Ahogyan Darby Dixon a menyasszonyi ruhájában ül

egy texasi templom fürdőszobájában, a kezében egy

pozitív terhességi tesztet tartva, rájön, hogy
hozzámenni a vőlegényéhez élete legrosszabb
döntése lenne. Végül úgy dönt, elindul, hogy egy új
városban, új névvel kezdje elölről.

Scott „Trex” Trexler tengerészgyalogosként bejárta a

világot. Most új munkája mellett végre lehetősége
van rá, hogy visszatérjen az egyetlen helyre, ahol
békésen élhetett: a coloradói Colorado Springsbe.
Abban a pillanatban, amint Trex bejelentkezik a
hotelbe, ahol Darby dolgozni kezdett, a fiatal nő
tudja, hogy a férfi veszélyes. Semmi esély rá, hogy
összekeveredjen egy újabb férfival, akiben nem tud
teljesen megbízni – és Trex egész biztosan nem
teljesen őszinte vele. Ahogyan Darby exe egyre
közelebb jut hozzá, hogy megtalálja őt, a nő és Trex is
hamar rájönnek, hogy amiről nem tudnak, az nagyon
is bánthatja őket.
Írta: Jamie McGuire
A mű eredeti címe: From Here To You

Fordította: Szűr-Szabó Katalin

Szerkesztők: Szaszkó Gabriella, Vajna Gyöngyi

Nyelvi korrektor: Sári Luca
Műszaki szerkesztő: Daróczi Edit

© Jamie McGuire
© Szűr-Szabó Katalin
© Maxim Könyvkiadó Kft.

A kiadvány a szerző engedélyével készült.

ISSN 2063-6989
ISBN 978 963 261 974 3 (puhatáblás), kiadói kód: MX-1073

Kiadja: Maxim Könyvkiadó Kft.

Cím: 6728 Szeged, Kollégiumi út 11/H
Tel: (62) 548-444, fax: (62) 548-443, e-mail: info@maxim.co.hu
Felelős kiadó: Puskás Norbert
Nyomda: Generál Nyomda Kft., felelős vezető: Hunya Ágnes

Minden jog fenntartva, beleértve a sokszorosítást, a mű bővített, illetve rövidített

változata kiadásának jogát is. A kiadó írásbeli engedélye nélkül sem a teljes mű,
sem annak része semmilyen formában – akár elektronikusan vagy mechanikusan,
beleértve a fénymásolást és bármilyen adattárolást – nem sokszorosítható.
Dawn mamának és az ő imádnivaló cicusának,
Kelsey-nek
 1. fejezet
Darby

A vécékagyló hideg porcelánja jegesnek érződött csupasz

fenekem alatt, ahogy a menyasszonyi ruhám felfúvódó fehér
selyem- és tüllfelhőjében gubbasztottam. Folyt a csap, és
majdnem elnyomta a hamarosan sógornőm és a tanúm, Stacy
dörömbölését az ajtón. Ujjaim közé csippentettem a fehér
tesztcsík két végét, és figyeltem, ahogy elsötétedik a szemem
előtt a második rózsaszín vonal is.
A texasi Fort Floodban a Szabad Akarat Első Baptista
Egyházának hátsó mosdójába alig fért be egy vécé és egy
mosdókagyló, most mégis hirtelen két személy lett az apró
helyiségben, és pillanatról pillanatra jobban összezáródtak
körülöttem a falak.
– Darby? – kiabált be ismét Stacy. – Ugye, nem vagy rosszul?
Shawn nem akarná, hogy hányj a nászéjszakán.
– Jóban-rosszban, emlékszel? – kérdezte a koszorúslányom,
Carly, és nem is kellett látnom az arcát, hogy tudjam, Stacy
igencsak bosszantja.
A sógornőm kiköpött bátyja volt, női kiadásban. Nyers,
szarkasztikus és rendszerint mogorva, de csak addig, amíg fel
nem oldódott, akkor aztán kimutatta a kegyetlenségét.
Lehunytam a szemem, és a mellemhez szorítottam a tesztet.
A szempillafestéktől sűrű lett a könny az arcomon. Shawnnal
szinte pontosan egy éve ismerkedtem meg, pár hónappal az
után, hogy Fort Hoodba vezényelték. Az első emlékeim, mint
amikor belépett a Legend’s Pubba, segítették elfeledtetni a
verések, fojtogatások, pofonok, padlónak vagy falnak lökések
szörnyűségét. Egészen a mostani majdnem-békés pillanatig itt, a
templomban. Shawn tökélyre fejlesztette a csúszás-mászást. Az
utolsó kétségbeesett bocsánatkérés, és egy „ígérem, hogy
megváltozom” után beleegyeztem, hogy feleségül megyek
hozzá. Erősebben szorítottam a terhességi tesztet. Többé nem
engedhetem meg magamnak a rossz döntéseket. Már nem csak
engem érintettek.
Jobb kezemmel a tesztet szorongattam, a mosdó széléről
elvettem a mobiltelefonomat, és remegő kézzel megkocogtattam
a kijelzőt. Anya az első csöngetés után felvette. Tizennyolc éves
koromban, pontosan két évvel a baleset után Baton Rouge-ba
költözött. Én voltam az egyetlen, akit Shawnnál is jobban
gyűlölt.
– Tudtam – mondta. – Tudtam én, hogy felhívsz. Mi az? Pénz
kell?
– Anya – kuncogtam idegesen. – Kértem tőled valaha is
bármit?
– Frank családja van itt látogatóban, és sok a dolgom –
sóhajtott fel. – Ha nem kell semmi, miért hívtál?
– Hát… pár perc múlva kezdődik az esküvő. Bárcsak itt
lennél! – A vonal másik végéről az egyetlen hang a
lélegzetvétele volt, és elképzeltem a szája körül a dohányzástól
támadt ráncokat. Tizenöt éves kora óta cigarettázott, és amikor
makacsul hallgatott, a ráncok elmélyültek. A terhességi tesztet
szorongató kézfejemet a homlokomhoz szorítottam. – Hogy van
Frank?
 – Még nincs állása. A háta miatt, tudod. Múlt hónapban
költözött hozzám. Miért?
– Ó! – A kétszobás lakására gondoltam, és hogy most milyen
zsúfolt lehet.
– És Johnny is.
– Johnny… a fia? Aki harmincvalahány?
– Igen. Elvált. – A telefonba fújt, és emlékeztem, amikor
kiskoromban behúzódtam a fotel mélyére, és próbáltam
elkerülni a mindig jelenlevő, alacsonyan megülő füstfelhőt. Ott
semmiképp sem lehetett gyereket nevelni. Igaza volt. Csak az
időt pocsékoltam a hívással.
– Nagyszerű. Örülök a híreknek, anya.
– Aha.
– Most talán mennem…
– Menj csak.
Lenyomtam a gombot, és a tesztet a telefonom mellé tettem a
pultra. A csap nyikorgott, amikor elfordítottam a gombot.
Csodás érzés volt, ahogy a hideg víz az ujjamra folyt.
Felszabadított, mintha nem is szorultam volna be ebbe az apró
mosdóhelyiségbe, mintha nem azon törtem volna a fejem,
hogyan tűnjek el innen Shawn bennem növekvő babájával
együtt. A választási lehetőségeimre gondoltam, és bármilyen
hálás is voltam értük, meghaladta az erőmet, hogy bemenjek
egy klinikára. Ahogy az is, hogy életem hátralévő részében
Shawnhoz legyek kötve, amit egy gyerek még eltéphetetlenebb
kötelékké tett volna, mint egy esküvői szertartás.
A bőrömről lesiklott a szappanhab, és eltűnt a lefolyóban. A
figyelmem megakadt egy tükörképen, és megdermedtem. Már
egy jó ideje nem ismertem magamra, de a félelem és a
reménytelenség állandó otthonra leltek a pillantásomban. A
könnyek fekete csíkot húztak az arcomon. Mézszőke, hullámos
fürtjeim kiszabadultak a kontyomból, kibújtak a fátyol alól, és
feldúlt arcomat keretezték, azt az arcot, ami négy éve Miss
Kelet-Texas címét nyerte meg számomra. Nem voltam benne
biztos, hogy tudnék-e még úgy mosolyogni, mint akkor. Abból a
lányból semmi sem maradt.
Nem egészen húsz perc múlva Shawn a padsorok közötti
folyosó végén áll majd, engem várva, hogy a családja és a
támaszponton élő katonák előtt megfogadjam, hogy szerető,
engedelmes felesége leszek. Senki sem tud majd a gyermekről,
akit a szívem alatt hordok, és még ha tudnának is, sejtelmük
sem lenne, hogy a fokozott stressz csak még ijesztőbbé teszi
majd Shawn amúgy is hirtelen haragját.
Leszakítottam egy papírtörlőt, és letöröltem vele az
élénkvörös rúzsomat.
– Darbs? – Halkabb kopogás hallatszott. – Carly vagyok.
Bejöhetek?
Lesöpörtem a tesztet a mosdóról, és kinyitottam az ajtót.
Carly beslisszolt, és sebesen becsapta maga mögött az ajtót,
mielőtt Stacy is be tudott volna nyomakodni.
– Kevés idebent a hely, drágám, bocsi! – szabadkozott
Stacynek, mielőtt az orrára csapta az ajtót. Kattant a zár, amikor
Carly megnyomta a gombot a kerek ajtógomb közepén. Az
ajtónak vetette a hátát. A ruhám, én, a vécékagyló és a mosdó
mellett azt hittem, Carly már nem fér be, de mint mindent, ezt is
megoldotta.
– Jézusom, milyen ellenszenves! – sziszegte Carly. – A
neveletlen kölykei csokoládéval tömik magukat a másik
teremben a semmirekellő apjuk orra előtt. Mennyit fizettél a
koszorúslányka és a kissrác szmokingjának kölcsönzéséért?
Mindkettő csokoládéfoltos. Biztos, hogy egy életre le akarsz
mellettük horgonyozni? – Amikor nem válaszoltam, Carly
elsápadt. – Jaj, istenem! Nem akarsz!
– Felhívtam anyát.
– Ó, a francba! – csúszott ki a száján, és láthatóan nem izgatta,
hogy egy templomban káromkodik. Édes, vontatott délies
hanghordozásával nem is hangzott szitokszónak. – Hogy
elmondd, visszatáncolsz? Eljön érted?
Megráztam a fejem, és a képmásomat néztem a tükörben.
– Senki sem jön el értem. – A hangom éppen olyan megtört
volt, mint amilyennek éreztem magam.
Carly a hajamat igazgatta.
– Figyelj csak, ha végig akarod ezt csinálni, rendbe teszem a
sminkedet, és gyönyörű leszel. – Felismerés villant a
tekintetében. – Darby… állíts le, ha túloznék, de a kocsim kint
áll az oldalbejáratnál. Amikor senki sem figyel, összekapom a
cuccodat, és elviszlek, ahova csak akarod.
Carly sosem mondott olyasmit, amit nem gondolt komolyan.
Káprázatos, szőke, csillogó zöld szemű, egész évben
napbarnított déli szépség volt, akinek annyi peroxid volt a
haján, ami tíz menet fehérítő mosásra is elegendő lett volna, és
csillámlott mindenütt. Nyolc éve voltak házasok J. D. Bowman
főhadnaggyal, és két csoda szép kis szőke lányuk volt. J. D. jó
ember volt, a seregnél erőskezű tiszt, de otthon Carly
parancsolt, és Fort Hoodban nála jobban egyetlen feleséget sem
tiszteltek. Fantasztikusan keresett szépítőszerek eladásával, és
az összejövetelei inkább a női egyenjogúság harcosainak
lelkigyakorlatai voltak. Amint megtudta, hogy eljegyeztük
egymást, azóta próbált lebeszélni arról, hogy hozzámenjek
Shawnhoz. De ennek ellenére ő szervezte az eljegyzési
partinkat.
– Nem tudom. Mindenki vár.
– Senki sem fog csodálkozni, miért nem jössz, Darby.
Mindannyian tudjuk, mi folyik nálatok. Bűntudat nélkül
hagyhatsz itt mindent.
Stacy megint dörömbölni kezdett, a testem a csapások
ütemére rándult össze.
Carly megnyálazta a zsebkendője sarkát, és letörölte a
festéket a szemem alól.
– Ha ezt akarod, idehozom a rúzsomat, mert kell egy kis szín
az arcodra. Ha nem, akkor hozom a kocsikulcsomat, és kint
várlak.
– És a gyerekeid? J.D.?
Önelégülten mosolyodott el.
– A férjem okos ember. Magától is rájön. – A mosolyt mintha
hirtelen letörölték volna az arcáról. – Fontos ez a pillanat,
Darby, de nem kell, hogy saját magadon kívül bárkire is
tekintettel légy. Te mit akarsz?
Carly nem látta meg a hátam mögé rejtett fehér tesztet.
Fogalma sem volt róla, hogy a döntés, amit meg kellett hoznom,
a szívem alatt hordott gyermeket is érintette. Magammal nem
törődtem annyira, hogy ilyen kínos és botrányos lépésre
szánjam el magam.
Carly bólintott, és szabadkozva távozott. Az ajtón át
hallottam a hangját, ahogy valami ürügyre hivatkozva
higgadtan lépett ki a vasárnapi iskolai teremből, amiben hárman
készülődtünk. Ötvenig számoltam, aztán az ajtót kinyitva
Stacyre mosolyogtam.
– Hát itt vagy! – mondta. Gesztenyebarna, göndör fürtjei már
kezdtek kiszabadulni hevenyészve feltornyozott kontyából. –
Carly kint vár rád az egész rúzskollekciójával. Azt mondta,
majd kint kiválasztod a színt, hogy ne kelljen behoznia az
egészet.
– Nagyszerű! Nézz utána, kérlek, hogy Allie és Jonah készen
állnak-e! Allie-re jó a ruha?
– Most néztem meg őket. A csokoládé nagyját eltávolítottam.
Esküszöm, hogy Brian olyan ostoba, mint egy tuskó. A vőfélyek
szobájában vannak Shawnnal és Briannel. Allie ruhaujja kicsit
bő, de boldog a virágkosarával. És mielőtt rákérdeznél, Jonah
tudja, hogy ezúttal lassabban kell mennie.
Kinyitottam az ajtót, és kinéztem a folyosóra. A szertartás
már majdnem megkezdődött, a zongorista a korábbi kérésemre
Pachelbel D-dúr kánonját játszotta. Shawn családja és az összes
közös barátunk a sekrestyében gyűlt össze, és az oldalajtó nem
egészen három méterre volt.
– Senki sem lát meg. Ha választani akarsz valamit Carlytól,
most menj! Csak pár percünk maradt – mondta Stacy.
Ugyanolyan parancsolgatón beszélt, mint Shawn. A kérés
ismeretlen fogalom volt számára.
– Máris jövök – léptem ki a mosdóból. Hevesen kalapált a
szívem, a tenyerem izzadt. Bár az ajtón túl a szabadság várt,
még életemben nem voltam ilyen rémült. Nedves ujjaim közül
kezdett kicsúszni a teszt, de görcsösen összeszorítottam, mert
nem akartam itt hagyni. Nem szerettem volna még egy okot
adni Shawnnak, hogy a keresésemre induljon.
– Darby! – hallottam a hátam mögött Stacy dühös hangját.
Megdermedtem.
Átnyújtotta a barna kistáskát, amit előző karácsonyra kaptam
tőle.
– Erre szükséged lehet. Carlyt biztos ki kell fizetni.
– Köszönöm – mondtam, megragadtam a bőrfogantyúnál,
aztán sarkon fordultam. Az oldalajtó becsapódott Stacy mögött,
amikor visszament. Végre megint kaptam levegőt.
Carly a Lexusában ült, ahogy ígérte. A cége neve – Rúzs és
Jézus Carlytól – élénk rózsaszín műanyag betűkkel virított a
hátsó ablakon. Beültem az anyósülésre, a menyasszonyi ruhám
szoknyája habosan terült rá a középső konzolra és Carly
oldalára.
Megragadta a kezem.
– Hova akarsz menni?
– Bárhova, csak ide nem.
– Buszpályaudvar?
Az ölembe fekvő kis táskát bámultam.
– Kétszáz dollárom van. Mit gondolsz, elég?
– Ne izgasd magad! – Megpaskolta a kezemet, aztán
rükvercbe tette a sebváltót. Kifordultunk a templom elől az
utcára.
Felhangosítottam a rádiót, hogy ne halljam a tengernyi
hangot, amik a Shawn elhagyásából eredő következményekre
figyelmeztettek. Számtalanszor fenyegetett, mi lesz velem, ha
elhagyom. Néha a tekintetéből láttam, hogy igazán nem is
kellek neki, csak azt nem bírja elviselni, hogy máshoz tartozzak.
Megszámolni sem tudtam, hány éjszaka feküdtem ébren, a
bármikor csattanó ütés neszére várva.
Carly lehalkította a rádiót, és megfogta a kezemet.
– Helyesen cselekszel – szorította meg. – Mostantól fogva
csak jobb lesz.
– Tudom – néztem ki az ablakon.
– Szükséged van valamire a házból?
Fontolóra vettem, de tudtam, hogy Shawn bármelyik
pillanatban rájöhet, hogy nem vagyok ott, és egyenesen a
házhoz megy, hogy csomagolás közben rajtakapjon.
Beleborzongtam abba, milyen lenne a dühe és a
megszégyenülése kereszttüzébe kerülni.
– Nem – válaszoltam. – Nem kockáztathatom meg.
– Talán megtalálom a módját, hogy bejussak, és
összeszedhetem pár holmidat, aztán elküldöm neked. Van, ami
kapásból eszedbe jut?
– A fényképalbumok – sóhajtottam fel. – Az apámról meg
rólam készült képek az éjjeliszekrényről. De Shawn biztos
elégeti őket.
– Jaj, Darby, de sajnálom!
– Ne! – húztam féloldalas mosolyra a számat. – Jó nap a mai.
Carly megrázta a fejét, és a haja is egy ütemre lengett a
mozdulattal.
– Tudtam. A rohadék. Tudtam, hogy… de ha visszaérek,
beszélek J.D.–vel. Lehet, hogy ha Shawn bajba kerül, az
lelassítja. Reménykedjünk, hogy nem kezd el keresni, de…
– Felkutat majd. Elég lesz egy szívességet kérnie hozzá.
– Mármint a testvérétől.
Bólintottam.
– Derek valami számítógépes munkát végez a kormánynak.
Nem árulhatja el, hogy pontosan mit – nem mintha egyébként
értenénk – , de említette még a leleplezések előtt, hogy ismeri
Edward Snowdent. Valószínűleg csak idő kérdése – sóhajtottam.
– Akkor olyan messzire kell menned, amennyire csak lehet,
hogy ne akadjon rád. Van ötleted? Várj csak! El ne mondd! Nem
akarom tudni. Esetleg felhívsz, ha már berendezkedtél valahol?
El kell tűnnöd szem elől. Istenem! Én azt sem tudnám, hogy kell
csinálni. Gondolom, készpénzzel fizetsz majd?
– A mosdóban hagytam a mobilomat. És nem tudom a
számodat. Még ha meg is mondanád most, akkor sem
emlékeznék rá, mire célba érek.
– Nem gond. – A következő piros lámpánál előásott egy
fekete filctollat a táskájából, kinyitotta a bibliáját, és az első lapra
felírta a telefonszámát.
– Nem vihetem el a Bibliádat, Carly!
 – Szükséged lesz rá. Ha itt elcsendesülnek a dolgok,
elküldöm, amit meg tudok szerezni – mondta a kupakkal a
szájában. – Van egy olyan sejtésem, hogy Shawn figyel majd egy
darabig.
– Nem irigyellek – jegyeztem meg.
A lámpa zöldre váltott, és Carly a gázra lépett.
– Miattam ne aggódj! – kacsintott rám. – Kézben tartom a
kisfiút. Engem nem ijeszt meg.
A biztonsági öv a mellkasomba vágott, amikor Carly a fékre
taposott, hogy ott forduljunk be, ahol kell, majd a Greyhound
buszpályaudvar elé kanyarodott. Belemarkolt a táskájába, és
előhúzott egy csomó bankjegyet, amit a kezembe nyomott.
– Nem tudom, mennyi lehet. Legalább hatszáz dolcsi. A
legutolsó partimról maradt készpénz. Biztos kapsz érte egy
odaútra szóló jegyet néhány állammal odébb, ennivalót és egy
váltás ruhát.
– Túl sok – ráztam meg a fejem.
– Nagyobb szükséged van rá, mint nekem. Szeretném, ha
biztonságban lennél. Különben is, egy hónapra vagyunk július
négytől. – Felszegte az állát, a vonásait büszke mosoly lágyította
el. – Idén kétszeresen is ünnepelsz. – Megragadta a kezemet, a
másik tenyerét a Bibliára tette, és lehunyta a szemét. – Édes
Istenem, azért imádkozunk, hogy Darby épen és sértetlenül
érjen célba. Vigyázz rá és tartsd meg egészségben! Imádkozunk,
hogy élete következő utazása könnyű legyen, megtalálja a
boldogságot, és neked tetsző módon élje az életét. Drága
Jézusod nevében… Ámen!
– Ámen. Köszönöm.
– Ne nekem köszönd, hanem Jézusnak. Ő fog átsegíteni ezen.
Ebben biztos lehetsz, Darby. Higgy nekem!
A fehér tüll és selyemhabok felett megöleltem, és amint
kibontakoztunk az ölelésből, megtöröltem a szemem.
– Elég ebből! – köszörülte meg a torkát. – Most kezdődik a
hátralévő életed. Ez egy boldog pillanat. Szeretlek. Jó utat!
– Nagyon szépen köszönöm – mondtam, és a kilincset
meghúzva kiléptem a járdára. A terhességi tesztet a táskámba
csúsztattam, a Bibliát a mellemhez szorítottam, és felmértem a
helyet. A jövő-menő emberek mind engem bámultak, így inkább
arra figyeltem, hogy benyomjam az üvegajtót, és a
jegypénztárak fölötti táblán kikeressem, amire szükségem volt.
A cél az volt, hogy minél gyorsabban minél messzebbre
kerüljek. Texas és Louisiana kilőve. Oklahoma is. Esetleg Kansas?
Visszahőköltem. Kansas nem tűnt kalandra alkalmas helynek. A
Fort Hoodtól legmesszebbre eső és legolcsóbb jegyet kínáló hely
a Colorado állambeli Colorado Springs volt. Fél óra múlva
indult. Csak remélni tudtam, hogy van még szabad hely.
A pénztárban ülő ősz hajú férfit nem nyűgözte le az
öltözékem.
– Hova?
– Maradt hely Colorado Springsbe?
– Egy – kopogtak az ujjai a billentyűzeten.
– Kérem.
Jelentőségteljesen a ruhámra pillantott.
– Turistaosztály.
– Megfelel.
Hátrahajtotta a fejét, és a bifokális szemüveg alsó részén át a
számítógép monitorát nézte.
– Van csomagja?
– Nincs.
– Egy-nulla-egy-nyolcvankettőt és a jogosítványát kérem.
– Százegy dollár?
– És nyolcvankét cent – nézett rám a szemüvege felett.
 Kiszámoltam a pénzt, és a pultra tettem a jogosítványommal
együtt. A pénztárban ülő férfi elvette, és a szívem megint
kalapálni kezdett. Visszatartottam a lélegzetemet, míg
kinyomtatta a jegyet, és csak akkor fújtam ki a levegőt, amikor
átnyújtotta az igazolványommal együtt.
– A következőt kérem! – kiáltotta a férfi. Megfordultam, és a
jegyemre írt szám szerinti kocsiállást kerestem. Suhogott a
ruhám, ahogy a sarokban lévő üres padhoz mentem. Mielőtt
azonban leülhettem volna, egy erős spanyol akcentusú asszony
hangját hallottam a hangosbemondóból, aki a járatom utasait
beszálláshoz szólította.
Először az elsőbbségi utasok állhattak sorba. Egyenként
sétáltak ki a buszhoz és kapaszkodtak fel a lépcsőn. Képtelen
voltam uralkodni a vágyon, hogy folyton hátrapillantsak a
bejáratra. A lelki szemeim előtt Shawnt láttam, hogy beront az
ajtón, elkeseredésében nem kiáltja, hanem ordítja a nevemet,
mint egy szigorú keresztapa, és jelenetet csinál. A lábam
idegesen ugrált, a turkálóban vett használt Steve Madden cipő
sarka feltörte a lábamat. Az elsőbbségi utasok láthatóan nem
siettek, így azt sem értettem, miért fizettek külön azért, hogy
elsőként szállhassanak fel.
A bemondónő most a többi utast szólította. Felálltam, és
próbáltam nem előretolakodni. Vajon Shawn a házban van, és
éppen a barátaimat zaklatja a kérdezősködésével, hogy hol
lehetek? Okos fiú – gondoltam. Biztos idejön a pályaudvarra. És
amikor ideér, már a Colorado Springsbe tartó buszon kell
lennem.
Követtem egy hajlott hátú, aprócska nagymamát, aki előttem
szállt fel. Segítettem, hogy felkapaszkodhasson. Óráknak tűnő
időbe telt, mire felemelte a lábát, és éveknek, mire felhúzta
magát a következő lépcsőfokra. Végül a tetejére ért, aztán a
nyomában én is. Az üléseiken rendezkedő utasok abbahagyták,
amit csináltak, és tátott szájjal néztek a fehér, puffos
menyasszonyi ruhámban. Kétségtelenül feltűnt mindenkinek az
elkenődött szempillafestékem. Ha bárki is egy szökött
menyasszonyt keres, mindenki rám mutat majd – futott át a fejemen.
A ruhám nekiverődött az utasoknak, akik mellett elhaladtam
az elsőtől a tizennyolcadik sorig, ahol végül az ablak mellett
találtam egy szabad helyet. Oldalazva bemásztam, és leültem. A
bibliát a mellemhez szorítottam.
– Kérlek, Uram, segíts, hogy épségben kijussak innét! –
suttogtam.
Pánik hullámzott végig rajtam minden busztól, ami elindult,
és minden férfitól, aki megjelent. Shawn most már bármelyik
percben megjelenhetett az öltönyében a sógorával, testvérével és
a barátaival, hogy megpróbálja megakadályozni a szökésemet.
A motor halk mormolásának és zúgásának állandó ritmusára
figyeltem, ahogy a sofőr és néhány pályaudvari alkalmazott a
csomagtérbe rakja a feladott csomagokat, és aztán megvitatnak
valamit, ami biztos nem volt elég fontos, hogy egy perccel
tovább itt tartson minket.
Végül a sofőr biccentett, és felmászott a lépcsőn. Leült a
helyére. Felvette a mikrofonját, a szavai monoton
hangfolyammá mosódtak össze, ahogy egy tréfát próbált
elsütni, majd elmondta, hova tartunk és milyen biztonsági
előírásokat kell betartanunk.
Elképzeltem, hogy Shawnt pillantom meg a hatalmas
üvegablakon át, amint átfurakodik a pályaudvaron járkáló
emberek között, és a tekintete végül megállapodik rajtam.
– Kérlek, kérlek, kérlek! – esengtem alig hallhatóan. A lábam
megint idegesen ugrált, a mellkasomból sikoltás akart feltörni.
Mielőtt felállhattam volna, hogy könyörögjek az indulásért, a
sofőr becsukta az ajtót, sebességbe váltott és kikanyarodott.
Amikor a forgalmas útra való kihajtás előtt lassított, végre
hátradőltem, és hangosan felsóhajtottam.
Megmenekültem.
 2. fejezet
Trex

Kösz, Stavros – mondtam, és felemeltem a pohár hideg sört,

amit épp letett elém.
Éreztem a papírszalvétán lévő só szemcséinek dörzsölését a
tenyeremen, ami megint csak ismerős volt a kis családi
szállodában, amire korábban bukkantam rá. Másodszor
aludtam a Colorado Springs szállóban, és bár a személyzet
kíváncsiskodott, legalább az ágy kényelmes, az ágynemű tiszta
volt, és a nagymenő tűzoltók ellenére sem kellett elvegyülnöm.
– Sosincs korán egy sörhöz. Nagy a nyüzsgés, így még nem
mondhattam, hogy örülök, hogy visszajöttél, Trex – mondta a
csapos, és elfordult, hogy kiszolgálja a következő vendéget.
Figyelnem kellett a szájmozgását, hogy halljam a szállodai
előcsarnok halk zsivaján át. Az éveken át közelemben robbanó
gránátok, robbanóanyagok és géppuskaropogás miatt
bármilyen háttérzaj nehezen érthetővé tette az emberi beszédet.
Vagy két tucat tűzoltó vett körül, és a védősávtól a mexikói
tengerparti villákig a legkülönbözőbb témákról fecsegtek.
Plusznak tekintettem, hogy itt vannak, már csak azért is, mert
üdítőnek találtam, hogy délben rajtam kívül más is iszik. Az
izgatott fecsegés inkább hangzott középiskolai öregdiák-
találkozónak, mint a több tucat rendfenntartó hatóság által
egyesített tűzoltócsapatnak, akik arra készültek, hogy a Queen’s
Canyonban, a várostól csak néhány mérföldnyire a több ezer
hold erdőt felemésztő tüzet elfojtsák.
– Mi hozott vissza a városunkba? – kíváncsiskodott Stavros,
és a bárpult mögötti mosogatóba tett egy piszkos poharat. A
filmeken látható csaposokra emlékeztetett. Ha engem
kérdeznek, a mellény, csokornyakkendő és fekete nadrág
összeállítás kicsit túlzás volt egy Holiday Inn láncban, de ő nem
erről kérdezett, hanem az érdekelte, amire nem felelhettem.
– Munka – válaszoltam egyszerűen.
– Milyen? A tűz? Nem látszol kivezényelt hatósági fickónak.
Lagymatag, nyugodt mosollyal válaszoltam. Stavrosnak el
kellett hinnie a hazugságot, amivel etetni szándékoztam, hogy
aztán mindketten szépen mehessünk a magunk dolgára. Az
igazság megkerülése nem esett nehezemre. Apám erőskezű
baptista prédikátor volt, és nagy gyakorlatot szereztem mellette
a féligazságok és a szemenszedett hazugságok terén. Egyes
számú szabály: sose tálalj ki minden információt.
Stavros számára nem lenne elképzelhetetlen, hogy a
tűzoltókhoz, a szárazföldi vagy a helikopteres katonákhoz, vagy
épp a vezetőséghez tartozom. Az exem nem is egyszer
panaszkodott, hogy nem vagyok bőbeszédű, és ebben igaza is
volt. Az, ha elmondtam volna, ki vagyok és hol jártam,
óhatatlanul kérdésekhez vezetett volna, hogy mit láttam, és
erről senki sem akart hallani, a legkevésbé én.
– Oda megyek, ahova mondják – ittam egy kortyot.
Stavrost még nem győztem meg.
– Neked senki sem parancsol. Főnöknek látszol.
– Úgy valahogy – válaszoltam. Ez véletlenül igaz volt, még ha
nem is a megfelelő összefüggésben. Megrezzent a mobilom,
mire egy tízdollárost dobtam a pultra, aztán elnézést kértem, és
arrébb mentem.
A kijelzőn egy ismeretlen szám jelent meg, ami máris arra
utalt, hogy az új munkaadóm keresett. Az előcsarnok egyik
sarka felé tartottam, ahol az egyre növekvő tűzoltó-
csoportosulástól hallótávolságon kívül kerülhettem.
– Trex – szóltam bele a fülemhez tartva a telefont.
– Jó napot, Mr. Trexler! Bianca Calderon vagyok, Tallis
tábornok adminisztratív asszisztense, és segítek holnap bejutni
az ingatlanra. Alkalmas időben hívom?
– Igen – válaszoltam. Bianca a katonaságnál dolgozott. Biztos
hozzászokott a rövid, lényegre törő válaszokhoz.
– Tizenhét órakor várom az első kapunál. Ott hivatalosan
állományba vesszük, majd önnel együtt belépünk a kettes és a
hármas kapun, aztán következik a Komplexum. Rövid
körbevezetés után megmutatom a központját, és tizennyolc
órakor találkozik az új csapatával. A tábornok húsz órakor
fogadja.
– A csapatommal – ismételtem meg, és igyekeztem leplezni a
meglepődésemet. – Mindenkivel?
– Igen, uram. Mindenkivel az egységétől.
– Nagyszerű – pillantottam az órámra. – Akkor öt órakor
találkozunk.
– Aludjon jól, Mr. Trexler!
– Szólítson csak Trexnek! Viszlát, Miss Calderon!
– Szólítson Biancának!
Kinyomtam a telefont, és a mobilt a hátsó zsebembe
csúsztattam, a sörömet meg visszavittem oda, ahol az előbb
ültem. Öt év alatt egyszer sem volt szerencsém az egész
egységemet egyszerre látni, és jó lesz együtt lenni a régi
bandával, még ha mind a civil életbe való beilleszkedés
különböző szakaszaiban is járnak is.
 A székemet egy nálam valamivel testesebb férfi foglalta el.
Sötét haját tüsire nyíratta, a bőre úgy festett, mint egy
összefirkált papírlap. Megérintettem a vállát.
– Ez az én helyem.
A férfi felnézett. Lehervadt a mosolya. Felállt, de nem azért,
mert megfélemlítettem, hanem mert én voltam az utolsó, akire
itt számított.
– Mi az ördögöt keresel itt? – fakadt ki.
– Nyugi, Maddox – ültem le a helyére. – Nem miattad vagyok
itt.
Elcsendesült körülöttünk a beszélgetés, a csapattársai a
szóváltás felé fordultak, aztán ijesztő falként körénk álltak. Nem
hibáztattam őket. Taylor és az ikertestvére, Tyler Maddox utolsó
alkalommal Estes Parkban találkoztak velem. Akkor szövetségi
jelvényt hordtam, és az egyetemi kampuszon nyomoztam egy
olyan tűzeset ügyében, amiben talán a kisöccsük is érintett volt.
Amennyire most tudtam, az ügy még nem zárult le.
– Akkor meg miért jöttél? – sziszegte fojtott hangon.
– Új állást kaptam.
– Véletlenül éppen Coloradóban sikerült találnod egyet? –
nézett rám kétkedve.
– Így hozta a sors. És most tűnés, hadd élvezzem végre a
sörömet! Korán le kell feküdnöm. Holnap van az első
munkanapom.
– Hol?
– Mit érdekel?
Maddox idegesen felnevetett.
– Na, és? Sikerült az egyik szar állást egy másikra cserélned?
– Nem. Ez magánmeló. Sokkal jobban fizet. És most komolyra
fordítva a szót, tényleg húzz innen a francba!
Maddox nevetgélt magában, és még meghúzta a sörét,
mielőtt csatlakozott a haverjaihoz. Fiatalabbak voltak nálam, de
több veszélyes helyen fordultak meg, mint ahányat össze tudtak
számolni. Tiszteltem, ha valaki a tűz felé rohant.
Stavros letett a pultra még egy korsóval, és a mögöttem álló
férfi felé biccentett. Maddox hívott meg rá. Nem akartam
megkedvelni, de arról sem tudtam meggyőzni magam, hogy
rossz srác. Köszönetképpen bólintottam egyet felé, aztán
előrefordultam.
– Mi volt ez? – kérdezte Stavros.
– Semmi különös.
– Gondolom, ismerik egymást.
– Az öccse egyszer bajba került.
– És maga segített rajta?
– Nem – válaszoltam, és beleittam a második korsó sörbe.
– Mogorvábbnak látom, mint első alkalommal, amikor itt járt,
pedig azt hittem, azt nem lehet fokozni.
– Tényleg?
– Úgy sejtem, az új állásnak a Cheyenne Hegyi
Komplexumhoz van köze.
– És az mi?
– Az egyetlen titok, amit errefelé nem lehet megőrizni –
vigyorgott Stavros.
– Piszkosul menőbbnek hangzik, mint amit én csinálok –
jegyeztem meg a lélekjelenlétemet megőrizve.
Legkevésbé arra volt szükségem, hogy a szállodai pultos
világgá kürtölje az első napom előtt, hogy egy titkos
intézményben dolgozom. Stavros csalódottnak tűnt, látszott,
hogy nincs igaza.
– Egyedül van itt? – faggatott tovább.
– Csak én jöttem.
– Új kezdet? – kérdezte.
 Volt már néhány újrakezdés mögöttem, de sosem tűnt újnak.
Otthonról bevonultam a haditengerészethez, onnan az FBI-hoz
kerültem, most pedig egy magán biztonsági szolgálathoz. Mint
sok veterán, én is megpróbáltam élni az életemet, miután
éveken át rászoktattak az engedelmességre. Elég rossz volt,
hogy a térdemet ellőtte az ellenség, és ezért érdemeim
elismerése mellett leszereltek. Egy évtized a haditengerészetnél,
számos bevetés, számtalan küldetés és minimális harci kiképzés
nélkül egy elrabolt tízéves gyerek pontot tett a katonai
karrieremre.
Megérintettem a térdemen kidudorodó hegeket.
– Ki tudja? Talán ez lesz az igazi.
– Szóval, volt már ilyen?
Bólintottam. Miután a térdem – amennyire lehet –
meggyógyult, felhívtam egy cimborámat, aki a Deep Six
Securityt vezette. Eleinte előléptetésnek tűnt, hogy golyóálló,
bár légkondicionált járműveket vezettem, de mocskos
politikusokat, fegyverkereskedőket és hadurakat védeni… a
fizetési csekk sem feledtette, mit teszek, aztán egy éjszakai
razzián megégette a vállamat egy villanógránát. Amikor
felvettek Quanticóba, úgy éreztem, megtaláltam a hivatásomat.
Később, az FBI-nál töltött két év alatt kiderült, hogy mégsem
nekem való. A denveri főnököm a San Diegó-i seggfejhez képest
elég rendes fazon volt, de elemzőkkel és aktatologatókkal kellett
együtt dolgoznom. Még a terepen dolgozó ügynökök is
nyakkendőben és blézerben jártak munkába. Aki öltönyt viselt,
nem piszkolta be a kezét. Az ottani munka elkeseredésből
fakadó hibás döntés volt, amit hamar helyrehoztam.
– Alaposan átverhette magát – vélekedett Stavros. –
Szemernyi megbánást sem látok.
– Nincs is – mondtam. – Még nem találkoztam a sors által
rendelttel.
– A, szóval az igaziban hisz?
Elmosolyodtam, mielőtt belekortyoltam az italomba. Volt
néhány barátnőm, de sosem találtam olyat, akinél ne éreztem
volna, hogy ennél több kell. Laurával az alapkiképzés után
ismerkedtem meg. A nagykönyv szerinti katonafeleség válhatott
volna belőle. Egy évig éltünk együtt, de mindketten rájöttünk,
hogy ami köztünk van, nem szerelem, és én lettem a tanúja,
amikor három évvel később hozzáment a legjobb barátomhoz.
Volt jó pár randi és rengeteg más nő, akiket a kishúgom, Hailey
csak időtöltésnek nevezett, de mindegy, milyen fantasztikusak,
gyönyörűek és szórakoztatóak voltak is, mindig tudtam, hogy
nem megfelelőek. A hozzám rendelt még ott volt valahol a
nagyvilágban, és úgy éreztem a létezését, mint Maddox és a
haverjai pillantását a tarkómon.
Megrezzent a telefonom a hátsó zsebemben. Felálltam, és egy
összetekert ötdolláros bankjegyet dobtam a borravalós üvegbe.
– Éppen rád gondoltam – mondtam a telefonba a liftekhez
menet.
– Ez csak természetes – válaszolta Hailey. – Berendezkedtél
már?
Tűzoltókat kerülgettem, akik a féláras sörüket szürcsölték.
– Amennyire egy szállodai szobában lehet.
– Nem béreltek neked szállást?
– Nem.
– Még nem mondtad el, mit keresel Colorado Springsben.
– És nem is fogom.
Hailey felsóhajtott, én meg felnevettem. Sok időnk ment el az
igazság kerülgetésére.
– Nem érek rá. Ebédidő van. De örülök, hogy csak
háromórányira vagy kocsival. Hazajössz húsvétra? Apa három
hónappal előbb megírta a prédikációját.
Megnyomtam a liftgombot, és vártam.
– Nem ugyanazt mondja minden évben? Minek készülne?
Legfeljebb azt kell eldöntenie, melyik sztorit mesélje el.
– Hagyd abba!
– De komolyan, olvastad az evangéliumokat? Egy ember, két
ember, egy ember és egy angyal, vagy egy angyal volt a
sírboltban? Máté, Márk, Lukács és János mind mást állít. És ezt
nevezi apa Isten tévedhetetlen igéjének. – Kinyílt az ajtó, én
pedig beléptem a liftbe, de rögtön elfogott a lelkifurdalás. – Ne
haragudj, HayBells!
– Mióta vagy ilyen pesszimista?
– Az első bevetésem óta, amikor valóban olvasgattam a
Bibliát. Figyelj csak, a jövő hét a betanulás időszaka az új
állásomban. Későig bent leszek, hogy kiképezzem a csapatot,
így lehet, hogy a következő hetekben nem leszek elérhető.
A lift remegve megállt. Kinyílt az ajtó, és kiléptem. Balra
fordultam, és bár tudtam, merre kell mennem, ellenőriztem a
táblát, hogy a szobám valóban balra van-e. A 201-es szoba a
folyosó végén volt. Megálltam az ajtó előtt, és előástam a kulcsot
a zsebemből, míg a kishúgom hangját hallgattam a vállammal a
fülemhez szorított telefonban.
Hailey tovább csacsogott a középiskolai bálról, egy új fiúról,
aki legyeskedik körülötte, és hogy hova adja majd be a
jelentkezését. Nem hibáztattam, hogy semmit sem tud arról,
milyen volt számomra a középiskola. Az ordítozás, a szabályok,
a nem létező magánélet. Én voltam a próbadarab. Rajtam
tanulták meg a szüleink, hogy kell egy gyereket elüldözni
otthonról. Apa később lecsillapodott, anya pedig gyakrabban
állt a sarkára. Hailey gyerekkora így már majdnem normálisra
sikerült.
 – Hallottad, amit mondtam? – kérdezte, amikor kattant a zár.
Benyomtam az ajtót.
– Bocs, éppen a missziós utazásról beszéltél. Ezúttal
Hondurasba lesz, igaz?
– Legutóbb is oda mentünk. Szerintem neked is el kellene
jönnöd. Nagyobb biztonságban érezném magam, ha ott lennél.
– Bárcsak megtehetném, Bells! Holnap új munkahelyen
kezdek. Egy darabig nem lesz szabadságom.
– Csak egy hét az egész! Annyit igazán kivehetnél.
Hanyatt dőltem a kemény, hideg matracon, és felnéztem a
bézs mennyezetre. Nem vettem a fáradságot, hogy felgyújtsam a
villanyt, az elsötétítő függöny résén át beszökött némi napsugár.
– Hiányzol, kölyök!
Hallottam a telefonban, hogy duzzog, és ez
megmosolyogtatott. Mindig a legjobbat gondolta rólam. Embert
próbáló munka volt annak a pasinak színlelni magam, akinek
hitt.
– Te is hiányzol, Scottie!
– Mondd meg apának és anyának, hogy szeretem őket!
– Persze. Sok szerencsét holnap!
Amikor letette, üresnek, sötétebbnek tűnt a szoba. Hailey-ből
sugárzott a fény. A húgom, a szüleim és az otthonom, a kansasi
Goodland csak néhány órányira voltak innen. Valamilyen oknál
fogva ez a gondolat nem volt olyan vigasztaló, mint amilyennek
lennie kellett volna. Hailey pár hónap múlva betöltötte a
tizennyolcat. Bármikor kocsiba ülhetett, és meglátogathatott.
Semmit sem szerettem volna jobban, mint együtt lenni kicsit a
húgommal, de könnyebb titkokat őrizni, ha a kettőnk közti
távolság legyőzéséhez repülőre kell ülni.
Az órámra pillantottam. Újabb hét órát kellett elütnöm
valahogy a lámpaoltásig. Lehunytam a szemem, hogy egy felet
aludjak, mert azt reméltem, ez elég hosszú lesz a feltöltődéshez,
és elég rövid ahhoz, hogy ne támadjanak meg a lidérces álmok.
Kopogtattak. Kipattant a szemem.
– Egy pillanat!–Az ajtóhoz botorkáltam, és Taylor Maddoxot
pillantottam meg a barátaival a küszöbön. Ugrásra készen
vártam, hogy verekednem kell-e.
– A városközpontba indulunk ebédelni. Van kedved velünk
tartani? – kérdezte.
Arra gondoltam, jobb enni, mint arctalan férfiakkal tűzpárbajt
vívni, amint lehunyom a szemem. Olyanokkal, akiknek a
fegyveréből sosem fogy ki a töltény.
– Várjatok, csak felveszem az ingem!
 3. fejezet
Darby

Ragacsos volt a betonpadló a faasztal alatt, amihez a

vendéglős vezetett, de a kiválasztott mexikói étterem
üvegkalickája megvédett az átkozott széltől és a várostól nem
messze tomboló tűz füstjétől. Külön nyereség, hogy az újság és
szósz ingyen volt.
A menyasszonyi ruhám Colorado Springs belvárosától
északra egy zálogházban lógott, és a befolyó négyszáz dollárból
sikerült nadrágot, inget, melltartót, pamutbugyit és lapos sarkú
cipőt vennem, amit most viseltem. Kimondottan fájdalmasan
érintett, hogy a felét sem kaptam vissza annak, amit hat hónapja
a ruháért fizettem. A turkálóban talált hátizsákomban egy
sötétkék kapucnis felső és egy galambszürke tréningnadrág
pihent, de szükségem volt még olyan ruhára is, amiben
állásinterjúra mehetek, és a női munkaruhákra ötven százalékos
kedvezmény volt. Ezért adtam el a menyasszonyi ruhát, és
tartottam meg az eljegyzési gyűrűt arra az esetre, ha hirtelen
készpénzre lenne szükségem, aztán nem foglalkoztam vele
többet. Az azonnali készpénz lehetőségére nem hányhattam
fittyet.
A térdem most is le-fel ugrált, és az asztallapnak csapódott,
amivel felkeltettem a közelben ülő kisgyerekek figyelmét. Nem
tehettem róla. Úgy éreztem, Shawn bármelyik pillanatban
megállhat az étterem előtt a nevetséges kisteherautójával, hogy
a hajamnál fogva rángasson vissza Texasba. Szabad voltam, de
még féltem, és ez feldühített.
A pincér otthagyott egy tollat a számla mellett, hogy
aláírhassam a kártyabizonylatot. Nem is sejtette, hogy a nagy
adag tortillachipsért és a Dr. Pepperért készpénzzel akarok
fizetni. Mindössze hét dollárba került, és késői ebédnek szántam
az ételt. A kiürült tálak mellett arra használtam a golyóstollat,
hogy újságcikkek szélére firkáljak, és bekarikázzam az
apróhirdetéseket: volt ott minden az ügyvédi irodai titkárnőtől a
szállodai második vagy harmadik műszakban dolgozó
recepciósig. Fort Hoodban pincérnőként dolgoztam, aztán egy
féltékeny, túlvédő és zsarnoki hajlamú férfi barátnője lettem.
Shawn nem merte megkockáztatni, hogy emberek közé
engedjen, mert a munkahelyen őrültségekkel tömhették a
fejemet. Ráadásul egy étteremben más férfiak a kelleténél
hosszabban megbámulhattak, esetleg elhitették volna velem,
hogy okosabb, viccesebb és csinosabb vagyok annál, amilyennek
Shawn látott.
– Egész jó – mondta a pincér, amikor egy pillanatra megállt,
és észrevette a rajzaimat. – Mi ez?
– Pálmafa… és egy hulatáncosnő. – Megpróbáltam az ő
szemén át nézni a vastag vonalakat és részleteket. Tényleg elég
jó volt. Kár, hogy senki sem akart hivatásos rajzolót felvenni.
– Bibliaoktatáson van itt?
– Ó! – siklott a tekintetem Carly Bibliájára az asztalon. – Nem.
– Hawaii – bólintott. – Szuper – jegyezte még meg, és arrébb
sétált.
Sosem jártam ott, ahogy máshol sem. Azt képzeltem, majd
Shawnnal fogok Fort Hoodon kívül utazgatni. Most egyedül
voltam, tizenkét órányira tőle. De görnyedt testtartásomból és
mások tekintetének a kerüléséből tudtam, hogy Shawn még
mindig velem volt. Fölém magasodott, mintha egy
összekucorodott, megrugdosott kiskutya lennék, akivé mellette
váltam.
Az egyik alig használt Toms cipőmet felemeltem a ragacsos
padlóról, hogy helyet változtassak a székemen, és alig tűnt fel a
fülsértő hang, ami ezzel járt. Állandóan emlékeztetnem kellett
magamat, hogy rajtam kívül senki sem tudja, hol vagyok, mégis
percenként négyszer kukkantottam ki a parkolóba, hogy nem
állt-e oda az ismerős jármű.
– Nincs semmi baj – suttogtam, és még aprólékosabban
kidolgoztam a hulatáncosnő hosszú, sötét haját. Az arca
mosolygós és gondtalan volt, olyan, amilyennek régóta nem
éreztem magam. A buszon az járt a fejemben, hogyha elérem az
úti célom, varázsütésre visszaváltozom azzá, aki régen voltam:
semmi idegeskedés, aggodalom, elviselhetetlen rettegés. Ahogy
teltek az órák, és nem javult a lelkiállapotom, a reményt valami
sokkal sötétebb érzés váltotta fel. Nem akartam, hogy Shawn
uralkodjon felettem, most mégis itt ültem, és jobban féltem tőle,
mint valaha.
A Colorado Springs szálloda néhány mérfölddel távolabb
volt az országút mentén, nem sokkal a Red Rock Canyon után.
Megfordult a fejemben, hogy a szálloda esetleg árengedménnyel
kínál szobát az alkalmazottaknak. Így már megérné a tizenkét
dolláros órabér, amit ajánlottak. Eltettem a Bibliát a
hátizsákomba, két ötdollárost hagytam az asztalon
borravalónak, és a papírlappal a kezemben a hostess-standhoz
mentem. A vállamon lógott minden, amim volt. Reggel fél
nyolckor érkeztem Colorado Springsbe. A menyasszonyi
ruhámban fésültem át a használtruha-boltokat, kerestem egy
zálogházat, és a városközpontban találtam egy üzletet, ahol
egyszerű pamutbugyikat és tisztálkodószereket árultak.
Mindezzel a hátam mögött eredményes napot zártam, még ha
az orromból nem is ment ki a füstszag.
– Elnézést – szólítottam meg az ott álló férfit. –
Használhatnám egy pillanatra a telefont?
– Nincs telefon – rázta a fejét.
– Nincs? – ismételtem meg. Hazudott. Biztos volt telefonjuk,
csak nem a vendégeknek. Felsóhajtottam. Nagyon számítottam
rá, hogy fogadjanak is egy állásinterjúra, amikor odaérek. Mire
azonban célba jutok, már annyira rám esteledik, hogy nem lesz
időm másik szállást keresni, és a megmaradt pénzem javát
kénytelen leszek arra költeni, hogy kivegyek egy szobát.
Mindenesetre olyan helyre készültem, ahol az éjszakát
tölthettem.
Megigazítottam a hátizsákomat, és kitoltam az ajtót.
Átsétáltam a parkolón az út felé, és délnek fordultam. Egy
vastag, homályos felhő takarta el a napot, ami így inkább egy
rózsaszín, fényes gömbnek látszott, és arra gondoltam, vajon
nem sötétedik-e hamarabb. Az utat egymásba érő, csúcsforgalmi
autófolyam lepte el; az emberek naplemente előtt akarták
elhagyni a Garden of Godsot és a Red Rock Canyont. A
kipufogógáz és a füst minden lélegzetvételnél marta a torkomat,
ezért meggyorsítottam a lépteimet, remélve, hogy gyorsabban
érek a szállodához. Az egyik oldalon lépésben kúsztak az autók,
a másikon egy összeeszkábált kalyiba volt. Egy férfi ült a földön,
mellette egy bevásárlókocsi minden evilági tulajdonával. Koszos
és elgyötört volt az arca, ami küszködésről és kudarcról
árulkodott. A széltől védő bádogfal felém eső oldaláról az élete
egy nagy, nyitott sebnek látszott, ami olyan erősen és oly régóta
vérzett, hogy a férfi már alig vette észre, hogy bármi gond
lenne.
Megálltam az otthonánál, és lenyújtottam egy húszdollárost,
aztán továbbmentem, míg zavartan bámulta a tenyerében fekvő
bankjegyet. Biztos akartam lenni abban, hogy igazi falak között,
folyóvizes szobában, ágyban töltöm az éjszakát.
A Midland Expresswaynek nem volt sétálósávja, és olykor az
út széle és a vörös sziklafal között nem maradt sok hely. Amikor
a szálloda bejáratához közeledtem, automatikusan kinyílt
előttem az üveg tolóajtó. Olcsó szőnyegtisztító és frissen főtt
kávé illata csapott meg, majd a légkondi hűtötte levegő
megérintette az arcomat. Az előcsarnokot a drapp különféle
árnyalatai és műpálmák díszítették: hiányzott belőle minden
szín és otthonosság, amit a szállodák többsége próbál sugározni.
A hátsó fal mentén volt a bár, az utolsó bárszéknél egy táblán ez
állt: ISTEN HOZOTT BENNETEKET, TŰZOLTÓK! FÉLÁRON AZ IPA SÖR ÉS
AZ ELŐÉTEL!
Egy férfi állt a pult mögött, amit fehér ronggyal törölgetett.
Sötét haja agyonzselézve meredezett, és összevonta vastag,
agyontépkedett szemöldökét, amikor észrevett.
– Gyere csak ide, napsugaram! – szólított meg, és az egyik
székre mutatott. Meg tudtam állapítani, mikor flörtölnek velem
a férfiak, és az igazat megvallva a többség meg is tette. Már
tudtam, mikor ez a szándékuk, és a férfiak néha szerették, ha
kihasználják őket. De a pultos hanghordozásából hiányzott a
csábítás bármilyen formája, és inkább úgy hangzott, mintha a
kishúgához szólna.
Átmentem az előcsarnokon az ott ténfergő férfiak és a két
kanapé meg egy szék mellett, amit egy nagy lapos képernyős
tévé elé húztak. A bár a sarokban volt, a lift benyílójának
közvetlen közelében, a recepcióval pontosan szemben.
– Be akarsz jelentkezni? – kérdezte. Olcsó kitűzőjén a Stavros
név állt. Amikor elmosolyodott, a szeme körüli halvány
barázdák elmélyültek, ahogy a homlokán lévő három ránc is.
Egy tízessel lehetett idősebb nálam, és valószínűleg több száz
csinos nőt látott már áthaladni a bárján. Én csak egy voltam a
sok között. Elég rendes volt, hogy ne próbálja meg mindet
lefektetni.
Felültem a székre, és az üres recepcióra sandítottam.
– Azt reméltem, hogy beszélhetek a menedzserrel.
– Igen?
– Láttam az újságban az álláshirdetést.
Önelégülten elvigyorodott.
– Á, az állás! Bármelyik pillanatban visszajöhet. Kérsz inni?
– Csak vizet szeretnék – vontam meg a vállam.
– Tikkadtnak látszol – bólintott.
Halkan felnevettem.
– És még minek? Gyalog jöttem idáig. Meglepne, ha nem
izzadtam volna le.
– Gyalogoltál? Honnan? – pottyantott egy jeget a pohárba egy
merítőkanállal, aztán a pisztollyal rátöltötte a vizet.
– Az út végén lévő mexikói étteremből.
– Édes szívem – ráncolta a homlokát. – Az nem az út végén
van, hanem legalább négy mérföldre. Nagyon kellhet az állás.
– Így igaz. És szobát is szerettem volna éjszakára. Esetleg
néhány éjszakára.
– Most értél a városba?
– Ma reggel – bólintottam.
– Mi van a csomagodban? – intett a hátizsákomra.
– A holmim. Az összes.
Kétkedve pillantott rám.
– Nem látszol csavargónak.
– Nem is vagyok az.
 – Hidd el, sok csavargó jön ide fel Texasból!
– Én nem… – Nem volt értelme. Amint kinyitottam a számat,
tudta, hova valósi vagyok.
Egy pillanatig csak engem nézett.
– Mi szél hozott ide?
– Hogy világot lássak, azt hiszem.
– Ne hazudj! – vigyorodott el. – Már most tudom, hogy az
pocsékul megy.
Feszengtem a széken, és védekezve összefontam a karomat.
– Nem igazán akarom…
– Ugye, nem ölted meg? – kérdezte. Inkább kíváncsi volt,
mint félt. – A pasit.
Megráztam a fejem.
– Értem. Hogy hívnak?
– Darbynak. Darby… Cooke-nak.
– Aha – mondta nem nagy meggyőződéssel. – Azt hiszed, egy
olyan keresztnéven, mint a Darby, sokat dob egy hamis
vezetéknév?
Összeroskadtam a helyemen.
– Legyen hát Cooke! Én megőrzőm a titkodat. – Stavros
figyelmét elvonta a recepció. Egy idősebb nő jelent meg a lift
bejáratánál. Az ebéd utolsó falatját rágta, és összedörzsölte a két
tenyerét. Beállt a pult mögé, a számítógép a derekáig ért.
– Ő Tilde – forgatta a szemét Stavros.
– Kedvesnek látszik – figyeltem, ahogy a számítógépen
dolgozik. Kék szemfestéke ceruzával kihúzott szemöldökéig ért,
a rúzsa élénk rózsaszínen virított. Széle-hossza egy volt, és
időnként elmosolyodott, bár különösebben nem szánta a
mosolyt senkinek sem.
– Általában az is. A második műszak az övé, háromtól
tizenegyig, így mire felfedné a házsártos oldalát, addigra te már
éjszakás leszel. Ő tanít majd be, és két műszakot fog vinni, hogy
meglegyen a nap, így elég ingerlékeny lesz.
– Már ha megkapom az állást.
– Már a tiéd.
– Miért vagy benne olyan biztos?
– Mert az enyém ez a kóceráj.
– Ó! – Néztem, ahogy Tildéhez sétál, majd halkan rólam
beszélgettek, aztán Stavros intett, hogy menjek oda.
– Tildétől kapsz szobát, és elintézi a papírmunkát. Az
alkalmazottak húsz dollárt fizetnek éjszakánként, és féláron
kapják, ha teltház van. Takarítás nélkül. Tudsz most kezdeni?
A szemöldököm felszaladt a hajam vonaláig.
– Most? – pislogtam. – Persze! De mennyire.
– Helyes. Hozd a holmidat! A recepciótól induló folyosóról
nyílik a szobád. Százas – nézett Tildére.
Tilde bólintott, visszament a pulthoz, és ütni kezdte a
billentyűket.
– Utána jöjjek vissza ide? Megfelel, ami most van rajtam?
Elhessentett.
– Fantasztikusan nézel ki! Amikor tudsz, vegyél egy fehér
inget és egy fekete nadrágot, az a megszokott egyenruha itt.
Tilde jött oda egy fehér kulcskártyával, én meg Stavrosra
néztem.
– Fogalmad sincs, milyen nagyra értékelem, amit tettél!
Nagyon szépen köszönöm.
Bólintott, és visszaindult a bárhoz.
– Hamarosan dugig leszünk. Lánglovagok érkeznek
mindenhonnan. Próbáld meg… tartani a lépést!
Amikor hátat fordított, Tildére néztem.
– Kik azok a lánglovagok?
– Hegyi tűzoltók – terelt a liftbenyílóba. – A városon kívül
tomboló tüzeket próbálják eloltani. Csak figyelj és mosolyogj a
vendégekre! Egy éjszaka alatt úgysem fogsz mindent
megtanulni.
Félig-meddig arra számítottam, hogy megnyomja a
hívógombot, de továbbment a folyosó végéig, a RAKTÁR
feliratú helyiségen túlra.
Az ajtón a 100-as szám állt. Tilde intett, hogy próbáljam meg
a kártyát. Csipogás hallatszott, és tompa zöld fény villant,
amikor a műanyag lapot a kilincs feletti fekete négyzethez
szorítottam. A zár kinyílt, én pedig Tildére mosolyogtam.
– Köszönöm! – nyomtam be az ajtót.
– Vissza tudsz jönni a pulthoz fél óra múlva?
– Igen. Csak megmosakszom, és már ott is vagyok.
Becsapódott mögöttem az ajtó, én pedig a sötétségbe
meresztettem a szemem. A napsütés keservesen próbált áttörni
a sötétítőfüggöny résén. Az ajtó mellett kitapogattam a
kapcsolót, és felkattintottam, aztán felnyúltam, és ráhajtottam az
ezüstös biztonsági kallantyút a gombra. A ventilátor azonnal
elindult, amikor felkapcsoltam a villanyt. A mosogatót hatvan
centis pult vette körül, a hozzáillő törtfehér zuhanyfüggöny egy
zuhanyozót és egy kádat takart. A nagy tükör tisztán ragyogott.
Egy futó pillanatig azt kívántam, bárcsak a takarítás is benne
lenne a csökkentett árban, de az már túl szép lett volna.
A rövid kis folyosó egy három és félszer hat méteres szobába
vezetett, ahol egy franciaágy állt, kétoldalt éjjeliszekrényekkel.
A tévé egy hatfiókos fakomód tetején helyezkedett el, a bútorzat
többi darabja egy íróasztalból, hozzávaló székből és a zöld-kék
mintás szőnyeghez színben illőnek szánt kárpitozott fotelből
állt, de a színegyezést nem igazán találták el. Az ablak alatt volt
a légkondifűtőtest beltéri egysége.
Kihúztam a fiókokat, és ekkor jöttem rá, hogy az egyik
oldalon egy üres hűtő van, ami a szállodai szobáknál
megszokotthoz képest nagyobb volt. A fürdőszobával közös
falon egy beépített konyhaszekrényt is láttam mikróval és
kávéfőzővel, és egy két égős tűzhelyet, ami felett szagelszívó
helyezkedett el. Főzhetek! Hátradőltem az ágyon. Kényelmes.
Nem hittem a szerencsémnek. A szerencsénknek. Köszönöm,
Istenem!
Megérintettem a hasamat középen, a szeméremcsontom
feletti ponton, ahol a magzatomat sejtettem.
– Minden rendben lesz… – A baba vajon kislány vagy kisfiú?
Mérgesen fintorogtam a semleges kifejezéstől. Még sokáig nem
tudom majd a nemét, már ha egyáltalán. Egészen addig, míg
világra nem jön. A babám babszem nagyságú lehet. Babszem.
Babszem Dixon baba. – Minden jól alakul, Babszem.
Hangosan mondtam ki, inkább magamnak, mint másnak.
Kavarogtak bennem a gondolatok, hogy hogyan tartom el, hol
fogunk lakni, mibe kerül majd a pelenka és a bölcsőde. Az
állásért hálásabb voltam, mint a fizetési csekkért. A munka
lefoglal majd, nem gondolkozom, és nem törődök majd a rajtam
eluralkodó félelemmel. Egyedülálló anya. Elmosolyodtam. Végre
szabad vagyok.
Nem tudtam letörölni a mosolyt az arcomról. Beletúrtam a
hátizsákomba. Kihalásztam a fogkrémet, fogkefét, hajkefét és
dezodort. Kisiettem a fürdőszobába, a pár kozmetikumot, amim
volt, oda tettem, ahol kéznél volt, és kinyomtam egy adag
fogkrémet a fogkefére. Súrolás, köpés, öblítés. A fogkefe a
mosdóhoz koccant, aztán tartó híján egy pohárba állítottam
bele. Dezodor, gyors fésülködés, aztán felkaptam a kártyámat, a
tárcámat, kirontottam az ajtón, és végigsiettem a folyosón.
Nyílt a liftajtó, és nekicsapódtam egy magas férfinak, majd
hátratántorodtam.
 – Jaj, istenem, elnézést! – mondtam, de még nem nyertem
vissza az egyensúlyomat.
Elkapott, mielőtt elestem volna, és aggodalmas tekintettel
nézett le rám.
– Jesszusom, jól vagy?
– Igen-igen, jól – söpörtem le a trikóját, mintha
összekoszoltam volna.
– Alaposan nekem jöttél.
– Nagyon sajnálom. Megsérültél?
Kurtán felnevetett, és akkor néztem meg igazán. Másfél fejjel
volt magasabb nálam, a trikó ujja megfeszült kivarrt bicepszén,
a tetoválás a csuklójáig kanyargott. Testőrnek nézett ki. Rögtön
megrémültem.
– Mitől menekülsz? – kérdezte.
– Én? Semmitől! – tiltakoztam rögtön, védekezésre
kényszerülve.
Felvonta a szemöldökét.
– Ó, úgy érted… – A hüvelykujjammal hátraböktem. – Csak
dolgozni megyek – mutattam a pult mögött álló Tildére.
– Vele? Te itt dolgozol? – bökött a padlóra. – Még nem
láttalak.
– Ez az első napom – magyaráztam, és reméltem, hogy a
mosolyom elfedi a zavaromat. – Mennem is…
– Hát, persze!
– Még egyszer bocs – indultam el, mielőtt válaszolhatott
volna. Shawnon kívül régen nem beszélgettem férfiakkal.
Elsősorban akkor nem, amikor Shawn is ott volt. A
támaszponton hamar híre ment mindennek, és Shawnt kevés
dolog dühítette fel annyira, mint az, ha felkeltettem más férfiak
figyelmét.
Tilde gúnyosan vigyorgott, amikor befutottam, a
szemüvegén a lánc a fejével egy ritmusra lengett.
– Minden rendben?
– Jaj, nagyon sajnálom! Nem kellett volna úgy sietnem. Csak
izgatott voltam.
– Viccelsz? Isteni látvány volt. Arról meg úgyis
visszapattansz – krákogott Tilde az anyámtól ismert recsegő
dohányos köhögéssel.
– Ismeri?
– Az kivezényelt fiúk egyike. – Értetlenül pislogtam, mire
folytatta: – Az egyik hegyi tűzoltó. A csupa tetkós tegnap
jelentkezett be. Maddoxnak hívják. Van egy ikertestvére, és nem
tudom őket megkülönböztetni, de biztos, hogy legalább egyszer
felvisz magához majd egy lányt, amíg itt van. Ennél a munkánál
remekül belejössz, hogy eligazodj az embereken. Házaspárok.
Vannak itt házaspárok, akik idejárnak, de már nincsenek igazán
együtt. Vannak, akik a munka miatt szállnak meg, a
törzsvendégek, az ötgyerekes, elcsigázott szülők. A fiatal párok,
akiknek kutyájuk van gyerek helyett. Az idős párok, akiknek
kutyájuk van gyerek helyett. A kamionosok. A drogosok. A
főiskolások. A csavargók. Mindenfélét látsz majd.
Néztem, ahogy Maddox átsétál az előcsarnokon Stavroshoz,
és leül a bárnál. Viccelődött kicsit a csapossal, aztán a többi
hegyitűzoltótársával.
– Felhőkben rajzanak be nemsokára. Megtanítalak az
alapokra.
Tilde türelmes volt. Megmutatta a számítógépes rendszert,
hogy hogyan kell ki- és bejelentkezni, megcsinálni az ajtónyitó
kártyákat, beállítani az ébresztést, beírni a foglalást, honnan
lehet tudni, hogy bejövő hívás van, vagy egy vendég keres,
hogy kell egy hívást átkapcsolni a szobákba.
Kinyílt a kétszárnyú üvegajtó, ahonnan hátizsákokkal és
vászonzsákokkal felszerelt férfiak léptek be: nevetgélve
ütögették és lökdösték egymást. A figyelmük a bárnál ülő férfira
irányult. Odacsörtettek hozzá, leverték a baseballsapkáját, aztán
lelökdösték a bárszékről.
– Miért szeretik ezt csinálni a pasik? – tűnődtem fennhangon.
– Olyan kegyetlenül bánnak egymással.
– Kegyetlenül? Dehogy, kedvesem, csak így mutatják ki a
szeretetüket. A hozzájuk hasonló munkát végzők… a rendőrök,
katonák, mind ilyenek.
– Valakinek meg kéne mondania, hogy ez nem szeretet –
ráncoltam a homlokom.
A tűzoltók soványak voltak, kiugrott az arccsontjuk, a
szemük beesett. Viszonylag boldognak látszottak, ugratták
egymást, nevetgéltek, mintha több évnyi távollét után találkozó
középiskolai haverok lennének.
Tilde mosolyogva súgta:
– Itt jön.
– Maddox? – utánoztam fojtott hangját.
– Taylor Maddox! – kiáltotta Tilde, amikor a fiatalember elég
közel ért. – De jó ismét látni! Hogy van a család?
– Apa jól van. A testvéreim is. – Lesütötte a szemét, míg a
hátsó zsebéből előszedte a tárcáját. A jogosítványát és a
hitelkártyáját a pultra dobta, aztán a telefonjával bíbelődött, és
gyorsan bepötyögött valamit. Amikor eltette a telefont,
felnézett, és elkapta a tekintetemet. – Ó!
– Jó napot! – mondtam.
– Minden rendben a szobájával? – kérdezte Tilde.
Eleresztette a kérdést a füle mellett, hogy inkább nekem
válaszoljon.
– Ma összefutottunk a folyosón.
– Emlékszem.
 – Szóval… az első napod? Eddig milyen volt?
– Jó. – A válaszommal és a testbeszédemmel értésére adtam,
hogy nem érdeklődöm iránta.
Kuncogott magában, és láthatóan nem vette fel a
tartózkodásomat.
– Másik szobát szeretnék, amiben kétszemélyes ágy van. És
két kulcsot, Tilde.
– Egy franciaágyas maradt. Szerencséje van – mondta Tilde a
billentyűzeten pötyögve. – Kérem még egyszer a hitelkártyáját!
Taylor tökéletes mosolyt villantott, és egy másodpercre rám
nézett, mielőtt a kezembe nyomta a kártyáját.
Továbbadtam Tildének, aki a szempilláját rebegtette. Minden
pírt csalt az arcára, amit ez a pasi csinált. Igaz, hogy vonzó volt
és elbűvölő, ráadásul kívülről alázatosnak és kedvesnek tűnt.
Nem tudtam, hogy azért gyanakszom-e, mert már kénytelen
voltam falat húzni magam köré, vagy mert megéreztem rajta
valami ismerőset, nem éppen jó értelemben. Tilde rákattintott a
rendszerben egy szobára, aztán beírta mellé Taylor nevét és
adatait. Beprogramozott két kulcskártyát, és átnyújtotta őket.
Egyszerűnek tűnt.
– Kész is van – mondta Tilde.
Taylor aláírta a nyugtát, Tilde visszaadta a bankkártyáját,
aztán egy kis borítékba csúsztatta a kulcskártyákat, és
átnyújtotta a pult felett.
– Tessék! Isten hozta! Újra.
– Kösz, Tilde. A te nevedet nem értettem.
Tilde válaszolt helyettem.
– Darby. Még nem csináltunk neki kitűzőt.
– Ó! Még nem hallottam ezt a nevet. Érdekes lehet a története.
– Igazából elég unalmas – mondtam.
– Azért szívesen meghallgatnám egyszer – mondta a lift felé
menet.
– Te jó ég! Már be is ütött a baj – hümmögött Tilde.
– Nem – ráztam a fejemet. – Nem érdekel a pasizás. Az ilyen
típus meg főleg nem. Se tűzoltók, se nagymenők, se rendőrök, se
katonák…
– Igazad van – nevetett Tilde. – Az ilyen hivatásokhoz egy
bizonyos egyéniség kell, nem?
Megcsörrent a telefon, mire Tilde gyorsan felkapta. A kagylót
a vállával szorította a füléhez.
– Recepció. Miben segíthetek, Mr. Trexler? Ó! Igazán
sajnálom. Igen, máris felküldetek egyet. – Az ujjával lenyomta a
villát. – A fenébe is! – Elengedte a villát, és egy másik számot
tárcsázott. Várt, majd felsóhajtott. A szemét forgatva tette le a
kagylót. – Darby, a távolabbi folyosón kell, hogy álljon egy
takarítókocsi. Fogj négy törölközőt, négy kéztörlőt, négy
mosdókesztyűt, és vidd fel Scottie Trexlernek a kettő-nulla-
egyesbe!
Az előcsarnok szemközti falára mutattam.
– A kocsi azon a folyosón van?
Tilde bólintott.
A lobbiban nehéz volt átfurakodnom a jobbára kiéhezett,
koszos férfiak és a néhány nő tömegén. Befordultam egy másik
folyosóra, a falak egyhangúságát újabb húszegynéhány
krémszínű ajtó törte meg. A folyosó közepén egy elhagyott
takarítókocsi állt tele poharakkal, törölközőkkel,
mosdókesztyűkkel, szappanokkal és a szokásos kis samponos és
hajbalzsamos flakonokkal. Elvettem a törölközőket és a
kesztyűket, és az előcsarnokon át visszamentem.
A bár előtt összegyűlő tűzoltók úgy váltak szét előttem, mint
a Vörös-tenger, és csak annyi időre hagyták abba a beszélgetést,
míg elhaladtam köztük a karomba szorított kifehérített
pamuttörölközőkkel. A lift remegve közeledett a második
szinthez, aztán megugrott, és az ajtó kinyílt egy csendes
folyosóra. Szemközt velem egy nagy, rombusz alakú tükör
lógott a falon. A tükörben megpillantott nő merőben más volt,
mint az a könnyáztatta arcú, csapdába esett menyasszony a Fort
Hood-i apró templom tükrében. Remény csillogott a
szememben. Függetlenség.
A 201-es szoba öt méterre lehetett a lifttől. Bekopogtam.
– Szobalány – mondtam, de nem voltam biztos benne, hogy
ezt kell-e mondani vagy sem.
– Egy pillanat! – kiáltotta a férfi, aztán robaj hallatszott a
szobából valahonnét. – A fenébe is! Várjon!
Kitárult az ajtó, és a pillantásom felfelé vándorolt a százötven
centinyi fehér frottírköpenyen: a férfi mellkasán, nyakán, aztán
végül megállapodott egy világító kék szempáron. A férfi
valamiért zihált, ahogy a kitárt ajtószárnyat fogta. Amikor
találkozott a tekintetünk, elakadt a lélegzete. Egy pillanatba telt,
hogy egyetlen szót kinyögjön.
– Szia!
– Szia! – mosolyodtam el. – Törölköző? – nyújtottam felé.
– Á…
– Bocs, de nem te kérted…?
– De igen! – vette ki a kezemből a holmikat. – Bocs. Csak
átestem az istenverte… Mindegy. Köszönöm. – Elvigyorodott.
Nem olyan mosoly volt, mint amit egy Shawnhoz hasonló
ragadozó villant fel abban a reményben, hogy felcsíp vele. –
Trex vagyok.
– Darby. – Úgy tűnt, mintha a nevem puszta említése is
örömet okozott volna neki. Egyfolytában engem bámult, én meg
képtelen voltam elfordítani a tekintetemet.
– Ó, a pokolba is! – túrt Trex a zsebébe. Előhúzott egy
húszdollárost, és a tenyerembe tette. – Még egyszer kösz.
Lenéztem a használt bankjegyre.
– Igazán nem szükséges.
– Ragaszkodom hozzá.
Visszaadtam a pénzt, és kényszerítettem magam, hogy
kimondjam a szavakat:
– Köszönöm, de nem.
Sarkon fordultam, és otthagytam Trexet, aki az ajtóban állt. A
liftig mosolyogtam. Az, hogy hosszú idő óta, vagy először az
életemben nemet mondtam valakinek, leírhatatlan érzéssel
töltött el. Nem is érthette meg senki, akit nem nyomtak el
folyamatosan. Ijesztő volt, ugyanakkor felvillanyozó. Nem
emlékeztem, mikor voltam utoljára ilyen boldog.
– Darby – szólt utánam Trex.
Megdermedtem, és visszanéztem a vállam felett. Eltűnődtem,
vajon mennyi idő alatt múlik el a bénító félelem, ami belém
csap, valahányszor egy férfi kiejti a nevemet a száján.
– Lenne kedved valamikor együtt vacsorázni?
Képtelen voltam letörölni az arcomról a nevetséges vigyort.
– Kösz, de nem.
– És ebédelni?
– Kösz, azt sem. – A mosolyom valószínűleg nem volt
meggyőző, de nem bírtam uralkodni magamon.
– Szeretsz visszautasítani embereket, vagy ennyire
utálatosnak hatok?
– Igen – válaszoltam, és amint a liftbe léptem, táncolni
kezdtem.
Nem voltam képes a konfrontációra és a visszautasításra.
Még akkor sem, ha a végén esetleg iszonyatos halál várt, inkább
elmentem egy idegennel, és hallgattam a fejemben szóló
vészcsengőt, ami figyelmeztetett, hogy hagyjam érvényesülni az
önfenntartás ösztönét. Bármit megtettem, csak hogy senkit se
bántsak meg. Amióta csak beszélni tudok, arra tanítottak, hogy
legyek udvarias, alkalmazkodó, járjak mások kedvében. Öleljem
meg az idegeneket, adjak puszit annak a néninek, mosolyogjak
mindenkire, még ha az ösztöneim azt is súgták, hogy bajt
hozhatnak rám. Így kerültem egy ottalvós éjszaka közepén egy
barátnőm apjának ölébe, akinek a keze a bugyimban volt, és
ezért vett rá olyan magabiztosan a nagyapám, hogy olyan
helyeken simogassam, amiket látni sem akartam, nemhogy
megérinteni.
Új szupererőként töltött el, hogy nemet mondhattam, és
elhatároztam, hogy mostantól minden alkalommal élek is vele,
amikor csak lehetőségem kínálkozik.
 4. fejezet

