszaindult New Yorkba, és nem sokkal utána elmentek a többiek is. Ollie
segített Ag-nesnek összetakarítani a vendégek után, majd leheve-redett a kertben, a medence mellé.
A sötétben akaratlanul is Sarah felé szálltak a gondolatai: vajon mit csinálhat most. Július
negyedike mindig fontos dátum volt az életükben; és ezen a nyáron ünnepelték volna házasságuk
tizenkilencedik évfordulóját. Egyik gondolat hozta a másikat; így jutottak eszébe a szülei, az-tán az
apja - és Margaret Porter. Vajon vonzódik-e apja az asszonyhoz, vagy csak örül, hogy van kivel
beszélgetnie, és hálás a segítségért? Vagy mindezek az érzések egymásba mosódnak? Mindenesetre
furcsa elgondolni, hogy apja halott feleségén kívül bárki mást is szerethetne.
Különös, hogy egyszer csak mind találtak valakit...
Sarah-nak ott van Jean-Pierre, apjának - bármilyen min ségben is - ott van Marganet, és a
fia is együtt él egy lánnyal, aki gyereket vár t le. Csak Oliver maradt egyedül, várva, hogy valaki
majd betoppan életébe, és ismét teljessé teszi azt. De nem nagyon hitte, hogy ez megtörténhet.
- Apa? - hallatszott egy suttogó hang. Mel igyekezett megtalálni a sötétben. - Odakinn vagy?
- Igen, a medencénél. Mi történt?
- Csak tudni akartam, jól vagy-e - súgta Mel, aztán odaült mellé.
- Remekül, szívem - simogatta meg Oliver a lány hosszú, sz ke haját. Kapcsolatuk ismét a
régi volt, s t amióta New Yorkba költöztek, Mel sokkal kiegyensúlyozottabb lett, és apjához is
közelebb került; sokkal közelebb, mint Sarah-hoz. - Kellemes nap volt, igaz?
- Aha, nagyon. - Aztán egyszer csak mintha Oliver gondolatait folytatta volna: - Mi a
véleményed nagyapa ismer sér l?
- Margaretr l? Nagyon helyes asszony.
- Mit gondolsz, feleségül veszi majd? - kérdezte Mel; érz dött, hogy nagyon foglalkoztatja a
kérdés.
- Nem hinném - mosolygott rá Oliver. - Ahhoz túl-ságosan szerette a nagyit. így csak
egyszer szeret éle-tében az ember.
 - Csak úgy eszembe jutott. - Aztán ismét szorongó lett a hangja. - És szerinted anyu
hozzámegy Jean-Pierre-hez?... Hiszen túl fiatal hozzá...
Sarah-nak bezzeg soha nem mondott volna ilyet.
Nem hiszem, kicsikém. Szerintem csak szórakozik egy kicsit.
Melissa megkönnyebbülten bólintott, aztán újabb - kérdést szegezett apjának.
- Mit szólsz, milyen rémes ez a szegény Sandra?
Oliver egyetért n bólintott, és hirtelen nevetnie kellett: lám, úgy pletykálják ki a
vendégeket, mint férj és feleség szokták. A cinkosság máris könnyített ma-gányán. - Engem is
meg rjít, hogy Benjamin miatta pocsékolja el az életét, és mosogatnia kell, hogy eltartsa.
- Mit fognak csinálni a kisbabával?
- A jó ég tudja. Szerintem örökbe kéne adniok, de Benjamin azt mondja, mindketten
ragaszkodnak hozzá. Csak hát mi lesz ebb l? Én ugyan bele nem egye-zem ebbe a házasságba!
Azt hiszem, Benjamin nem is akarja igazán elvenni.
csak tisztességesen akar viselkedni vele, de látszik, hogy közben is unja. Sandra meg
folyton mereszt-gette a szemét a többi fiúra. Szerintem maga sem tudja, mit akar. Atyaisten . . .
tizenhét éves és gyereket szül!
Elképzelni is rémes!
- Nahát csak erre gondolj, angyalkám, ha majd megszólal a vadon szava! - emelte fel
mutatóujját Oliver, és Mel zavartan felkacagott; örült, hogy nem látni, mennyire elpirult!
- Ne aggódj, ennyire nem vagyok hülye.
Oliver nem tudta biztosan, mire érti ezt: arra, hogy ugyan soha nem fog olyasmit csinálni,
vagy arra, hogy jobban vigyáz majd közben. Mindenesetre magában megfogadta, hogy megkéri
Daphnet: miel tt a lány elutazik Franciaországba, beszélgessen vele err l.
- Sam alszik már?
- Mint akit fejbevertek.
- Talán követnünk kellene a példáját.
Felállt nyújtózott egyet, aztán kéz a kézben bebal-lagtak a házba. Amilyen szép, napsütéses,
meleg volt a nappal, olyan hűvös lett éjszakára. Ez volt az az id járás, melyet a legjobban szeretett.
Mel ajtaja el tt csókkal köszönt el a lánytól, és utána az ágyban még sokáig tűn dött az
elmúlt éven: mennyi változást hozott, hogy megváltoztatta ket is. Még csak egy éve, a tavalyi
július negyedikén, ott volt Sarah is, az édesanyja is, Benjamin pedig még valóságos kisfiúnak
látszott. Azóta bezzeg legtöbbjüknek ben tt a fejük lágya - bár ami Sarah-t illeti, ebben nem volt
egészen biztos; talán még most is csak keresi az utat . . . maga azonban - legalábbis így érezte -
végre megvetette a lábát.
Amikor lassan elnyomta az álom, utolsó tudatos gondolata ismét apja és Margaret Porter
körül keringett.

Tizennegyedik fejezet

Júliusban Mel és Sam elutazott Európába Sarah-val és a francia fiúval, Oliver pedig
visszaköltözött a New York-i lakásba; semmi értelme nem lett volna a gyerekek távollétében
ide-oda utazgatni, és így legalább nyugodtan túlórázhatott. Daphne meg sokat dolgoztak együtt, és
életükhöz újabban hozzátartozott, hogy minden hétf n és pénteken együtt vacsorázzanak
valamelyik olasz vendégl ben. A kedd, a szerda és a csütörtök Daphne barátjáé volt, és a n most
már id nként beszélt róla Ollie-nak, aki azonban nem tudott megbékélni ezzel a helyzettel. - Hogy
vétkezhet ekkorát önmaga ellen? - kérdezte minduntalan, s egyre rosszallóbban. - A maga korában
rendes férjet kellene keresnie, olyat, aki nem csak heti három éjszakát áldoz magának. Ennyit
igazán megérdemelne a sorstól, Daph!
A n azonban mindig csak a vállát vonogatta, és nevetett; neki ez a viszony így is nagyon
megfelelt.
A társa csodálatos ember, okos, gyengéd, b kezű; neki nem kell több ennél. Gyerek nélkül
pedig a házasságnak amúgy sincs értelme. És ami a legfontosabb: szereti a férfit.
 - Egy napon majd még megbánja...
- Nem hiszem én. - Daphne alapjában véve elégedett volt, ha magányos óráiban hiányzott is
neki a kedvese. Oliver is gyakran panaszkodott: milyen ma-gányos a gyerekek nélkül.
Purchase-be most csak látogatóba mentek, Benjaminhoz és az apjához. Sandra szinte óráról
órára göm-bölyödött, Benjamin pedig - életében el ször - sápadtnak tetszett, ami nem csoda, hiszen
alig volt leveg n. Most már két helyen dolgozott: a vendégl mellett egy benzinkúthoz is
elszeg dött. Takarékoskodnia kellett, hogy fizetni tudja a lakást, hogy Sandra, ha majd eljön az
ideje, rendes orvosi ellátást kapjon, utána pedig jusson a kisbabára is: Apja hiába ajánlotta fel
segítségét, Benjamin nem fogadta el.
- Most már én felelek magamért, apa.
- Ez nevetséges! Hiszen gyerek vagy még; a szül i házban volna a helyed, ahol
gondoskodnak rólad, és napközben az iskolapadban kéne ülnöd.
Benjamin azonban átiratkozott az élet iskolájába.
Megtanulta, milyen kemény dolog, ha az embernek tizennyolc éves fejjel el kell tartania egy
családot.
Sandra már nem dolgozhatott; duplájára dagadt a bo-kája, és az orvos terhességi
mérgezést l tartott. Delente Benjamin hazaszaladt, hogy ebédet készítsen neki, pedig közben a
pamlagon fekve nézte a tévét, és panaszkodott, milyen ritkán látja a fiút, aki éjszaka, akárhogy
sietett, két óra el tt nemigen ért haza. Oliver pedig mindazt látta, és majd a szíve szakadt meg
miatta. Amikor kénytelen volt beletör dni, hogy a fia nem fogad el t le egy fillért sem, egyszerűbb
megoldást ötölt ki: Sandrának csúsztatta oda a pénzt, az pedig mindig szívesen elfogadott bármit.
Arra azonban a lányt is hiába biztatta, hogy járjanak át az üres házba, és használják az
úszómedencét; Sandrának nem akaródzott kimozdulni a lakásból, Benjaminnak pedig az idejéb l
nem futotta volna.
Hogy hasonlít az anyjára! - Jutott ismét Oliver eszébe. Éppen egy ötszáz dolláros csekket
állított ki Sandrának, és lelkére kötötte, hogy vegyen rajta csecsem holmit. Sarah sem fogadott el
t le egyetlen centet sem, amióta elment. A nagyanyai örökségb l élt, és makacsul hangoztatta; hogy
Oliver pénze nem illeti meg t.
Pedig hát elég szűkösen élt, amint az a gyerekek be-számolóiból kiderült: amikor nála
jártak, hol erre, hol arra nem futotta, merthogy "anyunak nincs rá pénze".
De Sarah-nak eszében sem volt visszasírni a jómódot, amellyel férje körülvette; most úgy
élt, ahogy mindig is szeretett volna. Legtöbb ruháját Purchase-ben hagyta vagy odaajándékozta
Melnek; maga csak farmerben meg pólóban járt, és Jean-Pierre-rel együtt roppantul büszke volt
rá, hogy "filléres alapon" járják be Európát. Oliver kapott néhány képeslapot a gyerekekt l, de
telefonon egyszer sem hívták, és soha nem tudta biztosan, épp merre járnak. Sarah csak annyit
mondott, hogy Franciaországban Jean-Pierre rokonai-nál laknak majd, másutt pedig ifjúsági
szállókba mennek. A gyerekek ugyan másfajta életstílushoz szoktak, de Oliver, ha néha
idegeskedett is, úgy gondolta, a változás még a javukra is válhat; és mint világéletében tette, most is
bízott Sarah-ban: elvégre az anyjuk, vi-gyáz majd rájuk.
Olivert magát is meglepte, mennyire hiányoznak neki a gyerekek; amikor esténként
hazament az üres lakásba, valósággal fizikai fájdalmat érzett. Aggie-nak egész nyárra szabadságot
adott; helyette egyszer egy héten küldött valakit a takarítóvállalat. A purchase-i házat lezárta, a
kutyát apja gondjaira bízta.
Amikor Oliver egy vasárnap délután kivonatozott az öregúrhoz; megindító látványban volt
része: George, aki világéletében utálta a kertészkedést, most nagy odaadással nyesegette Phyllis
szeretett rózsáit.
- Hogy érzed magad, apa?
- Nagyon jól, csak borzasztóan csendes itt minden, kivált amióta a gyerekek sincsenek itt.
Margarettel hébe-hóba eljárunk vacsorázni, és nagyon sok munkát adnak szegény anyád hagyatéki
ügyei is. - A hirtelen felgyűlt adóproblémák mellett más is foglalkoztatta: Phyllis részvényeit akarta
átruházni az unokáira.
Oliver nála maradt egész délután, s utána szomorkásan, gondolataiba merülve indult haza.
Már az is furcsa volt, hogy vonaton utazik, de a kocsija szervizben volt. Beült egy els osztályú
fülkébe, és olvasni kezdett. Néhány megállóval kés bb valaki leült a szomszédos ülésre. Oliyer
felnézett a könyvb l, és egy hosszú hajú, napbarnított fiatal n t pillantott meg, aki nekiütközött a
táskájával, majd udvariasan elnézést kért. Úgy látszott, hétvégi kiránduláson volt, és a tás-kához
szíjazott teniszüt folyamatosan böködte Oliver lábát, míg végül a n máshová tette, és újólag
menteget zött. Oliver biztosította, hogy nem történt semmi, aztán újra belemerült a könyvébe, a n
pedig el vett valami kéziratfélét, és jegyzetelni kezdett. Oliver id nként megérezte, hogy
szomszédn je figyeli, míg végül felnézett, rámosoly gott, és csak most vette észre, milyen csinos.
Legföljebb huszonöt-huszonhat éves lehetett, okos kék szeme volt, és arcát kedves szepl k
pettyezték. Sötétbarna haját hátrafésülve viselte, és egyáltalán nem volt kikészítve.
Éppen megálltak egy állomáson, s ekkor a n megkérdezte:
- Érdekes, amit olvas?
- Nem rossz. - A nyár nagy könyvsikere volt, Daphne nyomta a kezébe, azzal, hogy ezt
igazán el kell olvasnia, és bár nem rajongott különösen a szépiroda-lomért, a regény valóban
szórakoztatta. - És maga a saját kéziratán dolgozik? - kérdezte is érdekl dve, a lány pedig nevetve
rázta meg a fejét, és egy pillanatra valamivel id sebbnek látszott. Valójában harmincéves volt, de
ezt Oliver nem tudhatta, és üdesége, bája Mel barátn it juttatta eszébe.
- Egy könyvkiadónál dolgozom - mondta mély, kellemes hangon - és ezt a könyvet is mi
jelentettük meg; ezért kérdeztem, hogy tetszik-e. Itt lakik a kör-nyéken?
Hangjából szinte kíváncsiság csendült ki, mint ahogy valójában minden érdekelte.
Láthatóan nyílt, barátságos természete volt.
- Régebben itt laktam - felelte Oliver, és észrevette, milyen formás váll és kar látszik ki a
könnyű nyári ru-hából. - Csak most már beköltöztem New Yorkba. De gyakran kijárok.
Aha, gondolta a n , szóval afféle hétvégi apuka.
- A gyerekeit látogatja?
Olivert mulattatta az egyenes kérdés.
- Nem, az édesapámat - mondta.
- Én is - mosolyodott el a n . - Most született kisbabájuk. - Aztán elmagyarázta, hogy az
apja hatvan-három éves, és most n sült harmadszor. Egyébként az anyja is újból férjhez ment, és
most Londonban él.
- Érdekes család lehet.
- Az is - mondta derűsen a n . - Az új asszony négy évvel fiatalabb, mint én. Apám pedig jól
kihasználta az idejét. - Azt már nem mesélte el, hogy az anyja bizonyos Lord Bronsonhoz ment
n ül, és Európa-szerte híresek voltak kastélyaikról, vidéki udvarházaikról és pazar fogadásaikról.
viszont torkig lett a milliomos életformával, és inkább visszajött New Yorkba, hogy úgy keresse
meg a kenyerét, mint a többi ember.
- És maga mivel foglalkozik?
Olivernek hirtelen jókedve támadt ett l a lánytól, aki nem csak nyílt, mulatságos és kedves,
de roppantul vonzó is. - A reklámszakmában dolgozom.
A n kíváncsi volt, hogy vajon n s-e, de ezt már mégsem kérdezte meg.
- Mint a papám - mondta vidám csodálkozással. - Talán ismeri is t; Robert Townsendnek
hívják. - Szóval Towrlsend lánya; az egész szakma egyik legnagyobb tekintélyéé. - Találkoztam
már vele, de nem mondhatnám, hogy ismerem. - Aztán rászánta magát, hogy is bemutatkozzék. -
Oliver Watson vagyok.
A n er sen megszorította a kezét. - Megan Townsend. - Azzal eltette a kéziratot, és az út
Hátralév részét végigbeszélgették. Oliver nem sajnálta, hogy neki is el kell raknia a könyvet;
élvezte a beszélgetést, és amikor megérkeztek a Grand Central Stationre, felajánlotta, hogy taxin
hazaviszi.
A n a Central Park és a 69th Street találkozásánál lakott, alig tizenöt háztömbre az
lakásától, és így Oliver, miután útitársa kiszállt, úgy határozott, hogy elküldi a taxit, és hazasétál.
Szép, meleg este volt, és Oliver különösen szerette New Yorkot nyáron, amikor a nagyváros
csaknem kihalt; megszállott rajongóin és a magafajta rögeszmés munkamániákusokon kívül
legföljebb maroknyi turista járta az utcákat.
Mikor kinyitotta az ajtót, szólt a telefon. Úgy gondolta, Daphne az; most, hogy a gyerekek
elutaztak, senki más nem hívta, legföljebb nagy ritkán az, apja.
Nagyot nézett, amikor ráismert a hangra: Megan Townsend volt - a n , akit csak az imént
kísért haza.
- Helló, támadt egy röpke ötletem. Nem volna kedve visszajönni egy italra meg egy tál
salátára? Nem vagyok mesterszakács, de ennyi még t lem is kitelik. Szóval csak úgy eszembe
jutott... - A hangja egyszer csak elbizonytalanodott; most jutott eszébe, hogy a férfi talán valóban
n s, mint az korában a legtöbben; de hát ha rossz helyen kopogtat, majd kiderül; Oliver Watson
szinte, becsületes fickónak látszott.
- Igazán kedves magától...
A meghívás váratlanul érte Olivert; nem szokta meg, hogy egy n csak úgy felcsípje. Neki
még az sem jutott eszébe, hogy elkérje a telefonszámát, és hirtelen igazat kellett adnia Daphnenak:
félelmetesen kijött a gya-korlatból. - Hozhatok valamit?
- Van minden. Legyen nyolckor?
- Pompás. - Aztán hirtelen hozzátette: - Nagyon örülök, hogy hívott.
- Azt hiszem, megsértettem néhány illemszabályt - nevetett bele a n a kagylóba. Már ismét
régi fesztelen önmaga volt, és Oliverben felébredt a kíváncsiság: vajon gyakran szokott-e így
kezdeményezni. - No de mit csináljunk, amikor olyan rövid az élet! És nagyon jól éreztem magam a
vonaton.
- Én is.
Ekkor a n hirtelen elszánta magát. Bár egyszer-egyszer n s emberrel is lehet vacsorázni,
valójában igyekezett kerülni ket; akkor meg minek vesztegesse az idejét? - Igaz is: maga
házasember?
Oliver zavarba jött. Most mit mondjon? Hiszen tulajdonképpen házas még, de ez már igazán
nem számít.
Elhatározta, hogy megmondja az igazat. - Jogilag az vagyok, de már hét hónapja külön
élünk.
Úgy látszott, a n t kielégíti a válasz.
- Amikor megláttam, azt gondoltam, a gyerekeinél volt látogatóban.
- A gyerekeim - legalábbis ketten közülük - Európában nyaralnak. A harmadik Port
Chesterben dolgozik. - Arról hallgatott, hogy ez a bizonyos harmadik csak tizennyolc éves, és
születend gyermeke anyjával, együtt kimaradt az iskolából.
- Hát akkor nyolcra várom. - A n mosolyogva tette le a kagylót; elégedett volt a merész
lépés eredményével. És amikor fél órával kés bb, Oliver ismét végig ballagott a Park Avenue-n, az
arcára is kiült az elégedettség.
Megan Townsend a legfels emeleten lakott, és gyönyörű tet terasz is tartozott lakásához.
Oliver gyanította, hogy az elegáns kis házban csupa örök-lakás lehet. Nem, Megan Townsend nem
holmi közönséges dolgozó n , mint ahogy Robert Townsend sem csupán sikeres üzletember, hanem
ezenkívül igen el kel bostoni család sarja. Megarl egész lényén meglátszott, hogy bölcs jét nem
akárhol ringatták; frizurájától a farmerjához viselt drága fehér selyemingen át a cip jéig minden
választékos volt rajta, és hangja is műveltségr l és jó nevelésr l árulkodott. Olivernek tetszett
hátára omló, hosszú, ápolt haja, és rádöbbent, hogy a n nem egyszerűen szemrevaló, hanem
feltűn szépség.
Oliver követte a fekete-fehér márványpadlós tágas nappaliba, ahol minden fehér volt, vagy
csillogó krómból készült. Két hanyagul odavetett zebrab r sz nyegen hatalmas üvegasztal állt, az
egyik fal tükörb l volt, hogy megkett zze a kilátást. A parányi ebédl ben egy újabb üvegasztal két
személyre volt te-rítve. A ház úrn je pedig még így, farmerben és se-lyemingben is egzotikusan
elegánsnak látszott.
- Micsoda lakás! - ámuldozott Oliver. A n kive-zette a teraszra, s megkínálta ginnel és
tonikkal.
- Igen, ez a gyengém. - .Valójában az év elején, a harmincadik születésnapjára, apja egy
házat akart venni neki a városban, de állhatatosan elhárította.
Szerette ezt a lakást, kényelmesen el is fért benne, és Oliver a legkevésbé sem csodálkozott
választásán. - Nagyon sokat vagyok itthon. Hétvégén többnyire ki sem mozdulok, és
beletemetkezem a kézirataimba. - Ismét felkacagott; könnyen és természetesen nevetett, jókedve a
férfira is átragadt.
- Mostohább sorsot is el tudok képzelni . . .
És ekkor hirtelen elhatározta, hogy átveszi a n stílusát; elvégre is sok mindent szeretett
volna megtudni Megan Townsendr l. - No és maga? Férjezett?
Elvált? Netán tucatnyi gyermek anyja? - Az utóbbi persze mer ben valószínűtlennek tűnt. A
n egész lénye és viselkedése arról árulkodott, hogy egyedül él, teljes szabadságban és
gondtalanságban.
- Férjnél soha nem voltam. De gyerekem, se kutyám, se macskám; még madaraim
sincsenek. És nem tartok olyan szeret ket, akik aktív házasok. - Ezen jót nevettek; aztán Oliver
fanyarul megjegyezte:
- Úgy látom, akkor esélytelen vagyok.
- Miért; vissza akar menni a feleségéhez? - érdekl dött a n , miután leültek a hófehér
összecsukható székekre.
- Dehogy akarok - nézett a szemébe Oliver; nem tette hozzá, hogy a közelmúltig ez volt
szíve legh bb vágya. - Az életünk messzire kanyarodott egymás-tól. író szeretne lenni, és most
éppen posztgraduális tanulmányokat folytat a Harvardon.
- Hiszen ez nagyon izgalmasan hangzik.
- Ne higgye. - Hangjában feléledt a régi keserűség.
- Az volt az ára, hogy elhagyjon engem és a három gyerekünket.
- Ez bizony nem lehetett könnyű.
- Nem is volt.
- És most is szenved még t le? - A n nem sokat teketóriázott; érz dött, hogy szeretne minél
többet tudni Oliverr l.
- Id nként. De mostanában már sokkal jobb. Az ember nem kapaszkodhat örökké a bánatába
meg a dühébe, ámbár én sokáig nem is akartam megnyugod-ni. jó ideig azt hajtogatta; hogy majd
visszajön, de ezen a kis társasjátékon most már túl vagyunk.
A gyerekek is lassan hozzáidomultak az új helyzethez... meg én is. - Aztán egyszer csak
felnevetett, és csupa öngúny lett a hangja. - Bár be kell vallanom, hogy húsz év óta ez az els
randevúm. Úgyhogy ne vegye rossz néven, ha a technikám kicsit rozsdás.
- Nem járt senkivel, amióta a felesége elment? - kérdezte ámulva Megan, és arra gondolt:
nem akármilyen n lehetett az a feleség. maga még sóha nem élt egy hónapnál tovább férfi
nélkül, és el sem tudott volna képzelni ilyen önmegtartóztatást. Utolsó szeret je csak három hete
lépett ki az életéb l; nagyon kellemes fél évet töltöttek együtt, hol itt, hol a férfi Fifth Ayenue-i
házában. Megan gazdag és divatos emberek között forgott, de Oliverben volt valami, ami
megigézte: a külseje, sajátos férfibája, és valami az egész viselkedésében, ami arról árulkodott,
hogy nagyon-nagyon egyedül van. - Komolyan beszél?
Olivernek eszébe jutott a n i birkózósport fanatikus híve, és elmosolyodott. - Nem,
füllentettem . . . Két hónapja elmentem valakivel, de az a n kész cs d-tömeg volt. Kis híján
egyszer s mindenkorra elvette a kedvem . . .
- Úristen, Oliver! - kiáltott fel a n , és letette maradék italát. - Hiszen akkor maga
gyakorlatilag szűz!
Á így is lehet mondani - bólintott derűsen Oliver, és átcikázott az agyán, hogy most vajon
megtörik-e a jég.
Hét hónapja nem volt n vel, és egyszer csak elfogta a bizonytalanság: mi, történnék, ha
megpróbálná: Talán nem is sikerülne. Hét hónap óta nem kívánt más n t, csak Sarah-t. És az elmúlt
húsz évben sem feküdt le senki mással; soha nem akarta megcsalni a feleségét. És most itt van ez a
lány, aki úgy viselkedik, mintha bármilyen férfit megkaphatna, csak akarnia kell. Hirtelen úgy
érezte magát, mint egy kisfiú - akár mint Sam - aki legszívesebben hazaszaladna. Felállt, és ismét a
ki-látásban gyönyörködött, a n pedig bement, hogy összeállítsa a megígért salátát.
- Azt hiszem, már figyelmeztettem, hogy nem tudok f zni. A tehetségemb l legföljebb a
Caesar-salátára futja. Utána pedig nincs más, csak pizza, és kínai készétel.
- Alig várom. Mind a kedvencem.
Tartott a n t l, s ugyanakkor tetszett is neki.
Aztán vacsorához ültek, elbeszélgettek a munkájukról, és Oliver ismét felengedett. Kés bb a
n a gyerekeir l érdekl dött, és megpróbáltajellemezni ket.
- ket is nagyon összetörte, amikor az anyjuk elment, de most már kezdenek kilábalni. -
Kivéve persze Benjamint, aki olyan reménytelen csávába került azzal a lánnyal...
- Na és maga? Milyen most a lelkiállapota?
A kitűn francia fehérbor hatására mindketten sokkal oldottabbak lettek, és Oliver
gondolatai is szabadon áradtak.
- Nem is tudom. Mindenesetre már nem sokat töröm a fejem az egészen. Élek; lefoglalnak a
srácok meg a munkám. Egy ideje már nem vizsgálom a lelkiállapo-tomat. Lehet, hogy ez jó jel.
- De még mindig hiányzik a felesége?
- Hát persze. Nem is volna normális, ha huszonkét év után nem hiányozna. Tizennyolc éve
házasodtunk össze, és el tte négy évig jártunk együtt. Ez minden ember életében nagyon hosszú
id . Az én eddigi éle-temnek éppen a fele.
- Eszerint most negyvennégy éves? - kérdezte a n mosolyogva, Oliver pedig rábólintott, -
Én harminc-kilencnek - gondoltam.
- Én pedig magát huszonötnek.
- Harminc vagyok. - Mindketten nevettek.
- És milyen érzés? Tényleg olyan rémes, ahogy a n k mondják? Sarah kétségbe volt esve,
amikor be-töltötte a harmincat; azt mondta, úgy érzi, mintha az egész élete már mögötte volna. De
ez még semmi volt a harminckilenchez, a negyvenhez, és aztán a negyven-egyhez képest . . . Azt
hiszem, végül ez ment az idegei-re. Pánikba esett, hogy mire valóban megöregszik, nem viszi
semmire, ezért aztán fogta magát, és meg-pattant. Csak az benne a hülyeség, hogy szerintem igenis
nagyon sok mindent elért; de hát nem így érezte.
- Engem nem nagyon izgat az ilyesmi, de biztosan csak azért, mert nem vagyok férjnél, és
nem kötik meg a kezem a gyerekek. Én egész életemben azt csináltam, amihez kedvem volt. Mások
szerint ocsmányul el lettem kényeztetve. - De ezt is felh tlen derűvel állapította meg, s Oliver
ahogy körülpillantott a fényűz en berendezett lakásban, úgy vélte, hogy a külvilágnak igaza lehet.
- Magának tulajdonképpen mi a fontos? Mi az, ami igazán izgatja?
A saját személyem, felelte volna legszívesebben a n , aztán úgy gondolta, kicsivel kevesebb
szinteség is megteszi. - Talán a munkám. Meg a szabadságom.
Az, hogy úgy rendezzem be az életem, ahogy nekem tetszik. Nem szívesen osztozom, és
ahhoz sincs érzékem, hogy megfeleljek mások elvárásainak. Minden ember a saját szabályai szerint
akarjátszani, és én nagyon is elégedett vagyok a magam normáival. Egyszerűen nem tudom
elfogadni, hogy az ember bármit is köteles megcsinálni. Miért kötelez betartani bizonyos
szabályokat? Miért volna muszáj házasságot kötni és gyerekeket hozni a világra? Én a magam
kedve szerint élek, és ez így nagyon megfelel nekem.
- Valóban el van kényeztetve - mondta Oliver tárgyilagosan, de ha igaza volt is,
pillanatnyilag nem nagyon érdekelte.
- Anyám arra tanított, hogy ne fogadjam el mások szabályait, és én hallgattam rá. Én mindig
elnézek a szabályok fölött, ami néha er t ad, máskor elgyengít, és az is el fordul, hogy megnehezíti
a dolgom, mert egyszerűen nem tudom belátni, miért bonyolítanak agyon mindent az emberek,
holott az életben egy valami számít: hogy azt tegyük, ami jólesik.
- És ha közben fájdalmat okozunk másoknak?
Megan okos n volt; azonnal észrevette; hogy ve-szélyes terepre tévedt.
- Van, hogy nem megy másként; ez az ár, amit meg kell fizetni. Az ember, ha nehezen is, de
tudomásul veszi, mert mégiscsak az a legfontosabb, hogy érezze jól magát a b rében.
- Azt hiszem, Sarah is éppígy gondolkodott. Nekem err l más a véleményem. Van, hogy
másoknak többel tartozunk, mint önmagunknak, és le kell nyelnünk ezt a békát; bármilyen
nehezünkre esik is, tekintettel kell lennünk másokra.
Ez volt az alapvet különbség közte.és Sarah között, és úgy látszott, Sarah helyett éppúgy
mondhatna Megant is.
- Én nem tartozom másnak, csak önmagamnak.
Ezért is nincsenek gyerekeim, ezért nem tartom kötelességemnek, hogy férjhez menjek, még
harmincéves koromban sem. Azt hiszem, most jutottunk el a lényeghez. Bizonyos értelemben
osztom a véleményét: ha az embernek gyerekei vannak, akkor már valóban felel értük is; mert ha
nem hajlandó a kedvükért áldo-zatot hozni, akkor nem kellett volna vállalni ket. Én azért nem
szültem, mert senkiért sem akarok felel s lenni. Csakhogy a maga felesége szült. Azt hiszem, akkor
követte el élete nagy tévedését, amikor magához hozzáment, és gyerekeket hozott a világra.
Oliver elcsodálkozott: a n ösztönösen fején találta a szöget, és úgy eligazodott Sarah
filozófiájában, mintha közeli ismer se volna.
- Err l, azt hiszem, én tehetek; mindenre én vettem rá. És így aztán, húsz évvel kés bb,
egyszer csak visz-szaváltozott régi önmagává, és lelépett.
- Ne vádolja magát; is benne volt a dologban.
Nyilván nem pisztollyal kényszerítette az oltár elé.
Maga csak azt tette, amit a saját szabályai szerint helyesnek ítélt. Mások tetteiért pedig senki
sem felel s.
Megan Townsend valóban maga volt a megtestesült függetlenség; senkihez és semmihez
nem akart köt d-ni, de ezt legalább nyíltan ki is mondta.
- A családja mit szól az életmódjához? - kérdezte kíváncsian Oliver.
- Azt hiszem, bosszantja ket... - tűn dött el Megan. - De mára már leszálltak rólam. Apám
állandóan n sül és gyerekeket nemz; anyámtól két gyereke van, a második feleségét l négy, és ez a
mostani már a hetedik. Anyám viszont csak férjhez megyeget; a gyerekekr l valahogy
megfeledkezett, ami tiszta haszon, mert igazából nem szereti ket. A n vérem meg én hétéves
korunktól méregdrága internátusokban töl-töttük életünk nagy részét. Anyám már el bb is
elkül-dött volna, csak akkor még nem vettek fel.
- Hiszen ez rémes! - borzadt el Oliver, aki képtelen lett volna elűzni a gyerekeit a háztól.
Hétévesen internátusba? Hiszen Sam hétéves korában még valóságos kisbaba volt! - És ez nem volt
hatással a kés bbi életére?
Ahogy kimondta, már rá is jött, milyen ostobaságot kérdez. Hiszen nem véletlen, hogy a n
irtózik min-denfajta köt dést l.
- De, bizonyára. Nem nagyon tudok úgynevezett tartós kapcsolatokat létesíteni. Amióta az
eszem tudom, az életemben csakjönnek és mennek az emberek, és én már így szoktam meg. Persze
azért van egy-két kivétel.
Hirtelen elkomorult, és felállt, hogy leszedje az asztalt.
- Jóban van a n vérével?
Megan különös pillantást vetett rá. - Voltam. Nagyon közel álltunk egymáshoz. volt az
egyetlen, akire valaha is számíthattam. Egypetéjű ikrek voltunk.
El tudja ezt képzelni? Dupla gondot jelentettünk, pedig hát épp az ellentétem volt: jólelkű,
kedves, jó modorú, becsületes, udvarias. Elfogadta a többiek szabályait, és akármit mondtak neki,
elhitte. Huszonegy éves korában beleszeretett egy n s emberbe, és amikor az nem volt hajlandó
elhagyni a feleségét, öngyilkos lett.
Oliver látta a n arckifejezésén, hogy ez a csapás mindenest l megváltoztatta az életét.
- Szomorú történet.
- Több, mint szomorú. Mintha a jobbik énemet vesztettem volna el. És azóta sem volt ilyen
közeli ba-rátom. Nem volt többé el ttem a minta; azért is lettem ilyen, amilyen vagyok.
- Túl szigorúan ítéli meg önmagát - mondta Oliver gyengéden, de ez mintha még inkább
felkavarta volna Megant.
- Ne higgye. Én csak szinte vagyok. És ha velem történt volna ilyesmi, hát én nem magam
ölöm meg, hanem azt a disznót vagy a feleségét. - Aztán fájdalmasan tette hozzá: - A boncolásnál
kiderült, hogy négy hónapos terhes volt. Ezt nekem sem árulta el.
Igaz, én akkor itt jártam iskolába, meg Londonban élt az anyámnál. - Hirtelen
megkeményedett az arca. - Kér egy csésze kávét?
- Igen, ha lehet.
Különös történet volt: Szinte hihetetlen, milyen tit-kok vannak az emberek életében: mennyi
tragédia, mennyi fájdalom és mennyi csoda; s mindenki megél olyan pillanatokat, amelyek aztán
egész sorsát megváltoztatják. Alighanem Megan is egész más ember volt, miel tt elvesztette
n vérét; de hát erre már aligha fog fény derülni.
Követte a konyhába a n t, az pedig meleg mosollyal nézett fel rá: - Oliver Watson, maga
nagyon rokonszenves fiú. Nem szoktam elmesélni másoknak az életemet, kivált nem az els
alkalommal.
- Hálás vagyok a bizalmáért.
A teraszon itták meg a méreger s eszpresszókávét.
Ahogy nézték a kilátást, a n egészen közel hajolt hozzá, s érezte: Megan akar t le
valamit, amit
egyel re nem akar - megadni. Még túl korai lenne.
Amellett továbbra is félt, milyen érzés lenne megérin-teni egy n t, aki nem Sarah.
- Nem ebédelnénk együtt valamikor a héten?
- De igen, örömmel. - Milyen kedves, ártatlan fiú, gondolta a n ; tiszta lelkű, becsületes, és
mégis olyan er s . . . Pontosan az a fajta; akit l mindig óvakodott. - És magának nem volna kedve
itt tölteni az éjszakát?
A kend zetlen kérdés váratlanul érte Olivert. Letette csészéjét, és ránézett Meganra, azzal az
egyszerre férfias és kisfiús, nagyon vonzó mosolyával.
- Ha most nemet mondok, elhiszi, hogy ez nem visszautasítás? Semmit nem szeretek
elkapkodni. En-nél mind a ketten többet érünk:
- De én nem akarok ennél többet.
Megan kevés jó tulajdonságának egyike volt ez: so-ha nem szépítette a dolgokat.
- Én azonban igen. És maga is jobban tenné, ha igényesebb lenne. Töltsük együtt az
éjszakát, rúgjunk ki a hámból, és aztán alászolgája? Mire Jó ez? Mennyivel leszünk t le
gazdagabbak? Még ha végül valóban csak egy éjszaka lesz bel le, akkor is sokkal szebb, ha nyomot
hagy az emberben.
- Kár így felfújni ezt az egészet.
- Érthet bb, ha azt mondom, hogy még nem vagyok rá készen? Vagy akkor holmi
szerencsétlen flótásnak tartana?
- Emlékszik még, Oliver, arra, amit mondtam? Ki-ki kövesse a sajátjátékszabályait. Most
már tudom, mik a maga szabályai; és maga is ismeri az enyéimet. Kössünk alkut. Beérem az
ebéddel, ha maga nem botránkozik meg a tisztességtelen ajánlatomon.
Oliver felszabadultan nevetett. Látta, hogy a n bármibe belemegy, rugalmas és igénytelen,
és amellett olyan izgató, hogy Oliver legszívesebben felpofozta volna magát, amiért nem fogta
rögtön a szaván, még miel tt a n nek elmegy a kedve az egészt l.
- Akkor holnap felhívom.
Felállt; úgy érezte, ideje elmenni, miel tt olyasmit tenne, amit kés bb megbán, még ha a n
nem is bánná meg. - Köszönöm ezt az élvezetes estét, meg a finom vacsorát.
- Bármikor megismételhet !
Kifelé menet a n éles szemmel figyelte, - majd ránézett, olyan arckifejezéssel, amilyet
számos szeret je közül csak kevesen ismerhettek. - Oliver... Én is köszönök mindent...
- Ugyan mit? Hiszen csak ettem, fecsegtem, és élveztem a társaságát. Nincs mit köszönnie.
- Köszönöm, hogy olyan, amilyen . . . még akkor is, ha soha többé nem jelentkezik. - Megan
ehhez a lehet séghez is hozzá volt szokva; általában a legszenvedélyesebb éjszakák végz dtek így.
Ahogy maga is mondta: az életében jönnek és mennek az emberek, és nem bánta, hogy így van.
De ha ez a férfi elmarad, furcsa módon megérezné a hiányát.
- Jelentkezni fogok. - Azzal lehajolt, a karjába vette, és megcsókolta. Amióta Sarah elment,
most el ször csókolt n t, és érezte, milyen meleg, milyen kívánatos a szája, milyen izmos és
készséges a teste. Heves vágy fogta el, hogy ágyba vigye, de tudta, hogy ezen még gondolkodnia
kell. Ez a n nem ígérkezik könnyű fa-latnak.
- Jó éjszakát - suttogta Megan, amikor a lift felért, Oliver pedig mosolyogva nézett a
szemébe, amíg csak be nem csukódott az ajtó. A n még sokáig állt ott, az-tán lassan visszament a
teraszra, leült, és elgondolkodott. Oliver járt az eszében meg a n vére, akir l már hosszú évek óta
senkinek sem beszélt. És anélkül, hogy tudta volna, melyiküket siratja, egyszer csak csendesen
hullani kezdtek a könnyei.

