ERIN CARLSON

MERYL STREEP - Hollywood királynője

Bevezetés
1. Stréberből Színésznő
2. Meryl, a Szökevény
3. Meryl, az Anya
4. Meryl, az Atomhős
5. Meryl, az Oroszlán
6. Meryl, a Végzet Asszonya
7. Meryl, a Mártír
8. Meryl, a Középkorú Nő
9. Meryl, a Halhatatlan
10. Meryl, a Folyó Istennője
11. Meryl, a Romantikus
12. Meryl, a Szív Hegedűse
13. Meryl, az Álmodozó
14. Meryl, az Alakváltó
15. Meryl, a Divat Nagyasszonya
16. Meryl, az Apáca
17. Meryl, a Francia Konyha Mestere
18. Meryl, A Politikus
19. Meryl, a Szuperhős
EPILÓGUS
KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS
FORRÁSJEGYZÉK
A SZERZŐRŐL
MERYL STREEP - Hollywood
királynője
Justin Teodoro illusztrációival

Kossuth Kiadó

Tartalom
Bevezetés

1. Stréberből Színésznő

2. Meryl, a Szökevény

3. Meryl, az Anya

4. Meryl, az Atomhős

5. Meryl, az Oroszlán

6. Meryl, a Végzet Asszonya

7. Meryl, a Mártír

8. Meryl, a Középkorú Nő

9. Meryl, a Halhatatlan

10. Meryl, a Folyó Istennője

11. Meryl, a Romantikus

12. Meryl, a Szív Hegedűse

13. Meryl, az Álmodozó

14. Meryl, az Alakváltó

15. Meryl, a Divat Nagyasszonya

16. Meryl, az Apáca

17. Meryl, a Francia Konyha Mestere

18. Meryl, A Politikus

19. Meryl, a Szuperhős

EPILÓGUS Meryl Streep, a Zseni

KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS

FORRÁSJEGYZÉK

NÉV- ÉS CÍMMUTATÓ

A SZERZŐRŐL

Impresszum

Jennifer Atchisonnak, Caroline Olingernek és Kerry Olingernek

„Tedd bele a szíved-lelked a munkádba, és mindenki mástól is a legtöbbet

és a legjobbat kérd. Ne hagyd, hogy a nagy, egyetemes önelégültség
felőrölje a különlegességedet, az értékeidet és azt a titkot, hogy egyedül
csak te ismered az igazságot. - Részlet Meryl Streep nyitóbeszédéből,
amelyet a Vassar College 1983-as diplomaosztóján mondott el.

„Rohadt idegesítő vagyok! Hogy tudnám ezt leplezni?” - Streep Terry Gross
rádióműsorában 2012. február 2-án
Bevezetés
Igaz történet következik, ami legendássá vált, és nagy kár lenne, ha nem
mondanám el újra:

Fiatal színésznő érkezik meghallgatásra Dino De Laurentiis 1976-os King

Kong remake-jére. A New York-i színházi körökön kívül gyakorlatilag
ismeretlen nőnek egyáltalán nincs filmes tapasztalata. A hosszú, szőke haj,
porcelánfehér bőr, erős járomcsont és sasorr földöntúli szépségben egyesül:
olyan, mint egy 70-es évekbeli Mona Lisa. Mint egy reneszánsz festmény.
Azok, akik látták már kiemelkedő színházi teljesítményét, kezeskednek a
tehetségéért. Ám De Laurentiis csak az arcát látja.

- Ez rettenetesen csúnya! Miért hozták ide? - panaszkodik olaszul a

fiának, Federicónak.

Nos, ennek neve is van: Meryl Streep. És De Laurentiis sajnálhatja, de a

lány olaszt tanult a Vassar College-en, így aztán érti, amit a rendező mond.

- Elnézést, ha nem vagyok olyan szép, amilyennek lennem kellene. De hát

ez van, ezt kell szeretni - válaszol olaszul, és elindul az ajtó felé.

De Laurentiis valószínűleg kétszer is meggondolta, mielőtt még egyszer

elkövetett volna ilyen szarvashibát egy meghallgatáson. De aligha ő volt az
utolsó, aki kritizálta Merylt, a történet azonban jól példázza a színésznő
néhány jellemző tulajdonságát: intelligencia, méltóság nagy nyomás alatt is,
és az, hogy ha megsértik, nem hajlandó alkalmazkodni egy újabb
hollywoodi nőgyűlölőhöz.

Meryl legyőzte a korosodó művészekkel szembeni diszkriminációt. A jobb

és rosszabb időszakokon át, túl hatvan mozifilmen, több tucat beszédórán,
egy férjen és négy gyereken az elmúlt negyven-egynéhány év
legünnepeltebb színésznője lett. Minden szerepébe mélyen beleássa
magát. Amikor a Sophie választását forgatta, megtanult lengyelül, a Julie &
Júlia - Két nő, egy recept című filmben pedig visszahozta Julia Childot egy
boldogabb életbe. Soha nem adja ugyanazt a karaktert. Inkább kiaknázza
kifinomult képességeit, és különleges, bonyolult női jellemeket formál meg
- Margaret Thatchert, Karen Silkwoodot, Florence Foster Jenkinst.
Nem fogad el olyan egyszerű sémákra épülő szerepeket, amelyekkel más
színésznőknek be kell érniük: a Támogató Feleség, a Támogató Anya, a
férfi főhős Támogató (és általában egy szót sem szóló) Szeretője stb.

Meryl nem csinál ilyesmit.

New Jersey-ben született, és ott is nőtt fel. A feminista mozgalom második

hullámának idején lett nagykorú, és akkor is nyíltan vállalta
elkötelezettségét, amikor az nem volt divat. Például elég gyorsan „nehéz
esetnek” és „dühösnek” bélyegezték, amikor a Micsoda nő! és más, hasonló
filmekről nyilatkozott elítélően az Amerikai Filmszínészek
Szakszervezetének Első Országos Nőkonferenciáján 1990-ben:

- Nagyon kevés munka van nők számára. És amikor dolgozunk, sokkal

kevesebbet keresünk, mint férfi társaink. Mostanában ráadásul igen furcsa
munkák adódnak. A rendelkezésre álló lehetőségek alapján - folytatta
tréfásan - az ember azt gondolhatná, hogy ezen a világon a nők
legfőbb tevékenysége az, hogy kivessék a horgukat, és persze nem halakra
gondolok.

Ezzel a megjegyzéssel nyilvánvalóan nem lopta be magát a Micsoda nő!

rajongóinak szívébe, de Merylt jobban érdekelte azoknak a „kevésbé
szerethető” karaktereknek a megformálása, akik az igazságot fedték fel a
nőkről, mint a férfiaknak tetsző, kétdimenziós sztereotípiáknak
való megfelelés. Ugyanakkor riasztó dolgokat látott: a stúdiók egyre inkább
a férfi sztárokba fektettek be, őket helyezték előtérbe. Vajon fog-e olyan
munkát találni, amely megfelelő számára? Azóta, hogy 1989-ben betöltötte
a negyvenet (a legismertebb színésznők ilyenkor sorra átállnak a
Támogató Anya szerepébe, lásd Sally Fieldet az Acélmagnóliákban vagy
a Forrest Gumpban), vajon meg vannak már számlálva a
napjai mozisztárként? Egyszer Meryl egy éven belül három különböző
boszorkányszerepet utasított vissza.

- Olyan volt, mintha a stúdiók vagy az egész világ azt üzente volna, hogy
„nem tudunk mit kezdeni veled” - mondta.
A Yale Egyetem dráma tagozatán diplomázott Merylnek a színjátszás nem
hobbi, hanem mindig is hivatás volt. Ahelyett, hogy szép csendben átsiklott
volna a karrierje következő fázisába, fejest ugrott az ismeretlenbe, és olyan
anyagokat választott, amelyek érdekelték. Számtalan díjat zsebelt be: eddig
21 alkalommal jelölték Oscar-díjra, a Sophie választása (1982) és A Vaslady
(2011) című film főszerepéért megkapta a legjobb színésznőnek járó
aranyszobrocskát, illetve legjobb női mellékszereplőként a Kramer kontra
Kramer (1979) című filmben nyújtott alakításáért is.

Érdekes módon a korosodó Meryl filmjei egyre több bevételt termelnek. Az

ördög Pradát visel című mozi, amelyben az akkor ötvenhat éves színésznő
egy kérlelhetetlen főszerkesztőt alakít, 326 millió dollárt hozott.
A szupernépszerű Mamma Mia!-filmek pedig majdnem
ennek háromszorosát. A vicc az, hogy míg Meryl sokat kockáztatva nem
volt hajlandó alábbadni művészi elképzeléseit, most, túl a hetvenen, épp
annyira értékálló, mint például az idén [2020-ban] 30 éves Jennifer
Lawrence.

Sok művész motivációja idővel megkopik, de Meryl megtartja gyermeki

lelkesedését valahányszor egy új karakter bőrébe bújik. Minden filmjéhez
úgy áll hozzá, mintha az lenne az első munkája. Ha messziről nézzük,
felséges és tekintélyt parancsoló, megközelíthetetlen és kiismerhetetlen
államfő. De lépjünk csak közelebb, és fedezzük fel azt a pajkos
személyiséget, amit a Streep-rajongók annyira szeretnek imádni, az őt
utálok pedig gyűlölni. Kifinomult, arisztokratikus jelenléte mögött
megbújik a játékos, a komika, a tréfakedvelő bajkeverő, kreatív ambíció és
kockázatvállalás, morális megkérdőjelezhetetlenség, amellyel Donald
Trump kritikusaként is fellép. Az elnök egy hajnal 4-kor, a vécén született
Tweet-üzenetében „Hollywood egyik leginkább túlértékelt” színésznőjének
nevezte Streepet.

Akárcsak a Fehér Ház fenegyereke, ő is keresi a vitákat - szemmel láthatóan

kedvét lelve abban, hogy véleményét nyilvánosan is hangoztassa, és az
ismertségéből adódó figyelmet politikai ügyek közvetítésére is használja.
Meryl ugyanakkor, Trumppal ellentétben, szót emel az empátia és
az egyenlőség mellett, míg az elnök inkább arra bátorítja a bigott
embereket, hogy kövessék őt a gyűlölködéshez és megosztáshoz vezető
úton. Ezekben az eldurvult időkben ő Szegecselő Róza 21. századbeli
változata, aki egyre nagyobb késztetést érez arra, hogy nekigyürkőzzön a
tennivalóknak, és harcoljon a jó ügyért. Bár Meryl kimondja, amit
gondol, gyakran hagyatkozik arra, hogy a filmjei beszéljenek a nevében.
Példát teremtett a fiatal színészeknek, többek között a saját lányainak is,
hogy olyan sokszínű szerepeket vállaljanak, amilyeneket Robert De Niro
szokott. És legfőképpen értelmes célokat tűz ki a nők elé: vetkőzzék
le félelmeiket és gátlásaikat, és tartalmas, merész, hiteles életet éljenek.

Egy okos és önfejű lány története következik, aki először a középiskolában

mutatta meg a tehetségét, majd elképesztő átalakulás után tért vissza oda.
Nagyasszony, aki „túlélte” a kortárs férfi sztárokat: Jack Nicholsont, Dustin
Hoffmant, Robert De Nirót és Robert Redfordot, miközben jelét
sem mutatja annak, hogy lassulna a tempója. Anya tudott maradni, aki
miközben meghódította és töretlenül uralja a szórakoztatóipar fellegvárát,
továbbra is egy connecticuti kisvárosban él.

A világ legnagyobb élő színészének története.

Meryl közismerten képes akadálytalanul átlényegülni az egymástól élesen

különböző szerepek és közéleti arca között. De minden szerep egy-egy
kulcsfontosságú énjét testesíti meg Joanna Kramer függetlenedési vágyától
Miranda Priestly kivételes szakértelméig. Kedves Olvasók (vagy
Streeperek), mielőtt továbblapoztok, engedjétek meg, hogy
felidézzem, hogyan jelentette be Stanley Tucci Miranda érkezését
a Pradaban: „KÖSSÉTEK FEL A GATYÁT!” (Gird your loins!)
1. Stréberből Színésznő
„Meg akartam tanulni, hogyan legyek vonzó és érdekes. Ezért
tanulmányoztam azt a karaktert, amelyik éppen lenni akartam, vagyis a
csinos középiskolás lány figuráját.”

Meryl Streep hatéves volt, amikor felfedezte magában a mások bőrébe

bújás képességét. Akkori szerepe Szűz Mária volt. A jelenetre a Streep
család nappalijában került sor Jézus születésének története kapcsán. Meryl
öccsei, Harmadik Harry és Dana, akiket irányítgatott, József és egy
istállóbeli állat szerepét kapta. Amikor a kislány az anyja sálát a feje
köré tekerve tartotta a kis Jézust (az egyik babáját), megszállta valamiféle
szent áhítat, ami a testvéreire is átragadt, így ők is követték a lányka
ünnepélyes előadását. Míg apjuk, Második Harry egy szupernyolcas
felvevővel rögzítette a jelenetet, Meryl megtanult egy nagyon fontos dolgot:
nem kell kiabálnia a társaival ahhoz, hogy azok azt csinálják, amit ő akar.

Ugorjunk előre néhány évet: Meryl meg akarta tapasztalni, milyen érzés
lehet a nagymamájának lenni, ezért felöltötte a kardigánját, elvette anyja
szemceruzáját, és telerajzolta ránccal az arcát, hogy idősebb önmagát lássa
a tükörben. Az átalakulást azzal tette teljessé, hogy meggörnyedt, ahogy
az idősek szoktak, és vidám hangon beszélt, mutatva, hogy a kor csak a
testet öregíti, a lelket nem - az anyja le is fényképezte őt. Ahogy Meryl
később megjegyezte:

- Azok vagyunk, akik öregkorunkban leszünk, és amikor megöregszünk,

azok leszünk, akik nyolcéves korunkban voltunk.

Meryl gyerekkorában szemüveges, göndör, barna hajú lány volt. Érett

külseje és szókimondósága elriasztotta az osztálytársait, akik emiatt úgy
tekintettek rá, mint bármelyik tanárukra.

- A gyerekek felkergettek a fára, és botokkal addig ütötték a lábamat,

amíg vérezni nem kezdett - mesélte a Time magazinnak 1970-ben.
New Jersey zöldövezetében lévő otthonukban Meryl családi filmeket
rendezett, jelmezbe öltöztette a testvéreit, és arra is rávette őket, hogy
táncoljanak a fényképezőgép előtt. Harry egyszer „rettenetes kislánynak”
nevezte őt, és Meryl is egyetértett vele, mondván, „csúnya, nagyszájú
kiskölyök voltam olthatatlan szereplési vággyal”.

Mary Louise Streep 1949. június 22-én született. Apja, Harry egy
gyógyszergyártó cég vezérigazgatója, anyja, Mary reklámgrafikusként, a
második világháború idején a Bell Labs művészeti igazgatójaként, illetve a
kislány születése előtt a Home Furnishing magazin művészeti
szerkesztőjeként dolgozott.

- Harmincöt éves korában lett családja, ami akkoriban hallatlan dolognak

számított. A barátai 22-23 éves emberek voltak - idézi fel anyja alakját
Meryl. - Bár továbbra is volt otthon egy stúdiója, a gyereknevelés lett az
első számú prioritás számára. Egyszer megkérdeztem tőle, hogy ha
csak rajta múlt volna, mihez kezd az életével. Azt válaszolta,
hogy énekesnő szeretett volna lenni. Úgy hiszem, igazat mondott. Vicces
volt, komolyan. És szellemes.

A jóképű Harry Streep azért nevezte Merylnek a lányát, mert egyszerűen

tetszett neki ez a név. (Fiatalkorában Meryl jobban szeretett volna Kathy
vagy Patty lenni.) Mary, aki a legjobb barátja után nevezte el a lányát
Louise-nak, meglehetősen önálló személyiség volt. Mindig tudta, mikor mit
kell mondani, míg a hozzá képest inkább introvertált Merylnek volt egy
félénk oldala, és jobban szeretett megfigyelni, mint magára vonni mások
figyelmét. A Los Angeles Times 1990-es interjújában Meryl, aki általában
keveset oszt meg a nyilvánossággal a magánéletéből, ezt
nyilatkozta: „Anyám volt a kis aranyos a családjában. Ellentétben velem.”

Meryl olyan akart lenni, mint az anyja. Mary családban betöltött központi
szerepe inspirálta benne a bimbózó művészt, és a lány megtanulta, hogy egy
jó színésznek nem elég, ha a karakter helyébe képzeli magát. El kell
játszania azt. Közel kell férkőznie a közönséghez, és ámulatba ejteni
őket. Olyan előadást kell nyújtani, amit a nézők örök időkre emlegetni
fognak, és megőrzik a színlapot és a jegyüket annak bizonyítékaként, hogy
valóban ott voltak.
- Anyám volt a mentorom - mondta egyszer büszkén dicsekedve Maryről,
aki 2001-ben halt meg. - Mentorom volt, mert azt mondta: „Meryl, ügyes
vagy. Nagyszerűen csinálod.” Meg azt, hogy bármit meg tudok csinálni, ha
odafigyelek. Ha lusta leszek, akkor nem sikerül. De ha összpontosítok,
bármire képes leszek. Én pedig elhittem neki.

Az a kitartó, bátorító, pozitív hozzáállás - bármit meg tudsz csinálni -

természetfeletti magabiztosságot csöpögtetett Merylbe, és ez segített
áthajózni azokon a veszélyes vizeken, amelyek sok naivát elnyeltek. Mary
„kiskorom óta ezt mondogatta, és ez beképzeltté tett.”

Ahogy a Julie & Júliában Julia Child, akit Meryl Maryről mintázott,
Streep-mátriárka életörömöt sugárzott, és nem volt hajlandó az élet bajain
lamentálni.

- Szívem szerint inkább nem is akarnék nyilvánosan megszólalni -

nyilatkozta egyszer Meryl. - Amikor a reflektorfényben állok, azt mondom
magamban, hogy Mary meg tudná csinálni. Jó dolog, ha az ember elképzeli,
hogy véghez visz valami olyasmit, amiről azt gondolja, nem megy neki.
Mindennap ezt teszem, mert alapvetően, ha magamra lennék hagyva, csak
ülnék otthon, és azon tűnődnék, mit fogok vacsorázni.

Apját, Harryt szintén megáldotta a sors némi előadóművészi tehetséggel.

Meryl szerint „dalokat írt, és nagyon jól táncolt. Sokszor táncoltunk a
nappaliban vele és a testvéremmel. Fiatalabb korában remekül
zongorázott, ösztöndíjjal felvették a Brownba. De a családnak nem
volt pénze, és a nagy gazdasági világválság idején ott kellett hagynia az
iskolát. Egy évet járt oda, de soha nem diplomázott le. Nehéz évek voltak,
mindenkinek munkát kellett vállalnia. Igazán sok lehetőség rejlett benne, de
valahogy mindenhol falakba ütközött. A szüleivel nehéz időket élt át. Az
anyja nagyon beteg volt, depressziós lett. Neki is erős hajlama volt
a melankóliára.”

AZ ŐSÖKRŐL DIÓHÉJBAN

A dokumentumok szerint Lawrence Wilkinson, Meryl nyolcadik felmenője

1620 körül született Angliában, majd fiatalemberként szó szerint felugrott
egy Amerikába tartó hajóra. Az öreg Lawrence aláírta Rhode Island
gyarmat 1645-ös alapító okiratát, és ezzel több mint 400 hektárnyi területet
szerzett Providence környékén. Az önkényes hatalomátvétel során elűzték
az indián őslakosokat. Metacom, a wampanoag törzs főnöke háborút
hirdetett, és lecsapott a telepesek városaira. Wilkinson 1675 tavaszán túlélt
egy támadást. Erről számol be a PB S társaság Amerika arcai című
sorozata.

Sajnálattal hallom - mondta Meryl a műsor házigazdájának, Henry Louis

Gatesnek. - Úgy érzem, mintha valamilyen szinten én is tehetnék róla.
Ugyanakkor kötődöm is ezekhez a történelmi eseményekhez. A két kultúra
első találkozása biztosan nagyon durva és rémisztő lehetett.

Lawrence egyik leszármazottja, John Wilkinson kvéker gazdálkodó volt, öt

gyermeket nevelt a pennsylvaniai Bucks megyében. Megdöbbentő tény,
hogy Johnt kitagadták a pacifista vallási közösségből a függetlenségi
háború idején. Miért? A hazafi Benjamin Franklinnel együtt támogatta
a háború gondolatát, amikor aláírt egy olyan dokumentumot, amely
Pennsylvania függetlenségéről szólt. Évszázadokkal később Mary Wolf
Wilkinson férjhez ment Harry Streephez - majd megszületett a lányuk,
Mary Louise (becenevén Meryl) és két fiuk, Harmadik Harry és Dana.

- Anyám oldaláról mindenki kvéker volt. Nagyapáméknál még azt a

régies angol nyelvet beszélték - mesélte Meryl.

Egy másik felmenője anyai ágon, bizonyos Silas Crispin, elsők között
vásárolt a William Penn által alapított pennsylvaniai területekből. 1682-ben
egyezséget kötött a lenape indiánokkal, és megvette a földjüket. Ebben
nem követte Lawrence Wilkinsont, aki egyszerűen elvette azt. Ez
a történelmi tény tetszett Merylnek.

A Streep-ág eredete Németországba és Svájcba vezethető vissza - nem

pedig Hollandiába, ahogy Meryl sokáig gondolta. Mindig azt mondták neki,
hogy a Streep család holland és zsidó származású, de ez nem így van. Az
apai dédapja, Gottfried Streeb valamikor a 19. század közepén érkezett az
Egyesült Államokba (a szó végén lévő b betű kiejtése a németben inkább p,
innen a betűváltozás). Egy évszázaddal korábban a hatodik felmenője,
Johann Georg Streeb a németországi Loffenau település polgármestere volt,
ahol több mint egy tucat Streeb élt még 2010-ben is. Ezt szintén a PBS
nyomozta ki. Johann főbíróként is tevékenykedett.

- Ezért szeretek én is ennyire parancsolgatni - jegyezte meg ezzel

kapcsolatban Meryl.

Egy Balthazar William Huber nevű svájci dédapa 1869-ben került

Amerikába a Párizs városa nevű hajón, és minden bizonnyal egy jobb élet
reménye éltette.

- Mindannyian az őseink véréből származunk, és színészként mindig

megpróbálom életre kelteni az embereket. Azt hiszem, azokból vagyunk
összegyúrva, akik a felmenőink voltak. Gondoljuk csak el, hány életet
hordozunk magunkban és magunk körül. Minden, amit megtanultak,
minden, ami megsebezte őket, minden, amitől erősebbek lettek,
minden, ami boldogabbá tette őket, minden ott van a mi testünkben is. Ettől
a gondolattól életre kelek. A családom bennem él, a jó és a rossz is
egyaránt. - Meryl mondta ezt, a valaha élt leghíresebb Streep.

Meryl tizenkét évesen, egy iskolai koncerten ejtette ámulatba a közönséget,

amikor elénekelte a Csendes éj című dalt - franciául. A koloratúrszoprán
hangú, tehetséges kamasz lány hamarosan énekórákra kezdett járni New
Yorkba az ismert énektanárhoz, Estelle Lieblinghez. Fényes társaságba
került: Liebling mindig a tapasztalt szoprán, Beverly Sills beéneklése utánra
rendelte oda fiatal tanítványát. Meryl persze nem vette észre a szándékot.
Nem esett le neki, kivel is hozta össze a sors, amíg meg nem látta Sillst
(„azt a kedves hölgyet, akinek előttem volt énekórája”) A galamb szárnyai
című operában.

Mint kiderült, Merylnek nem volt meg a kellő lelkesedése ahhoz, hogy
hivatásos opera-énekesnő legyen. Négy év után eljött Lieblingtől, és
fontosabb dolgokkal kezdett foglalkozni: fiúkkal, a pomponlányok
csapatával, Bob Dylannel és a Beatlesszel. A Bernards Középiskola
diákjaként lépett be a kamaszkorba, ahol sok különös dolog várta. Kezdjük
azzal, hogy Mary valósággal belebolondult az otthoni dauerolásba, ami
megmagyarázza, miért volt Meryl haja mindig divatjamúltan göndör
egészen addig, amíg a lány el nem játszotta - saját bevallása szerinti - első
fontos szerepét: az amerikai tinédzser szépségkirálynőét.
- Meg akartam tanulni, hogyan legyek vonzó és érdekes - mondta később a
Bernards végzőseinek tartott beszédében 2010-ben. - Az egész arról szólt,
hogy észrevegyenek a fiúk, ugyanakkor elfogadjanak a lányok is, amit elég
nehéz kivitelezni.

Ahogy lenni szokott, Meryl alapos kutatásokat végzett: átnézte a Vogue, a

Seventeen és a Mademoiselle magazint. Kidolgozott és tökélyre fejlesztett
egy könnyed kacarászást, majd kiszőkítette és kivasalta a haját. „Menő
márkás” cuccokat követelt - Mary szándékai ellenére -, és
megpróbálta utánozni a 60-as évek tökéletes szempilláit és
rúzsát felvonultató álomlányok stílusát. De hogy is tudta volna rebegtetni a
szempilláit, ha egyszer szemüveges volt? A megoldás: kontaktlencse.

Teljes átváltozást hajtott végre kívül-belül egyaránt. Akkoriban Meryl nem

volt egészen tisztában azzal a ténnyel, hogy újra kitalálta önmagát. Csak
úgy megcsinálta a dolgot.

- Parancsolgatáshoz szokott természetes habitusomon is finomítottam,

kevésbé voltam szókimondó, harsány és fensőbbséges, kevesebb
kinyilatkoztatást tettem, és nem akartam mindig rettenthetetlennek tűnni -
idézte fel később. - Szándékosan begyakoroltam a lágyságot,
simulékonyabb lettem, természetes módon bájossá, ha tetszik, szinte
félénkké váltam, és ez az egész nagyon-nagyon nagy hatással volt a fiúkra.
A lányoknak viszont nem jött be. Kiszagolták, hogy csak megjátszom
magam. Valószínűleg igazuk volt, de én elszánt lettem. Egyáltalán nem
voltam cinikus. Inkább valamiféle torz túlélési ösztön munkálkodott
bennem, amit kifejlesztettem magamnak. És végzős koromra eljutottam
oda, hogy a kreálmányomat teljesen a magaménak éreztem. Igazából meg is
győztem magam arról, hogy én ő vagyok, ő pedig én: csinos, tehetséges, de
nem beképzelt. Tudjátok, olyan lány, aki a fiúk minden ostobaságán nevet,
aki a megfelelő pillanatban lesüti a szemét, és visszavonul, hiszen
megtanulta, hogy vissza kell vonulni, amikor a fiúk átveszik a beszélgetés
fonalát. Nagyon tisztán emlékszem mindenre, és mondhatom, hogy
működött. A srácok sokkal kevésbé találtak idegesítőnek, mint korábban...
Ez volt az igazi színjátszás.

De volt valami, amit a népszerű lány szerepét betanuló kamasz

utánzóművésznek meg kellett tanulnia: nem szabad túlságosan
szorgalmasnak tűnni az órákon, legalábbis akkor semmiképp sem, amikor a
másik nem képviselői is jelen vannak. És bár Meryl utált bizonyos tárgyakat
és tanárokat (a biológiát és egy „Agyarnak” csúfolt geometriatanárt),
kiváló volt nyelvekből. Azért került például a francia haladócsoportba, mert
tökélyre fejlesztette a kiejtését anélkül, hogy a nyelvtant tudta volna. Jó
nyelvérzéke volt, és egy időben arról álmodozott, hogy az ENSZ fordítója
lesz belőle (aki férjével, a walesi herceggel egy szigeten él). De nem
szerzett ötösöket.

- Főleg a vicceimről lettem híres, állathangokat utánoztam, és rettegésben

tartottam a tanárokat - mesélte később.

Amikor iskola után hazament, apja Barbra Streisand lemezeinek dalait

énekelte. Minden dalt kívülről tudott, és Streisand számai kétségkívül
lehetőséget nyújtottak arra, hogy minden rejtett érzését kiélje - amit a
Bernards középiskolában a fiúk furcsának és taszítónak tarthattak. Amikor
belépett egy helyiségbe, falzett hangon kiáltozott Mary fülébe, jelezvén,
hogy megérkezett. Anyja ilyenkor befogta a fülét.

- Meryl, drágám, ha még egyszer ilyen hangot adsz ki, esküszöm,

megfojtalak!

Meryl csak Meryl maradt, az anyja lánya, és megtalálta az útját a színpadra.

Főszerepet kapott például a The Music Man (A szótlan zenész) című iskolai
produkcióban, amelyben tizenöt évesen eljátszotta a könyvtáros, Marian
szerepét - ez volt Barbara Cook szerepe, a Broadwayn futó musicalben.
Meryl odavolt ezért az alakításért.

- Ha meg kellene határoznom azt a pillanatot, amikor először csapott

belém a villám, akkor ezt mondanám - mesélte Meryl, amikor erre az
időszakra emlékezett vissza. - Az egész közönség állva tapsolt, amikor
kijöttem a függöny elé.

A taps a színész számára olyan, mint a drog, és az állva tapsolás a csúcsok

csúcsa. Ezért van az, hogy olyan sok gyerekszínész választja később
hivatásának a színészetet, és ez az oka annak, hogy híres színészek
elárasztják az Instagramot a selfie-jeikkel és bölcs mondásaikkal. A like-
okra vadásznak. (Meryl, ha ezt olvasod, légy szíves, csatlakozz a
közösségi hálóhoz. Aláírás: Mindenki.)

A Bernards irodalomtanára, Jean Galbraith ledöbbent, amikor meglátta „az

ablak mellett ülő kölyköt”, aki a próbán a Till There Was You című dalt
énekelte. A hangja olyan volt, mint egy profié, magas, kön - nyed.
Következett Daisy Mae szerepe a Li'l Abner és Laurey megformálása az
Oklahoma! című darabokban. Utóbbiban legjobb barátnője, Sue Castrilli
és testvére, Harry is szerepelt, akit nővére Harmadiknak nevezett. Merylt
irigységből azzal vádolták, hogy mindenki elől elhalássza a népszerűséget -
pusztán azzal, hogy olyan átkozottul tehetséges. A féltékenység egyébként
egész pályája során végigkísérte: irigykedtek rá a tanárai, akik meg
akarták törni a színiiskolában, a kritikusok, akik a bukására vártak, és a
hagyományos szépségek is, akik elől ez a képtelen külsejű filmsztár sorra
elhalászta az Oscar-díjjal kecsegtető szerepeket.

A féltékenység eloszlatásának egyik módja az, ha az ember hajszolni kezdi

a „like-okat”.

- Azt hittem, ha csinos leszek és „helyesen” cselekszem, akkor szeretni

fognak - nyilatkozta 1980-ban a Ladies’ Home Journal újságírójának. -
Középiskolában összesen két barátom volt, ebből az egyik az
unokatestvérem, szóval az nem számít. És hát van az a borzasztó versengés,
ami kamaszkorban kitör a lányok között, elsősorban persze a fiúk
figyelméért. Emiatt rettenetesen boldogtalan voltam. Mindennap az volt
a legnehezebb döntés számomra, hogy milyen ruhát vegyek fel aznap.
Milyen nevetséges!

Volt egy állandó barátja, Mike Booth, aki magát „középszerű focistaként és
még rosszabb diákként” jellemezte. Kétszer is a fiú kísérte el a végzősök
báljára, és a Beatles-koncertre is együtt mentek a Shea Stadionba (a pár dala
az If I Fell volt). Mike-nak kifejező szeme és szögletes álla volt, és emiatt a
fotókon Harrison Fordra hasonlított leginkább. Később az Us magazinnak
elmesélte, hogy Meryl „visításnak” tartotta a saját énekhangját, és humoros
rajzokat készített magáról, amelyeken „szőrös volt a lába, és nagyon
hosszúra nyúlt az orra”. Ebéd után olyan sütikkel kínálta meg a fiút, amiket
viccesen jellemzett: „olyan szárazak, mint az érett sajt”. De a Szurkoló
Barátnő szerep ellenére a pomponlány nem elégedett meg azzal, hogy a
partvonalról tapsoljon. Ő volt a fényesebb csillag ebben a kapcsolatban, és
Mike később így beszélt erről az időszakról: „Én feleannyira sem
voltam elkötelezett, mint Meryl, bármiről is volt szó. De írtam
neki verseket, és valahogy fenn tudtam tartani az érdeklődését.”

A kapcsolat nem tartott sokáig. Mike szeretett volna elszabadulni

Bernardsville-ből, ezért elengedte Merylt, és belépett a seregbe. Két hét
múlva Meryl új pasit szerzett. Bruce Thomson jó testű, magabiztos
futballista volt, aki ritka győzelemhez juttatta a Bernards High
Mountaineers csapatát Bound Brook ellen az 1965-ös szezonnyitó meccsen.
Michael Schulman, Streep életrajzírója így ír a könyvében: „A barátnője a
zászlólengetők vezetője volt, s ugyanúgy végzős, mint Mike. A lány gyanút
fogott, s rajta kívül mások is. Meryl mindig megkapta, amit akart. És ő
Bruce-t akarta.”

Az utolsó évben a várakozásoknak megfelelően Merylt választották az

évfolyam királynőjének, Bruce-t pedig a királyának. Négy éven át álcázta
magát, és olyan szerepet játszott, amit hamarosan levetett magáról, mint egy
kinőtt ruhadarabot, de szükség esetén újra felvehetett. Eljött a
búcsú pillanata.

Viszlát, Bernardsville, helló, Vassar!

Meryl először a vermonti Bennington College-ot választotta, de a szóbeli

beszélgetésen rossz élmények érték, ezért megijedt. Ő maga így mesélt
erről a Ms. magazinban:

- Egy nő vezette az interjút, és megkérdezte, milyen könyveket olvastam

nyáron. Mire én: „Nyáron? Könyveket?

Semmit nem olvastam. Az úszócsapat tagja voltam.”

Aztán felidézte azt a részletet, amikor egy esős napon a könyvtárba betérve
felfedezte Carl Jung, az analitikus pszichológia atyjának Emlékek, álmok,
gondolatok című kötetét. Szinte falta az oldalakat. Amikor a Bennington
College-ban megkérdezték tőle, ki írta, azt felelte, Carl Jung, mire a
nő kijavította a kiejtését. Meryl így kommentálta az esetet:
- Az volt a leghosszabb könyv, amit bárki elolvasott a nyári szünetben, ez
a nő meg kiabált velem, mert nem jól ejtettem ki Jung nevét!

Amikor kiment a teremből, azt mondta Harry Streepnek:

- Apa, vigyél haza!

Meryl kis világa a szellemével együtt 1967-ben kitágult, amikor felvették a

Vassar Főiskolára. A Poughkeepsie-ben lévő, lányokat fogadó intézetben
Meryl felszabadult a nyomás alól, és a férfiakkal szembeni megfelelési
kényszer is megszűnt. Fellélegzett. Nagyon boldog volt ebben az
új helyzetben. Felszabadító érzés volt, hogy újra önmaga lehet, ráadásul
nem kell mindig „csinosnak” lennie, és arra figyelni, mit gondolnak a pasik.
És lehet az embernek saját gondolata! Minden következmény nélkül ki
lehetett mondani például azt, hogy seggfej. Olyan nőkkel volt körülvéve,
akik jó barátságba kerültek egymással, és amikor őszintén beszélgettek
a feminizmusról, Meryl úgy érezte, megtalálta a saját személyiségét és a
saját hangját.

- Rájöttem, hogy vicces vagyok, és szabad is annak lennem. Ahogy

hangos és okoskodó is lehetek, és ezt ki is használtam - mondta később.
Ennek az lett az eredménye, hogy soha nem aggályoskodott, ha egy szerep
kedvéért egyszerűnek vagy csúnyának kellett tűnnie. A Vassar valósággal
kiszívta belőle a hiúságot.

Másodéves korában egy nap az egyik drámaórán arra kérték Merylt, hogy
olvasson fel egy részletet A vágy villamosa című drámából. Habár a
realitástól elszakadt déli szépség, Blanche DuBois karaktere nagyon távol
állt tőle, Meryl megdöbbentő könnyedséggel lényegült át.
Árnyalt jellemábrázolása, amit ösztönösen és nagy képzelőerővel teremtett
meg, elgondolkodtatta Clint Atkinson professzort, aki Merylnek adta a
Vassar következő produkciójának címszerepét: August Strindberg Miss
Julie-ját. Ez volt az első komoly darab Meryl életében, és egyszerre a
főszerepben találta magát. Az előadás után az egész főiskola megismerte. A
barátai folyton azt kérdezgették tőle, Hogy csinálta. De Meryl nem igazán
tudott erre válaszolni, csak azt tudta, Hogy imádta ezt az érzést. Atkinsont
lenyűgözték Meryl képességei, amelyekkel „felszabadítja magában a
mélyen szunnyadó vulkánt”, és meg tudja ragadni a klasszikus darabok
tragikus hőseinek karakterét. Miss Julie egy svéd arisztokrata, akit
a szeretője meggyőz arról, hogy legyen öngyilkos. Meryl „olyan érzékien
játszotta el a szerepét, hogy az már-már sokkolóan hatott a korát tekintve” -
mondta Atkinson, aki az utolsó év tavaszi szünetében rendezte Meryl off-
Broadway-debütálását A sevillai szédelgő és a kővendég című darabban a
Cubiculo Theatre nevű kísérleti színháznál. 1971. április 16-án volt
a bemutató. Meryl az egyik meghódított parasztlány, Tisbea szerepét
játszotta, partnere a Don Juant alakító Michael Moriarty volt. A Vassar lapja
Meryl „tökéletes gesztusait” dicsérte.

A környezetváltozás jegyében részt vett egy cserediákprogramban is a

Dartmouth College fiúiskolával. Egy szemesztert töltött ott,
jelmeztervezést, drámaírást, valamint táncot tanult, és köpenyben járt. A
fehér férfiak világában a professzorok nagylelkűen osztogatták a jó
jegyeket. Meryl így fogalmazta meg az alapvető különbséget a Vassar
és Dartmouth között:

- Fontos dolgot tanultam ott. Ha a Vassarban egy tanár kérdezett valamit,

általában csend volt, amíg a diákok a választ fogalmazgatták magukban.
Aztán néhány kéz bizonytalanul a levegőbe emelkedett. Dartmouthban
még szinte el sem hangzott a kérdés, máris minden kéz a magasba lendült.
A fiúk kapásból válaszoltak, és néha tévedtek. De ott megtanultam valamit:
ugrani kell a lehetőségre.

Dartmouthba 1972-ig nem járhattak lányok, de a Vassar 1969-ben

megnyitotta kapuit a fiúk előtt. Meryl - ugyanaz a Meryl, aki a középiskolai
évkönyvek szerint mindig ott volt, ahol a fiúk - invázióként élte meg a
jelenséget, és úgy érezte, a fiúk tönkreteszik a nővéri szeretetben eltöltött
éveket. Attól kezdve, hogy a körülbelül negyven fiatalember megjelent
a főiskolán, semmi sem maradt ugyanolyan, mit régen. Meryl azt látta, hogy
a betolakodók elbitorolják az 1600, számszerűen fölényben lévő, de egóban
alulmaradó lányhallgató ellenkultúráját.

- Nagyon érzékeny vagyok a színjátékra, és ezek a fiúk egyértelműen

megjátszották magukat. Mindenki úgy viselkedett, mint egy kis Abbie
Hoffman ennyi édes lány előtt. Nagyon utáltam az egészet - emlékezett
vissza. A dolog következménye az lett, hogy Meryl nem támogatta
alma materében a háborúellenes rendezvényeket.
1971-ben diplomázott, majd egy évadon át különféle utazóprodukciókban
játszott a Green Mountain Guild társulatával. Ez a munka próbára tette
Merylt - különösen akkor, amikor egy hegyi menedékházban próbált
Csehov-darab közben síbakancsaikkal topogva érkeztek vissza a pályáról a
vendégek. De ez persze azt is megmutatta, milyen fontos volt neki ez a
munka. A színház iránti valódi szenvedélye szemmel láthatóan nagyobb
volt azoknál a kétségeknél, hogy ilyen abszurd módon kell megélnie
belőle. Menjen inkább jogásznak? A fejében megszólaló felelősségteljes
hangok ellenére Meryl ott maradt a művészek bizonytalan útján.
Meghallgatásra ment a National Shakespeare Companyhoz, de - nem tudni,
miért - nem vették fel. Érthetetlennek tartotta a helyzetet, aztán elhatározta,
hogy komolyabb diplomát szerez. Jelentkezett a Juillardra és a Yale dráma
tagozatára is, de az előbbinél felmerülő felvételi díj nagysága elrettentette.

- A Juillardnál elképesztő összeget kértek a felvételi eljárásért, ami végül

majdnem ötven dollárra rúgott. A Yale-nél összesen tizenötöt kellett fizetni,
és én hetente negyvennyolc dollárt kerestem. Úgyhogy írtam a
Juillardnak egy panaszlevelet, és megmondtam nekik, mit gondolok
arról, hogy kik kerülnek be oda. A Yale-re jelentkeztem, felvettek, és még
ösztöndíjat is kaptam.

Amint bekerült a híres egyetemre, olyan oktatási rendszerbe csöppent,

amitől szó szerint gyomorfekélyt kapott. Három kemény év alatt negyven
különböző szerepet játszott, miközben pincérként dolgozott, darabokat
gépelt, és egy csomó tanárral összerúgta a port. Egyikük, Tom
Haas figyelmeztetőt adott neki már az első évben.

- Azt mondta, hogy visszafogom magam, nehogy a többiek versengőnek

tartsanak - mesélte később. - Volt ebben némi igazság, de nem volt oka arra,
hogy hivatalosan figyelmeztessen. Csak kedves próbáltam lenni, elvégezni
a színi tagozatot, és igyekeztem megszerezni a diplomámat.

Az 1972-1975-ig tartó időszak ma már legendás. Elég, ha megnézzük a

végzősök illusztris névsorát: Christopher Durang, Tony-díjas író, Wendy
Wasserstein, aki egyszerűen csak Yale Trauma Tagozatnak nevezte az
egyetemet (és úgy emlékszik, Meryl gyakran járt kezeslábasban),
Sigourney Weaver, aki sokat küszködött a politikai közhangulattal, mielőtt
A nyolcadik utas: a Halál és a Szellemirtók című filmmel befutott. És
persze ott volt Meryl is, a Yale nem hivatalos kabalája, akivel a rivális
Juillard nagy hírű végzőseivel (Robin Williamsszel, Viola Davisszel és
Adam Driverrel) szemben csábítgatták a reménybeli jelölteket.

Robert Brustein, a programért felelős dékán és a Yale Repertoár Színház

alapítója, akinek a neve innovatív, merész, az állóvizet felkavaró
produkciókhoz kötődik, épp távozott az intézményből, amikor Meryl nyolc
másik színjátszó diákkal együtt megkezdte tanulmányait. Streep a 118-as
drámaórára járt, amit Haas tartott, elsősorban improvizációval foglalkoztak.
Az első napon Haas - aki akkor harmincnégy éves volt, és az a pletyka
keringett róla, hogy elhagyta a felesége - azt kérte az osztálytól, hogy
játsszák el a saját halálukat. Mit választott Meryl? Abortuszt végzett
saját magán. Ezzel a Legfelsőbb Bíróság ítéletére váró Roe kontra Wade
ügyre utalt, amely megosztotta az amerikai közvéleményt. Míg az egyik
osztálytársa azt játszotta el, hogy fejbe lövi magát, Meryl arra használta fel
a színpadot, hogy a nőkre leselkedő veszélyekre hívja fel a figyelmet,
amennyiben nem kapják meg a biztonságos, legális
terhességmegszakítás lehetőségét. Ó, igen, Meryl odament, és azonnal
magasra tette a mércét mindenki számára.

A fiatal lány képességei lenyűgözték a társait, akik tapasztalatból tanulták

meg, mit jelent a „streepeld meg!” kifejezés: foglald el a színpadot, urald a
figurát, és csináld úgy, hogy kénytelenek legyünk téged bámulni -
fogalmazta meg a lényeget William Ivey Long, az egyik osztálytárs.
Egy másik yale-es sorstárs, Ralph Redpath ezt mondta:
„Sokkal rugalmasabb és hajlékonyabb volt, és több mindent tudott csinálni
a testével, mint a legtöbbünk.”

Eljött a tavasz, és Haas megalázó módon a pálya szélére állította Merylt. A

barátai elképedtek ezen.

- Az évfolyam Meryl Streep-osztálynak nevezi magát, ez a marha meg

fogja, és próbaidőre kötelezi az osztály névadóját! - mesélte William Ivey
Long Michael Schulmannek. -Nyilvánvalóan mind azt szűrtük le ebből,
hogy Haas féltékeny volt. Mindenki fellázadt a viselkedése miatt.

Vajon tényleg a féltékenység volt az ok, vagy Haas érezte, hogy Meryl nem
hisz a módszereiben?
- Kedvelem azokat a színészeket, akik nem engedik, hogy a közönség
tárgyiasítsa a figurát - jelentette ki Meryl. - Ez pont az ellentéte annak, amit
Tom Haas mondott. Szerinte abban a pillanatban, hogy belépsz a darabba, a
közönségnek tudnia kell, ki vagy. Én úgy érzem, hogy amikor lelépek a
színről, a közönség felének tudnia kell, ki vagyok, a másik felének
pedig ezzel nem kell egyetértenie.

Amikor Haas nem rendezte meg az első évesek darabját, Allan

Miller professzor került hozzájuk, aki a Sztanyiszlavszkij-módszer híve
volt, eszerint a színészeknek a valós életükből vett traumákat kell
felidézniük a felkészülés során - ez Merylt nem érdekelte. Ahogy az is
hidegen hagyta, amikor Miller meghívta a Yale társulatának egyik
előadására. Nem fogadta el a meghívást. Miller másokat is
megkörnyékezett (még nem született meg a #metoo mozgalom), és Laura
Zucker szívesen hajlott a dologra. Ők ketten összejöttek, ami külön furcsa
volt a csoportdinamikát tekintve: Miller volt a tanár, Zucker pedig a
tanítványa. Bár Miller főszerepet adott Merylnek George Bemard
Shaw Barbara őrnagy című különös darabjában, de szemmel
láthatóan eltökélte, hogy darabokra szedi őt ahelyett, hogy
kihasználta volna az erősségeit. Jéghercegnőnek nevezte el Merylt.

- „Gyerünk, Meryl, engedd ki!” - mondtam neki. Ő villámgyorsan felém

fordult, csak bámult azzal a fantasztikus tekintetével, amelyben egyszerre
volt vágy és fájdalom, aztán leállt. Megállította az érzelemfolyamot. Nem
akart sebezhető lenni, ezért lett a beceneve Jéghercegnő - mesélte Miller.

Meryl pedig így emlékszik erre:

- Olyan módon gázolt bele a személyes szféránkba, amit nagyon durvának

tartottam.

Ennek ellenére Meryl csúcsformában volt, és komplex jellemeket formált

meg anélkül, hogy túl mélyen lévő sebeket szakítana fel. Legnagyszerűbb
yale-es alakítása Constance Garnett volt - az orosz klasszikus regények első
angol fordítója - Christopher Durang és Albert Innaurato
eredeti darabjában, a Karamazov-idióták című darabban. Meryl
egy kerekesszékben játszott, s ezzel kedvére elfedhette fiatalos szépségét,
hogy egy idős különcöt formálhasson meg.
- Imádtam Constance szerepét! Bárkit eljátszottam volna kerekesszékben!
Csak jó sülhet ki belőle. Megszabja a határokat, ugyanakkor fel is szabadít.

Robert Brustein így beszélt Meryl alakításáról: „Azonnal látszott, hogy

nagy színésznő.” Robert Lewis, az Actors Studio alapítója, aki szintén
tanított a Yale-en, azt mondta, hogy soha nem látott még ilyen ötletes és
kivételes teljesítményt.

- Haas, a Karamazov-idióták rendezője azt tanácsolta Merylnek, hogy

„legyen kevesebb” - idézte fel Durang. - És ő ezt tette. De amikor
visszatapsolták a szereplőket a függöny elé, rögtönözve körbe kerekezte a
színpadot, és azt kiabálta, „Menjetek haza! Menjetek haza!”, aztán meg úgy
tett, mint akinek szívrohama van. Nagyon vicces volt. Ezzel egyenlített.

Meryl gyakran kapott szerepet a Yale produkcióiban, és a feszített

munkatempó (a tanulmányai mellett dolgozott is) nem maradhatott
büntetlenül. Gyomorfekélye lett, majd felkeresett egy pszichiátert, aki azt
mondta neki:

- Meryl, ha majd vége lesz a Yale-nek minden rendbe jön.

És úgy alakult, hogy a pszichiáter jóslata bevált. A fekély elmúlt.

MERYL HÍRES EGYETEMI TÁRSAI A YALE-EN

Lupita Nyong’o (2012-es osztály)

Két évvel a diploma megszerzése után Nyong’o megkapta a legjobb női

mellékszereplőnek járó Oscart Patsey szerepének megformálásáért Tizenkét
év rabszolgaság című filmdrámában.

Liev Schreiber (1992-es osztály)

A Tony-díjas színész (Naomi Watts színésznő férje) Meryl fiát játszotta A

mandzsúriai jelölt című 2004-es remake-ben, amelyben Meryl elképesztően
ijesztő volt a gonosz Eleanor Prentiss Shaw szenátornő szerepében.

Sigourney Weaver (1974-es osztály)

„Azonnal az osztály sztárja lett - gyönyörű, metszett arcél, karcsú test.
Legalább két méter magasnak tűnt” - mesélte a színésznőről Christopher
Durang író.

Chris Noth (1985-ös osztály)

Kevesen tudják, hogy a Mr. Big néven ismertté vált tévésztárnak komoly
színházi múltja van. Talán nem is kellene Mr. Bignek hívni ezentúl.

Sanaa Lathan (1995-ös osztály)

Lathan meghódította a Broadwayt (A Raisin in the San) és a mozit is (Nem

adok kosarat). De hogy tényleg megharapta-e Beyoncét? Ez a pletyka soha
nem ül el.

***

írhatnék egy egész könyvet arról, milyen New Yorkban küszködő

művésznek lenni. Elvállalni azokat a furcsa, borzalmas átmeneti munkákat,
amikből az ember kifizeti a rezsit. Meghallgatásról meghallgatásra járni
csak azért, hogy végül kapjon az ember egy jelentéktelen szerepet egy
kis költségvetésű horrorfilmben, amit Staten Islanden forgatnak, (Isten áldja
Tom Hankst!) Örökre beskatulyázódni a csinos szőke szerepébe. De
tekintve Meryl üstökösként szárnyaló sikersorozatát, ez egy másik történet
lenne. Az igazság az, hogy a lehetőségek szinte az ölébe pottyantak.

A huszonhat éves Meryl Manhattanbe költözött, és a Central Park

közelében lévő Nyugati Ötvenkilencedik utcában bérelt ki egy lakást. Sok
ismerőse egyedülálló volt.

- Három napilapot vettem meg és a New York Review of Books kiadványt.

Rengeteg könyvet olvastam. Délután, az előadás előtt aludtam egy kicsit,
aztán hajnali két-három óráig is fent voltam. Színészbárokban beszélgettünk
a többi színésszel - idézte vissza ezeket az éveket Meryl.

Ez aligha hasonlított egy leendő mozicsillag életére, aki másodállásban

általában pultos, biciklis futár vagy részmunkaidős kézmodell volt. Meryl
azonnal foglalkoztatott színésznő lett, méghozzá nem is akármilyen:
Broadway-színész. A dinamikus producer, Joe Papp
személyében tekintélyes szövetségre talált. Ő alapította a Public
Theater nevű színházat. Adott Merylnek egy kis szerepet Mandy Patinkin és
John Lithgow mellett egy felújított Pinero-komédiában, amit a Lincoln
Centerben játszottak 1975-ben. Ez vezetett egy következő meghallgatáshoz
Flora (egy mississippi fiatal nő) szerepére Tennessee Williams darabjában,
a 27 szekér gyapotban.

Meryl műmellet viselt a szerep kedvéért, hogy törékeny, karcsú alakját

rejtve életerős, telt keblű, szexis nővé változzon. Alakításáért 1976-ban
Tony-díjra jelölték.

Papp szenteste váratlanul azzal hívta fel, hogy játsszon el két álomszerepet
a következő nyáron a „Shakespeare a parkban” nevű színházi produkcióban
- Izabellát a Szeget szeggel című darabban és Katalint az V. Henrikben.

- Ő tökéletesen biztos volt bennem. Én pedig magamban ujjongtam: Hú!

Hú! Na, ugye! Hú! - mesélte később Meryl.

Papp mellett a színháznak köszönheti két másik fontos férfi megismerését

is. J. Roy Helland a szókimondó hajszobrász és maszkmester a Pinero-
darab idején sodródott Meryl mellé, és tűzön-vízen át kitartott mellette. A
másik John Cazale a Szeget szeggel férfi főszereplője, a kíméletlen Angelo
a feddhetetlen Izabella mellett. A cselekmény a következő: a herceg
átadja Angelónak a kormányzás terhét, míg ő elutazik. Szándéka az, hogy
az erkölcsi romlásba jutott városban Angelo fog majd rendet teremteni, ő
pedig álruhában visszatérve figyeli meg ténykedését. Angelo paráznaság
bűnéért halálra ítéli Claudiót. Izabella, Claudio szépséges húga éppen
apácának akar állni, amikor bátyja kérésére elmegy Angelóhoz,
hogy enyhítsen az ítéleten. A férfi, akinek tetszik Izabella, a
lány szüzességét kéri cserébe. Közös jeleneteikben Meryl és Cazale között
érezhető szexuális feszültég sistergett, és ők ketten hamarosan a
magánéletben is párt alkottak. Meryl cserepes ajkai miatt sokat pletykáltak
róluk a színfalak mögött. Cazale negyvenegy évesen játszotta el A
Keresztapa Fredóját, majd jóbarátjával, Al Pacinóval az 1975-ös Kánikulai
délután című filmben is fontos szerepet kapott. A furcsa külsejű
színésznek magas, kerek homloka és sötét szeme volt, de Meryl,
akit korábban a hagyományosabb férfiszépségek vonzottak, azonnal fülig
szerelmes lett belé.

- Senkihez sem hasonlított, akit addig ismertem - mondta róla később

Meryl. - A különlegessége fogott meg, az a csak rá jellemző humanitás, az
emberek iránti érdeklődése és együttérzése.

Cazale befelé forduló, módszeres művész volt, igazi színész, aki jó

tanácsokat adott Merylnek, ő pedig ezeket meg is fogadta.

- Azt hiszem, én sokkal szókimondóbb voltam, de nem

sokat gondolkodtam, mindig az első ötletet választottam. Ő pedig azt
mondta, hogy sok más lehetőség is van még - mesélte Meryl.

A rendezők Barkochbának hívták Cazale-t, mert folyamatosan kérdezgette

őket. Meryl iránt is épp olyan elkötelezett volt, mint a szakmája iránt. Al
Pacinónak ezt mondta egyszer:

- Öregem, találkoztam a világtörténelem legnagyobb színésznőjével!

Meryl beköltözött a színész alsó-manhattani lakásába, ahol együtt éltek,

amíg a tragédia véget nem vetett az örök szerelemnek. Időközben
Hollywood is hívta Merylt, és a királynő ugrásra készen várakozott.

EGY KIS RÁADÁS

Meryl megismeri Royt

J. Roy Helland 1975-től kezdve negyvenhárom éven át készítette Meryl

frizuráját és sminkjét. Ők ketten a Broadway egyik produkciójában kerültek
szoros kapcsolatba.

- Roy nagyon fel volt háborodva, hogy a díszletmunkások mindenhova

meztelen, cicis nők képeit ragasztgatták - idézte fel Meryl. - Úgyhogy az ő
irodájában homoszexuális pornó fotókat tett ki a falra.

- Pontosabban a Playgirl középső oldalas posztereit - helyesbített Roy. -

Kitapétáztam velük a falat.
- Én soha életemben nem láttam még ilyesmit. Gyakran gyűltünk össze
nála - tette hozzá Streep.

Ez a beszélgetés azután hangzott el, hogy Meryl és Roy 2011-ben Oscar-

díjat kapott A Vaslady című filmben végzett közös munkájukért. Meryl
gyakorlatilag felismerhetetlen volt a brit miniszterelnök, Margaret Thatcher
szerepében. Miután megnyerte második Oscar-díját a legjobb női
főszereplő kategóriában, férjének, Don Gummernek és
„másik partnerének”, Roynak is köszönetét mondott.

A duó lenyűgözően sokféle karakter kialakításában dolgozott együtt. A

törékeny és lágy Sophie-én (Sophie választása), Karen Silkwoodén
(Silkwood) ésa nyakába lógó fürtjein, a dögös Madeline Ashtonén (Jól áll
neki a halál) vagy a jéghideg Miranda Priestlyén (Az ördög Pradát visel).

- Fantasztikus mindig mást csinálni belőle - jegyezte meg egyszer Roy,

aki másodállásban nőimitátorként dolgozott. - Egyszer régen valaki nagyon
jó tanácsot adott: „Ne azt fesd, amit látsz, hanem azt, amit látni akarsz.”
Szóval Meryl és én sosem azt nézzük, ő milyen, mindig azt, hogy az a
karakter milyen, akivé válni akar.

Az évtizedek során Roy lett Meryl legközelebbi bizalmasa a forgatások

alatt. (Hát nem a fodrászának szokta az ember elmondani a titkait?) Amikor
ehhez a könyvhöz készítettem az interjúkat, sokszor hallottam, hogy Roy
Meryl kapu őre, „biztos háttere”, a tökéletes profi, aki kaján
humorral felvértezve hárítja el az akadályokat. Wendy Finerman, Az
ördög Pradát visel producere így beszélt erről: „Nagyon fontos volt, hogy
Royjal is egyeztessek Merylről.” Egy dolgot jól megjegyzett: ha hozatott
egy szendvicset Merylnek, rögtön még egyet kért Roynak is.

- Megvan a technikám arra, hogyan alkossam meg azt, amit megálmodott -

jegyezte: - Azt csinálja, amit mondok.
2. Meryl, a Szökevény
Ted Kramer: - Hova mégy?

Joanna Kramer: - Még nem tudom.

(Kramer kontra Kramer, 1979)

Juliet Taylor szereposztó gyakran keresett fiatal tehetségeket a

színházakban. Amikor látta Meryl Streepet a színpadon, felültette az
ígéretes fiatal színésznőt egy angliai gépre, hogy találkozzon Fred
Zinnemannnal. A rendező Júlia című új filmjéhez keresett szereplőt. Ha
minden jól alakul, Meryl olyan színésznők mellett játszhat, mint Jane
Fonda. A nő, akit alakítania kellett volna, a második világháború kitörése
előtt csatlakozik az ellenálláshoz.

Hadd írjam le röviden a film cselekményét. Az 1977-es gyöngyszemet

mindenkinek azonnal meg kellene néznie (persze miután elolvasta ezt a
könyvet). Lillian Heilman Pentimento című memoárjáról van szó, amely
vetekszik némely szépirodalmi alkotással. Az egyik fejezet adaptációjában
a Júlia annak a mély, el nem múló barátságnak a történetét mondja el,
amely két gyerekkori barát, Lillian és Julia között szövődött, akik az
Egyesült Államokból az Oxfordi és a Bécsi Egyetemre mentek tanulni.
Amikor a színdarabíró Lillian megtudja, hogy Julia megsebesül egy náci
támadásban, Bécsbe repül, de nem találja meg a lányt. Később meghívást
kap egy oroszországi írókonferenciára, és Julia újra felbukkan, miközben
pénzt csempész ki Berlinből Moszkvába tartva. Ezzel Németországban náci
célponttá vált zsidóknak segít.

Nem akarom elspoilerezni a film végét, de egyvalamit tudni kell: Lillian

oroszországi útja a filmtörténet egyik legizgalmasabb eseménye. Soha nem
fogok tudni szabadulni ettől a történettől, és nagyon örülök neki, hogy
elkészült ez a munka azoknak a bátor nőknek az emlékére, akik felvették
a harcot a gonosz ellen.
A Juliában megvan minden: dráma, rejtélyesség, intrika. A történelem
hősnői. JANE FONDA.

Eltelt néhány hét, mire Zinnemann újra jelentkezett. Elmondta Merylnek,

hogy a nagy tiszteletnek örvendő Vanessa Redgrave játssza majd Julia
szerepét Jane Fonda Lillianja mellett. Elfogadna-e Meryl egy kisebb
szerepet?

- Nos, meg kell néznem a naptáramat - válaszolta Streep.

Tetszett neki a szerep - egy Anne Marie nevű züllött, sznob lányról volt szó
-, és Fonda személyében sztármentorra is talált, aki szárnyai alá vette a
kezdő színésznőt.

- Szinte vadállati ösztönei voltak, ha éberségről volt szó. Ez rettenetesen

ijesztő volt, és úgy éreztem magam mellette, mint valami New Jersey-ből
jött tenyeres-talpas nő, és persze az is voltam - mesélte később.

Meryl huszonnyolc éves volt akkor, és készült rá, hogy felvegye Jane
Fondával közös jeleneteit. Izgatottsága kiütésekben manifesztálódott. Az
első napon mindössze egyszer próbáltak a felvétel előtt. A második
felvételen már ellazult, épp kezdte jól érezni magát, amikor Jane
megszólalt.

- Nézz csak le!

- Mi?

- Ott. Látod azt a zöld csíkot a padlón? Az a tiéd. A te jeled. Ha belépsz,

benne vagy a fényben. És a filmben is.

Jane arra biztatta Merylt, hogy rögtönözzön. A kezdő annyira

megnevettette, hogy a könnye is kicsordult. Miután elkészült a Julia, Jane
sokakkal beszélt Los Angelesben Merylről.

- Rájöttem, hogy visszament Kaliforniába, és mindenkinek elmondta, akivel

csak beszélt, hogy találkozott ezzel a furcsa vezetéknevű lánnyal. És sokkal
több ajtót megnyitott előttem, mint amiről akár ma is tudok - nyilatkozta
Meryl.

Jane akaratlanul is leckét adott Merylnek kedvességből. Ebből következett,

hogy Meryl is úgy érezte, ezt kell tennie, amikor példaként szolgál a
fiatalabb, kevésbé tapasztalt színésztársak előtt (akik leginkább borzasztóan
megrettennek már attól is, hogy egyáltalán egy levegőt szívhatnak vele).

Zinnemann sajnos arra kényszerült, hogy megvágja Meryl szerepét.

Mindössze két rövid jelenetben tűnik fel a filmben. Passzív-agresszív
módon viselkedik, amikor Anne Marie (Meryl) sértegeti Lillian lelki társát:
„Mellesleg találkozni akartam Juliával, de ő nem akart látni - mosolyog
gúnyosan, fensőbbségesen. Stóla, gyöngysorok, egy hatalmas piros kalap és
egy nem túl tetszetős fekete paróka volt rajta. - Furcsán él mostanság. Úgy
tesz, mintha nem lenne gazdag. Valami antifasiszta munkával
foglalkozik...”

Annak ellenére, hogy a Julia vegyes fogadtatásra talált, tizenegy Oscar-

jelölést kapott, és Redgrave el is nyerte a legjobb női mellékszereplőnek
járó aranyszobrocskát.

Meryl eközben nagyon bizonytalan volt az egész filmezéssel kapcsolatban.

1977 márciusában debütált a tévé számára készült The Deadliest Season
című filmdrámával, amelyben egy profi hokis (aki véletlenül megöl egy
másik játékost) feleségét játssza. A Julia premiere ugyan azon év
októberében volt. Merylt zavarta az a tény, hogy a végső változatban az
egyik párbeszédet áttették egy másik jelenetbe. Azt gondolta: Szörnyű hibát
követtem el, többé nem csinálok filmeket Utálom ezt a műfajt A
színdarabokkal szemben, ahol két-három órára szabadította fel az energiáit,
a filmforgatások fárasztó, kimerítő folyamatok voltak, amelyek során
nagyon sokat kellett várakozni. Úgy tűnt, csupán a világosítók érezték
jól magukat. Meryl addig képtelen volt elengedni magát, amíg el nem
sajátította a mesterség fortélyait.

De a színház elkötelezettje továbbra is elfogadott szerepeket olyan nagy

horderejű filmekben, mint például az ikonikus vietnámi háborús eposz, A
szarvasvadász. Ebben partnere, John Cazale mellett Lindát játszotta. A
kisvárosi lány barátja, Nick (a dögös Christopher Walken) dezertál
a hadseregből, miután traumatikus élményeket szerez a háborúban. Linda
Nick legjobb barátjával, Mike-kal (Robert De Niro) vigasztalódik, aki
azonban hűségesebb eltűnt barátjához. (Mike visszamegy Vietnámba, hogy
megtalálja Nicket, de az egész nem végződik jól.) A fiúk szerepével
ellentétben Linda alig volt látható.

- Olyan lány, akiket az iskolában láttam - jegyezte meg róla Meryl, aki
tudott ihletet meríteni ehhez a szerephez a pomponlányos múltjából. - Az a
fajta, aki várja, hogy elvigyék a bálba, várja, hogy megkérjék a kezét, és
várja, hogy a szerelme visszajöjjön a háborúból.

De Niro látta Merylt a Broadwayn a Cseresnyéskertben, ezért szólt Michael

Cimino rendezőnek, hogy hívja el őt A szarvasvadászba.

- Beismerték, hogy fogalmuk sem volt, mit fog mondani a lány ezekben a
helyzetekben - mesélte Meryl. - Én meg azt gondoltam: „Te jó ég! Akármit
gondolok, az jó lesz.” Egyrészről felfoghatjuk ezt nemtörődömségnek,
másrészről viszont óriási művészi szabadságnak is. Hiszen tényleg
rajtam múlt, mit játszom.

A szarvasvadászban - lévén drámáról van szó - nagyon sok szomorú rész

van, de számomra a legmegrázóbb jelenet rögtön az elején kezdődik. Az
engedelmes Linda, aki erőszakos, alkoholista apjával él, az egyik barátja
esküvőjére készül, amikor felfedezi a részeg, magánkívül őrjöngő
férfit. Megpróbálja lefektetni, de az apja megüti, és a padlóra taszítja. Linda
felkel, magára erőltet egy mosolyt, és kéri a férfit: „Apa! Ne! Én vagyok
az!” Az apja újra megüti, és tovább kiabál: „Gyűlölöm őket! Rohadt kurva
mind!” Beleértve a saját lányát is. Linda nyomorúsága sok olyan nőnek
ismert, aki mérgező kapcsolatban él valakivel, és nem tud
belőle kiszabadulni. Ez alatt a néhány perc alatt ez a lány legalább annyi
együttérzést kelt a közönségben, mint amennyit a két vietnámi veterán,
Nick és Michael fájdalma. Igaz, az ő érzései kevésbé kapnak központi
helyet a történetben.

Linda arcán a sebbel megkérdezi Nicket, lakhat-e a lakókocsijában. Nick,

aki gyengéd és érzelmes, nem engedi, hogy a lány lakbért fizessen.
„Elfelejted, kivel beszélsz?” Nem csoda, hogy Linda vonzódik a fiúhoz.
Nick mellett biztonságban érzi magát. Merylnek nem sok szövege van,
de annál többet ad érzelmekből. Megérteti velünk, miért várja vissza a
szerelmét a háborúból ahelyett, hogy felszállna egy buszra, és szó szerint
akárhova elmenne otthonról úgy, hogy vissza se néz. (A helyzet az, hogy
soha senki nem mondta meg neki, hogy ez is egy lehetőség. Meryl Linda
némaságán át ábrázolt egy igazi női sorsot azoknak a nőknek a számára,
akik soha nem jutnak messzebbre a szülővárosuktól, mert arra vannak
kárhoztatva, hogy a férfiakat szolgálják, akármi is történik.)

- Azt akartam, hogy a közönség megérezzen Lindában egy másik dimenziót

- mondta Meryl. - Ő a forgatókönyv elfelejtett szereplője, és nemcsak ott,
de a szereplők életében is.

A saját életében ekkor Meryl valódi tragédiát élt át: Cazale tüdőrákban
szenvedett. A betegsége ellenére tovább akarta csinálni, amit szeret azzal,
akit szeret. Cimino egy pennsylvaniai munkásfiú, Stan szerepét adta neki.
Úgy szervezték a munkát, hogy Cazale jeleneteit vették fel először. De Niro
fizette ki a biztosítást, amivel Cazale a filmben maradhatott, Meryl pedig az
orvosi költségeket állta. Miután A szarvas vadász befejeződött, Meryl
Bécsbe utazott, hogy az NBC Holocaust című minisorozatában eljátssza
egy koncentrációs táborba küldött zsidó művész (James Woods) feleségét.
A forgatás két és fél hónapig tartott, és Meryl nagyon szeretett volna már
hazamenni. Amikor visszaért New Yorkba, sokkal kevesebbet dolgozott,
hogy ápolhassa Cazale-t, akinél csontrákáttétet diagnosztizáltak.

- Mindig vele volt - mesélte Joe Papp. - Bámulatos hűség és oda adás!
Soha nem utalt semmivel arra, hogy John nem éli túl a betegséget. Meryl
tudta, hogy nincs segítség, de Cazale csak annyira volt ezzel tisztában,
amennyire a haldoklók tudni szokták az igazságot. Hihetetlen reményt
nyújtott neki.

Cazale Meryl jelenlétében tért örök nyugalomra 1978. március 13-án. Az

orvos szólt neki, hogy John elment. Merylt annyira letaglózta a fájdalom,
hogy Cazale mellkasát verve sírni kezdett. Michael Schulman a könyvében
felidézi, hogy a férfi ekkor még egyszer kinyitotta a szemét, és azt
mondta: „Nincs semmi baj, Meryl. Nincs semmi baj...” Azzal vége volt.

Meryl a gyász első időszakában egy kanadai barátja házában lakott, ahol
Cazale-ról és Joe Pappról készített rajzokat.
A következő hónapban négy részletben bemutatták a Holocaustot. A
sorozat rendkívül népszerű lett, és Meryl Emmy-díjat kapott a televíziós
sorozatok legjobb női főszereplőjeként. De a szeptemberi gálán, amelyet a
tévé is közvetített, nem vette át a díjat, mondván: „Nem hiszem, hogy a
színészi teljesítményeket ki kellene venni a kontextusból, és egymással
kellene versenyeztetni őket a díjak miatt.”

A Holocaustot elsősorban a pénz miatt vállalta, de nem akart szabadkozni

emiatt. Ahogy egyre ismertebb lett, gyakran felismerték az utcán is - ezért
kellemetlenül érezte magát. Egyszer Chelsea-ben biciklizett, amikor egy
Volkswagenből négy férfi kiabált ki neki: „Hé! Holocaust! Hé!”

- Elképesztő, hogy ez a történelmi korszak oda silányuljon, hogy emberek

kocsikból kiabálnak ki egy színésznőnek! - panaszkodott.

Meryl belevetette magát a munkába. Nem sokkal Cazale halála után

forgatta a Joe Tynan megkísértése című filmet Alan Aldával. A dolog
megviselte, de erőssé és eltökéltté is tette abban, hogy túléli a rettenetet. A
Joe Tynan kedvéért begyakorolta a louisianai akcentust, hogy rávegye Joe
Tynant, a liberális gondolkodású szenátort és elnökjelöltet a
felesége megcsalására. Alda jutalomjátékot írt magának, a forgatókönyv
szerinti Másik Nő pedig egy céltudatos munkáspárti jogász, Karen Traynor
volt. „Ha akarok valamit, megszerzem, akárcsak te” - mondta Joe-nak.
Karen elegáns kosztümöket viselt, haját kontyba tűzte. A Newsweekben
megjelent 1980-as interjúban egyik színházi kollégája, John Lithgow,
elmondta, mennyire szorongott Meryl az egyik szerelmi jelenet miatt.

- Ebben a részben óriási lendületre és szexuális energiára van szükség,

ugyanakkor Cazale halála után Merylnek egyikhez sem volt túlságosan
kedve. Zavarban volt a jelenet miatt. Azt mondta, annyira izzadt, hogy a
végén már csuromvíz volt.

AMIKOR A KIRÁLYNŐ TALÁLKOZOTT A KANADAI

MINISZTERELNÖKKEL

A történetből csakhamar legenda lett a New York-i Public Theater berkei

ben. Állítólag Pierre Trudeau (Justin apja) Meryl egyik előadása után
bement az öltözőjébe, és randevút kért tőle. Meryl udvariasan elhárította a
kérést. Kollégájának így kommentálta az esetet:

- Nem értem, hogy a híres emberek miért csak híres emberekkel akarnak
találkozni.

Juliet Taylor, az ismert szereposztó is meghívta Merylt egy kisebb, de

emlékezetes szerepre a Manhattan című Woody Allen-vígjátékban. Woody
a női főszerepekre Diane Keatont és Mariel Hemingwayt nyerte meg, akik
szerelmi háromszögbe keverednek a negyvenkét éves színműíró Isaac
Davisszel. Mariel tizenhat éves volt, és ez a korkülönbség
szemmel láthatóan zavarta Merylt, még azokban a vad, zűrzavaros időkben
is.

- Amikor az emberek azt kérdezték tőlem, milyen volt Mariel

Hemingwayjel dolgozni a Manhattanben, azt válaszoltam: „Még csak nem
is találkoztam azzal a gyerekkel” - mesélte a Cue magazinnak.

A rendkívül termékeny író-rendező zárkózottsága zavarta Merylt. Hiába

próbált improvizálni, Woody azt akarta, hogy a színészek ragaszkodjanak a
forgatókönyvhöz. (Meryl később jött rá, hogy Diane Keaton gyakorlatilag
„azt mondhatott, amit akart”.) „Nőcsábásznak” nevezte Woodyt, „akit csak
saját maga érdekel”, és beáldozza a művészetét.

- Szomorú, mert Woodyban megvan a lehetőség, hogy az amerikai

Csehov legyen - mondta 1980-ban rosszallva a mozirajongók viselkedését. -
Ehelyett még mindig az úri allűrök rabja, és közhelyessé teszi a tehetségét.

Míg más színészek ódzkodtak attól, hogy nyilvánosan kritizálják Woodyt,

hacsak nem akartak feketelistára kerülni, Meryl szemmel láthatóan nem
törődött ilyesmivel: „Szerintem Woody nem is emlékszik rám.”

A kamera természetesen imádta őt. Isaac volt feleségeként, Jill szerepében

csodálatosan ragyogott, és remek blúzaiban, hosszú, Rapunzelt
megszégyenítő hajával sugározta a városi istennő energiáját maga körül. Jill
egy másik nőért hagyja el Isaacet - ez volt Meryl első leszbikus szerepe. Jill
azzal ijeszt rá volt férjére, hogy mindent kitereget a Házasság, válás
és önmagunk című könyvében. Úgy gondolom, ez a történet inspirálta Nora
Ephront a Féltékenység című film elkészítésére, amelyben a Carl
Bernsteinnel történt katasztrofális szakításáról számol be. Jill vad, dühös,
erős és hűvös, mint a Jéghercegnő, aki visszautasította Allan Miller
professzort a Yale-en.

Meryl 1979-ben, természetes, laza külsővel a Public Theater előtt

Bob Greenhut, a Manhattan producere szerint Merylnek soha nem kellett
versenyeznie Jill szerepéért. Taylor, Woody örökös szereposztó guruja azt
mondta róla: „Itt ez a csodálatos Yale-diplomás, aki... hát... mindenkit
lenyűgözött a meghallgatáson, meg minden, szóval tényleg meg
kéne nézned.” Greenhut pedig így beszélt róla: „Öregem, milyen vonzó!
Szerintem mindenki totál szerelmes volt belé. Ki ez a lány? Ráadásul
nagyon eltalálta a szerepet is.”

Az egyre nagyobb hírnév - és persze egy nyomulós ügynök - segítségével

Meryl eljutott Robert Benton rendezőhöz, Stanley Jaffe producerhez és
Dustin Hoffmanhoz, hogy a Kramer kontra Kramerről tárgyaljanak. Avery
Corman ellentmondásos regénye egy háziasszonyt és anyát ábrázol, aki
elhagyja a családját. A történetet a férfi szemszögéből ismerjük meg, és ez
az egyoldalú nézőpont sok feministát feldühített. Szerintük a feleségnek
meg kellett szégyenülnie amiatt, hogy a házasságán kívül akart karriert és
identitást. A téma a korszak esszenciája volt. „A férfiak rémálma” -
ahogy Ephron nevezte, ami rettegésben tartotta a férjeket. Attól féltek
ugyanis, hogy a hetvenes évek nőmozgalma elcsábítja a feleségeiket
otthonról, akik így otthagyják a háztartást, a gyereknevelést és a többi
ingyen végzett munkát.

Bentonnak és Merylnek volt egy igen erős közös pontja: Sam Cohn, aki
felkutatta és menedzselte a tehetségeket, utálta Los Angelest, és az a furcsa
szokása volt, hogy papírt evett. Benton mindenképpen a Charlie
angyalaiból ismert Kate Jacksont akarta felkérni, de Aaron Spelling
producer nem akarta megváltoztatni a tévé produkciós menetrendjét,
hogy megfeleljen Jackson kívánságának. Ez az után történt, hogy Jackson
és Dustin együtt buliztak a Studio 54-ben, miután próbafelvételeket
készítettek. Sam megérezte, hogy eljött az ő ideje, és felhívta Bentont.

- Megnéznéd ezt a fiatal színésznőt? Úgy hívják, Meryl Streep.

- Nagyon jó színésznő - felelte Benton, aki a Cseresnyéskertben látta

Streepet. Akkoriban Meryl és Raul Julia A makrancos hölgy felújításában
szerepelt a Central Parkban, és Benton úgy gondolta, már késő bevonni
Merylt a folyamatba.
- Kérlek, tedd meg a kedvemért - kérte Sam.

Benton és a társai szívességből belegyeztek a találkozóba, amelyre a

Sherry-Netherland hotelben került sor az Ötödik sugárúton.

- Meryl megérkezett, és leült - emlékszik vissza Benton. -Nem hiszem,

hogy a beszélgetés 15-20 percnél tovább tartott, és mondhatom, ez volt a
legrosszabb interjú, amit valaha csináltam egy színésszel Hollywoodban. A
legrosszabb. Csapnivaló. Amikor kiment, Dustin rám nézett, én meg rá,
és azt mondtuk: „Ő Joanna Kramer.”

Stanley Jaffe megmozgatta a szálakat a Columbia Picturesnél, és rábeszélte

a döntéshozókat, hogy kockáztassák meg egy ismeretlen színésznő
alkalmazását, akinek különleges, nem mindennapi arca van. Sem A
szarvasvadászt, sem a Joe Tynan megkísérlését nem mutatták még be a
mozikban.

Joanna szerepére nagyobb nevek is szóba jöttek: Ali McGraw, Faye

Dunaway, Jane Fonda, bár Jane erőt és magabiztosságot sugallt - egyfajta
vad éberséget, ha úgy tetszik -, ami nem tette hihetővé, hogy Joanna
törékeny és sebezhető. Ez volt az, amit Benton keresett a női főszereplőben,
de Meryl megjelenéséig nem tudta megfogalmazni. Dustin, aki az Actors
Studióban kapott képzést, mélyen magába eresztette a szerepét, szinte
elmosta a határokat önmaga és Ted Kramer között. Csaknem tíz év házasság
után akkoriban költözött szét Anne Byrne-nel, lányai anyjával, és ebből az
élethelyzetből bőven tudott meríteni. Anne előadói karrierjére akart
koncentrálni; Dustin a fájdalomban osztozó partnert látta Merylben. Tudta,
hogy nemrég vesztette el Cazale-t, és a viselkedéséből úgy látta, a bénultság
állapotában van. Meryl használhatná ezt az alapanyagot, és Dustinnak lenne
igazi ellenpárja.

Bár Dustin úgy emlékszik, Meryl egy szót sem szólt a beszélgetés közben,
Meryl emlékeiben az maradt meg, hogy gondjai akadtak a forgatókönyvvel,
és ezt el is mondta. Joanna rossz anyaként tűnik fel a filmben, önző
hercegnő, aki miután egy évig Kaliforniában próbált rátalálni önmagára,
szülői felügyeleti jogot kér hétéves fiuk, Billy fölött. A bírósági tárgyalás
leginkább a salemi boszorkánypereket idézte.
Meryl olvasta Corman könyvét, amelyet a Ms. magazin „antifeminista
regénynek” titulált, mondván, meglovagolja a nők elleni gyűlöletet. Meryl
úgy érezte, Joannának együttérzést kell keltenie a nézőkben. Magában
eltűnődött: „A Kramer nőalakja olyan, mint egy Tennessee Williams-
drámaalak, aki sérült. Hogy tudnám eljátszani? Nem vagyok anya... Nem
lakom az Upper East Side-on. Igaz, hogy a kívülállóknak néha nagyobb a
rálátása dolgokra, mint azoknak, akik benne vannak egy adott helyzetben.”

Meryl szélsebesen haladt az anyaság felé. Egy Don Gummer nevű jóképű
szobrász, öccse egyik barátja segített az összetört szíven.

- Három héttel John halála után előkerült [John] egy régi barátnője
Kaliforniából, és visszakövetelte a lakásunkat - idézte fel az eseményeket a
Ladies’ Home Journal számára adott egyik interjúban. - Kiderült, hogy
néhány évvel korábban ő és John közösen írtak alá egy bérleti szerződést,
de soha nem laktak együtt.

Egyik öccse moderntáncos lett, és beköltözött Cazale tetőtéri lakásába.

- Aztán hirtelen megjelent ez a nő, és el kellett mennünk. Úgyhogy három

hét leforgása alatt nemcsak Johnt vesztettem el, de a lakást is.

Don felajánlotta Merylnek és Harmadiknak, hogy segít a raktárba vinni a

cuccukat, ami pedig még marad, azt megőrzi a Sohóban lévő lakásában.
Meryl Washingtonban és Baltimore-ban forgatta a Joe Tynant, és amikor két
hónap múlva visszament Manhattanbe, Don közölte velük, hogy amíg
ő világ körüli útra megy, lakhatnak az ő lakásában.

- Írogattam Donnak, amíg odavolt, mivel az öcsém és ő évek óta barátok

voltak akkor. Kétszer-háromszor én is találkoztam már vele, de őszintén
mondom, nem emlékeztem rá. Igazából a leveleinken keresztül ismertük
meg jobban egymást. Amikor visszajött New Yorkba, kialakított nekem
egy kis saját szobát, és azt mondta, hogy maradhatok. És húsz perc múlva
összeházasodtunk! Nem, igazából két hónap telt el. Jó döntésnek tűnt. Már
sokan feleségül akartak venni, de korábban ez egyszer sem tűnt jó ötletnek.

Kedves Olvasó, tudom, mire gondolsz most. Ha Meryl még mindig

szomorú volt Cazale miatt, hogy a csudában tudott ilyen gyorsan beköltözni
egy másik férfi lakásába?

A harmincegy éves Yale-diplomás Don rendkívüli józan ésszel volt

megáldva. A Kentucky állambeli Louisville-ben született, majd öt
fiútestvérével együtt Indianában nőtt fel, ahol feleségül vette egyetemi
szerelmét. Miután a Boston Museum School és a Yale miatt a keleti partra
költözve akarta tágítani a látókörét, a pár elvált. Don hatalmas,
elvont szobrok alkotásában találta meg művészi hangját, ezeket természetes
anyagokból, kőből, fából és agyagból készítette el. Művészete lenyűgözte
Richard Serrát, aki 1974-ben meghívta őt önálló kiállítóként a Wooster
Streeten lévő Artists Space művészeti központba. Don gyerekkorában
sokszor rakott össze repülőmodelleket, meg épített lombházakat, és nagyon
ügyes volt a kétkezi munkákban. Napközben ácsként dolgozott
a manhattani Olimpiai Toronyban. Sötét, göndör haja volt, és mindig
csendesen, nyugodtan viselkedett - Merylhez hasonlóan ellenpélda volt
arra, hogy a sikeres művészek nem feltétlenül neurotikus vademberek.

- Olyan, mint én - vallott egyszer róla Meryl. - Úgy értem, nagyon magának
való. És soha nem mond olyasmit, amit nem gondol komolyan. Melegszívű,
erős, gyengéd, vicces, kedves, megértő és nagyon kreatív. Nem tudnék
olyan valakivel élni, aki nem kreatív.

Meryl úgy érezte, a „mennyországba” került: „Tudják, amikor tudja az

ember.” Meryl nem szeretett randizni, jobban kedvelte a házasság
stabilitását és az ezzel járó elégedettséget. Meryl szüleinek connecticuti
otthonában esküdtek egy episzkopális szertartás keretében
1978. szeptember 30-án. Don mankóval tudott csak közlekedni,
mert Thaiföldön motorbalesetet szenvedett. Meryl anyja elcsodálkozott a
gyors házasságkötésen, és megkérdezte erről Joe Pappot is. „Mi jár Meryl
fejében?” Hetekkel korábban A makrancos hölgy forgatásán Papp látta,
hogy Meryl még gyászolja Cazale-t. De támogatta a döntését. „A
legjobbat teszi, amit tehet magával pillanatnyilag” - mondta a producer.

Néhány nappal az igen kimondása után Meryl visszament dolgozni.

***
Közismert tény, hogy Merylnek és Dustinnak voltak összetűzései a Kramer
kontra Kramer forgatásán. Aki nem hallott erről, készüljön fel egy
tanmesére, amely arról szól, hogyan ne bánjunk a munkatársunkkal.

Sok évvel korábban már találkoztak, amikor Dustin rendezőként hallgatott

meg színészeket a Broadwayn játszott All Over Town című darabhoz. Meryl
még a Yale-re járt, és Dustin borzasztó első benyomást keltett benne.

- Dustin Hoffman vagyok - mondta a színész, majd böfögött egyet, és

megfogdosta Meryl mellét. Ő akkor még nem sejtette, hogy egyszer ez a
vadember játssza majd filmbéli férjét. (Dustin állítólag később bocsánatot
kért ezért az incidensért.)

