Tartalom

Tégely a tűzben 2
A feltört mágikus pecsét 3
Asztrálhurok 6
Gyehenna 29
Utazás az időben 33
Fénymenedék 39
Armageddon 40
A véres oltár 45
Ítélet alatt 49
Cella kijárat nélkül 51
Szakadék 54
Tisztítótűz 63
Tükörvilág 66
Epilógus 70
A Jasper család szégyene 71
Szepes Mária 102

1
 Tégely a tűzben

E könyvben kiemeltem A Vörös Oroszlán című művem sokrétegű cselekmény-

szökőárjából az egyik legbonyolultabb, mágnesesen vonzó nőalakot, a XVII.
századi Franciaország arisztokrata családjában született, gyönyörű Corinnát. Ez
az alig tizenöt éves gyereklány már ifjú testében viselte az örök női mesterség
minden fegyverét, gátlástalan szexuálmágiáját, a femme fatale halálosan
veszélyes, kielégíthetetlen nemi- és pompaéhségét, a történelem híres, hírhedt
kurtizánjainak, uralkodónőinek becsvágyát, változó álarcait. Szajha volt, és
tökéletes színésznő. Hűtlen, számító, méregkeverő, intrikus nimfa, hínárba húzó
szirén, aki vámpírként kiszívta férje, Louis de la Tourzel életerejét, de maga is
áldozatul esett kalandor szerelmi viszonyainak, perverzióinak,
játékszenvedélyének. Koldusszegényen halt meg kocsmák szennyében, szifilisztől
szétmart testtel. Ami ezután következett, az előtte is homályban maradt egészen
addig, míg következő életében parasztasszonyként – nagy pénzekért,
fölöslegessé vált családtagokat mérgezett meg – be nem fejezte rövid életét a
vérpadon.
Erről is szól mágikus pecséttel lezárt naplója, amelyet a harmadik évezred
kataklizmájában, Tibetben, a rommá lett Lhásza egyik föld alatti kápolnájában
rejtett el. Ezt az alvilági fülkét a fölötte lévő összedőlt rendház súlyos kőtömbjeinek
romjai őrizték. Írását ő maga hozta felszínre az Aranykor ötödik évezredében, az
amerikai székhelyű Agyantenna Világtanács tagjaként. A Múltjukra Emlékezők
csoportjába tartozott mint archeológus. Az antigraviton segítségével kiemelte a
sziklák és emberi csontok katafalkja alól saját, halálküszöbökön át is folytatott
ijesztő vallomásait, hogy tartalmát az Agyantennák Központjába vetítse, s azokat
az újra fiatallá lett embercsoportok tudatába sugározza. Tisztában volt vele, milyen
nagy szükség van arra, hogy megismerjék tapasztalatait, és ne kövessék jövőépítő
munkájukban azokat az önpusztító hibákat és mulasztásokat, amelyeket ő megélt.

2
 Pokoljárásának és katarzisának élet- és halálküszöbökön átívelő, szédítő
távlatok magasságába és iszonyú mélységeibe merülő történetéről ő maga gyón
titkos feljegyzéseiben, amelynek mágikus pecsétjét egyedül akkor törhette fel,
amikor elérkezett az ideje.
Félelmetesen őszinte, megrendítő, emberi és emberfeletti bűnök, borzalmak,
beismerések és felismerések élményei ömlenek tollából plasztikus hitelességgel.
Iszonyú tetteit maga tervezte meg, s hajtotta végre. Okozója, zsarnoki ura, hóhéra
s áldozata is ő volt. Beszámolójának hatása lenyűgöző, mert igaz. Szuggesztív,
mert a valóság tüze sugárzik minden betűjéből. Corinna fatális alakjában,
környezete figuráiban, akik rabszolgái, s végül bírái lettek, eleven élet lüktet. E
gonoszságában, szépségében mágneses vonzerejű asszony, az Örök Nő, Corinna
vall, olyan soha meg nem nevezett, elementáris ösztönök tüzes hatalmáról,
amelyeknek minden érző lény áldozatává lesz. De éppen e mágia válik
tisztítótüzükké is.
Corinna alvilági zuhanása a kárhozat szakadékába: diagnózis. Az emberi lélek
és a föld kórságának szindrómája, önmaga okozta betegségműve.
Corinna katarzisa pedig a felemelkedés gyógymódja, elixírje, s beteg bolygónk
valamennyi lényének, közösségének arkánuma is.

A feltört mágikus pecsét

Az Agyantenna Világtanács központját az Igazak Szentélyének is nevezték, mert

a tagságot csak azok nyerhették el, akiknek jellemét a tapasztalatok csiszolták
olyan alázatossá, mint amilyen tisztán ragyog a Drágakő a Lótuszkehelyben a
mentális alkímia végső operációjának koronájaként. A legendás bölcsek köve ez,
amely valójában az emberólomból emberarannyá tisztult psziché szimbóluma. A
teomágussá lett igazi lélek orvosáé, akinek szelleme újra eggyé vált saját
gyökereivel.

3
 Corinna rangját az Igazak között beavatási próbák rettentő izzásában edzett
lelki érettsége, képzeletének örök tüze fémjelezte.
Mint archeológus, világos emlékezettel merült alá a Plátói Világév
történelmének legmélyebb feledés homályába veszett, még megfejtetlen,
töredékes jelképei, rommezők zavaros mozaikjai, mitikus rétegei közé. Olyan
különös, népi legendákat átszövő, mesés, ősi kultúrák nyomára bukkant, amelyet
a természet vésett az embernek addig megközelíthetetlen alvilági barlangok sok
százezer éves lapjaira, az óceán iszaprétege alá. Korallzátonyok rácsával védett,
varázslatos, elsüllyedt pszichikai kultúrát tárt szeme elé a mérhetetlen mélységű,
halálos súlyú víztömeg, s az egymásra préselődő, ismeretlen írásjelekkel, ábrákkal
teleírt, sok kilométeres sziklatáblák. A természet titkos könyve volt ez. Titáni
párhuzama Corinna naplójának, s ő jött rá megfejtésük kulcsára. E kultúra
megteremtésének és felvirágoztatásának „átutazói” tudatában voltak nemcsak
halhatatlanságuknak, világegyetemhez tartozó, kozmikus állampolgárságuknak,
hanem a kivételes feladatnak is, amelyet e ködszegény kis bolygó alkímiai
tégelyében el kellett végezniük. S ehhez megvoltak még rendkívüli lelki-szellemi
képességeik. Nem volt szükségük a technokrácia protéziseire, mechanizmusaira
tökéletesen, számtalan kiterjedéssel működő, s egymással kontaktust teremtő
gondolatcseréikhez. Imaginációjuk teremtő hatalma az elgondolás pillanatában
létrehozta ideáik tárgyát. Képlékeny, gyönyörű formák voltak ezek. A fény még
nem alvadt sűrű, maró, mérgező, fájdalmas anyaggá bennük. E távoli múlt emlékét
őrzik az óceán áttetsző, szépséges élőlényei, sötét mélyének elektromos fényárt
kibocsátó ragadozói, de bennük a szent unió, a támogató keringés egymást felfaló
ösztönné változott. Az óceán magzatvizében éppen úgy, mint a szárazföldön, egyik
élőlény a másik temetkezőhelyévé alakult át a táplálkozás, a szaporodás, a
birtoklás, a pusztítás eredendő bűnének, az erőszak, agresszió, a különvalóság
rettentő árnyának megjelenésével.
Corinna a Beszélő Fény Krónikájából olvasta ki e dráma okát és
szükségszerűségét minden fénnyé alvadó ideában, amely az időtlen

4
örökkévalóságból az időbe vetül. A Fény, Kronosz mulandó birodalmában mindig
megteremti saját árnyékát. De a Világosság és a Sötétség csak a mulandóság
létformájában „ikertestvérek”. Az anyaggá tömörülés megcsalja a lélek ösztön- és
érzelemvilágát, ködfalat emel teremtő képzelete, örök emlékezete elé. Szépség,
kéjes vágyak mámorának szenvedélybetege lesz. Óriási veszély ez. Szétszaggató
téboly, amely égi extázis helyett őrült onániához, indulatok fölötti uralom helyett
zsarnoki diktatúrához, véres, önpusztító harchoz vezet.
De ahol a méreg, ott a gyógyszer is.
Ki tudta volna jobban ezt Corinnánál, aki a pokol valamennyi bugyrát megjárta,
minden bűnös tévedést elkövetett, míg saját gyötrelmein keresztül rá nem ébredt,
hogy a másikban önnön húsát tépi, marcangolja, önmagát csalja, öli, tapossa,
kényszeríti kínpadra, máglyára.
Ki tudta jobban Corinnánál, aki megfürdött az általa kiontott véres könnyek
tengerében, mit jelent valójában a szenvedély és a szenvedés. Elégett a maga
gyújtotta gyehennában.
Azt is megértette, hogy csak az lobban el e tűzben, ami mulandó.
És ami mulandó, az nem igaz.
Az árnyék sem igaz. Nincs valóságos léte. Csak vetület. Vakhit, félelem,
tudatlan ostobaság, őrült képzelgés rögeszméje élteti.
Az árnyékot mindig eltünteti a mentális alkímia újra színarany fénnyé oldódó
szellemi opusa.
Corinna ezért határozta el, hogy a föld rejtett kultúráinak, történelmének,
bukásainak okával együtt saját emlékiratait is az Aranykor emberisége elé tárja, és
átmenti a következő Plátói Világév nemzedékének tudatába is. Nehogy elkövessék
ugyanazokat a szörnyű hibákat, amelyek csaknem pusztulásra ítélték e fontos kis
kék földbolygó alkímiai tégelyét.
A közlés ideje elérkezett.
Mert az igazak száma betelt az Aranykor nagy záró eposzában.
Íme Corinna titkos naplója.

5
 Asztrálhurok

1811. április 17.

Ma van a tizenhatodik születésnapom. Magyarországon születtem 1795-ben,

Boldogfalván, amelyet a környék vénasszonyai Pokolfalvának hívnak. Kelemen
Kamilla grófkisasszonynak neveznek. Teljes nevem pöffeszkedően hosszú és
kevély. Úgy illik rám, mint katángkóróra a báli ruha. De ide jegyzem: Gróf
Nyebolyszay Taksonyi Sámánffy Kelemen Borbála Zsuzsanna Apollónia Kamilla
Mira. Mindegyiket utálom. Agáta néni, vén házvezetőnőnk Kamillának szólít –
ráhagyom, és a többi házbelire is –, mert szemét, száját, hasát, tyúkszemét is
kamillával borogatja. Halott anyám még egy csomó virágnevet is viselt: Jázmin,
Viola, Rózsa. Engem legfeljebb valamelyik tüskés bogáncsnév ábrázolna hűen, de
fütyülök valamennyi rám akasztott családi címkére. Mostani életemben izgalmas,
levetett maszkok és jelmezek árnyai kísértenek. Azért írom e naplót, mert nem
férnek belém tüzes, ébredő emlékeim. Ostoba, primitív környezetemben nem
beszélhetek róluk. Különben is kedvem telik benne. Dombon álló kastélyunkban
kevesen tudnak olvasni, de ha tudnak is, fütyülnek a betűkre. Inkább isznak és
szeretkeznek. A cselédség egymás között Ördögtoronyként emlegeti e tanyát, s
azt sustorogják róla, hogy meggyilkolt, őrült őseink szellemei kísértenek benne.
Rossz lelkek, akik magával a Sátán öreganyjával cimborálnak. De nyughatatlan jó
lelkek is nyüszítenek néha valamelyik szekrényből, köztük anyámé, aki belehalt a
szülésbe. Egy percig sem hiszek bárgyú fecsegésükben. Ostobábbak a
barmoknál. De szeretem a kísértethistóriákat. Már egészen kislány koromban
érdekesnek találtam mindent, amitől mások rettegtek. Vonzott az éjszaka
titokzatos zajoktól átszőtt sötétje. Az elhagyott, poros termek falán a fekete
árnyékok tánca. Vágytam rá, hogy részt vegyek Szent György-nap éjszakáján a
kinyíló sírokból néhány órára szabadságolt halottak bálján. Boszorkányszombatok
éjféli orgiáin, amelyeken kövér, meztelen boszorkányok sörlevest forralnak

6
kondérban, s kígyómérget, megkínzott rabok verejtékét keverik hozzá, vad
gyönyört okozó varázsitalnak. Két hüllőfejük, számtalan karjuk, nagy görbe
szarvaik vannak. Illetlen szerveikből is többet viselnek. Őszintén szólva én ezeket
a bizonyos szerveket csöppet sem találom illetlennek, éppen azért helyezem ezt a
naplót mágikus varázsszavak tilalma alá. Jelen akartam lenni a sabbat-orgiákon,
amelyek miatt az asztalunknál étkező öreg Máriusz atya hebegne a
felháborodástól, sűrűn hányná a kereszteket hordóhasára, de azért egyre több
részletét firtatná, miket csinálnak ezeken az éjféli nagy disznólkodásokon.
Csámcsogna rajta. Tudom, mert én is gyónok neki néha térden állva, kerek,
ártatlan szemmel, nagy sóhajok között szemérmetlen álmaimról egy lovászfiúval
kapcsolatban, akit véletlenül megláttam, ahogy a kútnál csupaszon mosdik.
Szendén firtatni kezdem, miért van neki valami olyanja, ami más, mint az enyém?
Élethű szorongással nézek fel, duzzadt, tokás arcára rálesek a farácson át, hogy
szabad-e egy ilyen magamfajta tizenhat éves leányzónak mezítelen testére nézni
a tükörben, mikor levetkőzik. Máriusz atya körül ilyenkor nagyokat reccsen házi
kápolnánk gyóntatószéke, amibe már alig fér bele, olyan terebélyesre falta, itta
magát. Rendkívüli élvezettel figyeltem, milyen kétségbeesetten tanácstalan „egy
ártatlan kis arisztokrata leányka őszinte szavaitól, aki nem is érti, mit mond”. Ha
betartanám a penitenciaként rám rótt imák számát, éjjel-nappal imazsámolyon
térdepelhetnék, ami eszem ágában sincs. Minél jobban összezavarom az öreget,
annál féktelenebbül mulatok rajta. A lovászfiú egyébként igaz. Trenka Matyinak
hívják, talán tizennyolc éves. Hatalmas, széles vállú, duzzadó izmú, bronzsörényű
fickó. Vödörszámra öntözi magára a vizet a kútnál. Szája vastag, arca barna-piros,
szeme üres és buta, mint egy ököré. Az istállóban alszik a lovakkal. Ő segít
nyeregbe, mikor reggelente kilovagolok. Hazaérkezve megengedem, hogy
leemeljen az agyonnyargalt, habos szájú állatról. Égővörös hajam kibomlik.
Imádom, mikor a szél lobogtatja. Blúzomon a fűzőt meglazítom, mert szorítja a
sajnos igen lassan növekedő mellemet. Ingvállam lecsúszik, szétnyílik.
Legszívesebben végigvágnék ostorommal Trenka Matyin, mert bárgyú, kocsonyás

7
tekintete észre sem veszi e kínálkozást. Egyébként nélküle is le tudnék ugrani a
lóról. Fürge vagyok, mint a csík. De jólesik, igenis, nekem esik jól szorosan
hozzátapadni Trenka Matyi izmos melléhez, combjaihoz és hozzádörzsölődve
lassan talajt érni. Vérem folyékony parázzsá válik ilyenkor. Persze tisztában
vagyok azzal, hogy én csak rangombélivel hentereghetek, selyemmel vetett
ágyban, Máriusz atya áldása után.
Lehet, hogy én is boszorkány vagyok?

1811. szeptember 20.

Sokszor fáraszt már az ártatlan leányzó szerepe, mikor hét ördög tombol bennem.
Kíváncsibb vagyok a sötét tudás gyümölcseire, mint Éva ősanyánk lehetett az
Éden kertjében. A kígyót, aki rávette, hogy kóstolja meg a tiltott almát,
szövetségesemnek tekintem. Szívesen lettem volna a helyében. Vagy talán
voltam? Senkinek se szólnék erről, de úgy érzem, minden csábító, gonosz,
őrületesen izgalmas, gyönyörűséges dologgal azonos vagyok. Fajtalan
szeretkezésekkel, amelyek kínzás közben elégülnek ki. Szeretem a fegyvereket, a
kiontott vért, a győzelmet, az intrikákat, a zsaroló, álszent hazudozást. Ezek a
kukaclények körülöttem nem valók másra, mint hogy iszapba, sírokba döngöljék
őket, vagy levágott fejüket karóra akasszák. Persze ha tudnának a gondolataimról,
például arról a számukra mocskos ingerről, hogy Trenka Matyi mellé feküdjek az
istálló szalmájára, és beleharapjak vastag szájába, még a püspöktől is kiátkozó
enciklikát szereznének a számomra, vagy zárdába dugnának. De nem tartok tőlük.
Ügyes vagyok a színlelésben, hazudozásban, hallgatózásban, körmönfont az
intrikákban, amelyekkel egymásnak ugrasztok ütődött emberbarmokat. Körülbelül
tehát minden főbűnben, amelyet a tízparancsolat felsorol. Nem tisztelem apámat,
aki egy részeges, parázna disznó. Én magam is szívesen paráználkodnék minden
mennyiségben. Ölnék is, méghozzá élvezettel. És semmi megbánást nem érzek
hajlamaim miatt. Nem hiszek semmiben… Várjunk csak! Talán a pokolban igen.
Legalábbis szeretném, ha valóban lenne. Annyi hülyeséget fecsegnek róla.

8
Fenyegetnek, rémítgetnek vele, maguk is rettegnek tőle, ezért vagyok bizonyos
benne, hogy igen szórakoztató lehet. A külső sötétség, sírás, fogak csikorgatása
zene lenne fülemnek. Mikor arra az ükapámra gondolok, aki éles kardjával maga
csapta le jobbágyai fejét, olyan izgalom fog el, mintha testemre Trenka Matyi
hatalmas izmai nehezednének, és én magamba engedném őt.
Szóval gonosz vagyok. De kárhozottul, kegyetlenül csavaros eszűnek,
alakoskodva rossznak lenni sokkal érdekesebb, mint szenteskedőn vagy
egyszerűen csak bután jónak. Persze az ilyenfajta kegyes bűnbánattól olvadozó,
mellet verő, templomlakó, térden csúszó jámborság legtöbbször hazugság.
Itt van például Rézi, a szakácsnőnk, aki csörög a rózsafüzérektől, keresztektől
a tűzhely körüli sürgésforgás közben. Lebiggyedt szája hol a hiszekegyet
mormolja, hol a legmocskosabb pletykákkal traktálja Málit, a mosogatóasszonyt,
aki a kemencepadkán szétfolyva mohón falja a rágalmazó disznóságokat.
Szerencsémre süket. Rézinek ordítania kell, hogy értse, amit mond.
Máli is üvöltve beszél, mert a saját hangját se hallja. Egyébként, ha a
botránkozóknak igazuk lenne, Máli régen a pokol tüzén rotyogna a legnagyobb
fazékban. Mivel Máriusz atya gyakran feloldozza, hogy minél izgalmasabb
részleteket tudjon meg mocskos múltjából, Máli nem csinál titkot tapasztalataiból a
férfiakat illetően. Megesett lány volt a faluban. Régen nem tudtam, miért kell előbb
megesni annak, aki a férfiakkal a hús bűnét elköveti. Így nevezi Rézi és Máriusz
atya. Röhej. Én sokszor elestem kiskoromban, tele voltam zúzódásokkal, és a
térdemen lévő száraz, nagy vart mindig lekapartam. Szóval szerintük egy nőnek,
mielőtt disznólkodnék, hanyatt kell vágódnia a férfi előtt. Ez valamiféle szabály.
Csak abban nem voltam biztos kislányként, hogy előbb levetkőzik-e vagy felöltözve
csinálja. Amikor ágyba bújik az illetővel, nincs rajta ruha, azt már háromévesen
kihámoztam Máli üvöltéséből. A szalmakazalban viszont csak a szoknyáját húzta
fel. Máli titokban holt gyereket szült, vagy ki tudja, mit tett vele. Azután újra és újra
megesett egymás után valamennyi szolgalegénnyel, nős, sokgyerekes, jó erőben
lévő férfival, míg a dühös asszonyok ki nem verték a faluból. Alaposan megtépték.

9
Kénytelen volt a városba menni. A postakocsisnak is megeséssel fizetett, aki
egyenesen egy bordélyházba vitte, ahol rosszlány lett belőle. Rézinek rikácsolva
bevallotta, határozottan ízlett neki a rosszlányság, és amit a teli bugyellárisú
urakkal tennie kellett, sokszor tízzel is naponta. Jól keresett, bár a szalon kivénhedt
madámja alaposan megkopasztotta. De ami maradt, abból is vehetett magának
szagos vizet, szappant, cifra ruhákat, aranyláncot, bundát. Rézi az ordítástól
berekedve kérdezgette, mégis, mit kellett tennie az urakkal. Máli alapos
szemléletességgel elmondta. Fogalmuk sem volt róla, hogy én a nyitott ablak alatt,
egy bokor védelmében, frissen kaszált fűágyon hasalva minden szavukat hallom.
Fura kívánságai voltak Máli vendégeinek. Minden nagyszerűen ment addig, míg
meg nem betegedett. Valamiféle francia nyavalya jött rá, ő frászkarikának is
nevezte. A madám a frászkarika betegség miatt kidobta. Máli az utcára került. Inni
kezdett. Verték. Kirabolták. Éhezett. Lerongyolódott. Nem fogadták be sehol. Akkor
jutott eszébe, hogy hazajön, és megtér. Emlékezett a fiatal Máriuszra. Többször
jelentősen megismételte kibicsakló kappanhangján:
– Alaposan ismertem. Jó szívvel volt hozzám.
Rézi lármásan csuklott a vihogástól. Értették egymást.
Szóval ezért engedte Máriusz atya egyedül Málinak, hogy a paplak nagy
dézsájában megfürössze, mikor már ragadt a piszoktól.
Amennyire utálom és unom az ájtatos prédikációkat, intelmeket, katekizmust,
annyira érdekelnek a betűk és a poros, nehéz könyvek, amelyekre véletlenül
találtam a padláson. Szeretek kutakodni, és ott rengeteg a kacat. Minden koszos,
málladozó. Egerek, patkányok fészke, s a felső gerendáiról bőregerek lógnak fejjel
lefelé. Fületlen, lyukas éjjelik között mosdótálak, szakadt női, férfigatyák rongyai,
zsinórozott mentedarabok, s elkent betűjű pergamentekercsek tömegét
félresöpörve még kínzószerszámok maradványaira is ráakadtam. Szálkás, rothadó
kivégzőtönkre, vedlett bikacsökre, de tépett lapú mappákra is, amelyekben
izgatóan trágár, primitív rajzok vannak közösülő párokról és kínzásokról. A múlt e
szeméttömege mögött találtam a mennyezetig érő, pókok beszőtte állványra,

10
amelyet összevissza hányt, hatalmas könyvek borítanak. Ezekből néhányat
éjszakánként lecipelek a szobámba. E kirándulásaimhoz a vastag, hosszú, „szent”
viaszgyertyákat a sekrestyéből emelem el, és a konyhai tűzhely parazsán gyújtom
meg. A mélyen alvó cselédség szanaszét heverő, bűzlő teste, reszelős horkolása
nem zavar. Egyik sem ébred fel izzadt, fáradt álmából. Puha talpú papucsomban,
hosszú, fehér hálóingemben nesztelenül járok, mint egy igazi kísértet. Ha fel is
pillant kábultan valamelyik bárgyú cseléd, rémületében fejére húzza pokrócát.
Reggel nem győzi mesélni, micsoda vicsorgó, huhogó, lánccsörgető, visszajáró
lelket látott, feje a mennyezet gerendájáig ért, szájából láng csapott ki. Azt is tudta
rögtön, melyik ős lehetett, merthogy bárdjáról vér csöpögött. Ebből persze csak
annyi igaz, hogy a rám meredő buta libára valóban ráhuhogtam. Nagyszerűen
tudok nyögni, vonyítani, különféle hátborzongató hangot adni, az égő gyertyát is
forgatom ide-oda, és közben pukkadozom a nevetéstől.
Máriusz atyától tanultam a betűvetést és az olvasást. Ami érdekelt, az
villámgyorsan megmaradt a fejemben. Sokszor figyeltem, lestem inkább, mikor
szuszogva, keserveseket sóhajtva beszámolóit írta a püspöknek. Néztem, ahogy
mártogatja a tollát, s nagy pacákat ejtve rója a sorokat valami idegen nyelven.
Megkérdeztem tőle, miért nem értem, amit leír, hiszen én már tudok írni, olvasni.
Nem is lepődött meg rajta, hogy odatehénkedtem a hosszú pergamenlap mellé,
mert megszokta, hogy betörhetetlenül szemtelen vagyok vele.
– Csak az anyanyelvén tanulta meg a betűvetést és az olvasást – nyögte
verejtékezve, mert utálta, amit csinálnia kellett. – Ez latin szöveg.
Hiába tolt félre, én megint rákönyököltem az asztalára.
– Meg akarok tanulni latinul! – jelentettem ki.
– Még csak az kéne! – Próbált félrelökdösni. – Vigyázzon! Kiborítja a tintát! A
latint a papok fejébe verik bele. Csak a Magasságos Mindenható érti, miért. Az én
hátamra véres hurkákat hasított a korbács, míg végre mondogatni tudtam ezeket
a nehéz, körmönfont szavakat. A pacákért külön büntetés járt. Persze akkor még
papnövendék voltam.

11
 – És a pacákért melyik testrészét korbácsolták meg? – húzódtam vissza a
szöveghez, amely egyre ismerősebbé vált számomra.
– Mind a tíz körmömet verték a pálcával, míg vér csordult belőlük. Bekenték
tintával az orromat, s addig kellett szúrós kukoricán térdelnem a sarokban a fal felé
fordulva étlen-szomjan, míg el nem ájultam.
– Ezekért a pacákért – mutattam ujjammal a sorok közt éktelenkedő tusfoltokra
– ki fogja megbüntetni Máriusz atyát?
– Senki – vigyorodott el, és nyögve ráejtette mázsás testét a mögötte lévő
padra.
– Beporozom, összetekerem és ráhúzom a címeres karikát. Számolni se
tudnám, hány van belőle a többi paptársaméval együtt a püspöki irattárban. Tudják,
istenfélő, megbízható szolgái vagyunk az Úrnak és egyházának. Kelemen István
gróftól, az ön nagyméltóságú édesapjától még egyetlen panasz sem érkezett rólam
az eminenciás úrhoz.
– Szóval latinul fog tanítani engem! – kuporodtam mellé a padra. – Különben
ezekről a pacákról olyan panasz érkezik a Kelemen-címerrel a püspök úrhoz,
amely arra készteti majd, hogy kigöngyölítsen néhány tőlünk érkező tekercset.
Máriusz atya szeme kidülledt a megdöbbenéstől. Mielőtt azonban
megszólalhatott volna, folytattam:
– Viszont, ha én megtanulok latinul írni, persze olvasni is, az két nagy előnnyel
jár majd atyámra nézve. Én írom meg majd ezeket a jelentéseket, ami akkora
fáradságába kerül, hogy kiizzad tőle és egyfolytában halkan szitkozódik a fogai
között.
– Nem szitkozódom! – szakadt ki belőle felháborodva.
– De bizony szitkozódik! Káromkodásnak is nevezhetném, amiről azt tanultam,
hogy bűnös dolog. Hallottam. Akkor el is mondom a szavakat, amelyeknek egy
részét nem is értem. Sokszor fordul elő halk káromkodásában az a szó, hogy
nyavalya a frászba, fene, hétszentségit. Azt persze nem vettem észre, hogy
közben keresztet vetett volna az Úr bocsánatáért esedezve. Sőt. Verejtéktől

12
nedves arca sötétlila volt a dühtől. Igazán nem tudom, mit szól ehhez a főnöke, az
Úristen, aki mindent hall és mindent lát? Pedig őt is gyakran emlegeti ilyenkor,
pacázás közben. Szóval gondolja meg az ajánlatomat, atya! Mind a ketten jól
járunk vele.
Mondanom sem kell, ki nyert ebben az apró kis játszmában.
Valóban bámulatos gyorsasággal tanultam meg latinul. Legalábbis Máriusz atya
hápogott az ámulattól. Én nem csodálkoztam rajta, de nem beszéltem a valódi
okról. Emlékezni kezdtem erre a nyelvre, amelyet valamikor már tudtam, mégpedig
anyanyelvi szinten. Sőt. Rengeteg emlék ömlött az agyamba más nyelvekről is,
amelyek nekem nem voltak idegenek. Képek, arcok, események tolongtak tudatom
küszöbén, és kezdtek megrohanni mérhetetlen különleges tartalmukkal. Rájöttem,
hogy azért cipelem ezeket a könyveket a szobámba, egyre többet értve meg
szövegükből, hogy megtudjam, ki vagyok valójában. Mert azzal a csontos, vörös,
csúf grófkisasszonnyal, akinek most látszom, nem vagyok azonos. Letöröltem az
északi szárnyban egy óriási tükröt a rengeteg termek egyikében, amelyekben nem
lakik és nem takarít senki. Undorító hodály ez az Ördögtorony. Egy hadseregnyi
embernek elég lenne, de csak az apám körüli nyugati szobákban hemzsegnek a
léhűtők. Vele isznak, zabálnak, üvöltöznek, dalolnak, és maguk alá teperik a fiatal,
sikongó parasztlányokat.
Ruháimat leszórtam magamról. A mocskos, bogaraktól hemzsegő, nagy
ablakokon áttörtek a vastag naphasábok és megvilágították a meztelen, göcsörtös
lábú, csupa csont kamaszlány-testet, amelynek kékeres, fakó bőrét is szeplők
borították. Vállát, mellkasát kiszúrták a csontok. Nemcsak kócos, sűrű haja, hanem
ölének szőrzete is lángvörösen égett, szinte sercegett a rá tűző sugarakban.
Gyűlölöm ezt az álruhát. Ezt az elfuserált alakot. Torz, ocsmány, nyomorék!
Semmiben nem vagyok annyira biztos, mint hogy aki belezárt, gyalázatos
merényletet követett el valódi énem ellen. Bosszúból. Gúnyból! Mert én valójában
gyönyörű, nagy hatalmú, legyőzhetetlen fekete erőket birtokló, minden ellenálláson
átgázoló nő vagyok. Ölelésekből ölelésekbe henteredek, felajzott szeretőim