Trex

Hosszan bámultam a pontra, ahol utoljára láttam, mintha újra

megjelenhetne, és nevetne azon, hogy a bolondját járatta velem.
De a lift felcsendült, és biztos voltam benne, hogy lement a
földszintre. Megcsóváltam a fejem. Szépségkirálynőnek látszott
vastag sminkvakolat nélkül is, nem hiányzott a világbékét
megteremtő mosoly és a kifutóra illő járás sem. Ismertem
gyönyörű nőket, párral jártam is, de nem hittem, hogy egy ilyen
szépség éppen ezen a helyen dolgozhat. Lehetett volna George
Clooney felesége is akár, kiállhatott volna az emberi jogokért,
saját jótékonysági alapítványt indíthatott volna, amelyben a
tiszta ivóvízért küzdött volna, meg úgy egyáltalán,
megmenthette volna a világot. Ehelyett egy Colorado Springs-i
patkánylyukban törte magát.
Becsuktam az ajtót. Hirtelen zavarba jöttem, hogy olyan
sokáig bámultam utána a folyosón.
Megszólalt a telefonom. Letettem a törölközőket a
fürdőszobában, és az éjjeliszekrényhez futottam. Kirángattam a
töltőt, aztán hanyatt vetettem magam a matracon.
– Szia, Val!
– Hónapok teltek el. Képtelen voltál felhívni? – kérdezte.
Megnyugtató volt a hangja, még ha tudtam is, hogy több száz
mérföldnyire van. Mindig támogatott, mindig józan volt
helyettem, amikor magam mögött akartam hagyni mindent, és
bemutatni a főnökömnek.
– A tengerentúlon voltam, és igyekeztem lefoglalni magam –
mondtam, miközben a cipőfűzőmet piszkáltam. – Mit gondolsz,
kivel ebédeltem ma?
– Apáddal?
– Haha, nagyon vicces! Taylor Maddoxszal.
– Hülyéskedsz!
– Miért hazudnék?
– Hogy jött össze?
Magamat is meglepve nevettem fel.
– Az itteni tűz miatt érkeztek, ugyanabban a szállodában
lakunk. Azt hittem, nekem támad, amikor megláttam, de aztán
meghívott ebédelni.
– Azok a Maddox-fiúk! – sóhajtott fel. – És milyen volt az
ebéd?
– Jó, szerintem Taylor szerelmes a pincérnőbe. Amúgy ma
ismerkedtek meg. Elfelejtettünk borravalót adni, és Taylor totál
kiakadt ezen. Ma este benéz hozzá a borravalóval.
– Ez igazán aranyos.
– Igen, ha a lány nem gyűlölné.
– Szóval tetszik ott, Coloradóban?
– Azt hiszem.
– Akkor hát… ennyi.
– Hiányozni fogsz, Val! Komolyan. Vigyázz magadra!
– Te is. De… Scottie? Ne szívódj fel! És ha bármire szükséged
van, csak hívj!
– Kösz, Val.
Kinyomtam a hívását, bár nem így akartam lezárni a
beszélgetést. Val azt várta, hogy többet mondok, de nem volt
semmi más. Egy részeg estén egy csók a helyi sörözőben nem
volt elég marasztaló. Jövő hónapra már biztos túlteszi magát
ezen az egészen.
A telefonom tompán puffant, amikor a matracra ejtettem. A
következő napon törtem a fejem. Izgatott voltam, hogy
viszontláthatom a régi haverjaimat, de ideges is, hogy kivívom-e
a munkámmal Tallis tábornok elégedettségét. Kemény pasas
hírében állt.
A csapat többi tagja hajszálpontosan hajnali hatkor vár majd
a Cheyenne Hegyi Komplexumban. Néhányukkal évek óta nem
találkoztam. A Komplexum legalább fél órányira volt, és előbb
el kellett mennem az igazolványaimért. Felemeltem a karom,
hogy lássam a karórám piros digitális számait. Pár perccel múlt
hét. Még maradt annyi időm, hogy bekapjak valamit vacsorára,
mielőtt megpróbálok teljes nyolc órát aludni. A Komplexumban
töltött első napom legalább tizenkét órás lesz.
Felkönyököltem, az izmaim sajogtak az Iron Mountain
edzőteremben lezavart tréningtől, ahova egy hete vettem
bérletet. Ebéd után annyit súlyzóztam, hogy alig tudtam a
szálloda felé tekerni a kormányt. A fülemben zenét üvöltetve
merítettem ki az izmaimat, hogy eltompuljon az agyam. Csak
ide menekülhettem a napjaimat átszövő aggodalomtól,
bűntudattól és szorongástól. Sok mindent át kellett gondolnom,
főleg azok után, hogy felmondtam, és elutaztam. A katonáknak
mindig meg kellett találniuk a módját, hogyan éljenek együtt a
rémálmokkal, amelyek éjjel-nappal kísértették őket.
Ismét beléptem a liftbe. Hamarosan saját lakást kell keresnem. A
liftben való le-fel utazás gyorsan az idegeimre ment, és
túlságosan emlékeztetett az FBI-ra.
Csengetés hallatszott, mielőtt a liftajtó kinyílt, és kiléptem az
előcsarnokba, ahol nem sokat javult a helyzet. A tűzoltók már
nem a bejelentkezésre várakoztak, hanem csoportokba verődtek,
és a kezükben átlátszó műanyag pohárban sört szorongattak.
Titkon abban reménykedtem, hogy összefutok a szobaszervizes
csajjal, de most a recepciónál állt, amit nagymenő tűzoltók, a
hatóságok vezetőségi tagjai és az Erdészeti Szolgálat fejesei
vettek körbe. Tilde jelentette be őket a szobákba, és közben
Darbyt tanította be, aki azonban nem látszott zavartnak, inkább
mosolyogva raktározott el mindent az emlékezetében.
Az egyik hegyi tűzoltó rákönyökölt a pultra, az arcán lökött
vigyor terült szét, miközben Darbyhoz beszélt. Darbyt láthatóan
nem érdekelte, a betanulásra koncentrált. Valami megmoccant a
mellkasomban, ahogy azt néztem, mennyire semmibe veszi a
fickót, aki hatvan centiről próbál udvarolni neki. Nem volt
csúnya srác, és a lányok többsége odavan a tűzoltós trükkökért.
Darby azonban immunis volt rá. Miközben a pulthoz
közeledtem, és azt hallgattam, ahogy a szegény fószer
érzelmesen turbékolt, azon törtem a fejem, vajon miért.
– Tilde – vágtam be a pultnál várakozó hegyi tűzoltók elé. –
Hol van a közelben valami jó étterem?
– Van egy mexikói az út elején – válaszolt helyette Darby. –
Fantasztikus a quesójuk. De én csak ezt ismerem.
– Gyalog elérhető? – kérdeztem.
– Isten ments! – szörnyülködött Tilde. – Legalább négy
mérföldre van.
– Hát, én onnan gyalogoltam ide – vonta meg mosolyogva a
vállát Darby.
Viszonoztam a mosolyát. Apró gesztus, mégis több, mint
amit a vele flörtölő hegyi tűzoltó kapott. A figyelme nyomán
csak még jobban vágyódtam rá, ám mielőtt megkérdezhettem
volna, hogy mikor végez, Tilde egy összehajtott étlapot adott át.
– Jimmy kifőzdéje. Mintha házi koszt lenne. Az út túloldalán
van, kicsit lejjebb. Nem lehet eltéveszteni.
Darby odahajolt, hogy beleolvasson az étlapba. Amikor
észrevette, hogy nézem, kihúzta magát, mint akit rajtakaptak.
– Elnézést!
– Éhes vagy? – kérdeztem.
Gyorsan megrázta a fejét.
Tilde egy pillanatig figyelte, aztán összeráncolta a homlokát.
– Csak quesót ettél ebédre? Tizenegyig itt leszünk. Éhen fogsz
halni.
– Salsát is ettem. Nem lesz gond – bizonygatta Darby, és
igyekezett a következő bejelentkező tűzoltóra koncentrálni.
Piszkosul imádnivaló volt az akcentusa.
– Valószínűleg bezárnak, mielőtt vége a műszakotoknak.
Hozhatok valamit mindkettőtöknek.
– Maga a legaranyosabb! – áradozott Tilde. – Máris hozok egy
kis pénzt, kedves.
– Majd később – nyúltam át a pulton egy tollért. – Mit
szeretnének a szorgalmas hölgyek? – Szerettem volna leírni a
rendelésüket, de Darby egy lépést hátrált, mintha meg akartam
volna ragadni. Óvatosabb mozdulatokra hagyatkoztam, mintha
egy riadt vadállat közelébe kerültem volna. Darby finom bőre
kipirult, amikor észrevette, hogy felé nyúlok. A papír fölé
tartottam a tollat, és vártam a válaszukat.
Darby beszkennelt egy kulcskártyát, és leszegte a fejét.
Korábban olyan magabiztos volt, most meg úgy viselkedett,
mint egy kutya, akibe belerúgtak.
– Nekem semmit – mondta.
Lefirkantottam a lapra a telefonszámomat, és átnyújtottam
Tildének.
– Mire végeztek, éhesek lesztek. Igazán nem érdekes. Csak
SMS-ezzétek meg, mit szeretnének!
 Elindultam, de Darby megrántotta a pólómat.
– Trex, én… – A füle mögé simított egy kiszabadult,
mézszínű hajtincset. – Két hét múlva kapok csak fizetést. Ma
nem tudom visszaadni a pénzt.
– Akkor fizess, ha majd lesz miből! Ez csak ennivaló.
Telt ajkát kemény vonallá préselte össze. Alig sminkelte
magát, a ruhája még a délies idomain is bőven lötyögött, mégis
káprázatos volt. Lenéztem. Még mindig a pólómba
csimpaszkodott.
– Nagyon restellem – mondta, és a derekán összefonta a
karját. Körülnézett, mintha azt várná, hogy valaki majd rászól a
tettei miatt.
– Semmi gond, Darby! Lazíts! – Leeresztette a felhúzott vállát.
Arra gondoltam, hogy ez a lány olyan volt, mint egy
összenyomott és elpattanni készülő rugó. – Minden rendben.
Bólintott.
– Írsz majd SMS-t? – kérdeztem.
– Nincs mobilom.
– Akkor küldj üzenetet Tildével! És ha elkap itt a gépszíj,
akkor se aggódj! Hozok valamit.
Hátat fordítottam, de éreztem, hogy követ a tekintetével,
amíg ki nem léptem az automata ajtón. A nap még a nyári
láthatár alján lebegett, de eltakarta az „ezer holdas” tűzből
felszálló füst, ahogy a híradók emlegették. A forrósága
megcsapta az arcomat. Körülnéztem, és azonnal megláttam a
JIMMY’s neonfeliratot pontosan ott, ahol Tilde mondta.
Útközben végig a pult mögött dolgozó szőkén járt az eszem,
és összevetettem a hangját azzal, ami bevésődött az agyamba, és
akkor is hallottam, amikor ébren voltam. Elképesztő alakja volt,
amit nem gyakran láttam Kaliforniában. A derekát egy kézzel át
tudtam volna fogni, de az ingén megfeszültek a gombok, ahogy
kinyomta D kosaras keble. A csípője nem egy Ken babára
emlékeztetett, hanem szelíden gömbölyödve olyan combokban
végződött, amikbe bele tudtam volna markolni. Igyekeztem
elhessegetni a képet, hogy milyen lenne végigsimítani a testén,
és éreztem, hogy a farkam szorítja a nadrágomat, miközben az
országúton a kocsikat kerülgetve próbáltam átkelni a
Jimmy’sbe.
Nem kellett zseninek lenni ahhoz, hogy rájöjjek, valaki
nagyon mély sebeket ejtett a lányon. Nem is egy módon. Ettől a
gondolattól rögtön szétrebbentek a szexszel kapcsolatos
gondolataim. A bűntudat elkergette őket. Hailey is bombázó
volt, és nem egy pasit fenyegettem meg, aki a szemét legeltette
rajta, és aki kéjes vágyakat táplált iránta, mielőtt még két szót
váltott volna vele. Darby édes teremtés volt, és nem kellett, hogy
valami seggfej ábrándozzon róla.
– Jó napot! – köszöntött a bejelentkezőpultnál álló férfi,
amikor beléptem az üvegajtón, majd a hátam mögé pillantott. –
Hány fő lesz?
– Csak egy – válaszoltam, és hagytam, hogy egy bokszhoz
vezessen. A Jimmy’s kora estéhez képest túlságosan ki volt
világítva, és inkább emlékeztetett egy kamionos pihenőre, mint
egy családi kifőzdére, bár az illatok igen étvágygerjesztőek
voltak. – Gyorsan küldje a pincért, a barátaimnak is szeretnék
vacsorát vinni!
– Máris szólok Ginnynek. – Nyújtotta az étlapot a férfi.
Ginny pár perccel később meg is jelent. A kiszolgálás
mindenesetre jónak ígérkezett.
– Úgy hallom, siet – mosolygott rám.
Még utoljára az étlapra pillantottam.
– Egy üveg vizet kérek, egy hatost, és elvitelre két kettest,
legyen szíves!
 – Ez hamar ment – nevetett a pincérnő.
Bólintottam, átadtam az étlapot, ő pedig peckes léptekkel
elvonult a konyhába. Hátradőltem, összefont ujjaimat a fejem
tetején nyugtattam. Nemrég vágattam le a hajamat, de ha nem
borotváltatok frissen, reggel a srácok agyon fognak szekálni. A
haditengerészetnél két és fél centinél nem hagytam hosszabbra
nőni a hajamat és csak pár napos borosta maradt az arcomon. A
Deep Six Securitynél végzett munka során hosszú, gondozatlan
szakállt növesztettem. Az FBI-nál nem volt éppen bevett szokás
tüsihajjal és favágóknál megszokott szakállal futkosni. Ráadásul
egy mindenen kiakadó főnök mellett jobban tettem, ha
beilleszkedtem.
Az étterem nem volt tele, csak néhány családot láttam, és az
egyik bokszban két nőt, akik egy estére elszabadultak a
családjuktól. A bárpultnál meg pár pasi igyekezett azt színlelni,
hogy jobban érdekli őket a lapos képernyőn folyó mérkőzés,
mint hogy leakasszanak maguknak egy szingli nőt. Az
egyedülléthez még hozzá kellett szoknom, mivel felnőtt életem
javát csapatban töltöttem. Meg kellett békélnem vele, hogy a
bokszban nem ült velem szemben senki, de jobb volt az üres
helyet nézni, mint olyasvalakit, aki nem ő.
A szemközti bokszban ülő két nő néha felém nézett.
Nevetgéltek, aztán kortyoltak az italukból, a fluoreszkáló
lámpafény megcsillant a karikagyűrűjükön. Fogalmam sem volt,
miért vonzódnak hozzám a férjes nők. A volt barátnőm is csak
azután mutatott irántam nagyobb érdeklődést, miután
hozzáment a legjobb barátomhoz. Talán olyan pasinak látszom,
akivel jól el lehet szórakozni és akit könnyen ott lehet hagyni. A
homlokomat ráncolva töprengtem, mit is érzek ezzel
kapcsolatban. A pályám miatt nem voltam házas, gyermektelen
maradtam harmincöt éves koromra is. És most itt ülök, ő meg utca
túloldalán van, és úgy kell tennem, mintha nem rá vártam volna
világéletemben.
Tíz perc alatt ki is fizettem az ételt, ami műanyag
dobozokban pihent egy nejlonszatyorban, és már kint is voltam
a járdán. Ha egy negyed mérföldet feljebb gyalogolok,
könnyebben átkelhettem volna az úton, de inkább egyenesen
mentem, és a százzal vagy még többel süvítő autókat és
kisteherautókat kerülgettem. Furcsán megnyugtatott, hogy egy
forgalmas országúton megyek át. Az, hogy inkább a túlélés
kötött le, és nem a fejemben kavargó gondolatok, eszembe
juttatta, miért hiányzik az aktív haditengerészi élet a nap
minden percében.
Amint kinyílt az automata ajtó, tekintetek tucatjai fordultak
felém, de igazán senki sem szentelt nekem különösebb
figyelmet, amíg át nem nyújtottam a szatyrot Darbynak. Az
előcsarnokban csoportokba verődő férfiak túlzottan nagy
érdeklődést mutattak minden vele kapcsolatos dolog iránt, és ez
igencsak felidegelt.
Levettem a legfelső dobozt, amiben a kajám volt. Tilde
elmosolyodott, de Darby habozott.
– Ugyanaz mindkettő. Fasírt krumplipürével és mártással.
Remélem, nem gond. Nem írtatok semmit.
– Bocs, de sok bejelentkezést kellett kis időbe bezsúfolnunk.
A fasírt szuper! A legjobb a választékukban – mondta Tilde, és
megragadta a felső dobozt. Odaadta Darbynak, a másikat
megtartotta. Amint felnyitotta a dobozt, beleszagolt a gőzölgő
ételbe. – Ó, istenem! Máris csorog a nyálam. – Kibontotta a
műanyag evőeszközt, és a szemét lehunyva enni kezdett.
– Rosszat hoztam? Nem szereted a fasírtot? – kérdeztem.
– Dehogynem – meredt Darby a ki nem bontott dobozra. – A
kedvencem. Köszönöm.
 Örültem, hogy már nem kígyózott a sor a recepciónál, így
több időm maradt beszélgetni vele.
– Nem tartozol semmivel, Darby. Ez csak ennivaló.
– Igazán nagyra értékelem. – Még mindig a műanyag fedelet
nézte.
Közelebb hajoltam, mire rögtön hátrált egy lépést, de ismét
zavarba hozott a reakciója. Szerettem volna megverni azt, aki
ilyenné tette. Láttam rajta, hogy utálja, amiért így reagál.
– Nem szólok hozzád, ha nem akarod – mondtam, és
reménykedtem, hogy nem hallgat rám. – Csak nem akartam,
hogy éhes maradj. Nem csak egy húzás, hogy lekötelezzelek.
Tilde abbahagyta az evést, hogy Darby reakcióját figyelje, de
a lány még most is csak a fedéllel szemezett. Felhajtottam a
doboz tetejét, és lassan melléraktam az evőeszközöket, mielőtt
elmentem.
– Köszönöm – hallottam a zsivajban Darby suttogását.
Elmosolyodtam.
 5. fejezet
Darby

Amint Trex elment, feltéptem a celofánt az evőeszközön, és

nekiestem a húsnak. Nem érdekelt, ki nézi, hogy undorító
egyszerre ennyit a villámra szúrni. Most nem izgatott más, mint
csitítani a gyomrom három órája tartó heves korgását.
Miközben gyorsan megrágtam az ételt, és újabb falatot
tömtem a számba, Trex viselkedésén gondolkodtam. Kedves és
figyelmes volt, de nem hittem, hogy udvarolni akarna. A
legtöbb férfi és még néhány nő is próbált flörtölni velem. Ez
nem beképzeltség, hiszen már ártatlan tizenkét évesként is
találkoztam a dologgal, amikor a negyvenes férfiak próbáltak
bejutni a bugyimba. Én mindenesetre sosem provokáltam ki. De
Trex nem potenciális prédát látott bennem, hanem egy másik
embert, és ezt üdítőnek éreztem.
– Édes istenem! – sóhajtott fel Tilde. – Van vacsoraszüneted.
Fél óra. Ha éhes lennél…
– El kell ugranom az élelmiszerboltba. Semmi sincs a
szobámban.
– De van egy nagyobb hűtőd. Bőven van hely, ahova
elrakhatod az élelmiszert. Több is, mint más szobákban.
– Egyszerre csak egy bizonyos mennyiséget tudok elhozni –
takartam el a számat evés közben.
 – Menj taxival! Vagy egy darabig én is elvihetlek. Öreg
vagyok, mint az országút, és sosem tudni, mikor vonják be a
jogosítványomat.
Tele szájjal nevettem.
– Nyugodtan reggelizz a szállodai kosztból. Stavros nem
haragszik érte.
– Köszönöm! – mondtam, mielőtt lenyeltem a falatot.
Nekiláttam a tört krumplinak és a mártásnak, mormoltam az
élvezettől.
Tilde egy falatot evett, míg én hármat, és nézte, ahogy
minden morzsát kivadászok a műanyag dobozomból. Amikor
megtöröltem a számat, kiegyenesedtem, és elégedetten
felsóhajtottam. Tilde két szemüvegzsinórja egyszerre lengett,
ahogy a fejét csóválta.
– Bevallom, nem is tudom, mit gondoljak.
– Igazad volt. Az ebéd nem tartott volna ki. Nem sejtettem,
hogy ma már munkába állok, különben többet rendeltem volna.
– Vagy nincs elég pénzed ételre – mondta kétkedve.
– Csak nagyon be kell osztanom, ami van. – Megfogtam a
dobozomat meg az övét is. A bárban beszélgető tűzoltók
elhallgattak, amikor a kezemben felhalmozott üres dobozokat
bedobtam a szemetesbe, aztán Stavros mosogatójánál kezet
mostam.
– Hova valósi vagy? – kérdezte az egyikük. A bárszéken ült
előttem, és egy korsó világos sört szorongatott, ami illett a piros
baseballsapkája alól kikunkorodó szőke hajához és bozontos
szakállához. Kék szeméből inkább kíváncsiság, mint rossz
szándék sütött.
– Délről – válaszoltam.
Elmosolyodott, és fehér fogai kivillantak napsütötte bőre
kontrasztjában.
 – Hogy hívnak?
– Jut eszembe! Névkitűző is kell neked – jegyezte meg
Stavros. – Ő Darby. Hadd mutassam be Zeke-et és Daltont!
Estes Park-i hegyi tűzoltók.
– Örülök a találkozásnak, Zeke. Bocs, de vissza kell mennem
dolgozni.
– Kár, hogy elrohansz – szólt utánam Stavros. – Ezek a fiúk
alig várták, hogy beszélhessenek veled.
– Ó! – Megálltam, visszamentem, és vártam, mit akarnak még
mondani.
– Semmi gond! – legyintett Zeke. – Senki sem mondott
semmit, ami ne lett volna tisztelettudó.
– Attól függ, mit értünk ezalatt – szaladt ki a számon, mert
egy pillanatra megfeledkeztem magamról. Bosszantott, hogy
Stavros maradásra kényszerített, és igyekeztem, hogy ne nézzek
rá dühösen, de az önelégült mosolyából azt szűrtem le, hogy
sokkal inkább a fiúkat akarta zavarba hozni, mint engem.
– Udvariatlant, durvát és illetlent – jegyezte meg Zeke.
Elmosolyodtam, mire a bárban lévők mind elkezdtek
éljenezni, mintha bevittem volna egy gólt az ellenfélnek. Olyan
harsányak voltak, hogy megriadtam a hangtól.
– Bocsi! – nyújtotta fel a két kezét Zeke, és nevetni kezdett.
– Már azon morfondíroztak, hogy szoktál-e egyáltalán
mosolyogni azon túl, amikor a vendégeket üdvözlöd, vagy
elköszönsz tőlük – mondta magában mulatva Stavros.
Visszagondoltam a délutánra és az estére, és azon törtem a
fejem, vajon igazuk van-e.
– Mintha azt mondtátok volna, hogy csak szépeket
mondtatok – jegyeztem meg.
– Csak nyugtalankodtak miattad – mondta Stavros. – A
bátyáidnak tekintheted ezeket a srácokat. Órák óta idomítják a
többieket, hogy udvariasan viselkedjenek veled.
Halkan beszívtam a levegőt. Ennél szebbet még senki sem tett
értem.
– Szólj nyugodtan, ha bárkivel meggyűlik a bajod! Mi
helyretesszük – biztatott Zeke.
Stavros lepattintotta a kupakot egy üvegről.
– A főnökötök most szólt, hogy indulás van, fiúk!
A tűzoltók felnyögtek, de meglepetten láttam, hogy ahelyett,
hogy még egy kört rendeltek volna, kifizették a fogyasztásukat,
és Zeke kivételével elindultak a szobáikba.
– Milyen volt az első napod? – kérdezte Zeke a pultra
könyökölve.
– Remek – bólintottam.
– Kénytelen ezt mondani, én vagyok a főnöke – vigyorgott
Stavros.
– Hát… szép álmokat, Miss Darby! – billentette meg a
baseballsapkáját Zeke, aztán a barátai után ment.
– Meg kell osztanod a bűverőd titkát – törölgette Stavros a
bárpultot.
– Mármint? – kérdeztem.
– Azt, amitől mindenki kezét-lábát töri, hogy két szót
beszélhessen veled, hogy megkedveld őket és a védelmükbe
vehessenek.
Néztem, ahogy Zeke beszáll a liftbe a barátaival.
– Tulajdonképpen én… nem teszek semmit. Főként magamat
próbálom megvédeni, és abban sem vagyok olyan jó.
Stavros nem válaszolt azonnal.
– Nem tudom, mit hagytál magad mögött, de már nem kell
miatta aggódnod. Főleg most, hogy gyakorlatilag örökbe
fogadtak.
– Aranyos tőlük – mondtam, és a hűlt helyüket néztem.
 – Remélem, alaposan megnézted őket, mert napkeltekor
indulnak, és nem mindig jönnek vissza.
– Ez… borzasztó – nyeltem egy nagyot. Egyikük sem
viselkedett úgy, mintha ez lenne a földön az utolsó estéje.
Gyanítottam, hogyha hagynák, hogy ez az eszükbe jusson, nem
azzal foglalkoznának, amivel. Shawn is legyőzhetetlennek hitte
magát. Érinthetetlennek. Shawn viszont sosem szólt volna rá
egy másik férfira, hogy ne beszéljen illetlenül egy nőről, egy
idegenről. Ő is csatlakozott volna hozzá. A saját fülemmel is
hallottam.
Kíváncsi voltam, hogy Shawn hatalmas egója segített-e neki,
hogy túltegye magát rajtam, amikor Carly visszatért a
templomba, és közölte, hogy elmentem, vagy ott helyben
elhatározta, hogy megkeres és visszacipel. Megborzongtam,
ahogy eszembe jutott Shawn, és igyekeztem szabadulni a
gondolatától.
– Jól vagy, kölyök? – kérdezte Stavros.
– Igen. – Az órámra pillantottam. – És úgy látom, lejárt a
munkaidőm.
Stavros bólintott.
– Jól dolgoztál ma. Amint betanulsz, az éjszakai műszakba
teszlek. A nappalisunk addig az éjszakákat is vállalja. Bármelyik
pillanatban befuthat.
– Mindenki két műszakban dolgozik?
– Tesszük, amit kell. A beosztásod vasárnap estétől csütörtök
estig tart. Péntek és szombat szabad. Menni fog?
– De mennyire – bólintottam. – Nagyon tisztességes. És…
Stavros? Ha nem oldható meg, majd kitalálok valamit, de nem
kaphatnám készpénzben a fizetésemet?
Stavros felvonta sötét szemöldökét, és méregetett, mielőtt
válaszolt.
 – Mekkora bajban vagy?
Vézna srác lépett be az üvegajtón a nyakkendőjét igazgatva,
és Stavros mosolya gyorsan rosszkedvbe csapott át.
– Késtél – szólt oda a fiúnak, aki az órájára pillantott.
– Éppen időben érkeztem.
– Már ezerszer mondtam, Ander. Ha nem…
– …vagyok itt korábban, akkor kések. Igen, tudom.
– Akkor elkéstél.
A fiú elmosolyodott. Koromfekete hajával, szürke szemével
és szögletes állával valószínűleg bárkit elbűvölt volna, kivéve
Stavrost.
– Imádlak, Stavros! – mondta Ander.
Stavros morgott valamit, és nézte, ahogy Ander öleléssel
üdvözli Tildét.
– Tilde nem haragszik érte – jegyeztem meg.
– Tilde szemében Ander egyszerűen hibátlan. Ander az
unokája. A kedvenc unokája.
– Ezt említette már? Biztos nem.
– Egyszerűen csak tudom.
– Honnan? – kérdeztem.
– Mert én vagyok a másik. Ander az öcsém.
– Ó! – Figyeltem, ahogy Stavros bezárja a bárt.
Már elindultam a recepció felé, amikor utánam szólt.
– Sokat ismételgeted, hogy: Ó!
– Holnap megmutatom, hogy zárd le a műszakodat – mondta
Tilde, és a pólóját kapta a szája elé, hogy elfojtsa mélyről jövő
köhögését.
– Jól hangzik, és köszönöm. Jó éjt! – intettem.
A folyosóra érve összefontam a derekamon a karomat.
Stavros szállodájában, a családja körében lenni nem az
otthonom volt, de úgy éreztem, szívesebben látnak, mint bárhol
máshol. Az iskolában nem barátkoztam könnyen. Általában
kihoztam az embereket a sodrukból. Régen nem mondtak
nekem olyan szépet, mint amikor Stavros kijelentette, hogy
varázslatosan értek hozzá, hogy megkedveltessem magam. Még
ha nem is volt igaz. Nem tudtam, miért kedvelnek itt, de mivel
azelőtt sosem tudtam az emberek kedvében járni, bárhogy is
törtem magam, most nagyobb becsben tartottam ezt a kincset.
Akaratlanul is nagyot ásítottam, amíg a folyosón
gyalogoltam, és minden lépésnél egyre nehezebben emeltem a
lábam. Amint beléptem a szobámba, a zuhanyozást túl nagy
erőfeszítésnek éreztem, ezért csak az ágyra rogytam. Egy
második rugózás után hirtelen eszembe jutott, hogy a baba
miatt talán nem kéne ezt tennem.
A hátamra fordultam, és felbámultam a mennyezetre. Sok
dolgom volt, többek között orvoshoz kellett mennem.
Nyugtalansággal töltött el, hogy nem tudtam, mit szabad vagy
nem szabad csinálnom. Amíg nem tudom, honnan szerezzek
pénzt az orvosra, könyveket kellett vennem. Arra gondoltam,
reggel utána is nézek, a következő műszakom előtt, de aztán
hogyan tovább? Ha orvosra sincs pénzem, mi lesz a babával?
Nincs biztosításom, megtakarított pénzem, és a pelenka, a
cumisüvegek, a ruhák és a gyógyszerek miatti aggodalom
nyomasztóan nehezedett rám.
Szorosan lehunytam a szemem, hogy visszafojtsam a kitörni
készülő könnyeimet. A lelkem mélyén hatalmas fájdalmat
éreztem, amikor arra gondoltam, hogy örökbe adom Babszemet.
Még abban sem voltam biztos, milyen szülő válna belőlem. A
legtöbb napon rá sem ismertem magamra. Olyan sokat adtam
fel Shawn kedvéért az együtt töltött egy év alatt, hogy azt sem
tudtam, mennyi maradt meg belőlem. Emlékeztem arra a
lányra, de már olyan távolinak tűnt. Hinnem kellett, hogy
Istennek ez volt a terve, bár nekem nem tűnt valami óriási
tervnek, hogy félig agyonvertek, mielőtt terhesen és
magányosan elmenekültem, de nem kellett megértenem. Volt
valami más számomra, és az talán éppen Colorado Springsben
várt.
Ha vissza tudnám pörgetni az idő kerekét, mindent
megváltoztattam volna. Lelkifurdalásom támadt, amikor azt
kívántam, bárcsak ne növekedne bennem a baba. Az, akit nem
tudtam, miből etessek, ruházzak vagy…
Megráztam a fejem, és a tenyerembe temettem az arcomat.
Elég bajom van anélkül is, hogy olyasmin tépelődöm, ami még
majdnem egy évnyire van. Elég volt, Darby!
A lélegzetvételemre koncentráltam. Mélyen beszívtam a
levegőt, aztán lassan, figyelmesen kifújtam, amíg a testemen el
nem uralkodott a kimerültség. Minden nap egy kis lépés. Csakis
így tudtam ezen átvergődni. És a végére jutok, az biztos.
Rosszabb is volt már.

***

Négyszer szólt az ébresztő, mire a gomb után tapogatóztam, és

kikapcsoltam, aztán az ágy másik felére pillantottam, mert arra
számítottam, hogy Shawn vagy odafordul, vagy újra elalszik,
vagy dührohamot kap. De nem volt mellettem. Nem az ő
ágyában feküdtem. Egyik kezemet a hasamra, a másikat a
homlokomra tettem, és mélyen beszívtam a levegőt. Olyan erős
megkönnyebbülés söpört át rajtam, hogy felkiáltottam. Még
nem talált ránk. Még biztonságban voltunk.
Alighogy alábbhagyott az önkéntelen remegés, egy
sóhajtással megszabadultam a félelemtől és a szorongástól. Nem
történhetett velem semmi rossz, sőt, éppen az ellenkezője: a
folyosó végén várt az új állásom. Senki sem ismert. A múltamról
sem tudnak. Babszemmel még minden előttünk állt.
Lassan felkászálódtam az ágyról, és az ablakhoz
bandukoltam. A kilátás a fűtő- és légkondiegységekre, valamint
a javítóműhelyre nyílt, de mögötte ott volt a Pikes Peak. Messze
voltam Shawntól és Fort Hoodtól, a hőségtől, a párától és a
félelemtől. A hasam még lapos volt, amikor megérintettem, de
Babszem már békességben ott növekedett valahol. Hirtelen
hányinger tört rám. Nyál gyűlt a számba, és epe tolult fel a
gyomromból. A szám elé kaptam a kezem, kifutottam a
fürdőszobába, a vécé elé kuporodtam. Átfogtam a
porcelánkagylót, aztán viszontláttam a még nem megemésztett
fasírtot és tört krumplit. Az utolsó öklendezés után a falnak
dőlve leültem, a fenekem alatt meleg járólap terült el, a hátam
mögött a hideg fal.
A támaszponton a legtöbb terhes nő alig töltötte be a
tizennyolcat. Én az idősebb feleségek sorát gyarapítottam volna,
sőt mindenképpen a legidősebb gyermektelen asszony voltam.
Ráismertem a tünetekre: a reggeli hányás, fáradtság,
gyomorégés, dagadt boka. De egyke voltam, és fogalmam sem
volt, mihez kezdjek egy kisbabával. A Pikes Peak-i könyvtár egy
utcában volt a szállodával, de csak oda legalább egy órát kellett
gyalogolni. Elhatároztam, hogy beiratkozom, és kiveszek
néhány terhességi tanácsadó könyvet. Esetleg még a várható
szülés idejét is ki tudom számolni, vagy kiderítem, hogy jussak
pénz híján terhesgondozáshoz. Meglódult a gyomrom, és
megint a szám elé kaptam a kezem. Előbb egy pirítós, aztán
elsétálok a könyvtárba.
Reméltem, hogy Tilde nem téved, és Stavros tényleg nem
bánja, hogy elveszek egy pirítóst a reggelizőasztalról. A
recepciónál nem láttam senkit, és amikor az előcsarnokot az
ebédlőtől elválasztó falnál befordultam, már tudtam is, miért. A
hegyi tűzoltók az asztal körül nyüzsögtek, és szegény Ander
volt egyedül szolgálatban.
– Szükséged van segítségre? – szóltam oda.
– Elbírok vele – mosolygott. – Reggelizni jöttél?
Bólintottam.
– Tilde azt mondta, szabad.
– Persze, hogy az. Szolgáld ki magad!
– Köszönöm – hálálkodtam, és széles vigyorra húzódott a
szám.
– Pirítóst kérsz? – kérdezte Zeke, és egy műanyag tányéron
megvajazott pirítóst nyújtott felém.
– Honnan tudtad?
– Van kedved mellém ülni? – vonta meg a vállát.
Követtem egy asztalhoz, ahol letette maga elé a tányérját,
aztán felvette a villát, és nekiállt a felpúpozott ételnek.
– Bármit vehetsz, amit csak akarsz! Különben is megyek még
vissza. Láttad, hogy gofrisütőjük is van? A mennybe kerültem.
– Nem etetnek benneteket két tűzeset között? – ugrattam.
– Fokozott szénhidrátbevitel – mosolyodott el. – Mérföldeket
gyalogolunk a hegyekben. Odafent nem nagyon eszünk, így
amikor tehetem, teletömöm magam. De azért igyekszem egy
bizonyos súly alatt maradni, és csak mielőtt felmegyek, akkor
eszem ennyit.
– Hogy beleférj az egyenruhádba?
Zeke nevetésben tört ki.
– Nem, hanem mert helikopterrel megyünk fel, és
súlykorlátozás van. Ha meghaladjuk az előírtat, nem vihetünk
magunkkal semmit. Se takarót, se kártyát, semmit. Nagyon
szigorúak, így próbálok jóval alatta maradni, bár nem olyan
nehéz a rengeteg kutyagolás mellett.
 Beleharaptam a pirítósba. Lassan rágtam, és reménykedtem,
hogy bennem marad. Előbb-utóbb szólnom kell Stavrosnak, de
addig nem, míg nem muszáj. Nem akartam, hogy mástól
értesüljön a babáról. Nem látszott olyannak, aki lapátra tesz,
mert nem akar a szülési szabadság kiadásával bajlódni, de nem
ismertem még annyira, és nem kockáztathattam.
Minden falattal csökkent a hányingerem. Zeke az Estes
Parkról és a nővére közelgő esküvőjéről mesélt. Míg hallgattam,
azon töprengtem, vajon mikor kezdi a bevetést, és gondol-e
arra, amit Stavros mondott az esetleg vissza nem térőkről. Zeke-
nek tervei és szerettei voltak. Nem éreztem helyesnek az
egészet.
– Mikor indulsz fel? – kérdeztem.
– Általában tizennégy nap egyszerre, aztán két szabadnap, de
ez egy politikai tűzeset. A hegyi tűzoltók másodikak a
váltásban. Hetvenkét óránként váltjuk a jelenlegi csapatot –
válaszolt rágás közben.
– Mennyi időre?
– Újabb hetvenkét órára.
– De óvatos légy odafent, oké?
Abbahagyta a rágást, hogy elmosolyodjon, aztán nyelt,
mielőtt válaszolt volna.
– Úgy lesz. Legalább nem helikopteres tűzoltók vagyunk. Ők
tizennégyet vannak szolgálatban, kettőt pihennek, akármi
történjék is. Nincsenek sokan, de jobban megfizetik őket. Van
kedved megnézni azt az űrös filmet, amikor visszajövök? Már
régen szeretném látni, de a srácok szerint csajos mozi.
Botladozott a nyelvem, mert az udvarias neveltetésem
birkózott az új szuperhatalmammal.
– Nem lehet, de azért kösz.
– Ó! – jött zavarba. – Barátod van. Hát persze. Butaság volt a
részemről.
– Nem, én csak…
– Á! – villant megértőén a szeme. – Barátnőd van.
– Nem, csak most ért véget egy kapcsolatom – próbáltam
elhadarni, mielőtt ismét félbeszakított volna.
Lassan bólintott, miközben megpróbálta feldolgozni, hogy ez
mit jelent.
– És… mi van, ha csak úgy elmegyünk? Még csak nem is kell
együtt ülnünk. Ha a srácokkal megyek, mindig kihagyok egy
ülést.
– Elég… furán hangzik.
– Tudom – vonta meg a vállát. – Csak Taylor nem szokta ezt
csinálni. Fütyül rá, hogy azt hiszik-e, hogy fiúval jár moziba –
kapott be egy újabb falatot.
– Csak barátokként? – kérdeztem. Abbahagyta a rágást, míg a
válaszomra várt. – Jó, ha csak egy moziról van szó. Mennyi lesz?
Zeke legyintett.
– Majd én fizetem. Úgy nyolc dolcsi.
– Inkább nem – ráztam a fejem. – Pénzt akarok spórolni.
– Mondom, hogy állom a jegyet – nevetett.
Összeszorítottam a számat. Akkor már tartozom annak a
Trexnek, meg most Zeke-nek is.
– Inkább nem.
– Nyolc dolcsi miatt nem jössz velem moziba? – Nem annyira
bosszús, mint inkább csalódott volt.
Felnevettem. Igaza volt, ez tényleg nevetségesen hangzott.
– Rendben, de visszafizetem.
Bólintott.
– Megegyeztünk. – A hüvelykujjának körmével kipiszkált
valamit a fogai közül, aztán felállt, hogy hozzon még ételt.
Műanyag villájával a büféasztalra bökött. – Kérsz valamit?
 – Ami azt illeti – álltam fel én is – , vennem kell pár dolgot a
belvárosban. Kösz a pirítóst!
Zeke intett a villájával, én meg a markomba szorítottam a kis
táskám fogantyúját.
A recepciónál elhelyezett halomból elvettem egy térképet,
hogy megnézzem, hogy jutok el a Pikes Peak-i könyvtárba.
Rövidebb volt a séta, mint gondoltam, egy fél órába sem telt,
hogy odaérjek, és addigra már ki is nyitottak. Apró, ősz hajú
asszony tolta fel a szemüvegét a szabad kezével, a másikkal meg
az ajtót tárta ki előttem. Körülnéztem, aztán megcéloztam a
„Terhesség és Szülés” részleget. Bár csak mi ketten voltunk, a
könyvtáros és én, de nem bírtam leküzdeni a késztetést, hogy
körbenézzek. Egy rózsaszín borítós könyvben megtaláltam egy
kereket, amivel ki lehetett számolni a szülés időpontját. A kerék
alsó kivágását az utolsó menstruációm első napjára forgattam,
és a felső kivágás a szülés hozzávetőleges idejét mutatta. Még
hathetes terhes sem voltam. Eszembe jutott az éjszaka, amikor
Babszem megfogant, és Shawn nyakamat szorító keze, amitől
alig kaptam levegőt.
Elgyengültem, amikor a hónapot és a napot néztem, Babszem
világrajövetelének időpontját. Hirtelen valóságos lett. Február
elsején minden megváltozik majd.
A kis könyvcsomag éppen belefért a vállamon lógó használt
hátizsákba. A térkép segítségével visszajutottam a Colorado
Springs szállodába, és közben azon törtem a fejem, kit hívjak fel,
hogy segítsen orvost találni, és azon aggódtam, hogy Shawn
megtalál, ha segítségért jelentkezem és bekerülök a rendszerbe.
Készpénzzel kellett fizetnem, és közel sem volt annyi pénzem,
amennyire szükségem lett volna.
Mit tegyek?
Az örökbeadás volt az egyetlen megoldás, de amint eszembe
jutott, iszonyatos szomorúság fogott el. Elképzeltem, ahogy az
aprócska babát a karomban tartom, aztán átadom a drága kis
batyut a nővérnek, és néma fájdalom jár át, amikor a fiamat
vagy a lányomat idegeneknek adják oda. Önzés lenne csak azért
megtartani Babszemet, mert lemondani róla fájó lehet, de a
gondolattól hazáig sírtam.
Piszkos, kormos tűzoltók szálltak le a hatósági teherautóikról,
amikor a bejárathoz értem, és velem együtt jöttek be.
Kimerültnek, de boldognak látszottak, néhányuk kezében már
kulcs volt, és alig várták, hogy felmenjenek, lemossák magukról
a vadon piszkát és ágyba zuhanjanak.
Stavros intett, amikor elmentem előtte, Tilde meg már
leváltotta Andert, és ragyogó mosollyal állt a pult mögött.
– Jó reggelt, Darby! – szólalt meg, a hangja olyan reszelős
volt, mintha smirglivel dörzsölte volna. – Jól vagy? – hervadt le
a mosolya.
– Jó reggelt! – válaszoltam. – Jól, köszönöm. És te?
– Tulajdonképpen jól. Korán fent vagy.
– Elsétáltam a könyvtárba – vetettem oda elmenőben.
Tűzoltók vártak a liftre, most is sűrű füstszagot árasztva.
Még akkor is éreztem a bűzt, amikor kinyílt a lépcsőház
ajtaja, és Taylor bukkant elő.
– Nem kéne folyton egymásba botlanunk – jegyezte meg.
Boldognak látszott, tüsire nyírt hajával és simára borotvált
arcával elütött a többi tűzoltótól. – Jól vagy?
– Hogyne, persze! Jól. Ma felmész?
– Randim van egy pincérnővel – rázta a fejét.
– Még mindig őt üldözöd? – kérdeztem.
– Igen – vigyorodott el.
– Sok szerencsét! – mondtam már távozóban. Az ajtómhoz
érve gyorsan bementem, és be is csuktam magam mögött,
nehogy a levegőben úszó füstszag beszivárogjon a szobámba.
Mire az ágyamhoz értem, már fáradt voltam, és azon
tűnődtem, hogy csinálom végig a bejelentkezésnél az estét.
Muszáj volt aludnom egyet, de elalvás előtt még bele akartam
kukkantani az egyik könyvbe. Kíváncsi voltam, hogy nézhet ki
Babszem, és az egyik kikölcsönzött könyv tele volt a méhen
belüli babák színes képével.
Az első fejezethez lapoztam, és a szememet hunyorgattam.
Öthetes és hatnapos korában Babszem inkább egy gyíkocskára
hasonlított, mint egy babára. Ide-oda forgattam a könyvet, hátha
ki tudom venni az arcvonásokat, bár a kép alatti szövegben ez
állt: Az arc kialakulása.
Addig néztem a gyíkbabát, míg el nem nehezült a pillám, és
már alig tudtam nyitva tartani a szememet. Már éppen álomba
zuhantam, amikor hirtelen felriadtam. Gondolatban
végigvettem, hogy a házban mindent elpakoltam-e,
elmosogattam-e, a mosott ruhát összehajtogattam-e, kivasaltam
és helyre pakoltam-e, és kitaláltam-e, mi lesz másnapra a
vacsora. Egy másodperccel később már ellazultak az izmaim, és
a matracba süppedtem. Shawn nem ér haza, hogy kirántson az
ágyból, ha valamin bepöccen, nem fröcsög, miközben vörös lesz
a képe és a nyakán kidagadnak az erek. A több mint egy éven át
minden este érzett páni félelem csak reflex volt, de miközben
eszembe jutott, hol is vagyok, és hogy Shawn több mint ezer
kilométerrel arrébb van, a félelmem alábbhagyott, és
békességben elszunnyadtam, mert tudtam, hogy Babszem és én
biztonságban vagyunk a sötétben.
 6. fejezet
Trex

A csíptető hangosan pattant az ingzsebemen. Az azonosító

kártyán a fényképem nem sokat számított, nagy felbontású volt
és szürkeárnyalatos, de a vonalkód segítségével tudtam bejutni
a Cheyenne Hegyi Komplexumba, majd egyik részlegből a
másikba. Az emberek láthatóan feszültek voltak. Úgy
gondoltam, talán azért, mert nem egészen egy éve költözött
vissza ide a légierő. Az őrök csendesek voltak, az alkalmazottak
és a katonák többsége leszegte a fejét.
– Talán Tallis tábornok érkezését várják? – kérdeztem fojtott
hangon.
– A tábornok minden nap itt van – mosolygott önelégülten
Bianca, és rövid lábával igyekezett lépést tartani velem. – Az új
biztonsági főnök miatt ideges mindenki.
– Miattam? – Az egységemben nem tekintettek éppen
könnyen kezelhetőnek, de olyannak sem, akitől félni kellett
volna, hacsak valaki nem lőtt rám, vagy nem volt a fegyverem
előtt.
– Meglepettnek látszik. – Inkább kijelentésnek, mint
kérdésnek hangzott. – Úgy tűnik, megelőzi a híre. Maga szedte
le Jabari Taut és az egész kíséretét.
Lehajtottam a fejem, és úgy tettem, mintha az orromat
vakarnám, miközben a mellettünk elhaladók arckifejezését
vizslattam. Többségük igyekezett nem nyíltan megbámulni.
– Nem ezt gondolják.
– Nem?
– Csak a csapatomra vártam, hogy visszajöjjenek. Pontosan
ilyen baromság szokott odakint történni.
Biancának arcizma sem rándult.
– Dehogy várt. Megsebesült, és előreküldte őket, hogy
utolérjék a következő falu lemészárlására készülő harcosokat.
Dél-Szudán legkönyörtelenebb gyilkosai közül tizenkettővel,
köztük a vezetőjükkel végzett. Megakadályozott egy
államcsínyt. Jabari halála bizonytalanságot és belső harcokat
eredményezett a katonái között, ami végiggyűrűzött a
környéken, és végül több száz gyermekkatona szabadulásához
vezetett.
Halkan felnevettem, nem büszkeségemben, hanem
undoromban. Bianca szuperhősnek állított be. A térdemet egy
olyan kölyök lőtte szét, aki éppen csak elég nagy volt, hogy a
kezébe nyomott szovjet támadó fegyvert elbírja. A nyomorult
fegyver visszafelé sült el, amit két évtizeddel azelőtt gyártottak,
hogy az apja megerőszakolta az anyját, és ő egyáltalán
megfogant volna. Megsebesültem, mert nem tudtam hamarabb
végezni egy gyerekkel, mint az rám lőtt volna. Azért vártam,
mert azt parancsoltam az alakulatnak, hogy keressék meg a fiú
csapatának többi tagját, miközben a kettőnk vére
összekeveredett és tócsába gyűlt alattunk. A fiú felbámult a
mennyezetre, és a karomban egy utolsót lélegzett, én pedig
gyöngéden a földre fektettem, amikor Jabari emberei egyszer
belopakodtak a kunyhókat kerülgetve az elsőbe, amiben
meghúztam magam.
– Egyet tettem csak: nem haltam meg. – Bosszantott, hogy az
emlék még mindig váratlanul le tud csapni rám. Amikor a harc
már megszűnt, és hazatértem, a szívem még mindig küzdött a
lelkemben tomboló képekkel.
– És szerény is – mormolta maga elé Bianca. – Még
csodálkozik, miért magát választotta a tábornok…
– A kurva életbe, végre! – kiáltotta Martinez, és amikor
beléptem az ajtón, ellökte magát a hosszú, téglalap alakú
asztaltól, aminek támaszkodott.
A fiú sötét, halott tekintete eltűnt az emlékeimből, amikor
Othello Martinez szélesre tárta a karját, és megölelt. Kétszer
hátba vert, aztán megszorongatott. Úgy örült nekem, ahogy én
neki. Utoljára valahol a dél-szudáni határ mellett a napkelte
előtti legsötétebb órán láttam, az arca hol megjelent, hol eltűnt a
szemem elől, miközben az öntudat határán ingadoztam.
Martinez utána délre ment. A drogkartellek tagjaira könnyebb
volt fegyvert fogni, mint a gyerekekre. Nem sokat változott,
talán csak a közben eltelt öt év alatti dél-amerikai napon való
hunyorgása hagyott nyomott a szeme körül.
Sorban megöleltem Kitschet, Sloant, aztán kezet fogtam
Harbingerrel. Nem szerette az ölelkezést; a kevés gyengédségét
a gyerekeinek tartogatta.
– Szudánban mind ugyanabban az osztagban szolgáltak? –
kérdezte Bianca, és bár tudta a választ, azért bólintottam.
Túléltünk egy éjszakát, amit csapdába esve töltöttünk a lázadók
által ellenőrzött területen Szudán és Dél-Szudán határán.
Golyók ütötte sebekkel, kiéhezve próbáltunk meg egy kicsi, de
különösen vérszomjas csapatot távol tartani, akik minden
útjukba kerülő, védtelen falu lakosát lemészárolták, de egy
rakás kölyök rajtunk ütött. Az ilyen éjszakák szorosabbra
húzzák a bajtársi köteléket az emberek között, és mi pontosan az
az osztag voltunk, amire a tábornok rá akarta bízni a cége
biztonságát.
– Jobban vasalt vagy, T-Rex – jegyezte meg Naomi.
– Nomes – öleltem meg futólag. Túlzottan érzékeny volt arra,
nehogy mások előtt érzelmesnek vagy gyengének tűnjön, ami
jellemző a katonaságnál szolgáló nőkre. Megpaskolta borostás
arcomat, és a két tenyere közé vette, mielőtt Bianca
megköszörülte a torkát és az órájára pillantott.
Sloan az orrát ráncolta.
– Penész- és lábszag van, vagy csak én érzem?
– Kezdjük meg körjáratot, és ismerkedjenek meg a
tábornokkal! – javasolta Bianca. – Aztán bőven marad idő az
üdvözlésekre és az emberkéz alakította barlanglakások
jellegzetes szagának megtárgyalására.
Összenéztünk a csapatommal, és intettem, hogy kövessenek.
Bianca végigmutatta a különféle részlegeket. A folyosókon fehér
köpenyben ismeretlen gépek előtt ültek a férfiak és a nők. A
laborok ajtói vastagabbak voltak a magasságomnál is. A
repülősök CMAFE jelvényt viseltek az ingük ujján, de az
ajtóknál álló katonák egyenruhája ismeretlen volt számomra.
Minél beljebb értünk, annál áporodottabb lett a levegő.
A festett falak acélalagutakban folytatódtak, amelyeken
csövek futottak végig. Fémrács csendült a padlón a lépteink
nyomán. A folyosón halk zümmögés hallatszott, amit csak a
nyirkos sziklafalakon lecsorgó víz szabálytalan csöpögése
szakított meg.
– Valami nagyon sántít – súgta oda Sloan.
– Csak óvatosan! – figyelmeztettem.
– Nem tévednek, amit éreznek, az a frekvenciás és vibrációs
kísérletek kombinációja, valamint a hegyre gyakorolt hatása –
erősítette meg egy nő a hátunk mögött. Szembefordultunk vele:
szőke, göndör hajkoronája volt, az orra hegyére
barackrózsaszín, szögletes, műanyag keretes szemüveget tolt.
Kezet nyújtott.
– Dr. Sybil DuPont.
– Milyen doktor? – szipogott Kitsch.
– Asztrofizika.
– Mit keres itt egy asztrofizikus? – kérdezte Naomi.
– Ez bizalmas – szólt közbe Bianca.
Egyik lábamról a másikra álltam.
– A biztonságiak főnöke vagyok. Legmagasabb szintű
biztonsági hozzáféréssel rendelkezem.
Dr. DuPont elmosolyodott; jól szórakozott valamin.
– A létesítményben, Mr. Trexler. De nem a
kormányprogramok tekintetében.
– Mi ez? – kérdezte egy férfi, és dr. DuPont-hoz lépett, akinek
a válláig is alig ért fel; sötét borostyánszínű kopasz fejtetőjéről
visszatükröződött a fény. A füle fölött erősen göndör ősz haj
bodorodott, mintha a feje búbjáról megszökött volna a haj, és
biztonságot remélve csomókban megkapaszkodott volna a füle
mögött.
– Dr. Angus Philpot – mutatta be Bianca. – Ő pedig Mr.
Trexler, a biztonsági főnökünk és a csapata, Harbinger, Sloan,
Kitsch, Martinez és Abrams.
Nem siklottam el afelett, hogy Bianca szitokszóként ejtette ki
a száján Naomi nevét, mintha alig várná, hogy túllegyen rajta.
Többről volt szó, mint a bizalomról, és olyan érzésem támadt,
hogy valószínűleg Bianca az, aki nem bízik Naomiban, és nem a
tábornok.
Megráztam dr. Philpot kezét, aki nagyobb érdeklődést
mutatott Sloan iránt, az osztagunk kétségkívül legmagasabb
tagja iránt. Sloan száznyolcvanöt centi masszív, szikár izom
volt, mégis közöttünk a legsoványabb, szemben Naomi
domborulataival.
– Szólítson csak Trexnek! – mondtam, ezzel kirántottam
Philpotot a merengéséből.
– Rendben van. – Philpot kerek, drótkeretes szemüvegének
lencséje olyan vastag volt, hogy felnagyította a tekintetét,
valahányszor pislogott. Olyan kicsi volt, hogy szinte elveszett
fehér köpenyében. Inkább gyereknek látszott, és tudtam, hogy a
csapatomra legalább annyira visszataszítóan hat, mint rám.
– Egy kis… kosz van… – mutatta meg a helyet a saját
mellényén Sloan.
Dr. Philpot lenézett magára.
– Jézusom, Angus! – fintorodott el dr. DuPont, és egy lépést
hátrált.
– Ó, ez csak majonéz – mondta dr. Philpot, aztán letörölte az
ujjával, és lenyalta róla.
Dr. DuPont undorral nézett rá.
– Remélem! Különben holnap arra ébredhet, hogy paraziták
veszik be magukat az agyába.
Martinez végignézett a folyosón.
– Mi az ördög ez a hely?
– Valami, amit talán jobb lenne bezárni – mormolta Kitsch.
– Jobbára egy tudományos intézet – magyarázta dr. DuPont.
– Ha a tábornokot kérdezi, akkor hadművelet. Fent van a
NORAD, az Észak-Amerikai Légvédelmi Parancsnokság, lentre
tilos a belépés. – Bekapcsolt egy kis műanyag nyolcszöget
Naomi mellényén. – Ezt tartsák mindig bekapcsolva!
Martinez egy centire elhúzta a készüléket a mellényétől.
– Mellesleg, mi ez?
– Doziméter – válaszolta Bianca.
– Dozi-mi? – kérdezte Sloan.
Dr. DuPont elbűvölőnek találta a tudatlanságunkat, és
bekapcsolta a saját mérőjét.
– Doziméter. Sugárzásmérő készülék.
– Ezért fizet ez az állás olyan jól! – sóhajtott fel Naomi.
– Magának miért nincs? – kérdezte Martinez Biancától.
– Mert ritkán megyek túl a robbanásbiztos ajtón vagy a
laborokon – közölte tárgyilagosan Bianca.
– Mi van lent? – kérdeztem.
– Bizalmas információ – mondta.
– Hogyan biztosíthatjuk a létesítményt, ha nem juthatunk be
minden részlegbe? – kérdeztem.
Bianca láthatóan unta már a kérdéseinket, még ha számított is
rájuk.
– Nekik megvan a saját biztonsági szolgálatuk.
– Egy másik biztonsági egység? Mikor ismerkedhetek meg
velük?
– Nem fog – válaszolta. – Mélyen az Echóban vannak, ott van
a körletük is.
– Echo? – kérdezte Naomi.
– A mélyebben fekvő folyosók – mondta Bianca, és az órájára
pillantott. – Folytassuk a bejárást! Nyolc és fél percünk van
addig, míg vissza kell fordulnunk, hogy találkozzunk a
tábornokkal.
– Viszlát – biccentettem oda a doktoroknak, mielőtt ismét
Bianca nyomába szegődtem.
Harbinger szorosan mellettem jött, aztán közel hajolt.
– Mi a franc folyik itt?
– Még nem tudom, de a végére járok.
– Ajánlom is! – húzódott el, és magához szorította a
fegyverét.
Megmutatták nekünk az Alpha, Bravo, Charlie és Delta
folyosókat, aztán felkísértek, hogy bemutassanak Bennett
szenátornak.
– Jó reggelt! Milyen kellemes meglepetés! – Az ismeretlen
kifejezés, ami kiült Bianca arcára, meglágyította a vonásait,
miközben a szenátor reakciójára várt.
– Valóban? – A szenátor féloldalas mosolyra húzta a száját.
Naomi fanyar mosollyal nézett rám, én meg nem sok sikerrel
lepleztem, hogy a szememet forgatom. A szenátor ujján arany
karikagyűrű volt, Bianca viszont nem hordott jegygyűrűt.
– Peter! – lépett előre a hátsó sorból Naomi.
Bennett inkább megkönnyebbülten, mint meglepetten
üdvözölte.
– Naomi!
– Mit keres itt egy „junior” szenátor? – hallottam megint a
fülemben Harbinger suttogását, de mielőtt válaszolhattam
volna, hangosan folytatta: – Bennett… Úgy, mint a kongresszus
képviselőházi elnöke, Bennett? Gondolom, az édesapja.
Bennett megigazította a nyakkendőjét.
– Úgy van.
Így már érthető lett minden. Bennettet valószínűleg
kinevezték valamelyik semmire se jó bizottságba, és most
felügyelte a nagy semmit, hogy azt mondhassák, a kongresszus
jól költi el a védelmi pénzeket. Bizonyára az idejét az kötötte le,
hogy az osztagom egyik tagját bámulja.
– Ismered? – kérdezte Martinez.
– Ismerjük egymást – vonta meg a vállát Naomi.
Bennettnek mintha a szívét törték volna össze, Bianca meg
nem örült a válaszának. Gyorsan megköszörülte a torkát.
– Talán mehetnénk is. Nem akarjuk megvárakoztatni a
tábornokot.
Naomi akaratlanul is visszanézett Bennettre, mielőtt
kiléptünk a NORAD hadműveleti teremből, hogy a lifthez
menjünk. Szótlanul gyalogoltunk vissza a Charlie folyosón,
majd a robbanásbiztos ajtón átjutottunk az adminisztrációs
irodákba. Bianca egy nagy tárgyalóteremben hagyott végül
magunkra.
Üres, fehér falak vettek körül minket, amiken csak pár
repedés volt, és fehér férfiak fényképei, akik minden bizonnyal
korábbi tábornokok lehettek, akik régebben vezethették a
Komplexumot. Se dátum, se név nem volt alattuk, ezért
semmiben sem lehettünk biztosak. A falfesték valószínűleg az
eredeti lehetett; a könyvespolcok majdnem üresen tátongtak; a
nagy, téglalap alakú tölgyfaasztal körül jóval kevesebb szék
volt, mint ahányan körülülhették.
– Meghalni hoztak ide minket? – nézett körül Sloan.
– Dr. Philpot majd itt lát vendégül egy gyertyafényes
vacsorán – ugratta Naomi.
– Kussolj, Nomes! – torkollta le Sloan, de nem szánta
sértésnek. Bármikor elé ugrott volna, ha egy golyó veszi célba,
ahogy mi, többiek is megvédtük volna egymást. Ahogy Abrams
is ugyanezt megtette értünk.
– Honnan ismered azt a seggfej szenátort odafent? – kérdezte
Martinez.
Naomi vállat vont, de kerülte Martinez tekintetét.
– D. C.-ben találkoztunk.
– És? – faggatta Martinez.
– Kibaszottul nem tartozik rád! – csattant fel Naomi. –
Szoktalak kérdezgetni a hódításaidról?
– Akkor az a pasi hódítás volt? – horkant fel nevetve Sloan.
– Azért nem kérdezel róluk, mert a nevükre sem emlékszem –
vigyorgott Martinez.
– De azt tudjuk, hogy az apád egy milícia tagja, és utálja
Bennettet – fűztem hozzá.
 Naomi gyilkos pillantást vetett rám.
– Fegyver van nálam, és ha nem fogod be, ellövöm a másik
térded is!
A homlokomat ráncoltam, de mielőtt visszavághattam volna,
a tábornok besasszézott a kíséretével, köztük Biancával, aki még
mindig mérgesnek látszott.
Kitsch ránk dörrent, hogy húzzuk ki magunkat.
– Pihenj! – mondta a tábornok. – Különben is, valamennyien
vagy leszereltek, vagy nyugdíjba vonultak. – Az asztalfőn ült le.
– Foglaljon helyet, Trexler! A csapat a körletükben várhatja meg.
A többiek jóváhagyásra várva rám szegezték a tekintetüket,
és amikor bólintottam, egyetlen szó nélkül kimentek. Leültem a
tábornok mellé, és igyekeztem nem túl merevnek mutatkozni.
Bár az ilyesmi egyáltalán nem zavarta.
– Gondolom, az embereit mind elszállásolták – fordult
hozzám.
– Engem kivéve, tábornok úr – válaszoltam.
– Igen? – pillantott Biancára.
Bianca előrelépett, de nem vártam meg, hogy válaszoljon.
– Én akartam szállást keresni magamnak.
A tábornok átgondolta a választ, és bólintott. Az arcán nem
látszottak ráncok a mosolygás nyomán, de a szeme alatti táskák
és a heg a bőrén ismerősnek hatottak.
– Bianca végigvette a szabályokat? Körbevezette? Elmondta a
rendet?
– Igen. Túlzottan is.
Halkan nevetett, ez az arckifejezés nem illett hozzá.
Megköszörülte a torkát, és összekulcsolta a kezét maga előtt.
– Saunders hadnagy segít a monitor- és riasztórendszer
megismerésében. Maga majd beosztja a munkatársait, ahogy
jónak látja.
 Egy sötétkék egyenruhás férfi lépett elő, a kabátujjára CMC
(Komplex Megfigyelés és Ellenőrzés) jelvényt varrtak.
– Jó reggelt, Trexler! Saunders vagyok. Én tanítom be a
rendszer használatára. Az irányítóteremben várom tizenötkor.
Végigmértem a kifényesített cipőjétől a sapkájáig.
– Köszönöm.
Elsőre kedvem lett volna odavágni egy csípős megjegyzést,
hogy visszhangzik a szoba, de a tábornok közelsége önuralomra
intett. Saundersen látszott, mennyire piszkálja, hogy nem ő
kapta meg az állásomat.
A tábornok végighordozta a tekintetét a jelenlévőkön.
– Hagyjanak magunkra! – mondta Biancának és a még ott
álldogáló néhány őrnek.
Mögöttem mindenki sarkon fordult és kivonult a teremből.
Amint becsukódott mögöttük az ajtó, a tábornok hátradőlt a
székében.
– Valószínűleg különleges embernek tekinti magát, hogy
megkapta ezt az állást.
– Hogyan, uram? – vontam fel a szemöldökömet.
– Jól hallotta. Van odalent egy biztonsági csapat, amit én
válogattam össze. Nagyon is képesek megbirkózni minden
feladattal, ami ebben a létesítményben adódik. A hadsereggel,
egy Scud rakétával vagy egy istenverte atombombával is akár.
Scott Trexler és a poszttraumás stresszben szenvedő,
beilleszkedni nem tudó roncsai se nem osztanak, se nem
szoroznak.
Előrehajoltam. A tábornok elmosolyodott.
– Verekedni akarsz, fiam?
– Nem vagyok a fia.
Nem hoztam ki a sodrából. Arcizma sem rándult, csak a
száját húzta halvány mosolyra, mintha tudná, hogy éppen arról
fantáziálok, hogy pofán verem a fegyveremmel.
– Azért van itt, mert a kongresszusi képviselőház elnökének a
fia belezúgott a csajába.
– A csajomba? – kérdeztem vissza, és elsőre Hailey neve ugrott
be. Semmit sem értettem.
– Naomi Abramsbe.
– Baromság.
_ Szó sincs róla. Bennett szenátor anyai nagybátyja Walter H.
Bennett. Nemcsak a Képviselőházi Fegyveres Erők
Bizottságának a tagja, de a Képviselőház Felügyeleti és
Vizsgálati Albizottságának is. Peter beltéri medencét és
idomított fókát is kérhetne, és megkapná. Nem tudja véletlenül,
hogy Bennett „senior” szenátort melyik államban választották
meg? Új-Mexikóban. A kis Miss Milícia onnan származó
ismerőse.
– Azt várja, hogy elhiggyem, hogy az egyik legmagasabb
biztonsági besorolású kormánybunker az Egyesült Államokban
poszttraumás stressszindrómás betegeket vett fel biztonsági
embereknek egy fellángolás miatt? Miért nem csak Naomit
alkalmazták?
– Kormányszinten ostobább dolgokat is láttam már –
nevetett, aztán felállt. – A szenátor nem indokolhatja meg
egyetlen haditengerész alkalmazásával, hogy a Komplexumnak
még egy különleges kiképzésű biztonsági csapatra van
szüksége, nem? Élvezze a fizetését, sétálgasson a folyosókon, ne
legyen láb alatt, és reménykedjen, hogy Abrams viszonozza a
„junior” szenátor érzelmeit!
– Bocsásson meg az őszinteségemért, tábornok úr, de
remélem, hogy ön kibaszottul viccel velem!
– Ha engedélyeznék, hogy lemehessen a Deep Echóba, akkor
biztosan tudná, hogy erről szó sincs. Az országunkat vezető
emberek rátarti pelenkások, akiknek korlátlan erőforrás és
hatalom áll a rendelkezésükre. Örüljön, hogy ebből hasznot húz,
és nem fordítva áll a dolog!
– Deep Echo, uram?
– Viszlát, Trexler!
– Szólítson csak Trexnek, uram! – álltam fel én is.
A tábornok nem nézett fel, egy kis lyukat vizslatott az
asztalon.
– Nem világosíthatja fel a csapatát.
– A Deep Echóról? Aligha tehetném, ha magam sem tudom,
mi az. Feltehetően egy másik folyosó?
– A megegyezésről.
– Micsoda? Akkor meg miért mondta el?
– Hogy tudja, hol a helye. Szigorú szabályok vannak itt, Trex.
Tartsa be őket, különben hamar megtapasztalja az ellenkezőjét,
amiről most beszéltem! Maradjon a kijelölt területen, vigyázzon
a fehérköpenyes laborpatkányokra, és mosolyogjon a turistákra!
Ha maga vagy valamelyik embere kíváncsiskodni kezd, akkor
egy cellában találják magukat, és nem olyan kényelmesben,
mint amiben a nyámnyila civilek szoktak ülni.
– Turisták?
– A Komplexum minden hónap utolsó péntekén korlátozott
számú csoportoknak ajánl idegenvezetést. De a maga állása
titkos. Maga nem dolgozik itt, ahogy a csapata sem. Találjon ki
bármilyen mesét, amilyet csak akar, de nem állíthatja, hogy köze
van hozzánk, és be sem ismerheti! Bizonyos mértékben ismerni
fogja a támaszpontot és a rendeltetését. Tartsa meg magának, és
ne kérdezzen! Megértette?
Bólintottam.
– Elmehet – mondta, és megőrizte a nem éppen hivatalos
testtartását. – Csukja be az ajtót maga mögött!
 Kábultan mentem vissza a körletünkbe. A csapatom
abbahagyta a mozgolódást, és várták, hogy megmagyarázzam,
miért vágok olyan zavart képet. Sloan éppen kilépett a
fürdőszobából, és papírtörlővel szárítgatta a kezét. Kitsch egy
hosszú fémpad végén ült, ami a falak mentén elhelyezett
öltözőszekrények között állt középen, és várta, hogy
megszólaljak. Naomi pedig a szekrények előtt állt összefont
karral, pipacspirosan. A nevünket már bevésték a szekrények
fémtábláiba. Kivéve az övét.
– Mi a franc ez? – csattant fel, és a zöld szekrényekre
mutatott. – Az én öltözőm a folyosó túloldalán van. És csak én
vagyok ott egyedül. Húsz üres szekrényt számoltam meg.
Vállat vontam.
– A különleges bánásmód marhaság – folytatta Naomi. – És
ne mondd, hogy biztonsági okokból van!
– Eszembe sem jutna ilyet tenni, Nomes.
– Mert életben akar maradni – ugratta Martinez.
El akartam mondani, hogy elég lenne megemlítenie
Bennettnek, és valószínűleg a nap végére már ebben a
helyiségben jelölnének ki számára egy szekrényt tömör arany
névtáblával, mindenféle hajcihővel, mint például zajártalom-
csökkentővel és légkondival.
– Majd megemlítem.
Naomi a földre dobta a hátizsákját.
– Torkig vagyok ezzel a szarsággal!
– Használd addig az enyémet! – ajánlotta Sloan.
– Na, és mit akart a tábornok? – kérdezte Harbinger.
– Hogy járkáljunk a folyosókon, és Saunders majd betanít a
rendszer használatára. Szigorú szabályok szerint működnek. Ha
a lezárt területre tévedünk, szedhetjük a sátorfánkat. Vagy még
rosszabbnak nézünk elébe.
 Martinez a homlokát ráncolta, és két mély árok keletkezett a
szemöldökei között.
– Mi a fasz?
Dühösen meredtem rá. Martinez orvos volt, de szeretett
poénkodni. Olyan marhaságokkal szórakozott, hogy az új fiúkat
átküldte a kórházba tartalék méhkürtért.
– Ne menjetek sehova, ahova nincs felhatalmazásunk! Ez egy
szigorúan titkos létesítmény. Semmi hülyéskedés! Komolyan
beszélek.
– Hallottátok – mondta Kitsch – , szóval csak visszafogottan!
Kifelé!
Kiterelte az embereket a folyosóra, és Naomival kettesben
maradtunk. Nehezemre esett ránézni a tábornok közlendője
után, ráadásul nem mondhattam el semmit, ami olyan helyzetbe
sodort, amiben még sosem voltam. A bizalom elsőrendű
fontosságú volt, egymás között nem ismertük a „hazugság”
fogalmát.
– Furcsán viselkedsz – jegyezte meg Naomi.
– Tényleg? – tettem fel a padra a bakancsomat, hogy újra
megkössem a cipőfűzőt.
– Milyen a szálloda?
Darbyra gondolva elmosolyodtam.
– Jó.
– Hohó!
– Mi az?
– Olyan az arckifejezésed.
– Milyen? – kérdeztem bosszúsan.
– Olyan lökött, ábrándos, mint amikor a kitalált jövendőbeli
asszonnyal takarózol, hogy ne kelljen második randira menned.
Felegyenesedtem, és Naomira böktem.
– Nem kitalált. Valódi. És nincs értelme második randinak, ha
nem vele megyek.
Naomi a szemét forgatta.
– Valld csak be! Elköteleződés-fóbiád van.
– Nem igaz. El vagyok kötelezve. Csak felé.
– Nem is létezik.
– Dehogynem. És… oké, ne mondd el a srácoknak, mert
szétcincálnak!
– Miről beszélsz?
– A szállodában dolgozik. És van egy megérzésem vele
kapcsolatban.
Naomi nem tudta leplezni a meglepetését.
– Komolyan? Gondolod, hogy megtaláltad? Ezt a… –
próbálta a kezével – …a tökély megtestesítőjét?
– Sosem állítottam, hogy tökéletes. Csak azt, hogy számomra
az.
Naomi kinyitotta a masszív, súlyos fémajtót, ami a folyosóra
vezetett.
– Remélem, nem tévedsz. Úgy megúsznánk, hogy a
következő tíz évben a siránkozásodat hallgassuk vele
kapcsolatban.
A folyosón csatlakoztunk a többiekhez, és együtt mentünk át
az irányítóterembe. Saunders keserű képpel állt az ajtóban, ami
úgy tűnt, állandósult arckifejezésévé vált. Az irányító terem – az
elvárásoknak megfelelően – hatalmasnak látszott, és tele volt
monitorokkal, számítógépekkel és a falon egy óriási
képernyővel. A készülékek többsége velem egyidősnek vagy
még régebbinek tűnt. A csapatom felmérte a terepet, aztán
előrefordult. Büszkeség töltött el, hogy nem bámészkodnak
szájtátva, mint a turisták, akiket előző pénteken feltehetően úgy
tereltek be és ki, mint a birkákat. Hivatásos módon viselkedtek,
és kemény csávóknak látszottak a repülősökkel teli teremben.
 – Gondolom, mind láttak már monitorokat – mondta
Saunders. – Vagy csak azt tanították meg a haditengerészetnél,
hogyan lőjenek és köpködjenek rendesen?
Martinez szemhéja megrándult, így gyorsan előreléptem,
hogy féken tartsam az embereimet, Saunderst pedig megvédjem
egy halálközeli élménytől.
– Menni fog, ebben biztos vagyok, Saunders! – mondtam. – A
szokott módon mutasson végig mindent! Igyekszünk lépést
tartani.
Saunders nevetett, aztán elfordult. Martinez megindult felé,
de Kitsch visszatartotta.
– Ezek a monitorok a bejáratot mutatják. Ez az északi külső
rész, a déli ott van, aztán a kelet és a nyugat. Aztán következnek
a belsők: Alpha, Bravo, Charlie és Delta – mutatott sorban a
monitorokra. – Ő Doherty, Haskins és Lev. Ők irányítják ezt a
területet: a monitorokat, figyelik a tűz-, a földrengés-, a
sugárzás- és a robbanásjelző szenzorokat. A létesítmény óriási
rugókon áll, azokat is figyelik. Alapvetően ők a hely megmentői.
– Rugók – mosolygott Naomi. – Komolyan mondja?
Saunders összefonta a karját, és Naomihoz hajolt, de
Naomi hírhedt figyelmeztető pillantása láttán visszakozott.
A tűzjelzőre figyeltek, ami a külső hőmérséklet és a belső
mutatók között állt.
– Miért ellenőriznek olyan tüzet, ami legalább egy órányira
nyugati irányban van innen, és ez a hely különben is egy erőd? –
kérdezte Sloan.
– Elhelyeztünk bizonyos rendszereket. Nem akarjuk, hogy a
tűz túlságosan megközelítse őket. Figyelnünk kell még a
híradós stábok helikoptereit és az errefelé szimatoló
kíváncsiskodókat. Nem jó, ha idejönnek, mivel ez egy szigorúan
titkos létesítmény.
 – Óóóó, olyan különlegesnek érzem magam… – mondta
Martinez.
– Nyugodj le, Martinez! – szólt rá Kitsch.
– Világos minden, vagy adjak hozzá használati utasítást? –
kérdezte Saunders.
– Értjük – válaszoltam.
– Rendben, mert zabaidő van. – Saunders a mutatóujjával
láthatatlan jelet rajzolt a levegőbe, amivel azt adta a tudtunkra,
hogy menjünk ki. – Burkolás arra.
Martinez és Sloan alig bírták megállni nevetés nélkül.
Saunders biztos erre várt egész életében, és most végre
lehetősége kínálkozott megcsillogtatni a katonai zsargonját
olyanok előtt, akik már harcoltak is. Burkolás helyett megtette
volna a kantin, az étkezde, a büfé vagy az ebédlő is. Saunders
túlságosan igyekezett beilleszkedni a nagyfiúk közé.
– Nem feltétlenül az ő hibája – mondtam lehalkítva a
hangomat. – Nehéz lenyűgözni minket.
– Lefogadom, a nagyija híres harcosnak képzeli – szúrta
közbe Sloan.
A csapat még jobban küszködött a röhögőgörccsel, még
Harbingernek is gondjai voltak. Végül megköszörülte a torkát.
– Jól van, na! Ne rúgassuk ki magunkat mindjárt az első
napon!
Az étel jobb volt, mint bárhol, ahol addig megfordultunk. A
kínálatban organikus marhasült és ráksaláta is szerepelt az ahi
poke-tól a kotlett szendvicsig bezárólag, bármi is volt az.
Sloan pakolta fel a legtöbbet a hosszúkás, ötvenes évekbelire
emlékeztető kék műanyag tányérjára – a terem is ezt a
hangulatot idézte. Hatvan éve semmit sem újítottak a
létesítményen. Nem is kellett. Azért építették, hogy túléljen egy
atombombát is, vagyis kibírjon két élettartamot.
 Senki sem beszélt sokat, míg az ételt lapátoltuk, mert
megszoktuk, hogy korlátozott ideig tömhetjük a hasunkat,
mielőtt egy ordítással kiparancsolnak vagy kibombáznak onnét.
Nem is lőttünk mellé. Bianca állt meg az ajtóban egy csiptetős
írótáblával, és türelmetlenül várta, hogy észrevegyük.
Sloan a homlokát ráncolta evés közben, a szája sarkában
megült egy kis csepp majonéz.
– Nincs olyan érzésetek, hogy nem szívesen látnak itt? Vagy
csak túlérzékeny vagyok?
– Nem – mondta Naomi. – Nem terítették le elénk a vörös
szőnyeget. Bianca azt mondta, hogy Trex miatt feszültek. De
szerintem meg azért, mert külsősök vagyunk.
– Egy iraki faluban szívesebben fogadják az embert, mint itt –
jegyezte meg Martinez.
– Rendben – jelentettem ki. – Húzzunk innen! Ne bizonyítsuk
nekik, hogy igazuk van! Rosszabbat is átéltünk már. Ne
törődjetek vele, csak tanuljátok meg kezelni!
A csapat helyrezökkent magabiztossággal tápászkodott fel.
Az ebéd és a lelkesítő beszéd elég volt, hogy egy délelőttnyi
eligazítási baromság után, amit egyetlen katonának sem kéne
eltűrnie, megrázzák magukat, és újult erővel kezdjenek
dolgozni. Elbírtak a fizikai, érzelmi és mentális kimerültséggel.
De a szabályok, a rendtartás és a műszaki útmutatók órákig
tartó monoton darálásával? Kösz, de azzal nem.
A munka végén kimentünk, de még a lemenő napban is
hunyorogtunk. Meztelennek éreztem magam azután, hogy
levettem az egész nap cipelt puskát.
– Hozzászoknak majd az erős fényhez – jegyezte meg Bianca
rezzenéstelenül. – Örüljenek, hogy nem itt laknak!
– Miért, vannak, akik igen? – kérdezte Martinez.
Nem tudtam megállapítani, hogy Biancát bosszantja-e a
kérdés, vagy közömbösen hagyja.
– Némelyik tudós, és a másik biztonsági csapat.
– Rendben, mára végeztünk – csaptam Martinez vállára.
A bakancsunk talpa alatt csikorgott a murva. Bianca egyedül
maradt az ajtóban, ha nem számoljuk azt a fél tucat katonai
rendőrt, akik még ott voltak.
Kezet ráztam, öklöztem és oldalról összeölelkeztem a fiúkkal,
aztán bemásztam a teherautómba, és nagyot sóhajtottam.
Túlestünk rajta.
Naomi önelégült mosollyal könyökölt a nyitott kocsiajtó
tetejére.
Égnek emeltem a tekintetem.
– Mi van?
– Ott van? Az a lány? A szállodában?
– Igen, Nomes. Ott dolgozik.
– Tényleg azt hiszed, ő az igazi? – kérdezte kuncogva.
– Ne nézz így rám! – morogtam. – Ezt inkább a fiúktól
várnám el. Azt hittem, te legalább leszállsz rólam.
– A te esetedben kicsit… különös – vonta meg a vállát. –
Ennél gyakorlatiasabb szoktál lenni.
– Tényleg azt képzeled, hogy azt hiszem, normálisak az ezzel
kapcsolatos érzéseim? Hogy valaha is gondoltam arra, hogy
mindenki úgy jár-kel a világban, hogy olyasvalakire vár, akit
még sosem látott? Egyszerűen csak tudom, amit tudok.
– Ez talán hit lenne, T-Rex? Egy ateista esetében felettébb
spirituális.
– A hit és a vallás nem zárják ki kölcsönösen egymást. És
baszódj meg!
– Te is – mondta. – És sok szerencsét, Trex! Remélem, hogy ő
az igazi. – Puszit cuppantott felém, aztán becsapta az ajtót, és
beindította a motort.
 Hosszú volt az út a szállodáig. A nap már leszállt a
hegygerinc mögé, a sötétkék égbolton megjelentek az első
csillagok. Eltorzult arccal ásítottam egy nagyot, és a rádió
gombjával babráltam. Két fényszóró közeledet felém majd tűnt
el mögöttem, a sárga csíkok az úton egymás után siklottak át a
teherautóm alatt. A kerekek hangja ellazított, de ahelyett, hogy a
nap eseményeit, Bennettet, Biancát és a tábornokot elemeztem
volna, csak rá tudtam gondolni. Két napja még azzal volt tele a
fejem, hogy eljussak az edzőterembe, eladó ingatlanokat
nézegessek az ingatlanügynökség honlapján, és hogy milyen is
lesz az új állásom. Darby gyönyörű volt, de hogy ennyire
megfogjon, arra nem számítottam.
Beálltam a parkolóba, és követtem a kormos, füstszagú
tűzoltókat, akik a hegyekben ledolgozott turnusuk után tértek
vissza. A kétszárnyú ajtó oldalra siklott, és a kizúduló levegő
egyenesen az arcomba fújta a szagukat.
Darby az előtérben néhány szék, két kanapé és egy vele
azonos magasságú műpálma mellett állt, összefonta maga előtt
a karját, és mosolyogva nézte a képernyőn szétrobbanó
tűzijátékot.
Gondolkodás nélkül odaléptem hozzá, és a fülébe súgtam.
– Szia!
Úgy mondtam, mintha régi barátok lennénk. Felkavart, hogy
mennyire szeretnék beszélni vele. Akárcsak a többi elkeseredett
seggfej az előcsarnokban. Csalódtam magamban.
– Ó! Szia! Pénteken kapok fizetést.
Egy pillanatig némán meredtem rá. Nem értettem, miért
mondja ezt.
– És kifizetem a kaját – emlékeztetett.
– Ja, már el is felejtettem. – A képernyő felé biccentettem. –
Már el is jött a tűzijátékok ideje?
 – A Függetlenség Napjára tervezett előkészületekről
tudósítanak… azokról, amik itt elmaradnak – zsörtölődött. –
Ezek tavalyi képek – intett a tévé felé. – Nekünk nem sok jót
ígérnek. – A hüvelykujja körmét rágta. Olyan elbűvölő volt,
mint az akcentusa. – Idén szinte az egész állam területén
betiltották a tűzijátékot a tűzveszély miatt. Kremmlingtől délre.
Bárhol is legyen.
– Innen északra – világosítottam fel. – De nem hibáztatom
őket. Nagy a szárazság, és régóta ez a legaktívabb
tűzszezonunk. Van terved negyedikére? – Léptem hátrébb. Ne
nyomulj be a privát szférájába, Trex! Nem ismer még. Te sem őt.
Nyugi, a francba is!
Nemet intett, és ismét a tévé felé fordult.
– A betanítás után éjszakai műszakban leszek.
– Gáz.
Vállat vont. Csak még egy percet! Még nem állok készen, hogy
vége legyen.
– Sok volt a dolgod ma?
– Nem igazán. Fent voltál a hegyen? – Felém fordult, és úgy
éreztem, mintha aznap először kapnék levegőt. Mégis elszorult
a torkom a hazugságtól, amit kénytelen voltam elhinteni.
Tizenkét órával ezelőtt azt a parancsot kaptam, hogy ne áruljam
el a munkaadóm kilétét.
– Aha. Persze. – Nem hazudtam.
– Tiszta vagy. Gondolom, te dirigálsz a bázisról vagy minek
is hívják. – Tűzoltónak vélt vagy esetleg az Erdészeti Szolgálat
emberének, és ha helyreigazítottam volna, az biztos kérdéseket
vetett volna fel.
– Igen. – Ez sem volt hazugság.
Halvány mosolyra húzódott a szája, de aztán hamar el is tűnt.
Stavros említette, milyen hatással van az új munkaerő a többi
srácra, de ők nem vártak pont rá a középiskola óta. Egész álló
nap azt próbáltam meg megindokolni, miért gondolom, hogy ő
az igazi, de nem ment. Igaz, hogy gyönyörű, de ennél többről
volt szó. Arról, hogyan is éreztem magam, amikor megláttam és
a közelében voltam, a hangját hallottam. Máris a kisujja köré
csavart. Az érzés a megkönnyebbülés, a rémület és az izgalom
elegye volt.
– Csupa báj vagy ma. – Beszéd közben csillogott a szeme, telt
ajka természettől fogva sötét és rózsás volt, és nem tudtam
elfordítani róla a tekintetem. A szeme alatti finom bőr
levendulakéken csillogott, és eltűnődtem, hogy bírja majd
tizenegyig a munkát. Kimerültnek látszott. – Éhes vagy? –
kérdeztem.
– Stavros hozott szendvicseket.
– Örülök. – Lesütöttem a szemem, és a kulcsaimmal
babráltam. A karikán egy új is lógott, a matt fekete főkulcs a
Komplexum számunkra engedélyezett helyeire. A munkámat
kellett végeznem, ágyba bújnom, mielőbb itt hagynom ezt a
lányt. Kerülni szoktam a bonyolult kapcsolatokat. Darby nem
pusztán részegítőnek hatott, hanem… már szinte mérgezőnek.
Jóformán az összes elcseszett dolgot láttam a szemében, mintha
a stáblista pörgött volna előttem.
– Jó éjt! – mondtam.
– Neked is.
Megálltam a lépcsőház ajtajában, és visszanéztem rá. Még
akkor is az előcsarnokban állt. Alig vette észre, hogy eljöttem.
Ezt is gyűlöltem. És gyűlöltem, hogy gyűlölöm. Muszáj volt
megtalálnom a helyemet. Méghozzá mielőbb.
 7 fejezet
Trex