Dustin és Meryl
Ahogy Billie Jean King készült Bobby Riggs legyőzésére, Meryl is úgy
melegített a forgatás előtt. Az Upper East Side-i játszótereken lebzselt, és a
gyerekeiken csüngő fiatal, nem dolgozó anyákat figyelte. Kezdett
együttérezni a karakter belső vívódásával: "Joanna apja gondoskodott róla.
Az egyetemen gondoskodtak róla. Aztán Ted is gondoskodott róla. Hirtelen
képtelennek érezte magát arra, hogy gondoskodjon magáról.” Meryl
természetesen soha nem élt át ilyesmit a saját életében.

- Olyan nőt akartam eljátszani, akiben ott van ez a képtelenségérzet, mert

én mindig úgy éreztem, hogy bármire képes vagyok.

A forgatás második napján Dustin átlépte a vonalat. Joanna drámai

kivonulását vették fel, amikor is az elkeseredett nő megpróbál uralkodni a
könnyein, miközben tompán közli Teddel, hogy nem szereti, és elmegy - a
fiuk, Billy nélkül. Meryl szerint így zajlott le a jelenet:

- Úgy volt, hogy majd kimegyünk az előszobába, de a szobában kezdtünk,

az ajtó mögött, és amikor elhangzott a „Felvétel!”, Dustin megfordult, és
lekevert egy hatalmas pofont. Az ujjai vörös foltokat hagytak az arcomon.

Benton ledöbbent. Meryl, a profi, folytatta a jelenetet, amelyben Joanna a

Kramer-lakás előtt beszáll a liftbe, és elmegy. Később, amikor a kamera
vette az érzelmi búcsút, Meryl hallotta, hogy Dustin, a Sztanyiszlavszkij-
módszer neveltje, megpróbálja provokálni őt, és megemlíti Cazale nevét.
Ezzel az agyament módszerrel akarta Merylből kihozni azt a színészi
teljesítményt, amit elképzelt.

De Merylnek nem igazán kellett a színész segítsége. Tényleg dühös volt. A

Kramer után Dustin soha többé nem erőszakoskodott vele.

- Túlment egy határon - mesélte 2018-ban Meryl, hónapokkal azután, hogy

a #metoo mozgalom felfedte, hogyan erőszakoskodott Dustin a
kolléganőivel, és milyen helytelen viselkedést tanúsított velük szemben. -
De úgy gondolom, azokat a dolgokat ebben a pillanatban helyrehoztuk. És
nem úgy, hogy politikailag korrektebben fogalmazunk, hanem valóban
helyrehoztuk őket. Azért, mert az emberek többé nem fogadják el, ha
ilyesmi történik.
HÜLYESÉGEK, AMIKET MERYL MONDOTT DUSTIN
HOFFMANRÓL

„Az ördög lakik benne, tudja? Mindig bajt kever. Így dolgozik. Miatta
történnek ilyesmik. Mindenkit fel tud húzni.” (interjú a Good Morning
America című műsorban.)

„Tudja, Dustin valójában szülni szeretne. De igazából azért örül neki, hogy
pénisze van.” (Válasz 1982-ben a színész egyik kijelentésére, miszerint

férfiak és a nők „különbözőképpen viszonyulnak a dolgokhoz”, és

„egyiknek sincs fogalma arról, milyen a másik nemhez tartozni”.)

„Őrült! Teljesen elment az esze... De nagyon jó szakember, és tényleg

szereti a munkáját.” (A Kramerről nyilatkozva a Ladies’ Home Journal
1979. decemberi számában.)

„Redford, házasság. Talán. Ja, oké. Jack, szex. Dustin... [kezével mutatja,
hogy elvágná a torkát]) (A Szex, házasság, halál című népszerű játékot
játszva a Watch What Happens műsorában 2012. augusztus 9-én.)

Volt egy másik, forgatókönyvön kívüli pillanat is, amikor Joanna egy
étteremben bejelenti, hogy felügyeleti jogot kér Billy fölött. A forgatókönyv
szerint a nő azonnal a tárgyra tér, és csak később ad magyarázatot.

- Egész életemben úgy éreztem, hogy valakinek a lánya, a felesége vagy az

anyja vagyok - akkor sem tudtam, amikor együtt éltünk, hogy ki vagyok
valójában.

Meryl azonban ezt előbb el akarta mondani, mint a Billyről szóló

mondandóját, ami annak a tervnek volt a része, hogy emberibbé tegye
Joanna karakterét. Benton beleegyezett, de Dustin füstölgött.

- Végül rákiabáltam: „Meryl, miért nem hagyod már abba a feminizmus

zászlajának lengetését, és játszod el egyszerűen a jelenetet?” Nagyon
mérges lett. Ez az a jelenet, amikor nekivágom a borospoharat a falnak, és
az darabokra törik. Az nem volt a forgatókönyvben. Csak úgy odacsaptam.
Akkor megint nagyon dühös lett, és visszavágott: „Most tele lett a hajam
üvegszilánkkal!” - mesélte Dustin.

A bírósági jelenet kapcsán Benton - aki a forgatókönyvet írta, és szívesen

kiegészítette azt Meryl ötleteivel - megkérte Streepet, hogy írja át Joanna
monológját, amit a tanúk padján ad elő.

- Azt hiszem, férfiaggyal írtam, és nem úgy, ahogy egy nő gondolná. Fogd
a monológot, tartsd meg a lényeget, de hangold át nőire - kérte Merylt.

Amikor eljött a jelenet ideje, Meryl hozott egy jegyzettömböt és rajta egy
másfél oldalas, kézzel írt párbeszédet. Benton megijedt. „Uramisten, mit
tettem? Elvesztek egy jó barátot és kétnapi munkát. Borzalmas
lesz.” Felkészült a legrosszabbra. Aztán elolvasta a szöveget, ami -hűha! -
körülbelül egyharmaddal hosszabb volt a kelleténél, de tökéletes. Sőt még
annál is jobb: nem kellett amiatt aggódnia, hogy megbántja Merylt, vagy
hogy elveszít egy barátot. Együtt alakítgatták tovább a monológot,
kihúztak egy-két sort, majd odaadták a forgatókönyvért felelős embernek.

Felvétel!

Meryl nagyon jól megcsinálta az első felvételt, a forgatáson mindenki

döbbent csendben hallgatta. Benton azon aggódott, hogy Meryl minden
erejét elhasználja, pedig hosszú nap elé néztek, és még sok jelenet volt
hátra, például a reakciósnittek is. Odament hozzá, és így szólt:

- Meryl, kérlek, ne csináld. Új vagy ebben. Kérlek, ne lődd el minden

puskaporodat, mert még sok minden van hátra.

Arra biztatta, hogy „spóroljon a közelikre.”

De Meryl nem hallgatott rá. Minden egyes felvételen úgy beszélt, mintha az
lenne az első aznap.

- Soha nem volt gépies - mesélte Benton. - Miután háromszor vagy

négyszer megcsinálta, egyszer csak rájöttem, hogy baromira félek tőle. Az a
kontroll és az a mélység hihetetlen volt.
Joanna lassan megtalálta önmagát, de egészen másként, mint Meryl a Julia
forgatásán. Míg ott a feminista, szókimondó Jane Fonda lelkes támaszaként
állt helyt, az egykori Mrs. Kramer magányos sziget volt a feltérképezetlen
tenger közepén, és csak saját magát támogathatta, nem lévén másik nő a
közelében, aki segíthetett volna. Benton tollából így hangzott az egyik
részlet az ominózus monológból: „Nincs jogom a saját életemhez? Ez olyan
borzasztó? Nekem kevésbé fáj, csak azért, mert nő vagyok? Az én érzéseim
nem érnek ugyanannyit?”

Meryl nem kap elég elismerést az írói vénájáért. Azért, ahogy megcsavarta
Benton változatát: lejjebb vette a színpadiasságot, és egyenesen az érzelmi
húrokat pengette meg. Ezzel egy alapvetően rokonszenves, finoman
feminista képet alkotott Joannáról, ami megkedveltette a karaktert azokkal a
kétkedőkkel is, akik hajlamosak voltak rossz színben feltüntetni őt.

Az érzelmes monológ végül így hangzott el:

„Mert a gyermekemről van szó, és mert szeretem őt.

Tudom, hogy elhagytam a fiam, tudom, hogy irtózatos ilyet tenni. Higgyék
el, életem minden napján nyomasztani fog. De amikor ezt megtettem, úgy
éreztem, hogy nincs semmi más választásom, és hogy így lesz neki a
legjobb. Én már képtelen voltam bármire abban a házban. Nem tudtam
még, hogy találok-e valamilyen megoldást, ezért azt gondoltam, nem lenne-
e neki jó, ha magammal vinném. Szerencsére találtam egy orvost, aki
segített. Aztán nagyon-nagyon keményen dolgoztam azért, hogy egész
ember lehessek. Nem hiszem, hogy ezért büntetést érdemiek. A fiam
még annyira sem, mint én. Billy még csak hétesztendős. Anya kell neki.
Nem azt mondom, hogy az apjára nincs szüksége, de biztos, hogy rám
nagyobb szüksége van. Én voltam mellette öt és fél éven át, Ted pedig
csak tizennyolc hónapja gondozza. De tényleg nem tudom, hogyan
képzelheti bárki azt, hogy én kevesebb gondot fordítanék a kisfiam
nevelésére, mint amennyit Kramer úr. Én vagyok az anyja.”

Az anya szó megindította Bentont. Dustin pedig a régi trükkel élve John
Cazale nevével indította be Merylt. Belesúgta a nevet Meryl fülébe, és azt
mondta neki, hogy nézzen a szemébe, amikor Ted ügyvédje azt kérdezi,
kudarcot vallott-e élete legfontosabb kapcsolatában.
Meryl megfogadta a tanácsot, és amikor szemkontaktust teremtett
Dustinnal, a színész reakciója megérintette a szívét: Dustin alig
észrevehetően megrázta a fejét, amitől egy pillanatra gyengédség támadt a
két ellenség között. És Meryl/Joanna ebből tudhatta, hogy szerinte nem
vallott kudarcot.

Meryl valami valóságosat nyújtott Dustinnak, amire reagálni tudott. Benton

pedig hagyta, hogy folytatódjon a varázslat, és elismételtette a gesztust
Dustinnal, hogy filmre vehessék a jelenetet.

Úgy tűnt, mintha Meryl négy filmmel a háta mögött végül kezdett volna
ráérezni a dologra. De a színház mindig is különleges helyet foglalt el a
szívében. Ott nem kellett azt kockáztatnia, hogy elveszíti, ami naggyá tette.
Elengedhette magát, és karakánabb szerepeket is eljátszhatott, mint
az epizódszerepet kapó fiatal színésznő, aki csak azért létezett, hogy a
Dustin Hoffmanok, Robert De Nirók és Alan Aidák színfalhasogatóan
játszhassanak.

- Ha filmekben dolgozik az ember, az nagyon tiszta, takarékos és egyszerű

dolog - nyilatkozta 1979-ben Meryl. - Ott az ember megengedheti magának,
hogy alig csináljon valamit. Még csak jó színésznek sem kell lenni, vagy
akár színésznek sem ahhoz, hogy a filmekben hatékonyak legyünk. De ha
veszünk egy jó színészt, mint például Brando vagy Olivier, van különbség -
amikor valaki megragadja a szerep lényegét, és szóra bírja. Attól félek,
hogy ha ilyen keveset csinálok, akkor nem vagyok képes megtenni
ugyanazt, amit a színpadon. Vagyis nem tudok bátor lenni, és
messzire rugaszkodni.

Valamikor ez idő tájt történt, hogy Meryl látta Liza Minnellit játszani a
Télikertben. A flitterek, fülbemászó dallamok és a klasszikus New York-i
show-biznisz nagykövete tudta, hogy adjon bele mindent. És ha valaki
egyszer is látta Lizát koncertezni, tudja, mit jelent mindez: régi
stílusú műsorelemek, konfettiáradat és dáridó. Semmi szégyenérzet. Semmi
unalom. Semmi gátlás.

Meryl elgondolkodott ezen. A színészetben több is volt, mint koncentrált

figyelem. Show-műsort kellett nyújtani. Csillogót és izgalmasat. Meryl
felvette Liza fonalát, és megpróbálta Broadwayjé alakítani Hollywoodot - a
saját szabályai szerint. Lehetetlen, nem igaz?
3. Meryl, az Anya
„Az igazság az, ha tudod, mi az igazság, az nem segít, hogy megértsd. Talán
azt gondolod, hogy ha megtudod rólam az igazságot, akkor megértesz
engem, és megbocsátasz nekem minden... minden hazugságomért.” -
Sophie Zawistowska (Sophie választása, 1982)

Helyszín: egy manhattani étterem 1979 augusztusában. Meryl 30 éves, első

gyermekét várja, és Janet Maslin, a The New York Times riportere a Joe
Tynan megkísérléséről kérdezi. De Meryl egy jobb filmet reklámoz, a
Kramer kontra Kramert, amely decemberben kerül a mozikba. „Az elején
én vagyok benne a rossz, úgyhogy tetszik az ötlet, hogy amikor újra
feltűnők, megpróbálom megfordítani a kockát.”

Meryl gazdagító élményként éli meg az anyaságot, és az a természetfeletti

képessége, amellyel a csendes családi élet és a mozicsillag lét között
lavíroz, ámulatba ejti a barátokat. Mindenki azon csodálkozik, hogyan
csinálja. Ugyanakkor az 1980-as években a mozivásznon továbbra is
atipikus anyákat jelenít meg, mint például Joanna Kramert, akik
nehéz döntések elé kerülnek, amikor a túlélésért küzdenek a férfiak uralta
világban. Első számú bizonyíték: Sophie választása. Ha Meryl a
művészetével segített megismertetni az emberekkel a nők történetét, és
hangot adott azoknak, akiket másképp nem hallottak meg, akkor nem
meglepő, hogy feministaként az is feladata volt, hogy lerombolja az
ideálokat, és feltárja a fájdalmas igazságot az anyaság szentségéről,
amelynek nemigen tudott megfelelni senki, még Meryl Streep sem.

A filmkészítés szünetében Meryl boldogan beszélt férje új, tizenkét méteres

Battery Park-beli szobráról. („Igazi nagy dobás ez számára.”) A szobor
mérföldkőnek számít, mivel a nagyközönség ekkor ismerte meg Gummer
művészetét. Meryl maga is művész lévén pontosan értette, mi hajtja az
embert, hogy, mondjuk, egy visszafogott reliefet készítsen festett fából. Don
pedig pontosan értette Kata átváltozását A makrancos hölgyben, amikor
Meryl tüzet és jeget okádott a Delacorte Színházban. Merylnek nem kellett
megmagyaráznia önmagát Donnak, és ez fordítva is így volt.
- Ő megtanulta, hogyan nézzen a tárgyakra, én pedig azt, hogyan nézzek az
emberekre - nyilatkozta Don. Egy bizonytalan férj esetleg aggódott volna
amiatt, hogy gyönyörű, tehetséges felesége, aki hamarosan szupersztár lesz,
lent hagyja a porban, vagy ami még rosszabb, átnyergel Harrison Fordra.
Don viszont csak magabiztosságot árasztott maga körül. - A szeretetnek
sokféle különböző szintje van. A miénk mélyen gyökerező bizalomra épül.
Legjobb barátok is vagyunk.

Az előző évben Meryl három másik színésznővel - Swoosie Kurtz-cal, Jill

Eikenberryvel és Tovah Feldshu-val - együtt a Horizon 1978. augusztusi
címlapjára került. A magazin a „fiatal mozicsillagok következő
generációja” néven emlegette őket, akik "Jill Clayburgh, Diane Keaton és
Lily Tomlin előkelő sorát” gazdagítják. A képhez tartozó cikkben Meryl
elárulta, hogy az egyetemi diákhitelét részben a Joe Tynanért és
A szarvasvadászért kapott gázsiból fizette ki. Bár a bernardsville-i
középosztálybeli lány lényegesen kevesebbet keresett, mint férfi
színésztársai, a fizetési csekkek biztonságot hoztak, és már nem volt
szüksége arra, hogy túlórázzon, ha életben akart maradni a nagyvárosban.
Megengedhette magának, hogy pihenjen egy kicsit. De a nagyobb
anyagi függetlenségnek volt egy mellékhatása: elvesztette sokra értékelt
ismeretlenségét, amelynek köszönhetően megfigyelhette az emberek
viselkedését - márpedig ez egy színész számára elengedhetetlen táplálék. Ő
és Don titkosították a telefonszámukat, miután a rajongók lenyomozták
Gummer számát, és hívogatni kezdték Merylt.

A Beverly Hills Hotel egy másik kérdés volt. Amikor Meryl az 1979-es
Oscar-díjátadó okán náluk szállt meg, a puccos intézmény dolgozói nem
ismerték fel. Ő nem tanulta meg, hogyan kell eljátszani a fényűző csillogást
és a „tettesd, amíg sikerül” hozzáállást, és komoly társasági malőrt okozott:
úszni ment az uszodába - és nem azért, hogy lássák és felismerjék! Ha
kijátszotta volna a „Tudják, ki vagyok én?” dívakártyát, a szálloda
alkalmazottai felismerték volna a tömegben az Oscar-díj várományosát: A
szarvasvadász kilenc jelölést kapott, köztük Meryl Streep a legjobb női
mellékszereplő aspiránsa volt. Ez volt a legelső jelölése. Erre a jeles
alkalomra valami különlegeset akart felvenni, amire Mary Streep is
büszke lehetett: egy elegáns, de jelentéktelen fekete selyemruhát vásárolt a
Bonwit Teller áruházban.
A nagy napon háborúellenes tüntetők gyűltek össze a Dorothy Chandler
Pavilion előtt, hogy A szarvasvadász ellen emeljék fel szavukat, amely nagy
vihart kavart. A film alkotóit rasszizmussal vádolták Vietnám egyoldalú
ábrázolásáért. A vietkong például kínozza De Nirót és Christopher Walkent
az orosz rulettel, míg végül De Niro megszerzi az egyik géppuskát, és
mindenkivel végez maga körül. Aztán ott van az utolsó jelenet, amelyben
Meryl vezetésével a barátok eléneklik az Isten áldja Amerikát című dalt -
ekkor énekelt először mozifilmben. Streep semlegességet választott ebben
a zűrzavarban, mondván, A szarvasvadász, amit 1978-ban a New York-i
filmkritikusok a legjobb filmnek választottak, „az ilyen városokban élő
emberek értékét” mutatja be. (Hatszor nézte meg a filmet, egyszer John
Cazale testvérével, Stephennel is.) A kínzásos jeleneteket nem tudta
elviselni, de szerette a vásznon látni Cazale-t.

Érdekes, Hogy A szarvasvadász a legjobb filmnek járó Oscar versenyében a

Hazatérés című film versenytársa volt. A liberális szellemiségű filmben
Jane Fonda („Hanoi Jane”) egy veteránokat ellátó kórházban
önkénteskedik, ahol szerelmes lesz egy deréktól lebénult vietnámi
veteránba (John Voight). Az Akadémia A szarvasvadászt hozta ki
győztesnek, sőt a legjobb rendezőnek és a legjobb férfi mellékszereplőnek
járó aranyszobrocskát is Ciminónak, illetve Walkennek ítélték. A legjobb
férfi főszereplő kategóriában jelölt De Niro olyan izgatott volt, hogy nem is
ment el a gálára. Jane, aki rasszista filmnek nevezte A szarvasvadászt, és
nem volt hajlandó a színfalak mögött gratulálni Ciminónak, megkapta a
legjobb női főszereplőnek járó Oscart. A színész-aktivista nem haragudott
Merylre, aki a Juliában együtt játszott vele, és akit annak idején maga
javasolt a Hazatérés egyik szerepére.

A sztárokkal körülvett Meryl Gregory Peck, Sir Laurence Olivier és Bette

Davis közelében ült.

- Nagy hatással volt rám az egész - mesélte erről később. - Szinte magamon
kívül voltam. Nem olyan volt, mint manapság, amikor mindenki folyton
megjelenik a nyilvánosság előtt, és mindent tudni lehet róla. Azok
az emberek Hollywoodban éltek, és csak a filmvásznon lehetett látni őket.

Az első jelöltségét megélő színésznő mosolygott, amikor vesztett Maggie

Smithszel szemben, aki a Kaliforniai lakosztályban játszott szerepéért kapta
meg az aranyszobrocskát. Egyértelmű, hogy másképp kezdett gondolkodni
a díjakról. Az igazság az, hogy Meryl mélyen legbelül igenis szeretett
nyerni, és a benne lakó versenyszellem nagyobb volt, mint az a gondolat,
hogy igazságtalan dolog egyik kiváló művészi teljesítményt a másik elé
vagy mögé helyezni. Ahogy azt 2014-ben be is ismerte: „Nem szeretem, de
sóvárgok utána.” (És az Emmy-díj, amit nem vett át a Holocaust című
filmért? Egy újságíró kiszúrta, hogy ott csücsül az egyik vitrinjében.)

A filmkritikusok agyondicsérték Merylt A szarvasvadászban nyújtott

alakításáért. Vincent Canby, a The New York Times riportere „elsöprőnek”
nevezte. Pauline Kael, a The New Yorker legendás munkatársa szerint, aki
később Meryl legfőbb kritikusa lett, „a szőke gyönyörűség egy kékszemű
Valkűr, és az, hogy egy picit hosszabb az orra a kelleténél, csak kiemeli az
átlagos csini pofik közül, és valódi szépséget kölcsönöz neki. Semmit sem
úgy csinál, ahogy szokták: minden üde és friss. Mellékszereplőt alakít, aki
szenved, de kitart, és ez bizonyíték Meryl Streep elképesztő színészi
eszközkészletére, amellyel láttatja, érzékelteti, hogy jelen van -
gyakorlatilag szöveg nélkül.”

Hónapokkal később Meryltől a Manhattanben, a Joe Tynanben és a Kramer

kontra Kramerben is tátva maradt a kritikusok szája. Ünnepelték, ahogy
jelen van a vásznon, és lelkesen ismertették meg a többi filmest egy születő
sztárral. A sok pozitív visszajelzés nyomán Meryl kivívta a
generációja legjobb színésznője címet - nagyobb felhajtás volt
körülötte, mint Swoosie, Jill vagy Tovah körül -, miközben egy
másfajta kihívást hozó szereppel birkózott a hosszú otthoni lét
alatt. Eközben főleg pelenkát cserélt, nem pedig eszméket.

A vártnál három héttel később, 1979. november 13-án megérkezett Henry

Wolfe Gummer, aki farfekvéses lévén császármetszéssel jött a világra.

- Nem volt benne semmi különös. Don ott volt velem, és rögtön karjába
vette a babát, ahogy megszületett. A legtermészetesebb dolog volt a világon
- mesélte később.

Már gyerekkora óta szeretett volna gyerekeket. A karrierjükre összpontosító

barátok közül ő volt az első, akinek lettek is gyerekei.
A fiatal anya elhatározta, hogy a szülei elvei szerint fogja nevelni Henryt.

- Következetesek voltak velem. Fontos, hogy ne mondjunk egyik nap

valamit, aztán másnap teljesen mást. Gyerekként nekem ez megadatott, és
emiatt volt mi ellen lázadnom, volt miért bevetni a faltörő kost.
Olvasgattam dr. Spockot, és szerintem félreértelmezik az elveit. Nem azt
mondja, hogy hagyjuk, hadd csináljon a gyerek, amit akar. Sokkal
inkább arra szólít fel, hogy figyeljünk oda, mit akar nekünk mondani
a gyermekünk - mesélte.

Az interjúkból kiderül, hogy Meryl legalább olyan fontosnak tartotta a

szülői szerepet, mint a munkáját. Aggasztó, ugyanakkor tökéletesen
racionális jövőképet festett Henrynek.

- Ennek a gyereknek kell majd átvezetnie minket a következő évszázadba.

Az ő generációjának kell foglalkoznia azokkal a problémákkal, amelyekről
az enyém még csak nem is hallott: a környezetszennyezéssel, a természeti
erőforrások szűkösségével, a népességnövekedéssel... - nyilatkozta
egyszer a Ladies’Home Journalnek.

Gondosan ügyelt arra, hogy összeegyeztethesse a munkát és a

hivatást: elvitte Henryt a forgatásokra, és a lakókocsijában szoptatta.
Ugyanakkor ezt is megjegyezte:

- Más foglalkozást űző nőknek nagyon nehéz dolga van. Furcsa, hogy
mindenféle kezdeményezést bevezettek azért, hogy a nők újra munkába
állhassanak, de alig történtek intézkedések a gyerekeik érdekében.

A Kramer kontra Kramer utómunkálatai alatt Robert Benton hallotta, hogy

a várandós Meryl azt mondja: ha akkor kérték volna fel a szerepre, nem
tudta volna elvállalni.

A viharos válásról szóló drámát 1979. december 19-én mutatták be, épp a
karácsonyi ünnepek előtt. Bár Joanna csak a film elején és végén tűnik fel,
Roger Ebert dicsérte azt a kiegyensúlyozott perspektívát, ami Merylnek volt
köszönhető. A játékidő nagy részét persze az apa és a cuki kisfiú
Gustin Henry) uralja, de Ted Kramer - aki vezető beosztású
reklámszakember, aki nagyon keveset van otthon mint férj és apa -
természetesen nem nevezhető szentnek.

- Szinte azonnal úgy érezzük, döntenünk kell a két fél között, és

megvádoljuk az anyát. Hogy képes otthagyni az otthonát és a gyerekét? -
tesszük fel a kérdést - írja Ebert.

„De igazán őszintén nem tehetjük fel ezt a kérdést, mert amit addig láttunk
Hoffmanból, az nyilvánvalóvá teszi, miért dönt úgy a felesége, hogy
elmegy. Talán valóban elhagyja a családját, bár a férje szinte alig volt
része annak. Az apa az első napon zaklatottan készít reggelit, elkésik, majd
megkérdezi a gyereket, melyik osztályba is jár. Ugyanis ekkor viszi először
iskolába, és fogalma sincs, mik a szokások.”

Ami Dustint illeti, ő pocsék apának látja Tedet, aki „jó apa lesz, és
megtanulja, hogyan kell anyának lenni”. Amikor átveszi Joanna szerepét,
megtudja, milyen büntetés jár egy nem családbarát munkahelyen egy nőnek
azért, ha anya lesz. Azért rúgják ki, mert belehelyezkedik a hagyományos
női szerepkörbe, hogy több időt tölthessen a fiával. És azt is megtanulja,
hogyan kell úgy omlettet készíteni, hogy ne égjen oda. Íme, a nők világa
1979-ben! Amikor a bíró Joannának ítéli Billyt, sajnáljuk Tedet. Hiszen
jobb emberré vált. Tudja, mi fáj nekünk.

Több feministához hasonlóan Jeanie Kasindorf, a New West újságírója sem

volt elragadtatva a filmtől:

„Eddig már sok kritikus dicsérte a filmet azért, mert kiegyensúlyozottan

kezeli a két szülőt a felügyeleti jogért folyó harcban. De ez sületlenség,
mert csaknem két órán át figyelhetjük, ahogy Ted Kramer birkózik az
egyedülálló szülő bajaival... A kiegyensúlyozottság egyetlen szikrája
a lenyűgöző bírósági monológban figyelhető meg csupán. [Amit Meryl írt
és mond el.] Hol vannak azok a filmek, amelyek egy dolgozó anya
küzdelmeit mutatják be? A filmkészítők sok más férfival és nővel együtt
úgy gondolják, hogy a reggeli omlettkészítés semmi, ha egy nő csinálja,
mert ez az, amit »elvárunk« egy nőtől. Úgyhogy a film vásznon sem
történik semmi különös” - írja.
1980. április 14-én Meryl Oscar-díjat kapott ezért a szerepért. A legjobb női
mellékszereplő kategóriában Candice Bergen (Egy elvált férfi ballépései),
Barbara Barrie (Start kétkeréken), filmbeli barátnője, Jane Alexander és
Mariéi Hemingway (Manhattan) volt a vetélytársa. Mielőtt Jack
Lemmon bejelentette a győztes nevét, Meryl idegesen mosolygott - mintha
Lemmon már ki is mondta volna a nevét. És amikor megtörtént, ó! Gyors
puszit nyomott az előtte ülő Dustin arcára, és krémszínű ruhájában úgy
libbent fel a színpadra, mint Hamupipőke a báli lépcsőn. Hosszú, Disney-
hercegnős haja kecsesen omlott a vállára. Maga volt az Oscar-
díjas samponreklám! A rövid köszönőbeszéd így hangzott:

„Ó, te jó ég! Szeretném megköszönni Dustin Hoffmannak és Robert

Bentonnak, akiknek adósa vagyok. Stanley Jaffe-nek, amiért lehetőséget
adott, hogy eljátszhassam Joannát. Valamint Jane Alexandernek és
Justinnak [ezen a ponton puszit küldött a levegőben filmbeli fiának] azt a
szeretetet és támogatást, amit e közben a nagyon-nagyon örömteli élmény
közben nyújtottak. Köszönöm szépen!”

Szemmel láthatóan fejből idézte fel a beszédet, és az izgatottságtól néha

nem jutottak eszébe a szavak. Boldognak és alázatosnak tűnt, és a
„remélem, kedveltek” arcát mutatta. Azt a tinédzserszerepet, amit a kamasz
szépségkirálynő szókapcsolat ír le legjobban. Amikor erős férfiak és
kétkedő nők között volt, fel tudta idézni a Bernards Középiskolában
kifejlesztett karaktert. Szüksége volt ugyanis ezekre az emberekre, hogy
túlélje a szórakoztatóipar csapdáit. Dustin, szintén az évfolyam királya, a
legjobb színésznek járó Oscart vihette haza, míg Benton megkapta az
Akadémiától a legjobb rendezőnek és legjobb adaptált forgatókönyvnek
járó aranyszobrocskát. Végül, de nem utolsósorban a Kramer lett a legjobb
film. Ritka az olyan filmdráma, amelyet a kritikusok is elismernek, és
amely ugyanakkor hatalmas közönségsiker is. Hollywood bebizonyította,
hogy csinál még komoly filmeket, hiszen a Kramerrel 106 millió dollárt
hozott egy olyan korban, amikor a Csillagok háborúja és a Cápa ment a
legjobban a mozikban. „Olyan film volt, amely nagyon sok ember
életéhez hasonlított” - mondta Benton, utalva a válások
számának világméretű emelkedésére.

ISMERTSÉG KÍNÁBAN
„Fura módon ismernek, igen. Tényleg nagyon meglepődtem ezen. Először
körülbelül hat éve utaztam Kínába. Jártam Pekingben és Sanghajban, de
eljutottam Hszianba is - korábban soha nem hallottam erről a városról.
Tudja, csak félmilliárdan laknak ott. De amikor kiszálltam a gépből, nagyon
sokan felismertek, és ezen tényleg őszintén meglepődtem. Később tudtam
meg, hogy a kulturális forradalom után a Kramer kontra Kramert vetítették
először Kínában, és minden ember látta ezt a filmet” - mesélte 2012 körül
Jimmy Kimmel műsorában, amikor mellékesen megjegyezte, milyen volt ez
az elképesztő, Tom Cruise-típusú külföldi ismertség.

Az Oscar-gála sajtótájékoztatóján Rona Barrett pletykarovatszerkesztő azt

mondta, a feministák szerint ez a film egyenlő az „arculcsapásukkal.”
Dustin válaszolt:

- Természetesen nem változtathatom meg az emberek érzéseit, de nem

hiszem, hogy mindenki ezt gondolná.

Aztán feltűnt Meryl, és metaforikusan levette a tinikirálynő-kesztyűt, hogy

mindenki lássa a Vassar-hippit alatta.

- Itt jön egy feminista - jelentette be. - Én nem érzem, hogy ez igaz lenne.
Azt érzem, hogy a feminizmus alapja olyasmi, aminek inkább ahhoz van
köze, hogyan szabadítsuk fel a férfiakat és a nőket a hagyományos, nekik
kiosztott szerepek alól.

Meryl megvédte a karaktereket. Joanna depressziós volt, amit abban az

időben alapvetően félreértelmeztek. Képes volt cselekedni, rábízta Billyt a
stabil szülőre, Tedre, hogy segítséget kaphasson. Vajon nem az a művészet
lényege, hogy párbeszédet kezdeményezzen? Tükröt tartson és
rávilágítson a modern élet útvesztőire? Miért kell mindennek - minden női
karakternek - fekete-fehérnek lennie?

A Kramer kontra Kramer - annak ellenére, hogy Meryl épphogy csak

feltűnt néhány filmben - elképesztő sebességgel növelte az ismertségét. A
Newsweek az 1980. január 1-jei számának címlapjára tette. És a főcím: „A
80-as évek sztárja.” Jack Roll főszerkesztő remek profilcikket készített
róla, amelyben lelkesen ír Merylről: „Ő lehet generációja legerősebb
színésznője, az első amerikai nő Jane Fonda óta, aki méltó párja lehet a
Dustin Hoffmanhoz, Robert De Niróhoz vagy Al Pacinóhoz hasonló férfi
sztárok erejének, sokszínűségének és hatásának.” Aztán poétikus
hangvételben folytatja: „Létezik, hogy egyetlen arc ki tudja fejezni ezeket
az egymással küzdő érzelmeket, méghozzá olyan méltósággal, amely még
mélyebb szépséget kölcsönöz a fizikumnak?”

Előfordul, hogy fontos magazinok túl hamar mondanak ki valamit. Ez

történt Gretchen Mollal, amikor a Vanity Fair 1998. szeptemberi számában
azt írták a fotója mellé: „Lehet, hogy ő lesz Hollywood következő nagy
dobása?” Nem lett az. Meryl esetében bejött a jóslat. Ugyanakkor ez a nagy
nyilvánosság nyugtalanította őt, mert nem volt benne biztos, hogy rászolgál
ekkora figyelemre.

- Ez az egyik legfurcsább érzés - mesélte később. - Furcsa tudathasadás.

Felszállok a metróra, és észreveszek valamit a padlón. Közelebbről is
megnézem - az arcom az. Mindenütt magamat láttam. Ettől halandónak
éreztem magam, és múlékony ez az egész. Kicsit ostoba érzés is volt.

AMIKOR A KIRÁLYNŐ TALÁLKOZOTT A KIRÁLYNŐVEL

1980. március 17-én Meryl kezet fogott II. Erzsébettel a Kramer kontra
Kramer londoni vetítésén. Őmerylsége ugyanazt a krémszínű ruhát viselte,
amelyben a következő hónapban a legjobb női mellékszereplőnek járó
Oscart átvette. (Tudjátok, ez még az internet előtt volt, amikor az Us Weekly
nem vadászott a celebek divatbakijaira, többek között arra, ha ugyanazt a
ruhát kétszer is felvették a vörös szőnyegen.) Ezennel kijelentem, hogy
Meryl és II. Erzsébet mérföldkőnek számító első találkozója legyen nemzeti
ünnep szerte a világon. Mindkét nő sok örömöt ad az embereknek. Mivel
Meryl - több más brit karakter mellett - eljátszotta Margaret
Thatchert, amondó vagyok, hogy a királynőnek lovaggá kellene ütnie őt.

A Kramer után Meryl ezt mondta Sam Cohnnak:

- Valami olyasmit kell csinálnom, ami nem köt Manhattanhez, 1981-hez,

az eddigi élményeimhez. Küldj el a Holdra, valahol máshol akarok lenni.
Egy másik hely és idő határai között akarok mozogni.

Gyerekes módon vágyott arra, hogy új életet kezdjen.

- Csak három filmet csináltam, de úgy éreztem, ugrálnom kell, és azt
éreznem, amit a kisfiam, amikor játszik. El akartam felejteni, ahogy
kinézek, nem akartam magammal foglalkozni, és azt a fajta szabadságot
szomjaztam, ami a gyerekekben van meg, akik egy csapat őket figyelő
felnőtt között is azt csinálják, amit szeretnének. És egyáltalán nem érdekli
őket, mi van körülöttük

És akkor jött Sarah Woodruff, John Fowles regényének Viktória korabeli

lázadója, A francia hadnagy szeretője. A forgatókönyvet Harold Pinter írta.
A filmnek kettős szerkezete van. Az elsődleges narratívában Sarah,
egy kitaszított falusi nő boszorkaszerű barna köpenyben elcsábítja Charles
Smithsont (Jeremy Irons), akinek darabokra hullik az élete, amikor elhagyja
jómódú menyasszonyát, hogy kövesse szerelmét. Miután Sarah ismeretlen
helyre távozik, a férfi szinte beleőrül fájdalmába. Lehetséges, hogy London
utcáin él? Prostituált lett? A szemérmetlen!

Három év telik el, és Sarah hírt ad magáról: boldog életet él Északnyugat-

Angliában, ahol nevelőnőként dolgozik. A hír feldühíti Chariest, aki
meglátogatja Sarah-t. De találkozásuk egyáltalán nem szívélyes, a férfi a
földre löki Sarah-t. Hogy merte elhagyni őt? „Ennyi ideig tartott, amíg
rátaláltam a saját életemre!” - bizonygatja Sarah, és hozzáteszi, hogy szabad
akart lenni. Kéri Charles bocsánatát, és a férfi megbocsát neki. A fizikai
erőszak és az érzelmi manipuláció ellenére Sarah és Charles története
boldog véget ér - csónakáznak a Windermere-tavon.

Mindeközben egy párhuzamos cselekmény is fut, amelyben Meryl és

Jeremy modern kori színészek, akik - mit ad isten - A francia hadnagy
szeretője forgatásán bonyolódnak egymásba. Meryl karaktere, Anna,
hazamegy a férjéhez, mintha a románc meg sem történt volna, Mike/Jeremy
pedig vérző szívvel ott marad.

1980 májusától szeptemberig Meryl Nagy-Britanniába költözött a forgatás

miatt, amelyre többek között egy tengerparti kisvárosban, Lyme Regisben
került sor. Családjával Londonban béreltek ki egy lakást a
patinás Kensington negyedben. A People magazin egyik cikke
szerint Merylnek „külön motiváció kellett, hogy a United Artists
elcsábíthassa Londonba”. És a hab a tortán: „férjének stúdiót és alapanyagot
kért, hogy amíg ő filmez, Don alkothasson.” A United Artists, a film
forgalmazója felajánlotta, hogy átvállalja a költségeket.

Meryl nem kicsit izgult a forgatás előtt. Egyik barátjának be is vallotta:

„Nagyon félek. Félek egy ilyen fontos dologtól.” A francia hadnagy
mérlegre tette a képességeit. Ha sikeresen megcsinálja ezt a romantikus
drámát, akkor még több női főszerepet kaphat. Tudta, hogy vannak olyanok,
akik a sok siker után alig várják, hogy belebukjon valamibe. Nem
titok, hogy a színészek gyakran leszólják egymást. A premierek
előtt mindig nagyon feszült volt, erről testvérének, Harmadiknak is beszélt:

- Ez a legrosszabb dolog, amit valaha csináltam.

- Nem emlékszel? Nem ez a legrosszabb dolog. A legutóbbi volt a

legrosszabb - felelte Harmadik.

Meryl mindig jól akart csinálni mindent, ezért számára a kudarctól való
félelem volt a legnagyobb hajtóerő: spanold fel magad, csináld meg a
munkát, és szurkolj azért, hogy ne alázzanak meg nyilvánosan. Feszültség
volt benne amiatt, hogy jól játsszon, és amiatt is, hogy át tudjon
lényegülni: elsajátíthassa a karakter akcentusát, jellegzetes
mozdulatait, problémáit. - Eleinte nagyon sokat aggódott - mesélte
Karel Reisz rendező. - Még arra is fel voltunk készülve, hogy ha
kell, playbackkel csinálunk meg pár részt.

Sarah 19. századi beszédstílusának elsajátítása érdekében Meryl

beszédtanárt szerződtetett, és hangosan olvasott fel Jane Austin és George
Eliot könyveiből. Gésák fotóit is tanulmányozta, mert véleménye szerint
ezek a hölgyek „a szertartásos nőiség szimbólumai”.

- Sok mindent elárulok az arcommal, és azt szerettem volna, ha kevesebb

látszik rajtam. Sarah-nak annyi rejtett része van. Ez ejti rabul Chariest, és
emiatt adja fel egész korábbi életét.

Többször töltött akár tíz órát is egy drámai hatású, vörös parókában és
fűzőben, ami megkönnyítette számára, hogy belehelyezkedjen a szerepébe.
Váratlan dolgokkal állt elő, például sírás helyett nevetett, amikor Charles
sértegette Sarah-t.
- Az volt az egyik legcsodálatosabb színészi pillanat, amit valaha láttam,
de a poén az, hogy hatszor vették fel a jelenetet, és csak egyszer csinálta így
- nyilatkozta később Mike Nichols rendező. - Az tesz naggyá egy
filmszínésznőt, hogy képes a legbelső reakcióit is megidézni, és tudja, hogy
ez a karakter legmélyebb része.

Jeremy Irons klasszikus képzést kapott Nagy-Britanniában a Laurence

Olivier alapította Old Vic Színházban. Petruchio szerepét játszotta a West
Enden A makrancos hölgy felújításában, s emiatt könnyen kapcsolatot
teremtett Meryllel, aki Katát alakította New Yorkban. Kezdetben zavarba
ejtette a színésznő munkamorálja és erős akarata.

- Valahányszor javasolt valamit, legalább megpróbáltam úgy csinálni. Ha

nem értettünk egyet, elfogadtam, ahogy ő akarta - mesélte. Meryl alaposan
feladta a leckét Jeremynek teherbírásból. - Amikor a pajtában játszódó
jelenetet vettük fel, amelyben Meryl arra ébred, hogy ott állok mellette,
nem ment valami jól a dolog, bárhogy is próbáltuk. Úgyhogy egyszer csak
odajött hozzám, megfogott, megrázott, és azt, mondta: „Nehéz. Nehéz. De
akkor is meg kell csinálni. Soha nem könnyű.”

A film befejezése után Jeremy egy interjúban utalt arra, hogy az intim
jeleneteik mennyire autentikusak voltak.

- Azért, hogy elérjük a megfelelő érzelmi szintet, Merylnek és nekem

majdnem ugyanazt kellett átélnünk érzelmileg, amit a karaktereknek. Ezért
azon a napon, amikor a szerelmi jelenetet forgattuk, Merylnek és nekem
tényleg viszonyunk volt. És amikor a kamerák leálltak, a viszonynak is
vége lett - nyilatkozta. Meryl válaszában leszögezte, hogy ő és Jeremy
"jó barátok”, akik Karel Reisz rendező utasítására dolgoztak.

Elárasztották a díjak, köztük egy BAFTA és egy Golden Globe a legjobb

színésznőnek, valamint egy újabb Oscar-jelölés (utóbbit Katharine Hepburn
vitte el az Aranytó ban nyújtott alakításáért). De visszatekintve még mindig
úgy érezte, hogy nem tett eleget.

- Nem éreztem úgy, hogy kiélveztem a dolgot - vallotta be 2016-ban a

Graham Norton Show-ban. - Az ember mindig akar csinálni valami még
jobbat.
A francia hadnagyot nézve pedig ezt mondta:

- Eljön egy pont, amikor úgy is kell kinézned, különösen filmen. A

Viktória korabeli irodalomban a szenvedélyt, ezt a tiltott érzést, mindig a
sötétség képviselte. Nekem annyira világosak a színeim, hogy sötét hajjal
úgy nézek ki, mint egy öreg hal. Ezért bronzvörös hajat választottam.
Annyira szeretném, ha olyan színésznő lennék, aki csak áll ott, és
ezzel mindent elmond.

Másrészről viszont az, ami Merylben nem volt meg mondjuk a Jessica
Lange-hez hasonló színésznők macskaszerű szexepiljéből (őt egyébként
Meryl hol csodálta, hol irigyelte), különös árnyalatot adott Sarah Woodruff
karakterének. A filmrajongók csodálkoztak: tényleg, mi az benne
pontosan? Annyira nem szép. De persze azt sem lehet mondani,
hogy csúnya. Meryl előnyt kovácsolt abból, hogy a külseje
ennyire megosztó. Így tudta elkerülni a típusos szerepválogatást, amelyben
bizonyos színésznőket mindig félreállítottak: csak addig játszottak
gyönyörű nőket, amíg be nem töltötték a negyvenedik évüket. Akkor
fiatalabb modellekre cserélték őket. Mivel Meryl külseje nem határozta
meg őt ilyen egyértelműen, szabadon azzá változhatott, akivé csak
akart. Emberi lényként egy olyan iparágban, ahol a szépség központi kérdés
volt, ő sem kerülhette el, hogy kételkedjen magában.

- Annyi évet töltöttem el azzal, hogy azon siránkoztam, miért nem vagyok
elég szép, miért nincs olyan testem, mint Jessica Lange-nek, vagy olyan
lábam, mint valaki másnak. Micsoda időpocsékolás! - árulta el évtizedekkel
később.

Merylt nem érdekelte az a fajta softcore szórakoztatás, amelyben a nők

szexualitását használták ki. Látott már olyan forgatókönyveket bőven,
amelyekben a nők „félhomályban, félig felöltözve” jelennek meg. Azok a
fajta karakterek, „akiknek nevük sincs, amíg a harmadik változat el
nem készül”. Meryl „bonyolult, vonzó, tüskés nőket” szeretett ábrázolni:
„Szeretem őket, mert az életben is kedvelem a nehéz embereket.”

A következő nagy kihívás Sophie Zawitowska volt. 1980 áprilisában lábra

kaptak a pletykák, hogy Meryl egy holokauszttúlélőt fog eljátszani a Sophie
választása játékfilmes változatában, méghozzá talán Al Pacinóval. Goldie
Hawn kampányolt a szerepért, és Barbra Streisand is felajánlotta, hogy
kevesebb gázsival is beéri. De Alan J. Pakulát, a szerzőt már a kezdetektől
fogva Meryl érdekelte. A probléma csak az volt, hogy ő el akarta olvasni a
forgatókönyvet, ám Pakula még nem készült el vele. Ezért egy ismeretlen
szlovák színésznőre, Magda Vásáryovára váltott, aki ugyan
autentikus európai volt, de nemigen tudott angolul. Ez lett a
szerződés meghiúsulásának oka. Végül megszületett a forgatókönyv is. Sam
Cohn megszerzett egy példányt, és elküldte Merylnek.

- Igazán akartam azt a szerepet. Elmentem Pakulához, és a padlóra

vetettem magam. „Kérlek, istenem, hadd csináljam meg!” - könyörögtem.

Pakula irodája tele volt Magda fényképével.

- Nem engedheti, hogy ő játssza el! - emlékezett vissza a jelenetre Meryl.

- Nekem kell ez a szerep! Nem érti, miért. Én meg tudom csinálni.

Merylnek megvolt a tehetsége hozzá, ez kétségtelen. De attól tartott, hogy a

„technikájával” lesz baj. El tudja-e engedni magát ez az erős, magabiztos
profi, hogy érzéki előadást nyújtson? És ami szintén fontos: sikerre vihet-e
egy amerikai színésznő egy ilyen szerepet?

Néhány hét múlva Pakula neki adta Sophie szerepét. (Elgondolkodhatunk

azon, vajon azért izzasztotta-e ennyi ideig, mert Streep elkérte a
forgatókönyvet. Meryl szerint a rendező nagyon mérges volt rá.)

Meryl azt javasolta, hogy a harminchárom éves, kétszeres Tony-díjas Kevin

Kline játssza Sophie életvidám, ingatag szerelmét, Nathant. (Pakula
potenciális listáján De Niro, Al Pacino és Dustin Hoffman szerepelt, de
egyiküket sem találta megfelelőnek.) A babaarcú Peter MacNicol, aki a
Pulitzer-díjas színdarab, a Bűnös szívek szereplője volt, Stingo szerepét
kapta. A kedves déli író 1947-ben Brooklynban barátkozik össze Sophie-val
és Nathannel.

Sophie volt Meryl eddigi legbonyolultabb karaktere: gyengéd, mégis erős,

szexis, titokzatos, aki humorral rejti el rettenetes fájdalmát. A második
világháború után a lengyel katolikus menekült sebzetten és összetörten New
Yorkban köt ki, és nem tud angolul. A karizmatikus Nathan
mániákus energiával töltve megsajnálja őt, felkarolja, és olvasni
tanítja. Összeköltöznek, és viharos, inkább beteges függőségnek nevezhető
kapcsolat szövődik köztük, amit Nathan szélsőséges hangulatingadozásai
csak rontanak. Amikor Stingo először találkozik a rosszul működő párral,
szemtanúja lesz, ahogy Nathan egy dühroham során durván megrázza
Sophie-t.

- Úgy kellesz nekem, mint a lépfene! - kiabálja. - Menj vissza Krakkóba,

kislány!

A diagnosztizálatlan poszttraumás stressztől szenvedő Sophie hálás az

időnként kedves férfinak, és néhány óra elteltével visszafogadja őt.

Sophie és Stingo sem tudja, hogy Nathannek mentális betegsége van:

paranoiás skizofréniában szenved. Stingo egyre közelebb kerül Sophie-hoz,
és fellebbenti a fátylat a nőSophie és Stingo sem tudja, hogy Nathannek
mentális betegsége van: paranoiás skizofréniában szenved. Stingo egyre
közelebb kerül Sophie-hoz, és fellebbenti a fátylat a nő rejtélyes múltjáról.
Nathanhez hasonlóan ő is folyamatos hazugságban él - apját a náci
Németországgal szembeszegülő hősként állítja be.

Amikor Sophie beismeri az igazságot, a filmben pusztító flashbackek

láthatók, amelyekből kiderül, hogy a nő élete mérhetetlen gyötrelem volt:
gyűlölte jogászprofesszor, antiszemita apját. Az apa világnézete nem
nyújtott menedéket, amikor a nácik az értelmiségiket, köztük Sophie férjét
és apját is, egy német munkatáborba küldték. Mindketten odavesztek.
Sophie-t a föld alatti ellenállás tagjaként szintén letartóztatták, majd
Auschwitzba deportálták két kisgyermekével együtt. Egy szadista náci
tiszt megparancsolta, hogy válasszon kettőjük között, amivel egyikük életét
megmenthette, míg a másikat a gázkamrába küldte. Sophie az őrület szélén
lányát, Evát választja, s ezzel tudat alatt elárulja, hogy fia, Jan életét többre
értékeli. A fiú egy gyermektáborba kerül, de Sophie soha többé nem látja.
A nő tökéletesen beszél németül, így egy auschwitzi parancsnok házába
kerül gépírónőnek. Csodával határos módon túléli az éhezést, a veszélyt, de
végül alulmarad a bűntudattal szemben. Nathannel együtt ciánnal végeznek
magukkal.
Bár Meryl felkészült arra, hogy jól csinálja meg a szerepet, kezdetben
nehezen talált közös pontot.

- Az volt a baj, hogy Sophie áldozattípus. Hagyta, hogy minden és

mindenki átgázoljon rajta - vallotta. A „mindenki” természetesen a New
York-i bántalmazó szerető, Nathan, aki elszigeteli őt kicsiny, börtönszerű
lakásukban, tudva, hogy nincs kihez fordulnia. - Kis idő elteltével azonban
kezdtem apró közös dolgokat felfedezni bennünk. Úgy láttam, van benne
egy kis spiritusz, van gerince.

Tetszett neki Sophie kitartása, az, hogy átvészelte a legnehezebb időket is,
és életteli maradt.

Tekintettel arra, hogy Meryl nyilvánosan kifejezte felháborodását a háború

emberáldozatai miatt - különösen a gyermekeiket sirató anyákkal érzett
együtt Karina Longworth filmtörténész úgy sejti, hogy „az
együttérzés, amelyet azok iránt a nők iránt érzett, akik férfiak
politikai konfliktusai miatt veszteségeket szenvedtek, végül közelebb tudta
vinni Sophie alakjához”.

Amíg meg nem tanult lengyelül, Meryl nem igazán ismerte meg Sophie-t.
Mialatt a brooklyni jeleneteket forgatták, otthon is lengyel akcentussal
beszélt, és ezzel megőrjítette Henryt. Öt hónapon át tanulta a nyelvet.

- Azt hittem, pite lesz, mint ahogy az emberre ráragad az olasz vagy a
francia. De nem így lett. Sokban hasonlít a latinra, mert hét eset van, azt
hiszem - a tanárom megöl, ha rosszul mondom. A nyelvtan nem volt az
erősségem, de az akcentust elsajátítottam. Mindenesetre tényleg nehéz
volt tanulni. Amikor beszél az ember, minden mondatot elemezni kell, és
minden szó változtatja a végét attól függően, hogy a mondatban alany, tárgy
vagy közvetett tárgy szerepét tölti be. Nagyon durva - emlékezett vissza
Meryl.

Mielőtt három hétre a jugoszláviai Zágrábba ment volna, hogy leforgassa a

koncentrációs táborban játszódó jeleneteket, Merylnek még egy nyelvet
meg kellett tanulnia. Pakula angolul írta meg a háborús jeleneteket, de úgy
gondolta, lengyelül és németül vennék fel őket. Ez azt jelentette,
hogy Merylnek villámgyorsan meg kellett tanulnia németül is. Azt mondta
a rendezőnek, hogy szerezzen neki egy némettanárt.

A tengerentúlon Meryl dilemmával találta magát szembe: Don önálló

kiállítást kapott egy manhattani galériában. „Tudom, mit fogsz erről
gondolni, de kérlek, akkor is fontold meg. Donra mindig számíthatok, és
most felemészt a gondolat, hogy én nem leszek ott mellette” - írta meg
Pakulának Meryl.

A kétségbeesett rendező tanácsot kért valakitől, aki ezt javasolta:

- Mondj neki nemet, Alan, és szabadítsd meg a szenvedéseitől. Merylnek

bűntudata van. Rajtad múlik, hogy megkönnyebbül-e.

Pakula ehelyett bízott benne, hogy Meryl megoldja. És ő nem is okozott

csalódást. Alig egy napot töltött New Yorkban, majd elindult a forgatásra,
és folytatta a Sophie-t, szemmel láthatóan mindenfajta fáradtság nélkül.

Pakula meghívta a forgatásra Kitty Hart-Moxont, aki Lengyelországban

nőtt fel, és kamaszként túlélte Auschwitz-Birkenaut, hogy segítsen
megérteni, milyen érzés volt fogolyként élni a táborban. Meryl rengeteget
fogyott, mivel szigorú étrendet követett: kizárólag leturmixolt ételt
és folyadékot vett magához. A képeken csont és bőr volt - a brooklyni
Sophie árnyéka csupán. Paróka, színes fogak és szomorú, mélyre hatoló
szemek, amelyek egymással viaskodó érzelmeket tükröztek: az elkeseredést
és a reményt. Később, Amerikában Sophie érzéki és élénk volt, de az arca
(amit Meryl műfogsora elváltoztatott) továbbra is szomorúságot árasztott,
amit nem halványított el az emlékezet.

Azt a jelenetet, amelyben Sophie választ, csak egyszer próbálták el.

- Nem is akartam erre gondolni. Már korábban memorizáltam, mert

beleégette magát a szívembe. Amikor forgattunk, nem akartam többször
megcsinálni. Ott sem akartam lenni. Megcsináltuk. Így nem kellett
azon gondolkodnom, mi lenne, ha nekem kellene elhagynom a fiamat.
Egyáltalán nem akartam ilyesmire gondolni - vallott erről.
Nézni is fájdalmas ezt a jelenetet, de Hart-Moxon a bizonyosság rá, a
megpróbáltatások szolgálnak emlékeztetőül számunkra, hogy a holokauszt
óta szinte alig telt el idő. És mindenki szeme láttára történt minden. Életben
kell tartanunk az emlékeket, hogy soha többé ne történhessen hasonló.

A Sophie választása felpezsdítette Merylt, akárcsak egy nagy adag kávé.

Fellelkesítette a színésztársakkal folytatott spontán játék; semmilyen
előzetes kutatás nem készíthette volna fel arra, ami kialakult, amikor a
kamera forogni kezdett. „Kevin, Peter és én egymásba szerettünk, ahogy
a filmbeli karakterek is.” A Life magazin 1987. decemberi számában egy
magát meg nem nevező forrás azt mondta, hogy Kevint „megigézték”. (Egy
ponton Peter kívülállónak érezte magát, mert Meryl, Sophie-hoz hasonlóan,
nagyobb figyelmet szentelt Kevinnek a forgatáson.) Meryl ilyen hatással
volt a férfi főszereplőkre. Mike Nichols, aki három mozifilmben és egy
tévés mini sorozatban rendezte Merylt, így írta le a jelenséget:

- Amint átlényegül a szereplővé, a többiek reagálni kezdenek rá, mintha

tényleg ő maga lenne az a karakter. Bárki játssza a szerelmét, az szerelmes
lesz belé. Bárki játssza a rosszfiút, az félni kezd tőle. Megváltoztatja a
kapcsolatok kémiáját. Még soha nem láttam ilyesmit másnál.

A hatás: jobb előadás Meryltől, akinek éreznie kell, hogy Sophie szereti
Nathant. Cserébe az ő kiváló teljesítménye átszivárog a többiekbe is, és az
egész csapatot erősíti - még a Kevin Kline-nál kevesebb tehetséggel
megáldott színészeket is.

Ó, igen, Kevin!

- Kevin egy álom! Maga a mennyország! Tényleg az! Borzasztó egy

munka ez! Szeretni azt a sok jóképű, csodálatos férfit... Á, dehogyis!

Kevin és Meryl
Fantasztikus! Csodás újrateremteni azokat az érzéseket, miközben nincs
semmilyen következmény - mondta Meryl.

Naná, ki ne tenné?

Kevin kevés olyan emberrel találkozott, aki ennyire élvezte volna a

munkáját. Úgy látta, Meryl „az egyik legélénkebb, legmagabiztosabb
ember, akivel valaha találkoztam. Nincsenek neurotikus önmarcangolásai.
A dolgokról ott helyben elmondja a véleményét, spontán módon,
egyik percről a másikra, és nem kér bocsánatot, amiért támadt egy ötlete”.

- Folytasd csak!

- Egészséges, ép lelkületű. Mentes az előítéletektől azzal kapcsolatban,

hogy kinek mit kéne vagy nem kéne csinálnia.
Pakula nem mindig helyeselte Meryl kísérletezését. Amikor az egyik
jelenetben Meryl ragaszkodott hozzá, hogy igazi alkoholt igyanak Peterrel,
a rendező engedett a kérésnek, de utóbb kihagyta a jelenetet, mert érzése
szerint túl sok volt. Egyébiránt teljesen lenyűgözte a színésznő.

Egyik este nagyon jókedvűen tért haza. Elmesélte a feleségének, hogy

Meryl szerinte zseni. Ezt a szót amúgy csak akkor használta, ha valóban
úgy is gondolta. Amikor a Sophie választását végül 1982 áprilisában
befejezték New Yorkban, a csapat „bulis estét” tartott, Meryl pedig csak
„sírt és sírt”. Elemében volt - mámoros és extatikus hangulat uralkodott
el rajta. Talál-e még egy ilyen szerepet, mint Sophie-é, vagy harminckét
évesen felért a csúcsra?
4. Meryl, az Atomhős
Drew: - Te két ember vagy egy testben, és az egyiket imádom.

De hát a másik...

Karen: - Az csak púp a hátadra, ugye?

(Silkwood, 1983)

Nem sok idő maradt Sophie megsiratására. Meryl hamarosan Dallasba

ment, hogy egy másik tragikus hősnő bőrébe bújjon: Karen Silkwoodéba,
az oklahomai plutónium-erőmű dolgozójáéba, aki 1974-ben titokzatos
körülmények között halt meg autóbalesetben. Az esetről azt rebesgették,
hogy a huszonnyolc éves nőt letolták az útról.

Meryl növekvő politikai aktivitása tükröződik ebben a karakterben. Az

aktivistáról Mike Nichols készített életrajzi filmet. A Sílkwood forgatása
előtt Meryl egyike volt annak a több ezer embernek, aki 1982. június 12-én
a Central Parkban tüntetett az atomfegyverek ellen. Bruce Springsteen,
James Taylor és Joan Baez lépett fel a békés tömeg előtt. Az ügy elindított
Merylben valamit.

„Mindent meg kell tennünk azért, hogy hallassuk a hangunkat, és ne csak

beszéljünk a nukleáris fenyegetésről. Leveleket kell írnunk a
képviselőinknek, és olyan könyveket kell olvasnunk, mint Jonathan
Schell A Föld sorsa című munkája. Nem vonulhatunk vissza egy ijesztő,
tompává tevő világvége hangulatba, amely olyan mélyen gyökerezik, hogy
észre sem vesszük magunkban. Folyton arra gondolok, hogy 2000-ben
Henry fiam még csak 21 éves lesz.”

A Silkwoodot (eredeti címén „Láncreakció”) hét évig feledés borította. A

szunnyadó projekt akkor kelt életre, amikor Meryl érdeklődni kezdett
iránta, és a mozi egy csapásra olyan lett, mint a lopott áru. Nora Ephron és
Alice Arlen együtt írta meg a forgatókönyvet, és Nichols vállalta a
rendezést. A rendező 1968-ban Oscart kapott úttörő munkájáért, a Diploma
előtt című tragikomédiáért, de a 70-es évek közepén készített
gyengébb filmek, A delfin napja és a Kincs ez a nő után nyolc évig
szünetet tartott. Nichols esetében Meryl volt a csali, ami visszacsábította a
kamera mögé. Ha Meryl meg akarja csinálni a Silkwoodot, akkor ő is. A
filmes csinálhatott volna egy divatos krimit, amelyben a szegény Karen a
sötét öltönyös, Ray-Ban napszemüveges vállalati fajankókkal küzd, ehelyett
szorosan együttműködött a forgatókönyv írókkal, és inkább a
nő személyiségére összpontosított. Konkrétan arra, hogyan radikalizálódik
egy politikával nem foglalkozó munkásnő.

Karen Silkwoodnak céltábla volt a hátára festve. A texasi születésű és ott is

nevelkedő Karennek jól mentek a természettudományos tárgyak, és ő volt a
magányos lány a középiskolai kémiaórákon. Fiatalon ment férjhez,
tizenkilenc éves volt csupán, de hét évvel később, 1972-ben
otthagyta hűtlen férjét és három gyerekét a csábítónak tűnő
Oklahoma miatt. Csakhamar elhelyezkedett az óriási Kerr-
McGee energiatársaságnál. Vegyésztechnikusként elsősorban az volt a
feladata, hogy plutóniumforgácsokat készítsen a nukleáris reaktor
fűtőelemeihez. Ebben a munkafolyamatban fennállt a veszélye annak, hogy
mérgező anyagokkal érintkezik, amelyek kis dózisban is sugárfertőzést,
rákot és halált okozhatnak. Karen 1974-ben belépett az
olajiparban, vegyiparban és nukleáris iparban dolgozó
munkások nemzetközi szakszervezetébe, és az első női Kerr-McGee-
alkalmazott volt a tárgyalóbizottságban. Részt vett a cég ellen szervezett
sztrájkban, felhívta a figyelmet a munkások egészségére és biztonságára,
miután kiderültek a korábban eltitkolt szivárgások. Vallomást tett az
Atomenergia Bizottság előtt, ahol azt állította, hogy ő maga is ismeretlen
eredetű sugárfertőzést kapott a cégnél.

A háttérben egyre erősödött a környezetvédő aktivisták tevékenysége, a

Kerr-McGee ellen ezer pert indítottak, Karen pedig nemkívánatos métely
lett, aki nem ment el a cégtől. 1974. november 13-án a The New York Times
riporterével, David Burnhammel kellett volna találkoznia, és megmutatnia
azt a mappát, amelybe az üzemében fennálló biztonsági kockázatokról
szóló anyagokat fűzte le. Az oda vezető úton Karen kocsija egy mellékúton
felborult, és beleesett egy vízátvezetőbe. A balesetben a fiatal nő életét
vesztette. Az oklahomai rendőrség balesetként vizsgálta az
ügyet. Lehetséges, hogy Karen elaludt a volánnál, végül is
nyugtatót találtak a vérében. De egy másik jelentésben az atomenergiaipari
dolgozók szakszervezete csalást emlegetett azt feltételezve, hogy egy másik
jármű szándékosan kényszerítette Karent a végzetes kormánymozdulatra.
Ijesztő módon ráadásul az a bizonyos mappa el is tűnt.

- Silkwood közvetlenül a halála előtt azt állította, hogy az üzem nem felelt
meg a szövetségi nukleáris biztonsági előírásoknak, veszélyeztette a
dolgozókat és a lakosságot, és állítólag erre bizonyítékokat is szerzett -
jelentette ki Howard Kohn újságíró a Rolling Stone magazinban 1977-ben. -
Néhány nyomozó később azt feltételezte, hogy Silkwood tudtán
kívül belebotlott egy csempészhálózatba, és a dokumentumok hiányzó
plutóniumról is tartalmaztak adatokat.

Két héttel Karen halála előtt teljes fertőtlenítést végeztek rajta és a

lakásában, miután többször is pozitív eredményt kapott sugárkárosodásra az
elvégzett vizsgálatokat követően. A szövetségi nyomozók sok feltételezését
megerősítették, majd 1979-ben 10,5 millió dollárt ítéltek meg neki
polgári kártérítésként. Hét évvel később a Kerr-McGee - amely azóta
egyébként már bezárt - újra szembe találta magát egy esetleges
perújrafelvétellel, ami miatt kiegyeztek a Silkwood-csapattal 1,3 millió
dollárban. Karen, a feminista és antinukleáris aktivista még halála után is
legyőzte az alperest. Mártír lett belőle.

A TÖRTÉNET VÉGE

Karen Silkwood végzetes balesetét és az oda vezető eseményeket számos

rejtély övezi. Vajon tényleg elaludt vezetés közben, vagy meggyilkolták? A
The New York Times riporteréhez, David Burnhamhez igyekezett, hogy
feltárja neki a Kerr-McGee-nél, akkori munkáltatójánál tapasztalt
biztonsági kockázatokat és egészségügyi veszélyeket. Érdekes tény,
hogy azok a bizonyító erejű dokumentumok, amelyeket magával
vitt, eltűntek a baleset helyszínéről.

A Silkwood című film rendezőjének, Mike Nicholsnak az volt a szándéka,

hogy a gyilkosságot mutassa be. A rendezői példány eredeti változatában
Karen egy szakszervezeti megbeszélést hagy ott, amikor a kávézóból
a dokumentumokkal felszerelkezve elindul az újságíróval megbeszélt
találkozóra. „Elbúcsúzott a barátaitól, beült a kocsijába, és elindult” - írta
Sam O’Steen vágó Cut to the Chase (Térjünk a lényegre) című könyvében.
„Abban a pillanatban, hogy kihajtott a forgalomba, a mögötte parkoló
autó fényszóróját is bekapcsolták. Ez már egy elég különös pillanat volt. De
ezt a fényszórós részt ki kellett vennem. A filmben annyit lehet látni, ahogy
később Karen a sötétben vezet, és a mögötte haladó kocsi fényszóróját látja
a visszapillantó tükörben. A következő jelenetben pedig már az összetört
autó látható. Úgyhogy a végső változatban már nem annyira egyértelmű,
hogy valaki követte őt.”

Az egyértelmű állásfoglalást jelentő jelenet meghagyása miatt a Kerr-

McGee Nukleáris Társaság jogi lépésekkel fenyegette meg a film készítőit,
ezért ez túlságosan kockázatosnak tűnt. „Mike mérges volt emiatt, de nem
lehetett mit tenni - mondta O’Steen. - Egy ponton konzultált
egy sztárjogásszal, hogy megtudja, hogyan tudja megúszni a dolgot.”

Nichols végül tett egy jogi nyilatkozatot, amelyben közölte, hogy a

balesetben egyetlen autó vett részt, Karen vérében alkoholt és nyugtatót
találtak, és senki sem tudta megerősíteni, hogy a dokumentumokat valóban
Burnhamnek szánta.

Merylnek megvolt a maga véleménye arról, hogyan halt meg Karen, de a

nyilvánosság előtt nem beszélt erről.

- Azt hiszem, nem sokat tudhatunk azokról az emberekről, akik már

nincsenek közöttünk, hogy elmondják a tényeket. Az igazi, tényleg fontos
dolgokat magukkal viszik a sírba. Amikor ennek az egésznek vége lett, és
befejeztük a forgatást, azokra a percekre gondoltam, amiket Karen élt át,
mielőtt a kocsija lesodródott az útról. Hiányzott nekem - mesélte később.

***

Nora Ephron nyilvánvalóan harcedzett újságíró volt, de ez nem jelentette

azt, hogy a két kisgyereket nevelő anya egyedül nyomozhatott volna a
csavaros Silkwood-ügyben. A pontosság létfontosságú volt. Egyetlen
szörnyű hiba súlyos jogi következményekkel járhatott. Szüksége volt
segítségre, ha meg akarta emészteni a tényeket, és egy
olyan forgatókönyvvé akarta összegyúrni őket, amely egy republikánus
államban élő, lázadó nő izgalmas történetét mondja el. Nora Beverly
Hillsben nőtt fel, majd egész életében New Yorkban élt. Fogalma sem volt
arról, milyen lehetett Karen Silkwood bőrében lenni. Ezért felfogadta Alice
Arlent, aki ismerte a Silkwood-ügy jogászát. (Alice elmesélte, hogy Nora a
családi birtokon látogatta meg őt, és úgy gondolta, Alice többet tud a
konzervatív republikánusokról, mint ő.)

A forgatókönyvíró páros felhasználta a Silkwood producerének, Buzz

Hirschnek a szakértelmét is, aki már több interjún volt túl: beszélt Karen
barátjával, Drew Stephensszel, aki elmesélte, hogy Karen egyszer
fellibbentette a ruháját előtte munka közben.

- Abban a pillanatban pontosan tudtam, milyen volt - mondta Nora. - Egy

provokátor.

- Amikor Meryl megérkezett a forgatás helyszínére, még mindig úgy

nézett ki, mint Sophie - mesélte Hirsch. -Valahogy rajta volt még a karakter.
És csak akkor változott át, amikor Roy Helland levágta és befestette a haját,
és megadta neki azt a Karen Silkwood-os jelleget. Elképesztő
volt. Egyszerűen Karenné változott.

Eltűntek Sophie arany fürtjei, és barna, sportos haja lett: elöl rövid, hátul
hosszú. Leginkább egy visszafogott williamsburgi hipszterhez hasonlított.

A munka dandárja Texasban folyt. Az irvingi Dallas Kommunikációs

Központban hangstúdiókban is lehetett dolgozni. A színészek és a
munkatársak krémje egymáshoz közeli, bérelt lakásokban lakott.
Hétvégenként Don és Henry meglátogatta Merylt, és az uszoda közelében
tölthettek együtt egy kis időt. Meryl „akkor is Karen Silkwood
maradt”, amikor a férje és a kis Henry a közelében volt, jegyezte
meg Hirsch. Egy nap Meryl a felvételek közötti szünetben
alaposan meglepte őt:

- Odajött hozzám, és egyszerűen beleült az ölembe.

Eléggé megdöbbentem rajta, mert egyértelműen flörtölt velem - mesélte a
producer. - És amikor újra elkezdtünk forgatni, felállt, és elsétált. Én meg
utánaszóltam: „Foglalom a helyed.” Ő megfordult, és rám nézett, mintha azt
mondaná: „Hát, ez durva volt.” De ezt a karakter csinálta, nem Meryl.
Meryl a szokatlan hipszter frizurával
Meryl a forgatásokon kívül is texasi orrhangon beszélt. Elmesélte
Hirschnek, hogy beült a bevásárlóközpontokba, és hallgatta az emberek
beszédét. Karen apja, Bill arra panaszkodott, hogy a Silkwood miatt az ő
intelligens lánya „nem tűnik túl értelmesnek, inkább afféle vidéki
prosztónak”. Drew Stephens el volt ájulva tőle. „Nem hitte el, hogy
ennyire elkapta a karaktert” - mesélte Hirsch. Nichols az életvidám Kurt
Russelt választotta Drew szerepére. Ami Karen legjobb barátnőjét illeti,
Dolly Pellikert egy olyan nő játszotta, akit nem kell bemutatni: Cher. A
szerep azt kívánta meg az énekesnőtől, hogy vegyen vissza kissé jól
ismert nagyvilágiságából. Ha ezzel segítette színészi karrierjét,
Cher hajlandó volt mindent megtenni.

Cher csillogott, mint a Hollywoodi dombok szmogmentes éjszakán, de

Meryl - Meryl kifinomult és elegáns volt, minden erőlködés nélkül. Egy
egyetemet végzett észkombájn. Cher izgult a találkozás előtt, és a pápához
hasonlította Merylt. Mi lesz, ha a sztár rossz színésznőnek fogja tartani?

A forgatás első napján Meryl szívélyesen üdvözölte Chert, mintha Karen és

Dolly találkozott volna. Jön a barátnőm. Valaki, aki az én oldalamon áll -
gondolta. De azért nem tudott nem tudomást venni arról, hogy Cher szintén
ünnepelt sztár.

- Cher! Tudod, az I got You, Babe meg az a többi album, amit megvettem...
Másrészről viszont szemmel láthatóan az volt rólam az elképzelése, hogy
valami kifinomult dáma vagyok. Úgy láttam, egy kicsit elbizonytalanította a
hírnevem.

Mindent egybevetve Cher nem volt kezdő a színészi pályán. Akkori

partnerével, Sonny Bonóval együtt lett híres a 60-as években, s ezzel egy
időben sikeres szólókarriert is magáénak tudhatott. 1971-ben Sonny és Cher
a CBS televízióban elindította népszerű varietéműsorát, amelyben Cher
sokféle komikus karakter bőrébe bújva csillogtatta meg
színészi képességeit. Három évvel később megkapta a legjobb színésznőnek
járó Golden Globe-díjat a televíziós sorozatok kategóriájában. Eközben a
pár épp válófélben volt, ami miatt a sorozatot 1974-ben be is fejezték. Cher
legközelebb egy rövid életű, a nevét viselő show-műsorral került a
figyelem középpontjába, ahova olyan nagy neveket hívott meg, mint David
Bowie vagy Bette Midler. A televízióban viselt lélegzetelállító ruhái miatt
örökös divatikonná vált. Miután két évet töltött el Las Vegasban, 1982-ben
a Broadwayn játszotta el James Dean egyik rajongóját a Jöjj vissza, Jimmy
Dean című darabban, majd Robert Altman filmadaptációjában is.

A Silkwood után Cher kitűnő kritikákat kapott az 1985-ös Maszk című

filmben nyújtott alakításáért, aztán 1988-ban következett a Holdkórosok
című romantikus komédia, amelyért elnyerte Streep kedvenc díját: a
legjobb női főszereplőnek járó Oscart.

Hirsch szerint Meryl az elejétől fogva igyekezett megkedveltetni magát

Cherrel.

- Chernek pedig nagyon tetszett az a gondolat, hogy Meryllel barátkozik.

Sokszor hallottam, hogy azt mondja: „Eljössz majd hozzám Los
Angelesbe? Nagyon szeretném, ha meglátogatnál, és ott maradnál egy kis
ideig nálam.”

Cher akkor már két évtizede dolgozott a show-bizniszben, de a Silkwoodig

nem hitte el, hogy az emberek komolyan veszik. Meryl megosztotta vele a
színészettel kapcsolatos tanácsait, és soha nem éreztette vele, hogy
kevesebb lenne nála. A művészet utánozta a valóságot, és Cher -
Meryl Karenjének odaadó Dollyja - arról beszélt, hogy elköltözik az ország
másik felébe, csak hogy közelebb legyen Merylhez. A valószínűtlen
jóbarátok, akiket hívhatunk nyugodtan „Cherylnek”, sokkal jobban
hasonlítottak egymásra, mint ahogy első látásra gondolnánk.

- Ő sok szempontból olyan, mint én, mint az igazi énem - mondta

akkoriban Meryl. - Jó humorérzéke van, egy kicsit szemtelen, sok embert
felbosszant, és azt teszi, amiben hisz.

Cher is nagyon élvezte ezt az újsütetű barátságot:

- Ha a saját testvérem lenne, akkor sem szerethetném jobban - vallotta be.

- Az emberek nem mindig veszik észre, de Meryl nagyon-nagyon vicces nő.

A Silkwood forgatásának elején Meryl tréfálkozott Cher divatos, de sokszor

oda nem illő öltözködési stílusán.
- Add fel, Cher, ne itt, ne Texasban! Küldd haza ezt az összes hülyeséget!

- Mary Louise, meg kell tanulnod, hogyan kell öltözködni

Cher majd’ megőrült attól, amikor Meryl ragaszkodott hozzá, hogy a saját
ruháit ő vasalja, Meryl álla pedig akkor esett le, amikor látta, mit viselt
Cher a vidámparkban.

- Egy ilyen kis rózsaszín miniszoknya volt rajta, ami hátul körülbelül
tizenöt centiméter volt, és fel-alá flangált benne. Én nyilván parókát,
napszemüveget és egy esőkabátot vettem volna fel, de Cher nem bánta, ha a
figyelem középpontjába kerül. Ez számára egyáltalán nem volt problémás.

De volt valami, ami viszont igen: Nichols elképzelése a karakter külsejéről.

Dolly eredetileg egy „bombázó amazon” lett volna, és Cher ezt a figurát
hozta a próbafelvételeken. Nicholsnak végül nem tetszett ez az ötlet, és azt
javasolta neki, hogy súrolja le az arcát. „Aztán a jelmeztervezővel,
Ann Rothszal felöltöztettek egy borzalmas férfiingbe, vászonnadrágba, és
hogy erősebbnek nézzek ki, még egy alsónadrágot is rám adtak.”

Nichols örült, de amikor Kurt Russel meglátta Chert, azt mondta:

- Hát te meg mi a franc akarsz lenni?

Cher berohant a vécébe, és kisírta a szemét. Ő ragyogni akart. Ehelyett

rettenetesen nézett ki, de végül lassan megkedvelte a kicsit csúnyább
Dollyt, aki „egy öregfiú női változata” lett. Vele együtt megszerette a
hasznos pólókból és farmerokból álló ruhásszekrényét is. Úgy látszik, az a
tény, hogy Meryl egyáltalán nem volt hiú, valahogy átragadt rá is. Cher
végül smink nélkül is szabadnak érezte magát.

- Meryl mellett ő is jól nézett ki. Nem ugyanabban a ligában játszott, mint
ő, és ezt a filmet egy kicsit Cherre vágtuk. Meg kellett csinálnunk a jó
felvételeit, mert Meryl mindig jó volt... Nem volt gyakori, hogy sok
felvételt készítettünk volna. Mike egyszerűen nem úgy dolgozott. De ha
egynél több volt, Meryl soha nem csinálta kétszer ugyanúgy. Mindig
tökéletesen összhangban volt azzal, amit Kurttől vagy Chertől kapott,
bárkivel is volt egy jelenetben - mesélte Hirsch.
Meryl már messziről kiszúrta a természetes és a rossz színész közti
különbséget. A természetes színész nem üt meg hamis hangot; mindig a
karakterhez és a jelenethez illően reagál. Ezzel ellentétben a rossz színész
erőlteti azokat az érzelmeket, amelyek nem a sajátjai, csak hogy kielégítse
a rendező igényeit. Chernek sikerült megfelelnie a magasra állított
mércének is.

- Abszolút természetes színésznő - dicsérte őt Meryl. - Semmi

mesterkéltség, semmi erőfeszítés, csak ösztönösség. Az ember azt gondolta,
hogy egy olyan ember, mint ő, aki annyira sokszor kerül mesterséges
helyzetekbe, figyelnie kell a stílusára és az ezzel járó csillogásra, nehezen
tudja mindezt levetkőzni és mélyebbre menni. Nála pedig szó sem
volt ilyesmiről. És ami igazán lenyűgöző, az az, hogy Cher egyszerűen
érezte a dolgokat, akkor is, amikor a kamera figyelte. Pedig ez nagyon
furcsa dolog: érezni, amikor a kamera be van kapcsolva. Cher Texasból
származik, és nem volt sok pénzük. Szóval erről a tájékról jött, és képes
volt azonnal visszahelyezkedni az adott körülmények közé.

MERYL ÉS CHER: A FILMTÖRTÉNET EGYIK LEGNAGYSZERŰBB

BARÁTSÁGÁNAK IDŐVONALA

1982: A két legendás sztár azonnal szoros barátságba került a Silkwood

forgatásán, ahol Meryl Karen Silkwoodot, Cher pedig a legjobb barátnőjét
és lakótársát, Dollyt játszotta.

- Azt hittem, olyan lesz, mintha a pápánál járnék audiencián - idézte fel
kettejük találkozását Cher. - Meryl ezzel szemben egyszerűen besétált,
átölelt, és azt mondta: „Annyira örülök, hogy itt vagy.” Kommunikált
velem, melegséget árasztott, barátságosan viselkedett, és nagyszerű humora
volt.

1984: Meryl ötödik Oscar-jelölése végzetszerű volt, de, te jó ég, Cher is

jelölést kapott mint a legjobb női mellékszereplő! Megérte Dolly kedvéért
ruhát cserélni, és megfogadni Meryl tanácsait. A díjátadó estéjén Cher egy
csillogó, testszínű estélyi ruhában uralta a vörös szőnyeget, amit
kedvenc divattervezője, Bob Mackie készített. Hatalmas gyémánt fülbevalót
vett fel, és oldalán Val Kilmerrel sétált be a gálára. Amikor először látta, mit
akar felvenni aznap Meryl, azt mondta neki: „Ezt nem viselheted.”
Úgyhogy kölcsönadott a barátnőjének egy fehér, térdig érő Sonia Rykiel
ruhát, amelyet finom hímzések díszítettek. Meryl kiegészítőit Don Gummer
készítette.

1988: Ez nem semmi! Merylt és Chert ugyanabban a kategóriában jelölték

Oscar-díjra, vagyis a legjobb színésznőnek járó aranyszoborért
versenyeztek egymással. Meryl érzelmes húrokat pengetett meg a Gyomok
között című filmmel, amelyben egy hajléktalan nőt alakított Jack Nicholson
partnereként, Cher pedig Nicolas Cage szerelmeként a Holdkórosokban
kápráztatta el a közönséget és a szakmát. Az optimista hangvételű,
romantikus komédia több bevételt hozott, mint a Gyomok között. Nem
mintha bárki számolná! Amikor Cher neve elhangzott, Meryl, aki már két
Oscart tartott otthon, felállt, és tapsolt. Beszédében Cher köszönetet
mondott Mary Louise-nak, és azt mondta: „Olyan hihetetlen, hogy az első
filmemet vele csináltam, most pedig mindketten a jelöltek között voltunk,
és nagyon hálás vagyok neki.”

1990: Cher együtt énekelte el Meryllel a What a Wonderful World című dalt
azon a jótékonysági koncerten, amelyet a Mothers & Others nevű
környezetvédő csoport szervezett. Ezt a társaságot Meryl hozta létre 1989-
ben azzal a céllal, hogy felhívja a figyelmet az élelmiszergyártásban
használt mérgező vegyszerek károsító hatására és más
egészségügyi kockázatokra. Az esemény az „Egy este a
környezet barátaival” elnevezést kapta, és számos híresség lépett fel rajta,
többek között Bette Midler, Olivia Newton-John és Goldie Hawn is.
Mindenki úgy öltözött fel, mint egy 90-es évekbeli anyuka, kivéve Chert. Ő
szakadt farmert választott, és úgy nézett ki, mintha egy connecticuti szülői
értekezletre ment volna. Milyen meglepő, Meryl, aki nagyon jól
érezte magát a színpadon, Louis Armstrongot utánozta - tökéletesen.

2002: Jaj, ne! A More magazin decemberi számában Meryl - aki két
nagyszerű filmjén volt túl, Az órák és az Adaptáció című mozikon -
elmondta, hogy ő és Cher már nem a legjobb barátnők. Cher alapvetően
megszakította vele a kapcsolatot.

- Nagyon-nagyon közel állt hozzám, aztán valahogy eltűnt az életemből.

Elég fura volt. Ő igazán érdekes ember - tényleg okos és vicces. Párszor
felhívtam, de valahogy eltűnt - mesélte Meryl, de nem mentette fel magát.
Azt kívánta, „bárcsak jobb barát lettem volna, és ott lettem volna barátaim
oldalán azokban az években, amikor úgy éreztem, nem kapok levegőt.”

2003: Cher bizonyára olvasta az interjút, mert egy évvel később ők ketten
váratlan, közös cameót csináltak a Farelly testvérek vígjátékában, a Túl
közeli rokonban. Vajon Cher felhívta Merylt, és elégtételképpen meghívta
őt a forgatásra? Feltételezem, így lehetett. A butácska, de meglepően édes
filmben Matt Damon és Greg Kinnear játssza a főszerepet, Bob és Walt
Tenor ikerpárt. A testvérek Hollywoodba költöznek, hogy Walt álma valóra
váljon, és színész lehessen. Szerencséjére mind Cherrel, mind
Meryllel barátságot köt, akik önmagukat játsszák. A legjobb pillanat az,
amikor Cher egy amatőr színházi előadáson a Bonnie és Clyde történetén
alapuló musicalben szerepel, s ezzel learatja a babérokat a filmben.

2004: Az Amerikai Filmintézet Meryl tiszteletére rendezett eseményén

Cher méltatta az Oscar-veteránt:

- Meryl Streep hihetetlenül jó énekes is. Úgy használja a hangját, ahogy

minden mást is csinál: elképesztő bájjal.

Az „elképesztő báj” utalás volt a Silkwood című filmre, amelyben Meryl

emlékezetes éneke, az Amazing Grace elhangzik (a film utolsó, drámai
képsorai alatt).

2012: A Bravo TV Watch What Happens című műsorában Meryl elmondott

Andy Cohen műsorvezetőnek jó pár kevéssé ismert apró tényt, amire
mindig emlékezni fogok: Chernek pacsuliillata van. Ki hitte volna? Cher,
légy szíves tedd üvegbe az illatodat, és kezdd el árusítani. A neve
legyen Magabiztosság. (Emelem kalapom Hilary Weaver előtt, aki Cher-
témában szakértő, és felhívta a figyelmemet erre a kis szösszenetre.)