13
sörényébe markolok közben, széles nyakukat elmetszve, fejüket magasra
emelem, s a mellemre csurgó vértől jutok el a gyönyör végső sikolyáig. Látom!
Tudom! A tükör hazudik. A tükör…
Mégse. Bál zajlik benne. Csak ki ne nyissam a szemem. Rengeteg gyertya ég.
Uralkodói trónok tűnnek fel. Csupa arany, bíbor, lapis lazulival díszített brokát és
selyem jelmezek forognak szédülten. A bálterem mögött még egy, majd még egy,
mind több terem nyílik sorra, pompától roskadozva. Emlékszem. E titáni oszlopokra
is. Alattuk hangyák az emberek. Nem szabad a szemem kinyitnom. Látnom kell
Szibilla sápadt arcát a gőzfelhőben, akinek nehéz szemhéja mögött kitárul a jövő.
Felrezzentem. Szemem kipattant. Az elhagyott tükörterem felé léptek
közeledtek. Megint eltévedt valamelyik részeg vendég. Inget kaptam magamra.
Valóban bebotorkált a nyikorgó ajtón az ütődött francia. A cselédek pletykái szerint
valamelyik hercegnő fattya. Nagyokat röhögtek magas fejhangján, mikor a nehéz
pálinkatömegtől megszállottan dalolni kezdett és bőgött közben. Azt mondták,
herélt kappan. Eddig nem figyeltem rá, de most…
Egyszerre felismertem, hogy kicsoda… és micsoda! Úgy szisszent belém, mint
a villám. Hangosan, szinte sikoltva felnevettem.
A jövevény imbolyogva megállt és rám bámult.
– Bo… bocsánat – motyogta. – Én … nem …
– Nem fog kárt tenni a szüzességemben – kacagtam megállíthatatlanul. – Most
hogy nevezi magát?
– L… Lacoste vicomte vagyok.
– Volt már maga Louis de la Tourzel – már fuldokoltam a kacagástól,
könnyeztem tőle –, akit átkéseltek a túlvilágra. Azután Casanova, a nagy csábító.
Mindjárt szétreped az oldalam! – Annyira nevettem, hogy már fájt.
A francia vicomte egyre hülyébben bámult, és én lecsillapodtam annyira, hogy
rávethettem szólasszómat.
– Magát aztán alaposan helybenhagyta a sorsa, Monsieur! Ádáz, kaján fickó
lehetett. Bizonyosan féltékeny, vad hím. Azok utálják annyira potens társukat, aki

14
előtt minden nő rögtön hanyatt fekszik és széttárja a lábát. Tudom ám, mit rejteget
bő, zsinóros mentéje alatt, lötyögő, ráncos nadrágjában!
A vicomte színtelen, kocsonyás szemébe most már rémület ült ki.
– M… m… miért mondja. Hogy meri… és… Kicsoda maga? Egy cseléd, aki…
– Nem vicomte. Én vagyok a ház urának a leánya. A grófkisasszony. Apám
ételét falja, italát vedeli. De a cselédeket békén hagyja. Egyiket se dönti le, mert…
Újra rám tört a kacagás. Nagy nehezen vágtam hozzá közben szavaim éles
köveit:
– Mert akkor mindenki meglátná, hogy magának két szerve van ott, ahol egynek
kellene lenni. A melle akkora, mint egy szoptatós dajkáé. A csípője széles, mint a
terhes asszonyoké. Maga csíra, kedves vicomte, ahogy régies nyelven mondják.
Előkelőbb kifejezéssel hermafrodita. Nő és férfi egyszerre, ezért egyik se.
Casanova korában is kedve telt néha a fiúkban, de inkább a nőket teperte le
tucatszám, míg ki nem fogyott kanócából az olaj.
– B… bocsásson meg, olyan ez a ház, mint az útvesztő… – megfordult, hogy
rohanni kezdjen, de rákurjantottam:
– Várjon! Senki sem tudja meg, amit én tudok, ha megtanít franciául. Egyetlen
szót sem árulok el róla. – Valójában nem volt szükségem tanárra. Már tökéletesen
emlékeztem a francia nyelvre. A műveltsége érdekelt.
Szóval így szereztem be valóban kitűnő, zenében, történelemben, jogban, antik
és modern tudományokban jártas, nemi nyomorék tanáromat. Kiszívtam belőle
minden ismeretet. Mondhatom, megérdemeltem a csodálatát elképesztő
haladásomért.
Egyre több emlék árnya suhant be tudatomba. Mind hatalmasabb
függönyzuhatagok lebbentek félre eseményekről, és egyre több minden villant
elém, el-eltünedező plasztikus részletekben. Különös mámor hatalmasodott el
rajtam. Ünnepi várakozás. Tudtam, hogy jön, jön felém AZ, ami az enyém… Amit
birtokba veszek. Nem osztozom rajta senkivel! Hatalom! Igen! Hatalom! Amely

15
minden más hitvány földi kukacot megdermesztene. Engem nem. Én használni
fogom. Tervszerűen. De még meg kell vívnom érte. Akár a pokol uraival is.

1812. január 21.

Visszatérek hát a gyűlölt grófkisasszonyhoz, akinek elfuserált jelmezében nem áll

szándékomban sokáig tartózkodni.
Apám nem hozott új asszonyt a házhoz.
– Sosem leszek hűtlen az én mindenségemhez – mondta Agáta néninek, a
házvezetőnőnknek, és mivel részeg volt, mint mindig, elbőgte magát. Bánata
azonban nem akadályozta abban, hogy ágya éjszaka sohase legyen üres. Amint
valamelyik szolgáló bimbózó korba serdült, maga mellé parancsolta. Ha élő
ágymelegítője gyereket szült, férjhez adta, neveltette, taníttatta zabigyerekét.
Agáta néni mindent lát, mindent hall. Ő csörgeti a nagy kulcscsomót.
Mindenkinek parancsolgat, de engem szeret. Fel sem merül benne, hogy én nem
viszonzom gyöngéd érzelmeit és előtte is alakoskodom. Ömlenek belőle a
hajmeresztő történetek, némi szépítéssel az én, de főleg a szomszédos
arisztokrata család ügyeiről, gyilkosságokról. A Gyilkos-tóba ölt hűtlen
asszonyokról. Megmérgezett férjekről, akik persze haláluk után visszajártak
kísérteni fejükkel a hónuk alatt, láncot csörgetve. Megnyilvánulásai egyetlen,
végtelen monológban merülnek ki. Kényelmes dolgom van mellette. Csak néha kell
egy-egy kérdéssel abba az irányba lendítenem, amiről hallani akarok:
– Agáta néni kérem, mondja el, hogy igazából milyenek voltak az én őseim?
Tudom, többen közülük főpapok, hadvezérek, diplomaták lettek, de akadtak
messze országokba utazgató hamiskártyások, váltóhamisítók, csirkefogók,
gályarabságra ítélt gonosztevők is. Sokan közülük gyönyörű, de fehérmájú
asszonyokat hoztak a családba, akik szép, fiatal, markos szolgalegényekkel
múlatták az időt, míg a férjük hadba vonult. Legtöbb ükfeleség azonban csúf volt,
de gazdag. A férfiak vadásztak, ittak, párbajoztak és parázna némbereket hajtottak
a kastélyba, mint a birkanyájat, akik félig csupaszon rohangáltak a termekben,

16
sikongtak, vihogtak. Egyik magára csapta valamelyik folyosószekrény ajtaját.
Benne is maradt. Senki se kereste. Csak a csontvázát találták meg később
véletlenül. Nagyon szemtelen kísértet lett belőle. Minden éjjel megjelent valakinek
hosszú bugyiban.
Oly gyorsan hadartam el ezt, hogy Agáta néni csak szózuhatagom végén tudott
megszólalni felháborodástól fulladozva:
– Kitől hallotta ezt a sok gyalázatos hazugságot? Rézitől?
Örömmel árultam el neki vén szakácsnőnket, mert az gyakran nagyokat
pacskolt a fenekemre, mikor az éléskamrában a fejemre borítottam egy hatalmas
lekvárosbödönt, vagy az ágyába dugtam néhány patkányt.
– A süket Málinak ordítozta – tettem hozzá elégedetten. Rézi persze megkapta
a magáét Agáta nénitől, de most nem az érdekelt. Legfeljebb megint hozzám vág
egy vértől csöpögő bárányfejet vagy néhány csirkebelet. Úgyis félreugrom… Agáta
nénin méltóság ömlött el, derekát kiegyenesítette, mikor közölte velem:
– Vegye tudomásul, kisasszony, hogy a maga ősei egytől egyig rangos, kiváló
urak és tiszteletre méltó úrhölgyek voltak. Erről ne halljak többet!
– Jó – bólintottam –, csak azt mondja meg, Agáta néni, anyám milyen volt? Róla
miért nincs kép a falakon függő rengeteg festmény között?
– Honnan tudja, hogy nincs? – tért ki a kérdésem elől.
– A képeken lévő nők mind nagyon csúnyák. Anyám pedig a környék legszebb
asszonya volt!
– Ezt is Rozitól hallotta?
– Igen.
Agáta néni lehajtotta a fejét. Tudtam, mély ráncainak medre megtelik
könnyeivel.
– Nem volt e világra való. Nála gyönyörűbb, jobb teremtést soha senki nem
láthatott.
– Hasonlítok hozzá? – szaladt ki a számon hirtelen.

17
 Agáta néni felnézett rám. Könnyektől homályos szemében szánalom csillant,
ami mérhetetlenül feldühített.
– Mondja csak ki! Mondja! – kiáltottam. – Hallottam már jó néhány cselédtől. Azt
hitték, nem fülelek. Tudom, mit fecsegnek rólam a hátam mögött. Csúf vagyok,
mint az ördög lotyója. Undok, akár a varangy! Apám tökrészegen csinált a maga
kéjére.
– Miket beszél a kisasszony! – Agáta néni döbbenten nézett rám. – Szép lánnyá
serdül majd. Még fiatal és sovány. Meg fogom mutatni a méltóságos asszony
arcmását.
– Hol van?
– Titokban őrzöm… éppen a gróf úr elől, aki úgy bánt vele, hogy… Szóval ez a
szent, angyali teremtés ne lássa még a képről se, mi folyik itt.
– A szolgalányokra gondol, akiket apám beparancsol magához éjszakára, mert
fél a sötéttől? Valaki kell, hogy a kezét fogja és meséljen neki. – Agáta nem vette
észre a gúnyt a hangomban.
– Ugyan! Ugyan! Mit tud maga erről?
– Sokat!
– Semmit. Imádta a feleségét. Most is siratja.
– Ha leissza magát!
– Még nem láttam józanon azóta. – Fejét elfordította. – Van mitől félnie.
– Mikor mutatja meg anyám képét?
– Majd… – Elsietett, mint akit kergetnek. A nagy kulcscsomó hangosan zörgött
zsáknyi zsebében.
Apám gyűlöl. Rám sem pillant. Engem tart anyám gyilkosának. Azért is őrjöng,
hogy nem fiú lettem. Még az a jó, hogy legtöbbször azt is elfelejti, ki vagyok.
Valóban rá hasonlítanék?
A tükör elé álltam, és újra szembenéztem azzal az alig tizenhat éves sovány,
magas, zöld szemű, égővörös hajú, idegen némberrel, aki fürkésző megvetéssel
viszonozta pillantásomat a tükörből. Nem. Arra sem hasonlítok, akit látni vélek.

18
 Nem először kerültem abba a különös állapotba, amely hirtelen rám tört, s
hatalmas erővel lenyűgözött. A csúf kamaszlány mögött megint számtalan nőalak
jelent meg élettől duzzadó hitelességgel. Orromba illatok, csípős párák,
szeretkezések vad ellenmozgásaitól, marcangolásaitól dúlt ágyak fülledt hője
csapott. Hangok, zenefoszlányok, sikolyok, szidalmak, gyönyör és fájdalom
jajdulását hallottam. A nők között voltak fiatalok, érettek, festéktől felmart arcú
züllött szajhák, komédiásnők, gőgös vénasszony, akinek keskeny késszája
kegyetlenségről árulkodott. Húsos ujjaiba drágaköves gyűrűk vájódtak. De akadt
köztük szőke loknis, gyönyörű süldőlány is. Kisgyermek Goya infánsnőjéhez
hasonló öltözékben. Telt, rózsás meztelenséggel nyújtózó kurtizán, pazar, hófehér
márvány fürdőszoba látomása rémlett körülötte. Miliőjük víziója hozzájuk tartozott,
de csak ködösen, inkább jelzésként. Pazar brokáthuzatú gyaloghintók,
felszerszámozott, száguldó ló. Postakocsi. Erős, buja parfümillat. Rizsporfelhők.
Színes festéktégelyek, s tükrök, tükrök, tükrök szikrázva csillogó felületei, amelyek
összefonódott női és férfi testek látomását vetítették. Ezek a különféle környezetű,
életkorú, változatos hajszínű, parókájú nők más és más vonásokkal az én arcomat
mutatták, illetve… A legkisebb kétség nélkül bizonyos voltam benne, az én
testjelmezeim voltak, amelyekben ugyanaz az örök parázs izzott. Becsvágyó,
megalkuvást nem ismerő, könyörtelen, minden akadályon átgázoló, gátlástalan
hatalomvágyam. E tulajdonságomat átmentettem valamennyi élet- és
halálküszöbön. S magam köré szőttem eszközül mulandó maszkjaimat, anyaggá
alvadt álruháimat. Váltogattam őket, csillapíthatatlan sóvárgásaim szerint. És
most? Nem! Ez a lóképű torzszülött saját akaratom ellenére jött létre. Tévedés volt.
Csapda, amelyből szabadulnom kell.
Klarissz kisasszony éles, sértődött hangja rezzentett fel tükörvíziómból, amely
élőbb, hitelesebb volt mostani létem ostoba, unalmas ideiglenességénél.
– A Biblia lapjait és a francia feladatát bámulja inkább kisasszony, mint önmagát
a tükörben. Egy órája figyelem! Nem fél attól, hogy bűnös hiúsága a sátán

19
birodalmának kapuján kopogtat? Vele akar szerződést kötni, hogy eladja neki a
lelkét?
Klarissz kisasszony. Persze. Róla is írnom kell. A sátánnal kötött szerződés?
Nem is rossz gondolat. Képek nélküli emlékek örvényét kavarta bennem. Hogyne
adnám el a lelkem neki?! Mindazért, ami kell nekem. Vagy már régen az ő
szövetségese vagyok?
Klarisszt Agáta néni hozta a kastélyba, hogy művelt, franciául, németül társalgó,
ügyesen kézimunkázó, jámbor grófkisasszonyt neveljen belőlem. Ezerszer többet
tudtam már nála. De csak higgyen, amit akar.
Klarissz egy Franciahonból idetelepült arisztokrata család utolsó,
koldusszegény ivadéka volt. Sértődött szemrehányással töltötte be „megalázó
szerepét” mellettem. Gyakran gondoltam, kár, hogy nem szakadt magja e kétes
pereputtynak. Elődei nyilván elverték utolsó garasukat, s hitelezőik elől menekülő
szülei is belehaltak az elszörnyedésbe, mikor suttyomban fogant egyetlen
magzatukat megpillantották.
Klarissz kisasszony elképesztően ronda volt. Nagy orrú, kiálló fogú, himlőhelyes
bőrű, hórihorgas, lapos mellű, ültében is valamennyi embertársa közül kimagasló
tévedése volt az anyatermészetnek. Nemét is csak az öltözékéről lehetett
megállapítani, mert békaajka fölött hosszú szőrökből pödörni való bajusz
mutatkozott. Mikor apám először találkozott vele – természetesen velünk étkezett
az ebédlőben –, megkérdezte Agáta nénitől, amint egyedül maradt vele, bizonyos-
e benne, hogy Klarissz nem nőnek öltözött férfi, álruhás rablógyilkos, akit régóta
keres a csendőrség? Mondanom sem kell, Agáta néni tudta, nevelőnőmet miért
hozta házunkhoz. Udvariasan, de halvány, kaján mosollyal megnyugtatta apámat,
Klarissz előkelő származású, nagy műveltségű leányzó, akinek sem jó híréhez,
sem makulátlan tisztaságához (értsd: szüzességéhez) nem férhet kétség. Ami azt
illeti, én is bizonyos voltam benne, apám nem rángatja be éjszaka az ágyába. Attól
sem tartottam, hogy a folyosón nagyokat pacskol a fenekére, vagy a szoknyája alá

20
nyúl. Nem lehetett annyira részeg, hogy ne hőkölt volna vissza a kajlán föléje
magasodó, szőrös szűz hatalmas lapátkezétől.
Nekem azonban egy szobában kell aludnom vele. Igaz, ő elfüggönyözte magát
a külön alkóvban. Minden meglévő ágyból hosszan kinyúlt volna inas lábszára,
méteres lábfeje. Agáta néni ezért már előre külön az ő méretére szabott fekhelyet
készíttetett neki, és akkora fürdődézsát, hogy úszni lehetett benne.
Kétségtelenül művelt nő. Néhány dolgot megtanultam tőle. Vagy megint csak
visszaemlékszem arra, amit már tudtam valamikor? Nem kételkedem benne, hogy
villámgyors felfogásom nem új képesség, hanem valami lappangó, homályból
előtörő sejtéseket, képeket gondolatokká formáló tulajdonom. Az írás, számolás,
nyelvek tudományát már leírtam, hogyan sajátítottam el. Klarissz kisasszony nem
talált egyetlen becsmérlő szót sem teljesítményeimre. Eredményeimet
természetesen saját kiváló módszerének tulajdonította. Egyébként folyton dirigált,
szidott, lesett utánam. De hát az én eszemen nem járhat túl. Persze torkig vagyok
vele, s növekszik bennem a háborgó gyűlölet egész környezetem, főleg e torz,
idegen testketrec ellen, amelyet viselnem kell. Nem nyugszom bele. Az álom
elkerül. Terveket kovácsolok. Éberen fekszem, míg meg nem hallom Klarissz
száraz horkolását az alkóvból. Akkor felkelek és kisurranok a hátulsó kapun. Járom
az erdőt. Újra és újra visszatérek a Gyilkos-tó partjához. Élvezem ezt a hallgatag,
mérhetetlen mélységű csapdát, amely falvakat öntött el váratlanul. Álmukban lepte
meg és ragadta el az embereket. Tudtam, némasága épp oly alattomosan kémlelő
és gyűlölködő, mint az enyém. Ugyanolyan féktelenül szeszélyes, éhes
hullazsákmányaira, mint én a gyönyörre, a csillogásra, a hatalomra.
Egy ilyen éber, belső láztól égő éjszakán jöttem rá egy feléledő, újabb
képességemre, amely mámoros diadalérzettel töltött el. Puszta
gondolatparancsommal el tudtam altatni Klarisszt a nap bármely órájában. És csak
akkor ébredhetett fel eszméletlen álmából, amikor én megengedtem.
Rászoktattam az alkoholra. Zugivó lett belőle. Néha kornyikált is tőle hallgatósága
elképedésére. E varázserőt sorban mindenkin kipróbáltam a környezetemben.

21
Rézi kedvenc ételeimet főzte eredeti szándéka ellenére. Máli, homlokára
perzselődő, láthatatlan parancsomra előszedte rejtegetett csipkés báli ruháját,
noha azt már nem tudta összegombolni magán, kicsüngtek belőle hervadt
hájlebenyei. Abban rémítgette dévaj malacságokkal az erdei favágókat, míg
botokkal vissza nem kergették a házba. Részegen hortyogó apámat személyesen
kerestem fel éjszaka. Mellette egy korombéli, rémült szolgalány kuporgott
dideregve. A majdnem csonkig égett, könnyező gyertyák lobogásában láttam e
nyomorult kis cseléd cafatokká tépett vászoningéből kilátszó fejletlen mellét, lapos
hasát, sovány lábát. Kék foltok, vérző karmolások látszottak rajta. Apám alaposan
elbánt vele. Ezt tette anyámmal is? Vad dühöt éreztem iránta. Nem anyámat
sajnáltam. A harag izzó lávaként tüzelt bennem. A dunyha a padlón hevert a
vérfoltos ágy mellett. Apám a csizmáját se vetette le. A lepedőt szőrös teste alá
gyűrte. Megálltam az ágy lábánál. Azt akartam, hogy felébredjen italtól letaglózott
önkívületéből. Felébredt. Azt akartam, vetítse rám anyám alakját saját zavaros
képzeletéből úgy, ahogy emlékezett rá.
Nehezen nyíló, véreres szeme rám meredt, kidülledt a rémülettől. Akkorát
bődült, mint egy megsebzett vadkan. Azután tátott szájjal bőgni kezdett. Bajusza,
szakálla nedves, nyálas, csatakos lett a könnyeitől. Zokogásába pépes, érthetetlen
szótöredékek vegyültek:
– Neee… sosem… Sosem akartalak bántani… Menj!… A sírban a helyed!…
Ígérem… ígérem…
Nem értettem, mit ígért. Nem is érdekelt. Elégedett voltam. És látni akartam az
anyámról készült festményt.
Tudom, ha Agáta néni ura saját akaratának és érzéseinek, nem mutatja meg.
Részben azért, mert imádta anyámat, emlékét kisajátítja. Őrzi, mint hű kutya az
elásott csontot. Másrészt nem kíván bánatot okozni nekem azzal, hogy… igen.
Azzal, hogy szépsége meggyötör engem. Még kínzóbbá teszi reménytelen
csúfságom tudatát. Hiszen naponta szembenézek vele a tükörben.

22
 Agáta tévedett. Azt hitte, akarni tud az én akaratom ellen. Arról sem volt
fogalma, hogy korántsem a külsőm miatti keserűség korbácsol. Gyűlölet epéje hajt
az asszony felé, aki foglyul ejtett a méhében. Egy undorító, részeg vadállat
magjától lett terhes. Kettejük kényszerű násza vetett hurkot rám. Belerántott egy
olyan életformába, amelyhez nincs semmi közöm. De torz testemhez sem. Ez a
magzat már anyám szíve alatt színültig telt az iszonyat és az alkoholos delírium
mérgével. Anyám potenciális áldozat volt. Ostobán gyönge. Belehalt a szülésbe.
És én?…
Szabadulni akarok. És szabadulni is fogok e börtönből. Ahhoz azonban le kell
győznöm anyám tudatlan, rémült tehetetlenségének zűrzavarát, öröklött
gyöngeséggel birkózó hajlamát. Hiszen saját véréből, gyötrelmeiből építette a
testet, amelyet viselek. Megvetést érzek iránta. Szembenézek vele!

1813. augusztus 5.

Agátával ugyancsak könnyű dolgom volt.

Klarissz még hortyogott az alkóvjában. Vízszintesen jobban elviseltem, mint állva,
ülve vagy toronyként föl-alá nyomulva a kastélyban.
Agáta az ágyamhoz lépett és fölém hajolt. Nyilván azt hitte, alszom. Tágra nyílt
pillantásom a tekintetébe kapcsolódott. Hajnal volt még, és kánikula. A kelő nap
pirosan vérzett az égen. Szobám is kigyúlt tőle.
– Mindjárt felöltözöm. Mehetünk.
Agáta arcán zavart csodálkozás villant, azután bólintott:
– Zárt köpenyt vegyen föl a ruhájára. A régi szárnyba megyünk, ott nagy a por
és sok a pókháló – mondta. Hangja dünnyögő volt, mintha álmában beszélne.
– Tudom. – Ránevettem. Mosolyomat nem viszonozta. Valóban nem volt
egészen ébren.
Ismertem az utat a lakatlan déli szárnyban is. Kisgyerekkorom óta kalandoztam
benne, vastag piszokmohával borított, kifakult rongyokkal letakart ládákban,
kosarakban, törött bútorok fiókjaiban kotorászva, portól tüsszögve. De ott eddig

23
csak málló cafatokat, legyezőcsonkokat, beszáradt üvegcséket, szakadt
félkesztyűket, zilált parókákat és egy csomó egér-, patkánypiszkot, menekülő
pókokat, egyéb férgeket találtam. Most azonban, mikor az anyámról készült
festményt rejtő helyiség felé haladtunk, különös megkettőződés támadt
észlelésmódomban. Tudatom kettéhasadt. Egyik része jelen állapotukban látta a
mocskos szobákat, a másik részében ugyanez a helyszín fényes, díszes
termekként ragyogott számtalan, karos gyertyatartóban égő, vastag gyertya
fényében. Szőnyeges parkettjén régi – vagy jövendő? – korok jelmezeiben
parókás, tornyos frizurájú vagy rövidre vágott hajú dámák, selyemfrakkos,
szalagos parókát, térdharisnyát, csatos cipőt, sujtásos díszruhát, furcsa öltönyöket
viselő urak járták a menüettet, keringőt, vagy össze sem kapaszkodva rángatóztak
vad mozdulatokkal.
Még azt is megfigyeltem a jelenen át a múltba, jövőbe, távolba figyelő
részemmel, hogy fogynak, könnyeznek a vastag viaszgyertyák. Nesztelen léptű
szolgák sietnek hozzájuk, kezükben hosszú szárú koppantókkal, azután a gyertyák
elmosódnak, és másfajta fényforrások gyulladnak ki, kékes fényű gázégők, sárgás-
fehér világító üveggömbök, szemkápráztató fényszórók.
A szobát, amelyhez Agáta vezetett, valóban nem találhattam volna meg
magamtól. Tapétával borított ajtót nyomott be a tenyerével, amely szemnek
láthatatlanul olvadt a foltok, lógó szakadások közé. Nyilván valamiféle rejtett
fogantyú segítségével vált ki a piszkos falból. Egy folyosóra léptünk be, amelynek
tiszta, mélyvörös futószőnyege hófehér, aranycirádás, kétszárnyú ajtóhoz
irányította az embert. Makulátlanul tiszta volt minden. Agáta otromba fűzős
cipőjében szinte lábujjhegyre emelkedve közelítette meg az ajtót. A fémcsipkés
díszítésű nagy kulcs, amelyet szoknyája feneketlen zsebéből elővett, ragyogott a
sok pucolástól, és zajtalanul fordult meg a nyilván gyakran olajozott zárban.
Gyönyörű terem tárult a szemem elé. A fényes parkettát eleven színű keleti
szőnyegek borították. Lábunk belesüppedt, zajtalanná tette lépteinket. A női
hálószobában gyönyörű, vajszínű, faragott, aranyékes bútorok, szemet szúrva

24
kristályosan villogó, földig érő velencei tükrök nyúltak a mennyezetig. A terem
középpontjában a baldachinos, széles, brokáttakarós ágyat két lépcső emelte a
többi bútor fölé. A toalettasztalon a szépítőszerek, a rizsporos tégelyek, a
drágakövekkel kirakott fésülködőkészlet, az ékszeres kazetta úgy csillogott a
hármas tükör között, mintha az előtte ülő tulajdonosuk vékony, finom ujjai
percekkel előbb érintették volna őket. A falak kék tapétáján vékony, zöld erezet
rajza fonódott össze kecses, művészi ábrát alkotva, amelyről rózsaszínű, duzzadt
virágbimbók készültek kipattanásra. Megint a megkettőződés. A csend és az
élettelen tárgyak mögött ott volt, suhogott, mozgott, illatos légáramlatot kavart,
tárgyakat emelt fel, zizegő szoknyája bútorokat súrolt. Felcsukló, fojtott zokogás,
halk sikoly. Igen. A jelenléti érzés. Láttam őt, mielőtt a festményre pillantottam
volna. Derékig ábrázolta, életnagyságban, mintha díszes keretű ablakon át nézett
volna egyenesen a szemembe. Meztelen, keskeny válla ezüstbrokát estélyi
öltözékből emelkedett ki. Szerette ezt a hűvös, kékes holdezüstöt. A szeme nagy
volt és kék a fölfelé ívelő vékony szemöldök alatt. Haja föltornyozott, világosszőke.
Vékony, hosszú nyakán gyémántokba foglalt nyakék. Fülében, hajában is
gyémántokkal körülrakott smaragdok szolarizáltak. És az arca? Tudtam. Rémült
kislányarc volt. És milyen erőtlen, kiszolgáltatott! A másik részem behatolt elméje
homályába, amelyet erőszakos befolyások, előítéletek, tilalmak, babonás félelmek
kötöttek gúzsba. Nem az ő éretlen, védtelen gondolataiból, névtelen bűntudat
ködében bujkáló vágyaiból fakadtak. E jelenlétben, amelyben nem számított a múlt
és a halál, a portré plasztikussá vált. Könyörgő szeme átkönnyesedett. Remegő,
vékony ajka szavakat suttogott. Teljesen tudtam őt. Értettem. Érzékei tilos utakra,
zsákutcába tévedtek. Szerelmes volt. Igen. Valami szegény írnok dolgozott náluk.
Szerelmes gyereklányként imádkozott, bűntudat marta, mert a szép fiatalember
ölelésére vágyott. Megízlelte karja erejét. Parázsló érzékei elől penitenciákba
menekült. Áldozatául esett a dogmatikus, puritán zárótűznek. Odavetették egy
rangjabéli, durva, erőszakos, italtól bűzlő, sebzett állatok pusztulásában aljasul
kéjelgő, idősebb férfinak, akinek gyönyörét őrjöngéssé fokozta e vézna,

25
reménytelenül védekező szűz, fiatal leánytest megerőszakolása. Vérét vette, mint
az őzeknek, fácánoknak. És ő még csak el sem ítélte érte. Fejletlen méhe magába
fogadta magját. Ösztönei, undora azonban öngyilkos méreggé váltak benne.
Engem a gátlástalanul élvező férfivágy kegyetlen, gyilkos mámora, gonosz
könyörtelenségének örvénye ejtett foglyul. Mert egyedül engem idézhetett meg e
sötét perverzió. Anélkül, hogy tudott volna róla, kéjes üvöltése volt a varázsszó,
amely betört az alvilágba értem. Akaratlan születésem lélekrablás volt. Úgy
zsákmányolt anyám testébe, mint pusztító, gyermekeket, asszonyokat gyilkoló
barbár hódítók a nyeregbe rántott zsákmányukat. E gyönge, áldozatnak született,
tudatlan asszonyhoz nem volt semmi közöm. Annak a férfinak a fajtalankodása
ölte meg őt, akit apámnak neveznek. Én azonban megtagadom őt és a torz testet,
amelyet rám kényszerített. Erősebb vagyok nála! Résen leszek. Nem esem többé
beteg szenvedélyek orvvadászainak csapdáiba. Magam választom meg sorsomat,
külsőmet, körülményeimet.
Múlt, jelen és jövő képei ömlöttek agyamba. Láthatatlan erők árama rázott.
Halhatatlan emlékezés és tudás magmája szökkent felszínre teremtő
fantáziámban. Igazi énem, örök valóm erőit kaptam vissza.
Agáta remegő, zokogástól csukló hangja úgy ért hozzám, mint szélben
szállongó száradt falevél egy bevehetetlen erőd falához.
– Ugye… ugye gyönyörű?
– Igen – vetettem oda. Szembefordultam vele. – Nem hasonlítok hozzá.
Apámhoz sem. Az írnok arcmását is kizárta a méhéből, akibe szerelmes volt
süldőlány korában. Illetlen lett volna a mi köreinkben. És ő nagyon erényes,
engedelmes, vallásos teremtés volt. Többet imádkozott és koplalt, mint evett és
lélegzett. Magánál van a vers, amelyet az írnok hagyatékában talált. – Ez nem
kérdés, hanem állítás volt.
Agátának még a szája is elfehéredett.
– Honnan… honnan tudja a kisasszony, hogy az a fiú felakasztotta magát?

