EGY REGÉNY AZ IGAZSÁG KERESÉSÉRŐL

  Eco regényének alapproblémája az igazság kérdése: hogyan ismerjük meg a világot, honnan

tudhatjuk, helyes-e az a leírás, amit alkotunk róla, vagyis a világ rendje megfelel-e a róla tett
állításainknak, továbbá hogy milyen módon tudjuk meggyőzni embertársainkat a magunk
nézeteinek helyességéről.

  A regényben mindenki az igazságot keresi, és a maga igazságáról akarja meggyőzni embertársait.

Ez a kétségbe nem vont, végletes meggyőződés, az igazság iránti vágy vezet el az erőszakhoz: ezért
mészárolják le az emberek egymást, ezért pusztítja el a hatalmat birtokló egyház szörnyű
kínhalállal az eretneknek mondott ellenségeit, és ezért vállalják azok a kínhalált. Amikor
egyetemista koromban Derrida, Lyotard és más posztmodern szerzők társaságában olvastam Eco
művét, úgy értelmeztem ezt, hogy Eco a posztmodern más prófétáihoz hasonlóan elveti az
önazonos igazság létét, és csak a sokféle igazság elvét fogadja el, ami szerint minden a nézőponttól
függ. Ahogy Nietzsche írja: nincs semmi, csak interpretációk, amikben egy adott hatalom fejezi ki
és alkotja meg önmagát. Nincs önazonosság, nincs jelentés, nincs centrum stb. Ez akkoriban
elképzelhetetlenül borzongató, megrázó gondolat volt, amit teljesen el is fogadtam. A
posztmodernek ezzel kívántak harcolni a nagy, totális és erőszakos ideológiák ellen, ezt jelentette a
nagy narratívák korának lezárulása, amit a sok apró, párhuzamos elbeszélés korszaka vált fel.
Csakhogy ez így pont az ellenkező eredményre vezet, mint vártuk. Ha azt mondjuk, minden csak
nézőpont kérdése, akkor éppen attól a lehetőségtől fosztjuk meg magunkat, hogy az erőszakos
ideológiák ellen érveljünk – amiket nem az ignorálással tudunk legyőzni, hanem azzal, hogy
kimutatjuk a problematikusságukat. Ha azt mondjuk, mindenkinek egyformán igaza van, minden
nézet elfogadható, akkor az olyan tévképzetek alá adjuk a lovat, mint pl. az oltásellenesség, a
laposföld-elmélet, vagy akár a rasszizmus. Tehát végeredményben azokat az erőszakos
őrültségeket legitimálhatjuk, amiket éppenhogy le akartunk győzni.

  Azóta azonban megváltozott a véleményem. Főként a másik blogom, az Ateista Klubban való
aktivitás következtében. Időközben megértettem, hogy különbség van a vallási nézetek és a
tudományos megismerés között. A tudományos megismerés lényege az, hogy a tudós hipotéziseket
állít fel, amik alapján predikciókat tesz, amik visszaigazolják vagy cáfolják az elméletet. A tudósok
nincsenek az abszolút tudás birtokában, de a tudománynak éppen az a lényege, hogy vannak vitás
kérdések, igazolásra váró, egymásnak ellentmondó hipotézisek, amiket tudományos, azaz
interszubjektíven belátható módszerekkel kutatnak. Ezért a tudósok nem szorulnak arra, hogy
erőszakkal igyekezzenek meggyőzni egymást, a tudománynak megvannak a módszerei, hogy
ellenőrizze az állításait. A középkor embere nem azért vált erőszakossá, mert a sokféle igazság
helyébe egyetlen igazságot helyezett, hanem azért, mert a vallási igazságok alapvetően igazolatlan
állítások, amelyek mellett nem lehet máshogy érvelni, mint erőszakkal.

  Újraolvasva a regényt megnyugodva szembesültem azzal, hogy a kedvenc íróm nem azt mondja,
amire emlékeztem, és amit neki tulajdonítottam. Vilmos, amikor Jorge és a többiek erőszakos,
kétségbe vont igazságát kritizálja, nem a „nincs igazság,” vagy a „minden igazság egyenlő” elvét
szegezi szembe azzal. Vilmos többször is elmondja Adsonak, hogyan gondolkodik, amikor a
gyilkosságok után nyomoz (sőt hogy hogyan gondolkodik általában, pl. amikor a regény elején
kitalálja, merre haladt Brunellus, a ló): hipotéziseket állít fel, és azokat teszteli. Minél több
hipotézisre van szükség, a legelképesztőbbeket is végig kell gondolni. Vilmos mestere Rogar
Bacon, és ez az a korszak, amikor kezdett kibontakozni a modern tudomány. Egy helyen el is
hangzik, hogy van a régi tudomány, és az „új mágia”, ami egy egészen másféle varázslat: ez az új
mágia képes pl. arra, hogy létrehozza a szemüveget. Vilmos tehát nem relativista, nem nihilista: ő
a modern tudomány elvét képviseli a vallási dogmákkal szemben. Nem azért vonja kétségbe mások
és saját gondolatait, mert nem hisz semmilyen igazságban, hanem azért, mert úgy véli, az igazság
nem könnyen hozzáférhető (de létezik), és ezért sohasem lehetünk biztosak benne, hogy jó úton
járunk – de ez a bizonytalanság elvezet oda, hogy közelebb jussunk az igazsághoz, vagy hogy
többet tudjunk meg a világról.  

  Ahogy Eco a Kant és a kacsacsőrű emlős c. könyvének első részében írja: ha még el is fogadjuk,
hogy a világnak többféle értelmezése létezik, az nem jelenti azt, hogy minden értelmezés
egyformán helyes. Vannak olyanok, amiknek a valóság ellenáll. Nietzsche szerint pl. minden
megnevezés metaforikus: a valóságban csak egyedi dolgokkal találkozunk, nincs olyan, hogy
„kutya”, csak egyedi ebek léteznek. A megnevezés viszont megfeledkezik a különbségekről, és
azonossá teszi a létezőket – ez pedig megfelel a metafora struktúrájának. Igen ám, mondja Eco,
csakhogy ebben az esetben a valóságban vannak olyan törésvonalak, amik meghatározzák a
nyelvet, és amit nem lehet átlépni, így gátat szabnak a tetszőleges interpretációknak. A kutya nem
csak metafora, hanem biológiai valóság, hiszen egy kutya nem tud utódokat nemzeni mondjuk egy
macskával. Nem igaz tehát, hogy minden igazság egyformán elfogadható.

RÉSZLETES TARTALOM

Aedificium

 Mielőtt belekezdenék a történet összefoglalásába, bemutatom a központi épületet, benne a

könyvtár-labairintussal. Az Aedificium Nyolcszögletű épület. Négy oldalon egy-egy őrtorony áll,
aminek hát oldal szabad, a nyolcadik csatlakozik a főépülethez. Belül aknaszerű udvar helyezkedik
el, a belső ablakok erre a térségre néznek. Az Aedificium északi oldala a mélységre néz, a többi a
kolostor falain belül található. A földszinten nyugat felől a konyha, északi oldalon a refektórium
található, a kettő között van egy átjáró. Mindkettőbe beléphetünk két külön-külön két oldalról a
kolostorból, a köztes déli ajtóból egyszerre bejuthatunk mindkettőbe. Az első emeleten a
scriptórium található, ahol a szerzetesek a könyveket másolják.

   A második emeleten kapott helyet a könyvtár-labirintus. Ennek alaprajza a következő.

