FÓRUM

A selejt lázadása
Jó néhány héttel ezelőtt érdekes könyvecskét kaptam ajándékba
külföldi ismerősömtől, viszonzásképpen saját könyvemért, am elyet an­
nak idején elküldtem neki. Címe: Üvöltés, alcíme Vallomások a beat
nemzedékről. Eleinte hümmögve lapozgattam , s nem tudtam felfogni,
m ért érdekelhetne engem egy antológia, melyet az irodalom perifériája
írt a társadalom perifériájáról, pontosabban: amelyben egy periferikus
társadalm i képződmény ábrázolja önmagát. Az emberélet nagy tényei
és eseményei az emberi közösség valódi szerkezetén belül jelennek meg,
nem pedig kívül rajta. Az életigazságot századunkban Reym ont és
Thomas Mann, Gorkij és Faulkner, P roust és Kafka, nem pedig Sagan
és Tennessee Williams, avagy éppen Ferlinghetti és Kerouac m ondta ki.
Nem, valóban semmi érzékem a rom lottak és ingyenélők, alkoholisták
és hasisevők, a sztriptíz-bárok, lecsúszott színésznők, mély lelkiéletet
élő selyemfiúk és egyéb csodabogarak világához, márcsak hatásos egzo­
tikum a m iatt sem. Valódi mondanivalók a közös emberi sorsban jele­
níthetők meg legbiztosabban; nincs szükségük ily pikáns m iliőre —
meg sem fém ének benne. Mit kezdhetnék én ezekkel a beatnikekkel,
ha mégoly divatosak is?
A m int azonban belemerültem a könyv olvasásába, egyre inkább
odafigyeltem, egyre szenvedélyesebben kezdett érdekelni a dolog, s vé­
gül m ár a hajam szála is égnek állt. Ez igen! I tt csakugyan valam i új,
valami soha nem tapasztalt bukkant fel az egyetemes kultúrában. Ezek
a fiatalok, úgy látszik, válóban olyasmivel gyarapították a világ szel­
lemi köztudatát, am it alattomos vén ürgék és tojásfejek Homérosztól
kezdve évezreken á t kirekesztettek belőle. Hála nekik, hála felfedezőik­
nek és propagátoraiknak; örökkévaló hála.
Kik ezek a hipsterek, mi az, hogy „beat nemzedék?“ A könyvből
az derül ki, hogy lázadók. Fiatal emberek, akik az 50-es évek derekán
fellázadtak az „apák“, vagyis a m ai am erikai társadalom szokásai, kö­
töttségei és normái, egész képm utató értékrendszere ellen, és valami
mást, valami ú jat kezdtek. Derék dolog, magam sem tettem volna
másként.
Hogyan lázadtak fel? A hivatalos Amerika talmi értékei helyére
valódi értékeket állítottak? Biznisz és nyerészkedés helyett a m unkát
és önzetlenséget választották? A farkascsorda szolidaritása helyett a
helytállást? Siker és reklám helyett elmélyülést és valódi teljesítm ényt?
Nyárspolgári vagy szakbarbárt korlátoltság helyett széles körű szelle­
miséget? Kitörtek a szórakoztató ip ar bűvköréből és magányba vonul­
tak, hogy létrehozzák mindazt, am it létrehozni képesek? M it válasz­
tottak? Á hamis helyett a valódit? A könnyű helyett a nehezet? (Mert
csakis a nehéz az, ami újat és értékeset hozhat létre; ha két ú t áll
előtted, és az igazat akarod választani — a nehezebbiket válaszd.)
A mi fiataljaink azonban semmi ilyesmit nem tettek. A kkor hát
.mi történt egyáltalán? Miből lehet észrevenni, hogy fellázadtak?
Az életmódjukból, amellyel állítólag tiltakozásukat ju tta tjá k ki­
fejezésre.
428 FÖ R UM