26
 – Maga találta meg az erdőben, holtan. Akkor vette magához a verset, nehogy
anyám vagy más megtalálja. Miért nem adta oda annak, akinek szólt?
– Hogy képzeli a kisasszony? Olyan lett volna, mintha varacskos disznót
eresztek a szobájába! Alacsony származású, koldusszegény senki volt! Ha az öreg
grófnő megtudja, hogy szerelemmel mert gondolni a lányára, rögtön pincebörtönbe
veti, ott rothad haláláig! Így csak felakasztotta magát. Jobban járt.
– Maga lépett közbe, mikor rajtakapta őket a melegházban. Egyetlen ártatlan
ölelés volt.
– Vállalom. – Agáta összeszorította a száját. Állát fölvetette. – Nem akartam,
hogy az én kicsi angyalom… – Hirtelen meggörnyedt, sírni kezdett. – Annyira
tudatlan gyerek volt még, és…
– És boldog volt. Boldog, ugye?
– Mindenki észrevette volna. Énekelt, táncolt, kacagott. Inkább… Ha kolostorba
kerül, elveszítem. Sohasem látom többé.
– Így jobban járt? Elégedett azzal, amit csinált?
– Nem, nem… – vinnyogta Agáta. – Mellette maradhattam, vigyázhattam rá.
– Annak a bitang állatnak az ágyánál maga tartotta a gyertyát, mikor
meggyalázta?
– Csak nem a saját apját nevezi bitang állatnak? – Agáta szeme tágra nyílt.
– Hát nem az? Nyomorult vén kéjenc, aki gyereklányokat erőszakol meg, veri,
karmolja, harapja, teherbe ejti őket. És gyönyörűsége telik a jajgatásukban,
sikolyaikban. Szürcsöli a vérüket. Nem egy közülük belehalt a kínzásaiba. Maga
tudja! Azt is, hogy a „kis angyala” néhány hónapig szerelmes, vidám, boldog volt
azzal a koldusszegény fiúval. Elmondjam a verset, amit maga sohase adott oda
annak a kis gyereklánynak, akit állítólag annyira szeretett?
Agáta nem tudott szólni, csak a fejét rázta tiltakozva.
– Istennőm – mondtam a címet.
„E pillanat évezrede megérte.
Lelkem a lelkét ölelte.

27
 Tilos. Tudom. Nem látom többé élve.”
– Szép vers. Tehetséges fiú volt. Anyám sírva ujjongott volna, ha olvassa.
Irigyelte tőle, azért égette el.
Agáta mészfehér arca a rémület dermedt maszkjává fagyott. Hirtelen keresztet
vetett és kirohant a „szent szobából”.
Én meg egyedül maradtam anyám festményével és a mögötte szaggatottan
lihegő, könnyező jelenlétével, amely elevenebb volt merev, festett másánál.
– Csak azért nem utállak jobban saját születésemért, mert mérhetetlenül
ostoba, üresfejű liba vagy. Szegény hülye szerelmed, aki felakasztotta magát
miattad, egy általa vetített, díszes viaszbábut imádott. Neked annyi erőd,
képzeleted sincs, mint egy mezei poloskának. Őt megtévesztette „istennőjének”
csinos csomagolása. Legalább védekeztél, szitkozódtál, tomboltál volna, mikor
férjhez adtak egy idegenhez, akinek csak a nevét és a rangját ismerted. De te…
Engedted, hogy tegyenek-vegyenek, ide-oda rángassanak, kioktassanak,
ékszereket, fátyolt, mirtuszt aggassanak rád. Még csak arra sem figyelmeztettek
bárgyú prüdériájukban, mi vár rád az ágyasházban, micsoda véres-fallikus
merénylet áldozata leszel. Gondjuk volt rá, hogy a bűnös, szemérmetlen dolgokról,
amelyek férfi és nő között történnek az úgynevezett nászéjszakán, fogalmad se
legyen. Alaposan meglepődtél, ugye? Azt sem tudtad, nem is illett tudnod, nem is
érdekelhetett, mitől születik a gyerek. Annyira óvtak, védtek még a széltől is, hogy
mikor rád tört házasságod förtelmes, hihetetlenül megalázó, véres kínokat tépő
vihara, ájuldoztál, idegsokktól remegtél, de nem mertél tiltakozni. Senkinek sem
szóltál róla. Beléd sulykolták, hogy a férjedet tisztelned kell, és ő azt tehet, amit
akar. Üres agyadban fel sem merült, micsoda aljas összeesküvés ez. De csak az
válhat e bűntény áldozatává, akinek agya kong a butaságtól. Egy féregnek több a
leleménye az önvédelemre, mint neked. Ezért még csak szánalmat sem érzek
irántad, mert általad vetett rám hálót apám bujálkodása. Nem fordul elő többé!
Képességeimet visszanyertem. Újra szuverén lettem. Sorsomat magam irányítom,
olyan eszközökkel, amelyek meghaladják a korlátolt emberi akarat, álszent

28
hazugságok, tehetetlen nyomorúság és nevetséges képzelgések elmebeteg
hiedelmeit, zsolozsmáit, botránkozásait. Húsba burkolt halálfejek vigyorát. Maradj
csak itt! Sirasd tovább sohasem volt látszatlétedet!
Otthagytam a kiglancolt szobát, a sóhajokkal teli, üres életkeretet és
emberhüvelyt, amelynek lakója sosem ismerte az örök létezés tüzét,
szenvedélyeit, gátlástalan orgazmusait.

Gyehenna

1813. október 23.

Megérlelődött tervem véghezviteléhez nem kellett kikelnem ágyamból. Nem volt

szükségem testem ballasztjára sem. Lelkem, szellemem, teremtő képzeletem
szabadon mozgott múltam, emlékeim határtalan kiterjedései között. A pince
valamennyi rejtekajtaját, titkos zugát ismertem. Tudtam, hová rejtettem a kézzel
másolt könyvet sok ezer évvel ezelőtt a relatív időben, mikor én voltam Mirjam, a
zsidó nő, az első női alkimista, akinek természetfeletti képességeket tulajdonított a
néphit, noha sokkal többel rendelkeztem, mint amiről tudtak. Egészen a trónig
kapaszkodtam fel, és végül elégettek. De én nem éreztem fájdalmat a máglyán
sem. Uralkodtam idegrendszeremen. E pergamenlapokat rajtam kívül nem láthatta
senki. Ha megtalálták volna, akkor sem értik a nyelvet, az idézés szavait, jelképeit.
Varázsszavak és varázsábrák. Sohasem lett volna bátorságuk, eszük, érzékük
hozzá, hogy kigyújtsák mögöttük a legmélyebb mélységbe mágikus sugarat vetítő,
vérszínű fényt, amely az alvilágban szunnyadó kárhozott árnyakat feléleszti,
parancsom végrehajtására kényszeríti. Én azonban emlékeztem és cselekedtem.
Néven szólítottam őket. A sátáni árnyak ocsmány szárnya fölmagasodott,
plasztikussá színesedett előttem és szüntelenül alakot változtatott. Denevérszerű
bőrlebenyüket nyálkás-véres hullanedvek borították. Dühödt hangjuk
mennydörgésmoraját hegyes, fekete bazaltsziklák verték vissza.

29
 Az én gondolatparancsom ereje a mennydörgés fölé emelkedett:
– Csend! Már elfelejtettétek, hogy engem nem csap be és nem rémít meg a ti
bárgyú cirkuszotok? Mutatványaitokat tartogassátok gyengeelméjű, cincogó
lélekegereiteknek, akik azt sem sejtik, vacogásukkal ők adnak alakot nektek és
saját verejtékükkel, babonáikkal, rémült, iszonyodó bűntudatukkal táplálják
valótlan léteteket.
– Te is halandó zsákmányunk vagy! – Ezerhangú kórus ismételte a szavakat.
De az én féktelen, belső nevetésemet is.
– A hamis nevek alatt ágáló, mulandó árnyék te vagy! Sátán? Baphomet?
Mefisztó? Primitív testek ördöge! Patás krampusz. Szőrös kéjállat! Vérivó démon!
Szűz papok erejét kiszívó succubus. Apácák ágyát látogató förtelem, aki csak
addig él, amíg hisznek benne! Bennem azonban a halhatatlan öröklét parazsa ég!
A titkos tudás elemi ereje, amely előtted rejtve marad! Én nem ismerek félelmet!
Nem ismerek szánalmat! Tudom az elemek gyökérszavait, a varázsszavakat,
amelyekkel szolgámmá kényszerítlek.
– Te? Engem?
– Én! Téged! Könnyekbe, kínokba mártott tettekkel írott, időtlen szerződés köt
hozzám. Örvényeid többé nem szívhatnak nyitott sírok közé! A halál a te
hazugságod és fegyvered. Én sebezhetetlen vagyok! Akkor cserélek testet, amikor
kívánom. Olyat, amely célomnak megfelel. Akadály nincs előttem! Valamennyi
fekete szörnyetegárnyadon átfúrom akaratom tüzes nyilát, mint a levegőn. Nincs
rajtam rés, amelyen keresztül belém hatolhatsz. Senkit se szeretek, csak
önmagamat. Ismerem a múltat. A jelenben én formálom a jövőmet.
– A jövődet?
– A jövőmet! Körvonalaiban megpillantottam.
– Számolsz-e a váratlannal? A kiszámíthatatlannal? Az a ti felderíthetetlen
törvényetek. Halandók előtt zárt kapu a jövő. Mindig minden másképp történik.
– Engem nem köt mulandó törvény. Az uralkodónak csak alattvalói vannak. Te
is mocskos, kínok váladékában fuldokló víziók szülötte vagy, rabszolga!

30
 A légkört fülledt suttogások, sűrű, fekete szárnyak surrogása, baljós,
artikulálatlan nyögés, hörgés, összevegyülő érthetetlen szószilánkok töltötték meg.
Engem nem érintettek az alvilág szakadékának kárhozott csápjai. Kiformálódó,
ádáz szövegük sem érte el értelmem zárt, síkos bazalterődjét.
– Tiszta emlékezettel kelsz át a halálküszöbön. Tiszta emlékezettel öltöd
magadra anyagból szőtt új álruháidat. De az anyagnak külön emlékei, ingerei,
titkos lékei, hasadásai vannak. A test fájni tud. A fájdalom a legnagyobb zsarnok.
Verejtékkel, vérrel, görcsökkel, iszonyattal zsarol. Térdre kényszerít. – Így beszélt
hozzám az árnyék. Szavai súlytalanul siklottak le lényemről, köddé váltak bennem.
– Rabszolga önáltatás. Te csak tükröződsz. Én vagyok!
– A jövő furcsa, szakadékos, hínáros táj… Figyelni foglak.
A maró gúny szónedvei sebeket martak volna a köveken is. Engem hidegen
hagytak. Nem értek el hozzám.
– Szóval, látod a jövőt? – vetettem rá asztrálhurokként.
– Látom! – Vak dühének nyila próbált elérni. Rosszul célzott.
– Én tudom a te mágikus, idéző, megsemmisítő, igazi nevedet. Kimondjam? –
Fenyegetésemmel erőbombát robbantottam.
Az árnyék vad rémületétől megremegett a föld.
– De meghőköltél, nyomorult pondró! Azt hiszed, el akarlak tüntetni? Egyelőre
várok. Még használni tudlak. Élni fogsz, amíg ember létezik e parányi, önmagát
pusztító földön. De csak addig!
– Az ember aljassága örök!
– Mulandó minden, amit létrehoz önmaga ellen. Egyetemes öngyilkosságába te
is belepusztulsz. Majd szólítalak! Azon a néven, amelytől annyira rettegsz!
A képet kioltottam magamban. Ágyamban heverő, gyűlölt, idegen testemet úgy
emeltem ki takarói közül, mint egy automatát. Még szükségem volt érzékeire,
ivarszerveire, erogén zónáira.
A cselédházban aludt a többiekkel együtt a legszebb cselédlány, Bori. A
blúzában feszülő kerek mellét, vékony derekát, szőke varkocsait, formás lábikráit

31
nemcsak én néztem ki magamnak. Trenka Matyi is bámulta heves kamaszvággyal.
Bori tizenhat éves volt, vallásos és ártatlan. Az ő ágyékába is beleszúrt a sóvárgás
villáma Trenka Matyi közelében, de még nem tudta, mi az.
Telehold volt. Nedveket korbácsoló, bársonyos, kísértő éj. Senki sem ébredt fel
Bori körül, mikor a szerelmesek kerítője kivonzotta őt. És persze az én akaratom
mágnese. Rövid ingben volt csak, amelyet kéjes álmának verejtéke átnedvesített,
rátapasztott. Átlátszóvá vált rajta, mint a patakban fürdő asszonyokon. Sötét
mellbimbói szinte keresztülszúrták a vásznat. Öle is átsötétlett rajta. Nem fog
emlékezni rá, mi történt vele. Álomnak véli. Mert aki belépett az istállóba, már nem
ő volt, hanem én. A testbe, amelyet levetni készültem, bekapcsolódott a gyönyör
árama. E fiatal test médiuma által minden érzést, vad kéjt én éltem át. A két
üzekedő lény hördülő, sikoltó, kimeríthetetlen szeretkezése az én erogén
zónáimba kapcsolódott az istálló szalmáján. Én haraptam Trenka Matyi duzzadt
száját véresre. Én karmoltam a mellét. Bori teste viselte a fiú mohó fogainak
nyomát.
Ezzel még adósa voltam ennek a csúf, gyűlölt testnek, hogy azután üres
rongyként elhajítsam.
Hajnalban küldtem vissza az alvajáró cselédet többi társa közé.
Most pedig kikapcsolom az áramot Kamilla valamennyi szervéből.
Idegrendszerét megbénítom. Nem érez, nem lát, nem hall semmit. Valójában
jéghideg hullaként gázol bele a Gyilkos-tó vizébe. Úgy merül alá a mélybe, mint a
balta. E néhány sort még titkos naplómba írtam. Azután…
Szabad leszek végre.
(Itt véget ért Kelemen Kamilla grófkisasszony titkos naplója.)

32
 Utazás az időben

3700. május

Most végre folytathatom zárt pecséttel védett naplómat. Hamuvá égne, aki
hozzányúl.
A gyűlölt testmaskara, amelybe részeg, perverz, vadállat apám mérgezett
magja kényszerített és ostoba, megerőszakolt anyám méhe rabszolgaalázattal
befogadott, alámerült a Gyilkos-tó sűrű, sötét sírjába. E fekete tó gonosz, bűnös
szenvedelmek ördögi mélységű tömege, nem adja vissza soha azok maradványait,
akiket felfalt.
Az én lényem pedig kitágulva, tüzes energiák lángcsápjait, karmait növesztve
mohó győzelmekre, emberfeletti dicsőségre szomjas szándékkal kereste helyét,
körülményeit, varázslatos jelmezét, szelleme rangjához illő környezetét
szenvedélyei kielégítéséhez. S ehhez gáttalanul gyönyörűséges bonyodalmakat
kellett létrehoznom, forró, eleven testek anyagából. Erogén zónákba maró
veszélyes játékok sakkfiguráit. Kimeríthetetlen ágyékú, gazdag hímeket. Királyi,
uralkodói, diktátori porontyokat szülő, veszedelmes anyatigriseket. Apácákat.
Főpapokat. A nemi szerelem virtuóz kurtizánjait. Politikusokat. Kémeket.
Színpadok hisztérikus tömegbálványait. Narkós, züllött művészeket. A
technokrácia megszállott ámokfutóit. Nagy gonosztevőket. Kéjgyilkosokat.
Elkötelezett, szemfényvesztő sarlatánokat. Transzban támolygó, öncsaló jósokat.
Álgurukat. Én mozgatom, ütköztetem őket egymással. Támadok. Provokálok.
Védekezek. Kihasználom képességeiket, tehetségeiket. Közösülök velük. Saját
mulatságomra használom őket. Parasztból királyt, királyból parasztot csinálok, s
kényes gavallérból röfögő disznót, mint Kirké. Azután sorra kiütöm valamennyit.
Lesöpröm a tábláról. Egyedül én győzhetek. A Sötétség Fejedelemasszonya,
akinek titáni áramot közvetítő csápjai nélkül béna valamennyi figura.

33
 Hogy miért teszem? Megvetem őket. Gyönge barmok. Ölnek és eltapossák
egymást. Agyuk szűk kaloda. Emlékezetük nyomorék csonk. Üzekedésük
gyümölcsei férgek. Hullajelöltek.
Az én titkom legyőzhetetlen halhatatlanságom. Kiolthatatlan emlékezetem. Nem
rettegek, nem szánok, nincs rajtam rés. Egyedül én tudom, hogy Kronosz az idő
szélhámos gazembere. S a lelkeket harácsoló tömegbálvány, Mammon,
agyaglábú, düledező óriás. Legyőztem őket. Elvettem hatalmukat, és addig
használom, amíg kedvem telik benne.
Az idő kiterjedéseinek minden kapuja nyitva áll előttem. Megostromolhatom a
csillagokon, az időn túli dimenziókat is.
Először porszemnyi bolygónk múltját jártam be gondolatsebességgel. Elvégre
sok mindent éltem át rajta. És micsoda sorsokat!
Emlékezetem kifeszült vitorlája korszakról korszakra röppent. Mondhatom, nem
sok örömöm telt benne. E századok csőcselékeinek nem pusztán álszent célokért
folytatott öldöklései, mocskos eszközökkel vívott, kudarccal végződő kísérletei
miatt, amelyeknek főkolomposai mindig megmenekültek, s áldozataik belevesztek
bujtogatásaikba, ez még szórakoztatott volna. Hiszen magam is a „védett
intrikusok” közé tartoztam. Az volt a baj, hogy a halandók, ügyes kis felfedezéseik,
gyerekes technikai masináik ellenére, végtelenül untattak. Életformájuk szürke,
monoton, folytonos ismétlésekből állt. Bölcsők sírokkal, zabálások
szeretkezésekkel, vajúdások agóniákkal váltották egymást. Mókuskerék. Kinek
kell? Nekem nem!
Ezért fordultam a jövő felé.
A XIX., XX. század forradalmait, háborúit, diktatúráit, őrületeit, mérhetetlenül
bárgyú békekötéseit, birodalmainak szétesését, állandó tűzfészkeit, megoldatlan
ökológiai problémáit, önpusztítását figyelmen kívül hagytam. De megragadott,
hogy a második ezredvég bűvészinasai erkölcsi nívójuk legmélyebb pontján
rábukkantak az atomerőben a természet ősenergiájára, de nem ismerték annak
valamennyi vészes következményét. Rohantak létformájuk elpusztítása felé.

34
 Ez már felizzította kíváncsiságomat. Mert megcsillantak a tömeg között
értelmesebb, sőt zseniális elmék, különleges egyéniségek, akik felismerték ebben
az őselemben az emberi létforma végső pusztulásának fenyegetését. Nekik
azonban nem voltak eszközeik e katasztrófa elhárítására, hacsak…
Hacsak közülük egyesek nem lelnek rá ellenszerének titkos formulájára.
Persze ez nem volt érdekem. Nem is állt szándékomban megengedni, hogy
hozzájussanak a fölösleges, hitvány emberlétüket meghosszabbító arkánumhoz.
Ez az ügy érdekes cirkusznak ígérkezett. Szellemi izmokat erősítő
viaskodásnak, amelyből nem maradhatok ki. Az én láthatatlan fegyvereim mellett
az ő képzeletük teremtményei gyufaszálak voltak egy orkánban.
Így születtem meg a háromezredik év közepén, a fokozódó kataklizma idején, a
Fehér Elhárítás magjában, Észak- és Dél-Amerika legmagasabb pontján, a 6194
méteres Mount McKinley tetején épült, áttetsző mezonitbura alatt virágzó
luxusvárosban.
Szerencsémre a tudós-, művész- és filozófuscsoportok csak úgy tudták
megvalósítani e csodát, hogy kénytelenek voltak a pénz és a maradék
arisztokrácia krémjét is beengedni e központba. Persze megfelelő erkölcsi és
genetikai szűrés alapján.
Az ő vesztükre viszont az én szülőanyám erényes, erélyes, igazi kékvérű
hercegnő volt. Szívós, keskeny csípőjű, kecsesen karcsú, magas, nagy
műveltségű, lóhátra született, szép, edzett nőstény. Jó hírét merész, karitatív
tevékenykedésekkel, óriási vagyonát éles eszével szerezte. Minden ok megvolt rá,
hogy bekerüljön e mélységesen áldozatos, humanista agyközpontba, ahonnan
számtalan zseniális eszközzel próbáltak segíteni a környezeti, gazdasági, faji
vészhelyzet szakadékában fulladozó, áradások, tűzvészek, tömeggyilkosságok,
éhínségek, kannibalisztikus bűnözési hullámok poklában vergődő emberiség még
menthető tagjain. Járványokat fékeztek meg. Népvándorlások tömegeit juttatták
élelemhez, vízhez, fedélhez, noha azok alatt is legtöbbször megnyílt a föld.
Terrorizmus, narkó, pedofília ámokfutó csőcselékeire szórták le idegnyugtató

35
permeteiket, amelyektől alvajárókká lettek. Fanatikus szekták tömeggyilkosait
akadályozták meg prófétáik őrült agyának megbénításával. Ügyes! Én viszont…
A trójai faló már bent volt a gyanútlan álmodozók között. Nem sejti senki. Nem
ismer fel senki, noha sokat fejlődtek a gondolatrezgések cseréjében, a genetikai
kódok kibetűzésében, a betegségek megelőzésében. Sőt. Az elemi csapások
előrejelzésének tudományában is. E többletelemeket a természet könyvéből
tanulták, azt utánozták művi fantazmagóriák helyett. A kórok ellenszerét a
betegségekből vonták ki. Állatok, növények nemcsak mérgeket, hanem gyógyszert
és módszert is kínáltak a fertőzések leküzdésére. Megszüntették a fegyvereket.
Lézererejű szuggesztióikkal a kórosan aktív gyermek és felnőtt áldozatok
pótcselekvésekbe menekülő elméjét egyfajta intenzív, koncentrált bioárammal
bástyázták körül, erősítették fel, s az illető egyéni hajlamai, tehetsége, érdeklődése
szerint az egyetlen pozitív cél, építő eszme szolgálatába állították. E kísérlet
eredményei jórészt sikeresek voltak. De váratlan rövidzárlatok is történtek.
Különösen nagyobb tömeghatások pszichózisának ellenállásaival kapcsolatban.
Narkó nélküli, idegekre ható, üdítő illat, ózonvegyületek, ultrahang-csillapítók…
szóval amolyan pszichikai, szellemi kultúra bölcsőféléje volt a magaslati luxuserőd,
ahova illegálisan beépült egyáltalában nem szerény személyem.
Mindennek ellenkezőjét hordoztam, mint ami az ő törekvésük volt, láthatatlan
identitással. Hiszen nekem voltak eszközeim hozzá, hogy megvédjem magam a
látó, érző, letapogató, azonosító, megelőző, ringatva szelídítő, oldó és kötő
arzenáljuktól. Koncentrátumukkal agyamban turkáló, érzékeimet selymes
pszichodroggal leszerelő, gyönyörre, hatalomra szomjazó szenvedélyeim tüzét
leheletfinom koppantókkal kioltó, vagy kis lángra csavaró kilúgozásából én nem
kértem.
E luxusmenedék az én egészen más célú támaszpontom volt. S amíg önhitt,
gyanútlan lakóinak életformáját fel nem őrlöm az ő képességeiknél nagyobb,
fékezhetetlen energiáimmal, addig élvezni, mulatni, hódítani, szeretkezni,

36
részegíteni akarok lélektől lélekig, agytól agyig röppenve. Belülről bontva fel egész
építkezésüket. S azután?…
Nagy az univerzum állatkertje. S előttem nyitva álltak az óriási galaxisok, sok
milliárd naprendszer bolygói, s azok különféle életformái. Rengeteg a tennivalóm.
Egyelőre azonban itt volt ez a gyönyörű kis gyermektest, amelyet kívülről
figyeltem. Jó kislány, finoman előkelő környezetben. Látszólag egészen szelíd.
Simulékony. Játékos. Kacaja ezüstcsengő. Haja csupa szőke lokni. Szeme bűvös
zöld tó. Bőre leheletselyem. Álla gödrös. Ajka puhán édes, tökéletesen ívelt,
klasszikus orra alatt. Komoly, figyelő szülei mégis nyugtalanok miatta. Pedig nem
kínálgattam már magam gyermeki bájjal. Panaszos pillantásomat tekintetükbe
kapcsoltam: – Ne féltsetek! Ne féljetek! Szeressetek! Védjetek!
Megtették. Mégse… mégse tűnt el belőlük az a rossz érzés. Egyelőre nem
foglalhattam el, csak formálhattam ezt a veszélyes, szépséges testet, amíg nővé
nem lett. A kicsinyek mindig egyes szám harmadik személyben beszélnek (A baba
álmos. A baba éhes. A baba lefekszik.), mert szellemük nem foglalta még el ezt a
szűk kalodát, nem válhat azonossá vele, csak akkor, mikor mindent felejtő ostoba
felnőtté, rabbá válik benne. Én azonban nem leszek fogoly, hanem uralkodó.
Persze szüleim tudatáról elfújhattam volna a szorongást, mint a könnyű port. Ez az
apró játék azonban kellemesen izgatott, szórakoztatott.
A gyermek születési dátuma 3682. október 24. A tökéletessé formált kislánytest
növekedése alatt felderítést végeztem környezetemben és az emberekben. Főleg
szüleim lényét kutattam át. Bonyolult, cizellált, különös egyéniség mindkettő. Nem
is lehettek volna mások. Az ő génjeik kellettek nekem. Öreg lelkük, érett szellemük,
kiváló agyuk van. Felismerőképességük éles. Kritikájuk fejlett. Emlékképek nélküli
emlékek között járkálnak álmukban, amelyek jelképeit tudatos gyakorlatokkal
hozzák át, és megfejtik üzeneteiket. Tudják, hogy nem véletlenül találkoztak.
Mostani életükben rögtön felismerték egymást egyetlennek, akivel lényük
kiegészülhet. Mikor szüleimnek választottam őket, álmaikba már én is egész korán
beleszőttem saját igéző vetületeimet. Gyönyörűséges tájak, varázslatos

37
körülmények szimbólumaival vettem körül az áttetsző tó vizén ringatózó bölcsőt,
amelyben az elbájoló kisded rugdalózott fogatlan csecsemőmosollyal. Áttetsző
fátylakba burkolt gyereklány futott hatalmas, bizarr ágú virágos életfák között. Hulló
kelyhek, szirmok kavarogtak széltől lobogó sörénye körül. Izmos, hosszú, formás
lába ruganyos levélszőnyegen taposott. Fürtjeit szikrázó napnyilak érintették.
Ugyanez a lány hárfa mellett ült s finom ujjai olyan futamokat pengettek hangszere
húrjain, amelyektől a borzongás libabőre borította el az álmodók testét.
Szerelmi egyesülésük, amelyben megfogantam, olyan hosszas gyönyör tüzét
gyújtotta bennük, hogy kéjes jajdulásaik felverték kastélyuk sötét csendjét. Utána
azonban halálosan kimerült, mélységes álomba zuhantak, amely tele volt lidérces,
rémületes képekkel. Ezt kitöröltem emlékezetükből, de valami érzéstartalom
visszamaradt belőle érzékeny idegrendszerükben. Mikor bizonyossá vált anyám
terhessége, ez az érzés felfokozódott mindkettőjükben. Sohasem hazudtak
egymásnak. Bevallották szorongásaikat. Valójában nem kívántak gyermeket.
Párkapcsolatuk anélkül is tökéletes, szerelmes barátság volt. Úgy érezték, ez a
sorsukba került, az anyám testében megfogant harmadik lény valamiképpen
akadályként nyomult közéjük. Magyarázni próbálták, de nem értették furcsa
aggodalmukat. Pedig igazuk volt. Megérezték a veszélyt, amelynek nem volt neve.
S én nem oltottam ki bennük ezt az érzést. Pedig megtehettem volna. De várok
vele. Bizonyos vagyok benne, hogy én ráérek.
A gyönyörű kislány álombéli szépséggé növekedett, és én birtokba vehettem a
testét. Varázstüzem beleömlött érzékeibe. Átjárta erogén zónáinak hálózatát, éles
agyának kiterjedéseit. Nem tudtam betelni hajának hullámos, szőke zuhatagával.
Tökéletes, feszes, piros bimbójú mellével. Hosszú combjának izomremekművével.
Karcsú derekának, keskeny csípőjének, széles, gömbölyded vállának bódítóan
ringatózó kecsességével. Minél egyszerűbben simult rá nemes anyagból varrt
rafinált szabású ruhája, annál provokálóbban sütött át rajta idomainak
meztelensége. Ékszert nem viselt. Minden külső ékkőnél csodálatosabban
ragyogott gyöngyfényű bőre, nyakának virágszerű hajlata.

