LINWOOD BARCLAY

KÖZEL A VESZÉLY
 A mű eredeti címe
Too Close To Home

Copyright
© Linwood Barclay 2008

Hungarian translation
© Tóth Bálint Péter

Fordította
TÓTH BÁLINT PÉTER

KA
A
Neethának
 Prológus
Derek úgy okoskodott, amikor eljön az ideje, a padló alatti szerelőtér lesz a
legalkalmasabb búvóhely. Abban bízott, hogy Langley-ék nem sokat vacakolnak majd az
indulással, ha egyszer elfoglalta a helyét. Amikor legutóbb Derek a szerelőtérben játszott
Adammel, nyolc-kilenc évesek lehettek. Hol barlang volt, melyben kincs lapult, hol pedig
valami űrhajó raktere a sötétben rájuk leselkedő szörnyeteggel.
Mindennek jó néhány éve már. Derek idősebb lett, és persze Adam is. Közel
száznyolcvan centijével már tizenhét évesen lehagyta az apját, és egyáltalán nem volt
kedve isten tudja meddig gubbasztani odalent.
A megfelelő időzítésben bízott. Amikor Langley-ék már az utolsó csomagokat rakodják
majd a kocsiba, de még akad pár elintéznivalójuk a ház körül, akkor megy át elköszönni,
hogy aztán úgy tegyen, mintha távozna. Jól becsapja a hátsó ajtót, majd leoson a lépcsőn,
elhúzza a tolóajtót, bemászik a szerelőtérbe, ami pont a nappali alatt helyezkedik el, aztán
gondosan behúzza maga mögött a nyílást takaró fedőlapot. Semmi olyan cucc nem volt a
sötét lyukban, amire Langley-éknek szükségük lenne az egy hét alatt. Karácsonyi dísszel
teli dobozok, családi ereklyék, amiket ugyan nem tettek közszemlére, de kidobni sem volt
szívük, ócska ponyvaregények, meg Adam apjának, Albert Langley-nek az évek során
felhalmozott különböző jogi tartalmú iratai. Volt ott még egy régi sátor és egy gázrezsó is,
Langley-ék viszont nem kempingezni mentek.
Basszus, már a gondolatától is felizgulok, lelkendezett magában Derek.
– Bár ne kéne elmennem! – nyavalygott Adam, miközben az anyja, Donna Langley a
hűtőszekrényből pakolt ezt-azt – virslit, sört – a hűtőtáskába.
Az asszony hátrafordult. Annyi teendője akadt még az elindulás előtt, hogy csak ekkor
vette észre Adam barátját. – Szervusz, Derek! – köszönt, szinte kimérten, mintha először
találkoztak volna.
– Jó napot, Mrs. Langley! – felelt Derek.
– Hogy s mint?
– Köszönöm, jól. És maga? – Basszus, gondolta, úgy beszélek, mint Eddie Haskell, az
a srác abból a sorozatból, amit a szülei néztek, amikor még fiatalok voltak.
Még mielőtt a nő válaszolhatott volna, Adam folytatta a panaszkodást. – Semmit nem
lehet ott csinálni. Szar lesz az egész. Előre tudom.
– Adam – szólalt meg Mrs. Langley meglehetősen elcsigázottan – nagyon is jó helyre
megyünk.
– Ne légy már előre elégedetlen – tette hozzá Derek. – Meglátod, frankó lesz.
Csónakázni is lehet, meg ilyesmi, nem? Meg lovagolni.
– Ki a franc akar lovagolni? – méltatlankodott Adam. – Úgy nézek ki, mint aki szeret
lovagolni? Ha lehetne motorozni, na, az menő lenne, de úgysem lehet. Úgy beszélsz,
mintha szívesen jönnél, mintha az anyám pártját fognád.
– Csak arról van szó, ha már elvisznek a szüleid, akár megpróbálhatnád jól érezni
magad.
– Hallod, fiam? – mondta Mrs. Langley, háttal a fiúknak.
– Nem csinálnék semmi hülyeséget – próbálkozott Adam. – Nem csapnék bulit vagy
ilyesmi.
 – Ezt már egyszer tisztáztuk – zárta rövidre a fia próbálkozását Mrs. Langley, kezében
egy hűtőtáskaakkuval. Csinos nő volt, pláne anyának. Barna haja a válláig ért, az alakja is
stimmelt, a megfelelő helyeken domborodott, nem úgy, mint a legtöbb lány Derek
sulijában. Csupa csontkollekció. Mégis kényelmetlenül érezte magát az ilyen
gondolatoktól, meg attól, ahogy a nőt vizslatta, főleg Adam jelenlétében.
– Igazán megbízhatnátok bennem – könyörgött tovább Adam.
– Basszus, soha nem hisztek nekem!
– Te is tudod jól, mi történt Moffattéknál – kezdte Mrs. Langley.
– Kiderült, hogy nincsenek otthon a szülők, és kapásból száz gyerek szállta meg a
házukat.
– Nem is voltak százan, csak olyan hatvanan.
– Igaz. De akár százan, akár hatvanan voltak, szétszedték a házat.
– Nálunk nem történne ilyen.
Donna Langley nekidőlt a konyhapultnak. Hirtelen nagyon fáradtnak látszott. Derek
először azt hitte, csak elege van a veszekedésből, de másodszorra már inkább úgy tűnt,
valami nincs rendben.
– Jól van, Mrs. Langley? – érdeklődött Derek.
– Csak… kicsit megszédültem – mondta, miközben a fejét rázta.
– Minden OK, anya? – kérdezte Adam, nem is annyira aggódva, sokkal inkább
szégyenkezve, hogy a barátja megelőzte. Egyet még lépett is az anyja felé.
– Persze – mondta, miközben a kezével intett, és eltolta magát a
konyhapulttól. – Biztos csak gyomorrontásom van. Egész délután furán éreztem magam.
Vagy a piruláktól lehet, gondolta Derek. Tudta, hogy a nő szed valamit, amivel végig
tudja csinálni a napot. Változékony volt a hangulata. Valami bipoláris zavar, magyarázta
egyszer Adam.
Mrs. Langley megpróbálta összeszedni magát. – Adam, nézd meg, apádnak nincs-e
szüksége segítségre!
Albert Langley azonban, aki ötvenes évei elején járt, vállas termetével, enyhén ritkuló
és őszülő hajával ott állt a konyhaajtóban. – Mi van veled? – kérdezte a feleségét, inkább
ingerülten, semmint törődésből. – Nehogy eljátszd nekem, hogy valami bajod van!
– Nincs semmi bajom. Biztos csak elrontottam a gyomromat.
– Az ég szerelmére – kezdte Albert –, már hetek óta tervezzük ezt az egészet. Remélem
tisztában vagy vele, hogy ha most lemondjuk a szállást, még az előleget se kapjuk vissza?
Donna hátat fordított a férfinak. – Igazán jólesik, hogy aggódsz értem.
Albert a fejét csóválva távozott.
– Ide figyelj – súgta oda Derek Adamnek –, muszáj mennem. – Hirtelen rádöbbent,
hogy minden ügyességét össze kell szednie. Úgy kellett intéznie, hogy Adam az apjával
tartson, a bejárati ajtó felé, hogy ő közben úgy tehessen, mintha a hátsó ajtón keresztül
távozna.
Kicsit szar alaknak érezte magát, hogy nem árulja el a legjobb barátjának, mire készül.
Ugyanakkor nem először fordult elő, hogy valamit eltitkolt előle. Meg aztán senkinek nem
esik bántódása, és semminek nem lesz baja. Senki nem fog tudni az egészről. Pennyt
leszámítva, természetesen. Persze, amikor Langley-ék hazajönnek, elbizonytalanodnak,
hogy vajon bezárták-e az összes ajtót, és beriasztózták-e a házat. Amikor viszont kiderül,
hogy semmit nem vittek el, elfelejtik az egészet. Ha majd legközelebb elutaznak, biztosra
mennek, ennyi.
– Bárcsak te is jönnél! – szólt oda Adam Dereknek. – Halálra fogom unni magam
társaság nélkül.
– Sajnos nem megy – válaszolt Derek. – A szüleim kiakadnának, ha csak akár egy hétig
is elhanyagolnám a nyári melót. – Az igazat megvallva, még ha nem is tervezte volna el,
hogyan lesz élete legjobb hete Langley-ék távolléte, akkor is baromira lapos lenne
eltölteni velük hét napot.
A terv szerint egyszerűen elindulnak a konyhából, végig a folyosón, majd elérik
körülbelül a ház közepét. Dereknek mindössze annyit kell tennie, hogy az ellenkező
irányba megy, majd le pár lépcsőn, és máris ott a hátsó ajtó. Még egy-két lépcső, és
mindjárt az alagsorban van.
– Kötve hiszem, hogy lesz ott bárki, akivel lóghatnék majd – nyafogott tovább Adam.
Basszus!
– Fel a fejjel! Csak egy hétről van szó. Tudod mit? Ha megjössz, elolvassuk a többit is
a számítógépről. – A két srác előszeretettel gyűjtött leselejtezett komputereket. Hihetetlen,
miket találtak néha. Iskolás házi dolgozatoktól kezdve gyerekpornóig mindent. Hogy
néhány embernek min jár az esze… A kidobott számítógépeken való turkálás élvezetesebb
volt, mint valakinek a gyógyszerei közt keresgélni.
Adam maga elé meredt. – Jut eszembe, van egy kis bökkenő. Ez váratlanul érte
Dereket. – Mi az?
– Izé… a faterom rájött, mi van a gépen. Hogy mit olvasunk.
– Na és akkor? Azt hiszi, nem tudod, mi az a pornó? Ráadásul nincsenek is képek.
Csak szöveg. Nem is igazi pornó. Mármint, ami élvezetes lenne.
– Ide figyelj, most nem tudom elmagyarázni – mondta Adam halkan. – Majd mindent
elmondok, amikor megjöttünk, vagy felhívlak valamikor a héten.
– Ne fáradj! Készítettem egy másolatot, ha el akarnám olvasni.
– Basszus, nehogy rájöjjön! Eléggé kiakadt a múltkor. Baromira berágott.
– Ne hülyéskedj már! Szerinted fogom magam, odamegyek hozzá, és azt mondom:
„Mr. Langley, nekem is van egy példányom?”
– Nem, csak…
– Adam! – Mr. Langley szólt a bejárati ajtótól. A hangja meglehetősen ideges volt.
– Figyelj, haver! Muszáj mennem. Már így is elég pipa, hogy az anyám szarul van.
– Persze, menj csak! Találkozunk egy hét múlva. – Adam már indult is. Derek az
ellenkező irányba fordult. Hangosan köszönt: – Jó utat, Mrs. Langley!
Mindenkinek azt kell hinnie, hogy elment.
– Szervusz, Derek! – szólt Mrs. Langley a konyhából. Biztosra akart menni, ezért
hangos léptekkel ment le a lépcsőn.
Kinyitotta az ajtót, majd erőteljesen becsukta, hogy úgy csapódjon be, mint mindig,
valahányszor távozott. Ezután átvágott a kerten, majd bevetette magát az utat szegélyező
kis erdősávba.
Most azonban maradt. Miután a kellő hangerővel becsukta az ajtót, hogy a konyhában
is hallani lehessen, máris az alagsorban termett. Gyorsan átvágott a helyiségen, és
leguggolt a szerelőtérbe vezető nyílást takaró kanapé mellé.
Derek elhúzta a fedőlapot, és bemászott. A betonaljzat kemény és hideg volt.
Megfordult, amilyen halkan csak tudta, behúzta a nyílástakarót, és egypár pillanatra
visszafojtotta a lélegzetét, ahogy a sötétség körülölelte.
A szíve a fülében dobolt. Lassan kifújta a bent tartott levegőt, és próbált megnyugodni.
Tudta, hogy lóg valahol egy zsineg, amivel meg lehet gyújtani egy csupasz villanykörtét,
de félt felkapcsolni. Mi van, ha Mrs. Langley az utolsó pillanatban még lejön valamiért, és
észreveszi a fedőlap körül kiszűrődő fényt? Kénytelen lesz a sötétben ücsörögve kivárni,
amíg elindulnak.
Legalább tudta, mennyi az idő. Elővette a zsebéből a mobilját, hogy ellenőrizze,
lehalkította-e, illetve megnézte, hány óra. Csak az apró kijelző világított a vaksötétben.
Mindjárt nyolc óra. Langleyék-nek lassan muszáj lesz indulniuk.
 Telefonálni ugyan nem tudott, de SMS-t küldhetett. Ezt írta. „Várom h L-ék
lelépjenek.” Elküldte.
Elképzelni sem tudott volna nagyszerűbbet annál, mint hogy egy egész hétig lesz egy
saját kis kérója, ahol kedvére kefélhet. Na jó, lehet, hogy nem lesz kefélés. Lehet, hogy
Penny még nem akarja. De azt leszámítva, bármi szóba jöhetett.
Hallgatózott. Keresztbe font lábbal ücsörgött a nyirkos betonon a karácsonyfaégőkkel
teli dobozok és egy szánkó között, amit Adam tuti már legalább öt éve nem használt.
Derek érzékelte Donna Langley mozgását a konyhában. A ház olyan volt, mint valami
élőlény. Elég volt pár lépést tenni az egyik szobában, és a padlózatot támasztó cölöpökön
végiglüktetett a mozgás, mint abban a csontvázas dalban, amit Derek anyja énekelt régen.
– A francba, induljunk már!
Adam apja volt az. Jó nagy pöcs, gondolta magában Derek. A saját faterja is kiborító
alak, de mégsem akkora faszkalap, mint Albert Langley.
Derek valami mozgásra lett figyelmes. Valaki épp a hátsó ajtó felé tartott, hogy
ellenőrizze, be van-e zárva. Aztán kinyílt egy másik ajtó, majd becsukódott. A bejárati ajtó
volt az. Dereknek úgy tűnt, még azt is hallotta, ahogy elfordul a kulcs a zárban.
Pár pillanattal később kocsiajtók nyíltak és csapódtak. Majd Langley-ék Saab SUV-
jának a motorja hallatszott. Végül a kavicsban gördülő kerekek zaja szűrődött le
Derekhez, aztán már az se.
Csend lett.
Derek nyelt egy nagyot. Úgy döntött, pár percig még a rejtekhelyén marad, biztos, ami
biztos. Ha Langley-éknek eszükbe jutna, hogy valamit otthon hagytak, inkább úgy
döntsenek, megveszik útközben. A szíve már valamivel lassabban vert, jól alakultak a
dolgok, egyszerűen csak…
Bassza meg, mi a fasz mászik a nyakán?!
Egy pók! Az istenverte dög becsúszott a gallérja mögé. A sötétben elkezdte vadul
csapkodni a nyakát meg a vállát az ingén keresztül. Ijedtében még fel is ugrott, és jól
beverte a fejét egy gerendába.
– Basszus! – kiáltotta. Elhúzta a szerelőtér nyílását takaró fedőlapot, és gyakorlatilag
kizuhant a lyukon át a padlószőnyegre. Benyúlt a gallérja mögé, érzett valami pépes izét,
lerántotta magáról az inget, és újból nekiállt csapkodni magát, hogy megszabaduljon a pók
maradványaitól.
A szíve majd' kiugrott a helyéről.
Miután elmúlt a pókveszély, Derek igyekezett megnyugodni. Az alagsorban szinte
teljesen sötét volt. Körülbelül fél óra múlva sötétedni fog, de nem mert villanyt kapcsolni.
Egész héten nem lesz szabad lámpát gyújtania. Esetleg a pincében nézhet majd tévét. Azt
senki nem veszi észre, pláne, hogy a ház nem közvetlenül a főút mellett áll.
De tulajdonképpen kinek lenne szüksége fényre ahhoz, amit csinálni készült? A
sötétben is boldogul majd.
Furcsának tartotta, hogy Penny még nem válaszolt az SMS-ére, de most már nyugodtan
hívhatta. Előbb azonban nem árt körülnézni, hogy minden stimmel-e.
Belebújt az ingébe, és felment a lépcsőn. Látta, hogy a hátsó ajtót gondosan bezárták.
Még beszűrődött annyi fény, hogy gond nélkül körbejárhatta a földszintet. A bejárati ajtót
is zárva találta. Az előszoba falán megtalálta a biztonsági rendszer kapcsolótábláját. Derek
már annyiszor járt a házban, és látta is Adamet kikapcsolni a riasztót, hogy ismerte a
kódot. Elég volt csak beütnie, kibiztosítani a hátsó ajtón a zárat, és szabadon járkálhatott
ki-be. Persze a ház így nyitva lesz, de ezen a környéken, a kertvárosban, alig törtek be
valakihez.
Megnyugtatta magát, hogy eléggé ismeri a házat, és nem lesz gond a sötétben, még ott
sem, ahova amúgy nem tervezte, hogy bemegy, mint például Adam szüleinek a
hálószobájában, ahol épp állt. Méretes franciaágy, vastag fehér paplannal, a szobához
csatlakozó fürdővel, benne zuhanykabin és egy masszírozós kád. Király lenne Pennyvel
kipróbálni – fürödhetnének benne közösen, miközben bugyborékol a víz, akárcsak a
filmekben –, viszont sajnos elég kockázatos ötletnek tűnt. Valószínűleg meg kell
elégednie a pincében található kanapéval. Nem az a lényeg, hol csinálják. Csak az a
fontos, ne zavarja őket semmi. Egy egész hét!
Jelzett a telefonja. Üzenet Pennytől. Végre. Ennyit írt: „Na?” Basszus, akár rögtön
áthívhatja. Beütötte a lány számát. A második csöngésre vette fel.
– Bent vagyok – mondta Derek.
– Aszta – jött az izgatott válasz.
– Mindjárt teljesen besötétedik. Gyere át! A hátsó ajtónál be tudlak engedni.
– Oké, de nem lesz gond?
– Ne csináld már, Penny! Állok, mint a gerely.
A lány belepisszegett a telefonba, mintha valaki meghallhatná a srácot. – Nincs semmi
vész, csak az ősök kicsit zabosak, mert nekitolattam a kocsival a lehajtó végén álló
villanyoszlopnak. Tudod, amelyik olyan közel áll. Alig karcoltam meg, de apa tök
berágott miatta, mert szerinte a biztosító úgysem fizet, szóval nekem kell…
A vonal hirtelen megszakadt. Derek a mobiljára pillantott – nincs vétel. Ez hogy a
francba lehet?
Visszahívta Pennyt. – Mi történt? – kérdezte a lány.
– Nem tudom. Ide figyelj, próbálj meg tízre ideérni! Hívj, ha bármi közbejön! Addig
elleszek itt valahogy.
– Oké – válaszolt Penny, és kinyomta a hívást.
Derek Langley-ék hálószobájában állt a fésülködőasztal előtt. Kinyúlt, hogy
megérintse. Vajon találna benne valami érdekeset? Az igazság az, hogy részben
bűntudatot érzett az egész miatt, annak ellenére/hogy tudta, minden rendben lesz, és
kizárt, hogy Mr. és Mrs. Langley vagy akár Adam valaha is megtudja. Talán egyszer
elmondja majd a haverjának. Nem a közeljövőben. Mondjuk, pár év elteltével. Amikor
már úgyis mindegy.
De lehet, hogy inkább örökre elhallgatja.
Nem fért a fejébe, hogy Penny szülei esetleg nem engedik el a lányukat aznap este.
Baromira vágyott már rá. Felmerült benne, hogy előveszi Mrs. Langley egyik
fehérneműjét, kiveri, és mire Penny átér, mehet a menet.
Na jó, gondolta aztán, valamit talán mégse illik. Nézhetne tévét, hogy kicsit elterelje a
figyelmét. Így aztán visszament az alagsorba, ahol szinte teljes sötétség honolt, és
bekapcsolta a készüléket. Ide-oda kapcsolgatott a csatornák között. Alig állapodott meg
pár másodpercig. Képtelen volt lazítani, pedig tudta, hogy egy egész hétig övé az egész
ház. Ez minden tizenhét éves srác álma. Egy hely, ahova annyiszor viszi át a barátnőjét,
ahányszor csak akarja.
Mégiscsak jobb, mint egy kocsiban, nem kell attól tartania, hogy bekopog egy zsaru a
bepárásodott ablakon.
Valahogy azonban szarul érezte magát. Langley-ék mindig kedvesek voltak vele.
Legalábbis Adam anyja mindenképp, mert a faterján viszont azt érezte, valami
betolakodónak tekinti a fia haverját, mintha csak magának akarná a házat, miután megjön
a munkából – Derek nem tudta pontosan, mit is dolgozott valójában. Közel tíz éve
ismerték egymást a fiúk. Derek már többször aludt Adaméknél, sőt egy-egy kirándulásra
is velük tartott.
Mit gondolnának róla, ha kiderülne ez az egész? Basszus, Adam apja ügyvéd! Akár fel
is jelentheti. Beperelne valakit, akit személyesen ismer? Vagy csak hívná a rendőrséget?
 Rezgett a mobilja. Megnézte, ki keresi; Penny volt az. – Na? – De még mielőtt Penny
akár egy szót is szólhatott volna, megszakadt.
Biztos azért, mert a pincében ül. Valami bezavarhat. Felkapta a vezetékes telefont, és
beütötte a lány számát.
– Nem tudok menni – suttogta Penny. – Az ősök nem engednek sehova.
– Bassza meg! – szitkozódott Derek.
– Bocs, le kell tennem. Majd valamikor a héten, esetleg holnap. Most muszáj
letennem – és ezzel elnyomta.
Ennyit a tökéletes tervről, méltatlankodott magában Derek. Csak sajogni fog a farka.
Az igazat megvallva, nemcsak szórakozni akart a lánnyal, hanem egyszerűen vele lenni.
Együtt lógni az üres házban, dumálni arról, hogy mit akar magával kezdeni az életben,
sokáig, hosszan, anélkül, hogy bárki is megzavarná őket. A szülei szerint maga volt a
megtestesült lustaság, akinek nincs semmi elképzelése vagy terve, holott ez nem volt igaz.
Erről akart beszélgetni Pennyvel. Hogy szoftverfejlesztő akar lenni, hogy játékokat meg
hasonlókat tervezne. Ha felvetné az ötletet az apjának, annyi lenne a válasz, hogy
valamikor ő is úgy képzelte, a szenvedélyéből meg tud majd élni, de néha nem árt reálisan
gondolkozni.
Derek nézte kicsit a tévét, aztán játszott Adam számítógépén, újra tévézett, majd
elbóbiskolt. Jólesett csak úgy lógni, még ha egyedül is volt. Senki nem zaklatta.
Viszont későre járt már. Jobb lelépni, gondolta.
Akkor hallotta meg kintről a hangokat. Kerekek csikordultak a kavicsban.
Gyorsan kikapcsolta a készüléket. Az alagsornak voltak ablakai, körülbelül harminc
centire a mennyezettől. Felugrott a kanapéra, hátha lát valamit.
A Saab volt az, Langley-ék kocsija.
– Bassza meg! – dörmögte.
El kellett tűnnie, de gyorsan. Felrohant a lépcsőn, hogy a hátsó ajtón távozzon, de
amint kinyitotta volna, rájött, hogy akkor megszólalna a riasztó. Előbb be kéne ütnie a
kódot, viszont a riasztó kapcsolótáblája a bejárati ajtónál volt.
Elkezdett az előszoba felé futni, abban bízva, hátha még az előtt be tudja ütni a kódot,
hogy valaki belépne. Aztán visszarohanna, majd ki a hátsó ajtón. Ekkor azonban
árnyalakok jelentek meg a bejárati ajtó túloldalán. Adam volt az, és közvetlenül mögötte
az anyja.
Derek megtorpant, megfordult, és visszaiszkolt az alagsorba. Hallotta, ahogy kinyílik a
bejárati ajtó, aztán a hangokat is: – Mondtam már, hogy bocsánat – szólt Mrs.
Langley. – Csak nem gondolod, hogy direkt el akartam szúrni a nyaralást.
Derek lehasalt a szerelőtérbe vezető nyílásnál. Abban a pillanatban felkapcsolódott az
alagsorban a világítás. Tudta, hogy a lépcső tetején van a villanykapcsoló, vagyis valaki le
akart jönni. Derek villámgyorsan bekúszott a kanapé és a fal közötti résbe. Csak nem
veszik észre, gondolta. De mi van, ha valaki tévézni akar?
Valaki tényleg lejött a lépcsőn. Derek hallotta, ahogy kinyílik a hűtőszekrény ajtaja, és
az illető elkezd rámolni. – Visszategyem az akkukat a fagyasztóba? – kérdezte fennhangon
Adam.
Dereknek eszébe jutott, hogy netán szól Adamnek, röviden bevallja, miben sántikált,
majd a haverja segítségével eltűnik. Lehet, hogy Adam kicsit berág, de tuti nem árulja el a
szüleinek. Még mielőtt azonban dönthetett volna, Adam már felfelé tartott a pincéből,
viszont a lámpa égve maradt. Lehet, hogy újra lejön majd. Derek valamennyire ki tudta
venni, mi zajlik a feje fölött.
– Drágám, feküdj csak le, mi majd kipakolunk – mondta Mr. Langley.
– Lehet, hogy reggelre jobban érzem majd magam – szabadkozott Mrs. Langley.
 – Na ja. Mindegy. Esetleg Adammel kettesben elmegyünk, te meg, ha gondolod,
utánunk jöhetsz. Micsoda időzítés!
– A francba is! Szerinted szándékosan lettem rosszul?
– Mindjárt megyek én is – zárta le a veszekedést Mr. Langley. Ha ők ketten
elvonulnak, okoskodott magában Derek, csak Adamre lesz gondom. Ha pedig ő is
lefekszik, megvárja, amíg mindannyian mélyen alszanak, feloson az alagsorból, beüti a
riasztó kódját, és lelép. Feltéve, hogy időközben Penny mégse szabadul el hazulról, és
nem jön át. Basszus, remélhetőleg nem így lesz!
– Ki a franc ez? – szólalt meg Mr. Langley.
Derek egy pillanatig azt hitte, rá gondol. Hogy a fenébe hallotta meg?
De nem, valaki érkezett kocsival. Kerékcsikordulás, aztán ajtócsapódás.
Basszus, ugye nem váratlan látogatók?
– Nem tudom, kik azok – mondta Adam.
Derek mintha lépéseket hallott volna odakint, majd Mr. Langley hangját, valószínűleg
miután már kinyitotta a bejárati ajtót.
Úgy tűnt, valaki be is jött, de lehet, hogy ketten voltak.
Alig kivehető beszélgetés szűrődött csak le a pincébe. – Hogy ki maga? – értetlenkedett
Mr. Langley.
Aztán valaki másnak a hangja hallatszott, de csak mondattöredékek. Végül egyetlen
szó, tisztán: – Kár. – Aztán: – A kurva anyád!
Akkor dördült az első lövés. Adam felüvöltött: – Apa!
– Albert. Mi történt? – szólt Mrs. Langley, messziről, talán az emeletről.
Aztán ismét Adam: – Anya, ne gyere le…! Akkor dördült a második lövés.
Valami – vagy valaki – lezuhant a lépcsőn.
Aztán futó lépések dobaja. Legalább két ember tartott őrült futással a ház hátsó része
felé. Alig pár másodpercig tartott.
Akkor hallotta Derek a harmadik lövést, majd valaki lebukdácsolt az alagsorba vezető
lépcsőn a fordulóig.
Azután nagy csönd támadt.
Derek remegett. Szinte összekoccantak a fogai. Újra lépéseket hallott, most már viszont
lassú, nyugodt, kimért lépéseket. Valaki elindult lefelé a lépcsőn, menet közben
megtorpant, majd lejött az alagsorba. Derek nemigen hallotta az illető mozgását a
betonpadlóra fektetett padlószőnyeg miatt, azt viszont érzékelte, hogy valaki van odalent.
Az, aki lőtt. A gyilkos. A kanapé túloldalán, alig pár lépésnyire tőle. Az illető gyorsan,
lihegve kapkodta a levegőt.
Derek összeszorította az ajkát, hogy elfojtsa a reszketést. Csak meg ne hallja a
fejemben lüktető vért, fohászkodott magában.
Aztán az illető felment, és lekapcsolta a villanyt. A bejárati ajtó kinyílt, majd
becsukódott. Aztán a kocsiajtó ugyanúgy kinyílt, és bevágódott. Végül a kerekek
gördülései lehetett kivenni.
Derek mintegy öt percig várt, mielőtt előmerészkedett a kanapé mögül. Átvágott a sötét
helyiségen, majd felosont a lépcsőn a hátsó ajtóhoz. Épp annyi holdfény szűrődött be az
ablakon, hogy látta Adam testét, szétterpesztett lábbal, feje alatt feketéllő vértócsával.
Derek óvatosan átlépte a holttestet. Remegett a keze, ahogy elfordította a zárat, és
kinyitotta az ajtót. Majd elfutott, bele az éjszakába.
 1. fejezet
Aznap este, amikor megölték a szomszédainkat, Langley-éket, semmit sem hallottunk.
Meleg, párás éjszaka volt, így aztán becsuktuk az összes ablakot, és a légkondit
nyomattuk, ahogy csak bírta. Még így se sikerült 24 fok alá csökkenteni a házban a
hőmérsékletet. Július vége volt, és már egy hete szenvedtünk a kánikulától. A hőmérő
higanyszála szinte mindennap elérte a 35 fokot, kivéve szerdán, amikor 37 és fél volt. Bár
a hét elején esett némi eső, hasztalan. Még napnyugta után se nagyon süllyedt 30 fok alá a
hőmérséklet.
Péntek lévén, akár tovább is fenn maradhattam volna, sőt, elképzelhető, hogy fenn is
voltam, amikor történt, de másnap dolgoznom kellett. Az eső miatt pár helyen elmaradtam
a kerti munkákkal, ezért Ellen és én viszonylag korán lefeküdtünk, fél tíz-tíz körül. Még
ha fenn is maradunk, valószínűleg tévézünk, úgy meg végképp nem hallunk meg semmit.
Langley-ék nem közvetlen szomszédok voltak. A főútról lefordulva övék az első ház a
közös bekötőút mentén. A mi házunk mintegy 40-50 méterrel beljebb van az övékéhez
képest. Minket nem látni a főútról. New York államnak ezen a részén, Promise Falls
külvárosában meglehetősen távol állnak egymástól a házak. A fák között kivehető
Langley-éké, de soha nem hallatszottak át a kerti mulatságaik, illetve ha netán zavartam
őket a fűnyírással, sosem tették szóvá.
Szombat reggel fél hétkor keltem. Ellen, akinek aznap nem kellett bemennie a suliba,
felébredt, ahogy felültem az ágyban.
– Aludj sokáig! – szóltam oda neki. – Nem muszáj felkelned. – Én viszont
kikászálódtam, majd az ágy lábánál heverő könyvre tévedt a tekintetem. Biztos Ellen
olvasgatta, mielőtt eloltotta a lámpát előző este. Az éjjeliszekrényén egész kupac hasonló
könyv tornyosult. Bizony sokat kell olvasni, ha az ember irodalmi fesztivált szervez az
iskolájában.
– Hagyd csak – hangzott a beletörődő válasz. Arcát a párnába fúrta, és szorosabbra
húzta magán a takarót. – Főzök kávét. Úgyis felébresztenél, amikor öltözöl.
– Hát, ha már felkelsz, jólesne pár tojás – ragadtam meg a lehetőséget. Ellen dörmögött
valamit a párnába. Nem értettem pontosan mit, de nem hangzott túl barátságosan. – Ha jól
értettem, hogy semmi akadálya – folytattam –, pár szelet bacont is piríthatnál.
Felém fordult. – Működik valahol rabszolga-szakszervezet? Szívesen belépnék.
Felálltam, és az ablakhoz mentem. Eltekertem a reluxát, hogy beengedjem a kora
reggeli napfényt.
– Jaj, istenem. Muszáj? – panaszkodott Ellen. – Ne csináld ezt, Jim!
– Úgy néz ki, ma is hőség lesz – mondtam, de a redőnyhöz nem nyúltam. – Titkon
abban bíztam, hogy esni fog. Úgy lett volna kifogásom.
– Belehalnának a megrendelőid, ha csak egy héttel később nyírnád le nekik a
füvet? – kérdezte Ellen.
– Drágám, egyheti munkáért fizetnek – magyaráztam. – Inkább bevállalom a
szombatot, csak hogy ne kapjak kevesebbet.
Ellen erre nem tudott mit mondani. Éppenséggel nem éheztünk, ugyanakkor nem
szívesen mondtunk le semmilyen bevételi lehetőségről. A fűnyírás pedig, különösen az
országnak ezen a részén, bizony szezonális munka volt. Tavasztól őszig lehetett dolgozni,
kivéve ha az ember felszerelt a kocsija elejére egy hólapátot, hogy télen kocsibeállókat
tudjon takarítani. Magam is már mióta kerestem a megfelelő, hókotrásra alkalmas
fémlapot. Kemény telek szoktak lenni errefelé. Pár évvel ezelőtt Oswegóban az első
emeletekig állt a hó.
Még csak néhány éve csináltam a fűnyírást, és muszáj lett volna valahogy növelni a
bevételt. Ráadásul nem is nevezném álmaim munkájának, nem beszélve arról, hogy
fiatalként végképp nem ilyesmiről ábrándoztam, viszont annál mindenképp jobb volt, mint
amit legutóbb otthagytam.
Ellen hosszan sóhajtott, majd ledobta magáról a takarót. Önkéntelenül is – és ez
nemegyszer előfordult – az éjjeliszekrény felé nyúlt, ahol egykor a cigijét tartotta, de most
semmit se talált, mivel évekkel ezelőtt leszokott már a dohányzásról. – Őfelsége reggelije
tálalva – nyögte. Kihajolt az ágyból, és felvette a padlóról a könyvet. – Elképesztő, hogy
ez valamikor bestseller volt – mondta. – Nehezen bírom elképzelni, hogy egy gabonáról
szóló regény izgalmas legyen. Nem véletlenül játszódik sok könyv cselekménye a
városban. Sok az ember. Szereplők, tudniillik.
Elindultam a fürdőszoba felé, de pár lépés után a hátamhoz kaptam.
– Minden rendben? – érdeklődött Ellen.
– Persze. Csak tegnap megerőltettem. Biztos meghúzódott, amikor a lengőkaszát
használtam.
– Túl öreg vagy te már ehhez, Jim – jegyezte meg Ellen, miközben belebújt a
papucsába, és magára öltötte a köntösét.
– Kösz, hogy emlékeztetsz rá.
– Fölösleges. A fájó hátad is megteszi. – Kicsoszogott a szobából, én meg elmentem
megborotválkozni.
A tükörben jól megnéztem magam. Borostás arcom kicsit leégett. Általában használtam
naptejet, illetve hordtam kalapot, de két nappal korábban olyan döglesztő meleg volt, hogy
a kocsimban hagytam a kalapot, a naptej meg valószínű semmit sem ért az izzadság miatt.
Azért negyvenkét évesen még nem néztem ki olyan rosszul, és bár fáradtnak éreztem
magam, jobb formában voltam, mint két évvel ezelőtt, amikor egész nap egy légkondis
Grand Marquis-ban ülve kocsikáztam fel-alá Promise Fallsban, és az ajtókat nyitogattam
egy seggfejnek. Kis nyikhaj voltam nulla önbecsüléssel. Több mint tizenhárom kilót
leadtam, és a felsőtestem kezdett újra megerősödni tíz év semmittevés után, és végre ismét
jól aludtam. Ezt nagyrészt annak köszönhettem, hogy esténként hullafáradtan értem haza.
Viszont a reggeli felkelés gyakran nehezen ment. Mint ma is.
Mire leértem a konyhába, a piruló bacon illata belengte az egész házat. Ellen épp a
kávét töltötte ki két csészébe. A helyi lap, a Promise Falls Standard szombati kiadása a
konyhaasztalon feküdt. Nem volt már összetekerve, így el tudtam olvasni a főcímet.
– A barátunk még mindig a régi – jegyezte meg Ellen, miközben elkevert pár tojást egy
tálban.
„A polgármester anyaotthonban randalírozott” kezdődött a tudósítás.
Majd így folytatódott: „ígérete szerint legközelebb sütit visz majd nekik.”
– Hihetetlen. Ez a pali tényleg nem változik – mondtam, és kezembe vettem az újságot.
Elolvastam az első pár bekezdést. Megtudtam, hogy Promise Falls polgármestere, Randall
Finley csütörtök este váratlan látogatást tett egy, az önkormányzat által alapított
menhelyen, ahol az újszülöttjeikkel egyedül maradt anyáknak nyújtanak segítséget, hogy
talpra állhassanak. Még az előző polgármester harcolta ki ezt, viszont Finley mindig is az
adófizetők pénzének eltékozlását látta az egészben. Bár az igazat megvallva, Finley szinte
mindenre így tekintett, kivéve ha a szolgálati autójáról és a sofőrjéről volt szó. Ezekre
szüksége is volt, hiszen különös tehetsége volt az iváshoz, illetve pár évvel korábban el is
ítélték ittas vezetésért.
A tudósítás szerint Finley épp a városban furikáztatta magát, benézett pár
szórakozóhelyre az önkormányzati ülést követően, majd útban hazafelé arra utasította a
sofőrjét – feltételeztem, hogy Lance Garricket, de ez nem derült ki –, hogy álljon meg.
Finley addig dörömbölt az otthon ajtaján, míg az igazgató, Gilliam Metcalfe meg nem
jelent. A nő megpróbálta megakadályozni, hogy a polgármester bemenjen, utóbbi azonban
erővel bejutott, és elkezdett üvöltözni: „Ha, teszem azt, kis önmérsékletet tanúsítottatok
volna, nem lennétek ekkora szarban, libuskáim.”
A cikk végül idézi Metcalfe szavait, amelyek szerint az eset azzal ért véget, hogy a
polgármester elhányta magát az előtérben.
– Ez még Finley-től sem kis teljesítmény – szóltam oda Ellennek.
– Úgy beszélsz, mintha visszavágynál. Szerinted visszavenne?
Túl fáradt voltam ahhoz, hogy valami frappánsat válaszoljak. Belekortyoltam a
kávémba, majd tovább olvastam a beszámolót. Amikor péntek reggel különböző
híresztelések láttak napvilágot, a polgármester azonnal tagadott mindent. Nem lehetett
eldönteni, hogy csak simán hazudik, vagy elfelejtette a történteket. Azonban délutánra,
amikor már minden ellene felhozható bizonyíték – köztük a hányás nyomát viselő szőnyeg
is, amelyet Gilliam Metcalfe a városháza lépcsőjére terített – egyértelművé tette a
helyzetet, Finley elismerte tettét.
„Mélyen sajnálom”, írta egy közleményben, hogy ne kelljen személyesen találkoznia a
sajtóval, „a tegnap este a Swanson House-ban tanúsított viselkedésemet.” Az otthont
Helen Swanson tiszteletére nevezték így, ugyanis az egykori önkormányzati képviselő a
női egyenjogúság élharcosa volt. „Különösen feszült voltam a képviselőtestületi ülést
követően, így elképzelhető, hogy a kelleténél több frissítő italt vettem magamhoz.
Továbbra is elkötelezett híve maradok a Swanson House-nak, és kérem az ott élők
bocsánatát. Ígérem, legközelebb inkább sütit viszek, nem rókát.”
– Ez rá vall – mondtam. – Valami poénos a végére. Legalább nem tett úgy, mintha mi
sem történt volna. Biztos túl sok szemtanúja volt az esetnek.
Ellen vett három tányért, megpakolt kettőt három szelet baconnal, két tükörtojással és
pár szelet pirítóssal, majd mindezt a konyhaasztalhoz hozta. Leültem, és bekaptam egy
adag sós, zsíros bacont. Elképesztően finom volt.
– Mmmm.
– Ezért tartasz, mi? – jegyezte meg Ellen. – Hogy reggelit készítsek.
– Vacsorát is elég ügyesen csinálsz – feleltem.
Átnyúlt az asztalon, és kihúzta az újságkötegből az életmód részt. Kortyoltam egyet a
kávéból, majd tovább majszoltam a tojást, a bacont meg a pirítóst. Hogy legyen elégetni
való energiám.
– Egész nap dolgozol? – érdeklődött Ellen.
– Szerintem nem sokkal dél után végzünk. Az eső miatt kis csúszásban voltunk, de
tegnap már jól álltunk. – Általában hét-nyolc kertet tudtunk rendbe tenni reggel nyolc és
délután öt között, még úgy is, ha földmunka is adódott. Kicsit tovább kellett akkor
dolgoznom, viszont többet is kaptam érte. Ellen többet keresett a tanítással, de nem
boldogultunk volna csak az ő fizetéséből. – Miért kérded? Van valami elképzelésed ma
estére?
Ellen megvonta a vállát. – Csak láttalak a múltkor, ahogy a festményeidet
nézegeted. – A kamrában lapult néhány porosodó vásznam, viszont egyiket sem sikerült
még befejeznem. Mivel nem feleltem, hozzátette: – Azon töprengtem, hogy vajon
elkezdesz-e újra festeni.
Megráztam a fejemet. – Kizárt. Csak nem tudtam eldönteni, hogy kidobjam-e a
képeket.
– Fejezd be! – mondta Ellen rosszallóan.
 A pirítós maradékával felitattam egy kevés tojássárgáját, majd bekaptam, végül
megtöröltem a számat. – Kösz, drágám – mondtam, majd csókot nyomtam a feje búbjára,
ahogy felálltam. – Te mit csinálsz ma?
– Olvasni fogok – mondta unottan. – Nem muszáj mindent elolvasni a meghívott
íróktól, de azért valamennyire illik ismernem a műveiket. Összefut velük az ember, és
tudni kell miről csevegni. Igazság szerint, az írók többsége kedves figura, csak rohadtul
igénylik a visszaigazolást és állandó megerősítést.
– Adott már valami életjelet magáról a munkatársam? – kérdeztem, miközben a
mosogatóhoz vittem a tányéromat.
– Úgy tűnik, muszáj lesz felébreszteni – mondta Ellen. – Azt hittem, a bacon illata
megteszi. Mondd meg neki, hogy még jut neki, és pár tojást is bekaphat.
Felmentem, és megálltam a fiam szobája előtt. Halkan bekopogtattam, majd arasznyira
nyitottam az ajtót. Láttam, ahogy nekem háttal fekszik a takarója alatt.
– Jó reggelt, Derek! Ébresztő!
– Ébren vagyok.

2. fejezet
Nem fordult felém. – Azt hiszem, ma nem tudok menni. Vacakul érzem magam.
Kitártam az ajtót, és bementem. A szobában a szokásos állapotok uralkodtak, mintha
bombatámadás érte volna. Ruhakupacok a padlón, fél tucat különböző edzőcipő szanaszét
szórva, számítógépes játékok és lemezek üres doboza, az egyik fal mentén íróasztal, rajta
nem egy, de három képernyővel, két billentyűzettel, illetve hat gépházzal az asztal alatt,
ide-oda tekergő zsinórok mindenfelé. Egy napon tuti felgyújtja a házat.
– Mi bajod? – kérdeztem. Derek ügyesen mímelte a legváltozatosabb betegségeket,
csak hogy ne kelljen iskolába mennie, viszont nem tartottam valószínűnek, hogy velem is
megpróbálna eljátszani valami hasonlót.
– Egyszerűen pocsékul érzem magam.
Ellen épp a szobánál járt, és meghallotta a beszélgetésünket. – Mi a
helyzet? – érdeklődött.
– Egyszerűen nem érzem jól magam – válaszolta.
Ellen bement, leült az ágy szélére, Derek homlokára próbálta tenni a kezét, de az
elfordult, így nem lehetett hozzáférni.
– Most mi van? Csak hadd nézzem meg, nincs-e lázad!
– Nincs – mormogta Derek, de az arcát továbbra sem mutatta. – Nem lehetne egy napot
kihagynom? Elvégre szombat van, nem?
– Csak emlékeztetnélek, hogy hétfőn és kedd délelőtt se kellett dolgoznod az eső
miatt – jegyeztem meg. – Egyszer fenn, egyszer lenn. Délre úgyis végzünk. Csak
Simpsonékhoz meg Westlake-ékhez megyünk, illetve a hogy-is-hívják nőhöz, akitől a
számítógépet kaptad. Tudod, akinek az a szőrös malac kinézetű macskája van.
Egyvalamit érdemes tudni Derekről. Alapvetően rendes gyerek, és jobban szeretem,
mint azt ki tudom fejezni, de néha bizony alaposan kiakaszt. Külön érzéke van ahhoz,
hogy a kötelességei alól minél agyafúrtabb kifogásokkal bújjon ki. Gyűlöli az iskolát, és
nemegyszer hozott már hülye döntést az életében. Csak hogy néhányat megemlítsek: pár
évvel ezelőtt a haverjával, Adammel a hátsó kertben petárdáztak. Már egy hónapja nem
esett eső, és elég lett volna akár egyetlen szikra, hogy felgyújtsa az egész kócerájt. Azt
hittem, kitekerem a nyakát. Vagy ott van az az eset, amikor elment kocsikázni egy tizenöt
éves sráccal, aki lenyúlta az apja MG-jét – se szülői engedély, se jogosítvány –, és
nekirongyolt egy fának. Hál' istennek senkinek nem lett bántódása, kivéve természetesen a
kocsinak. Meg eszembe jut, amikor egy másik barátjával a fejükbe vették, hogy az
ereszeken felmásznak a sulijuk tetejére, mintha nindzsák lennének. Esetleg ha csak úgy
ellettek volna, senki nem vette volna őket észre, de ők inkább az iskolaépület egyes
szárnyai közötti kétméteres réseken vetették át magukat. Kész csoda, hogy nem zuhantak
le.
– Egyik ugrás se volt gázos – mondta később Derek, mintha ez szerinte kielégítő
magyarázat lenne.
Akkora ricsajt csaptak, hogy az éjszakai portás kihívta a rendőröket. Megúszták egy
dorgálással, ami leginkább annak volt köszönhető, hogy ténylegesen semmit nem
rongáltak meg. Tajtékoztam, amikor meghozták a zsaruk a fiamat.
– Még egy ilyen mutatvány, és kereshetsz magadnak egy másik helyet, ahol ezt
eltűrik! – ordítottam dühömben.
Ezt a kijelentésemet később megbántam. Nem gondoltam komolyan, hogy ha
legközelebb valami baromságot csinál, az lesz az utolsó dobása. Igazság szerint, a
kamaszok sok idióta dolgot művelnek, de akkor is ki kell állni mellettük. Elvégre erre
nevez be az ember, amikor felcsap szülőnek.
Ha Derek tényleg rosszul érezte magát, nem akartam ráerőszakolni, hogy egész nap
füvet nyírjon a kánikulában. Mindenesetre felmerült bennem, hátha más természetű baja
van.
– Másnapos vagy? – kérdeztem. Nem gondolom, hogy durva kérdés volt. Nem egész
egy hónappal korábban találtam egy hatos karton sört a szerszámoskamra falának
támasztott pár leselejtezett ablak mögé rejtve.
– Nem – csattant fel, majd hirtelen ledobta magáról a takarót, és egyetlen lendülettel
kipattant az ágyból. Még az anyjának is nekiment. – Rendben, megyek. – Ellennel
mindketten meglepődtünk, hogy még rajta volt a farmerja és a póló, amiben előző nap
volt. Már nyúlt is a bakancsa után, ami egy pár edzőcipő mellett hevert. – Szarul vagyok,
de mindegy. Kit érdekel?
Ellen felém sandított, derítsem ki, mi baja, de én csak vállat
vontam. – Remek – mondtam.
– Van pirított bacon – jegyezte meg Ellen. – Esetleg kérsz melléje…
– Nem vagyok éhes – vágott a szavába Derek.
Ellen felállt, és értetlenkedve széttárta a karját. – Ahogy akarod – mondta, és kiment.
– Kint várlak a furgonnál – szóltam oda, és én is távoztam. Becsuktam magam mögött
az ajtót.
Ellen a folyosón várt. – Szerinted másnapos? – kérdezte.
Megráztam a fejem. – Nem hiszem. Viszont ha az, megérdemli, hogy már kora reggel a
zajos fűnyírót kelljen tologatnia.
Megmostam a fogamat, és bevettem egy gyerekeknek való aszpirint, mert Ellen hallotta
valami orvostól a tévében, hogy az ilyenkor jót tesz. Aztán kimentem. Alig volt
légmozgás, és előre tudtam, hogy perzselő hőség lesz.
Van egy kis épület a ház mögött, amit én kamrának hívok, holott valójában két kocsi
számára alkalmas garázs egy méretes ajtóval. Itt áll a munkapadom, illetve itt tárolom a
szerszámaimat. Az évek során szinte semmiért összeszedtem vagy fél tucat használt
fűnyírót, amiket aztán üzemképes állapotba hoztam, így ha a két gép közül, amit általában
magunkkal vittünk, az egyik bekrepált, mindig volt tartalék. Ugyanakkor csak egyetlen
fűnyíró traktorom volt, egy John Deere márkájú, aminek a zöld-sárga festése már jócskán
megfakult a napon. A kis jószág a platós Fordomhoz csatlakoztatott utánfutón pihent. A
kocsi ajtaján az általam végzett tevékenységre utaló felirat, egy telefonszám és a nevem:
Jim Cutter.
Gyorsan ellenőriztem, megvan-e minden szükséges holmi: sövényvágó,
hosszabbítókábel, négy piros kanna a fűnyírókba való sima benzinnel, illetve egy ötödik a
kézi szegélyvágóba és levélfújóba való keverékkel. Utóbbit utáltam használni az irtó
lárma miatt, amit csapott – mint valami földet érő repülőgép –, de ezerszer gyorsabban le
lehetett takarítani egy kocsibeállót vagy járdát a ráhullott nyesedéktől, mint seprűvel. Ha
több helyen is várták az embert, igenis számított a gyorsaság. Nem beszélve arról, hogy
miután ide-oda toltam a fűnyírót és forgattam a szegélyvágót, végképp nem kívántam
kézzel felsöpörni.
Bekukkantottam az utastérbe, hogy megvannak-e a kesztyűink, illetve a fülvédőszerű
pántok, amik valamennyire megvédtek a halláskárosodástól. Benéztem a kesztyűtartóba is,
hogy ellenőrizzem a lengőkaszába való pót damilköteget, arra az esetre, ha elszakadna az
eredeti.
Éreztem, hogy valami hiányzik. Nem jöttem rá, mi. Akkor meghallottam, ahogy a
konyhából nyíló hátsó ajtó kinyílik és becsukódik. Ellen hozta a kis hűtőtáskát, benne a
már előző este elkészített ebédünkkel. Rámosolyogtam, és elvettem a ládát.
– Mi a helyzet Derekkel? – érdeklődtem.
– Igyekszem nem az útjába kerülni – válaszolta. – Ha még marad erőtök, elmehetnénk
valahova. Esetleg Albanybe, vásárolni ezt-azt.
– Vásárolgatni. Jó ötlet. – Ez nem hangzott túl őszintén.
Ellen rosszallóan nézett rám. – Vagy beülhetünk valahova vacsorázni. Esetleg moziba
is mehetünk. Nemrég jött ki Bruce Willis legújabb filmje, Nagyon-nagyon-nagyon drágán
add az életed, vagy valami ilyesmi. Muszáj egy kicsit elszakadnom ettől a sok
irodalomtól.
Semleges vállrándítás volt a válaszom. – Meglátjuk, hogy haladunk. A vacsora jól
hangzik. A vásárlás már kevésbé.
– Neked is szükséged lenne legalább egy kis szabadságra ezen a nyáron. Még a július
4-i hétvégén is melóztál. Rábízhatnád Derekre a dolgokat. Van jogosítványa, tudja vezetni
a kocsit. Annyit csinál meg, amennyivel egyedül is boldogul, másnap meg majd
bepótoljátok az esetleges elmaradást, ideje egy kis felelősségre nevelni. Jót tenne neki.
Felmehetnénk Montrealba, hallgathatnánk egy kis jazzt, vagy valami ilyesmi.
Ez már tényleg jól hangzott, de én csak annyit mondtam: – Majd meglátjuk.
– Majd meglátjuk, majd meglátjuk. Ezt írják majd a sírodra is. – Épp akkor jelent meg
Derek, amikor Ellen megfordult. Szó nélkül mentek el egymás mellett. Dereknek a
szemébe lógott a haja, és egyenesen a kocsihoz ment.
– Hát akkor, indulás! – Ellen a szemét forgatta, amolyan jókívánságként.
Ahogy beszálltam, odaszóltam Dereknek: – Akarsz vezetni? – Megrázta a
fejét. – Feltételezem, nem is reggeliztél. Megálljunk útközben valahol? McMuffin vagy
valami? Fánk? Kávé?
Ismét csak a fejét rázta.
– Hát, jó – mondtam, és beindítottam a motort. Egyelőre lehúztam az ablakokat, hogy
aztán később bekapcsoljam a légkondit. Egyesbe kapcsoltam, és lassan felengedtem a
gázpedált. Ahogy felgyorsultunk, az utánfutó a kis traktor és egyéb holmi súlya alatt
zötykölődni kezdett, A bekötőút felénél tarthattunk, amikor megpillantottuk Langley-ék
házát. Észrevettem a Saabot a bejárati ajtónál, illetve Donna Acura szedánját is.
– Úgy tudtam, nyaralni mentek – jegyeztem meg.
– Mi? – kapta fel a fejét Derek.
– Ott áll a kocsijuk. Úgy tudtam, elutaztak. Stowe-ba, vagy legalábbis abba az irányba.
Derek felém pillantott. – Ezek szerint mégse.
 – Nem azt mondta Adam, hogy egy hétre mennek? Tegnap este nem azért mentél át,
hogy elköszönj?
– Lehet, hogy lefújták, miután eljöttem – mondta Derek. Nem nézett Langley-ék háza
felé, inkább kibámult az ablakán.
– Csak annyi, hogy meglepő. Lefoglalod egy hétre a szállást, aztán mégse
mész. – Derek szótlan maradt. – Lehet, hogy Albertnek közbejött valami, egy újabb ügy,
ezért fújták le az utolsó percben az utat. Gondolom, ez előfordul, ha büntetőügyvédként
dolgozik az ember. – Derekre sandítottam. – Mármint, nem ő büntet, ő csak képviseli a
bűnözőket. – Régi vicc. Csak mintegy százszor sütöttem már el.
Mivel Derek nem reagált, kicsit hangosabban hozzátettem: – Igen, apa, biztos ez
történhetett. – Majd ismét halkabban: – Azt mondod, fiam? – Aztán ismét
hangosabban: – Szerintem igen. Te sosem tévedsz ilyen dolgokban, apa.
– Hagyj békén, apa! – szólalt meg végre Derek halkan. Felhajtottunk az autópályára,
majd jobbra soroltam. Észak felé tartottunk, Promise Falls irányába. Átlagos méretű város,
amelyben az összes gyorséttermi lánc képviselteti magát, van elektronikai szaküzlet,
barkácsáruház, többtermes mozi, illetve valamennyi jelentős autókereskedés megtalálható
itt, kivéve a felsőkategóriás márkáké, mint például a BMW. A város északi felében van a
főiskola, így érthető, miért van Volvo-szalon is.
Elhagyva az újabb építésű külvárosi részeket, az ember a régi belvárosba ér, ami a
százéves épületeknek meg szellős telkeknek köszönhetően patinásnak mondható. Mindez
egyébként jellemző ebben az államban és a közeli Vermontban. Nagyra nőtt fák, főutca
sok kiskereskedővel, akik még a WalMart megjelenése után is talpon maradtak. Utóbbi
érkezése Randall Finley polgármester úrnak köszönhető. Egyszerűen legyintett azokra az
aggodalmakra, amelyeket a helyi vállalkozásokat tömörítő szervezet fogalmazott meg a
cégóriás tervezett letelepedése kapcsán. Szerinte nem árt egy kis piaci verseny; hogy nem
elég jópofának és kedvesnek lenni, hanem a vásárlóknak a pénzükért igenis értéket kell
kapniuk.
Finley annyi embert bántott meg a városban, hogy egyszerűen nem fért a fejembe,
hogyan választották meg újra. Úgy tűnt azonban, volt valahol egy választókerület, ahol
tetszett, amikor a polgármester nekiment a szakszervezeteknek, az állítólagos
érdekcsoportoknak és azoknak, akikről el tudta hitetni, hogy nem az általa hangoztatott
erkölcsi normák szerint éltek. Tudtam, hogy vannak Promise Fallsban olyanok, akiknek
tetszett, ahogy Finley berontott az anyaotthonba, kiosztotta az ott élőket, majd nyomát is
hagyta a látogatásnak.
– Szóval, mit csináltál végül tegnap este? – kérdeztem meg Derektől, hátha szóra bírom
valahogy. – Nem hallottam, mikor jöttél meg. Korán kidőltem, és úgy aludtam, mint egy
darab fa. Találkoztál Pennyvel?
Körülbelül egy hónapja járt Penny Tuckerrel, és bár még csak párszor futottunk össze,
aranyos lánynak tűnt. Csak sejtettem, milyen megjegyzéseket tehettek a gimis fiúk a háta
mögött.
– Nem engedték el a szülei.
– Miért? Mit csinált?
– Összetörte a kocsit.
– Csúnyán?
– Nem.
– Hát akkor?
– Csak a lökhárítót.
– Minek ment neki?
– Egy villanyoszlopnak.
– Neki kell kifizetnie a javítást?
 – Nem tudom.
Basszus, olyan volt, mint a foghúzás. És akkor észrevettem valami különöset a fiamon.
– Mióta nem hordod a fülbevalód? – kérdeztem meg tőle. – Azt a kis békejelet.
A bal fülcimpájához nyúlt, ahol egy apró lyuk volt látható, viszont a fülbevaló eltűnt.
Derek megrándította a vállát. – Passz. Biztos kiesett valahol. Már egy ideje elhagytam.
Simpsonséknál kezdtünk. Közepes méretű telkük van, semmi domb vagy trükkös rész.
Megengedtem Dereknek, hogy kezelje a traktort, mivel tudtam, hogy azt úgyis szereti
vezetni. Gondoltam, ha valami kedvére való feladatot kap, jobban érzi majd magát. Én a
szegélyvágóval indítottam, majd elővettem az egyik fűnyírót, hogy a traktor által hozzá
nem férhető helyeket is elérjem.
Mrs. Simpson hozott egy-egy pohár vizet, amit hálásan elfogadtunk. A konyhaablakon
keresztül láttam a férjét, aki enyhén rosszalló tekintettel figyelt minket. Ismertem az
ilyenfajta figurákat. Napszámosok voltunk, és magunknak kellett volna hozni vizet, vagy
legalábbis a kerti csapból inni, mint valami golden retrieverek, ha netán megszomjaznánk.
A férjével ellentétben Mrs. Simpson nem volt ilyen szar alak.
Végül csak le kellett fújni az ösvényről a nyesedéket, amit Derekre bíztam. Alig egy
óra alatt végeztünk, és épp indulni készülődtünk, amikor odajött hozzánk egy vézna
kölyök, aki körülbelül Derekkel egyidős lehetett. Vékonyszálú, fekete haja volt, a bőre
pedig olyan fehér, mintha egész nap a hűtőszekrényben napozott volna. Rövidnadrágján
legalább tucatnyi zsebet láttam. Odalépett hozzám.
– Felvenne? – kérdezte, és a kezembe adott egy szórólapot a kötegből, amit fogott.
Elolvastam a papírlapot: „Stuart Yost – mindent vállal.” Alatta pedig egy telefonszám.
– Bocs, haver – mondtam, miközben Dereknek adtam a szórólapot, aki begyűrte a
kesztyűtartóba. – Itt a fiam, aki segít nekem.
– Csak a nyár hátralevő részére keresek valami munkát – folytatta.
– Mindjárt vége a júliusnak, Stuart. Nem késő egy kicsit most nekiállni? Még egy
hónap, és kezdődik a suli.
– Volt egy melóm, de befuccsolt – magyarázta, majd vállat volt. – Mindegy, azért
köszönöm.
Miután odébbállt, odaszóltam Dereknek: – Ismered esetleg valahonnan?
Szótlanul megrázta a fejét. A hangulata semmit nem javult. Vajon mi baja lehet,
töprengtem magamban. Netán megint összetörtek egy MG-t? Vagy újból valami magas
épületen ugráltak az egyik haverjával, esetleg a rendőrőrs tetején, nem pedig az
iskolájukon? Vagy levelesláda-baseballozni volt a környéken éjszaka? Utóbbihoz elég egy
ütő, labdának pedig a postaládákat használja az ember.
Emlékszem rá, hogy valamikor még én is csináltam hasonlót. Kamaszéveim végén sok
mindent megengedtem magamnak.
Viszont ha valami komolyabb galibába keveredett, és rajta is kapták, Ellen és én már
értesültünk volna róla.
A következő állomás a nő volt a szőrös disznó kinézetű macskával. Agnes
Stockwellnek hívták. Legutóbbi látogatásunkkor felajánlotta, hogy Derek elviheti azt a
régi számítógépet, ami a garázsában porosodott már lassan egy évtizede. A fiáé, Bretté
volt, aki a Thackeray College-ba járt, és utolsó évesként tragikus körülmények között
leugrott a városnak is nevet adó Promise Fallsról. A nő nem használt számítógépet, a
fiáéhoz pedig annak halála óta nem nyúlt.
– Nemigen értek az ilyesmikhez – magyarázta. Legutóbb nyitva volt a garázs ajtaja, és
Derek – aki gyűjti a leselejtezett hardvereket, hogy aztán Adammel, saját kedvtelésből,
saját gépeket rakjanak össze – észrevette a készüléket az egyik polcon. Mrs. Stockwell,
akinek a férje egy évvel a fiuk öngyilkossága előtt halt meg, örömmel odaadta Dereknek.
 Nála több teendőnk akadt, mert számos virágágyása volt, amiket nehéz kerülgetni a
traktorral. Így aztán mindketten fogtunk egy-egy fűnyírót, és nekiláttunk. Mrs. Stockwell
még Mrs. Simpsonon is túltett a jutalommal. Épp akkor hozta ki a limonádét, amikor
elővettem a lengőkaszát, hogy elvégezzem a finommunkálatokat. Mindketten ledöntöttük
az üdítőt. Derek még meg is köszönte.
A hőmérséklet közelített a 35 fokhoz.
Már majdnem végeztünk, amikor meghallottam, hogy szól a telefonom, amit a
kocsiban hagytam. Félfenékkel beszálltam, és felvettem. Ellen volt az.
– Igen?
– Jobb, ha hazajöttök. – Éreztem valamit a hangján, mintha elfojtaná az érzelmeit.
– Mi történt?
– Valami gáz van Langley-éknél. Vagy fél tucat rendőrautó áll a házuk előtt, és
elkerítették a házat. És épp errefelé tart egy zsaru.
– Jesszusom! – mondtam. Derek, aki már szintén beszállt, rám nézett. – Mi a franc
történt?
– Nem tudom.
– Derítsd ki, aztán hívj!
– Már jártam a háznál egyszer, de nem árultak el semmit. Gondoltam, te többre jutsz a
városházán szerzett kapcsolataidon keresztül.
– Rendben. Máris indulunk. – Kinyomtam a telefont. – Zsaruk vannak Langley-
éknél – magyaráztam Dereknek.
Ő csak nézett rám.

3. fejezet
Még mielőtt odaértünk volna, érzékeltük, hogy valami történt. Mintegy fél
kilométernyire a házunktól már különböző jelzésű rendőrautók sorakoztak az autópálya
mindkét oldalán egészen a Langley-ékig, illetve a mi házunkhoz vezető bekötőútig.
Lelassítottam, ahogy behajtottam a kocsik sorfala közé. Azt hittem, tévesen, hogy majd
csak úgy megközelíthetem a saját otthonomat. Ha lehet, még több autó állta el az utat, és
pár rendőrtiszt épp sárga szalagot helyezett el a már amúgy is elkerített környéken.
Még vagy száz métert tudtam haladni, aztán kénytelen voltam félrehúzódni a kavicsos
padkára. A külvárosban semmiféle járda nem szegélyezte az utakat, viszont volt helyette
vizesárok, amibe, kellő körültekintés nélkül, könnyedén beleborulhattam volna a Ford
mögé akasztott utánfutóval.
Még mielőtt tisztességesen leparkoltam volna, Derek már kiugrott mellőlem, és
Langley-ék háza felé iramodott. Fogtam a slusszkulcsot, én is kiugrottam, és
megpróbáltam utolérni a fiamat, aki egész úton meg se szólalt.
A kocsibeállónál sikerült csak beérnem. Egy rendőr felemelt kézzel
fogadott: – Sajnálom, de nem mehetnek tovább.
A bekötőút végén levő házunk felé mutattam. – Ott lakom – magyaráztam. – Épp most
hívott a feleségem, hogy…
– Jim!
Ellen hangja a fickó háta mögül jött. Addig pár tiszttel beszélgetett, de amikor
észrevett, felénk futott. A zsernyák, aki eddig elállta az utunkat, oldalra lépett, és
átengedett. Ellenen farmer, edzőcipő és póló volt, a haja pedig meglehetősen rendezetlenül
állt. Úgy nézett ki, mint akinek nem sikerült időben elkészülnie, és ha ki is sminkelte
volna magát, az arcán végigcsorgó könny úgyis tönkretette volna az egészet.
Hozzám szaladt, átölelt, majd Derek után nyúlt, hogy őt is közelebb húzza magához.
– Ellen, mi a franc történik itt? – értetlenkedtem.
Szipogva nézett először rám, aztán Derekre, mintha az, amit épp készült elújságolni,
jobban meg fogja viselni a fiunkat, mint engem.
– Langley-ék – kezdte. – Tegnap este, valaki itt járt, és… – A szeme újra megtelt
könnyel.
– Ellen – szóltam a lehető leghiggadtabb hangomon. – Próbáld meg összeszedni
magad.
Vett pár mély levegőt, közben tovább szipogott, miközben mindkét zsebében
zsebkendő után kutatott. Mivel nem talált, a mutatóujjával törölte meg az orrát.
– Mindhárman meghaltak – mondta végül. – Albert, Donna és… – Megszorította Derek
karját. – Kisfiam, annyira sajnálom, Adam is.
Azt hittem, erre legalább reagál majd valamit. „Micsoda?” vagy „Ugye csak viccelsz?”
vagy egyszerűen „Ez nem lehet.”
Épp azon voltam, hogy tovább érdeklődöm.
Derek azonban egy szót se szólt. Ehelyett az ajka elkezdett remegni, és szinte azonnal
könnyek potyogtak a szeméből. Zokogva zuhant az anyja karjába. Úgy törtek fel belőle az
érzelmek, mintha már reggel óta kikívánkoztak volna belőle.

Cutter!
Ahogy felpillantottam, Barry Duckworthöt, a helyi rendőrkapitányság egyik
nyomozóját pillantottam meg, ahogy felém tartott. Hozzám hasonlóan a negyvenes évei
elején járt, és több alkalommal is keresztezték egymást az útjaink, amikor még a
polgármesternek dolgoztam. Szerettem azt hinni, hogy valamivel jobb formában voltam,
mint Barry, akinek az inge alól az öv fölött épp kilátszódott a szőrös hasa. Szinte teljesen
kopasz volt már, csak a feje tetejére borult pár szánalmasan keresztbe fésült hajszál. Az
ingét kigombolta a nyakánál, a nyakkendőjét meglazította, a felöltőjét pedig valószínűleg
a kocsijában hagyhatta. Túlságosan meleg volt ahhoz, de még így is izzadságfoltok
éktelenkedtek a hónaljában.
Mindig is tisztességes, egyenes fickónak gondoltam. Annak ellenére, hogy nem
tartottam közeli jó barátnak, számos estét töltöttünk el együtt az italaink mellett, és ez
jelent valamit errefelé.
– Barry – viszonoztam a köszöntést. Kezet nyújtott. Mindkettőnk tenyere rendesen
izzadt. – Mi történik itt?
Végigsimította csupasz fejét, mintha az izzadságot akarná felitatni. – Megbocsátasz, ha
előbb én teszek fel pár kérdést? Azután majd mesélek.
Ez azt jelentette, hogy első körben hivatalos lesz a beszélgetésünk. Részemről ez így
rendben is volt. – Persze – feleltem. Ellen és Derek elengedték egymást, és felénk
fordultak, hátha ők is megtudnak valamit.
– Ellent már kikérdeztem, de veled is szeretnék tisztázni pár dolgot. Tegnap este itthon
voltatok?
– Igen. Megjöttem a melóból, és nem is mentem már sehova. Teljesen kikészültem.
– Találkoztál tegnap este Langley-ékkel?
– Nem. – Majdnem hozzátettem, hogy a fiam igen, de gondoltam, Barry úgyis
elbeszélget majd vele.
– Esetleg hallottál valamit tíz óra körül? – folytatta.
– Semmit. Becsuktunk mindent, mert ment a légkondi.
 – És netán láttál valamit? Mondjuk fényszórókat? Megráztam a fejemet. – Sajnálom.
Jócskán odébb lakunk ám – mondtam, miközben a házunk felé mutattam.
– És te? – kérdezte Barry Derek felé fordulva.
– Mi? – rezzent össze a fiam. Kis áttetsző takonycsík látszódott az ajka fölött.
Elfordult, és az orrát beletörölte a pólójába, ami a délelőtti munkát követően még teli volt
apró fűszálakkal.
– Láttál vagy hallottál valamit tegnap este?
– Nem – válaszolt kurtán.
– Viszont találkoztál velük, nem? Mielőtt elindultak. Anyád mondta, hogy átmentél
elköszönni Adamtől, mielőtt a szüleivel elment volna egy hétre nyaralni.
Derek bólintott.
– Ez hány órakor történt?
Derek vállat vont. – Úgy nyolc körül. Esetleg egy kicsivel később. Akkor jöttem haza,
amikor elindultak.
Nyolckor? Egész este nem láttuk Dereket. Biztos még elment valahova. Valószínű
Pennyvel lógott.
Úgy véltem, most már mi is megtudhatunk valamit. – Barry, most már te is áruld el, mi
történt.
Fújtatott egyet.
Nem tágítottam. – Mindjárt itt lesznek a híradósok. Nekik aztán mondanod kell majd
valamit. Gyakorolhatsz velünk.
Egy pillanatig várt, aztán megszólalt: – Szinte kivégezték őket. Egy, de lehet, hogy két
elkövető. Még nem tudjuk. Tegnap este idejöttek, és lelőtték mindhármukat.
– Úristen! – mondtam.
Ellen belém karolt. – Atyavilág!
A ház irányába néztem. Ki-be járkáltak a helyszínelők. Néha váltottak egy-két szót, és
a fejüket rázták.
Barry folytatta: – Mr. Langley a bejárati ajtónál fekszik. Úgy néz ki, a feleségét akkor
lőtték le, amikor lejött az emeletről, hogy megnézze, mi zajlik odalent. A fiú pedig, Adam,
ugye? – Derekre nézett, hogy megerősítse. A fiam bólintott. – Szóval Adamet a hátsó ajtó
előtti lépcsőn lőtték hátba. Úgy fest, megpróbált elmenekülni. Körülbelül ide kapta a
lövést – magyarázta, miközben az ujjával megérintette a tarkóját a bal füle alatt.
Meg sem tudtam szólalni. A hőség ellenére kirázott a hideg.
– Nem értem – mondtam végül. – Azt hittem, elmentek. Nyaralni indultak, vagy
ilyesmi. – Derekhez fordultam. – Nem egy hétre mentek?
– De – válaszolt. Az arca még mindig könnyes volt.
– Valami baja volt az asszonynak – mondta Barry. – Elindultak, de görcsölni kezdett a
gyomra, vagy valami hasonló. Ez még nem tisztázott. Visszafordultak, és tíz körül Mr.
Langley felhívta az egyik titkárnőt az ügyvédi irodából. Elmagyarázta neki, hogy a
felesége rosszul érzi magát, ezért elhalasztják az utazást, de ha másnap reggel jobban érzi
magát, ismét nekivágnak. Időközben eszébe jutott az egyik ügy, aminek az aktáját át kéne
hozni, hogy tudjon vele dolgozni, s esetleg el is vinné magával, ha sikerül felkerekedniük.
– Értem – jegyeztem meg.
– Ennek megfelelően reggel kilenc körül átjött a titkárnő, bekopogott, de senki nem
válaszolt. Párszor újra megpróbálta. Arra gondolt, még alszanak. Felhívta Langley-ék
otthoni számát a mobilján, és hallotta a csöngést odabent, viszont senki nem vette fel. Ezt
elég gyanúsnak találta.
Figyelmesen hallgattuk.
 – Benézett a bejárati ajtó melletti ablakon. – Barry a ház felé mutatott, a széles ablak
irányába. – Látta Mr. Langley-t a földön, és Mrs. Langley-t valamivel hátrébb. Akkor
hívta a 911-et.
– Szegény – szólalt meg Ellen –, milyen szörnyű lehetett rájuk találni.
Barry folytatta: – Amikor Mr. Langley felhívta a titkárnőt, azt mondta, úgy 15
kilométerre járnak, így aztán nem sokkal tíz után már itthon lehettek. Feltételezzük, hogy
nem sokkal később követték el a gyilkosságot. Mindhárman az utazáshoz viselt
ruhájukban voltak még. Egyikükön sem volt pizsama, még az anyukán se. Ő volt az, aki
rosszul érezte magát, ezért nagy valószínűséggel gyorsan elkészült volna a lefekvéshez,
miután megjöttek. Még vissza se hordták a házba a holmijukat.
– Lehet, hogy nem is akarták – jegyeztem meg. – Ha úgy tervezték, hogy reggel újra
elindulnak.
– Igaz. Egyelőre a nyomozás elején járunk. Még sok a teendőnk. Mindjárt ideérnek a
helyszínelők.
Barry Derekhez fordult. – Adam jó barátod volt, igaz? – A fiam bólintott. – Mondott
valaha is olyat, vagy hallottál bármit, amikor náluk jártál, ami arra enged következtetni,
hogy valaki neheztelt rájuk? Hogy az apja netán aggódott valami miatt, hogy valaki
esetleg megfenyegette? Vagy valamilyen ügy, amin dolgozott? – Barry rám
sandított. – Sok büntetőeljárásban vett részt – magyarázta.
– Tudom. A minap olvastam egyről a lapokban. Valami bandák közti összetűzés? Az
egyik arc elverte a másikat, sőt meg is ölte, de Langley felmentette.
Barry bólintott. – Úgy bizony. A McKindrick-ügy.
– Arról én is olvastam – szólalt meg Ellen. – Tom McKindricknek hívták a srácot, aki
meghalt. Kamaszkorú volt, ugye?
Barry ismét bólintott, de nem mondott semmit. Hagyta, hadd beszéljen Ellen.
– A fejére kapott egy ütést, de Mr. Langley meggyőzte az esküdteket, hogy
tulajdonképpen ő maga provokálta az egészet, hogy a másik srác – hogy is hívják…?
– Antonio Colapinto – segítette ki Barry kicsit vonakodva, mintha valami olyasmit
árult volna el, ami nem köztudott.
– Az az. Szóval Albert meggyőzte az esküdteket, hogy Antonio Colapinto
tulajdonképpen önvédelemből cselekedett, amikor baseballütővel elintézte McKindricket.
Amikor felolvasták a felmentő ítéletet, a fiú apja, Colin McKindrick összeesett.
– Emlékszem, ott voltam – tette hozzá Barry.
– De aztán felkelt, és megfenyegette Albertet, igaz?
Barry ismét csak bólintott. – Azt mondta Mr. Langley-nek, ezért még megfizet a
szemétláda.
– Erről nem is tudtam – mondtam csodálkozva.
Barry Derekhez intézte a kérdést: – Hallottad, hogy Albert Langley, vagy akár a fia,
Adam erről beszéltek? Hogy netán aggódnak, ez a Colin McKindrick tényleg megpróbál
bosszút állni?
– Nem – válaszolt Derek álmatag hangon. – Semmi ilyesmiről nem
hallottam. – Bágyadtnak tűnt, és vontatottan beszélt. Bárki napszúrást kapna, ha egész
délelőtt a tűző napon kellene füvet nyírnia. Ha ehhez még hozzávesszük, mi történt
Langley-ékkel, nem csoda, hogy úgy tűnt, Derek menten összeesik.
A hóna alá nyúltam. Ellen a nevén szólongatta.
– Hozz egy kis vizet! – szóltam oda Barrynek. – A kocsimban találsz a hűtőládában.
Barry azonban nem mozdult, inkább odaszólt egy egyenruhás rendőrnőnek. – Vizet ide,
gyorsan! – A nő odaszaladt az egyik közelben álló furgonhoz, amelyben nyilván volt pár
palack víz. Odatámogattam Dereket a legközelebbi rendőrautóhoz, hogy nekidőlhessen. A
rendőrnő futtában csavarta le a kupakot, és máris nyújtotta a vizet. Meleg volt, de legalább
folyadék. Odatartottam Derek szájához, hogy igyon.
Ivott pár kortyot, aztán zihálva szünetet tartott.
– Muszáj bevinnünk, ott hűvösebb van – mondta Ellen. A házunk vagy száz méterre
volt. A rendőrnő felajánlotta, hogy elviszi Dereket kocsival. – Vele megyek – szólt oda
Ellen. Feltételeztem, azért hagyott egyedül Duckworth nyomozóval, hátha megtudok még
valamit.
– Úgy fest, nagyon megviselte – mondta Barry, ahogy elindultak a házunk irányába.
– Téged nem viselne meg? Megölik a legjobb barátodat az egész családjával együtt.
Barry egyetértőn bólogatott.
– Szóval ez az elképzelésed? – kérdeztem. – Hogy ez az eset összefügg azzal az üggyel,
amin Albert dolgozott? Elvittek valamit? Szétrámoltak mindent?
Barry eltöprengett. – Nem tudom, mi a francnak történt ez az egész, Jim. Csak annyit
tudok, hogy hárman meghaltak. Rohadt nagy felhajtás lesz az ügy körül. Nem hiszem,
hogy volt valaha is ezen a környéken hármas gyilkosság. Pár szóló eset mostanság, de
ehhez hasonló… – Szünetet tartott, majd elnézett az autópálya felé. Mintha a mi
postaládánkat bámulta volna.
Egyedül állt, rajta a nevünkkel – Cutter. Az elmúlt télen meg kellett javítanom, miután
ledöntötte a hókotró. Langley-éknek egy postafiókba érkeztek a leveleik. Albertnek nem
tetszett, hogy a főúthoz közel, valami ládában gyűljön a postája, hogy bárki kedvére
beleolvasson.
– Mit nézel? – kérdeztem.
– Mi? – Mintha elbambult volna. – Semmit.

4. fejezet
Még mielőtt bármi mást kérdezhettem volna Barrytől, egy közelgő autóra lettünk
figyelmesek. Nagy, fekete kocsi volt. Lelassított a bekötőút végén. Barry a szemét
forgatta. – Na, tessék, megoldódik minden bajunk. Itt a nagyfőnök.
A kocsi egy Mercury Grand Marquis volt sötétített ablakokkal. Csak a körvonalát
láttam, de tudtam, hogy a rendszámtábláján a „PF1” felirat olvasható. A rengeteg
rendőrautótól a Mercury nem tudott hova félrehúzódni, így a sofőr inkább feltette a tetőre
a megkülönböztető villogót, és egyszerűen megállt az út közepén.
Barry és én egymás mellett álltunk, várva, hogy feltűnjön őnagysága. Barry
odaszólt: – Áruld el, miért csináltad!
– Tessék? – értetlenkedtem. Még mindig Langley-éken járt az eszem, így igencsak
meglepett a kérdés.
– Miért verted orrba? Hányszor kell még megkérdeznem?
– Az csak szóbeszéd, Barry.
– Nincs egyetlen közhivatalnok Promise Fallsban, sőt, tulajdonképpen senki, aki ne
tudná, hogy orrba vágtad a polgármestert. Ez a mi kis városi legendánk.
– Ne dőlj be mindennek, amit hallasz!
– Ez az a történet, amit szívesen elhiszek. Meg azt, miszerint Elvis a város határában
található gyorsétkezdében dolgozott egy időben. – Barry figyelte, ahogy a Grand Marquis
sofőrje kiszáll. Magas, sovány férfi volt, a harmincas évei vége felé járhatott. Rövid, szőke
haja volt, kivéve a tarkójánál, ahol egészen az inggallérja alá ért. – Egy napon megérkezik
a polgármester a képviselő-testületi ülésre, az orra akkora, mint egy narancs, és nicsak, ki
nincs többé a hivatal alkalmazásában? Gondolj csak bele, még mindig Finley-vel
dolgozhatnál, ha nem cseszed el.
– Nem bánt, hogy így alakultak a dolgok – jegyeztem meg. A sofőr a hátsó ajtó kilincse
után nyúlt.
– Úgy tudom, miután jól orrba vágtad a polgármestert, még képes voltál ajánlólevelet
kérni tőle, és meg is kaptad. Feltételezem, ez még azelőtt volt, hogy önálló vállalkozásba
kezdtél. Mindegy, számomra ez csak azt bizonyítja, hogy tudsz valamit róla, amit mások
nem, és ez nem semmi. Úgy értem, fel se jelentett, pedig ha létezik bosszúálló szemétláda,
Randall Finley bizony az.
Épp akkor nyílt ki az ajtó, és feltűnt a polgármester. Alacsony figura volt, a Napóleon-
komplexus tipikus megtestesítője. Úgy viselkedett, mintha 192 centi magas lenne, nem
pedig 162. Ő is inkább az autóban hagyta a felöltőjét. Miután kiszállt, kicsit megrázta a
nadrágszárát. Napszemüveget viselt, azon keresztül szemlélte a helyszínt.
– Duckworth nyomozó – szólt oda Barrynek.
– Mutasd, hogy nyalizol! – súgtam oldalra.
Barry viszont rendes tempóban ment oda a polgármesterhez, de látszott rajta, türtőzteti
magát, nehogy futni lássam, ha Finley szólítja, még ha amúgy így is tett volna.
Ahogy Barry odaért a kocsihoz, a sofőr, akin laza szárú nadrág és kék póló volt – ez
utóbbi úgy nézett ki, mint amit több száz dollárért vett –, elindult felém.
– Cutter – szólított meg. – Haver.
– Lance – viszonoztam a köszöntést. Ha létezett olyan ember, akihez illet a neve, Lance
Garrick ilyen volt.
– Nagy a felhajtás itt – mondta félig vigyorogva.
– Meggyilkolták a szomszédainkat. A fiam legjobb barátja is halott.
Lance vállat vont. – Megesik az ilyen. Különösen errefelé. – Nem láttam értelmét
válaszolni egy ilyen megjegyzésre. Nem gondoltam, hogyha beszélgetésbe elegyedek
azzal az illetővel, aki megörökölte a helyemet, bármennyivel is jobb napom lesz.
– Nemrég érkezett a hír Finley-hez – folytatta kicsit komolyabban. – Mármint Langley-
ékről. Gondolta, eljön megnézni, mi történt. Elég jól ismerte Albertet.
Bólintottam.
– Hogy megy a fűnyírás? – kérdezte Lance kuncogva, fejével a kocsim felé bökve.
– Jól.
– Tudod – kezdte Lance –, csak úgy otthagyni egy tuti állást azért, hogy füvet nyírhass.
Én ezt legutóbb kamaszkoromban csináltam az utcánkban lévő házaknál. – Értetlenkedést
színlelve csóválta a fejét. – Persze nekem nem volt kis traktorom. Biztos élvezetesebb
úgy. De még ha szereztem volna is egyet, fiatalon nem ilyesmi munkáról álmodoztam.
Van valami tanfolyam, amit el lehet végezni, és aztán adnak oklevelet? Gyepgondozó
diplomát? Nem gondolkoztál el még a tevékenységi köröd bővítésén? Mondjuk,
újságkihordás.
– Te viszont megütötted a főnyereményt – mondtam. – Bármikor kitörölheted Promise
Falls polgármesterének a seggét. Micsoda mázlista.
Lance úgy tett, mintha viccesnek találta volna a megjegyzésem. – Na ja. Ha engem
kirúgnának, én is biztos szívesen otthagynám a helyet. – Felőlem Lance nyugodtan azt
hihette, hogy kirúgtak.
Barry befejezte a polgármesterrel folytatott beszélgetést, és épp felém tartott. – Veled
akar beszélni – közölte.
– Akkor idejöhet – válaszoltam. – Mióta közvetíted ilyen lelkesen az üzeneteit?
Úgy tűnt, Barry ettől mintha kicsit elszégyellte volna magát, de nem kellett
magyarázkodásba bonyolódnia, mivel Randall Finley felém kiabált: – Hé, Cutter! Ráérsz?
 Odamentem hozzá. Ahogy közelebb értem, feltűnt, hogy a Marquis-nak még mindig jár
a motorja. Ontotta magából a kipufogógázt a forró, párás levegőbe. A felhevült
motorháztető fölött mintha délibáb lebegett volna.
– Szörnyű eset – szólalt meg.
– Ja – mondtam, és közben bólintottam.
– Mondtam Barrynek, hogy minden igyekezetével ennek az ügynek a megoldásán
legyen.
– Biztos így lesz.
– Albert jó ember volt. Dolgozott nekem az évek során. Remek fickó volt. Rémes, mi
történt vele.
– Ja.
– Ha ilyen történne a szomszédommal, tuti berezelnék. – Nem válaszoltam, így aztán
folytatta: – Ide figyelj, ugorj be valamikor az irodámba! Alig találkoztunk, mióta elmentél.
– Sok a meló – mondtam.
– Hogy van Ellen? – kérdezte. Ha nem ismerném, azt hihettem volna, hogy őszintén
érdeklődik. – Még mindig Conrad alatt tanít a főiskolán? – Észbe kapott. – Ez félreérhető
volt, ugye?
– Randall, szükséged van valamire, vagy csak azért jöttél, hogy előhozakodj a régi
dolgokkal?
– Csak annyit akartam mondani, minden tőlünk telhetőt megteszünk, hogy kiderítsük,
mi történt. Szörnyű bűntettről van szó. Még soha nem történt ilyesmi Promise Fallsban.
Hármas gyilkosság. A város egyik ismert alakját, egy jó nevű büntetőügyvédet
meggyilkoltak.
Hirtelen eszembe jutott Derek. Meg akartam tudni, mi van vele. Épp indultam volna,
amikor Finley megszólalt: – Cutter, több tiszteletet kéne tanúsítanod az irányomban.
Szívességet tettem neked. Elvégre, basszus, egy köztisztviselőt bántalmaztál. Simán
lecsukhattak volna. Sok mindent számításba vettem, hogy elsimítsam az egészet.
Visszafordultam, és olyan közel hajoltam Finley-hez, hogy alig pár centi választotta el
az orrunkat. Ehhez kicsit meg kellett hajolnom. – Ha be akarsz perelni, talán még nem
évült el az ügy. Csak pár éve történt. Szerintem Barry szívesen rögzíti a vallomásod.
A polgármester elmosolyodott, és vállon veregetett. – Figyelj, csak szórakozom. Az a
helyzet, hogy igazából még mindig szívesen visszavennélek. Lance is megteszi, de túl
sokat nézegeti magát a visszapillantóban, hogy jól áll-e a sérója, vagy nincs-e valami a
foga között. Kedveltelek. Mindig számíthattam rád.
– Pedig sokan vannak, akik szívesen hátba döfnének inkább – mondtam. – Szinte
mindenki, aki a város alkalmazásában áll, és akit azzal vádoltál, hogy nem teszi a dolgát.
Nem beszélve az egyedülálló anyákról.
Finley legyintett. – Ugyan már. Félreértés az egész. Meg se történhetett volna, ha még
nekem dolgoznál. Sosem engedted volna meg, hogy bemenjek, és bolondot csináljak
magamból.
– És még mi mindent enged meg Lance, amit nem volna szabad? – kérdeztem.
Finley idegesen vigyorgott. – Semmit. Tulajdonképp nem is végzi olyan rosszul a
dolgát. Csak nem szabad belemennem, ha megint össze akarna hozni valakivel, ha érted,
mire gondolok. – Megint rám vigyorgott.
– Megnézem, hogy van a családom – mondtam. Hátat fordítottam neki, és odébbálltam.
Utánam kiabált, hogy mindenki hallhassa: – Meglesz, Jim! Bármire szükséged lenne,
csak szólj!
Ahogy elhaladtam Barry mellett, odaszólt: – Nincs az a bíróság, amelyik elítélt volna
az orrba vágás miatt.
 A konyhaasztalnál ültek. Derek a kezébe temette az arcát, Ellen pedig őt nézte, és
finoman simogatta.
– Tudom, hogy megrázott az eset – mondta Ellen halkan épp, amikor beléptem. Derek
a fejét rázta, de nem nézett fel. – Mindhármunkat megrázott. És mindaddig, amíg ki nem
derül az igazság, nem lesz nyugtunk. Lehet, hogy azután se.
Ellen felém fordult, és kétségbeesetten nézett rám. Megpillantottam egy poharat a
konyhapulton, félig volt fehérborral. Észrevette, hogy azt nézem.
A fiam vállára tettem a kezemet. Nem gondoltam volna, hogy a szavaknak lenne
bármilyen hatásuk. Elvette a kezét az arca elől, és anélkül, hogy felém fordult volna, az
egyik kezemet magához húzta. Ellen is közelebb hajolt. Mindketten átöleltük, miközben ő
tovább zokogott.

5. fejezet
A délután nagy részében a rendőrök ki-be járkáltak a házba. Ellen bárkinek szívesen
készített kávét, aki egy ilyen perzselő napon vágyott rá, vagy éppen jeges teát, ha inkább
valami hidegebbet ivott volna. Bort senkinek nem kínált, a maga féldecijét pedig gyorsan
megitta, mielőtt a vendégek felé fordította a figyelmét, az üres poharat pedig a
mosogatógépbe tette. Nem tudtam eldönteni, hogy Barry és a többi zsaru azért járkáltak-e
hozzánk, mert azt hitték, valamit elfelejtettünk megemlíteni, vagy a légkondi miatt.
Derek végül megnyugodott, és elvonult a szobájába, ahol felváltva hol a számítógépeit
babrálta, hol csak feküdt az ágyán, fejét a párnába temetve. Elcsigázottnak tűnt, mint aki
egy szemhunyásnyit sem aludt az előző éjjel.
Amikor úgy éreztük, vége a kérdezősködésnek, Ellen töltött egy-egy pohár jeges teát,
amivel kiültünk a hátsó teraszra. Ez a hely kellően árnyas, és általában van némi
légmozgás is.
Leültünk a fa napozószékekbe, és percekig csak hallgattunk. Ellen végül belekortyolt
az italába, majd megszólalt: – Szerinted rendbe jön?
– Idővel – válaszoltam. – Mégis, hányan veszítik el így a legjobb barátjukat?
– Én mindig biztonságban éreztem magam itt – folytatta Ellen. – De most már nem.
Rövid hallgatás után szólaltam csak meg: – Ami Langley-ékkel történt, nem azt jelenti,
hogy bármennyivel is kevésbé lennénk biztonságban.
Ellen felém fordult. – Ezt hogy érted?
– Annak, ami ott történt, kizárt, hogy bármi köze lenne hozzánk.
– Mi a francot beszélsz? Ott történt az egész – mondta ingerülten, és közben a
szomszédaink háza felé mutatott.
– Csak annyi, hogy az ilyesmi nem a véletlen műve. És bármi is legyen az oka, semmi
köze hozzánk.
– Hacsak nem valami őrült végzett velük, aki csak úgy találomra választja ki az
áldozatait. – vágott vissza Ellen.
– Akkor se.
Ellen a fejét rázta. – Nem értelek. Csak azért mondod mindezt, hogy kevésbé tűnjön
súlyosnak a helyzet?
– Figyelj rám! Vegyük végig a különböző lehetséges magyarázatokat. Az elkövető
öngyilkos akart lenni.
– A rendőrség egy szóval sem mondta, hogy ez történt volna.
 – Tudom. Én csak annyit mondtam, tételezzük fel. Ha öngyilkossági szándék áll a
háttérben, akkor különös tragédia. Szörnyű, tudom, de előfordul az ilyen.
– Értem – mondta, de éreztem, hogy nem győztem meg.
– Nos, mivel nem valószínű az előbbi magyarázat, nézzük a következőt, miszerint
Langley-éket konkrét indíték miatt ölték meg. Vagy csak magát Albertet, Donna és Adam
pedig csak azért haltak meg, mert szemtanúi voltak a gyilkosságnak, mondjuk. Lehet,
hogy köze van az egyik ügyhöz, amin Albert dolgozott, például ahhoz, amiben az egyik
gyerek halálra verte a másikat, de megúszta. Barry tuti átnézi az összes aktát, és mindenkit
kikérdez az ügyvédi irodánál. Biztos feltárja, Albert mi mindennel foglalkozott, ki
rághatott be rá, mert nem sikerült megmentenie a sittől, vagy épp azért, mert mást nem
juttatott oda, akinek pedig ott lett volna a helye.
– Mondd el ezt még egyszer! – kérte Ellen elbizonytalanodva.
– Mindegy, nagyjából érted, mire gondolok. Bárhogy is, lennie kell valami konkrét
indítéknak, ami megint csak azt jelenti, hogy nincs ok aggodalomra.
Néztem Ellent, hogy reagál. Nem látszott rajta semmi, viszont éreztem, hogy
kételkedik bennem. – Mindig ezt csinálod – szólalt meg végül. – Mindig találsz valami
magyarázatot, amivel próbálsz megnyugtatni. Pedig most aztán tényleg van miért
nyugtalankodni. Lehet, hogy betörés volt. Valaki ki akarta rámolni a házat, aztán végül
lemészárolta Langley-éket. Ne mondd, hogy ez nem történhet meg itt, vagy bárhol
máshol!
– Rendben, igazad van. Tegyük fel, hogy betörés volt, vagy valami váratlan,
megmagyarázhatatlan eset. Egy sorozatgyilkos, aki mindig máshol csap le. Különösebb ok
nélkül pont Langley-ékkel végez. Ennek az esélye egy a millióhoz, annak ellenére, hogy
szeretik ezt a sorozatgyilkosokról szóló témát jól felfújni a filmekben, amiktől aztán
mindenki rohadtul berezel. Vagy még inkább egy a több százmillióhoz. Ha ebbe
belegondolsz, szerinted mennyire valószínű, hogy ugyanez megtörténik az előző áldozatok
szomszédaival?
– Ez az elméleted? – kérdezte Ellen. – Hogy mintegy golyóállók vagyunk, és ez olyan
lenne, mintha kétszer csapna be ugyanoda a villám? – Ezzel a párhuzammal egy kicsit
még saját magát is meglepte. – Hogy egy őrült sorozatgyilkos nem fog két szomszédos
házra lecsapni?
Belekortyoltam a jeges teámba. – Valahogy úgy – mondtam. Időközben eszembe jutott
egy másik érv is. – Tegyük fel, hogy pont fordítva van, és valami jó történt Langley-ékkel.
Mondjuk, megnyerték a helyi lottót. Akkor is úgy gondolnád, hogy mi lennénk a
következők a sorban?
– Mindenesetre vennék egy szelvényt – felelt Ellen. Pár pillanatig vizslatott, majd
folytatta: – Szerintem baromságot beszélsz. Inkább meg kellene hirdetnünk a házat, és
elhúzni innen. – Ezzel felpattant a székéből, és bement.
Az igazat megvallva, én magam is úgy éreztem, baromságot beszélek.