Nevezetesen: nem dolgoznak, m ert a m unka a romlott apák kon­

form ista megalkuvása, nem is említve, m ennyire kényelmetlen. Ehelyett
csordákba verődve járnak bárról bárra, mulatóhelyről mulatóhelyre,
m értéktelenül isznak és szeretkeznek (úgyszólván egyébre sem áll az
eszük), m agukfeledten művelik és főleg hallgatják a dzsessz-zenét, ba­
rátkoznak a négerekkel (ti. azokkal, akikkel a bárokban találkoznak),
autót lopnak és azon keresik fel éjszakánként vagyonosabb öreg have-
raikat, am ikor is hosszan beszélgetnek nőkről, dzsesszről, autóról, sőt
irodalom ról; m arihuánát és egyéb kábítószereket élveznek és hoznak
forgalom ba; csapatostul tám adnak rá a hapsikra, akiknek pofája nem
nyeri meg tetszésüket, és irgalm atlanul kásává tiporják őket (olykor
tízen tám adnak egy ellen, m ert hiszen m it nekik az álszent becsület­
törvény!); különös zsargonban beszélnek, s az intenzív orgazmust haj­
szolják, az élvezet netovábbiát, miközben azt állítják, hogy csakis így
m aradhatnak hívek önmagukhoz.
Ismerős képlet, ugye? M inálunk is akadtak ilyenek, ha kevésbé
intelligensek is, akadtak, akadnak és akadni fognak; csakhogy nem
beatnikeknek, hanem — szerényen — huligánoknak nevezzük őket.
Huligánok bizony, élvezetet hajszoló, egyébbel sem törődő ösztön­
emberkék, akik követelőzve tartanak igényt mindenre, ami jó, utál-
kozva utasítanak el m indent, ami erőfeszítést, önmegtagadást kíván,
törnek-zúznak, esetleg gyilkolnak-rabolnak, és ügyes, bár zavaros el­
m életeket gyártanak, hogy lázadássá minősíthessék hitványságukat.
Nonkonformizmus? Bizonyosan az. De ennél a nonkonformizmus-
nál m ár a konformizmus is nehezebb. Lázadás? Kétségtelenül. Lázadás,
— de nem Amerika, hanem az emberi törvények, Mózes törvényei, az
emberi kultúra törvényei ellen; egyszóval visszatérés a term észeti lét
őstörvényeihez, amelyeket a ragadozók is tisztelnek. Hogy vedd el,
am it megkívánsz, öld meg, aki utadban áll. told félre, akit vagy am it
m eguntál, élj tetszésed szerint, m unka nélkül, és senkire, semmire ne
légy tekintettel.
Minden vágyad az Isten szava benned,
M utatva, hogy m erre rendelte menned —
írta valam ikor Babits Mihály, aszkéziséből sikoltva a gáttalan szabadság
felé (m ert a szellem mindig is nosztalgiával gondol az állati létre, anél­
kül, hogy valaha ráadná fejét). Nos, ezek a fiatalok megfogadják a ta ­
nácsot, nyílegyenesen arra mennek, am erre vágyaik által vezényli őket
„isten“. Gátlástalan állatkákként garázdálkodnak egy bizonyára rend­
kívül hitvány és képmutató, de mégiscsak emberi — m ert szenvedés­
teli — világban, és m indent megvetnek, ami nem igazodik életform á­
jukhoz.
Ilyesmi mindig volt, van és lesz — m ondottam. Minden nemzedék
kiterm eli a m aga selejtjét. Az újszerű és soha nem látott, a különös és
hajm eresztő a dologban az, hogy ez az em beri selejt, amely természete
szerint mindig tagadása és ellentéte volt a kultúrának, most m int kul­
tú ra lép fel. Irodalmat, ideológiát, zenét terem t és befolyása alá vonja
a születendő valódi irodalm at, zenét, ideológiát. Fiatal koromban ka­
m asztársaim között igen sok hipster és beatnik volt — épp csak nem
tudták m agukról, hogy azok. Élték a m aguk gyönyör- és kábulatteljes
ösztönéletét, de ha érintkezésbe kerültek a kultúrával (amely term é­
szete szerint rend és mérték), m eghúzták m agukat, sejtvén, hogy ehhez
őnekik kevés közük lehet. Nos, kamaszkorom huligánjai most megoko-
FORUM 429