2018: A világ a Mamma Mia! Sose hagyjuk abba premierére gyűlt össze
Londonban, és az internet ismét fenekestül felfordult. Miközben a fotósok
előtt pózoltak, Meryl és Cher csókot váltott egymással, amely azóta
legendássá nőtte ki magát. Nem tudok mit mondani: egyszerűen tátva
maradt a szám! Persze ott volt a negatív sajtó és a Twitter nevű
mérgező trágyadomb. Bár csak három év korkülönbség van közöttük, Cher
Meryl anyját játssza az ABBA-film második részében.
- Nagyszerű volt, és Meryl elbújva figyelte, ahogy énekelek, én pedig
nagyon izgatott voltam - mesélte Cher. - De csak utána tudtam meg.
Különben még idegesebb lettem volna.

Norához hasonlóan Merylnek is meggyűlt a baja Karen személyiségével.

- Csakhamar rájöttem, hogy nem tudom, kinek higgyek. Azokban, akik

ismerték, más-más kép élt róla. Volt pár dolog, amiben ezek az emberek
egyetértettek, de nagyon sok dolog eltért. Mintha több különböző nőről
beszéltek volna... Rájöttem, hogy minél többet tudok Karenről, annál
kevésbé ismerem. Nagyon nehéz volt rátalálni. A filmben minden
és mindenki valóságalapú. De nem tudtam csak úgy légből kapva kitalálni a
karakterét. Mintha valami látnok lettem volna, aki apró információkat gyűjt
a túlvilágról.

A próbák közben Meryl átrágta magát azokon a bírósági dokumentumokon,

amelyeket Hirsch és producertársa, Larry Cano állított össze, amikor
elkezdtek dolgozni a Silkwoodon. Meryl hallott egy felvételt, amelyen
Karen lassan, mély hangon beszél. Ez egészen elkeserítette.

- Újra és újra meghallgattam, de kiderült, hogy ez aztán a legkevésbé sem

fog rajtam segíteni. Lehet, hogy késő éjjel hívta valaki, és fáradt volt. De az
is lehet, hogy a felvétel volt rossz minőségű. Elég hamar abbahagytam ezt
a tevékenységet. Csak elvonta a figyelmemet, és felzaklatott. Minél
közelebb kerültem az életéhez és a halálához, annál szomorúbb lettem.

Egy Karenről készült régi igazolványkép is kísértette Merylt. Hogy több

részletet tudjon meg erről a rejtélyről, és visszahozza az életbe a szellemet,
Meryl elsősorban a saját élményeiből merített, hiszen ő is aggódó
állampolgár volt, aki egyre gyakrabban került aktivista szerepbe. Vajon
Meryl olyan volt, mint egy flörtölő alkalmazott? Semmiképp. De megakadt
volna a Kerr-McGee torkán? Mindenképp.

Összeállította a karaktert, és állandóan finomhangolást végzett rajta. Ha

sporthasonlattal akarnánk élni: képzeljük el a fiatal Michael Jordant, aki
már a legjobb, de órákon át gyakorol, hogy a Chicago Bulls bekerüljön az
NBA döntőjébe. Meryl is állandóan tökéletesítgette Karen Silkwoodot. Ez
talán megmagyarázza, miért látta Buzz Hirsch úgy, hogy a
forgatás közelében lévő medencében Karen úszkál, nem pedig Meryl.

- Tényleg szerettem ezt a szerepet játszani - mesélte később a Marquee

Magazine újságírójának.

Sokkal közelebb érezte magához Karen karakterét, mint a többi, már

eljátszott szerepet:

- Idegesítő némber volt. Nem volt szent, hanem valódi, ellentmondásos

emberi lény - mondta. Azt is elárulta, hogy Karen személyisége számára
sem volt idegen, és ez minden filmjében látszik is. Szerinte ha az ember
játszik, az nem jelenti azt, hogy egészen más emberré változik. -
A különbözőségekben kell megtalálni a hasonlóságokat, aztán ezekben
önmagunkat.

Nichols a Silkwood készítése közben látta a Sophie választását. Korábban

azt hitte, hogy „a Silkwood Merylje az igazi Meryl.” A film megnézése után
azonban újra kellett gondolnia a véleményét arról az emberről, akit, úgy
hitte, ismer.

Ki a fene ez a nő? Abszolút igazi mindkét szerepben. Akkor mégis, melyik

ő? - tűnődött.

Annak ellenére, hogy más társadalmi osztályba tartoztak, Merylben és

Karenben is bőven volt lázadó szellem. Mindketten ellentmondásos
személyiségek voltak, akik nemes ügyek és emberek mellett álltak ki, ha a
helyzet úgy hozta. A nonkonformisták számára cél lehet az elvárásoknak
való nem megfelelés. Nicholsnak nem sikerült kiderítenie, melyikük
az igazi Meryl, és talán éppen ez a kétértelműség a lényeg. A sokféle alakot
felöltő színésznő megzavarta Nicholst, akinek egyfolytában találgatnia
kellett. Meryl nem volt unalmas vagy kiszámítható. Soha nem lehetett
tudni, mi a következő lépése, és emiatt izgalmas volt figyelni. Ami azt illeti,
a következő szerepe éppen Karen Silkwood ellentéte volt: egy elegáns,
arisztokratikus, és a filmtörténet egyik legszexisebb jelenetét eljátszó nő
lett.

EGY KIS RÁADÁS

Meryl atomellenes hadjárata

1982. június 12-én egymillió békés tüntető árasztotta el a Central Parkot,

hogy tiltakozzon az atomfegyverek ellen, és felszólítsa a politikusokat,
hogy vessenek véget a hidegháborús fegyverkezési versenynek. Soha
ennyien nem álltak ki még az ügy mellett, és Meryl Streep is ott volt
közöttük. Az atomellenes mozgalom már a 70-es években elkezdődött,
majd új lendületet vett a 80-as években, amikor Ronald Reagant
választották meg az Egyesült Államok elnökének. Amikor Reagan 1981-
ben hivatalba került, bejelentette az atomfegyverek bővítését.
A tömegpusztító fegyverek elszaporodása sok amerikai állampolgárt,
köztük Merylt is aggodalommal töltötte el. Mi lesz, ha egy mentálisan
bizonytalan ember kezébe kerülnek azok a gombok, amelyekkel az
atombombát fel lehet robbantani, és ez akár az emberi faj kipusztításához
is vezethet?

Súlyos, ijesztő kérdés.

Kezdetben Meryl nem osztotta meg aggodalmait a nyilvánosság előtt, mert

úgy gondolta, az újságírók „mindenképpen megjegyzéseket tettek volna
Jane Fondára”. Emlékezzünk vissza, hogy Jane Fondát milyen sokan
támadták, amikor felszólalt a vietnámi háború ellen. A Hazatérés
sztárját érdekelte volna Karen Silkwood szerepe, de azért nem
vállalta, hogy eljátszhassa az 1979-es Kína szindróma főszerepét, amelyben
egy bátor újságírónő történetén keresztül kapunk tanmesét a nukleáris
veszélyekről.

Meryl visszafogott hallgatása nem tartott sokáig. Egyre hangosabban

hallatta a hangját, hangsúlyozva, hogy fiára, Henryre gondolva szeretné, ha
a Földön béke lenne.

- Úgy látom, hogy a felelősségem növekedésével egyre jobban érdekel a

bolygónk jövője - mondta.

A hatalmas manhattani tiltakozó megmozduláson a következő szövegű

transzparensek tűntek fel: „Kenyeret, ne bombát!”; „Reagan egy bomba -
mindkettőt be kellene tiltani!”; „A feministák világa atommentes világ!”
Dr. Martin Luther King özvegye, Coretta Scott King ezt mondta a
tömegnek:

- Olyan sokan jöttünk ma ide, hogy az üzenetünknek el kell jutnia a Fehér

Házig és a Capitoliumig.

Az eseményhez kapcsolódóan Meryl segített megszervezni az Eight

Minutes to Midnight című, Oscar-díjra jelölt dokumentumfilm New York-i
premierjét, amely dr. Helen Caldicott gyermekgyógyászról, a Nők a
Nukleáris Fegyverek Leszereléséért (WAND) nevű szervezet alapítójáról
szól. Meryl azon a nyáron kezdte forgatni a Silkwoodot, amelyben
Karen Silkwood vegyésztechnikust és szakszervezeti aktivistát játszott, akit
a munkahelyén, egy nukleáris üzemben sugárfertőzés ér.

- A jó művészetet keresem, és amikor rátalálok, a végén mindig kiderül,

hogy politikailag is helyes álláspontot képvisel - mondta erről.

Meryl Streep 1984-ben megkapta a Helen Caldicott-díjat a WAND oktatási

célokra gyűjtő karitatív gáláján. Ugyanabban az évben a Los Angeles i
televízióállomások nem voltak hajlandók leadni egy közérdekű bejelentést,
amelyben Meryl rossz hírt közöl a többi anyával: „nincs gyógymód a
nukleáris pusztításra”. Az egyik tévés azzal próbált érvelni, hogy
az éremnek két oldala van. „Igen, azok, akik ledobják a bombát és azok,
akikre ráesik” - írta a Los Angeles Herald Examiner válaszként erre.

Időközben Meryl annyira komolyan vette az ügyet, hogy gyakorlatilag az

egész életét eköré építette.

- Nagyon odafigyelek minden jelre - mondta a The New York Times

riporterének 2004-ben. - Amikor kiválasztottuk a házunkat Connecticutban
[ez a Silkwood után volt], sokat számított, hogy 90 percre volt a
legközelebbi nukleáris létesítménytől. Amikor elköltöztem New Yorkból,
azt azért tettem, mert Ramzi Yousef azt mondta, visszatér még a
World Trade Centerhez. Valószínűleg én voltam az egyetlen ember, aki
tényleg hitt neki.

Jonathan Schell 1982-ben megjelent művét, a The Fate of the Earth (A Föld
sorsa) című könyvet is szívesen ajánlotta mindenkinek.
- Ami alapvetően zavart engem Schell nukleáris fegyverekről írt
könyvében, az a globális összekapcsolódások gondolata volt. Az, hogy amit
csinálunk, az az egész bolygó klímájára hatással van - mondta Meryl. - És a
nagy része valóban beigazolódott, bár a jóslatok sokkal sötétebb
képet festettek egy eljegesedő Földről, mint egy felmelegedő bolygóról,
ahol olvad a sarkvidékek jege. Nem tudom, miért olvastam el azt a könyvet.
De a nagy egyetemeknek megvan a hatalmuk ahhoz, hogy ötletekkel
álljanak elő, és felkeltsék a téma iránti kíváncsiságot amellett, hogy ontják a
befektetési menedzsereket.
5. Meryl, az Oroszlán
„Volt egy farmom Afrikában.” - Karen Blixen (Távol Afrikától, 1985)

Meryl ideges volt. Szeretett volna közel kerülni a karakterhez, a

forgatókönyvhöz és a partneréhez, de mindez lehetetlennek tűnt. Ezúttal
problémája akadt, és nem tudta, hogyan oldja meg.

- Egyszerűen nem tudtam egy jelenetet sem jól megcsinálni - nyilatkozta Az

éjszaka csendje című filmről, amit Alfred Hitchcock tiszteletére írt és
rendezett Robert Benton 1982-ben. - A dialógusok hamisan csengtek. Egyre
dühösebb lettem, mert tudtam, hogy ott van bennem a válasz, de
nem bírtam felszínre hozni. Egész nap duzzogtam, ami pedig
nem szokásom. A film vége felé pedig felgyülemlik a feszültség, mert a
válaszoknak ott kell lenniük.

Miközben a Silkwood forgatása a végéhez közeledett Texasban, 1982.

november 19-én egy új Meryl - egy kétes múltú femme fatale - jelent meg
az ország mozivásznain. Benton krimijében, amelynek eredetileg „Döfés”
volt a címe, Brooke Reynolds karakterét játszotta el. A ragyogó aukciósházi
alkalmazott gyilkosság gyanújába keveredik. A dolgok balul sülnek el,
amikor Sam Rice manhattani pszichiáter (Roy Scheider) mániájává válik
nős páciense halála. Brooke, a szerető hűvös, higgadt és titokzatos,
egy igazi Hitchcock-féle szőke. De vajon tényleg ő végezte el a piszkos
munkát? (Nem fogom elspoilerezni!)

Meryl A francia hadnagy szeretője és a Sophie választása között forgatta a

krimit, és ma már egyértelműen átmeneti kitérőnek tartja a többi film
sorában.

Saját frusztráltsága miatt feszültség keletkezett partnere, Scheider és közte,

ami hatással volt a jelenetek kémiájára is.

- Scheider és Streep nem Grant és Kelly [Cary Grant és Grace Kelly] - írta a
Newsweek filmkritikusa, David Ansen. - Két fémgyufa nem lobban lángra.
Meryl és Kevin Kline ezzel szemben kézzelfogható szikrákat csiholt a
Sophie választásában, amely a következő hónapban került a mozikba.
Meryl jórészt pozitív kritikákat kapott, míg a filmet „kellemesnek”, ám
„meglepően unalmasnak” nevezte a Variety magazin. Az éjszaka csendje
már el is felejtődött, mindenki a Sophie-ról beszélt. A The New York Times
munkatársa, Janet Maslin szerint Meryl „végrehajtotta a már-már lehetetlen
vállalkozást, amikor hihető emberi léptékkel mutatta be a karaktert anélkül,
hogy elvesztette volna Mr. Styron kreatív teremtőerejét”. Meryl játéka a
Vogae újságíróját, Molly Haskellt is zavarba ejtette: „Alan Pakula minden
ízében valósághű és egyedi hangulatú adaptációja korlátlan lehetőséget ad
Streep kaméleonszerű kreativitásának ebben a szerepben, amely soha
ennyire még nem vette igénybe a fizikumát. Bájos lengyel
akcentussal botladozik az angol nyelv útvesztőjében, a
vérszegénységtől összeesik, és virágzik őrült szerelme, Nathan
beteges gondoskodása nyomán... végül a bűntudata legyőzi őt, és akkor sem
tudunk meg többet belső életéről, mint az elején. Ami hiányzott a
karakterből, az továbbra is hiányzik: valamiféle alapvető identitás, ami
éppen az, amit Meryl Streep, az álcázás művésze - akit soha nem lehet
azzal vádolni, hogy »csak úgy önmagát« játszaná - nem tud megteremteni.”

Következésképpen Haskellt „jobban érdekelte a színésznő, mint a

karakter”. Pauline Kael, a Robert Ebert előtti korszak prominens kritikusa
ellenvéleményt fogalmazott meg a The New Yorkerben, és azzal vádolta
meg Merylt, hogy... színészkedett. Így írt erről:

„Mint mindig, sok gondolatot és kemény munkát tett az alakításába. De

valamit nem értek vele kapcsolatban: miután láttam egy filmben, nem
tudom elképzelni nyaktól lefelé. Lehetséges, hogy színésznőként kiüríti
magát, aztán minden figyelmét egyetlen dologra összpontosítja - a
fejmozdulatra, például a Manhattanben, itt pedig az akcentusra? Ez
pedig megmagyarázza, miért nem teljes karakterek a hősnői, és miért nem
okoz véletlenül sem örömöt, ha az ember azt várja, hogy magával ragadja.”

Aúúú! Meryl szemmel láthatóan kényelmetlenséget okozott Pauline

Kaelnek. Kifürkészhetetlen alteregói Sarah Woodrufftól Sophie
Zawistowskáig többet szenvedtek, mint ahányszor nevettek. Ezek a nők
nem tűnnek egésznek, mert az identitásuk nincs meghatározva.
Elmenekültek a múlt elől, új életet kezdtek, és megpróbálták kikerülni a
süllyedő ingoványt. Meryl Sophie alakjában nem a konzisztens szilárdságot
mutatta meg, hanem úgy láttatta a karaktert, hogy a túlélők lelkiismeret-
furdalása okozta küzdelmét mélyen magába eresztette. Kael a Technicolor
feltalálása előtt született, és egy olyan korban nőtt fel, amikor a
mozisztárok tényleg mozisztárok voltak. Ezért hajlamos volt azokat
a színészeket dicsőíteni, akiknek megjelenését nyers szexualitás árnyalta a
mozivásznon. Nem volt hajlandó meginni a Meryl-féle varázsitalt. Ez a
különös, előkelően hűvös lány, akinek számtalan hangja és rendkívüli
önuralma volt, nem kápráztatta el Kaelt úgy, ahogy más (elsősorban
férfi) kritikusokat. De ahogy Haskell írta, öröm volt a művészt alkotás
közben figyelni.

- Azt hittem, belehalok - mondta Meryl Kael kritikájáról. 2008-ban elárulta

a The Guardiannek, hogy képtelen figyelmen kívül hagyni. - És tudja, mit
gondolok? - folytatta levetve elegáns, meleg, kedves arcát, amit az interjúk
során felöltött, és következett egy övön aluli ütés.

- Az a Pauline egy szegény zsidó lány volt Berkeley-ben, körülötte a sok

pasadenai gazdag, szőke, hosszú hajú, rosszindulatú csaj, akiknek a
szívtelensége mélyen megbántotta őt. Aztán évek múlva találkozott velem.

1983. április 11-én Meryl és Don megérkezett a Dorothy Chandler

Pavilionba, ahol a szuperelegáns, nagy várakozásokkal teli ünnepséget
rendezték: az ötvenötödik Oscar-díj-átadót. A Sophie választása öt jelölést
kapott, többek között a legjobb női főszereplőét is. A díjak között ez
számított a Szent Grálnak. A megelőző évben Katharine Hepburn vitte el az
aranyszobrocskát, de ezúttal Meryl már nem volt ismeretlen jelölt.
Januárban megnyerte a Golden Globe-ot, és ezzel az esélyesek közé lépett.

Az Akadémia nem értékelte az újoncokat, sem Kevin Kline-t, sem Peter

MacNicolt, sőt maga a Sophie választása sem maradt versenyben. Erős volt
a mezőny: Gandhi (a győztes), E.T. (a kultuszfilm) és az Aranyoskám
(Dustin Hoffman női ruhában), és mindegyik magasra tette a lécet.
Ráadásul több bevételt is hoztak. (A Sophie választása szerény 30 millió
dollárt termelt a 9 millió dolláros költségvetés mellett.) A díjért versenyzett
még a történelmi témájú Eltűntnek nyilvánítva Sissy Spacekkel és
Jack Lemmonnal, valamint a Paul Newman nevével fémjelzett jogi dráma,
Az ítélet.

Meryl három fiatal nővel volt versenyben - Spacekkel, Jessica Lange-gel

(Frances), Debra Wingerrel (Garni-zóna) és a mindenki által szeretett Julie
Andrewszal (Viktor, Viktória). Meryl idegesnek tűnt, de gyönyörű volt egy
bő szabású aranyruhában, amely újabb családi örömhírt rejtegetett: második
gyermekével volt várandós, aki a nyár végén született. Amikor Sylvester
Stallone bemutatta a jelölteket, Meryl neve után lelkes taps hangzott fel. Ő
elmosolyodott, megérintette az állát, és jobbra pillantott, ahol Don
buddhai nyugalommal nézelődött.

Végül a két évnek tűnő másfél perc után Stallone kimondta a nevét. Meryl
megcsókolta Dont, és elindult a színpad felé. Útközben elejtette azt a papírt,
amire a beszédét írta le. Miután nevetve felvette a földről, néhány
másodpercig csak boldogan állt a mikrofon előtt. Végül így szólt:

- Öregem! Hiába is képzeli el az ember ezt a pillanatot, mégis elképesztő

izgalom járja át az egész testét tetőtől talpig.

Köszönetet mondott Pakulának, Roy Hellandnak, a lengyeltanárának, a

némettanárainak, majd végül, de nem utolsósorban Kline-nak és
MacNicolnak, akiknek a négy év alatt másodszor elnyert aranyszobrot
ajánlotta.

Öt hónap múlva megszületett a második gyermeke, szintén négy éven belül.

Mary Willát anyja a nagymamája után Mamie-nek nevezte. A kislány 1983.

augusztus 3-án 3 kg 60 dekagrammal született. Mamie-nél még a méhben
szívzörejt találtak, de az orvosok megnyugtatták Merylt, hogy az esetek
hatvan százalékában ez a probléma idővel magától megoldódik. Meryl attól
félt, hogy Henry húga „a másik negyven százalékba” esik majd,
akiknél „komoly szívbetegség” alakul ki. A kórház a félelmeit enyhítendő
az intenzív osztályra helyezte a csecsemőt, ahol mindent rendben találtak,
és ez nagyon jó hír volt.

Meryl a második Oscar-díjával

A Ladies Home Journal 1984. áprilisi számában azt írta, hogy Meryl szülés
utáni depresszióban szenved. Bekapcsolta a híreket a tévében, és sírva
fakadt. Amikor Mamie hathetes lett, Meryl elvitte magával a Ladies’ Home
Journal munkatársával készített interjúra, amelyben a
Silkwoodot reklámozta. A film decemberben került a mozikba.
Mamie dadusa megbetegedett, és egy anyának meg kell tennie,
amit megkövetel a haza. A magazint olvasó háziasszonyok egyetértettek
ezzel. Mamie-vel az ölében aranyosabb és hitelesebb képet festett
önmagáról, ami ellensúlyozta a filmben bemutatott tragikus sorsú lázadó
portréját. Csak egy kedves, átlagos anyuka volt, aki egy évre visszavonult
a színészettől, hogy a családjával törődjön.

- A sikeres nők olyan emberek, akiknek az élete az apályra és a dagályra

hasonlít - mondta Claudia Dreifus újságírónak. - Rám ez biztosan igaz.
Vannak az életemben nagyon aktív időszakok, aztán elvonulok. Nem azért,
mert csökken az érdeklődésem, hanem azért, mert szükségem van rá.
Két gyerek mellett az ember nem lehet állandóan távol az otthonától.
Muszáj volt kiszállnom egy kicsit, hogy gyereket vállaljak. Fizikailag nem
tudtam volna megtartani az egyensúlyt. Az anyaság emberibbé teszi az
embert, és minden leredukálódik a legszükségesebbekre.

A férjéről ezt mondta:

- Don és én nagyon hasonlók vagyunk. Ő egy remete, ahogy én is.

Szeretünk egyedül lenni - kettesben vagy a gyerekekkel. Kerüljük a
felhajtást, a fotósokat és a csinnadrattát, ezért nagyon ritkán megyünk a
Broadway-bemutatókra. A legnagyobb boldogság az, amikor
együtt vagyunk a vidéki otthonunkban.

A Gummer család 1980-ban vásárolt egy 38 hektáros fenyőfafarmot, bár

továbbra is Manhattan volt a bázisuk. A pár felváltva gondozta a
gyerekeket, reggelente Don vitte Henryt iskolába, Meryl pedig délután ment
érte. Meryl főzött, Don takarított. A dadán kívül még egy házvezetőnőjük is
volt.

Amikor Meryl és Don 1983. december 12-én Los Angelesbe utazott a

Silkwood premierjére, otthon hagyták a gyerekeket. Ebert négyből négy
csillagot adott a filmre, és a következőket írta: „A film nem a plutóniumról
szól, hanem az amerikai munkásosztályról. A rossz emberek nem
szörnyetegek, hanem a céghez hű alkalmazottak, a szakszervezet nagyágyúi
és olyanok, akik féltik az állásukat.” Dicsérte továbbá Meryl részletgazdag
alakítását. „Silkwood bemegy a gyárba, becsekkol, automatikusan ránéz a
karórájára, aztán megrázza a kezét: valószínűleg önműködően felhúzható
óra van a csuklóján. Ez a kis mozdulat a színész döntéséből történik.
Sok ilyen van még ebben a filmben, majdnem mind észrevehetetlen,
akárcsak az első. Streep és partnerei apránként olyan meggyőzően építik fel
a karaktereket, hogy szinte szemtanúkká válunk filmnézők helyett.”

Vincent Canby szerint a Silkwood „semmihez sem fogható, amit [Meryl]

eddig csinált. Harsány, nyers, rágózó. Igazi diadalmenet. Legalább annyira
szórakoztató, mint amennyire megindító.” Még Pauline Kael is elismerte,
hogy Meryl „nagyon szép alakítást” nyújtott, még akkor is, ha „nem ő
a megfelelő színésznő a szerepre”.

Az Akadémia, ahogy kell, a legjobb színésznő díjra jelölte Merylt, és Cher

munkáját is elismerte a legjobb női mellékszereplőként való jelöléssel.
Mike Nicholst a legjobb rendezőnek, Nora Ephront és Alice Arlent a
legjobb eredeti forgatókönyvnek járó díjnál vették számításba. Egyikük
sem nyert, de Arlen szerint valóban nagy megtiszteltetés volt, hogy
egyáltalán jelölést kaptak. Meryl kategóriájában Shirley MacLaine vitte el a
díjat, aki a Becéző szavak főszereplőjeként ríkatta meg a közönséget. Az
apolitikus közönségsiker jobban illett a Reagan-korszakbeli Hollywoodhoz.
Nos, jól van. Nem lehet mindig nyerni. Buzz Hirsch találkozott Meryllel a
ceremónia utáni vacsorán. Egész másnak tűnt, mint az a texasi tűzhányó,
akire emlékezett.

- Hogy is írjam le? Egyszerűen felvette ennek a nagyon törékeny, könnyen

összeroppanó, érzékeny, szinte rémült nőnek a személyiségét. Az járt a
fejemben, hogy az a fajta Meryl volt, akiről úgy gondolta, lennie kell egy
ilyen nyilvános eseményen, mert ő volt az a nő, aki ezeket az elismeréseket
és jelöléseket megkapta. Meryl nagyon okos, és elég értelmes ahhoz, hogy
tudja: „Hé, ha felmászol a csúcsra, akkor ne a sima úton menj.” Minden
évben nézem a gálát, és ő mindig ott van. Mindig lenyűgöz, hogy elcsúfítja
magát. Ezt szándékosan csinálja. Azért, mert tudja, mennyire
féltékenyek tudnak lenni a sikerére az emberek, és amikor valaki
eljut valahova, akkor sokan szeretnék lerángatni onnan - mesélte Hirsch.

RÉSZLET MERYL BESZÉDÉBŐL, AMIT A VASSAR VÉGZŐSEINEK

MONDOTT EL 1983-B AN

A hírnév bizonyos szabályokkal jár együtt: ne beszélj politikáról politikai

körökben. Meryl nehezményezte, hogy mindig különösen óvatosan kellett
fogalmaznia, ha a véleményét mondta el. Úgyhogy amikor az alma
materében végzett hallgatókhoz szólt, nem fogta vissza magát:

„Amikor elindultam Kaliforniába az Oscar-gálára, az apám felhívott, és azt

mondta: »Ha nyersz, és felmész oda, fogd rövidre, csillogj, és ne beszélj
politikáról.« Azt válaszoltam neki, hogy a ruhám eléggé csillogó
lesz kettőnk helyett is, és ha abban a pillanatban egyáltalán fel fogok tudni
kelni, megígérem, hogy egy szót sem mondok a [Meryl ekkor egy
felrobbanó bomba hangját utánozta]. Az egy elég szép nagy közönség, úgy
300 millió ember, és nagy a kísértés, hogy az ember elmondja, amit a Föld
lakóinak mondani szeretne. Akkor megértettem, mit mondott apám, és
tudtam, mi illik az alkalomhoz. De amikor ma is ugyanezt a tanácsot
adta, muszáj volt ellentmondanom neki. Mert ugye mindannyian politikai
színészek vagyunk, akiket a mulasztásaink és a teljesítményünk alapján
ítélnek meg - az alapján, amit elengedünk, és amiért kiállunk... Azt hiszem,
ebben az országban úgy érezzük, »helytelen«, ha akár legkisebb mértékben
is kifejtett politikai nézetek elhangoznak ott, ahol valami rövidet, csillogót
és szórakoztatót várnak. Na, mindegy, nem próbálom rábeszélni önöket a
saját nézeteimre, de arra biztatok mindenkit, hogy találja meg a sajátjait, és
azokat kövesse. Még az ehhez hasonló »nem megfelelek alkalmakon is.”

A szülési szabadság után Meryl három különböző film számára tette

szabaddá magát: Robert De Niróval játszott a Zuhanás a szerelembe című
hűtlenségi drámában, David Hare adaptációjában, a Bőségben, amelyet a
Broadway guruja, Joe Papp rendezett és Robert Redforddal a Távol
Afrikától című, nagyszabású romantikus filmdrámában.

Először a Zuhanás a szerelembe forgatása következett egy olyan témában,

amely sok házasságban felmerül. A nem túl ismert, de megindító kis
moziból kiderül, hogy jó emberek is kerülhetnek számukra is meglepő
helyzetbe, amikor viszonyuk lesz - és ennek következtében családok
hullanak szét. Frank (De Niro) érzékeny építész két kisgyerekkel;
Molly (Meryl) visszahúzódó, bájos művész, aki két évvel
korábban elvesztett egy gyereket. Mindketten Westchester
megyéből ingáznak naponta New Yorkba az északi vonalon.
Egy manhattani könyvesboltban találkoznak először, és a laza ismeretség
romantikus szerelemmé alakul át. A rossz csillagzat alatt született
szerelmesek elválnak, még messze azelőtt, hogy a szerelmük beteljesedett
volna, s ezáltal azon mozirajongók számára szimpatikusabbak lesznek,
akiknek a szex túlmegy a határon. Végül Frank és Molly elhagyja a társát,
és kb. egy évvel később ők ketten újra találkoznak a vonaton.

Lehetséges... boldog végkifejlet? „Anyám azt mondja, ha még egyszer

meghalok, többet nem áll szóba velem” - mondta Meryl. Szeretett volna
már egy szerelmes történetet csinálni, és újra együtt játszani A
szarvasvadász sztárjával, De Niróval, akit a Taxisofőr óta eszményített. „Én
is ilyen színész szeretnék lenni, amikor nagy leszek” - mondta Meryl
magának 1976-ban. És hét évvel később már együtt dolgoztak. Meryl és
De Niro eredetileg azt tervezték, hogy Molnár Ferenc A testőr című
darabjának adaptációját fogják megcsinálni együtt, de ez az ötlet
meghiúsult. Aztán megtalálták Michael Cristofer Zuhanás a szerelembe
című forgatókönyvét, és úgy döntöttek, megpróbálják. De Niro a
forgatásokon mindig módszeresen hajtotta a legjobb felvételt.

Meryl jobban kedvelte De Nirót az angol Charles Dance-nél, aki a

Bőségben a sok nehézséggel küzdő férjét játszotta. A Zuhanás befejezése
után Meryl Londonba ment, hogy Charlesszal és Fred Schepisi ausztrál
rendezővel leforgassa a történelmi filmet. Meryl egy lobbanékony feleséget
játszik, Susan Traherne-t. A szereplők között ott van Tracey Ullman mint
Susan bohém barátnője és Sting is (igen, Sting!), akivel rövid viszonyt
folytat, és akire egy hisztérikus kirohanás közben rálő egy puskával (igen,
puskával!). A londoni West Enden Kate Nelligan játszotta a szaftos
szerepet, és a filmváltozat csábító volt Merylnek, aki nagyon
szerette színházi képességeit csillogtatni. Don, Henry és Mamie elkísérte őt
a forgatásra.
David Hare maga írta meg a forgatókönyvet díjnyertes darabjából. Akkor
kapott ihletet erre, amikor egy különös adatot olvasott valahol: a második
világháborúban kémként dolgozó nők hetvenöt százaléka később elvált. Az
antihősnő, Susan a megszállt Franciaország területén dolgozott, és nagyon
szeretné újra átélni a háború alatti élete izgalmas küldetését, amelynek volt
célja és értelme. Angliában férjhez megy egy Raymond Brock nevű
diplomatához (a filmben Charles játssza), de úgy érzi, Raymond
feleségeként parkolópályára kerül, akinek annyi a szerepe csupán, hogy
az elegáns társasági összejöveteleken vigye a szót. Susan egyre rosszabbul
érzi magát. Egy vacsora közben megszégyeníti férjét, és cikornyás
kirohanást ad elő, amit Ullman karaktere, Alice „pszichiátriai kabarénak”
nevez. Amikor Raymond rászól Susanre, hogy maradjon csendben, ő így
felel: „Hát elhallgatnék! Elhallgatnék, elhallgatnék, ha egyszer
valaha valaki megmagyarázná végre, mire jó ez az átkozott hallgatás!”

(Amúgy úgy beszélt, mint Lady Diana.) Meryl nagyszerű volt a szerepben
és ebben a híres sor előadásában is, amely mindenkori kedvenc
dialógusrészletévé vált. A magas, vörös, harmincas éveiben járó Charles és
ő nem nagyon jöttek ki egymással. Másféle munkamódszereik voltak.
Charles, aki korábban sokszor játszott hivatalnokokat és rosszfiúkat,
a Royal Shakespeare Company színésze volt, mielőtt megcsinálta a Brown
atya és A korona ékköve című tévés produkciót. A tévéfilmek tempója
általában gyorsabb, mint a mozifilmeké. Egy tévészínésznek többnyire elég
egy-két felvétel. Meryl nem volt különösebben finnyás a munkáját illetően,
de igenis törekedett a pontosságra, ami az érzelmi hitelességet és a jelenet
részleteit illeti. Schepisi sok felvételt készített, alaposan kiaknázta a
színészei képességeit, és Meryl annyi felvételt csinált, amennyit
szükségesnek látott a jobb eredmény érdekében. Charles egyszer így
dicsérte Shirley MacLaine-t, akivel az Out on a Limb (Találd meg
önmagad) című 1987-es ABC-produkcióban játszott együtt: „Amikor
Meryl intellektusból játszik, Shirley az ösztöneit követi. Utóbbit jobban
kedvelem.”

Merylről pedig ezt mondta: „Fogalmazzunk úgy, hogy egy kicsit

távolságtartónak találtam. Alig ismertem meg. Párszor együtt vacsoráztunk,
de ő csak a munkáról beszélt. Nem volt könnyű vele dolgozni, de nem is az
a feladata, hogy nekem megkönnyítse a dolgot.”
Ian Baker operatőr elgondolkodott rajta, hogy Meryl talán „szándékosan”
idegenítette el magától Chariest. Mike Nichols már rámutatott valami
hasonlóra korábban: lehetséges, hogy Meryl a mozi kedvéért újrateremtette
a karaktereik ellenérzéseit egymás iránt? És vajon Charles Merylt
nem kedvelte... vagy Susant? Másrészről viszont Meryl és
Ullman jóbarátok lettek, ahogy Susan és Alice is. A Bőség
forgatásának végén a barátnők halálközeli élményt éltek át,
amikor Tunéziából, több jelenet forgatási helyszínéről egy
zsúfolt repülőgépen hazafelé repültek. Pezsgőt iszogattak és
Chariest szidták.

- Egyszer csak mi történt? Az egyik hajtómű felrobbant, a másik pedig

leállt - mesélte Ullman. - Süllyedni kezdtünk, és sötét lett a gépen. Egy
fiatal utaskísérő sírni kezdett, ami soha nem jelent jót. Először sikítoztunk,
mindketten elsápadtunk, megfogtuk egymás kezét, és végiggondoltuk az
életünket.

Meryl tízezer méter magasan ezen aggódott: A fenébe, az a nő, aki azt a
borzalmas, nem is jóváhagyott életrajzot írja, örülhet a csattanós
végkifejletnek!

Diana Maychicknek, a Meryl Streep - The Reluctant Superstar (Meryl

Streep - A vonakodó szupersztár) című 1984-es könyv szerzőjének végül
nem kellett hozzáírnia egy tragikus fejezetet a rendkívüli élettörténethez: a
gép eljutott Nizzáig, ahol kényszerleszállást hajtott végre. A francia
földi személyzet úgy bánt az utasokkal, mint a szeméttel, beleértve Merylt
is.

- A repülőn átélt pánikrohamokat leszámítva Meryl végig nyugodt volt a

Bőség forgatásán - mesélte Baker. - Amikor Schepisi és a többiek olyan
jeleneteket vettek fel, amelyekben Meryl nem volt benne, a díva ott maradt
a forgatáson, összegömbölyödött, mint egy cica, és egy könyvet olvasott.

Talán Karen Blixen visszaemlékezéseit, a Távol Afrikától című írást forgatta

arra készülve, Hogy a mozivásznon ő fogja megszemélyesíteni a dán
bárónőt. Ezután ugyanis Kenyába repült, hogy csatlakozzon Robert
Redfordhoz és néhány kibérelt oroszlánhoz a Universal
Pictures könyvadaptációjának forgatásán. Blixen (írói álnéven
Isak Denisen) bárónőnek volt egy kávéültetvénye Nairobi közelében. 1913-
ban maga is elköltözött a Kelet-Afrikai Protektorátusba, amely brit gyarmat
volt, és feleségül ment másod-unokatestvéréhez, a svéd Bror von Blixen-
Finecke báróhoz. Együtt vásároltak egy farmot, és felfogadták az ott élő
kikuju törzsbelieket, hogy műveljék azt a földterületet, amely a
gyarmatosítás előtt az övék volt. Blixen a birtokon iskolát is alapított a törzs
gyerekei számára. Nyolc év múlva elvált férjétől, és egyedül intézte tovább
a birtok ügyeit, amely több ok miatt is eladósodott: a talajviszonyok
nem voltak kedvezőek, illetve a kávé árának zuhanása is hozzájárult a
bajokhoz. Blixen végül 1931-ben eladta a farmot, és visszatért Dániába. Hat
év múlva adta ki az Out of Africa (Volt egy farmom Afrikában) című
könyvét.

Törvényszerű volt, hogy a könyvből előbb-utóbb mozifilm készül,

különösen amiatt, hogy Blixent szenvedélyes szerelem fűzte Denys Finch
Hattonhoz, az arisztokrata származású, karizmatikus brit vadászhoz. Abban
az évben, amikor Blixen otthagyta a birtokot, Hatton repülőgép-balesetben
meghalt. A tragédiáról a Volt egy farmom Afrikában című könyv
utolsó fejezeteiben olvashatunk.

Sydney Pollack, aki korábban az Oscar-jelölt Aranyoskám című mozit

csinálta meg Dustin Hofmannal a főszerepben, Judy Davisszel és Julie
Christie-vel tárgyalt Blixen bárónő szerepéről. Jane Seymour
próbafelvételeket is készített Redforddal. Kate Capshaw valósággal
lobbizott a szerepért. A koppenhágai Hotel d’Angleterre-ből Pollacknak
írt üzenetében ez olvasható: „Valahol a szívem mélyén azt érzem, hogy újra
visszatértem oda, ahonnan kiindultam a Távol Afrikától esetében. És most
végre elmondhatom, hogy letehetem, és megpihentethetem kreatív
kutatásaimat ezzel a lenyűgöző hölggyel kapcsolatban - írta Pollackot
dicsérve. -Te segítettél még jobban meghatározni azoknak a társaknak
a minőségét, akikkel dolgozni szeretnék.”

Sam Cohn Merylt ajánlotta, de Pollack nem harapott rá a dologra. Meryl

addig erősködött, amíg a rendező vonakodva, de beleegyezett egy
találkozóba. Meryl azt hallotta valakitől, hogy a rendező nem tartja őt elég
szexisnek Blixen szerepére.
- Vettem egy szivacsos melltartót meg egy olyan borzalmas fodros,
mélyen dekoltált blúzt az első találkozónk előtt, és megkaptam a szerepet.
Biztos vagyok benne, hogy a dán akcentusom, az intelligenciám és a
képességeim miatt lett így, de valószínűleg volt némi része benne annak
a dekoltázsnak is - mesélte.

Pollack vitatta Meryl véleményét.

- Mindig elmeséli, hogy a push-up melltartó miatt adtam neki a szerepet.

Higgye el, nem amiatt volt - tette hozzá.

Amint szemtől szembe álltak egymással, Pollack elfelejtette Sophie-t,

Silkwoodot és Joannát. Úgy gondolta, az igazi Merylt látja, az pedig
tökéletesen megfelelt Blixen szerepére. Meryl kitartása is lenyűgözte a 101
napos forgatás alatt. („Mindenki rosszul volt, kivéve őt” - mesélte.) Amikor
eldurvultak a dolgok, akkor is megőrizte higgadtságát. Olyan volt,
mint amikor egy színpadi színész rögtönöz valamit egy kellék krízis esetén.
Tökéletesen összeszedett volt akkor is, amikor egy hosszú részt forgattak
egyben Blixen bárónő megérkezéséről.

- Egyszer, amint Sydney bekiabálta, hogy „ennyi”, Meryl arca eltorzult,

ököllel csapkodni kezdte a mellkasát, és kiabált: „Vegyétek ki ezt az izét
innen!” - mesélte Kurt Luedtke, a film forgatókönyvírója. - A jelmezes
ember széttépte rajta a ruhát, és egy hatalmas bogár esett a földre! Az egész
jelenet alatt ott mászkált a ruhája alatt, de Meryl kényszerítette magát arra,
hogy ne törődjön vele felvétel közben.

Egy másik bátor cselekedete az volt, ahogy átvette a szerepet a dublőrétől

abban a jelenetben, amikor Blixen elzavar egy oroszlánt a tábor
környékéről. A vadállat megrémisztette a dublőrt.

- Tudja, az a lány tényleg rettenetesen félt, és jó oka is volt rá. Én nem

féltem. Csak álltam ott. [Aztán megragadta az ostort.] Nos, az az oroszlán
sehogy sem akart felpaprikázódni egy kicsit sem, úgyhogy Sydney
eloldozta, miközben én ostorral csapkodtam, de nekem persze nem szólt,
mert nagyon fel akarta venni azt a részt. Az volt az utolsó jelenet
a hazautazás előtt. Meg tudtam volna ölni ezért - mesélte Meryl.
Pollack tagadta, hogy azt tanácsolta volna az oroszlánidomárnak, hogy
oldozza el az állatot, ehelyett Meryl „kreatív memóriáját” emlegette. A
rendező legalább hat idomított hím és nőstény oroszlánt szerzett a
produkcióhoz, és külön szerződtetett embereket arra, hogy
poroltó készülékekkel felszerelkezve álljanak a közelben, ha bármi történik.
Pollack célja az volt, hogy megzabolázza a rosszalkodó oroszlánt, nem
pedig az, hogy bántsa. De Meryl leleményes szellemét - ami nagy erő, ha
éppen alakít valakit, és a karaktere körüli világ vélt vagy valós veszélyeire
reagál - nem lehetett olyan könnyen megzabolázni.

***

Pollack azt akarta, hogy Meryl maradjon szőke, bár Blixen barna hajú volt.
Meryl és Roy Helland azonban túlerőben volt, így úgy határoztak, a sötét
hajat választják.

- Nagyon csinos lesz - ígérte Roy Pollacknek.

Meryl jobbkezét [Roy Helland] a film legerotikusabb - akarom mondani

legikonikusabb - jelenetének felvételénél is megkérdezték: amikor Denys
megmossa Karen haját a folyónál. A habos előjáték sok mellékes
beszélgetésre adott okot, hasonlóan Demi Moore és Patrick Swayze
legendás korongozós jelenetéhez a Ghost című filmben. A
szexuális feszültség azonban itt még nagyobb volt, tekintve, hogy Blixen és
Denys még nem is feküdt le egymással. Redford kikérte Roy tanácsát azzal
kapcsolatban, hogyan mossa meg Meryl haját.

- Képzeld azt, hogy koszos zoknik - felelte Roy.

Meryl így vallott Redfordról:

- Sokan gondolták úgy, hogy Bob merev volt a filmben. Szerintem nem.
Azt hiszem, nagyon is árnyalt volt, és pont jó. De nyilván nem tőlem
kellene megkérdezni. Én nagyon odavoltam érte. Ő csókol a legjobban
minden filmbéli partnerem közül. Sydney-nek az az ötlete támadt,
hogy Redford lényege éppen egyezik Denys Finch Hattonéval, és
én egyetértek ezzel. Redford tényleg olyanfajta pasas. Kalandvágyó, és
keresi a veszélyhelyzeteket. Aggódik a vadon zsugorodása miatt. Szeret
egyedül lenni. Szereti a jó sztorikat és a jó borokat. És persze tudjuk, egy
szívtipró. Azt játssza, ami általában a nő szerepe. Ha van egy központi
férfialak, mindig van egy megfoghatatlan nő, akit a férfi
megpróbál megszerezni. Közben meg nem tud aludni, és a munkája
se megy jól, mert mindent beleng a szerelem és a boldogság lehetősége, de
ő nem-tudja-megszerezni-a nőt! Szóval a Távol Afrikától felcserélt
szerepeket kínált. A nő van középpontban, a férfi elérhetetlen. Bob
megérezte, hogy ez az egyensúly, és nagyon nagylelkűen így is játszott.

Redford így emlékszik vissza:

- Felkeveredett az állóvíz. Szerettünk beszélgetni. A felvételek között

ellazultunk. Hasonló a humorunk. De Sydney-nek ez nem nagyon tetszett,
mindig félbeszakította a dolgot. Az zavarta, hogy én olyan módon kötődtem
Merylhez, ami nem illett bele a rólam vagy rólunk alkotott képébe. Ezt nem
volt könnyű kezelni, mert úgy éreztem, szorításba kerültem, és
megsértődtem.

Redford szerint Sydney arra biztatta Merylt, hogy „szárnyaljon”, de Denyst

„inkább szimbólumként kezelte, mint karakterként”. Alapvetően arra kérte
Redfordot, hogy „Robert Redford” filmsztár vakmerőbb változatát játssza.
Közben pedig Meryl kedvelte Nairobit, „míg Redford nem”.

- Nem tudott elmenni sehova - még ott sem. Mindig nagyon feszélyezett
volt. Én bárhova elmehettem, bármit megnézhettem, amit akartam - mesélte
Meryl sajnálkozva.

Redford túlságosan híres volt. Az alapvetően magának való színész, a nők

bálványa és háromgyermekes apa adott Merylnek egy jó tanácsot, mint
egyik szülő a másiknak: „A gyerekeid nem a kellékeid.”

Meryl Kenyában szinte a Paradicsomban érezte magát. Donra is jótékony

hatással volt a környezet. Később állatkoponyákat és afrikai műtárgyakat
festett vízfestékkel, és darabonként körülbelül ötezer dollárért adta el őket.
A házaspárt a csendes elszigeteltségben töltött idő vezette oda, hogy
megvásároljanak egy 1,8 millió dolláros birtokot a connecticuti Salisbury
közelében, mintegy kétórányi autóútra New Yorktól. Az ingatlan területén
volt egy húszhektáros tó és egy tágas stúdió Don részére.
- Igazából a magánélethez való jogot vásároltuk meg - mesélte Meryl. -
Egy olyan házat, amelyet nem lehet látni az útról. Amikor Kenyában
reggelente felébredtünk és kinéztünk az ablakon, a Kilimandzsáró ködbe
boruló csúcsát láttuk. Ezek után tényleg képesek leszünk visszamenni a
Nyolcvanhetedik utcába, ahol a gyerekek csupán egy kutyakakis,
benzingőzös parkban játszhatnak?

Amikor Pollack megmutatta neki a Távol Afrikától első példányát,

Merylnek kétségei támadtak. Vajon a közönség tényleg fizetni fog azért,
hogy beüljön a moziba, és három órán át nézze, ahogy Meryl Streep egy
újabb akcentussal eljátszik egy gőgös arisztokratát?

Hazament, és sírt. A tökéletes imázs ellenére nem állt tőle távol a

bizonytalankodás - különösen a lélek sötét éjszakáin, amikor az elme
hajlamos rágódni a kételyen, a megbánáson és az elutasításon. Ettől lett ő a
tökéletes választás Nora Ephron Féltékenység című filmjére.

EGY KIS RÁADÁS

A Meryl-effektus

Ha Meryl Streep nem lett volna, Diane Kamp - Hollywood legkeresettebb

beszédtanára - talán valami mással foglalkozna. Kamp elmondása szerint a
Sophie választása „vízválasztó pillanat” volt. „Az embernek az volt az
érzése, hogy minden simán megy. El is felejtettem, hogy róla van szó.”

Amikor 1983-ban Meryl megnyerte a legjobb női főszereplőnek járó

Oscart, a színészközösség kezdett nagyobb figyelmet fordítani a
beszédtanulásra. Úgy tűnt, ez az Oscar-díjhoz jutás egyik lehetséges,
elismert módja. Meryl, aki saját magát „utánzóművésznek” titulálja,
általában beszédtanár nélkül tanulta meg az új akcentusokat. Saját maga
végezte kutatásai során sokat hallgatta és figyelte az embereket. De amikor
a holokauszttúlélő Sophie Zawistowska szerepét játszotta, meg kellett
tanulnia lengyelül és németül is, és elsajátítania a jellegzetes lengyel
akcentust is. Sophie ugyanis töri az angolt. Mindkét nyelv esetében
tanárokkal dolgozott, és messze túllépett a kötelességből elvárható
munkamennyiségen egy olyan világban, ahol az akcentus általában
másodlagos volt.
A mozirajongóknak ezzel azt üzente, hogy a színészet komoly, legitim
foglalkozás.

A többi színésznek azt mutatta: te jó ég, jobb, ha belehúzok.

De mit csinál az ember, ha nincs meg az utánzáshoz szükséges vénája? Hív

egy beszédtanárt.

Meryl előtt „az ember bátran elcseszhetett mindent” -mondja Kamp. De a

Sophie választása után a színészek egyre gyakrabban fordultak
szakértőkhöz, beszédtanárokhoz. Egyikük, Tim Monich a brit Gary
Oldmannek is segített az amerikai szerepek eljátszásához szükséges
akcentus megszerzésében. Monich tanította a massachusettsi Cambridge-
ben született Matt Damont is például A legyőzhetetlen című filmben
alakított dél-afrikai beszédmodorára.

Azoknak a színészeknek, akik nem foglalkoztak ilyesmivel, vállalniuk

kellett a következményeket - különösen, ha Meryl is ott volt a közelben.
Robert Redford szintén kipróbálta az angol akcentust Jane Seymourral a
Távol Afrikától próbafelvételein, de végül csupán néhány nappal a forgatás
megkezdése előtt úgy döntött, amerikanizálja a karakterét, Denys Finch
Hattont. „Aggódtunk amiatt, hogy a nézők esetleg meglepődnek Bobon, ha
angolt játszik, ezért hagytuk a fenébe az egészet” - mesélte a rendező,
Sydney Pollack.

Úgy tűnik, Pollack nem szándékosan, de szabotálta Meryl erőfeszítéseit,

amellyel utánozni akarta Karen Blixen jellegzetes, a dán arisztokráciára
jellemző akcentusát.

- Amikor megmutattam Sydney-nek, azt mondta: „Jaj, ne! Ez túl sok!”

Szerinte a közönség zavarba jött volna, ha így beszélek. Úgyhogy egy kicsit
visszavettem - mesélte Meryl.

Meryl felhívta Jeremy Ironst, akinek volt egy dán dadusa „ő pedig
megkérte, hogy mondjon fel pár verset egy magnóra, én pedig ezt
hallgattam, amikor Afrikába utaztam - mesélte a The Guardian interjújában
2006-ban. - A felkészülésem mélységei hagytak némi kívánnivalót maguk
után.”
Az eredmény Dániában visszaütött, ami rosszallást váltott ki.

- Meryl ismét tökéletes alakítást nyújtott- mondta a barátom, Rocio

Rodtjer, aki maga is dán. - De az akcentusa inkább svéd, mint dán. Olyan,
mintha az ABBA valamelyik tagját hallanám (a Mamma Mia
előrevetítése?). Karen Blixen helyes akcentusának megtalálása nagy
kihívás, mert az ő beszéde rendkívül affektáltnak hangzik a mai fülnek.
Arisztokrata volt, ráadásul a 19. században született. Ezt az angolban
visszaadni kettős kihívás.

És Rodtjer végső ítélete:

- Alapvetően elmegy, de ha elkezdjük szétbontani, akkor szétesik. Mint

egy Ikea bútor.

Meryl természetesen csillagos ötöst kap, amiért megkísérelte megtanulni

egy skandináv kékvérű akcentusát ilyen rövid idő alatt. A kritika aligha
tartotta vissza a következő kísérletektől: elsajátította az ausztrál, az olasz és
az ír akcentust is, nem beszélve számos amerikai beszédmodorról. Ezekben
nagyobb sikerrel járt.

A beszédtanárok iránti kereslet az 1980-as években megnőtt, részben annak

köszönhetően, hogy elterjedtek a kábelcsatornák, és berobbant a brit
filmipar. Oldman az Egyesült Államokban keresett hírnevet és pénzt.

- A világ összezsugorodott. Egyszer csak mindenféle akcentust hallottunk

magunk körül - mondta Kamp.

Meryl készen állt a kihívásra. Kampot idézve: „Biztosan tökéletes hallása

van.”

És miért kellene szerződtetni Henry Higginst, ha te vagy Henry Higgins?

6. Meryl, a Végzet Asszonya
„Én soha többé nem megyek férjhez. Nem hiszek a házasságban.” - Rachel
Samstat (Féltékenység, 1986)

Miközben a Távol Afrikától forgatása zajlott 1984-ben, Meryl a következő

nagy szerepére gondolt. Olyan karaktert keresett - Karen Blixentől eltérően
akinek van humorérzéke, de alapjában nem túl szórakoztató. Amikor
elolvasta a Féltékenység forgatókönyvét, amelyet Nora Ephron készített
saját, azonos című úgynevezett kulcsregényéből (olyan regény, amely
a fikció álcája alatt mond el valóságos emberekről tényeket), azonnal
vonzalmat érzett a könnyedebb részek iránt. A Sophie választása és a
Silkwood után a Féltékenység mulatságosnak tűnt, még akkor is, ha egy
keserű válás volt a témája.

Ephron regénye nem titkoltan épült Nora katasztrofális házasságának

történetére, amelynek másik főszereplője Carl Bernstein újságíró, aki a
Watergate-botrányról tudósított, s ezzel jelentősen hozzájárult Nixon elnök
bukásához. Carlból és a szintén a The Washington Postnál dolgozó társából,
Bob Woodwardból hős lett. Nora is ünnepelt híresség volt a
média világában. Az éles eszű, népszerű esszéista és magazinújságíró
szerette a pletykákat, és kevés ostobaságot tolerált mind a lap hasábjain,
mind a valóságban. Senki nem akart vele rosszban lenni. Carl viszont sajnos
elkövette ezt a hibát.

Nora 1979-ben jött rá, hogy Carl megcsalja őt, amikor éppen második
gyermekükkel volt várandós. A másik nő, Margaret Jay, a brit nagykövet
felesége volt. Nora Wahingtonban hagyta Carlt, és visszaköltözött New
Yorkba, hogy megírja a bosszú regényét, ahogy az lenni szokott. Négy év
múlva jelent meg a Féltékenység, amire a manhattani és hamptonsi
bennfentes irodalmi körök reakciója ez volt: „hogy volt képes?”

Nora alteregója, Rachel Samstat gasztroíró. Carl lett „Mark Feldman”

politikai újságíró, „aki képes volt szexelni akár egy redőnnyel is”. Margaret
megfelelője „Thelma”, akinek „olyan hosszú nyaka volt, mint a karja, az
orra pedig, mint a hüvelykujja, és látni kéne a lábát meg a lábfejét, amik
furcsán szétállnak”.

Merylhez hasonlóan Norának is erős egyéniség volt az anyja, aki

meghatározó szerepet játszott a lány felnőtté válásában. Phoebe Ephron
Beverly Hillsben nevelte fel Norát és három húgát, és a negyvenes-ötvenes
évek sikeres forgatókönyvírója lett. Legnépszerűbb munkái közé tartozott a
Nyakigláb Apó, A tudás irodája és a Broadwayn játszott
Carousel filmfeldolgozása. Érzelmileg távolságtartó szülő volt, aki Norát
arra nevelte, hogy ne zaklassa sírós történetekkel, hacsak nem tudja
viccessé tenni. Ugyanis Phoebe csak akkor hallgatta meg őt. A zsidó
komédiában gyökerező életfilozófiája szerint „ha valaki elcsúszik egy
banánhéjon, az emberek nevetnek rajta. De ha elmeséli, hogy elcsúszott
egy banánhéjon, akkor már a viccén nevetnek.” Carl szerencsétlenségére
Nora maga is ezt a módszert alkalmazta - inkább a vicc hőse, mint a tárgya
akart lenni, amikor a válásuk történetét írta meg.

- Az esetek kilencven százalékában nem tartom humorosnak azokat a

dolgokat, amiket tapasztalok - mondta Meryl. - Ülök a színházban, és azon
tűnődöm, hogy min nevetnek az emberek. Én vagyok csak kivétel? A
Marsról jöttem? Valószínűleg. De a Féltékenység vicces volt, és hatott rám.
Kellemes kombináció. Az általam kedvelt filmekben mindig van humor, és
mégis megrendítőek.

1984 legnagyobb kasszasikerében, a Beverly Hills-i zsaruban Eddie

Murphy komikus vénáját csodálhattuk meg, míg a pasiközpontú többi film,
a Szellemirtók, a Rendőrakadémia és A suttyók visszavágnak mind
megtalálta a saját célközönségét. Elsősorban a kamasz fiúk álltak a
célkeresztben, akik szerették nézni, ahogy az ostoba fickók megszerzik a
lányt. A nyolcvanas évek női főszereplőjének nem illett túlragyogni a férfi
sztárt, és viccesebb sem lehetett, mint ő. (Az nagyon unalmas lett volna.) A
sztár ideális barátnője olyan volt, mint egy trófea: elegáns, de szexi, mint a
Meglógtam a Ferrarival Sloanje. A csajoknak nem kell humorizálniuk -
elég, ha nevetnek a vicceken.

Meryl messziről elkerülte azokat a filmeket, amelyekben a nemiség talaján

kezelték a karakterét, vagy kelléknek tartották a férfi főszereplő mellett. Két
Oscar-díjat nyert már, és tele volt ambícióval. Nem, nem akarta hagyni,
hogy valami fickó elvigye előle a legjobb szövegeket.

Az ellendrukkerei ugyanakkor azt szerették volna látni, hogy lazít. Pauline

Kael, az ellenoldal vezére ezt mondta: „Bárcsak többet nevetne és
kevesebbet szenvedne.” Ízekre szedték az alakításait, azt mondták róla,
hogy túlságosan technikás, és olyan szigorú vizsgálódásnak vetették alá,
ami a hasonlóképpen elkötelezett Marlon Brando esetében fel
sem merülhetett volna. A kritika nagy részét tudat alatti, belülről fakadó
nőgyűlölet szőtte át. Meryl könnyű célpont volt, amikor azokat a
magabiztos nőket akarták támadni, akik keményen dolgoztak, és sikeresek
lettek a munkájukban. Márpedig Meryl sikerei korán és könnyen érkeztek,
és ettől a ténytől még jobban látszott a hátára tűzött célkereszt. Scott Brown
a The Hollywood Reporterben így írt: „Streep olyan, mint egy finom
porcelán: fehér, kemény és tökéletes. És valóban, az ember szinte elismeri
Jane Alexander kolléganő panaszának jogosságát, mely szerint a média úgy
bánik Streeppel, mint valami fejedelmi alakkal, pedig - ahogy Alexander
megjegyzi - soha nem volt a közelében sem ilyesminek.”

De elolvashatjuk Virginia Campbell keserű esszéjét is a Movieline magazin

1985. októberi számában: „Erősen bírálják a »streepizmusáért«, azokért a
feltűnő tikkekért, amelyekkel felruházza már eleve ideges hősnőit” - írja
Campbell.

„Azonban a közönség szereti Meryl Streepet, sőt a filmjeit is, még akkor is,
amikor ezek a filmek önmagukban nem túlságosan jók. Ez sajnos
gyakran előfordul. Meryl Streep máig töretlen népszerűsége lenyűgöző
jelenség, főleg, ha figyelembe vesszük, milyen szerepeket játszik - kevés
kivétellel neurotikus, hisztérikus vagy más módon megütközést kiváltó
nőket alakít. Mindezek ellenére, vagy ki tudja, talán éppen ezért szeretik, a
belőle áradó különcség és befelé fordulás miatt. Lehetséges, hogy egy
csapat pszichiáter lenne számára az ideális közönség.”

A folytatásban Campbell azt javasolja, hogy ha Merylnek több esze lett

volna, nem vállalja el a Zuhanás a szerelembe főszerepét, tekintve a
forgatókönyv „rendkívül unalmas voltát”. Felteszi a kérdést: „Most, hogy
Meryl Streep elérkezett arra a pontra, hogy csak Nagy Filmekben
játszik Nagy Szerepeket, eljön-e a Nagy Szerep ideje egy olyan
Nagy Filmben, amely egyben Jó Film is?”

A szerző ekkor még nem látta a Távol Afrikátólt, ami a karácsonyi ünnepi
időszak elején jelent meg. A Zuhanás a szerelembe 1984 novemberében
került a mozikba, és csupán 11 millió dollárt hozott, miközben kispadról
nézte végig a díjkiosztókat. A Bőség a következő szeptemberben jött ki, és
6 milliót termelt a mozikban. Négy hét után el is tűnt a műsorról.

Akkoriban Meryl a Féltékenységet forgatta Mike Nichols rendezésében. A

projekt rázósan kezdődött. Először is Carl Bernstein megkapta a jogot arra,
Hogy megnézze Nora forgatókönyvét az elhúzódó válási procedúra közben.
A jogi végzés értelmében Norának úgy kellett ábrázolnia Mark Feldmant,
mint aki mindenkor jó apaként viselkedett. (Ephron a Feldman nevet
Formanre változtatta, amellyel tulajdonképpen engedékenyen leplezte a
hírhedt Watergate-botrány forrását, akit csak Mély Torok néven ismertek.
Nora helyesen azonosította be Mark Feltet már évekkel azelőtt, hogy a
korábbi FBI-ügynök leleplezte magát 2005-ben.)

A drámai helyzetet tovább fokozta, hogy Nichols az első New York-i

forgatási nap után kirúgta a férfi főszereplőt, Mandy Patikint, és helyére a
zseniális Jack Nicholsont tette. (Dustin Hoffman nem vállalta a szerepet, Az
elnök embereiben már eljátszotta Carl karakterét.) Mandy nem volt
megfelelő Mark szerepére, és nem is találta nagyon izgalmasnak azt, hogy a
Féltékenységben játsszon. Ennek ellenére a Tony-díjas Broadway-sztár úgy
érezte, mindenképpen filmes karriert kell építenie. Sam Cohn, Mandy
ügynöke nyaggatta miatta Nicholst.

- Ott ülünk az olvasópróbán, egyszer csak Mike odahajol hozzám, és azt

kérdezi: „Mit szólnál kék kontaktlencséhez?” Én meg: „Mi van?!” - mesélte
Mandy a The New York Timesban. -Elérkezett az első forgatási nap a 81.
utcában lévő Pizzeria Unóban. A kamerákat az utca túloldalán helyezték el.
Meryl és én a kirakatnál ülve játszottuk a jelenetet, és emlékszem,
hogy Mike azt mondta: „Csak képzelj el egy golflabdát, ami végiggurul a
lábadon” - ezzel akart feldobni és megnevettetni. Ez nem sokkal azután
volt, hogy meztelenül felvettünk egy ágyjelenetet. Ez volt az első nap,
egy ágyjelenet, meztelenség, aztán meg ez a golflabda dolog, másnap meg
kirúgtak. Azt gondoltam, vége az életemnek.
A Paramount Pictures örült neki, hogy Mandy „olcsó volt”, mondta a
Féltékenység producere, Bob Greenhut. De Nichols úgy látta, nincs köztük
meg a kémia.

- Időközben Meryl valahogy szeretett volna kimaradni az egészből -

mesélte Greenhut. - Nem volt baja Mandyvel, és nem akarta olyan
helyzetbe kényszeríteni magát, hogy szubjektív módon nézzen a filmre, és
azt mondja: „Hát, igen, valami nem működik.”

Tehát megérkezett Jack. Nichols rendezte már a színészt az 1971-es Testi

kapcsolatokban, és könyörgött neki, hogy mentse meg a Féltékenységet.
Jack nem adta olcsón a bőrét. Viszont már A postás mindig kétszer csenget
remake-je óta szeretett volna együtt játszani Meryllel, aki akkor nem
vállalta el a szerepet, így került Jessica Lange a képbe.

- Jack folyton arra emlékeztetett, hogy sok meztelenkedés lesz a filmben,

mire én azt mondtam neki: „Rendben, de elvárom, hogy szexuálisan
egyformán nyitottak legyünk” - Ez nem annyira tetszett neki...

Jack közel állt Nicholshoz. Úgy döntött, egy erős 4 milliós gázsiért
elvállalja a szerepet. (A Los Angeles Times értesülése szerint Meryl 3
milliót kapott a Távol Afrikától után, ami éppen a fele volt Redford
fizetésének.) Jack és Carl ismerték egymást, és Manhattanben találkoztak
munkaebédre az Orosz Teaházban, ahol Jack biztosította Carlt arról, hogy
nincs miért aggódnia.

- Kifejezetten úgy vettek fel, hogy ne játsszam Carlt - mesélte Jack a

Rolling Stone magazinnak adott interjújában. - Mike, Nora és Meryl nagyon
szerette volna a filmet a fikció irányába elvinni. És mivel nekem sem volt
kedvem ilyen gyors beugrás alkalmával mélyen szántó életrajzi portrét
ábrázolni, ez számomra is tökéletesen megfelelt.

Bob Greenhut szerint Jack erős érzelmekkel viseltetett Meryl iránt.

- Felbukkant, és eleinte egy kicsit kínos volt az egész. Jack nem a legjobb
diák, ha szöveget kell memorizálni vagy ilyesmit. Tudta, hogy úgyis az
utolsó percek futnak, úgyhogy megpróbálta felvenni a sebességet. És
kezdett beleesni Merylbe... „Vegyük át később együtt a szövegünket.”
„Talán együtt ebédelhetnénk.” Szóval tényleg nagyon ráindult Merylre.
Meryl persze férjnél volt, és Mike nagyon is védelmezte őt. De Nichols sem
rejtette véka alá, milyen gyengéd érzelmek kötik Merylhez, bár Jack sokkal
jobban kimutatta a dolgot. Meryl nagyon tudta, hogy kell leszerelni az
ilyesmit, és hatásos módszerekkel hűtötte le Nicholsont, ha az túlságosan
bizalmaskodóvá vált. Nagyon kreatív eszközökkel hatástalanította őt, de
nem volt se utálatos, se fensőbbséges. Nagyon jól kezelte Jacket - mesélte
Greenhut.

Marc Eliot 2013-ban készült, Jackről szóló életrajzában idéz olyan eseteket,
amikor Meryl állítólag „kidobta Jacket a szállodai szobájából, és
megesküdött, hogy soha többet nem csinál vele közös filmet. A brit
sajtóban több helyen is megjelent ez a sztori, bár Streep tagadta, hogy
megtörtént volna. A források szerint Jack túlfűtött szexuális vágya
okozott ilyesmiket.”

Meryl később elismerően beszélt Jack társaságkedvelő lényéről, és hogy az

új élmények iránti szomja hogyan teszi őt az élet aktív szereplőjévé passzív
szemlélődés helyett. Ő és Jack 1987-ben újra együtt játszott a Gyomok
között című filmben, amelyben két egymásra támaszkodó
hajléktalant alakítanak a gazdasági világválság idején.

A Féltékenység arról is nevezetes, hogy a filmben feltűnt Mary, Meryl anyja

és Dana, a testvére is. Mindketten cameoszerepet játszottak
vacsoravendégként. A forgatás idején kétéves Mamie Rachel kislányát,
Annie-t alakította. És Meryl, aki harmadik gyermekével volt várandós az
első trimeszterben, egy műpocakot hordott, mert Rachel már javában benne
járt a terhességben. Meryl ösztönösen ráérzett Rachelre, az elgyötört városi
anyára, és az általa ismert talpraesett nők alakjából gyúrta össze a karaktert.

- Ők a barátaim. Bár nem hiszem, hogy bárki barátkozna velem, ha tudná,

hányszor használtam fel őket. Zsidó lányokat, városi lányokat... És Norától
is loptam olyasmiket, amik szembeszökően nyilvánvaló dolgok, mint
például a szemüvege. Vagy a rettenetes testtartása. Próbáltam olyan vékony
lenni, mint ő, de ez sosem sikerült. Ez mindig... megelégedésére szolgált.

Ha Meryl nem egy az egyben személyesítette meg Norát, akkor mivel

magyarázható a vastag, sötét, vállig érő haj? A magas, bár kissé orrhang?
Az 1980-as évek ruházata?

Van egy jelenet a Féltékenységben, amely Meryl egyik legjobb formáját

mutatja: a női megérzés arra készteti Rachelt, hogy kutassa át Mark fiókjait,
hátha bizonyítékot talál a viszonyára. Amikor a Thelmának vett
ajándékok blokkjaira bukkan, meghallja, hogy Mark hazaért.
Gyorsan kihúzza a fiókot a helyéről, és bevonul a fürdőszobába,
mintha zuhanyozna. Később előjön a párás fürdőszobából
rendesen felöltözve, nagy hassal, zilált hajjal és
természetesen mérhetetlenül feldúlva. A döbbent Mark bűntudatot érez,
és Rachel könyörög neki: „Ne csináld ezt, gyerekünk van, Mark! És
nemsokára megszületik a másik is. Nem érdekel, mi lesz velük?”

Phoebe Ephron valószínűleg helyeselte volna Meryl döntését, amikor némi

humort fecskendezett Rachel összeomlásába. A zilált frizurájú nő [ugyanis
a fodrásztól rohant haza félkész hajjal, mert a szalonban hallott beszélgetés
hallatán merült fel benne a gyanú, hogy Mark megcsalja őt - a Szerk.]
kivágja a fürdőszoba ajtaját, kezében a bizonyító erejű fiók, amit dühösen
földhöz vág, miközben minden gőzölög körülötte. Meryl utánozhatatlan
komika, és nagyon vicces a látvány! De annyira sebezhető, szomorú és
kétségbeesett, ezért ahelyett, hogy kinevetnénk fájdalmával együtt,
szeretnénk a képernyő mögé nyúlni, és megölelni őt.

MERYL HÁZASSÁGI TANÁCSA: NE LEGYÉL ELÉGEDETT!

„Azt hiszem, leginkább annyit tudok mondani a házasságról, hogy úgy kell
tekintenünk rá, mint egyfajta izomból felépített organizmusra. Folyton
mozgatni kell - mondta Meryl a Chicago Tribune munkatársának, Gene
Siskelnek 1986-ban. - És hogy folytassam a sportanalógiát, ahogy mondják,
oda kell tenned magad. Keményen kell dolgozni rajta, és minden
részét megmozgatni.”

„Ez az igazi Meryl, ez Meryl, aki kitárja a szívét” - gondolta Nichols, aki a
Silkwood óta szemmel láthatóan még mindig próbálta megfejteni a
színésznő igazi énjét.

Aztán megnézte a Távol Afrikátólt, és csak bámult, amikor Karen Blixen

rezzenéstelen arccal reagált arra a hírre, hogy Denys, élete nagy szerelme
meghalt.

- Meryl/Karen reakciója épp ellenkezője volt annak, ami várható lett volna:
ahelyett, hogy hisztérikus zokogásban tört volna ki, összeszorította a száját.
Amikor Blixen alig észrevehetően remegő kézzel fogja a cigarettáját, és
folytatja az olvasást, azt gondoltam: „Nem, ez az igazi Meryl”. Az igazság
az, hogy ez mind-mind az igazi Meryl volt, ő pedig kedvére lépegetett
közöttük - mesélte Nichols.

A film 1985. december 20-án került a mozikba. Meryl megdöbbent azon,

hogy soha még ekkora közönség nem volt kíváncsi egyik filmjére sem.
Nemzetközi esemény lett, és 228 millió dollárt hozott. A Mark fiókjában
talált blokkokkal ellentétben ezek jó befektetések voltak. Diadal ittasak, ami
azt illeti. Ahogy Beyoncé mondja: „a legjobb bosszú a pénzed”.

A Távol Afrikától üzleti sikerével egy időben fellángoltak a viták arról,

ahogy a film Afrikát és az afrikaiakat ábrázolja - az európai fehér nő
gyarmatokkal kapcsolatos nézőpontja miatt, aki úgy bánt a kikujukkal,
mintha azok a fizetett alkalmazottai lennének.

A The New York Times kritikájában Vincent Canby azt írta, hogy Meryl
hihetően alakította az író szerepét, „és kipótolta azokat a hiányokat,
amelyeket a Bőségben nyújtott alakításában benne hagyott”. (Canby
láthatóan frusztrált lett a hűvös, távolságtartó, bajkeverő Susan Traherne-
tól, aki minden bizonnyal Meryl legkevésbé kedvelhető karaktere volt az
idáig.)

„Úgy érkezik meg elegánsan Afrikába, mintha egy olyan világba lépne,
amely az ő intellektuális stimulálására jött volna létre. Rendkívüli
birtoklásvágy van benne. Úgy beszél a bennszülöttekről, mint »az én
kikujuim«. Az ültetvény »az én farmom«. A kontinens »az én Afrikám«.
Végül megért valami fontosat, amit Denys mond neki: »Mi nem
tulajdonosok vagyunk itt, csak átutazók.« A gyanú azonban mindvégig
ott marad az egész filmen keresztül, akárcsak az írásaiban is, hogy Afrika
csak úgy létezik, ahogy ő érzékeli - egzotikus táj, amelyet az ő lelki
megpróbáltatásaira találtak ki” - írta Canby.
A kormány tulajdonában lévő Kenya Times egyenesen rasszistának nevezte
Karen Blixent, és arról számolt be, hogy Blixen könyve „zavarba ejtette” a
kenyaiakat. Karina Longworth Meryl Streep - Anatomy of an Actor (Meryl
Streep - Egy színész anatómiája) című, 2014-ben megjelent kötetében
azt írja: „A fekete statiszták megtudták, hogy kevesebbet fizetnek nekik,
mint a fehéreknek, mivel, ahogy egy publicista megfogalmazta, »a kereslet
és a kínálat már csak ilyen«”.

Malick Bowens és Mike Bugura, akik Farah-t és Jumát játszották, azok

közé tartoztak, akik afrikai szereplőként 1985-ben megvédték a filmet.
Levelet küldtek a Kenya Timesnak, melyben leírták, hogy „közülünk, akik
dolgoztak a filmben, egyikünk sem panaszkodott nyilvánosan... Az az
állítás, hogy Karen Blixen rasszista lenne, szintén nem igaz. Ezt jól
mutatja számos, Afrikában végzett munkája. Azok a kenyaiak is
további bizonyítékokkal szolgálhatnak, akik még mindig élnek, és akiknek
valamilyen közük volt hozzá. Írásaiban nagyon is egyértelműen együttérez
az afrikaiakkal.”

Ennek ellenére nehéz vitába szállni Longworthszel, aki szerint Sydney

Pollack „a gyarmatosítók perspektívájából” szemléli a helyzetet, amikor
például azt mondja: „egy olyan táj képei jelentek meg a szemem előtt, amit
senki sem ismert”.

Pollack operatőre, David Watkin a fenséges kenyai táj végtelenségét - a

folyókat, síkságokat és az állatvilágot - feltérképezetlen területként láttatja,
egy olyan új vidéknek, amely arra vár, hogy Denys és Karen együtt fedezze
fel. Sok amerikai soha nem látott még hasonlót, ezért két kézzel kaptak
rajta. A megjelenés előtt néhány hónappal a Universal Studios elemzője, aki
a trailerre adott közönségreakciókat vizsgálta, azt közölte Pollackkel, hogy
a huszonöt év feletti nézők lenyűgözőnek tartották az afrikai tájat. „Robert
Redford egyöntetűen pozitív fogadtatást kapott mind a férfiak, mind a nők
körében. Streep ugyanakkor kedvezőbb fogadtatásra talált a nők körében,
akik csodálják erős női szerepét, és akik nyilvánvalóan nem érzik
versenytársnak a külsejét illetően” - jegyezte meg David Saunders elemző.
A Universal nevetséges lépést tett: úgy döntöttek, Redford nevét helyezik
Streepé elé a promóciókban.
A nagy ívű alkotás hét kategóriában nyert az 1986-os Oscar-gálán, többek
között a legjobb filmnek, a legjobb rendezőnek és a legjobb operatőrnek
járó aranyszobrot szerezte meg. Meryl Geraldine Page (Út az ismeretlenbe),
Anne Bancroft (Ágnes, az Isten báránya), Whoopi Goldberg (Bíborszín)
és Jessica Lange mellett szállt versenybe, aki az Édes álmok című filmben
olyan kiválóan alakította Patsy Cline country-énekesnőt, hogy kivívta vele
Meryl féltékenységét. A Karel Reisz által rendezett életrajzi filmről így
vallott Meryl:

- A kezdetektől fogva Jessicáé volt annak ellenére, Hogy [Reisz]

jóbarátom volt. Nem tudtam elképzelni, hogy én jobban vagy akár csak
megközelítőleg olyan jól meg tudtam volna csinálni, mert ő annyira
fantasztikus volt benne.

Az Oscar-díjat Page kapta, és a gála után Meryl Jessicával és Sally Fielddel

vacsorázott a Spago étteremben, Beverly Hills egyik felkapott törzshelyén.

Néhány hét múlva New Yorkban megszületett Meryl lánya, Grace, s ezzel a
Streep-Gummer család létszáma ötre emelkedett. Meryl egy ideig nem
csinált filmeket, de a Féltékenység promóciós interjúit elvállalta. A The
Washington Post egyik férfi újságírójával úgy beszélgetett, hogy közben
a kisbabáját a karjában tartotta. Ezt a felállást szükségszerűségnek is
tekinthetjük, de rebellis demonstrációnak is, amellyel Meryl a maga módján
üzent: a nőknek el kellene vinniük a gyerekeiket a munkahelyükre,
a férfiaknak pedig alkalmazkodniuk ehhez.

- Ő sokkal érzékenyebb, mint a többi gyerekem, az érintésre és a zajokra is.

Hát igen, egy kicsit úgy éreztem: "Jó, ez a harmadik, ezzel könnyen
elboldogulok majd, profi vagyok.” Közben meg nagyon szeszélyes. Olyan,
mint egy kis kobold.

Amikor 1986 júliusában bemutatták a Féltékenységet, a kritikusok

paradicsommal dobálták meg. Egyikük, Roger Ebert azzal vádolta meg
Norát, hogy „túlságosan sok düh” van benne, és „két olyan emberről írt
keserű, szomorú filmet, akik aligha érdekesek.” Ami Merylt és Jacket illeti:
„Itt ez a film, amely két olyan emberről szól, akik között nem
működik semmiféle kémia, és két olyan színész játssza őket, akik
között pedig nagyon is működik. Csak úgy tudnak a
karakterbe helyezkedni, ha pont nem azt játsszák, amiért annyira kedveljük
őket. Streep lompos, és folyton nyafog, Nicholson meg egy felszínes
szemétláda. A románcuk egy percig sem tűnik valódinak, sem fontosnak
vagy állandónak. Úgyhogy amikor a férfi másfelé kezd kacsingatni, nem
érezzük a sértés volumenét. Kevés olyan dolog van a házasságukban,
amit elárulhatott volna.”

Minden tiszteletem az elhunyt, nagyszerű Eberté, de az ember eltűnődik,

vajon azért nem tetszett neki a Féltékenység, és ennek mentén Nora sem,
mert egy nagyon is mélyen gyökerező férfifélelmet fed fel előttünk? Egy
undok nő bosszúból megírja a házassága történetét. Mi lesz, ha az én exem
is kedvet kap ilyesmihez? A kritikák célkeresztbe vették Nora/Rachelt, de
Meryl megúszta. Őt szemmel láthatóan véletlen áldozatnak tartották abban
az ördögi játszmában, amellyel Nora megpróbált visszavágni Carlnak a
sértésért.

Meryl járatlan ösvényekre tért, egyik szélsőségből a másikba ugrott, és

minden szerepbe beletett magából valamit. Kiszámíthatatlan útja újra
kevesebb nagy dobást hozott, és több melléfogást, végül aztán hősnőnk
Lindy Chamberlain, a gyermeke megölésével megvádolt ausztrál nő
szerepében eljutott egy sötét, nyugtalanító helyre.
7. Meryl, a Mártír
„A dingó elvitte a picit!” - Lindy Chamberlain (Sikoly a sötétben, 1988)

Meryl elemében volt... gyakorlatilag nem lehetett felismerni, a színpadon

állt és énekelt. Szeretett énekelni, különösen élő közönség előtt, ezúttal Liza
Minnelli-stílusban öntötte ki a szívét, amikor a Gyomok között című film
forgatásán előadta a He’s Me Pal című számot. Ez volt a második filmje
Jack Nicholsonnal. A fogait beszínezték, a ruhája szakadt volt, a szeme
körül vörös karikák éktelenkedtek. Az előadás sokak szeméből csalt elő
könnyeket. Fred Gwynne színész szerint: „Szem nem maradt szárazon a
teremben. Olyan hangja volt, mint egy angyalnak. Istenem, gyönyörű volt!”

Az első közös munka langyos fogadtatása ellenére Meryl és Jack 1987

februárjában újra összeállt a Gyomok között forgatására. A rendező Héctor
Babenco volt. Aki esetleg még nem látta, készüljön fel: ebben a rendkívül
lehangoló filmben, amely William Kennedy hasonló című, Pulitzer-díjas
regényén alapul, Meryl mellékszerepben(!) látható. Egy hajléktalan
nőt alakít, akinek reménytelen a jövője. A karakter, Helen Archer, Frances
Phelan (Jack Nicholson) társa. Phelan alkoholista, aki hajdanán véletlenül
leejtette csecsemő fiát, s ezért önmagát hibáztatja a baba haláláért. Az utcán
élve talál egy támogató társat, Helent, aki annak idején profi énekesnő volt,
mielőtt kicsúszott a talaj a lába alól.

A szívszaggató „He’s Me Pal” jelenetben, amelyben Helen énekel, úgy

képzeli, hogy a közönség lelkesen megtapsolja. A valóság azonban
kiábrándító: amikor véget ér a dal, gyakorlatilag egyetlen ember tapsol
csupán. Helen megalázottsága rámutat arra, milyen kegyetlen
bánásmódban részesültek végig a történelem során a szegények: ha
a lecsúszott ember nem tudja kirángatni saját magát a gödörből, az a saját
hibája, és erkölcsi gyengeségének a következménye. Meryl Helen nagy
empátiával ábrázolt portréján keresztül mindannyiunk emberségére hat.

Meryl és Jack „gyakorlatilag elválaszthatatlanok voltak - senki sem

férkőzhetett közéjük” - mesélte az Oscar Reo nevű pultost alakító Gwynne
a Ladies’ Home Journalnek. Barátságukról még pletykálni is kezdtek, de
ezt mindketten tagadták. Az biztos, hogy Meryl egyszer vacsorázott Jack
bérelt albanyi házában, ahol a filmet forgatták, bár a testőrök állítólag
ott tébláboltak körülöttük. A forgatási helyszíneken külön biztonsági őrök
védték őket az autogramra szomjazó rajongóktól. Meryl mégsem volt díva:
a legtöbb napon vállalta a másfél órás autóutat Connecticutba, hogy a
családjával lehessen - nem pedig Jackkel.

Az év októberében Meryl Ausztráliába utazott következő filmje, a Sikoly a

sötétben miatt. A dokumentumdráma igaz történet alapján készült. A
boszorkányüldözés célpontja az a Lindy Chamberlain volt, akit tévesen
börtönöztek be két hónapos lánya, Azaria állítólagos meggyilkolásáért.
Lindy pere egész Ausztráliát lázban tartotta, és mindenki
lélegzetvisszafojtva várta a tudósításokat, ahogy egy évtized múlva 0. J.
Simpson esetében is Amerikában. Az egész 1986. augusztus 16-án este
kezdődött, amikor is Azaria az Ayers-szikla melletti családi kempingezés
közben eltűnt. Lindy és lelkipásztor férje úgy gondolta, hogy egy vadkutya
ragadta el a csecsemőt, de az ausztrál média bűncselekményt szimatolt, és
bűnösnek kiáltotta ki Lindyt, aki állítólag a felfoghatatlan
cselekményt elkövette. A Lindy-ellenes liga megvédte a dingót,
mondván, ez az ártatlan állat soha nem vetemedne ilyesmire.

Megszületett egy összeesküvés-elmélet is, amely szerint az adventista

Chamberlainék egy hátborzongató rituális szertartás keretében áldozták fel
a gyereküket.

Lindynek, akit a közvélemény máris bűnösnek tartott, esélye sem volt

szabadon mászkálni, és semmit sem tett azért, hogy finomítsa azokat a
gonosz nőszemélyeknek tulajdonított tulajdonságokat, amelyek az őt
gyűlölőket annyira bosszantották: határozottan és állhatatosan kitartott
ártatlansága mellett, és úgy tűnt, nem érdekli, mit gondolnak mások.
Vasakarata még jobban gyanúba keverte. Miért nem sír, és miért nem látszik
rajta a fájdalom? Miféle anya az ilyen? Lindy nem volt hajlandó kiszolgálni
azokat az elvárásokat, amelyeket a társadalom elfogadható
női viselkedésnek tartott, s ennek eredményeképpen életfogytig tartó
börtönbüntetésre ítélték, ahol nehéz fizikai munkát kellett végeznie.
Michaelt is bűnösnek találták bűnrészesség vádjában, de ő otthon
maradhatott a többi gyerekükkel, míg Lindy a büntetését töltötte. Csaknem
négy év elteltével találtak az Uluru közelében egy apró kabátkát,
ahhoz hasonlót, amilyet a kis Azaria az eltűnése napján viselt.
Ez megerősítette Lindy történetét, és elképzelhetővé vált, hogy valóban egy
vadkutya támadta meg, és hurcolta el a kisbabát.

- Tetszett a felvetett probléma, miszerint egy nőt azért kiáltanak ki

gonosznak, ahogyan viselkedik, és ahogyan megjelenik - nyilatkozta Meryl.
- Ez azért érdekelt, mert ha Lindy jobb színésznő lett volna, az emberek azt
gondolták volna róla, hogy ártatlan. Belülről akartam megvédeni,
nem pedig úgy, hogy a külsején változtatok.