Jó néhány hívást kaptunk különböző újságíróktól. Egy fiatal nő a Promise Falls

Standardtól megpróbálta szóra bírni Ellent, amikor pedig én válaszoltam a Times Uniontól
és a Democrat-Heraldtól érkezett hívásokra, azt feleltem, nincs mondanivalóm. Ha a
polgármesteri hivatalban töltött idő alatt valamit is megtanultam, az az, hogy ritkán fordult
jobbra annak az illetőnek az élete, akit az újságokban idéztek. A nap folyamán több
különböző tévétársaság közvetítőkocsiját is láttam a főúton, de a rendőrség egyet sem
engedett beljebb. Gondoltam, Barry szívesen válaszol a kérdésekre kamerák előtt. Imádott
szerepelni, és viszontlátni saját magát az esti híradóban. Csak remélni mertem, hogy
betűrte az ingét. Nem hittem, hogy a nézők kíváncsiak lettek volna a szőrös, izzadt
alhasára.
 Amikor épp nem kérdezősködtek, a rendőrök fel-alá járkáltak a házban. Fehér
kezeslábasokba öltözött fickók fésülték át Langley-ék házát. Mások a hátsó kertet lepték
el, mintha minden egyes fűszálat meg akartak volna vizsgálni. Egyszer, amikor kinéztem a
nappali ablakán, láttam, ahogy aprókat lépkedve pásztázzák a kis erdősávot, valami olyat
keresve, amiről fogalmam se volt. Később a helyi rendőrséggel szerződésben álló
autómentő cég elvontatta Albert Langley Saab SUV-ját és Donna Acuráját.
Késő délután ismét megszólalt a telefon. Én vettem fel.
– Jim.
Kevés olyan ember van, aki képes annyi mindent kifejezni egyetlen szóval; aki csak
azáltal, hogy a neveden szólít, valahogy a tekintélyét és a felsőbbrendűségét érezteti veled.
Conrad Chase úgy tömte meg arroganciával, képmutatással és lekezelő modorral ezt az
árva szótagot, mint aki jó adag tehéntrágyával rak teli egy piperetáskát. Lehet, hogy joga
volt mindehhez. Korábban a Thackeray College tanára volt, idővel pedig a főiskola
rektora lett. Mindemellett menő író is volt, ráadásul Ellen főnöke. Bizonyos értelemben
azóta lett részese az életünknek, mióta Promise Fallsba költöztünk. Lehet, hogy ideje lett
volna már valahogy megtűrnöm, de bizonyos dolgok számomra nem mennek könnyen.
– Conrad – viszonoztam a köszöntést.
– Épp most értesültem arról, mi történt Alberttel. Meg Donnával és a fiukkal,
Adammel. Szentséges ég, felfoghatatlan!
– Ahogy mondod.
– Hogy viselitek? Hogy van Derek? Adammel jó barátok voltak, nem? És Ellen? Ő
hogy van?
– Máris kapcsolom.
– Hagyd csak, nem akarom zavarni.
Persze hogy nem akarta.
– Csak hallani akartam, hogy megvagytok. Illeanát és engem szörnyen megviselt az
egész. Tragédia, ami Langley-ékkel történt, de gondolom, nektek is megrázó lehet, hogy
mindez a szomszédban zajlott. Tudsz már valamit?
– Semmit.
– Mindhármukat lelőtték, igaz?
– Úgy tudom.
– Három embert csak úgy lelőnek. Te jó ég! És te nem hallottál semmit?
Mintha a mi hibánk lett volna. Vagy lehet, hogy csak az enyém. Ha netán hallottam
volna valamit, mondjuk az első lövést, megakadályozhattam volna a vérfürdőt.
– Nem hallottunk semmit – feleltem.
– A rendőrség tudja már, mi történt pontosan? – érdeklődött tovább Conrad. – Merem
remélni, nem öngyilkossági szándék áll a háttérben.
– Nem úgy néz ki, de ennél többet nem tudok mondani.
– Átugrunk llleanával, csak hogy megnézzük, hogy boldogultok.
– Szívesen látunk titeket.
– Rendben. – Conradnak nem tűnt fel a gúnyos megjegyzésem, pedig elismert íróként
és egykori irodalomtanár létére az iróniával is tisztában kellett volna lennie.
– Átadom Ellennek, hogy kerested – mondtam, majd letettem. Estére normalizálódni
látszódtak a körülmények, bár túlzás lett volna azt állítani, hogy az élet visszatért a
megszokott medrébe. Mégis sikerült összedobnunk egy tisztességes vacsorát – semmi
flanc, saláta és házi hamburger –, és mind a hárman leültünk végre közösen.
Persze, nem sokat beszélgettünk.
Ellen azt javasolta, hogy próbáljak meg kikapcsolódni, tévézzek vagy olvassak újságot,
ő majd elmosogat. Felmerült bennem, hogy egyszerűen arra vágyik, hagyjam végre
egyedül a konyhában. Pár perc elteltével visszamentem, azzal az ürüggyel, hogy kávét
főznék, és megpillantottam a mosogató szélén egy üres borospoharat, közvetlenül Ellen
mellett. Épp érte nyúlt, amikor beléptem. – Na?
Megijesztettem, és a könyökével véletlenül a meleg, habos vízbe lökte a poharat.
– Jesszusom! – mondta. – Ne csinálj ilyet, különösen ne most!
– Minden oké?
– Persze. Illetve, a francba is, hogy lenne az? Hogy lehetne bárki is rendben?
Kivettem a talpas poharat a vízből, és a konyhapultra állítottam. – Nekiverődhet a többi
cuccnak, és eltörhet – mondtam. Ellen rám nézett. – Csak én is lazítani akarok.
– Persze.
– Ez egy olyan nap volt. Ha létezik olyan nap, amikor igenis ihatok egy keveset, hát ez
a mai ilyen. Legalább nem gyújtottam rá.
Bólintottam, és átmentem a nappaliba.
A rendőrök megígérték, hogy pár napig huszonnégy órás járőrszolgálat lesz a bűntett
helyszínénél. Egy fekete-fehér rendőrautó parkolt a főút mellett, és Langley-ék házát
továbbra is körülvette a rendőrségi szalag, mintha tréfás kedvű fiatalok akkurátusan sárga
WC-papírral tekerték volna körbe a helyet.
A rendőri jelenlét ellenére Ellen semmivel sem aludt el könnyebben. Többször is
végigment a házon, hogy ellenőrizze az ajtókat és ablakokat. Megkért, nézzem meg a
szerszámoskamrát. Ő a hátsó ajtónál várt, míg én megkerültem a kocsit – a zsaruk végül
átengedtek az utánfutóval –, majd ellenőriztem a kis épületet, ahol a fűnyírókat,
szerszámokat és egyéb holmit, köztük a festményeimet is tároltam.
– Tiszta – mondtam, ahogy visszatértem. Nem tettem hozzá, hogy a telkünket fák
veszik körül, és ha valaki épp figyel minket, fölösleges a kamrában elrejtőznie. Szinte
végtelen számú alkalmas búvóhelyet tudtam volna felsorolni.
Végül lefeküdtünk. Ellen megpróbált olvasni, de aztán az ölébe ejtette a
könyvet. – Ugyanazt a bekezdést olvasom újra és újra, és mégsem fogom fel, miről van
szó.
Először valami Conrad könyvének újraolvasására vonatkozó megjegyzést akartam
tenni, de aztán türtőztettem magam. – Nehéz koncentrálni, mi? – szólaltam meg végül.
Megrázta a fejét, letette a könyvet az ágy lábához, felnyúlt, és eloltotta a lámpát.
Feljebb húztam a takarómat. Mindketten a mennyezetet bámultuk. Nem tudom meddig, de
aztán elaludtam. Azt álmodtam, hogy a fűnyíró traktoron ülök, és egy emelkedőn tartok
felfelé, ami egyre meredekebb és meredekebb lesz, mígnem egyszer csak megemelkedik a
járgány orra, és elkezdek hátrafelé borulni. Ellen épp ennél a résznél bökött oldalba,
amitől felriadtam. Éjfél körül lehetett.
– Mi az? A füstjelző?
– Nem – suttogta izgatottan.
– Hát akkor? – kérdeztem, és éreztem, hogy gyorsabban ver a szívem.
– Hallottam valamit.
– Mit? Hol?
– Az egyik lenti ajtót.
– Lehet, hogy csak álmodtad.
– Nem, még ébren voltam. Még nem sikerült elaludnom.
Ledobtam magamról a takarót. Csak egy sötétkék bokszer volt rajtam, úgy léptem ki a
hálószobából.
– Vigyázz magadra! – suttogta utánam Ellen.
– Hívd a rendőrséget! – súgtam vissza. Ha ugyanazok látogattak meg minket is, akik az
előző este Langley-éknél jártak – hirtelen szánalmasnak tűnt a délutáni elméletem –, akkor
most kellett segítséget hívni, míg nem késő. Fogalmam sem volt, hogy a fekete-fehér
rendőrkocsi még mindig a helyén van-e, és ezt a vaksötét folyosón állva nem is tudtam
eldönteni.
Ahogy elosontam Derek szobája előtt, láttam, hogy csukva van az ajtaja, amiből arra
következtettem, hogy odabent alszik, bár Derek ritkán tudatta velünk, éppen merre jár.
Elindultam lefelé a lépcsőn. Meztelennek éreztem magam, de nem azért, mert egy szál
alsógatya volt rajtam, hanem mert üres volt a kezem. Nem tartunk fegyvert a házban, de
abban a pillanatban bizony örültem volna egynek. Megtette volna egy baseballütő is, de az
se volt, legalábbis nem a közelben. Esetleg a pincében a kazán mögött valahol. Ha sikerül
eljutnom a konyháig anélkül, hogy összetalálkoznék valakivel, felfegyverkezhetek egy
öntöttvas serpenyővel, vagy a tűzhely melletti falon lógó poroltóval. Nem szívesen
ismerkedne meg vele közelebbről az ember, az fix.
A lépcsőfordulóban még hallottam, ahogy Ellen suttogva telefonál. A nappaliban, a
kályha mellett megpillantottam a piszkavasat. Ez megteszi, gondoltam.
Óvatosan odalépdeltem, majd finoman kihúztam a hegyes vasrudat a tartójából.
Jólesően simult a tenyerembe, és bár közel sem nyugodtam meg, valamivel
felkészültebbnek éreztem magam.
A sötétben a konyha felé vettem az irányt, amikor a tekintetem a hátsó ajtó zárára
tévedt. Függőlegesen állt, vagyis nyitva volt. Kizárt, hogy Ellen elfelejtette ráfordítani. Ha
legalább háromszor nem ellenőrizte, akkor egyszer sem.
Valaki bejött? Vagy már távozott is?
Megtorpantam, és lélegzet-visszafojtva füleltem. Mintha hallottam volna valami
mormogást vagy emberi hangot, de kintről. A hátsó ajtó előtti lépcsőről.
Közelebb mentem, amilyen óvatosan csak tudtam, megfogtam a kilincset, elfordítottam
ameddig csak lehetett, hogy a zárnyelv teljesen visszahúzódjon, végül egyetlen
mozdulattal kitártam az ajtót. Legalább a meglepetés erejével akartam lecsapni. Sikerült
is.
Először egy nő sikoltott fel, majd egy férfihang szólalt meg:
– Basszus!
Az emeletről hallottam Ellen kiabálását: – Jim!
A szívem vadul kalapált. Gyorsan felkapcsoltam az ajtó melletti villanyt. Derek és a
barátnője, Penny Tucker állt előttem. Már elégszer találkoztam vele, hogy a gyér
megvilágításban is felismerjem.
Nyilván együtt üldögéltek a lépcsőn, ami a kamra felé néz, és beszélgettek, de amikor
rájuk rontottam, mindketten felugrottak. Dereknek úgy kellett megfognia Pennyt, hogy
hanyatt ne essen.
– Basszus, apa, kurvára ránk ijesztettél! – üvöltött rám Derek. Penny, akibe szorult
kellő jóérzés, hogy a barátja apja előtt ne káromkodjon, ijedten szólalt meg: – Jó estét, Mr.
Cutter. Izé, csak mi vagyunk.
Akkor hallottuk meg a szirénákat az autópálya felől. A bekötőút végén álló kocsi
gyorsan közelített a házunk felé, majd a kavicsban farolva állt meg, ahogy a sofőr vadul
fékezett.
– Basszus! – mondtam.

6. fejezet
Akkor pár szóban a polgármester orráról.
 Gyanítom, a tettemet különböző munkaügyi szakemberek a karrierem szempontjából
igencsak előnytelen lépésnek minősítették volna. Talán „végzetesnek” nevezni pontosabb
lenne, bár az a helyzet, ha megint úgy hozná a sors, nem tudom, mit csinálnék máshogy.
Esetleg tényleg jobb lett volna eltörni az orrát, ami így csak vérzett.
Kicsivel több mint hat évvel ezelőtt álltam munkába a polgármesteri hivatalnál, amiből
négyet Randall Finley szolgálatában töltöttem, mielőtt önállósodtam. Tisztességes
fizetésem volt. Nem volt különösebben megerőltető feladatkör, leszámítva azokat az
alkalmakat, amikor a tökrészeg polgármestert kellett a hátsó ülésre beemelni. Illetve az,
hogy Randall Finley testőre voltam, nem ugyanaz, mintha az elnököt kellett volna
védenem. Nem volt a fülemben adóvevő, amin keresztül az ügynöktársaimmal
kommunikálhattam volna. Jobb is, mert különben nekem is kétszáz dolláros
napszemüveget kellett volna hordanom, holott én mindig is a helyi gyógyszertárban
szereztem be, ha épp szükségem volt egyre.
Mindazonáltal Finley-nek sikerült összevesznie a város valamennyi szakszervezetével,
amikor tagjaikat azzal vádolta meg, hogy csak a seggüket meresztik. Promise Falls, a
maga 40 ezer lakosával, nem tartozott New York állam legnagyobb települései közé,
ugyanakkor valakinek üzemeltetnie kellett a csatornahálózatot, el kellett oltani a tüzeket,
és össze kellett szednie a szemetet. Finley pedig előbb vagy utóbb mindenkivel összerúgta
a port. Nem sokan voltak a közgyűlésben, akik Finley fejére hugyoztak volna, ha lángra
kap, mégsem volt egy esetleges támadás valószínű célpontja. Időnként át kellett juttatni
pár elégedetlenkedő vagy a városháza előtt összeverődött tüntető között, de senki nem
vette volna célba a csillagvizsgáló tetejéről (már ha egyáltalán lenne csillagvizsgálónk).
Sokszor kajáltam ingyen, valahányszor a főnök fogadásra volt hivatalos, ahol a városba
látogató közepesen gazdag és híres alakokkal jópofizott. Egyszer, amikor Promise
Fallsban forgattak valami filmet, két méterről láttam Nicole Kidmant. Finley kezet rázott
vele, és bár közvetlenül mellette álltam, nem mutatott be neki. Fogadott munkaerő voltam.
Hamar kiderült számomra, hogy a főnököm egy pöcs. Erre körülbelül egy órával az
után jöttem rá, hogy felvett a sofőrjének. Épp a pirosnál várakoztunk, amikor a kocsihoz
lépett egy hajléktalan egy kevés apró reményében. Finley letekerte az ablakot, és ahelyett,
hogy a kezébe nyomott volna pár centet, így szólt: „Egy jó tanács: olcsón vedd, drágán
add.”
Az eset, amikor berontott az egyedülálló anyák otthonába, majd telehányta az
előszobát, alig volt látványosabb a megszokott mutatványainál, és egyáltalán nem lógott ki
a sorból. Mindemellett sem érthetetlen, hogyan tehetett szert népszerűségre. Olyan
„átlagos fickó” benyomását keltette az emberekben. Szívesebben járt vadászni, mint
operába. Azt feltételezhetnénk, hogy egy városban, amelynek saját főiskolája van, és ahol
számos felvágós értelmiségi meg művészieskedő figura megfordul, Finley keveseknek
tetszene. A Promise Falls-i lakosok többsége viszont, akiknek nem sok közük volt az
oktatási intézményhez, maguk közül valónak tartották, és azzal, hogy rá szavaztak,
kifejezték ellenszenvüket a sok sznob okostojással szemben, akik mindenki másnál
különbnek tartották magukat.
Finley azonban kellő politikai érzékkel bírt ahhoz, hogy a főiskola kedvében is járjon.
Bár méretét tekintve a Thackeray College kicsi volt, mégis országszerte számon tartották.
Az évek során az Ellen által szervezett irodalmi fesztiválon olyan szerzők fordultak meg,
mint Margaret Atwood, Richard Russo és Dave Eggers, aminek hatására több ezer turista
látogatott a városba, és Finley-nek nem állt érdekében ezt tönkretenni. A helyi
kiskereskedőknek – akik valahogy túlélték a WalMart megjelenését – nagyon is számított
a rendezvény. Finley mindig részt vett a megnyitón, és minden bizonnyal szarul érezte
magát, hogy valamelyest elhalványul az ő jelentősége a Thackeray elnöke, Conrad Chase
mögött, akinek az egója vetekedett a polgármesterével. Chase a fesztivál díszvendégeivel
tartotta egyenrangúnak magát a nyolc évvel korábban megjelent bestsellere miatt, ami
nem volt több egy kedvező visszhangra talált, egyszeri sikernél, amit azóta sem tudott
megismételni. Nemcsak arról van szó, hogy az egykori irodalomtanár nem volt képes egy
újabb remekművet produkálni. Egyetlen könyvet sem írt, legalábbis olyat nem, amit
szívesen megmutatott volna másoknak.
Viszont Conradot sosem vertem volna orrba, annak ellenére, hogy az évek során sokkal
komolyabb dolgok is megfordultak a fejemben.
De térjünk vissza a polgármesterhez!
Megkért, hogy vigyem el a város északi részén található Holiday Innbe. A
városközponttól ugyan elég messze volt ahhoz, hogy kellő névtelenséget biztosítson,
mégis aligha volt Vegashoz mérhető. Előfordult, hogy ami a Promise Falls-i Holiday
Innben történt, később kitudódott.
Hamar megtanultam, hogy nem érdemes kérdezősködni Finley szándéka felől ilyen
kiruccanások esetében. Nagyjából úgyis sejtettem, mi történik. Jelen voltam, valahányszor
a napirendért felelős munkatársával találkozott, aki nekem is adott egy másolatot az aznapi
teendőket tartalmazó listáról. Ezután Finley jobbára mást se tett, mint a hátsó ülésen
fecsegett a mobilján.
Előfordult azonban, hogy olyan találkozója adódott, ami nem szerepelt az eredeti
tervezetben. Az említett eset is ilyen volt.
Mindig is gyanítottam, hogy az ehhez hasonló, előre be nem jelentett kitérőket Lance
Garrick, a polgármester helyettes sofőrje és csicskája szervezte meg. A helyi lakosok
akkor fordultak Lance-hez, ha munka után kártyázni szerettek volna, vagy piára vágytak,
amikor az összes bolt bezárt már, s akkor is, ha a saratogai lóversenyre szóló tuti tipp,
vagy épp lány kellett.
Engem nemigen érdekelt se a szerencsejáték, se a pia, se a prostik, és helytelenítettem a
polgármester kapcsolatát Lance-szel. Tudtam, hogy egy napon még baja származik belőle.
Ugyanakkor én csak a sofőrje voltam, nem a tanácsadója. Azt csinált, amit jónak látott.
Amikor Finley tudatta velem, hogy a képviselő-testületi ülés után a Holiday Innbe
kíván menni, nem szóltam semmit, holott ilyen jellegű programpont nem szerepelt az
aznapi menetrendben. Sebességbe tettem a Marquis-t, és elindultam.
Finley jó kedvében volt. – Úgy hallom, Cutter, festesz.
Hátrapillantottam a tükörben. – Ezt ki mondta?
– Csak úgy hallottam. Igaz?
– Igen, festek – feleltem.
– Na és mit?
– Leginkább tájképeket. Néha állatokat vagy portrét is.
– Ja, hogy ilyen szart? Arra gondoltam, kifesthetnéd a konyhámat. Akkor mást
kérdezek. Értesz a tapétázáshoz? Utálom, amikor a plafon széle ugyanolyan lesz, mint a
fal. – Felnevetett. – De most komolyan, mi a szarnak fuvarozol engem fel-alá, amikor
festő vagy?
– Nem minden művésznek sikerül megélnie abból, amit szeret – válaszoltam. – Mindig
eljön az a pont, amikor muszáj eldönteni, van-e benned kellő tehetség, vagy sem.
Korábban sosem kellett még megnyílnom előtte, és most úgy tűnt, kicsit megleptem,
mert nem tudott azonnal mit mondani arra, amit megtudott rólam. – Mindenesetre – szólalt
meg végül –, ha egy napon megszorulsz, áll a konyhafestésre vonatkozó ajánlatom.
Ismét hátralestem. – Rendben.
Mielőtt odaértünk, Finley arra utasított, hogy az épület mögött álljak meg. Nem akarta,
hogy lássák a fekete Mercuryt a parkolóban. Ebből tudtam következtetni a találka
természetére.
– Persze – mondtam.
 – Beszéltél ma Lance-szel? – érdeklődött.
– Nem – feleltem.
– Nemigen jöttök ki egymással, mi? – jegyezte meg Finley. Nem volt igazán kérdés,
így aztán nem szóltam semmit. – Tanulhatnál tőle ezt-azt. Mindenhol vannak kapcsolatai.
Sok mindent tud az emberekről. Ha bármi kell, ő képes megszerezni.
– Semmi olyat nem kínál, amire szükségem volna – mondtam, és közben indexeltem.
– Nem arról van szó, szükséged van-e valamire – folytatta –, hanem, hogy akarod-e.
Tíz óra volt. Hosszú nap állt mögöttem, és még az előtt haza akartam érni, hogy Ellen
lefeküdt volna. Megkérdeztem, hogy maradjak-e, vagy tegyek egy kört, és menjek vissza
körülbelül egy óra múlva. Finley az órájára pillantott. – Negyvenöt perc is elég
lesz – mondta. Majd kissé tétovázva hozzátette: – Ha netán értem kell jönnöd, mert,
teszem azt, a feleségem épp behajt a parkolóba, a 143-as szobában leszek. Elképzelhető,
hogy kicsit várnod kell majd, miután kopogtál. Vagy még jobb, ha a mobilomon hívsz.
– Értettem.
Nem kellett mesterdetektívnek lennem ahhoz, hogy rájöjjek, mire készül Finley.
Egyedül azt nem tudtam, hogy akivel randevúja volt, amúgy is ismerte, vagy óradíjat
fizetett neki. Pontosabban háromnegyed órát. Feltételeztem, hogy nem valami városházi
hivatalnok az illető. A polgármester tisztában volt egy esetleges szexuális zaklatás miatt
indított eljárás következményeivel. Lehet, hogy az illető egy, az önkormányzattal kötendő
szerződés előmozdítása végett kérte a találkát. Vagy még valószínűbb, hogy valaki más
szerette volna a szerződés megkötését gördülékenyebbé tenni ezzel a módszerrel.
Elképesztő, mi mindent meg nem próbál egy-egy tanácsadói cég, hogy egy többmilliós
szerződést megcsípjen, a polgármester pedig sok mindent elfogadott egy megállapodásért
cserébe.
A moteltől mintegy másfél kilométerre vettem magamnak egy koffeinmentes kávét,
majd visszamentem. Az épület háta mögött parkoltam le, a kukákhoz közel.
Körülbelül fél óra elteltével megszólalt a mobilom. Azt hittem, Ellen lesz az, hogy
megkérdezze, mikor érek már végre haza. Beszélni akartam vele, ugyanakkor
reménykedtem, hogy nem ő keres. Nem töltött el büszkeséggel, hogy a lábamat lógattam,
miközben a főnököm élvezkedik, így aztán semmi kedvem nem volt elmagyarázni a
helyzetet.
Láttam a kijelzőn, hogy őfelsége keres. – Igen – szóltam a készülékbe.
– Gyere gyorsan! Megsebesültem!
– Mi történt?
– Csak gyere! Vérzek!
Nem értek az elsősegélyhez, így aztán megkérdeztem tőle: – Hívjak mentőt?
– Bassza meg, ne! Csak siess!
A bejárathoz hajtottam, közvetlenül az ajtónál álltam meg, majd berohantam. Finley azt
mondta, a 143-as szobában lesz, amit, gondoltam, a földszinten találok. Az előcsarnokból
egy folyosó nyílt. Ezen végigszaladtam, és meg is találtam a szobát.
Nem messze a szobától egy lány támaszkodott a falnak. 16-17 évesnek saccoltam,
göndör haja és pisze orra volt, az arcát vastagon borította a smink, a szája sarkában pedig
egy-egy apró gödröcske lapult. Ujjatlan felső, miniszoknya és magas sarkú volt rajta.
Végigmért, amikor bekopogtam a 143-as ajtaján.
– Vannak bent – mondta.
– Azért kopogtam – feleltem.
– A másik foglalt, de én szabad vagyok – folytatta. – Lindának hívnak.
A szobából ismerős hang szűrődött ki: – Ki az? – Finley volt.
– Én vagyok – válaszoltam.
 Kinyitotta az ajtót, de épp csak annyira, hogy beférjek, ő maga pedig az ajtó mögé bújt.
Láttam, hogy nincs rajta más, csak egy pöttyös bokszer, aminek az eleje teljesen véres
volt.
– Mi a…?
– Nem az én hibám – szólt egy fiatal női hang.
A lány az ágy lábánál ült a padlón. A tévé közvetlenül mellette hevert. Miniszoknya,
mélyen kivágott felső, egyenes, vállig érő fekete haj, hosszú, de vézna lábak, apró mell.
Az állkapcsát tapogatta.
– Ez a fasz kiverte az egyik fogamat – mondta.
– Megérdemled – volt a válasz. – Nem megenni kell, basszus.
– Nem én kezdtem el ugrálni – védekezett a lány. – Baleset volt.
– Szóltam Lance-nek is – mondta Finley. – Már úton van.
– Nagyszerű. Hadd tippeljek, ő szervezte meg ezt az egészet.
A polgármester nem válaszolt. A lány felé fordultam. Azonnal feltűnt, milyen fiatal.
– Hány éves vagy? – kérdeztem meg tőle.
Még mindig az állát simogatta, és igyekezett nem rám nézni.
– Kérdeztem valamit.
– Tizenkilenc – csattant fel. Majdnem felnevettem. Az éjjeliszekrényen észrevettem
egy retikült, amit gyorsan felkaptam.
– Hé! Az az enyém! – kiabálta a lány.
Kinyitottam a kis táskát, és elkezdtem turkálni. Találtam rúzst, sminket, fél tucat
óvszert, egy mobilt, egy spirálos jegyzettömböt és egy pénztárcát.
– Cutter, az ég szerelmére! – mondta Finley. Egyik kezével a lány felé bökött, a
másikkal az ágyékát fogta. – Hagyd őt! Szerezz inkább egy orvost!
A lány megpróbálta kikapni a kezemből a táskáját, de nem hagytam. Belenéztem a
pénztárcába, hátha van benne jogosítvány. Miután csak egy társadalombiztosítási kártyát
és egy iskolai beléptetőt találtam, megállapítottam, nem is elég idős ahhoz, hogy vezessen.
Sherry Underwoodnak hívták.
– Ezek szerint, Sherry – mondtam külön megnyomva a nevét –, mindössze tizenöt éves
vagy.
Derek is pont annyi volt ekkoriban.
– Na és?
Finley kiment a fürdőbe, és WC-papírt tömködött az alsógatyájába. Addigra már kicsit
nyugodtabbnak tűnt, nem úgy, mint amikor hívott. Szerintem inkább csak felszíni sérülést
szenvedhetett, s semmi komolyabbat, ami amputációhoz vezetne.
– Te tudtad ezt? – kérdeztem tőle, amikor visszajött.
– Mit?
– Hogy csak tizenöt.
– Dehogyis – mondta Finley mímelt csodálkozással. – Azt mondta nekem, hogy
huszonkettő.
Senki nem nézte volna a lányt huszonkét évesnek. – Ha azt mondja neked, ő maga
Hillary Clinton, azt is elhiszed, Randy?
– Randy? – fordult felém szikrázó tekintettel. – Te mióta hívsz engem így?
– Jobban tetszene az őfelsége?
– Basszus! Maga valami miniszter? – kérdezte a lány tágra nyílt szemmel.
Finley nem válaszolt. Jobb, ha inkább ezt hiszi a lány, és nem tudja meg az igazságot a
kiléte felől, már ha nem árulta el korábban.
– Jól vagy? – kérdeztem Sherrytől. Még mindig a kezemben volt a pénztárcája.
– Fejbe rúgott. Egyenesen bele az arcomba.
– Ez hogy történt?
 – A hátán feküdt az ágyban, és egyszer csak felugrott.
– Megharapott – vágott közbe Finley.
– Fogd be! – förmedtem rá.
Már épp mondani készült valamit, de végül semmi nem jött ki a száján.
– Szóval felugrott – fordultam vissza Sherryhez. – És azután?
– Elengedtem a farkát, és hátrébb húzódtam. Akkor ő megemelte a lábát, és arcon
rúgott. – Finley-re nézett. – Ugye, hogy így történt, seggfej?
– Sherry – szóltam rá. – Menj el orvoshoz!
– Megáll az ész! – szólalt meg Finley, miközben egy köteg véres WC-papírt hajított a
szemeteskosárba. – Inkább nekem kéne orvosi ellátás. Mi a francot érdekel ő téged?
A polgármesterre néztem. – Szívesen beviszlek a baleseti sebészetre, de előbb fel kell
hívnom a Standard szerkesztőségét.
Finley csak pislogott. Még csak az hiányzott volna, hogy az újságírók elkezdjék
faggatni a bibis farkáról. Maga elé dünnyögött valamit, majd visszament a fürdőszobába.
Sherry felé fordultam. – Na, mi lesz?
Felkászálódott. – Hol a cipőm?
Észrevettem egy pár magas sarkú szandált az ágy alá csúszva. – Itt van – mutattam.
Sherry felvette. Bizonytalanul billegett – látszott, hogy még kezdő. Pár év múlva biztosan
áll majd a lábán.
– Megvagyok – motyogta.
– Szüleid? – kérdeztem.
– Hagyjuk.
– Ez mit jelent?
– Meghaltak. Többé-kevésbé.
– Ki vigyáz rád?
– Linda.
– És ő ki? – Akkor eszembe jutott a lány a folyosón.
– A barátom. Egymásra vigyázunk.
– Sherry, te még kislány vagy. Nem ezt kéne csinálnod. Vannak szervezetek, ahol
tudnának segíteni.
– Jól vagyok – erősködött.
– Nem, nem vagy jól. – ismét beletúrtam a retikülbe, és elővettem a kis jegyzettömböt.
Egyszerre volt napló, címtár és amolyan számlafüzet. Az egyes lapokon szerepelt a dátum,
majd egy oszlopban számok, feltehetően az aznapi bevétel. Más oldalakon pedig
telefonszámok voltak olvashatók, mellettük pedig különböző emberek nevei vagy
monogramjai, mint például J, Ed, P és LR. Elsőre úgy tűnt, nincs benne Randy száma.
Továbblapozva találtam még bevásárlólistát, rendszámtáblaszámokat, egy „Willows”
felirattal ellátott telefonszámot, végül egy üres laphoz értem.
– Az személyes cucc – jegyezte meg Sherry.
Elővettem a zakóm belső zsebéből egy tollat, majd beleírtam a nevemet és a
telefonszámomat.
– Ha bármi gond adódna, hívj nyugodtan – mondtam. – Ha bármit is ki akarsz hozni
ebből az egészből, szükséged lesz tanúkra. – Nem sok reményt fűztem ahhoz, hogy Sherry
feljelentést tesz a rendőrségen, de sose lehet tudni.
Bele se nézett a jegyzettömbbe, amikor visszaadtam neki a kis táskával és a
pénztárcájával együtt. – Kösz.
– Össze kéne szedned magad – mondtam. – Az ég szerelmére, hisz még gyerek vagy!
Túl fiatal vagy te még az ilyesmihez. Mióta csinálod? Szállj ki, míg nem késő! – Rám se
nézett. – Figyelsz egyáltalán? Az a rúgás talán nem is jött rosszkor, ha netán jobb belátásra
bír.
 Megvonta a vállát.
Az ajtó felé tartott, amikor feltűnt Finley. – Nem felejtettél el valamit,
szivi? – kérdezte.
Sherry értetlenkedve nézett rá: – Mit?
– Kérem vissza a pénzem. Lehet, hogy be kell oltatnom magam veszettség ellen.
Sherry beintett neki. Ettől Randy annyira feldühödött, hogy elindult a lány felé,
ráadásul meglepő gyorsasággal egy középkorú fickóhoz képest, akinek megharapták a
tökét. Olyan erősen ragadta meg Sherry könyökét, hogy a lány felszisszent. Lecsúszott a
válláról a retikülje, és megpróbálta kiszabadítani a karját a férfi szorításából.
– Hé – szóltam.
– A pénzemet akarom, a teljes összeget – erősködött Finley. Nem engedte el Sherry
könyökét, sőt, elkezdte rázni a lányt.
– Randy – mondtam neki másodszor az este folyamán, hátha az újabb tiszteletlen
gesztustól inkább felém fordítja a haragját, és elengedi a lányt.
De nem így alakult. A szabad kezével megragadta Sherry nyakát. Akkor történt.
Ökölbe szorítottam a kezem, és egyenesen a polgármester orrába csaptam.
– Bassza meg! – ordította, miközben az ujjai közül vér csorgott ki. – Az orrom!
Eltörted az orrom!
Mint utóbb kiderült, ez nem sikerült, csak a vére eredt el. Abban a pillanatban
mindössze annyit tudtam, hogy akár eltörtem az orrát, akár nem, másnaptól új munkát kell
keresnem magamnak. Miközben a polgármester ismét kiment a fürdőbe még több WC-
papírért, azon töprengtem, mi volt életem addigi legjövedelmezőbb munkája, amihez nem
kellett ecsetet használnom.
Tizennyolc éves lehettem, amikor egész nyáron az albany-i kertészetben nyírtam a
füvet. Azért szerettem annyira, mert látszódott az elvégzett munka eredménye. Nekiálltam
egy előkertnek, fel-alá egy kézi fűnyíróval, és éreztem, hogy haladok. Tudtam, mennyivel
végeztem, és mennyi van még hátra. Ahogy toltam a gépet, és figyeltem, hogy csökken
sávonként a még nyírásra váró terület nagysága, úgy lettem egyre elégedettebb. Hány
munkáról lehet ezt még elmondani?
Mindez már több mint húsz éve volt, és azóta sem éreztem hasonló megelégedettséget.
Főleg akkor nem, amikor rövid ideig szociális munkásként dolgoztam. Minden egyes nap
szarul voltam. Amikor pedig egy nagy biztonsági cégnél helyezkedtem el, az sem volt
sokkal jobb. Addigra már vettem egy kisteherautót. Kellene még egy utánfutó, egy
használt fűnyíró traktor, néhány kézi fűnyíró, és már kezdhetem is, gondoltam. Felfogadok
pár fiatalt segédmunkaerőnek, esetleg Derek is szívesen beszáll a nyári hónapokra. Saját
magam döntök az időbeosztásról, és még talán le is fogyok.
Nem tudtam, Ellen hogy fogadja majd az ötletet, de úgy véltem, nem nagyon ellenzi.
Előre tudtam, hogy azt fogja mondani: „Nem nevezném álommunkának, de semmivel sem
rosszabb, mint az eddigiek.”
Mindez pár másodperc alatt pörgött végig bennem. Aztán visszazökkentem a
valóságba, és miközben Finley a sebeit nyalogatta a fürdőben, odaszóltam
Sherrynek: – Tűnés.
Kilépett az ajtón. – Jesszusom! – hallottam Linda hangját, ahogy megpillantotta a társa
arcát. – Mi a fasz…?
Amikor előkerült a polgármester, megfogtam az egyik kezét, és a tenyerébe csaptam a
Marquis slusszkulcsát. – Óvatosan a kanyarokban – mondtam. – Nagy ívben fordulj.
Az előcsarnokban összefutottam Lance-szel.
– Mi történt? – érdeklődött zihálva. – Mi zajlik itt?
– Arra találod. Ha megkér, hogy kötözd be a farkát, előbb kérj fizetésemelést.
– Basszus, mi a franc történt?
 Nem volt erőm elmagyarázni. Inkább felhívtam Ellent, hogy jöjjön értem.

7. fejezet
Ha egy szokványos vasárnap reggel lett volna, biztos sokáig alszunk.
Ez a hét egyetlen olyan napja, amikor nem érzek bűntudatot, ha kicsit tovább ágyban
maradok. Ha apám nem vert volna belém kellő munkamorált, legtöbbször akár délig is
vígan ellustálkodnék. Azonban jobbára már hat előtt megébredek, és az aznapi teendőimen
jár az eszem. Nemcsak a melóra gondolok, hanem a ház körüli feladatokra is. Ha éppen
nincs kinek rendbe tennem a kertjét, biztos fel kell szerelnem valahova egy szúnyoghálót,
vagy ki kell tisztítani egy eldugult lefolyót, vagy meg kell javítani egy bedöglött fűnyírót.
De vasárnaponként nem érdekel semmi.
Először is, nem járunk templomba, ahova ki kéne öltözni. Nem vagyok nagy híve az
intézményesült vallásnak. Ellent presbiteriánus szellemben nevelték a szülei, de
kamaszkorában egyszerűen nem tetszett már neki az egész, és semmivel se tudták rávenni,
hogy velük tartson a templomba. Sosem gondolkoztam el komolyabban azon, hogy mit is
jelenthet amolyan látszatpresbiteriánusnak lenni. Csak nem olyan komoly, mint ha afféle
látszatkatolikus az ember. Engem viszont semminek nem neveltek a szüleim, leszámítva,
hogy (remélem) tisztességes és felelősségteljes embert akartak belőlem faragni, aki
bármilyen helyzetben tudja, mi a helyes és erkölcsös döntés, és a szerint is cselekszik.
Ebben a tekintetben azonban közel sem volt makulátlan az előéletem. Maga a tény,
hogy Finley-nek dolgoztam, még ha nem is sokáig, elég bizonyíték.
Dereknek egy szokásos vasárnapi alvás azt jelenti, hogy vacsorára méltóztatik előbújni,
Ellen és én viszont nyolc és kilenc óra között keltünk. De a mostani vasárnap közel sem
volt szokványosnak tekinthető: nem egész huszonnégy óra telt el az óta, hogy értesültünk
a Langley-ékkel történtekről. És bár az éjszaki ijedtségünk alaptalannak bizonyult, sokáig
nem tudtunk visszaaludni. Hat körül lehetett, az ébresztőóra digitális kijelzőjét bámultam
az oldalamon fekve, amikor érzékeltem, hogy Ellen is ébren van. Egymásnak háttal
voltunk, és egyikünk se mozdult, viszont nem hallottam a rá jellemző, mély szuszogást,
amit alvás közben hallat, így aztán megfordultam, és megérintettem a vállát.
– Jó reggelt – köszöntem.
Ellen is megfordult, közben nem szólt semmit, rezzenéstelen arccal mélyen a
szemembe nézett, majd kinyúlt, és szorosan magához húzott, hogy hozzám bújhasson.
Úgy reagáltam, ahogy számított rá. Föléje borultam. Némán szeretkeztünk, ami nem
valami gerjedelemből fakadt, hanem egyszerűen szükségünk volt valami megerősítésre,
hogy még élünk; hogy még egymáséi vagyunk; hogy még képesek vagyunk így
összefonódni, tudva, hogy bármelyik pillanatban, teljesen váratlanul, véget érhet minden.

Eilen epp egy adag francia pirítóst tett elém, amikor kinézett a konyhaablakon, majd
megszólalt – Itt van Barry.
Pár pillanattal később hallottuk is a nyomozó lépteit, majd halk kopogását a hátsó ajtón.
Addigra már majdnem nyolc óra volt. Ellen és én már ébren voltunk egy ideje, de még
csak akkor sikerült leülnünk megreggelizni.
Ülve maradtam, miközben Ellen kinyitotta az ajtót. – Szervusz, Barry! – köszönt.
Barry biccentett, szinte bocsánatkérőn. – Elnézést a korai zavarkodásért.
– Gyere csak – mondtam.
– Kávét? – kínálta Ellen.
 – Remekül hangzik. Feketén kérem. – Belépett a konyhába, és lassan megindult az
asztal felé. Még csak reggel nyolc óra volt, de a fehér inge már rátapadt méretes hasára.
Ellen adott neki egy bögre kávét, és észrevette, ahogy Barry a reggelimre pillant. – Kérsz
te is pár szeletet? – kérdezte.
– Nem volna szabad.
– Ugyan már.
– Hát, ha ragaszkodsz hozzá – adta meg magát végül. – Indulás előtt mindössze egy kis
tálka korpát ettem némi eperrel.
– Egészségesnek hangzik – mondtam.
– Maureen diétára fogott – magyarázta. – Így aztán otthon csupa egészséges cuccot
eszem, később meg bekapok valami mást is.
Rámosolyogtam, majd a szemközti szék felé intettem. Barry leült. Ellen megforgatott
két szelet kenyeret a felvert tojásban, és újra alágyújtott a serpenyőnek.
– Van valami fejlemény? – érdeklődtem.
Barry végigsimította szinte teljesen kopasz fejét. – Egyelőre csak annyit tudok
mondani, hogy több szálon is folyik a nyomozás.
– Értem.
– Képtelenség ügyvédként úgy praktizálni, pláne olyan hosszú ideig, mint Albert, hogy
ne szerezzen az ember magának néhány ellenséget. Biztos vagyok benne, hogy ő maga is
ismert olyat, aki képes lett volna ilyesmire.
– Én nem tudok senkit elképzelni, aki képes lenne erre – jegyezte meg Ellen.
– Megértelek – felelte Barry. – Csak az a helyzet, hogy az én szakmámban hamar
megszokod ám, hogy egyesek bizony szörnyű dolgokat tesznek. Viszont az igazat
megvallva, ehhez foghatóval még nem találkoztam. Hogy egy egész családot
lemészároljanak, itt, Promise Fallsban.
– Ez Amerika – mondta tömören Ellen, majd a serpenyőbe tette a két szelet
kenyeret. – Bárhol előfordulhatott volna.
– Az elmúlt időben bőven kijutott az ilyesmiből – felelte Barry.
– Ezt hogy érted? – kaptam fel a fejem.
– Egy-két esetre gondolok – válaszolta. – Volt az a három héttel ezelőtti nem messze a
Trentontól. – A város északi részén levő mulatóra utalt. Nem sokan hívtak arról a
környékről, hogy nyírjam le a füvet a kertjükben. – Egy Edgar Winsome nevű, negyvenkét
éves fickót csak úgy lelőttek. Nős volt, pár gyerekkel, építkezéseken dolgozott.
– Jesszusom. Dulakodott valakivel?
Barry megrázta a fejét. – Nem hiszem. Úgy tűnik, nem volt előzménye. Senki nem
látta, hogy valakivel kötekedett volna. Megjött, ivott pár sört, dumált a haverjaival, majd
távozott. Nem sokkal később találtak rá az épület háta mögött. Bent túl hangosan szólt a
zene, senki nem hallotta a lövést.
– Valaki biztos berágott rá – mondtam.
Barry bólintott a felvetésemre. – Hihető magyarázatnak tűnik. Ugyanis nem rabolták ki.
Megtaláltuk nála a pénztárcáját, lóvéval, bankkártyával, mindennel együtt.
– És? – érdeklődött Ellen, miközben megfordította a kenyereket.
– Semmire nem jutottunk – ismerte el Barry.
– Egy-kettő – szólaltam meg.
– Ezt hogy érted? – értetlenkedett Barry, miközben kortyolt egyet a kávéjából.
– Azt mondtad, egy-két ilyen eseted volt.
– Ja, igen. A másik: valamivel idősebb, olyan ötvenes fickó, a vezetékneve Knight.
Körülbelül hét-nyolc kilométerre a várostól, a 29-es úton volt egy szerszámszaküzlete.
Egyik este záráshoz készülődött, a munkatársai már hazamentek, és egyszer csak jön
valaki, és főbe lövi. Ez körülbelül egy héttel a Trentonnál történt eset előtt volt, egy
pénteki napon.
Ellen egy tányérra lapátolta a kész francia pirítóst. – Porcukrot, szirupot tehetek
rá? – kérdezte.
– Igen, kérek szépen. – Ellen ízlésesen elkészítette a két szelet kenyeret, majd a
nyomozó elé tette. – Te jó ég! Remekül néz ki.
– Ezekről hogy-hogy nem tudunk? – kérdeztem.
Már épp a szájához emelte a villáját. Rám nézett. – Arról nem én tehetek. – Élvezettel
rágta meg az első falatot, majd lenyelte, és leöblítette egy korty kávéval. – Igazából a
Trentonnál történtekről alig közöltek valamit a lapok. Mégis, kit érdekel egy bár mögött
lepuffantott fickó? Knightról már több tudósítás jelent meg, de nem sokkal.
– Akkor mentünk el kettesben – emlékeztetett Ellen. Tényleg. Elmentünk Vermontba,
onnan átkompoztunk Burlingtonba pár éjszakára, amolyan házassági évfordulós
hétvégére. Derek nélkül. Megkértük Ellen húgát, Carolt, hogy időnként nézzen rá a
fiunkra, üssön össze neki valami vacsorát, esténként meg ellenőrizze, mit csinál. Nem
akartuk, hogy összehívja a haverjait bulizni, és az igazat megvallva, utált is minket emiatt.
„Add a többihez!” mondtam neki akkor.
– Mire visszaértetek, már nem foglalkoztak vele az újságok – mondta
Barry. – Esküszöm, Ellen, ez elképesztően finom. Tulajdonképpen nem is volna szabad
ilyet ennem. Majd kihagyom az ebédet. Ezzel simán kibírom egész nap.
Ellen mosolyt erőltetett az arcára. Hozzám hasonlóan, ő is nyilván azon töprengett,
miért jött át Barry ilyen korán vasárnap reggel. Az világos, hogy a Langley-ügyön
dolgozik, de kötve hiszem, hogy csak kedvességből vagy egy potyareggeli reményében
ugrott be. Volt egy sanda gyanúm, hogy Barry akart tőlünk valamit.
– Szóval ez a néhány szál, amit említettél, hova vezet?
Pár pillanatig csak rágott, majd nyelt egyet. Gyorsan burkolta a francia pirítóst. Ez
Ellen egyik specialitása. Barry a bögréjére sandított, és mivel látta, hogy üres, Ellenhez
fordult: – Kérhetnék még egy fél eresztést?
– Persze – válaszolt Ellen. Fogta a kancsót, és telitöltötte Barry bögréjét.
– Köszönöm szépen. – A szalvétájával megtörölte a szája szélét.
– Van már némi elképzelésünk a történtek sorrendjéről. Albert nyitotta ki az ajtót, ezért
őt lőtték le először, aztán a feleségét, végül Adamet, miközben megpróbált elmenekülni.
Elképzeltem, de nem szóltam semmit.
– A hátsó ajtónál – folytatta. – Majdnem sikerült neki. Furcsának tűnhet, de bizonyos
értelemben jó, hogy nem tudott kijutni. Ha sikerül, nagy valószínűséggel ide rohant volna.
Akkor aztán, bárki is üldözte, követte volna, egyenesen ide.
Ellen rám meredt. Ezt szerette volna a legkevésbé hallani.
– Barry – szólaltam meg. – Jó barátságban vagyunk egymással, de feltételezem, nem
azért jöttél, hogy csak úgy csevegjünk.
Bekapta az utolsó falat francia pirítóst, ledöntötte a kávéját, majd rám nézett: – A
fiatokról lenne szó.

8. fejezet
Felmentem Derek szobájába, Ellen pedig lent maradt Barryvel a konyhában. Halkan
kinyitottam az ajtót. Az előző reggellel ellentétben a fiam most mélyen aludt. Nem
tudtam, meddig maradtak még fenn Pennyvel. Miután kiderült, hogy csak ők ketten
beszélgetnek a hátsó ajtónk előtt, nem pedig valami sorozatgyilkos ólálkodik ott, illetve
sűrű bocsánatkérések közepette a rendőröknek is elmagyaráztuk a félreértést, Ellen és én
visszafeküdtünk.
Felmerült bennem, hogy Dereket is ágyba parancsolom, de végül úgy gondoltam, a
Langley-ékkel történtek ugyanúgy felkavarták, mint minket – ha nem jobban –, és ha arra
vágyott, hogy a barátnőjével lehessen, nem akartam ebben megakadályozni.
Leültem az ágya szélére, és finoman megsimogattam a vállát. Az érintésemtől hirtelen
felriadt.
– Mi az? – mondta felém fordulva, félálomban pislogva.
– Semmi gond. Bocs, hogy felkeltettelek.
– Mi van? Ugye ma nem dolgozunk?
– Nem. Barry Duckworth van itt. – Dereknek nem ugrott be elsőre, kiről van szó.
Bambán nézett rám. – A nyomozó, akivel tegnap beszélgettünk. Szeretne feltenni pár
kérdést.
Derek nyelt egyet, és tovább pislogott. – Mit akar tőlem? Nem csináltam semmit.
– Ezt senki nem állította. Egyszerűen végig kell kérdeznie mindenkit, akinek bármi
köze lehet az egészhez. Mindent elmagyaráz, ha lejössz.
– Felöltözzek?
– Nem ártana. De nyakkendőt nem muszáj venned.
– Nyakkendő?
– Csak vicceltem. Kapj magadra valamit, és gyere.
Lementem a konyhába, és két perc múlva Derek is megjelent.
A helyi hokicsapat meze és egy szakadt farmersort volt rajta. A haja szanaszét állt.
– Szevasz, Derek! – köszönt neki Barry.
Derek egy biccentéssel viszonozta a köszöntést. – Kérsz francia pirítóst? – kínálta
Ellen.
– Még fel sem ébredtem, anya – dünnyögte Derek.
– Ülj csak le – kínálta hellyel Barry a fiamat. Derek kihúzott magának egy széket, és
leült az asztalhoz. – Hogy s mint?
– Fáradtan – jött a válasz.
– Bocs, hogy felvertünk ilyen korán, de szükségem volna a segítségedre.
Derek gyanakvó tekintettel nézett Barryre.
– Ugye jól tudom, hogy Langley-éknél voltál közvetlenül az előtt, hogy elindultak?
Derek lassan bólintott, mintha gondolkoznia kellene a válaszon. Számomra elég
egyszerű kérdésnek tűnt.
– Nyolc óra körül lehetett, ugye?
Derek megint bólintott.
– Ez azt jelenti, hogy valószínűleg te láttad utoljára élve Langley-éket, kivéve, ha
megálltak tankolni valahol vagy ilyesmi, miután elindultak. Az viszont biztos, hogy te
láttad utoljára a házukat belülről, mielőtt megölték őket.
Derek nyelt egyet. – Valószínű.
– Pont ezért azt szeretném kérni tőled, illetve tulajdonképp azért jöttem, hogy gyere át
velem Langley-ék házához, hogy feltűnik-e neked valami szokatlan.
Ellen hirtelen közbeszólt: – Ugye, ezt most nem mondod komolyan? Csak nem
képzeled, hogy átviszed a fiamat abba a házba, ahol… az történt! – Tudtam, hogy
gondolatban hozzátette, „Baszd meg, jól bereggelizel, aztán meg előállsz ezzel?!”
Barry nem úgy nézett ki, mint aki viccelődik. – Szükségünk van Derekre. Értsd meg,
Ellen, nagyban elősegítheti a nyomozást. Lehet, hogy észrevesz valami szokatlant.
Valamit, ami eltűnt. Mondjuk, egy festményt vagy…
 – Egy festményt? – vágott vissza Ellen. – Komolyan azt hiszed, valaki egy vacak
festményért ölte meg Langley-éket? – Rám nézett, mivel elvileg én értettem a
művészethez. – Volt bármi értékes Langley-éknél?
– Nem tudok róla – válaszoltam.
– Csak példaként említettem – mondta Barry, megpróbálva leplezni
türelmetlenségét. – Egyáltalán nem tudom, volt-e értékes festményük. Lehet, hogy azért
jött az illető, hogy elvigye Mrs. Langley ékszereit vagy…
– Mi a francot tudna Derek Donna ékszereiről? – erősködött tovább Ellen. – Miből
gondolod, hogy…
– Ellen – szóltam rá.
– …bármit is tudna ilyesmiről?
– Még egyszer mondom – próbálkozott Barry türelmesen, bár a hangján érződött, hogy
türtőzteti magát –, csak példaként említettem. Biztos volt valami teljesen szembetűnő,
amiről mi nem is tudunk, viszont Derek észreveszi, ha eltűnt. Csupán ennyi.
– Akkor is megtiltom – mondta határozottan Ellen. – Kizárt, hogy…
– Átmegyek – szólalt meg Derek.
– Remek – pattant fel Barry.
– Nem mész sehova! – parancsolt Derekre az anyja. – Oda pedig végképp nem.
– Hajlandó vagyok rá – mondta Derek. Még mindig Barryt nézte. – Ha tényleg
szüksége van rám, átmegyek.
Ellen már nyitotta is a száját, hogy tovább ellenkezzen, de aztán nem mondott
semmit. – Nyugi, anya. Ha bármit tehetek, hogy elkapják azt, aki megölte Adamet,
szívesen megteszem.
Barry kezet nyújtott Dereknek, aki ügyetlenül viszonozta a gesztust. Kezet ráztak. – Ez
a beszéd – lelkesedett Barry. – Nem akarsz előbb reggelizni? Van időnk. Egyél valamit
nyugodtan. Tudok várni. Anyád isteni francia pirítóst készített. Bár lehet, hogy jobb
éhgyomorral átmenni, ha érted, mire gondolok. Csak egy jó tanács – én már jártam
odabent.
Ellen könyörgő tekintettel szuggerált, hogy mondjak már valamit
Barrynek. – Barry – szólaltam meg végül, hátha erre gondolt Ellen. – Veletek tarthatok?
Láttam Ellen arcán a megkönnyebbülést. Jól tippeltem. – Persze,
nyugodtan – válaszolta Barry. – Nagyszerű ötlet.
Pár másodpercig senki se szólalt meg. Végül Derek törte meg a csendet: – Nos?
Ahogy hárman férfiak kiléptünk az ajtón, én valamivel Barry és Derek mögött, Ellen
visszarántott. – Képtelen vagyok rá – suttogta. – Hogy veletek menjek. Egyszerűen nem
megy.
– Megértelek.
– Vigyázz rá!
Átöleltem Ellent, majd én is elindultam. Tettem pár futólépést, hogy utolérjem a másik
kettőt.
– Szóval apával dolgozol egész nyáron? – kérdezte épp Barry.
– Ja – hangzott a kurta válasz. Még a körülményekhez képest se fért a fejembe, mért
nem volt képes egy tisztességes „igennel” válaszolni. Hiába, a szülők már csak ilyenek.
– Nincs egy kicsit túl meleg a szabadtéri munkához?
– Ja, elég durva – mondta Derek. – Kb. egy héttel ezelőtt volt egy kis eső, akkor
tudtunk pihenni, de el is maradtunk a melóval.
– Értem. – Barry úgy viselkedett, mintha máris a fiam legjobb barátja lenne. Nem
igazán tudom, miért, de furán éreztem magam emiatt.
Ahogy Langley-ék házához értünk, abbahagytuk a beszélgetést. Olyan érzésem támadt,
mintha életemben először látnám az épületet. Semmi feltűnő különbség nem volt, amitől
más lett volna egy héttel vagy hónappal korábbi állapotához képest, a sárga rendőrségi
szalagot leszámítva. Egyszerűen baljós hangulatot árasztott magából. Egy futó pillanatig
eltűnődtem azon, vajon mi lesz a házzal most, hogy Langley-ék meghaltak. Biztos jönnek
majd a rokonok, és eladják. Nem szívesen lennék az az ingatlanügynök, akit megkérnek,
értékesítse a házat, amiben három emberrel végeztek.
Hátulról közelítettük meg a helyet, de Barry azt mondta, a bejáratnál megyünk majd
be. – A hátsó ajtónál még elég nagy a felfordulás.
Derek meglehetősen szótlan volt, de akkor megkérdezte: – Ugye, már, izé, szóval,
nincsenek itt?
– Nem – felelt Barry mosolyogva. – A holttesteket már elszállították.
Derek bólintott, mintha ő is tudná magától, és csak viccelődne, mintha bárkinek is
lenne kedve jópofizni.
Megkerültük a házat. A bejárati ajtó előtt egy járőrkocsi állt, illetve Barry autója. Egy
rendőrtiszt ült a volánnál. Barry odabaktatott, váltott pár szót a zsaruval a nyitott ablakon
keresztül, és közölte vele, hogy bemegyünk. Barrynek aligha kellett engedélyt kérnie, de
nagyon udvariasan viselkedett mindenkivel.
– Rendben, menjünk – mondta végül. Ő ment elöl.
Ahogy beléptünk, odaszólt hozzánk: – Semmihez ne nyúljatok! – Nyitva tartotta az
ajtót, míg bementünk. – Sőt, a legjobb, ha zsebre dugjátok a kezeteket, biztos, ami biztos.
Eleget tettünk a kérésének. Derek ment legelöl, én mögötte. Amint beléptünk,
megtorpantunk, mintha valami történelmi jelentőségű épületben járnánk, és Barry lenne az
idegenvezetőnk.
Hamar rájöttünk, hogy szó sincs ilyesfajta nézelődésről.
A lábunk alatt heverő szőnyeg és az alsó lépcsőfokok szinte feketék voltak a vértől. Bár
a holttesteket már elvitték, a házban terjengő bűztől elállt a lélegzetünk. Kikaptam a
kezemet a zsebemből, és a számhoz emeltem.
– Ja, igen. Elnézést a szagért – mondta Barry. Gyorsan visszadugtam a kezemet.
Derekre néztem, hogy meggyőződjek, rendben van-e. Próbált a száján keresztül levegőt
venni, a szeme pedig vadul járt ide-oda. Láttam, ahogy ökölbe rándul a keze a farmere
zsebében.
– Itt feküdt Albert – mondta Barry, miközben a közvetlenül előttünk elterülő foltra
mutatott. – Itt lőtték le. Feltételezéseink szerint ő nyitott ajtót. Egy vagy több ember
érkezhetett, és röviddel az után, hogy beengedte őket, végeztek vele. Itt pedig – folytatta,
miközben, megkerülve a foltot, a lépcsőhöz vezetett minket – Donna holttestét találtuk
meg. – Első ránézésre ugyanakkora foltnak tűnt, mint az ajtónál levő. – Valószínűleg az
emeletről jött le, amikor hallotta a hangokat, és itt lőtték le.
– Úristen – dünnyögtem, és ismét a fiamra lestem. Rezzenéstelen arccal meredt
előre. – És Adam? – érdeklődtem tétován.
– Ő a folyosó végén, a hátsó ajtó előtti lépcsőfordulóban feküdt – magyarázta Barry.
Még mielőtt tovább indultunk volna, Barry megkért minket, hogy húzzunk a cipőnkre
egy-egy műanyag papucsot, hogy ne koszoljuk még jobban össze a bűntett helyszínét.
Elővett hármat a zsebéből, és gyorsan felhúztuk a gyűrött, papírszerű, de strapabíró
lábbelit.
Miután végeztünk, Barry a folyosó felé intett, hogy kövessük. Derekkel úgy lépdeltünk,
mintha kötélen egyensúlyoznánk. A kezünket végig a zsebünkben tartottuk, és vigyáztunk,
nehogy a vállunk hozzáérjen a falhoz. Több helyen is feltűnt egy-egy világos folt.
Kilincseken, korlátokon, sarkokon.
– Ujjlenyomatozás – mondta Barry, aki követte a tekintetemet.
– Persze – feleltem.
– Majd tőled is szeretnénk venni ujjlenyomatot – mondta Dereknek.
 – Mi?
– Semmi gond. Tudjuk, hogy jártál itt korábban. De ahhoz, hogy kiszűrjük a gyilkos
vagy gyilkosok ujjlenyomatait, muszáj azonosítanunk az összesét, amit találunk.
– Világos – mondta Derek.
A folyosó végéhez értünk, ahol az alagsorba vezető lépcső kezdődik. A harmadik
vértócsa foltja terült elénk. Hirtelen gyengének éreztem magam.
– Esetleg feltűnt valami, Derek? – érdeklődött Barry. – Bármi, ami nincs a helyén?
Vagy olyan, ami azelőtt nem volt ott?
Az elmúlt években én is számtalanszor jártam a házban, de nekem úgy tűnt, minden
rendben van, a gyilkossághoz köthető nyomokat leszámítva. Nem dúlták fel a helyet. A
párnákat sem hajigálták szét, mint például, ahogy azt egy drogot kereső illető tette volna,
miután végzett az itt lakókkal.
Kivéve, ha az elkövetők pontosan tudták, hol keressék azt, amiért jöttek.
– Én csak… Szóval nem láttam semmit – dadogta Derek.
– Akkor menjünk végig együtt – javasolta Barry, és máris megfordult, hogy
visszamenjünk a folyosón. – Kezdjük a konyhában.
Megkönnyebbülés volt ott lenni. Ha nem vett levegőt az ember, nem is sejtette, mi van
a fal túloldalán. Donna, akinek megvoltak a maga rigolyái, tisztaságmániás volt, és ez
egyértelműen látszódott a konyhán. Minden a helyén, egyetlen tányér sem volt a
mosogatóban, a hűtőben minden tökéletesen elrendezve. Barry ki is nyitotta az ajtó
oldalánál fogva, mivel a fogantyút szintén beporozták az ujjlenyomatok miatt.
– Mrs. Langley itt csomagolta össze a holmit az útra – magyarázta Derek. – Kicsit
rosszul érezte magát.
– Stimmel – mondta Barry. – Ugyanezt állította Albert titkárnője is, hogy ezért
fordultak vissza. A kaja egy része még a hűtőtáskában volt, a zöldség pedig a kocsiban.
Még be se tudták hozni, mielőtt megölték őket. Szóval semmi sem tér el a megszokottól?
– Semmi.
– Rendben, menjünk az emeletre.
Úgy léptük át a lépcső tövében elterülő foltot, mint egy felhőszakadás után a járda
szélénél összegyűlt pocsolyát. Szerencsére, miután felértünk a padlószőnyeggel borított
lépcsőn, már nem volt több vérnyom.
– Megint csak arra kérlek titeket, ne nyúljatok semmihez – emlékeztetett minket Barry.
Mindvégig a zsebünkben tartottuk a kezünket, kivéve, amikor a vértócsán kellett túljutni,
és a karunkkal egyensúlyoztunk.
– Ez itt Adam szobája – mondta Barry, és már ki is nyitotta az első ajtót a folyosó bal
oldalán. – De ezt úgyis tudod, nem igaz, Derek?
Derek bólintott.
– Csak nézz körbe, hogy látsz-e valami szokatlant, vagy valamit, ami nincs a helyén.
Feltételeztem, Barry, akinek voltak saját kölykei, tisztában van azzal, hogy a szobában
található rumli nem bizonyítja azt, hogy valakik kerestek volna bármit is. Egy kamasz srác
szobájáról volt szó, ami lehetett volna akár Dereké is. Itt-ott ruhakupacok a földön,
vetetlen ágy, az íróasztalon szanaszét számítógépes, gördeszkás meg férfimagazinok. A
falakat különböző poszterek díszítették, melyek közül az egyik egy, a második
világháborús plakátokat idéző stílusban rajzolt katonát ábrázolt, kezében egy bögre
kávéval, miközben azt mondja: „Hogy ízlene egy csésze fogd be a kurva szád?”
Továbbá, Derek szobájához hasonlóan, számítógép-alkatrészek hevertek mindenfelé.
Három monitor, fél tucat billentyűzet, megszámlálhatatlan vezeték és kábel, számítógépes
játékok dobozai, egy régi Nintendo az asztal alatt és három komputerház.
– Bajban lennék, ha nekem kéne megmondani, hiányzik-e innen valami – sóhajtott
Barry. – De hátha neked megy.
 Derek mintegy fél percig szemlélte a szobát onnan, ahol állt. Közben nem mondott
semmit. – Tiszta – szólalt meg végül.
– Biztos?
– Naná.
Így aztán Barry továbbvezetett minket. A következő szoba vendégeknek volt
fenntartva, és olyan makulátlan tisztaság fogadott, hogy hotelszobának is nézhettük volna;
nem sok mindent lehetett észrevenni. Mindhárman bepillantottunk a fürdőszobába, ami
úgy nézett ki, mintha Donna számított volna valakire.
Valaki végül tényleg meglátogatta őket.
Már csak Albertek hálószobája maradt hátra. – Nem tudom, hogy valaha is jártál-e itt,
de azért nézd meg nyugodtan – mondta Barry Dereknek.
Örültem, hogy nem nekem mondta ezt. Benéztem Derek válla fölött. A helyiség
nagyjából ugyanúgy nézett ki, mint amikor életemben először és utoljára láttam,
leszámítva a fésülködőasztalon látható ujjlenyomatos foltokat.
– Semmi – jegyezte meg Derek.
– Rendben. Ha te nem látsz semmit, biztos nincs is mit észrevenni – mondta
Barry. – Már csak egy helyet kell megnézned.
– Mit? – kapta fel a fejét Derek.
– Az alagsort.
– Miért, volt ott lent valaki?
– Muszáj mindent ellenőrizni.
Így aztán lementünk az emeletről, le a Donna vérével átitatott lépcsőn, végig a
folyosón, majd le a lépcsőn a hátsó ajtóig, ahol Adam meghalt. Barry kikerülte a vérfoltot,
és lement a pincébe. Viszont Derek, aki a nyomozó mögött haladt, az utolsó pár
lépcsőfoknál megtorpant.
– Jól vagy? – kérdeztem. Lehet, hogy Ellennek mégis igaza volt. Túl sokat kértek a
fiunktól. Nem lett volna szabad engednünk Barrynek. Nem beszélve arról, hogy eddig
semmi eredményre nem vezetett az, hogy végigvitte a házon Dereket.
– Csak… nem tudom elképzelni – mondta reszketeg hangon.
– Semmi gond – nyugtatgattam.
– Ha sikerült volna kijutnia. Ha egy kicsivel gyorsabb.
– Ezt hogy érted? – kérdezte váratlanul Barry.
– Csak úgy, ha gyorsabban fut, megmenekülhetett volna.
– Tarkón lőtték, ezért valószínű már futott, és megpróbált kijutni. Sajnos, nehéz elfutni
egy golyó elől.
Derek lihegve kapkodta a levegőt. – Ha sikerült volna kinyitnia az ajtót, elbújhatott
volna a fák között.
– Szerintem ennyi elég volt Dereknek – vágtam közbe.
– Már majdnem végeztünk – szólt vissza Barry. – Próbáld meg átlépni, és gyere le!
– Hozzak egy pohár vizet? – ajánlottam fel Dereknek.
– Pár perc, és végzünk – sürgetett Barry. – Nem szeretném, ha Langley-ék poharait
használnánk, ha érted mire gondolok.
Átléptük a foltot, és lementünk a pincébe. Barry már felkapcsolta a villanyt. Ugyanúgy
nézett ki, mint bármelyik alagsori helyiség. Faborítás a falakon, egy jobb napokat látott
kanapé, ami valószínű valamikor még a nappaliban állhatott. Egy körülbelül 90 centis
képernyőjű tévé, de nem olyan vékony, falra szerelhető készülék.
Nekem meglehetősen szokványosnak tűnt minden.
– Na, mit mondasz? – biztatta Barry Dereket. – Biztos, sokat lógtatok itt együtt.
– Igen, úgy volt – mondta halkan.
– Feltűnik bármi is, ami esetleg nincs a helyén?
 Derek lassan megrázta a fejét.
– Biztos?
Tétova bólintással válaszolt.
– És itt? – kérdezte Barry, miközben a helyiség túlsó végébe mutatott.
– Mi? – értetlenkedtem. Fogalmam se volt, mire céloz.
Barry átsétált a helyiségen, majd egy körülbelül egy méter széles nyílástakaró fedőlapra
bökött. A fedőlap résnyire el volt húzva.
– Erről mi a véleményed? – kérdezte Barry Derektől.
– Hogy érti?
– A szerelőtérbe vezető nyílás fedőlapja pár centire nyitva van. Látod?
– Persze.
– Szerinted ez jelenthet valamit? Úgy értem, végignéztük már az egész házat, és semmi
rendkívülit nem találtál, esetleg Adam szobáját kivéve. Donna Langley olyan rendet
tartott, hogy bármelyik lakberendezési magazinban megjelenhetett volna. Minden mindig
a helyén. Szerintem az, hogy ez a nyílás résnyire nyitva van, meglepő.
– Nem tudom – mondta Derek.
– Lehet – szóltam közbe –, mivel úgy volt, hogy elutaznak pár napra, lehet, hogy
Albert kivett innen pár cuccot, például a hűtőtáskát. Vagy bármit, ami az ilyen
kirándulásokra kellhet.
– Elképzelhető – mondta Barry. – Biztos nincs jelentősége, csak amikor észrevettem,
gondoltam, milyen remek búvóhely.
– Amikor még kisebbek voltunk – szólt közbe Derek –, Adam és én sokat játszottunk
itt. Előfordult, hogy barlang volt, mi meg felfedezők vagy lndiana Jones. Érti? De
szerintem most már be se férnék.
– Úgy érted, túl nagy vagy már ahhoz? Tudod mit, mért nem próbálod meg?
– Hogy?
Barry elhúzta a fedőlapot. A nyíláson keresztül látszódott, hogy a szerelőtér
dobozokkal van teli, amiken különböző feliratok voltak olvashatók, mint például „égők”
vagy „évkönyvek”. – Biztos járt itt valaki – folytatta Barry. – Elég vastag por borítja a
padlót, kivéve közvetlenül a nyílásnál. Gyere csak, nézd meg!
– Inkább nem – ódzkodott Derek. – Szeretnék már hazamenni.
– Akkor megmutatom én – mondta Barry, és ezzel kihúzta a kezét a zsebéből, majd
térdre ereszkedett, és betolatott a nyíláson keresztül. – Hozzátok képes hájas dög vagyok,
de még így is be tudom préselni magam, vagyis bárki más is beférne.
– De Barry – szóltam közbe –, egyszer már tisztáztuk, hogy a bejárati ajtónál jöttek be
az elkövetők. Akkor mit akarsz azzal bizonyítani, hogy bárki beférne oda?
Kimászott, majd nagyokat fújtatva felegyenesedett. Azt hittem, menten szívrohamot
kap. – Magam sem tudom – mondta végül. – Egyszerűen mindent számításba kell venni.
– Akkor végeztünk? – kérdeztem.
– Nagyjából. – Nagyot sóhajtott, majd Derekhez fordult – Szóval…
– Igen?
– Azt állítod, hogy nyolc körül leléptél innen?
– Igen.
– És utána mit csináltál?
– Erre én is kíváncsi lennék – tettem hozzá.
– Nem emlékszem már. Gondoltam, találkozom Pennyvel.
– Nem azt mondtad, hogy nem engedték sehova a szülei, mert összetörte a faterja
kocsiját? – kérdeztem gondolkodás nélkül.
– De, így volt. Én csak úgy értettem, hogy elvileg találkoztunk volna, de nem jött
össze, így aztán csak lógtam. Végül hazamentem.
 – Mégis hol lógtál? – kérdezősködött tovább Barry.
Derek szipogott egyet, megtörölte az orrát, majd ismét zsebre dugta a kezét. Olyan
érzésem volt, hogy húzza az időt. – Mászkáltam, bementem a városba, elnéztem a
videojáték-kölcsönzőbe, ilyesmi.
Barry először nem szólt semmit, majd megkérdezte: – És hánykor értél haza?
– Mit tudom én? Olyan kilenc, fél tíz körül.
Próbáltam felidézni, hogy vajon hallottam-e bejönni Dereket. Ellennel elég korán
lefeküdtünk aznap. Legkésőbb fél tízkor. Nem rémlett, hogy hallottam volna megjönni a
fiút. Illetve tudtam, hogy nem beszéltünk vele.
– Így volt? – fordult hozzám Barry.
Fél pillanatig elgondolkoztam. – Igen, nagyjából akkor jött meg – válaszoltam.
– Hallottad, amikor megjött?
– Igen – hazudtam.

9. fejezet
Barry adott egy névjegykártyát, majd beszállt a kocsijába és Promise Falls felé vette az
irányt. Miközben Derekkel ketten lassan elindultunk a házunk felé, megszólalt a fiam:
– Miért csináltad?
– Mit?
– Miért mondtad, hogy hallottad, amikor megjöttem?
– Netán tévedtem? Nem hallottalak fél tíz körül megjönni?
Derek nem felelt.
– Azt állítod, hogy nem hallhattalak megjönni?
– Csak annyi, hogy szerintem nem hallottál hazaérni – mondta némi habozás után.
– Ezt azért mondod, mert nem jöttél haza, vagy mert olyan halkan lopóztál be, és fel
sem merült benned, hogy hallottalak?
Derek idegesen megrázta a fejét. – Akárhogy is, nem értem, miért hazudtál Barrynek.
Rajtam volt a sor, hogy kiötöljek valami magyarázatot. – Csak jót akartam. Teszem azt,
ha te meg Penny tényleg együtt voltatok, mert sikerült meglógnia otthonról, pedig a szülei
nem engedték el sehova, te pedig egyszerűen nem akarod belekeverni az egészbe. Nem
egyszerűbb így?
Derek eltöprengett ezen. – De.
Megtorpantam, és megfogtam a fiam karját. – Van valami, amit el akarsz
mondani? – kérdeztem.
– Nincs semmi – válaszolt, de nem nézett a szemembe.
– Nézz rám! – szóltam. – Megértelek, hogy sokkolt mindaz, ami történt; hogy
elveszítetted a legjobb barátod, és összezavarodtál. Megértem, hogy furán viselkedsz.
Sokkal különösebb lenne, ha nem így viselkednél. De néha az az érzésem, másról van szó.
Hogy elhallgatsz valamit. Nem mondod el azt, amit pedig el kéne. Ha nem Barrynek,
legalább nekem és az anyádnak. Nem tudunk segíteni, ha eltitkolsz előlünk valamit.
Rohadt nagy gáz van, Derek.
– Tudom. Fölösleges mondanod. Nem vagyok hülye.
– Akkor van valami, amit esetleg el akarsz mesélni? Hogy mikor is értél haza
valójában?
Nem válaszolt azonnal. – Körülbelül akkor értem haza, amikor mondtam. Nem tudom
pontosan, mikor. Szerintem ti már aludtatok. Tudom, mennyire kivagy péntek estére.
Ezért halkan mentem be. Gondoltam, már lefeküdtetek. Lehet, hogy nem fél tízkor, hanem
kicsivel később.
Vártam.
– Ennyi? És amiről Barry kérdezett? Hogy merre jártál nyolc és a között, hogy
hazaértél?
– Semmi különöset. Tényleg.
– Merre jártál?
– Basszus, mi a fasz van? Azt képzeled, én nyírtam ki Langley-éket?
Nem adtam fel. – Természetesen nem – mondtam higgadtan. – Viszont igenis felmerült
bennem a gyanú, hogy tudsz valamit arról, ami ott történt. Válaszolj! Hova mentél az után,
hogy elbúcsúztál Langley-éktől, illetve az előtt, hogy megjöttél? Feltételezem, nem
Pennyvel lógtál, mivel nem engedték el hazulról a szülei.
– Elmentem sétálni – mondta Derek.
– Pennyékhez? Bent lakik a városban. Az legalább harmincnegyven perc gyalog.
– Nem. Csak itt a környéken. Már az is baj?
– Merre?
– Mi?
– Merre sétáltál?
– Csak úgy. Végig a főúton, aztán a patak mentén. Ott kicsit leültem, felhívtam Pennyt,
körülbelül egy órát dumáltunk, aztán hazajöttem. Kicsit nyomott voltam. Nem olyan sima
a kapcsolatunk mostanában.
Ez vagy igaz volt, vagy csak süketelt, hogy együttérzést ébresszen bennem és
leszereljen. Valamiért az utóbbit tartottam valószínűnek.
– Múlt éjjel nem úgy tűnt, hogy nem jöttök ki egymással.
– Ja. Igazából a szüleivel van a gond. Nem kedvelnek.
– Ezt hogy érted? Miért?
– Mit tudom én.
– Csak van valami elképzelésed.
– Biztos azért, izé. Szóval a faterja egyszer rajtakapott, amikor nagyban smároltunk.
Penny szobájában.
– Igen?
– Ja, olyan köcsögölős fajta.
– Nem kell különösebben köcsögnek lenni, hogy kiakadj, ha a lányod a hálószobájában
smárol egy sráccal. A te házadban.
– Mindegy. Igazából ezért szökött el tegnap este otthonról, hogy találkozzunk.
– Az ég szerelmére, Derek! Csak még rosszabb lesz a helyzet, ha ilyenekre veszed rá
Pennyt.
– Basszus! – csattant fel. – Már te is kezded a köcsögölést?
Megszorítottam a karját, és kicsit megráztam. – Ne merészelj így beszélni velem! Nem
érdekel, mekkora szarban vagy. Ha még egyszer így beszélsz hozzám, leverem a fejedet.
Még ha tényleg pofon is vágom, akkor sem leptem volna meg jobban. Még pár
másodpercig szorítottam a karját, aztán elengedtem.
– Bocs – mondta.
– Világos?
– Igen.
– Tehát hol is tartottunk?
– Ööö… – Derek nem tudta azonnal folytatni. – Izé, csak azt akartam mondani, hogy
ne áruld el, hogy nálunk járt, mert az után szökött meg, hogy a faterja elaludt. Az egyik
barátja vette fel, és hozta el egy darabon az autópályán, majd besétált. Úgy kellett
kikerülnie azt a rendőrautót a bekötőút végében.
 Jó volt tudni, hogy vigyáznak ránk. Olyan sűrű volt a keskeny erdősáv, hogy egy kis
csapat zsaru kellett volna, hogy minden irányba jusson járőr.
– Bármi is volt köztünk, nemigen számított, amikor megtudta, mi történt Adammel.
Azért jött át, hogy velem legyen.
Úgy éreztem, elég gondom van a saját tizenhét éves kamaszommal. Nem szívesen
lettem volna Penny szüleinek a helyében, amikor rájönnek, hogy a lányuk megszökött az
éjszaka közepén a barátjához, ahol ráadásul pár órával korábban három embert öltek meg.
– Nem lett volna szabad ideengedned őt – mondtam. – Nem biztonságos egy lánynak
csak úgy felkerekedni, és nekivágni az éjszakának. Pláne idejönni, tudva, hogy mi történt
Langley-ékkel.
– Most akkor már azért is én vagyok a hibás, hogy mit csinál Penny?
Jobbára így zajlik egy kamasz és a szülei közti párbeszéd. Először kiborulok valamin,
és észre sem veszem, már valami máson húzom fel magam. Koncentrálj, mondtam
magamban.
– Ez az igazság? – kérdeztem. Derek lassan bólintott.
– Biztos?
Megint bólintott. Mintha mondani akart volna valamit.
– Mi az?
– Csak… – kezdte –, izé, úgy értem, lehet, hogy lényegtelen. Csak eszembe jutott, hogy
mondott valamit Adam, mielőtt elindultak és beszálltak a kocsiba. De lehet, hogy semmi
az egész.
– Miről beszélsz? – Éreztem, ahogy gyorsabban vert a szívem.
– Mintha eltűnt volna valami a házból. Ami a múltkor még ott volt, de most nem.
– Jézusom. Mi az…?
– Sziasztok – köszönt Ellen. A bejárati ajtónk előtt állt. – Bejöttök?

A konyhában végre sikerült rávenni Dereket, hogy reggelizzen. Noha fél órával
korábban azt állította, nincs étvágya, most négy szelet francia pirítóst tüntetett el, ami
úszott a vajban és cukorszirupban. Úgy evett, mintha akkor szabadult volna a sittről.
– Kérsz kávét? – kínálta Ellen. Mivel Derek szája épp teli volt, egy bólintással
válaszolt.
Amikor Ellen ránk köszönt, Derek odasúgott valamit: – Majd elmondom.
– Rendben – válaszoltam.
Nem arról volt szó, hogy titkolózni akartam volna Ellen előtt. Mindössze annyi, hogyha
volt rá esély, hogy Derek elárul valami lényegeset, hajlandó voltam nem akadékoskodni
azért, mert valamit elhallgatott kettőnk elől.
Ellen szorosan átölelte, amikor visszaértünk. Gondolom, azt hitte, a Langley-ék házánál
tett látogatás komolyan megviselte.
– Rendben vagyok – nyugtatta meg Derek az anyját. – Nem volt semmi gáz.
Ellen fürkésző tekintettel nézett rám, hátha az én arckifejezésemből kiderül, tényleg
minden rendben, vagy Derek csak színleli az egészet. Megráztam a fejem, mivel magam
sem tudtam, mi az igazság. Azután Ellen rábeszélte, hogy egyen.
Éreztem Ellenen, hogy ki akarja kérdezni Dereket a Langley-éknél tapasztaltakról.
Nem arra lett volna kíváncsi, mit látott – azt később tőlem is megtudhatta –, hanem arra,
milyen hatással volt mindaz a fiunkra. Szerintem arra a következtetésre jutott, hogy ha
akkora étvággyal bír enni, csak nem szenvedett maradandó lelki sérülést. Én már kevésbé
voltam erről meggyőződve. Ha valamit is tudtam a kamasz fiúkról, az az, hogy képesek
teljesen megfeledkezni mindenről, amíg esznek.
– Arra gondoltam – szólt oda hozzám Derek félig teli szájjal –, hogy megjavíthatnánk
ma azt a fűnyírót. Ha már ráérünk.
 – Persze – válaszoltam. – Szerintem csak egy bedöglött gyertyát kell kicserélni.
– Szerintem meg inkább a porlasztó tömődött el. Biztos teliment mindenféle szarral.
Ellen nem tudta mire vélni ezt a párbeszédet. A fia vagy az apjával akart lenni, hogy
kicsit megnyugodhasson a történtek után, vagy lehet, hogy valamiben sántikált.
Végül, mivel nem olyan gyanakvó, mint én, így szólt: – Remek ötlet. Pár dolgot
elintézhetnétek ma. – Rám mosolygott. Valahogy bevette.
Miután Derek az utolsó szelet francia pirítóssal is végzett, felállt, és a mosogatóhoz
vitte a tányérját. Ellen azonban kivette a kezéből: – Ezt bízd csak rám! Menj apádnak
segíteni!
– Rendben – mondta, és már indult is a hátsó ajtóhoz.
– Mindjárt megyek – szóltam utána. Ellen rám nézett. Tudtam, hogy valami
beszámolófélét akar tőlem hallani a Langley-éknél tett látogatásról. – Jól
viselte – mondtam. – Szörnyű odaát, de nem volt semmi gond.
– Barrynek nem lett volna szabad…
– Most már fölösleges ezen rágódnod. Csak a munkáját végzi. Te is büszke lettél volna
Derekre, ahogy végigcsinálta.
– Milyen volt? – kérdezte Ellen, de aztán meggondolta magát: – Inkább mégse mondd
el. Nem akarom tudni.
A kamrában találtam Dereket. Épp egy méretes elektromos sövényvágóval babrált.
Egyáltalán nem lepett meg, hogy nem a rakoncátlankodó fűnyíróval foglalatoskodik.
– Szóval, mit akartál elmondani? Mi hiányzott?
– Mint már mondtam, lehet, hogy lényegtelen. Emlékszel, amikor Mrs. Stockwellnél
dolgoztunk?
– Agnes Stockwellre gondolsz? A macskával, ami úgy néz ki, mint egy disznó?
– Igen.
– Hogy érted, amikor nála dolgoztunk? Szinte minden héten megyünk hozzá.
– Olyan két alkalommal ezelőtt. Amikor nekem adta az az ócska számítógépet.
– Emlékszem – mondtam bólogatva. – Valami kiszanált komputert a garázsból, ugye?
Fölösleges volt „kiszanált komputerként” utalni a készülékre, hiszen Derek és Adam
csak azt gyűjtött. Egyszerűen mindketten imádták szétszedni azokat, babrálni a
merevlemezzel, majd összehasonlítani a régi gépek belsejét az újakéval. Derek nem
tartotta meg az összes alkatrészt, csak a gépházat. A billentyűzet és a képernyő nemigen
érdekelte, de azért elhoztuk Agnestől, és kidobtuk a szeméttelepnél, amikor épp arra
jártunk. Valahogy kedveltem Agnes Stockwellt. Egyedül élt a Ridgeway Drive-on
található egyszintes házban. Először elveszítette a férjét, aztán rá egy évre a fiát, Brettet,
aki a Promise Fallsról vetette magát a mélybe. Nem tartozik a világ legmagasabb vízesései
közé, de ha kellően sziklás az alja, nem is kell magasnak lennie.
– Szóval, Adammel szórakoztunk azzal a géppel. Megnéztük, milyen processzor van
benne, ilyesmi. De azt is megnéztük, mi van rajta.
Arról már tudtam korábbról, hogy részben ezért csinálták az egészet. Valószínűleg
Agnesben fel se merült, mi mindent tartalmazott a fia számítógépe. Régi levelek,
történetek, esetleg lementett pornóképek. Gondoltam, Agnes, aki vajmi keveset értett az
ilyesmihez, azt hitte, idővel minden eltűnik a gépről. Hogy bírna ki az a sok információ
több évet egy műanyag és fém dobozban? Azonban a merevlemez valami olyasmi, mint a
régi emlékek tárolására használt cipősdoboz.
– Értem – mondtam.
– Szóval, amikor Barryvel odaát jártunk, nem volt Adam szobájában.
– Honnan tudod? – Adam szobájának látványa nemigen ivódott be az emlékezetembe,
nem úgy, mint a három hatalmas vérfolt. Csak annyi rémlett, hogy nagy rendetlenséget
láttunk.
 – Onnan, hogy eredetileg az íróasztal tetején volt. Emlékszem, hogy nézett ki. Olyan
világos színe volt, a többi gép viszont fekete. Nem volt ott.
Elgondolkoztam egy pillanatra. – Amikor legutóbb találkoztál Adammel, még ott volt?
Mielőtt elindultak nyaralni?
– Nem mentünk fel a szobájába. Leginkább a konyhában dumáltunk. Úgy emlékszem,
egy nappal korábban jártam utoljára a szobájában. Csütörtökön. Akkor még ott volt.
– Más nem tűnt fel? Mást nem vittek el a szobából?
– Mást nem vettem észre, bár csak egy pillanatra néztem be. Viszont feltűnt, hogy a
gép nincs ott.
– És miért nem említetted ezt meg Barrynek? Ilyesmire lett volna kíváncsi.
– Csak azért, mert akkor nem gondoltam, hogy számít. Adam azt mondta, közvetlenül
az indulás előtt, hogy az apja eléggé berágott rá a gép miatt.
– Ezt hogy érted? Hogy Albert azért rágott be, mert volt egy régi számítógépetek
Agnes Stockwell házából? Miért érdekelte volna ez őt? Ti ketten mindig is ócska
komputereket gyűjtöttetek és azokkal szórakoztatok.
– Lehet, hogy Adam megemlítette, mit találtunk a gépen.
– Na, és mi a szart találtatok?
Derek nagyot sóhajtott. – Mindenféle cucc volt a merevlemezen. Csomó iskolai házi
doga, pár vacak Star Trek-játék. Tudod, Kirk kapitánnyal, Spockkal meg a többivel.
Siralmas volt a grafikája, de akkoriban menőnek számított.
– Értem – mondtam kicsit türelmetlenül, mert sürgetni akartam Dereket.
– Volt még egy önéletrajz meg motivációs levelek. Nyilván akkor kellett Brettnek,
amikor a Thackeray-be meg más sulikba adta be a jelentkezését, illetve találtunk még pár
levelet, amit egy régi tanárának írt. De a lényeg egy történet volt.
– Miféle történet? Novella? Valamit, amit Agnes fia írt?
– Nem novella, sokkal inkább egy regény. Csomó fejezet. Legalább húsz.
Miközben megpróbáltam felfogni, amit hallottam, a fejemet ráztam. – Szóval valami
könyvet találtatok azon a gépen. Ezt miért nem említetted Barrynek?
– Nem tudom. Azért, mert ciki lett volna.
– Miért?
Derek megeresztett egy halvány félmosolyt, az elmúlt napokban tapasztalt
legszélesebbet. – Hát, elég durva.
Rátámaszkodtam a szerelőpadra. – Basszus, Derek! De akkor is, miért akadna ki Adam
apja valami pornón, amit egy vadidegen számítógépén találtatok? Úgy értem, nem a ti
hibátok, mi van valaki más komputerén, ráadásul nem úgy tűnt számomra, hogy Adam
különösebben izgult volna az ilyesmire.
Derek megvonta a vállát. – Nem tudom. Adam azelőtt sosem szólt. Ami azt illeti, nem
is voltak képek vagy ilyesmi. Esetleg ha még valódi pornó lett volna, akkor érthető, de
amikor az egész csak szöveg, talán nem akkora gáz. Igazából egész jó a könyv. Annak
ellenére, hogy elég szaftos dolgok vannak benne, jó a stílusa.
– Vagyis Agnes fia magas színvonalú pornót írt? – kérdeztem meglehetősen
elképedve. – Lehet, hogy azért csinálta, hogy legyen mire kivernie.
Derek elvörösödött. Nem azon lepődött meg, hogy az apja tud egyet s mást az
ilyesmiről. Valószínűleg a szókimondásom érte váratlanul. – Nem tudom – mondta végül
kicsit megkönnyebbülve. – Szexről szól az egész, de úgy lett megírva, mint egy igazi
regény, szóval nem valami magas szintű maszturbálós cucc, ha érted, mire gondolok.
Rámosolyogtam. – Igen, értelek. De akkor sem tartom valószínűnek, hogy valaki egy
több mint tíz évvel ezelőtt írt pornókönyv miatt végezzen Langley-ékkel. Egyszerűen nem
fér a fejembe.
 – Igazából én is ezért nem szóltam róla – mondta Derek. – Gondoltam, idiótának tart
majd.
– És akár az is lehet, hogy valami más történt a géppel a között, hogy legutóbb láttad,
és hogy megölték Langley-éket.
– Lehet.
– Viszont mivel nincs meg a számítógép – mondtam felegyenesedve –, nem tudjuk
elolvasni a történetet, hogy kiderítsük, van-e benne olyasmi, ami miatt valaki kinyírna
három embert.
Derek lesütötte a szemét. – Hát, ez így nem igaz.
Vártam, hogy folytassa. – Ezt hogy érted?
– Csináltam egy másolatot az egészről.

10. fejezet
Dereknek CD helyett floppyn volt meg az egész könyv. Elmondása szerint olyan régi
volt a számítógép, hogy nem volt rajta CD-meghajtó. Úgy adta ezt elő, mintha
egyértelműnek kellene lennie a számomra. Bizony, már nem azt a kort éltük, amikor meg
kellett várnom, hogy valaki befejezzen egy adott könyvet, és csak azután kérhettem
kölcsön. Adammel egyszerre olvasták az anyagot, amikor pedig találkoztak, összevetették
a jegyzeteiket.
Azt javasoltam, menjünk fel a szobájába, hogy beleolvashassak. Derek azonban nem
rajongott az ötletért.
– Akkor anya rájön – mondta.
– És az baj?
Látszott rajta, hogy zavarban van. – Az egész teli van, izé… puncikkal. Érted,
vaginákkal.
– Tisztában vagyok vele – mondtam. A nyelvemmel kitoltam az arcom egyik
felét. – Szaladj fel a szobádba, nyomtasd ki az első tíz oldalt, és hozd le nekem! Ha meg
anyád rákérdezne, hogy mit csinálsz, mondd azt neki, hogy a fűnyíró javításához kerestél
javaslatokat az interneten. És hozd magaddal a floppyt is!
Derek elszaladt. Futtában kavicsokat vert fel az edzőcipőjével, ahogy kiért a kamrából.
Pár percnyi magányomban kicsit elgondolkozhattam a történteken. Elképzelhetetlennek
tartottam, hogy Langley-éket egy diák tizenvalahány éves számítógépén található anyag
miatt gyilkolták meg. Szinte örültem, hogy Derek nem tett említést az egészről Barrynek.
Túlságosan valószerűtlennek tűnt.
Ha mégis elfogadja az ember a feltevést, miszerint a komputernek volt valami köze a
szomszédaink halálához, amit eléggé hihetetlennek tartottam, ki tudott a gép hollétéről?
Azzal tisztában voltam, hogy valamikor, nem sokkal a haláluk előtt, Adam apja tudomást
szerzett a gépről, sőt, talán arról is, ami azon volt. De miért borult ki annyira? Albert
sosem tűnt egy prűd fickónak; emlékszem egy kerti összejövetel alkalmával meglehetősen
piszkos vicceket adott elő.
Még ha valóban az is történt, hogy Albert egy feltörekvő és azóta elhunyt fiatal szerző
vastagon szexuális tartalmú írását találta meg egy számítógépen, miért foglalkozott vele?
És ha tényleg ez volt a helyzet, hogyan vezetett a regény létezése egy egész család
meggyilkolásához?
Ez sehogy nem fért a fejembe.
 Tovább gondolkoztam. Ha elfogadjuk, hogy az eltűnt számítógépnek köze volt a
gyilkossághoz, Albert közreműködését viszont kizárjuk, milyen következtetésre jutunk?
Elvégre nem ő kapta a komputert. Agnes Stockwell az én fiamnak adta, aki a
felfedezését megosztotta Adammel. Így aztán, ha valaki megtudta Agnestől, mi lett a gép
sorsa, nem is Langley-éknél keresték volna, ugyanakkor…
– Megvan! – szólt Derek a futás után levegő után kapkodva. Pár lapot szorongatott a
kezében. Odaadta a köteget.
– Itt az első fejezet – mondta. – Hét oldal. Ha beleolvasol, látni fogod, hogy nem is
igazi pornó. Olyan, mintha Agnes fia, hogy is hívták?
– Brett – válaszoltam.
– Igen. Szóval, mintha Brett fogott volna egy pornóregényt, és igazából kifigurázta
volna. Olyan, hogy is hívják, szatíra az egész. Egy paródia. Vagy mint az a hülye film,
amit egyszer mutattál, amikor még kicsi voltam, amiben Arnold Schwarzenegger terhes
lesz. Junior volt a címe.
Felemeltem a kezem, hogy leintsem Dereket. Az ujjaimmal végigpörgettem a lapokat;
hét volt, ahogy mondta. Dupla sortáv, közepes hosszúságú bekezdések. Nem volt címlap,
de az oldalak tetején sem szerepelt se cím, se a szerző neve, csak az oldalszám a jobb felső
sarokban.
Leültem a munkapadnál álló sámlira, és elkezdtem olvasni a köteget.

Töketlen Nicholas
Első fejezet

Mikor egy keddi napon felébredt, Nicholasnak nem tűnt fel, hogy bármi is hiányozna.
Oldalra vetette a lábát az ágyban, kidörzsölte az álmot a szeméből, majd elcsoszogott a
fürdőig, mint tette azt minden reggel. Teli húgyhólyagjának kiürítése volt az első a
reggeli szertartásai között. Az a bizonyos kedd reggel se különbözött a több ezer
korábbitól, azt leszámítva, hogy amikor Nicholas benyúlt a pizsamája sliccén, hogy
elővegye a péniszét, nem találta.

Felszaladt a szemöldököm.
– Látod? – mondta Derek. Nagyjából tudta, hol tartok az olvasással. – Ugye, hogy más?
De olvasd csak tovább. Folytattam.

„Mi a fasz?” szólt Nicholas, különösebben senkihez, mivel egyedül volt. Meglehetősen
idegesen matatott a lába között, hogy meglelje a hiányzó testrészt. Viszont a helyzet
rosszabb volt, mint gondolta. A golyóit se találta. Egyszerűen eltűnt a nemi szerve. A
szeméremszőrzet megvolt, azt érezte, de az ég szerelmére, mi történt a többivel?
Biztos álmodik, gondolta. Valami szörnyű rémálomról lehet szó, és mindjárt fel fog
ébredni. Hátralépett a WC-kagylótól, és az ajtónyíláson keresztül az ágyára pillantott.
Arra számított, hogy ott látja majd saját magát a takaró alatt, ahogy kicsit forgolódik,
mielőtt felébredne.
Nicholas azonban nem volt az ágyban. A takaró úgy feküdt félredobva, mint ahogy az
előbb hagyta. Bizonytalan léptekkel, gyanakodva indult el az ágy felé. Amikor odaért,
felemelte a takarót. Arra számított, hogy alatta megtalálja majd a farkát meg a
mogyoróit egy vértócsában. A lepedő azonban fehér volt.
Valahogy nem akarta megvizsgálni magát alaposabban, mivel előre iszonyodott a
sérülés látványától. Mégis lassan letolta a pizsamagatyáját. Nyoma sem volt semmiféle
sérülésnek. Se vér, se heg, se bármiféle vágás nyoma. Azt leszámítva, hogy pont a
férfiasságát jelentő szerve hiányzott, teljesen érintetlennek tűnt.
 Óvatosan a lába közé nyúlt, hátha a szeme káprázik, és ami látszólag nem volt a helyén,
valójában mégis ott van. Ekkor azonban Nicholas valami olyannal szembesült, ami még
az addigiaknál is képtelenebbnek tűnt.
Egy nyílást érzett magán.

Felnéztem.
– Beteges, mi? – szólalt meg Derek. – Az éjszaka közepén a srác, valami varázslat
hatására, egyszer csak elveszíti a…, szóval a farkát, és helyette pinája lesz.
Belenéztem a maradékba, majd a munkapadra tettem a lapokat.
– El se olvasod? – kérdezte Derek.
– A lényeg átjött – válaszoltam.
– Pedig egyre jobb lesz. Bár elég agyament az egész, tök hihetően adja elő.
– Eleget olvastam.
– Sokkal viccesebb, mint a pornó. Az egész arról szól, hogyan változik meg az élete
azután, hogy elveszíti a farkát. Hogy egyre inkább női szemmel kezdi nézni a világot, meg
hogy egyedül úgy elégítheti ki magát, ha pasikkal csinálja, pedig nem is buzi. Szóval,
most már érted, miért nem akartam, hogy anya tudjon erről.
– Persze – mondtam. Valójában nemigen figyeltem arra, amit Derek szövegelt.
– Szívesen kinyomtatok még belőle, vagy lemásolhatom, ha az jobb, és átküldőm e-
mailben, hogy el tudd olvasni a saját gépeden. Bár, az lehet, hogy nem jó ötlet, mert anya
is rátalálhat, és akkor tuti kiborul. Igaz?
– Ne fáradj. Ismerem ezt a könyvet.