äodtak: egyetemi indexszel zsebükben bódorognak az éjszakában, di­

lettánssá vulgarizált nietzscheizmussal igazolják létüket, s kijelentik,
hogy ők a modern kultúra, miközben giccszenére csörögnek, randalíroz­
nak, piálnak és főzik a csajt.
H át van ennél érdekesebb? Ortega, fél évszázad előtt, igaztalanul,
a tömegek lázadásától féltette a kultúrát. Mi most a selejt lázadását ér­
tük meg. Megértük, hogy tudatlan,, részeges, dologtalan állatkák kultuszt
űzzenek abból, ami könnyű, kéjes és emyesztő, s mindezt szabadság­
eszményként próbálják a nyakunkba varrni. M intha csak Stefan George
Antikrisztusa kísértene meg általuk:
Megadom, ami ritka, nehéz, ahelyett
a könnyűt: arany ez a sár s tietek
ez az új zamat, illat e fűszer —
és amit a nagy próféta se m ert,
megmondom a titkot: a m unka helyett
hogyan éltet a kész, ami megvan.
Milyen az irodalmuk?
Költészetük központi mondanivalója a kétségbeesés. Ó, nem a Ca­
mus-, nem a Heidegger-féle, nem is bűntudatból fakadó, egyáltalán
nem! M iután minden néven nevezendő izgalmat és gyönyört csömörig
nyakaltak, kétségbeesnek azon, hogy ők milyen nyomorultak. A sze­
génykék! Miután programszerűen — noha persze vágyaiknak engedve
— a könnyűt választották a nehéz helyett, kétségbeesnek azon, hogy
milyen magányosak, mulandók, és milyen hitvány világban kell élniök.
Szegény szerencsétlenek! Mindezt jassz nyelven és szabad asszociációs
módszerrel adják elő, olykor számottevő tehetséggel.
Prózájuk saját életformájuk érzékletes leírására szorítkozik — ez a
mondanivalója. Véghetetlen bár ozásnak, malackodásnak és kegyetlen­
kedésnek vagyunk szorongó tanúi, amikor olvassuk. Hogy közben meg­
utáljuk Amerikát? Ez igaz. De nem azért, am ért kitaszította, hanem
am ért m egtűri és — az üzlet: üzlet — m odern kultúraként hozza di­
vatba őket. Mert, mondanom sem kell, divatba jöttek ott is, m ásutt is.
Többek között minálunk is. Egyre több a bárvers, az „apákat“ szidó
vers, a kétségbeesés-vers, szinte ki sem látszik m ár alóluk szerkesztőségi
asztalom. Ifjú költőink egy része — csekély tíz évnyi késéssel — felöl­
tötte a hipster-módit. Hogy Baudelaire is kábítószerekkel élt, Verlaine
is delíriumban követte el szöm ytetteit, Rim baud is selyemfiúként tar­
tatta el magát? Csakhogy m űveikben az ő egyéni sorsukat, gyöngesé-
güket. bűntudatukat vagy dacukat, meg az iszonyatosan szigorú m egfor­
málásbeli tökélyt csodáljuk, nem pedig a falkába verődött emberi se­
lejt életcsömörét. Baudelaire, Verlaine, Rim baud sohasem eszm ényítette
az antietikumot, s főleg sohasem tolták a világra a felelősséget prog­
ramszerűen kallódó életükért:
Hát te m it tettél, te bolond,
Hogy sírva szánod?
Mivé tetted, szegény bolond,
Az ifjúságod?
Verlaine
Mifelénk is hat ez a „kultúra“ — mondottam — és sajnos nem­
csak az irodalomra. Beleszól életformánkba, köztünk is terjeszti az esz-
430 FÖRURT