Tizenötödik fejezet

Ígéretéhez híven másnap reggel els dolga volt, hogy telefonáljon, és meghívja ebédre
Megant a Négy Évszakba. éjszaka órákig rá gondolt az ágyban, és szán-ta-bánta, hogy nem maradt
ott, nem feküdt le vele.
Ezüsttálcán kínáltak fel neki minden földi jót, pedig megfutamodott. Tökkelütött hülyének
érezte magát, és biztos volt benne, hogy Megan egyetért vele.
Déli tizenkett kor találkoztak. a Négy Évszakban.
Megan élénkpiros selyemruhát, magas sarkú fekete lakkszandált viselt, és Oliver úgy vélte,
nem látott még nála szexisebb n t. így aztán még dühösebb volt ma-gára az el z éjszaka miatt, és
miután asztalhoz ültek, ezt meg is vallotta.
A helyiség közepén szök kút szórta finom permetét, és minden asztal foglalt volt; mi több,
els sorban szakmájukhoz tartozó vendégek nyüzsögtek mindenütt. Itt ugyan nehéz lett volna
elbújni, de hát egyiküknek sem volt rejtegetnivalója.
Megan egy új könyvr l beszélt, amit ki szeretne adni, Oliver pedig hosszú el adást tartott az
egyik új ügyfelér l. Három óra lett, mire körülnéztek, és észbekaptak: körülöttük kiürült a helyiség.
Megan nevetett, Olivert pedig némi zavar fogta el.
- Mit szólna, ha holnap estére meghívnám vacsorára? - kérdezte kifelé menet.
- Miért, tud f zni ?
- Azt nem, de tudok úgy tenni, mintha! Mit parancsol? Kínai vacsorát? Pizzát?. Vagy
cheeseburgert a Hamburger Édenb l?
- Tudja mit? - mosolygott a n . - Majd bevásárolok a kedvenc csemegésemnél, és aztán
kettesben össze-kotyvasztunk valamit.
- óriási ötlet. - Oliver már el re élvezte a másnapi meghittnek ígérkez hangulatot, és
mindenekel tt azt, hogy viszontláthatja a n t.
- Szereti a muszakát?
- Imádom!
Oliver beültette Megant egy arra jöv taxiba, búcsúzóul könnyedén arcon csókolta, aztán
gyalog ment vissza az irodába.
- Új ügyfél? - kérdezte Daphne, amikor négy órakor benyitott hozzá egy új forgatókönyvvel.
- Kicsoda?
- Az a bomba n , akivel ebédnél láttam! - Daphne széles, elégedett mosollyal kacsintott rá
az íróasztal túloldaláról, Oliver pedig elpirult, és sürg sen tanulmányozni kezdte a terveket.
- Mi van, kémkedik utánam? - vetette oda.
- Mi van, a tavasz illata lengedez a leveg ben, vagy a hölgy parfümje?
- Tör djön a maga dolgával. Egyébként szerintem rovarirtó. Ma reggel svábbogarat találtam
az asztalom alatt.
- Miért nem talál ki valami jobbat? Ebben az épületben még a plasztik növényutánzatok sem
jutnak leveg höz, nemhogy egy szép, egészséges svábbogár.
Isteni a n . Honnan ismeri?
- Á, valamelyik nap összefutottunk . . .
- Gratulálok. És komoly? - kérdezte Daphne szinte testvéri érdekl déssel.
Oliver megenyhült, és még némi hálát is érzett.
 - Még nem. És minden valószínűség szerint nem is lesz. is afféle eszményi független n ,
mint az exnejem, a szakmai karrierre meg a szabadságra esküszik, és senkihez nem akar túl er sen
köt dni.
El ször beszélt Sarah-ról ilyen tárgyilagosan, és mindketten úgy érezték, már ez is komoly
fejl dés.
- Akkor ebb l még nagy baj lehet. Azt ajánlom, miel tt hagyná, hogy megint összetörjék a
szívét, inkább használja ki az alkalmat.
- Ez a szándékom . . .
- Sok sikert! .
- Köszönöm. Most pedig tör djünk inkább a munkánkkal. Vagy ragaszkodik a lelki
szemétláda szerepéhez?
- Ne legyen már olyan nebáncsvirág!
Aznap olyan sokáig dolgoztak, hogy még a hagyományos közös vacsorájukat is lekésték.
Oliver, mihelyt hazaért, felhívta Megant, aki nem volt otthon, és így az üzenetrögzít re mondta be
nevét, hozzátéve, hogy csak jelentkezni akart, és szeretettel várja másnap estére.
Megan pontban nyolckor érkezett, csomagokkal megrakodva, amelyeket együtt bontottak ki
a konyhában.
- Szép lakás - mondta a n udvariasan, de persze az övéhez képest igazán szót sem érdemelt,
és még mindig érz dött rajta a más otthonának személytelensége.
Csak a gyerekek szobáinak volt már sajátos, egyéni jellegük, Ollie a maga részér l semmit
sem tett hozzá, és most, hogy Aggie távol volt, még virágról sem gondoskodott senki; Olivernek
elkésve jutott eszébe, amikor már hazaért, és éppen a bort nyitotta ki.
- Hogy telt a nap?
- Egész jól. És a magáé?
Megan oldottnak és jókedvűnek látszott majdnem combig hasított fehér
selyemszoknyájában és türkiz-kék blúzában, amely mézszínű b rét még sötétebbnek mutatta.
Miközben a konyhaasztalnál ülve a muszakát ették, Olivex beszámolt a nap eseményeir l;
jólesett, hogy ismét van kivel megosztania ket.
- Nagyon árva lehet itt a gyerekek nélkül...
- Hát bizony így túl nagy a csend. De az utóbbi id ben kés estig dolgoztam.
És hirtelen az az érzése támadt, hogy ez már nem sokáig marad így.
Ötletszerűen beszélgettek err l-arról, pólóról, baseballról, majd ismét Megan szüleir l, és
arról, hogy miért nem kedveli az angolokat: Oliver azt gyanította, hogy ennek az igazi oka az a
férfi, aki miatt a n vére öngyilkos lett. Megannak mindenr l igen határozott nézetei voltak.
Amikor segített neki leszedni az asztalt, Oliver szeme ismét a szoknya hasítékára tévedt, és
ellenállhatatlanul rohanta meg a vágy.
Utána egy üveg bor mellett tovább beszélgettek a nappaliban, és akkor egyszer csak, anélkül
hogy tudta volna; hogyan történt, ott feküdtek a hever n; csak csókolta-csókolta, és egyre
féktelenebbül kívánta a n t. Megan szoknyája felgyűr dött a derekáig, a combja meztelen volt, és
ahogy Oliver végighúzta kezét selymes b rén, észrevette, hogy a szoknya alatt semmit sem visel.
Hörögve a vágytól simogatta to-vább, míg végül ujjai megtalálták, amit keresett, a n halkan
nyöszörgött, pedig visszafelé száguldott az id ben: ismét fiatal volt, ismét szerelmes, és csupa tűz
és szenvedély: Lerántotta a n blúzát, az egy észrevétlen mozdulattal kikapcsolta szoknyáját, és
aztán ott hevert meztelenül, kitárva pompás testét a férfi kezének, s Oliver lélegzete is elállt a
látványtól. - istenem . . . Megan . . .
És ekkor a n fürgén, hozzáért n, vágyát ravaszul tovább hevítve t is levetk ztette, és
utána úgy szeretkeztek a hever n, ahogy Oliver még soha nem szeretkezett. A n olyasmiket művelt
vele, amikr l eddig álmodni sem mert, és olyan féktelen szenvedélyre gerjesztette, hogy a végén
er vel tette a magáévá, és a gyönyör úgy rázta meg egész testét, mint a földrengés. És amikor utána
ott feküdt még rajta, egyszer csak érezte, hogy Megan megremeg, majd lassan vonaglani kezd.
Nem akarta elhinni, hogy ezután még folytatni akarná, de Megan visszahúzta magára a
kezét, utána pedig a lába közé nyomta Oliver fejét, pedig nyelvével becézte, úgy, ahogy a n
kívánta. Megan nyögött, sikoltozott, egész testét rázta a remegés, és néhány másodperc múltán
Oliver ismét beléhatolt, és így feküdtek órákon át, újra meg újra összeforrva az ölelkezésben.
Kés bb Megan a padlóra rántotta, még kés bb Oliver bevitte a hálószobájába. És amikor teljesen
kimerülten feküdtek egymás mellett, a n újra felnevetett, mély, búgó, torokhangú nevetésével, és
megint csak magára húzta.
- Úristen, te lány, még megölsz a végén.
- De micsoda gyönyörű halál!
Mindketten nevettek, majd kicsit kés bb Megan fürd t készített a számára, hogy utána a
kádban szeretkezzenek, és amikor felkelt a nap, boldog önfeledtséggel áztatták magukat a vízben.
Az éjszaka mindkett jük számára feledhetetlen volt. Oliver még ismerni sem ismert Meganhoz
fogható n t, és Megan túlcsorduló vágya t is újra meg újra izgalomba hozta.
Soha nem hitte volna, hogy képes hasonló teljesít-ményre, de most annál jobban élvezte
felfedezését, és nem tudott napirendre térni fölötte.
- Tisztában vagy vele, hogy teljes tíz órán át szeretkeztünk? Reggel nyolc óra van!
Mindig azt hitte, hogy tökéletes házaséletet élnek, és csak most döbbent rá, hogy a Sarah-val
való szeretkezés csak halvány árnyéka volt annak, ami ma éjjel tör-tént.
- Nem gondolod, hogy hét hónap után igazán rászolgáltál erre?
- Ez még eddig eszembe sem jutott. Talán újra kéne próbálkoznunk. - Oliver csak tréfált,
Megan azonban nagyon is komolyan vette a javaslatot. Lovaglóülésbe helyezkedett a kádban fekv
férfin, aki el ször csak nevetett; de aztán, legnagyobb meglepetésére, ismét felágaskodott benne a
vágy, és így hancúroztak és fröcskölték a vizet, mint kétjátszadozó delfin, míg végül Oliver
odapréselte a n t a kád falához, és lihegve beléfúrta magát, a n pedig félájultan nyöszörgött,
ri-mánkodott, nehogy abbahagyja, és aztán éleset sikoltott, amikor mindketten robbanásszerűen
elélveztek a meleg, illatos vízben.
- Ó, Megan . . . mit művelsz velem! - hörögte Olíver rekedten, Megan nyakát csókolva, az
pedig kinyitot ta a szemét, és megsimogatta a férfi kócos, össze-tapadt sz ke haját. - Soha nem
ismertem hozzád fogható n t.
- Nekem sem volt még soha ennyire jó. - Megan még senkinek sem mondta ezt, és
komolyan is gondolta. - Különleges férfi vagy, Oliver.
- Te pedig a világ legcsodálatosabb n je . .
Alig tudta rászánni magát, hogy felöltözzön, de munkába kellett indulnia. Már elkészültek
mind a ketten, amikor a n egyszer csak megragadta és simogatni kezdte azt a testrészét, amelynek
igazság szerint élettelennek kellett volna lennie, de hát, mint kiderült, nagyon is virgonc volt.
- Nem bírom elhinni . . . Meglátod; Megan, soha nem jutunk ki innen... - És most már egyre
kevésbé is akaródzott kijutnia.
- Talán beteget kellene jelentenünk - suttogta a n , azzal lehúzta az el szoba padlójára,
tovább simogatta, és közben a nyakát és az arcát harapdálta, Oliver pedig ismét er vel tette
magáévá. Nem is hitte, hogy ennyi vadság lakozik benne, és azt még kevésbé, hogy majd tizenkét
órányi szeretkezés után még mindig gy zi kitartással és lendülettel.
Végül pedig Megannak lett igaza: mindketten beteget jelentettek, és a napot felváltva
töltötték az ágyban, a padlón, a hever n és a fürd kádban. Még a konyha falának d lve is
szeretkeztek, amikor kimentek; hogy megmelegítsék a maradék muszakát. Vala-miféle rület
kerítette ket hatalmába.
Amikor éjszaka Oliver éppen csak szelíden magához szorította, a n pedig csokoládés
kekszet tömködött a szájába, a férfi boldogan elmosolyodott, és azt motyogta:
- Ez talán kóros... Vagy tudtunkon kívül kábítószert szedtünk... Nem kéne orvost hívni?
- Talán a kekszben van a fű.
- Aha... Azért ilyen jó. Kérek még...
Nehéz volt elképzelni, hogy valaha is elváljanak egymástól, vagy akár csak felöltözve
kibírják egymás mellett. aztán olivernek - hite szerint már megkésve -. eszébejutott valami, és
megkérdezte, vajon nem fél-e Megan attól, hogy terhes marad.
- De nem ám - mondta fesztelenül a n . - Már kilenc éve elkötötték a petevezetékem.
 - Huszonegy éves korodban? - döbbent meg Oliver, aztán kapcsolt: akkoriban lehetett ez,
amikor a n vére, terhessége negyedik hónapjában, meghalt.
- Tudtam, hogy úgysem akarok gyereket, és meg akartam el zni, hogy valami seggfej miatt
én is úgy járjak, mint Priscilla.
- És soha nem bántadwmeg? Mi lesz, ha egy napon majd mégis szeretnél gyereket?
- Arra nem fog sor kerülni. És ha mégis, örökbe is fogadhatok. De kötve hiszem. Ezt a
gondot egyszerűen nem akarom a nyakamba venni, és kész. Miért kérded? Te még akarnál
gyereket?
- Valamikor szerettem volna, de Sarah mereven ellenállt. És miután Sam megszületett, is
elköttette a petevezetékét. Én nagyon sajnáltam, de ragaszkodott hozzá.
- És most? Most is szeretnél még gyerekeket? - kérdezte Megan, nem aggodalmasan, éppen
csak érdekl dve. Nehezen tudta elképzelni, hogy valakinek három gyerek sem elég, amikor neki
egy is sok lenne.
- Nem is tudom . . . Most már egy kicsit kés . De ha mégis megtörténne, azt hiszem, nem
bánnám.
- Nahát, énrám ne számíts - nevetett a n , és visszad lt a párnára:
Oliver olyan jól érezte magát vele, olyan bizalommal volt hozzá, hogy egyszer csak
elmesélte neki Benjamin történetét.
- A tizennyolc éves fiam barátn je szeptemberre kisbabát vár. Borzasztó kátyúba keveredett
a fiú. Mosogat egy étteremben, hogy eltartsa a lányt, és mindketten kimaradtak a középiskolából,
pedig Benjaminnak megvolt a helye a Harvardon.
- Még odakerülhet - mondta Megan hirtelen támadt együttérzéssel; jól látta, mennyire bántja
Olivert az ügy. - És megtartják majd a babát?
- Igen, meg akarják tartani, pedig én mindent elkövettem, hogy lebeszéljem ket. Még
szerencse, hogy a lány nem akar hozzámenni.
- Talán ha majd szembenéznek a nyers valósággal, észhez térnek. A kisbabák csak a
pelenkareklámokon olyan édesek, különben mind csupa kis szörnyeteg.
- Vajon hány kisbabát ismert személyesen, Miss Townsend ?
- Köszönöm kérdését, a lehet legkevesebbet. - Megan a hasára fordult, megmarkolta a
számára oly kedves testrészt, aztán félrelökte a takarót, és lecsúszott, hogy nyelvével gyengéden
birtokba vegye. - Ami engem illet, jobb szeretem a papákat, mint a babákat . . .
- Ez az én szerencsém. - Oliver mosolyogva hunyta le szemét, aztán magához húzta Megant,
hogy viszonozza a becézést. Ám ezen a második éjszakán éjfél után mégiscsak álomba zuhantak.
Maratoni nap volt, amelynek emléke egész életén át elkíséri majd Olivert, úgy is, mint Megan
Townsend csodatételének napja.

Tizenhatodik fejezet

A szerelem az év legforróbb hónapjában is tovább lángolt; szenvedélyük éppoly perzsel

volt, mint az augusztusi h ség. - Daphnera alig jutott ideje Olivernek, de azért a n tudta, mi
történik, és örült ennek a viszonynak. Oliver többnyire üveges szemmel bámult a világba, és
bizonytalanul, szórakozottan viselkedett - Daphne pedig szívb l remélte, hogy végre alaposan
kitombolja magát.
Egy napon kimentek Purchase-be, hogy Oliver meglátogassa apját és Benjamint. Megant
letette Robert Townsend házánál, hogy aztán hazamenet be-szóljon érte. A maga házába nem akarta
magával vinni; az még mindig Sarah emlékével volt tele.
Pedig újabban már alig jutott eszébe az asszony. Va-lósággal belebolondult Meganba,
gondolatai mindegyre a n teste és a szeretkezés körül forogtak.
Egy perzsel en forró vasárnap délután éppen meztelenül kóvályogtak Oliver lakásában,
amikor megszólalt a telefon.. Oliver el sem tudta képzelni, ki lehet az. Talán Daphne akar
érdekl dni hogylétér l, bár az utóbbi id ben alig jelentkezett; nem akarta zavarni pártfogoltját.
Amikor felvette a kagylót, megütötték fülét a távolsági összeköttetés jellegzetes zörejei,
aztán a vonal megszakadt, majd újabb csengetés következett, és egy távoli hang közölte, hogy San
Remóból hívják R-be-szélgetésre. Oliver alig hallott valamit, és mosolyogva sandított Meganra, aki
pucéran mórikálta magát el t-te. Egy pillanatra szomorúság fogta el, mert eszébejutott, hogy a jöv
héten megjönnek a gyerekek, és akkor majd sokkal nehezebb lesz megszervezni együtt-léteiket.
A messzeségb l valami sírásszerű hang hallatszott, de Oliver biztosra vette, hogy csak
légköri zavarról van szó.
- Halló! Halló! - kiabálta, és ekkor hirtelen ráismert Mel hangjára. A kislány sírt, és egyre
csak azt ismételgette: - Apu! Apu!
- Melissa, te vagy az? Melissa! Beszélj már! - A hangok ismét elhalkultak, aztán a vonal
kitisztult, bár visszhangos lett. - Mi baj van? Mi történt? baleset . .
Úristen, Sam... Nem, az lehetetlen... Istenem, add, hogy ne . . . és ne is Sarah . . .
- Beszélj hangosabban, kislányom! Nem hallok semmit!
Várakozás közben elfutotta szemét a könny. Megan éberen figyelte, azonban
kétségbeesésében meg is feledkezett róla; minden idegszálával a hangfoszlányokon csüngött. - . . .
baleset történt . . . az anyu . . és meghalt . . .
Szentséges ég, hát mégis Sarah!
Felállt, mintha ett l megjavulna az összeköttetés, és tele torokból üvöltött a kagylóba.
Felködlött benne, hogy Olaszországban most éjfél lehet.
- Mi történt anyáddal? - ... egy másik autó.:. San Remóban vagyunk.... Jean-Pierre...
- Melissa, anyu megsérült?
És Megan látta az arckifejezésén, hogy még mindig szereti a feleségét, de húsz év után ezt
nem vehette rossz néven t le, annál is kevésbé, mert t is megbénította az ijedség. Hirtelen
beléhasított annak a tíz évvel ezel tti telefonbeszélgetésnek az emléke, amikor ugyanígy a
messzeségb l hallotta meg az anyja hangját: -. drágám . . . Drágám . . . Priscilla meghalt . . .
- Nem, anyunak semmi baja.
Oliver elsírta magát megkönnyebbülésében.
- És Sam? Mi van Sammel?
- Eltört a karja . . . Jaj, apu, olyan iszonyú volt . .
Melissa újra zokogni kezdett, Oliver egy szavát sem értette. De ha Sam él - márpedig él - és
Sarah is - Melissa pedig ott van a telefonnál...
- Belénk szaladt egy kocsi... teljes sebességgel... a vezet meghalt . . . meg két gyerek . . . és
Jean-Pierre is . . . Jean-Pierre a helyszínen meghalt . . . ó, apu . . . olyan borzalmas volt...
Istenem, szegény fiú... De legalább a gyerekeknek nem történt bajuk, legalábbis az övéinek.
Tudta, hogy feneketlen önzés a részér l, de mélységes hála töltöt-te el.
- És te, kicsikém, te jól vagy? Nem sérültél meg?
- Nem, semmi bajom...
- És anyu hol van?
- A kórházban... mondta, hogy hívjalak fel...
Vissza kell mennünk Franciaországba a temetésre..
Pénteken jövünk haza.
- De biztos, hogy semmi bajod? És anyu? Vele mi történt?
- Összevagdosta magát... az egyik szeme is be-dagadt... de már jól van...
Sürgönystílusban beszéltek, de a lényeget így is ki-hámozta: ha nem is sértetlenül, de
megúszták! Csakhogy közben az anyjuk szeret je, és egy másik férfi és két gyerek a szemük láttára
halt meg. Olivert megbor-zongatta a gondolat.
- Nem akarod, hogy odautazzam?
- nem hiszem . . . ma este elmegyünk . . . Jean-Pierre családjánál fogunk lakni... Anyu azt
mondta, tudod a számot...
- Persze hogy tudom. Majd felhívlak... És angyalkám... - Reszket kézzel fogta a kagylót, és
újra pe-regni kezdtek a könnyei. - Nagyon szeretlek..
Mondd meg Samnek is . . . És anyunak, hogy borzasztóan sajnálom...
Mel is hüppögni kezdett, a vonal pedig olyan rossz lett, hogy be kellett fejezniök. Ollie
összetörve nézett fel Meganra; jóformán csak most ébredt tudatára, hogy ott van, amikor teljes
szépségében, meztelenül odalépett hozzá egy pohár konyakkal.
- Jól vannak?
- Azt hiszem. Csapnivaló volt a vonal. Amennyire megértettem, baleset történt, több ember
meghalt, köztük a feleségem barátja is. vezetett. San Remóban voltak.
Megan leült mellé, és Oliver helyett kortyolt a ko-nyakból. - Szörnyű. És a gyerekek?
Nem sérültek meg?
- Samnek eltört a karja, Melissa, azt hiszem, sértetlen maradt. Sarah összevagdosta magát,
de úgy látszik, nincs komoly baj. Inkább a megrázkódtatás... - Dúltan meredt a n re. - Amikor Mel
beszélni kezdett, azt hittem . . . azt hittem, hogy Sam . . . vagy talán Sarah . . .
Borzalmas dolog ilyet mondani, amikor mások meg-haltak, de boldog vagyok, hogy k
épségben megúsz-ták.
- Megértelek - mondta Megan, és fél karjával ma-gához ölelte. így ültek hosszú id n át.
Aznap éjjel ott maradtak Oliver lakásán, hátha a gyerekek újra je-lentkeznek, és egy hónap óta
el ször nem szeretkeztek. Oliver csak a gyerekeire tudott gondolni. De aztán lassan magukhoz
tértek. Tudták, hogy nemsokára, ha a gyerekek hazajönnek, véget ér ez a szilaj idill. Oliver nem
maradhat el egész éjszakára, Megan sem járhat többé fel hozzá, és sokkal óvatosabban kell
viselkedniök. Ez a tudat felszította bennük a vágyat, hogy legalább a maradék id t még
kihasználják; másfel l érzékelték, hogy a közeljöv re való felkészülés máris megváltoztatta
kapcsolatukat.
Csütörtökre már mindketten lehangoltak és idegesek voltak: Egész éjjel le sem hunyták a
szemüket; szeretkeztek, beszélgettek, és siratták az elmúlt szép heteket.
- Egy napon akár össze is házasodhatnánk - mondta Oliver félig tréfából; Megan azonban
gunyorosan el-túlzott borzadállyal nézett fel rá. .
- Na ne hülyéskedj. Ez már kicsit sok lenne ajóból!
- Úgy gondolod? - Oliver még mindig nem tudta kivonni magát a n bűvöletes hatása alól.
- De mennyire! Én soha nem megyek férjhez, Oliver. Nem vagyok az a fajta, és ezt te is
éppolyan jól tudod.
- De miért? Istenien tudod megmelegíteni a muszakát...
- Akkor vedd feleségül a csemegést. Nagyon csinos fiú.
- Nem ismerem, de lefogadom, hogy te csinosabb vagy.
- Most komolyan beszélek. Mit kezdenék én egy férjjel és három gyerekkel?
- Hát néhány dolgot tudnék javasolni...
- Szerencsére ahhoz nincs szükség házasságra. - Bármily csodálatos volt az elmúlt hónap,
Megan már úgy viselkedett, mintha túllépett volna rajta. - Nekem nem kell több, mint ami most van.
- Valamikor talán majd meggondolod magad.
- Ha így lesz, neked szólok els nek: Megígérem.
- Komolyan mondod?
- Olyan komolyan; ahogy én az ilyesmir l egyáltalán beszélni tudok. Már megmondtam,
hogy a házasság nem az én asztalom, neked pedig semmi szükséged rá, hogy egy újabb asszony
meneküljön el pánikszerűen a házadból, Neked egy szép, kedves, rendes lány kell, aki elolvad, ha
rád néz, gondját viseli a gyere-keidnek, és szül még egy tucatot.
- Micsoda ötlet! Nem tévesztesz össze véletlenül az apáddal?
- Azt azért nem. De hidd el, Oliver: nem engem írt fel neked az orvos. Én ismerem magam;
van bennem, ami illik hozzád, és van, ami a legkevésbé sem neked való. Tulajdonképpen azt
hiszem, rettent en hasonlítok a feleségedre, márpedig ha szinte vagy magadhoz, te is tudod, hogy
ett l jobb, ha óvakodsz.
Oliver elgondolkodott: lehet, hogy a n nek igaza van, és egy újabb, valamelyest izgatóbb
Sarah-t szerzett be magának? Nyomasztó gondolat volt, de at-tól még igaz lehet...
- Élvezzük ki, amit lehet és amíg lehet, és ha aztán bármelyikünk megsokallja a
bonyodalmakat, szépen megcsókoljuk egymást, megköszönjük, amit a másik-tól kaptunk, és
elbúcsúzunk.
 - Csak ennyi?
- Ennyi.
- Nekem ezt nem tudod beadni. Az ember nem mond le ilyen egyszerűen arról, ami
hozzán tt. Egy hónapig éltünk együtt; nem gondolod, hogy most már jelentünk valamit egymásnak?
- Dehogynem. De azért ne keverd össze a nagy szeretkezéseket a nagy szerelemmel; a kett
nem mindig jár együtt. Én igazán kedvellek, fontos vagy nekem, talán még szeretlek is. De ha a
gyerekek megjönnek, sok minden egészen más lesz. Ha pedig mindketten úgy érezzük, hogy így
már nem éri meg, akkor mi mást tehetnénk? Belenyugszunk, és megyünk tovább, ki-ki a maga
útján. Ilyesmibe az ember nem hal bele. Nem éri meg. - Olyan könnyedén, olyan fesztelenül
viselkedett, mint amikor a vonaton leszólította, és utána meghívta vacsorára. Ameddig a kapcsolat
kellemes, ki kell élvezni, de ha bonyodalmak támadnak; sürg sen meg kell szakítani. És persze neki
van igaza. Oliver el akarta hitetni magával, hogy beleszeretett, de Megannak talán ebben is igaza
van, és valójában csak a testébe szerelmes.
- Nem tudom, mit mondjak. Lehet, hogy igazad van...
Aznap éjjel is szeretkeztek, de most az ölelésnek is más volt az íze. Másnap reggel pedig
Megan eltörölt minden nyomot, hazavitt mindent, amit egy hónapon át itt tartott: a szépít szereit, a
dezodorját, a fejfájás elleni tablettákat, a parfümöt, amit Olivert l kapott, a hajsüt vasát, a
tamponjait, és a ruhákat, melyeket Oliver szekrényébe akasztott. Olivert a holmik nyomában támadt
üresség puszta látványától is elfogta a magányosság érzése, és a Sarah távozása utáni állapotára
emlékeztette. Miért is változnak állandóan a dolgok? Miért ér véget minden? Miért megy tovább az
élet úgy, mintha mi sem történt volna? És miért van az, hogy mindent szeretne meg rizni úgy,
ahogy van?
Mindezek a gondolatok még élesebben fogalmazódtak meg benne, amikor meglátta a
repül téren a gyerekeket és Sarah-t. Az asszonyt még soha nem látta ilyennek: elhagyatottság,
mélységes bánat és megrendülés volt az arcára írva. miatta bezzeg soha nem szenvedett így.
Szomorú, fénytelen szeme alatt lila duzzanat sötétlett, állán kötés rejtette a tizennégy öl-téssel
összevarrt mély sebet. Sam egyik karja ujja he-gyét l a válláig gipszben volt, és ép karjával riadtan
csimpaszkodott anyjába, Melissa pedig mihelyt meglátta apját, görcsös zokogással futott a karjába,
hogy a következ percben öccse is kövesse.
Oliver ránézett az asszonyra, aki nemrég még a felesége volt, és hirtelen megértette, milyen
sokatjelentett neki a fiú, aki meghalt San Remóban. Furcsa érzés volt: mintha az lényének egy
darabja is odaveszett volna.
- Hidd el, Sarrie, szintén veled érzek . . . Nem se-gíthetnék valamiben?
Sarah csak a fejét rázta. Lassan elindultak, Melissa pedig a temetésr l kezdett beszélni.
Jean-Pierre egyetlen gyerek volt, és rettenetes volt az egész . . .
Oliver bólogatott, igyekezett megnyugtatni ket, aztán Sam feje fölött Sarah-ra pillantott. -
Nem akarnád a hétvégét Purchase-ben tölteni?
De Sarah csak a fejét rázta, és fáradtan mosolygott.
Megtörtnek látszott, és ha nem is öregebb, de valahogy bölcsebb lett.
- Hétf n kezd dik a tanítás. Vissza kell mennem, rengeteg munka vár.
Arról hallgatott, hogy a nyáron végre hozzáfogott a regényéhez.
- De köszönöm az ajánlatot. A gyerekek úgyis el-jönnek néhány hét múlva. Nem lesz semmi
bajom.
Valójában el re rettegett attól, hogy hazaérve át kell néznie Jean-Pierre holmiját. És valóban
szörnyű él-mény volt; egyszer csak megértette, min mehetett keresztül Oliver az távozása után;
hiszen a búcsújuk is végleges volt.
Nagyon szerette Jean-Pierre-t. Egyszerre látta benne a fiát, a jó barátját, a szeret jét és kicsit
még az apját is, és mindent megadott neki, amit Olivert l az utóbbi években megtagadott - éppen
mert a fiú semmit nem követelt t le. És közben annyi mindenre megtanította... Sarah most már
sokkal többet tudott az önzetlen-ségr l, a szerelemr l... és a halálról...
Azonnal tovább repült Bostonba, Oliver és a gyerekek pedig taxiba ültek, és elindultak New
York felé.
 A két gyerek csendes volt és zaklatott. Oliver megkérdezte Samt l, hogy fáj-e a karja, és
elmondta, hogy délutánra már be is jelentkezett vele egy sebészhez; jobban bízott az amerikai
orvosokban. Ám az orvos megnyugtatta, hogy az olasz kollégák tökéletesen el-látták a kisfiút.
Oliver lassan egyre jobban élvezte, hogy ismét a gyerekei között van, és gyönyörködve
nézte Melissát, aki megn tt, még sz kébb lett, és az ket ért sokk ellenére is megszépült. Most
ébredt rá, hogy öntudatlanul is mennyire vágyódott utánuk, és maga is csodálkozott, hogyan
keríthette így hatalmába a szerelmi rület.
Arra készültek, hogy Purchase-ben töltik a hétvégét, és vasárnapra Oliver Megant is
meghívta, hogy bemutassa neki a gyerekeket. Aggie-t csak hétf re várták; addig maguknak kellett
boldogulniuk. Oliver pirítóst és omlettet készített vacsorára, a gyerekek pedig apránként
el rukkoltak a nyári beszámolóval.
A balesetig - mint kiderült - remekül érezték magukat, és Oliver, miközben hallgatta ket,
újból rádöbbent, milyen messze került Sarah az életét l.
Vacsora után a gyerekek lefeküdtek. Sam már a konyhaasztalnál elszunnyadt; az
id eltolódás hatása csak fokozta kimerültségüket.
Oliver lefektette a kisfiút, az orvos utasításához híven egy párnára polcolva törött karját,
majd Melissához indult; hogy elköszönjön t le. A kislány értetlen arccal mutatott fel valamilyen
titokzatos tárgyat.
- Hát ez meg micsoda?
N i blúz volt, amelybe egy melltartó gabalyodott.
Oliver megdermedt; hirtelen megcsapta orrát Megan parfümje. Most jutott csak eszébe,
hogy egyszer kerget zés közben Mel szobájába tévedtek, itt tépte le a n r l a ruhát, hogy aztán
végül mégis Olivér szobájában, majd végül a fürd kádban kössenek ki.
El ször nem tudta, mit mondjon; a tizenhat éves lányának mégsem kezdhet magyarázkodni,
mi zajlott itt az elmúlt hetekben. - Fogalmam sincs . . . Nem a tiéd ? - Igyekezett minél ártatlanabb
képet vágni, és Mel elég fiatal volt hozzá, hogy majdnem higgyen is neki.
- Nem, soha nem is láttam! - Már-már olyan szemrehányón csengett a hangja, mint egy
gyanakvó feleségé. És ekkor Oliver hirtelen a fejére csapott.
- Tudom már! Egyszer, amikor Purchase-ben töl-töttem a hétvégét, Daphne megkért, hogy
itt alhasson, mert festették a lakását. - Úgy érezte magát, mint csapodár férj egy bárgyú
tévéjátékban, Melissán azonban látszott a megkönnyebbülés, pedig megcsókolta búcsúzóul, és
gyorsan, mint aki halálos veszedelemb l szabadult, bemenekült a szobájába.
Kés este felhívta Megant, hogy elmondja, mennyire hiányzik neki, és nem is tudja, hogy
bírja majd ki va-sárnapig. Másnap lementek Purchase-be. A ház átfor-rósodott, és valami dohos
szag járta át. Azonnal bekapcsolták a légkondicionálást, majd bevásároltak a fűszeresnél, ebéd után
pedig átmentek George-hoz a kutyáért. Az öregurat remek színben találták; megint a felesége
kertjében tett-vett, de ezúttal Margaret Porter is segített. A - szomszédasszonynak új frizurája volt, .
George pedig új világoskék vászonblézert viselt, és Oliverék már az autóból hallották, ahogy
nevetnek valamin. Oliver szintén megkönnyebbült, amiért apját ilyen jó formában találja.
Valahányszor látta, nem tudott szabadulni a képt l, amint fogja haldokló felesége kezét, és csókkal
búcsúzik t le. Nem is remélte, hogy három hónap után ennyire összeszedi magát.
- Csakhogy megjöttetek! - kiáltott már messzir l unokái felé, Margaret pedig beszaladt a
házba, és már hozta is a házi süteményt meg a limonádét. .Mintha visszatért volna a múlt; csak épp
Sam jegyezte meg, hogy azel tt nem volt ilyen finom a sütemény. Margaret mosolygott, de tüstént
védelmére is kelt egykori barátn jének.
- Nagyanyádnál jobb szakácsot soha nem ismertem: Senki nem sütött olyan citromtortát!
George mosolyán látszott, hogy már jóles n tud emlékezni a múltra, Ollie-nak pedig a
gyerekkora jutott eszébe.
Kés bb az öreg szilfa alatt üldögéltek, és Ollie megkérdezte: - Hogyan telnek a napjaid,
apa?
- Mindig van valami. A kertben rengeteg a munka; a múlt héten pedig New Yorkban
jártunk. Margaretnek volt valami elintéznivalója, és este megnéztünk egy színdarabot az
off-Broadwayn. Meg kell monda-nom, hogy nagyon jó volt. - Most is érz dött hangján a
csodálkozás, és mosolyogva pillantott Margaretre.
Oliver is meglep dött, mert tudta, mennyire nem érdekli apját a színház. Aztán George
egyszer csak Sam karjára nézett: - Hát ezt hol szerezted be, kisfiam?
Így aztán Sam beszámolt a balesetr l, Melissa is hozzátette a magáét, George és Margaret
pedig szörnyülködtek, és hálát adtak Istennek, amiért nem történt komolyabb baj.
- Ilyenkor jön rá az ember - mondta George - hogy milyen becses dolog az élet - és milyen
rövid . . . Azt mondjátok, az a szegény fiú csak huszonöt éves volt Istenem, milyen igazságtalan a
sors . . .
Ollie észrevette, hogy apja megfogja Margaret kezét, és eltűn dött, hogy ez vajon mit
jelenthet. Aztán az asszony gyorsan felállt, és beterelte a gyerekeket a házba, hogy újabb
finomságokat tálaljon eléjük.
- Remek színben vagy, apa - mondta Oliver célza-tosan, amikor magukra maradtak. Hirtelen
eszébe jutott, milyen hatással volt rá a Megannal folytatott kaland, és levonta a következtetést:
talán az apja is enyeleg egy kicsit a szomszédasszonnyal. De hát mi rossz van ebben? Hetvenes
éveiket taposó magányos emberek; joguk van egy kis gyengédséghez.
- Jól is érzem magam, fiam. Margaret igazán a gondomat viseli. Hiszen ápolón volt.
- Igen, tudom.
- Egyszer együtt vacsorázhatnánk. Margaret szeret id nként beruccanni New Yorkba; azt
mondja, minden úttal megfiatalodik. Persze nem tudom, hogy valóban New York teszi-e, de az
biztos, hogy több energia szorult belé, mint egy harmincévesbe. Fantasztikus lány.
Oliver elmosolyodott; mulatságos volt, hogy valaki lánynak nevezzen egy hetvenes éveiben
járó tisztes hölgyet. De miel tt még efölött napirendre tért volna, apja szemében pajkos fény gyúlt,
és olyasmit mondott, hogy Oliver majd leesett a székr l.
- A jöv hónapban összeházasodunk. Tudom, fiam, hogy nehezen érted meg ezt, de hát nem
vagyunk már fiatalok, és kevés az id nk. Miért vesztegetnénk el, ami még hátra van? Azt hiszem,
anyád megértene.
- Jól hallok? - meredt apjára Oliver. - Három hónapja, hogy anya meghalt, és te el akarod
venni a szomszédasszonyodat?
Mi történhetett az apjával? Elkapta az aggkori elmegyengeség? Egyáltalán hogy juthat
eszébe ilyesmi? Hiszen ez undorító . . .
- Ezt nem mondhatod komolyan . . . - szólalt meg ismét, halálsápadtan a felindulástól.
- Miért ne, fiam? Úgy gondolod, más már nem jár nekem, mint hogy egyedül üldögéljek egy
fotelban?
Vagy sérti a füled, hogy vannak emberek, akik a mi korunkban még képesek, ahogy ti
mondjátok, "kommunikálni" egymással? Össze is költözhetnénk, de úgy gondolom, tartozom neki
azzal, hogy tisztességesen rendezzük a kapcsolatunkat.
- Te anyának tartozol vele, hogy tisztességesen ápold az emlékét. Hiszen alig pár hete, hogy
meghalt!
Oliver felugrott, és idegesen kezdett járkálni, George higgadtan nézte, a konyhaablakból
pedig Margaret figyelte aggodalmasan az eseményeket. el re megmondta George-nak, hogy ez
lesz bel le, de az öregember makacsul hangoztatta, hogy joguk van a maguk életéhez. Mert
egyel re még élnek, de ki tudja, meddig? És nem fogja elpocsékolni a maradék id t. Valóban
szerette az asszonyt, ha másképpen is, mint annak idején Phyllist.
- Én mélységesen tisztelem anyád emlékét, Oliver; de a magam életéhez is jogom van. Mint
ahogy neked is a magadéhoz. Egy napon te is megn sülsz majd; nem töltheted hátralév éveidet
azzal, hogy gyászolod Sarah-t.
- Köszönöm a jó tanácsot! - Oliver még mindig nem tudta felfogni, amit hallott. még
néhány héttel ez-el tt is szűzi magányban rölte a napokat, apjának pedig már akkor is bizalmas
kapcsolata volt a szomszédasszonyával! - Azt hiszem, ezt még alaposan meg kellene fontolnod.
- Már megfontoltam. Tizennegyedikén összeházasodunk, és nagyon örülnénk, ha te és a
gyerekek is eljönnétek.
 - Eszem ágában sincs! És szeretném, ha te is inkább meggondolnád magad. - Ekkor azonban
megjelent Margaret; hideg üdít t hozott, és odaadta George-nak a szalmakalapját meg a
szívbetegsége elleni délutáni tablettáját, és Oliver figyelmét sem kerülhette el, milyen gyengéd,
szeretetteli pillantást váltanak.
azonban ennek ellenére merev és engesztelhetet-len maradt. .Idegesen nógatta a
gyerekeket, hogy szálljanak már be a kocsiba, udvariasan köszönetet mondott Margaretnek a
vendéglátásért, és csak félúton jutott eszébe, hogy Andyr l megfeledkeztek.
Hazaérve felhívta apját, és közölte, hogy a következ
hét végéig még nála hagyja a kutyát.
- Semmi baj, nagyon megszerettük. - Aztán egyszer csak hozzátette: - Sajnálom, Oliver,
hogy felizgattalak.
Sejtem, mi megy végbe benned, és meg is értem. De próbáld az én szemszögemb l is nézni
a dolgot. És gondolj arra, hogy Margaret remek teremtés.
- Örülök, hogy boldog vagy - mondta Oliver összeszorított foggal. - De mégis úgy érzem,
elhamarkodtad a döntést.
- Meglehet. De akkor is azt kell tennünk, amit jónak látunk. A mi korunkban már nincs sok
id ; és ami hátravan, az is egyre kevesebbet ér. Az ember nem tudhatja, mi vár rá másnap.
- Annál fontosabb, hogy ne ugorjon fejest köny-nyelműen egy házasságba.
- Néz pont kérdése. Kíváncsi lennék rá, mit mon-dasz, ha annyi id s leszel, mint én!
Oliver letette a kagylót, és hirtelen rátört az undor; elképzelte, amint az apja szeretkezik
Margaret Porterrel. Este, amikor felhívta Megant, el is mondta ezt - neki.
- Ugyan, ne légy már ilyen nevetséges! Azt hiszed, a te nemi ösztönöd el bb fog meghalni,
mint te magad?
A saját érdekedben remélem, hogy nem így lesz. Apád okos ember, és tökéletesen igaza van.
Miért is teng d-ne egyedül? Neked megvan a magad élete, a gyere-keidnek szintén. És neki joga
van hozzá, hogy hátralév életében mással is foglalkozzék, ne csak anyád emlékével. Te talán ezt
várnád el t le?
Oliver tiltakozott volna, meg nem is. Mindenesetre roppantul bosszantotta Megan
vélekedése.
- Éppoly romlott vagy, mint . Túlteng bennetek a nemiség.
Beszámolt arról is, hogy Mel megtalálta a blúzt és a melltartót, de Megan csak nevetett, és
pajkosan megjegyezte:
- Nagyon jól emlékszem arra az éjszakára.
- Én is. Uristen, mennyire hiányzol! Már elvonási .. tüneteim vannak.
- Majd holnap gyorsan összehozunk valamit a medencében!
Oliver elképzelte a jelenetet, és hozzá a gyerekeit, amint jönnek-mennek körülöttük.
Megborzongott, és fájdalmasan eszmélt rá, milyen más lesz ezután minden.
- Azt hiszem, hétf ig mindenképpen várnunk kell.
- Szó sem lehet róla. Majd kiötlünk valamit.
Oliver mosolyogva tette le a kagylót, és eltöprengett: nem lehetséges-e, hogy ami apját illeti,
mégiscsak Megannak van igaza. De aztán elhessegette a gondolatot. Még hogy az apja n sülni akar!
Az korában!
A puszta gondolatra is felfordul az ember gyomra!