Verity Lambert angol producer elküldött egy példányt John Bryson Evil
Angels (Gonosz angyalok) című könyvéből, amely a Chamberlainesetről
szól. Meryl akkor olvasta el az első negyven oldalt, amikor Grace
háromhetes lehetett. Ez nagyon-nagyon felkavaró - gondolta, és úgy
döntött, nem is olvassa végig a könyvet. Egy évvel később került hozzá a
film forgatókönyve. Egyetlen korábbi forgatókönyvhöz sem hasonlított.
„Istenem, a legelemibb szülői félelmeinkre apellál... van ebben a
történetben valami egészen ellenállhatatlan.”

A Sikoly a sötétben producere, Lambert a Bőség rendezőjével, Fred

Schepisivel és Sam Neill színésszel párosította össze Merylt. Neill az
izmos, napbarnított Michael Chamberlaint alakította. A két Karen
(Silkwood és Blixen) ábrázolása után Meryl Lindyjét valósághű precizitás
jellemezte. Egy nem túl előnyös rövid, fekete, körbenyírt parókát kapott,
majd virágmintás ruhákat adtak rá, mintha mindig épp a templomba készült
volna. Felszedett néhány kilót is, amit a külsejükre gondosan ügyelő
kortársai szinte soha nem tettek. Elsajátította azt az egyedülálló
beszédmodort, amelyben az ausztrál és az új-zélandi akcentus keveredik.
Lindy ugyanis Új-Zélandon született. Ahogy beszélt, az a
nőgyűlölőket kifejezetten irritálta.

- Mindig elcsodálkozom azon a dolgon, hogy a nőknek mindig meg kell

kedveltetniük magukat, össze kell roppanniuk és sírniuk, hogy
sebezhetőnek látsszanak. Amit Lindy mondott, igaz volt, de ahogy mondta,
az bosszantónak, ellenszenvesnek és taszítónak hatott.
Lindy áldását adta a Sikoly a sötétben elkészítésére. Ahogy az lenni szokott,
Meryl minden apró részletet kikutatott Ausztrália leghírhedtebb
nőszemélyről, de semmi sem készíthette fel a valóságra, amikor
személyesen találkoztak.

- A bibliájával a kezében érkezett, és azt mondta: „Azt akarom, hogy ez

magánál legyen a forgatás alatt.” A könyv belsejében lapult valami, ami ott
volt vele a börtönben, és bizonyos zsoltárok és igék is meg lettek jelölve,
amelyekből erőt merített - mesélte Meryl.

Az ausztrál sajtó Meryl minden lépését figyelte, összekeverve a szerepet a

magánemberrel. A riporterek éppen úgy vizslatták Merylt, ahogy Lindyt is.
Egy teherautó parkolt le a háza előtt, és éjjel bevilágított a
szobájába. Odahaza senki sem csinált volna ilyen szemétséget.
Mike Hammer újságíró arról számolt be akkoriban, hogy „a
fotósok zavarták az Ulurunál forgató csoportot, Meryl pedig sírva fakadt. A
média akkor is gyötörte, amikor a forgatás elején beköltözött egy
Melbourne közelében lévő vidéki kúriába.” A szalagcímek ezt harsogták:
„Egy erőd jár Hollywood királynőjének.”

Ahogy már korábban említettem, a negatív figyelem talán még segített is

Merylnek átélni a Lindy körül kialakult ítélkező hangulatot. Mit számított
már Pauline Kael! Itt élethalál forgott kockán. A kormány nyilvános
bocsánatkérése - és a Lindynek 1992-ben kiállított 1,3 millió dolláros csekk
- sem tudta meg nem történtté tenni a karaktergyilkosságot.

- Még ma is vannak olyanok, akik hiszik, hogy Lindy ölte meg a kis
Azariát - mondja Ian Baker, Schepisi operatőre. - Ha valahol, egy ausztrál
bárban két fazon iszogat, biztos elhangzik ez a mondat: „Az a ribanc ölte
meg.”

Nemrégiben a kaliforniai Palm Springsbe utaztam, és megkérdeztem a

taxisofőrt, hogy szerinte Lindy gyilkolta-e meg Azariát. A válasz nagyjából
így hangzott: „Persze, miért, nem?”

- A személyisége miatt van - vélte Schepisi, aki nagyon is Lindy-párti. -

Valahogy elviselhetetlenül bosszantónak tartották az emberek, mert
hatalmas akaratereje volt, és konfrontálódott a férfiakkal... Sajnos, ő maga
volt saját maga legnagyobb ellensége.

Meryl már csaknem egy évtizede volt híres színésznő ekkor. Lindyvel
ellentétben ő pontosan tudta, hogyan alakítsa az imázsát a nyilvánosság
előtt. Ahhoz, hogy értelmes, figyelemre méltó munkát végezzen,
körültekintően kellett viselkednie. De Meryl is csakhamar azzal szembesült,
hogy egyre nehezebb csukva tartania a száját, hiába vannak elvei, és hiába
keresi mindig is elkötelezetten az igazságot.

MERYL MAGA MÖGÖTT HAGYJA A SZEREPET

Egyszer 1988-ban, a Sikoly a sötétben sajtótájékoztatóján azt kérdezték

Meryltől, hazavitte-e Lindy Chamberlain karakterét esténként a forgatás
után, s ezzel megzavarta-e férjét és három kisgyermekét.

- Hát, már hozzászoktak ahhoz, hogy terhes vagyok, úgyhogy a súlytöbblet

nem zavarja őket. A parókát pedig leveszem, mielőtt hazaérnék, smink
sincs már rajtam, úgyhogy arra számítanak, aki végül megérkezik. Nem
viszem haza a szerepemet. Ami azt illeti, elég sok órát kell Fred
Schepisivel tölteni. Túlságosan is sokat. Utána haza akarok menni.
El akarom felejteni az egészet, és nagy megkönnyebbülés, ha sikerül. És ha
az embernek gyerekei vannak, akkor ők kikövetelik maguknak a figyelmet,
és kész - válaszolta Meryl.

Kevesebb mint két hónappal azután, hogy az ausztrál bíróság

megváltoztatta Lindy és Michael Chamberlain ítéletét, a Sikoly a sötétben a
mozikba került az Egyesült Államokban és Ausztráliában Evil Angels
(Gonosz angyalok) címmel. Az 1988-as megjelenés lehetővé tette a film
amerikai forgalmazójának, a Warner Brothersnek, hogy jó pozíciót
foglaljon el a díjkiosztó idény sűrűjében. A nagy terv nem jött be. Habár
egyedül Merylt jelölték díjra (amit végül Jodie Foster kapott meg
A vádlottak című filmben nyújtott alakításáért), a nemzetközi filmes
közösség felismerte, hogy a Sikoly a sötétben című film kiemelkedő
teljesítmény. Az AACTA Awards, vagyis az ausztrál „Oscar” majdnem
minden kategóriában díjesőt zúdított rá, beleértve a legjobb színésznő
kategóriáját is. A hollywoodi külföldi újságírók elhalmozták a filmet
Golden Globe-jelöléssel. Senki sem kapott végül díjat, de 1989 májusában
a cannes-i nemzetközi filmfesztivál megkoronázta Őstreepségét a legjobb
színésznőnekjáró díjjal.

A bevételek azonban egészen más képet mutattak. A Sikoly a sötétben

csupán néhány hétig tartotta magát az államokbeli mozikban, majd sovány
7 millió dollár után levették 319 mozi műsoráról. A legmeglepőbb az lett,
hogy - a Chamberlain-ügy körüli hírverés ellenére - a film Ausztráliában
mindössze 3 millió dollárt hozott. Talán az emberek belefáradtak a Lindy-
jelenségbe, ami a média kimerítő jelenlétének is volt köszönhető. Vagy az is
lehet, hogy azért maradtak távol, mert egyszerűen utálták őt. Akárhogy is
volt, Meryl akcentusának eredetiségéről negatív visszajelzések születtek,
mert felfedeztek némi új-zélandi behatást.

- Így volt tökéletes - közölte Fred Schepisi, aki végigkísérte Meryl

tanulási folyamatát. - Azok, akik kritizálták őt, elfelejtették, hogy Lindy élt
Új-Zélandon is.

Az amerikaiak szemmel láthatóan semmit nem vettek észre ebből. A The

Washington Posttól Rita Kempley így írt róla:

„Streep - igen, egy újabb tökéletes akcentus! A tőle megszokott

ügyességgel oldja meg a szerepet. Nem látványos alakítás, de a hősnő belső
vívódásai valóban a színésznő pórusain át jutnak el hozzánk - dicsérte
Ebert. - A főszerepet játszó Streep hálátlan feladatot kapott: olyan nőt
kellett bemutatnia, aki szándékosan nem engedte, hogy
bepillantást nyerjünk a leikébe. Streep sikerrel oldotta meg a feladatot, így
természetesen néha idegesek vagyunk, mert fogalmunk sincs, mit érez vagy
gondol Lindy. Lassan elkezdjük utálni a karaktert, és megtudjuk, mit érzett
az ausztrál közönség. Streep játéka kockázatos, de mesteri.”

Meryl csak azt szerette volna, ha Amerikában mindenhol láthatják a filmet.

- A Sikoly a sötétben csodálatos film, de ha nem vetítik mindenhol, akkor

semmit sem ér. Azt hiszem, a terjesztők általában inkább valami
kasszasikert választanak - nyilatkozta Meryl.

Három évvel később a Seinfeld című szappanopera több millió amerikaival

ismertette meg a filmet, amikor az egyik szereplő, Elaine erőltetett ausztrál
akcentussal azt mondta: „Lehet, hogy a dingó ette meg a babádat!” A Sikoly
a sötétben hirtelen a kulturális kánon része lett, még akkor is, ha a rajongók
nem értették azonnal az utalást.

1988 decemberében Molly Haskell okos esszét írt a Ms. magazin számára,
amelyben a következő gondolatot fejti ki:

„Van valami kihívóan perverz abban, ha valaki olyan karaktert választ, aki
bár Ausztráliában szinte közmondásos ismertségre tett szert, a moziba járó
közönség élményeitől nagyon messze van. Ráadásul lehangolóan
józan jellemvonásokkal ruházza fel őt. Ez nem kis mértékben
számít dacosságnak, ha figyelembe vesszük, hogy a Gyomok között és
a Bőség, Streep két utolsó filmje nem sokat hozott a konyhára
a mozipénztárakban. Választhatott volna egy sokkal hagyományosabb
romantikus vonalat is, mint amilyen a Távol Afrikától volt, s ezzel
megtámogathatta volna fogyatkozó nézői igényeit, és a karrierjét is
továbblendíthette volna. [...] De ha van valamilyen következetes szál, amely
végigfut Streep kaméleonként változó szerepein és alakításain, az pontosan
ez az »elidegenítő hatás«. Az, hogy inkább színésznő akar lenni, mint sztár
a régi értelemben, és különleges, színpadra illő szerepeket játszani a
filmekben. Márpedig a mozi olyan médium, ahol a siker azon múlik,
mennyien szeretnek. Azzal, hogy hajlandó lemondani a könnyű
azonosulásról, Streep drámai szintre emel valamit, ami már egy ideje ott
araszolgat előre a tudatalattinkban: a nők szerethetőségének
összetett kérdését.”

Haskell szerint Meryl ellentmondásos szerepválasztása a szakmai

komolyság és „egy jól nevelt protestáns gátlásainak” elegyéből keletkezik.
Az a fajta, aki nem minden szerepben akarja önmagát játszani, mint például
Bette Davis, s ezzel folyton demonstrálni az egóját. „Az ember érez
egyfajta leereszkedést Streepben, mintha azért játszaná el ezeket
a szerepeket, hogy megmentse a mozit saját vulgaritásától” - véli Haskell,
és tovább tűnődve felteszi a kérdést: „Vajon azért leplezi el a »szépségét«,
hogy komolyan vegyék, vagy pedig az álcái éppen arról akarják elterelni a
figyelmet, hogy nem tartja szépnek magát? Esetleg ez is csak játék - azt
játssza, hogy nem hajlandó játszani a mozi sztárjátékot? A rejtély továbbra
is rejtély marad.”
A fentiek mind valós lehetőségek. Amikor az interjúkat készítettem ehhez a
könyvhöz, Meryl kollégái kéretlenül is megjegyezték, hogy Streep az
életben sokkal szebb, mint a filmvásznon. Az a tény, hogy a valóságban
emlékeztet egy mozisztárra, de a munkájában nem mindig, továbbra
is meglepi és zavarba ejti őket. De Meryl szándékosan eljelentéktelenítette
ragyogó vonásait, mivel a hosszú karrier titkát a hagyományostól eltérő
külsőnek tulajdonította - a szexisebb színésznőkkel ellentétben, akiket az
évek előre haladtával félreállítanak, őt kimondottan a
képességeiért értékelik. Haskell így írt erről:

„A kemény mozirajongók és esztéták mindig is ellenálltak Streepnek.

Andrew Sarris adott hangot az ellenvéleményeknek, amikor azt írta, hogy
jobban kedveli az ösztönösebb, kevésbé kontrollált színésznőket, vagyis
azokat, akikben több a vadság. De az ösztönös színésznőknek kell valaki,
aki helyesen használja őket. Debra Winger, Jessica Lange, Kathleen Turner
másoktól függnek, és megvannak a hullámvölgyeik. Streep azonban meg
tudta őrizni a pozícióját, és alakításai nem függnek a rendezőktől. Esetében
a kontroll természetesen kulcsfogalom. Emiatt nem tudunk igazán kötődni
hozzá, ez mégis a lényegét adó rejtélyesség része... Úgy tűnik, Olivier-hez
hasonlóan, vagy talán még inkább, Meryl néha fedezékbe vonul, miközben
megmutatja önmagát, és nem élvezi a tehetségét, hanem elrejtőzik mögé. A
színjátszás épp annyira a kitárulkozás, mint a rejtőzködés művészete, és
Streep keveset fed fel önmagából. Ha többet mutatna meg, talán jobban
bevonna minket a karakterei sorsába, és jobban éreznénk, mi bennünk a
közös, mint azt, mi választ el tőlük.”

Haskell arról is kifejtette a nézeteit, hogy a fiatal nők hada éppen azért
imádja Merylt, mert kontrollt, erőt és függetlenséget sugall.

Meryl nyilvánvalóan olvasta Haskell írását. Egy 1990-es interjúban el is

ismételte a szavait, mondván:

- Mindig azt hiszem, hogy ha kapcsolatot teremtek a karakterrel, és

bejutok a szívébe, akkor a mozijáró közönség is bejut az enyémbe. Mindig
eszembe jut az a láthatatlan kötelék, amely mindannyiunkat összefűz, az,
ami összeköt, és az, ami elválaszt.
Meryl kerülőúton így fejezte ki, hogy Haskell félreértelmezte a szándékait,
bár nem említette meg őt név szerint - és persze azt is elárulta ezzel, hogy
érdekelte a cikk. Egy ilyen jellegű vallomás arra enged következtetni,
hogy Meryl nem volt érzéketlen azoknak az értékítélete iránt,
akik megpróbálták megérteni őt. Ezekben a pillanatokban úgy tűnt, két
dolog között vívódik: hagyja az egészet, vagy menjen bele a vitába.

- Mindig össze akartam hívni egy pár színészt, hogy beszélgessünk a

folyamatokról. Aztán leírtuk volna az egészet, és elküldtük volna a
legfontosabb kritikusoknak, hogy megtudják, mit csinálnak a színészek -
mondta Wendy Wassersteinnek 1988-ban, aki a Yale-en volt osztálytársa. -
A többségüknek - még a legérzékenyebbeknek is - elvonja a figyelmét az a
tény, hogy kedvelnek-e egy karaktert, vagy sem. Összetévesztik a táncost és
a táncot. Ami az én munkámat illeti, csak az automatizmusokra figyelnek, a
legnyilvánvalóbb dolgokat nézik. Beszélnek az akcentusról vagy a
frizuráról -mintha ezek olyasmik lennének, amiket csak úgy, a karaktertől
függetlenül csinálnék vagy viselnék. Zseniális, egyébként. Olyanok, mint a
gyerekek, akik hinni akarnak a Mikulásban. Vannak olyan kritikusok, akik
semmiképp sem fogadják el, hogy a Mikulás igazából az apukájuk
álszakállban.

Meryl szerint ennek köze lehet ahhoz, hogy „a harmincasnegyvenes évek

nagy ikonjai eltűntek”. Azok a sztárok, akiknek a szerepei meghatározták
őket. Katharine Hepburn. Cary Grant. Lauren Bacall. Vagy egy új régimódi
sztár, Jack Nicholson, aki 1937-ben született, de kivételes,
Humphrey Bogart-féle stílust képvisel még akkor is, ha csak a Lakers egyik
meccsén ücsörög. Meryl is lehetne ilyen, ha akarna. Vajon szándékosan
halványítja el a saját fényét? Többet kellene felfednie magából?
8. Meryl, a Középkorú Nő
„Anya! Egy gyereknek nem altató kell, ha nem tud elaludni. Az ember nem
ad a gyerekeinek altatót, ha nem tudnak aludni!” - Suzanne
Vale (Képeslapok a szakadékból, 1990)

Tiktak! Közeleg a végjáték?

Meryl jól érezte magát a bőrében negyven felé közeledve. De félt tőle, hogy
fogy az ideje. Amikor még a harmincas évei elején járt, arra számított, hogy
a főszerepek tizenöt éven belül kifutnak. Miután harmincnyolc éves lett,
mondta is Donnak: „Na, itt a vége.” A Sikoly a sötétben sorban a
harmadik kevésbé sikeres film lett. „Egyre gyakrabban mondogatta
a barátainak, hogy elege van már a folyton szenvedő Meryl Streep arcából -
írta 2002-ben megjelent könyvében Rachel Abramowitz (is That a Gun in
Your Pocket?: The Truth About Female Power in Hollywood) - De nem
akart elszakadni a filmkészítés folyamatától.”

1988 és 1989 legnagyobb kasszasikereiben férfiaké lett a főszerep: Tom

Cruise és Dustin Hoffman testvérpárt játszott az Esőemberben, Michael
Keaton Batmanje pedig Jack Nicholson Jokerével csapott össze. Nagyot
kaszált még a Drágán add az életed! (Bruce Willis jogos macsó dühe
mentette, ami menthető), az Indiana Jones és az utolsó keresztes lovag
(Harrison Ford és Sean Connery a nácik ellen) és a Roger nyúl a pácban -
amelyben a Kim Kardashiannel mérhető gömbölyded idomokat villantó
Jessica Rabbit játszotta el a legszaftosabb női szerepet. A valódi színésznők
úgy tapasztalták, hogy csökkennek a lehetőségeik. Miközben Meryl
kisugárzása halványult, néhány nagy komika, Bette Midler vagy
Kathleen Turner kimondottan jól szerepelt a Barátnőkben és A
rózsák háborújában.

Ebben a fiús klímában Meryl megadta magát a piaci viszonyoknak, és

néhány olyan vígjátékban játszott, amelyek egyértelmű elmozdulást
mutattak a könnyedebb, humorosabb műfaj iránt. A kellemesen sötét
humorú feminista komédiában, a Nőstényördögben, amelyet Susan
Seidelman (Kétségbeesve keresem Suzanne-t) rendezett, a pimasz
komikával, Roseanne Barr-ral hozta össze a sors. Majd ismét
Mike Nicholsszal dolgozott együtt a Képeslapok a szakadékból
című filmben, Carrie Fisher szellemes önéletrajzi
művének filmadaptációjában.

Merylnek nem kellett messzire utaznia - New Yorkba és New Jersey-be - a

Nőstényördög miatt, amelyet 1989-ben kezdtek forgatni. A forgatókönyv
Fay Weldon könyvéből készült (The Life and Loves of a She-Devil),
melyben egy tenyerestalpas háziasszony bosszút áll hűtlen férjén és
szeretőjén, a romantikus regények gazdag, híres íróján. Azt hinnénk,
Meryl a féltékeny kertvárosi bosszúállót, Ruth Patchettet akarta eljátszani,
de nem: Mary Fisher felé húzta a szíve, aki tulajdonképpen Danielle Steel
szupernőies, kissé zűrös, csak magával foglalkozó változata. „Annyira más
volt, mint amit korábban játszott” - mondta Seidelman, aki Sam
Cohnon keresztül jutott el Merylhez. Eleinte Ruth szerepét fontolgatta,
amely a szappanoperasztár Roseanne-hoz illett tökéletesen. Cher neve is
felmerült, bár ő nem ment volna el hétköznapinak, ahogy például Roseanne.
Mary ellenpárjának szerepére Meryl szerint fontos lett volna olyan
„valakit választani, aki nem lóg ki a tömegből - idézte fel Seidelman. -
Valakit, akinek a külseje sem volt előnyös, és semmilyen módon nem volt
elbűvölő, vagyis éppen az ellentéte Mary Fischer karakterének.”

Egy kis cselekményismertető: Mary egy elegáns jótékonysági rendezvényen

találkozik Ruth férjével a Guggenheim Múzeumban, és bár Bob (Ed Begley
Jr.) az Uncsi Középkorú Apák megtestesítője, a nő beleesik. „Írás közben
az ember olyan magányos...” - turbékolja a férfi fülébe a giccses mondatot
megismerkedésük első estéjén.

Bob otthagyja feleségét és gyerekeit, hogy Maryvel éljen. „Szerintem te

nem is vagy nő! - üvölti Ruthnak. - Tudod, te mi vagy? Egy nőstény
ördög!” A feleség elhatározza, hogy megsemmisíti a férjét. Felgyújtja a
házat, és otthagyja a gyerekeit Mary éteri nyugalmat árasztó házában, aki
lévén kevésbé anyatípus, enyhén szólva kiakad. Ruth ezután elhelyezkedik
abban az otthonban, ahova Mary idős anyját helyezte el (akit egyébként
soha nem látogat). Ármánykodásainak köszönhetően Mrs. Fisher
odaköltözik halálosan kimerült lányához, s ezzel lerombolja azt a gondosan
felépített fantáziavilágot, amelyet Mary azért alakított ki maga körül, hogy
eltörölje korábbi identitását, és egyik regényének szereplőjeként kezdjen új
életet. A Bob és Mary közötti vonzalom odalesz, hiszen a hétköznapi
élet nyűgeivel kell megbirkózniuk egy gyakorlatilag nem
működő családban. Ráadásul Mary legújabb könyve, a mosodai
témájú Szerelem az öblítőprogram alatt sem fogy túlságosan jól
a boltokban.

Miközben Mary a poklok poklát járja meg, Ruth sikeres vállalkozóvá

avanzsál. Létrehoz egy munkaközvetítő ügynökéget jogfosztott nők
számára, akik nem tudják megoldani a problémájukat, és rájön, hogy Bob
már egy ideje meglopja az ügyfeleit (köztük Maryt is!). Feljelentést tesz
a hatóságoknál, s ezzel végleg megvalósítja tervét, miszerint tönkreteszi
Bobot. Egy bírónő tizennyolc hónap börtönbüntetésre ítéli a férfit. Mary, „a
szerelmes regények korábbi hírneves írója” újra kitalálja önmagát -
lecseréli rózsaszín imázsát egy intellektust sugárzó szemüvegre, és ír egy
bestsellert Bizalom és árulás címmel. Az utolsó jelenetben Roseanne fehér
kosztümben sétál New York egyik utcáján, körülötte egy csapat feminista
nő, akiken mind segített.

Szóval, igen, a Nőstényördög fantasztikus. Sajnálatos módon Roseanne nem

annyira haladó szellemű és felvilágosult, mint Ruth Patchett. Ami Merylt
illeti:

- Tudtam, hogy nagyszerű színésznő, úgyhogy reméltem, vicces lesz -

mondta róla Seidelman, az első női rendező, akivel dolgozott. - A vígjáték
esetében tényleg tudnia kell az embernek, mikor kell nyomulni, és
megragadni a lehetőséget - keresni kell azt a pillanatot, és akcióba lendíteni.
Merylnek megvolt a képessége és az esze arra, hogy tudja, mikor kell lépni,
illetve visszavonulót fújni.

Meryl időzítése lenyűgözte a rendezőt, aki egy olyan jelenetet emelt ki,
amely egy közelképpel indul: „Meryl ágyban van, kéjesen nyögdécsel, és
azt gondolnánk, hogy talán Ed Begley-vel szexei, de amikor a kamera
hátrál, rájövünk, hogy a kutyája nyalogatja a lábát. Látjuk, ahogy Meryl
arcán először szétárad a gyönyör, aztán szinte eksztázisba kerül, majd
meglepődik és elborzad - és mindezt egyetlen folyamatos mimikával.
Nehéz megcsinálni, de neki sikerül.”
A forgatáson kívül Meryl egyáltalán nem tűnt olyannak, mint Mary. Profi
volt. Nagylelkű. Normális. Kinevette a hagyományos fogalmakat, például a
szépséget, vagy azt, ahogy a nők a férfiakhoz beszélve megváltoztatják
a hangszínüket. De a stáb tagjai nem vették a lapot. Kedvesen bántak vele,
amikor felöltötte Mary Barbie-külsejét, kisminkelte magát és műkörmöt
ragasztott. Viccesek ezek a dolgok.

Meryl 1989. június 22-én töltötte be a negyedik ikszet. És nem, nem lett
vége. Néhány hónappal később átköltözött Los Angelesbe a figyelemre
méltó Képeslapok a szakadékból miatt. Nem másért, mint hogy eljátssza
Carrie Fishert, az írót, kábítószerfüggőt, zsenit, Leia hercegnőt, Debbie
Reynolds lányát. Carrie első forgatókönyvét ugyanaz az őszinteség hatotta
át, amely miatt az 1987-ben megjelent könyve úttörő jelentőségű alkotásnak
számított a függőségről készült művek sorában. A Los Angeles Times
kritikusa, Carolyn See így hasonlította össze Bret Easton Ellis Nullánál is
kevesebb című művét a Képeslapokkal:

„Ez nem túl lelkesítő regény, inkább azt mondanám, kemény szembenézés a
valósággal; egy komoly mű... A színésznő életéből vett jelenetek
kijózanítóak, szomorúak és - mindig ugyanaz a szó jut eszembe: érdekesek.
Vajon lesz még szerelmes Suzanne? Férjhez megy? Lesz normális élete?
Elég bizonytalan a válasz, mert ő úgy van programozva, hogy
a szoknyapecéreket szeresse.”

MERYL ARRÓL, HOGY NEGYVENÉVES LETT

„Mindig negyvenévesen gondoltam magamra - nyilatkozta a Vogue-nak

1992-ben. - Úgy értem, amikor tizenhét éves voltam, akkor sem éreztem
magam naivának. Ez kimaradt. Úgyhogy amikor eljött a nap, végre jól
éreztem magam. A lányom, Mamie is ilyen; pontosan az, aki, nem hiszem,
hogy valaha is megváltozik. Azokhoz érzem magam közel, akik elszakadtak
a számszerűsíthető koruktól. Vannak olyan barátnőim, akik kortalanok:
Carrie Fisher, Tracey Ullman, és azt a borzalmas felfedezést tettem, hogy 7-
10 évvel fiatalabbak nálam. Egy másik barátom, Ann Roth [jelmeztervező]
ötvenkilenc éves, de az én szememben pont olyan, mint én: egy kölyök.”

Carrie egyszemélyes előadásnak szánta a Képeslapokat, de a jogokat

megkaparintó Nichols rábeszélte, hogy olyan filmet csináljanak, amelyben
inkább az anya-lánya kapcsolat áll a középpontban. A nők voltak a
csatárok, a férfiak csupán mellékszerepet kaptak a játékban. Amikor Meryl
egy havas téli estén elolvasta a forgatókönyvet, izgatottság fogta el.

- Nem nagyon szoktak ilyen szerepeket ajánlani. Boldog voltam. Tényleg

nagyon örültem.

Megragadta a lehetőséget, hogy egy olyan meleg, okos, lenyűgöző személyt

alakíthasson, mint Carrie, akarom mondani Suzanne.

- Amikor elolvastam a könyvet, azt gondoltam: itt van valaki, akinek

végtelen az ereje a túlélésre. Könyörtelen a démonjaival szemben, de épp
annyira könyörtelen a humora is. A vicceit úgy szolgálja fel saját
szórakoztatására, mint egy desszertet, de ettől mindenki más is jól
szórakozik.

A Carrie-karakter, Suzanne Vale szeretné visszaszerezni színészi karrierjét,

miután egy túladagolás következtében eltölt némi időt egy rehabilitációs
intézetben. Kokaint és Percodant használ. Alkoholista anyja, Doris Mann
(Shirley MacLaine) a szórakoztatóipar veteránja, elképesztő személyiséggel
van megáldva, igen hasonlóan Debbie Reynoldshoz (Carrie anyjához). A
felépülőfélben lévő Suzanne vonakodva költözik oda Dorishoz, hogy egy
filmstúdió biztosítsa, ennélfogva engedélye lesz arra, hogy folytassa
a munkát. Egy B kategóriás filmben kap piti szerepet: rendőrt alakít. Egy
link producer (Dennis Quaid) elcsábítja, majd óriási csalódást okoz neki.
Suzanne és Doris üvöltve veszekszik egymással, mert Suzanne azzal
vádolja az anyját, hogy gyerekkorában altatóval tömte, mire Doris így
védekezik [a film egyik legdrámaibb jelenetében - a Szerk.]:

- És nem altató volt, csak enyhe nyugtató. És tök ártalmatlan! Hallod?! És

ne engem hibáztass, amiért narkózol, én sem hibáztatom az anyámat a
szerencsételnségemért és az italozásmért!

Shirley, Meryl és Carrie

Suzanne élete lassan összeáll. Aztán Doris egyszer túl sok bort és koktélt
iszik, és nekihajt egy fának. Kórházba kerül, ahol anya és lánya
megbocsátanak egymásnak. Vicces, amikor Suzanne elutasítja a randit kérő
orvost (Richard Dreyfuss), aki mellesleg a túladagolása után kimosta a
gyomrát. Az utolsó jelenet valóságos diadalmenet: Suzanne előad egy
countrynótát (I’m Checking Out) egy új film számára, amelyben nem kell
majd rendőrjelvényt viselnie! Teljes siker!

Meryl és Carrie gyorsan összebarátkozott, és emiatt Nicholsnak az volt az

érzése, hogy összeszövetkeztek ellene. Carrie szerint ő sokkal
„neurotikusabb, kislányosabb és rémisztőbb” volt, mint Meryl: „Az ő
nőiessége nagyon különleges, és jobban kötődik a világhoz, mint én.”
Ezzel szemben Meryl azt mondta, volt bennük valamiféle „közös cinizmus
és humorérzék, hajlandóság az optimizmusra, és egy nagy adag őszinteség”.

Miután Meryl több mint tíz évet eltöltött a mozik világában, és rejtélyes
jégkirálynőkké alakult át, akik máshol és más korban éltek, ezúttal levetette
a páncélját, és olyan valakit ábrázolt, aki „igazán közel állt hozzám, ahhoz,
ahogy valóban kinézek, és amilyennek valóban hangzom”.

Mindezek ellenére persze ő nem élte át a múltban mindazt, amit Carrie

igen. Carrie apja, Eddie Fisher elhagyta Debbie-t Elizabeth Taylor miatt;
aztán Leiaként óriási sikere volt a Csillagok háborújában; csiki-csuki
kapcsolatban élt Paul Simonnal, kábítószerezett és rengeteg kokaint szívott.

- El kellett magyaráznom neki, milyen is a kábítószer, mert még soha nem

próbálta - mesélte Carrie. - Nekem jól megy. Nagy gyakorlatom van. Nem
tudtam, hogy végül segítek Merylnek a kutatásaiban. Meg kellett tanítanom,
hogyan kell elszökni, mint egy rossz iskoláslány, vagy rosszalkodni - és
ha valaki ilyen oktatásban akar részesülni, én szakértő vagyok benne. Ez a
specialitásom. Meryl nagyon jól megértette a lényeget.

Meryl állandóan Carrie nyomában volt a forgatáson, folyton evett, mint ő,

és a stábbüfé körül ólálkodott. Barbara Garrick színésznő kisebb szerepet
játszott a filmben. Ő mondta, hogy amikor Meryl belépett egy helyiségbe,
mindenre nagyon figyelt, bármi is történt körülötte, még akkor is, ha
tőle távolabb folyt valami. Garrick szerint ez elég szokatlan viselkedés volt.

Meryl Suzanne szavaival kapcsolódik ehhez a megjegyzéshez: „Nem érzem

a saját életemet. Körülnézek, és tudom, hogy a dolgok nagy része jó. De
olyan ez, mint a kapcsolatom az anyámmal. Tudom, hogy szeretetből
csinálja... de egyszerűen hihetetlen az egész.”

Meryl szerint a Képeslapok Suzanne útját mutatja be, amelyen végigmenve

a saját szabályai szerint szerzi vissza az irányítást a saját élete felett, amit
akkor kezd újra érezni, amikor végre nem más emberekhez viszonyulva
hoz döntéseket. Mint az anyja.

Meryl a forgatáson tisztes távolságban tartotta Shirley MacLaine-t.

- Sosem mentem Meryl közelébe - mesélte Shirley. - Láttam, hogy ez

most nem jó ötlet. Nem vacsoráztunk együtt, sőt ebédelni sem mentünk el.
De ne felejtsük el, hogy az ember átlényegül a szereppé, úgyhogy el kell
fogadni azt a módszert, ahogy az illető működik.
Egyszer Shirley beszélgetni kezdett Meryllel a forgatáson.

- Hogy tetszik Kalifornia? - kérdezte.

- Tudod, egy kicsit lelkiismeret-furdalásom van, de imádom - felelte

Meryl. - Nagyon szeretem, nem is tudom, miért. Mindig vannak virágok.
Imádom - az egyetlen baj csak az, hogy félek a földrengésektől.

Az emberek felnevettek, kivéve Shirley-t. Ő halál komolyan folytatta:

- És mennyi ideig tervezel maradni?

- Nem is tudom. Maximum két évet talán.

- Jól van, igazad van, mert 1994 teléig nem lesz nagyobb földrengés.

És lássanak csodát, 1994. január 17-én 6,7-es erősségű földrengés rázta meg
Los Angelest. Meryl döbbenten emlékezett vissza, hogy Shirley a szokásos
spirituális megérzéseivel pontosan megjósolta az időpontot.

Amikor közös jeleneteik voltak, Meryl visszaalakult kislánnyá, aki egy

olyan sziporkázó anyával él egy fedél alatt, mint Mary Streep. Mary
egyébként rendszeresen arra kérte bizonytalan, húszas éveiben járó lányát,
hogy énekeljen a rokonok és a szomszédok előtt. A domináns Doris
sóvárog a rivaldafény után; Suzanne passzív és visszafogott, megtanult az
árnyékban élni, hogy ne homályosítsa el az anyját. Amikor például Doris
partit rendez Suzanne tiszteletére, megkéri őt, hogy adjon elő egy dalt. De
aztán mégis mindenki rá figyel, mert engedve az unszolásnak elénekel egy
híres számot (I’m Still Here). Suzanne mosolyogva csodálja az anyját, és
örül, hogy ő is ott lehet Doris ragyogásában.

Amikor felcserélődnek a szerepek, és Suzanne elénekli a maga nagy

fináléját (I’m Checking Out), Doris ragyog a büszkeségtől, ahogy a
színpadon nézi őt. Nehéz nap volt ez Meryl számára.

- Az első felvétel után nem tetszett nekik a háttérben csillogó függöny -

mesélte. - És ugye, nekem nem teng túl az önbizalmam ezen a területen,
úgyhogy azt gondoltam, egyszer jól megcsináltam, és megúsztam, hála
istennek. Ezért azt mondtam: „Használhatnánk a felvételt, én meg
csak tátognék? Még egyszer nem leszek képes elénekelni.” Levették a
csillogó függönyt, újra felvettük a dalt, és én megcsináltam... egy kicsit
talán még jobban is. Aztán rengeteg pezsgőt ittunk, és rögtönöztem egy kis
koncertet a statisztáknak. Ekkor jött a hír a műszakiaktól, hogy újra fel kell
venni.

1989 őszén Meryl végtelenül csalódott volt, mert pénzviták és egyéb

stúdiós butaságok miatt kútba esett az Evita nagy költségvetésű adaptációja.
Álomszerep volt ez, ahol megmutathatta volna énektehetségét. (Sajnálom,
de erről már ejtettem szót korábban is. Eva Perón szerepében nem
látni Merylt olyan veszteség, amit soha nem heverünk ki.) Végül is nem a
Ne sírj értem, Argentína lett belőle, de a Képeslapok forgatásán azért
nagyon jól érezte magát, amikor énekelt. Sajnos az utómunkálatok során
újra fel kellett venni a dalt, mert a háttérzajok tönkretették az eredeti
felvételt.

A hangmérnökök arra számítottak, hogy két napot töltenek Meryllel, és

kockánként haladnak majd a háromperces dallal. Legnagyobb
megdöbbenésükre Meryl egyhuzamban megcsinálta az egészet az elejétől a
végéig, hibátlanul.

- A lehetetlent valósította meg - mesélte a Képeslapok producere, Bob

Greenhut. - Senki se tudná utánacsinálni.

Aznap Meryl bebizonyította, hogy a technika sem fog ki rajta, de amikor

először kellett speciális effektekkel dolgoznia, az próbára tette a türelmét. A
Jól áll neki a halál, amelyben két kellemetlenül öregedő ádáz
ellenségből szövetséges lesz, túlságosan jó forgatókönyv volt ahhoz,
hogy Meryl ellenálljon a csábításnak.

EGY KIS RÁADÁS

Meryl és Carrie elfelejtett forgatókönyve

A címe az volt: A másik nő. De soha nem készült el. Meryl és újsütetű
barátnője, Carrie Fisher 1991-ben adaptált egy 19. századi színdarabot,
amelyben, ahogy a Vogue 1992-ben írta: „A főhős, Madeline Ashtonhoz
hasonlóan, híres színésznő, akinek mind a házassága, mind a karrierje
tönkremegy.” „De A másik nő sokkal személyesebb húrokat is megpendít.
A főhős épp annyi idős, mint Streep, és nem fordulhat a
csodatévő szérumokhoz vagy az arcplasztikához. Be kell érnie
a szemöldökcsipesszel. A Parade magazin tovább részletezi a cselekményt:
a színésznő férje hírhedt szoknyabolond, és a nő „magát elmaszkírozva
próbálja meg elcsábítani, hogy próbára tegye hűségét.”

A két bajtárs akkor írta meg ezt a sötét vígjátékot, amikor Meryl negyedik
gyermekével, Louisával volt terhes. A Universal Pictures megszerezte a
sikerrel kecsegtető munkát, és Merylt szánta főszereplőnek. „Mi értelme
halálra dolgoznod magad az írással? - kérdezte Streep. - Valaki másnak írjak
egy ilyen mesés szerepet? Nem gondolnám!”

Egy ponton Mike Nichols állítólag hajlott rá, hogy megrendezi a Streep-
Fisher produkciót a Képeslapok a szakadékból folytatásaként. Meryl azt
tervezte, hogy folytatja A másik nőt a Jól áll neki a halál után, de szemmel
láthatóan az újabb színészi feladatok eltérítették. Olyan filmek
következtek, mint a Kísértetház (1993), a Veszélyes vizeken (1994) és A
szív hídjai (1995). Ezzel egy időben Carrie is megjelentetett két másik
regényt, és sikeres szkriptdoktor lett.

Ők ketten azonban ennek ellenére mindvégig barátok maradtak. Carrie

hirtelen halt meg szívinfarktusban 2016. december 27-én. Másnap anyja,
Debbie Reynolds is távozott az élők sorából. Egy héttel később Meryl a
közös búcsúztatón elénekelte Carrie egyik kedvenc számát, a Happy Days
Are Here Again című dalt.
9. Meryl, a Halhatatlan
„Rettenetesen vigyáznunk kell a testünkre, és vigyázunk majd egymásra is.
Ha kell, kipingáljuk egymás seggét.” - Madeline Ashton (jól áll neki a
halál, 1992)

Meryl Los Angelesben, Carrie Fisher házában futott össze a színész-

humoristával, Albert Brooksszal. Carrie, az igazi társasági pillangó partit
szervezett, ahol Meryl és Brooks azonnal jól kijöttek egymással. Az
esemény után Brooks felajánlott egy szerepet a színésznőnek a Tranzit
a mindenhatóhoz című vígjátékában. A történet úgy indul, hogy
a neurotikus reklámszakember, Daniel Miller autóbalesetet szenved, és
meghal. A csavar a következő: Danielnek meg kell győznie a mennyek
kapujának őrzőit, hogy tanult múltbéli hibáiból, és kiérdemelte, hogy
beléphessen a Paradicsomba. A film főszereplője és rendezője kezdetektől
fogva Brooks lett volna, azonban szüksége volt még valakire, aki
eljátssza Daniel szerelmét, Juliát. Meryl neve azonban fel sem merült benne
egészen addig, amíg nem találkoztak.

- Most min dolgozol? - kérdezte Meryl Brookst.

- Éppen most fejeztem be egy film megírását, nemsokára kezdjük a

forgatást - felelt.

- Nem lenne véletlenül egy szerep a számomra?

Mindketten nevettek. Aznap este, miközben Albert hazafelé vezetett, eszébe

is jutott: Te jó ég, tényleg, nem lenne véletlenül egy szerep Meryl
számára...?

Úgy döntött, nem is szól a Warner Bros. stúdiónak, és elküldi Merylnek a

forgatókönyvet.

- Elolvasta, és imádta - emlékezett vissza. - Így hát azt mondtam [a

Warnersnek]: „Be tudnánk venni Meryl Streepet?” Mindenki nézett rám,
hogy „mi van?”.
Brookst igazán meglepte Meryl természetes bája és könnyed személyisége.
Valóban ez az igazi Meryl? Ki hitte volna? Azt akarta, hogy Julia
szerepében Meryl nyugodt legyen - az az elbűvölő nő, akivel Carrie
összejövetelén találkozott. (Kissé szokatlan hasonlóság, elnézést is kérek
érte, de ez a helyzet arra emlékeztet, amikor Lady Gaga ejtette
a polgárpukkasztó húsruháját, konvencionálisabb öltözködésre váltott, és
nyakába vette a világot meglepő turnépartnerével, Tony Bennett-tel. Azt
hiszem, ebben a történetben Meryl és Gaga, valamint A híradó sztárjai
című romantikus vígjáték Albert Brooksa és Tony Bennett ugyanazt az utat
járták be.)

A Tranzit a mindenhatóhoz valójában romantikus vígjáték, amelyben Meryl

egy nyugodt, kissé elvarázsolt, szinte mesebeli „álomlányt” játszik, aki
megtanítja Brooks szerencsétlen Danieljét, hogyan kell elengedni és
kockáztatni. Útjaik az Ítélet Városában találkoznak, ahová a holtak
lelkei kerülnek. A hely az álomszerű, nyugalmat árasztó délkaliforniai
gyógyfürdők hangulatát idézi, ez a halál utáni tranzitzóna, amely igazán
kellemes kiruccanásnak ígérkezik. Julia és Daniel következmények nélkül
ehet annyit, amennyit csak akar. Miért is akarnának visszatérni a földre? De
sajnos néhány mennyei bíró hamarosan úgy dönthet, hogy Danielnek vissza
kell mennie, újjászületnie, és a lelkének egy másik testbe költöznie. Egy
igazán mulatságos jelenetben, amelyben az Előző Életek Pavilonjában
Shirley MacLaine már-már mókás cameomegjelenést tesz egy hologram
formájában, Danielt láthatjuk, aki a már korábban leélt életeinek
legfontosabb pillanatait nézi végig: az egyikben varrónő, a másikban
pedig egy oroszlán elől menekülő törzsi figura.

Julia bálnavadász volt, szabó, sőt még derék lovagként is élt. Amúgy pedig
a kétgyermekes anya megfulladt, miután beütötte a fejét, és a medencébe
esett: magát a halálát elfogadta, de szégyelli, ahogyan történt. „Még most
is dühöngök - panaszkodik. - Jól úsztam.” Amikor a bírák végignézik Julia
életét, hogy eldönthessék, alkalmas-e arra, hogy a mennybe lépjen, a
képekből igazi meryles tökéletesség rajzolódik ki: kimentette a gyermekeit
(és a perzsa macskát) egy égő házból! Daniel földi élete azonban tele
van sérelmekkel. Egy erőszakos apa fia, aki passzív kívülállóként töltötte
napjait, hagyva, hogy a dominánsabbak átlépjenek rajta. Soha nem tanult
meg kiállni magáért. Végül a bíróság dönt, Daniel az „újrakezdőbuszra”
kerül, útnak indul az újjászületés felé, míg Julia bebocsátást nyer a
mennybe. Daniel azonban az utolsó pillanatban kivételes bátorságról
tesz tanúbizonyságot: vakmerően felugrik Julia buszára, hogy követhesse a
nagy ismeretlenbe. A bíróság bólint, a szerelmesek egymáséi lehetnek.

FILMEK, AMELYEKBEN MERYL MEGHAL

Senkit sem érhet meglepetésként, hogy a Nagy Streep igazán, de igazán jól
tud halált játszani. Az biztos, hogy Héctor Babenco rendezőt megtréfálta a
Gyomok között forgatása során, amikor ijesztően sokáig feküdt
mozdulatlanul Helen Archer utolsó pillanatainak felvétele közben.

- Mi folyik itt? Nem lélegzik! - szólt egy stábtag Babencónak, aki

azonban nem állította le a jelenetet. Meryl tíz percen át meg sem mozdult,
egészen addig, amíg Babenco elégedett nem volt a felvétellel.

- Na, ezt hívják színészetnek! - lelkesedett a rendező. - Ez aztán a

színésznő!

Meryl megkapta a hangfelvételt, hogy megmaradjon a bizonyíték.

Sophie választása

A halál oka: Sophie szerelmével, Nathannal együtt ciánnal lesz öngyilkos,

ugyanis nem képes együtt élni gyermekei elvesztésével és a holokauszt
borzalmainak emlékével.

Silkwood

A halál oka: hivatalosan...? „Egyszerű” autóbaleset. Azonban kérdéses

marad, hogy a nukleáris létesítmény problémáit kiszivárogtató Karen
Silkwoodot letolták-e az útról, amikor egy újságíróval egyeztetett
találkozóra tartott éppen.

Gyomok között

A halál oka: Helen Archer gyenge, egyedül marad, s végül megadja magát
betegségének egy lepusztult hotelszobában. Halála egy igazságtalan
társadalom lelkén szárad, amely hagyta, hogy beleragadjon a szegénységbe.
Tranzit a mindenhatóhoz

A halál oka: véletlen fulladás. Az Albert Brooks írta és rendezte filmben

halál utáni életet láthatjuk, miután a Meryl által alakított Julia megbotlik,
beveri a fejét, és a medencébe esik.

Jól áll neki a halál

A halál oka: amikor férje lelöki Madeline Ashtont a lépcsőn, a férfi azt
hiszi, meghalt. A bájitalnak köszönhetően azonban a nő halhatatlanná válik.

Kísértetház

A halál oka: Clara, a szent életet élő, látnoki képességekkel rendelkező

asszony szívrohamban hal meg, miközben karácsonykor díszíti a fenyőfát.
Szellemként visszatér, hogy meglátogassa tőle elhidegült férjét.

A szív hídjai

A halál oka: az öregkor vagy talán az összetört szív? Francesca Johnson,

egy magányos iowai háziasszony utolsó kívánsága, hogy hamvait arról a
hídról szórják szét, ahol beleszeretett a fényképész Robert Kincaidbe.

Életem értelme

A halál oka: Kate Gulden, az odaadó feleség és anya rákban haldokik. Úgy
dönt, morfium túladagolásával vet véget az életének. Talán ez Meryl
legszomorúbb távozása az élők sorából.

A mandzsúríai jelölt

A halál oka: a veterán Ben Marco (Denzel Washington) egyetlen golyóval

végez a gonosz Eleanor Prentiss Shaw szenátorral (Meryl) és agymosott
fiával, Raymonddal (Liev Schreiber).

Lemony Snicket - A balszerencse áradása

A halál oka: annak ellenére, hogy Josephine nénit állandó veszély fenyegeti,
hogy a cölöpökre épült háza egyszer összeomlik, halálát mégis a szadista
Olaf gróf (Jim Carrey) okozza, aki otthagyja őt a piócákkal teli vízben.

Florence - A tökéletlen hang

A halál oka: mielőtt a szíve feladta volna a harcot, a New York-i társasági
előkelőség, aki egész életében énekesnő akart lenni, azt mondja: „Az
emberek mondhatják, hogy nem tudtam énekelni, de azt nem, hogy meg se
próbáltam.”

Mamma Mia! Sose hagyjuk abba

A halál oka: GYILKOSSÁG. A gyilkos: az író és rendező Richard Curtis,

aki azt javasolta a producereknek, hogy öljék meg Donna Sheridant az
elsöprő sikerű Mamma Mia! folytatásában, hogy a szereplő eredetét is
megismerjük. A fiatal Donnát Lily James alakítja.

Más színészekkel ellentétben, akikkel Brooks korábban dolgozott, Meryl

felkészülten és lelkesen kezdte a munkát. Soha nem tartotta fel a forgatást,
és mondta azt, hogy „nem tudom, hogy kell megcsinálni”. Már mindent
előre kigondolt. Nyitott volt a javaslatokra, de figyelmen kívül hagyta a
rossz tanácsokat. A Vanity Fairnek 2010-ben adott egyik interjújában Meryl
felidézte, hogy Brooks azt mondta neki:

- „Tudnád még egy kicsit aranyosabbá tenni?” Azóta is sokan mondták

már nekem ezt az elmúlt évek alatt - mesélte Meryl. - De nem is figyelek
rájuk.

De amikor Brooks megpróbálta enyhíteni az Evita miatti keserűségét, nem

csukta be a fülét. A lehetőség kapuja, hogy eljátsszon egy ilyen
fantasztikusan izgalmas szerepet negyven felé közeledve, lassan bezárult
előtte, és úgy tűnt, az idő múlása - ahogy a jövőbeli visszautasításoktól való
félelem is - összetörheti a lelket.

- Tudod, Meryl, képes lennél rá, és ez lenne a legnehezebb dolog, amit

valaha megcsináltál egész életedben. Óriási volna. Fantasztikus. De
mindenki azt mondaná: „Na és? Mi ebben az újdonság?” - érvelt Brooks.
A Nőstényördög 1989 decemberében debütált, és nagyot bukott. Ahogy az
évek során a film „kultuszstátusza” javult, a kritikák is enyhültek.

- Tudtam, hogy dolgoznom kell, de nem volt mit csinálnom - mondta

Meryl erről az időszakról. - Imádtam a Nőstényördögöt, de valahogy nem
működött.

Akkoriban a média nagyon is dicsérte az alakításait: „Egy eredendően

vicces szerepben, amit nem tesz tönkre egy pocsék dialógus, Miss Streep
egyedül is képes szárnyalni - írta Vincent Canby. - Intelligenciája és
tehetsége olyasmi, ami megtorpanás nélkül, hangsebességgel száguld át
minden akadályon. Alakítása önmagában majdnem meg is éri a jegy árát.
Amit az egyik kritikus dicsér, azt a másik lehúzza. Roger Ebert meglepően
komolyan foglalkozott a Nőstényördöggel, ellentétben más férfi
kritikusokkal, akik gyakran becsmérelték azokat a filmeket, amelyek nőkről
vagy nőknek szóltak. „Ha Barr jó választás volt, akkor Streep is,
akinek mindig is a vérében volt a komédia, és a humor a magánéletét is
átjárja - kevesen ilyen derűsek az interjúk alkalmával - jegyezte meg Ebert,
amikor Seidelman rendezését értékelte. - Magabiztos, különleges
humorérzékkel van megáldva, ami nemcsak azért működik jól, mert
megfelelően összerakott beállításokban vagy jól megírt csattanókban
használják, hanem a miatt a kitekert logika miatt, amivel az
általa megformált karakterek szemlélik saját helyzeteiket.”

***

A negyvenéves Meryl egy éven belül három különböző boszorkányszerepre

is kapott ajánlatot. Ezt a sértést annak tudta be, hogy a filmstúdiók nem
igazán tudtak mit kezdeni a középkorúvá érett színésznőkkel - ami
személyes véleménye szerint „a női élet legvirágzóbb szakasza”.

- Úgy gondolom, a filmiparban nagyon sokáig úgy gondoltak a nőkre,

hogy van egy szakasz, amikor vonzók, feleségül vehetők vagy
megdughatók, aztán ennyi... - vallott erről Meryl.

1990. augusztus 1-jén Meryl egy bámulatosan pimasz - és kétségtelenül

felkavaró hatású - beszédet tartott a Screen Actors Guild egyik
nőkonferenciáján:
- Egy olyan korszakban, ahol a női főszerepek nagy része prostituáltszerep,
nem sok munka marad a negyven év fölöttieknek. A prostikhoz nagyon
hasonlóan ebben a korban már, hogy úgy mondjam, csökken a piaci
értékünk - mondta, kiemelve, hogy a női szerepek aránya nagy visszaesést
mutatott, amikor 29 százalékra csökkent. - 2010-re talán teljesen el is
tűnünk majd a filmekből.

Korábban, abban az évben a Micsoda nő!, amelyben az aranyszívű

prostituáltat játszó, varázslatos Julia Roberts igazán ismert lett a
nagyközönség számára, két hónap alatt átlépte a 100 millió dolláros határt.
Miután Meryl elmondta a fent idézett beszédet, a bombasikernek bizonyuló
tündérmese továbbra is a legnépszerűbb filmek között maradt. Meryl
ezt nyilatkozta a Los Angeles Timesnak:

- Zavar, hogy a tizenöt éves lányok négyszer-ötször is elmennek

megnézni ezt a filmet. Tudom, hogy ez egy Hamupipőke-mese, de akkor is
felkavar. Sok női forgatókönyvíró van, és számos nő dolgozik a
filmgyártásban. Gondolom, ők mind át akarják törni az üvegplafont, és
lehet, hogy úgy gondolják, ehhez azt kell mondaniuk: „Csináljuk a Drágán
add az életed! 2-t. Én pedig hadd legyek a főnökhelyettes.”’

Noha Meryl érezhetett némi megingást a népszerűségében és abban, hogy

nincs mit veszítenie, senki nem vitathatta el a már megszerzett legendás
státuszát. Ez egyfajta biztonságot és hitelességet jelentett számára: amikor
esetenként nyilvánosan panaszkodott valamire, az emberek odafigyeltek rá;
amikor felhívta a figyelmet a nők tárgyiasítására és a velük való
igazságtalan bánásmódra Hollywoodban, annak súlya volt.

- Nem, én nem vagyok olyan, mint Jack [Nicholson], hogy tizenegy millió
dollárt kérek előre - hangsúlyozta Meryl, azt a gyakorlatot bírálva, hogy a
férfi színészeknek gyakran sokkal többet fizetnek, mint kolléganőiknek. -
Igazán nem vagyok mohó, de ha Rick Moranis ugyanannyit keres,
mint Michelle Pfeiffer - persze ki tudja, ki mennyit keres pontosan, mert
senki sem beszél róla -, akkor valószínűsíthető, hogy a színésznők
nagyjából 40-60 százalékát kapják a saját szintjüknek megfelelő férfiak
fizetésének. Hát, ennyit tudok mondani. Nem vagyok szónok. Most már
szeretném, ha a szakszervezeti testvéreim felszólalnának értem. És a
nővéreim is. Szeretnék hallani valakit, aki támogat minket.
A Screen Actors Guild 1989-es kutatásának eredménye szerint a
férfiszerepek teljes aránya 71 százalék volt, az összfizetésük pedig az adott
évben elérte a 644 millió dollárt, míg a nőké csupán 296 millió lett. Rachel
Abramowitz így nyilatkozott:

- Merylt, az igazmondót inkább tartották ingerlékenynek, mint hősiesnek;

Cassandra-szerű figurának tűnt, aki olyan igazságokat ordít, amelyeket
senki nem akar hallani. Más színésznők inkább elhatárolódtak a témától.
Nem fizették meg ugyan őket a férfiakkal egyenrangúan, de végül is
jól kerestek.

Egy magát meg nem nevező ügynök lesöpörte Meryl erőfeszítéseit, amikor
a következőket nyilatkozta a Los Angeles Timesnak:

- A lényeg az, hogy amíg nem születik egy óriási sikert hozó film,
amelyben egy női világsztár játssza a főszerepet -márpedig ilyesmire csak
nagyon kevés színésznő lenne képes az országban -, nem változik meg
semmi.

Ez a kijelentés, amelyet egy anonimitásba burkolózó, gyáva alak tett, a

nőkre hárította a felelősséget ahelyett, hogy elvárást támasztott volna a
hatalommal bíró férfiak felé, akik, ha akartak volna, belülről segíthettek
volna megváltoztatni az iparágat. Férfi szövetségesek nélkül nem meglepő,
hogy azok a nők, akik nem tudhatták magukénak Meryl pozícióját,
nem mertek szót emelni magukért. Nem mindenki engedhette
meg magának, hogy megpiszkálja a rendszert. De azzal, hogy Meryl így
tett, kitaposta az utat a fiatalabb színésznők előtt, hogy egy napon
egymással karöltve kijelenthessék: Lejárt az idő.

Egy hónappal Meryl bátor szónoklata után a Képeslapok a szakadékból

óriási kasszasiker lett, és számos pozitív kritika mellett végül 39 millió
dollárt hozott. Hal Hinson a következőket írta Merylről a The Washington
Postban: „Karrierje legkiforrottabb komikus alakítását nyújtotta, azt
a teljesítményt, amit mindig is sejtettünk benne, és amiben mindig is
reménykedtünk.”

1991. március 25-én, életében először és utoljára hagyott ki olyan Oscar-

gálát, amelyen jelölt volt. Meryl és Don akkor várták negyedik
gyermeküket, Louisát, aki júniusban született. Úgy volt, hogy a negyvenegy
éves Meryl adja elő az I’m Checkin’ Out című számot, amely a legjobb
eredeti dal kategóriájában versenyzett. Miután Meryl a terhessége
miatt lemondta a fellépést, Reba McEntire ugrott be helyette - és Streep
szerint ezerszer jobban énekelte a dalt, mint ahogy ő tudta volna. Abban az
évben a legjobb női főszereplő díjának esélyese volt két igen erős kihívóval:
Julia Robertsszel, aki az érzékiség és a férfiak igazi vágyálma volt a
Micsoda nőkben és Kathy Batesszel, aki viszont minden férfi igazi rémálma
lett, és a Tortúrában nyújtott alakítása után tömegek rettegtek attól, hogy
elrabolja és megkínozza őket, ahogy James Caannal is tette. Bates nyert.
Úgy tűnik, a zsűri a nőkről való gondolkodás egyszerű, kétpólusú módját
preferálta: angyal/ördög. Gondoskodó feleségjelölt/pszichotikus szingli nő.
Julia Roberts/Kathy Bates.

Merylt nem lehetett olyan egyszerűen be skatulyázni, így hát érthető, hogy
nem tudtak mit kezdeni vele.

Májusban ismét reflektorfénybe került, amikor leváltotta ügynökét, Sam

Cohnt, és a riválisával, Bryan Lourddal kötött szerződést a befolyásos
Creative Artists Agency képviseletében. (Akkoriban Lourd éppen Carrie
Fisherrel találkozgatott.) A döntése látszólag egészen logikusnak
tűnt: Meryl és családja hatalmasat ugrott Connecticutból Los Angelesbe,
ahol az elegáns Brentwood negyedben telepedtek le. A hajdani „keleti
parti” most a világ szórakoztatásának fővárosába költözött, és közelebb
került iparágának mozgatóihoz és irányítóihoz. Cohn csakis New Yorkhoz
volt hűséges. De a színfalak mögött volt más indok is a váltásra, Cohn
ugyanis eljátszotta ügyfele bizalmát. Mike Nichols már régóta tervezte,
hogy filmre viszi Kazuo Ishiguro 1989-es díjnyertes regényét, a Napok
romjait, amelyben a Merylnek szánt szerepért sokan ölni tudtak volna: Miss
Kenton, a házvezetőnő titokban gyengéd érzéseket táplál kollégája,
a főkomornyik iránt, akinek kizárólag a munkája az élete. Meryl és Jeremy
Irons is próbáltak Nicholsszal, de a producer mégis úgy döntött, hogy nem
szerződteti őket. A szerepeket Emma Thompsonnak (aki tíz évvel fiatalabb
Merylnél) és Anthony Hopkinsnak (aki viszont húsz évvel idősebb
Emmánál) adta. Nicholsnak ugyanúgy Cohn volt az ügynöke, aki
nagyot hibázott, amikor nem mondta el világosan Merylnek, hogy már
nincs esélye Miss Kenton szerepére.
- Olyasmi miatt hagytam ott, amit Mike tett, de amitől úgy gondolom,
Samnek kellett volna megvédenie - nyilatkozta a The New York Timesnak. -
Mike tudja, hogy mit tett, de sajnos Sam vitte el a balhét.

Végül Cohnt és Nicholst is feloldozta, mondván: „túl nagy a megbocsátási

kényszerem”.

Liz Smith arról csiripelt népszerű pletykarovatában, hogy „Meryl sokat

változott”, és idézett valakit, aki azt mondta róla: „Legendából nehéz esetté
vált.”

Bár a Napok romjait öt Oscarra jelölték, az 1994-es díjátadóról mégis üres

kézzel jöttek el a film készítői.

***

Meryl következő játékfilmje, a Jól áll neki a halál jócskán túlélte a

fellengzős, végső soron feledhető presztízsdrámát. Igazi kultuszfilmmé vált,
amely időtlen motívumokat vesz alapul: a nők örökös vágyát a fiatalságra
(főleg Hollywoodban) és a férfi figyelméért folytatott ádáz küzdelmet a női
riválisok között.

Nőkről szól, plasztikai műtétekről, önmagunk megváltoztatásáról és

eltorzításáról - fogalmazott Meryl. - És mindezt miért is? Hogy kísérteties
mása legyünk valaminek, ami anno úgy nézett ki, mint mi a húszas
éveinkben?

Meryl úgy gondolta, hogy a film kissé megelőzi a korát. A Jól áll neki a
halálban, amit Robert Zemeckis rendezett, Meryl partnere régi barátnője,
Goldie Hawn lett, akivel fergeteges és abszurd harcot vívnak Bruce Willis
kegyeiért. A színész hajlandó volt minimalizálni macsóságát, és eljátszani
a tutyimutyi plasztikai sebész, Ernest Menville karakterét. (A szerepet
eredetileg Kevin Kline-nak szánták, ami igazán kiváló választás lett volna,
de nem valósult meg, mivel Kevin kiszállt, hogy részt vehessen Richard
Attenborough Chaplinről szóló életrajzi filmjében.)

A féktelen mulatság akkor kezdődik, mikor Ernest és menyasszonya, Helen

Sharp (Goldie), ellátogatnak egy borzalmas Broadway-show-ra, hogy
megnézzék Helen nárcisztikus „barátnőjét”, Madeline Ashtont (Meryl),
aki hidegvérrel elcsábítja Ernestet Helentől - és feleségül is megy hozzá. A
megalázott és megzavarodott Helen végül elmeosztályra kerül. Keserű,
ápolatlan, meghízott, és rögeszméje a bosszú. Helen hosszú távra tervez.
Évekkel később kiad egy nagy sikert hozó könyvet, a Mindörökké fiatalt, és
a címhez hűen, ő maga is úgy néz ki, mintha ivott volna az örök fiatalság
forrásából. A könyv megjelenésének alkalmából rendezett partira a
boldogtalan házaspár, Ernest és Madeline is elmegy. Madeline fénye az idő
múlásával sokat fakult, az alkoholista Ernest pedig abból él, hogy
halottakon végez esztétikai beavatkozásokat. A karcsú Helen, aki egy
bámulatos vörös estélyiben jelenik meg, megkörnyékezi Ernestet, Madeline
pedig kétségbeesetten próbálja feltartóztatni az öregedést. Ellátogat egy
csodaszép, kortalan nőhöz, Lisle Von Rhumanhez (Isabella Rossellini),
hogy bájitalt vásásároljon tőle, és a nő - aki, állítása szerint már hetvenegy
éves (külsőre alig tűnik harmincötnek) - meggyőzi Madeline-t az elixir örök
fiatalságot biztosító hatásáról.

Mindkét színésznő sziporkázik a maga szerepében:

Madeline: - Fenékig!

Lisle: - Hadd figyelmeztessem!

Madeline: - Ilyenkor figyelmeztet?!

Madeline visszanyeri ifjúkori szépségét, ám ennek ára van: be kell tartania

Lisle szabályait, azaz tíz év elteltével vissza kell vonulnia a nyilvánosság
elől, hogy rejtve maradhasson az elixir létezése. A frissen visszafiatalodott
Madeline otthon összezördül férjével, akit gúnyosan „részeges,
impotens temetkezési vállalkozónak” nevez. Ernest hirtelen
indulattól vezérelve lelöki feleségét a lépcsőn - Madeline a nyakát töri, a
szíve nem ver tovább, de... technikailag nem hal meg. Miután meghallja,
hogy Helen az elképzelhető legnagyobb sértéssel illeti („rettentően pocsék
színésznő volt”), Madeline bosszút áll, és hasba lövi riválisát. De ajjaj!
Helen is feléled, méghozzá a hatalmas lövés okozta lyukkal a hasán és
olyan szemekkel, mint egy tébolyult szibériai husky. Ekkor derül ki, hogy
Helen mindent tud a titkos bájitalról: ő is ivott belőle. A mindenre elszánt
amazonok, Madeline és Helen ásókkal csapnak össze. „Nem ajánlom, hogy
kikezdj velem, én mindig győzök!” - kiabálja Madeline. Mondhatjuk, hogy
ezt a sort igazán Merylnek írták.

Ernest mindkét nőt ott akarja hagyni, ők azonban meggyőzik, hogy

maradjon, és segítsen helyrehozni megsérült testüket - ugyanis Ernest
folyamatos helyreállító munkálatai nélkül egyszerűen szétesnének. A
lányok végül össze szövetkeznek, és kitervelik, hogy Ernesttel is
megitatják a bájitalt, hogy örökkévalóságig tartó plasztikai
sebészi szolgálatra kárhoztassák. A férfi azonban visszautasítja a szérumot,
és eltűnik az életükből, majd újra megnősül, és boldogan él. Hátralévő
életében pedig teljes mértékben elfogadja és ünnepli önnön halandóságát.
Harminchét évvel később Madeline és Helen elmegy Ernest temetésére, és
talpig feketében, lefátyolozott arccal, a hátsó sorban, gyászt színlelve
vihorászik. A mise után összevesznek, majd miután mindketten legurulnak
a lépcsőn, darabokra törnek, és szó szerint elveszítik a fejüket. Helen utolsó
mondata a következő: „Emlékszel, Madeline, hol álltunk meg az autóval?”

Meryl, a platinaszőke parókás kígyó szerepében nem igazán szerette, hogy

Zemeckis igényes vizuális effektjei között kellett manővereznie, azonban
természetesen ebben az esetben is gyorsan alkalmazkodott. A művi elemek
okozta élettelen unalom nem volt neki való, mégis ragyogott a felszínes,
kiöregedett díva szerepében, aki dühös az egész világra.

- Madeline Ashtonban a kedvesség vagy könyörület egyetlen apró morzsája

sem volt meg - mondta a szerepről. - Ettől tartottam is kissé. De nagyon
izgatott voltam, hogy egy ilyen gonosz nőszemélyt játszhatok. Régóta
szerettem volna negatív szereplő lenni. Jó móka volt!

Goldie Hawn, a vérbeli komika számára, akit már jól ismerhettünk a

Benjamin közlegényből vagy a Palimadárból, gonosz szerepet eljátszani
kétségtelenül szintén izgalmas volt, hiszen addig tipikusan a szerethető,
vicces lány iskolapéldája volt, kezdve az NBC hatvanas évek végén adásba
került sorozatával, a Laugh-Innel.

A JÓL ÁLL NEKI A HALÁL MEG NEM VALÓSULT, ALTERNATÍV

BEFEJEZÉSE
Robert Zemeckis rendező igencsak megvágta az eredeti befejezést, miután a
tesztközönség leszavazta azt. Ebben Tracey Ullman - Meryl legjobb
barátnője és volt kolléganője a Bőség című filmben - jelent volna meg mint
Toni, a bárpultos, aki segít Ernestnek (Bruce Willis) megrendezni saját
halálát, hogy megszökhessen Madeline (Meryl) és Helen (Goldie)
elől. Évekkel később az élőhalott szukák lenyomozzák Tonit és Ernestet,
akik öregen, de boldogan élnek együtt Svájcban. Goldie még emlékezett is
a Meryllel folytatott párbeszédje lényegére:

Madeline: - Nézz rájuk, milyen öregek és roskatagok.

Helen (beismerően): - Ezt akartam. Egy normális életet akartam.

Madeline: - És most hová készülsz? Párizsba?

Goldie szerint a jelenet „illett a témához, de nem volt elég vicces”.

Zemeckis és a film alkotói végül újraírták a befejezést, így született a már

jól ismert sötét, ám humoros végkifejlet, ami teljesen beleillett a film
abszurd stílusába. Így láthatjuk keserű „hősnőinket”, akik próbálkoznak, de
elbuknak, megjelennek Ernest temetésén, ahol végighallgatják, hogy a férfi
gazdag, élményekkel teli életet élt.

Goldie partnere, Kurt Russel révén találkozott először Streeppel - Kurt és

Meryl egy párt alkottak a Silkwood című filmben. Úgy emlékezett, Kurt állt
elő azzal az ötlettel, hogy Helen legyen „nagyon kövér”, miután Ernest
elhagyja Madeline-ért. A drámai súlynövekedést egy gumiruhával tudták
elérni, s ezzel Helen bosszúja, majd elképesztően karcsú teste még
hatásosabb lett. Alapjában véve Goldie úgy gondolta, Martin Donovan és
David Koepp forgatókönyve nagyon jó, és nehezére esett volna nem
elvállalni a szerepet. Nehéz volt olyan filmet találni, ami erős, bonyolult
női szereplőket vonultat fel. De van egy kiváló példa, a Thelma és Louise.
Meryl és Goldie nagy erőfeszítéseket tettek, hogy ők alakíthassák a két
címszereplőt az 1991-es feminista vonalú filmben. Meryl a szabálykövető
Louise szerepére pályázott, aki tökéletes ellentéte lett volna Goldie
bohókásabb Thelmájának. Ridley Scott rendező végül Susan Sarandont és
Geena Davist választotta. Úgy gondolta, Meryl „csodálatos”, de nem
volt biztos benne, hogy elég „kemény” ahhoz, hogy megbirkózzon egy
ilyen fenegyerekkel. Mint oly sokan másoknak, Merylnek is voltak
fenntartásai a film ellentmondásos végével kapcsolatban, amelyben a nők
lehajtanak egy szikla tetejéről. Becky Aikman, a Thelma és Louise
történetéről szóló könyv írója elmondott egy érdekességet ezzel
kapcsolatban. Meryl azt javasolta, hogy Louise hősiesen lökje ki Thelmát a
kocsiból a zuhanás előtti utolsó pillanatban, megkímélve barátját a szörnyű
- de ikonikus - haláltól.

Scott úgy gondolta, Goldie nem lenne igazán jó Thelma. De a Jól áll neki a
halál biztosított neki egy másik lehetőséget arra, hogy együtt készítsen
filmet a barátnőjével. Meryl és ő is a spontaneitás híve volt.

- Ő sem tudta, mit fogok mondani a következő pillanatban, és én is így

voltam ezzel vele kapcsolatban - emlékszik vissza Goldie az ásós jelenetre.
- Mintha a játszótéren bohóckodtunk volna.

Bár Meryl soha nem volt hajlandó kés alá feküdni, hajlott arra, hogy
megértse azt a bizonytalanságot, ami Madeline-t a külseje
megváltoztatására kényszerítette. Ez a nőstényördög nem is volt annyira
lelketlen. Meryl meggyőzte David Koepp forgatókönyvírót, hogy dolgozza
át a történetet, és Madeline tévesen gondolja azt, hogy fiatal, dögös
szeretője valódi érzéseket táplál iránta. Egy korábbi verzióban Madeline
volt az irányító fél a kapcsolatban.

Ez is újabb példája volt annak, amikor Meryl kiállt egy általa alakított
karakterért, és befolyását latba vetve a javára változtatta meg a
forgatókönyvet. Amikor éppen Los Angelesben forgattak, lakókocsijában
ülve sokszor hallgatta a rádiót, és a kávégép mellett mindig ott tartotta a
gyermekei bekeretezett fotóját is.

- Van egy olyan borzasztó érzésem, hogy mind a szórakoztatóiparban

akarnak majd dolgozni - mondta egyszer róluk.

Henry, aki akkor tizenkét éves volt, a hokiért és a lányokért rajongott.

Egyszer feltett egy kérdést az anyjának, amire Merylnek sikerült megadnia
a tökéletes kerülő választ.

- Szerinted ki a legszebb lány az osztályomban?

- Kit érdekel?

El tudta engedni a hiúságot - és a sötét jövőt jósló, öregedésről szóló

vígjátékokat - a Veszélyes vizeken című filmért, amely Merylt karrierjének
legnagyobb kihívásokkal teli hullámveréseibe sodorta.
10. Meryl, a Folyó Istennője
„Senkinek sem állok a pártján, csak azt mondom, amit gondolok.” - Gail
Hartman (Veszélyes vizeken, 1994)

Miután a család a vidékies Connecticutból a szmogos, nyüzsgő Los

Angelesbe költözött, Meryl megpróbálta az életüket a lehető
legnormálisabb módon folytatni. Az ország másik végébe ment, hogy
leforgassa a Képeslapokat, és 1990-ben vásárolt egy 3 millió dollárt érő
spanyol jellegű házat, amelyhez egy gyerekmedence is volt. Don a
bohém, tengerparti Venice Beachen rendezte be a stúdióját. Meryl élete Los
Angelesben elsősorban a gyerekek körül forgott, akiket magániskolákba
írattak be.

- Úszunk, biciklizünk. Sok hokimeccsre járunk, Henry csapata lett a

bajnok. Görkorcsolyázunk - vagyis én nem annyira. Mindig attól félek,
hogy térdre esem - mesélte.

A szupersztár szupermami is volt, munkabírása az anyaság terén sem volt

kisebb. Barátai egyszerűen nem értették, honnan veszi az energiát.

- Hétvégén, amikor én legszívesebben összeesnék, és hívnék még pár

dadust, Meryl egy kisbusznyi gyerekkel megjelenik, mert épp mennek
valahova, és megkérdezi, hogy a lányom el akar-e menni velük - mesélte
Tracey Ullman, két gyerek édesanyja 1992-ben a Vogue-nak.

Carrie Fisher, aki Billie nevű lánya számára Merylt választotta

keresztanyának, hasonlóan vallott róla:

- Csodálatos a házassága, van négy gyereke és egy olyan dadusa, aki nem
lakik velük. És nem látszik a karrierjén, hogy áldozatokat hozott volna.
Minden megy neki, de az is igaz, hogy nagyon sokat dolgozik érte. Viszont
ha nem lennék a barátnője, azt hiszem, megőrjítene. Más nők a falra
másznak tőle.
A forgatások idején Don és Meryl, odaadó szülőkhöz méltón, akiknek
kreatív, igényes munkája van, felfogadtak egy szakácsot, aki főzött a
gyerekeknek. Meryl egy asszisztenst is tartott, akit saját maga fizetett. Nem
nagyon szeretett tornázni, miután korábban már kipróbálta Jane Fonda
1980-as kalóriaégető edzésprogramját, de a fárasztó
futópaddal összebarátkozott. Amikor a Jól áll neki a halál előtt jó
formába akarta hozni magát, napi tíz kilométert futott rajta.

- Ha valaki visszatekint a karrieremre, és megfigyeli, mikor születtek a

gyerekeim, akkor nézze meg a következő filmemet is. Mindig olyasmit
játszottam, mint például a Gyomok között, amelyben nem látszanak a
felszaladt kilók -mondta egyszer.

Meryl aggasztó anyai ösztönei azt súgták, hogy Henry, Mamie, Grace vagy
Louisa egy szép napon esetleg követi őt a show-biznisz cseppet sem
kiegyensúlyozott világába. Tagadhatatlan tény volt, hogy neki mint a család
elsődleges kenyérkeresőjének nagy hatása volt a gyerekekre. Egy
olyan városban, ahol a hagyományos felállású házasságok uralták a terepet -
a feleségek vezették a háztartást, a férfiak pedig a stúdiót -, Merylék
kivételesnek számítottak. Henry például a többi jómódú Los Angeles-i fiú
kortársával ellentétben egy erős, feminista dolgozó anyát látott maga előtt,
aki cseppet sem hagyományos nevelési helyzeteket tekintett
normálisnak. És a lányok? Ők az első sorból nézhették végig, ahogy
anyjuk szenvedélyesen végzi a munkáját, szinte a bőrükön keresztül szívták
magukba az elkötelezettségét és a kitartó munkára való képességet,
amellyel anyjuk mindent elért, amit csak kitűzött maga elé. Mamie, a szőke,
kék szemű Meryl-hasonmás már elég korán belekóstolt a dolgokba.

- Nagyon értette az egészet - mesélte erről Meryl, miután Mamie debütált

a Féltékenység című filmben. - Azt mondták, „Ennyi!”, ő meg: „Még
egyszer?” Felőle akárhányszor felvehették volna a jelenetet. Több energiája
van, mint 55 mozdonynak, de amikor be kellett festeni a haját
barnára, befeküdt a székbe, és mozdulatlanul várta a következő
lépést. Fegyelmezetten, mintha valami szertartáson vett volna részt.

Sokan köszörülték Merylen a nyelvüket, amikor New Englandből

Kaliforniába költözött: „Annyira nem illik LA-be. Mi ütött belé?” Nem volt
érdekes, hogy már három filmet is csinált az angyalok városában, a
fanyalgók titkos indokokat kerestek. Először is az ambiciózus nőket mindig
is gyanúsnak és számítónak, másrészről a sikerre vágyó férfiakat
önállónak és szorgalmasnak tartják. A The New York Times, amely
általában támogatta Merylt, úgy vélte, a színésznő a költözéssel
akarta életben tartani a hírnevét. Streep tajtékzott, és így nyilatkozott:

- A Times úgy véli, azért maradtam ott, mert nem voltam képes
feléleszteni hanyatló karrieremet. Higgye el, nem gondoltam ilyesmire. Ha
hanyatlott is, nem vettem észre. Senki sem mondta, egy csomó pénzt
kerestem, és úgy gondoltam, jó filmeket csinálok. Mivel színészcsaládban
élnek a gyerekeim, már többször költöztek velünk. A fiam, Henry például
hét iskolába járt. Bölcsődébe Angliában, majd Afrikában, aztán az első
osztályt Connecticutban kezdte el. Ja, és még Texasban is járt óvodába.
Ezzel azt akarom mondani, hogy tényleg sokat rángattuk. Amikor hétéves
lett, azt mondta: „Mami, nem akarok többet költözni.” És tényleg
sok fájdalmat okoztam neki ezzel. Igen. Szóval, nem csináljuk ezt többet.

A Jól áll neki a halál közepesen teljesített 1992 nyarán. Az 55 milliós

büdzséhez képest Észak-Amerikában 58 millió dollár bruttó bevételt hozott
(körülbelül annyit, mint Rick Moranis vígjátéka, a Drágám, a kölyök marha
nagy lett!). A tengerentúlon jobban ment, újabb 90 milliót hozva, majd
végül 149 millió dolláron állapodott meg világszerte. Nem túl
rossz teljesítmény két olyan dívától, akik állítólag már túl vannak az első
fiatalságukon. Míg a premierekre özönlöttek azok a nők, akik imádták
Meryl és Goldie szellemes csatáját, a filmkritikusok fanyalogtak.

- Valahol azt olvastam, hogy a film nőgyűlölő - mesélte Meryl. - Nem, nem,
nem viccelek, tényleg!

Janet Maslin sok más kritikushoz hasonlóan úgy vélte, a Jól áll neki a halál
jobban épít a speciális effektekre, mint a cselekményre, és azok a részek a
legjobbak, amikor a két nő frappáns pengeváltásait élvezhetjük.

És ez volt az egyik ok, amiért kultuszfilmmé vált, elsősorban a queer

közösségben. A Pride Hónap során többször szerveztek filmvetítéseket és
drag show-kat. A Reality TV-ben a film hatására RuPaul Drag Race
modellversenyt rendeztek. A homoszexuális férfi rajongók számára a
történet egy zseniális cicaharc lenyűgöző narratívával: a
rosszlányok vakmerően vetik magukat a szépség elé, és nem hajlandók harc
nélkül megadni magukat. Meryl tudta, hogy a film nagy visszhangot vált
majd ki, talán annak a hatodik érzékének köszönhetően, amellyel olyan
különleges szerepeket vállalt csupán, amelyeknek volt mondanivalójuk,
tehát kiállták az idő próbáját. Az is jót tesz persze, ha nem túl
elkényeztetett közönségcsoportokat céloznak meg. (Nem is kell
messzire mennünk, ott a Mamma Mia!)

A következő mozi esetében azonban ez a bizonyos hatodik érzék

cserbenhagyta Merylt. A Kísértetház című, nagy ívű családi dráma,
amelynek hátterében a chilei forrongások húzódnak, Isabel Allende
ünnepelt regényéből készült. Meryl mentségére legyen mondva, hogy szó
szerint mindenki elhitte, amit a Los Angeles Times írt: „a Catwoman óta ez a
legáhítottabb női szerep”.

És mi is ez a szerep? Clara a saját világában élő, érzékeny nő, aki feleségül

megy az erőszakos Estebanhoz (Jeremy Irons). A tehetős földbirtokos
megerőszakol egy parasztlányt, majd kidobja a húgát (Glenn Close) a
házából, mert az túlságosan összebarátkozik darával.

Ezúttal spanyol akcentus a feladat. Annette Bening nem sokkal korábban

szült, ezért nem vállalta el a szerepet, ahogy ismeretlen okok miatt Michelle
Pfeiffer sem. (Talán Michelle titokban szintén látnok, mint Clara, és amikor
a jövőbe nézett, azt látta, hogy a film végül egy erőltetett katyvasz lesz,
amely túl sokáig ragad le Clara lányának, Blancának [Winona Ryder] a
megerőszakolásán. Bille August rendező számításba vett néhány színésznőt
Clara szerepére: Julia Robertset, Meg Ryant, Nicole Kidmant és Kim
Basingert. A negyvenöt éves Glenn Close, akit August túlságosan öregnek
tartott a szerepre, méltóságteljesen hátralépett, és Clara bizalmasát, Férulát
játszotta el. Meryl mindössze két évvel volt fiatalabb nála, de August
valamiféle „tűnékenységet” érzett benne, ami megtetszett neki. Glenn a Los
Angeles Times szerint egyetértett, mondván, Meryl „jó lenne ebben a
filmben”.

Az igazat megvallva Glenn és Meryl volt az összes dolog, ami jó volt a

filmben. A szereposztás 1992 szeptemberében került nyilvánosságra,
ugyanabban a hónapban, amikor Meryl elhagyta A cég című filmet. A
könyvből készült sikerfilm forgatókönyvét végül nem írták át, ahogy
eredetileg szó volt róla, hogy egy női ügyvéd karaktere is belekerüljön.
Ezt játszotta volna Meryl. Tom Cruise egyedül uralta a terepet.

Nem sokkal később Meryl veszélyes vizekre evezett: a gyilkos szándékú

Kevin Bacon társaságában a Veszélyes vizeken című, izgalmas akció-
kalandfilmben vállalt szerepet. A forgatókönyvet Carrie Fisher alakítgatta,
miután szakított partnerével, Bryan Lourddal. („Ez, ha nem is terapikus,
de legalább figyelemelterelő tevékenység volt” - mondta később Carrie.)
Miután a Dániában és Lengyelországban forgatott Kísértetház elkészült,
Meryl 1993 nyarán Montanába és Oregonba ment, Hogy eljátssza Gail
Hartman tanárnőt, anyamedvét és rafting-bajnokot.

Gail kalandos családi nyaralása rémálommá válik, amikor két szökött

fegyenc, Wade (Kevin Bacon) és Terry (John C. Reilly) megtámadja a
tízéves fiukkal, Roarke-kal (Joe Mazzello) evező házaspárt (az építész
férjet, Tomot, David Strathairn játssza.) Wade lelövi a jóképű járőrt
(Benjamin Bratt, aki így sajnos túl korán tűnik el a filmből), és ebben
a velőtrázó pillanatban megerősödik az anyában a kőkemény elhatározás,
hogy valahogy túljár a vigyorgó szociopata eszén.

Gail és Tom házassága egyébként eléggé ingatag lábakon áll, mert a férfi a
munkájába szerelmes, de ez a megpróbáltatás újra közelebb hozza őket
egymáshoz. Hartmanék szétválnak egymástól, miután Tom
megpróbálja ellopni Terry fegyverét a folyóparti táborhelyükön;
Wade dühösen Tom után veti magát, majd rálő, és abban a tudatban van,
hogy a férfi meghalt. Wade túszként tartja Gailt és Roarke-ot,
visszakényszeríti őket a csónakba, és megparancsolja Gailnek, hogy
evezzen át a Gauntlet nevű tiltott folyószakaszon, amely életveszélyes
vízesésekkel van tele. Gail ellenszegül. Bár ő az egyike annak a három
profinak, aki élve átjutott a kérdéses folyószakaszon, azzal érvel,
hogy Roarke-kal a csónakban túlságosan veszélyes lenne megpróbálni.
Ennek ellenére megkísérli a lehetetlent. A Gauntlet túloldalán Tom rátámad
Terryre, majd Gail a fegyvert megszerezve, egyetlen lövéssel végez Wade-
del.

- Kétségbeesett próbálkozás valami olyasmire, ami alapvetően

megvalósíthatatlan - nyilatkozta az Us magazinban egy magát meg nem
nevező filmes, aki ezzel leintette Meryl őszinte szándékát arra, hogy új
kihívásoknak feleljen meg, és egy igazi kasszasikerfilmet csináljon. -
Persze, az evezős jeleneteket alig várom - tette hozzá szarkasztikusan.