11. fejezet
Eredetileg nem is Töketlen Nicholas, hanem A hiányzó szerv címmel adták ki.
Körülbelül nyolc évvel korábban nagy bestseller volt. Még a New York Times toplistájára
is felkerült. Még az sem ártott a népszerűségének, hogy néhány jelentős bolthálózat, mint
például a Costco vagy a WalMart, nem volt hajlandó árulni, mert attól tartottak, hogy a
könyv sértheti némely konzervatívabb vásárlók ízlését. Nem is kellett jobb hírverés A
hiányzó szervnek. Amint tiltólistára került, a Borders, a Barnes & Noble és egyéb
független könyváruházak alig bírták kielégíteni a regény iránti keresletet.
Nem tudom pontosan, hány példányban kelt el. Százezer, félmillió, egymillió? Egy
bizonyos szám után már nincs is jelentősége. Még a megfilmesítés ötlete is felmerült, de
az sosem vált valóra. Még ha össze is jött volna, én biztos megvárom, míg kiadják DVD-
n. Elég volt egyszer elolvasni, bár igazából eredetileg azt sem akartam, de nem tudtam
megállni. Azt gondoltam, hogy majd jobban megértem a szerzőt; hogy kiderül, miért
feküdt le vele a feleségem. Viszont az igazat megvallva, miután végeztem, semmivel sem
lettem okosabb.
Egyedül azt tudtam, hogy Conrad Chase azonnal felkapott irodalmi figura lett. A
Thackeray College irodalomtanára egy csapásra országos ismertségre tett szert, és
hamarosan az oktatási intézmény vezetője lett. Valószínű, hogy a fickó nem lehetett volna
egy általános iskola igazgatója, azonban egy meglehetősen liberális felfogású főiskola
egészen más közeg. Esetleg csak arra lehetett volna számítani, ha valaki arról ír, hogyan
veszíti el a nemi szervét egy férfi, és kapja meg helyette annak női megfelelőjét, inkább
valami kaliforniai, nem pedig egy New York állambeli főiskola élére kerül.
 Conrad Chase azonban nemcsak magának, hanem a Thackeray College-nak is hírnevet
szerzett. Annak ellenére, hogy a főiskola vezetése, illetve a különböző tanszékeken
dolgozók meglehetősen kényelmetlenül érezték magukat Chase botrányos műve miatt, és
elsőre elhatárolódtak attól, ahogy egyre magasabbra kapaszkodott a népszerűségi listákon,
a kritikusok pedig zseniális szatíraként és nagyszerű társadalomkritikaként kezdték
emlegetni, az intézmény berkein belül egyre inkább megváltozott a közhangulat. „A
fenébe is, lássuk, hogyan húzhatnánk ebből hasznot” – gondolták.
Chase, aki korai amerikai irodalmat tanított, és Eugene O'Neill drámáiról szóló
szemináriumot vezetett, azonnal házi kedvenc lett. Annak ellenére, hogy nem ő volt az
első tanár a Thackeray történetében, akinek megjelent valamilyen műve, korábban még
sosem volt ennyire népszerű írója a főiskolának. Mindenki hihetetlen nyomás alatt volt,
hogy a pályafutása során megjelentessen valamit, még ha senki nem is fogja olvasni,
hiszen általában ez volt a sorsuk a különböző, Thackeray-n tanító professzorok
tanulmányainak. Nem Chase volt az első, aki kitalált történettel állt elő, de neki jutott
először nemzetközi elismertség.
A vezetőség úgy döntött, felhasználja Chase hírnevét, hogy újfajta arculatot teremtsen a
főiskola számára. Már néhány éve futott egy irodalmi fesztivál, amelyet évente ismétlődő
rendezvénnyé szerettek volna fejleszteni. Ezért vették fel Ellent. Mivel ugyanis Chase
személyében lett saját nagynevű írójuk, könnyebben tudtak más híres irodalmárokat
Promise Fallsba csábítani. Jó pár éve ez volt a főiskola egyik legjelentősebb tevékenysége.
A rendezvény négynapossá nőtte ki magát, számos különböző helyszínen tartottak
felolvasásokat és író-olvasó találkozókat egyre nagyobb közönség számára. Finley
polgármestert is sikerült az ügy mellé állítani, aki nemcsak Promise Falls felfuttatásának
lehetőségét látta az egészben, hanem saját magáról is megnyerő képet szeretett volna
kialakítani.
Viszont Conrad még meglehetősen ismeretlen volt, amikor Ellent megbízták az
irodalmi fesztivál szervezésével.
Még Albanyban laktunk. Akkoriban Ellen még egy rendezvényszervező cégénél
dolgozott. Koncerteket, vállalati összejöveteleket, előadás-sorozatokat hoztak tető alá.
Amikor a Thackeray meghirdette az irodalmi fesztivál szervezői állását teljes
munkaidőben, Ellen rögtön pályázott, és legnagyobb meglepetésére, felvették. Én egy
helyi biztonsági cégnél voltam alkalmazásban, és meglehetősen magam alatt voltam,
mivel semmire nem jutottam a festéssel.
Elég nehezen fogadtam el a kialakult helyzetet. Szülői háttér nélkül egyedül sikerült
összeszednem annyi pénzt, hogy beiratkozhassak egy egyéves művészeti tanfolyamra.
Nem törődve a realitással, elhitettem magammal, hogy pusztán a saját tehetségemre
hagyatkozva képes leszek megélni a művészetből. Volt egy haverom, Teddy, remek
szobrász, aki egy darab fában is meglátta a gepárdot. Gondoltam, ha lesz, akinek sikerül,
hát neki biztosan. Pár évvel később összefutottam vele; egy aszfaltozó kamion volánja
mögött ült.
Elmentünk sörözni. Csak úgy dőlt belőle a kátrányszag, és idővel megkérdeztem tőle,
mivé lettek a főiskolai álmai.
„Az élet rohadtul felülírta mindet, haver.”
Tudtam, miről beszél. Ugyanígy voltam én is a biztonsági cégnél, ahol, éreztem, napról
napra egyre kevesebb életerőm maradt. Így aztán, amikor Ellen álláshoz jutott Promise
Fallsban, lelkiismeret-furdalás nélkül mondtam fel, hogy valami máshoz kezdjek. Még ha
nincs is semmi értelme az új munkámnak, legalább változás lesz, gondoltam.
Ráadásul Derek épp akkor volt hétéves, és nemigen ment neki az általános iskola. Nem
figyel, mondogatta a tanárnője. Nem koncentrál eléggé. Képtelen beilleszkedni.
 Végül azt csináltuk, amit nagyon sok szülő. A tanárt hibáztattuk. Lehet, hogy tényleg ő
volt a hibás, ki tudja. Arra a következtetésre jutottunk, hogy a költözés mindannyiunk
számára egyfajta új kezdetet jelentene. Ellen belevágna az élvezetesnek ígérkező szervezői
munkába, én találnék magamnak valami jobb melót, Dereket pedig beíratnánk egy új
suliba.
Így aztán vettünk egy házat pár kilométernyire Promise Fallstól. Egy szerény,
kétszintes épületet egy bekötőút végén, nem messze Langley-éktől. Ellen munkába állt.
Derek tiszta lappal indult az iskolában. Körülbelül egy hónap elteltével az osztályfőnök
behívatott minket, hogy elbeszélgessünk Dereknek a figyelést, a koncentrációt és a
beilleszkedést illető problémáiról.
Én megint csak egy biztonsági cégnél találtam magamnak munkát, esténként és
hétvégenként pedig festettem. Sikerült rávenni egy galériát a városban, hogy állítson össze
a festményeimből egy kiállítást. Rendes megnyitót tartottunk borral meg sajttal, mindenkit
elhívtunk, akit csak ismertünk, majd sikerült egyetlen kisméretű képet eladnom az egyik
barátomnak kevesebb mint száz dollárért. Ellen megpróbálta tartani bennem a lelket. Azt
mondogatta, igenis tehetséges vagyok, és különböző nagy írókról mesélt, akiknek hosszú
időbe telt, mire elismerték őket. Semmi nem segített. Több hónapig baromi rossz passzban
voltam. Ellen, elkeseredésében, vagy mert elege lett, vagy kicsit mindkettő miatt, feladta,
hogy lelkesítsen. Szerintem kezdetben azért vonzódott hozzám, mert művész voltam, így
aztán eltöprengtem azon, ahogy egyre kevésbé akartam az egészet, netán ő is egyre
kevésbé akar engem.
Hamar megutáltam az új munkámat. Nem volt ebben semmi meglepő.
Ezek után, amikor megláttam egy hirdetést a Standardban, hogy sofőrt keres a
polgármesteri hivatal, gondoltam, a fenébe is, miért ne jelentkeznék? Ellen idővel közeli
munkakapcsolatba került Conraddal, hogy megszervezzék a soron következő fesztivált.
Tanácsadóként kívánt részt venni a munkában. Irodalmi jártasságára hivatkozott, illetve
arra, hogy kellő számú élő alkotót ismer, akiket meg lehet hívni a rendezvényre. Ellen
számára leírhatatlan élmény volt együtt dolgozni egy olyan karizmatikus és értelmes
emberrel, mint Conrad. Ez még jó pár évvel az előtt volt, hogy a Newsweek címlapjára
került. A szám, amelyben szerepelt, egy tucat olyan írót mutatott be, akik valamilyen
formában az irodalom eddig ismeretlen területeire hatoltak be. Mint kiderült, Conrad
sokkal inkább Ellenbe akart behatolni. Talán, ha jobban odafigyelek, s nem csak a magam
bajával törődöm, és nem azon sajnálkozom egyfolytában, hogy nem lettem befutott
művész, nem sikerül neki.
Nem sokáig tartott. Nem is volt mondható igazi viszonynak. Inkább félrelépés Ellen
részéről. Elragadta a hév. Ez nem azt jelenti, hogy nem fájt. Bizony sok olyan gondolat
megfordult a fejemben, amitől csak rosszabb lett volna a helyzet.
Viszont mindez már majdnem tíz éve történt. Nagyjából már túl is tettük magunkat
rajta. Nem szépítem, durva időszak volt. Egy ideig Ellen ivással próbált meg enyhíteni a
bűntudatán, igazából sosem lett komolyan alkoholista, de pár hónapig bizony sűrű köd
szállt le rá. Nem tudom, hogy volt képes végezni a munkáját akkoriban. Olyan volt,
mintha egy pici, lassan mozgó hurrikán állapodott volna meg a házunk fölött. Állandó
feszültségben éltünk. Ám Ellen egyszer rádöbbent, teljesen magától, hogy nem mehet így
tovább, és abbahagyta a piálást. Egyik napról a másikra. Ez mindig is igaz volt rá; ha
egyszer elhatározta, hogy össze kell szednie magát, nem teketóriázott. Emlékszem, amikor
meghalt az anyja, néhány hétig tényleg romokban hevert, viszont egyik reggel felébredt,
és csak annyit mondott: „Ideje továbblépni.”
Néha viszont, míg kivártuk azt a bizonyos pillanatot, bizony durva dolgokat éltünk át.
 Miután elmúlt a vihar, és sikerült kibékülnünk egymással, jobb lett minden. Mindketten
tudtuk, hogy amink van közösen, túl értékes ahhoz, hogy csak úgy eldobjuk. Volt egy
fiunk. Nem akartuk elszúrni az ő életét azzal, hogy elválunk.
Ellen továbbra is találkozott Conrad Chase-szel, de a kapcsolatuk egyre kevésbé
aggasztott, miután a történetét megvette egy New York-i kiadó, és tőlünk nagyon távoli
körökben kezdett el mozogni. Aztán, miközben Hollywoodban tárgyalt A hiányzó szerv
esetleges megfilmesítéséről, megismerkedett llleana Tiff-fel, egy másodvonalbeli
filmszínésznővel. Feltűnő frizurája és nagy csöcse volt, de hiba lett volna butának tartani.
Nem volt túl sikeres, és idejében felismerte, hogy nem vár rá nagy karrier Hollywoodban.
Viszont ha összejön a menő íróval, az majdnem olyan jó, így aztán Chase-szel tartott
Promise Fallsba, és egy évvel később össze is házasodtak.
Conrad olyan ügyesen lavírozott a főiskolai vezetőségen belül, hogy amikor Kane
Mortimer rektor Fidzsin búvárkodás közben szívrohamot kapott, megkaparintotta a
megüresedett vezetői széket. Addigra llleana szolidabb frizurákat csináltatott magának, és
a cickóját sem tette már közszemlére, így remekül illett az új rektor feleségének
szerepkörébe.
Többen is furcsállották, hogy Chase ezt az utat választotta. Kétségkívül, egy főiskolai
rektori állás sem járt kevés presztízzsel, de híres íróként mégiscsak nagyobb hírnév övezte
volna. Egy New York állambeli főiskola vezetőjét nemigen hívták talkshow-kba vagy
hírességektől hemzsegő partikra, és elvétve szerepelt a New Yorkerben.
A hiányzó szervet követően azonban Conrad Chase nem állt elő újabb könyvvel. Pár
évig, ha megkérdezték tőle, azt mondta, dolgozik már az újabb regényen – állítólag
szerződésben vállalta egy folytatás megírását –, de ha be is fejezte, sosem került kiadásra.
Idővel már nem is érdeklődtek az emberek, de ha mégis akadt valaki, csak annyit felelt:
„Ott a főiskolám.”
Az egyszerű igazság az volt, már amennyire meg tudtam ítélni, hogy befejezte az írást.
Velem ellentétben viszont, ő vitte valamire, mielőtt végleg abbahagyta.

Fogtam a lemezt meg a Derek által kinyomtatott lapokat, és elindultam a ház felé. Nem
válaszoltam neki, amikor megkérdezte, hogyhogy már olvastam a könyvet, és akkor se
mondtam semmit, amikor nekiállt tiltakozni, hogy meg akarom mutatni az anyagot
Ellennek. Ahogy elindultam, valószínűleg rájött, hogy márpedig az a feltett szándékom.
Ellen az emeleten volt. Épp az ágyhuzatokat cserélte. Bár vasárnap volt, egyáltalán
nem lett volna pihenéshez vagy újságolvasáshoz hangulatunk. Mindannyian feldúltak
voltunk, és Ellen igyekezett munkába fojtani az indulatait.
Az ágyunk fölött átnyúlva odaadtam neki a lapokat. Leejtette az ágyneműt, ami épp a
kezében volt, majd megfogta a köteget. Ránézett az első lapra, és szinte azonnal
megszólalt: – Ez mi?
– Csak olvass bele, és hátha beugrik valami – biztattam.
– Nem lehetne, hogy csak egyszerűen…
– Csak olvasd el!
Ezek után elkezdett olvasni. Amikor az első oldal aljára ért, felnézett. – Mi értelme
ennek? – kérdezte.
– Nem ismerős?
– Dehogynem. – Igyekezett nyugodtan beszélni. Már akkor tudtam, hogy rossz
megoldást választottam. Ellen azt hiszi majd, hogy valami személyeskedés az egész; hogy
fel akarom eleveníteni a több évvel ezelőtti esetet Conrad Chase-szel. Arra gondol majd,
hogy szándékosan fel akarom tépni a régi sebeket. Pedig nem ez volt a szándékom. Néha a
dolgok képesek előre nem látott fordulatot venni.
 – Chase könyve – mondtam. Fölösleges lett volna hozzátenni, melyik. – Nem szóról
szóra. Inkább olyan első változatnak tűnik. Ugyanaz a történet, de más a címe.
– Már mondtam, hogy felismertem – mondta Ellen. – Szerinted hányan írnak még egy
sztorit, amiben egy srác elveszíti a farkát, és kap helyette egy puncit?
Térj a lényegre, mondogattam magamban. – Ez most lett kinyomtatva. Annak a gépnek
a merevlemezén volt, amit Derek Agnes Stockwelltől kapott, és amit aztán Adamnél
őriztek, de most eltűnt.
Ellen csak meredten bámult rám. – Fogalmam sincs, miről beszélsz – mondta. – Hogy
Agnes Stockwell adott Dereknek egy komputert? Szóval tőle van a gép, amit pár héttel
ezelőtt hozott haza? Ha szólt is róla, nem emlékeztem.
– Én sem. Akkor nem volt jelentősége.
– Mert most van?
– Emlékszel Brett Stockwellre? – kérdeztem. Ellen bólintott.
– Agnes az öngyilkosság után megőrizte a fia összes holmiját. De most úgy döntött,
megszabadul mindentől, legalábbis attól, aminek nincs személyes jelentősége. A
garázsban tárolta a régi számítógépét, és amikor kiderült, hogy Dereket érdekli az ilyesmi,
örömmel odaadta. Conrad regénye, vagyis ami annak tűnik, a komputeren volt. És most az
a gép hiányzik Langley-ék házából. – Rövid szünetet tartottam, majd
hozzátettem: – Szerinted ez nem különös?
Ellen csak bámult rám, majd megszólalt: – Mi? Hogy a srác gépén volt az anyag, vagy
hogy eltűnt a gép?
– Az egész.
– Milyen gépről van szó? Asztali számítógép? Nem laptop?
– Nem az. Olyan régi típusú számítógépről van szó.
– És hogy a francba sikerült kinyomtatni, ha eltűnt maga a gép?
– Derek csinált magának egy másolatot.
Ellen leült az ágy szélére. – Mire célzol mindezzel? Egyszerűen nem fér a fejembe az
egész. Biztos valamit akarsz ezzel mondani.
– Magam sem tudom, mit akarok mondani. Én is próbálom felfogni. Csak egyszerűen
nem megy ki a fejemből a gondolat, hogy Conrad mégsem akkora zseni, mint azt sokan
gondolják. Lehet, hogy nem is ő írta A hiányzó szervet.
Ellen hirtelen nem tudott erre mit mondani. Bevallom, meglehetősen elvetemült
elmélettel álltam elő.
– Mi a francra gondolsz? – szólalt meg végül. – Hogy egy diák írta az egészet?
Nevetséges. Az a könyv felkerült a New York Times toplistájára.
– Én csak hangosan gondolkoztam. Annyit mondtam, hogy meglehetősen különös,
hogy azon a komputeren volt.
– Lehet, hogy volt egy lelkes diákja, aki szóról szóra legépelte. Vagy volt egy eredeti
másolata, egy Word dokumentum vagy valami. Akkoriban voltak már e-könyvek? Lehet,
hogy Brett Stockwell letöltötte magának. Erre nem gondoltál?
– Mikor jelent meg? – kérdeztem. – Mármint Conrad könyve. Ellen
elgondolkozott. – Kilenc-tíz évvel ezelőtt. Várj csak – mondta, majd felállt. Kiment a
szobából, majd le a fölszintre. Követtem. A nappaliban körbefutó könyvespolcokat
tanulmányozta. Szinte csordultig vannak könyvvel, sok helyen lapjával bedugva fekszenek
a többin, így aztán kis időbe telt, míg Ellen, a fejét oldalra döntve, megtalálta A hiányzó
szerv egy példányát.
Felcsapta a könyvet. – 2000-ben jelent meg a keményfedeles kiadás, rá egy évre a
puhafedeles.
– Brett Stockwell tíz évvel ezelőtt lett öngyilkos – jegyeztem meg. – Két évvel a könyv
megjelenése előtt.
 – Biztos van valami ésszerű magyarázat – mondta Ellen.
– Persze. Csak az egész olyan furcsa. Viszont nem szabad elfelejteni, hogy a gép eltűnt.
– Valaki ellopta?
Megvontam a vállam. – Derek azt állítja, hogy egészen csütörtökig Langley-éknél volt.
Most viszont már nincs meg.
– Barry említette, hogy ellopták, amikor megölték Langley-éket?
– Nem. Dereknek tűnt fel, amikor Barry körbevezetett minket a házban.
Ellen elnézett, majd megrázta a fejét. – Kész őrület. Mit mondott Barry, amikor
kiderült, hogy nincs meg a komputer?
– Derek nem mondta el neki. Csak nekem, később. Előbb velem akart beszélni róla,
mert előtted égő lett volna egy ilyen könyvről beszélnie. Nem tudta, hogy már korábban
megjelent. Úgy értem, mindössze kilenc volt, amikor kiadták. Inkább a Hardy fiúkat
olvasta, Frank és Joe pedig ritkán ébredtek arra, hogy nincs meg a farkuk. Derek azt hitte,
hogy valami diák próbálkozása egy pornóregénnyel, bár hozzátette, hogy annak gyenge.
Ellen majdnem elmosolyodott, de aztán mégse. – És most mihez kezdesz?
– Szólni kéne Barrynek. Szerinted? Lehet, hogy nincs jelentősége, és maga a tény,
hogy a gép eltűnt, nem jelenti azt, hogy köze van ahhoz, ami Langley-ékkel történt. Lehet,
hogy azóta tűnt el, mióta Derek legutóbb Adamnél járt, ami csütörtökön volt. Akkor még
látta a számítógépet, a gyilkosság pedig péntek éjjel történt. Lehet, hogy valahol máshol
van, amit Barry nem mutatott meg nekünk.
Ellen fel-alá járkált, majd megszólalt: – El kéne mondani Conradnak.
– Mi?
– Még mielőtt szólunk Barrynek. Conradnak joga van tudni, és elképzelhető, hogy ő
tud magyarázatot adni rá. Ha igen, csak örülni fogunk, hogy előbb hozzá fordultunk, nem
pedig a rendőrséghez.
– Úgy érted, közösen?
– Ne csináld ezt! – méltatlankodott Ellen.
– Nem csinálok semmit. Egyszerűen annyi, lehet, hogy te meg akarod kímélni
Conradot, de ez nekem nem szempont. – Még mielőtt befejeztem volna, tudtam, hogy ez
így nem egészen igaz. Elvégre a fickótól kapta a feleségem a fizetését.
– Nem arról van szó – mondta Ellen. – Korrektségre gondoltam. Pláne, hogy
valószínűleg az egész felhajtás fölösleges. – Idegesen megrázta a fejét. – Jobb, ha én
keresem meg vele. Ha te keresed meg, még azt hiszi, hogy másról is beszélni szeretnél
vele. – Találkozott a tekintetünk. – Tudod, hogy ez az igazság.
Lassan bólintottam. – Van egy másik ötletem – mondtam. – Miért ne beszélhetnék
először Agnesszel? Anélkül, hogy elárulnék mindent, talán kideríthetném, hogy került a
fia gépére a könyv. – Mást is meg akartam kérdezni Agnestől. – Ha pedig egyszerű a
magyarázat, előadom majd Barrynek, hogy Dereknek feltűnt a hiányzó számítógép, és
annyiban hagyjuk.
Ellen helyeslőn bólintott. – Jól hangzik. Tedd ezt! Beszélj Agnesszel!
Pár pillanatig egyikünk se szólalt meg. Mély levegőt vettem, majd lassan kifújtam.
Amin kint a kamrában rágódtam, még mielőtt Derek megérkezett a szöveggel, nem
hagyott nyugton.
Ellen háttal állt nekem. Az ablakon keresztül nézte Langley-ék házát. – Már napok óta
nem beszéltem egyikükkel sem. Szinte nem is láttam őket.
– Én sem.
– Legutóbb akkor találkoztam Donnával, amikor átjött pár nappal ezelőtt.
– Mikor? – kérdeztem. Az ilyesmire sosem emlékszem.
– Az egyik New York-i kiadó küldött pár könyvet azoktól az íróktól, akiket terveztem
meghívni a fesztiválra.
 – És mi köze ennek Donna látogatásához?
– A futár hozzájuk szállította ki a küldeményt.
Még egy rövid ideig csak állt az ablaknál, aztán megfordult. Az arca valahogy
sápadtnak tűnt.
– Donna azt mondta, hogy a fickó elnézte a házat. Látta a postaládát a mi nevünkkel, és
azt hitte, Langley-ék háza a miénk.

12. fejezet
A minap nem fejeztünk be mindent Agnes Stockwell házánál. Épp végeztünk volna,
amikor Ellen hívott a hírrel, hogy valami történt Langley-ékkel.
Így aztán most volt indokom, hogy miért megyek ismét. Nem volt szükségem az
utánfutóra, mivel a kertet sikerült lenyírni, így otthon hagyhattam a kis traktort. Egyedül
egy lengőkaszát vittem magammal, ugyanis csak itt-ott kellett kiigazítanom a korábbi
munkánkat.
– Hova mész? – kérdezte Derek, aki kint maradt, miután én bementem beszélni
Ellennel. Azzal ütötte el az időt, hogy megpróbálta átugrani a kocsibeállót anélkül, hogy a
lába hozzáérne a kavicshoz.
– Vigyázz anyádra! – feleltem. – Mindjárt jövök.
Lassan gördültem ki. Biccentettem a Langley-ék háza előtt posztoló rendőrnek,
ráfordultam a főútra, és Promise Falls felé vettem az irányt. Agnes Stockwell háza előtt
parkoltam le a járdaszegélynél, majd felbaktattam a széles, régimódi tornácra, és
bekopogtam. Vasárnap délelőtt volt, pontosabban majdnem dél.
Ahogy kinyitotta a külső, szúnyoghálós ajtót, rám mosolygott. – Mit keres ma
itt? – kérdezte. A lábánál ott sertepertélt a macska, ami nyilván a kopogásomra lett
figyelmes. Kétségkívül az egyik legrondább háziállat volt, amit valaha is láttam.
Szerintem alkalmasabb lett volna számára egy disznóól, ahol kedvére dagonyázhat,
mintsem a kanapé.
Agnes valamikor biztos csinos nő lehetett, de a férje, majd a fia elvesztése fölött érzett
szomorúság bizony elcsúfította. Nem is tudom, hogyan lehetséges talpra állni két ilyen
tragédia után. Talán nem is lehet. A régi családi házban maradt, és amennyire meg tudtam
ítélni, annak rendben tartása volt egyetlen foglalatossága. Amikor az időjárás lehetővé
tette, a kertben dolgozgatott. Másokkal nemigen érintkezett.
– A múltkor kicsit korábban el kellett mennünk – feleltem. – Nem végeztem a szegély
nyírással.
– Fel se tűnt – mondta, valószínű inkább udvariasságból. – Ma nem jött a fia?
– Nem sok maradt, egyedül is megoldom. Szabadnapot adtam ma neki. – Majdnem
hozzátettem, hogy úgyis ismeri, milyenek a kamasz fiúk, szeretnek sokáig aludni, de még
időben elhallgattam.
– Mire végez, készítek limonádét. – Bíztam benne, hogy valami hasonlót mond.
Alig negyedóra alatt megcsináltam, ami elmaradt. Feltettem a védőszemüveget,
elővettem a lengőkaszát, és végigpásztáztam vele a kerti ösvény, a kocsibeálló és a
virágágyások szélét. Alapos munkát végeztem, hogy mindenhol egyenletes legyen a gyep.
Szerettem az ilyen jellegű munkát; kevés tevékenység töltött el ilyen jóleső érzéssel, talán
a festést leszámítva.
 Épp a csomagtartóba emeltem be a szegélynyírót, amikor hallottam, hogy kinyílik a
bejárati ajtó. Agnes hozta a megígért limonádét. A pohár falán vízcseppek csillogtak.
Odamentem hozzá, és megfogtam a poharat.
– Leülhetnék pár percre? – kérdeztem.
Az ajtó mellett több kerti szék is sorakozott. – Nyugodtan, Mr. Cutter – felelte. Épp
mondani akartam, hogy ő is üljön le, de mire észbe kaptam, már le is telepedett a
szemközti székre. Ha egyedül él az ember, nyilván jólesik néha elbeszélgetni valakivel,
még akkor is, ha az illető csak a fűnyíró fickó.
– Szólítson csak Jimnek!
– Jim – ismételte meg a nevem halkan.
– Igazán remek ez a limonádé – mondtam, és tényleg az is volt. A macska odabújt a
lábamhoz. – Izé, hogy hívják?
– Boots.
– Még soha nem láttam hozzá hasonló macskát.
– Elég rusnya szegény, de én szeretem.
Ismét belekortyoltam az italomba, amivel majdnem ki is ittam a poharam. A kezemmel
megtöröltem a számat. Úgy tűnt, Agnest nem zavarja az izzadtságom.
– Hallott az ügyvédről? – szólalt meg az asszony. – Akit megöltek? A feleségével és
fiával együtt.
– Igen.
– Arrafelé történt, ahol maga lakik, nem?
– Igen, azon a környéken. Szörnyű eset.
Agnes a fejét rázta. – Igen, rémes. Egyszerűen felfoghatatlan. Úgy értem, nem sűrűn
történik ilyesmi errefelé.
Bólintottam. – Nemigen. Ahogy mondja, felfoghatatlan.
Mindketten elmerengtünk pár pillanatra, majd megszólaltam: – A fiam megkért, hogy
köszönjem meg a nevében a számítógépet.
– Ugyan, semmiség. Én csak örülök, hogy ha valaki hasznát veszi. Amilyen régi, nem
gondoltam volna, hogy még működik. Meglepődtem, hogy egyáltalán elfogadta.
– Minél régebbi, annál jobb – magyaráztam. – Nagyon ért az ilyenekhez. Szerencséje,
hogy nem adta oda korábban valaki másnak. Nemsokára majd jön a környék összes
kamasz fiúja, hátha akad még hasonló, ócska komputer.
– Én végképp nem értek hozzá. Csak örülök, hogy valakinek kellett.
– Esetleg megemlítette valakinek, hogy Dereknek adta a számítógépet?
Agnest meglepte a kérdésem. – Nem hiszem. Miért kérdi?
Gyorsan kellett válaszolnom. – Csak gondoltam, hogy ha mégis, mások is jöttek, hátha
ők is kapnak valamit.
Bólintott. Ez ésszerű magyarázatnak tűnt. – Á, nem, senki nem nyaggatott ezzel. Talán
egy napon kiürítem a garázst. Minden nyáron megfordul a fejemben, de még sosem
szántam rá magam. Mit mondott, hogy hívják a fiát?
– Derek.
– Rendes gyereknek tűnt.
– Az is. Néha rájön az ötperc, de amúgy remek srác.
– Mindegyikre rájön néha. Brettre meglehetősen gyakran jött rá. Bántott is egy kicsit,
hogy odaadtam valakinek a számítógépét, de mit tehettem volna? Nem lehet a
végtelenségig őrizgetni az ilyesmit. Volt egy másik gépe is, olyan összecsukható, de attól
már régebben megszabadultam. Nem is emlékszem, mi történt azzal. A ruháit nem sokáig
őrizgettem, odaadtam a rászorulóknak. Szerintem ő is így tette volna.
– Biztos nagyszerű fiú volt – mondtam.
A már ismerős szomorkás mosoly villant át az arcán. – Ó, igen. Nincs olyan nap…
 Nem fejezte be a mondatot. – Nincs olyan nap…? – ismételtem.
Nagyot sóhajtott. – Nincs olyan nap, hogy ne töprengenék el, vajon miért tette, amit
tett. Tudja, mi történt Brett-tel, nemde, Mr… Jim?
– Hallottam róla. Hogy öngyilkos lett.
Bólintott. – Képtelen vagyok bemenni a városba, vagy a vízesés közelébe. Személyesen
is elintézhetném az ingatlanadó befizetését, de inkább postán küldöm el. Képtelen vagyok
a vízesésre nézni, még a hangja is zavar.
– Érthető.
– Igyekszem nem magamat okolni, de még most is nehezen megy. Észre kellett volna
vennem az előjeleket. De esküszöm, soha semmi nem tűnt fel, nem számítottam rá. Csak
az utolsó pár napban látszott zaklatottnak. Valami zavarta, de nem beszélt róla. Nehezen
bocsátom meg magamnak. Nem vettem észre, mennyire boldogtalan volt akkor. Holott a
férjem halála után ő jelentett számomra mindent. Biztos voltak előjelei a tettét megelőző
hetekben, de nem érzékeltem őket. Milyen anya az olyan, amelyik nem képes észrevenni,
még mielőtt késő lenne, hogy zaklatott a fia?
Lassan megráztam a fejem, hogy kifejezzem együttérzésemet. – Soha nem tudunk
mindent a gyerekeinkről – mondtam. – Mindig van, amit elhallgatnak előlünk. Szerintem
Derek semmiben sem más. – Ügyetlenül felnevettem. – Néha nem is akarok tudni
bizonyos dolgokról.
Agnes csak bámult maga elé. Nem mondott semmit.
– Meséljen Brettről! – szólaltam meg. – Mi érdekelte? Mit szeretett csinálni?
– Más volt, mint a többi fiú. Olyan… – kezdte volna, de aztán megtorpant. – Szívesen
mutatok róla képet.
– Nagyszerű.
Alig fél percig volt csak távol. Egy bekeretezett gimnáziumi fényképpel tért
vissza. – Akkor készült, amikor végzett. Az azt jelenti, hogy négy évvel a… Szóval én
valahogy mindig így emlékszem rá.
Brett jóképű fiú volt. Fülig érő homokszínű haj, barna szem, a korához képest
viszonylag kevés pattanás az arcán. Volt valami érzékeny, művészi kisugárzása. Semmi
csibészes.
– Olyan szeme volt, mint magának – jegyeztem meg.
Maga elé tartotta a képet, és alaposan szemügyre vette, mintha először látná. – Nagyon
hasonlított az apjára. Szerintem őrá ütött. Borden alacsony férfi volt, mindössze 163 centi,
és Brett is hasonló alkatú volt.
– Az előbb azt mondta, más volt, mint a többi fiú.
– Nem érdekelte a sport. Sosem járt meccsekre, meg ilyesmi. Szeretett olvasni, és
imádta a filmeket. De nem azokat, amiket mindenki. Azokat szerette, amiknek szöveg van
az alján.
– Felirat?
– Igen. Különböző nyelvű filmeket nézett. Azokat szerette. Ő mindazt élvezte, amit
mások esetleg nem értékeltek nagyra.
– Értem – mondtam. – Nem kell, hogy mindenki egyforma legyen. Milyen világban
élnénk? – Kortyoltam egyet a limonádémból.
– És imádott írni – jegyezte meg Agnes. – Mindig írt valamit.
– Miket?
– Mindent. Kiskorában űrutazásról szóló történeteket írt. A szereplői képesek voltak az
időutazásra, szóval ilyeneket. Meg verseket. Több száz verset írt. Nem olyan rímeseket. A
költészet más volt, amikor még kislány voltam. Most már nem kell rímelnie. Viszont
nekem nem is tűnik versnek, ha nem rímel. Anélkül csak egy halom mondat.
 – Hát, nem tudom, mivel Ellenen keresztül viszonylag sokat hallok a költészetről. Ő
sok verset olvas.
– Ellen a felesége?
– Igen.
– Egyszer el kéne jönnie magával. Szívesen találkoznék vele.
– Rendben. Szerintem ő is nagyon örülne a találkozásnak. Úgy ismeri önt, mint aki a
limonádét adja.
Elmosolyodott. – Néha, mondjuk a születésnapomra, Brett írt nekem verset. Akkor
igyekezett rímet is beletenni, mert tudta, hogy különben nem érteném. Azokhoz a
versekhez hasonlítottak, amik az üdvözlőlapokon olvashatók.
– Mindent megmutatott, amit írt? – faggatóztam tovább.
– Valamit igen, valamit nem. Szerette készre csinálni, ahogy ő elképzelte, mielőtt
megmutatta. Később pedig, ahogy felnőtt, volt, amit inkább megtartott magának. Tudja,
egy fiú nem mindent mutat meg az anyjának. – Élénk szemekkel felém pislogott.
– Igen, értem, mire gondol. Ön szerint ezt akarta csinálni? Mármint író akart lenni?
– Kétségkívül. Az volt az álma, hogy híres regényíró lesz. Egyfolytában azokról
beszélt, akiket nagyra tartott, mint például Truman Capote, James Kirkwood, meg mások.
És én meg vagyok róla győződve, hogy ha nem… ha más döntést hoz, úgy is lett volna.
Mert tudja, jó volt. Nagy tehetsége volt hozzá. És ezt nem azért mondom, mert az anyja
vagyok. – Ismét elhallgatott. – Az voltam.
– Mások is tehetségesnek tartották?
Bólintott. – A tanárai azt mondták, nagyon ügyes. Egyesek egyenesen kiválónak
tartották.
– Tényleg?
– A gimnáziumban volt egy tanára, hogy is hívták? – Egy pillanatra becsukta a
szemét. – Mr. Burgess, igen, ő volt. Emlékszem, mit írt egyszer Brett novelláiról. Azt írta:
"John Irving, vigyázz!”
– Nem rossz.
– Ismeri John Irvinget?
– Ismerem.
– Egyszer volt egy nagy balhéja, végzősként, azt hiszem. Írt valamit, ami feldühítette a
tanárait. A téma elég… érett volt, ha érti, mire gondolok. A nyelvezete pedig nemigen volt
gimnáziumba való.
– Miről szólt?
– Diákokról. Nem az iskolatársairól, csak vele egykorú fiúkról meg lányokról, illetve
arról, amit együtt csináltak, a szüleik viszont nem tudtak róla. Amolyan szexuális
ébredésről szóló történet volt.
Úgy ejtette ki az utolsó szavakat, mintha idézőjelbe tenné őket. – Egyszóval, a
gimnázium tanárainak kicsit sok volt.
– És Brett is bajba keveredett?
– Majdnem, de Mr. Burgess kiállt mellette. Megvédte az igazgatóság előtt. Azt mondta,
hogy miközben az írása valóban kényes kérdésekkel foglalkozott, őszintén és nyíltan
mutatta be, mi is történik valójában. Szerinte Brett nem érdemelt semmiféle büntetést
azért, mert rávilágított valamire, amiről mindenki tudott, de nem volt mersze elismerni.
– Nem akármilyen tanár lehetett.
– Brett sosem mutatta meg azt a történetet. Előre tudta, hogy lebeszélném arról, hogy
beadja, vagy megmutassa bárkinek is. Nem szeretek különösebben nagy ügyet csinálni
bizonyos dolgokból.
– Ezzel többen is így vagyunk – jegyeztem meg. – És amikor átkerült a Thackeray-be?
Ott voltak, akik felkarolták? Tanárok, akik bátorították, hogy írjon?
 – Ó, igen. Bár, amikor a főiskolára került, kevesebb lehetőség nyílt olyasmit írni, ami
igazából közel állt Bretthez. Tudja, az egész olyan tudományos, és szerintem az a
szemlélet sosem izgatta a fiamat. Pedig jó házi dolgozatokat írt, és állandóan olvasott.
Annyi könyve volt. Még nem tudom, mit kezdek azokkal. Ön szerint a könyvtár örülne
nekik?
– Talán. Szóval, amikor bekerült a főiskolára, abbahagyta az írást?
– Nem, továbbra is írt történeteket és verseket. Írt valamit, és megmutatta a tanárainak.
Természetesen volt, akit jobban érdekelt, mint másokat.
– Persze.
– Leginkább azok, akik angolt tanítottak, pontosabban irodalmat, a főiskolán már
inkább úgy hívják. Ha a politológia- vagy történelemtanárának próbálta megmutatni, nem
sok sikerrel járt. Tudja, annyira elfoglaltak, többen közülük nem szívesen foglalkoznak
olyannal, ami nem kapcsolódik szorosan az adott szemináriumhoz. Viszont akadt olyan
tanár is, aki megengedte, hogy verset vagy történetet adjon be értékelésre lábjegyzettel
meg bibliográfiával ellátott dolgozat helyett.
– Utáltam bibliográfiákat összeállítani – mondtam visszaemlékezve. – Előfordult, hogy
csak úgy kitaláltam valamit.
Agnes vállon veregetett. – Fogadok, senkit nem sikerült átvernie.
– Nem.
– Néhány tanár mellékállásban író is volt – folytatta Agnes. – Ezért hajlandók voltak
eltérni a bevett módszerektől. Ők hagyták, hogy Brett inkább novellát adjon be valami
olyasmi helyett, amihez könyvtárazni kellett volna.
– Esetleg emlékszik, kik voltak azok?
Agnes megrázta a fejét. – Olyan régen volt már. Akkor sem ismerném meg őket, ha
szembejönnének velem az utcán. A rektort leszámítva. Néha találkozom a nevével a
Standardban, és felismerem.
Úgy éreztem, mintha kicsit megremegett volna alattam a föld. – Conrad Chase-re
gondol? – kérdeztem.
– Őrá bizony. Amikor még csak tanított, érdeklődéssel követte Brett munkáit. Brett
egyfolytában róla beszélt. Egyértelműen ő volt a kedvenc tanára a Thackeray-ben, bár
tény, hogy nem sokáig járt oda a fiam. Párszor még fel is keresett Brett halálát követően.
Első alkalommal még virágot is hozott, máskor meg hangversenyjegyet küldött. Nagyon
figyelmes volt.
Akkor Agnes váratlanul elsírta magát. Előkotort valahonnan egy zsebkendőt, és a
szemét kezdte törölgetni. – Elnézést – mondta. – Olyan régen volt már, igazán elvárható
volna tőlem, hogy képes legyek türtőztetni magam, ha róla beszélek.
– Semmi gond – feleltem. – Ezt nem lehet kiheverni. – Hagytam, hadd szedje össze
magát, majd megkérdeztem: – Szóval Brett megmutatta az írásait Mr. Chase-nek?
– Úgy tudom, igen. Ő meg kifejezetten bátorította. Néhányszor még meg is hívta
magához Brettet. Ez még az előtt volt, hogy híres lett, és megismerkedett azzal a
színésznővel, akit aztán el is vett. Szerintem Brett nagyon kíváncsi lett volna arra, mi lett
Mr. Chase-szel miután megjelent a könyve. Képzelje csak el, ha képes folytatni, és
megpróbálhat íróvá válni, mennyit számított volna, hogy Conrad Chase a barátja. Biztos
számos lehetőség adódott volna előtte.
– Ahogy mondja.
Agnes viszont csak megrándította a vállát, és letörölt még pár könnycseppet.
– Olvasta? – kérdeztem.
– Hogy? – Nemigen tudta, mire célzok.
– A hiányzó szervet – segítettem.
 Agnes úgy rázta meg a fejét, mintha azt kérdeztem volna tőle, hogy szokott-e a
szabadidejében rúdtáncolni. – Jaj, nem. Elkezdtem, és körülbelül ötven oldalt el is
olvastam belőle, de olyan… Szóval, nem az én ízlésemnek való volt. Nem azt állítom,
hogy rossz, csak egyszerűen nem volt hozzá érkezésem. Annyi sok szép szó létezik, annyi
sok szépről lehetne írni, de némely íróknak nem tetszenek azok a szavak és dolgok.
Mindig elolvasom a legújabb Danielle Steel-könyvet, de hogy arról kelljen olvasnom,
hogyan lesz egy férfi tulajdonképpen nő? Nem érdekel, mit mondanak róla a kritikusok.
Nem nekem való.
Elmosolyodtam. – Megértem.
– Azt viszont elismerem – folytatta –, hogy Brett sokkal inkább nyitott volt az
ilyenekre, mint én. Azt hiszem, ma kísérletező kedvű írónak tartanák, aki szeret
kockáztatni. Szerintem neki tetszett volna Chase könyve.

13. fejezet
Mielőtt elindultam, megkérdeztem Agnest, használhatom-e a telefonkönyvét. Bement,
hogy kihozza, így magamra hagyott Boots társaságában. A macska a nadrágom szárához
dörgölte malacpofáját.
Agnes nemcsak a telefonkönyvet hozta magával, hanem ceruzát és egy jegyzettömböt
is. – Kit keres? – érdeklődött, de azonnal elnézést kért a kíváncsiskodásáért. – Semmi
közöm hozzá.
– Semmi gond – mondtam. – Csak még be kell ugranom valahova, és nem voltam
biztos a házszámban.
Három Burgess nevű ember szerepelt a Promise Falls-i telefonjegyzékben.
Mindegyiknek kiírtam a címét és telefonszámát. – Nagyon szépen köszönöm – mondtam,
ahogy visszaadtam a könyvet. – Az italt is. Szevasz, Boots.
A kocsim felé baktatva elővettem a zsebemből a mobilom. Gondoltam, itt az ideje,
hogy szóljak Barrynek, Derek mégis észrevett valamit Langley-ék házában, az eltűnt
számítógépet. Vagy volt valami jelentősége, vagy nem, és ő talán tudja.
Amikor elindultam otthonról, elfelejtettem bekapcsolni a telefonom, ezért most
nyomtam meg a megfelelő gombot. Míg vártam, hogy életre keljen a készülék, elnéztem
az egyik irányba, és pár házzal odébb feltűnt egy fekete autó. Ahogy a kocsim felé
közeledtem, elindult az is, egy Grand Marquis. Ahelyett, hogy beszálltam volna a
furgonba, vártam, hátha engem keresnek.
A kocsi odaért az enyém mellé, és még mielőtt megállt volna, legördült a hátsó ablak.
– Szevasz, Randall! – köszöntem, és visszacsúsztattam a zsebembe a mobilt.
Finley rám vicsorgott, majd megszólalt: – Baszd meg, Cutter! Nehezedre esne
hozzátenni, „őfelsége?”
– Meglehetősen.
– Ide figyelj, Jim. Ráérsz? Szeretnék veled beszélni.
– Igazából dolgozom – feleltem. – Hogy találtál rám?
– Beszéltem Ellennel. Próbált hívni.
– Ki voltam kapcsolva.
– Azt mondtam neki, sürgős, és amikor nem ért el, megmondta, hol talállak. Na, szállj
be! Pár perc az egész. Gyere, hűsölj! – mondta, és már nyitotta is az ajtót.
– Randy, muszáj…
– Ne csináld, Cutter! Szépen kérlek.
 Kitártam a hátsó ajtót, hogy beszálljak. Finley áthúzódott az ülés másik végébe.
Kellemesen hűs volt odabent. Ahogy becsuktam magam mögött az ajtót, Lance Garrick
fordult hátra a volán mögül. – Hé, Cutter, hogy megy a gyomirtás? – kérdezte gúnyos
mosollyal az arcán.
Úgy tettem, mintha észre se venném.
– Lance – szólt a polgármester –, ahelyett, hogy a benzint pazaroljuk, miért nem
kocsikázunk egy kicsit? Benne vagy? – kérdezte felém fordulva.
– Ahogy akarod – válaszoltam. – Én majd csak élvezem a légkondit.
– Kurva meleg van a fűnyíráshoz, hallod-e! Pláne vasárnap – jegyezte meg Lance
cöccögve, mintha valami helyi rendelkezést sértenék meg. Azután előrefordult, és
elindultunk. – Itt viszont jó idő van – tette hozzá.
– De jó egyeseknek! – jegyeztem meg.
– Hát, én tuti nem nyírnám a füvet ekkora hőségben, naná, hogy nem.
– Elég volt, Lance! – mondtam.
– Ha, teszem azt, tizennégy lennék, esetleg.
– Lance – szólt Finley –, befognád végre? – Aztán odafordult hozzám. – Utána kell
néznem, van-e még egy kis pénz a költségvetésből, hogy felhúzzak egy üveglapot a
vezetőülés meg az utastér közé. – Láttam, hogy Lance-nek nem tetszett a
megjegyzés. – Beszélgetni szeretnék, Lance. Szóval, dugd be a füled valami zenével!
– Nem hoztam – mondta sértődötten.
– Akkor meg tartsd a szemed a kibaszott úton! Komoly tárgyalás folyik itt hátul.
Eddig még ugyan nem, gondoltam magamban. Bámultam kifelé az ablakon, és
élveztem a kocsikázást. Vajon Finley majd megkéri a sofőrjét, hogy törölje le az
izzadságot a szürke bőrülésről, miután kitettek a kocsimnál?
– Jól nézel ki, Jim – fordult felém Finley. – De tényleg.
Nem válaszoltam semmit.
– Hogy vagytok ezt a Langley-éknél történt izét követően? Biztos kikészültetek. Hogy
viseli a feleséged meg a fiad?
– Miben segíthetek, Randy? – zártam rövidre a süketelést.
– Mint a régi szép időkben. Semmi mellébeszélés, térjünk a lényegre. Ezt mindig is
szerettem benned. Tudtad, hogy Langley többször is képviselt engem? Az irodája, nem ő
személyesen, intézte az első válásomat. – Elbizonytalanodott. – Vagy a másodikat. De
lehet, hogy mindkettőt.
Végigsimítottam a kezemet a bőrülésen. Elgondolkoztam, vajon hányszor kefélt itt
Finley.
– Ja, Albert sok fontos Promise Falls-inak dolgozott. Már amennyiben Promise Falls
elég nagy ahhoz, hogy legyenek fontos emberei.
Finley felnevetett. – Milyen igaz! Elvégre ez itt nem Albany. Sokkal kisebbek
vagyunk. De azért itt is akadhat egy-két nagyhal, nem igaz?
Vártam, hogy folytassa.
– Az a helyzet – mondta Finley valamivel halkabban –, hogy lépni fogok.
– Lépni? Mi az, Jane végre kiteszi a szűröd otthonról? – A harmadik felesége az
elvárhatónál is tovább kitartott mellette. Vagy számított valamire Finley oldalán, vagy
egyszerűen megbocsátóbb természetű volt az őt megelőző két nőnél.
– Vicces csávó vagy. Valójában a Kongresszusba szeretnék bejutni.
Nem mondtam semmit.
– Hogyhogy most nincs semmi szellemes beszólásod?
– Térj észhez, Randy! Be akarsz kerülni a Kongresszusba. Aztán meg elnökjelölt
leszel. Felőlem mindegy. Úgysem szavaznék rád.
 Ismét kacagott. – Te aztán megmondod a frankót, Jimmy. De nem is a szavazatodra,
sokkal inkább a diszkréciódra számítok.
– Diszkréció?
– Ha az ember polgármester, néha nagy balfaszt csinál magából, de megússza. Nekem
elhiheted. Viszont, ha országos szinten játszol, különösen, ha New York államból jöttél,
nem pedig holmi seggdugasz államból, mint például Észak-Dakota…
– Az anyám odavalósi – vágtam közbe. Ez nem volt igaz, de kit érdekelt?
– Szóval, tudod, mire gondolok – mondta Finley, de nem kért elnézést. – Csak annyit
akartam mondani, hogy országos szinten minden baromira más. – Rám nézett, hogy
értem-e, mire céloz. Nem reagáltam semmit. – Szóval, elindulsz egy kongresszusi helyért,
az emberek meg elkezdenek vájkálni a múltadban, és nekiállnak kérdezősködni.
Elkezdenek olyanokról beszélni, hogy személyiség.
– Nem érhet nagy baj, Randy. Te nem akármilyen személyiség vagy. Bárkit
megkérdezhetsz. Például azokat az egyedülálló anyákat, akiknek összehánytad a
szőnyegét. Biztosan egyetértenének velem.
– Azt felejtsük el. – Finley majdnem elszégyellte magát. – Szerencsétlen eset volt. A
közeljövőben majd beugrom Gillianhez, a hely pedig kap egy csinos kis összeget. Lehet,
hogy a kis porontyok attól nem fogják majd be, de az anyáknak csak jó lesz.
– Valahogy el kéne ismerni azt a temérdek jót, amit véghez viszel, Randy – jegyeztem
meg.
– Mindegy. Csak annyit akartam tudni, számíthatok-e a diszkréciódra, hogyha netán
elkezdenének utánam szaglászni.
– Mire gondolsz?
Kezdtem kicsit kiborítani Finley-t. – Ide figyelj, míg nekem dolgoztál, volt pár olyan
alkalom, amikor nem a legjobb formámat hoztam. De már megváltoztam. Teljesen
kicserélődtem. Az a fickó, akinek anno dolgoztál, már nem is létezik.
– Jó hallani.
– Szóval, egyszerűen arra szeretnélek megkérni, hogyha valaki megkérdezi, milyen
volt nekem dolgozni, a megfelelő választ add. – Mivel nem feleltem, folytatta: – Úgy
értem, kvittek vagyunk, nemde? Szépen megtartottál magadnak bizonyos dolgokat, én
pedig nem jelentettelek fel bántalmazásért. Bőven van, aki simán sittre juttatott volna
azért, amit tettél.
– Sosem lett volna szabad felhívni ezt itt aznap este, főnök – szólt hátra Lance. – Elég,
ha engem értesít, s akkor semmi nem történik.
– Ha nem hozod össze Randyt a kis harapdálós lánnyal az első körben, akkor se történt
volna semmi – szóltam vissza, majd Finley felé fordultam. – Ami meg téged illet, csak
nem gondoltad komolyan, hogy nekem teszel szívességet azzal, hogy nem jelentesz fel?
Gondolj csak bele, kik lettek volna a tanúid! Hány éves volt az a lány? És a barátnője kint
a folyosón? Kikérőt kellett volna kérniük a suliból, hogy tanúskodhassanak.
– Az a helyzet, hogy tudnék neked állást szerezni – mondta Finley. – Dolgozhatnál
nekem a kampánystábban.
– Ugye nem kapja vissza a régi pozícióját? – méltatlankodott Lance.
– Baszd meg, Lance, te csak vezessél!
– Mi van? Tegyek úgy, mintha nem hallanám, miről beszéltek?
– Ne is figyelj rá, Jim! Másfajta munkát ajánlok. Sok feladat van a kampányban. És jól
megfizetnélek. Biztos jobban keresnél, mint a fűnyírással, az ég szerelmére! Mi a franc
ütött beléd? Nincs benned önbecsülés?
Szívesen megmondtam volna neki, hogyha nem lenne önbecsülésem, még mindig neki
dolgoznék, de ugyanakkor senki előtt nem kellett igazolnom magamat, őelőtte meg
végképp.
 De még nem fejezte be. – Nem méltó hozzád, ahogy azzal a szakadt járgánnyal mész
ide-oda, és azt a melót űzöd. Rátermett, ügyes fickó vagy. Értesz az emberekhez. Jók a
megérzéseid. Higgadt vagy. Én ezt mind szeretem. És az az öklös el van felejtve. Mintha
meg se történt volna.
– Vissza tudnál vinni a kocsimhoz? – szóltam előre Lance-nek. Finley-nek pedig azt
mondtam: – Nézd, nem érdekel, mit csinálsz. Felőlem az leszel, ami csak akarsz. Nincs
mit mondanom rólad senkinek.
– Merész fickó vagy, Jim.
– Ha elárulnám, mi mindent tapasztaltam, azt is el kéne magyaráznom, hogy voltam
képes neked dolgozni annyi ideig. Nem biztos, hogy sikerülne. Így aztán nincs miért
aggódnod. Ami pedig az állásajánlatot illeti, inkább passzolnám. Élvezem, amit csinálok.
Szeretek a fiammal együtt dolgozni. A tükörbe tudok nézni a nap végén.
Finley elmélázva bólogatott. – Nem is kérhetnék többet – mondta. – Elfogadom, hogy
nem akarsz nekem dolgozni. A diszkréciódat pedig előre köszönöm.
– Mi történt azzal a lánnyal? A hotelszobából? – kérdeztem.
– Nem tudom – válaszolt Finley. – Nem láttam többé. Esküszöm, jó útra tértem az este
után.
Észrevettem a kocsimat nem sokkal előttünk. A Marquis lassított, és a járdaszegélyhez
húzódott.
Finley kezet nyújtott. Egyszerűbbnek tűnt megrázni, mint visszautasítani, így aztán
viszonoztam a gesztust. Megpróbáltam elhitetni magammal, hogy nem ellenkezik az
elveimmel, ha nem szorítom meg elég erősen. Miközben Finley a kezemet rázta, odaszólt
Lance-nek: – Menj körbe, és nyisd ki az ajtót Mr. Cutternek!
– Mi? Ugye viccelsz?
– Hallottad, amit mondtam.
Lance kiszállt, és elindult, hogy megkerülje a kocsit. Egy pillanatra felmerült bennem,
hogy a francba is, ki tudom nyitni az istenverte ajtót, de aztán hagytam, hadd dolgozzon
meg a fizetéséért.
Kinyílt az ajtó, én pedig kiszálltam. Ahogy Lance becsukta mögöttem, hátulról közel
hajolt hozzám, és a vállam fölött a fülembe súgta: – Először csináltam ilyet. Nem hiszem,
hogy valaha is kinyitottam volna az ajtót egy rohadt fűnyírófiúnak.
A könyökömet egy gyors és határozott mozdulattal a bordái közé lendítettem. Levegő
után kapkodva összegörnyedt.
– Bocs, néha ráng a lengőkaszás kezem – mondtam.

14. fejezet
Miután Lance visszakászálódott a kocsiba és elhajtott, újra elővettem a mobilom, hogy
felhívjam Barryt, de aztán megtorpantam. Tulajdonképpen mit is akartam neki mondani?
Egyfelől volt a történet rövid változata, miszerint Dereknek, a házban tett látogatást
követően, mégis felrémlett a hiányzó számítógép, amit pár nappal korábban még Adam
szobájában látott. „Te tudod, jelent-e ez bármit is” mondanám Barrynek.
Ő pedig azt kezd az információval, amit akar.
Igazság szerint én semmit nem tudtam arról, hogy a gépnek köze lenne Langley-ék
halálához. Mi arra gyanakszunk, hogy Adam elpakolta valahova. Ha pedig a komputernek
az égvilágon semmi köze sem volt a gyilkossághoz, megéri-e kiborítani a bilit, annak
kapcsán, amit Derek és Adam talált rajta? Egyedül Conrad Chase-nek okoznánk némi
kellemetlenséget. Szívesen látnám, ahogy magyarázkodik, ugyanakkor nem vagyok az a
bosszúálló típus, aki merő szórakozásból gyilkossági ügybe rángatna bele egy ártatlan
embert. Majdnem, de nem eléggé.
Végül úgy döntöttem, jobb lesz még egy kicsit utánanézni a dolgoknak, mielőtt
beszélek Barry Duckworthszel. Ezért döntöttem végül úgy, hogy felkeresem Brett
Stockwell gimnáziumi tanárát, Mr. Burgesst.
Az anyák mindig nagyra tartják a fiaikat. Néha még igazuk is van, viszont Burgess
elfogulatlan véleményt tudna mondani Brettről. Egyértelműen meg tudná ítélni, hogy a
srác valóban olyan tehetséges író volt-e, mint amilyennek az anyja gondolta. Ha ezzel
ellentétes állásponton lenne, másik magyarázatot kell találni arra, hogy került Conrad
könyve Brett számítógépére. Akkor számomra is egyértelművé válna, hogy a
következtetésem, miszerint Conrad egy diáktól nyúlta le a sikerkönyvét, teljesen
megalapozatlan.
Abban az esetben pedig ésszerű lépésnek tűnik, ha csak később hívom fel Barryt.
Az Agnes Stockwellnél kimásolt három szám közül a második volt azé a Burgessé, akit
kerestem. Alig több mint tízpercnyi autózásra lakott Agnestől, még térkép se kellett, hogy
megtaláljam a házát.
Már elég ideje laktam és dolgoztam Promise Fallsban, hogy ismerjem a járást.
Nemigen tudtam, mit mondjak neki a telefonba. Miután bemutatkoztam, és
kiderítettem, hogy valóban a Promise Falls-i gimnáziumban tanít irodalmat, csak annyit
mondtam, hogy egy volt diákjával kapcsolatban szeretnék vele beszélgetni. Amikor
megkérdezte, pontosan miről lenne szó, annyit válaszoltam, hogy egyszerűbb lenne
személyesen megbeszélni az egészet.
– Rendben, várom – mondta. Gyanakvást és bizalmatlanságot éreztem a hangján.
Végig odafelé a Lance-szel történt eset járt a fejemben. Nem voltam éppenséggel
feldobódva, sokkal inkább ingerültséget éreztem, egy kevés aggodalommal és sajnálattal
kiegészítve.
Hülye ötlet volt gyomorszájon vágni a könyökömmel. Bevallom, rövid ideig jóleső
érzéssel töltött el, de le kellett volna gyűrnöm az indulatomat. Az a helyzet, hogy
nemegyszer piszkálódott már velem. Feltételezem, amikor egy seggfej polgármesternek
vagy a sofőrje, nem sok foglalkozást tartasz a sajátodnál alsóbbrendűnek. Nehéz ellenállni
a kísértésnek, hogy beszólj valakinek, aki fűnyírással keresi a pénzét.
Különösebben nem aggódtam, hogy Lance ügyet csinálna a történtekből. Egy
megbízható tanúval az oldalán sokkal könnyebben elítéltethetne testi sértésért, viszont
tudtam, hogy Finley-re nem számíthat. A polgármester nem tenné kockára az arra
vonatkozó ígéretemet, miszerint tartom a számat, csak azért, hogy a séróbáró Lance
mellett tanúskodjon.
És ezzel Lance is tisztában volt. A baj csak az, hogy az olyanok, mint Lance Garrick,
tudják, hogyan köszörüljék ki a becsületükön esett csorbát az igazságszolgáltatás
rendszere nélkül. Mivel érzékeltetnem kellett vele, hogy nem szartam be, bizonytalan
ideig jobban oda kellett figyelni magamra.
Az adott helyzetben nemigen hiányzott ez a bosszantó körülmény. Időközben
megérkeztem Burgess házához – még ki kellett derítenem, mi a teljes neve –, és
leállítottam a motort. A szerény, egyszintes ház mellett, pár méterrel hátrébb állt a garázs.
Az előkertben sehol egy fa, és láthatóan minden a legnagyobb rendben volt tartva,
egyetlen pitypang vagy gyom nem látszódott a pázsiton. Egy valamivel idősebb Toyota,
illetve egy új Civic parkolt a kocsibeállón. Mielőtt még bekopoghattam volna az üvegezett
fém lengőajtón, megjelent egy férfi. Kora hatvanasnak véltem. Sovány volt, vékonyszálú
hajjal. Ha nem tartotta volna magát kicsit görbén, 180 centi is lehetett volna.
Résnyire nyitotta csak ki az ajtót. – Maga bizonyára Mr. Cutter? – kérdezte.
 – Igen, én vagyok.
Vetett egy pillantást a kocsimra, majd ismét rám nézett. – A szakmájához illő neve
van. – Elmosolyodtam. Ő volt az első, akinek ez ma feltűnt. – Nemigen érdekelnek a
szolgáltatásai, ha ezért jött.
– Nem erről lenne szó.
– Hát, akkor jöjjön beljebb – mondta, de a hangja nem volt túl barátságos.
Kicsi konyhába vezetett, ahol egy régi, laminált tetejű asztalnál kínált
hellyel. – Szívesen megkínálnám kávéval, de olyan meleg van. – A házban nem volt
légkondi, és bár nyitva voltak az ablakok, fullasztó hőség volt a helyiségben.
– Semmi gond, Mr. Burgess – mondtam. – Nagyon hálás vagyok, hogy fogadott.
– A nevem Walter – mutatkozott be.
– Walter – ismételtem meg. – Szóval, ön irodalmat tanít a Promise Falls-i
gimnáziumban. – Derek egy másik gimibe járt, ami közelebb volt hozzánk.
– Csak tanítottam. Ugyanis már nyugdíjba mentem – magyarázta.
– Erről nem tudtam. Mikor hagyta abba a tanítást?
– Négy éve.
– Igazából, nem is lep meg annyira – jegyeztem meg, miközben futva végigmértem.
Majdnem megkérdeztem, nincs-e felesége, de valami tudatalatti azt súgta, ne tegyem.
Abban a pillanatban meghallottam, hogy valaki épp felfelé tart az alagsorból, majd pár
másodperc múlva feltűnt a konyhaajtóban egy másik férfi. Körülbelül ugyanannyi idős
volt, mint Burgess, és hozzá hasonlóan jól öltözött, csak valamivel zömökebb testalkatú,
és a haja is sűrűbb volt. Ő is olyan mosollyal üdvözölt, mint amilyennel a végrehajtót
fogadná az ember.
– Trey, ez itt Mr. Cutter – mutatott be Walter. – Mr. Cutter, Trey Watson.
– Jó napot – köszöntem. Trey épphogy felém biccentett. Nem jöttem rá, milyen
kapcsolatban áll Trey és Walter, de nem is terveztem megkérdezni. Walter viszont a
kérdés nélkül is válaszolt: – Trey és én együtt élünk.
– Nagyszerű – mondtam.
– Mi járatban? – kérdezte Trey. Addig meg se szólalt.
– Mr. Cutter még nekem se tudta elmondani, de úgy rémlik, egy volt diákomról lenne
szó.
– Az istenit, Walter! Küldd el a francba innen! – mordult fel Trey, majd felém
fordult. – Eleget kapott már. Miféle történettel álltak már megint elő?
Hol Trey-re, hol Walterre néztem. – Attól tartok, nemigen értem, mire céloz.
Egyszerűen azért jöttem, hogy egy Brett Stockwell nevű volt diákjáról kérdezzem.
Emlékszik rá?
– Természetesen – mondta gyanakvón.
– Ugye tanította?
– Igen. Emlékszem rá.
– Tíz évvel ezelőtt öngyilkos lett.
– Tudok róla.
– Látod? – szólalt meg újra Trey. – Ezt is majd a nyakadba varrja.
– Trey – mondta Walter lágyan. – Kaphatnánk pár perc türelmet, és utána készítek
ebédet?
– Csak ne tonhalat. Tegnap is az volt.
– Csirkesalátára gondoltam.
Trey dörmögött valamit, amit egyikünk se értett, keresztülment a konyhán, majd eltűnt.
Nem sokkal később hallottuk, ahogy kinyílik, majd becsukódik a hátsó ajtó.
– Elnézést – szabadkozott Walter.
– Semmi gond. Brett Stockwellnél tartottunk.
 – Leugrott a vízesés tetejéről. Emlékszem. Szörnyű. – Walter Burgess hirtelen
elszomorodott.
– Brett anyjától tudom, hogy maga igencsak támogatta az írásban.
– Nézze, nem sokan néznek be hozzánk. Tulajdonképpen mindkettőnk családja
kitagadott minket, ezért jólesik, ha valaki szívesen elbeszélget velünk, de nem értem, mit
keres itt. Netán Brett rokona? Az apja nem lehet. Emlékszem, régebben találkoztam vele
szülői értekezleteken. Mellesleg, úgy rémlik, még Brett előtt meghalt.
– Nem az apja vagyok, de még csak a rokona sem.
Burgess szemöldöke felszaladt a homlokán. – Hát akkor? Már megbocsásson, de beállít
egy vadidegen, és egy diákomról kezd faggatni, akit több mint tíz évvel ezelőtt tanítottam.
Nemigen értem. Nem meglepő, hogy Trey úgy érzi, ártani akar nekem.
– Nem áll szándékomban senkinek se ártani.
– Jó okom van rá, hogy gyanakodjak.
– Hát akkor figyeljen! A fiam, Derek szeret régi számítógépeket gyűjteni. Babrál velük,
szerelgeti őket. Agnes Stockwelltől, Brett édesanyjától is kapott egyet, ami a garázsukban
lapult. Idővel úgyis kidobta volna, de amikor Derek megemlítette, hogy szívesen elvinné,
odaadta neki. Ahogy a merevlemezt böngészte, talált valami érdekeset.
Burgess enyhén előrehajolt. Felkeltettem az érdeklődését, és valahogy nyugtalannak
éreztem. – Mi volt az?
– Egy könyv, illetve regény. Egy regény volt a komputeren.
– Ebben nincs semmi meglepő. Tudniillik Brett termékeny író volt. Nemcsak
gimnáziumi szinten, hanem amúgy is.
– A könyv, már amennyit olvastam belőle, meglehetősen, izé, egyedi. Nem tudom
megítélni az irodalmi értékét, viszont meglehetősen sokat olvasok, és feltűnt, hogy valaki
olyan írhatta, aki jóval érettebb a saját koránál. Nagyon érdekes főszereplője van.
– És azért jött el, hogy megtudja, rólam szól-e a könyv? – kérdezte Burgess.
Valószínűleg értetlen arcot vágtam, ugyanis erre egyáltalán nem számítottam. Biztos
voltam abban, hogy az asztal túloldalán ülő férfi nem arra ébredt fel egy reggel, hogy
eltűnt a nemi szerve. Nem is tartottam volna alkalmas kérdésnek.
– Nem erről van szó – válaszoltam végül. – Nem ezért jöttem. Az érdekelne, hogy Brett
képes lett volna-e ilyesmire. Arra lennék kíváncsi, hogy Brett gimnazistaként, majd
később főiskolásként írhatott-e egy kiadásra alkalmas könyvet.
– Nincs előttem az ön által említett alkotás, amit a fia azon a számítógépen talált.
Csupán arra hagyatkozhatok, amit Brett még a diákomként mutatott meg nekem, azok
alapján pedig a válaszom igen. – Rövid szünetet tartott. – Kimagasló tehetség volt. Soha
nem volt egyetlen olyan diákom, aki akár meg is közelíthette volna Brett Stockwellt.
– Ez nem kis dolog – jegyeztem meg. – Sőt. – Pár pillanatig egyikünk se szólalt
meg. – Miért kérdezte az előbb, hogy önről szólt-e a könyv? – tettem fel végül a kérdést.
Burgess kicsit zavartnak tűnt. – Hülyén érzem magam. Nem tudom, miért gondoltam
úgy.
– Szerintem viszont tudja – mondtam. Próbáltam nem vádolni a kijelentésemmel.
– Brett ösztönlény volt – mondta. – És nagyon éleslátó.
– Magát illetően? – kérdeztem hátradőlve.
– Úgy is. Azt gondolom, Brett több okból is nekem mutatta meg a történeteit. Először
is azért, mert én voltam az irodalomtanára. A többi tanárához képest én voltam a
leginkább kompetens, bár nem tartom magam írónak. Azonban igyekeztem bátorítani
azokat, akikben láttam valamit. – Hirtelen elhallgatott.
– És másodszor?
– Másodszor pedig azért, mert én voltam az egyetlen meleg tanára – mondta. – Vagy
legalábbis az egyetlen, akiről tudta, hogy az.
 – És ez miért számít? – kérdeztem kimérten.
– Mert Brett úgy érezte, velem beszélgethet erről. Akkoriban őt is foglalkoztatta ez.
– Brett meleg volt?
Burgess bólintott. – A szülei nem tudtak róla. Szerintem senki másnak nem árulta el,
csak nekem. Bár azt gyanítom, a többi diák is tudta. Manapság mindenki nyíltan
felvállalja, azt hihetnénk egy évtizeddel ezelőtt ugyanígy volt. De ez nem igaz. Pláne
akkor nem, ha a szüleire gondol az ember.
– Viszont magával meg tudta ezt osztani..
– Igen. Gyakran beszélgettünk.
Igyekeztem nem kifejezni az érzéseimet, viszont Burgess valahogy érezte, mire
gondolok.
– Nem volt viszonyunk – mondta. – Csak szakmai kérdésekről beszélgettünk. Tanácsot
adtam neki, mint ahogy a többi tanár is tette a hozzájuk forduló diákokkal. A fiataloknak
gyakran szükségük van arra, hogy olyan felnőttel beszélgessenek, aki nem a rokonuk. Sok
gimnazista lány, aki teherbe esik, előbb mondja el egy tanárnak, mint a szüleinek.
– Tudom. Emlékszem, én is elárultam olyat a tanáraimnak, amit a szüleimnek soha.
Burgess nézéséből úgy éreztem, nem tart teljesen őszintének. – Értem, mire
gondol – szólalt meg. – Már tud rólam mindent, ugye?
– Hogy mondja?
– Hogy miért hagytam abba a tanítást. Mindenki tudja. Nyílt titok.
– Sajnálom, de nekem fogalmam sincs, miért. – És nem is kérdeztem meg. Csak azért
jöttem, hogy tisztábban lássam Brett írói kvalitásait. A többi nem érdekelt. Nem voltam
zsaru. Nem én voltam Barry. Bármi is történt Walter Burgess-szel a múltban, nem
tartozott rám.
Burgess erőtlenül felnevetett. – Micsoda észlény vagyok! Maga az egyetlen egész
Promise Fallsban, aki nem ismeri a múltamat, én meg elkezdek pofázni róla.
– Nem vagyok rá kíváncsi – mondtam. – Ne árulja el nekem a titkát.
Burgess csak legyintett. – Most már mindegy. Öt éve már annak. – Megköszörülte a
torkát. – Megismerkedtem egy fiatalemberrel a Whistle-ben. – Ez egy belvárosi
szórakozóhely volt, ahol leginkább meleg vendégek fordultak meg. – Nem volt semmi
komoly, csak egy kapcsolat. Néhányszor találkoztunk, láttak minket az emberek, és
beszéltek rólunk. Épp akkor végzett a Spring Parkon. – Derek is oda járt. – Vagyis egy
frissen végzett gimnazistával láttak együtt. Nem számított, hogy nem az én iskolámba járt.
Hogy sosem voltam a tanára. Az erkölcscsőszök mindenesetre rögtön megszólaltak. A
személyemet méltatlannak tartották a szakmához, a viselkedésemet pedig nem
megfelelőnek. Választhattam: kirúgnak, felveszem a harcot, vagy elfogadom a korai
nyugdíjazást. Úgyis csak pár évet kellett volna kihúznom, így aztán az utóbbit
választottam, és meg is kaptam. Trey támogatása nélkül nem vészeltem volna át azt az
időszakot. – Rövid szünetet tartott. – Nem mindig ilyen mogorva ám.
Bólintottam.
– Azonban soha, de soha nem éltem vissza Brett bizalmával. Az élő istenre esküszöm.
– Nagyon szépen köszönöm a beszélgetést – mondtam, és már fel is álltam, hogy
távozzak.
Amikor már mindketten kiértünk, Burgess a kocsimra sandított, majd
megszólalt: – Mennyit kér?
– Hogy?
– A fűnyírásért. Mennyibe kerülne egy ilyen ház gondozása heti rendszerességgel?
Megmondtam az árát.
 Bólogatott, miközben elgondolkozott rajta. – Sokat rakoncátlankodik a térdem, és
utálom mindig Trey-t nyaggatni. Tudja, sokkal békésebben meglennénk, ha egyszerűen
felbérelnék valakit, hogy megcsinálja.
– Értem. Ha akarja, felveszem az ügyfeleim közé.
Megfontolta, majd ismét bólintott. – Rendben. Trey majd úgyis azt mondja, hogy nincs
rá pénzünk, de mindenre ezt mondja. Spórolós típus, de a lustasága még annál is nagyobb,
így aztán belemegy majd.
Kezet ráztunk, majd elindultam a kocsim felé. Burgess utánam szólt: – Esetleg
kaphatnék egy példányt Brett könyvéből? Nagyon szívesen elolvasnám.
Megfordultam. – Olvasta A hiányzó szeryvet? – kérdeztem. Pislogott párat, majd
bólintott. – Ha igen, akkor tulajdonképpen ismeri Brett könyvét.
Burgess röviden elgondolkozott. – Úgy érti, hogy hasonló a témája?
– Így is mondhatnánk.
– Nem lep meg, hogy Brett is olyan témát dolgozott fel, mint ami Chase könyvében
található – mondta Burgess bólogatva. – Viszont arra sosem jöttem rá, Chase miért írt
ilyesmiről.
– Ezt hogy érti?
– Szerintem egy heteroszexuális férfi nem tudott volna ilyen könyvet
írni – mondta. – Kivéve persze, ha Conrad Chase olyan éleslátással bír, amit nem
feltételezek róla.
– Ismeri netán?
– Párszor összefutottunk az évek során. Biztos, hogy nem meleg.
– Ez így van.
Ellen volt rá a bizonyíték.

15. fejezet
Vezetés közben megszólalt a mobilom.
– Elért őfelsége? – kérdezte Ellen.
– Ja.
– Próbáltalak hívni, de…
– Elfelejtettem bekapcsolni, amikor elindultam.
– Randy azt mondta, muszáj veled beszélnie, és képtelen voltam azt hazudni neki, hogy
nem tudom, merre jársz – magyarázta Ellen.
– Semmi gond.
– Mit akart?
– Be akar jutni a Kongresszusba.
– Na, persze – hitetlenkedett Ellen. – Milyen programmal? Hogy nincs elég korrupció a
politikában, és ő ezt gyökeresen megváltoztatná?
Jót nevettem ezen. – Ez tetszik. Javasolnod kéne neki. „Szavazz Finley-re, a
kenőpénzek királyára.” Remek szlogen lenne.
– Mit akart tőled?
– Hogy hallgassak.
– És mit kínál cserébe?
– Hogy nem muszáj rá szavaznom.
– Az is valami.
 – És állással is kínált – tettem hozzá. – Nem a régivel, hogy újra a sofőrje legyek. Arra
ott van Lance. Azt gondolta, hogy segíthetnék neki a kampányban.
– És mit mondtál neki?
– Nemet.
– Fizetésről nem beszélt?
– Ellen, nincs az a pénz, amiért elvállalnám.
– Tudom, csak kérdeztem. Mindennap kikészültél, amikor neki dolgoztál.
– Ahogy mondod. – Azt nem meséltem el Ellennek, mit műveltem Lance-szel; hogy
úgy hasba vágtam, hogy alig kapott levegőt.
– Ide figyelj. Időközben egyfolytában az járt a fejemben, amiről még az indulásod előtt
beszélgettünk. Tudod, amikor Donna átjött a csomaggal, amit a futártól kapott, mert az
tévesen azt hitte, hogy Langley-ék háza a miénk. Ha nem tudja az ember, hogy mi a
bekötőút végén lakunk, könnyen azt hihetné, az a ház a miénk.
– Igaz.
– Te mire következtetsz ebből? – kérdezte Ellen.
– Nem tudom. Egyáltalán nem jut eszembe semmi. Viszont ez a számítógép egyre
jobban aggaszt. Hogy eltűnt, és hogy rajta volt Conrad könyve. Hogy Derek kapta, nem
pedig Adam. Beszéltem Agnesszel, és megkérdeztem tőle, elmondta-e bárkinek is, hogy
odaadta Dereknek a komputert.
– És mit mondott?
– Azt, hogy senkinek nem beszélt róla.
Akkor viszont felmerült bennem, hogy esetleg Derek fecsegett róla. Vagy Adam?
Esetleg elújságolta valamelyikük az egyik barátjuknak? Vagy Derek elmesélte Pennynek,
aki aztán továbbadta valaki másnak? Vagy simán elárulták, mit fedeztek fel, amikor a
haverjaikkal chateltek?
– Mire célzol, Jim? Úgy értem, ha volt is valami jelentősége, és az eltűnt
számítógépnek van valami köze a Langley-ékkel történtekhez, mi lehet az? Csak azért,
mert Conrad könyvével szinte teljesen megegyező szöveg volt a gépen, megölték
Langley-éket? Milyen következtetésre jutnának ebből az emberek?
Ezen már én is elgondolkoztam.
– Jim, ott vagy még?
– Igen, hallgatlak.
– Azt hittem, megszakadt a vonal.
– Nem, itt vagyok. Csak vezetek.
– Hallottad, amit mondtam? Mi következne mindebből?
– Nemigen tudom, mire célzol – hazudtam, csak hogy kiderítsem, ugyanarra gondol-e
Ellen, mint én.
– Ne süketelj nekem, Jim! Tudod te nagyon jól. Hogy Conradnak van valami köze a
Langley-ékkel történtekhez.
– Ez is egyfajta megközelítés – mondtam.
– Ami viszont nevetséges. Bármit is gondolsz Conradról, sosem keverné magát
ilyesmibe.
– Márpedig kell lennie valami magyarázatnak, hogy miért ölte meg valaki Langley-
éket.
– Akkor sem az, amire gondolsz. Kizárt.
– Nincs konkrét elképzelésem – mondtam. Az izzadtságtól viszketett a
nyakam. – Viszont érdekes volt Agnesszel társalogni a fiáról. Azután meg a volt
középiskolai irodalomtanárával is beszélgettem.
– Felhívtad egy régi tanárát?
– Felkerestem. Walter Burgessnek hívják.
 – Nem mondom, te aztán nem teketóriázol. Mint valami detektív.
A gúnyos megjegyzésen túl nem éreztem semmi elismerést. – A srác nagyon tehetséges
volt. Kész zseni. És ezt nem az anyja állítja, hanem a tanára. Remek író volt. Jóval
ügyesebb, mint a korából adódna.
– Értem.
– Ezért jónak látnám, még ha nincs is semmi jelentősége, hogy szóljak Barrynek az
eltűnt számítógépről. Ezen, többek közt, van egy anyag, ami látszólag sokkal korábbi,
mint Conrad könyve.
Ellen nem mondott semmit.
– Ott vagy?
– Persze. Az egészről a következő a véleményem: még mielőtt Barryvel beszélnél,
Conradnak joga van tudni minderről, hogy netán elmagyarázza, miként került a könyve
arra a gépre. Ha előbb szólunk Barrynek, nagyban árthatunk Conrad jó hírének.
Különböző pletykák és találgatások kapnának szárnyra.
– Nem ez a célom.
– Már hogyne lenne, baszd meg! – csattant fel Ellen. A szavai áramütésként
értek. – Még most sem tetted magad túl rajta. És most végre úgy érzed, itt az alkalom,
hogy annyi év után bosszút állj Conradon.
– Ez nem igaz – mondtam, és majdnem el is hittem ezt.
– Azt állítod, hogy lenyúlta a srác könyvét.
– Én csak egyszerűen úgy gondolom, Barrynek tudnia kell mindent.
– Fogalmad sincs, mi mindent deríthetett már ki időközben a rendőrség. Lehet, hogy
már gyanúsítottjuk is van. Gondolj csak arra, mi mindent tett Albert ügyvédként, és ki
mindenkit képviselt. Valószínű sokan nehezteltek rá.
Végiggondoltam mindazt, amit Ellen felsorolt érvként. Sok igazság volt benne. Nem is
sejtettem, hogy állt a nyomozás. Barry nemigen tartott naprakészen. – Rendben – adtam
fel végül. – Igazad van. És könnyen lehet, hogy Barry le se szarja ezt az információt. De
akkor is úgy gondolom, tudnia kéne róla.
– Én csak arra gondoltam – kezdte Ellen kissé megenyhülve –, hogy bármilyen sikeres
is volt Conrad évekkel ezelőtt, most azért csak a főnököm. Jó munkahelyem van, és sokat
jelent számomra a munkám.
– Tudom.
– Ráadásul Conrad a Thackeray üdvöskéje. Ő az egész fesztivál központi figurája.
– Ezt is tudom.
– Az egész eddigi munkámat tenné tönkre, ha igazságtalanul csorbulna Conrad hímeve.
Nem beszélve arról, hogy ha mi okoznánk mindezt.
– Értelek.
– Szükségünk van az állásomra. Csak így tudjuk kifizetni a számlákat.
Szóval így állunk. – És az enyémre nincs szükség? – kérdeztem.
– Azt sosem állítottam – vágott vissza gyorsan Ellen. – Félreérhetően fogalmaztam.
Egyáltalán nem úgy gondoltam.
– Persze.
– Bassza meg! Visszaszívom az egészet. Balfasz voltam. Bocsánat. Nem mondtam
semmit.
– Ide figyelj, én csak annyit kérek, derítsük ki, mi a helyzet, mielőtt tájékoztatod
Barryt! Előbb beszéljünk Conraddal!
– És mégis mit kéne tennem? – kérdeztem végül. – Csak úgy sétáljak be hozzá, és
kérdezzem meg, nem orrozta-e el egy volt diákja írását?
– Igazából eredetileg ezért hívtalak. Itt van nálunk, Illeanával együtt. Átugrottak.
Tudod, milyen, csak úgy beállít másokhoz. Majdnem szívrohamot kaptam.
 – Nem zártad be az ajtót? Azok után, ami történt?
– Azt hittem, te zártad be, amikor elmentél. Mindegy. Épp a konyhában voltam, ő meg
csak úgy benyitott. Még sikítottam is.
Conrad mindig is azt képzelte magáról, túl fontos személyiség ahhoz, hogy kopogjon.
– Most épp kint vannak a teraszon.
– Én meg most értem a bekötőúthoz – válaszoltam. Befordultam. Ahogy épp
elhaladtam Langley-ék háza meg a rendőrkocsi előtt, láttam pár alakot a hátsó kertben,
ahogy lassan, előregörnyedve lépdelnek a kis erdősáv irányába, ami a két ház között
húzódik. Biztos helyszínelők, gondoltam.
Felhajtottam egészen a hátsó teraszig, és a garázs előtt parkoltam le, Conrad újabb
típusú Audi TT-je mellett. Vendégeink a teraszon ücsörögtek, székük karfáján egy-egy
üveg sörrel. Nem láttam Ellen Mazdáját, így arra következtettem, hogy Derek elment
valahova. Kár, mert lett volna pár kérdésem hozzá.
Ahogy kiszálltam, Conrad már el is indult felém. Egyik kezét előrenyújtotta, a
másikkal a barna üveget markolta. Nem volt más választásom, muszáj volt elfogadnom az
üdvözlést. A szükségesnél erősebben szorította meg a kezemet, mintha bizonyítani akarna
valamit. Súlyos fickó volt – minimum 110 kilósnak tippeltem –, hozzá pedig legalább 180
centi magas. Laza, magabiztos járása volt. Olyan érzésem támadt, mintha kicsit túljátszana
a régi cimborás figurát. Tisztában volt azzal, hogy valamikor csúnyán megbántott, ezért
igyekezett bebizonyítani, hogy igenis tudunk barátok lenni, annyi év elteltével is.
Nem voltam rá vevő.
– Jim – köszönt mosolyogva.
– Elnézést a külsőmért – mondtam, majd felmutattam a koszos kezemet, amit ő már
előtte megrázott, majd a munkaruhámra mutattam. – El kellett ugranom délelőtt rendbe
tenni pár kertet.
– Ugyan már – mondta. – Hihetetlen, mi? – jegyezte meg fejével Langley-ék háza
bökve.
Fejcsóválással válaszoltam, miközben elindultunk a terasz felé.
– Ti meg itt laktok a szomszédban – tette hozzá Conrad, miközben a vállamat
lapogatta, csak hogy bebizonyítsa, megdughatod egy fickó feleségét, akkor is haverok
vagytok. – El sem tudom képzelni, milyen érzés lehet. És ti nem hallottatok semmit?
Ezt már egyszer tisztáztuk a telefonban. – Nem – mondtam.
– Évek óta ismertem Albertet – folytatta Conrad. – Több volt nekem, mint egy
egyszerű ügyvéd, jó barát volt. Gimnázium óta ismertem. Donnával többször is jártak
nálunk. Az évek során Albert több főiskolai bizottság munkájában is részt vett.
Bekapcsolódott a közösség életébe, nagyszerű fickó volt, legalábbis ahhoz képest, hogy
hány szemétládát intézett el. De hát elvégre erről szólt a munkája.
Elértük a teraszt. Illeanán fehér blúz és rövidnadrág volt, szőke haja a vállaira omlott.
Ahogy felbaktattam a pár lépcsőfokon, rám mosolygott, de nem kelt fel. Ő is kezet
nyújtott, amit finoman megráztam.
– Örvendek – üdvözöltem.
– Szervusz, Jim! Conrad úgy látta jónak, ha átugrunk – mondta, mintha bocsánatot
kéne kérnie, és megmagyarázni a látogatásukat. – Mindannyiunk számára szörnyű
tragédia ez.
Mióta átköltözött Hollywoodból, llleana egész jól belejött a kisvárosi főiskolai rektor
feleségének szerepébe. Drága, de ízléses ruhákat hordott, magas, de nem emeletes sarkú
cipőkben járt, amik már nem átlátszó műanyagból készültek, illetve annyira még
kigombolta a blúzát, hogy odavonzza az ember tekintetét, de nagy látványosságról már
nem beszélhettünk. Tisztességes megjelenése ellenére még mindig érződött rajta egyfajta
utcalányra emlékeztető kisugárzás. Mintha láthatatlan rágógumit csócsálna, amiből aztán
lufikat fújna és pukkasztana, de ezt csak a magamfajta, jó szimattal rendelkező fickók
érezték.
Ellen nekem is hozott egy Amstelt, és letelepedtem. Ellen, új szokásához híven,
fehérbort ivott. A kezében levő pohár szinte tele volt. Conrad is visszahuppant llleana
mellé. – Csak meg akartunk bizonyosodni róla, hogy rendben vagytok – mondta. – Ti is a
Thackeray-családhoz tartoztok, és ha ilyen, semmihez sem fogható dolog történik, meg
kell róla győződni, jól vagytok-e. – Ellenre nézett. – Feltételeztük, ezért hívtál.
– Micsoda? – kérdeztem.
– Reggel láttam a számodat a mobilomon, amikor llleanával elmentünk kocsikázni az
új Audival. Láttad? Csinos jószág, mi? llleana kezdi megszokni a sebességváltót. Biztos
nem hallottuk meg, amikor hívtál.
Ellen előbb rám sandított, majd Conradra nézett. – Ja, én voltam. Javasolni akartam,
hogy nézzetek be hozzánk, és tessék, magatoktól is eljöttetek.
Szúrós tekintettel fordultam Ellen felé. Ezek szerint a hátam mögött már megpróbálta
felvilágosítani Conradot. Biztos először az otthoni számán próbálkozott, majd miután nem
vette fel, a mobilján hívta.
– Legközelebb hagyj üzenetet – mondta vigyorogva Conrad –, és majd visszahívlak,
amint tudlak. – Olyan hangon beszélt, mint valami üzenetrögzítő.
– Nos, úgy tűnik, minden összejött – szólaltam meg. – Úgy értem, magatoktól is
átjöttetek, és most itt vagytok.
– Jól tudom, hogy Barry Duckworth vezeti a nyomozást? – kérdezte Conrad.
Bólintottam.
– Remek fickó, bár kétlem, hogy egyedül boldogulni fog. Szerintem nincs meg a
megfelelő háttere egy ilyen ügy felgöngyölítéséhez.
– Nincs kétségem afelől, hogy mindent megpróbál – feleltem, majd meghúztam a
sörömet. – Úgy tudom, Barry egy ideig Albany-ben is dolgozott.
– Az akkor sem ugyanaz, mint New York vagy Los Angeles – jegyezte meg
Conrad. – Albany, ugyan. Mikor történt ott bármi említésre méltó? És nem csak politikára
gondolok most. Bármi.
Nem mondtam semmit. Nem igazán ment az ilyesmi jellegű csevegés, pláne nem
Conraddal. Évente többször is muszáj volt találkoznom kettejükkel, amikor kénytelen
voltam elkísérni Ellent a Thackeray különböző rendezvényeire. Mivel ő volt a feleségem
főnöke, szinte lehetetlen volt nem összefutni vele, vagy váltani pár szót a telefonon
keresztül. Conrad számomra mindig is olyan embernek tűnt, aki azt szeretné, hogy
mindenki tisztelje és csodálja, ennek érdekében pedig képes volt sok mindenre, például
arra is, hogy eljátssza, nincs semmi zűr köztünk.
Neki viszont könnyebb volt. Nem őt szarvazták fel. (Basszus, nem gyakran találkozik
az ember ezzel a kifejezéssel.)
– Úgy érzem, kötelességem felhívni a főnököt – mondta Conrad. A helyi
rendőrkapitányság parancsnokára utalt, aki minden bizonnyal közeli barátja. Jó
kapcsolatai voltak. – Megmondom majd neki, hogy minden erejét erre az ügyre fordítsa.
Ha pedig ez azt jelenti, hogy az állami rendőrséghez vagy az FBI-hoz kell fordulni
segítségért, hát legyen. Itt most semmi helye a személyeskedésnek. Ha Barrynek szüksége
van bármilyen segítségre egy nálánál alig tapasztaltabb személytől, rá kell jönnie, hogy azt
el kell fogadnia. Egyetértesz, drágám?
llleanára nézett. – Ahogy mondod, Conrad – felelte az asszony, miközben
megsimogatta a férje karját. – Ideje felhívnod őket. Legalább megtudják, mekkora
érdeklődéssel követed a fejleményeket.
– Nem lepődnék meg, ha Randy is hasonlóképpen tenne – jegyeztem meg.
 – Ó, igen, Randy. Biztos így tesz majd. Ha éppen nem az anyaotthonban
rókázik – mondta, miközben a térdét csapkodta. – Elképesztő pali.
– Az biztos – mondtam. Bármennyire is gyűlöltem az ilyen üres dumálást,
megkérdeztem: – Hallottad, mire készül?
– A Kongresszusra gondolsz? – kérdezett vissza. Bólintottam.
– Már jó ideje dolgozik ezen egy előkészítő bizottság. Van egy olyan érzésem, a
köcsögnek még lenne is némi esélye. Az a helyzet, hogy nem muszáj angyalnak lenned,
hogy megválasszanak.
– Ez bizony jó hír Randynek – jegyeztem meg. – Úgy tudom, pár napon belül bejelenti
az indulási szándékát.
– Honnan tudsz te minderről? – kérdezte Conrad. Mintha meglepte volna, hogy ennyire
naprakész vagyok a város előkelőségeit érintő fejleményekről, figyelembe véve az én
helyzetemet.
– Ő maga árulta el nekem a terveit.
Conrad először csak pislogott, majd megszólalt: – Na, mindegy. Nem akarjuk elrabolni
az egész délutánotokat. Ellen, ha bármire szükséged van, vagy ha netán ki szeretnél venni
egy-két napot a szomszédban történtek miatt, bátran hívj!
– Persze – mondta Ellen, és kihörpintette a poharát. – Nagyon kedves vagy.
– Hát akkor indulás…
– Még valamit szeretnék megbeszélni, mielőtt elmentek – szólalt meg Ellen.
Rám nézett. Láttam rajta, nem akarja, hogy beleszóljak, és egyedül szeretné elintézni az
egészet. Azt már nem.
– Persze. Mi lenne az?
Felpattantam. – Tegyünk egy sétát!
Conrad is felállt, és odalépett hozzám. Elindultunk a kamra felé. A garázs ajtaja nyitva
volt.
– Ellen jól viseli? – kérdezte Conrad.
Utáltam az ő szájából hallani a feleségem nevét. – Mindannyian kicsit ki vagyunk
borulva.
– Érthető. Csak feltűnt, hogy elég gyorsan ledöntötte a bort.
– Mint mondtam, mindannyian kicsit feszültek vagyunk. Ha lelövik az ember
szomszédait, jobbára ilyen hatása van.
Conrad egyenesen bement a kamrába, majd elkezdte nézegetni a fűnyírókat, a
sövényvágót még kézbe is vette, hogy megnézze, milyen súlya van. Aztán észrevette az
egyik sarokban felhalmozott vásznakat, körülbelül egy tucat, falnak támasztott festmény
porosodott ott.
– Nem volna szabad így bánni a képeiddel – szólt Conrad. – Csak így idedöntve, kitéve
a hőingadozásnak és a pornak.
Nem mondtam semmit.
– Nem rosszak ám – mondta egyszerre hízelgő és leereszkedő hangon. Az első egy
adirondacksi tájkép volt. – Ez különösen tetszik. Minél távolabbról nézem, annál jobbnak
tűnik. Az impresszionistákra emlékeztet. Sok festék vastagon felhordva. Ha közelről
nézem, csupán pacák, de ha hátrébb megyek… – tett is három lépést hátrafelé –, összeáll
az egész. Ugye jól emlékszem, hogy pár évvel ezelőtt volt egy kiállításod?
– Igen.
Visszament a kupachoz, majd kiemelte a harmadikat.
– Ez ugye maga Promise Falls?
– Igen.
 – Érdekesek a színeid. Visszafogottak, mintha az összes színt szürkén keresztül látnám.
Szerintem még sosem találkoztam olyan tájképpel, ami ennyi szomorúságot árasztott
volna magából. – Szinte elismerően csóválta meg a fejét,. – Összetett figura vagy, Cutter.
Nem tudtam megállni, hogy ne kérdezzek vissza: – Milyen értelemben?
– Hát, nem vagy túl beszédes, egész nap csak mész ide-oda a járgányoddal, hogy füvet
nyírj. Azelőtt meg Randyt fuvaroztad, holott sokkal több minden játszódik le
odabent – mondta miközben a fejemre mutatott –, mint azt is bárki is hinné.
– Tényleg így látod?
– Ráadásul vág az eszed. Fogadni mernék, hogy komoly kölyök voltál. Nem sokat
beszéltél eddig a fiatalkorodról.
– Ez igaz.
– Érdekes dolog az emberi agy. A hozzád hasonló emberek nagy része a végsőkig
kihasználja a kreativitását. Te viszont elhatároztad, hogy többé nem foglalkozol ezzel.
– Muszáj valamiből megélni – feleltem.
Conrad bólintott, mintha értene. – Néha én is úgy érzem, elég. Vezetem a Thackeray-t,
rohadt sok az adminisztráció, holott igazából az alkotói énemmel kellene foglalkozni. Az
tölt el megelégedettséggel, az éltet.
Vagy valaki máséval foglalkozni, gondoltam magamban.
– Na, mindegy – mondta, és visszatette a Promise Fallst ábrázoló képet a kupac
tetejére. – Miről lenne szó?
– Van valami, amit meg kéne mondanom Barry Duckworth-
nek – válaszoltam –, viszont Ellen úgy érezte, előbb neked kell elújságolnom.
– Valóban? – A szemöldöke hajszálnyit megemelkedett. – És mi lenne az?
– Emlékszel egy Brett Stockwell nevű diákodra, akit körülbelül tíz évvel ezelőtt
tanítottál?
– Persze hogy emlékszem – mondta azonnal. Arra számítottam, legalábbis úgy tesz,
mintha elfelejtette volna a srácot, és megismételteti velem párszor a nevét, miközben
megpróbálja felidézni a fiú arcát. – Nagyszerű képességű gyerek volt. Szörnyű véget ért.
Öngyilkos lett.
– Igen, tudok róla.
– Megdöbbentő eset. Ugyanakkor nem ért váratlanul.
– Valóban? Miért nem?
– Előfordul, hogy a kiemelkedően kreatív emberek nagyon zaklatott természetűek. A
kreativitás több mint adottság. Néha átok is lehet. De ezt te úgyis jól tudod – mondta, és a
festményeim felé intett. – Neked is voltak nehéz időszakaid, nemde? Amikor mindent
sötétben látunk. Annyi minden zajlik az emberben, de ha nincs rá mód, és nem tudja
kifejezni magát, az szörnyen kártékony lehet.
– Szóval azt mondod, sejtetted, mi fog történni Brett-tel?
Conrad vállat vont. – Nos, Brett hangulatember volt. Erre határozottan emlékszem. Túl
sokat követelt magától. Úgy értem, bármit is csinált, az sosem volt elég jó. Az adott sor,
ami a fejedben már megfogalmazódott, sosem lesz megfelelő, amikor papírra
veted. – Rövid szünetet tartott. – De miért is beszélünk Brett Stockwellről?
– Ismerted az anyját, Agnest?
– A temetésen találkoztam vele. Elmentem a gyászmisére, és még most is látom
magam előtt, ahogy áll a koporsó mellett, és sír. Annyira egyedül volt. A férje már
korábban meghalt.
– Neki is dolgozunk – jegyeztem meg. – Derekkel gondozzuk a kertjét.
– Nagyon derék.
Basszus, de szívesen kinyírtam volna ott helyben! Fogtam volna a fűnyíró traktoromat,
és egyszerűen bedaráltam volna az önelégült kis faszt.
 – Említette, hogy nagyon kedves voltál vele, miután elveszítette a fiát. Hogy küldtél
neki virágot, sőt hangversenyjegyet is.
Bólintott, miközben mindezt felidézte magában. Viszont volt valami nyugtalanság a
tekintetében, mintha zavarta volna, hogy tudok minderről.
– Agnes sok mindent megőrzött Brett holmija közül – folytattam. – Képtelen volt
megszabadulni tőle, de pár héttel ezelőtt Dereknek adta a fia régi számítógépét. A fiam és
Adam Langley szeretett ósdi gépekkel szórakozni.
– Tényleg? – mondta Conrad, miközben kezét ismét végigfuttatta a sövényvágón.
Ujjával meghúzta az indítópöcköt, de, mivel nem volt bedugva, semmi nem történt.
– Brett egyértelműen sokra hivatott író volt, mint azt már tudod, hisz tanítottad. A
komputeren van egy kész könyv.
– Ez egyáltalán nem újdonság – mondta Conrad kimérten. – Azon se lepődnék meg, ha
két-három teljesen befejezett könyv is lenne a gépen. Regényíró akart lenni.
– Tudtommal csak egyet találtak a srácok. Egy Nicholas nevű fiúról szól, aki egy napon
arra ébred fel, hogy kissé megváltozott a, hogy is mondjam, vízvezetékrendszere.
Conrad felvonta a szemöldökét. – Micsoda? Komolyan?
– Felébred, és a farka helyett pinája van.
– Ismerős a történet, de akkor sem értem.
– A gép, amin ez a történet olvasható, pár nappal ezelőtt még Langley-ék házában volt.
Most viszont már nincs ott.
Conradnak meg se rezdült az arca. – Még mindig nem értem.
– Az igazat megvallva, én sem. Hogy kerül a könyved egy rég halott fiú
számítógépére? Hogy kerül rá jó pár évvel az előtt, hogy egyáltalán megjelent a könyv?
Így aztán arra gondoltam, felhívom erre Barry figyelmét. Derítse ki ő! Viszont Ellen
megkért, hogy előbb veled beszéljek erről, hátha van valami kézenfekvő magyarázat az
egészre. – Rövid szünetet tartottam. – Előzékenységből.
Conrad arca mintha kipirosodott volna, viszont a hangja továbbra is egyenletes
maradt. – Nem direkt játszom itt a hülyét, Jim, de akkor sem értem, miről beszélsz. Ha azt
állítod, hogy eltűnt az a számítógép, amit a fiad kapott, hogyhogy ennyi mindent tudsz
arról, mi volt rajta?
Nyeltem egyet. – Mert a fiam készített… – Nem fejeztem be a mondatot. Attól
tartottam, túl hamar felfedem a lapjaimat.
– Egy másolatot? – kérdezett rá Conrad.
Nem mondtam semmit, de nem is kellett. Sosem tudtam fapofát vágni. Conrad rájött,
mit akartam mondani.
– Tudod, mit gondolok, Jim? Hogy ez az egész egy nagy rakás lószar. Csalódtam
benned. Azt hittem, már túlléptél rajta. Azt hittem, elég férfi vagy ahhoz, hogy lezárd a
múltat. Ellen nagyszerű nő, de már évek óta nem jelent számomra semmit. Futó kaland
volt, jelentéktelen eset. Kizárólag szakmai a kapcsolatunk. Értékes tagja a Thackeray
személyzetének. Olyan irodalmi rendezvényt szervez meg évről évre, amire méltán lehet
büszke az egész város. Nincs viszonyom vele. Van saját feleségem. Egy gyönyörű
feleségem.
Különös, hogy egyszerre gyűlöltem Conradot azért, mert megdugta a feleségemet, és
dühös is voltam azért, mert már nem tartja olyan kívánatosnak, mint a mostani nőjét.
– Jim, én igazán megpróbáltam lezárni, amit le kell zárni. A barátomnak akartalak
tekinteni…
– Ne hozd magad kényelmetlen helyzetbe – jegyeztem meg.
– Szóval ott tartottam, hogy igyekeztem békés kapcsolatot kialakítani kettőnk között, és
nemcsak Ellen kedvéért, hogy normálisan tudja végezni a munkáját, hanem
mindannyiunkért, mivel értelmes emberek vagyunk. Ezért nem értem, miért eszeled ki ezt
az egészet, hogy lejárass, épp most, annyi év elteltével. Elképesztő. Nem fér a fejembe.
Viszont hadd mondjak valamit. Ha megpróbálsz bármilyen gyatra koholmánnyal ártani a
jó híremnek, ígérem, megkeserülöd. Kicsinállak. Kinyírlak. Kurvára elintézlek, az fix. És
bár szörnyen érzem magam miatta, óhatatlan, hogy Ellen is pórul jár, ha erre kerül a sor.
Nagy kár lenne érte. De legalább most már tisztában vagy vele, hányadán is állunk. Nem
fog tönkretenni egy kis mitugrász felszarvazott férj, aki fűnyírásból próbál megélni.
Tessék, már megint! Nem tudom, miért, talán a hangzása miatt éreztem olyan
mellbevágónak a kifejezést.
Végig a szemébe néztem. Miután végzett, én következtem: – Miért csak ezt az egy
könyvet írtad, Conrad? Szabadságra ment az alkotói éned?
Azt hittem, ezzel feldühítem, de ő csak vigyorgott. – Tényleg azt hiszed? Ó, Jim,
komolyan azt gondoltam, többre vagy hivatott. Igazság szerint épp most fejeztem be az
újabb könyvemet. Már évek óta dolgoztam rajta. A New York-i ügynököm épp Saratoga
Lake-nél jár, és átugrik majd a héten, hogy elújságolja, mely kiadók versengenek érte,
hogy először olvashassák el a kéziratot. Esetleg megkérdezzem tőle, nem képvisel-e
befuccsolt festőket, akik fűnyírással keresik a kenyerüket?
– Mi zajlik itt? – llleana állt a garázs ajtajánál. – Min veszekedtek?