38
 Fénymenedék

3700. november 23.

Fény és menedék. Furcsa elnevezés, nem? Benne a trójai falóval. Kivételes

emberek remekműve. De csak emberek. Testük, lelkük sebezhető. Időbe zárt
halandók, zseniális védőrendszerük ellenére is.
Óriási a luxus. Nosztalgiájuk lék rajtuk. E menedékbe mentették mindazt, amit
a szellem legnagyobb géniuszai, művészei, tudósai létrehoztak. Gigászi
nosztalgiatermekben zúdul a holovíziós fényár a remekművekre, amelyek
plasztikussá válnak e lézersugárcsápok érintésétől. A rekonstruált találmányok
ügyes kódok által kívánságukra működésbe kezdenek. E helyiségekbe
gyülekeznek az emberek eszméket cserélni, beszámolni eredményeikről gyönyörű
gyümölcstálak mellett. E gyümölcsöket már a luxusváros kertjeiben termelték a
tudósok.
Felséges ízüket, illatukat a természettől kölcsönözték. Felgyorsított
növekedésre késztették őket, fokozva gyógyhatásukat, kivonva belőlük az
egészségre káros elemeket. Frissítőik ugyancsak életmeghosszabbító elixírekből
készülnek. A mezonit falakból klasszikus, romantikus, preklasszikus, halk zene
árad, de operák, nagyoperettek áriái is felszárnyalnak. Ilyenkor megcsillan a sajgó
múltba vágyakozás a komoly szemekben.
Egy ilyen nosztalgiaestélyen történt az, amit tulajdonképpen vártam is felkészült
bizonyossággal. Mert a legvadabb, legpervertáltabb harcot jelentette, amire
sóvárogtam. Hatalmas erők bevetését, láthatatlan titáni sötétség, a mélység és a
fény áramának mozgósítását, ütközését. E harc végső kimenetelében egy
pillanatig sem kételkedtem.

39
 Armageddon

Ezen az estén hosszú, fekete ruhát viseltem sötét farsangomon, ahogy e

hasonlíthatatlanul ádáz, pogány mulatságot magamban előre elneveztem,
természetesen gondolatzárlat pecsétje alatt. Öltözékem ujja eltakarta karomat,
négyszögű, szolid kivágása volt. Dús hajamból két tincset alvadtvér-színű gránátkő
csattal fejem tetejére tornyoztam. Sörényem többi aranyló része a derekam alá
omlott. Más díszt nem viseltem meztelenségemen kívül, amely átsütött
jelmezemen.
Az asszonyok szeme átsiklott alakomon, a férfiaké megállt rajtam. Így akartam.
Táncolni kívántam, kísértő, kihívó meztelenségemet testükhöz szorítva.
Érzékeikbe villámokat szúrva. Erogén zónáikba tüzes nedvek keringését
ömlesztve.
A zene akaratom szerint keringőre váltott. Odahívtam első hímáldozatomat, aki
komoly beszélgetésből lépett ki megigézett marionettként, és felém indult, hogy
felkérjen a vad erigáció-keringőre. Ezekben a termekben nem táncoltak soha. A
külső világ drámai katasztrófái között morális esztétikájuk tiltakozott ellene. Eddig.
Csak a nők csodálkoztak, kínos felháborodással tiltakozni készültek, míg át nem
karolta őket felajzott párjuk. Akkor kihunyt belőlük morális ellenállásuk lángja.
Baljós öröm és varázsos gyönyör járta át őket, szüleimet is, akik egymásba
oldódva ringtak a puha szőnyegen.
Az én partnerem remek kan volt. Magas, szép, erős és ördögien potens.
Tudattalanjából nem volt nehéz előhívnom alvilági, vad orgazmusok ingerét, amely
többször is megtörtént mindkettőnkkel, a paráznaság olyan csúcsait bejárva,
amelyet rajtunk kívül nem vett észre senki. Karomban, derékig felvágott ruhámból
köréje fonódó combjaim között tüzelt a teste. Belém hatolt, s kimeríthetetlen
hímerejének szökőárja újra és újra elöntött.

40
 Akkor lépett be a két férfi a terembe. Nem figyeltem rájuk sátáni nászomban,
tehát sikerült a másik energiának fölém kerülnie a pillanat töredékére.
Hirtelen csönd lett. A zene elhallgatott. Partnerem karja nem szorította többé
görcsös kéjjel magához a testemet. Két lábam újra a talajra került a derekáról.
Altestünk szervei szétváltak. Körénk gyűlt nedveink elpárologtak.
Táncosom arca kábult és zavart volt. A táncoló párok is szédülten elkülönültek.
– Kik ezek? – kérdeztem szeretőmtől gondolatban. De már tudtam, mielőtt riadt,
emelkedett tisztelete kimondta volna nevüket.
Az egyik St. Germain volt. Szemem őrá tűzött először, a férfira, aki nem hal meg.
Ráismertem örökifjú, szuggesztíven vonzó jelmezében is. Magasabb és erősebb
alakjából az a hipnotikus erő sugárzott, amellyel számolnom kellett. Arcában,
enyhén ferde metszésű, izzóan sötét szemében volt valami ázsiai jelleg.
Persze ő is rám ismert.
Tudtam azt is, társával ők a Fehér Elhárítás létrehozói, fejlesztői, fenntartói.
Szellemük fényereje vakító sugárzással emelkedik minden halandó fölé,
zsenialitásuk emberfeletti erőkből táplálkozik. A fény szolgái és urai egyszerre,
ahogy engem a sötétség démonai szolgálnak elementáris mágiájukkal.
Micsoda nagyszerű harc ez! Az igazi! Semmi más nem válthatja ki belőlem a
pokol titáni hatalmát, mint a csaknem egyenlő ellenfél. Csaknem egyenlő. Mert
bizonyosan megtalálom bennük az apró, akár pontnyi rejtett rést, amelyen át
beléjük hatolhatok, úrrá lehetek fölöttük. Hiszen férfiak. Anya szülte őket. Ősanya.
Mylitta papnője. Maga a kimeríthetetlen méhű, örök Máter! Azám: itt a másik. A
társa. Tanítványa. Szövetségese. Az is… Rápillantottam. Az is férfi!
És micsoda férfi!
Tökéletesre formált, valamennyi sejtjében parancsaimat követő testemben a
pillanat ezredrésze alatt történt valami, ami külön reflex volt. Külön reakció, de
rögtön fölébe kerekedtem. Nem fog előfordulni többé. Nyilván nem készülhettem
el rá. St. Germain fiatal férfitársa…

41
 Mennyire más és több valamennyi valaha látott, ölelt, térdre kényszerített,
megalázott, elejtett zsákmányomnál, akiknek elém borult testére rátapostam.
Ez nem hím volt. Nem is csak férfi. Iszonyú mágnest rejtett lényébe az a
bizonyos fényközpont. Mert előtte is nyitottak az idő fölötti dimenziók. Még
külsejére, daliás testére, arcára, szemére, szájára sincsenek a világ összes
nyelvében jelzők.
Ekkora vonzerejű lénnyel a másik nemből még nem találkoztam. El sem
képzeltem, hogy lehetséges olyan asszonyi öl alkimista tégelye, amely ilyen opust
képes magába fogadni és megszülni. Azért állt meg arra a másodpercre minden
életműködése a testemnek, és szívem azután rendetlen vágtába kezdett, míg rá
nem parancsoltam: elég!
Most már rendben van. Helyrebillent az egyensúly. Felkészültem erre a figyelő,
mosolygó, világítóan kék, mandulametszésű szemre a sötét pillák között. A
domború, magas homlok dómjára, amelyet rőt csillanású fürtök vesznek körül. A
Pheidiász faragta merész orra, amely fallikus oltárok díszére válnék. A telt, zárt,
felséges ívelésű két ajakra, amelyek ha kinyíltak, hófehér, egyenletes fogsor
klaviatúráját mutatták. Erre a fejremekműre mágikus akaratot hirdető állra,
amelyen apró gödör jelezte a beszéd művészetét is. Megzengettem magamban a
hangját, amely mélyen csendülő, tömör, hipnotikus erővel hatott férfira, nőre
egyaránt. Tudtam, fölösleges szó el nem hagyja a száját. Mondatai tökéletesen
gördülők, s komolyságát néha humor árnyalja, hogy mindig visszatérjen a
lényegre, amely a hallgatóság tudatának legmélyéig hatol. Megmarad bennük, és
ott történni kezd. Óriási szónok anélkül, hogy egyetlen patetikus szín rezdülne
mondandójában. Közvetlen. Egyszerű. Empatikus. Akárhány ember szomjas
szeme, füle nyílik rá, mindegyik úgy érzi, egyedül hozzá szól. Neki beszél. Ő a
fontos. Szövetségese, barátja, gyógyítója.
Ezt is végigpengettem magamban. Kivontam belőle a vakcinát. Nem érhet új
meglepetés.

42
 Kell nekem ez a félig ember, félig isten. S mert félig ember, tehát valahol állat
is. Azért fogom tudni megszerezni, beoltani a leghatásosabb méreggel, amely a
szexuálmágia tégelyében készül. Ellene. Szerelem a neve, amelytől még a
mítoszok istenei is elbuktak, mert közösültek földi némberekkel. Narkós vágyukról
azt hitték, égi gyökerű, szent lángolás. Mikor őrült szomjukat kielégítették, s
nászukból kéjállatok születtek, bukásuk nyilvánvalóvá lett.
Saját érzékeivel fogom legyőzni St. Germain tanítványát. Kerubból üzekedő
állattá alázom, s szétrombolom fényből emelt káprázatművüket.
Pokolba velük.
Én léptem oda hozzájuk.
– Megismer? – kérdeztem St. Germainhez fordulva.
Sötét ázsiai pillantása a szemembe fúródott.
– Mikor utoljára láttam, más álruhát viselt. – Ajkán halvány gúnymosoly jelent
meg. – Tönklábú parasztasszony volt valamikor a XVIII. században. Elhomályosult
agyú, méregkeverő nő, aki jó pénzért eltüntette a kapzsi, vagyonos családok
fölöslegesnek ítélt tagjait. A vérpadon végezte. Ma már tudom, a gyilkosságnak e
módját még a Borgiák korában tanulta. A gyönyörű, züllött Corinnára is
emlékszem.
Felemeltem a fejem. Gúnyosan visszanevettem rá.
– Ma már én is mindenre visszaemlékszem. Az időnek nincs olyan mélysége a
múltban, jelenben, jövőben, amely rejtve maradna előttem. Agyam kiélesedett,
tüzes penge. Mi a szándéka velem? Elárulja luxusmenedékük lakóinak s
szüleimnek, ki vagyok?
– Nem szükséges. – Apró belső rezdüléssel fordultam tanítványához, mert ő
felelt St. Germain helyett.
– Rájön majd szándékomra szelleme tüzes pengeélének segítségével – fejezte
be mestere a mondatot.
– Szándékunk egyelőre elrejtőzik legyőzhetetlen képességei elől. – Egymás
szájából vették ki a szót, mintha közös fonalat szőttek volna ellenem.

43
 – Értem. – Mosolyom változatlan maradt. – Akkor ezen a síkon folytatjuk.
– Mit? – húzta fel szemöldöke átkozottul szép ívét St. Germain barátja.
– Az ütközetünket, természetesen. A hadüzenet elhangzott. Nem? – Ezt
mindkettőjüknek mondtam. Azután St. Germainhez fordultam most már én is nyílt
gúnnyal. – Tanítványának neve Fabricius abbé. Talán a szüzességi fogadalmat is
megkövetelte tőle?
– Ejnye, hercegnő! – nevetett fel St. Germain jóízűen. – Önnek még mindig az
ivarszerveken jár az esze, ahogy évezredek óta?
Így kezdődött el a mágikus hadjárat közöttünk számtalan kiterjedésben,
félelmetes fegyverekkel, amelyekről mit sem tudtak a körülöttünk lévő halandók.

44
 A véres oltár

Természetesen ismertem a szállásukat. Egyszerű, puritán volt, mint étkeik is.

Gondolataim rezgéscsápjaival minden zugot felkutattam benne. Két hálószobából,
egy közös helyiségből s a mellékhelyiségekből állt. A konyhából nyílt a régi tibeti
szolga apró szobája is, aki hűségesen követte mesterét élet- és halálküszöbökön
át.
Egy apró tükör csillant a fürdőszobában. Tudtam, hogy ők is látnak engem.
Annál jobb!
Ágyamon heverve élesen szemmel tartottam őket én is. Tisztában voltam vele,
mire vállalkozom. Azzal szintén, miért nem beszélgetnek egymással. Nem kellettek
szavak hozzá, hogy fontos mondanivalóik állandó áramként keringjenek közöttük.
Egyelőre nem tudtam behatolni láthatatlan kontaktusukba, de csak erő és idő
kérdése volt, hogy lehallgassam egymással folytatott gondolatváltásuk szövegét
és plasztikus képeit. Az idő nem állhatja utamat. Én is időtlen vagyok.
Szolgájuk ugyancsak némán, nesztelenül mozgott körülöttük. Jött, mikor kellett,
ment, mikor kellett. Hatalmas és – ők úgy hitték – áttörhetetlen védőrendszert
emeltek maguk köré. Megbánják majd, hogy lebecsülték az én démoni lézerem
hatalmát.
Mikor Fabricius abbé meztelenül a tus alá állt, egyetlen villanás megvilágította
teste parázzsá izzító szépségét. Azután fényfüggöny hullott közénk. Rendben van.
Az én szövetségesem a bársonyos, sötét éj. Az árnyak és az álmok birodalma.
Csupaszon feküdt kemény ágyában párna nélkül, szálegyenesen, vékony
pokrócát magára terítve. Fekhelye széles volt. Melléje siklottam bőröm
lángszórójával, hüllőizmaimmal, hogy átfonjam combjaimmal, s ideggócaiba
döfjem a kéjes kín mérgezett tőreit.
Legalábbis azt hittem, hogy hozzásimulok.

45
 Hirtelen megéreztem a jéghideg követ, amely kioltotta tüzelő érzékeimet.
Fürdőszobám kockakövén feküdtem. Az ostoba test, amelyet engedelmes
fegyveremként alkottam meg, lilán didergett, mintha jégtáblák közé zárták volna.
Felugrottam. Nem engedhettem, hogy cserbenhagyjon saját teremtményem,
rabszolgám, akaratom rángatta bábom. A süllyesztett kád forró vizébe merítettem
hajzuhatagát, fejét is. Olyan düh fogott el, hogy legszívesebben véresre kapartam
volna bőrét, marokszám szaggattam volna ki aranyhajának kócát. De egyszerre
belém villant: látnak. Figyelnek. Nem vallom be első és egyetlen kudarcomat.
Újabb, kivédhetetlen módszereim következnek. Alvilági vérebeim energiái.
Riasztom valamennyit a pokol legkönyörtelenebb csapdáival együtt, és oceanikus
sötétség olyan sűrűjébe burkolom őket, amelybe nem törhet be a fény egyetlen
pengesugara sem.
Meztelenül a szárítófülkébe léptem. Bőröm tearózsa színűvé, bő hajam
aranyzuhataggá vált. Újra repdeső, szikrát pattantó hullámai körülöleltek.
Elnyúltam ágyam selyemtakaróján. Nekem nem kellett elrejtenem
meztelenségemet. A hő egyenletes volt az óriási mezonitbura légkörében.
Azután rávetettem mágikus hurkomat arra a hímre, akivel tánc közben
üzekedtem, és orgazmusaink kimeríthetetlen sorát félbeszakította St. Germain és
tanítványának belépése a nosztalgiaterembe. E kant és még több halandó férget,
férfit, nőt, gyermeket is alaposan megmérgeztem üdítő permeteikbe csempészett,
génjeikbe szívódó, hevítő energiáimmal. Drogfüggővé váltak tőle. Tudattalanuk
legmélyéről hívtam elő Neander-völgyi hajlamaikat. Fogalmuk sem volt róla, hogy
az öncélú szex az emberi test legőrjítőbb, leghalálosabb narkója. Csillapíthatatlan
éhség. Égő szomjúság. Öngyilkos, vég nélküli mánia kéjtárgyakkal.
Szadomazochista orgiák, víziók incubusokkal-szucubusokkal. Kéjgyilkosságok,
amelyek elkövetői áldozatuk kínjától kapnak gyönyörtől ordító ömlést. Pedofil
közösülések romlott, belőtt, tolvaj, gyilkos gyerekekkel. S mindezt oly rejtve,
rejtőzve, alattomosan, pecsét zárlatával, amely eltakarja tetteiket minden
behatolás előtt.

46
 Akkor úgy hittem.
Jött tehát pórázomon a felajzott hím a kinyíló ajtón át. Gépiesen mozgott,
minden ellenőrzést kijátszott. Megfeszült teste ruháit leszórva lassan siklott rá
meztelenségemre, annak minden tűzpontját becéző vadsággal nyelvével, azután
égő katlanná vált szájával érintve. Végső erigációjában belém hatolt a közösülés
gyorsuló ellenmozgásával. Minden másodpercét élveztem e marcangoló nemi
harcnak anélkül, hogy belevesztem volna. Éber szellemem a kettőre figyelt,
akiknek tekintete rajtam függött. De nem engedtem a dühödt haragnak, amely
tudatom küszöbén dörömbölt. Szemük sugara távolról sem volt közömbös.
Rosszabb annál. Szánalom szomorúságát ismertem fel bennük. Szánni mertek!
Engem! A kettőre összpontosított koncentrációmban alig vettem tudomást az
ágyam felé közeledő, csusszanó mozgásról, a szaggatott lihegés egyenetlen,
hörgő izgalmáról. Mikor felfigyeltem rá, már késő volt. A másik hím osont be
hozzánk, akinek tudattalanja mélyén ősei génjeinek kéjgyilkosa lapult. A drog –
amely agyát, erkölcsi érzékét megbénította, s rögeszméje én lettem – ellenállás
nélkül sodorta iszonyú célja felé. Kiélesített, hosszú kését magasra emelve
lecsapott és végighasította vele a rajtam hullámzó férfitestet. Vére sugárban
szökkent fel s visszahullt rám, a takaróra, a szőnyegre. A robot kéjgyilkos felkiáltott
orgazmusában, s a hullát a padlóra hengerítette. Hanyatt fektette. Artikulálatlan
üvöltéssel felnyitotta annak mellét, s a szívét kivágva diadalmasan magasra
emelte. Felmutatta pogány istenének.
Ráismertem. Sok ezer évvel ezelőtt ugyanezt tette azték és inka hulláival az
áldozati kő mellett, a fanatizált tömeg üdvrivalgása közben. Én áldozat sohasem
voltam, hanem az ő gyilkos, cudar gyönyöreiben osztozó uralkodónő.
Mágikus bárdom most lecsapott rá. Rosszkor, rossz időben, rossz helyen tette
azt, ami egykor dicsősége és kielégülése volt. Élettelenül zuhant rá a hullára, mert
tettén keresztül kívánságom ellenére olyan imádkozó sáskává alázott, aki nemi
partnerét közösülés közben magába ölte. Vagy nőstény pókot mondjak?

47
 Fürdőszobámba siettem a tus alá, hogy lemossam magamról a feketévé alvadt
vért. A zuhogó vízesés alatt egyszerre mágneses vonzást éreztem. Mintha
hívnának magukhoz. Ők. Ketten.

48
 Ítélet alatt

Testem már tiszta és gyöngyfényű volt. Nem haboztam. Nem hátráltam meg. Oly
egyszerű volt a lényemet borító jelmezt dematerializálni, s újra anyaggá építeni.
Ami kissé meglepett, az az óriási tükör volt, amelyben megjelentem előttük közös
szobájukban. Ott tükröződtem a csillogó felületen. Teljes meztelenségem
fényárban úszott, megmutatkozott, s egyben elválasztott a két különös tekintetű
férfitól. Furcsa szembenállás volt ez, mert pillantásukon át magamat is láttam, azt
a kísértő szépségű, csupasz valakit, akivel azonos voltam.
Csak gondolatban vetettem oda nekik a mondatot, amely nem kérdés, hanem
állítás volt.
– Tudják, hogy nem én tettem.
– Tudjuk azt is, mást is.
E válasz tartalma vészes volt, de nem értem rá foglalkozni vele, mert a tükörben
lévő alakom változni kezdett. Mégpedig aljasul. Alattomos, övön aluli ütéssel. Ezt
nem vártam volna tőlük.
– Miért nem? Ebben a háborúban nálunk is vannak ilyenfajta fegyverek.
Először a tönklábú, vastag, méregkeverő asszony alakja váltotta fel a gyönyörű
testet, amelyet oly veszedelmes fegyveremmé formáltam.
– Minek ez? – tört fel belőlem a tiltakozás, de a parasztasszony teste már a
kínzókamrában feszült a kerékbetörés borzalmas aktusában. Csontroppantó
kínjaitól felsikoltottam, mert éreztem. Vele is azonos voltam. Hogyan történhetett
ez? Bennem földi múltam legmélyebb mélységében démoni operáció szakított meg
minden testi kínt közvetítő áramkört. Akkor, a kerékbetöréskor is nevettem, noha
tudatom beszűkült, elhomályosult, de ezt az érzéketlenséget a fájdalommal
szemben minden halálküszöbön át magammal mentettem. Démoni védettségemet
senki és semmi nem vehette el tőlem. Minden testi jelmezem idegrendszere így

49
építkezett a húsomban. Emberi törvények nem voltak érvényesek rám. Legvadabb
kínzóim sem vehettek erőt rajtam. Mit tettek ezek? Micsoda hatalommal
kényszerítettek vissza az emberi féregsors börtönébe? Gyalázatos merénylet!
Próbáltam visszahatolni a fájdalomgócokhoz agyamba és hátgerincem idegtárcsái
közé, amelyek évtízezredek óta nem lehettek volna ott. Csak egy villanásra sikerült
pirosan izzó teljes épségét megpillantanom. Egybefűzték idegpályáim
szövevényét! E hóhérkonstrukciót visszaépítették belém, s már el is indult az általa
fellángoló gyötrelem olthatatlan tűzvésze valamennyi érzékszervemben.
– A méregtől, amellyel legalább száz embert küldött a másvilágra, áldozatai
sokkal nagyobb görcsök között fetrengtek hetekig. Haldoklásuk lassú és hosszú
volt – kúsztak agyamba bíráim vádló gondolatai.
Saját rekedt üvöltésemen nem tudtam uralkodni. Iszonyú lassú agónia volt ez.
Egy egész örökkévalóságnak éreztem, míg lehullt rólam a nyomorult, roncsolt test
és kialudt benne az eszmélet…
… hogy átváltson a várúrnő fiatal cselédeinek sikoltó, könyörgő fájdalmára és
őrült, kéjelgő saját alakjára. Vagyis… rám!
– Neee! – megint hörögve, agonizálva ordítanom kellett, de halálsikolyaim a
kéjgyilkos bestia áldozatainak torkából szakadtak ki. Azokkal is azonos voltam.
– Éppen úgy, mint a kéjgyilkos bestiával – szögezték le a bírák.
A vád megint gondolattőrként szúrt agyamba.
Végtelen, végtelen borzalmak sűrűjén, évezredeknek tűnő, véres gyötrelmek
árán végre átléphettem Kelemen grófkisasszony szeplős, csontos, lángolóan vörös
hajú testébe, ahogy az Ördögtorony poros tükre előtt illegette magát.
Tomboló gyűlölet támadt bennem iránta, mint akkor.
– Őt is megölte – zúgott fel visszhangosan az agyamban.
– Most is megtenném! – sújtott vissza rájuk haragom korbácsa.
– Persze. De ez nem Trója. A sötétség falovában lapuló démonserege
fénycsapdába esett.

50
 Corinna következett. De nem az ifjú, hanem a züllött, elevenen feloszló,
gennyedő vérű, szifiliszes, árok sarába süllyedő holtteste, akinek már csak rémült
szeme élt. De most valami alvilági erőtől hajtva feltápászkodott. Fekélyes testét
nekivetette a tükörfalnak. Ökléből véres genny folyt, ahogy dörömbölni kezdett
rajta.
– Engedjenek ki! Engedjenek ki!
– Nem lehet. Fertőző góc. El kell különíteni. Visszacsúszik most abba a szép
viaszbabába, mai álruhájába. Utána párnázott cellába kerül, amelynek nincs
kijárata.
– Miért? Ehhez nincs joguk! Ehhez…
– Az Élet Törvénye rendeli így. Ítélet alatt áll!

Cella kijárat nélkül

S micsoda szűk helyiség volt ez! Semmiféle fekete praktika, sötét mágia nem
hatolhatott át rajta. Keskeny ágy, szék, öblíthető vécé, tus. Ajtó, ablak sehol. Az
ágyon ott feküdt a viaszbaba jelmez, amelynek minden sejtje
kényszerzubbonyként feszült rám. Tágra nyílt szemén át felmértem környezetét.
Először mélységes csend vett körül. Azután lassan zörrenések, sziszegő neszek,
mély hörrenések, majd gúnyos, ádáz, egyre erősödő, egyre többszólamú nevetés,
vihogás, röhögés vegyült a csendbe. A kórus hangereje fokozódott, mintha ezer
meg ezer torokból tört volna elő, basszustól a sikolyokig. Mindkét tenyeremet a
fülemre szorítottam. Úgy éreztem, dobhártyám megreped a szaggató, hasító
lármától. Fáj! Nem bírom! Nem bírom!
Hangom dörgő jajdulása engem is meglepett:
– Csend!
Valóban megszűnt a röhejkórus, mintha bárd metszette volna el.

51
 A némaságban elpihentem. Kinyújtóztam. Karom kétoldalt lehullt a keskeny
priccsről. Szemem fáradtan lehunytam.
Először a lábamon éreztem a nyálkás, tüskés hüllőérintést.
Szemem kipattant. Könyörgő kiáltás tört ki belőlem.
– Sötétség Ura, ne hagyj el!
Fekete, mélyzöld, síkos, bűzös, hatalmas szívócsápok fontak körül.
Megtöltötték a cellát. Nyakam, arcom, mellem, törzsem, combom szúrva, döfve
szorították. Rám kenték undorító váladékukat. Behatoltak bőröm alá. Millió égető,
maró tüske szúródott testem meztelen idegközpontjaiba. Fulladoztam. Kívántam a
halált. De az én nyomorult életem örök. Elpusztíthatatlanul örök. Ítélet alatt állok.
E cellának nincs kijárata. Levegője sincs. Fulladok. Agonizálok, de élek! Élek!
Átkozott, nyomorult szörnyeteg élet, engedj el! Jöjj, jóságos, eszméletlen, szelíd
halál! Jöjj el végre! Nagyon fáj! A test nagyon fáj!
– A test kiszámíthatatlan, váratlanságokkal teli kockázat!
– Ki mondta ezt?
– Én! A Sötétség Uralkodója.
– A rabszolgám vagy!
– Ostoba pokolfajzat! Legyőzött cincogó lélekegér! Hol a fennhéjázó
méltóságod?
– Ha kimondom a neved…
– Ha kimondod a nevem…
– Megsemmisültök!
– Mondd hát ki, halljam.
Mi ez? A szorítás, szúrás iszonyú gyötrelem idegvillámai nem enyhülnek
testemben, alvilágba visszamenekülő nyüzsgés sem indul, mint mikor én…
Röhögés. Brutális, aljas, mennydörgő, diadalmas röhej.
Magányos, kés éleként metsző, magas, herélt hang emelkedik a sűrű lárma fölé:
– Elfelejtetted!
Visszhangos mély, magas gyerek- és asszonyhang ismételte:

52
 – Elfelejtette!
– Elfelejtette!
– Elfelejtette!
A kárhozottak számára egyetlen kiút van. A mélységbe nyíló, kénes bűzöket
eregető pokol.
– Neee!
– Ez mindenható Urad, a Sötétség törvénye haldokló halhatatlan
kárhozottaknak, olyanoknak, amilyen te lettél.
– Ki hozta ezt a törvényt?
– Parancsolód, a Sátán. Az árnyék. Akit a te bűneid duzzasztottak hatalmassá.
Lábam alatt hirtelen megnyílt a föld. Forró gőzöket párolgó örvénybe zuhantam,
zuhantam forogva, tehetetlenül.

53
 Szakadék

Égési sebek nyíltak rajtam e fortyogó katlanban. Minden sejtem, pszichikai

érzékelésem a hóhérommá vált. Olyan kínokat közvetítettek hozzám, amelyeket
halandó nem viselhetett volna el ájulás, kóma, kialvó eszmélet s kegyelmes halál
nélkül. Én azonban élő és éber maradtam, örök életűvé átkozott lényem
valamennyi kiterjedésében.
A múlt mélységesen mély fortyogó magmájának voltak állomásai, amelyek még
ördögibb gyötrelmek emlékezetébe, kényszereibe merítettek, egyre fokozva az
elviselhetetlent.
Rövid állomás Heliogabalus, a kétnemű őrült jelmeze, amelyet én viseltem.
Caligula, aki a lovával szeretkezett és szűkölő, gyáva hiénaként menekült
meggyilkolt áldozatainak tömege elől.
– Ő is te voltál – hatolt marcangoló kínoktól vérző testemen át ítélet alatt álló
szellemembe bíráim halk, elbírhatatlan súlyú hangja. St. Germain és Fabricius
abbé követte alámerülésem, zuhanásom állomásait. Szánakozva. Igen. De már
nem dühített. Nem bántott. A fájdalom zsarnoka kioltott belőlem minden más
indulatot, szenvedélyt, becsvágyat, hiúságot. Szánalmas roncs voltam csak.
Fegyvereitől megfosztott senki.
Tenger sziklái között hányódtam, amelynek hullámjátékában habzó víztől síkos
asszonytestek, halfarkú szirének hínárhaját ringatta a szél. Hangjuk kegyetlen
károgásként szökkent fel hajóroncsokból kibukkanó emberi hullarészeket
marcangolva. Csak nemi vágyuk élt e szerencsétlen némbereknek. Altestüket
zárlat fedte. Halfarok. Odüsszeuszt hívták, kívánták mind, időnként zokogó,
zsolozsmákban egyesülő, csábító dalukkal, ha vad vihar dúlt és hajók közeledtek.