 
 

Minden szoba falán van egy idézet az Apokalipszisből, ám ezeknek a szövegrészeknek félrevezető
módon nem a teljes tartalma, hanem csak az első betűje számít. Így tehát minden szoba kap egy
betűt, amelyek, ha összeolvassuk őket, a világ egyes tájait nevezik meg. A könyvtár tehát leképezi a
világ labirintusát. Akkoriban még nem használták az alfabetikus rendet, sem az egyetemes tizedes
beosztást, a könyvek tehát másként helyezkednek el a szobákban. A könyvtár alkotói minden
vidéket azonosítottak valamilyen témával, így ott tárolják az adott köteteket. A HIBERNIA
(nyugatra, amerre a térképen is található), vagyis Írország részen a grammatikusok találhatók,
mivel a nagy részük itt született. A FONS ADAE (keleti őrtorony), vagyis a Földi paradicsom
részben a Bibliák és a magyarázatok kaptak helyet. YSPANIA az Apokalipszisek és Apokalipszis-
magyarázatok helye, hiszen ilyesmiből különösen sok íródott Spanyolországban. A LEONES,
vagyis Oroszlánok nevű terület a nagymacskák élőhelyére, vagyis Afrikára utal (nem véletlenül
került a déli őrtoronyba), itt különösen sok a hitetlen nézeteket tárgyaló mű. Az S jelű szobában
található a torzító tükör, amelynek képétől Adso az első látogatáskor borzalmasan megrémül.
Innen, ahogy a többi őrtoronynak ugyanezen a helyen lévő szobáiból, ajtónak kellene nyílni a
belső, ablaktalan, hétszögű szobába, a finis Africae-be. Csakhogy nem található ilyen ajtó. A tükör
viszont rejtekajtó, így lehet bejutni, illetve lentről, a csontkamrán keresztül.

 
Első nap

  Prima. Adso és Vilmos megérkeznek az apátsághoz, amely a hegyen épült. Novemberi reggel, a
tájat frissen esett hó borítja. Adso elsőként az Aedificium nyolcszögű tömbjét pillantja meg, amely
kimagaslik előttük, mintha a szikla folytatása lenne. Adsoban baljós sejtelmeket ébreszt az épület.
Mielőtt elérnék a kolostor bejáratát, Varaginei Remigiussal, a gondnokkal találkoznak. Adso nagy
meglepetésére Vilmos kitalálja, hogy Remigius az elszökött lovat üldözi. Vilmos látta a
patanyomokat az úton, amiből kikövetkeztet mindent, még a ló nevét kis kitalálja, ismerve a
szerzetesek szokásait, gondolkodásmódját: a legszebb lovat mindig Brunellusnak nevezik.

Tercia. A kolostorban Abbo, az apát fogadja őket, és rögtön bizalmas beszélgetésbe kezd

Vilmossal. Azt szeretné, ha szerzetestársa kinyomozna egy bűntényt. Számít Vilmos diszkréciójára,
de éles eszére is. Vilmosról kiderül, hogy korábban inkvizítorként tevékenykedett, ezért gondolja
Abbo, hogy ő képes megtalálni a tettest. Vilmos nem hisz az ördögök tevékenykedésében, és úgy
véli, az igazság néha nagyon összetett, nehéz az okok láncolatát végigkövetni, és helyes ítéletet
hozni. Ebben igencsak eltér a többi inkvizítortól, és ezen meggyőződése miatt is hagyott fel az
ilyesfajta tevékenységgel.

 A felderítendő bűntény a következő: Otrantói Adelmust, a fiatal írnokot az Aedificium tövénél

találták, halálra zúzódva a sziklákon, testét jég és hó borította. Nem magától esett vagy ugrott ki,
mert akkor valamelyik ablaknak nyitva kellett volna maradnia utána. Vilmos tehát nyomozni fog.
Mindenhova bejárása van, kivéve a világhírű könyvtárat, pedig ez az a hely, amire Vilmos igazán
kíváncsi lenne. Abbo elmondja, hogy a könyvtár egy labirintus, aminek a tervét csakis a könyvtáros
ismeri, más eltévedne benne, és tilos is a bejárás. Olyan könyveket is őriznek itt, amik nem valók
mindenkinek, ezeket csak a könyvtáros ismeri, és ő dönti el, kinek mit ad ki. A világ egyébként is
romlásnak indult, az emberek már világi nyelven írnak, és nem csak a szent szövegeket, hanem
mindenfélét. A beszélgetés végén Vilmosék sivító hangot hallanak: a kolostorban disznóvágás
folyik éppen. Vilmosék a templomba mennek, mert Vilmos már nagyon szeretne régi ismerősével,
Casalei Hibertinussal találkozni, aki ott imádkozik éppen.

Szexta. A templom kapujában Adsot annyira elkápráztatják a faragványok, hogy látomása támad
tőle, amelyből Salvatore megjelenése téríti magához. Salvatore ijesztő arcú, állatias teremtmény, a
beszéde pedig a Bábeli zűrzavar első napját idézi: latinból, provanszálból és egyéb nyelvekből
összegyúrt verbális káosz. Nem úgy beszél, hogy bizonyos szavakat bizonyos nyelveken mond,
hanem azt a benyomást kelti, mintha nem önállóan fogalmazna, hanem valaha hallott
mondattöredékeket idézne. Vilmos röviden beszél vele, aztán Casalei Huberinussal üdvözlik
egymást. Hubertinus valaha a spirituálisok közé tartozott, akik szövevényes belső viták után a
ferencesekből váltak ki, ám XXII. János nem nézte jó szemmel a rend működését, Így Hubertinus
kilépett abból, és bencésnek állt, alapító társa, Clarenus pedig a celesztinusok közé került. Közben
a spirituálisok közül is kilépett egy csoport, akiket „kistestvéreknek” neveznek, és radikálisabbak a
spirituálisoknál, ráadásul nem hajtanak fejet a pápának, ezért az kiközösítette őket. Végezetül
kiderül még a beszélgetésből, hogy korábban Remigius és Salvatore is a spirituálisok rendjébe
tartoztak.

  Hubertinus és Vilmos beszélgetése számos témát érint. Felidézik a korábbi hatalmi harcokat,
mérlegelik a kolostorbeli találkozó kimenetelét, illetve lefolytatnak egy kisebb vitát a gonosz és a jó
természetéről. Hubertinus szilárdan hiszi, hogy a világban az ördög jelen van, és folytonosan újabb
híveket állít maga mellé – erre bizonyság mindaz a szörnyűség, amit a gyanúsítottak az inkvizíció
kínzásai hatására elmondanak. Vilmos pont az ellenkezőjét gondolja: szerinte a jó és a gonosz
között sokszor nehezen lehet különbséget tenni, a kínvallatás hatására pedig az ember nem az
igazat mondja, hanem azt, amiről úgy véli, a kínzó hallani akarja tőle, hiszen ilyenkor
összezavarodik a lelke. Hubertinus utal rá, hogy a kolostorban is munkálkodik az ördög és a
bujaság: a halott Adelmusban is volt valami nőies, buja vonás.  

  Nóna után. Vilmosék ezután a kertész-füvésszel, Emmerani Severinussal elegyednek

beszélgetésbe. A füvész elmondja, hogy Adelmus különösen a könyvtárossal és a
segédkönyvtárossal, Arundeli Berengárral ápolt meghitt viszonyt.  