Rendkívüli faszfejnek kellett lennie valakinek ahhoz, hogy első

látásra megutáljam, de a liftre váró pasi mellettem épp azt
mondta, hogy „milyen dögös kis picsa áll a pult mögött”. A
szemembe nézett, aztán azt a helyet kémlelte, ahol az a „dögös
picsa” állt. Meg sem kellett fordulnom, hogy tudjam, kit fal a
tekintetével. A pasi nem tűnt tűzoltónak, de találkoztam már
vele az előcsarnokban. Aztán eszembe jutott, hogy a
bejelentkezéshez állt sorban, és a várakozás közben a vele
érkező nő fenekét fogta.
Kurtán felnevetett, és lenézett a földre.
– Ezt nem bírom kihagyni – mondta, és visszament a
recepcióhoz.
A hülyvejkujjammal megnyomtam a hívógombot, és némán
szidtam magam. Az a lány nem a te gondod. Ne érdekeljen! Nem
izgat. Menj fel a szobádba! Ne foglakozz vele! A francba! Az ezüstös
ajtó kinyílt, én pedig beléptem a liftbe. Felsóhajtottam, vártam,
hogy rám záródjon, és elfelejtsem a pult mögött álló lányt.
Amikor aztán az ajtó kezdett becsukódni, úgy rontottam ki a
résen, mintha valaki kézigránátot dobott volna be.
A fenékmarkoló a pultra dőlt, és szint gügyögött Darbynak,
aki undorral figyelte, és ezt meg is tudtam érteni. A hapsinak
még most is szerteszét állt a haja azok után, hogy fent döngette
a szobatársát. Fehér csík világított az ujján, ahonnan eltűnt a
karikagyűrűje, és valami azt súgta, hogy a szobájában
tartózkodó nő nem a felesége.
Dühös pillantással a férfira meredtem, mielőtt
megszólítottam Darbyt.
– Figyelj csak, bébi, mielőtt elfelejtem, ne hozzak le valamit a
szobánkból? – kérdeztem, és igyekeztem elnyomni a
hangomban lévő haragot.
Darby pislogott, egy másodperc töredékéig nem tudtam
biztosan, belemegy-e a játékba. Az előtte álló férfira nézett, majd
a vonásai ellazultak a mosolyától.
– Nem, de még nem kell elmenned. Itt maradhatsz, ha akarsz.
– Ó! Helló! – nyújtotta felém a kezét a hirtelen felegyenesedő
férfi.
Lesújtóan rámeredtem, aztán ismét a pult mögött álló
Darbyra néztem.
– Jó éjt, uram! – köszönt el Darby.
A férfi csak bólintott, majd visszaindult a liftekhez.
– Bocs, de olyan érzésem volt, hogy zaklat.
– Úgy is volt – mondta lazán Darby. Attól, hogy kikezdtek
vele, máris elemében érezte magát. – De elbírtam volna vele.
Megoldottam. Élveztem, hogy meg tudtam vele kapcsolatban
jósolni pár dolgot, de nem felszínes játékot játszottunk. Különös
büszkeség töltött el.
– Egy percig sem kétlem. De… így sokkal gyorsabban
megoldottuk. – Nem voltam biztos benne, hogy ez az igazság,
de ő sem akarta az ellenkezőjét állítani. Valószínűleg egész
életében férfiakat pattintott le. – Hát akkor… jó éjt!
– Köszönöm – mondta, mielőtt sarkon fordulhattam volna. –
Nem úgy értettem, hogy nem értékelem az erőfeszítésedet.
 Haboztam, mielőtt újra megszólaltam volna. Akár csak még
egy szó, és…
– Ugye, azt mondtad, hogy éjszakás vagy?
– A héten tizenegyig vagyok. Jövő héten kezdem az éjszakai
műszakot, miután befejeződött a betanításom.
– Betanítás? Nekem nagyon úgy tűnik, hogy már egyedül
viszed ezt az egész kócerájt.
Elmosolyodott, pajkosan csillant a szeme. Nem szándékosan
volt csábító, és pont ezzel vett le a lábamról. Erőfeszítés nélkül
áradt belőle a vonzerő és egyben az ártatlanság. Még sosem
láttam ehhez foghatót, és teljesen elvesztettem tőle a fejem.
– Tilde nem érezte jól magát. Kicsit korábban ment haza.
– Egy hős vagy. Stavros jól teszi, ha sosem enged el –
mondtam. Elmosolygott, mire tovább beszéltem, hátha újra
elérem ezt. – Hatig dolgozom, így a jövő héten valószínűleg a
munkába menet futunk majd össze.
– Valószínűleg. – Nem tekergette a haját, nem nézett túl
sokáig a szemembe, nem csacsogott, hogy elbűvöljön, és nem is
futott végig rajtam a tekintete. Darby nem mutatta, hogy
vonzódik-e hozzám, én mégsem vágytam másra, csak az ő
figyelmére. Még egy mosolyra, esetleg még egy szóra. Bármire,
amit elém vetett, amitől dühös lettem magamra.
– Hol vacsorázol? – kérdeztem, mert nem jutott más az
eszembe.
– Miért?
– Kedvem támadt enni – rántottam meg a vállam.
Nevetett, és ennél csodálatosabbat még sosem hallottam.
Ráadásul minél többet beszélgettünk, annál erősebb volt
bennem a meggyőződés, hogy ő az igazi.
– Miért próbálsz folyton etetni?
Nem tehettem mást: vele nevettem, mert igaza volt.
 – Nem tudom. Talán, mert éhesnek látszol.
– Hm… köszi? – kuncogott.
– Úgy értettem, hogy… – Körülnéztem. Újdonság volt
számomra, hogy belezavarodom a mondanivalómba. Általában
bárokban, szórakozóhelyeken vagy partikon ismerkedtem. Ez
viszont egy ellenséges területnél is rosszabb volt. Természetesen
kihívást jelentett egy ilyen nemes cél. – Gyorsan kiürült az
előcsarnok.
Ő is körbenézett, mintha csak most vette volna észre.
– A tűzoltók vagy korán kelnek, hogy a hegyre induljanak,
vagy kimerülten térnek vissza a hegyi táborból.
– Hegyi tábor? Úgy beszélsz, mint ők – mondtam.
– Ők?
– Mármint, mi.
Egy pillanatig figyelmesen nézett. Tudta, hogy hazudok.
Basszus! Ennél jobban szokott menni.
– Az elmúlt két napban vagy százzal beszélgettem – mesélte.
Igyekezett megfeledkezni az elszólásomról, és látszott, hogy
büszke volt, hogy kihangsúlyoztam, milyen gyorsan ráragadt a
szakzsargon. Az FBI-nál egyvalamit megtanultam: hogyan
olvassak az emberekben, és Darby az erőfeszítései ellenére is
nyitott könyv maradt egy olyan szakértő előtt, mint én. A
hallottak alapján nem Coloradóból származott, hanem
egyenesen Texasból. Ugyanazt a ruhát viselte munkába is – nem
a megszokott egyenruhát – , és befalta az ételt, amit hoztam
neki. Sietve érkezett Springsbe, annyi pénzzel, amennyije éppen
abban a pillanatban volt, és abban a ruhában, amit viselt.
Bármennyire is szerettem volna megkérdezni, miért menekül
vagy ki üldözi, nem akartam elijeszteni.
Zsebre vágtam a kezem.
– Szóval… hogy megy a betanulás? A politikai tűz alatt
ijesztő lehet a mélyvízbe pottyanni.
– Már néhányszor hallottam ezt a kifejezést. Mi az a politikai
tűz?
– Ami bekerül a hírekbe, ezért mindenkit idecsődítenek.
– Á! Nem tudtam, mi az. Ezért vagy itt? – Szóra nyitottam a
számat, de közben folytatta: – Mert te már a tűz előtt itt voltál.
Próbáltam uralkodni a vonásaimon, és bár semmilyen
istenben nem hittem, bűnnek éreztem, hogy hazudok ennek a
lánynak. Ha bárhol máshol vállaltam volna munkát,
elmondhattam volna. Fájdalmas volt a válasz:
– Ez a körzet már egy ideje magas kockázatúnak számít.
– És ezzel foglalkozol? Felderíted a lehetséges tűzveszélyes
helyeket?
Megdörgöltem a tarkómat.
– Hát ez… elég bonyolult.
Felvonta a szemöldökét.
– Rejtélyes vagy.
A hosszú fekete távirányítóval átment a kanapékhoz,
rászegezte a tévére, és csatornát váltott. A helyi híradó még
mindig a tüzekről tudósított. Darby átkarolta a derekát.
– Semmi gond – mondtam; csak akkor vettem észre, hogy
gépiesen követtem. – Még mérföldekre van.
– Zeke mesélte, hogy nemsokára felmegy. Úgy látszik,
rosszabbodik a helyzet.
– Sok hektárt emészt fel, az egyszer biztos. Zeke-nek nem lesz
baja. Már régóta csinálja. Ismered?
– Nem – rázta a fejét. – Csak kedves volt hozzám. Moziba
készülünk, amikor majd visszajön.
– Ó! – Hirtelen lehengerlő csalódottságot éreztem.
Darby felém fordult, és azonnal észrevette az
arckifejezésemet.
 – Nem úgy… szóval, csak barátok vagyunk.
Bólintottam, és próbáltam leplezni a megkönnyebbülésemet.
Idegesebbnek éreztem magam mellette, mint a dél-szudáni
határ mellett egyedül, éjszaka, lassan elvérezve.
Kifújta a levegőt.
– Jól vagy? – kérdeztem.
– Csak hirtelen elfogott a szédülés és a remegés.
– Lehet, hogy alacsony a vércukrod. Ülj csak le! Hozok
valamit az automatából.
– Az tele van műkajával – rázta a fejét.
– Akkor kérsz valamit a reggelizőből?
Ezen már elgondolkodott.
– Jó ötlet. Esetleg ehetnék müzlit vagy banánt, vagy bármit,
ami még van.
Már kelt volna fel, de a kezemmel megállítottam. Nem volt
olyan állapotban, hogy tiltakozzon.
– Lazíts! Keresek valamit.
Átsiettem az előcsarnokon a reggelizőbe, és a szekrényekben
keresgéltem. Találtam két doboz müzlit, egy banánt, az egyik
ajtó mögött pedig egy nagy hűtőt, benne akkora
tejesdobozokkal és kis vaníliafagyikkal, mint amiket a sulis
menzákon adnak.
– Siker! – mondtam hangosan, aztán felkaptam négy csészét
és két kanalat.
Visszakocogtam hozzá, mire azonnal elkerekedett a szeme, és
a kanapé szélére csúszott.
– Ó, istenem, ez komoly?
Letettem a fagyit, a műanyag kanalakat, a tejet, a
müzlisdobozokat és a banánt.
– Szolgáld ki magad!
– Van fagyink?
 Különös elégedettséggel figyeltem, ahogy kinyitja a tejet,
lehúzza a gabonapehely tetejét, összekeveri őket, majd enni
kezd. A második tartóba még több tejet öntött, és azt is megette,
majd nekilátott a banánnak. Mormolt evés közben, én pedig
mosolyogva figyeltem, ahogy eszik. A banánhéjat az asztalra
dobta, amikor kinyitottam a két fagylaltot.
– A szuper reggelire! – emeltem felé a fagylaltomat.
Hozzáérintette az edénykét az enyémhez.
– Stavrosra! Valamikor vissza kell fizetnem mindezt.
A krémes fehér fagyiból egy kanálnyit a számba lapátoltam.
– Nem szoktam reggelizni. Tudjuk be annak.
Megpróbálta elfojtani a mosolyát, de nem járt sikerrel. Ő is
kikanalazott egy adagot, aztán lehunyt szemmel élvezte, míg a
fagylalt elolvadt a szájában.
– Boldognak látszol.
– Az is vagyok – dőlt hátra a puha párnára. – Fogalmad sincs,
mennyire!
– Nem gond, ha a nevedről kérdezlek?
Felém fordította a fejét.
– A nevemről?
– Igen, Maddox mondta, hogy fűződik hozzá egy történet.
– Ó! – söpörte le a morzsákat a nadrágjáról. – Szóval,
beszélgettél rólam Taylorral?
Zavarba is jöhettem volna, de halvány mosoly játszott az
ajkán.
– Igen.
A tekintete lassan felkúszott a mennyezetre, ezernyi emlék
futhatott át a fején.
– Butaság az egész.
– A neved egyáltalán nem buta. – Darby. Tökéletesen illett
hozzá. Különleges, mégsem ostoba. Nem túl nőies, de
könnyedén gyönyörű. – Honnan vették a szüleid?
– Van egy film egy részeg ír pasiról és egy csomó koboldról,
amit gyakran néztek. Azt hiszem, róla kaptam a nevem, így
valahogy.
– A kertész és a kis emberek?
– Ismered? – kuncogott. – Az öcsém mindig azt hajtogatta,
hogy borzalmas.
Múlt időben. Ezek szerint az öccse meghalt. Elég az ügynökös
viselkedésből, Trex! Ne elemezgess mindent, és ne piszkáld olyasmi
miatt, ami most még nem világos! Csak figyelj!
– Nem semmi történet. Nem olyan izgalmas, mint képzeltem,
de attól még nagyon egyedi. Sean Connery is játszott benne. A
trükkök igen valósághűek voltak.
A mennyezetet bámulva eltakarta nevetés közben a száját.
Nagyon fáradtnak látszott. Az órámra pillantottam. Egy óra volt
még a másik srác, Ander érkezéséig, ez azt jelentette, hogy a
beszélgetésünk a végéhez közeledett.
– Rajtad a sor – mondta.
Kényelmesen elhelyezkedtem a kanapén.
– Kansasből származom. Goodlandben születtem. Az apám,
Scott baptista prédikátor. Suzanne, az anyám zongorázik, ő a
kórusvezető. Van egy kishúgom, Hailey, aki idén lesz végzős a
középiskolában.
Darby úgy nézett rám, mintha a tökéletes családot írnám le.
Egyszerűen csak hagynom kellett volna, hogy megmaradjon
ebben a hitben, de már a munkámmal kapcsolatban
félrevezettem egyszer. Még becstelenebbnek éreztem, hogy
másban is hazudjak.
– Azért nem annyira idilli.
– Tényleg? Pedig annak hangzik.
– Apám nagyon szigorú volt. „Aki a vesszőt kíméli, a fiát
nem szereti” módon. Előbb engem vert el, aztán anyámat, hogy
emiatt sír. Bár az évek múlásával megszelídült.
Darby összerezzent. Olyan empátia ébredt benne, hogy úgy
látszott, szinte érezte, ahogy a derékszíj anyám bőrén csattan.
Valószínűleg neki is lehetett hasonló tapasztalata a múltban.
Felgyorsult a szívverésem és a hátamon felállt a szőr, ahogy az
elkerülhetetlen kép az elmémbe tolakodott.
– Bocs – szabadkoztam a fogaim közt szűrve a szót. – Biztos
túl sokat mondtam.
– Nem. Minden rendben. – Más szemmel nézett rám, mintha
hirtelen ugyanazon az oldalon álltunk volna. Bizalom csillant a
tekintetében, de tudtam, hogy egy történetnél több kell, hogy
megnyerjem magamnak. – Hány éves voltál, amikor nem
bántott?
– Amikor magasabb lettem, mint ő. Amint betöltöttem a
tizennyolcat, elköltöztem… – Majdnem kimondtam, hogy „és
jelentkeztem a haditengerészethez”, de időben befogtam a
számat. Ha megemlítem a katonai pályámat, óhatatlanul adódik
a kérdés, hogy hogyan lettem hegyi tűzoltó, vagy miért
dolgozom velük. Nem mondhattam el Darbynak, mivel
foglalkozom valójában, és nem ismert még elég jól ahhoz, hogy
tudja, kamuzok. Két dolog között választhattam: hazudok
vagy… hazudok. Úgy éreztem, minél homályosabban beszélek
az életemnek erről a szakaszáról, annál jobb. – Aztán egy időre
San Diegóba mentem.
Bólintott, mintha velem együtt emlékezne.
– Az én anyám is kemény nő volt – mondta. – Amíg
középiskolás nem lettem, szépségversenyekre cipelt – nevetett
fel halkan. – Ma már nehéz elképzelni, hogy ezt csinálta. Az
ottani régi barátnők meg az anyukáik kihullottak az életemből.
Anyámat már egyáltalán nem érdeklem.
 A szemöldökömet ráncoltam. Ki olyan ostoba, hogy ne
törődjön vele?
– És édesapád?
Két apró ránc képződött a szemöldökei között. Fájdalom –
gondoltam. A fájdalmát leplezte.
– Bocs. Nem kell beszélned róla.
– De… jó beszélni ilyesmiről – sütötte le a szemét. – Még nem
tettem. – Lepillantott az olvadt fagylaltjára, aztán visszarakta az
asztalra. – Egy hónapos volt a jogosítványom. Öt kocsi szaladt
össze. Mi a másodikban ültünk. Szörnyű volt. Apa és Chase
voltak az egyedüli halálos áldozatok.
– Részeg sofőr?
Felém fordult. Visszatért a szín az arcába. Jobban érezte
magát, de tagadhatatlanul kiült a tekintetébe a fájdalom.
– Nem. Én voltam az oka. Apa dühös volt, hogy valamit nem
mondtam el neki. Veszekedtünk. Nem figyeltem az útra.
Visszatekintve nem is rám volt mérges, hanem azért, mert
barátságos volt valakivel, aki nem is volt a barátja. Tudom, hogy
ma ezt mondaná, ha itt lenne. Mindketten rettenetesen
hiányoznak.
Vigyáztam, nehogy elmosolyodjak, ami abban a pillanatban
nem lett volna helyénvaló, de úgy éreztem, hogy Darby realista,
akárcsak én. Volt bőven, ami miatt magunkat ostorozhattuk,
ugyanakkor tisztában voltunk a hibáinkkal, és nem
tetszelegtünk az áldozat szerepében. Ezt mindennél jobban
tiszteltem benne.
– Az előttünk haladó autó áttért a mellettünk lévő sávba, és a
következő pillanatban… – Úgy fújta ki a levegőt, mintha
gyomorszájon vágták volna. – Belerohantam az előttünk haladó
teherautóba. Azonnal meghaltak. Én négy nappal később a
kórházban tértem magamhoz. Szépségversenyek helyett újra
meg kellett tanulnom járni, miután a lábam rendbe jött. Anyám
Louisianába költözött, miután talpra állított. Még csak el sem
köszönt. – Kis szünetet tartott, és megváltozott az arckifejezése.
– Mérgesnek látszol.
Kisimultak a vonásaim.
– Én? Nem, dehogy! Csak rossz hallani, hogy valaki ilyen
rosszul bánt veled.
Felvonta a szemöldökét.
– Akkor el sem mondom a többit.
Elöntött az adrenalin, mint mindig, ha megéreztem, hogy
valami rossz készülődik. Nem tudtam pontosan körülhatárolni,
de minden szavával egyre nehezebb volt figyelmen kívül
hagynom, mennyire vágyom rá, hogy a megmentője legyek.
Nem érdemelte meg az életét. Nem csoda, hogy elmenekült.
– Bármit elmesélhetsz! Meghallgatlak.
– Azt elhiszem – mosolygott.
– Mintha tudnál valamit rólam, amit én nem.
Meglepetten helyezkedett el a kanapén, és kissé előredőlt.
Felébresztette a kíváncsiságát, hogy rá tudok mutatni arra,
mire gondol, anélkül, hogy bármit mondana.
– Áruld el, hogy szerinted mit tudok!
– Hogy valamilyen cél érdekében beszélgetek veled.
– És mi lenne az? – kérdezte.
Elmosolyodtam.
– Nem olyannak nézlek, aki csak játszik másokkal.
– Nem is vagyok olyan – pislogott.
– Akkor meg mondd el nyugodtan! Miért kerülgetnénk? Az
nyer, aki a legnyersebben mondja ki.
– Elfogadom a kihívást. Kizárt, hogy valaha is lefeküdjek
veled. Soha. Most léptem ki egy nem túl jó kapcsolatból, és sok
problémával küszködök.
 – Mint például?
Habozott, aztán végül az őszinteség mellett döntött, amiben
megegyeztünk.
– Nem tartozik rád. – Elégedettnek tűnt, hogy ezt kimondta,
sőt megkönnyebbültnek.
– Jogos. De nem azért csevegek veled, hanem mert érdekelsz,
és szeretnélek megismerni. Mindketten tisztában vagyunk vele,
hogy három állam legszebb teremtése vagy.
– Csak három? – mosolyodon el, és majdnem elfelejtettem,
mit akarok mondani.
– Kivételesen visszafogott voltam. Ez nem egy felderítő
küldetés.
– Hm. Mivel foglalkoztál az erdészeti szolgálat előtt?
– Nem tartozik rád.
Kirobbant belőle a nevetés. Bevallom, üdítő volt ez a fajta
őszinteség, és még jobban megkedveltem, hogy hozzám
hasonlóan ő is élvezi, bár ez olyan messze állt a déli
neveltetésétől, hogy erősen koncentrálnia kellett, hogy
fenntartsa a látszatot.
– És beszélő viszonyban vagytok még? – kérdeztem. –
Anyáddal?
– Felhívtam, mielőtt idejöttem. Menyasszony voltam. – Rám
nézett, hogy lássa, hogyan reagálok. – Természetesen nem volt
abban a helyzetben, hogy segítsen rajtam, ezért megléptem. A
menyasszonyi ruhámban utaztam Colorado Springsbe.
– Szökött menyasszony? – kérdeztem. Erre a fordulatra nem
számítottam.
Összevonta a szemöldökét, mire két vékony ránc képződött
közöttük.
– Shawn gonosz volt. Velejéig gonosz. El kellett szabadulnom
onnan.
 – Megütött?
Elég volt rám pillantania.
Kifújtam a levegőt, hogy lecsillapítsam a vad dühöt a
bensőmben. Szerettem volna megölni azt a férfit, akit még
sosem láttam. Nem először történt volna ilyesmi, de ezt nem
akartam kifejteni Darbynak.
– Tudod, nem vagyok ostoba. Eleinte hittem neki, amikor
bocsánatot kért. Idővel már csak a bocsánatkérései voltak az
egyedüli békés pillanataink. Tudod… akkoriban nem törődtem
magammal. Úgy éreztem, nem érdemlek jobbat. Sok embernek
okoztam fájdalmat.
– Akkor sem… akkor sem érdemelted ezt, Darby. Istenre
esküszöm!
– Ne esküdözz Istenre! – mondta, és sima arca eltorzult a
felháborodástól.
– Bocs. Nem gondoltam komolyan. Csak nekem semmit sem
jelent. El szoktam felejteni.
– Hogy érted? – kérdezte, felébredt a kíváncsisága. – Nem
hiszel Istenben?
– Az emberiség történetében több mint háromezer isten volt.
Melyikre gondolsz?
– Az egyetlenre.
– Ki mondja, hogy csak egy van? – nevettem.
– Apád nem prédikátor?
– De igen.
– Akkor hogy lehet, hogy nem hiszel?
– Mert elolvastam a Bibliát, aztán utánanéztem, hogy
állították össze. Utána beleástam magam a kereszténység
történetébe. Később a pogányságéba és a Második Temploméba.
Sértőnek találod? Mert nem rovom fel neked, hogy a mennyben
lakó láthatatlan emberben hiszel.
 Összefonta a karját, és előreszegezte a tekintetét.
– Mostanáig nem éreztem sértve magam.
– Beszél hozzád? Hallható hangot hallasz?
– Ami azt illeti, igen. – Felém fordult, de a vonásait grimasz
torzította el. Tudtam, hogy feldühítem, de képtelen voltam
leállni, mintha végre mindent elmondhattam volna az apámnak,
ami felgyülemlett bennem, és szózuhatagként ömlött ki a
számon egy olyan nő felé, aki ellenállhatatlanul vonzott.
– Rendben. Klassz. Csak megleptél. És milyen a hangja? Az
istenedé. Gondolom, csak ő beszél hozzád… mert… hisz ő az
egyetlen.
Résnyire nyílt az ajka, ahogy beszívta a levegőt, de a szája
sarkát felvonta. Nem volt mérges, csak meglepett. Darbyval
beszélgetni olyan volt, mint ellenséges tűzben égni: egyszerre
ijesztő és megnyugtató. Sebezhető lettem, és bármelyik percben
összeomolhatott a világom, ugyanakkor elememben éreztem
magam. Kerestem az utamat a Darby Cooke nevű labirintusban,
mintha lett volna más lehetőségem. Mindennel magához húzott:
a hangja lágy volt és ellazított, a tekintete nyugodt maradt, édes
mosolya lecsillapította a bennem dúló haragot. Nagyon régen
nem éreztem ilyen békét. Tudtam, hogy kicsit kilendíthetem a
komfortzónájából, és nem haragudna érte. Ami azt illeti, még
előre is hajolt, mintegy kérve, hogy tegyem meg.
– Inkább érzés, mint hallható hang – mondta.
– Talán a lelkiismereted? Akkor az inkább te vagy, és nem
Isten, akivel beszélsz. És hidd el, így kevésbé tűnsz őrültnek!
Kipirult az arca.
– Ezt nevezik hitnek! Nem lennék itt, ha Isten nem segít.
– Mit tett?
– Megóvott – húzta össze a szemét. – Idehozott.
– Megóvott – ismételtem meg rezzenéstelen arccal. – Akkor
miért jöttél csupán a rajtad lévő ruhában Colorado Springsbe?
Előrenézett, és összefonta a karját maga előtt.
– Hiszen ha csak nem ültél be Isten Mazdájába, és nem hozott
ide… akkor inkább úgy hangzik, hogy te mentetted meg magad.
– Én… – Elhallgatott, a szavaimon gondolkodott. – Igaz. De ő
adott erőt.
– Szóval, gyenge vagy? Nem veszem be. Valaki, aki egyedül
útnak indul, terv és ételre való pénz nélkül, az piszkosul bátor.
– Vagy ostoba – morogta.
– Azért mentél el, mert úgy döntöttél, hogy nem mész
feleségül a bántalmazó barátodhoz. Nekem ez okos húzásnak
tűnik.
– Azért mondod ezt, mert nem ismered az ezer rossz
döntésemet, amiket ezelőtt hoztam, és nem azok alapján ítélsz
meg.
– Amúgy sem ítélnélek el.
Rám mosolygott. Darby olyan mennyország volt, amiben
tudtam volna hinni.
– Rendes ember vagy, Trex. Még ha ateista is.
Felnevettem.
– Ezt bóknak veszem.
– Nem örülök, hogy ateista vagy… vagy bármi is legyél… de
azért még kedvellek, azt hiszem.
– Nem valami keresztényi megközelítés.
Dühösen villant a szeme.
– Valamennyien híján vagyunk Isten dicsőségének.
– Kényelmes nézőpont.
– Brr! Menj, és hagyj dolgozni!
Még most is mosolygott. Nem gondolta komolyan, és a
belsőm akkor is hátraszaltózott, pacsit adott, összeütötte az
öklét és a mellkasát. Darbyt hallgatva egyszerre éreztem magam
kisfiúnak és szuperhősnek. Miatta lettem rendes ember, és nem
szörnyeteg. Ha többet tudna rólam, biztos más véleményen
lenne.
Felemeltem a kezem.
– Hagynálak én dolgozni, de már fél órája lejárt a
munkaidőd.
– Tényleg?
A karomra kulcsolódó kezének érintése jólesett, ilyet már
hosszú ideje nem éreztem. Ellazítottam az izmaimat, és
hagytam, hadd kapaszkodjon addig, amíg csak akar. Lágy és
meleg volt a bőre. Hirtelen elfogott a vágy, hogy máshol is
megérintsem.
– Tényleg! – mondta, aztán rám nézett, és végül a recepcióra.
Ander a falnak dőlve nyomkodta a telefonját. Darby pillantása
lecsúszott a számra. – Egy ateista. Akkorát csalódtam benned,
Trex!
– Csak vallási különbségek vannak köztünk. Nem hiszem,
hogy őrült vagy. Csak kicsit félrevezettek.
Közelebb hajolt, és még mindig a számat nézte. Édes volt a
lehelete, a fagylalt illata áradt belőle, meg akartam ízlelni. Ha
muszáj lett volna, akkor sem tudtam volna másra gondolni.
– Hosszú és kellemetlen múltra tekintek vissza lehetetlen
férfiakkal – mondta.
– Szívesen játszom a lehetetlent, ha úgy felhívom magamra a
figyelmedet.
– Már felhívtad.
Nagyot nyeltem. Darbyhoz foghatóval még sosem
találkoztam. Olyan volt, mint a kokain és a karácsony
egybegyúrva.
Centikre az arcomtól torpant meg, mintha megtört volna a
varázslat.
 – Valószínűleg mennem kell… – kezdte, aztán felállt, és
lehajolt, hogy összeszedje az étkezésünk után maradt szemetet.
– Majd én – ajánlottam fel. – Te csak pihenj! Fáradtnak látszol.
Felnézett rám.
– A külsőm miatt cikizel, vagy törődsz velem?
Úgy tettem, mintha át kéne gondolnom a választ.
– Határozottan az utóbbi.
– Fáradt vagyok.
– Akkor jó éjszakát! – Lenéztem rá, és még életemben nem
sóvárogtam így valakinek a csókjára.
– Ugye, meg akarsz csókolni?
– Voltál valaha is kettesben valakivel, aki ne akart volna?
Végiggondolta.
– Az apámon és a testvéremen kívül nem.
– Talán jobb, ha nem tesszük. Az ateisták borzalmasan
csókolnak.
– Komolyan?
– Kénköves ízük van.
Nevetett.
– Gondolom, ebből az következik, hogy nekem meg felhő- és
napsugárízem?
– Fagyiízben reménykedtem.
A válaszomtól elállt a lélegzete. Megérintette a mellkasomat:
úgy tett, mintha az inggombjaimat nézegetné, miközben azon
törte a fejét, mit csináljon. Neki támaszkodtam a tenyerének,
amíg meg nem éreztem a bőre melegét az ingemen keresztül.
Bűntudat suhant át az arcán. Kétszer finoman megpaskolta az
arcomat, én pedig tudtam, hogy vége az esténknek.
– Bocs. Nem… nem megy.
– Ne kérj bocsánatot! Tényleg. Nincs miért.
Csalódottan intett búcsút.
 – Jó éjt! – mondta a szobája felé menet.
Miután eltűnt szem elől, Ander rám pillantott.
– Aú!
– Pofa be, kölyök! – Lehajoltam, hogy felszedjem az asztalról
a kiürült fagyispoharakat, tejesdobozokat és fóliát.
– Stavros azt mesélte, valami rossz történt vele.
A homlokomat ráncoltam, míg a szemeteshez mentem, és
mindent beledobtam.
– Így van.
– Tudod, hogy mi?
– Nem – hazudtam. Óvtam Darby titkát és magamat. Mielőtt
megismertem, bárkit kinyírtam volna, amiért bántotta. Most
minden erőmre szükségem volt, hogy ne hajtsam be a másoknak
tett szívességek viszonzását, és ne kerítsem elő azt a gazembert.
– Bármi is történt, valami katona volt vagy ilyesmi, mert a
nagyanyám mesélte, hogy hallani sem akar a katonákról,
tűzoltókról meg… szóval, nem veled van baja. Világos, hogy
kedvel. Csak éppen nem érdeklik a hozzád hasonlók.
– Jó éjszakát, Ander!
Ander biccentett, éreztem, ahogy követ a tekintetével, míg a
lépcsőhöz mentem. Darby a démonjaival küzdött, ahogy én is,
és a puszta beszélgetéssel is bajba sodortuk magunkat. Nem
mesélhettem a munkámról, de már ennek ellenére is leírt.
Úgy éreztem, ennél jobban már nem gyűlölhetném az exét.
Egyetlen gondolattal ki tudtam volna nyírni.
 8. fejezet
Darby

A vécékagylóba kapaszkodtam, miközben a gyomrom

visszaadta a kekszet, amit még az ágyban fekve ettem. Ezt a
trükköt az előző délelőtt kikölcsönzött könyvben, a Terhességi
Kézikönyv Nőknek című kötetben olvastam. Csak akkor tartottam
szünetet, amikor ennem kellett, aztán még egyszer, amikor
munkába kellett készülnöm.
Trexszel olyan természetesnek éreztem a beszélgetést, hogy
éjszaka el is felejtettem enni. Szívesen meghallgattam volna még
egyszer a történetét. Nem tudtam eldönteni, hogy azért-e, hogy
tovább legyek a társaságában, vagy azért, mert vonzónak
találom. Egy kis alvás és még pár keksz után még mindig
émelyegtem. Hajnali háromra kellett állítanom az ébresztőórát,
hogy Babszemnek ne kelljen olyan sokat várnia két nasizás
között. Az út végén volt egy élelmiszerbolt. Fizetésig ott is
beszerezhettem pár dolgot.
Őrjítő volt a tudat, hogy elég egy kivételesen jóképű, látszatra
kedves ember, és máris elfelejtek gondoskodni magamról és
Babszemről. A megismerkedésünk pillanatától Trex világoskék
szeme úgy szegeződött rám, mintha a világa középpontja
lennék. Sötét, hullámos hajával és sötét borostájával egészen
más volt, mint Shawn, így könnyen abba a hitbe ringattam
magam, hogy más tekintetben is különbözik tőle. Kivertem a
gondolatót a fejemből. Kettőnkről kellett gondoskodnom, ezért
indultam el ezen az úton.
Azt reméltem, hogy Shawn és Texas elhagyásával új ember
leszek. A mindent elködösítő önutálattól kicsordultak a
könnyeim, mert ugyanaz az ostoba, bizakodó lány maradtam,
aki ott voltam. Érzelmi ronccsá váltam volna, hogy
belekapaszkodom minden kedves emberbe? A figyelem nem
volt újdonság számomra. Hosszú időn át azt hittem, én teszek
valamit, valami jelzést küldök a férfiaknak, hogy szálljanak rám,
de az Oprah-show néhány részének újranézése meggyőzött
arról, aminek nyilvánvalónak kellett volna lennie: hogy ami
fiatal lányként megtörtént velem, nem az én hibám volt. Nem
felhívás, ha rámosolygunk egy férfira vagy kedvesek vagyunk
vele. Megdöbbentett a felismerés, hogy még mindig
kétségbeesetten vágyom arra, hogy bízhassak valakiben. A
kétségbeesés láncolt olyan sokáig Shawnhoz is. Meg kellett
akadályoznom, hogy most ismét valaki felé sodorjon.
Lehúztam a vécét, és feltápászkodtam a padló járólapjáról.
Kezet mostam, és a vadiúj fogkefémre nyomtam egy adag
mentazöld fogkrémet. Ahogy kis körökben sikálni kezdtem a
fogamat, oldalra fordultam, hogy lássam, domborodik-e a
pocakom. Lapos volt, talán laposabb is, mint szokott lenni.
Lehet, hogy fogyok? Számtalan aggodalmam között most
felmerült az is, vajon a baba jól van-e. A recepció számítógépén
netezve kiderítettem, hogy a Családtervezés fogad Medicaides
pácienseket, vagyis olyanokat, akik nem tudnak fizetni az
ellátásért, de ezt az Egészségügyi Minisztériumnál kellett
kérvényeznem, és az irodájuk kábé öt mérföldre volt. A
könyvtárig tartó utat alapul véve, minimum másfél órába telik
majd, hogy odaérjek. Elkeserítő volt, hogy napjában csak egy
intéznivalóval végezhettem.
Kopogtattak. Megdermedtem, és hirtelen azt hittem, Trex az,
akinek munkában kellett lennie. Átmentem az előszobába, és
egyik szememet lehunyva belenéztem a kukucskálóba. Stavros
állt kint.
– Igen? – szóltam ki.
– Jó reggelt, napsugár! Mit gondolsz, menni fog ma, ha
egyedül kell dolgoznod? Tilde cserélt ma Anderrel, de a
betegség a felső légútjaira húzódott, Andernek meg más dolga
akadt, így most kell valaki háromtól tizenegyig. – Csörrent a
lánc, kattant a zár, amikor kinyitottam az ajtót. – Rémesen nézel
ki. Te is megbetegedtél?
Megráztam a fejem.
– Nem – vágtam rá gyorsan. – Jól vagyok.
– Maya tud maradni háromig. Hétvégenként ő viszi a
nappalokat, és helyettesít is. Szüksége van a pénzre, így ez
rendben van, hála az égnek.
– Nem tudom, hogy zárjak a műszak végén. Úgy volt, hogy
Tilde ma este mutatja meg.
– Majd én segítek. Ander szerint jól elleszel az éjszakai
műszakban. Mesélte, hogy még éjfélkor is a hallban voltál.
– Hm…
– Gondoskodom róla, hogy korábban jöjjön, és segítsen.
Különben is, újabb lánglovagokat várunk.
Nagy kő esett le a szívemről, hogy nem kell majd teljesen
egyedül megbirkóznom mindennel.
– Újabb lánglovagok?
Bólintott.
– Ne izgasd magad! Menni fog.
Én is bólintottam, majd néztem távolodó alakját. A gyomrom
felkavarodott, azonnal a fürdőszobába rohantam, térdre estem
és öklendezni kezdtem. Semmi sem jött fel. Az előző roham óta
még a vécé fedelét sem volt időm lecsukni. Babszem eltökélte,
hogy folyamatosan emlékeztet a terhességemre. Egyedül, a
padlón ülve, fáradtan és émelyegve úgy éreztem, mintha nem is
egy másik államba, hanem egy másik bolygóra kerültem volna.
A munkaidőben jobbára aludtam és olvastam, de az ilyen
pillanatok eszembe juttatták, hogy senkim sincs. Vajon Shawn
keres-e? Carly aggódik-e értem? Anya egyáltalán vette a
fáradságot, hogy telefonáljon? A támaszponton élő feleségek
biztos százféle okot találtak a távozásomra, hogy mi történt
velem és hova mehettem.
Megint lehúztam a vécét, lecsuktam a fedelet, vizet engedtem
a kezemre, és másodszor is fogat mostam. Az éjjeliszekrényen
delet mutatott az óra. Nem csoda, hogy Stavrost meglepte, hogy
csak most ébredtem, ahogy az sem, hogy hányok. Meg kellett
etetnem Babszemet.
Felöltöztem, és végigmentem a folyosón. Abban
reménykedtem, hogy találok egy kis maradék reggelit, de amint
befordultam a sarkon, már illat csapott meg. Zsíros, sajtos pizza!
A tűzoltók a hosszú, téglalap alakú asztalok körül nyüzsögtek,
amiket számtalan pizzásdoboz borított.
– Darby! – kiáltott oda Zeke.
– Mi ez az egész? – kérdeztem.
– Ebéd. Colorado Springs városától, köszönettel. Éhes vagy?
– Mint a farkas. Tényleg ehetek belőle?
– Persze – kísért az asztalhoz. Felkapott egy tányért, és a
kezembe nyomta. A műanyag leheletkönnyű volt a kezemben. –
Pepperoni rajongó vagy? Van gombás is… de… pfuj. Van
kolbászos is. És hawaii. – Elfintorodtam, ő meg nevetett. – Kérsz
Supreme-et?
Bólintottam.
 – És pepperonisat. Gombával, ha kérhetném.
Zeke mosolya eltűnt, úgy rakta meg a tányéromat, mintha
rosszallná a választásomat, aztán átkísért egy asztalhoz.
– Vizet vagy üdítőt?
– Vizet, de tényleg nem kell, hogy…
Mielőtt tiltakozhattam volna, Zeke már a terem közepén járt,
és menet közben üdvözölte a csapattársait. Aztán visszajött, és
leült mellém egy üveg vízzel. Bosszúsan konstatálta, hogy már
egy másik tűzoltó ül mellettem.
– Ki ez? – kérdezte a tűzoltó.
– Darby. Menj innen! – morogta Zeke.
Nekifogtam az evésnek, oda sem figyeltem a veszekedésre.
Abban a pillanatban csak a pizza, egyedül a pizza volt fontos.
– Randon Watts – mutatkozott be Zeke barátja, és kezet
nyújtott. Nem fogtam vele kezet, inkább nagyot haraptam a
pizzába.
– Eszik, Watts. Hagyd békén!
Watts felnevetett, és derűsen bámult.
– Mint egy bajnok! Pizzafaló versenyre edz?
Zeke visszafordult felém, és elképedve vonta fel a
szemöldökét. Már befaltam egy szeletet, és a másodiknál
tartottam.
– Idevalósi vagy? – kérdezte Watts. A tűzoltóknál szokásos
szakáll keretezte az arcát, de a barkóját és a feje oldalát
leborotválta, a feje tetején viszont hosszúra nőtt a haja. Sötét
szemében a szokásos vággyal fixírozott, attól függetlenül, hogy
pizzával tömtem magam.
A tésztát rágva ráztam a fejem. Anya addig szorította volna
az arcomat, míg ki nem köpöm az ételt, és kényszerített volna,
hogy lássak neki még egyszer, és úrihölgyhöz méltóan egyek.
Még most is. De anyánál Frank és a fia álltak az első helyen,
nálam meg Babszem. Nem számított, hogy hölgyhöz méltóan
viselkedem-e, vagy hogy elvettem-e tőle apát és az egyetlen fiát,
a szeme fényét – és az enyémet – , a kisöcsémet, Chase-t. A
bűneim már nem voltak fontosak, sőt még az sem, hogy
helyrehoztam-e, amit tettem. Babszem volt a megváltásom.
Nem is egy szempontból.
– Nem – válaszoltam, és nagyot haraptam. Úgy képzeltem,
hogy hajótöröttnek látszom egy lakatlan szigeten, ahol már egy
évtizedet töltöttem, ahogy sebesen rágtam, és közben ide-oda
villant a szemem, mint egy vadállatnak.
Watts felvonta a szemöldökét.
– Rendben. Akkor megyek is, és jelentkezem főnöknél.
– Tedd azt! – mormolta Zeke, és amikor Watts távozott,
hozzám fordult. – Elnézést – nyújtott át egy szalvétát.
Megtöröltem a számat, aztán lenyeltem az utolsó falatot,
mielőtt megszólaltam.
– Miért szabadkozol?
– Tudom, hogy nem szereted, ha zaklatnak, mégis
valahányszor beszélgetünk, az egyik srác bepróbálkozik. Csak
engem szívatnak.
– Miért?
Vállat vont.
– Mert egy csinos lánnyal beszélgetek. Gondolom, ezért. Nem
igazán… randizom.
– Ez nem randi.
– Igaz, tudom. – A szavakat kereste, amiktől a felmentését
remélte. – Mindegy, hányszor magyarázom el. Egyszerűen
élvezik.
– Azt, hogy szívatnak? Miért nem randizol?
– Azóta, hogy… A fenébe is, nagyon ciki.
Felé fordultam, és még egyszer megtöröltem a számat.
 – Csak akkor, ha sorozatgyilkos vagy. Vagy tudom is én, mi.
– Micsoda? A, semmi ilyesmiről nincs szó! Csak éppen a volt
barátnőm… szóval nyolcadik óta jártunk. Nem sokkal azelőtt
szakítottunk, hogy pár éve jelentkeztem a hegyi tűzoltók közé.
– Ó! – A lelkemnek az a fele, ami megpróbált fütyülni
mindenre, most alaposan felsült. Az, amit Zeke szemében
láttam, felszínre hozott valamit, amit mélyen eltemettem
magamban. Mindegy, hogyan tűnik el valaki az életünkből:
meghalhat, meggyűlölhetjük vagy bármi, a veszteség attól még
veszteség marad. – És azóta nem jártál senkivel?
– Egyszer-kétszer randiztam, de nem maradt meg senki.
– Nem te voltál az oka. – Elkezdtem összeszedni az üres
tányérokat és piszkos szalvétákat.
– Az állásom miatt történt. Meg sok más miatt.
– De nem miattad. – Veregettem meg a vállát a szabad
kezemmel, mielőtt elindultam a szemetes felé.
– Áll még a mozi? – szólt utánam.
Megálltam.
– Várj csak… a jövő hétig háromtól tizenegyig dolgozom.
Amint megkezdem a végleges műszakomat, elmehetünk.
– A végleges mit jelent?
– Éjszakait. Tizenegytől hétig.
– Aú! Mi holnap délelőtt megyünk, de amint visszajövök,
keresünk valamit.
Eszembe jutott, amit Stavros mesélt, hogy néhányan nem
térnek vissza. Kidobtam a szemetet, aztán visszamentem Zeke-
hez. Felállt, én pedig megöleltem. Átfogott, és magához
szorított. Furcsa érzés volt más férfi karjában lenni, és egy
pillanatra belém hasított a régi aggodalom. Csak arra
gondoltam, hogy Shawn nem láthat meg. De fogalma sem volt
róla, és nem is lesz. Erősebben fogtam át a nyakát, aztán
elengedtem, és felnéztem a szemébe.
– Vigyázz magadra odakint!
– Igenis, asszonyom – válaszolta elégedett mosollyal.
Visszamentem a szobámba, és összeszedtem a mosnivalót.
Átsétáltam vele a mosodába, egy nagy terembe, ami a
szobámtól néhány ajtónyira tele volt mosó- és szárítógépekkel,
és összehajtható asztalokkal. A személyzet engem nézett,
mialatt az egyik géphez vittem a szennyest.
– Jó lesz így? – kérdeztem a hozzám legközelebb álló nőt.
Anyával egykorú lehetett, bronzbarna volt a bőre, és sötét árkok
feszültek a szája körül, ami a dohányosokra jellemző. Az egyik
metszőfogán aranykorona volt, sötét, göndör haja könnyen
kiszabadult a becsíptetett, felpattintható csatból.
– Te vagy az új lány? – kérdezte erős mexikói akcentussal.
Bólintottam.
– Tedd csak be! – intett a fejével az előttem álló mosógépre. –
Gyere vissza tizenöt perc múlva!
– Köszönöm – dobtam be a ruhámat, aztán körülnéztem, hol
a mosószer. Az asszony egy halvány rózsaszín üveget nyomott
a kezembe.
– Ide kell önteni, így – húzta ki a mosószerrekeszt, aztán
betolta, és megmutatta, melyik gombokat kell megnyomnom.
– Nagyon köszönöm – hálálkodtam. – Hogy hívnak? –
Lenéztem a névtáblájára. Eltakarta az Ann nevet, mielőtt
válaszolt.
– Sylviának – mutatott körbe a többieken. – Juana, Maria, ő
meg a lányom, Rosa.
– Örvendek. Biztos találkozunk még.
– Te laksz a százasban?
– Igen.
– Kitakaríthatok nálad, ha szeretnéd.
 – Ó, ez nagyon kedves, de azt hiszem, egyelőre megleszek.
– Biztos?
Bólintottam.
– Mindjárt visszajövök.
Kivágtam az ajtót, és visszarohantam a szobámba, ahol a
kulccsal sebesen kinyitottam az ajtót, aztán benyomtam. Nem
tudtam elég gyorsan a fürdőszobába sietni. A mosószer illata
felkavarta a gyomromat. A vécé előtt álltam, és próbáltam
leküzdeni a hányingerem, de a bensőm leküzdhetetlen erővel
tört fel a torkomból, és a sok zsíros pizza úgy zuhant a
kagylóba, hogy a víz az arcomba fröccsent.
A roham végén kimerülten ültem a földön, a hátamat a falnak
támasztottam, a fenekem alatt kellemesen hűvösnek éreztem a
követ. Amint lemegy a mosás, alszom még egyet, megpróbálok valamit
magamba erőltetni, aztán dolgozom. Nem vágytam másra, mint
feküdni, lehunyni a szemem, és addig aludni, míg a
terhességnek ez a szakasza véget nem ér. A hasamra tettem a
kezem.
– Kérlek, ne gyötörj, Babszem, rendben? A lehető legjobban
igyekszem.
 9. fejezet
Trex

A nap még alig kúszott a hegycsúcsok fölé, amikor beálltam a

Cheyenne Hegyi Komplexum első biztonsági állomásához.
Gerald, az első műszakban dolgozó biztonsági ember az Első
Kapunál idegesen a kitűzőmre pillantott, aztán intett, hogy
menjek tovább.
Két mérföldön át murvával felszórt út vezetett befelé, amit
három és fél méteres kerítés szegélyezett, a tetején összetekert
szögesdróttal, és úgy kétszáz méterenként fegyveres őrökkel. A
férfiak és a nők katonai gyakorlóruhát viseltek és félautomata
fegyvereket hordtak maguknál. El is tűnődtem, hogy nem ez-e a
hadviseltek menedéke, vagy esetleg egy olyan hely, ahol a
többre hivatottak a tehetségüket pocsékolhatják.
Mint például az én csapatom.
Karen ellenőrzött és engedett be a Második Kapunál.
Felemelkedett a forgalomkorlátozó sorompó, és a földbe
süllyedtek a fémtüskék. Elhajtottam a ’78-as Toyota Land
Cruiseremmel a külső parkoló és az irodaépület mellett, hogy
eljussak a harmadik kapuig, majd a bejáratig. Egy rövid, kézzel
kifaragott és hegybe vájt alagúthoz érkeztem, ami fölé fehér
fémbetűkkel a Cheyenne Hegyi Komplexum feliratot festették.
Áthajtottam rajta a sötétségbe, és magam mögött hagytam a
táblákat, amelyek arra figyelmeztettek, hogy maradjak a
kétsávos úton, és jelezték, hova kanyarodjak a részlegünk
számára kijelölt parkolóhoz.
Az osztagunkból én érkeztem elsőnek, és az öt üres hely
közül a középsőbe álltam be a teherautómmal.
A motor köhögött párat, aztán elcsendesült, amikor
elfordítottam a slusszkulcsot. Egyedül üldögéltem, és a
Darbyval töltött estére gondoltam. Az éjszakám pocsék volt még
azután is, hogy elaludtam. A gondolatok nem hagytak pihenni.
Kiugrottam, és kivettem a hátsó ülésről a hátizsákomat.
Amint megérkeztek a többiek, együtt léptünk be a
Komplexumba. A csevegés témája az este volt. Igyekeztem
kimaradni belőle, de Naomi lecsapott rám, mielőtt beállíthattam
volna a számzárat a szekrényemen.
– Nagyon csendes vagy, T-Rex. Mi a helyzet?
– Hogy én? Semmi.
Martinez rám pillantott.
– Ki vele!
– Én csak… – sóhajtottam fel. – Egyelőre a szállodában
maradok, de azért lakást is keresek. A hegyi tűzoltók ott
szállnak meg. Köztük a Maddox-testvérek is.
– Akik után a szövetségieknek nyomoztál? – kérdezte Naomi.
– Gondot okoznak? Csak két órát kérek. Gyilkosság-
öngyilkosság kombónak állítom be.
– Hátrébb az agarakkal, Nomes! Csillapodj, mielőtt még
gyilkolórobottá válnál. Rendes srácok. Tulajdonképpen klassz
az egész család. Frankón viselkednek. Nem róluk van szó.
– Hát kiről? – kérdezte Sloan. – Mert elég zaklatott vagy.
– Zaklatott? Mi a fasz, Sloan? – kérdezte Martinez.
– Pofa be, ember! Úgy is lehet, ha nem szállítjuk le minden
beszélgetés szintjét dedósra – förmedt rá Sloan.
 – Arra célzol, hogy miattam kell leszállítani, mert béna
vagyok? – tett egy lépést előre Martinez.
– Egy lányról van szó – böktem ki.
– Miről? – kérdezte Naomi.
– Egy nőről. Ő az új recepciós a szállodában. Úgy fest, hogy
az oltár elől lépett meg. Lelécelt, mielőtt egy életre elkötelezte
volna magát a faszkalap, bántalmazó vőlegénye mellett. De a
pasi katona. A lány pedig megesküdött, hogy nem lesz köze
hozzá hasonlókhoz.
– Micsoda ostobaság – mondta Naomi. – Mint mindenhol, itt
is vannak hősök és szemetek. A férjem élt és halt a
haditengerészetért, és a világon a legjobb ember volt. Te meg a
második.
– Így igaz. – Értettem egyet, és egy pillanatra elárasztott az
érzés, mennyire hiányzik a barátom. A felesége várta otthon,
akit bármelyikünknél jobban szeretett, mégis gondolkodás
nélkül rávetette magát egy kézigránátra. Minden nap arra
törekedtem, hogy érdemes legyek az önfeláldozására.
– Hé – simogatta meg az arcomat Naomi. – Ne feledkezz bele!
– Lekevert egy pofont, aztán a pofon helyére szorította a
tenyerét. Sokszor tett ilyet, és mindig csak annyira ütött meg,
hogy visszarántson a jelenbe. Megérintette a vállamat, ahogy
Abrams tette. – Megtörtént. Így akarta. Térjünk vissza a jelenbe!
Bólintottam, és elfordultam tőle, hogy bepakoljak a
szekrényembe.
– Nézd csak, Nomes! – mutatott Martinez a szekrénye
mellettire, amire egy fémtáblát csavaroztak tökéletesen vésett
ABRAMS felirattal a felső szélre.
– A kurva életbe! – mosolygott Naomi, és megérintette. –
Tényleg átköltöztettek a kislányok szobájából. Matt hogy utálta
volna ezt. Hogy szekrényem van… meg ebédszünetem.
 – Úgy bizony. De szívesen lekevert volna egyet
üdvözlőajándékként annak a köcsög barátodnak, ahogy az
előbb tetted. Na, szedjük a sátorfánkat! Teljes
menetfelszerelésben. Kilencven másodperc múlva járőrözés –
mondta Kitsch, és átvetette magán a fegyvere nejlonhevederét,
ellenőrizte a pisztolyát, becsúsztatta a tokba, aztán megpaskolta
a sokkolóját és a vadászkését a zsebeiben, hogy még egyszer
megbizonyosodjon róla, hogy minden rendben és a helyén van-
e. Túlzásnak tűnhetett ennél a munkánál, ugyanakkor a
Komplexum olyan létesítmény volt, ahol semmi dolga az
embernek, amíg nem kell hirtelen egyszerre mindent csinálnia.
– Trexler – hallottam egy hangot a rádióból. Mintha Saunders
lett volna. – Egy négy kilencvenkilences történt a Komplexum
déli oldalán a dróttól két kilométerre.
Megnyomtam a galléromra csíptetett kis négyzetet.
– Vettem. – Kitschre pillantottam, aki bólintott.
– Rendben. A járőrözés várhat. Induljunk!
Sloan értetlenül bámult, mire Harbinger felsóhajtott.
– A Komplexumnak különleges kódjai vannak. A négy
kilencvenkilences lehetséges behatolást jelent a külső kerítésnél.
Olvasd el a kézikönyvet!
– Igenis, uram – bólintott Sloan.
Átsiettünk a Charlie, azaz a C folyosóra, egy szintet
lementünk a lifttel, és beléptünk egy irdatlan terembe, amit a
felszerelés raktározására használtak. Volt itt minden a közös,
könnyű, taktikai terepjáróktól – bukóvasas rallycross autóktól –
a tankokig, a páncélozott harci földmozgató gépeken át a
Hercules műhelykocsikig. A kijelölt Humveenkhez futottunk.
Beugrottam a vezetőülésbe, Harbinger ült mellém. Naomi és
Kitsch a hátsó ülésen, hátul pedig Martinez és Sloan foglaltak
helyet.
 Végigdübörögtem a földúton, aztán átvágtam a terepen
ahhoz a ponthoz, ahol a megfigyelők három célpont foltját látták
a monitorokon. A kerekek alól kövek pattogtak és por szállt. A
tűz füstje egy hete még egy oszlop volt, most inkább látszott
levegőbe emelkedő, elnyúló, a sztratoszférában szétterülő
takarónak. Éberek voltunk. A beláthatatlan hegyeken túl nem
sok fa akadt ezen a domboldalon, így könnyen észre lehetett
venni bárkit, akinek nem volt dolga itt.
– Tizenkét óránál – jegyezte meg Naomi.
A fékre tapostam, amitől barna felhő kerekedett körülöttünk.
Amint a por leülepedett, három srácot láttunk állni centikre a
Humvee lökhárítójától.
Martinez és Sloan kiugrottak, és ráripakodtak a gyerekekre,
hogy tartsák fel a kezüket. Két tizenöt év körüli kócos fiút láttam
és egy szőke lányt, akiről rögtön a húgom jutott az eszembe.
Koszos volt az arcuk, a hajukat vékony porréteg borította.
– Csak lassan, Sloan! – Szálltam ki a kormány mögül. –
Honnan az ördögből kerültek ide?
Naomi lehúzta az orrán a napszemüvegét, és lenézett.
– Átkeltek a gerincen. Még jó, különben lebukfenceztünk
volna.
Kihajoltam, és akkor vettem észre a sziklákat.
– Aú! Idekint minden olyan egyforma.
– Legközelebb én vezetek – ajánlotta Harbinger.
– Ez valami vicc akart lenni? Most már tréfálkozol is? –
kérdeztem, és fél szemmel hunyorítottam a tűző napon.
Naomi meglökte a bakancsával az egyik fiú cipőjét.
– Mit kerestek itt, srácok?
– Bu… buli volt, de mi biztos rossz irányba fordultunk –
mondta egyikük.
– Ne kamuzz! – mondta Sloan még mindig óvatosan. –
Hajnali hatkor? Ügyes próbálkozás.
– Oké, lépjünk túl a dolgon, seggfej! – szólt vissza a lány. –
Hazafelé gyalogoltunk.
Naomi elmosolyodott.
– Bírom a csajt! – Galléron ragadta a lányt, és felrántotta. –
Vigyük vissza őket oda, ahova tartoznak!
Beszóltam a rádión.
– Itt Trex beszél, Gerald. Jelentkezzen!
– Kristálytisztán hallom, uram. Itt Gerald.
– Intézkedjen, hogy a Colorado Springs-i rendőrség az Első
Kapunál várjon minket, és vegye át a tilosban járó
fiatalkorúakat! A szülők a rendőrőrsre menjenek értük!
– Vettem, uram.
– Szerintem Gerald megkedvelt – vigyorgott Martinez.
– Fogd be a szádat, Martinez! Az alacsony üljön hátra!
– És ez? – kérdezte Sloan, és felrántotta a magas, hórihorgas
fiút. Szegény kölyök úgy festett, mint aki mindjárt összecsinálja
magát, de az volt az érzésem, legközelebb nem merészkednek
ilyen közel a Komplexumhoz.
– Mind hátra ülnek. De előbb motozzátok meg őket! Naomi?
– Értem – mondta, és félrevonta a lányt.
– Vedd le rólam a kezed, kurva! – visította a lány.
Megdermedtünk, és arra vártunk, hogy Naomi kitekeri a lány
nyakát, vagy minimum felpofozza. Naominak egy percbe telt
feldolgozni, hogy valakinek volt bátorsága így beszélni vele –
biztosra vettem, hogy évek óta nem esett meg hasonló, már ha
valaha is – , aztán nevetésben tört ki.
– Összefutottam a tizennégy éves önmagammal! Hihetetlen! –
Megmotozta a lányt, és a Humvee végére mutatott. – Anyád
bizonyára nem fenekelt el mostanában, de ha nem szeded a
lábad és ugrasz fel arra a kocsira, én teszem meg helyette, és azt
nem hevered ki egyhamar. Mozgás! Most!
A lány megriadt, és beszállt hátra Martinezzel és a barátaival.
Sloan intett Naominak, hogy másszon be, aztán ő is felszállt.
Becsaptam az ajtót, és felbőgettem a motort.
– Megint megpróbálsz lerepülni a hegyoldalon? – érdeklődött
Harbinger.
– Nyald ki a seggem, John! – vágtam vissza.
Harbinger kurtán felnevetett, aztán az ülésbe préselődött,
amikor nekivágtunk az Első Kapuhoz vezető útnak.
– Jót tesz neked Colorado. Egy délelőtt másfél mosolyt
láttam.
Elkomolyodott az arca, aztán belekapaszkodott az ülése
fölötti fogantyúba, és le-felpattogott a helyén, ahogy lefelé
haladtunk a hepehupás terepen.
A gyerekeket az Első Kapunál tettük ki, aztán visszahajtottam
a raktárhoz a csapattal. Becsukódott mögöttünk a liftajtó, és
felfelé menet furcsa csend telepedett ránk. A lift csipogott,
mielőtt kinyílt az ajtó, és kiléptünk a Charlie folyosóra.
– Jól van–szorítottam a fegyveremet a mellemhez. – Kitsch,
Sloan, tiétek az Alpha és a Beta. Harbinger és Martinez, tiétek a
Charlie és a Delta. Nyolckor jelentkezzetek be Saundershez a
megfigyelőbe! Nomes, te velem vagy az Echóban. Tízkor
legyetek mind az irodában, akkor megkapjátok az új beosztást!
Utána mehetünk enni. A kommunikációs csatornák maradjanak
nyitva!
– Igenis, uram! – mondták kórusban.
Szétszéledtünk, és ellenkező irányba indultunk. Amikor a
többiek lépte elhalkult, Naomival bementünk az Echóba, és
feltette a kérdést, amire számítottam. Ő is olyan jól tudta, mint
én, hogy nem véletlenül osztottam be magam mellé.
– És? A lány…? – kezdte.
 – Hát igen. Végül fent maradtam, és beszélgettem vele. Aztán
amikor végül felmentem a szobámba, szart sem bírtam aludni.
– Miért?
– A volt pasija miatt, ember! Verte. A lány egy szál semmiben
szökött meg tőle. Nem ismer senkit. Tulajdonképpen még
családja sincs. Az apja és az öccse pár éve halt meg egy
autóbalesetben.
Naomi felsóhajtott.
– Súlyos terheket cipel, Trex. Valóban vonzódsz hozzá, vagy
csak próbálod megmenteni?
– Hát éppen ez az. Káprázatos lány. Komolyan…
mámorítóan gyönyörű. – Lopva Naomira pillantottam, és azt az
arckifejezést láttam rajta, amire számítottam. – És az a sok
kibaszott tűzoltó a szállodában mind őt akarja. Ő meg nem kér
belőlünk, de mindezt aranyosan adja a tudtunkra, érted? És én
nem akarok közéjük tartozni.
– Szóval, azt gondolod, hogy azért van az egész, mert
mindenki őt akarja?
– Hát éppen ez a gond. Szerintem egyáltalán nem erről van
szó.
Naomi megállt, és összevonta a szemöldökét.
– Neked tényleg tetszik ez a csaj. Mennyi időt töltöttél vele?
Továbbmentem.
– Mondjuk úgy: semmit. Szóval ennél kibaszottabb
hülyeséget még nem pipáltam.
– A kémia felett nem uralkodhatsz, T-Rex – vonta meg a
vállát Naomi. – Lehetetlen megmagyarázni. A fenébe is, Matt
egy marhapásztor volt. Csendes. Egy tárggyal is többet lehetett
beszélgetni, mint vele. Nem volt szórakoztató. Különösebben
érdekes vagy felvágós sem. Egyáltalán nem az én esetem volt.
– Akkor miért estél bele?
 – Mert jó ember volt – mosolyodott el. – Alázatos. Korrekt
és… kurvára tetszett a segge.
– Ennyi? – nevettem.
– Igen, ennyi. Úgy értem, persze jó volt, hogy értett a
fegyverekhez és nem tojta össze magát tőlem. Volt némi közös
bennünk. És voltak nagy pillanatai. Néha elbűvölő tudott lenni.
De végül is az volt a lényeg, hogy érdekeltem, és az, ahogy bánt
velem. Meg még valami, amit nem tudok megmagyarázni.
Biztos a kémia. Vagy talán egymásnak rendeltek minket.
– Határozottan ez utóbbi. Még sosem láttam, hogy egy férfi
ennyire szeressen egy nőt, ahogy Matt szeretett téged, Nomes.
Felnézett.
– Valahol odafent még mindig szeret, ahogy én idelent még
mindig őt szeretem.
Bólintottam. Eszembe sem jutott vitába szállni vele. Ha az
energiáink valami módon tovább élnek, akkor Matt valahol
tényleg létezett, és még mindig szerette a feleségét.
– Nem kell valami sajátos tulajdonságnak lennie, Trex.
Kedvelheted ok nélkül is. Ok nélkül nagyon is kedvelheted.
Lehet azért is, mert még nem tudod az okot.
– Kösz, Nomes. Tudtam, hogy segítsz a végére járnom.
Egy T alakú elágazáshoz értünk, és jobbra fordultunk. Más
lett a levegő, mire Naomi önkéntelenül is erősebben szorította
magához a fegyverét.
– A kísérletek lehetnek errefelé, amiket említettek –
mondtam. – Azt hallottam, űr- és rakétaguruk dolgoznak itt.
– A rakétáknál többről lehet szó.
Megálltunk egy nagy ajtó előtt, aminek a közepén egy piros-
fehér csíkos transzparens volt és egy rakás figyelmeztetés.
Kíváncsiságból hozzáérintettem a falon lévő fekete négyzethez a
jelvényemet. Pirosan pislogott, és egy halk dudahang szólalt
meg.
Mindketten hátráltunk egy lépést. A jelvényleolvasó mellett
kivilágosodott a képernyő, és fegyveres férfiak egy csoportja
jelent meg – feltételezésem szerint – a másik oldalon. Egyikük
előrelépett, hogy megnyomjon egy gombot az ő oldalukon lévő
táblán, így a mi oldalunkon hallani lehetett a hangját.
– Távozzon innen, Trexler! Nincs jogosultsága ebben a
körletben lenni.
– Ó, ez a Deep Echo lenne? Hm… nem is olyan mély.
– Volt már dolgom mélyebbel is – tette hozzá Naomi
rezzenéstelen arccal.
A férfiak önelégülten mosolyogtak a képernyőn.
– Nem, közelében sincsenek a Deep Echónak. Forduljanak
vissza!
– Azt mondták, hogy a Deep Echo kivételével szabadon
járhatok az egész létesítményben – folytattam. Nem tudtam,
emeljem-e fel a hangomat vagy sem, de a túloldalon álló férfiak
láthatóan jól hallottak minket. Ettől függetlenül hangosabban
beszéltem.
– Beszélje meg a tábornokkal! Forduljon meg, Trexler! Utolsó
figyelmeztetés.
Minden önuralmamra szükségem volt, hogy ne kérdezzem
meg, mi lesz, ha nem teszek így. Láthatóan egyikükbe sem
szorult humorérzék.
– Menjünk, Trex! Megbeszéljük Biancával. – Naomi a
mellényemet rángatta. Követtem. – Mi az ördög volt az? –
kérdezte, amint hallótávolságon kívül értünk. – A Deep Echo?
– Nyilvánvalóan nem bíznak bennem annyira, hogy
elmondják. Nem tudom.
– Valami iszonyú fura szarság folyik ezen a helyen. Furcsább
dolog, mint gondoltam. Na, jó. Mit akarsz tenni a lánnyal
kapcsolatban?
– Darbyval? – kérdeztem, és a hirtelen témaváltás
kizökkentett a gondolataimból.
– Darby a neve? – kérdezte Naomi, mire bólintottam. –
Különleges.
– Jópofa történet kapcsolódik hozzá.
Naomi elmosolyodott.
– Szóval, beszélgettetek. Olyan… komoly dolgokról.
– Igen – vigyorodtam el, aztán mintha azonnal le is törölték
volna a mosolyt. – De az exe miatt nem jár katonákkal.
– Nem katona vagy, hanem haditengerész.
– Ne már, Naomi! Te mit szólnál, ha más ezeken a szavakon
lovagolna?
– Seggbe rúgnám.
– És erről a munkáról sem beszélhetek. Azt hiszi, az Erdészeti
Szolgálatnál vagyok.
– Nem igazítottad ki?
Megráztam a fejem.
– Akkor kérdéseket tenne fel, amikre nem tudok válaszolni,
Nomes.
– Egy szökevény, aki egy goromba fickót, egy halott apát és
testvért hagyott maga mögött, az anya sincs igazán a képben, és
az összes katonát okolja az exe viselkedéséért. Pusztán a vele
való randizás kedvéért el kell hallgatnod dolgokat. Szerinted
még mindig jó ötlet?
Végiggondoltam.
– Ő az igazi. Az egyetlen.
– El fogod veszíteni – rázta meg a fejét Naomi.
– Akkor meg mihez kezdjek? Ez a munkám. Egy egész csapat
függ tőlem. Nem mondhatok fel, és tudom, őrültségnek
hangzik, Nomes, de évek óta hajtogatom, hogy tudni fogom
majd, ha rátalálok. És biztos, hogy ő az.
– Mindig is bátor embernek tartottalak. Tudod jól. Nem
esküszöm meg rá, hogy ez bátorság. Ha tényleg azt érzed, hogy
ő az a lány, akiről beszélsz, amióta csak ismerlek, akkor sokat
kockáztatsz.
– Megérted majd, ha megismered.
Naomi büszkén fordult felém.
– Bemutatsz neki? Nagyon megkedvelhetted. Mert nem
semmi magyarázatba kell bonyolódnod, ha le akarod írni, ki
vagyok.
– Egy régi szövetségi haver?
– Nem akar katonákkal, zsarukkal és tűzoltókkal járni.
Valószínűleg idetartoznak a szövetségi ügynökök is. El vagy
cseszve, totálisan. Menet közben biztos kíváncsi lesz a múltadra.
És amikor rájön – és erre mérget vehetsz – , akkor meggyűlöl,
hogy nem mondtad el neki, és összetöröd a szívét.
– Lehet, hogy nem is kedvel, Nomes.
– Miért? Ostoba?
– Nem – vágtam egy grimaszt.
– Akkor kedvel. És biztos azt is sejti, hogy valami nem kerek,
és van, amit elhallgatsz előle.
– Biztos így van. Majd elmagyarázom neki. Valahogy sort
kerítek rá. Később. Csak azt szeretném, ha előbb megismerne,
hogy tudja, nem vagyok olyan, amilyennek tart minket.
– Hogy magyarázod meg, ha nem beszélhetsz a munkádról?
– A Komplexumról nem beszélhetek, de azt mondhatom,
hogy civil vállalkozó vagyok.
– Akkor is egy kalap alá vesz majd a katonákkal. Sajnálom,
Trex. Csak fel akarlak készíteni.
Összerándultam.
– A francba is. Igazad van. Szar ügy lesz.
– Most kéne kiugranod.
– Igaz, de nem tudok – ráncoltam a homlokomat.
– Tudom – bökte meg a karomat.
 10. fejezet
Darby