54
 Rémítően bús, kísértve, könyörgőn hívogató, mennyet ígérő pokoligékként
zengett a szirének éneke. Jaj volt annak a hajósnak, aki nem kötözte magát az
árbocrúdhoz, és érzékeit foglyul ejtette e halfarkú elátkozottak dala.
De gyilkosaim mit kezdhettek zsákmányaikkal? Vérét szívták, csontját
roppantották, s örökké kielégületlenek maradtak. E szirének valamennyi frigid,
nimfomániás asszony ősanyái, mert áldozataik közé sohasem került Odüsszeusz,
az egyetlen. A szabadító, aki a természet által rájuk csatolt szüzességi övük,
halfarkuk lakatjának kulcsát rejtette. Tudták, megváltójuk lenne. Tudták, csak
benne él kegyelmező szánalom. Ő ismeri útvesztőjük kijáratát. Benne rejlik a
valamennyi szörnyet legyőző, megváltó hatalom. Mitra ereje is a labirintus szörnyét
legyőző isten. A lantját pengető Orpheusz, aki a kelő nap templomából kilépve
fogadja az éj sötétjének borzalmait átélt misztákat. Orpheusz lantjának pendülése
megszelídíti a vadállatokat. A vad indulatokat. Az őrült szenvedélyeket.
Hogyan hatolt tudatomba ez a világítóan kék szempár a rám tűző szomorú
gyengédséggel? Ennek nem volna szabad… Ezt én nem engedhetem
magamhoz… Képtelen vagyok megakadályozni. Hányféle ködös arc és fényalak
dereng körülötte. Fabricius abbé vagy egy csonttá fogyott, vezeklő bonc
Potalában… Milarépa… vagy a föld alatti verembe taszított Keresztelő János,
akinek levágott feje ott fekszik egy arany tálcán Szalóme két karjában, aki kéjtől
ringva a halott szájára hajol és beleharap, de felsikolt, mert a levágott fej összezárt
szájjal, undorral elfordul tőle. Ő ettől ájultan összeesik. Beleőrül.
A hangok megint:
– Ki volt Szalóme? Ki volt Szalóme? Ki volt Szalóme?
Persze, tudom. Emlékszem.
Megremegek a vágytól, ami nem az érzékeimből sugárzik, ami nem a
szeretkezés vad háborúja, hanem…
– Hanem mi?
– Még nem tudom… Még nem akarom tudni…

55
 Orpheusz az alvilágba merült, hogy Eurüdiké lelkét felhozza onnan… Hogy
megmentse…
Orpheusz, Fabricius abbé, hol vagy? Ne nézz rám így! Védtelen vagyok…
Micsoda elkínzott, szakállas, szelíd arc rajzolódik szemeid köré… Keresztre
feszítettek? Jaj ne… Szád mozog. Imádkozol a hóhéraidért? Értem is?… Én
megválthatatlan vagyok. Kárhozott vagyok.
Valami új, valami iszonyúan gyötrő, valami sosem érzett sóvárgás támadt
bennem… Mi ez?
Fabricius hangja mondta ki:
– Ez még csak szerelem.
Szerelem… Nem tudtam, hogy ennyire fáj. Jobban fáj minden kínzásnál. Égőbb
seb minden sebesülésnél. Rettentőbb a kínpadnál. Szerelem. Erősebb valamennyi
drognál. Kell nekem. Nem élhetek nélküle. Szerelem. Szerelem. Szerelem.
Megint Fabricius abbé bús, szelíd hangja:
– Még csak szerelem.
Ó csak most… Most értem, hogy a bús, gyöngéd szempárból ömlenek új, meg
új titkok, amelyeket a sötétség eltakart eddig. A Fény pedig kiemeli. Pokol és
katarzis. Csak e porszemnyi bolygón lehetséges. Egyedül itt hathatnak egymásra.
A Földön vívhatják meg végső harcukat. Először támad bennem kétely: vajon nem
egyenlőtlen harc ez? De elűztem magamtól. A kétely halálos veszélyeket rejt.
Megtorpedózhatja az önbizalmat.
Görcsösen, egyre reménytelenebbül torlódott alattam adósságaim óriási
tömege. Csak e szempár maradjon velem! Ne öntse el múltam szennyes, véres,
mitikusan hatalmasra táguló rettenete, végtelen kiterjedései.
A szempár köré most más, szorongást keltő titáni táj víziója vetül. A Földet
óceán magzatvize borítja. Nemző villámok csapódnak bele szünet nélkül. E
nyomorult kis bolygó násza ez. Terra megtermékenyül tőle. Tengere mása a
csillagok sziderikus óceánjának. Bolygónkon is e víztömegben úsznak át a
láthatatlan világból a láthatóba. Életformák milliói. Mikroorganizmusok, amelyekből

56
a ragadozó szépség változatai alakulnak ki. Magnetikus töltésű, villódzó élőlények
kúsznak ki a hullámokból felemelkedő szárazföld szigetekre. Kígyózva csúsznak.
Lábakat növesztenek. Megtollasodnak, felrepülnek a burjánzó növényzet
oxigéntermelő légkörébe, amely szférák védőburáját borítja csillagunkra. Mind
kétéltűek még. Tüdővel is lélegeznek az ég felé nyújtózó erdők életfái fölött. S a
tengerbe alámerülve kopoltyút használnak. Mert a tenger is fontos létformájuk. E
kísérleti lények között az első öntudattal bírók az óceán mélyén fejlődtek ki.
Ezért alakul ki bennem az elbírhatatlan sajgást éltető, szánakozó szempár körül
a pikkelyes testű Oannész látomása. Ő a halandók barátja és tanítója. Nappal az
elemektől rettegő, barlangokba búvó, makogó, nomád törzseket tanítja értelmes
beszédre, írásra, olvasásra, épületek emelésére s a láthatatlan, Teremtő Szellem
tiszteletére, akinek hatalmát csak ő ismeri. Oannész éjszaka visszatér az óceánba,
mert e védő magzatvíz létének gyökere. Menedéke. Egyedül hozzá hatol el oda is
a csillagok kottafejeiből szőtt teremtő szimfónia nagy opusa, amelyet e
világegyetem teomágusa dirigál félelmetes szinkópákkal, crescendókkal,
pianókkal, kaotikus, pusztító kakofóniákkal. Tűz, orkán, örvénylő vízözön kötő és
oldó mágiájával. Oannész még ura az elemek idéző gyökérszavainak. Övé a
mantra és a teljes emlékezés.
Oannészt hiába rajzzák körül a szépség mágneses, édes mérgét érzékekre vető
asztrálhurkait kínáló sellők. Nem tudják megkötözni gyermeki vágyuk csapdájával,
játékos örvényölükkel. Pedig az áttetsző sellők alakja egyre változik. Bizarr ábrákat
ölt. Kedvesek. Kísértően, részegítően izgalmasak. Hízelkedők. Borzongást keltően
gyöngédek. Önmagukat, egymást becézik. Még nem ismernek gyűlöletet, sem
haragot. Szeretnék az emberek barátját is dédelgetni, hullámokkal ringatni. Ő
azonban kívül marad hálóikon. Ismeri árnyellenfelét, célját, szándékát, s
teremtményeit. A fekete lábasfejűek öntermékenyítő szörnyalakját. Sötét
váladékuk varázsával eltüntető csapdáikat.
Abban a mélységi korszakban bolygónk sarkait trópusi vegetáció borította.
Csillagnemzetségek isteni szimbólumformák szentélyeit emelik virágzó életfák

57
között. A tengerből szelíd óriáshüllők kíváncsi nyaka nyúlik ki. Hangjuk ezüstös,
simogató ének. E földrészeken óriások szaporodnak el s virágzó, édeni kultúrát
teremtenek. Míg rájuk nem tör a Via Combusta a kozmoszból, az Elégetett Út sötét
csillagtemetőjének vámpírtömege, a fekete árnyékerők titánjai.
Obszidiánfegyvereik a halál hazug szuggesztióját hordozzák. Torkuk éles
vészcsipogása áttör minden harmónián. Harcolni akarnak, és győzni. Támadnak.
Vakon hisznek vámpírerejükben, abban, hogy mindent, ami fény és szépség,
sikerül elpusztítaniuk. Tragikus tévedés ez. Tudatuk egyetlen rögeszmére
koncentrálódik, amely nem engedi hozzájuk a valót. Ha a Fény birodalmát
megsemmisítik, belepusztulnak maguk is. Nem viselik el a tudatot, hogy árnyak.
Önálló létük nincs. Gyűlölik, akiket tükröznek, halálos, gyilkos gyűlölettel.
Jaj, Oannész! Vesztettél!
– Te szegény. Mindig te veszítesz – suttogott bennem ő. Kapaszkodva tartom
magamban a szempárt. Csak őt figyelem, aki köré a titáni Poszeidón, Atlantisz
uralkodójának víziója dereng. Igen! Igen! Ő építi fel Poszeidóniszt, a csillagerőkből
szőtt várost, amelynek épületfalait fényből alvadt, pasztellzöld drágakövek védik.
Közepén emelkedő szanktuma tetejéről nyújtózik az ég felé a háromágú szigony
varázspálcája, Poszeidón három síkon uralkodó jogara.
A rémület és diadalérzet egyszerre robbant széjjel egész valómban a szerelem
és féltés gyötrő gyönyörével. Poszeidón-Fabricius nem tudja… ne tudná… hogy
ez a papnő…?
– A papnőt reménytelen szerelme árulóvá tette – döbbenetes volt ez a szöveg,
amely tudatomba ömlött Tőle, akit mindennél mélyebb, kínzóbb szerelemmel
szerettem.
– Akkor miért nem? Miért nem küzdöttél ellene? Miért nem védekeztél? – Erőm
valamennyi paránya ezt zúgta, a szörnyűséget figyelve.
Megint zuhantam spirálban forogva, örvénybe veszve. Múltam mind mélyebb
bugyraiban csillagháború mészárlása folyt, Mu és a Vega oltalma alatt álló

58
Atlantisz: a fény és árnyéka, a valótlan és való, a halálosan elhitető múló, a
halhatatlan valóság, a káprázat és a mindörökre létező között.
Egyszerre merül alá Atlantisz és Mu a káosz örvényébe. Hatvanmillió ember.
Gyerekek, asszonyok, szelíd állatok, szodómiából született mutánsok, félig ember,
félig állati fekete szörnyek vesztik el idegekkel átszőtt anyagbörtönüket a relatív idő
e kataklizmájában, amely bennem a bűnhődés örökkévalósága. Az iszonyat
tengereinek minden könnyét nekem kell elsírnom. A valamennyi sebből
felszökkenő vér belőlem ömlik. Az őrjítő kínok sikolyai, halálordításai az én
torkomból szakadnak ki.
A földbolygó e legnagyobb katasztrófájából a főpap néhány társával a bárkán
menekül a felgyűrődő hegyek, sziklaszirtek, égig korbácsolt hullámok,
szétszakadó, egymásra torlódó földtáblák között az egyetlen sziget felé. Ott a
riadtan összebújó nomád kis törzsekből szervezte meg az új életformát. E kis
csoport szőtte tovább az értelmes létfonalat a nagy kozmikus organizmus nemző
magjaként.
A gyarmatosító Poszeidónt és kíséretét e szigeten Thot istenként imádja az
elhomályosult tudatú, újra fiatallá lett emberiség. Közöttük néhány érettebb
egyéniség képzeletében izzani kezd már az emlékezés sejtelme.
Soha, sehol nem virágzott fel az az égi kultúra, mint ahogy az ősi Egyiptom
földjén. E rohamos fejlődés monumentális eredményei mindmáig rejtélyesek az
aránylag fiatal tudomány, az egyiptológusok előtt. Mintha varázsló pálcájának
suhintása parancsolta volna elő a primitív, sivár tájból. Templomgigászok
oszlopsora emelkedett a felhőkbe. Talapzatuknál emberhangyák mozogtak.
Éneklő Memnon-szobrok sora őrizte e titáni szanktumokat. Felbuggyant a Sztüx
folyó szent vize, amelynek termékenyítő árapályát Ankh, a kulcsos kereszt, az Élet
Kulcsának holdereje szabályozta. A papok és a papnők homlokán az ágaskodó
kígyó gondolatokat küldött, fogott fel, összevonva teret és időt. Pszichikai kultúra
volt ez, tökéletes távkontaktusok, plasztikus képek, közlések hálózatával. Egyedül
én tudtam a valót. Poszeidón, a főpap háromágú Neptun-szigonya mentette át a

59
varázslatos remekművet, e fantasztikus gyorsasággal kivirágzó, bioesztéziával
átszőtt életformát.
Fáraók csak beavatásokon keresztülégett főpapok lehettek, akik napbárkájuk
feltámasztott fekhelyén, párjukkal együtt templomalvásban járták be az idő
kiterjedéseit.
– És az áruló papnő?…
Ahol fény van, ott rávetül az árnyéka is. Ozirisz és Széth ikertestvérek. De a
zeniten álló szárnyas nap mindig felszívja saját múló vetületét.
– Fabricius! Ne vond el sugárzó pillantásodat a lehunyt szemű Szibilláról.
Sápadt arca kábító gőzök felhőjéből bukkan elő. Arcára rémület fagyott.
Mérhetetlenül bús. Látja a múltat, a jelent és a jövőt.
A szabadulás váltságdíja fölmérhetetlen. Visszaretten tőle mindenki, aki érez.
Szánd meg őt, Fabricius!
A választ annak megformálásával egy időben fogtam fel agyam
gondolatközpontjában
– A passzív szánalom nem gyógyszer. Eurüdikét mákony mérgezte meg.
Perszephoné erősebb nála. Vad vágyakat kelt, amelyek sohasem teljesednek.
– Orpheusz, hol vagy? – tört fel érzelmeim örvényéből a jajdulás.
Válasz nincs.
– Orpheusz! – Kiáltásom az űrbe veszett. Visszhang sem érkezett hozzám az
áttetsző, néma ködfalról.
– Hogy vállalhatnám egyedül?
– Ahogy egyedül követted el. Saját tetteid vérebei taposnak a sarkadban.
Felmerült előttem Szibilla bánattól megkövült, lehunyt szemű arca. Sohasem
volt kétséges előttem, hogy azonos vagyok vele.
Tetteim vállalásával mindent összezúzó teher szakadna rám! Tömbjei alól nincs
menekvés.
– Nincs? – hasított belém visszhangosan.
Végre egy kérdés. Távolról, nagyon távolról…

60
 És a szempár.
– Egyedül? Önként?
Halk, lüktető gondolat, szaggató, ismétlődő harci ritmus. Kényszerítő. Iszonyú.
– Egyedül. Önként.
– Egyedül. – Lelkemre rázuhant a cudar gyönyörök, a könyörtelen hatalmi
vágyak rémképe. Kínzókamráinak súlyos börtönajtaja rám csapódott.
Kínpad: árnyszövevény? Vízió? Valóság? Van-e kulcsa e kijárat nélküli
cellához? A kód!… Igen. Valami mantra nyitja, ami nem szó, hanem tett.
– Fel kellene gombolyítanom, mint a Párkák végtelen sorsfonalát?
– Ariadné fonalát – mondja a hang.
Az első, tiltakozástól átszőtt szúró öröm, gondolatél hasított lelkembe. Vakmerő
elutasítás és bátor remény. Akármi az ára. Akármi!
– Akármi az ára – zúgta a hang.
– Megéri!
– Napkötél.
– Mentőkötél – mennyi hang ismétli. Mély. Magas. Gyöngéd. Biztató. Fölfelé
futó, fölfelé hívó ezüstös lélekmadár éneke.
– A cella zárt. Rajta Salamon pecsétje.
– A cella nyitóformulája nem szó, hanem tett. Belülről, a lélekben nyílik, ahol
rácsattant a zár.
– Fölfelé? Mindenáron? Sírva, gyónva, elrongyolt testekkel, egyikkel sírba
zuhanva, iszapba, örvénybe veszve, a másik testben megéledve folytatni az Utat
fölfelé, mindig fölfelé, ifjan és vénen, reszketegen, tengernyi saját vért, könnyet
ontva, sebesülten, kerékbe törten, tépett körmökkel kapaszkodva.
Sohasem feladva, átszögezett hússal, tört csontokkal is.
– Fölfelé, fölfelé, fölfelé – harangozott bennem millió aranycsengővel.
Aranyzöldje balzsamként érintette sebeimet, fekélyeimet, megfeszített testeim
őrjítő kínját. Sohasem éreztem, hogy a könyörület e gyöngéd árama mennyivel
több a hús minden fájdalmánál. Szelídsége mekkora hatalmat ad a múló hatalom

61
öncsaló veszettsége fölött! „Az én igám gyönyörűséges. Az én terhem könnyű” –
mondta egyszer a szent, tiszta, ártatlan Megfeszített, aki a kereszten imádkozott a
hóhéraiért. „Ha király vagy, szállj le a keresztről! Mentsd magad!” – zúgta a tömeg.
Megtehette volna. „Az én országom nem e világból való” – suttogta. Hangját csak
azok hallották, akiknek fülük volt a hallásra. Neki nem kellett volna, önként vállalta
a Golgota szörnyű útját, az ember rettentő útját a halálból a feltámadáshoz. A
Corpust meg kell feszíteni, hogy a halálra sebzett testet őrző sírkamra nehéz köve
félregördüljön. A sírkamra üres.
Csoda!
A csodának iszonyú ára van.
A tömeg üvöltve tagadja. Kevély főpapok átka sújtja. Hívői arénák porondján
véreznek el. De ő él, mert feltámadt. Lázárt is kihívta sírjából. Tamás, a hitetlen azt
mondta e csoda előtt: ha „az én kezemet be nem bocsátom az ő oldalába,
semmiképen el nem hiszem”. „Hozd ide a te kezedet, és bocsássad az én
oldalamba – mondta neki a Feltámadott. – Boldogok, akik nem látnak és hisznek.”
Én is találkoztam Vele a damaszkuszi úton, mint Saul. „Saul, Saul, mit kergetsz
engem?” – kérdezte tőle. Saul e halhatatlan fénytől Pállá változott.
Megvilágosodott, okos agya tette világvallássá a Feltámadott kultuszát. Ő maga
mártírhalált halt. Szentté avatták. És félreértették, ahogy a Feltámadottat is. Ott
voltam. Nem az én utam.
– Most is rajta jársz! – Tiltakozásomban már nem volt erő. Rettegésemet,
kínjaimat szent balzsam enyhítette. Tagadásom ámult hitté változott.
Gyöngeségem vákuumába titáni erők ömlöttek.
– Mi történik velem? Én nem vagyok ártatlan! Én hóhér voltam!
– Azért vagy áldozat!
– Micsoda ezerszínű visszhang, ékes zsolozsma! Én üldöző voltam!
– Azért lettél üldözött.
Azután megszólalt bennem a Feltámadott végtelen szánalomtól, a könyörület
gyöngéd szeretetétől átfűtött kérdése:

62
 – Corinna! „Mit kergetsz engem?”
Akkor megtörtént.

Tisztítótűz

Az emlékezet szövedékének szálai nyúlni kezdtek bennem. Bomlása lassúnak

tűnt, egészen másnak, mint ahogy eddig rettegve elképzeltem. Színes mintáira új
tekintet vetődött lényemből. Jelképei új értelmű titkokként nyilvánultak meg
előttem. Nem sejtett felismerései, érzései összezúzták mindazt, amit feltételeztem.
Töredékké, cserepekké lett, amit egésznek véltem. Fogalmam sem volt róla, hogy
az önkorbácsoló bűntudat alázatos elégtételt okozhat a lélekben. S a megbánás
gyötrelméből, maró közegéből apró, fénylő örömkelyhek pattanhatnak ki.
E bomlásból kibontakozó, szüntelenül váltakozó ábráknak számtalan rétege,
összefüggése volt. Egész létemben először értettem meg, hogy amit sötét
hatalmam hitében, ingerében véghezvittem, akkor vált ellenségemmé, mikor azt
hittem, teljesen biztonságban, valamennyi képességem birtokában vagyok. Most
láttam, hogy valójában teljesen kivérzett, gyenge részem cselekedete volt.
Valamiféle téboly szélmalomharcában, nevetséges Don Quijoteként
vagdalkoztam. Akkor szivárgott át hozzáférhetetlennek képzelt erődömön az
ismeretlen támadás, amely nevetséges bohóccá változtatott, mikor lelki vénáim
nyitottak, meztelenek voltak, s ellenem fordult viperaként titkos ösztönrejtekembe
haraptak, mérgüket belém fecskendezve. Így váltam a farkába harapó kígyó fogoly
áldozatává. Amit végtelennek hittem, mókuskerék volt. Börtön. Amit hatalomnak
véltem, tehetetlenség volt. Győzelmem kevély tébolyomban kudarcaim sorát
zúdította rám. Állapotom igazi neve is felmerült, amit sohasem engedtem
magamhoz. A keleti szanszára, a létesülés beszívó örvénye volt ez, amelynek
sodrában forognom kellett. Amit éberségnek véltem, az kábulat, korlátlan
szabadságom érzete rám tekeredő bilincsek láncolata volt.

63
 Ha a tébolyda cellájában őrjöngő elmebeteget, aki zsákvászon palástban, fején
pléhkoronával császárnak képzeli magát, ápolója nem szólítja felségnek, roham
vesz erőt rajta.
Ez történt velem is. S mikor káprázatorgiáimtól szédültem, akkor lángolt fel
bennem az igaz, halhatatlan Egyetlen sejtelme. A mindenek fölött sugárzó, csonka
lényemet kiegészítő társ, akinek végtelen megismerése a mulandó jelenségek
fölött áll.
E villanó ráismerés zavaros, vad szenvedélyt keltett beteg képzeletemben.
Birtokolni kívántam az elérhetetlent. Mindig, mindenütt őt kívántam. Őrületem
poklába akartam kényszeríteni. Most már abban sem volt semmi kétségem, hogy
én csak árnyéka vagyok. Hogyan markolhatja az árnyék önnön kivetítőjének
sugarát? Hogyan győzhet a hazug lidércláng az örök igaz fölött? Beteg
fantazmagóriáim, kudarcaim bosszú savát termelték bennem. Üldözött üldözővé
váltam. Vágyam, fanatikus szerelmem pervertált kéjgyilkos onániává lett.
Istenkirállyá emeltem magam e koldus állapotomban. S képzelt trónom árnyak,
szörnyek fekete poklába merült. Látomásaim elfajult teremtményeit, amelyek léte
bennem gyökerezett, vad gyűlölettel, mágikus fegyverekkel legyőzni véltem. És e
baljós mámorban a sötétség fejedelemasszonyává avattam önmagam.
Szomorú betegség, szánalmas ámokfutás volt ez. A halhatatlan fény villanása
kiolthatatlan fénymagként, örök ingerként parázslott e szerencsétlenben, aki én
voltam. Szerelmem fertőző mérget termelt. Valójában szeretetre vágyott, ami
nagyon mélyre merült benne. Még a nevét sem ismerte. Pedig kétségbeesett
menekülése előle és érte, kergette öncsalásaiba élet- és halálküszöbökön át.
Egyáltalában nem tudtam róla, hogy minden harcomat vele harcolom. Támadtam
őt. Védekeztem ellene. Ellenségemnek hittem, s agonizálva vágytam barátságára.
Sokszor megöltem. Számtalanszor megszültem. Anyja, kedvese, testvére lettem.
Alakját rávetítettem a halandókra, akik némileg hasonlítottak hozzá. Az
elérhetetlenhez, aki mindvégig kisiklott manipulációim árnyékcsápjai közül.
Persze. Hiszen a fény főpapja volt. Halálos szerelmem és halálos ellenfelem.

64
Papfáraó, uralkodó. Teomágus. Szelíd bölcs. Orpheusz. Aszklépiosz. Szent
Látnok és… St. Germain tanítványa, Fabricius abbé.
Sohasem számoltam azzal, amit emlékezetem elárult nekem, ahogy kimondtam
a varázsigét: „Vállalom”. Iszonyú mantra volt. Annyit jelentett, hogy amit egyedül
tettem, annak egyedül viselem valamennyi következményét. Nem mélyedtem bele
olyan tényekbe, hogy az érzelmek nedveinek cseppjei egyenletes mikrocsápjai
megrepesztik a bazaltsziklákat is. A kelő hajnali nap fénypengéje lemetszi a
sziklák, a barlangok felső rétegéről a rajtuk táncoló torz árnyakat, s a porszemnél
parányibb fénymagból burjánzó vegetáció nő ki a legkopárabb talajon is. Arról sem
akartam tudomást venni, hogy a legelaljasultabb indulat, szenvedély, hiú becsvágy
is az alkímiai hő tégelyében gyökerezik.
Ez volt az én hamis realitásom.
Pótcselekvések, hazugságok olyan mélységébe merültem már, hogy a futó
lidércet is gyűlöltem, mert maga után csalogatott, de soha el nem értem. Úgy
éreztem, a világosság megvakít. Elzárkóztam előle, mint aki tenyerét emeli a
szemébe villanó nap fénye elé, és letagadja a szárnyas napot az égről. Hallásomat
eltorlaszoltam a Beszélő Fény Krónikájának üzenetei, figyelmeztetései elől.
Most semmi más nem történt, mint hogy kinyíltak bennem észlelésmódom
magasabb, s mélyebb rezgései. Számtalan kiterjedésben kezdtem látni, hallani,
érteni.
Ott álltam belső bíráim előtt és az igazat, csakis a tiszta igazat vallottam előttük:
Hány értelmes, zseniális embert tettem tönkre. Fénnyel beoltott
elkötelezetteket. Mert rájuk vetítettelek Téged. Hányat küldtem máglyára,
kínzókamrákba, akik meghasonlottak ideáljukkal, s Te voltál. Menekülésük útját
széttárt karom és izzó ölem zárta el. A bosszú kéjében termékenyültem meg tőlük,
amely szepszissé vált szerelem volt irántad, ellened, érted.
Hány gyereket raktam le kolostorok, templomok, fényerődök zárt kapui elé,
amelyek előttem nem nyíltak meg soha. Ostobán reméltem, hogy génjeim legyőzik
a Te fényedet. De mindig kudarcot vallottam. Szent arkánumod kioltotta bennük

65
fertőzésemet. A Tiéd lett mindegyik. Az én boszorkányméhem korszakokon át
ontotta az önmaguk előtt elbukott, meghasonlott, máglyákon hamuvá égett
kárhozottak magjaiból kikelt kisdedeket, akikből a fény eltüntette a gyűlölet vírusait.
Ma már tudom, hogy a sátán mindig veszít. Máglyái tisztítótüzekké lesznek. A
bűnösök e katartikus lángokban válnak szentté. Testük gubóját bűntudatuk,
vezeklésük szülőfájásai repesztik széjjel. Férgekből szárnyas lényekként repülnek
fel a Te égi dimenzióidba. Rejtélyes Éden az. Infravörösön innen, és ultraviolán túl.
Ki a Te Urad, Fabricius? Ki a mi Urunk? Hiszen már nem vagyunk különvalók.
Ki az, Aki erősebb e halálba vetült világ minden hatalmánál?
Nincs rá mulandó szó. Túlcsordul minden fogalmon, amit ismerek.