 Nóna után.  A scriptoriumba lépve a hatalmas ablakokon beáramló fény egészen elkápráztatja

Adsot, rögtön idézi is Szent Tamás szavait a fényről és a szépségről. Hildesheimi Malakiás, a
könyvtáros fogadja őket. Vilmos szeretné látni a könyvtárat, ám ez tilos: oda csak a könyvtáros
léphet be, ő hozza le a kért könyveket. Csak a címlistát lehet megtekinteni. Ez egy nagy könyv,
benne a felsorolással. Vilmos szemüveget vesz elő, és azzal böngészi a sorokat. Ez új találmány,
mindenki csodálkozva figyeli. Vilmos mesterét, Roger Bacont idézi, aki szerint az emberiség
boldogságát a megismerés, a tudás gyarapodása hozza el – ha nem találták volna fel a szemüveget,
Vilmos már nem olvashatna többé. Adelmus asztala még ott áll a scriptoriumban, Vilmosék
megtekintik a rajzokat, amiken dolgozott. Adso meghökkenve pillantja meg a temérdek fura
figurát, még el is neveti magát a képek láttán. Ekkor jelenik meg a vak Jurgosi Borge. Az idős
ember felháborodott a kacagáson, és ostorozza a rajzokat, amik szerinte kigúnyolják a teremtés
rendjét. Vilmos vitába száll vele, utalva Szent Tamásra, aki szerint Istent éppen azokkal a
dolgokkal kell ábrázolni, amik hangsúlyozottan különböznek tőle, mivel egy ilyen metafora
hangsúlyozza azt, mennyire kifejezhetetlen és felfoghatatlan az Úr. Venantius, egy másik szerzetes
ekkor emlékezteti Jorgét, hogy a társaság két nappal ezelőtt pont erről vitatkozott, és Adelmus, aki
akkor még élt, azon a véleményen volt, hogy a metaforák és szokatlan képek azért fontosak, mert
megmutatják a világ addig nem sejtett szépségét. Jorge tagadja, hogy emlékezne a beszélgetésre.
Berengár letorkolja Venantiust, a két szerzetes szeme dühösen villan egymásra.

  Versperás. Adsoék körbenéznek a kolostor területén. A kovácsműhelyben Morimondi

Miklóssal, az üvegcsiszoló mesterrel elegyednek beszélgetésbe. Miklós azon sopánkodik, hogy a
mai emberek már nem tudnak olyan remek épületeket, üvegablakokat és ereklyetartókat készíteni,
mint a régiek. Viszont tudnak mást, válaszolja Vilmos, és megmutatja a szemüveget, ami lenyűgözi
Miklóst. Ezután a tudományról és a mágiáról elmélkednek. A tudomány nagy jótétemény, de nem
szabad, hogy a felfedezések gonosz kezekbe kerüljenek. Miklós az Aedificiumról is beszél: aki belép
éjjel a könyvtárba, azt szörnyű látomások kerítik hatalmukba.

   Kompletórium. A szerzetesek együtt vacsoráznak a refektóriumban. Jorge újra szóba hozza,

hogy Krisztus sosem nevetett, ezért a nevetés bűn. Abbo elmondja, hogy az Aedificiumot a
könyvtáros éjjel belülről zárja be. Tehát lennie kell egy titkos bejáratnak, vonja le a következtetést
Vilmos testvér. Ezután aludni mennek a dormitóriumba, Adsot rögtön elnyomja az álom.

Második nap

   Matutinum. A reggeli ájtatosságot kiáltások zavarják meg: a disznóvérrel teli hordóban

Venantius holttestére lelnek, csak a lába lóg ki a vérből. Vilmos és Severinus (az ő dolga a
halottakkal való foglalkozás) megvizsgálja a tetemet. Nincsenek rajta sérülések, tehát méreg
végzett vele. Az Aedificium és a hordó között nyomokat fedeznek fel, amiket közben részben már
elfedett a frissen hullott hó. Vilmos ebből arra következtet, hogy Venantiust a könyvtárban ölték
meg, és onnan hozták a hordóhoz a testét.

   Prima. Vilmosék visszatérnek az ájtatosságra. Vilmos úgy látja, Uppsalai Benno, a retorika

tudósa különösen izgatott, ezért őt vonja először kérdőre. A vitáról faggatja, amelyet Jorge
Adelmussal folytatott. Benno össze is foglalja a főbb pontokat. Jorge kifejtette, hogy minden
szókép, metafora és költői fantáziálás csak megcsúfolja a teremtést, a többiek viszont arra
hivatkoztak, ahogy a zsoltárok is költemények, Adelmus pedig emlékeztetett, hogy Arisztotelész is
egy külön könyvet szánt a nevetésnek, a Poétika második kötetét. Csakhogy ez nem létezik,
mondta Jorge. Az egyik szerzetes megemlített egy afrikai találós kérdést, mint a humor remek
példáját, mire Berengár elnevette magát. Ám itt nem csupán a közmondásról van szó, Benno
szerint Afrikának valami köze lehet a könyvtárhoz és a bűntényekhez. A finis Africae valamiféle
sötét titkot rejteget. Benno még azt is látta, hogy a vita után Adelmus és Venantius is Berengárhoz
ment, mintha kérnének tőle valamit.

  Vilmos testvér ezután Berengárral beszél. Berengár rettegve meséli el, hogy két nappal azelőtt
éjjel a kertben látta Adelmus kísértetét. Adelmus a pokol kínjairól beszélt, Berengárt „szép
tanítómesterének” nevezte, és azt mondta, hogy ő már a pokolban van a bűnei miatt. Egy
izzadságcsepp a testéről Berengár kezére hullott, ami megégette a bőrt. Vilmos ezután arra gondol,
ahogy Adsoval tanakodnak, hogy Adelmus talán gyónni volt, valaki felkeltette benne a bűntudatot,
és emiatt öngyilkos lett. De az is lehet, hogy Berengárnak van bűntudata, amiatt fantáziált a
kísértetről.

    Tercia. Vilmosék ezt követően a konyhán át a scriptorium felé veszik az utat. Adso közben arról
elmélkedik, hogy mennyire nehéz megkülönböztetni egymástól az eretnekeket és az igazi
misztikusokat – Vilmosnak ez nem is megy, gondolja Adso (később megértjük, hogy Vilmos nem
hisz az ilyen különbségben). Alessandriai Aymarussal találkoznak, aki arról lamentál, hogy a
kolostoroknak már nincs meg az a hatalmuk, ami régen volt. Mint Vilmos elmagyarázza Adsonak,
Itáliában a városokat már a kereskedők irányítják, egyre inkább népnyelven írnak, az apátság
apránként teljesen elszakad a való élettől. A scriptoriumban Venantius asztala még érintetlen, ott
láthatóak a megkezdett fordításai. Adso szerint sokan szeretnék látni, mi olvasható bennük.
Vilmos újabb vitába bonyolódik Jorgéval a nevetésről és a fikció hatalmáról. A vita végén Benno
lép oda Vilmoshoz, és halkan arra kéri, menjenek ki, valamit el szeretne mondani neki.