16. fejezet
Mi a faszt mondtál neki? – kérdezte Ellen, miután Conrad és llleana elhúztak a fényes
Audijukkal. – Szikrákat szórt a szeme, miután végeztetek.
– Lehet, hogy finomabban kellett volna előadnom, hogy szerintem lenyúlta egy fiatal
srác könyvét – válaszoltam.
– Hát, ez kurva jó! – mondta Ellen a fejét csóválva. – Holnap akár új állás után
nézhetek.
– Én csak azt tettem, amire kértél. Mielőtt Barryvel beszéltem volna, előbb neki
említettem meg az egészet.
– Hagynod kellett volna, hogy én beszéljek vele.
– Te már úgyis próbáltad, nem igaz? Még délelőtt, amikor elvoltam. Hívtad, de nem
érted utol.
– Na jó. Igen, én akartam vele beszélni. A temérdek sérelmed nélkül. És ha nem
llleanával érkezik, valószínű meg is ejtettem volna, mire megjössz.
– Adtam neki egy esélyt, hogy elmagyarázza. Úgy érzem, szívességet tettem neki.
– És mit mondott?
– Sok mindent. De egyikük sem ért fel egy magyarázattal.
– Hogy érted, hogy sok mindent? Ha pedig nem magyarázott meg semmit, akkor mit
mondott?
– Azt hiszi, az egész merő személyeskedés. Azt hiszi, még mindig ki akarom csinálni
azért, ami köztetek történt.
Ellen majdnem elkezdett mondani valamit, de aztán mégse.
– Tudom, hogy te is ezt gondolod – mondtam. – De mégis hogyan? Hogy valahogy
kipattant a fejemből ez az agyament ötlet? Hogy úgy intéztem, legyen Agnes
Stockwellnek egy számítógépe, amit oda tud adni Dereknek, majd megszereztem Conrad
könyvének egy példányát, és feltöltöttem a gépre, tudva, hogy Derek és Adam úgyis
megtalálja, és Derek majd megmutatja nekem, én pedig azután elkezdhetek
kérdezősködni, hogy leromboljam Conrad jó hírnevét? Szerinted ezt csináltam? És
mindezt azért, mert még mindig pipa vagyok, amiért évekkel ezelőtt lefeküdtél ezzel a
kibaszott irodalmi zsenivel? Hogy azóta máson sem járt az eszem, mint ennek a tervnek a
kiötlésén? És ha már végiggondoltam, hogy illenek a képbe Langley-ék? Előre tudtam,
hogy megölik majd őket, így aztán tökéletesen időzítettem, hogy pont akkor tűnjön el a
számítógép, amikor a gyilkosság történik, hogy aztán bele lehessen keverni Conradot? Én
csak annyit mondok, ha mindezt képes lennék véghez vinni, nekem kéne irányítani a
kurva CIA-t.
– Elég! – ordított rám Ellen, miközben felkapta az üres borospoharat, és a ház falának
hajította. – Elég!
Elhallgattam.
Csak álltunk a teraszon, alig egylépésnyi távolságra, egymással szemben, mégis
képtelenek voltunk a másik szemébe nézni. Hatalmas szakadék tátongott közöttünk.
– Nézd – szólaltam meg végül. – Lehet, hogy…
De még mielőtt folytathattam volna, egy gyorsan közeledő kocsi hangjára lettünk
figyelmesek. Mindketten megfordultunk, és épp akkor tűnt fel Derek Ellen Mazdájában.
Túl hirtelen fékezett, ezért az autó kicsit megcsúszott a kavicson. Még mielőtt kiszállt,
láttam rajta, hogy ideges. Legalább olyan vörös volt, mint Conrad, amikor távoztak.
– Köcsögök! – mérgelődött Derek.
Kiszállt, becsapta az ajtót, és dühösen elindult a ház felé. Ahogy felért a teraszra,
megpróbált elmenni mellettünk, de eléje léptem, és finoman feltartottam. Szorosan
összeszorította az ajkát, és hallottam, ahogy az orrán keresztül veszi a levegőt.
– Nézzenek oda – szólaltam meg. – Csigavér, barátom. Mi történt?
– Penny szülei kész seggfejek – volt a válasz.
– Mi történt? – kérdezte Ellen. – Tuckerékről van szó? Mit mondtak? Mi történt?
Derek csak a fejét rázta dühében. – Hihetetlen.
– Csak mondd el, mi történt! – biztattam. Reménykedtem, hogy nem volt veszekedés,
és Derek nem lökdösődött Penny apjával. Más se hiányzott volna.
– Nem engedték, hogy beszéljek Pennyvel – mondta végül. – Nem értem el a mobilján,
nem vette fel, amikor meg az otthoni számot hívtam, a szülei nem adták. Így aztán
átmentem hozzájuk.
– Miért? – kérdezte Ellen. – Miért nem engedték, hogy beszélj vele?
– Azt hiszik – basszus, nem is tudom, mit hisznek. Gondolom, azt képzelik, nem
biztonságos velem találkozni, mert a szomszédunkban mindenkit elintéztek.
– Ez nevetséges – mondtam.
– Ja. Ezt nekik is megemlíthetnéd.
– Szóval odaértél – vette át a szót Ellen. – És mi történt azután?
– Bekopogtam. Mrs. Tucker nyitott ajtót. Megkérdeztem, beszélhetnék-e Pennyvel,
mire ő azt mondta, hogy Penny nem ér rá.
– Azt is elárulta, miért? – kérdeztem.
– Rákérdeztem, hogy miért nem beszélhet velem Penny, de ő csak annyit válaszolt,
most nem alkalmas.
– Nem értem – szólalt meg Ellen. – Azért, ami a szomszédainkkal történt? Azt
gondolják, jobb, ha nem találkozik veled a lányuk?
Ezen elmerengtem, és megpróbáltam Penny szüleinek a fejével gondolkozni. – Ha a mi
lányukról lenne szó – fordultam oda Ellenhez –, lehet, hogy mi sem örülnénk neki, ha
idejönne. Hogy ilyen közel legyen ahhoz a helyhez, ahol ez történt.
– Micsoda? – méltatlankodott Ellen. – Az ő pártjukat fogod? Azt akarják, hogy a fiunk
ne találkozzon a lányukkal, és ez szerinted rendben van?
Képtelenség volt ma Ellennel szót érteni. – Senkinek nem állok a pártján. Csak
megpróbálom értelmezni a helyzetet.
 – Nem is tudom, hogy erről van-e szó – jegyezte meg Derek. – Úgy értem, különösen
viselkedtek. Egyszer csak feltűnt Mr. Tucker, és azt mondta, ideje odébbállnom.
– Odébbállni? – értetlenkedtem. – Ezt mondta? Hogy állj odébb?
– Amikor meg elindultam, láttam Pennyt a szobája ablakánál. Felnéztem, és
megvontam a vállam. – Megmutatta, hogyan. – Gondoltam, ő is hasonlóképpen csinál
majd, hogy bocsánat azért, amiért ilyen seggfejek a szülei, de meg se mozdult. Csak
bámult, aztán megjelent az anyja, és elhúzta az ablaktól.
– Felhívom őket – mondta Ellen.
– Ne! – mondtuk Derekkel szinte egyszerre. Majd Derek hozzátette: – Az ég
szerelmére, fel ne hívd őket!
– Egyelőre hagyjuk ezt az egészet – javasoltam. – Így is van elég bajunk. Nem hinném,
hogy jó ötlet lenne összeveszni Penny szüleivel.
– Akkor sincs hozzá joguk, hogy így bánjanak a fiammal – mondta Ellen, miközben,
úgy nézett ki, mint akinek mindjárt eljár a keze. Ha lett volna a közelben egy másik
borospohár, azt is a ház falának csapta volna. Aztán váratlanul felemelte mindkét
kezét. – Ez nekem sok – mondta, és beviharzott.
Derek vállára tettem a kezem, de ő lerázta magáról.
– Mi van? Rám miért vagy dühös?
– Nem tudom. Bocs. Én csak… Bassza meg, teljesen felhúztam magam!
Vártam pár másodpercet. – Semmi gond, megértelek – mondtam aztán. – Azonban
mindenki, nemcsak mi, hanem mindenki, akinek bármi köze van a történtekhez, így érez.
Az emberek félnek. Valaki megölte Langley-éket, és mindenki a folytatástól tart.
Tuckerék valószínűleg félnek. De te is, anyád is, én is.
Derek kezdett lehiggadni. – Tudom – mondta.
– Most már rendben vagy? – kérdeztem. – Csak mert fel szeretnék tenni pár kérdést.
– Miről?
– A komputerről.
Úgy nézett rám, mintha már meg is feledkezett volna a számítógépről, pedig alig pár
órával korábban mesélte csak el, mit találtak rajta. – Mi van vele?
– Miután megkaptad Agnestől, megemlítetted bárkinek is? Vagy azt, hogy mi volt
rajta?
El sem gondolkozott a válaszon. – Nem. Senkinek nem szóltam róla. Adamet
leszámítva, persze.
– Értem. Na, és Pennynek elújságoltad?
– Nem. Mintha neki nem említettem volna.
– Biztos?
– Talán elmeséltem, hogy találtunk egy könyvet, de annál többet biztos nem.
– És ő esetleg továbbadhatta ezt valakinek?
– Nem tartom valószínűnek. Szerintem nem érdekelte az egész. Mindig arról mesélek
neki, mi minden szart találtunk Adammel ócska gépeken. Szerintem azelőtt sem nagyon
izgatta.
– És Adam? Ő esetleg megemlítette valakinek?
– Miért érdekel ez téged? Miről szól ez az egész?
– Magadtól is rájöhetsz, Derek. Ha – és ez még csupán feltételezés – valaki azért a
számítógépért ment Langley-ékhez, tudnia kellett róla. Szóval, elmondhatta bárkinek is
Adam?
– Nem hiszem. Az apját leszámítva. De azt már mondtam, hogy ki volt rá akadva.
Albert Langley, többek közt, Conrad Chase ügyvédje volt.
 – Szerinted elárulta? Úgy értem, Adam beszélt ilyenekről az apjával? Hihetőnek
hangzik, hogy megemlítette neki, mit találtatok az Agnes Stockwelltől kapott
komputeren? Szerinted mondott bármi ilyet az apjának?
Derek kicsit elgondolkozott a kérdésemen. – Elképzelhető. Talán.
Az anyjának viszont tuti nem mondott semmit. Ugyanazért, amiért én sem akartam
beszélni róla anyával. Amiért arról szól a könyv, amiről.
Leültem az egyik kerti székbe. A söröm még mindig ott volt, de érintésre melegnek
tűnt. Derek is leült, velem szembe.
– Mi az? – kérdezte.
– Nem tudom – feleltem. Beleittam a langyos sörbe. – Olyan fáradt vagyok, hogy még
gondolkozni se tudok.
Derek akkor felkapta a fejét. Megfordultam, és láttam, hogy a rendőröket vette észre,
akiket én már korábban láttam. Még mindig Langley-ék kertjét pásztázták. – Mit csinálnak
azok a fickók a fák között? – szólalt meg Derek. – Mit keresnek?

17. fejezet
Olyan érzésem volt, mintha két nappal később egész Promise Falls ott lett volna a
temetésen. A Szent Péter-templom legalább ötszáz férőhelyes, de a szertartáson sokaknak
csak állóhely jutott. Albert Langley vezette a város legjelentősebb ügyvédi irodáját,
Donnát az egyik legtekintélyesebb asszonyként tartották számon, Adamet pedig, bár nem
volt a legnépszerűbb gyerek a sulijában, sokan kedvelték, így aztán jó néhány barát,
ismerős és munkatárs érezte úgy, hogy el kell jönnie.
Nem beszélve a családról.
Először is meg kell említeni Donna testvérét, Heathert, illetve a férjét és két lányát,
akik egyenesen lowából érkeztek. Albert édesanyját, egy idős asszonyt, aki St.
Petersbergben lakott, Albert bátyja hozta fel Dél-Karolinából. Szerte az országból jöttek
unokatestvérek és unokaöcsök, s Albert mantobai nagybátyja is megjelent.
Sokan sírtak.
Derek életében először vett részt temetésen. Egy normálisabb világban kezdetnek
valami kisebb temetésre vittük volna el, ahol nem egyszerre három, szörnyű
kegyetlenséggel lemészárolt, idejekorán távozó embertől vettünk búcsút.
Mondjuk valamelyik nagyszülő temetése szerencsésebb lett volna. Ellen édesanyja
halálakor Derek mindössze hatéves volt, és túl fiatalnak tartottuk még ahhoz, hogy
magunkkal vigyük a szertartásra; túlságosan felkavarná, gondoltuk.
Együtt ültünk a templom közepe felé, kicsit oldalra. Bármennyire is közel laktunk
Langley-ékhez, sokkal többen kötődtek hozzájuk szorosabban, és különben sem vágytunk
az első sorokba.
Randall Finley is szólt pár szót, és hozta a formáját, temérdek közhely, valamint
látszatőszinteség. „Albert Langley az embertársai iránt tanúsított elkötelezettségével, az
egyenlő és tisztességes bánásmódért folytatott küzdelmével, illetve városunk jobbá
tételéért való fáradozásával egymaga testesítette meg azt, ami különlegessé teszi ezt a
közösséget.”
Arról egyetlen szóval sem tett említést, hogyan bánt néha a feleségével, de ezt nem is
vártuk Randytől egy olyan beszédben, ami egyértelműen csak bemelegítés volt a közelgő
bejelentése előtt, miszerint indul a kongresszusi választásokon.
 Már túl voltunk a búcsúztatás nagyján, amikor feltűnő sugdolózás söpört végig a
templomon, és nem csak azért, mert a polgármester a kelleténél tovább beszélt. Valami
pletykaféleség kezdett el keringeni, aminek tartalmát csak akkor ismertük meg, amikör a
mi padsorunkhoz is elért a morajlás.
A jobbomon ülő, számomra ismeretlen nőt épp felvilágosította a mellette látható férfi,
akit a férjének véltem. – Ne! – hitetlenkedett az asszony. – Te jó ég!
Kicsit közelebb hajoltam hozzá, és megkérdeztem: – Mi történt?
– Egy férfi öngyilkos lett – suttogta. – Valaki, akit ki akart kérdezni a rendőrség.
– Kicsoda?
– A rendőrök épp kiértek hozzá, ő meg öngyilkos lett.
– De kiről van szó?
– Nem tudom, de volt valami köze Albert egyik korábbi ügyéhez, amikor egy srác
megúszta a börtönt.
Ellen oldalba bökött. Gyorsan elmeséltem, amit hallottam. – Ki volt az? – kérdezte.
Megráztam a fejem. Muszáj volt kivárni a szertartás végét, hogy megtudjuk.
A búcsúztatás után a gyászolók lassan megindultak kifelé. A nők a szemüket
törölgették, a férfiak igyekeztek méltóságteljesen viselkedni. Mindenki kérdezősködni
kezdett, hátha kiderül valami.
Észrevettem Donna húgát, Heathert. Megismertem, mivel többször jártak már Promise
Fallsban a testvérénél látogatóban. A férje, Edward állt mellette. Ellennel és Derekkel az
oldalamon megközelítettem őket. Pár másodpercbe telt, mire azonosított minket.
– Nagyon sajnáljuk – mondta Ellen.
Heather csak bólogatott, aztán megkérdezte: – Hallottátok?
– Csak foszlányokat – feleltem. – Nem sokat.
– Beszéltem Duckworth nyomozóval – kezdte. Barry már korábban feltűnt a
tömegben. – Ki akartak kérdezni egy fickót. Colin McKindricknek hívták.
Hát persze, gondoltam. Annak a fiúnak az apja, akit Anthony Colapinto halálra vert egy
baseballütővel.
– És? – ösztökéltem a nőt.
– Amikor bekopogtak hozzá, és mondták, hogy szeretnének vele beszélni az Albertnek
küldött fenyegető üzenetei kapcsán, azt mondta nekik, hogy menjenek el. Ha
megpróbálnak bemenni, lőni fog, mondta. Egy perccel később lövés dördült a házban.
Amikor betörték az ajtót, McKindrick ott feküdt a saját vérében. – Heather, könnyekkel
küszködve, a szájához kapta a kezét. – Fejbe lőtte magát – mondta végül. Edward átölelte
a feleségét, és szorosan magához vonta.
– Úristen – mondtam. – Valamennyire ismerem az ügyet, bár Barry biztos felvázolta
nektek az előzményeket. Valami olyat mondott Albertnek, hogy kiegyenlíti a számlát,
vagy valami hasonlót, amikor a fia meggyilkolásával vádolt srácot felmentették. Albert
meggyőzte az esküdteket, hogy Colapinto önvédelemből cselekedett.
Heather csak a fejét rázta.
Ellen megérintette Heather karját. – Még egyszer, őszintén
sajnáljuk – ismételte. – Magatokra hagyunk most titeket – tette hozzá.
Amikor már pár lépésnyire eltávolodtunk, Ellen megkérdezte: – Mit gondolsz erről?
– Nem igazán tudom.
– Talán ezzel vége az egésznek.
– Lehetséges.
– Odamennek a fickó házához, hogy Albertről kérdezzék, erre ő főbe lövi magát?
– Mi? – vágott közbe Derek. – Szóval a zsaruk szerint ő ölte meg Adamet és a szüleit?
– Beállít a rendőrség, fel akarnak tenni pár kérdést a gyilkossággal kapcsolatban, mire
öngyilkos leszel, ez meglehetősen gyanús – mondta Ellen. – Lelkileg biztos kikészült.
Először attól, hogy elveszítette a fiát, aztán, ha tényleg ő ölte meg Langley-éket, a
bűntudattól.
Még mindig nem tudtam mire vélni az egészet. – Már az is elég szörnyű – folytatta
Ellen –, ha kinyírod az ügyvédet, aki megmentette a fiad gyilkosát a börtöntől, de miért
kell végezni a feleségével és a fiával is? Lehet, hogy úgy érezte, akkor kvittek lesznek. Ő
elveszítette a fiát, gondolta, Albertnek is kijár, hogy megölje az ő fiát meg a feleségét.
Bármennyire is szörnyű volt a hír, mégis úgy éreztük, legördült valami a vállunkról. Ha
bármi igazság is volt abban a következtetésben, amire jutottunk, az azt jelentette, hogy
hagyhatom a fenébe Conradot és a komputert.
Ellen a fejét csóválta szomorúan. – Haza akarok menni – mondta Derek, akin látszott,
hogy a nyári melegben nagyon kényelmetlenül érzi magát öltönyben és nyakkendőben.
Hasonlóan éreztem én is, így hát elindultunk a parkoló felé. Ekkor azonban hirtelen
megjelent előttünk Conrad, Illeana és egy nő, akit nem ismertem. Vékonyszálú, ezüstös
haja volt, és a hatvanas évei elején járhatott. Kicsit túl sok sminket kent magára, a fülében
visszafogott, de szemmel láthatóan drága fülbevaló lógott, egyik ujján pedig méretes
drágakő villogott. Krémszínű nadrágja és vörös selyemblúza elegáns megjelenést
kölcsönzött neki. Hétköznapi viseletnek talán túl csinos, mondtam magamban, viszont egy
temetéshez nem elég visszafogott öltözet.
– Jim, Ellen – üdvözölt minket Conrad meglepően kedvesen, figyelembe véve a
legutóbbi találkozásunkkor lezajlott összezördülésünket pár nappal korábban. Dereknek
csak egy biccentés jutott.
– Conrad, Illeana – viszonoztam a köszöntést, majd az ezüsthajú nő felé
fordultam. – Mi még nem találkoztunk – mondtam.
– Elizabeth Hunt – mutatkozott be.
– Jim Cutter. Ő pedig a feleségem, Ellen, és a fiunk, Derek.
– Örvendek – mondta. – Úgy hallom, megható szertartás volt.
– Elizabeth velünk ebédel – magyarázta Conrad. – Csak átugrott hozzánk. A tónál van
nyaralója. – Kis szünet után folytatta: – Elizabeth az ügynököm. – Ezt úgy adta elő,
mintha az új kocsijáról beszélt volna.
– Nagyszerű – feleltem.
– Mélyen megrendítő volt odabent – mondta Conrad a templom felé intve a
fejével. – Olyan szomorú. – Conrad bánata, egyéb érzelmi megnyilvánulásaihoz
hasonlóan, merő látszat volt a számomra. – De hát mindannyinknak tovább kell lépni, nem
igaz?
Egyetértő mormogás fogadta a megjegyzést, de nem az én részemről.
– Jim – fordult felém Conrad –, Elizabeth segíthet ügynököt találni, aki művészekkel
foglalkozik. Lehet, hogy a múltkor ügyetlenül fogalmaztam, de igenis őszintén gondoltam.
– Miről van szó? – kérdezte Ellen. Nem adtam elő neki szóról szóra, amit Conrad
mondott nekem aznap.
– Igazából – kezdte Elizabeth –, nincsen annyi kapcsolatom a…
– Semmi gond – mondtam. Kicsit sajnáltam a nőt, hogy Conrad svindlis ügyleteiben
kell részt vennie. – Nem lesz szükségem rá.
– Elizabethnek úgyis van elég teendője – szólt közbe Illeana –, most hogy sikerült
végre megkaparintania Conrad kéziratát.
– Befejezted? – kérdezte Ellen tágra nyílt szemmel. – Egy új könyvet?
– Nagyjából – mondta Conrad színlelt szerénységgel. – Elizabeth szerint akad pár
kiadó, aki szívesen megnézné.
– Conrad – szólt Elizabeth enyhén feddő hangsúllyal. Nyilván nem akart a témáról
beszélni a mi jelenlétünkben.
– Mindenesetre ez nagyszerű – jegyezte meg Ellen. – Mármint, hogy lesz új könyv.
 – Ideje indulnunk – mondtam. Szerettem volna rövidre zárni a beszélgetést.
Conrad viszont még mondani akart valamit. – Eljutott a hír? – kérdezte. – Amiről
mindenki beszélgetett, amikor kijöttünk?
– McKindrickről? – kérdeztem vissza. Conrad szinte lelkesen bólintott.
– Igen – mondta. – Szinte futótűzként terjed az ilyen hír. Már előre látom, hogyan
tálalják majd az egészet. A megzavarodott apa először azzal szembesül, hogy a fia
gyilkosa megússza, majd utánamegy Albertnek, s végül magával is végez, amikor
ráeszmél, hogy a rendőrség rászállt.
– Kétségkívül így is lehet értelmezni – mondtam. Conrad rám nézett. – Ráérsz egy
percre? – kérdezte.
Pár lépéssel odébb álltunk a többiektől. – Remélem, ez a fejlemény – kezdte
Conrad –, amennyiben úgy alakulnak a dolgok, ahogy arra számítani lehet, véget vet
minden feltételezésnek, ami arról az átkozott számítógépről és az azon olvasható
szövegről szól.
Nemigen jutott eszembe semmi értelmes válasz, ami nem is baj, mert Conrad már
folytatta is.
– Csak elárulnám, hogy Illeana szörnyen kiborult a múltkori eset miatt. Ugyanis
hallotta a beszélgetésünk végét. Mondtam neki, hogy felejtse el a vádaskodásokat, szóra
sem érdemes az egész. És én is hajlandó vagyok fátylat borítani a történtekre. Szeretnék
bocsánatot kérni a kifakadásomért. Teljességgel fölösleges volt. De talán érthető, hogy a
magamfajta, jó hírnévnek örvendő ember nehezen visel bárminemű rágalmazást.
– Igaz. Ahogy mondod.
Conrad elmosolyodott, majd vállon veregetett. – Örülök, hogy egyetértünk ebben. És
hogy bebizonyítsam, nem vagyok haragtartó, azt szeretném, ha az ügynököm után Ellen
olvasná el az új könyvem kéziratát.
– Ez gesztus a javából.
– Őszintén kíváncsi vagyok a véleményére. Nem beszélve arról, hogy nagyban
megkönnyítené az irodalmi fesztivál szervezését. Elvégre, az új könyvem talán még több
értelmet ad az egész rendezvénynek.
– Bocsáss meg, de muszáj mennünk – mondtam, és már indultam is a családom
irányába.
Talán valóban igaza volt Conradnak, és ezzel vége a történetnek. A vele, illetve
Ellennel való veszekedést követően semmit nem léptem az eltűnt gép ügyében. Párszor
felmerült bennem, hogy beszélek Barryvel, de végül mindig letettem róla. Nem tudtam,
hogy jelent-e bármit is az információ, illetve csak találgattam és utólag okoskodtam.
Bármit is tennék, egyértelműen veszélyeztetné Ellen állását, és nem kevésbé
elhanyagolható az a tény, hogy a házasságunkat is.
Úgy döntöttem, egy ideig annyiban hagyom a dolgokat, legalább Langley-ék
temetésének végéig. Még előttünk állt a nap nagy része, és Derekkel úgy határoztunk,
hogy miután hazaérünk, átöltözünk a melós cuccunkba, és rendbe teszünk pár kertet.

Épp a varos nyugati oldalán dolgoztunk egy háznál, amikor megpillantottam Barry
jelöletlen autóját az utcában, a kocsibeálló végén.
Derek a zajos levélfújóval tisztította a járdát, ezért fülvédő volt rajta. Megkocogtattam
a vállát, és Barry irányába böktem. – Ott leszek – mondtam.
Bólintott, és folytatta.
Barry letekerte az anyósülés felőli ablakot, és kiszólt. – Szevasz, Jim! Pattanj be!
Kinyitottam a jobb oldali ajtót, és beszálltam. A légkondi egyenesen az arcomba fújt.
Még mielőtt feltekerhettem volna az ablakot, Barry már megtette helyettem. Lelépett a
fékről, és lassan elindultunk, mintha nem akarna különösebben sehova se menni.
 – Hova megyünk? – kérdeztem.
– Sehova – felelte. – Csak beszélni akartam veled.
– Miről?
– Arról, hogy mit műveltél Donna Langley-vel. Azt sosem említetted, hogy lefeküdtél
vele.

18. fejezet
Azért jött át, mert elszállt az áram a házukban. Csak azt akarta megtudni, nálunk van-e.
Aznap épp szabadnapos voltam. Akkoriban körülbelül már fél éve egy biztonsági
cégnél dolgoztam. A főút és a Langley-ék háza felé néző ablakokat – nem pedig
tájképeket – festettem. Derek, másodikos lévén, suliban volt, Ellen pedig a még
viszonylag újnak mondható állásával barátkozott a Thackeray-ben, és az első irodalmi
fesztivált szervezte.
Már egy ideje foglalkoztatott az öngyilkosság gondolata.
Ahogy a létra tetején állva az egyik emeleti ablakkeretet festettem, azon gondolkoztam,
vajon képes lennék-e úgy lezuhanni, hogy kitörjem a nyakam. Nem tűnt valószínűnek.
Esetleg a karomat vagy a lábamat. Netán a csuklómat. Még ha sikerülne is eltörni a
gerincemet, ahelyett, hogy megölném magam, inkább csak lebénulnék, annak meg nem
örültem volna. Mennyi esélyem lenne újrakezdeni, ha képtelen lennék egyedül enni, és
valaki más törölné ki a seggemet?
Nemcsak én éreztem meglehetősen pocsékul magamat, hanem Ellen és Derek is. Ellen
alkoholizálása akkortájt vált kritikussá, én pedig komolyan fontolóra vettem annak a
lehetőségét, hogy magamra nyitom a gázcsapot.
Körülbelül egy hónappal korábban találtam egy üzenetet, amit Conrad Chase írt a
feleségemnek. Figyelembe véve, hogy állítólag remek irodalomtanár hírében állt – ez még
pár évvel az előtt történt, hogy a New York Times toplistájára hágott volna –, valamivel
választékosabb megfogalmazást vártam volna tőle. „Alig várom, hogy újra benned
lehessek” – szólt az üzenet.
Ugyan nem írta alá, a házban számos egyéb Conradtól származó cucc volt, amivel
össze tudtam vetni a kézírást. Egyértelműen tőle származott a kis papíros. Az sem
számított, hogy nem valami „Drága Ellen” megszólítással kezdte, hiszen a feleségem
retiküljében bukkantam rá az egysorosra.
Nem direkt kerestem. Még csak arra sem emlékszem, hogy sejtettem-e egyáltalán
valamit. Talán csak nehezteltem Ellenre. Az új munkája nagyon sok idejét elvette. Jó
benyomást akart tenni a Thackeray vezetőségére, nem beszélve arról, hogy irtó nyomás
nehezedett rá. Számos rendezvényt szervezett már korábban az albany-i céggel, de ott
mindig számíthatott a többiekre. Továbbá a korábbi munkái közel sem voltak olyan
nagyszabásúak, mint egy főiskola irodalmi fesztiválja.
Csak egy ötdollárosra lett volna szükségem. Hétköznap reggel volt, Ellen még az
emeleten készülődött. Én a konyhában reggeliztem Derekkel együtt, aki már késésben
volt; a végtelenségig bírta rágcsálni a mogyoróvajas pirítósat. Elismerem, nem az a fajta
kaja, amit csak úgy bekap az ember, de ha három percen belül nincs a bekötőút végén, az
iskolabusz lassítás nélkül továbbhajt, őt meg jól hátrahagyja.
– Gyerünk, öcskös, indulás! – sürgettem.
Egy fél szelet pirítós még ott hevert a tányérján, és nyilván rájött, hogy nem fogja tudni
befejezni. – Megmosom a fogam – mondta végül.
 – Nincs rá időd.
– De muszáj…
– Hol a táskád? Mindent bepakoltál?
– Hol az ebédem?
– Milyen ebéd?
– Nem emlékszel? Anya megkért, hogy készíts nekem.
– Vegyél magadnak a suliban – mondtam.
– Anya mindig készít kaját, szóval nem fogok…
– Derek, nyugodj meg! Holnap majd kicsit jobban odafigyelünk. Ma vegyél magadnak
ebédet! Várj csak! – Benyúltam a farzsebembe, de csak egy húszas volt a bukszámban.
Kizárt, hogy azt odaadjam neki. Semmi esélyét nem láttam annak, hogy még aznap
megkapnám a visszajárót.
Ellen retikülje a bejárati ajtó melletti padon hevert.
– Pillanat – szóltam, és felkaptam a táskát. Bár abban tartotta a pénztárcáját, szinte
bárhol találhattam volna benne pénzt: a három-négy belső zseb valamelyikében, vagy csak
úgy, a retikül alján. Találtam is pár érmét, de az apróval bajlódni túl sok időbe kerül,
gondoltam. Belenéztem a pénztárcába, és láttam, hogy Ellen jól áll ugyan húszasokból, de
kisebb címletet nem találtam. Üdv az ATM-ek világában!
Benyúltam az egyik zsebbe, és éreztem is valami pénzszerűt. Végül két papírlapot
sikerült előhúznom. Az egyik egy tízes volt, amit nyomban Derek kezébe nyomtam, és
kitessékeltem az ajtón.
A másik egy üzenetet tartalmazott.
Az egyik pillanatban még a fiadba próbálod belediktálni a reggelijét, a másikban pedig
összedől körülötted a világ.
Úgy éreztem, mintha először látnék mindent magam körül. A házat, a bútorokat, az
utcánkat. Hirtelen az egész úgy tűnt, mintha nem is létezne. Mintha képzelődnék, vagy
csak álmodnék. Az életem, legalábbis úgy, ahogy ismertem, nem volt más, mint egy
színjáték.
– Elérte Derek a buszt? – kiabált le az emeletről Ellen.
– Aha.
– Hogy mondod?
– Azt mondtam, igen.
Ahogy meghallottam Ellen közelgő lépteit, a zsebembe csúsztattam az üzenetet. Egy
pillanatra megfordult a fejemben, hogy visszadugom a pénztárcába, mintha nem is láttam
volna, de valószínűleg azt később megbántam volna. Kiderült valami a számomra, és tudni
akartam mindent.
– Muszáj mennem – mondta Ellen, és arcon csókolt. – Minden rendben?
– Ja.
– Furán nézel ki. Rosszul érzed magad?
– Semmi bajom.
– Te is hamarosan indulsz, nem?
– Elég csak tízre beérnem – magyaráztam.
– Rendben, akkor én már itt sem vagyok. Kitalálok valami vacsorát. Úgyis előtted érek
majd haza.
– Persze – feleltem, és kikísértem.
Amikor már a kocsijában ült, felmentem a dolgozószobájába. Nem kellett sokáig
keresgélnem, hogy találjak rajta valamit Conrad Chase kézírásával. Ellen asztala teli volt
tőle származó jegyzetekkel, javaslatokkal, hogy kiket lehetne meghívni a fesztiválra,
telefonszámokkal, a különböző kiadóknál dolgozó emberek elérhetőségét tartalmazó
listákkal. Elővettem a zsebemből a papírlapot, és összehasonlítottam az előttem levő
mintával.
Semmi kétség.
Azután elkészültem, és munkába mentem. Mi mást lehetne tenni? Telefonálni a
főnöknek, hogy túlságosan becsapottnak érzed magad ahhoz, hogy bemenj?
Aznap este Ellen lasagnéval fogadott, amikor hazaértem.
– Hali – köszönt. – Milyen volt…?
Egyenesen átnyújtottam neki Conrad üzenetét. Még a kabátomat se vettem le. Ellen
ránézett, és sírva fakadt.
Már vége, mondta zokogva. Már az előtt véget ért, hogy igazán komolyra fordult volna.
Olyan szoros munkakapcsolat jött létre köztük, hogy elragadta a hév, és ostobaságot
csinált, de saját maga vetett véget az egésznek. Muszáj elhinnem neki, mondta. Olyan
távoli voltam a számára az elmúlt időben, tette hozzá.
Vagyis az én hibám volt.
Nem, mondta. Félrelépett, magyarázkodott tovább. Egyszerű félrelépés. Értsem meg,
mondta, ez az igazság.
Fogalmam sem volt, mit gondoljak, viszont arról volt elképzelésem, mit talált
vonzónak Conradban. Felidéztem azokat az alkalmakat, amikor hazajött, és elkezdett
áradozni róla, hogy milyen ötletei vannak, és mennyire feldobja, hogy olyan emberrel
dolgozhat együtt, aki ilyen jól bánik a tehetségével. Mindaz megvolt benne, ami belőlem
hiányzott. Ő a művészetnek élt, én pedig – Ellen állandó bátorítása ellenére is – feladtam
azt.
Azt hittem, dühös leszek. Azonban túlságosan is letaglózott ez a fejlemény ahhoz, hogy
igazi haragot tápláljak magamban. Aznap este – felkerekedtem, és jó pár napig haza se
mentem. Egy motelben szálltam meg, és csak dolgozni jártam. Egy nap felhívott Derek a
munkahelyemen. – Rendbe tettem a szobámat, apa. Most már hazajössz? – kérdezte.
Hazamentem, de csak tiszta ruháért. Ellen úgy várt otthon, mintha a távozásom óta
számított volna rám. – Bármit megteszek – mondta bizonytalanul. Éreztem a leheletén a
piát. – Kérj tőlem bármit, megteszem.
Végül úgy döntöttem, hazaköltözöm. Elsősorban nem azért, mert kész voltam túllépni
az egészen, és megoldást találni rá, sokkal inkább azért, mert ha Ellen komolyan nekiáll
inni, valakinek muszáj törődnie Derekkel.
A rá következő pár hétben olyan voltam, mint valami robot. Munkába mentem,
hazajöttem, lefektettem Dereket, a vendégszobában aludtam, másnap felkeltem, és
kezdődött az egész elölről. Megpróbáltam Ellennel a lehető legkevesebbszer érintkezni.
– Szólj hozzám! – mondogatta.
Éreztem, hogy egyre inkább elhatalmasodik rajtam a depresszió. Ilyen hangulatban
álltam neki aznap ablakot festeni, amikor átjött Donna Langley, hogy megkérdezze,
nálunk van-e áram.
– Nem tudom – válaszoltam. – Mindjárt megnézem.
Bementem, felkapcsoltam a konyhában a lámpát, majd visszamentem. – Nálunk
minden rendben. Ugyanazon a vezetéken van mindkét ház, szóval biztos nálatok lehet
valami hiba.
– Hát, jó. Akkor hívok egy villanyszerelőt – mondta, majd hozzátette: – Bocs a
zavarásért. Látom, nem kevés ablak vár még rád.
– Még mielőtt villanyszerelőt hívnál, ellenőrizd a biztosítékokat – javasoltam.
Csinos nő volt. Nem lenyűgöző szépségű, de vonzó. Magas, kellemes méretű keblek,
kerek csípő. Vállig érő barna haj. Néha láttam rövidnadrágban és pólóban kocogni a főút
mentén. Időről időre beszállt egy-egy jótékonysági futásba, és minket is rávett, hogy
támogassuk ebben.
 – Az alagsorban van a villanydoboz, de még sosem fordult meg a fejemben, hogy
ellenőrizzem – mondta. – Biztos ott csapódott le az egyik. Ugye csak vissza kell
kapcsolni?
– Kivéve, ha a főkapcsoló szállt el. De valószínűbb, hogy inkább egy másikkal lehet a
gond.
– Megpróbálok rájönni – mondta nevetve.
Elindultam lefelé a létráról. Átmenetileg elvetettem az ötletet, hogy fejjel előre tegyem
ezt. – Szívesen megnézem – ajánlottam.
Elfogadta, és együtt mentünk át hozzájuk. Természetesen senki nem volt otthon rajta
kívül. Albert a munkahelyén, Adam az iskolában. Derekkel ugyanaz volt a tanáruk, Mrs.
Fare, aki, a srácok szerint, úgy nézett ki, mint egy nyúl. – Látnia kéne, hogy
eszik – mondta egyszer Adam, amikor nálunk járt.
A hátsó ajtón mentünk be. – Sehol nem ég a villany? – kérdeztem.
– Nem tudom. Épp a konyhában készítettem valamit, amikor hirtelen leállt a robotgép,
és kialudt a lámpa. Elhatároztam, hogy csinálok végre egy tisztességes vacsorát. Tudod,
jobbára annyi a dolgunk, hogy inkább csak rendelünk valamit, vagy beülünk valahova.
Ez kicsit érthetetlen volt a számomra. A mi költségvetésünkből nem futotta arra, hogy
minden este máshol együnk. Néha beugrottunk egy-egy szendvicsre vagy pizzára. De
azért csak bólogattam. A konyhában felkapcsoltam a lámpát, de nem gyulladt fel. Azután
átmentem a nappaliba, és megpróbálkoztam az egyik asztali lámpával is. Sikerült.
– A jó hír, hogy van áram – mondtam. – Csak a konyhában nincs. Vagyis valószínű,
hogy az egyik biztosíték égett ki. Merre találom a villanyszekrényt?
Lementünk a kazánhoz. Felkapcsolt egy csupaszon lógó villanykörtét. – Valahol ott
kell lennie – mondta, és egy szürke dobozra mutatott. Velem tartott, miközben átvágtam a
helyiségen. – Az lesz az, ugye?
– Úgy néz ki. – Kinyitottam a szekrény fedelét, és végignéztem – a két sor fekete
kapcsolót. Olyan gyér volt a világítás, hogy képtelen voltam elolvasni a ragasztószalagra
írt címkéket, amik azonosították az egyes házrészekhez tartozó biztosítékokat.
Megfordultam. – Van valahol egy zseblámpa vagy ilyesmi? – kérdeztem. Donna olyan
közel állt hozzám, hogy éreztem a testmelegét.
Már párszor összejöttünk Langley-ékkel. Egy-egy kerti parti alkalmával nemcsak az
ügyvédi irodában dolgozókat hívták meg, hanem minket, szomszédokat is. Ha már úgyis
zajongani fogsz, hívd meg a melletted lakókat, hogy ne legyenek rád pipák, gondoltam.
Ha mi is szerveztünk volna hasonló mulatságokat, viszonoztuk volna a meghívást. Az
embernek az volt az érzése, hogy a Langley házaspár tipikusan szakmai alapon jött össze.
Viszonylag boldog, felfelé törekvő, egygyermekes család.
Donna talált egy elemlámpát az egyik szerszámosláda mögött a munkapadon. Amikor
odaadta, nem engedte el azonnal. Összeért a kezünk.
Megvilágítottam a szekrényt. – Na, tessék – mondtam, mivel azonnal megtaláltam a
„konyha” címkével ellátott kapcsolót, amelyik máshogy állt, mint az összes többi.
Visszakapcsoltam. – Most már mindennek működnie kell.
– Hát, ez nem tartott sokáig – jegyezte meg Donna, szinte csalódottan.
Olyan közel állt mögöttem, hogy amikor megfordultam, kezemben a zseblámpával, a
combom hozzáért az övéhez. Ő viszont nem lépett hátrébb. Amikor szembefordultam
vele, a derekamra tette az egyik kezét.
– Donna – szóltam.
– Figyellek már egy ideje – mondta. – Feltűnt valami. Amikor látlak, ahogy ide-oda
mész a kocsiddal. Valami megváltozott.
– Nem értelek.
 – Mint akiben nincs már tűz – folytatta. A keze továbbra is a csípőmön
pihent. – Ismerem ezt az érzést.
Nyeltem egyet. Ugyanúgy éreztem magam, mint amikor ráakadtam arra az üzenetre
Ellen pénztárcájában. Ahogy egyik pillanatról a másikra képes megváltozni minden. Az
egyik percben még a létra tetején állsz, ablakot festesz, miközben azon jár az eszed,
hogyan tudnád kinyírni magad, aztán rá két percre egy sötét pincében találod magad egy
nővel, aki az övedet markolássza.
Azon vettem észre magam, hogy az egyik kezemet a vállára tettem, ő pedig abba az
irányba hajtotta a fejét, hívogatón. Gyengéden megérintettem az arcát.
– Donna, én… – próbálkoztam.
– Ne szólj semmit! Csak annyit akartam mondani, hogy ha szomorú vagy, nem vagy
egyedül.
– Nézd, én házas vagyok. – Ennél bugyutább, egyértelműbb dolgot nemigen
mondhattam volna.
– Én is – válaszolta. – Amennyiben minden rendben van a házasságoddal, bocsáss meg
a rámenősségemért, és már mehetsz is.
Akkor kellett volna távoznom, de az felért volna egy hazugsággal, mivel a kapcsolatom
Ellennel közel sem volt felhőtlen.
– És veletek mi a helyzet? – kérdeztem. – Alberttel mi lesz?
– Miért nem csókolsz meg inkább?
Úgy tettem. Donna átkulcsolt, és abban a pillanatban egyetlen végkifejletet tudtam csak
elképzelni. Nem lent az alagsorban a villanydoboznál, hanem fent az emeleten, az
ágyukban.
Felvezetett a hálószobájukba. Az ágy szélén ültünk. Épp olyat terveztem csinálni,
amihez – úgy éreztem – jogom volt. Netán nem lett volna szabad elégtételt vennem?
Mégis inkább elhúzódtam Donnától. – Nem megy – mondtam.
– Dehogynem – volt a válasz. Próbálta megsimogatni az arcomat, de én határozottan
megfogtam a csuklóját.
– Képtelen vagyok rá – ismételtem meg. Donna szemébe könny szökött. Éreztem, hogy
mindjárt elsírja magát. – Bocsáss meg! Azt hiszem, jobb, ha megyek.
– Ez nem történt meg köztünk – mondta, ahogy felálltam. Bólintottam. – Mert nem is
történt semmi – jegyeztem meg. Nem tudnám megítélni, de könnyen lehet, hogy attól a
naptól kezdve kezdett rendeződni a kapcsolatunk Ellennel. Végül nem vettem elégtételt,
pedig megvolt rá a lehetőségem. És azzal is tisztában vagyok, milyen kevés választott el
attól, hogy megtegyem. Elképzelhető, hogy Ellen is megpróbált ellenállni ugyanabban a
helyzetben, de végül megingott.
És bár nem történt köztünk semmi, valamiért Donna úgy érezte, elég közel kerültünk
egymáshoz, hogy megéri elmesélni valakinek. – Elbizonytalanodtam, hogy akarom-e
tudni, kinek.

19. fejezet
A húga volt az – mondta Barry. Időközben beértünk Promise Falls-ba. Sorra hagytuk el
az autókereskedéseket, a WalMartot, a KFC-t és egy fánkosbódét.
– Heather? – kérdeztem vissza. – Iowából?
– Lánytestvérek, mindent elmondanak egymásnak – magyarázta Barry. – Még a
temetés előtt beszéltem vele. Tegnap este érkezett a férjével.
 – Találkoztunk velük a templomnál – mondtam. – Viszont nincs igaza.
Barry mintha meg se hallotta volna a megjegyzésem. – Váltottunk pár szót, és senki
nem jutott az eszébe, aki árthatott volna a nővérének, a sógorának vagy a fiuknak. Azt
viszont megemlítette, hogy Donna egyszer lefeküdt a szomszéddal, és hogy tévedett, de
igenis megtörtént.
– Még ha el is mesélte a húgának, túlzott.
– Miért hazudna valaki ilyesmiről?
– Nézd, Barry – kezdtem türelmesen. – Marhára nincs kedvem erről beszélgetni veled.
De szögezzünk le valamit. Nem igaz az egész. Soha nem volt köztünk semmilyen viszony.
Nem feküdtem le vele. Lett volna rá alkalom, de akkor sem történt semmi. Tudom, hogy
csak a munkádat végzed, de sejtésem sincs, mi köze lehet annak a gyilkossághoz, ha le is
feküdtem volna Donnával, ami – még egyszer mondom – soha nem történt meg. Ha pedig
igazak a pletykák, a nyomozásnak úgyis vége.
– Honnan tudsz te erről?
– Mindenki erről beszélt a gyászszertartáson. Colin McKindrick-ről. Aki többször is
megfenyegette Albertet, miután neki köszönhetően felmentették a fia gyilkosát.
– Mit tudsz még?
– Hogy amikor beszélni akartatok vele, főbe lőtte magát.
– Ami azt illeti, valóban így volt – ismerte el Barry. – Ma kora reggel történt.
Bosszantó.
– És ez nem mond neked semmit? – kérdeztem.
– Mi az, felcsaptál lélekbúvárnak, Jim?
– Merész felvetés a részemről, ha azt mondom, Colin McKindrick bűntudatot érzett
valami miatt? Hogy akkor lett öngyilkos, amikor épp ki akartátok kérdezni Langley-ék
kapcsán?
– Lehet, hogy egyszerűen depressziós volt.
– De nem tudod biztosan.
– Azt hiszed, te mindent tudsz? – csattant fel Barry váratlanul. – Ide figyelj, nagyokos.
A következő történt. Odamentem a házához. A kaputelefonon keresztül bemutatkoztam, és
mondtam, hogy a rendőrségtől jöttem, és Langley-ék kapcsán nyomozok. Erre azt mondta,
hogy kotródjak el a háza elől, különben tüzet nyit. Beszóltam az adóvevőmön a
központba, hogy küldjenek erősítést, de mire befejezhettem volna, a szemétláda lelőtte
magát. A bejárati ajtó zárva volt, de sikerült bejutnom a garázson keresztül. Az
előszobában találtam rá, de a konyhába is jutott az agyvelejéből.
Nem hatott rám Barry ijesztőnek szánt beszámolója.
– Ez még nem minden – folytatta. – Colin McKindrick péntek estétől szombat reggelig
fogdában volt.
Ránéztem.
– A kapitányságon – folytatta. – Előzőleg a Casey-ben ivott a belvárosban. Állítólag
amikor meghalt a fia, keményen elkezdett piálni, és még erre is rátett egy lapáttal, amikor
Albertnek sikerült felmentetnie a gyilkost. Kocsival indult hazafelé, ide-oda cikázott végig
a Charlton Streeten, leintette egy járőr, kiakadt a szonda, így aztán bevitték. A kocsiját is
behozták.
– Vagyis a hűvösön volt, amikor Langley-éket megölték – mondtam inkább
magamnak, mintsem Barrynek.
– Végig bent volt. Ami az alibiket illeti, kevés meggyőzőbb van, mint ha a hűvösön
ülsz.
A fejemet csóváltam. – Lehet, hogy felbérelt valakit. McKindrick fizetett valakinek,
hogy intézze el Albert Langley-t, de az illető végül mindenkivel végzett.
Barry grimaszolt. – Bérgyilkosok? Promise Fallsban? Ez nem a Fargo, Jim.
 A támlának döntöttem a fejemet. Kimerültnek éreztem magam.
– Vagyis az ügy még nincs lezárva – folytatta Barry. – Továbbra is kérdezősködöm, és
ezért érdekelne ez a kaland Donna Langley-vel, amiről azt állítod, soha nem is volt.
– Inkább mondd el, mit hallottál a húgától, hátha ahhoz majd hozzá tudok
szólni – mondtam.
Barry szája félmosolyra húzódott. – Ügyes vagy, Jim. Nagyon ügyes. Csak épp nem
vagy tisztában, hogyan is zajlik egy ilyen nyomozás. Tudniillik, nem mondom el előre az
egyik ember történetét, hogy össze tudjam vetni egy másik változattal. Ez volt az egyik
első lecke a rendőrtisztin.
Csak néztem előre, és nem szóltam semmit.
– Régóta ismerjük egymást, Jim. Azóta, hogy Finley-nek kezdtél el dolgozni.
Tisztességes fickónak tartalak, és próbálok rendes lenni veled. Amikor átmentem
hozzátok, direkt nem tettem fel ezt a kérdést Ellen előtt. Meg akartalak kímélni. Szóval,
mutass egy kis hajlandóságot az együttműködésre!
– Rákérdezhettél volna Ellen előtt. Mert soha semmi nem történt. – Majd
hozzátettem: – Semmi komoly.
– Hát, ez nem hangzott túl meggyőzően – mondta Barry.
– Régen volt már. Nem sokkal az után, hogy Ellen elkezdett dolgozni a Thackeray-ben.
Én kint dolgoztam, Donna meg átjött, mert nem volt náluk áram. Átmentem,
visszakapcsoltam az áramkör-megszakítót…
– Most már így hívják? – kuncogott Barry.
– Aztán megcsókolt, pontosabban csókolóztunk. Le akart velem feküdni, de én nem
mentem bele.
– Értem – mondta Barry, de éreztem, hogy nem hisz nekem.
– Ez az igazság. Donna nagyon szomorúnak tűnt. El volt keseredve. Szerintem igazából
ezért akart velem lefeküdni. – Ezen én is elgondolkoztam egy pillanatra. – Lehet, hogy
más férfiakkal több sikerrel járt – tettem hozzá.
– Ja, talán.
– Akkor is igazat beszélek – győzködtem Barryt. – Miután megtörtént – pontosabban,
miután majdnem megtörtént –, elhatároztam, hogy rendbe teszem a saját házasságomat.
– Miért, volt köztetek valami gubanc? – kérdezte Barry.
Basszus. Erről nem akartam neki beszélni. Különösen most, miután kiderült, hogy
Colin McKindrick nem ölhette meg Langley-éket, s én megint fontolóra vettem, hogy
megemlítem Barrynek a hiányzó számítógépet, rajta Conrad könyvével. Nem akartam,
hogy azt higgye, merő rosszindulatból mondom el neki, hogy azért sodrom bajba
Conradot, mert ki akarom egyenlíteni a számlát.
– Kicsit… zűrös volt akkoriban – mondtam végül. – Eltávolodtunk egymástól. Én
meglehetősen magam alatt voltam, és nem örültem a helyzetemnek. Ellen belevetette
magát az új munkájába, én meg valószínűleg kicsit irigy voltam rá.
Barry, fél kézzel a kormányt fogva, egy fánkosbódéra mutatott. – Kérsz kávét vagy
valamit?
– Túl meleg van – válaszoltam. – Inkább forduljunk meg, és vigyél vissza! Derek már
biztos végzett, és vár rám.
Barry lekanyarodott az útról, és a fánkoshoz hajtott. – Egy közepes kávét kérek,
feketén, és egy csokis fánkot – mondta a mikrofonba.
Miután felhúzta az ablakot, megkérdeztem: – Most, hogy kizártad McKindricket, el
tudsz indulni egy másik szálon?
– Mi az hogy – mondta, miközben előrearaszoltunk az ablakhoz, ahol kiadták a
rendelését.
– Ezt hogy érted?
 – Van ez-az.
– És mi van Albert ügyfeleivel? Valaki az ügyvédi irodánál, esetleg?
– Ahogy mondod. Épp most ellenőrzünk mindent.
Úgy döntöttem, elérkezett az én időm. – Talán tudok segíteni.
Felém fordult, és felhúzta a szemöldökét. – Valóban?
– Emlékszel, amikor körbevitted Dereket Langley-ék házán vasárnap reggel?
– Igen.
– Később beszélgettünk, és azt mondta, eszébe jutott valami, amit akkor nem mondott
el neked. Nem volt benne biztos, hogy számít-e bármit is, ezért nem említette meg, de
valahogy nem hagyta nyugodni.
– Várj csak – mondta Barry. Odaértünk az ablakhoz. Barry ötdollárossal fizetett,
megkapta a visszajárót, illetve a kávéját és a fánkot.
– Biztos nem kérsz valamit? – fordult oda hozzám. – Valami üdítő Dereknek? Egy
jégkása?
– Kösz, megvagyunk.
Miután elhelyezte az italát, és elindultunk visszafelé, megszólalt:
– Folytasd csak.
– Derek azt állítja, Adam szobájában állt egy komputer, olyan méretes darab, ami még
megvolt múlt csütörtökön, vagyis egy nappal a gyilkosság előtt, viszont vasárnap már nem
látta, amikor átmentünk.
– Egy komputer?
– Igen.
Barry megvonta a vállát. – Ezt mondta Derek? – kérdezte. Volt valami lekezelő a
hangjában.
– Így igaz.
– És Derek honnan tudott erről a gépről?
Elmondtam, hogy Agnes Stockwelltől kapta, hogy régi volt, és hogy eredetileg Bretté
volt.
– Ő ugrott le a vízesés tetejéről – mondta. – Emlékszem az esetre. – Belenyúlt a
zacskóba, és fél kézzel elővette a csokis fánkot. – Szóval, tulajdonképpen Derek
számítógépe volt Adam szobájában?
– Igen. Szerettek régi gépekkel babrálni.
– Kösz az információt, Jim. Lehet, hogy van jelentősége, lehet, hogy nincs.
– Volt egy könyv a komputeren. Egy regény. Brett Stockwell írónak készült.
– Nagyszerű – mondta Barry csámcsogva. – Te, hajtsd már vissza azt a kis csőrt a
kupakon, légy szíves! Vezetés közben nem megy.
Visszahajtottam, majd óvatosan visszatettem a poharat a tartóba. Csurig volt, és egy
élesebb kanyarban simán kiborulhatott volna.
– A könyv szinte megegyezik A hiányzó szervvel – folytattam.
– A hiányzó mivel?
– Nem ismered Conrad Chase könyvét?
– Mondd még egyszer, mi a címe?
– A hiányzó szerv. Egy regény.
– Úgy tűnik, ez kimaradt az életemből. Ha nem Tom Clancy vagy Clive Cussler írta,
esélytelen, hogy ismerjem – magyarázta Barry.
– Arra akarok kilyukadni, Barry, hogy az állítólag Conrad Chase által írt könyv rajta
volt a halott fiú számítógépén, ráadásul két évvel a megjelenése előtt.
Barry megpróbálta a szájához emelni a poharat anélkül, hogy kiöntené. Amikor meg
sikerült, felszisszent: – Basszus, ez rohadt forró!
– Nem tartod ezt érdekesnek? – kérdeztem. – Egyáltalán nem érdekel?
 – Nem tudom, Jim. Inkább azt tartom érdekesnek, hogy mindezt Derektől tudod.
Valószínűleg értetlen képet vághattam. – Mire célzol?
– Csak annyi, könnyen lehet, hogy Derek téved. Mindenesetre kösz, hogy elmesélted
mindezt. Nem felejtem el.
Megpillantottam a kocsimat az utánfutóval. Derek már elhelyezte a fűnyíró traktort, és
a vezetőfülkében ücsörgött.
– Rendben, értem. Én csak próbáltam segíteni. Ha nem akarod, hogy esetlegesen fontos
dolgokról beszéljek neked, felőlem rendben. Nem érdekel, ha nem akarsz az ügy végére
járni.
– Dehogynem akarok – mondta Barry. – És tudod mit? Van egy olyan érzésem, hogy
hamarosan áttörést fogunk elérni.
Ez meglepett. – Komolyan?
A járdához húzódott a kocsimtól nem messze, megállt, majd rám nézett. – Úgy érzem,
nemsokára letartóztatás is lesz.
Azt gondoltam volna, vidámabbnak tűnik, ha valóban közel áll az ügy megoldásához.
Nem néztem Barry távolodó kocsija után, miközben beszálltam a sajátom volánja
mögé. – Bocs, hogy ilyen sokáig elmaradtam – szóltam oda Dereknek, aki mindennel
végzett, és csak rám várt. Poros-maszatos arca szemmel láthatóan könnyes is volt. – Mi a
gond, haver? – A mobilját a kezében szorongatta.
Megrázta a fejét, jelezve, hogy nem akar beszélni.
– Na, ki vele, mi a gond?
– Penny felhívott – mondta szipogva.
– És mi a helyzet?
– Semmi.
– Ugyan már – mondtam, és megveregettem a térdét. – Ebben mindannyian benne
vagyunk.
– Azt mondta… hogy mivel elért telefonon, még biztos nem történt meg.
– Mi van? – értetlenkedtem. – Mi nem történt meg?
Derek a tenyerével megtörölte az orrát. Anélkül, hogy rám nézett volna, így
szólt: – Csak annyi, hogy bármit is mondanak mások, én jó gyerek vagyok.
Egyáltalán nem tetszett, amit mondott.

20. fejezet
Ahogy a házunk felé közeledtünk, észrevettem egy ismerős autót a bekötőút elején a
padkához húzódva. Egy ezüst Audi TT volt. Nagyszerű. Már csak ez hiányzott a tökéletes
naphoz. Conrad, már megint.
Épp készültem bekanyarodni, amikor kinyílt a vezetőoldal felőli ajtó, és kiszállt llleana.
Fehér lenge nadrág és hozzáillő felső volt rajta. Szinte vibrált a késő délutáni verőfényben.
– Az nem Mrs. Chase? – szólalt meg Derek.
– De – feleltem.
– Mit akarhat?
– Nem tudnám megmondani.
Miután befordultam, letekertem az ablakot, llleana közelebb lépett. – Szervusz,
Jim! – köszönt, majd a vállam fölött megpillantotta a fiamat is: – Szevasz, Derek! – A
fiam épphogy biccentett egyet a fejével.
– Szervusz, llleana! – viszonoztam a köszöntést. – Ránk vársz?
 – Igen. Ráérsz egy percre?
– Nem akarsz bejönni hozzánk?
– Nem. Itt is meg tudjuk beszélni. Nem akarok alkalmatlankodni. Figyelembe véve,
hány óra volt, Ellen valószínűleg még nem ért haza a munkából. Megkértem Dereket,
hogy üljön át, és álljon be a kocsival.
llleana a jobb csuklóját dörzsölte, de mintha akaratlanul csinálta volna.
– Mi történt a kezeddel? – kérdeztem.
– Ja – eszmélt, és a kezére sandított. – Még nemigen szoktam meg a sebváltót. Conrad
ragaszkodott hozzá, és még meg kell vele barátkoznom.
– Hát, mindenkinek megvan a maga baja – jegyeztem meg.
– A múltkori látogatásunk miatt jöttem. Bocsánat az egészért. A kis nézeteltérésetek
után olyan gyorsan távoztunk.
Vállat rándítottam. Mit mondhattam volna? Pláne llleanának.
– Ha nem hallottam volna a beszélgetésetek végét – folytatta –, nem biztos, hogy
Conrad elmeséli, min húzta fel úgy magát.
Nem akartam nekiállni magyarázkodni llleanának. Aznapra eleget beszéltem már.
Fárasztó nap állt mögöttem. A temetés, a kocsikázás Barryvel, aztán Derek, aki valamitől
rettegett, de nem tudtam, mitől. – Szóval elmondta, miről beszélgettünk? – kérdeztem
vissza.
– Úgy bizony. – Nekidőlt az Audinak. – Úgy érzem, elvetetted a sulykot, Jim.
– llleana, nem hiszem, hogy ezt veled szeretném megvitatni.
– Megvádoltad valamivel. Méghozzá plágiummal. Hogy ellopta valaki más munkáját.
Egy diákét.
– Én csak annyit kértem tőle, hogy magyarázzon el valamit.
– És miből gondolod, hogy előtted kell felelnie bármiért is? – Valahogy sikerült
udvarias hanghordozással feltennie a kérdést.
– Ha létezik kézenfekvő magyarázat, nem tudom, miért nem állt elő vele.
– Egyértelmű, hogy meglepted az egésszel. Nem számíthatott rá. Nem is hagytad, hogy
tisztázza a dolgot.
Nem válaszoltam semmit. Gondoltam, ha még van mondandója, úgyis előadja.
– Conrad nem kívánt erről beszélni velem, azt mondta, semmiség, és hogy nem akar
ezzel bosszantani, annyit viszont elárult, hogy ez a diák, Brett Stockwell, rendkívüli
fiatalember volt – magyarázta. – Ragyogó tehetség.
– Sokan mondják róla.
– Sosem volt még hozzá hasonló hallgatója. Érzékeny természet, aki nálánál sokkal
idősebbeket megszégyenítő éleslátással bírt.
Vártam.
– Ahhoz azonban nem volt elég tehetséges, hogy ő írja A hiányzó szervet – tette
hozzá. – Bármennyire is nagyszerű képességű fiatalember volt, nem lett volna rá képes.
– Elhiszem, llleana. – Majdnem megemlítettem, hogy most már Barryn múlik az egész,
de végül nem tettem. Barryt valahogy hidegen hagyta, amit meséltem neki, mintha már
elhatározta volna magát a kérdésben, és semmi szüksége nem volt a hiányzó komputer
történetére, ami csak összezavarná.
– Az történt, hogy Conrad már megírta a könyvet – folytatta llleana. – Mintegy három
évvel az előtt elkészült, hogy ténylegesen kiadták, de senkinek nem mutatta meg. Sokat
bíbelődött vele, gyakran átírta, bizonytalan volt, hogy elég ütős-e. Kíváncsi volt valakinek
a véleményére, ezért adta oda Brettnek, hogy olvassa el. Lemezen, nem kinyomtatva. Ez
magyarázza, hogy miért volt a srác gépén.
A nyelvemmel körbenyaltam a számat belülről, miközben elgondolkoztam. – Ezt
Conrad mesélte neked? – kérdeztem végül, llleana határozottan bólintott.
 – Vagyis mielőtt megmutatta volna az egyik kollégájának, vagy egy ügynökének, vagy
bármilyen más írónak, Conrad úgy döntött, odaadja egy hallgatójának? – kérdeztem.
– Pontosan – hangzott a válasz.
– Hát, akkor ennyi az egész.
– Ennyi az egész – ismételte, majd kivillantotta tökéletes fogait.
– Mit ne mondjak, eddig ismeretlen oldaláról ismertem meg Conradot. Egy ekkora
tapasztalattal rendelkező, ilyen megbecsült főiskolai tanár odaadja a könyvét egy
kölyöknek.
– Szerintem egy őszinte, egyenes véleményre volt kíváncsi – mondta llleana. Úgy
mosolygott rám, mintha bevettem volna a történetet. Úgy éreztem, ő maga bevette. Lehet,
hogy kénytelen volt elhinni. Kétlem, hogy lett volna más választása. – Tisztában vagyok
azzal, hogy Conrad gyakran el van telve önmagával, de valójában ugyanolyan, mint
mindenki más. Amint létrehozol valamit, megijedsz a gondolatától, hogy át kell adnod
valakinek, hogy véleményezze. Inkább csak óvatos akart lenni, mielőtt egy szakmabelinek
mutatja meg.
– Értem.
– Igazából azért jöttem, hogy egy szívességet kérjek tőled. A beszélgetésetekről szóló
beszámolóból tudom, hogy – feltehetően lemezen – létezik a könyvnek egy másolata.
Világos számomra, hogy juthattál olyan következtetésre, amely Conradot meglehetősen
rossz fényben tünteti fel. Továbbá, ha te ilyen megállapításra jutottál, más is könnyen így
tehet. Ezért aztán hálás lennék, ha a további félreértések elkerülése végett odaadnád azt a
bizonyos floppyt.
Meglepően jó beszéd volt egy olyan nőtől, aki, többek között, a Sikító frászban játszott
meztelenül.
– Hollywoodban kellett volna maradnod, llleana – mondtam. – Nagyszerűt alakítottál.
Jól megtanultad a szöveged, és teljesen meggyőző volt az előadásmódod. Netán Conrad
tollából származott a mondókád?
A szeme se rebbent. – Conrad azt se tudja, hogy itt vagyok – mondta olyan hangsúllyal,
hogy kénytelen voltam elhinni neki. – Csak magadból csinálsz bolondot, ha továbbra is
fenntartod az állításod, miszerint nem a férjem írta A hiányzó szervet. Az új könyve
elképesztő siker lesz. Sokkal jobb, mint az első. Senki nem vonja majd kétségbe a
tehetségét és a képességeit. Nem mintha most lenne bárki is, téged leszámítva.
– Sok sikert kívánok a megjelenéshez.
– Neked aztán tényleg a begyedben van, mi? – jegyezte meg mosolyogva. – Mi a
faszért nem vagy képes felnőni végre? – Utóbbi megjegyzés végképp méltatlan volt egy
főiskolai rektor feleségéhez.
– Ahonnan én jöttem, mindenki mindenkivel csinálja, és egyszerűen túlteszik magukat
rajta. Például Bruce Willis egyszerre nyomja Demivel és Ashtonnal.
– Tutira élvezi is – mondtam. – Fogadni mernék, még te is beszállhatnál.
Úgy tűnt, ez végre hatott. – Mi rosszat tettem, Jim, amivel valaha is megbántottalak?
Szinte nem is ismerjük egymást.
Először éreztem úgy, hogy kicsit túllőttem a célon. – Igazad van, llleana. Mindennemű
nézeteltérésem csakis Conraddal van, nem veled. Viszont a lemezt nem adom oda.
Bólintott, mintha elfogadta volna a döntésemet, de nem tágított.
– Az a dolog Conrad és Ellen között nagyon régen volt már. Mindannyian felnőttek
vagyunk. – Felegyenesedett, és alig egylépésnyire megállt tőlem. Még a hőség ellenére is
éreztem felhevült testének a melegét. – Egy érett férfiember képes lenne túllépni a múlton,
és megbocsátani a másiknak.
Majdnem mondtam valamit, de végül nem szólaltam meg. Nem tudtam volna
érdemben válaszolni, mert éreztem a megjegyzés igazságtartalmát.
 llleana megfordult, és kinyitotta az Audi ajtaját. – Köszönöm a beszélgetést,
Jim. – Beszállt, egyesbe kapcsolt, majd kavicsokat szórva maga mögött megfordult és
elhajtott. Ügyesen kezelte a váltót, egyszer sem váltott félre.

Ellen nem sokkal később megjött, és hat óra körül feldobtunk a grillre pár hamburgert.
Miután Derek megvacsorázott, elmeséltem a Barryvel és llleanával folytatott
beszélgetésemet. A Barryvel való találkozásomat úgy adtam elő, mintha véletlenül történt
volna, mivel nem akartam megemlíteni, hogy a Donnához fűződő viszonyomról kérdezett.
Annak ellenére, hogy tényleg nem történt köztünk semmi, mégsem akartam elárulni,
milyen közel is kerültünk hozzá.
Azt viszont elárultam, hogy Colin McKindrick, bár már meghalt, nem volt
gyanúsítottja Langley-ék megölésének. Azt is megemlítettem, hogy Barry tud az eltűnt
számítógépről, Brett Stockwell könyvéről, és hogy kinek a művére hasonlít.
Ellen mélyen a szemembe nézett, mielőtt megkérdezte: – És mit szólt ehhez?
– Le se szarta – feleltem.
– Tényleg?
– Komolyan. Olyan volt, mintha más nyomot követne.
Aztán elmeséltem llleana látogatását, illetve, hogy milyen magyarázattal állt elő
Conrad nevében. Hogy a könyv egy korai változatát odaadta Brettnek véleményezésre.
Ellen ezen röviden eltöprengett. – Hihetően hangzik – mondta végül.
– Úgy gondolod? Eddig bármit is meséltél róla, mindig az a benyomásom támadt, hogy
még a legértelmesebb hallgatóit is megvetéssel kezeli. Számára mindegyik dedós még.
– Igen, de…
– De mi?
– Talán…
Akkor hirtelen kopogtak a bejárati ajtón. Mindketten összerezzentünk. Nem hallottunk
közeledő autót. Az ablakokat mind becsuktuk, mivel ment a légkondi.
Felálltunk, kimentünk a konyhából, át a nappalin a bejárathoz. Az áttetsző függönyön
keresztül felismertem Barry alakját. Úgy tűnt, valamit tart a kezében.
Kinyitottam az ajtót. Barry mögött három rendőr állt, mindegyiken olyan orvosi
kesztyű. – Mi az, Barry? Mi a franc történik?
Elém tartott egy papírt. – Házkutatási engedély.
– Micsoda? – értetlenkedett Ellen. – Miről beszélsz?
– Kerítsétek elő Dereket! – utasította Barry ellentmondást nem tűrő hangon.
– Miért kéne? – kérdeztem.
– Jim, kérlek, ne nehezítsd meg a dolgomat! Hívd ide, légy szíves! Egy pillanatra
tétováztam. – Derek! – kiáltottam, hogy meghallja az emeleten.
Egy halk „Mi az?” hallatszódott a hálószobája csukott ajtaja mögül.
– Azonnal gyere le!
Pár pillanat múlva hallottuk a lépteit a lépcsőn. Amikor leért, szembetalálta magát a
rendőrökkel. – Basszus! – mondta. Azt hittem, jobban meg fog lepődni.
Eszembe jutott a Pennyvel folytatott telefonbeszélgetése, amit említett. Talán most
történik.
– A konyhába! – mondta Barry, majd előrement. Senki nem ült le.
– Derek – kezdte Barry –, nem akarod esetleg megváltoztatni a péntek estéről szóló
beszámolódat?
Derek zavartnak tűnt, de volt valami a szemében, ahogy ide-oda
járt. – Nem – mondta. – Nincs mit megváltoztatnom.
– Szóval tartod magad az eredeti változathoz? Hogy nyolc körül elköszöntél Langley-
éktől, lófráltál a környéken, elmentél Pennyhez, és fél tíz körül hazaértél?
 – Igen – mondta Derek tétován. – Bár igazából nem találkoztunk, csak mobilon
beszéltünk egymással. Inkább egyedül sétálgattam.
Barry hozzám fordult. – Na, és te? Te is fenntartod az eredeti sztorit? Hogy hallottad,
ahogy Derek megjött valamivel tíz előtt?
– Barry, miért nem mondod el inkább, mi a franc ez az egész? Hallottuk, ahogy a
fejünk fölött ide-oda rámolnak a rendőrök.
Úgy érzékeltem, Derek szobájában járhatnak.
– Csak arra vagyok kíváncsi, nem akarja-e valaki megváltoztatni a vallomását.
– Én biztos vagyok benne, hogy így történt – mondta Derek nem túl meggyőzően.
– Akkor hátha el tudsz nekem magyarázni valamit – mondta Barry.
– Mit?
– Aznap este többször is beszéltél a Penelopé Tuckerrel, a barátnőddel.
– Igen, Pennyvel. Naná, sokat dumálunk egymással. Legalábbis egészen mostanáig így
volt. A szülei hülyén viselkednek velem.
– Azt nekem köszönheted. Vasárnap reggel beszéltem velük. Azt tanácsoltam nekik, ne
engedjék a lányuknak, hogy kapcsolatba lépjen veled.
– Hát, ez kurva jó! Szóval maga az oka…
– Derek – szóltam rá, és megpróbáltam lecsillapítani. – Nyugodj le!
– Nyugodjak le? – háborgott. Majd Barryhez fordult: – Magának ehhez semmi joga,
Miért kellett…?
– Derek – vágott a szavába Barry. Nagyon közel hajolt hozzá. – Mesélj nekem egy
kicsit a Pennyvel folytatott telefonhívásokról!
– Mit tudom én. Párszor felhívtam aznap este.
– A mobilodról?
– Persze.
– Mindahányszor?
Úgy tűnt, Derek hirtelen rájött valamire. Valami megvilágosodott a számára. – Úgy
rémlik – mondta.
– Penny azt állítja, Langley-éktől hívtad fel.
– Ja, persze. Úgy értem, korábban ott voltam.
– Nem. Később.
– Biztos téved.
– Mi folyik itt, Derek? – szólt közbe Ellen.
Fentről továbbra is hallottuk., ahogy pakolnak.
– Ha megbocsátasz – mondta Barry a feleségemnek, amilyen udvariasan az adott
körülmények között lehetett. – Egyelőre én szeretnék kérdezni. Derek, úgy érzem, Penny
nem téved. A Langley-ék alagsorában levő telefon rögzíti az összes kimenő hívást. Sok
időt meg tudunk ezzel spórolni, nem kell a telefontársaságoknál kérdezősködnünk.
Ez egyáltalán nem hangzott jól.
– Az az érdekes, hogy nem sokkal tíz előtt valaki használta azt a telefont, hogy felhívja
Penny Tuckert. Ezt hogy magyarázod meg? Pár órával azután, hogy te állítólag távoztál
onnan, közel másfél órával Langley-ék indulása után, valaki felhívta a barátnődet a
házból. És tudod, mit mondott nekem Penny? Hogy veled beszélt.
Derek nem szólt semmit.
– Albert Langley pedig – folytatta Barry – a mobiljáról felhívta a titkárnőjét nagyjából
ugyanakkor, és azt mondta, nemsokára hazaérnek. Vagyis úgy fest a dolog, hogy te a
házban voltál, amikor elindultak, és minden bizonnyal akkor is, amikor megjöttek.
Derek megrázta a fejét.
– Barry, amire célzol, kész őrültség – mondtam. – Ismersz engem is, Dereket is. Úgy
értem, ismered eléggé ahhoz, hogy tudd, sosem lenne képes…
 – Lehet – próbálkozott Derek bizonytalanul –, hogy rossz a készülék.
– És szerinted Penny mobilja is meghibásodott? Csak mert rögzített egy bejövő hívást
pont ugyanakkor, amikor Langley-ék telefonja rögzített egy kimenőt, vagyis csak te
használhattad a vezetékes vonalat.
– Nem érti? – mondta Derek. – Lehet, hogy ott voltam, de…
– Ne mondj semmit, Derek! – szóltam közbe.
– Ezt meg hogy érted? – mordult rám Ellen. – Mi az, hogy ne mondjon semmit? Semmi
köze nincs az egészhez!
– Úgy van – mondta Derek. A szeme könnybe lábadt. – Esküszöm, nincs semmi közöm
hozzá.
– De akkor is a házban voltál, nemde? – kérdezte Barry valamelyest békésebb
hangon. – Ártatlanul indult az egész, ugye? Rajta, meséld el nekünk az egészet! Pennytől
már úgyis tudok ezt-azt.
– Egyszerűen csak… – kezdte, de reménytelenség ült az arcára.
– Na, jó. Szóval az történt, hogy volt egy ötletem. Mivel Langley-ék elhúztak egy
hétre, gondoltam, az üres ház nagyszerű hely lenne számunkra Pennyvel, érti, hogy…
– Az ég szerelmére – szólt közbe Ellen. – Mi a francot terveztél? Mit műveltél?
Adamtől kaptál kulcsot?
Derek arcán könnycseppek gördültek le. – Csak egy helyre vágytunk, ahova
elvonulhatunk. Amikor indultam, elköszöntem Adamtől, és úgy csináltam, mintha a hátsó
ajtónál távoznék, ehelyett leosontam az alagsorba, és elbújtam a szerelőtérbe, míg el nem
mentek. Ennyi. És amikor elindultak, előjöttem. Párszor felhívtam Pennyt, de a szülei nem
engedték el otthonról. Tudja, összeveszett az apjával, amiért meghúzta a kocsijukat. Ennyi
az egész.
– Értem – mondta Barry szinte barátságosan, mintha tényleg megértené a
fiamat. – Mindez világos, és nagyjából értelmes magyarázatnak is tűnik. Szóval végig lent
bujkáltál az alagsorban?
– Úgy van.
– Máshova nem mentél a házban?
– Kicsit körbejártam. A konyhába, például. És Adam szobájában is voltam, mielőtt még
elindultak.
– Máshol nem? – erősködött tovább Barry. Derek idegesen megrázta a fejét: – Nem!
Barry bólintott, majd szinte mellékesen Derek bal fülére bökött.
– Volt valamikor fülbevalód? – kérdezte. – Látom a kis lyukat.
Derek a hüvelyk- és mutatóujjával megtapogatta a fülcimpáját. Ugyanúgy, mint amikor
pár nappal azelőtt én is szóvá tettem, hogy eltűnt a kis békejel.
– Nem tudom, mi történt vele – mondta.
– Értem – mondta Barry ismét lágyabb hangon. – Viszont amikor Langley-ék
váratlanul megjöttek, mivel Mrs. Langley rosszul lett, gondolom, kiakadtak, hogy ott
találtak téged. Feltételezem, elég pipák lehettek rád. Mondhatni, rohadt dühösek. Aztán
valami történt. Látom is magam előtt, ahogy egy ilyen helyzet kezelhetetlenné válik.
Netán megfenyegetett Mr. Langley, vagy neked ment? Meglehetősen indulatos ember
volt, nemde?
– Nem – felelte Derek.
– Elég ciki, ha rajtakapnak, hogy a legjobb barátod házában bujkálsz. Gondolom, Mr.
és Mrs. Langley jócskán úgy érezte, hogy átverted őket. Talán még Adam is. Vagy netán ő
tudott a tervedről? Esetleg beavattad a szándékaidba?
– Nem. Semmit se tudott az egészről.
– Akkor nyilván ő is kiakadt rád – foglalta össze Barry. – Nem elég, hogy kijátszottad a
szülőket, még őt is átverted.
 – Bassza meg! – mondta Derek kipirosodva. – Tudom, hogy baromságot csináltam.
Bocsánat.
Kis hülye, gondoltam magamban. Szerencsétlen barom. Barry- nek viszont csak ennyit
mondtam: – Látod? Hülyeséget csinált, elismerte, kész, vége, ennyi.
– Nincs vége – mondta Barry. Engem továbbra is figyelmen kívül hagyott, és csak
Dereket nézte. – Van folytatás, nem igaz? Hazajöttek, megtaláltak, te meg pánikba estél.
Tudtad, hol van fegyver a házban…
– Nem! – kiáltotta Derek. – Nem! Én nem csináltam semmit! Valaki más volt! Nem én!
– Akkor ki volt, Derek? – kérdezte Barry. – Tudod, ki tette?
– Nem!
– Barry – szóltam közbe –, nem látod, hogy ki van borulva? Hagyd békén egy kicsit.
Barry rám nézett. – Hidd el, egyáltalán nem élvezem ezt az egészet.
Derek szinte zokogott, és Ellen szorosan magához ölelte. – Nézd, mit
műveltél – mondta Barrynek.
Utóbbi rá se hederített. – Értem, Derek, hogy nem te voltál. Ugyanakkor tudjuk, hogy a
házban tartózkodtál, amikor történt, mégsem láttad a tettest. A kettő együtt nem megy.
– Akkor sem láttam senkit. Elbújtam.
Barry szomorúan csóválta a fejét, amikor felbukkant az egyik helyszínelős fickó, aki az
előbb még az emeleten matatott. A hüvelyk- és a mutatóujja között egy fél pár cipőt
tartott. Derek egyik edzőcipője volt.
– Duckworth nyomozó – szólította meg Barryt, majd megfordította a cipőt, és rábökött
a talpán látható fekete foltra. – Ez az – mondta.
Barry közelebb hajolt. – Biztos, hogy vér? – kérdezte.
– Szinte biztos – felelte a rendőr. – És amint megvan a DNS-vizsgálat eredménye, még
többet fogunk tudni.
Mintha Ellen és én sem lélegeztünk volna abban a pillanatban. Derek csak
szipogott. – Nem, nem, nem – motyogta.
– Barry… – kezdtem volna.
– Nem láttam semmit – vágott közbe Derek. – Viszont hallottam! Hallottam bejönni
őket! Hallottam a lövéseket! Hallottam, ahogy meghaltak! Esküszöm!
Barryt mindez nem hatotta meg. – Derek Cutter, letartóztatlak Albert, Donna és Adam
Langley meggyilkolásáért. Jogodban áll…
– Jézusom, Barry! – szólaltam meg. – Elismerte, hogy ott volt. Hallgasd végig a jó
ég…!
– Jim, kérlek – mondta, és felemelte a kezét. – Jogodban áll
hallgatni – folytatta. – Bármit mondasz, felhasználható ellened a bíróságon. Jogod van
ügyvédet fogadni, illetve ahhoz, hogy a választott ügyvéd jelen legyen a kihallgatásokon.
Amennyiben nem tudsz ügyvédet fogadni, kijelölnek egyet számodra.
Elővett egy pár bilincset, megfordította a fiamat, és megbilincselte.
Abban a pillanatban úgy éreztem, többé-kevésbé véget ért a közös életünk.

21. fejezet
Derek ellen másnap reggel emeltek hivatalosan vádat.
Ellen és én semmit nem aludtunk az éjszaka, először a letartóztatás miatti döbbenettől,
utána pedig megpróbáltunk valamilyen jogi képviseletet szerezni a fiunknak. Hasonló
helyzetben természetesen elsőként Albert Langley-hez fordultunk volna. Ismertük, bíztunk
benne, tudtuk, hogy jól végzi a dolgát.
Azonban ő már nyilván nem jöhetett számításba.
Továbbá, az is egyértelmű volt, hogy Langley irodájából sem kérhetünk fel senkit. Ki
akarná védeni azt a személyt, akit az egyik kolléga és a családja meggyilkolásával
vádolnak? Illetve, még ha Albert egyik korábbi munkatársai közül valaki vállalná is, hogy
képviseli Dereket, nem akartunk kockáztatni, hogy az illető valójában rosszindulatúan
viszonyulna a védencéhez. Így aztán Ellen felhívta pár thackeray-s ismerősét, tudnának-e
javasolni valakit. Végül egy bizonyos Natalie Bondurant nevét kapta meg. Nyolc éve
dolgozott védőügyvédként Promise Fallsban, és az egyik illető szerint, akivel Ellen
beszélt, „eszes nő” volt. Kilenc óra körül felhívtuk az irodáját, ő pedig nem sokkal tíz előtt
már vissza is hívott minket.
A telefonon keresztül felvázoltam neki a helyzetet. Néha megremegett a hangom.
Azután feltett jó néhány kérdést, amikre igyekeztem minél tömörebben válaszolni.
Világos, egyenes kérdései voltak, amelyekkel megpróbálta csillapítani a bennünk dúló
érzelmeket, és a tényekre terelni a figyelmünket. Igyekezett minket minél inkább arra
bírni, hogy racionálisan, még ha nem is teljesen objektíven, szemléljük a kialakult
helyzetet.
– Szóval a rendőrség még nem találta meg a gyilkos fegyvert – mondta. – Ennek
nyilván nem örülnek. Viszont ha meglesz, döntően befolyásolhatja az egész helyzetet.
– Úgysem találnak semmit – mondtam. – Nem Derek tette.
Natalie Bondurant inkább nem állt le velem vitatkozni. – Csak a vád gyengül. A fiának
volt rá lehetősége, ott járt, ami elég rossz hír, viszont korábban nem követett el erőszakos
bűncselekményt.
– Párszor keveredett már galibába. Egyszer egy haverjával kocsikázni mentek, viszont
a másik srác engedély nélkül vezette az apja autóját, amit sikeresen összetörtek. Egy
másik alkalommal az iskola tetején csípték el…
– Ez semmi komoly. Közel sem olyan súlyosak, mint hidegvérrel végezni három
emberrel. Viszont úgy érzem, többről van itt szó, mint azt elsőre gondolnánk. A rendőrség
azt állítja, a fia azért ölte meg Langley-éket, mert azok a házukban találták, ez viszont
nekem nem tetszik. Egyáltalán nem tűnik igazi indítéknak. Van egy olyan gyanúm, hogy
még nem fedték fel az összes lapjukat. Muszáj lesz kivárnunk a végét. Talán, ha ez a
Penny Tucker Mr. Langley lánya lett volna, megeshetett volna, hogy fogja a fegyverét,
hogy lelője Dereket. Beszélek a lánnyal, hogy kiderítsem, milyennek tűnt Derek a
telefonban. Holnap reggel találkozhatok majd Derekkel, mielőtt a bíróságra viszik, de
szerintem ne számítsanak arra, hogy óvadék ellenében szabadlábon védekezhet. Elvégre
hármas emberöléssel gyanúsítják. A hatóság vádja meglehetősen gyenge, de amíg nem
bizonyítjuk be az ellenkezőjét, nem sok esélyt látok rá, hogy kiengedjék.
– Mi fog történni vele a börtönben? – kérdezte Ellen a hálószobai melléken
keresztül. – Biztonságban lesz odabent?
– Beszélek majd pár emberrel. A vádat figyelembe véve, valószínűnek tartom, hogy
inkább magánzárkába helyezik, mintsem a többiekkel együtt.
Tudtam, hogy Ellen ugyanarra gondol, mint én. Hogy a tizenhét éves fiunkat olyan
felnőtt férfiakkal együtt tartják fogva, akiket a jó ég tudja, miért csuktak le. Nem akartam
belegondolni, de egyszerűen más sem járt a fejemben.
– Továbbá nagy lesz a médiafelhajtás – figyelmeztetett minket Natalie.
– Ezt hogy érti? – kérdezte Ellen.
– Ha egy ekkora jelentőségű ügy kapcsán letartóztatnak valakit, riem kis felfordulásra
lehet számítani a bíróság épületénél. Kint lesz az egész albany-i sajtó. Valószínűleg New
Yorkból is érkeznek majd újságírók. Kemény lesz.
 – Jaj, ne! – keseredett el Ellen.
– Van mobiljuk? – kérdezte. Mindketten megadtuk a számunkat. – Ha bármi adódna,
inkább mobilon keresztül lépnék kapcsolatba önökkel. Majd hívom valamelyiküket. Egy
idő után úgysem akarják majd felvenni az otthoni telefonjukat. Szerintem jobban teszik,
ha azonnal ki is húzzák. Újságírók, telefonbetyárok, fenyegetőzők, minden. Ne nézzenek
híradót! Még mindig áll egy zsaru Langley-ék háza előtt, ami még mindig a bűntett
helyszínének minősül, talán a sajtót is sikerül távol tartani maguktól. Megkeresem Barryt,
hátha meg tudom ezt vele beszélni.
Mintha Barry majd pont nekünk fog szívességet tenni.
– Barry rendes fickó – jegyezte meg Natalie, mintha olvasott volna a
gondolataimban. – Megnézem, mit tehetek az ügyben. Ami pedig az anyagiakat illeti, nem
vagyok ám olcsó. – Felvázolta a tarifáit. – Elhúzódhat az ügy – tette hozzá.
– Rendben – mondta Ellen, aki a pénzügyekért felelt. Volt valamennyi magánnyugdíj-
megtakarításunk, amit felvehettünk, de nem sok. A vonalon keresztül éreztem Ellen
kétségbeesettségét és reményvesztettségét. – Holnap máris intézkedem.
– Rendben, akkor holnap jelentkezem – köszönt el Natalie.

Bondurantnak igaza volt, Derek nem kapott óvadékot. Pedig mindent megpróbált.
Elmondta, hogy Dereket korábban nem vádolták semmivel, illetve nem ítélték el
semmiért, tisztes családi hátérrel rendelkezik, a szökés veszélye sem állt fenn, viszont a
bírót semmi nem hatotta meg. Elfogadta a vád javaslatát, miszerint Dereket helyezzék
előzetes letartóztatásba. Dwayne Hillman ügyész, meglehetősen fellengzős módon, úgy
fogalmazott, hogy a fiút Promise Falls történetének legrémisztőbb gyilkosságával
vádolják. Ha létezett valaha ügy, amelyben el kell utasítani az óvadékkérelmet, ez bizony
az, tette hozzá.
A bíróságon Ellen zokogott, én meg igyekeztem megőrizni a nyugalmamat.
Derek, Natalie oldalán, a tágas, tekintélyt parancsoló tárgyalóteremben valahogy
kisebbnek, szinte gyereknek tűnt az előző naphoz képest. Farmer és póló volt rajta, a
derekáról hiányzott az öv, a haja kócos volt, és csak bámult maga elé görnyedten, mintha
teljesen magába zárkózna. Ha alig pár órával a bebörtönzése után így nézett ki, vajon
milyen lesz majd egy hét elteltével, vagy ne adj' isten, egy…?
Képtelen voltam ebbe belegondolni.
Ahogy kivezették a tárgyalóteremből, integetni próbált nekünk az összebilincselt
kezével.
– Derek, Derek – mondogatta az anyja.
Egyikünk se aludt, és ez meglátszott rajtunk. Ellen mintegy tíz évet öregedett péntek
óta, mióta elkezdődött ez az egész őrület. Én is kezdtem teljesen kimerülni.
Natalie-val a bíróság udvarán találkoztunk össze. Ez volt az első személyes
érintkezésünk. Színes bőrű volt, harmincas évei végén járt, meglehetősen magas, talán 180
centi is megvolt, fekete haja rövidre vágva. Hagyományos vonalvezetésű kék kosztümöt
viselt. Komor arckifejezése egyáltalán nem adott okot optimizmusra.
– Esélytelen volt, hogy óvadék ellenében szabadlábra helyezik – kezdte –, mindegy
mekkora összegről is lett volna szó. Ebben nincs semmi meglepő. Külön cellába rakták,
így nem fog érintkezni a többi rabbal.
Ellenre sandítottam, és láttam, hogy kezd összeroppanni.
– Még nem kaptunk semmiféle visszajelzést a fia cipőjén talált vérnyomról, de
feltételezzük, hogy Adam Langley-től származik. A fia vallomása szerint át kellett lépnie
a holttestén, hogy kijusson, és nyilván akkor lépett a vértócsába. Hagyott is maga után
nyomokat, amik az önök háza felé vezettek. Nem meglepő módon DNS-mintát is vettek
Derektől.
 Azután részleteiben is beszámolt Derek vallomásáról. Hogyan húzta meg magát
Langley-ék házában, abban bízva, hogy Pennyvel egész héten majd ott bújhat össze. Hogy
tulajdonképpen a házban rekedt, amikor Langley-ék váratlanul visszatértek, és ezért az
alagsorban bújt el. Hogy nem sokkal később jött valaki, aki aztán lelőtte Albert és Donna
Langley-t, végül Adamet is, amikor megpróbált a hátsó ajtón keresztül elmenekülni.
Derek azt is elmesélte az ügyvédnek, hogy az a valaki az alagsorba is lejött, miközben
ő a kanapé mögött lapult, a lélegzetét is visszafojtva és rettegve. Csak akkor merészkedett
elő, amikor meggyőződött, hogy a gyilkos vagy gyilkosok elmentek.
– Nem értem, miért nem beszélt nekünk erről – jegyezte meg Ellen.
– Mert kamasz – felelte Natalie. – Félt attól, aki végzett Langley-ékkel, de önöktől
talán még inkább tartott, illetve a következményektől, ha bevallja, hogy a házban járt. Azt
mondta, hogy ön megfenyegette – itt rám nézett – az iskolatetőn való ugrálást követően.
Ha még egyszer valami hülyeséget csinál, kihajítja otthonról.
Igen, emlékeztem erre.
– De akkor is – szólalt meg Ellen –, igazán tudhatta volna, hogy egy ilyen eset után
bátran hozzánk fordulhat.
– Van még egy bökkenő – jegyezte meg Natalie. Sem Ellen, sem én nem mondtunk
semmit. Nem voltunk felkészülve még több rossz hírre. – A rendőrség kapcsolatot keres a
Langley-ügy és az elmúlt pár hétben a környéken történt két másik gyilkosság között.
– Micsoda? – értetlenkedett Ellen. – Ezt hogy érti?
– Azt mondják, Langley-éket ugyanazzal a fegyverrel ölték meg, mint egy bizonyos
Edgar Winsome-ot a Trenton bár mögött közel egy hónapja, illetve egy másik férfit, Peter
Knightot körülbelül egy héttel azelőtt.
– Egyiküket sem ismerem – mondtam. Ugyanakkor rémlett, hogy szombaton Barry
megemlítette a két esetet.
– Nem azt mondta, hogy a rendőrség nem találta meg a fegyvert? – kérdezte
Ellen. – Honnan tudják, hogy ugyanazt használták?
– Ahogy mondja, a fegyvert még nem találták meg – felelte Natalie. – Viszont
megvannak a golyók. És a Langley-ék holttestében találtak megegyeznek a másik két
esetben talált lövedékekkel. Nem tudják, állhatott-e bármilyen kapcsolatban az önök fia az
említett két férfival?
– Kizárt – mondtam Ellennel szinte egyszerre. – Derekre akarják kenni azt a másik két
gyilkosságot is?
– Nem mondtak még semmit. A ballisztikai jelentés alapján azonban az ügyek
kapcsolatba hozhatók egymással. Ez része a nyomozásnak, amiről jobb, ha tudnak.
Igyekszem folyamatosan tájékoztatni önöket. Én már csak ilyen vagyok. – Nyilván látszott
rajtunk, hogy inkább pár lelkesítő szóra lenne szükségünk. – Nézzék – folytatta –, nem
erősségem az üres locsogás. Nem fogom azt mondani, nincs miért aggódniuk, mert igenis
van. Viszont a fiuk ellen megfogalmazott vád közel sem megalapozott. Több ponton is
gyenge lábakon áll, és ezzel Barry is tisztában van. Az indíték, legalábbis jelenlegi
formájában, meglehetősen gyatra. Ami pedig önöket illeti, tudniuk kell, hogy ez most a
legrosszabb időszak. Még sokkhatás alatt állnak. Úgy érzik, a világ darabjaira hullott. De
tartsanak össze. Dereknek szüksége van magukra. És akár hiszik, akár nem, jó hírrel is
szolgálhatok.
Ennek hallatára csak pislogtunk. – Mi lenne az? – kérdeztem végül.
– Amennyiben elfogadjuk, hogy Derek vallomása igaz, és tényleg a házban volt a
gyilkosságok elkövetésekor, és hallotta, ahogy lelövik az áldozatokat, illetve sikerült úgy
elmenekülnie, hogy az elkövető vagy elkövetők nem vették észre, annak kell örülni, hogy
a fiuk még életben van.
 Ellen és én összenéztünk, majd átöleltük egymást. Szerintem egyikünk se gondolt még
bele abba, Derek mennyire hálás lehet, hogy nem jutott Langley-ék sorsára. – És ön elhiszi
Derek vallomását? – kérdeztem.
Natalie pár pillanatig nem válaszolt, majd mélyen a szemembe nézett. – Majdnem azt
mondtam, ez nem számít – felelte végül. – Nem muszáj, hogy ártatlanok legyenek a
védenceim ahhoz, hogy képviseljem őket. Azonban úgy érzem, Derek igazat beszél.
– Nem kellene Dereknek mindezt előadnia Barrynek is? – kérdeztem. – Mármint, amit
hallott. Úgy értem, lehetséges, hogy Derek hallott valamit, bármit, ami segíthet Barrynek
megtalálni az igazi tettest. Mert még mindig szabadon van, aki megölte Langley-éket.
– Barry tisztában van ezzel – válaszolt Natalie. – Azonban pillanatnyilag úgy érzi,
megoldotta az ügyet. – Rövid szünetet tartott. – Viszont Derek megemlítette, hogy hallott
valamit – tette hozzá.
– Mit? – kérdezte Ellen.
– „Kár.” Hallotta, ahogy egy férfi azt mondja, „kár”.
Összenéztünk Ellennel. Nem tudtuk mire vélni ezt a megjegyzést.
A zsebembe nyúltam, hogy elővegyem, amit magammal hoztam otthonról. Odaadtam
Natalie-nek a lemezt, amire még Derek mentette el A hiányzó szerv, vagy, ahogy Brett
Stockwell hívta, a Töketlen Nicholas egy példányát.
– Ez mi? – kérdezte. Ellen csak nézte, ahogy átnyújtom a floppyt.
– Csak őrizze meg nekem – mondtam.

22. fejezet
Megkérdeztem Natalie-t, velünk tartana-e egy kávéra, hogy megbeszéljünk pár dolgot,
de egy másik ügy kapcsán is meg kellett jelennie a bíróságon. Így aztán azt javasoltam
Ellennek, harapjunk valamit a közeli étkezdében. Aznap nem reggeliztünk. Lassan dél
volt, és bármennyire is pocsékul éreztem magam testileg és lelkileg egyaránt, éhes voltam.
– Nincs étvágyam – mondta Ellen.
– Megértelek, de nem hanyagolhatjuk el magunkat, ha segíteni akarunk
Dereknek – feleltem.
Amint azonban kiléptünk a bíróság épületéből, és megpillantottuk a fél tucat újságírót
és három televíziós stábot, azonnal letettem a tervemről. Egyszerre kezdték el ordibálni a
kérdéseiket: „Hisznek a fiuk ártatlanságában?” „Miért tette?” „Számíthatunk beismerő
vallomásra?” Belekaroltam Ellenbe, és le se lassítottunk. Csak néztünk magunk elé, és
egyetlen kérdésre sem válaszoltunk.
Még arra se: „Milyen érzés, hogy a fiuk gyilkos?”
Éreztem, ahogy Ellen megmerevedik. Azt hittem, megáll, és mond valamit, ezért
inkább a fülébe súgtam: – Gyere!
Miután mindketten beszálltunk a Mazdába, a fotóriporterek körülrajzották a kocsit.
Annyi eszük azért volt, hogy félreálljanak, amikor elindultunk. Nem érdemes elütni őket,
mondogattam magamban. Már így is elég bajunk van, egyáltalán nem hiányzott egy
gázolás. Nem beszélve arról, hogy az ügyvédi díjak kifizetése valószínűleg amúgy is
csődbe fog vinni. Persze az adott pillanatban nem holmi anyagi megfontolások
foglalkoztattak minket.
Amikor végre magunk mögött hagytuk a bíróságot, kiértünk a városból, és hazafelé
tartottunk, úgy éreztem, leráztuk őket. Azonban amint megpillantottuk a kis bekötőutat,
észrevettünk pár televíziós közvetítőkocsit és néhány másik autót is.
 – A kurva anyjukat! – dörmögtem magam elé.
Indexeltem, majd lassan befordultam, és körültekintően elhajtottam az újabb kérdéseket
kiabáló alakok mellett. Langley-ék háza még mindig körbe volt kerítve a sárga szalaggal.
Ahogy elhagytuk a járőrt, kiszállt a kocsijából, és feltartóztatta az újságírókat.
Később vittünk neki limonádét.
Miután hazaértünk, Ellen feltette a kávét, és elővett kenyeret meg mogyoróvajat. Alig
állt neki megkenni a szeleteket, elsírta magát. Az egész teste rázkódott a hangos,
elkeseredett zokogástól.
Átkaroltam, és szorosan magamhoz öleltem, mintha a szorításommal csillapíthattam
volna a sírását. Így is történt. Igaz, legalább félórába telt.