Feltápászkodtam a földről. Ami ezután következett, már

túlzottan ismerős volt: vécélehúzás, csap, folyékony szappan,
öblítés, fogkefe, fogkrém, fogmosás, köpés, öblítés. Csak azt
találtam meglepőnek, hogy megint éhes voltam.
A mosókonyhában kivettem a gépből a nedves ruháimat és
törölközőimet, és átraktam őket a szárítóba. Pár lépést
hátráltam, és leültem egy fehér műanyag székre, ami az
általános iskolai székekre emlékeztetett.
– Rosszul nézel ki – jegyezte meg Sylvia. A többiek
bólogatással jelezték az egyetértésüket.
– Hm… Ma pizza volt az előcsarnokban. Megárthatott.
– Pizza – ismételte meg rezzenéstelen arccal.
Sylvia nem hitt nekem, és ezért nem hibáztattam. A
homlokom nyirkos volt, és biztosra vettem, hogy üde zöld
színben pompáztam. A szárítóban szelíd ritmusban forogni
kezdtek a nadrágok, pólók, alsóneműk. A mosás megnyugtatott,
bár a babahintőpor-levendula-időshölgy-illattól megint
felkavarodott a gyomrom.
Sylvia nem kíváncsiskodott. A kolléganőivel tovább
hajtogatták és vasalták a ruhákat. Halkan spanyolul beszéltek
egymás között.
 – Senorita? – szorította meg finoman a vállamat Rosa. –
Senorita?
Pislogni kezdtem. Láttam, hogy a ruhám leülepedett a
szárítógép aljára. Felálltam, és körülnéztem. Rosával már csak
ketten voltunk a mosókonyhában.
– Ne haragudj, de mindjárt három óra. Szükségem volt a
szárítógépre, ezért kivettem a ruháidat.
Kiegyenesedtem.
– Mindjárt három?
Rosa egyszerűen vállat vont, és egy üres asztalra mutatott,
ahol a ruháim tökéletesen összehajtva, frissen vasalva feküdtek
egymáson.
– Te csináltad? – kérdeztem, és levettem az asztalról a
kupacot. Rosa bólintott, én meg felsóhajtottam. – Köszönöm!
Nagyon hálás vagyok. De mennem kell. Elkések! Bocs!
Rosa válaszát meg sem várva feltéptem az ajtót, és a folyosón
a szobámba rohantam. Az éjjeliszekrényen háromnegyed
hármat mutatott az óra.
Felkötöttem a hajam, és beugrottam a zuhanyfülkébe.
Rekordgyorsasággal fürdöttem meg, aztán kiugrottam, és
sebesen megtörölköztem. Két perc alatt fogat mostam, aztán
arcot, végül berohantam a szobába, hogy felöltözzek.
– Köszönöm, Rosa! – mondtam magamnak, és magamra
kapkodtam az enyhén kikeményített nadrágot és inget.
Hagyhatta volna a szárítógépben is, és akkor gyűrött holmiban
kellett volna munkába mennem. Megfésülködtem, felvettem a
fekete lapos sarkúmat, és ellenőriztem, mielőtt becsapódott
mögöttem az ajtó, hogy nálam van-e a szobakártyám.
Mielőtt az előcsarnokba értem volna, már hallottam a halk
beszélgetés moraját. Hangosabb volt a tegnapinál, és amint
odaértem, meg is láttam a rengeteg tűzoltót, ahogy előre
sejtettem. Egyesek a hegyi kéthetes beosztások után jöttek le,
mások a hegyre készültek, megint mások éppen most érkeztek.
Maya a bejelentkezésre várókat vette sorra. Rögtön
belevetettem magam a munkába, hogy segítsek. Nem
beszélgettünk, nem bajlódtunk bemutatkozással, csak törtük
magunkat, hogy a vendégeknek kiosszuk a szobakártyákat, és
lehetőségük nyíljon letenni a holmijukat, mielőtt ismét
csatlakoznak a bajtársaikhoz. Maya rövid, sötét haja minden
mozdulatnál az arcába hullott, a szemüvege virított telt,
barackrózsaszín arcán. Kisminkelve inkább egy sminkes
bloggernek látszott, mint recepciós munkatársnak, és meg is
fogadtam, hogy később kifaggatom ezzel kapcsolatban.
Egy órát dolgoztunk együtt, felszámoltuk a sort. Maya csak
ekkor sóhajtott fel.
– Szent ég, ez tiszta őrület volt! Kösz a segítséget.
– Kösz, hogy maradtál.
– Stavros mondta, hogy valószínűleg maradnom kell – vonta
meg a vállát. – Maya vagyok – nyújtotta felém a kezét.
Meglepett a határozott érintése.
Megfordult és lehajolt, aztán egy kézitáskát és egy átlátszó
kozmetikai táskát emelt fel, ami dugig volt púderekkel,
szemfestékkel, szempillafestékkel, alapozókkal, ecsetekkel,
korrektorokkal, kontúrozó palettákkal és minden mással, amit
valaha a Sephorában láttam.
– Tyűha! – kiáltottam fel.
– Hát igen – kuncogott, és elhúzta a táska cipzárját. – A felét
sem használom. Készülök kidobni. Figyelj csak, te nem
sminkeled magad?
– Én… – Megráztam a fejemet. – Régebben sminkeltem, de
most nem engedhetem meg magamnak. De tervbe vettem.
Az arcomat bámulta.
 – Istenem, mi mindent tudnék kezdeni egy ilyen arccsonttal
és szempárral! És a szemöldöködet… – Felemelte a kezét, én
pedig hátráltam egy lépést.
– Meg kéne igazítani, tudom. Elég sietve kellett távoznom.
– A fenébe! Tűz ütött ki vagy ilyesmi? – Lenézett a táskájára.
– Ha tűz lenne, ezt kapnám fel elsőnek.
Nevettem, pedig Maya komolyan gondolta. Beletúrt a
sminkcuccok közé, és még bontatlan termékeket húzott ki meg
néhány mintadarabot.
– Tessék. Nem élhetsz alapozó nélkül.
– Tessék? Nem vehetem el a tiédet!
– Nem használtam őket. Van egy YouTube-csatornám, úgy
négyezer követővel. A cégek rendszeresen küldenek ingyen
próbadarabokat.
– YouTube-csatornád van?
– Aha – vigyorodott el. – Történeteket mesélek, találomra
kiválasztott témákról beszélgetünk. Néha sminkeléssel
kapcsolatos tanácsokat, bemutatókat tartok. Olyan béna, de az
emberek szívesen hallanak a nyomoromról.
– Ó, sajnálom…
– A nagyját csak kitalálom – nevetett. – Mindegy, a lényeg,
hogy követőim legyenek. Csak nézd Maya Bee műsorát!
– Maya…?
– Bee – ismételte meg még mindig a táskában turkálva. – A
Berkowitz rövidítése. Senki sem veszi a fáradságot, hogy Maya
Berkowitzot keresgélje a YouTube-on. Ezért lett Colleen
Ballinger is Miranda Sings, na meg ott a YouTube-ozók
istennője, Jenna Marbles. Tessék. A legfontosabbak megvannak.
És kell még egy isteni kontúrpaletta. Ez az alapfelszerelés része.
És a sütőpor. Az a szívem csücske.
– De én nem…
 – Világosabbá teszi a bőrödet a szemed alatt, és szívem…
hidd el, szükséged van rá! Nézd a YouTube-csatornámat! Egy
teljes ismertetőt tartok róla. Az alapozó egy fél árnyalattal lehet
erősebb, de ha néhanap kimozdulsz, akkor összhangban kell
lenniük.
– Köszönöm – néztem le a halom sminkcuccra a pulton.
– Oké, lépek. Legyen szép estéd!
– Neked is – mondtam elképedve. Még soha senki nem adott
nekem semmit. Idegenek végképp nem. Szerettem volna
elmondani Mayának, hogy ki szoktam mozdulni, és
mindenhova gyalog megyek, de akkor el kellett volna
magyaráznom, miért nézek ki úgy, mint egy kísértet, ezért
inkább hagytam, hadd menjen.
Maya intett Stavrosnak, aki a bárpult mögött egy
hidrogénezett szőkének shake-elt össze valamit, akit
körülzsongtak a tűzoltók. Stavros rám pillantott, aztán egy
fejrándítással jelezte, hogy menjek oda hozzá. Így is tettem, és
azt hittem, majd pacsizni akar, mert sikerült feldolgoznom a
sort, vagy megszid, hogy az utolsó percben futottam be. Az
arckifejezéséből ítélve bármelyikre számíthattam.
– Tessék! – Tett le elém egy üveg vizet.
Felvettem, és megnéztem a címkét.
– Vigyem fel valamelyik szobába? – kérdeztem.
– Nem. Idd meg! Sápadt vagy és kiszáradtál.
– Ó! – Lecsavartam a kupakot. Ittam egy kis kortyot, aztán
alaposan meghúztam. Fel sem tűnt, milyen szomjas vagyok. –
Köszönöm.
Stavros bólintott.
– Tudom, hogy azt mondtad, jól vagy, de látom, hogy nem
így van. A srácok között is szóbeszéd tárgya a karikás szemed,
és fáradtnak tűnsz. Tilde is pontosan így néz ki.
Hazaküldenélek, de itt laksz, és nem tudok helyetted senkit
beállítani.
– Tényleg jól vagyok.
Halvány mosoly jelent meg kemény vonású arcán.
– Méltányolom a harcias szellemet. Komolyan. Ha nem
lennénk tele alkoholista tűzoltókkal, átvenném tőled a recepciót,
hogy pihenhess. De… csak nyugodtan! Semmi extra erőfeszítés.
– Kösz, Stavros! – Észrevettem, milyen bűntudatos képet vág,
mielőtt az üveg vízzel visszaindultam a helyemre.
– Van savcsökkentő a szobámban.
Fáradt mosollyal kaptam fel a fejem. Az egyik lánglovag volt,
akit Sugarnek hívtak. Most nem vágytam másra, csak egy jó
alvásra.
– Kösz, de minden rendben. A víz segít.
– Vírusos gyomorrontásod van? – kérdezte. Hatalmas
termetű volt, még Maddoxnál is magasabb, és a tűzoltási
szezonon túl biztos masszívabb testalkatú is. Simára borotvált
fejével inkább haditengerésznek látszott, mint tűzoltónak.
Félelmet ébreszthetett volna bennem, ha nem olyan kedves a
tekintete.
– Nem, csak a magassághoz próbál hozzászokni a
szervezetem – válaszoltam.
Ismét bólintott, aztán a háta mögé pillantott, miközben a
munkakezdés óta másodszor igyekeztem átrendezni a pultot.
– Minden rendben, Sugar?
– Igen, asszonyom. Itt maradhatok egy kicsit?
– Hogyne. Nem hagynak békén a fiúk?
Megrázta a fejét.
– Nem, asszonyom. Nemsokára indulok a hegyre, és az
anyám hívását várom. Sokat aggódik miattam. És sokat sír is.
Nem mehetek vissza a szobámba, mert Hal a szobatársam, aki
rendes srác, csak szeret cikizni az anyám miatt. Anya egyedül
van otthon. Csak mi ketten vagyunk egymásnak. Szeretné, ha
élném az életemet, de…
– Nyugtalankodik.
Biccentett.
– Annyit maradhatsz, amennyit csak akarsz.
Halk zene csendült fel a telefonjából.
– Köszönöm! Szia, anya! Igen, még a szállóban. Nem, ma már
nem indulunk, majd reggel.
A pult mögül hallottam az anyja fontoskodását, és rögtön
megértettem, hogy a srác miért akart az előcsarnok másik
végében lenni. Az anyja csak azt mondta el, mennyire szereti, de
a hangja éles volt, és az idegeimet borzolta. Elképzelni sem
tudtam, milyen érzés lehet Sugarnek. Gondoltam, elhúzódom
onnét, aztán eszembe jutott, hogy talán okkal állt mellém. Ha
arrébb megyek, a többiek biztos közelebb jönnek és
belehallgatnak a beszélgetésbe.
Úgy tettem, mintha a számítógéppel babrálnék, és nem
hallanám, ahogy Cukor aranyosan nyugtatgatja az anyját, hogy
nincs miért izgulnia, hogy felmegy a hegyre. Mély hangja
katartikus hatással volt rám, megnyugtatta háborgó
gyomromat, a vállamból is kiállt a feszültség, az elmém
lecsillapodott. Alig vettem észre, hogy Trex közeledik a pulthoz.
– Szia! – emelte rám reménykedő tekintetét.
– Szia! – mondtam, és igyekeztem leplezni a boldogságomat,
hogy visszaért. Az órámra pillantottam. – Már ennyi az idő? –
Mostanában zavarban voltam a társaságában. Már nemcsak
izgalom vett erőt rajtam, hanem tűzijáték is robbant a
gyomromban. Biztos voltam benne, hogy ez nem tesz jót
Babszemnek. Le kellett állítanom magam.
– Háborgat ez a pasi? – kérdezte Trex. Tréfásnak szánta a
megjegyzését, mégis úgy éreztem, védelmembe kell vennem
szegény Sugart.
– A… testvérével beszél.
Sugár rám kacsintott.
– Pocsékul hazudsz – mosolygott derűsen Trex.
Sugár befogta a szabad fülét, hátat fordított Trexnek és
lehalkította a hangját.
– Igen, anya, úgy lesz! Igen, asszonyom. – Megvárta, míg az
anyja befejezi a hangos imádkozást, ami úgy hangzott, mint egy
evangelizációs kampány prédikációja. – Ámen. Köszönöm,
anya. Én is szeretlek. Szia! – A zsebébe csúsztatta a telefont,
aztán szégyenlősen odabiccentett nekem. – Most már érted,
miért a fiúktól távol telefonálok.
– Basszák meg, ha nem értik, milyen rendes fia vagy
anyádnak! – jegyezte meg tárgyilagosan Trex.
Sugár belegondolt, és bólintott.
– Igazad van. Nem kéne szégyellnem. Inkább azt restellem,
hogy szégyenkezem.
Trex megpaskolta Sugar széles vállát.
– Kimerítőnek tűnik. Azt tanácsolom, ne foglalkozz vele,
ember! Mentegetőzés nélkül légy önmagad! Szeresd az
anyukádat, légy jó fia, ne zavarjon, hogy a többiek hallják, amint
vigaszt merít a miattad elmondott imáiból! Nekik sem ártana.
– Kösz, Trex – bólintott Sugar.
Trex is biccentett, és nézte, ahogy Sugar mosolyogva távozik,
aztán odafordult hozzám.
– Ha már a fáradtságnál tartunk, bocs, hogy olyan sokáig
ébren tartottalak a beszélgetésünkkel.
– Van eszem – nyugtattam meg. – Nagylány vagyok már.
Tudom, mikor köszönjek el.
– Akkor kellemes társaságot jelenthettem.
 Próbáltam leplezni a mosolyomat. Komolyan, nagyon
igyekeztem, mégis kiült az arcomra, és ezzel elárult mindent,
amit nem akartam érezni. És ettől csak még csalódottabb lettem
önmagámban: hogy szökhettem el az egyik férfitól, és miért
nem hoztam magammal elég félelmet és haragot, hogy ne essek
vissza rögtön valaki másba? Bármi is volt ez.
– Gondolom – sütöttem le a szemem.
Trex magabiztos mosolya hirtelen elbizonytalanodott.
– Minden rendben?
Éreztem, hogy elpirulok, és a kezem remegni kezdett.
Konfrontációnak tűnt, pedig nem is volt az. A mások kedvében
járás, másokat boldoggá tevés belém sulykolt szokása kelt
bírókra a vággyal, hogy a kisbabámat egy férfitól függetlenül –
általánosságban függetlenül – neveljem fel.
– Én csak… szóval, igazán kedves vagy.
– Aha.
– Nem erről van szó – nevettem fel halkan.
Összerezzent.
– Ez most a nem a te hibád, hanem az enyém-féle lepasszolás?
Mert eddig még rendes randin sem voltunk, noha a tegnap
éjszaka szuper volt.
Megint ostoba mosolyra húztam a számat.
– Így van. Nagyszerű volt.
Egy pillanatig engem figyelt, és kétségkívül a
gondolatolvasási technikáját alkalmazta, hogy eldöntse, mit is
akartam mondani ahelyett, amit valóban kimondtam.
– Darby… nem tudom, mi elől menekülsz, de az nem én
vagyok.
– Már nem menekülök – ráztam a fejem.
– Mondtam már, hogy pocsékul hazudsz?
– Talán csak nem kedvellek.
 Nem válaszolt azonnal. Most először láttam rajta kétkedést.
– Miért nem?
– Nem is tudom – mondtam zavartan. Fájt látni a reakcióját,
és ettől pánikba estem. – Először is, mert nem hiszel Istenben.
– Ezért nem kedvelsz? Jézus a Bibliában a legnagyobb
gonosztevőkkel töltötte az idejét. Zsidó adószedőkkel. Van róla
sejtelmed, mennyire gyűlölték a zsidók az olyanokat, mint
Zákeus, aki a rómaiak megbízásából a saját népétől szedte be az
adót? Áruló volt, mégis Jézus tizenkét legjobb barátjának egyike.
– Te pedig manipulatív vagy! – csattantam fel.
Trex nem lett undok vagy helyezkedett védekező álláspontra,
ahogy számítottam rá, ehelyett lágyabb lett a mosolya, a
testtartása ellazult. Sokkal jobban értett ehhez, mint én, és tudta,
hogy hetet-havat hordok össze.
– Bocs. Ez nem volt valami szép.
– Ne kérj elnézést! – hunytam le szorosan a szemem, mert
úgy éreztem, vesztésre állok.
– Miért? Mert könnyebb gyűlölnöd, ha seggfej vagyok? Nem
vagyok tökéletes, de seggfej sem vagyok. És én kedvellek, pedig
undok vagy és sokat hazudsz.
– Sokat nem – vágtam vissza elkeseredve. – Csak nem
ismerlek eléggé, hogy igazat mondjak.
– Igazad van – komolyodott el. – De nyugodtan elmondhatsz
nekem mindent. Bármit mondasz, az kettőnk között marad.
Nem akarom, hogy bármi rossz történjen veled.
– Akkor tartsd magad távol tőlem! – Felkaptam egy kis
noteszt és egy tollat, majd elsiettem a Stavros és a bár nyújtotta
biztonság felé. – Szia! – mondtam kifulladva, bár csak az
előcsarnokot szeltem át.
Stavros hátat fordított a bárpultnál álló férfiaknak, és folytatta
egy pohár törölgetését.
 – Trex nem hagy békén?
– Tessék? Á, dehogy! Nagyon kedves.
– Ő… – mondta Stavros.
– Elmondanád a lépéseket, hogyan zárjak a műszak végén? –
kérdeztem a tollat a papírra téve.
– Már jó ideje, hogy ilyesmit csináltam. Az irodában
megvannak valahol a feljegyzések.
– Lehetne, hogy csak… úgy tennél, mintha megadnád az
utasításokat?
Közelebb hajolt.
– Jól van, most mondd, mi folyik itt? – Annyira lehalkította a
hangját, hogy a bárban ülő tűzoltók ne hallják.
– Semmi. Semmi sem folyik. Trex csak nagyon…
– Helyes?
Lehunytam a szemem.
– Akinek csak szeme van, egyetértene abban, hogy vonzó.
De…
– Mondd azt, hogy most ért véget egy kapcsolatod, és nem
akarsz semmit.
Felkukucskáltam a főnökömre, mert hálás voltam, hogy
valakivel megbeszélhetem az ügyet.
– Nem lehet. Rájön, hogy nem mondtam el a teljes igazságot.
– Kapcsolatot szeretnél?
– Természetesen nem, de… – ráncoltam az orromat.
– És kétségtelenül még nem is értél meg rá, így vagy várnia
kell, amíg készen állsz, vagy tovább kell lépnie…
Visszahőköltem.
– Ezt nem mondhatom meg neki.
Stavros rám kacsintott, aztán a vendégei felé fordult.
– Dehogynem.
Úgy tettem, mintha papírra vetném, amit mondott, és a
vállam fölött hátrapillantottam Trexre. Egyenesen rám nézett.
Mosolygott és intett.
Felsóhajtottam.
– Rendben. Így lesz. Akkor most megteszem. – A szavaimat
inkább magamhoz intéztem. Visszamentem a recepcióhoz.
Egyenes derékkal, kihúzva magam, hátha összeszedek egy kis
szépségkirálynői önbizalmat, mire odaérek Trexhez. Kedvesen
és magabiztosan mosolyogtam rá. – Igazad van. Hazudtam. És
ezért bocsánatot kérek. Tényleg nagyon kedves vagy. És
szórakoztató. És érdekes…
– És jóképű. Ki ne hagyd, hogy lehengerlően jóképű!
– És arrogáns.
– Én? Még csak randizni sem hívtalak el, és már szakítasz is
velem.
– Nem! Határozottan nem szakítok veled. – Megint
elmosolyodott. Szép volt és édes és… Nem, nem, Darby. Hagyd
ezt abba! – Tudod, hogy értem. Nem voltunk együtt, hogy
szakíthassunk. Tényleg kedvellek, de őszintének kell lennem.
Nem állok készen semmilyen kapcsolatra, és ez még sokáig így
lesz. És mire megváltozik, fogadok, hogy nem foglak már
érdekelni.
– Komolyan mondod? – csapott le a mondandóm végére.
Összerándultam. A cél nem az volt, hogy még több kérdést
zúdítsak magamra. Ehelyett letéptem az álarcomat és mindent
közszemlére tettem.
Kis időre félretette a megjegyzésemet.
– Mit szólnál, ha barátok lennénk?
– Csak a barátom szeretnél lenni? – Hú! Megint ez a mosoly. Ne
mosolyogj, Trex!
– Persze, hogy nem. Szerintem káprázatos vagy, még akkor
is, amikor úgy tűnsz, mint aki mindjárt kidobja a taccsot.
 Felsóhajtottam. Halvány félmosolya imádnivaló volt, és
alaposan aláásta az eltökéltségemet. Rém kínos volt, és ha nem
lettem volna terhes, nagyon érdekelt volna a kapcsolat és ő is.
– Szerintem ez nem lehetséges.
– Azért, mert kedvelsz.
– Alig ismerlek.
– De annyira igen, hogy kedvelj.
Megroggyant a vállam, és a magabiztosságom úgy olvadt el
önelégült mosolya láttán, mint hó a napon.
– Mi lenne, ha hagynál egy kis lélegzethez jutni?
– Megpróbálhatom. Ugyan mindketten ebben az épületben
lakunk. És te itt dolgozol.
Megborzongtam.
– Igaz. Nem fog működni.
– Mi lenne, ha úgy tennék egy darabig, mintha nem
kedvelnélek? Az jó lenne?
– Igen! – böktem felé izgatottan. – Az remekül beválna.
Köszönöm.
Hozzám hajolt, és puszit nyomott az arcomra. Az ajka puhán,
melegen érintette a bőrömet.
– Így lesz, ha akarod, szépségem.
Lehunytam a szemem, és kicsit odahajtottam a fejem. Elment,
én pedig a még meleg bőrömre szorítottam a kezem, ahol az
ajka megérintett. A lelkemben még úgy tombolt az izgalom,
mintha nem vesztettem volna el egy újabb csatát.
Stavros engem nézett, aztán a tekintete megállapodott Zeke-
en, aki elindult felém. Stavros arckifejezése a belső
párbeszédemet tükrözte.
Az eszem és a szívem viaskodtak egymással, hogy döntsenek
aközött, amit tudtam, hogy tennem kell, és amit szerettem volna
tenni. Ám mindez mit sem számított. Még ha engednék is az
érzéseimnek, a dolognak csak két végkifejlete lehet: Trex
megváltozik, mert eddigi tapasztalataim szerint a férfiak mások
lesznek, ha megkapják, amit akarnak, vagy belezúgok, és
négyhat hónap múlva a gömbölyödő pocakom láttán fejvesztve
menekül majd, és összetört szívvel hagy ott minket, vagyis csak
engem.
 11. fejezet
Trex

Kilenc nap. Kilenc kibaszott nap telt el azóta, hogy utoljára

beszéltem Darbyval – a néhanap odavetett udvarias
üdvözléseket leszámítva. Ettől megutáltam az egész világot.
Bár belementem, hogy úgy teszek, mintha Darby nem is
létezne, de akkor is azért a húsz másodpercért éltem, amíg
eljutottam a szálloda bejáratától a liftig. Lopva mindig rám
pillantott, és ez bearanyozta a napomat.
Néha örökkévalóságnak tetszett, míg eljutottam a szállóig, de
most úgy éreztem, mintha éppen csak kihajtottam volna a
Komplexumból, és már be is álltam egy üres parkolóhelyre a
bejárat közelében. Csoportba verődött tűzoltók léptek ki az ajtón
ingben és farmerben, a helyi szórakozóhelyek feltérképezéséhez
választott legjobb ruhájukban. Vajon lecsapnának Naomira a
kiruccanásuk alatt? A gondolattól majdnem hangosan
felnevettem. Ezek a srácok kemény csávóknak hitték magukat,
míg Naomi rá nem ébresztette volna őket az ellenkezőjére.
– Min mosolyogsz? – kérdezte Darby, aki a váróhelyiség
egyik kanapéja mögött állt.
Megtorpantam. Az automata ajtó megpróbált becsukódni,
aztán mégis visszahúzódott. Darby nevetett, és behúzott az
előcsarnokba. Kisminkelte magát, sortot és bő, ujjatlan felsőt
viselt, a haja pedig lágy hullámokban omlott a vállára.
– Trex? – kérdezte. Akkor jöttem rá, hogy nem válaszoltam
neki.
– Bocs, de váratlanul ért a kérdésed – mondtam, és éreztem,
hogy elpárolog a rosszkedvem. – Mész valahová? – Miután
befejeződött a betanulása, megkezdte az éjjel tizenegytől reggel
hétig, vasárnaptól csütörtök éjszakáig tartó műszakját. Amióta
ez volt a beosztása, nem ment sehova.
– Igen. Megígértem Zeke-nek, hogy amint visszajön, moziba
megyünk. És most… megérkezett.
– Értem – mondtam, de kiült az arcomra a csalódottság.
Váratlanul zavarba jött, és megrázta a fejét.
– Csak… mozi, nem több. Különben sem az esetem. Nem
akarom, hogy bármi közöm legyen tűzoltókhoz, zsarukhoz vagy
katonákhoz.
– Persze – bólintottam. – Mulass jól!
Otthagytam egyedül álldogálni az előcsarnokban. Újabb
csapat tűzoltó lépett be, barna zacskókat hoztak, amin vörös
betűkkel állt a lógó: Colorado Springs Hús és Tenger Gyümölcsei.
Amikor elhaladtak mellettünk, enyhe halszag csapott meg, majd
pillanatokkal később öklendezést hallottam.
Darby a legközelebbi szemetes fölé hajolva adta ki magából
az ebédet. Odaszaladtam hozzá, és tartottam a haját, amíg
hányt.
– Jézusom, Darby! Mi történt?
Öklendezés volt a válasz.
Körülnéztem. Az előcsarnokban mindenki döbbenten bámult
minket, köztük Stavros is. Odakocogott, majd egy guriga
papírtörlőt nyomott a kezembe, aztán elfordult, és az orra elé
kapta a kezét.
– Hogy… hogy van?
 – Pár másodperce még jól volt.
Darby felegyenesedett, mire odaadtam a papírtörlőt.
Megtörölte az arcát. Nehézkesen kapkodott levegő után.
– Nagyon sajnálom, Stavros!
Stavros bólintott.
– Talán le kellene…
– Már jobban vagyok.
– Darby – kezdte Stavros, és körbenézett. – Le kéne pihenned.
Küldetek kekszet és Sprite-ot a szobádba.
– Tényleg jól vagyok. A hal miatt volt, amit a srácok
behoztak. Romlott volt, vagy nem is tudom…
Felvontam a szemöldököm. Alig tűnt fel a halszag. Darby
szaglása egy vérebével vetekedhetett, ha ilyen heves reakciót
váltott ki belőle.
– Gyere! – mondtam. – Elkísérlek a szobádba!
– Rendbe szedheted magad a mozi előtt – tette hozzá Stavros.
Darbyra néztem, mielőtt ismét tiltakozhatott volna.
– Udvariasan próbálja az értésedre adni, hogy húzz az
előcsarnokából, mielőtt ismét kidobod a taccsot.
– Ó! – jött zavarba Darby, mintha csak altkor vette volna
észre, hogy mindenki őt bámulja. – Igazán restellem. Máris
megyek.
A papírtörlőt az orra és a szája elé szorította, amikor a barna
zacskóban tenger gyümölcseit hozó tűzoltók mellett haladtunk
el. Amint a százas szobához értünk, Darby a zár elé tartotta a
kulcskártyáját, és amikor meghallotta a pittyegést, lenyomta a
kilincset, és bement a szobába.
A kis előtérben tébláboltam, amiből a fürdőszoba nyílt. Darby
rögtön bement, és becsukta az ajtót. Csak a vízcsobogást és a
fogmosást hallottam.
Amikor elzárta a csapot, nyílt az ajtó, és olyan szépen lépett
ki, mint amilyen akkor volt, amikor visszaérkeztem a
szállodába.
– Jól vagy? – kérdeztem.
– Igen – sóhajtott fel. – Igen, jól. A halszag rosszat tett.
– Én alig éreztem.
Az orrára mutatott.
– Biztos a szuperképességem teszi.
– Darby – tettem felé egy lépést, és kisimítottam a haját az
arcából. Megrémített a következő kérdésem. – Beteg vagy?
Nyugodtan elmondhatod.
– Csak időnként émelygek – rázta meg a fejét. – Majd elmúlik.
Megkönnyebbülten sóhajtottam fel. Valami gond volt, talán
beteg is volt, de abban a pillanatban a félelmemet kíváncsiság
váltotta fel. Darby többet titkolt a múltjánál. Valami nem
stimmelt.
– Van valami más is, amit el akarsz mondani? – kérdeztem.
Jó tíz másodpercig gondolkodott a válaszon, aztán nemet
intett a fejével.
Kopogtattak, és Darby ajtót nyitott. Tilde állt kint
mosolyogva, tálcával a kezében, amin keksz és egy doboz Sprite
volt.
– Nagyon szépen köszönöm, Tilde! Komolyan.
– Stavros mesélte, hogy végigrókáztad az előcsarnokot.
– A szemetesbe hánytam – tette le a tálcát Darby az
öltözőasztalra. – Kérlek, add át, hogy nagyon sajnálom!
– Már elnézést kértél – emlékeztettem.
– Akkor add át még egyszer! – mosolygott Darby Tildére.
Tilde bólintott.
– Pihenned kellene.
– Köszönöm, úgy lesz – ígérte Darby, és becsukta az ajtót
Tilde mögött.
 Darby az éjjeliszekrényen álló ébresztőórára nézett.
– Negyedóra múlva találkozom Zeke-kel a lobbiban.
– Még most is el akarsz menni? Most hánytál a szemetesbe.
– Mondtam, hogy…
– Jól vagy. Tudom. Mozinál többről lehet szó, ha egy
rosszullét miatt nem vagy hajlandó lemondani.
– Nem vagyok rosszul.
– Akkor valami mutáns öklendezési reflexed van?
– Csak nem bírom a hal szagát, olyan nagy ügy ez?
– Nyugtalanít az állapotod, Darby. Tudom, hogy nem
mondasz el valamit. És ez rendben is van, mert csakis rád
tartozik, de akkor is aggódom.
– Én pedig igazán méltányolom – mosolygott. – De
esküszöm, hogy rendben vagyok. Még csak pihennem sem kell,
de azért pár pillanatra lefekszem, mert megígértem Tildének.
– Itt maradhatok, míg indulnod kell? – kérdeztem.
Nem tudta palástolni az arcára kiülő megindultságot.
– Igen.
Intettem, hogy menjen előre, aztán az ágyhoz húztam egy
széket. Hanyatt feküdt, és összefonta az ujjait a hasán. Pár
pillanatig a mennyezetet bámulta, aztán lehunyta a szemét. A
mellkasa emelkedett és süllyedt, ahogy mély, ellazító lélegzetet
vett. Bármit megadtam volna, hogy mellé feküdhessek és a
karomba vegyem, de maradtam a helyemen.
– Kvittek vagyunk – jegyezte meg halkan és lágyan.
– Hogy érted?
– Neked is vannak titkaid.
Megdermedtem, nem tudtam, mit válaszoljak.
– Nincs is ezzel gond. Rád tartozik. Mindenkinek joga van
titkot tartani, ameddig nem bánt meg senkit.
Csendben maradtam. Az oldalára fordult, két kezét az arca és
a párna közé fektette, és rám mosolygott.
– Istenem, de gyönyörű vagy! – szaladt ki a számon.
Darby nem bánta a megjegyzésemet.
– Köszönöm.
– Biztos már ezerszer hallottad.
– Tőled még nem.
Kurtán felnevettem, és lesütöttem a szemem.
– Bocs. Úgy kéne tennem, mintha nem kedvelnélek.
– Rémesen csinálod. Azt hiszed, nem látom, hogy reggelente
engem bámulsz, amikor munkába indulsz? Vagy ahogy este a
szemed sarkából nézel, amikor visszajössz?
– Szerintem lehetetlen nem rád nézni. Még a nők is
megbámulnak.
– Ó, pedig lehetséges, kérdezd csak anyámat… Ő aztán
tökélyre fejlesztette.
– Tényleg téged hibáztat a halálukért?
– Megértem, én is magamat okolom.
– De ugye, tudod, hogy ez marhaság?
– Nézd, nyilvánvalóan nem én öltem meg őket, de…
– Semmi de. Nem a te hibád volt. Baleset történt, és bocsáss
meg, hogy ezt mondom, de anyád igazán ostoba, ha mást
gondol.
Nevetni kezdett, de úgy, hogy a szájára kellett tapasztania a
kezét.
– Mindig kimondod, amit gondolsz?
– Ha lehet.
Az órára nézett.
– Indulnom kell. – Felállt, mire én is, hogy felsegítsem az
ágyról.
– Milyen filmet néztek meg? – kérdeztem, és igyekeztem,
hogy a féltékenység ne legyen számára is észrevehető.
 Darby elgondolkozott.
– Ami azt illeti, nem is tudom. Zeke biztos kinézett valamit.
Az ajtó felé indult, kinyitottam előtte, és vártam, hogy
kilépjen és becsukhassam mögöttünk.
– Darby! – lepődött meg Zeke, amikor meglátott.
– Szia! – mosolygott rá Darby.
– Trex. – Zeke pillantása végigfutott rajtam, aztán ismét
Darbyra siklott a tekintete. – Hallom, beteg vagy.
– Nem. – Tetszett, hogy nem kotyogott el mindent. Mesterien
űzte az elhallgatás művészetét, és gyorsan visszagondoltam a
beszélgetéseinkre, hogy nem siklottam-e el valami felett.
– Hát… – intett felém Zeke.
Elmentem mellette.
– Szia, Trex! – szólt utánam Darby.
– Jó szórakozást a moziban, srácok! – intettem.
Zeke láthatóan összezavarodott, hogy most léptem ki Darby
szobájából, tudtam arról, hogy együtt mennek el valahova, és
még sincs kifogásom ellene. Elmosolyodtam, és élvezettel
hagytam meg a bizonytalanságban.
Darby elindult a folyosón, Zeke a nyomába eredt. Még
utoljára visszapillantott rám, mielőtt befordultak a sarkon és
eltűntek a szemem elől.
Úgy döntöttem, a lépcsőn megyek fel, és még félúton sem
jártam a szobám felé, amikor megéreztem, hogy rezeg a
telefonom a zsebemben. Hailey volt, és még a második csörgés
előtt felvettem.
– Szia, Bells! Mi újság?
– Itt kuksolok, és unom magam.
– Nincs semmi programod? Péntek van.
– Hívtak, de nem az esetem.
– Nem a te egyházad tagja, mi?
 – Katolikus.
– Hailey. Csak azért, mert másban hisz…
– Apa nem engedne, te is tudod.
– Miért nem vagy olyan, mint a többi tini, aki pontosan az
ellenkezőjét teszi annak, amit mondanak neki?
– Különben is Rob Major tetszik.
– Az a kis görcs az egyházi táborból?
– Régóta nem jártál itthon, Scottie. Egészen máshogy néz ki.
És most az anyja a zenés áhítat és imádkozás vezetője a
templomunkban.
– Óriási. Ha a hiteden kívül nem randizol, azzal holtbiztosan
elintézed, hogy ne légy másféle gondolkodásnak kitéve.
– Scottie… – figyelmeztetett.
– Bocs. És Rob miért nem hív el randira?
– Nem tudom – zihálta. Láttam magam előtt, ahogy a
babarózsaszín ágyán törökülésben a falnak támaszkodva ül,
szőke hajzuhataga lelóg és a paplant söpri. Rob Major
valószínűleg apám véznább változata. Elképzeltem, hogy kijön
a sodrából, és ordibálni kezd a húgommal, miközben megállás
nélkül a szentírást darálja neki, hogy vesse alá magát és
engedelmeskedjen a férjének, vagy ami még rosszabb, kezet is
emel rá. Megölném, az tuti.
– Ajánlom, hogy rendesen bánjon veled, Bells! Csak ennyit
mondok.
– Rob? Nála szelídebb fiút nem hordott a hátán a föld. Egy
légynek sem tudna ártani. Ezért is kedvelem. Homlokegyenest
apa ellentéte, jó értelemben.
– Akkor megnyugodtam.
– És veled mi van? Mit tervezel ma estére? Milyen Colorado?
Találtál már szállást? Mikor látogathatlak meg?
– Tudod jól a válaszokat. – Felsóhajtott, ezért aztán
folytattam, hogy a kedvére tegyek: – Nincs semmi tervem.
Colorado gyönyörű. Mindjárt itt a július, de éjjelente még
mindig hűvös van. Még nem találtam szállást, de nem is
kerestem különösebben. Amint akad valami, meglátogathatsz.
Ide nem jöhetsz. Nyüzsögnek a tűzoltók, akik jó pár hónapja
nem látták a barátnőjüket vagy a feleségüket. Nem lenne
egészséges itt lenned.
– Megismerkedtél már valakivel?
– Jó pár emberrel.
– Tudod, hogy értem.
– Hát… nem igazán.
Hailey felsikkantott, és hallottam, hogy izgatottan
helyezkedik.
– Szóval igen! Megismerkedtél valakivel! Hogy néz ki? Mivel
foglalkozik?
– Ne olyan hevesen, Hailey! Jézusom!
– Scott Solomon Trexler!
Összerezzentem.
– Hé, ne mondd ki a középső nevem, Bells! Tudod, hogy
utálom.
– Te meg ne vedd hiába az Úr nevét a szádra! Lehet, hogy
neked nem fontos a lelki üdvösséged, de nekem igen.
– Bocs.
– Szóval? – nyaggatott.
– Itt dolgozik a szállodában.
– Igen?
Felsóhajtottam.
– Gyönyörű. És nem szokványosan szép. Olyan egzotikusan,
modellszerűen, lélegzetelállítóan gyönyörű. És fogalma sincs
róla. Élőben még sosem láttam hozzá foghatót. A trójai háborút
is kirobbanthatná.
 – Váó!
– Texasi. Édesen, vidékiesen húzz el a szavakat.
– Miért nem hívod el randira?
– Most egy tűzoltóval, Zeke-kel ment moziba.
– Ne! Ha annyira kedveled, csábítsd el tőle!
– Nem jár Zeke-kel – nevettem. – Pár hete volt az esküvője.
– Férjnél van? – jajdult fel Hailey.
– Nem, nem… végül nem ment hozzá. A pasi bántalmazta, és
ő megszökött. Most senkivel sem akar járni.
– Ó! – vesztette el a reményét a húgom. – Senkiről sem
hallottalak még így beszélni. Még Lauráról sem.
Lélegzetelállítónak nevezted. Ezt feltétlenül meg kellene
mondanod neki.
– Nem. Időre van szüksége, és ezt meg is adom neki. Sok
szörnyűségen ment keresztül. És… – Majdnem elmondtam,
hogy lehet, hogy beteg, de aztán úgy döntöttem, hogy Hailey-
nek nem kell mindenről tudnia.
– És?
– Nem sietek, Bells, te is tudod.
– Csak azt szeretném… hogy boldog légy.
– Ki mondja, hogy nem vagyok az?
– Helyes. Hiányzol.
– Te is nekem. Figyelmeztesd Robot a bátyáddal
kapcsolatban, ha hosszú életet szeretnél neki!
– Nem kedvel úgy – nevetett fel. – Még nem.
– Kétlem. Szeretlek.
– Én is szeretlek! Jó éjt!
Benyomtam a szobámba nyíló ajtót, és azonnal végigvetettem
magam az ágyon. Összekulcsolt kezemet a fejem alá tettem,
nagy levegőt vettem, és a mennyezetet bámulva kifújtam. Ha
Darby beteg, attól nem menthettem meg. Mi van, ha kezelésre
van szüksége, és nem engedheti meg magának, mert elszökött
attól a texasi faszkalaptól? Felhívhatnék pát embert
Kaliforniában. Val huszonnégy óra alatt biztos mindent
kiderítene, de akkor komolyan beleártanám magam Darby
magánéletébe. Nem. Bármennyire szeretném is tudni, ez az út
nem járható. Az ő döntése, hogy elmondja-e vagy sem. Csak
megbolondít, hogy nem tudok segíteni, még ha Darby képes is
arra, hogy mindent megoldjon.
Végre rátaláltam. Nem csoda, hogy felkavarta a lelkemet,
hogy most esetleg elveszíthetem.
Csipogott a mobilom. Felemeltem, és elolvastam Naomi
üzenetét.

Egy lebujban vagyok a városközpontban, ments meg, T-rex!

Az unalomtól? Mert azzal te is elboldogulsz.
Igen. Már két pohárral legurítottam, és még mindig nem
érzem
jól magam. És az itteni férfiak kib*tul dühítőek!

Felsóhajtottam. A fülemben hallottam Matt hangját, hogy

emeljem fel a seggemet, és menjek el a feleségéért. Bepötyögtem
a választ.

K. 1 5 p és ott vagyok.
Legyen 10!

Leugrottam az ágyról, pár percre bevágtam magam a zuhany

alá, aztán körbefutottam a szobában, és magamra kapkodtam a
ruháimat, majd összeszedtem a tárcámat, kulcsaimat és
telefonomat. A lépcsőn lekocogva rohantam ki a
teherautómhoz. Az egyetlen nő, aki miatt így rohantam, a
húgomon kívül csak Naomi lehetett, és most… Darby.
Naomi megírta, hol van, én meg próbára tettem a
szerencsémet, amikor óránként százharmincas sebességgel
repesztettem a célom felé. Csikorogva lefékeztem egy kis
parkolóhelyen a túloldalon, félúton a McCormack pubbal
szemközt. A bejárathoz futottam, feltéptem az ajtót, és
körülnéztem, hol van Naomi.
Mosolyogva meredt rám, az állát az öklére támasztotta, a
másik kezét kinyújtotta, így csak az ökle meg a középső ujja volt
közte és egy tűzoltó között, akit rögtön felismertem, mert
korábban is láttam már a szálloda előcsarnokában. A férfi is
mosolygott, hogy leplezze a nyilvános visszautasítás okozta
zavarát. Darbyval is beszélgetett már. Inkább Abercrombie- and
Fitch-modellnek hatott, mint hegyi tűzoltónak. Túl helyes volt,
hogy bemocskolja magát, még a bozontos szakálla ellenére is. A
haját bezselézte, fekete ingét kikeményítette.
– Szia! – fújtattam. – Ennyi? Ezért kockáztattam a gondatlan
vezetésért járó büntetőcédulát?
– Ő a…? – kérdezte tőlem Watts.
Naomi válaszolt helyettem.
– Persze! Hiszen ha te nem érdekelsz, akkor csakis hozzá
tartozhatok.
– Ki mondta, hogy nem érdekellek? – kérdezte Watts.
– Én. Kétszer is – válaszolta Naomi.
– Watts – ingattam a fejem. – Ne csináld ezt!
– A húgod? – kérdezte Watts.
Naomival összenéztünk. Egzotikus, vad teremtés volt, én
meg egy jelentéktelen kansasi fehér pasas. Különbözőek nem is
lehettünk volna.
– Komolyan kérdezed? – fordultam hozzá.
Watts leült.
 – Csak próbálok eligazodni rajtatok, srácok. Mit tudom én,
talán adoptáltak.
– Együtt dolgozunk – világosítottam fel.
– Trex – dorgált meg Naomi. Nem akarta, hogy Watts bármit
is tudjon róla.
– Nem vetted észre a jegygyűrűt? Férjnél van, haver. Kopj le!
– A középső ujján van – nézett le Watts.
– Hagyományőrzőnek látszik? – kérdeztem.
Watts vállat vont, aztán felállt.
– Átkozottul csodaszép. Ha nem akarja, hogy a pasik
szinglinek nézzék, esetleg hordhatná a gyűrűsujján.
Naomi dühösen meredt rá.
– Vagy amikor odajössz hozzám, higgy nekem, ha az az első,
amit mondok, hogy húzz innen.
– Igazad van – állt fel Watts. – Bocsánatot kérek. –
Odabiccentett felém, és arrébb sétált.
– Tényleg… miért viseled a középső ujjadon? – kérdeztem.
– Sokat fogytam Matt halála után. Már leesett a
gyűrűsujjamról.
– Miért nem vetetsz be belőle? – kérdeztem.
– Nem. Matt választotta a gyűrűt. Azt akarom, hogy olyan
maradjon, ahogy emlékszik rá.
– Nehéz lehetett ideköltöznöd.
– Az a rész volt a legkönnyebb – rázta meg a fejét. – Egy
nappal sem bírtam volna ki többet abban a lakásban. Fel sem
fogtam, míg meg nem kaptam a levelet, aztán szélsebesen
összecsomagoltam.
– És most hogy viseled? – kérdeztem.
Összefonta a karját az asztalon, és megrándította a vállát.
– Vannak jobb meg rosszabb napok is.
Bólintottam.
 – Azon gondolkoztam idefelé, hogy vajon miért vagy itt, ha
nincs kedved elvegyülni.
– Előfordul, hogy az embernek kedve van kimozdulni, de
nem akar férfiakkal ismerkedni.
– Nem erre céloztam, és ezt te is tudod.
Meghúzta a sört.
– A fenébe is! Bocs, Trex.
– Öntsd ki a szíved!
– Ma van az anyukája születésnapja. Furcsa, hogy mi az, ami
éppen felzaklat, és mi az, ami nem.
Átnyúltam az asztal fölött, és megfogtam a csuklóját.
– Bármikor áthívhatsz, és lóghatunk együtt, ha nem akarod
kitenni magad a lebujok világának. Akkor nem leszel egyedül,
és nem kell vadidegeneket lepasszolnod.
Wattsra pillantott, aki a haverjaival dumált, de abban a
percben éppen felpillantott Naomira. Ekkor vettem észre Zeke-
et, aztán Darbyt. Éppen az asztalom felé indult, de a tekintete a
Naomi kacsóján pihenő kezemre esett. Sarkon fordult, és
visszament Zeke-hez, aztán nekem háttal megállt.
– A francba! – álltam fel.
– Mi az? – kérdezte Naomi.
– Ez a… ez ő.
– Az a lány? Darby?
Bólintottam.
– Tudod, mi jár most az eszében, menj…
Mielőtt Naomi befejezhette volna a mondatot, már
elindultam a kisebb csődület, a Darbyt körbezsongó tűzoltók
felé, akik között pár ismeretlen nő is volt.
– Szia! – tettem gyengéden a vállára a kezem. Az arcára
kényszerített szépségkirálynős mosolyával fordult meg.
– Szia, Trex!
 – Szabad…? – pillantottam Zeke-re. – Beszélhetnénk egy
percet? Szeretnélek valakinek bemutatni.
Darby elnézett mellettem Naomira, aztán vissza Zeke-re.
– Mondtam, hogy a munkatársa – jegyezte meg Watts.
Darby elkeseredetten hunyta le a szemét, ahogy Watts
felfedte, hogy Naomi volt a beszédtéma.
– Ó, persze. Hogyne! Hadd ismerjem meg a…
munkatársadat.
Egy merő görcsben volt a gyomrom. Fogalmam sem volt,
hogy magyarázzam meg Naomit, de azt sem akartam, hogy
Darby azt képzelje, randin vagyunk.
– Nomes, ő Darby.
Naomi ragyogó mosolyra húzta a száját, amit utoljára még
Matt életében láttam az arcán.
– Tulajdonképpen Naominak hívnak. Szóval, te vagy a híres
Darby! Örülök, hogy végre megismerhetlek.
A francba, Naomi, baromi jó vagy!
– Szia! – nyújtott kezet Darby. Naomi elfogadta a gesztust, és
láttam, hogy ezúttal elhagyja a rá jellemző kemény fogást. A
férfiakat meg szokta döbbenteni, micsoda ereje van a kezének,
de Darbynak arcizma sem rándult. – Szóval, az Erdészeti
Szolgálatnál dolgozol?
– Nem – mondta még mindig mosolyogva Naomi. – Te meg a
szállodában?
– Igen – pillantott rám Darby.
– Olyan gyönyörű vagy, mint ahogy Trex mesélte. Tyűha!
– Köszönöm. – Úgy mondta, mintha milliomodszor hallotta
volna, ami valószínűleg így is volt. – Szóval… mivel
foglalkozol?
– Független vállalkozó vagyok – válaszolta Naomi.
– Oké. Nos, örülök, hogy találkoztunk.
 – Nincs kedved csatlakozni hozzánk? – kérdezte Naomi,
mielőtt Darby elmehetett volna. – Tudom, hogy Trexet boldoggá
tennéd.
– Barátokkal jöttem, de köszönöm. És tudom, hogy Watts
örülne, ha áthívnálak benneteket az asztalunkhoz.
– Éppen a halott férjemről próbáltuk elterelni a
gondolataimat, de azért kösz.
– Ó! Jaj, istenem, rettenetesen sajnálom! – Darby szemöldöke
felhúzódott döbbenetében.
– Nomes – hunytam le a szemem. – Bocs – mondtam
Darbynak.
– Már látom, miért vagytok olyan jó barátok – mosolyodott el
Darby. – Mindketten brutálisan őszinték vagytok.
– Naomi mindenképpen – mondtam. – De nem erről van szó.
A férje, Matt jó barátom volt.
– Akkor nem csoda, hogy… – mondta Darby, és aztán
döbbent csak rá, hogy kicsúszott a száján. – Szóval… az, hogy…
– Együtt ülünk, és fogta a kezem? Igen, ezért volt. Hidd el, a
nap nyolcvanöt százalékában rólad beszél!
– Nem igaz – helyesbítettem.
– Nem? – kérdezte Darby.
– Legalább kilencven százalékában.
Darbyval jó pár másodpercig mosolyogtunk egymásra, amíg
Naomi meg nem köszörülte a torkát.
– Vissza kéne… – kezdte, aztán megváltozott az arckifejezése.
Leült a székre, és a tenyerét az asztalra szorította.
– Jól vagy? – kaptam el a karját. Kifutott az arcából a vér, és
az asztalra meredt.
– Jól, csak szédülök – mondta. – Mindjárt rendbe jövök.
– Nem úgy nézel ki, mintha jól lennél – erősködött Naomi. –
Úgy festesz, mint aki rögtön…
 Darby előrehajolt, és öklendezni kezdett: a víz, ami feltört a
torkából, a padlón toccsant. Naomival döbbenten és zavartan
bámultuk.
Zeke és Watts odarohantak.
– Darby? – fogta meg a karját Zeke.
Watts észrevette a tócsát a padlón, és az orra elé tartotta a
csuklóját.
– Ne légy olyan nyámnyila! Kérj egy törlőt a csapostól! – szólt
rá Naomi.
Watts elsietett, és a szám szóra nyílt, mielőtt józan ésszel
megakadályozhattam volna.
– Mi a franc, Zeke? Bárba hozod, amikor beteg?
– Beteg? – csodálkozott el Zeke. – Én… nem is tudtam!
Darby megint öklendezett.
– Evett valamit, talán attól? – kérdezte nyugodtan Naomi.
Zeke megrázta a fejét.
– Nem evett semmit. Egész este nem érezte jól magát.
– És erre idehozod, ahelyett, hogy hazavinnéd? – mordultam
fel, és marokra fogtam az ingét.
– Elég! Hagyjátok abba! Jól vagyok – szólt közbe Darby még
mindig lehajtott fejjel.
– Én… azt mondta, hogy jól van! – védekezett Zeke.
Láthatóan rosszul érezte magát. Nem kellett még nagyobb
bűntudatot ébresztenem benne. Tudtam, hogy az egészségével
kapcsolatosan Darby krónikus füllentő. Eleresztettem Zeke-et,
és a barátomra pillantottam.
– Nomes… – kezdtem.
– Persze, menj csak! – mondta.
Watts hozott egy törölközőt, Darby elvette tőle.
– Elnézést, igazán sajnálom – törölgette a száját, amikor talpra
segítettem.
 A karomba kaptam.
– Gyerünk! Hazaviszlek. – Zeke-re pillantottam, aki bólintott.
Tudta, hogy nincs szükségem engedélyre, de rendes volt tőle,
hogy nem szállt vitába.
Darby a szájához fogta a törölközőt, és a vállamra hajtotta a
fejét. A mozdulatát követően gyorsabban szedtem a lábam, és
alig vettem észre, hogy a karomban viszem. Az, hogy
magamhoz szoríthattam, különös, egymásnak ellentmondó
érzéseket ébresztett: szerettem volna lassabban menni, hogy
minél tovább tartson, és futni, hogy kényelmes helyre vigyem.
Végül gyors léptekkel átkeltem az úton, végigmentem egy
sikátoron, és úgy öt méterről megnyomtam a kulcsomon a
nyitás gombot. Egyszer felvillantak a lámpák, és egy
másodpercre bevilágították a sikátort, mielőtt ismét ránk borult
a sötétség.
A száraz murva csikorgott a talpam alatt. Küszködtem, hogy
megtartsam, ne boruljak fel, és még az ajtót is ki tudjam nyitni.
– Tudok járni – mondta.
– Már itt vagyunk – nyugtattam meg, aztán kinyitottam az
ajtót, és letettem az anyósülésre.
– Csak a kelleténél többet vártam az evéssel. Megint. Majd
csak belejövök.
– Mibe? – kérdeztem. – Darby! Áruld el, kérlek! Mennyire
vagy beteg? Mennyire komoly?
Megint megtörölte a száját, és lesütötte a szemét.
– Kérlek, ne mondd el Stavrosnak! És másnak se! Nem
akarom, hogy kirúgjon.
Nagyot nyeltem.
– Mi bajod? Rákod van? – Összefacsarodott a szívem.
Szerettem volna ismét a karomba szorítani.
– Nem – rázta a fejét. – Én… izé… – Kis grimaszt vágott. –
Nem is gondoltam, hogy ilyen nehéz lesz kimondani.
Nem rákos. Amint ezt letudtam, máris kitisztult a
gondolkodásom, hogy megsejtsem a választ. Hány, amikor egy
ideje nem eszik, szédül, jeges vizet iszik egy kocsmában,
kimerült, az oltár előtt szökött meg a vőlegényétől, és eltökélten
ódzkodik mindenfajta új kapcsolattól. Kibaszott idióta vagyok!
Más valakit védett.
– Terhes vagy?
Egy pillanatig rám meredt, hogy eldöntse, bízhat-e bennem,
aztán lassan bólintott.
Arrébb mentem, az ujjaimat összefontam a fejem tetején.
– Hála a kibaszott égnek! – kiáltottam. Megragadtam a
térdem, és iszonyú erővel tört rám a sírhatnék. Sohasem éreztem
hasonlót, még gyerekként sem. Kifújtam a levegőt, aztán
felegyenesedtem, és Darbyra néztem.
Gyanakvóan méregetett.
Odamentem hozzá, és megöleltem, majd nevetve ringattam a
karomban.
– Azt hittem, haldokolsz! – Nem viszonozta az ölelésemet,
ezért eleresztettem, és a tekintetéből próbáltam olvasni. – Bocs.
Engedélyt kellett volna kérnem, mielőtt megöleltelek, de akkora
kő esett le a szívemről. – Úgy figyelt, mintha arra számított
volna, hogy lángra lobbanok. – Mi az?
– Hát nem érted?
– Hogy gyereket vársz?
– Igen, várandós vagyok – bólintott.
– Igen, de… – lepillantottam a hasára. – Biztos vagy benne,
hogy tőlem van?
Darby egy pillanatig hallgatott, aztán elnevette magát, és
utána már abba sem tudta hagyni a nevetést. Eltakarta a száját,
majd az arca a nevetésből félelemre váltott és elsírta magát.
 – Most először mondtam ki hangosan.
– Senki más sem tudja? Még a…
Megrázta a fejét. Reszketett a keze.
– Darby – öleltem át megint. – Minden rendben. – Csókot
nyomtam a hajára. – Nem lesz semmi baj.
A mellkasomhoz simulva bólintott, és belecsimpaszkodott az
ingembe. Abban a pillanatban nem létezett más, csak mi ketten
és a baba, aki a pocakjában nőtt. Most már kettőzött erővel fűtött
a vágy, hogy vigyázzak rá.
 12. fejezet
Darby

Lassan kinyílt a szemem, és az első pillantásom az ágy melletti

széken alvó Trexre esett. A karját kinyújtotta a széktámlán, a
keze az enyémet fogta. Beszívtam a levegőt, nyújtózni kezdtem,
aztán hagytam, hadd csússzon ki a kezem a szorításából, de erre
csak erősebben tartotta az ujjaimat.
Ránéztem, mert azt hittem, kinyitja a szemét, de csukva
maradt. A másik keze tökéletesen nyugodt arcára simult.
Elhelyezkedtem a matracon, és felnéztem a durva festésű
mennyezetre, a fejem belesüppedt a tollal töltött puha párnába.
Nem sokat beszélgettünk a McCormackből hazafelé jövet, mert
Trexnek kétszer is meg kellett állnia, bár az öklendezés ellenére
sem jött fel semmi. Bevitt a szobámba, kekszet hozott, és
megvárta, míg megettem, csak aztán kérdezte meg, hogy
leülhet-e mellém, míg alszom.
Megfordultam, és az ébresztőórára néztem. Csak négy órát
aludtam, de kipihentnek éreztem magam. Amikor
visszafordultam, Trex már ébren volt.
– Szia! – mondta a szemét és az arcát dörgölve. Megszorította
a kezem. – Mennyi az idő?
– Pár perccel múlt öt.
Elmosolyodott.
 – Valószínűleg hosszú alvásnak érzed.
– Hát igen – ültem fel. – Nem akarom összezavarni a
napirendemet. Tízkor le kéne feküdnöm.
– A helyzetre tekintettel addigra már megint fáradt leszel.
– Szóval, sokat tudsz a terhességről? – vontam fel a
szemöldököm.
– Csak az alapvető dolgokat, bár veled kapcsolatban eddig
teljesen félreértettem mindent.
– Szükségem van erre az állásra, Trex – vontam össze a
szemöldököm. – Stavros rendes fazon, de akkor is üzletember.
Több időre van szükségem, hogy bebizonyítsam, hasznos
munkaerő vagyok, és érdemes megvárnia, amíg vissza tudok
jönni azután, hogy…. – néztem le a hasamra.
– Egy szót sem szólok – mondta azonnal. – Én megtartom a
titkod, Darby. Esküszöm. – Összefonta az ujjainkat.
Kihúztam a kezem az övéből, és az egyenetlen
hüvelykujjamat bámulva a körmömet piszkáltam.
– Nézd, igazán kedvellek, de egy kapcsolat enélkül is elég
bonyolult.
– Igazad van – bólintott. – És én nem szoktam bonyolult
dolgokba belemenni.
Nyeltem egyet. Hálás voltam a fájdalomért, ami belém
hasított. Később sokkal csalódottabb lettem volna.
– És azon tűnődtem, míg alvás közben néztelek, hogy miért
nem változtatott meg bennem semmit, hogy más gyerekét
várod. Nem tudom megmagyarázni, de egyfolytában csak rád
gondolok.
– Szerintem mégis jobb, ha ezt egyedül csinálom végig. Nem
okos dolog egyik kapcsolatból a másikba menekülni. Még nem
ismerjük igazán egymást.
– Hát ismerj meg! És hagyd, hogy megismerjelek! Nem lehet
véletlen, hogy mindketten itt kötöttünk ki.
– Megtaláltad a vallásodat, Trexler? – vontam fel a
szemöldököm.
– Nem – rázta a fejét. – Téged találtalak meg.
Elpirultam, és az arcomra mutattam.
– Látod? Nem akarok egy pirulós, könnyelmű, könnyen
szerelembe eső kislány lenni.
– Egyik sem vagy, Darby. A lehető legkönnyebben is
megtörténhet. Hagyjuk csak… várjuk meg, mi lesz!
– Muszáj kitalálnom valamit. Többé már nem
improvizálhatok.
– Ki állított ilyesmit? Nagyon is tervszerűen ülök itt ebben az
istenverte székben, hogy a lehető legközelebb legyek hozzád. –
Elmosolyodott, amitől megdobbant a szívem. Felmerült
bennem, hogy azzal, ha nem követem a szívemet, nem hagyom-
e, hogy Shawn más módon uralja az életemet. Valójában mit is
akarok?
Felálltam.
– Mindjárt visszajövök. – Kimentem a fürdőszobába. Az ajtó
csendesen becsukódott mögöttem. Neki támasztottam a
tenyeremet, a homlokomat az üreges fának döntöttem. Sok férfit
ismertem életemben, néhány jó embert is, de többnyire
rosszakat. Trex abban a lebujban volt a legjobb barátja
özvegyével, később meg egy alvó terhes nőre vigyázott, fogta a
kezét, és nem azért, mert reménykedett, hogy lefektetheti. Jól
ismertem a férfiak mohó pillantásait. Trex vonzódott hozzám,
de nem próbált meg lerohanni.
A fogkefém után nyúltam, és elfordítottam a csapot.
Fogmosás közben felidéztem, hogy attól, hogy eltűrtem Shawn
dolgait, még nem vagyok ostoba. Még mindig képes vagyok
helyes döntéseket hozni, és Trex… jó ember volt, ezt nagyon jól
tudtam.
Köptem egyet a mosdóba, kiöblítettem a számat, aztán
kiléptem a fürdőszobából.
– Még itt vagy – ámultam el.
Kiegyenesedett ültében.
– Azt akartad, hogy elmenjek?
Leültem az ágyra, felnyomtam magam az ágytámlához, aztán
kinyújtottam a kezem. Bizonytalanul nézett le rá.
– Azt mondtad, olyan közel szeretnél lenni, ami nekem még
nem kényelmetlen. Gyere közelebb!
Lassan felállt, lerúgta a cipőjét, és engem nézve lefeküdt
mellém. Pár pillanatig a szemembe nézett, aztán a nyakát
nyújtva megpuszilta az arcomat. A homlokát a halántékomnak
támasztotta.
– Úgy örülök, hogy nincs semmi bajod – suttogta, és
megkönnyebbülten sóhajtott fel.
– Tényleg azt hitted, hogy haldoklom?
Gyöngéden magához vont, és a nyakamba fúrta az arcát.
Régóta nem töltött el jó érzés attól, hogy valaki átölelt. Furcsa
volt így feküdni, ezért a hátára tettem a kezem. Bele sem
gondoltam, mit teszek, csak végighúztam a körmeimet a hátán a
farmerja korcától a két lapockája közti pontig. Felbukkant egy
emlék, egy éjszaka, amikor igyekeztem ellazulni, mert abban
reménykedtem, hogy Shawn álomba merül, kialussza a tequilát
és a dühét, és hogy mindez azelőtt következik be, hogy valami
felébresztené a haragját. Abbahagytam a simogatást, és a
tenyeremet Trex derekára szorítottam. Shawn szerette, ha
esténként ezt csináltam, míg el nem alszik, de most már a lehető
legmesszebb akartam kerülni mindentől, amit ő akart.
– Megszokás? – kérdezte Trex.
– Időbe telik.
 – Tart, ameddig tart. Én itt leszek.
Halkan felnevettem.
– Kényelmes?
– Sosem volt még ennyire kényelmes. Nem biztos, hogy a
hétvégén el akarnék mozdulni innen.
A haja az államat simogatta. Olyan sokáig hagytam Shawn-
nak, hogy borzalmasan bánjon velem, hogy most nem voltam
biztos benne, hogy miért rettegtem ennyire attól, hogy Trex úgy
törődjön velem, ahogy megérdemeltem. Lehunytam a szemem,
és hagytam, hadd történjen minden magától. Elhallgattattam a
bensőmben visszaverődő sikolyokat, a jövőtől való félelmemet.
A rettegésben ez a legfurcsább: nem lehetünk biztosak benne,
hogy nem a tudatalatti figyelmeztetése-e a jövőre vonatkozóan.
– Tudod – szólaltam meg a sötétségben sok férfi van, aki
hanyatt-homlok menekül, amikor egy nő a gyerekét hordja a
szíve alatt.
– Menekülő típusnak látszom? – nézett rám.
Elmosolyodtam, és megráztam a fejem.
Az ajkamra siklott a tekintete, és melegség öntött el, ami a
mellkasomból egészen a lábujjamig futott.
– Megcsókolhatlak?
Az ajkára pillantottam: puha volt, bár háromnapos borosta
keretezte. Eszembe jutott, milyen érzés volt, amikor a bőrömhöz
ért, és addig éreztem a csókja melegét, amíg a terem végébe nem
ért.
A kezét a tarkómra csúsztatta, és gyengéden fogta a fejemet,
úgy vont magához. Régóta nem történt meg, hogy Shawnon
kívül bárki megérintett volna. A sötét szobában, Scott Trexler
karjában mindent éreztem, csak félelmet nem.
Lehunytam a szemem, és a következő pillanatban éreztem a
száját az enyémen. Először csak egy apró csókkal próbálkozott,
várta az engedélyt, ezért a két tenyerem közé fogtam az arcát, és
közelebb húztam. Az ajkaim szétnyíltak, és reméltem, hogy lesz
benne elég magabiztosság, hogy…
Trex nyelve tapogatózva, ízlelgetve becsúszott a számba.
Nem számítottam többre, mint a korábbi, arcra adott csók
hatására, de ez felülmúlta minden várakozásomat. Gyorsabban,
keményebben kezdett csókolni, közben úgy mozdult, hogy már
nem mellettem feküdt, hanem fölém hajolt. A testem tetőtől
talpig bizseregni kezdett. Marokra fogtam az ingét, és közelebb
húztam.
Kicsit elhúzódott, és a homlokát az enyémhez érintette.
– Várj… várj csak egy picit! – suttogta, és igyekezett kifújni
magát. Visszafeküdt mellém, és a könyökére támaszkodott.
Felnéztem a mennyezetre, mert előre tudtam, mit fog
mondani. Terhes vagyok. Nem éppen izgató állapot.
– Mi a terved ma estére?
Nem az, amire számítottam.
– Hogyan? – kérdeztem, és képtelen voltam leplezni a
csodálkozásomat.
Nevetett, és megcsókolta a fülem mögötti érzékeny bőrt. Egy
pillanatig odaszorította az ajkát, aztán felült, és a szemembe
nézett.
– Szeretnélek elvinni vacsorázni. Amikor úgy tettem, mintha
nem kedvelnélek, kipróbáltam egy olasz helyet. Fagyijuk is van.
Végig arra gondoltam, míg ott ültem, hogy biztos tetszene
neked.
– Komolyan? – Igyekeztem nem elolvadni attól a gondolattól,
hogy az első randinkat tervezgette.
– Szóval akkor… vacsora? Ma este? Velem?
– Vacsora – bólintottam. Hát persze. A rendes srácok ezzel
kezdik. – Később jó lesz?
 – Nyolchoz mit szólnál?
Bólintottam. Felült, aztán lemászott az ágyról. Az ajtóra
mutatott.
– Meg mernék esküdni rá, hogy focihuligános kitörést
rendezek a folyosón boldogságomban. Szóval ne leskelődj!
– Elmész?
– Visszajövök még. Csak hozok neked reggelit.
– Ó! – vigyorodtam el.
– Nem akarjuk kivárni, míg rosszul leszel, igaz?
– Nem bizony. Hadd adjak…
– Nem. Én állom.
– De én… – kezdtem.
– Igen?
– Nem akarok senkinek a lekötelezettje lenni.
– Semmivel sem tartozol nekem, Darby – ráncolta össze a
homlokát.
Elhúztam a számat, mert nem akartam mosolyogni.
– Hm.
– Mindjárt jövök. Szereted a narancslevet?
Bólintottam.
– Ezt elvihetem? – kérdezte, feltartva a kulcskártyámat.
Amikor bólintottam, elmosolyodott. – Meg ne moccanj! Nem
egészen húsz perc múlva ágyba jön a reggeli.
– Oké.
– Oké – ismételte utánam, aztán felvette a földről a tárcáját és
a telefonját. Meglapogatta a zsebét, hogy nála van-e a kulcsa,
majd lehajolt: a keze belesüppedt a matracba, amikor csókot
cuppantott a számra. Elégedetten duruzsolt, aztán kisietett a
szobából.
Visszasüppedtem a párnákra, és a számra szorítottam a
kezem. Ez meg hogy történhetett? Terhesen magam mögött hagyok
egy borzalmas helyzetet, és a legédesebb férfi karjában kötök ki, akivel
valaha összehozott a sors? Rettegés tört rám. A túl szép, hogy igaz
legyen, rendszerint az is. És még ha nem is, sokkal nehezebb
azután, ha valami csodálatosat elveszítünk.
Eltakartam a szemem. Elég ebből, Darby! Csak azért, mert
mindig így történt, még nem jelenti, hogy most is így kell lennie.
Próbáltam élvezni, hogy nyugodtan pihenek az ágyban, és egy
nagyon jóképű, nagyon figyelmes férfira várok, aki ágyba hozza
nekem a reggelit. A félelem igyekezett beférkőzni a lelkembe, de
tudtam, hogy erről az érzésről van szó, és próbáltam
elhessegetni. Aztán nem küzdöttem tovább, és átadtam magam
a félelemnek, hisz ki ne érzett volna így a Shawn Littlefielddel
töltött egy év után. Aztán sírtam. Meggyászoltam azt, aki
Shawn előtt voltam, majd eszembe jutott, hogy őt sem szerettem
igazán. Még szerencse, hogy a terhességemre foghattam zilált
érzéseimet. Totális zavar uralkodott bennem.
Kattant a zár, és Trex sétált be két fehér nejlonszatyorral.
Széles mosolya egy pillanat alatt odalett, amikor meglátta az
arcomat. Letette a szatyrokat az ágy végébe, és leült mellém.
Kisimította az arcomba hulló hajamat.
– Mi történt?
– Hormonok – ráztam a fejem. – Legalábbis remélem.
– Mondd el!
– Ez – mutattam rá és magamra – jó dolognak tűnik.
– De félsz, hogy nem lesz az.
Tetszett, hogy nem kell neki mindent elmagyaráznom.
Trexnek egy apró utalás is elég volt, és a többit magától
kitalálta.
– És szörnyű ezt megélni – keseregtem. – Rettenetesen érzem
magam, de nem bírom megakadályozni, hogy ilyen
gondolataim támadjanak.
 – Érthető, hogy aggódsz. Teljesen normális. Az esetek
többségében minden új kapcsolat arról szól, hogy az egyik fél
reménykedik abban, hogy a másik nem hagyja cserben.
Logikusan hangzott, amit mondott. Tetszett a világlátása.
– És hidd el, tökéletesen ismerem az érzést, amikor az ember
agya képtelen leállni! Mindegy, mi okozza, a poszttrauma
poszttrauma marad, Darby.
Szipogva, meglepetten meresztettem rá a szemem. Meg sem
fordult a fejemben, hogy erről van szó.
– Gondoltál már arra, hogy beszélj valakivel? – kérdezte.
– Még ha akarnám, sem lenne rá pénzem.
– Van itt helyben egy YWCA{1} A héten elvihetlek, ha
szeretnéd. Megkérdezheted, milyen szolgáltatásokat nyújtanak.
– Hogyhogy… honnan tudsz erről ilyen sokat? Ezzel
foglalkozol? Valamiféle pszichiáterként dolgozol a tűzoltók
mellett?
Az éjjeliszekrényre kirakott dobozból előhúzott egy papír
zsebkendőt.
– Nem. Csak éppen sokat voltam a halál körül a munkám
során.
– Mint például akkor, amikor a legjobb barátod halt meg? –
törölgettem a szemem.
Bólintott, de elmélyült a ránc a két szemöldöke között.
– Darby…
– Igen?
Megköszörülte a torkát, majd megrázta a fejét. Láthatóan más
irányban folytatta.
– Az idő segíthet csak, hogy belásd, nem vagyok olyan, mint
ő. És időm, mint a tenger.
– Úgy érted, amíg el nem oltják a tüzet.
– Nem – fonta össze az ujjainkat. – Házat keresek errefelé.
Maradok.
– Komolyan?
Féloldalasan elmosolyodott.
– Igen. Reggelizzünk!
Elővett egy műanyag dobozt, és átnyújtotta. Kibontott egy
műanyag evőeszközös zacskót. Felnyitottam a dobozt, és
amikor felpattant a fedele, egymásra halmozott aranybarna
palacsintákat pillantottam meg.
– Túró – nyújtott át egy villát és egy kést. – A többi dobozban
rántotta és kolbász van. – Lehúzta a fedelet egy kis
juharszirupos dobozról, aztán a keze megállt a palacsinták
felett. – Kicsit vagy bőven locsoljam meg?
– Bőven.
– Ez igen! – Belefullasztotta a palacsintákat a sűrű, barna
szirupba.
Belevágtam az egyikbe, bekaptam a falatot, és rágás közben
mosolyogva doromboltam az élvezettől. Trex az ölében tartott
dobozban levágott egy falatot a hatalmas omlettből.
– Denveri omlett? – kérdeztem. – Kaliforniai paprika, sonka
és… hagyma illatát érzem?
Rágás közben bólintott, aztán a villájára tett egy újabb falatot,
és engem is megkínált. Kinyitottam a számat, ő meg nevetett,
amikor még hangosabban mormoltam.
– Ó, istenem! – sóhajtottam fel tele szájjal.
– Tudom! Finom, mi? – mondta rágás közben. Elővett a
tartóból egy fedeles műanyag poharat meg egy szívószálat, és
nekem nyújtotta. – Narancslé.
Ittam egy kortyot, és egy pillanatig néztem, ahogy eszik.
Boldognak látszott az ágyon tartott reggeli piknik közben.
Próbáltam kiverni a fejemből a gondolatot, hogy nem érdemiem
meg, vagy a félelmet, hogy túlságosan ragaszkodom majd
hozzá, de egyszer csak elhagy.
– Jár az agyad – törölte meg a száját egy szalvétával. – Rossz
vagy jó gondolatok? – Amikor nem válaszoltam, bólintott. – Én
is félek. De ez nagyon, nagyon jó érzés is. Persze mi lesz, ha nem
tűrsz meg tovább magad mellett, vagy csak nem szeretsz? Ha
egy nálam jobbal hoz össze a sors? Ha halálosan beléd zúgok,
aztán egyszer csak vége?
– Történt már veled ilyesmi?
– A munkám miatt nehéz lekötnöm magam, de befejeztem a
vándoréletet. Gyökeret szeretnék ereszteni. És az ördögbe is,
szerintem most szerencsém van! Te is itt vagy.
– Oké. Akkor rettegve vágunk bele?
– Halálra rémülten.
– Jól van – sóhajtottam fel.
Felém tolta a narancslevét.
– Arra, hogy szembenézzünk a félelmeinkkel!
– Erre szívesen iszom.
Szívószálon át szürcsöltünk, és egymásra mosolyogtunk.
Eddigi életem legjobb reggelije volt.
 13. fejezet
Trex