   Szexta. Benno szörnyen sérelmezi, hogy a könyvtár tele van olyan könyvekkel, amit a
szerzetesek nem olvashatnak. Azt reméli, Vilmos valahogy segít fényt deríteni a titkokra. Beszámol
neki a két nappal azelőtti éjszakáról. Benno hallotta, hogy Berengár, aki testi vággyal viseltetett
Adelmus iránt, valamilyen ellenszolgáltatást kínál szerzetestársának, cserébe a vágyai
kielégítéséért. Később azonban, ahogy Benno éjjel titokban kifigyelte, Adelmus éjjel feldúltan
hagyta ott Berengárt, és gyónni ment, valószínűleg Jorgéhoz. Tőle azonban nyilván nem kapott
megnyugtatást, így a templomba rohant imádkozni. Ekkor megjelent Venantius is, aki beszélt vele
valamit, talán megtudott valamilyen titkot. Később Adelmus elhagyta a templomot is, ekkor
találkozott Berengárral, aki valószínűleg ekkor látta őt kísértetnek. Vilmos elhatározza, hogy éjjel
behatolnak a könyvtárba Adsoval.

 Nóna. Vilmosék a templomba mennek, itt Abbóval beszélnek. Ekkor fejti ki részletesebben Adso,
milyen találkozó készül a kolostorban. A konfliktus résztvevői a pápa, a császár, valamint a
ferencesek, akik a császárhoz húznak, és az avignoni pápa igencsak ellenséges érzéssel viseltetik
irántuk. E három félhez jönnek még a bencések, akik inkább a ferencesekhez állnak közel. Cesenai
Mihály és a pápa szeretne egymással találkozni, de ha Mihály Avignonba menne csak úgy minden
óvintézkedés nélkül, kiszolgáltathatná magát a pápának. Ezért egy előzetes találkozóra van
szükség, ahol megbeszélik a későbbi találkozó feltételeit, is kipuhatolják egymás szándékát.
Mindehhez a császár is társul, aki védelmébe vette Mihályt, Vilmos pedig a császár képviseletében
jött a kolostorba, hogy megszervezze az összejövetelt. Azért esett erre az apátságra a választása,
mert semleges terület. A pápa kieszközölte, hogy az ő küldötteit egy külön íjásszázad védje, és ha
valaki rájuk támad, akkor a bűnös az ő ítéletük alá kerül. Ezért fő annyira a feje Abbónak: ha a
pápa emberei megtudják, hogy a kolostorban gyilkosságok történtek, akkor azt könnyen úgy
magyarázhatják, hogy a gonosz és ismeretlen ellenség tevékenysége őellenük irányul valamilyen
módon. Abbo és Vilmos nem csak a találkozóról beszél, hanem az eretnekek mozgalmakról is
(katarok, valdensek). Szóba kerülnek a kistestvérek, valamint Dolcino testvér emberei, akik Abbo
szerint szörnyűségeket követtek el a világban, Vilmos ezt nem hiszi. Szerinte sok esetben nem a
vallási meggyőződés, hanem a kétségbeesés és a nyomor visz rá embereket, hogy belekeveredjenek
a véres eseményekbe, a gonosz vezetők pedig kihasználják ezt, megtévesztik a népet, hogy a saját
céljaikra használják fel az együgyűeket. Az mindenesetre kiderül, hogy Remigius valaha zűrös
ügyekbe keveredett, talán Dolcino testvérrel is kapcsolatban volt.

  Vesperás után. Vilmosék a kertben a nagyon öreg, félőrült Grottaferratai

Alinardussal találkoznak. Tőle tudják meg, hogy az Aedificiumba a kriptán keresztül lehet bejutni:
ha a templom mellékoltárán benyomják a harmadik koponya szemét, akkor megnyílik az út. Ezzel
sokan tisztában vannak, de nem mernek a csontkamrába lépni. Az öregember felveti továbbá, hogy
a gyilkosságok az apokalipszis mintáját követik: az első angyal tüzet és jeget hoz, a második vérré
változtatja a tengert.

 Kompletórium. Vilmosék a csontkamrán keresztül behatolnak a scriptoriumba. Vilmos

korábban már nagyon szerette volna megtekinteni a Venantius asztalán lévő iratokat, ám Malakiás
ezt megtiltotta neki. Most egyenesen oda mennek. Ám zajt hallanak: valaki tartózkodik még az
épületben rajtuk kívül. Ez a valaki ellopott egy görög betűs könyvet, ami napközben még az
asztalon volt. A sötétben össze is ütköznek a titokzatos idegennel, aki elveszi Vilmos szemüvegét,
és meglóg. Egy titkosírással készült feljegyzést is találnak, aminek a betűit Adso lemásolja. Vilmos
nem nagyon lát szemüveg nélkül.
  Éjszaka. Vilmosék behatolnak a könyvtár-labirintusba. Vilmos először úgy látja, pofonegyszerű
az egész, de aztán mégis eltévednek. A falakon feliratok láthatóak, amelyek az Apokalipszist idézik.
Úgy gondolják, ezek alapján könnyen lehet tájékozódni, ám kiderül, hogy több különböző
szobában azonosak a feliratok, néhol pedig nem fekete, hanem vörös színűek. Adsot az egyik
szobában látomás keríti hatalmába, amit egy füstölő okoz, más helyeken torzító tükörrel találja
szemben magát, és megrémül, mert azt hiszi, mesebeli óriást lát. Végül csak a szerencsének
köszönhetik, hogy sikerül visszajutniuk a keleti őrbástyába, ugyanis csak innen vezet lépcső a
skcriptóriumba. Amikor kijutnak a csillagos ég alá, a rémült Abboval találkoznak. Egész éjjel
kereste őket, mert Berengár eltűnt. Nem jelenik meg a hajnali ájtatosságon sem.

Harmadik nap

  Laudestől primáig; Tercia; Szexta. Berengár továbbra sem kerül elő. Adso a könyvtárban
elmélkedik a könyveken és a tudás hatalmán. Ezután az ebédlőben megreggelizik, ahol
Salvatoréval beszélget. Megelevenednek előtte Salvetore életének képei: Olaszországban született,
de a nyomor elől elmenekült, bekalandozta a világot, különböző bandákhoz, csoportosulásokhoz
csapódott. Beállt a kispásztorok közé is, akik Franciaországban a zsidókat mészárolták. Hogy miért
a zsidókat? Mert őket lehetett, mert ők gyengébbek, mint pl. a főpapok, akikkel nemigen tudtak
mit kezdeni. Adso azon gondolkodik, hogy más a tömegben, mint az egyénileg, hidegvérrel
elkövetett erőszak, hiszen a tömegben az ember hajlamos elveszíteni a józan eszét. Amikor
azonban Adso Dolcino testvérről kérdezi beszélgetőpartnerét, Salvatore dühösen faképnél hagyja.