Ellen lelépdelt a teraszról, ahol pár perce üldögéltünk, és a kavicsos kocsibeálló felé
sétált, a kamra irányába. Onnan elég jól látszódik Langley-ék háza, illetve mögötte a főút.
– Úgy tűnik, feladták – jegyezte meg, ahogy visszaért a teraszhoz. – Eltűntek az
újságírók.
Én csak ültem. Nem tudtam, lenne-e elég erőm felállni. Pár órája már otthon voltunk,
és bár tisztának tűnt a terep, gyanítottam, hogy néhány elszánt riporter hátramaradt, hátha
előmerészkedünk.
– Nem kell sehova mennünk – mondtam. – Ne szerezzünk jó napot az esetlegesen még
itt ólálkodóknak!
Ellen leült, nagyot sóhajtott, majd rám nézett. – Szeretnék neked mondani
valamit – szólalt meg végül.
– Figyelek – mondtam kimérten.
– Nélküled nem bírnám ki. Kizárt, hogy végig tudnám ezt csinálni, ha nem lennél
mellettem.
Hülyén hangzott volna mindezt megköszönni. Én is mondhattam volna valami
hasonlót, viszont az adott pillanatban nagy valószínűséggel nem tűnt volna szívből
jövőnek. Így aztán csak bólintottam.
– Tudom, hogy néha azzal vádollak, még nem tetted túl magadat
rajta – folytatta. – Hogy már tíz éve történt. Hogy épp itt az ideje megbocsátanod a
félrelépésemet, illetve elásni a csatabárdot, ami Conradot illeti. Viszont az igazság az,
hogy még én se bocsátottam meg saját magamnak. Kizárólag magamra gondoltam, amikor
megtettem. Nem gondoltam se Derekre, se rád, se hármunkra, a családomra. És nem telik
el úgy nap, hogy ne jutna eszembe, mit dobtam el majdnem magamtól, és milyen
szerencsés vagyok, hogy kitartottál mellettem, pedig nem érdemeltem meg.
– Ugyan, Ellen.
– Amikor valami ilyen szörnyű dolog történik, mint most ez az egész Derekkel, azzal
szembesülök, hogy soha nem tudnék egyedül megbirkózni vele. Képtelen lennék rá. Te
vagy az én kősziklám, Jim. Úgy bizony. És majdnem hagytam, hogy elveszítselek, örökre.
Nagyon szeretlek.
– Én is téged.
– De nem ez az egyetlen hibám – mondta. – Talán többet is elkövettem, mint amennyit
meg tudnál bocsátani.
– Ellen, mi… – kérdeztem volna.
Ő viszont felpattant, és bement a házba. – Sok a tennivaló – szólt vissza. – Például
kitalálni, hogyan szerzünk pénzt Derek ügyvédjére.

Átballagtam a kamrához.
Ellenőriztem az üzemanyagszintet a fűnyírókban, a traktorban és a lengőkaszában,
megolajoztam a sövényvágót, ami kicsit nyekergett, amikor legutóbb használtuk,
kitakarítottam a furgont, rendet raktam a kamrában, végül a festményeimet kezdtem el
nézegetni. Azon töprengtem, ne szabdaljam-e szét a vásznakat.
Vagy fél tucat kertet tettünk volna rendbe Derekkel a hétnek ezen a napján.
Ugyanakkor nemigen volt rá alkalmam, hogy felhívjam az ügyfeleket, és tájékoztassam
őket, nem tudok menni. Ha követték a híradásokat, valószínűleg maguktól is rájöttek,
sokkal fontosabb teendőim akadtak, mint hogy lenyírjam vagy kigyomláljam az
előkertjüket.
A fiam börtönben ült, és három ember meggyilkolásával vádolták.
Kezembe vettem a kezem ügyébe eső legközelebbi tárgyat. Az egyik szegélynyíró volt
az, egy félköríves pengével a körülbelül egy méter hosszú nyél végén. Először csak
fogtam, aztán, mint valami baltát, a falnak hajítottam. Átszelte a levegőt, s a falba
csapódott. Kihúztam, majd ismét eldobtam. Ezúttal sikerült egy darabot kikanyarintanom
a falból. Majd harmadszor is lendítettem, viszont ezúttal letört a penge, és visszapattant a
fairól, egyenesen a fejem irányába. Még épp időben sikerült elhajolnom. Ha egy
gondolattal is lassabb vagyok, tuti az arcomba csapódik.
Muszáj volt lehiggadnom. Legjobb volna dolgozni, gondoltam. Kezdenem kellett
valamit a lappangó dühömmel.
Nekitámaszkodtam a munkapadnak, és az azon szerteszét heverő szerszámokat és
fűnyíró-alkatrészeket kezdtem nézegetni. Ideje volt rendet raknom.
Volt a munkapadon egy elhasznált penge, ami a kis traktorhoz tartozott. Annyira
elveszítette már az élét, hogy nem érte meg kifenni, így aztán felmarkoltam, mintegy
mintaként, és visszamentem vele a házba. Az interneten keresztül majd rendelek egyet,
gondoltam.
Azt hittem, Ellent a konyhaasztalnál találom, ahogy a bankszámlakivonatokat és a
különböző nyugdíjpapírokat nézegetve próbálja kiötölni, hogyan tudnánk előteremteni
Natalie Bondurant honoráriumát. Ehelyett azonban a nappali ablakánál leltem rá, a
könyvespolc mellett, ahogy kifelé nézett. Meredten bámult maga elé.
Odamentem hozzá, és egy sor könyv tetejére fektettem a pengét. – Minden
rendben? – kérdeztem.
– Persze – felelte, miközben a vállára tettem a kezemet. – Csak… egy kis magányra
vágyom.
Visszahúztam a kezemet. – Értem. – Egyszerre tudtam neki megadni, amire vágyott, és
ugyanakkor, amire nekem is szükségem volt. – Tudod mit? Elmegyek
melózni – mondtam, és már kint is voltam a furgonban.

Flemingéknél kezdtem. Szerdánként ők az elsők. Átlagos méretű kert, nem kell sokat
vesződni a virágágyások körül, ugyanakkor nem – volt szabad semmilyen nyesedéket a
járdán hagyni, különben Ned Fleming csúnyán berágott. Reggelenként többnyire már nem
volt senki otthon, amikor mentünk, illetve aznap délután se találkoztam senkivel, és ez így
rendben is volt. Minél kevesebb emberrel kellett érintkeznem, annál jobb.
Természetesen sokkal több időbe telt elvégezni a munkát. És nem csak azért, mert
egyedül kellett dolgoznom.
Derekkel az oldalamon egy olyan kerttel, mint amilyen Flemingéké volt, körülbelül fél
óra alatt végeztünk. Egyikünk a traktorral nyírta a füvet a könnyen elérhető részeken, a
másikunk pedig kézi fűnyíróval dolgozott a szűkebb helyeken. Aztán az egyikünk fogta a
szegélynyírót, és szépen végigment a ház mentén, majd a kocsibeálló és a járda mellett is,
míg a másik a fújóval az utcára sodorta a nyesedéket.
Az égiek, akik az elmúlt időben alaposan kicsesztek velem, úgy döntöttek, nem
hagyják abba. Először meglazult a szíj, ami a traktor hasán forgatja a három pengét, és tíz
percembe telt, mire az oldalamon fekve visszahelyeztem a csigákra, ráadásul kétszer is
beszorult az ujjam.
Azután elfogyott a lengőkaszóból a damil, és amikor felfordítottam a kis köcsögöt,
majd leemeltem a védőburkot, hogy kiszedjem a régi orsót, és újat tegyek be, az a kis
rugó, ami az egész alatt van, kiesett, és eltűnt a sűrű fűben. Újabb öt percet veszítettem el,
mire megtaláltam.
Ha Derek velem van, valamelyikünk, ezekkel a meghibásodásokkal foglalkozik,
miközben a másik tovább dolgozik.
Az égiek azonban még nem végeztek. Épp a hátsó kertben jártam, amikor a fűnyíró
belekapott egy gyeptéglába, amit még Derekkel fektettünk le pár héttel korábban, hogy
elfedjünk egy kikopott részt. Azt hittem, a fű már gyökeret eresztett, de az egész úgy
szakadt fel, mint kopasz férfi fejéről az olcsó paróka. A gép bedarálta a gyeptéglát, és
szétszórta a kertben.
– Basszus! – kiabáltam. A homlokomról lecsorgó izzadság piszkosul csípte a
szememet.
Kisétáltam a kocsihoz, kinyitottam az anyósülés felőli ajtót, és elővettem a
kesztyűtartóból azt a szórólapot, amit még Derek gyűrt be oda pár nappal korábban.
Felhívtam a rajta megadott számot.
– Halló – szólt egy női hang.
– Stuart Yostot keresem – mondtam. Így hívták a srácot, aki érdeklődött, hogy
beszállhatna-e hozzánk.
– Megkérdezhetem, ki keresi?
– Munkáról lenne szó – feleltem.
– Vagy úgy. Stuart! – harsogta. – Telefon! Valami munka!
Majdnem fél percet vártam, aztán hallottam, hogy valaki felvette a másik
kagylót. – Igen?
– Stuart?
– Igen.
– Itt Jim Cutter beszél. A minap odajöttél hozzánk, és munkát kerestél. Fűnyírásról
lenne szó.
– És?
– Ha érdekel, lenne munka. – Kis szünetet tartottam. – A fiam jelenleg nem tud
segíteni. Tíz dollárt tudok adni egy óráért.
– Miért is ne? – felelte Stuart.
– Nagyszerű. Fel vagy véve. – Megkérdeztem tőle, hol lakik, és felajánlottam, hogy
másnap reggel nyolcra érte megyek.
– Nem lehetne inkább fél kilenc? – kérdezte. – Tudja, általában nyolcig alszom.
A háttérből hallottam annak a nőnek a hangját, aki felvette a telefont – feltehetően az
anyja volt –, ahogy határozottan rászólt a fiára.
– Rendben, legyen nyolc – egyezett bele Stuart.

Másnap kivárásra játszottunk. Ellen megpróbálta kideríteni, láthatja-e Dereket, Natalie

Bonduranttal is találkozni akart, foglalkozni szeretett volna az anyagiakkal, sőt még pár
hívást megeresztett a Thackeray-be is az irodalmi fesztivállal kapcsolatban, annak
ellenére, hogy korábban Conrad jelezte, annyi napot vehet ki, amennyire csak szüksége
van az elmúlt hetek történéseinek feldolgozásához. – Legalább valamelyest elterelem a
figyelmemet, még ha csak kis időre is – mondta Ellen.
Körülbelül háromnegyed nyolckor indultam el otthonról. Stuart Yosték háza egy
hatvanas években kialakított lakóövezetben állt. Egyértelmű volt, hogy az akkori
kivitelezők, valószínű a jetson család hatására, a ferde tetejű garázsokat tartották
menőnek. Amikor odaértem, a srác még nem állt a ház előtt, így aztán a járda mellé
húzódva vártam pár percet, hogy feltűnjön. 8.05-kor kiszálltam, és elindultam a ház felé.
Egyszer csak kivágódott a bejárati ajtó, mintha bomba robbant volna odabent, és feltűnt
Stuart.
– Elnézést – mondta, majd beszállt a furgonba. Elmagyaráztam neki a
munkamegosztást. Én kezelem a traktort, ő pedig dolgozhat a kézi fűnyíróval és a
szegélynyíróval.
– Nem használhatnám inkább a kistraktort? – kérdezte. – Szeretném kipróbálni.
– Talán később – feleltem. Meg akartam tudni, mennyire megbízható, mielőtt rábízok
egy olyan gépet, amivel pár másodperc alatt tönkre lehet tenni egy kertet, ha nem elég
körültekintő az ember. Az első benyomásaim alapján nem voltam túl bizakodó.
A második háznál jártunk, én a hátsó kertben dolgoztam a traktorral, amikor feltűnt,
hogy már jó ideje nem láttam Stuartot se a fűnyíróval, se a szegélynyíróval a kezében. Az
első helyen nem volt valami meggyőző. Amikor beszálltunk a kocsiba, arra panaszkodott,
hogy kipirosodott a könyökhajlata.
Előrementem a kistraktorral az elülső kertbe, de ott se láttam. Aztán észrevettem, hogy
valaki ül a furgonban.
Stuart volt az. Az ablakok fel voltak húzva. Miután leállítottam a kistraktort, hallottam,
hogy jár a kocsi motorja. Odasétáltam, majd megkocogtattam az ablaküveget. Valami
GameBoy-t nyomogatott, és felriadt a kopogásomra.
Letekerte az ablakot. Megcsapott a vezetőfülkéből kiáradó hűs levegő.
– Igen? – szólalt meg.
– Mit csinálsz te itt?
– Ejtőztem egyet.
Előhúztam a pénztárcámat, kivettem egy húszast és tíz centet, s a kezébe nyomtam az
összeget. – Tessék, a fizetésed, végkielégítéssel együtt. Van mobilod, vagy kölcsön akarod
kérni az enyémet, hogy felhívd az anyádat?

Nem lett volna helyes a mostani gyerekekről szóló általánosításokba bocsátkozni; hogy
nem tudnak egy napot se végigdolgozni, hogy azt hiszik, a semmiért is jár nekik valami.
Derek végképp nem volt ilyen. Igyekezett lépést tartani velem, és megtette a magáét. De
basszus, ezek a mai kölykök!
A nap hátralevő részében egyfolytában csak ezt dörmögtem magam elé, miközben a
többi kerten dolgoztam egyedül. Mire BIenheimékhez értem, akik a Stonywood Drive-ban
laktak, úgy éreztem, jobb volna fejjel lefelé elültetni magamat a buja, zöld elülső kertbe.
A Stonywood Drive Promise Falls egy meglehetősen régies hangulatú utcája,
Blenheimék háza pedig a sarkon állt, egy kétemeletes, százéves épülettel szemben. Utóbbi
előtt olyan magasra nőtt a sövény, hogy szinte nem is látni a földszinti ablakokat. Ha én
lakom ott, alaposan megnyírnám az egészet, hogy látszódjék a csinos ház, amit legalább
rendben tartottak.
A sövényfalban volt egy nyílás, ahol az ösvény a tornáchoz vezetett. A bokrok mögül
többször is előbukkant egy férfi, és nézte, hogyan dolgozom. Talán észrevette a
Blenheimék háza előtt parkoló furgon oldalán a nevemet, amit felismerhetett a
híradásokból. „Ez annak a kölyöknek az apja, aki kinyírta azt a családot,” valószínűleg ezt
gondolta.
Bár csak egy-egy pillanatra tűnt fel, úgy láttam, a harmincas évei közepén járhatott.
Rövidre nyírt haj, kerek fej, vastag nyak, széles váll. Körülbelül velem egymagasságú
lehetett, talán valamivel alacsonyabb, de, ahogy mondani szokás, a háta akár egy kétajtós
szekrény.
 Korábban minden bizonnyal amerikai focizott. Könnyen lehet, hogy még nem is hagyta
abba.
Épp végeztem Blenheimék kertjével. A hőségtől kicsit kába és tompa voltam. A
traktorral megkerültem a házat, és készültem felhajtani az utánfutóra, amihez a rámpa már
a helyén volt. Tőlem alig pár centire azonban teljesen váratlanul, szinte a semmiből,
megjelent valami nagy és piros. Hátrakaptam a fejem, hogy megnézzem, mi az, ezáltal
pedig valószínűleg a kezem és a kormány is velem együtt elfordult. Egy fényes furgont
láttam négy betűvel az oldalán, amit további kettő követett: TV. Egy helyi stáb
közvetítőkocsija volt, ami csikorgó fékekkel állt meg. Annyira meglepett az egész, hogy a
traktort nem tudtam egyenesben tartani, és a bal első kerék lecsúszott a fémrámpáról.
A járgány megbillent, én pedig elveszítettem az uralmamat fölötte. Talán ha nem
vagyok annyira kimerült az alváshiánytól, időben tudtam volna reagálni. Így azonban nem
sikerült, és leborultam az ülésről, rá a járdára. A motor nem állt le, a jobb hátsó kerék
pedig a levegőben pörgött. Egyszer csak feltűnt egy férfi csinos öltönyben. – Bassza
meg! – kiabálta. Odafutott a traktorhoz, és megpróbálta eltekerni a kormányt, de a hülyéje
csak meglökte a járgányt, ami így leborult a rámpáról. A pengéket rejtő doboz pont a
lábamra esett, a térdem és a bokám közé.
– Basszuskulcs! – ordítottam. Ahogy megpróbáltam kiráncigálni a lábamat,
megpillantottam a focistámat, ahogy a sövény mögül néz döbbent arckifejezéssel. – Jöjjön
már segíteni! – szóltam oda neki.
Odarohant hozzám. Át kellett lépnie rajtam, hogy hozzáférjen a traktorhoz. A bal
kezével megfogta a kormányt, a jobbal pedig a lökhárítót, majd megemelte az egészet.
Akár játék autó is lehetett volna a fűnyíró, olyan könnyedén mozdította meg. Épp csak
annyira másztam ki alóla, hogy ha netán leejtené a fickó, ne essen rám újra a traktor.
Ehelyett azonban gyengéden leeresztette a járgányt, aminek az egyik fele a járdán, a
másik pedig-a rámpán pihent. Aztán leállította a motort. Felismertem az öltönyös pasit,
egy helyi hírbemondó volt. Hosszú hajú, fiatal fickó állt mellette farmerban. Ő lehetett a
sofőr és az operatőr egy személyben.
– Jól van? – kérdezte a riporter.
– A kurva életbe! – mérgelődtem. – Majdnem levitte a lábamat!
– Én csak segíteni próbáltam.
– Azzal, hogy halálra rémiszt? – Csak csóváltam a fejemet, majd a másik férfira
néztem, aki végül leemelte rólam a traktort. – Köszönöm.
– Fel tudsz állni? – kérdezte. A méreteihez képest meglepően lágy hangja volt.
– Még nem tudom – feleltem. Mellém lépett, a sofőr pedig a másik oldalamra. Ugyan
fájt a lábam, de nem éreztem úgy, hogy bármim is eltört volna.
A két férfi kicsit hátralépett, hogy először egyedül próbáljak meg talpra állni. Sikerült.
Lehajoltam, és felhúztam a nadrágom szárát. Hál' istennek csak zúzódást láttam a
lábszáramon, de nem tört el.
– Nagyszerű – mondta a riporter. – Nézze, mi tulajdonképpen a fia kapcsán szeretnénk
feltenni pár kérdést.
– Most még eltakarodhatnak, különben hazafelé az lesz az első dolgom, hogy betérek
egy ügyvédhez, és beperlem a rohadt tévétársaságukat, amiért majdnem kórházba
kerültem maguk miatt – válaszoltam.
Az öltönyös fickó az operatőrre sandított, majd rám nézett. – Elnézést – szólalt meg
végül. – Talán majd legközelebb. – Két ujjal átnyújtott egy névjegykártyát, de én nem
vettem el. Végül mindketten visszaszálltak a furgonba, és elhajtottak.
– Seggfejek – jegyezte meg a focista.
– Jim Cutter – mondtam, és kezet nyújtottam. – Még egyszer, köszönöm. Nem
mondom, jó erőben vagy.
 – Drew – mutatkozott be, és megszorította a kezemet. – Drew Lockus.
– Köszönöm, Drew.
– Igazából nem leskelődtem – magyarázta meglehetősen félénken.
– Ugyan.
– Biztos hülyén vette ki magát, ahogy figyellek a sövény mögül. Csak annyi, hogy
láttam a neved a kocsid oldalán, és kíváncsi voltam, van-e valami közöd ahhoz a fiúhoz,
akit most vádoltak meg emberöléssel. – Drew lassan, megfontoltan beszélt, mintha
minden szavát óvatosan megválasztaná. – A híradóban hallottam.
Bólintottam. – Igen. Az én fiam az – válaszoltam.
Drew halkan füttyentett. – Ez durva.
– Nem ő volt – mondtam. Ezt előre le akartam szögezni, akár tervezte, hogy
megkérdezi, akár nem.
– Persze – mondta bólogatva. – Tudom, hogy nem ő követte el. Annyi embert csuknak
le hamis vádak alapján.
Ez úgy hangzott, mintha személyes tapasztalatból beszélne, de így is volt elég bajom,
nem voltam kíváncsi a másokéra.
– A traktor – kezdte, és a járgányra bökött. – Nincs a rámpán. Ha gondolod, szívesen
segítek visszaemelni.
– Nagyon hálás lennék – mondtam. Ő fogta az egyik oldalát, én a másikat, és így
sikerült visszatenni a járgányt a rámpára. Láttam, ahogy megdagadnak az izmok az ingujja
alatt. Ahogy ránehezedtem a lábamra, éles fájdalom hasított belé.
– Basszus! – szitkozódtam. – Ez fáj. – A körülményeket figyelembe véve, úgy éreztem,
el kell magyaráznom, miért is dolgozom. – Jó kis napom volt eddig. Jobbára a fiam
szokott segíteni. Csapatban dolgozunk – tettem hozzá.
– Szép jószág – mondta Drew. A traktorra utalt. – Valamikor ilyeneket szereltem.
– Tényleg? És manapság mivel foglalkozol? – érdeklődtem. Vállat rándított. – Most
épp nincs munkám – mondta. Aztán, mintha épp eszébe jutott, hol is van valójában, a
magas sövénnyel körbekerített ház felé bökött a fejével. – Az anyámat
ápolom – magyarázta. – Túl nagy a ház, hogy egyedül boldoguljon.
– Csinos épület – jegyeztem meg.
Drew bólintott. – Hát, ha egészséges az ember…
Pár pillanatig hallgattam. Eszembe jutott valami, aztán inkább elhessegettem a
gondolatot, végül mégis megkérdeztem: – Nem akarnál nekem dolgozni?
Megvonta a vállát. – Nem is tudom. De, csak nem olyan sokat. Miért?
– Volt valaki velem ma délelőtt. Amolyan beugró jelleggel. Egy kölyök, de nem vált
be.
– Hát, nem tudom – bizonytalankodott Drew. – Előbb muszáj megkérdezni az anyámat,
belegyezne-e, hogy a nap nagy részében távol legyek.
– Rád bízom. – Nem baj, ha Drew mégse akar dolgozni. Biztos voltam benne, hogy
akad valaki más. Volt a polgármesteri hivatalban valami munkaközvetítő iroda. Tuti
találok ott valakit, gondoltam.
Mindenesetre adtam neki egy névjegykártyát, aminek a hátoldalára felírtam a
mobilszámomat. – Ha érdekel, ezen a számon elérsz. Mostanában nemigen vesszük fel az
otthoni telefont.
– Remélem, már nem fáj annyira a lábad – mondta halkan, mintha attól félt volna, ha
túl hangosan beszél az utcán, felébreszti az anyját.
– Még egyszer köszönöm – mondtam, és beszálltam a kocsimba. A visszapillantó
tükörben láttam, hogy csak áll és néz utánam, mígnem az utca végén elkanyarodtam, és
már nem láttam többet.
 23. fejezet
Máskor összepakoltam és hazaindultam volna. Ellen felhívott, és tudatta velem, egy
órával korábban bedobott a sütőbe egy csirkét, és a vacsora valószínűleg el is készül, mire
hazaérek.
– Még egy helyre beugrom – válaszoltam. Csak pár háztömbnyire jártam Putmanéktól.
A házhoz majdnem egy egész hektáros kert tartozott, de ha kicsit meghajtom a
fűnyírótraktort, gondoltam, még segítség nélkül is végzek sötétedés előtt.
– Jim, inkább gyere haza! – felelt Ellen.
– Csak tegyél félre egy adagot! Most aztán tényleg szükségünk van a pénzre. Nem
sokat keresek, de az is több a semminél. Kiszámoltad, hogyan fogjuk tudni kifizetni
Natalie Bondurantot?
– Igen. – Elgyötört volt a hangja. – Muszáj lesz pénzre váltanunk ezt-azt.
– Akkor ezt most úgy veszem, hogy ne hagyjam abba a munkát. Megyek, amikor
tudok.
– Várlak – köszönt el Ellen.
Hamarosan meg is érkeztem Putmanékhoz. Nagy, kétszintes épület volt, dupla
garázzsal. A kocsibeálló egyik oldalán egy Porsche, a másikon egy Lexus állt. A legjobb
tudomásom szerint Leonard Putman valami menő pénzügyi tanácsadó, a felesége pedig
igen nagyra becsült pszichológus volt. Ritkán futottam össze velük. Legutóbb talán akkor
találkoztunk, amikor felfogadtak, hogy gondozzam a kertet egész nyáron. Egy szombaton
jöttem át, még tavalyelőtt. Nem is kellett velük találkoznom, ha csak a füvet kellett
lenyírnom. Megcsináltam – vagy Derekkel együtt megcsináltuk –, és havonta egyszer
érkezett egy csekk, ami a terület méretéből adódóan nem is kis összegről szólt.
Mivel azonban késésben voltam, és olyan időben érkeztem Putmanékhoz, amikor
amúgy is nagy valószínűséggel otthon találom őket, egyáltalán nem lepett meg, hogy
Leonard Putman feltűnt a bejárati ajtónál. Épp az utánfutóból pakoltam ki a felszerelést,
amikor megszólított: – Mr. Cutter.
Mit ne mondjak, nem volt a legbarátságosabb üdvözlés. Valami azt súgta, le leszek
hordva. Ezüstös haja volt, krémszínű felsőt és fehér nadrágot viselt. Drága ruhákban járt,
és gazdagnak is nézett ki. Ha a fű megfogja a gatyáját, gondoltam, soha nem jön ki belőle.
– Jó estét! – köszöntem.
– Válthatnánk pár szót? – kérdezte.
Ez meglepett. Leonard Putman nem az a fajta ember volt, aki csak úgy szóba áll holmi
fizetett munkással. Talán zavarta, hogy olyan későn mentem. Talán a fűnyíró berregése
elrontotta volna a vacsora előtti italozást.
– Természetesen – válaszoltam, és elindultam feléje. A gyalogösvény felénél
találkoztunk, a Porsche hátsójánál.
– Mr. Cutter – kezdte –, attól tartok, kénytelenek leszünk mást alkalmazni.
– Hogy mondja?
– Egy másik fűnyíró-vállalkozót.
– Netán kifogásuk van a munkámmal kapcsolatban? Ha valami nem tetszik, biztosan
korrigálni tudom. Bevallom, úgy éreztem, a kedves feleségével mindketten elégedettek a
munkámmal.
– Nem, nem erről van szó. Mindig is nagyszerű munkát végzett.
– A tarifáim is jutányosak. Nézzen csak körbe a piacon, ha nem hiszi.
 – Nem is erről van szó, Mr. Cutter. – Rövid szünetet tartott. – Tudja, Albert Langley
volt az ügyvédem.
Pár pillanatig tanulmányoztam az arcát, majd bólintottam. – Értem – mondtam
végül. – És ez hogyan függ össze azzal, hogy én gondozom a kertjüket, vagy valaki más?
Majdnem elnevette magát. – Ezt most komolyan kérdezi, Mr. Cutter?
– Igen, komolyan kérdezem.
– A lelkiismeretem egyszerűen nem engedi, hogy továbbra is fenntartsam a
munkakapcsolatunkat, tudván mit művelt a fia. A feleségemet aggasztja, hogy hétről hétre
itt járt önnel. Sőt, előfordult, hogy egyedül volt itthon, amikor a fiával ketten itt dolgoztak,
s hogy gond nélkül bemehetett volna a házunkba. Isten tudja, mi történhetett volna.
Mindez felettébb zavarja a feleségemet. Máskülönben ő jött volna ki, hogy közölje a
döntésünket. Továbbá jól ismerte Donna Langley-t, személyesen és szakmailag is, bár
igazából nem lettem felhatalmazva, hogy ezt részletesebben kifejtsem. Komolyan
megviselte a tragédia, mint ahogy engem is.
– A fiam ártatlan – feleltem. Éreztem, ahogy fejembe tódul a vér.
– Nem hibáztatom, hogy ártatlannak vallotta magát – jegyezte meg Leonard
Putman. – Ez már csak így megy. Feltételezem, Albert Langley ezt mindenkinél jobban
tudta. Nem lep meg, hogy így alakult, és ezzel nem kívánok célozni sem önre, sem a fiára.
Valószínű, ha én is elveszíteném a fejem, és ehhez hasonló erőszakos cselekedetre
vetemednék, én is az ártatlanságomat hangoztatnám.
– Nem azt mondtam, hogy nem vallotta magát bűnösnek. Azt mondtam, ártatlan.
Putman ismét röviden kuncogott. – Ez tényleg hihetetlen, hogy én vitázom itt önnel.
Többé nem tartunk igényt a szolgáltatásaira, és kész. Viszont hajlandó vagyok az egész
hónapról szóló csekket kiállítani. Úgy vélem, ez korrekt megoldás.
Meg akartam ölni. De még inkább a földhöz vágni, és végighúzni a fehér gatyába
bújtatott seggét a buja zöld gyepen. És ha már kellően összekoszoltam volna a ruháját,
csak akkor öltem volna meg.
De mégsem terítettem le, nem húztam végig a füvön, s nem is ragadtam nyakon.
Egyszerűen megfordultam, és visszasétáltam a furgonhoz. Tajtékoztam. Valószínűleg
ezért nem láttam meg időben Lance Garricket.
Ahogy hátulról megkerültem az utánfutót, egy pillanatra észrevettem valakit, ahogy
mögötte bujkál, de arra már nem maradt időm, hogy kitérjek előle, ahogy előugrott, és rám
vetette magát.
Csak annyit tudtam csinálni, hogy kicsit jobbra hajoltam, de ezzel csak azt értem el,
hogy a felém lendülő ököl nem az orromat találta telibe, hanem az arcomat. Annak
ellenére, hogy kicsit célt tévesztett, rohadtul fájt az ütés. Így aztán nem vettem észre a
másik öklöt, ami alig egy törtmásodperccel később az ellentétes irányból érkezett. Ez a
bordáim alatt talált el, amitől hirtelen belém szorult a levegő.
Lerogytam a járdára, miközben összegörnyedve az oldalamat fogtam, és nyögtem.
Felnéztem. Randall Finley sofőrje vigyorogva állt fölöttem.
– Nem kellemes bekapni egy gyomorszájast, mi? – szólalt meg Lance. – Na, milyen
érzés, köcsög?
Még mindig levegő után kapkodva lihegtem.
Lance lehajolt. Éreztem a meleg leheletét, ahogy megszólalt: – Nagy szívás, ami a
fiaddal történt, faszkalap. Úgy tűnik, ő is hozzád hasonló problémás alak. Esetleg, ha nem
küldik villamosszékbe, és húsz év múlva kiengedik, közösen tarthattok majd
tanfolyamokat arról, hogyan kell kezelni az indulatainkat.
Azután a fülembe köpött.
Még mindig négykézláb, fejemet oldalra döntve láttam, ahogy fütyörészve elindul,
majd beszáll egy kék Mustangba, és elhajt.
 Hazafelé autózva felhívtam Natalie Bondurantot. Az oldalam jobban fájt, mint az
arcom. Nem azért kerestem az ügyvédet, hogy valami Lance elleni elfogatóparancsot
eszközöljek ki, hanem hogy megkérdezzek tőle valamit. A hangpostája jelentkezett, így
aztán felmondtam a kérdésemet, és megkértem, hívjon vissza, amint tud.
Ellen az ajtóban várt. – Mindjárt megmelegítem a…
Akkor vette észre az arcomat. Elmeséltem neki, mi történt. Nemcsak a Lance-szel való
találkozásomat, hanem a Leonard Putmannel folytatott beszélgetésemet is. Nem tudtam
eldönteni, melyik idegesítette fel jobban. Talán Putman. Azzal tisztában volt, hogy a
Lance-affér részben az én hibám. Pár nappal korábban én intéztem el, most pedig
visszaadta a kölcsönt.
Elővett egy jégakkut, és törülközőbe tekerte, hogy tegyem az arcomra. Próbáltam ott
tartani, miközben megvacsoráztam. Fájt, ahogy rágtam, de elég éhes voltam ahhoz, hogy
kibírjam. Ellen épp kávét töltött nekem, amikor halk kopogást hallottunk a konyhaajtón.
Gyanakvóan néztünk egymásra. Legalább tudtuk, hogy nem Conrad az. Ő egyenesen
benyitott volna.
– Maradj csak! – szóltam oda Ellennek, majd felálltam. Résnyire félrehúztam a
függönyt. Penny Tucker állt a teraszon. Az amúgy nyitva levő ajtón elfordítottam a zárat,
hogy beengedjem a lányt. – Gyere be, Penny! – köszöntem.
Szép lány volt, filigrán alkatú, enyhén barnás bőrrel, amiből legalábbis dél-európai
felmenőkre következtettem. – Köszönöm – szólalt meg. – Hogy van Derek?
– Nem túl jól – válaszoltam. – Börtönbe került. A bíró elutasította az óvadékra
vonatkozó kérelmet.
– Hogy jutottál át a járőrön? – kérdezte Ellen.
Azt hittem, átosont valahogy, mint legutóbb. – Beszéltem vele – cáfolt
rám. – Átengedett.
Összenéztünk Ellennel. – Azért van ott, hogy vigyázzon a bűntett helyszínére, nem
pedig azért, hogy bosszantson minket – magyaráztam.
– Miben segíthetünk, Penny? – kérdezte Ellen, meglehetősen távolságtartó
hangnemben. Nem felejtette el, mint ahogy én sem, hogyan bántak a lány szülei a
fiunkkal, amikor legutóbb náluk járt.
– Nézzék – kezdte –, igazából nem is volna szabad itt lennem, és a szüleim
kinyírnak… – itt megtorpant, keresgélve a szavakat –, ha rájönnek, hogy elszöktem
otthonról.
– Fel kéne hívnod őket – mondtam, és a telefonra mutattam. – Biztos halálra aggódják
magukat majd miattad.
– Derek biztos elmesélte, mi történt, amikor átjött hozzánk.
– Igen – feleltem.
– Szörnyen éreztem magam az egész miatt. Viszont az a nyomozó, Mr. Duckworthnek
hívják, ugye? – Bólintottunk. – Szóval, aznap már járt nálunk, és a telefonhívásokról
kérdezett. Rájött, hogy Derek a Langley-házból hívott fel engem, és azért jött, hogy
beszéljen velem, és, szóval rávett, hogy mindent mondjak el, mert a szüleim is ott voltak,
és ők is azt mondták, az a kötelességem, így aztán elmeséltem neki, hogy Derek a házban
volt nem sokkal az előtt, hogy megölték Langley-éket. – Úgy hadart, hogy szinte elfogyott
a levegője.
– Semmi gond, Penny – csillapítgattam. – Nyugalom.
– De nem ő tette! – mondta.
– Tudjuk – szólalt meg Ellen. – Tudjuk, hogy Derek nem tenne ilyet.
– Az a nyomozó csak azt hiszi, hogy falazok Dereknek, hogy ne kerüljön bajba, a
szüleim meg azt hajtogatják, hogy jobb, ha elmondom az egészet, úgy, ahogy volt,
különben én is bajba kerülhetek. De akkor is ez az igazság. Derek felhívott később, az
éjszaka kellős közepén, de már innen, pont a konyhából. Teljesen ki volt borulva. Mesélte,
hogy hallotta a lövéseket, aztán meg hogy valaki mászkált a házban, aztán át kellett lépnie
Adam holttestén. Aztán másnap este átjöttem, nyilván emlékeznek rá.
Ellen bólintott. – Derek azt mondta nekem, el akarta mesélni az egészet maguknak, de
baromira félt. Attól, hogy a gyilkos megtudja, a házban volt, mert bekerülne az újságokba
meg a híradóba, értik? Meg maguktól is tartott, hogy mit csinálnak majd vele, ha elárulja,
mit is tervezett, hogy Langley-ék házát akarta használni, míg ők távol vannak. – Zavartan
félrenézett. Mesélhettem volna neki történeteket arról, mi mindent csináltunk Ellennel,
amikor még csak jártunk, hogy kevésbé érezze rosszul magát, de nem találtam
megfelelőnek az alkalmat. – Nem akartam mindezt elmesélni Mr.
Duckworthnek – folytatta –, legalábbis nem a szüleim előtt, de aztán arra gondoltam,
hogyha ő tudja az igazságot, még akkor is, ha tök ciki kettőnkre nézve, megérti majd,
miért nem állt elő mindezzel Derek, és belátja, hogy nem ő ölte meg Langley-éket.
– Nem egészen így alakult – jegyeztem meg.
Penny idegesen toppantott a lábával. – Az az átkozott rendőr egyszerűen meg se
hallgatott.
Ettől majdnem elmosolyodtam. – Igen, tudjuk, milyen érzés – mondtam.
– Mi van, ha beszélnék a bíróval? – folytatta Penny. – Mi van, ha elmondanám neki,
hogy együtt voltam Derekkel utána, és előadnám, amit elmesélt nekem, hogy
bebizonyítsam, nem ő tette?
– A bíróval nem beszélhetsz, de Derek ügyvédjével igen – magyaráztam. – Őt biztos
jobban érdekli mindaz, amit Derek védelmében el tudsz mondani, mint Barryt, aki azt
hiszi, megoldotta az ügyet.
– És mi van, ha a szüleim nem engedik, hogy beszéljek vele? – kérdezte Penny.
– Azt nem tehetik meg – mondta Ellen, majd rám nézett. – Ugye?
– Miért akadályoznának meg a szüleid abban, hogy elmond, amit tudsz? – vetettem fel.
– Tudják, sosem nézték jó szemmel, hogy Derekkel járok.
– Tényleg? Ezt nem tudtuk – mondta Ellen. Próbáit higgadtan beszélni. – Mire fel?
– Gondolom azért, mert úgy érezték, túl sok időt töltünk együtt, és hogy nem fordítok
elég figyelmet a tanulásra, ami nem igaz, mert a jegyeim még sosem voltak ilyen jók…
Felemeltem a kezemet. – Értjük. Szerintem a szülők mindig is gyanakodva
viszonyulnak ahhoz a fiúhoz, aki a lányukkal jár. Évszázadok óta így van.
– De aztán, miután járt nálunk az a nyomozó, a szüleim még azt sem engedték meg,
hogy beszéljek Derekkel. Mert, tudják, gyanúsított lett.
– Penny, szerintem fel kéne hívnod a szüléidet, hogy elmondd nekik, hol
vagy – mondtam. – Szívesen hazaviszünk, de akár el is jöhetnek érted.
– Anya kocsijával jöttem – magyarázta. – A főúton álltam le vele, kicsit lejjebb.
– Hadd kérdezzek valamit, mielőtt indulnál – szóltam a lányhoz.
– Csak nyugodtan.
– Beszélt neked Derek arról a számítógépről, amit Agnes Stockwelltől kapott? Amin
egy regényt talált? Amit aztán Adammel együtt olvasott?
– Igen, azt mondta, furcsa történet.
– Te olvastad?
– Nem. Tudja, nemigen érdekelt az egész.
– Megemlítetted valakinek is ezt a könyvet, amit Derek és Adam talált? A barátaidnak
vagy a szüleidnek?
Egy pillanatra elgondolkozott. – Nem tudom. Úgy értem, beszéltem nekik Derek
hobbijáról. Apa egyszer meg is kérte Dereket, hogy indítsa újra a gépét, amikor az
lefagyott. Azt hittem, akkor megkedvelte, de nem tartott sokáig.
 – Szóval azt mondod, talán megemlítetted a szüleidnek?
– Ha igen, akkor se árultam el, miről szól a szöveg.
– Persze, megértem. Rendben, köszönöm. Jólesett a látogatásod. Megmondjuk
Dereknek, hogy érdeklődtél felőle.
Penny bólintott, majd szipogott egy keveset, letörölt az arcáról egy könnycseppet, aztán
elköszönt. Míg Ellen kikísérte, megszólalt a mobilom.
– Igen? – szóltam bele.
– Üdv – szólt egy férfihang. – Itt Drew Lockus.
Kellett egy kis idő, mire beugrott, hogy ő emelte le rólam a traktort.
– Persze, Drew. Jól vagy?
– Beszéltem az édesanyámmal, és azt mondta, ha szeretnék keresni egy kis zsebpénzt a
fűnyírással, felőle mehetek. Persze, csak ha még szükség van rám.
– Naná – mondtam. Feltéve, ha nem mondják le a kuncsaftjaim, mint azt Putman is
tette, gondoltam. – Mit szólnál ahhoz, ha holnap reggel felvennélek, mondjuk nyolc
órakor?
– Rendben. – Inkább beletörődőnek éreztem a hangját, mintsem lelkesnek. – Akkor
holnap.
Alig tettem le a készüléket a konyhapultra, amikor újra megszólalt. Felvettem. – Igen?
– Mr. Cutter, Natalie Bondurant beszél.
Pár másodpercbe telt, mire összeszedtem a gondolataimat. – Köszönöm, hogy
visszahívott. Nemrég járt itt Derek barátnője, Penny Tucker. Szerintem tudna segíteni
Dereken.
– Már szerepel a listámon a neve. Majd összehozok vele egy találkozót. Ami pedig a
kérdését illeti, amit a hangpostámon hagyott, a válaszom igen.
Elcsüggedtem.
– Hivatalosan igen. New York államban van halálbüntetés, viszont 2004-ben
alkotmányellenesnek minősítették, így bár szerepel a törvénykönyvben, azóta nem
alkalmazzák.
– Értem. – Azóta, hogy Lance megpendítette a fiam esetleges kivégzését, képtelen
voltam kiverni a gondolatot a fejemből. Viszont Ellennel nem osztottam meg az
aggodalmaimat.
– Vagyis e tekintetben nyugodt lehet – mondta Natalie.
– Hogy érti, hogy e tekintetben? Van valami más?
– A rendőrség talált egy fülbevalót. Nagyon pici békejel.
– Folytassa!
– Nem veszített el valami hasonlót Derek mostanában?
– De.
Ellen közben némán érdeklődött, kivel beszélek. Felemeltem a kezemet.
– A rendőrség Langley-ék házában találta.
– Értem – mondtam, és igyekeztem nem kétségbeesni. – Azt már elismerte, hogy a
házban volt. Mennyiben ront a helyzeten az a fülbevaló?
– Először is, még nem biztos, hogy az övé. Előbb DNS-vizsgálatot végeznek el rajta.
– Már erre is képesek? Egy fülbevalóval?
– Épp most vizsgálják.
– Akkor sem értem. Mi van akkor, ha kiderül, valóban a fiamé volt? Elismerte, hogy a
házban járt.
Natalie nem válaszolt azonnal. – Az is számít, hol találták. Éreztem, hogy ugrik egyet a
szívem. – Folytassa csak!
– Donna és Albert Langley hálószobájában, az ágytakaró ráncai között. Továbbá a
fésülködőasztalon is megtalálták Derek ujjlenyomatait.
 Hirtelen tompának éreztem magam.
– Amennyiben a DNS-vizsgálat kimutatja, hogy Dereké a fülbevaló, az ügyész
elgondolkozik majd azon, hogyan kerülhetett az ágyba. És még mielőtt bármit is
tehetnénk, máris egy sokkal érdekesebb indítékkal fognak előállni, mint ami most van.

24. fejezet
Ez mi a francot jelent? – kérdezte Ellen, miután elmeséltem, mit tudtam meg Natalie
Bonduranttól.
– Nem tudom.
– Semmi értelme. Valószínűleg nem is az övé a fülbevaló.
– Szerintem pedig igen.
– Akkor is, mit keresett Albert és Donna hálószobájában? Lehet, hogy máshol esett ki,
Donna pedig egyszerűen megtalálta, felvitte, majd ő is elhagyta.
– Az ágynemű között találták meg, az ágytakarón vagy hol – magyaráztam.
– Az ágytakarón? – értetlenkedett Ellen. – Az meg hogy lehetséges? Biztos valaki
odarejtette.
– Nem tudom – sóhajtottam. Egyfajta beletörődést éreztem a saját hangomon.
Ösztönösen is állandóan az járt a fejemben, hogy a lépcső aljáról felszólok Dereknek,
jöjjön már le, és magyarázzon el pár dolgot. Ezzel azonban legalább addig várnunk kellett,
amíg legközelebb találkozhattunk, vagy amíg az ügyvédje újabb információval áll elő.
– Mi van akkor, ha ez a DNS-vizsgálat bebizonyítja, hogy Dereké a
fülbevaló? – kérdezte Ellen. – Akkor mi történik?
– Ne szaladjunk túlságosan előre! – javasoltam.
– Tudod, mit mondanak majd? Mármint Barry meg az ügyész? Hogy Mrs. Langley
minden bizonnyal ágyba bújt a fiunkkal, vagy valami ehhez hasonló őrültséget. Hogy
emiatt keveredett konfliktusba velük, nem azért, mert elbújt a házban.
Kezdtem kétségbeesni, holott állítólag én voltam a szikla.
– Ez szerinted is kizárt, ugye? – szólalt meg Ellen. – Senki nem gondolná komolyan,
hogy Donna lefeküdt a fiunkkal.
Eszembe jutott, amit Barry mesélt; hogy mit is vallott be állítólagosan Donna a
testvérének. Hegy lefeküdt a szomszéddal. Lehet, hogy mégse túlzott.
Ellen kinyitotta a hűtőszekrényt, elővett két üveg fehérbort, amiket aztán a
konyhapultra állított. Megkereste a dugóhúzót, és mindkét palackot kinyitotta. Te jó ég,
gondoltam, mennyit akar inni?
Letekerte a dugókat a dugóhúzóról, majd a konyhapultra dobta azokat. Azután mindkét
üveget a csaphoz vitte, és a lefolyóba öntötte a bort. – Muszáj tiszta fejjel végigcsinálni ezt
az egészet – mondta.
Felőlem nyugodtan lehetett ő a szikla, ha úgy akarta.
Visszaállította az üres palackokat a pultra, majd felém fordult. – Szerintem ez most
valami büntetés – jegyezte meg.
– Micsoda?
– A múltban elkövetett hibáinkért vagy mulasztásainkért. Ami most történik velünk,
egyfajta büntetés. Meg kell fizetnünk bizonyos tetteinkért.
– Nem értelek – feleltem. – Az életünk során elkövetett dolgainkért bűnhődünk, vagy
régebbiekért?
Válasz nélkül kisétált a konyhaajtón.
 Újabb álmatlan éjszaka következett, legalábbis számomra. Jobbára a mennyezetet
bámultam, és egyfolytában csak Dereket láttam magam előtt a rács mögött. Az volt a
harmadik éjszakája a börtönben, tőlünk távol, és még mindig nem hittem el, hogy ez az
egész a mi családunkkal történik.
Amint sikerült abbahagynom az aggódást egy bizonyos dologért, máris elkezdtem
idegeskedni valami másért. Képtelen voltam a bajaink közül csak egyre összpontosítani,
mert úgy éreztem, rengeteg van belőlük.
Természetesen leginkább Derek miatt aggódtam. De mivel továbbra is meg voltam róla
győződve, hogy nem ő a felelős Langley-ék haláláért, állandóan csak azon törtem a fejem,
vajon mi történhetett azon az estén, és ki húzhatta meg a ravaszt.
Egy gondolat nem hagyott nyugodni: vajon Langley-ék halála nem volt-e tévedés?
Nem a szó nyilvánvaló értelmében. Persze hogy az volt; szörnyű tragédia.
Másfajta tévedésre gondoltam.
Meg a postaládánkra. Rajta a nevünkkel. Illetve hogy egyáltalán nincs „Langley”
feliratú postaláda.
Mi van, ha Langley-ék gyilkosa vagy gyilkosai nem a megfelelő ajtóhoz mentek?
Elképzelhető, hogy mi voltunk az eredeti célpontok? És ha igen, miért?
A számítógép. Egyfolytában azon járt az eszem. Dereknek adták, most pedig nincs
meg. Bárki is ölte meg Langley-éket, azt hitte, jó helyen jár, mert megtalálta, amit
keresett.
De lehet, hogy az egész baromság. Bárcsak abban reménykedhettem volna, hogy
egyszerűen felkeresem Barryt, elmondom neki mindezt, ő pedig legalább megfontolja!
Viszont erre semmi esélyt nem láttam.
Miután eloltottuk a lámpát, Ellen lehajtotta a fejét, viszont alig pár perccel később
hallottam, ahogy az éjjeliszekrényen levő zsebkendős doboz után nyúl. Álomba sírta
magát, én pedig addig öleltem, amíg abba nem hagyta. Aztán az oldalamra fordultam, és a
párnába fúrtam az arcom. Gondoltam, ha elfojtom a sírásom hangját, nem ébresztem fel
Ellent.

Másnap reggel megegyeztünk abban, a legfontosabb volna találkozni Derekkel és az

ügyvédjével, hogy kiderítsük, mi a franc zajlik. Az elhatározás és a tényleges megvalósítás
azonban két különböző dolog. Elosztottuk a teendőket. Ellen intézte a telefonhívásokat,
hogy kieszközöljön egy látogatást a börtönbe, illetve megbeszéljen egy időpontot Natalie
Bonduranttal.
A börtönből senkivel nem tudott beszélni, aki illetékesként engedélyezhette volna a
látogatást, Natalie pedig nem fogadta a hívást.
Választhattunk aközött, hogy egész nap csak gubbasztunk, vagy pedig valami
hasznossal foglalkozunk.
Úgy döntöttem, elmegyek melózni. Ellen el tud érni a mobilomon, ha bármi adódna.
Azt tervezte, elmegy a bankba, hogy megkezdje kiváltani a nyugdíj-megtakarításunk egy
részét, ha nem is az egészet. Nem mintha több százezer dollárunk lett volna félretéve.
Mint sokan mások, mi is gyakran egyik hétről a másikra éltünk, és a nyugdíjas éveinket
egy nyerő lottószelvény kitöltésével terveztük anyagilag megalapozni.
– Minden rendben lesz – nyugtatgattam Ellent, mielőtt kimentem a furgonhoz.
Indulás előtt ellenőriztem, megvan-e minden szükséges holmi. Az üzemanyagtartályok
tele, a fűnyírók és szegélynyírók hátul a helyükön, a mobilom bekapcsolva. Megvolt a kis
jégszekrény a szendviccsel, gyümölccsel és jó néhány üveg vízzel. Nem flancos bolti,
palackossal, csak sima csapvízzel, amit a bolti palackokba töltöttem. Végül egy fémkannát
is bedobtam a csomagtartóba. Általában nem vittem magammal, de gondoltam, aznap jól
jöhet.
Az új alkalmazottamnak megígértem, hogy nyolcra érte megyek, így aztán későbbre
kellett halasztanom egy aznap reggelre tervezett kitérőt, amiről nem beszéltem Ellennek.
Viszont még az előtt el akartam intézni, hogy megizzadok, és tele leszek fűszálakkal.
Drew Lockus pont ott várt rám, ahol számítottam, hogy állni fog, méghozzá az anyja
háza előtt a sarkon, papírzacskóval a kezében. Ha valami stoppos lett volna, nem biztos,
hogy megállok. Apró termetű, mégis keménykötésű volt, a karjai dagadtak az ingujja alatt,
a szeme mélyen ült komoly homloka alatt. Volt benne valami ősemberi.
Csak remélni tudtam, hogy nem nyúltam mellé. Nem sokat gondolkoztam, mielőtt
megkérdeztem tőle, akar-e velem dolgozni. Ugyanakkor mekkora volt a valószínűsége,
hogy rosszabb munkaerőnek bizonyul, mint Stuart Yost, a kis napszúrásos gyerek?
Ami engem illet, Drew jókor volt jó helyen. Nemigen komálom azt az elképzelést,
miszerint mindennek megvan a maga oka, hogy létezik valami magasabb erő, ami irányít
minket, mintha holmi össznépi színjáték szereplői lennénk. A baj így is, úgy is
megesik – ez az én filozófiám. Sokkal inkább hiszek az ok-okozat hatalmában, hogy egyik
dolog eredményezi a másikat.
Nem hiszek a sorsban, mégis hálás voltam az égiek jóindulatáért, hogy hozzám küldték
Drew-t, amikor a traktor ráesett a lábamra. Az a seggfej újságíró vagy a sofőrje tuti nem
tudott volna rajtam segíteni.
Amikor előző este elmeséltem Ellennek, hogyan találkoztam Drew-val, azt mondta, a
sorsnak köszönhetem. Talán azért akadtunk össze, hogy megmenthessen, és ne veszítsem
el a lábamat, amikor rám zuhant a járgány. Vagy talán azért keresztezték egymást az
útjaink, tette hozzá, hogy egy még nagyobb veszélytől mentsen meg.
Utóbbi felvetésére azt mondtam Ellennek, kész baromságot beszél.
Reggel igencsak fájt mindenem. A lábam egész éjszaka lüktetett, az arcom és a
gyomrom pedig még mindig sajgott Lance ütéseitől. Az adott helyzetben viszont nem
sokat tehettem. Nem hívhattam fel saját magamat, hogy beteget jelentsek. Muszáj volt
valamiből megélni. Segítenem kellett a fiamon.
Drew kinyitotta az anyósülés felőli ajtót, és beszállt. – Szevasz? – köszönt.
– Jó reggelt! – viszonoztam az üdvözlését. – Látom, pakoltál magadnak ebédet.
Nyugodtan tedd csak be a hűtőtáskába! Ott van az ülés mögött. – Drew, aki még nem
csatolta be magán a biztonsági övet, megfordult, megtalálta a ládát, kinyitotta, és
beleejtette a zacskóját. – Bátran ihatsz is a vízből – tettem hozzá.
– Kösz. Magamtól is eszembe juthatott volna – mondta.
– Semmi gond. A legtöbb helyen úgyis találunk slagot, ha megszomjaznánk. Ráadásul
a legtöbb ember, persze csak az, aki nem egy pöcs, jobbára megkínál valamivel,
különösen egy ilyen forró napon.
– Nagyszerű. – Drew végigmért. – Mi történt veled?
Az arcomhoz emeltem a kezemet, anélkül hogy megérintettem
volna. – Összetalálkoztam egy volt munkatársammal. – Jobbra kanyarodtam, és
elindultunk a belváros felé.
– Nem kis maflást kaptál – jegyezte meg.
– Igazából nem számítottam rá.
Azt hittem, Drew-t érdeklik majd a részletek. Ehelyett azonban csak annyit
kérdezett: – Hol kezdünk?
– A Culveren. Előtte azonban be kell ugranom a városházára.
– Elfelejtetted befizetni az ingatlanadót?
– Nem egészen.
 Promise Falls túl nagy ahhoz, hogy egyedinek lehessen tekinteni, ugyanakkor csinos
kisváros, számos régi épülettel. A névadó zuhatag irányából érkező folyó átszeli a
városközpontot, és minél beljebb ér a városba az ember, annál pofásabbnak tűnik a hely,
régi lámpaoszlopokkal és feliratokkal, téglából rakott járdával, patinás üzletekkel. A
városháza meglehetősen eklektikusra sikeredett. Az elülső részén több ajtó is nyílik, és a
három emelet között oszlopok futnak, amitől kicsit a bostoni Faneuil Halira emlékeztet,
modern szárnyakkal megtoldva.
Közvetlenül a főbejárat előtt parkoltam le. – Csak pár perc az egész – szóltam oda
Drew-nak. – Ha valaki el akarná vitetni a kocsit, tegyél pár kört.
– Értem.
Hátramentem a csomagtartóhoz, megragadtam a locsolókannát, majd lendületesen a
bejárathoz sétáltam. Átvágtam az előcsarnokon, aztán felbaktattam a márványlépcsőkön a
második emeletre. Tudtam, hova megyek.
A polgármester irodája valójában több helyiségből áll. Először is van a fogadószoba
egy íróasztallal, aztán balra nyílik a polgármester-helyettes irodája, jobbra pedig több
kisebb szoba az ügyintézőknek. Finley irodájának az ajtaja a bejárattal szemközt található.
Amikor a recepciós nő látta, hogy egyenesen a polgármester szobája felé tartok, széles
mosolyra húzódott a szája. – Atyavilág, nem hiszek a szememnek. Ez Jim Cutter – szólalt
meg.
– Szevasz, Delia – köszöntem halvány mosollyal az arcomon, ugyanakkor nem
lassítottam.
– Mit csinálsz azzal a kannával? – kérdezte. – Úgysem hiszem el, hogy karbantartónak
álltál, és te öntözöd az irodai növényeket. – Kacsintott. – Persze, gondolom, jobb, mint
őfelségét furikázni. – Rámosolyogtam. – Jézusom, Jim! Mi történt veled? Nekimentél egy
falnak?
– Semmiség – válaszoltam.
– Ha a polgármesterrel akarsz beszélni, az irodájában találod, viszont meglehetősen
elfoglalt. Egy nő van nála, aki segít neki megtervezni a kampányútvonalat. Gondolom,
értesültél már a terveiről.
– Mi az hogy!
– Hihetetlen.
Vállat rántottam. – A szavazók mindig megkapják azt, akit megérdemelnek, Delia.
– Szóljak neki, hogy itt vagy?
– Ne fáradj! Csak annyit akartam megtudni, bent van-e. És ha igen, valószínű Lance is
itt van valahol.
– Pár perccel ezelőtt láttam. Azt hiszem, lent kávézik. Szóljak neki, hogy őt
keresed? – kérdezte Delia, és már nyúlt is a telefonért.
– Nem, nem – mondtam gyorsan. – Úgyis arra megyek – mondtam, és felemeltem a
kannát.
Ahogy elindultam volna, Delia megragadta a karom. – Nagyon sajnálom, ami a fiaddal,
Derekkel történt – mondta. Bólintottam. Jólesett az aggodalma. – Egy percig sem hiszem,
hogy ő volt az – tette hozzá, majd elengedett.
Ahogy lefelé ballagtam, próbálgattam, milyen a fémkanna fogása. Fontos volt, hogy
szorosan fogjam.
Benyitottam a kávézóhelyiségbe. Elég nagy volt ahhoz, hogy elférjen benne fél tucat
asztal, pár italautomata az egyik fal mentén, egy kávéfőző gép, egy csap és egy
hűtőszekrény.
A szoba üres volt, egy embert leszámítva. Lance ült az egyik asztalnáljobb kezében egy
papírpohárral, a baljával pedig az újságot lapozgatta.
– Szevasz! – köszöntem.
 Ahogy megfordult, a fejem fölé lendítettem a kannát, majd teljes erővel az arcába
vágtam vele. Hangos, tompa csattanás hallatszódott. Hátrazuhant, majd elterült a földön.
– Nem lett volna szabad a fülembe köpni – mondtam, majd sarkon fordultam, és
kisétáltam a furgonhoz.

Nem sokat kellett magyaráznom Drew-nak. Nem mintha a kertgondozás különösebben

bonyolult munka lenne. Ugyanakkor tudta, mit kell csinálni, anélkül hogy külön kérnem
kellett volna. Minden egyes helyen én mentem a traktorral, Drew pedig beindította
valamelyik kézi fűnyírót, és azzal csinálta meg azokat a helyeket, ahova én nem fértem be.
Miután végzett, fogta a szegélynyírót, végül a fújót, és eltüntette a fűnyesedéket az
ösvényekről és a kocsibeállóról.
A harmadik háznál odadobtam neki egy palack vizet, amit egy húzásra kiivott. – Mit
szólnál egy ebédszünethez? – vetettem fel. Volt a folyóparton egy park, nem messze a
vízeséstől, ahol biztosan találunk kellő árnyékot, és némi szerencsével talán a szellő is
fújdogál. Odaautóztunk, találtam egy megfelelően széles helyet, ahova befértem az
utánfutóval, majd leültünk az egyik piknikezőasztalnál.
– Amikor kijöttél a városházáról – kezdte –, nem is tudom, olyan furán néztél ki.
Különös vigyor volt az arcodon, és önelégült képet vágtál.
– Igen, az önelégült jó szó. – Megvakartam a fejemet, és megdörzsöltem a hajamat,
hogy kirázzam belőle valamennyire a füvet. – Az elmúlt időben meglehetősen nagy volt
rajtam a feszültség, és ki akartam ereszteni a gőzt.
– Értem – mondta Drew, és nem kérdezett többet.
– Szóval, te gondozod az édesanyádat? – kérdeztem.
Drew bólintott, majd harapott egyet a mogyoróvajas szendvicséből.
– Ápolásra szorul?
Harapott párat, majd ismét csak bólintott. Várt, míg lenyelte, ami a szájában
volt. – Elég öreg már. Rákos is – magyarázta, aztán újra harapott egyet.
– Sajnálom – mondtam.
Drew végzett az első szendvicsével, és már nyúlt is a következőért. – Mindenkinek
meg kell halnia valamiben – jegyezte meg. Gyorsan beleharapott a második szendvicsbe.
– Nyugi, nem sietünk sehova – mondtam. – Jólesik kicsit megpihenni, pláne ebben a
hőségben.
– Bocs – felelt Drew, de nem hagyta abba a rágást. – Úgy tűnik, gyorsan eszem.
– Szóval, milyen munkáid voltak eddig? – érdeklődtem.
– Kisgépeket szereltem, szerszámszaküzletben is dolgoztam, ilyesmi. Viszont, ahogy
már említettem, mostanában nemigen melóztam. Amikor megbetegedett az édesanyám,
ideköltöztem, hogy a gondját viseljem.
– Az édesapád még él?
– Nem, már régen meghalt. Szívrohamban.
– Kár. Testvérek?
– Egyke vagyok.
– Az kemény, ha nincs kivel megosztani a terhet. – Ittam pár kortyot. – Van feleséged?
– Már nem. De az is régen volt. És csak együtt éltünk, nem házasodtunk össze.
– Gyerekek?
Drew nem válaszolt azonnal. – Ugyanaz a helyzet. Nincs már.
– Bocs. Nem akarok vájkálni. Semmi közöm hozzá.
– Semmi gond. Igazság szerint, nem volt valami boldog életem. S nem úgy fest, hogy
ez bárhogy is megváltozna.
 Na tessék, gondoltam, megtaláltam a tökéletes társat, aki majd felvidít. Aztán
belegondoltam az ő helyzetébe. Megvannak a maga bajai, erre pont az fogadja fel, akinek
talán még több gondja van, legalábbis pillanatnyilag.
Esetleg tanulhat majd valamit az én helyzetemből, amiért aztán hálás lesz. De lehet
rosszabb is.. Elképzelhető, hogy még szerencsétlenebbül alakul a sorsa.
Pár percig szótlanul élveztük az enyhe szellőt. – Hogy állnak a dolgok a
fiaddal? – kérdezte végül Drew.
Ittam egy korty vizet. – Lehetne jobb is – mondtam. – Csak abban reménykedem, hogy
amint elkezdünk információt gyűjteni, a rendőrség rájön, hogy hibázott, és ejtik a vádat.
– Nem jó börtönbe kerülni – mondta a fejét csóválva.
– Ahogy mondod – feleltem, miközben megpróbáltam felfedezni valami rejtett jelentést
a megjegyzésben. – Ezt úgy mondod, mintha személyes tapasztalatod lenne.
– Mint már említettem, nem volt túl boldog az eddigi életem – emlékeztetett
Drew. – Esetleg egyszer majd elmesélem, ha nagyon unatkoznál. – Rövid szünetet
tartott. – Feltűnt, hogy sokat nézel a vízesés felé.
– Csak a zuhatagot bámulom – magyarázkodtam. A lezúduló víz, a fehér habok és
felszálló pára szinte bódító volt.
– Nem rossz látvány – jegyezte meg Drew.
– Úgy bizony – helyeseltem, miközben elképzeltem, ahogy Brett Stockwell átveti
magát a vízesés tetejénél futó korláton.
Láttam magam előtt a zuhanó fiút, aztán azt is, ahogy a szikláknak csapódik.
De mást is láttam. Elképzeltem, ahogy fent a hídon Conrad Chase néz a mélybe,
mosollyal az arcán, és közben integet, mivel minden gondja megoldódott.

A belvárosból kifelé tartva elhaladtunk a Clover étterem mellett. Meglehetősen puccos

hely volt, ahol száz dollárért finom vacsorát lehetett kapni két fő részére, ebédet meg
esetleg a feléért. Ahogy elhaladtunk előtte, feltűnt egy Mazda, ami nagyon hasonlított
Ellenéhez.
– Mintha a feleségem kocsija lenne az ott – jegyeztem meg, és lassítottam. Leolvastam
a rendszámtáblát. Tényleg az övé volt. – Lehet, hogy Derek ügyvédjével találkozik, és be
kéne…
Abban a pillanatban észrevettem egy másik ismerős kocsit is, épp ahogy befordultam
volna a parkolóba. Egy ezüst Audi TT-t, pár autónyira Ellen Mazdájától. Gyorsan
félrerántottam a kormányt, és továbbhajtottam.
– Mi az? – kérdezte Drew. – Ha be akarsz ugrani, szívesen megvárlak a kocsiban.
– Tévedtem. Nem az ő kocsija volt.

Pár órával később, amikor épp készültem kipakolni a furgonból, csörgött a mobilom.
Rá se néztem a kijelzőre, hogy ki keres, csak gyorsan a fülemhez emeltem a készüléket.
– Igen?
– Szevasz, Jimmy! Hallom, jártál a városházán. Igazán benézhettél volna hozzám.
Randall Finley volt az.
– Bocsáss meg, de Delia azt mondta, a kampányfőnököddel tárgyalsz.
– Igen, Maxine Woodrow-val. Mutatós darab, ráadásul esze is van. Nem az én
esetem – mondta kuncogva.
– Miben segíthetek, Randy?
– Az a helyzet – kezdte –, hogy Lance-nek betegszabadságra kellett mennie, mivel
szétverted a fél arcát. Nem olyan súlyos a sérülése, szerintem holnap már bent lesz, de az
ég szerelmére, jólesne, ha nem művelnél ilyet. Csúnyán elcseszel nekem mindent.
– Tartoztam neki ezzel.
 – Elhiszem. Van úgy, hogy magam is szívesen elkalapálnám. Amúgy mit használtál?
Delia azt mondta, egy kannával mászkáltál.
– Úgy bizony.
– Basszuskulcs! Ezek után a baloldal minden locsolókannát regisztrálni óhajt majd.
Csak azt akartam mondani, amennyiben berágtál Lance-re, ne az én irodámban egyenlítsd
ki a számlát. Érted, mire gondolok, ugye?
– Vágom.
– Nem gondolkoztál el még azon, hogy esetleg benned van a hiba? Mindent elfojtasz
magadban, egyszavas válaszokat adsz csak, aztán időről időre kitör belőled az állat. Én
már csak tudom – tette hozzá kuncogva.
– Beiratkozom valami kiscsoportos terápiára.
– Ez a beszéd. Amúgy értesültem a fiadról – váltott témát.
– És?
– Kár érte. Úgy tudom, Bondurant védi. Azt mondják, jól végzi a dolgát, ráadásul jó a
segge, de persze ez téged úgysem izgat.
– Nemigen.
– Ide figyelj, te csak ne csüggedj, kizárt, hogy a fiad ilyet csinált volna.
Randy teljesen meglepett ezzel a mondatával. Pár pillanatig nem is tudtam, mit
mondjak. – Kösz – feleltem végül.
– Nincs mit. Na, szevasz! – köszönt el, és letette.
– Ki volt az? – érdeklődött Drew, aki épp egy piros benzinkannából töltötte fel az egyik
fűnyírót, és végig hallótávolságon belül volt.
– A polgármester – válaszoltam.
– Neki is mi nyírjuk a füvét? – kérdezte.
Még mielőtt bármit is mondhattam volna, újra megszólalt a telefonom. Ezúttal
megnéztem, ki hív. Ellen volt az.
– Beszélhetünk Derekkel – mondta. – Fél órát kaptunk, 15.30-tól.
– Natalie mondta? Megtudott azóta valamit a fülbevalóról?
– Röviden találkoztunk, de semmi újat nem tudott mondani. Szeretne velünk váltani pár
szót, amikor Derekhez megyünk.
– Bármi más? – kérdeztem. Vártam, hogy említést tegyen a Cloverben elköltött
ebédjéről.
– Semmi, csak annyi, hogy körülbelül 850 dollár marad a nyugdíj-megtakarítási
számlánkon.
Az órámra pillantottam. – Negyedóra múlva ott vagyok – mondtam, majd
összecsuktam a telefonom.
Drew azt mondta, egyedül is megoldja a soron levő kertet, így aztán elindultam a
börtönhöz. Meglehetősen csapzott voltam, de úgy tűnt, senkit sem zavar. Ellen és Natalie
Bondurant már várt rám. Bekísértek egy kis váróhelyiségbe, miközben az egyik fegyőr
elment, hogy elővezesse Dereket.
Valahogy megálltam, hogy ne sírjam el magam, amikor megjelent. Sápadt volt, a
szeme táskás, a tartása teljesen megroggyant, és az állán kötés éktelenkedett.
Ellen szorosan magához ölelte, aztán nekem is sikerült, mielőtt az ajtónál álló őr ránk
szólt, hogy tilos a testi érintkezés.
– Mi történt veled? – kérdezte Ellen, miközben a kötésre mutatott, de nem érintette
meg.
– Az egyik fickó nekilökött a falnak – mondta Derek.
– Egy őr? – kérdezte Natalie.
– Nem, az egyik fegyenc. Nem tértem ki előle elég gyorsan – magyarázta Derek.
 – Mit lehet ilyenkor tenni? – kérdeztem Natalie-tól. – Nem tudunk valami
elkülönített…
Felemelte a kezét, és félbeszakított. – Utánanézek. Akkor kezdjük. Sok mindent kell
átbeszélnünk. – Aztán a fiunkhoz fordult. – Derek, van itt pár részlet, amit tisztáznunk
kell.
– Mint például?
– A rendőrség talált egy fülbevalót. Egy békejelet ábrázol. DNS-vizsgálatot végeznek
el rajta, de áruld el nekem: a tiéd?
Bólintott. – Valószínűleg.
– Mikor hagytad el?
Mintha meglepte volna a kérdés. – Nem tudom. Olyan két-három héttel ezelőtt.
– Nem azon az estén, amikor elrejtőztél az alagsorban? Amikor megölték Langley-
éket?
Megrázta a fejét. Ebben biztosnak tűnt. – Nem, még az előtt. Hol találták?
Mindhárman összenéztünk, mielőtt Natalie válaszolt volna. – Langley-ék
hálószobájában. Az ágytakaró ráncai között. Derek tekintete ide-oda cikázott köztünk.
– Ráadásul – folytatta Natalie – az ujjlenyomatodat is megtalálták a fésülködőasztalon.
– Simán lehet, hogy hozzáértem azon az estén, amikor megölték őket.
– Barrynek nem említetted, hogy bementél a hálószobába – vetettem közbe.
Derek nagyot sóhajtott, miközben felnézett a mennyezetre. – Basszus, csak egy
pillanatra mentem be oda. Csak körbenéztem, és lehet, hogy hozzáértem.
– Biztos, hogy nem akkor hagytad el a fülbevalót? – kérdezte újra Ellen.
Derek röviden hallgatott. – Biztos – mondta végül.
– Akkor szerinted hogyan kerülhetett a hálószobába? – kérdezte Natalie.
Derek szeme megtelt könnyel. Az anyjára nézett, aztán így szólt: – Muszáj ebbe
belemenni?
– Igen, ezt mindenképp tisztázni kell – győzködte Natalie.
– Csak… olyan nehéz erről beszélni.
Ellen igyekezett bátorítóan mosolyogni. – Fiam, Ms. Bondurant nem tud segíteni, ha
nem vagy vele teljesen őszinte. Tudom, hogy nagyon zavaró előttünk beszélni vele
bizonyos dolgokról, és ha azt akarod, hogy…
– Nem – vágott közbe. – Úgy értem, basszus, előbb vagy utóbb úgyis kiderülne.
Kérjük a biztonsági öveket becsatolni, gondoltam.
– Izé, hogy is mondjam… szóval, lefeküdtem Mrs. Langley-vel – mondta végül Derek.
Ha csak Ellen és én vagyunk ott, hosszú csend következik. Natalie azonban rögtön
folytatta a kérdezősködést.
– Ez mikor történt, Derek?
– Körülbelül három hete.
– Egyszer vagy többször?
– Csak egyszer.
– Mondd el, kérlek, hogy történt!
Derek mély levegőt vett. – Átmentem, hátha otthon van Adam. Mint kiderült, elment az
apjával moziba, vagy ilyesmi. Viszont Mrs. Langley behívott. Tudja, sokszor volt így,
mintha beszélgetni szeretett volna valakivel. Mindig is kedves volt velem. Így aztán
bementem, csinált nekem szendvicset, chipset is hozott, és leült mellém az asztalhoz.
Mindenféléről beszélgettünk, aztán elkezdett a barátnőmről érdeklődni. Tudja, Pennyről.
Bólintottunk.
– Aztán Mrs. Langley arról kezdett el beszélni, hogy a mai fiatalok mennyivel, szóval,
korábban kezdik a szexet, aztán megkérdezett, hogy kellően óvatos vagyok-e, nehogy
teherbe ejtsek egy lányt, vagy elkapjak valami betegséget. Én meg elárultam neki, hogy
tulajdonképpen még sosem csináltam. – Derek rám pislantott. Nem tudom, talán azt hitte,
hogy csalódtam benne. – Azt mondtam neki, hogy egyedül már csináltam, de igaziból még
nem.
– Értem – nyugtázta Natalie.
– Aztán megkérdezte, nem izgulok-e emiatt, hogy milyen is lesz az első. Kicsit,
válaszoltam. Erre ő azt mondta, hogy talán tud segíteni leküzdeni ezt a
szorongást. – Szünetet tartott. – Azt mondta, hogy ha senkinek nem árulom el, szóval, meg
tudná mutatni, milyen, de csak ha a mi titkunk marad.
Egy Mrs. Robinson volt a szomszédunk, gondoltam.
– Így aztán felmentetek a hálószobába – segített be Natalie. Derek bólintott. – Izé…
szóval megmutatta.
– Megerőszakolt – szólt közbe Ellen.
Derek felhúzta a szemöldökét. – Nem, anya… igazából nem.
– Elmesélted ezt valaha is bárkinek? – kérdezte tovább Dereket Natalie. – Korábban,
mielőtt most elmondtad volna nekünk?
– Nem, senkinek.
– És szerinted Mrs. Langley elmondta valakinek? Elképzelhetőnek tartod, hogy Mr.
Langley valahogy rájött?
Megrázta a fejét. – Szerintem szóvá tette volna.
– Ezt viszont nem tudjuk bebizonyítani – folytatta Natalie. – Most már azonban tudjuk,
milyen eredményre számíthatunk a fülbevalón végzett DNS-vizsgálattal. Esetleg
kitalálhatnánk valami magyarázatot arra, hogyan került a hálószobába, de a
fésülködőasztalon talált ujjlenyomatok egyértelművé teszik, hogy ott jártál. Az ügyész
már minden bizonnyal dolgozik az újabb elméleten, miszerint Albert Langley valahogy
rájött, hogy lefeküdtél a feleségével, és tettlegességig fajuló nézeteltérés volt azon az
estén, amikor mindhárman meghaltak. – Röviden elhallgatott. – A jó hír, hogy…
– Miféle jó hír? – vágtam közbe.
– …hogy ez a magyarázat meglehetősen nyakatekert, és csak feltételezésen alapul.
Ugyanakkor sokkal megalapozottabb indítékról fog beszélni a vád képviselete, mint eddig
hittük.
– Cseszhetem – dörmögte Derek.
– Nem. Csupán annyi, hogy tudjuk, mivel kell szembenéznünk – mondta Natalie.
Derek az anyjára nézett kisírt, vörös szemmel. – Bocsáss meg!
– Mindannyian hibázunk – felelt Ellen. Úgy bizony, gondoltam.
– Már sosem kerülök ki innen – sajnálkozott tovább Derek.
– Nem szabad erre gondolnod – mondtam. – Ms. Bondurant tudja, mit csinál. Mindent
megteszünk érted. Szükségem van rád. Képtelen vagyok egyedül annyi kertet
végignyírni. – Abban bíztam, hogy mosolyt csalok az arcára, de hiába.
– Bocsássatok meg! Akkora balfasz vagyok!
– Nem vagy az – mondtam.
Lassan megrázta a fejét, majd meredten elnézett mellettünk. – Mindig is az voltam.
Még akkor is, ha valahogy sikerül kihoznotok innen, biztos belekeveredem valami másba,
mert mindig is ilyen voltam. Mindent elbaszok. Szinte csak ehhez értek.
A hátunk mögött csörömpölést hallottunk. – Idő – mondta kurtán az őr.
Natalie felpattant, közölte velünk, hogy majd jelentkezik, és már indult is. Ellen már
kiment, amikor Derek utánam szólt: – Apa. – Megfordultam.
Találkozott a tekintetünk. – A festményeid? – Meglepett a kérdése. – Mi van velük?
– Tudom, hogy már egy ideje meg akarsz szabadulni tőlük, de a kedvemért ne tedd.
– Rendben.
– Szerintem tök jó képek. Ezt talán még nem is mondtam soha.
 Nem tudtam mit válaszolni.
– Ha itt kell maradnom, úgy értem, ha börtönbe zárnak jó sok időre, mondjuk évekre,
vagy akár életem végéig, kitehetek egyet a cellámba?
Sikerült mindaddig magamba fojtani a sírást, míg beszálltam a furgonba, hogy Ellen se
lásson.

25. fejezet
Aznap este értünk jöttek.
Miután végeztünk Dereknél, nem történt semmi említésre méltó. Ugyan Drew
érdeklődött, hogy alakult a látogatás, de képtelen voltam beszélgetni róla.
Az utolsó helyen Drew-nak sehogy se sikerült beindítania az egyik fűnyírót. Csak
ráncigálta a beindító zsinórt, nyomkodta a szívatógombot, majd ismét huzigálta a zsineget.
Talán túl sok benzint pumpált a motorba, gondolta, de azért még egyszer utoljára
megpróbálja beindítani a szerkezetet.
Végül olyan erősen rántotta meg a zsinórt, hogy a kis csörlő kiakadt, és több mint
egyméternyi zsinór tekeredett a fűnyíróra.
– Baszki! – morogta, amikor odamentem megnézni, mi történt.
– Nem nagy ügy – feleltem.
– Bocs – mondta, miközben a kezében maradt fogantyúnál fogva tekergette a zsinórt,
mintha valami ugrókötél lett volna. – Egyszerűen kijött.
– Ne is törődj vele!
– Meg tudnám javítani – jegyezte meg. – Szétszedném, és megnézném, mi baja, és
visszatekerném a zsinórt, feltéve ha lenne megfelelő szerszámom.
– Nekem van minden. Majd megoldom.
– Ha akarod, átmegyek este, miután megetettem az anyámat. Van elég bajod, Jim.
Nehogy már az én hibám miatt is te szívj.
– Rendben – egyeztem bele végül, majd megadtam a címemet. – Langley-ék háza előtt
még mindig egy járőrkocsi áll – magyaráztam. – Valószínűleg feltesznek pár kérdést,
mielőtt átengednének. – Nem mintha sikerült volna elcsípniük Pennyt, amikor két ízben is
felkeresett minket.
– Értem.
– Ha el tudsz jönni, nagyszerű, de akkor sincs gond, ha mégsem.
Később, még mielőtt kitettem volna az anyja házánál, emlékeztetett a
tervére. – Átmegyek, ha az édesanyámnak nincs szüksége rám. Lehet, hogy jócskán
vacsoraidő után tudok csak elszabadulni.
– Drew, akár jössz, akár nem, minden rendben lesz.
Megállt a járdán, és utánam nézett, ahogy elhajtottam. Még mielőtt elkanyarodtam
volna, a visszapillantóban láttam, hogy int egyet.
Amikor hat óra előtt tíz perccel befordultam a kis utcánkba, láttam, hogy a sárga
szalag, amit Langley-ék háza köré feszítettek ki, eltűnt, illetve a rendőrkocsi, ami napok
óta ott posztolt, épp elindult.
Letekertem az ablakot, hogy váltsak pár szót a zsaruval. Ugyanaz a fiatal fickó volt,
akit a napközi műszakkal bíztak meg a gyilkosság után.
– Vége?
 – Nem kell többé őrködnöm a házra – magyarázta. – Nem minősül már bűncselekmény
helyszínének. Lezárták az ügyet. Úgy értem, a letartóztatással. – Lesütötte a szemét, hogy
ne kelljen az enyémbe néznie.
– Hát, akkor rendben – mondtam, és továbbhajtottam a házunk felé.
A bejárati ajtó kulcsra volt zárva. Ellen még mindig elővigyázatos volt, mint ahogy én
is. Pár perccel korábban ért csak haza egy pepperonis, dupla sajtos pizzával, ami még
meleg volt. Lerogytam az egyik étkezőszékre. Teljesen kimerültem.
– Hamar eltűntél, miután kijöttünk Derektől – tette szóvá Ellen.
Nem is sejtette, hogy nem sok választott el a teljes szétcsúszástól, és nem akartam,
hogy azt lássa. – Muszáj volt visszamennem Drew-hoz – mondtam.
Ellen tányérokat vett elő. Bármennyire is romokban hevert az életünk, nem voltunk
hajlandók dobozból enni a pizzát.
– Hallom, ma benéztél a városházára – jegyezte meg Ellen.
Rásandítottam. – Mit mondtak pontosan?
– Hogy csúnyán behorpasztottad a kannánkat.
– Ki tudom kalapálni.
– Ide figyelj, Jim! Semmi értelme, ha fogod magad, és így állsz bosszút Lance-en.
– Ez igaz. De jólesett.
– Mi van, ha feljelent?
– Nem fog – mondtam fejcsóválva. – Az után, amit velem művelt. – Nyeltem
egyet. – Viszont lehet, hogy ezt is visszafizeti.
– Csodás – mondta Ellen, miközben félrepiszkált egy, a pizzánkra tévedt
paprikadarabkát.
– És te? Mit sikerült elintézni, mielőtt Derekkel találkoztunk? – Majdnem
megkérdeztem, hol ebédelt, és hogy kivel találkozott.
– Leginkább itthon voltam, majd bementem a bankba – válaszolt. – Aztán volt még pár
elintéznivalóm a börtön után, végül hazafelé jövet beugrottam egy pizzáért. Nem tudtam
volna mit készíteni vacsorára.
Nem beszélve arról, gondoltam, hogy jól beebédelt Conraddal. Legalábbis valószínű,
hogy Conraddal. Néha llleana használta az Audit.
Végül annyiban hagytam az egészet. Részben nem is akartam tudni róla. Nem vágytam
még több bonyodalomra. Elvégre még mindig annak a férfinak dolgozott, és ha a
munkahelyén úgyis találkoznak, miért ne lehetnének együtt a Cloverben?
Ellen alig evett a pizzából. – Nincs étvágyam – magyarázta. – Egyfolytában Donna
Langley-n jár az eszem. Képtelen vagyok felfogni, amit csinált.
Bár évekkel korábban engem is megpróbált elcsábítani, nehezen fért a fejembe, amit a
fiammal művelt.
– Olyan… mérges vagyok rá – mondta Ellen. – Szívesen átmennék hozzá, és a szemébe
mondanám, mit gondolok róla.
– Akármilyen bűnt is követett el, megfizetett érte – feleltem. Vacsora után áttelepedtem
a kanapéra, bekapcsoltam a híradót, és perceken belül elaludtam. Mint akit fejbe vertek.
Bizony ez történik az emberrel, ha három napig szinte egy szemhunyásnyit nem alszik.
Körülbelül nyolckor ébredtem meg. Ellen ült velem szemben, és mosolygott. Napok óta
először. – Majd leesett a fejed, úgy horkoltál – mondta.
Lassan felültem. – Aszta, teljesen kiütöttem magamat.
– Én is elbóbiskoltam. Le kéne feküdnünk, és aludni egy kiadósat. Jó ötlet,
gondoltam. – Előbb kimegyek bezárni a kamrát. Nincs már rendőr, aki vigyázna ránk.
– Tényleg? – kérdezte Ellen aggódva.
– Mindennel végeztek – magyaráztam.
– Amikor én jöttem, a fickó még ott volt.
 – Nem sokkal az után ment el. Ugyanis lezárták a nyomozást.
– Nem zártak le semmit – mondta Ellen dacosan. Felkeltem, és a konyhaajtón mentem
ki, amit aztán be is zártam magam mögött, hogy Ellen biztonságban érezze magát.
Csoszogva vágtam át a kavicsos kocsibeállón. Alig vánszorogtam. Sötétedett már,
körülbelül fél óra múlva leszáll az este. Lett volna, mit elintéznem – megjavítani ezt-azt,
kiállítani pár számlát –, de csak ahhoz volt erőm, hogy mindent bezárjak.
Akkor kaptak el, amikor beléptem a garázsajtón. Csak egy árnyékot láttam jobbról,
majd egy súlyos ütést éreztem.
Aztán teljes sötétség.

Nem sokáig lehettem eszméletlen, mert amikor magamhoz tértem, még valamennyire
világos volt; a kamrán kívül feketébe hajló szürkeség derengett. Talán pár perc lehetett
mindössze. Viszont ahhoz elegendő idő volt, hogy jó szorosan egy faszékhez kötözzenek.
Még mielőtt teljesen felfoghattam volna, mi is történt velem, éreztem, hogy a jobb
kezem ujjai igencsak fájnak. Persze, más testrészeim is. A fejem lüktetett. A hüvelykem
kivételével valami szorító, kényelmetlen érzés volt az ujjaimban.
Félrefordítottam a fejemet. Mondani akartam valamit, de rájöttem, hogy letapasztották
a számat. Végignéztem magamon, és láttam, hogy valamivel a hónom alatt, a mellkasom
köré szintén ragasztószalagot tekertek. A lábamat se tudtam mozgatni, és bár nem láttam,
feltételeztem, hogy azt is a székhez rögzítették.
A bal kezemet a háttámlához ragasztották, viszont egy kis időbe telt, mire felfogtam,
mit csináltak a jobb kezemmel.
Azt nem a székhez, hanem az ölembe helyezett sövénynyíróhoz rögzítették. A
temérdek ragasztószalagtól egyáltalán nem láttam a kézfejemet és az ujjaimat.
Végre felfogtam, mi történt velem, illetve mi vár rám.
Az ujjaimat belegyűrték a sövénynyíró fogai közé, ahol a pengék mozogtak
villámsebességgel, ha az ember meghúzta a fogantyút. Aztán körbeszalagozták a kezemet,
hogy egy helyben maradjon. Elég lett volna akár csak egy törtmásodpercig üzemeltetni, és
a szerkezet gond nélkül levágja mind a négy ujjam első ujjpercét. A pengéket nem arra
tervezték, hogy elbánjanak az emberi csonttal, de egy pillanatra sem gondoltam, hogy nem
lettek volna képesek simán elintézni. Számtalan bokrot nyírtam már meg a géppel, és a
másfél centis gallyak egyszer sem jelentettek gondot.
Ezek a pengék úgy hatoltak volna át a húson, mint kés a vajon.
Miután mindezt megállapítottam, a tekintetemmel megkerestem a sövénynyíró másik
végét, amiből sárga hosszabbítókábel lógott ki. A földön levő tekercsből nyúlt fel, mint
valami elbűvölt kígyó. A kábel másik vége a fal irányába nyúlt ki. Azt már nem láttam, be
volt-e dugva, vagy sem.
– Csipkerózsika felébredt – szólalt meg valaki.
– Nagyszerű – felelte egy másik.
A hátam mögül hallottam a hangokat. Megpróbáltam előbb az egyik, majd a másik
irányba elfordulni, hogy lássam az alakokat, de fölöslegesen. Mindketten körbejöttek és
elém álltak.
A fejükre harisnyát húztak, amit valószínűleg csak az után vettek fel, hogy elkezdtem
mozgolódni, mert a nyakuknál még igazgatták. Torz, valószerűtlen arcokat láttam, azt
viszont sikerült megállapítanom, hogy az egyiknek sötét haja volt, barna vagy fekete, míg
a másik szinte teljesen kopasz.
– Bassza meg! – szólalt meg a sötét hajú. – Rohadt melegek ezek a szarok.
– Bírd ki! – szólt rá a kopasz, aztán felém fordult. – Na, hogy s mint, seggfej? Nem
aludtál valami sokat.
 Felemeltem a fejemet, hogy a szemükbe nézzek. Nem tudtam eldönteni, látják-e a
félelmet a tekintetemben.
Hol van Ellen, gondoltam hirtelen rémülten. Még ha nem is lett volna leragasztva a
szám, valószínűleg nem kérdeztem volna rá, abban bízva, talán nem is tudják, hogy a
házban van.
Akkor azonban a kopasz, mintha ide-oda cikázó szememből kiolvasta volna a
gondolataimat, megszólalt: – Semmi baja a feleségednek, Cutter. Odabent van, hozzád
hasonlóan lekötözve, azt leszámítva, hogy az ő kezét nem szalagoztuk hozzá egy
sövénynyíróhoz.
– Pedig könnyebben ment volna – jegyezte meg a sötét hajú. – Biztos kisebbek az ujjai,
és jobban be tudtuk volna tömni a pengék közé.
A kopasz megrándította a vállát. – Ne is törődj vele! Szerintem ettől is megkapjuk,
amiért jöttünk.
Vagy megtalálták a kulcscsomómat, vagy valahogy rászedték Ellent. Megpróbáltam
felismerni a hangokat, hátha hallottam már valamelyiket korábban, de nem tudtam
azonosítani a két fickót. Jó erőben voltak. Mindketten szálkásak, és közel 180 centi körül
lehettek. Lezser, de nem olcsó ruhát hordtak; drágának tűnő farmer, a kopaszon Lacoste
póló, feltűnt a kis zöld aligátor a mellkasán. A másik fickó egyszerű fekete pólót viselt,
aminek az ujja elég rövid volt ahhoz, hogy kivillanjanak mutatós bicepszei. A jobb karján
egy késhez hasonló tetoválás tűnt fel.
Megpróbáltam felidézni, hogy láttam-e Lance-t ing nélkül – ami nem volt
valószínű –, illetve van-e tetoválása. Ha láttam volna, biztosan emlékeznék rá. A sötét
hajú körülbelül olyan magas és testalkatú volt, mint Lance, viszont a harisnyától nem
tudtam megállapítani, hogy az arca át volt-e rendezve egy kannával való találkozásnak
köszönhetően. Az a pár szó, amit addig hallottam tőle, nem idézte fel azonnal a
polgármester sofőrjét, viszont – érthető okokból – rá gondoltam.
– Minden bizonnyal feltűnt, hogy ki vagy nekünk szolgáltatva – szólalt meg a kopasz.
Lehajolt, és felemelte a sövénynyírót, amitől az én karom is megemelkedett.
Visszahúztam a kezemet, de a mozdulattól csak azt értem el, hogy a gép felém
lendült. – Ugyan már, viselkedj! – mondta a kopasz.
Megragadta a fogantyút, ujját pedig a kis ravaszra helyezte.
– Na, szóval, a helyzet a következő. Elég csak megérintenem ezt a szart, és szépen
lejön az összes ujjad.
Izzadságcseppek peregtek végig a homlokomon. Az egyik egészen a jobb szememig
csorgott. A sós lé rohadtul csípett. Többször is pislognom kellett.
– Csúnyán fog ám kinézni – folytatta. – Igazság szerint, nem szeretem a vér látványát.
Szerencsére jó alaposan körbeszalagoztuk a kezedet, így aztán nem fog szanaszét
fröcskölni.
– Basszus! – szólalt meg a sötét hajú fickó, aki eddig a kezemet nézte, de aztán inkább
elfordult. – Az kurvára fog fájni. – Majd benyúlt a harisnyája alá, és megvakarta a
nyakát. – Öregem, ez rohadtul kényelmetlen. Nem lehetne bekötni a szemét, és akkor
levehetnénk ezeket a szarokat?
– Szerintem sokkal könnyebben meggyőzzük Mr. Cuttert, hogy legyen segítőkész, ha
megmutatjuk, mit is szándékozunk csinálni.
Motyogtam valamit a ragasztószalag mögött.
– Hogy mondod? Még nem is tudod, mit akarok kérdezni, de már beszélni akarsz?
Lassan bólintottam. A kopasz elengedte a sövénynyírót, majd letépte a számról a
szalagot. Piszkosul fájt, de összeszorított fogakkal elfojtottam a kikívánkozó üvöltést.
– A kurva anyádat! – mondtam. – Ha egy ujjal is hozzányúlsz a feleségemhez,
esküszöm, kinyírlak!
 A kopasz szája félmosolyra húzódott. – Mi van? Feltűnt már, milyen helyzetben vagy?
Úgy érzed, csak úgy fenyegetőzhetsz? Talán érdemes tisztáznunk a felállást. – Ezzel újra
megragadta a fogantyút, ráfogott a ravaszra, és meghúzta.
– Basszus, Mortie! – szólalt meg a sötét hajú fickó a tetoválással.
– Ne! – kiáltottam. Ezúttal nem tudtam visszatartani az üvöltést.
Óhatatlanul is megpróbáltam elhúzni a kezemet, de csak a sövénynyírót rántottam
közelebb. A kopasz fickó még mindig szorosan markolta a fogantyút, az ujját pedig a
ravaszon tartotta.
Semmi nem történt.
A gép nem adott ki semmilyen hangot. Az ujjaimmal nem éreztem semmit, azt
leszámítva, hogy eleve fájtak attól, ahogy begyűrték a pengék közé.
A kopasz az ölembe ejtette a sövénynyírót, majd hangos nevetésben tört ki. – Azt a
rohadt! – mondta, majd hátralépett egyet, előrehajolt, és a térdét fogva nekiállt
röhögni. – Hát, ez csúcs! Látnod kellett volna a képedet.
– Basszus, engem is halálra ijesztettél! – mondta a társa.
Végül a kopasz abbahagyta a vihorászást, egy-kettőt még kuncogott, majd a falhoz
ment, ahol a sárga kábel eltűnt pár doboz mögött. Félrerúgta a dobozokat, és csak akkor
láttam, hogy a zsinór nincs bedugva.
Letérdelt, megfogta a kábelt, és határozott mozdulattal bedugta a konnektorba.
Aztán visszasétált hozzám a kezét dörzsölve. Láttam, hogy még mindig vigyorog a
harisnyája alatt. Megfogta a sövénynyírót, derékmagasságig megemelte, vele együtt a
kezemet is, majd azt mondta: – Legközelebb már fájni fog.