Tükörvilág

Óriási zökkenést éreztem hirtelen, valamiféle hullámzó talajon, kifejezhetetlenül

különös tájra értem. Sokrétegű nagyítólencsék falakká emelkedő óriásai nőttek
előttem szédítő magasra, amelyeken át végtelen, viharzó óceánra láttam.
E hatalmas víztömegen túl, iszonyú messzeségben varázsos, rózsás fényben
fürdő hegyek lebegtek, mintha felhők lettek volna. Csúcsuk valójában természet
alkotta szentély lehetett, belemosódva a láthatón túli dimenziókba. E lebegő
hegyek alatt mélyen csillagok keringtek, üstökösök száguldoztak fényuszályt
húzva. Lüktető nóvák növekedtek. A nagyítólencse falai közel hozták képüket. E
kozmikus óriások egyre duzzadtak, hatalmassá növekedtek, végül szétrobbantak,
s meteoresőként hulltak az űrbe. A Földet is kívülről láttam e pontról. Milyen
magányos volt ez az apró, kék bolygó! Szánalmat keltett bennem, annyira
védtelennek éreztem. Nyugtalanság hullámzott át rajtam. Féltettem. Meteorok
zárótüze vette körül. Azután felszikrázott körülötte a többi kis bolygó is. Vele együtt
mind Szolária apró rendszeréhez tartoztak az óriás Galaxis perifériáján.
Csodálkozva észleltem, hogy mozgásban van. Éppen úgy, mint a többi

66
naprendszer, csillaghalmazok, zöld ködök tömege. Egyszerre értettem, tudtam, mi
történik. Miért kell szükségképpen fekete lyukaknak mélyülniük közéjük.
Vákuumuk magába vonzza e bemerülésre éretteket, amely nem sírjukat jelenti,
ahogy a temetők kriptái sem azok. A világéj e rejtélyes, sötét mágnesei valóban
csak átmeneti, kopott jelmezek salakját befogadó trezorok. Az is világossá vált
előttem, hogy e fekete lyukak egy másik kozmoszba vezetnek. S amit látok,
kozmikus egység, amelynek része, tükörképe vagyok. Mint ahogy az is része egy
nála hatalmasabb kozmikus egységnek. Olyan gigászi valóságok voltak ezek,
amelyek világnyira tágultak bennem. Több volt, mint öröm, gyönyör, mámor,
hatalom. Nincs rá halandó agyba zárt fogalom. Tudtam, mi lesz a következő
mozzanata e részegültségnek. Felragyogtak lényemben a szolarizálva vakító
anyaméhek is, amelyekből fiatal csillagtömegek születnek. Így lett enyém a
folyamatos teremtés szüntelenül elhaló és újraszülető csodája. De ami végbement,
mélyen a rózsásan lebegő hegy és a csúcsáról emelkedő szanktum alatt történt.
Látomásomat éles villanás érintette. Nem tudom, a hátam mögött, vagy az
oldalamnál ment-e végbe. Amint tudatom rávetült, érzékeltem, titáni tükrök között
állok, amelyekben sokrétegű élet nyüzsög. Alakok. Arcok. Csoportok. Óriások.
Apró lények. Épületek. Utak, tele tömeggel. Amfiteátrumok. Paloták. Díszes
templomok. Cirkuszok. Színházak. Gyárak. Terek, hatalmas életfákkal, virágágyak
körül kanyargó utakkal. Nyílt színi emelvények, amelyekről szónokok alakja
emelkedik fel. Hangjuk visszhangos zenéjének csak tónusa ér hozzám, tartalma
nem. Csak éreztem, szuggesztív, korbácsoló szavakkal váltják ki az óriási
tapsvihart. Kivilágított színpadokon előadások folynak. Hallásomban különféle
zenei műfajok keverednek zűrzavarrá. Kórháztermek váltakoznak szülőszobákkal.
Egyikben haldokolnak, a másikban kisdedek születnek. Barna, sárga, fehér, fekete
bőrű harcosok kaszabolják egymást. Arcukat kezükbe rejtő szektacsoportok
hajlongnak előre-hátra, azután két karjukat fölfelé emelve, zokogva érthetetlen
szövegeket kiáltoznak. Egy másik csoport tagjai szőrcsuhában, fejükre húzott
kámzsával, ököllel verik a mellüket. Mély pocsolyákban összemaszatolt lények

67
merülnek meg. Ha valaki felbukkan, társai újra lenyomják. Vannak önégetők, akik
spiritusszal lelocsolják, meggyújtják magukat, és lángolva rohangálnak.
Ordítozásukba imák és átkok töredékei vegyülnek. E csoportok vonásai a
nagyítólencse-falakon át is elmosódnak előttem. A ritmikusan fújtató, közben
fájdalomsikolyokat hallató, szülő nők arcát azonban felnagyítva, világosan
felismerem. Mindegyik az én vonásaimat viseli. De a kórház ágyaiban agonizálók
s a körülöttük zokogó gyászolók szintén.
A tapsviharból kiemelkedő Fabriciusra gondolok hirtelen rettentő
vágyakozással, gyötrő hiányérzettel. Az ő arca mögött is az enyém dereng, mintha
áttetsző álarcként, jelmezként húztam volna magamra. Pedig ő az igaz bennem.
Egyek vagyunk. Külön teste hazug vetület volt. Az is, hogy lelkileg vérző csonk
maradtam. Az ünneplők tapsainak tengerhulláma, újra meg újra megújuló ereje is
belőlem, ezernyi egyarcú valómból szakadt ki.
Én miséztem a templomok oltáránál.
Gyóntatófülkék rácsain át saját kitárulkozásaimat hallgattam.
A cirkusz kifeszített kötelén a magasban én imbolyogtam. Tudtam, nincs alattam
háló. Féltem a zuhanástól, s lezuhantam. Béna testem tolókocsiba került, amelyet
unatkozó, közönyös nővéralakom tologatott.
Kitekintettem egy nagy ablakon a széles utcára, amelyen tömeg hullámzott.
Mindegyiken az én arcom virított, közönyösen, vigyorogva, beszélgetve,
mérgesen, mosolyogva, a járművek volánjánál ülve, és én magam foglaltam el az
üléseket is.
Irodák, üzemek, bankok íróasztalainál is szorgosan gépeltem, telefonáltam,
aláírtam, aktákat tologattam.
A színpadok rivaldafényében valamennyi szerepet én játszottam. Ölelkeztem,
veszekedtem, gyilkoltam, különféle jelmezekben nőként, férfiként, ifjú és öreg
maszkokban. Azután a függöny előtt hajlongtam önmagam közönségtömege előtt.
Micsoda őrült varázslat ez? Miért kerültem nagyítólencsék fallá növekvő
díszletei közé? Mi keresnivalóm van itt?

68
 – Lényed hasadt töredéke két káprázattükör közé zuhant. – Ez a gondolatközlés
nagyon közelről, saját bensőmből érkezett hozzám.
– Hol vagyok? – vetődött fel bennem a kérdés.
– Létezésed legmélyebb mélységének legalsó pontján. A lét fordítottá válik e
síkon. Mint minden, ami valójában nincs, csak tükröződik.
A töredék nincs ébren. Álmodja önmagát, s álma fordított, mint a tükörképek. E
tükörvilág lidérces álmában a születés halál. A halál születés. A béke háború. A kéj
harcos ellenmozgás. Törvénye kábulatában egyetlen jog a jogtalanság. A jóságot
büntetik. A bűnt jutalmazzák. Az erős kivégzi a gyengét.
A bosszú az elkövetőt szétszaggató kamikaze. Az átok az átkozódón teljesedik
be. Leöli és felfalja az állatokat, akik a halandó töredéktulajdonságai. Lélekmadara
az ő szárnyaival repül. Hűségét a kutya hordozza. Hiúsága a majmokból vicsorít
rá. Ravaszságával a kígyó síkos teste csúszik nesztelenül áldozata felé. Haragja
az ő méregfoga. Vadállati vágyának zsákmánya a szelíd őz. Meséiben,
mítoszaiban mindig az agresszió győz az igazság fölött. Uniójának borzalmas
paródiájában barmokat hizlal, s vágóhidakra hajtja rettegő, védtelen testüket. Így
egyesül velük lakomáin. De falánksága a rémült, érző növényeket sem kíméli.
Életfaerdők tömegét pusztítja ki, amelyek egykor templomai voltak, s ózonnal
szolgálták tüdejét. Amihez nyúl, tönkreteszi. Saját maga áldozata és hóhéra.
– Miért? – robban ki belőlem vagy belőlük a felháborodás. – Ki vagy mi hajszolt
idáig? Ki fűzött az indulat, szenvedély és tudatlanság láncára? Ki vetett a
káprázattükrök fogságába?
– Ideák sohasem ütköznek. – Fabricius suttogása saját benső gondolatom volt.
– Áthatolnak egymáson.
Hogyan válhatna a tökéletesség sebezhetetlenné, ha nem ismeri saját
ellentétét, a tökéletlenség által hasított sebek kínját? Az időtlenség a relatív idő
legyőzéséből születik. A szeretet a gyűlölet üllőjén kovácsolódik az öröklét
hatalmává. Egyedül az tudja megkülönböztetni a pokol tüzét a bölcsesség tiszta

69
lángjától, aki önként áll a máglyára, amely leégeti róla mindazt, ami véges, hamis
és mulandó.
– Fel akarok ébredni e rémálomból!

Epilógus

– Eljutottál volna a vezeklő bűntudatig, ha nem tapasztalod téves ideáid anyaggá

alvadt, fájó idegekkel átszőtt szenvedéseit, iszonyú következményeit?
– Nem. Borzalmas rémálom volt. Fel akarok ébredni belőle.
– Már ébren vagy. Töredék léted elégett a máglyán, amelyre önként léptél.
Teljessé váltál. Döntened kell.
– Tudom. A te gondolatod az én gondolatom. A te szánalmad az én szánalmam.
Választásom a főpapé, aki a fényt szolgálja. Még nem tér vissza az örökkévalóság
személytelen nyugvásába.
– Még nem – szférikus zsolozsmaként pendült e képzet bennem? Vagy benne?
Az Eggyé vált kettőben összeoldódott érzés és képzelet.
– Aminek nem volt kezdete, nem lehet vége sem – pendült meg egyetlen, közös
opusként. – A szellem a kimeríthetetlenből merít. Annak szintje sohasem apad.
Sohasem fogy. Attól, hogy szétosztja önmagát, egyre gyarapszik.
– A Föld fontos tégelye a névtelen hatalomnak.
– Halálosan magányos, önpusztító kis csillag.
– Prima Matéria forr tüzei lángján.
– Ott a pokol árnya. És ott a tisztítótűz. A katarzis.
Benső gondolatcsere volt ez.
Így született a döntés.
Corinna az Aranykor ötödik évezredében lényének teljességében végezte
szolgálatát Amerikában, az Agyantennák Világtanácsában, mikor az Igazak száma
betelt a földbolygón.

70
A Jasper család szégyene
Jasper Henrik statisztikussal olyan rendhagyó eset történt, amely az emberi
együttélés jelenségeit nyilvántartó és osztályozó statisztika egyetlen rubrikájába
sem fért bele. A természetnek vannak ilyen tréfái.
Pedig dr. Jasper sorsa – egészen eddig a bizonyos eseményig – teljesen
szabályosan alakult. A később tragikomikus szenzációvá dagadt ügy okát
ilyenformán semmiképp sem lehetett élete előzményeiben keresni. Hűvös, pedáns
egyénisége, törvénytisztelete és szívós érdeklődése a pontos tények iránt olyan
statisztikussá tették, aki hivatásának érezte, amit csinált.
Feleségét, született Lomb Franciskát, egy jómódú óbudai iskolaigazgató leányát
alapos orvosi vizsgálat után, és a maga részéről is borítékban diszkréten átnyújtott
Wassermann-reakció, továbbá tüdő-, vese-, anyagcserelelet, elektrokardiogram és
vérkép alapján vette nőül 1920-ban. Az iskolaigazgató persze nem pedagógiai
tevékenysége következtében volt jómódú, hanem hangyaszorgalommal
gazdálkodó sváb ősei okán.
Lomb Franciska szőke, hallgatag és kissé tehénszemű leány volt, mint ahogy a
mítosz Júnó istennőt jellemzi. Egyébként feddhetetlen híre, puritán életfelfogása
és terebélyes csípője volt.
Az első gyermeknél nem is történt semmi baj. Legfeljebb annyiban tért el a
valószínűségi számítástól, hogy megfordította a sorrendet. Leánynak született, és
nem fiúnak. Pedig a kis Franciskát másodiknak várták. Jasperné, bár férje nagyon
előzékeny volt hozzá, és nem mutatta csalódottságát, némi zavart bűntudatot
érzett. Hiszen egyébként mindenben annyira alkalmazkodott derék, tiszteletre
méltó házastársához.
Jasperné hallgatagsága és ábrándosan dülledt kék szeme semmi esetre sem
rejtett valamiféle tudatos elégedetlenséget, legfeljebb egy kis halk érzelmességet.
Erről azonban férje tudott a legkevesebbet.

71
 Dr. Jasper, házasélete első hetétől kezdve, bizonyos alkalmakat szám vagy
betű helyett piros karikával jelzett a naptárban. A szabályos piros ceruzával rajzolt
karika szolid megbízhatósággal jelentkezett a haladó évszámú naptárakban,
hetenként legfeljebb egyszer. E rejtélyes apró ábra egyedül Jasperné, született
Lomb Franciskában nem hagyhatott kétségeket. S azt, hogy a piros karikákkal
(hetenként legfeljebb egyszer) nem lehetett tökéletesen elégedett, inkább csak
homályos jelbeszéd fejezte ki. Szerencsére e jelbeszédet makulátlan erkölcsi
felfogású, erősen konzervatív ismeretségi körében senki sem fejtette meg.
Jasperné túlkelt kalácstésztaszerű testében ugyanis nagy nyugtalanság uralkodott
el időnként, és ilyenkor könyörtelen takarítást rendezett háromszoba-hallos
lakásukban. Porolt, püfölt, csiszolt, kalapált, szellőztetett, rázott, taszigált, a
bútorokat átrendezte, és a szekrényeknek kisikálta a belsejét. A takarításmániát
azután gyomorsavtúltengés, majd kóros álmatlanság váltotta fel. Rákapott az
éjszakai evésre, mint mondta: gyomorégés ellen. Jaspert ez időben igazán
kellemetlenül érintette, hogy valahányszor a szemébe villanó lámpafény
felébresztette, felesége sértődött arccal ült mellette az ágyban, és kétszersültet
rágott.
A második gyermek fogantatásának éjszakáján Jaspernének különös álma volt.
Előzőleg képtárban járt, és szégyenkező kíváncsisággal, de hosszasan szemlélt
egy festményt, amely a telt, rózsás meztelenségű Lédát ábrázolta a hattyúval,
szeretkezés közben. A mohaágyra hanyatló szép istennő mámoros
szemérmetlensége felháborította, és restelkedő izgalommal töltötte el. Arcába
vérhullám szökött. Az a nevetséges ösztönzése támadt, hogy köpenyével hirtelen
letakarja, vagy kabátja alá rejtve ellopja, és otthon megsemmisítse a festményt.
„Elment az eszem! – gondolta hüledezve. – Úgy teszek, mintha valami közöm
volna ehhez a… képtelen némberhez. Mintha… én feküdnék ott helyette!”
Sietve elhessegette magától a témát, és nem is gondolt rá többet, de furcsa,
szélsőséges hangulatba került. Idegesen, hangosan, sokat kacagott aznap és
parázs veszekedést rendezett a vasalónővel egy elégetett férfi alsónadrág miatt.

72
 Szerencsére dr. Jasper Henrik zsebnaptárában piros karikával jelölt rubrika
következett éppen, és utána Jasperné látszólag megnyugodva pihent el kényelmes
ágyában. E védtelen ernyedtségben azonban orvul rátört a festményen látott
pozitúra, és leigázta. Álmában valóban ő volt Léda, és bizony pogányul élvezte a
helyzetet a hattyúval. Saját kéjes sikkantására riadt fel, és zavart ijedséggel
felkapcsolta az olvasólámpát. Nagy megkönnyebbülésére férje gondterhes,
szigorú arccal aludt tovább, száraz horkolással. Jasperné szokatlan álmára
jellemző, hogy férje arckifejezésén hosszan, némán nevetni kezdett. Később, ha
erre a bizarr, piros karikás éjre visszaemlékezett, azzal a szorongó gondolattal
küzdött titokban, hogy termékenyülése… álmában következett be.
Jasperék sokat vártak második gyermeküktől. Talán, mert az elsőbe már egy
kicsit belefáradtak. A kis Franciska ugyanis túl szisztematikusan kezdte
érvényesíteni gyermeteg hatalmát, és hajnaltól éjfélig tartó rémuralmat gyakorolt
fölöttük. Ösztönösen érezték, ideje, hogy megtörjék egyszemélyes diktatúráját.
A kisfiú lényegesen gyorsabban, tapintatosabban, de egészen sajátos kísérő
tünetek között született meg. Édesanyja egyetlen pillanatig sem kínlódott szülés
közben. Sőt. Az orvos és a bába úgy vélték, futó gyermekágyi elmezavar vett erőt
rajta, mert a legkényelmetlenebb procedúra alatt teli torokból kacagni kezdett, és
azt hajtogatta:
– Nahát! No de ilyet! – később azonban egyáltalán nem emlékezett vidám
kitörésére.
Azután már nem nevetett. Pedig a fiúcska csodálatosan szép volt; tündöklően
gyöngyházbőrű és elbűvölően bájos. Még az orvos és a bába is némák maradtak
fölötte, mert már minden jelzőjüket elhasználták más újszülöttekre, s e használt
szavak a valóban bámulatos kis élőlényre nem illettek rá. Azt például, hogy olyan,
mint egy földre szállt angyal, tapintatból nem mondhatták a szülőknek, éppen a
kínos rendellenesség miatt, amelyről végre beszélni kellett. Szó sincs arról, hogy
valami hiányra vagy nyomorékságra akarok utalni… illetve… A fiúcskának igazán
megvolt mindene. Mégpedig olyan tökéletes formában, hogy az emberi faj

73
legsikerültebb mintadarabjaként lehetett volna felmutatni valamely idegen bolygó
érdeklődő térutasának. De még hat ujja, több mellbimbója, két gyomra vagy három
szeme sem volt. Édesanyja lelki egyensúlya mégis teljesen felborult, mikor kezét
szoptatás közben a kicsike meztelen hátára csúsztatta. Először azt hitte, fiacskája
két aprócska, furcsa formájú púppal született, amelyek lapockacsontja
folytatásaként dudorodtak ujjai alatt. Akkor még csak felsikoltott. Mikor azonban a
kis csontocskák… mozogni kezdtek, elvesztette az eszméletét.
Minek kerteljünk tovább? Az újszülött Jasper-fiú szárnyakkal jött a világra.
Szárnyai egyelőre csak olyanok voltak, mint a madárfiókáké. Csupaszok,
gyámoltalanul verdesők, tehetetlenek… ám napról napra mozgékonyabbak lettek.
Éppúgy nyújtogatta őket, mint két gödrös, rózsás karocskáját. De hiába mosolygott
rá anyjára olyan gyöngéden, azúrkék mosollyal, mintha rejtett mennyei fényszórót
gyújtottak volna fel, Jasperné egyre kétségbeesettebb lett. Mert az egész
szanatórium felbolydult a hírre. Zarándokolni kezdtek ágyához a kíváncsiak. Az
ajtón szüntelenül borzadozó, mohó arcok lestek be hozzá. Lázas lett, sírógörcsök
fogták el.
Az orvosok, segítségül szólítva leghíresebb kollégáikat, egyik konzíliumot a
másik után tartották a szanatórium műtőjében. A kicsikét emelgették, forgatták,
mérték, csapolták, szurkálták, minden porcikáját számtalanszor átvilágították,
végül is arra a közös megállapításra jutottak, hogy nem lehet operálni. A
szárnyakban életfontosságú főütőerek és idegpályák futnak, szoros
összeköttetésben a szívvel, az aggyal és a gerincoszloppal. A beavatkozás
feltétlenül megölné a gyermeket.
Jasperék úgy hallgatták a legfelsőbb professzori véleményt, mint bűnösök a
végső ítéletet.
– Kérem – mondta azután Jasper sápadtan a kezelőorvosnak, aki a verdiktet
közvetítette –, ez annyit jelent, hogy a kisfiunk a hátán ezzel a… ezzel az izével
fog felnőni?

74
 – A kicsike gyönyörű… és egyébként teljesen egészséges – felelte
kényelmetlenül az orvos.
– De… hát nem érti, ember?! – tört ki a szegény statisztikusból. – Mit csinálunk
vele, ha együtt növekszik majd a… – ennél a pontnál Jasperné egész testében
remegni, sikoltozni kezdett, ki kellett vezetni a rendelőből.
A gyermeket annak rendje és módja szerint megkeresztelték éppen Gábriel
arkangyal napján. Neve tehát Gábor lett. Élete első hónapjai a szárnyát körüllengő
gyász és szégyenkezés ellenére eléggé zavartalanul teltek, hiszen bölcsőben
feküdt, vagy kocsiban tolták párnák, selymek, bojtok, szalagok, csipkék közt, s ő
maga mit sem sejtett a problémáról, amit családja fejére zúdított. Aki ránézett az
utcán vagy a sétatéren, nem tudott továbbmenni, annyira elámult a gyermek
szépségén. A feltűnés azonban Jaspernét egyre boldogtalanabbá tette. A kisfiú
iránti szeretetét és szánalmát mindjobban elfelhőzte az idegenkedő keserűség.
Folyton erősödő szemrehányást érzett a gondviseléssel, a sorssal, sőt a
gyermekkel szemben is azért, hogy éppen őt ilyen elképesztő és megalázó
helyzetbe hozták együttes, transzcendentális összeesküvéssel. Ráadásul az
állatok mind megvadultak a baba közelében. Kóbor kutyák, tépett, riadozó, koszos
macskák oldalogtak kocsija köré valami érthetetlen fegyverszünetben saját
természetükkel, és reszketve, szűkölve, nyávogva könyörögtek hozzá. Madarak
surrogtak párnája fölött, sőt aranyfürtös fejére le is ereszkedtek néha a hessegetés
ellenére. Kinyújtott, apró kezére libbenő, csodálatos lepkék szálltak, s vállát
szivárványszárnyú szitakötők ülték meg.
A dolog akkor kezdett igazán rosszra fordulni, mikor a kisfiú… szárnyra kapott.
Másfél éves korában történt, fürdetés közben a fehéren és ezüstösen gőzölgő
fürdőszobában. A gyermek teste rózsaszínű gyöngyfénnyel csillogott a
pólyázóasztalon, ahová a bánattól rozmárszerűvé hájasodott édesanyja a kádból
kiemelte. De Jasperné a festői képre hirtelen és irtózva bolyhos frottírtörülközőt
borított, úgy dörzsölgette gyermekét. Ha tehette, általában letakarta, elfedte,
lefüggönyözte önmaga elől is, hogy ne lássa rajta, ami növekedett és…

75
pelyhesedett. Igen. Sajnos a kisfiú egyre fürgébben verdeső szárnyain selymes
pelyhek, fiatal tollacskák ütköztek ki.
Csengetés hallatszott az előszoba felől, és Jasperné kisietett ajtót nyitni. Gábort
őrizetlenül hagyta a fürdőszobában. Sok hasonló hanyagság történt már a fia körül,
ami az első féltett gyermeknél nem eshetett volna meg. Itt most ne gyanúsítsuk
igazságtalanul Jaspernét. Minden szomorúsága ellenére, soha semmiféle tudatos
rossz szándékot nem táplált kisfiával szemben. De a keserűség szórakozottá,
zavarttá tette.
Mikor a postással való hosszabb megbeszélés után bűntudattal korbácsolva
visszarohant a fürdőszobába, a gyermek már nem volt a pólyázóasztalon. Kábult
megdöbbenéséből ujjongó, aranycsengő hang zökkentette ki. Feltekintett. Fia
hangosan kacagva a mennyezet magasságában lebegett széttárt, pelyhes
szárnyain, majd surrogva, szárnycsattogtatva keringeni kezdett a kád fölött.
Keringett, keringett a lámpához, az ablakhoz, a csempéhez hozzácsapódva
egészen addig, míg Jasperné rekedt, ordító sírással a lábánál fogva le nem
rántotta a pólyázóasztalra. Egyik kezével leszorította, a másikkal ütlegelte, és
hisztérikus zokogással kiáltozott közben:
– Nem! Nem! Nem! Jaj… jaj Istenem… ne tedd ezt velem!
A kisfiú rémült sírása térítette magához Akkor hirtelen a szánalomnak és az
önvádnak olyan gyötrő hulláma öntötte el, hogy őrjöngő csókokkal borította be a
dagadtra vert testet.
Ezzel a pokoli jelenettel kezdődött el a megfélemlített, túlfeszülten okos kis
nyomorék kettős élete. Még nem értette, miért, de érezte, hogy valamit titkolnia,
rejtegetnie kell. Valamit, ami neki bűnösen nagy gyönyörűséget okoz, ugyanakkor
felbőszíti, ijesztő zűrzavarrá kavarja körülötte a világot. Mivel mozgási vágyától
nem volt képes különválasztani a szárnyait, szorongó, mozdulatlan csendben
feküdt vagy ült a jelenlévők közelében, és csak akkor nyújtózott ki, mikor egyedül
maradt. Mélyálmú éjszakákon, hűs, selymes sötétségbe takarózva nesztelenül
felröppent a rácsos gyermekágyból, és átsuhant a másik szobába, ahol nővére

76
aludt párás, vörös arcához szorított ököllel. Órákon át nem tett egyebet, mint
széttárt, puha tollú szárnyán lebegett a mennyezet alatt, s lehunyt szemű mosollyal
alaktalan, homályos áramlatokról álmodott, amelyeknek olyan színük volt, mint az
ezüstsörényű, árnyékos arcú fáknak az erkélyen túl, a kertben. Oda azonban még
nem merészkedett ki, mert a külvilág valami tilalmat zúgott feléje. A szobában is
nagyon-nagyon óvatosnak kellett lennie, nehogy megcsattogtassa szárnyát, vagy
hozzáütődjék egy laza, törékeny tárgyhoz, mert az lezuhanva éles
cserépkiáltásokkal vádat emelhetett volna ellene. Gyakran viaskodott önnön
túláradó érzéseivel is. Mikor szárnya a magasba emelte, csaknem elfojthatatlanul
ki akart törni belőle az értelmetlenül diadalmas, boldog hatalomsikoly;
kristálycsengésű, mennyei madártrilla, amely felriaszthatta a fekete, sűrű, karmos
veszéllyel terhes dzsungelt alatta.
Ez az idill azonban minden elővigyázatossága ellenére hirtelen riasztó módon
megszakadt egy teleholdas, világos éjjelen, amely kékesfehér fénytejjel öntötte tele
a habos függönyű gyerekszobát. Megterhelt gyomrú, verejtékező nővére
szárnyának arcát érintő legyintésére felriadt, és meglátta őt ágya fölött a
levegőben. Ködös félálmában olyan vérfagyasztó üvöltésben tört ki, hogy szülei
csaknem idegsokkot kaptak tőle a másik szobában. A meglódult események
szökőárjában már nem volt ideje saját fekhelyére visszaosonni, s így a kigyúló éles
fény a levegőben érte. Rajtakapták bűnösen erős, hófehér szárnyain lebegve.
Nem tudta, mit tegyen. Először csak leparancsolták a levegőből fenyegető,
megtorlást rejtő hangon, de nem mert engedelmeskedni. Mindhárom földön járó
lényben felfedezte azt a vak, elborult dühöt, amelyet először anyjánál észlelt a
fürdőszobai ütlegelés közben. Még magasabbra húzódott a mennyezethez, és
mikor felnyúltak érte, kezük elől továbblebbent. Valóságos hajtóvadászatot
indítottak ellene egyesült erővel. Székekre, asztalra, ágytámlára ugorva
hadonásztak, kapkodtak érte. A sublótról leverték a nippeket, összetörték a
vizeskancsót, kiborították az éjjelit. A vad dúlás közepette egyre tébolyodottabbak
lettek tehetetlen haragjukban. Nővére lezuhant a székre állított zsámolyról, és

77
kínzott malacvisítással vádaskodott. Apja becsípte tenyere húsát a szétcsúszó
létra tetején. Ő pedig fejvesztetten menekült karommá görbült ujjaik, majd a feléje
dobált tárgyak, végül a levegőben kaszáló partvis elől. De a hozzávagdosott
cipőknél, könyveknél, építőköveknél sokkal jobban megrémítették és megsebezték
az átkozódó szavak, amelyek olyan fulladt gyűlölettel fúródtak lelkébe, hogy bénult,
dermedt lett hirtelen, mintha méreg áradt volna el benne. Nem küzdött tovább.
Megadta magát.
Ettől az éjszakától kezdve rácsos gyerekágyát takarókkal szorosan lefedték
este, nehogy tilos csatangolásokra induljon a levegőbe, és sötétben derengő torz
körvonalaival halálra rémítse álomittas nővérét. Éjszakáról éjszakára éberen
vergődött szűk fekhelyén, mint egy foglyul esett madár a letakart kalitkában.
Nappal bő, kámzsaszerű köntöst adtak rá, s hogy szégyene ki ne ágaskodjon
belőle, anyja hosszú vászonszalagokkal szorosan körültekerte, testéhez rögzítette
szárnyait. Ha látogatók érkeztek, elrejtették az udvari kisszobában, és rázárták az
ajtót. Nővére gyerekzsúrjain sem vehetett részt, de nem is vágyakozott rá félelmes
tapasztalata után.
Nővére hetedik születésnapján történt, langyos, májusi délutánon. Tündöklő,
izgatott fényben cinke röppent a cselédszoba ablakpárkányára, és csőrével
bekopogott hozzá. Ki kellett nyitnia a poros ablakot. A madár rögtön rászállt
kinyújtott ujjára, és lelkendezve újságolta neki a világ mérhetetlenül édes, bűbájos
szenzációját: a földben, fákban dörömbölő, pirosan megfeszülő, megújuló életet.
A hűvösvölgyi kert meztelen színei olyan hevességgel törtek rá, hogy szinte fájni
kezdett benne az öröm. Felpillantott az égre, amelynek selymes, szédítő
kékségéből hófehér, kibomló felhők integettek neki. Szagok, hangok, rezzenések,
zizegések, zúgások sürgették valamire, amit még nem értett. Hirtelen meghallotta
a gyermekszoba nyitott ablakából kiömlő gyerekzsivajt. Akkor már tudta, mire van
szüksége: társakra. Pajtásokra, akikkel együtt rohanhat, hempereghet a fiatal
tavasz édenében. Nem gondolt semmi egyébre. Nem ötlöttek fel benne keserű
emlékei, s a tilalmak sem, amelyek börtönéhez kötötték. Kibújt kámzsájából, és

78
lázas, türelmetlen kézzel lecsavargatta magáról szoros múmiapólyáját.
Elgémberedett szárnyait boldog nyújtózással megrázogatta, azután kisurrant az
ablakon.
A felnőttek, akik a robbanó zűrzavar: sivítás, bőgés, csörömpölés zajára
berohantak a gyerekszobába, már nem tudták megállapítani, melyik gyerek
pillantotta meg először a teljesen meztelen kisfiút napsütötte, pelyhes, fehér
szárnyaival a nyitott ablakban, amikor könnyedén ráereszkedett a párkányra.
Kétségtelen azonban, hogy a meghökkent, idegenkedő érzések első reflexét
Franciskából, a nővéréből váltotta ki. Ő dobta meg szárnyas öccsét szégyenkező,
vad tiltakozással, ahogy ott állt sugárzó meztelenségében, félénk, sóvár, esengő
tekintettel és bátortalan gyermekhangon köszöntötte őket:
– Szervusztok… – mondta habozva, miközben lassan evezett szárnyaival, hogy
egyensúlyban maradjon, mert csak rózsaszínű lába hegye érintette a párkányt.
Homlokán érte az ütés. Kemény tárgy volt: vizesüveg, tömör cukortartó vagy
tortástál lehetett; később mindenféle tárgy nagy összevisszaságban hevert a
szobában, s Gábor vértől borított arccal zuhant a parkettre. A gyerekek rárohantak,
és verni, taposni kezdték, mint valami veszedelmes ragadozót. Ájultan szedték ki
a zavarodott, rémült indulatban tomboló gyerekfalka gyűrűjéből.
Sokáig beteg volt. Agyrázkódást kapott. Zúzott, sebes testében mintha
mozsárral törték volna össze a csontokat. Idegláz kínozta. Álmában minduntalan
felsikoltott, védekezett, menekült. Azután lassan felgyógyult. Anyja mosolytalan
megrendüléssel ellátta mindennel, ápolta, etette, kötözte, tisztán tartotta, de
irtózását alig tudta leplezni előtte. Legfeljebb kétségbeesett szánalmat érzett iránta
egy-egy pillanatra, mikor kisfia könyörgő, értetlen, könnyes tekintete az övébe
kapcsolódott. Olyankor futólag megsimogatta, sőt meg is csókolta néha. De a
gyötrődő hozzáhajlásban oly szívtépő módon megsajnálta méltatlanul sújtott
önmagát, hogy haragos zokogással újra csak eltaszította magától a hozzásimuló
gyermeket. Nem tehetett róla: élete, jó híre, tisztességes, szabályos világa
megcsúfolóját látta benne.