A virág olyan közhelyes, mégis azt vittem neki. Egy vacsora

meg egy mozi sem számít különlegességnek, de éppen így
terveztem. A hosszú kihagyás után kijöttem a gyakorlatból,
ezért mindent ostobaságnak és helytelennek éreztem, de amikor
Darby ajtót nyitott és meglátta a rózsákat a kezemben, a két
kezét a szája elé kapta és örömében felkiáltott.
Nem volt nehéz elkápráztatni. Nem vágyott gyémántokra
vagy luxusutazásra, csak kedvességre és figyelmességre, és ezt
meg tudtam adni. Mégis többet érdemelt. Domborulataira
tökéletesen simult rá az egyszerű szabású, tengerészkék nyári
ruha, a fehér hajszálcsíkok a magas kivágástól a térd felett érő
szoknya széléig húzódtak. Ámulatomban majdnem én is
felkiáltottam. A bal vállánál leomló hajfonatban megcsillantak a
szőke különböző árnyalatai. Nem viselt se fülbevalót, se
nyakláncot, egyetien ékessége aranybarna szeme és rózsaszín
rúzsa volt.
– Hűha! – Csak ennyit tudtam mondani.
Lesütötte a szemét.
– Korábban vettem. Hét dollárra le volt értékelve a TJ
Maxxben.
A való életben még sosem találkoztam ilyen gyönyörű nővel,
és amikor magához húzott, még akkor sem tudtam elhinni,
hogy valóban ilyen közel lehetek hozzá.
– Csodásak – mondta Darby, és gyöngéden magához
szorította a virágokat, miközben beszívta az illatukat.
Sarkon fordult, és a fürdőszobai mosdóhoz ment. Beléptem a
szobájába és bekukucskáltam. Vizet engedett a mosdóba,
amiben a celofánba csomagolt csokor feküdt.
– Váza! Legközelebb azt is hozok.
– Később áthozok egyet a raktárból – mondta, és
rámosolygott a rózsaszín szirmokra. Végighúzta az ujját az
egyiken, aztán megfogta a kezem, és kihúzott a folyosóra.
Könnyed volt, úgy mosolygott, mintha a világon semmi gondja
sem volna. Reméltem, hogy miattam érez így.
– Izgatott vagy? – kérdeztem.
– Te nem?
– Idegesen izgatott vagyok.
Körbeforgott, a kezét összekulcsolta a tarkómnál.
– Nem szoktál ideges lenni.
– Igazad van. Mások szoktak idegesek lenni az én
jelenlétemben.
– De én nem tartozom közéjük.
– Egy okkal több, hogy kedveljelek.
– Ne légy ideges! – Felszegte az állát, lehunyta a szemét, és
csókot lehelt a számra. – Ez a szórakoztató része. – Kézen fogva
áthúzott az előcsarnokon.
A tűzoltók a szemüket meresztették, némelyek kíváncsian,
mások irigykedve. Stavros szemernyi meglepődés nélkül
követett minket a tekintetével. A rám irányuló figyelem arra
késztetett, hogy jobban kihúzzam magam. A fiúk tudtára
akartam adni, hogy ez a randi egy végleges döntés, nem nyílt
kihívás, mert a valóság az, hogy sok férfi érdeklődését inkább
felkelti az a nő, aki vonzalmat árul el egy férfitársuk iránt. A
kívánatos nőt szabad prédának tekintik. Vagy az is lehet, hogy
Zeke miatt hátráltak meg. Bármi is volt az oka, nem akartam,
hogy még többen legyeskedjenek Darby körül, ha látják, hogy
nyitott a randizásra.
Kinyílt előttünk az ajtó, és forró szél csapta meg az arcunkat.
Darbyt láthatóan nem zavarta, de rólam folyt a veríték, mire a
teherautómhoz értünk. Kinyitottam előtte az ajtót, és a kezénél
fogva felsegítettem az anyósülésre.
– Mi az? – nézett rám.
– Olyan fantasztikusan festesz itt – mondtam. – Rád várt ez a
hely.
Nevetett. Hátradőlt, és elengedte magát. Korábban is
gyönyörű volt, de most elállt a lélegzetem attól, hogy ilyen
boldognak láttam.
Beültem mellé, és az elválasztó konzolon átnyúlva
összefontam az ujjainkat. A szokottnál tovább tartott
kitakarítani a Land Cruiseremet, mint amennyi idő alatt
lezuhanyoztam és felöltöztem, de gondoskodni akartam arról,
hogy minden kifogástalan legyen. A teherautónak tisztítószer-
és újkocsi-illata volt, és hirtelen belém hasított a félelem, nem
lesz-e rossz Darbynak ez a szag, nem idéz-e elő hányást.
– Jól vagy? – kérdeztem a parkolóból kikanyarodva.
– Persze. Miért?
– Most jöttem rá, hogy ma autót takarítottam, és olyan szaga
van, mint…
– A vegyi anyag és újkocsi-illat keverékének?
– Igen – keseredtem el. Ennyit a tökélyről.
– Nekem tetszik.
– Igazán? És a babát sem zavarja?
– Ó, erre nem is gondoltam. – Rám mosolygott. – Kösz, de
úgy érzem, rendben van.
Minden eshetőségre számítva résnyire leeresztettem az
ablakomat, ő pedig megszorította a kezemet.
Leparkoltunk a Mosoda előtt, amiről Harbinger azt mesélte,
hogy a felesége nagyon kedveli. A narancs téglafalon egy régi
Laundromat falfestmény volt, innen kapta a hely a nevét. Bent
alacsonyan lógó lámpák, modern ipari csövek, szürke fán
fémzsanérok függtek. Nem rajongtam különösebben azért, amit
Hailey a gazdagok ételének nevezett, de Darbynak fülig ért a
szája.
Egy ősz hajú úrhoz léptünk, aki egy számítógép előtt állt.
Azonnal üdvözölt minket.
– Jó estét, uram! Foglaltak asztalt?
– Igen, Trex névre.
– Trex… Igen, meg is van. Korábban beszéltünk. Erre
legyenek szívesek!
Egy ablak melletti sarokasztalhoz vezetett minket, én pedig
büszkén megelőztem Darbyt, és kihúztam neki a székét.
Kábultan ült le, én pedig mellé telepedtem, nem vele szemben.
Az ősz hajú úr azonnal elém húzta a terítéket, Darby pedig az
étlapba mélyedt.
Egy asztal és a bárpult előtt egy szék kivételével minden hely
foglalt volt. Reméltem, hogy azért, mert jól főznek. A
kézikönyvek nem írták éppen elő, hogyan vigyünk el egy
várandós nőt randizni, de biztosra vettem, hogy a jó étel a lista
elején szerepel.
– Ugyanilyen szalvétát használt a nagyim is – szólalt meg
Darby. – Vastag, fehér szalvéta, a két végén piros csíkkal.
Felidézted az emlékeimet, és még csak nem is sejtetted.
Nagyobb dicséretet nem is mondhatott volna.
– Tetszik a hajad – bókoltam.
 Megérintette.
– Gyorsan elkészült. Mostanában kezelhetetlen a hajam. A
könyv szerint a hormonok okozzák.
– Gyönyörű vagy.
Lemosolygott az étlapra.
– Köszönöm. – Úgy mondta, mintha hidegen hagyná a
megjegyzésem, és az eszembe is idéztem, hogy neki nem számít
annyit ez a bók, mint más nőknek. Tudta, hogy az. – Egyszer
mesélj majd a nagymamádról! És a gyerekkorodról.
Felragyogott a szeme.
– A nagymamámról? A legjobb volt! Fahéjas tekercset sütött,
ami… istenem! Elolvadt az ember szájában. Sosem sajnálta róla
a cukormázat. Jártál már itt?
– Nem.
– Nézd az ételeket! Irtó különös.
Odajött a pincér, és egy fémkancsóból vizet öntött a
poharainkba.
– Jó estét! Shawn a nevem, ma este én szolgálom ki önöket.
Jártak már nálunk?
Darbyval összenéztünk, vártam, hogyan reagál. Nem voltam
biztos abban, hogy ez nem rontja-e el az esténket, de kitört
belőle a nevetés, és a szája elé kapta a kezét. Én is nevettem, és
felnéztem Shawnra.
– Még nem.
– Megosztozhatnak a fogásokon. Hármat-ötöt is
választhatnak. Én egy teljes étkezéshez ötöt javasolnék, de
mindenki máshogy gondolja. Esetleg tudják már, mit
szeretnének inni?
– Nekem jó lesz ásványvíz jégkockával – mondta Darby.
– Nekem is – csatlakoztam.
– Rendben van. Magukra hagyom önöket pár percre. Ha
kérdésük van, szóljanak nyugodtan! – Shawn távozott, és
annyira magunkra hagyott, amennyire csak egy emberekkel teli
teremben lehet.
– Ez kiváló próba – mondta Darby. – Vagy mindenben egyet
kell értenünk, vagy megegyezésre kell jutnunk.
– Könnyen fog menni – bólintottam.
Önelégülten elmosolyodott, majd újra az ézlapra
összpontosított.
– Mit szólsz a marhahúsos carpaccióhoz?
– Legyen!
– Pow-pow rák?
– Benne vagyok.
– Chicharrones és babos mártogatós?
– Ne kímélj!
– A liba?
– Bármikor jöhet.
– Sertéspofa?
– Sertéspofa? – Jobban megnéztem az étlapot, és nem festett
rosszul, de Darby annyira élvezte a habozásomat, hogy nem
rontottam el a mulatságát. – Úgy érted, egy malac arca?
– De meg van sütve! – kuncogott. – Biztos jobb a fartőnél!
– Az meg mi az ördög?
– A tehén hátsója – kuncogott tovább. Grimaszt vágtam, mire
kitört belőle a nevetés. – Nem sokat tudsz a húsokról, igaz? Mit
szólsz a sonkához?
– Ó, a fenébe is! Az a disznó feneke? Mert azt minden
hálaadáskor szoktam enni.
A hasát fogta, és hétrét görnyedve rázkódott a kacagástól.
Shawn visszajött, Darby rendelt. Profi módon sorolta fel az
ételeket.
– A kedvenceim – helyeselt Shawn. – Helyes. Biztos ne
hozzak egy finom fehér bort?
– Én… – Darby a pocakjára mutatott.
– Ó! – A felismeréstől felcsillant a szeme. – Gratulálok
önöknek! – bólintott, mielőtt elment.
– Bocs – vörösödött el Darby. – Biztos furcsának találod.
– Egyáltalán nem.
Tétován mondta ki a következő szavakat.
– Csak hogy tudd, én… nem apát keresek a kisbabámnak.
Nem kell, hogy megments. Azt választottam, hogy egyedül
csinálom végig, és nyugodtan vállalom ezt a döntést.
– Tudom. A helyzet egyáltalán nem tipikus, de semmit sem
változtat azon, amit irántad érzek. A függetlenséged az egyik
oka, hogy vonzódom hozzád, és a legkevésbé sem akarom, hogy
azt hidd, meg akarlak fosztani tőle. Különben sincs szükséged
rá, hogy megmentsenek, hiszen csak gyereket vársz. Sokkal
rosszabb dolgok is vannak a világon.
– Így van – bólintott.
Láttam, hogy el akarja dönteni, hihet-e nekem vagy sem, és
hogy csak azt mondom-e neki, amit hallani szeretne, aztán
figyeltem, ahogy döntésre jut. Elmosolyodott, és felém hajolt.
– Tényleg kedves. Köszönöm.
Az órámra pillantottam.
– Kilencven perc múlva kezdődik a film. Romantikus
vígjátékot szereméi vagy akciófilmet?
– Akciót.
– Rendben, akkor a War Godsot nézzük meg.
– Jaj, láttam az előzetesét az előcsarnokban lévő tévén! Jónak
ígérkezik.
– Biztos szereted a nyári filmeket.
– A híradóban láttam, hogy idén nem szabad tűzijátékot
fellőni. – Felsóhajtott. – Nagy gáz. De nektek biztos jó.
 – Persze. – Nem hazudtam. Saunders nem is egyszer
említette, hogy tartsuk nyitva a szemünket, nehogy gyerekek
merészkedjenek a Komplexum közelébe, hogy tűzijátékot vagy
petárdát durrogtassanak. – Mit szólnál, ha felvinnélek északra?
Steamboat Springsben hatalmas tűzijátékot szoktak rendezni.
Vagy még feljebb is mehetnénk, a dél-dakotai Deadwoodba.
Vagy Mount Rushmore-ba, ha erős honleányi érzelmeket
táplálsz.
– Dolgoznom kell – mondta sajnálkozástól elfúló hangon.
Vállat vontam.
– Talán jövőre.
Darby mélyen a szemembe nézett.
– Bárcsak olvasni tudnék néha a gondolataidban. Sok minden
kavaroghat a fejedben.
– Csak az, hogy a jövő évet emlegetted. Eltűnődtem, vajon
komolyan gondolod-e.
– Igen – vágtam rá habozás nélkül.
– Jövő ilyenkorra már megszületik a gyerekem. Nehéz lesz
utazni vele.
Igaza volt, erre nem gondoltam.
– Igaz. Miről is van szó? Babaülésről? Táskáról a baba
holmijának? Pelenka, popsitörlő, mobil bölcső. Minden meglesz.
A teherautóm fülkéje négyüléses, Darby. Menni fog.
– Hosszú idő van még addig. Sok minden történhet.
– Remélem, hogy fog is.
Meghatott pillantása adta meg a kegyelemdöfést. Olyan
könnyű lett volna boldoggá tenni éjjel-nappal, minden nap és
héten… Akár azt akarta, hogy a hős lovagja legyek, akár nem,
olyan érzést ébresztett bennem, mintha az lennék.
– Megnehezíted, hogy résen legyek – jegyezte meg.
– Nagyon jó. Azt hittem, ezen már különben is túlvagyunk.
És mindent kiterítünk az asztalra. Ijesztő őszinteséggel és
valósághűen.
– Könnyű azt mondani.
– Én mégis ezt teszem.
– Oké. – Kurta nevetés szakadt ki belőle, próbálta palástolni a
félelmét.
Shawn kihozta a kerek tálat, rajta a vékony hússzeleteket, a
darabolt, nagy kovásztalan kenyeret, és végigmutatta a sajtot, a
savanyított kaprit és a tengeri sót.
– Köszönjük – mondta Darby. Látszott, mennyire kívánja az
ételt.
– Lássunk hozzá! – intettem az evőeszközökre.
A villájával lekapart egy szelet húst a tányérról, és a kenyérre
fektette. Beleharapott, és felsóhajtott az élvezettől.
– Ó, istenem, ez nagyon finom!
– Igen? – Én is felkapartam egy szeletet. Nagyobb szelet
jutott, mint ahogy szerettem volna, de ettől még rápúpoztam a
kenyeremre, és betömtem a számba. Darbynak igaza volt.
Eszelősen jó volt. – A fenébe is!
Darby nevetgélve bólintott, és elvett egy újabb szeletet.
Befaltuk a húst. Shawn egy falapon hozta ki a szójaszószos
rákot, aztán következett a babmártogatós, a liba, és végül a
disznócomb. Az ételhez gőzölt zsemlét, valami narancsos
szószt, szeletelt pirospaprikát és gyömbért kaptunk; olyan volt,
mint egy apró csináld-magad szendvics. Már a zsemléket
megérinteni is akkora élmény volt, ami miatt érdemes volt
kipróbálni a sertéspofát.
Végül nem lettem tele, de jót ettem, és Darby olyan
boldognak látszott, hogy nehezen álltam meg, hogy ne érintsem
meg pár másodpercenként.
Beszélgettünk, aztán eljött az idő, hogy fizessünk és
elinduljunk a moziba, ahol egészen a stáblista leforgásáig
összebújva ültünk a szúrós huzatú székekben. Felmerült
bennem, hogy elviszem valami jópofa helyre, például
leparkolunk egy földúton, és a kocsim platóján fekve nézzük a
csillagokat, de a tűz füstje eltakarta az eget.
Végül úgy döntöttem, hazaviszem, hogy pihenjen. A szeme
alatt az este múlásával egyre sötétebb lett a karika.
Az ajtaja előtt arcon csókoltam, aztán nehéz szívvel hátrébb
léptem, hogy jó éjt kívánjak.
– Jó éjszakát! – mondta.
– Mit csinálsz holnap? Mikor dolgozol megint?
– Vasárnaptól csütörtökig.
– Akkor hát szabad vagy?
Bólintott.
– Van kedved egy ugyanilyen estéhez? – kérdeztem.
Bár fáradt volt, a mosolya fülig ért.
– Van, de csak ez az egy ruhám van. Nincs más holmim.
– Vedd fel a menyasszonyi ruhádat! – ugrattam.
– Zálogba adtam, hogy melós ruhát, cipőt, hátizsákot
vehessek és legyen egy kevés készpénzem.
– Csodásan áll rajtad – vontam vállat. – Vedd fel holnap is!
Vagy a munkába hordott ruhádat, vagy a pizsamádat. Mindegy,
miben vagy, nekem jó, amíg veled lehetek.
– És ha házhoz hozatnánk a vacsorát?
– Szuper. Pizzával és szerény személyemmel jövök este hétre.
Egy pillanatra lábujjhegyre ágaskodott.
– Jól van, remekül hangzik. – Az ajkába harapott, és nekem
elég volt ennyi. Meg kellett megcsókolnom.
Készségesen simult a karomba, amikor átöleltem, kuncogott,
amikor az ajkunk összeért, és hátradöntöttem. Amikor
felegyenesítettem, még lassan folytattam a csókot, magamhoz
szorítva őt. Talán megengedte volna, hogy fél éjszaka ott
tartsam, de tudtam, hogy fáradt.
– Akkor holnap – mondtam. – És talán vasárnap délután?
– Talán.
Kinyitotta az ajtaját, és addig nézett rám, míg az ajtó be nem
csukódott. A fejem búbján összekulcsoltam az ujjaimat, és
kifújtam a levegőt. Elmosolyodtam, és kettesével szedve a
fokokat szaladtam fel a lépcsőn a szobámba. Azon törtem a
fejem, hogy tudok majd elaludni és a szobámba maradni,
amikor tisztában vagyok vele, milyen közel van hozzám.
De meg kellett tennem. Maradt elég időnk. Darbynak nem
voltak ellenvetései, amikor a jövő évet említettem.
Végigzuhantam az ágyamon, és a mennyezetet bámulva a
babával megtett kirándulásra gondoltam. Rémület helyett
izgalmat éreztem. Rettegés helyett kíváncsiságot. Egy olyan
embernél, aki korábban sosem vágyott gyerekre, nem értettem
az ódzkodás hiányát. Apának talán egy dologban igaza volt:
egyszer biztos leszel mindenben, és nekem ez abban a
pillanatban jött el, amikor megpillantottam Darby Cooke-ot.
Olyan szerelem első látásra ostobaság volt, amiről korábban azt
mondtam volna, hogy baromság. Attól a perctől fogva a
világom középpontja lett, és még olyan sok mindent kellett
megtudnom róla. Bámulatos és rémisztő érzés volt, egyszerű,
mégis nagyon összetett. Bárhogy is végződött, abban a
pillanatban a Colorado Springs szálloda 201-es szobájában arra
a döntésre jutottam, hogy kitartok.

***

A tészta óriáskígyóként örvénylett a villám körül, rátekeredett a

fémre, ahogy az evőeszközt forgattam a kezemben.
Elkerülhetetlenül felvillant az emlék a fejemben, ahogy egy régi
ellenség hasában forgatom a kést. Szorosan lehunytam a
szemem, és inkább Darby hosszú, puha hajára gondoltam,
ahogy gyöngéden tartom a kezemben, miközben a héten már
harmadjára dobja ki a taccsot.
Darby reggeli rosszullétei egyre ritkábbak lettek, de néha
megcsapta egy erősebb szag, és mindegy, milyen
rendszerességgel evett, olyan leküzdhetetlen hányinger tört rá,
hogy azonnal a legközelebbi szemeteshez vagy vécéhez kellett
rohannia. Aznap reggel, a munkaideje végén egy csapat
lánglovag jött be, és a ruhájukból áradó bűz elütött a
megszokottól. A tűz elért egy marhacsordát, és az égett hús
szaga túl sok volt Darby érzékeny orrának.
– Hol jársz? – kérdezte Naomi. Gyakran feltettük egymásnak
ezt a kérdést, amikor láttuk, hogy a csapat valamelyik tagja a
gondolataiba vagy az emlékeibe merül. Legtöbbször a
rémálmaink foglyai voltunk, az idő egy olyan pillanatába
ragadva, amire messzemenően nem akartunk emlékezni.
Kezdtem lassan felváltani a sötét emlékeket Darby képével.
– Szudánban voltam. Most meg a szállodában, Darby
fürdőszobájában.
A csapat tagjai összenéztek. Sloan és Martinez gyerekesen
felvihogtak.
– A haját fogtam – ráncoltam a homlokomat. – Hányt.
– Vírus? – kérdezte Harbinger. – Pár hete a gyerekeim is
átestek rajta. Járvány van.
– Nem – ráztam meg a fejem. Naomi lehajtott fejjel ülve
nézett fel rám, és a tekintetével tudakolta, tényleg szeretném-e
megpiszkálni ezt a darázsfészket. Rögtön megbántam, hogy
elhamarkodottan válaszoltam.
– Ételmérgezés? – kérdezte Martinez.
 Összehúzott szemmel néztem rá, mire felemelte a kezét.
– Nem akartam okoskodni! Komolyan beszélek. Mentős
vagyok.
– Tudom – koncentráltam megint az ételemre. Sosem
hazudtam a csapatomnak, és nem most akartam elkezdeni.
Végül úgyis rájönnek Darby terhességére. Nincs értelme mesét
szőni.
– Szóval rókázik, és nem ételmérgezés – morfondírozott
fennhangon Martinez. – Terhes talán? – kuncogott.
Amikor nem válaszoltam, Sloan szeme akkorára kerekedett,
mint egy csészealj.
– T-Rex, te aztán nem vesztegetted az időt!
– Törődj a magad dolgával, Sloan! – szólt rá Kitsch.
Harbinger megköszörülte a torkát, megvakarta az orrát, és
lenézett az asztalra.
– Ne már! Ennél csak jobban ismered, Sloan.
Sloan szemöldöke felszaladt.
– Apám, csőbe akar húzni? Egy tizenkét pontos piócát szedtél
fel?
– Nem. Egy szóval sem kellett mondania, hogy tőlem van.
Nem olyan – vontam össze a szemöldököm.
– Á, szóval terhes! – csapott le Martinez.
Naomira pillantottam, aki Nem megmondtam? kifejezéssel
nézett vissza rám. Bevágtam a villát a tálba. – A francba is, fiúk!
Nem tartozik rátok.
– Ó, a francba! – morogta Sloan, majd csend lett az asztal
körül.
– Biztos vagy benne? – kérdezte Harbinger. – Egy egyedülálló
anya problémáját nem lehet félvállról venni, Trex.
– Anya, de nem egyedülálló – válaszoltam.
Naomi felvonta a szemöldökét.
 – Ezért törted magad váratlanul, hogy lakást keress.
Gondolom, kezd komolyra fordulni a dolog, igaz?
Körbenéztem a rám szegeződő tekinteteken, aztán kiszakadt
belőlem a nevetés.
– Nagyon kedvelem. Fantasztikus nő.
– Biztos nem azért érzel így, mert meg kell menteni? – firtatta
Naomi.
– Biztos.
– És mi olyan bámulatos benne? – kérdezte Sloan.
– Először is kibaszottul bátor. Perceken múlt, hogy
hozzámenjen ahhoz a faszkalap exéhez. A francba is, tök
egyedül lelépett, minden segítség nélkül. Képzeljétek, a
menyasszonyi ruhájában szállt le itt, Springsben. Jóformán egy
fillér, ruha nélkül, egy nagy semmivel. Ehhez tökösnek kell
lenni. És mellette még humoros, édes, lélegzetelállító, és…
kölcsönös a vonzalom. Kell még hozzá mesterfokozat? Vagy
letöltött évek a Békehadtestnél? Mi kell manapság a
bámulatoshoz!
Naomi felhúzta a vállát.
– Örülök, hogy ezt mondod! És boldoggá tesz. Csak… apa
leszel? Erre tart az ügy? És ne mondd, hogy nem tudom. Ezt
tudnod kell.
– Tudom! – ripakodtam rá, aztán felsóhajtottam. – Tudom.
– Szerezzünk szivarokat! – ajánlotta Sloan, és körülnézett. –
Szerintem el kéne vinnünk T-Rexet ünnepelni.
– Ma nem megy – szólalt meg Naomi. – Más dolgom van.
– Kivel? – kérdezte Martinez.
– Vigyázz! – harsogta Saunders. Felálltunk, amikor Tallis
tábornok Biancával a sarkában belépett. Megnézte, mit eszünk,
aztán ránk pillantott, mielőtt az asztalunkhoz jött.
– Tésztanap van, uram – jegyezte meg Bianca.
 A tábornok bólintott.
– Ízlik?
A fiúk összenéztek, aztán bólintottak.
– Milyen volt az első hónapjuk?
– Eseménytelen, uram – válaszoltam.
– Valóban? A fülembe jutott, hogy lement az Echóba.
Beszéltünk róla, hogy az tilos terület.
– Szeretjük alaposan végezni a munkánkat, tábornok úr –
mondtam. – Ebbe pedig beletartozik, hogy a robbanásbiztos
ajtóig ellenőrizzük a folyosót. A túloldalon a biztonságiak már
nem csinálják össze magukat, valahányszor meglátnak minket.
Martinez halkan kuncogott, de a tábornok nem találta
humorosnak a megjegyzésemet.
– Abrams!
– Igen, uram – válaszolt Naomi.
– Hivatalosan is befejezte a próbaideje egyhatodát.
Gratulálok!
– Köszönöm, uram – mondta bizonytalanul Naomi. Az
arckifejezésemből próbált olvasni, de rezzenéstelenül álltam a
tekintetét. A tábornok valamilyen oknál fogva bomlasztani
szerette volna a csapatomat.
Tallis egyetlen szó nélkül elfordult, és Biancával a sarkában
távozott a teremből. Lehunyt szemmel vártam Naomi haragját,
aki azonnal elkapta az ingem nyakát.
– Mi a francról beszél, Trex?
Kinyitottam a szemem, és egyenesen a barátomra néztem.
Még ha az embereinknek igazuk is van, akkor is tudniuk kell,
hol a helyük.
– El a kezekkel, hadnagy! Most rögtön.
Eleresztett, őt is meglepte a kitörése. Nem szeretette a
meglepetéseket, ahogy az önuralmát sem szerette elveszteni.
 – Bocsásson meg, uram!
Helyre rántottam az ingemet.
– Csak a miheztartás végett mondom, hogy tiltakoztam. Nem
tetszett nekik a múltad, Nomes – magyaráztam. – Ez a dolog
lényege. Semmi köze ahhoz, hogy nő vagy.
– Kifogástalan a minősítésem.
– A régebbi minősítésedről van szó, arról, hogy az apád egyik
legnagyobb milíciáját vezetted, és a tényről, hogy Matt harc
közbeni halála után léptél be.
– Ez érthető, Naomi – mondta Harbinger. – Mind tudtuk,
hogy a milíciás múltad minden esetben probléma lesz. Ezek
közé tartozik ez is. Ne is vegyél róla tudomást!
Naomi a pultra csapta a tálcáját, és a homlokát ráncolta.
– Valami nem stimmel, Trex. Érzem.
Felsóhajtottam. Ha most nem beszélek, az már szinte
hazugságnak minősül.
– Nem fenyeget semmi, Nomes. Nem rúghatnak ki.
– Hogy érted? – húzta össze a szemét.
Haboztam, aztán úgy döntöttem, kimondom.
– Mind miattad kerültünk ide.
Pár másodperc alatt rá is jött, mire célzok. Elsápadt.
– Peter.
– A junior szenátor? – kérdezte Harbinger.
Naomi zsebre vágta a kezét.
– Tudtam, hogy… belém van habarodva. Mindig is így volt,
de még, amikor találkoztam is vele… akkor sem gondoltam,
hogy ilyen messzire menne… – Rám nézett. – Mondd, hogy nem
igaz!
– De igaz. Megtette.
– Mit? – kérdezte Martinez.
Naomi korábbi elbizonytalanodása dühbe csapott át.
 – Ő hozatott ide minket? Az egész csapatot? Ennek semmi
értelme, Trex! Még csak beszélni sem próbált velem.
– Várjunk csak, mi van? – kérdezte Harbinger. – Az a punk
gyerek az oka, hogy idekerültünk? Mert belezúgott Naomiba?
– Gyerekkorunk óta odavan értem – sóhajtott fel Naomi.
– Akkor ismertem meg, amikor az apáink még beszélő
viszonyban voltak. Mindketten arizonai kongresszusi
képviselők.
– És mi lesz, ha a pasi rájön, hogy Naomi nincs oda érte? –
kérdezte Martinez. – Kirúgnak minket?
– Tudja – mondta Naomi.
Hat héttel korábban nem izgatott volna, de most már volt
okom Colorado Springsben maradni.
– Ha tudja, akkor miért mozgatott meg mindent, hogy
idehozzon minket?
– Szerződéses állományból hozatott ide – mesélte Naomi. –
Nem örült, amikor bevetettek. Figyelmeztetett, hogy elintézi,
hogy irodai munkát kapjak.
– És miért nem tette? – kérdezte Harbinger.
– Mert visszavágtam, hogy akkor egy életre megnyomorítom,
és tisztában volt vele, hogy komolyan gondolom – mondta
hidegen Naomi. – Beszélek vele – jelentette ki, aztán felhúzta a
mellénye cipzárját. Egy lépést tett, amikor elkaptam a karját.
– Várj! Gondoljuk csak végig! Itt akarod hagyni ezt a helyet? –
Harbingerre pillantottam. – A feleségedet meg a gyerekeidet is?
– A gyerekek eleinte nem rajongtak az ötletért, de már
kezdenek belerázódni. A hétvégén a Garden of Godsban
jártunk, és imádták.
– Szóval – ráncolta a homlokát Naomi – , hagyjuk, hogy
megússza.
– Berendezkedtünk, Nomes – mondtam. – Volt választásunk.
Hat számjegyű pénzt keresünk évente, jobb fizetést kapunk,
mint amit valaha is hozzánk vágtak, és nappali munkát
végzünk. Harbinger esténként hazamehet a családjához, és
mindnyájunknak van végre magánélete.
– És az egészhez semmi köze ahhoz, hogy beleestél egy
helybelibe? – mosolygott gúnyosan Naomi.
– Mit számít? Már ez van. Értem, miért vagy dühös, hogy
trükkösen elrendezte ezt neked, és ha gondot jelent, akkor
nyugodt lehetsz, hogy helyre rakjuk.
– Sokkal inkább bosszant az, hogy tudtál róla – mondta. –
Semmit sem szoktunk eltitkolni egymás elől. Soha.
– Igazad van. Nem lett volna szabad elhallgatnom előled
vagy bármelyikőtök elől. Nem így szoktuk csinálni. Több eszem
is lehetett volna.
– Szóval a tábornok tudja? – kérdezte Naomi.
– Ő világosított fel. És nem örül, hogy a rajongód változtat a
dolgokon a létesítményében. Gondolom, egy okkal több, hogy
próbaidőt írt elő: állandó készenlétre ösztönzi Bennettet.
– Rendben – mondta Kitsch. – Vége a szünetnek, húzzuk
innen a csíkot!
Megveregettem Naomi vállát.
– Van kedved megint baszakodni az Echo-csapattal?
– A nap fénypontja – mosolyodott el.
Mindenki megkapta a beosztását, Naomi pedig követett a
Delta folyosó bejáratához. Felnéztem a mennyezetre: a csöveken
és az elektromos vezetékeken felgyülemlő nedvességre,
ahonnan állandóan csepegett a víz. Ha nem esett ránk,
belecsöpögött a fémrácsba, amin a Deltáról az Echóba sétáltunk.
Lépésről lépésre nőtt a penészszag, minél mélyebbre jutottunk a
Delta folyosón az Echo felé.
– Muszáj kiadnom magamból, Trex. Te és Darby… Túl gyors
mindenkinek, de legfőképp neked. Sosem szoktál senkibe ilyen
hamar beleszeretni. Még Laurába sem, pedig azt hittem, ti
ketten összeházasodtok.
– Úgy van. Telitalálat volt, hogy tétováztam vele
kapcsolatban. Végül hozzáment Bradhez, emlékszel? De most
nincs bennem bizonytalanság.
Naominak majdnem a torkán akadt a szó.
– Micsoda? Máris hosszú távban gondolkozol? Trex!
– Abba az irányba halad, és nem is szégyellem beismerni. Ő
az igazi, Nomes, ezt biztosan tudom. Múlt héten volt az első
randink. Azóta minden estét együtt töltöttünk. Még több időt is
együtt töltenénk, ha nem dolgozna tizenegytől reggel hétig.
– Hát… gondolom, ő is kedvel.
– Jézusom, nagyon remélem! Ebben a kapcsolatban minden
megvan, ami Laurával hiányzott.
– Éppen azt akartam megkérdezni, miért más.
– Egyszerűen csak jobb. Sokkal jobb.
– A szex miatt?
– Még nem tartunk ott.
– Micsoda? Kezdesz beleszeretni ebbe a lányba, és még le sem
fektetted? Totál elvarázsolt!
– Nem, és meg sem tudom magyarázni. Alig várom, hogy
visszaérjek a szállodába, és láthassam. Minden pillanatot vele
akarok tölteni. Ürügyet keresek, hogy munka közben
felkeressem. Éjszakai műszakban dolgozik, és úgy kell magamat
az ágyba kényszerítenem, különben egész éjjel vele lógnék.
– Így már érthető, miért vagy mostanában olyan fáradt.
– Emlékszel, hogy Val még mindig házas volt, amikor együtt
voltunk, és úgy húztam el, mint a vadlibák.
– Most meg ezerrel rohansz az instant papa állapotba, és ez
ellen sincs kifogásod. A szerelem teheti.
 Bármilyen őrültségnek hangzott, nem tagadtam. Az Echo
folyosó végén lévő robbanásbiztos ajtóhoz közeledtünk. Szokás
szerint forogni kezdett a sárga lámpa, és megszólalt egy halk
figyelmeztető riasztóhang. Az ajtó mögött hadrendbe
sorakoztak a biztonságiak, fegyverüket az ajtóra szegezték, bár
ezt csupán a képernyőn láttuk.
– Hátrébb az ajtótól, Trexler! – hallottuk a tiszt hangját a
hangszóróból.
– Hiányoztunk? – kérdeztem.
– Tíz másodperce van – válaszolta.
Naomi próbálta elfojtani a nevetését, de nem járt sikerrel.
– Vallja be, hogy minden nap várja már ezt az egészet!
– Öt másodperc – mondta komoly arccal a tiszt.
– Az nem…? – kezdte Naomi.
Dr. DuPont és dr. Philpot a biztonságiak mögött ötven
méterre álltak és hevesen vitatkoztak.
– De igen – szakítottam félbe. – De most már mennünk kell.
Nagy ívben visszakanyarodtunk, és elindultunk az ellenkező
irányba, a bakancsunk kongott a fémrácson.
– Nagyon házsártosak – kuncogott Naomi.
– Remélem, a tábornok sosem kéri, hogy váltsuk fel őket.
Nem szeretnék folyton ilyen ingerült lenni.
– Vagy ott bezárva lenni – nézett vissza Naomi. – Vajon
kijönnek néha?
– Nem tudom. Az érdekükben őszintén remélem. Ha az
orvosok kijönnek, akkor bizonyára ők is.
– Jöjjön be, főnök! – hallottam Kitsch hangját a fülemben.
– Mondd!
– Valami furcsa van a déli oldalon.
– Kint vagytok? – kérdeztem összezavarodva.
– Befejeztük az őrjáratot. Láttunk valamit a kamerán, kéne
néznie, uram.
Összenéztem Naomival.
– Indulunk.
 14. fejezet
Darby

A szervezetem hetek óta először nem küzdött ellenem, és nem

éreztem minden percben úgy, hogy kihányom azt, ami éppen a
gyomromban volt. Visszatért az energiám, és vele együtt az
étvágyam is.
Kezdett múlni az érzés, hogy egy földönkívüli szállta meg a
testemet. Mindez persze új aggodalmakkal járt, ezért örültem,
hogy az Egészségügyi Szolgálattól megkaphattam az orvosi
segítséget, és sikerült időpontot is szereznem dr. Parkhoz,
mielőtt igazán nyugtalankodni kezdtem volna Babszem miatt.
A várószobában ültem, és a legfrissebb híreket néztem, amik
a képernyő alján futottak. Kitöltöttem egy tucat kérdőívet,
felálltam a mérlegre, belepisiltem egy pohárba, és addigra nem
maradt más hátra, mint várni. Miután nem először jártam
nőgyógyásznál, már megszoktam az elém táruló látványt: az
utolsó hetekben járó várandós asszonyokat, akik vagy
boldogtalanok, vagy ellenszenvesen boldogok voltak – nem volt
köztes állapot – , a földön játékokkal játszó vagy azokért
marakodó csöppségeket, a beszédes nagymamákat és egy
maroknyi hozzám hasonló nőt, akik az éves szűrésre, meddőség
elleni kezelésre érkeztek, vagy akiken csak egyelőre nem látszott
a terhesség. A férjek többsége feszengett, de mindig akadt egy-
egy túlzott támaszt nyújtó is. És persze ott volt az anya-lánya
páros, akik idegesen próbáltak nem beszélgetni, míg a tinilány
első nőgyógyászati vizsgálatára vártak.
Egy lila műtősruhába öltözött nővér lépett ki.
– Darby – mondta, és telt arca kikerekedett a mosolyától.
Felálltam, és próbáltam nem terhesnek látszani a sok nő között,
akiknek tökéletesen kerek pocakján megfeszült a bőrük, az
orruk, bokájuk felpüffedt, férjük keze a hasukra simult.
– Jó napot! Shannon vagyok – üdvözölt a nővér, miközben
becsukta mögöttünk az ajtót. Napszítta hajtincsei éppen a válla
fölé értek, idomain megfeszült a ruha. Nyolc ujján
ezüstgyűrűket viselt, az orrcimpája redőjében kis gyémántot, a
barnasága pedig arról tanúskodott, hogy minden szabad percét
a coloradói nyár tűző napján tölti. – A kettes szoba az öné, balra
a második ajtó mögött.
Beléptem a szobába, és megálltam, hogy eldöntsem, hova
üljek. A higiéniai okokból az asztalra terített viaszosvászon
hangja rosszabb volt, mint a táblán végigkaristolt körömé.
Hagytam hát a vizsgálóasztalt, és a székbe telepedtem.
– Jó napot, Darby! Örülök, hogy megismerhetem – mondta
Shannon, és egy tartóra felhelyezett tablet elé állt. Kopogott
rajta, aztán rám mosolygott. – A labor megerősítette, hogy
gyermeket vár. Gratulálok!
– Köszönöm.
– Emlékszik, mikor volt az utolsó menstruációja?
– Hm… május hatodikán.
Párat kopogott a képernyőn.
– Oké. Úgy tűnik, hogy február elsején várható a baba.
Elmosolyodtam és bólintottam, mert nem tudtam, mit
mondhatnék.
– Van kérdése vagy problémája? – kérdezte, és egy csipeszt
csippentett az ujjamra, a karomra pedig felhúzta a
vérnyomásmérő mandzsettáját.
– Most már sokkal jobban vagyok. A hányinger, a szédülés és
a hányás végre abbamaradt. Csak szeretnék megbizonyosodni
róla, hogy minden rendben van.
– A reggeli rosszullétek nagyon kemények voltak?
– Hát, nem volt jó móka.
– Sajnálom. Okvetlenül telefonáljon, ha ismét problémák
adódnak! Még ha nem is tudjuk azonnal fogadni, az orvos fel
tud írni valamit, ami segít. Ma is az ünnepek miatti lemondások
miatt tudtuk beszorítani… lévén tegnap július negyedike volt.
– Nagyon hálás vagyok.
– Volt valahol szórakozni a tűzijáték betiltása ellenére?
– Egy barátommal töltöttem az estét.
– Remek lehetett. Otthon minden rendben? Biztonságban
van? Nem feszült? Eszik rendesen? Nem látok drogot vagy
alkoholt. Nem dohányzik…
Végigvette a kérdéseket, amikre a kitöltéskor válaszoltam,
néha magában beszélt, máskor engem kérdezett. Nem voltam
biztos abban, hogy nem azért szúrta-e be a problémás
kérdéseket a könnyűek közé, hogy csapdát állítson, vagy ez volt
a bevett módszere.
– Biztonságban érzem magam. Kicsit feszült vagyok. Most
költöztem ide, de a Colorado Springs szállodában dolgozom és
ott is lakom. Nagyszerű ember a főnököm, de még nem tudja,
hogy terhes vagyok. Egy darabig még nem is akarom elárulni.
Csak nyugtalansággal tölt el a terhesgondozás beindítása, és az,
hogy hogyan fogok mindent fizetni. És nincs autóm sem, de
azért elboldogulok.
Shannon nagyokat pislogott.
– Egyedül költözött ide?
 Bólintottam.
– Honnan jött? Texasi akcentust hallok?
– Igen.
– Hol az apa?
– Texasban maradt. És nem is tud róla. Ott nem éreztem
magam biztonságban.
– És most igen?
– Igen.
– Nagyszerű! – mosolygott. – Dr. Park máris jön.
Shannon gélt nyomott egy ezüstözött tálcára tett kendőre,
aztán magamra hagyott. A fa karfán doboltam az ujjaimmal, és
körülnéztem a szobában.
– Jó napot! – sietett be dr. Park. Szőke haját kis kontyba
kötötte a tarkóján, a szemüvege az orra hegyére csúszott. Egy
kerekes zsámolyra telepedett, halványszürke nadrágja és fehér
blúza fölé fehér köpenyt húzott.
– Az életfunkciók rendben. Laboreredmények úgyszintén.
Úgy hallom, hányingere volt. Nem egy élvezet. De most már
jobban van?
– Hát… igen. Az utolsó pár nap jól telt.
– Shannon említette, hogy Texasból költözött ide, és korábban
nem volt a legjobb a helyzete.
– Így van, de most jól vagyok.
– De nincs családja? Valaki, akit vészhelyzet esetén hívhat? És
járműve sincs, igaz?
– Nincs.
– Értem. Mindenesetre jó tudni. Össze kell állítanunk egy
tervet, amint közelebb érünk a… – ellenőrizte a kórlapomat –
februárhoz. Megkérném, hogy üljön fel az asztalra. Van
valamilyen allergiája? A latexre esetleg?
– Nem. Nincs. – Felmásztam, ő pedig figyelmeztetett, mielőtt
hátradöntötte a támlát.
– Nincs kifogása az ellen, hogy megnézzük? Hogy lássuk,
amit már lehet? – kérdezte. Az, hogy egyszerre több kérdést is
intézett hozzám, percről percre növelte a zavarodottságomat. –
Korai ugyan, de megpróbálhatjuk.
– Látjuk majd a babát? – lepődtem meg.
– Nem bánja? Húzza fel a pólóját, kérem!
– Nem, dehogy! Csak nem számítottam rá.
Egy kendőt tűrt a nadrágom korcába, és gélt nyomott a
pocakomra.
– Egy keveset kinyomok ide, és… – A kezében tartott,
mikrofonszerű eszközt beletunkolta a gélbe, szétkente, amit
előtte kinyomott a hasamra, aztán megállt a szeméremcsontnál,
és kicsit megnyomta az eszközt.
– A, szia, baba! – mosolygott a képernyőre, ami fekete-fehér
volt, és nem sok látszott rajta. Megmutatta a petezsákot, benne
az apró rizsszemet, ami Babszem volt. Könny szökött a
szemembe, miközben megmérte, és beírta az adatokat, és úgy
gügyögött Babszemnek, mintha már itt lenne velünk.
Megnyomott pár gombot, mire a szobában gyors, ritmikus
kattogás hallatszott.
– Csak nem…?
– A szívhang. Szép, erős. – Elhúzta az eszközt, és egy tiszta,
fehér ronggyal letörölte a hasamat, aztán a kezembe adta, hogy
fejezzem be. Babszem eltűnt a képernyőről.
– Minden rendben? – kérdeztem.
– A legnagyobb rendben. Pár hét maradt hátra az első
trimeszterből, és utána következik a szórakoztatóbb része,
amikor először megmozdul a magzat, már domborodik a
pocakja és terhesruhát hordhat. Nagyon izgalmas lesz! Szedi
már a terhességi vitaminokat? Recept nélkül is kitűnőket kapni.
Lehet, hogy émelyeg majd tőlük, ezért csak óvatosan szedje.
Esetleg közvetlenül lefekvés előtt vegye be, vagy étkezés után…
mindenkinél más válik be. Keresünk majd valamit, ami jó lehet.
Fontos, hogy folsav legyen benne.
Bólintottam. Dugig volt a fejem, és kezdett megfájdulni.
– Mindent le is írok majd! – nevetett dr. Park. – Ne aggódjon!
Kér egy képet?
– Mit?
– Másolatot arról, amit a képernyőn látott – fejtette ki
bővebben.
– Igen.
Gombokat nyomogatott, és az ultrahangos készülékből
fényképek kezdtek kihullani. Dr. Park levette a kesztyűjét,
bedobta a szemetesbe, aztán felállt.
– Oké. Végeztünk is. Négy hét múlva várom. – Letépte a
fényképeket, és átnyújtotta nekem.
Az orvosnő becsukta maga mögött az ajtót, miközben
köszönetet mondtam. Magamra maradtam. Leültem a szobában,
és gondosan letöröltem a hasamról a maradék gélt. A
neoncsövek fénye megcsillant a kezemben tartott fényképeken,
és odavonta a figyelmemet. A magzatom egy zavaros fekete-
fehér folt volt. Nem igazán tudtam bármit is kivenni rajta. A
hátsó zsebembe tettem a képeket, elköszöntem Shannontól,
aztán a recepción kijelentkeztem Michelle-nél.
– Viszlát a jövő hónapban! – szólt utánam kedvesen, ragyogó
mosollyal.
Rekkenő hőségben kutyagoltam vissza a szállodába,
hosszabbnak éreztem az utat, mint dr. Park rendelője felé
menet. A szél befújta a füstöt a városba, a torkom kiszáradt és
kapart. Köhögtem, mire elértem a szállodát, és egyenesen a
bárhoz mentem egy pohár vízért.
 – Darby – szólt oda Stavros. – Hogy vagy?
– Remekül – köszörültem meg a torkom.
– Örülök, mert Tildének korábban kellett elmennie. Maya
helyettesíti, de ő már negyven órát dolgozott a héten. Kezdenél
korábban? Mondjuk… nemsokára?
– Persze.
– Jól nézel ki – jegyezte meg mosolyogva Zeke.
– Kösz.–Hideg vizet töltöttem a pohárba szódásszifonfejjel, és
tovább krákogtam.
– Tudom. Ma nagyon erős a füst. Megváltozott a szélirány.
Meg is jósolták, hogy ez várható. Örülök, hogy felkészültek.
– Én is. Mikor állsz megint munkába? – Ittam egy kortyot, a
hideg folyadék csillapította az égető érzést a torkomban.
– Holnap reggelre mondták.
– Óvatos légy, rendben? – ráncoltam a homlokom.
– Mindig vigyázunk – mosolygott.
– Merre jártál mostanában? Nem láttalak.
Zeke elmosolyodott.
– Tettem a dolgom. Akárcsak te.
– Mint én? – csücsörítettem a számat. – Hát, Trex elfoglaltabb,
mint hittem.
– Engem valaki más kötött le – kuncogott Zeke.
– Egy lányról van szó? – kérdeztem, és amikor Zeke nem
mondott többet, tovább piszkáltam. – Komolyan? Hol
ismerkedtél meg vele?
– Egyik este, amikor szórakozni mentem.
– Milyen titokzatos vagy – ugrattam, és ittam egy kortyot. –
Kedves lány?
– Minden szempontból.
– Helyes. Nem is érdemelsz kevesebbet.
Olyan szerény képet vágott, aminek sokszor bedőltem, de
nála ez őszinte volt. Örültem, hogy a rejtélyes lány mosolyt
varázsolt az arcára, és rájöttem, hogy Trex is így mosolyog.
– Kösz – mondta Zeke. – Jobban vagy? Úgy festesz.
– Így is van.
– Még mindig… bánt az eset a bárban. Trexnek igaza volt.
Nem lett volna szabad odavinnem téged.
Stavros bukkant fel, és mielőtt takarítani kezdett volna a
bárban, megigazította a nyakkendőjét.
– Ettél már? – kérdezte.
– Igen – nevettem. – Úgy tesztek, mintha meghalnék, ha nem
eszem.
– Á, dehogy, csak telerókázod az előcsarnokomat – heccelt
Stavros, és odabiccentett Zeke-nek. – Miben sántikáltok,
gyerekek?
– Csak lazítunk kicsit vacsora előtt – válaszolta Zeke. – Ma
korán fekszünk le. Azt mondták, holnap valószínűleg ki kell
mennünk.
– Nem látszol elragadtatottnak – vélte Stavros.
– Most ismert meg egy rejtélyes lányt. Lefogadom, hogy az
izgatja, hogy tíz napra magára kell hagynia – mondtam.
– Az ördögbe is, Darby! – Zeke sikertelenül próbált
felháborodott képet vágni.
– Hm, egy titokzatos lány. Izgalmasan hangzik – mondta
Stavros.
– Nem beszélek róla – tiltakozott Zeke.
– Darbyval bezzeg beszéltél, de a csaposoddal nem teszed?
Szép, mondhatom!
– Nem is beszéltem róla Darbynak – bökött rám Zeke.
– Igazat mond. Nem tudok sokat.
– Már éppen azon tűnődtem…
– Min? – kérdezte Zeke.
 – Hogy más kezdett érdekelni. Ez megmagyarázza, hogy
tetted olyan gyorsan túl magad azon, hogy Darby semmilyen
kapcsolatra nem volt vevő, aztán feltűnt a színen Trexler, és ő
nyomban fejest ugrott.
Leesett az állam, Zeke pedig a szemébe húzta a sapkáját.
– Erről semmit sem mondhatok.
Stavros önmagával igen elégedetten, majdnem mámorosan
vigyorgott.
– Beismerem, hogy imádom a drámát! – Aztán eltűnt a
mosolya, és elkomolyodott. – De nem pletykálok. A pletyka
nem igazság.
– Összekészülök munka előtt – ráncoltam a homlokomat.
– Kellemes napot, édesem! – szólt utánam Stavros.
Elővettem a fényképeket a hátsó zsebemből, és az
éjjeliszekrényre tettem, aztán lassan átmentem a fürdőszobába
zuhanyozni, lemosni a hasamra száradt gélt és a hazagyaloglás
miatti izzadságot. Vajon Trex mit csinált, gondolt rám
napközben is? A héten olyan sok időt töltöttünk együtt, hogy
úgy tűnt, mintha kétszer annyi ideje járnánk. Nem játszottuk
meg magunkat, nem törtem a fejem, hogy kedvel-e, vagy milyen
hangulatban lesz. Trex meghallgatott, rengeteg érdekes
történetet mesélt, és mindig olyan sok újat tudtunk meg
egymásról. Mindezt olyan üdítőnek éreztem, hogy kis híján
bántam, hogy nincs mobilom, és napközben nem küldhetek
üzenetet neki. De életem egyik legjobb döntése volt, hogy
megszabadultam a telefonomtól.
Felöltöztem, kicsit elszórakoztam a sminkkészlettel, amit
Mayától kaptam, aztán kontyba csavartam a hajam, felvettem a
frissen vasalt pólómat és nadrágomat, majd kimentem az
előcsarnokba. Ha már megengedhetek magamnak egy bérelt
lakást, hiányozni fog, hogy elég kisétálnom, és már a
munkahelyemen is vagyok.
Köszöntem Mayának, aki rám mosolygott.
– Hűha! Remekül kifestetted magad.
– Annak idején szépségversenyekre jártam, akkoriban bőven
szereztem gyakorlatot.
– Úgy nézel ki, mint egy szupermodell. Nem csodás?
– Úgy már igen, hogy nem kötelező kifestenem magam.
Egymás után adtam ki a szobákat a tűzoltóknak, és amikor
éppen szabad voltam, Zeke-kel, Wattsszal, Sugarrel, Kasennel és
Sweetsszel beszélgettem. Körülöttem legyeskedtek; láthatóan
vonzotta őket az arcomra kent kozmetikum.
– Szia! – köszönt egy erős ausztrál akcentusú férfi, aki nagy
magasságból nézett le rám, akárcsak a másik, aki mellette állt.
Mindketten Maddox mellett voltak. – Bejelentkeznénk, szivi.
Állítólag foglaltak nekünk szobát.
– Kérem a nevet!
– Liam Walker. Hacsak nem a másik pasi neve alatt van.
Kitöltöttem a bejelentőjüket, de közben a sor végéről
megütötte a fülem egy megjegyzés, amit elég hangosan
mondtak, hogy megértsem.
– Nem érünk rá órákig várni – mondta Maddox.
– Szia, Taylor! – szóltam oda. – Minden rendben?
– Tyler vagyok – morogta.
– Tessék?
– Tyler a nevem – sóhajtott fel. – És igen, ikrek vagyunk. És
egypetéjűek. És hátborzongató a hasonlóság, de hosszú volt a
nap. Baszki, bejelentkezhetnénk végre?
– Az én hibám, kislány. Felidegesítettem idefelé jövet a
kocsiban – mondta Liam.
Begépeltem Tyler nevét, és vigyáztam, hogy közben végig
mosolyogjak. Pipa voltam és meg is félemlített, aztán meg azért
voltam dühös, hogy félek tőle. Arra gondoltam, hogy Tyler nem
egyenlő Shawnnal. Nem nyúl át a pulton, hogy addig
szorongassa a torkomat, amíg már úgy érzem, mindjárt elájulok.
Mégis az, hogy egy férfi durván beszélt velem, rettenetesen
felidegesített.
– Csak egy kártyát adjak?
– Nem, kettőt.
A válasz hallatán elgondolkodtam.
– Egy felnőtt, igaz?
A válla felett hátranézett egy sötét hajú nőre, aki pár lépéssel
mögötte állt.
– Nem. Ő velem van. Ellison Edson.
Az egérrel kattintgattam, majd mozgatni kezdtem.
– Neki egy nagyobb szoba van lefoglalva, amit a…
MountainEar Magazine magazin intézett.
Tyler hátrapillantott Liamre és Jackre, akik oda sem figyeltek,
csak egymással beszélgettek.
– Csak egy szobát kérünk.
– Lemondja az övét? Ezt vele is egyeztetnem kell.
– Nem, nem! – sóhajtott fel elkeseredetten. – A fenébe is, nem
érdekes! Csak… tegye rá Miss Edsont az én kártyámra!
– Hogyne, annak semmi akadálya. – Beprogramoztam a
kulcskártyáját, elláttam egy mágnescsíkkal, és félretettem. – Itt
írja alá a sajátját, aztán máris elkészítem az övét!
Mire aláírta, már újrafuttattam a kártyáját. Másodszor is
felsóhajtott, majd közelebb hajolt.
Bár nehezemre esett, nem hajoltam el előle, inkább
visszafojtottam a lélegzetemet, és mozdulatlanul álltam.
– Gondoskodna róla, hogy szép kilátása legyen?
– Bocsásson meg, Mr. Maddox, de ez az utolsó szobánk. A
parkolóra néz, de a másodikon van, és…
 – Jesszusom, hagyja a fenébe!
– Szebb napot, uram! – vontam fel a szemöldökömet.
Tyler összerezzent. Láttam, hogy rosszul érinti, amit
mondtam, de akkor sem akartam megbocsátani, amíg elnézést
nem kér. Ellisonhoz fordult, hogy átadja a kulcsát, és figyeltem
őket, míg perceken át suttogva vitatkoztak valamin.
– Baszki! – kapta ki a kulcskártyát a lány Maddox kezéből. A
lifthez vonult, Tyler meg utánafutott. Nem sikerült odaérnie, az
ajtó hamarabb becsukódott, de aztán megkönnyebbülten
sóhajtott fel, amikor a következő lift másodpercekkel azután
megérkezett, hogy megnyomta a gombot.
– Nem rossz srác – lépett közelebb Liam. – Csak éppen…
– Összevesztek.
– Úgy ám.
– Minden rendben lesz vele?
– Kivel? Ellie-vel? A francba is, persze! Úgy visszavág, hogy a
fal adja a másikat.
– Piszkosul elképzelhető – bólogatott Jack.
Nagy kő esett le a szívemről.
– Akkor jól van. Nagyon helyes. Kellemes estét kívánok az
uraknak!
– Iszom egy sört. Meghívhatlak? – kérdezte Liam.
– Hát… dolgozom.
– Az ördögbe is! – kukkantott be Liam a tárgyalóterembe. A
hegyi tűzoltók vezetője, Főnök boldogtalan képet vágott. Liam
megpaskolta Jack vállát. – Meg kéne néznünk, mi az ábra.
Az előcsarnokban álldogáló lánglovagok besereglettek a
tárgyalóterembe, és Főnök mögé csoportosultak, aki szigorú
beszédet tartott az Erdészeti Szolgálatnak. Vajon Trex miért nem
volt a megbeszélésen? A Főnök kijött a sodrából, így attól
kezdtem félni, hogy Trex talán fent van a hegyen. Ideges lettem.
Előhúztam egy tollat és egy noteszt, és lerajzoltam az erdőt. A
fák nem lángoltak, mindenki biztonságban volt. Így képzeltem
el Trexet.
– Szia! – állt meg előttem Ellison.
Mosolyogva toltam félre a noteszt.
– Ügyes rajz – dicsért meg.
– Kösz. Mit tehetek érted?
Ellison a pultra tette a hitelkártyáját.
– Kicserélhetem a szobámhoz kapott kártyát?
– Hogyne. – Az ezüst téglalapot lecsúsztattam a pultról.
Párszor kattintottam az egérrel, és lehúztam a kártyát. – Előre
nem látható költségekre is?
– Igen. Mindenre.
– Meg is van. – Amint a képernyőn megjelent a pozitív
visszaigazolás, átnyújtottam a kártyát. Kinyomtattam a nyugtát,
és letettem elé. – Itt írd alá!
Volt valami Ellisonban, ami miatt rögtön megkedveltem.
Nem nyelt le semmit másoktól, és úgy láttam, hogy a
születésétől fogva hozzászokott, hogy nemet mondjon, és a
világ elé tárja, ami a szívét nyomja. Rövid, szálkásra nyírt
hajával nem sokat kellett törődnie, és alig festette magát, mégis
káprázatos volt. Egzotikus. Vad. Mindaz, ami én nem.
– Kösz, Darby.
– Szívesen. – Elkezdtem gondolkodni valami frappáns
elköszönésen, de hamar rájöttem, hogy nem jó ötlet. Ellison egy
pillanat alatt ott is hagyott, majd Stavros elé ült a bárpulthoz, és
nem izgatta, hogy eloszlassa a kínos helyzet miatti rossz
érzésemet. Ez olyan szabadságról árulkodott, amiben sosem volt
még részem.
– Kibaszottul szexi – jegyezte meg Jack. Összefont karral,
felszegett állal állt előttem, mintha már az büszkévé tenné, hogy
ismerheti Ellisont. – És láttuk már meztelenül.
– Vége a megbeszélésnek? – kérdeztem.
– Még tizenöt percig nem hívnak be minket – mondta Liam,
Zeke mellett állva.
– Szép rúzs – mondta Trex, aki a liftek felől jelent meg.
Elmosolyodtam. A Mayától kapott egyik piros árnyalatot
próbáltam ki.
– Szia, szépfiú! Észre sem vettelek, amikor megérkeztél.
– Na, léptem! – tisztelgett Zeke, mielőtt megindult a
tárgyalóterem felé.
– Repülőlány a neve. Tetszik? – kérdeztem Trextől.
– Nekem te tetszel – könyökölt a pultra. – Korábban hívtak be
dolgozni?
Bólintottam.
– Te meg korábban végeztél.
– Csak egy percre ugrottam be. Megyek vissza. Milyen volt a
napod?
– Vizsgálaton voltam. Minden rendben volt.
– Úgy érted…
– Igen, a nőgyógyásznál jártam – magyaráztam halkan.
– Ó! – Trex furcsa arcot vágott, ami mintha a meglepődés és a
csalódottság keverékét fejezte volna ki.
– Mi az?
– Csak gondoltam… nem is tudom, biztos butaság, hogy azt
hittem, elmehetek én is.
– A rendelésre?
– Igen.
Zavarba hozta, hogy be kell ismernie, én azonban
szívmelengetőnek találtam. Ugyanakkor az is átfutott a fejemen,
milyen katasztrofális lett volna az orvosi rendelőben Trexszel az
oldalamon – úgy festettünk volna, mint a többi pár, akikkel
együtt várakoztam. Minél nagyobb lesz majd a pocakom, annál
nagyobb megkönnyebbülést jelentene a jelenléte, de arra nem
készültem fel a terhességem elején, hogy elmagyarázzam az
orvosnőnek, ki is ő.
– Trex…
– Semmi baj. Nem kell magyarázkodnod. Értem én. Furcsa
lenne.
– Egy kicsit.
– Sajnálom. Nem akarom erőltetni.
– Nem teszed – nevettem. – Nem érzem annak.
– Helyes – egyenesedett fel. – Muszáj még kicsit
visszarohannom a munkába. Ma korán végzel?
– Nem. Este hétig vagyok. Ugye, nem készülsz fel a hegyre?
– De igen, csak nem a tűz közelébe.
Fellélegezve mosolyodtam el.
– Akkor jó.
Keményen szorította össze a száját.
– Bárcsak ne lennél beosztva! Hirtelen leküzdhetetlen vágyat
érzek, hogy megcsókoljalak.
Közel hajoltam, és pár centire a szájától így szóltam:
– Akkor siess vissza!
Felnyögött, de elmosolyodott, aztán sarkon fordult, és
kisietett az ajtón. Körülnézett, mielőtt bemászott a
vezetőfülkébe, majd kiállt a parkolóhelyről, és felbőgő motorral
elhajtott.
Átmentem Stavroshoz, és próbáltam úgy tenni, mintha Trex
nem hiányozna máris.
– Bírod a strapát? – kérdeztem a pultnak dőlve.
– Némelyik tűzoltó nem szeret borravalót adni – morogta. –
És eddig mind heterók.
– Egész héten ez ment – támasztottam az öklömre az államat.
Ebben a napszakban mindig vágytam a koffeinre. Egy kávé
vagy egy üdítő sokat segített volna, hogy átvészeljem az
éjszakát. Ellison kissé elhúzódott tőlem, és fészkelődni kezdett a
helyén.
– Jól vagy? – kérdeztem.
– Ki volt az a pasi, aki most ment el? – kérdezte. – Aki
beszélgetett veled, mielőtt elsietett?
– Trex? – kérdeztem, és képtelen voltam uralkodni magamon,
rögtön fülig szaladt a szám. Meglepett, hogy Ellison még nem
ismeri, hiszen a MountainEar riportere volt, a hegyi tűzoltókkal
járt-kelt, ráadásul egy Maddox-fiúval randizott.
– Igen – csúszott arrébb a bárszéken. Megigazította a
homlokára feltolt nagy, sötét napszemüveget, amitől fekete
rakétaként kezdtek meredezni sötét tincsei.
Nem tudtam, hogy válaszoljak a kérdésére. Mivel tudtam,
hogy riporter, az első gondolatomat böktem ki.
– Tűzoltó, aki addig van itt, míg el nem oltják a tüzet.
Valamiféle. .. különleges csapat tagja. Nem lánglovag vagy a
földi személyzet tagja. Nem igazán mesél a munkájáról. –
Gyakorlatilag nem hazudtam. Trex tényleg nem beszélt a
munkájáról, és tényleg valami… különleges volt. És lakást
keresett. Mire a tűznek vége, át fogják helyezni. Feltehetően.
– Mintha egy titkosszolgálatnál lenne? – kérdezte Ellison.
– Valószínűleg – kuncogtam. – Annyira tartja a száját.
– Hát, akkor nem ismered? – faggatott.
Kezdtem eltöprengeni, miért érdekli annyira Trex.
– Csak egy kicsit.
– Tényleg? – kérdezte gunyorosan Stavros.
– És te? – szegeztem a kérdést Ellisonnak. Az ujjaimmal
megfésültem a lófarkamat, és reménykedtem, hogy belátja, csak
könnyed beszélgetést szeretnék. Szerettem volna dumálni, de
most hirtelen védeni kezdtem a területem. Ellison gyönyörű
volt, vad és nem várt babát. A hegyi tűzoltók tisztelték. Sok szólt
mellette. Ha Trex felkelti az érdeklődését, nem biztos, hogy fel
tudom venni vele a versenyt. Könnyek szöktek a szemembe, és
pislogással próbáltam szabadulni tőlük. Lehet, hogy a szédülés
és a hányás abbamaradt, de a hangulatingadozások makacsul
kitartottak.
– A kártyád alapján riporter vagy, nem?
– Fotós. Követem a hegyi tűzoltókat.
– Á! Taylor Maddoxot és Zeke Lundot már ismerem. Édes
pasik. Trexszel szoktak lógni. – Talán eltéríti, ha megemlítem, hogy
a barátja ikertestvére Trex barátja? Gyerekesnek éreztem magam,
de Trex végre jó dolgot jelentett az életemben. Muszáj volt
megvédenem.
– Valóban? – csodálkozott el.
– Mióta itt laknak, esténként szinte mindig fent vannak a
szobájában.
– Trex mióta van itt?
Stavros gyanakvó pillantással méregette, én meg örültem,
hogy nem én vagyok az egyetlen, aki Ellison kérdezősködését…
túlzottan rámenősnek érzi.
Vállat vontam. Valami azt súgta, ne válaszoljak több
kérdésére.
– Két hete. – Kábé. – A tűz előtt érkezett ide. – A fenébe is,
Darby, fogd már be a szád!
– Hát ez különös – ráncolta a homlokát Ellison.
Mosolyogtam, igyekeztem játékosra venni a figurát.
– Talán nem is titkosszolgálatnál van. Esetleg ő a tűz titkos
médiuma.
Egy család sétált be az előcsarnokba. Melegük volt, és
kimerültnek látszottak. Visszamentem a recepcióra, hogy
üdvözöljem őket, mielőtt odaérnek. Örültem, hogy az érkezésük
elterelte a figyelmet. Nem védekeztem valami nagy sikerrel.
– Foglalásunk van – mondta az apa. – A vezetéknevünk
Snow. – A gyerekek nyafogtak és veszekedtek, az anya olyan
fáradt volt, hogy közbe sem avatkozott. Begépeltem a nevüket,
és csak akkor hagytam félbe, amikor Ellison hangja felharsant az
előcsarnokban.
– Maddox!
Taylor dühösen folytatta az útját. Ellison Stavroshoz fordult,
aki rámosolygott.
Minden tőlem telhetőt elkövettem, hogy Snowékat mielőbb
bejelentsem, átadtam a kártyáikat és a liftekhez kísértem őket;
ürügyként használtam, hogy visszamehessek a bárhoz.
– Minden rendben? – kérdeztem.
Stavros újabb italt tett le Ellison elé.
– Már van vodkája. Minden oké.
Felfigyeltem a hirtelen támadt csoszogásra és csörgésre:
néztem, ahogy a hegyi tűzoltók egyenruhában és a
felszerelésüket cipelve az előcsarnokon át a lifttől a parkolóba
tartanak. Vártam, hogy Ellison is megfordul majd, hogy rájuk
pillantson, de inkább felhajtotta az italát. Tyler felé sem fordult.
– Hú, tényleg nagyon bepöccent! – jegyezte meg Stavros Tylert
figyelve. – Hátra sem nézett.
– Stavros! – róttam meg, és leültem Ellie mellé. – Tylernek
most koncentrálnia kell. Biztos csak ez foglalja le.
– Hát persze – mondta Ellison, és Stavros felé tolta a poharát.
Nem adta vissza, azt akarta, hogy Stavros ismét teletöltse. – Időt
spórolunk, ha duplát adsz.
– Ez a lány aztán tud inni – mondta Stavros lenyűgözve.
– Maddox miatt? – kérdeztem.
– Tulajdonképpen nem is – válaszolta Ellie. Két nagy korttyal
már nyoma sem volt az italnak. Az üres poharat ismét Stavros
felé tolta. – Így ellenállok a patriarchátusnak.
– Ezzel padlóra küldöd őket – töltött Stavros még egy duplát.
– Kedvelem, szó se róla. Jó srác. De őszintén szólva bármelyik
faszfej felvinne a táborba.
Stavrosból kitört a nevetés, és magában mulatva nézett rám.
– Estes Parkban laksz eredetileg? – kérdeztem.
– A családomnak van fenn egy háza.
– Tudtam! – kiáltott fel Stavros. – Ellison Edson. Ugye, az
Edson Teches családdal vagy rokonságban?
– Szegről-végről. – Ellison újabb kortyot nyelt le.
– Gyakran iszol… így? – kérdeztem.
– Mostanában nem. Csak sürget az idő, hogy berúgjak,
mielőtt meggondolom magam. – Beletúrt sötét hajába, aztán a
pulton összefonta a karját. Bedobott egy újabb italt, aztán
Stavros valami… gyengébb szomjoltót kevert neki, és azt
szopogatta egy órán át. Figyelmeztette Ellie-t, hogy ha nem
kortyolgatja, nem ad neki többet inni. Ellison belement a
játékba, és többet beszélt, mint ivott, de amint letelt az óra, újabb
duplát rendelt.
– Ettől még kamu az egész – mondta Ellison. Lassabban
formálta a szavakat, és nem tudtam eldönteni, mit szeretnék
jobban: ha az alkohol gyorsan és alaposan kiütné, és kénytelen
lenne lefeküdni, vagy ha Stavros nem adna neki többet inni.
Sajnos Stavrosnak nem sok női vendége volt a szállóból, akik
úgy vedeltek, mint Ellison, így hát most igencsak élvezte a
helyzetet.
– Nem gondolod, hogy csak azért tartanak itt, mert fontos
nekik a biztonságod? – kérdezte Stavros. – Kicsit túlreagálod a
dolgot.
– Nem, Judy bírónő, nem reagálom túl. Mindenhova
elkísértem a hegyi tűzoltókat, beleértve az istenverte tűzgátat is.
A tűz sosem biztonságos. Politikai tűzesetről van szó, és rossz
sajtója lenne az Erdészeti Szolgálatnak, ha az Edson Tech
elnökvezérigazgatójának a lánya ropogósra sülne. Ekörül forog
minden, és ez baromság! És… Tyler még csak ki sem állt
mellettem.
– Pedig ő azt állítja, de. Ahogy a többiek is – kotyogtam
közbe. Ellie csúnyán nézett rám, és láttam, hogy az alkohol
kezdi legyűrni.
– Kétségtelenül nem álltak ki mellettem eléggé – morogta.
Egy szimpla italt gurított le, és a szemét hunyorítva merült el a
gondolataiban. – Tudja bárki is, hol húzódnak a tűz határai?
Biztos mögé férkőzhetnék, és lefényképezhetném a felperzselt
részt… legalább lenne valamim.
– Először is most iszol, és ez elég ok, hogy rossz ötlet legyen
az egész – vélte Stavros. – Másodszorra, hogy letartóztathatnak.
Harmadszorra pedig veszélyes.
– A veszélyes csak harmadik helyen áll? – kérdeztem.
– Negyedszerre… – folytatta Stavros.
De Ellisonnak már elege lett a felsorolásából.
– Tizenegy éves korom óta iszom! Hat nagydarab oroszt is
asztal alá tudok inni, és ez nem analógia, hanem valóban
megtörtént.
– Elhiszem – töltött újabb italt Stavros.
Figyelmeztető pillantást vetettem rá, és csak reménykedni
tudtam, hogy most már nemsokára leállítja. Ellison olyan
sebesen hajtotta fel az italt, hogy bizonyára ledönti majd a
lábáról az alkohol.
– Egy óra szünet előtt az utolsó – jelentette be Stavros.
Ellison hátradöntötte a fejét, és egy hajtásra bedobott egy
duplát.
 – Nem ettem ma semmit. Egy órán át nem lesz szükségem
magára. – Felállt, és a pultra csapott. Még nem szédelgett, de
láttam a szemén, hogy ködösek a gondolatai.
– Ellie! – szóltam utána. – Ne próbálj meg kimenni! Nem
biztonságos.
– Nem bizony! – mondta, és lehúzta a napszemüvegét az
orrára.
 15. fejezet
Trex

A segítségedre van szükségem, Trex. – Alig bírtam elhinni

Tyler Maddox telefonból hallatszó szavait.
– Mi történt? – kérdeztem. Még most is a szálloda
parkolójában ültem a teherautómban. Izgatottan vártam, hogy
újra láthassam Darbyt, de a telefonom éppen akkor csengett,
amikor parkolóállásba nyomtam a sebváltót.
– Ellie-ről van szó. Kicsit túlzásba esett, és stoppal felment a
hegy lábához. Aztán eltévedt…
– Hogy esett túlzásba?
– A fenébe is, Trex! Ellie alkoholista. Inni kezdett, miután a
hegyi tűzoltók elmentek… miután magára hagytam… és órákon
át kóborolt az égő hegyen.
– Miért? – kérdeztem hitetlenkedve. Ellison eszelős, bonyolult
idegroncsnak hangzott.
– Általában ő a fotósunk. Velünk tart a hegyen. De most nem
engedték fel, ezért berágott, és a tiltás ellenére felment. Végül
megtaláltuk, de letartóztatták, és a megyei börtönben ül egy
cellában.
– Irtó szívás, ember. Sajnálom. Mit vársz tőlem, mit tegyek?
– FBI-os voltál, nem? Besasszézol, és kimented.
– Nem vagyok egy 007-es, Tyler. És bűnöző sem. És ez
illegális.
– Úgy értem, vedd rá őket, hogy elengedjék!
– Nem tehetem, Tyler.
– Dehogynem, baszki. És meg is teszed.
– Nincs időm erre a…
– Korábban beszélgettem kicsit Darbyval. Fogalma sincs, ki
vagy valójában, igaz? Miért? Mit titkolsz?
– Tyler…
– Miért nem mesélted el neki, hogy korábban az FBI-nál
voltál? És hogy most mivel keresed a kenyered?
– Bizalmas – sóhajtottam fel.
– Szóval hazudsz neki.
– Ez bonyolult.
Tyler várt egy pillanatot.
– Még bonyolultabb is lehet, ha Darby megtudja, hogy nem
dolgozol az Erdészeti Szolgálatnak.
– Most baszogatsz?
– Csak… – sóhajtott fel. Szinte láttam, ahogy a halántékát
dörzsöli, próbál nem szétesni, hogy segíthessen a nőn, akit
szeret. – Segíts! Az egész az én hibám.
– Rendben. Megeresztek pár telefont, de nem ígérhetek
semmit. Cserébe te meg Ellie megígéritek, hogy nem jártatjátok
a szátokat! Sejtelmetek sincs, mibe tenyerelnétek bele.
Nemzetbiztonsági ügyről van szó, seggfejkém. És ha úgy érzik,
te meg Ellie tudtok valamit a munkámról, akkor az nem sok jót
ígér. Nem tudhattok róla. Világos?
– Persze. Köszönöm.
Bontottam a vonalat. A fejemet a fejtámlának támasztottam.
Egy rakás illegális szarságot készültem tenni azért, hogy Darby
ne gyűlöljön meg, és még abban sem voltam biztos, hogy sikerül
véghezvinnem. Berohantam a szállodába, elosontam Darby
mellett, aztán felsiettem az emeletre, hogy hozzak egy öltönyt,
és ismét elsurrantam Darby mellett úgy, hogy ne vegyen észre.
Nem volt könnyű. Ki kellett várnom, míg a szállóvendégek
lefoglalták, és az előcsarnok pár lánglovag kivételével majdnem
üres volt, ők meg csak a szájukat jártatták. Megálltam a
parkolóban, és a Land Cruiseremet néztem. Ez a jókora,
gyönyörű pléhkasztni aligha ment el szolgálati kocsinak.
– Figyelj csak, Stavros! – húzódtam be a legbatárabb tűzoltó
mögé, aki csak a bárnál álldogált. – Ott elöl, ugye, az a te
Audid?
– Igen. Hát nem mesés? Luxi csupa fekete, és színezett az
üvege.
– Na, szóval… a teherautóm nem indul, és negyedóra múlva
találkozóm van. Kölcsönkérhetem Luxit egy órára?
Stavros komor képpel bámult rám.
– Szépen kérlek?
Benyúlt a bárpult mögé, és letette elém a kulcsát.
– Ha összetöröd, a javítás összegét ráterhelem a szobádra.
– Megegyeztünk – kaptam fel a kulcscsomót, és gyors
léptekkel kimentem a parkolóba.
Elhajtottam a benzinkútra, átöltöztem, aztán visszaültem a
kormány mögé. Lihegve igazgattam a nyakkendőmet. A nyári
nap felperzselte Luxi fekete festékét, és olyan
kemenceforróságot teremtett a kocsiban, amivel még a
légkondinak is iszonyú erőfeszítésébe került megbirkózni.
Meleg öltönyben főve a ventilátor forró levegőjében
pergettem végig a névjegyzékemet, és beírtam Val nevét.
– Hm, hm… – vette fel hatodik csengetésre. – Az elmúlt
hónapokban ez a második szívesség, amire szükséged van.
Ezúttal mi kellene?
– Valójában én teszek most szívességet – sóhajtottam fel.
Kikanyarodtam az utcára. Reméltem, hogy a mozgás lehűti
valamennyire a légkondit.
– Mondd csak! – biztatott Val. Nem azt a könnyed, nevetős
Valt hallottam, akire emlékeztem. Kiveszett a hangjából a
gyengédség.
– A Springstől északra tomboló tűz… egy fotóst kaptak el, aki
megpróbált átkelni a hegyen, hogy lekapja.
– Eltűnt?
– Nem. Elcsípték és letartóztatták. Ivott. Most a megyeiben ül.
– Úgy fest, törvényt sértett.
– Igen, de Tyler Maddox barátnője. Tehát ez az én
szívességem. Cserébe egyért.
– Bizarr fordulat a történetben. Kibaszott tökös vagy, hallod-
e!
– Meg kéne keresned nekem pár nevet.
– Az ASAC… – sóhajtott fel.
– Maddox szabad utat ad majd. Tudod jól.
– Nem tudom. Megtenné, ha nem az egyik testvéréről lenne
szó, de egy barátnőről… miatta valószínűleg nem.
A hüvelyk- és a középső ujjammal masszíroztam a
halántékomat. Az ASAC, vagyis a San Diegó-i FBI iroda
különlegesügynök-helyettese Thomas volt, Taylor és Tyler
bátyja. – Tyler kétségbe van esve. Én éppen itt vagyok.
Segíthetek.
– Nem fog menni, Scottie.
– Ha nemleges a válasza, mondd azt, hogy Tylerrel
felhívatom, hogy ő kérje a bátyjától a saját kibaszott szívességét.
– Ne kényszerítsd, Trex! Meg kellett volna tenned azt, amit
kért.
– A rohadt életbe! Elmentem Estes Parkba, kihallgattam
Taylort és Tylert. Semmit sem tudtak a kampuszon történt
tűzesetről. Nem segíthetek, ha az ASAC kisöccse megszegte a
törvényt. És azt tettem, amit Thomas kért, Val. És alaposan
megszívatott érte.
– Amúgy is fél lábbal kint voltál. Utáltad azt a munkát.
Ezt nem vitattam, de Thomas csak megkönnyítette a
távozásomat.
– Trex – kezdte újra Val. – Figyelj csak… Ha Tyler
barátnőjéről van szó, akkor igazad van, Thomas mindent bele
fog adni. Még talán akkor is, ha rólad van szó. Még esetleg
méltányolja is, hogy segíteni próbálsz.
– De basáskodó gyáva pöcsnek neveztem, amikor eljöttem,
Val.
– Nem haragtartó. Átadlak neki.
– Ne, várj! Val! – Ellenszenvesen megnyugtató zene szólalt
meg a fülemben. – A francba!
– Neked is szép napot, Trex! – szólalt meg Thomas Maddox.
Megmarkoltam a kormányt.
– Nincs sok időm, Maddox.
– Val mindent elmondott. Ellison?
– Igen, és Tyler ki van akadva.
– És te mit nyersz ebből?
– Nem tartozik rád, baszki – morogtam halkan.
– Mintha azt mondtad volna, hogy nincs sok időd.
Felsóhajtottam, a bütykeim kifehéredtek, ahogy egyre
keményebben szorítottam a kormányt. – A lány, akivel járok egy
igazi beteg fasz elől menekül. Fort Hoodból.
– Sajnálatos.
– Ellie közben egy megyei dutyiban ül, az öcséd meg
összetojja magát.
Tartott egy kis szünetet, míg átgondolta, aztán így szólt.
– Telefonálok. A sztori az, hogy Ellie előnyt jelent nekünk. Ők
meg úgy tudják, hogy ügynök vagy, és ezt nem hazudtolom
meg. Amúgy nevekre van szükséged?
– Darby Cooke-nak hívják – mondtam. – Az exét Shawn-nak.
Katonaként szolgál Fort Hoodban. Úgy vettem ki, hogy nem
valami magas rangban. Megnéznéd, mi van róluk?
– Dixon.
– Micsoda? Ez mégis mit jelent? – kérdeztem.
– Val nem olyan régen utánakeresett. A pokol haragja semmiség
a megbántott nő dühéhez képest. És az ilyen nő többet ér a legjobb
FBI-ügynöknél. Val kedvelt, ha nem tudnád.
– Térj a lényegre, Maddox!
– A barátnőd neve Darby Dixon, és tiszta, de légy résen, ami
az exét, Shawn Littlefieldet illeti. Érdekes dolgok vannak a
priuszában. Meglep, hogy még a támaszponton van. Ismerhet
valakit, aki megvédi.
Rángatóztak az izmok az államon.
– Nem gondolod, hogy ezt hamarabb elmondhattad volna?
– Bizalmas információ, Trex. Azt hiszed, kockára teszem a
bőröm miattad?
Égnek állt a hajam. Ha Thomas ott lett volna előttem, biztos
behúzok neki.
– Darby retteg tőle. Még most is rémálmai vannak. Távol kell
tartanom tőle a pasast.
– Semmivel sem tartozom neked, Trex.
– Akkor csak légy istenverte rendes emberi lény, Maddox! –
morogtam.
– Sawyer szemmel fogja tartani – sóhajtott fel.
– Sawyer? – nyögtem fel. – Mi a fene, Maddox? – Sawyer Val
férje volt, és biztos nem fogadta elragadtatással, hogy
szívességet kell tennie nekem.
– Ő a legjobb, Trex. Kell vagy nem kell?
 Felnéztem a kocsi plafonjára, és halkan elmormoltam egy
káromkodást.
– Rendben.
– Sok szerencsét, Trexler! Úgy tűnik, szükséged lesz rá.
Kinyomtam a hívást, a sebváltót rükvercbe tettem, és kilőttem
a parkolóból a megyei börtön irányába.