A Veszélyes vizeken lehetővé tette Meryl számára, hogy újra átérezze,

milyen az, „ha az ember egy kicsit túl magasra mászik fel a fán, vagy ki
korcsolyázik a jégre, amikor az még nem fagyott meg eléggé”. Később
elismerte: „igen, talán a középkorúak válsága vezetett”. A felkészülés során
rengeteget erősített. Hat hónapon át napi három és fél órát edzett,
900 kalóriát fogyasztott, és gyakorlatilag nem evett főtt ételt.

- Istenem, nevetséges volt... És a legfurcsább az, hogy nem is néztem ki

másképp. Másfél órás erőedzéseket tartottam, aztán jött egy óra jóga, amit
még most is csinálok. Nem akarok úgy hangozni, mint aki túl sokáig volt
Kaliforniában, de tényleg nagyon segíti a koncentrálást - mesélte Meryl.

Arlene Burns, aki korábban a Himalájában volt folyami idegenvezető,

jelenleg pedig egy oregoni város polgármestere, segített Merylnek abban,
hogy visszataláljon az adrenalinélvező énjéhez. Arlene véletlenül
találkozott a Veszélyes vizeken rendezőjével, Curtis Hansonnal is, amikor
az forgatási helyszíneket keresett Idahóban. Meryl és tizenhárom éves
kamasz fia, Henry kis faházakban éjszakázva végigjárták az oregoni Rogue
folyót, ahol Arlene megmutatta Merylnek, hogyan kell a csónakot
irányítani, illetve leúszni a zúgókon csónak nélkül. Az idegenvezető, aki a
négy hónapig tartó forgatás alatt Meryl dublőre is lett, csakhamar
észrevette, hogy tanítványa a szokásait és gesztusait is megfigyeli
és utánozza.

- Kirándultunk - meséli Arlene. - Az volt a vicces, hogy úgy éreztem,

rokonlelkek vagyunk, és persze hogy úgy éreztük, mert engem alakított - és
tudja, én legalábbis kedvelem magam. Gondoltam is: „Hú, azt érzem, hogy
nagyon sok közös van bennünk. Van kapcsolat közöttünk.” Aztán amikor
kezdtem rájönni a dolgokra, észrevettem, hogy úgy ül, ahogy én, úgy
mutogat a kezével, ahogy én. Pontosan ezt csinálta. Engem utánzott. Szóval
ez elég vicces volt, de inkább önismereti utazásnak lehetne nevezni. Nem
csupán ő maga volt, hanem ő maga, ahogy engem játszik.

Körülbelül egyforma magasak voltak, ami kapóra jött, amikor a 165 cm-es
Meryl azt javasolta, hogy Arlene legyen a dublőré. A montanai Kootenai
folyón zajló forgatáson Meryl a partról figyelte, ahogy Arlene bemutatott
egy sor technikát. Ezután Arlene Meryl mögé állt a csónakban, és addig
segített neki átjutni egy adott szakaszon, amíg elég magabiztosnak nem
érezte magát ahhoz, hogy egyedül is boldoguljon.

- Sokkal közelebb éreztem magam hozzá, mielőtt megjött a stáb - mesélte

Arlene, aki szerint Roy Helland olyan volt, mintha Meryl testőre lett volna.
- Amikor Roy a közelben volt, inkább elsomfordáltam, mert érezhetően
magabiztos, fontos ember volt.

Arlene egy nagyra becsült tibeti buddhista rinpocséhoz, lelki vezetőhöz

hasonlítja Merylt, Royt pedig egy követőhöz, aki minden tekintetben
hűséges a rinpocséhoz, de a többiekhez nem feltétlenül kedves. Roy festette
egyforma színűre kettejük haját.

- Hallgatta, miről beszélgetnek az emberek, és beszámolt erről neki. Talán

ő maga akarta így - mesélte Arlene. - Istenem, ki ne akarna egy ilyen
embert maga körül? Aki gondoskodik róla, hogy jól nézz ki. Roy elég
megszállottan végezte a feladatát. Ő volt Meryl őrzője, de egy
kicsit tenyérbemászó tudott lenni. Képes volt horgolt rózsaszín Barbie-
ruhákban járkálni a forgatáson, mintha a nagyrészt heteroszexuális
férfiakból álló stábnak akarná demonstrálni, ki ő. „Ez vagyok. Törődjetek
bele!” Meryl bizonyos értelemben felhatalmazást adott neki erre. Olyan
különc lehetett, amilyen csak akart. Royt nem lehetett kirúgni. Roy alapvető
alkatrész volt. Pont.

Meryl és filmbéli fia, Joe Mazzello

A Veszélyes vizeken forgatása családbarát munkahely lett. Meryl elhozta a
lányokat és a dadust. Don és Henry egy ideig szintén ott volt. Kevin
felesége, Kyra Sedgwick, valamint a fia és a lánya is ott maradt vele. David
Strathairn, két fiú hippiszerű apja, a folyó mellett lakott egy lakókocsiban.
Joe Mazzello, aki a később elsöprő sikert arató Jurassic Parkban is játszott,
úgy emlékszik a forgatásra, mint gyerekkorának egyik meghatározó
élményére. A forgatásokon gyakran érezte úgy, hogy nem tagja a csapatnak.

- Ez a Veszélyes vizeken esetében nem így volt - mesélte a fiú. - Egészen

más volt, és szerintem ez Merylnek köszönhető. Meg a többieknek...
Kevinnek, Davidnek és Johnnak... Soha nem éreztem semmilyen lekezelést
senkitől, nem voltak leereszkedők velem. És soha nem éreztették velem,
hogy bármilyen módon is kevesebb lennék, mint bárki a stábból vagy mint
a többiek a csónakban. Meryl hihetetlenül anyáskodott. Nagyon jól éreztem
magam a közelében, örültem, mert mindig csináltunk valamit,
szórakoztatott, és gondoskodott a jókedvemről. Olyan sokszor kellett
várni. Olyankor megmasszírozta a fejemet.
Joe „csodálatos embernek”, bár ugyanakkor „távolságtartónak” nevezte
Curtist, aki korábban a gonosz bébiszitter történetét feldolgozó, A kéz,
amely a bölcsőt ringatja című pszichothrillert rendezte. Nemigen hasonlít
Steven Spielberghez, a Jurassic Park rendezőjéhez, aki szeretett gyerekek
közelében lenni, valószínűleg azért, mert ő maga is gyerek maradt.

- Curtis, talán kötelességtudatból, néha lejött valahonnan egy szikla

tetejéről. Legalább húsz percig tartott, mire leért hozzánk. Kevin, Meryl
meg a többiek mindig utánoztuk őt. Amikor láttuk, hogy jön, Kevin vagy
valaki megszólalt: „Kevin, jó volt. Még egyszer felvesszük.” Mert mindig
csak ennyit mondott. Aztán végül, amikor Curtis odaért, szó
szerint ugyanezt mondta: „Meryl, jó volt. Még egyszer felvesszük.”

Egyszer a vicces kedvűek, Merylt is beleértve, a feneküket filmeztették a

kamerával. Joe zavarban volt, nem vett részt a játékban.

- Olyan emberek voltak, akik jól kijöttek egymással, jól érezték magukat
egymás társaságában, és csak hülyéskedtek - emlékezett a fiú.

A folyó kiszámíthatatlansága talán örök életükre összekötötte a színészeket.

Az egyik halálos kanyarban folyt éppen a forgatás, amikor egy örvény
elsodorta őket egy négyes szintű vízesésbe. A stáb rettegve figyelte a
történteket a partról. Meryl megfordult, és odaszólt Joe-nak:
"Joe, kapaszkodj!” A fiú körbetekerte a csónakban lévő kötelet a karján. A
felnőttek végül hibátlanul levitték a csónakot a zúgón. Ez hihetetlenül
ijesztő, de egyben felejthetetlen is volt.

Az egyik nehéz nap vége felé Meryl majdnem megfulladt, amikor egy
hosszabb forgatási szakasz végén kirepült a csónakjából. Eltűnt a fehér
habok között, amitől Hanson, aki a fáradt színész akarata ellenére újra fel
akarta venni a jelenetet, pánikba esett. A szemtanúk kiabáltak:
„Meryl eltűnt!” Csodával határos módon azonban egyszer csak felbukkant a
felszínre, és semmi baja sem volt. Sőt az életmentő mellénynek sem. Egy
kajakos biztonságos helyre vitte, de erre már Hanson is legyalogolt az egyik
magaslati leshelyéről, hogy megnyugtassa a vacogó színésznőt.

- Szerencsére Meryl beleegyezett, hogy ha nem is azonnal, de később

megismételjük a jelenetet - mesélte a rendező.
Ami Merylt illeti, állítólag azt mondta Hansonnak, hogy higgyen neki,
amikor azt mondja, nem tud valamit megcsinálni.

A Veszélyes vizeken volt egy ideig Meryl utolsó sportos kalandja, mert egy
minden ízében nőies - és rendkívül romantikus - szerep következett, amely
azt követelte meg az örökké tanulni vágyó színésznőtől, hogy a nyolcvanas
évek aranykora óta először ismét tanuljon meg egy új akcentust.
A veszélyes sodrásból kikerülve Meryl újra játékba lendült.

EGY KIS RÁADÁS

Meryl, a környezetvédő

Egy 1988-as sajtótájékoztatón, amely a Sikoly a sötétben című filmet

reklámozta, az egyik riporter megkérdezte Merylt, mit csinálna, ha nem
színésznő lenne. Meryl így válaszolt:

- Valószínűleg, így vagy úgy, a környezetvédelemmel foglalkoznék. Ebbe

a témába vetném bele magam.

Tulajdonképpen így is megtette. Amikor a Sikoly a sötétbent forgatták

Ausztráliában, Meryl aggódva hallotta, hogy az ország fölött milyen vékony
az ózonréteg, és hogy az emberek nagy számban kapnak bőrrákot.

- Valahányszor kimentek a szabadba, 26-os fényvédő krémmel kellett

bekennünk a gyerekeket - mesélte. - Az ottani öltöztetőm egy nálam pár
évvel fiatalabb lány volt, akit már háromszor megoperáltak. A fél arcát
kivágták. Szóval, erről háborogtam a konyhában, amikor a barátaim azt
mondták: „Miért nem hallgatsz már el, és teszel inkább valamit?”
Ezért felhívtam a Természeti Erőforrások Védelmi Tanácsát.
[Robert Redford javasolta neki a környezetvédelmi csoportot.] Ez volt
a válasz: „Különös, hogy most hív, mert van egy jelentésünk a rovarirtókról
és a gyerekek étkezéséről, amely januárban [1989] jön majd ki. Rendkívül
sokkoló és felháborító, és igazán nagy szükségünk lenne egy szóvivőre.”

Meryl lett a rovarirtó-ellenes kampány arca, amely éppen azt aknázta ki,
hogy mindenképpen fel akarta hívni a figyelmet egy olyan egészségügyi
problémára, amely szerte az Egyesült Államokban érintette a gyerekeket. A
Tanács kétéves kutatása szerint több millió óvodás gyerek fogyasztott
gyümölcsökön és zöldségeken lévő, rákkeltő rovarirtószer-
maradványokat. Meryl elkísérte a nonprofit szervezet képviselőit, amikor
a washingtoni Kongresszus tagjaival találkoztak, majd egy több mint
tizenkét éve húzódó törvényjavaslat ügye is végre sínre került, amelyben
arra kötelezték a rovarirtó és vegyi üzemeket, hogy regisztráljanak minden
rovarirtó szert, ami a piacon van.

- A vegyszerek lehetnek az okai annak is, hogy sok nő nehezen esik

teherbe, hogy rengeteg fiatal nő szenved mellrákban, és hogy miért van
ilyen sok környezeti eredetű leukémiai eset - nyilatkozta Meryl abban az
időben. - Amikor ezeken gondolkodom, eszembe jut, hogy a
nagyszüleim kilencven évnél is tovább éltek, és szüleim is jó
egészségnek örvendenek, hála istennek. Aztán rájöttem, hogy a
nagyszüleim és a szüleim gyerekkorukban nem érintkeztek vegyszerekkel.

Amikor Connecticutban felült a Washingtonba tartó gépre, azt mondta

magában: Te, hülye, mi a fenét csinálsz? Mrs. Gummer Washingtonba
megy? A sógornője megnyugtatta: „Gondolj arra, mennyire dühös voltál.”

A legveszélyesebb növényvédő szer, a daminozid, vagy más néven Alar,

rákkeltő anyag, amelyet almákra permeteztek. 1989 márciusában Meryl
elindította az Anyák és Mások a Rovarirtó Szerek Korlátozásáért
elnevezésű kampányt. Fel is szólalt az Alar ellen a Capitolium-dombon, és
megkérdezte, mit tegyen egy anya. A kormánytisztviselők az
almatermesztők oldalára álltak, ezért Meryl a People magazinhoz fordult,
hogy előadja az ügyét, és népszerűsítse a biotermékeket.

- A barátaim, akik nagyon motivált csoportot alkotnak - én vagyok köztük

a leglustább -, rendeztek egy szimpóziumot a városunkban, Connecticut
államban - nyilatkozta egyértelműen azzal a céllal, hogy mozgósítsa a többi
elfoglalt, de aggódó anyát. - Körülbelül 500 ember jött el, többek között két
élelmiszerüzlet vezetője is. Két héten belül mindkettő árusítani kezdte a
biogyümölcsöket és zöldségeket. Most már egy kis árháború is folyik
közöttük. Ami nagyszerű, mert az egyik célunk éppen az, hogy
megfizethetőbbé tegyük ezeket a termékeket.
Három hónappal később az Alar gyártója engedett a felháborodásnak, és
levette a piacról a kérdéses rovarirtót. Meryl az Anyák és Mások hadjáratot
mozgalommá szervezte, amelynek az lett a célja, hogy felvilágosítsa az
embereket a környezetbarát termékekről. A mozgalom arra ösztönözte
a vevőket, hogy a termelői piacokon vásároljanak, ne vegyenek mérgező
termékeket, és egyéb hasznos tanácsokat is adott nekik. Meryl 2001-ben
szüntette meg az Anyák és Mások mozgalmat, de egy évtizeddel később
egy interjú erejéig újra felvette a kapcsolatot a társalapító Wendy
Gordonnal. Mindketten védelmükbe vették a biotermékek magasabb árait.

- Mi van akkor - érvelt -, ha az élelmiszerre költhető keret legalább olyan

fontos, mint mondjuk a kábeltévé előfizetésre szánt összeg? Lehetséges,
hogy nincs szükségünk húszféle sportcsatornára. Talán, ha az egyik
területen kevesebbet költünk, megvásárolhatjuk a kicsit drágább, de
egészségesebb élelmiszereket. Vannak olyan ételek, amelyek drágábbak,
de hosszabb távon mégis olcsóbbak. Én mindig hosszú távon gondolkodom.

Ugorjunk 2019-re: a termelői piacok ma már hozzátartoznak a szombat

reggeli programokhoz, ahol az egészségesebben élő szülők a kábeltévé árán
spórolva csak biotermékeket vásárolnak.
11. Meryl, a Romantikus
„Úgy viselkedtem, mintha egy másik asszony volnék, mégis inkább voltam
önmagam, mint korábban bármikor.” - Francesca Johnson (A szív hídjai
1995)

Meryl elmesélte, hogy egy hónappal azelőtt, hogy a Veszélyes vizeken 1994
szeptemberében a mozikba került, ő és Tracey Ullman (akit a „lelki
társának” nevezett) elvitték a gyerekeiket egy evezős túrára egy „aprócska
massachusettsi folyóra”.

- Tracey azt akarta, hogy eldicsekedjek a tudásommal, hogy aztán

kinevethessen - emlékezett vissza Meryl.

A hullámok csobogásától Meryl újra érezte az ismerős, heves szívdobogást

és adrenalinlöketet, és azt a vágyat, hogy, ahogy ő fogalmazott: „ott
lehessek és csinálhassam”.

A The New York Timesnak azt nyilatkozta erről, hogy sok metaforát talált
az életre a Veszélyes vizeken forgatása közben:

- Olyan metaforákat, amelyek a kockázatvállalásról és a kiszámítható

rizikókról szóltak, meg arról, hogy olyan erős legyen az ember, amennyire
csak tud, és aztán tudnia kell, hogy az egészet úgyis a sors dönti el.

A filmről egyre többet beszéltek az emberek. Az egyik első New York-i

próbavetítés nagy port kavart, a közönségből valaki felállt, és bekiabált: „Ez
aztán a csuda nő!” Meryl dühös volt, amiért a Universal Pictures úgy
döntött, az egyik trailerben az a jelenet lesz benne, amikor fegyvert tart
a kezében.

- Nagyon mérges lettem. Tudja, mindig felháborít, ha azt mondják, hogy

megcsinálnak valamit, aztán nem gondolják komolyan. Csak azért mondják,
hogy megpuhítsák a nőt. Aztán közölték, hogy „ó, csak két hétről van szó.
És tényleg nem tudunk másik közelit találni az egész filmben, ami
olyan hatásos lenne, mint ez.” Szóval én tiltakoztam, hogy ez legyen a
karácsonyi ajándékom Amerika számára, még akkor is, ha csak két hétig
adják a mozikban az ünnepek alatt. Aztán meg olyan jó reakciók érkeztek a
trailerre, hogy úgy döntöttek, meghagyják későbbre is.

Meryl nem járult hozzá, hogy a promóciós poszteren is fegyverrel a

kezében ábrázolják. A More magazinnak 1999-ben beszélt erről:

- Minden filmsztár, aki feláll, és fegyvert szegez Amerikára, nemcsak a

filmet adja el, hanem a fegyvert is. Az Országos Fegyverszövetség (NRA)
nem tudna elég pénzt fizetni ezeknek az embereknek, hogy odaálljanak, és
a reklámjaikban fegyvert tartsanak a kezükben, aztán a végén mégis
meglesz a reklám, ráadásul ingyen. Szerintem a filmszakma nem vállalja
azt a felelősséget, hogy milyen képeket terjesztünk a filmjeinkkel a világon.

Bár a Universal marketingesei szemmel láthatóan abban hittek, hogy a

fegyveres képek adják el a filmeket, a Veszélyes vizeken sem a fegyvereket,
sem az erőszakot nem dicsőítette. Gail önvédelemből ölte meg Wade-et.
Meryl büszke volt arra, hogy lecserélte a szokásos nemek közötti leosztást
egy olyan műfajban, amelyet általában a jól bevált figurák uraltak
(lásd Tom Cruise), vagy olyan akcióhősök, mint a Féktelenül szívdöglesztő
sztárja, Keanu Reeves.

- Olyan filmet csináltam, amit a lányaim is izgatottan vártak - nyilatkozta

Meryl. - Belehelyezkedhettek a főhős szerepébe, és projektálhatták azt,
ráadásul anélkül, hogy egy nagydarab fickóval kellett volna azonosulniuk,
vagy hogy átkapcsoljanak a fejükben valamit, amihez a lányok
ilyen esetekben hozzá vannak szokva. Ez a film nem a férfi akciófilm-
rajongóknak készült. Ha tetszik nekik, az jó, de ha nem, nos, akkor így
jártak.

1994. augusztus 15-én felröppent a hír, hogy Clint Eastwood felkérte

Merylt egy szerepre. Robert James Waller bestsellerének, a Madison megye
hidjai régen várt adaptációjáról volt szó. Oprah Winfrey áradozott róla,
habár az irodalmi körök egy része „yuppie nőknek szóló pornónak”
nevezte. Eastwood nemcsak rendezte a filmet, de ő játszotta a
National Geographic érző lelkű fotóriporterét, Robert Kincaidet is,
aki romantikus viszonyba kerül a magányos, olasz
származású családanyával, Francesca Johnsonnal (Meryl). Kincaidnek az
a feladata egyébként, hogy fényképeket készítsen a megye fedett hídjairól.

A női főszerepért Jessica Lange, Anjelica Huston és Cher is versenyzett, de

hányan tudnák megoldani az akcentus problémáját? Carrie Fisher megadta
hát Eastwoodnak Meryl telefonszámát.

- Hallom, nem tetszett a könyv - mondta jellegzetes rekedt hangján

Eastwood.

Kis csönd...

- Nem, nem! Csak arról van szó, hogy nem estem hanyatt tőle, mint
mások.

- Olvasd el a forgatókönyvet. Az jó - felelte Eastwood.

A forgatókönyv írója, Richard LaGravenese sok tekintetben figyelmen

kívül hagyta Waller prózáját, és Kincaid karakteréről Francescára helyezte a
hangsúlyt. Meryl sírt rajta. Aztán igent mondott, és Robert Redford
ajánlatát utasította el, aki szerepet kínált neki a The Hot Zone című filmben,
miután Jodie Foster kiszállt. Redford végül feladta a tervét, és a film nem
készült el.

- A szív hídjai szereplőválogatása közben LaGravenese, aki az 1991-es,

Robin Williamsszel forgatott A halászkirály legendája című filmet is írta,
nem hallott túl sokat fiatalabb színésznőkről, akik felmerültek volna, és
emlékszem, azt mondta: „Elidegenítetek minden nőt, aki olvasta a
könyvet. Mert ha az illető a harmincas éveiben jár, az nem ugyanaz
a helyzet, mint egy olyan nőé, aki húsz éve házas, és elmúlt negyven. Ez
egy teljesen más karakter” - idézte fel Meryl.

Eastwood akkor hatvannégy éves volt, Meryl pedig két évtizeddel fiatalabb.
Ennek ellenére a Warner Bros. „úgy érezte, túl öreg vagyok ehhez a
szerephez - mesélte Meryl. - Aztán Clint - gondolom - ragaszkodott
hozzám, aminek nagyon örültem”.
A film lehetőséget adott Merylnek arra, hogy bebizonyítsa: a Veszélyes
vizeken elvállalásával jó irányba indult el egy fontos útkereszteződéshez
érkezve. Az utolsó nagy sikere a Távol Afrikától volt 1985-ben. Utána
irányt váltott. Az érdekesebb, Oscar-esélyes filmek, mint a Napok romjai, a
Thelma és Louise vagy az Evita elmentek mellette. Alan J. Pakula, a
Sophie választása rendezője szerint: „Nagyszerű, klasszikus színésznő volt,
majd olyan szerepeket kezdett játszani, amiket mások is meg tudtak volna
csinálni. Néha azt érezte az ember, hogy egy kis kocsiba beépítettek egy
óriási teljesítményű motort.”

Meryl, aki titokban ravasz üzletasszony is volt, szemmel láthatóan készen

állt arra, hogy szintet lépjen. 1994-ben megbízott egy új
reklámügynökséget, a PMK-t, és A szív hidjai utáni programjait lemondva
helyet csinált A gyanú árnyékában című kriminek (partnere Liam Neeson
volt). A Veszélyes vizeken jó fogadtatása hozzájárult a gázsi emeléséhez,
amely valahol 4 és 5 millió dollár közé került az Eastwood-produkció
esetében, ráadásul Meryl még a jegyeladásból is részesedést kapott. Meg
Ryan vagy Demi Moore például már kötöttek ilyen típusú szerződéseket, de
Meryl számára ez a terület még ismeretlen volt.

Miközben a forgatás elkezdődött az iowai Wintersetben, a barnára festett

hajú Meryl elugrott Los Angelesbe a Veszélyes vizeken premierjére, ahol a
Mann’s Chinese Theatre előtt tenyérlenyomatot is kapott. Kevin Bacon, aki
szemtanúja volt az eseménynek, nevetve tartotta Meryl hátát, aki
tréfálkozva megpróbálta bekenni őt a folyós cementmaradvánnyal. A
mozi mérsékelt sikert aratott, a 45 milliós költségvetés után 94 milliót
termelt világszerte. Összehasonlításképpen a Féktelenül nettó 350 millió
dollárt hozott a konyhára, s ezzel Keanu Reeves megalapozta leendő
pozícióját a kemény, de érzékeny fickó karakterére.

Tizenhárom éves koromban őrülten rajongtam a popkultúráért, és anyám

elvitt a Veszélyes vizekre. Amikor először láttam Merylt a filmvásznon,
tulajdonképpen nem okozott nagy meglepetést - izgalmas volt, de nem volt
olyan nagy szám, mint amikor férfiak játszanak hasonlót. Emlékszem, kicsit
furcsa volt, hogy egy nőt látok akciófilmben. Míg a filmkritikusok a
cselekmény hibáit sorolták, én egy új példaképet fedeztem fel, aki nagyon
menő volt, és minden akadályt méltósággal küzdött le. Abban az évben
Winona Ryder remake-je, a Kisasszonyok volt számomra a nagy durranás.
Az a film felforgatta a tipikus „felnövő fiú” történetét, és mint kalandvágyó
hősnőt mutatta be Winona karakterét. Jo March visszautasítja a
szomszédban élő jóképű Laurie (Christian Bale fénykorában) házassági
ajánlatát, mert az álmait akarja követni. Ezek a filmek még ma is ott
élnek bennem. (Amúgy Greta Gerwig 2019-ben újra megcsinálta
a Kisasszonyokat, melyben Meryl a házsártos March nénit alakítja, Saoirse
Ronan pedig Jót.)

Jo megpróbálta az író életét élni New Yorkban, de aztán visszakerült

Orchard House-ba. Hasonlóképpen Meryl is visszatért Connecticutba.

- Utáltam ott lenni - mondta Los Angelesről. - Nagyobb magánszférára van

szükségem. Nem szeretek elmászkálni, kiöltözni, és idegenek előtt
megjelenni, ahol mindenki engem néz.

A The New York Times idézett egy nevét elhallgató „jeles rendezőt”
(valószínűleg a Manhattanben élő Alan J. Pakulát vagy Mike Nicholst):
„Kell egy kis távolságtartás. Az ügynökségektől, a jogászoktól, a
pletykáktól. Őszintén szólva, úgy gondolom, a karrierjét akarta menteni, és
azt mondta magának: »Talán ott kellene lennem a fősodorban.
Az ügynökeimre fogok hallgatni.« De valószínűleg túl sok butaságban
játszott. Nem a saját megérzéseire hallgatott, hanem másokra.”

MERYL SIMPSON-EPIZÓDJA

1994. november 6-a Meryl debütálásának dátuma a rendkívül népszerű

animációs sorozatban, A Simpson családban. Timothy Lovejoy lányának,
Jessicának kölcsönözte a hangját a Bart barátnője című epizódban. A
karakter - aki még gonoszabb, mint Bart - ráveszi barátját, hogy lopja el a
templomból az összegyűjtött adományt. (A pénzt később megtalálják a
lány ágya alatt.) Amikor Meryl elment a felvételre, Nancy Cartwright, Bart
hangja annyira félt, hogy nem mert tőle autogramot kérni. De úgy alakult,
hogy végül Meryl kért Nancytől egy aláírást. A gyerekei ugyanis, a sok-sok
90-es évekbeli gyerekhez hasonlóan, hatalmas Bart-rajongók voltak.

Negyvenöt éves korában Meryl fütyült a konvenciókra, míg a kortársai

vagy bedobták a törülközőt, vagy elfogadták, amit kaptak. A kilencvenes
évek elején Jane Fonda egyik napról a másikra bejelentette, hogy
visszavonul. Sally Field negyvenhét éves volt, és hat év alatt Tom Hanks
szerelmétől (Életem a kabaré) eljutott az anyjáig (Forrest Gump). Jessica
Lange majdnem eltűnt, amikor Ryan Murphy producer 2011-ben szerepet
adott neki az Amerikai horror story című sorozatban.

Meryl tagadta azt a gondolatot, hogy választásai valamiféle kitervelt

stratégia részeként születtek volna meg.

- Egyikre sem volt különösebb stratégiám. Egy színész mindig függ attól,
hogy mit kínál neki a sors... Én soha nem a nagy dobást kerestem. Nincs
meg ehhez a képességem.

Tisztában vagyok vele, hogy nézek ki. Nem vagyok Sharon Stone, és nem
is úgy vagyok felépítve.

Évekkel később azt mondta Terry Grossnak a rádióban, hogy azért

dolgozott még középkorúként is, mert róla „senkinek sem a szexepil jut
először az eszébe”.

A vicces az, hogy A szív hídjaiban nyújtott alakítása során olyan elemi
érzékiség jön felszínre benne, amit korábbi munkáiban még soha nem
láttunk. A legmélyebb rétegeiből tör fel, a pórusain át csöpög, mint az
izzadság egy meleg, párás, augusztusi éjszakán. Richard Johnson farmer
kedves, de unalmas fickó, aki nemigen veszi észre vagy értékeli azt
a Sophia Loren-féle dolgot, ami a feleségében megvan. De Robert Kincaid
igen.

Kincaid 1965-ben ismerkedik meg Francescával, amikor is útbaigazítást kér

a Roseman-híd felé. A híd egyszerűnek tűnik, de rusztikus szépsége
tagadhatatlan, még ha nem is sokan veszik észre. Kincaid úgy gondolja, a
szerkezet jó lehet a National Geographic számára. A fotó később a
címlapon jelenik meg. Francesca férje és gyerekei néhány napra
elutaznak, hogy az illinoisi vásáron benevezzenek egy díjnyertes
bikát. Amikor Kincaid színre lép, megmutatja Francescának, mi mindent
vesztett el az elmúlt évek alatt. Kettejük perzselő románca vágyakozó
holdfényes séták és hosszú, filozofikus, vacsora melletti beszélgetések
közben virágzik ki. Ez alatt az idő alatt mindketten feltárják egymásnak a
személyiségüket.

Clint és Meryl

Francesca bevallja, hogy Iowa nem az a hely, amiről kislányként álmodott.

Azért hagyta ott kedvelt tanári állását, mert Richard úgy találta helyesnek,
ha háziasszony lesz. A családjával ellentétben, akikkel vacsora közben alig
váltanak szót, Kincaid őszintén érdeklődik Francesca mondanivalója iránt.
A férfi elmeséli, hogyan utazott azokba a távoli országokba, ahova a nő
talán soha nem fog eljutni. Megnevetteti Francescát. Kincaid érzékeli, hogy
a nő elbizonytalanodott az amerikai háziasszony szerepében, ezért biztatja
őt:

- Ja, és ne áltassa magát, Francesca! Maga minden, csak nem egy

egyszerű nő.

Meryl szavak nélkül is át tudja vinni Francesca szexuális ébredésének

folyamatát. Abban a pillanatban, ahogy találkozik a kedves, visszafogott
Kincaiddel, a szemében vonzódás és kíváncsiság villan fel. Megérinti a
száját, és zavartan lesimítja a ruháját. Megrezzen, amikor híd felé menet, az
autóban a férfi karja véletlenül súrolja a lábát. Kincaid jelenléte élesíti az
érzékeit. Gyakran úgy tűnik, azt fontolgatja, hogy megérinti a férfit. Az első
közös vacsorájuk után Francesca kiül a teraszra, és egy verseskötetet
olvas. Aztán hirtelen feláll, szétnyitja a köntösét, és végigméri magát a
tükörben (azt szemlélve, vajon kívánatos lehet-e még egy férfi számára).
Egy későbbi jelenetben a kádban fürdik, amelyben korábban Kincaid
zuhanyozott, és szó nélküli mámorban időzik azokkal a vízcseppekkel
játszva, amelyek Robertből - bocsánat, a zuhanyrózsából - hullanak alá.
„Ahogy lassan minden mást is kezdtem erotikusnak találni
Robert Kincaiddel kapcsolatban” - mondja a narrációban.

- Az első részben egyszerre sikerült ábrázolnia azt a kettősséget, hogy

egyrészt megvan a jól bejáratott élete, másrészt elégedetlen ezzel, és valami
másra vágyik - mondta LaGravenese Merylről. - És aztán a második
részben kezelte azt a hihetetlen egyensúlyt, ami a férfi iránti vonzalom
és vágyódás, illetve az ebből kialakult konfliktus között kialakult.

A szex elkerülhetetlen, de szerencsére mindkét fél számára több volt fizikai

vágynál. Ők ketten szerelmesek. Kincaid arra kéri Francescát, hogy szökjön
el vele. A nő már össze is csomagol, de végül képtelen megtenni. Erkölcsi
kötelességei vannak a gyerekeivel szemben, és ezek
erősebbnek bizonyulnak. Nem akar úgy boldog lenni a szerelmével,
hogy közben tönkreteszi a gyerekei életét.

- Csupán egyetlenegyszer mondom - és ezt még sosem mondtam -, de ez a

fajta bizonyosság csak egyszer adódik egy életben - mondja Kincaid, és
kisétál az ajtón. (Hajlamos arra, hogy költői megállapításokat tegyen. Oké,
rendben, az én kedvencem a következő: „A régi álmok jó álmok voltak.
Ugyan nem váltak valóra, de örülök, hogy voltak.”)

Eltelik néhány nap. Zuhog az eső, bevásárlás után Francesca a családi

autóban ül. Richardot várja, aki bement egy boltba. Hirtelen meglátja a
bőrig ázott Kincaidet az utca túloldalán. Erőltetetten elmosolyodik, a férfi
arcán fájdalom látszik. Pár másodperc múlva Richard Kincaid kocsija
mögött hajt, és miközben a nő arcát könnyek áztatják, látja, hogy a szerelme
leveszi azt a nyakláncot, amit tőle kapott, és a visszapillantó tükörre tekeri.
Kereszteződéshez érnek. A lámpa zöldre vált, Kincaid tovább időzik, mint
kellene, arra várva, hogy Francesca beszáll mellé. A nő már a
kilincset szorítja a kocsiban, és készen áll arra, hogy megtegye a
döntő lépést. Eastwood a lehető legtovább húzza a megteszi/nem teszi
kérdés feszültségét, a kamera Merylre fókuszál. Majd azt látjuk, hogy
Francesca elbizonytalanodik, és csillapíthatatlan zokogásban tör ki (a mozi
nézőkkel együtt).

- Az emberek csak beszélgetnek, de aztán a végén mindenki leginkább a

vizuális emlékeket őrzi meg - mondta Meryl. - A kilincsen lévő kezet. A
megázott férfi képét. És a nőt, amint kinéz az ablakon, a lámpa zöldre vált,
és a lehetőség elszáll. Szerintem ez amiatt is van, hogy a nézők nem tűrik,
ha megmondják nekik, mit érezzenek egy film közben. Szeretik, ha csak
rájuk tör, meglepi őket, ha átélhetik... és ez csak akkor lehetséges, ha
közben nem beszél senki. Így odakiabálhatnak a vászonra: „Nyisd ki az
ajtót!”

Mélyen legbelül persze tudjuk a keserédes igazságot.

- A jellemábrázolásból látjuk, hogy miért nem megy el. Belegyökerezett a

helyzetébe - magyarázta Meryl, akit két olasz nő ihletett meg a szerep
eljátszásakor: Anna Magnani színésznő és egy gyerekkori szomszédja.

Az olasz háborús menyasszony (Francesca) Pugliából származott, aki egy

amerikai katonához ment feleségül, majd költözött New Jersey-be. A szív
hídjai egy szerelem története, amelyben a nő feláldozza magát - vagyis a
család iránti felelősségérzet és az új élet reménye közül az előbbit választja.
Meryl és Eastwood rendkívül természetes alakítást nyújt a filmben - két
olyan színész szimbiózisát látjuk, akik értik az önuralom fontosságát,
tudják, mikor kell visszahúzódni, és mikor kell nyomulni.

- Clint majdnem úgy forgatott, mintha külföldi filmről lenne szó - mondta
LaGravenese. - Nem félt a csöndektől. Nem félt attól, hogy rögzíti a
kamerát, és hagyja, hogy a dolgok történjenek. Nekem az egész nagyon
hasonlított egy francia filmhez.

Eastwood, aki első rendezői Oscarját nyerte egy évvel korábban a Nincs
bocsánat című filmért, nem sokat beszélgetett Meryllel, amíg el nem
kezdték a forgatást. Azt gondolta, hogy a közös jeleneteiknek, amelyeket
egymás után vettek fel, jót fog tenni az idegenek közötti természetes
feszengés, és az is, hogy a karakterek közötti mélyülő intimitás
párhuzamosan alakul a színészek összebarátkozásával. Eastwood
határozott munkastílusa új volt Merylnek. Meryl első felvétele után azt
a felvételt használta, amit még próbaképpen készítettek a jelenetről. Meryl
odafordult az egyik csoporthoz, amelyben Jack Green operatőr is benne
volt, és megkérdezte:

- Ez mindig így megy?

Három nap elteltével viszont már azt mondta Greennek:

- Imádom ezt a módszert! Ez annyival szórakoztatóbb! Nem kell

felépítenem semmit. Kezdhetem a tetején, akár a legmagasabb ponton is.

És ha egyszer elkezdett sírni, nehéz volt megállítani.

- Nem volt annyi jég, ami helyre tudta hozni a szemét - mondta Roy
Helland a The New York Timesnak. - Rengeteg könny volt benne. Merylnél
nem lehet szó glicerinről. Ha ő sír, akkor sír.

Amikor tudta, hogy senki se nézi, Green is elmorzsolt egy könnycseppet, és

látta, hogy Eastwooddal is ugyanez történt. Helland nagyothalló-készüléket
tett fel, mert Eastwood annyira halkan beszélt. Nem kiabálta, hogy
„Felvétel!”, hanem csak annyit jegyzett meg: „Nos, ha készen álltok,
kezdjük.”

Ahogy Meryl látta, ő és a korábbi Piszkos Harry sztárja „nagyon különböző

műfajokban” játszottak, így az ellentétek vonzották egymást, és ez
„hozzátett a varázslathoz”. Eastwood, aki nem titkolta konzervatív
beállítottságát, ahogy Meryl a saját liberális nézeteit sem, Kincaidet és
Francescát kívülállónak tartotta. Talán ez volt kettejükben, a két
régi motorosban közös. Ő sem Los Angelesben élt, ráadásul Pauline Kaelt,
aki hála istennek már visszavonult, személyes bosszúvágy fűtötte ellene.
Eastwood összebarátkozott Meryllel a forgatáson, a szünetekben táncoltak
és sokat bolondoztak.
- Azonnal megtörtént - emlékezett vissza A szív hídjainak producere,
Kathleen Kennedy. - Clint és Meryl olyanok voltak, akiket az ember mindig
keres egy románcban. Működött köztük a kémia a filmben. Az ember
egyszerűen azonnal elhitte, hogy ez a két ember szerelmes egymásba.

Természetesen a valóságban nem ez volt a helyzet. De A szív hídjainak

elképesztően nagy rajongótábora a Streep-Eastwood kapcsolatot épp olyan
valóságosnak tartotta, mint a szerelem első látásra jelenséget. Meryl elérte,
amit Robert James Waller: reményt adott a köztünk élő sok-sok
reménytelen romantikus léleknek. Betty Friedan 1963-ban korszakos
művet írt The Feminine Mystique címmel, amelyben az
amerikai háztartásbeli nők életét és problémáit elemzi széleskörűen. Meryl
ráirányította a figyelmet az elégedett háziasszony mítoszára, és
megvilágította azt a belső vívódást, amit az anyaság és a házimunka mellett
kielégítetlen nők éreznek. Francesca a század közepének sok más
hallgatag háziasszonyával együtt soha nem valósította meg önmagát
az elvárt háztartási teendőkön túl. Meryl csendesen lázadó alakítása
személyesen szólt azokhoz a kortárs asszonyokhoz, akik még mindig abban
a hazugságban éltek, hogy a boldogságot kizárólag otthon lehet meglelni.
Jelzőtűz volt ez a nyugtalan lelkeknek, akik viaskodtak önmagukkal,
hogy valami mást is lehetne-e kezdeni az élettel. Meryl, akinek otthon is
erős gyökerei voltak, de meg is valósította önmagát, mindig hangot adott
ezeknek az élettörténeteknek.

És mert vonzották azok a karakterek, amelyek, mint ő maga is, olyan

módon tértek el a konformitástól, ami másokat is megihletett, pont neki
való volt a különc hegedűtanárnő, Roberta Guaspari szerepe, amelyet
egykor Madonnának szántak.

EGY KIS RÁADÁS

Szerepek, amelyek elszálltak...

Még egy királynő sem kaphat meg mindent, amit szeretne, és ide tartozik a
filmszerepek kiválasztása is. Íme, négy olyan film, amelyet nem sikerült
megszerezni, vagy amelyeket nem neki ajánlottak fel elsőként.

Édes álmok (1985)

Meryl már régóta csodálta Jessica Lange-et, aki a Kék ég című történelmi
filmdrámáért elnyerte a legjobb női főszereplőnek járó Oscart, az
Aranyoskámban pedig ő lett a legjobb női mellékszereplő. Szintén ő kapta
meg Dino De Laurentiis 1976-os King Kong remake-jében a főszerepet.
Emlékezetes, hogy Meryl is volt meghallgatáson, de akkor a rendező
kritikával illette a külsejét. A két színésznőt sokszor összehasonlították
a különféle szórakoztatóipari kiadványokban és hírekben. Vonzó, intelligens
szőkéknek nevezték őket, akik érdekes dolgokat csinálnak. A Venn-
diagramjukban voltak metszetek. 1983-ban mindkettőjüket jelölték a
legjobb színésznő díjára (Meryl nyert), majd három év múlva ugyancsak
jelöltek lettek, de akkor Geraldine Page lett a befutó. Bár Jessica alakítása
az Édes álmokban (Patsy Cline) nem kerekedett Page fölé, Meryl szeretetét
kivívta, aki azt kívánta, bárcsak ő játszhatta volna el a countrylegendát.
„Irigyeltem Jessica Lange-et, amikor megkapta az Édes álmokat. Olyan
csodálatos az a film, és Jessica fantasztikus volt benne.” (Nem, nem
gondolta, hogy ő jobb lett volna a szerepre.)

Evita (1996)

Az 1980-as évek végén tárgyalások folytak arról, hogy Meryl eljátszhatná

Éva Perón szerepét egy nagy költségvetésű filmben, amely a nagy sikerű
musical adaptációja lett volna. A rendezői posztra furcsa módon Oliver
Stone neve merült fel.

Meryl azóta szerette volna eljátszani ezt a szerepet, amióta Andrew Lloyd
Webber 1979 körül színpadra állította a Broadwayn. Che Guevarát Mandy
Patinkin alakította, Evitát pedig, a szegénysorból az argentin elnök, Juan
Perón feleségévé avanzsáló karizmatikus asszonyt, Patti LuPone.
Egy évtizeddel később eljött a nagy lehetőség. Meryl felvett egy részletet
Stone-nak, és Paula Abdul lett volna a produkció koreográfusa. „Azért
szeretném megcsinálni ezt a szerepet, mert énekelni akarok” - mondta
Meryl akkoriban. És most jön a rossz hír mindazoknak, akik szerették volna
hallani, hogyan énekli el Meryl Streep a Ne sírj értem, Argentína című
számot. 1989 őszén Meryl úgy döntött, kiszáll a projektből. Részint azért,
mert túlságosan elhúzódtak a tárgyalások, és más trükközések miatt is.
Oliver Stone is követte. „Keserűen csalódtam - jegyezte meg Meryl. - De
hát csak egy filmről van szó.”
Életem a kabaré (1988)

Meryl nagyon szerette volna eljátszani ennek a vígjátéknak a női főszerepét.

történet lényege az, hogy egy gyermekes háziasszonyból stand-up komikus

lesz egy másik komikus segítségével, akit Tom Hanks alakít. „Azonnal
elfogadtam volna azt a szerepet. Majd’ meghaltam, hogy az enyém legyen.
Három gyerekem van. Jól el tudtam volna játszani.” A Los Angeles Herald-
Examiner csípősen megjegyezte: „Vicces, amikor Meryl Streep azt
mondja, szeretett volna játszani az Életem a kabaré című filmben, de senki
sem küldte el neki a forgatókönyvet... Valakinek meg kéne mondania
Merylnek, hogy Sally Field nem azért került birtokon belülre, hogy odaadja
a szerepet egy másik színésznőnek.” Mindent egybevetve nehéz elképzelni,
hogy Meryl tökéletesen uralt volna egy olyan szerepet, amelyben egy nő
leteszi a kötényét, és sikeres komikus lesz. Azoknak a fanyalgóknak, akik
szerint Meryl nem volt elég vicces, elegendő bizonyítékot szolgáltatott
festett szőkén az 1989-es Nőstényördöggel és az 1992-es Jól áll neki a
halállal.

Napok romjai (1993)

A Kazuo Ishiguro regényéből készült filmváltozat producerében, Mike

Nicholsban Meryl jó szövetségesre talált, aki segíthetett volna neki
megszerezni Miss Kenton szerepét. A történetben egy volt házvezetőnő
sóvárog a közönyös, nála idősebb főkomornyik után. Nichols akkor már
háromszor is rendezte Merylt: a Silkwoodban, a Féltékenységben és
Képeslapok a szakadékból című filmekben. Ő volt a legnagyobb
rajongója. Meryl próbált Nicholsszal egy részt, de a rendező úgy
érezte, nem igazán megfelelő a szerepre. Amikor Nichols ráadásul
nem mondta ezt meg neki nyíltan, mélyen megsértette a színésznő érzéseit.
Később Meryl túljutott a dolgon. „Szomorú voltam, hogy ennyire feldúlt a
dolog. Az életemben mindig nagy szükségem volt a megbocsátás
képességére.” Végül Emma Thompson kapta meg a szerepet, és ez két
változást is eredményezett: Meryl kirúgta régi ügynökét, Sam Cohnt,
és Connecticutból Los Angelesbe költözött.
12. Meryl, a Szív Hegedűse
„Az oktatási tanács és a tanfelügyelő szerint a zene nem fontos a
gyerekeinknek. De tévednek, és ádáz harcra számíthatnak!” - Roberta
Guaspari (A szív dallamai, 1999)

Amikor Wes Craven, a horror mestere egyszer csak a filmesek rémálmában

találta magát, nem esett pánikba. Inkább küldött egy szenvedélyes levelet,
ami Meryl Streep számára igazi mézesmadzag volt.

Craven Madonnára osztotta A szív dallamai című film főszerepét. A

rendező stílusára kevésbé jellemző, komoly drámát egy Roberta Guaspari
nevű hegedűtanárnő valós története inspirálta, aki egyik alapítója volt az
Opus 118 Harlem Music School nevű zeneiskolának, és harcolt azért, hogy
a New York-i zeneoktatás megfelelő támogatást kapjon. Madonnáról
azonban kiderült, hogy nem illik a képbe, ezért Craven Merylt választotta
helyette. 1998 nyara volt, és Meryl úgy döntött, karácsonyig nem csinál
egyetlen filmet sem, azt pedig valószínűtlennek tartotta, hogy a forgatásig
képes lenne megtanulni hegedülni. De Craven nem gondolta meg magát.

- „Az nem lehet, hogy nem lesz belőle semmi - mesélte Meryl, hogyan
könyörgött neki Craven. - Húsz éve várok arra, hogy egy másfajta filmet
csináljak. Itt az esély rá, és ez nagyon fontos nekem.”

Meryl nem tudott nemet mondani. „Balek vagyok” - jegyezte meg az

esetről.

Madonna énekórákat vett, mielőtt forgatni kezdte az 1996-ban megjelent

Evitát. Meryl nagyon szerette volna azt a szerepet megkapni. („El tudnám
vágni a torkát” - mondta tréfásan Madge-ről. Miközben Meryl távozása
után az énekesnő 1990-ben éppen tárgyalt az Evita főszerepéről, a
Los Angeles Magazine pletykát jelentetett meg arról, hogy Meryl szerint
Madonnának nincs meg a megfelelő hangterjedelme ehhez a szerephez.) A
szív dallamaira készülve a szőke popikon magánórákat vett New York-i
lakásán Robertától, és inkognitóban egy kezdő hegedűtanfolyamra is
beiratkozott. Roberta megkedvelte őt: „Igazi munkamániás volt,
ugyanakkor nagyon sebezhető is” - mesélte róla. De adódott egy kis gond:
Madonna azt szerette volna, hogy írják át Pamela Gray forgatókönyvét, és
kendőzzék el, hogy Robertát két férfi is elhagyta: először a férje, aztán egy
kötelékfóbiás szerető, akit Aidan Quinn játszott.

- Madonnának ez nem tetszett - mesélte Roberta.

Végül Craven elvágta a szálakat. Roberta éppen indult Madonnához az óra

miatt, amikor az énekesnő zokogva hívta fel, hogy elbocsátották.

- Azért rúgta ki, mert túlságosan bele akart szólni a dolgokba - mondta
Roberta.

A Miramax-produkció elakadt. Elkezdődtek a tapogatózások Susan

Sarandon és Marisa Tomei felé, de mire valamire jutottak volna, Meryl már
ott volt a fedélzeten. Fogta a hegedűt, és ment dolgozni.

Három évvel korábban, 1995-ben Meryl belekezdett egy sor komor

drámába, amelyekből hiányzott A szív hídjaira oly jellemző, izzó
szenvedély. Az első a sötét hangvételű, Massachusettsben játszódó A gyanú
árnyéka volt. Ez olyanfajta mozi, amit az ember legfeljebb egyszer néz
meg. Barbet Schroeder az Egyedülálló nő megosztaná (1992) és a Megérint
a halál (1995) című filmekkel szerzett hírnevet magának a műfajban, így
stílusa illett A gyanú árnyéka témájához. A forgatókönyvet Ted Tally írta
Rosellen Brown 1992-es, hasonló című krimijéből. Meryl szerepe szerint
dr. Carolyn Ryan gyermekorvos, férje pedig Ben Ryan (Liam Neeson),
művész. (A férj szerepét Robert De Niro is kóstolgatta három
évvel korábban.) Ryanék békés élete egy szempillantás alatt fenekestül
felfordul, amikor tinédzser fiuk, Jacob (Edward Furlong) eltűnik rögtön
azután, hogy a barátnőjét Marthát (Alison Folland) megölik. A fiú a
gyanúsított. Végül Jacob feltárja az igazságot a szüleinek. Elmondása
szerint Martha bevallotta Jacobnak, hogy terhes, de nem biztos, hogy ő
az apa. A fiút megdöbbenti a hír, ennek ellenére együtt alszanak Jacob
kocsijában, amit időközben betemet a hó. Mialatt megpróbálják megemelni
a járművet, vitába keverednek. Jacob pofon vágja Marthát, aki válaszként
egy kurblival támad a fiúra. Jacob megragadja a szerszámot, és fejbe üti a
lányt, aki arccal az emelőre esik.
Az apa azt tanácsolja Jacobnak, hogy hazudjon a hatóságoknak, de végül
Carolyn a meghallgatásán közli a valódi történetet. Nem kér elnézést azért,
amit tesz, de a vörös szemek arról tanúskodnak, hogy megviselte a
fia elárulása. Később Jacob - erkölcsi érzékére hallgatva - végül vallomást
tesz a rendőrségen. Gondatlanságból elkövetett emberölésért öt év
javítóintézeti nevelésre ítélik, amelyből két évet tölt le. Ben a bizonyítékok
megsemmisítéséért egy év börtönt kap. Később Ryanék Miamiba költöznek,
és az utolsó jelenetet, egy családi kenuzás képeit nézve az embert
elfogja némi rossz érzés. Bár a Jacob mellett szóló narratíva megpróbálja
igazolni a fiú tettét azzal, hogy Marthát erőszakos, csalárd lánynak tünteti
fel, mégiscsak azért halt meg egy fiatal lány, mert Jacob azt tette, amit.

- Azért érdekelt, mert hasonlított a John Hinckley-ügyhöz. Ő az a fiú, aki

1981-ben rálőtt Ronald Reaganre, hogy felhívja magára a figyelmet. Ő is
minden tekintetben jó családból származott. És ez az eset tönkretette őket -
mondta Meryl. - A valóság néha egyetlen dolgon megfordul, és az ember
élete örökre megváltozik.

Már egy hete folyt A gyanú árnyéka forgatása, amikor Meryl tárgyalni
kezdett arról, hogy Diane Keatonnal és Leonardo DiCaprióval játsszon
együtt a Marvin szobája című filmben. A producer De Niro, a rendező Jerry
Zaks volt. A megható történet Scott McPherson darabján alapul, és arról
szól, hogy egy zaklatott életű nő (Meryl) újra közel kerül elhidegült, halálos
beteg nővéréhez (Diane). Állítólag Diane és Meryl is kevesebb gázsit kért.
A parádés szereplőgárda ellenére a Miramax-film viszonylag kis
költségvetéssel valósult meg (23 millió dollár) ahhoz képest, hogy egy A
listás stúdió filmje volt. A Miramaxot Bob és Harvey Weinstein alapította
1979-ben, és a kilencvenes évek közepére a vállalat a hollywoodi független
filmek legerősebb inkubátora lett. Sikereik között ott volt a Szex, hazugság,
video (1989), a Síró játék (1992) és a Ponyvaregény (1994), amely után
Quentin Tarantino író-rendező egy csapásra ismert lett, ahogy a független
filmek is elfogadottá váltak a nagyközönség számára.

Meryl kilógott innen. Habár a Ponyvaregény 1994-ben visszatette John

Travoltát a térképre, az okos - de borzasztóan véres - film taszította őt.

- Úgy gondolom, nagyon jól meg van csinálva - ismerte el. - Okos.
Nagyon okos. De a lelkem mélyén utáltam... A barátaim meg áradoztak: „Ó,
de imádtam!” Erre a filmre azt mondani, hogy „imádtam”, képtelenség.
Mert annyira nem illik a képbe.

Barátjához, Nora Ephronhoz hasonlóan, aki a kilencvenes évek nagy

romantikus vígjátékát, A szerelem hullámhosszán című filmet rendezte,
Meryl is úgy gondolta, hogy a „különcség” kissé túl van értékelve.

- Számomra lehangoló ez az egész - mondta aggódva. - Nyomot hagy a

gyerekeken, akik nagyon fiatalok még ahhoz, hogy lássák a világban lévő
szemetet, ami odakint vár rájuk... Akarom-e, hogy a Vogue-ot lapozgatva a
Nan Goldin-modelleket nézegessék a heroinista külsejükkel együtt? Vagy a
Calvin Klein-féle pornót? Ez menő? Nekem nem. Én ezt nem szeretem.

Matthew Gilbert a Los Angeles Timesban azt írta Merylről, hogy élőben úgy
néz ki, mint egy „határozott focimami, akire odakint egy kisbusznyi gyerek,
otthon pedig egy nagy halom szennyes ruha vár”. Meryl a focimami címet a
People magazinnak adott interjú miatt kapta, amelyben azt mondta:

- Az vagyok, de nem értem. Fel-le rohangálnak, és fogalmam sincs, ki mit

játszik.

Mint minden elkötelezett szülő, ő is fontosnak tartotta a szülői

értekezleteket.

- Utálom a szülőiket. Hajlamos vagyok túlságosan felhúzni magam.

Közbeszólok, megjegyzéseket teszek, a barátaim meg próbálnak csitítgatni.

Meryl és Tarantino sosem dolgozott együtt (még elképzelni is

képtelenség!). Ő olyan rendezőkhöz húzott inkább, akik teret adtak neki
arra, hogy emberi érzéseket közvetítsen. Clint Eastwoodban nagyon
megtalálta a párját, akinek késői filmjében rengeteg érzelem és lélek volt
(ezek egyikét sem vitte magával 2012-ben a Republikánus Konvencióra,
ahol zavarba ejtő beszédet tartott). 1995. június 2-án A szív hidjai második
lett a jegyeladási listán, a Casper című családi mozi mögött, majd
világszerte 182 milliót hozott. Meryl ritkán kerül a People magazin
címlapjára, de ezúttal ez történt vele a június 26-i számban. A főcím pedig:
„MERYL SZENVEDÉLYE”. Ragyogó kritikák jelentek meg sorra egymás
után. A The New York Times munkatársa, Janet Maslin ezt írta: „A
film meglepően tisztességes és visszafogott, Meryl Streep pedig évek óta
nem játszott ilyen jó szerepben. [...] Mintha a Christina világa című
festményből lépett volna ki, hogy megtestesítse azt a magányt és kegyetlen
vágyakozást, amit Andrew Wyeth a vásznon ábrázolt.” A Time-tól Richard
Corliss egyenesen „Eastwood nőknek szóló ajándékának” nevezi a
filmet. „Francescának és minden lánynak, akit valaha szeretett, és
Streepnek, aki a könyv érzelgősségét intelligens szenvedéllyé kotyvasztja a
filmben.”

Az egyik manhattani mozi még egy nagy doboz papír zsebkendőt is

odakészített a mozi előterébe kitóduló nézők számára. Meryl időközben
elkötelezte magát egy másik, meglehetősen érzelmes film mellett. Ez volt a
Marvin szobája, amelyet New Yorkban forgattak. Nem költözött oda,
hanem rendszeresen helikopterrel tette meg az utat Connecticutból.

- A nap végére nagyon mérges és ingerlékeny lettem, ha az emberek nem

szedték össze magukat, hogy befejezzék a napi munkát, én pedig
beszállhassak végre a helikopterbe - emlékezett vissza.

Meryl karaktere, Lee nagyon különbözik Francescától. Hangja gazdag,

mély alt, amit a cigarettafüst és a keserűség mélyített az évek során. Az
egyedülálló anya kozmetikusként dolgozik, és olyan mélyre ásta el az
érzelmeit, hogy képtelen normális kapcsolatra a két fiával, akik közül az
idősebb szó szerint felgyújtja a házukat, csak hogy felhívja magára
a figyelmet. Amikor Lee kihozza Hanket (a vad, féktelen DiCapriót) a
pszichiátriáról, alig figyel arra, hogy a fiú bocsánatot kér. Korábban azt
mondja egy pszichiáternek:

- Hanket egyáltalán nem tudom kezelni... Akkor minek látogassam?

Kiderül, hogy Leet egy korábbi trauma bénította meg érzelmileg: egyik
erőszakos exe verte a fiút, amikor az még kicsi volt. A floridai származású
nő elköltözteti hát Hanket és testvérét, Charlie-t (Hal Scardio) Ohióba, s
ezzel megszakítja a kapcsolatot nővérével, Bessie-vel (Diane Keaton) és
apjával, Marvinnal (a mérges természetű Hume Cronynnal), aki egy két
évtizeddel korábban kapott stroke miatt ágyban fekvő beteg. Az őt gondozó
Bessie hirtelen rossz hírt kap egyébként fura orvosától (a szenvtelen De
Nirótól) arról, hogy leukémiája van, és csontvelő-átültetésre van szüksége.
Felhívja Leet, aki összeszedi a gyerekeket, és lehajt a napos Floridába.
Hank azt sem tudja, hogy van nagynénje, és gyanakodni kezd, hogy Bessie
csak azért törődik vele, hátha szóba jöhet donorként. Bessie türelmesen és
nagy együttérzéssel megtanítja Leet a család értékeire, és arra, hogyan
hallgasson meg és engedjen közel magához másokat. (Az igazság az, hogy
a film őszintébb, mint egy Sarah McLachlan-album - vagy tinédzser
önmagam.)

Meryl eredetileg Bessie-t, a megbízható nővért akarta játszani, de a szerep

túlságosan érzékenyen érintette a személyes életét, ezért inkább átnyergelt
Leere. Elolvasta Frank J. Sulloway könyvét a gyerekek születési
sorrendjének jelentőségéről (Born to Rebel), és azt mondta, hogy a két
öccse jelentősen befolyásolta a személyiségét.

- Az, hogy a legidősebb voltam, ráadásul az egyetlen lány, sok mindent

meghatározott számomra - árulta el. - Ugyanezt látom a fiamban is, aki
szintén a legidősebb, és húgai vannak. Ők vadulhatnak, a fiam viszont
felelősségteljes.

Meryl azzal a feltétellel vállalta el a Marvin szobáját, hogy Diane kapja az

erősebb szerepet. Olyan valakit akart, „akivel kapcsolatban azt érezhetem,
hogy a nővérem, mert nekem nem volt nővérem soha. Szóval, magam
választottam ki a sajátomat” - mondta.

Diane odavolt Merylért:

- Nagyon szépnek találom őt, és folyton bámulnom kell - vallotta be.

Abban a jelenetben, amelyben Bessie elmondja Leenek, hogy a fiúk nem
lehetnek donorok, mert nem egyezik a csontvelőjük, Diane ragaszkodott
hozzá, hogy zokogásban törhessen ki. De Jerry Zaks rendező nem értett
egyet, és ellenkező reakciót javasolt. Bessie mindig másokat
helyezett előre, vajon nem próbálná egybetartani az egész helyzetet
Lee kedvéért? Nem nyugtatgatná, hogy minden rendben lesz?

- Diane vonakodott elfogadni ezt az érvelést, ami idegesítő volt, mert el

vagyok kényeztetve. Hozzá vagyok szokva, hogy a színészek megbíznak
abban, amit mondok - mesélte Zak erről.
Meryl tudta, hogy a rendezőnek igaza van, és segített meggyőzni Diane-t,
hogy el kellene engednie az ötletét. „Azt hiszem, van abban valami, amit
javasol” - mondta neki. Az eredmény az lett, hogy Diane alakítása végül azt
tükrözte, mit tenne Bessie, ha megtudná, hogy a betegsége
valószínűleg végzetes lesz számára. Ahelyett, hogy
összeomlana, vigasztalni kezdi a húgát.

- Érzelmileg Meryl mindig a helyén van - állapította meg Zak. - És ezt azért
mondom, mert ha nincs Meryl, akit Diane ennyire csodál, akkor nem
tudtam volna megcsinálni ezt a jelenetet úgy, ahogy szerettem volna. És ha
most megnézzük ezt a részt... Diane egyszerűen fantasztikus. Mert
mosolyog, és mégis könnyek vannak a szemében. Képes két
fizikailag ennyire különböző reakciót eljátszani egy időben.

Az 1997-es Oscar-jelölések idején nem Meryl, hanem Diane Keaton szállt

versenybe a szoborért. Előző évben Merylt jelölték a legjobb női főszereplő
kategóriájában A szív hídjaiért, és Susan Sarandon nyert a Ments meg,
Uram! című filmben nyújtott alakításáért.

1997-ben Meryl két másik drámában is szerepelt: az egyik Pat O’Connor

kis költségvetésű filmje, amely a Pogánytánc című ír darab filmadaptációja.
Ebben öt hajadon lánytestvér közül a legidősebbet és legakadékoskodóbbat
játssza. A másik a Universal Studios sírós anya-lánya mozija Életem
értelme címmel, amelyben Meryl a rákbeteg, haldokló anyát,
Renée Zellweger pedig a lányát alakítja, aki hazatér, hogy ápolja őt.

Előbbi esetében Meryl magával vitte a családját Írországba. A

Pogánytáncot augusztusban forgatták Wicklow megyében, nem messze
Dublintől. Meryl aggódott az akcentusa és a tánctudása miatt. Connecticuti
otthona közelében lakott egy ír tánctanár, aki megtanította néhány lépésre;
az ír akcentust pedig a Guinness egyik munkatársának
segítségével gyakorolta.

- Azt hiszem, rágörcsöltem a dologra, de amikor lazításképpen lehajtottam

egy-két pintet, rögtön jobb lett a helyzet - vallotta be.

Meryl messze a legnagyobb név volt a stáblistán. Szeretett egy olyan csapat
része lenni, amelyben sok brit és ír színész dolgozott - olyan élmény volt ez
számára, amely a kedves, régi színházi évekre emlékeztette. Utoljára 1979-
ben játszott színházban egy Taken in Marriage című darabban a
Public Theaterben. (A kis Henry akkor 18 hónapos volt.)

- Úgy gondoltam, egy kicsit pihentetni fogom a dolgot. De azt álmomban

sem gondoltam volna, hogy ennyi gyerekem lesz. Hát igen, az ember
mindent olyan szépen eltervez...

A filmezésnek több előnye volt, mint hátránya. Többet fizettek, esténként és

a hétvégén a gyerekeivel tölthette az idejét. Meryl nyáron New Yorkban
vagy környékén dolgozott, olyan dolgokban, mint például az Életem
értelme, amelyet 1997 októberében mutattak be New Jersey-ben.
Mindennap kocsival ingázott Connecticut és New York között.

- Tudom, hogy úgy vezet, mint egy autóversenyző - mondta róla az

Életem értelme rendezője, Carl Franklin (aki többek között a Kék ördög
című noir-t forgatta Denzel Washingtonnal). Franklin korábban elrepült
Írországba, hogy találkozzon Meryllel, és ők ketten elmentek Guinnesst
inni egy pubba. - Lefegyverzően közvetlen volt - mondta róla később.

Bár Meryl a Pogánytánc miatt nem tudott ott lenni az Életem értelme
olvasópróbáján és a későbbi próbákon sem, amikor megérkezett a forgatás
helyszínére, készen állt arra, hogy időrendben felvegye a jeleneteit. Így a
karakter betegségének előrehaladását autentikusan tudta megjeleníteni.
Speciális diétával fogyott, sőt még a hangját és a beszédmódját
is változtatta, ahogy a betegség előrehaladt Kate Gulden szervezetében. Ez
volt a legutolsó anyaszerep a repertoárjában, és egyben talán leginkább
Kate hasonlított egy szentre. A történet Anna Quindlen 1994-es
regényéből ismert, és egy családi kapcsolatot jár körbe. Kate, a
család láthatatlan összetartó ereje és lánya, Ellen, az ambiciózus újságíró.
Ellen idealizálja zárkózott, főleg magával foglalkozó professzor apját,
George-ot (William Hurt), és neheztel a vidám, élettel teli Kate-re, aki
elsősorban a család és a háztartás ügyeit intézi. Amikor Kate megtudja a
diagnózist, Ellen értékelni kezdi anyját és azt a feltétel nélküli
szeretetet, amit nyújtani tudott. Ők ketten végre igazán közel
kerülnek egymáshoz. Kate már nagyon beteg, ugyanakkor
borzasztóan boldog is, amikor elmennek együtt a városba
egy gyertyagyújtási eseményre. A jelenet szívszaggató.
- Az én generációm anyái voltak az utolsók, akik háziasszonyok voltak. Ez
a film ezt mutatja be. Azt a konfliktust, ami egy karrierrel rendelkező és egy
sütit sütő nő között feszül. Közel állt hozzám a téma. Anyám soha
nem otthon dolgozott. Művész volt, de nem igazán
mondható karrieristának. Leginkább velem foglalkozott meg a
két öcsémmel, mégis sok tekintetben igazi példakép volt - mesélte Meryl.

Az Életem értelme kedvező kritikákat kapott, Franklin ugyan rosszul

viselte, hogy az egyik kritikus szerint a film Kate piedesztálra emelésével
azt sugallja a fiatal nőknek, hogy térjenek vissza a konyhába. „Egyikünk
sem gondolta így, különösen nem Meryl” - állítja Franklin, és
hangsúlyozza, hogy Ellen „az ilyen nők iránti nagyobb empátiával a
szívében tér vissza a munkába”.

Meryl csalódott, amikor Jackie Chan Csúcsformában című filmje a nyitó

hétvégén jobban teljesített, mint az Életem értelme (31 millió, szemben a
6,6 millióval). A Marvin szobája teljesen megfeneklett, és mindössze 13
milliót hozott. Meryl válogatós volt, és alaposan meggondolta, melyik
filmben játszik - de ha igent mondott, akkor nyilvánosan is kiállt a film
mellett, akár siker lett, akár megbukott. Nyilvánvaló volt, hogy az üzleti
siker nem az elsődleges fokmérő volt számára, tekintve, milyen karakter
drámákban játszott azokban az időkben.

- Sok forgatókönyvet küldenek, amelyeket az ügynököm már nem is

továbbít nekem. Jól tudják, mit szoktam nekik mondani: „Miért külditek ide
ezt a vacakot? Tudhatnátok, hogy odaadom a gyerekeknek, rajzpapírnak.”

Meryl azonban rábólintott A szív dallamaira, amely immár Madonna nélkül

maradt. Roberta Guaspari, aki rettenthetetlen lelkierővel rendelkező,
nagyszerű személyiség volt, számolatlanul ontotta a csípős megjegyzéseket.
Fia szerint semmilyen szűrője nincs, ami a szívén, az a száján, ez része a
személyisége bájának. Bár két tudományos címe is volt, félretette a
karrierjét, hogy gondoskodjon a családjáról, és kövesse tengerésztiszt
férjét, bárhová is helyezték. Amikor a férfi válni akart, Roberta visszatért a
dolgozó nők soraiba. Semmije sem volt akaraterején és elszántságán kívül,
de jó beszélőkéjével és meggyőző erejével sikerült helyettes hegedűtanári
állást kapnia egy harlemi iskolában. Lassan hírnevet szerzett azzal, hogy
hátrányos helyzetű, de ígéretes tehetségű fiatalokat támogatott, és sikereire
alapozva két további városi iskolában is bevezették a tanítási módszerét. Tíz
év múlva, 1991-ben azonban a város megszüntette azokat a forrásokat,
amelyek Roberta munkáját lehetővé tették. Elvesztette az állását, padlóra
került, de nem szállt ki a játékból - már korábban is járt a reményvesztettség
legalsó szintjein. Hadrendbe állította csapatait, és a Carnegie Hallban
rendezett egy jótékonysági koncertet, amelyen volt tanítványai léptek
fel. Ráadásul két nem elhanyagolható hírű virtuóz is csatlakozott hozzájuk:
Ichák Perlman és Isaac Stern. A szív dallamai hatására New York rengeteg
pénzt gyűjtött az Opus 118 nevű iskola számára, amely ma is létezik.

Meryl 1998 júliusának közepén kezdett hegedülni, és augusztus végéig

mindennap hat órát gyakorolt. Amint elkezdődött a forgatás, megpróbált az
üres időkben is játszani, de erre elég kevés lehetősége maradt. Roberta
elmondta, hogy szeptember elején adott Merylnek egy leckét, majd
a színésznő néhány másik óráját is megfigyelte. Az újdonsült zenész a New
York-i Filharmonikusok egyik hegedűsével fejlesztette tovább a tudását
január folyamán, amikor is sor került a tetőpontnak számító Carnegie Hall-
beli koncert felvételére. Meryl természetesen kitűnően visszaadta
Roberta harcias jellemét és New York-i akcentusát. Roberta szerint látta a
Small Wonders című 1995-ös dokumentumfilmet, amelyet Oscar-díjra is
jelöltek. A szív dallamai is sok tekintetben erre a filmre épített.

- Tudta, hogyan kell úgy beszélnie és mennie, ahogy én. Mérnöki

pontossággal csinálta - mondta róla Roberta. - A diákjai és a szülők is
észrevették ezt.

- Amikor az ember valós alakot formál meg, az egy sor egyéb

felelősséggel is jár, mint amikor kitalált karakterről van szó - magyarázta
Meryl. - Ezért olyan sokat kutattam, amennyit csak tudtam, aztán,
mondhatni, elhajítottam az egészet, mert az igazi nő egy óriási
energiabomba volt ihletettséggel, szorgalommal és heves
vérmérséklettel. Megpróbáltam apró részleteket elkapni belőle, majd a
filmben raktam össze őket egy egésszé. De Roberta is ott volt a forgatáson,
és szinte az őrületbe kergetett. Nem akartam, hogy kellemetlenül érezze
magát, ha valamit nem csinálok jól. De egyáltalán nem volt egyszerű a
dolog.
Végül az igazság pillanata: Meryl nemcsak egyenrangú fél volt Stern és
Perlman mellett, akik magukat alakították a filmben, de tehetségével el
tudta kápráztatni ezeket a nagyszerű művészeket. Mindenki le volt
nyűgözve. Meryl emlékei szerint olyan ideges volt, hogy Roy
Helland hajszárítóval szárította a hónalját.

A szív dallamainak premierje 1999 szeptemberében volt. Ezután Meryl

három éven át nem csinált egy filmet sem. Hacsak a cameoszerepet nem
vesszük annak Steven Spielberg 2001-es sci-fijében, az A. I. Mesterséges
értelem című moziban, ahol is ő volt a Kék tündér hangja. A szív dallamai a
várakozások alatt teljesített, a nyitó hétvégén bruttó 3,7 millió
dollárt hozott, végül két hónap alatt 15 millióra kúszott fel. Meryl filmjei
közül csupán a Kramer kontra Kramer jutott túl a 100 milliós határon
országosan. Ennek ellenére Meryl alakítását széles körben elismerték.

„Az ember azt gondolná, hogy nincs is akcentusa, amíg nem hallja, hogy
beszél normális körülmények között. Akkor értjük csak meg, hogy Roberta
Guaspari beszédmodorának elsajátítása nem kisebb teljesítmény, mint
bármely más akcentus megtanulása - írta Ebert. - Ez nem Streep
hangja, hanem valaki másé, amely úgy hangzik, mintha egy
kevéssé igényes gyerekkor után valaki a későbbi oktatásban finomította
volna a beszédmodorát.”

Meryl ötvenévesen veszíteni kezdett a lendületéből. Szépen és méltósággal

idősödött, de távol került azoktól a filmektől, amelyek megragadták a
korszellemet. A helyzet azonban megváltozott, amikor megismerkedett
Spike Jonze-szal.
13. Meryl, az Álmodozó
„Azért egy szenvedély lakik bennem: tudni akarom, milyen érzés ennyire
vágyni valamire.” - Susan Orlean (Adaptáció, 2002)

1999 őszén Meryl megkapta a Gotham Award-életműdíjat a New York-i

Chelsea Piersben. A sztároktól hemzsegő gálaműsor keretében támogatást
is gyűjtöttek a független filmkészítők javára. Ott volt Ethan és Joel Coen,
Michael Moore és Darren Aronofsky. A Miramax nagy embere,
Harvey Weinstein otromba viccet mondott, amikor felkonferálta Meryl
díját: „Együtt játszottunk A vágy villamosa eredeti, első változatában.
Öregem, de szörnyű volt benne.” A következő évben Merylt is
tizenkettedszer jelölték Oscarra, ahogy Katharine Hepburnt. A március 26-i
ceremóniára egy Mary McFadden nadrágkosztümben jelent meg a sok
estélyi ruha és szmoking között. Kísérője tizenhárom éves lánya, Grace
volt. A Shrine Auditoriumban Hilary Swank kapta meg a
legjobb színésznőnek járó Oscart A fiúk nem sírnak című független filmben
nyújtott bravúros alakításáért. A középkorúak pánikjának cinikus
ábrázolása, az Amerikai szépség több díjat is besöpört: elnyerte a legjobb
filmnek járó Oscart, sőt Kevin Spacey lett a legjobb férfi főszereplő is.
Spacey egyébként rövid ideig feltűnt a Féltékenységben is: ő volt a piti
tolvaj, aki kirabolta Rachel Samstat csoportterápiás foglalkozását. Ezen
a csillogó éjszakán Spacey egy kiforrott, ereje teljében lévő filmsztár
benyomását keltette, és semmi sem utalt arra, hogy 2017-ben a többiek a
#metoo mozgalomban felszínre került tények miatt Harvey-val együtt
kiközösítik.

Az órák nemzetközi terjesztését a Miramax végezte, ez az alkotás Meryl két

2002-es, elismerést kapó filmjeinek egyike volt. A másik a Sony Pictures
Adaptáció című mozija lett. A kísérleti fekete komédia Merylt a focimamit
olyan menő pozícióba repítette, amelyet a Képeslapok a szakadékból óta
nem tapasztalt. Meryl szerint Amy Pascal Sony-főnöknek köszönhette a
szerepet, aki ragaszkodott hozzá, hogy Meryl játssza el Susan Orlean szexis
szerepét.
- Ha férfi lett volna a stúdió vezetője, azt mondták volna: "Jaj, ne már!
Miért?” - mesélte Meryl. - Ők nem akarják az első feleségüket látni a
filmekben, én pedig rá emlékeztetem őket. Amy viszont magát akarta látni.

És persze ott volt még Spike Jonze is, akinek meg kellett köszönnie
vadonatúj hipszter karakterét. A harmincas évei elején járó csodagyerek
eleinte figyelemre méltó zenei klipeket rendezett, és később fordult a filmek
felé. Első filmje, a szürreális A John Malkovich-menet 1999-ben készült el,
és azonnal a kreatív fiatal tehetségek sorába emelte Jonze-t, aki képpé tudta
alakítani a tehetséges, különc forgatókönyvíró, Charlie Kaufman szövegét.
A munkatársak az Adaptációt is együtt követték el. Kaufman rendkívül
érdekes produkciójában megpróbálta filmre adaptálni Susan Orlean
Az orchideatolvaj című könyvét a Columbia Pictures számára.

Kaufman nem szóról szóra közvetítette a bestsellert, hanem egy

metamoziban egyesítette a kitalált eseményeket: Charlie - a csupa ideg,
önutálatban szenvedő író - alkotói válságban van. Elakad Az orchideatolvaj
forgatókönyvével, de túlságosan fél attól, hogy erről Orleannek is beszéljen.
Vele szemben folyton bódult ikertestvére, Donald, a mentálisan stabil
laza változat, megdöbbentően sikeres forgatókönyvet ír
egy pszichothrillerhez. Donald segít Charlie-nak, és úgy tesz, mintha ő
lenne a testvére, amikor Orleannel találkozik New Yorkban. Érzékel valami
furcsát a nővel kapcsolatban, mintha nem a teljes igazságot mondaná.

Az ikrek követik Orleant Floridába, ahol meglesik, amint Az orchideatolvaj

főhősével, a szenvedélyes, megszállott és jóképű John Laroche-sal enyeleg
és kábítószerezik. A gyanús kertész a feketepiacon épített karriert magának
úgy, hogy egy vadorchidea-fajt, a Polyrrhiza lindeniit kicsempészett
a természetvédelmi területekről. Orlean, akinek Laroche iránti szenvedélye
mániává érik, fegyvert fog Kaufmanékra, és arra kényszeríti őket, hogy egy
mocsárhoz vezessenek, ahol meg akarja ölni őket. Laroche egy lövéssel
véletlenül halálosan megsebesíti Donaldot; a karma egy aligátor
képében teljesedik be, amely a víz alá vonszolja az orchideatolvajt. Orleant
letartóztatják, Charlie pedig végül megírja a forgatókönyvét. Értékes leckét
kapott ugyanis Donaldtól: merni kell hinni a művészetünkben, és meg kell
mutatnunk a világnak.
Donald ragadós pozitív energiája tükörképe Laroche-nak, mind a
valóságban, mind Kaufman fikciójában. Az 1998-as könyvben Orlean ezt
írta Laroche-ról: „A legnagyobb erénye az optimizmusa - vagyis
gyakorlatilag minden élethelyzetben meglátja az előnyt, még a
katasztrofálisakban is. Évekkel ezelőtt mérgező rovarirtót öntött egy kezén
lévő vágásra, és visszafordíthatatlan máj- és szívkárosodása lett
emiatt. Szerinte így volt jó, mert ily módon el tudott adni egy cikket az
egyik kertészeti magazinnak »Meghalna a növényeiért?« címmel.” [a
Ford.]

Laroche orchideamániája átragadt Orleanre is, bár a The New Yorker

közreműködő szerzője eleinte nem értett egyet azzal, hogy Kaufman „Susan
Orlean” karakterében őrült, torz önmagát jelenítse meg.

- Teljesen ledermedtem! Az első reakcióm az volt, hogy „semmi esetre

sem!”. Meg kellett szerezniük az engedélyemet, én pedig csak annyit
mondtam: „Nem! Ugye csak vicc az egész? Ez tönkreteszi a karrieremet!” -
emlékszik vissza Orlean. - Nagyon bölcsen tették, hogy nem igazán
erőszakoskodtak. Csak elmondták, hogy mindenki más beleegyezett, és
ettől valahogy én is felbátorodtam. Persze nagyon ijesztő volt, amikor
először láttam a filmet. Eltartott egy ideig, amíg túljutottam a dolgon, és
már nem gondoltam magam elmebetegnek, amiért beleegyeztem. De ma
már nagyon szeretem ezt a mozit.

Az is segített, hogy Meryl Streep játszotta a karakterét. Így vallott erről:

- Nagyszerű volt, hogy nem próbált utánozni, és persze azért is, mert ő
egyszerűen csodálatos. Csupán az alapján építette fel a karaktert, amit a
könyvből megtudott rólam. Őszintén szólva nekem ez az egyik kedvencem
tőle. Lehet, hogy elfogult vagyok, de hogy is lehetnék nem
elfogult? Nagyon tetszik, ahogy ezt a furcsa lényt ábrázolja a filmben.

Meryl az első vetítésig nem is találkozott Orleannel. „Egy icipicit

bűntudatom volt, amiért nem interjúvoltam meg korábban, de azt is tudtam,
hogy nem dokumentumdrámát akarunk csinálni” - ahogy fogalmazott, nem
akarta, hogy az igazság eltérítse.
Meryl 2000 őszén csatlakozott az Adaptáció csapatához, köztük Nicolas
Cage-hez (Charlie/Donald) és Chris Cooperhez (Laroche). Tele volt
ötletekkel és érzelmekkel, és úgy érezte, ez a legjobb forgatókönyv, amit
valaha olvasott. Merylt lenyűgözte Jonze hatékonysága és „hideg
intelligenciája”, nyilván azért, mert másokban is értékelte
saját jellemvonásait.

- Annyira felkészült, el sem tudom mondani, milyen megkönnyebbülés ez

egy színész számára, mert nem mindig van így - vallott Jonze-ról Meryl.

Kezdetben Jonze elfogódott volt vele szemben: Mennyi utasítást akar

vajon? Mi lesz, ha megsérti véletlenül? Meryl már az első napon igyekezett
könnyíteni Jonze helyzetén. A filmet 2001 tavaszán kezdték forgatni. Meryl
folyton nevetgélt, majdnem abba kellett hagyni a forgatást. Jókedve akkor
érte el csúcspontját, amikor Orlean felszívja az orchidea virágporát, és
telefonon beszélget Laroche-sal.

- „Hát előttünk az egész éjszaka. Azt csinálhatunk, amit csak akar” -

mesélte Meryl, Jonze-t idézve. - Megijedtem. Gondoltam, valamit ki kell
találnom. Nagyon fel voltam dobva, abba sem tudtam hagyni a
hülyéskedést. Felszívtam a port, aztán az orrommal rajzoltam az
ablaküvegre vele. Ezt a jelenetet nem tették bele, de valahol van rólam egy
csomó olyan felvétel, amelyben be vagyok állva ebben a hotelszobában.
Kitenne egy egész színdarabot.

Az a rész, amit Jonze megtartott, csupa vidámság - egy kis szomorúsággal

vegyítve. Orlean szerette volna tudni, milyen lehet Laroche szenvedélye,
ezért megkéri a virágvadászt, hogy közösen dudorásszanak egy
tárcsahangot. Butaság, de a nő magányos, és szeretne valahogy kapcsolódni
egy rokoniélekhez. Amikor nem forgott a film, Meryl Chris Coopernek is
tett egy szívességet.

- Látta, az a baj velem, hogy mindent túlságosan komolyan veszek -

mesélte Cooper, akit Meryl „ingatag” személyiségként ír le [más szóval
tökéletes Laroche szerepére]. - Valamelyik felvétel közepén nagyon
ideges voltam már, amikor Meryl elment mellettem, és halkan odasúgta:
„Hagyd abba a nyavalygást.” Olyan volt, mint amikor a rendező pont
eltalálja, amit mondani kell. Ennyi kellett csak. De ezért örökre hálás leszek
neki.

Amikor később megkérdezték tőle, van-e olyan szenvedélyes, mint

Laroche, Meryl habozva válaszolt az Interview magazinnak:

- Időnként. De persze ott van a lustaság is mint tényező.

Már korábbi interjúiban is bevallotta, hogy lusta, mintha lekicsinyelné a

hatalmas, elvégzett munkát és azt az ambíciót, amellyel kiváló
teljesítményre törekszik saját maga és más kollégák, például Cooper
esetében is. Meryl élete gazdag és szerteágazó volt, tele sok-sok
kötelezettséggel, úgyhogy feltételezhetjük, hogy a lustaság szó az ő
esetében azt jelentette, nem kizárólag a szakmai siker hajtja. És hogy
van egy olyan oldala, amely szeret megmártózni a forgatások, díjátadók és
médiamegjelenések közötti csendesebb időszakokban. Az Életem értelme
forgatásán Carl Franklin csodálkozva látta, hogy Meryl kilép a szerepéből,
amint vége a jelenetnek: „Nem nagy ügy számára. Nem igazán tartja
ezt értékesnek, amit én viszont nagyon érdekesnek találok.”

Ez talán a színházi képzésére vezethető vissza. 2001. augusztus 13-án

Meryl végre visszatért a színpadra Mike Nichols Central Park-i Sirály-
felújításában. Húsznál is több év telt el az utolsó alkalom óta. Meryl Irina
Arkagyina, a hervadó színésznő szerepében tündökölt olyan sztárok
társaságában, mint Kevin Kline, Christopher Walken, Natalie Portman
és Philip Seymour Hoffman. „Bár két évtizedet töltött el a kamera előtt, ez
nem csökkentette azt a képességét, hogy betöltse a színpadot. Teljes fizikai
valójában jelen volt, ami megcáfolja Pauline Kael híres kijelentését,
miszerint Ms. Streep csupán nyaktól felfelé játszik” - írta a The New
York Timesban Ben Brantley, és viccesen megjegyezte, hogy
Meryl „bőségesen nyújt ihletet a többi színésznek, érzelmileg táplálja őket,
amit többségük nemigen vesz észre.”

A szeptember elég szomorúan alakult. Néhány héttel az ikertornyok

leomlása után Meryl édesanyja szívelégtelenségben meghalt egy New York-
i kórházban. Nyolcvanhat éves volt. 2002 szeptemberében egy
magazinnak adott interjúban, egy évvel a két szomorú eset után
Meryl nagyon törékenynek látszott.
- Valahogy úgy tűnik, most nem alkalmas az idő arra, hogy rólam
beszéljünk - mondta.

A hírnév kemény dolog. Meryl folyamatosan fáradtnak vagy elégtelennek

érezte magát, mintha nem tudott volna elég figyelmet szentelni a megfelelő
dolgokra, akár a karrierjéről, akár a testmozgásról volt szó. Nagyon hálás
volt a családjának. De nagyon-nagyon izgult az Adaptáció és Az órák miatt.
Decemberben a két film egymás után került a mozikba, először egy szűkebb
körbe, azután két hónap múlva a többibe is.