Tizenhetedik fejezet

Vasárnap Oliver kiment Megan elé az állomásra.

A n sortot viselt, hozzá fehér, fekete pettyes vállpántos trikót, amit Oliver legszívesebben
már a kocsiban letépett volna róla, de fegyelmezte magát. Megan meg csak nevetett, és az egész
úton az ágyékát simogatta.
- Meg rjítesz, Megan Tovunsend! Azonnal hagyd abba!
- Épp az a célom, hogy meg rjítselek! - Azzal hirtelen hangot váltott, s máris azt ecsetelte,
milyen eredményes volt a pénteki könyvárverés.
Amikor hazaértek, a gyerekek épp a medencében voltak. Sam jókora plasztikzacskóba
bugyolálta a karját, hogy úszhasson, Mel pedig a Dél-Franciaországból hozott új bikinijében hevert
a gumimatracon. Mindketten érdekl dve néztek fel, amikor apjuk és az ismeretlen n közeledett
feléjük. Oliver bemutatta ket egymásnak, majd bevitte Megant a házba, hogy átöl-tözzön. Amikor
azonban megmutatta neki a kis öltöz fülkét, Megan gyorsan magával rántotta, belenyúlt a sortjába,
és simogatni kezdte.
- Ne . . . Megan . . . a gyerekek . . . - nyögött fel Oliver.
- Pszt... Nem fognak rájönni.
Megannak legalább annyira hiányzott Oliver, mint a férfinak. Egy hónapon át tobzódtak a
szerelmi extázisban, és most már három teljes nap telt el anélkül, hogy akár csak találkoztak volna.
Megan egy azon mozdulattal zárta be az ajtót, és húzta le térdig Oliver nadrágját, és csókolta,
nyalta, szívta, a férfi pedig le-húzta a n vállpántját, lerántotta róla a sortot, amely alatt, szokásához
híven, most sem viselt semmit. És aztán Megan térdre hullott, úgy csókolta, pedig gyengéden a
földre nyomta, és így szeretkeztek az öl-töz fülke padlóján. Megan nyöszörgött és vonaglott, és
épp, amikor Oliver vadállati kéjjel elélvezett, hallatszott, ahogy Sam kiabálva dörömböl a
különböz ajtókon, apját keresve. Amikor az öltöz ajtaját kezdte verni, Oliver teste a magasba
rándult és zavaros tekintettel bámult Meganra. A n vihogni kezdett, Oliver pedig kétségbeesve
tette ujját a szájára, nehogy elárulja.
- Apu! Itt vagy? - Parányi fülke volt, és Oliver szentül hitte, hogy kihallatszik a lihegése.
Vadul rázta a fejét, hogy Megan megértse: nincs itt.
- Nem, nincs. Rögtön kijövök. - Még mindig a padlón hevert, Ollie pedig a félelemt l
vacogva feküdt rajta.
- Nem tudja véletlenül, hol van?
- Fogalmam sincs. Azt mondta, keres valamit.
- Oké. - További ajtócsapkodások jelezték, hogy Sam távolodik, Ollie pedig talpra ugrott,
hideg vizet locsolt az arcába, felhúzta nadrágját, és megpróbálta lesimítani haját.
- Ugye megmondtam, hogy összedobunk valamit - nevetett rá Megan.
- Megan, te színtiszta rült vagy! - suttogta Oliver.
Biztos volt benne, hogy a gyerek mindenre rájött, de Megan csak legyintett.
- Nyugi. Tízéves; fogalma sincs, mire vetemedik a papája.
- Te csak ne bízz ebben. - Gyorsan megcsókolta, kinyitotta az ajtót, Megan pedig ráér sen
kotorászott a táskájában a bikinije után. - A medencénél találkozunk.
Ollie csak abban reménykedett, hogy Megan tisztességesen fog viselkedni; nem akarta, hogy
Mel megbotránkozzék. Másfel l az is igaz, hogy a kislány az egész nyarat anyjával és annak
huszonöt éves szeret jével töltötte. Hát neki talán nincs joga a maga életéhez? Ahogy a gondolat
átcikázott az agyán; hallani vélte apja szavait. No de az helyzete azért mégis egészen más. Vagy
talán mégsem annyira?
Sam a konyhában várta. Kólát akart inni, de nem tudta, hol van.
- Hol voltál, apu?
- A garázsban. Egy csavarkulcsot kerestem.
- Minek?
- Jaj, istenem, hagyj már békén, fogalmam sincs . . .
Milyen egyszerűen ment minden, amíg távol voltak, és most ilyen ostoba helyzetbe került.
Töltött Samnek egy pohár kólát, majd visszament a kertbe. Megan, parányi piros bikiniben,
sötét haj-zuhatagát feltűzve, épp akkor ereszkedett lassan a vízbe, és Mel, igazi n höz ill n, fürkész
pillantással követte. Eddig még egyetlen szót sem váltottak egymással.
Oliver mint egy ház rz kutya járkált a medence körül, és pattanásig feszült idegekkel
figyelte mindhármukat.
- Nagyon tetszik a fürd trikód - mondta ekkor Megan Melnek. A szóban forgó fürd ruha
rózsaszín volt és dúsan red zött, és a Meganéhoz viszonyítva - amely parányi melltartóból és
vékony pántos ágyék-köt b l állt - még szemérmesnek is tetszett. Megan káprázatos alakján
azonban a két kis textildarabka is remekül mutatott.
- Franciaországban kaptam.
- És jól éreztétek magatokat?
- Nagyjából. - Mel már nem akart beszélni a balesetr l, és eszébe sem jutott, hogy Megan
tudhat róla.
Apja azt mondta, csak futólag ismerik egymást, és már rég nem találkoztak. - Csak két
napja, hogy megjöttünk.
Megan hosszú, sima tempókkal úszott el mellette, néhány perccel kés bb pedig Mel
látványosan fejest ugrott a matracról; mintha csak versenyre hívták volna ki egymást. A medence
körül egész délután feszült volt a légkör; különösen a két n között.
Ebédre hot dogot ettek, Megan angliai gyermekéveir l mesélt; Mel azonban kevés
érdekl dést mutatott, és Megan sem iparkodott különösebben, hogy megnyerje a gyerekek
rokonszenvét. Oliver kényelmetlen érzésekkel figyelte ket, és valósággal megkönnyebbült, amikor
este, New York-i lakása el tt, a n kiszállt a kocsiból, csókkal felér pillantást küldött Oliver felé,
búcsút intett a gyerekeknek, és eltűnt. Sam horkant egyet, Mel pedig máris fesztelenebbül d lt
hátra.
- Kedves teremtés, nem igaz? - kérdezte Oliver, s ahogy kimondta, legszívesebben már
vissza is szívta volna, Mel, mint akit kígyó csípett meg, dühödten fordult felé.
- Olyan, mint egy kurva - sziszegte.
- De Melissa!
- Nem láttad a fürd ruháját?
Sam elvigyorodott, de tüstént bűnbánó arcot vágott, mert n vére megsemmisít pillantással
fordult hátra.
- Nagyon rendes lány - tiltakozott Oliver.
- Nem hinném, hogy nagyon csípné a gyerekeket - jegyezte meg Sam.
- Ezt meg mib l gondolod?
- Nem tudom - vonta meg a vállát a kisfiú. - Nem sokat beszélt. De az biztos, hogy jól néz
ki, mi apu?
- És nagyon okos is. Kiadóvállalatnál dolgozik.
- Na és? Látszik, hogy csak a testét akarja körbe-hordozni. - Mel ráérzett a Meganból
sugárzó szexuális vonzer re, és ellentétben a család hímnemű tagjaival - akik egész délután le sem
vették róla a szemüket - csak heves gyűlölettel tudott rá gondolni.
Oliver nem bolygatta tovább a kérdést. Ám este, azután, hogy Sam lefeküdt, Mel kirontott a
szobájából.
- Ezt csak bátran add vissza neki - mondta gúnyosan, átnyújtva a szobájában talált blúzt és
melltartót. - Mert az övé, nem igaz, apa?
- Ezt meg honnan veszed ? - Oliver úgy érezte ma-gát, mint akit rajtakaptak. - Mondtam már
neked, hogy Daph hagyta itt.
- Nem igaz. Daphnénak sokkal nagyobb a melle. Ez Megané. - Olyan vádló hangon beszélt,
hogy Oliver arcát elöntötte a pír.
- Nézd csak, Mel, a feln tteknek vannak bizonyos dolgaik, amikb l okosabb, ha a gyerekek
kimarad-nak...
- De ez a n kurva! - vágott vissza Mel izzó szemmel. Csakhogy most már Oliver is dühbe
gurult.
- Ne beszélj így. Nem is ismered.
- És nem is akarom megismerni. Egyébként, ha nem vetted volna észre; is fütyül ránk.
Csak téged bűvöl, mint egy kígyó, vagy mit tudom én. Ki nem állhatom!
Oliver különösnek találta, hogy két n így vetélkedjék érte, és nem is nagyon értette, honnan
szorult lányába ennyi gyűlölködés, ámbár el kellett ismernie, hogy Megan nem nagyon törte magát
a kegyeikért.
Egész nap Oliverrel foglalkozott, a gyerekekhez csak nagy ritkán szólt. Bizony, ez a
találkozás nem úgy sikerült, ahogyan szerette volna.
 - Nyugodj már meg, Mel. Megan csak jó haver, semmi egyéb..
- Ezt komolyan mondod? - kérdezte a lány némi-képp megenyhülve.
- Hát persze.
- Szóval nem vagy belé szerelmes?
- Nem tudom. Az biztos, hogy nagyon kedvelem.
- Hát téged kevésbé. Ez a n csak önmagát szereti.
Oliver eltűn dött, hogy csak a féltékenység beszél-e a lányból, vagy ítéli meg Megant
helyesen.
- Kár ezzel foglalkoznod.
Amikor Mel kiment, Olivernek ismét az apja jutott eszébe. Vajon is csak gyermeki
féltékenységb l ber-zenkedik a Margaret Porterrel kötend házasság terve ellen, vagy igaza van?
De akkor is: ugyan mifélejogon ártja bele magát? Talán osztja majd meg az öregember magányát
éjszakánként vagy a hétvégéken?
viseli majd a gondját, adja be a gyógyszerét? Hiszen is a maga életét akarja élni, és
apjának éppúgy joga van a sajátjához, bárhogy óvja is Oliver az édesanyja emlékét.
Elhatározta, hogy még aznap felhívja. A kagylót azonban Margaret vette fel. Oliver
összerezzent, de aztán felengedett, és az apját kérte.
- Helló, apa... Csak azt akartam mondani neked, hogy . . . - Némi zavart csend után folytatta.
- Szóval, hogy nagyon szeretlek. Ennyi az egész. Tedd csak, amit jónak látsz a többi nem számít.
Elég id s vagy hozzá, hogy tudd, mit akarsz, és mire van szükséged.
És ha Margaret boldoggá tesz, hát csak ragadd meg az alkalmat! Áldásom rátok!
A tréfás szavak közben könny szökött a szemébe, de George Watsonnak is gyanúsan
remegett a hangja. - Nagyszerű asszony, fiam - köszörülte meg a torkát. -
Nem Phyllis persze, de csupa szív teremtés, és én szeretem. - Remélte, hogy Margaret nem
hallotta, amit mond, de úgy érezte, ennyivel tartozik a fiának.
- Sok boldogságot mindkett töknek.
- És eljössz az esküv nkre?
- De még mennyire, hogy eljövök!
- Szeptember tizennegyedike! - Nehogy elfelejtsd!
- Hangja olyan fiatalosan csengett, hogy Oliver elnevette magát; már örülni is tudott apja
boldogságának. Ha valóban megtalálta a n t, akit szeret, és akivel együtt akar élni, hát csak rajta!
Már jobb hangulatban tárcsázta Megan számát, de a n nem volt otthon, és ahogy bemondta nevét
az üzenetrögzít re, és végigd lt az üres ágyon, újra elszorult egy kicsit a szíve. Vajon nem csupán
bolondos álom volt az egész? Vajon nem Melnek van-e igaza? De Megan soha nem mutatta magát
másnak, mint amilyen. Keresi az élet örömeit, és senkinek nem akar fájdalmat okozni. Ennél többre
nem vágyik; nem akar se otthont, se családot. És ahogy ott feküdt, és Meganra gondolt, eszébe
jutott, hogy a szép nyári regénye talán már véget is ért. Bármily kellemes volt, folytatni
semmiképpen sem lesz könnyű, Megan pedig nem az a n , aki türelmesen üldögélve várna rá.
Ráadásul - fino-man szólva - a gyerekek sem lelkesednek érte. Egy szó mint száz: az élet nem lett
egyszerűbb.

Tizennyolcadik fejezet

A munka ünnepét megel z szeptemberi hétvége méltó keretbe foglalta a hazatérést. Ismét
kerti partit rendeztek a medencénél, a gyerekek meghívták barátaikat, és George is átjött
Margarettel. Magukkal hozták a kutyát, de hoztak egyebet is: tortát, süteményt, házikenyeret.
Ezúttal Oliver már Margaretnek is gratulált, és rábízta apjára, hogy közölje a hírt a gyerekekkel.
Azok el ször megüt dtek kissé, de közben apjukra sandítottak: ha jó képet vág a dologhoz, akkor
k sem bánják. Daphne is ott volt, s t elfogadta az egész hétvégére szóló meghívást, csak Megantól
kapott Ollie kosarat. - hiába is gy zködte - inkább elment Éast Hamptonba, mondván, hogy a
családi ünnepek gyerekest l, kutyástól, nem az káposztája, és különben sem akar közéjük
furakodni. Valójában azonban Oliver tudta, hogy halálra unná magát.
 A hét folyamán mindketten kés estig dolgoztak, és nem is találkoztak. Oliver majd
megbolondult a vágytól, de ugyanakkor arra is ügyelt, hogy a gyerekek visszazökkenjenek a
megszokott kerékvágásba; ez viszont láthatóan Megant izgatta igen kevéssé.
Benjamin és Sandra viszont eljött, de ezúttal Sandrára már valóban rossz volt ránézni: arca
kétszeresére dagadt, teste úgy megduzzadt, hogy járni is alig tudott, fel sem lehetett ismerni benne
az egykori csinos-ka lányt. Benjamin hozzá képest különösen soványnak és sápadtnak látszott;
megviselte a két munkahely, Sandra pedig mást sem csinált, csak siránkozott, és a fiú nemegyszer
úgy érezte, megtébolyodik. Miután Mel bevitte a házba Sandrát, hogy lepihenjen, Oliver sörrel
kínálta a fiát, és alaposan szemügyre vette. Vajon beismeri-e el bb-utóbb, hogy nem bírja tovább,
vagy inkább belepusztul?
- Hogy élsz; fiam?
- Megvagyok, csak új munkahely után kell néznem; néhány hét múlva bezár a benzinkút, és
az étterem egymagában nem fizet eleget. De máris kaptam néhány használható ötletet; és Sandra is
azt ígéri, hogy a szülés után hamarosan megint munkába áll. - Benjamin igyekezett minél
bizakodóbban beszélni, de apja jól látta; hogy fogytán a bátorsága. És ki nem volna ezzel a
helyében ugyanígy? Tizennyolc éves; nemsokára gyereke születik, el kell tartania tizenhét éves
élettár-sát, két helyen is dolgozik; ezt senki sem vélheti a boldogság netovábbjának - legkevésbé
egy apa.
- És továbbra is megkötöd magad, vagy hagyod végre, hogy segítsek, miel tt mind a ketten
rámegyünk?
A fiú csak mosolygott. Id sebbnek, érettebbnek látszott, mint azel tt. Sokat tanult az elmúlt
hónapokban, de a lecke nem volt éppen könnyű vagy kellemes.
- Majd elválik, apa. Három hét múlva meglesz a kisbaba, és utána minden egyenesbe jön.
- Egy kisbaba nem szokta az életet megkönnyíteni.
- Jó, jó, ezt én is tudom. De mindketten elvégeztük a csecsem gondozási tanfolyamot,
Sandra még a Lamaze-féle fájdalommentes szülésb l is vett órákat, szóval fel vagyunk készülve.
Egyébként én is ott akarok lenni a szülésnél, hogy Sandrának könnyebb legyen.
Tehát végigjárja a megkezdett utat. Oliverben, bármennyire aggódott is miatta, önkéntelenül
is bizonyos csodálat ébredt.
- Felhívsz, ha bármilyen segítség kell?
- Hát persze.
- Megígéred?
Benjamin ismét elvigyorodott, és egy másodpercre visszaváltozott régi önmagává. - ígérem,
apu. És köszönöm.
Ezután csatlakoztak a többiekhez. A társalgás a nagyapa esküv je körül forgott. Benjamin is
megígér-te, hogy ott lesz, Oliver pedig vállalta a násznagy tisztét. Daphne is osztozott a család
örömében, de kés bb, egy nyugodalmasabb percben, megkérdezte Olivert, mi újság Megannal. A
férfi csak bánatosan rántott egyet a vállán, és bevallotta: maga sem tudja, hányadán állnak.
- A múlt héten kijött, hogy megismerkedjék a gyerekekkel, de nem volt valami
fáklyásmenet. Ez nem igazán az terepe, én pedig most éppen azt se tudom, hol áll a fejem. Amíg a
gyerekek nem voltak itthon, egészen más volt. De most magam sem tudom, mihez kezdjek, Daph.
- Abból ítélve, amit tudok róla, nem épp az eszményi anyatípus; no de maga nem is éppen
ezt kereste benne!
- Az már igaz! - nevette el magát Oliver.
- Hát legalább annyit elért, hogy maga végre kibújt a csigaházból.
Ezzel a megállapítással Oliver is csak egyetérthetett.
- Örülök, hogy az édesapja így révbe ért.
- Kész rület, Daph, nem gondolja? Benjaminnak gyereke lesz, apám n sül, én pedig csak
üldögélek itt egymagamban.
- El bb-utóbb ez is másképpen lesz.
Oliver azonban úgy érezte: neki nem sürg s. Ha a Megannal való viszony véget ér is, hát az
sem lesz a világ vége. Hiszen még el sem vált, és továbbra sem tudta elképzelni, hogy újra
megházasodjék. Elfoglalták a mindennapok: a gyerekek, a munka. A többi egyel re várhat.
Este még úsztak egyet, a gyerekek énekeltek, aztán George elbúcsúzott, és Benjaminnak is
munkába kellett mennie. Hármasban tették rendbe a házat: Daphne és Oliver segített Ágnesnek, aki
megjött a nyári pihenésb l. Oliver úgy érezte: ezen a nyáron nagy utat tettek meg mindnyájan, és
már éppen csak enyhe, futó fájdalmat érzett a gondolatra, hogy tavaly még Sarah is köztük volt, és
az élet olyan egyszerűnek, rendezett-nek tetszett. Mostanra már semmi sem olyan egyszerű, és
semmi sem biztos; de az élet akkor is szép, és hálás volt azért is, amije most van. Még azzal is
beérné, ha soha nem is jut osztályrészéül ennél több.
Megannal végül a New Yorkba való visszatérésük estéjén találkozott, a n lakásán. órákon
át szeretkeztek, és utána végre mindent megbeszéltek. Megan bevallotta, hogy a régi szeret jével
ment el East Hamptonba; a közlés nem hagyta hidegen Olivert, de nem is érte meglepetésként
- Ugye vége?
Megan jóles bágyadtsággal nyúlt el az ágyon.
- Azt nem mondanám. Bármikor boldogan találkozom veled. De ha netán erre vágynál: én
nem lépek fel nálatok anyaszerepben, neked pedig úgy sincs annyi id d számomra, mint amikor a
gyerekek nyaraltak.
Hiába, Oliver, néha így fordulnak a dolgok. De ami a kett nk kapcsolatát illeti, semmi nem
változott.
Megan bámulatos könnyedséggel kezelte az egész kérdést; kapcsolatukból t csak a minden
kötöttség nélküli nemi vonzódás érdekelte. Kezdetben Olivernek éppen ez tetszett benne, de most
valahogy úgy érezte, nem érheti be ennyivel. nem akart mással osztozni Meganon, és azt sem
akarta, hogy legyen egy második, a gyerekeit l elkülönített élete: Meg aztán nem is lenne könnyű
együtt élni valakivel, aki közömbös a gyerekek iránt, s akit a gyerekek sem hajlandók elfogadni; az
pedig mostanra már bebizonyo-sodott, hogy Megan egy lépést sem tesz a megnyerésükre.
- Sajnálom, hogy így alakult - mondta Oliver öltöz-ködés közben nagyon szintén; és ezúttal
Megan nem vetette rá magát, hogy újra levetk ztesse.
- Másképp nem is alakulhatott volna; megmondtam én ezt már a kezdet kezdetén. Neked
nem ilyen n kell, Oliver; te jobbat érdemelsz a magamfajtánál, mint ahogy Sarah-nál is jobbat
érdemeltél. Legközelebb ne érd be kevesebbel, barátom, mert különben mind-ahányszor
megsérülsz, arra pedig igazán nem szolgáltál rá.
- De vajon te miért nem vágysz többre?
Igen, miért? Miért különböznek ennyire egymástól?
- Alkati kérdés. Priscilla más volt; de én már csak ilyennek születtem. Azt hiszem, félek a
fájdalomtól.
Én kerülöm a kockázatot, nem viszem vásárra a b röm.
Semmi mást nem akarok, Ollie, mint jól érezni magam az életben. Ilyen egyszerű.
És ki tagadhatná: e néhány hét alatt jól érezték magukat mind a ketten. Gyönyörű kaland
volt, szilaj, izgalmas, és Oliver úgy érezte, akármeddig folytatná, ha - ha nem félne attól, hogy
el bb-utóbb megbüdösödik a muszaka. Az embernek - neki legalábbis - több kell.
- Mit mondjak búcsúzóul? - kérdezte szomorúan, ahogy ott állt felöltözve az el szobában,
én tudom, hogy soha többé nem jön ide vissza. - Azt; hogy kösz.
- Mondd, hogy szia, viszlát igazán kellemes volt.
- Sokkal több volt, mint kellemes. Páratlan volt, és én nagyon hálás vagyok érte. Csodálatos
n vagy, ezt soha ne felejtsd el és talán egy szép napon még a bátorságod is megjön.
- Ne számíts rá!
Megan könnyedén szájon csókolta, és megnyomta a lift hívógombját. Amikor az ajtó
becsukódott, Oliver még egy utolsó pillantást vetett rá, ahogy ott állt mosolyogva, fényes fehér
selyemkimonójában, és dús sörénye ébenfekete keretbe foglalta elefántcsontszín ar-cát.
Oliver tudta, hogy nagyon hiányzik majd neki. És ahogy akkor éjjel hazafelé baktatott,
Megant is sajnál-ta. Sajnálta azért, amit soha nem fog megkapni, és amit nem is akar, mert nem
meri kinyújtani a kezét utána.
Fenn a magasban pedig Megan is követte szemével a teraszról, és némán integetett. Aztán
visszament a szobába, bekapcsolta a lemezjátszót, kiitta Oliver maradék konyakját, leült a
magányos hever re, és arra gondolt, milyen érzés volt simogatni a férfi testét. Rég eltávozott
ikertestvére jutott eszébe, és azt mormolta:
- Neked nagyon tetszett volna.
Igen, Priscilla számára Oliver lett volna a tökéletes társ; Megan pedig csúfolta volna
n vérét, milyen jóravaló, egyszerű, jámbor fiút fogott ki. Maga elé képzelte ket, elmosolyodott, és
lassan átment a hálószobába. Másnap várja a munka, újabb könyvárverést kell majd vezetnie. Mi
értelme merengeni a múlton?
Er vel eltépte magát kettejükt l, mint fölöslegessé vált bútordaraboktól, amelyek számára
nincs többé hely; lezuhanyozott, fogat mosott, leoltotta a villanyt, és lefeküdt. Szép volt, de elmúlt,
gondolta; az Oliver Watsonnal való kapcsolat véget ért. Nem sírt, nem bánkódott; tudta már,
hogyan intézze el az ilyen ügyeket, és miközben lassan elnyomta az álom, kényszerítette magát,
hogy másra gondoljon. Életének Oliver című - kurta fejezete lezárult.

Tizenkilencedik fejezet

George Watson és Margaret Porter esküv je szakasztott olyan volt, amilyennek lennie
kellett: szeretetteli, hangulatos és egyszerű.
A menyasszony egyszerű, bézs csipkeruhát viselt, kezében hasonló színű orchideacsokor.
ígéretéhez híven Oliver volt a násznagy.
A rövid, épp csak a lényegre szorítkozó szertartás után kis fogadást rendeztek a purchase-i
házban. Oliver akarta így, és meghívta az új pár közeli barátait is.
Közöttük is voltak, akik el ször megütköztek a híren, de aztán, akárcsak Oliver, k is
megenyhültek. Nehéz is lett volna elvitatni George-tól és Margarett l a jogot a boldogsághoz,
amelyet mindketten annyira megérdemeltek.
Napfényes szeptemberi délután volt. Öt órakor a "fiatal" pár elbúcsúzott; New Yorkba
hajtottak; hogy az éjszakát a Plaza Szállóban töltsék, és másnap két hétre elrepüljenek San
Franciscóba, ahol Margaret rokonai éltek; lelkesen mesélték, hogy sokatjárnak majd az operába.
Néhány napra Carmelben is meg akarnak állni. Tökéletes útiterv volt, és ha Margaret nem mondta
is, de örült, hogy nem szakad el a civilizációtól"; George szive miatt csak olyan helyen akart
id z-ni, ahol a közelben mindig akad megfelel orvosi se-gítség. Igaz, George most éppen nem úgy
festett, mint akinek felesége jelenlétén kívül bármire szüksége volna. A két id s ember boldogságtól
sugározva indult útnak, a vendégek pedig rózsaszirmokat szórtak utánuk.
- Csodás volt! Szebb nem is lehetett volna! - lel-kendezett Daphne, amikor kés bb leültek a
nappaliban. - Lehet, hogy mire annyi id s leszek, mint k, én is férjhez megyek!
- Magáról még ezt is el tudom képzelni - mosolyodott el Oliver. - S t meglehet, hogy még
én is csatla-kozom!
Daphné már tudta, hogyan ért véget a Megan-ügy, és bár sajnálta barátját, csöppet sem
csodálkozott. Oliver azonban hiába bizonygatta; hogy nagyon jól érzi magát így is; Daphne látta,
mennyire kivirult az elmúlt két hónapban, és most újra felfedezte arcán a magány és az
elhagyatottság jeleit.
- Hiába, megint körül kell néznie a piacon.
- Már el re tele van vele a hócip m. - Valóban elborzadt a gondolattól, hogy ismét
randevúkra járjon.
De maga is elismerte, hogy a Megannal való kaland túlságosan szokatlan és kimerít volt;
hosszú távon talán könnyebben megfér majd olyasvalakivel, aki nem Megan sajátos törvényei
szerint él.
Daphne semmiképpen sem akart ott maradni éjszakára. Másnapra ebédmeghívása volt,
estére pedig a barátját várta. A nyilvánosság el tt soha nem mutat-koztak együtt, ehhez a férfi
ragaszkodott. Daphne azonban ebbe is beletör dött:
- Nagy szerencséje van annak a gazembernek - mondogatta Oliver, de Daphne csak nevetett;
nem vágyott többre, mint amit a férfitól megkapott. Mély-séges szerelemmel szerette, és készséggel
fogadta el a férfi diktálta feltételeket, Oliver pedig lassacskán letett róla, hogy arra biztassa: nézzen
más partner után.
Miután kikísérte Daphnet az állomásra, Mel meg még elbeszélgettek a nappaliban,
els sorban persze az esküv r l, amikor megszólalt a telefon. Mel odarohant, abban a biztos hitben,
hogy valamelyik barát-n je keresi, hogy aztán kicsit csodálkozva adja át a kagylót apjának.
Benjamin volt a vonalban, és kizárólag az apjával akart beszélni. így hát Mel megcsókolta Olivert,
aztán felment a szobájába.
- Jó éjt, apu:
- Aludj jól, kicsikém. Reggelinél találkozunk. - Aztán kicsit értetlenül szólt bele a kagylóba:
- Mi új-ság; fiam? - Hiszen csak nemrég váltak el. Benjamin szabadnapot vett ki, és eljött az
esküv re, de csak egyedül; Sandra nem érezte jól magát. Állítólag inf luenzás, ami mostani
állapotában elég kellemetlen.
Még tíz nap volt a szülésig; és Benjaminon egyre jobban kiütköztek a feszültség jelei;
mindenki megdöbbent, milyen pocsék színben van.
- Szia, apa - mondta Benjamin kurtán. - Nyolc óta a kórházban vagyunk. Megkezd dtek a
fájások.
Olivernek hirtelen eszébe jutott, milyen izgalom töltötte el, amikor gyerekei a világra jöttek.
Benjamin hangján azonban nem annyira izgalom, mint inkább ijedtség érz dött.
- Minden rendben megy?
- Nem mondhatnám. A dolog nem halad, és annyira kínlódik! Kapott valami gyógyszert, de
az a fájdalmat nem csillapítja. - és a Lamaze-féle gyakorlatok?
- Hallani sem akar róluk . . . És képzeld, apa . . . Azt mondják, a gyerekkel is van valami baj.
Úristen. A végén még a gyerek nem lesz egészséges..
- Menjek oda?
- Hát . . . igen . . . Izé . . . Ne haragudj, tudom, hogy kés van, de megtennéd? - Hát persze. -
Benjamin megadta a kórház nevét. - Azonnal indulok. - És már szaladt is, boldogan, amiért
Benjamin mégiscsak hozzá fordult, és most már talán valóban tehet értük valamit. Sandrán persze
nem se-gíthet, és szintén sajnálta a lányt, akinek nincs családja, hogy gondoskodjék róla, és még
az anyja sem fogja a kezét. De Benjamin mellett legalább lesz valaki, Sandrának pedig gondját
viselik az orvosok.
A kórház folyosóján azonnal megpillantotta Benjamint, aki zöld pizsamában, fehér
köpenyben és valami mulatságos zöld sapkaszerűségben járkált idegesen fel-alá. Olivernek eszébe
jutott az a hajdani minden-szentek, amikor a négyéves Benjamin orvosnak öltözött; furcsa, de most
nem is látszott sokkal id sebbnek. - Olyan vagy, mint dr. Kildare! Nos, hogy van Sandra?
- Rémesen. Egyre csak sikoltozik. Az orvosok megkértek, hogy menjek ki, mert meg
akarják vizsgálni, meg rimánkodott, hogy maradjak... Jaj, apa, mit tehetnék érte?
- Nyugodj meg, fiam, nem lesz semmi baj. Nem akarsz egy csésze kávét?
Benjamin a fejét rázta, így hát Oliver csak magának hozott. Jó sok bort megivott az esküv n,
és félt, hogy elálmosodik, épp amikor a fiának szüksége van rá.
Amikor a g zölg csészével visszajött, Benjamin éppen két, hasonlóan öltözött orvossal
tárgyalt. Oliver, aki kissé távolabb állt meg, látta, hogy a fiú lehunyja a szemét, és bólint.
- Most már igazán veszélyben van a baba, és császármetszést akarnak végezni. Tudom, hogy
Sandra hallani sem akart ilyesmir l, de azt mondják, nincs más lehet ség. - Lassan levette a
sapkáját: - úgysem engednek. be hozzá.
Oliver átkarolta a vállát, és szelíden egy székhez ta-szigálta. - Ülj csak le, meglátod, simán
fog menni.
- És ha a kisbabának komoly baja van? - kérdezte letörten a fiú.
- Ha kell, azzal is megbirkózunk, de én bármibe fo-gadok, hogy makkegészséges lesz! -
Oliver szerette volna újra szóba hozni az örökbefogadást, de tudta, hogy ez igazán nem a megfelel
pillanat: A mutatók ólmos lassúsággal kúsztak körbe; úgy tetszett, mintha már hosszú órák óta
üldögélnének így egymás mellett. Már elmúlt egy óra, amikor kijött egy n vér, és megkérdezte, itt
van-e Mr. Watson. Mindketten felpattantak, majd Oliver, érezve a helyzet fo-nákságát, visszaült,
Benjamin pedig az ajtó felé lódult.
- Mr. Watson...
- Tessék!
- Valaki meg szeretne ismerkedni magával.
És aztán, ahogy Benjamin ott állt zöld pizsamájában, az éjszaka kell s közepén, a folyosón,
egyszer csak kezébe adták a fiát, mint egy parányi csomagot.
A pólya mélyéb l nyöszörgés hallatszott, Benjamin pedig gyengéden a melléhez szorította a
kis csomagot, ámuló szemmel nézett le rá, és egyszerre sírt és nevetett. .
- Fiú, apa! Fiú! - fordult Oliverhez, az pedig odaszaladt, és ahogy is lenézett a picire,
nagyot dobbant a szíve. Mintha csak Benjamin arcába nézett volna, néhány másodperccel azután,
hogy megszületett.
Ugyanaz az arc, ugyanaz a vörös haj, ugyanaz a csodálkozó, hatalmas szempár; Benjaminé,
aki Sarah-tól örökölte vonásait. És Oliver csak most döbbent rá arra, hogy ez a gyerek nemcsak
Benjamin és Sandra fia; hanem az unokája is, vér a véréb l, a szülei sarja, a nagyszüleié, és
azoké, akik el ttük jártak. Valameny-nyiüknek közük van hozzá, és ezt többé nem tagad-hatja le
maga el tt. Ez a gyerek mindnyájuké, és ahogy gyengéden megsimogatta, az szemébe is könnyek
szöktek.
Benjaminnak csak most jutott eszébe Sandra, és bűntudatosan érdekl dött hogylétér l.
- Jól van - nyugtatta meg az ápolón . - Most egy id re átviszik a megfigyel szobára. Maga
pedig, ha kedve van, velem jöhet a csecsem osztályra. Foghatja a babát, amíg megvizsgáljuk.
- Nincs semmi baja?
- Hibátlan kisfiú! Három kiló nyolcvanöt deka, egészséges,. eleven kis kölyök.
Az ápolón elvette a gyereket, és megindult a csecsem osztály felé, nyomában a sugárzó
apával, Oliver pedig ott maradt a folyosón. Különleges perc volt ez az életében. Negyvenöt évesen
egyszer csak nagyapa lett, és még mindig nem tért napirendre afölött, hogy milyen bámulatosan
hasonlít a csecsem Benjaminra és Sarah-ra. Úgy érezte, valakivel meg kell osztania ezt az élményt.
Keresett egy készüléket, és tárcsázott.
Amikor a n i hang beleszólt a kagylóba, Oliver elmosolyodott és rekedten, lágyan mondta: -
Helló, nagyi!
- Ki beszél? - Sarah telefonbetyárnak vélte, kis híján letette a kagylót.
- Fiúunokád született, Sarah. - És ismét könnyes ..
lett a szeme, ahogy az három gyerekük születésére gondolt.
- 6, istenem! És egészséges?
- Maga a tökély! Három kiló nyolcvanöt deka, és szakasztott olyan, mint Benjamin volt
újszülött korában.
- És hogy van Sandra?
- Hát jobban is lehetne. Császármetszést kellett végezni. De majd rendbe jön. És a baba
olyan édes, Sarrie... Majd meglátod!
- Szóval megtartják? - Az asszony hangja most már teljesen éberen csengett.
- Meg - felelte Oliver csendesen. Hirtelen elárasztotta a forró szeretet a csecsem iránt,
szinte mintha a sajátja volna, pedig azt hitte; ez az érzés végképp kiveszett bel le. - Biztos, hogy
nem mondanak le róla. - És most, hogy látta az unokáját, immár teljesen egyetértett Benjaminnal.
- Benjamin tartja magát.
- Az elején borzasztó ideges volt, de most már dia-dalmas apuka lett bel le. Bárcsak látnád,
Sarah! -
Büszke volt a fiára, örült a boldogságának, és ugyanakkor szomorúságot is érzett.
- Micsoda vén érzelg s szamár vagy te, Oliver Watson! El bb-utóbb neked is kell még
egy-két saját gyerek! - Furcsa volt ezt éppen Sarah szájából hallani, de hát nem sok közük volt már
egymáshoz.
- Ezt már más is mondta. Igaz is: te jól vagy?
- Megvagyok.
- A szemed rendbe jött már?
 - Még egy kicsit tarka az alja, de látni lehet vele: Mondd meg Benjaminnak, hogy ölelem.
Majd holnap felhívom.
- Vigyázz magadra. - Ismét elfogta a szomorúság; id nként még most is fájt, ha fel kellett
hívnia, de most örült, hogy megtette, elvégre a pici Sarah unokája is, és akarta tudatni vele a hírt.
- Gratulálok, nagyapó - mondta az asszony nevet sen.
- Én is neked. Rémesen öregíti az embert, mi?
- Nem is tudom. Én valahogy örülök neki.
Miután letette a kagylót, megvárta Benjamint, és aztán hazavitte a purchase-i házba; a fiú fél
év óta el ször töltötte hajdani szobájában az éjszakát. Dacos gyerekként hagyta el a házat, és mint
apa tért vissza.
Furcsa az élet, gondolta Oliver, és gondolatai ismét az újszülött körül kalandoztak. Könnyű
életet kívánt ne-ki, védett otthont, és szerencsésebben induló férfi-kort, mint amilyen apjának jutott
osztályrészül.
Benjamin, ismét a saját ágyában, csak nehezen tudott elaludni, de álmában is mosolygott az
újonnan megismert boldogságtól.