***

A seriffhelyettes várt, akinek a névtábláján a Duffy név állt.

Lelkesen mutatta meg a szabályszerűn kialakított, védett
recepciót, aztán átvezetett egy kódszámmal nyitható-zárható
ajtón egy hosszú, fehér folyosóra, ahol Tyler ült a széken.
Egyedül volt, az arcát a tenyerébe temette. Úgy aggódott, hogy
alig vett észre, amikor felé közeledtem.
– Mr. Maddox – szólaltam meg erélyesen.
Tyler felállt, az arca vörös és foltos volt.
– Csak nem…?
– Átszállítom önt és Miss Edsont egy biztonságos helyre.
Egyelőre azonban várjon itt.
Tyler bólintott, és leült. Gyorsan felfogta, hogy hallgatást
várok tőle.
– Szóval, akkor maga szövetségi? – nézte át a
dokumentumokat Duffy. – Mibe tartoznak? A tanúvédelembe?
Mert ilyet nem látni minden nap.
– Nem árulhatom el. De kérem, igyekezzünk, seriffhelyettes!
Nem tarthatjuk túl sokáig egy helyen a hölgyet.
Bólintott, és gyorsan átfutotta a papírokat.
– Chuck! – kiáltotta. Egy másik, de nagydarab, szögletes állú
és az öltönyömtől nem elaléló helyettes került elő. – Edsont
szövetségi őrizetbe helyezzük át.
 Chuck egy pillanatig méregetett.
– Most azonnal vinnünk kell, helyettes – mondtam.
Chuck bólintott, aztán az azonosító kártyáját egy fekete
dobozhoz tartotta. Kattant a zár, az ajtó zümmögve kinyílt, és
Chuck eltűnt hátul.
– Máris kikísérik, Trexler ügynök. Addig is szeretném, ha
ezeket a nyomtatványokat aláírná – tolt elém egy tucat papírt
Duffy.
Öt perc múlva ismét nyílt az ajtó, és Chuck a karjánál fogva
kivezette Ellisont. A haja kócos, az arca kormos volt, a szeme
alatt vágás éktelenkedett. Nem nyugtázta a jelenlétemet olyan
könnyedén, mint Tyler: zavartan nézett rám. Szóra nyitotta a
száját, de felálltam, átvettem Chucktól, és amikor elfordult
tőlünk, a fülébe súgtam:
– Ne szólj semmit!
– Az őrizetére bízzuk Miss Edsont, Trexler ügynök –
jelentette ki Duffy. – Gondolom, többé nem megy a lezárt
területre, igaz?
– Északon lesz – nyugtattam. – A tűz közelébe sem megy.
Ellison csendben volt, míg végigkísértem a hosszú folyosón
Tylerig, aki nem mozdult, még mindig ugyanabban a
pozitúrában ült, mint az előbb. Amikor becsukódott mögöttünk
az ajtó, felpillantott.
– Ó, hála istennek! – mormolta. Felállt, és átölelte Ellisont.
Nehéz elképzelni, milyen érzés lenne, ha Darby olyan
helyzetbe kerülne, amiből nem tudnám kimenteni. Az olyan
férfiakkal, mint Tyler meg én, nem gyakran esik meg, hogy nem
tudunk megnyerni egy csatát, de Ellisont sem erővel, sem
ravaszsággal nem lehetett volna kihozni abból a börtöncellából.
És semmilyen rábeszéléssel nem tudtam volna gyorsabban
kicsalogatni Darbyt a csigaházából. Addig nem bízik bennem,
míg készen nem áll rá. Már ha ez egyáltalán valaha is
bekövetkezik. Türelem, szerelem és csipetnyi szerencse segíthet
csak az ilyen szituációkban, és az elmém meg a szívem
birkózott, miközben igyekeztem várni, és mialatt még többre
vágytam.
Tyler csókot nyomott Ellison halántékára, aztán eltartotta
magától a lányt. Ellison grimaszt vágott.
– Mi a francot gondoltál, Ellison? Mégis mi a szar járt a
fejedben?
– Ne itt! – Figyelmeztettem, és kitártam előttük az
előcsarnokba vezető ajtót, aztán kinyitottam az Audi hátsó
ajtaját is. Ellison becsússzant az ülésre, és Tyler is követte.
Amint becsaptam az ajtót, Tyler ordítozása tompább lett, de
mihelyt kinyitottam a sofőrülés melletti ajtót, újra
felhangosodott. Gyorsan behúztam az ajtót, és kifordultam,
mielőtt még felkeltettük volna mások figyelmét.
– Igazán nagyon sajnálom! – szabadkozott Ellison. – Butaság
volt, nem gondolkoztam.
– Akkor szokott ilyesmi előfordulni, amikor iszol –
emlékeztette Tyler.
– Csak két pohárral ittam.
– Most tényleg hazudni akarsz? Miután ezer szálat
megmozgattam, hogy kihozzalak a börtönből?
– Nem… hazudok – süppedt bele az ülésbe Ellison.
– Váó! Rendben. – Fordult menetirányba Tyler.
Összeszorította a száját, az arcizmai rángatóztak.
– A szó szoros értelemben én mozgattam a háttérből a
szálakat – jegyeztem meg.
– Hogy vetted rá, hogy megtegye? – Ellison nem repesett az
örömtől.
– Ne kérdezz, Ellie! Csak mondj szépen köszönetet!
 – Kinek? Az FBI-nak? Tudni akarom! Mi ebben a haszna,
Trexler ügynök?
– Már nem vagyok ügynök – mondtam.
– Micsoda?
Tyler bólintott.
– Komolyan beszél. Már nem dolgozik az irodának. Úgy
látszik, a főnöke igazi faszfej volt.
Nevettem, és arra gondoltam, bárcsak elárulhatnám neki,
hogy a bátyja a volt főnököm.
– Akkor hogy mozgatott meg minden követ? – Meg kell
hagyni, okos lány volt, nem adta fel.
– Csak egyszerűen megmozgatott mindent, Ellie – sóhajtott
fel Tyler.
– De miért? – erőltette Ellison. – Mit kellett cserében tenned,
Tyler? – És visszakozott. Jó ügynök lett volna belőle.
– Inkább mit nem – pontosítottam.
– Amit egyikünk sem tesz meg – tette hozzá Tyler.
Ellison összefonta a karját, és a visszapillantó tükörben
mérgesen farkasszemet nézett velem.
– Miről beszéltek? Hogy értitek?
– Darbyról van szó – mondtam keresetlen egyszerűséggel.
– Darbyról? – ráncolta az orrát Ellison. – Tűzoltónak tart, ha
nem tudnád.
Megfeszült a testem. Nem gondoltam, hogy Ellison máris
locsogott Darbynak, amikor ivott. Lehet, hogy el is késtem.
– Tisztában vagyok vele. Mást mondtál neki?
– Nem.
A feszültség kiszaladt belőlem.
– Helyes – mondta Tyler. – Így is kell maradnia. Ez volt az
egyezség.
– Hogy hagyjuk, hogy Trex hazudjon Darbynak? – kérdezte.
– Mégis kicsoda Darby?
– Csak egy lány – mondtam, bár a szavak keserű szájízt
hagytak maguk után. – De ha elárulod, ki vagyok, visszakerülsz
abba a cellába.
Ellison lebiggyesztett szájjal dőlt hátra.
– Ugye, nem akarod bántani?
A homlokomat ráncoltam, és már a gondolattól is felfordult a
gyomrom.
– Éppen ez a lényeg, Ellison. Beleegyezel vagy sem?
Ellison Tylerre nézett.
– Megbízol benne?
Részben tetszett, hogy a szívén viseli Darby sorsát, részben
vágytam rá, hogy belemenjen.
– Kihozott a dutyiból, nem? – kérdezte Tyler, aki ugyanolyan
türelmetlen volt, mint én.
– Nem nyomozol utána? – faggatott tovább Ellison.
– Nem.
– Rendben van – mondta. – Tűzoltó vagy.
Akaratlanul is elmosolyodtam, a győzelemtől majdnem
leengedtem Luxi ablakát, hogy kipróbáljam a hangszóróit.
– Köszönöm.
 16. fejezet
Darby

A recepcióspult mögötti szemetesből kihalászott papírra vetett

vázlat egyre jobban egy égő erdőre hasonlított, de gyönyörűre
rajzoltam. A tűz perzselte fekete tisztáson egyetlen rózsa nyílt.
Mindig a legjobbat kell kihozni mindenből. Nem mintha bármi rossz
lenne benne, de egy kakira nem foghatjuk rá, hogy illatos rózsa.
Trex rózsa volt. Shawntól eltérően nem mutatta jelét bármiféle
rejtett oldalnak. Kedves volt, figyelmes, és minden afelé
mutatott, hogy maradni akart. Időnként sötét gondolatok
ütötték fel a fejüket, de visszaszorítottam őket, amikor csak
kellett. Trex boldoggá tett, én pedig megérdemeltem a
boldogságot. Nem volt több ezt kellene vagy nem kellene. Azok
másvalaki szabályai voltak. Nem az enyémek.
Abbahagytam a rajzolást, amikor Trex lépett be Ellison és
Tyler mögött. Ellison arca piszkos volt, az egyik szeme alatt
véres vágás látszott. Szomorú volt, és a szeméből sütött a
szégyenkezés. Tyler sem volt jobb bőrben. Még a sárga
egyenruhát viselte, fehér sisakját piszkos kezében hozta.
Tehetetlennek és legyőzöttnek látszott. Az első gondolatom az
volt, hogy egy verekedésben vettek részt, de ennél jobban
ismertem Tylert. És akkor rajta is lettek volna sebek. Tyler azért
szégyenkezett, mert Ellison átlépte a határt, és olyan helyre
került, ahova nem tudta követni.
Trex mintha észre sem vette volna.
– Szia! – köszönt.
– Stavros mesélte, hogy a tűzoltóktól hallotta, hogy Ellie-t
letartóztatták. Igaz ez?
Trex Tyler és Ellie után nézett, akik beléptek a liftbe.
– Én is hallottam. Stavros megint két műszakot dolgoztat? –
kérdezte elkeseredve.
– Tilde hetvenegy, Trex. Mostanában sokat gyengélkedik.
Nyugtalankodom miatta.
– Nem jó a babának, hogy olyan sokat álldogálsz.
– Igazán jól érzem magam mostanában – mosolyogtam rá.
– Hűha! – nézett le a firkálásomra. – Ezt ne dobd el!
Szeretném megtartani.
– Hagyd már!
– Komolyan mondom. Szuperül rajzolsz.
A liftek előtti üres előtérre mutattam.
– Ellisonnal minden rendben?
Trex a jelzett irányba nézett.
– Nem tudom, de meglátom, mit tudok kideríteni.
Bólintottam, és figyeltem, ahogy átmegy az előcsarnokból
nyíló terembe, amit az Erdészeti Szolgálat nagykutyái
sajátítottak ki maguknak, mint főhadiszállást.
Tyler egyedül ment el mellettem, a tekintetét a földre
szegezte, míg ki nem lépett az ajtón. Bekéredzkedett a kis
csapatba, ami az egyik hatósági teherautóba zsúfolódott be. A
jármű sebesen száguldott el. Pár perc múlva Ellison nehéz
léptekkel jelent meg táskával a kezében. A filctoll kiesett a
kezemből, és lehajoltam, hogy felvegyem.
– Jól vagy, Ellison? – kérdeztem, amikor kiegyenesedtem.
A kulcskártyáját a pult felső részére tette.
 – Igen. El kell mennem. – A hangja elárulta, hogy a
könnyeivel küszködik. – Elszúrtam. Hazaküldtek.
– De hogy szúrtad el? – csóváltam meg a fejem. – Azért
küldenek el, mert ittál? – Pontosan tudtam, mit tett, de a
részleteket nem ismertem. Reméltem, hogy ő majd felvilágosít.
– Hosszú történet. Trex majd elmagyarázza.
Meglepett a válasza. A tárgyalóterem felé siklott a
pillantásom.
– Nos, ha esetleg visszajössz… mindenképp keress meg!
Ellison fáradtan, de hálásan mosolyodott el.
– Úgy lesz.
Egy kopott öltönyös, idősebb férfi várta kint a kocsi mellett.
Ellison után intettem, de elfordult, mielőtt meglátott volna.
Feltárult a tárgyalóterem üvegajtaja, és Trex lépett ki. Rám
mosolygott, és akkor vettem észre, hogy magas szárú katonai
bakancsot visel. A sapkájától a cipőjéig feketében volt, csak a
napszemüvege volt sárga. Legalább száznyolcvanöt centi volt,
és úgy lépkedett, mint aki legyőzhetetlen, mintha a világ ura
lenne, mert túlél bármit. A katonáknak van egy jellegzetes,
peckes járása, ami egészen más, mint ahogy a tűzoltók vagy a
rendőrök járnak, és Trex már régóta gyakorolhatta ezt.
– Lezárt területen találtak rá, ott bolyongott – mesélte. – Nagy
bajban van. Mi ez a tekintet? – kérdezte, és összevonta a
szemöldökét.
– Semmi – sütöttem le a szemem. Akárhogyan is, de nem
akartam tudni.
– Mondd el!
– Semmi – ráztam a fejemet.
– Azt hittem, megegyeztünk, hogy az őszinteséget részesítjük
előnyben – ráncolta a homlokát.
– Ahogy abban is, hogy titkaink lehetnek, de nem hazudunk.
 Még jobban ráncolta a homlokát.
– Mi az ördög történt abban a három percben, míg távol
voltam?
– Rendben van – mondtam. – Miért vagy úgy öltözve, mint
egy katona?
A kérdésemtől kizökkenve nézett le a ruhájára.
– Micsoda?
– És úgy is jársz, mint egy katona. Az vagy? Mert tudod, mit
érzek a katonák iránt…
– Oké – nézett maga mögé. – Ez egy más alkalommal
lefolytatott magánbeszélgetés témája.
– Nem egyszer voltunk már kettesben.
Szorosan lehunyta a szemét, és megdörgölte a tarkóját.
– Nem várhatna? Hosszú, nehéz napom volt.
– Ha gondolod – húztam össze a szemem.
– Köszönöm – mondta. Csókot nyomott a szám sarkába,
aztán a lépcsőházba nyíló ajtón távozott.
Stavros közeledett a recepcióspulthoz. Arra várhatott, hogy
Trex elmenjen.
– Igazán köszönöm, hogy átvetted Tilde műszakját. Maya
viszi a háromtól holnap tizenegyig tartó műszakot. Mielőbb
felveszek valakit éjszakásnak.
– Tessék? – csodálkoztam. – De az enyém a harmadik
műszak!
– Tilde nem jön vissza. Az ő műszakjában maradhatnál,
hacsak nem szereted kifejezetten az éjszakai műszakot, mert
akkor ott hagylak.
– Tildével minden rendben?
– A következő pár hétben több időpontja is van. Az orvosa
vizsgálatokat írt elő. Nem hangzik jól.
– Tüdőgyulladása van?
 – Tüdőrákja. Negyedik stádiumú.
– Jaj, ne, Stavros! – kaptam a szám elé a kezem.
Megveregette a vállamat.
– Tizennégy éves kora óta másfél dobozzal szív el egy nap.
Nem meglepő.
Lehullott a kezem.
– Akkor is szomorú. Le lehetsz sújtva, hiszen a
nagymamádról van szó.
– Természetesen elszomorít. – Elindult a bár felé, aztán
visszafordult. – Méltányolom, hogy többet vállalsz, és átveszed
a műszakját. Ígérem, hogy hamarosan felveszek valakit. Az
éjszakai műszakban szeretnél maradni?
– Teljesen megfelel az is. Nem zavar. De betaníthatom a
háromtól tizenegyig dolgozó új alkalmazottadat.
Elmosolyodott, de fáradt volt a pillantása.
– Igazán angyal vagy. Rendben van. Marad mindenki, ahol
van. Ander nappal, Maya a hétvégén. Hogy hangzik?
– Jól. Amire csak szükséged van.
– Az előrelátható időben sokat leszek távol. Nem ismersz egy
jó csapost?
– Majd körbekérdezősködöm – ígértem.
Stavros körülnézett az előcsarnokban, aztán előhalászta a
telefont a zsebéből, és felhívott valakit.
Lehanyatlott a vállam. Tilde az érkezésem óta betegeskedett.
Fogalmam sem volt, hogy rákos. De ez még elszántabbá tett,
hogy segítsek rendet tartani Stavrosnak. Én voltam a rangidős
recepciós. Ander és Maya nem boldogulnának maguk, míg
Stavros távol van.
Trex csak vacsoraidőben jött vissza. Edzőruhában jött át az
előcsarnokon, szándékosan kerülte a tekintetemet, úgy sietett ki
az ajtón. Egy órával később jött meg, a mellkasán és a hóna alatt
izzadságfoltok sötétlettek, és a hátán középen is futott egy
nedves csík.
– Szia! – köszönt idegesen. A kezembe nyomott egy műanyag
dobozt és egy celofánzacskót evőeszközzel. – Fasírtot hoztam.
– Köszönöm – nyitottam ki a tartót.
A felénk tartó Stavros elkapta a pillantásomat.
– Tarts szünetet, Darby! Helyettesítelek, amíg megvacsorázol.
– De rengeteg tűzoltó érkezett, és… – kezdtem.
– Elbírok egy órán át a recepcióval meg a bárral. Menj csak! –
intett a fejével a szobám felé.
– Egy óra? – kérdeztem.
– Igen. Menj már! – hessegetett el a pulttól.
– Oké, oké – kaptam fel a fehér dobozt, hogy magammal
vigyem. Megtorpantam, amikor láttam, hogy Trex még mindig
a bejelentkezésnél áll. – Jössz?
– Elkísérhetlek?
– Igen – néztem rá értetlenül. – Miért ne kísérhetnél?
Trex mögöttem baktatott, míg a szobámhoz nem értem, és
csendben várta, hogy a kulcskártyámmal bejussak. Leültem az
ágyra, és kinyitottam a dobozt. Kibontottam a zacskóból a kést
és a villát, és nekiláttam az ételnek.
– Ó, de finom! – sóhajtottam fel lehunyt szemmel.
– Hamarabb is eljöhettem volna az edzőteremből – ostorozta
magát fel-alá járkálva. – Nem kellett volna, hogy így
megvárakoztassalak.
– De hát nem a te dolgod, Trex, hogy az étkezésemről
gondoskodj.
– De fontos vagy nekem. Nagyon is. És ez azt jelenti, hogy
törődöm veled, és ma este nem tettem a dolgom.
Levágtam egy falat fasírtot, majd szedtem mellé egy kis tört
krumplit.
 – Hátul a hűtőben tartalékoltam egy szendvicset. Gondoltam,
megeszem, ha lesz egy üres negyedórám. De az közel sem ilyen
jó. Köszönöm.
– Többre van szükséged, mint egy mogyoróvajas-lekváros
szendvicsre. A hétvégén lerohanjuk a szupermarketet. – Az
órájára pillantott. Egyszerre sürgette és húzta az időt.
– A bátyám is mindig ezt csinálta – mondtam. – Edzett,
amikor valami felzaklatta. Néha nem bírta felemelni a karját,
vagy a lába nem tartotta meg, annyira kimerült. De miért vagy
feldúlt? Miattam?
Trex megállt, leült az ágyra, és összekulcsolta az ujjainkat.
– Nem, nem miattad.
– Akkor mi történt?
– Megpróbálok kitalálni pár dolgot.
– Hogy hogyan legyél együtt egy terhes lánnyal?
Kuncogott, és a szeme körül már nem feszült annyira a bőr.
– Nem. Az könnyű. Csak szeretném elkerülni, hogy
elveszítsem.
– Miért veszítenél el? Olyan rossz az, amit el akarsz
mondani? – kérdeztem, és hirtelen elment az étvágyam.
Felállt, és megint róni kezdte a köröket. Követtem a
tekintetemmel ide-oda, ő meg összefonta az ujjait a fején, és
sűrűn pislogott. Még sosem láttam ilyen idegesnek.
– Nem az a baj, amit mondani akarok, hanem amit nem
mondhatok el. Inkább elmondok mindent, és… – nézett megint
az órájára – erre negyvenöt percem van. De egyél, míg beszélek!
Megegyeztünk?
Bólintottam.
Többször mély levegőt vett, a túlsó sarokban álló kis
asztalhoz és székhez ment, majd vissza.
Bekaptam egy falatot, megrágtam és lenyeltem, de alig
éreztem az étel ízét. Ennek ellenére tovább ettem.
– Trex – nógattam. A szemembe könnyek szöktek. – Nős
vagy?
– Nem! – Megállt, de nem nézett rám, hanem nekem háttal
leült az ágy végére. – Ander mesélte, hogy nem jársz
katonákkal, zsarukkal vagy tűzoltókkal.
– Így van – válaszoltam.
Trex felsóhajtott.
– Nem voltam veled őszinte, Darby. De nem próbáltalak
manipulálni, csak szerettem volna, ha jobban megismersz,
mielőtt elmondom az igazságot. Mert nem mondhatom el a teljes
igazságot, és szükségem volt rá, hogy bízz bennem.
– Hazugsággal vettél rá, hogy bízzak benned?
– Csak nem mondtam el valamit.
– A hallgatás hazugság.
Megfordult, és a szemembe nézett. Az arckifejezésemből
próbált olvasni, aztán a dobozra nézett, mire ettem még egy
falatot, ő meg visszafordult a fal felé. Görbén ült, a hátizmain
megfeszült a szürke póló, a középső nedves csík lassan kezdett
eltűnni.
– Igazad van. Hazudtam neked, és ezért bocsánatot kérek.
– Akkor mi vagy? – nyeltem egyet. – Katona vagy zsaru?
Mert tűzoltó nem, azt tudom.
– FBI.
– FBI-ügynök vagy? – Próbáltam feldolgozni, amit mondott. –
Így hoztad ki Ellie-t a börtönből?
– Rájöttél, mi? – rezzent össze.
– Az FBI-os kapcsolataidat használtad fel, hogy kihozd a
börtönből? – Bólintott, mire elvigyorodtam. – Ez igazán szép
volt tőled, Trex! – Tényleg igyekeztem, hogy dühös legyek rá,
de akárhogy próbáltam, nem ment. Elhallgatott előlem
dolgokat, ami nem volt tisztességes tőle. Ám a múltja
rejtegetésén túl minden porcikájában jó embernek tűnt, és csak
attól félt, hogy esetleg elveszít.
– Hónapokkal ezelőtt otthagytam az FBI-t, utazgattam, a
barátaimat látogattam meg, és az utam vége felé kaptam egy
állásajánlatot Colorado Springsben. Ezért aztán az összes
holmimat elhozattam a San Diegó-i raktárból egy ittenibe, és
elkezdtem lakást keresni.
– A munka, amit kaptál…
– Nem az Erdészeti Szolgálatnál van, sem a Mezőgazdasági
Minisztériumban.
– De nem mondhatod el, mivel foglalkozol most?
Közelebb araszolt hozzám, és leült.
– Egy magánbiztonsági szolgálatnál vagyok. Csak ennyit
árulhatok el. Egyél, Darby! Nem akarom, hogy rosszul legyél.
– FBI, mi? – kérdeztem, és bekaptam egy falat krumplit, aztán
megvontam a vállam. – Lehengerlő. Egy részét azért sejtettem.
Nem vagyok buta.
– Tudom. Sosem hittelek annak.
– Nem gondoltál ostobának, de remélted, hogy nem jövök rá?
– Akartam erről beszélni veled, de nagyon jó volt együtt.
Nem tudom, te hogy vagy vele, de engem villámcsapásként ért.
Nem akartam elmondani az igazságot, hogy aztán leírj, mielőtt
esélyem lenne.
– És most miért nem mondhatod el, mit csinálsz?
– Senkinek sem árulhatom el. Benne van a szerződésemben.
Elveszíthetem az állásomat, és sokan függnek tőlem.
– Szóval, családod van?
– Micsoda? Nem, dehogy! Csak azok, akikről már beszéltem.
A szüleim és a húgom, Hailey. A nagyszüleim már nem élnek.
Dél-Dakotában van egy nagynéném és egy nagybátyám, de már
évek óta nem találkoztam velük. Sosem voltam nős. És… még
gyerekeim sincsenek. A csapatom függ tőlem.
Bekaptam még egy falatot, megrágtam, és átgondoltam, hogy
mit mondhat el.
– Ütöttél már meg nőt? – Sokáig nem válaszolt, és éreztem,
hogy megfeszülnek az izmaim. – Trex?
– Lelőttem egy párat, akik rám lőttek. Nem vagyok büszke rá,
de nem volt más választásom.
– Nőket lőttél le? – Bólintott. Láthatóan szégyellte, és
igyekezett elhessegetni az emlékeit.
Elsötétült a tekintete.
– Sok embert öltem, Darby. Összeszámolni sem tudnám.
Megérintettem a kezét.
– Mi voltál? SWAT-os?
– Terepen dolgoztam.
Nem voltam biztos benne, hogy az micsoda, de tudtam, hogy
Trex nem az a típus, akinek az elkerülésére fogadalmat tettem.
– Darby?
Felnéztem, és találkozott a tekintetünk. Addig nem is vettem
észre, hogy a semmibe révedek.
– Bocsáss meg, hogy nem voltam teljesen őszinte veled!
– Örülök, hogy nem voltál az. Igazad van. Azt hittem volna,
hogy egy megalomán rohadék vagy, és most biztosan nem
lennénk itt.
Megkönnyebbülten elmosolyodott.
– Van még kérdésed?
Belegondoltam az ajánlatába, és tudtam, hogy őszinte lesz
velem.
– Volt már barátnőd?
– Jó néhány. De az egyetlen komoly hozzáment a legjobb
barátomhoz.
 Uralkodnom kellett a meglepetésemen. Kicsit még mérges is
lettem.
– Ez lett az én szerencsém. Miért szakítottatok?
– Nem ő volt az igazi. Mindketten tudtuk.
– Honnan?
– Mert nem te voltál ő.
Féloldalasan elmosolyodtam. Trex mindig is elbűvölő volt, de
az utóbbi időben egyetlen alkalmat sem mulasztott el, hogy
éreztesse velem, hogy a mindene vagyok.
– Veszekedtetek?
– Néha.
– Hogy oldottátok fel?
Kurtán felkacagott.
– A, szóval ez az egész átment interjúba?
– Kerülöd a válaszadást?
– Általában én kértem bocsánatot.
– Miért?
Az arcáról eltűnt a halvány mosoly.
– Azért, ami éppen feldühítette, ami elég sokszor volt.
Nem hibáztattam. Elkeserítő lehetett egy olyan férfival élni,
aki egy olyan nőbe szerelmes, akit nem is ismer.
Trex engem figyelt, és gyorsan bekaptam egy falatot, mert
úgy éreztem, erre vár.
– Az, amit most csinálsz, törvénytelen? – kérdeztem. – Drogot
árulsz vagy ilyesmi?
– Micsoda? A francba is, dehogy! A kormánnyal állok
szerződéses viszonyban.
Bólintottam.
– Rendben vagyunk? – tette fel a kérdést. – Elég jól tudok
olvasni az emberekben, de most fogalmam sincs, mit gondolsz.
– Őszintén? – Bólintott. – Megpróbálom eldönteni, hogy
bízhatok-e benned vagy sem.
Két kézzel megfogta a kezemet. Megcsókolta a csuklómat,
aztán lehunyta a szemét.
– Tudom. Azt is, hogy szokatlan, hogy nem mesélhetem el
neked. És maximálisan tisztában vagyok vele, hogy őrültség
kérnem, hogy megbocsásd a hazugságomat, és azt is, hogy bízz
bennem. De soha senki iránt nem éreztem még így. – A
szemembe nézett. – A félelem ostobaságokra készteti az embert,
és semmi sem ijesztőbb számomra, mint az, hogy elveszítelek.
Kihúztam a kezem a szorításából, és az éjjeliszekrényre
tettem a dobozt.
– Ennyi? – Nagyot nyelt. – Vége köztünk?
Feltérdeltem.
– Mennyi időnk maradt?
Trex pislogni kezdett, aztán lepillantott az órájára.
– Harminc percünk.
– Éppen elég – jelentettem ki. Kigomboltam a blúzomat,
kibújtam belőle, és elmosolyodtam az arcára kiülő hitetlenkedés
és vágy láttán. A blúzt a székre dobtam, aztán az ölébe
másztam, és lovagló ülésben elhelyezkedtem.
Felszegte az állát, hogy felnézhessen rám. Két kezem közé
fogtam az állát, és lehajoltam, hogy megcsókoljam. Szétnyílt az
ajkam, hogy befogadjam a nyelvét. Azonnal átölelt, és
szorosabban magához húzott, aztán szenvedélyesen csókolni
kezdett. A csókja meggyógyított. Elvette a bűntudatomat, a
szégyenemet, a sértettségemet, és cserében magabiztossággal,
kedvességgel ajándékozott meg.
– Szeretlek – mondta. Szerelem.– Tudom, hogy őrültségnek
hangzik, de már régóta tudom, hogy létezel. Csak meg kellett,
hogy találjalak.
Pár pillanatig zavart csend telepedett közénk. Ez volt a
pillanat, amikor nekem is ki kellett volna mondanom, de nem
ment. Azt hittem, szerettem Shawnt, de semmi sem volt az,
aminek hittem. Trex megérdemelte, hogy biztos legyek az
érzéseimben. Tehát inkább újra megcsókoltam a szavak helyett.
Nem bánta. A keze a derekamról a combomra csúszott, és
közelebb húzott. A szám a nyakára vándorolt, kóstolgattam,
míg a füléhez nem értem. Felnyögött, és éreztem, hogy
megkeményedik a combom alatt. Megint a két kezem közé
fogtam az arcát, és megcsókoltam. Egy pillanatig egymás
tekintetébe mélyedtünk. Zihálva kapkodtuk a levegőt.
– Kívánlak – suttogtam a száját érintve. – De óvatosnak kell
lennünk.
Azonnal lassított, az érintése már nem volt olyan heves.
– Igazad van. Várnunk kell, míg… biztosan tudjuk.
Úgy értette, hogy mindkettőnknél el kell végezni a teszteket,
hogy nem vagyunk-e betegek vagy nincs-e fertőzésünk.
Örültem, hogy beleegyezett. Nem lehettem óvatlan, míg a
testemet megosztottam valaki mással. Még egyszer nem
lehettem az. Megfogtam a csuklóját, az órájára néztem.
– Még van húsz percünk.
Hátranyúltam, és Trex szemébe néztem, míg kikapcsoltam a
melltartómat, és kibújtam a vállpántból, amíg a ruhadarab
kettőnk közé, a matracra nem esett. Nem a legszexisebb
fehérneműm volt, de lehetetlen ilyen jó melltartót találni E
méretben. A terhességem alatt a dupla D-sem hatalmasra
növekedett.
Trex az egyik kezével a hátamat, a másikkal a nyakamat
támasztotta meg, és lassan leeresztett a matracra. A szájával
megérintette a kulcscsontom alatti bőrt. Felsóhajtottam. Ez a
hely elég mélyen volt, hogy szerelmi együttlét kivételével ne
látszódjon vagy ne érintsék meg, és ettől a csók még sokkal
izgatóbb lett. Shawn sosem figyelt ilyen részletekre, és éreztem,
hogy Trex élvezi, hogy abban a kiváltságban lehet része, hogy
pontosan itt csókolhat meg.
Egyenként vette le rólam le a ruhadarabokat. Tudtuk, hogy
telnek a percek, de ki akart élvezni minden másodpercet.
Amikor végre meztelen voltam és alatta feküdtem, a
kulcscsontomtól végigsimított, a keze lassan, gyöngéden siklott
végig a melleim között a köldökömig, majd be a combjaim közé,
hogy simogassa a selymes bőrömet. Az ujjai apró köröket írtak
le, és néha lehajolt, hogy megcsókoljon, de egyszerűen csak az is
örömet szerzett neki, hogy az arckifejezésemet figyelte, és azt,
ahogy vonaglottam és remegtem az érintésétől. Felnyögtem,
aztán nyöszörögni kezdtem, végül felkiáltottam. Trex a számra
tapasztotta a száját, míg alatta remegtem.
Lassultak az ujjai, aztán a keze megnyugodott a lábaim
között. A könyökére támaszkodott, hogy ne nehezedjen rám.
Még most is teljesen fel volt öltözve.
– Kipirult az arcod. És összekócolódott a hajad.
– Meg kellene fésülködnöm, mielőtt visszamegyek dolgozni.
És esetleg fel is kellene öltöznöm.
– Az utóbbit mindenképpen – kacsintott rám. – A tűzoltók
lángra lobbannának, ha így mennél ki.
– És te?
Fél szemmel hunyorogva töprengett.
– Nem tudom, hogy a büszkeség feszítene, vagy
belepusztulnék a féltékenységbe.
– Büszke lennél, ha meztelenül járkálnék? – kérdeztem
kuncogva.
– Úgy általában büszke vagyok rád. Kemény vagy, mint a kő,
a legszebb nő, akit életemben láttam, és hagyod, hogy ezt
csináljam – nyomott egy csókot a számra. – Szerencsés, nagyon
szerencsés férfi vagyok, és ne tégy úgy, mintha ezt már nem
tudnád!
A mutatóujjammal megérintettem az ajkát, aztán az állát.
– Én vagyok a szerencsés.
Lehajolt, hogy megint megcsókoljon, de ezúttal lassabban
tette. Gyöngéden nekem nyomta magát, és halkan mormolt.
Váratlanul gyorsan felült, és lemászott az ágyról.
– Mennem kell, hogy legyen időd felöltözni. Később
találkozunk?
Felkönyököltem.
– Persze.
Bólintott, és hátrálva ment az ajtóhoz.
– Nagyszerű.
Csak annyira nyitotta ki az ajtót, hogy kisurranhasson, aztán
már ott sem volt.
Hátradőltem, és a számra tettem a kezem. A testem ellazult, a
szívem megtelt, és reméltem, hogy Trex valóban mindaz,
aminek látszik.
 17. fejezet
Trex

Meztelen volt a háta, deréktól lefelé rácsavarodott a lepedő. A

hasán aludt, bal karját tenyérrel lefelé behajlította, hüvelykujja
tökéletes orrához ért. Csak a fürdőszoba résnyire nyitott ajtaján
szűrődött ki némi fény, hogy ne botoljak meg valamiben és ne
ébresszem fel. Igyekeztem minden hajlatot, szeplőt az
emlékezetembe vésni. Azt, ahogy lehunyja a szemét, és a száját
halvány mosolyra húzza álmában. Már a második éjszakát
töltöttem a szobájában, és csak nehezen bírtam visszatérni
vasárnap éjszakától csütörtökig a sajátomba.
Bár a kettesben töltött időnkben igyekeztem örömet okozni
neki, továbbra is eltökéltem, hogy várok, amíg nem tudunk
tesztet csináltatni, mielőtt továbbmennénk. De hogy minden
este vele aludjak… nem bíztam annyira az akaraterőmben, hogy
ne legyen semmi köztünk. Az ellentétes munkaidőnk némi
segítséget nyújtott, bár nem tett boldoggá.
Darbynak a péntekje és a szombatja volt szabad, de kénytelen
volt dupla műszakot vállalni, míg Stavrosnak sikerült felvennie
valakit Tilde háromtól tizenegyig tartó műszakjára. Csak ezen a
két napon nem dolgozott, és amikor én végeztem a
munkahelyemen, aludtam, vagy éppen munkába mentem.
Együtt vacsoráztunk vagy pár késő éjszakába nyúló órát
töltöttünk együtt, amikor nem volt elfoglalt. Biztattam Stavrost,
hogy mielőbb vegyen fel valakit.
Kisurrantam a folyosóra, és elsétáltam az előcsarnokig.
– Jó reggelt! – köszönt oda Stavros a pult mögül. – Már
másodjára jössz a folyosón és nem a liftek felől.
– Törődj a magad dolgával! – vetettem oda, amikor elmentem
mellette. – Egy hetet kapsz, hogy felvegyél valakit, hogy
Darbynak ne kelljen dupla műszakot vállalnia.
– Nem mond fel.
– Nem, de én ellopom. Azt hiszem, ráakadtam egy helyre.
– Ne merészeld! – kiáltott utánam.
– Egy hét!
Kikocogtam a parkolóba. Siettem, mert indulás előtt túl sok
időt töltöttem azzal, hogy ébren feküdtem Darby mellett, és
alvás közben figyeltem őt. Még sötét volt, a tücskök és a békák
még zenéltek. Semmit sem utáltam jobban, mint magára hagyni
abban az ágyban. Nehezemre esett elszakadni tőle és munkába
menni, élvezni, amit csinálok, bár a csapatom elviselhetővé
tompította a kínokat.
Naomi állt be a kocsijával a helyére, mellette Harbinger és
Kitsch parkolt. Mielőtt bementünk volna, hogy blokkoljunk,
megjelent Martinez és aztán Sloan is.
– Késtetek – torkoltam le a két utolsót.
– Nem – vitázott Sloan. – Még van tíz perc.
– Az késés – vetette ellen Kitsch.
Bejelentkeztünk, aztán kijelöltem a feladataikat. Szerettem
volna még egyszer ellenőrizni a peremsávot. A hétvége után
mindig furcsaságokat találtunk a kerítés vonala mentén maradt
lekoptatott sziklák közelében. A spekuláció a hegy aljában
rendezett sátánista szertartásoktól a banda-összejövetelekig
terjedt. Szétszabdalt nyulakat, tűzrakó helyeket, tűz nyomát
találtuk, amiket sosem láttunk a biztonsági kamerákkal, de ma
semmi sem volt. Harbinger és Kitsch fogadást kötöttek, én meg
reménykedtem, hogy Harbinger elmélete győz az unatkozó
kölykökről. Naomival végigmentünk az Echón, hogy kicsit
piszkáljuk a Deep Echo biztonsági csapatát. Már oda jutottunk,
hogy mielőtt az ajtóhoz értünk, bekapcsolták a világítást és a
figyelmeztető kürtszót.
– Nem vagy kíváncsi, mit őriznek odalent? – kérdezte Naomi,
amikor elindultunk a kantin felé.
– Valószínűleg földönkívülieket.
Naomi kurtán felkacagott, aztán elkerekedett szemmel
bámult rám.
– Komolyan beszélsz.
– De még mennyire.
– Hűha! És még azt hittem, ismerlek.
Megálltunk a szekrényeinknél, mielőtt továbbmentünk az
ebédlő felé. Olasz nap volt, Naomit egészen lázba hozta az
Állítsd össze a saját tésztaételed!-nap. Amint benyomtuk a nagy
narancsszínű lengőajtót, oregánó-, bazsalikom- és
paradicsomillat csapta meg az orrunkat. Mélyen beszívtuk.
Naomi minden hozzáadott összetevő után egyre szélesebben
vigyorgott.
Leültünk, és vártuk a csapat többi tagját. Martinez és Sloan
nyomta be az ajtót, és alig vettek tudomást rólunk, rögtön a
tésztapulthoz mentek.
– Ma sokat mosolyogsz – jegyezte meg Naomi. – Nehogy azt
hidd, hogy nem vettem észre. Jól mennek a dolgok Darbyval?
– Ez közel sem jár az igazsághoz.
– Tényleg?
– Egyik este megmondtam neki, hogy szeretem. Nem
viszonozta, de nem is érdekel. Valóban pont olyan, mint
amilyennek képzeltem.
Sloan és Martinez, majd közvetlen a nyomukban Harbinger
és Kitsch is leültek.
– Máris? – viszolygott Naomi. – Máris kimondtad az sz betűs
szót? – Megtörölte a száját egy szalvétával, aztán az összegyűrt
fehér papírt az asztalra hajította. – Remélem, közvetlen azután,
hogy elmondtad az igazságot.
– A nagyját – helyesbítettem. – Tudja, hogy szövetségi
ügynök voltam.
– Váó! – kiáltott fel Harbinger. – És hogy fogadta?
– Meglepően jól – válaszoltam. – Mondom, hogy ő az igazi.
Majdnem csak magunk voltunk a nagy terem távoli sarkában,
az asztal és a székek nyikorogtak a linóleumon, valahányszor
csak megmozdultunk. A visszhang mindig eszünkbe juttatta,
hogy mélyen a föld alatt vagyunk. A konyhán dolgozó férfiak és
nők halk moraját lehetett csak hallani a tányérokon
megcsikorduló villákon kívül.
– Hogyhogy nem rohant el sikoltozva? – kérdezte gúnyos
vigyorral Martinez.
– Na jó, elég lesz! – vágott közbe Kitsch.
– Még sosem láttalak ilyennek – mondta Naomi. – Napok óta
mosolyogsz.
– Szerelmes vagyok, hát mit mondhatnék? – vontam meg a
vállam.
A többiek összenéztek, nem tudták, mit mondjanak.
Megértettem őket. Megszokták, hogy merengeni szoktam. Az,
hogy hülyén vigyorogtam és szerelmet emlegettem, elég
szokatlan lehetett.
– Honnan tudod? – kérdezte Sloan.
– Most, hogy rátaláltam, nem akarom tudni, milyen lenne
nélküle.
 – Figyelj! – kezdte Martinez, és piszkálás helyett átkarolta a
nyakamat. – Örülünk a boldogságodnak, haver.
– Emlékszem, hogy pár éve beszéltél róla – emlékezett Kitsch.
– A legutolsó bevetésünkkor. Klassz, hogy végre megismerted.
Tudom, hogy valójában nem Darbyra céloztál akkor, hanem
arra a nőre, akit neked szánt a sors.
Mind bólogattak, és Sloan vállon veregetett.
– Most, hogy mind megállapodtunk, tökéletes az időzítés.
Kicsapódott a kétszárnyú ajtó, és Bennett szenátor rontott be.
Meglazította a nyakkendőjét, a homlokán izzadság gyöngyözött.
A föld alatt nem működött légkondi, mert nem volt rá szükség.
Mélyen voltunk, a nap nem melegítette fel a levegőt.
– Most hallottam, hogy maguk mit találtak a peremsávban a
minap. Mi az ördögért nem tájékoztattak?
Megtöröltem a számat egy szalvétával, és ültömben kihúztam
magam.
– Hm, bocsánat, uram, de ön nincs a parancsnoki láncolatban,
és…
– A pokolba is, dehogynem! Én vezetem ezt az átkozott
intézményt. Nekem kell elsőként tudnom arról, ha a körletben
áldozati állatokat találnak. – Nyugtatanul Naomira pillantott.
Megköszörültem a torkomat.
– Elnézését kérem, uram! Azóta semmi szokatlan nem történt.
Valamelyik laborpatkány vagy égi srác járatta velünk a
bolondját.
– Biztos? – kérdezte Bennett.
– Ki más lehetett? – nézte figyelmesen Bennettet Naomi.
– Azért jöttem ide, hogy pontosan ezt a kérdést tegyem fel.
Azt akarom, hogy minden gyanús dolgot azonnal jelentsenek! –
Bennett felkapott egy szalvétát, és letörölte a homlokát.
Dühösen rám meredt. – Egy óra múlva hozd be a részletes
jelentést, Naomi.
– Nincs jelentés, uram – mondtam, mielőtt Naomi
megszólalhatott volna.
– Már elnézést, Trexler, lehet, hogy rosszul hallottam. Úgy
tűnt, mintha egy szupertitkos kormányintézmény közelében
tapasztalt gyanús tevékenységről nem írt volna hivatalos
jelentést – mondta Bennett szenátor. – Amikor maga az
istenverte biztonsági csapat vezetője! – ordította.
– A tábornok határozott parancsot adott.
– Miért zaklatott ez fel ennyire, Peter? – kérdezte Naomi. – Mi
történt?
– Ha ennek híre megy, ránk fog szállni a sajtó.
– Néhány döglött állat miatt? – kérdezte Naomi.
– Colorado Spirngsben évtizedek óta rettegnek a hegy körül
folyó kultikus tevékenységtől. Tudod, hogy tizenöt éve egy
meggyilkolt lány holttestét találták meg három mérföldre
innen? A hatórás híradóban még mindig keringeni szoktak róla
történetek. Hogy a francban magyarázzam meg a stábok
helikoptereinek, miért nem lehet a Komplexum fölé repülni? Ez
egy istenverte PR-rémálom. – Helyre igazította a nyakkendőjét,
aztán ismét meglazította. – Elég baj nekünk a tűz, erre még nap
mint nap a sajtó helikoptereit is távol kell tartanunk.
– Ezen a hegyen van a NORAD, uram – mondtam. – Repülési
tilalom alá eső terület. A legnagyobb tisztelettel, uram, de szart
sem kell magyarázkodnia.
Bennett helyrehúzta a nyakkendőjét, és elindult az ajtó felé.
Aztán az ajtónál vigyázban álló Saundersnek rám mutatva így
szólt:
– Kedvelem ezt a pasit. Gondoskodjon róla, hogy itt
maradjon!
– Elmondom a tábornoknak, uram.
 Felengedett a feszültségünk, amint az utolsó ember is kiment
Bennett szenátor után.
– Jézusom, hát ez nem normális! – dühöngött Harbinger. –
Nem lehet ennyire feszült az összeesküvés-elméletes sajtó miatt!
– Fiatal, és az apja miatt került az intézmény bizottságának
élére – magyarázta Naomi. – Nem akar reflektorfénybe kerülni.
Még nem.
Mindenki rámeredt.
– Csak találgatok – tartotta fel Naomi a kezét.
– Na, persze – ugratta Martinez.
Naomi megragadta a villáját, és Martinez kezétől
milliméterekre az asztalba döfte. Martinez elkerekedett szemmel
meredt a villára.
– Trexler szerelmi élete volt a téma, nem az enyém – mondta
Naomi. Rögtön morcos képet vágtam. – Ugyan már!
Elvesztetted a humorérzékedet, amikor ideköltöztél? – bökte
meg a karomat.
– Volt valaha is humorérzéke? – kérdezte Martinez.
– Mikor mutatod be nekünk? – érdeklődött Sloan.
– Soha – válaszoltam.
A csapat lamentálni kezdett, de Kitsch hamar beléjük fojtotta
a szót.
– Még nem árultam el neki, hogy haditengerész voltam. Nem
tudhatja. Még nem – mondtam.
Naomi rosszallóan pillantott rám.
– Megmondom majd, csak előbb szeretném, ha megismerne –
folytattam – hogy tudja, egészen más vagyok, mint ő.
– Mint ki?
– Az exe, Shawn. Igazi szemétláda. Bántalmazta. Darby
többször is mondta, hogy katonával sosem járna, és én nem… –
Naomi megrúgott. – Ó, a francba!
 – Trex! – dörrent rám Naomi. – Ha továbbra is elhallgatsz
előle dolgokat, egyszerűen nem fogja elfogadni, hogy nem
mesélhetsz részletesen a munkádról. És ha rájön, mi a helyzet,
az fenyegetést jelent majd a nemzetbiztonságra nézve.
Martinez Harbingerre mutatott.
– Te mit mondasz a feleségednek?
Harbinger vállat vont.
– Csak annyit, hogy új parancsot kaptam. Nem
kérdezősködik. És már nem mulasztok el egyetlen
futballmeccset vagy születésnapot sem… neki ez a fontos.
Sloan Harbingerre bökött.
– Látod? – kérdezte tőlem.
– Nagyon friss még ez a kapcsolat, Sloan. Nem szúrom el
azzal, hogy bemutatom nektek, pogányoknak.
– Na, most aztán tényleg meg vagyok sértve – színlelte a
felháborodást Kitsch, de nem tudott komoly arcot vágni.
Fehérköpenyesek tódultak be az ajtón, köztük a két doktor,
Philpot és DuPont. Izgatottan vették körül a tésztás pultot.
Legjobb tudomásunk szerint az elmúlt hónapokat a Deep
Echóban töltötték. Sápadtnak és fáradtnak látszottak, de
feldobta őket, hogy kiszabadultak.
Dr. Philpot a kezét dörzsölgette, miközben a szakácsnak
mutatta, mely összetevőket szeretné, aztán egy nála kétszer
magasabb fehérköpenyessel mélyedt beszélgetésbe. Kénytelen
volt pár lépést arrébb menni, hogy ne kelljen kicsavarnia a
nyakát, amikor felnéz rá. Aztán egyenként vonultak a
mögöttünk lévő asztalhoz a tálcájukkal.
Naomi evés közben figyelte őket.
– Mi az? – kérdezte végül.
Megfordulva láttam, hogy dr. DuPont mosolyog rá.
– Hát nem érdekes – kezdte dr. DuPont – , hogy vagy
harminc asztal van ebben az ebédlőben, és dr. Cohen, aki
elsőként rakta meg a tálcáját és ülhetett le enni, éppen a maguk
asztala mellé telepedett? Mi, emberi lények zsigerileg rettegünk
a magánytól. Szeretünk tartozni valakihez, akár tudatában
vagyunk, akár nem.
– Nem is azért, mert jó illatunk van – jegyezte meg Sloan,
amit a csapat nevetéssel nyugtázott. Dr. DuPont hátborzongató
mosolya nem változott.
– Kicsit fáradtnak látszik, dr. DuPont – mondta Harbinger. –
Pár hete nem is láttuk. Merre jártak?
– A Deep Echóban – válaszolt Philpot a tésztát lapátolva.
– Odalent is aludtak? – kérdezte Naomi.
– Ott szoktunk, ha sok a munka – felelte dr. DuPont.
– Nem feltétlenül önszántunkból – morogta a magas doktor.
– Trex, hadd mutassam be dr. Andrew Cohent, a
biofizikusunkat!
– Biofizikus? – kérdezte Martinez. – Hogy jön össze egy hegy
meg a biofizika? Gondolom, ez is bizalmas.
– Persze – válaszolta dr. DuPont.
– Valami őrült emberkísérlet folyik odalent? Vagy
földönkívülieken? – kíváncsiskodott Martinez.
– Mind bizalmas – erősítette meg dr. DuPont.
– Lószart! – szaladt ki Sloan száján, és ezzel felkeltette dr.
Philpot figyelmét.
– Örüljenek, hogy nem tudják! – mondta. – A hegy
gyomrában boldogak az együgyűek.
– Legalább rendelkeznek annyi tudással, hogy jól értesülten
eldönthessék, hogy akarnak-e ebben az intézményben dolgozni
vagy nem – mondta boldogtalanul Harbinger.
– Téved – mondta dr. Cohen. – A tudás itt elveszi a döntés
lehetőségét.
 – Hát, ez elég kísérteties – vélekedett Martinez.
– Rendben – álltam fel. – Az ebédszünetnek vége, a
körletünkben találkozunk.
A csapat kisorjázott mögöttem. A folyosón az öltözőhöz
mentünk. Leültem a középső padra, és begépeltem egy üzenetet
Darbynak, amit úgysem fog megkapni, hiszen nincs telefonja.
– Ez olyan… rémes – mondta Naomi.
– Akkor törődj a magad dolgával! – feleltem.
– Miért nem veszel neki egy telefont? – kérdezte Sloan. – A
lányok szeretni szokták a mobilt, nem?
– Már kérdeztem tőle. Shawn mindig kiborult, ha az első
csöngésre nem vette fel, vagy nem SMS-ezett vissza azonnal.
Nem hibáztatom, de most… Ki kell találnom, hogy adjak neki
egyet. Nemsokára megnézek egy házat. Azt könnyen be lehet
kamerázni és el lehet látni riasztórendszerrel. Pánikgombot
felszerelni. Másfél mérföldnyire van egy rendőrőrstől. Ha oda át
tudom költöztetni, akkor éjjel-nappal biztonságban lesz.
– A házhoz nem tudok hozzászólni, de ha tudná, hogy csak
szerelmes üzeneteket akarsz írogatni neki, hamarabb
beleegyezne – ajánlotta Naomi.
Recsegni kezdett a rádióm, és egy pillanat múlva
meghallottam Saunders hangját.
– Trex, most rögtön jelentkezzen a csapatával együtt az
irányítóteremben!
– Vettem – intettem a csapatnak, hogy induljunk.
Saunders a bejárat előtt állt, amikor odaértünk. Átkísért
minket a termen a külső képet mutató monitorokhoz.
– A tűz tíz mérföldre közelítette meg a Komplexumot.
– És? Az öntözőrendszer és a Komplexum saját
tűzoltóbrigádja elbír vele. Behozzuk az embereket és a
felszerelést – mondtam. – Neki is foghatunk.
 – A szél iránya sem kedvező, és… – A külső kerítéstől néhány
mérföldre fekvő területre mutatott. – Bozóttűzre specializálódott
tűzoltók kis csapata dolgozik itt, és egyre közelebb kerülnek a
külső peremsávunkhoz. Azt az utasítást kapták, hogy védjék
meg a Komplexumot. De ha változik a szélirány… akkor nekik
annyi.
– Úgy volt, hogy ma a hegyi tűzoltók dolgoznak ott.
Mondták, hogy ők azok? – kérdeztem.
– Nem – felelte Saunders.
– Ki kellene mennünk oda – mondta Naomi. – Hogy nyitva
tartsuk a szemünket, esetleg felkészüljünk egy gyors
evakuálásra.
– Magukat nem erre képezték ki – vélte Saunders.
– Hozza be a terület műholdas képét! – mutattam a
monitorra. – Most!
– Maguknak az a céljuk, hogy biztosítsák ennek a
létesítménynek és a területének a biztonságát. Kizárólag ez a
feladatuk – közölte Saunders.
– Hónapok óta ugyanabban a szállodában lakunk velük. A
barátaink, akik nemcsak civilek, de közalkalmazottak is – tettem
egy lépést Saunders felé. – És ezt a komplexumot védelmezik,
ami az én feladatkörömbe tartozik.
– Minden tiszteletem a magáé, Trexler, de nem értek egyet.
– Szarok rá, hogy egyetért-e vagy sem! – mentem el a
csapatom mellett. – Menjünk!
Harbinger, Kitsch, Naomi, Sloan és Martinez követtek, csak
az irányítóterem fémajtaja előtt álltak meg.
– Naomi, menj fel, és kérj nekünk engedélyt!
– Tessék? Hogyan?
Nem tett boldoggá a tervem.
– Bennett-től – ráncoltam a homlokomat.
 Leesett az álla, az arcára pír kúszott fel.
– Azt akarod, hogy szívességet kérjek tőle? Komolyan
beszélsz? Más módja is kell, hogy legyen!
– Ez a leggyorsabb megoldás. Menj fel, és ne fogadj el
nemleges választ! Hozzátok be a felszerelést Sloannal, Kitsch!
Martinez, a te dolgod gondoskodni róla, hogy ne maradjon kint
senki. Riasszátok az embereket! Te velem jössz, Harbinger.
– Hova megyünk? – kérdezte Harbinger.
– A raktárhoz. Járművet keresünk. Ha változik a szélirány,
sebesen ki kell menekítenünk onnan az embereket.
A Charlie folyosón lévő raktárhoz vezető út felénél jártunk,
amikor megszólalt a riasztó. Harbingerrel egy dzsiphez
futottunk, és beugrottunk. Odaszaladt hozzánk az egyik őr.
– A tábornok úr utasított minket, hogy zárjuk le a
létesítményt, uram. Nagyon sajnálom, de…
– Trex! – kiáltotta Naomi a fülemben. – Csak az evakuálásra
kaptunk engedélyt. Ez volt a max, amit el tudtam érni.
– Mindenki célkörletét lezáratják? – kérdeztem. – Vége.
– Személyzet bent – jelentette Martinez.
– Az utolsó berendezéseket hozzák be – kiáltotta nyersen
Sloan, a hangját csak a gépek zaja tompította.
– Találkozó öt perc múlva a raktárban! Ott gyülekezünk, ha
kell, evakuáljuk az embereket.
A raktárhoz menet elhaladtunk a Komplexum tűzoltóegysége
mellett. Égéslassítóval fújták le a peremsávot, a locsolócsöveket
ellenőrizték, és gondoskodtak róla, hogy egyetlen alkalmazott se
maradjon kint. Akkor értünk a repülőhangár nagyságú
fémajtóhoz, amikor az őr már kezdte leereszteni. A dzsip még
éppen átsurrant alatta. Kiugrottam.
– Mit művel? – kiabáltam rá. – Még kint van a
tűzoltóegységük!
 A lassan lecsukódó ajtóra mutattam.
– A csapatom engedélyt kapott Bennett szenátortól, hogy
evakuáljuk a hegyről a hegyvidéki tűzoltókat.
– Elnézést, uram, de Bennett szenátor nem a felettesem.
Közvetlenül a tábornok úrtól kaptam parancsot – válaszolta az
őr.
Naomi, Martinez, Sloan és Kitsch jelentek meg lihegve, de
felpörögve. A kelleténél többet járőröztünk a folyosókon. Mind
készen álltunk egy kis akcióra.
– Kinyitják még egyszer, vagy mi lesz? – kérdezte Martinez.
A tekintete elsötétült, amikor az ajtó elzárta a napvilágot.
Megráztam a fejem.
– A tábornok lezárta a Komplexumot.
Naomi egy kisebb ajtó felé intett a fejével.
– A quadok kiférnének rajta.
Az őrökre pillantottam.
– Becsukják mögöttünk?
Az idősebb őr eltöprengett, aztán bólintott.
– Berakodni! – ordítottam, és a raktárnak abba a sarkába
futottam, ahol a quadok álltak egymás mellett.
Sisakokat kaptunk fel, kiválasztottunk egy-egy quadot,
beindítottuk a motort, és kihajtottunk a kisebbik ajtón.
Elszáguldottunk a Komplexum tűzoltói mellett, és kihúztunk a
még nyitott kapun, amit a folyamatban lévő munkák miatt még
nem zártak be. Bekapcsolva hagytuk a rádióinkat, és legyező
alakban széledtünk szét. A Cheyenne-hegy sziklás terepén
arrafelé gurultunk, ahol utoljára láttuk a hegyi tűzoltókat az
irányítóterem képernyőin.
– Szóljatok, ha bármit láttok! – szóltam bele a rádióba.
Tíz perce voltunk kint, amiből hamarosan tizenöt perc lett, a
quadjaink akkora port vertek fel, amely a füsttel is felvette a
versenyt. A Sziklás-hegység Nemzeti Erdejét beborító füstfelhő
egyre sűrűbb lett, ahogy mind távolabb kerültünk a
Komplexumtól.
– Lángok egy óránál! – kiáltott fel Kitsch.
Rezgő nyárfák és kék lucfenyők maradtak el mögöttünk.
Tehetetlenül álltak a tűz támadásával szemben. Egy lapos
sziklánál álltunk meg, hogy kinézzünk. A tűz nem egészen
kétszáz méterre volt, és sebesen haladt felénk.
– Mi az ördög? – kiáltott fel Sloan. Megváltozott a szélirány,
és elfújta előlünk a füstöt.
– Zeke! – ordította Naomi. Lekászálódott a quadjáról, levette
a sisakját, és térdre esve lenézett a mélybe.
Utánamentem, és megálltam a szikla szélén, hogy
lepillanthassak. A többiektől elszakadt egy kis hegyitűzoltó-
csapat a szakadék alján állt, és az idővel versenyt futva próbált
csigasort eszkábálni Halnak, akinek megsérült a lába. Halt egy
nagy nyárfa kicsavarodott törzsének támasztották.
– Mind jól vagytok? – kérdeztem tőlük. Csapdába estek, és
egyikük meg is sérült.
Taylor Maddox az ikertestvére, Tyler és Zeke mellett állt, és
zavartan nézett fel ránk.
– Mi a fenét kerestek itt? – kérdezte Zeke, és a tekintete
Naomiról rám, majd a többiekre ugrott.
– Mit számít? – kérdezett vissza mosolyogva Naomi, akinek
porcsíkok húzódtak az arcán.
Zeke és Taylor a közeledő lángokat figyelték.
– Van köteletek? – kérdezte Taylor. – Halnak kifordult a
bokája. Nem tudunk elmenekülni innen a lángok elől.
– Szerencsétek van – mondtam, miközben Harbinger
leeresztett egy kötelet. – Vannak quadjaink. Ennyien vagytok?
Tyler bólintott.
 – Ha nincs elég helyetek, csak vigyétek azt, akit tudtok! Mi
majd megpróbálunk kerülni.
– Senkit nem hagyunk hátra – jelentettem ki. – De előbb
küldjétek fel Halt! Gyerünk! – kiabáltam.
A lánglovagok akcióba lendültek: a kötelet Hal mellére
hurkolták. Előbb őt húztuk fel, aztán egyenként a többieket.
Kimerültek voltak, de az utolsó erejükkel még felkapaszkodtak
mellénk. Buzdítottuk őket, mialatt a tűz egyre közelebb ért. A
füst kezdett körbevenni bennünket, amikor az utolsó lánglovag,
Taylor is majdnem félúton volt. A lángok körbeszaladtak a
földön, és pillanatokon belül a kötélvég is izzani kezdett.
– Gyerünk! – üvöltötte Tyler. – Még gyorsabban!
Taylor sebesen mászott felfelé, de a láng gyorsabb volt nála.
– Nem fog sikerülni – idegeskedett Zeke.
– Húzd a segged, Maddox! – ordította Tyler.
Mialatt a láng felkúszott a kötélen, és elérte Taylor lábát, a
testvére Zeke-et félrelökve előrevetette magát. A felsőteste
veszélyesen kilógott a semmibe, amit majdnem a lába is
követett, de Zeke Tyler bokája után nyúlt, és még időben
elkapta.
– Megvan! – kiabálta Tyler.
A többi tűzoltó Zeke-kel együtt vonszolta biztonságba a két
Maddoxot.
Lerúgtam a kötelet, és hagytam, hogy a mélybe zuhanjon,
ahol a maradékot elemésztették a lángok.
A hegyi tűzoltók kormosak voltak, és a fáradtságtól
meggörnyedve jártak.
Taylor alulról felfelé nézett fel rám, a homloka piszkos volt.
– Erről ne szólj Falynnek!
Az ingujjamra felvarrt jelzésre mutattam, amin ez állt:
CHEYENNE HEGYI KOMPLEXUM.
 – Te se Darbynak!
Taylor a quadom hátsó ülésére kapaszkodott fel, Zeke Naomi
járművére, Halt Martinez vitte, Runtot és Smittyt Kitsch, Tyler
Sloannal utazott, Watts és Cat Harbingerrel. Mire elindultunk,
már fojtogatott minket a füst, a hátamban érzett forróság
emlékeztetett rá, hogy egész úton tövig nyomjam a gázpedált.
Martinez Hal sérülése ellenére sem lassított, teljes sebességgel
kerülgette a fákat és ugratott át a hepehupákon, akárcsak mi,
mert reménykedett, hogy sikerül elszöknie a lángok elől.
Taylor hátulról megpaskolta a sisakomat.
– Gyorsabban!
Nem vettem a fáradságot, hogy elmagyarázzam: a quadokat
arra tervezték, hogy végigjárjuk velük a peremsávot, nem pedig
arra, hogy tűz elől meneküljünk. Egyet nem tehettem: nem
lassíthattam.
Mire elértük a kerítés vonalát, már nem volt ott a
Komplexum tűzoltóegysége, és még a füstön át is láttam, hogy a
raktárépület ajtaja zárva állt. A quadok körül porfelhő szállt fel,
amikor lefékeztünk, és hamueső hullott körülöttünk.
– Menjünk tovább? – kérdezte Naomi, túlkiabálva a tűz
ropogását.
Bólintottam.
– A dél-nyugati oldalra.
A hatalmas locsolóberendezés beindult, a kerítésen túl gőz
gomolygott.
– Menjetek, menjetek, menjetek! – ordítottam.
Teljes sebességgel áthajtani a Komplexum külső körletében
támadt áradáson olyan érzés volt, mint rakétán ülni egy
viharban. A tűzoltók mind lekapták a fejüket, mert fájdalmasan
verték őket az erős vízcseppek.
Átázva, az éles faágak miatt véresen, sárral, korommal,
hamuval bekenve, fűvel, murvával és falevelekkel borítva
álltunk meg a Komplexum bejáratának közelében. A parkoló
csak néhány százméternyire volt. Villanás vonta magára a
figyelmemet, és amikor visszafordultam, láttam, hogy a tűz
elkanyarodik és mindent elpusztít, ami elé kerül, de már nem
fenyegeti a Komplexumot.
Egy másodpercig csak ültünk. Nem hittük el, hogy már nem
üldöz minket a tűz.
Sloan levette a sisakját.
– A jó francba! Mintha ez az átokverte tűz gondolkodni
tudna.
– Néha emlékeztetnem kell magamat arra, hogy nem így van
– értett egyet Zeke.
Hal felnyögött, és lepillantott dagadt bokájára. Az egyik
bakancsa elveszett. Smittynek a karja égett meg.
– Trex hívja Saunderst. Vétel, vége – hívtam a rádión, és a
mikrofon felé hajtottam a fejem.
– Itt Saunders – válaszolta.
– Ezeknek az embereknek orvosi segítségre van szükségük.
Hívjon néhány mentőkocsit az első biztonsági
ellenőrzőponthoz, és szóljon oda a központjuknak! Jelentse,
hogy biztonságban vannak, vége!
– Vettem és vége – mondta Saunders, majd csend lett a
mikrofonban.
Biccentettem az embereim felé, és folytattuk az utat a
quadokon, hogy a piszkos, izzadt, kimerült tűzoltókat az első
bódéhoz szállítsuk.
Taylor leugrott, és előbb ellenőrizte Halat, mielőtt visszajött
hozzám és kezet nyújtott.
Elfogadtam a kinyújtott kezet, és jó párszor megráztam.
– Megmentetted az irhánkat odafent, Trex – mondta Taylor
hálásan.
Naomi megölelte Zeke-et, aztán a két kezébe fogta az arcát, és
megnézte, milyen mélyek a vágásai.
Zeke összerándult.
– Muszáj volt a szikla és a Komplexum közti összes faágnak
nekihajtanod?
– Igen – mondta Naomi. – Az feltűnt esetleg, hogy mi értünk
vissza elsőként?
Zeke-nek mosolyra húzódott a szája.
– Mert piszkosul mindig első akarsz lenni.
– Gőzöd sincs, mennyire – kacsintott rá Naomi.
A mentősök elszállították a tűzoltókat, mi pedig az
ellenőrzőpontnál álltunk, és vártuk, hogy eltűnjenek szem elől.
– Mi a bánat volt ez, Nomes? – kérdezte Sloan.
– Semmi közöd hozzá – sétált a quadjához Naomi.
– Klassz volt, főnök – csapott a hátamra Harbinger. – Jó érzés
volt megint életeket menteni.
– Az bizony! – mondtam, és megint feltettem a sisakokat.
 18. fejezet
Darby

Jól festesz – mondtam Tylernek. – De idegesnek is látszol.