Az órák elkészítése tovább tartott, mert sok utófelvételt kellett még

készíteni az alapforgatás lezárása után. Stephen Daldry herkulesi munkát
végzett el, amikor három különböző filmet leforgatott, majd összevágta
őket egyetlen összefüggő narratívává. Ugyanez vonatkozik David Hare
színműíróra is, aki a Bőségben dolgozott Meryllel, és az volt a feladata,
hogy adaptálja Michael Cunningham Pulitzer-díjas regényét, amely három
nő egy napját mutatja be három idősíkban. Mindhármuk életét Virginia
Woolf klasszikusa, a Mrs. Dalloway című regény köti össze. Nicole
Kidman orrprotézisben játszotta Woolfot; Julienne Moore varázslatos
szépséget és elszántságot árasztott Laura Brown, egy 1950-es
évekbeli, várandós háziasszony szerepében, aki elhagyja a fiát és a férjét.
Meryl pedig, akit Julianne „nagyon-nagyon viccesnek” és „eléggé
főnökösködőnek” tartott, Woolf Clarissa Dallowayjának jelenkori verzióját
alakítja (egy férjezett, társaságkedvelő hölgyet, aki partit tervez, de
minduntalan elborítják a korábbi szerelmeivel kapcsolatos
emlékek, beleértve egy olyan nőt is, akivel „nem volt lehetősége” együtt
lenni).

Habár napjaink leszbikus Clarissája, a New York-i szerkesztő nyíltan együtt

él partnerével, Sallyvel (Allison Janney), úgy tűnik, jobban érdekli barátja
és exszeretője, Richard Brown költő (Ed Harris), aki AIDS-ben
haldoklik. Rendez egy nagy partit, hogy megünnepeljék azt a
jelentős irodalmi díjat, amit a férfi kapott, és nyilvánvaló, hogy
még kötődik a férfival átélt közös múlthoz. Az esemény előtt Richard
öngyilkosságot követ el: Clarissa szeme láttára kiugrik az ablakon.

Miután sok időt töltött Meryllel, Hare így nyilatkozott:

- Nagyon erős benne a kötelességtudat és a szabadság közötti harc, és a
legnagyobb alakításai ebből a konfliktusból születnek. Kedvencem a
Silkwood, amelyben ez a lenyűgöző nő lassan döbben rá, mi a kötelessége,
valamint a Sikoly a sötétben. De egyértelműen ugyanezt a konfliktust látjuk
a Sophie választásában is, ami szintén majdnem olyan, mintha
egy videojáték lenne olyan dolgokkal, amelyekben Meryl a legjobb. Az
egyik énje szabad szellemű, anarchiába hajló és vicces. A másik a nemes
kötelességtudatot demonstrálja. Meryl azért tud olyan erős lenni Az
órákban, mert a karakter „kötelességtudatos oldalára” játszik rá. Úgy érzi,
muszáj életben tartania barátját, Richardot, és bele kell fecskendeznie azt az
életszeretetet, ami hiányzik belőle. Szívfacsaró az egész, mert egy bizonyos
pillanatban rájön, hogy el kell engednie - a film erejének egyik része abból
ered, hogy bizony még Meryl Streep sem képes életben tartani egy másik
emberi lényt.

Natasha Richardson színésznő azt javasolta Merylnek, hogy olvassa el

Cunningham könyvét, és természetesen megtette. A filmszerep miatt
azonban olyan területekre is be kellett hatolnia, ahova inkább nem akart
volna.

- Rémálom volt - vallotta be később. - És mégis ezért vállalja el az ember.

Mert keresi a kihívásokat, kutat utánuk, és lehordja az ügynökét, mert nem
szerez neki ilyesmit. És amikor végre ott van előtte, a jelenet forgatása előtti
éjjel arra gondol: „Miért is mondtam én erre igent?”

Ezekben a kétségek között töltött pillanatokban Don mindig azt mondta

neki: „Menj tovább. Kezdd azzal, hogy elkezded.” Bár Meryl időnként
nehezen döntött, és sokat vívódott a döntései miatt, nem volt olyan, mint a
kifinomult Clarissa, aki egészségtelen módon ragadt le
fiatalkora valóságában.

- Szükségszerűségből én nagyon is a saját életemben élek, de azt hiszem,

Clarissa elsősorban inkább a múltban - mondta egy alkalommal.

Meryl időközben visszatalált New Yorkhoz is. A gyerekek megnőttek, a

legidősebb huszonhárom, a legkisebb tizenegy volt, és a város egy olyan
művész házaspárnak, mint Meryl és Don, széles kulturális palettához
biztosított elérést, amely Connecticutban nem adatott meg, sőt ami azt illeti,
még Los Angelesben sem.

- A családom és a barátaim itt vannak, és itt jobban ismerem az életet.

Szeretem az utcákat, a történéseket, az évszakokat.

Egy ötszintes épületben laktak Greenwich Village-ben, csupán néhány

metrómegállóra Tribecától, ahol annak idején John Cazale lakása volt.
Akkoriban Meryl még felülhetett egy metróra, vagy elmehetett egy
Broadway-bemutatóra anélkül, hogy felismerték volna. Nehéz időket élt át,
amikor Cazale-t elvesztette, de a férfi halála segítette abban, hogy a
fontos dolgokra figyeljen az életben: a szeretteire és a művészetre.

Az a tapasztalat, amit a veszteségek és a jó emberek túlságosan korai halála

során szerzett, új magaslatokba röpítette - szó szerint értve is -, amikor az
Angyalok Amerikában című minisorozatban sor került egy mennyei
találkozásra.
14. Meryl, az Alakváltó
„A butaság megőrjít.” - Hannah Pitt (Angyalok Amerikában, az HBO
minisorozata, 2003)

Amikor Mike Nichols megkérdezte Merylt, szeretné-e az Angyalok

Amerikában című (60 millió dolláros) minisorozat három szerepét
eljátszani, amely vitathatatlanul a valaha létezett legjobb darab HBO-s
filmváltozata lenne, Meryl azonnal igent mondott. A szerződés megkötése
után Nichols még valamit kérdezett: „Eljátszanál egy negyedik szerepet
is, ingyen?”

A négy karakter a következő volt: egy temetést levezető rabbi, Ethel

Rosenberg szelleme, aki meglátogat egy haldokló gonosztevőt, Roy Cohnt
(Al PAcino), Hannah Pitt, egy mormon anya, aki az 1980-as évek New
Yorkjában összebarátkozik egy homoszexuális AIDS-beteggel, Prior
Walterrel és a lazán öltözködő angyalok bizottságának egyik tagja.

A kollégák között ott volt Al Pacino, a homoszexuális, dühöngő alkoholista

Cohn szerepében és Emma Thompson, aki három karaktert alakított: egy jó
szándékú ápolónőt, egy hajléktalan nőt és azt az angyalt, aki
megparancsolja Priornak, hogy terjessze az emberek között az üzenetet:
a társadalmi fejlődésnek véget kell érnie. Miközben Prior ellátogat a
mennyországba - ami az Angyalok briliáns színműírója, Tony Kushner
szerint San Franciscóra hasonlít -, szembeszáll a próféciával, és közli az
angyalok ítélőszékével, hogy az emberiség elpusztul fejlődés nélkül. „Több
életre van szükség” - érvel.

Nichols a nagy nevek mellé kevésbé ismert tehetségeknek is lehetőséget

adott. A Prior szerepét kapó Justin Kirköt kiemelte a viszonylagos
ismeretlenségből (a WB rövid életű sorozatában, a Jack and Jillben
játszott). Ő lett Kushner bőbeszédű, izgága válasza a Reagan-korszak
homofóbiájára és képmutatására. Kirk a Broadwayn már sikerrel szerepelt
a Tony-díjas Love! Valour! Compassion! című darabban. A harminchárom
éves színésznek megvolt a kellő színházi tapasztalata és szardonikus
humora is ahhoz, hogy eljátssza Priort, de nagyon elbizonytalanodott a
forgatáson Nichols közelében, aki halálra rémítette a próbafolyamat közben.

- Ez így nem működik - mondta Kirknek. - Nem tudom, mi van, de

beszéltem valakivel, aki már dolgozott veled, és ő azt mondta, hogy jól
seggbe kell rúgni téged az elején.

Kirk ettől kezdve folyton erre gondolt: „Nem azt mondom, hogy bénáztam,
csak elcsodálkoztam rajta. És attól a perctől kezdve totál beparáztam.”

Az első forgatási napon, 2002 tavaszán Nichols odament Kirkhöz, és

bátorítóan azt mondta neki:

- Itt ez a dolog. Te vagy a megfelelő fickó. Megcsinálod.

Meryl, amikor Miranda Priestlyt alakította, nemigen járt próbákra -

amelyeken sokat beszéltek és keveset csináltak -, de a másik Két
Nagyágyúval, Allal és Emmával együtt az utolsó olvasópróbán persze ott
volt. Kirk rettegett az első közös jelenettől: Prior összeomlik a kórházi
ágyon, és Hannah meglepően emberi módon reagál erre. A látszat csal:
Hannah kimért és gyakorlatias, ám valójában egy ébredező haladó szellem,
aki konzervatív módon öltözik. Meg se rezzen, amikor Prior megmutatja
neki a testén lévő sebet. „Bárcsak megmaradna annak, aminek született. Az
élet így is eléggé bonyolult” - mondja Prior.

Bár Kirk aggódott és idegeskedett, Meryl ezzel szemben teljesen nyugodt

volt.

- Nem állandóan van nyakig benne a karakterben. Bejön, megcsinálja,

aztán snitt, ennyi - mesélte Kirk. - És ez egészen normális. A következő
történet nem velem esett meg, csak valaki mesélte: forgatták az egyik
jelenetet Meryllel, és ő minden felvétel előtt összegörnyedve, lehajtott
fejjel gubbasztott, pedig már közeledett a jelenet indítása. Végül valaki
összeszedte a bátorságát, és megszólította: „Mit csinálsz? Készülődsz?
Látom, valami fontos.” Mire Meryl felnézett, és azt válaszolta: "Ja, nem,
dehogyis! Csak SMS-t küldök a lányomnak.”
Kirk dohányzással szokott fogyni, és Meryl néha kért tőle egy szál
cigarettát.

- Nem cigizett, inkább csak amolyan kocadohányos volt. És emlékszem,

amikor Queensben, az apró kis öltözőmben együtt bagóztunk.

Amúgy Meryl gyakran volt együtt Roy Hellanddal a felvételek között, vagy
pedig a The New York Times keresztrejtvényét fejtette. Általában vidám és
„kreatív” volt a hangulat, fogalmazott Trip Cullman, Nichols asszisztense
az Angels forgatásán.

- Valahányszor Meryl előjött az öltözőjéből, mindenkinek tátva maradt a

szája. Ki a fene ez?!

A statiszták nem ismerték fel, amikor a nyitójelenetben rabbiruhában

mondta el a gyászbeszédet, vállán műkorpával. Ahogy Maurice Sendak
sem, az Ahol a vadak várnak című gyerekkönyv szerzője, aki egy másik
temetői jelenetben ott ült Meryl mellett mint egyik rabbitársa. Nichols
szerint Sendak „majdnem elájult, amikor a mellette ülő »öreg zsidó«
felállt, legalább harminc centivel magasabb lett, és kedves női hangon
szólalt meg” a forgatási nap végén. Bár Nicholsról mindenki tudta, hogy
időnként még a nagyokra is ráripakodott, hogy ne színészkedjenek, Meryl
és Emma őt is meglepte. A két színésznő barátnő volt. Mike Haley,
Nichols első rendezőasszisztense emlékszik arra, hogy ők ketten mennyit
nevetgéltek, miközben felfüggesztve lógtak egy jelenetben. Éppen az a rész
volt soron, amikor Emma Victoria Secret angyalszárnyaiban megcsókolja
Hannah-t (Merylt), de úgy, hogy a hithű keresztény nő orgazmusszerű
extázisba kerül.

- Nehéz volt úgy csókolózni a levegőben lógva, hogy ne törjük ki egymás

fogsorát - mesélte Meryl.

A mindig kedélyes Emma „a lámpákat is átpakolta, ha azt kérte tőle az

ember” mesélte Haley. Kirknek is segített legyőzni az idegességét. De
amikor az utolsó jelenetét is felvették, Nichols elfelejtette a nagyoknak
kijáró hagyományoknak megfelelően elbúcsúztatni a forgatáson, ezért a
tiszteletére hozatott egy irtózatosan hangos skót dudás csapatot.
- Én meg itt próbálok még játszani Meryl Streeppel - mesélte Kirk, aki
zsörtölődött magában.

Az Angyalok Amerikában uralta a 2004-es Emmy-gálát. Megnyerte a

legjobb minisorozat, a legjobb férfi főszereplő (Al Pacino) és a legjobb női
főszereplő (Meryl, legyőzve Emmát) díját.

- Tudják, vannak napok, amikor én magam is úgy

gondolom, hogy túlértékelnek - tréfálkozott Meryl, amikor átvette második

Emmy-díját. - Aztán megragadta a kínálkozó lehetőséget egy újabb viccre.
Tíz másodperc csend után szélesen elvigyorodott, és így folytatta: - De nem
maaaaaaaaaa!

Az ötvenöt éves Meryl ezzel az önironikus, öntudatos jelenettel közölte a

közönséggel, hogy pontosan tudja, mit gondolnak róla. Nicholst „királynak”
nevezte, és tréfásan megemlítette Emmát is, mondván, a barátnője „egész
életében haragudni fog” rá. A közönség még jobban nevetett.
Meryl nemcsak jól mulatott, de sikerült már jó előre elhallgattatni azokat a
hangokat, amelyek szerint a gálán nem jelen lévő Emma keserű vesztesként
éli meg a helyzetet. A pletykálkodók szeretnek egymásnak ugrasztani
színésznőket (lásd például Bette Davist és Joan Crawfordot), de Merylnek
sikerült kifogni a szelet a vitorlájukból.

A felpörgetett gálaszezon, amely során a mozistúdiók zsákszámra ölték a

pénzt a reklámhadjáratokba, nem állt közel az örökös jelölt Meryl szívéhez.
A brit The Daily Telegraphnak így nyilatkozott erről:

Riasztónak találom, hogy az Oscar-gála előtti kampányolás egyre jobban

hasonlít a politikai hadjáratokhoz. Igazán ízléstelen dolognak tartom. Nem
vagyunk messze attól, hogy fizetni kezdenek majd a legjobb filmes és
legjobb színészes tévéreklámokért.

2003. március 23-án Meryl egy királynői, ejtett vállú fekete estélyiben és
smaragd nyakláncban megjelent Donnal és a tizenegy éves Louisával (aki
celebeket szeretett volna látni) a 75. Oscar-díj-átadó gálán. Az Adaptáció
ban mellékszereplőként kapott jelölést, és vesztett Catherine Zeta-Jonesszal
szemben, aki a Chicagóban remekelt. Igaz, hogy rekordnak
számító tizenhárom Oscar-jelölésével megelőzte Katharine Hepburnt.

A következő évben hatodik nőként megkapta az Amerikai Filmintézet

életműdíját. A Kodak Színházból közvetített esemény a This Is Your Life
című retró tévéműsor stílusában készült, csak itt minden Merylről szólt.
Családjával egy virágokkal díszített, hosszú asztalnál ült. És a
vendégek névsora: Mike Nichols, Tracey Ullman, Carrie Fisher, Jim Carrey,
Claire Danes, Nora Ephron, Kevin Kline, Clint Eastwood, Robert De Niro,
Diane Keaton, Jack Nicholson, Goldie Flawn, Kurt Russell, Roger és Chaz
Ebert. Tracey szenzációs beszéde közben a közönség szétszedte a házat:

- Te vagy az egyetlen, aki dolgozik! Nekünk, többieknek csak a mellünket

kell mutogatnunk!

Meryl felállva tapsolta meg. Don fotózott Carrey köszöntője közben. - Mi

vagy te, ember? MI VAGY TE? - mutatott Carrey Merylre a a színpadról. -
ALAKVÁLTÓ! HULLARABLÓ!

Roy Helland hatalmasat nevetett, amikor Nora felment a színpadra.

- Szívből ajánlom, hogy Meryl eljátsszon titeket - jegyezte meg az író-

rendező-anekdotabajnok. - Jobban játszik bennünket, mint mi önmagunkat,
habár az egy kicsit lehangoló, hogy ha elmentünk volna a saját szerepünkre
kiírt meghallgatásra, biztos vesztettünk volna vele szemben.

Amikor Goldie Meryl elhunyt szüleire utalt, Henry átölelte anyját.

Harry Streep 2003 júliusában halt meg, kilencvenkét éves korában.

- Te voltál a legodaadóbb és legszeretőbb gyerek, akit csak ismertem -

mondta Goldie Merylnek. - Édesanyád és édesapád ma este figyel téged
odafentről, és biztosan nagyon élvezik ezt a pillanatot.

Elérkezett az a rész, amikor Merylnek kellett felmennie a színpadra. A sok

bók és dicséret nagyon kifárasztotta, ugyanakkor szinte önkívületi állapotba
került a boldogságtól. Megköszönte Marynek és Harrynek, hogy életet
adtak neki, Donnak, hogy ennyi mindent elviselt, és Isaac Mizrahinak
az estélyi ruháját.

- Remélem, hogy még nem jött el a vége - mondta elfúló hangon.

Nem köszönte meg a népszerűtlen amerikai elnöknek viszont, hogy háborút

kezdett Irakkal. Meryl mindig is hangoztatta politikai véleményét, de 2004-
ben különösen erőteljesen nyilvánult meg ebben a témában. A Golden
Globe-gálán elmondott beszédében támogatta az azonos
neműek házasságát, tizenegy évvel azelőtt, hogy a Legfelsőbb
Bíróság legálissá tette. Csökkentette a karbonlábnyomát, mert egy Toyota
Priust vezet, és csodálkozott, miért nem takarékoskodik mindenki a gázolaj
fogyasztásával. Támogatta John Kerry demokrata elnökjelölt egyébként
sikertelen kampányát, amellyel a hivatalban lévő republikánus George W.
Busht akarta elmozdítani, és miután rendszeresen ostorozta az elnököt
nyilvánosan is, felpaprikázta az internetes fórumokat. Kerry adománygyűjtő
eseményét sem kímélte:

- Az Irakra irányuló, elsöprő erejű támadások közben azon gondolkodtam,

melyik többtonnás bombát dobta volna le Jézus maga, az elnökünk
személyes megváltója, az alvó bagdadi családokra. Vajon Jézus érti, mi az a
járulékos veszteség?

Amikor megkérdezték, mi bőszítette fel ennyire, Meryl így válaszolt:

- Válasszon témát! Minden elérte a tűréshatáromat! A környezetvédelmi

szabályozók szép csendes leépítése. A hamis Egy Gyerek Sem Maradhat Le
kampány. Mindenkinek fel kellene ébrednie, és nagy zajt csapnia. Igen,
természetesen mindig felteszem magamnak a kérdést, hogy miért hallgatna
bárki is egy színészre. De nem annyira a foglalkozásod határoz meg, mint
az, milyen ember vagy. Mindenféle embereket hallgatok, akiknek annyi
képzettsége van, amikor kifejtik a véleményüket, hogy, mondjuk, van egy
rádióműsoruk vagy egy művészettörténész-diplomájuk. Korábbi híres
elnökünk, Ronald Reagan szintén színész volt. Az ember nem
lesz másmilyen polgár csak azért, mert híres.

Meryl megértette, milyen szakmai következményekkel jár, ha valaki kiáll

valami mellett (elég két szó: Jane Fonda), de nem tudta megállni, hogy be
ne intsen a konzervatív politikusoknak. Különös véletlen, hogy ő maga is
ilyen politikust játszott Jonathan Demme A mandzsúriai jelölt című film
remake-jében, amely három hónappal a Bush-Kerry-választás előtt jött ki.
A jól öltözött, gyöngysort viselő, szociopata szenátornő, Eleanor Prentiss
Shaw jeges pillantásokat vet mindenkire. Eleanor megengedi a kétes
hírű Manchurian Global nevű cégnek, hogy egy olyan mikrocsipet tegyen a
fiába, Raymondba (Liev Schreiber), amely elhiteti vele, hogy ő az Öböl-
háború hőse - ami az alelnökségéért folyó kampányban elsődleges
szempont. Csak Ben Marco őrnagy (Denzel Washington) tudja az igazságot,
de sehova sem vezetnek az erőfeszítései, amelyekkel
megpróbálja figyelmeztetni Raymondot, a mandzsúriai jelöltet.
Eleanor hataloméhes anyatigris, aki megszégyeníti Kris Jennert,
és manipulálva ráveszi Marcót, hogy gyilkolja meg a megválasztott elnököt.
Így Raymond kerülhetne az amerikai nemzet legmagasabb hivatalába.
„Meg tudom tenni. Bármit megteszek, ami szükséges, hogy megóvjam
Amerikát bárkitől, aki veszélyt jelenthet. Úgy van” - jelenti ki
őszinte szenvedéllyel Eleanor.

Még egy fontos dolog róla: Hillary Clinton kiköpött mása. A kifogástalan
frizura. A jól szabott blézerek. A magabiztosság. Bár Meryl elismerte, hogy
külsőre akad néhány hasonlóság -leszámítva azt a színezett lencséjű,
rajztanáros szemüveget, amely Az órákban is feltűnik Clarissán -,
alapvetően konzervatív nőktől kapott ihletet: Peggy Noonantől, a The
Wall Street Journal újságírójától vagy Karen Hughestól,
Bush tanácsadójától. Meryl jól ismerte őket, mert folyton a híreket bújta.
Szórakoztató volt ilyen határozott valakit eljátszani, aki hajlandó a
szabályokat a maga képére formálni, ha ez egyben azt is jelenti, hogy a
világ az ő értelmezésében jobb lesz.

- A magabiztosság nagyon vonzó tulajdonság egy emberben... de sajnos

fanatizmushoz vezet - mondta Meryl.

Tetszett neki, ahogy a forgatókönyvben jellemzik Eleanort: „kortalan,

gömbölyű idomai vannak, amelyek pengeéles karmokat és titániumgerincet
takarnak.” A makulátlan külső alig rejtette el a benne szunnyadó sárkányt.
Eleanorhoz hasonlóan Meryl is szokott jégkockákat rágcsálni, mintha
azok az ellenségei lennének, akiket szét akar roppantam. Amikor hosszasan
nézi Raymondot azzal a rémisztő ödipuszi sóvárgással, felvetődik a kérdés:
Vajon átlépte már azt a bizonyos határt? Szinte kasztrálja férfi
munkatársait, mintha úgy gondolná, ő a legokosabb személy közöttük. (Ez
így is van.) „Ó, Jézus, hová lettek a nagy férfiak?” - zengi Eleanor egy
Meryl által írt sorban.

Az emberek kettős érzelemmel viseltetnek a hatalommal bíró nőkkel

szemben. Nem tudják, mit gondoljanak róluk, és ez nem csak azokra a
férfiakra igaz, akik magukévá tették a nőgyűlölet szempontjait. A
társadalom legmagasabb rétegeiben alacsony a nők aránya, nem kaptak
annyi lehetőséget a szakmai fejlődésre, mint férfi társaik, és megfosztották
őket a példaképektől. Azt a nőt, aki sikereket ér el - legyen akár egy cég
vezetője, szenátor vagy Hillary -, sokkal jobban figyelik, mint egy
ugyanolyan pozícióban lévő férfit. A férfiak, akik hozzászoktak ahhoz,
hogy ők döntsenek, zokon veszik, ha egy nő nem marad meg a saját
sávjában. De általában a feleségeik is hasonló gyanakvással
szemlélik sikeres nőtársaikat. Kinek képzeli magát? Mi a fene?
Alakváltó! Hullarabló!

Tévedés ne essék, Eleanor Prentiss Shaw szörnyeteg. De Merylnek sikerült

megláttatnia a nő életének tragédiáját is: nem számít, milyen magasra jutott,
soha nem fogják az Egyesült Államok elnökévé választani. Ehelyett
Raymond életén át éli az álmait, amelyek az Ovális Irodáról szólnak -
de láthatjuk, hová vezet mindez.

A következő gonosz nőszemélyre, aki Meryl repertoárjában megjelent, igaz

a mondás: az nevet, aki utoljára nevet. Ó, igen, Eleanor alulmarad Miranda
Priestlyvel szemben.
15. Meryl, a Divat Nagyasszonya
„Az az igazság, hogy senki nem csinálja úgy, ahogy én.” - Miranda Priestly
(Az ördög Pradát visel, 2006)

Álljon itt az a leírás, amivel a forgatókönyvíró, Aline Brosh McKenna

jellemezte Miranda Priestly első nagy belépőjét Az ördög Pradát visel című
filmben: „Mirandából csak villanásokat látunk... Kétezer dolláros
krokodilbőr Manolo cipő, Chanel kabát, tökéletes frizura, bámulatos Harry
Winston fülbevalók... (amíg) ki nem lép a liftből, ekkor látjuk őt
először szemből. Miranda Priestlyt teljes pompájában.
Egyszerűen kifogástalan. Miranda olyan jelenség, amelyet akár
egy mérföldről is fel lehet ismerni. Más, mint bármelyik más gyönyörű nő,
ő egyedülállóan, páratlan módon Mi randa.”

McKenna figyelte, ahogy Meryl Miranda gyilkos stílusában sziszeg Anne

Hathawayre a próbák alatt, azonban ez sem tudta felkészíteni arra az
élményre, hogy végignézhesse egy nő teljes metamorfózisát: Merylből, egy
gyakorlatias filmsztárból a világ legrosszabb jól öltözött főnöke lett.
Az átalakulás életszerű volt, szinte félelmetes. A nagy
leleplezés jelenetének forgatásakor McKenna a díszletek
között reflexszerűen emelte a karját a rendező, David Frankel elé, mintha
csak védeni akarná.

Két évvel korábban a Paramount Pictures Denzelt, a hőst tette A

mandzsúriai jelölt plakátjaira. Ezzel a filmmel Meryl sok elismerést kapott,
hiszen a gonosz szerepébe való belehelyezkedéshez a teljes eszköztárát
bevetette. „Ott van a Hillary-haj, a Karen Hughes-féle harcikutya-energia,
de a báj, az inspiráció, a folyamatos fejlődés is a sajátja - írta a
San Francisco Chronicle kritikusa, Mick LaSalle. - Olyan szenátort
tár elénk, aki rögeszmés, egy őrült anya és egy mesteri
politikus egybegyúrva, egy nő, aki annyi fronton tud harcolni,
hogy képtelenség vele lépést tartani - valaki, aki annyira imád gonosz lenni,
mint amennyire Meryl imád színészkedni.”
A mandzsúriai jelölt 66 millió dollárt hozott, és negyvenötödik helyre került
a 2004-es multiplexes pénzcsináló filmek listáján. Abban az évben a
franchise filmek domináltak, és olyan folytatások jelentek meg, mint a
Shrek 2., a Pókember 2., a Harry Potter és az azkabani fogoly és A Bourne-
csapda, amelyek együttesen átlépték az 1 milliárd dolláros határt is. Érthető
módon ezzel a filmmel kapcsolatban senkiben nem merült fel a kérdés:
Lesz-e folytatás? Vagy: Jöhetnek-e a mandzsúriais ajándéktárgyak? Az őszt
leszámítva, amikor megjelent pár jó dolog, Meryl nem igazán
akart megnézni semmit. Azt szerette volna, ha szélesebb
körben terjesztenék a part menti nagyvárosokon kívül is a külföldi filmeket.
Lehetséges, hogy a mozitulajdonosok azért nem tűzték olyan gyakran
műsorra Meryl filmjeit - amelyek többsége felnőtteknek szólt, irodalmi
értékkel bírt, és nőközpontú volt -, mert a CGI-os
szuperhősfilmek domináltak, amelyekben a nők maximum tíz
mondatot kaptak? A színészek helyét hamarosan átveszik a
speciális effektek és a gyenge történetek annak érdekében, hogy
olyan tömegeket csalogassanak a mozikba, amely addig
elképzelhetetlennek tűnt. Tom Cruise például egy mindig friss slágereket
játszó rádióhoz hasonlóan igen jól tudott alkalmazkodni az új világhoz, de
Meryl a saját útját járta. Ő mindig is freestyle dzsessz-zenész volt. Soha
nem tekintett a következő három projektjén túlra, amelyek ebben az esetben
a következők voltak:

Lemony Snicket - A balszerencse áradása (2004): Daniel Handler népszerű

regényének feldolgozása, amely árva testvérekről szól. A gyerekek minden
igyekezetükkel próbálnak megszökni gonosz gondviselőjük, Olaf gróf (Jim
Carrey) elől, aki meg akarja ölni őket az örökségükért. Az árvák rövid
időre Josephine néninél (Meryl) lelnek menedékre, aki afféle neurotikus
Miss Havisham típus, rozoga házban lakik, ami veszélyesen inog egy szikla
szélén. Nem mer főzni, mert fél, hogy a tűzhely lángra kaphat. Imádja a
nyelvtant, és retteg az ingatlanügynököktől. Sajnos azonban nem tud
ellenállni a kérkedő halász (az álruhás Olaf) csábításának.
Josephine története szomorú véget ér, mégis igen szórakoztató Merylt és
Carrey-t - két emberi alakváltó mestert - egy vásznon látni.

- Színészként folyamatosan egymásra találtak, akár a játszótársak a

homokozóban - mondta a rendező, Brad Silberling. - Meryl beveti minden
tehetségét, közben pedig át is ad belőle a jelenetbeli társának - ez az igazi
Meisner-technika.

Első a szerelem (2005): Ezt a romantikus vígjátékot Ben Younger írta és

rendezte. Meryl egy Lisa nevű Upper West Side-on élő terapeutát játszik,
aki rájön, hogy huszonhárom éves fia, David (Bryan Greenberg) egy
harminchét éves, elvált páciensével, Rafival (Uma Thurman, aki az utolsó
pillanatban visszatáncoló Sandra Bullocktól vette át a szerepet)
randizik. Lisa terapeutaként még helyesli is a nagy korkülönbséget anélkül,
hogy tudná, Rafi az ő fiával folytatott szexuális viszonyt ecseteli. Ám amint
lassan összerakja a képet, reakciója bámulatosan szórakoztató, igazi
komédiagyöngyszem. „Hidd el, számomra ez ezerszer nehezebb volt, mint
neked. Pár héttel ezelőttig még csak fel sem merült bennem, hogy a
fiamnak van pénisze” - vallja be Rafinak az egyik terápia alkalmával. Meryl
eredetileg csak annyit tudott a filmről az ügynökétől, hogy egy „idősebb
nőről és egy sokkal fiatalabb férfiról” szól. Ekkor nagyon izgatott lett a
szerep miatt. Ó! Aztán kiderült, hogy Lisa nem AZ az „idősebb” nő.

Az utolsó adás (2006): Hogyan is írhatnék erről anélkül, hogy megsérteném

a néhai Robert Altmant? Aki nem titkos imádója a közvetlen hangvételű
rádióműsoroknak, amelyeket szinte senki nem hallgat, nyugodtan
kihagyhatja ezt a filmet. Garrison Keillor gyenge és unalmas
forgatókönyvének Meryl és Lily Tomiin a megmentői az éneklő Johnson
nővérek szerepében, illetve Lindsay Lohan, aki Meryl fanyar stílusú lányát
alakítja, és verseket ír az öngyilkosságról. Meryl úgy jellemezte Lindsayt,
mint „remek színésznő, bátor és talpraesett lány”. Ahogyan Greenberggel is
tette, Meryl improvizált vele kicsit a jelenetek előtt, ezzel melegítve
be fiatalabb kollégáját, hogy jól menjen a munka. Lindsay így fogalmazott:
„Kézen fogott, és bevezetett a dologba”. Meryl szinte anyai szerepben
érezte magát Lindsayjel kapcsolatban, de tartott tőle, hogy a bulizós
„paparazzimágnes” túl sokat vesz a nyakába, és ez a kárára válhat.

A film forgatási helyszínére, a minnesotai St. Paulba csak úgy tódultak

Lohan rajongói, láthatóan ügyet sem vetve az Isteni Streep - ahogy Tony
Kusher emlegette őt - jelenlétére. „Van róla fogalmatok, hogy ki ő?” -
üvöltötte Tomiin. A Bajos csajok fiatal sztárja szemmel láthatóan lelkesen
fürdőzött a népszerűségben, és egyedül elég munkát biztosított az
Us Weekly szerkesztőinek. Imádott híresség lenni, Meryl pedig nem igazán
helyeselte ezt a viselkedést.

- Számtalan olyan tehetséges fiatal színésznő van, aki úgy döntött, nem
szerepel mindenféle címlapokon - mondta. - Nem olyanok, mint azok, akik
csak partifotókon láthatók, miközben - nem is tudom pontosan, mit
csinálnak. Tisztában vagyok azzal, hogy ez a fajta élet korlátozza a
lehetőségeket, hogy az emberek nagyon sokféle különböző
embernek láthassanak minket.

A balszerencse áradása 118 millió dollárt hozott, bár azóta kissé feledésbe
merült az Első a szerelemmel és Az utolsó adással együtt, melyek összesen
42 millió dollárt termeltek. Úgy tűnt, Merylt már az idők végezetéig
bekategorizálták a „szépen öregedő”, hóbortos nagynéni és a Lindsay
Lohan- és Bryan Greenberg-félék anyjának szerepébe - olyan
fiatal „sztárocskák” oldalán, akik 6 millióért adták el a hármas ikreikről
készült fotókat a People magazinnak.

Érdekes ugyanakkor, hogy Meryl következő átváltozása Miranda Priestly

volt, egy igazi ragadozó, magazinúrnő és valódi híresség. Foglalkozása:
vezető szerkesztő a Runwaynél, a világ leghíresebb divatmagazinjánál.
Miranda esetleg megfontolná, hogy közöljön egy kis szösszenetet jó
pénzért a Brangelina-babáról, de a címlapokon csak és kizárólag a divat
uralkodhat. Élete és minden lélegzetvétele a munkája, és reggelire ízlésesen
feltálalt asszisztenseket fogyaszt. Ha van benned annyi spiritusz, hogy meg
tudod szerezni az új Harry Potter még meg sem jelent kéziratát az ikreinek,
akkor talán, de csakis talán kegyes lesz hozzád. (Bár nem valószínű.)

2005 májusában felröppentek a hírek arról, hogy Meryl szerepelni fog Az

ördög Pradát visel című filmben, melyet David Frankel (Miami rapszódia)
rendez, a producer pedig Wendy Finerman (Forrest Gump) lesz. A Fox
2000, a 20th Century Fox egyik divíziója 2003 óta tudatosan dolgozott
azon, hogy magasabb szintre emelje a vígjátékokat. Abban az évben
a huszonhat éves Lauren Weisberger - aki korábban a
Vogue szerkesztőjének, Anna Wintournak, a divatszakma legbefolyásosabb
és legfélelmetesebb asszonyának asszisztense volt - írt egy igen érdekes,
igaz történeten alapuló könyvet. A sztori egy fiatal nőről, Andrea ’Andy’
Sachsról szól, aki lehetőséget kap sokak álomállására, Anna, azaz
Miranda asszisztenseként. Miután ráébred, hogy a követelőző szerkesztőnő
valójában egy „üres, felszínes, keserű nő, akinek ugyan temérdek szép
ruhája van, de mása nem igazán”, Andy elhagyja Mi randát, és kirúgatja
magát abból az állásból, amiért lányok milliói ölni tudtak volna. Barátaihoz
és családjához való hűsége erősebbnek bizonyul, mint a Miranda körüli
munkából származó előnye, akinek segítségével Andy a The New
Yorkerhez, álmai munkahelyéhez kívánt eljutni a későbbiekben. Mi lett
volna, ha Andy a kedves külvárosi lányból azzá a sárkánnyá változik, akire
már rá sem ismert a tükörben: egy mini-Mirandává?

Weisberger tíz hónapot töltött a Vogue-nál, majd a Departures utazási

magazinhoz szerződött. Az ördög Pradát viselt az elismert író-tanár, Charles
Salzberg szárnyai alatt írta. A könyvet két héten belül megvette a
Doubleday kiadó, és hat hónapon át vezette a The New York Times
bestsellerlistáját. Weisberger 250 ezer dollár előleget kapott. A Condé
Nast csoport, ahová a Vogue is tartozik, persze ügyet se vetett rá.

Érdekes módon a The New York Times Kate Bettset kérte fel a könyvajánló
megírására, aki maga is a Vogue-nál dolgozott, és akinek feltett célja volt
alaposan megbüntetni az addig ismeretlen írót, amiért, hogy úgy mondjam,
robbantott. „Mivel magam is a Vogue-nál voltam nyolc éven át, és
Anna Wintour mentorált, azt kell mondanom, Weisberger tanulhatott volna
egyet s mást abban az egy évben, amikor is eladta a lelkét a divat ördögének
32 500 dollárért - csipkelődött Betts. - Csupán az oldalvonalról nézte,
hogyan működik egy óriási lapkiadó vállalatcsoport egy olyan iparágban,
amely hatalmas befolyást gyakorol nők tömegeire. Úgy látszik, szinte
semmit nem értett meg abból az elszigeteltségből és nyomásból, ami a
főnökét sújtja, vagy abból, hogy milyen áron válik egy Miranda
Priestlyhez hasonló nő Miranda Priestlyvé.”

Mindent összevetve elmondhatjuk, hogy Weisberger feledhetetlen

antihősnőt hozott a világra. Elizabeth Gabler, a Fox 2000 elnöke és az
alelnöke, Carla Hacken ezt mindenkinél korábban felfedezték, és már
azelőtt lecsaptak a filmes jogokra egy 600 ezer dolláros csekkel, mielőtt
még az író befejezhette volna az első változatot. A stúdió Peter
Hedgest kérte fel, hogy írja meg Az ördög Pradát visel forgatókönyvét,
és amikor ő visszamondta a munkát, még három férfi forgatókönyvírónál
próbálkoztak, mindnél sikertelenül. Aline Brosh McKenna, aki korábban
már dolgozott a Válótársak című romantikus vígjátékon, végül elvállalta
Miranda történetének filmes kidolgozását, ez a kapcsolat pedig mondhatni
a mennyben köttetett - vagy a Vogue ruhásszekrényében.

David Frankel rendező le volt nyűgözve. Korábban már visszautasította egy

másik író verzióját arra panaszkodva, hogy a forgatókönyv rosszindulatú,
bosszúálló stílusban mutatja be az eseményeket, és hiányoznak belőle a
szerethető karakterek. Ahogy fogalmazott, a filmes verziónak egy központi
téma körül kell forognia:

- A kiválóság természete és az ezzel járó áldozatok. Mindig is nagy

rajongója voltam a Vogue magazinnak és Anna Wintournak. Számomra a
film helyes megközelítése az volt, hogy Miranda Priestlyt hősként állítsuk
be, olyan valakinek, akit inkább szimpátiával tudunk szemlélni, mint
becsmérelni. Az én világszemléletem szerint elképesztően izgalmas
az, hogy vannak emberek, akik profik abban, amit csinálnak, és a munkájuk
kiválóságainak számítanak. Az a tény, hogy nem mindig kedvesek,
mellékes.

McKenna megértette ezt. A New Jersey-ben született, Harvardon végzett,

okos lány jó humorérzékkel volt megáldva, imádta a divatot, és komolyan
vette Mi randát a briliáns üzletasszony szerepében. Sokat segített, hogy
Andy szemszögét, vagyis a New York-i újságírók világába való betörési
vágyat is meg tudta érteni. McKenna a saját bőrén tapasztalta meg, hogy is
megy az ilyesmi. Egyszer a Glamour magazin hozott le egy sztorit,
amelynek szabadúszóként társszerzője volt. 1991-ben Los Angelesbe
költözött, hogy filmírással foglalkozzon. Gabler és Frankel segítettek neki
úgy alakítani a történetet, Hogy Andy párkapcsolata másodlagos legyen a
Mirandához fűződő viszonya mellett. Más, nőket megcélzó filmekkel
ellentétben, ez átment a Bechdel-teszten. Sem Andy, sem pedig Miranda
élete nem a férfiak körül forgott. Andy leginkább Miranda körül forog
lábujjhegyen, gondosan ügyelve rá, hogy ne felejtse el az úrnő
steakebédjét (ribeye, közepesen átsütve) a Smith & Wollenskyből.
McKenna új befejezést adott a történetnek, és több mellékszálat is kihagyott
Weisberger történetéből, hogy ezzel is kiélesítse Andy identitásválságát:
Milyen ember akarok lenni valójában? A lány akkor hozza meg végső
döntését, amikor elkíséri Mirandát a párizsi divathétre, és ahelyett, hogy jó
alaposan kiosztaná a főnökét, egyszerűen elsétál. Gyors váltás, és máris ott
vagyunk Andy következő interjúján egy eredeti személyiségéhez sokkal
jobban illő lapnál, ahol sokként éri őt (és persze minket is) a hír, hogy
Miranda végül is elismerő ajánlást írt róla. A zöldfülű kiérdemelte a
tiszteletét.

Frankel elsőként Merylre gondolt Miranda szerepére. A színésznő így

mesélt erről: Akárhányszor azt mondtam valakinek: „Azon gondolkodom,
hogy elvállalom a szerepet”, mindenki vidáman és lelkesen reagált: „Ó, EZ
AZ!”. Ezt a reakciót nagyon érdekesnek találtam.

A forgatókönyv megírása közben McKenna és Frankel már sokszor

eljátszott a gondolattal, hogy Meryl alakítja a szerepet. „Szóval, ha Meryl
játssza majd, ide nem kell az a mondat” - mondta McKenna. „Ha bárki más
lenne, kéne ide az a mondat, de ha Merylről van szó, akkor felesleges.”
Miután elolvasta McKenna forgatókönyvét, Meryl találkozott Frankellel, és
megegyeztek, hogy belelép Miranda Prada cipőibe. McKenna éppen a
Larchmont Boulevardon állt, amikor Frankel felhívta a hírekkel. Leült az
útpadkára, és könnyek gyűltek a szemébe. „Felnéztem az égre onnan,
ahol épp voltam - mondta. - Egyszerűen tudtam, hogy ha Meryl is részt vesz
benne, ezt a filmet egészen más szintre emelhetjük.”

Meryl érezte, hogy sok múlik rajta, de a felajánlott gázsi megtorpanásra

késztette.

- Az ajánlat, ha nem is volt sértő, de nem igazán volt összhangban azzal

az értékkel, amit véleményem szerint hozzáteszek ehhez a projekthez -
mondta el később Meryl a Variety interjúján Ramin Setoodeh-nek. -
Megvolt az „akkor viszlát” pillanatom, de ekkor megduplázták az
összeget. Ötvenöt éves voltam, és éppen akkor kezdtem tanulgatni, hogyan
álljak ki a saját érdekeimért.

Talán éppen Miranda adta az ihletet ahhoz, hogy alkudozni kezdjen. (Míg
Gabler úgy emlékezett, hogy „talán négymilliót” fizettek, Meryl „Prada-
csekkje” a hírek szerint ötmillió dollár körül mozgott.) A Fox zöld utat
adott.
McKenna egy fekete Harari kimonót viselt, amikor találkozóra ment
Meryllel annak manhattani otthonába. Odakint zuhogott az eső, McKenna
pedig nem rohant el fodrászhoz, hogy rendbe hozassa elázott haját. Találjon
ott helyben egy szalont, ahova beszaladhat, vagy tűzze fel? Tudod, mit?
Nem hiszem, hogy érdekli - válaszolt önmagának. McKenna, Frankel és
Wendy Finerman négy órán át ült Meryllel, míg ő sorolta az észrevételeit a
filmmel kapcsolatban.

- Meryl olyan, amilyet csak kívánni lehet - mondták. - Ő egyike annak a

kevés, show-bizniszben dolgozó embernek, akiben nemigen lehet csalódni.
Elképesztően okos, pontosan úgy, ahogyan mi szerettük volna. Egyszerűen
nem tudok rá mást mondani, mint hogy lenyűgözően kedves.

Úgy tűnt, az egész lénye valahogy belülről ragyog. Ami a megjegyzéseit

illeti: fontos, hogy ezek közül egyiket sem azért tette, mert Meryl annyira
szeretett volna felvágni vagy a figyelem középpontjába kerülni. Ő akart
lenni az, aki kevesebbet beszél, a nyugalom a vihar közepén. Kiemelte
McKenna néhány sorát, ami különösen tetszett neki, például: „Imádom,
hogy egy csiga is könnyen leelőzné. Megőrülök.”

Ez az Andynek szóló megjegyzés száraz és hervasztó volt, de ami azt illeti,

minden megvolt benne, ami segített Merylnek megtalálnia az ő „belső”
Mirandáját. Noha a filmes csapat kicsit visszavett a karakter
gorombaságából, nehogy elijessze a nagy filmsztárt, Meryl azt mondta:
„Nem, nem. Adjatok neki még több méregfogat”. Az egyik oldalt olvasva
sokáig csak rázta a fejét. McKenna hosszú monológot írt a
Runway úrnőjének ahhoz a részhez, amikor a kitalált tervező, James Holt
bemutatja neki enyhén szólva kifogásolható új kollekcióját. „Nem kell
ennyi mindent mondanom” - jegyezte meg Meryl. Végül a jelenetet
megváltoztatták, Miranda egyszerűen csak csücsörít - ez volt a lehető
leglesújtóbb reakció, amit Holt el tudott képzelni.

Egy Los Angeles-i Starbucksban McKenna új párbeszédet írt, amit Frankel

át is küldött Merylnek, hogy elmondhassa róla a véleményét. Meryl úgy
gondolta, McKenna kibővíthetné a szövegét, hogy Mi randa egyfajta
kiselőadást tartson Andynek - aki szerint a divat nem lényeges - a rajta lévő
kék pulóver fontosságáról. Mindez néhány nappal azelőtt történt, hogy a
jelenetet felvették volna, McKenna pedig ki is akarta vágni az egészet. De
Meryl több szöveget akart. Frankel azt mondta:

- Írj olyan sokat, amennyit csak tudsz. Ha kell, írj egy komplett áriát neki.

Gondolva, hogy Miranda a kék bármely árnyalatát felismeri, McKenna

megadta Merylnek a választási lehetőséget három árnyalat, az ultramarin,
az azúr és az égszínkék között. Meryl az utóbbit választotta, azt a színt,
ami a leginkább hasonlít a türkizre (és mókásabb hangzású is). McKenna
átküldte a monológot Frankelnek, bár úgy gondolta, nem is fogják majd
használni, mert annyira hosszú. Meryl azonban minden egyes szótagnak
jelentőséget adott, és játékával meggyőzött mindenkit, hogy ennek a
jelenetnek a filmben a helye. Ezzel az emlékezetes kis beszéddel
Miranda túlment azon az „egyszerű” jelenségen, amikor egy főnök megaláz
egy zöldfülű beosztottat. Két rövid percben sikerült elgondolkodtatnia még
a szkeptikus filmnézőket is a high fashion leszivárgó hatásáról. Íme:

„A cuccot. Ó, értem. Úgy érzi, hogy ez mind távol áll magától. Amikor
kiveszi a szekrényéből ezt a rémes kék pulóvert, azt üzeni a világnak, hogy
komolyabban veszi magát annál, mint hogy az öltözködéssel törődjön,
de fogalma sincs róla, hogy ez a pulcsi nem csak kék, de nem is türkiz, nem
azúr, hanem égszínkék. Nyilvánvalóan arról sincs fogalma, hogy a 2002-es
Oscar de la Renta-kollekció égszínkék ruhákból állt, és Yves Saint-Laurent
maga is égszínkék dzsekiket tervezett. Ide is elkelne egy...

Hamarosan további nyolc kollekcióban bukkant fel ez a szín. Valamivel

később kiskereskedelmi hálózatba került, onnan valamilyen tragédia folytán
a turkálóba, ahonnan maga kihalászta. Ez a kék szín dollármilliók
és kemény munka jelképe. Roppant mulatságos, hogy épp maga
idegenkedik a divattól, miközben olyan holmit hord, amit mi választottunk
ki az ön számára, mi, akik itt vagyunk. Egy halom cuccból.”

Meryl úgy gondolta, hogy életbevágóan fontos Mi randát mindennapi

munkamódban is bemutatni, legyen szó a megfelelő égszínkék öv
kiválasztásáról a Runway modellje számára, vagy a beosztottak alázásáról
az értekezleteken („Virágok. Tavasszal. Eredeti.”). Finerman két
hatalmas dossziényi anyagot gyűjtött az első állásokról, a divattervezőkről
és Anna Wintourról. A producer meglepetésére Meryl nemcsak hogy
elolvasta mindet, de többet is kért. Nem akarta közvetlenül
Wintourt megszemélyesíteni vagy hasonlítani a jól öltözött brit hölgyre, aki
a nőies, virágos ruhákat kedveli, odabent is napszemüveget hord, és soha
nem változtatja meg kifogástalan fizuráját, melyet oly sok követőjének sem
sikerült leutánoznia.

- Weisberger könyvében azok a mindenki számára látható hiányosságok

vannak felsorolva, amelyek a vezető pozícióban lévő nőket jellemzik
általában. Alapvetően úgy gondolunk a nőkre, hogy legyenek végtelenül
empatikusak, és ne akadjanak ki azon, ha a beosztottjaik elbaltáznak
valamit, vagy kudarcot vallanak valamiben; ezeket egy férfi főnöktől sose
várnánk el... Nagyon érdekesnek találtam, hogy Anna Wintourtól mindig
azt várják, hogy mosolygósabb, kedvesebb, aranyosabb legyen...
természetes követelmény, hogy a nők kedvesek legyenek - mondta Meryl.

„Hagyjuk a kedvességet - gondolkodott el Meryl. - Az ég szerelmére, mi is

a munkája? Mi mindent kell csinálnia? Milyen határidőkkel dolgozik? Mi
mindenre van folyton kevés ideje, miközben kifelé tökéletességet,
nőiességet kell sugároznia a viselt ruhákkal és a magassarkúval együtt?”

Anne Hathaway nagy élvezetét lelte Andy Sachs megformálásában. A Fox

első választása, Rachel McAdams, aki a Bajos csajokkal és a Szerelmünk
lapjaival robbant be a köztudatba, többször is visszautasította a szerepet,
mondván, egy kis szünetet akar tartani a mainstream filmek terén. A stúdió
vezetősége kissé alábecsülte Anne rajongói bázisát, amelyet a bájos tini
tündérmesék, a Neveletlen hercegnő és az Elátkozott Ella idején szerzett.
Egy Carla Hackennel szervezett találkozót követően Anne az alelnök
asztalán lévő zen kert homokjába ezt írta: „Vegyetek fel!” Persze úgy, hogy
Carla is jól lássa. Nem is kellett meghallgatásra mennie. Frankelnek tetszett,
így McKennának is, aki azt mondta, az akkor huszonkét éves lány „csak
úgy sugározza azt a bizonyos szuperokos könyvmoly/művészlélek hatást,
amit nagyon nehéz tettetni. Igazán jól hozta azt a kis önteltséget, amit akkor
érzünk, amikor frissen kilépve az iskolából, tojáshéjjal a fenekünkön azt
hisszük, mindent tudunk a világról, mert ott jó jegyeket kaptunk.”

A további szerepekben: a viszonylag új névnek számító Emily Blunt mint

Miranda rangidős asszisztense, Emily, aki egyszerűen lenyűgözte Frankelt
fesztelen humorával és pattogó brit akcentusával. Stanley Tucci mint Nigel,
a második a Runway rangsorában, akinek szarkazmusa jobban fáj, mint a
harapása. Tucci, igen impozáns referencialistával rendelkező
karakterszínész (Olasz módra, A kárhozat útja, Álmomban már láttalak),
néhány héttel a 2005 őszén kezdődő New York-i forgatás elrajtolása után
csatlakozott a filmhez. A Barneys kreatív igazgatója, Simon Doonan, a
televíziós személyiség Robert Verdi, sőt még a BBC-s Graham Norton
is jelentkezett Nigel szerepére. (Doonan panaszkodott is, hogy
a heteroszexuális Tucci kapta meg egy amúgy meleg férfi szerepét.)

- Úgy éreztem, minden létező New York-i színésszel találkoztam -

mondta Frankel. - Sok amatőr is jelentkezett... a helyi irodalmi élet figurái.
Gondoltam, talán színészkedhetnének ők is. Próbáltam a karakternek minél
több hitelességet adni, de végül mégis csak egy igazán kiváló színészre volt
szükségünk. Abban a pillanatban, amint megláttam Stanley-t, tudtam, hogy
oké, hiszen profi.

Amikor a csapat összegyűlt az olvasópróbára, Blunt még hallotta, ahogy

Meryl - aki kockás blézert és khakiszínű nadrágot viselt, haját pedig
lófarokba fogta - harsányan nevet. Aztán nagyjából tíz perccel később,
megjelent Miranda.

- Azt hiszem, mindannyiunknak megvoltak az elképzelései, hogy milyen

hangon szólal majd meg Miranda - mesélte Anne. - Gondoltuk, éles,
rikácsoló lesz, főnökösködő, szinte ugatja majd a parancsokat. Így, amikor
Meryl kinyitotta a száját, és gyakorlatilag suttogott, a szobában
mindenkinek elállt a szava. Annyira váratlan, mégis annyira zseniális volt.

MIRANDA, A SÉRTEGETŐ KOMIKA

- Fiatalabb koromban óriási rajongója voltam Don Ricklesnek, ahogyan

az apám is - meséli Az ördög Pradát visel forgatókönyvírója, Aline Brosh
McKenna. - Nagyon szeretem azokat a komikusokat, akik
beszólogatásokkal szórakoztatnak, ez már régen is így volt, és ma ugyanúgy
minden alkalommal megnevettet az ilyesmi. Miranda Priestly pedig
tökéletes példája ennek. Ha most azt kérnéd, hogy írjak
tízoldalnyi párbeszédet Miranda stílusában, itt helyben menne.

Íme néhány Miranda legkeményebb soraiból:

„Nem érdekel, miért szerencsétlenkedte el a dolgot.”

„Mi lehet az oka, hogy nincs itt a kávém? Meghalt, vagy mi? „Gondoltam,
hát üsse kő! Legyen az okos, kövér lány.”

„Imádom, hogy egy csiga is könnyen leelőzné. Megőrülök.” „Mindjárt

megnézem a Nigel-féle második Gwyneth Paltrow-címlap verzióit.
Remélem, már nem olyan bálnaszerű.” „Virágok. Tavasszal. Eredeti.”

Elizabeth Gabler egyszer a forgatáson járt, és meglátta Merylt, már

karakterben, amint olyan pillantásokat lövell Anne felé, mintha csak azt
mondaná: „Te kis ostoba”. Mirandához Meryl férfiakat használt
modellként; nem volt elég hasonló női vezető, akit utánozhatott volna.

- A hangot Clint Eastwoodtól vettem - magyarázta. - Ő soha, de soha nem

emeli fel a hangját, és aki beszélni akar vele, annak oda kell hajolnia hozzá.
Ettől mindenhol, ahol csak megjelenik, automatikusan ő van hatalmi
pozícióban. Viszont nem vicces. A humort Mike Nichols ihlette. A
legfájdalmasabb csapás, azt hiszem, az, amikor a küldője látszólag maga
is szórakozik a helyzeten. Az ő kis csavaros iróniával átitatott utasításai,
helyreigazításai a leghatásosabbak, mert mindenki nevet rajtuk, még az
áldozatok is - kínjukban, persze. A járás, attól tartok, az a sajátom.

Az olvasópróba végén minden színészt hazaengedtek, kivéve Merylt és

Anne-t. Az egyik vezető megkérdezte Meryltől:

- Van bármi javaslata Aline számára...? Azt csinálja, amit csak Ön akar.

Meryl McKenna felé fordult, és azt mondta:

- Semmi másom nincs számodra, drágám, csak az

őszinte nagyrabecsülésem.

McKenna úgy gondolta, Meryl így akarta a stúdió tudtára adni, hogy
szeretné, ha az író még a közelben maradna. Anne-nek, Merylt követve,
szintén nem volt kifogása.
A második olvasópróbán Meryl McKennára pillantott, mielőtt
megváltoztatott volna egy sort abban a katartikus jelenetben, amelyben
Miranda és Andy az autóban ülnek útban a párizsi divatbemutató felé.
Ahelyett, hogy azt jelentette volna ki: „Mindenki engem irigyel”, azt
mondta: „Mindenki minket irigyel.” Később elmagyarázta McKennának,
hogy Mi randát nem érdekli, ha bárki is olyan akar lenni, mint ő. Őt csak az
érdekli, hogy az emberek rájuk irigyek - a magazinra és mindenre, amit
képvisel.

Meryl és Roy együttesen alkották meg Miranda jellegzetes fehér frizuráját

hátul sötétebb hajtövekkel. Ezt a külsőt az ezüstös hajú, [a forgatás idején]
hetvenes éveiben járó modell, Carmen Dell’Orefice és az elegáns francia
politikus, Christine Lagarde ihlette. A jelmeztervező, Patricia Field - aki
Carrie Bradshaw divatot teremtő, a Szex és New Yorkban látható szereléseit
állította össze - imádta az ötletet. A stúdió? Nos, ők nem igazán. A
vezetőség attól tartott, Meryl túl öregnek fog tűnni, de amikor először látták
élőben a parókát, meggondolták magukat, mert Meryl ragyogott. Roynak
és Fieldnek köszönhetően Miranda önálló jelenség lett. Az a fajta,
amilyennek minden ikonikus, divatszakmában dolgozó nőnek lennie kell.

Ugyan a 35 millió dolláros költségvetésű óda a haute couture-höz hatalmas,

pénzben nem is mérhető publicitást jelentett a divattervezőknek, nem
tolongtak tömegek azért, hogy Meryl Streepet öltöztessék. Féltek, hogy
megsértik Wintourt, aki karrierek léte és halála felett döntött.

Finerman és Valentino Garavani személyesen is ismerte egymást még abból

az időből, amikor a divattervező 1998-ban Julia Robertsnek kölcsönzött
ruhákat az Édesek és mostohák című filmhez, amelynek Finerman volt a
producere. Valentino öltöztette Mirandát a Metropolitan-beli gálára abba a
csodás fekete ruhába, és kockázatot vállalva egy cameoszerepet
is eljátszott: ő üdvözli a színfalak mögött a nagyasszonyt
egy divatbemutatón. Eközben megnyitotta az utat más celebek előtt is.
Heidi Klum például a Project Runway verseny háziasszonyaként ott áll
Valentino mellett, a szupermodell Gisele pedig nagyobb szerepet is játszik
mint Miranda egyik beosztottja. McKenna egy késésben lévő gépen
ajánlotta fel neki a szerepet. Gisele ügynöke elég „feszült volt”
emiatt, mesélte McKenna. „Én meg csak mantráztam Meryl Streep nevét
újra és újra, mert abban bíztam, ebből látják, hogy komoly a dolog, és hogy
bízhatnak bennem.” Gisele-t végül megvette. „Oké, nem akarom magamat
játszani. Inkább egy kemény csajt fogok.”

Fieldet kötötte az alaposan lecsökkenteti (100 ezer dolláros) büdzsé, így

segítséget kért divatmániás barátaitól. Anne-re inkább „Chanel-lányként”,
mint „Versace-lányként” gondolt. A Karl Lagerfeld nevével fémjelzett
francia divatház biztosította a kellékeket Andy elképesztő átalakulásához:
a fekete szoknyát felsővel együtt és a combközépig érő csizmát, amit Emily
és Miranda kétszer is megnéz, mire hisz a szemének. Anne ezenkívül Dolce
Gabbanát és Calvin Kline-t is viselt. Field Meryl számára időtálló
kétrészeseket választott Donna Karan 1987-es kollekcióiból, valamint
Michael Vollbrachtot és Bill Brasst. Ezeket a darabokat nem
lehetett azonnal felismerni, s ebből az következett, hogy Mirandát egyfajta
merész eredetiség lengi körül, amelynek része, hogy hidegen hagyják a
trendek. Vagy az állatvédők vörös festéke. A jelmeztervező felhívott egy
New York-i szalonnal rendelkező orosz szőrmést, hogy adjon kölcsön pár
bundát, amelyet Miranda Andy asztalára hajíthat.

Field becslése szerint körülbelül száz divattervező kölcsönzött neki ruhákat

mintegy 1 millió dollár értékben. Ez elképesztően magas összeg volt, Anne
gázsijánál is több. Sokan idegesen várták a fejleményeket. Mit szól
mindehhez Anna?

ZAC POSEN ARRÓL, MIT MUTAT BE HŰEN A PRADA A DIVATIPAR

VILÁGÁBÓL

„Azt, hogy kemény világ, és egy taposómalom. Azt, hogy minden a

kiválóságról szól. Azt, hogy nagyon keményen kell dolgoznia az embernek,
hogy sikeres legyen, és könyörtelen a közeg. És soha nincs vége. Azt
hiszem, megtiszteltetés és nagy ajándék, hogy egy olyan területen dolgozhat
valaki, ami egyszerre művészet és kereskedelem is.”

Meryl nem hitte el, hogy egy táska 12 ezer dollárba is kerülhet. Jobban
kedvelte Andy „tragikus kék pulóverét és az aggályait az egésszel
kapcsolatban”. De amikor Miranda fekete kabátban és szürke táskájával
(természetesen mindkettő pradás) kilépett a liftből, a kegyetlensége
valódi volt. Az átalakulás McKennát és Frankelt is megdöbbentette. Az első
forgatási napon tartott megbeszélésen előállt pár ember a stúdiótól, és
okoskodtak arról, hogy szerintük mit kellene Merylnek viselnie. „Nem egy
bizottság véleménye alapján hozok döntést” - közölte Meryl Wendy
Finerman szerint, és mindig inkább a producerre bízta magát. „Wendy,
melyik fülbevalót vegyem fel?” „Wendy, melyik övet vegyem fel? „Wendy,
maradhatsz.”

Szántszándékkal tartotta távol viszont Anne-t és Emilyt, és Anne-nek meg

is mondta, hogy a hűvössége nem neki szól.

- Mindig Meryl volt a próbákon - meleg mosoly, becenevek, ölelések, „mi

újság?” - mesélte Anne. - De ha egyszer Miranda lett, egyáltalán nem
foglalkozott ilyesmikkel, mert Miranda sem törődött semmivel.

- Meryl soha nem használta a „sztárjelölt” szót Anne-nel kapcsolatban -

nyilatkozta Frankel. - Inkább azt sugározta, hogy: „igen, mindketten
ugyanabban a filmben játszunk, és talán neked nagyobb szereped van, mint
nekem, de nem vagyunk egyenlők.”

Anne ideges volt, amikor Meryllel együtt szerepelt abban a jelenetben,

amelyben kiszállnak egy kocsiból. A sikeres felvétel érdekében nekik,
kettőjüknek többször egymás után körözniük kellett a háztömb körül. Anne
kényszeredetten meg akarta ragadni a lehetőséget, hogy beszélgessen
Meryllel, de úgy érezte, le kell nyűgöznie művelt kollégáját, és
nem beszélgethet vele csak úgy, normálisan.

- Meryl, hallottad már Nick Drake albumát, a Pink Moont? Ha akarod,

hozok neked belőle egy példányt...

- Az nagyon jó lenne, Annie.

- Meryl, véletlenül nem olvastad Jeffrey Eugenides könyvét? - Nem, nem

olvastam.

- Meryl, nem láttad véletlenül tegnap este a Napi show-t Jon Stewart-tal?
Zseniális az az ember. Szerintem megmenti Amerikát.
Meryl nem válaszolt. Anne bepánikolt a csönd miatt, mert szerette volna
elnyerni Meryl tetszését. Végül Streep mégis megszólalt:

- Nem, nem hiszem, hogy Jon Stewart menti meg Amerikát. Szerintem
inkább Stephen Colbert.

Angel De Angelis, a Prada egyik fodrásza elmondta, hogy Anne gyakran

későn ért a forgatásra, olyankor is, amikor Meryllel volt jelenete. „Hogy
teheted ezt Meryllel? Ő egy profi!” „De hát fiatal volt, és volt egy pasija,
akivel esténként eljártak szórakozni. Meryl nagyon türelmes volt, és a
saját, meryles stílusában közölte vele, hogy tudnia kell, merre hány méter.”
De Angelis szerint Anne „a végére sokat javult”. A színésznő huszonegy
éves korában ismerkedett meg egy Raffaello Follieri nevű olasz
ingatlanfejlesztővel, aki levette a lábáról. Follieri kísérte el a vörös
szőnyeges eseményekre, és megmutatta neki a luxus életmódot, a
magánrepülőjét, a jachtokon töltött földközi-tengeri vakációk világát.
Állandóan a pletykalapok oldalain szerepeltek. De Anne azt nem
tudta, hogy Follieri több millió dollárral megrövidítette a befektetőket.
Anne 2008 júniusában, vagyis csaknem három év után szakított vele. A
férfit hamarosan letartóztatták, majd pénzmosással, többrendbeli csalással
és egyéb, bűnszövetkezetben elkövetett bűncselekményekkel vádolták meg.
Follieri bűnösnek vallotta magát, és négy és fél évet töltött börtönben,
mielőtt 2012-ben visszatoloncolták Olaszországba.

- Hosszú volt a napi munkaidő - mesélte Frankel. - Annie nagyon rossz

érzelmi állapotban volt. Egy sikkasztó bűnözővel élt éveken át. Egyáltalán
nem is akart dolgozni, de a késő esti forgatást végképp utálta. Mindig
nagyon törékeny volt, ha elhúzódott a munka.

Anne-nek egészségügyi problémái is akadtak egy ciszta miatt. Voltak, akik

azt javasolták neki, hogy fogyjon le a film kedvéért, de Meryl azt mondta,
ne hallgasson rájuk. Egy műtét után viszont öt kilót felszedett, és amikor az
első jelmezes próbára ment, „nem fért bele” a ruhájába. „Szóval akkor újra
le kellett adnom azt az öt kilót. Hát volt sok sírás.” (Anne megpróbáltatásai
nagyon hasonlítottak ahhoz, amit Blunt egymondatosa frappánsan
megfogalmaz: „Még egy hányós vírus, és megleszünk.”)
Meryl időközben három és fél kilót fogyott a forgatáson. „Azt hittem,
belehalok” - mondta. A kollégái tréfás emberek voltak, különösen Tucci és
Blunt - akik szerettek mindenkivel viccelődni és barátkozni -, és Meryl
nagyon is érezte a magára erőltetett elszigeteltség nyomását. A szorongásai
okának a fogyást tartotta.

- Ez a karakter sok görcsölést okozott. Mindenki azt kérdezi, hogy vicces-e

ilyen utálatos, gonosz embert játszani. Nem. Nem volt vicces Miranda
bőrébe bújni, egyáltalán nem volt az. Szóval elképzelhető, hogy azt a
nyomást, amit ő érzett, nagyon is magamra vettem. Elolvastam
a forgatókönyvet, és megtudtam, hogy őt is le akarták cserélni a szerkesztői
székben. Tudom, milyen könnyen lecserélhetők a középkorú nők a mi
társadalmunkban, én magam is éreztem ezt a nyomást, ezért nem volt
élvezetes eljátszani Mirandát. Ezenkívül nehéznek bizonyult úgy
öltözködnöm, mint ő, mert folyton úgy éreztem, mintha valami búvárruhába
bújnék. Azt hiszem, egy normális nő nagyon élvezte volna, ha
ilyesmiket hordhat, de ami engem illet, nem így volt.

Abban a jelenetben, amelyben Miranda leveszi a páncélját, és könnyek

között elmondja Andynek, hogy a férje beadta a válókeresetet, Meryl smink
nélkül játszott. Miranda sejti, hogy a pletykalapok káröröme
elkerülhetetlen. „Rupert Murdoch annyit keres rajtam, hogy részesedés
járna. Tulajdonképpen nem... nem érdekel, mit hordanak össze rólam. Csak
a kislányok... nekik, a lányoknak lesz nehezebb, sajnos.”

A sebezhetőség röpke emberi pillanata alatt is szívtelennek mutatkozik.

Imádom, hogy egy csiga is könnyen leelőzné. Andy nyilvánvalóan
Stockholm-szindrómában szenved, és nem veszi fel a sértést. Habár Meryl a
jelenetek közben távol tartotta magát Anne-től, a két fiatal színésznő, az
őzikeszemű Blunt és Anne összebarátkozott.

- Egymást erősítve próbálták kezelni Merylt - mesélte Frankel. - Tényleg

végig támogatták egymást.

Amikor Anne komoly marad, Blunt mesterien fitogtatja komikus vénáját.

McKenna a végére odatett még egy pluszjelenetet, amelyben Andy felhívja
Emilyt, és azt mondja, hogy nekiadná néhány párizsi ruháját. Emily
kimértnek és idegesnek tűnik a telefonban, de a közönség láthatja, hogy
a szemében egészen más érzelmek jelennek meg.

Miután Blunt befejezte a forgatást, Meryl - Miranda parókáját elhajítva és a

Pradát pufi dzsekire cserélve - kirohant a lakókocsijából, hogy elköszönjön
tőle. „Nagyszerű voltál!” - kiáltotta. Blunt azonnal sírva fakadt. Nem
is gondolta volna, hogy Meryl dicsérete ilyen sokat jelenthet neki.

Az ördög Pradát visel több lett annál, mint Meryl legnagyobb sikere több
évtizedre visszamenőleg. Színésznőként növelte a vonzerejét, és tovább
finomította titokzatosságát. Vajon Meryl tényleg ilyen megátalkodott és
hajlíthatatlan, mint Miranda? Tényleg naivákat fogyasztott reggelire? Amy
Adams mindenesetre hamarosan megtudhatta a válaszokat a Kétely című
film forgatásán.

EGY KIS RÁADÁS

Az ördög Pradát visel - és karriert épít

A szinte azonnal klasszikussá váló film új sztárokat szült, és ebben nem kis
része volt Merylnek.

Anne Hathaway:

Következő lépésként bezsebelt egy Oscart a Nyomorultak Fantine-jáért, és

több más filmben is elismerésre méltó teljesítményt nyújtott (Rachel
esküvője, A sötét lovag - Felemelkedés, Csillagok között). Merylhez
hasonlóan, népszerűségét humanitárius ügyek támogatására is használja.

Stanley Tucci:

A szellemes, profi művészeti igazgatót, Nigelt játszó dinamikus színészt

megkedvelték a Prada-rajongók. Meryllel ismét együtt játszottak a Julie &
Juliában, amelyben Tucci Paul Childot, a támogató férjet alakította. Streep
még az esküvőjén is ott volt (Felicity Blunttal házasodott, aki, igen, Emily
testvére!).

Aline Brosh McKenna:

Az okos író kipróbálása kifizetődött Merylnek, David Frankel rendezőnek
és 20th Century Foxnak is. McKenna folytatta sikersorozatát, és megírta a
27 idegen igen című vígjátékot, valamint a közkedvelt Crazy Ex-Girlfriend
című tévésorozatot.

Emily Blunt:

Miután a Pradában ő is befutott, főszerepet kapott A holnap határa, a Lány

vonaton és a Hang nélkül című filmekben. Ezenkívül együtt játszott még
Meryllel a Mary Poppins visszatér és a Vadregény című mozikban.
Merylhez hasonlóan ő is ügyesen váltogatja a vígjátékokat és a drámai
műfajt.
16. Meryl, az Apáca
„Kétségeim vannak... Nekem... kétségeim vannak.” - Aloysius nővér
(Kétely, 2008)

Az összes hűhó és a részvételtől rettegő divattervezők után Meryl végül

találkozott Az ördög Pradátvisel-beli hasonmásával, akit többé már nem
tudott elkerülni. Hatásos belépővel Anna Wintour egy fekete-fehér
Pradában jelent meg a 2006. június 19-ei New York-i premieren. Mindenkit
felülmúlt, ahogy végigvonult a vörös szőnyegen, amivel egyébként az
est legnagyobb médiaszenzációja is ő lett. Ahelyett, hogy a bemutatásuk
után Meryl elviharzott volna a kijárat felé, inkább „nagyon-nagyon
szívélyesnek” találta Wintourt.

Másnap Wintour szóvivője a következőt nyilatkozta a sajtónak: „Nagyon

szórakoztató volt. Ez egy szatíra. Mit nem lehetne azon nem szeretni?” A
mozi a divat- és a kiadói világon kívül is híressé tette Wintourt. Habár
személye most már összekapcsolódott Mirandáéval, ez egyáltalán nem sült
el rosszul: elvégezték neki a piszkos munkát, és senki sem tudta utána
csinálni, amit csinált. A Prada után mindenki tisztelte a keménységéért.
Később, még abban az évben Barbara Walters felvette Wintourt 2006 tíz
legcsodálatraméltóbb személyiségei közé, és kiemelte a határozott vezetői
stílus erényeit. „Ha Meryl kissé erősnek is látszott, én azt tiszteletben
tartom.”

A divathoz szóló „szerelmes levél” 326 millió dolláros összbevételével

túlszárnyalt minden várakozást. Ez volt Meryl pályafutásának legnagyobb
üzleti sikere. Igazából az sem lepett meg senkit, hogy Meryl alakítása
meghozta a tizennegyedik Oscar-jelölést számára. Egy kevésbé tehetséges
színész valószínűleg sekélyes karikatúra-gonoszt csinált volna Mirandából,
de ahogy A. O. Scott a The New York Times hasábjain áradozva kifejtette:
„Nemcsak maga az újjászületett gonosz, de most már ő az arisztokratikus,
céltudatos, de meglepően emberi elegancia víziója is.”
Meryl kiválóan végezte el a munkát. Rajta kívül erre senki más nem lett
volna képes. De azt soha nem várta volna, hogy férfiak - férfiak! -
azonosuljanak Miranda üzletasszony figurájával.

Meryl a következőket mondta az NPR-nek:

„Amikor Az ördög Pradát viselen dolgoztam, életemben először fordult elő

velem, hogy egy férfi odajött hozzám, és azt mondta: »Tudom, mit érez.
Nekem is hasonló munkám van.« Kétségkívül A szarvasvadászban
szereplő Linda karaktere lett a férfiak első számú kedvence az eljátszott
szerepeim közül. Minden heteroszexuális férfi, akivel az évek alatt
beszéltem, azt mondta: »Ez tetszett a legjobban az összes alakítása közül.«

Vagy Sophie. Ők ketten különösen nőies, visszahúzódó személyiségek

voltak. Nem valószínű, hogy ők viszik a szót egy társasági vacsorán.
Szóval, a férfiak beléjük szerettek, de nem igazán rajtuk keresztül érezték
meg a sztori lényegét. A Pradában viszont egy kemény karaktert kellett
alakítanom, aki súlyos döntéseket hoz, mivel egy vállalatot vezet. Ekkor
történt meg először, hogy bizonyos típusú férfiak tudtak ezzel azonosulni,
és megérezték a sztorit a karakteren keresztül. Ez volt az első alkalom, hogy
bárki ezt fogalmazta meg nekem.”

A film úgy szivárgott be kultúrába, ahogyan arra sem a színészek, sem a

készítők nem számítottak. Megjelent a tévéfilmekben is, mint például
amikor a Steve Carell által alakított szerencsétlen Michael Scott Mirandát
utánozza az Office-ban, vagy amikor Kris Jenner Runway-főnöknek öltözik
a K, mint Kardashian című sorozatban.

A korszellemet jól tükröző Prada egyre növelte

népszerűségét a luxusmárkák mögött álló és a Fashion Week rendezvények

első soraiban ülő személyiségek között is. A 2006-ban futó Project Runway
valóságos kulturális jelenség volt, amely megalkotta saját jelmondatát:
„Tedd működővé!” A svéd H&M divatmárka benyomult az amerikai
bevásárlóközpontokba, és diszkontáron elérhetővé tette a dizájner-
termékeket. Wintour kiválóan használta ki a kőkemény nő imázsát, és a
Met-gálát a világ legjelentősebb divateseményévé tette. Meryl pedig
internetes mémmé vált, brutális megjegyzéseit folyamatosan idézték a
világháló felhasználói. Miranda az egyik legnépszerűbb szerepévé vált.

Az ördög Pradát visel hatását nehéz volt felülmúlni. Az elkövetkező két

évben Meryl felejthető mozikban szerepelt, amelyekben nem igazán tudott
fejlődni. Például hangját kölcsönözte a sikertelen Hangya boy számítógépes
animációs film rovarkirálynőjének, valamint szerepelt az
alacsony költségvetésű, viszont valós eseményekre épülő, 2007-es
Sötét anyag című filmdrámában. Az utóbbiban egy kissé sznobbohém
filantrópot alakít, aki megpróbálja segíteni az amerikai egyetemek világába
beilleszkedni igyekvő, rendkívül tehetséges kínai diákot, amíg az össze nem
roppan, és ámokfutó lövöldözésbe nem kezd. Meryl, ilyen filmeket
senki sem akar látni! (Egyébként is utálod a fegyvereket!) Aztán még abban
az évben egy rövid szerep erejéig megjelent Koltai Lajos Este című
filmjében mint Mamie Gummer idősebb kiadása, amellyel egyébként a
huszonhárom éves színésznő is bekerült a főszerepet játszó művészek közé.
Miután lediplomázott a Northwestern University színház és kommunikáció
szakán, Mamie játszott az off-Broadwayn műsorra tűzött Mr. Marmelade és
a The Water’s Edge című darabokban, amelyekben alakításait díjakkal
jutalmazták. A monoton, elnyújtott Estében Mamie anyjától
örökölt tehetségét olyan karakterek mellett pazarolta, mint
Vanessa Redgrave, Natasha Richardson, Glenn Close, Claire Danes és Toni
Collette. A darab a kedvezőtlen kritikák miatt csupán csak egy hónapig
szerepelt a színházak műsorán. A plakát azonban örök időkre kiérdemelte
helyét a Streep család otthonának dicsőségfalán, ugyanis Mamie és Meryl
neve egymás mellett szerepel rajta.

Egy évvel Barack Obama történelmi és reménykedve várt győzelme előtt

Meryl egy nyíltan politikai témájú mozival tért vissza. A Kiadatás című
thrillert a német-libanoni állampolgárságú Khalid El-Masri igaz története
ihlette, akit a CIA tévesen letartóztatott és megkínzott. A filmben
Jake Gyllenhaal játszotta a lelkiismerettel rendelkező hírszerző ügynököt,
míg Meryl volt a lelkiismeretlen elöljárója. Délies akcentust használt, amely
kissé hasonlított Reese Whiterspoonéra.

A Robert Redford által rendezett Gyávák és hősök egy szokatlan,

intellektuális és elgondolkodtató háborús dráma, amelyben Redford mellett
Meryl és Tom Cruise játszotta a főbb szerepeket. A Meryl által
megszemélyesített fekete keretes szemüveget viselő és jegyzetfüzetet
szorongató liberális tévériporter, Janine Roth faggatja a karizmatikus, nyílt
tekintetű Jasper Irving (Cruise) szenátort az afganisztáni új stratégiai
műveletekről. A politikus reményei szerint ezek a tervek egyesíteni fogják
az országot, és népszerűséget hoznak a republikánusoknak. Mivel Janine
egyszer azt írta Jasperről, hogy ő a republikánus párt jövője, ezért a
szenátor joggal azt várja, hogy a riporter pozitív felhanggal jelenteti meg
majd a cikket. Janine viszont nem kapja be a csalit, emiatt Jasper
képmutatónak nevezi a médiát, és azzal vádolja meg, hogy a kormány
bűnsegédjeként eladja az iraki háborút.

Az irodába visszatérve az újságírónő izgatottan összefoglalja az interjút az

újság férfi szerkesztőjének, aki gyorsan lehűti indulatait, és arra utasítja,
hogy írja meg Jasper egyoldalú sztoriját, még ha morálisan nem is ért
vele egyet. A férfi hetykén arra is figyelmezteti, hogy Janine már ötvenhét
éves. „Vajon melyik csatorna kap majd utánad ezek után, mi?” - veti még
oda a nőnek. Janine azonban kitart, és legalább tiszta lelkiismerettel
távozik. Merylnek a Gyávák és hősök „a kiállás és saját véleményünk
képviseletének nehézségéről” szólt. Azzal érvelt, hogy „minden film
politika. Az is politika, ha valamit nem mond el, illetve inkább elrejt.”

Ahogy az később kiderült, a mozijárók inkább elkerülték a 9/11 utáni

bizonytalan világról szóló, lehangoló filmeket. A Kiadatás, illetve a Gyávák
és hősök összesen csupán gyászos 25 millió dollár bevételt hoztak Észak-
Amerikában.

Az igazi visszatérést a lelombozó filmek világából valóban egy nagy ívű

musical jelentette, amely az ABBA örökzöld popslágereit vonultatta fel. A
nyafogok csendesen kuncogtak, amikor Meryl elvállalta a főszerepet a
Universal Pictures Mamma Mia! című mozijában, amely a Judy Craymer,
Tom Hanks, Rita Wilson, valamint az ABBA slágergyárosai,
Benny Andersson és Björn Ulvaeus által jegyzett Broadway-
szenzáció filmadaptációja volt. A stúdió Phyllida Lloydot
szerződtette rendezőnek. Craymer színpadi produkciója már a
londoni 1999-es indulása óta szerte a világon megtöltötte a színházakat. Ez
volt a kilencedik legrégebben futó darab a Broadwayn, ami 2 milliárdos
jegybevételt termelt világszerte. A magas kultúra kifinomult, sznob
rajongóitól eltérően, Meryl imádta a Mamma Mia!-t, és ezt levélben meg is
írta Craymernek. Louisa nevű lányával és annak hat barátnőjével éppen
szeptember 11-e után nézték meg a darabot, majd az előadás végén a
széksorok között táncoltak tovább. Öröm! Zene! Szerelem! Hát nem
ezekről szól maga az élet?

Craymer elmondása szerint Meryl érdekesnek találta, hogyan is merte őt

felkérni a festői görög szigeten kis szállodáját vezető, egyedülálló anya,
Donna Sheridan szerepének alakítására. Meryl ügynöke azt hitte, hogy
a színésznő nemet fog mondani. Tréfálsz? Persze hogy igen a válasz.

- El se tudtam hinni, hogy felkértek rá, és nagyon izgatott voltam -

emlékszik vissza Meryl. - „Biztos vagy benne?” - kérdezgettem állandóan.

Sophie, Donna eladósorba cseperedő lányának szerepét Amanda Seyfried

játszotta. Sophie egyetlen vágya, hogy a templomban az apja kísérje az
oltárhoz. Ezzel viszont adódik egy kis probléma, ugyanis nem ismeri a
valódi apját. Ezért hát levelet küld az anyja három régebbi szerelmének,
akiket Pierce Brosnan, Colin Firth és Stellan Skarsgárd játszottak. Donna
halálra rémül, amikor a három jóképű vagány feltűnik a nagy napon, és
előtörnek a régi szép napok emlékei, amikor még szabad hippiként járta a
világot. Brosnan, bár nem a világ legigézőbb hangú férfija, mégis
felperzseli Donna szívét. És a görögországi Szkopelosz szigetén, a Yale
dráma tagozata egykori hallgatójának szekrényéből
előhúzott kertésznadrágjába öltözött Meryl táncol, és fantasztikusan énekli
el a címadó dalt, csakúgy mint a The Winner Takes It All című számot. A
kirobbanó fináléban pedig ő esik a házasság „csapdájába”, nem Sophie.
Brosnan, a vőlegény maga a valóra vált álom a Meryllel azonosuló nők
számára; a reménysugár, ami azt szimbolizálja, hogy sosem késő megtalálni
életünk lelki társát. Habár a mozi ambiciózus és vakmerő volt, egyáltalán
nem hatotta meg a legjelentősebb újságok és magazinok heteroszexuális
férfi filmkritikusait. A legtöbbjük gyorsan leírt egy olyan filmet, amelyet
úgy készítettek, hogy közben nem gondoltak arra, mi tetszik nekik. „A
sajtóban megjelentek olyan hangok, miszerint egy elképesztően
vidám musicalben [ABBA-] dalokra karaokézni borzasztó szakmai tévedés.
Végül is Streep sokkal jelentősebb szerepek miatt szerzett hírnevet” - írta a
The Guardian.

De azok a pletykák, hogy az ABBA-film „kivégezte” Merylt, súlyos

túlzásnak bizonyultak.

A két hónappal Meryl és Don harmincadik házassági évfordulója előtt,

2008 júliusában bemutatott Mamma Mia! egészen elképesztő, 609 millió
dolláros világsikert aratott 52 millió dolláros költségvetésből.

- Ez nagyon örvendetes, mivel pont a közönség az, akikkel soha senki

nem törődik. Senki nem akart ebbe beszállni - nyilatkozta Meryl a Los
Angeles Timesban. - A nagyfiúk a Hellboyra tettek, mondván, az majd
eltartja őket egész évben. A Mamma Mia! azoknak a moziknak a szekerét is
tolja, amelyeket abszolút nem probléma leforgatni.

A negatív kritikákkal még kevesebbet foglalkozott:

- Tudtam, hogy a film egy csomó embert boldoggá fog tenni... és amikor a
rossz kritikák megjelentek, az internet egyszerűen felrobbant azoknak a
nőknek a hozzászólásaitól, akik ki merték mondani: „Ezek őrültek! Mi a
bajotok, emberek? Életgyűlölő, életunt, aszott vén trottyok.”

Meryl még egyszer bebizonyította a patriarchális Hollywoodnak, hogy a

nőkről és nőknek készített filmek igenis lehetnek üzletileg sikeresek.

- Összetörte az idősödő női sztár felett feszülő üvegplafont, amire eddig

még soha, de soha nem volt példa - jelentette ki Mike Nichols.

***

Meryl újabb személyiségekben merítkezett meg: karácsony napján a

Miramax bemutatta a Kételyt, amelyben Meryl a felvilágosult papot alakító
Philip Seymour Hoffman oldalán játssza az ortodox katolikus apácát, aki
szerint a pap szexuálisan zaklatta az egyik ministráns fiút.
A gondolatébresztő, Pulitzer-díjas drámát John Patrick Shanley adaptálta és
rendezte. Meryl karaktere, Aloysius Beauvier nővér, egy bronxi
munkásnegyed egyházi iskolájának a vezetője. Erős New York-i
akcentussal beszél, világnézete szigorúan fekete-fehér, és egyáltalán nincs
humorérzéke.