79
 Súlyos, lomha, sötét évek zárták körül ezután a szárnyas fiút a külvilágtól való
teljes visszatorpanásban. Alig mert moccanni, alig szólt. Ha leszorított szárnyával,
bő kámzsájában végigment a szobán, lábujjhegyre emelkedett, úgy osont
nesztelenül, nehogy felidézzen maga ellen valami kiszámíthatatlan indulatot. Élete
teljesen elviselhetetlen lett volna, ha nem nyílik számára megint titkos, csodálatos
rés, amelyen át gúzsba kötött lénye levegőhöz, fényhez juthatott. Nővére
gyötrődve, nehéz felfogással tanult, és megbukott a vizsgán. Házitanítót járattak
hozzá, hogy az nyomorúságos bérért a kislány kemény feje sűrű barikádján
áttörve, alvó agyába csempésszen némi tudományt. Gábort eltűrték a
gyerekszobában a tanulóórák alatt. Szülei előtt csábítónak tűnt ugyanis, hogy egy
díjazásért két gyerek részesüljön szellemi táplálékban. A kis nyomorék
tehertételére különben őrültség lett volna külön pénzt költeni. Minek? Mire
képezhették volna ki? Nem volt olyan mesterség, szakma, hivatal, hivatás az
emberi közösségben, ahová beilleszthette volna óriásivá növekedett szárnyait,
amelyek most már kecsesen hajló lantívben leértek hátul a térde alá, és kámzsán
kívül szégyenkeztek rajta, csüggedt mozdulatlansággal.
A szárnyas fiú hihetetlen gyorsasággal megtanult írni, olvasni, számolni. Mohó
agya olyan szomjúsággal szívta a vértelen kis pedagógusból az ismereteket, hogy
az valósággal kiürült, mint injekciós tű töltésénél a fiola. Meglepő haladása
azonban zavarni kezdte nővérét. Különben is gyakran csúfolták miatta az
iskolában. Utána kiabálták, hogy sárkány, boszorkány, szörnyeteg öccse van. Az
emlékezetes születésnapi zsúr után legjobb barátnőjét el is tiltották a vele való
barátkozástól. A nyeszlett tanító és nyomorék öccse között kialakuló hosszú
magánpárbeszédek egy-egy érthetetlen témáról a minden tudomány ellen
impregnált fejű Jasper-lányka jelenlétében több volt, mint amit annak önérzete
elviselhetett tizenegy éves korában. Egyik leckeóra után dülöngő betűivel megírta
szüleinek, hogy testvére miatti szégyenében világgá megy, azután kezében egy
kocsikerék nagyságú vajas kenyérrel kisétált a házból. Budafok határából hozták
vissza késő este egy őrszobáról. Ez az eset azután elhatározássá érlelte a Jasper

80
szülők régóta vajúdó terveit. Háziorvosukkal, sőt egy konzíliumra hívott
gyógypedagógussal való megbeszélés után úgy döntöttek, a két gyerek nem
tartható többé együtt. E döntést nagymértékben elősegítette örökségük Jasperné
nyugalomba vonult özvegy apjának halála után. Az öreg Lomb élete utolsó éveit
gazdálkodva töltötte háromholdas Duna-menti szőlőjében. Fatörzsekből összerótt,
belül téglával bélelt ház állt a sziklás domboldalnak dőlve, abban húzódott meg az
öreg kissé már üldözési mániásan. Magas kőfalat emelt birtoka köré, azt foltozta,
drótozta, felül üvegcserepekkel szórta tele utolsó percéig. Kizárta a világot;
támadásoktól, lopástól tartott, családjával sem érintkezett. Makogó, félkegyelmű
öregasszony főzött, mosott rá. Ez az öregasszony is nagy szerepet játszott
Jasperék számításában.
A szárnyas fiú mindenesetre őszinte hálát érzett hóbortos nagyapja iránt magas,
farkasfogú peremmel védett kőfalrögeszméjéért, mert sok éven át az tette
emberektől észrevétlen légi támaszponttá a kis faházat, ahová megalázott,
kétségbeesett szülei száműzték. Rendellenességéért most már ő is bűnösnek
érezte magát. Nem haragudott családjára. Megértette idegenkedésüket, és átlátta,
milyen gyógyíthatatlanul kirí abból a világból, amelyben megszületett.
A félkegyelmű öregasszony úgy fogadta a szárnyas gyermeket, mint az állatok:
hűséges imádattal, csodálkozás és félelem árnyéka nélkül. Amikor először
megpillantotta, letérdelt, keresztet vetett, s valami érthetetlen imafélét motyogott,
majd megcsókolta a kisfiú bő kámzsájának szegélyét. Ezt a szertartást mindennap
megismételte.
Emberlétből kirekesztett, de csodálatos, paradicsomi évek következtek a
szárnyas fiúra; mintha egy más bolygón, talán apró üstökösön utazott volna a
világűrben. S ebben a tenyérnyi Édenben valóban idegen csillagbeli törvények
uralkodtak. A gondozatlan, elbozótosodott, öreg szőlőtőkéken kánaáni szőlőfürtök
duzzadtak. Az elszáradt gyümölcsfáknak friss hajtásai nőttek. Édességtől kipergő
cseresznyék, aranyszínű barackok, piros, feszülő bőrű almák, mézízű körték
csurranó levéből csivitelő madárrajok, szivárványszárnyú darazsak, részeg méhek

81
lakmároztak, senki sem zavarta el őket, mert a domboldalnak dőlt, elvarázsolt ház
nappal lehunyt ablakszemekkel aludta mély álmát. Csak este nyíltak ki a fehér
zsaluk. Akkor ébredt a szárnyas fiú. A közeli falu s a völgyben elszórt tanyák
ablakaiban hunyorgó fények még korai órát jeleztek. Amikor azonban e
mesterséges csillogást a csillagok, s a földön a szentjánosbogarak villanásai
váltották fel, az elcsöndesült madárfészkekből csak néha csirrent álmodó, gyönge
hang, a fekete, nesztelen szárnyú denevérek vadászni indultak, s a parti nádasban
nagy békák teste loccsant, akkor lépett ki az éjszakába és mosolygó arcát
megfürösztötte a csillagporos, tücsökdalos szélben.
Elindulásakor az öregasszony mindig ott térdelt a terasz kőkockáin. Amint
fehéren derengő óriási szárnyait széttárva némán a levegőbe emelkedett, térdelő
szolgálója arcán őrült elragadtatás fénylett. Két karját vágyakozva az egyre
magasabbra szárnyaló alak felé nyújtva hangosan kiáltozni, sírni, vihogni kezdett.
Így, térden állva várta vissza gazdáját éjszakai kalandozásaiból türelmesen,
tekintetét mozdulatlanul az égre függesztve. Még mielőtt felbukkant volna valahol
a látóhatár szélén, már megérezte jövetelét, és rohant teríteni, teát forralni,
vacsorát készíteni. Télire vattabélésű eszkimóruhát varrt neki; furcsa kezes-lábas
öltözéket, amely megvédte a csikorgó, gyémántfényű hidegtől. Tollas szárnya
sohasem fázott. Csak csupasz, védtelen emberteste didergett a metsző szélben.
De akkor sem maradt szűk, forró szobájában. Bizarr, tragikomikus élmények várták
mindenütt, ahová kíváncsisága, szeszélyes kedve, vágya sodorta.
Két erős szárnyával nagy magasságban, szédítő gyorsasággal tudott már
repülni. Percek alatt mérföldek távolságába hatolt el. Néma kertek, sötét
háztömbök, szűk udvarok, csillanó vizek, zúgó fák, legelők és termőföldek fölött
suhant, s ha valahol néma hívás, jelt adó forma érintette meg, ott óvatosan körözve
leereszkedett.
Első jelentős kalandja egy mély álmú, sötét falucska udvarában történt, nyáron.
A nádfedeles ház ámbitusára kitolt ágyban vele körülbelül egykorú, tizenhárom-
tizennégy éves parasztlányka virrasztott. Fatönkre téve olajmécses pislogott

82
mellette, s ő a nyomorúságos lánghoz közel hajolva mohón olvasott. A libegő fény
sárgára festette hosszú, feszült, öreges arcát. Két fehérszőke, cingár varkocsa
rákígyózott a könyvre. A vergődve tülekedő lángnyelv, amely az olaj sötét szintjéről
mintha fel akart volna röppenni, s egy másik élőlény szomjas, titkos ébersége
megállította a kép fölött, s lágy, széles lendülésekkel alámerült. Közel hajolva
kíváncsisága fokozódott. Valami szánakozó közösséget érzett a kirekesztett
kislánnyal. Lehet, hogy elkülönítették a családjától, mint őt. Mert idegen… beteg.
Mit olvas? Latolgatta, vajon „normális” szinten innen vagy túl lévő lények közé
tartozik-e, mint a csecsemők, az állatok és az eszelősök, akik nem rettennek vissza
tőle?
Csendben leszállt a háztetőre, és a könyv felé lesett. A kislány nyugtalanná
válva körülnézett, majd köhögni kezdett, s szája elé kapott keze elengedte a
könyvet, amely becsukódott. Gábor meglátta a könyv címét: Werfel Bernadette-je
volt. Ő is olvasta már, mint ahogy minden könyvet felhabzsolt, amelyhez csak
hozzáférhetett. Halkan leereszkedett a ház elé, és néhány lépésnyire az ágytól
állva maradt. A kislány köhögése csillapult. Újra szétnyitotta a könyvet, de ekkor a
szárnyas fiú súgva megszólította:
– Tetszik neked, amit olvasol?
A kislány összerezzent, és felpillantott. A mécses lobogó fénye vakította, ezért
tenyerével elfedte szeme elől. Fürkészve, káprázva belebámult a sötétségbe,
kereste a hang forrását. Lassan bontakozott ki előtte a szederfa sötét törzse mellett
álló fehér kámzsás alak… azután a félig nyílt, világítóan ezüstös két szárny a hátán.
Megdöbbenése olyan óriási volt, hogy nem sikoltott, hanem megnémult tőle. Szája
kinyílt, megfejthetetlen kifejezésű szeme szinte kiugrott üregéből. Gábor
szorongva figyelte, hogy egy szempillantás alatt elmeneküljön, ha hozzávág
valamit, vagy rémült kiabálással felriasztja az egész falut.
– Ne félj tőlem – kérte egészen halkan. – A barátod vagyok… – hangja elakadt.
Csodálkozva látta, hogy a kislány szemeiből könnyek peregnek, s arcán ugyanaz
az eszelős öröm fénylik, mint amellyel öreg szolgálója várta otthon. Közelebb

83
lépett. A kislány egész testében reszketett. – Ne félj – biztatta még egyszer
gyöngéden. Hirtelen fulladt, halk, sóvárgó hang ért hozzá.
– Járni… járni akarok!… Úr angyala, szentséges angyal, segíts meg! – szakadt
fel a kislányból olyan szívtépő könyörgéssel, hogy a szárnyas fiú szinte
hátratántorodott. Első pillanatban nem is értette, mit kíván tőle a szerencsétlen.
– Járni? – kérdezte tétován – Hát járj! Kelj fel és járj! – mondta hirtelen segítő
buzgalomból, emeltebb hangon. Azután villámszerűen agyába hatolt, miről van
szó. Az ágyban fekvő lány béna és…
De a béna már belekapaszkodott a kiröppent szárnyas szóba. Vad, ujjongó
alázattal, lázasan kiáltotta:
– Igen! Jövök már… jövök!
Ledobta takaróját. Félrecsúszott inge alatt láthatóvá lett sorvadt lába. Dereka
lendületével ülő helyzetbe dobta magát az ágy szélén, azután a szárnyas fiú
alakjára függesztett szemmel ránehezedett remegő pipaszár lábaira. Könnyei
kifényesítették rángatózó arcát. Állt egy ideig, aztán elindult. Kezeivel görcsösen a
levegőbe kapkodva, bicsakló, tántorgó mozgással, de járt. Három lépést tett Gábor
felé, majd az éjszaka sötét némaságába hasító, sikoltó boldog sírással felzokogott!
– Meggyógyultam! Miatyánk! Úrjézus! Járok!
A szárnyas fiú megrendült lélekkel a levegőbe emelkedett; menekült a felidézett
eseményörvényből, amely a kislány hangjára fellobbanó fényekkel, kicsapódó
ajtókkal, ablakokkal, szaladó lábak, hangok, kiáltások erősödő lármájával felelt.
A levegő sűrű, surrogó ellenállással zúgott a fülében, olyan gyorsasággal repült
meredeken fölfelé, alacsonyan függő, nehéz éji párák függönye mögé, amelynek
rongyain át szüntelenül más csillagképek táncoltak elő. Mialatt átengedte magát a
nagy, selymes hullámokkal áradó légáramlatoknak, az érzelmi zűrzavarra figyelt
önmagában, amely túlfeszítette bensőjét örömmel, ámulattal, szorongással. Vére
ökölcsapásnyi dobbanásokkal lüktetett ereiben. Úristen, mi történt? Micsoda
varázslat elindítója, tudatlan, vakul sejtő, száműzött hordozója lett e tilos
kalandozásában?

84
 Őrült kíváncsisága ellenére aznap már nem mert alacsonyabbra ereszkedni,
hogy felderítse a misztikus dráma folytatását, amelynek akaratlan szerzőjévé lett.
Másnap óvatos nesztelenséggel újra a falu fölé repült éjszaka. Az udvart a
tegnapi szerény olajmécses helyett számtalan táncoló gyertyaláng jelezte. Nagy,
nyersen összetákolt, virágokkal díszített kereszt körül égtek a gyertyák. Ott, ahol ő
állt előző nap, a szederfa mellett. S e fény varázskörén kívül sötét ruhás, térdelő
alakok dünnyögtek tompa, kántáló ritmusban. A siránkozó zsolozsmából szavak
csapódtak fel, mint sűrű víztömegből kivetődő halak.
– Halleluja! – hallotta többször egymás után diadalmasan, szinte kihívóan. A
konok, fenyegető, éles hang megijesztette. Kapzsi fanatizmus lüktetett benne. Ez
az összezárult sötét kör a kereszt és a gyertyák körül birtokba vett valamit, amihez
neki csak a fogantatás pillanatában volt köze. Utána eltépték tőle, és most mások
alakították tovább, általa beláthatatlan irányba. Szeme hasztalan kutatta a béna kis
parasztlányt, csak súlyos, fekete, arctalanul görnyedő testeket látott, amelyekből
ugyanaz az idegenség áradt, mint a többi szárny nélküli emberből. Csöndesen
elröppent onnan, és tudta, nem fog visszatérni többé.

Sokáig nem tudatosította, de éjszakai repüléseinek legfőbb motorja valami lázas

nyugtalanság, éhséghez hasonló hiányérzet volt. Minden messzeségben hunyorgó
fénypont boldog ijedség áramütésével hatolt lényébe, hátha közel érve hozzá Azt
találja ott, aminek nem volt neve benne. Egyre távolabb és távolabb suhant el
szédítő magasságban. Néha alig tudott visszajutni támaszpontjára hajnal előtt.
Most már percek alatt könnyedén elérte a fővárost.
Egy ízben nyári vihar szakadt rá, s ő kénytelen volt a Margit híd alá behúzódni,
hogy szárnya lucskossá ne ázzék a nagy súllyal lezúduló víztömegtől. Azt hitte,
egyedül van ott, de egy kékes, kísértetiesen felszisszenő villám fényénél meglátta,
hogy valaki kuporog a közelében: rongyos, borostás férfi. Tekintetük összevillant.
A férfi véreres, nedves lében úszó szeme részegségről árulkodott. Hangjában sem
csodálkozás, sem ijedség nem volt, mikor megszólította:

85
 – El… késtél – mondta botladozó nyelvvel és nagyot csuklott. – Könyörögtem,
hogy gyere előbb és segíts… Most már akár vissza is mehetsz… Megmondhatod
a f…főnöködnek, hogy egy pancser!
A szárnyas fiú szorongva hallotta, hogy a szerencsétlen ember nagy nyögéssel,
mocorgással feltápászkodik. Tántorogva közeledő testéből rettentő bűz csapott
orrába. Ösztönös meneküléssel kinézett a híd alól, de a sűrű vízesés függönyként
zárta el útját. Újabb villám éles fénye világította meg a szörnyű arcot előtte oly
közelségben, hogy a hídpillér faláig hátrált, de onnan már nem mehetett tovább. A
lihegő szavakkal kigőzölgő szagtól csaknem elájult.
– Számon kérni küldtek, mi?!… Nem félek tőled… és tőle se! Én már… a
patkányokat is látom… körbe… körbe… karikába… Nekem… nem imponálsz…!
Szavai egészen lazák, betűi puhák voltak, mint az oszló halhús.
– De aszondom… próbáljátok ki… Valamennyien… ott fönn! Könnyű onnan…
dirigálni!… Vegyétek magatokra ezt! – tompa pufogás hallatszott, ahogy mellét
ütögette, újabb bűzfelhőket rázott maga köré. – Bújjatok bele egy ilyen trágyával
töltött zsákba… éhezzetek benne… görbüljetek meg a hasgörcsétől, és
vonyítsatok, mikor rájön a frásztörés a félelemtől!… Ki lökött le bennünket erre a
szemétdombra, mi?!… Neked szárnyad van… mi spirituszt vedelünk, hogy azt
higgyük, repülünk! Tudod, mi voltam, mikor még… hívtalak?… Költő! – pépes,
hurutos hangon vihogni kezdett. – Eredj! Közösülj te is egy másik hullával az
istennőd helyett… mikor marni kezd a vágy pokolköve!… Tömjenek a pofádba
sósavat nektár és ambrózia helyett!… Nyíljon ki testeden a bujakór és beleidben a
fekély büntetésből, mert örülni akartál az életednek… és akkor állj ide ítélni, te
pöffeszkedő égi baromfi! Te sértődött mennyei kappan! – ordította, és neki esett.
Két kezével belekapaszkodott, s ha a fal meg nem támasztja, lehúzza magával a
föld ragacsos, csúszós mocskába. Kétségbeesett erővel kirántotta magát a részeg
markoló kezéből, és nekirepült a sötét vízoszlopnak, belefúródott, vakon, bőrig
ázva küzdötte magát előre mázsás súlyú, összetapadt tollú, lucskos szárnyakkal.
Betegen, holtfáradtan, egész testében remegve érkezett haza hajnalban. Magas

86
lázzal delirált napokon keresztül. Önkívületében szolgálóját borzalmas híd alatti
vádlójának látta, birkózott vele és bocsánatért könyörgött. Mert zavaros bűntudata
nőttön-nőtt első eszmélése óta. Felelősnek érezte magát. Először csak azért, hogy
másmilyen, mint a többi ember. Aztán anyja, apja, nővére boldogtalanságáért.
Majd a vallásos imádatért, amellyel kóbor állatok, madarak, eléje térdelő eszelős
cselédje s a béna kis parasztlány hódoltak neki. Velük szemben mitikus
trónbitorlónak érezte magát. Félelem fojtogatta: mi lesz, ha egyszer kiderül a
csalás, és megtudják, amit ő tud önmagáról? Ha kiderül megalázó nyomorúsága,
hogy sem földhöz, sem éghez nem tartozik, hanem mindkettő száműzöttje?

Tizenhét éves korára sugárzóan szép, kifejlett férfi volt már, de nem ember, mert
szárnyat viselt, és nem angyal, mert emberteste volt. S embertestének érzékei
magányos, névtelen, fullasztó sóvárgásban, pubertásban erjedtek. Ujjongani és
gyötrő vágyában kiáltozni tudott volna a csillagok szívébe szúró, korbácsoló fénye
alatt, gőzösen meleg éjszakákon, egyedül a vadászó bagollyal és denevérrel a
levegőben. A táj, amely fölött repült, szunnyadó, óriási női aktra emlékeztette
gyöngyházfényben derengő dombjaival és bokroktól sötétlő völgyeivel. Szemét
elfordította a tőrként ágyékába hasító látványtól, és menekülve repülni kezdett
fölfelé. Égre függesztett szeme előtt a Tejút ékkövektől szikrázó szalagja feszült, s
e vibráló pontok sóvárgástól átkönnyesedett tekintete fátylán át szolarizálni
kezdtek. Igen, oda tartozik, csak oda! Nem gondolt a természet tiltó törvényeire.
Repült, míg ereje bírta. Jéghideg, ritka légréteg zúdult forró teste köré. Zihált,
fuldoklott, tagjai megdermedtek, szárnyaira bénító jégpáncél zárult. Vissza kellett
fordulnia. Nem menekülhetett. A föld foglya volt, bár hosszabb pórázra kötve, mint
a többi halandó, s annyival szerencsétlenebb náluk. Mert közelebbről látta a
csillagokat, s emésztőbb nosztalgiával érezte vágya reménytelenségét.
A pubertás száma a kettes, és ő elviselhetetlenül egyedül volt. Úgy kívánkozott
a névtelen és arc nélküli másik után, mint ahogy fuldokló törekszik a levegőre.
Elepedt egy másik kéz, másik test érintéséért. Végtelen néma monológ helyett
termékenyítő párbeszéd, egymást gyújtó gondolatok teremtő játékáról álmodott. A

87
legkisebb, leghitványabb féregnek is volt párja a földön, vízben és levegőben, csak
ő vergődött teljes társtalanságban e különös bolygót körülvevő légóceán mélyén.
Egyetlen barátra sem lelt az emberek között, mert fölöttük és alattuk állt egyszerre.
Iszonyodtak tőle vagy imádkoztak hozzá, mint egy sötét szentély magányos,
tragikus istenéhez, aki halálos szomorúsággal virraszt az oltáron önmaga
megfejthetetlen titkába burkolózva.

Napokon keresztül repdesett egy pazarul berendezett kastély hálótermének nyitott

ablaka körül, amelynek meleg, aranysárga fénye kiintegetett az éjszakába. A
hálóteremben süppedt halántékú, horgas orrú, beesett szájú öregasszony horkolt
az emelvényen álló négyoszlopos ágy nehéz selyempaplanja alatt, fehér párnák
duzzadó hódombjaiba merülve. Karmos, lila körmű keze kapaszkodva nyúlt ki a
torlódó ágynemű közül, mintha fuldokolva fenn akarta volna tartani magát a
szépség ünnepi mozzanatában megmeredt tárgyakkal teli helyiség szintjén, égő
színek, zengő, csodálatos formák között. Függönyök izzó aranybrokátja, falat
borító gobelinek, olajfestmények dimenzióiban selymek, bársonyok közül
kibukkanó női hús, kéjes vonalú keleti vázák, ezüstfényt nyilazó kelyhek, dobozok,
meseszőnyegek és egymással szembenéző, végtelent játszó tükrök keretében
óriási drámává növekedett a hörögve hánykolódó ember viaskodása a halállal.
A szárnyas fiút az öregasszony teljes magánya vonzotta a kastélyhoz éjszakáról
éjszakára. Sohasem látott senkit az ágya körül. Rejtélyes volt ez az egyedüllét ilyen
gazdag környezetben. Részvét és remény küzdött benne; hátha egyenlő szót
válthat vele a fekete hullámokban való elmerülése előtt, élet és halál
metszőpontján. Megvigasztalhatja. Tehet érte valamit. Búcsúzóul kezet foghat
vele. E kéz kihűlő melege talán felold valamit a dermedtségből, amely fiatal
testében már szívét fenyegette.
Minden este korábban repült el a kastélyhoz attól rettegve, hogy a haldoklót nem
találja életben, vagy szenvedélyes önvádtól égő rokonok gyűrűjében leli, akik
elbarikádozzák előle. De az öregasszony harmadnap is változatlan
elhagyatottságban küzdött láthatatlan ellenfelével. Meglepő szívóssága ellenére

88
két vállon feküdt; testét már elvették tőle, csak szemében csillant még az élet
rohamosan apadó szintje. Hirtelen az utolsókat lobbanó fény ereje izzott fel benne.
Pánikszerű meneküléssel ledobta takaróját, és kilendítette magát az ágyból. De
csak törzsét sikerült megbillentenie. Feje és fél teste lelógott a földre, úgy kiabált
segítségért zihálva.
– Hé!… Valaki!… – károgta rekedt hollóhangon. – Vigyetek haza!… Rögtön!…
Nyomorult, cudar, bitang banda… Hol az ördögbe lopják a napot az én
pénzemért?!… A ruhámat akarom! Fel akarok kelni!
Szemhéja lezárult. Összetapadó légcsövéből hosszú, borzalmas szívó hang tört
elő.
A szárnyas fiú beröppent az ablakon, az ágyhoz sietett, és a pehelysúlyú
öregasszonyt visszaemelte az ágyba. Félénk szánalommal nézte a
hullaszerűségében is nyugtalanító arcot, melyről a megkínzott kimerültség sem
törölhette le a sóvár, kegyetlen életszomjat. Leffegő, lila alsó ajka, horgas, nagy
cimpájú orra és domború szeme torlódó ráncok, mély időszakadékok közül
emelkedett ki. Minél tovább nézte, annál inkább fogyott a reménye, hogy ezzel az
önmagába fulladó lénnyel kapcsolatot találhat. Már éppen vissza akart húzódni
észrevétlenül, mikor a haldokló megszólította. Nehéz szemhéjain csak kocsonyás,
fénytelen rés nyílt, de mégis látta őt.
– Takarodj! – suttogta zihálva. Fogatlan, sorvadt ínye előtűnt vékony felső ajka
alól, ahogy tiltakozó dühében vicsorított, mint egy öreg eb. – Még nem megyek!
Még nem… – Fejét erőlködve felemelte, szeme tágra nyílt. Pikkelyes homlokán
pattanásig feszült csomós erek lila rajza lüktetett. – Vagy várj!… Várj csak! – Arcára
mohó, kapzsi kifejezés ült. – El kell intézned, hogy újrakezdhessem!… Mindent újra
akarok kezdeni!… Győzd meg róla őket, hogy… velem nem lehet így elbánni…
Nekem újra kell… újra… mindent… – Feje hátrahanyatlott.
– Mit akarsz újrakezdeni? – kérdezte a szárnyas fiú leküzdhetetlen
kíváncsisággal. Ez az őrült párbeszéd is jobbnak tűnt hirtelen, mint a
visszhangtalan gondolatkiáltozás, amelyet önmagában folytatott.