Huszadik fejezet

A kórházból Oliver vitte haza ket a sivár és lehangoló Port Chester-i lakásba; hiába
könyörgött, a világért sem voltak hajlandók Purchase-be menni: Oliver gyanította, hogy Sandra
boldogan elfogadta volna javaslatát, de Benjamin ragaszkodott hozzá, hogy egyedül birkózzanak
meg az új helyzettel. Majd gondját viseli Sandrának is, a kisbabának is. Két hét szabadságot vett
ki; azalatt majd mindent eligazít. De valahányszor Oliver felhívta ket, a baba éppen
torkaszakadtából bömbölt, és amikor a rákövetkez héten benézett hozzájuk, Sandra ijeszt látványt
nyújtott: sápadt volt, a szeme karikás, és láthatóan fájdalmak gyötörték. Benjamin mintha önkívületi
állapotban lett volna, a lakás pedig csatatérhez hasonlított.
Négy nappal kés bb az éjszaka kell s közepén Olivert telefonhívás riasztotta fel New
York-i lakásán.
Benjamin volt. Sandrát kórházba vitték, mert a műtéti seb elfert z dött, és most egyedül
gondoskodik a babáról. Belezokogott a telefonba, Oliver pedig elhatározta: ezúttal nem tűr
ellentmondást. Odarohant, összecsomagolta a babaholmit, és mindkett jüket ma-gával vitte.
- Ágnes majd gondját viseli Alexnek, te pedig végre kialhatod magad.
Benjamint még soha nem látta ilyen szörnyű állapotban. Nem is leplezte, milyen
megkönnyebbülés számára, hogy ez egyszer másra ruházhatja a felel sséget, és másnap, amikor
apja megjött a munkából, végre kiöntötte a szívét. Elmondta, hogy a baba szüntelen sír, Sandra csak
panaszkodik, és nem talál második munkahelyet, anélkül pedig nem tudnak megélni.
A hullámok hirtelen összecsaptak a feje fölött, és t elfogta a pánik. És bármilyen aranyos
volt is a baba, Oliver most megint úgy érezte: nem lett volna szabad megszületnie.
- Gondold meg a dolgot alaposan, fiam. Hát igazán így akarod leélni az életedet? Igazán úgy
érzed, hogy megtarthatod a gyereket? És ami ennél is lényegesebb: mi lesz veled? Mosogatni
akarsz, amíg élsz? és mi a szándékod Sandrával?
A fiút is hónapok óta ezek a kérdések gyötörték, és most nem tudta, mit tegyen. Bevallotta
apjának, hogy Sandrát már nem szereti, s t talán soha nem is szerette, vagy ha mégis, legföljebb
néhány hétig. A gondolatot sem tudja elviselni, hogy mellette élje le hátraléd éle-tét. De most a
helyzet még bonyolultabb lett: a gyereket ugyanis teljes szívéb l szereti.
- Az én kisfiam, apa, nem hagyhatom el. Nemcsak vele nem tehetek ilyet, önmagam ellen is
vétenék. Csak hát nem hiszem, hogy Sandra mellett sokáig kibírnám.
Ha viszont elhagyom, ott kell hagynom nála Alexet is.
Benjamin. abban is komolyan kételkedett, hogy Sandra egyáltalán el tudná-e látni a
gyermekét. Benjamin hiába várta, hogy majd csak feléled benne az anyai ösztön - csalódnia kellett.
Most is csak önmagával tör dött, a gyerek alig érdekelte.
- Miért nem vársz, amíg lábra áll? Akkor még mindig dönthetsz. Talán elég, ha csak
anyagilag támoga-tod, és nem kell együtt élned vele.
De hát épp ez a kérdés: mib l támogassa? Továbbra is tányérokat mosogasson, és pumpálja
a benzint mások autójába?
- Minden t lem telhet t megteszek, hogy segíthes-sek. Te most csak pihenj néhány napig, és
hagyd, hogy a dolgok leülepedjenek benned.
így is történt; az eredmény azonban az lett, hogy Benjaminban ismét feltámadt a
felel sségérzet. Sandra kijött a kórházból, és úgy megsajnálta, hogy fogta a gyereket, és
hazaköltözött. Aggie kétségbeesve nézett utánuk, s Oliver is elkeseredett, mert érezte, hogy semmi
nem változott: Benjamin továbbra is teszi azt, amit kötelességének hisz. Oliver sajgó szívvel
képzelte maga elé, hogyan él majd a fia azzal a lánnyal, meg a kisbabával. Er sködött, hogy
fogadjon el t le ötezer dollárt, de Benjamin b szen tiltakozott.
- Akkor tekintsd kölcsönnek, de az isten szerelmére, ne kívánd, hogy tétlenül nézzem, amint
mind a hárman éhen haltok.
Benjamin végül beadta a derekát, fogadkozva, hogy mihelyt teheti, visszafizeti a pénzt.
Két hét elteltével a helyzet még tovább bonyolódott.
Ollie-t magához rendelte a cég igazgatója, és amit mondott, attól Olivernek a szava is elállt.
A Los Angeles-i iroda vezet je súlyos beteg, rákja van; a jöv héten betegszabadságra megy, és
már nem is jön vissza.
Valakinek a helyébe kell állnia, annál is inkább, mert a cég b víteni akarja a Los Angeles-i
kirendeltséget, hogy egyenrangúvá váljék a New York-ivál. éj, jövedelmez bb ügyfeleket akarnak
toborozni a nyugati parton is, és a szakma számára annyira fontos televíziós hálózatokhoz is
közelebb akarnak férk zni. Az igazgatótanács elnöke pedig úgy döntött, hogy erre a posztra épp
Oliver a megfelel ember.
- De hát az isten szerelmére; hogyan vállalhatnám én ezt? Két gyerekem New Yorkban jár
iskolába, itt van az otthonunk, itt rendeztük be az életünket...
Nem szakíthatom ki ket csak úgy ebb l a környezetb l, hogy háromezer mérfölddel arrébb
hurcoljam ket..: - És persze itt van. Benjamin is, a kisbabával meg az összes gondjával; t sem
hagyhatja cserben. Úgy, ahogy el z évben Sarah hagyta faképnél mind-annyiukat. - Hadd
gondolkozzam még rajta...
Persze a feltételek, a felajánlott cégtársi viszony, a fizetés, amelyet kínáltak - mindez olyan
csábító volt, hogy csak egy rült mondhat rá nemet; és Oliver jól tudta ezt.
- Az ég szerelmére, Oliver, térjen már észhez! Ilyen ajánlatot soha többé nem kap. És ha
elfogadja, egy szép napon az elnöki székben találhatja magát!
Már mindenki hazament, csak k ketten ültek az irodában, és Daphne az éjszakába nyúlóan
iparkodott a lelkére beszélni.
- És mi legyen a gyerekekkel? A házammal? Az apámmal?
- Ne nevettesse már ki magát! Az apjának szeret
felesége van, éli a maga életét. Benjamin is önálló ember, és el bb-utóbb kivágja magát a
pácból, függetlenül attól, hogy itt van-e a papája vagy nincs. Talpra-esett kölyök; rá kell bízni. Mel
és Sam pedig remekül éreznék magukat odaát. Gondolja meg, milyen hamar megszokták a New
York-i életet is.
- De az istenért, Daph, hogy lehet a kett t egy napon emlegetni? New York harminc
mérföldre van Purchase-t l, Los Angeles pedig háromezerre.
- Ha sikerül új otthont teremtenie, akkor megszűnik a távolság. Melissa két év múlva úgyis
egyetemre megy. Ne takarózzék a gyerekeivel. Vágjon bele! Fantasztikus lehet ség!
De ha egyszer neki itt van az otthona!
- Nem tudom. Gondolkodnom kell. És meg kell be-szélnem a gyerekekkel. Majd meglátom,
mit szólnak hozzá.
Nos, a gyerekek elképedtek a hír hallatán, de ko-rántsem voltak annyira megrettenve, mint
ahogy Oliver várta. S t némi meggondolás után mintha még tetszett volna is nekik az ötlet. Csak azt
fájlalták, hogy el kell válniuk a barátaiktól, Samet pedig az is aggasz-totta, hogy találkozhat-e majd
rendszeresen az anyjával, Ollie azonban megnyugtatta, hogy amilyen gyakran csak lehet, elküldi
 ket Bostonba, és a szünid t is együtt tölthetik. Igazából továbbra is maga rettegett legjobban az
egész tervt l, kivált, hogy a cég azt akarta: legkés bb egy hónap múlva már költözzön is át.
Napokig csak ezt latolgatták, és a hét végén választ kellett adnia. így hát végül kerek perec
megkérdezte:
- Na, gyerekek, hát mi legyen? Tessék nyilatkozni!
Megyünk Kaliforniába, vagy itt maradunk?
Mel és Sam hosszú, gondterhelt pillantást váltott, Ollie pedig rajtakapta magát, hogy azt
reméli: nemet mondanak.
- Szerintem ugorjunk bele - szólalt meg Mel, Sam pedig hátrad lt a székében, és
elvigyorodott:
- Ez az, apu. Gyerünk. Minden vasárnap kirándul-hatunk Disneylandbe.
Oliver döbbenten meredt rájuk.
- Komolyan mondjátok?
A gyerekek bólogattak, pedig másnap alvajáró-
ként támolygott be a f nök irodájába, hogy közölje: vállalja a megbízatást. Vasárnap el is
repült Los Angelesbe, három napig kutatott megfelel kiadó ház és jó iskolák után, aztán egy héten
át ismerkedett az új kollégákkal, és végül visszatért New Yorkba, hogy el készítse a költözést.
A hűséges Aggie most is vállalta, hogy velük tart.
Oliver a purchase-i házat még nem akarta eladni; úgy gondolta, megvárja, hogy gyökeret
vernek-e a nyugati partvidéken. A legjobban az viselte meg, amikor Benjamint is be kellett avatnia,
de végül sikerült olyan egyezségre jutniuk, amely t is megnyugtatta. Benjamin és Sandra
beleegyezett, hogy a kisbabával együtt átköltöznek a purchase-i házba. Oliver ravasz fogást eszelt
ki: megkérte ket, hogy vigyázzanak helyette is a házra, mert így nagy terhet vesznek le a vál-láról.
- Komolyan mondod, apu? Nemcsak nekünk akarsz szívességet tenni?
- Eszemben sincs, fiam. De van egy másik lehet ség is - tette hozzá lélegzet-visszafojtva. -
Kivehetnél Sandrának és Alexnek itt egy lakást, te pedig velünk jönnél Los Angelesbe. - Benjamin
azonban csak szomorúan csóválta a fejét. Egyszerűen nem hagyhatja itt ket. Alex a fia, Sandrának
pedig fogalma sem lenne, hogyan birkózzék meg egyedül az élet nehézségeivel.
- Majd megleszünk így is. - Már sikerült második munkahelyet találnia, és most, hogy nem
kell,lakbért fizetniük, a kiadásuk is kevesebb lesz.
Mintha forgószél sodorta volna magával ket. Cso-magoltak, és már indultak is, integetve,
pityeregve.
A hálaadás ünnepe el tti héten keltek útra, hogy is-mét új életet kezdjenek.
Amikor a gép leszállt a Los Angeles-i repül téren, Oliver maga sem értette, mi történik
velük.
- Hát vigyázz, kész, rajt! - mosolygott idegesen a gyerekekre, és közben imádkozott, hogy
kedvükre legyen a ház, amelyet Bel Airben bérelt. Csodálatos ház volt, nagy tet terasszal,
szaunával, hullámfürd s káddal minden fürd szobában, és az úszómedence kétszer akkora, mint a
purcháse-i.
A poggyászkiadóban megkapták Andyt is, aki nagy ketrecben tette meg az utat. A repül tér
el tt már várta ket a limuzin, a gyerekek kiguvadt szemmel nézték, Aggie mosolyogva igazított
egyet kalapján, Andy pedig a farkát csóválva ugatta meg a tekintélyes járművet. Amikor beszálltak,
Olivernek aznap már század-szor fordult meg a fejében, hogy nem élete legnagyobb rültségét
követte-e el. De ha így volt is, a többiek láthatóan nem bánták, legalábbis egyel re még nem. így
hát er sen megszorította Mel és Sam kezét, és csak annyit mondott:
- Remélem, srácok, tetszeni fog a ház.
- Holtbiztos - mondta Sam, és izgatottan bámult ki az ablakon. Úgy látszott: tetszik neki az
új világ, örülnek az új életnek. Csak Oliver borzadt bele a gondolatba, hogy mi minden következhet
még ebb l a hebe-hurgya döntésb l.

Huszonegyedik fejezet
 A ház éppen olyan volt, amilyennek a gyerekek megálmodták, és lelkesedésük boldoggá
tette Olivert: Hetek alatt beilleszkedtek az új életbe, mindhárman elemükben voltak, s még Ágnes is
elragadtatással beszélt az új otthonról, kivált miután a helyi üzleteket végigböngészve mindent
megtalált, ami a háztartáshoz kellett.
Mel ezt az iskolát is hamar megkedvelte, Sam pedig a hálaadás ünnepére már két új
osztálytársát is meghív-ta, hogy próbálják ki az úszómedencét. Maga az ünnep azonban
meglehet sen szokatlan volt számukra, hiszen nélkülözniök kellett Benjamint és a nagyapát, és
Sarah is messze volt; már belenyugodtak, hogy csak a karácsonyi szünid ben látják viszont. De
amikor de-cemberben a bostoni útra készül dtek, el sem akarták hinni, hogy csak egy hónapja élnek
itt, Kaliforniában.
Oliver kivitte ket a repül térre, és bár tudta, milyen magányosan kell majd ünnepelnie,
mégis örült, hogy lesz néhány hete, amikor kés estig dolgozhat az irodában. Megérkezésekor annyi
új terv és elképzelés várta, hogy még nem volt ideje alaposan elmélyedni bennük. Régi
környezetéb l igazából csak Daphne hiányzott; éles szeme, világos gondolkodása; józan
ítél képessége, a felmerül kérdésekre adott gyors és leleményes válaszai nagyon elkeltek volna.
Nemegyszer hívta fel telefonon, hogy a tanácsát kérje, és az új kampányok és reklámötletek tervét
is megküldte exp-resszlevélben, mert kíváncsi volt a véleményére. Örült volna, ha a n t is
áthelyezik Los Angelesbe, bár tudta, hogy Daphne soha nem élne ezzel a lehet séggel; szerelmi
kapcsolata New Yorkhoz kötötte, és el bb mondott volna le munkahelyér l, mint a férfiról, akinek
kedvéért tizenhárom év óta annyi mindent feláldozott.
A gyerekek, miel tt elrepültek volna Sarah-hoz, még feldíszítették a karácsonyfát, és
kölcsönösen átadták egymásnak az ajándékokat is. De amikor Oliver a repül térr l hazaért az üres
házba, hirtelen rátört a magány. Életében el ször tölti majd egyedül a karácsonyt, és úgy gondolta:
legjobb, ha oda sem figyel, hanem beleveti magát a rá váró töméntelen munkába.
Másnap délután az egyik beosztottja kopogtatott be tétován hivatali szobájába.
- Mr. Watson, Harry Branston úgy gondolta, hogy ez talán érdekelheti.
A fiatal n egy meghívót tett az íróasztalra, de Oliver annyira el volt foglalva, hogy csak
órák múlva bontotta ki. A meghívót egy nagy televíziós társaság küldte, Oliver cégének egyik
legfontosabb ügyfele, amely minden karácsonykor fogadást rendezett a munkatársak, a náluk
foglalkoztatott sztárok és a műsoraikat népszerűsít hirdetési szakemberek számára.
Oliver tudta, hogy üdvös lenne elmennie, de nem sok kedve volt hozzá, és az id t is sajnálta.
Félretolta hát a meghívót, azzal a kibúvóval, hogy még ráér dönteni, hiszen a fogadás csak négy nap
múlva lesz. Amikor aztán péntek délután az asztalán halmozódó papírok között ismét rábukkant az
elegáns borítékra, elhessegette magától a gondolatot. Miért menne el egy társaságba, ahol senkit
nem ismer, és ahol úgysem tűnik fel senkinek a távolléte? Ismét félretolta hát a meghívót, ám ekkor
mintha hirtelen a fülébe csendült volna Daphne buzdító hangja. Még azt is tudta, mivel érvel-ne; azt
mondaná, hogy ennyivel igazán tartozik a cégnek, és amellett kitűn alkalma nyílnék, hogy a Los
Angeles-i kirendeltség új vezet jeként a nyilvánosság elé lépjen. - Jó, jó, hát elmegyek, ha muszáj -
motyogta magában, és szeretettel gondolt hűséges barát-n jére, no meg a közös olasz vacsorákra,
amelyek úgy hiányoztak neki. Los Angeles-i életének ez volt az igazi árnyoldala: sehol egy jó barát,
és olyanról, mint Daphne, nem is álmodozhatott.
Odarendelte az iroda limuzinját, amelyet különben ritkán vett igénybe, de most igazán jól
jött: a sof r természetesen ismerte a címet, és a parkolással sem volt gond.
A fogadást az egyik hatalmas stúdió telepén rendezték. Amikor a limuzin behajtott a kapun,
az r megkereste Oliver nevét a meghívottak listáján, aztán in tett, hogy tovább mehetnek. Oliver
úgy érezte magát, mintha egy ismeretlen filmben szerepelne. Szokatlan, álomszerű világ volt ez
számára.
Két fiatal n igazította útba; és a következ percben már bele is sodródott a tömegbe. A
szállodai hallra emlékeztet hatalmas helyiségben több száz elegánsan öltözött férfi és n nyüzsgött
egy hatalmas karácsony-fa körül. A tévétársaság vezet i üdvözölték az újonnan érkez ket, frakkos
pincérek jártak körbe pezsg s-poharakkal. Oliver kezdetben sután viselkedett, mint egy gyerek az új
iskolában, de senki nem figyelt fel rá.
 Többeknek is bemutatkozott, és titkon kicsit ünnepélyesen érezte magát, amikor a csupa
fémszálban-flit-terben csillogó hölgyek között jól ismert arcokat fede-zett fel: sikeres
tévéprodukciók sztárjait. A n k szépek voltak, a férfiak jóképűek, és Olivernek hirtelen megfájdult
a szíve, amiért Mel nem lehet itt; mennyire élvezné ezt az egész parádét! Végül még Sam kedvenc
tévéműsorának f szerepl jét is felfedezte, egy szepl s képű fiút, akinek szellemesked bemondásait
Sam az unalomig ismételgette.
Aztán egyszer csak félrehúzódott, hogy valakinek utat engedjen, és közben akaratlanul
másvalakinek a lábára lépett. Ijedten fordult sarkon, bocsánatkérést motyogva, és szembetalálta
magát a legszebb n vel, akit valaha is látott. Makulátlan b re volt, zöld szeme, és fémesen csillogó
vörösréz színű haja. - Elnézést kérek... - A n ismer snek tetszett, de nem tudta, honnan. Amikor
rámosolygott, el villant hibátlan fogsora.
Feltűn szépség létére igen egyszerűen volt öltözve, de vörös b rnadrágjában és fekete
pulóverében tökéletesen fesztelenül mozgott, mosolya pedig inkább kislányos volt, mint
filmsztárhoz ill . Meghökkent en alacsony volt, mindene kicsi és tökéletesen formás. - Még
egyszer bocsánatot kérek - ismételte Oliver, és mély-ségesen szégyellte magát, amiért teljes
súlyával e törékeny teremtés lábára taposott, a n azonban csak nevetett, és körbehordozta tekintetét
a hullámzó sokaságon.
- Fantasztikus látvány, nem igaz? Minden évben itt vagyok, és közben magam sem értem,
mit keresek itt.
Mintha valaki felhívta volna a központi szereposztásit ügynökséget "Te Joe nem küldenél át
egy rakomány vendégnekvalót?" Aztán mindegyik szerepl nek egy pohár pezsg t nyomnak a
kezébe, és kiadják az utasítást, hogy most aztán mulatni tessék.
A n ismét felnevetett, aztán el ször fordult szembe Oliverrel. Olivernek minden újszerű
volt rajta: a tökéletesen ápolt arc, a gyönyörűen fésült hajkorona. Los Angelesben mindenki ilyen
volt: a smink, az öltözködés, a modor betanultnak, aprólékosan kimunkáltnak tetszett, mintha
errefelé mindenki egész életét csak a tökéletes megjelenésnek szentelné. És bár küls leg ez a n is
ilyen volt, Oliver valami mást is megérzett benne.
- Tudom, hogy nem való ilyesmit kérdezni, mert illenék tájékozottnak lennem, de mondja,
maga itt dolgozik?
- Valahogy úgy. De maga nem, igaz? - Nyilvánvaló volt, hogy ha Oliver is itt dolgozna,
akkor tudná, kivel áll szemben, de tájékozatlansága legkevésbé sem bosszantotta a n t, s t mintha
éppenséggel tetszett volna neki.
- Egy reklámügynökségnél dolgozom... - Hogy vezeti, azt nem akarta elárulni. - Csak
néhány hete költöztem ide New Yorkból. Nagyon szokatlan még itt nekem az élet, de azért tetszik.
- Csak lassan a testtel. Bolond világ ez. Én már tíz éve élek itt, és még mindig úgy érzem
magam, mint Alice Csodaországban. - Olivernek igencsak ismer s volt ez az érzés, és hirtelen
eszébejutott, vajon hogyan festene ez a lány a gondosan ápolt frizura és a ravasz kikészítés nélkül.
- Eredetileg hová való?
- Nebraskába - mosolygott a n . - Ugye, el sem hinné? Tulajdonképpen az egyetemre jöttem
ide, de titokban sztár akartam lenni; a családom még most is rültnek tart, amiért itt ragadtam. Néha
egyet is értek velük; de egy id után az embert elkapja a gépszíj.
Tulajdonképpen nagyon szeretem ezt a szakmát. - Beszéd közben izgatottan csillogott a
szeme, és Olivernek nagyon is tetszett az egész lényéb l áradó eleven-ség; látszott, hogy a n nek
van humorérzéke, és semmit nem vesz túlságosan komolyan.
Ekkor valaki odalépett, és autogramot kért t le.
A n fesztelenül, minden teketória nélkül kanyarította oda nevét a papírra, s még köszönte
meg kedves mosollyal a személyének szóló érdekl dést. Ollie most már igazán zavarban volt;
érezte, hogy neki is tudnia illenék, kivel beszélget.
- Holnapra kiderítem, hogy kicsoda maga, és meg fogok semmisülni szégyenemben. Miért
nem könyörül meg rajtam? Ha most elárulná, hogy kivel van dolgom, jobban járnék, mert
legföljebb csak műveletlen taho-nak érezném magam. Szóval ?
- Én vagyok a mesebeli kis Piroska - incselkedett a n . - Egyébként, hogy az igazat
megvalljam, borzasztóan élvezem, hogy nem ismer meg. Isten ments, hogy elrontsam ezt az
élvezetet!
- ígérem, hogy a következ percben már el is felejtem.
- Helyes - nyújtotta kezét a n . - Ez esetben a ne-vem Charlotte Sampson. - A szóban forgó
tévétársaság egyik vezet sorozatának, egy drámai szerelmi történetnek volt a sztárja; híres színész
volt a partnere is, és minden héten mintegy nyolcvanmillió néz nézte megnézve románcukat.
Úristen . . - mondta Oliver vérvörösen, és elgondolta, mit kapna Méltól, ha is .itt volna. -
Hihetetlen . .
- És most, hogy ezen túlestünk, megtudhatnám, hogy maga kicsoda?
Még ez is! Kezet ráztak, és nem mutatkozott be! De még most sem tért magához a
szégyenb l, amiért nem ismert rá; soha nem hitte volna, hogy ilyen kicsi, és még kevésbé, hogy
ilyen fiatal, élénk és bájos. A film-sorozatban mindig nagyon komolyan viselkedett, és a haját is
egész másképpen fésülték.
Rajtakapta magát, hogy csak bámulja a n t, mint holmi faragatlan tuskó, és gyorsan
elhadarta a nevét.
- Oliver Watson vagyok, és ne haragudjon rám; úgy látszik, levert a lábamról a meglepetés.
Tudja, nekünk, akik keletr l jöttünk; túlságosan hollywoodias itt minden. Bevallom, eddigi
életemben nemigen botlottam sztárokba, és még kevésbé volt alkalmam, hogy a lábukra tapossak.
Semmi gond. Amikor a papám utoljára itt járt, a stúdióban odasétált Joan Collinshoz, és
közölte, mennyire emlékezteti egy nebraskai vasárnapi iskolai tanítón re. A művészn t még nem
láttam így tátogni. De a pa-pám nem zavartatta magát: hátba veregette, és mondta tovább a magáét.
- Talán én is kipróbálhatnám ezt a trükköt. Csakhogy magában semmi sincs egy vasárnapi
iskolai ta-nítón b l.
Való igaz: a n inkább olyan volt, mint egy lány a szomszédból; csak épp a lehet legszebb
kiadásban.
Igazán elbűvöl jelenség volt, és tejfehér b re azt is elárulta, hogy nem festett vörös.
- Maga viszont csöppet sem látszik reklámszakem-bernek. Akár a mi sorozatunkban is
felléphetne. - Is-mét kacagott; látszott, hogy kellemes, vidám természet, akiben nyoma sincs a híres
és sikeres színészn hamis modorosságának.
- Sajnos, azt hiszem, téved.
- És tulajdonképpen mi szél hozta Los Angelesbe?
Körülötte kavargott a sok ismer s ember, integettek, csókokat dobtak felé, de rájuk sem
hederített; láthatóan teljesen kielégítette, hogy Oliverrel beszélget.
- Az ügynökségem tehet róla. Valaki megbetege-dett, s ideküldtek a helyére. Egyik napról a
másikra kellett döntenem, de végül nem bántam meg. - Ekkor fogta el a bűntudat. - De Miss
Sampson, illik, hogy így feltartsam? Gondolom, egy csomó fontosabb emberrel kellene
beszélgetnie, mint a társaság egyik reklám-felel sével.
- Már leróttam a tiszteletköröket. Korán itt voltam, megittam egy pohár pezsg t, és
megcsókoltam a társaság elnökét. Mi mást kívánhatnak még t lem? Sztep-peljek nekik? Azt már
megkapták hivatalból. Most magánemberként vagyok itt. És nagyon kellemes be-szélgetni magával.
Sokkal szórakoztatóbb, mintha egy csomó ideges sztárral cserélnék eszmét, akik vacognak a
félelemt l, mert a produkcióik nézettségi mutatói süllyednek.
Persze az sorozatát nem fenyegette ilyen veszély.
Még az Emmy-díjra is jelölték, bár végül nem kapta meg. De már a jelölés is olyan nagy
dics ségnek számított, hogy Oliver még inkább pironkodott baklövéséért.
- És mivel töltötte idejét, Oliver, amióta itt van?
- Munkával, és megint csak munkával. És hát be is kellett rendezkedni . . . Az igazat
megvallva a házamon és az irodán kívül még semmit nem láttam a városból.
- Hát ez elég csüggeszt en hangzik. Vendégl ben járt már?
- Egyszer, a gyerekeimmel. A Hard Rock Caféban voltunk; nagyon tetszett nekik: Csak én
éreztem úgy, mintha négyszáz éves volnék, és megsüketültem volna.
A n nevetett; , mondta, szereti azt a helyet, bár elismeri, hogy az ember a saját hangját se
hallja. Viszont annál jobban tetszik neki a berendezés, kivált Elvis Presley régi.autója, amelyet úgy
függesztettek fel, mintha a tet n át zúhanna be a helyiségbe. Bevallotta, hogy valahányszor elnézi,
újra kislánynak érzi magát.
- És a Spagóban még nem járt?
- Sajnos nem.
- Oda majd egyszer el kell mennünk. - Oliver nem vette komolyan a kijelentést; New
Yorkban ezt úgy szokták mondani, hogy "majd egyszer kapjunk be együtt valamit": Ekkor a n
szemében hirtelen érdekl dés csillant.
- Hány évesek a gyerekei?
- A lányom tizenhat, a fiam tíz. És van egy tizennyolc éves nagyfiam is, aki ott maradt a
keleti parton.
- Ez igazán szép - mondta a n mosolyogva, de mintha hangjába némi sajnálkozás is vegyült
volna. - és a felesége mennyi id s? - kérdezte, egyenesen a férfi szemébe nézve, és Olivernek
tetszett ez a közvetlenség.
- Negyvenkett , de elváltunk.
Charlotte Sampson sugárzó mosollyal nézett vissza rá:
- Hűha, ez aztán a jó hír! Már aggódni kezdtem Olivernek hízelgett a megjegyzés, csakúgy,
mint a figyelem, amellyel a n elhalmozta, bár úgy vélte, csöppet sem szolgál rá. Talán csak kissé
félénk természetű ez a Chárlotte Sampson, és nem kedveli a nagy társaságot . . .
- És most is itt vannak a gyerekei?
- Nem, néhány napja Bostonba repültek, hogy az édesanyjukkal töltsék a karácsonyt.
- Nem azt mondta, hogy New Yorkban laktak? - kérdezte a n értetlenül. - És miért nem
magával karácsonyoznak?
- Mert egész évben nálam vannak. És valóban New Yorkban laktunk, de a feleségem
Bostonban él. Tavaly elköltözött, mert vissza akart menni az egyetemre . . . - Ránézett a n re, és
elhatározta, hogy Hollywood ide, Hollywood oda, szinte lesz. Korántsem biztos ugyan, hogy a n t
érdekli, amit mond, de legalábbis úgy tesz, mintha érdekelné. - Elhagyott bennünket. Engem is, a
gyerekeket is. úgyhogy most velem élnek.
A n hátrasimította vállára omló haját, és hirtelen elkomolyodott. - Hosszú és szomorú
mesének hangzik.
- Az is. Legalábbis az volt. De mára már sokkal rövidebb lett. boldog, mi pedig jól
megvagyunk. Ha muszáj, mindenhez alkalmazkodik az ember.
- A gyerekek is?
- Feltalálják magukat - bólintott Oliver. - Rendes kis társaság. Átvészelték a dolgot.
- Maga pedig nagyon jó apának látszik.
- Köszönöm, hölgyem - hajolt meg tréfásan Oliver.
Ekkor a tévétársaság egyik vezet je lépett oda, hogy üdvözölje ket. Charlotte-ot kétfel l
megcsókolta, Oliverrel pedig kezet rázott, és közölte, hogy már egy órája szemmel tartja.
- Be szeretném mutatni néhány jó barátunknak; bár látom, hogy a kedvenc sztárommal már
összeismerke-dett!
- Csak éppen a lábára tapostam, amikor megérkeztem, de volt olyan kedves, hogy se ki
nem dobatott se be nem perel. Sajnos azonban mozgásképtelen lett, ezért álldogálunk itt, és ezért
tűri, hogy a gyerekeimr l szóló mesékkel untassam.
- Nagyon élveztem a beszélgetést, Oliver - mondta a n csaknem megbántva. A másik férfi
harsányan nevetett, pedig duzzogva fordult kenyéradójához: - Csak nem akarja elragadni t lem?
- Muszáj, Charlotte. De, ha óhajtod, utána vissza-szállítom neked - mondta a férfi, majd
játékosan figyelmeztette Olivert: - Csak aztán legyen ám résen. A hölgy gyűlöli a sztárokat, imádja
a gyerekeket és a kutyákat, és soha nem téveszti el a szövegét. Én a magam részér l nem bízom az
ilyen n kben. És mi több: szebb a kelleténél. Nézné meg egyszer hajnali négykor: egy szem smink
nélkül is olyan, mint egy angyal. Az ember epeömlést kap az irigységt l!
- Jaj; Howie, állítsd le magad! Pontosan tudod, hogy szoktam kinézni reggel! - De most is
csak nevetett, minden neheztelés nélkül, és Oliver arra gondolt, hogy bizony szívesen megnézné
magának hajnali négykor, akár van rajta smink, akár nincs. - Minden szava hazugság! Éppen hogy
ki nem állhatom se a gyerekeket, se a kutyákat.
Akkor miért érdekl dött olyan melegen az gyerekei iránt?
- Jó, jó, Charlie, szórakozz egy kicsit, amíg én Olivert körülhordozóm. Nemsokára
visszakapod!
Csakhogy, Oliver legnagyobb bánatára, "Howie" jóformán minden egyes, valamennyire is
számottev vendégnek bemutatta, és egy órába telt, mire visszaért oda, ahol Charlotte-tól elvált. A
n nek természetesen hűlt helye volt. Oliver nem is számított rá, hogy megvárja, legföljebb örült
volna neki. így hát feltűnés nélkül lelépett, megkereste a limuzinját, és ekkor megpillantotta a n t,
amint távolabb éppen beszáll egy piros Mercedesbe. Kopottas fekete b rkabátot viselt; valahol
lemoshatta arcáról a festéket, és két varkocsba fonta haját. Oliver integetett neki, pedig, miután
ráismert, visszaintegetett, majd tétován megállt, mintha azt várná, hogy Oliver odamenjen hozzá. A
férfi nem is késlekedett; amúgy is szerette volna megmondani, mennyire örül az ismeretségnek.
- Hazafelé? - kérdezte.
A n bólintott, és olyan huncutul nézett fel rá, mint egy kislány. Egy egész különlegesen
szép kislány.
- Két hét szabadságot kaptunk az ünnepekre. Ma este voltam utoljára szólgálatban. És
maga? Lerótta az összes tiszteletkört?
Oliver bólintott. Nagyon szerette wolna meghívni valahová, de nem tudta, hogyan vágjon
bele. Aztán egyszer csak elszánta magát; még egy Charlotte Sampson sem tehet egyebet, mint hogy
nemet mond, és azzal kész.
- Vacsorázott már?
A n megrázta a fejét, aztán hirtelen felderült az ar-ca. - Nem akar megkóstolni egy pizzát a
Spagóban?
Nem biztos, hogy bejutunk, általában telt ház van, de próba szerencse.
A feltételezés alatta maradt a valóságnak: a Spagó-
ban rendszerint faltól falig szardíniaként présel dtek össze az emberek, akik kész voltak
akár órákig is vár-ni, hogy megkóstolják a fenséges olasz ételeket, és megleshessék a
törzsvendégnek számító sztárokat.
- Örömmel - mondta lelkesen Oliver, majd hátranézett a limuzinra. - Elvihetem? Vagy
kövessem a kocsiját?
- Miért nem ül át énhozzám?
- Hát ha megengedi... - Valóban ez volt a legegyszerűbb megoldás.
A n ismét melegen rámosolygott. A férfi külseje és viselkedése egyaránt kedvére volt.
Tetszett a nyíltsága, és a bel le sugárzó csendes tisztesség. Úgy látszott: Oliver Watson olyan
ember, akire mindig számítani lehet.
Oliver gyorsan elküldte a sof rt, mintha attól tartana, hogy a n meggondolja magát, aztán
beült mellé.
Ekkor a n hirtelen odafordult hozzá. - Jobb ötletem támadt. A Spago id nként
eldiselhetetlenül zajos. Tudok egy másik olasz vendégl t, Chiantinak hívják; ott senki nem fog
kiszúrni bennünket. Fel is hívom ket, hogy van-e asztaluk. - És mialatt elindította a kocsit, másik
kezével már tárcsázott is, Oliver pedig némi áhítattal nézett a műszerfalon függ piros telefonra.
- Valami baj van?
- Á, csak bámulom ezt a fényűzést!
- Hát bizony jó messze kanyarodtam a Nebraska ál-lambeli Lincolntól! - kuncogott a n .
A vendégl ben már az els csengetésre felvették a kagylót, és közölték, hogy természetesen
a legnagyobb örömmel várják Miss Sampsont. És a választás hibátlannak bizonyult. A Chianti kicsi
volt, félhomályos és hangulatos, a gyorsan változó divatáramlatok meg sem legyintették. Pontosan
olyan volt; mint ko-rábban minden olasz vendégl , és az étlap már olvasva is csupa ígéret. A
f pincér gyorsan felvette a rendelést, és aztán, ahogy kényelmesen elhelyezkedtek egymás mellett,
Oliver igyekezett feldolgozni magában a tör-ténteket. Hát valóban van itt Hollywoodban,
vacsorázik együtt a híres-nevezetes Charlotte Sampsonnal? Hirtelen átvillant az agyán Megan
emléke, és rádöbbent a különbségre. Megan lényéb l és egész környezetéb l valami túlfinomult,
már-már romlott ele-gancia áradt, most pedig minden olyan egyszerűnek tűnik . . . De hát
Charlotte-nak ilyen volt a természete.
Nagyon is valóságosnak, életközelinek látszott.
- Remek ötlet volt - mondta Oliver elégedetten, az-tán farkaséhesen vetették rá magukat a
sósrudakra.
- Istenem, micsoda nagyszerű érzés, hogy holnap sem kell hajnalban kelnem. Ez az
életforma teljesen tönkreteszi az ember magánéletét. Estére általában olyan fáradt vagyok, hogy
sehová sincs kedvem elmenni, csak lezuhanyozom, és aztán be az ágyba. Csak sajnos oda is
magammal kell cipelni a forgatókönyvet; hogy átnézzem a másnapi anyagot. Kilencre aztán
ki-készülök, és már oltom is el a villanyt.
- Na és a legendás hollywoodi estélyek?
- Azokra csak a hülyék járnak. Kivétel az ilyen alkalom, mint a mai, ahonnan veszélyes
volna távol maradni, mert isten ments, hogy valami fejes a társaságtól megsért djön.
- Ennyire puskaporos itt a leveg ?
- Hát igen, f leg ha az embernek rosszak a mutatói.
Rohadt egy szakma ez! - Majd hirtelen elnevette ma-gát. - De én akkor is imádom. Imádom
az egésznek a légkörét, az állandó feszültséget, azt, hogy mindenért keményen meg kell dolgozni,
imádom, amikor egy bonyolult forgatókönyv az ember minden képességét próbára teszi. Vannak
dolgok, amiket szívesebben csinálnék, de ezt a munkát például semmi pénzért el nem mulasztottam
volna.
Olivernek eszébe jutott, hogy olvasta valahol: a sorozat már két éve megy.
- És mi az, amit szívesebben csinálna? - kérdezte.
- Szakmailag? - kérdezett vissza Charlotte tűn d-ve. - Azt hiszem, Shakespeare-t.
Diákkoromban sokszor szerepeltem az egyetemi társulatban, és utána, amikor épp nem jutottam
más munkához, nyári prózai el adásokon is felléptem. Szeretem az él színházat: Izgatnak a
követelményei, az, hogy hosszú szövegeket kell megtanulni, és estér l estére el adni. A legnagyobb
álmom, hogy egyszer a Broadwayn is játszhassak.
Oliver értette, mit akar mondani a n . Tudta, hogy a prózai színház Charlotte választott
mesterségének a csúcsa, bár úgy érezte, amit most csinál, az sem érdek-telen; legalábbis csodálta
érte, és azzal is tisztában volt, hogy ez a terület is sokkal verejtékesebb munkát kíván, mint sokan
hinnék.
- Szerepelt filmekben is?
- Egyszer - nevetett Charlotte. - Kész katasztrófa volt. Egyetlen embernek tetszett: a
nagymamámnak, odaát Nebraskában.
Meghozták a vacsorát, és k tovább beszélgettek a munkájukról, a vele járó gondokról, a
gyerekekr l.
Oliver elmondta, mit jelent számára a hirtelen el léptetés.
- Ideg rl munka lehet. Egyszer toljon el valamit az ember, máris elveszíthet egy ügyfelet.
Charlotte már sok ilyen rémtörténetet hallott, de Oliver meglep nyugalommal fogta fel a
dolgot.
- Nem nehezebb, mint a maga szakmája. Ott sincs sok lehet ség a tévedésre:
- Ezért kell az embernek más is az életben. Nehogy túlságosan mellre szívja.
- Mire gondol?
- Férjre, családi életre, gyerekekre - válaszolt Charlotte habozás nélkül. - Kell valami más is,
amihez ért az ember, kell, hogy legyenek mások, akiket szeret.
A többit egy szép napon úgyis elfújja a szél, eltűnnek az autogramkér k, elnémul a
zenebona, és ha az ember nem vigyáz, a szélvész t magát is elsodorhatja.
Értelmes életfelfogás volt, és Oliver tisztelte is érte; mégis, amit hallott, szöget ütött a
fejébe.
- Mondja, Miss Sampson, nem titkol el lem valamit? Nem lehet, hogy a következ
másodpercben beront a férje, és leterít egy jól irányzott ütéssel?
 Charlotte nevetve ásta bele magát a pastába.
- Sajnos, ett l nem kell tartania. Valamikor réges-régen, huszonegy éves koromban valóban
volt egy férjem. Színész volt. És pontosan tíz percig tartott a házasságunk.
- Miért, mi történt?
- Baleset. Azonnal meghalt. És azóta nem találkoztam olyan férfival, akihez kedvem lett
volna hozzámenni. Ebben a szakmában kevés az olyan ember, akivel a magamfajta szívesen élné le
az életét. - Néhány évig viszonya volt egy producerrel, de a kapcsolat szép csendben kimúlt. Utána
voltak hosszú id sza-kok, amikor senkivel sem járt, s az is el fordult, hogy rövid id re a szakmán
kívüli partnerekkel került ösz-sze. - Azt hiszem, túlságosan válogatós vagyok. Mára pedig már
csökken az árfolyamom, legalábbis az anyukám szerint. - Komor képet vágott, bár a szemé-
ben megcsillant valami pajkos kis fény. - A jöv hónapban leszek harmincnégy éves. Lassan
kiöregszem a házasságból.
Oliver harsányan hahotázott, hiszen a n nem látszott többnek huszonkét évesnél.
- Ez azért túlzás. Vagy Hollywoodban így gondolják?
- Huszonöt fölött itt már bajban van az ember. Harmincéves korára már egyszer felvarratta
az arcát. Harmincöt éves korára túl van a második beavatkozáson, de akkor már a szeme körül is el
kell tüntetni a ránco-kat. És mire negyven lesz, mehet a süllyeszt be. Ezért mondtam, hogy kell
találni valami mást is, amiért érdemes élni. Érti most már? - kérdezte nagyon komolyan.
- És ha nem a család - akkor mi lehet még az a más?
- Mindegy. Valami, ami leköti az embert. Én pél-dául azel tt sokat foglalkoztam fejl désben
visszama-radt vagy mozgássérült gyerekekkel, csak úgy, ön-kéntes alapon. Igaz, mostanában már
nemigen futja rá az id mb l.
- Kölcsönadhatom az én gyerekeimet, ámbár k hál istennek, egészségesek!
- Meséljen róluk. Milyenek?
Olivert meghatotta az szintének látszó érdekl dés.
A n olyan józan és természetes volt, mintha meg sem érintette volna a saját hírneve és
sikere, és Oliverben olyan rokonszenv ébredt iránta, hogy a külsejér l szinte meg is feledkezett; a
bels szépsége elhomályosította a küls csillogást.
- Mel nagyon értelmes és meggondolt, és rettent en szeretne színészn lenni; legalábbis
most így érzi. Isten tudja, mire szánja majd el magát kés bb. Mindenesetre az egyetemen színházra
akar szakosodni. Még két éve van hátra a középiskolából. Amúgy magas, sz ke és igazán helyes.
Azt hiszem, tetszeni fog magának. - Hirtelen ráébredt, hogy úgy beszél, mint aki biztosra veszi
lánya és Charlotte találkozását, és zavarba jött; Charlotte-nak azonban arcizma sem rezdült. - Sam
pedig tízéves, édes kis kölyök, és mindenkit azonnal az ujja köré csavar.
Aztán tovább mesélt; elmondta Benjamin, Sandra és a kisbaba történetét.
- Nem lehet könnyű sora szegény fiúnak...
- Hát nem. De k keményen elhatározta, hogy azt teszi, amit tisztességesnek tart, még ha
beleszakad is.
A lányt már nem szereti, de a gyereknek valósággal bolondja.
- Szóval maga már nagyapa! - ingerkedett a n , és ismét pajkos fény táncolt a szemében.
Ugyanolyan zöld szeme volt, mint Olivernek, bár ezt még egyikük sem vette észre. - Err l bezzeg
hallgatott, amikor megismerkedtünk!
- Miért, olyan sokat számít? - kérdezte Ollie mosolyogva.
- Rengeteget. Majd meglátja, mit szól a családom, ha megtudják, hogy egy nagypapával
járok vacsorázni!
Végképp nem tudnak majd eligazodni rajtam!
Érz dött, hogy nagyon ragaszkodik a családjához, és Olivernek ez is tetszett; mindjárt be is
számolt neki apjáról és új házasságáról.
- Januárban ide utaznak; mert apám nagyon vágyódik már a gyerekek után. Margaret nagyon
rendes asszony; apámnak óriási szerencséje van vele. Igaz, eleinte nem ez volt a véleményem.
Borzasztóan megrázott, hogy alig néhány hónappal anyám halála után már n sülni akar.
- Hát nem furcsa? Akármilyen id sek vagyunk, ha a szüleinkr l van szó, visszaváltozunk
gyerekké: Nem gondolja?
- De igen. Én is legszívesebben toporzékoltam volna. De aztán megértettem, hogy utolsó
éveiben apámnak is joga van egy kis boldogsághoz.
- Az édesapja még nagyon sokáig élhet.
- Remélem is . . .
- Szívesen megismerkednék velük - mondta halkan a n .
Vacsora után kávét ittak, és még beszélgettek egy darabig, aztán visszamentek Charlotte
kocsijához közben két autogramkér is megállította ket, de Charlotte nem bánta; kedves és
barátságos volt velük, szinte hálásnak látszott érdekl désükért. Oliver szóba is hozta ezt, a n pedig
tágra nyílt szemmel, nagyon komolyan nézett rá.
- Ebben a szakmában nem szabad elfelejteni, hogy az ilyen emberek tesznek azzá, amik
vagyunk. Nélkülük semmit sem érünk. Én mindig szem el tt tartom ezt.
Oliver csak ámult ezen a már-már - alázatosnak mondható szerénységen. Látszott, hogy
Charlotte Sampsonnak nem szállt fejébe a dics ség.
- Köszönöm, hogy eljött velem.
- Nagyon szép este volt, Oliver - mondta a n su-gárzó szemmel.
Amikor odaértek a Bel Air-i ház elé, Oliver habozott, hogy behívja-e még egy italra. A
végén elszánta magát, de Charlotte azt mondta, hogy most már valóban elfáradt. Aztán, az utolsó
pillanatban eszébejutott valami.
- Mivel tölti az ünnepeket így, a gyerekek nélkül?
- F képpen munkával. Sok a lemaradásom. De azért furcsa lesz: ez az els karácsonyom
nélkülük.
- Én általában haza szoktam utazni, de idén nemjött össze. Jöv héten lesz egy
reklámfilmfelvételem, és a soron következ epizódok szövegét is át kell néznem.
Tudja, új írót szerz dtettünk... Nincs kedve valami programhoz vasárnap?
Vasárnapra esett december huszonnegyedike, és Oliver eddig igyekezett nem is gondolni
erre a napra; de az ajánlat túlságosan is csábító volt.
- Boldogan. Itt vacsorázhatnánk nálam - Ágnes itt maradt karácsonyra, volt tehát, aki
vacsorát készítsen.
Charlotte-nak azonban jobb ötlete támadt.
- És mit szólna, ha én sütnék magának egy igazi, rendes karácsonyi pulykát?
- Szívesen megkóstolnám!
- Utána elmehetünk a templomba, és van néhány jó barátom is, akikhez karácsony este
mindig ellátogatok.
Nem tartana velem?
- Örömmel, Charlotte. De biztos, hogy nincs okosabb dolga? Igazán nem akarok betolakodni
az életébe. Jól meglennék így is.
Jól - csak épp nagyon magányosan.
- Nahát, én ezt nem mondhatom el magamról - mondta a n puhán mosolyogva. - Nagyon
csalódott lennék, ha nem jönne el. A karácsony sokat jelent nekem, és szeretem olyanokkal tölteni,
akik ugyancsak jelentenek valamit számomra. És szívb l utálom a hollywoodi módit, az ezüsttel
befújt műkarácsonyfával meg az egész üres cirkusszal.
- Helyes, akkor ott leszek. Hányra?
- Mondjuk, ötre. Hétkor megvacsorázunk, és aztán Elmegyünk az éjféli misére. - Egy
cédulára odafirkan-totta a címét, Oliver pedig kitámolygott a kocsiból, és kábultan nézett az
integet n után. Sokáig követte szemével a dombtet n lesikló kis vörös kocsit, amíg csak el nem
tűnt, és azon töprengett: megtörtént-e ez az egész, vagy csak álmodta.
De az együtt töltött karácsonyest volt csak az igazi álom. A gyönyörűen feldíszített ház a
hollywoodi dombvidéken épült, a Spring Oak Drive-en; és olyan meghitten hangulatos volt, mint
egy régi farm; Charlotte mondta is, hogy Nebraskára emlékezteti. Nyers fából készült a padló,
gerendákból volt róva a meny-nyezet, minden szobában hatalmas kandalló állt, el t-tük széles,
kövérre tömött hever . A konyha majdnem akkora volt, mint a nappali, itt is állt egy barátságos
kandalló, az asztal két személyre volt terítve, és a sa-rokban vidáman pislogtak a gyertyák a
karácsonyfán.
Az emeleten két hálószoba volt, az egyik - csupa rózsaszín, a bútorokon virágos
vászonhuzat - szemmel láthatóan Charlotte-é, a másik derűs, sárgával kárpitozott vendégszoba; itt
laknak a szülei, ha meglátogatják, mondta a n , hozzátéve, hogy erre sajnos ritkán kerül sor. A ház
tizedannyira sem volt olyan választékos és kifinomult, mint Megan New York-i tet lakása, de
tízszer annyi melegség áradt bel le, és Oliver azonnal otthonosan érezte magát.
Charlotte hosszú fehér köntöst viselt, és üdvözlésül jégbe hűtött fehér borral kínálta. A
süt ben hívoga-tóan sercegett a gesztenyével töltött pulyka; Charlotte tört burgonyát, jamgyókeret,
zöldborsót és áfonya-mártást készített hozzá. Valóságos fejedelmi lakoma volt, és Olivert a régi
karácsonyokra emlékeztette, amelyeket el ször szüleivel, majd Sarah-val töltött, de az emlék csak
kellemes volt, híján minden fájdalom-nak. Néhány napja még arra készült, hogy majd bekap az
irodájában egy szendvicset vagy legfeljebb, hazaúton megáll egy hamburgertanyánál; arra, hogy
Charlotte Sampsonnal tölti a szentestét, álmában sem gondolt volna. Mintha az ég pottyantotta
volna a karjába, karácsonyi ajándék gyanánt.
Amikor asztalhoz ültek, el vette a maga kis ajándékát. Nagy gonddal választotta ki, hogy
viszonozza Charlotte kedvességét. Egyszerű arany karköt volt, vékony pánt csupán, de a
Cartier-nál vette, el z nap.
Charlotte-on látszott, mennyire megindítja a figyelmesség, csak azt szégyellte, hogy nem
vett semmit.
- Dehogynem, csacsi kislány. Hát ez a tündérmesébe ill karácsonyi vacsora talán nem a
legszebb aján-dék?
Charlotte örömmel nyugtázta a szavaiból áradó szinte hálát, és így fogyasztották el a
vacsorát, derűs beszélgetés közepette. Utána Oliver felhívta a gyerekeket Sarah bostoni lakásán.
Furcsa volt ilyen távolról hallani a hangjukat, de úgy tűnt, remekül érzik magukat; visongtak,
nevetgéltek, egymás kezéb l kapkodták ki a kagylót. Még az sem volt kínos, amikor végül
Sarah-val is beszélt, és búcsúzóul neki is kellemes ünnepeket kívánt. Utána apját is felhívta, és
megállapí-
totta, hogy az öregúr hangja nagyon régóta nem csengett ilyen vidáman és örömtelin.
Olivernek most jutott eszébe, hogy Sarah épp egy évvel ezel tt, karácsonykor hagyta el ket, és
csöppet sem esett nehezére, hogy ezt ki is mondja. Charlotte épp akkor hozta be a desz-szertet:
mazsolás-mandulás almatortát készített, vaníliamártással és rengeteg tejszínhabbal.
- Még mindig hiányzik a felesége, Oliver? - kérdezte, amikor a vacsorát bevégezve,
csendben nézték a kilátást.
- Már nem - rázta a fejét a férj. - Már azt is nehéz elhinni, hogy valaha együtt éltünk.
Teljesen idegen lett a számomra. De kezdetben szörnyű volt; valóban azt hittem, nem élem túl.
Csak hát muszáj volt, a gyerekek miatt. Nekik köszönhetem, hogy talpón maradtam:
Charlotte megért n bólintott, s titkon irigyelte egy picit Olivert a gyerekeiért.
- Most már tudom, hogy mind a ketten mást akartunk az élett l, csak én hosszú évekig a
homokba dug-tam a fejem. viszont mindvégig tudta, mi az, ami ne-ki kell.
- Nem furcsa, hogy az ilyen csökönyös kitartás néha erény, máskor meg éppenséggel
vétek.lehet?
- Az esetében az volt a nagy tévedés, hogy egyáltalán hozzám jött feleségül. De én
mégsem bántam meg, hiszen ennek köszönhetem a gyerekeket.
- Nagyon fontosak magának, igaz, Oliver?
- Nagyon. Talán túlságosan is: Magammal nemigen foglalkoztam az elmúlt évben. - Csak
gondolatban tette hozzá: Eltekintve a Megan-ügyt l. De az csak pillanatnyi eltévelyedés volt; igaz,
hogy minden esztelensége ellenére is szédít és gyönyörűséges.
- Talán szüksége volt ennyi id re, hogy meggondolja, mihez akar most kezdeni az életével.
- Meglehet, bár még most sem biztos, hogy megvan a megoldás. Igaz, hogy még ráérek;
el bb-utóbb majd csak rájövök. - Mosolygott, Charlotte pedig kitöltötte a zamatos, g zölg kávét.
Oliver úgy érezte, menten kipukkad a jóllakottságtól; de persze a karácsonyi vacsorákat épp erre
találták ki. Elégedetten d lt hátra; élvezte ennek az együttlétnek minden másodpercét.
Úgy érezte, ha a n t nem Charlotte Sampsonnak hív-nák; akkor az isten is neki teremtette
volna. Hirtelen ránézett. - És maga, Charlotte? Maga már tudja, mit akar az élett l?
- El ször is szeretném, ha Charlie-nak hívna - mondta a n vidáman. - A közeli barátaim
mind így hívnak. - Különös, örömteli érzés volt, hogy ilyen hamar bekerült ebbe a válogatott körbe.
- És ami a kér-dését illeti: így, év vége felé én is mindig elgondolko-dom rajta. Tervezgetek, hogy
az új évben meddig szeretnék eljutni, mivel akarok foglalkozni, és egyáltalán, merre induljak
tovább. Nos, úgy gondolom, ameddig lehet, azt szeretném csinálni, amit csinálok; egyebek-ben
pedig majd meglátjuk, mi adódik. Mint minden embernek, nekem is megvannak a magam álmai;
igaz, jó részük már meg is valósult!
Valóban úgy látszott, elégedett az életével; nem törekedett és nem is vágyott többre, mint
amit elért.
- Szívesen mennék férjhez és szülnék gyerekeket, de ha nem így van megírva a
csillagokban, hát akkor bele kell nyugodni. Fölösleges az embernek izgatnia magát olyasmin, ami
vagy megjön magától, vagy nem jön meg.
Különös Filozófia volt, de látszott, hogy Charlotte ennek köszönheti a lelki békéjét.
Oliver segített rendet csinálni, tíz órakor megittak még egy csésze kávét, éjfél el tt pedig
elhajtottak a Beverly Hills-i Jó Pásztor-templomba, és szorosan egy más mellett állva hallgatták
meg az éjféli misét. Égtek a gyertyák a karácsonyfákon, a leveg ben tömjén-illat szállt, a
gyülekezet a mise végén karácsonyi dalokat énekelt - olyan volt minden, ahogy karácsonykor lennie
kell. Fél kett kor indultak haza. Oliver lassan vezetett, és szívét meleg, szinte maradéktalan
boldogság öntötte el; még a gyerekek is alig hiányoztak most.
Tulajdonképpen csak addig akart megállni a ház el tt, amíg a n kiszáll, de az egyszerre
különös pillantást vetett rá.
- Remélem, Oliver, nem tart tolakodónak; de olyan szomorú érzés karácsony éjszakáján
egyedül lenni a házban. Nem volna kedve a vendégszobámban aludni?
Csak két napja ismerték egymást, és máris együtt töltötték a szentestét, most pedig itt ez az
éjszakai meghívás. De a n hangjában nyoma sem volt Megan leplezetlen bujaságának; kedvesen,
melegen, s t bizonyos tisztelettel invitálta, Oliver pedig egyszer csak úgy érezte: nincs h bb vágya,
mint hogy igent mondjon. Ezzel a n vel akarta tölteni az éjszakát, a hetet, az évet, s t talán az egész
életét is.
- A legnagyobb örömmel, Charlie - mondta, majd odahajolt hozzá, és megcsókolta.
Gyengéd, tiszta csók volt, és nem is lett folytatása. Kézen fogva mentek be a házba, majd fel az
emeletre, és a n leengedte a falhoz rögzített ágyat. A szobához fürd szoba is tartozott, és Charlie
pizsamát és háziköntöst is tárolt ott éjszakázó jó barátok számára. Tyúkanyóként sürgött-forgott
Oliver körül, hogy a végén még egyszer mosolygósan kellemes ünnepeket kívánjon, és magára
hagyja. .Oliver pedig még sokáig hánykolódott az ágyban, és gyötörte a vágy, hogy bemenjen
hozzá, de tudta, most nem lenne tisztességes, ha visszaélne kedvességével.
így hát csak feküdt a sötétben, mint a gyerek, aki anyja ágyába kívánkozik, de nem tudja
összeszedni a bátorságát.
Amikor másnap felébredt, már a szobájából érezte a forró kávé, a sült kolbász és a friss
palacsinta illatát.
Fogat mosott az odakészített vadonatúj fogkefével; megborotválkozott, belebújt a
háziköntösbe, és lesietett a n höz; alig várta már, hogy lássa.
- Boldog karácsonyt, Oliver! - kiáltotta felé Charlie, ahogy belépett a konyhába. Oliver
elnézte, ahogy sürgöl dik, és néhány perc múlva már ott is volt el tte a pazar reggeli. Nemcsak az
került az asztalra, amit megszimatolt; frissen préselt narancslé, szalonna és, tojás is várt rá.
- Boldog karácsonyt, Charlie. Ha ilyen lesz a koszt, bottal sem tud kiverni innen. Nem
akármilyen szállodát tart fenn!
- Örülök, uram, hogy jól érzi magát benne - nevetett rá a n szinte örömmel.
és ekkor Oliver, minden figyelmeztetés nélkül, át-hajolt az asztalon és megcsókolta -
forróbban, mint ahogy el z este merte. Amikor Charlie nagysokára elhúzódott, mindketten
kapkodták a leveg t.
- Hűha, Oliver, ez a nap is jól kezd dik!
- Remélem, legalább félannyira ízlett, mint nekem a reggeli! - Bekapott két falatot a
tojásból, és máris újra magához húzta; egyszer csak kifogyott az önfegye-lemb l; mintha attól
tartott volna, hogy ha nem gogja jó szorosan, a n eltűnne, mint egy álomkép.
- Legyen már jó kisfiú, Oliver, és egye meg szépen a reggelijét - dorgálta Charlie
mosolyogva, Oliver pedig zavartan elvigyorodott, mint a kisfiú, aki nem tud választani a karácsonyi
játékok közül.
- Nem is tudom, mit kívánok jobban: a reggelit vagy magát. De azt hiszem, jelen pillanatban
magáé az els ség.
- Viselkedjék rendesen, különben nem kap semmit a Jézuskától! Fejezze be azt a reggelit!
- Igenis, néni. - Magában arra gondolt, hogy a Jézuska éppenséggel Charlotte-ot tette a
karácsonyfája alá. Igazat kellett adnia a stúdióvezet nek: Charlotte a friss, tiszta, smink nélküli
arcával, hátrafésült hajával kora reggel is csodaszép volt.
Reggeli után Charlotte kisurrant, majd visszatért egy kis kék bársonydobozzal. Éjjel, a mise
után jutott eszébe, mivel lephetné meg a férfit, és most izgatottan leste, ahogy az kinyitja a
dobozkát. Nagyon szép antik zsebóra volt benne, egyszerű, de elegáns számlapján római
számjegyekkel. Oliver elámulva nézte.
- A nagyapámé volt, Ollie... Tetszik?
- Gyönyörű! De nem fogadhatok el ilyen értékes ajándékot! - Hiszen a n még alig ismeri
t... Lehetne éppúgy valami csibész is, jellemtelen fráter, aki soha többé nem vet dik az útjába.
Vissza akarta adni az ajándékot, de a n hallani sem akart róla.
- Szeretném, ha megtartaná. Maga sokat jelent nekem, és csodálatos karácsonyt töltöttem -
magával.
Mondtam már, hogy az idén nem tudtam hazamenni, és az egész ismeretségi körömben
senki mással nem lettem volna hajlandó együtt ünnepelni, csakis magával. Azt hiszem, ez
mindennél többet mond. Szóval nagyon kérem, tartsa meg, vigyázzon rá, és emlékezzék erre a
karácsonyra.
Oliver meghatottan nézett rá, és köszönet helyett magához vonta. Csókjuk csupa
gyengédség volt; érz dött rajta a narancslé meg a palacsinta íze, és a Charlotte b réb l áradó
levendula- meg ibolyaillat. Oliver legszívesebben abba se hagyta volna.
- Meg rülök érted, Charlie - suttogta. - Hát fel lehet ezt fogni ép ésszel? Három, azaz
pardon, most már négy nap után?
- Nem, én sem értem - mormolta a n - és engem is megrémít. De én is ugyanígy érzek, és
meg kell mon-danom, csuda jó...
- Úgy viselkedünk, mint két ostoba tacskó. Alig ismerjük egymást, de én máris fülig
szerelmes vagyok beléd; te pedig? Híres tévésztár létedre ugyan mi az ördögöt akarsz éppen
ént lem? Hát mondd, mi ez az egész ?
Charlotte töprengve ráncolta össze homlokát; most szinte szomorúnak látszott.
- Nem tudom; de azt tudom, hogy a sztár voltomhoz ennek semmi köze. Szerintem
egyszerűen szerencsénk van. Két ember, aki a legjobb pillanatban futott össze, és kész.
- Gondolod? - Csak ennyi volna? Nem kellene in-kább a sors kezér l vagy gondviselésr l
beszélni? S vajon mi hajtja ket inkább: a magány vagy a vágy?
Oliver nem tudta eldönteni, csak érezte, hogy csodálatos az egész, és örült, hogy ha a titkát
nem is tudják megfejteni, legalább beszélhetnek róla.
- Át kellene öltöznöm, nem kísérnél haza? - kérdezte.
Charlotte készségesen bólintott. Karácsony els
napja volt; arra készült, hogy elvigye Olivert a barátaihoz, és utána ismét vacsorát f zzön
neki. Arra vágyott, hogy ami kett jük között megszületett, így maradjon, soha ne változzék, soha ne
érjen véget, és Oliver sem kívánt egyebet.
Charlotte felöltözött, és elindultak a Bel Air-i házba.
Ágnes elutazott a hétvégére, pedig körbe kalauzolta a n t, megmutatta a gyerekek szobáit,
megmutatta a New Yorkból magukkal hozott töméntelen fényképet, és mintha k maguk is
gyerekek volnának, órákon át kuporogtak a hever n, Oliver pedig elmagyarázta, ki kicsoda, és
éppen hol látható.
- Nagyon szép gyerekek, Oliver.
- Akárcsak te - suttogta rekedten, és ismét megcsókolta; úgy érezte, már nem sokáig bírja
fékezni magát: Szenvedélyesen kívánta ezt az elbűvöl teremtést, aki szorosan hozzá simulva ült a
hever n.
- Ne menjünk le egy kicsit a medencéhez?
Napsütéses, meleg id volt, és Oliver azt remélte: ha kiviszi Charlotte-ot a házból, legalább
nem fenyeget a veszély, hogy bármely pillanatban ráveti magát. Márpedig várni akart; addig,
amíg mindkett jükben megérik az elhatározás, és megbizonyosodnak érzel-meikr l. így aztán
leheveredtek a napon, a medence mellett, és újra beszélgetésbe merültek. Rengeteg mondanivalójuk
volt; mindent el akartak mesélni magukról, mindent tudni akartak egymásról, hogy valóban
ismerjék és értsék egymást.
Délután Oliver felhívta Benjamint, Charlotte pedig gyengéd mosollyal hallgatta a
beszélgetést. A baba jól van, Sandra nincs otthon, a ház nagyon kényelmes, már alig várják, hogy
lássák Olivert, és nyugodjék meg, nincs semmi baj.
- Odavagy a srácért, igaz? - kérdezte Charlotte, amikor Oliver letette a kagylót.
- Hát igen - ismerte be a férfi szégyenl sen. - Csak azt szeretném, ha végre kimászna ebb l a
slamasztikából, és áttenné ide a székhelyét. Akkor szemmel tarthatnám, és visszadughatnám az
iskolába. Elfecsérli az életét azzal a lánnyal, és az korában ez a legnagyobb bűn, amit önmaga
ellen elkövethet.
- Légy türelemmel. Várj, amíg maga jön tisztába a helyzetével. Ez el bb-utóbb minden
embernek sikerülni szokott. - Kis szünet után tette hozzá: - Ugye nem hiszed, hogy
összeházasodnak?
- Nem, az lehetetlen - sóhajtott fel Oliver, és átölelte Charlotte vállát.
Aztán elindultak Charlotte barátaihoz. Férj is, feleség is rendez volt, érdekes emberek, akik
mögött már állt néhány figyelemre méltó alkotás. Rokonszenves társaság gyűlt össze náluk. A
vendégek között volt néhány ismert arc, de a legtöbben még névtelenek voltak, és mindenki
egyszerűen, közvetlenül viselkedett. úgy látszott, senki nem csodálkozik Charlotte kísér jének
személyén, és Oliver hamar beilleszkedett közéjük. Nagyon kellemesen érezte magát, és továbti is
maradtak a tervezettnél; kilenc óra lett, mire vissza-indultak Bel Airbe: Vacsora ugyan nem volt, de
nem is lett volna étvágyuk; b ségesen reggeliztek, ebédeltek, és a vendégségben is volt
csipegetnivaló. Inkább arra vágytak, hogy ússzanak egyet a medencében.
Oliver odaadta Charlotte-nak Mel egyik fürd ruháját, aztán elment, hogy is fürd trikóra
vetk zzék.
Amikor kijött a házból, Charlotte már a vízben volt.
Hosszú, elegáns tempókkal úszott oda hozzá.
- Remekül úszol. Van egyáltalán valami, amihez nem értesz?
- Nem is tudod, hogy mennyi minden! - mosolygott fel rá a n . - Úszni viszont rendszeresen
szoktam, kar-bantartás céljából!
Annyi biztos, hogy a fáradozás nem volt hiábavaló.
Amikor kijött a vízb l; és fellépett a trambulinra, Olivernek a lélegzete is elállt. Tökéletes,
eszményien arányos teste volt, karja, lába szoborhoz méltó. Nedvesen vagy szárazon, éjszaka vagy
kora reggel, mindig, mindenképpen gyönyörű volt. Oliver legszívesebben itt és most azonnal
magáévá tette volna, de még mindig úgy érezte, hogy vétene Charlotte ellen. Bármilyen rövid ideje
ismerte is, megérezte, hogy a híres sztár bizonyos értelemben régimódi vidéki lány maradt.
Charlotte t le nem messze ért vizet, és amikor a felszínre bukott, odaúszott hozzá. - Ne
ússzunk versenyt? - kérdezte játékosan, és Oliver elmosolyodott.
Valamikor, az sid kben; volt az egyetemi úszóválogatott kapitánya, és tudta, hogy
Charlotte-nak semmi esélye vele szemben. Rá is vert jó néhány tempót, és utána odaszorította a
medence széléhez, és megcsókolta.
 - Érti a dolgát, mester! - lihegte a n .
- Melyik képességemre céloz a hölgy? - kérdezte incselkedve.
- szintén szólva mind a kett re - mondta Charlotte, majd hirtelen, mint egy kecses kis hal, a
víz alá bukott, és átúszott a túloldalra, Oliver önuralmának pedig vége szakadt: utána úszott, és
átfogta a derekát.
Együtt emelkedtek a felszínre, hogy leveg höz jussa-nak, Oliver magához ölelte, Charlotte
pedig átfogta a nyakát, és megcsókolta.
- Ha tudni akarod az igazat: nem biztos, hogy so-káig bírom még tartóztatni magam -
mondta Oliver.
Elhatározta, hogy ezzel a n vel szemben csak nyílt la-pokkal játszik.
- Ha tudni akarod, Ollie: nem is ragaszkodom hozzá... - Charlotte újra, még
szenvedélyesebben megcsókolta, Oliver pedig megmámorosodva fejtette le róla a fürd ruhát, és
végigsimogatta gyönyörű testét.
Charlotte is lerántotta Oliverr l a fürd nadrágját, gyengéden két keze közé vette felhevült
férfiasságát.
Oliver felnyögött az érintést l.
- Ó, Charlotte... egyetlenem... Szeretlek...
Még ebben a félig önkívületi állapotában is elszégyellte magát, amiért kimondta a szót, de
hát ez volt az igazság. Mindent szeretett ezen a n n: ahogy gondolkodik, ahogy érez, ahogy a teste a
keze alá simul. Ujja szelíden kúszott fel az ölébe, és aztán lassan kiúsztak a lépcs khöz, remegve a
vágytól, Oliver gyengéden lefektette, és miközben a n mohón csókolta, lassan a testébe hatolt.
Charlotte háta ívként megfeszült; és az-tán.egy ütemre kezdtek mozogni, a testüket körülölel
sekély langyos vízben. Sokáig, talán egy örökkévalóságig ringatóztak így, szelíden,
mindenr l megfeled-kezve, mintha megdermedt volna körülöttük a tér, és az id megállt volna
fölöttük. Végül Oliver hevesen megvonaglott: nem tudta már visszatartani a gyönyört, Charlotte
pedig görcsösen hozzátapadt, és vele együtt szárnyalt a csúcsokig. Amikor ismét kinyitotta a
szemét, felnézett a férfira újra megcsókolta, és aztán kimondta mindazt, amit Oliver már
találkozásuk els pillanatától kezdve annyira szeretett volna hallani; és bármily esztelenségnek
tetszett is, tudta, hogy Charlotte mindkettejük nevében beszél, és minden szava igaz.
- Szeretlek, Ollie... - suttogta újból meg újból a n
a csendes, enyhe éjszakában. Oliver végül ráterítette a nagy, bolyhos törülköz t, visszavitte
a házba, és az-tán, leheveredve a férfi ágyára, még sokáig súgtak-búgtak a sötétben, vihorásztak,
mint két kölyök, és megosztották egymással titkaikat és álmaikat. Kés bb ismét szeretkeztek, és
most már mindketten tudták: célba értek. Életükben el ször mindketten elérték álmaik álmát:
megtalálták az igazit, a legjobbkor, és a legeszményibb körülmények között.
- Ugye ebb l az álomból soha nem fogunk feléb-redni? - kérdezte halkan a n , amikor
lassan elnyomta ket az álom, mint két jóllakott, boldog gyereket.
Oliver átölelte a derekát, és apró csókokat nyomott a nyakára. - Boldog karácsonyt; Charlie -
súgta, és tudta: ennél szebb karácsonya egyiküknek sem volt még.
És csak azt remélte: ugyanilyen lesz ezután a többi is.