1964-ben járunk, és a világ változik. A nővér nem igazán tudja, mit kezdjen
a liberális felfogású, társaságkedvelő, a Tolentói Szent Miklósról elnevezett
katolikus iskolában újoncként bemutatkozó Brendan Flynn atyával, aki
különös érdeklődést mutat az iskola egyetlen afro-amerikai diákja, Donald
Miller (Joseph Foster) irányába. A gyanúja csak tovább erősödik, amikor a
kedves, ártatlan James nővér (Amy Adams) arról tájékoztatja, hogy Flynn
atya a plébániára kérette Donaldot, akit később feldúltan és alkoholtól
bűzlően láttak viszont. Flynn állítása szerint rajtakapta Donaldot,
amint éppen a misebort dézsmálta, de Aloysius nővér hazugságot szimatol.

A producer, Scott Rudin meghívta ebédre Shanley-t és Merylt.

Amikor Shanley átadta Merylnek a forgatókönyvet, Streep ezt mondta:

- Tudom, hogy tisztában vagy vele, de egy film más, mint egy színházi
darab.

- Igen, tudom - felelte a férfi. - Az egyik dolog, amit ezzel el akarok érni,
hogy a változásnak, az új szeleknek önálló karaktert adjak a filmben -
valami egészen újat akarok, ami lehet akár nyugtalanító, akár felfrissítő
attól függően, hogy te mit gondolsz róla.

- Ó, szeretem az új szeleket! - válaszolta Meryl.

Ekkor tudta meg, hogy ő fogja játszani a főszerepet a filmváltozatban.

A szerepre készülve Meryl apácákkal beszélgetett, köztük Shanley első

osztályos tanítójával, Peggy nővérrel is, aki a Bronxból származó
drámaszerzőt megtanította olvasni.

- Az apácákat könnyű kifigurázni és tréfálkozunk velük a Monty Pythontól

kezdve Chris Durangig, de úgy vélem, hogy a kívülállóknak van valami
zavarba ejtő azokban a nőkben, akik elutasítanak mindent, amire a
környezetükben élő társaik az életüket építik. Az átlagos nők férjhez
akarnak menni, gyerekeket szülni és jól kinézni - mondta Meryl. - De
ők mindezt elutasítják, és szerintem ez nagyon felszabadító tud lenni.

Shanley először Tom Cruise-t akarta megnyerni Flynn atya szerepére, de

aztán az enigmatikus Hoffmanra esett a választás. Hét évvel korábban
Hoffman már szerepelt Meryllel Nichols Central Parkban bemutatott Sirály-
felújításában, és azóta elnyerte a legjobb férfi főszereplőnek járó Oscar-díjat
is a 2005-ös Capote című életrajzi drámában nyújtott alakításáért. Arra
specializálódott, hogy a társadalom peremén élő különcöket játsszon, és
ezeket a figurákat - furcsaságaik ellenére - szimpatikussá tegye. Nem is
lehetett nála senki alkalmasabb arra, hogy megjelenítse Flynn karizmájának
és félelmetességének zavaros elegyét. Vajon a pap tényleg pedofil, vagy
csak Aloysius nővér reagálja túl a dolgot?

- Phil valamilyen szinten rokonként tekintett Merylre, bizonyos értelemben

talán egy őt kínzó rokonként - magyarázta Shanley. - Az ő szempontjából
Meryl megpróbált a fejébe hatolni. Amikor egyszer nem álltak a színpadon
- úgy hiszem, ez a Sirály előadásán történt -, Meryl a
karakterével kapcsolatban sugdosott valamit a fülébe, amit ő
egyszerűen nem akart meghallani. Valahogy ki akarta szorítania a
fejéből. Mielőtt felvettük volna a Kétely egyik párbeszédekkel teli jelenetét,
Meryl odasúgta neki: „Szét fogom rúgni a segged.” Phil csak szánakozóan
mosolygott, és megrázta a fejét, miközben valami ilyesmit motyogott
vissza: „Rajta, próbáld csak meg.” Aztán elkezdődött a felvétel, és ők
elképesztő tehetséggel egymásnak feszültek, de ugyanakkor támogatták is
egymást.

Shanley egy Oscart megelőző, Meryl és Hoffman társaságában lezajlott

panelbeszélgetésen mondta el ezt az anekdotát. Meryl nevetve tagadta, hogy
azt mondta volna, „Szét fogom rúgni a segged”, de Hoffman
megerősítette: „Bizony, azt mondtad.”

Shanley azt sem fogja sosem elfelejteni, mi történt egy Aloysius nővér
irodájában játszódó jelenet alatt.

- Meryl indulatba jött, és miközben hevesen hadonászott a kezével,

összetört egy állólámpát. Csak bámultam, mennyire nem foglalkozott vele.
Mintha azt súgta volna a tekintete: „Igen, csinálok ilyet néhanap”, és semmi
olyat, hogy: „Istenem, eltörtem egy kelléket.” Inkább azt sugallta,
hogy „menjünk, és szerezzünk egy újat”.

Időnként Shanley tanúja volt, ahogy Meryl a kétségeivel küzdött. Amikor

Aloysius nővér felháborodik a Frosty, a hóember miatt, és kész
eretnekségnek tartja, Merylen az látszott, nem hiszi el, hogy a karaktere ezt
valóban komolyan gondolja.

- Ez tényleg komoly? - kérdezte Shanley-t.

Halálosan - érkezett a válasz, mire Meryl elbizonytalanodott. - Nem tudom,

hogy kellene ezt megcsinálni.

Egy újraforgatási napon „hirtelen tanúja lettem a sebezhetőségének, ami az

általa játszott szerepből adódott. Olyan mélyen foglalkoztatta, annyira
aggódott amiatt, hogy olyan legyen, amilyennek szeretnénk - nyilatkozta
Shanley a Los Angeles Timesnak. Olyan volt, mint egy kislány.
Nagyon sebezhetőnek tűnt, és szinte reszketett.”

A felvételek előtt Meryl és Amy Adams talpig feketében, egymás mellett

ücsörögtek, és csendben kötögettek. Meryl közelében az egyébként
természeténél fogva harsány, élettel teli Amy is lecsendesedett. Van egy
rész a filmben, amely bemutatja a nemek megosztottságának
következményeit az iskolában: míg Flynn atya és a többi férfi lelkész
harsányan, italozva vacsoráznak, addig Aloysius nővér és James
spártai csöndben eszik a többi nővel. Habár Aloysius sikeresen eltávolítja
Flynnt a pozíciójából, a férfipárti egyház nem veszi figyelembe a nővér
figyelmeztetéseit, és egy nagyobb egyházkerületbe helyezik át a papot, ahol
még több gyerek lehet veszélynek kitéve a férfi esetleges helytelen
viselkedése miatt. A nővér összecsapott a patriarchátussal, és vesztett.
Jól láthatóan elveszti a hitét abban az intézményben, amelynek az életét
szentelte, és szívszorító nézni, ahogy ez a magabiztos nő összeomlik.

„Kétségeim vannak... Nekem... kétségeim vannak” - vallja be könnyek közt

James nővérnek az utolsó jelenetben.

Shanley sosem mondta el, mi történt a plébánián, de nekem van egy

sejtésem. Én az apácának hiszek.
A következő szerepben Meryl szögre akasztotta Aloysius nővér
apácaruháját, helyette felöltötte a konyhafőnök kabátját a lelkes Julia Child
kedvéért, aki a francia konyhában találta meg az üdvösséget.

EGY KIS RÁADÁS

Viola nagy áttörése

Viola Davis a Juilliard elit színjátszó szakán végzett, de a szárnyait

próbálgató tehetséget semmi sem készíthette fel arra, hogy a Kétely egyik
legfontosabb jelenetében együtt fog szerepelni Meryl Streeppel. Halálra
volt rémülve.

A felkészülés közben írt egy ötvenoldalas életrajzi összefoglalót Mrs.

Millerről. Habár Violának rövid, de döntő fontosságú szerep jutott
(gondoljunk csak Judi Dench nyolcperces, Oscar-díjat hozó alakítására a
Szerelmes Shakespeare-ben), szerette volna azt minél jobban
megérteni. Nem volt egyszerű: Aloysius nővér azt gondolta, hogy
Mrs. Miller fia, Donald, szexuális zaklatás áldozata lett a bronxi egyházi
iskolában. Az állítólagos elkövető Flynn atya, aki pártfogásába vette
Donaldot. A fiú eléggé zaklatott, mivel mássága miatt az apja is veri otthon.
Ő az egyetlen afroamerikai diák az osztályban. Aloysius nővér bronxi
otthona előtt, munkába menet levadássza Mrs. Millert, és
hasztalanul megpróbálja meggyőzni őt Flynn tetteiről. Mrs. Miller
úgy gondolja, a fia érdeke az, ha nem vesz tudomást a zaklatóról, aki
előbbre segítheti a társadalmi ranglétrán a gyerekét.

- Azt kell mondanom, bizonyos szempontból olyannak látom őt, mint

Aloysius nővért - mesélte Viola. - Egy nő, akinek korlátozottak a
lehetőségei. Ez a jelenet szomorúságát is fokozza. Egy asszony, aki
védelmezi, és a rendkívüli körülmények között is végtelenül szereti a fiát.

A Kétely író-rendezője, John Patrick Shanley szerint Viola a film

elkészítésének kétharmadáig izgatottan várt a sorára. Ő és Meryl a külső
helyszínen játszódó jelenetet épületen belül próbálták, ami miatt Viola
korlátozva érezte magát. „Úgy érzem, be vagyok zárva” - panaszolta
Shanley-nek. Férje, Julius Tennon bátorította a feleségét, hogy mondja el
Merylnek, milyen sokat jelent neki. „Egész életedben arra vártál, hogy vele
dolgozhass! Mondj valamit!” - tanácsolta. De ő inkább nem szólt semmit.
Ehelyett minden ideges energiáját és feszültségét beleöntötte a jelenetbe, és
(ahogy Streep is szokta) váratlanul megszerettette azt a nőt, aki kiegyezik
az élet szürke zónáival, ha azok jobb jövőt jelenthetnek a fiának. A Kétely
volt Viola nagy áttörése, ami beindított egy díjakkal fémjelzett pályafutást:
Oscar-díj (Kerítések, 2016), Emmy-díj (Hogyan ússzunk meg egy
gyilkosságot a Shondaland sorozatában) és egy újabb Tony-díj (Kerítések a
Broadwayn, ami a 2001-es King Hedley-ben játszott szerepéért kapott
díjhoz csatlakozott).

2017-ben a Golden Globe-gálán Viola ezekkel a szavakkal adta át Merylnek

az életműdíjat:

- Te tettél büszke színésszé. Miattad érzem, hogy ami bennem van - a

testem, az arcom, a korom - az elég.

A következő évben Viola hangot adott jogos elégedetlenségének és

mérgének amiatt, hogy a bőrszíne miatt nem részesült olyan juttatásokban,
mint Meryl vagy Julianne Moore.

- Sehol sem vagyok hozzájuk képest, sem anyagiakban,

sem lehetőségekben - meg sem közelítem őket - mondta. - Ha az emberek a
„fekete Meryl Streepnek” tartanak, akkor fizessenek is meg úgy.

Meryl állva tapsolva értett ezzel egyet.

17. Meryl, a Francia Konyha
Mestere
„Bon appetit!” - Julia Child (Julie&Julia - Két nő, egy recept, 2009)

A négyből három gyerek már kirepült a fészekből. Meryl legidősebb

gyermeke, akit Henry Wolf néven ismer a szakma, Los Angelesben élő
zenész és színész, és részt vett már nagy költségvetésű (Az ügynökség) és
egyéb, kísérleti művekben (Lying, The Wait) egyaránt.

Mamie - Merylhez hasonlóan - kiegyensúlyozott arányban játszik drámai

szerepekben (Sally Adams az HBO John Adams című minisorozatában) és
vígjátékokban (mint például a kissé ütődött, de briliáns jogásznő, Nancy
Crozier állandóan visszatérő alakja a CBS A féljem védelmében című
sorozatában). 2009 októberében Mamie bejelentette eljegyzését a
szintén szakmabeli Benjamin Walkerrel, akivel együtt játszott a Broadwayn
bemutatott Les liaisons dangereases (Veszedelmes viszonyok) című
darabban. „Anyám imádja őt!” - áradozott választottjáról.

A huszonkét éves Grace, aki 1993-ban egy rövid jelenetben megjelent A

kísértetházban mint Meryl fiatalabb kiadása, éppen végzett a Vassar
College művészettörténet-olasz szakán. De a színészet a vérében volt, és
olyan szerepekben hódította meg a képernyőt és a színpadot, mint Greta
Gerwig Frances Ha című művében, vagy mint Nora Ephron karaktere az
Amazon kultikus Good Girls Revolt sorozatában.

Louisa, a legfiatalabb, hamarosan megkezdi tanulmányait a Vassar College-

on. Victoria Edel együtt járt középiskolába Louisával Brooklynban, és
mindketten beintegrálódtak a színházi életbe. Victoria emlékszik arra,
ahogy Meryl felvarrt egy gombot a jelmezére.

- Emlékezetes eset volt, amikor egyszer a mamám belefutott ebbe a

hölgybe, akit egyébként ismert, és borzasztó udvariatlanul megjegyezte: „Ó,
nem is tudtam, hogy a gyermekei elég okosak ahhoz, hogy ide járjanak”.
Mire Meryl jó hangosan közölte: »Hűha, milyen otromba
emberek vannak!« - vagy valami hasonlót.”

Meryl végre fellélegezhetett. Könnyedebbnek látszott a kamera előtt és a

magánéletében is.

- Azt hiszem, nagyon boldog - nyilatkozta Nichols 2010-ben a Vanity

Fairnek - Bárki, aki felnevel négy gyereket, joggal aggódhat, de ezek a
gyerekek olyan nagyszerű emberekké váltak, hogy Meryl elkezdhet pihenni
egy kicsit. Úgy érzem, látható a felszabadultsága és boldogsága, ami abból
fakad, hogy mind a négy csemetéjét elindította a saját pályáján, és
a magánéletük is kiegyensúlyozottnak tűnik. Láthatatlanul még mindig
kötődnek egymáshoz, de ő már szabad. Végre nem kell azon rágódnia, hogy
szaladnia kellene haza, és most már minden a szabadságból vagy még
mélyebbről fakad.

Vajon Nichols az anyagi helyzetére utalt? 2008 és 2009 júniusa között,

vagyis mire betöltötte a hatvanadik évét, Meryl egyre gazdagabb lett, és 24
milliós keresetével ő volt a harmadik legjobban fizetett színésznő a Forbes
listáján. Az első két helyen a harmincnégy éves Angelina Jolie és
a negyvenéves Jennifer Aniston állt, bár még ők is kevesebbet kerestek,
mint férfi kollégáik. (Angelina Jolie 27 milliójához képest Harrison Ford 65
milliót tehetett zsebre.) Összességében a tíz legjobban kereső férfi színész
393 milliót keresett ebben az időszakban, a színésznők pedig ehhez
képest csupán 183 millióval lettek gazdagabbak. Ennek a megalázó
statisztikának a tükrében kész csoda, hogy Merylt nem helyezték a
nagyasszonyok szekrényének egyik polcára, Julie Andrewszal egyetemben.

MERYL A BARNARD COLLEGE DIPLOMAOSZTÓJÁN

2010. május 17-én Meryl a manhattani művészeti magániskola végzős

hallgatónőit biztatta bölcsességének és személyes meglátásainak apró
gyöngyszemeivel. Íme, néhány a legjobb és leginspirálóbb megjegyzései
közül:

• „Huszonhét évvel ezelőtt a Vassaron beszéltem. Az tényleg nagy szám

volt. Mindenki imádta, tényleg. Tom Brokaw azt mondta, hogy ez volt
legjobb diplomaosztó-beszéd, amit életében hallott - és én természetesen
hittem neki. És tudják, azt sokkal könnyebb volt elkészíteni, mint ezt a
mostanit. Akkoriban minden egyszerűnek tűnt, mivel olyan sokat tudtam.
Fiatal anya voltam két Oscar-díjjal, és minden olyan szépen alakult... De
most úgy érzem, hogy csak a tizenhatodát tudom annak, amit egy fiatal nő
tud. Ma már a dolgok nem tűnnek olyan biztosnak.”

• „A nők jobb színészek, mint a férfiak. Miért? Mert annak kell lennünk.
Ha sikeresen meggyőzöl egy nálad nagyobbat arról, amit ő nem akar tudni,
az a túlélést jelenti. A nők így élték túl az évezredet. A tettetés nem csak
játék. A tettetés elképzelt valóság. A tettetés vagy a színészkedés nagyon
értékes adottság, és mi mind élünk is vele.”

• „Biztosíthatok mindenkit afelől, hogy a díjak alig vannak hatással a

személyes boldogságomra, a jóllétemre vagy a kitűzött céljaimra. Ami hat
rám, az inkább a világ tanulmányozásából fakad, amit átérzéssel és a
munkámban is gyakorolt empátiával végzek.”

• „Az nem számít, hogy amikor a tévéjükön látnak vagy hallanak, mit
mondok. Egy szobrocskával a kezemben fecsegni, az színészkedés. Az
ismertség megtanított rejtőzni. De a színészet megnyitotta a lelkemet.”

• „Tudják, nem kell híresnek lenniük. Elég, ha a szüleiket büszkévé teszik.

Ez pedig máris sikerült.”

Habár Meryl áttörte a bizonyos kort elért hölgyek elé állított korlátokat,
nem tartott számon ezért semmilyen elismerést. Ehelyett inkább újra és újra
tiszteletét fejezte ki azoknak a nőknek, akik vezető pozícióban voltak. Egy
2009 októberében Torontóban zajló eseményen Johanna Schneller
filmkritikus megkérdezte, hogy tudatosan választja-e a neki
tetsző munkákat.

- Valójában nincs igazi választásom, nem én gyártom a filmjeimet. Inkább

olyan vagyok, mint az a lány, aki várja, hogy felkérjék táncolni - válaszolta
Meryl. - Szerintem amire utal, az csak manapság történik, mivel egyre több
nő kerül a filmek sorsáról határozó döntéshozói pozícióba.

A Los Angeles Timesnak adott másik interjúja során pedig a szomorú,

enyhén kishitű, folyton a telefon csöngésére váró színésznő képét rajzolta
fel.

Mindezek ellenére Nora Ephron sohasem gondolkodott azon, hogy Meryl

nélkül is elkészülhet a Julia Childról szóló film. Nora kissé parkolópályára
kényszerült, miután a 2000-es évek elején megrendezte különutas szatíráját,
a Telitalálatot, és az ügyes, de meglehetősen vadra sikerült Földre
szállt boszorkányt Nicole Kidmannel és Will Ferrell-lel a főszerepekben. De
a bukásai soha nem homályosíthatták el azt az örökségét, amelyet a valaha
kamera mögött állt egyik legsikeresebb női filmkészítőként tett le az
asztalra. Leginkább a Tom Hanksszel és Meg Ryannel forgatott A szerelem
hullámhosszán és A szerelem hálójában című romantikus vígjátékok
rendezéséről, illetve a nagy sikerrel vetített Harry és Sally írójaként vált
ismertté, ami igazán népszerűvé tette a romantikus műfajt a kilencvenes és
kétezres években. A Földre szállt boszorkány után kirúgta az ügynökét, és a
mozi helyett inkább a színdarabírásra koncentrált.

Később a Sony Pictures társelnöke, Amy Pascal megbízta a gasztronómiáért

rajongó Norát, hogy adaptálja és rendezze meg Julie Powell sikeres Julie &
Julia című memoárját. Emlékszünk a biogokra? Amikor a blogok még újak
és izgalmasak voltak, a harmincéves, kiábrándult irodai alkalmazott, Powell
elindította a Julie/Julia-projektet, és egy évet adott magának arra, hogy
feldolgozza Julia Child Mastering the Art of French Cooking (A francia
konyha művészete) című könyvében közzétett 524 receptet. Ambiciózus
terve végül kifizetődött. A blog valóságos kultuszt teremtett, és felkeltette -
többek között - a Little, Brown and Company nevű kiadó figyelmét is, ami
miatt 2005-re a gasztronómia királynője lett. Nora nem volt biztos benne,
hogy Julie történetéből képes lesz egy kétórás filmet forgatni, de Pascal azt
javasolta neki, hogy ötvözze Julie és Julia történetét párhuzamos síkokon.
Nagyszerű ötlet! - gondolta Nora.

A Julie & Julia producere, Laurence Mark úgy emlékszik, ez idő tájt Meryl
egy temetésen futott össze Norával, és megkérdezte, min dolgozik éppen.
„Vicces, hogy pont ezt kérdezed” - felelte Nora.

Meryl és Amy Adams hivatalosan 2007 novemberében csatlakozott a

stábhoz, csupán egy hónappal azelőtt, hogy a Kétely forgatása
megkezdődött volna New Yorkban. A két színésznő mindkét filmben
tökéletes mentor-mentorált párosnak bizonyult. Amy, az akkor
harminchárom éves, tapasztalt színésznő a 2005-ös, nagy áttörést hozó
Junebug előtt már épp a visszavonulását fontolgatta. Tapasztaltsága ellenére
kislányos ártatlanságot sugárzott, ami remekül ellensúlyozta Meryl
világiasságát. Ha két üveg bor lettek volna, akkor Amy lett volna a
buborékos prosecco, míg Meryl a gazdag, összetett ízvilágú cabernet.

A Julie & Julia két ínyenc nő újbóli önmagára találásáról szól. Az ötvenegy
éves Julia Child 1963-ban mutatkozott be a nagy sikerű The French Chef (A
francia főszakács) című főzőshow-ban, pedig nem tipikus tévésztáralkattal
áldotta meg a sors: az átlagnál jóval magasabb volt, és éles, éneklő hangon
beszélt. Egy „emberi napsugár”, aki elevenséget sugárzott, és a szegényes
ízvilágú, középszerű amerikai receptekkel szemben álló francia konyhán
keresztül hirdette a tökéletességet. A nézők ellenállhatatlannak találták
Juliát, és neki köszönhetően a csirke sütés sem tűnt már
annyira félelmetesnek. A film elsősorban egy boldog házasság
előtt tiszteleg: a diplomata Paul Child egyenesen imádta Juliát, és büszkén
figyelte, ahogyan a nő álmai valóra válnak.

- Amit igazán felszabadítónak találok ezekben a szerepekben, az az, hogy

bemutatnak két embert, akik őrülten szeretik egymást, és nem hasonlítanak
a mindennapok szerelmes párjaira. Ez még valóságosabbá és
személyesebbé teszi a helyzetet, mert az aggodalmak
másodlagossá alacsonyodnak - elmélkedett Meryl. - Ha hosszú ideje élsz
egy házasságban, akkor gyakorlatilag automatikusan szeretsz. Nem
nézegetem minden egyes nap a férjemet, és nem gondolkodom azon, hogy
elég jól néz-e ki, vagy ilyesmi. És nagyon remélem, hogy ő sem teszi ezt
velem.

Nora, Meryl és Stanley

Meryl Stanley Tuccit ajánlotta Paul szerepére. Kettejük kapcsolata már
hosszú időre tekintett vissza, és könnyedén tudtak együtt dolgozni.
Ösztönösen kedvelték egymást. Mindezeken túl Stanley otthonosan
mozgott a konyhában, és minden bizonnyal értékelte azt, amit Julia a
társadalomért tett. (Igen, nekem is megvan Tucci
szakácskönyve. Mindenképpen ajánlom a lasagnét polentával és
gorgonzola sajttal.)

Meryl „borzasztó szakácsnak” nevezte magát, de tudjuk, hogy mindig ő

volt saját maga legkeményebb kritikusa.

- Egyszer készítettem egy szuflét, és Meryl mutatott egy jobb módszert

arra, hogyan válasszam szét a tojásokat - mesélte Carrie Fisher.

David Frankel arra emlékezett vissza, hogy „mindenkinek sütött valamit” a

forgatás ideje alatt. A Julie & Julia felvételére többé-kevésbé megtanulta,
hogyan használja a konyhai eszközöket („Szükséged van egy nagyon jó
serpenyőre”) és más hasznos tippeket is elsajátított. Például azt is
megtanulta, hogyan kell a hagymaszagot eltávolítani a
kezünkről hagymavágás után („dugd a kezed sóba, aztán merítsd
hideg vízbe”).

Nora ezt mondta Merylnek:

- Te nemcsak egyszerűen Julia Child vagy, te vagy Julie Julia Childról

alkotott képe.

Ez a meglátás arra ösztönözte, hogy a sebészi pontosságú megszemélyesítés

helyett teljes egészében megragadja Julia határtalan élet örömét. Ez
tökéletes alkalom volt arra, hogy Meryl megemlékezzen elhunyt anyjáról,
Maryről:

- Hasonló szerepet töltött be az életemben. [...] Ő volt az, akitől

felragyogott a szoba, ha belépett. Én sokkal visszafogottabb vagyok. De
mindig olyan akartam lenni, mint ő, és Julia szerepe erre adott esélyt.
A forgatás megkezdése előtt Meryl alaposan tanulmányozta a szakácsnő
régi felvételeit. Utánozni a modorosságát? Nem probléma. Azonban Julia
nagyjából 180 centiméter magas volt, amit Merylről nem
lehetett elmondani. A szerep mégis megkövetelte ezt a magasságot, így a
stáb különböző kameraszögeket, emelőket és magas sarkú cipőket vetett be,
Hogy megteremtse az optikai illúziót. Vibrált és pezsgett - csakúgy mint
Julia vagy Mary Wilkinson Streep - attól a pillanattól kezdve, Hogy
reggelente kilépett a lakókocsijából.

- Fantasztikus kalandnak tartja a színészetet. Soha nem csak munka volt ez

a számára, nem egy végrehajtandó feladat. Ebben nagyon hasonlít
Spielberghez, aki szintén hasonló gyermeki lelkesedéssel élvezi a rendezést
- mondta róla Laurence Mark.

A kritikusok úgy olvadtak el, mint a vaj egy nagyon jó serpenyőben.

„Mostanra ez a színésznő minden csúcsot elért, és azt mondani róla, hogy
túltett magán, szinte már lebecsülése is annak, amit alkotott. Megint
megcsinálta” - írta A. O. Scott.

„Az alakítása túlment a fizikai megjelenítésen, habár hozta a kerek vállakat

és a tökéletes fuvolázó hangot. Sok esetben előfordul, hogy a tehetséges
színészek, akik ismert embereket személyesítenek meg, szinte túltesznek az
eredeti karaktereken is. Gondolhatunk-e például Ray Charlesra anélkül,
hogy magunk előtt látnánk Jamie Foxxot, vagy Truman Capotéra
Philip Seymour Hoffman arca nélkül? De Ms. Streep Julia Child-alakítása
pontosan az ellenkezője ennek. Ő az igazi Juliát teremtette meg, aki 2004-
ben hunyt el (két nap híján 92 évet élt), Meryl pedig még élőbbé és
vibrálóbbá tette őt, mint amilyen Julia valaha is volt.”

Néhány hónappal azután, hogy befejeződött a Julia forgatása, Meryl

tárgyalásba kezdett az Egyszerűen bonyolult című filmmel kapcsolatban.
Egy középkorú, válófélben lévő nő szerepét szánták neki, aki szerelmi
háromszögbe keveredik két udvarlójával. Nancy Meyers, aki két év alatt a
harmadik női rendező volt, akivel Meryl dolgozott, Jane Adler
szerepét kifejezetten Merylnek írta.

- Még úgy is, hogy sohasem találkoztam vele azelőtt, senki más nem jutott
az eszembe rajta kívül, és ha rá gondoltam, sokkal bátrabbnak éreztem
magam íróként is, mert el tudtam képzelni, ahogy megteszi azokat a
dolgokat, amiket kitalálok. Ez igazán óriási motivációt adott - emlékezett
vissza Meyers, akinek a Mi kell a nőnek?, a Holiday és a Minden végzet
nehéz című filmek írását és rendezését is köszönhetjük. Az utóbbiban
Jack Nicholson és Diane Keaton párosa 125 milliós bevételt eredményezett.

Őszintén megvallva úgy tűnt, hogy Meyers a film teljes költségvetését

gazdag fehér hölgyekhez illő, luxushelyszínekre és dekorációra költötte a
Minden végzet nehézben látható nyálas Hamptons parti nyaralótól
kezdve, Jane csöndes Santa Barbara-i menedékéig (a valódi helyszín New
York állam egyik északi pontja volt). Kész csoda, hogy nem a „Barefoot
Contessa” szakácskönyvek szerzőjét, Ina Gartent és pokolian szerencsés
párját, Jeffrey-t kérte fel. Ehelyett inkább Merylhez fordult, akinek nagyon
tetszett a forgatókönyv. (A Los Angeles Times szerint ekkorra a
szokásos gázsija már 7-8 millió dollár között mozgott.) Ahogy
a legértékesebb szereplőt sikerült megnyerni, Meyers Jane fölényes
exférjének, Jake-nek a szerepére le szerződtette Alec Baldwint, aki
megpróbálta visszaszerezni az asszonyt. Adamet, a takaros konyhát
újraálmodó, gáláns építészt pedig Steve Martin alakította. Jane, a sikeres
pék szeszélyes asszony, ebben kissé hasonlít is a Food Networkből ismert
Gartenre. Ha sikerül közel kerülnöd hozzá, akkor az éjszaka közepén is
képes tökéletesen elkészített melegszendvicset felszolgálni neked,
miközben egy ízléses, semleges színű blúzt visel. De ami a legfontosabb,
tudta, hogyan kell lazítani.

Meryl legjobb jelenetei egyben a legszexibbek is: könnyed flört Aleckel

egy elegáns hotel bárjában, vagy feloldódni a hisztériában, miközben Steve-
vel marihuánát szív egy randi közben. Meyers lencséin keresztül
végignézhetjük, ahogy Meryl darabokra töri a mozik által a középkorú
hölgyekre sütött szexmentes nagymama imázsát. Jake azért hagyta el Jane-t,
akitől három gyermeke is született, hogy elvegye a sokkal fiatalabb
Agnesst, a szigorú, ítélkező üzletasszonyt, akit a harmincadik évét még be
sem töltött és lenyűgözően rideg Lake Bell játszott. Az Egyszerűen
bonyolult első olyan forgatási napján, amelyen Lake-nek is meg kellett
jelennie, a parti jelenetet vették fel. Ennek során Agness szembesül Jake
Jane iránti feloldatlan érzéseivel. Észreveszi ugyanis, hogy a férfi ámulattal
nézi az asszonyt, aki ragyog, és élete legjobb pillanatait tölti Adammel.
Miért is hagyta el ezt a bájos teremtést?

Agness lelombozó személyiség volt.

- Nem igazán tudtam összerakni az egészet - emlékezett vissza Lake. - Túl

izgatott voltam. Mint egy amatőr. Csak úgy lézengtem. Végül Nancy
félrehúzott: „Mi van veled?” Aztán határozottan azt mondta: „Kapd össze
magad, és fejezd be az udvarlást meg a hízelgést.”

Végül úgy sikerült megjeleníteni Agness unott viselkedését, hogy ezzel

szemben Jane meleg személyisége megindító megkönnyebbülésként hatott.
De Jake-nek ez már túl késő és túl kevés volt. Elszúrta. A karma kiváló
tervező.

Lake lefegyverzően kedvesnek találta Merylt, és ez a maga módján

félelmetes volt. Látta, ahogy Meryl eltér a forgatókönyvtől, és improvizálva
adja elő a fű hatása alatt álló asszonyt, ami miatt ő is könnyebben ment a
saját feje után a próbák alatt. A szkriptes figyelmeztette is, hogy
a párbeszédek alatt ne rögtönözzön, mire Lake azt válaszolta, hogy ő
csupán Meryl példáját követi. A szkriptes erre azt mondta: „akkor szólok
Merylnek is”. Lake-en eluralkodott a pánik: Úristen, véletlenül beárultam
Merylt.

- Ne. Minden rendben van. Nem rögtönzött. Minden oké - mondta végül a
szkriptesnek.

A 85 millió dollár költségvetésű Egyszerűen bonyolult 2009 karácsonyán

került a mozikba, és tizennégy hét alatt 113 milliót hozott. Az előző nyáron
40 millióból forgatott Julie & Julia körülbelül ugyanennyi idő alatt 94
milliót termelt az amerikai mozikban. Míg az Avatar minden babért
learatott (749 millió dolláros bevételével), Meryl filmje egy
amolyan földhözragadtabb szórakozási alternatívát kínált a James Cameron
és Sigourney Weaver (akivel Meryl együtt járt a Yale-re) nevével fémjelzett
3D sci-fi eposzra. Amikor 2010 elején újra eljött az Oscar-díj-átadó, Meryl
megkapta tizenhatodik jelölését (a Julie & Juliáért), habár a
legjobb színésznőnek járó szobrocskát végül Sandra Bullock vehette át A
szív bajnokaiban nyújtott alakításáért.
- Boldog vagyok, hogy itt lehetek. Tényleg - mondta Meryl a vörös
szőnyegen állva, és sokak szerint sosem festett jobban, mint aznap az
elefántcsont színű Chris March ruhában. Kísérője testvére, Harry volt.

Később, azon az estén Meryl együtt ment egy fogadásra Harryvel és az

ügynökével, a CAA-nál dolgozó Kevin Huvane-nal. A CNN riportereinek
meglepetésére még egy élő interjúra is megállt. Jól érezte magát. Hirtelen
kitört belőle a „Tizenhat szál gyertya” (az Akadémiai jelöléseinek
számára utalva). „Ezért kellett ennyit innom” - viccelődött. Az „egyszerűen
a legjobb” jellegű kérdésre nevetve ezt válaszolta:

- Nem hiszem, hogy lenne olyan, hogy a legjobb. Valóban nem. Annak
idején a középiskolában sem hittem, hogy létezik ilyesmi, mert a Szinte
Biztosan Befut kategória aztán biztosan nem én voltam.

A következő hónapokban a sajtó rebesgetni kezdte, hogy a Sony egy anya-

lánya vígjátékot tervez legyártani Mommy & Me címmel, amelyben Meryl,
illetve Tina Fey játssza a főszerepeket. A rendezésre Stanley Tuccit akarták
felkérni. Ezzel párhuzamosan olyan hírek kezdtek keringeni, hogy Meryl
Sandra Bullock és Oprah mellett fog dolgozni egy másik vígjátékban. A
pletykák ellenére ezek a filmek sohasem jutottak túl a tervezés fázisán.

Meryl következő filmje, A Vaslady azonban gyorsan követte az előzőeket.

Az életrajzi drámában Meryl Margaret Thatchert, az Egyesült Királyság
korábbi, ellentmondásos miniszterelnökét alakította. Akár szerették, akár
gyűlölték, tudjuk, hogy Thatchernek sohasem okozott gondot, ha
nem rajongtak érte.
18. Meryl, A Politikus
„Teljes tisztelettel, uram, életem minden egyes napján csatákat kellett
megvívnom, többnyire olyan férfiakkal, akik alábecsültek.” - Margaret
Thatcher (A Vaslady, 2011)

Ahhoz, hogy Meryl Margaret Thatcherré váljon, egy seregnyi ember kellett.
Meryl háromszor repült Londonba, hogy találkozzon Mark Coulierrel, a
mesterséges végtagok szakértőjével, aki olyan elképesztő maszkot készített
neki, ami bárkivel el tudta hitetni, hogy a középkorú vagy éppen
a nyolcvanas éveiben járó brit politikus asszony áll előtte. Amikor a tükörbe
nézett, tréfálkozva megjegyezte, hogy olyan érzése van, mintha az apját
látná. A közönségen kívül színész kollégáit is próbálta megtéveszteni. Azt
szerette volna, hogy egy embert lássanak, ne pedig egy maszkot. A hang
persze más lapra tartozott... Amíg a konzervatívok
színeiben miniszterelnökként dolgozott, Thatchert egy oktató készítette fel
arra, hogy amikor megszólal, a szavazók (és a férfi kollégái is)
felfigyeljenek rá, és tiszteljék őt.

- Már eleve rendelkezett egy különleges hangfekvéssel, amihez az idők

folyamán csak társult a sztentori hangszín - ezek már mind ott voltak
mélyen benne, és csak elő kellett hívnia őket az eszköztárából. Már amúgy
is érett felsőközéposztálybeli hanghordozással beszélt, tehát az oktató
csak arra tanította meg, hogy mélyebben lélegezzen és beszéljen, amire az
emberek is jobban odafigyelnek. Thatcher elsődleges céljának mindig azt
tekintette, hogy megnyerje a vitát. Az egyik módszere az volt, hogy kiemelt
egy szót a mondatból, amiről nem is gondolnánk, hogy fontos. Arra is volt
eszköze, hogy olyan halkan vegyen lélegzetet és fejezze ki a lényeget, hogy
észre se vegye senki. Ezt ráadásul példák hosszú során keresztül tette
anélkül, hogy bármilyen szünetet tartott volna a beszédében. Vagyis, ha
megpróbálta is valaki félbeszakítani, nem sikerült neki, mert egyszerűen
nem volt rá lehetősége, neki pedig még mindig volt energiája - mondta
Meryl.
Ez a végtelen tüdőkapacitás teljesen kifullasztotta Merylt. Egyszerűen nem
tudta tartani a lépést. A Mamma Mia!-t is rendező Phyllida Lloyd
vezetésével készülő film forgatása 2011 telén kezdődött Manchesterben,
ahol a városháza jelenítette meg a Parlament épületét. Felkészülése
részeként Meryl megnézte David Cameron konzervatív miniszterelnök és
Ed Miliband munkáspárti vezető vitáját. Thatcher, aki 1979 és 1990 között
töltötte be a miniszterelnöki pozíciót, hetente kétszer tartott beszédet a
parlamenti képviselőknek. A nyolcvanas évek élénkülő gazdasági
helyzetében ő volt Nagy-Britannia Ronald Reaganje. A Vaslady drámaian
jeleníti meg a politikusnő döntését, amikor 1982-ben a Falkland-
szigeteki brit gyarmat megszállása miatt hadat üzent Argentínának.
A háborút ugyan megnyerte, de a hazai fronton ellenlábasai mélyen elítélték
az oktatást és lakásteremtést támogató állami kiadások csökkentését.
Amikor 1984-ben, a konzervatív párt egyik rendezvényén az IRA bombát
robbantott egy brightoni szállodában, Thatcher és férje, Denis (akit a
vásznon Jim Broadbent alakított) csaknem az életüket vesztették.

Talán azt mondani sem kell, hogy Meryl alakítása briliáns volt. Főleg
azokban a jelenetekben nyújtott felejthetetlen élményt, amelyekben az idős,
özvegy, demenciával küzdő Margaretet játszotta. A magukból kikelt brit
politikusok azzal vádolták a filmet, hogy hasznot húzott a még élő
Thatcher mentális leépüléséből. Az egykori miniszterelnök
végül nyolcvanhét évesen, stroke következtében hunyt el 2013 áprilisában.
Sem ő, sem a gyermekei nem látták az egy évvel korábban bemutatott
Vasladyt, ami vegyes kritikákat váltott ki, de szinte osztatlan elismerést
hozott Meryl játékának. Roger Egbert négy csillagból kettőt adott, és
főképpen az nem tetszett neki, hogy véleménye szerint Lloyd
túlságosan langyosra formálta ezt a megosztó személyiséget. A
Chicago Sun-Times kritikusa egyszer látta Thatchert a városban egy csapat
nagyágyú gyűrűjében.

- A tisztelet és sóvárgás láthatatlan sugarai irányultak felé a férfiak

irányából - emlékezett vissza. - Amikor megszólalt, mások elhallgattak.
Senki sem szakította félbe. Senki sem ellenkezett. Az állításait tényként
kezelték. Ez volt a személyes hatalom legerősebb megnyilvánulása,
amit életemben valaha is láttam. Ezt A Vaslady is csak közvetve tudja
érzékeltetni. Streep tökéletes, de a film, hasonlóan Thatcher nagyon sok
kortárásához, bizonytalan abban, hogyan is közelítse meg ezt a rendkívüli
asszonyt.

Az egykori miniszterelnök életútját feltáró, ritka szerepben Meryl úgy

érezte, jobb, ha semleges és kendőzetlen módon jeleníti meg Thatcher
karakterét, és a közönségre bízza a megítélést. Közismert liberális nézetei
miatt a személyisége nem egyezett Thatcherével, de csodálta „személyes
erejét és keménységét. Ahogy legitim módon felküzdötte magát
a társadalmi kötöttségekkel és nemi előítéletekkel teli brit politikai
rendszerben. A mód és az időzítés miatt ez hihetetlen teljesítmény volt.
Thatcher elnyerte a pozícióját, nem pedig megörökölte azt, mint ha egy
nagy ember lánya vagy özvegye lett volna. Saját erejéből szerzett meg
mindent. Ez az én szememben a nagyság jele, ami megérdemli, hogy
a történelmi vita elrendeződjön a személye körül.”

A Vaslady médiakampánya alatt Meryl felajánlott egymillió dollárt a

Washingtonban létrehozandó National Women’s History Museum (Nemzeti
Nőtörténeti Múzeum) létrehozására. Egy olyan intézményt akart támogatni,
amely a történelem során a könyvek lábjegyzeteibe száműzött női
történeteket összegyűjti és megőrzi, továbbá a nyilvánosság elé tárja
„azokat a hihetetlen tetteket, amelyekről semmit sem tudunk”.

A film, amelyet a Weinstein Company filmstúdió mutatott be, tekintélyes

30 millió dolláros hasznot hozott Észak-Amerikában. Meryl megkapta érte
a tizenhetedik Oscar-jelölését, amelyből aztán a harmadik díja meg is
született. Ilyen már régen történt utoljára, egészen pontosan huszonkilenc
évvel korábban, ha tényszerűek akarunk maradni. És a hab a tortán: végül
Roy Helland is nyert, illetve megosztotta a legjobb maszkmesternek járó
díjat Coulierrel.

- Amikor meghallottam a nevem, hirtelen az az érzésem támadt, mintha fél

Amerika egyszerre kiáltana fel: "Jaj, ne! Ne már, miért? Ő? Már megint?”
Tudják, nem? De ez mindegy is - mondta elfulladva, ahogy megköszönte
Donnak és a „másik partnerének”, Roynak.

Egy hónappal korábban, amikor a Golden Globe-on elnyerte a fődíjat,

Meryl a köszönőbeszédében méltatta Harvey Weinsteint, és ez később elég
sokszor kísértette őt. Valamiért „Istennek” titulálta, és ezt mondta „az
ótestamentumi büntető, azt hiszem”. Harvey mellé Michelle
Williamst ültették, aki nevetett, miközben a nagy hatalmú producer a fejét
rázta a televízió által is közvetített ceremónián. Williams megnyerte a
musical és vígjáték kategória legjobb színésznőjének járó díjat a Harvey
által készített Egy hét Marylinnel című filmért. Az életrajzi mű egy másik
producere „ijesztőnek és sunyinak” nevezte Harvey-t, aki mindig
akkor bukkant fel váratlanul, ha Williams meztelen jeleneteket forgatott. Ha
Williams ellenkezett volna a megrögzött zaklatóval, annak rá nézve
hátrányos következményei lettek volna. Harvey arra használta a hatalmát,
hogy megfélemlítsen és elhallgattasson nőket, és beszennyezte a
hírnevüket, ha azok elutasították a szereposztó díványt. Ezzel szemben úgy
tűnt, Merylnek „thatcheres” hatása volt Harvey-ra. A férfi egyenrangúként
kezelte őt, meglehet, tartott is tőle.

Margaret után Meryl folyamatosan dolgozott, és négy év alatt nyolc

szerepet játszott el. Először csatlakozott Tomy Lee Joneshoz az Amit még
mindig tudni akarsz a szexről című tragikomédiában. A régóta házasságban
élő nebraskai pár kijózanító portréjában férj és feleség tanácsadásra
mennek, hogy felélesszék a régi tüzet. Kay hagyományos,
magányos feleség, aki főz és takarít zsémbes férje, Arnold után, aki viszont
már alig veszi észre a nejét. Külön hálószobában alszanak. Amikor Kay, aki
egy Coldwater Creek-i boltban dolgozik, terápiás foglalkozásokra költi a
pénzét, Arnold veszekedni kezd vele. Arnold szerint a házasság arról
szól, „hogy van egy házassági szerződésünk, és én fizetem a számlákat”.
Végül beleegyezik abba, hogy próbálják megmenteni a házasságukat, mert
nem tudná elviselni, ha elveszítené az asszonyt. Ki mosogatna el? Vagy
mosna? Főzne? (Mondd, Kay, miért nem váltál még el ettől a seggfejtől?)

Meryl újra megpróbálta visszaszerezni a méltóságát annak a láthatatlan

nőnek, akivel már találkoztunk, de nem tiszteltük eléggé. De azt
meglehetősen őrjítő volt nézni, ahogy Meryl vergődött az elnyomás alatt,
csak hogy kedvében járjon annak a tuskónak. Jones, aki csodálatos partnere
volt, úgy illett a szerepbe, mint egy bejáratott kesztyű. A 2012. augusztusi
bemutatón Meryl ezt mondta nekem:

- Hallottam, hogy valaki úgy beszél róla a szerepe alapján, mint a

„Mogorva ötven árnyalata”.
Nagyon tetszett.

- Már el is lopom! - mondtam. És most átadom neked.

Azt remélte, hogy más férfiak tanulnak Arnold példájából, és megnyílnak a

változás lehetősége előtt.

Két évvel később Meryl tett Jonesnak egy szívességet, és vállalt egy
nyúlfarknyi szerepet a Kelletlen útitárs ban, amely Jones első rendezése
volt. Az 1850-es években játszódó drámában Jones egy vándort játszik, aki
visszakísér Iowába három beteg telepes asszonyt. A filmben Grace
Gummer egy zavart tizenkilenc éves lányt alakít, aki diftériában elveszítette
három gyermekét. Az Estétől eltérően, amelyben Mamie és Meryl külön
jelenetekben játszanak, itt együtt tűnnek fel a vásznon. Meryl egy lelkész
feleségét alakítja, aki menedéket kínál az utazóknak. A Kelletlen útitárs
többet profitált Merylből. A film bevétele 2,4 millió dollárral több lett az
Amit még mindig tudni akarsz a szexről 64 milliós profitjánál.

Aztán más félelmetes drámák következtek. Aki teheti, nézze meg Merylt a
működésképtelen családját terrorizáló, kegyetlen női családfő szerepében.
Az oklahomai Tulsa mellett 2012 őszén forgatott Augusztus Oklahomában
Tracy Letts azonos című, Pulitzer-díjas művének adaptációja.
Szereplői Violet Weston, a szájrákban szenvedő, lassan gyógyszerfüggővé
váló (és mocskosszájú) anya, aki folyamatosan piszkálja a lányát, Barbarát
(Julia Roberts) és nagyjából mindenki mást is. Meryl és Julia között, akik
már szinkronizáltak együtt rovarokat a Hangya boy című
animációs filmben, vibrált a levegő az első közös forgatásukon.
Például abban a jelenetben is jól látszik ez, amikor Barbara kicsavarja a
pirulákat Violet kezéből, miközben ezt ordítja: „Nem fogod fel?! Mostantól
én vagyok az úr a házban!” Habár a legjobb mondat mégis akkor hangzik
el, amikor Barbara szidja Violetet a vacsoránál: „Edd a halat, ribanc!”
(Lehet, hogy ez volt a revans Meryl negatív megjegyzéseiért, amelyeket
a kilencvenes évek elején tett a Micsoda nő!-ről.)

Meryl többször ellenállt a szerepnek.

- Nem akartam eljátszani ezt a nőt, aki a múltja, a rák és a saját

személyiségének börtönében él - emlékezett vissza. - A gyerekei is
megvetik, mellesleg jogosan. Egyáltalán nem akartam elképzelni és
megtapasztalni ezt.

De az ügynöke meggyőzte őt. „El kell ezt játszanunk.” Akkor gondolta meg
magát, amikor egy barátja ezt mondta neki:

- El kell játszanod ezt a szerepet értem és minden olyan lányért, akinek

rossz anyja volt.

De ő aligha élvezte az élményt. És Julia sem, aki nagyon vágyott a

Kaliforniában hagyott családja után.

- Nagyon nehéz volt Juliának átélnie ezt a szerepét, mivel ő valójában

melegszívű, elbűvölő személyiség - idézte vissza azokat az időket Meryl. -
Azonnal jó kapcsolatba kerül vele az ember, míg Barbara csalódott az élete
által kínált ajtókban, amelyek becsukódni látszanak. Kellemetlen lehet
bizonyos karakterek bőrébe bújni.

Hogy megteremtsék a Steppenwolf Theatre Company gondozásában

bemutatásra kerülő Augusztus Oklahomában közösségi érzését, Meryl
ragaszkodott hozzá, hogy ő és színésztársai - Julia, Chris Cooper, illetve
többek közt Abigail Breslin - együtt töltsenek egy napot egy Toyota-
kereskedés mögött álló lakóparkban. A nap végén a társaság
összegyűlt Meryl apartmanjában, hogy párbeszédeket próbáljanak
és egyenek. Csirkét, bordát és Fritosos csilit készített.

- Szerencsére abban az időben éppen egy zűrös választást éltünk át -

mesélte. - Azzal lazítottam, hogy hazamentem, és háborogtam a híreken. Ez
volt a levezetésem.

Októberben olyan hírek kezdtek keringeni, miszerint Meryl a Disney-vel

tárgyal a Vadregény forgatásáról, és egy olyan szerepet akar elfogadni,
amelyet régóta kerülgetett: a Boszorkányt. Na, de milyen szerep volt az!
Hangzatos dalokat kellett előadnia a klasszikus Sondheim-musicalből,
Johnny Depp, James Corden és Az ördög Pradát visel-beli főszereplő társa,
Emily Blunt és régi barátnője, Tracey Ullman oldalán. Az elkövetkező
hónapokban a Disney összeszedte a stáb többi tagját, és kitűzte a forgatás
angliai kezdő időpontját, ami 2013 szeptemberére esett. Mielőtt átkelt volna
az óceánon, Meryl még csatlakozott Jeff Bridgeshez az Emlékek őrében,
amely Lois Lowry disztópiájának Harvey által támogatott,
futurisztikus adaptációja. Ő játszotta volna Elder főnököt, aki a
tökéletes társadalom megteremtése érdekében törvényen kívül helyezi az
érzelmek kinyilvánítását. Állítólag Harvey lányai úgy nőttek fel, hogy el
kellett olvasniuk a könyvet.

Az Oklahomát forgalmazó Weinstein Company úgy határozott, hogy pénzzé

teszi a két női főszereplő közötti cicaharcot. A 2013 októberében megjelent
plakáton az a jelenet látható, amikor Julia a földre nyomja Merylt.
Hetekkel a december 27-ei bemutató előtt a National
Enquirer megjelentetett egy cikket, amelyben egy „hollywoodi bennfentes”
állítása szerint Meryl soha többé nem akar Juliával dolgozni. Julia
állítólagos bűne: azt javasolta a rendezőnek, John Wellsnek, hogy a film
vége inkább Barbarára fókuszáljon, ahogyan elköltözik otthonról,
mintsem a magára maradó Violet szomorú sorsára, amelyet a
közönség jelentéktelennek tartott. A népszerű blog, Lainey Gossip azonban
nem vette be a maszlagot. „Igenis lehetséges az, hogy két nagyon erős
egyéniséggel rendelkező nő békésen megférjen egymás mellett - írta Sarah
Marrs. - Meryl és Julia talán nem fognak egymásnak karácsonyi
üdvözlőlapokat küldeni, bár még ezt sem tudhatom. De ha bármilyen
módon megváltoztatják az Augusztust, az nem a két nő miatt lesz, hanem
mert a seggfej Harvey Weinstein azt hiszi, hogy az emberek nem tudnak mit
kezdeni egy szomorú mozival.”

Habár Merylt és Juliát is jelölték Oscar-díjra - a legjobb színésznő és a

legjobb mellékszereplő -, azt érdemes megjegyezni, hogy Julia soha többé
nem dolgozott újra Harvey-val újra. Az Emlékek őre után Meryl sem.
Streep egyre gyakrabban hívta fel a figyelmet a szórakoztatóiparban
nem ritka szexizmusra, és eközben még a Walt Disney-t sem kímélte. 2014
januárjában Meryl kirohant a szentnek feltüntetett stúdió- és
élményparkmogul ellen abban az emlékezetes, káromkodásoktól sem
mentes beszédében, amelyet Emma Thompson tiszteletére mondott az
Amerikai Filmkritikusok Szövetségének vacsoráján. Thompson éppen
ez idő tájt játszotta el P. L. Travers, a Mary Poppins írójának szerepét Banks
úr megmentése című filmben, amely arról szól, hogyan szerezte meg
Disney (Tom Hanks) az ötletes nevelőnő történeteinek szerzői jogait
Traverstől. Disney lányai ezeket a történeteket olvasva nőttek fel. Merylt
megkörnyékezték a szereppel, de ő inkább passzolt.

Miközben pohárköszöntőt mondott Thompson tiszteletére, el is mondta,

hogy miért.

- Disney, aki vitathatatlanul emberek milliárdjainak okozott örömet,

valószínűleg... rasszista hajlamokkal rendelkezett - mondta Meryl. - A
filmiparon belül megalakított és támogatott egy antiszemita lobbit.
Cégének politikája bizonyítja, hogy minden kétséget kizáróan ő maga
is férfi soviniszta volt.

Hogy alátámassza az állításait, bemutatott egy 1938-ban kelt elutasító

levelet, amelyet a Walt Disney Stúdió küldött a hozzájuk jelentkező egyik
rajzolónak, Mary Fordnak.

- És én most Emma ünnepén fel fogom ezt olvasni, csak hogy

megcsiklandozzam vele egy kicsit az ünnepeltet, akiről tudom, hogy
ugyanolyan fanatikus feminista, amilyen magam is vagyok.

Egy rövid részlet a levélből: Nők nem végezhetnek semmilyen kreatív

munkát a filmvászonra készülő rajzfilmek gyártása során, mivel azt
kizárólag fiatal férfiak végzik Ezen okból kifolyólag a
tanfolyamra beérkezett jelentkezések elbírálása során nők beadványai nem
kerülnek értékelésre.

- El tudom képzelni Walt Disney gyötrődését, amiért húsz éven át kellett

egy nő kedvében járnia, hogy megkapja a művei jogait. Valószínűleg
majdnem megölte a tudat, hogy létezik egy olyan asszony a világon, aki
ugyanolyan megvetően és fensőbbségen viselkedik, mint ő, ráadásul
egyáltalán nem tiszteli a másik fél tehetségét, fantasztikus alkotásait és
csodálatos képzelőerejét.

Meryl kirohanása az elismert ikon ellen az újságok címlapjaira került.

Disney védői vitatták a vádakat. Ennek ellenére Disney unokahúga, Abigail
bizonyos értelemben elismerte Meryl igazát, amikor ezt posztolta a
Facebookon: „Antiszemita? Igaz. Nőgyűlölő? HÁT PERSZE! Rasszista?
Ő készítette azt a filmet (A dzsungel könyve), ami arról szól, hogy maradj
csak a saját fajtáddal a szegregáció körüli viták csúcspontján!... De az
ördögbe is, pokoli jó filmeket készített, és emberek milliárdjainak okozott
ezzel örömet. Ezt nem lehet letagadni. Szóval, erről van szó. Vegyes
érzelmek a köbön.”

Nem sokkal később Meryl elszerződött a Foxhoz, és A szüfrazsettben

alakította Emmeline Pankhurst brit aktivistát, majd pedig a TriStar Pictures
forgalmazásában megjelent Dübörög a szívben gitárt ragadott, és eljátszott
egy Diablo Cody által megírt érdekes szerepet. A szüfrazsett
forgatása februárban kezdődött Londonban. Meryl aránylag
keveset szerepelt a vásznon, legalábbis Carey Mulliganhez és
Helena Bonham Carterhez képest, de személyisége mégis beragyogta az
egész filmet. Pankhurst - a szüfrazsettmozgalom szülőanyja - a
századforduló Angliájában aktivisták egész seregét mozgósította, hogy
ablakokat betörve, tüzeket lángra lobbantva és zavart keltve kényszerítsék
rá a politikusokat arra, hogy törvények megváltoztatásával megszüntessék a
nők alárendeltségét. Amikor Pankhurst/Meryl felhagy a rejtőzködéssel,
hogy feltüzelje Mulligant és a többi szüfrazsettet, nehéz ellenállni a
lelkesedésének és meggyőző erejének.

„Nem maradt más lehetőségünk, mint legyőzni ezt a kormányzatot. Ha

börtönbe kell menni a szavazati jogért, az épületek ablakai törjenek - sokkal
inkább, mint a nők teste. Felszólítom, aki itt van, és az ország női lakosait,
hogy lázadjanak! Inkább legyek lázadó, mint szolga” - harsogja az erkélyről
az összegyűlt nőknek. Aztán mielőtt elhajt a kocsijával, ezt tanácsolja
Mulligannek: „Ne hódoljon be, soha ne adja fel!”

2015 őszén Meryl és Mulligan a támadások kereszttüzében találta magát

egy Time Out London által rendezett fotózás miatt, amelyen Pankhurst
1913-as beszédében elhangzott „inkább legyek lázadó, mint szolga”
jelmondattal a pólójukon jelentek meg. Ezzel A szüfrazsettet voltak
hívatottak reklámozni, de az amerikai közösségi média azonnal reagált rá,
és tudatlansággal, illetve érzéketlenséggel vádolták meg őket a
rabszolgaságra történő utalás miatt. Az író Ijeoma Oluo a Twitteren vágott
vissza: „Nem számít, mennyire jó szándékú, művelt és liberális vagy, ha
csak fehérek vannak a szobában, ilyen hülyeségek történnek.”
Válaszul a Time Out leírta, hogy meghívta a színésznőket a fotózásra, és a
pólójukon látható üzenet inkább csak „csatakiáltás, amely abszolút nem
azokat volt hivatva megsérteni, akiknek nincs más választásuk, mint
behódolni az elnyomásnak.”

Meryl nem nyilvánított véleményt. Ő is követett el hibákat, többek között,

amikor azt a meggondolatlan döntést hozta, hogy fehér nőként ilyen
ruhadarabot hordjon. A kritikusok szerint ez újabb jel volt arra, hogy az
interszekcionális feminizmus még mindig csak elmélet, és semmi köze
a valósághoz.

Ha Meryl akkor még nem is tudta, mára megtanulta a leckét. Amikor 2018
januárjában csatlakozott a szexuális zaklatás elleni Time’s Up-kampányhoz,
ő és a hozzá hasonló gazdag, befolyásos hírességek, Reese Witherspoon,
illetve Shonda Rhimes egyenként 500 ezer dollárt adományoztak
egy jogvédő alapnak, amely például az élelmiszer- vagy építőiparban
dolgozó, szexuális zaklatásnak kitett áldozatoknak nyújtott támogatást. Az
alapot felügyelő Nemzeti Nőjogi Központ adatai szerint 2018 októberében a
segítséget kereső nők 40 százaléka színes bőrű, 65 százalékuk pedig
alacsony keresetű volt. Korábban ebben az évben Meryl Ai-jen Pooval, a
National Domestic Workers Alliance (Nemzeti Háztartási Alkalmazottak
Szövetségének) igazgatónőjével érkezett a Golden Globe-díj-kiosztóra.
Meryl a vörös szőnyegen Ryan Seacrestnek adott interjú során is a
tajvani származású amerikai szakszervezeti aktivistára irányította
a figyelmet.

- Ez egy olyan mozgalom, amelyben mindenkinek van helye, és

mindenkinek van szerepe - mondta Poo.

De most térjünk egy kicsit vissza 2015-re, és arra a nevezetes Time Out-
fotózásra. Meryl szintén sokakat felbosszantott, amikor az újság egyik
kérdésére így válaszolt:

- Ön feminista?

- Humanista vagyok. Én a szép és könnyű egyensúly oldalán állok.

A megjegyzés sok rajongóját elbizonytalanította, mivel Meryl általában
meggyőződéses feminista szerepben tűnt fel, és abban az évben éppen a
Kongresszusnál szorgalmazta az egyenlő jogokkal kapcsolatos
jogszabályok hosszú ideje halogatott módosítását. 1990-ben, a
filmszínészek szakszervezetének rendezvényén tett bátor
kijelentésének évében, egy férfi riporter megkérdezte tőle, hogy feminista-
e.

- Ez már unalmas téma. Minden kétséget kizáróan humanista vagyok, és

hiszek a női egyenjogúságban - válaszolta.

Mindent egybevetve, amikor Meryl ismertté vált, lelkiismeret-furdalás

nélkül jelentette ki a The Washington Postban vagy éppen az Oscar-
gálákon, hogy igen, ő feminista. Talán ahogy idősebb lett, belefáradt abba,
hogy állandóan ugyanarra a kérdésre válaszoljon.

De legyünk teljesen őszinték: Meryl következő karaktere sem érezte volna

elveszve magát egy Pankhurst-féle felvonuláson. Ricki és Flash nevű
bandája majdnem teljesen üres bárokban játszik a kaliforniai Tarzanában.
Barátjával, Greggel (Rick Springfield!), a reszelős hangú gitárosénekessel
az American Girl, a Bad Romance és az I Still Haven’t Found What I’m
Looking For című dalokkal szórakoztatja a közönséget. Az énekesnő nem
igazán tűnik lelkizős típusnak vagy túlzottan jól értesültnek a világ
dolgaival kapcsolatban. Vicceket mesél Obamáról és kétszer is Dubyára
szavazott, mivel ő is támogatja a sereget. Meryl egészen mélyre merült
a tehetségében, hogy a rocker nő hangja Cherre vagy Chrissie Hynde-re
hasonlítson.

Ricki évekkel ezelőtt elhagyta a családját, hogy rockerként nyugaton

kergesse a hírnevet (vagyis annak hűlt helyét). Egy pillanatra visszazökken
a valóságba, amikor egykori férje, Peter (Kevin Kline) hazahívja őt
Indianapolisba, mert lányuk, Julie (Mamie) öngyilkosságot kísérelt meg.
Julie éppen válófélben van hűtlen férjétől. (Ricki még az esküvőre
sem ment el.)

Egy érdekes párhuzam a való élettel: Mamie 2013 márciusában, kevesebb

mint két év házasság után vált el Benjamin Walkertől. „Baráti a viszonyuk”
- közölte a huszonkilenc éves nő ügyvédje egy alkalommal. Pár
héttel azelőtt, a The CW tévécsatorna nem sugározta tovább Mamie rövid
életű orvosi drámáját, a Dr. Emily Owenst. A válás bejelentését követően
Merylt és Mamie-t Vancouverben látták szórakozni, majd egy évvel később
Mamie megvett egy két hálószobás lakást Manhattan Chelsea negyedében.
Habár továbblépett a dolgokon, a Meryllel New York
külvárosában forgatott Dübörög a szív valószínűleg feltépte a régi
sebeket. Julie egy valódi méregzsák, és tele van fájdalommal, míg
Ricki nem várt módon a nyugalom szigete. Ricki, ellentétben
Julie elkötelezett és állandóan izgága mostohaanyjával (Audra McDonald),
csak sodródik az árral. Ő biztatja Julie-t, hogy szedje össze a bátorságát, és
menjen el a bátyja esküvőjére, még ha az fel is idézi a régi, boldogabb
időket.

- Ne fuss el - mondja neki. - Lépj tovább.

Ricki a kedvencem Meryl szerepei közül, pontosan azért, mert senki sem
számított pontosan őrá. A rendező, Jonathan Demme maga is komoly
zenerajongó, élő előadást várt el, tehát a hatvanöt éves Meryl hónapokon át
megfeszítve tanult. Ricki eredeti, Cold One című dalának akusztikus
verziója fenséges lett. A Csillag születik sanzonénekese, Jackson
Maine iránt rajongók szerint ez volt Meryl Maybe It’s Time című száma.

Ezt követően abba sem akarta hagyni az éneklést. Ricki szerepéből

egyenesen az opera legendás alakjának, Maria Callasnak a bőrébe bújt, akit
a Mike Nichols által rendezett HBO-filmben alakított. A Terrence McNally
által írt Master Class (Mesterkurzus) alapján készített produkció
azonban sohasem valósult meg. A nyolcvanhárom éves Nichols
2014. november 20-án szívelégtelenség következtében elhunyt. Meryl egy
nyilatkozatban úgy emlékezett meg néhai munkatársáról, mint „akit öröm
volt ismerni, egy rendező, aki sírt, amikor nevetett, egy barát, aki nélkül
nem tudjuk elképzelni a világunkat, egy felejthetetlen és
pótolhatatlan ember”.

Meryl ezután olyan szerepbe vetette magát, ami könnyekig nevettette volna
Nicholst. Ahelyett, hogy egy világhírű szopránhoz méltóan kiénekelte volna
a legmagasabb hangokat, fesztelenül sikoltozva adta elő az áriákat
a történelem leghírhedtebb operaénekese szerepében. Majd ment, és küzdött
az alkotmány első módosításának védelméért.
EGY KIS RÁADÁS

Streep-rajongó celebek

Kelly Clarkson:

Grammy-díjas popsztár hatalmas Meryl-rajongó. Amikor 2018-ban a

Golden Globe-on először találkoztak a vörös szőnyegen, már messziről
kiabálta neki: „Nyolcéves korom óta csodállak!” Amit viszont nem mondott
el az imádottjának: volt egy kartonból kivágott Merylje. „Velem utazott
New Yorkba - mesélte el Clarkson. - Feltettük a repülőre, mintha az
igazi lenne.”

Mindy Kaling:

Az író-színésznő, illetve a The Mindy Project megalkotója a vígjátéksorozat

egy teljes epizódját a Meryl Streep szerepeiből válogatott kosztümök
partijának szentelte. A karaktereket olyan filmek inspirálták, mint például
Az ördög Pradát visel vagy a Sikoly a sötétben. Mindy Julia Childnak
öltözött a Julie & Julia - Két nő, egy recept című filmből. 2018-ban Mindy
Merylre hivatkozott, amikor a kizárólag női főszereplőkkel készült Ocean’s
8 című filmet védte a Rotten Tomatoeson megjelent kritikákkal szemben.
„Meryl beszélt erről, és nagyon jó véleménye volt - mondta. - Ő sok,
nőknek szóló filmet készített, amelyeket olyan férfiak kritizáltak, akik, nem
biztos, hogy értékelték az alkotásokat, vagy egyszerűen csak más
nézőpontot képviseltek, mint a nők. Ez egyszerűen nem igazságos.”

Billy Eichner:

A színész-komikus, aki a Billy on the Street című játék révén vált híressé,
2012-ben találkozott Meryllel, amikor mindketten megjelentek a Bravo
Watch What Happens Live című show-jában. Öt évvel később látta Merylt
beszélni egy Planned Parenthood-rendezvényen, amelyen a színésznő
megosztott vele néhány bölcsességet. „Beszélgettünk a Billy on
the Streetről, és amikor távozott, még visszaszólt: »Ne komolyodj meg«” -
emlékezett vissza Eichner.

Jennifer Lawrence:
A sztárok pont olyanok, mint mi! Még Lawrence is pánikba esik, ha
meglátja Meryl őfelségét, pedig ő 2013-ban a legjobb színésznőnek járó
Oscar-díjat nyerte el. „Egy alkalommal valaki éppen Bill Mahernek akart
bemutatni, amikor Meryl Streep belépett a helyiségbe. Mire én
gyakorlatilag Bill Maher arca elé tettem a kezem, és azt mondtam: »Ne
most, Bill!«, aztán csak bámultam Meryl Streepet.” És vajon
megszólította? „Természetesen, nem. Csak halálra rémülve bámultam.”

Zoe Kravitz:

„Tulajdonképpen nekem a mai napig nehezemre esik csak úgy lazán

kimondani a keresztnevét” - mondta az Entertainment Tonight műsorában,
miután bejelentették, hogy Meryl csatlakozik Kravitzhez, Reese
Whiterspoonhoz és Nicole Kidmanhez az HBO Hatalmas kis hazugságok
című sorozatának második évadában. „Együtt ebédeltem a stábbal és
Meryllel, és még mindig nem tudtam megtenni. Ő Meryl Streep,
emberek! MERYL STREEEEEP!”
19. Meryl, a Szuperhős
„A döntésem végleges, és most... megyek aludni.” - Katharine Graham (A
Pentagon titkai, 2017)

Sok évvel ezelőtt a Cue magazin 1980. januári számában Meryl így vallott:
„Rendszerint azt hiszem, bármit el tudok játszani. Nagyon hiszek
önmagamban. Ha úgy erezném, hogy el akarom énekelni Normát a MET-
ben, a barátaim mind így reagálnának: »Ne, ne. Az nem neked való.«”

Ezzel valójában Vincenzo Bellini 1831-es operájára utalt, amelyet a

második világháború után Maria Callas énekelt számos alkalommal.
Évtizedek teltek el azóta, hogy Meryl énekórákat vett Esteile Lieblingtől, de
aztán úgy döntött, hogy az opera mégsem neki való. Viszont mély
tiszteletet érzett a kihalófélben lévő művészeti ág és azok iránt, akik
a mesterei voltak, mint például Callas. Ugyanúgy csodálta a tehetős New
York-i Florence Foster Jenkins szertelenségét, aki hiábavaló erőfeszítést tett
annak érdekében, hogy elismert szoprán díva váljon belőle, mégis nevetség
tárgyává lett. Meryl felejthetetlen alakításában ismerhettük meg
Florence életét és nem mindennapi pályafutását a 2016-os Florence -
A tökéletlen hang című filmben.

A hetvenhat éves „díva”, aki évtizedekig (szerencsére) csak zárt körben

adta elő művészetét, 1944. október 25-én fellépett a Carnegie Hallban.
Másnap reggel belelapozott az újságba, és mélyen megalázó kritikákat
olvashatott magáról. A New York Post szerint „Florence Foster Jenksins a
világ legrosszabb énekesnője. [...] Lady Florence előadta az egyik
legfurcsább tréfát, amelyet New York valaha is látott.” A cikket
olvasva Florence szívrohamot kapott. Még egy hónapot élt. Habár a Los
Angeles Times szerint egyszerűen megszakadt a szíve, Stephen Temperley,
akinek a Florence életéről írt darabja 2005-ben debütált a Broadwayn, azt
állította, hogy „bár rettenetesen megdöbbent, merem állítani, hogy ha
hosszabb élet adatott volna neki, túljutott volna rajta”.
Florence utolsó szavai ezek voltak a halálos ágyán: „Az emberek
mondhatják, hogy nem tudtam énekelni, de azt nem, hogy meg se
próbáltam.”

Az énekesnő életrajzi filmje kapóra jött Merylnek. Florence már jóval

korábban belekerült az „olyan rossz, hogy az már jó” kategóriába, mint
hogy a kultikus közönségkedvenc, A szoba című „legjobb legrosszabb
filmre” elkelt volna minden éjszakai előadásra szóló jegy. A produkcióhoz
rendezőként csatlakozott Stephen Frears (A királynő), illetve Hugh
Grant, aki St. Clair Bayfieldet, Florence elegáns partnerét alakította. A
forgatás kezdetét 2015 májusára Londonba tervezték.

Időközben a Disney, nem törődve Meryl nyilvánosan hangoztatott

véleményével, a Johnny Depp perverz farkasa helyett a bosszúszomjas
boszorkányt tette a Vadregény plakátjára. A sötét hangulatú, fordulatos
musical, amely kellőképpen átformálja a Grimm testvérek meséit, 128
millió dollárt termelt Észak-Amerikában, és rendkívül elismerő kritikákat
hozott Meryl számára. „Streep lenyűgöző, és valami sokkal maradandóbbat
alkotott a Mamma Mia! karaoke-moziban látott karakterénél... Az alapoktól
újraépítette a szerepet, erőteljesen énekelt, huncutul komédiázott, merész
fizikai megjelenést és nyers érzelmeket kölcsönzött a Boszorkának” -
méltatta az alakítását kissé kétértelműen a Hollywood Reporterben David
Rooney.

Rögtön ezt követően Meryl jelölést kapott a legjobb mellékszereplő

kategóriában, amelyben Patricia Arquette-tel (Sráckor), Emma Stone-nal
(Birdman avagy [A mellőzés meglepő ereje]), Keira Knightley-val
(Kódjátszma) és Laura Dernnel (Vadon) versenyzett.

Végül a győztes Arquette lett, a gyakorlatias egyedülálló anya Richard

Linklater felnőtté válásról szóló drámájának alakja. Soha nem fogom
elfelejteni a 2015. február 25-én elmondott beszédét. Ez az esemény
valaminek a kezdetét jelezte, még ha Arquette nem is fejezte ki magát
meggyőzően. Miután köszönetet mondott a családjának és
kollégáinak, Arquette felkavaró kijelentéssel zárta a mondandóját: „Minden
nőnek üzenem, aki valaha is egy adóalanynak vagyis egy amerikai
állampolgárnak adott életet: mi már harcoltunk mindenki más jogaiért.
Most itt az idő, hogy egyszer s mindenkorra az Egyesült Államokban élő
nők is egyenlően kereshessenek mindenki mással, és élhessenek a
jogaikkal.” Arquette hatásosan ráirányította a figyelmet a
nemek kezelésében és bérekben megmutatkozó egyenlőtlenségekre, de egy
kissé árnyalta az üzenetét az a tény, hogy elfelejtkezett a
homoszexuálisokról és színes bőrű emberekről, akik szintén
diszkriminációval küzdenek. A kamera tisztán mutatta Merylt, aki a
nézőtéren hevesen éljenzett. Lelkes reakciója azonnal mémmé vált, és
Twitter méltatások áradatát indította el.

A feminizmus ott volt a levegőben, és merészen, újszerű módon férkőzött

be a színésznők díjátadókon elmondott beszédeibe. Az egyik nagy stúdió
konkrétan úgy határozott, hogy A szüfrazsettet népszerűsíti. Hatalmas
felháborodás kerekedett abból is, amikor hekkerek feltörték a Sony
Pictures levelezőszervereit 2014 decemberében, és nyilvánosságra került
többek között az a tény, hogy Jennifer Lawrence, a megasztár kevesebbet
keresett az Amerikai botrány című filmmel, mint férfi kollégája, például
Jeremy Renner.

2015. április 15-én Hillary Clinton bejelentette, hogy indul az

elnökválasztáson. Támogatói felbátorodtak. Ha Hillary sikeresen
összezúzza a nők felett feszülő legmagasabb üvegplafont, és történelmet
írva első nőként elfoglalhatja az Ovális Irodát, a nőknek sem kell tovább
elviselniük a megaláztatást. Egy héttel Hillary bejelentése után egy névtelen
Tumblr-oldalon rémisztő történetek jelentek meg a hollywoodi
nőgyűlöletről.

- Ez egy olyan kulturális közöny, amelyben mindenki hozzászokott a

status quóhoz, és a kérdések, ha mondhatok ilyet, teljesen szükségtelennek
látszottak - mondta nekem akkoriban Cathy Schulman a Women in Film
Los Angeles elnöke. - Volt egyfajta... belenyugvás ebbe az
egyenlőtlen helyzetbe, még akkor is, ha már 2015-öt írtunk.

Meryl 1990 óta hallatta a hangját, most végre kiadhatta a dühét is. Április
19-én híre kelt, hogy - partnerségben a New York Women in Film and
Television szervezettel - alapított egy évente négynapos rendezvényként
működő forgatókönyvíró műhelyt negyven fölötti női forgatókönyvírók
részére. Az első évben elismert írónők, rendezők és producerek gyűltek
össze egy New York állambeli kellemes vidéki helyszínen, hogy a
tehetséges, győzni akaró jelölteket mentorálják. Meryl a háttérben maradt,
mivel nem akarta zavarni az újoncokat. A jelenléte azonban egyértelműen
érezhető volt.

Ezután még egyszer elrepült forgatni Nagy-Britanniába - ezúttal egy

szégyentelen örökösnőt alakítva, akinek megszámlálhatatlanul álltak
rendelkezésére a botrányos jelmezek és a pompás fejdíszek. A Florence - A
tökéletlen hang stábja a liverpooli Drury Lane környékét használta arra,
hogy megjelenítsék az 1940-es évekbeli Central Park West-et. Ahhoz, hogy
hitelesen adja vissza a hamisan éneklő Florence-t, Meryl egy énektanárral
gyakorolt, amelynek során Frear kérésére több részletben
szentségtelenítették meg és vették fel a Queen of the Night című áriát.

- Nagyon-nagyon mulatságos és egyben rettenetesen félelmetes is volt -

mesélte Meryl, aki eredetileg azt hitte, hogy playbackről veszik majd fel az
egész borzasztó produkciót. - Ez nagyon megélénkítette a munkát,
mert minden alkalommal máshogy hangzott a dolog.

Donald Trump, az egykori reality-TV-házigazda, aki híres volt a nőkkel

szembeni visszataszító viselkedéséről, halálra zaklatta volna Florence-t.
Trump június 16-án a republikánusok jelöltjeként harcba szállt az elnöki
címért. Sötét és megosztó kampánya áthágott minden normát.
Kitartó kárörömmel támadta a bevándorlókat, újságírókat, a háborús hősnek
számító John McCaint és számtalan más célpontját. A republikánusok
másik jelöltjéről, Carly Fiorináról például ezt mondta: „Nézzék ezt az arcot!
Van egyáltalán valaki, aki erre szavazna? El tudják képzelni ezt az arcot,
mint a következő elnökünket?”

Trump célja az volt, hogy viszályt szítva erősítse meg a hatalmát. A

gyűléseken tanúsított rasszizmusa arra bátorította a fehér felsőbbrendűség
híveit, hogy gyűlölettel és fenyegetéssel forduljanak a többiek felé. Együtt
kántálta a tömeggel, hogy „csukják le!”, „építsd meg a falat”,
illetve „minden élet számít!”. Micsoda egy bohóc. De ugyan mi várható egy
rasszistától, aki hazugságokat terjesztett Obama elnök születési anyakönyvi
kivonatáról?

Istennek hála, Hillary győzelemre állt. Hamarosan Trump visszavonulhat

Mar-a-Lagóba, és minden visszatér a normális kerékvágásba. Meryl pedig
Hillary mellett korteskedett a demokraták nagygyűlésén.

- Mi kell ahhoz, hogy valaki nőként az első legyen? - kérdezte zászlómintás

ruhájában a július 26-án tartott beszédében. - Határozottság és méltóság...
Hillary Clinton immár negyven éve küzd a családokért és
gyermekekért. Hogy csinálja mindezt? Nos, ezt szeretném megtudni.

Miközben Mamie és Grace a nézőtéren állva tapsolt neki, Meryl

megjósolta, hogy Hillary lesz az első női elnök. „És nagyszerű elnökünk
lesz!”

A következő hónapban a Paramount stúdió - egyértelműen megcélozva az

Oscart Meryl és a Florence számára - Amerika-szerte vetíteni kezdte a
filmet, és megismételte a Julie & Julia stratégiáját: érkezz korán a zsúfolt
esélylatolgató partira, rendezz drámai kivonulást a beszéded után, és építsd
fel Meryl köré a jelölése kétségbevonhatatlanságának hangulatát.

„Reményeim szerint ez a mozi is befut, mert jó film, ragyogó alakításokkal

van tarkítva, amelyeket finom melankólia sző át - írta a Vanity Fair
kritikusa, Richard Lawson, megjegyezve a brit és franciaországi gyenge
teljesítményeket. - Ez megint egy újabb Meryl tekintélyes hölgyszerepei
közül, amelyek kezdenek hasonlítani egymásra, bár azt el kell ismerni, hogy
ezt egy kissé finomabban játszotta el, mint például Margaret Thatchert.”

Visszatekintve a nyolcvanas évekre, Meryl sorozatos álcái már akkor

irritálni kezdték a filmkritikusokat, akik azt szerették volna látni, hogy a
különböző technikák mesteri művelője lejjebb adja a kirívó
karakterábrázolást, és önmagát mutatja. Sheri Linden a Hollywood Reporter
hasábjain megjelent írása szerint a Florence „önmagában kerek egész,
olyan tisztelgés, amely nem akar túl mélyre menni, és nem akarja nagyon
megmutatni a kedvezőtlen vagy zavaró emberi tulajdonságokat. Csak Meryl
ügyességén múlt, mennyire férkőzhettek be az árnyak és a fény. Van valami
megindító és felszabadító abban, ahogy egy technikai
tökéletességre annyira kényes előadóművész ilyen vehemenciával
énekel hamisan. Elképesztően üdítő az a tudása, amellyel képes kifejezni az
önhittséget, sebezhetőséget, vágyakozást és csalódást egyetlen megkínzott
melódián keresztül. Már-már azt kívánja az ember, bárcsak egy
jelentéktelenebb vagy meghittebb történetben is láthatná ezt a
könnyedséget; egy olyan sztoriban, amely nélkülöz minden sallangot.”

A Florence két hónap elteltével, október 27-én 27 millió dollár bevétellel

zárt. Tizenkét nappal később Donald Trumpot megválasztották az Amerikai
Egyesült Államok elnökének.

***

Steven Spielberg élénk késztetést érzett valamire. A rendező éppen az egyik

hobbi projektjének számító Edgardo Mortara elrablása című film
előkészületeibe merült bele, ám ezt félretette, amikor átolvasta Liz Hannah
izgalmas forgatókönyvét, amelyet a Richard Nixon elnökkel szembeszálló
The Washington Post kiadója, Katharine ’Kay’ Graham bátor döntéséről írt.
1971-ben Graham az újság jövőjét kockára téve felkavarta az állóvizet, és
közzétette a Pentagondokumentumok néven ismert és a felettébb
népszerűtlen vietnámi háborúról szóló, szigorúan titkos
kormányzati tanulmányt. Daniel Ellsberg tényfeltáró katonai
elemző szivárogtatta ki a titkos dokumentumokat a The New York Timesnak,
amely részleteket jelentetett meg a tanulmányból. Az elnök bírósági
idézéssel válaszolt. Ben Bradlee, a Post hetvenkedő szerkesztője arra
biztatta Grahamet, hogy folytassa ott, ahol a Times abbahagyta. Némi
habozás után a nő végül belevágott a dologba, ami arra sarkallta a médiát,
hogy kövesse a példáját.

- Van valami tagadhatatlan hasonlóság az 1971-es események, vagyis

amikor a Nixon-kormányzat megpróbálta megtiltani a szabad sajtónak,
hogy számára kedvezőtlen tényeket tárjon a nyilvánosság elé, illetve
napjaink történései között - emlékezett vissza Spielberg.

A rendező 2017. március 3-án felhívta Amy Pascalt, aki A Pentagon

titkainak producere lett, és közölte vele, hogy ő ezt azonnal meg akarja
csinálni, méghozzá úgy, hogy Meryl játszaná Grahamet, Tom Hanks pedig
Bradleet. Spielberg május 30-ára összegyűjtötte a csapatait, és harcba
indulva a Trump-kormányzat ellen megkezdte a forgatást New
Yorkban. Még soha nem készített el filmet ilyen gyorsan.
Spielberg szerint Meryl és Tom ugyanannyit kerestek. A rendező nem
ismerte Merylt elég jól, habár mindketten elég közel álltak Carrie
Fisherhez. Tomhoz hasonlóan Meryl is erős morális érzékkel volt
megáldva, ami a filmbeli karakterein is meglátszott. Nem félt kritizálni a
megválasztott elnököt nézők milliói előtt a januári Golden Globe-on,
mindössze két héttel Trump apokaliptikus eskütételi szertartása előtt,
amelyen Trump meglehetősen riasztó módon megesküdött, hogy véget vet
„az amerikai vérfürdőnek”. Amikor Meryl átvette a Cecil B. DeMille-
életműdíjat, elmarasztalta Trumpot, aki a testi fogyatékos újságírón, Serge
Kovaleskin gúnyolódott a kampánya során, és mindenkit arra bátorított,
hogy támogassa az újságírók védelmére létrehozott egyik szervezetet.

- Ha valakiben olyan ösztönök működnek, hogy megalázzon valakit,

ráadásul nyilvánosan, és egy hatalommal bíró személy viselkedik így, az
mindenkinek beférkőzik az életébe, mert bárki úgy érezheti, hogy ezt akár ő
is megteheti -figyelmeztetett Meryl. - A tiszteletlenség
tiszteletlenséget szül, az erőszak erőszakot. S ha a hatalommal bíró
személy arra használja a pozícióját, hogy másokat zaklasson, akkor
mi mindnyájan vesztesei leszünk ennek.

Zárógondolataival Carrie-re utalt:

- Ahogy drága barátom, az eltávozott Leia hercegnő egyszer mondta

nekem, „fogd a törött szíved, és csinálj belőle művészetet”.

A teremben lévők tapsviharban törtek ki. A távolból figyelő konzervatív

okosok megragadták az alkalmat, hogy bemocskolják az igazmondó
színészt, aki a szemükben csak egy újabb elborult hollywoodi liberális volt,
akinek a nézetei szembemennek Trump követőiével. A sértődékeny Trump
természetesen a Twitteren rohant ki rá: „Meryl Streep az egyik leginkább
túlértékelt színésznő Hollywodban, aki annak ellenére támadott engem a
Golden Globe-on, hogy nem is ismer. Ő Hillary lakája, aki meglehetősen
sokat vesztett” - írta tweetjében, tagadva, hogy gúnyt űzött volna
Kovaleskiből.

De természetesen megtette. Kovaleski arthrogryposis ban szenved, ami

miatt korlátozottan tudja csak mozgatni a karját. Történetesen írt egy sztorit,
ami nem nyerte el Trump tetszését, s ezzel az elnök célpontjává vált.
„Látniuk kellett volna azt a fickót” - mondta Trump a követőinek egy dél-
karolinai gyűlésen, miközben a fogyatékos újságíró mozgását utánozta
gúnyosan, a karját rázva.

A rajongók és a szövetségesek persze azonnal Meryl védelmére keltek. A

dokumentarista Ken Burns azt mondta:

- Ha Meryl az East Riverben kötne ki, tudnám, hogy ki tette. De

túlságosan félnek tőle ahhoz, hogy bármit is tegyenek ellene, főleg azért is,
mert ő emlékeztet minket folyamatosan arra, hogy a világ császárai
meztelenek.