ménytelenséget, noha ez talán sem egyénileg sem társadalm ilag nem

volna indokolt. Mert a hipsterek példáját rendkívül könnyű és rend­
kívül élvezetes követni. Engedtessék meg névtelenül idéznem itt egy
sepsiszentgyörgyi fiatalem ber írását, amelyben megindítóan keveredik
a jóra valóság a beatnik gyakorlattal, s am elynek szerzője m élyrehatóan
próbál szembenézni ellentmondásos helyzetével:
„HALOTTI BESZÉD
Látjátok, feleim, m ik vagyunk.
Bizony üresórám. unalomban vergődő, terveket kovácsoló, semmit'
szépen nem tevő, cinikus és romlott huligánok vagyunk.
M ennyi szépet gondoltak születésünkkor rólunk azok, akikről ön-
gúnnyal m ondjuk a füstös délutánú cukrászdaasztalokra könyökölve
»Délutáni randevú« hallgatása közben: Nem m i választottuk őket. őket
senki sem választhatja meg, és hozzánk fű zö tt reményeik szétestek,
mint a kártyavárak; most itt vagyunk álm ainkkal a változó világban,
szeretnénk leköpni a képm utatást, a megszokottat, de még nem tudjuk,
mi is az a jó, am it még m i is elfogadhatunk.
Jövünk-m együnk, robban m ár az agyunk, a felhalmozódó tudás
elmossa a sablont; itt vagyunk az úton, el vagyunk indítva a nyílegye­
nes úton; azzal a kikötéssel, hogy nem szabad letérni.
Mégis szakítottuk a virágokat; most itt állunk a réten, körülöttünk
a virágos végtelen, m indenünk megvan, csak az utat veszítettük el,
csak sem m ink nincs, csak fu tn i szeretnénk, de nem tudjuk, m elyik sar­
kába a rétn ek van elásva a madarunk, m elyik az igazi sarok, rohanni
szeretnénk, de nem tudjuk, hova.
Futásra késztet a kirobbanni vágyó felhalm ozott energia, keressük
az igazságot, keressük a tájon a helyünk, vitatkozunk a nem zedékkel,
amelyik az áldozatot hozta, az áldozatot, hogy m i most vitatkozhassunk
a világról és arról, hogyan is tudnánk megváltani, a legszörnyűbb az,
hogy a világ nem is szorul ránk, igaz nem is tudjuk, mivel tudnánk ál­
dozatot hozni.
Bizony cinikus, kiúttálan közönybe süppedő huligánok vagyunk.
Minden délután rátérünk a végső célhoz vezető ösvényre — m in­
den út cukrászdába vagy bárba vezet — és elzokogjuk a halotti beszé­
det, jeltelen sírba fektetve álmaink, hogy éjjel az italtól, cigarettától
félörülten, álmatlanságtól vörös szem mel költsünk újakat; így másnap
lesz m iért zokogni újra a halotti beszédet.
Szám unkra, mivel unos-untalan hallottuk, beletömték a fejünkbe
— frázisokká váltak a nagy szavak, nem m ondjuk ki őket, de éveink
számával forrongva erősödik bennünk a hit a rendben, mégha nem is
mondjuk ki, pedig benne van minden tettünkben, el sem tudnánk kép­
zelni m ásképp az életünk, m agunkénak valljuk hibáival együtt, és
tudjuk, csak megtaláljuk eayszer a fehér madarat, és szebbé teszi hol-
napjamkat, egyszer megtaláljuk felhalm ozódott energiáink feszítőit, le­
vezetőit, m ert lassú haldoklás a cél nélküli élet, és mi nem akarjuk cél
nélkül leélni életünk, és végképp eltem etve égig repítő álmaink, MEG­
TALÁLJUK A Z IGAZI HELYET, addig nehéz amíg keressük, és addig-
is a legszebb.
: Egyszer m ajd szívére ölel a rend, elzokogjuk utolsó halotti beszé­
dünk, és beállunk a sörbe .*
FORUM 431