Huszonkettedik fejezet

Kéthetes bostoni vakáció után megjöttek a gyerekek, Oliver pedig boldogan, oldott
hangulatban ment eléjük; Charlotte iránti szerelme testét-lelkét átmelegítette. A gyerekek, mint
mindig, ha távol voltak, most is hiányoztak, de ezúttal neki is megvolt közben a saját élete; és a
napok álomszerű gyorsasággal repültek. Kicsit szorongott is a viszontlátástól, félt, hogy megérzik
rajta a változást, de egyszersmind reménykedett, hogy ezt a n t hamar megkedvelik. Egyszer már
átélte, milyen sorvasztó hatással van egy szerelemre, ha a gyerekek és a szóban forgó hölgy nem
férnek meg egymással; most is megborzongott, ha eszébe jutott a Megannal való balsikerű családi
találkozás. Mégis bi-zakodott, hiszen ez a kapcsolat eleve egészen más.
Charlotte gyengéd volt, kedves, melegszívű, amellett jó kedélyű, szórakoztató partner, és
nem csupán a ma-ga örömét hajszolta; legalább olyan fontos, ha nem fontosabb volt számára, hogy
Ollie is jól érezze magát.
És ami csöppet sem mellékes: Megannal ellentétben alig várta, hogy megismerje a
gyerekeket, és össze-barátkozzék velük.
Sam, ahogy kiszállt a gépb l, apja karjába vetette magát, Mel pedig mosolyogva jött a
nyomában.
Mindketten szép barnára sültek, mert újév után Sarah néhány napra elvitte ket New
Hampshire-be síelni.
- Hű, micsoda színetek van! - üdvözölte ket Oliver.
A kocsiban beszámoltak róla, milyen kellemes volt a vakáció. Mel csendesen megemlítette,
hogy anyjuk lassan magához tér a gyászból; teljes g zzel dolgozik a regényén, amelyet Jean-Pierre
emlékének akar majd ajánlani. Oliver nem kérdezte, van-e azóta másvalaki az életében; úgy érezte,
ez már csakis Sarah-ra tartozik, és valahogy nem is érdekelte igazán.
Sam odabújt hozzá. - Na, apu - kérdezte - nagyon hiányoztunk?
- Viccelsz, öreg haver? Olyan volt a ház nélkületek, mint egy kripta. - Kivéve, amikor
Charlotte ott járt, somolygott magában. - Legf bb ideje volt, hogy megjöjjetek. - Sam feje fölött
rámosolygott Melre, és feltűnt neki, hogy a lánya kész n vé serdült. Már az el-múlt hónapokban is
egyre feln ttesebben mozgott és viselkedett, és most még n iesebb lett.
- Andy hogy van? - érdekl dött Sam.
- Piszkos és rumlis, mint mindig. A minap is megmártózott a medencében, és utána ráugrott
a fehér hever re. Aggie a seprűnyéllel szaladt utána, de nem tudom, ki gy zött. Annyi bizonyos,
hogy utána összerágcsálta Aggie függönyét. - Jót mulattak a történe-ten, s utána Oliver
hangsúlyozott fesztelenséggel folytatta, nagyon ügyelve a fogalmazásra. - Ma este eljön vacsorára
egy n ismer söm. - Úgy gondolta, elég hűvösen cseng a hangja, de nem volt benne biztos, hogy két
éles eszű gyerekét sikerül-e megtévesztenie.
- Gondoltam, ti is szívesen megismerkednétek vele.
Mel egyik szemöldöke a magasba szökött.
- Valami különleges személyiség, apu? - kérdezte furcsa mosollyal. Ez is újszerű volt; fél
évvel ezel tt még gyűlölködve fogadott volna minden n t, aki érdekl dést mutat apja iránt.
Mostanra azonban megváltozott a helyzet: nemsokára tizenhét éves lesz, va-lóságos kis hölgy. Már
is kicsit szerelmes volt egyik iskolatársába, és azok után, hogy együtt töltötte a nyarat anyjával és
Jean-Pierre-rel, végre belátta, hogy szülei nem kerülnek többé össze. Sam már nehezebben birkózott
meg ezzel a felismeréssel; de szerencsére ártatlanabb is volt még, és n vérével ellentétben nem
vette észre az Oliver hangjában bujkáló ideges zavart.
- Á, csak jó barát...
Mel azonban nem hagyta annyiban.
- Mégis, kicsoda?
- A neve Charlie . . . vagyis igazából Charlotte . . . és Nebraskába való. - Hirtelenében nem
jutott eszébe egyéb, azzal pedig, hogy sikeres tévésztár, nem akart eldicsekedni, úgyis rájönnek
majd maguktól. Mint ahogy Aggie már rájött, és amikor el ször meglátta Charlotte-ot, a szája is
tátva maradt. Az els meglepetés után azonban egy-kett re megbarátkoztak, s t Aggie kérésére,
Charlie kis emléktárgyakat is hozott a tévésorozatból és autogramos fényképeket, hogy barátn it is
megörvendeztethesse. és mire a gyerekek megjöttek, Charlotte-nak - Oliveren kívül - már újabb hű
szövetségese volt a házban.
Aggie már ott állt a kapuban, hogy megölelje a gyerekeket; finom süteményt is sütött a
tiszteletükre.
Andy is bolondul örült a viszontlátásnak. Messze volt még a vacsoraid , és Sam
ragaszkodott hozzá, hogy ússzon egyet; két hetet töltött a fagyos Keleten, és alig várta, hogy
hazatérhessen a napfényes Kaliforniába.
Azt mondta, soha életében nem fázott még úgy, mint most Bostonban.
Mel ki sem csomagolt, máris rávetette magát a telefonra, hogy kifaggassa baráti körét, ki
kivel mit csinált, és mir l maradt le. Látszott, hogy mindkét gyerek örül a hazatérésnek, s ez
Olivernek igen jól esett.
Csak azt sajnálta, hogy nem volt alkalmuk találkozni Benjaminnal; csak telefonon beszéltek.
Mel még a kocsiban elmondta, hogy a baba rengeteg munkát ad mindkett jüknek, és Benjamin
ismét két helyen dolgozik, dupla munkaid ben. úgy látszott tehát, minden maradt a régiben, de Mel
hozzátette, hogy Benjamin hangjából rosszkedvet érzett ki, bár lehet, hogy csak fáradt volt: Mindkét
alkalommal kés este beszéltek, de Sandra nem volt otthon, és Benjamin egyedül viselte a baba
gondját.
Kés bb Oliver egyre idegesebben üldögélt dolgozószobájában, és hallgatta odafentr l a
gyerekek lármáját. Pontosan hét órakor a kis piros Mercedes begör-dült a kocsifeljáróra. Oliver
szíve majd kiugrott, legszívesebben kirohant volna, hogy magához ölelje Charlie-t, de türt ztetnie
kellett magát. Figyelte, ahogy kiszáll kocsijából, aztán komótosan a bejárati ajtóhoz ment, hogy
beengedje, és közben azon tűn dött, vajon a gyerekek figyelik-e.
- Helló, szívecském, nagyon hiányoztál - suttogta, és gyorsan megcsókolta a nyakát és az
arcát. Úgy érezte, mintha napok óta nem látta volna, holott az igazat megvallva aznap délel tt is
találkoztak.
- Én is vágyódtam már utánad - suttogta Charlotte, mint egy összeesküv . - Hogy vannak a
gyerekek?
- Fényesen. Remekül mulattak, de úgy látom, azért örülnek már, hogy itthon vannak. Már a
kocsiban bejelentettem, hogy este ellátogatsz hozzánk. Eddig simán ment!
Úgy érezte: ennél az sem lehet rosszabb, amikor egy Lányt bemutatnak a leend anyósának;
és a gyerekek, s kivált az övéi, tíz anyósnál is igényesebbek. Charlotte legalább olyan ideges volt,
mint , és amikor Oliver bevezette a dolgozószobába, úgy ültek le a szoba két végén, hogy azzal a
vakot sem téveszthették volna meg: szakasztott olyanok voltak, mint két félszeg, be-ijedt gyerek.
Mozdulni sem mertek, csak a szemük-b l sugárzott a szerelem. Nagyon is jól tudták, milyen
páratlan kincs hullott az ölükbe ezen a karácsonyon.
Oliver egyszer csak minden átmenet nélkül felugrott, és az emeletre rohant a gyerekekért,
Charlotte pedig csak mászkált a szobában, üres szemmel bámulta a képeket, találomra megérintett
egy-egy tárgyat. Mi lesz, ha a gyerekek tiltakoznak ellene, ha Mel undok fruskának, a drágalátos kis
Sam pedig komisz kis ször-nyetegnek bizonyul? Legszívesebben sarkon fordult és kereket oldott
volna, ám ekkor hirtelen berontott a helyiségbe a kutya, a nyomában Sammel, Mellel és leghátul
Oliverrel. Igazi lerohanásos támadás volt, a szoba hirtelen megtelt lármával; beszéddel, nevetéssel.
És ekkor egyszer csak meglátták Charlie-t, és elhallgattak.
Oliver gyorsan el relépett, hogy bemutassa ket egymásnak. Mel, miközben kezet fogtak,
jól megnézte magának a vendéget, és láthatóan meg volt elégedve, mi több: alig tudta leplezni
csodálatát. Sam összehúzott szemmel bámulta, mintha ismer s volna neki a hölgy, csak nem tudja,
honnan. És Charlotte ezen az estén különösen bájos volt. Tiszteletükre egyszerű tengerészkék
szoknyát választott, fehér garbópulóverrel és blézerrel, s kecses kék körömcip t viselt hozzá
sötétkék, mintás harisnyával. Arcán még kevesebb smink volt, mint Melén, aki pedig ugyancsak
takarékosan alkalmazta a szépít szereket; haját hosszú, fényes lófarokban fogta össze. Melnek
els re az tűnt fel, hogy haja éppolyan színű, mint a Benjaminé.
- Örülök, hogy megismerhettelek benneteket - mosolygott rájuk Charlotte. - Édesapátok
nagyon sokat mesélt rólatok.
- Például mit? - vigyorodott el boldogan Sam. Úgy vélte, egész klassz a csaj; esetleg még
meg is kedvelhe-ti. - Mesélte, milyen biológiai kísérletet végeztem?
- Jaj, ne... - sóhajtotta Mel, akinek már többször meg kellett csodálnia e különleges
teljesítményt, és rettegett a folytatástól.
- Megmutassam? - érdekl dött lelkesen a kisfiú.
Charlotte már bólintott volna, amikor Mel kétségbeesve emelte fel kezét.
- Ha rám hallgat, nemet mond. Gilisztákat tenyészt; szörnyen undorító! - Aggie meg addig
tiltakoztak, amíg Sam levitte tenyészetét a garázsba, de a lelkesedését nem tudták lelohasztani.
Amellett nemcsak dicsekedni akart; égett a vágytól, hogy levizsgáztassa apja új ismer sét.
- Én is próbálkoztam valaha hasonlóval - mosolygott rá Charlie - de anyám kidobta. Csak
nekem kígyóim és fehér egereim voltak, meg egy tengerimala-com. Neked volt már
tengerimalacod, Sam?
Sam lenyűgözve csóválta meg a fejét. Most már biztos volt benne, hogy belevaló n vel áll
szemben.
- Fantasztikusan jópofák - folytatta Charlie. - Az enyém például hosszú sz rű volt; afféle
átmenet a kutya meg a nyúl között.
- Nem semmi! - füttyentett Sam, majd tágra nyílt szemmel nézett Oliverre. - Apu, nekem is
veszel ilyet?
- Inkább Aggie-t kérdezd meg el ször; neki kell utána takarítania. .
Ágnes épp ekkor szólt be, hogy tálalva van; ezúttal megadták a módját, és az ebédl ben
ettek. Charlotte illedelmesen terítette a térdére a keményített hófehér szalvétát. Mel közben
valósággal falta a szemével, és ápolt hajától gondosan manikűrözött körméig minden részletet
leltárba vett.
Vacsorára hamburger volt és francia sültburgonya - az utóbbi Sam egyik kedvence volt -
salátával és házi sütésű köményes zsemlével. Olivernek eszébejutottak az egyszerű, de ízletes
ebédek és vacsorák, amelyeket saját kezűleg készítettek maguknak Charlotte konyhájában az elmúlt
két hét alatt. Rádöbbent, mennyire hiányoznak majd neki a kettesben töltött napok, de már el z leg
megfogadta, hogy még ha a gyerekek itthon vannak is, igyekszik minél több id t Charlie-val tölteni.
Ehhez joga van, és a gyerekeknek is jobb, ha minél el bb hozzászoknak.
Még javában ettek, amikor Sam egyszer csak fel-ordított, kiguvadt szemmel Charlie-ra
bámult, és közben lázasan rázta a fejét. Nem, ez lehetetlen... ez nem . . . vagy mégis ? . . .
- Csak nem . . . maga véletlenül nem . . . - Azt sem tudta; hogyan fogjon a mondókájába, és
Charlotte kedvesen mulatott rajta. Eddig is kíváncsi volt, vajon rájönnek-e kilétére, de úgy
gondolta, Mel kapcsol majd els nek.
- De igen; valószínűleg eltaláltad - mondta szerényen, de a szeme huncutul csillogott. -
Mármint hajól sejtem, hogy mire vagy kíváncsi.
- Maga van a tévében? Hűha! Ugye, maga az? Mármint . . .
- Igen, én. . . igazad van. - Charlotte, most már enyhe zavarban, bocsánatkér en pislogott a
gyerekekre.
- Miért nem mondta meg nekünk? - kérdezte Sam felháborodva, Mel pedig elpirult. is
ismer snek ta-lálta a vendéget, de mégsem ismert rá. Hirtelen nagyon ostobának érezte magát.
- Mert úgy gondoltam, Sam, hogy nem olyan fontos. - És az egészben az volt a szép, hogy
valóban így gondolta.
- Ha beszélt a tengerimalacáról, éppúgy a tévésorozatáról is beszélhetett volna!
Ezen az okoskodáson muszáj volt nevetni. Amikor lecsillapodtak, Charlotte megjegyezte:
- A kett azért nem egészen ugyanaz a tészta.
És ekkor Mel agyában hirtelen világosság gyulladt.
Nagy szemeket meresztve sikoltott fel:
- Úristen! Hiszen maga Charlotte Sampson!
- Igen - mondta Charlotte csendesen, Aggie pedig újabb kosárra való friss zsemlét kínált
körbe, és közben büszkén pillantott Charlie-ra, mint egyik régi ba-rátn a másikra. Charlotte
hálásan nézett vissza rá, és mialatt újabb zsemlét vett magának, azt suttogta: - Köszönöm, Aggie.
- Miért nem mondta meg nekünk? - visszhangozta Mel az öccse kérdését. Charlotte
komolyan nézett a szemébe.
- Akkor rokonszenvesebb lettem volna nektek?
Mert szerintem ennek nem szabad számítania. Tudod, az ilyesmi lehet érdekes, de igazából
nem túlságosan fontos.
- Jó, tudom, de akkor is... - hebegte Mel, és alig várta, hogy elmesélhesse az
osztálytársainak: együtt vacsorázott Charlotte Sampsonnal! Sok itteni gyerek személyesen is ismert
híres színészeket, akadt, aki még rokonságban is volt velük, de Mel még soha nem látott közelr l
ilyen csodalényt. Most még aprólékosabban vette szemügyre Charlotte-ot, és egyre jobban el volt
ragadtatva t le.
 Véleményét apja is osztotta. Nagyon tetszett neki, ahogy a n a gyerekeit kezeli, amit mond
nekik, ahogy rájuk néz; mindebb l világosan kiderült, hogy Charlotte Sampson nemcsak híres
színészn , de igazi, értékes egyéniség.
- Hát csuda izgi, hogy ilyen közelr l láthatom - mondta Mel köntörfalazás nélkül, Charlotte
pedig nevetve nyugtázta a bókot, amely Ollie lányának szájából különösen becses volt.
- Köszönöm, Mel. És hidd el, nekem is csuda izgi, hogy megismerhettelek. Olyan
lámpalázam volt, mi-el tt idejöttem. Legalább tízszer öltöztem át!
Oliver meghatódva, Mel értetlenül fogadta ezt a vallomást.
- Lámpaláza volt, amiért velünk találkozik? Érthetetlen! Akkor mit érezhet felvétel el tt?
Ett l kezdve elhalmozták ezernyi kérdéssel; kiket ismer, kik a barátai, kikkel dolgozott már,
milyen érzés, ha önmagát látja a képerny n, nehéz-e a szöveget megtanulni, szereti-e igazán a
mesterségét?
- Hé, gyerekek, elég lesz már! - lépett végül közbe Oliver. - Engedjétek már meg, hogy
szegény Charlie befejezze a vacsoráját!
Amióta rájöttek, kicsoda, lélegzethez sem hagyták jutni. Most azonban hirtelen csend lett; és
ekkor Mel még megeresztett egy végs kérdést:
- Hogyan ismerkedett meg apuval?
Charlie lágyan elmosolyodott. Megérezte, hogy a kérdés csak kíváncsiságból fakad, s immár
semmi ellenséges él nincs benne.
- Így hozta a szerencse. Néhány hete történt, a tévétársaság karácsonyi buliján.
És ekkor Oliver elhatározta, hogy legalább részben feltárja el ttük az igazságot; úgy látta,
most már el tudják fogadni. - Charlie volt olyan kedves, hogy ka-rácsony este meghívott vacsorára.
- Arról nem beszélt, hogy nála is arúdt, s arról még kevésbé, hogy karácsony els napján a medence
lépcs in egymáséi lettek; s az els perct l kezdve fülig szerelmes a n be, de Mel nagyjából
tisztában volt a helyzettel, és még Sam is gyanította, hogy ez komoly ügy lehet, hiszen olyan
murisan bámulják egymást, még feltűn bben, mint annak idején a mama és Jean-Pierre. De Samnek
ez ellen sem volt kifogása. Charlotte Sampson halálí jó fej.
Amikor a desszertet is elfogyasztották, Sam megismételte meghívását, Charlotte pedig, Mel
legnagyobb riadalmára elzarándokolt a garázsba, hogy megtekint-se a gilisztafarmot, és visszajövet
közhírré tette, hogy a tenyészet sokkal impozánsabb, mint hajdan az övé volt. Mel nem titkolta
utálkozását, Sam pedig elkérkedett vele, hogy munkásságát a biológiatanár díjjal ju-talmazta.
Kilenckor Sam felment a szobájába, de Mel ott maradt, és tovább faggatta Charlie-t
forgatókönyvekr l, ügynökökr l, mesterségbeli fortélyokról. Charlie megvallotta, mennyire
szeretne egyszer a Broadwayn játszani, és végül szomorúan pillantott órájára: másnap hajnali
négykor már a stúdióban kell lennie. Nagyon nehéz jelenetet vesznek fel, és ha hazaér, még át kell
néznie a szövegét. - Ha valóban erre a pályára akarsz lépni, Mel, tudnod kell, hogy rengeteg
munkával jár.
Igaz, én ezzel együtt imádom.
- Elmehetnék egyszer a stúdióba, amikor forgat? - Melt magát is meglepte saját
vakmer sége, de Charlie jelenlétében mind annyira feloldódtak, hogy szinte úgy érezte, mintha egy
jó baráttól kérne szívességet.
- Hát persze, ha apád nem bánja - vágta rá Charlotte. - Néhány napja is ott volt, amikor
egy reklám-filmet csináltam, és nagyon jól szórakozott. - Félénken rámosolygott Ollie-ra, az pedig
megsimogatta a kezét úgy; hogy Mel ne vegye észre.
- Jaj, apu, és milyen volt?
- Érdekes. És fárasztó. - Együttérzéssel pillantott Charlie-ra. - Hány beállítást is csináltak
összesen?
- Azt hiszem, harminckett t. Vagy még többet. Már nem is tudom'...
- A partnere állandóan bakizott, és folyton elölr l kellett kezdeni - magyarázta Oliver. - De
nézni persze így is vicces volt. El sem hinnéd, hány ember munkája kell az ilyen kis semmiséghez.
- Hát még ha igazi játékfilmr l van szó! Amir l sajnos újra eszembe jut, hogy ütött az óra! -
Charlotte búcsút intett Melnek, aki azonnal a szobájába rohant, hogy még azon frissiben
szétkürtölje a nagy eseményt.
Oliver kikísérte Charlie-t a kocsijához, s látszott az arcán, hogy most, ha lehet, még jobban
csodálja, mint eddig.
- Tudod te, micsoda hihetetlen teremtés vagy? Érdekel a gilisztafarm, . van türelmed a
tinikhez; mondd, hány titkot rejtegetsz még?
- Már csak egyet - nézett fel rá boldogan a n . Csodálatos este volt, amely szétfoszlatta
minden szorongását. - Az, hogy nagyon szeretlek, Oliver Watson.
- Én is szeretlek, Charlie - suttogta Oliver, és megcsókolta. Sam, aki szobája ablakából
figyelte ket, azt sem tudta, hová legyen a csodálkozástól. Aggie-hoz fordult, aki épp az ágyát
vetette meg. - a jaj, Aggie! Az apu most csókolta meg Charlotte Sampsont!
Titkon Aggie-t is lenyűgözte a hír, de nem mutatta.
- Inkább moss fogat, úrfi, és tör dj a magad dolgával!
- Mit gondolsz, tényleg odavan az apuért?
- Meglehet. Édesapád nagyszerű ember, ki ne lenne oda érte?
- No de Aggie... mégiscsak filmsztár..: vagy tévésztár... vagy mit tudom én...
- Na és? Mit számít az?
Sam, továbbra is hűledezve, bevonult a fürd szobába, Aggie pedig azt gondolta: mind a
kett nek szerencséje van. És abból ítélve, amit ma este látott: nemcsak nekik, hanem a gyerekeknek
is.