   Nóna. Adso az üvegfújó műhelybe megy, ahol Vilmos és Miklós már javában dolgoznak az új
szemüvegen. Az eretnekségről kezdenek hosszas eszmecserébe. Vilmos a következőket magyarázza
el a növendéknek. Az egyes mozgalmak között igen nagy különbségek vannak, és világosan el lehet
különíteni őket annak az alapján, hogy mit gondolnak, és milyen célt szeretnének megvalósítani.
Ám amikor tömegek kezdik el követni őket, mindez összezavarodik: az együgyűek nem értik a
teológiát, ők azért csapódnak valamelyik mozgalomhoz, mert éheznek, szenvednek, és a jobb
sorsot remélnek. Az inkvizítorok, hogy hatalmat szerezzenek a nép és az egyház ellenségei fölött,
összemosnak mindenkit és mindent, így tovább rontják a helyzetet. Az eretnekség lényegét Vilmos
a lepra témáján keresztül szemlélteti. A leprások ki vannak rekesztve, azt akarják, hogy más is
leprás legyen. Ugyanígy a nép egy része is a peremre szorult: az egyház és a császári hatalom
egymással civakodnak, nem törődnek a nyájjal. Az eretnekség akkor keletkezik, amikor a peremre
szorultak tudatára ébrednek önnön kirekesztettségüknek. Az egyház azonban nem arra törekszik,
hogy visszahódítsa őket, hanem megbélyegzi a csoportot, mert félti tőlük a hatalmát. Közben pedig
a nagyok, ha úgy tartja érdekük, felhasználják az együgyűeket, az ellenfelük ellen uszítva őket. A
feladat tehát az, hogy a tudomány a népet is figyelembe vegye, és az ő tapasztalatát is beépítse a
tudásba, és a tudomány segítségével tegye jobbá a világot. De vajon milyen tudomány? Amit a
könyvtárban őriznek, vagy az új mágia (az akkoriban kibontakozni kezdő természettudomány)? És
ha a tudomány azt bizonyítja, hogy a világ törvények alapján működik, akkor vajon nem szabnak-e
ezek a törvények Isten számára is gátat?

  A beszélgetés végeztével Vilmos elmondja, hogy megfejtette a titkosírást is. Ez áll a

feljegyzésben: az idolum fölött kézzel a négy közül az elsőt és a hetediket. De hogy ez mit jelent, az
egyelőre nem világos.
  Vesperás. Abbo aggódva számol be Vilmosnak, hogy a pápai küldöttség vezetője Bernard Gui, a
hírhedt inkvizítor. Ő biztosan össze akarja majd mosni a ferenceseknek és más eretnekeknek a
nézeteit. Vilmos ezután Adsoval beszélget. Az Aedificium külső kinézete, a falak és az ablakok
helyzete alapján kikövetkeztetik, milyen lehet a labirintus szerkezete. A falakra írt szövegekből
valószínűleg csak a kezdőbetűk számítanak, azok jelölnek valamit.

 Kompletórium után. Adsot nyugtalanítja az eretnekség kérdése, ezért a templomba megy,

hogy Hubertinustól kérjen eligazítást. Az öreg elbeszéli neki Dolcino testvér történetét, aki a
ferencesekhez hasonlóan megújulást akart, és a szegénységet hirdette, de ő megtagadta a papok
hatalmát, rabolt és fosztogatott az embereivel, mígnem elfogták, és kivégezték Margittal, gyönyörű
szeretőjével együtt. Adso össze van zavarodva, már azt sem érti, hogy az érzéki szépség, ami Máriát
jellemzi, hogyan lehet az Hubertinus szemében szent érzelem, amikor ugyanaz a vonzalom
hasonlóan fiatal és szép nők esetében bűnös vágyat gerjeszt. Adso egyre nyugtalanabb,
elhatározza, hogy a csontkamrán keresztül egyedül bemegy a könyvtárba. A scriptoriumban pont
talál egy könyvet Dolcino testvérről, amelyben arról is olvas, hogyan állta szó nélkül a kínzást.
Adso ennek a kapcsán felidéz egy emléket, amikor saját szemével látta, hogyan ítélnek el és
végeznek ki egy Mihály nevű embert, aki ugyancsak a szegénységről beszélt, és eretneknek nevezte
a pápát. Adso nem érti, hogyan szánhatja el magát valaki a kínhalálra, de Mihály annyira hitt a
maga igazságában, hogy a saját halálával akarta azt tanúsítani. Adso ezután belép a könyvtárba. Itt
belelapoz néhány könyvbe, amelyeknek az illusztrációi méginkább összezavarják a fejét. Ezért
vissza is indul a csontkamra felé, ám a konyhában egy fiatal lánnyal találkozik, akinek valamilyen
batyu van a kezében, és akivel váratlan szexuális aktust folytat le. Az idős Adso, aki mindezt
elmeséli, azon tűnődik, hogy amikor felidézi a lány szépségét, ugyanazokat a szavakat használja
annak leírására, mint amiket a mártírhalálnál is használt. Hogyan lehetnek ennyire különböző
dolgok ennyire hasonlóak? Adso az aktus után mindenesetre a konyha hideg padlóján heverve tér
magához az elragadtatottságból. Ott van mellette a lány csomagja. Kibontja, és elborzadva látja,
hogy egy hatalmas szív van benne.

  Éjszaka. Így talál rá Vilmos Adsora. Adso meggyónja, mit tett, remeg a bűntudattól. Vilmos
megnyugtatja: kétségtelen, hogy bűn, amit elkövetett, de azért nem nagyon súlyos. Együtt
kitalálják, ki lehetett a lány. A batyuban talált szív nem emberé, hanem marháé, vagyis a szegény,
valószínűleg éhező parasztlány azért ment a kolostorba, mert valamelyik szerzetes nemi örömökért
cserébe ennivalót ad neki. Valószínű, hogy Remigius a szóban forgó egyén. Vilmos arra gondol,
hogy ezzel az információval talán még meg is zsarolhatják a gondnokot, ha úgy hozza a nyomozás
igénye. Ezután a templomba mennek, ahol az öreg Alinardussal beszélgetnek, aki meg van
győződve, hogy a gyilkosságok az apokalipszis lépéseit idézik. Ha így van, gondolkodnak Vilmosék,
akkor Berengárnak valamiféle vízben kell lennie. És valóban: a fürdőbe mennek, ahol megtalálják
Berengár szétázott, felpuffadt hulláját.  
  

Negyedik nap

Prima. Vilmosék Severinussal megvizsgálják Berengár testét. Az ujján és a nyelvén fekete

elszíneződést látnak. Tehát megmérgezték. Severinus elmondja, hogy jó néhány évvel ezelőtt,
amikor vihar tombolt, és tönkretette a műhelyt, elloptak tőle egy olyan szert, ami hasonló lehet
ahhoz, amit a gyilkosságánál használtak.

 Laudes. Vilmosék kérdőre vonják Salvatorét, aki bevallja, hogy ő hajtja fel a lányokat
Remigiusnak, illetve hogy valaha Dolcino testvér csapatába tartozott, majd Remigiussal beszélnek,
aki szintén elismeri ugyanezt. Remigius Dolcinoval tartott, emberi hullákat evett, és olyan
szabadságot tapasztalt meg, amit soha előtte. Remigius azt is elmondja, hogy éjjel látta a
konyhában Berengár holttestét, de nem szólt róla senkinek – hagy találják meg reggel a többiek,
mert különben megtudták volna, hogy ő éjjel a konyhában jár (a lány miatt). Valaki tehát később
vitte el onnan a testet, és tette a vérrel teli hordóba. Severinus érkezik, aki Berengár kámzsájában
megtalálta Vilmos szemüvegét. Ez nagy öröm! Vilmos újra lát, és már azt is tudják, hogy
Berengárral találkoztak éjjel a scriptoriumban. Közben Miklós is elkészült a szemüveggel,
Vilmosnak így már két okuláréja van.

  Tercia. Adso egyre csak a lányra gondol, a teremtésről, a szépségről és a nőkről elmélkedik.
Vilmos közben lefordította a görög nyelvű szöveget, amit Venantius asztalán találtak. Nem tudják
még, mi lehet a titokzatos könyv, ami körül az események bonyolódnak. 