26. fejezet
Nézzük akkor, miért is jöttünk – mondta a kopasz, akit Mortie-nak hívtak, már ha
hihettem a társának. – Lenne pár kérésünk.
– Micsoda? – kérdeztem. A tenyerem marhára izzadt a ragasztószalag alatt.
– Nálad van egy bizonyos könyv. Floppyn, nemde?
Nem feleltem.
– Nem érdekel, ha kinyomtattad, vagy simán lemezen van, netán mindkettőn, kurvára
mindegy. A lényeg, hogy az összes példányt akarjuk.
– Persze – mondtam, miközben zakatolt az agyam. – Vigyétek. Előbb azonban látni
akarom a feleségemet. Addig nem mondom el, hol van, amíg nem győződtem meg róla,
hogy nincs semmi bántódása.
Mortie felnevetett. – Az kizárt, pajtikám. Tudniillik…
Félbeszakítottam: – Látni… akarom… a feleségemet.
– Épp azt akartam elmagyarázni, seggfej – folytatta a sövénynyírót lóbálva –, hogy
nem vagy abban a helyzetben, hogy te szabj feltételeket.
Összeszedtem maradék bátorságomat. – Nem érdekel, ha az összes ujjamat levágod.
Sőt, még a faszomat is levághatod, és be is kaphatod, de akkor sem mondom el, hol van,
amíg nem láttam a feleségemet.
Mortie eltöprengett, végiggondolta a lehetőségeket, majd a sötét hajúra nézett. – Hozd
ki a rohadt feleségét!
– Előbb muszáj levennem ezt a szart a fejemről. Csak pár percre, azután hozom a nőt.
Ahogy kilépett a kamrából, máris lefejtette magáról a harisnyát. – Basszus! – hallottam
a méltatlankodását. Nem Lance hangja volt. Különben is, minek kéne neki az a lemez?
 – Neked is biztos kezd meleged lenni – szóltam oda Mortie-nak.
– Nem zavar különösebben – felelte.
– Szóval Conrad küldött?
– Fogd be!
– Nem is gondoltam volna, hogy egy főiskolai tanár tudja, hol találjon magának ilyen
alakokat, akik elvégzik a piszkos munkát.
– Azt mondtam, fogd be! Azt akarod, hogy meghúzzam ezt a szart? – A mutatóujjával
a kis ravasz fölött körözött. – Hadd kérdezzek valamit! – folytatta. – Szeretnéd, hogy
összeszedjem az ujjaidat egy zacskóba, hogy magaddal tudd vinni a kórházba?
Nem válaszoltam. Jó pár percig csendben vártunk. Végül Mortie megszólalt: – Basszus,
kezd nekem is melegem lenni. – Kisétált az ajtón, megállt a fal mentén, feltehetően
lehúzta a harisnyát, de úgy, hogy ne lássam.
Körbenéztem. A saját szerszámoskamrámban vagyok, gondoltam, csak eszembe jut
valami, hogyan tudnék kiszabadulni. Ám sajnos jó szorosan hozzákötöztek a székhez, és
bár a jobb kezem szabadon maradt, semmire nem mentem vele, mivel a sövénynyíróhoz
ragasztószalagozták.
Amikor egyértelművé vált, hogy nincs esélyem kioldozni magamat, elkezdtem máson
gondolkozni. Feltéve, hogy tényleg kihozzák Ellent, és nincs semmi baja, akkor mit
csinálok?
Tudniillik nem volt nálam a lemez. Odaadtam Natalie Bondurantnak, hogy vigyázzon
rá.
Mi lenne a jobb megoldás? Elmondani nekik, hogy nincs meg a floppy, de meg tudom
szerezni? Vagy sikerül ezzel időt nyerni, vagy egyszerűen mindkettőnket kinyírnak.
Langley-éknek nem sikerült túlélniük, és amennyire meg tudtam állapítani, ők odaadták
azt a bizonyos számítógépet.
Ami igazán aggasztott, hogy ismertük a lemez tartalmát, és biztos voltam benne, hogy
Mortie és a haverja tisztában van ezzel. Ugyanis eljárt a szám, amikor Conraddal
összezördültünk. Vagyis lehet, hogy a két fickó megkapja a lemezt, de mi ketten akkor is
megmaradunk problémaforrásnak. Még bármikor árthatunk Conrad hírnevének azzal, ha
eláruljuk, hogy lenyúlta egy volt tanítványának a munkáját.
Ugyanakkor mennyire hinnének nekünk az emberek, ha nincs bizonyítékunk?
Mondhattam volna akár azt is, hogy Derek asztalán van a floppy a komputere mellett.
Legalább egy tucat lemez hevert ott. Elvihetik akár mindet, és azt hihetik, megvan, amiért
jöttek. De akkor sem volt biztos, hogy nem ölnek meg minket.
Akkor újra megjelent Mortie, fején a harisnyával.
– Gondolom, amikor megszereztétek Langley-éktől a számítógépet – kezdtem –, azt
hittétek, megoldódott a problémátok. De minket nem muszáj megölnötök, mint őket. Nem
mondunk semmit. Egyáltalán nem érdekel az egész. Esküszöm, kurvára nem érdekel már.
Úgy tűnt, Mortie hunyorgott, mintha kicsit összezavartam volna. – Fogd már be!
Mindjárt itt lesz a feleséged.
Hallottam, ahogy becsapódik a konyhából nyíló ajtó, aztán a kavicsban közeledő
léptekre lettem figyelmes. Pár pillanattal később feltűnt a sötét hajú, maszkkal a fején,
ahogy maga mögött ráncigálta Ellent.
Élt a feleségem. Kicsit megnyugodtam, ami viszont csak addig tartott, amíg
észrevettem, milyen rémült.
A csuklóját elöl összeszalagozták, majd a könyöke magasságában az egész felsőtestét is
körbetekerték, végül a száját is letapasztották. A farmerján még több ragasztószalagcsíkot
láttam, amit nyilván azért távolítottak el, hogy a saját lábán tudjon átjönni a kamrába.
A tekintetéből rémület sugárzott, és egyértelmű volt, hogy sírt.
 – Semmi gond, drágám – szóltam oda neki. – Bántottak? – Idegesen megrázta a
fejét. – Helyes. – Láttam, hogy a sövénynyíróhoz rögzített kezemet nézi. Ha lehet, még
jobban megrémült. Tekintetével követte a kábelt a konnektorig.
– Szóval – kezdte Mortie –, itt a feleséged, és láthatod, hogy semmi baja. Most már
megmondhatod, hol van a floppy.
– Először is, kinyomtattam pár oldalt az anyagból. Úgy rémlik, a hálószobánkban van
az ágy mellett. Az éjjeliszekrényen. Ott kell lennie. Drágám, ugye szerinted is ott
van? – kérdeztem Ellentől.
Bólintott.
– Értem – szólalt meg Mortie, aztán a társához fordult: – Keresd meg!
– Rendben – felelte a sötét hajú. Éreztem a hangján, hogy megkönnyebbült, hogy újból
levehette a fullasztó harisnyát a fejéről. – És vele mi legyen? – kérdezte Ellen felé bökve.
– Itt marad velem – mondta Mortie. Intett Ellennek, hogy jöjjön beljebb az ajtóból, és
menjen a falhoz. – Ott maradsz! Ha megmozdulsz, megkeserülöd.
Hallottam, ahogy kinyílik, majd becsukódik a konyhaajtó. A sötét hajú újra a
házunkban volt.
Ellen odaállt a falhoz. Mortie körülbelül félúton volt kettőnk között.
– Na, és a lemez? – kérdezte Mortie.
– Nincs nálam – válaszoltam.
Mortie megdöntötte a fejét, mintha nem értett volna. – Hogy mondod?
– Nincs nálam. Mármint a házban.
– Ezt úgyse hiszem el.
– Viszont meg tudom szerezni – tettem hozzá. – Biztonságos helyen van. Odaadtam
valakinek, hogy vigyázzon rá.
– Milyen biztonságos helyről beszélsz?
Odakint mintha egy árnyékot láttam volna mozogni a házunk és a kamra között. Ha
Mortie haverja odabent volt, ki lehetett az?
– Odaadtam valakinek.
– Mégis kinek? – kérdezte ingerülten Mortie.
– A fiam ügyvédjének – feleltem. Az adott pillanatban úgy éreztem, a legjobb, ha az
igazat mondom. – De csak azért, hogy vigyázzon rá. Szerintem nem nézett bele. Nem
mondtam el neki, mi van rajta. Ha megkérem, hogy adja vissza, megteszi.
Mortie a tenyerével megpaskolta harisnyás fejének a tetejét. – És mégis, hogy a francba
gondolod ezt kivitelezni?
– Elmegy érte a feleségem, én közben itt maradok – mondtam. – Ő elmegy az
ügyvédhez, elkéri a lemezt, és amikor megjön vele, odaadjuk, és már mehettek is.
– Szóval ez lenne a terved? – kérdezte Mortie gúnyosan. – Hogy küldjük el a
feleségedet, mintegy hírnököt? És amíg elvan, hívja a rendőrséget?
Merem remélni, gondoltam. Azonban odafordultam Ellenhez, és megkérdeztem
tőle: – Ugye nem tennél ilyen butaságot, drágám?
Megrázta a fejét.
– Ez aztán meggyőzött – jegyezte meg Mortie. – Na, és ehhez mit szólsz? Őt tartjuk itt,
és te mész el a lemezért. Biztos nem akarnád, hogy bántódása essen. Simán
hozzászalagozhatnánk az ő kezét is a sövénynyíróhoz, hasonlóan a tiédhez.
Kint megint feltűnt az árnyék. A furgon közelében. Aztán eltűnt. Hirtelen gyorsabban
kezdett verni a szívem.
– Mi az? – szólalt meg Mortie, és hátralesett a válla fölött. – Máris megjött?
Mortie legalább figyelt arra, hogy ne használja a társa nevét, viszont az nem tűnt fel
neki, hogy az övé már elhangzott.
 Odament az ajtóhoz, kinézett, megrándította a vállát, aztán visszajött. Ezúttal viszont
nem közénk állt, hanem közelebb hozzám. Elvégre tőlem akart válaszokat hallani.
– Szerintem a terved, hogy is mondjam, nem életképes – mondta. – Ha elengedem a
feleségedet, bármit is ígér, tuti hívja a zsarukat. Kivéve, ha ő a földkerekség leghülyébb
tyúkja. Van egy jobb ötletem. Hogy hívják az ügyvédet?
Nem akartam elárulni a nevét. Rájöttem, nagy hibát követtem el, amikor elkotyogtam,
hogy nála van a floppy. Bár nem került volna sok idejébe, hogy kiderítse a nevét – az
elmúlt napokban szinte az összes híradásban szerepelt Natalie Bondurant –, attól tartottam,
hogyha mégis megmondom, képes odamenni az éjszaka közepén a házához, és akár meg
is öli, csak hogy megszerezze a lemezt.
A szemem sarkából láttam, hogy Ellen lassan araszol a fal mentén. Olyan lassan, hogy
szinte észre sem lehetett venni. A falnak háttal állt, és végig minket figyelt. Időről időre
Mortie feléje fordult, viszont Ellen nem tett semmi hirtelen mozdulatot, és a férfinak nem
tűnt fel, hogy pár perc alatt szinte fél métert is megtett.
– Kérdeztem valamit, seggfej – mordult rám Mortie.
– Mondom, hogy mi is meg tudjuk szerezni a floppyt. Tök mindegy, ki az ügyvéd.
Mortie megrázta a fejét. – Elegem van. – Felemelte a sövénynyírót az ölemből. Egyik
kezével a rudat markolta, a másikat a fogantyúra helyezte.
– Tudod, nehéz lesz kesztyűt venned – kezdte. – Olyanra lesz szükséged, amelyiknek
az egyik felén pár centivei rövidebbek az ujjak, mint a másikon. Vagy akár azt is
csinálhatod majd, hogy felveszel egy rendes kesztyűt, bedugod ebbe, és a saját méretedre
vághatod.
– Várj! – kiáltottam, miközben az ujjaimat megpróbáltam kihúzni a pengék
közül. – Figyelj rám!
– Baszd meg! – mondta Mortie, és meghúzta a ravaszt.
Lélegzet-visszafojtva vártam, hogy Ellen időben eléri-e a konnektort. Abban a
pillanatban, hogy a fickó ujja a ravaszra görbült, a szemem sarkából láttam, hogy a
feleségem leguggol. Ha a háta mögött kötözték volna össze a kezét, vakon kellett volna
megtalálnia a konnektort, vagy megpróbálhatta volna kirúgni a falból. Azonban elöl
ragasztották össze a kezét. Ahogy letérdelt, közel hajolt a falhoz, az ujjaival megfogta a
kábel végét, és megrántotta.
Épp akkor, amikor a pengék mozogni kezdtek volna. Éreztem, ahogy életre kelnek, de
még mielőtt ide-oda kaszálhattak volna, le is állt a gép. Az ujjaim még jobban beszorultak,
viszont úgy éreztem, még egyben van a kezem.
– Mi a…? – értetlenkedett Mortie. Párszor meghúzta a ravaszt, aztán megfordult, és
azonnal látta, mi a gond. – A kurva…! – mondta dühödten. Az ölembe ejtette a
sövénynyírót, és elindult Ellen felé, aki még mindig a fal tövében térdelt rémült
arckifejezéssel.
– Hagyd békén! – kiáltottam. – Hozzá ne merj nyúlni!
Akkor rontott be Drew a kamrába.
A kezében egy ásót lóbált, amit jobbára a furgon csomagterében tartottam. Ahogy
Mortie közelébe ért, meglendítette, mint egy baseballütőt, és a fejére sújtott.
Az ásó éle olyan hangot adott ki, mint valami hangszervilla.
Mortie azonnal összerogyott, és arra a fűnyíróra zuhant, amit Drew aznap tett tönkre.
– Drew! Te jó ég!
Azt hittem, Mortie megpróbál még talpra állni, de meg sem mozdult. Úgy tűnt, még
csak nem is lélegzik.
Drew föléje hajolt értetlenkedő arckifejezéssel, mintha nem is tudta volna, mit csinált.
Szinte meglepte, hogy Mortie nem méltatlankodik a vele történtek miatt.
– Basszus! – szólalt meg Drew, és végig Mortie-t nézte.
 – Drew – mondtam –, van egy másik a házban.
Ez észhez térítette. Ahogy megfordult, feltűnt az ajtóban a sötét hajú, kezében egy
köteg papírlappal. Bár a harisnya a fején volt, egyértelművé vált számára, hogy az ő
szemszögéből kedvezőtlen fordulatot vettek az események.
Eldobta a papírlapokat, és futásnak eredt. Drew feltápászkodott, és megragadta az ásót,
amivel elintézte Mortie-t. Azonban, ahogy megfordult, az ásó éle beakadt a fűnyíróba, és a
szerszám kiesett a kezéből. Lehajolt, hogy felvegye, de addigra már a másik fickó eltűnt
az éjszakában.
Mindenesetre Drew utánaszaladt.
Eszeveszettül elkezdtem kapálózni. Az ujjaimat egyre csak rángattam, és sikerült
valahogy kicibálnom őket a sövénynyíró fogai közül. Azután megpróbáltam valahogy
megszabadulni a ragasztószalagtól.
Ezzel egy időben igyekeztem a bal kezemet is szabaddá tenni. Bármelyiket is sikerül
előbb kiszabadítanom, gondoltam, azzal fogom a másikat megoldani.
Időközben Ellen is felállt, és odajött hozzám. Körbeszalagozott kezének ujjai szabadok
voltak, és nekiállt velük lefejteni a jobb kezemről a ragasztót. Annak ellenére, hogy a
sövénynyíró már nem volt bedugva, mintha attól tartott volna, hogy magától beindul.
Engem is valami hasonló megmagyarázhatatlan aggodalom kerülgetett.
Pár perccel később feltűnt Drew. – Nem értem utol – mondta lihegve. – Beszállt a
kocsijába, és elhajtott.
Ellennek sikerült kiszabadítania a kezemet a sövénynyíróból. A szájához nyúltam, hogy
finoman lefejtsem róla a szalagot. – Úristen, Jim! – tört ki belőle.
Drew segített megszabadulni a maradék ragasztószalagtól. Átöleltem Ellent, pár
pillanatig szorosan magamhoz vontam, aztán átnyúltam, és vállon veregettem Drew-t.
– A fűnyírót jöttem megszerelni – mondta.

27. fejezet
A legelső dolgom az volt, hogy megbizonyosodjam, Ellennek nem esett-e bántódása.
Amikor mondtam neki, hogy azonnal hívom a mentőket, közölte velem, hogy jól van.
Ugyan felkavarták az események, fizikailag rendben volt. Sokkal inkább aggódott
miattam. A kezem épségben volt, és bár jól fejbe vertek, nem ítéltem úgy, hogy csak ezért
mentőt kéne hívnia.
– Be akartam hajtani hozzátok – magyarázta Drew –, egy autó azonban elállta az utat.
Először azt hittem, a rendőrkocsi, amit említettél, de közelebbről már nem annak tűnt. Így
aztán félrehúzódtam, és begyalogoltam. Akkor láttam meg azt a másik fickót, amelyiknek
sikerült meglógnia. Épp a feleségedet ráncigálta. Láttam, hogy meg van kötözve, így aztán
arra következtettem, hogy valami nincs rendben.
– Ez itt Drew – mutattam be a társamat Ellennek, amikor rájöttem, hogy még nem is
tudja, ki a megmentőnk. – Ma együtt dolgoztunk. Drew, ez Ellen, a feleségem.
Kezet ráztak, aztán teljesen váratlanul Ellen átölelte Drew-t. – Köszönöm – mondta
reszketve.
Drew a feleségem válla fölött lenézett Mortie-ra. A fején levő harisnya már teljesen
átázott a vértől, ami a fűnyíróra csöpögött.
– Úgy tűnik, megöltem – jegyezte meg.
Ellen elengedte Drew-t, és ő is végignézett a fekvő alakon.
– Merem remélni – mondta.
 – Az nem volna túl jó – reagált Drew.
Letérdeltem Mortie mellé, majd óvatosan megfogtam a véres harisnya szegélyét, és
lefejtettem a férfi fejéről, ami aztán hátrahanyatlott a fűnyíróra. Közelebb hajoltam hozzá.
Mortie szeme nyitva volt, de a tekintete teljesen üveges volt, és nem is lélegzett.
– Drágám, szerintem mégis hívnod kéne a mentőket – mondtam. – Úgy tűnik, meghalt,
de akkor is muszáj értesítenünk őket.
– Azt hiszem, jobb, ha eltűnök – szólalt meg Drew.
– Ne aggódj, Drew! – mondtam. – Megmentetted az életünket. Helyesen cselekedtél.
– Nem arról van szó. Nemrég szabadultam.
– Hogy?
– Most kerültem ki a sittről. Tutira visszakerülök, ha kiderül, én öltem meg ezt itt.
– Ha elmesélem a rendőröknek, mi történt, kizárt – győzködtem. – Két tanúd is van,
Ellen meg én. Mi elmondjuk majd az egészet. Drew, te hős vagy. Ezt elintézted, a másikat
pedig elkergetted.
Bár Drew figyelt, nem úgy tűnt, mint akit sikerült meggyőznöm. – Ez nem érdekli a
zsarukat, pláne, ha priusza van az embernek.
Ellen megsimogatta Drew karját. – Helyesen cselekedtél. Melletted állunk.
– Ti nem ismeritek a rendőrséget – mondta lehangoltan. – Ha bármi okuk van, hogy
lecsukjanak, megteszik. – Rám nézett. – Nem tudnád átvállalni? Azt mondhatnád, hogy
sikerült valahogy kiszabadulnod, és amikor rátámadt a feleségedre, felkaptad az ásót, és
fejbe vágtad. Biztos megértenék. És itt van rá a tanúd. Ráadásul priuszod sincs, így aztán
nem fognak veled kötözködni, nem úgy, mint velem.
Tulajdonképpen megmentett minket, ezért aztán még nehezebb volt a döntés. – Drew, a
zsaruk előbb-utóbb úgyis rájönnek. Találnak valami következetlenséget a történetben, és
akkor simán kiderül, hogy te csináltad, és mi csak falaztunk neked. Akkor még
kedvezőtlenebb helyzetbe kerülnél. Sőt, mindannyian, de leginkább te, mivel már ültél.
Lassan bólintott, de éreztem, hogy még mindig nem győztük meg. – Nem is
tudom – mondta.
– Még valami, Drew – folytattam. – Számomra elég egyértelmű, hogy ez a kettő intézte
el Langley-éket. Úgy értem, így logikus. Ugyanazt akarták. Nemcsak minket mentettél
meg, hanem elintézted az egyik gyilkost. Így aztán a zsaruk jó eséllyel kézre kerítik a
másikat is.
– Gondolom – reagált Drew. Most már mintha hatott volna az érvelés.
– Ráadásul – tettem hozzá –, ezek után valószínűleg a fiunkat is kiengedik.
Ellenre lestem. Láttam rajta, hogy ugyanerre gondolt, de valamiért félt kimondani,
nehogy ne váljon valóra. – Máris hívom a mentőket – szólalt meg, és azzal elszaladt a ház
felé, mintha minden egyes elfecsérelt másodperc hozzáadódna Derek börtönben eltöltött
idejéhez.
– Köszönöm, Drew – mondtam még egyszer.
Ő csak a fejét rázta. – Egyszerűen nem tudom – mondogatta, majd elindult az ajtó felé.
– Hová mész? – szóltam utána.
– Nem tudom – hangzott a válasz. Már el is távolodott a kocsija irányába.
Utánaszóltam: – Drew, maradnod kéne. A zsaruk biztos nem tartóztatnak le. Semmivel
sem veszélyezteted a feltételes szabadlábra helyezésed azzal, hogy megmentesz valakit.
Megértik majd, amit tettél.
Ő azonban nem állt meg, csak ment az autójához. Hamarosan teljesen elnyelte az
éjszaka.
Nem terveztem, hogy utánaszaladok és visszatartom. Úgyis tudta, hogy mit fogok
mondani a rendőröknek, és hogy nem lesz nehéz őt megtalálni.
 Bementem a házba. A zárban megtaláltam a kulcscsomómat, amit aztán zsebre tettem.
Ellen a konyhában volt, és épp lerakta a telefont. – Úton vannak – mondta.
Odajött, és hozzám bújt. Ahogy így fogtam, megszólaltam: – Biztos ő küldte őket.
Ellen elhúzódott. – Miről beszélsz?
– Biztos Conrad küldte ezt a kettőt – magyaráztam.
– Nem – mondogatta a fejét csóválva. – Ő nem tenne ilyet.
Megérintettem Ellen vállát. – Ide figyelj – mondtam határozottan –, minden stimmel.
Ezek a fickók azért a lemezért jöttek, amin a könyv van. Készek lettek volna kinyírni
minket csak azért, hogy megkapják. De legalábbis az a kopasz simán levágta volna az
ujjaimat.
– Nem, Jim, az egész nem stimmel – szólalt meg Ellen.
– De hát akkor ki akarná, ha nem Conrad? Lenyúlta a könyvet attól a sráctól, és még
évekkel később is igyekszik eltüntetni a nyomokat. Nem lepődnék meg, ha ő ölte volna
meg a fiút. Lelökte a vízesés tetejéről, hogy öngyilkosságnak tűnjön. Mi mást tehetett
volna? Hagyta volna, hogy Brett Stockwell bármikor kedvére elárulja, hogy
tulajdonképpen ő írta a könyvet, Conrad Chase pedig egy rohadt nagy szélhámos?
– Jim, muszáj végighallgatnod – mondta Ellen.
– Nem, inkább te hallgass végig engem! Egyszerűen nem értem, miért véded állandóan
ezt a fickót. Tudom, hogy ő a főnököd, de egyre inkább úgy fest, hogy egy gyilkos. Ha
nem is ő végzett Langley-ékkel, tuti ő küldte rájuk ezt a kettőt. Amikor pedig rájött, hogy
létezik egy másolat a könyvről, hozzánk is elküldte az embereit, hogy szerezzék meg.
– Odaadtam neki a floppyt – szólalt meg Ellen.
Csak néztem rá, és nemigen fogtam fel, amit mondott.
– Micsoda?
– Azt a lemezt, amit te Natalie Bondurantnak adtál. Ma visszakértem tőle. Azt
mondtam neki, nem kell rá vigyáznia többé, aztán odaadtam Conradnak. Ebédnél
találkoztunk.
– Nem értem. Miért csináltad ezt? Miért nem beszéltél velem előbb?
– Jim, ő nem gyilkos. Elismerem, egy arrogáns seggfej, de nem gyilkos. Nem ő küldte
ide azt a két fickót. Nincs rá oka, mivel nála van a floppy.
Már eleve fájt a fejem, de így aztán még jobban hasogatott. – Ezt egyszerűen képtelen
vagyok felfogni – mondtam.
Akkor Ellen, aki a hátsó ajtó felé nézett, hirtelen felsikoltott.
Hátrafordultam, és azonnal megláttam valakinek az árnyékát. Egy nagydarab férfiét.
Ahogy közelebb ért, láttam, hogy Drew az.
Benyitott. – Bocsánat, nem akartam rátok ijeszteni – sajnálkozott. Aztán felém
fordult. – Beláttam, hogy igazad van. Így aztán visszajöttem. Elmondom a rendőröknek,
mi történt.

28. fejezet
Alig egy perc elteltével már hallottuk is a szirénákat.
A mentők már nem tudtak segíteni Mortie-n. Drew nyugtalanul leste a kamra
bejáratánál, ahogy a mentősök felmérték a férfi állapotát. Miután megállapították, hogy
tulajdonképpen halott, nem nyúltak hozzá többet.
 Mire Barry Duckworth is megérkezett, már vagy fél tucat rendőrautó vette körül a
házunkat. Nemsokára a tévések is befutnak, gondoltam. Legalább nem kell útbaigazítást
kérniük. A héten már másodszor jöhettek Promise Fallsnak ugyanarra a részére.
Ellen feltett egy jó nagy adag kávét. Nem mintha egy bűncselekmény helyszínének
valaha volt legjobb házigazdája akarna lenni. Egyszerűen valahogy el kellett foglalnia
magát. Hál' istennek, a piája addigra már a lefolyóban végezte.
Miután a mentősök végeztek Mortie-val, Drew és én bementünk, és leültünk a
konyhaasztalnál. Ellen a hűtőben és a fagyasztóban keresgélt, hogy megkínálhassa
valamivel a helyszínre érkezőket.
– Ne vesződj! – mondtam. – Jó lesz a kávé.
– Ez az – szólt vissza. A mélyhűtő legeldugottabb sarkából – mint valami régészeti
szenzációt – előbányászott egy fagylalttortát.
– Jó, hogy visszajöttél – mondtam Drew-nak.
– Majd elválik – felelte, épp amikor Barry megjelent az ajtóban. Először röviden
előadtuk, mi történt. Amikor kiderült, hogy az egyik támadónk még szökésben van, Barry
megkérdezte Drew-t, aki egy darabon üldözte az illetőt, le tudná-e írni az autót, amivel
végül elmenekült. Egy Buick vagy Pontiac lehetett, mondta. Négyajtós, fehér. A kerekek
meglehetősen sárosak voltak. Barry betelefonált a kapitányságra, hogy a járőrök tartsák
nyitva a szemüket.
Aztán ő is leült a konyhaasztalhoz, és elfogadott Ellentől egy csésze kávét, illetve egy
szelet tortát. Végül arra kért, részletesen is meséljük el a történteket.
Először elmondtam a saját változatomat. Hogy megjelent a két fickó, majd
összekötöztek, a kezemet pedig a sövénynyíróhoz szalagozták. Azután Ellen hozzátette a
maga részét. Hogy a sötét hajú rárontott, egy székhez kötözte, majd magára hagyta.
Valamivel később kivitte a kamrához, miután követeltem, hogy látni akarom.
Ezután került sor Drew-ra.
– Maga valahonnan ismerős – jegyezte meg Barry.
– Bankot raboltam – válaszolt Drew közömbösen.
– A kurva életbe, tudtam! – mondta Barry.
– Öt évvel ezelőtt – tette hozzá Drew. – A Saratoga és a Main sarkán levő fiókot.
– Hát, az nem volt túl sikeres kísérlet.
– Ha úgy érti, hogy elkaptak, amikor kisétáltam az ajtón, igaza van. Kicsit túl sok időt
töltöttem el bent, és valaki riasztotta a rendőrséget, így aztán már vártak rám, mire
végeztem.
Barry bólintott. – Szerintem nem magának való az ilyesmi.
– Igaz.
– Nemrég szabadult?
– Úgy hat hete. Mr. Cutter bevett maga mellé, hogy füvet nyírjak.
– Milyen kedves – jegyezte meg Barry, és felém sandított. – És mi járatban volt
errefelé ma este?
– Tönkretettem Mr. Cutter egyik fűnyíróját, és átjöttem, hogy megszereljem, mielőtt
holnap újra munkához látunk.
Barry rám nézett, hogy erősítsem meg az állítást. Bólintottam.
Aztán Ellen és én elmondtuk, mi történt Drew ideérkezése után. Hogy látta, ahogy a
sötét hajú átráncigálta Ellent a házból a kamrához, majd szembesült azzal, milyen
állapotban vagyok. Aztán, amikor Ellennek sikerült kihúznia a konnektorból a
sövénynyíró kábelét, a férfi, aki Mortie névre hallgatott, rávetette volna magát a
feleségemre, és akkor jelent meg Drew az ásóval, amit a furgon csomagterében talált.
– Megmentett minket, Barry – jegyeztem meg.
– Láttátok ezeket a fickókat azelőtt? – kérdezte.
 Elmagyaráztuk, hogy megnéztük Mortie arcát, amikor már halott volt, de nem tűnt
ismerősnek. Egyikünknek sem volt sejtése, ki lehetett a másik támadó. – Viszont volt egy
tetoválása – mondtam. – A karján. Egy kés. És, mint már mondtam, a haja mintha sötét
lett volna.
– Ez így stimmel? – fordult oda Barry Ellenhez. Bólintott. – A nevét nem hallottad?
– Mortie-nak volt annyi esze, hogy ne használja előttünk – mondtam.
– Lehet, hogy nem is akart megölni – jegyezte meg Barry. – Különben miért kellett
volna erre ügyelnie?
– Nem tudom.
– Azt mondtad, egy lemezért jöttek?
– Amin egy könyv van. Már említettem korábban, de nem
érdekelt – emlékeztettem. – Az a példány volt a lemezen, ami eredetileg Brett Stockwell
számítógépéről származott. A srác Conrad Chase egykori tanítványa volt, abból az időből,
amikor még nem ő volt a Thackeray rektora.
Miközben beszéltem, Barry jegyzetelt. – És tulajdonképpen miért is érdekes ez a
lemez?
– Mert Chase később megjelentetett egy könyvet, ami szinte teljes egészében ez az
anyag volt.
Barry összeráncolta a szemöldökét. – Ezzel mit akarsz mondani? Hogy a Thackeray
rektora rátok küldött két orgyilkost, hogy megkínozzanak, megszerezzék a lemezt, és
esetleg még meg is öljenek?
– Nem – vágott közbe Ellen –, nem erről van szó. Ennek nem volna semmi értelme,
mivel már Conradnál van a floppy. Ma adtam oda neki.
Még mindig nem értettem, miért tette. Csak a fejemet csóváltam.
Egy egyenruhás rendőr lépett be a konyhába, hogy váltson pár szót
Barryvel. – Átnéztük a halott férfit, hátha találunk nála valamilyen
okiratot – kezdte. – Semmi, viszont a nadrágjában találtunk pénzt. Ráadásul nem is
keveset. Pár száz dollárt.
– Rendben – nyugtázta Barry, azzal a rendőr távozott. Barry felnézett a jegyzetei
közül. – Akkor ki a francnak kell még ez a lemez? Ki tudhatta, hogy még mindig nálad
van?
– Gőzöm sincs – feleltem. – Conrad felesége, llleana úgy tudta, nálam van, de ha
Conrad tisztában volt azzal, hogy nincs, feltételezem, elmondta neki.
– Bárki más?
Elgondolkoztam. Eszembe jutott, hogy Penny azt mondta, talán megemlítette a
könyvet, amit Derek a számítógépen talált, másoknak is, de vajon tudott-e a lemezről?
Úgy véltem, nem.
Barry még jegyzetelt valamit, aztán letette a tollát, majd a villájával lekanyarintott egy
darabot a fagylalttortájából, és bekapta. – Tudod, Jim, régóta ismerlek, és rendes fickónak
tartalak, akinek helyén van az esze, viszont ez egy kicsit már sok.
– Barry – szólalt meg Ellen –, nem gondolod úgy, hogy az a két fickó ugyanaz, mint
aki megölte Langley-éket?
Barry letette a villáját. – Nem tudom, Ellen.
– Bármi is legyen az oka, hogy idejöttek, bármit is kerestek, nem tartod valószínűnek,
hogy annak, ami itt történt ma este, köze lehet Langley-ék halálához?
Barry megrágta a falatot, majd lenyelte.
– Langley-éket megölik, eltűnik egy számítógép, pár nappal később pedig megkínoz
minket két férfi, akik egy olyan lemezt keresnek, aminek köze van a komputerhez. Nem
mond ez semmit a számodra?
– Értem, hova akarsz kilyukadni, Ellen – szólalt meg végül Barry.
 – Biztosíthatlak, hogy a fiunknak, Dereknek semmi köze nem volt ahhoz, ami ma este
történt – tette hozzá a feleségem. – Ugyanis börtönben van, és nem tartom valószínűnek,
hogy megkínoztatná a szüleit. Ugyanannyi köze van a mostani esethez, mint amennyi
Langley-ék megöléséhez. Barry, muszáj szabadon engedned Dereket! Ártatlan.
Valamit láttam Barry szemében felvillanni, mintha ő is rájött volna. Csak remélni
tudtam, hogy nem az a fajta, aki képes feláldozni egy ártatlan illetőt, csak hogy mentse a
jó hírét. Nem kis elismerést szerzett magának a letartóztatással, és meglehetősen ciki
lenne, ha kiderülne, hogy tévedett.
– Majd meglátjuk, Ellen – mondta Barry. – Te is tudod, hogy Derek Langley-ékhez
való viszonya bonyolultabb, mint azt elsőre gondolná az ember.
Pár másodpercig csak hallgattunk. Aztán Ellen odahajolt Barry-hez, és mélyen a
szemébe nézett. – Nem ő követte el, és ezt te is tudod. A szíved mélyén igenis tudod.
Barry eltolta a tányért maga elől. – Szeretnék egyesével is elbeszélgetni
veletek. – Drew-ra nézett. – Te leszel az első. – Felálltak, és kimentek.
– Bankrabló? – szólalt meg Ellen.
– A vállalkozásom még meglehetősen kezdetleges a felvett munkaerő előéletének
ellenőrzését illetően – feleltem.
– Nem erről van szó. Nem akarlak ezért bántani. Csak szerintem ezelőtt még sosem
találkoztam bankrablóval.
– Ebben a pillanatban az se érdekelne, ha ő lenne a bostoni fojtogatós
gyilkos – mondtam. – Csak abban bízom, hogy Barry nem csinál valami baromságot, és
nem emel vádat ellene. – Felálltam, és nekidőltem a hűtőnek. Kimerültem. Önmagában a
támadás elég lett volna ahhoz, hogy teljesen kikészüljek, de az azt követő faggatózás
egyaránt fárasztó volt. Viszont én is fel akartam tenni pár kérdést Ellennek.
– Miért adtad oda Conradnak a floppyt?
– Úgy éreztem, helyesen járok el. Nehéz lenne pontosan megmagyarázni.
– Néha kételyeim támadnak, hogy érzel-e még irántam valamit.
Ő is elcsigázottnak és szomorúnak tűnt. – Még mindig nem érted, igaz?
– Mit?
– Gyűlölöm azt az embert. – Rövid szünetet tartott. – Sokkal jobban, mint gondolnád.
– Akkor miért segítesz neki? Nem érted, mi zajlik itt? Nem bírod összerakni a dolgot?
Nem fogod fel, mit művelt?
– Te csak azt látod, amit látni akarsz – mondta Ellen.
– Nem, te vagy a vaksi – vágtam vissza. – Még ha nem is Conrad küldte ide ezeket a
gazembereket, akkor is érintett az ügyben. Valahogyan megtudta, hogy előkerült egy
számítógép, ami azé a tanítványáé volt, akitől lenyúlta a könyvet. Egyértelmű volt
számára, mi lehet a komputeren, így aztán vagy személyesen ment el érte Langley-ékhez,
vagy odaküldött valakit, hogy megszerezze. Az egész azonban szörnyű véget ért, és
mindhárman meghaltak.
– Már nála volt a számítógép.
– Hogy?
– Ő mondta. Azon a pénteken, amikor megölték Langley-éket, felhívta Albert.
– Várjunk csak egy pillanatra. Albert adta oda neki a gépet?
– Adam megemlítette a komputert, amivel ő és Derek szórakozott, illetve a szöveget,
amit rajta találtak. Albert azonnal felismerte, mivel olvasta a könyvet, és tudta, hogy
megegyezik Conrad könyvével, így aztán felhívta Conradot, elmondta neki az egészet,
mire Conrad elugrott Albert irodájába, és elvitte a gépet. Albert Conrad ügyvédje, és
egyben régi barátja is volt.
Felegyenesedtem, lassan a mosogatóhoz mentem, majd vissza a hűtőhöz, miközben a
homlokomat dörzsöltem. – Mindezt ő mondta el neked? – kérdeztem.
 – Igen.
– És te hiszel neki?
– Igen – mondta Ellen rövid hallgatás után.
– Úristen, ez… rohadtul nem fér a fejembe. Ha ez a két fickó, aki idejött ma este, nem
tudta, hogy Conradnál van a lemez, akkor azt sem tudhatták, amikor felkeresték Langley-
éket, hogy már a komputer is nála van.
– Nem tudom – mondta Ellen. – De nem is érdekel. Az egész nem jelent számomra
semmit. Egyedül az érdekel, hogy kihozzuk Dereket a börtönből. Azt akarom, hogy
szabadon engedjék, és végre magunk mögött tudhassuk ezt az egészet. Nem érdekel az
istenverte könyv, nem érdekel Conrad, kurvára leszarok mindent. Az egész rohadtul
hidegen hagy, amíg Derek börtönben van.
Lassan odamentem hozzá, majd átöleltem. – Tudom – mondogattam.
Lett volna még pár kérdésem. Lehet, hogy Conradnak semmi köze nem volt ahhoz, ami
nálunk történt. És lehet, hogy Langley-ék halálához sem. Az azonban még mindig nem
tisztázódott, hogy ki is írta valójában a könyvét.
Ha Brett Stockwelltől származik a szöveg, és Conrad le akarta nyúlni, hogy hagyhatta
életben a fiút, hacsak le nem fizette, s hogy remélhette, hogy majd megússza az egészet?

Miután Barry végzett Drew-val, elvonult Ellennel a nappaliba. Így Drew-val kettesben
maradtunk a konyhában.
– Szóval bankrabló vagy – mondtam a konyhapultnak támaszkodva.
– Nem voltam túl tehetséges. Sikerült a legelső akciót elszúrnom.
– Miért csináltad?
– Kellett a pénz – mondta, és közben úgy nézett rám, mint valami idiótára. – El kellett
tartani valamiből a gyereket.
Felidéztem a korábbi megjegyzését, miszerint már nem volt többé gyereke.
Nem akartam tovább feszegetni a témát, ezért inkább megkérdeztem: – Hogy ment
Duckworth felügyelővel?
Megvonta a vállát, aztán a faliórára tévedt a tekintete. Majdnem éjfél volt. – Holnap
melózunk? – kérdezte.
Fáradtan rámosolyogtam. – Mit szólnál hozzá, ha nyolc helyett inkább kilencre mennék
érted?
– Semmi gond, ha mégse veszel fel végleg – felelte.
Valami biztatót akartam mondani, de nem tudtam, hogyan alakult a Barryvel való
beszélgetés.
– Semmiből nem állt volna azt mondanod, hogy te ölted meg a fickót – szólalt
meg. – A zsaruk simán elhitték volna neked. De nem nekem, akinek priusza van. Már
kezdtem azt hinni, rendes ember vagy – tette hozzá szemrehányóan.
Nemigen tudtam, mivel tettem Drew-ra az első rossz benyomást. És tényleg ez kellett
volna ahhoz, hogy az ő fogalmai szerint rendes embernek minősüljek? Hogy átvállaljam
valakinek a megölését? Nem volt ez egy kicsit sok, még ha meg is mentette az életemet?
Az igazat megvallva, talán belemegyek, ha biztos lehetek benne, hogy a rendőrség beveszi
a sztorit. Viszont Mortie társa továbbra is szabadon volt, és mindegy, mennyire
szavahihető alak, a történtekről szóló verziója könnyen alááshatja az enyémet. Jobbnak
láttam ragaszkodni az igazsághoz. Csak reméltem, hogy Drew nem jár pórul emiatt.
Végül Barry velem is elbeszélgetett négyszemközt, de csak ugyanazt vettük végig még
egyszer. Ha volt is valami ellentmondás a három változat között, Barry nem árulta el.
– Ugye nem emelnek majd ellene vádat? – kérdeztem a végén. – Tutira nem élnénk
most, ha nem jön Drew.
 Barry megrázta a fejét, mintegy nemleges válaszként, de végül csak ennyit
szólt: – Hogy van a kezed?
Az ujjaimon látszott még a sövénynyíró fogainak a nyoma, de a bőröm nem hasadt
fel. – Rendbe jön – válaszoltam.
– Rohadt mázlista vagy.
– Ja, tudom. Szerencsepatkóval a seggemben születtem.

Együtt mentünk vissza a konyhába. Ellen és Drew kint beszélgettek a teraszon. Egy
másik egyenruhás rendőr valami tárggyal a kezében, eloldalazott mellettük, majd bejött.
– Felügyelő úr – szólalt meg, és átadott Barrynek egy műanyag tasakot. Egy pisztoly
volt benne.
– Egy Glock 19-es – mondta Barry. – 9 millis. Langley-éket is 9 milliméteres
fegyverrel ölték meg.
Összeráncoltam a homlokom.
– Hol találtad? – kérdezte Barry a zsarut.
– A bekötőút mellett a fűben. Megjelöltük a helyét.
– Azt mondod, ezzel a pisztollyal ölték meg Langley-éket? – szóltam közbe.
Barry megrázta a fejét. – Ezt senki nem állította. Még nem. Ha ugyanaz a fegyver,
meglepő módon ismét feltűnt. Langley-ék halála után minden négyzetcentimétert
átkutattunk a környéken. – Utasította a rendőrt, hogy tegye el a pisztolyt, majd behívta
Drew-t.
– Igen?
– Azt mondtad, követted a második támadót.
– Igen, de előnnyel indult. Nem értem utol. Erős vagyok ugyan, de nem gyors.
– Nem tűnt fel valami, amikor beszállt a kocsiba? Nem ejtett el semmit?
Drew elgondolkozott. – Beszállt, és kezdte volna becsukni az ajtót, de aztán újra
kinyitotta. Mivel azonban már közel értem hozzá, becsapta, és őrült tempóban elhajtott.
Csak úgy szállt a kocsi után a sok kavics.
– Gyere velem, mutasd meg pontosan, hol állt a kocsi! – mondta Barry.
Mindannyian kimentünk a bekötőúthoz. Barry, Drew és a zsaru, aki behozta a pisztolyt,
elöl, Ellen és én mögöttük.
– Már sötét volt – magyarázta Drew –, mint most. Viszont a kocsi valahol itt állt, olyan
háromautónyira a saroktól.
Barry bólogatott. A zsaru egy erős lámpával világított. Drew a főút felé
mutatott. – Kénytelen voltam valamivel följebb leparkolni, mert nem tudtam beljebb
jönni.
A tekintetemmel követtem Drew ujját, és láttam is egy kocsi körvonalait a sötétben.
Egy régi Ford Taurus lehetett, esetleg egy Mercury Sable.
– Valahol itt állhatott – tette még hozzá Drew.
– Orral előre? – kérdezte Barry.
– Igen.
– Vagyis a halott ürge társa itt, az út jobb oldalán szállt be. – A zsaru abba az irányba
világított.
– Úgy bizony – mondta Drew. A lámpa fénye egy apró zászlóra esett, ami,
feltételeztem, azt a helyet jelölte, ahol megtalálták a pisztolyt. – Mit mond? – szólalt meg
Drew.
– Szóval itt ejtette el a kis barátunk a fegyverét – jegyezte meg Barry. – A kurva anyját!
 29. fejezet
A rendőrök hajnali egyig nyaggattak, és bár normális esetben senkit nem hívnék fel
ilyen későn, amikor Ellen felvetette, hogy érdemes volna beszélni Natalie Bonduranttal, és
elmondani neki, mi történt, és mindez hogyan segíthet Derek helyzetén, csak ennyit
mondtam: – Rajta.
Még ha Natalie nem is örült a hívásnak, semmi jelét nem adta. – Minél hamarabb
szeretném tudni, mire jutnak a fegyverrel – mondta.
A történtek ellenére sokkal jobban aludtunk aznap éjszaka, mint gondoltuk volna.
Talán azért jött a szemünkre álom, mert Derek letartóztatása óta először éreztük úgy, hogy
van remény.
– Ma csak ezzel fogok foglalkozni – mondta Ellen reggelinél. – Először találkozom
Natalie-vel, aztán megpróbálok bejutni Derekhez.
Jólesett megpillantani Drew-t, ahogy az anyja háza előtt várt rám, amikor befordultam
a sarkon. Ezek szerint Barry nem gondolta meg magát az éjszaka folyamán, és nem
tartóztatta le.
– Szevasz! – üdvözöltem, amikor beszállt mellém.
– Jó reggelt! – köszönt.
– Hogy vagy? – kérdeztem.
– Fáradtan. Az a nyomozó újból feltette ugyanazokat a kérdéseket, amikor már
indultam volna – magyarázta. – Nem is egyszer.
– És minden rendben?
– Szerintem a végére megnyugodott, hogy mindhárman igazat mondunk.
– És amúgy? – Meglehetősen együgyű kérdés volt. Épp előző este ölt meg valakit.
Annak ellenére, hogy jogosnak találták a fellépését, én bizony nem tudnám könnyen
feldolgozni, ha kioltanám egy másik ember életét.
– Elbizonytalanodtam, hogy jössz-e ma egyáltalán – jegyezte meg.
– Miért?
– Az előéletem miatt. Hogy kiderült, mit műveltem korábban.
– Azok után, amit tegnap este értünk tettél, jó nagy seggfej lennék, ha nem bíznék meg
benned.
Csak bólintott, és meredten nézett előre. – És te rendben vagy? – érdeklődött.
– Aha. – Úgy éreztem, muszáj valami kapcsolatot kiépíteni Drew-val, hogy kicsit
közelebb kerüljek hozzá. Mély szomorúságot éreztem benne. – Nem lehet egyszerű
kijönni a sittről, és megpróbálni elölről kezdeni.
Drew bólintott. – Olyan, mint megszületni. Kilöknek a világba, amire nemigen vagy
felkészülve. Se munka, se pénz, nehéz így boldogulni.
– Legalább megvan az édesanyád.
Ismét csak bólintott. – Ja. És összefutottam egy régi haverral, Lyle-nak hívják.
Kölcsönad egy kocsit. Autó nélkül egyszerűen nem megy. Azzal mentem hozzátok tegnap
este.
– Említetted, hogy volt egy gyereked, és neki kellett a pénz.
– Igen.
– De már nincs? Távoltartás?
– Nem, meghalt.
– Micsoda? Az durva – ennyit sikerült mondanom. – Elképzelni sem tudom, milyen
érzés lehet elveszíteni a gyermekedet. Mikor történt?
– Nem olyan régen. Nem sokkal a lányom tizennyolcadik szünnapja előtt. Azóta ezzel
vagyok kénytelen együtt élni, és gondolom, sosem fogom magam túltenni rajta.
 – És mi a helyzet az anyjával?
Drew megcsóválta a fejét. – Lelépett. Már jó régen. Megbízhatatlan alak volt, és jó pár
évvel ezelőtt lepattant.
– És amikor börtönben voltál, ki viselte a gondját? Az édesanyád?
Rám sandított. – Igen, ő. Ezért érzem úgy, hogy most, amikor már öreg, kötelességem
segíteni neki.
– Értem. – Rövid szünetet tartottam. – Mi történt?
– Hogy?
– A lányoddal.
Drew ide-oda forgatta a szájában a nyelvét, végül azt mondta: – Megbetegedett. Nem
kapott megfelelő segítséget azoktól, akiknek tenniük kellett volna valamit, pedig szüksége
lett volna rá.
– Valamit elnéztek az orvosok? – kérdeztem. Ő csak megvonta a vállát. Éreztem, hogy
nem akar többet beszélni erről. Feltételeztem, még mindig fájó emlék, a kérdéseim pedig
már túl személyesek. – Bocs, haver – szóltam, és annyiban hagytam a témát.
Aznapi első állomásunk Walter Burgess, Brett Stockwell gimnáziumi
irodalomtanárának a háza volt. Első alkalommal mentem hozzá azóta, hogy megkért a
munkára.
Kijött elénk, miközben a társa, Trey Watson a szúnyoghálós ajtó mögül figyelt minket.
– Üdv – köszönt Burgess. – Van bármi kérdésük, mielőtt nekilátnak?
– Nincs. Kivéve ha van valami különleges kérése.
– Csak vigyázzanak a paradicsomtőkékre, hátul, a ház mentén. Trey kiborulna, ha
bármi bántódásuk esne.
– Ne aggódjon.
Megköszörülte a torkát, mint aki mondani készül valamit. – Sok mindenen ment át a
családja, mióta legutóbb itt járt.
– Hát, igen. – Derek esete köztudott volt, viszont az előző este a házunknál történtekről
még nem sokan értesülhettek.
– Sajnálom az egészet – mondta. – A múltkori látogatásakor Brettről kérdezett. Említett
valami könyvet, ami a régi számítógépén volt.
– Így igaz.
– Sikerült azóta megtudnia valamit?
– Nemigen.
Burgess bólintott. – Csak az volt a gépen?
– Nem tudom pontosan – feleltem. – Miért kérdi? Megrázta a fejét, mintha nem
számítana az egész. – Csak Trey kíváncsi volt, ennyi. Gondoltam, rákérdezek. De semmi
több.
Akkor valami beugrott. Valami, amit Derek mondott futólag, amikor megemlítette,
hogy eltűnt Adam szobájából a komputer, és hogy mi volt rajta. Pár levél valami régi,
gimnáziumi tanárnak.
– Levelek – mondtam.
– Hogy mondja?
– Levelek voltak még a számítógépen. Egy tanárnak. Emlékszem, hogy Derek tett
róluk említést.
Burgess levegőt vett. – Nem nekem írta azokat? Miről szóltak?
– Nem tudom. Úgy gondolja, magának szánta őket?
Idegesen végignyalta az ajkát. – Elképzelhető, irt pár levelet nekem akkoriban. Arról,
hogy… szóval, kicsit belém habarodott, ha az igazat akarja tudni. – Megrázta a fejét,
mintha el akarná felejteni az egészet. – De úgyis lényegtelen. Trey állandóan ilyenek miatt
aggódik. Most már nincs jelentősége. Most már nincs állásom, amit
elveszíthetnék. – Megint megnyalta az ajkát. – Ha szembejönnének azok a levelek,
megtenné, hogy értesít?
– Észben tartom – válaszoltam.
Megköszönte, majd bement a házba. Odamentem Drew-hoz, megemlítettem neki a
paradicsomot, aztán nekiálltunk. Én kezeltem a traktort, lenyírtam az elülső, majd a hátsó
kertet, miközben Drew a szűk helyeken dolgozott a kézi fűnyíróval.
Feltételeztem, Burgess újra kijön majd, miután végeztünk, és elkezdtünk összepakolni,
még ha csak azért is, hogy megemlítse, elégedett a munkánkkal. Viszont nem nyílt ki a
bejárati ajtó. Drew és én beszálltunk a furgonba.
– Mit lehet róluk tudni? – kérdezte Drew, ahogy elindultunk.
– Hogy érted?
– Egyértelmű volt számomra, hogy melegek, és nincs is ez ellen semmi kifogásom.
– Persze.
– Viszont meglehetősen hangosan veszekedtek odabent.
– Hallgatlak.
– Pár percre le kellett állítanom a lengőkaszát, hogy damilt tegyek bele, te pedig odébb
dolgoztál a traktorral, talán épp hátul voltál, így aztán nem csaptál túl nagy zajt, és ez a
kettő csinos kis veszekedést vágott le.
– Tényleg? – kérdeztem, miközben egy fokkal erősebbre kapcsoltam a
légkondit. – Miről vitáztak?
– Eleinte csak úgy általában. A másik – nem az, aki kijött elénk köszönni – a
paradicsomról szövegelt, és hogy tudunk-e a tőkékről, de aztán áttértek valami másra.
Akkor a paradicsomos fickó azt mondta: „Lehet, hogy boldogabb lennél valamelyik
fiúcskáddal helyettem.” Aztán hozzátette: „Nem lehetsz elég óvatos, az ilyesmi utolér, és a
seggedbe mar.”
– Ezt mondta?
– Aha.
– Mit mondott erről Walter? Az, amelyik kijött elénk.
– Azt, hogy a másik fickó túllihegi az egészet, aztán meg, hogy feldughatja magának.
Még egy kicsit igazítottam a légkondin. – Mindenkinek megvan a maga
baja – mondtam.
– Milyen igaz – reagált Drew.

Épp megérkeztünk a második házhoz, amikor megszólalt a mobilom. Nem számítottam

rá, hogy Ellen máris jelentkezni fog, de sosem lehet tudni. Nem is néztem meg, ki hív,
csak beleszóltam. – Halló.
– Volt valami újabb nézeteltérésetek Lance-szel? – kérdezte egy férfihang. Pár
másodpercbe telt, mire leesett, hogy a polgármester van a vonal másik végén.
– Miről beszélsz, Randy? – kérdeztem vissza.
– Ide figyelj, jobb lesz, ha tisztázzátok ezt az egészet – mondta ingerülten a
polgármester. – Tegnap, miután összevarrták az arcát, visszajött, és azt mondta, rendben
van. Aztán úgy volt, hogy este egy rohadt kampányrendezvényre visz el a kórházba, de
nem jelent meg. És ma reggel sem jött be.
– És miért engem hívsz, Randy? Azt akarod kérni, hogy hagyjam abba, amit épp
csinálok, és én fuvarozzalak ma? Szívesen elviszlek a furgonommal, de muszáj lesz hátul
ülnöd a traktorral.
– Kurva vicces – jegyezte meg Randy. – Csak arra lettem volna kíváncsi, nem tudod-e,
merre lehet. Hívtam már otthon, a mobilján is, pár ismerősével is beszéltem már, de senki
nem tudott róla semmit.
– És miből gondolod, hogy én tudok bármit is?
 – Csak az érdekel, nem volt-e újabb összezördülésetek. Ha netán jól helybenhagytad,
csak mondd meg, és nem keresem többet.
– Nem intéztem el.
– Vagyis nem találkoztatok? Legalábbis a tegnapi eset óta?
– Ahogy mondod – feleltem. Leszámítva, ha ő volt Mortie társa előző este. Azonban
akkor nem gondoltam, hogy Lance volt az, és azóta sem tartottam valószínűnek.
Mellesleg, nem is illett volna a képbe. Ha pedig a sötét hajú fickó Lance volt, nem találta
volna meg a módját annak, hogy a szart is kiverje belőlem? Hiszen ott voltam a székhez
kötözve, nem tudtam volna ellenállni. Egy ilyen célpont láttán Lance nemigen tudta volna
türtőztetni magát, mint ahogy valószínűleg én se, ha fordított szereposztás alakul ki.
– Ez nem vall Lance-re – jegyezte meg Randy. – Úgy értem, seggfej, ezt elismerem,
viszont alapvetően megbízható seggfej.
– Bárcsak segíteni tudnék, Randy – mondtam. – Viszont épp melózom.
– Merre jársz?
– Hogy?
– A kocsiddal. Merre jársz most?
– A város északi részén. A Bethune-on.
– Akkor nem messze Lance házától. Ugorj már be, és nézd meg, mi van vele!
– Ugye most viccelsz, Randy?
– Tudod, hol lakik, nem?
De. Amikor még mindketten Finley-nek dolgoztunk, előfordult, hogy érte mentem,
vagy hazavittem a Grand Marquis-vel.
– Felejtsd el, Randy! Küldj valaki mást! – mondtam.
– Ide figyelj, Cutter. Tegnap csak úgy beflangáltál a városházára, és megtámadtad az
egyik alkalmazottat. Legjobb tudomásom szerint senki nem hívta rád a zsarukat. Se én, se
Lance. Szóval tartozol egy szívességgel. Nem beszélve arról, hogy ha a balfasz tegnap
este kimúlt valami fel nem ismert agyrázkódás, vagy mittudomén miatt, akkor…
– Rendben – szóltam közbe –, benézek hozzá. De ha otthon találom, ő meg szétlövi a
fejemet, pipa leszek rád.
– Kösz. Majd jelentkezz – mondta, és letette. Több mint két éve nem dolgoztam már
neki, de úgy tűnt, többet beszéltem vele az elmúlt héten, mint amikor naponta
találkoztunk.
– Most mi lesz? – kérdezte Drew.
– Teszünk egy kitérőt – feleltem.
Lefordultam a Bethune-ről a Ravenre, felkaptattunk a Mountainside-on, majd balra
kanyarodtam. Lance egy kétemeletes ház második szintjén levő lakásban lakott, amihez
külső lépcső vezetett fel. Felhajtottam a járdára. Nem sokkal odébb észrevettem Lance
Mustangját.
– Te – fordultam oda Drew-hoz –, az a kocsi nem olyan, mint amit tegnap este láttál az
utcánkban?
Meglepte a kérdésem. – Nem – felelte. – Nem ilyen volt. A zsaruknak is leírtam. Egy
Buick lehetett, vagy valami hasonló. Négyajtós.
Ezt el is felejtettem. – Értem. Mindjárt jövök – mondtam, és kiszálltam. Felmentem a
lépcsőn, majd hangosan bedörömböltem az ajtón.
Megpróbáltam belesni az ajtónyíláson, de egy függöny eltakart mindent. Megint
kopogtam, majd észrevettem a csengőt, így aztán megnyomtam. Senki nem válaszolt.
Lebaktattam a lépcsőn, elővettem a mobilom, és felhívtam Randyt. – Itt a
kocsija – kezdtem –, de nem nyit ajtót.
– Megpróbáltál bejutni? – kérdezte.
 – Nem terveztem csak úgy benyitni. Lance biztos örülne neki, ha csak úgy betörök
hozzá. Talán stukkerrel a kezében fogadna.
– A viselkedésed után nem lepődnék meg, Cutter.
– Randy, el tudod képzelni, milyen volt számomra az elmúlt huszonnégy óra?
– Nem. Miért, történt valami?
Megráztam a fejemet. – Majd egyszer elmesélem. Miután nem jutottál be a
Kongresszusba, akkor majd lesz elég időd. Akkor…
– Elnézést – szólított meg egy apró kínai ürge. Virágmintás inget és rövidnadrágot
viselt.
– Mi az?
– Maga volt fönt az előbb? – kérdezte, miközben Lance lakása felé mutatott.
– Igen, illetve nem. Bekopogtam, de senki nincs otthon.
– Valami csöpög – magyarázta a kis kínai. – Alatta lakom, és valami csöpög.
– Egy pillanat – szóltam bele a mobilba. Aztán az alacsony fickóhoz
fordultam. – Megmutatná?
Bevezetett a lakásba, ami közvetlenül Lance-é alatt volt, és a mennyezetre mutatott.
Egy körülbelül négy centi átmérőjű sötét foltot láttam.
– Tegnap még nem volt ott – jegyezte meg a kínai.
– Van egy széke, vagy valami, amire felállhatok? – kérdeztem tőle. Hozott a konyhából
egy fellépőt, amit kinyitottam a folt alatt.
– Bármi is az – mondta a férfi –, a főbérlőnek kell majd megjavíttatnia. Felhívtam,
hagytam egy üzenetet, és akkor jött maga. Nem akarok egy ilyen foltot a plafonon.
Csúnyán néz ki.
– Hallott valami különöset? – érdeklődtem, miközben a fellépőre álltam.
– Nem voltam itthon tegnap este – válaszolt, majd elmosolyodott. – Táncoltam. Nézem
azokat a tévéműsorokat, és elhatároztam, hogy megtanulok táncolni.
– Nagyszerű – mondtam. Felnyúltam, és a mutatóujjam hegyével megérintettem a
foltot. Közelről is megvizsgáltam, majd a hüvelykujjammal szétkentem.
– Mi az? – kérdezte a férfi. – Olaj?
– Nem – mondtam, majd ismét a fülemhez tartottam a mobilt. – Itt vagy még, Randy?
– Naná. Mi a franc történt?
– Azt hiszem, jobb, ha hívod a rendőröket. És közben elkezdhetsz új sofőrt keresni
magadnak.

30. fejezet
Lance halálát bizony nem egy locsolókanna okozta.
– Egyetlen lövés – magyarázta Barry. – Úgy tűnik, egyenesen a szívébe.
– Bassza meg! – szólalt meg a polgármester.
Randall Finley és Barry Duckworth az arccal a földön heverő holttestet nézték. Lance-
en nem volt más, csak egy bokszer és egy fehér póló. Alaposan megnéztem mindkét
karját, de nem láttam tetoválást. Az alatta szétterülő vér lassan becsorgott a deszkapadló
réseibe, majd átitatta az alsó szomszéd mennyezetét.
Én hátrébb álltam az ajtóban. Nemrég láttam holttestet, így aztán Lance-é nem hatott az
újdonság erejével.
Barry utasította az egyenruhás rendőröket, hogy kezdjék meg kikérdezni a ház lakóit.
Lehet, hogy a lenti férfi nem hallott semmit, de talán valaki más igen.
 – Ha bárki is hallotta a lövést, miért nem hívta a rendőrséget? – vetettem fel.
Barry fáradtan nézett rám. – Soha senki nem hívja ki a zsarukat, ha lövést hall. Csak
felkapják a fejüket. Hallgatóznak, és várják a második lövést. Amikor az mégse dördül el,
azt hiszik, valami kocsi hangja lehetett, és nézik tovább a tévét.
Ez hihető okfejtésnek hangzott.
– Van valami elképzelésed, ki lehetett az elkövető? – kérdezte tőlem Barry.
– Nincs – feleltem. – Viszont úgyis hamar kiderülne, hogy mi ketten nem jöttünk ki
egymással. Ezen a héten is összezördültünk már párszor. Egyszer a városházán.
– Valóban? – kérdezett vissza Barry.
– Ja.
– Valahogy mindig veled futok össze, ha ilyesmi történik. Nem furcsállod egy kicsit?
– De.
– Te csak maradj itt, rendben?
– Persze, csak lemegyek a kocsimhoz.
Egyszer már beszéltem Drew-val, miután kiderítettem, hogy vér csöpögött a lenti lakó
mennyezetéről. Mondtam neki, hogy sajnos muszáj lesz itt maradnunk. Amikor újból
lementem hozzá, a furgonnak támaszkodva állt.
– Mi történt? – kérdezte. Elmeséltem neki.
– Kezdem azt hinni, hogy te mindenkire csak bajt hozol – jegyezte meg. Nem éreztem
gúnyt a hangjában.

A polgármester odalépett hozzánk. Velem akart beszélni, Drew-nak még csak egy
biccentéssel sem köszönt. Értett ám az emberekhez.
– Beszélhetnék veled? – kérdezte.
Pár méterrel odébb mentünk. – Rohadt egy dolog, mit ne mondjak – szólalt meg aztán.
– Ja. Nem is értem, ki nem komálta Lance-et?
– Ugyan, Cutter. Ha elég seggfejnek lenni ahhoz, hogy kinyírjanak, mi ketten már rég
nem élnénk.
Az állítás felével egyetértettem.
– Barry röviden felvázolta, mi történt nálatok tegnap este – folytatta. – Ellen rendben
van? – Szinte már úgy éreztem, tényleg aggódik a feleségem miatt.
– Igen – feleltem.
– Szerinted ki akartak nyírni titeket?
– Egyáltalán nem lepne meg.
– Mindez, meg a fiatok letartóztatása… Hogy is mondják? A baj ritkán jár egyedül?
– Miért akartál velem beszélni, Randy? – kérdeztem.
– Sofőr kéne – mondta kurtán.
– Ott vannak, akik néha be szoktak ugrani Lance helyére. Egyikük biztos elvállalná.
– Azt akarom, hogy te dolgozz nekem.
– Nem értelek. Tudod, hogy nem kedvellek. Még orrba is vertelek egyszer.
– Megérdemeltem. Rossz időszakon mentem át akkoriban. Randall Finley egész élete
egyetlen hosszúra nyúlt rossz időszak volt.
– Az igazság az, hogy pont azt szeretem benned – tette hozzá. – Hogy kemény vagy, és
nem lehet veled baszakodni. Többre van szükségem, mint egy sofőrre. Segítenél a helyes
úton járni. Ha te lettél volna velem a múlt héten, amikor betértem azokhoz az egyedülálló
anyákhoz, és hülyét csináltam magamból, biztos sikerült volna még időben leállítanod.
Lance nemigen értett az ilyesmihez. Csak nyalta a seggemet, és megtett mindent, amit
kértem tőle. Nem tudta, adott helyzetekben hogyan tartson vissza.
– Ilyen értelemben én sem vagyok túl sikeres – jegyeztem meg. – Aznap este, azzal a
lánnyal – nem volt szép tőled. Még gyerek volt, Randy.
 – Na, látod, ez tökéletes példa. Tudniillik, Lance szervezte meg az egészet.
Feltételezem, előbb kipróbálta a csajt. Viszont te sosem csinálnál ilyet. Neked vannak,
hogyishívják? Elveid. És erkölcsös vagy. Lance kihasználta a gyengeségeimet, te azonban
tudod kezelni őket.
– Szóval olyat keresel, aki vigyázna rád? Nem is sofőrnek kellenék.
Randy elvigyorodott. – Ha ez neked így jobban hangzik – mondta.
– Remélem, azóta összeszedte magát az a gyerek.
– Melyik?
Sóhajtottam. – Amelyiket képen rúgtad, miután beleharapott a farkadba.
– Nézd, Cutter – kezdte, miközben a kezével hadonászott. – Az a helyzet, hogy aznap
este megtanultam valamit. Azóta nincs semmi dolgom kurvákkal. Érted már, miről
beszélek? Ezt neked köszönhetem. Úgy értem, persze, pipa voltam rád az orrom miatt,
azonban megmutattad, rossz úton járok. Hálás vagyok neked ezért.
Nem tudtam elfojtani a nevetésem. – Te aztán megtaláltad a testhezálló szakmát,
Randy. Mit ne mondjak, jól nyomod a dumát.
Megint csak vigyorgott. – Akkor is kedvellek, Cutter, még ha te gyűlölsz is engem.
Kétszer annyit kapsz, mint régen. A közgyűlés sosem egyezne bele, de én előteremtem a
pénzt valahonnan. Fogadni mernék, hogy ezerszer többet keresnél így, mint az átkozott
fűnyírással.
Rövid szünet következett. Nem tudtam, meddig tarthat még Derek ügye, és még ha
nem is húzódik el, Natalie Bondurant bizony nem kevésbe fog kerülni, gondoltam.
Tűrhetően ment a vállalkozásom, viszont sosem lettem volna képes ugyanannyit
előteremteni, mint a régi fizetésem duplája.
– Hadd gondoljam végig – mondtam.
Randy szája széles mosolyra húzódott, majd vállon veregetett. – Még
beszélünk – mondta.
– Ja, gyászolnod is kell egy kicsit – jegyeztem meg. Megint megcsapkodta a
vállamat. – Nem semmi fickó vagy ám!

Egyfelől nemigen érdekelt, másfelől viszont nem hagyott nyugodni, ami Lance-szel
történt, illetve hogy miért kellett meghalnia. Egyszerűen nem láttam semmi kapcsolatot
közte és Langley-ék halála, vagy az eltűnt számítógép között.
Fejfájás környékezett, amikor Barry lejött, hogy elbeszélgessen velem. Megint
elráncigáltak Drew mellől, hogy négyszemközt kérdezhessen ki.
– Mit csinálsz ezzel a fickóval? – kérdezte, miközben a fejével új társam felé bökött.
– Jókor volt a jó helyen, ráadásul nem egyszer – feleltem. – Nem fordult meg még a
fejedben, hogy mindennek megvan a maga oka? Régen én se sokat foglalkoztam ezzel, de
most valahogy elbizonytalanodtam. Volt egy balesetem az anyja háza előtt, és ő segített
ki. Kiderült, hogy nincs munkája, gondoltam, azt tudok adni.
– De kirabolt egy bankot – jegyezte meg Barry.
– Értesültem róla. Nem állt szándékomban rábízni az adóbevallásom, vagy a
megtakarításaim kezelését.
Barry megrándította a vállát. – Te tudod. – Megköszörülte a torkát, mintegy jelezve,
hogy témát vált. – Mesélj csak erről a kis összezördülésedről Lance-szel!
– A minap a polgármester elvitt egy körre, és amikor visszaértünk, Lance egyszerűen
nem hagyott békén, a könyököm pedig a gyomrában kötött ki. Pár nappal később
kiegyenlítette a számlát. Elbújt az utánfutóm mögött az egyik háznál, és jól
helybenhagyott. Csak fetrengtem a földön. Végül megháláltam neki a szívességet,
miközben újságot olvasott.
– Sosem jöttetek ki egymással, mi?
 – Nem.
– Az egyik szomszéd nő azt állítja, hallott valamit tegnap este, inkább késő délután,
nem sokkal hat előtt. Épp leült, hogy megnézze a korai híradót, amikor egy lövést hallott,
többet viszont már nem, így aztán nem törődött vele többet.
– Pont, ahogy mondtad – jegyeztem meg.
– Esetleg elárulnád merrefelé jártál az említett időben? – mondta Barry.
– Tanúm is van, aki igazolja, hogy akkor pont otthon voltam.
– Remélem, nem a halott fickó az, aki a kamrában feküdt.
– Nem, ő később jött. Egy zsaru. Aki a háznál posztolt. Körülbelül akkortájt indult el,
és váltottunk is pár szót.
Barry bólintott. – Na, tessék. – Azt hittem, végzett, de aztán folytatta. – Az a nő a
szomszédból… valójában kicsit többet tett, mint sokan mások. Felkelt, odament az
ajtóhoz, kinyitotta, és kinézett, biztos, ami biztos.
– Mivel azonban nem hallott második lövést, visszament.
– Valahogy úgy. Viszont mintha egy férfihangot hallott volna. Csak egyetlen szót szólt.
Vártam.
– Azt hallotta, hogy „kár.”
Egy másodpercig hagytam a szót a fejemben pattogni. Felidéztem, mit mondott Natalie
Bondurant, miután alaposan kikérdezte a fiunkat.
– Derek is ugyanezt hallotta Langley-ék házában – mondtam.
– Tudom – mondta Barry.
Végigsimítottam a tenyeremmel a fejem tetején. – Barry, annyi minden történik
egyszerre, képtelen vagyok rendet vágni közöttük.
– Akárcsak én – jegyezte meg. Majd hozzátette, hogy mehetek a dolgomra. Már épp
indult volna, amikor visszafordult. – Talán ma kedvezően alakul a fiad sorsa – mondta.
Majdnem szóltam valamit, de Barry felemelte a kezét. – Többet nem mondhatok.
– Akkor hadd kérjek én tőled valamit – szólaltam meg, és közelebb léptem
hozzá. – Biztos akad valahol egy akta Brett Stockwellről, a srácról, aki fejest ugrott a
vízesés tetejéről.
– Tíz évvel ezelőtt?
– Úgy bizony.
– Gondolom.
– Szeretnék belenézni.
Barry pár másodpercig csak nézett rám. – Megnézem, mit tehetek érted.

31. fejezet
Ebéd előtt sikerült letudnunk még egy kertet. Drew teljesen belefeledkezett a munkába.
Egyfolytában csak az járt a fejemben, ha ugyanilyen lelkesedéssel rabolt volna bankot,
mint amilyennel a füvet nyírta, már temérdek pénze lenne. Fel akartam hívni Ellent, hogy
elújságoljam, mi történt Lance-szel, aztán mégis úgy döntöttem, nem zavarom, hadd
értekezzen nyugodtan Natalie Bonduranttal a fiunk ügyében.
Az ebédünket ugyanott, a vízeséstől nem messze fogyasztottuk el, sőt szabadon találtuk
a múltkori asztalt is.
– Szóval, ő volt Finley polgármester – szólalt meg Drew, miután ivott a vizéből.
– Aha.
– És valamikor neki dolgoztál?
 – Igen. Nem vagyok különösebben büszke arra az időszakra, de hát mindenki csinál
olyat, amit aztán inkább letagadna. Az a helyzet – mondtam, de éreztem, nem szívesen
beszélek erről –, hogy megkért, menjek vissza dolgozni neki, most, hogy az eddigi embere
meghalt. És az igazat megvallva, nem jönne rosszul a pénz.
– És…? – ösztönzött Drew. Még csak második napja dolgozott nekem, és máris az a
veszély fenyegette, hogy munka nélkül marad. Ráadásul úgy, hogy megmentette a főnöke
életét. Meg a főnöke feleségéét.
– Nézd, még nem döntöttem el – feleltem.
Drew beleharapott a szendvicsébe. – Nekem mindegy, ahogy neked jó – mondta aztán.
– Ellen nagyon meglepődne – tettem hozzá. – Egy biztos, ha el is fogadom az
állásajánlatát, rövid időre mennék vissza. Csak amíg talál valakit Lance helyére.
– Lance volt a sofőrje? – kérdezte Drew.
– Ja. Már jó ideje a polgármesteri hivatalnál dolgozott, és végül ő került a helyemre,
miután leléptem.
– Miért mondtál fel?
Nagy levegőt vettem. – Sok minden összeadódott. De végül egy éjszaka borult ki a bili.
Kicsit elszabadultak az indulataim.
– Ezt hogy érted?
– Ennek a fickónak, hogy is mondjam, a házasság intézménye nemigen számít
szentnek, és ha úgy dönt az ember, kicsit szórakozik a felesége háta mögött, az nem
tartozik rám, legalábbis egy bizonyos mértékig. Nem kell, hogy helyeseljem, de nem is
vagyok egyszemélyes erkölcsrendészet. De basszus, ha egy gyerekről van szó…
– Gyerek? – kérdezett vissza Drew.
– Tudod, olyan utcalány. Megnéztem a személyijét. Még ha Finley nem is tudta, hány
éves, láthatta rajta, hogy még fiatalkorú. Teljesen egyértelmű volt. – Akkor eszembe
jutott, hogy igazából nem kellene kiteregetni az egykori munkáltatóm
szennyesét. – Figyelj, erről nem is volna szabad beszélnem. Már régen történt. Nem
tudom, talán már nem is akkora seggfej most, mint akkoriban.
– Szóval, csak úgy leléptél? – kérdezett rá újra Drew.
– Miután orrba vágtam Finley-t. Úgy éreztem, ennyi jár neki.
– És ez a lány prosti volt?
Bólintottam. – Megadtam neki a számomat is, hogy keressen fel, de azóta sem hívott.
– De tudod, ki volt. Az előbb mondtad, hogy láttad a személyijét.
– Ja.
– Nem próbáltál meg utánamenni, és segíteni neki, hogy rendezze valahogy az
életét? – kérdezte Drew.
– Nem.
Éreztem Drew szúrós tekintetét. – Viszont emlékszem a nevére – mondtam. – Sherry
Underwoodnak hívták.
– És te visszamennél ennek a fickónak dolgozni? – szegezte nekem a kérdést
Drew. – Egy ilyen alaknak?
– Talán megváltozott – feleltem, bár magam se hittem, hogy Randall Finley kicsit is
más lenne, mint korábban. Inkább csak óvatosabb. – Te is megváltoztál, nem? Elvégre
megpróbáltál kirabolni egy bankot. Ma is megtennéd?
Drew röviden elgondolkozott. – Talán – mondta végül.
A helyzet az, ha vissza is mennék dolgozni Randy mellé, csakis a fiam miatt tenném.
Hogy ki tudjuk fizetni Derek ügyvédjét. Ha arról lenne szó szó, hogy magát az ördögöt
kell munkába fuvaroznom, csak hogy a fiamon segítsek, azt is megteszem.
 Már majdnem befejeztük aznapra – izzadtak voltunk, és tetőtől talpig
mocskosak –, amikor megszólalt a mobilom.
– Alakulnak a dolgok – mondta Ellen köszönés nélkül. – Épp most hívott Natalie, és
arra kért, hogy menjek a bíróságra. Neked is ide kéne jönnöd mihamarabb.
Drew-t kitettem az édesanyjánál, aztán a városba siettem. Drew meglehetősen hallgatag
volt a délután nagy részében, a gépek zúgását leszámítva csendben dolgoztunk. A
belvárosban háromszor is körbeautóztam a bíróság épületét, mire találtam egy megfelelő
méretű helyet, ahol leparkolhattam a furgonnal és az utánfutóval.
Szörnyen néztem ki, de Ellen hangjából úgy ítéltem meg, nem alkalmas hazamenni és
lezuhanyozni. A feleségem és Natalie Bondurant a főbejárattól nem messze várakozott
rám. Ellen végignézett rajtam, elmosolyodott, majd megszólalt: – Valami van a
nyakadon. – Kinyúlt, és kivett a gallérom alól egy kis gallyat.
Megörültem, hogy mosolyogni látom.
– Ejtik a vádat – szólalt meg Natalie. – Szabadon engedik Dereket.
– Ez nagyszerű – mondtam, és magamhoz öleltem Ellent. Pár pillanatig nem engedtük
el egymást. Natalie folytatta.
– A vád már így is kezdett a darabjaira hullani. Talán eljuthattunk volna a bírósági
szakaszig, de ott már egyértelműen nem lett volna esélyük. A fegyveren bukott meg
minden.
– Milyen fegyveren? – kérdeztem.
– Amelyiket tegnap este önöknél találtak. A ballisztikai vizsgálat alapján egyértelműen
megállapítható, hogy ugyanarról a fegyverről van szó, amelyiket Langley-éknél
használták.
– Jesszusom! – szólaltam meg, és elengedtem Ellent. – Ez azt jelenti, hogy az a kettő,
Mortie akárki meg a társa, ők ölték meg Albertet, Donnát és Adamet?
– Nos, ezt még be kell bizonyítani – válaszolt Natalie. – Viszont a gyilkos fegyvert
hátrahagyták maguk után. Meglehetősen értelmetlen úgy emelni vádat a fiuk ellen, hogy ő
már börtönben ül, az állítólag általa használt fegyver pedig egyszer csak két másik
férfihoz kerül. Nem mintha teljességgel kizárt lenne, hogy így történt, de a nyomozó
hatóságnak össze kellene valahogy kapcsolni ezeket a pontokat, ami viszont képtelenség.
Ellen megragadta a karomat.
– Ez azt is jelenti – folytatta Natalie –, hogy az önöknél járt két férfit a két korábbi
gyilkossággal is összefüggésbe lehet hozni. Úgy tűnik, nem kevés van ezeknek a
fickóknak a számláján.
– Lance is – szólaltam meg.
– Lance? – értetlenkedett Ellen.
– Ő is halott – magyaráztam. – Ma reggel holtan találták a lakásán.
Ellen elszörnyedve hallgatott. – Úristen, erről nem is tudtam – mondta végül.
– A szomszédja hallotta, ahogy valaki azt mondta, „kár”, miután a lövés eldördült.
Ugyanezt hallotta Derek is, miközben lent bujkált Langley-ék alagsorában. Fogadni
mernék, hogy amikor megvizsgálják a lövedéket, ami végzett Lance-szel, kiderül, hogy
ugyanabból a fegyverből származik.
– Miért? – kérdezte Ellen. – Mi az összefüggés?
– Nem tudom – feleltem. – Abban sem vagyok biztos, hogy érdekel-e egyáltalán.
– Egyikük akkor is még szabadon van – jegyezte meg Ellen. – A sötét hajú.
Natalie bólintott. – És amikor elkapják, talán választ kapunk néhány kérdésre.
– És mi van Derekkel? – vetettem fel. – Mikor láthatjuk?
– Már hozzák is – mondta Natalie.
Abban a pillanatban fel is tűnt. Egy bírósági alkalmazott kíséretében közeledett felénk.
Ugyanaz a ruha volt rajta, mint amiben a legutóbb láttam. Amint megpillantott minket,
futásnak eredt. Ellen gyorsabb volt nálam, ezért aztán ő zárhatta a karjába előbb, így végül
én mindkettejüket átöleltem. Mindhárman sírtunk, és sokáig nem engedtük el egymást.

Felajánlottuk Dereknek, hogy elvisszük vacsorázni a Prestonba, Promise Falls legjobb

steakházába. Ő azonban inkább haza szeretett volna menni, amit én nem is bántam, mivel
igencsak rám fért a tisztálkodás. Kiderült, hogy ő is egy alapos zuhanyra vágyott. Olyan
sokáig állt alatta, hogy mire én is sorra kerültem, már csak hideg víz jutott.
Nem nehezteltem rá. Valószínűleg nincs az a vízmennyiség, ami elég lett volna lemosni
róla a börtönben szerzett élményeit.
Rendeltünk két nagyméretű pizzát, és együtt töltöttük az estét. Beszélgettünk,
nevettünk és sírtunk. Nem emlékeztem, hogy valaha is ilyen szoros lett volna köztünk a
családi összetartozás. Mintha újjászületünk volna, és ajándékba kaptuk volna az életünket.
Üjra együtt voltunk.
– Minden más lesz – mondtam Dereknek.
– Tudom – felelte. – Muszáj lesz végre felnőnöm.
– Nem így gondoltam. Úgy értem, ezentúl őszintén kell viselkednünk egymással.
– Rendben. Igyekszem majd – mondta.
– Ha bajba kerülsz – folytattam –, hozzám vagy anyádhoz kell fordulnod. Azonnal.
Bármi is adódik. Nincs több titkolózás. – Ellenre sandítottam. – Ugye?
– Úgy bizony – mondta Ellen. – Nincs több titkolózás.
Akkor bekopogott egy zsaru. Elmagyarázta, hogy Duckworth nyomozó utasítására
félóránként ellenőrzi, hogy minden rendben van-e. Elvégre Mortie haverja még mindig
szabadon mászkál, és bármikor úgy dönthet, hogy visszajön.
Megkínáltam egy szelet pizzával.
– Szardellás? – kérdezte a rendőr.
– Nem.
– Akkor jó.
Miután visszaültem, és elkezdtem a pizzám szélét majszolni, megjegyeztem: – Randy
megkért, hogy újra neki dolgozzak.
– Micsoda? – képedt el Ellen. – Randy?
– Ja. Megüresedett egy állás – tettem hozzá grimaszolva.
– Azt hittem, utálod azt a fickót – szólalt meg Derek.
– Éppenséggel nem vagyok a rajongótáborának oszlopos tagja, de nem jönne rosszul a
pénz. Legalább rövid távon. Amint kifizettük a jogi képviseletet, megmondom Randynek,
hogy keressen valaki mást Egy-két hónapról lenne csak szó.
– És mi lesz a fűnyírással? – kérdezte Derek. – Abbahagyod? Akkor velem mi lesz?
Kénytelen leszek valami új melót keresni a nyár hátralevő részére.
– A következőre gondoltam. Átveszed a vállalkozás irányítását. Ismered az ügyfeleket
is. Időközben adódott egy új, viszont Putnamékra nincs több gondunk. Nem tartanak
igényt a szolgáltatásainkra.
– Miért?
– Mindegy. Viszont tudod, hogy dolgoztunk eddig.
– Egyedül nem megy. Egy embernek túl sok.
– Tudom. Drew majd segít. Kettőtöknek menni fog.
– Drew? – értetlenkedett Derek. – Aki megölte azt a másik fickót a kamrában?
Korábban már elmeséltünk neki mindent, ami velünk történt, míg ő előzetesben ült,
illetve a körülményeket, amik oda vezettek, hogy ejtsék az ellene felhozott vádat.
– Igen ő – feleltem. Elbizonytalanodtam, hogy jó ötlet-e ez az egész. Lehet, hogy Derek
nem szívesen dolgozik együtt egy olyan férfival, aki képes volt megölni valakit, még ha a
szülei életét mentette is meg azáltal.
 Azonban Derek rávágta: – Tök jó, persze.
Később felhívtam Randyt. – Ide figyelj – kezdtem. – Pár hétig dolgozom csak, míg ki
nem fizetjük Natalie-t. Vagyis már előre bejelentem a lemondásom. Így van elég időd,
hogy keress valakit a helyemre, akire hosszabb távon számíthatsz.
– Tudtam, hogy elfogadod majd az ajánlatomat – jegyezte meg Randy. – És tudod,
miért?
– Miért?
– Mert a társaságomban mindig kiderül, hogy mennyivel jobb ember is vagy valójában.
A szemétládának gyakran nem sok köze volt az igazsághoz, de most mintha rátapintott
volna valamire.
Derek is váltott pár szót Pennyvel, azonban a szülei rövidre zárták a beszélgetésüket.
Feltételeztem, még mindig kételkedtek benne, hogy a fiunk nem gyilkos. Vagy egyszerűen
nem akarták, hogy a lányuk egy olyan sráccal lógjon, aki majdnem megoldotta, hogy egy
egész hétig legyen hol szeretkezniük.
Tíz körül ettünk egy kis fagylaltot, aztán Derek elment lefeküdni. A letartóztatása óta
szinte alig aludt. Nem sokat osztott meg velünk, hogy milyen is volt a helyi börtönben
eltöltött pár napja. Egyértelmű volt, hogy egy ideig nem kívánta feleleveníteni az odabent
szerzett élményeit. Esetleg később.
Amikor aznap este eloltottuk a lámpákat, látni véltük a fényt az alagút végén.
Érdekes, mekkorát tévedhet az ember az ilyen jellegű megérzéseivel.

32. fejezet
Ha úgy vesszük, te vagy a főnök – magyaráztam Dereknek, amikor elindultunk hétfő
reggel, hogy felvegyük Drew-t. Vasárnap próbáltunk magunkhoz térni, és minél kevesebb
dolgot csinálni. – A faterod kocsiját és felszerelését használjátok, te pedig a főnök fia
vagy. De nehogy nekiállj dirigálni Drew-t. Gyerek vagy még. Napról napra értelmesebb,
de akkor is csak gyerek, és egy idő után hülyén veszi ki magát, ha egy felnőtt előtt játszod
a felnőttet. Ugye érted, mit magyarázok?
– Persze – felelte. – Vagyis ne legyek seggfej.
– Pontosan. Anya és én megyünk a Mazdával, te gyere utánunk a furgonnal. Amikor
Drew-hoz érünk, bemutatlak neki, aztán anyád elvisz engem a városházára.
– Nem fér a fejembe, hogy vagy képes oda visszamenni dolgozni – jegyezte meg
Derek. – Nem azt mondom, hogy nem kéne, csak egyszerűen meglepő.
– Szerintem is – feleltem. – De te csak törődj a magad dolgával.
– Így legalább ki tudlak segíteni – mondta Derek. – Úgy értem, szívesen dolgozom
ingyen, legalább tudunk kicsit spórolni. Elvégre az én hibám, mármint az, hogy a házban
voltam. Emiatt kerültem bajba. Nem szabad, hogy az én hülyeségem miatt ti fizessetek
anyával.
– Szállj be! – mondtam neki.
Ellen és én beültünk a Mazdába. Ő vezetett, én pedig mutattam neki, hogy találunk
Drew-hoz, aki már a szokott helyen várt ránk a „sarkon. Ellen félrehúzódott, én
kiszálltam, és vártam, hogy Derek is leálljon, kiszálljon, és odajöjjön hozzánk.
– Ez itt a fiam – kezdtem. – Drew, ez itt Derek. Derek, ő Drew. Kezet ráztak.
– Fel akartalak hívni, hogy előre elmagyarázzam az egészet, de aztán rájöttem, hogy
nincs meg a számod – mondtam Drew-nak.
 – Nincs is mobilom – felelte. – Nincs rá igazán pénzem. – Majd Derekhez
fordult. – Szóval kiengedtek. Gratulálok.
– Úgy döntöttem, elfogadom a polgármester ajánlatát – magyaráztam Drew-nak.
Képtelen voltam a nevén nevezni Randyt, pláne nem egy nappal Drew rá vonatkozó
megjegyzései után. – Addig is Derek veszi át a helyemet. Ismeri a dörgést, az ügyfeleket
is, szóval mindent, amit tudnia kell.
– Rendben – mondta Drew.
– Na, muszáj mennem. Majd beszélünk – mondtam Dereknek. Megöleltem, amit nem
tartott túl cikinek, aztán visszaültem a Mazdába. Ellen is kiszállt, ő is megölelte Dereket,
majd ismét beült a volán mögé.
Még hallottam, ahogy Derek elkezd Drew-val beszélgetni: – Apa szerint maga állítólag
kirabolt egy bankot.
Talán el kellett volna látnom még egy-két jó tanáccsal.

Aznap kicsit más öltözetben mentem munkába. Fekete nadrág, hozzá illő cipő, enyhén
kopott fehér ing, szürke zakó. A biztonság kedvéért eltettem a zsebembe egy nyakkendőt,
viszont mivel továbbra is hőség volt, szerettem volna megúszni, hogy fel kelljen kötni.
Már el is felejtettem, hogy a munkaidőm java részében ülni kell, majdnem egész
délelőtt mást se csináltam. Váltottam pár szót a hivatalban dolgozó néhány alkalmazottal,
akik egyszerre voltak megértők és boldogok.
Nem sokkal ebéd után Randy tudatta velem, hogy már csak néhány elintéznivalója
maradt délutánra. Nem akarta leterhelni magát, mivel másnap sajtótájékoztatóra készült,
ott tervezte bejelenteni, hogy indul a kongresszusi választásokon.
Aznap korábban valami autókereskedés megnyitójával kezdtünk, ahol a polgármester
átvágott egy szalagot, evett pár szelet tortát, lepacsizott néhány emberrel, majd pózolt pár
fotó erejéig. Én kint maradtam a Grand Marquis mellett. Szívesebben tartottam távol
magam az ilyen rendezvényektől, bár azért sikerült szereznem egy ingyen hotdogot.
Azután átmentünk a Swanson House-ba. itt kérhettek támogatást, illetve ide
költözhettek be az egyedül maradt édesanyák. Az egy héttel azelőtti randalírozása óta ez
volt a polgármester második látogatása a házban. Már kitisztíttatta a szőnyeget, amit
összehányt, most azonban azért jött, hogy átadjon az igazgatónőnek, Gillian Metcalfe-nak
egy 5000 dolláros csekket. Biztosra vettem, hogy éves szinten a város jóval több, mint
5000 dollárral támogatja az intézményt – sokkal inkább ötven-száz ezer dollárra
saccoltam –, viszont ha mindazt egy összegben adják át, sokkal kevesebbszer lehet
fényképezkedni. Jobb tízszer-hússzor betérni egy-egy 5000 dolláros csekkel.
Randy szemmel láthatóan ingerült volt, amikor megérkeztünk a Swanson House-
hoz. – Hol vannak a rohadt újságírók? – mérgelődött. – Te sem látod őket?
Nem láttam senkit. Sem televíziós közvetítőkocsit, sem a helyi újságok valamelyikének
lógójával ellátott egyéb autót. Elképzelhető, hogy a polgármester látogatása holmi
anyaotthonban, ahol átnyújt egy vacak csekket, nem bír hírértékkel?
Nem egy olyan alkalomra emlékszem, amikor Randy inkább lelépett, ha az adott
rendezvény nem járult hozzá kellően a népszerűsítéséhez. Egyszer meghívták valami
középiskolai ballagásra, de amikor megérkezett, és közölték vele, hogy nem a színpadon
foglal helyet, ahol a végzős diákok megkapják a bizonyítványukat, hanem az első sorban,
ahol a szülők nem láthatták volna végig, inkább eljött.
– Két másik olyan rendezvényt mondtam le, ahol jobban látszottam volna, mint itt, ahol
képesek volnának beültetni a mezei vendégek közé – közölte a diákbizottság elképedt
vezetőjével. – Amennyiben nem kapok helyet a színpadon, talán még eleget tudok tenni a
másik két meghívás közül valamelyiknek.
 Odasomfordáltam hozzá, és a fülébe súgtam: – Sosem fogják elfelejteni, ha most
faképnél hagyod őket.
Ő azonban csak annyit mondott: – Mióta vagy te a polgármester?
Viszont Randyben fel sem merült, hogy valami hasonlót lépjen meg Gillian Metcalfe-
fal, aki nagyon értett a tömegkommunikációhoz. Ezt jól példázta, amikor a városháza
lépcsőjére terítette a Swanson House leokádott szőnyegét. Így aztán, annak ellenére, hogy
senki nem jelent meg a sajtó képviseletében, Randy boldoggá akarta tenni a nőt, már
amennyire azzá lehet tenni egy 5000 dolláros csekkel. Ha Gillian megfelelően
értelmes – márpedig az volt –, kellően megvető tekintettel kell átvennie a csekket ahhoz,
hogy biztos lehessen abban, hamarosan megkapja a következőt is.
Miközben a polgármester és Gillian egymás kezét rázták, kényszeredetten csevegtek
egymással és mosolyogtak, én felfedeztem magamnak az otthon konyháját, ami körülbelül
kétszer akkora volt, mint egy átlagos házban. Két tűzhelyet, két méretes hűtőszekrényt, jó
néhány mikrohullámút, fél tucat etetőszéket és számos partedlit láttam. Az emeleten
legalább egy, de lehet, hogy két kisbaba sírt, viszont a konyhában ülő nagyon is
elégedettnek tűnt, ahogy az anyja valami folyós fehér masszával etette, ami ismerősnek
tűnt Derek kisgyerekkorából.
– Jó reggelt! – köszöntem. Nem akartam senkit megzavarni, de neveletlennek se
akartam tűnni.
Az édesanya felém sandított, még rám is mosolygott, de gyorsan vissza is fordult, hogy
a kis műanyag kanállal betaláljon a körülbelül tíz hónaposnak tűnő baba szájába.
Valami arra késztetett, hogy alaposabban is szemügyre vegyem az anyát. Húszévesnek
tűnt, de lehet, hogy még annyi se volt. Piszkosszőke haja a válláig ért, barna szeme volt,
az orrában pedig egy alig észrevehető piercing díszelgett. A homlokán láttam pár
pattanást, a bőre fakó volt, az ajkát nem rúzsozta, az állán pedig kis mélyedés húzódott.
Szinte biztos voltam benne, hogy már láttam valahol a lányt, és igyekeztem
feleleveníteni, hol és mikor. A ruházata – melegítőnadrág és póló – viszont nem stimmelt.
Amikor legutóbb találkoztunk, nem ilyen holmi volt rajta.
– Szép kisbaba – jegyeztem meg, és közelebb léptem hozzájuk. A fiatal anyuka szája
széles mosolyra húzódott. – Köszönöm. Seannak hívják.
– Szevasz, Sean! – köszöntem. Babakaja csordult ki a száján, majd lecsöppent az
etetőszék előkéjére. Lenézett, majd beletenyerelt a kis tócsába.
– Én pedig Linda vagyok – mutatkozott be a lány.
– Szervusz, Linda! – köszöntem, és kezet is nyújtottam. – A nevem Jim. Jim Cutter.
Kezet ráztunk. Éreztem, ahogy bébiétel tapad a tenyerembe. – Szóval, maga a
polgármesternek dolgozik? – Biztos látta Randyt Metcalfe-fal beszélgetni, amikor lejött a
konyhába.
– Én fuvarozom mindenfelé – feleltem. – Valójában ma álltam munkába, jó pár év
kihagyás után. Beugrottam az eddigi sofőrje helyére, aki nem ért rá.
– A múltkor is itt járt, de akkor hányt is – mondta Linda. – Nem a sofőr, a
polgármester.
– Hallottam hírét. Ért az ilyesmihez.
– A hányáshoz?
– Hogy balféket csináljon magából. Kifejezetten változatos technikákat szokott
alkalmazni.
Linda elmosolyodott, majd a kanálra mert egy kis babatápot. – Ahogy mondja.
A hanghordozásából valahogy úgy éreztem, ismeri a polgármester stílusát.
– Látom, hogy kérdezni akar tőlem valamit – szólalt meg Linda. – Azt akarja tudni,
hogy kerültem ide, és miért nincs férjem.
 Ez így is volt, már épp készültem megkérdezni tőle, viszont nem azt, amire
gondolt. – Szerintem ahhoz semmi közöm – mondtam.
– Semmi gond – mondta. – Egy Eric nevű fickó ejtett teherbe, és talán el is vett volna,
de Irakba vezényelték. Gondoltam, amikor visszajön, megtudja majd, hogy apa lett, még
ha nem is akarna feleségül venni, de aztán meghalt.
– Sajnálom.
– Lezuhant a helikoptere.
– Sajnálom – mondtam újra.
– Hülyeség ez az egész háború – jegyezte meg Linda.
– Sokan gondolják így.
– Szóval nem volt se állásom, se pénzem, így aztán addig maradhatok, amíg
összeszedem magam, és talpra állok.
– Értem – mondtam, majd rövid hallgatás után folytattam: – Igazad volt, az előbb
kérdezni akartam valamit, de egészen mást.
– Tényleg?
– Valahonnan ismerősnek tűnsz. Mintha már találkoztunk volna. Felém fordult, hogy
jobban megnézzen magának, majd ismét Sean etetésére fordította a figyelmét. – Könnyen
lehet, hogy egyszer találkoztunk – mondta aztán. – Könnyen elképzelhető. Sok emberrel
volt már dolgom. Úgy értem, sok férfival – tette hozzá rövid szünet után.
Akkor bevillant. Ő volt az a lány, aki kint állt a folyosón, aznap este, amikor Randyt
azzal a kiskorú utcalánnyal találtam. Feltételeztem, Linda ugyanazzal kereste a kenyerét,
mint Sherry Underwood, legalábbis erre következtettem akkor a feszes felső, a
miniszoknya és a magas sarkú cipő alapján.
– Te valamikor… úgy értem, mintha emlékeznék rád… – Nemigen tudtam, hogyan is
kéne rákérdeznem egy fiatal édesanyánál, aki épp a babáját eteti.
– Pénzért dugtam – mondta ki helyettem Linda. – Ne aggódjon – mondta Sean felé
bökve a fejével –, még azt se igen tudja mondani, hogy „mama.” – Még egyszer
végignézett rajtam. – Viszont magára nem emlékszem.
– Nem, velem nem csináltad. – Leültem az egyik asztalhoz, hogy ne kelljen kitörnie a
nyakát. – Ezek szerint sikerült kiszállnod?
– Igen – mondta, majd egy mozdulattal körbemutatott a helyiségen –, és sikerült ide
jutnom. Egy megbütykölt tiniknek nyitott menhelyre.
Elmosolyodtam. – Nincs miért szégyenkezned.
– Az életem java részét jól elcsesztem – mondta Linda. – Viszont most igenis
szeretném rendbe hozni. – Látszott rajta, ahogy büszkeséggel tölti el a kisbabájának a
látványa. – Szeretném befejezni a gimit, aztán elkezdeni a főiskolát.
– Mi akarsz lenni? – kérdeztem.
– Szívesen foglalkoznék újságírással – felelte. – Sok mindent láttam már életemben,
például hogy egyesek milyen körülmények közt kénytelenek élni, pedig nem érdemlik
meg, és erről kéne írni. Úgy érzem, sokan nem is törődnek azzal, mi történik az utcán
élőkkel. Tudom, miről beszélek. Szeretnék ezen változtatni.
– Nagyszerű – mondtam. Igyekeztem nem lekezelő lenni, mert tényleg így is
gondoltam. Pár másodpercig egyikünk se szólalt meg. – Ismertél egy Sherry nevű
lányt? – kérdeztem végül.
– Sherry? – kérdezett vissza.
– Sherry Underwood. Még régről, amikor, hogy is mondjam…
– Prosti voltam.
Elmosolyodtam. – Igen, akkor. Együtt lógtatok. Együtt dolgoztatok.
 Eltöprengett. – Igen, emlékszem rá. Basszus, rég nem gondoltam már rá. Pár évvel
fiatalabb volt nálam. Szinte még gyerek, de hát néha mi mást csinálhat az ember? Muszáj
valamiből megélni.
– Vagyis ismerted.
– Kicsit.
– Nem tudod, mi történt vele? – kérdeztem.
– Miért?
Hirtelenjében nem tudtam mit felelni. – Hát, egyszer összefutottunk, amikor bajba
keveredett. Kórházba kellett volna mennie. Valaki fejbe rúgta. Próbáltam rábeszélni, hogy
menjen el orvoshoz, de nem volt hajlandó.
– Persze, most már emlékszem – mondta Linda. – Maga volt ott. Meg az a másik – tette
hozzá, miközben kinézett a konyhaajtón –, aki az előbb átadta azt a csekket.
Felszaladt a szemöldököm. – Emlékszel rá?
– Meglepődne, ha tudná, hány emberre emlékszem. Némelyikük még ennél is
fontosabb figura volt. Mindegy, egyszerű magyarázata van annak, miért nem ment el a
rendelőbe. Egész este bent tartják, sokba kerül a vizsgálat, ráadásul nemigen gondoltunk
mi olyanra, hogy egészségügyi ellátás, tudja?
– Értem. És még megtalálnám errefelé? Úgy értem, az utcán dolgozik még Sherry?
– Nem tudom – válaszolt Linda. – Én hamarabb kiszálltam, mint ő. Aztán meg
nemigen találkoztunk egymással. Viszont egyszer összefutottunk, nem sokkal az után,
hogy megdugtak a Kellyben. – Ez egy belvárosi szórakozóhely volt. – Nem nézett ki túl
jól.
– Ezt hogy érted?
– Nem tudom. Mintha teljesen kiégett volna. Tizenhat-tizenhét éves lehetett, de inkább
százévesnek látszott. Néhányan jól viselik az utcai életet, de másokat teljesen kikészít.
Elkezdenek drogozni, meg hasonlók. Vagy AIDS-esek lesznek. – Szinte érzelmek nélkül
adta ezt elő.
– Szóval nem úgy nézett ki, mint aki boldogul? – kérdeztem. – Szerinted még mindig
az utcán él?
Linda egy nedves ruhával megtörölgette a kisfia arcát. – Nem hiszem. Ha abból
indulok ki, ahogy kinézett, amikor legutóbb láttam. Hacsak valaki nem segített neki
rendbe szednie magát, szerintem már kimúlt.
– Úgy érted, meghalt?
Linda megrándította a vállát. – Nem tudom. Nem hiszem, hogy egyedül képes lett
volna kimászni a szarból. Úgy értem, mennyi esélye van annak, hogy majd jön valaki, és
segít egy hülye kamasznak helyrehozni az elcseszett életét? Mint azt már említettem, nem
sokan törődnek a magunkfajta emberekkel.