Huszonharmadik fejezet

A hét végén egyszer csak odagördült a ház elé a kis piros autó, Charlotte kiszállt, és
ünnepélyesen becsengetett. Sam nyitott ajtót, valósággal felpezsdülve az újabb találkozástól;
Charlotte pedig átnyújtott neki egy világoskék kend vel letakart, furcsa formájú ketrecet, amelyb l
különös, fojtott, visításszerű zaj hallatszott és csíp s szag áradt. Sam, aki a szagot csöppet sem
bánta, lerántotta a takarót, és maga is felvisított a boldogságtól. A ketrecb l egy hosszú sz rű
tengerimalac bámult rá, egy kutya és egy nyúl keresztez dé se, szakasztott olyan, amilyennek
Charlotte leírta.
- Húú... Ezt nézd meg, apa! Ugye megtarthatom?
Oliver már felöltözve, frissen borotválva, épp akkor jött le a lépcs n; Sam és Charlotte
kérlel n néztek rá.
- Miért ne? - És szerelmesen rámosolygott a n re, aki most már nemcsak t teszi boldoggá,
hanem egész családját is.
- és ott lakhat a szobámban?
- Ha el bírod viselni a szagát...
Sam már ki is ragadta a ketrecet Charlotte kezéb l, és rohant vele a szobájába, miel tt még a
feln ttek meggondolhatnák magukat.
Délután Malibuba mentek tengerparti sétára, este pedig megnéztek egy filmet, amely
különösen Melt érdekelte; hátborzongató, tiniknek szánt horror volt, Charlotte szerint olyasmi, mint
amilyenben is játszott kezd korában. Mozi után beültek a Hard Rock Café-ba; ezúttal még
Olivert sem zavarta a lárma. A rákövetkez héten pedig Disneyland volt a műsoron.
Charlotte mellett mintha csupa piros betűs napból állt volna az élet. Tele volt izgalmasnál
izgalmasabb programötletekkel, egyszer még maga készítette vacsorára is meghívta ket; igaz,
hogy Samnek, minden rajongása ellenére, vonakodva el kellett ismernie, hogy azért Ágnes mégis
jobban f z. Egyébként még a tengerimalacot is róla nevezte el: így lett Charles, azaz becézve
ugyancsak Charlie. Mel pedig már elújságolta boldognak-boldogtalannak, hogy a papája Charlotte
Sampsonnak udvarol:
A két gyerek annyira megbékélt az új helyzettel, hogy még azt se bánták, ha Oliver
esténként néha elmegy otthonról. Hét közben ez ritkán fordul el , hiszen Charlie-nek többnyire
hajnalban kellett kelnie.
Hétvégén azonban is ráért, és egyszer-kétszer még ott is aludt náluk, a vendégszobában, de
viselkedésével soha nem hozta zavarba a gyerekeket; mestere volt a tapintatnak. Azt persze se Mel,
se Sam nem tudhatta, hogy kés éjjel Oliver lábujjhegyen besurran a vendégszobába, ahol Charlie
boldog kuncogással szorít neki helyet az ágyban.
Életrendjük valamennyiük teljes megelégedésére alakult, és Charlie még George-ot és
Margaretet is meghódította, amikor egy hónappal kés bb látogatóba jöttek hozzájuk. El ször csak
zavart tisztelettel méregették Oliver választottját, de hamarosan megfeledkeztek róla, hogy
hírességgel állnak szemben; Charlie oly kevéssé tör dött hírnevével, oly tapintatosan hallgatott
sikereir l, olyan gyengéd volt azokhoz, akik közel álltak hozzá, és olyan kedves mindenkihez, hogy
aki csak megismerte, mind az embert szerette meg, és nem a sztárt. Nemhiába mondta Melnek már
az els este, hogy a siker kellemes dolog, de nem játszik f szerepet az életében. Igazából csak azok
érdekelték, akik kedvesek voltak szívének.
Hírnevér l persze azért nem volt módjuk megfeledkezni, hiszen ahová csak mentek,
Charlie-t egykett re autogramért ostromolták a rajongók vagy váratlan, tolakodó kérdésekkel
férk ztek a közelébe; volt, aki csak meg akarta mondani, mennyire odavan a tévésorozatáért, mások
Mel és Sam kiléte iránt érdekl dtek. Néha meglehet sen bosszantóvá fajult a helyzet, bár Oliver
igyekezett, hogy a kelleténél jobban ne figyeljen oda. Charlie azonban mindig barátságos és
megért volt rajongóival szemben; úgy viselkedett, mintha már alig várta volna felbukkanásukat, és
akár egész nap elbeszélgetne velük. Mel meg is kérdezte, hogyan bírja mindezt türelemmel.
- Együtt jár a munkával, drágám; ebben a szakmában az ember vagy eleve elfogadja ezt,
vagy jobb, ha más pályát választ. A saját érdekünkben is oda kell figyelni a hálás néz kre; mert
attól a perct l, hogy nem érdekelnek, játszani se tudsz többé.
George Watson talán mindenkinél jobban lelkesedett Charlotte-ért; kijelentette, hogy nála
szebb n t még életében nem látott, és titkon imádkozott, hogy bárcsak menne hozzá a fiához.
Elutazásuk el tt nem is tudott tovább hallgatni, és megkérdezte Olivert, hogy megkérte-e már a
kezét.
- Ugyan, apa, hiszen még két hónapja sincs, hogy megismerkedtünk; mire jó elsietni a
dolgot? Amellett Charlie sikeres színészn ; isten tudja, hajlandó-e meg-telepedni egy közönséges
halandó mellett, aki ráadásul háromgyerekes apa. - Charlotte ugyan nem is egyszer célzott rá, hogy
szívesen vállalná ezt az életformát. Oliver egyel re mégsem merte döntés elé állítani.
- Én azt mondom, hajlandó lenne. Ennek a lánynak tisztességes, hétköznapi eszményei
vannak.
- Meglehet, de akkor is megkaphatna Hollywoodban bárkit, csak akarnia kéne. Hadd érjen
még a dolog.
Oliver még mindig nem tudott hinni szerencséjében.
És sajátos módon Charlie ugyanígy volt ezzel.
Egy este, miután George és Margaret már hazauta-zott, csendesen beszélgettek Oliver
házában, amikor megszólalt a telefon. Benjamin volt; de úgy fojtogatta a sírás, hogy apja alig
értette, mit beszél.
- Nyugodj. meg, kisfiam, végy er t magadon . . .
úgy . . . lélegezz jó mélyeket . . . - Közben aggodalmasan pillantott Charlie-ra; attól tartott,
valami komoly baj van. Hetek óta nem hallott id sebb fia fel l, ha felhív-ta, senki nem felelt; végül
apját kérte meg, hogy hazaérve nézzen át hozzá Purchase-be. - Benjamin, de hát szólj már, mi
történt?
A kagylóból továbbra is csak szaggatott sírás hallatszott.
- Nem bírom tovább, apa... egyszerűen nem bírom . . . Gyűlölöm ezt a n t . . .
- De hát mi baj van?
- Semmi. Csak annyira kimerült vagyok. Szüntelenül csak dolgozok és fizetek, a gyerekre
meg rá...
A munkahelyér l is kilépett, mert azt hitte, megint állapotos, de tévedett. - Arról hallgatott,
hogy ezúttal biztosan nem lett volna a gyerek apja, hiszen két hónap óta nem nyúlt a lányhoz. -
Eljárkál itthonról, hol Billy Webb-bel, hol Johnny Piersonnal. . . nem is tudom, apu. . . de nem
csinál mást, csak szórakozik. Néha nincs más hátra, magammal kell vinnem a gyereket a
munkahelyemre. Én szeretem Alexet, és nem akarom elhagyni, de ezt... ezt már nem bírom tovább.
- Ismét felzokogott. - A múlt héten már arra készültem, hogy végzek magammal, egy órán át ültem
a garázsban, és megpróbáltam összeszedni a bátorságom, hogy be-gyújtsam a motort, de nem ment;
folyton Alex járt az eszemben, hogy mi lesz bel le, ha Sandrára marad.
Sandra a gyerekre is fütyül, apu. Van úgy, hogy egész nap elfelejti megetetni, és mikor
hazaérek, szegényke kiordítja a tüdejét, annyira éhes. Apa, kérlek, segíts... segíts kimászni
ebb l...
Benjamin csak sírt, dadogott és hüppögött, de mikor Oliver azt javasolta, repüljön át
Kaliforniába, amilyen hamar csak tud, Benjamin azt felelte, hogy nem hagyhatja a gyereket
Sandrára, mert a kicsi talán túl sem élné.
- Akkor hozd t is magaddal!
- Sandra nem engedné. A múlt héten megfenyeget-tem, hogy elviszem a gyereket, de azt
mondta, csak próbáljam meg, rögtön a rend rséghez fordul. - Az anyja, és nekem nincsjogom
elvinni. Attól fél, hogy ez rossz színben tüntetné fel a barátai el tt. De tör dni nem akar vele.
- És a mamája? nem tudna segíteni?
- Fogalmam sincs. Úgy hallom, az udvarlója fakép-nél hagyta, és most Los Angelesb l
átköltözött Bakersfieldbe.
- Tudod a számát?
- Aha, Sandra felfirkálta a konyhafalra. - Benjamin végre abbahagyta a sírást. Nem lehetett
csodálkozni a lelkiállapotán: ez az iszonyú megterhelés minden tizennyolc éves fiú erejét
meghaladta volna. - Képzeld, apa, tegnap reggel óta még csak haza sem jött. Jóformán Alex
születése óta kurválkodik, pedig hidd el, én mindent megpróbáltam, hogy sikerüljön a dolog, de hát
nem megy . . . - Aztán szégyenkezve fűzte hozzá: - Néha valósággal gyűlölöm.
Oliver nem hibáztatta ezért, s t azt gyanította, hogy fia helyében már megölte volna a n t,
vagy legalább rég lelépett volna. Csak hát Benjamin annyira igyekezett, hogy megfeleljen a
kötelességének. Oliver csak azért rebegett hálát az égnek, hogy legalább nem házasodtak össze; ez
mégis könnyít valamit a helyzeten.
- Egyel re próbálj kicsit kikapcsolódni. Miért nem mégy át hétvégére nagyapáékhoz?
- Mit kezdjek Alexszel? - kérdezte vissza Benjamin tompán, mint egy tehetetlen kisgyerek.
Majd egy éve dolgozik két munkahelyen, eltart egy lányt, aki nem is a felesége, és lassan fél éve,
hogy egy kisbabát is ellát; nem csoda, hogy szegény fiú már gondolkodni is alig bírt.
- Vidd át t is. Margaret majd segít, hiszen ápolón volt. Csomagolj össze, aztán tűnés.
Majd én felhívom nagyapát, és bejelentelek. Most add még meg Sandra anyjának a számát. -
Benjamin bediktálta, és búcsúzóul megígérte, hogy összecsomagolja mindkett jük holmiját; és még
aznap este átmegy a nagyapjáékhoz.
Oliver ezután felhívta apját, és elmagyarázta neki a helyzetet. George - minden mondatot
megismételt, hogy Margaret is hallja, aztán megnyugtatta fiát, hogy minden t le telhet t megtesz
Benjaminért.
- De akkor is néked kell kihúznod t a bajból, Oliver.
- Rajtam nem fog múlni, apám. - Arról, hogy leg-id sebb unokája öngyilkosságot akart
megkísérelni, hallgatott; t magát is túlságosan felkavarta ez a közlés. De Charlotte-nak rögtön
elmesélte, aki elborzadt.
- Édes istenem... Mentsd ki onnan szegényt, Ollie. Repülj el érte!
- El ször Sandra anyjával akarok beszélni, hátha hajlandó befogadni a lányát meg az
unokáját.
Feltárcsázta a bakersfieldi számot. Az asszony azonnal felvette a kagylót, és bár úgy tűnt,
hogy nem csupán ostoba, de éppen ittas is, azt azért tudta, mi van a lányával, és Oliver kilétével is
tisztában volt. Oliver türelmesen elmagyarázta, hogy is, a fia is úgy gondolják: legf bb ideje,
hogy a fiatalok másként rendezzék be életüket. Amikor feltette a kérdést: hajlandó lenne-é
befogadni lányát és unokáját, az asszony némi köntörfalazás után feltette az egyetlen kérdést, amely
érdekelte:
- És ha megtenném, fizetne az eltartásukért?
 - Még az is elképzelhet . - Oliver úgy érezte, minden pénzt megérne, ha Sandra végképp
eltűnne fia életéb l, de ezt nem akarta elárulni, nehogy még jobban felszítsa az asszony kapzsiságát.
- Attól függ, mennyire gondol. És persze elvárnám, hogy Sandra is dolgozzon, és hozzájáruljon a
költségekhez; kivéve persze, ha visszamegy az iskolába.
Az asszonyt csöppet sem izgatták lánya iskolai tanulmányai; neki csak egyetlen rugóra járt
az agya.
- Szóval mennyit adna?
- Mondjuk, havi ötszázat, kett jükért. - Nem volt valami mesés az összeg, de a kiadásokat
fedezné, különösen így, hogy közös háztartásban élnek.
- Najó, ebben megegyezhetünk. - Hallatszott, hogy máris szeretné rátenni kezét a pénzre,
még miel tt Oliver meggondolhatná magát. Közben az járt a fejében, hogy a gyerekre úgy sincs sok
kiadás, egyel re csak tápszert kell adni neki, tehát neki meg Sandrának b ven marad mit elmulatni.
- Alá is írná, hogy megállapodtunk ebben az összegben?
- Ha muszáj, miért ne?
- És mikortól kezdve fogadná be ket?
- A mindenségit, hát nem is tudom. Most éppen nem dolgozom. .. - A hangja elhalt. Most
kezdett csak kapcsolni: semmi kedve együtt lakni egy b g kölyökkel, és az sem öröm, hogy
Sandra megint itt lesz a nyakán. Másfel l a pénz fölöttébb csábította. Hátha még többet is ki lehetne
csikarni? - Ha jól meggondo-lom... mit szólna hétszázhoz?
- Hatszáz - mondta Oliver mélységes undorral. Vi-szolygott az egész beszélgetést l; a n
puszta hangjától is elfacsarodott a szíve. Hát az fia egy ilyen n személy lányával él együtt?
- Oké, nem bánom.
- Holnap mindkett jüket repül re ültetem.
Ezután Margaretet hívta fel: nem menne-e át Pur-ehase-be, hogy megszervezze Sandra és a
baba re-pül útját Los Angelesig. Arra is megkérte, hogy a hét végén gondoskodjék Benjaminról,
hadd nyugodjék meg egy kicsit a fiú. Azt végképp nem akarta, hogy ugyanazzal a géppeljöjjön Los
Angelesbe, mint Sandra és a gyerek; ez túlságosan megviselné.
Margaret úgy viselkedett, mint egy földre szállt angyal. Azonnal kész volt segíteni, amellett
nem is vesztette el a fejét; hangja tökéletesen nyugodt maradt, legföljebb az foglalkoztatta, hogy a
szükséges intézkedések ne izgassák fel George-ot. Oliver mélységes hálával mondott köszönetet
segít készségéért, Margaret pedig búcsúzóul megígérte: Bemjamin elutazása után lezárja a házat,
bekapcsolja a riasztót, és id nként átnéz Purchase-be, hogy rendben van-e minden.
Ezután Benjamint tárcsázta, aki úgy kapta fel a kagylót, mintha el sem mozdult volna a
készülék mell l.
- Minden rendben, fiam. Beszéltem Sandra anyjával; szívesen vállalja ket.
Szándékosan hangsúlyozta túl az asszony vendégszeretetét, és hozzátette, hogy az anyagiak
miatt sem kell aggódni: majd k gondoskodnak a gyerek szükségleteir l.
- A jegy holnap a repül téren várja ket, Margaret pedig átmegy, segít Sandrának
csomagolni, téged pedig átvisz hozzájuk. Úgy gondoltam, velük töltesz egy-két napot, és utána
iderepülsz.
És akkor; ennyi id után, a fiú végre megint otthon lesz, és új életet kezdhet, vagy ha úgy
dönt, folytat-hatja a régit, ott, ahol abbahagyta. Oliver tudta, hogy még így sem tehetnek úgy,
mintha mi sem történt volna, Benjamin lelkéb l többé nem lehet kitörölni a múltat, és a fiáról sem
feledkezhet el, de akkor is joga van hozzá, hogy tovább lépjen, és ne temetkezzék el elevenen egy
lánnyal, akit nem szeret, és egy csecsem vel, akit igazából soha nem akart. Épp elég ideig játszotta
a nemes lovagot; most, hogy végre résre nyitotta az ajtót, Oliver egykett re kirántja abból a
pokolból, még miel tt újra meggondolná magát.
Benjamin el ször tiltakozott az ellen, hogy a kisbabát Sandrára hagyja, de olyan csüggedt és
elgyötört volt, hogy harci kedve hamar alábbhagyott; Oliver pedig azzal nyugtatta, hogy Sandra
anyja majd gondját viseli a gyereknek. Benjamin szinte bénultan egyezett bele mindenbe, majd
hosszú hallgatás után szomorúan mondott köszönetet apjának:
- Alex nagyon hiányzik majd nekem. Ha látnád, apa, milyen okos lett. Képzeld, már
mászik... - Ismét tétovább lett a hangja. - Nem tudom... Talán nem helyes, amit csinálok . . .
De hiába: ugyanakkor alig várta, hogy felszabadul-hasson az elmúlt hónapok lidércnyomása
alól, és valaki levegye válláról a nyomasztó felel sséget.
- Nagyon is helyes - nyugtatta Oliver. - És bármikor átmehetsz hozzá Bakersfieldbe; csak
két óra innen.
Hidd el, mindhármatoknak ez a legjobb megoldás. Lehetetlen, hogy továbbra is
agyongyötörd magad. Eddig pompásan helytálltál, és én nagyon büszke vagyok rád. De most már
magaddal is kell tör dnöd. Mit nyújthatsz majd a fiadnak, ha még egy nyavalyás érettségid sincs?
- Tudom - motyogta Benjamin, majd gondterhelten megkérdezte: - Sandra mamája
komolyan mondta, hogy segít ellátni Alexet? Mert magától aligha szánná rá magát ilyesmire.
- Most megígérte, és éppen nem is dolgozik. De most inkább aludj egy kicsit. - Ekkor
valahonnan a közelb l gyereksírás hallatszott, és Benjamin úgy ha-tározott: mégis otthon marad, és
megvárja Sandrát; majd másnap megy át nagyapjáékhoz.
Amikor másnap Oliver odatelefonált, Margaret közölte, hogy a fiú alszik. Azt is elmondta,
hogy szegénynek majd megszakadt a szíve, amikor Sandra és a kicsi elhagyták a házat. Sandra meg
viharosan, keserű szavakkal búcsúztak el egymástól. Utána Benjamin még ragaszkodott hozzá,
hogy maga takarítson ki, és mire átért nagyapja házába, teljesen összeomlott az átélt
megpróbáltatástól. Margaret úgy dugta ágyba, mint egy gyereket, anélkül, hogy egy falatot is evett
volna. Az asszony úgy gondolta, jót tenne a fiúnak, ha még néhány napig náluk maradna, de Oliver
ragaszkodott hozzá, hogy mihelyt Benjamin kicsit összeszedi magát, azonnal induljon útnak;
legf bb ideje, hogy minél távolabbra kerüljön az elmúlt év lidérces álmának színhelyét l.
- Büszke lehetsz rá, Oliver; nagyon rendes fiú.
Mindvégig igazi férfiként viselkedett. Pedig majdnem belepusztult abba, hogy elviszik a
fiát.
- Tudom, Margaret . .
Oliver soha nem hitte volna, hogy Benjaminnak ennyire fontos lesz a gyerek; ez
mindenképpen bonyolultabbá teszi a helyzetet. Id vel azonban sok minden megváltozhat; talán
elcsitul benne az apai ér-zés, és az is lehet, hogy egy szép napon Sandra lemond a jogairól, és akkor
Benjamin adoptálhatja a fiát. Oliver már megbeszélte ezt egy ügyvéddel, aki megmondta: ha Sandra
nem hajlandó odaadni a gyereket - márpedig egyel re nem hajlandó rá - akkor nincs az a hata-lom,
amellyel megfoszthatják t le. Nem tehetnek mást, mint Alexet nála hagyják, és Benjaminnak csak
az marad, hogy minél sűrűbben látogassa.
- Még egyszer köszönöm, Margaret, hogy mindent magadra vállaltál. Nagyon sajnálom,
hogy ennyi terhet raktam rád; de hát máshoz nem fordulhattam.
Igaz, közben eszébe jutott, hogy felhívja Daphnet New Yorkban, de hát Daphne túlságosan
messze van, és túlságosan lefoglalja a munkája. Margaretet a jó isten küldte útjába, és mélységes
hálát érzett iránta. Va-lóban kivételes teremtés; apja nem is választhatott volna jobban.
- Apád szerint Benjamin nagyon sokban hasonlít rád. Éppolyan er s, csökönyös és jólelkű,
mint te.
Furcsa volt ezt hallani; Oliver mindig úgy gondolta, hogy nagyobbik fia inkább az anyjára
ütött.
- Meglátod - folytatta Margaret - el bb-utóbb sínre kerül az élete. És holnap, legkés bb
holnapután felrakom a gépre!
Ezután Oliver ismét Sandra anyját hívta fel; kíváncsi volt, vajon Sandra és a baba
rendben-megérkeztek-e.
Az asszony megnyugtatta, majd rögtön az iránt tudakozódott, mikor várhatja az els
csekket.
- Tegnap postára adtam, Mrs. Carter - mondta Oliver. - A gyerek jól van?
- Rém édes kisbaba - vágta rá a n , inkább azért, hogy Oliver kedvében járjon; valójában
nem sok érzelem élt benne unokája iránt.
Oliver végre felengedhetett. Elnyúlt a hever n Charlotte mellett, aki e két nap alatt majdnem
végig ott volt. Úgy érezték: együtt vívták meg ezt a harcot, amely most már nemsokára véget ér.
 Charlotte szelíden simogatta a férfi haját, az pedig fáradt mosollyal fordult oda hozzá: -
Pokoli egy éve volt a fiúnak, Charlie. Istennek hála, hogy túl van rajta. - De közben még neki is fájt
a szíve a kis Alexért, aki most valamennyiükt l távolabb kerül majd.
- Nem lehetett könnyű neki hozzád fordulni. Bátor dolog, hogy be merte dobni a törülköz t,
amíg még megtehette.
- Tudom, és ezért is szintén tisztelem. Csak borzasztóan sajnálom, hogy ennyit kellett
kínlódnia.
Miután Mel és Sam felment a szobájába, kettesben csendesen megvacsoráztak. El tte
Benjamin ismét telefonált, és így már a gyerekek is tudták, hogy a báty-juk másnap érkezik. Oliver,
hogy felkészítse ket, elmondta, hogy Benjamin mögött nagyon nehéz id szak áll, és Mel
megígérte: mindent elkövet, hogy megkönnyítse beilleszkedését az új életbe. Azt is latolgatták,
hogy vajon visszamegy-e tanulni, de hát ezt neki kell majd eldöntenie.
Már éjszaka volt, mire Oliver hazavitte Charlie-t, de éppen csak egy italra tért be hozzá;
azalatt is csak Benjaminról beszéltek, és végül futtában váltottak néhány csókot a konyhában.
Oliver a Megannal megélt féktelen kalandra gondolt. Tudta, hogy ez a kapcsolat más, mégis,
indulás el tt bűnbánóan menteget zött, amiért belekeverte Charlie-t ebbe a zűrzavarba.
- Sajnos, te is rájössz majd, szerelmem, hogy ahol gyerekek vannak, ott semmi sem megy
terv szerint. Én az évek során már hozzászoktam, de neked aligha lehet valami nagy élvezet. És
tudom, hogy az elmúlt napokban nem sok örömed telt bennem.
- Édes voltál; és pontosan úgy viselkedtél, ahogy vártam volna t led. - És ekkor hirtelen
támadt egy ötlete - hiszen annyira szerette Oliver egész családját, és olyan mélységesen sajnálta az
ismeretlen fiatalembert is. - Akarod, hogy holnap este kimenjek veled a re-pül térre, vagy inkább
kettesben akarsz lenni a fiaddal?
Charlotte mindig ügyelt rá, hogy Oliver elég id t szenteljen a gyerekeinek, és Oliver ezért is
hálás volt neki. . Úgy érezte, nincs a világon olyasmi, amit ez a n meg ne értene, amiben ne lehetne
számítani rá.
- Beszélgetésre otthon is lesz id b ven. Nagyon örülnék, Charlie, ha velem jönnél. - újra
megcsókolták egymást, és néhány perc múlva Oliver elindult haza.
Maga is kimerült a hercehurcában; hát akkor - gondolta - milyen állapotban lehet Benjamin
ennyi gyöt-relem után. De arra a sápadt, csont és b r, ijedt arcú fiúra, aki másnap este kiszállt a
repül gépb l, még sem számított. Szólni sem tudott, csak némán magához ölelte; a fiú sírt,
Charlotte pedig tapintatosan hátrább húzódott. A végén aztán Benjamin megtörölte a szemét, és úgy
nézett apjára, mint egy elveszett s végre megtalált jótev re. Aztán megindultak Charlotte felé.
" - Charlotte, hadd mutassam be Benjamin fiamat - mondta nagyon csendesen. Nem volt épp
örömünnep számukra ez a nap, és ezt Charlotte nagyon is megértette. A fiú mindenesetre derűsebb
arckifejezést er ltetett magára, amikor kezet fogtak.
- A húgom rengeteget mesélt magáról, és én is, amikor csak tehettem, megnéztem a
sorozatát. Tudok a tengerimalacról is, amivel Samet meglepte! Úgy látszik, Miss Sampson,
rohammal vette be a családom szívét!
Charlotte gyengéden arcon csókolta a fiút; nagyon jólestek neki a kedves szavak. Oliver
most összemérhette, mennyire hasonlítanak egymásra; élénk vörös hajukkal, tejfehér, kicsit szepl s
b rükkel bárki ro-konnak vélhette volna ket.
- Köszönöm a kedvességét, Benjamin; de még jobban esnék, ha Charlie-nak hívna. Milyen
volt a repül út?
- Kellemes, bár a nagy részét átaludtam . . .
Benjamin még mindig nem tért magához; halálosan fáradt volt, és érzelmileg kiüresedett:
Aznap is délig aludt; utána vitte ki Margaret, ígéretéhez híven, a re-pül térre. De bármennyire el
volt is csigázva, els gondolata most is a kisfiának szólt. - Beszéltél tegnap Sandráékkal? - kérdezte
halkan. - Jól van a gyerek?
- Kutya baja - nyugtatta meg Oliver, de kés bb, amikor felvitték Benjamin poggyászát a
szobájába, megsúgta Charlotte-nak: aggasztja, hogy a fiú most is els sorban a gyerekkel tör dik.
- Azt hitted, Ollie; hogy csak úgy ripsz-ropsz elfelejti?
 - Nem, dehogy. De most már legf bb ideje, hogy magával foglalkozzék.
- Az is eljön, csak ne sürgesd. Egyel re még sokkos állapotban van. Gondolj arra, min ment
keresztül.
A gyerekek közben a konyhában gyűltek össze.
Amikor Oliver és Charlotte csatlakozott hozzájuk, Benjamin éppen egy többemeletes
szendvicset evett, és egy tányéron már ott állt el tte a sütemény, amit Ágnes az tiszteletére sütött.
Mel izgatottan magyarázott neki valamit, Sam pedig szinte a képébe tolta a tengerimalacot, hadd
lássa, milyen gyönyörű. Benjamin mosolyogva hallgatta ket. A jelenlév k,egyike sem sejtette,
mennyire boldog, hogy hazatért. Az elmúlt évet mintha egy idegen bolygón töltötte volna.
- És milyen a suli? - kérdezte a húgától.
- Isteni. Meglátod, te is élvezni fogod. - A következ másodpercben Mel legszívesebben
leharapta volna a nyelvét: Oliver óva intette, nehogy rögtön el hozakodjék ezzel a témával. Zavara
nem kerülte el Benjamin figyelmét:
- Nyugi, kislány, ennyire azért nem vagyok kikészülve. Csakhogy még magam sem tudom,
mihez kez-dek. El ször is elmegyek Bakersfieldbe, hogy a saját szememmel lássam, mi van
Alexszel, és aztán majd utánanézek a pótvizsga-lehet ségeknek. És ha minden jól megy, talán
megpróbálok bejutni a Kaliforniai Egyetemre. - A Harvardról; a Yale-r l, a Princeton Egyetemr l
sz tt álmok elszálltak, de a Kaliforniai Egyetem se rossz, és Benjamin számára most az volt a
legfontosabb, hogy a család közelében maradhasson.
Mindezt apjának is elmondta, amikor a többiek már lefeküdtek. Charlie elmesélte, hogy is
az itteni egyetemre járt, és azt mondta, szívesen írna érdekében ajánlólevelet is, ha ennek hasznát
vehetné.
Benjamin megköszönte kedvességét, és igyekezett leplezni, hogy le nem tudja venni róla a
szemét. Éjszaka is Charlie járt az eszében: milyen gyönyörű, milyen barátságos, és mennyire bele
van esve a papába! Charlie nem engedte, hogy Oliver hazakísérje, azt akarta, hogy apa és fia jól
kibeszélje magát, és Oliver legnagyobb örömére fia nem gy zte magasztalni szíve választottját.
- Te aztán megütötted a f nyereményt, apa. Fantasztikus egy csaj.
- Szerintem is - mosolygott Oliver, aztán aggodalmasan vette szemügyre a fiát, mintha
sebhelyek után kutatna. De Benjamin sebei láthatatlanok voltak, legföljebb a tekintete volt
szánnivalóan, öregesen szomorú. - Igazán nincs semmi komoly bajod, kisfiam?
- Ne félj, apa, hamar rendbejövök. De mondd csak, kölcsön tudnád adni holnap a kocsit,
hogy átmehessek Bakersfieldbe?
- Ilyen hamar? Úgy értem, Sandrának talán nem lenne kellemes. Jobb lenne, ha el bb
kifújnátok magatokat . .
Benjamin nagyot sóhajtott, aztán hátrad lt a kényelmes hever n, és immár egész fesztelenül
nyújtóztatta ki a lábát. - Én lennék a legboldogabb, ha soha többé nem kéne találkoznunk. De a
gyereket látnom kell. Tudni akarom, milyen a sora.
- Hát ilyen bolond apa lett bel led? - Oliver persze ugyanígy bolondult a maga három
gyerekéért, de mégis azt hitte, Benjamin másképpen éli majd meg az apaságot.
- Hisz a fiamról van szó! - mondta Benjamin kissé meglep dve. - Talán mást vártál t lem?
- Nem, dehogy. Hiszen én is éppen így voltam te-veled . . . - És bizony bele is halt volna,
ha ott kellett volna hagynia a fiát, méghozzá olyanoknál, akikben nem bízik meg feltétlenül. -
Elviheted a furgont, csak beszéld meg Aggie-vel.
- Kösz. És ígérem, mihelyt ezt elintéztem, utána-járok az iskolának. Ha várnom kell, amíg
bejutok az egyetemre, nem ülök itthon a fenekemen, hanem munkát keresek. És még egyszer
szeretnék megköszönni neked mindent, apa . . . - Oliver szemébe könny szökött. Felállt, és
gyengéden megveregette fia vállát.
- Az a f , Benjamin, hogy szépen rendezd be az életed. Meglátod, egyszer majd újra
meglesz minden, lesz rendes feleséged, és gyereked is, amennyit csak akarsz, de majd a megfelel
id ben, a megfelel körül-mények között. És ha szerencséd van, igazi élettársat találsz majd
magadnak.
Benjamin elmosolyodott, és kíváncsian pillantott apjára.
 - És te, apu? Feleségül veszed? Már úgy értem, Charlie-t . . .
- Erre magamtól is rájöttem - nevette el magát Oliver. Úgy gondolta; nyíltan válaszol,
elvégre Benjamin nem gyerek többé. - Boldogan elvenném, fiam, csak még nemigen volt id nk ezt
megbeszélni...
Valójában egy hónap óta kerülgette a témát. Tudta, mennyire fontos Charlie-nak a pályája,
és rettegett a visszautasítástól. Igaz, kezdett l tudta, hogy egymás számára vannak teremtve, és
el bb-utóbb úgyis el rukkol a lánykéréssel; csak attól félt, mindent elront, ha elsieti. Élete
legnagyobb érzésér l volt szó; még Sarah sem ébresztett benne hasonlót. És most már világosan
látta, mennyire nem illettek össze; Charlie viszont megtestesíti mindazt, amir l egész életében
álmodott. A zsák megtalálta a foltját, tökéletes pár lehetnének . . .
- Pompás teremtés. Igazán els látásra megkedveltem.
- Én is így voltam vele - mosolygott Ollie, majd felkalauzolta fiát a szobájába, és lassan is
nyugovóra tért. Boldog volt, hogy fiókái immár mindhárman itt vannak a fészekben; és egyel re itt
is maradnak.
Persze a fiókák el bb-utóbb megn nek. Lám, újabban már Sam sem kéredzkedik az apja
ágyába; jól megvan a saját kuckójában, a Charlie névre hallgató tengerimalaccal.
Így van ez jól, - gondolta Oliver, miel tt álomra hajtotta fejét.