Nincs, bizony mondom, nincs ez így jól. Rossz szolgálatot tesznek

a hum ánum ügyének, akik a beatnik ideológiát Amerika-, kapitalizm us-
és imperializmus-ellenes lázadásra magyarázzák, hogy ürügyet talá lja ­
nak felmagasztalására. A munka nem kapitalista eszmény, az önfegye­
lem sem az, az emberi tartás sem, a tisztaság sem. Hipstereink nem
Amerika, mégcsak nem is a társadalm i morál, hanem az emberi ethosz
ellen lázadnak, a legalacsonyabb gyakorlati színvonalon. Amit Am erika
helyett ajánlanak, az Amerikánál is rosszabb. Tudniillik egy m eztelen,
szokások, normák, kötöttségek, sőt látszatok által sem korlátozott
Amerika.
A körülöttük tám adt bizonyítvány-magyarázgatás pontosan olyan,
mint am ikor nemrég K afka igazságait próbálták a K. u. K. társadalom
viszonyaira szűkíteni, holott Kafka, igenis, a világra, általában az em ­
beri társadalom ra gondolt, amikor kim ondotta őket. Nem ajánlatos ilyen
módon tágítani a horizontot, mert hamissággal igaz cél sohasem érhető
el. Ebben a mi gyarló, képmutató és önző emberiségünkben az mégis a
tiszteletre méltó, hogy a tiszták, önmegtagadók, szenvedők és term éke­
nyek emlékét őrzi meg eszményként, azokét, akik a nehezét választot­
ták. Bach rengeteget szenvedett, elnyom ták és megalázták, s valószínű­
leg ma is éppúgy elnyomják és megalázzák az igazán nagyokat. De
mégis ők az eszményeink, bennük ism erjük fel az emberi arcot, ráju k
tekintünk fel tisztelettel és meghatottsággal mind az idők végeztéig. És
ezt nevezzük kultúrának. A falkákban ődöngő huligánok pedig, annak
ellenére, hogy egy idő óta regényeket, verseket és tanulm ányokat írnak,
továbbra is ellentétét képviselik Bachnak és Beethovennek, D aniénak,
Goethének és Tolsztojnak, hogy csak a legnagyobbakat említsem. Így
kell szóhoz engedni, kiadni és kommentálni őket, nem pedig nonkonfor­
mista világkultúraként.
H át ezt a halálosan érdekes könyvecskét kaptam én cserébe pár
héttel ezelőtt saját könyvemért. Elárulom most: a Dózsáért kaptam , vi­
szonzásul. Azért a versért, amelyben a felelősség, helytállás és áldozat-
vállalás — mi több: kilátástalan áldozatvállalás! — ős-öreg eszményeit
próbáltam ismét megszólaltatni. Külföldi barátom jól tudta, m iért küldi
el nekem ezt az antológiát. Az Üvöltés ugyanezekről az eszményekről
szól — ellenkező előjellel.
SZÉKELY JAN O S

A véges nap és az epika nosztalgiája

„Ha gyermekünk lesz, majd elmesélem neki, hogy a gyerm ekek
mindig utolsó hajót játszanak a Maroson, m ert olyan mély, m int az ég,
s tudják: a köveket a felnőttek dobálták bele, m ert nem szerették tisz­
tának látni. Azt nem mondom el, hogy a felnőttek m ár felfedezték az
utolsó előtti hajókat, a tökéletesebbeket, de azok nem olyan szépek,
m int a gyermekkor utolsó hajói, melyek nincsenek időhöz kötve, s
amíg a nap fönt já r az égen, dédelgetnek, ringatnak egy darab álmot