A 2017-es akadémiai díjátadó házigazdája, Jimmy Kimmel így viccelődött:

- A szarvasvadász és a Távol Afrikától című filmekben

mutatott középszerű alakításaitól kezdve a Kramer kontra Kramerben és
a Sophie választásában nyújtott lehangoló teljesítményéig Meryl Streep
legalább 50 filmben játszott unalmas karrierje során. Ez Meryl huszadik
Oscar-jelölése, ami azért is lenyűgöző, mert ebben az évben nem is
láthattuk a mozikban. Csak úgy megszokásból írtuk fel a nevét.”

2017. október 5-én a The New York Times lehozta a Harvey Weinsteint
szexuális zaklatással vádoló cikkeit, amellyel jelentősen kiterjesztette a
Tarana Burke nevű aktivista által 2006-ban létrehozott #metoo mozgalmat.
Harvey, az agresszív üzletember és az Oscar-díj intézményének régi
bennfentese évtizedeken keresztül arra használta a hatalmát, hogy
nőket zaklasson és használjon ki, köztük a filmjeiben játszó színésznőket is.
Gwyneth Paltrow huszonkét éves volt, amikor egy izgalmas és akár az
akadémiai jelöltséghez is vezető szerepet kapott Jane Austen Emma című
művének Miramax-adaptációjában. A színésznő elmondta a Timesnak,
hogy mielőtt a forgatás megkezdődött volna, Weinstein magához kérette a
Beverly Hills egyik szállodai szobájába, majd miután letapizta, azt
javasolta, hogy menjenek át a hálószobába egy masszázsra. Paltrow ezt
elutasította. Ezt követően Brad Pitt, Paltrow akkori barátja beszélt
Weinstennel, akinek azt mondta, „Ha még egyszer kellemetlen helyzetbe
hozod, megöllek.” Weinstein figyelmeztette Paltrow-t, hogy hallgasson a
történtekről.
- Szinte gyerek voltam, leszerződtem, és meg voltam rettenve -
emlékezett vissza később a színésznő. - Azt hittem, ki fog rúgni.

Meryl, akit látszólag megvédett a saját hírneve és tekintélye, azt mondta,

neki fogalma sem volt arról, hogy mi történik.

- Nem tudom, hol lakik Harvey, és ő sem volt nálunk soha - jelentette ki
decemberben, miután bűnrészességgel vádolták, és kénytelen volt
megvédeni saját magát. - Soha nem hívott meg a szállodai szobájába.

Egyetlenegyszer járt Weinstein irodájában, hogy a S dallamai miatt

találkozzon Wes Cravennel 1998-ban. A Weinsteinhez hasonló zaklatok
hazudoznak, és igyekeznek elrejteni a nyomaikat, ami azt is jelenti, hogy
nem mutatják ki az igazi énjüket olyan tiszteletben álló ikonok előtt,
mint például Meryl.

- Nem hiszem, hogy némán elviselte volna - nyilatkozta Carl Franklin, az

Életem értelme című film rendezője. - Már nagyon régóta vív ilyesfajta
harcokat.

Mi kell ahhoz, hogy valaki nőként az első legyen? Határozottság és

méltóság. Kay Graham férje, Philip az apjától örökölte meg a The
Washington Postot. Philip öngyilkosságát követően a New York-i társasági
élet krémjéhez tartozó nő 1963-ban átvette a céget, s ezzel ő lett egy
tekintélyes amerikai újság első női vezetője. Szembeszállt a
szexizmussal, önnön kétségeivel és bizonytalanságaival, és végig uralta
az újságírás aranykorát, ami a Post Watergate-ügyet feltáró, a Nixon-
kormányt megbuktató, keményen őszinte cikkeiben csúcsosodott ki.

Graham életében és karrierjében a Pentagondokumentumok ügye jelentette

a fordulópontot. Megmutatta a világnak és saját magának, hogy igenis
rendelkezik mindazon adottságokkal, amelyek oly régóta vezető
helyen tartják. Meryl rendkívül finom és árnyalt alakítással tisztelgett annak
a nőnek az emléke előtt, aki megtanulta, hogyan éljen harmonikusan a saját
hatalma árnyékában. Ez olyan harc, amelyet sok nő ismer. Spielberg és
Tom, a „Dolgoztam Meryl Streeppel” nevű alázatos elit klub
újonnan befogadott tagjai, csodálták a varázslatait. Mint ahogyan
a kritikusok is, akik láthatták A Pentagon titkai első, zárt körű vetítéseit.
Ugyancsak elismerték Spielberg képességeit is, aki a maga módján szintén
varázsló, amiért az egész projektet decemberre befejezte. Meryl egyik
filmbéli jelmeze, egy különleges kaftán óriási izgalmat keltett - a
ragyogó, aranyszínű anyag Ann Roth jelmeztervező munkáját dicséri -, és
valósággal felrobbantotta az internetet.

Mint minden egyéb, amit Meryl valaha tett, A Pentagon titkai is a színésznő
polgári elköteleződésének kinyilatkoztatása volt. Ebbe beletartozott a
tudatlan együgyűek nyársra húzása is. 2016. június 6-án David Hare, a
Bőség és az Az órák írója, tanúja lehetett kedvenc Meryl-alakításának egy
Central Park-i Public Theater-gálán. Meryl elképesztően groteszk
külsővel jelent meg a színpadon: slampos, félreszabott férfiöltönyben volt,
és narancssárga, elmázolt smink borította az arcát. Christine Baranskival
énekelte el a Brush Up Your Shakespeare című dalt Cole Porter Csókolj
meg, Katám! című musicaljéből. Az eredeti musicalben ezt a duettet
gengszterek adják elő, akik azzal dicsekednek, hogyan veszik le a lábukról
a nőket, amikor a nagy angol bárd műveiből idéznek. Idézet a szövegből:
„Ha a nő szerint modorod szörnyű / rúgd Coriolaniuson, ez könnyű
/ frissítsd fel a Shakespeare-ed / s a lábaidnál hevernek.” [a Ford.]

- Zseniálisan eredeti volt, amitől felállt a szőr a hátamon - emlékezett vissza

Hare. - Bárcsak Brecht is ott lehetett volna, mert Meryl pontosan azt
nyújtotta, amit ő egy színésztől elvárt - tökéletesen benne volt a szerepben,
átélte azt a nevetséges ötletet, hogy Trump Cole Portert énekel, ugyanakkor
kívül is volt a saját előadásán, mintha azt mondta volna: „Hát nem ez a
leghülyébb dolog, amit valaha is láttatok?” Ez volt az anarchia netovábbja,
de a létező legszigorúbb technikai fegyelem mellett - mintha csak Laurence
Olivier-t láttam volna Archie Rice-t játszani.

Meryl szent játszótérként kezelte a színpadot, amelyen kísérletezhetett és

szórakoztathatott, hangot adhatott a csendnek, és kigúnyolhatta a
zsarnokjelölteket. Ezúttal nevettetni akart, és kihagyta az előadás előtti
vacsorát is, hogy elkészülhessen a színpad mögött, ahol saját
maga tupírozta magasra sárga haját. Merésznek született.
Bátornak született. Azért született, hogy fény legyen a sötétségben.
EPILÓGUS
Meryl Streep, a Zseni

A színi iskolában Meryl a színészetet őrült, komolytalan foglakozásnak

tartotta, amely az ego kielégítéséről szól. Nem csinálhatna esetleg valami
mást? Mondjuk, nem mentené meg ehelyett a bolygót? Meryl
gondolkodásmódja azóta természetesen megváltozott. Egyszer
Washingtonban részt vett egy művészeknek rendezett vacsorán, amelyen
Alexander Haig hivatásos republikánus politikus - aki már
kiszolgálta Fordot, Nixont és Reagant is - egy Meryl számára
meglepő üzenettel állt elő.

- „Milyen furcsa választás egy szónoktól” - tűnődtem, bár ő már tényleg

jó érezte magát néhány ital után, és talán dülöngélt is kicsit - mondta Meryl
egy 1988-as sajtótájékoztatón, amelyen a Sikoly a sötétben című
filmet népszerűsítette. Haig ezt mondta: „Tudja, senki sem emlékszik ennek
vagy annak a hadseregére, vagy azokra, akik hidakat vagy vasutakat
építenek. Az emberek a művészekre emlékeznek, ezért támogatnunk kell a
művészetet.”

Ebben Meryl és Haig, a két különleges szószóló, már teljesen egyetértettek

egymással. Meryl büszke volt arra, hogy színész, de nem vette a sikert
magától értetődőnek. Tudatosan választotta ki a szerepeit, és nagyon jól
párosította az aktivistát a művésszel, miközben történeteket mesélt el olyan
nőkről, akiket félreértettek, és akik egy kis részvétre vágytak. Amikor
Emma Thompsont méltatta a 2014-es Amerikai Filmkritikusok
Szövetségének díjátadóján, úgy tűnt, némi párhuzamot von a saját életével
is.

- Emma arra gondol, hogy mi a fenét is tesz hozzá a kultúrához - mondta.

- Arra gondol: „vajon ez segít valamin?

Nem. Építi ez az imázsomat? Nem. Keres ez majd nekem milliárdokat?

Nem. Kifejezi az énemet? Engem! Engem! Az én egyedülálló és csodálatos
énemet az örökkévalóságnak a teljes univerzumban és mindörökké? Lesz
ebből folytatás, vagy legalább egy parfüm-szerződés?”

***

Érdekes módon Meryl egy vagyont keresett azzal, hogy azon csekély számú
karakterszínész közé tartozik, akik a hetvenes éveikben kaptak még női
főszerepeket. Hosszú utat tett meg Robert De Niro barátnőjétől A
szarvasvadászban vagy Dustin Hoffman áldozatának szerepétől a Kramer
kontra Kramerben. Több mint negyven évvel és huszonegy Oscar-jelöléssel
később Meryl mindkettőn túllépett. Még De Niro is csupán egy sor Meryl
terjedelmes önéletrajzában, csak egy alattvaló, aki virágokat helyezhet el a
királynő lábánál.

Meryl, saját magát mindig lebecsülve, talán ragaszkodhat ahhoz, hogy ő

egy kissé furcsa mozisztár, de ez nem is állhatna távolabb az igazságtól. A
mindig nagy dolgokra hivatott Meryl esetében ez a zűrzavar egészen a
Bernards Középiskoláig nyúlik vissza. A karakterszínészek egyszerűen nem
állítanak fel Oscar-jelölés-rekordokat, hacsak nem mozisztárok is egyben.
Egy mozisztárnak is akarnia kell a sikert. Merylre ez teljesen egyértelműen
igaz. Keményen dolgozott és harcolt, átnavigált a Veszélyes vizeken sebes
zúgóin, hogy elérjen Az ördög Pradát visel és A Pentagon titkai
című filmekig. Az út során ő és Don a rivaldafénytől távol felneveltek négy
nagyszerű gyereket, és egyben tartották Hollywood egyik leghosszabb és
legstabilabb házasságát.

Amikor Meryl a Yale-en tanult, egy tanár egyszer megkérdezte az osztályt,

hogyan játszanának el egy királyt. Meryl így emlékezett:

- Erre mindenki azt mondta: „Nagyon magabiztosnak kell lenni.” Mások

szerint pedig: „Egy kicsit mélyebb hangon kell beszélni.” De a tanár azt
válaszolta: „Nem jó. Az tesz királlyá, ha mindenki elnémul, amikor a
terembe lépsz.” Az atmoszféra változik meg. Mások tesznek téged királlyá.
Úgy gondoltam, hogy ez egy nagyon hasznos tanács.

Ezt a történetet mindig örömmel mesélte el - arról nem is beszélve, hogy

megláthattuk, hogyan lett az izgulós tanulóból Meryl királynő [Queen
Meryl], egy valóságos amerikai fenség.
- Mindenki ellen ágál, akit szeret, mert azt akarja, hogy jobbak legyenek.
Ugyanakkor száz százalékosan lojális - jellemezte David Hare. - Azt
mondhatjuk, olyan, mint Katharine Hepburn, mivel ő is a saját szabályai
szerint cselekedett. De azt is el kell ismernünk, hogy nagyon-
nagyon tehetséges színésznő. Valami igazán csodálatosat
alkotott. Tudatosan arra használta a hatalmát és a befolyását,
hogy megvalósítson bizonyos dolgokat. Rengeteg minden nem született
volna meg nélküle, sem a Silkwood, sem a Sikoly a sötétben. A közönség
részben őt magát látja az alakításaiban. Egy szét nem forgácsolt erőt a jó
megvalósítására.

Emberi jogok. Klímaváltozás. Sajtószabadság. A #metoo nyomán létrejött

Time’s Up mozgalom. Nevezz meg egy nemes ügyet - és Meryl elég jó
eséllyel benne van. Tagadhatatlanul vezető alakja a Trumppal szemben
megformálódott ellenállásnak, de körültekintő azzal kapcsolatban, hogy
ne legyen a mozgalom vezető arca.

- Nem akarok az lenni - mondta 2017 decemberében, majdnem egy évvel

a Golden Globe-on tartott gyújtó hatású beszéde, illetve a Women’s March
után, amikor a tüntetők „Amit Meryl mondott” és „Meryl Streepet
elnöknek” feliratú táblákat emeltek a magasba.

- Én tényleg magamnak való ember vagyok, és a show-bizniszben dolgozó

sok más emberhez hasonlóan szégyenlős is, szóval elég nehéz nekem részt
venni ezekben a dolgokban - szabadkozott.

Meryl őrködik a magánélete fölött. Egy olyan híres és ellentmondásos,

másképpen gondolkodó, mint ő, mindent kockára tesz, ha kitart a
mandzsúriai jelölt mellett, aki a követőit erőszakra biztatja politikai
ellenfeleivel szemben. Ezekben a zűrzavaros és bizonytalan időkben Meryl
a populáris kultúrán keresztül folytatta a tiltakozást. Kay Graham és a
Pentagon-dokumentumok után csatlakozott Steven Soderbergh Pénzmosó
című mozijának stábjához. A valós tényeken alapuló thriller azt az újságírói
oknyomozást dolgozta fel, amelyet a Panama-akták kapcsán
elhíresült nemzetközi politikai körök és adóelkerülő offshore-
számláik felderítésének ügyében folytattak.
Nos, Meryl komoly nő. De bármelyik más kulturális jelenséghez hasonlóan
ő is a kifinomult ízlést az ízléstelenségtől elválasztó határmezsgyén
egyensúlyoz. Internetes mém, akinek az Oscar-gáláktól kezdve a US
Open teniszjátszmáin át megörökített reakciói fénysebességgel terjednek a
közösségi médiában. Nincs szüksége celeb Instagram-fiókra, hogy ismert
maradjon, habár az kétségkívül szórakoztató lenne, ha Candice Bergen
módjára hóbortos életképeket posztolna. (Gyerünk, Meryl, mutasd meg
nekünk a konyhádat, amitől kedvet kapunk a főzéshez!) Ezt a
hiányt ellensúlyozandó rengeteg rajongói Insta-oldal keletkezett,
a leghumorosabb köztük a „Taste of Streep”, amelyen sok őrültség között a
photoshopolt Miranda Priestly kandikál ki egy cannoliból, és Mary Fisher
pózol egy rózsaszínű fánkon.

Közben a színpadon a csupa férfiból álló Streep Tease nevű revü Los
Angelesben fut nagy sikerrel. A műsorban szereplők olyan híres
monológokat adnak elő, mint például a Prada hősnőjének az égszínkékről
szóló szösszenete. Mindy Kaling, a tévében bemutatott The Mindy Project
készítője írt egy epizódot, amelyben a szereplők Meryl-karaktereknek
öltözve jelennek meg: Karen Blixennek, Aloysius nővérnek és (na,
persze!) Lindy Chamberlainnek.

A streepereknek nevezett rajongókkal kapcsolatban egyszer azt mondta:

- Egy kicsit meg vagyok rémülve. Azért hálás vagyok, hogy a karrierem
iránti érdeklődés egyfajta reneszánszát éli. Ez csodálatos, tényleg az. A
celebség elég furcsa jelenséggé vált a mai kultúránkban. Nincs Twitter-
fiókom, de valójában öt is van. Persze, azok nem én vagyok. Nem vagyok
fent a Facebookon, de igazából mégis fent vagyok. Ez egy kissé ijesztő a
számomra, de hát mindenkinek kell egy hobbi.

Végszóként Mirandát idézném az összes rajongónak:

Ennyi!
KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS
Tizenhárom évvel ezelőtt, amikor a művészeti és kulturális szekció
riportereként dolgoztam a New York-i Associated Pressnél, életemben
először láttam Az ördög Pradát viselt egy Anne Hathawayjel megtartott
sajtórendezvény előtt. Teljesen lenyűgözött a fiatal nő története, aki első
médiaállásában próbál boldogulni. A Prada friss volt, eredeti és
ösztönző. Ahogy múlt az idő, Anne ’Andy’ Sachs alakítása miatt
érzett csodálatom szépen átfordult Meryl Miranda Priestly irányába, a
bemutatott képességeire, a nyomás alatt tanúsított méltóságára,
eleganciájára, ősz frizurájára.

Nagyon izgalmas volt megírni ezt a könyvet. De sohasem értem volna a

végére Caroline Jorgenson kivételes szervezőképessége, illetve Crystal
Duan átiratkészítő tökéletes munkája nélkül. Köszönettel tartozom
örök olvasómnak, Jennifer Keishin Armstrongnak, a
népszerű Miranda/Meryl témában megjelent szépirodalmi
forrásokért. Köszönöm mindenkinek, aki időt szánt arra, hogy
megossza velem véleményét Merylről és a filmjeiről. Többek között
a következő személyekre gondolok őszinte hálával: Goldie Hawn, John
Patrick Shanley, David Frankel, Aline Brosh McKenna, Robert Benton,
Wendy Finerman, David Hare, Susan Seidelman, Fred Schepisi, Justin Kirk,
Joe Mazzello, Albert Brooks, Lake Bell, Sarah Jones, Carl Franklin,
Vanessa Taylor, Jerry Zaks, Arlene Burns, Albert Wolsky, Buzz Hirsch,
Larry Mark, Bob Greenhut, Stephen Goldblatt és Mark Livolsi.

További köszönettel tartozom minden publicistának, menedzsernek és

ügynöknek, akik forrásokat bocsátottak a rendelkezésemre, illetve a Los
Angeles-i Margaret Herrick Könyvtár és a New York-i Paley Center for
Media rendkívül értékes anyagaiért.

Örökké hálás leszek ügynökömnek, Daniel Greenbergnek azért, hogy

támogatta a munkámat, illetve Brant Rumble-nek, az Hachette Booksnál
dolgozó tehetséges szerkesztőmnek rendkívüli tudásáért, türelméért és
humoráért. Justin Teodoro tökéletes illusztrációi remekül visszatükrözik
Meryl dinamikus, örömteli művészetét.

Végül, de nem utolsósorban nagyon köszönöm a támogatást szüleimnek,

családomnak, barátaimnak, különösképpen Dave Beemannak, Juliám Paul
Childjának.
FORRÁSJEGYZÉK
Bevezetés

Rachel Abramowitz, Is That a Gun in Your Pocket? Women’s Experience of

Power in Hollywood, Random House, New York, 2000.

Meryl Streep-interjú, Fresh Air, NPR, 2012. február 6.

Első fejezet: Stréberből S

John Michael Booth, „Meryl & Me,” Us, 1986. augusztus 25.

Nick Britten, „Baftas: Meryl Streep’s British Ancestor ’Helped Start War
with Native Americans’”, Daily Telegraph, 2002. február 14.

Ken Burns, „Meryl Streep”, USA Weekend, 2020. november 29./december

1.

Commentary in Richard Shepard’s John Cazale documentary: I Knew It

Was You, HBO Films, 2009.

Current Biography, 1980. augusztus.

Hilary De Vries, „Meryl Acts Up”, Los Angeles Times Magazine, 1990.
szeptember 9.

Juliann Garey, „Meryl Streep”, Us, 1994. október.

Joan Goodman, „Keeping It in the Family” Sunday Times, 1991. január 20.

Good Morning America, ABC, 1983. február 17.

The Graham Norton Show, BBC One, 2015. október 9.

Paul Gray, „A Mother Finds Herself’, Time, 1979. december 3.

Bob Greene, „Streep”, Esquire, 1984. december.

Mel Gussow, „The Rising Star of Meryl Streep”, The New York Times
Magazine, 1979. február 4.

George Haddad-Garcia, „Mysterious Meryl”, Antonio Light, 1981. október.

James Kaplan, „I Chose Family”, Parade, 2006. május 28.

Jack Kroll, „A Star for the ’80s”, Newsweek, 1980. január 7.

„Mary W. Streep, 86, Artist, Volunteer” Newjerseyhills.com, 2001. október

4.

„Meryl Streep: ’I'm Not Always Happy’”, Talks, 2011. július 13.

Julie Miller, „Here’s Where Meryl Streep Found the Confidence to Become
an Actress”, 2015. június 19.

Scott Proudfit, „Behind the Magic”, Back Stage West, 1999. február 18./24.

David Rosenthal, „Meryl Streep Stepping In and Out of Roles” Rolling

Stone, 1981. október 15.

Michael Schulman, Her Again - Becoming Meryl Streep, HarperCollins,

New York, 2016. [magyar nyelven megjelent: Meryl Streep, az ezerarcú
színésznő, Kossuth Kiadó, 2016; ford. Medgyesy Zsófia.]

John Skow, „What Makes Meryl Magic”, Time, 1981. szeptember 7.

Meryl Streep, appearance in Faces of America, PBS, 2010. február/március.

Meryl Streep beszéde a Barnard College végzőseihez New York Cityben

2010. május 17-én és a Vassar College-on Poughkeepsie-ben (NY), 1983.
május 23-án.

Laura Winters, „Master Class”, Vogue, 2020. december.

Egy kis ráadás: Meryl megismeri Royt

Robert Barton és Annie McGregor, Theatre in Your Life, harmadik kiadás,
Cengage Learning, Stamford, CT, 2014.

Dave Karger, „Oscars 2012: Love Story”, Entertainment Weekly, 2012.

március 2.

Második fejezet: Meryl, a Szökevény

Rachel Abramowitz, Is That a Gun in Your Pocket? Women’s Experience of

Power in Hollywood, Random House, New York,

2000.

AFI Tribute to Jane Fonda, TNT, 2014. június 14.

Cara Buckley, „Meryl Streep and Tom Hanks on the #MeToo Moment and
The Post”, The New YorkTimes, 2018. január 3.

Michael Arick: Finding the Truth: The Making of ’Kramer vs. Kramer’
(Columbia TriStar Home Video, 2001), kommentár.

Diane De Dubovay, „Meryl Streep”, Ladies’ Home Journal, 1980. március.

„Don Gummer” biográfia:

http://www.imagogalleries.com/bios/Don_Gummer_Biogra

Claudia Dreifus, „Meryl Streep: Why I’ve Taken a Year Off for
Motherhood”, Ladies’Home Journal, 1984. április.

Good Morning America, ABC, 1983. február 17.

Ruth Graham, „Meryl Streep Once Said Dustin Hoffman Groped Her
Breast the First Time They Met”, Slate.com, 2017. november 2.

Paul Gray, „A Mother Finds Herself’, Time, 1979. december 3.

Mel Gussow, „The Rising Star of Meryl Streep”, The New York Times
Magazine, 1979. február 4.
Interjú Robert Bentonnal.

Interjú Robert Greenhuttal.

Dana Kennedy, „Meryl, Revealed”, More, 2002. december/2003. január.

Ruth Kimball Kent, „Actress Meryl Streep: Her Own Woman”, Plain
Dealer, 1978.

Jack Kroll, „A Star for the ’80s”, Newsweek, 1980. január 7.

Corby Kummer, „Streep vs. Streep”, Cue, 1980. január 5.

Karina Longworth, Meryl Streep: Anatomy of an Actor, Phaidon Press,

London, UK, 2014.

Rosenthal, David, „Meryl Streep Stepping In and Out of Roles”, Rolling

Stone, 1981. október 15.

Michael Schulman, Her Again - Becoming Meryl Streep, HarperCollins,

New York, 2016.

Gene Shalit, „What’s Happening”, Ladies’ Home Journal, 1979. december.

Watch What Happens, Bravo, 2012. augusztus 9.

Lesley White, „Her Significant Others”, The Sunday Times, 2004. október
31.

Christian Williams, „Scenes from the Battle of the Sexes, The Washington
Post, 1982. december 17.

Lauta Winters, „Master Class”, Vogue, 2020. december.

„Young Actresses: Meryl, Tovah, Jill & Swoosie”, Horizon, 1978.

augusztus.

Harmadik fejezet: Meryl, az Anya

Michael Bandler, „Streep”, American Way, 1982. december.

Behind-the-scenes material, Sophie’s Choice, DVD, Lions Gate, 1998.

Leslie Bennetts, „About Meryl”, Vanity Fair, 2010. január.

Peter Biskind, „The Vietnam Oscars”, Vanity Fair, 2008. március.

Ken Burns, „Meryl Streep”, USA Weekend, 2020. november 29./december

1.

Charles Champlin, „Meryl Streep as Silkwood and Herself’, Los Angeles

Times, 1983. december 18.

Brad Darrach, „Enchanting, Colorless, Glacial, Fearless, Sneaky, Seductive,

Manipulative, Magical Meryl”, Life, 1987. december.

Diane De Dubovay, „Meryl Streep”, Ladies’ Home Journal, 1980. március.

Michael Deeley, Blade Runners, Deer Hunters, and Blowing the Bloody
Doors Off: My Life in Cult Movies, Pegasus Books, New York, 2009.

Robert Ebert, „Kramer vs. Kramer”, Chicago Sun-Times,1979. december 1.

Evan Forster, „Meryl Streep: A Star in Any Language”, Biography

Magazine, 1998. szeptember.

Natalie Gittelson, „Meryl Streep: Surprising Superstar”, McCall’s, 1983.

március.

Good Morning America, ABC, 1983. február 17.

The Graham Norton Show, BBC One, 2016. április 15.

Aljean Harmetz, „Miss Streep and Kline Cast in Movie ’Sophie’”, The New
York Times, 1981. július 22.

Aljean Harmetz, „Oscar-Winning ’Deer Hunter’ Is Under Attack as ’Racist’

Film”, TheNewYorkTimes, 1979. április 26.
Radie Harris, „Broadway Ballyhoo”, Hollywood Reporter, 1980. augusztus
11.

Hal Hinson, „Streep and Irons Make a Big-Time Movie Twosome”, Los
Angeles Herald Examiner, 1981. szeptember 15.

Interjú Robert Bentonnal.

Cikk: a United Artists stúdiót kínál fel Don Gummernek A francia hadnagy
szeretője forgatási helyszínén, 1980. május 12.

James Kaplan, „I Chose Family”, Parade, 2006. május 28.

Jeanie Kasindorf, „A Man’s Place Is in the Movies”, New West, 1980.

január 22.

Dana Kennedy, „Meryl, Revealed”, More, 2003. december-2003. január.

Jack Kroll, „A Star for the ’80s”, Newsweek, 1980. január 7.

,Jaffe, Benton, Hoffman and Streep Talk About New Films”, Hollywood
Reporter, 1980. március 25.

Jimmy Kimmel Live!, ABC, 2012. január 13.

Jimmy Kimmel Live!, ABC, 2014. január 15.

Janet Maslin, „At the Movies”, The New York Times, 1979. augusztus 24.

Diana Maychick, Meryl Streep: The Reluctant Superstar, St. Martin’s Press,
New York, 1984.

„Meryl Streep and Sophie’s Choice”, Us, 1980. április 29.

„Meryl Streep Says She Is Proud to Be Acting ’on Behalf of... Old
Broads’”, Telegraph, 2009. február 2.

Az Alan J. Pakula-gyűjtemény „Nathan” casting listája a Los Angeles-i

Margaret Herrick Könyvtárból, 1980. június.
Hannah Pakula, „Meryl, Unrehearsed”, More, 1999. október.

Steven Rea, „Meryl Streep Talks About ’Sophie’s Choice,’ Acting & Other
Things”, Movie Magazine, 1983. tél.

David Rosenthal, „Meryl Streep Stepping In and Out of Roles”, Rolling

Stone, 1981. október 15.

Barbara Saltzman, cikk Justin Henry találkozásáról II. Erzsébet királynővel,

Los Angeles Times, 1980. március 26.

Michael Schulman, Her Again - Becoming Meryl Streep, HarperCollins,

New York, 2016.

Gene Shalit, „What’s Happening”, Ladies’ Home Journal, 1979. december.

Catherine Shoard, „Meryl Streep: ’I Wasn’t Happy with The French

Lieutenant’s Woman”’, Theguardian.com, 2016. április 18.

John Skow, „What Makes Meryl Magic”, Time, 1981. szeptember 7.

Adam Sternbergh, „Why Was Kramer vs. Kramer the Top-Grossing Movie
of 1979?”, Vulture.com, 2014. október 3.

Bernard Weinraub, „Her Peculiar Career”, The New York Times Magazine,
1994. szeptember 18.

Lesley White, „Her Significant Others”, The Sunday Times, 2004. október
31.

Christian Williams, „Scenes from the Battle of the Sexes”, The Washington
Post, 1982. december 17.

„Young Actresses: Meryl, Tovah, Jill & Swoosie”, Horizon, 1978.

augusztus.

Negyedik fejezet: Meryl, az Atomhős

Rachel Abramowitz, Is That a Gun in Your Pocket? Women’s Experience of
Power in Hollywood, Random House, New York, 2000.

AFI Tribute to Meryl Streep, USA Network, 2004. június 21.

Lauren Alexis Lisher, „An Ode to Cher’s Unbeatable Oscars Style”,

Harpersbazaar.com, 2017. február 23.

George Anthony, „Meryl Streep & Cher Get Together in Silkwood”,

Marquee, 1983. december.

Leslie Bennetts, „About Meryl”, Vanity Fair, 2010. január.

Charles Champlin, „Meryl Streep as Silkwood and Herself’, Los Angeles

Times, 1983. december 18.

Cher, The First Time, Simon & Schuster, New York, 1998.

„The Devil Wore Prada, but Meryl Wore...”, People, 2007. február 24.

Claudia Dreifus, „Meryl Streep: Why I’ve Taken a Year Off for
Motherhood”, Ladies’Home Journal, 1984. április.

Steven Ginsberg, „ABC Pix Begins Work on Third Feature Sept. 7”,
Variety, 1982. szeptember 3.

Natalie Gittelson, „Meryl Streep: Surprising Superstar”, McCall’s, 1983.

március.

Wendy Gordon, „Role of a Lifetime: Meryl Streep as Eco-Activist Mom”,

Mariasfarmcountrykitchen.com, 2012. február 28.

Katherine Harmon, „Fukushima Absorbed: How Plutonium Poisons the

Body”, Blogs.scientificamerican.com, 2011. június 26.

Interjú Buzz Hirschsel.

Interjú Albert Wolskyval.

„The Karen Silkwood Story”, Los Alamos Science No. 23,1995.

Diana J. Kleiner, „Silkwood, Karen Gay”, Handbook of Texas Online,

Tshaonline.org/handbook/articles/fsi35, 2010. november 23.

Howard Kohn, „Karen Silkwood Was Right in Plutonium Scandal”, Rolling

Stone, 1977. október 20.

Jack Kroll, „The Reluctant Superstar”, Ladies’ Home Journal, 1985.

május.

Charla Krupp, „How Close to the Real Story?”, Glamour, 1984. január.

Jennifer Latson, „The Nuclear-Safety Activist Whose Mysterious Death

Inspired a Movie”, Time, 2014. november 13.

Belinda Luscombe, „7 Myths About Meryl”, Time, 2006. június 19.

Diana Maychick, Meryl Streep: The Reluctant Superstar, St. Martin’s

Press, New York, 1984.

Karen Mizoguchi, „Having the Time of Their Lives! Meryl Streep & Cher
Share a Kiss at Mamma Mia Premiere in London”, People.com, 2018.
július 16.

Paul L. Montgomery, „Throngs Fill Manhattan to Protest Nuclear

Weapons”, The New York Times, 1982. június 13. „Nation: Poisoned by
Plutonium”, Time, 1979. március 19. Andrea Passafiume, „Behind the
Camera on Silkwood”, Tcm.com [dátum nélkül].

Richard L. Rashke, The Killing of Karen Silkwood, Houghton Mifflin

Harcourt, Boston, 1981.

Sheila Stogsdill, „Forty Years Later, Silkwood’s Children Reflect”,

Tulsaworld.com, 2014. november 10.

Watch What Happens, Bravo, August 9, 2012.

Hilary Weaver, „Cher and Meryl Streep’s Friendship: A History”,
Vanityfair. com, 2018. július 17.

Egy kis ráadás: Meryl atomellenes hadjárata

Diane Carasik Dion, „Catching Up with Meryl Streep”, Dial,

1984. július.

Jesse Green, „What, Meryl Worry?”, The New York Times, 2004. július 25.

Daryl G. Kimball, „Looking Back: The Nuclear Arms Control Legacy of

Ronald Reagan”, Armscontrol.org, 2004. július 8. Jack Kroll, „The
Reluctant Superstar”, Ladies’ Home Journal,

1985. május.

Richard Ned Lebow és Janice Gross Stein, „Reagan and the Russians”,
Atlantic, 1994. február.

Paul L. Montgomery, „Throngs Fill Manhattan to Protest Nuclear

Weapons”, TheNewYorkTimes, 1982. június 13. Jonathan Schell, „The
Spirit of June 12”, Nation, 2007. július 2.

John Skow, „What Makes Meryl Magic”, Time, 1981. szeptember 7.

Meryl Streep a Vassar College végzőseinek mondott beszéde Poughkeepsie-

ben, New York, 1983. május 23.

„Streep Throat”, Los Angeles Herald Examiner, 1984. augusztus 28.

Ötödik fejezet: Meryl, az Oroszlán

AFI Tribute to Meryl Streep, USA Network, 2004. június 21.

Kate Capshaw, levelek Sydney Pollacknak 1984. június 16-ai dátummal, a

Los Angeles-i Margaret Herrick Könyvtár különleges gyűjteményéből.
Charles Champlin, „Meryl Streep as Silkwood and Herself’, Los Angeles
Times, 1983. december 18.

Charles Dance mondásai Meryl Streepről és Shirley MacLaine-ről,

Imdb.com.

Meryl Streep és Sydney Pollack kommentárjai, Out of Africa, DVD,

Universal Pictures, 2000. február 29.

Brad Darrach, „Enchanting, Colorless, Glacial, Fearless, Sneaky, Seductive,

Manipulative, Magical Meryl”, Life, 1987 december.

Isak Dinesen, Out of Africa, Modern Library ed., Random House, New
York, 1992.

Claudia Dreifus, „Meryl Streep: Why I’ve Taken a Year Off for
Motherhood”, Ladies’Home Journal, 1984. április.

Roger Ebert, „Silkwood”, Chicago Sun-Times, 1983. december 14.

Joan Goodman, „Keeping It in the Family”, The Sunday Times, 1991.

január 20.

Bob Greene, „Streep”, Esquire, 1984. december.

Molly Haskell, „Who’ll Get Oscar?”, Vogue, 1983. február.

Interjú Ian Bakerrel.

Interjú David Hare-rel.

Interjú Ed Pressmannel.

Interjú Fred Schepisivel.

„Isak Dinesen”, Encyclopedia Britannica, 2016.

Pauline Kael, „Tootsie, Gandhi, and Sophie”, New Yorker, 1982. december
27.
Karina Longworth, Meryl Streep: Anatomy of an Actor, Phaidon Press,
London, UK, 2014.

Mamie Gummer születésének hire, Time, 1983. augusztus 29.

Janet Maslin, „Styron’s ’Sophie’s Choice’”, The New York Times, 1982.
december 10.

Diana Maychick, Meryl Streep: The Reluctant Superstar, St. Martin’s

Press, New York, 1984.

Martyn Palmer, „Meryl Up Close”, Good Housekeeping, 2008. augusztus.

Andrea Passafiume, „The Critics’ Corner: Silkwood”, Tcm.com [dátum

nélkül].

„Oscar-Winning Artists Share Stories at New Yorker Festival”,

Makeupmag.com, 2014. október 19.

Steven Rea, „Meryl Streep, Acting Funny”, Home Viewer, 1986. november.

Jeff Rovin, „I Want It All - But in Manageable Proportions”, Los Angeles

Herald Examiner, 1986. augusztus 17.

Wolf Schneider, „Don’t Stop Talking”, Hollywood Reporter, 2004. június

10.

Wolf Schneider, „Power”, Hollywood Reporter, 2004. június 10.

Gene Siskel, „Meryl Streep Not Looking for a Role as American Icon”,
Chicago Tribune, 1986. július 20.

John Skow, „What Makes Meryl Magic”, Time, 1981. szeptember 7.

Meryl Streep a Vassar College végzőseinek mondott beszéde Poughkeepsie-

ben, New York, 1983. május 23.

Watch What Happens, Bravo, 2012. augusztus 9.

Egy kis ráadás: A Meryl-effektus

Ryan Bradley, „The Accent Whisperers of Hollywood”, The New

YorkTimes Magazine, 2017. július 20.

Interjú Diane Kamppel.

Interjú Rocio Rocierrel.

Roderick Mann, „Seymour Loses One, Wins One”, Los Angeles Times,
1985. december 21.

Alec Wilkinson, „Talk This Way”, New Yorker, 2009. november 9.

Hatodik fejezet: Meryl, a Végzet Asszonya

Paul Attanassio, „Meryl Streep & the Human Resonance”, Washington

Post, 1986. július 25.

Scott Brown, „Streep at the Top”, Hollywood Reporter, 1983. november.

Virginia Campbell, „Beloved Neurotic”, Movieline, 1985. október

18./október 24.

Vincent Canby, „Screen: ’Out of Africa’, Starring Meryl Streep”, The New
York Times, 1985. december 18.

Erin Carlson, I’ll Have What She’s Having, Hachette Books, New York,
2017.

Chuck Conconi, „Divorce with a Heartburn Cause”, The Washington Post,

1985. június 28.

Roger Ebert, „Heartburn”, Chicago Sun-Times, 1986. július 25.

Marc Eliot, Nicholson, Three Rivers Press, New York, 2013.

Molly Haskell, „Hiding in the Spotlight”, Ms., 1988. december.

Interjú Robert Greenhuttal.

Részi.: Meryl ecseteli Jack Nicholsonnak az elvárását, hogy szexuálisan

egyformán nyitottak legyenek, A postás mindig kétszer csenget, People,
1980. február 18.

Részi.: Meryl (akkor harmadik gyermekével volt várandós) arról

nyilatkozik, hogy egy évig szünetelteti a munkát, Variety, 1986. március 25.

Jack Kroll, „The Reluctant Superstar”, Ladies’ Home Journal, 1985.

május.

Az afrikai statiszták 1985. február 12-én írt levele a Kenya Timesnak, a Los
Angeles-i Margaret Herrick Könyvtár különleges gyűjteményéből.

Karina Longworth, Meryl Streep: Anatomy of an Actor, Phaidon Press,

London, UK, 2014.

Steven Rea, „Meryl Streep, Acting Funny”, Home Viewer, 1986. november.

Wolf Schneider, „Don’t Stop Talking”, Hollywood Reporter, 2004. június

10.

Gene Siskel, „Meryl Streep not Looking for a Role as American Icon”,
Chicago Tribune, 1986. július 20.

Alex Witchel, „Mandy Patinkin: ’I Behaved Abominably’”, The New York

Times Magazine, 2013. augusztus 21.

Hetedik fejezet: Meryl, a Mártír

A Cry in the Dark, Boxofficemojo.com.

Rachel Abramowitz, Is That a Gun in Your Pocket? Women’s Experience

of Power in Hollywood, Random House, New York, 2000.

AFI Tribute to Meryl Streep, USA Network, 2004. június 21.

Paul Attanassio, „Meryl Streep & the Human Resonance”, The Washington
Post, 1986. július 25.

Lindy Chamberlain nyilatkozata arról, hogy a kormánytól 1,3 millió dollár

összegű kártérítést kapott, lindychamberlain.com/files/ Compensation.pdf.

Hilary De Vries, „Meryl Acts Up”, Los Angeles Times Magazine, 1990.
szeptember 9.

Roger Ebert, „A Cry in the Dark”, Chicago Sun-Times, 1988. november

11.

Marc Eliot, Nicholson, Three Rivers Press, New York, 2013.

Mitchell Fink, „Happy Birthday, Jack”, Los Angeles Herald-Examiner,

1987. április 22.

Mike Hammer, „Why Meryl Takes Chances”, Ladies’ Home Journal,

1988. október.

David Handelman, „Winning Streep”, Vogue, 1992. április.

Moly Haskell, „Hiding in the Spotlight”, Ms., 1988. december.

„Heartburn’ Heat?”, Press-Telegram, 1986. augusztus 31.

Interjú Ian Bakerrel.

Interjú Fred Schepisivel.

„Ironweed: Miscellaneous Notes”, Tcm.com.

Rita Kempley, „A Cry in the Dark”, The Washington Post, 1988. november
11.

Wendy Wasserstein, „Streeping Beauty”, Interview, 1988. december.

Nyolcadik fejezet: Meryl, a Középkorú Nő

Rachel Abramowitz, Is That a Gun in Your Pocket? Women’s Experience
of Power in Hollywood, Random House, New York, 2000.

Leslie Bennetts, „About Meryl”, Vanity Fair, 2010. január.

David Denby, „Meryl Streep Is Madonna and Siren as The French

Lieutenant’s Woman”, New York, 1981. szeptember 21. Hilary De Vries,
„Meryl Acts Up”, Los Angeles Times Magazine,

1990. szeptember 9.

Juliann Garey, „Meryl Streep”, Us, 1994. október.

Joan Goodman, „Keeping It in the Family”, The Sunday Times,

1991. január 20.

Dabid Handelman, „Winning Streep”, Vogue, 1992. április. Rober Hopler,

„Meryl as Co star and Coach”, Variety, 2008. április 14.

Interjú Robert Greenhuttal.

Interjú Susan Seidelmannel.

Glenn Plaskin, „Reflections from the Edge”, Press-Telegram, 1990.

szeptember 16.

Wolf Schneider, „Power”, The Hollywood Reporter, 2004. június 10.

Carolyn See, „Heartfelt, Original Outtakes from the Life of an Actress”,

Los Angeles Times, 1987. július 27.

Egy kis ráadás: Meryl és Carrie elfelejtett forgatókönyve

Sara Boboltz, „Meryl Streep Sings Carrie Fisher’s Favorite Song at

Memorial with Billie Lourd”, Huffingtonpost.com, 2017. január 6.

David Handelman, „Winning Streep”, Vogue, 1992. április.

Andrea King, „Fisher-Streep Pic May Go to Nichols”, The Hollywood
Reporter, 1991. augusztus 16.

Walter Scott, „Personality Parade”, Parade, 1995. február 12.

Kilencedik fejezet: Meryl, a Halhatatlan

Rachel Abramowitz, Is That a Gun in Your Pocket? Women’s Experience

of Power in Hollywood, Random House, New York, 2000.

Becky Aikman, Off the Cliff, Penguin Press, New York, 2017.

Army Archerd, ,Just for Variety”, Variety, 2017. április 7.

Leslie Bennetts, „About Meryl”, Vanity Fair, 2010. január.

Vincent Canby, „Streep Spars with Barr in a Comedy of Revenge”, The

New York Times, 1989. december 8.

Brad Darrach, „Enchanting, Colorless, Glacial, Fearless, Sneaky, Seductive,

Manipulative, Magical Meryl”, Life, 1987. december.

Nina J. Easton, „Meryl’s Latest Accent Is a Laugh”, Los Angeles Times,

1989. december 10.

Roger Ebert, „She-Devil”, Chicago Sun-Times, 1989. december 8.

Hilary De Vries, „Meryl Acts Up”, Los Angeles Times Magazine, 1990.
szeptember 9.

Elaine Dutka, „Meryl Streep Attacks Hollywood’s Gender Gap at SAG

Conference”, Los Angeles Times, 1990. augusztus 3.

David Handelman, „Winning Streep”, Vogue, 1992. április.

Hal Hinson, „Postcards from the Edge”, The Washington Post, 1990.
szeptember 14.

Interjú Albert Brooksszal.

Interjú Goldie Hawnnal.

Részi.: Kevin Kline kiszáll a Jól áll neki a halál című filmből, Screen
International, 1991. október 11.

Részi.: Meryl a terhessége miatt kihagyja az 1991-es Oscar-gálát, Variety,

1991. március 25.

Karina Longworth, Meryl Streep: Anatomy of an Actor, Phaidon Press,

London, UK, 2014.

Justin McHenry, „The Reasoning Behind Meryl’s Mamma Mia! Here We

Go Again Plotline”, Vulture.com, 2018. július 19.

Meryl Streep-interjú, Fresh Air, NPR, 2012. február 6.

Marjorie Rosen, „Who’s So Vain?”, People, 1992. augusztus 24.

She-Devil (Nőstényördög), Boxofficemojo.com.

Liz Smith, „Streep’s Losing Streak”, Los Angeles Times, 1991. május 20.

Peter Travers, „Meryl Streep”, Rolling Stone, 2007. november 15.

John Voland, „Streep Switching to CAA from ICM”, Hollywood Reporter,

1991. május 15.

Bernard Weinraub, „Her Peculiar Career”, The New York Times Magazine,
1994. szeptember 18.

Tizedik fejezet: Meryl, a Folyó Istennője

Rachel Abramowitz, Is That a Gun in Your Pocket? Women’s Experience

of Power in Hollywood, Random House, New York, 2000.

Sam Adams, „Interview: Carrie Fisher”, Avclub.com, 2011. augusztus 13.

Chris Azzopardi, „A Candid Meryl Streep Opens Up About Being ’in

Love’ with Gay People and Her Iconic LGBT Roles”, Pridesource.com,
2016. augusztus 9.

Brian Case, „Hidden Depths”, Time Out London, 1995. február 22./március
1.

Sean Elder, „Getting In on the Action”, Vogue, 1994. július.

Claudia Eller, „Streep Getting into ’Spirits’”, Variety, 1992. szeptember 10.

Juliann Garey, „Meryl Streep”, Us, 1994. október.

Natalie Gittelson, „Meryl Streep: Surprising Superstar”, McCall’s, 1983.

március.

David Handelman, „Winning Streep,” Vogue, 1992. április.

Rick Holter, interjú Meryllel a Veszélyes vizeken című filmről, Dallas

Morning News, a Los Angeles-i Margaret Herrick könyvtár archívumából,
1994. október.

Interjú Arlene Burnsszel.

Interjú Thomas Mackkel.

Interjú Joseph Mazzellóval.

Részi.: Meryl kilép A cég című filmből, New York, 1992. szeptember 21.

Kennedy, Dana, „Meryl, Revealed,” More, 2002. december/2003. január.

Maslin, Janet, „Squeezing the Humor out of Death,” New York Times,
1992. július 31.

Ryan Murphy, „The ’Great-Ephemeral-Quality’ A List Is Quite Long in

Hollywood, It Appears”, Los Angeles Times, 1992. október 4.

Michael H. Price, „Meryl Streep Rides Out Skepticism”, Press-Telegram,

1994. október 2.
Kristy Puchko, „The Gloriously Queer Afterlife of Death Becomes Her”,
Vanity Fair, 2017. augusztus 3.

Stephen Schaefer, „The Latest Action Hero”, Us, 1993. augusztus.

Egy kis ráadás: Meryl, a Környezetvédő

„Apples: U.S. Officially Declares Fruit Safe”, Los Angeles Times, 1989.

Charles Champlin, ,Just an Ordinary Connecticut Housewife”, Los Angeles

Times, 1988. november 6.

Wendy Gordon, „Role of a Lifetime: Meryl Streep as Eco-Activist Mom”,

Mariasfarmcountrykitchen.com, 2012. február 28.

George Gunset, „Apple Chemical Alar off Market”, Chicago Tribune,

1989. június 3.

„Ms. Streep Goes to Washington to Stop a Bitter Harvest”, People, 1989.

március 20.

Wendy Wasserstein, „Streeping Beauty”, Interview, 1988. december.

Tizenegyedik fejezet: Meryl, a Romantikus

Rachel Abramowitz, Is That a Gun in Your Pocket? Women’s Experience

of Power in Hollywood, Random House, New York, 2000.

Army Archerd, ,Just for Variety”, Variety, 1994. augusztus 15.

Richard Brody, „Clint Eastwood and Pauline Kael”, Newyorker.com, 2011.

október 20.

Kommentár: „An Old-Fashioned Love Story: Making The Bridges of

Madison County”, The Bridges of Madison County, Warner Home Video,
DVD, 2008.

Juliann Garey, „Meryl Streep”, Us, 1994. október.

Pete Hammond, „Two-Time Oscar Winner Jane Fonda Back in the Hunt for
’Youth’ Three Decades After Her Last Nomination”, Deadline.com, 2015.
november 28.

Shelley Levitt, „Heart Land”, People, 1995. június 26.

„Make Her Day” People, 1995. június 19.

Meryl Streep-interjú, Fresh Air, NPR, 2012. február 6.

Mark Miller és Karen Schoemer, „Streep Shoots the Rapids”, Newsweek,

1994. szeptember 26.

Hannah Pakula, „Meryl, Unrehearsed”, More, 1999. október.

Donna Parker, „Streep Takes ’Bridges’ Leap”, Hollywood Reporter, 1994.

augusztus 15.

„Quotes of the Week”, Screen International, 1994. augusztus.

Frank Rich, „One-Week Stand”, The New York Times Magazine, 1993.
július 25.

’River’ to ’Bridges’”, Variety, 1994. augusztus 15. The River Wild

(Veszélyes vizeken), Boxofficemojo.com.

Liz Smith, „Wild Response for Streep”, Los Angeles Times, 1994. május
23.

Watch What Happens, Bravo, 2012. augusztus 9.

Bernard Weinraub, „Her Peculiar Career”, The New York Times Magazine,
1994. szeptember 18.

Sharon Woulfe, „Bart’s Voice a Real Character”, Pantograph, 2001.

november 3.

Egy kis ráadás: Szerepek, amelyek elszálltak...

Army Archerd, ,Just for Variety”, Variety, 1989. június 23.

Vincent Canby, „Two New Triumphs Cap a Fine Year for Actresses”, The
New York Times, 1982. december 12.

Hilary De Vries, „Meryl Acts Up”, Los Angeles Times Magazine, 1990.
szeptember 9.

Nina J. Easton, „Meryl’s Latest Accent Is a Laugh”, Los Angeles Times,

1989. december 10.

„Furthermore”, People, 1980. február 18.

Részi.: Meryl felvett egy részletet Stone-nak az Evita című filmhez, Los
Angeles Herald-Examiner, 1988. október 19.

Részi.: Meryl „majd’ meghalt, hogy övé legyen az Életem a kabaré

címszerepe”, Punchline, Los Angeles Herald-Examiner, 1988. október 28.

„Meryl Streep: ’I’m Not Always Happy’”, Talks, 2011. július 123.

Stephen Schaefer, „The Latest Action Hero”, Us, 1993. augusztus.

Liz Smith, „Streep’s Losing Streak”, Los Angeles Times, 1991. május 20.

Watch What Happens, Bravo, 2012. augusztus 9.

Bernard Weinraub, „Her Peculiar Career”, The New York Times Magazine,
1994. szeptember 18.

Tizenkettedik fejezet: Meryl, a Szív H

„Another Soccer Mom”, Press-Telegram, 1997. január 19.

Leslie Bennetts, „About Meryl”, Vanity Fair, 2010. január.

The Bridges of Madison County (A szív hidjai), Boxofficemojo.com.

Brian Case, „Hidden Depths”, Time Out, 1995. február 22./március 1.

Richard Corliss, „When Erotic Heat Turns into Love Light”, Time, 1995.
június 5.

Randee Dawn, „Meryl Streep”, Hollywood Reporter, 1999. szeptember.

Roger Ebert, „Music of the Heart”, Chicago Sun-Times, 1999. október 29.

Richard Eder, „Thomas Babe’s ’Taken in Marriage’ at the Public Theater”,

TheNewYorkTimes, 1979. február 27.

Jill Feiwell, „Streep Plays ’Music’ with the Big Boys”, Variety, 1999.
október 15.

Evan Forster, „Meryl Streep: A Star in Any Language”, Biography

Magazine, 1998. szeptember.

Stephen Galloway, „Streep, Keaton Are Entering ’Marvin’s Room’”,

Hollywood Reporter, 1995. március 24.

Matthew Gilbert, „Meryl the Mom - In Life and in ’Marvin’s Room’”, Los
Angeles Times, 1997. január 2.

David Gritten, „In Step with the Team”, Los Angeles Times, 1998.
november 8.

Interjú Carl Franklinnel.

Interjú Roberta Guasparival.

Interjú Jerry Zaksszal.

Audrey Magee, „Tough Exam for Streep in Irish Village School”, Times
(London), 1993. szeptember 24.

„Meryl’s Music Opens with $3.7M”, Screen International, 1999.

november 5.

„More Blonde Ambition”, Los Angeles Magazine, 1990. október.

Martyn Palmer, „Ready, Willing and More Than Able”, Times (London),
2000. január 17.

„Passionate Parent”, People, 1997. január 27.

Liz Smith, „De Niro, Streep in Before?”, Los Angeles Times, 1992.
augusztus 24.

Liz Smith, „Nobody Knows”, Good Housekeeping, 1998.

szeptember.

Liz Smith, „Streep Can’t Resist Challenge”, Los Angeles Times, 1998.
augusztus 20.

Bernard Weinraub, „Her Peculiar Career”, The New York Times Magazine,
1994. szeptember 18.

Tizenharmadik fejezet: Meryl, az Álmodozó

Nen Brantley, „Streep Meets Chekhov, up in Central Park”, The New York
Times, 2001. augusztus 13.

Claude Brodesser, „Streep Eyes ’Adaptation’”, Variety, 2000. szeptember 6.

Annie Doge, „Meryl Streep’s Former Greenwich Village Townhouse Asks

$28.5M”, 6sqft.com, 2016. szeptember 28.

Michael Fleming, „Good as Gold”, Variety, 2002. november 18.

Brad Goldfarb, „Facing the Myths with the World’s Number One Actor’s
Actor”, Interview, 2002. december - 2003. január.

Mike Goodridge, „The Grande Dame of the Cutting Edge”, Screen

International, 2003. február 21.

Jesse Green, „What, Meryl Worry?”, The New York Times, 2004. július 25.

Interjú Carl Franklinnel.

Interjú David Hare-rel.

Dana Kennedy, „Meryl, Revealed”, More, 2002. december/2003. január.

Tom King, „Meryl Streep Makes History, Tracks”, Wall Street Journal,
2003. február 14.

„Mary W. Streep, 86, Artist, Volunteer”, Newjerseyhills.com, 2001. október

4.

Brendan McNamara, „Adapt This”, URChicago, 2003. január.

Meryl Streep-interjú, Fresh Air, NPR, 2012. február 6.

Kevin E. G. Perry, „The New Yorker’s Susan Orlean on Crafting a Story

and Being Played by Meryl Streep in Adaptation”, Gq-magazine.co.uk,
2012. április 16.

„Return Engagements”, People, 2001. április 9.

Karen S. Schneider, The Great One”, People, 2003. február 3.

Wolf Schneider, „A Class Act”, Hollywood Reporter, 2004. június

10.

Wolf Schneider, „Power”, Hollywood Reporter, 2004. június 10.

K. D. Shirkani, „Indies Take Shape”, Variety, 1999. szeptember 24.

„Trophy Girl”, Us, 2002. december 16.

Lesley White, „Her Significant Others”, The Sunday Times, 2004. október
31.

Laura Winters, „Master Class”, Vogue, 2002. december.

Tizennegyedik fejezet: Meryl, az Alakváltó

AFI Tribute to Meryl Streep, USA Network, 2004. június 21.

Isaac Butler és Dan Kois, The World Only Spins Forward: The Ascent of
Angels in America, Bloomsbury, USA, 2018. február 13.

Justin Chang, „Meryl Streep, ’The Manchurian Candidate’”, Variety, 2005.

január 3.

Mark Feeney, „Hail to the Streep”, Boston Sunday Globe, 2004. július 25.

Jesse Green, „What, Meryl Worry?”, The New York Times, 2004. július 25.

Interjú Michael Haley-vel.

Interjú Justin Kirkkel.

Interjú Mark Livolsival.

Jonathan Demme and the Making of „The Manchurian Candidate”,

Paramount Pictures, 2004.

Joanna Molloy és George Rush, „Lotsa Mileage in These Star Vehicles”,

New York Daily News, 2002. december 27.

„Quote of the Week”, People, 2003. december 22.

Reuters, „Oscar Politicking Disturbs Streep”, Los Angeles Times, 2003.

február 5.

Karen S. Schneider, „The Great One”, People, 2003. február 3.

Wolf Schneider, „A Class Act”, Hollywood Reporter, 2004. június

10.

Lesley White, „Her Significant Others”, The Sunday Times, 2004. október
31.

Tizenötödik fejezet: Meryl, a D N

„Drama Queen”, Hollywood Reporter, 2006. december.

Elena Fishman, „10 Years After ’The Devil Wears Prada’, Patricia Field
Explains How the Costumes Came Together”, Racked.com, 2016. június
28.

Michael Fleming, „Good as Gold”, Variety, 2002. november 18.

Liz Foreman, „Streep Has Deal with ’the Devil’”, Hollywood Reporter,
2005. május 2.

Serena French, „The $1 Million Wardrobe of’The Devil Wears Prada’”,

New York Post, 2006. június 21.

Martin A. Grove, „Oscar-Worthy ’Devil Wears Prada’ Most Enjoyable Film

in Long Time: ’The Hollywood Reporter’”, Thebookstandard.com, 2006.
június 28.

Lima Hasan and Katie Hinman, „Anne Hathaway’s Ex Raffaello Follieri

’Happy’ for Actress, Ready to ’Live My Life’ After Prison”, Abcnews.go.
com, 2012. június 27.

Robert Holler, „Meryl as Co star and Coach”, Variety, 2008. április 14.

Interjú Angel De Angelisszel.

Interjú Wendy Finermannel.

Interjú David Frankellel.

Interjú Mark Livolsival.

Interjú Aline Brosh McKennával.

Interjú Zac Posennel.

James Kaplan, „I Chose Family”, Parade, 2006. május 28.

Erika Kinetz, „Devil’s in the Follow Up”, The New York Times, 2005.
november 6.

Irene Lacher, „Did She Spill Something?”, Los Angeles Times, 2003. április
28.

Jason Lamphier, „Playing Devil’s Advocate”, Out.com [dátum nélkül].

Mick LaSalle, „Terrorist Attacks, Corporate Control, Election Controversy:

Sound Familiar? ’The Manchurian Candidate’ Has It All”, San Francisco
Chronicle, 2004. július 30.

The Late Show with Stephen Colbert, CBS, 2018. május 24.

Paul Lieberman, „Character Building”, Los Angeles Times, 2005. október

23.

Belinda Luscombe, „7 Myths About Meryl”, Time, 2006. júniusl9.

Aline Brosh McKenna, The Devil Wears Prada screenplay, 20th Century
Fox, 2006, and the last iteration script
(2005), https://johnaugust.com/Assets/DEVIL_WEARS_PRADA_Full.

Julie Miller,,,How Meryl Streep Terrified The Devil Wears Prada’s

Screenwriter”, Vanityfair.com, 2016. június 29.

Joanna Molloy és George Rush, „Wintour Aide’s Novel Is Conde Nasty”,

New York Daily News, 2003. március 7.

Wolf Schneider, „A Class Act”, Hollywood Reporter, 2004. június

10.

Ramin Setoodeh, „’The Devil Wears Prada’ Turns 10: Meryl Streep, Anne
Hathaway and Emily Blunt Tell All”, Variety, 2016. június 23.

Anna Silman, „Remember the Time Anne Hathaway Dated a Con Man?”,
Thecut.com, 2018. június 8.
Stephen M. Silverman, „Raffaello Follieri Sentenced to 4 1/2 Years”,
people.com, 2008. október 23.

„Streep Smarts”, People, 2006. április 24.

„There’s Something About Her”, Telegraphindia.com, 2006. szeptember 18.

Anne Thompson, „ The Devil Wears Prada’ at 10: Meryl Streep and More
on How Their Risky Project Became a Massive Hit”, Indiewire.com, 2016.
július 1.

Today, NBC, 2018. április 6.

The View, ABC, 2006. június 30.

Lauren Weisberger, The Devil Wears Prada, Doubleday, New York, 2003.

Kase Wickman, „The Most Iconic ’Devil Wears Prada’ Scene Almost
Didn’t Make It into the Movie”, New York Post, 2016. június 23.

WWD staff, „Wintour Tales”, Women’s Wear Daily [dátum nélkül].

Egy kis ráadás: Az ördög Pradát visel -és karriert épít

Julie Jordan és Jen Juneau, „Stanley Tucci and Felicity Blunt Welcome
Daughter Emilia Giovanna”, People.com, 2018. június 12.

Tizenhatodik fejezet: Meryl, az A

Rachel Abramowitz, „She Has to Laugh”, Los Angeles Times, 2008.

november 30.

Barbara Amiel, „The ’Devil’ I Know”, Telegraph, 2006. július 2. Barbara

Walters’ 10 Most Fascinating People, ABC, 2006. december

12.

Leslie Bennetts, „About Meryl”, Vanity Fair, 2010. január. Richard Corliss,
„The Lions Roar” Time, 2007. november 12.
The Devil Wears Prada, Boxofficemojo.com.

Michael Fleming, „She’s One Hot ’Mamma’”, Variety, 2007. január 11.

Interjú John Patrick Shanley-vel.

Stuart Jeffries, „A Legend Lightens Up”, Guardian, 2008. július

2.

Dana Kennedy, „Meryl, Revealed”, More, 2002. december/2003. január.

Mamma Mia!, Boxofficemojo.com.

„Meet the Acid Queen of New York Fashion”, The Guardian, 2006. június
25.

Meryl Streep-interjú, Fresh Air, NPR, 2012. február 6.

Martyn Palmer, „Meryl, Up Close”, Good Housekeeping, 2008. augusztus.

A. 0. Scott, „In ’The Devil Wears Prada’, Meryl Streep Plays the Terror of
the Fashion World”, The New York Times, 2006. június 30.

„10 Most Excellent Things: Mamma Mia!”, Mamma Mia!, DVD,

Universal Pictures, 2018.

Egy kis ráadás: Viola nagy áttörése

Debra Birnbaum, „Viola Davis on #MeToo: ’If You’re Dedicated to

Change, Let It Cost You Something’”, Variety.com, 2018. február 14.

Golden Globe Awards, NBC, 2017. január 8.

Interjú John Patrick Shanley-vel.

Moira Macdonald, „Actress Viola Davis Is No Stranger to ’The Help’”,

Seattletimes.com, 2011. augusztus 8.
Viola Davis-interjú, News & Views, NPR, 2008. december 10.

Tizenhetedik fejezet: Meryl, a Francia Konyha Mestere

Rachel Abramowitz, „It Only Gets Better”, Los Angeles Times, 2009.
szeptember 12.

Rachel Abramowitz, „She Has to Laugh”, Los Angeles Times, 2008.

november 30.

Leslie Bennetts, „About Meryl”, Vanity Fair, 2010. január.

Jay A. Fernandez, „She’s Really Cooking”, Hollywood Reporter, 2009.

július 7.

Michael Fleming, „Streep Eyes U Romance”, Variety, 2008. augusztus 7.

Marisa Fox, „Ladies Who Lunch”, Ladies’ Home Journal, 2019.

augusztus.

Interjú Lake Bell-lel.

Interjú Stephen Goldblatt-tel.

Interjú Larry Markkal.

Borys Kit, „Femme Power Trio to Top Uni Comedy”, Hollywood Reporter,
2010. október 25.

Meryl Streep-interjú, Oscars Red Carpet, Access Hollywood,

2010.

Meryl Streep-interjú, Oscars Governors Ball, CNN, 2010.

Dorothy Pomerantz, „Hollywood’s Top-Earning Actresses”, Forbes.com,

2009. július 1.

Jerry Rice, „Meryl Streep”, Variety, 2009. december 7.

Beth Ryan, „Nancy Meyers: Her 7 Dreamiest, Creamiest Movie Houses”,
Telegraph.co.uk, 2015. október 8.

Karen S. Schneider, „The Great One”, People, 2003. február 3.

A. 0. Scott, „Two for the Stove”, The New York Times, 2009. augusztus 6.

Leslie Simmons, „Child’s Play for Streep in Col’s ’Julia’”, Hollywood

Reporter, 2007. november 1.

Us Weekly staff, „Mamie Gummer Is Engaged!”, Usmagazine.com, 2009.

október 19.

Tizennyolcadik fejezet: Meryl, a Politikus

Seth Abramovitch, „Meryl Streep Learning Guitar for Diablo Cody Movie”,
Hollywood Reporter, 2014. augusztus 8.

Charles Babington, „Meryl Streep Stumps for ERA”, Associated Press,

2015. június 23.

Erin Carlson, „Meryl Streep Calls ’Hope Springs’ Co-star Tommy Lee
Jones ’50 Shades of Grumpy’”, hollywoodreporter.com, 2012. augusztus 8.

Ben Child, „Meryl Streep on Feminist Question: ’I’m a Humanist’”, The

Guardian, 2015. október 2.

Adam Chitwood, „New Posters for August: Osage County, Labor Day, The
Double, Blood Ties, and Delivery Man”, Collider.com, 2013. október 15.

„Depp, Streep May Join Disney’s ’Into the Woods’”, Upi.com, 2013. április
26.

Roger Ebert, „The Iron Lady”, Chicago Sun-Times, 2012. január

11.

Scott Feinberg, „Walt Disney’s Grandniece Agrees with Meryl Streep: He

Was ’Racist’”, Hollywoodreporter.com, 2014. január 15.
Mike Fleming, „Meryl Streep to Play Chief Elder in ’The Giver’”,
Deadline.com, 2013. augusztus 6.

Rebecca Ford, „Meryl Streep on Margaret Thatcher’s Death: ’To Me She

Was a Figure of Awe’”, Hollywood Reporter, 2013. április 8.

Donna Freydkin,,Julia Roberts Lets It All Go in ’August: Osage County’”,

USA Today, 2013. december 25.

Jerry George, „Why Meryl Streep Hates Julia Roberts’ Guts!”, National
Enquirer, 2013. november 26.

Morgan Halberg, „Mamie Gummer Is Already Selling Her Charming

Chelsea Home”, Observer.com, 2017. július 17.

Kailey Harless és Iona Kirby, „Mom Will Make It Better! Meryl Streep
Comforts Daughter Mamie After Her Split from Husband Benjamin”,
www.Dailymail.co.uk, 2013. április 2.

Jimmy Kimmel Live!, ABC, 2012. január 13.

Jimmy Kimmel Live!, ABC, 2014. január 15.

Bennett Marcus, „Meryl Streep Slams Walt Disney, Celebrates Emma

Thompson as a ’Rabid, Man-Eating Feminist’”, Vanityfair.com, 2014.
január 14.

Sarah Marrs, „But Why Must It always Be Girl Sh*t?”, Laineygossip.com,

2013. szeptember 27.

„Meryl Streep Attends Parliament for Thatcher Research”,

Independent.co.uk, 2011. január 20.

Meryl Streep-interjú, LreshAir, NPR, 2012. február 6.

Pippa Nerada, „Harvey Weinstein’s ’reepy’ Obsession with Michelle

Williams Revealed”, Marieclaire.com.au, 2018. március 20.
Max Pemberton, „The Iron Lady and Margaret Thatcher’s Dementia: Why
This Despicable Film Makes Voyeurs of Us

All”, Telegraph, 2012. január 14.

Justin Ravitz, „Mamie Gummer, Husband Benjamin Walker Split”,

Usmagazine.com, 2013. március 30.

Ramin Setoodeh, „Meryl Streep Blasts Walt Disney at National Board of

Review Dinner”, Variety.com, 2014. január 8.

Tatiana Siegel, „Meryl Streep to Play Maria Callas in HB0 Movie”,

Holl3rwoodreporter.com, 2014. június 19.

Joanna Walters, ,,#MeToo a Revolution That Can’t Be Stopped, Says

Time’s Up Co founder”, The Guardian, 2018. október 21.

Christian Williams, „Scenes from the Battle of the Sexes”, The Washington
Post, 1982. december 17.

Lauren Williams, „Meryl Streep: Why I Almost Turned Down Oscar-

Nominated Role in August: Osage County”,

Metro.co.uk, 2014. január 22.

Egy kis ráadás: Streep-rajongó celebek

Jesse David Fox, Jennifer Lawrence on Staring at Meryl Streep”,

vulture.com, 2013. január 2.

E! Live from the Red Carpet: The 2018 Golden Globe Awards, El, 2018.
január 7.

Hannah Flint, „ ’Ocean’s 8’ Cast Say the Abundance of White Male Film
Critics Is ’Unfair’”, Uk.movies.yahoo.com, 2018. június 15.

Brian Haas, „Zoe Kravitz Dishes on ’Big Little Lies’ and Working with
Meryl ’F**king’ Streep!”, Etonline.com, 2018. március 16.
Tamara Palmer, „Not That We’re Shocked, but Meryl Streep Gave Billy
Eichner the Most Incredible Life Advice”, Bravotv.com, 2017. augusztus
10.

Tizenkilencedik fejezet: Meryl, a S

Rachel Abrams és Jodi Kantor, „Gwyneth Paltrow, Angelina Jolié and

Others Say.

Weinstein Harassed Them”, The New York Times, 2017. október

10.

Yashar Ali, „Exclusive: Meryl Streep Responds to Rose McGowan’s Criti

cism”, Huffingtonpost.com, 2017. december 19.

William Boot, „Exclusive: Sony Hack Reveals Jennifer

Lawrence Is Paid Less Than Her Male Co stars”, Thedailybeast.com, 2014.

december 12.

Callum Borchers, „Meryl Streep Was Right: Donald Trump Did Mock a Dis
abled Reporter”, The Washington Post, 2017. január 9.

Cara Buckley, „Meryl Streep, Kate Winslet and Glenn Close Speak Out on
Harvey Weinstein”, The New York Times, 2017. október 9.

Erin Carlson, „Outrageous Sexism in Hollywood Exposed in New Blog”,

Fortune.com, 2015. május 8.

Paul Chi, „Meryl Streep Is Even Bad at Singing Badly, Says Stephen
Frears”, Vanityfair.com, 2016. augusztus 12.

Gordon Cox, „Meryl Streep Funds Lab for Women Screenwriters over 40”,
Variety.com, 2015. április 19.

Ronan Farrow, „From Aggressive Overtures to Sexual Assault: Harvey

Weinstein’s Accusers Tell Their Stories”, The New Yorker, 2017. október
23.
Jeremy Gerard, „Meryl Streep Roars (and Sings Lady Liberty) at Human
Rights Gala”, Deadline.com, 2017. február 11.

Interjú Carl Franklinnel.

Interjú David Hare-rel.

Jeremy Kay, „How Spielberg Turned Around ’The Post’ in Less Than 10
Months”, Screendaily.com, 2018. február 7.

Corby Kummer, „Streep vs. Streep,” Cue, 1980. január 5.

Brent Lang, „Patricia Arquette’s Comments Draw Praise, Unleash

Controversy”, Variety.com, 2015. február 23.

Richard Lawson, „Meryl Streep’s Quest to Become the Queen of August”,

Vanityfair.com, 2016. augusztus 11.

Sheri Linden, „Critic’s Notebook: Is Meryl Streep Coasting with Roles Like
Florence Foster Jenkins?”,

Holl3rwoodreporter.com, 2016. augusztus 13.

Pamela McClintock, „How ’The Post’ Pulled Off Possibly the Fastest Shoot
’in the History of the Film Industry’”, Hollywoodreporter.com, 2018.
február 23.

„Next Indiana Jones Might be a Woman, Says Steven Spielberg”,

Newshub.co.nz, 2018. szeptember 4.

Alex Ritman, „AFM: Meryl Streep, Hugh Grant Drama Sells Wide”,
Hollywoodreporter.com, 204. november 12.

Davud Rooney, „’Into the Woods’: Film Review”,

Hollywoodreporter.com, 2014. december 17.

Melena Ryzik, „Meryl Streep Does a Number on Donald Trump at Public

Theater’s Gala”, TheNewYorkTimes, 2016. június 7.
Snap Judgment (on Florence Foster Jenkins), NPR, 2014. augusztus 1.

Paul Solotaroff, „Trump Seriously: On the Trail with the GOP’s Tough
Guy”, Rolling Stone, 2015. szeptember 9.

Epilógus: Meryl, a Zseni

Rachel Abramowitz, „She Has to Laugh”, Los Angeles Times, 2008.

november 30.

Marcus Jones, „Meryl Streep Says It’s Been Hard for Her to Be So Political
Under Trump”, Buzzfeednews.com, 2017. december 12.

Bennett Marcus, „Meryl Streep Slams Walt Disney, Celebrates Emma

Thompson as a ’Rabid, Man-Eating Feminist’”, Vanityfair.com, 2014.
január 8.

Dianne Osland, „Meryl Streep at IU: ’I Thought I Was Too Ugly to Be an

Actress’”, Indianapolismonthly.com, 2014. április 17.

NÉV- ÉS CÍMMUTATÓ
Adams, Amy Adaptáció

A francia hadnagy szeretője

A gyanú árnyéka

Aikman, Becky

A kelletlen útitárs

Alda, Alan

Alexander, Jane

Allen, Woody
A mandzsúriai jelölt

Amit még mindig tudni akarsz a szexről

Andrews, Julie

Angyalok Amerikában

A Pentagon titkai

Arlen, Alice

Arquette, Patricia

A Simpson család

A szarvasvadász

A szív dallamai

A szív hidjai

A szüfrazsett

Atkinson, Clint

August, Bille

Augusztus Oklahomában

A Vaslady

Az éjszaka csendje

Az ördög Pradát visel

Az utolsó adás

Babenco, Hector
Bacon, Kevin Baker, Ian Baldwin, Alec Baranski, Christine Barr,
Roseanne Barrett, Rona Bates, Kathy Bell, Lake Bellini, Vincenzo Benton,
Robert Bernstein, Carl Betts, Kate Blunt, Emily Booth, Mike Bowens,
Malick Bőség

Bratt, Benjamin Breslin, Abigail Brooks, Albert Brosnan, Pierce Brown,

Scott Brustein, Robert Bugura, Mike Bullock, Sandra Burns, Arlene Burns,
Ken

Cage, Nicolas Caldicott, Helen Callas, Maria Campbell, Virginia Canby,

Vincent Cano, Larry Carrey, Jim

Castrilli, Sue Cazale, John Cher

Child, Julia Cimino, Michael Clarkson, Kelly Clinton, Hillary Close,

Glenn Cohn, Sam Cooper, Chris Corden, James Coulier, Mark Craven,
Wes Craymer, Judy Crispin, Silas (ős) Cristofer, Michael Cruise,
Tom Cullman, Trip

Daldry, Stephen Damon, Matt Dance, Charles Davis, Viola De Niro,

Robert Demme, Jonathan Depp, Johnny DiCaprio, Leonardo Disney,
Walt Dreyfuss, Richard Durang, Christopher Dübörög a szív

Eastwood, Clint

Ebert, Roger Edel, Victoria Egyszerűen bonyolult Eichner, Billy Életem

értelme Első a szerelem Emlékek őre Ephron, Nora Ephron, Phoebe Este

Féltékenység Fey, Tina Field, Patricia Field, Sally Finerman, Wendy Fisher,
Carrie Florence - A tökéletlen hang Folland, Alison Fonda, Jane Ford,
Harrison Foster, Joseph Frankel, David Franklin, Carl Frears,
Stephen Furlong, Edward

Gabler, Elizabeth Galbraith, Jean Garavani, Valentino Gates, Henry Louis

Jr. Grant, Hugh Green, Jack Greenberg, Bryan

Greenhut, Bob Gummer, Don (férj)

Gummer, Grace (leánygyermek)

Gummer, Henry Wolfe (fiúgyermek)

Gummer, Louisa (leánygyermek)

Gummer, Mary Willa ’Mamie’ (leánygyermek)

Gwynne, Fred

Gyávák és hősök

Gyllenhaal, Jake

Gyomok között

Haas, Tom Haig, Alexander Haley, Mike Handler, Daniel Hanks,

Tom Hanson, Curtis Hare, David

Harmadik Harry (fiútestvér)

Harris, Ed Hart-Moxon, Kitty Haskell, Molly Hatalmas kis

hazugságok Hathaway, Anne Hawn, Goldie Helland, J. Roy Hemingway,
Mariel Hirsch, Buzz Hoffman, Dustin Hoffman, Philip Seymour Holocaust

Huber, Balthazar William (ős)

Irons, Jeremy

Jaffe, Stanley Jenkins, Florence Foster Joe Tynan megkísértése Jól áll neki
a halál Jones, Tommy Lee Jonze, Spike Julia

Julie & Julia - Két nő, egy recept Jung, Carl

Kael, Pauline Kaling, Mindy Kamp, Diane Keaton, Diane Kennedy,

Kathleen Képeslapok a szakadékból Kétely Kiadatás Kidman,
Nicole Kimmel, Jimmy Kinnear, Greg Kirk,
Justin Kisasszonyok Kísértetház Kline, Kevin Koepp, David Koltai
Lajos Kovaleski, Serge Kramer kontra Kramer Kravitz, Zoe Kroll, Jack

Lagerfeld, Karl
LaGravenese, Richard

Lambert, Verity

Lange, Jessica

Lathan, Sanaa

Lawrence, Jennifer

Lemony Snicket - A balszerencse áradása

Letts, Tracy

Lewis, Robert

Liebling, Estelle

Linden, Sheri

Lithgow, John

Lloyd, Phyllida

Lohan, Lindsay

Lourd, Bryan

Lowry, Lois

Luedtke, Kurt

MacLaine, Shirley MacNicol, Peter Madonna Mamma Mia!

Mamma Mia! Sose hagyjuk abba

Manhattan

Martin, Steve
Marvin szobája

Mary Poppins visszatér

Maslin, Janet

Maychick, Diana

Mazzello, Joe ,

McAdams, Rachel McKenna, Aline Brosh Meyers, Nancy Miller,

Allan Minnelli, Liza

Moore, Julianne Moriarty, Michael Mulligan, Carey

Neeson, Liam Neill, Sam Nichols, Mike Nicholson, Jack Noth,

Chris Nőstényördög Nyong’o, Lupita

O’Connor, Pat O’Steen, Sam Orlean, Susan

Pacino, Al Pakula, Alan J. Paltrow, Gwyneth Pankhurst, Emmeline Papp,

Joe Pascal, Amy Patinkin, Mandy Pfeiffer, Michelle Pitt,
Brad Pogánytánc Pollack, Sydney Poo, Ai-Jen Portman, Natalie Posen, Zac

Quaid, Dennis

Redford, Robert

Redgrave, Vanessa Redpath, Ralph Reilly, John C.

Reisz, Karel Rhimes, Shonda Rickles, Don Roberts, Julia Rossellini,

Isabella Rudin, Scott Russell, Kurt Ryder, Winona

Salzberg, Charles Sarandon, Susan Scardino, Hal Scheider, Roy Schell,

Jonathan Schepisi, Fred Schneller, Johanna Schreiber, Liev Schroeder,
Barbet Schulman, Cathy Schulman, Michael Scott, Ridley Sedgwick,
Kyra Seidelman, Susan Sendak, Maurice Serra, Richard Seyfried,
Amanda Shanley, John Patrick Sikoly a sötétben Silberling,
Brad Silkwood Sills, Beverly
Smith, Liz Smith, Maggie Sophie választása Sötét anyag Spielberg,
Steven Stephens, Drew Sting

Stone, Oliver Strathairn, David Streeb, Gottfried (ős) Streeb, Johann Georg
(ős) Streep, Dana (fiútestvér) Streep, Harry II (apa) Streep, Mary (anya)

Tarantino, Quentin Távol Afrikától Taylor, Juliet Temperley,

Stephen Tennon, Julius Thompson, Emma Thomson, Bruce Thurman,
Uma Tomlin, Lily Tranzit a mindenhatóhoz Trudeau, Pierre Trump,
Donald Tucci, Stanley

Ullman, Tracey

Vadregény Veszélyes vizeken

Walken, Christopher Walker, Benjamin Washington, Denzel Watkin,

David Weaver, Sigourney Weinstein, Harvey Weisberger, Lauren Wells,
John Wilkinson, John (ős) Wilkinson, Lawrence (ős) Williams,
Michelle Willis, Bruce Wintour, Anna Witherspoon, Reese

Younger, Ben

Zemeckis, Robert Zinnemann, Fred Zuhanás a szerelembe

A SZERZŐRŐL
E C jegyzi az I’ll Have What She’s Having: How Nora Ephron’s
Three Iconic films Saved the Romantic Comedy (Nekem is meglesz, ami
neki már megvan, avagy hogyan mentette meg Nora Ephron három
ikonikus filmje a romantikus komédia műfaját) című könyvet [magyar
nyelven nem jelent meg - a Szerk], valamint a szórakoztatóipar
eseményeiről is tudósít a The Hollywood Reporter és az AP hírügynökség
számára. További munkái jelentek meg a Glamour és a Fortune
magazinokban, valamint a Los Angeles Timesban. Diplomáját MA fokon
szerezte a Northwestern Egyetem újságírás szakán.

AZ ILLUSZTRÁTORRÓL

J T New Yorkban élő művész. Vancouverben született és

nevelkedett, majd New Yorkba költözött, ahol a Parsons School of Design
divat- és tervezőiskolában folytatott tanulmányokat.

Miután sikeres karriert épített fel nőiruha-tervezőként, úgy döntött, össze

olvasztja két szenvedélyét, a divatot és a művészetet, új útra lép, és
illusztrátorként fog dolgozni. Munkái olyan jelentős kiadványokban
jelentek meg, mint a Vogue, a Harper’s Bazaar, a Women’s Wear Daily, a
The Huffington Post, a Glamour és az Out magazin. Justin kreatív
tanácsadóként számos külföldi ügyfélnek is dolgozik, grafikus
alkotásokat készít, kampányok számára kreál vizuális
anyagokat, amelyeken kivétel nélkül mindig megfigyelhető egyedi,
kissé hóbortos művészi érzékenysége.

További munkái tekinthetők meg a www.justinteodoro.com honlapon és az

Instagramon (@justinteodoro).

A könyv elektronikus változatának kiadója Kossuth Kiadó

Zrt. www.kossuth.hu

A kiadásért felel a Kossuth Kiadó Zrt. vezetője.

Az e-könyv létrehozásában közreműködött: Katona Zoltán, Pekó
Zsolt Projektvezető: Földes László

A kiadás alapja:

Erin Carlson: Queen Meryl

First published in 2019 by Hachette Books, a division of Hachette Book

Group, Inc.

1290 Avenue of the Americas New York, NY 10104

Fordította Németh Dorottya

Szerkesztette Winter Angéla

Borítóterv C sermák Annamária

Epub: ISBN 978-963-544-000-0 Mobi: ISBN 978-963-544-000-0

Illustrations copyright © Justin Teodoro 2019 Photo Credits:

© Jack Mitchell / Getty

© Columbia Pictures / Courtesy Everett Collection © Christian Simonpietri

/ Getty © ABC Photo Archives © Getty © Barry King © Getty © Time &
Life Pictures / Getty © Universal Pictures © Handout © Getty © Archive
Photos © Stringer © Getty © Marc Ausset-Lacroix © Getty

Copyright © Erin Carlson 2019 © Kossuth Kiadó 2020

© Hungarian translation Németh Dorottya 2020 Borítófotó ©

MTI/EPA/Daniel Joubert

Minden jog fenntartva.

www.multimediaplaza.com info@multimediaplaza.com
flt
Rosie the Riveter a második világháború idején azoknak a független
nőknek a szimbóluma lett, akik a gyárakban és üzemekben a férfiak helyére
álltak.
,2t Streep-rajongók
,3(Michael Schulman életrajzi könyve (Her Again - Becoming Meryl
Streep) 2016-ban a Kossuth Kiadó gondozásában jelent meg Merly Streep,
az ezerarcú színésznő címmel. (Ford. Medgyesy Zsófia)
,4(
A hatvanas-hetvenes évek hírhedt amerikai aktivistája, a hippikorszak
egyik radikális alakja.
,5(Precedens értékű per 1970-ben, amelyben a nők abortuszhoz való
jogának ügyében született ítélet.
,6t2017 októberében az USA-ban indult mozgalom, amely azokat az
embereket, főként nőket képviseli, akik a szexuális zaklatásukról
és támadásukról világméretű vitát indítottak el.
,7Í A cápa-filmek sztárja (a Szerk)
,8*A magyar nézők az 1983-as Yentl című film férfi főszereplőjeként
ismerhetik Barbra Streisand oldalán, (a Szerk.)
,9* Az 1946-ban alapított jeles fesztivált 1947 és 1949 között cannes-i
filmfesztivál, majd 1950 és 2001 között cannes-i nemzetközi
filmfesztivál elnevezéssel rendezték meg. 2002 óta cannes-i fesztivál a
neve. (a Szerk.)
,10(
„Lady Gaga húsruhája” az a nyers marhahúsból készített fellépőöltözet,
amelyet a 2010-es MTV Video Music Awardson Lady Gaga viselt. A média
nevezte el húsruhának, (a Szerk.)

A jelenet: Madeline egy hajtásra kiissza az üvegből a méregdrága bájitalt,

mire a boszorka Lisle csak aztán hívja fel a figyelmét arra, hogy nagyon
sokáig együtt kell élnie a testével, (a Szerk.)

RuPaul André Charles művésznevén RuPaul, amerikai színész, nőimitátor,

modell, író és énekes.
Computer-Generated Imagery, azaz „számítógépen létrehozott kép”, amely
a filmek és egyéb vizuális média készítése során alkalmazott számítógépes
grafika elnevezése, (a Szerk.)

Azt vizsgálja, hogy egy fikciós műben szerepel-e legalább két nő, akik a
férfiakon kívül valami másról beszélgetnek. A teszt nevét Alison Bechdel
amerikai képregényíróról kapta.
,15t Amerikai divattervező (a Szerk.)
,16t 2013-ban végül elváltak, (a Szerk.)

The Tucci Cookbook, Gallery Books, 2012.

Az USA egykori elnöke, George W. Bush gúnyneve, (a Szerk)