  Szexta. Megérkezik a kolostorba Cesenai Mihály a kíséretével. Vilmos, Mihály, Hubertinus,

illetve a Mihály egyik embere, Novocastrumi Hugó tanakodnak. Óvják Mihályt a pápától, aki
pénzéhes, hazug ember, nem lehet benne bízni, hosszan sorolják, mennyi felháborító dolgot
művelt már. Közben megérkezik az avignoni küldöttség is. Bernard mellett ott van még egy másik
veszélyes inkvizítor, Bertrando del Poggetto is. Ha a pápa ezt a két inkvizítort küldte, akkor
valószínű, hogy nem akar megegyezni, meg akarja hiúsítani a találkozót, hogy Mihály majd
garanciák nélkül menjen hozzá Avignonba.

   Nóna. Vilmos és Bertrand üdvözlik egymást, ellenségesen tekintenek egymásra. Bertrand

nyomozni kezd a gyilkosságok ügyében. Adso csodálkozik azon, hogy míg Vilmos a szerzeteseket
kérdezgeti, addig Bernard az egyszerű embereket, dolgozókat.
   Vesperás. Vilmosék összetalálkoznak Alinardussal, aki elmeséli, hogy fiatalabb korában ő akart
lenni a könyvtáros, de az akkori apát valaki mást nevezett ki helyette. Vilmos a bűnügyeken
elmélkedik. Beavatja Adsot, hogyan gondolkodik: sokféle hipotézist állít fel, egyik mellett sem
kötelezi el magát, hanem folytonosan próbálgatja mindegyiket.

  Kompletórium. Adso összetalálkozik Salvatoréval, aki egy fekete macskát visz valahova egy
zsákban. Azzal akar babonás varázslatot végrehajtani, hogy ne csak a gondnok és Adso kaparintsa
meg a lányokat, hanem neki is jusson egy.

 Kompletórium után. Adsoék újra bemennek a könyvtárba. Ezúttal sikerül megérteniük az

elrendezését, és azt is, hogy az S jelű szobából kellene egy ajtónak nyílnia a hétszögű helységhez,
de nem nyílik. Ez az a szoba, ahol Adso megrémült a saját tükörképétől. Ez tehát a finis Africae, és
a Venantius asztalán talált felirat azt magyarázza el, hogyan lehet oda bejutni. Ám egyelőre nem
tudják megfejteni, mire utalnak a szavak. Adso talál egy könyvet, ami a szerelemről szól, izgatottan
olvassa.

   Éjszaka. Amikor Adsoék kilépnek a könyvtárból, nagy csődületet látnak. Bernard rajtakapta
Salvatorét és a lányt. Megtalálják Salvatorénál a fekete macskát, a lánynál pedig egy kakast, amit
nyilván a szolgáltatásaiért kapott, és feketének nézik az éjszaka sötétségében. Bernard elfogatja
őket, mint akik az ördöggel cimborálnak, hogy majd később kihallgatja őket. Vilmosék látják már,
hogy valószínűleg befellegzett annak, hogy a találkozó eredményes legyen.

Ötödik nap

  Prima. Adso másnap rémülten, gyorsan dobogó szívvel ébred, retteg, a lány miatt. Kilép a
dormitóriumból, mindent sűrű köd fed. Bernard-t pillantja meg a káptalan ajtajában, ahogy
Malakiással beszélget, és valamilyen papírost böngész. Ezután az íjászok vezetőjével beszél, majd
belép az épületbe, Adso utána. Elkezdődik a vita. Egyik oldalon ülnek a ferencesek, a másikon az
avignoniak, középen Roberto és Abbo. A vita teológiai fejtegetésekkel kezdődik arról, hogy volt-e
Jézusnak és az apostoloknak vagyona, ám a disputa elég gyorsan személyeskedésbe és egymás
sértegetésébe torkollik. Vilmos szomorúan látja, hogy a megegyezésből nem lesz semmi.

  Tercia. Severinus szól Vilmosnak, hogy talált valamit Berengárnál, egy különös könyvet, amit
azonban nem lehet idehozni, jöjjön Vilmos, és nézze meg. Hirtelen ott terem Jorge is, akinek
nagyon jó a hallása. Vilmos azonban egyelőre nem hagyhatja el a vitát, éppen neki kell felszólalnia.
A mondandója a következő. A törvényeket nem a pápának, és nem egy embernek kell hoznia,
hiszen egyetlen ember könnyen tévedhet, hanem a népnek, de mivel ott gyerekek, ostobák és
egyebek is vannak, kell egy testület, aki a népet képviseli. Krisztus nem azért jött a földre, hogy
törvényeket hozzon, hanem hogy alávesse magát a teremtés törvényeinek, semmi jele nincs annak,
hogy földi törvényhozó hatalomra vágyott volna. A pápának nem szabad, hogy hatalma legyen a
világi dolgokban, az a császárra tartozik és a népre. Az eretnekek felett sem szabad ítélni, csak
akkor, ha az eretnek nézeteik miatt más emberek életére törnek, vagy veszélyeztetnek másokat. Az
egyház figyelmeztetheti az eretnekeket, de nem büntetheti őket, hiszen erőszakkal nem lehet
nézeteket rákényszeríteni másokra, és ez a szabad akaratnak is ellentmond. Semmi sem indokolja,
hogy a császár hatalma a pápa jóváhagyásától függjön. Nem lehet bizonyítani sem azt, hogy
Jézusnak lett volna konkrét vagyona, sem az ellenkezőjét, de azt lehet mondani, hogy a
szegénységet szerette. Ha a ferencesek szegénységben akarnak élni, a pápa nem tilthatja meg neki.
A beszéd végén az íjászok vezetője lép Bernardhoz, és súg neki valami. Bernard felpattan: az ügyet
ki kell vizsgálni!

  Szexta. Severinus halva találták a műhelyében, egy armilláris gömbbel mérték a fejére a szörnyű
csapást. Különös, hogy Severinus kesztyűt viselt. Bernard, mint elmondja, elküldte az íjászait
Remegiusért, akik nem találták sehol, végül itt, a holttest mellett lelték fel (nyilván a káptalan előtt
volt a többi szerzetessel, és a gyilkosság hírére ment a helyszínre, vélekedik Adso). Bernard
emberei elviszik Remigiust, aki odakiált Malakiásnak, hogy ne ártsanak egymásnak. Benno odalép
Vilmosékhoz, és elmondja, hogy ő az elsők közt érkezett, és nem látta belépni Malakiást, vagyis a
könyvtárosnak már ott kellett lennie. Lehet, hogy ő a gyilkos, lehet, hogy nem, de akkor viszont
tudja, ki a tettes. Amikor a többiek Barnard után mennek, Vilmosék lázasan keresni kezdik a görög
betűs könyvet, de nem találnak semmit. Egy ideig Benno is velük van, akit aztán Vilmos elküld,
hogy figyeljen Malakiásra. Vilmosnak csak később jut eszébe, amikor már eljöttek a műhelyből,
hogy a szerzetesek időnként több szöveget kötnek egybe. Ők viszont csak a címlapokat nézték meg,
lehet tehát, hogy a görög szöveg egy arabul kezdődő könyv része volt.