89
 Az öregasszony arca türelmetlenül megrándult.
– Mindent!… Mondtam! – mormolta. – Még semmihez se jutottam közel… Csak
összehordtam a dolgokat… Nem volt időm hozzá… Nem volt időm. Ez így…
csalás!… Valakit felelősségre kell vonni érte, hogy… A képeimet sem nézhettem
meg… úgy… mintha én festettem volna őket. Még nem éltem bennük. Ezek a
vázák is külön vannak tőlem. Az elefántcsont faragásaim… összeutaztam értük a
világot. A szőnyegeim… A könyveim… Még egy csomó kiegészítő dolgot el kell
olvasnom eredetiben és ahhoz… nyelveket akarok tanulni. Latint és görögöt. És a
birtokaim… Gyümölcsök érnek mázsaszámra a parkban. Az enyém mind. Én
meghalok, ők pedig újra kinőnek. Hát rendjén van ez így?! – Szeme egyre
üvegesebb, hangja lihegőbb, szavai eszelősebbek lettek. – Még hegy sem voltam,
és tenger sem. Még csillag sem voltam… Csak számba vettem őket… futólag,
hogy az én világomban jelen vannak. De nem használtam őket, nem birtokoltam
őket. Pedig értem vannak, ők az én jussom, az én tulajdonom. Tolvaj… tolvajok…
sikkasztók… feljelentem, az ügyvédem… majd… fellebbez újra. – Szavai pépes,
nedves dünnyögésbe, majd halkuló hörgésbe fúltak. Aztán tömör, hideg,
barátságtalan csend lett, amelynek kietlensége elűzte a szárnyas fiút a halottas
szobából.
Az éjszaka világos, hűvös holdfényt csurgatott a tömör, fekete bokrok és fák
koronájára a halott asszony parkjában. Utolsó szavai viaszlemezbe nyomódtak
benne, és agya most visszajátszotta a szöveget: „Még hegy sem voltam, és tenger
sem. Még csillag sem voltam. Csak számba vettem őket futólag, hogy az én
világomban jelen vannak. De nem használtam, nem birtokoltam őket. Pedig értem
vannak.” Nem ő maga fogalmazta meg ezt lénye titkos, lázforró trópusi magjában
belül lázadó, követelő vágyakozással? Hiszen ő sem halhat meg addig, amíg… ő
sem!
– Miért nem? – A kérdés tőr hegyeként, belülről horzsolta meztelen mellét éles
fájdalommal. A kísérteties tájon motozó, iszonyú összeesküvéssel feléje osonó
halál közelsége elviselhetetlenné vált számára. Érezni akarta az élet heves

90
szívdobogását ott, ahol a nagy emberboly minden sejtjében lüktető, eleven testek
hajlanak össze szeretkezve és marakodva, részeg nevetéssel vagy kéjes kíntól
gőzölgő zokogással, de élve!
A város felé repült. Feje fölött növekvő hold ívelt villogó keleti kardként. E szúró,
hevítő fény heves sajgássá fokozta búskomor sóvárgását. Úgy érezte, ha nem talál
ma valakit, aki feloldja magányát a csillagékes, részvétlen ég alatt, el kell
pusztulnia.
Vakon, légvonalban repült a poros, titkos, üzekedő éjben saját vágyának
láthatatlan szálára fűzve, mint ismeretlen párjához mérföldek távolából nászra
siető rovar.
Egy gellérthegyi villalakás felső emeletén vörös hajú nő vetkőzött a tükör előtt.
Elmélyült, szinte szertartásos komolysággal vetette le ruháit a kivilágított város
fölött. Erős fényforrások égtek a tükör két oldalán és a mennyezeten.
A nő nemcsak csinos volt és fiatal, hanem agresszíven, érdekesen szép is.
Fiúsan hosszú lábú, keskeny csípőjű, izmos és feszes mellű. A szárnyas fiú először
azt hitte, magányossága tette ilyen óvatlanná a hegytetőn az ablak kivilágított
négyszögében. De ahogy remegve, összekoccanó fogakkal közelebb repült a
képhez, a fejébe nyargaló vérhullámokon, zúgó fülén és szívének forró lüktetésén
át is látta, hogy a nő körül nincs minden rendben, mert sírt. Anyaszült meztelenül
állt a hármas tükör kis fülkéjében, vizsgálódva, komoran nézte, mérlegelte,
tapogatta magát, melle feszességét próbálgatta, megfordult, háta vonalát leste
erőlködve, két lábát szétterpesztette, hasát behúzta, oldalról szemlélte testét, és
közben patakzottak a könnyei. Hosszú, fényes könnycsíkok futottak le mellének
barnás, sima, gyöngyragyogású bőrén, arca vörös, maszatos volt, de így is az
egyetlen dolognak tűnt az egész világon, amelynek a szárnyas fiú szükségét
érezte. Mégpedig kommentár, ruha és körítés nélkül. Brutálisan, egyértelműen úgy
érezte, éhen vész érte.
Amikor belépett hozzá az ablakon, a nő szerencsére megnémult az ijedtségtől,
s ő fel tudta használni e pillanatnyi dermedtséget. Mert néhány perccel később

91
partnere már nem kiáltott, csak halk nyögésekben, síró zihálásban fejezte ki
megrendülését a szőnyegen, amelyre lezuhantak. Bár nyugodtan sikolthatott
volna: a lakásban rajta kívül nem volt senki. És sikoltott is. De most már nem
rémületében.
– Nahát! – mondta azután, mikor feldúltan, borzasan, izzadtan és elragadtatva
szétválogatták végtagjaikat. – Sohasem tudtam elképzelni, milyen az, ha valaki
megőrül és víziói vannak. De mindig kíváncsi voltam rá. Persze nem gondoltam
volna, hogy ilyen kellemes a dolog.
– Csodálatos vagy! – mondta neki a szárnyas fiú, és megcsókolta. – Te vagy a
legcsodálatosabb szárny nélküli lény a világon! Miért sírtál az előbb?
A nő tágra nyílt szemmel nézett rá:
– No, hallod?!… Azt neked igazán tudnod kellene… mint a saját fantazmámnak!
Hiszen azért vagy itt! Jancsi miatt. Mert ő elhagyott egy vén, rutinos szajha üzelmei
következtében, aki meztelenül olyan már, mint a túlérett rokfort, de a férfiak hülyék.
Azért ittam a három dupla rumot, s most ahelyett, hogy berúgtam volna,
megőrültem. Roppant érdekes! És nem rémeket látok, hanem disznó álmot,
rendkívül intenzív disznó álmot, amelyet nem cserélnék el semmi másra! –
hozzásimult, és egészen gátlástalan módon kifejezte elismerését iránta. – Az
ember ilyen álomból tulajdonképpen fel sem akar ébredni! – Hanyatt feküdt.
A szárnyas fiú kezdte kényelmetlenül érezni magát.
– Kérlek – mondta neki bocsánatkérően –, én nem akarlak becsapni. Én… izé…
valóban itt vagyok és…
A nő hátravetett fejjel, tele torokból kacagni kezdett.
– Ez jó! – fuldokolta. – Vitatkozom a saját rögeszmémmel! Csak azt nem értem,
miért kellett ezeket az óriási lompos szárnyakat rád raknom, mikor éppen elegendő
lett volna, ha… – és megmondta, mi az, amivel beérte volna.
– De értsd meg! Nem álmodsz! Nincsenek vízióid! És máskor is eljövök hozzád.
Tapogass meg!
A nő ezt szívesen, hosszan megtette, és nem állt meg félúton.

92
 – Megtapogattalak.
– És? – kérdezte a tapogatás következményeiből feleszmélve.
– Remélem, nem akarod azt állítani, hogy egy ilyen szárnyas valami, mint te
vagy, a valóságban is létezik?
– De igen, azt állítom! – mondta elkeseredetten a szárnyas fiú.
– Ne makacskodj! – intette le részeg ingerültséggel fáradhatatlan partnere. –
Már a szárnyaid is a legnagyobb mértékben valószínűtlenek. De amit itt a
szőnyegen műveltél velem, az igazán csak eufóriás lázálomban fordulhat elő.
Számolni azért nem felejtettem el közben!
– Meg foglak győzni! Én…
– Fölösleges! – intette le a nő. – Engem már kielemzett egy pszichoanalitikus,
mikor bediliztem az első szerelmi bánatom miatt. Te az én imágóm vagy. A
libidómmal teremtettelek meg, bosszúból Jancsi ellen. A szárnyaidat bizonyára
gyermekkori depresszióim, vagyis infantilisan pervertált arkangyal-rögzítődésem
vetítette ki. Érted?
– Nem – felelte a szárnyas fiú lehangoltan. – Hogy hívnak?
– Kutyuli. A te neved pedig Gábriel, nem?
– Honnan tudod? – ámult el Gábor.
– De furcsa vagy! Ki tudná, ha én nem, hogy hívják a saját incubusomat?!
– Eljöhetek hozzád holnap is? – kérdezte a szárnyas fiú alázatosan, mert
készülődnie kellett. A hajnal odakint zajtalan pengével felhasította már az éjszaka
sötét sátrát, és az ég alján piros fény buggyant elő.
– Micsoda kérdés! – tapadt rá rumszagú nevetéssel a nő. – Minden éjszaka el
kell jönnöd hozzám. Kiegészítőnek. Ilyet valóságos férfi úgyse tud. Az anatómiádat
közben tovább fejlesztjük majd esetleg az androgenitás felé. Úgy rémlik nekem,
mintha olvastam volna valami érdekes dolgot az incubusokról. Francia regény volt
a feketemisékről és hasonlókról… Igen, igen, emlékszem! Az incubusoknak van
valami alkati sajátosságuk: duplikátjuk. Majd megnézem pontosan.
Az ablakból még utána kiáltott:

93
 – A szárnyaidat otthon hagyhatod… csak szükségtelen teher… és túlzás!

Annyira kábult és fáradt volt, hogy máskor oly éberen, nyugtalan szomjúsággal,
ezerfelé figyelő madárrebbenéssel működő agya most nem figyelmeztette a föld
ellenséges területén sűrűsödő veszélyre. Pedig odalent a napkelte előtt
felgomolygó párák mitikus homályában árnyak mozogtak. Bokrok, fák védelméből
iszonyodó emberszemek lesték lomha, fáradt szárnycsapásait. S ami legijesztőbb
volt rá nézve, nem is először. Álmatlan kódorgó láthatta meg néhány nappal ezelőtt
a közeli faluból. Riasztására többen figyelték. Most már az egész környék talpon
volt, és elszörnyedt, könyörtelen kíváncsiságával bekerítette a rejtélyes
„boszorkánytanya” minden rémlátást túlszárnyaló csodáját.
Azt, hogy annyi zavartalan, közönyös év után éppen ebben az időben lobbant
fel a ház magas kőkerítése körül az emberi indulatok tüze, az
ezerkilencszázharmincnyolcas évszám indokolta. A földön burjánzó élet forrását,
a Napot gigászi gázrobbanások rázták, foltok sötétítették el. A zaklatott esti égen
északi fény izzott baljós, piros jövendöléssel. S a minden anyagon áthatoló
kozmikus sugárzás rezgésszálaira felfűzött, elementáris erők kereszttüzében
vakon hányódó emberiség elérkezett léte legnagyobb válságperiódusának
küszöbéhez. Az egyént külön és együtt a többivel minden addigi életforma
végveszélyének sejtelme rázta meg. Lényében a láthatatlan áram iszonyú
feszültséget okozott. Indulatai tengerét a holdénál is hatalmasabb energia
duzzasztotta dagállyá, s ebben a félelmetes áradásban vízbefúlóként vergődni
kezdett. Élni akart és megmaradni mindenáron a nyüzsgő, fülledten hozzátapadó,
levegőjét elszívó másik ember, másik állam, másik világrész rovására. Misztikus,
babonás szorongásában vad harácsolásokba kezdett. Ingerei működésbe lépő
vulkán gyanánt kirobbantak. Érzelmei ellepték tudatának rendezett felszínét
medrükből termőföldekre hömpölygő vad vizekhez hasonlóan. Agyára sötétség
borult, mint a légvédelmi gyakorlatok gyászdrapériáival elfüggönyözött ablakokra
éjszaka, s idegei halált, sikoltó pánikot jeleztek ellenséges berepülést hirdető
vészszirénák hangján.

94
 A falu a maga zárlatában csak felszínes, külső keretében tartozott saját korához.
Valójában még középkori babonák sűrűjében lapult. Utcáin a sötétség beálltával
tüzes szemű, óriási fekete kutya oldalgott, amely babonás félelemtől elfehéredett
szájak sustorgása szerint átváltozott boszorkány volt. S ez a seprűn közlekedő,
kéményen, falon áthatoló ördög-öreganyja néha „megszopta” a teheneket, s
ilyenkor tőgyükből tej helyett vért fejtek ki a szörnyülködő asszonyok. Azt is régen
gyanították, ki a boszorkány. Ki az, akire ráillenek az évszázadok óta vijjogó
szélzúgásként visszatérő fekete hagyomány ismertetőjelei. Megszállott,
önmagában motyogó, hályogos szemű vénasszony. Fényes nappal is rossz
lelkekkel vitázik, csepegő, horgas orra a pokol kénszagát szimatolja. Nem volt titok
az sem, hol lakik. A kőkerítéssel körülbástyázott néma ház rejtette erjesztő,
vámpirizáló fekete magként. Aki e ház kertjébe kémlelt valamelyik magas fa
tetejéről, világosan felismerhette az istentelen praktikák égre kiáltó bizonyítékát.
Mert a kert olyan volt, mint egy buja, gonosz, trópusi Paradicsom. Duzzadt,
nedvesen fénylett, gyümölcsözött, torlódva termett benne minden növény.
Vadméhek, darazsak döngtek, zümmögtek, zúgtak, énekesmadarak sürgölődtek,
trilláztak a bőségtől remegő, párolgó, fénytől szikrázó párholdas őserdő fölött. A
kőkerítés hőtől átfűlt falán meglepő színű, nagy gyíkok kergetőztek. De az ősz
gazdagsággal burjánzó, virágzó, gyümölcsöző életének a kerítés volt a határa, s e
boszorkánykörön kívül szikkadt, poros, elpusztult földek hevertek szárazságtól
vagy jégveréstől legázoltan. A baromfit, disznókat, teheneket vész irtotta
félelmetes tömegben, s a piros égi jel közel hozta már a háborút is. A holnapnak,
amely felé rohantak az idő megállíthatatlan vonatán, lázas pestisszaga volt…
A néma ördögtanya boszorkánya csak alkonyatkor csoszogott elő a tölgykapu
alól, hogy vásárolni menjen a falu fűszereséhez. A ház egyébként lakatlan hosszú
évek óta… ha valóban az. Ember nem látogatta. Egy-egy városi bélyegzős levél
érkezik nagy ritkán az öregasszony nevére, de a postás hiába rázza a rozsdás
kapucsengőt. Végül is a levelet bedobja a keskeny nyíláson az útra, amelynek

95
sárga kavicsai között sűrű gaz burjánzik. Ez a levél azután eltűnik, pedig az
öregasszony nem tud olvasni.
A kozmikusan felfűtött névtelen gyűlölet tárgyat keresve így keringett, örvénylett
a bezárt, néma tanya körül, s végül megtalálta benne bűnbakját. Az első rémhír
szikrája a repülő vámpírról, a boszorkány szeretőjéről, az állatállományt pusztító
szörnyetegről robbanószerrel átitatott talajra hullt, és rögtön felszisszenő, szétfutó
lángot vetett.
A szárnyas fiú azonban szerelmi harcától és pirruszi győzelmétől kimerülten
átaludta ezt a napot is, és este új kalandra indult a telehold fényében, amelynek
nedvekre ható mágnese az ő érzékeiben is emelkedő szintet mutatott.
Nagy magasságban, légvonalban repült a gellérthegyi villa kivilágított
ablaknégyszöge felé, amelynek kvadrátja ott égett lehunyt szeme mögött, mint a
zsibbasztó kéj áramkamrája. A meztelen, önkívületig részeg nő a tükör előtt
szétvetett lábakkal, azután a szőnyegen az álomalakok és őrültek gátlástalan
mohóságával, brutális nyíltságával színes, plasztikus filmként újra és újra
megjelent előtte minden részletében megismételve az előző éj orgiasztikus
jeleneteit.
Az ablak képzeletnégyszöge végre összeolvadt a bizarr, valószínűtlen,
éjszakába belemetszett fénykockával. A képtér most üres volt. A tükör előtt nem
állt senki. Szíve lüktetett, teste remegett fantáziája kéjes kínpadján.
Megkapaszkodott a párkányban, és már éppen át akart lendülni rajta, mikor a
kereveten terpeszkedő mozgás arcul ütötte. Különös módon hatott rá a látvány:
mintha felduzzadt vágya piros ballonjába tűt szúrtak volna, az egész hirtelen
szétpattant, semmivé vált. Józan, csömörös, megvert állat volt testében az
üzekedésre felajzott kívánság. Üres, magányos szomorúsággal nézte a groteszk,
rendkívül csúnya szeretkezést a nagy kettős heverőn. Így, kizáródva az
áramkörből, saját elborult nemi dühe nem ködösítette el, nem oldotta hülye
felmagasztosultságba az ocsmány pozitúrát. A férfi, aki tegnapi helyét elfoglalta,
kövér, elálló fülű és szőrös volt, mint egy majom.

96
 Rövid, vékony, kalimpáló póklábait saját nagy, harmonikázó hasa tartotta a
levegőben. Tonzúráján verejték csillogott. A nő, száján teljesen elmázolódott,
zsíros fényű lila rúzzsal, torzan vinnyogott alatta. Gábor kapaszkodó keze
elengedte a párkányt.
Fáradtabban repült hazafelé, mint aznap hajnalban. Két szárnyán láthatatlan
ólomsúlyok függtek. Aludni kívánt sötét csendben, mély eszméletlenségbe hullva.
Aludni… ébredés nélkül.
Már messziről meglátta a piros fényt az ég alján, azután a lángokat is odalenn
a szőlő közepén. Az izzó lávatömeggé omlott házat már teljesen felfalta a tűz, és
most győzelmi haláltáncát járta rajta görcsös, utolsó lobbanásokkal. A rángatózó,
véres fény vad, piromániás arcokat világított meg. Emberek lógtak fürtökben a
kerítésen, a fákon, és némán, megigézetten bámulták a pusztulást.
Ez az ittas némaság mindennél félelmetesebb volt. Senki sem mozdult. Senki
sem segített oltani, s egy gondolatvillanás alatt elárulta a szárnyas fiúnak az
emberek ottlétének természetét és a tűzvész okát. A boldogtalan öregasszony
bizonyára bennégett a házban. Hirtelen gyomrába nyilalló borzadással és
meggyőződéssel tudta, hogy rázárták az ajtót.
Most hová menjen? Egyetlen földi menedékét, sajátos léte búvárharangját a
mélységben megsemmisítették. Szüleivel, nővérével minden kapcsolata megszűnt
azonkívül, hogy évente kétszer levelet váltottak, és anyagilag gondoskodtak róla.
Sosem jutott eszébe városi lakásuk felé repülni, ahol annyi megrázkódtatást
okozott mindenkinek. Arra emlékezett, hogy apját azóta előléptették, de ugyanott
laknak, mint azelőtt. Nővére kövérkés, mérges és alattomos kislányként élt
tudatában. Szülei idegenkedő, levert, komor lények voltak hozzá való
viszonylatukban. Mégsem lehetett más választása. Nem várhatta meg, hogy
fényes, kegyetlen nappal virradjon szégyenére. Óriási, ősmadárszerű, bibliai
szárnyait nem rejthette sehová a megrökönyödött világ elől, s a levegőben sem
tartózkodhatott egész napon át alacsonyan szálló felhők rongyaiba burkolózva. Le

97
kellett szállnia a földre pihenni, táplálkozni, mert szárnyai közé feszített súlyos
emberteste kétéltű szörnyeteggé átkozta.
Gyorsabban érkezett gyermekkora tragikus színhelyére, mint kívánta volna. A
ház alacsonyabb és barátságtalanabb volt, mint ahogy emlékezetében élt.
Összezsugorodott. Első pillanatban teljesen elhagyatottnak tűnt, azután
meghallotta a fojtott kacarászást, a zongoraszót, több emelkedett hangulatú ember
együttlétének lüktető lármáját, amely az elsötétítési gyakorlatok miatt sűrű fekete
függönyön át szüremlett a külvilágba. Az ablakok azonban így eltakarva, a meleg
miatt nyitva álltak mind.
A szárnyas fiú tanácstalanul röpdösött az ebédlőablaktól az erkélyig.
Hallgatózott. Tétovázott. Irtózott bemenni, és irtózott kívül maradni. Szeretett volna
észrevétlenül valamelyik távolabbi, elhagyatott szobába kerülni. Óvatosan
félretolta gyerekszobájuk függönyét. Sötétség volt bent, és hangot sem hallott. Az
üres elhagyatottság képzete ellenére vigyázva, zajtalanul hatolt a szobába, és
néhány lépést tett az előszoba felé. Hirtelen olyan fülrepesztő sikoly döfte hátba,
hogy csaknem szörnyethalt tőle. A villany azonnal kigyulladt, s az ebédlő felől
tódulni kezdtek a vendégek a női szobának átrendezett helyiségbe. A támlás,
rózsaszínű brokátheverőn ájultan feküdt egy csontos, hosszú, nagymellű lány.
Szemüveges, kopaszodó férfi állt a villanykapcsoló mellett. A behatoló társaság
élén apja és anyja sodródott; mindketten nagyon megöregedtek. Az elnémult,
zűrzavaros lázálomban valakinek meg kellett szólalnia.
– Felgyújtották a tanyát – mondta a szárnyas fiú halkan, bocsánatkérően az
anyjához fordulva, anélkül hogy köszönt volna. – Nem volt hová mennem… Ne
haragudj, mama.
Akármit mond, nem javít vele a helyzeten, és semmit sem tesz elfogadhatóbbá.
Ez azonban, hogy egyszerűen odatársult a háziakhoz, és a családhoz tartozóként
leplezte le magát, talán a legrosszabb volt, amit tehetett. Az elszörnyedés jegesen
tapinthatóvá fagyott a szobában. A vendégek elhúzódtak, elkülönültek a
boldogtalan Jasper családtól, mintha fertőző ragály, megbélyegző bűn,

98
visszataszító betegség derült volna ki róluk. In flagranti kapták, tetten érték őket
nyomorúságukkal. Kapkodva búcsúztak, s vendéglátóik lihegve magyarázkodtak,
mentegetőztek eredendő bűnük miatt. De ezt a bűnt a világ rejtélyes teremtője se
bocsátotta meg az embernek, hanem évtízezredeken át bűntette érte.
A lakás percek alatt kiürült, s őt is egyedül hagyták az átrendezett
gyerekszobában. Még a nagymellű leányt is átcipelték máshová. Nem akartak vele
közös levegőt szívni. Olyan elkeseredett, lázadó harag örvénylett körülötte, hogy
reszketni kezdett, térde elgyengült. Gubbasztva, fogvacogva leült a kerevetre, és
szemben a faliórával várakozott. Agya üres volt, mintha megbénult volna. Egy
egészen hosszú, vánszorgó óra múlt el, mire meghallotta az ebédlőn át kopogó
erélyes lépteket. Meglepődésére az előbb még ájult lány lépett be az ajtón igen
éberen, feldúlt, vérvörös arccal, és nagyon határozottan. Szeméből ellenséges düh
villámlott feléje. E kifejezésről megismerte nővérét, Franciskát.
– Tudod, mit tettél velem?! – torpant meg előtte, és föléje magasodott. Nehéz
lélegzetű szavai mélyén harag és zokogás remegett.
– Nem. Mit tettem? – nézett fel rá a szárnyas fiú ijedt alázattal, és szemét
összehunyorította, mintha nővére nagy kezének csattanó ütését várná.
– Ma volt az eljegyzésem!
Nem tudta, mit feleljen erre a súlyos mondatra, amelyben több volt a vád, mintha
gyilkosságért ítélték volna el. S bizonyos szempontból szörnyűbb volt a
gyilkosságnál az, amit elkövetett. Némán felbámult Franciska akaratos, nyersen
érzéki arcába, amely indulatos vaskosságában is feszesen fiatal és csinos volt.
Valószínűleg a kereveten csókolózott vőlegényével, amikor ő belépett az ablakon.
A vendégek között bizonyára ott volt a vőlegény egész rokonsága…
– Sajnálom… – mondta megsemmisülten.
– Az nem segít rajtam! – lökte ki a szavakat nővére könyörtelenül. – A
házasságomnak vége. Sanyi… a vőlegényem, apa főnökének a fia… és orvos.
Könyve jelent meg az eugenikáról. – Hirtelen megpattant benne a feszültség,
odaroskadt mellé a kerevetre, és keservesen, hangosan sírni kezdett. Vergődött,

99
jajgatott, nyöszörgött, mint egy szenvedő állat. Felsőtestét előre-hátra lóbálta, és
arcára szorította két tenyerét.
– Tudtam… tudtam, hogy bekövetkezik egyszer – zihálta. – Megálmodtam…
többször. Mindig visszatért… Láttam, hogy beállítasz ide ebben a hosszú
vacakban, a förtelmes kinövéssel a hátadon! Bár inkább púpos, vagy sánta
lennél… Meg is vakulhattál volna kiskorodban, mert az nem örökölhető! Istenem!
Mi lesz velem… jaj Istenem! – Előre-hátra hajlongott és sírt.
A szárnyas fiú mindent elviselt volna, csak ezt nem. A szánalom úgy rohanta
meg, mint a testében szétáradó kobraméreg. Görcsösen meggörbült tőle, könnyei
patakzani kezdtek. Nővére elé térdelt:
– Mit tegyek, mondd?! Mindent megteszek, hogy jóvá tegyem, amit vétettem.
Tagadj le!… Hitesd el velük, hogy ismeretlen, őrült vagyok, aki jelmezt rabolt
magának valami kölcsönzőből! Semmi közötök nincs hozzám… csak betörtem ide.
Ne sírj! – könyörgött lázasan.
Nővére elvonta tenyerét duzzadt, nedves arcáról, és feszült, töprengő szemmel
nézett le rá. Lényének egyik része vadul nyargaló gondolataira, felfakadó
reménykedésére figyelt önmagába, a másikkal szinte szórakozott tétovasággal
számba vette részvéttől letaglózott öccsét.
– Igen… – mondta halkan, mintha álomban beszélt volna. – El kell menned
innen. Úgy, hogy soha senki se halljon rólad többé!… Akkor le tudlak tagadni!… A
házban már nem emlékeznek rád… a lakók mind kicserélődtek. Anyáék pedig… –
fókusz nélküli szeme hirtelen élesen rátűzött. – Most rögtön! Indulj! – parancsolta.
Felugrott, a villanykapcsolóhoz ment, és lecsavarta a villanyt, azután elvonta az
ablak nehéz, fekete függönyét. Késői csillagok néztek be a szobába, és a
fülledtséget éji hűvösség kavarta fel.
A szárnyas fiú kiröppent az ablakon. A fák levelei közt megbúvó pelyhes
fészkekben halk csiviteléssel félálomban rezzent egy-egy álmodó madár.
Egészen magasra emelkedett nagy, nehéz szárnycsapásokkal, mert teste
súlyos volt halálos szomorúságától. Órákig repült így a párás sötétben, amely

100
elrejtette előle a mélyen alatta heverő kis játékfaluk, fehéren derengő útszalagok,
csillámló vizek és termőföldek képét. Ilyen messzire még sohasem merészkedett.
A terhes éj még körülfogta, de már érezte vajúdását, hogy nemsokára pirosan,
véresen megszüli a fiatal napkorongot. Máskor ilyenkor aludni szokott lesötétített
szobájában, egyetlen búvóhelyén a veszedelmes embervadonban. Már rég túljárt
a határon. Észrevétlenül suhant keresztül rajta, mert a levegőt, az anyag e ritkább
állagát nem lehetett táblákkal, sorompókkal megjelölni. Az őrzők azonban éberek
voltak odalenn a háborús félelem hisztériájában. Először csak fényszórók kezdték
körülötte kaszálni az eget. Ideges nyújtózással keresték a láthatár széléről. Minden
irányból bekerítették, keresztezték egymást, és metszőpontjukon elfogták. Széttárt
óriási, ezüstfehér szárnya mozdulatlanná dermedt a fény fogságában.
Légáramlatok hátán lebegett. Egyszerre működésbe léptek a légelhárító ágyúk, s
a reflektorok sugarában ezüstösen megszikrázó szárnyas pont körül lövedékek
robbantak szét, majd pirosan szaggatott nyomjelző vonalak indultak feléje.
A szárnyas fiú erőtlen kísérletet tett rá, hogy feljebb emelkedjék. Meglengette
szárnyait, azután elernyedt. Szinte önkívületig kimerült volt. Minek küzdjön? Feje
szaggató fájással sajgott és szédült. Füle zúgott. Az ágyúk minden oldalról
zárótűzbe fogták, a lövedékek egyre közelebb robbantak körülötte. Végül
brutálisan, éles zendüléssel megütötte valami. Fájdalmat nem érzett, csak ámult
várakozást. Azután megtörtént.
Borzalmas, roncsolt teher szakadt le róla. Egy ideig utánanézett, amint a
levegőben forogva meredeken zuhant a föld felé, azután ujjongó
megkönnyebbüléssel felkacagott, és tökéletes, boldog súlytalanságában
széláramok, felhők, légörvények sötét sűrűjén túlra, a fénylő felszínre röppent.
– Végre! – sóhajtotta megborzongva, de azután ezt az utolsó emlékező
időgöröngyöt is eldobta magától.
Amint az állandóság oldó ragyogásában mulandó önmagát teljesen elfelejtette,
hozzácsatlakoztak játszótársai, és ő velük együtt sodródott tovább az erők
hömpölyögve feltornyosuló és mindig újra visszacsapódó hullámverésében.

101
Szepes Mária 1908-ban született. Abban az évben, amelyben – bizonyos
számítások szerint – beköszönt a Vízöntő világkorszaka. Gyermek- és ifjúkorát
színészek, sztárok, bohémek népesítik be: már kétévesen színpadra lép, később
szülei stúdiójában filmez, s bár otthonosan mozog ebben a világban, mégsem akar
soha színésznő lenni.
Már kilenc-tíz évesen tudatosan készül az írói pályára, s még a legnehezebb
körülmények között is mindvégig kitart mellette. Szinte nincs olyan műfaj, amelyet
ki ne próbálna: monumentális, ezoterikus életművét ma már az egész világon
ismerik, de talán kevesebben tudják, hogy ifjúkorában forgatókönyveket,
dalszövegeket is írt, s adott esetben egy egész folyóiratot megtöltött cikkeivel.
Első átütő sikerét A Vörös Oroszlánnal aratja, aztán az illegalitás hosszú évei
következnek – titokban ír, az asztalfióknak dolgozik abban a biztos tudatban, hogy
művei talán sosem jelenhetnek meg. Közben – szintén titokban – ezoterikus iskolát
alapít, s tanítványok százait neveli. Évezredeket átívelő, varázslatos bölcsessége,
mágikus tudása és a belőle áradó elfogadó szeretet tucatjával vonzza hozzá a
segítségre vágyókat.
Csaknem 100 évig győzi a szolgálatot: képzeletben minden este újjászületik,
ellátogatván egy szigetre, ahol az élet vize buzog fel egy forrásból, s ahol

102
Aszklépiosz gyógyít és tölt fel fénnyel mindenkit, akit az írónő magával visz
fantáziahajóján. A Kirándulás az Élet Vizéhez 2007-ben lett először hozzáférhető
a nagyközönség számára: Szibilla című naplókötetének CD-mellékleteként saját
elmondásában hallhatjuk ezt a csodálatos meditációt.
A szívével gondolkodik, az agyával érez. A későn jött világi sikert nem magának,
hanem műveinek tulajdonítja. Mert ahogy mondja: „Nagy szükség van a lélek
valódi orvosaira, olyanokra, akik segíthetnek kivezetni az embert maga teremtette
csapdájából”, gondolkodását kiszabadítani az anyag börtönéből, és rányitni a
szemét magasabb rendű céljára. Aligha van ennél méltóbb szolgálat…

Szepes Mária 1908–2007

103