– Mi a véleményed? – kérdezte, feltartva egy kis sötétvörös
dobozt.
– Megnézhetem? – Bólintott. Felnyitottam a fedelet. Egy kis
aranykarikát pillantottam meg egyetlen kerek briliánssal.
Megvonta a vállát, és az orrát ráncolta.
– Az apja, tudod, milliárdos. De Ellie szereti az egyszerű
dolgokat, így azt gondoltam…
– Imádni fogja – mosolyodtam el.
– Igen? – kérdezte még mindig bizonytalanul.
– De még mennyire.
Becsukta a dobozt, és oldalra pillantott, de a szemében
fájdalmat láttam.
– Ellie sok mindenen ment keresztül. Távol volt egy ideig, és
nem a legjobb hangulatban váltunk el, szóval nem vagyok
biztos…
– Tedd, amit helyesnek érzel! – biztattam.
– Kösz, Darby – mosolyodott el.
Bólintottam, és megböktem a vállánál.
– És most tűnés! Menj, mielőtt elkésel! Ott kell állnod, amikor
leszáll a gépe.
 Elsietett, és még egyszer intett, mielőtt kiment az ajtón.
Visszamentem a recepcióspulthoz. Papírokat rendezgettem,
bevittem az ébresztéseket a rendszerbe. Trex négy óra múlva
itthon lesz. Ez volt a nap leghosszabb része, és örültem, ha fel
tudtam ébredni, végezni az elintéznivalókkal, és a műszakom
előtt pár órát együtt lehettem Trexszel. A munkán kívül
jóformán csak körülötte forgott az életem, bár Maya elhívott
párszor, csak hát a beosztásunk miatt sosem tudtam elmenni
vele sehová.
Megcsörrent a telefon, és felvettem.
– Colorado Springs szálloda. Miben segíthetek?
A vonalban csend volt, de nem néma csend. Mintha a hívó fél
fülelt volna.
– Halló? A Colorado Springs szállodát hívta. Segíthetek
valamiben?
Még mindig semmi, de mozgást hallottam. Végigfutott a
hideg a hátamon, és azt a félelmet éreztem, mint amikor
Texasban Shawn teherautóját hallottam beállni a felhajtóra.
Letettem a kagylót, de még sokáig bámultam. Egy
örökkévalóságnak tűnt, amióta utoljára ilyen rettegést éreztem,
de nem tartott sokáig, hogy emlékezzek és méltányoljam, hogy
már nem része az életemnek.
– Szia! – hallottam egy éles hangot a pult túloldaláról.
Összerezzentem.
– Ó, istenem! – érintettem meg a mellkasomat. – Bocsánat, de
nem láttalak bejönni. Miben segíthetek?
Az előttem álló nő legalább négy árnyalattal sötétebb bőrű
volt a természetes bőrszínénél, a haja hidrogénszőke, a száját
szinte világító rózsaszín rúzzsal kente be.
– Jojo vagyok – mutatkozott be. – A MountainEar új
fotóriportere. Ellie-t váltom.
 – Váltod? – csodálkoztam el. – Felengednek a hegyre?
– Ó, dehogy! – nézett körül elégedetten az előcsarnokban. –
Itt lógok majd, interjút készítek a tűzoltókkal, két menet között
fényképezem őket. Abban is van sztori.
– Értem – mondtam az egérrel kattintgatva. Volt foglalása.
Akkor foglalhatott szobát, míg nem voltam a recepcióban.
Szívesen megóvtam volna Ellie állását, ha tudom, de nehezemre
esett volna ezt Jojo hibájául felróni. – Kérek egy igazolványt és
egy hitelkártyát!
Jojo már elindult felfelé – próbáltam minél messzebb
elhelyezni a lánglovagoktól – , amikor Stavros átrohant hozzám
a bártól.
– Szólni akartam, míg van egy szabad perced. Nagyszerű
hírem van. Ma délután állásinterjúm lesz egy lánnyal, és
majdnem biztos, hogy ő lesz az új alkalmazott.
– Igen?
– Készülj fel rá, hogy egy hétig betanítod, aztán visszatérsz a
rendes műszakodba!
– Köszönöm – hálálkodtam megkönnyebbülten.
– És ez… – nyújtott át egy borítékot.
– Mi ez?
– A túlórán felüli jutalom, hogy egyetlen panasz nélkül
kidolgoztad a beled.
Kinyitottam, és egy halom bankjegyet láttam.
– Micsoda?
Stavros szó nélkül ment vissza, én meg átnéztem a
húszasokat. Ötszáz dollár?
– Köszönöm! – kiáltottam utána, és sikertelenül próbáltam
visszafojtani a könnyeimet. Összehajtogattam a borítékot, és
olyan mélyre süllyesztettem a zsebembe, amennyire csak
tudtam. Gondolatban már írtam is a listát, hogy mi mindent
veszek belőle. Kifizetem a terhesgondozási vizsgálatokat, jut
ennivalóra, pelenkára, félre tudok tenni. Olyan sok helyre kellett
a pénz, hogy nehéz volt választanom. De rózsásabb fényben
láttam a jövőt.
– Jól mennek a dolgok, Babszem – érintettem meg a
pocakomat.
Stavros egy magas, barna lánnyal jött vissza, miután
mindenkit kiszolgált a bárpultnál, és kijelentett két tucat
tűzoltót.
– Darby. Ő Lane. Háromtól tizenegyig fog dolgozni.
– Gratulálok! – mosolyogtam. Abban a percben Lane a
hosszú, fényes, gesztenyebarna hajával, vékony derekával,
kerek fenekével és D-kosaras melltartóba bújtatott keblével a
legjobb barátnőm lett. Az ő révén több időm lesz Trexre, a
pihenésre és Babszemre is. Bár az új barátnőm egy gyönyörű és
túlfűtött energiabomba volt, nem terelte el a figyelmemet
Stavros furcsa arckifejezéséről.
– Mi baj? – kérdeztem.
– Csak… ne nézd a tévét! – figyelmeztetett.
Jobbra pillantottam a műbambuszra, és egy csomó tűzoltót és
erdészeti meg mezőgazdasági alkalmazottat láttam a lapos
képernyős tévé előtt összeverődni. A többség aggodalmas képet
vágott, vagy az állát fogta.
– A mieink? – kérdeztem.
Stavros kétszer bólintott.
– Megpróbálják más irányba terelni a tüzet, hogy elkerülje a
Cheyenne Hegyi Komplexumot.
– A mit?
– Egy kormányintézményt. Kockázatot látnak. A szél nem
nekik kedvez.
A pultba kapaszkodtam, nehogy elessek. Zeke, Sugar,
Maddox, Dalton… felsorolni sem tudtam volna, hányan voltak
fenn.
– Hozzak vizet? – kérdezte Lane.
– Jó ötlet, Lane, köszönöm – mondta Stavros.
Lane átsietett az előcsarnokon a bárhoz, Stavros megkerülte a
pultot, és megfogta a karomat. – Ugye, nem mész itt át nekem
délies hölgybe és kezdesz elájulni?
– Minden rendben – bizonygattam.
– Sápadt vagy, mint egy kísértet, kölyök.
– Nem tudod, hogy… Trex velük van-e?
– Nem vagyok biztos benne. Velük dolgozik? Sohasem
mondta.
Megrántottam a vállamat, mert nem tudtam, mégis mit
mondhatnék.
– Sosem árulta el? – kérdezte Stavros, és elkomorodott,
amikor megráztam a fejem. – Furcsállom, Darby.
– Előírás.
– Ó! – csillant meg a felismerés a szemében. – Tudtam. Totál
átvert. Lefogadom, hogy a hegynek dolgozik.
– Melyiknek?
– A Cheyenne Hegyi Komplexumnak. Egy szigorúan titkos
kormányintézmény. Az úton sem lehet odahajtani úgy, hogy ne
szegeznének rád fegyvert és ne tartóztatnának le. Így már
érthető, miért nem mondhatja el neked, mit csinál. Lehet, hogy ő
is ott van.
Az orromat ráncoltam.
– Trex? Nem. Egy magánbiztonsági cégnél van.
– Ugyan már! Lehet, hogy a Komplexum biztonsági
csapatában van. Vagy akár teljesen része egy titkos programnak.
Esetleg NORAD-os. Ők is ott laknak. Vagy kísérleteznek rajta.
Nem szokott éjjel világítani?
 Könyökkel oldalba böktem, és a szememet forgattam.
– Elég már! – Aztán elsápadtam, elnyomakodtam mellette, és
átfurakodtam a vezetők között, hogy közelebbről lássam a
képernyőt. A stúdióban csak egy riporter ült, és a jobb válla
fölött egy régi kép lebegett egy kis négyzetben.
– Mutatták a lánglovagokat?
Lloyd, az egyik vezető a fejét rázta.
– A NORAD fent van a hegyen. Repüléstől elzárt terület.
– Még tűzoltó helikopterrel sem lehet fölé repülni?
– Várják az engedélyt.
– Micsoda? – néztem körül, hátha még valaki hozzátesz
valamit, de mind csak izgatottan meredtek a képernyőre. – Segít
valaki a hegyi… izétől?
Lloyd mintha csak akkor vette volna észre, hogy ott állok.
– Nem mondták.
Lane műanyag pohárban hozott vizet. Ittam egy kortyot, és
megköszöntem, aztán néztem, ahogy Stavros úgy mosolyog rá,
mintha most nyerte volna el a Nobel-díjat.
– Jobban vagy? – kérdezte Lane.
– Igen. A víz segít. – Visszamentem a recepcióhoz. Stavros és
Lane is követtek, és úgy lesték, ahogy iszom, mintha megbízták
volna őket a vízbevitelem ellenőrzésével.
– Mikorra várod a babát? – kérdezte Lane.
Tátva maradt a szám, a tekintetem ide-oda cikázott Lane és
Stavros között. Miután nem tudta, hogy Lane igazat mond-e,
Stavros a nevemben is fel volt háborodva.
– De hát olyan vékony, Lane. Hogy mondhatod, hogy… –
Aztán észrevette az arckifejezésemet. – Darby! Csak nem? – A
hangja felcsúszott egy oktávval.
Beszívtam a levegőt, miközben azon törtem a fejem, mit
mondjak.
 – El akartam mondani – csúszott ki a számon.
Stavros az orrát ráncolta.
– A sok hányás, a kimerültség… terhes vagy?
Megragadtam a karját.
– Szükségem van az állásra, Stavros!
Még sértettebben nézett rám, aztán dühösen Lane-re
pillantott.
– Ha nem haragszol, magunkra hagynál egy kicsit?
– Persze – fordult sarkon Lane, és a bárhoz ment.
Stavros hozzám fordult.
– Komolyan azt hiszed, hogy olyan ember vagyok, aki lapátra
tesz egy terhes nőt? Pláne, ha ismeri a helyzetét… vagy
amennyit tud róla?
Lehajtottam a fejem.
– Tudom, hogy nem vagy olyan. De eleinte ezzel nem voltam
tisztában, és szerettem volna bebizonyítani, hogy érdemes
megtartanod a szülési szabadság alatt is. El akartam mondani.
Csak olyan nagy volt a forgalom, és sosem kínálkozott
megfelelő pillanat.
Ellágyult a tekintete.
– Inkább az bosszant, hogy nem tudtam róla már hamarabb. –
Kihúzta magát, és hunyorgott; láttam, hogy megint felizgatta
magát. – És hagytad, hogy egy terhes nőt heteken át tizenhat
órás műszakokkal dolgoztassak halálra? Szégyelld magad!
Hátráltam egy lépést.
– Nem volt gond. Szükségem volt a pénzre.
– Majd én betanítom Lane-t. Tizenegykor végzel.
– Nem! Meg tudom csinálni. Kérlek szépen! Tényleg nagy
szükségem van a pénzre.
Stavros lenézett a hasamra, aztán átment a bárhoz és
magamra hagyott. Lehajolt, majd ismét felbukkant egy
zsámollyal a kezében. Letette a pultom mögé.
– Ha nincs vendég, ülj le! Nem takaríthatsz. Nem emelhetsz
semmit. Vagy tényleg kirúglak!
Másodszor is tátva maradt a szám, de gyorsan becsuktam, és
leültem a zsámolyra.
– Igenis, uram.
Stavros visszament a bárba, és átküldte hozzám Lane-t. Nem
látszott rajta, hogy különösebben sajnálná, ami történt. Megállt
mellettem, és várta, hogy megtanítsam valamire.
– Most rögtön kezdesz? – kérdeztem.
– Igen – mondta magabiztosan.
– Hogyan… honnan jöttél rá?
Pislogott hosszú, sűrű szempillájával, elrejtve meleg,
rozsdabarna szemét.
– Terhes a nővérem. Néha megszédül, és ugyanígy megérinti
a hasát. De hatalmasra hízott, így jobban meglátszik rajta. Olyan
a felépítése, mint apám anyjának. Én inkább az anyámra
hasonlítok, ő soha nem szedett fel négy kilónál többet. Mit
gondolsz, nagyra hízol? Délről származol, nem? Biztos
feldagadsz.
Lane mégsem volt a legjobb barátnőm.
– Fogalmam sincs. Eddig csak fogytam. – A tévé előtt
álldogáló tömegre pillantottam, és próbáltam az
arckifejezésükből kitalálni a helyzet alakulását.
– Nem viselsz gyűrűt. Ki a baba apja? – faggatott Lane.
Egy pillanatra rámeredtem.
– A vendég bejelentésekor – néztem le a képernyőre – előbb
ellenőrizned kell, hogy a fő képernyőn vagy-e, aztán az egeret a
bejelentkezés gomb fölé viszed. Kattints rá, és máris előjön a
még be nem érkezett foglalások részletes listája! Kérj tőlük
valamilyen okmányt! Ha van foglalásuk, akkor egyszerűen
kattints a névre! Látod a kijelölt kockákat? Semelyik szoba sem
dohányzó, de figyelned kell arra, hogy helyesen jelölték-e be a
háziállatot és az ágyválasztást. Nincsenek lakosztályaink, ez
tehát nem szerepel a választhatók között. A gyenge időseket a
földszinten helyezd el, és… igen, kattints a kockára, ahova
beviszed a kártyát, majd húzd le! Ha a kártyaolvasó nem
működik, az valószínűleg azért történt, mert nem kattintottál a
hitelkártya kockájára.
– Értem.
Lane figyelte, mit csinálok, de lassabban fogott fel mindent,
mint ahogy szerettem volna. Segítettem neki bejelenteni a
következő négy vendéget – valamennyien a mentésből
visszatérő tűzoltók voltak – , akik utána rögtön a lapos
képernyős tévéhez siettek.
– Elnézést – szóltam oda Lane-nek, miután az utolsó
vendéggel is végeztünk. Átnyomakodtam az emberek között, és
lehajoltam a távirányítóért, hogy a képernyőre szegezve
felerősítsem a hangot.
Egy riporternő állt egy erdős rész mellett, a háttér ködös volt,
és egy, az apró betűs rész felett az Egyesült Államok
emblémájával ellátott tábla volt mögötte, TILTOTT felirattal.
– Az Erdészeti Szolgálat jelentése szerint a hegyitűzoltó-
csapat csak hajszálhíján menekült meg, amint eltérítették a
lángokat a Cheyenne Hegyi Komplexumtól. A mentésben a
Cheyenne Hegyi Tűzoltóság és a biztonsági szolgálat vett részt.
Kifújtam a levegőt, és megérintettem a hozzám legközelebb
állót.
– Istennek hála, nem esett bajuk!
Feltárult a bejárati ajtó, és a teljes hegyitűzoltó-csapatot
orrfacsaró füstszag előzte meg. Kormosak voltak, de
mosolyogtak. Az előcsarnokban tartózkodó lánglovagok
tapsban és éljenzésben törtek ki, és pacsiztak a hegyi
tűzoltókkal, amikor elmentek mellettük.
– Rendben, rendben – kiáltotta Stavros. – Mindenkinek
fizetek egy sört!
Harsány éljenzés volt a válasz, és vagy egy tucatnyi tűzoltó és
adminisztrátor sereglett a bár köré. Magamra maradtam. A
tévét bámultam, friss hírekre vártam. Valami nem stimmelt,
ezért nem mentem vissza a pultomhoz, pedig tudtam, hogy
Lane vár rám.
Erősebben csapott meg a füstszag.
– Szia! – hallatszott egy mély, rekedt hang közvetlenül a
hátam mögött.
Megfordultam, és Trex állt előttem. Felnéztem rá. Vörös volt
az arca és izzadt, és a szemén kívül mindenét korom borította
be.
– Hála istennek! – öleltem meg. Megragadtam a pólóját, és
olyan közel húztam, amennyire csak tudtam.
– Hiányoztam? – kuncogott.
– A tűznél jártál, igaz?
Trex megölelt, és a fejem búbjára fektette az arcát.
– Bocsáss meg, de nem válaszolhatok, és veszélyes a
találgatásod. Ó, a fenébe is! – lépett hátra. A ruhájától fekete
csíkok lettek a fehér ingemen. A hüvelykujjával letörölte a
kormot az arcomról, aztán kinyújtotta a kezét, ami végül
lehanyatlott. – Csak rosszabb lett tőle.
– Nem érdekes – nyugtattam meg, és lenéztem magamra,
ahol annak bizonyítékát láttam, hogy megölelt. – Korán
visszaértél.
– Arra jártam. Segítettem, ahol kellett. Én… mi… hát…
történt valami.
Nem szívesen néztem, ahogy kínkeservesen próbálja
elmondani úgy, hogy ne hazudjon. Bámulatra méltó volt, és
nagyra értékeltem.
– Valami? – kérdeztem. – Mardos a féltékenység.
Trex kedvesen elmosolyodott.
– Örülök, hogy mindenki megúszta – folytattam.
– Minden elismerésem az ausztráloknak. Értik a dolgukat.
Percre pontosan tudták, mennyi időnk maradt, mielőtt a tűz
megfor… – Trex olyan arccal nézett mögém, amilyet még nem
láttam.
– Darby. – Lane hajolt hozzám. Hirtelen egy félénk kislány
testbeszédét láttam, aminek korábban semmi jele sem volt. –
Bocsáss meg, hogy félbeszakítalak… – egy másodpercre Trexre
pillantott, és megnyalta a száját – de még sok minden van,
amiben nem vagyok biztos.
– Persze. Egy perc, és ott vagyok.
Lane a fenekét riszálva vonult vissza, és Trexszel néztük,
ahogy még utoljára visszafordul, ránk mosolyog és integet.
Trex rám nézett, és rögtön észrevette, milyen képet vágok.
Hirtelen feszélyezetten nyelt egy nagyot.
– Mi az?
– Semmi – pislogtam, és megráztam a fejem.
– Csak azt ne mondd, hogy ő az új alkalmazott! – sápadt el.
Felvontam a szemöldököm. Nem nagyon ismertem addig a
féltékenységet. Mindig a figyelem középpontjában voltam, amit
nagyon élveztem, és most az egyszer ott is akartam lenni.
Amikor végre belépett az életembe az a férfi, akire mindig is
vártam, a sors úgy hozta, hogy más valakinek a gyermeke nőtt a
hasamban, és ettől hátrányos helyzetbe kerültem egy olyan
nővel szemben, mint Lane, aki az átlagosnál szebb volt, és az
előcsarnokban minden tűzoltó csak az okot kereste, hogy szóba
elegyedhessen vele. És ha őszinte akartam lenni, pár röpke
hónapja, amikor még nem voltam terhes, eszembe sem jutott
volna féltékenynek lenni rá.
– Mi a gond? – fontam össze a karomat. – Eltereli a
figyelmedet?
– Az ördögbe is, dehogy! – ráncolta Trex az orrát. Utánam
nyúlt, de aztán eszébe jutott, hogy piszkos a keze, és inkább ő is
összefonta a karját. – Én akartam, hogy Stavros felvegyen
valakit, aki segíteni fog. Csak az lep meg, hogy éppen őt
választotta. Mielőtt kezdtél, mindig a bárpultnál ült. Nem a
munka vonzotta ide. Egy tűzoltóra vadászik. Hidd el, hogy nem
fogja elterelni a figyelmet! – Morcos arca ellágyult. – Amint
végzek, találkozunk, és elviszlek vacsorázni, aztán átölellek
filmnézés közben, utána pedig kezdődik majd a műszakod.
Kizárólag az érdekel, hogy nemsokára lesz egy kis szabadidőd.
– Brr– ráztam meg magam, és éreztem, hogy ég az arcom. –
Ne haragudj! Szokatlan még a féltékenység.
– Nem érdekes. Nekem tetszik – mondta, és képtelen volt
letörölni a mosolyt az arcáról. – Még sosem láttalak
féltékenynek. Nagyon édes. És most már azt is tudom, hogy
jobban kedvelsz, mint mutatod.
Összeszorítottam a számat, és próbáltam nem mosolyogni, ő
pedig gyorsan megcsókolt, amitől haszontalanná vált minden
erőfeszítésem.
– Szeretlek – suttogta, majd mielőtt folytatta volna,
hátrapislantott, csak aztán biccentett a fejével a hasam felé – , és
téged is.
– Stavros tudja – mondtam.
– Micsoda? – lepődött meg. – Mióta?
Vállat vontam.
– Fél órája. Az új lány kikotyogta. – Összehúzott szemmel
néztem Lane-t azalatt a két másodperc alatt, amikor nem Trexet
bámulta. – Biztos van valamilyen látnoki képességű démona,
aki súg neki.
– Honnan a pokolból tudta? – töprengett Trex. – És Stavros
mit szólt? Még megvan az állásod?
– Eleinte elég dühös volt, hogy nem mondtam el. De
zsámolyt tett a pult mögé. Le kell ülnöm, ha épp nincs vendég. –
Stavrosra pillantottam, aki a földre mutatott, jelezve, hogy üljek
le.
– Helyes – követett Trex a pulthoz.
– Szia! – Az új munkatársam szélesen mosolygott, és kezet
nyújtott. – Lane vagyok.
– Trex – válaszolta Trex olyan távolságtartóan, amilyet még
nem tapasztaltam nála. Mindig is vonzódott hozzám. Az első öt
percben randizni hívott. Ennél kevesebb érdeklődést nem is
tanúsíthatott volna Lane iránt. Lehetetlen volt titkolnom az
elégedettségemet. Addig sikerült is, míg Trex kezet nem
nyújtott, és Lane egy másodperccel tovább húzta az érintést.
Amint Trex keze felszabadult, rögtön megértette a korábbi
gyanúmat. A szemében felismerés csillant, aztán rám kacsintott,
és elmosolyodott.
– Szeretlek, bébi. Vacsora előtt találkozunk.
– Csak pár óra addig – kaptam el a csuklóját, hogy
megnézhessem az óráját.
A szájához emelte a kezem, és végigcsókolta a bütykeimet,
mielőtt elengedett, és a lifthez ment.
Lane és én ugyanolyan arckifejezéssel néztünk utána.
Lane végül felsóhajtott, és megcsóválta a fejét, aztán lenézett
a számítógépre.
– Nem semmi.
– Igen.
– Tud a babáról?
 – Hát persze! – csattantam fel.
A magasba tartotta a kezét.
– Bocs, csak kérdeztem. Stavros nem tudott róla, ezért nem
voltam benne biztos. Örül neki?
– Bizonyára – válaszoltam a zsámolyra telepedve. – Nem
menekült el, amikor megmondtam.
– Piszkosul szép baba lesz – mondta Lane, és a már üres
liftbenyíló felé sandított. – Hol ismerkedtél meg vele?
Minden erőmre szükségem volt, hogy ne kaparjam ki az
elkalandozó szemét, ezért gyorsan témát váltottam.
– Nekiállhatunk a kijelentkezésnek?
– Persze – vigyorgott önelégülten.
 19. fejezet
Darby

Nem. Ezt itt – mondtam Lane-nek.

– Már majdnem sikerült – mondta bosszúsan.
Lane nem tanult olyan gyorsan, mint én, de nem bírta, ha a
vendégek előtt korrigáltam a hibáit. Kényes egyensúlyt kellett
tartanom aközött, hogy helyesen tanítsam be, és közben
nyugodt is maradjon, nehogy hisztit vágjon le a pult mögött.
Megint hosszú műszak állt előttem. Alig vártam, hogy
betanuljon, de máris kétszer olyan sokáig tartott, mint az én
esetemben.
– Köszönöm – mondta Lane mesterkélt mosollyal, amihez
már kezdtem hozzászokni. – Kellemes pihenést, Mr. Bringham!
Aztán komor arccal fordult felém.
– Nem tudnál néhány percet hagyni, hogy magamtól rájöjjek?
Ezért tart ilyen sokáig!
– Dehogynem. Ne haragudj! – mondtam Ugyanolyan
mesterkélt mosollyal.
– Helyes – fordult el.
Hirtelen észrevettem, mekkora nyüzsgés támadt a
tárgyalóteremnél. Több tűzoltó is felfigyelt rá, és besietett.
– Mindjárt visszajövök – vetettem oda Lane-nek, és a bárhoz
indultam.
 – Valami gond lehet – jegyezte meg Stavros, és a
tárgyalóterem üvegajtaját nézte.
– Van is – mondtam.
Stavros felkapta a fejét, és a szemembe nézett. Egy
másodpercig zavartan bámult, mielőtt rájött, hogy én Lane-re
gondoltam.
– Még mindig undok?
– Te mondtad, nem én – válaszoltam.
Ismét a tárgyalótermet figyelte.
– Ne haragudj, de azt hittem, megint szerencsém lesz. Rád
nézve könnyen hiszi azt az ember, hogy a szépség, ész és
kedvesség egy személyben egyesülhet.
– Ne már! – böktem meg a vállammal a karját.
– Le kellene ülnöd – javasolta. A legközelebb eső bárszékre
ültem fel. Stavros összevonta a szemöldökét, ahogy a termet
elhagyó tűzoltókat nézte. – Nem sok jót ígér – mondta. A
tűzoltók rögtön telefonálni kezdtek és a tévéhez siettek. Stavros
felemelte a távirányítót, és adott rá egy kis hangerőt. – A hetes
csatorna szerint a nap során felerősödött a szél, és csak ma
reggel háromszáz hektárnyi növényzet égett le. Szikrák
pattognak, amik akár hatmérföldes távolságban is sok új tüzet
okoznak. Az országút mentén evakuálják a lakosságot, köztük
az állam legrégebbi tanyáiról is.
– A hegyi tűzoltókat pár órája hívták be – csuklott el a
hangom. Tetőtől talpig libabőrös lettem.
A bárban nem maradt senki, az előcsarnokban pedig hirtelen
nagy lett a nyüzsgés. Két sor keletkezett, ahogy az emberek ki-
bejártak a tárgyalóterembe. Telefonok csörögtek, a hangok
zavaros kakofóniává egyesültek, mély basszusként hangzott a
beszélgetés folyamatos moraja.
– Szia! – próbálta felkelteni Stavros az egyik arra járó tűzoltó
figyelmét. – Mindenki jól van?
– Eltűnt néhány srác.
– Eltűnt? – álltam fel. – Melyik csapatból?
– A hegyi tűzoltókat elszakította egymástól a tűz. Úgy
hisszük, hogy a kisebb társaság akkor vált el a nagyobbtól,
amikor a két tűz egyesült. Csak pár percük maradt, hogy
elmeneküljenek onnan.
A számhoz kaptam a kezem. Stavros megfogta a karomat, és
megpaskolta a kezemet.
– Mikor lehet többet tudni? – kérdeztem.
– Most hozzuk összhangba a keresést és a mentést –
válaszolta a tűzoltó, és elsietett.
– Nem esik bajuk – mondta tetetett bizakodással Stavros.
Ahogy telt az idő, úgy tűnt, sok a beszéd és kevés a cselekvés,
mégis biztosra vettem, hogy a hegyen folyik a mentés, csak nem
látjuk. Visszamentem a recepcióhoz, hogy keressek valami
munkát, amivel leköthetem a figyelmemet, és
megkönnyebbülten láttam, hogy Tyler érkezik meg Ellisonnal.
Egyenesen a tárgyalóterembe tartott a hivatalos személyekkel és
néhány csapattársával együtt. Azonnal tudtam, hogy a testvére
az eltűnt hegyi tűzoltók egyike.
Ellie rögtön a pultomhoz sietett.
– Ellie! Reménykedtem, hogy eljössz.
Halvány mosolyra húzta a száját, és a táskájába túrt.
– Megjöttem. Kérek egy szobát – mondta, majd átadott egy
igazolványt és a hitelkártyáját. – Tégy egy szívességet! – mondta
halkan, közelebb hajolva.
– Amit csak akarsz – mosolyogtam. Még mindig a
négyzeteket pipáltam ki, hogy minél előbb bejelenthessem.
– Amíg itt vagyok, nem akarok Stavros közelébe menni.
Felpillantottam, és láttam, milyen arcot vág. Próbáltam
kisütni, mire célozhat.
– Már nem iszom.
– Ó! Ó! Hát igen, legutóbb elég… kellemetlen volt.
– És utána sem javult a helyzet – bólintott.
A szemem sarkából láttam, hogy megcsillan valami, és a
pulton átnyúlva megfogtam a kezét, hogy közelebbről is
megnézzem az ujjára húzott gyűrűt. Tyler összeszedte a
bátorságát, megkérte a kezét, és Ellie igent mondott.
– A csudába is, azért olyan rossz nem lehet! Gratulálok!
– Hát igen – mosolyodott el, ezúttal szívből jövően, amit még
nem láttam tőle.
– De szép! És ne aggódj, szólok Stavrosnak, hogy már nem
iszol.
– Köszönöm – hálálkodott Ellison.
Bekódoltam számára a két kulcsot, és átnyújtottam őket, majd
néztem, ahogy Ellison rápillant a borítékra, amibe a kártyákat
tettem, majd hátranéz a vőlegényére. Megigazította a
fényképezőgéptáska pántját a vállán, és a lifthez ment.
Pár perccel később a csapatok kiözönlöttek a
tárgyalóteremből. Tyler is köztük volt. A telefonján pötyögött,
miközben lépést tartott kifelé menet a többiekkel. Átfogtam
magam, mert tudtam, hogy most búcsúzik el Ellisontól. A
testvéréért indult.
Amikor leszállt a nap, kinyílt az előcsarnok ajtaja, és Trex
lépett be. Megállt, amikor észrevette Ellisont a kanapé
közelében, ahonnan a lapos képernyőn a híradót figyelte. Pár
szót váltottak, aztán Stavros üdítőt vitt Ellie-nek.
Trex rám kacsintott, aztán végighúzta az ujját a kezemen a
csuklómtól a kisujjam hegyéig.
– Az embereim megígérték, hogy szemmel tartják a
mentőcsapatot. – Megnézte a telefonját, aztán eltette.
 Átfogtam a karját, és pár lépéssel arrébb húztam.
– Hogy érted, hogy az „embereid”?
Bocsánatkérő hangon válaszolt.
– A csapatom hátramaradt, hogy én idejöhessek, és
elmondjam a legfrissebb híreket nektek, ők pedig figyelik, hogy
alakul a helyzet a hegyen. Csak ennyit mondhatok, Darby. Ne
haragudj!
– Tudom – mondtam a fejemet ingatva. – Én csak… Zeke is
odafent van.
– Tudom. Hidd el, mindent bevetnek!
– Te jól vagy?
– Hát persze, drágám. Jól vagyok. És te? Vacsoráztál már? –
Végiggondoltam a kérdést, mire összeráncolta a szemöldökét.
– Annyi minden történt, hogy megfeledkeztem róla. Örülök,
hogy visszajöttél. Amikor nem jelentél meg a megszokott
időben, aggódni kezdtem.
– Hívtalak – lepődött meg, aztán a recepcióra pillantott. –
Lane vette fel. Azt mondta, el vagy foglalva. Mondtam, hogy
adja át neked, hogy kések.
Megfordultam, és láttam, hogy Lane Trexre mosolyog, de a
mosolya eltűnt, amint észrevette, hogy rajtakaptam.
– Biztos elfelejtett szólni.
Trex megcsókolta a homlokomat.
– Sajnálom, hogy aggódtál miattam, bébi. Lehetett volna
annyi eszem, hogy ne bízzak benne, hogy átadja az üzenetet.
– Nem a te hibád – néztem dühösen Lane-re, de már
mosolyogtam, amikor ismét Trexre néztem. – Maradsz?
– Igen. Gyere, szerzünk neked valami harapnivalót!
Mialatt a reggelizőterem végében álló hűtőben keresgéltünk,
a vezetőség összehívott egy újabb megbeszélést. Fél órára szinte
kiürült az előcsarnok, én pedig leültem a kanapéra, és hagytam,
hogy Lane vigye a recepciót.
– Jobban vagy? – kérdezte Trex.
– Igen. Hallottál valamit?
Lehajtotta a fejét.
– Néha jó lenne, ha nem kérdezősködnél, Darby. Könnyebb
lenne az életem.
– Bocsáss meg. Általában nem teszem, de Zeke is eltűnt.
Muszáj tudnom – kérleltem.
Összefonta az ujjainkat.
– Hat óta nem lehet rádión elérni a kisebb csapatot. Az utolsó
rádióhívásukban azt mondták, hogy a tűz ellen építenek
menedéket.
Rögtön eleredtek a könnyeim, összehúztam az orromat az
égő érzés miatt. Elszorult a torkom, és bármennyire is
igyekeztem nem sírni, patakokban folytak a könnyeim.
– Ki van a kisebb csapatban?
Kinyílt a tárgyalóterem ajtaja, és mindenki kisereglett, aki
beszorult a kis helyiségbe. A termen keresztül a tévé elé siettek.
– Ne szólj egy szót sem! – mondta halkan Trex. – E percben
csak a vezetőség tud valamit, és nagyon nehéz lenne
elmagyarázni, honnan tudom.
Az orromhoz szorítottam az öklömet, és bólintottam,
miközben a válaszára vártam. Ellison egy méterre állt tőlem, és
nem akartam, hogy sírni lásson.
– Taylor Maddox, Liam és Jack, a két ausztrál, Jew… és Zeke.
Zeke volt a legtávolabb. A többiek utánarohantak, hogy
figyelmeztessék, de aztán el kellett onnan jönniük. Nehéz terep,
és ez lelassította őket. Az utolsó beszélgetés… – nyelt egyet. –
Felkavaró volt, Darby. Remélem, nem esett bajuk.
Összeszorítottam remegő ajkaimat, úgy bólintottam. Gyorsan
letöröltem a könnyeimet, és közelebb mentünk a tévét körülálló
emberekhez.
Egy riporternő jelent meg komor arccal a képernyőn. Magas
fű és égő fák látszottak mögötte, a mikrofont két kézzel
szorongatta.
– Nem, nem, nem – suttogtam magam elé. – Istenem, add,
hogy biztonságban legyenek!
Ellison ült le mellém a kanapéra, és a szája elé tette a kezét.
– Hangosítsátok fel! – kiáltotta valaki mögöttünk.
A távirányítóért nyúltam, és maximumra állítottam a
hangerőt.
– Az utolsó bejelentkezés az Estes Park-i csapattól ma este
hatkor volt, körülbelül akkor, amikor a két tűz egyesült. A
jelentések szerint akkor állították fel a tűz elleni menedéküket.
Ellison elveszetten, kábultan állt fel. Kivettem egy papír
zsebkendőt az asztalon lévő dobozból, és odaadtam neki.
Gyorsan megtörölte a szemét, és kicsit magához tért.
– Jól vannak – veregette meg Lloyd Ellison karját.
– Ellie! – Egy kötényes nő szaladt be az előcsarnokba.
Látszott, hogy pánikban van, a tekintete eszelős volt. Ellison
megölelte. – Most hallottam – zihálta a nő. – Van valami hír?
Ellison megrázta a fejét, és megtörölte az orrát a
zsebkendővel.
– Nincs semmi. Nem sokkal hét után érkeztünk. Tyler úgy
hajtott, mint az őrült. Elment az emberekkel, akik őket keresik.
A pincérnő ismét megölelte.
– Ő Falyn – hajolt a fülemhez Trex. – Taylor barátnője.
Ellison és Falyn könnyes szemmel, egymást átölelve,
támogatást remélve ültek a kanapén.
Ahogy teltek az órák, róluk gondoskodtam, hogy eltereljem a
gondolataimat, bár Trex és Stavros többször is gyilkos
pillantásokkal méregettek. A szálloda tele volt, és a vendégek
nagy része az előcsarnokban gyűlt össze, hogy hallja a híreket,
de ahogy éjszakába hajlott az idő, úgy halkult a beszélgetés
suttogássá, és már nem érkeztek hívások. Meggyérült a tömeg is
a tévé körül, de én Ellison és Falyn mellett maradtam a kanapén.
Trex minden újabb hírével fogyott a reményük.
Trex eltette a telefonját. Karikás volt a szeme.
– Van valami? – faggatta Ellison.
– Csak annyi, hogy nem találtak holttesteket – válaszolta
Trex. Amikor Ellison elkeseredetten a tenyerébe temette az
arcát, Trex leült mellé a szék karfájára. – Ez jó, Ellie. Azt jelenti,
hogy találtak valami kivezető utat. Ha nincs holttest, akkor
mozognak. A mozgás élet.
– Remélem, igazad van – mondta a keze mögül Ellie.
– Fent vannak a helikopterek, reflektorral vizsgálják a
környéket, de a füst miatt rosszak a látási viszonyok. – Trex
lenézett rám, a szeme körül megfeszült a bőr. – Tíz perc múlva
megint hívom őket. Amint hallok valamit, szólok.
Gyengéden megfogta a karomat, és magával húzott.
– Tyler mentőegysége már visszafelé tart – súgta a fülembe. –
A kisebb csapat nincs velük. Nem akartam én szólni Ellienek és
Falynnek, de… nem fest jól a dolog. Nemsokára vissza kell
mennem dolgozni. Megpróbálok engedélyt szerezni, hogy mi is
kutathassunk utánuk.
Lehunytam a szemem, és kicsordultak a könnyeim.
– Hamarosan végzel. Pihenned kéne.
– Jól vagyok.
Az ajtó felé fordultam, amikor kinyílt.
Falynben egy pillanatra felcsillant a remény. Egy
másodpercig azt hitte, hogy a férfi, aki belép, Taylor Maddox.
Pedig Tyler vette le a kemény sisakját, őt borította tetőtől talpig
korom, kivéve a két csíkot az arcán. Ellison Tylerhez rohant,
átölelte és sírni kezdett.
– Nem találtuk meg. Nem találom, Ellie – nyögte ki Tyler.
– Nem! – sikoltott fel Falyn.
Tyler odament hozzá, és átölelte. A fülébe suttogott, de Falyn
a fejét rázta, és megroggyant a térde. Tyler erősen tartotta,
szilárdan és rendíthetetlenül.
Stavros lépett oda, kávét, vizet és egy pohár tejet hozott.
– Mit gondolsz, kié a tej? – Elcsigázottan mosolyogtam rá, és
levettem a tálcáról. – Menj csak, pihenj egy kicsit! Majd én
megcsinálom a reggeli menetet.
– Nem gond? – kérdeztem.
Megrázta a fejét, és letette a tálcát a dohányzóasztalra.
Megérintettem Trex karját.
– Nem aludtál. Legalább szundíts egyet, mielőtt elmész!
Gyere velem!
Trex a kanapén ülő Tylert és Falynt nézte, aztán megfogta a
kezem, és a recepció mellett elhaladva a szobámhoz vezetett.
Nem beszélt, míg ki nem fűzte a bakancsát, és ki nem bújt az
ingéből és a nadrágjából. Levetkőztem, hálóingbe bújtam, és a
kezénél fogva az ágyhoz húztam Trexet. Elhelyezkedtünk, és
szorosan átöleltük egymást. A fejem tökéletesen illett az álla alá,
a szám a kulcscsontját súrolta.
Fáradt voltam, de az agyam nem pihent, egyik lehetőséget a
másik után vetette fel. Hol a legjobbat, hol a legrosszabbat.
Imádkoztam Istenhez, Jézushoz és a Szentlélekhez, hogy
épségben őrizze meg őket. Aztán úgy gondoltam, inkább azért
adok hálát, hogy megőrizte őket. Mert így tett, ebben őszintén
hittem. Mindegy, milyen ijesztő gondolatok suhantak át a
fejemen, egyikben sem szerepelt holtan Zeke vagy a többiek.
Sérülten talán igen. Itt-ott égési sebekkel, de inkább úgy
képzeltem, hogy összebújnak, hogy ne fázzanak, talán egy
barlangban, hogy a tűz ne érje el őket. E pillanatban a tábor felé
gyalogolnak, piszkosan, fáradtan, de boldogan, hogy életben
vannak. Isten vigyázott rájuk.
– Darby? – suttogta Trex. – Jól vagy? Aggódom, hogy túl sok
stressznek vagy kitéve.
– Zeke jól van. Biztos vagyok benne.
Megcsókolta a hajamat, meleg bőre az enyémhez simult. Még
a magas fokozatra állított légkondi mellett is azonnal verítékes
lett a bőrünk, ahol összeért. Elfogadható áldozat azért cserébe,
hogy sok órán át távol voltunk egymástól. – Mikor fogad megint
az orvos?
– A jövő hónapban.
– Furcsa lenne, ha el szeretnélek kísérni?
Nem álltam meg mosolygás nélkül.
– Meglátjuk. Nem biztos, hogy meg tudom magyarázni, ki
vagy. Feltételezik majd, hogy a baba apja.
– Hadd gondolják! Miért kell bárkinek is tudni, hogy nem az
vagyok?
Felemeltem a fejem.
– Mert nem ismerjük egymást olyan régóta.
– Ezt sem kell senkinek tudnia. És megesik az ilyesmi.
Christopher unokatesóm egy egyéjszakás kalandból jött a
világra. A nagynéném tizenkilenc évesen szülte.
– Ezt akarod másoknak mondani? – ráncoltam a
homlokomat. – Hogy ez a baba egy egyéjszakás kaland során
fogant?
– Nem azt akarom mondani, hogy közöljük fűvel-fával, hogy
én vagyok az apa. Csak szeretném, ha megértenéd, részemről
rendben, hogy feltételezzen mindenki azt, amit akar. Így nem
kell magyarázkodnod.
Visszaejtettem a fejem, és felsóhajtottam.
 – Lehet. – Trex nem szólt, amivel arra sarkallt, hogy
folytassam. – Csak most kezdem visszanyerni önmagamat. Nem
egyszerű ezt elmagyarázni. Shawn többet vett el, mint amit
adtam neki. – Megérintettem a pocakomat. – És most itt vagyok.
– Velem.
– És egy babával… anya vagyok. – Villámcsapásként ért a
felismerés: valakinek az anyja vagyok! Egy roncs. Hogy
választhatta számomra ezt Isten? Ennek így nem volt értelme.
– Most már tudod, hogy elég erős vagy, hogy megtedd, amit
kell, még ha nehéz és ijesztő is. Nem félsz semmitől. Otthagytál
egy férfit, aki ki akart sajátítani, ahelyett, hogy szeretett volna.
Biztos, hogy mindig is nagyszerű lány voltál, de én ezt a
mostanit szeretem. Akinek a szeme minden nappal bátrabban
csillog.
– Úgy beszélsz rólam, mint egy szuperhősről.
Magához ölelt.
– Az enyém vagy. És csak a pontosság kedvéért, nem érdekel,
hogy még hatvan napja sem ismerjük egymást. Ha minden, ami
a megismerkedésünk előtt történt, nem történt volna meg, és én
nemzettem volna ezt a babát a találkozásunk éjszakáján, akkor
is itt lennék, pontosan így, mint most, és ilyen boldogan
ölelnélek, ahogy most teszem.
Lehunytam a szemem, és reménykedtem, nem veszi észre a
könnycseppet, ami a szemem sarkába gyűlt, majd lehullott az
orrom hegyéről.
– Ismerem a félelmet. Attól a naptól, mikor kiléptem a
templomból, szinte nem is volt időm másra, mint hogy felszínen
tartsam magam. Igazán nem is gondolkodtam el semmin,
kivéve azon, mennyire rémisztő ez a helyzet, és hogy mennyire
sajnálom magam. Álmodoztam az újrakezdésről, hogy mindent
máshogy csinálok. Azt kívántam, bárcsak ne lenne a baba, és
bizonyos fokig azt is kívántam, hogy bárcsak te se lennél, mert
egyikőtök sem lenne, ha akkor hagytam volna el Shawnt,
amikor kellett volna. Ez nem szuperhősös viselkedés. Nem
bátorság. Hanem önzés.
– Miért vagy kíméletlenebb önmagaddal szemben, mint bárki
mással? Nem gondolod, hogy más, hasonló helyzetben lévő nő
is ugyanezt érzi? Nem kifogásolható, hogy könnyebb életet
kívánsz. Ha azt szeretnéd, minden más lenne. Sok mindenen
mentél keresztül, Darby.
– Jobb ember kellene, hogy legyek. Kárpótolnom kell
Babszemet, hogy valaha is ilyen gondolatokat forgattam a
fejemben. Ez a baba olyan anyát érdemel, aki helyes döntéseket
hoz, aki a fejével gondolkodik, és nem csak az érzései vezetik.
– Akkor hát azt mondod, hogy érzel dolgokat – jegyezte meg
csak félig tréfásan.
– Igen.
– Ezt már haladásnak nevezem – mondta, és a
halántékomhoz simult az arcával. Megcsörrent a telefonja.
Rápillantott, és felsóhajtott. – Megtalálták őket.
Felültem.
– Rendben vannak?
– Igen, és már jönnek is vissza.
A mellkasára rogytam.
– Hála Istennek!
– Hála a tűzoltó helikopternek. A pilóta vette észre őket,
amikor visszafelé igyekeztek a táborba. Tönkrement a rádiójuk.
Felültem, és a szemébe néztem.
– Hogy lehet, hogy meghallod, hogy túlélték, és nem
gondolsz arra, hogy ez Istennek köszönhető?
Habozott.
– Mondd csak! – nógattam.
 – Nem akarom, hogy ez veszekedéshez vezessen.
– Szeretnélek megérteni.
Visszafojtotta a lélegzetét, míg azon morfondírozott, hogy
válaszoljon-e.
– Ha nem élték volna túl, Istent okoltad volna?
– Istent? Dehogy.
– Isten hibája, hogy elszakadtak egymástól?
– Természetesen nem.
– Akkor miért övé a dicsőség, hogy megmenekültek? Ha
meghaltak volna, imádkoztál volna értük és a családjukért. Az
mind Isten terve szerint történt volna, igaz?
– Persze – vágtam rá.
– Nem imádhatok egy olyan Istent, aki az ilyen jó emberek
számára a halált választja. Vagy kisgyerekek sorsául a rákot
szánja. Vagy akinek a cunamit vagy a pedofilokat köszönhetjük.
Ez nem jó elképzelés.
– Csak nem értjük.
– Én igen. – Megérintette a hasamat. – Azt szeretném, ha ez a
baba egészségesen születne, és hosszú, boldog élete lenne.
Mindent, amit tudnia kell, a képességeim szerint megtanítok
neki, ahelyett, hogy rákban megbetegíteném, csak hogy valamit
bebizonyítsak. Ha beteg lenne, és meg tudnám gyógyítani,
megtenném. Ha egy pedofil lenne a házamban, és bántalmazná,
közbelépnék. Te nem?
– Dehogynem – fintorodtam el undorral.
– Akkor erkölcsösebbek vagyunk, mint az Istened.
– Ilyen ne mondj! – ráncoltam a homlokomat.
A párnára fektette a fejét.
– Látod? Nem győzhetek. Ha megmagyarázom, az a vétkem,
hogy megpróbálom aláásni a hitedet. Nincs bajom vele. De nem
kell beszélnünk az enyémről.
 – Mert nincs is hited.
– Nem igaz. Hiszek a tudományban. A szeretetben és az
egyenlőségben. Hogy ne okozzunk rosszat, de ne nyeljünk le
semmit. Hiszek abban, hogy segítsek, akin csak tudok, és ne
bántsam azokat, akiken nem tudok. Hiszek a kötelességben, az
önfeláldozásban és a hűségben.
– Ezek mind jó dolgok – mondtam.
– Szeretném, ha neked is lenne, amiben hihetnél. Nem
tartalak kevesebbre emiatt, mert szeretném, ha hasonlóan
éreznél velem és a hitemmel kapcsolatban.
– Oké – bólintottam a mellkasán fekve.
– Oké? – kérdezte meglepve.
A bőrére szorítottam a számat, és így maradtam egy
pillanatig. Aztán kurtán felnevettem.
– Mintha nem szólna már így is sok ellenünk… a tetejében
még egy ateistába szeretek bele.
Nem mozdult. Másodpercekig levegőt sem vett.
– Szeretsz?
Felültem, és a szemébe néztem. Túl gyáva voltam, hogy
bármi mást mondjak, ezért csak bólintottam.
Két keze közé fogta az arcomat, felült, és ajkát a számra
szorította. A kezére tettem a kezem, és átadtam magam az
érzésnek, amit a csókja adott. Régebb óta vágyott már erre a
fajta elfogadásra, mint amilyen régóta ismertük egymást, és én
megadhattam neki. Nem mondta ki, de éreztem a
megkönnyebbülését, amikor visszadőlt a párnára, és átölelt.
– Köszönöm – suttogta, és ellazult a teste.
 20. fejezet
Trex

A kétoldalú ragasztószalag ideális megoldásnak tűnt, hogy

feltegyük a Darby által készített kemény kartonra festett
kandallót. Amint a falra erősítettem, visszamásztam, és leültem
Darby mellé a padlóra az ágya mellett. Egy bögre forró kakaót
nyomott a kezembe.
– Tökéletes – jelentette ki, és megérintette a bő póló alatt
éppen csak domborodó pocakját. Az én pólómban aludt. És
valahányszor rá gondolt – ami gyakran előfordult – ,
megérintette Babszemet.
– Jól áll neked. Meg kellene tartanod – céloztam a
ruhadarabra. Amikor azt gondoltam, Darby már nem lehet
gyönyörűbb, elkezdte hordani a pólóimat. Csupasz, izmos lába
kilógott a szürke FBI-logós felső alól, ami szépen rásimult
gömbölyödő hasára.
– Kösz. Azt hiszem, szavadon foglak. És köszi, hogy hazafelé
vettél ragasztót. És festőszereket.
– Én vagyok a legjobb pasi?
Bólintott, aztán ivott a kakaójából.
– Tényleg az vagy.
Elmosolyodtam. Darby a visszahúzódás nagymestere volt,
vigyázott, nehogy elragadják az érzelmek, de ahogy hűlt az idő,
úgy melegedett bele egyre jobban abba, hogy együtt vagyunk.
Még nem engedte meg, hogy elkísérjem az orvosi vizsgálatra, de
legalább hagyta, hogy kocsival vigyem el, és végül, az utolsó
vizsgálat alkalmával a tesztet is elvégezték. Minél
türelmesebbnek mutatkoztam, annál jobban bízott bennem.
Kilenc hete sikerült megfékezni a Colorado Springs körül
tomboló tüzet. Eltűnt a füstfelhő, ami állandósult a nyári égen,
csökkent a pára, ami fátyolként borult a hegyekre. Nem lehetett
hamut látni, a füst bűzét érezni, helyette finom frissesség csapta
meg az orrunkat. Darby sokat emlegette az ősziesre forduló
leveleket, a havat és a hegyekbe tett kirándulást, míg én a
bögrémet fogtam, és hallgattam. Kiélveztem minden percet
abban a néhány órában, amink volt a munkából való
hazaérésem és a tíz óra negyvenöt perces munkakezdése előtt.
Péntekre rendszerint kimerültem, de a növekvő magzat kiváló
ürügyül szolgált, hogy a hétvégéken kialudjuk magunkat.
Hátradőlt, és felnézett a mennyezetre.
– Szóval… van időpontom. Egy újabb ultrahang. Most derül
ki, hogy Babszem fiú vagy lány. Nem is biztos, hogy tudni
akarom. És te? Szeretnéd tudni?
– A fenébe is, persze!
Nevetett, de aztán elkomolyodott. Már éppen
nyugtalankodni kezdtem, hogy valami rosszat mondtam,
amikor ismét megszólalt.
– Még mindig… tudod… el akarsz kísérni?
– Még kérdezed?
A műkandallót nézte.
– Szabadnapot kellene kivenned, szóval, ha nem megy…
– Már megtettem máskor is. Tudod, hogy nem érdekes. Csak
mondd meg, mikor!
– Kedd tízre várnak.
 – Oké.
Páratlanul szép volt a mosolya. A vállamra ejtette a fejét,
aztán nagyot sóhajtott. Talán két másodpercet haboztam,
mielőtt úgy döntöttem, ideje közölnöm az újabb jó hírt.
– Találtam egy helyet.
– Tényleg? – egyenesedett ki ismét. Lefújta a gőzt a
bögréjéről, és óvatosan belekortyolt. Elkerekedett a szeme az
izgalomtól.
– Kicsit nagy, de hosszú távon gondolkozom, szóval… legyél
nyitott!
– Oké – fordult felém.
Nem álltam meg mosolygás nélkül. Magával ragadó volt a
lelkesedése.
– Előbb essünk túl az ijesztő részén! Háromszázhetvenegy
négyzetméter, öt hálószoba, egy zsákutca végén van, és jókora a
hátsó kertje. Három beállós a garázs.
Majdnem visszaköpte a kakaót a bögrébe.
– Öt hálószoba?
– Tudom, hogy nagyobb, mint amire szükségünk van, de
remek környéken van. Nincs messze a 25-ös államközi
autópályától, így gyorsan beérhetünk Denverbe, és profi
konyhája van. Vadonatúj a ház. A vállalkozó pár hónapja fejezte
be.
Nem hagyta, hogy a konyha elterelje a figyelmét arról, amit
mondtam.
– De mi…
– Oké – tartottam fel a szabad kezemet. – Tudom, hogy úgy
érzed, nyomást gyakorolok rád, de erről szó sincs. Csak szeretek
tervezni.
– Tervezni – ismételte meg. A szavaiból hiányzott az érzelmi
töltet, ezért a szívem rögtön úgy kezdett el zakatolni a bordáim
közt, mint egy mozdony.
A fenébe!
– Mi lenne, ha… mindenképp el kell utaznom. Hailey már
régóta kérlel, hogy látogassak haza. Mi lenne, ha az orvosi
vizsgálatod után együtt átmennénk Kansasbe, és ott töltenénk
pár éjszakát?
A bögre fülét piszkálta.
– Hm… jó lenne, de nem vehetek ki szabadságot. Senki sincs,
aki átvenné a műszakomat.
– Jól van. És mit szólsz a jövő hétvégéhez?
Az arckifejezéséből meg tudtam állapítani, hogy keservesen
igyekszik kitalálni valami ürügyet, hogy miért ne jöjjön.
– Azt hiszem, Stavros azt szeretné, ha…
– Mondd csak ki nyugodtan, ami nyugtalanít, Darby!
Lesütötte a szemét.
– Tényleg azt akarod, hogy így találkozzak a szüleiddel? Még
azt sem tudom, hogy magyarázzam el az orvosomnak, te meg
azt szeretnéd, ha leülnék a szüleiddel a vacsoraasztalhoz, és
erről beszélgetnénk?
– Szerintem jó történet.
– Csak az apádat akarod feldühíteni! – húzta össze erre a
szemét.
– Nem – jelentettem ki határozottan. – Nem erről van szó.
Hailey látni akar. Minden nap kérdezősködik rólad. És mit
számít, hogy most derül-e ki vagy később?
– Csak… – Megvonta a vállát, és lehunyta a szemét. –
Valahogy kínos az egész. Kétlem, hogy a prédikátor apád
örülne, hogy terhes a barátnőd, hát még amikor megmondjuk,
hogy más férfi gyerekével. Kellemetlen családi veszekedésnek
teszed ki magad.
– Egy kisbabánál rosszabb dolgok is vannak, például az, hogy
a fiuk ateista. Amikor majd rájönnek, hogy istenfélő keresztény
nő vagy, azt sem bánják majd, ha hat gyereked van. Úgy
befogadnak, mint a huzat.
– Nem is tudom – állt fel. Letette a bögrét az éjjeliszekrényre.
A pocakja most már látható volt. – Esetleg a baba megszületése
után. Talán nem most van itt az ideje. Senkit sem akarok
felzaklatni. Nem akarom megakadályozni, hogy kellemesen
töltsd Hailey-vel az időt.
Nem akar nemet mondani.
– Minden rendben, Darby. Nem akarlak semmire sem
kényszeríteni, amihez nincs kedved. Ha nem akarsz menni, nem
megyünk.
– De találkoznod kell a húgoddal – erősködött. Láttam a
szemében a bűntudatot. Azt akartam mondani, hogy nélküle
nem megyek, de nem akartam ilyen módon manipulálni, még
ha így is éreztem.
– Oké. Egyszerre egy dolog. Egyelőre nagyon örülök az
ultrahangnak.
Lehajtotta a fejét, és végigsimította a pólója alatti kis
domborulatot.
– Lane azt mondja, hogy meg fogok hízni.
Elmosolyodtam, odamentem hozzá és átöleltem.
– Remélem is. És remélem, olyan leszel, mintha hármas ikrek
rejtőznének odabent.
Nevetett, és hátracsuklott a feje.
– Nem!
– De igen! – ereszkedtem térdre. – Szeretném, ha Babszemnek
bőven lenne helye nőni. Ahhoz akkorának kell lenned, mint egy
ház.
Nevetés közben ugrált a pocakja. Csókot nyomtam rá, aztán
felálltam.
 – Úgy beszélsz az örökké tartó kapcsolatunkról, mintha… így
lenne – jegyezte meg.
– Így is van. Végre rád találtam. Nem eresztelek el. Terhesen,
kövéren, soványan, makacsul, más-más lakóhellyel sem. Még ha
öt évbe is telik, hogy összeszedd a bátorságod, hogy
megismerkedj a szüleimmel. A tiéd vagyok.
– Na és mihez kezdesz azzal a sok szobával? – húzta össze
magát.
Vállat vontam.
– Dolgozószoba. Raktár. Vendégszobák. Hálószobák. Szóval
amit az élet hoz számunkra.
– Számunkra… – ismételte meg, és a két keze közé fogta az
arcomat. – Még sosem találkoztam senki hozzád hasonlóval,
Trex.
– Nem is fogsz, mert senki sem szeret úgy, ahogy én.
Garantálom, hogy lehetetlen.
Kopogtattak. Felálltam, hogy ajtót nyissak. Ander állt a
folyosón egy halom levéllel.
– A kettőnké?
– Igen.
– Kösz.
– Szívesen – mondta, és el is fordult.
Kivettem a magamét, és Darbynak odaadtam az övét.
Észrevettem, hogy mindketten ugyanolyan, jelzés nélküli
borítékot kaptunk. Darby szinte sosem kapott levelet, így aligha
hagyhattam figyelmen kívül.
– Ó! – nézte a kezében tartott borítékot.
– Az eredményt küldhették el.
Darby izgatottan tépte fel az övét, gyorsan átfutotta, majd
akkor nézett fel, amikor én is.
– Minden rendben?
 Leültem mellé.
– Minden.
Letette a bögréjét tőlem pár méterre, és visszamászott, aztán
odatérdelt hozzám, és a szeme egészen máshogy csillogott.
– Szia! – mondta elégedetten mosolyogva.
– Szia!
A pólója alá nyúlt, és egy rántással lehúzta a bugyiját, ami a
térde körül a földre hullt.
Lenéztem. Azonnal megkeményedtem.
– Fekete csipke.
– Tegnap elmentem sétálni.
Rögtön összeráncoltam a homlokomat.
– Tudod, hogy bármikor elviszlek. Vagy Naomi visz
munkába, és akkor itt hagyom neked a teherautómat.
Lassan ingatta a fejét, és közelebb kúszott.
– Akkor nem lenne meglepetés.
– Gondoltál erre? – kérdeztem meglepve. Próbáltam
megfeledkezni róla. Gyötrelem volt korlátozok között együtt
lennem a lánnyal, akibe őrülten szerelmes voltam, pedig tudtam
egyet s mást a valódi kínszenvedésről.
Darby bólintott, aztán lovagló ülésben fölém térdelt. A tudat,
hogy a trikó alatt nem visel bugyit és így lebeg felettem, teljesen
megbolondított, de igyekeztem fapofát vágni.
– Nem szeretnéd? – kérdezte.
– Soha, de soha nem mondok nemet.
Lenyúlt, kikapcsolta az övemet, és addig matatott a
nadrágomon, míg ki nem gombolta. Lassan lehúzta a cipzárt,
aztán feltérdelt, hogy benyúlhasson a bokszeralsómba.
Hátradőltem; képtelen voltam megmoccanni. Hosszú ideje nem
érintett meg senki, és Darby keze selymesen kulcsolódott rám.
Nem emlékeztem, hogy éreztem-e valaha ennél csodálatosabban
magam. A keze lassan végigsiklott rajtam, én pedig felnyögtem.
Lehajolt, és a nyelvével kezdett kényeztetni, én pedig
akaratlanul is a hajába markoltam.
– Basszus! – szaladt ki a számon, ahogy nedves, meleg szája
tökéletesen rám simult. – Úgy örülök, hogy már mondtam, hogy
szeretlek, mert most megint ki akarom mondani, és félek, nem
vennél komolyan.
Darby nevetett, a nevetéssel járó remegés végighullámzott a
testemen. A keze felcsúszott a combomon a pólóm alá, és a
mellkasomra tapadt.
– Bébi? – kezdtem.
Darby visszahúzódott, amitől parányi szívóerőt éreztem, és
majdnem elélveztem. Nem most érkezett el a pillanat, hogy
elmondjam neki.
– Szeretlek. Szeretlek. És elképesztő a szád, de nincs rajtad
bugyi, és egyedül csak arra tudok gondolni, hogy… – A
karomba kaptam, az ágyhoz vittem, és lassan lefektettem a
hátára. Lerúgtam a cipőmet, a farmeromat leejtettem a padlóra,
és láttam, ahogy engem néz.
– Gyere ide! – mondta felkönyökölve.
Odamásztam hozzá, és pár centivel felette kitárt combjai közé
feküdtem. Megcsókoltam, és a szemébe néztem, ahogy a makk
végét meleg, puha bőréhez illesztettem. Pár másodpercig
visszafojtottam a lélegzetemet, miközben lassú mozdulatokkal
beléhatoltam. Megfeszült a testem, amikor forrón befogadott és
szorosan körém záródott. Kis szünetet tartottam, amint teljesen
magába fogadott, és az arcához simultam.
– Minden rendben? – suttogta.
– Csak… nem akarok fájdalmat okozni.
– Nem fogsz – csókolta meg a nyakamat.
Összefonta a lábát a derekamon, összekulcsolta rajtam a
bokáját. Minden mozdulattal az elélvezés ellen küzdöttem, a
homlokomat az övének támasztottam. Kétségbeesetten
kapaszkodott belém, hogy még közelebb húzzon és még
mélyebbre hatoljak belé. Az arckifejezése ezerszer nagyobb
élvezetet tükrözött, mint amikor az ujjammal hatoltam belé.
Szinte emberfeletti erőfeszítésembe került, hogy ne élvezzek el.
A teste volt a part, az enyém az óceán. Darby magához
húzott, aztán eltolt, újra meg újra, amíg már nem volt erőm
ellenállni, ő irányította minden gondolatomat, a testem minden
izmát, minden érzékemet, és a reakcióm felett már nem volt
hatalmam.
Amikor megfeszültem és elélveztem benne, tudtam, hogy
megtaláltam a megváltásomat, és örökre a rabszolgája lettem.

***

– Minden rendben? – kérdeztem, és megérintettem Darby le-fel

ugráló térdét.
– Igen.
– Tudod, ugye, hogy nem kell ezt tenned?
A nővér egy tablettel lépett ki.
– Darby Cooke.
– Darby Trexler – suttogtam, amikor felálltunk. Miután
Maddox sok héttel korábban elárulta Darby igazi vezetéknevét,
tudtam, hogy ez igazán nem számít. Úgyis meg fog változni.
Darby játékosan oldalba bökött, én meg halkan felnevettem,
és megfogtam a kezét. Amióta szólt, hogy elkísérhetem,
egyfolytában az orvosi vizsgálaton járt az eszem, és azon törtem
a fejem, hogy ideges leszek-e vagy hihetetlenül rémült.
Meglepett, hogy természetesnek éreztem. Részben örültem,
hogy itt lehetek vele, de keserédes érzéssel töltött el, hogy nem
lehettem jelen az előző alkalmakkor. Tulajdonképpen
mindkettőjüket bolondulásig szerettem, és a babát a sajátomnak
tekintettem. Nehezemre esett, hogy ne érezzek csalódást,
amikor azt tapasztaltam, hogy Darby nem százszázalékosan ért
egyet ezzel a gondolattal.
A nővér szeme kíváncsian csillant fel, amikor rájött, hogy a
páciensével érkeztem.
– Jó napot! – nézett utánunk, amikor elmentünk mellette.
– Kettes szoba.
Darby kézen fogva vezetett a kettesszámú vizsgálószobába.
Rögtön felismertem az ultrahangos készüléket. Addig a
pillanatig nem is tudtam, milyen izgatott vagyok. Láttam Darby
szállodai szobájában a bekeretezett, bár homályos fekete-fehér
képeket Babszemről, de ez egészen más volt. Most a pillanat
részese voltam. Valós időben láthattam Babszemet.
– Shannon vagyok – mondta a nővér, amikor kezet fogott
velem.
– Trex – mutatkoztam be.
– Ő a…? – nézett Shannon Darbyra.
– Nem.
Leültem, és küzdöttem az ellen, hogy Darby válasza ne sértse
az érzéseimet. Gyakorlatilag igazat mondott, számomra
mégsem ez volt az igazság.
– Trex a barátom.
– Ó! – kiáltott fel Shannon meglepett mosollyal. – Örülök,
hogy megismerhetem, Trex.
– Állnak még a válaszok a korábban feltett kérdéseimre? –
érdeklődött Shannon. Rejtélyes volt. A kérdéseknek közük
lehetett hozzám.
– Igen – bólintott Darby.
– Remek. Nyugtalanítja bármi?
 Darby megrázta a fejét. Még ideges volt, és ezt Shannon
ugyanolyan tisztán látta, mint én.
– Kimehetek kicsit, ha gondolod – emelkedtem fel a
helyemről.
– Ne! – nyúlt fel Darby, és megragadta a karomat.
– Rendben, kicsim – ültem vissza. – Nyugodj meg, különben
a vérnyomásmérő mandzsettája lerepül a karodról!
Darby nevetett, a megjegyzésem segített, hogy lazítson.
– Mióta járnak együtt? – kérdezte Shannon, és felhúzta a
mandzsettát Darby karjára.
– Az első vizsgálat előtt ismerkedtünk meg – mosolygott
Darby. – Tudom, hogy elég furcsa, ezért megvárattam, míg
eljöhetett.
– Megváratta? – kérdezte Shannon.
– Meggyőződése, hogy övé a baba.
– És nem az? – ugrattam.
Shannon nevetgélése abbamaradt, ahogy csendben hallgatta
Darby szívverését. Pár másodperccel később levette a
mandzsettát, és a sztetoszkóp már a nyakában lógott.
– A vérnyomás magasabb és a szívverés gyorsabb. Nem is
értem, miért – kacsintott ránk. – Mielőtt elmegy, még egyszer
megmérem.
Darby bólintott, és lelógatta a vizsgálóasztalról a lábát.
Shannon megállt az ajtóban, a kezét a kilincsre tette, a
másikban a tabletet tartotta.
– Dr. Park máris jön.
Becsukódott az ajtó, én meg előrecsúsztam a székemmel,
hogy megfogjam Darby kezét.
– Köszönöm.
– Mit? – kérdezte mosolyogva.
– Tudom, hogy nem könnyű számodra, hogy elég szokatlan
módja a miénk egy kapcsolat kezdetének. Tudom, hogy az a
bizalom jele, hogy elhívtál magaddal. Esküszöm, nem okozok
csalódást. Elköteleztem magam. Szeretlek, ahogy azt is, akit
vársz.
Megszorította a kezemet.
– Tudom. – Felemeltem a kezét, és végigcsókoltam az ujjait.
Két hete mondta ki, hogy szeret. Én azóta napjában legalább
egyszer elismételtem, de ő még nem tette. Megtanultam, hogy
Darby jobbára inkább kimutatja, mint szavakba önti az érzéseit.
– Nekem csak ez számít – mondtam.
– Trex, el kell mondanom, hogy… – kezdte.
Kinyílt az ajtó, és egy nadrágot, vörösesbarna blúzt és fehér
orvosi köpenyt viselő nő sietett be.
– Jó napot, jó napot! – mondta, és azonnal a mosdóhoz ment.
Kezet mosott, aztán felém fordult, és kezet nyújtott. – Dr. Park
vagyok.
– Trex – ráztam meg a kezét. Nő létére erős kézfogása volt.
Nem olyan, mint Naominak, de azért hatásos.
Elfordulva kék gumikesztyűt húzott a kezére, aztán felült egy
gurulós zsámolyra.
– Lássuk csak! – mondta, és a lábával odahajtotta magát a
székhez, amin Darby ült. Mosolyogva felsóhajtott, és Darby
szemébe nézett.
– Közvetlenül azután ismerkedtünk meg, hogy ideköltöztem.
Ő hozott el kocsival a vizsgálatokra.
Dr. Park rám mutatott.
– Csak a rend kedvéért… nem ő az apa, igaz?
– Jogilag nem – feleltem. – De remélem, én kapom meg az
állást.
Dr. Park az orrnyergéről lejjebb tolt szögletes, keskeny
szemüvege felett rám nézett, aztán Darbyra.
 – Nagy sármőr, igaz?
Darby bólintott.
– A legkedvesebb ember, akit csak ismerek.
Dr. Park látta, hogy egymás kezét fogjuk, és rendben lévőnek
ítélte meg, hogy folytassa a vizsgálatot.
– Helyes. Nagyon kedves. És most engedje el magát! –
utasította Darbyt, és megnyomott egy gombot Darby székén,
amitől az vízszintesbe ereszkedett.
Darby felhúzta a trikóját, és kicsit lejjebb tolta a nadrágját. A
farmerja legfelső gombját már ki kellett gombolnia, és mindjárt
el is határoztam, hogy elviszem kényelmesebb terhesruhákat
venni. Az orvosnő egy kék szalvétaszerű kendőt tűrt Darby
nadrágjába, aminek a vége az ölébe hullott. A fehér üvegből
kinyomott gél kezdett szétterülni, amikor a transzduktort
belenyomta, és lassan körözni kezdett vele Darby pocakján.
Darby várakozásteljesen nézte a képernyőt, ahogy én is.
Dr. Park az ultrahangos készülék billentyűzetén kopogott,
megmért pár dolgot, aztán szünetet tartott.
– Bizonyára tudni szeretné a nemét.
– Igen, kérem – bólintott Darby.
Dr. Park a képernyőre mutatott.
– Meg tudja állapítani? Ez egy hamburger jelzés, ami kislányt
jelent. Egy tökéletes méretű, egészséges kislány növekszik
odabent. Gratulálok!
– Kislány? – kérdezte Darby, és felém fordult. Ragyogó
mosolya azonnal eltűnt. – Jól vagy?
Dr. Park felém fordult, és akkor éreztem, hogy könnyes a
szemem. Gyorsan letöröltem.
– Igen, igen, minden rendben – kuncogtam. Olyan régen nem
sírtam, hogy engem legalább annyira meglepett, mint Darbyt.
Áhítattal figyeltem, ahogy Darby kislánya mocorog, felnyúl,
hogy megérintse az arcát, az ujját szopja és nyújtózkodik.
Darbyn kívül a legszebb volt, akit valaha láttam.
– Hűha! – érintette meg Darby a képernyőt. – A lányom!
– Ő bizony. Most már csak nevet kell neki választani. –
Elvette a transzduktort, és a képernyő elsötétült. Különös
veszteségérzet fogott el, és emlékeztetnem kellett magamat,
hogy a baba ugyan nem volt a monitoron, de Darby magával
viszi mindenhova, ahol csak megfordulunk.
Darby és dr. Park egy rövid kérdezz-feleleket tartottak, aztán
bejött Shannon, még egyszer ellenőrizte Darby vérnyomását, és
dr. Parktól megkaptuk a kinyomtatott fényképeket, majd
elbúcsúztunk. Shannon kitöltendő nyomtatványokat adott
Darbynak, aki felült, hogy eltüntesse a maradék gélt a bőréről.
Lehajolt, előrehulló haja eltakarta az arcát, ahogy lassan
törölgette magát. Egyszer, aztán még egyszer szipogott, ezért
odahajoltam.
– Minden rendben van? – kérdeztem kisimítva a haját az
arcából.
Rám nézett, aztán a képekre, a szeme kivörösödött és
könnyes volt.
– Nem érdemlem meg. Semmit sem.
– Ez egy nagy rakás butaság – ráncoltam a homlokomat.
– Nem akartam ezt az egészet – érintette meg a hasát. –
Beletörődtem, de nem akartam, és megérdemli, hogy akarjam.
– És most sem akarod? – Éreztem, hogy epe tolul fel a
torkomon.
– De igen – nyöszörögte.
– Kicsim – kezdtem, és magamhoz öleltem. – Nekem sem állt
szándékomban, hogy gyerekem legyen. Teljesen természetes,
hogy azt érzed, amit most mondtál. Hacsak nem tervezik a
terhességet, az emberek többsége így szokott érezni.
 Megrázta a fejét, és megint szipogott. Pár lépésre
eltávolodtam, hogy zsebkendőt hozzak egy dobozból, amit a
kezébe nyomtam.
Talpra segítettem, és kéz a kézben mentünk ki, de láthatóan
nem volt jobb lelkiállapotban, még amikor a teherautóban
voltunk, akkor sem. Egyfolytában csorogtak a könnyei. Nem
tudtam, mit mondjak vagy tegyek, hogy elállítsam őket, ezért
csak fogtam a kezét.
– Ezt akartad elmondani, mielőtt az orvos bejött? –
kérdeztem. – Örökbe akarod adni? Vagy… akartad?
A kezében szorongatott, összegyűrt zsebkendőt nézte.
– Mindent feladtam volna, ha visszamehettem volna, hogy
mindent máshogy csináljak. Ha nem kell megismerkednem
Shawnnal, ha másvalaki lehetek, és elölről kezdhetek mindent.
Nem könnyű ezt megosztanom veled, de megérdemled az
igazságot.
Feszülten vártam, hogy mit szeretne még mondani.
– Arról nem is szólva, hogy bámulatos vagy. Ki más szeretne
bele egy terhes nőbe, aki más gyerekét várja, és még ki is tartana
mellette? De én nem erről álmodoztam kiskoromban. Hogy
minden áldott nap attól reszketek, hogy fogom magunkat
eltartani, pedig tudom, hogy te pontosan erre vágysz. Tudom,
de meg kell értened, hogy nem te vagy az első, aki elhitette
velem, hogy az ígéretei igazak.
– Darby. – Nagyot nyeltem. Nem ilyen beszélgetést
képzeltem a vizsgálat utánra. Úgy hangzott, mintha szakítani
akarna, és az eszem vergődve próbált kiutat találni, hogy
mentsem magamat. A legracionálisabb módon próbáltam meg
reagálni. És közben igyekeztem nyugodtan lélegezni, és nem
pánikba esni. – Hogy ne legyen félreértés, tisztázzunk valamit:
ha jól értem, azt akarod mondani, hogy ezt csak én szeretném.
Mármint, hogy együtt legyünk. Erről van… ezt akarod
mondani?
Kifújta az orrát, és a fejét rázta.
– Nem. Egyáltalán nem ezt akarom, hanem azt, hogy már
régóta rémült vagyok, és nem méltányoltam ezt a tökéletes
kislányt meg a férfit, aki mindkettőnket szeret. Egyiket sem
érdemlem meg. – A tenyerébe temette az arcát. – Borzalmas
ember vagyok.
Megkönnyebbülten sóhajtottam fel és hajtottam hátra a
fejemet a fejtámaszra, miközben a testembe visszaáramlott az
adrenalin. Amikor már nem reszketett a kezem, átnyúltam, és az
elválasztó konzolon át az ölembe húztam.
– Miért szeretsz ennyire? – kérdezte, de szinte képtelen volt a
szemembe nézni. Éreztem, mennyire szégyelli magát, és csak
arra vágytam, hogy megszabadítsam ettől.
– Tudod jól, miért. Ezt a kislányt máris ketten szeretik: az
anyja, aki olyat tett, amit kevesen tesznek meg, hogy
biztonságot adjon neki, és egy férfi, aki mindent elkövet, hogy
az apja legyen. Mit láttam ma dr. Park rendelőjében?
Elmagyarázni sem tudnám, milyen érzést váltott ki bennem.
Nem lépek le, Darby. Szeretlek. – Kivettem a képeket a kezéből.
– És őt is szeretem. Bármit megtennék, hogy megvédjelek
titeket.
– Tudom! – zokogta. – Egy rendes ember hálát adna az égnek
érted és érte. Azt restellem, hogyha csak egy másodpercig is
nem voltam ezért hálás. Gyáva vagyok. Nagyon sajnálom.
Közelebb vontam magamhoz, és megcsókoltam az arcát.
Rettenetes volt azt hinni, hogy nem kellek neki. Örültem, hogy
nem érez így.
– Nagyon keményen bánsz magaddal, Darby. Egy nem várt
terhesség bárkit megijesztene, ahogy az is, hogy egy új férfit
engedj be az életedbe azok után, amiken keresztülmentél. Nem
voltál biztos bennem, és ez felelősségteljessé tesz. Csak egy
dolgot változtatnék meg rajtad.
Ez már felkeltette az érdeklődését. Rám nézett, a
szempillafesték nedvesen és rétegesen leválva ült meg a szeme
alatt összegyűlt könnyekben.
– Jó lenne, ha annyira szeretnéd magad, mint én téged. Ez a
kislány… erre van szüksége. Gyakorolnod kell, mielőtt ideér.
A homlokomnak döntötte a halántékát, és párszor még
szipogott, aztán a teste lassan megnyugodott a sírás után.
– Igazad van. Még sok mindent meg kell bocsátanom
magamnak.
– Amit másnak is megbocsátanál.
Elgondolkodott.
– Igazad van. Amit megtennék… rendben van. Mostantól
Babszem a régi énemet kapja. Csak jobb kivitelben. Ez talán azt
jelenti, hogy az új énemet.
Elmosolyodtam.
– Nevet kell kapnia – mondta Darby, és megtörölte a szemét.
– Nem hívhatjuk továbbra is Babszemnek.
– Nekem tetszik.
– Mi… kitalálhatunk számára valamit Kansasbe menet.
Hátradőltem, hogy olvashassak a tekintetében.
– Kansasbe?
– Azt mondtad, hogy benne vagy.
– Maximálisan. – A hüvelykujjammal gyengéden letöröltem a
szeme alatt elkenődött festéket.
Megérintette az arcomat, az ujjával végigsimította az államon
kiütköző borostát, aztán végigsiklott a keze a nyakamon, és
megállapodott a vállamon. Fizikai vágyat éreztem, hogy
kimondja, hogy szeret.
 – Én is.
Nem mondta, hogy szeret, de reménykedtem benne, hogy
még mindig így érez. Miközben átöleltem, azt gondoltam, nem
egyezett volna bele, hogy bemutassam a szüleimnek, ha nem
lett volna biztos benne, hogy valódiak az irántam táplált érzései.
Kételkedés nélkül hittem abban, amikor azt mondta, hogy
beleegyezik. Hinnem kellett neki: a másik lehetőség túlságosan
fájdalmas lett volna.
 21. fejezet
Darby

Bepötyögtem a választ, aztán visszaadtam Trexnek a telefonját.