33. fejezet
Finley polgármester bedugta a fejét a konyhaajtón. – Indulás! – mondta. Még csak rá se
nézett Lindára és a kisfiára. Mint ahogy Drew-ról sem vett tudomást, aki mellettem állt,
amikor Lance lakása előtt találkoztunk. Ha Randy épp nem veled kívánt beszélni,
feleslegesnek tartotta a bemutatkozást, de még azt is, hogy elismerje a jelenlétedet.
– Akár vissza is mehetünk az irodámba – közölte a kocsiban. – Kettőkor bizottsági
ülés, aztán fél négykor valami iskolába megyek fát ültetni.
– Remekül hangzik – feleltem.
 – Kurvára nincs hozzá kedvem. Az összes átkozott iskola rá van kattanva erre a
környezettudatosságra. Azt hiszik, ha ráveszik a kölyköket, hogy ne nejlonzacskóban
hordják a tornacuccukat, máris megoldották a globális felmelegedést. Aztán délután az
anyukák egy rohadt nagy Hummerral mennek értük.
Néha megesett, hogy Randy rátapintott a lényegre.
– Na, szerinted ki tette? – kérdezte hirtelen váltással.
Épp azon töprengtem, vajon hogyan boldogul egymással Derek és Drew az első közös
munkanapjukon, illetve hogy érzi magát a fiam a szabadulás utáni második
napon. – Mi? – értetlenkedtem.
– Ki nyírta ki Lance-t?
– Fogalmam sincs.
– Féltékeny férj? Drogdíler? Vagy egy strici, akinek Lance nem akart fizetni? Netán
tartozott valakinek? Vagy mit szólnál – kérdezte, és előrehajolt, mintha rajtunk kívül más
is ült volna az autóban – mondjuk egy meleg szeretőhöz?
– Tényleg lövésem sincs – feleltem.
Finley kicsit fészkelődött az ülésen. – Az az igazság, hogy bár jó ideig dolgozott
nekem, alig tudok róla valamit.
– És szerinted miért van ez így? – kérdeztem vissza.
Láttam a visszapillantó tükörben, ahogy vállat von. – Gondolom, le se
szartam – mondta. – Az igazat megvallva, nemigen érdekel mások élete.
Ezt a mondatot simán használhatná a kampányában, gondoltam. Hirtelen megszólalt a
mobilom.
– Itt Barry – szólt bele a nyomozó. – Nem iszunk egy kávét valahol?
– Ma délután ráérek. A polgármestert csak három körül kell elfuvaroznom egy helyi
iskolába. – Felmerült bennem, hogy benézhetnénk a Kellybe, ahol Linda legutóbb látta
Sherry Underwoodot. Közel volt a polgármesteri hivatalhoz. Meg is említettem Barrynek.
– Akkor fél óra múlva – nyugtázta a felvetésem.
Mire kitettem Randyt, és leparkoltam a Grand Marquis-val a mélygarázsban,
indulhattam is a Barryvel megbeszélt találkára. Már várt rám. Az asztalon egy-egy kávé és
két szelet meggyes pite. Még nem kezdte meg a sajátját.
Leültem.
– Ez mi? – kérdeztem a pitére mutatva.
– Hogy kiengeszteljelek – felelte.
– Nincs rajta tejszínhab.
Barry csettintett az ujjával, hogy odahívja a pincérnőt. – Kérhetnénk erre a szeletre egy
adag tejszínhabot?
A nő fogta a tányéromat, és alig fél perc múlva már hozta is vissza. A süti szinte ki se
látszott a fehér habfelhő alól.
– Így jó lesz? – kérdezte Barry.
– Pompás.
– Sajnálom, ami a fiaddal történt. Először azt hittem, sikerült megoldanom az ügyet.
Először letagadta, hogy a házban lett volna, pedig ott volt, illetve nem tudom, mi, de volt
valami Derek és Mrs. Langley között.
Nem szóltam semmit.
– Viszont nem sikerült DNS-mintát venni arról a fülbevalóról – folytatta. – Aztán jött
az a két fickó, ráadásul előkerült a fegyver is, és borult minden. Én csak tettem a dolgom,
Jim, de mellé nyúltam. – Egyenesen a szemembe nézett.
– Bárcsak engem juttattál volna sittre tévedésből! – mondtam végül. – Akkor gond
nélkül elnézném neked. De a fiamról van szó. Így egy kis időbe fog telni, mire képes
leszek megbocsátani.
 Barry bólintott. – Ez érthető – mondta. Rövid hallgatás után aztán folytatta: – Szóval,
ismét Randynek dolgozol. Ez elég meglepő. Netán újra azt akarja, hogy eltörd az orrát?
– Igazából nem is törtem el.
– Szóval elismered.
– Bizonyos értelemben tartozom Randynek Ezért mentem vissza.
– Értem – felelte Barry kicsit zavarban.
– Csak egy hónapra. Egy nappal se többre.
Barry bólintott, majd megszólalt: – Mondd csak el újra ezt a históriát Conrad
könyvével!
Részletesen előadtam neki újra mindent. Hogy a két férfi, aki ránk támadt, azért a
lemezért jött, amire még Derek mentette le az anyagot. Így egyértelműnek tűnt, hogy
csakis ők lehettek, akik Langley-ék házából elvitték a számítógépet, amit Derek még
Agnes Stockwelltől kapott.
Azóta persze megtudtam, hogy azon a napon, amikor megölték Langley-éket, Albert
már odaadta a komputert Conrad Chase-nek. Legalábbis ezt mondta Conrad Ellennek.
Albert tudta, hogy ami a gép merevlemezén volt, valószínű érdekelné Conradot, és joga
volt ahhoz, hogy nála legyen a készülék.
– Vagyis lehet, hogy nem is a gép miatt ölték meg Langley-éket – vonta le a
következtetést Barry. – Mivel a komputer nem is volt a házban.
– Hát, ami azt illeti, minket majdnem megöltek azért a lemezért, holott nem is volt
nálunk – tettem hozzá.
Barry bekapott egy falatot a pitéből. – Vagyis ha az a két fickó tévesen azt hitte,
nálatok van a floppy, minden bizonnyal tévesen gondolta, hogy Langley-éknél van a
számítógép.
– Talán.
– Honnan tudod, hogy Albert odaadta Conradnak a komputert?
– Conrad említette Ellennek. Amikor a feleségemtől megkapta a lemezt.
Barry lassan rágta a szájában levő falatot. – De simán lehet, hogy Conrad hazudott.
Könnyen lehet, hogy csak az után jutott hozzá a számítógéphez, miután végeztek Langley-
ékkel. – Lenyelte a falatot, majd folytatta: – Vagy pedig Ellen hazudik, amikor azt állítja,
hogy Conrad mondta neki, már nála van a gép.
– Azt akarod mondani, hogy Ellen hazudott nekem?
– Egyáltalán nem állítom, csak felvetettem mint lehetőséget. Ide figyelj, kedvelem a
feleségedet, isteni francia pirítóst tud készíteni. Ha rá tudnám venni a feleségemet, hogy
elhagyjon, igazán rábeszélhetnéd Ellent, hogy lakjon nálam. Boldog ember lennék.
– Azt hittem, szereted a feleséged.
– Ez így is van. De bűn rossz francia pirítóst készít.
– Basszus, Barry, szerintem tévedsz, ha azt gondolod, hogy Ellen hazudna nekem.
– Csak hangosan gondolkozom. Rendben, tegyük fel, hogy valóban Conrad mondott
neki valamit, ami azonban nem igaz. Hadd kérdezzek valamit. Ki ismerte annak a
lemeznek a tartalmát?
– Én, Ellen és természetesen Derek. Esetleg a barátnője, Penny. Talán az ő szülei is.
Valahogy Conrad is rájött, és ott van még Illeana.
– A kis színésznőcske. Láttad a Szétcsúszva című filmben?
– Nem.
– Ez volt az egyetlen filmje, amire bárki is felfigyelt. Azt is leginkább csak azért, mert
levetkőzött benne. Kikölcsönözheted, ha akarod.
– Azt hiszem, inkább kihagyom – mondtam, miközben beletúrtam a tejszínhabba, hogy
megkezdhessem a pitémet.
– Mi a véleményed llleanáról? – érdeklődött Barry.
 – Egy bestia.
– Egyszer-kétszer találkoztam vele és a férjével thackeray-s rendezvényeken, de
nemigen akartak szóba állni velem. Talán túl kis hal vagyok én hozzájuk képest.
– Kezdj el te is füvet nyírni, és akkor hátha.
– Rendben, értelek. Valójában azért kérdezlek róla, mert kiderítettük annak a fickónak
a személyazonosságát, akit az újdonsült barátod, Drew terített le nálatok. Morton DeLuca
a neve, és New York-i volt. És bár még nem találtuk meg a társát, feltételezzük, hogy egy
bizonyos Lester Tiffin lehet. Többször is dolgoztak már együtt, legalábbis ezt tudtuk meg
a New York-i rendőrségtől.
– Tiffin? – kérdeztem vissza.
– Igen.
– Illeana vezetékneve Tiff.
– Igen, tudom. Lerövidítette.
– És ez a fickó a rokona? – kérdeztem. – A volt férje, a testvére vagy valami
ilyesmi? – Próbáltam összerakni a képet. – Netán Illeana kért egy kis családi segítséget,
hogy visszakapja a lemezt? Nem tudta, hogy már Conradnál van?
– Neked aztán pörög az agyad. Azt terveztem, hogy ma felkeresem Conradot és
llleanát. De erről a Tiffinről egy szót se senkinek, világos? Valószínűleg neked sem lett
volna szabad megemlítenem, viszont mostanság nemegyszer toltam már ki veled.
– Ugyan. Remek szórakozás lesz elbeszélgetni a helyi főiskola rektorával és a
feleségével.
– Ezért fizetnek – mondta Barry, és leöblítette a pitét a kávéjával. Vett volna magának
egy szalvétát a fémadagolóból, ami viszont annyira meg volt tömve, hogy ahogy kihúzott
egyet, szétszakadt a kezében. – Basszus – morgolódott, majd kirántott egy egész köteget,
amivel aztán megtörölte a száját. – Utánanéztem Brett Stockwellnek – mondta
aztán. – Annak a srácnak, aki a vízesés tetejéről zuhant le. Még te kértél meg rá.
– Ja. – Meglepett, hogy nem felejtette el.
– Nem sok újat találtam. Fejjel előre zuhant le, rá a sziklákra, szabályosan kitörte a
nyakát, azonnal meghalt.
– Öngyilkosságnak minősítették az esetet.
– Nem hagyott búcsúlevelet, ha erre gondolsz. Viszont idegenkezűségnek sem volt jele.
Senki nem látott vagy hallott semmit. Estefelé történhetett, és valószínűleg nem sokan
jártak arra, bár a zuhataghoz vezető sétány kedvelt futó- és bicikliút. Sok embert
kikérdeztek, többek közt az édesanyját, a tanárait, még Chase-t is, és ezekből a
beszámolókból az derült ki, hogy meglehetősen nyugtalan fiú volt. Feszült, szeszélyes
természetű, és igen tehetséges. Ez nem feltétlenül jelenti azt, hogy öngyilkosságot kellett
elkövetnie, viszont voltak erre utaló jelek.
– Volt bármi a jelentésben, miszerint elképzelhető, hogy esetleg átlökték a biztonsági
korláton?
– Nem. Elképzelhető, hogy ez történt, viszont az sincs kizárva, hogy földönkívüliek
hajították át rajta.
– Ennyi?
– Nagyjából.
– Miért? Volt még valami a jelentésben?
– Szövetszálakat találtak a korláton. A vízesés fölött húzódó hidat betonoszlopok
szegélyezik, és azok tartják a fémkorlátot. Az egyik oszlopon találtak pár szövetszálat.
– Miből származtak?
– Egy ingből vagy blúzból. Viszont nem a Stockwell srác ruhájából. És az is lehet,
hogy már egy ideje ott voltak azok a szövetszálak. Az égvilágon semmi nincs, ami
összekötné a két dolgot egymással.
 Egy pillanatig elgondolkoztam, majd így szóltam: – Én a következőképp látom az
egészet. Conrad Chase olvasta annak a kölyöknek a könyvét, ami lenyűgözte, és rájött,
hogy a fiú istenadta tehetség. Esetleg felajánlotta neki, fizet a szövegért, hogy a sajátjaként
adhassa tovább. De az is lehet, hogy egyszerűen lenyúlta az anyagot. Bárhogy is,
valószínűleg Brett Stockwell ellenezte az egészet, vagy ha nem tudta, mit művelt Conrad,
biztos berág, amikor megjelenik a kész könyv a tanára neve alatt. Ezt kellett valahogy
megoldania Conrad-nak. Muszáj volt elintéznie Brett Stockwellt. Szerintem ő lökte át a
korláton a srácot. Ő ölte meg. Nem tudom, mi köze Langley-ék halálához, viszont elég
egyértelmű, hogy az egész összefügg annak a két gazembernek a nálunk tett látogatásával.
Abban viszont szinte biztos vagyok, hogy ő ölte meg Brettet.
– Ezt azonban szinte lehetetlen lenne bebizonyítani – mondta Barry. – Még ha igazad is
van abban, hogy lenyúlta a srác könyvét, az talán még be is bizonyítható, de édeskevés a
gyilkosság vádjának igazolásához. Legfeljebb az lenne a következménye, hogy Conrad
lejáratódik, amikor kiderül a história.
Az is valami, gondoltam.
– Figyelj csak – kezdtem, ismét témát váltva –, ha meg akarnék találni egy
szerencsétlen sorsú kölyköt, akivel pár évvel ezelőtt találkoztam – körülbelül tizenöt éves
lehetett akkor, és utcalányként dolgozott –, hol kereshetném?
– Hogy hívták?
– Sherry Underwood.
Barry felírta magának a jegyzetfüzetébe. – Mi közöd hozzá?
Röviden elgondolkoztam. – Hát, azt nehéz volna megmondani. Olyasvalaki, akit
cserbenhagytam. – Barry rám nézett. – Nem is tudom, talán mert visszakaptuk Dereket,
mert kiengedték a börtönből. Valahogy úgy érzem, közel voltunk ahhoz, hogy elveszítsük,
szinte az utolsó pillanatban tért vissza. Azon agyalok, túl késő lenne-e ugyanezt megtenni
valaki mással is.
Barry pár másodpercig csak nézett, majd megszólalt: – Utánanézek az illetőnek, ha lesz
rá alkalmam. Jólesik szívességet tenni neked. Addig pedig megpróbálhatnád a
Willowst. – Nem először hallottam már ezt a nevet, ugyanakkor nemigen tudtam hova
tenni. Barry kisegített. – Átmeneti szálló fiataloknak a Lambtonon. Van ott egy fickó,
Artnak hívják, őt keresd, és hivatkozz rám. Egyébként miért érdekel téged ez a lány?
Félig elmosolyodtam. – Mert egyszer valaki orrba vágta a polgármestert.

A Lambton Street nem messze volt onnan, ahol beszélgettünk, ezért úgy döntöttem,
elsétálok. A Willows mindkét oldalán egy-egy üzlet volt; az egyikben a fiatalabb
korosztálynak szánt pólókat és plakátokat árusítottak, a másikat egy koreai nő vezette, és
több ezer különböző gyöngyöt lehetett kapni, amiből ékszer készíthető.
Vagy fél tucat gyereket láttam a Willows előtti járdaszakaszon. Némelyikük tetőtől
talpig feketében volt, fekete hajukban egy-egy rózsaszín vagy lila csíkkal, az ajkuk és
szemöldökük pedig teli volt karikákkal meg szegecsekkel. A többiek nem hordtak semmi
hasonlóan egységes viseletet. Inkább úgy néztek ki, mint akik egyszerűen elszaladtak
hazulról. Szakadt farmer, póló, edzőcipő. Az egyik lány mezítláb álldogált a járdán. De
mindegyikükön éreztem egyfajta elhagyatottságot. Hogy azért voltak ott, mert senkinek
nem kellettek.
Bementem. Körülbelül tíz étkezőasztalt, néhány flippermasinát, egy videojáték-konzolt
és egy hirdetőtáblát láttam. Utóbbi teli volt aggatva különböző papírokkal, amik
valamiféle szállást vagy rövid távú munkát ajánlottak. A hátsó falon volt egy nyílás, amin
keresztül a konyhából lehetett kiadogatni az ételt.
Az egyik oldalon állt még egy lepattant pult, olyan, mint a hotelekben. Egy negyven év
körüli férfit láttam ott, aki valami papírmunkával foglalatoskodott. Szinte teljesen kopasz
volt már, az arcát pedig kétnapos borosta borította. Még mielőtt megszólalt volna,
éreztem, mennyire elcsigázott lehet.
– Elnézést – szólítottam meg. Rám nézett, de nem egyenesedett fel, továbbra is a
könyökére támaszkodva figyelt. – Artot keresem.
– Én vagyok – felelte. – Miben segíthetek? A kölykök elállják az utat a járdán?
– Nem. Barry Duckworth említette, hogy talán tud nekem segíteni.
Rendesen felült. – Maga zsaru?
– Nem. Csak azt szeretném kideríteni, mi történt egy fiatal lánnyal. Könnyen lehet,
hogy itt is megfordult.
– Hadd találjam ki – kezdte Art –, a lányát keresi. Megráztam a fejemet. – Nem az
enyémet, valaki másét.
– Netán nyomozó, akit felbéreltek, hogy találja meg?
– Nem. – Kissé már idegesített a sok kérdés. – Nem erről van szó. Pár évvel ezelőtt
találkoztam az illetővel. Akkor megpróbáltam segíteni rajta, de talán nem tettem érte
eleget.
– Hogy hívják?
– Sherry Underwood.
Azonnal bólintott. Arra számítottam, hogy majd egy ideig elgondolkozik a név
hallatán. – Persze, emlékszem rá.
– Ide szokott járni?
– Egy időben idejárt. De aztán eltűnt. Jobbára itt vannak egy darabig, aztán lelépnek.
Mindig ez történik. Nem sokan adják meg ezt a helyet értesítési címként.
– Mit tud róla?
– Ide figyeljen – kezdte –, én azért vezetem ezt a helyet, hogy segítsek a bajba jutott
gyerekeknek, nem azért, hogy kiadjam őket a szüleiknek meg olyanoknak, akik elcseszték
az életüket, és aztán hátat fordítottak nekik.
– Szó sincs erről. Egyszerűen érdeklődöm.
– Mindössze annyit tudok, hogy az anyja le se szarta, mi van vele, apja meg nem is
volt. Vállalt szopást is meg baszást is, hogy tudjon magának kaját venni. Amikor legutóbb
láttam, be volt tépve, ami egyáltalán nem meglepő. Ha magának is úgy kéne élnie, mint az
ilyeneknek, maga is ezt tenné. Higgye el, szívesen mondanám, hogy az ő esete egyedi, de
nem az. Miben segíthetek még?
– Nem tudja véletlenül, mi lett vele az után, hogy nem jött többet ide?
– Elvette egy herceg, akivel boldogan éltek, míg meg nem haltak. Nézze, tényleg nem
tudom, de sok szerencsét a megtalálásához. Öten dolgozunk itt, mindenkinek mindig
összetörik a szívét, és mi csak segíteni próbálunk.
– Persze – mondtam. – És az ügyfeleiről tud esetleg valamit? Nem ismeri véletlenül
valamelyiküket? Netán látta itt egyiküket?
– Ha itt csinálta volna, azonnal kirúgjuk. De néha láttam, ahogy a pénzét számolta, és
valami jegyzettömbbe irkált.
Biztos voltam benne, hogy ismertem azt a jegyzettömböt. Szerepelt benne a nevem és
telefonszámom.

34. fejezet
Később a polgármester elültette a fát, s közben majdnem egy hétéves kisfiú lábába
állította az ásót. Úton a városháza felé megszólalt: – Nagy nap lesz a holnapi.
 – Ja – feleltem.
– Igyekszem lazára venni a programom. Pár elintéznivaló délelőtt, de azok is az
irodámban, aztán a délután még teljesen szabad, hogy lélekben felkészüljek az esti
bejelentésre. Ugye ráérsz holnap este?
– Kérésed számomra parancs.
– Mondhatom, azzal, ha előre bejelented a főnöködnek, hogy az első adandó
alkalommal lelépsz, rohadt nagy mozgásteret hagysz neki.
– Szerintem semmi baj nincs ezzel.
Mivel aznap estére már nem volt semmi teendője, Randy megengedte, hogy a Marquis-
val menjek haza. Így nem kellett felhívnom Ellent, hogy jöjjön értem, illetve Dereket is
békén hagyhattam, miután Drew-val közösen végzett a munkával.
Ahogy kihajtottam a mélygarázsból, észrevettem egy vékony, ezüstös hajú nőt, aki
leintett, amikor meglátta, hogy én ülök a volán mögött. Csak miután letekertem az ablakot
ismertem fel. Elizabeth Hunt volt, Conrad Chase ügynöke, akivel Langley-ék temetésén
futottunk össze.
– Mr. Cutter – köszönt. – Nagyszerű, hogy találkozunk. Azt mondták, jó eséllyel itt
találom a városházán.
– Engem keresett? – kérdeztem meglepetten.
– Ráér most? – kérdezte szinte bocsánatkérőn. – Szeretnék váltani önnel pár szót?
Teljesen elálltam a rámpát, illetve nem is nagyon tudtam volna hova lehúzódni, ezért
intettem neki, hogy szálljon be a túloldalon. Elölről megkerülte a kocsit, majd mellém ült.
– Egy kicsit előrébb megyek – mondtam.
– Elég, ha tesz pár kört itt a környéken – mondta Elizabeth Hunt. – Akár ugyanott
kitehet, ahol leintettem.
– Ahogy akarja.
– Szóval, most a polgármesternek dolgozik? Conradtól tudom, hogy már korábban is
dolgozott neki.
– Valamikor – feleltem. – Hogyhogy maga még itt? Legutóbb a temetésen láttam, s azt
hittem, azóta vissza is utazott New Yorkba.
– Még mindig a tóparti nyaralómban időzöm. Amolyan kikapcsolódásnak szántam
volna ezt a pár hetet, de, Conradnak hála, van dolgom bőven – magyarázta, majd
ügyetlenül elmosolyodott. – Már majdnem befejezte a kéziratát, és ahogy közeledik a
végéhez, egyre jobban izgul. Nem tudom, mennyire ismeri az írókat – biztos vagyok
benne, a felesége mesélt már ezt-azt –, mindenesetre néha fogni kell a kezüket.
Ezt elég nehezen tudtam elképzelni Conradról, de nem tettem szóvá.
– Csak azt szerettem volna mondani, hogy remélem, jól vannak az önöknél minap
történt szörnyű eset után.
Rásandítottam. – Igen, jól vagyunk – mondtam.
– A fia ellen ejtették a vádat, ugye? – Bólintottam, majd jobbra
kanyarodtam. – Nyilván felmerült önben a kérdés, mit akarok magától.
– Majdcsak megmondja.
– Először is, muszáj elárulnom, Conrad kért meg, hogy beszéljek önnel. Én mondtam
neki, hogy feleslegesen aggódik, de meglehetősen hajthatatlan figura. Néha elég kiborító
tud lenni – tette hozzá fújtatva.
Elképzelni se tudtam, hova akar kilyukadni, de csak az utat figyeltem.
– Conrad nagyra tartja magát – folytatta a nő. – Kifejezetten tiszteli.
Oldalra pillantottam. – Ugye most viccel?
– Nyilvánvaló, hogy fontos neki az ön véleménye. – Volt valami a hangjában, amiből
arra következtettem, ezt nemcsak én, hanem ő is szokatlannak találta.
Megráztam a fejemet. – Mit ne mondjak, ezt elég érdekesen fejezi ki.
 – Azt állítja, maga nem hiszi el neki, hogy ő írta az első könyvét – mondta a nő
tömören.
Mivel nem folytatta, gondoltam, arra vár, mondjak valamit. – Így igaz.
– És miért?
– Nem árulta el önnek?
– Nem.
– Akkor nem látom értelmét, hogy részletekbe bonyolódjak. Maradjunk annyiban, hogy
igen, igaza van, szerintem nem ő írta azt a könyvet.
– Ez meglehetősen komoly vád – mondta Elizabeth.
– Akkor pereljenek be.
– Tudja, nagy várakozás övezi az új könyvét. Nem túl szerencsés olyasmivel dobálózni,
hogy a szerző csaló.
Megvontam a vállam. – Ön szerint komolyan vesznek egy sofőrt, aki amúgy füvet
szokott nyírni?
– Lehet, hogy nem.
– Megkérném, hogy térjen a lényegre – mondtam kissé ingerülten, mivel már nagyon
szívesen otthon lettem volna, és kíváncsi voltam rá, hogy alakult Derek első napja Drew-
val.
– Chase azt akarja, hogy olvassák el az új könyvét – mondta. – A feleségével, Ellennel
együtt, de leginkább maga.
Megint rásandítottam. – Ezt már ő is említette, de azt hittem, csak ugrat.
– Nem. Úgy érzem, be akar magának bizonyítani valamit. Ha elolvassa az új könyvet,
gondolom, végre elhiszi, hogy ő írta A hiányzó szervet.
– Elhiszem, hogy ő írta ezt a könyvet, de nem érdekel.
Elizabeth Hunt sóhajtott. Abban a pillanatban együtt tudtam vele érezni. Nem az ő
hibája, hogy Conrad Chase egy seggfej. – Szívesen odaadom az anyagot CD-n, de akár el
is tudom küldeni e-mailben, sőt kinyomtatva is megkaphatja.
– Nem vagyok rá kíváncsi – mondtam.
– Hát jó, én felajánlottam.
Rámosolyogtam. – Elmondhatja neki, hogy próbált meggyőzni.
Pár másodpercig némán kocsikáztunk. A mélygarázs lejárata felé vettem az irányt.
– Maga szívből gyűlöli, ugye? – szólat meg végül. – Azt hiszi, közönséges csaló?
Ezen elgondolkoztam, miközben a járdához húzódtam a kocsival. – Annál sokkal
rosszabb – mondtam. – Szerintem gyilkos.
A nő csak pislogott. Erre nem tudott mit mondani. Visszaértünk a kiindulási ponthoz.
Kikapcsolta a biztonsági övét, és kiszállt.

Nem sokat beszél – mondta Derek vacsora közben. – Úgy értem, jó fej meg minden, és
remekül dolgozik. Simán megvagyok vele, de nem sokat beszél, az biztos.
– Ez nekem is feltűnt – jegyeztem meg. – Szerintem nem túl boldog.
– Azt hittem, majd sok minden közös élményünk lesz. Mivel mindkettőnket lecsuktak.
– Derek! – szólalt meg Ellen. – Téged nem csuktak le.
– Akkor is börtönben voltam – folytatta Derek. – Lehet, hogy nem olyan sokáig, mint
Drew, de akkor is.
– Nem ítéltek el – magyarázta Ellen. – Viszont Drew-t igen. Ez nagy különbség. Ő
valami rosszat tett, te viszont nem.
– Dehogynem – mondta. – Nem is kevés rosszat.
– Azt szeretném, ha erről nem beszélnénk többet – mondta határozottan Ellen. Teljesen
egyetértettem vele.
 – Megkérdeztem tőle, milyen volt megölni azt a fickót, aki rátok tört a
múltkor – folytatta Derek.
– Basszus, Derek! – mondtam bosszúsan. – Erről ne kérdezd! Csak nehezen tudja
feldolgozni.
Pár másodpercig csendben maradtunk. – És mit mondott? – kérdezte végül Ellen.
– Nem sokat – válaszolta Derek. – Ahelyett, hogy válaszolt volna, inkább megkérdezte
tőlem, hogy milyen volt jelen lenni, amikor lelőtték Langley-éket.
Ha Derek feltehetett érzékeny kérdéseket, Drew-nak ugyanúgy joga volt hozzá.
– És mit válaszoltál? – érdeklődött Ellen.
– Azt, hogy valószínűleg életem végéig rémálmaim lesznek az élménytől.
Ellen kinyúlt, és megragadta Derek karját. Én is épp azon voltam, hogy megfogom a
másikat, amikor megszólalt a telefon.
Jó pár napig tudomást se vettünk a vezetékes telefonról, mivel eszünk ágába sem volt
újságírókkal beszélni, vagy a helyi idióták csúfolódásait hallgatni. Miután azonban ejtették
a Derek elleni vádat, és erről egyre többen értesültek, már nem aggódtunk annyira,
valahányszor felvettük a kagylót.
– Halló? – szóltam bele.
– Barry vagyok.
– Szevasz! – köszöntem. Nem akartam kimondani a nevét, nehogy Ellen dühödten
felcsattanjon, Derekről nem is beszélve.
– Rosszkor?
– Épp most fejeztük be a vacsorát.
– Jó volna, ha bejönnétek Ellennel a kapitányságra. Van itt valaki, akit azonosítanotok
kéne.
– Kit?
– Valószínűleg azt a fickót, akinek a társa nálatok végezte. Egy óra múlva megfelel?
– Ott leszünk.
Letettem a telefont, majd elmondtam a lényeget Ellennek, aki teljesen elfehéredett.
Elszörnyedt attól a gondolattól, hogy annak az embernek a közelébe menjen, aki ránk
támadt, még akkor is, ha csak az egyik irányba átlátszó üvegfal választ el tőle. – Nem
tudom, hogy képes vagyok-e rá – mondta.
– Minden rendben lesz. Teljesen olyan, mint a filmekben. Nem lát majd minket, csak
mi őt.
– Végig harisnya volt a fején – mondta Ellen.
– Valószínűleg ráveszik, hogy mondjon majd valamit. A hangját gond nélkül
felismerjük. Ráadásul volt egy tetoválás a karján.
Ellen bólintott. Közel hajoltam hozzá, és megcsókoltam a nyakát. – Minden rendben
lesz. Gyorsan lezuhanyozom és átöltözöm.
– Menj csak, addig elmosogatok.
Épp készültem beszállni a kádba, amikor hallottam, hogy megint megszólal a telefon.
Egyetlen csengés után felvette valaki, így aztán beálltam a víz alá, és legalább öt percig
folyattam magamra. Mire végeztem, a fürdőszoba megtelt gőzzel, amitől a tükör teljesen
elhomályosodott. Egy törülközővel kicsit letöröltem az üvegről a párát, és alaposan
szemügyre vettem az arcomat, amin még mindig látszódott a Lance-szel való
összecsapásom nyoma. A szemem táskás volt, az arccsontom pedig igencsak kiállt.
– Ki kéne venned pár nap szabadságot – mondtam magamnak.

Útban a rendőrség felé megkérdeztem Ellent, ki telefonált.

– Átkozott ügynök – mondta. – Ablakokat kínált.
 Barry a bejáratnál fogadott minket. Miközben mutatta az irányt, végig egy folyosón,
majd fel az emeletre, elmagyarázta az előzményeket.
– A New York-i kollégák csípték el a fickót, majd átszállították, hogy
azonosíthassátok.
– Ki az? – kérdezte Ellen. – Mármint hogy hívják?
– Egyelőre nem szeretnék semmit elárulni – mondta Barry. – Nem akarlak titeket
befolyásolni az azonosítás előtt.
Barry már korábban említette, hogy Mortie társát bizonyos Lester Tiffinként keresik,
aki állítólag Conrad feleségének, llleana Tiffnek a testvére. Mindezt még nem meséltem el
Ellennek, mivel úgy éreztem, ha csak úgy, beszélgetés közben megemlítem ezt a
bizonytalan feltételezést, beláthatatlan következménye lehetett volna.
Végül Barry bevezetett minket egy olyan szobába, amilyeneket tényleg a filmekben
látni: az egyik falon csak az egyik irányba átlátszó üveg, ami egy dobogóra nézett.
Utóbbin körülbelül fél tucat ember férhetett el egyszerre. Barryn kívül egy jól öltözött
férfi volt a helyiségben, akiről viszont nem tudtuk kicsoda. Valószínűleg ügyvéd,
feltételeztem.
Barry lekapott a falról egy telefont. – Jöhetnek – szólt bele.
A szomszédos helyiségben hat férfi jelent meg. Mindegyikük fehér bőrű, sötét hajú és
körülbelül 180 centi magas volt. Három rövid ujjú, három pedig hosszú ujjú felsőt viselt.
– Arccal előre! – förmedt rájuk egy hang.
– Jól nézzétek meg őket! – mondta Barry.
Tüzetesen megvizsgáltam mind a hat arcot, de egyiket sem ismertem fel. – De hiszen
tudod, hogy harisnya volt a fején – szóltam oda Barrynek.
– Tudom. Talán sikerül rávenni őket, hogy mondjanak pár szót.
– Az segítene – helyeselt Ellen.
– Mit mondjanak? – kérdezte Barry.
– Azt, hogy „rohadt meleg ez a harisnya” – feleltem. Barry elvigyorodott, bólintott,
felvette a telefont, és utasította a hat férfit.
– Rohadt meleg ez a harisnya – mondták egyesével. Valahogy ismerősen csengett,
ahogy a sorban a negyedik mondta, akin hosszú ujjú felső volt.
– Az a fickó – mondtam.
– Talán, de nem biztos – mondta Ellen. Az öltönyös férfi megköszörülte a torkát a
hátunk mögött.
– Nem lehetne felvetetni velük egy-egy harisnyát? – kérdeztem. Az öltönyös férfi úgy
nézett rám, mintha meghibbantam volna. – Csak arra gondoltam, úgy esetleg
ismerősebbnek tűnik majd valamelyikük.
– Nevetséges – szólalt meg az öltönyös. – Úgy mindegyikük egyformán nézne ki,
köztük az én védencem is. Csak hülyét csinálnak magukból.
– Ez nem fog menni, Jim – mondta Barry.
Bólintottam. – És a karjuk? Az elkövetőnek kés volt a karjára tetoválva. A jobb karjára.
Barry megint csak fogta a telefont, aztán egy hang a túloldalon arra utasította azt a
hármat, aki hosszú ujjú felsőt viselt, hogy tűrjék fel.
A negyedik fickó, akinek a hangja ismerősnek tűnt, feltűnően lassan tett eleget a
kérésnek.
– Gyerünk! – mordult rá a hang.
Alighogy feltűrte a könyöke fölé a felsője ujját, máris megjelent a kés hegye, majd a
penge, és végül a kés nyele is.
– Ez az – mondtam, és éreztem, ahogy gyorsabban ver a szívem. – Ezt a tetoválást
láttam.
 Barry odafordult Ellenhez. – Neked is ismerős? – kérdezte. Ellen erre lassan megrázta a
fejét. – Nem – mondta.
Hátrafordultam. – Micsoda?
– Nem ismerős.
– Miket beszélsz? Te még többet láttad a fickót, mint én. Ő ment be érted a házba, és ő
hozott ki a kamrába.
– Sötét volt – mondta. – Biztos annyira megrémültem, hogy fel se tűnt.
Barry odament Ellenhez, és közel hajolt hozzá. – Mindent tagad – súgta a
fülébe. – Nincs senki más, aki összehozhatná őt Mortie-val, szóval, ha nem…
– Van valami mondandója, Duckworth nyomozó? – szólt közbe az öltönyös.
– Ellen, hogyhogy nem ismered fel? – értetlenkedtem.
– Szerintem végeztünk – mondta az öltönyös. – Úgy tűnik, a hölgy nem tudja
azonosítani az elkövetőt.
– Ellen, biztos vagy benne, hogy nem ő az a fickó? – kérdezte Barry. – Jim felismeri a
tetoválást.
– Nem – mondta. – Az egész nem stimmel. Egyáltalán nem ilyen volt. Sokkal hosszabb
és vékonyabb. Leért a könyök alá.
– Ellen – szólaltam meg. Igyekeztem türtőztetni magamat. – Mi a francról beszélsz?
Az öltönyös már indult is az ajtó felé. – Remélem, a védencemet minél hamarabb
szabadon engedik – szólt vissza, és már el is tűnt. Még mindig Ellent néztem, ő viszont
nem nézett a szemembe.

35. fejezet
Ahogy kiértünk a parkolóba, karon ragadtam Ellent. Beszédem volt vele. – Mi a fasz
volt ez odabent?
Míg bent voltunk, besötétedett, de az utcai lámpák fényénél megláttam, hogy Ellen sír.
Próbált kiszabadulni a szorításomból. – Hagyj békén!
– Arra várhatsz! Miattad ússza meg a fickó! Részben ő a felelős, amiért majdnem
elveszítettem az ujjaimat! Sőt, lehet, hogy a haverjával még ki is nyírtak volna!
– Hagyd abba!
– Van fogalmad arról, ki volt ez a fickó? – Képtelen voltam türtőztetni magam. – Mert
én tudom. Szerintem Lester Tiff volt. És tudod, ki ő? Illeana testvére. Egy New York-i
bűnöző. Tudod, llleana nem éppen a legtisztességesebb családból származott. Csak később
akadt össze a te kis Conradoddal Hollywoodban.
– Kérlek, ne hívd így! Semmi közöm hozzá.
– Ki telefonált, miközben zuhanyoztam? llleana? Conrad?
– Hiba volt! – ordította Ellen. – Az egész egy rohadt félreértés volt!
– Mi volt félreértés?
– Hogy megjelentek nálunk, és a lemezt követelték. Az egész egy hülye félreértés volt.
– Szóval szerinted egy hülye félreértés, ha a kezemet hozzászalagozzák a
sövénynyíróhoz? Egy kurva tévedés?
– Minden rendben? – szólt oda egy felénk közeledő zsaru. – Jól van, asszonyom?
Elengedtem Ellent, és leeresztettem a karomat.
– Persze, semmi gond, biztos úr – mondta Ellen.
Pár másodpercig nem mozdult, hogy megbizonyosodjon, majd elindult az egyik
járőrkocsi felé.
 – Tudni akarom, mi a szar folyik itt – szólaltam meg.
– Ő volt az – mondta Ellen.
– Mármint odabent? Az azonosításnál? Az a fickó? Szóval felismerted?
– A karját. És a hangja is rá emlékeztetett.
– Akkor meg miért nem azt mondtad? Remélem, tisztában vagy vele, hogy így
megúszhatja, amit velünk művelt. Képes leszel azzal a tudattal lefeküdni, hogy szabadon
van?
– Nem fog bántani minket. Biztos vagyok benne.
– Hát, ezt örömmel hallom. Akkor biztonságban alhatunk. – Elképedve csóváltam a
fejemet. – Ellen, nem fogod fel? A rendőrségnek minden oka megvan azt feltételezni,
hogy ezek ölték meg Langley-éket. Az, amelyiket Drew intézett el, meg ez, akit most
hagytál meglógni.
– Biztos vagyok benne, hogy nem ők voltak.
– Biztos vagy benne? Mit tudsz, amit én nem?
– Úgy értem, elég biztos vagyok – mondta Ellen szipogva. – Nincs egy zsepid?
Igyekeztem elfojtani az ingerültségemet és a dühömet. Találtam a zsebemben egy tiszta
zsebkendőt, amit odaadtam. Pár másodpercig csak álltunk, és nem szóltunk egymáshoz,
míg Ellen kifújta az orrát, és megtörölte a könnyes szemét. – Rendben – szólalt meg
végül –, mindent elmondok. Conrad hívott, llleana ötlete volt, nem tudta, hogy már
odaadtam Conradnak a floppyt. Felhívta az öccsét…
– Szállj be a kocsiba! – szóltam közbe.
– Mi?
– Szállj be a rohadt kocsiba!
Másodszorra engedelmeskedett, én pedig a Mazda volánja mögé ültem. Csikorgó
kerekekkel kanyarodtam ki a parkolóból, és a Thackeray felé vettem az irányt.
A rektor a Batman-filmekben látható Wayne-kúriához hasonló palotában lakott. Talán
nem volt ugyanakkora, de azért így is tiszteletet parancsoló. Mintha azt üzenné, hogy „én
itt lakom, te pedig nem”.
Akkora sebességgel fordultam rá a félköríves kocsibeállóra, hogy majdnem a takaros
pázsitra faroltam. Közvetlenül a főbejáratnál tapostam a fékre, amitől Ellen majdnem
nekiesett a kesztyűtartónak. Egész úton meg se szólaltunk. Ellen tudta, hova tartunk, és
valószínűleg azt is felmérte, nemigen tudna rávenni, hogy változtassam meg az úti
célunkat.
Felkészültem, hogy majd erővel kell kiráncigálnom a kocsiból, de mire átértem, már
kinyitotta az ajtaját, és elindult felfelé a lépcsőn. Még mielőtt kopoghattam vagy
Conradhoz hasonlóan egyenesen beronthattam volna, kinyílt a bejárati ajtó.
A ház ura állt előttünk.
– llleana és én már számítottunk rátok – mondta. – Fáradjatok beljebb.
Egész addig arra számítottam, hogy majd tajtékozva és villámokat szórva rájuk nyitok,
viszont ez a fogadtatás teljesen váratlanul ért. Ellen és én beléptünk, majd
továbbhaladtunk a drágán berendezett nappaliba.
llleana ott várt bennünket, és meglehetősen feldúltnak tűnt. A szeme véreres, az
általában tökéletesen rendezett frizurája pedig kócos volt. A kezében poharat szorongatott,
amiben látszólag whisky volt.
– Ellen, Jim – üdvözölt minket, de nem lépett közelebb. Félt, talán tőlünk, talán
Conradtól, de lehet, hogy mindenkitől.
– llleana öccsének, Lesternek az ügyvédje épp most telefonált – magyarázta
Conrad. – Szabadon engedik. Nagyon szépen köszönjük – mondta Ellen felé fordulva.
Ellen nem válaszolt.
Azután Conrad a felesége felé fordult, és így szólt: – Mondd el nekik!
 – Conrad, nem volna jobb, ha inkább te mondanád el, mi…
– Mondd el nekik! – üvöltötte Conrad teljesen kikelve önmagából. – Mondd el, mit
műveltél, te hülye ribanc!
Ha addig nem figyeltem volna, erre bizony felkapom a fejem. Hallottam, ahogy a
jégkockák nekiverődnek a pohár falának llleana remegő kezében. – Annyira
sajnálom – szólalt meg végül.
– Nem is tudom, mit képzeltem. Én csak… a férjemet akartam megvédeni.
Ellen és én csak vártunk. Feltételeztem, a feleségem már nagy vonalakban ismeri a
történetet.
– Amikor nálatok jártunk – folytatta llleana –, és hallottam, hogy arról a lemezről
veszekedtek Conraddal, megijedtem. Nem tudtam, mi van rajta, illetve igaz-e egyáltalán,
hogy Conrad könyvének egy másolatát tartalmazza. Nem érdekelt, hogyan került arra a
floppyra, egyszerűen úgy éreztem, árthat neki, főleg közvetlenül az új könyv megjelenése
előtt, és…
– Térj a lényegre! – sürgette Conrad.
– Akkor felkerestelek, hogy elkérjem a lemezt, de te nem adtad oda. Ezért
elhatároztam, máshogy szerzem meg. – Egy pillanatra félrenézett, és belekortyolt az
italába. – Muszáj leülnöm – mondta aztán, és le is huppant a szobában levő fél tucat
vastagon párnázott, bársonyhuzattal bevont kanapé egyikébe. – Felhívtam az öcsémet. Ő
tudja… ismer olyanokat, akik tudják, hogyan lehet az ilyet elintézni. Azt mondta, hogy a
haverjával, Mortie-val átjönnek New Yorkból, és megszerzik a lemezt.
– Jesszusom! – mondtam.
– Úgy volt, hogy nem bántanak – folytatta llleana. – Csak meg kellett volna ijeszteniük.
A testvérem azt mondta, ha van, aki képes kiszedni belőled, hol a floppy, hát Mortie
biztosan.
Felemeltem a jobb kezemet. – Ha a feleségem nem húzza ki időben a kábelt, örökre
búcsút mondhattam volna az ujjaimnak.
– Sajnálom – mondta llleana.
– Ennyi?
– Nem tudta, hogy aznap korábban Ellen már odaadta nekem a lemezt – vette át a szót
Conrad. – Úgy tudom, a fiatok ügyvédjétől kérte vissza.
– Conrad nem is sejtette, mire készülök – szólalt meg ismét llleana. – Egészen addig
nem, amíg az a nyomozó, Mr. Duckworth fel nem keresett, és ki nem kérdezett az
öcsémről, akiről köztudott volt, hogy azzal a Mortie DeLucával szokott lógni, akit a
barátotok aztán megölt. – Végiggördült az arcán egy könnycsepp. – Fel sem merült
bennem, hogy valaki meg is halhat.
Biztos kiült az arcomra a döbbenet. Tulajdonképpen ez a legkevesebb, amit
érezhettem. – És akkor most nekünk elvileg el kéne felejtenünk ezt az
egészet? – kérdeztem. – Miért is? Mert jó barátok vagyunk? Mert te vagy a feleségem
főnöke? – Conrad szemébe néztem. – Egyszerűen felhívod, közlöd vele, hogy ne ismerje
fel a gyanúsítottat, aki aztán kisétál a rendőrségről?
– Ez nem egészen ilyen egyszerű – mondta Conrad.
– Basszátok meg! Elmondom az egészet Barrynek. Mindent. Miattad halt meg az a
fickó – mondtam, és llleanára mutattam. – Nem mintha nagy kár lett volna érte. De igenis
te hívtad fel az öcsédet, hogy segítsen. Beleütötted mások dolgába az orrodat, és ezért halt
meg Mortie.
– Kérlek, Jim – szólalt meg Ellen –, hadd magyarázza el Conrad.
Leintettem. Még nem végeztem. – És ugye azt is el kéne hinnem, hogy ennek az
egésznek semmi köze Langley-ékhez?
– Ahogy mondod – felelte llleana. – Az égvilágon semmi köze hozzájuk, esküszöm.
 – Valóban? Akkor mivel magyarázod meg a fegyvert? Azt, amelyiket az öcséd kocsija
mellett találtak meg, és amit elhagyott menekülés közben, amikor Drew üldözőbe vette?
llleana a férjére nézett, majd megint felém fordult. – Én nem tudok semmilyen
fegyverről.
– Biztos már előbb is ott volt – jegyezte meg Conrad.
– Kizárt – feleltem. – Az egész környéket átfésülték korábban.
– Akkor is kizárt – mondta llleana. – Lesternek semmi köze nincs a gyilkossághoz.
Semmi. Esetleg az, aki végzett Langley-ékkel, eladta, vagy csak egyszerűen odaadta neki
a fegyverét.
Egyenesen a nő szemébe néztem. – És vajon ki volt az az illető? Netán te magad?
Netán értesültél korábban erről a másik könyvről, amelyik Brett Stockwell számítógépén
volt? Nem te akartad megszerezni Langley-éktől, még mielőtt bajba sodorja a férjedet?
– Nem, az kizárt – mondta Conrad. – Aznap korábban Albert felhívott. Én magam
mentem el érte. Akkor este, amikor megölték őket, a gép nem volt ott a házban.
– Nagy lószart! – mondtam. – De nem is nekem kell tisztáznom ezt az egészet. Erre van
Barry.
– Jim – mondta Conrad, és tett felém egy lépést. A hangja kimért, szinte kedveskedő
volt. – Megértem, hogy szívesen bevonnád ebbe az ügybe a rendőrséget. A helyedben én
is felhívnám Barryt, és elmondanám neki az egészet. Elintézném, hogy llleana öccse
megkapja méltó büntetését azért, amit veletek művelt a társával.
Vártam, hogy folytassa.
Megvető pillantással a feleségére nézett. – llleana megpróbálta lezárni a múltját, és
minél távolabb kerülni azoktól, akikkel kénytelen volt felnevelkedni, a családtagjaitól,
akik közül jó néhányan nem igazán mondhatók tisztességesnek.
– Hé – szólalt meg llleana méltatlankodva.
– Fogd be! – mordult rá ismét Conrad, aki hirtelen teljesen elvörösödött. Egy pillanatig
várt, majd folytatta. – De néha nem tudja megállni, és ha valami gubanc adódik, pont ezek
az alakokhoz fordul, mint tette ezen a héten is.
– Igazán nem tudom…
Conrad nem hagyta, hogy befejezzem. – Jim, hallgass végig. Tudom, hogy nem fogsz
nekem hinni, de barátként mondom el mindezt. Mert ti ketten fontosak vagytok a
számomra.
Majdnem mondtam valamit, de inkább hallgattam.
– Mortie és Lester ismerősei nem jó emberek. Hogy is mondjam… nem beszámíthatók.
És nem örülnek annak, ami Mortie-val történt. Nem tetszett nekik, amit Drew művelt. És
annak se örültek volna, ha Ellen azonosítja llleana öccsét ma este. Viszont, Ellennek hála,
sikerült őket valamelyest kiengesztelni. – Conrad röviden lesütötte a szemét, mintha
szégyellné azt, amit kénytelen mondani nekem. – Világosan közölték velünk, hogy adjuk
át az üzenetüket, miszerint, ha nem hagyjátok annyiban a dolgot, komolyan veszélybe
sodorjátok saját magatokat.
– Micsoda? – mondtam elképedve. Éreztem, ahogy a hátamon feláll a szőr. – Ezt
vegyük fenyegetésnek? Próbálnak megfélemlíteni, hogy tartsuk a szánkat?
Conrad bólintott. – Igen.
– Basszák meg! Ha azt képzelik, hogy…
– Jim – vágott a szavamba Conrad nyugodt hangon. – Semmivel sem érzem magam
jobban, mint te, ugyanakkor nem is ismered annyira ezeket az embereket, mint én. Hadd
magyarázzam el. Ha úgy döntenél, hogy folytatod a harcot, tisztában kell lenned a
veszélyekkel, amelyek rád és másokra várhatnak. Különösen Drew-ra. Tudniillik megölte
az egyik családtagjukat. Ha tényleg fel akarod göngyölni a szálakat, Ellen és Derek válnak
célponttá.
 – Bassza meg! – szitkozódtam.
– Hagyd az egészet, és ők is elfelejtik, ami történt.
– Ki vagy te tulajdonképpen? – kérdeztem llleanától.
Nem válaszolt, ugyanakkor volt valami a tekintetében. Annak ellenére, hogy korábban
néha igenis megszeppent Conrad dühkitöréseitől, a szeméből mégis valami olyat olvastam
ki: „Ne szórakozz velem és az enyéimmel!”
– Mivel Mortie meghalt – folytatta Conrad –, nyilván elégtételt vennének valamilyen
formában, viszont tisztában vannak a helyzetetek súlyosságával is. Azt is tudják, hogy
llleana tévedett. Nagyon hálásak lennének, ha ez egész végre lezárulna.
– Hálásak? – kérdeztem vissza.
Ellen megérintette a karomat. – Igen, szeretnénk véget vetni az egésznek. Már így is
eleget szenvedtünk. Tudom, hogy igazságtalannak érzed, hogy llleana öccse megússza, de
akkor is így kell lennie. Miattunk. Drew miatt. De leginkább Derek miatt. Ha bármi baja
esne, képtelen lennék megbocsátani magamnak.
– És mindezt miért nem mondtad el nekem? Úton a rendőrségre?
– Attól tartottam, hogy majd megpróbálsz lebeszélni az egészről, vagy kitálalsz
Barrynek. Hogy a büszkeséged és a fene nagy igazságérzeted felülír majd minden józan
megfontolást. Hidd el, nekem is nehezemre esik ezt lenyelni, de hajlandó vagyok
megtenni, ha ezen múlik a biztonságunk. Mert vége ennek az egész lemezhistóriának,
kész, vége.
Jó ideig senki nem mondott semmit. Hirtelen nagyon fáradtnak éreztem magam.
Átvágtam a nappalin, és nekitámaszkodtam a kandallópárkánynak. Csak álltam, és
bámultam a tavaly télről hátramaradt szürke hamut. – Rendben – mondtam végül.
Ellen odajött hozzám, és kezét a vállamra tette. – Köszönöm.
– Köszönjük – mondta Conrad is. Tett egy lépést az irányomba.
– Szívből köszönjük, Jim. – Megköszörülte a torkát. – Válthatnánk pár szót
négyszemközt?
– Hogy?
– Gyere velem a dolgozószobámba, légy szíves!
Követtem végig a folyosón, majd be a szentélyébe. A helyiség falain könyvespolcok
futottak körbe, középen pedig egy méretes tölgyfa asztal állt, amin papírkupacok
magasodtak, s egy számítógépet is láttam rajta. Megragadta az egyik bőrhuzatú széket az
asztal mellől, majd hellyel kínált. Leültem.
– Még egyszer köszönöm – kezdte. – Természetesen egyéb következményei is lehettek
volna annak, ha Ellen azonosítja Lestert. Nem olyan komolyak, mint arra az imént
utaltam, de mindenképp kellemetlenek.
Nem is tudom, miért, egy futó pillanatra bevillant a feleségemnek írt üzenet, amit Ellen
retiküljében találtam meg, illetve szinte láttam, ahogy a feleségem Conrad nyaka köré
tekeri harisnyás lábát.
– Vannak bizonyos dolgok, amiket nem érthetsz meg – mondta.
– Olyanok, amik bizony hatással lehetnének rád és Ellenre, ha kitudódnának.
– Hogy érted, ha kitudódnának?
Megköszörülte a torkát, majd végignézett a nadrágján, amin talált egy szöszt. A
szőnyegre pöckölte.
– Tudom, hogy sosem fogod nekem elhinni, Jim, de akkor is kedvellek – mondta
végül. – Remélem, amikor Elizabeth felkeresett, megemlítette ezt. Az igazat megvallva, az
elmúlt pár napban alaposan felbőszítettél a különböző vádaskodásaiddal és
gyanúsítgatásaiddal. Mindent előadtam Elizabethnek, és őt kértem meg, hogy járjon
közben értem, mivel nekem nem sikerült elsimítanom az ügyet. Úgy értesültem, neki sem
ment. Nem mondtam semmit.
 – Igazság szerint, és tudom, hogy ez egy kicsit beképzeltnek és lekezelőnek fog
hangzani, de az elmúlt jó pár évben, a Thackeray rektoraként, számos alkalommal
találkoztam kormányzókkal és szenátorokkal, sőt néhány elnökkel is. Sőt, az évente
megrendezett irodalmi fesztiválon, amit Ellen szervez, az ország legkiválóbb alkotóihoz is
volt szerencsém. Jó néhányan igencsak nagyra tartanak, és kimagasló képességű íróként
tisztelnek. Te viszont egyszerű csalónak mondasz engem.
Eljátszottam a gondolattal, mit csinálnék, ha most a kezem ügyében lenne egy
locsolókanna.
– Értelmes fickó vagy – folytatta. – Sokkal értelmesebb, mint azt elsőre gondolná az
ember. Ráadásul művész is. Szerintem tudsz egyet s mást az alkotói
folyamatról. – Bánatosan elmosolyodott. – Azt hiszed, nem én írtam A hiányzó szervet.
Nem sokan tudnak Brett Stockwell komputerének történetéről, ezért nem sokan tudnák
megkérdőjelezni a szerzőségem hitelességét. Kiváltságosnak mondhatod magad.
– Igazi megtiszteltetés – mondtam.
– Ezért próbáltalak meg rábírni téged Elizabethen keresztül, hogy olvasd el az új
könyvemet. – Előrehajolt, és megpaskolt egy körülbelül tíz centi magas papírköteget az
asztalon. – Ez az. Azt akarom, hogy lásd, igenis képes vagyok megírni egy könyvet.
– Még ha valóban te is írtad ezt itt, az első könyvvel kapcsolatos tényen nem változtat
semmit.
Conrad pár pillanatig habozott. – Igaz. Mindenesetre tegyük fel, csak úgy, pusztán
játékból, de mégis képzeljük el, hogy van valamennyi alapja a gyanúdnak, ami az első
könyvemet illeti. Mit szólnál ahhoz, ha ez a könyv tulajdonképpen ezért kárpótolna? Az
már valami, nem?
Megint nem tudtam mit mondani.
– Tudom, hogy ez nem a legalkalmasabb időpont, hogy megkérjelek erre. Sok minden
történt, és egyáltalán nem tartozol nekem semmiféle szívességgel.
– És szerinted mikor változhat a helyzet, Conrad?
– Jogos – mondta kuncogva.
– Szívesen adok ötletet egy újabb könyvhöz – mondtam. – Miért nem írsz egy főiskolai
rektorról, aki olyan rohadtul el van telve önmagával, hogy miután elismerte, a felesége
miatt majdnem kinyírtak egy fickót, még mindig azt hiszi, hogy a pasas hajlandó lesz
elolvasni az új könyvét?
Conrad lassan bólintott. – Mindenesetre megpróbáltam. Talán Ellen szívesen elolvassa
majd. Átviszem valamikor.
– Nagyszerű. – Végigsimítottam a kezemet az arcomon, és mély levegőt vettem. – Mit
csináltál a számítógéppel? – kérdeztem.
– Kiszereltem a merevlemezt, kalapáccsal szétzúztam, elkocsikáztam a Saratoga-tóhoz,
csónakot béreltem, és a tóba hajítottam az egészet.
Volt valami abban, ahogy ezt elmesélte, amit szinte csodáltam.
– És megnézted, mi van rajta, még mielőtt elintézted volna?
– Átfutottam.
– És nem találtál valami mást is? Pár levelet netán?
Conrad megdöntötte a fejét. – Levelek? – kérdezte érdeklődve.
– Aha.
– Nem rémlik. Miért?
– Lényegtelen – mondtam, és legyintettem is egyet. Hátradőlt a székében, és az álla
előtt keresztbe fonta az ujjait.
– Rendes fickó vagy, Jim, és meg tudlak érteni – kezdte. – Minden jogod megvan
ahhoz, hogy dühös légy, sőt megrémülj attól, ami veled és Ellennel történt.
Megfélemlítettek titeket. Amit a feleségem idézett elő, megbocsáthatatlan. Ugyanakkor
megvan az oka, miért kértem Ellent arra, hogy ne azonosítsa llleana öccsét, Lestert a
kapitányságon. Ha kiderülne, mit tett llleana és miért, bármennyire is feleslegesen és
értelmetlenül, azt eredményezhetné, hogy még alaposabban kérdőre vonnak, ami viszont
végső soron hatással lenne Ellenre is. – Rövid szünetet tartott. – Illetve rád is. S Derekre.
– Nem értem, hova akarsz kilyukadni – mondtam.
Conrad közelebb hajolt. – Ideje volna elbeszélgetni a feleségeddel.

36. fejezet
Jobb, ha a legelején kezdem – mondta Ellen, már otthon a konyhaasztalnál.
Miután kijöttem Conrad dolgozószobájából, csak annyit mondtam a feleségemnek,
„indulás!” A kocsiban szinte nem is szóltunk egymáshoz. Amikor hazaértünk, Dereket a
nappaliban találtuk. Ment a tévé, ő azonban mélyen aludt. Érthető, ha az ember egész nap
füvet nyír a tikkasztó melegben.
Finoman megráztam.
– Mi az? Hol… – szólalt meg riadtan, amikor kinyitotta a szemét.
– Ja, oké – mondta, és megvakarta a fejét.
– Fiam, szeretnék beszélgetni anyáddal – magyaráztam. – Jobb, ha elteszed magad
holnapra.
– Persze – felelte. Kábán és erőtlenül indult meg felfelé a lépcsőn. Amikor hallottuk,
hogy becsukódik a szobájának az ajtaja, már kint voltunk a konyhában. Téblábolva
kerülgettük egymást, ahogy ide-oda járkáltunk a pult és a hűtőszekrény között.
– Inkább üljünk le – mondtam. Mindketten magunk alá húztunk egy-egy
széket. – Conrad javasolta, hogy beszélgessek el veled. Állítólag van pár dolog, amit el
kéne mondanod nekem. Nem feltétlenül azzal kapcsolatban, amit llleana tett.
– Nemigen értem, mire gondolsz – szólalt meg. – Pontosan miről is kéne beszélnem?
– Mindenről – feleltem. – Arról, hogy hogyan is kezdődött az egész. Conrad nem ment
bele a részletekbe. – Vártam.
Ellen nagy levegőt vett, majd amikor lassan kifújta, láttam, hogy remeg. – Úgy tűnik,
itt az ideje – mondta. – Bár már korábban el kellett volna mondanom. Annyiszor szerettem
volna erről beszélni veled, de mindig elbizonytalanodtam. Talán azért, mert úgy éreztem,
semmin nem változtatna, ha elmesélem az egészet. Legfeljebb csak a benned élő, rólam
alkotott képen. – Röviden maga elé kuncogott.
– Vagy nem. Valószínűleg azóta ugyanúgy látsz, mióta kiderült az az eset Conraddal.
– Már túltettem magam rajta – jegyeztem meg.
– Dehogyis.
– Régen történt.
– Nem számít. Megbántottalak, és azóta sem gyógyult be az a seb. Nem tudom, hogy
amit most készülök elmondani, javít-e vagy ront-e a kettőnk kapcsolatán. Ezért halogattam
az egészet.
– Muszáj tudnom, mi folyik itt.
Akkor mondta, hogy jobb, ha a legelején kezdi.
– Amikor megkaptam a jelenlegi állásomat és ideköltöztünk, szinte az első naptól
kezdve Conraddal dolgoztam együtt.
– Tudom. – Ezt úgy mondta, mintha elfelejtettem volna.
 – Akkoriban nem volt éppen felhőtlen a viszonyunk, mármint neked meg nekem. Nem
hibáztatlak, mert én is ludas voltam. Belevetettem magam a munkámba, te viszont
egyszerűen kiborultál. A festéstől meg attól az átkozott biztonsági melótól.
– Mi köze van ennek…?
– Csak annyit szeretnék mondani – folytatta –, hogy nehéz. – Nagy levegőt
vett. – Conrad különböző javaslatokat tett, hogy kiket volna érdemes meghívni a
fesztiválra. Sokat olvasott, a szépirodalomtól kezdve egészen az úgynevezett népszerű
szerzők könyveiig. Ebből én is kivettem a részem, bár nem volt doktori fokozatom angol
irodalomból. Viszont így ketten össze tudtuk állítani azoknak a névsorát, akiket szívesen
felkértünk volna, hogy jöjjenek el a rendezvényünkre. Miután végül eldöntöttük, kikkel
próbálkozunk, felvettük velük a kapcsolatot, vagy legalább az ügynökeikkel.
Még mindig nem értettem, mi köze volt ennek bármihez is, de figyeltem.
– Így ismerte meg Conrad Elizabeth Huntot. A nő sokakat képviselt, nagyágyúktól
kezdve egészen addig a fickóig, aki arról az áldozatai szívét gyűjtő sorozatgyilkosról írt.
Tudod, még filmet is készítettek a könyvből. Mindenesetre jól kijöttek egymással, és Hunt
azt mondta Conradnak, ha bármikor is írni támad kedve, mindenképp neki mutassa meg
először. Igazság szerint, már évek óta dolgozott valamin, az úgynevezett Nagy
Regényen. – Ellen külön hangsúllyal mondta ezt. – Ahogy egyre jobban megismertem,
rájöttem, hogy nem úgy halad a munkával, ahogy szerette volna.
– Á – mondtam gúnyosan.
– Ha ezt csinálod, akár abba is hagyhatom! – csattant fel Ellen. Elhallgattam.
– Nagy nyomás nehezedett rá, hogy megmutassa mire képes, és bebizonyítsa, nem
érdemtelenül került a Thackeray-re. A kollégáinak a többsége már megjelentetett valamit,
nem remekművekre kell gondolni, de ahhoz kellően színvonalasak voltak, hogy a többiek
elismerjék az adott szerzőt. Ők már letettek valamit az asztalra. Conrad azonban nem akart
holmi tanulmányt írni, amit elolvasnak, mondjuk ötvenen, aztán eldugják a könyvtár
mélyére. Ő többre vágyott. – Ellen levegőt vett. – És akkor ismerkedett meg Brett Stock-
well-lel.
– Aki a diákja volt.
– Úgy bizony. Lelkes és tehetséges, mindemellett meleg, zaklatott és szeszélyes
természetű. A korához képest meglehetősen érett volt, legalábbis ezt a benyomást keltették
az írásai. Conrad, aki amúgy nem sokra becsülte a hallgatóit – annyival többre tartotta
saját magát –, állandóan csak a srácról beszélt.
– Hadd találjam ki: Brett megmutatta Conradnak a könyvet, amin épp dolgozott.
– Már nem dolgozott rajta, ugyanis elkészült vele. Azt akarta, hogy Conrad olvassa el,
és mondja el róla a véleményét. – Ellen megrázta a fejét, és lesütötte a tekintetét. – Imádta
Conradot. Egyszerűen tudni akarta, mit gondol a könyvéről a kedvenc tanára. Annyira
tisztelte.
– Viszont Conrad elárulta őt – mondtam.
Ellen rám nézett. Szúrós tekintetéből valami olyasmit olvastam ki: „Kussolj végre, és
hadd fejezzem be!”
– Így aztán Brett odaadta az anyagot. Állítólag hónapokig dolgozott rajta, és még senki
másnak nem mutatta meg. Senkinek nem merte elárulni, hogy mivel is foglalkozott annyit.
Conrad eleinte kétkedve fogadta a srác közeledését, mert bár eszesnek tartotta, a korából
adódóan nem hitte, hogy megvan a kellő képessége ahhoz, hogy megírjon egy regényt,
legalábbis egy jó regényt. Brett lemezen adta át az anyagot, hogy Conrad a saját
számítógépén tudja elolvasni. Conrad teljesen le volt nyűgözve. A szöveg egyszerre volt
ütős, ironikus, provokatív és vicces. Nagyban felülmúlta mindazt, amit Conradnak az évek
alatt sikerült összehoznia. – Ellen elhallgatott. – Muszáj innom valamit.
 Felkelt, és kinyitotta a hűtőt. Arra számítottam, hogy elővesz majd egy üveg bort. Úgy
képzeltem, hogy miután a múltkor a lefolyóba öntötte, ami éppen otthon volt, mégis
máshogy döntött, és feltöltötte a készleteit. De csak egy üveg gyümölcslevet vett elő.
Felmutatta, hogy kérek-e. Bólintottam.
Ellen visszaült, és lecsavarta a kupakot. – Az történt – folytatta –, hogy Brett
könyvének a témája nagyban megegyezett a Conradéval. Úgy értem, nem egy az egyben
szólt ugyanarról, miszerint egy pasas arra ébred fel egy reggel, hogy a nemi identitása
teljesen megváltozott, de mindenesetre a korabeli szexuális viselkedést figurázta ki.
Szerintem amikor Conrad elolvasta a könyvet, valahogy bebeszélte magának, hogy mindig
is ezt akarta megírni, és hogy Brett és ő nagyon is egy húron pendülnek. Felmerült benne,
hogy kikéri egy szakmabelinek is a véleményét. Arra volt kíváncsi, vajon mások is
hasonlóan nagyszerűnek tartanák-e a szöveget. Ezért küldte el Elizabeth Huntnak.
– Elárulta neki, ki írta a könyvet?
– Nem. Egy szóval sem említette meg.
– Van valami elképzelésed arról, mi volt a szándéka, amikor elküldte a szöveget
Elizabethnek? – kérdeztem. – Azt tervezte, ha majd a nőnek annyira megtetszik, hogy
kiadásra érdemesnek tartja, beéri azzal, hogy segítette elindítani Brett Stockwell irodalmi
karrierjét? Vagy netán, ha Hunt kedvezően fogadja, azt mondja, ő írta?
– Nem tudom, mi volt a szándéka. Szerintem maga sem tudta pontosan, mihez kezdene.
Biztos voltak elképzelései. Talán részben azt kívánta, bárcsak Elizabeth szörnyűnek és
kiadásra alkalmatlannak találná a regényt. Az mindennek a végét jelentette volna, nem
kellett volna többet foglalkoznia az egésszel.
– De Elizabeth nem így vélekedett, igaz?
– Azt mondta, hogy nagyszerű – válaszolt Ellen. – Hogy bár van még mit dolgozni
rajta, mégis nagyszerű. Felajánlotta, hogy megpróbálja eladni valamelyik kiadónak, és
szívesen képviseli a szerzőt. Akkor megkérdezte Conradtól, ki írta. Hogy ő-e a szerző.
Szerintem Conrad mind a mai napig nem hiszi el, hogy akkor azt mondta, ő írta a könyvet.
– Honnan tudsz te minderről?
– Ez akkor történt, amikor… – Ellen hirtelen elhallgatott.
– Amikor többször is lefeküdtetek – fejeztem be helyette a mondatot. Ellen nem
mondott semmit. – Conradtól tudod mindezt, igaz?
– Csak addig, amíg Elizabeth azt nem javasolta, adják ki a könyvet. Azután nem
beszélt nekem többet az egészről.
– Neked sem akarta elárulni, mit tervez.
– Úgy van. Tudom, hogy utána találkozott Brett-tel. Egyszer épp Conradhoz
igyekeztem, és résnyire nyitva volt az irodájának az ajtaja. Hallottam, hogy egy
hallgatójával értekezik. Így aztán megvártam, hogy befejezzék. Aztán rájöttem, hogy
Brett-tel beszélget a könyvéről.
– Mit mondott Conrad?
– Azt, hogy nem túl jó a könyv.
– Ugye viccelsz?
– Szerinte érzékelhetően kezdő író tollából való, hiteltelen és klisészerű az anyag.
Ahány negatív jelző csak az eszébe jutott, mind bevetette.
Bármit is tudtam vagy képzeltem Conradról, ez volt a létező legszörnyűbb. A saját
személyes ügyemet figyelmen kívül hagyva, úgy éreztem, amit Brett-tel művelt, sokkal
nagyobb arculcsapása volt a másiknak, mint az, hogy lefeküdt a feleségemmel.
– Láttam, ahogy Brett kijött az irodából, vállán a laptoptáskájával. Teljesen
összetört – folytatta Ellen. – Könnyes volt az arca. Képzeld el! Odaadod a könyvedet, s
vele tulajdonképpen az egész életedet annak az embernek, akit ennyire tisztelsz, akinek a
véleménye mindennél többet jelent számodra, és teljes megsemmisülés a vége. Esetleg,
hangsúlyozom, esetleg felmentené Conradot, ha a könyv valóban béna lett volna. Hogy
értelmetlenség elhitetni a sráccal, hogy tehetséges, holott nem az, gondolj csak Simon
Cowellre. Viszont az igazság az, hogy Conrad hazudott.
Brett szomorúsága és elkeseredése közel egy évtizednyi távolságból is szíven
ütött. – Felfoghatatlan, hogy valaki képes legyen erre – mondtam.
– Szóvá is tettem az egészet Conradnak – folytatta Ellen –, és mondtam neki, hogy
mindent hallottam. Mi a francot csinál, kérdeztem, mivel tudtam, hogy imádja a könyvet.
Teljesen váratlanul érte a megjegyzésem, hirtelen zavartnak tűnt, és ideges lett. Azt
mondta, hogy helyenként a könyv kifejezetten jó, de nem annyira. Szerinte a srác sosem
lesz igazi író, ha az emberek hanyatt dobják magukat mindentől, ami kijön a keze alól.
Abban a pillanatban rádöbbentem, mekkora hibát követtem el, és valójában mennyire
hitvány alak Conrad Chase. Magamat is gyűlöltem, amiért összeszűrtem vele a levet, és
becsaptalak.
Nem mondtam semmit.
– Megkérdeztem Conradot, mit forgat a fejében, és miért mondta Brettnek azt, amit,
amikor tudtam, hogy Elizabeth igenis ígéretesnek nevezte a könyvet. Tisztában van-e
azzal, kérdeztem tőle, mit tett a fiúval, aki az irodából kijövet úgy nézett ki, mint aki képes
lenne megölni magát.
Hirtelen mintha megvilágosodtam volna. – Úristen – mondtam. – Végig azt hittem,
hogy Conrad ölte meg a srácot, holott tényleg öngyilkos lett. Bár bizonyos értelemben
valóban Conrad ölte meg. Azzal, hogy hazudott neki, és azt mondta, szar a könyve. Emiatt
vetette le magát Brett a vízesés tetejéről.
– Nem – mondta halkan Ellen. – Nem ez történt. Egyáltalán nem.
– Várjunk csak. Akkor viszont igazam van. Conrad ölte meg Brettet. Ő lökte le a
zuhatagnál, mert meg akarta úszni, hogy lenyúlta a könyvét?
– Nem – mondta megint Ellen. – Nem is ez történt.

37. fejezet
Nem értem – mondtam.
Ellen kinyúlt, és megsimogatta a karomat. – Engedd, hogy befejezzem. Rendben?
– Figyelek.
– Szóval megkérdeztem Conradot, miért mondta azt Brettnek, hogy ócska a könyve,
holott tudtam, hogy kiválónak tartja. Azt is tudtam, hogy Elizabeth is olvasta, és neki is
tetszett. Akkor hirtelen rájöttem, mi a terve. Rá is kérdeztem, hogy ugye nem akarja úgy
beállítani, mintha ő írta volna Brett könyvét.
– És mit válaszolt?
– Nagyjából azt, amire számítani lehetett. Ingerülten kikérte magának, és azt mondta,
kezdek meghibbanni. Én azonban nem hagytam annyiban, és egy idő után csak kitérő
válaszokat adott. Azt állította, hogy nem akarja lenyúlni a könyvet, viszont talán sikerül
megegyeznie Brett-tel. Mivel ő még fiatal, csupán egy főiskolai hallgató, egyetlen kiadó
sem állna vele szóba, viszont ha Conrad neve alatt futna a könyv, talán tudna neki
segíteni, a jogdíjakat pedig elosztanák kettejük között. Vagy megveszi Brett-től az
alapötletet, fizet neki, s aláírat vele valami szerződést is, egyfajta lemondó nyilatkozatot.
Összevissza beszélt, de látszott a szemén, hogy elhatározta magát. Kellett neki a srác
könyve, amivel végre kivívhatja magának a kollégái elismerését. Meg akartam tudni, mit
mondott Elizabethnek. Megkérdeztem tőle, elárulta-e neki, hogy Brett írta a könyvet, mire
ő azt felelte, hogy nem egészen. Azt mondtam neki, nem néztem volna ki belőle, hogy
ilyenre képes, s ráadásul azzal intézte el a srácot, hogy leszólta a könyvét. A tény, hogy
Conrad mégis képes erre, elgondolkoztatott…
– Ezt hogy érted?
– Én csak… elbizonytalanodtam.
– Netán megfordult a fejedben, hogy Conrad képes megölni Brettet?
– Nem tudom. Nem hiszem. Nem tudom, mire gondoltam. Viszont Conrad egyszer
csak felállt a székéből, és odajött hozzám. „Ne cseszd el ezt nekem, Ellen!” mondta. A
vállamra tette a kezét, és valahogy, nem is tudom… olyan volt, mintha valami a hatalmába
kerítette volna. A nézése olyan rémisztő volt.
Ezt már ismertem. Ugyanúgy nézhetett, mint amikor a kamrában összeszólalkoztunk az
eltűnt komputer és a rajta levő anyag kapcsán. És aznap este is láttam már ezt a tekintetet,
amikor dühös volt Illeanára.
– Annyira azonban nem ijesztett meg, hogy ne csináljak semmit – folytatta Ellen.
Szomorúan csóválta a fejét. – Bárcsak annyiban hagytam volna a dolgot!
– Miért? Mit csináltál?
A kezével eltakarta az arcát, mintha próbálná magát összeszedni, mielőtt
folytatná. – Felvettem a kapcsolatot Brett-tel. Mindegyik főiskolásnak volt egy fachja,
abban hagytam neki egy üzenetet, hogy találkozzunk másnap este a Kelly bárban. – Ott
hívott meg a pitére Barry, illetve Linda ott látta legutóbb Sherry Underwoodot. – Arra
gondoltam, jobb, ha nem a campuson találkozunk., mert így kisebb az esélye annak, hogy
együtt látnak minket. Még azt is megírtam, hogy nagyon fontos lenne találkozni, mivel a
könyvéről akarok vele beszélni. Nemigen tudta, ki vagyok, csak azt, hogy Conraddal
dolgozom együtt. Párszor összefutottunk, de amúgy semmi több. Én viszont úgy éreztem,
ismerem a srácot, mert Conrad annyiszor mesélt már róla. Láttam, ahogy megalázottan és
összetörten távozik Conrad irodájából, és egyszerűen nem ment ki a fejemből az a kép.
Úgy éreztem, muszáj valahogy jóvátennem a Conraddal folytatott viszonyomat.
Bűntudatom volt.
– Szóval találkoztatok?
– Kilencre ott voltam. Azt se tudtam, hogy eljön-e, vagy hogy egyáltalán olvasta-e az
üzenetemet. Öt perccel később azonban feltűnt, hátizsákkal és laptoppal. Intettem neki,
mert nem voltam benne biztos, hogy összekapcsolta-e a nevemet az arcommal. De
felesleges volt; tudta, ki vagyok. Leült velem szemben. Szörnyen nézett ki. Aranyos
gyerek volt. Törékeny alkatú, olyan, akit simán feldöntött volna valami komolyabb
széllökés. – Úgy éreztem, végre kezd őszintén megnyílni a feleségem. – Olyan ártatlannak
tűnt. Úgy értem, ahogy irt, nagyon is érett volt, de akkor is csak egy erdőben eltévedt
kisgyereknek látszott.
– Folytasd csak – biztattam finoman.
– Elővette az üzenetemet, letette az asztalra, és megkérdezte, honnan tudok a
könyvéről. Elmondtam neki, hogy Conrad a barátom. – Ellen nem nézett rám, miközben
ezt mondta. – Tőle tudok a könyvről, meg arról is, hogy mennyire jó.
– Ez nyilván meglepte.
– Ahogy mondod. Valahogy úgy fogalmazott, hogy nem egészen így értesült a
dolgokról. Elmondása szerint Conrad úgy értékelte, hogy a könyv egy rakás szar. Erre én
mondtam neki, hogy nem az. Brett erre azt vágta a fejemhez, hogy nem is olvastam,
honnan tudhatnám, milyen. Erre én elmagyaráztam neki, hogy valaki, aki ért hozzá, egy
New York-i irodalmi ügynök, igenis nagyszerűnek találta. Erre nagyot nézett. Hogyan
került egy New York-i ügynök kezébe a könyve, kérdezte. Én akkor elmeséltem neki,
hogy Conrad véleményezésre odaadta Elizabeth Huntnak.
– Gondolom, erre nemigen tudott mit mondani – jegyeztem meg.
 – Egyre csak azt hajtogatta, hogy nem érti. Miért állítaná azt Conrad, hogy vacak a
könyve, amikor valójában tetszik neki, és még egy ügynöknek is megmutatta? És akkor
egy szemvillanás alatt összeállt benne a kép. Rám nézett, félig tátott szájjal. Rájött ugyan,
de képtelen volt kimondani.
– Ezért te tetted meg helyette.
– Azt feleltem neki, én úgy látom, hogy Conrad le akarja nyúlni a könyvét. Erre ő
elkezdett velem veszekedni, hogy ez szerinte képtelenség. Conrad Chase a kedvenc tanára,
a legjobb, akit valaha ismert, és kizárt, hogy bármikor is ilyesmit művelne. Megkérdeztem
tőle, hogy Conrad tett-e neki bármilyen ajánlatot. Netán azzal kapcsolatosan, hogy segít
készre írni a könyvet, aminek a honoráriumát aztán eloszthatnák maguk között, vagy
bármi ilyesmi. Azért akartam tudni, mivel maga Conrad említette ezeket a lehetőségeket,
és hátha Brett visszaigazolja valamelyiket. Brett viszont egyértelműen kijelentette, hogy
Chase tanár úr egyik említett javaslattal sem állt elő.
– A kurva anyját! – szitkozódtam.
Ezúttal Ellen nem nézett rám, hogy fogjam be. – Ja – mondta egyetértőn. – Ugyanakkor
Brett tovább erősködött, hogy biztos tévedek, és hogy Conrad nem élne vissza a
bizalmával. Azért mutatta meg neki az anyagot, mert megbízott benne és az
értékítéletében. De minél tovább beszélgettünk, Brett annál inkább rádöbbent, milyen
óriási hibát követett el. Kezdte belátni, hogy igazat beszélek.
– Legalább kiderült, hogy igenis jó az, amit írt – jegyeztem meg. – Hogy amit
Conradtól hallott, csupa hazugság, és a tanára kizárólag a saját érdekeit tartja szem előtt.
Ellen bólintott, és megvonta a vállát. – Nem mintha jelentett volna bármit is. Brett
annyira összetört, hogy egyáltalán nem látta meg a dolgok jó oldalát. Elsírta magát, majd
teljesen váratlanul kiöntötte nekem a lelkét. Hogy egy évvel korábban meghalt az apja, és
így egyedül maradt az anyjával. Hogy annyira össze van zavarodva, mivel meleg, de ezt
nem mondhatja el az anyjának, és azt hitte, hogy Conrad személyében végre talált valakit,
akiben megbízhat.
– Basszus!
– El akartam neki mondani, hogy részben én is hozzá hasonlóan érzek, de végül nem
szóltam semmit. Hogy tulajdonképpen elcsábított a személyiségével, a látszólagos
magabiztos fellépésével, az intellektusával, és hogy én is nagyot hibáztam. Hogy kockára
tettem a házasságomat egy ilyen sekélyes, egoista szörnyeteg kedvéért.
– Jobban éreznéd magadat – kérdeztem –, ha egy értékesebb ember miatt teszed
kockára a házasságodat?
Ellen az ajkába harapott, majd rám nézett. – Ezt most megérdemlem – mondta, majd
letörölt a szeme sarkából pár könnycseppet. – Azt mondtam Brettnek, nem szabad
hagynia, hogy Conrad megússza ezt az egészet. Muszáj beszélnie másoknak is a könyvről,
esetleg küldjön egy példányt Elizabeth Huntnak is. Kezeskedem érte, bátorítottam.
Megkérdeztem, olvasta-e valaki más is az anyagot. Erre ő magához ölelte a laptopját, mint
valami csecsemőt, és azt felelte, senki. Conradnak adta oda a szöveget egy lemezen, de
másnak nem.
– Vagyis egyetlen eredeti létezett – jegyeztem meg. – A laptopon?
– Akkor én is azt hittem. Viszont amikor elújságoltad, mit talált Derek és Adam azon a
számítógépen, amit Brett anyjától kaptak, rájöttem, hogy nyilván az otthoni gépén is
kellett lennie egy példánynak. Conrad is akkor döbbent rá, hogy létezik a könyvnek egy
másolata valahol.
– Mégis segítettél neki – mondtam. – Odaadtad neki azt a floppyt. Segítettél neki
eltüntetni a bizonyítékot. Nem értelek.
– Már majdnem vége – csitítgatott Ellen. Pár másodpercre a tenyerébe temette az arcát,
majd folytatta: – Brett nem haragudott Conradra azért, amit vele művelt. Túlságosan
megbántott volt ahhoz, hogy mérges legyen bárkire is. Azt mondta, vele mindenki csak
baszakodik. Erről szól az egész élete. Azt mondta, kurvára nem érdekli a könyv, vigye
csak Conrad, tojik az egészre. Semmi nem számít többé, szólt, azzal felpattant és
kiviharzott.
– És te mit csináltál?
– Először nem tudtam, mire vélni az egészet. Annyira feldúlt volt, nem tudtam
eldönteni, jobb-e, ha magára marad, vagy érdemes inkább utánamenni. Végül az utóbbi
mellett döntöttem, hátha valami őrültség jut az eszébe.
– Miért, azt hitted, megöli magát?
– Arra nemigen gondoltam. Egyszerűen aggódtam miatta. Így aztán utánaszaladtam.
Amikor kiértem a bárból, nem tudtam, merre ment, de aztán észrevettem, ahogy északi
irányba halad. Arrafelé, ahol az út átvezet a vízesés fölött.
– Értem.
– Utánafutottam, közben a nevén szólongattam, de ő tudomást se vett rólam. Magába
roskadtan ballagott. Ezért aztán tovább futottam, és a hídon utol is értem. Körülbelül
középen lehettünk, megragadtam a karját, és rákiáltottam, hogy álljon meg.
– És?
– Megállt, majd rám nézett. Bár addigra elég sötét lett, láttam, hogy sír. Nem volt a
közelben egy lélek sem, a hídon senki, az úton pedig alig volt forgalom. Megkérdeztem
tőle, jól van-e. Meg akartam róla győződni, hogy tényleg nem csinál semmi őrültséget.
Tudod, mindig is érzékeny srác benyomását keltette, akinek gyakran ingadozott a
hangulata.
Vártam, hogy folytassa.
– Azt mondta, igenis, tesz valamit. Mégpedig hagyja, hadd legyen úgy, ahogy Conrad
akarja. Övé lehet a rohadt könyv. Azt is hozzátette, hogy kurvára nem érdekli már az
egész. Azzal levette a válláról a laptoptáskát, és a korláthoz lépett. Sejtettem, mire készül.
Le akarta hajítani a gépet a mélybe.
– Micsoda?
– „Ne tedd!”, kiáltottam. Azt mondtam, hogy a laptop az egyetlen bizonyíték. Persze
most már tudom, hogy az otthoni gépén is rajta volt a szöveg. Szerintem csak dühében
akarta ledobni a laptopot, mintegy annak kifejezéséül, hogy mekkora csalódás érte. De ezt
nem tudtam biztosan. Egyre csak azt hajtogattam, hogy ő írta a könyvet, ezért nem szabad
eldobnia a laptopot, de ő nem figyelt rám. Azt hittem, úgyse teszi meg, és nem hagyja,
hogy Conrad megússza. Ő azonban átlendítette a táskát a korláton, és elengedte a szíját.
Utánalendültem.
Lélegzet-visszafojtva figyeltem.
– Kinyúltam a korláton túlra, és súrolta is a tenyeremet a táska. Azt hittem, megvan, de
aztán kicsúszott a kezemből a szíj, és a híd peremére esett. A táska fennakadt egy kiálló
csavaron, és ott lógott a mélység fölött.
– Jesszusom!
– Próbáltam elérni a korlát résein keresztül, Brett azonban már továbbsétált. Azt
hajtogatta, hogy szarik az egészre. Én viszont meg akartam szerezni a gépet. Ezért
megpróbáltam a korláton áthajolva megkaparintani, de így se sikerült. Átlendítettem az
egyik lábamat.
– Ne! – mondtam, mintha annyi év elteltével képes lennék megakadályozni, hogy
valami veszélyeset csináljon a feleségem.
– Úgy gondoltam, kiállók a párkányra, leguggolok, az egyik kezemmel a korlátba
kapaszkodom, a másikkal pedig elérem a táskát.
Hiábavaló, megkésett aggodalommal ráztam a fejemet.
 – Sikerült is. Körbetekertem a csuklómon a vállpántot, de valahogy, miközben
megpróbáltam felegyenesedni, megcsúsztam, az egyik lábammal leléptem a peremről, és
elveszítettem az egyensúlyomat. Felsikítottam. Brett, aki már majdnem átért a hídon,
megfordult, és látva, mit csinálok, elkezdett felém futni.
– Folytasd csak!
– A pánt továbbra is a csuklóm köré volt tekerve, viszont a táska beakadt valamibe a
peremnél, ezért nem tudtam se felállni, se felemelni a karomat. A másik kezemmel
görcsösen markoltam a korlátot. Brett látta, hogy jó kis pácba keveredtem. „Tartson ki!”
kiabálta, ahogy közeledett felém. Átvetette magát a korláton, hogy segítsen, de túl nagy
lendületet vet, és amikor leérkezett, elveszítette az egyensúlyát.
Ellen elhallgatott. Az asztalon könyökölve összefonta a két kezét, és zokogni kezdett.
Közelebb húztam hozzá a székemet, és a vállára tettem a kezem. – Ellen,
Ellen – mondogattam.
– Meg akart fogni. Segíteni próbált, szinte ösztönösen. De nem mérte fel a helyzetet.
Láttam a szemében a felismerést, hogy le fog zuhanni a mélybe – magyarázta
sírva. – Megpróbálta elérni a korlátot, és majdnem sikerült is neki, de olyan törékeny fiú
volt, a keze pedig olyan kicsi. – Ellen egy pillanatra elnézett. – De már megbillent, és nem
tudott ráfogni a korlátra. Aztán már el is tűnt. – Ellen rám nézett. A szeme piros és
duzzadt volt. – És tudod…?
– Mi az?
– Egyetlen hangot sem adott ki. Egyszerűen elnyelte a zuhatag. Nem is hallottam,
ahogy leért.

38. fejezet
Valahogy sikerült visszamásznom a hídra – folytatta Ellen. – Biztos sokkos állapotban
voltam, de nem emlékszem rá. A kezemben fogtam a laptoptáskát. Lenéztem, hátha
megpillantom Brettet, de nem láttam semmit. Elszaladtam a hídfőhöz, ahhoz a lépcsőhöz,
amelyik lemegy egészen a vízesés aljáig.
Rám nézett, hogy tudom-e, miről van szó. Bólintottam, ismertem a lépcsőt.
– Amilyen gyorsan csak tudtam, lerohantam a lépcsőn. Közben végig a vizet figyeltem,
de a lelkem mélyén tudtam, hogy senki nem élne túl egy ilyen zuhanást. Nem beszélve a
zuhatag alján levő sziklákról. És akkor egyszer csak észrevettem Brettet. Az egyik sziklán
feküdt hason. A víz fentről egyenesen rá zúdult. Tudtam, hogy halott. – Röviden
elhallgatott. – Szörnyű dolgot tettem.
– Te csak jót akartál – mondtam. – Egyértelműen baleset történt. Csak az ő érdekében
figyelmeztetted, mire készül Conrad. Valószínű, ha nem követed Brettet a hídra, saját
maga vet véget az életének, s nem csak a laptopot hajítja le a mélybe.
– Szerintem, ha nem követem, még ma is élne.
Tudtam volna még mivel enyhíteni Ellen bűntudatát, de éreztem, még nincs vége a
történetnek. – És mi történt azután? – kérdeztem.
– Nem mehettem máshoz, csak Conradhoz – magyarázta.
– Miért nem engem kerestél?
– Hidd el, azt akartam – mondta szinte könyörögve. – De mivel kezdtem volna? Akkor
még nem tudtad, hogy… már egy ideje viszonyom volt Conraddal. Tulajdonképp felért
volna egy gyónással, ha el kell mondanom az egészet. – Megérintette a karomat. – Nem
voltam rá felkészülve, Jim.
 Bólintottam.
– Ugyanakkor úgy éreztem, muszáj valakinek elmesélni a történteket, és az nem
lehetett más, mint Conrad. Elvégre miatta tettem. Nem érte, hanem azért, amit tenni
szándékozott. Mondhatni, rohadt nagy baromságot csináltam, de akkor is nagyon mérges
voltam rá. Azt akartam, hogy ő is osztozzon a bűntudatomban, mivel ő okozta az egészet.
Elmentem a lakására. Akkor még egyedül élt, és nem is ott lakott, ahol most, hanem a
főiskolától nem messze. Egyszerűen benyitottam. A konyhaasztalnál találtam rá, épp
beadandókat javított. Eléje dobtam a laptopot, mire ő azt kérdezte, mi az. Elmeséltem
neki, mi történt. Hogy megpróbáltam figyelmeztetni Brettet, mivel a tanára becsapta őt.
Conrad egyre vörösebb lett, azt hittem, mindjárt felrobban. Aztán azt is elmondtam, hogy
Brett ledobta a laptopját, de én utánaugrottam, ami majdnem a vesztemet okozta, és hogy
hogyan halt meg Brett, miközben engem igyekezett megmenteni.
– És hogy reagált minderre?
– Amikor megtudta, hogy Brett halott, hirtelen megváltozott. Teljesen nyugodt lett.
Ugye nem viccelek, kérdezte. Azt akarta tudni, hogy az előtte levő laptop valóban Bretté-
e, és hogy rajta van-e a könyv. Feltételeztem, de nem ellenőriztem, ezért aztán Conrad
kivette a gépet a táskából, bekapcsolta és megnézte. Nem szólt semmit, de érzékeltem,
hogy valamit olvas, közben pedig bólogatott. Végül lecsukta a laptopot, és azt mondta,
hogy ő majd vigyáz rá.
– Tudta, hogy megúszhatja.
– Ezzel én is tisztában voltam, és meg is mondtam neki. Ha kiadod ezt a könyvet,
fenyegetőztem, az egész világ megtudja majd, mit műveltél. Erre ő rám vigyorgott azzal a
jellegzetes mosolyával, és így szólt: „És akkor én meg mondjam el mindenkinek, hogyan
jutott a birtokomba a könyv összes létező másolata? Esetleg azt is megemlítsem, miért is
nem jelentkezik a könyv állítólagos eredeti szerzője? Netán azt is eláruljam, hogy te
lökted le a vízesés tetejéről, énértem?”
– Csak nem képzelte, hogy ezt majd beveszik az emberek?
– Én is ezt mondtam neki. Rajta, biztattam, állj csak elő ezzel a sztorival, de
valószínűbbnek tartom, hogy nekem hisznek majd, amikor mindent kitálalok. Erre ő
megkérdezte, szerintem mit gondolnak majd az emberek, ha megtudják, hogy csak úgy
otthagytam az eset helyszínét? Hogy hagytam meghalni Brett Stockwellt anélkül, hogy
értesítettem volna a rendőrséget?
– Hát, azt bizony nehéz lett volna megmagyarázni – mondtam grimaszolva.
– Tudom, de valahogy azt hittem, képes lennék kimosakodni.
Hogy sokkos állapotban voltam, ami igaz is volt. Én is majdnem meghaltam.
Mindenesetre nagy kockázatot vállaltam volna. Tisztában voltam azzal, hogy Conrad akár
terhelő vallomást is tenne ellenem. Vádolhatnám őt azzal, hogy lenyúlta annak a srácnak a
könyvét, mire ő simán letagadhatná, és azt állíthatná, hogy a saját belátásom szerint
cselekedtem.
– Mint ahogy llleana is tette – jegyeztem meg.
– Valahogy úgy. Az ő változata az lett volna, hogy mintegy szívességből löktem le
Brett Stockwellt a hídról, hogy gond nélkül lenyúlhassa a könyvét.
– A valóságtól kissé elrugaszkodott magyarázat, de hihető.
– Annyira összezavarodtam – mondta Ellen. – És megrémültem. Ráadásul szégyelltem
is magam. Nem tudtam, ha az emberek majd hisznek Conradnak, mi lesz velem. Velünk.
És Derekkel. Mindannyian belesodródtunk volna. – Csüggedten csóválta a fejét. – Ha
leleplezem Conradot, azzal azt is elárulom, hogy viszonyunk volt egymással. Mire
megtaláltad azt az üzenetet, már véget ért az egész, de ahhoz is késő lett volna már, hogy
előálljak, és elmondjam az igazat Conradról. A hallgatásommal tulajdonképpen
megerősítettem a történteknek az ő változatát. – Ellen megint megérintette a
karomat. – Szeretlek – mondta. – Akkor is szerettelek. Hallgattam, hátha sose derül ki
semmi.
Felálltam, párszor körbejártam a konyhát, majd nekidőltem a pultnak, és meredten
belebámultam a lefolyóba. – Szóval mindaz, amit az elmúlt pár napban igyekeztem
összerakni, hogy bebizonyítsam, mit művelt Conrad, miattad nem sikerülhetett. Mert ha
mégis, annak következményei lehetnének. Nem akartad, hogy én beszéljek vele, hanem te
magad akartál. Visszaszerezted a lemezt Derek ügyvédjétől, majd átadtad Conradnak.
– Többé-kevésbé.
– Albert Langley pedig nyilván tudott arról, mit tett Conrad évekkel ezelőtt, mivel
odaadta neki azt a számítógépet, amivel Derek és Adam szórakozott.
– Igen, Conrad mindent bevallott Albertnek. Nem bűntudatból, hanem hogy
bebiztosítsa magát nem várt fejlemények esetére. Nem sokkal a könyv megjelenése előtt
kicsit paranoiásan kezdett el viselkedni. Felkereste Albertet, és átbeszélt vele mindent.
Tudni akarta, milyen lehetőségei vannak, ha valaki plágiummal vádolná. Be tudná-e
perelni az illetőt? Megeskette Albertet, hogy tartja a száját, ami persze felesleges volt, hisz
eleve is ő volt az ügyvédje. Albert azt mondta neki, lazítson.
– És nyilván Albert azzal is tisztában volt, hogy egyedül te tudsz még az
egészről – mondtam.
– Gondolom – felelte Ellen. – Az évek során Conrad és köztem volt egyfajta beteges
kötődés. Amikor megjelent a könyve, amiről a kritikusok elragadtatva írtak, ő pedig
gazdag lett, kénytelen voltam jó pofát vágni az egészhez. Ki akartam szállni, ott akartam
hagyni a Thackeray-t, hogy minél távolabb kerüljek tőle, de azt mondta, hogy szüksége
van rám, jó munkát végzek, és képesek vagyunk túllépni a történteken. Szerintem tartott
attól, ha kikerülök a közvetlen irányítása alól, valahogy összeszedem a bátorságom ahhoz,
hogy leleplezzem. Azzal fenyegetett, hogy sehol nem kapnék állást, mivel vannak
kapcsolatai. Lehet, hogy könyvet nem tud írni, azt viszont simán kinéztem belőle, hogy
képes hazugságokat terjeszteni rólam, ha netán új munkát keresnék.
Ellen pár másodperc múlva folytatta: – Mindenesetre Conrad sosem mesélt llleanának
Brettről vagy a könyvről, ezért amikor a múlt héten fél füllel azt hallotta, hogy alá akarod
ásni a férje jó hírnevét, nemigen mérlegelte, hogy igazak-e a vádjaid, vagy sem.
Egyszerűen nem akarta, hogy romba döntsd az ő tökéletes kis életét, amit a rektor
feleségeként addig élt. Ezért kérte meg az öccsét meg azt a másik senkiházit, hogy
szerezzék vissza a lemezt. Amikor mindez kiderült, Conrad kiborult llleanára, amiért
képes volt ilyet tenni. Azután felhívott, elmagyarázta a helyzetet, és azt mondta, hogyha
azonosítom a felesége testvérét, nemcsak kiderül minden előzmény, hanem azzal is
számolnunk kell, hogy a fickó ismerősei veszélyes alakok. Ha arról van szó, Dereket is
képesek megölni, mondta.
– Úristen, mekkora szarba keveredtünk! – jegyeztem meg. Aztán visszaültem az
asztalhoz, és megfogtam Ellen kezét. – A helyedben én is így tettem volna. Nem
azonosítottam volna llleana öccsét. Inkább mentsük, amink még van.
– Emlékszel még, mit mondtam a minap? – kérdezte váratlanul Ellen. – Amikor
letartóztatták Dereket, és lecsukták, azt mondtam, ezt büntetésül kaptuk. Azért a
szörnyűségért, amit tettem; hogy hagytam azt a fiút meghalni.
– Dehogy, drágám – mondtam, és megszorítottam a feleségem kezét.
Viszont azt képtelen voltam hozzátenni, ha Ellen tette valóban büntetést érdemel,
bizony magamra kell vállalnom a felelősség egy részét.
 39. fejezet
Másnap reggel váltottam pár szót a fiammal. Épp beszállt a furgonba, és indulni
készült, hogy felvegye Drew-t, akivel jó pár kertet kellett aznap rendbe tennie.
– Ma is hőség lesz – mondta.
– Megy a munka nélkülem? – kérdeztem. – Kijössz Drew-val? Csak azért kérdem, mert
felmerült bennem, hogy talán túl hamar álltál vissza melózni, ráadásul rád sóztam az
egésznek az irányítását, azok után, amin keresztülmentél. Még csak most engedtek ki.
– Semmi gond – felelte Derek. – Szerintem így a legjobb. Tudod, ez legalább eltereli a
figyelmemet.
– Helyes. Ebben bíztam.
– Na, és te? Milyen érzés újra azt a faszkalapot fuvarozni?
Röviden kuncogtam. – Elmegy. Nem tudom, hogy én változtam-e meg, vagy Randy, de
mintha nem menne annyira az idegeimre, mint korábban. Kétségkívül továbbra is egy
seggfej, de legalább már nem hagyom, hogy felbosszantson. Talán azért van így, mert ő is
tudja, hogy csak rövid ideig dolgozom neki. Szerintem te jobban jártál Drew-val.
– Igyekszem nem köcsögölni vele – mondta Derek. – Azóta nem tettem fel több kérdést
a bankrablással kapcsolatban, vagy ilyesmi. Egyszerűen hagyom, hadd dolgozzon. Nem
parancsolgatok neki.
– Helyes.
– Hallod, tud ám dolgozni. Alig bírom tartani vele a lépést. Na, lépek – mondta.
Nem tudtam eldönteni, hogy mindkettőnknek egyszerre jutott-e eszébe, mindenesetre
átöleltük egymást, megveregettük a másik vállát, aztán beszállt a furgonba, és elhajtott.
Ahogy a tekintetemmel követtem a távolodó kocsit, belém nyilallt, hogy bár az elmúlt
huszonnégy óra alatt számos felfedezést tettünk, és addig elhallgatott titkokra is fény
derült, még mindig semmivel sem tudtam többet arról, mi történt Langley-ék házában.