  Nóna. Bernard elkezdi Remigius vallatását. Lényegében mindegy, mit mond a cellárius, az
eretnekség vádja már készen van. Salvatore, akit az éjjel láthatóan megkínoztak, elmondja, hogy
Remigiussal Dolcino csapatába tartoztak. Az is kiderül, hogy Remigius annak idején kapott egy
levelet Dolcinotól, amit Malakiásnak adott, aki elrejtette azt a könyvtárban. Amikor Remigius
hallotta, hogy Severinus valamilyen írásról beszél Vilmosnak, azt hitte, erről a levélről van szó,
ezért ment a műhelybe, de Severinust nem ő ölte meg. Amikor azonban Remigius látja, hogy már
nem menekülhet Bernard-tól, kitör belőle az őszinteség. Talán azért, hogy megtisztuljon,
felszabaduljon a sokévi hallgatástól és árulástól, elmeséli, hogyan fosztogattak és gyilkoltak
Dolcinoval, aztán pedig, amikor Dolcinot elfogták, hogyan rejtőzködött és menekült. Ám ott volt a
tömegben, amikor Dolcinot és Margitot kivégezték. Nem igaz, hogy szótlanul állta a kínokat:
hangosan ordított.

  Vesperás. Vilmos, Hubertinus, Mihály beszélget. Látható, hogy a találkozó meghiúsult, a

többiek óvják Mihályt attól, hogy elmenjen a pápához, ő azonban nem akarja, hogy
egyházszakadás legyen, az életét is hajlandó kockáztatni. Mint Adso elmeséli: Mihály később el is
ment a pápához, hónapokig vitatkoztak, de nem jutottak semmilyen eredményre. Vilmos attól fél,
hogy Bernard valamit tervez Hubertinus ellen, talán meg is akarja öletni, ezért Hubertinus az éjjel
elmenekül a kolostorból. Vilmos kérdőre vonja Bennot: tudja, hogy nála van a görög nyelvű könyv,
amit Severinustól lopott el. Csakhogy Bennot közben Malakiás kinevezte segédkönyvtárossá
Berengár helyébe. Most már Benno nem akarja kiadni a könyvet, sőt már azt sem akarja, hogy a
könyvtár titkai nyilvánossá legyenek, ahogy azelőtt vágyott rá. Neki csak az a fontos, hogy ő maga
hozzájusson a tudáshoz. Vilmos szerint ez buja, mert öncélú tudásvágy.

 Kompletórium. Este a szertartáson Jorge mond beszédet a szerzeteseknek. A szónoklat lényege

az, hogy nem szabad a tudásra törekedni, elég csak annyi ismerettel rendelkezni, amennyit a szent
iratok közölnek, a többi nem fontos. A tudás gőgje uralkodik a kolostorban és a világban, közel
már az Antikrisztus eljövetele. Adso arról kérdezi Vilmost, mi lesz az elítéltek sorsa. Remegiust
Avignonba viszik, ott végzik ki. Salvatorét is, de őt talán, mivel kisvad, és nincs jelentősége,
elengedik, vagy hagyják, hogy megszökjék. A lányt biztosan elégetik mint boszorkányt, neki semmi
súlya a nagy játszmában. Tehát igaza volt Vilmosnak, látja be Adso, amikor azt mondta, hogy a
nagyok hatalmi harcában mindig a kisebbeket, a népet áldozzák fel.

Hatodik nap

 
Matutinum, Laudes. A reggeli ájtatosságon késve jelenik meg Malakiás, aztán holtan esik
össze. Az ujja és a nyelve fekete. Jorge felkiált: hát ennek már sosem lesz vége! Abbo Miklóst, az
üvegkészítőt nevezi ki Remigius helyére. Hogy ki lesz az új könyvtáros, egyelőre nem tudni.

  Prima. Vilmosék a kincstárba mennek Miklóssal, ahol az ereklyéket őrzik, és miközben

megszemlélik a kincseket, a kolostor múltjáról és a szerzetesekről beszélnek. Sokáig Bobbiói
Róbert volt a könyvtáros, őt követte Malakiás, de nem világos, miért nevezték ki, nem egy okos
ember, talán nincs egy önálló gondolata sem. Titokzatosnak és elgondolkodónak tűnik, de
valójában egyszerűen csak a butaságát leplezi. Az sem egyértelmű, Malakiás miért Berengárt
választotta segédkönyvtárosnak, de könnyen lehet, hogy nem szellemi, hanem szexuális jellegű
okok miatt. Nem világos, Jorge honnan tud olyan sokat a könyvtárról, de mintha jobban értene
hozzá, mint Malakiás, és fura, hogy sokat sustorognak együtt.

Tercia. Vilmos útja újra a scriptoriumba vezet, Adso pedig betér a templomba imádkozni, ahol
elalszik, és különös álmot lát, amit hosszan részletez.

  Tercia után. Amikor Adso felébred, a ferencesek és az avignoniak is elhagyták már a kolostort.

Jobb is így, gondolja, legalább nem látta, amikor elviszik a lányt. Vilmos megfejti Adso álmát: az
utóbbi napok szörnyű eseményeinek hatására előbukkantak Adso lelkében a korábbi olvasmányok
emlékei, azok elevenedtek meg előtte – a Coena Cypriani c. könyvben olvashatóak ilyen furcsa
víziók.

  Szexta. Vilmos és Adso szemügyre veszi a katalógust. A nagy könyvben hosszan sorakoznak a

címek, méghozzá a beszerzésük sorrendjében. Vilmos a kézírás alapján rájön, hogy lennie kellett
valakinek, aki Malakiás előtt és Bobbiói Róbert után volt könyvtáros, és akit Miklós nem említett.
Ez a könyvtáros igen nagy beszerzéseket végzett, és valószínűleg ő volt az, aki kiütötte Alinardust a
versenyből. Benno lép oda hozzájuk. Retteg, hogy vele is történhet valami. Vilmos a titokzatos
könyvről kérdezi, ami volt már nála, amikor elhozta Severinustól (de aztán odaadta Malakiásnak,
aki cserébe kinevezte őt segédkönyvtárosnak). A könyv arabul kezdődött, a szóban forgó görög rész
pedig nagyon furcsának tűnt (ezt a szót használta Severinus is, amikor a könyvről beszélt
Vilmosnak!): a lapjai össze voltak ragadva, és mintha nem is pergamenből lettek volna.

Nóna. Vilmos elmondja Abbonak mindazt, amit megtudott. Szeretné, ha Abbo segítene neki
pontot tenni az ügy végére. Abbo azonban ehelyett inkább felmenti Vilmost az inkvizítori
megbízatás alól, azt szeretné, ha távozna a kolostorból. Vilmos dühös: Abbonak fontosabb a
kolostor jó híre, mint a gyilkos megtalálása. Akár tudja, mi történt valójában, akár nem, ő arra
törekszik, hogy leplezze, mekkora kígyófészek a kolostor. A saját bűnös rendtársait fedezi, de
bezzeg az ártatlanokat (a parasztlányt) kiadja az inkvizíciónak. Vilmos elhatározza, hogy reggelig,
amikor távozniuk kell majd, kideríti, mi történt valójában, bárhogyan is legyen. 