Huszonnegyedik fejezet

A megérkezését követ napon Benjamin áthajtott Bakersfieldbe. Nem volt ugyan

elragadtatva attól, amit tapasztalt, de a kisbaba egészséges volt, Sandrát is otthon találta, és úgy
látszott, anyja kézben tartja a dolgokat; ennél többet igazán nem várhatott. A ház azonban roskatag
volt, mindenütt rendetlenség, a légkondicionáló nem működött, Alex kiságya pedig a nappaliban
állt, a szüntelen üvölt tévé mellett. Amikor felébredt, és meglátta az apját, boldogan sivalkodni
kezdett, és Benjaminnak nagyon fájt, hogy újra meg kell válnia t le.
Valamelyest megnyugodva tért vissza Bel Airbe. Az elkövetkez hetekben letette a
pótvizsgát, beadta felvételi kérvényét a Kaliforniai Egyetemre, és négy héttel kés bb megkapta az
értesítést, hogy beiratkozhat.
Addigra talált magának egy részmunkaid s állást az egyetemi város egyik könyvüzletében,
és ezt meg is akarta tartani, hogy hozzájárulhasson Alex ellátásához.
Nemsokára újra átment Bakersfieldbe, ahol nem tapasztalt jelent sebb változást. Igaz,
Sandra ezúttal nem volt otthon, de a mamája, egy üveg sör társaságában, ott ült Alex mellett. A
baba egészséges és jókedvű volt, Benjamin egy órát játszott vele, aztán elköszönt.
Apjának ezúttal nem számolt be a látogatásról; megérezte, hogy Oliver szeretné, ha
kevesebbet foglal-kozna Alexszel. Benjamin azonban tudta, hogy nem tehet másképp. Lehet, hogy
kés bb valóban lesznek még gyermekei, de Alex akkor is az els szülöttje marad, és mindig része
lesz az életének. Eltökélt szándéka volt, hogy állandó kapcsolatban marad vele, és úgy látszott,
Sandra mamája nem is bánja ezt; igazából hálás volt a csecsem nek, amiért ennyi pénzhez jut
általa. Elismeréssel gondolt Sandrára is: helyén volt az esze annak a lánynak, amikor éppen
Benjamin Watsonnal csináltatott magának gyereket. Ha Watsonék nem is dúsgazdagok, de igazán
jómódban élnek, s Mrs. Carter némi helyszíni nyomozás után azt is kiszimatolta, hogy Benjamin
papája nagyszerűen keres. Néhány héttel kés bb pedig igazi csemegére bukkant az egyik
pletykalapban: az öregfiú Charlotte Sampsonnak csapja a szelet! A hírnek nem volt közvetlen
jelent sége, de ha valamikor netán Watsonék nem tejelnének többé, egy kis zsarolás jobb belátásra
térítheti ket.
Ollie-nak azonban eszébe sem jutott ilyesmi. Boldog volt, szerelmes, egyre több id t töltött
Charlie-val, a gyerekek osztatlan örömére. És április végén össze-szedte a bátorságát: elhatározta,
hogy megkéri Charlie kezét.
Éppen törzshelyükön, a Chiantiban vacsoráztak, meghitt kettesben. Oliver nem térdelt le, és
jegygyűrűt sem húzott el váratlanul a mellényzsebéb l; megvárta a vacsora végét, aztán idegesen
pislogott Charlie-ra, az pedig éppoly idegesen vihogott. Nem tudta biztosan, mi következik, de
valamit azért megsejtett.
- Mi volt ma az irodában? - kérdezte ingerkedve.
- Ne húzz engem, Charlie... - nyögött fel Oliver. - Én valami komoly dologról akarok
beszélni. Már régóta készülök rá, csak nem tudtam, mit szólsz majd hozzá . . . Elvégre itt a karriered
meg minden . . .
- Talán valami munkát akarsz ajánlani? - kérdezte a n ártatlan mosollyal.
- Jaj, hallgass már! Ámbár, most, hogy mondod . . .
hát így is nevezhetjük. Állandó munkát kínálok, csak a bevezetés rohadt, ahhoz képest, amit
most keresel. Az állás élethossziglani, bennlakásos, jár hozzá három köteg gond, némi mellékes, és
majdan szerény nyugdíj.
- Ne merd a gyerekeidet három köteg gondnak ne-vezni! Én történetesen szeretem ket! -
fakadt ki Charlotte, Oliver pedig ajkához emelte és megcsókolta a kezét.
- Esküszöm, hogy én is, de most másvalakir l van szó, akit történetesen ugyancsak szeretek.
Mit szólnál hozzá, ha egyszer csak fognánk magunkat és megesküdnénk? - A szíve hevesen
kalapált, és csöppet sem csodálkozott volna, ha kosarat kap. Charlotte azonban válasz helyett
odahajolt és megcsókolta.
- Ilyen szépet még senki nem mondott nekem - szólalt meg végül. De a válasz még mindig
váratott magára.
- És?... - kérdezte Oliver izgatottan.
- Azt hiszem, ezt még komolyan át kellene gondol-nunk, és els sorban neked, Ollie, nem
nekem. Én tudom, mit kapok, és szeretlek mind a négyeteket. De neked még nem volt olyan
feleséged, aki dolgozik, kivált egy olyan szakmában, mint az enyém. Hidd el, nem lenne könnyű.
Akárhogy igyekeznénk, soha nem lenne igazi magánéletünk, én mindenütt feltűnést keltenék,
legalábbis amíg felfelé ível a pályám. És már tapasztaltad, hogy ez elég kellemetlen is lehet.
Oliver tudta, mire céloz Charlie. Bárhová mentek, útjukat állták az autogramkér k, az
újságírók, a mégoly jóindulatú tolakodók. De t ez eddig nem zavarta; inkább büszke volt
Charlie-ra, és nem bánta, hogy ne-ki, mint a sztár kísér jének; csak a háttérben jut hely.
- Kibírom.
- Biztos vagy benne? Tudod, egy napon majd feladom az egészet, de szinte leszek, Ollie:
most még nem. Egyel re nem tudom rászánni magam. Nagyon sokat és nagyon keményen
dolgoztam ahhoz, hogy most otthagyjak csapot-papot, miel tt az utolsó csep-pig ki nem élveztem a
sikert.
- Megértlek. Nem is kívánnám, hogy feladd. S t úgy, gondolom, borzasztó hiba lenne.
- Szerintem is. És bármennyire szeretlek, azt hiszem, nagyon megsínyleném. És mit
gondolsz: mit szólnának a gyerekek? - Látszott, hogy ez is aggasztja; minden vágya az volt, hogy a
Watsón-család valamennyi tagja szintén kívánja ezt a házasságot. Oliver azonban csak nevetett.
- Azt mondták, ha nem kérem meg a kezed, k válnak el t lem. És ha kosarat adsz,
meglátod, elmennek, és új apát keresnek maguknak.
- Bolondok is lennének. Ennél jobbat sehol sem találnának.
- Micsoda tévedés! Rendszeresen melléfogok...
- Nem igaz. Még sose láttam; hogy melléfogtál volna. Mindent kihoztál bel lük, amit csak
lehet. - Való igaz: Benjamin sorsa rendez dött, Mel kiemelked eredményeket ért el az iskolában,
Sam pedig soha ilyen boldog és jókedvű nem volt.
- Szeretném, ha valamikor majd nekem is ilyen srácaim lennének - folytatta Charlotte félénk
mosollyal. - Legalább egy vagy kett ; ha még idejében elkezdem, akár három is. Mit szólnál hozzá?
Nem félsz, hogy túl nagy zsúfoltság lesz a házban? Merthogy ott vannak még a tengerimalacok, a
fehér egerek, a gilisztafarm és a többi!
Nevettek, pedig komoly kérdés volt ez, és Charlie jogosan vetette fel. Oliver homloka
ráncba szaladt. Már neki is átfutott az agyán ez a lehet ség, de azért igazából nem készült fel rá,
hogy újból apa legyen. Negyvenöt éves fejjel? Mindenesetre furcsa lenne. Charlie tulajdonképpen
örült, hogy nem borította rá az asztalt.
- Nem is tudom . . . Azt hiszem, kicsit már koros és fáradt vagyok hozzá, hogy elölr l
kezdjem. Szül nek lenni nem olyan egyszerű, mint hinnéd. - Az elmúlt év valóban embert próbáló
volt; de Oliver természetesen azt is tudta, micsoda jutalmak kárpótolnák a fáradságért, és úgy
érezte, ett l Charlie-t sem foszthatja meg, ahhoz túlságosan szereti. És meggy z dése volt, hogy a
n nemcsak az gyerekeit teheti boldoggá; közös gyermekeiknek is rengeteget tudna adni.
Mindenesetre ezen is el kell gondolkodnia, ha valóban meg akarja nyerni Charlie-t a közös jöv
tervének. - Azt hiszem, el bb-utóbb rá tudnál venni, legalábbis egy alkalommal. - Charlie boldog
mosolyát látva meghatottan fűz-te hozzá: - Esetleg kétszer is. De azért ne légy túlságosan mohó. Ha
nem tudnád, nagyapa vagyok.
- Az nem számít. - Sokkal fiatalabbnak látta a férfit a koránál; de Oliver fanyarul
elmosolyodott.
- Benjaminnak nagyon is sokat számít.
- Csak azt akartam mondani, hogy még egyáltalán nem vagy nagyapakorban.
- Pedig néha nagyon öregnek érzem magam. Csak melletted leszek mindig újra fiatal.
Csodálatos életünk lehetne, charlie. Utazhatnánk, szórakozhatnánk, még a karrieredre is jó hatással
lehetne. Életemben el ször érzem, hogy a tökéletes boldogság küszöbén állok.
A legcsekélyebb kétségem sincs, hogy mi ketten ösz-szetartozunk.
- Az az érdekes hogy én is pontosan így érzem.
A magam érzéseivel tisztában vagyok. Csak azt szeretném, Oliver, ha te is biztos volnál a
dolgodban. - Egy pillanatnyi habozás után megcsókolta, és a fülébe súgta: - Akkor benne vagyok.
De azt szeretném, ha várnánk egy évet, a megismerkedésünkt l számítva.
Mit szólnál a jöv karácsonyhoz?
- Komolyan beszélsz? - kérdezte Oliver, kábultan az örömt l: Jó éve, hogy Sarah elment,
egy hónapja, hogy a válásajoger s lett, és ez a n , akit teljes szívéb l szeret, hajlandó hozzámenni!
Charlie sugárzó mosollyal bólintott: látszott, hogy legalább olyan boldog, mint .
- Persze hogy komolyan beszélek. És nem baj, ha karácsonyig várni kell?
- Hát; jobb lenne azonnal. De azért az ilyen szép, régimódi jegyesség se rossz.
- Júniustól forgatási szünet lesz; elmehetnénk egy-két hónapra valahová. Van ugyan egy
filmajánlatóm, de vacak munka lenne. Sokkal szívesebben utaznék el veled és a gyerekekkel,
hacsak nem Sarah tarto igényt rájuk.
- Már megbeszéltük. csak augusztusban megy velük nyaralni.
így tervezgettek még egy darabig, és aznap éjjel Oliver ott maradt Charlie lakásán, hogy
annak rendje-módja szerint, egymás karjában ünnepeljék meg eljegyzésüket.

Huszonötödik fejezet

Másnap a gyerekekkel is közölték a nagy hírt, és azok tomboltak örömükben. Sam

érdekl dött, hogy elkísérheti-e ket a nászútra, de az ötlet nem nyerte el Oliver tetszését. Charlotte
pedig megkérte Melt, hogy legyen majd koszorúslány az esküv n. Még nyolc hónap választotta el
ket a nagy naptól, de úgy tárgyaltak meg máris minden részletet, mint egy izgatott gyerek-csapat.
Másnap Oliver elment Charlotte-ért a sfúdióba. Az autó ülésén fehér selyemszalaggal
átkötött, türkiz-kék papírba csomagolt dobozka várta Charlie-t, aki reszket kézzel nyitotta ki, és a
lélegzete is elakadt a fekete antilopbélésen szikrázó gyűrű láttán. Gyönyörű, gyémántmetszésű
smaragd volt belefoglalva, és Charlotte elsírta magát, amikor Oliver az ujjára húzta.
- Ollie.:. de csodaszép...
- Te szebb vagy! - Oliver megcsókolta, aztán fél karjával magához ölelte, pedig szorosan
hozzábújt; így hajtottak haza a gyerekekhez.
A sajtó néhány nap múlva lecsapott a hírre, a tévésorozat producere pedig igyekezett minél
nagyobb t két kovácsolni bel le. A stúdió propagandistái valósággal megszállták ket, egymásután
készültek a családi képek Charlie-ról, Oliverr l meg a gyerekekr l.
Jelentkezett a Peopie magazin meg az US, s az eljegyzés híre mind a Newsweekben, mind a
Time-ban megjelent.
Charlotte legnagyobb mérgére még a gyerekek is ostrom alá kerültek, de Oliver is bosszúsan
szemlélte a ház körül sündörg firkászokat. - Nem is értem, hogy tudod ezt állandóan elviselni -
mondta Charlie-nak újra meg újra. A hajsza hatására elhatározták, hogy a nyári szünid t teljes
visszavonultságban töltik, egy e célra kölcsönkapott trancasi villában.
Néhány hétig elég viharosan zajlott az élet, aztán lassan elült a szenzáció. Ekkor telefonált
Sarah, hogy gratuláljon; Sam kotyogta el neki a hírt, de az újságban is olvasott róla.
- Igazán örülök a boldogságodnak, Ollie. A gyerekek valósággal bolondulnak érte.
- Köszönöm, Sarah. Csak az újságok ne zaklatnának annyit . . .
- Majd megszokod. Hiába, ha egyszer Hollywood kell s közepébe csöppentél! - ingerkedett
Sarah, de érz dött, hogy valóban együtt örül volt férjével; George-ot és Margaretet pedig egészen
felvillanyozta a készül nagy esemény. Boldog korszak volt, bár mindkett jüknek még egy csomó
dolgot kellett elintézniük, miel tt a gyerekekkel együtt nyaralni in-dulhattak volna.
Végül aztán megvolt az utolsó utószinkron, véget ért az iskola, és Oliver is kivette négyhetes
szabadságát.
Csodálatos hónapot töltöttek közben Trancasban, a tengerparton, aztán Mel és Sam elrepült
Bostonba, Sarah-hoz. Olivernek is vissza kellett mennie az irodába, Charlotte-ra megint néhány
reklámfilm várt, Ben pedig nagyban készült az augusztus végi egyetemi tanév-kezdésre.
Egy augusztusi délután Benjamin hazament átöl-tözni, mert úgy volt, hogy hármasban
vacsoráznak valahol apjával és Charlotte-tal. És ekkor jött a telefonhívás. Benjamin azt hitte, apja
telefonál az irodából; és meglep dve ismert rá Sandra anyjának hangjára. Vele akart beszélni, és a
fiúnak a szívverése is elállt.
- Csak nincs valami baj, Mrs. Carter? Alex?...
- Nem, Alex jól van. Legalábbis azt hiszem..
Az asszony hangja nagyon furcsán csengett. Sokáig habozott, miel tt telefonált volna;
töprengett, miként sajtolhatna ki az ügyb l némi hasznot, de végül úgy gondolta: éppen csak
felvilágosítja a fiút, elvégre rendes gyerek, egészen odáig van a kisbabáért, és joga van megtudni,
ami történt. És talán hosszú távon célszerűbb, ha most szívességet tesz a Watson-családnak,
legalábbis ezzel kecsegtette magát tárcsázás közben. - Sandra tegnap délel tt bevitte a babát a
gyerekmenhelyre; örökbe akarja adni. Gondoltam, nem árt, ha te is tudod.
Benjamint elöntötte a forróság.
- Micsoda? De hát ez lehetetlen! Nekem is jogom van a gyerekhez! Hol van most? Ezt nem
fogom eltűr-ni, Mrs. Carter: Én fogom magamhoz venni. Ezt már Purchase-ben is megmondtam a
lányának.
- Sejtettem, hogy ez lesz a válaszod, hiszen ezért is telefonáltam. Mondtam neki, hogy ezt
veled is meg kell beszélnie. De oda se figyelt; lepasszolta a gyereket, és olajra lépett. Ma reggel
elrepült Hawaiiba.
- Köszönöm . . . nagyon köszönöm, Mrs. Carter.
Szóljon oda, kérem, hogy máris indulok a gyerekért . . .
Vagy inkább mégse... Majd magam telefonálok...
Amikor azonban a megadott számon felhívta a menhelyet, ott azt közölték vele, hogy
Alexander Carterrel - hiszen így hívták a babát - most már a gyámhatóság rendelkezik.
Benjaminnak pedig, ha meg akarja támadni Sandra jogait és magához akarja venni a gyereket,
el ször bizonyítania kell apaságát, aztán majd a bíróság dönt az ügyben. Benjamin ekkor a
kétségbeesést l rjöngve telefonált az apjának, aki éppen egy új ügyféllel tárgyalt, de a fiú
követelte, hogy hívják ki a megbeszélésr l. Mire Oliver a telefonhoz ért, Benjamin már hisztérikus
állapotban volt, és apja csak nagy nehezen értette meg, mir l is van szó.
- Jó, jó, értem már, csak csillapodj . . . Mindjárt be-szélek egy ügyvéddel. De miel tt
bármibe fognánk, fiam, tisztázd magadban, mit is akarsz voltaképpen.
Most minden rajtad múlik. Igazán magadhoz akarod venni a gyereket?
Ha valóban ez a fiú szándéka, most talán megkaphatja a gyereket; és Oliver, bármennyire
ellenezte is magában ezt a megoldást, kész volt mindenben melléállni. Benjamin azonban tudta,
hogy csak egyféle-képpen dönthet. Vissza akarta kapni a fiát, és még ha ez azzal jár is, hogy
dolgoznia kell és végképp lemond a továbbtanulásról, akkor is fogja felnevel-ni. Ha valaki így
érez, azzal fölösleges vitatkozni, és Oliver meg sem kísérelte. Arra kérte fiát, hogy üljön otthon
nyugodtan, amíg vissza nem hívja. Fél órával kés bb aztán jelentkezett, és találkozót adott ne-ki
négy órára Century Cityben, Loeb és Loeb ügyvédi irodájában.
Benjamin már tíz perccel korábban odaért a barátságos ügyvédhez, aki általában ennél
sokkal nagyobb horderejű ügyekkel foglalkozott; de ez az iroda volt Oliver cégének jogi
képvisel je; így hát szívességb l ezt az ügyet is elvállalták.
- Ha valóban ez a szándéka, fiatalember, nos, a dolog nem is ígérkezik olyan bonyolultnak.
Beszéltem már az érintett felekkel és az illetékes hatósággal is; a helyzet világosnak látszik. Az
apaságát senki nem vi-tatja; és az a lány már alá is írta, hogy lemond a gyerekr l. t még nem
sikerült elérni, de ha ezt nekünk is írásban meger síti, akkor a bíróság megfosztja anyai jogaitól, és
magátjelöli ki a gyerek egyetlen gondvisel jének. Csakhogy ezzel óriási felel sséget vesz magá-
ra, Benjamin. Nem lenne jobb, ha még egyszer alaposan megfontolná?
Már megtörtént, ügyvéd úr. Tudom, mit akarok.
Szeretem a gyereket. - Szepl s képével, könnyáztatta szemével maga is gyereknek tűnt még,
és Oliver torka elszorult, ahogy nézte.
- Mrs. Carter megígérte: írásba adja, hogy milyen felel sen és eredményesen viselte eddig is
a gyerek gondját; azt hiszem, ez végképp a javunkra fordítja a helyzetet. A hölgy utalt rá, hogy
szívesen elfogadna némi kis "ajándékot" magától vagy az édesapjától, de e téren nem árt az
óvatosság; ebben az államban szigorúan büntetik a gyerekkereskedelmet, és már a gyanú is elég az
eljáráshoz. Ezt neki is a tudtára adtam; meglehet sen csalódott volt, de azt mondta; így is hajlandó
aláírni bármilyen nyilatkozatot. Jöv héten lesz a tár gyalás Bakersfieldben, és ha minden jól megy,
aznap délután már el is hozhatja a fiát.
- És mi lesz addig? - kérdezte Benjamin, akit ismét hatalmába kerített a lázas nyugtalanság.
- Addig sajnos semmit sem tehetünk. De a kisbaba jó helyen van, semmi baj nem érheti.
Benjamin elkeseredettségében is belátta, hogy tehetetlen, így hát számolni kezdte a napokat
a tárgyalásig.
Csak azon imádkozott, hogy sikerüljön megtalálni Sandrát, és aláíratni vele a szükséges
papírokat.

Huszonhatodik fejezet

Benjamin olyan szorongva készült a bakersfieldi tárgyalásra, hogy Oliver szabadnapot vett
ki, és elkísérte.
A kocsiban mindketten hallgatagok és idegesek voltak; gondolataik a kis Alex
körülkeringtek. Az utóbbi id ben Oliver számára a gyerek az újrakezdés jelképe lett, s
valamiképpen összekapcsolódott Charlie vágyával, hogy gyerekeket szüljön neki. Ha majd a kis
Alex ott lesz a közelében, újra átélheti, mit is jelent egy kisbaba a háznál. Egyszerre vágyódott az
élmény után, s rettegett is a felfordulástól, amivel együtt jár; hiába fogadkozott Benjamin, hogy
maga viseli majd a fia gondját, és legföljebb Ágnest l fogad el némi segítséget.
Néha megkísérelte szóra bírni Benjamint, de a fiút túlságosan lefoglalták a saját gondolatai.
Már felállította a kiságyat a szobájában, és eldobható pelenkából is nagy készletet vásárolt. Most be
akart nézni Mrs.
Carterhez Alex holmijáért, de Oliver azt javasolta, hogy halasszák ezt a visszaútra. Még
mindig tartott t le, hogy valamin elakad az ügy, és mégsem kapják meg Alexet. Sandrát nem
sikerült utolérniök; az ügy-véd szerint azonban a gyereket valószínűleg így is Benjaminnak ítélik,
hiszen Sandra már elutazása el tt írásba adta, hogy lemond róla.
Augusztus utolsó hetében jártak, és Bakérsfieldben ragyogó napsütés fogadta ket. Oliver a
parkolóban hagyta a kocsit, aztán fia után sietett. Az ügyvéd már várta ket, és Benjamin riadtan
nézett körül a tárgyalóteremben. Khakiszínű nadrágjában, kék zakójában és a világoskék inghez
viselt diáknyakkend vel, szépen megfésülve szerény diáknak látszott, s Oliver bátorítón mosolygott
rá, amikor a törvényszolga utasítására felállva fogadták a bíróságot.
- Minden rendben lesz, fiam - szorította meg Benjamin kezét Oliver, a fiú pedig bágyadtan
mosolygott rá vissza:
- Köszönöm, apa..
De mindketten tudták, hogy nem mehetnek biztosra; az ügyvéd sem titkolta, hogy még
lehetnek nehéz-ségeik. A bíróságon soha semmi nincs el re eldöntve, és az bírójuk különösen
komornak látszott.
El ször a tényállást ismertették, és felolvasták Mrs. Carter nyilatkozatát; maga az
asszony, Oliver és Benjamin nagy megkönnyebbülésére, nem jelent meg. Bizonyítékként
bemutatták a Sandra által aláírt papírt is, majd ismertették a gyámügyi szakért jelentését a gyermek
leend életkörülményeir l: eszerint a fiúcska Bel Airben fog lakni, a Watson család bérelt házában;
Benjamin apja, húga és öccse társaságában és egy házvezet n vel, aki, mialatt apja egyetemi
kötelezettségeinek tesz eleget, a gondját viseli majd. Az apa a következ héten kezdi meg a tanévet,
megtartva részmunkaid s állását egy könyvesboltban. A bíró eléggé meghökkentnek látszott, és
magához intette az ügyvédet, akivel néhány percig suttogva tanácskozott.
Eközben sűrűn bólogatott, majd Benjamint is a pulpitushoz rendelte, és felszólította: foglalja
el helyét a ta-núk emelvényén, és tegye le az esküt, mert bizonyos részleteket t le magától akar
hallani. Benjamin remeg térddel engedelmeskedett, és segítségkér n bámult apjára.
- Szeretném közölni, Mr. Watson, hogy nincs szó szabályszerű kihallgatásról; másfel l
azonban az ügy komoly, és egy gyermek élete a tét. Érti, amit mondok?
- Értem, bíró úr - felelte Benjamin sápadtan, de már valamivel nyugodtabban.
- Elismeri, hogy a szóban forgó gyermek, Alexander William Carter, az ön fia?
- Igen, bíró úr.
- Együtt él ön jelenleg a gyermek anyjával?
- Nem, bíró úr.
- Korábban együtt élt vele?
- Igen, bíró úr, egy éven át.
- Mint férj és feleség?
- Nem, bíró úr.
- Támogatta anyagilag a gyermeket vagy az édesanyját?
- Igen, bíró úr. Fél éven át, még Alex születése el tt, és azután is, mindaddig, amíg
márciusban szétköltöz-tünk. Azóta pedig az édesapám és én havonta küld-tünk neki pénzt. Hatszáz
dollárt.
A bíró bólintott, aztán tovább kérdezett.
- Tisztában van vele, milyen gondozást igényel egy ilyen korú gyermek?
- Igen, bíró úr, hiszen márciusig én viseltem a gondját, mert Sandra... szóval sokat volt
távol, és nem is igazán értett a gyerekgondozáshoz.
- És maga értett hozzá? - kérdezte hitetlenkedve a bíró, de Benjamin most már ura volt a
helyzetnek.
- Nem, bíró úr, eleinte én sem értettem, de muszáj volt megtanulnom. Munka után esténként
én voltam vele, és néha a munkahelyemre is magammal vittem. Azaz mind a két munkahelyemre,
mert nagyon kellett a pénz... Sandra a szülés el tt abbahagyta a munkát:
- És mégis ön vitte be a gyermeket a munkahelyére?
- Id nként, ha Sandra éppen nem volt otthon. Nem volt, akire bízzam, és bébiszittert nem
tudtunk volna fizetni.
A bíró mozdulatlan arccal hallgatta, Oliver pedig, függetlenül az ügy kimenetelét l, még
soha nem volt ilyen büszke a fiára. Nem, ez már nem gyerek, hanem férfi, méghozzá igazi férfi, és
nagyszerű apa; igazán megérdemli a gyereket, és Oliver szívb l remélte, hogy a bíró is osztja
véleményét.
- És ezután ön és a fia az édesapjánál laknának?
Igen, bíró úr.
- És az édesapja egyetért ezzel a megoldással?
Oliver lelkesen bólogatott a helyér l, és Benjamin meger sítette, hogy apja helyesli a tervét.
- És mi történik, ha ön egy szép napon elhagyja az apai házat, például mert ismét
félbeszakítja iskolai tanulmányait, vagy új élettársat talál magának?
- Akkor magammal viszem Alexet is. mindennél fontosabb számomra. És ha kimaradnék
az egyetemr l, akkor dolgoznék, hogy eltartsam, úgy, ahogy eddig is tettem.
- Visszamehet a helyére, Mr. Watson. A bíróság rövid szünetet rendel el. Negyedóra múlva
folytatjuk a tárgyalást.
Kopogott a kalapáccsal, és kivonult, Benjamin pedig a többiekhez lépett. Látszólag nyugodt
volt, de pata-kokban folyt róla a veríték.
- Remekül megállta a helyét - suttogta az ügyvéd. - Csak így tovább.
- Miért rendelt el szünetet? - érdekl dött Oliver.
- Valószínűleg még egyszer át akarja nézni az irato-kat, hogy nem maradt-e tisztázatlan
kérdés. De a fiához szívb l.gratulálok. A saját gyerekeimet is neki ad-nám, ha igényt tartana rájuk!
Az ügyvéd csupa mosoly volt; látszott, hogy er t akar önteni beléjük. De a két férfi
mégiscsak idegesen rótta a folyosót, míg aztán újra elfoglalhatták a helyüket. Rövidesen a bíró is
visszatért, ismét kopogtatott a kalapáccsal, és sorban végignézett rajtuk, mígnem tekintete
megállapodott Benjaminon:
- A tárgyalást folytatjuk. Kérem, maradjanak ülve.
- Élesen, áthatón pillantott Benjaminra, és egyenesen hozzá intézte szavait. - Félelmetes
terhet kíván magára vállalni, fiatalember; olyan felel sséget, amely alól so-ha többé nem bújhat ki,
amelyr l egyetlen percre sem feledkezhet meg. Az apaság nem ismer vakációt, még szabadnapot
sem. Ez nem iskola, ahonnan ki lehet maradni; itt nem gondolhatja meg magát, nem kereshet
kellemesebb id töltést. Az elkövetkez tizennyolc évben, ha nem tovább, ön és csakis ön felel ezért
a gyermekért, amennyiben a bíróság önnek ítéli. Azonban úgy látjuk, eddig hiánytalanul teljesítette
kötelességét. Ezért ezennel felszólítom: mindig legyen tudatában, mit vállalt magára, emlékezzék rá
kettejük életének minden egyes napján, és egyetlen pillanatra se feledkezzék meg róla, mivel
tartozik a fiának: A bíróság ezennel Benjamin Oliver Wacsont nevezi ki Alexander William Carter
egyedüli gondvisel jéül.
A mai naptól, azaz augusztus 29-t l fogva a gyermekkel kapcsolatos valamennyi jog és
kötelesség önre száll. A bíróság egyszersmind megfosztja szül i,jogaitól az anyát. A fellebbezési
id lejártával a fenti végzés joger re emelkedik. A mai naptól vagy bármikor, amikor jónak látja,
jogában áll megváltoztatni a gyermek nevét.
A bíró most lenézett rájuk, és barátságosan elmosolyodott.
- Mr. Watson, a fiúcska az öné.
E szavakkal intett a törvényszéki szolgának, az pedig felállt, és kitárta az ajtót egy
gondozón el tt, aki karjában hozta Alexet. A gyerek derűsnek látszott, bár mintha kissé meglepte
volna a szokatlan környezet.
Apjának és nagyapjának, de még az ügyvédnek is könnybe lábadt a szeme.
- Most hazavihetik Alexandert - szólt a bíró szelíden, a gondozón pedig egyenesen
Benjaminhoz lépett, és a karjába tette a kisfiút. A gyerek most ráismert az apjára, és felsikkantott
örömében. Aztán átad-tak az ügyvédnek egy kis kartondobozt, Alex holmijával: két pizsama volt
benne, két rugdalózó, és egy mackó, amit Benjamin vett neki még születésekor. Valamennyien
nevettek könnyeik között, Benjamin pedig nagy, ámuló szemmel nézett fel a bíróra.
- Köszönöm, bíró úr . . . én . . . szóval nagyon köszönöm...
Aztán a bíró felállt, és csendesen kivonult, k pedig elhagyták a tárgyalótermet; Benjamin
vitte Alexet, Oliver elérzékenyülve csapkodta a fia vállát, majd hosszan szorongatta az ügyvéd
kezét. Benjamin a kocsi hátsó ülésén helyezkedett el, és gondosan beszíjazta a gyereket a magukkal
hozott gyerekülésbe.
Végül mégsem mentek el Alice Carterhez Alex többi holmijáért; Benjamin egyszer csak úgy
érezte, nem bírna még egyszer találkozni vele. Most már csak egyet akart: hazavinni a fiát, hogy
soha többé el ne váljon t le. Már az egyetemhez sem volt kedve; sajnált minden percet, amit
Alextól távol kell töltenie.
El ször lassan hajtottak, csak az autópályán váltottak iramot. A baba g gicsélt, Benjamin
pedig izgatottan hadart összevissza, a bíróról, a tárgyalásról, kés bb Sandráról is. A gondozón
elmondta az ügyvédnek, hogy Sandra viselkedése egyértelmű volt; kijelentette, hogy sok neki a
gyerekkel járó felel sség, és most, hogy Benjamin már nem veszi le a válláról a gondot, nincs más
vágya, mint megszabadulnia a kis Alext l. így aztán a fellebbezési id kivárása már puszta
formaság volt. Benjaminnak már csak az a dolga, hogy megbízza a Loeb és Loeb ügyvédi irodát:
bonyolítsák le a gyerek névváltoztatását.
- Na, úrfi, mit szólsz mindezekhez? - kérdezte a gyerekt l nagy boldogan. - Mit gondolsz,
jól érzed majd magad a nagypapával, Mel nénivel és Sam bácsival? - Alex pityegett valamit, és
izgatottan mutogatott egy szembejöv teherautóra, Ollie pedig büszkén mosolygott hátra rájuk.
- Ha nem tetszik neki, még mindig alhat a garázsban, és versenyt sivítozhat Sam
tengerimalacával - morogta igen zordul a nagypapa, de a szeméb l sugárzott a gyengédség.
Mel, Sam és Aggie a konyhában várt rájuk; órák óta üldögéltek már ott,
lélegzet-visszafojtva. Mel el ször csak apját pillantotta meg a vezet ülésben, és már azt hitte,
valami hiba csúszott a számításba, de ekkor egyszer csak hátulról kiszállt a bátyja, karján a
kisbabával, Mel pedig nagyot sikoltott, és eléjük rohant; Alex nagy, kerek szemmel bámult rá.
- Vigyázz, meg ne ijeszd, olyan szokatlan neki ez az egész - sziszegte Benjamin, és nem is
alaptalanul, mert a kisbaba felsírt ijedtében. Aggie azonban rögtön a szájába dugott egy kis
süteményt, Sam pedig magasba emelte a tengerimalacot, és Alex máris kacagva kap-kodott az
izg -mozgó állatka orra után.
Aggie kerített egy magas széket a kicsi számára, Oliver pedig, akinek válláról lassan
legördült az elmúlt napok terhe, pezsg t bontott, és még Samnek is töltött egy kortyra valót, hogy
aztán széles mosollyal emelje fel poharát:
- Alexander Watson egészségére! Éljen sokáig, és boldogan, és legyen büszke rá, hogy övé a
föld leg-nagyszerűbb papája!
- Szó sincs róla, apa - mosolygott rá Benjamin. - Az te vagy!
- Mindketten azok vagytok - emelte fel a poharát Mel, és valamennyien félig sírva, félig
nevetve sereg-lettek a ház új lakója köré.

Huszonhetedik fejezet

Másnap Benjamin mégiscsak megkezdte tanulmányait, de Aggie minden tiltakozása ellenére

napközben kétszer is hazaugrott, hogy megnézze, jól van-e a fia; bels szükséglet hajtotta, hogy
minél gyakrabban lássa. És amikor este megjött, Alexander ott trónolt magas székében, és
elégedetten pusztította az Aggie f zte finom vacsorát.
Aznap este Charlotte is eljött, hintáztatta a babát, énekelt neki, és segített Benjaminnak
lefektetni, Mel, Aggie és Oliver pedig ugrásra készen álltak körülöt-tük. Sam még a kedvenc
mackóját is bedobta a kiságy-ba, azt, amelyet els bostoni útjukon Sarah-tól kapott.
Amikor kivonultak a szobából, Alex nyafogott egy kicsit, hogy visszacsalja ket, de öt
másodperc múlva már aludt.
- Még egy hét, és istentelenül el lesz rontva - tiltakozott bágyadtan Oliver, de Charlotte
nyomban látta, hogy ha így lesz, hát Ollie lesz a f bűnös.
- Milyen érzés, hogy újra kisbaba van a háznál?
- Jó el gyakorlat - suttogta Oliver. - Már reggel hatkor felköltött valamennyiünket. De el
kell ismernem, hogy Benjamin elképeszt en tud bánni vele. Még Aggie-nál is ügyesebb.
- Te is kitűn en értesz hozzá. Én meg mindig olyan sutának érzem magam, ha hozzáérek
egy ilyen kis jószághoz.
Oliver szótlanul magához ölelte, de a hét végén úgy intézte, hogy csak kettesben, Benjamin
nélkül vigyék el Alexet az állatkertbe. A kirándulás ragyogóan sikerült, és ez egyszer egyetlen
autogramkér sem zaklatta ket. Többen is felfigyeltek ugyan rájuk, de aztán feladták: nem, ez
mégsem lehet Charlotte Sampson; csak egy boldog pár sétáltatja meg a kisbabáját ezen a szép
szeptemberi vasárnapon.
Charlie különösen élvezte ezt a néhány nyugodt órát, mert amióta augusztusban közzétették
az Emmy-díj jelöl listáját, és mind a tévésorozat, mind maga személyesen szerepelt rajta, a sajtó
mindenütt a sarkában wolf. A díjkiosztást a jöv hétre tűzték ki, és minden újság fel akart készülni,
hogy minél színesebben mutassa be a nyerteseket; Charlotte azonban attól tartott, hogy az el zetes
hírverés balszerencsét hozhat.
Amúgy is elcsigázott volt; minden reggel négykor kelt, és ötre már ott volt a stúdióban,
hogy a fodrász és a sminkmester kezelésbe vegye. Esténként Oliver ment érte, s vagy kettesben
vacsoráztak valahol, vagy hazamentek a gyerekekhez. Az egész család egyre izgatottabban készült a
decemberi esküv re, és buzgón latolgatták, hová is menjen nászútra az ifjú pár: Hawaiiba, Bora
Borába, vagy síelni a hegyek közé.
Egyel re azonban a díjkiosztás napját várták, és Charlotte többé nem vonhatta ki magát az
el készüle-tekb l. 10-12 újságírók nap mint nap ott zsibongtak a stúdió el tt, és még a
Giorgio-szalonba is követték, ahol ruhát választott magának az ünnepségre: a testhez álló, flittert l
és gyöngyökt l csillogó fekete estélyi ruhát. Másnap Charlotte még egyszer felkereste a sza-lont,
hogy Melnek is vásároljon egy gyönyörű rózsaszín szaténruhát. Oliver zsörtöl dött ugyan, hogy
nem szabad a lányt így elkényeztetni, de Charlotte rászólt, hogy tör djön a maga dolgával. A két n
nagyszerűen szórakozott: sorban próbálták fel a ruhákat.
Végre felvirradt a nagy nap. Charlotte Oliver, Benjamin és Mel társaságában, beszállt a
háztömbnyi hosszúságú limuzinba; Aggie és Sam beérték vele, hogy a tévén nézzék a díjkiosztást.
Alex még ébren volt, amikor elmentek; nagy élvezettel kente össze magát, a pizsamáját és a hever t
csokoládés süte-ménnyel. Éppen el z nap töltötte be els életévét, és ennek tiszteletére els
lépéseit is megtette.
Amikor Charlotte a nagy pasadenai színházépület el tt kiszállt az autóból, és belekarolt
Ollie-ba, megtéveszt en nyugodtnak látszott. Mel és Benjamin azonban nem is leplezték
izgatottságukat, hiszen eddigi életük legnagyobb élménye állt el ttük, és a feszültség Oliverre is
átragadt. Érezte, hogy Charlotte-nak nyirkos a tenyere, és megremeg, amikor az újságírók üldöz be
veszik. Amikor pedig elfoglalták he-lyüket a néz téren, szüntelen magukon érezték a ka-mera
fürkész tekintetét, az egyik sztár a másik után jött oda, hogy üdvözölje ket. Végre-valahára
megkezd dött a ceremónia, a hagyomány szerint el ször a kisebb díjak kiosztásával. Úgy tetszett,
órákig tart, amíg a jelent sebbekhez érnek; odahaza addigra Sam már ásítozott és el-elbóbiskolt a
készülék el tt, Alex pedig édesdeden aludt Aggie karjában. Annál feszültebb és lázasabb volt a
hangulat Pasadenában. Már a legjobb produkció díjára esélyes alkotásokat ismertették, és végül a
nyertest: Charlotte sorozatát. Mel és Benjamin felüvöltött, a két producer el revágtatott a zsűri
emelvényéhez, a két feleség zokogott, Charlotte pedig Ollie-ba kapaszkodva boldogan mosolygott.
Szívb l örült a producerek sikerének, önmagát pedig arról gy zködte, hogy épp elég
dics ség, ha valaki a díjnyertes produkció egyik f szerepl je, többre nincs is szüksége. De azért
hegyezte a fülét, amikor a legjobb egyéni teljesítményekre került sor.
A legjobb színész díja egy kedves barátjának, az egyik vetélytárs sorozat f h sének jutott,
és Charlotte szintén örült sikerének. És azután eljött a nagy pillanat: a hölgyek következtek, és
Charlotte úgy érezte, nem bírja elviselni a feszültséget. Egész életében azt magyarázta magának,
hogy a hírnév nem számít, és közben tudta, hogy becsapja magát.
A kamerák újra meg újra rászegez dtek, Ollie pedig szorosan fogta a kezét, és titkon
imádkozott érte; tudta, mit jelentene Charlie-nak a gy zelem. Ekkor már hozzáfogtak a jelöltek
névsorának ismertetéséhez, majd végtelenül hosszú szünet következett, amelybe hangosan beleszólt
valaki az emelvényen: - A borítékot kérem! - és akkor mintha villám csapott volna bele, meghallotta
Charlotte nevét. A n rámeredt, és szájához kapta kezét; nem hitte el, hogy végre sikerült.
De Oliver gyengéden talpra állította, és aztán Charlotte már repült is a színpad felé, s
minden szem lágy für-tökbe rendezett lángvörös hajára és a gyöngyös fekete ruhában kitűn en
érvényesül , hibátlan alakjára tapadt. Amikor felállt, azt suttogta: - Nem hiszem el! - és most is
mosolygósan, de félig önkívületben lépett-a mikrofonhoz, hogy szóljon néhány szót barátaihoz és
pályatársaihoz:
- Nem találok szavakat... nem készültem fel, mert soha nem gondoltam wolna, hogy én . . .
éppen én . . . De szeretnék köszönetet mondani a producereknek, a rendez knek, az íróknak, a
színésztársaknak, az ope-rat röknek, és a többi csodálatos embernek, akinek mindezt
köszönhetem... John Drumnak, a mesteremnek, aki volt olyan vakmer , és engem javasolf a
szerepre.. . Annie-nak, az ügynökömnek, aki rábeszélt. .. és ó, Annie, mennyire igazad volt! . . . De
mindenekel tt - és a sötétben is megtalálta azokat, akiknek e szavakat címezte - a családomnak . . .
Olivernek, leend férjemnek, aki olyan gyengéd türelemmel visel el engem, és a gyerekeinknek,
Benjaminnak, Melissának és Samnek. - Ekkorra már könnyben úszott a szeme, de Oliver torka is
kapart, odahaza pedig Sam mozdulni sem bírt az ámulattól. - Köszönöm mindnyájuknak!
Charlotte még integetett búcsúzóul kollégáinak és rajongóinak, aztán visszasietett a helyére.
Harsonaszó jelezte, hogy az ünnepség véget ért, de a sajtó úgy ne-kirontott, hogy majdnem
összenyomták. Oliver védelmezni próbálta, és közben mind a négyen ölelték-csókolták egymást.
Lázas, mámoros éjszaka volt. Amikor hazaértek, is-mét pezsg t bontottak, hogy aztán
Charlotte és Ollie visszamenjenek a ceremóniát követ estélyre, ahol reggelig tart majd az ünneplés.
Charlotte elérte, amit akart; és tudta, hogy ezt az estét soha nem fogja elfelejteni.
Még otthon voltak, amikor megcsendült a telefon: Margaret és George akart gratulálni.
Charlie még gyorsan felhívta a családját is Nebraskában; azok sírtak örömükben, és Aggie is a
szemét törölgette.
Amikor ismét úton voltak Beverly Hills felé, Charlotte csak azt hajtogatta: - Hát ezt soha
nem hittem volna! - Oliver pedig büszkén jelentette ki: - Én tudtam, hogy így lesz! - Nagyszerű
érzés volt, hogy ezt az egészet csinálhatja végig Charlie mellett: Hajnali négykor értek Charlie
házához. rögtön az ágyba zuhant, Oliver pedig mellébújt. Az öltöz asztalról barátságosan
szemezett velük az Emmy-díj szobrocskája, és Charlie visszamosolygott rá.
- Helyes kis figura - jegyezte meg Oliver, aki olyan fáradt volt, hogy még a nyakkend jét
sem bontotta ki.
Charlotte az oldalára hemperedett, hogy ránézhessen.
- Te akkor is sokkal jobban tetszel nekem. - Kicsit becsípett, és a boldogságtól is kapatos
volt.
- Bolondos teremtés vagy te! Hollywood"legnagyobb sztárja és én! Mondd, mit akarsz
t lem?
- Szeretni akarlak! Csináljuk meg ma éjjel azt a gyereket!
- Viselkedj kicsit illedelmesebben! Háromgyerekes anyához nem illik az ilyen beszéd! Az
unokádról nem is szólva!
Charlotte azonban válasz helyett is csak sugárzón mosolygott, Oliver megcsókolta, és öt
perc múlva Charlie már mélyen aludt a karjában, tet t l talpig felöltözve. Oliver csak nézte; fel sem
tudta fogni, hogy ez a csodás teremtés, aki álmában olyan volt, mint egy kislány, nemsokára egy
életre az övé lesz. Hatkor csendesen kisurrant a házból; még haza kellett mennie átöltözni, hogy
idejében beérjen az irodába. A gyerekek még aludtak; nehéz volt elhinni, hogy a tegnap esti
varázslat valóban megtörtént. Pedig hát valóság volt minden perce. Charlotte kapta meg a díjat,
Charlotte, aki három hónap múlva - bármily hihetetlen - a felesége lesz. Olivér úgy érezte, ki sem
bírja várni.
A három hónap most képtelenül hosszúnak tűnt. De aztán a zuhany alatt megnyugodott, és
boldog mosollyal nézett a jöv elé.