Pár pillanattal később Ellen is megjelent indulásra készen.

A kezemet a vállára tettem. – Emlékszel – kezdtem –, amikor először értesültünk
Langley-ék haláláról, azt mondtad, hajlandó lennél elköltözni innen? Most már én is képes
lennék rá, viszont egészen más okok miatt. Jó munkatapasztalatod van, szinte bárhol
találnál magadnak új állást.
– Nem is tudom – mondta Ellen.
– Conradnak már semmi hatalma fölötted. Most már a te kezedben van az aduász.
Azzal, amit llleana idézett elő, és mert nem azonosítottad az öccsét.
– Egész éjjel csak a fegyver járt a fejemben – váltott témát Ellen.
– Milyen fegyver?
– Amelyiket aznap este találták meg, amikor felkeresett minket Mortie meg llleana
öccse, az, ami Lester kocsijánál hevert. Ha tényleg azzal a fegyverrel végeztek Langley-
ékkel, akkor mi van…?
– Mi van akkor?
– Mi van, ha miattam nem viszi el a balhét Lester és a haverja? Mi van, ha csak azért,
hogy ne tudódjanak ki ezek a titkok, Langley-ék gyilkosai megússzák a büntetésüket?
– Én úgy értettem, hogy llleana csak azután fordult a testvéréhez, miután hallott engem
és Conradot az eltűnt számítógépről és a floppyról veszekedni. Az meg jóval a gyilkosság
után történt.
– Igaz.
– Lehet, hogy Drew tévesen hitte, hogy Lester ejtette el a fegyvert. Sötét volt, és
mindannyian eléggé kiborultunk.
 Ellen röviden elgondolkozott. – Basszus, remélem, helyesen cselekedtem a
rendőrségen. Az ember másnap felkel, és mindent máshogy lát maga körül.
– Próbáljuk menteni a menthetőt – javasoltam. – Szépen meghúzzuk magunkat, amíg
elcsendesülnek a dolgok.
– Nem tudom, mitévő legyek – mondogatta Ellen, majd a szemembe nézett. – Lehet,
hogy igazad van. Újra kéne kezdeni mindent, valahol máshol.
Magamhoz öleltem. – Majd este beszélünk erről.
– Rendben. – Nem engedett el, úgy folytatta: – Bármerre is nézek, rémes dolgok és
szörnyű hibák elevenednek fel bennem. Langley-ék háza, a kamra, a vízesés, a főiskola.
Meg akarok szabadulni ezektől, még mielőtt valami újabb csapás ér bennünket.
– Nem lesz semmi bajunk – mondtam többször is.

Nem kellett sietni a polgármesteri hivatalhoz. Finley aznapra nem sok mindent
tervezett, ami teendője mégis akadt, az csupán pár bizottsági ülés volt házon belül. Így
aztán nem volt szüksége rám. A kora este esedékes nagy bejelentésre tartogatta az erejét.
Úgy számoltam, dél körül felkerekedem, esetleg kinézek a város nyugati részén
található Walcott Hotelbe, ahol Finley kampánystábja bérelt termet. Azt díszítették
papírszalagokkal és különböző feliratokkal, illetve piát meg rágcsálnivalót helyeztek az
asztalokra.
Így alkalmam nyílt volna olyasmire, amit ritkán csinálhattam otthon, vagyis céltalanul
tenni-venni, kávézgatni, és ráérősen kiolvasni az újságot. Természetesen, valahányszor
ilyen lehetőség adódik, azonnal közbejön valami, ami az egészet keresztülhúzza.
Ezúttal Barry volt az, aki jelöletlen kocsijával közeledett a bekötőúton. Ahogy
észrevettem a nyomozót, azonnal nyugtalan lettem. Eléje mentem. A ház előtt köszöntünk
egymásnak.
– Valami rossz hír? – kérdeztem. Megvonta a vállát. – Épp csak erre jártam.
– Te sosem jársz csak úgy a környéken.
– Hogy s mint?
– Hosszú hetem volt eddig. Feltételezem, neked is.
– Azért nem semmi volt az a tegnap este! – Nyilván arra utalt, hogy Ellen nem
azonosította Lester Tiffint a kapitányságon. – Arra számítottam, hogy amint megpillantja a
tetoválást, nyert ügyünk van.
Megvontam a vállam. Elképzelhető, hogy Ellen megváltoztatja majd az álláspontját, de
azt neki kellett elhatároznia, nem nekem.
Barry szomorúan csóválta a fejét. – Nem tudom, Jim. Van egy olyan érzésem,
valamiről nem tudok. Ha nem is mindketten, de Ellen biztos falaz valakinek. Ez pedig
végképp megnehezíti a dolgomat.
– Sajnálom, Barry, de az elmúlt pár hétben bizony te is megnehezítetted a mi
dolgunkat.
Nagyot sóhajtott. – Semmi kedvem a szarrágáshoz, Jim. Egyszerűen ki akarom
deríteni, mi zajlik itt. Megölnek három embert a szomszédos házban, titeket megfélemlít
két rosszfiú, a haverod, Lance meg szintén halott. Ez bizony nem kis gubanc, és valami azt
súgja nekem, mindezeknek közük van egymáshoz.
– És mi van a fegyverrel? – kérdeztem. – Amelyiket nem messze innen találtátok meg.
– Igen, azzal ölték meg Langley-éket.
– És rajta volt Lester Tiffin ujjlenyomata?
Barry meredten nézett rám. Akár azt is mondhatta volna, hogy „nem”.
– Lehetséges – kezdtem –, hogy a fegyver mindvégig ott volt, de a helyszínelők
valahogy nem vették észre, amikor átvizsgálták a terepet Langley-ék halála után?
– Kizárt – felelte Barry.
 – Emlékszem egy esetre, Kanadában történt. Egy sorozatgyilkosnál tartottak
házkutatást. A helyszínelők szétszedték a lakást, csak hogy valami bizonyítékot találjanak.
Felszedték a padlót, lebontották az álmennyezetet, de semmi. Aztán, amikor már majdnem
végeztek a házkutatással, megjelent a gyilkos ügyvédje, és a védence közlése alapján egy
lámpa mögül előhúzott egy videokazettát. A fickó felvette a gyilkosságokat.
– Mire akarsz ezzel célozni?
– Csak annyi, hogy néha még a legjobb zsaruk is elnéznek valamit.
Barry továbbra is csak a fejét csóválta. – Ha mindez igaz, és a fegyver végig ott lapult
azóta, hogy lelőtték Langley-éket, akkor azt is elmagyarázhatnád nekem, hogy került
Lance lakásába.
Ez meglepett.
– Bizony, ugyanaz a fegyver. Ügyes, mi?
– Ja – mondtam.
– Még közel sem végeztem, és akár hajlandók vagytok együttműködni, akár nem, én a
végére fogok járni.
– Értem.
– És bár meggyőződésem, hogy valamit elhallgattok előlem, teszek neked még egy
szívességet.
– Mit?
– Megkértél, hogy nézzek utána egy lánynak. Bizonyos Sherry Underwoodnak.
– Úgy van. És megtetted?
– Igen. Meghalt. Körülbelül egy hónappal ezelőtt. Kórházban.
– Mi történt vele?
Barry megrándította a vállát. – Drog, AIDS, alultápláltság, minden, ami kell. Végül
szívelégtelenségben halt meg.
Elkedvetlenedtem. – Pedig még csak gyerek volt – mondtam.
– Üdv a való világban – jegyezte meg Barry, majd visszaszállt a kocsijába, és letekerte
az ablakot. – Ne szarozz velem, Jim! – szólt ki.

Egy körül bementem a városba a polgármester Marquis-jával. Volt ott egy doboznyi
szórólap, valamint Finley tervezett beszédének összetűzött másolatai a sajtó számára.
Vállaltam, hogy ezeket eljuttatom a Walcott Hotelbe. Nem azért, mert feltétlenül előre
akartam volna mozdítani a kampányt, hanem hogy csináljak valamit. Ráadásul órabérben
dolgoztam. Randyt csak késő délután kellett elfuvaroznom a Rotary Club soron következő
vacsorájára, ahol, a tervek szerint, röviden felszólalt, aztán pedig irány a sajtótájékoztató.
Átlapoztam a beszédet, melyben megtaláltam az összes közhelyet, klisét és üres
ígéretet, amit feltörekvő politikus valaha is megfogalmazott. Valószínűleg Finley is
boldogul majd. Találtam pár megjegyzést is, amelyek különböző érdekcsoportokról,
különösen a szakszervezetekről szóltak. Nyilván kedvező hatást voltak hivatottak kelteni
Randall Finley választókerületében. Ugyanakkor meglehetősen visszafogottak voltak
ahhoz képest, amit az évek során párszor az önkormányzati hivatal dolgozóinak a fejéhez
vágott, miszerint mind pöcsök. De Randy nyilván úgy érezte, ha már úgy döntött, hogy
megpróbál bekerülni a Kongresszusba, nem érdemes megvetéssel viszonyulni a
munkavállalók érdekszervezeteihez. Belefért pár negatív megjegyzés valami
munkásszakszervezetről, mivel még így is a megfelelő szavazatokra lehetett számítani,
hogy az ellenfelet komcsi buziként tünteti fel az ember.
A szállodánál vagy fél tucat aktivista szorgoskodott, és engem is megpróbáltak rávenni,
hogy füzéreket aggassak. Én azonban arra hivatkoztam, hogy magának a polgármesternek
az irodájába igyekszem, és csak az utasítását várom, hogy oda vigyem, ahova menni
kíván. Papírszerpentinek ragasztgatásához valami olyan lelkesedés kellett volna, ami
belőlem teljességgel hiányzott.
Öt óra körül Finley beült a hátsó ülésre, hogy a Rotary-rendezvényre vigyem.
– Na, Randy, izgulsz a ma este miatt? – kérdeztem.
– Miért kéne izgulnom? – kérdezett vissza. – Imádni fognak.
Ahogy odaértünk a Holiday Inn bejáratához, és Randy arra várt, hogy körbemenjek
kinyitni neki az ajtót, megszólalt a mobilom. – Bent találkozunk egy perc múlva – szóltam
hátra, így aztán egyedül kellett kiszállnia. Nem árt meg neki a kis testmozgás, gondoltam.
– Szia – köszönt Ellen. – Tudsz valamit Derekről?
– Nem – feleltem. A műszerfalon levő órára pillantottam. Öt perccel múlt öt. – Miért,
beszélnem kellett volna vele?
– Dehogy, csak általában már öt előtt haza szokott érni. Csak felmerült bennem, hátha
túlóráznak vagy ilyesmi. Nekem nem hagyott üzenetet, ezért gondoltam, veled beszélt.
– Nem beszéltünk – mondtam. Éppen csak, de nyugtalankodni kezdtem. – Te nem
kerested?
– Próbáltam utolérni a mobilján, de kapásból a hangposta jelentkezett.
– Lehet, hogy nincs térerő, ahol éppen dolgozik, vagy elfelejtette feltölteni az
aksit – vetettem fel. – Én nem aggódom miatta. Elvégre mi megtettük a magunk részét,
ami llleana ismerőseit illeti. Biztos, minden rendben. Most muszáj mennem. Randy
beugrott a Rotary-vacsorára még a sajtótájékoztató előtt.
– Jó, később beszélünk.
Randy nem tartott a klubtagokkal, csupán köszöntőt mondott a vacsora előtt. Amolyan
előbejelentés volt. Egy-két vicc, választásra buzdító szólamok, amikor pedig páran
rákérdeztek a tulajdonképpeni politikai szándékaira, azzal a megjegyzéssel tért ki, hogy
„pár óra múlva minden bizonnyal kielégítő választ kapnak majd”.
Tisztességes tapsot kapott a végén. Bár nem volt akkorra lelkesedés, mint amekkorára
számított. – Mi a rosseb volt ezekkel? – morgolódott magában, amikor már a kocsi felé
vettük az irányt. – Szerintem király voltam.
– Nem lehet őket csak úgy lekenyerezni – mondtam, és ezúttal nagylelkűen kitártam
előtte az ajtót.
Még fészkelődött, amikor újra megszólalt a mobilom. – Még mindig nem került
elő – szólalt meg Ellen. Éreztem a hangján, hogy kezd ideges lenni.
Az órámra néztem. Hat óra volt. – Továbbra sem sikerült elérni a
mobilján? – kérdeztem.
– Nem.
– A munka már csak ilyen – kezdtem magyarázni. Igyekeztem pozitívan felfogni a
helyzetet. – Több ok is hátráltathatja őket. Lerobban a kistraktor, elfogy az üzemanyag, ha
meg eleve zúgnak a gépek, Derek úgyse hallja meg a mobilját.
– Értem, csak… Nem tudom. Mi van, ha azok az emberek mégis máshogy gondolják?
Mi van, ha még mindig bosszút akarnak állni azért, amit Drew tett?
– Ott van valahol a telefonkönyv?
– Várj csak… Oké, megvan.
– Keresd meg a Lockus nevet. Ez Drew vezetékneve. Neki biztos nincs mobilja,
viszont az anyjának tuti van vezetékes telefonja. Hívd fel, hátha Derek már hazavitte.
– Egy pillanat… Nem találok Lockust.
– A Stonywood Drive-ban lakik – mondtam.
– Akkor sincs.
– Basszus! Akkor az anyját vagy máshogy hívják, vagy nincs telefonja.
– Mi az, Cutter? – szólt előre a polgármester. – Itt fogunk állni, vagy mi?
 Felemeltem a kezem, jelezve, hogy hallgasson. Épp azon gondolkoztam, milyen nap
van. – Azt hiszem, tudom, hol jártak ma. Legalábbis mi Derekkel ezekhez a
megrendelőkhöz mentünk volna ma délután. Útba ejtek párat, hátha rájuk találok valahol,
aztán visszahívlak.
– Kösz – mondta Ellen.
A hívás végeztével hátrafordultam Randyhez. – Mi dolgunk van még
hétig? – kérdeztem.
– Basszus, Cutter! Felmerült bennem, hogy esetleg kerítek valakit, aki leszopna.
Szerinted mit csinálnék? Menjünk vissza a hivatalba, bedobok valami piát, aztán hét előtt
tíz perccel elindulhatunk a Walcottba. Aztán jöhet a nagy durranás.
– Akadt egy kis elintéznivalóm. Te csak dőlj hátra, és élvezd a kocsikázást.
Megmutatom neked Promise Fallst.
– Mire készülsz, Cutter? Ez valami vicc?
– Nyugalom, Randy. Fontos. Eltűnt a fiam.
Finley sóhajtott. – Na és akkor? Biztos valami kiscsajt dönget éppen. Nem ezt csinálja
mindenki, akit kiengednek a hűvösről?
Már egyesbe kapcsoltam, és a belvárossal ellentétes irányba indultam el. Általában
igyekeztünk úgy csoportosítani az ügyfeleinket, hogy nagyjából egy helyen lakjanak.
Egyik nap megcsináltuk a város északi részét, a következő napon a délit és így tovább,
azért, hogy ne kelljen mindennap ide-oda ingázni a városban. Azon a napon Promise
Fallsnak főleg az északkeleti részében számítottak ránk.
– Muszáj, Cutter? – próbálkozott Randy, de a hangjában több beletörődést, mintsem
haragot éreztem. Úgy tűnt, hagyja, hogy belátásom szerint cselekedjek.
Négy ügyfél háza előtt is elhajtottam, és nem kellett bekopognom ahhoz, hogy lássam,
elvégezték-e a munkát. Egyértelmű volt. Az összes kertben lenyírták a füvet, a szegélyeket
megigazították, a kocsibeállókat is szépen letakarították.
Felhívtam Ellent. – Van valami azóta?
– Semmi – válaszolt.
– Pennyt próbáltad már? – Nem túl lelkesen javasoltam ezt, tudva, hogy Tuckerék
valószínűleg nem szívesen beszélnek majd Ellennel.
– Már hívtam. Sikerült Pennyvel beszélnem. Derek nincs ott.
– Igyekszem minél több helyet megnézni – mondtam, majd letettem.
– Tudod – kezdte Randy –, a fiad egyre inkább egy problémás gyerek benyomását kelti.
Nem gondoltál még arra, hogy elkelne valami segítség?
Nem vettem róla tudomást.
Lehet, hogy Derek és Drew simán elmentek meginni valamit a meló végeztével. Derek
még fiatal volt ahhoz, hogy beüljenek egy bárba, viszont a gyorskajáldában vehettek
maguknak valami hűsítő italt, ami jólesik a melegben.
De miért nem vette fel a mobilját?
Kezdtem aggódni. Nem pánikoltam, de határozottan aggódtam. Még egy helyre be
akartam ugrani, mielőtt bármi egyéb lépésre szántam volna el magam.
– Cutter – szólt előre Randy –, mindjárt hat óra húsz. Legalább hugyozni szeretnék
elmenni, mielőtt odaérünk.
– Még egy kitérő – feleltem. Közben megfordultam, és ugyanabba az irányba kezdtünk
haladni, mint ahonnan eddig jöttünk. – Csigavér. Kizárt, hogy nélküled elkezdenék az
egészet. Ha késel pár percet, az csak fokozza a várakozást.
– Igazad van.
Igyekeztem nem belegondolni, miféle galibába keveredhetett Derek és Drew. Viszont
ha netán olyan alakok támadtak rájuk, akik szívbaj nélkül odaszalagozzák az ember ujjait
egy sövénynyíróhoz, akkor…
 Jobb nem elképzelni az egészet.
Egyedül már csak az maradt hátra, hogy elmenjek Drew házához, hátha már kitette őt
Derek. Ha igen, feltehetően már úton volt hazafelé.
Vagy történt vele valami útközben.
Leparkoltam a ház előtt, amit félig eltakart az ösvény fölé magasodó sövény.
– Két perc – szóltam hátra Randynek, és még mielőtt tiltakozhatott volna, már ki is
szálltam a Marquis-ból. Nem állítottam le a motort, hogy élvezhesse a légkondit.
Végigmentem az ösvényen, felbaktattam az ajtóhoz vezető pár lépcsőfokon, és
becsöngettem. Körülbelül tíz másodperc elteltével, ismét megnyomtam. Ezúttal közeledő
lépteket hallottam a házból.
Aztán kinyílt az ajtó, és megjelent egy férfi. Nem Drew volt az, hanem egy ötven év
körüli, ezüstös hajú, szemüveges férfi, akin fehér ing, élére vasalt világos nadrág és
papucs volt. A kezében összehajtott újságot tartott. – Miben segíthetek? – kérdezte halkan.
Kicsit meglepett, hogy ez a férfi fogadott, nem pedig Drew anyja. Nem úgy volt, hogy
Drew apja már évekkel korábban meghalt? Lehet, hogy a nagybátyja. Arra viszont
határozottan emlékeztem, hogy Drew azt mondta, egyedül ápolja az édesanyját.
– Drew-t keresem – mondtam.
– Mondja még egyszer, kit? – kérdezett vissza a férfi.
– Drew – ismételtem. Valószínűleg nagyothallott.
– Drew? Itt nem lakik semmiféle Drew.
– Pedig ez az ő háza – győzködtem. – Drew Lockusnak hívják. Itt lakik az
édesanyjával.
– Szerintem meg nem – mondta a férfi. – Engem Harley-nak hívnak, és egyedül élek
itt. A feleségem pár évvel ezelőtt hunyt el.
Hátraléptem, és végignéztem a házon. – Nagydarab fickó. Olyan focistaalkat. Rövid
haj.
– Ja, ő – mondta Harley. – Ez a leírás arra a férfira illik, aki reggelente kint szokott
állni a járdán, hogy érte jöjjön valami fűnyírós furgon. Őt keresi?

40. fejezet
Hát veled meg mi van? – kérdezte Randy a letekert ablakon kihajolva, amikor lassan
megindultam a kocsi felé. – Úgy nézel ki, mint aki kísértetet látott.
Rossz érzésem támadt. Valami nagyon-nagyon nem stimmelt.
– Mi a fasz van? – erősködött tovább a polgármester. – Szólalj már meg, Cutter!
– Fogd be! – csattantam fel.
– Micsoda?
– Kussoljál már végre! – Csak álltam a kocsi mellett, és igyekeztem összerakni az
egészet. Ha Drew nem lakik itt, és ez nem az ő háza…
Megpróbáltam felidézni azokat az alkalmakat, amikor hazahoztam. A visszapillantó
tükörben mindig láttam, ahogy a járdán áll, és néz utánam. Sosem láttam bemenni a házba,
vagy kijönni onnan. Az is felrémlett, hogy amikor először találkoztunk, a sövény mögül
figyelt engem.
Megroggyant a térdem, amikor összeállt a kép.
Drew tulajdonképpen követett. Amikor azt mondta, hogy abban a házban él az
anyjával, valójában hazudott, csak hogy rá ne jöjjek.
Viszont ha mindennap itt találkoztunk, valahogy ide kellett jutnia.
 – Hova mész? – szólt utánam Randy, amikor elkezdtem a sarok felé futni. Drew
állítólagos otthona a sarkon állt. Elnéztem az egyik irányba, de nem láttam egyetlen kocsit
se, egy öreg, kék Ford Taurust leszámítva, ami két házzal odébb parkolt a járda mellett. A
fényezése már igencsak megkopott, a kerekei körül pedig rozsdafoltok éktelenkedtek.
Felrémlett, hogy egy hasonló autót láttam az utcánk végén azon az estén, amikor
megtámadtak minket. Odafutottam a kocsihoz, megpróbáltam kinyitni az ajtaját, ami
viszont zárva volt. Az ablakai is mind fel voltak húzva, ezért belestem az üvegen
keresztül. A szokásos kacatot láttam: hamburgeres meg sült krumplis dobozok,
papírpoharak, műanyag zacskók, egy jegyzettömb, és egy tessék-lássék módon
összehajtogatott térkép a városról.
Kíváncsi voltam a kocsi forgalmijára.
Még egyszer végigpróbáltam mind a négy ajtót, de zárva voltak. Ezért aztán
körbenéztem, mivel tudnám betörni az ablakot. A legközelebbi előkertben láttam pár
ananásznyi méretű díszkövet. Lehajoltam az egyikért, kihúztam a földből, és nekivágtam
az anyósülés felőli ajtó ablakának.
Arra számítottam, hogy majd bekapcsol a riasztó, de nyilván a Taurus túl régi volt
ahhoz, hogy ilyesmivel legyen felszerelve, vagy volt ugyan, de már nem működött. A
törött ablakon keresztül benyúltam, kinyitottam az ajtót, majd benéztem a kesztyűtartóba.
Találtam egy meglehetősen rongyos kezelési útmutatót, pár tollat, régi térképeket és egy
csomag zsebkendőt. Volt ott még egy műanyag mappa is, amit kinyitottam, és
megtaláltam a forgalmit.
A tulajdonos neve Lyle Nadeau volt. Basszus! Sikerült feltörnöm egy vadidegen
kocsiját.
Aztán hirtelen eszembe jutott, hogy Drew azt mondta egyszer ebéd közben, egy Lyle
nevű barátja kölcsönadott neki egy autót. Egy frissen szabadult elítélt nehezen szerzett
volna magának kocsit, forgalmit és biztosítást. Úgy tűnt, helyesnek bizonyult az első
megérzésem. Drew minden reggel idekocsikázott, hogy itt vegyem fel. Így tartotta fenn
annak a látszatát, hogy itt lakik, és nem követett engem.
Végignéztem a műszerfal tetején. A Promise Falls-térképen számos hely be volt
karikázva.
Köztük a mi házunk is.
Kezembe vettem a kis jegyzettömböt, ami hirtelen valahogy ismerősnek tűnt.
Belelapoztam. Különböző bejegyzéseket találtam. Bevásárlólisták, teendők,
rendszámoknak tűnő számsorok, különböző összegek oszlopokba rendezve, nevek és
telefonszámok.
Rövid lapozgatás után ahhoz az oldalhoz értem, amire részben már számítottam, de
amitől rettegtem is. A nevem és a telefonszámom állt rajta. A saját kézírásommal. Akkor
írtam a jegyzettömbbe, amikor egy fiatalkorú prosti társaságában akadtam rá Randyre egy
hotelszobában.
Mit is mondott Drew? Volt egy gyereke, egy lány, aki viszont már nem élt.
Sherry Underwood.
Az ő jegyzettömbjét tartottam a kezemben.
Különböző kérdések cikáztak egyszerre a fejemben, amelyek közül néhány sürgősnek
tűnt. Hol van most Drew? Hol van Derek? És hogy voltam képes elengedni ezzel a
fickóval dolgozni?
Akkor feltűnt a polgármester a sarkon lihegve és fújtatva. – Tudod, hány óra
van? – kérdezte, miközben az óráját kocogtatta.
Elővettem a zakómból a mobilom, de még mielőtt tárcsázni tudtam volna Ellen számát,
megcsörrent. A kijelzőre néztem. Otthonról kerestek.
Felvettem. – Ellen – kezdtem –, hazaért már Derek? Megjött?
 – Jim – mondta Ellen kimért hangon, mintha nyugalmat erőltetne magára –, Drew
szeretne veled beszélni.
– Jim – szólalt aztán meg Drew.
– Drew, mi a franc folyik itt?
– Igazán sajnálom, Jim – mondta bágyadt hangon.
– Mit sajnálsz, Drew?
– Alapvetően rendes fickónak tűntél. Annak ellenére, hogy cserbenhagytad a lányomat.
– Drew, mit keresel nálunk?
– Eredetileg tegnapra terveztem, de be kellett szereznem egy másik fegyvert. Az előzőt
a múltkor nálatok hagytam. Ha úgy tetszik, adta magát a lehetőség.
Arról a fegyverről beszélt, amit a fűben találtak ott, ahol Lester Tiffin parkolt. Drew azt
a benyomást keltette, mintha nem akarná megvárni a zsarukat, hogy kikérdezzék, aztán
mégis visszajött. Nyilván fogta a fegyverét, azt, amelyikkel Langley-éket, Lance-et meg
azt a másik két fickót is megölte, majd elhelyezte úgy, hogy a rendőrök biztosan
megtalálják. Félre akarta vezetni őket, hogy azt higgyék, a két támadónak van valami köze
Langley-ék halálához.
– Drew, mi folyik most a házamban? – kérdeztem újra. Bár közel sem voltam nyugodt,
igyekeztem nem érzékeltetni vele.
– Csak itt vagyunk hármasban, és beszélgetünk.
– Nagyszerű. És mi köze van a fegyvernek ehhez?
– Azzal fogom lelőni Ellent és Dereket, ha nem segítesz nekem.
– Jól vannak?
– Persze – felelte. – Mindenki jól érzi magát. Itt ülünk a konyhaasztalnál. Kicsit
meséltem nekik erről-arról. Derektől meg bocsánatot kértem azért, amit a múltkor át
kellett élnie.
– Langley-éknél – tettem hozzá.
Végigfutott a hátamon a hideg, ahogy bevillant a felismerés, ami régóta ott motoszkált
bennem, s nem hagyott nyugodni. Hogy valaki eltévesztette a házat.
– Nagyot hibáztam – folytatta Drew. – A postaláda alapján azt hittem, jó helyen járok.
Észre se vettem a másik házat, a tiéteket, a bekötőút végén. Esküszöm, szörnyen sajnálom,
de tényleg. Rettenetes, ami velük történt, pláne a sráccal. Hogy is hívták? Adam. Nem
érdemelték meg, de néha valamiért úgy alakulnak a dolgok, ahogy.
– Igen – mondtam –, valóban szörnyű.
– Úgy értem, még ha meg is találom a házat, s elsőre jó helyre megyek, ahova
eredetileg is akartam, nem úgy terveztem, hogy lelövöm a feleséged meg a fiad. Viszont
nem volt más választásom, elvégre szemtanúk voltak, és nem sikerült elvégeznem, amiért
jöttem.
– Értelek, Drew.
– Csak pár nappal később jöttem rá, hogy elcsesztem. Amikor értesültem az esetről a
híradásokból, szarul éreztem magam. Mr. Langley nem szerepelt a jegyzettömbben.
– Sherry jegyzettömbjében – jegyeztem meg.
– Igen, abban. Ezek szerint, tudod, melyikről van szó?
– Itt van a kezemben, Drew. Eljöttem a házhoz, amiről viszont kiderült, hogy nem is itt
laksz.
– Nem – mondta szinte bocsánatkérőn. – Valójában nem ott lakom. Az anyám meg már
évekkel ezelőtt meghalt. Az is blöff volt. Miután elszúrtam, a nyomodba eredtem, és
elkezdtelek követni. Muszáj volt valamit lépnem, amikor észrevettél. Ugye nem haragszol
ezért?
– Ugyan, Drew, semmiség. Figyelj, válthatnék pár szót Ellennel?
– Mindjárt, Jim. Még el sem mondtam, mit akarok tőled.
 Randy megcibálta a zakóm ujját, és az órájára mutatott. – Jó reggelt! – mondta. – Nem
tudnál később csevegni? Valami rendezvényre tartottunk épp, emlékszel?
– Ő az? – kérdezte Drew.
– Mármint ki? – kérdeztem vissza.
– A polgármester.
– Igen.
– Remek. Tulajdonképp pont vele kapcsolatban kéne a segítséged.
– Mit akarsz, Drew?
– Tudod, mit művelt, nem? Abból, amit Sherry mondott el nekem, mielőtt meghalt,
meg amit Lance-től tudtam meg, mielőtt megöltem, illetve amit te meséltél nekem arról az
időszakról, amikor még neki dolgoztál, kikövetkeztettem, hogy ő volt az egyik. Egyike
azoknak, akik megölték a lányomat. Ugyanis többen ölték meg. Mindenki, aki fizetett neki
a szexért.
– Értem.
– Viszont szerintem te nem közülük való vagy, annak ellenére, hogy szerepel a neved a
jegyzetfüzetben. Pedig eleinte azt hittem. Te azért adtad meg a számodat, hogy Sherry
tudjon kihez fordulni, jól mondom? Egyszer ebédnél meséltél róla. Kedves volt tőled,
aminek viszont végül semmi értelme nem volt, nem igaz? Csak egy gesztus. Többet kellett
volna tenned, Jim. Elvégre ott voltál, amikor azt csinálta vele a polgármester. De te
mégsem segítettél neki akkor, pedig kellett volna. Igenis tenned kellett volna valamit azzal
az emberrel, kihívni a rendőrséget, akik letartóztatják azért, amit a kislányommal művelt!
Úgy értem, rendes ember vagy, de még te sem csináltál semmit. Fogadni mernék, hogy
Sherry akkor állt a legközelebb bármilyen segítséghez, amikor veled találkozott.
– Na, és te? Te mit csináltál akkor?
– Mi? – Először éreztem, hogy dühbe gurul. – Hogy én hol voltam? A kurva börtönben
rohadtam! Egyesével számoltam a napokat a szabadulásomig, hogy segíthessek a
kislányomon. Az anyja nem volt más, mint egy ócska ribanc, de azt már úgyis említettem.
Ő sosem segített Sherrynek, soha nem adott neki semmit, csak a vezetéknevét, mivel nem
volt hajlandó hozzám jönni. Piált és drogozott. Szerintem már rég halott, és igazából nem
is igen érdekel. Én igyekeztem mindent megadni Sherrynek. Esküszöm, így volt, még azt
a kurva bankot is kiraboltam, csak hogy legyen pénzem tisztességesen felnevelni. A többit
meg úgyis tudod. Engem lecsuktak, így nem maradt senki, aki törődött volna vele. Senki,
aki mutatta volna neki a helyes irányt. Csak abban bízhattam, hogy összefut majd pár
emberrel, akikbe szorult némi jóérzés, akik majd támogatják, amíg kiszabadulok, hogy
aztán én segítsek neki. Valószínűleg te tényleg mindenki másnál közelebb jártál ehhez, de
még te sem tettél eleget.
– És ezért akartál megölni – mondtam.
– Ja – mondta kissé megenyhülve. – Viszont, amikor kiderült, hogy elszúrtam, és rossz
emberekkel végeztem, úgy döntöttem, körültekintőbb leszek, és előbb követni foglak.
Aztán felajánlottad, hogy dolgozzak veled, és kicsit megismertelek. Ezért végül inkább
letettem arról, hogy megöljelek. Vagy legalábbis elbizonytalanodtam. Viszont a Sherry
jegyzettömbjében szereplő többi fickó mind sorra került.
– Mint például Lance – jegyeztem meg. – Meg a másik kettő, pár héttel ezelőtt.
– És még vannak páran, akikre még nem kerítettem sort – mondta Drew. – Lehet, hogy
nem megy majd az összes – tette hozzá sajnálkozva és beletörődve. Fáradtnak tűnt a
hangja. – Nem tudom, meddig bírom még.
– Fel kéne adnod magad – javasoltam. – Szerezz egy ügyvédet. Érthető az indítékod,
Drew. Ezek az emberek mind szörnyű dolgokat műveltek a kislányoddal.
– Miféle kislányról van szó? – szólt közbe Randy. – Mi a francról beszélsz?
 – Az a fickó kell nekem – folytatta Drew –, akivel épp most vagy. De nem akarom
megölni. Valami sokkal kellemetlenebbre gondoltam.
– Mégis mire? Mit akarsz, Drew?
– Ugye ma este lesz?
– Micsoda?
– Amikor bejelenti, hogy harcba száll valami pozícióért, és nem lesz többé
polgármester. Valami nagy dobásra készül. Derek említette.
– Igen.
– És ez nemsokára lesz, ugye?
– Elég hamar.
– Közöld a polgármesterrel, hogy amikor pódiumra lép, el kell mondania, hogy
lefeküdt egy kislánnyal. Egy ártatlan, fiatalkorú lánnyal, aki azért bocsátotta áruba a testét,
hogy valamiből megéljen, ő pedig ezt kihasználta. Mindenkinek tudnia kell, mit tett.
– Ez elég elvetemült kérés, Drew – mondtam. – Kétlem, hogy hajlandó lesz teljesíteni.
– Olyan mobilod van, amivel tudsz kamerázni, igaz? – kérdezte.
– Igen. De csak rövid felvételeket lehet készíteni.
– Le kell filmezned, amikor az emberek előtt beszél. El kell mondania, hogy fizetett
egy kislánynak, egy gyereknek, hogy feküdjön le vele. Ha ezt nem teszi meg, sajnálom, de
kénytelen leszek megölni a fiadat és a feleségedet. Elhiheted nekem, hogy nem szívesen,
de mégis megteszem, ha a polgármester nem teljesíti a kérésemet. Utána pedig mindketten
idejöttök. Ha elvégzed, amit kérek, nem esik bántódása a családodnak. Eszedbe ne jusson
hívni a rendőrséget! Ha meglátok akár egyetlen rendőrt is, vagy hallom, hogy valaki
közeledik, azonnal végzek velük, akár megteszi a polgármester, amit kértem, akár nem.
Megértettél, Jim?
– Vettem.
– Beszélj vele, aztán hívj vissza! – mondta, és letette. Én is letettem a telefonom.
– Basszuskulcs, egy rohadt óráig eldumálgattál itt! – méltatlankodott Finley. – Miattad
fogok elkésni a saját sajtótájékoztatómról. Különben is, mi a szar volt ez az egész?
Odafordultam Randyhez. – Muszáj leszel megváltoztatni a beszédedet – közöltem.

41. fejezet
Kurvára, elment, az eszed – mondta tagoltan Finley.
– Márpedig ezt akarja – feleltem. Már a Marquis-nál voltunk, aminek még mindig járt
motorja. – Azt mondta, ha nem teszed meg, megöli Ellent és Dereket.
– Ugyan már, Cutter. És az fel sem merült benned, hogy amúgy is megteszi majd?
Különben se változtat semmin, ha előállok egy halom hazugsággal. Basszus, Cutter,
nekem muszáj a jó híremre gondolni!
Megragadtam az ezerdolláros öltönyénél fogva, és nekitoltam a kocsi oldalának. – Úgy
tűnik, Randy, nemigen fogtad fel a helyzet súlyosságát. És ha ez megvigasztal, nem kell
majd hazudnod. Csak az igazat kell elmondanod.
– Én nem tudtam – mondta megszeppenve. Úgy rázta a fejét, mint valami
kisiskolás. – Esküszöm, fogalmam sem volt róla, hány éves.
– Úgyse veszem be ezt a maszlagot. Ahogy beléptem abba a szobába, láttam, hogy még
gyerek.
– Én nem kényszerítettem semmire – védekezett a polgármester. – Semmi közöm
ahhoz, milyen foglalkozást választott magának.
 – Igazad van – mondtam, és kicsit hátrébb léptem. – Teljesen ártatlan vagy. Te csak
egy jóhiszemű kuncsaft voltál.
– Lance a hibás – próbálkozott. A nyál kezdett megülni a szája sarkában. – Miatta volt
az egész. Ő szervezte meg a találkát. Azt mondta, ismer egy csajt, aki nagyszerűen
dolgozik, ezért rábíztam. Ugye megértesz? Mindig jobb dolgom volt, amikor te voltál
mellettem. Te sosem jelentkeztél volna be annál a csajnál a nevemben. Nem lett volna
szabad hagyni, hogy Lance ezt tegye.
– Hát persze. Mindig valaki más a hibás, igaz? – Még nem engedtem el. Az orrom
szinte hozzáért az övéhez. – Mivel te képtelen vagy uralkodni az ösztöneiden, ezt
mindenki másnak tiszteletben kell tartania, s ha valaki nem állít le, ő a hibás.
– Én csak felvetettem – mondta gyámoltalanul.
– Csak azért, mert képtelen voltál a farkadat a gatyádban tartani, és le se tojtad, hogy
egy fiatalkorúval kefélsz, kurva nagy szarban vagyok. Egy fegyveres fickó túszul ejtette a
feleségemet és a fiamat. Tudod, Randy, néha utolér a baj, és engem most csúnyán utolért.
Ez a fickó annak a lánynak az apja, és tudod eddig hány embert ölt már meg? Az én
számításaim szerint, hatot. És akkor még nem vettem hozzá azt, akit a szemem láttára
nyírt ki pár nappal ezelőtt. Amennyiben nem vagy hajlandó kiállni a sajtó elé, és
elmondani, amit akar, nemcsak az én családomat öli meg, de téged is. Bár, akkor könnyen
meglehet, hogy én előbb teszem meg helyette.
– Oké, nyugalom, csigavér. Hadd gondolkozzak! – siránkozott Randy. Az órájára
nézett. Tizenöt perc volt még a tervezett sajtótájékoztatóig. – Esetleg meg tudom valahogy
oldani… Emlékszel Jimmy Swaggartre, amikor elismerte, hogy vétkezett? De basszus, ez
nem fog működni.
Megcsörrent a mobilja. Hátrébb léptem, hogy elő tudja venni a zsebéből.
– Halló? – szólt bele. – Igen… persze… tudom… úton vagyunk… persze…
viszhall. – Eltette a telefonját. – Kezdenek idegeskedni, hogy még nem értünk oda.
– Hát, akkor nem kis meglepetésben lesz részük – mondtam, és már nyitottam is az
ajtót. Aztán megragadva a karját belöktem a hátsó ülésre.
– Ugye tudod, ez minek minősül? – szólalt meg, miután én is beszálltam a volán
mögé. – Közönséges emberrablásnak.
– A rohadt sajtótájékoztatódra viszlek, Randy – feleltem. – De jobb, ha elhiszed,
amikor azt mondom, ha nem teszed azt, amit ez a fickó kér, és kinyírja a családomat,
esküszöm, megöllek.
Egyesbe váltottam, és rátapostam a gázra. Randy, aki épp előrehajolt, hogy mondjon
valamit, hátrarepült. A visszapillantóban csak a cipője talpát láttam. Drew utasításának
megfelelően visszahívtam.
Ellen vette fel az otthoni telefont.
– Én vagyok. Hogy vagytok?
– Voltunk már jobban. Itt van, veled akar beszélni.
– Na, mit mondott? – érdeklődött Drew.
– Úton vagyunk a sajtótájékoztatóra. Elmagyaráztam neki, mit kell mondania.
– Nagyszerű. Igazán hálás vagyok, Jim.
Ezt úgy mondta, mintha a kocsimat adtam volna neki kölcsön.
– Szeretnék beszélni a polgármesterrel – közölte aztán Drew.
– Persze. – Eltartottam a fülemtől a mobilom, és a tükörbe néztem. – Veled akar
beszélni.
– Basszus, ne! Én nem akarok vele beszélni – nyavalygott Randy.
– Fogd meg a rohadt telefont! – mondtam határozottan. Előrenyúlt, és elvette tőlem a
készüléket. – Halló – szólt bele gyámoltalanul. – Igen, én vagyok… aha…
természetesen… teljesen megértem az érzéseit… sajnos arról nem tudtam… Azt azért
hadd kérdezzem meg öntől: mégis milyen apa az, aki hagyja a lányát, hogy ilyen szakmát
válasszon magának?
Nem értettem, mit válaszolt Drew, azt viszont tisztán ki lehetett venni, hogy üvölt.
– Értem, értem, értem – mondta Randy meghunyászkodva. – Sajnálom. Igaza van,
kicsit elvetettem a sulykot. Persze… Rendben. – Azzal visszaadta a telefont.
– Na? – kérdeztem Drew-tól.
– Rohadt seggfej – volt a válasz.
– Látod, vannak dolgok, amikben egyetértünk, Drew – jegyeztem meg. – Szeretnék a
feleségemmel beszélni.
– Nem is tudom, Jim. Szerintem inkább azzal törődj, amit el kell intézned.
– Drew, ha a polgármester megteszi, amit kértél tőle, azzal vége, ugye? Vagy azt teszed
vele, amit a többivel is?
Hosszú csend következett.
– Ott vagy még, Drew?
– Majd utána el akarok vele beszélgetni. Azt akarom, hogy hozd ide! A szemébe
akarok nézni, amikor elmagyarázza a tettét.
Azzal Drew véget vetett a hívásnak. Anélkül, hogy megígérte volna, hogy nem végez
Randyvel vagy velem. Csak arra adta a szavát, feltéve, hogy teljesül a kérése, hogy Ellent
és Dereket nem bántja.
– Mit válaszolt? – érdeklődött Randy.
– Jobb, ha összeszeded magad – válaszoltam. – Mit mondott neked?
Randy rövid ideig hallgatott. – Több dolgot is megemlített – mondta aztán. – Azt
mondta, szégyelljem magam. Szerintem inkább neki kéne elszégyellnie magát. Elvégre ő
került börtönbe, és ő nem vigyázott eléggé a lányára.
Vajon Randy felfogja valaha, hogy mit művelt?, töprengtem magamban.

Amikor megérkeztünk a Walcott bejáratához, Maxine Woodrow, Finley

kampányfőnöke már ott toporgott. Úgy tűnt, menten összeesik.
Ha addig nem készült ki kellően, biztos voltam benne, nemsokára tuti ki fog.
Alig fékeztem le, máris kinyitotta a Marquis hátsó ajtaját. – Már kezdtünk aggódni
miattad – mondta, majd hozzátette: – Amúgy készen állunk.
Megragadta a polgármester könyökét, és elindultak a bejárat felé. Én is kiszálltam, és
követtem őket. Végigmentünk egy folyosón, majd a végén elfordultunk, és a
konferenciaterem felé vettük az irányt. Zene – azt hiszem, a Dont Stop! Fleetwood
Mactől – meg beszélgetészsongás szűrődtek ki a helyiségből. Ahogy Randy belépett,
mintegy ötven lelkes rajongó fordult feléje, és kezdett el éljenezni. – Randy!
Randy! – kántálták.
Volt ott még pár, a helyi csatornáktól érkezett forgatócsoport is. A kamerák hirtelen
életre keltek, Randy pedig vakító fényárba került. A szeme elé emelte a tenyerét, de
sikerült integetnie valahogy. A szemétláda még mosolyogott is. Képtelen volt lemondani
arról, hogy kiélvezze azt a pár perc lelkesedést, még ha a teljes megaláztatás is követte.
– Mindenki olyan izgatott! – kiabálta Maxine a hangzavarban.
– Hát, mit ne mondjak, én is – válaszolt Randy.
– Randy! Randy!
A közelében maradtam. Máskor inkább a háttérbe húzódtam volna, és keresek
magamnak kaját. Elvégre csak a sofőr voltam. Ezúttal azonban nem akartam szem elől
téveszteni. Szinte kéznyújtásnyira akartam lenni tőle. Nem bíztam meg benne, hogy
megfelelően cselekszik, ha egyszer az emelvényre lép.
A támogatói transzparenseket lobogtattak a fejük fölött. A következőket olvastam:
„Finley-t a Kongresszusba!”, „Végre – Finley!”, „Finley az első!” A hangszórókból
tovább szólt a zene, amivel, hasonlóan a különböző sportrendezvényekhez, a jelenlevőket
lelkesítették. Ugyanakkor a bejelentés nem volt akkora durranás, és Woodrow, bölcsen,
nem bérelt ki túl nagy termet. A politika első aranyszabálya: mindig egy kelleténél kisebb
termet foglalj.
Maxine az emelvényre lépett, és felemelt kézzel kért csendet. Belefújt a mikrofonba,
aminek következtében hangos recsegés rázta meg a termet. – Be van ez kapcsolva?
Hallanak? – Páran igennel válaszoltak. – Nos – kezdte aztán a mondókáját –, nagy
megtiszteltetés számomra, hogy olyan embert mutathatok be ma este, aki hosszú évek óta
szolgálja önöket polgármesterként. Olyan embert, aki mindig a választókat tartotta a
legfontosabbaknak. Valakit, aki tudja, mire van szükségük az embereknek, és hajlandó is
harcolni értük. Ő a mi emberünk, Randall Finley!
A közönség lelkes tapsban tört ki. A polgármester felbaktatott a pódiumra vezető
három lépcsőfokon, megölelte Maxine-t, majd a mikrofonhoz lépett. Lenézett az első
sorban ülőkre, megtalálta a feleségét, Jane-t, akinek integetett is. Nyilván ezt kevésnek
érezte, ezért lement az emelvényről, egyenesen a feleségéhez, akit szorosan magához ölelt.
A karjával szorosan fogta, miközben arcon csókolta. Aztán a füléhez hajolt, és súgott neki
valamit. Talán azt, hogy „Most figyelj!”
Ezután szinte ruganyos léptekkel ismét felment az emelvényre. Semmi jelét nem adta
annak, hogy valójában milyen bejelentésre készül.
Én a kis színpadtól nem messze, alig háromméternyire álltam Randytől, mobillal a
kezemben. Azért vettem, hogyha netán egy-egy ügyfél tereprendezést is kér, le tudjam
filmezni a kertet, de még sosem sikerült két percnél hosszabb felvételeket készítenem.
Most is be kellett érnem ennyivel.
– Jó estét! – köszönt Randy. – Igazán köszönöm ezt a szívélyes fogadtatást. Nagyszerű
érzés, hogy itt lehetek. Óriási megtiszteltetés. Izgalmas időket élünk!
Én talán nem az „izgalmas” jelzőt használtam volna.
– Mint azt tudják – folytatta –, polgármesterként mindig a legjobbat akartam nyújtani
önöknek. Sokat gondolkoztam mostanában, hogy a helyi szinten felhalmozott
tapasztalataimat országos szinten is szeretném kamatoztatni.
Halk morajlás volt hallható a közönség soraiban, páran még tapsoltak is, de a többiek
csendre intették őket, hogy Finley folytathassa a beszédét.
– Az országban szörnyű állapotok uralkodnak – mondta. – A gazdaság hanyatlik, az
erkölcsi romlás pedig elképesztő.
Ebben igaza volt.
Még nem indítottam el a felvételt. Amit addig mondott Randy, nem sok eséllyel
mentette volna meg a családomat. De az ő seggét sem.
– Ideje visszavezetni az országot a helyes útra, és úgy érzem, amennyiben
megválasztanak a Kongresszusba, képes leszek ezért tenni. Én vagyok a megfelelő
ember. – Rövid szünetet tartott, hogy a jelenlevők tapssal és éljenzéssel fejezhessék ki a
tetszésüket. Így is tettek.
– Számos dologgal tudom alátámasztani, hogy miért én lennék a legalkalmasabb ember
erre a feladatra. Én tisztában vagyok vele, mit jelent a helyes úton járni, mint ahogy azt is
tudom, milyen arról letérni.
Felemeltem a telefonomat.
– Ismernek már, ami a szívemen, az a számon. Korábban előfordult, hogy azzal
szereztem magamnak hírnevet, hogy bizonyos tekintetben elvetettem a sulykot. Megesett,
hogy állnom kellett pár szőnyegtisztítás árát.
Néhányan felnevettek.
– Meggyőződésem, hogy egy igazi vezetőnek néha igenis hibáznia kell az életben
ahhoz, hogy tudja, mi a helyes út. Édesapám, isten nyugosztalja, bölcs és tisztességes
ember volt. Egyszer azt mondta nekem: „Randy, ha tudsz nekem egy olyan embert
mutatni, aki nem hibázott soha, én is mutatok neked valakit, aki soha nem jutott sehova.”
Olyan ember volt, aki tisztában volt azzal, hogy megélni az élet teljességét, annak minden
kihívásával együtt, nem jelent mást, mint hibázni, mert anélkül nincs teljesítmény. Hibák
és kudarcok nélkül mégis hogy tudnánk megítélni a sikereinket?
Nagy kerülővel ugyan, de úgy éreztem, jó irányba halad. – Eltért az eredeti
szövegtől – súgta a fülembe Maxine Woodrow. – Mit csinál?
Felemeltem a kezem, hogy csendre intsem. Randy felénk sandított, és a szemembe
nézett, mintha valamit üzenne. Talán azt, hogy „Ha ez kell, hát, tessék, de kapsz majd
mást is.”
Elindítottam a felvételt.
Randy visszafordult a hallgatóság felé, és folytatta. – Sokféle hibát lehet elkövetni.
Tervezel egy hidat, s elszámolsz valamit, ami aztán katasztrófához vezethet. Eltávolítasz a
hatalomból egy diktátort, hogy felszámold a tömegpusztító fegyvereit, amikről aztán
kiderül, hogy nem is léteznek. Az ilyen jellegű tévedéseknek néha vannak
következményeik. Én azonban egy másfajta hibáról szeretnék most beszélni. A szív
tévedéséről. A lélek hibájáról.
A teremben egyetlen olyan ember nem akadt, aki ne Randyre figyelt volna.
– Itt van ma este az én csodálatos feleségem, Jane – mondta Randy, és le is nézett az
asszonyra. Az ötven körüli, meglehetősen kerekded Jane Finley, fészekszerű konttyal a
feje tetején, elpirult. Neki is ott volt az ölében a beszéd egy példánya, és ha követte,
bizonyára ő is legalább annyira meglepődött, mint Maxine.
– Sokan ismerik itt Jane-t, és nyilván azt is tudják, hogy mindig mellettem állt, néha
kifejezetten sötét időkben, gyakran akkor is, amikor meg sem érdemeltem a támogatását.
Bizony nem könnyű engem támogatni. Meglehetősen szélsőségesen tudok viselkedni, és
nagy az étvágyam. És sajnos túl gyakran fordult elő, hogy az étvágyamat anélkül
csillapítottam, hogy belegondoltam volna, milyen hatással lehetnek a tetteim másokra.
– Mi a francot csinál? – súgta ismét a fülembe Maxine. Nem figyeltem rá, csak fogtam
a mobilom.
– Igazából felesleges emlékeztetnem mindenkit arra, mekkora figyelem közepette kell
élniük és dolgozniuk a közszereplőknek. Gyakran hallani politikusokat és hírességeket,
akik arra panaszkodnak, hogy nem hagyják őket békén, noha a magánéletük senki másra
nem tartozik. Nos, én kicsit máshogy vélekedem erről. Úgy gondolom, ha rám szavaznak,
és megbíznak azzal, hogy az önök érdekében hozzak jó döntéseket, joguk van tudni,
milyen ember is vagyok valójában, milyen értékekben hiszek, és mit képviselek.
Gondolok itt például a kórház új szárnyára a vadonatúj égési osztállyal, amit a mostani
ciklusomban harcoltam ki, vagy a Swanson House számára megítélt támogatásra, amit épp
tegnap adtam át személyesen, hogy segíthessék azokat a fiatal édesanyákat, akiknek nem
úgy alakult az életük, mint azt elképzelték. Ugyanakkor ahhoz is joguk van, hogy tudjanak
a kevésbé dicséretes tetteimről. Hogyan is bízhatnának bennem, ha nem tudnak rólam
mindent?
Hirtelen leállt a felvétel. Gyorsan nyitottam egy új mappát.
A hallgatóság érezte, hogy Randy egyre inkább közeledik valami fontoshoz, és az
arckifejezésükből ítélve, nagyon kíváncsiak voltak. Én tudtam, mi következik, de a
feszültség valahogy rám is hatással volt.
– Itt állok ma este, amikor is bejelentem, hogy önöket kívánom képviselni a
Kongresszusban, hogy még több jót vigyek végbe, mint eddig. De azért is vagyok itt ma
este, hogy feltárjam életem egy sötét időszakát, amelyből csak úgy voltam képes kimászni,
hogy elhatároztam, jobb ember leszek. Amiről most beszélni kívánok, azt még soha nem
fedtem fel senki előtt, még a feleségem előtt sem, mivel egyáltalán nem vagyok rá büszke.
Hagytam, hogy az alantas ösztöneim eluralkodjanak rajtam. Hagytam, hogy hatalmába
kerítsen egy olyan erő, ami a kapzsiságnál és az alkoholnál is szörnyűbb. A bujaságról
beszélek. Hűtlen voltam. Sőt, még annál is rosszabb. Előfordult egy alkalommal, hogy
igénybe vettem egy illető szexuális szolgáltatásait, és ha ez önmagában nem lenne elég
súlyos, később megtudtam, hogy az illető fiatalkorú volt.
A teremben ülők szinte egy emberként hördültek fel. Jane Finley szemmel láthatóan
rosszul volt. – Úristen! – szólalt meg Maxine.
– Kihasználtam egy fiatal nőt, és ez nem csak rám, de minden férfira nézve
szégyenletes. Nem múlik el úgy nap, hogy ne jutna eszembe, én is hozzájárultam ennek a
lánynak a hanyatlásához. Amit tettem, joggal megvetendő. Sokakat megbántottam ezzel.
De mit ér az ember, ha nem tanul a hibáiból? Ha nem igyekszünk helyrehozni a
tévedésünket, még ha rólam is van szó, mi értelme folytatni? Ha úgy gondolkoznék, hogy
a múltbeli félrelépéseim miatt képtelen lennék jót cselekedni a jövőben, azonnal
bevégezném, itt és most. Én azonban nem ilyen alkat vagyok. Meggyőződésem, hogy
igenis képes vagyok azért tenni, hogy ez az ország biztonságosabb és erősebb legyen.
Hogy újra elköteleződjön azon értékek mellett, melyeknek köszönhetően a földkerekség
legnagyszerűbb országává vált. Ezért állok itt ma este önök előtt, megbánva minden
eddigi bűnömet. Vannak hibáim, de álmaim is vannak. Arra kérem önöket, támogassanak
a harcban, hogy Washingtonban küzdhessek mindazért, amivé ennek az országnak lennie
kell! Csend következett, aztán elszórt taps.
– Tudom, meglepte önöket, amit most elárultam – folytatta –, és joggal. Megítélhetnek
engem. Néhányan el is fognak ítélni. Megérdemlem. De felszólítom azt, aki még soha
életében nem tért le a helyes útról, aki nem vétkezett, akinek makulátlan a múltja, jöjjön
ide, és sújtson le rám!
Elhallgatott. Mindenki arra várt, akad-e valaki, aki eleget tesz a felszólításnak. Végül
senki nem jelentkezett.
Pár másodpercnyi szünet után Randy ismét folytatta: – Nem érdekel, mihez kezdenek a
politikai ellenfeleim. Vajon ők is olyan őszinték lesznek önökkel, mint én? Vajon ők is
felfedik bűneiket, hogy mások döntsenek a sorsuk felett? Ha van bárki, aki őszintébb lesz
önökkel, mint én voltam ma este, nemcsak az önök szavazatait érdemli meg, de az
enyémet is megkapja, mert ilyen ember vagyok, a hibáimmal együtt is.
Ezúttal valamivel erősebb taps következett.
– Tudom, hogy csupa tisztességes ember gyűlt ma itt össze. Tisztában vagyok azzal,
hogy minden egyes jelenlévő szívesen visszamenne a múltba, és legalább egyvalamin
változtatna, valahogy máshogy csinálná. Amikor például megbántott vagy becsapott
valakit, vagy amikor megsértette a törvényt, pedig tudta, hogy rosszat cselekszik. Higgyék
el, ha lenne egy időkapszulám, annyit utaznék vele a múltban, hogy semmi perc alatt
lejárna a szavatossága.
Senki nem tapsolt, de hallani lehetett pár kacajt.
– Nem érdekel, mit tettek, vagy milyen hibákat követtek el, én akkor is képviselni
fogom önöket. Mindig számíthatnak majd rám, mint ahogy eddig is. A jövőben is
számíthatnak rám, mert Randall Finley a nevem. Ha úgy döntenek, hogy nem hagynak
cserben, ígérem, én sem hagyom cserben magukat.
Ezúttal már igazi taps hallatszott, ami lassan betöltötte az egész termet.
– Köszönöm – mondta végül Randy, és integetni kezdett. – Isten áldja önöket!
Akkor már szinte mindenki tapsolt, a jelenlevők körülbelül fele pedig állva
lelkendezett. – Csak keményen, Randy! – kiabálta valaki. Maxine úgy nézett ki, mint
akinek a torkán akadt valami.
– Köszönöm – mondta a hangzavarban Randy. – Mindenkinek jó éjszakát!
 Szűnni nem akaró tapsban vonult le a színpadról. Ahogy elhaladt előttem, épp csak
annyira lassított, hogy odasúgja: – Dugd fel magadnak!

42. fejezet
Na, milyen volt? – kérdezte a polgármester, miközben beszállt a Marquis hátsó
ülésére. – Tudod mit? Szerintem még mindig én leszek a befutó.
Én is beültem, beindítottam a kocsit, de nem válaszoltam.
– Mi az? – szólt előre Randy. – Nincs mit mondanod?
– Utolérhetetlen vagy, Randy.
Kényelmesen elhelyezkedett. – Vigyél haza, Cutter! – utasított.
– Még nem végeztünk – feleltem.
– Miről beszélsz? Elmondtam, amit kellett. Te meg felvetted az egészet, nem igaz? A
mobiloddal. Nem ezt kérte az az elmebeteg? Nem lehet csak úgy átküldeni neki? Még
csak el se kell menni hozzátok. Megnézi, szabadon engedi a családtagjaid, hazamegy, és
vége az egésznek.
Attól tartottam, közel sem lesz ilyen egyszerű. És mivel Randy vallomása
tulajdonképpen nem vezetett teljes megaláztatáshoz, nem tudtam megítélni, hogyan reagál
majd Drew, amikor végignézi a felvételt.
– Szeretne veled találkozni – közöltem. – Szemtől szembe.
– Kizárt – felelt Randy. Amikor hátralestem a tükörben, mintha félelmet láttam volna a
tekintetében.
– Még mindig fogva tartja a családom – jegyeztem meg.
– Nézd, Cutter, megértelek. – Megint hátrapillantottam. – Mégis úgy érzem, ez a
kettőtök ügye, ha érted, mire gondolok. Eleget tettem a kérésének, nem? És bár tőlem
telhetően igyekeztem, hogy jól jöjjek ki belőle, szerinted nem fog bekerülni a CNN
híradásaiba a kis beszédem? A sok balos köcsög, meg az a rohadék Wolf Blitzer csak a
negatívumokat domborítják majd ki.
Legkésőbb egy órán belül, gondoltam.
– Szerintem inkább vigyél most haza – mondta. – Muszáj lesz Jane-nel is beszélnem.
Úgy éreztem, szerencsésebb, ha Maxine-nel tart, hogy legyen ideje kicsit lehiggadni.
Párszor már nagy szarban volt miattam, de ehhez foghatóban még nem. Legalábbis, ami
ekkora nyilvánosság előtt történt volna. Az összes eddigi baklövésemet elnézte, feltéve,
hogy nem közvetlenül az orra előtt csináltam. De ez a mostani…
– Randy, úgy tűnik, azt hiszed, ez az egész csak rólad szól, és lehet, hogy nem
fogalmaztam elég világosan. – Ekkor megszólalt Randy mobilja. Egy szemvillanás alatt
előkapta, és a füléhez tartotta. – Igen, drágám, szia… – köszönt, nyilván Mrs. Finley-
nek. – Álljunk csak meg egy pillanatra… Sokkal többről van itt szó, mint elsőre
gondolnád… Nem, nem bolondultam meg… Hosszú történet, majd később elmesélem, de
muszáj volt megtennem, és ha megismered a részleteket, megértesz majd… Hogy igaz-e?
Oké, részben szépítettem azon, amit mondtam, de esküszöm, akkor is ez az igazság. Mint
említettem, bonyolult helyzetről van szó. Menj csak haza, vegyél be párat abból a
pirulából, amit az orvos írt fel, és nyugodj meg… Ahogy mondod. Nemsokára
találkozunk – és azzal befejezte a beszélgetést. – Remélem, most örülsz – jegyezte
meg. – Minél hamarabb hazaérek, annál jobb, és akkor elrendezek mindent.
 – Még nem, Randy. Előbb elmegyünk hozzánk. Szeretne veled beszélgetni ez a fickó.
Pár dolgot el akar neked mondani. Figyelembe véve, hogy részben miattad veszítette el a
lányát, ennyit igazán megtehetnél érte.
– Kösz, nem – felelte. A visszapillantó tükörben láttam, hogy még mindig a kezében
szorongatja a telefonját. – itt az ideje, hogy értesítsük a zsarukat. Ők majd elrendezik. Én
mindent bevallottam, szóval nemigen értem, mi vesztenivalónk van. Mi Barry száma? Ő
meg szól a kommandósoknak, vagy mittudomén kinek, mondjuk egy mesterlövésznek, aki
szépen leszedi a fickót az ablakon keresztül. A hülyéje nem kerülheti el a sorsát.
Eszembe jutott Drew figyelmeztetése, miszerint ha meglát akár egyetlen rendőrt is,
megöli Ellent és Dereket.
Amikor láttam, hogy Randy elkezd tárcsázni, rátapostam a fékre, és a kocsi orrával
felugrattam a padkára. Kipattantam, kinyitottam a hátsó ajtót, áthajoltam az ülésen, és
kikaptam Finley kezéből a telefont.
– Basszus, Cutter, hagyj békén! – nyöszörgött, miközben dulakodtunk.
Amikor megkaparintottam a készüléket, becsaptam magam mögött az ajtót, és
elhajítottam a mobilt, amilyen messzire csak tudtam.
– Baszd meg, Cutter! – kiabálta Randy, és kinyitotta az ajtaját. – Nem megy! Képtelen
vagyok szembenézni vele! A rohadék biztos kinyír! Úgyis tudod, hogy így lesz!
Visszalöktem a kocsiba, és már készültem becsapni az ajtót, de ő a lábával visszarúgta.
Erre én bevetettem magam a hátsó ülésre, egyenesen Finley-re, és megragadtam a
zakójánál fogva. Végig csapkodott, miközben átcibáltam a túloldalra, majd megemeltem,
és nekitaszítottam az ablaknak. A feje nekivágódott az üvegnek, amitől hirtelen
abbahagyta a rángatózást és a kalimpálást. Lehunyta a szemét.
Basszus, megöltem, gondoltam.
Ekkor azonban meghallottam, hogy valamit motyog, és annyira azért eszméleténél van,
hogy hátranyúljon, és megtapogassa a tarkóján a sebet, aztán lecsúszott az ülésre.
Miután meggyőződtem róla, hogy Randy nem fog meglógni, kikászálódtam, és újra
beültem a volán mögé.
Ahogy egyesbe kapcsoltam, rossz érzésem támadt. Hirtelen tudatosodott bennem, hogy
valószínűleg nemcsak Randall Finley-t viszem a hóhérja elé, hanem vele együtt saját
magamat is.
Ugyanakkor valami azt súgta, hogy Drew nem hazudott, amikor azt mondta, szabadon
engedi Ellent és Dereket, ha teljesítem a kérését.
Ha fel is kell áldoznom Randy életét és a sajátomat is, hogy megmentsem a
feleségemet és a fiamat, kész voltam megtenni.

Épp befordultam a házunkhoz vezető bekötőútra, amikor Randy-ben tudatosodott, hol

is van. Hirtelen felült, kinézett az ablakon, és megpillantotta Langley-ék házát.
– Baszd meg, Cutter! – szitkozódott.
A furgon és az utánfutó a főúttól nem messze állt, így kénytelenek voltunk mi is
félrehúzódni. Valószínűleg Drew ötlete volt, hogy Derek torlaszolja el a bekötőutat, így
biztosítva kellő időt, hogy észrevegye, ha bárki, különösen a rendőrség, közeledik.
– Hogy van a fejed? – kérdeztem hátrafordulva.
Randy a tarkóját dörzsölte. – A kurva anyádat! Rám támadtál!
– Mivel képes vagy egész mondatokban beszélni, valószínűleg nem szenvedtél
maradandó agykárosodást.
– Nem megyek be oda – közölte.
– Márpedig be fogsz – feleltem.
– Oké, oké – mondogatta Randy, miközben azon volt, amihez a „legjobban értett;
hogyan lehetne megúszni az egészet. – Csak egy percig hadd gondolkozzam.
 Vártam.
– Tegyük fel, hogy bemegyek, és beszélek ezzel a fickóval, sőt ráveszem, hogy adja fel
magát. Azért az nagyot szól, nem? A képviselőjelölt rendőrkézre juttatta a gyilkost, az jól
hangzik.
– Remekül, Randy – mondtam.
– Egyszer már sikerült, nem? – kérdezte az iménti beszédére utalva. – Lehet, hogy most
is menne – mondta, de valahogy nem éreztem a meggyőződést a hangjában.
– Kinek, ha nem neked?
– Ha tényleg sikerül rávenni ezt a fickót, hogy adja fel magát, a sajtó talán nem kezd ki
annyira a beszédem miatt. – Izgatottan a szája elé tartotta a kezét. – Sőt, még kedvezőbben
is alakulhat az egész.
– Ezt hogy érted?
– A prosti ennek a lánya volt, ugye?
– Igen.
– És már meghalt, nem? Megbetegedett, és annyi. Tőled tudom.
– Úgy van.
– Akkor az jó hír, nem? Tudniillik nem fog megjelenni, hogy részletesen beszámoljon
arról az esetről. Sőt, továbbmegyek. Akár mindent letagadhatok, amit az előbb mondtam.
Ki tud rám cáfolni? Simán mondhatom, hogy kényszerítettek, és azért engedelmeskedtem,
hogy megmentsem a feleséged meg a fiad életét. Még akkor is, ha ez az elmebeteg élve
megússza, ki hiszi majd el neki, nem igaz? Hogy a lánya mesélte neki? Hát, ő már
nemigen fog vallomást tenni a bíróságon. És már Lance sem él, hogy mindenféle
baromságot összehordjon rólam.
Úgy éreztem, Randy kezd összevissza beszélni.
– A végén még jól is kijöhetek ebből az egészből. Azt mondogatják majd az emberek,
hogy ez a fickó, mármint én, hajlandó volt kockára tenni a saját karrierjét, hogy
megmentse a sofőrje életét. Ez bizony még a javamra is válhat, nem?
– Randy, elfelejtetted, hogy van egy másik tanúja is az esetnek? – vetettem fel.
– Mégis ki?
– Én. Nem emlékszel? Én is ott voltam. Amikor Sherry Underwooddal szórakoztál.
Megharapta a farkadat. Én meg bemostam neked egyet.
Randy csak vigyorgott. – Ugyan, miattad nem aggódom, Cutter. Te már egyszer
megígérted, hogy tartod a szádat. Csak nem megfeledkeztél róla?
Nem válaszoltam.
– Van egy ötletem – mondta Randy. – Előbb menj be te, mutasd meg neki a felvételt, és
valahogy derítsd ki, mik a tervei, aztán kijössz, és tájékoztatsz engem.
Természetesen addigra Finley szépen bestoppolna a városba.
– Nem tetszik – feleltem.
Elhatároztam, hogy végigcsinálom az egészet. Körbementem, és illedelmesen
kinyitottam Randy ajtaját. Ő azonban csak ült, egészen addig, amíg hátulról meg nem
ragadtam a zakójánál fogva.
– Rendben – nyüszített, miközben kiráncigáltam. Ahogy a kavicsban térdelt, lopva a
főút felé sandított, ahol időről időre feltűnt egy-egy autó vagy teherautó. Tudtam, mit
forgat a fejében; hogy odaszalad, és leint valakit.
– Ne is próbálkozz! – figyelmeztettem.
Határozott mozdulattal talpra állítottam, és meglöktem, hogy induljon el végre a
házunk irányába. Csak reméltem, hogy nem egy ládában fogom elhagyni az otthonomat.
 43. fejezet
Felbaktattam a teraszra, továbbra is szorosan fogva Randyt a karjánál fogva, és
bekopogtam.
– Én vagyok az, Drew! – mondtam fennhangon. – Jim Cutter! Megjöttem a
polgármesterrel.
Hallottam, ahogy kattan a belső biztonsági zár, majd kinyílt az ajtó. Dereket láttam
magam előtt. – Szia, apa! – köszönt. Kicsit meg volt szeppenve, de amúgy úgy tűnt,
rendben van. Beléptem. Ellen a tévével szemközti karosszékben ült, Drew pedig a
konyhába vezető ajtónyílásnak dőlve állt, kezében pisztollyal.
– Szevasztok! – üdvözölt minket, és amolyan köszöntésféleképpen integetett a
fegyverrel. – Emeljétek a kezeteket a fejetek fölé! – mondta.
Eleget tettünk az utasításnak. Óvatosan megindult felénk, enyhén előrehajolva, hogy
legalább kartávolságnyira legyünk a pisztolytól. Mindkettőnket végigtapogatott, hogy
kiderítse, van-e nálunk fegyver. Miután megnyugodott, hogy nincs, pár lépéssel hátrébb
húzódott. – Megcsinálta? – kérdezte aztán. – Felvetted?
Elővettem a mobilomat, amit az előbb már úgyis kitapogatott a
zsebemben. – Ja – feleltem. – Csak több részletben sikerült, de biztos benne lesz a
tizenegy órás hírekben.
– Mutasd!
Odaadtam Dereknek a telefont. Nekem mindig is percekbe telt, mire sikerült
hozzáférnem a mobilon lévő bármilyen adathoz, még ha csak telefonszámokról is volt szó.
Miközben a fiam előkereste a felvételeket, odaszóltam Ellennek: – Hogy vagy, drágám?
Halvány mosolyra húzódott a szája. – Voltam már jobban.
– Bántott?
Megrázta a fejét, aztán Derek felé intett: – Jól vagyunk – mondta. Bár nem tett hozzá
semmit, a hanghordozásából éreztem, hogy közel sem nyugodt.
– Azt hiszem, megtaláltam – szólalt meg Derek, miközben a mobil kijelzőjét nézte.
– Add ide! – utasította Drew, és a szabad kezével már nyúlt is a telefonért. Ám Derek
még mindig nyomkodott rajta valamit.
Nem tudtam eldönteni, mire számítsak. Csak reméltem, hogy Drew tartja magát az
adott szavához, bár azzal is tisztában voltam, hiú ábránd olyan valaki esetében, aki már jó
pár emberrel végzett a közelmúltban. Valószínűleg naiv elképzelés volt a részemről, hogy
szabadon engedi Ellent és Dereket, ha elviszem neki a polgármestert, illetve felveszem a
beszédét. Amikor telefonon beszéltünk, éreztem valamit a hangjában, ami azt sejtette,
szeretné már lezárni az egészet. Próbáltam meggyőzni magamat, hogy bosszút állt már
azokon, akik kihasználták a lányát, és már nemigen törődik azzal, vele mi lesz.
És bizony saját magamra is gondoltam.
Mérlegeltem a különböző lehetőségeket. Hogyan tudnám például rávetni magam Drew-
ra, vagy elterelni a figyelmét. Elvégre mi négyen voltunk, ő viszont csak egyedül.
Persze nála fegyver is volt.
Nem messze álltam a tűzhelytől, ahol ott lógott a piszkavas, amivel azon a bizonyos
estén ráijesztettem a hátsó teraszon beszélgető Derekre és Pennyre.
– Tessék, megvan – mondta Derek, és átadta a készüléket Drew-nak, aki kikapta a
kezéből.
Idegesen nézte a kis képernyőt, miközben a szeme ide-oda cikázott köztünk és a
mobilon látottak között. – Hogyan lehet ezt felhangosítani? – kérdezte.
– Az oldalán van egy kis izé – magyarázta Derek.
 Drew nem találta, így aztán Derek lassan odament hozzá, és megmutatta, majd hátrébb
lépett. Most már mindannyian hallottuk Randy hangját. – Ez mintha a beszéd közepe
lenne – jegyezte meg Drew.
– Az is – feleltem. – Igyekeztem csak azokat a részeket felvenni, ahol a lényeget
mondja.
Drew meglehetősen ingerültnek látszott. Már nagyon hallani akarta Randy vallomását,
miközben a fél szemét rajtunk tartotta. Derek valahogy nyughatatlan volt, a szeme ide-oda
járt, a tenyerét meg hol kinyitotta, hol összeszorította. Olyan érzésem volt, mintha már
nem bírna egy helyben ülni. Jó lett volna magamra vonni a figyelmét, valahogy a tudtára
adni, maradjon veszteg. Egyáltalán nem hiányzott, hogy miközben hősködni próbál, Drew
a fejébe eresszen egy golyót.
Egy hajszálnyit közelebb húzódtam a piszkavashoz.
– Én úgy gondolom, hogyha rám szavaznak, és megbíznak azzal, hogy az önök
érdekében hozzak jó döntéseket joguk van tudni, milyen ember is vagyok
valójában… – hallatszódott Randy hangja a telefonból. Drew bólogatva nézte a
kijelzőt. – De azért is vagyok itt ma este, hogy feltárjam életem egy sötét
időszakát… – folytatódott a felvétel.
Drew szeme ide-oda cikázott köztünk és a kis képernyő között. Aggódott, hogy netán
váratlanul meg akarnánk lepni.
– Hűtlen voltam. Sőt, még annál is rosszabb. Egy alkalommal előfordult, hogy igénybe
vettem egy illető szexuális szolgáltatásait, és ha ez önmagában nem lett volna elég súlyos,
később megtudtam, hogy az illető fiatalkorú volt…
– Alakul – jegyezte meg Drew.
– Amit tettem, joggal megvetendő. Sokakat megbántottam ezzel. De mit ér az ember,
ha nem tanul a hibáiból?
Ezután az a rész következett, amikor Randy megpróbálta a maga javára fordítani a
helyzetet, és erényt kovácsolni a baklövéséből. Nem sokkal később már a tapsot lehetett
hallani. – Csak keményen, Randy! – hallatszott aztán. Ekkorra Drew már a fejét csóválta.
Randyre emelte a tekintetét. – Kedvelik magát. Elmondta nekik, hogy lefeküdt egy
fiatalkorú lánnyal, erre ők megtapsolták. Elképesztő! – mondta értetlenkedve.
Ekkor Randy olyat tett, amit bizony ritkán láttam tőle. Szégyenében elvörösödött.
Drew még egyszer utoljára ránézett a telefonra, mintha maga a készülék lenne
megvetésének tárgya, majd összecsukta, és váratlanul nekihajította a nappali ablakának,
ami szilánkokra tört. Ellen felugrott. Drew felénk fordult. – Mi baj van ezekkel az
emberekkel? – kérdezte ingerülten. – Hogyan voltak képesek… megtapsolni olyan valakit,
aki épp bevallott egy ilyen tettet?
Erre egyikünk se tudott mit válaszolni.
– Nézd, haver – szólalt meg Randy –, megtettem, amit akartál. Elmondtam, amire
kértél. Önszántamból jöttem ide, hogy szemtől szembe találkozzam veled. Nem tehetek
arról, ha az emberek nem úgy reagáltak, ahogy arra számítottál.
– A kurva anyádat! – felelte Drew. Megremegett a pisztoly a kezében. Izzott az arca a
dühtől. Időközben odaértem a piszkavashoz.
Egy izzadságcsepp gördült végig Randy halántékán.
– Drew – szólítottam meg halkan –, lehet, hogy most úgy tűnik, még jól is jött ki az
egészből, de hidd el, ez nem tart sokáig. Az ellenfelei kikezdik majd a vallomása miatt.
Végül pedig teljesen tönkreteszik.
– Ahogy mondja – szólalt meg Randy. – Kész, végem.
– Nem tudom – mondta Drew. – Egyáltalán nem így képzeltem el az egészet.
 – Én se így képzeltem el ezt az estét – jegyezte meg Randy, mosolyt erőltetve az arcára.
A szerencsétlen ezzel próbált meg némi együttérzést kicsikarni Drew-ból. Még életemben
nem láttam ennyire elkeseredettnek.
– Micsoda? Most sajnálnom kellene? – kérdezte Drew.
Hátranyúltam a piszkavasért. Azt hittem, hogy egyszerű mozdulat az egész, de
tévedtem. Ahogy megemeltem, nekikoccant a vas tartóállványnak. Drew azonnal rám
szegezte a pisztolyt.
– Mi volt az?
– Semmi.
– Mutasd a kezed! – utasított.
Kénytelen voltam felmutatni a piszkavasat. Drew csak vicsorgott. – Tedd le, és menj át
oda! – mondta, és a könyvespolcra bökött.
– Persze – feleltem, és leejtettem a piszkavasat a padlóra. – Ahogy akarod. – Ellen
tekintetében csüggedtség és reményvesztettség tükröződött. Átballagtam a
könyvespolchoz, majd megálltam előtte.
Drew ismét a polgármesterhez fordult. – Téged kéne megsajnálnom? Pont téged, aki
tinédzser lányokkal kefél?
– Nézd, haver – kezdte Randy –, egy-két dolgot nem árt tisztázni. Először is, fogalmam
sem volt arról, hogy ilyen fiatal a lányod. Sokkal idősebbnek nézett ki, ezt muszáj előre
elmondanom. Soha nem mentem volna bele semmibe, ha előre tudom, hogy ilyen fiatal.
Bizonyos dolgokat még én is tiszteletben tartok.
Drew csak bámult rá.
– Másodszor is, nem én kerestem meg személyesen. Az egészet egy munkatársam,
bizonyos Lance Garrick intézte. Azt hiszem, tudja, kiről van szó. Soha nem lett volna neki
szabad ezt megszerveznie, és csak annyit szeretnék mondani, hogy ezért Lance
megérdemelte, ami vele történt. Szerintem sokan megértik, amit tettél. – Erőltetetten
kuncogott. – Én magam is nemegyszer éreztem, hogy szívesen főbe lőném.
Drew csak figyelmesen hallgatta, nem tudva, mire akar kilyukadni. Magam se tudtam.
Ellenre sandítottam. Ahogy feléje néztem, a tekintetem megakadt valamin a
könyvespolcon. Egy sor könyv tetején, alig pár centire a következő polc alatt
megpillantottam egy pengét, ami a kistraktorból származott. Akkor tettem oda, amikor a
minap arra jöttem be a házba, hogy Ellen Langley-ék házát bámulja az ablaknál.
– Az a helyzet – folytatta Randy –, hogy sok mindenki ludas, és akár tetszik, akár nem,
köztük te is. – A hangján azt éreztem, nem kötekedni akar, hanem sokkal inkább
ráirányítani Drew figyelmét valamire, ami viszont meglehetősen kockázatos volt.
– Randy – próbáltam meg közbeszólni.
– Nem értesz egyet velem, Drew? – erősködött a polgármester.
– Én csak azt tudom, hogy azok közül, akik kihasználták a lányomat, és a halálát
okozták, neked kellett volna a legjobban tudnod, mit teszel.
Randy nem válaszolt.
– Vele voltam, amikor meghalt – folytatta Drew. – Épp időben szabadultam, hogy vele
lehessek. Az utolsó héten szinte végig együtt voltunk. Elmesélte az összes hibáját, amit
elkövetett, és azt kívánta, bárcsak vele lettem volna a nehéz időszakban. Aztán
megtaláltam a kis jegyzettömbjét. Abba mindent beleírt. Telefonszámokat, neveket,
rendszámokat. A legtöbb férfi nem adta meg az igazi nevét, de a meglévő információ
alapján össze tudtam rakni a dolgokat. Felhívtam egy számot, többnyire egy fickó vette
fel, akinek azt mondtam, munka miatt szeretnék vele találkozni. Aztán kipuhatoltam vagy
megkérdeztem, hol tudnék magamnak szerezni egy lányt kikapcsolódás céljából.
Apránként kiderítettem, kik voltak azok a rohadékok, akik a lányomhoz jártak. Azt
mondtam Sherrynek, mielőtt meghalt, hogy kiegyenlítem a számlát. Megígértem neki.
Téged viszont nem a jegyzettömb alapján találtalak meg, hanem a haverodon, Lance-en
keresztül. Ő intézte a piszkos dolgaidat. Ő szervezte meg az ilyen jellegű találkákat.
Mindent elmesélt, mielőtt meghalt.
– Figyelj, haver…
Drew nem hagyta, hogy Randy folytassa. – Te ölted meg! Te meg az összes többi!
Akár le is lőhetted volna. Talán jobb is lett volna neki. Legalább gyorsabban végeztél
volna vele, te szemétláda!
– Basszus – méltatlankodott Randy –, megcsináltam, amire kértél. Elmondtam az
embereknek, amit akartál. Idejöttem, hogy jól kiossz. Most már kvittek vagyunk, nem?
Nem fogsz megölni, ugye?
– De – válaszolt Drew. – Meg foglak.
A polgármester, akinek az arca az imént még vörös volt, hirtelen teljesen
elsápadt. – Nehogy már. Elvégre megállapodtunk, nem?
– És nemcsak téged öllek meg – folytatta Drew, majd felém fordult –, hanem téged is,
Jim.
– Ne! – suttogta Ellen.
– Kérem, ne! – szólalt meg Derek is rémülten.
Épp azon törtem a fejem, hogyan tudnám megkaparintani a pengét, de hirtelen
megtorpantam, amikor Drew felém fordult. – Tisztában vagyok vele, hogy szerinted nem
tettem eleget Sherryért – mondtam. – Őszintén sajnálom. Tényleg. Sosem fogom
elfelejteni.
– Hát, nem sokáig fogsz tudni emlékezni – felelte Drew.
– Áruld el, Drew, te mit csináltál volna? Csak kíváncsi vagyok. Tegyük fel, fordított a
felállás. Van egy lányom, akinek igencsak félresiklott az élete, és te találkozol vele.
Vadidegen a számodra. Viszont látod rajta, hogy segítségre szorul, mert volt pár hülye
döntése. Megadod a számodat, és megmondod neki, ha szüksége van bármire, számíthat
rád. De neki nem kell a te segítséged. Mit tennél ilyenkor?
Drew szemében mintha megcsillant volna valami, de aztán észrevettem, hogy
könnyezik, és igyekszik visszatartani a sírást. – Te voltál az egyetlen esélye – mondta
halkan. – Valami hozzád hasonló emberért imádkoztam a börtönben, aki észreveszi,
mekkora bajba keveredett a lányom, és segít is neki, míg kiszabadulok, hogy azután én
foglalkozzak vele. De nem így történt. Mire kikerültem, már túl késő volt.
Ellenre sandítottam. A rémülettől tágra nyílt szemmel ült. Aztán gyorsan Derekre
néztem, aki szintén feszült volt, de nem félt. Mintha valami lehetőségre várna. Ha valaki a
szobában képes lenne akár csak egy pillanatra is elvonni Drew figyelmét, mindegy,
hogyan. Akár ha csak pár másodpercre is szóval tartaná, valószínű félrenézne, és akkor
talán lenne elég időm ahhoz, hogy megmarkoljam a pengét, és mint valami bozótvágóval,
rátámadjak.
Lehet, hogy golyóval a fejemben végzem, de ha csak egy kicsit is megsebesíteném,
talán meg tudnám menteni a feleségemet és a fiamat.
Végül Randy szólalt meg. – Hadd mondjak valamit – kezdte. Drew feléje
fordult. – Igazad van, hogy tőle valóban többet várhattál volna el, de tőlem, ne viccelj már,
mindenki tudja, milyen alak vagyok, szóval…
Azután minden olyan gyorsan történt.
Hátrafordultam, és megmarkoltam a súlyos fémlapot. Eredetileg űgy terveztem, hogy
megélezem a kamrában. Az éle teljesen kicsorbult. Viszont majdnem ötven centi hosszú
volt, így kellő fájdalmat lehetett vele okozni.
Bár a polgármester valóban elterelte némiképp a figyelmét, Drew még így is érzékelte,
hogy megmozdulok. Hirtelen oldalra kapta a fejét, amikor megindultam volna feléje
kezemben a pengével. Felemelte a pisztolyt. Aztán hangos dörrenés hallatszott, mint
valami ágyúlövés, és éreztem, hogy valami eltalálja a vállamat. Nekivágódtam a
könyvespolcnak.
Ellen felsikoltott.
– Apa! – kiáltott Derek.
A penge kirepült a kezemből, és a falnak csapódott.
A váratlan felfordulásban senki nem hallotta a bejárathoz közeledő lépteket, így aztán
mindenkit meglepett, amikor kinyílt az ajtó, és belépett Conrad Chase, a kezében egy
kisméretű dobozzal.
Drew, kidülledt szemmel, kezében a füstölgő pisztollyal, megperdült.
– Basszus, mi a franc folyik itt? – kezdte volna Conrad, de Drew azonnal főbe lőtte.
Ahogy megtántorodott, kirepült a kezéből a doboz. Leesett róla a fedele, és fehér
papírok hullottak ki belőle szerteszét.
Ekkor Derek felugrott, és úgy vetette át magát a dohányzóasztal fölött, mintha a gimi
egyik épületszárnyáról kéne átjutnia a másikra. Reptében vágódott neki Drew-nak, akit,
úgy tűnt, nemcsak az általa leadott két lövés, hanem a helyiségben szerteszét repkedő
lapok is megzavartak.
Drew keze, amelyikben a pisztoly volt, fellendült, és újabb lövés dördült.
Vakolatdarabok hullottak a mennyezetről.
Derek nem volt sem elég nagydarab, sem kellően erős ahhoz, hogy leteperje Drew-t. Ez
utóbbi méretes fickó volt, és kizártnak látszott, hogy Derek képes lesz őt egyedül
leszorítani. Bár a vállam égett a fájdalomtól, átvágtam a szobán, és rázuhantam Drew-ra.
Megragadtam a csuklóját, és a padlónak csaptam. Közben Derek megfogta a másik karját,
de Drew még így is megpróbált átnyúlni felém, maga előtt tolva a fiamat.
Mindkét kezemmel Drew csuklóját szorítottam, miközben Derek előbb gyomron, majd
arcon ütötte Drew-t, de nem ért vele sokat. A szemem sarkából láttam Randyt a szoba
másik végében, ahogy figyel minket, mintha valami szórakoztató kakasviadalt nézne.
Ellent azonban sehol nem láttam. Hol a francban van?
Akkor egy hangos csattanást hallottam, Drew pedig abbahagyta a rángatózást.
Óvatosan elengedtem a csuklóját, és feltérdeltem. Akkor pillantottam meg Ellent, kezében
a piszkavassal. Drew feje vérben úszott.
Conrad is csupa vér volt. Mozdulatlanul és valószínűleg holtan feküdt az ajtóban.
Lihegve feltápászkodtam. Vállon veregettem Dereket, majd megvizsgáltam a vérző bal
vállamat. Szerencsére a lövedék csak a bőrfelszínt súrolta.
Randy, a veszély elmúltával, újult önbizalommal nézett le Drew Lockusra. – Ha már a
kezdetektől fogva jobb apa lettél volna, sosem kerül sor erre az egészre – mondta vádlón,
ujjával a holttest felé böködve.
Ezúttal biztosra mentem, hogy eltörjem a kis köcsög orrát.

44. fejezet
Ellen és én a kocsiban ültünk az egyik állandó ügyfelem háza előtt.
Mivel épp csak akkor húzódtunk a szegélyhez, még járt a motor. Jólesett a kis Mazda
légkondijából áradó hűs levegő. Az anyósülésen ültem, ugyanis a vállamnak idő kellett,
hogy rendbe jöjjön. Ellen egyik kezével a kormányt fogta, a másikat az ajtó karfáján
pihentette.
– Nos? – szólalt meg.
– Ja – volt a válaszom.
 Az elmúlt pár napban, mióta meghalt Conrad Chase, sok minden történt. Egy főiskolai
rektor erőszakos halála általában nagy érdeklődést vált ki, pláne, ha ráadásul híres író is
volt.
Azóta, amikor éppen nem Barry kérdéseire válaszoltunk, vagy a híradósok rohamai elől
próbáltunk meg kitérni, sokat beszélgettünk egymással. Jelentéktelen és fontos dolgokról
egyaránt. Arról, hogy mit hagyunk magunk mögött, és mi vár ránk a jövőben.
Úgy éreztük, itt az ideje váltani. Érthető módon, immár másodszor, megszűntem
Randall Finley sofőrje lenni. Amúgy is azt ígértem, nem sokáig fogok neki dolgozni, így
aztán nem is bántott annyira, hogy idő előtt véget ért a munkaviszonyom. Mellesleg még
megvolt a fűnyíró-vállalkozásom. Egyelőre.
Igazság szerint Randy pozíciója is veszélybe került. Amikor hivatalosan is bejelentette,
hogy versenybe száll a kongresszusi székért, lenyűgözte az embereket. Ő volt az egyetlen
olyan politikus, aki egyszerre beszélt közéleti ambícióiról, és ismerte el, hogy igénybe
vette egy fiatalkorú prostituált szolgáltatásait. Mint azt megjósolta, a beszéde nemcsak a
CNN-en és egyéb tévécsatornákon futott, hanem a YouTube-on is nagy népszerűségnek
örvendett.
A helyi közgyűlés felkért pár jogászt, hogy tanulmányozzák át a város alaptörvényeit,
és derítsék ki, hogyan lehetne felelősségre vonni a polgármestert. Bár még nem lépett
vissza a jelöltségtől – Randy örök optimista volt –, úgy tűnt, még ha sikerül is bekerülnie a
Kongresszusba, kénytelen lesz megismerkedni a washingtoni játékszabályokkal.
Újfent azzal fenyegetőzött, hogy feljelent bántalmazásért, mivel már nem először
vertem orrba. – Akkor ennyit a megállapodásunkról? – kérdeztem tőle, amikor váltottunk
pár szót négyszemközt a házunkban lezajlott események után. – Netán beleegyezel abba,
hogy felfedjem a titkaidat, és mindenki előtt egyértelművé tegyem, nemcsak megdugtad
Sherry Underwoodot, hanem meg is ütötted?
Vagyis megint ott tartottunk, mint azelőtt. Amekkora pácban volt, egyáltalán nem
hiányzott neki, hogy megszólaljon a Sherry Underwooddal töltött este egyetlen
szemtanúja. Egy dologban viszont igaza volt: végső soron egyfelől ott volt az ő verziója,
másfelől pedig egy olyan férfi mendemondája, Drew Lockusé, aki több embert is megölt,
és bizony nem volt éppen hitelesnek mondható. Ráadásul Linda, az egyedülálló anya, aki
a barátnőjére várakozott kint a hotelfolyosón azon a bizonyos estén, sosem látta a
polgármestert.
Annak ellenére, hogy Randy tettének részletei valószínűleg már sosem derülnek ki, volt
egy olyan érzésem, hogy számára nagyjából vége, legalábbis politikai értelemben. Nem
lehet a végtelenségig megúszni az ilyenfajta viselkedést.
Amikor a némasági fogadalmam szóba került, azt is megkérdeztem tőle, hogyan bánik
egy lengőkaszával, ha netán a politikai pályafutása befuccsolna. Figyelembe véve a
meglőtt karomat, Dereknek és nekem bizony jól jönne még egy pár dolgos kéz, tettem
hozzá.
Drew-t több ember, név szerint Langley-ék, Lance Garrick, Edgar Winsome és Peter
Knight meggyilkolásával vádolták. Utóbbi kettővel a Sherry jegyzetfüzetében talált
információ alapján végzett. A rendőrségnek továbbra sem állt érdekében Mortie halálát is
az ő nyakába varrni. Ő és llleana öccse, Lester fenyített meg engem és Ellent a kamrában.
Furcsa módon akkori cselekedetéért tulajdonképpen még hálásak is voltunk neki.
Miután összeszedegettük a nappaliban szétszórt lapokat, elolvastam Conrad könyvének
első pár fejezetét. A történet egy fotóriporterről szólt, akinek legismertebb, Pulitzer-díjas
felvételéről – amin egy férfit épp kivégeznek a tálibok – kiderült, hogy egy másik fotós
készítette, aki viszont nem jutott ki élve az országból.
Nem olvastam el az egész anyagot, mégsem éreztem burkolt vallomásnak. Inkább úgy
tűnt, Conrad a saját tapasztalatait használta fel a téma feldolgozásához. Mintha másodszor
ís meglopta volna Brett Stockwellt. Először a srác könyvét nyúlta le, másodszor pedig a
fiú szerencsétlenségéből próbált meg ihletet meríteni.
Ellen, akinek sokkal szerteágazóbb kapcsolatai voltak a könyvszakmában, mint holmi
kertésznek, úgy értesült, az anyag olvashatatlan. Ez azonban még nem jelentette azt, hogy
nem is adják ki. Idővel elválik, sikerkönyvet írt-e Conrad.
– Emlékszel még, mit mondtam a múltkor? – kérdezte Ellen, fejét a fejtámasznak
hajtva.
– Mire gondolsz?
– Amikor Derek még börtönben volt, azt mondtam, hogy korábbi tetteinkért kaptuk a
büntetést – magyarázta.
– Emlékszem. Még mindig így érzel?
– Nézd csak meg, mit tettünk egymással. Milyen szörnyű következményei lehetnek a jó
szándéknak. Megpróbáltam segíteni Brett Stockwellnek, de balul sült el az egész.
Belehalt. Megadtad egy lánynak a nevedet és a telefonszámodat, mert jót akartál neki,
erre…
– Meghaltak Langley-ék – fejeztem be a mondatot. – Drew bosszút akart állni, de rossz
házhoz ment.
Mindketten elhallgattunk. Azon töprengtem, vajon Ellen is ugyanarra gondol-e, mint
én; hogy meg vagyunk átkozva.
– Hova megyünk? – kérdezte aztán Ellen. – Miután bementem – mondta a ház felé
bökve –, és elvégeztem a dolgomat.
– Nem tudom – feleltem. – Sehova. Talán semmi értelme. Hátrahagyhatsz egy helyet,
de az emlékeid követni fognak. Lehet, hogy jobb volna maradni, és hagyni az egészet
lecsillapodni.
– Soha többé nem akarok arra ébredni, hogy Langley-ék házát látom az ablakunkból.
Ebben volt valami.
– És mi lesz Derekkel? – folytatta. – Szerinted rendbe jön?
– Bírni fogja. Keményebb fából faragták, mint azt gondolnánk.
Ellen letekerte az ablakot, és leállította a motort. – Láttad, mit csinált ma reggel?
– Mit? – Forró, párás levegő áradt be a kocsiba.
– Fogta az egyik festményedet, amelyiket Berkshire-ben készítettél, és kitette a szobája
falára.
– Viccelsz?
– Nem.
A celláját csinosítja, gondoltam.
– Megmentette az életünket, amikor Conrad elvonta Drew figyelmét – jegyeztem meg.
Ellen megfogta a kezemet, és megszorította. – Elküldöm az önéletrajzomat pár
ügynökséghez szerte az országban. Ha sehonnan nem válaszolnak, kitalálok valami mást.
– Bárhova is kerülünk, mindig lesz fű, amit meg kell nyírni – mondtam.
– Inkább foglalkozz valami egyébbel – felelte Ellen. – Taníthatnál festészetet.
Dolgozhatnál egy galériában. Újra festhetnél.
– Meglátjuk.
Ellen nagy levegőt vett, majd lassan kifújta. Próbált megnyugodni.
– Készen állsz? – kérdeztem.
Rám nézett, és félig elmosolyodott. – Az ilyesmire nem lehet felkészülni – válaszolt.
– Mehetünk?
– Persze.
– Beláthatatlan következményei lesznek annak, amit most tenni készülünk. Számodra,
Conrad, a kiadója és még sokak számára.
 – Néha, még ha csak tíz év elteltével is szánja rá magát az ember, bizonyos dolgokat
jóvá kell tenni – mondta Ellen.
Kiszálltunk a kocsiból, és elindultunk Agnes Stockwell háza felé, hogy elmondjuk
neki, nem kell többé bűntudatot éreznie; hogy a fia nem lett öngyilkos; hogy elismert író,
akinek még a könyve is megjelent, és akkor halt meg, amikor megpróbálta megmenteni a
feleségem életét.

KA
A