Kompeltórium után. A szerzetesek nagyon nyugtalanok, Jorge és Abbo nem jelent meg az esti
imán. Vihar készül, egyre erősebb szél fúj. Vilmos meg van győződve arról, hogy a rejtélyt akkor
tudnák megoldani, ha bejutnának a finis Africae-be. Közben az istállóba mennek, mert Vilmos arra
gondol, hogy az Apokalipszis jóslatainak megfelelően a következő halottat arrafelé kell keresni.
Ekkor Adsonak eszébe jutott, hogy amikor Salvatore a varázslatról beszélt, amit véghez akart
vinni, az istállóban harmadikként beállított lóra utalt, vele akart csinálni valamit. Csakhogy rossz
latinsággal fogalmazott, mert amit mondott, az nem azt jelenti, hogy „harmadik ló”, hanem hogy a
„ló (mint szó) harmadik betűje.” Erről Vilmosnak egyszeriben beugrik a megoldás: nem a négy
közül kell az elsőt és a negyedik lenyomni, hanem a „négy,” vagyis a „quator” szóból az első és a
negyedik betűt. Rohannak is a csontkamrába, ahonnan a könyvtárba vezet az út. Ott azonban
oldalról és felülről dörömbölést hallanak. Nyilván a finis Africae-ből jön a hang, ahova beszorult
valaki. Az is valószínűvé válik, hogy van egy másik járat is, ami közvetlenül oda vezet a
csontkamrából. Felmennek a könyvtárba, ott a tükrös szobába mennek, ahol lenyomják az adott
betűket. Kinyílik az ajtó, és bent vannak a finis Africae-ban.

Hetedik nap

Éjszaka. A finis Africae-ben Jorge várja őket. Már ott van egy ideje, tudta, hogy Vilmos oda fog
találni. A két ember beszélgetéséből minden megvilágosodik. A következők történtek hát.

  Miután Vilmos beszélt Abboval, az apát rájött, hogy egy könyv miatt történtek a
bűncselekmények, és ezt a könyvet Jorge rejtegeti. Kérdőre is vonta Jorgét, aki azt mondta neki, a
finis Africae-ben megmutatja a könyvet, és elárulta Abbonak, hogyan kell oda bejutni a
csontkamrán keresztül. Csakhogy amikor Abbo belépett, Jorge felülről lezárta az átjárót, így
megfojtotta Abbot. (Tehát Abbo a csontkamra és a finis Africae közötti átjáróban halt meg)

   A bűnügyek megoldása tehát a következő. Berengár, a segédkönyvtáros megtalálta a könyvet, és

nemi ellenszolgáltatásért cserébe megmutatta Adelmusnak. Adelmust emiatt azonban annyira
gyötörte a bűntudat, hogy öngyilkos lett. Venantius megtalálta a könyvet, beleolvasott, és a méreg
megölte. Amikor rosszul lett, a scriptóriumból a konyhába ment, és ott halt meg. Berengár
zavarában, hogy nehogy megtudják, titkon ő is az Aedificiumban járt, elvitte a testet, és a
disznóvérrel teli hordóba dobta. Ekkor azonban már ő is kíváncsi lett a könyvre, beleolvasott, és
meghalt. Nála találta meg a könyvet Severinus, és megával vitte, figyelmeztetve Vilmost is a
felfedezésre. Severinust Malakiás ölte meg. Malakiás Berengárba volt beleőrülve, de Jorge
bebeszélte neki, hogy az Severinussal szűrte össze a levet. Amikor Jorge elküldte Malakiást, hogy
hozza el a könyvet Severinustól, a könyvtáros ezért ölte meg a füvészt. Malakiás halálát Jorge nem
akarta, még a lelkére is kötötte, hogy bele ne nézzen a kötetbe. Malakiás azonban megszegte a
parancsot, annyira kíváncsi volt, mi áll a szövegben, ezért halt meg a méregtől.

   A gyilkosságok úgy néztek ki, mintha az Apokalipszisre utalnának. Csakhogy a hasonlóság a

véletlen műve volt. Viszont az Apokalipszis Vilmosnak eszébe juttatta Jorgét, aki egyrészt
állandóan az Antikrisztus eljöveteléről beszél, másrészt Spanyolországból származik, ahonnan a
legtöbb Apokalipszis-magyarázat is – nem véletlen, hogy a könyvtárban a Spanyolország (Yspani)
elnevezésű rész ezeket a szövegeket tartalmazza. Jorge annak idején járt is azon a vidéken az
akkori apát megbízásából, számos könyvet hozott onnan, és ez tüntette ki őt annyira, hogy ő kapta
a könyvtárosi kinevezést Alinardus helyett. Ma már gyakori a rongypapír, amire az adott könyvet
írták, de akkoriban csak azon a vidéken volt használatos. Erre a papírra írták
Arisztotelész Poétikájának második részét, amit Jorge elhozott onnan, és elrejtett, mert nem
akarta, hogy olvassák, de megsemmisíteni sem akarta, lévén tudós ember. Jorge volt a titokzatos
könyvtáros, aki Bobbiói Róbert után következett, ő választotta segédjéül Malakiást, mert helyette
 továbbra is vezetni tudta az intézményt. Amikor Jorge rájött, hogy a szerzetesek a könyv nyomára
bukkantak, bekente a lapjait méreggel. Ettől a lapok összeragadnak, és hogy szétválassza őket, az
olvasó megnyalja az ujját – ettől viszont a szájába jut a méreg. A könyvet a Coena Cypriani-val
kötötték egybe – ez az a mű, ami annyi komikus bolondságot tartalmaz, és ez elevenedett meg
Adso álmában.

  Vilmos azt kérdezi, miért haragszik annyira Jorge a Poétika második részére. Bár Vilmos nem
olvasta, nagyjából sejti, miről van szó benne. A komédia a falvakban születik, ahol olyan emberek
élnek, akik egyszerűek (együgyűek), de nem rosszak. Az együgyűek, vagyis a nép, amely eddig is
központi szerepet játszott Vilmos gondolataiban, itt újabb összefüggésben kap jelentőséget. A
komédia rosszabbnak mutatja az embert, mint amilyen a valóságban, de ezzel segít megjobbítani a
világot, mert úgy, olyan szokatlan fénytörésben mutatja meg a dolgokat, ahogy egyébként nem
látjuk azokat, és ezzel segít, hogy jobban megismerjük a világot. Mi baja van tehát vele Jorgénak?

  Jorge szerint Arisztotelész a maga tekintélye és gondolkodása révén képes romba dönteni a
kereszténység egész épületét. A Filozófus már eddig is csorbát ejtett a hiten: a kinyilatkoztatás
helyett szillogizmusokat vizsgál, az égi rend helyett a földi matériával foglalkozik. Ha az ő
autoritása legitimálná a nevetést, az emberek nem félnének többé Istentől. A Dolcino-félék csak
kisebb réseket tudnak ütni az épületen, Arisztotelész viszont tönkretenne mindent, az eretnekséget
nem lehetne többé visszaszorítani, az együgyűeket nem lehetne megfékezni. Márpedig az ördögöt
el kell pusztítani.

  Te magad vagy az ördög, mondja erre Vilmos. Az ördög nem az anyag tehetetlensége, hanem a
soha kétségbe nem vont, mosolytalan hit.

  Jorge ekkor, hogy megsemmisítse a könyvet, elkezdi tépkedni és enni a lapjait. Vilmos el akarja
venni tőle, de Jorge eloltja a lámpást, és elmenekül a sötétben. Adsonak sikerül meggyújtania a
saját mécsesüket, Jorge után mennek, Az Yspania részen találják meg. Megpróbálják kitépni a
könyvet a kezükből, de Jorge kiüti a lámpát Adso kézéből. Az olaj kiömlik, egy halom könyv, amit
Jorge vert le, meggyullad. A láng gyorsan elharapózik, Adsoék oltani próbálják, de hiába. Egyre
több polc ég. Adso kirohan az Aedificiumból, a templomba megy, megkondítja a vészharangot.
Nagy a fejetlenség, mire észbe kapnak, már az egész torony ég. Az Aedificium lángjai
szétterjednek, és végül az egész kolostor elpusztul a három napig tartó tűzvészben.