Huszonnyolcadik fejezet

A következ héten még mindig torlódtak az események. A sajtó Charlotte minden lépését
követte, a produkciótól nagy összegű jutalmat kapott, és a gázsiját is jócskán megemelték. De jöttek
garmadával más aján-latok is, tévé- és reklámfilmekre, rövid sorozatokra, három filmszerepre is
meghívták, és végül befutott az az ajánlat, amelyre egész életében várt. Annie, az ügy-nöke hívta fel
vele a stúdióban, és Charlotte nem tudta, mit feleljen neki. Nem volt h bb vágya, mint hogy igent
mondjon, de közölte, hogy el bb még meg kell beszélnie a dolgot Oliverrel; neki is joga van hozzá,
hogy beleszóljon a döntésbe. Nagy horderejű, következményekkel terhes lépésr l volt szó. Például
ki kellene válnia a sorozatból, amelynek pedig az Emmyt köszönhette, s t ha másképp nem megy,
akár szerz dést is kellene szegnie.
 Amikor Oliver este érte ment, látszott, mennyire ideges. Azt tervezték, hogy Charlotte
lakásán vacsoráznak, és megbeszélik a nászútjukat. Oliver makacsul Bora Borát ajánlgatta, de még
el sem vette a prospektusokat, amikor megérezte, hogy történt valami. Ösz-tönösen kiismerte
magát a n hangulataiban, és bizalmas együttléteik során még nem látta ilyen feszültnek.
- Mi baj van, Charlie? - kérdezte, és Charlie nem kerülgette a forró kását. A Broadwayn
ajánlottak szerepet neki, komoly prózai szerepet, amilyenre mindig is vágyott, és lehet, hogy ez az
alkalom soha nem tér vissza. Decemberben kezd dnek a próbák, legalább egy évet kellene New
Yorkban töltenie, s t ha a da-rabnak sikere van, akár még kett t is.
Oliver nem hitt a fülének. Letaglózva bámult Charlie-ra, akinek látszott az arcán, milyen
tanácstalan. - És mi lesz a sorozattal? - kérdezte Oliver, holott valójában azt szerette volna ordítani:
és mi lesz énvelem?
- Fel kell bontanom a szerz dést. Az ügynököm szerint ha ügyesen csináljuk, lehet, hogy
elengednek.
- És igazán ezt akarod?
- Nem tudom. Mindig erre készültem. Számomra a Broadway volt mindig a csúcsok csúcsa,
az igazi szín-ház. Azt mondom, Ollie, ami kavarog a fejemben. Még nem szántam el magam
semmire; Annie-nak is megmondtam, hogy el ször veled kell megbeszélnem. Csak hát amióta az
eszemet tudom, a Broadwayre kíván-koztam; méghozzá éppen egy ilyen darabbal.
- És mi lesz akkor velünk: mihez kezdjek két éven át? Várjam ki itt, amíg visszajössz? Az
irodát nem hagyhatom itt, még csak egy éve kerültem át, és az fontos munka; hosszú távú, talán
életre szóló. A gyerekek mindhárman itt járnak iskolába; nem hagyhatom ket faképnél, és nem
hurcolhatom ket többé ide-oda, ezt már kétszer is végigcsinálták egyetlen éven belül. Nem tehetem
meg, Charlie. Bármennyire szeretném is, hogy azt csináld, amihez kedved van, nem boríthatok fel
mindent. Már csak a családom érdekében sem.
Charlotte-on látszott, mennyire gyötr dik; de az is világos volt, hogy még Oliver kedvéért
sem akar lemondani az álmáról.
- Ingázhatnék is, New York és Los Angeles között . . .
Olivert mintha kígyó csípte volna meg e szavak hallatán; felugrott, és némán járkált fel-alá a
szobában:
- Err l hallani sem akarok, Charlie - mondta végül.
- Volt már egy asszony, akit szerettem, és aki ugyanezt ajánlotta, hogy aztán bele se kezdjen
az ingázásba. De még ha veled másképpen lenne is, mit gondolsz, meddig bírnánk? Te kivörösödött
szemmel röpködnél ide-oda, hogy egyszer egy héten együtt lehessünk.
Nevetséges! Egykett re befuccsolna az egész. Hiszen igazából még meg sem szilárdult a
kapcsolatunk, és máris ilyen megterhelésnek tennéd ki? Nem, akkor inkább máris zárjuk le, az
mindkett nknek sokkal ke-vésbé fájna, mintha még hónapokig húznánk-halogat-nánk. Az "ingázás"
szót pedig ne is halljam többé.
Lassan lecsillapodott, és megkísérelte a helyzetet Charlie szemszögéb l nézni. Szereti
annyira, hogy rábízza a döntést, bármilyen fájdalmas is lesz. Nincsjoga az útjába állni; és ha
megtenné, el bb-utóbb úgyis megadnák az árát - erre házasságának felbomlása már megtanította.
- Azt kell tenned, Charlie, amit a magad szempontjából a legjobbnak látsz. Gondold meg, és
aztán határozz. Úgy lesz, ahogy te akarod.
Olyan kétségbeesés hasított belé, hogy egy másodpercre le kellett hunynia a szemét; de jól
emlékezett, hogy már átélt hasonló fájdalmat, hasonló veszteséget, és kilábalt bel le. Most is túléli
majd; és ha szereti Charlotte-ot, nem tehet másként.
- Szerintem egyébként igent kellene mondanod.
Örökre bánnád, ha eldobnád magadtól ezt a lehet séget, és akkor így is, úgy is megfizetnénk
érte. Egyszeri alkalom, drágám, le kell csapnod rá. Jogod van hozzá.
Most vagy a karriered csúcsán; ilyen lehet ség nem adódik kétszer. És ne hidd, hogy az
ember egyszerre mindent megkaphat az élett l. Nem, kicsikém; néha választás elé kerülünk. És
most csak az számít, hogy helyesen válassz. Ez a leg szintébb vágyam; a te érdekedben.
Elfordult, mert most már valóban könnyes volt a szeme, Charlotte pedig értetlenül, feldúlva
kérdezte:
- Azt akarod mondani, hogy ha elmegyek, akkor köztünk mindennek vége?
- Azt. De nem zsarolásból,.nem azért, hogy itt tartsalak. Csak azt mondom, hogy mindezen
én már egyszer keresztülmentem, és még egyszer nem vagyok képes rá. A végén úgyis ráfizetnénk,
és azt már nem bírnám elviselni. Akkor már inkább fájó szívvel elköszönök t led, és minden jót
kívánok búcsúzóul. De hidd el, jobb most, mint egy-két év múlva, amikor esetleg már egy gyerek is
bonyolítja a helyzetet.
Amellett azt hiszem, az én gyerekeim sem viselnék el, ha másodjára is széthullik körülöttük
a család, nekem pedig rájuk is gondolnom kell. Szeretlek, Charlie, annyira szeretlek, hogy rád
bízom: tedd, amit a legjobbnak látsz. Most pedig hazamegyek. Te gondold végig a dolgot, és majd
hívj fel, ha jutottál valamire.
Szavamat adom, hogy meg fogom érteni.
A szeme nedves volt, Charlotte pedig zokogott. Nem tudta elhinni, amit Oliver mond, és
ugyanakkor mégis megértette a férfit.
- Csak azt szeretném, ha nem az újságokból tudnám meg - tette még hozzá Oliver, és aztán
anélkül, hogy visszanézett volna, kiment, és hazahajtott.
Sam még ébren volt; a konyhában játszott a tengerimalacával. - Helló, apa - nézett fel széles
vigyorral, majd egyszer csak még a tengerimalacról is megfeledkezett: Oliver úgy festett, mintha a
Santa Monica-i gyorsforgalmi úton átment volna rajta egy autó. - Valami baj van?
- Semmi, csak rémes napom volt az irodában.
Mindjárt le is fekszem. - Felborzolta Sam haját, aztán máris elindult felfelé, Sam pedig
halálra rémülve rontott be Mel szobájába.
- Apuval történt valami - jelentette. - Most jött haza, és tisztára zöld az arca.
- Miért nem kérdezted meg? Talán elrontotta a gyomrát.
- Csak annyit mondott, hogy zűrös napja volt az irodában.
- Lehet, hogy ez az igazság. Nyugodj meg, és hagyd békén. Reggelre biztosan kutya baja
sem lesz.
A jóslat azonban nem vált be, és másnap már mind észrevették, milyen sápadt és szótlan.
Kés n jött le a reggelihez, és alig evett valamit. Sam sokatmondó pillantást vetett a n vérére.
- Nem érzed jól magad, apu? - kérdezte a lány tet-tetett könnyedséggel, és ekkor Sam
akaratlanul is fején találta a szöget.
- Összebalhéztál az este Charlie-val?
Oliver összerezzent. - Nem, dehogy - vágta rá. De Charlie nem jelentkezett, pedig le sem
hunyta a szemét egész éjjel. Szívébe beleette magát a rettegés, hogy elveszítheti; de ahhoz
túlságosan szerette, hogy ráakaszkodjék, és elhitesse magával: ez a n csakis az övé. Erre már
egyszer ráfizetett.
Él halottként támolygott be az irodába, és megremegett, amikor délután a titkárn je
jelentette, hogy Charlotte a küls irodában várja. Hirtelen megriadt attól, hogy beengedje, s
meghallgassa a mondandóját.
Amikor a titkárn nagy reverenciával bekísérte, úgy érezte magát, mint akit csapdába
csaltak, és ahhoz sem volt ereje, hogy felálljon.
- Jól vagy? - nézett rá aggodalmasan Charlotte, aki éppoly sápadt volt, mint , és lassan
odament az íróasztalhoz.
- Látom, döntöttél.
Charlotte bólintott, és az íróasztal el tti székbe roskadt. - Ide kellett jönnöm, mert benne lesz
a hatórás hírekben. A színdarab producerei megegyeztek a tévétársasággal: karácsonykor
elengednek a sorozatból.
Karácsonykor... Akkor lett volna az esküv jük., .
- És elmész? - nyögte ki elszorult torokkal.
Charlie ismét bólintott, és a szeme csupa szorongás volt. Aztán kezébe vette Oliver mindkét
kezét, és könyörögve kérdezte: - Nem találhatnánk valamilyen megoldást? Valami
kompromisszumfélét? én szeretlek. Semmi sem változott . . .
 Oliver látta, milyen kétségbeesett, de azt is tudta, hogy ez nem segít rajtuk.
- Most talán még nem. Egyel re. De el bb-utóbb kimerülünk. Elidegenedünk egymástól. Te
New Yorkban leszel, játszol, éled a magad életét, én pedig itt leszek, a munkámmal és a
gyerekeimmel. Hát mondd, miféle élet lenne ez?
- Nehéz, problémákkal teli, de megérné. Mások is voltak már így, és átvészelték. Esküszöm,
Ollie, hogy csakis én ingáznék! Vállalom!
- Hogyan? Van heti két szabadnapod; az egyiken iderepülnél, a másikon vissza. Mi marad
akkor ne-künk? Egy éjszaka a reptéren? Mit képzelsz, meddig tarthatna ez így? - Nagy nehezen
felállt, és odalépett Charlie-hoz. - Helyesen választottál, Charlotte. Tehetséges ember vagy, jogod
van hozzá, hogy kifusd a formád.
- De amikor szeretlek . . .
- Én is szeretlek, de hegyeket mégsem tudok el-mozdítani; ezt is megtanultam a magam
kárán. - Mintha felszakadt volna a régi seb is: ránézett a n re, és kétségbeesve érezte, hogy máris
elveszítette.
- És most mi lesz? - kérdezte a n fájdalmasan, de megadón.
- Majd szenvedünk egy darabig, de okulunk is be-l le, és az élet megy tovább. Neked ott a
munkád, nekem a gyerekek, ebb l er t merítünk, és aztán el bb-utóbb a fájdalom is elül. - Hiszen
így történt ez Sarah távozása után is; mindössze egy év kínkeservébe került. Potomság! És Charlie
elvesztése még ennél is fájdalmasabbnak ígérkezett, hiszen annyi közös örömük volt, annyi
reménységük, annyi tervük; és most vége...
- Úgy beszélsz, Ollie, mintha ez volna a legegyszerűbb dolog a világon. - Charlotte
szeméb l mélységes bánat sütött, Oliver pedig gyengéden megfogta a kezét.
- Pedig hát látod, épp ez a bökken . Csöppet sem egyszerű...
Néhány perc múlva Charlotte könnyek között hagyta el az irodát, Oliver pedig hazafelé
menet betért egy kocsmába egy pohár whiskyre. Odahaza Aggie és Sam éppen Alexet etette, és
közben nézték a tévét.
A bemondó most közölte Los Angeles lakosságával, hogy a hírek szerint Charlotte Sampson
kiválik a sorozatból, és a Broadwayn fog fellépni.
Sam harsogva felnevetett. - Hallottál már ilyen bénaságot, apu? Dehogy megy Charlie New
Yorkba! Itt marad, és meglesz az esküv nk! - De ahogy apjára nézett, a mosoly lehervadt az
arcáról. Ollie üveges szemmel nézett rá, és révülten rázta a fejét.
- Nem, Sam, nem így lesz. Charlie remek ajánlatot kapott; komoly színházi produkcióhoz
hívták, és ez nagyon fontos a pályáján. - Aggie és Sam csak bámultak rá, Benjamin pedig, aki épp
ekkor lépett a konyhába, azonnal érzékelte a jelenet feszültségét, csak nem tudta, mi okozza. Alex
g gicsélve nyújtogatta felé pufók kis karját, de ez egyszer sem apja, sem a többiek nem vettek róla
tudomást.
- Mi is visszamegyünk New Yorkba, apu? - kérdezte Sam félig ijedten, félig reménykedve,
de Oliver ismét megrázta a fejét. Úgy érezte, mintha egynap alatt száz évet öregedett volna.
- Nem Lehet, Sam. Titeket ideköt az iskola, engem a munkám. Nem bonthatunk sátrat
minden évben.
- És nem szeretnéd Charlie-t itt tartani? - értetlen-kedett Sam; igaz, hogy az apja sem
igazodott eljobban a történtekben.
- De igen. Csakhogy nem avatkozhatom bele er szakkal egy másik ember életébe.
Charlie-nak is megvan a maga élete, és nekünk is.
Egy pillanatra csend támadt, aztán Sam letörölte az arcán végigcsorgó könnycseppet, és
bólintott. - Szóval ugyanaz történt, mint anyuval?
- Olyasmi.
Sam magába roskadva ment ki a helyiségb l, Aggie pedig kiemelte székéb l Alexet, és
karjába véve Sam után sietett. Nem volt nehéz kitalálni, hogy a családra ismét nehéz napok
virradnak, és Sam ugyancsak meg fogja sínyleni, hiszen csaknem úgy rajongott Charlotte-ért, mint
az apja.
Benjamin gyengéden megérintette apja karját, és halkan, mélységes részvéttel kérdezte: -
Segíthetek valamit, apa? - Oliver azonban csak a fejét rázta, megszorította fia kezét, és felment a
szobájába. Ezen az éjszakán is álmatlanul hánykolódott, és reggelre úgy érezte magát, mint aki
alulmaradt egy kocsmai vere-kedésben.
Nem, aztán igazán nem szolgált rá, hogy másodszor is ugyanaz történjék vele, és Sarah
után Charlie-t is elveszítse. Ahogy ott feküdt magányosan az ágyán, szerette volna, ha gyűlölettel
tudna gondolni rá, de ilyen érzést nem sikerült kicsiholnia magából.
Másnap reggel, amikor a szemétbe dobta a Bora Borát magasztaló prospektusokat, ismét
f be kólintotta a helyzet pokoli fonáksága. Úgy látszik, kivételes tehetsége van hozzá, hogy olyan -
n kbe szeressen bele, akiknek nem a családi boldogság a legfontosabb. úgy érezte, soha többé nem
szerethet már senkit. És ahogy az ablakon kibámulva újra csak Charlie-ra gondolt, nem tudta
visszafojtani könnyeit. Kinsondhatatlanul sóvárgott utána, és mégis tudta: a félmegoldások nem
válnának be. Bármily fájdalmas elvágni a köteléket, el kell, hogy engedje t.
Napközben csak er vel tudta visszatartani magát, hogy fel ne hívja. Ezekben a napokban
tele voltak nevével a lapok, de maga nem jelentkezett; és már november végén jártak, amikor
Oliver leszokott róla, hogy a neve láttán vagy hallatán összerezzenjen. Alig várta, hogy elutazzék
már New Yorkba, akkorra legalább nem fogja el a kísértés, hogy a házához hajtson, vagy megálljon
a stúdió el tt, és ha elutazott, Charlotte Sampson örökre eltűnik az életéb l.

Huszonkilencedik fejezet

A Hálaadás ünnepe el tti napon megjött Sarah; San Franciscó-i barátaihoz készült
látogatóba, és magával akarta vinni Samet és Melt is, de végül úgy döntöttek, hogy Aggie is elkíséri
ket Alexszel együtt, és így Benjamin elmehet síelni Squaw Valley-be. Az asszony néhány hete
befejezte regényét, és Oliver úgy találta, hogy csinos és jó színben van; csak az volt a furcsa, hogy
amikor arcon csókolta, teljesen idegennek érezte; még a parfümjének illata is új, szokatlan volt.
Már hosszú ideje nem vágyott utána; álmaiban csak Charlie kísértett, és valahányszor rá
gondolt vagy felfedezte a nevét az újságokban, most is belesajdult a szíve.
- Mikor lesz az esküv , Ollie? - kérdezte Sarah elutazásuk reggelén, miközben éppen Alexet
babus-gatta.
- Azt hittem, a gyerekek elmesélték . . . - válaszolta Oliver csendesen, de vibrálva a
feszültségt l.
- Mit kellett volna elmesélniök? - kérdezte meglep dve az asszony, és rámosolygott Alexre,
aki jókedvében összenyálazta frissen mosott blúzát. Csak k voltak a konyhában; Aggie a gyerekek
holmiját csomagolta.
- Charlotte szerz dést kapott a Broadwayre; nemsokára el is utazik. És hát mindketten úgy
gondoltuk, hogy ez jobban megfelel elképzeléseinek, mint a házasság.
H siesen mosolygott, de Sarah-t nem téveszthette meg; ahhoz túlságosan jól ismerte volt
férjét. Tudta, mennyire szenvedhet, és mélységes szánalmat érzett iránta. A veszteség ugyan nem
volt olyan tragikus, mint amilyen t érte Jean-Pierre halálával, de ez aligha enyhíti Ollie fájdalmát.
- Úgy látszik, az a hobbim, hogy ilyen hölgyekbe essek bele. Az okosakba, akiknek önálló
ambícióik vannak. . .
- El bb-utóbb rátalálsz az igazira, Ollie - mondta Sarah szinte meggy z déssel. - Hiszen
annyira megérdemled.
- Nincs sok id m a keresésre - mondta Oliver színlelt derűvel, és Alexra nézett. - Ez a
kislegény napi huszonnégy órás figyelmet követel mindnyájunktól.
Ekkor belépett Benjamin, és elvette anyjától a fiúcskát, majd szépen elhelyezte Sarah bérelt
Pontiac furgonjának gyerekülésében. Nem szívesen vált meg t le, de Oliver ragaszkodott hozzá;
úgy vélte, jót tesz majd fiának egy kis kikapcsolódás. Igazából annak is örült, hogy Sarah magával
viszi a többieket; még mindig nem tért magához az t ért csapásból, és cseppet sem volt ünnepi
hangulatban.
Aztán Sarah-ék útnak indultak, néhány perc múlva pedig Benjaminért csöngettek be a
barátai. Ollie, immár egyedül a házban, a felgyülemlett postán igyekezett átrágni magát. Körülötte
szokatlan csend honolt, és sóhajtva d lt hátra székében; nem is tudta, kellemes vagy nyomasztó-e
ez az üresség. Aztán máris Charlle jutott az eszébe, utána pedig Sarah. Eltűn dött, hogy vajon
történhetett volna-e másként is, akár az egyik, akár a másik n oldalán, de szíve mélyén tudta, hogy
így volt szükségszerű. Talán ha kezdett l fogva másképpen rendezik be az életüket, akkor a
házasságát még megmenthette volna, gondolta, miközben ismét a levelek és számlák fölé hajolt, de
aztán rájött, hogy ebben is téved; Sarah mindenképpen elhagyta volna.
Arra született, hogy szabadon és függetlenül, egymagában éljen, és írja a könyveit; mint
ahogy Charlotte-nak is a Broadwayn van a helye, Megannak pedig fényűz New York-i lakásában;
s t még Daphne is oda való a férfi mellé, aki soha nem fogja otthagyni érte a feleségét.
Legföljebb az bosszantotta, hogy Charlie számára látszólag milyen fontos volt a házasság, a
gyerekek, az
"igazi élet" - és lám, a végén is ugyanúgy választott, mint a többiek. New York, a színház,
a függetlenség; neki is csak ez számított, és csupán lelkiismeretét akarta megnyugtatni a
fogadkozással, hogy majd ingázik a keleti és a nyugati part között.
Kés délután állt fel az íróasztaltól; hogy egy szendvicset készítsen magának. És ekkor
pillantotta meg, amint habozva áll a kocsifeljárón, a piros Mercedes mellett. Charlie, hasított belé a
felismerés; farmernadrágban és pólóban, haja ismét két varkocsba fogva.
Hosszan álldogált odakinn, és az ablakon át bámult be Oliverre, az pedig nem tudta, mitév
legyen; nyisson-e ajtót, vagy tudomást se vegyen róla. Úgy érezte, kegyetlenség t le, hogy még
idejön elköszönni. Aztán végül mégsem tudott ellenállni a mágneses er nek, amely még mindig
Charlie-hoz húzta; az ajtóhoz ment, és lassan kinyitotta.
Charlie odasietett hozzá; látszott, mennyire ideges.
- Nem tudtam, itthon talállak-e... Gondoltam, ha-gyok egy levelet . . . - Oliver látta kezében
a papírt, de nem volt kíváncsi rá. - Talán jobb lett volna, ha el bb telefonálok.
- Nem lett volna egyszerűbb postára adni? - Más mondanivalója nem volt. Már minden
elhangzott, és a könnyekb l is elég.
Charlie ekkor a válla fölött benézett a konyhába, mintha azt remélné, hogy ott vannak a
gyerekek is; de csak az üres falak meredtek felé.
- Hogy van a család? - Mindenáron Oliver szemébe akart nézni, de a férfi kerülte tekintetét.
- Jól - felelte kurtán, és azon tűn dött, ugyan mit akar t le Charlie.
- Még most is annyira hiányoznak - mondta Charlie szomorkás bűntudattal. Bántotta, hogy
egyik gyerekkel sem beszélt a döntésükr l, de valamennyiüket, s nem utolsósorban önmagát is meg
akarta kímélni a kínos percekt l.
- Te is hiányzol nekik.
- T-hogy van a pici?
- Remekül. És Benjamin bámulatosan ért a nyelvén.
- És most hol vannak?
- Elutaztak az ünnepre. - Egyetlen rült percre elfogta a vágy, hogy behívja a házba, de hát
mit változtatna ez a helyzeten? Utána csak mégjobban szenvednének. És aztán egyszer csak
megrándította a vállát hátrált egy lépést, és intett: kerüljön beljebb.
Charlie utána ment a konyhába. Elnézte Olivert, milyen vonzó és jóképű, és szívét
elárasztotta a szerelem.
Körülnézett, és lassan visszacsúsztatta zsebébe a levélkét.
- Mikor indulsz New Yorkba?
Charlotte tétovázott, mintha nem tudná, mit is válaszoljon. Tisztában volt vele, mekkora
fájdalmat okozott a férfinak, és azzal is, hogy a múltat már nem lehet jóvátenni. És mégis, annyi
mondanivalója lett volna, csak nem tudta, hogyan fogjon bele, s t abban sem volt biztos, hogy jól
teszi-e, ha elmondja.
- Hosszú mese . . .
- Képzelem, milyen izgatott vagy már! - Oliver iparkodott, hogy hangja közömbösen
csengjen, de nemigen sikerült; minden szaván átsütött a harag, a megbántottság, a fájdalom - és a
szerelem, amelyet, hiába igyekezett, nem sikerült kitépni a szívéb l.
 - Nagyon sok minden történt... - magyarázkodott sután Charlie. Nem akarta elmondani,
micsoda pokol volt számára az elmúlt id szak; látta Oliver szemén, hogy ezzel már elkésett, és
most már tudta: kár volt idejönnie.
- Nem innál egy csésze kávét? - kérdezte Oliver.
Félig-meddig azt szerette volna, ha a n elmegy, magára maradhat bánatával; de ugyanakkor
arra is vágyott, hogy bárcsak itt maradna, és el sem menne többé.
Charlotte hosszan, mer n ránézett, és hirtelen a két varkocs ellenére is lefoszlott róla a
kislányos jelleg; n volt, olyan n , aki már megfizetett tetteiért. Aztán egyszer csak kimondta,
nagyon halkan: - Nem megyek a Broadwayre, Oliver.
- Mit beszélsz? - kérdezte döbbenten a férfi. Mi az ördögöt jelentsen ez? Hiszen Charlotte
maga számolt be neki terveir l, és utána hallotta a tévén, látta az új-ságokban. Mi változott meg,
mikor és miért?
- Nem megyek el. Itt maradok a sorozatnál.
- Hogyhogy? Nem engednek el?
- De igen, k elengedtek volna, csakhogy . . . meg-gondoltam magam. Úgy éreztem, rossz
lépés lenne.
- A karriered szempontjából? - suttogta Oliver alig hallhatón.
- A mi kett nk szempontjából: Ámbár most már mindegy; elkéstem. De akkor is beláttam,
hogy nem tehetem meg. Annyit locsogtam róla, milyen fontos nekem a házasság meg a család, és a
végén mégis el akartam dobni magamtól mindezt, és azt se bántam, milyen fájdalmat okozok neked,
a gyerekeknek, és önmagamnak is:.. Tévedés volt. Akármennyire hittem, hogy ez az, ami kell
nekem, annyit nem ért meg, hogy elveszítsem miatta azt, akit szeretek. így hát nemet mondtam az
ajánlatra. és még ha végképp elveszítettelek is benneteket, akkor is így volt helyes. És mihelyt túl
voltam rajta, máris jobban éreztem magam - tette hozzá kesernyés mosollyal.
Oliver káprázó szemmel meredt rá, aztán elvigyorodott. - Képzelem, hogy dühöngtek.
- Azt nem tudod elképzelni! Ezzel a Broadwaynek l ttek. De a tévétársaság annál
boldogabb... - Kis szünet után szólalt meg ismét. - Nem mertelek felhív-ni, Ollie.
T De miért?
- Mert annyira megbántottalak. Az egyik percben elhagylak, mert New Yorkba akarok
menni, majd a következ percben közöljem, hogy maradok, és minden rendbem? Ezt nem tehettem
meg veled. Ezt írtam meg a levélben. Gondoltam, meg kell tudnod, miel tt olvasol róla valahol, és
ha ezek után meg akarsz keresni, rajtad áll. Csakhogy ebben nem nagyon hittem. - Úgy beszélt,
mintha már semmit sem várna a férfitól, és tudná: holta napjáig bánja majd, ami történt. Aztán,
hogy valami derűsebb színt csempésszen a beszélgetésbe, körülnézett, és szemével a ketrecet
kereste. - Igaz is, hol a névrokonom? - Oliver nevetett, és közben érezte, amint mázsás súlyok
gördülnek le a szívér l.
- Ha Sam nincs itthon, a garázsban a helye; Samen kívül mindenkit idegesít a visításával. Én
pedig még az koncertje nélkül is épp elég rosszul alszom.
- Én sem tudok aludni újabban - mondta Charlie mélységes bűntudattal. - Csuda jól
összekutyultam a dolgokat, igaz, Ollie?
- Talán igen, talán nem - mondta lassan a férfi. - Az életben mindig a végs elhatározás
számít. De amíg odáig jutunk mind összevissza botorkálunk.
Így álldogáltak sután a konyhában, szemük csupa szorongás, bánat és feszültség. Érezték,
hogy az életük a tét, és Ollie következ szavain múlik, hogy veszte-nek vagy nyernek-e a játszmán.
- Nagyon hiányoztál, Ollie. És ha nem bocsátasz meg nekem, még nagyon-nagyon sokáig
fogsz hiányozni. Nap mint nap telefonálni akartam vagy át akartam jönni, hogy elmondjam,
mennyire sajnálom . . . és hogy micsoda istenverte bolond voltam . . .
Hogy is képzelhettem egy percig is, hogy a broadwayi szerz dés fontosabb nekem, mint te?
Rohadtul viselkedtem, még ha végül észhez tértem is.
És ekkor Oliver kelt a védelmére:
- Becsületes döntés volt, Charlie, és jogod volt hozzá. Hiszen ez volt az, amir l mindig is
álmodtál.
 - Els sorban rólad álmodtam, Ollie, de erre sajnos csak akkor döbbentem rá, amikor már
elvesztettelek... - és most már talán kés . . .
Oliver szemében különös fény gyulladt, és lassan közelebb lépett.
- Honnan veszed ezt? - suttogta, és magához vonta.
- Ki mondta, hogy kés ? És ki mondhatja meg, melyikünknek volt igaza? Ezerszer is
vádoltam magam: mi jogon akartam az utadba állni? Hiszen én is visszaköl-tözhettem volna New
Yorkba; ott a purchase-i ház, valamennyien elfértünk volna benne.
- Akkor is neked volt igazad, hiszen te a gyerekekért is felelsz. Én meg csak magammal
tör dtem.
- És most? . . . - préselte ki Oliver nagy nehezen a kérdést, és fájdalmasan beleborzongott a
n testének közelségébe.
- Nagyon szeretlek, Ollie - lehelte Charlotte, és ekkor a férfi lassan a szája fölé hajolt, és
megcsókolta.
Végre elhangzott a mondat, amely mindennél többet jelentett számára, amelyben oly
kétségbeesetten re-ménykedett még azután is, hogy Charlie elment.
- Én is szeretlek . . . És soha nem fogod megtudni, mennyit szenvedtem miattad. Úgy
éreztem; bele rülök.
- Azt hiszed, én nem?... - kérdezte Charlie, és az-tán egyszer csak nevetni kezdett, mert
Oliver a karjába kapta, és elindult vele. - Hová viszel? - Ismét ott volt hát a szeretett férfi karjában,
és a férfi megbocsát neki, és éppúgy szenvedett, mint . - Mondd, mit csinálsz?
Oliver ünnepélyesen haladt felfelé a lépcs n, a hálószobája irányába. - Viszlek az ágyba,
mert ott a helyed; és fel sem kelhetsz, amíg nem becsülöd meg magad!
A meghitt, barátságos, jól ismert szobában Charlotte felnézett a férfira.
- Ollie, annyira szégyellem magam...
Oliver olyan szorosan tartotta, mintha soha többé el sem akarná engedni.
- Fölösleges. Én épp olyan ostobán viselkedtem, mint te.
- És most? - kérdezte a n , amint Oliver gyengéden letette az ágyra.
- Úgy kell nekünk! Két ilyen bolond megérdemli egymást.
Charlie mosolyogva tárta felé a karját, és az elkövetkez négy napban nem is nagyon
mozdultak ki az ágyból. Varázslatos hétvége volt.
Amikor vasárnap este Sarah, úton a repül térre, ki-rakta a gyerekeket a ház el tt, Charlie
éppen a konyhában volt, mezítláb, farmernadrágban, és Oliver egyik ingjében. Sarah benézett, hogy
elbúcsúzzék Olivert l, és kíváncsian szemlélte a kócos és sugárzó fiatal n t.
- az, akire gondolok? - súgta oda mosolyogva Olivernek, amikor a férfi kikísérte a
kocsihoz. Hiába próbálta bemutatni ket egymásnak, Sam és Alex akkora lármát csapott, hogy az
ember a saját hangját sem hallotta, és tetejébe Charlie kicsit zavarba is jött, amiért így mezítláb,
rendetlenül kapták rajta.
- bizony:
- Eszerint mégis átköltöztök New Yorkba? - kérdezte Sarah kicsit csúfondárosan, de mégis
szinte örömmel. Remek színben volt; a San Franciscó-i ki-rándulás nagyon jól sikerült.
- Eszemben sincs - mondta Oliver, és maga is tudta, milyen önelégülten cseng a hangja. -
Charlie marad itt Los Angelesben.
- Komolyan? - kérdezte Sarah már-már tisztelettel-jesen, Oliver pedig mosolyogva nyitotta
ki el tte a kocsi ajtaját:
- Azt hiszem, ezúttal mellém pártolt a szerencse.
Sarah visszamosolygott rá. A múlt immár egyikükben sem keltett fájó emlékeket.
- Ez nem szerencse kérdése, Ollie. Annak a lánynak megvan a magához való esze.
Gratulálok mindkett töknek. Vagy még korai?
- Egy kicsit. De azért köszönöm!
- Akkor hát minden jót. - Sarah integetve farolt ki a kocsifeljáróról, Oliver pedig visszament
a konyhába.
A látvány, amely fogadta, még mindig hihetetlennek tűnt: Charlotte fél karjával Samet ölelte
át, a másikkal Alexet szorította magához, és közben élénk beszélgetésbe merült a fejük fölött
Melissával; Aggie pedig a nagy felfordulás közepette rendületlenül töltögette mindnyájuknak a
forró kakaót.
- El sem hiszem, hogy ekkora szerencsém van - súgta oda Charlie Olivernek, miközben
elhelyezkedtek a konyhaasztal körül.
- Én vagyok a szerencsés . . .
- Mindketten azok vagyunk. - Charlotte-nak egyszer csak eszébejutott a visszaküldött gyűrű:
vajon mi lett a sorsa? Önkéntelenül a kezére pillantott, és amikor felnézett, Oliver harsányan
nevetett. - Mi olyan mulatságos?
- Te vagy mulatságos. És hogy feleljek a kérdésedre: kidobtam! - Valójában ott lapult a
szobája szé bében.
- Honnan tudtad, mi jár az eszemben?
- Mert melletted sokat okosodtam, és mert szeretlek.
Hosszan egymásra mosolyogtak a kis Alex feje fölött, és Oliver úgy érezte, csoda történt:
akár megéri demli Charlie-t, akár nem, visszakapta. - Nem cserél-néd fel egy egyszerű
aranykarikával? Magához akarta láncolni, miel tt meggondolná magát, egy újabb színdarab,
valamilyen film vagy egy jóképű partner kedvéért. Már abban sem volt biztos, hogy hajlandó-e még
négy hetet várni, karácsonyig.
Charlotte azonban hevesen bólintott, és a szeme mindent elárult, amit Oliver tudni akart.
Charlotte végleg visszatért, és most már képes lesz rá, hogy boldog családi életet éljen, és a pályáját
is folytassa; ameddig csak jólesik neki. Választott, és boldog, amiért így választott. Elérte, amit
igazán akart: megkapta az Emmyt, folytathatta a tévésorozatot, és övé lesz a férfi, akit szeret, három
nagyszerű gyerekkel, egy készen kapott unokával, és egy tengerimalaccal.
És ha saját gyereket akar, megkaphatja azt is. Oliver tudta, hogy soha nem tagadná meg t le.
is sokat okult, mialatt Charlie nem volt mellette.
Hirtelen elvette a fiúcskát Charlie-tól, és odaadta Ágnesnek, aki Samet is fürgén kiterelte a
konyhából.
Még hallotta Oliver szenvedélyes kérdését: - De mikor?... - és úgy vélte, az a legjobb, ha
most tapintatósan magukra hagyják a szerelmespárt, hadd igazít-sák el a jöv jüket.
- Mikorra akarod? Holnapra? A jöv hétre? - kérdezett vissza Charlie nevel sen.
- De egy nappal se kés bb! - mondta Oliver ádáz elszántsággal, és éppen lehajolt, hogy
megcsókolja, amikor Benjamin, sportzsákjával a vállán, betoppant a konyhába.
- Elnézést, apa! - mondta széles vigyorral; látszott, mennyire örül a vendégnek. Aztán,
Oliver intésére, vigyorogva eliszkolt, Oliver pedig lecsapott Charlotte szájára.
- Akkor a következ hétvégén? - kérdezte a csók után, lankadatlan makacssággal.
- Inkább holnap - mosolygott csendesen a n .
- Szeretlek - suttogta Oliver, és hallotta, hogyan zakatol a mellén Charlie szíve. Csaknem
olyan hangosan, mint az övé . . .
- Én is szeretlek - suttogott vissza a n , a távolból pedig hallották, hogyan robognak a
gyerekek fel a lépcs n. Boldogan tárgyalták a jó hírt, amely a hét végére biztosan bekerül
valamennyi lapba.
így is történt, de addigra már Charlotte Sampson és Oliver Watson mint férj és feleség
elrepült Hawaiiba.
A producerek egy hetet engedélyeztek a nászútra.
A hoppon maradt újságírók csak visszaérkezésükkor csaphattak le rájuk, és kárpótlásul
annál vadabban kattogtatták fényképez gépüket a repül téren.
Benjamin és Alex jöttek ki eléjük. Benjamin lelkes mosollyal fogadta ket, Alex azonban
békésen, boldogan szundikált papája karjában.
- Remélem, a miénk épp ilyen édes lesz - súgta oda Olivernek Charlotte, amint Benjamin
nyomában lép-kedtek, Oliver pedig mosolyogva ölelte át a derekát.
Benne nem élt semmiféle aggály, hiszen mindent elért: olyan az élete, ahogy eltervezte:
megkapta azt az asz-szonyt, akiért élni érdemes, és tudta, hogy nincs nála szerencsésebb ember ezen
a földön.
Benjamin meg vitték a b röndöket, és ahogy kifelé mentek, egy n rohant utánuk,
izgatottan érdekl dve;
- Ugye... ugye maga Charlotte Sampson?
Charlie barátságos mosollyal rázta meg a fejét:
- Nem kérem. Engem Watsonnak hívnak.
- Ó, elnézést - menteget zött a n . Mindhárman nevettek, a fiúcska mélyen aludt, és a
házaspár elindult haza a gyerekekhez.
Liane és Nick egy luxushajón találkoznak, fellángol az els látásra-szerelem. Csakhogy
mindketten házasságban élnek és egyikük sem tudja megtenni a dönt lépést. Kitör a világháború, a
frontvonalak elválasztják egymástól az egyik házaspárt, a férj a francia ellenállás harcosaként küzd.
De bekövetkezik egy tragédia, amely meghozza a fájdalmas boldogságot, s Liane és Nick egymáséi
lesznek...