Amint az ölébe ejtette, már csipogott is. Nevetve adta vissza.
– Jobb, ha nálad marad.
– El is felejtettem, milyen jó szórakozás a telefon – mondtam,
és közben elolvastam, amit Zeke írt. Még mindig Colorado
Springsben volt. – Megismerkedett egy lánnyal.
– Helyes – mondta elégedett vigyorral Trex. – Nem kell többé
nyugtalankodnom.
– Sosem kellett – mosolyogtam le a telefonjára, miközben
beírtam a választ. Amint a lánglovagok értesültek a
terhességemről, egyenként jelentkeztek be Trex telefonján, hogy
érdeklődjenek felőlem és a baba egészségéről. Amint Stavros
tudomására jutott, rögtön híre ment. Ander későn szólt, hogy a
bátyja képtelen titkot tartani. Az egész tűzoltócsapat
megosztotta Trex számát, és hetek óta minden nap SMS-eztek.
Hogy hívják? – pötyögtem be, majd lenyomtam a Küldés
gombot.
Nem. Nem követem el azt a hibát, hogy megmondjam a
nevét.
Látod, mi történik, ha híreket hallunk. Kész láncreakció.
 Hangosan felnevettem.
Örülök, hogy boldog vagy. Trex rendes srác.
Köszönöm – pötyögtem. Én is örülök a boldogságodnak.
Hívj, ha bármire szükséged van! Trexnek megvan a számom.
Vegyél már egy telefont!
Trexé is megteszi.
Hívj nyugodtan! Egy óra alatt vagy még hamarabb ott
vagyok,
ha nem intenek le a rendőrök.
Megígérem.
Amint visszaadtam a telefont, már csörgött is.
– Trex – mondta be a nevét.
Elcsendesedett, figyelmesen hallgatott, aztán homályosan
mondott valamit folyosókról és beosztásokról. Neveket említett,
mint például Sloan, Martinez, Harbinger és Kitsch, és egyet,
amit már ismertem: Naomiét.
Kinyomta, aztán rám nézett. Láthatóan feszélyezte, hogy
mellettem ülve kell a munkájáról beszélnie.
– Bocs – köszörülte meg a torkát. – Szóval, hol is tartottunk,
mielőtt Zeke nekifogott, hogy felrobbantsa a telefonomat?
– Elakadtunk a H-nál. – Fél órára voltunk Colorado Springs-
től, amikor Trex azt javasolta, hogy vegyük végig az ábécét, és a
sorban következő betűk szerint válasszunk nekünk tetsző
neveket. Az út felénél még csak a H-ig jutottunk el.
– Te következel – mondta mély hangján Trex. Úgy döntöttem,
sokszor fogok vele kirándulni. Olyan nyugodt volt, a csuklóját a
kormány tetején nyugtatta, de a mozdulataitól megfeszült az
alkarja vezetés közben. És ez nagyon szexi volt. Persze minden
testrésze az volt, de most, hogy úgy is együtt voltam vele,
mintha másra sem tudtam volna gondolni.
– Hannah.
– Tetszik.
– Az I következik.
– Hm. Nehéz… mmm… Isabelle.
– Isabella?
– Aha.
– J. Jasmine? Jillian? Justine? Jenny? Juliet?
– Juliet – mondta határozottan.
Egyetértőén bólintottam. Folytattuk, míg a Z-hez nem értünk,
és csak pár betűt hagytunk ki. A Z-nél fél órát időztünk.
– Zara – javasoltam mosolyogva.
– Tetszik a Zara.
– Oké – sóhajtottam. – Akkor kész is. Emlékszel mindre?
– Adeline, Blake, Charlotte, Dillon, Evangeline, Finn, Grier,
Harbor, Isabella, Juliét, Kennedy, Lydia, Madeleine, Nina,
Olivia, Pacey, Quinn, Remy, Sunday, Tegan, Umber, Violet,
Wren, az X-et és az Y-t átugrottuk, és Zara. Most már csak
választanod kell.
– Még nem gondoltam át – ráncoltam a homlokomat.
– Elmondhatom a kedvenceimet?
– Kérlek.
– Maddie, Grier, Quinn és Wren.
– Maddie?
– Úgy gondoltam, esetleg így hívhatnánk. A Madeleine rövid
alakja. A legjobb barátom… Mattnek hívták. Naomi férje volt.
Pár éve halt meg.
– Akkor mindenképp hívjuk így! – mondtam. – A Maddie
nevet kell adnunk neki.
– Tényleg?
 Rámosolyogtam, és közben nagyokat zöttyentem, amikor a
teherautó néhány országúti bukkanón hajtott át.
– Igen.
– Naomi odalesz.
– Engedélyt kell kérnünk tőle. Minden eshetőségre.
Trex bólintott.
– Jó ötlet.
– És középső nevek is kellenek.
Elsápadt, én meg felnevettem.
– Mi a középső neved?
– Solomon.
– Scott Solomon Trexler. Együtt kimondva jól hangzik.
Átnyúlt, és a combomra tette a kezét.
– És a tiéd?
– Borzalmas – ráncoltam az orromat, mire játékosan
megszorította a combomat.
– Áruld el!
– Rose.
– Darby Rose Cooke. Egyáltalán nem szörnyű. Anyám
mindig azt mondta, hogy úgy adott nekünk nevet, hogy jól
hangozzon, amikor kiabál a hátsó ajtón – mosolygott.
– Ez esetben tökéletes. – Hagytam, hogy az utolsó mondat
lógjon a levegőben, míg eldöntőm, kijavítsam-e, aztán egy
percbe telt összeszednem a bátorságomat. – Trex… ha már
nevekről beszélünk, emlékszel, amikor az orvosi rendelőben azt
mondtam, el kellene mondanom neked valamit?
– Azt hittem, már túlestünk rajta.
– Nem, inkább más irányba fordult a beszélgetés, mint ahogy
szerettem volna.
– Ó!
– Olyasmi, amit még nem mondtam el. Shawn testvére
programozó egy kormányhivatalnál. Ha Shawn meg akar
keresni, Derek még aznap előkerít, ha a testvére erre kéri.
Amennyire csak tudtam, láthatatlannak kellett maradnom. Ezért
könnyíti meg ennyire az életem, ha egy szállodában lakom.
Nincs semmi, amihez el kell árulnom a társadalombiztosítási
számom. Stavros belement, hogy készpénzben fizessen.
– És…? – nógatott.
– Nem Cooke a vezetéknevem, hanem Dixon. – A homlokát
ráncolva szóra nyitotta a száját, de közbevágtam. – Bocsáss meg,
hogy hazudtam! – fakadtam ki. – Nem szándékosan
tévesztettelek meg. Csak féltem…
– Minden rendben! – emelte fel a hangját. Amikor látta az
arcomon a megbántottságot, megfogta a kezemet. – Nem
akartam kiabálni. Csak nem szerettem volna, ha bocsánatot
kérsz. Én… – sóhajtott fel – már tudom az igazi neved.
– Micsoda? Hogyhogy?
Fájdalmasan elfintorodott.
– Van egy barátom az FBI-nál.
– Hogy te… micsoda? Ellenőrizted a múltamat?
– Nem! Aggódtam miattad, Darby. Belátom, rosszul hangzik,
de…
Elhúztam a kezem.
– Fogalmad sincs, mit tettél. Derek valószínűleg értesítést
kap, valahányszor felmerül a nevem. Shawn már biztos tudja,
hol vagyok.
– Az FBI rendszere biztonságos…
– Semmi sem az. Nem lehetsz ilyen naiv! – Az ajtónak dőlve a
jobb kezem ujjhegyeit a homlokomhoz szorítottam. – Mikor
csináltad? Mikor világíttattál át az FBI-jal?
– Emlékszel, amikor Ellie-nek segítettem? Akkor kértem, de
Val már előbb utánanézett.
 – Ki az a Val? – kérdeztem, és a hangom minden kérdéssel
élesebb lett.
– Egy szövetségi ügynök. Ő meg én… hosszú történet,
– Jaj, istenem! Istenem! Szóval nemcsak az én exem keres,
hanem a tiéd is?
– Nem erről volt szó, Darby. Nyugodj meg!
Égett az arcom, a forróság elöntötte az egész testem. A
légkondival babráltam, aztán zihálva rogytam vissza a
helyemre.
– Ez törvényellenes! Mikor csinálta? És hogyan? Még csak az
igazi vezetéknevemet sem tudtad.
– Nem emlékszem biztosan, mikor volt. Rendkívül nehéz egy
erre nem kiképzett embernek nyomtalanul eltűnni. A
közlekedési lámpák és az üzletek kameráiba arcfelismerő
programot telepítenek… Tudta, hogy pillanatnyilag hol laksz,
szóval bárhonnan hozzájuthatott. Nagyon sajnálom, Darby.
Felállt a szőr a hátamon az idegességtől. Shawn már régen
tudhatta, hol vagyok. Lehet, hogy figyelt. És erről sejtelmem
sem volt.
– Figyelmeztetned kellett volna, Trex. Nem értheted… –
sóhajtottam fel.
– Darby, gondolj a babára! Meg kell nyugodnod. – A hasam
felé nyúlt, de ellöktem a kezét.
– Ne érj hozzám!
– Kicsim… – Félig kérlelt, félig korholt.
Összefontam a karom, és magamba fordultam, hogy
gondolkodjak, mint amikor még Shawnnal éltem.
– Fordulj vissza!
– Micsoda?
– Vissza kell vinned. Össze kell szednem a holmimat. El kell
költöznöm. – Könnyek szöktek a szemembe.
 – Hagyd abba, Darby! Csak… gondolj bele egy pillanatra! Ha
tényleg azt hiszed, hogy Dereknek olyan hozzáférése van
mindenhez, mint az FBI-nak, akkor megnézhette a
buszvégállomás kameráinak felvételeit. Lehet, hogy mindvégig
tisztában voltak vele, hol vagy. Ha elköltözöl, nem tudlak
megvédeni. Egyébként is, ha eddig nem jött el érted…
– Három lehetőség van: Shawn már nem keres, tudja, hol
vagyok, de nem érdekli, vagy vár.
– Mire?
Elfacsarodott az arcom.
– A megfelelő pillanatra. Megaláztam, amikor faképnél
hagytam az oltár előtt. Ezt nem hagyja megtorlás nélkül. –
Összegörnyedve a hasamra szorítottam a kezem, éles fájdalom
futott végig az oldalamon, a hátamon, és kisugárzott a lábamba
is. – Aú! – nyögtem fel.
Trex egy hirtelen rántással az út szélére kormányozta a
kocsit, megállt, és az én oldalamra futott. Kikapcsolta a
biztonsági övemet, és kisimította a hajamat az arcomból.
– Kicsim? Lélegezz! Mélyen szívd be a levegőt!
Úgy tettem, ahogy utasított. Hátrahajtottam a fejem a
fejtámaszra, és amennyire csak tudtam, kinyújtottam a lábam.
Igaza volt. Nem lett volna szabad ennyire belelovallnom
magam, akármennyire féltem is. Minden, amit éreztem,
kihatással volt a lányomra is. Igyekeztem visszanyerni a
nyugalmamat és lassítani a szívverésemet.
– Darby, sosem engedném, hogy bármi bajod essen – mondta
Trex. Az arca elkomorult az aggodalomtól. Nehezen kezelte a
tehetetlenséget. – Kérlek, csak ne… – nagyot nyelt.
– Ne hagyj el!
– Mi lesz, ha mondjuk akkor jön értem, amikor dolgozol? –
kérdeztem.
 A válasz előtt csak egy pillanatot gondolkozott.
– Felhívok valakit, és megfigyeljük. Gondoskodunk róla,
hogy ne hagyja el Texasi.
Eltakartam a szemem, az alsó ajkam remegett.
– Nem ismered. Nem gondolkodik normális emberként. Ő
nem… nem fél senkitől, Trex. Nem is ember, amikor dühös.
– A félelem ugyanolyan erőteljes érzés, Darby. Az egyetlen,
amitől félek, hogy neked bajod esik. Én is rémítő dolgokon
mentem keresztül. Elbírok vele, hidd el! – Gyöngéden megfogta
az államat, és oldalra húzta a fejem, hogy a szemébe nézzek. –
Az életemre esküszöm – szegte le az állát.
Kivontam magam a szorításából, de megőrjített, hogy nem
tudtam, Shawn melyik megoldást választja: végez velem, vagy
magával visz.
– Esküdj meg, hogy megvéded a babát! Mindegy, mi történik.
Ha nekem is az lesz a sorsom, hogy holtan találnak, mert
kivágták belőlem a gyereket, akkor elmész érte. Gondoskodsz
róla, hogy ne essen baja. Történjék bármi.
Az orrát ráncolta.
– Jézusom, Darby!
– Esküdj meg! – sikoltottam.
A két tenyere közé fogta az arcomat. Kétségbeesetten próbált
nyugalomra késztetni.
– Mindkettőtök épségére vigyázni fogok. Ígérem.
– Hogyan?
– A házban. Ha beköltözöl, meg tudom oldani. A
legkorszerűbb biztonsági rendszert szereltetem be. Tíz percen
belül ott tudok lenni. A rendőrőrs négypercnyire van. A négy
házzal arrébb lakó szomszéd az őrsön szolgáló rendőr. Amikor
szolgálatban van, többször is járőrözik arra. Ott lennél a
legnagyobb biztonságban. – Eleresztette az arcomat, és maga
felé fordított, a kezét a térdemre tette.
Megráztam a fejem, és kurtán felnevettem. Azt szerette volna,
hogy összeköltözzem vele, miután elárulta, hogy megsértette a
magánéletem szentségét? És még mindig nem mondott el
valamit. Döntenem kellett, hogy még hány titkot viselek el, és
hogy ez többet nyom-e a latban, mint az, hogy megvédhet
engem és Babszemet.
– Nem tudom.
– Nem? – Trex arckifejezése hűen tükrözte az enyémet.
– Nem tudom, Trex. Talán, ha rádöbbensz, hogy tényleg lakik
bennem egy igazi baba, aki végül világra jön, és folyton sír meg
a legbüdösebb mocsokkal tölti meg a pelenkákat, és örökre
megváltoztatja az életünket és a kapcsolatunkat, akkor talán
majd úgy döntesz, hogy mégsem akarsz annyira.
– Ez sértő. El sem hiszem, hogy ezt mondtad.
– A kezdet kezdetén senki sem gondolja, hogy egy kapcsolat
véget ér. Realisztikusnak kell lennünk, mert én nem szoktam
feladni.
– Én sem. Arról van szó, hogy egyszerűen nem akarsz
beköltözni?
– Én… – sóhajtottam fel. – Az engedélyem nélkül kutakodtál
a múltamban, és lehet, hogy ezzel a pszichotikus exem tudtára
adtad a hollétemet. Megsértetted a magánéletemet, amikor még
nem éltünk együtt. Elképzelni sem tudom, milyen messzire
leszel képes elmenni, amikor majd együtt élünk. A biztonsági
rendszer nem vigasztal. Nem akarom, hogy valaki állandóan
figyeljen. Azért költöztem Colorado Springsbe, hogy ettől
elmeneküljek.
– Nem a múltadat kutattam, Darby – ráncolta a homlokát. –
Nem állt szándékomban ezt tenni. Shawnnak néztem utána,
nem neked.
 – Senki sem kért meg rá! – A hirtelen fellobbanó haragom
mindkettőnket meglepett. Olyan sokat áldoztam fel, és mindent
elkövettem, hogy ne akadjanak a nyomomra, Trex pedig éppen
az az ember volt, aki mellett biztonságban éreztem magam.
Rájöttem, hogy pusztán az, hogy megismertem, sebezhetővé
tett.
– Igazad van – ismerte el. – Nem lett volna szabad mesélnem
rólad Valnek. De attól nem leszel nagyobb biztonságban, ha
most elköltözöl. Arra nem gondoltál, hogy az én jelenlétem
tartja távol Shawnt?
– Olyan sok van, amit nem tudok rólad. Túl sok titok övez.
– Erről nem tehetek, kicsim – nyúlt értem.
– Van, amit nem kellene őrizned. Nem ismerlek igazán, ugye?
És azt szeretnéd, ha összeköltöznénk?
Ez felmérgesítette.
– Mindenki másnál jobban ismersz, Darby. Lehet, hogy van
olyasmi, ami bizalmas információ, de akkor is ismersz.
– Még a születésnapodat sem tudom.
– Június negyedike.
– Tényleg? – pislogtam. – Aznap érkeztem Colorado
Springsbe.
– Te voltál a születésnapi ajándékom.
– És te tudod, mikor születtem?
Bólintott.
– Március huszonkettedikén.
– És mit tudsz még rólam? – vontam össze a szemöldökömet.
– Ennyit tudok. Nem szimatolok.
– Persze, hogy nem, mert az a magánéletem teljes megsértése
lenne. És te szeretnéd, hogy hozzád költözzek? Ahol kamerák
figyelnek? Elment az eszed.
Ez megint feldühítette.
 – Tudni fogod, hol van mindegyik. Olyan lesz, mint a
szállodában, csak jelentősen jobb lesz a biztonság. És ha
ellenzed, akkor aludhatsz másik szobában. Lakótársak leszünk.
– Ez nevetséges!
– Ahogy az is, hogy egy öt hálószobás házat veszek egy
kiváló környéken, te pedig ragaszkodsz hozzá, hogy egy
lerobbant lakásban élj.
– Senki sem kérte, hogy öt hálószobás házat vegyél.
A nyakát megfeszítve nézett fel rám, aztán dühösen inkább
az utat figyelte, ahol autók száguldottak el mellettünk. A szél a
bakancsa körüli füvet szaggatta. Kint voltunk a szabadban, de a
világ összezárult körülöttünk.
– Azt képzeled, kitennélek a babával együtt? Komolyan
képesnek tartasz ilyesmire, Darby? Hidd el, több annak az
esélye, hogy Stavros tönkremegy, és te elveszted a szállodabeli
szobádat, mint hogy ez bekövetkezzen.
– Micsoda? Hogy érted? Tudsz valamit?
Felsóhajtott. Láthatóan elkeserítette, hogy új információt kell
megosztania.
– Kevés dolog van, amit nem tudok azokról a helyzetekről,
amikben találom magam.
– Stavros csődbe megy? Elveszíti a szállodát?
– Tildének segít a kezelési számlákat fizetni, mert a
nagyanyjának nincs biztosítása. És ez elviszi minden pénzét.
Amikor a tűzvész idején a szálloda minden éjszaka tele volt,
hónapról hónapra sikerült felszínen maradnia, de most…
– Miért nem szóltál? – kaptam a szám elé a kezem.
Felemelte a karját, aztán a combjára csapta.
– Reménykedtem, hogy ha megemlítem a házunkat,
magadtól odaköltözöl.
– Nem rólunk van szó! El fogom veszíteni az állásomat. És
mégsem jutott eszedbe említést tenni róla? Titok titok után,
véget nem érően. Mintha azt mondtuk volna, hogy a
legnyersebb őszinteséggel nyerhetjük meg a versenyt! Még csak
az igazság felszínét sem kapirgálod.
– Stavros nem akarta, hogy tudd. Nem akarja, hogy bárki is
tudjon róla. Még mindig bízik benne, hogy megmentheti.
– Ó, istenem! – Nyeltem egyet, és hirtelen felkavarodott a
gyomrom. – Istenem, istenem. Szegény Stavros.
– Az év első napja után fog csődöt jelenteni. Egy kis
szerencsével talán tavaszig kihúzza.
– Még ha maradni akarnék, akkor sem lenne időm lakásra
spórolni – gondolkodtam fennhangon.
Az állkapcsán ugráltak az izmok.
– Tényleg a bizalomról beszélünk? Vagy csak… nem akarsz
összeköltözni velem?
– Nem bízom benned! – Könnyek szöktek a szemembe, és
lecsorogtak az arcomon.
– Jól van. Rendben. Akkor engedd, hogy segítsek! Szerzek
neked lakást. Csak… ne hagyj el! – Könyörgőre fordult a hangja.
– Teljesen odavagyok érted, Darby. Hát nem látod? Nem akarok
máshol lenni, csak melletted. Ha elmész… ne kényszeríts, hogy
magukra hagyjam az embereimet!
– Mire célzol?
– Mind azért költöztek Springsbe, mert én hívtam őket erre az
állásra.
– Nem kérlek, hogy velem tarts.
– Darby… – Nyugtalanul toporgott előttem, és próbált erőt
gyűjteni ahhoz, amit mondani készült. – Szeretsz? Mondd meg,
kérlek! Mert én szerelmes vagyok beléd – csuklott el a hangja. –
És sehol máshol nem akarok lenni, csak ott, ahol te vagy.
Elszorult és kiszáradt a torkom, kénytelen voltam nyelni.
 – Szeretlek – töröltem le a könnyeimet.
Leejtette a vállát, lehajtotta a fejét és kifújta a levegőt.
– Köszönöm, uram! – suttogta maga elé. – Megértem, hogy
gondjaid vannak a bizalommal, és én csak rontottam a
helyzeten. Úgy érzem, már a puszta gondolattól fuldoklom.
– Nem fizetheted a lakásomat.
– Ennek semmi értelme! Inkább költöznél egy idegen
városba, egymagad, tudva, hogy Shawn követhet?
– Nem először tennék ilyet – kiáltottam.
Mielőtt megszólalt, egy pillanatra összeszorította a száját. Az
arca kivörösödött.
– Azt akarod, hogy a nevedre írassam a házat? Bizisten
megteszem!
– Ne vedd így a szádra a nevét!
Trex felsóhajtott. Igyekezett lecsillapodni, de nem járt sok
sikerrel.
– Nagyon sajnálom, de egyszerűen nem értem. Miért nem
hagyod, hogy a segítségedre legyek, Darby? Ha szeretjük
egymást és egy család akarunk lenni, miért nem tesszük ezt?
Keményen összeszorítottam a számat.
– Mert hazudtál. És mert legutóbb…
– Amikor összeköltöztél valakivel, az illető egy bántalmazó
seggfej volt.
– Igen.
Dühösebb volt, mint amilyennek valaha is láttam. A fejét
rázta, és halk, önuralmat magára erőltető hangon szólalt meg.
– Én nem ő vagyok, Darby. Nem tudom, még hogyan
bizonyítsam be neked.
Bármilyen feldúltnak látszott, és bármennyire is tartottam
tőle, hogy fellobbanó haragjában megüt, felé nyújtottam a
kezem. A lelkem mélyén, túl minden ösztönös késztetésen, ami
a magam és meg nem született gyermekem védelmét szolgálta,
tudtam, hogy Trex sosem bántana. Talán csak ennyit kellett
tudnom. Pillanatnyi tétovázás után megragadta a kezem. A
hüvelykujjával simogatta a bőröm, de valahogy másként. Még a
legtürelmesebb embereknél is van egy határ. Együtt voltunk,
csaknem úgy, mint egy család. Nem értette a dolgot, én pedig
nem tudtam megmagyarázni neki.
– Tudom, de akkor is hazudtál.
– Csak ma tudtam meg tőled, hogy mi az igazi vezetékneved.
Legyen benned egy kis megbocsátás!
Végignéztem az úton. Másodpercekkel korábban nem is
hallottam a zajt, de a nyerges vontatók most összezavarták a
gondolataimat.
– Maradj! – kérlelt. – Míg munkában vagyok, egy maximális
biztonságot nyújtó rendszert üzemeltetek, minden szobában
kamerákkal, riasztókkal, pánikgombbal. Egy kibaszott erőddé
alakítom a házat. Esküszöm, nem lesz ennél biztonságosabb
hely számodra! Nem csak az aggaszt, hogy az exed tudja, hol
találhat. Ha elesel a lépcsőn, elájulsz, korábban megindul a
szülés, nincs telefonod… számtalan dolog fordulhat elő.
– Ezek bárkivel megtörténhetnek.
– De most rólad van szó. – Elkeseredetten sóhajtott fel. –
Lehetünk lakótársak is. Lakhatsz a lenti nagy hálószobában, én
meg fent az emeleten. Fizetsz valami csekély lakbért és rezsit, és
írunk róla szerződést. És ha valami nem stimmel, kiköltözöm,
amíg nem találsz magadnak új lakást.
– Nem akarok albérletben lakni nálad.
Megint a térdemre tette a kezét, aztán finoman megérintette a
hasamat.
– Bocsáss meg, hogy hazudtam! És mindenért, ami történt, és
azért is, hogy már nem érzed biztonságban magad. Adj egy kis
esélyt, hogy helyrehozzam! Hogy rendbe hozzam!
– Nagyon sajnálom – törölgettem az arcomat.
Úgy fújta ki a levegőt, mintha gyomorszájon vágtam volna.
– Szóval elmész. Elhagysz.
Lassan megráztam a fejem, és elsírtam magam.
– Nem. Sajnálom, hogy kiabáltam.
Szorosan magához ölelt. Éreztem a szívdobogását.
– Te sajnálod? Jesszusom, Darby! Nem tudom, mi az ördögöt
csinálok. Mindent elrontok. – Karnyújtásnyira eltartott magától.
– Akkor ez azt jelenti, hogy maradsz?
Elviselhetetlen volt látni a szeméből sütő kétségbeesést, ezért
a tenyerembe temettem az arcomat. Még azt sem tudtam
pontosan, hogy miért vagyok olyan feldúlt. Shawn mellett
ezerszer rosszabbat is megéltem, és egyetlen könnyet sem
ejtettem. Talán a terhesség volt az oka, vagy mert ez volt az első
veszekedésünk, vagy talán az, hogy most ismertem be először
hangosan, hogy képtelen vagyok benne – vagy bárki másban –
megbízni, és ettől nagyon magányosnak éreztem magam és
Babszemet.
– Gyere ide! – ölelt meg.
Ostobának éreztem magam, hogy telesírom az ingét, de
képtelen voltam abbahagyni.
– Ne sírj, édes! – csitított, és a karjában ringatott.
– Minden rendben – mondtam, és elhúzódtam, hogy
megtöröljem a szememet. – Csak – szipogtam – nem érdemled
meg, hogy így kiabáljak veled, és ez az első alkalom, hogy
belegázoltál az érzéseimbe.
Összekulcsolt kezét a fejére tette, és annyi bűntudattal és
szégyenkezéssel figyelte a sírásomat, hogy alig bírta elviselni
önmagát.
– Nagyon sajnálom, Darby – ölelt magához, és a
halántékomhoz szorította az arcát. – A legnagyobb
gazembernek érzem magam.
– Én meg a legnagyobb gyereknek – néztem fel rá. Csókot
nyomott az orrom hegyére.
– Azt kérem csak, hogy hallgass végig… és többé nem hozom
szóba. Mindegy, hogy a magzatnak nem vagyok a biológiai
apja, ha kitennélek a gyerekkel az új házunkból, valami egészen
alávaló seggfej lennék. Én nem vagyok ilyen ember, Darby.
Tudod te is. Csak… gondolkodj el rajta, rendben? Ennyit kérek.
Elengedett, és arrébb sétált, az országút melletti végtelenbe
nyúló mezőn. A bakancsa talpa alatt csikorgott a murva. A
láthatárt nézte. A távolban látszó ritkás fákat enyhe szél fújta.
– Még mindig keletnek tartunk? – kérdezte, és a válaszomra
várva felém fordult.
Bólintottam.
Visszajött, megvárta, hogy elhelyezkedjek az ülésben,
becsukta az ajtót és átment a maga oldalára. A közénk telepedő
feszélyezett csend belülről emésztett fel minket. Elhagytuk az
ISTEN HOZTA KANSASBEN táblát, majd Kanoradót. Trex egy
hatalmas víztoronyra mutatott, és egy óra eltelte után először
szólalt meg.
– Ott is van. A kansasi Goodland, Isten Első Gyülekezetének
és tizenöt más egyháznak az otthona negyvenötezer lakossal.
Trex a második kihajtónál kanyarodott le az autópályáról,
majd a belső utakon végül eljutott egy sötétpirosra festett
verandájú kis fehér házhoz, ami egy zsákutca végén
helyezkedett el. Két bejárata volt. Zavartan meredtem rá.
– Korábban ikerház volt, de az egyház megvette, és
átalakította paplakká.
Trex kiugrott, és kinyitotta a hátsó ajtót, hogy kivegye a
bőröndöt, amit tőle kértem kölcsön, és a vászonzsákját.
 – Scottie! – Egy hosszú, szőke hajú lány rontott ki a jobbra eső
szúnyoghálós ajtón, majd a két lépcsőfokot átugorva Trexre
vetette magát. Trex felnyögött, amikor Hailey rápattant és
karjával-lábával átfogta, de Hailey mintha észre sem vette
volna.
Trex letette a földre. Az arca csupa mosoly volt.
– Szia, kölyök! – borzolta meg a haját.
– Hát megjöttetek! – Hailey rám nézett, és kisöpörte a haját a
szeméből. – Szia, Darby!
– Szia! – hajoltam előre. Integettem, aztán lenéztem, hogy
kikapcsoljam az övemet, Trex pedig odaszaladt, hogy kinyissa
az ajtót és a kezemet fogva kisegítsen. Mire hátulról
megkerültük a teherautóját, a szülei már a lépcső aljában álltak.
Rögtön lehervadt a mosolyuk, amint észrevették a blúzomat
feszítő pocakomat.
– Anya, apa, hadd mutassam be Darbyt! Darby, ő az anyám,
Susanne, ő pedig az apám, Scott.
– Örvendek – nyújtottam kezet.
Scott barna nadrágját hasonló barna nadrágtartó fogta, eleve
pirospozsgás arca még jobban kivörösödött a fia jelenlétében.
Lelógó pofazacskója együtt mozdult vele, fehér inge ráfeszült az
atlétatrikójára. Nagydarab volt és büszke. Vasalt ingében és a
zselével fejére tapasztott hajával túlságosan törte magát, hogy
közömbösnek látsszék.
Susanne fogott velem először kezet, a száját fájdalmas
mosolyra húzta. Trex az anyjára hasonlított. Vörösesbarna
fürtjei szabadon szálltak, és éppen csak az álla vonaláig értek.
Az anyámról készített régi fényképeket juttatta az eszembe, de
amikor a szemébe néztem, Trexet láttam.
– Ahogy én is. Gyertek be, gyerekek!
Scott és Susanne bevezettek minket, közben halkan
beszélgettek. Trex követte őket a bőröndjeinkkel, mellette a
kishúga jött. Hailey nem volt olyan csendes, mint a szülei.
Odasúgta Trexnek az egymillió dolláros kérdést:
– Darby gyereket vár?
– Igen – válaszolta Trex.
– Apa leszel?
– Igen.
– Én meg nagynéni?
– Úgy bizony – felelte Trex, és a hangja édesebb, melegebb
lett, mint délután bármikor.
Visszhangot vert a cipősarkam a fapadlón, amikor beléptem a
házba. Trex gyermekkori otthona nem az a világos és vidám ház
volt, ami a képzeletemben élt. Behúzott függönyök, a
bekeretezett családi fotókkal szemben keresztekkel és vallásos
festményekkel díszített falak. Plakettek, közösségi díjak és
elismerések, amiket Scott szerzett. Mind olyan feltűnő helyen,
hogy a belépő látogató azonnal észrevehesse. Kezdtem
megérteni, miért nem szeret Trex hazajárni. Jobbra volt a
konyha és az ebédlő, balra a nagy nappali, a hátsó sarokban egy
zongora.
Susanne megállt a hátsó folyosó elején.
– Mi… hát, külön hálószobában ágyaztunk meg nektek –
kezdte.
– Úgy tűnik, erre már nem lesz szükség – jegyezte meg Scott.
– Semmi gond a külön szobával – mosolyogtam rájuk. –
Boldogan…
– Kösz, apa, megteszi a régi szobám – vágott közbe Trex.
Susanne a folyosó felé intett.
– Ismered a járást.
Trex a fejével jelezte, hogy kövessem. A folyosó végén jobbra
fordult.
 – Itt van – mondta, és letette a bőröndöket. – A folyosóról
nyíló fürdőszoba közös Hailey-vel, ami mindig szórakoztató.
Csak félig lambériázták be a helyiséget, a gipszkarton falakon
bárányt tartó Jézust, kereszteket és gyermekeket megmentő
angyalokat ábrázoló képek lógtak. A szobában volt néhány
trófea és könyv, de jobbára egy sosem használt tipikus
vendégszoba tárult fel előttem.
– Olyan kínos – mondtam halkan. – Gyűlölnek.
Trex elmosolyodott.
– Engem is. Ennek így kell lennie. – A mosolya elhalványult.
– Ami a korábbiakat illeti…
– Még mindig sajnálom.
– Én is – ölelt meg, aztán arcon csókolt. – Minden rendben
lesz. Most csak sokkos állapotban vannak, de anya hamar átcsap
majd lelkesedésbe.
– Amíg el nem áruljuk, hogy Babszemnek valójában nem te
vagy az apja.
– Ne áruld el nekik, Darby – rázta meg a fejét. – Nem kell
tudniuk.
Hátrébb léptem tőle, és leültem az ágyra, ami hangosan
megnyikordult alattam.
– Képtelen vagyok ilyesmiben hazudni.
– Nem kell hazudnod. Ők feltételezik majd.
– Gyakran teszed te is – szűkült össze a szemem.
Leeresztette a vállát.
– Nem akarok veszekedést. Minden rendben lesz, hidd el!
Eltakartam a szemem.
– Mit művelünk? Hagyjuk, hogy a családod azt higgye,
Babszem a te gyereked?
– A kettőnk gyermeke.
Felnéztem rá.
 – Helytelen hazudni.
Összevonta a szemöldökét, és kétségbeesett tekintettel nézett
rám.
– Nem akarom, hogy tudják. Nem akarom, hogy bárki is
tudja.
– Nem érzem helyénvalónak.
Felsóhajtott, de aztán bólintott.
– Oké, megértem. Tégy, ahogy jónak látod! – Magamra
hagyott a szobájában, és hallottam, hogy a szomszéd
helyiségben a húgával beszélget. Többnyire Hailey beszélt,
magas és édes hangja tompán szűrődött át a közös falon.
Hailey-t boldoggá tette, hogy Trex otthon volt. Idősebb, jó
testvér volt, aki szerette annyira, hogy visszajöjjön erre a helyre
és az apja társaságában legyen, elviselve mindazt a
kegyetlenséget, amiben Scott lelkész elkerülhetetlenül részesíti
majd a fiát. Mindezt azért, hogy boldoggá tegye a húgát. Egy
szép napon Trex jó apa lesz. És jó férj. Mindketten hazudtunk
egymásnak, én, hogy védjem magam, ő, hogy védjen engem. A
nehéz helyzetben próbáltuk a képességeinkhez mérten
megtalálni a helyes utat. Csak azt kérdeztem magamtól, mitől is
félek.
Egyedül álltam a régi szobájában. Szeretem? – tettem fel a
kérdést. Igen. Megbízhatok benne? Kétséges. Hiszem-e, hogy szereti
azt a kislányt, aki bennem növekszik? Feltétlenül. Ha bekövetkezik a
legrosszabb, és Trexszel úgy döntünk, hogy vége, tudtam, hogy
előbb adja nekem a házat, mint hogy kitegyen minket.
Észszerűtlen félelmekkel viaskodtam. Fel kellett hagynom vele,
hogy Shawn vétkeiért büntessem.
 22. fejezet
Darby

Kicsomagoltam a holmimat. Örültem, hogy csak egy éjszakát

alszunk itt. Trex visszajött Hailey szobájából, de nem izgatta,
hogy összegyűrődik a ruhája, vagyis nem engedte, hogy
kicsomagoljam helyette a bőröndjét. A nap borzalmas
felfedezések és nézeteltérések sora volt. Nem szoktam hozzá,
hogy van választási lehetőségem. Míg a szüleimmel éltem, anya
szabályait kellett követnem. Amikor Shawnnál laktam, csak az
volt, amit ő akart, elvárt és hitt. Nem beszéltünk meg semmit,
nem vitatkoztunk, soha nem vette figyelembe az érzéseimet.
Trex türelmesen várt az ágy szélén üldögélve. Csendes volt,
kicsit mogorva.
– Mit gondolsz – kezdtem – , nem azért volt olyan keserves a
mai nap, mert lassan megismerjük egymást? És rosszul
alakulnak a dolgok?
Trex elsápadt. A sok veszekedéstől kimerültnek és
boldogtalannak látszott.
– Nem akarok vitát – tartottam fel a kezem. – Ez csak úgy
átfutott a fejemen, és nagyra értékelném az őszinteségedet.
Általában ez akkor szokott bekövetkezni, amikor két ember
kezdi kiismerni egymást, hogy képesek-e az együttélésre.
Talán… csak mindketten mást szeretnénk. Ezért olyan nehéz
most minden.
– Ugyanazt akarjuk, csak más-más időben. A terhesség miatt
úgy érzem, hogy fogytán az idő. És most, hogy tudok erről a
másik pasiról, erről a… Rickről vagy Derekről, vagy mi az
ördögnek hívják, a dolgot még sürgetőbbnek érzem. Értem az
egészet, Darby, hidd el. Éppen csak belekóstoltál a szabadságba,
én pedig mást sem ismertem az elmúlt tizenhat évben.
Független szeretnél lenni, én meg készen állok arra, hogy
megállapodjak. Nem voltunk őszinték egymással, még ha jó
okból is tettük. De ez nem azt jelenti, hogy nincs köztünk
összhang. Megbocsátásról és kompromisszumról van szó.
– Létezik kiegyezés? – kérdeztem.
– Mire célzol?
– Az összeköltözésre. Hogy igazat mondjunk a babával
kapcsolatban. Lehetséges valami egyezség?
Elmosolyodott, de a tekintete még mindig fáradt volt.
– Szeretlek, amiért megkérdezed. – Megdörgölte a tarkóját. –
Sok minden elszúrtam. Megértem, hogy nem bízol bennem. De
tudnod kell, hogy száz százalékig benne vagyok ebben. Ha
zátonyra fut ez a hajó, én vele együtt süllyedek el.
– Én pedig megértem, miért tetted, amit tettél.
– Nagyon sajnálom – mondta. – Őszintén mondom. Ha
visszavonhatnám, megtenném.
– Én is. Szóval akkor… rendben van. Csináljuk!
– Csináljuk… de mit? – kérdezte. – Úgy érted, hozzám
költözöl? – Megpróbált a gondolataimban olvasni, ahogy
mindig is tette. – Ne játssz velem, Darby! Ez nagyon fontos.
– Igazad volt. Még mindig félek. Még ott vagyok abban a
házban, várom, hogy hazaérjen, és én… Csak ürügy az egész.
Ellöklek magamtól, pedig nálad jobb nem történt még velem az
életben. – Ránéztem. – És nem akarlak elveszíteni.
 Felállt, és erősen magához szorított, aztán csókot nyomott a
fejem búbjára.
– Nem megyek sehova.
A két kezébe fogta az arcomat, és úgy csókolt meg, ahogy
csak ő tudott, amitől biztonságban éreztem magam, és körbevett
a feltétel nélküli szerelem. Soha, senki nem szeretett még úgy,
mint Trex. Közelebb húztam magamhoz, és hagytam, hogy a
számba csússzon a nyelve. A vászonruhám alá siklott a keze, a
combjaim közé, és éppen akkor, amikor az ujja a bugyim alá
csúszott, a nappaliból Susanne vacsorázni hívott minket.
Trex csalódottan nyögött fel. Mosolyogva a mellkasához
szorítottam a homlokom, aztán Trex átvezetett a nappaliba, ahol
a szülei és Hailey már az asztal körül ültek.
Hailey eltette a mobilját, és előredőlt ültében.
– Mikorra várod? – kérdezte ragyogó mosollyal.
– Hailey Joy! – szólt rá az anyja.
Hailey mintha meg sem hallotta volna.
– Nagynéni leszek! – csapta össze a kezét.
– Február elsejére – fogta meg a kezem Trex.
– Nos – próbált meg mosolyogni Susanne. – Hol
ismerkedtetek meg?
Trex válaszára vártam. Nem voltam biztos benne, hogy mit
akar elmondani nekik.
Trex megköszörülte a torkát.
– A szállodában dolgozik, ahol lakom.
– Azt hittem, házat veszel – mondta Scott. A szavaiból
sugárzott a leereszkedés. Nagyon igyekezett, hogy jobbnak
tűnjön a fiánál.
– A jövő héten kötjük meg a szerződést.
– Anya szerint nagyon szép. És igazán nagy! Segíthetek
berendezni a gyerekszobát? – kérdezte Hailey.
 Erre még nem is gondoltam. Valahol ott motoszkált a
fejemben, hogy szükség lesz egy bölcsőre, de a szállodai
szobába nem fért volna be. Még egy kicsi sem. És most
Babszemnek lesz egy szép nagy szobája, ami Trex házában
várta. Hirtelen elfogott a megkönnyebbülés. Trex gondoskodott
róla, mielőtt problémát jelentett volna.
– Örülnék neki – válaszoltam.
Hailey izgatottan tapsolt. Trex rám nézett, és próbálta
elfojtani a mosolyát.
– A vendéglátásban dolgozol? – kérdezte Susanne felállva.
Egy tálon süteményeket hozott, és az asztalra tette. – Hozd be a
limonádét, Hailey!
– Recepciós vagyok. – Elvettem egy zablisztből sütött kis
mazsolás sütit, amin apró citromnégyzet volt.
– Milyen régen ismerkedtetek meg? – kérdezte Scott a
babapocakomra pillantva.
Trex megérintette a hasam.
– Legalább négy és fél hónapja.
Hailey kuncogott. Scott és Susanne már nem találták olyan
mulatságosnak.
– Nem látok gyűrűt – folytatta Scott.
– Nem – ismerte le Trex.
– Nem házasodtok össze? – csodálkozott Hailey.
– Nem most rögtön – mondta Trex.
– Még nem álltok készen az efféle elköteleződésre, viszont
gyermeket hoztok a világra. Logikus – jegyezte meg gúnyosan
Scott.
– Apa – kezdte Trex máris ingerülten – , a házasság csak egy
papír. Egy gyermeknél nincs erősebb kötelék.
– A Biblia szerint… – kezdte Susanne.
– „Legyetek egymásnak alárendeltjei Krisztus iránti
tiszteletből” – idéztem.
– Ó, szóval ismered az Igét! – csapott le rám Scott. – Akkor
bizonyára a Korintusiaknak írt első levél hetedik bekezdésének
nyolcadik és kilencedik versszakát is.
– Ahol Pál apostol a nem házasoknak és az özvegyeknek azt
tanácsolja, hogy tartóztassák meg magukat vagy kössenek
házasságot? Ismerem.
Scott le volt nyűgözve. Trex ezért is nem szólt közbe. Tudta,
hogy most ébrednek majd rá, hogy az ateista fiúk egy istenfélő
asszonyt ejtett teherbe. És ez talán egy bűnös aktust egy unoka
izgatottan várt megérkezésévé változtat.
– Hova szoktál templomba járni Colorado Springsben? –
tudakolta Susanne.
– Sehova sem. Mostanáig tizenhat órákat dolgoztam.
– Vasárnaponként is? – kérdezte Scott.
– Akkor pihen, apa – válaszolt helyettem Trex. – De
imádkozott helyette. Még Isten is pihent a hetedik napon.
Scott összehúzta a szemét.
– Mégis hogyan fog ez működni, hogy te keresztény vagy,
Scottie pedig ateista?
Fészkelődtem kicsit, és ittam egy korty limonádét.
– Már beszéltünk róla.
– Nem zavar, hogy a gyermeked ateista hatás mellett nő fel? –
faggatott Scott.
– Jobb, mintha apa nélkül nőne fel – válaszoltam.
Scott kis híján acsarogva válaszolt.
– Azt hiszem, Isten nem értene egyet. Ő az egyetlen atya,
akire szükségünk van, ha isteni befolyás nélkül élünk, és a Biblia
egyértelműen kinyilatkoztatja, hogy ha valaki megbotránkoztat
egyet is e kicsik közül, akik hisznek, jobb volna neki, ha
malomkövet kötnének a nyakába, és a tengerbe vetnék –
mondta Scott, és minden undorral odavetett mondat után egyre
jobban felfújta magát.
– Igaza van, ez komoly veszélyt jelent – mondtam. – De azt
hiszem, hogy mégsem arra világít rá, hogy egy gyermek jobban
jár jó apa nélkül. Isten nem készít neki reggelit, és futballedzésre
sem viszi.
Trex visszafojtotta a nevetését.
– Apa! – szólalt meg csalódottan Hailey. – Hagyd már! Scottie
kiváló apa lesz.
– Scottie – mondta anyáskodó hangon Susanne. – Most még
fontosabb, hogy visszatérj Istenhez. A legjobbat akarod a
gyermekednek, nem?
– De igen. Még szerencse, hogy itt születik meg az Egyesült
Államokban, ahol a kereszténység a legelterjedtebb vallás, és az
egyetlen igaz Istent imádhatja.
Susanne összevonta a szemöldökét.
– Szükségtelen a szarkazmus, Scottie. Azért mondjuk, mert
szeretünk. Kötelességünk terjeszteni az igét azok között, akik
közel állnak a szívünkhöz.
– Tudom – mondta Trex. – De Darbyval úgy döntöttünk,
hogy tiszteljük egymás hitét, és ezt tesszük majd a lányunkkal
kapcsolatban is.
Hailey a szájához kapta a kezét.
– Biztos, hogy lányotok lesz?
Mosolyogva bólintottam, és Trex előhalászott egy
ultrahangos fotót a hátsó zsebéből, aztán felállt, és előrehajolva
átnyújtotta Hailey-nek. A húga hosszan nézte, aztán Susanne is
odahajolt, és felhívta a figyelmét egyes vonásokra.
Elmosolyodott, és ez volt az első őszinte gesztusa, mióta csak
megérkeztünk.
– Ó, istenem! Micsoda szép kislány! A te orrodat örökölte,
Scottie.
Trex elvigyorodott, és megszorította a kezem.
– Gondolod?
Susanne elvette a képet Hailey-től, és megmutatta Scottnak,
akinek egy percébe telt, míg ellágyult, de amikor Susanne
megmutatta Babszem lábát, végre elmosolyodott.
– Igazi Trexler – jegyezte meg.
Vacsorához ültünk, és hétköznapi dolgokról kezdtünk
beszélgetni: hogy mikor lesz Hailey szalagavatója, és hogy
milyen az időjárás. Trex bővebben is mesélt az új házról, és
fényképeket keresett a mobilján. Igyekeztem nem elárulni az
izgalmamat vagy a meglepetésemet, ahogy végignéztem a
képeket. Trex családja feltételezte, hogy már láttam őket. Aztán
találtam jó pár fotót, amin együtt voltunk. Jobbára szelfiket, és
párat csak rólam.
– Ez nagyon jó – jegyezte meg Susanne. – Érdemes
bekeretezni.
– Ez volt a… negyedik randink.
– Az olasz vendéglős – tettem hozzá.
– A terhes lányok étel alapján jegyeznek meg mindent –
nevetett Trex.
– Már a negyedik randin terhes volt? – kérdezte Scott.
– Tulajdonképpen már az elsőn – mondta szégyenkezés
nélkül Trex.
Scott rosszallóan ráncolta a homlokát.
Trex tovább mutogatta a házról készült képeket, aztán
megállt egynél, hogy megmutassa a nappalit borító puha
szőnyeget.
– Nézzétek csak, mennyi helye lesz mászni! – mondta, majd
egy másik képhez görgetett. – Ez a mi hálónkkal szembeni
dolgozószoba, ami ideális hely gyerekszobának.
 Bólintottam, és ránéztem.
– Tényleg!
Mosolyra húzódott a szája. Olyan más volt, mint egy órája az
autóban. Akkor fájdalom torzította el a vonásait.
Bizonytalanság. Aggodalom. Most megkönnyebbültnek és
boldognak látszott.
– Finom volt a vacsora, Susanne. Köszönöm. – Scott felállt az
asztaltól. – El kell mélyednem a vasárnapi prédikációban. Jó volt
viszontlátni, fiam.
Trex bólintott, és az asztalt nézte, míg az apja elvonult oda,
ahol a prédikációra felkészült. Amint Scott kiment, Trex
folytatta a beszélgetést, és sokkal oldottabb lett a hangulat, mint
korábban.
– Köszönöm a vacsorát, anya. Nagyszerű volt.
– A kedvenceidből állítottam össze – mosolygott Susanne. –
Remélem, meggyőztelek, hogy gyakrabban látogass haza.
Felállt, hogy leszedje az asztalt, mi meg segítettünk. Nagy
tányérzörgés közepette pillanatok alatt végeztünk is. A
konyhában megint nagy lett a sürgés-forgás, a csapot teljesen
kinyitották, és gőz gomolygott a mosogatóból.
Trex elvett Hailey-től egy konyharuhát, de én kihessegettem
a konyhából.
– Tudok segíteni – nevetett.
– Elboldogulunk – bizonygatta Hailey. – Tűnés!
Trex megadóan emelte fel a kezét.
– Azt hiszem, megfürdöm.
– Ne felejtsd el megírni a leckédet, Hailey!
– Kész van már, anya.
Susanne bólintott, és a kezembe adott egy elmosott tányért,
hogy törölgessem el.
– Miatta sosem kellett nyugtalankodnom – mondta. – De
miatta – intett a folyosó felé – , mást sem teszünk, csak
aggódunk. Mit is mondtál, hányadik hétben jársz?
– Huszadik, plusz pár nap.
– Szóval félidőben – súrolt egy lábast Susanne. – Meglep a
dolog. Trex már nem gyerek. Csak valahogy…
felelősségteljesebbnek hittem.
– Anya! – figyelmeztette Hailey.
– Tudom, tudom. Nem akarok ezzel semmit sem mondani.
Örülök, hogy hazajött. Nem sokat fordult meg itthon, tudod,
mióta úgy döntött, hogy nem hisz Istenben.
– Nehéz lehet – jegyeztem meg, és a kezemben tartott tányért
néztem. A mikroszálas törlővel tisztogattam a száraz pultot, míg
arra vártam, hogy eltörölgethessem a lábast, amit Susanne
súrolt. A tányér már egy perce száraz volt, de le kell foglalnom a
kezem. – Tudom, hogy csalódást okozott.
– Kétlem, hogy ez zavarná – mondta Susanne, és mosolyogva
kinézett a mosogató feletti ablakon. Odakint koromsötét volt, és
nem tudtam, mit talál olyan mulatságosnak. – Néha eltűnődöm,
nem azért teszi-e, hogy visszavágjon az apjának.
– De miért? – kérdezte Hailey.
– Ne is törődj vele! – hárította el a kérdést Susanne, aztán a
pocakomra nézett. – Mindig is szeretett olyasmit tenni, amivel
felbosszanthatta az apját. Kicsi kora óta. Mármint, amióta csak
megtanult járni. Nem fér meg két dudás egy csárdában.
– Apa is tudja, hogy dühítse fel Scottie-t, anya.
– Nem állítom, hogy apa ártatlan – ismerte el Susanne.
Fáradtnak tűnt a hangja. – Nem igazán értem ezt az
ellenségeskedést. Talán ők sem.
– De szereti önöket – mondtam. – Nagyon várta, hogy
hazajöhessen.
Susanne végre átadta a lábast.
 – Mindig is a húga volt a szeme fénye. Amikor csak tud,
hazajön miatta.
Zavart, hogy nem ismeri el, hogy Trexet bántalmazta az apja,
de úgy döntöttem, nem hánytorgatom fel. Trex korábban nem
beszélt sokat a szüleiről, és nem az én dolgom, hogy rendbe
hozzam a kapcsolatukat. Ami történt, elég nyomot hagyott Trex
lelkében, hogy a Hailey iránti szeretete ellenére olykor
hónapokig vagy évekig ne keresse fel őket, és talán már túl
régen történt, hogy a sebek begyógyuljanak. Engem már az is
kimerített, ha az anyám és köztem lévő fájdalomra gondoltam.
– Jól érzed magad? – kérdezte Susanne.
– A reggeli rosszullét keserves volt, de már jobban vagyok, és
a munkahelyemen is egy műszakban dolgozom, így most
minden könnyebb.
– Jól van. Örülök. Tudom, hogy amikor Hailey-t vártam,
sokkal rosszabbul voltam, mint az első alkalommal. Talán mert
annyival idősebb voltam, ki tudja? – Megtörölte a kezét a
konyharuha kötényében. – Köszönöm a segítséget. Remélem,
hírt adsz majd magatokról. Hiszen ő az első unokánk…
– Persze. – Reméltem, nem ül ki az arcomra a bűntudat. – Jó
éjszakát!
– Gyere! – fogott kézen Hailey, és kivezetett a konyhából.
Hailey lerogyott egy székre Trex szobájában. A folyosó
túloldalán a fürdőszobában csobogott a víz. Az ágytámlának
dőltem, és vártam, hogy Trex befejezze a zuhanyozást. Sokat
mesélt Hailey-ről, és igaza volt. Valóban fényt árasztott. Olyan
ártatlan és életteli volt, és mintha jobban tudta volna
befolyásolni a szüleit, ami nem jutott Trex osztályrészéül. Nehéz
volt elhinni, hogy ugyanazok a szüleik.
Hailey ásított.
– Trex régen nem járt itthon. Örülök, hogy most oka volt rá.
Talán felvesznek a Coloradói Állami Egyetemre, és akkor még
közelebb leszek, és többször meglátogathatlak titeket. Már ha
szabad.
– Hogyne lenne! Mindig szívesen látunk.
– Komolyan? – ült fel.
Bólintottam, de meglepett a csodálkozása.
– Szuper! – mosolyodott el. – Nem hittem, hogy valaha is rád
talál, de boldog vagyok, hogy így lett.
– Az elméletére gondolsz, hogy szerelmes volt belém, mielőtt
még megismerkedtünk volna?
– Nem is tudom, nekem nem látszol elméletnek – mondta
dallamos hangon. – Középiskolás kora óta beszél rólad.
Pontosan leírt meg minden. Ezért nem vett más lányokat soha
komolyan. Még Laurát sem. Tudta, hogy rád talál. Mind azt
hitték, hogy tévhitben él, vagy csak ürügyet keres, de… tessék,
itt vagy.
– Leírt?
– Igen. Inkább a személyiségedet, de nem tévedett.
– Ez…
– Hátborzongató? – kuncogott Hailey.
– Nem, inkább… megnyugtató. Nem csoda, hogy a terhesség
és a ház nem borította ki úgy, mint engem. Volt ideje
hozzászokni a gondolathoz.
Hailey vállat vont.
– Ne izgasd magad Scottie miatt! Látom, hogy néz rád. Totál
beléd zúgott.
– Úgy ám – hallottam az ajtóból. Trex haja még nedves volt,
az arca tisztán ragyogott. Fehér pólót és szürke tréningnadrágot
viselt, zsebre vágott kézzel, mezítláb állt. Éreztem a tusfürdője
és a dezodora illatát, és teleszívtam vele a tüdőmet. Trex lett a
kedvenc illatom a világon, a kedvenc személyem, akivel a
legjobb volt otthonról kimozdulni.
– Szabad a fürdőszoba. És maradt még meleg víz.
– Köszönöm – mondtam, majd összeszedtem a
pipereholmimat.
Trex utánam jött a fürdőszobába, megmutatta, hogyan
működik a zuhany. Elkezdtem kigombolni a blúzomat, Trex
pedig mosolyogva dőlt az ajtónak.
– Kösz azért, amit mondtál.
– Miért? – kérdeztem.
– Mindenért. Nem vagyok biztos abban, hogy milyen gyorsan
értetted, hogy beköltözöl, de addig is szeretném, ha segítenél
berendezni a gyerekszobát.
– Komolyan beszélsz? Tényleg gyerekszobává alakítod át a
dolgozószobát?
– Igen – felelte komoly arccal. – Tele kell raknunk a
holmijával. Kiságy, pelenkák, törlőkendők, ágynemű, játékok…
– Akkor csináljuk, amint kész a ház! – vontam vállat.
– Még soha ilyen erős ösztönzőt nem hallottam – mosolygott
rám.
– Túl könnyű volt igent mondani.
– Nem minden túl szép, hogy igaz legyen, Darby.
– Tudom. Igazad van. Folyton ellenállok és vitatkozom, mert
olyan… könnyűnek tűnik. Pedig ennek jó jelnek kellene lennie,
nem vészharangnak. Ahogy te is mondtad… szeretjük egymást.
Legyünk egy család! Babszemnek abban az otthonban kellene
élnie, amit egy kellemes környéken nekünk vettél, már ha a mai
cirkuszom után még mindig szeretnéd, ha csatlakoznánk
hozzád. És ha történne valami, ha valami őrültség miatt nem
válna be, tudom, hogy… kedvesen bánsz majd velünk.
– Már ha még mindig szeretném? – ismételte meg, miután
röviden felnevetett. Pár lépést tett felém, a karjába szorított,
aztán gyöngéden megcsókolt. Finom illat áradt belőle, a keze
meleg volt. Szerettem volna, ha mindenütt betakar, mint egy
paplan. – Szeretném, ha együtt költöznénk be. Ha segítenél
kiválasztani a bútorokat, a falfesték színét, az étkészletet, ha
velem varázsolnád a házat otthonná. Azt akarom, hogy az
enyém légy és ő is… – érintette meg a pocakomat – és mindenki
más, aki még utána érkezik. Tíz évvel ezelőtt, az első nap,
amikor megismerkedtünk, négy hónappal később, mostantól
számítva negyven év múlva… mindig ezt fogom érezni. Még
soha életemben semmiben nem voltam ilyen biztos.
Trex lenyúlt, megfogta a szoknyám szegélyét, aztán lehúzta,
míg a földre nem hullott. Vágyakozó tekintete bejárta meztelen
testemet.
Megérintettem a gömbölyödő pocakomat, és úgy éreztem,
meg kell említenem, ami kiszúrja a szemet, mielőtt neki jut
eszébe.
– Kezdek nagy lenni.
Megfeszültek az izmok a karján, amikor mögém nyúlt, és
kinyitotta a zuhany ajtaját, hogy elfordítsa a csapot. A víz
sivítva indult meg a csövekben, és gőz kezdett gomolyogni a
zuhanyrózsából, Trex ujja pedig selymesen simította végig a
megfeszülő bőrömet. – Még sosem láttam ilyen gyönyörű nőt.
Kibújt a trikójából, levette a tréningnadrágját, aztán
megfordított, amíg háttal nem állt a zuhanyfülke ajtajának.
Lassan hátrálni kezdett, és a kezemnél fogva húzott magával,
míg végül mindketten az egyenletesen zubogó meleg vízsugár
alatt álltunk, ami nem volt olyan forró, hogy égessen minket. A
fejünkre csorgott, miközben csókjaival borította be a vállamat és
a nyakamat, végigsimította a domborulataimat, és az ujjai a
combjaim között pihentek csak meg, mintha az utolsó ott jártuk
óta vágytak volna a visszatérésre. Elakadt a lélegzetem.
 Felemelte a lábam a csípőjére, és nekem dörgölőzött. A
kezével irányította a merevségét a selymes bőrömhöz, én meg
lenyúltam, és vele simogattam magam. Szája az enyémre tapadt,
a nyelveink táncot jártak, valahányszor találkozott az ajkunk.
Máshogy csókolt most, mint korábban, nem olyan óvatosan,
mintha végre úgy érezné, hogy összetartozunk, és elszálltak
volna a korábban táplált kétségei. A nyakába kapaszkodtam, és
közelebb húztam, az ujjaimmal nedves hajába túrtam. Olyan
sokszor mondta, hogy a mindene vagyok, és most először
igazán tudtam, hogy ő is az én egyetlenem. Éreztem, ahogy
minden, ami eltört bennem, lassan helyreáll, ahogy egyre
szerelmesebb lettem a zuhanyfülke négy fala között. Nem is egy
módon adtam oda magam neki, mert azt akartam, hogy az övé
legyek. Nem ő vette el erőszakkal tőlem, ami nem az övé.
Elfordított magától, kissé előrehajlított, a keze elölről
simogatott, a másik kezével bevezette magát. A nedves
zuhanyfalnak támasztottam a homlokomat, amikor keményen
belém hatolt. A nagyszerű érzéstől élvezettel hunytam le a
szemem, és próbáltam visszafojtani a torkomból feltörni készülő
nyögést. Trex visszahúzódott, de a hüvelyizmaim fogva
tartották. Az ellenállás éles, de gyönyört okozó borzongást
okozott, ami végigfutott a testemen. Nem tudom, a terhességtől
volt-e vagy Trex lehetett az oka, de vele minden sokkal
intenzívebb volt. A fülembe súgta, hogy gyönyörű vagyok és
mennyire szeret, nedves combja halkan csapódott a
fenekemnek, ahogy lassú ritmusban mozogni kezdett.
Trex ujjai a legérzékenyebb pontomra siklottak, és a
mozgásával együtt mindez vonaglásra késztetett. Hamar
megtanulta, mi okoz nekem örömet, és a lehető
legkellemesebben aknázta ki ezt a tudást. Szabad kezével a
csípőmbe markolt, közelebb vont magához, én meg ívben
meghajlítottam a hátam, hogy még mélyebbre hatolhasson
belém. Halk, visszafogott nyögés tört fel a torkából, és éreztem,
ahogy az izmaim még szorosabban fogják körbe őt. Nehezére
esett csendben maradni; gyöngéden harapdálta a vállamat. Első
alkalommal szeretkezett velem hátulról. Megfogta az államat, és
maga felé fordította az arcomat, az ujja az ajkaim közé siklott.
Finoman becsuktam a számat, a fogaimmal tartottam az ujját, és
szívni kezdtem. Trex mozgása lelassult, szorosan magához ölelt,
és az ujjai mozgására ügyelt a combjaim között. Megcsókolta a
nyakamat, apró körökben mozgott bennem, és fokozta az
élvezetet. Nyöszörögni kezdtem, mire befogta a számat, és
hagyta, hadd élvezzek el, ahogy akarok. Hullámként söpört
végig rajtam az orgazmus, minden porcikámat megremegtetve,
és amíg véget nem ért, tehetetlen voltam.
Amint elernyedt a testem, Trex két kézzel megragadta a
csípőmet, és mélyen belém hatolt, majd elhúzódott, és megint
belém döfött, ezúttal gyorsabb ritmusban. A zuhanyfülke
falának feszítettem a tenyeremet, a fenekemet kitoltam, hogy
szabadabban mozoghasson bennem. Az ujjai görcsösebben
markolták a csípőmet, fojtott nyögés tört fel belőle, aztán még
kétszer, közben megállva mélyen belém hatolt. A teste pár
másodpercig megfeszült, majd magához ölelt, és zihálva az
arcomhoz szorította az arcát.
Hátranéztem a vállam felett, és rámosolyogtam, nedves
hajam a vállamra tapadt. Trex félrehúzta a hajtincseimet.
– Nehéz elhinni, hogy olyasvalaki, mint én, mindent
megkapjon, amit csak akar. – Maga felé fordított, két keze közé
fogta az arcomat, és a hüvelykujjaival törölte le a vízcseppeket a
szemem alól.
– Nehéz elhinni, hogy épp rám vágytál.
Arcon csókolt, és lassan megint megfordított.
 Felnevettem.
– Ne már, komolyan?
Ő is nevetett, aztán a sampon után nyúlt, egy keveset a
markába nyomott, összedörzsölte a két tenyerét, és lassan
masszírozni kezdte a fejemet.
– Tudtál róla, hogy régebben minden éjjel rémálmaim voltak?
– kérdezte. – Mindig izzadságban fürödve riadtam fel. Azokon
az éjszakákon, amikor veled alszom, sosem fordul elő. Ha
megtörtént dolgok jutnak az eszembe, rögtön a veled
kapcsolatos emlékeimmel vagy a jövő képeivel vagy azzal a
pillanattal helyettesítem, amikor először találkoztam
Babszemmel.
– Nem is sejtettem, hogy az FBI ilyen mély benyomást
gyakorol az emberekre. Örülök, hogy már könnyebb elviselni.
Eltöprengett, mielőtt válaszolt volna.
– Nem könnyebb. Jobb. Az álmok éveken át nyomasztottak,
és gépiesen kizárom őket, és amikor rám törnek, gépiesen
felváltom őket a rólad szőtt gondolataimmal. Tudom, hogy nem
volt könnyű úgy döntened, hogy megbízol bennem. Talán
szembe kell menned minden ösztönös késztetéseddel, amiket az
évek során kialakítottál. Bevallom, türelmetlen vagyok, mert
olyan sokáig vártam rád. Egy évtizedem volt arra, hogy
felkészüljek rád, és néha elfelejtem, hogy neked ez mind
újdonság. Mindennél jobban szeretném ezt, ami köztünk van, és
semmi sem tesz boldogabbá, mint a tudat, hogy együtt vesszük
meg az első közös házunkat. Tudom, hogy ez a legjobb
Babszemnek, de… – sóhajtott fel – nem akarok nyomást
gyakorolni rád, hogy olyasmit tégy, amire még nem állsz
készen. Akárhogyan is, mindent elkövetünk majd a siker
érdekében. Szóval oszd meg velem, valójában mit is szeretnél,
én pedig támogatni foglak. Segítek lakást keresni, és úgy
alakítunk majd mindent, ahogy neked a legkényelmesebb. És
ennek tudatában, mármint ha komolyan össze akarsz velem
költözni, akkor most itt helyben megígérek valamit. A nap
minden másodpercében bebizonyítom majd neked, hogy nem ő
vagyok vagy az édesanyád vagy bárki más, akiről azt hitted,
szeret. Még akkor is, ha megharagszol rám.
– Még ha kiabálok is veled?
– Akkor is.
– Nagyon sajnálom, hogy kiabáltam – néztem a szemébe.
Homlokon csókolt.
– Feleannyira sem sajnálod, mint én, hogy megríkattalak.
Szeretném, ha ez többé nem fordulna elő.
Hátrahajtottam a fejem, hogy kiöblítsem a hajam, és Trex
közelebb lépett, hogy megcsókolja a nyakam.
– Kezdem azt hinni, hogy felizgat, ha úgy szeretkezünk, hogy
a szüleid a folyosó végén vannak – öleltem át a nyakát.
– Nem tagadom. A tilos szex a legjobb.
– Teljesen úgy beszélsz, mint egy katona – felnevettem a szája
mellett.
Lebonyolítottunk egy gyors második menetet, aztán
megtörölköztünk, és visszamentünk a szobájába.
– Hailey! – lepődött meg Trex. – Még itt vagy!
A húga felvonta a szemöldökét.
– Ugye, megfeledkeztetek rólam? Nem csoda, hogy Darby
terhes.
– Hailey! – rótta meg félig komolyan, félig nevetve Trex.
Szégyenlősen telepedtem le az ágyra. Trex is leült mellém,
hallgattam, ahogy nevet és felidézi a múltat a kishúgával, és
láttam, hogy felcsillan a szeme, amikor Hailey a kislánynevekről
kérdezi. Mesélt a játékról, amivel Kansasbe jövet szórakoztunk,
és Hailey egyetértett a kedvenceivel.
 Hailey tapsolt, aztán a szájához kapta a kezét.
– El sem hiszem, hogy nagynéni leszek! Hailey néni! A
legjobb nagynéni leszek! Várjatok csak… én vagyok az
egyetlen? Vannak testvéreid?
Trex rám nézett.
– Van egy fiútestvérem. Vagyis volt.
Hailey elkomorodott.
– Meghalt?
Bólintottam.
– Autóbalesetet szenvedtünk. Apám is a kocsiban volt.
– És ő jól van?
Megráztam a fejem.
– Szörnyű! – kiáltotta Hailey, és őszinte megdöbbenés és
szomorúság áradt a hangjából. – Sajnálom, hogy ezt kellett
átélned.
– Régen volt – mondtam.
– Nem számít. Talán már nem friss a seb, de mindig
megmarad.
– Hűha, Bells, ez aztán bölcs meglátás volt – jegyezte meg
Trex lenyűgözve.
– Bells? – kérdeztem mosolyogva.
Hailey a szemét forgatta.
– Hailey, HayBale, HayBells. Mindenesetre ez volt a
természetes folyamat. – Feltámasztotta az állát. – Vigyázhatok
majd a babára?
– Majd meglátjuk – mondta Trex. – Őszintén megvallva, nem
nagyon tudom elképzelni, hogy rábíznánk bárkire.
– Egyszer majd arra is sort kell keríteni – mondtam. – Ha
vissza kell mennem dolgozni.
Trex az orrát ráncolta.
– Jól keresek. Miért kellene idegenekre hagynod, hogy ismét
munkába állj? A szálloda amúgy is bezár.
Kérdőn felvontam a szemöldököm.
– Ezért nem szabad a kapcsolat elején teherbe esni – állt fel
Hailey. – Szemmel láthatóan még sok tisztáznivalótok van.
Trex dühösen nézett rá.
– Ha már a témánál vagyunk…
– Jó éjszakát! – mondta Trex se nem kedvesen, se nem testvéri
hangnemben.
– Jó éjt! – válaszolt dallamosan csicsergéssel Hailey.
Trex ismét kimerültnek látszott, amikor rám nézett.
– Te is úgy érzed; ugye? Hogy sok rendeznivalónk van.
– Ez a hátulütője annak, hogy olyan gyorsan csinálunk
mindent.
– Nem számít. Most vagy idővel, de mindenképpen meg kell
oldanunk – szegte le a fejét. – Csak most ébredek rá, milyen naiv
voltam, amikor azt hittem, könnyű lesz. Rád találtam, véletlenül
terhes vagy, de semmi probléma, majd gondoskodom rólad és a
babáról, és boldogan élünk, míg meg nem halunk.
– Elméletben jól hangzik.
– Ábrándkép volt csak. Abból indultam ki, hogy szívesen
maradnál otthon a babával. Hazajönnék hozzátok, az estéket
együtt töltenénk. De térre és függetlenségre van szükséged, és
ezt megértem.
– Esetleg találok valami olyasmit, amit otthonról végezhetek.
Mondjuk rúzst vagy cicanadrágot árulok, vagy ilyesmi.
Trex bólintott, aztán lenyúlt, hogy áthúzza a pólóját a fején,
majd bebújt az ágyba, és elhelyezkedett.
– Miért vagy olyan szomorú? – fordultam felé az ágyban.
Néhány centi választott csak el minket, összekulcsolt kezünkre
fektettük az arcunkat.
– Mindent tökéletesen akarok csinálni.
 – A felelősség nem egyedül téged terhel. Nem tudtam, hogy
választhatom azt is, hogy otthon maradok vele. Nagyon
szívesen tenném.
Átkarolt, és közelebb húzott, az állát a fejemre tette.
– Tudod, mire gondolok? Elképzelem, ahogy hazajövök a
munkából, és amint belépek, meglátlak a gyerekkel, a
kislányunk ökle a szájában, a nyála csorog, de felmosolyog rád,
a pólódat is összenyálazta, és hét – mellesleg undorító –
pelenkával tele kukát kell kivinnem, de megcsókollak – és te
sem vagy rózsaillatú – , szóval összeszedem a kidobandót,
Babszemet a hintaszékébe teszem, hogy elmehess fürdeni, és
nekifoghassunk a vacsorának. Tisztán és csillogóan jössz elő,
aztán együtt főzünk, és a napodról beszélgetünk – nem az
enyémről, mert az bizalmas – , aztán leülünk a kihűlt
vacsorához, mert Babszem azalatt vágta be a hisztit, míg a
vacsora elkészült, és akkor hagyta abba, amikor kihűlt. Aztán
lezuhanyozom, lefektetjük Babszemet, bezuhanunk az ágyba, és
már ahhoz is fáradtak vagyunk, hogy szeretkezzünk.
– Elég rémesen hangzik – fintorodtam el.
– Nem. Úgy hangzik, mint az élet. Egy fantasztikus élet. Az
egyik munkatársam, Kitsch egyszer elmesélte az előbbi
történetet. Két gyereke volt, és azt mondta, gyakran gondol erre
a napra. És hogy tökéletes volt. Ezt várom én is.
– Jó tudni, hogy nem dédelgetsz téveszméket arról, milyen is
lesz ez a valóságban.
– Nem bizony. A lehető legjobb értelemben totál szívás lesz.
– Azt mondtad, hogy Kitschnek gyerekei voltak.
– Igen – mondta Trex, és magához szorított. – Autóbaleset. A
felesége is meghalt, míg ő külföldön járt.
– Ó! – szorítottam a homlokomat Trex nyakához. – Szegény
Kitsch!
 – Hát igen. Rendes fickó.
– Megismerhetem őket? Vagy…?
– Bonyolult – sóhajtott fel. – Lehet.
– Tudnak rólam?
Trexből kirobbant a nevetés.
– Valójában már torkig vannak vele, annyit mesélek rólad.
– Tényleg? – néztem fel.
A szemembe nézett.
– Még a megismerkedésünk előtt kezdtelek emlegetni.
Letettem a fejem, és a nyakába fúrtam az arcomat.
Reménykedtem, hogy olyan dolgokról álmodom, amik
nehézségeket okoznak majd a jövőben, és hogy az előttünk álló
napok pontosan olyanok lesznek, ahogy Trex elképzelte őket.
 23. fejezet
Trex

Forduljon vissza, uram! – mondta a férfi a Deep Echo

robbanásbiztos ajtajának túlsó oldaláról a hangosbemondón
keresztül. Már hónapok óta nem sikerült felbosszantanunk:
egyszerűen elfogadta, hogy minden nap meglátogatjuk. A
figyelmeztetés már csak a rutin része volt. Se fegyver, se
fenyegető póz.
– Ki szokott innen jönni? – kérdezte Naomi a videótelefonban.
– Tudja egyáltalán, hogy hálaadás van?
– Forduljanak meg, és távozzanak! – ismételte meg újra a
katona.
Naomi egy lépéssel közelebb ment.
– Hogy hívják, katona?
– Logannek, asszonyom. Ez az utolsó figyelmeztetés.
Naomi felemelte az öklét, és feltartotta a középső ujját.
– Kellemes ünnepeket, seggfejek!
– Köszönjük – válaszolta a férfi. – Viszont kívánjuk, Naomi!
Naomival összenéztünk, aztán elindultunk az Echo folyosón
a Delta felé. A Komplexumban csend volt, csak egy erősen
csökkentett létszámú személyzet dolgozott az irányítóteremben
és a biztonságiaknál, valamint pár tucat nélkülözhetetlen
munkatárs. A lépteink visszhangja messzebbre terjedt a
megszokottnál a Deltába vezető fémrácson át, a mennyezetről
hangosabban csepegett a víz, a suttogás erősebbnek tűnt.
– Szerinted beengednek oda minket valaha is? – tűnődött
Naomi.
– Sokkal jobban izgat, hogy azok a fickók kijönnek-e onnét
valaha is – válaszoltam. – Nincs az a pénz, amiért aláírnék egy
ilyen szerződést.
– Talán túl sokat tudnak, mint ahogy az a laborpatkány
mondta.
– Akkor ideje a saját kibaszott dolgaimmal foglalkoznom. A
mai lesz az első esténk az új házban.
Naomi oldalba bökött a könyökével.
– Mi tartott ilyen sokáig?
– A festés. Most érkezett meg a bútor. Bababiztossá kellett
tenni. Abban maradtunk, megvárjuk, míg minden kész lesz, és
csak akkor alszunk ott először. És mivel éppen hálaadás van,
gondoltuk, alkalmas az időpont, hogy beköltözzünk és
hivatalossá tegyük.
– Készen álltok? Mindent becsomagoltatok?
– A raktárból már odaszállították a cuccaimat. Ki is
csomagoltunk mindent. Majdnem kész vagyunk. Már
kijelentkeztem a szállodából. Darby holmija még ott van, de már
csak pár doboz. Arra kerülök, hogy felvegyem őket, mielőtt
hazaindulok.
– Le kéne ugranunk a McCormack’sbe, hogy megünnepeljük.
– Amikor grimaszt vágtam, elkeseredetten ejtette le a vállát. –
Ne már! Ezer éve nem voltunk sehol!
– Talán.
– Szólok is a fiúknak – vigyorodott el Naomi, kivillantva a
fogait.
– Azt mondtam, talán.
 – A talán igent jelent. Te is tudod. Neked van a leglazább
csajod. Nem fog reklamálni.
– Dolgozik ma éjjel, tehát nem veszi zokon, de mindenkivel
meg akar ismerkedni – mondtam. – Előre kell gondolkodnunk.
– És ez problémát jelent? – ráncolta a homlokát Naomi.
– Méghozzá nagyot. Amikor mind együtt vagyunk, általában
munkahelyi dolgokról beszélgetünk. Darbynak már így is
vannak sejtései. Vág az esze, mint a borotva. Mindent észrevesz.
Hamar beigazolódnának a gyanúi.
– Akkor esetleg egyenként ismerkedhetnénk meg vele.
– Nem rossz ötlet.
– És hogy érzi magát?
Elmosolyodtam.
– Nagy a hasa. Hátulról szinte észre sem venni, hogy terhes,
amíg meg nem fordul, akkor viszont… váó! Hatalmas. Folyton
azt mondja, hogy a baba nyomja a tüdejét, és alig kap levegőt.
– Fura – borzongott meg Naomi.
– Most már kéthetente jár majd az orvoshoz, aztán heti
rendszerességgel.
– Találtatok már nevet?
– Már leszűkítettük a listát – mondtam mosolyogva.
– Tulajdonképpen szerettünk volna megkérdezni tőled
valamit.
– Persze! Hívjátok csak nyugodtan Naominak.
Nevettem.
– Végigvettük az ábécét. A Naomi nem volt befutó az N-nél.
– Micsoda? Melyik név lett az?
– A Nina.
– Tré – vágott arcot.
– Darby arra kért, tudakoljam meg tőled, hogy nem baj-e, ha
a kislányt Maddie-nek nevezzük.
 – Dehogy. Bár ha engem kérdeztek, a Madison túl gyakori,
de…
– Madeleine. De Maddie-nek szeretnénk hívni. Matt után.
Naomi megtorpant. Miután a kezdeti sokk elmúlt, könnyes
lett a szeme.
– Irtó klassz tőletek, srácok! Természetesen. Igen, persze! –
Megköszörülte a torkát. – Megtiszteltetésnek vennénk. Mind…
mind a ketten.
– Kösz – paskoltam meg Naomi vállát.
– Akkor ez már hivatalos? Maddie?
– Madeleine Rose. Azt hiszem. Még próbálom rábeszélni.
– Á, a Rose nagyon helyes név.
– Darby középső neve. Utálja.
– Megértem – nevetett Naomi.
Ebéd előtt értünk vissza a központunkba. Martinezt és Sloant
már ott találtuk, és Harbinger közvetlenül utánunk lépett be. A
megszokottnál nagyobb öltözőnk volt, néhány asztallal, de most
nagyon csendesnek tűnt.
Egy teljes percig meredtem az ajtóra, aztán a hajtókámra
csíptetett rádióra néztem.
– Trex hívja Kitschet. Jelentkezz be!
A csapat némán, mozdulatlanul várt.
– Trex hívja Kitschet – ismételtem meg. – Veszed?
– Hálaadás van – jegyezte meg Sloan.
– Tudom – bámultam az ajtót, és vártam, hogy válasz
érkezzen a rádióban.
– Az évnek ez az időszaka mindig nehéz számára – mondta
Sloan.
– Tudom – csattantam fel. – Trex hívja Kitschet. Veszed?
Recsegni kezdett a rádió.
– Tisztán és érthetően. Vége – válaszolt Kitsch, jelezve, hogy
vette az adást.
Nagy sóhajjal lazítottunk.
– A menzára indulunk, és ma vigaszkaja-nap van. Húzz ide
mielőbb!
– Máris indulok. Vége – reccsent a hangja.
Martinez hátrahajtotta a fejét, ami az öltözőszekrényének
koppant. Egyikünk sem merte hangosan kimondani, de az
ünnepek idején mindig feszültek voltunk.
Kitsch hét évvel volt idősebb nálam. Rögtön érettségi után
megnősült, és mielőtt az első bevetésére indult, megszületett a
fiuk, Dylan. A lánya, Emily az első otthon töltött napján fogant.
Mindhárman szörnyethaltak, amikor egy kamionsofőr
frontálisan ütközött velük. Mi éppen Falludzsától hat
kilométerre keletre egy hatórás tűzpárbajt vívtunk. Kitsch nem
volt hajlandó hazamenni a temetésre. Sosem tért vissza
Quincybe, még csak Massachusetts államba sem tette be a lábát,
de egy összehajtott fényképet hordott magánál, amit a felesége
Facebook-oldaláról nyomtatott ki a világ valamelyik pontján.
Karen, Dylan és Emily velünk jártak be négy kontinenst, és
végigharcoltak velünk egy háborút. Kitsch úgy beszélt róluk,
mintha még élnének, és otthon várnák. Mi meg hagytuk. Nem
természetes, hogy egy katona túlélje a családját.
– Áthívtam ma estére – mondta Naomi. – Vacsorát főzök, ha
kedvetek van benézni, fiúk – mondta Martineznek és Sloannak.
– Hozhatok magammal valakit? – kérdezte Martinez.
– Persze – felelte Naomi. – Csak gondoskodj róla, hogy Kitsch
eljöjjön!
– Úgy lesz – bólintott Martinez.
Ebédre egy szelet sült pulykát, tört krumplit, mártást,
áfonyasalátát és egy gombóc vaníliafagylalttal almás pitét
kaptunk. Mire Kitsch az asztalunkhoz ért, már mind ültünk, és
egy szóval sem említettük, hogy vörös és foltos az arca, a szeme
pedig dagadt és véreres. Észrevettem, hogy a jobb keze
bütykeiről lejött a bőr, véres sebek borítják, és a szalvétája is
véres lett.
– Ugye nem hagysz cserben, Kitsch? – kérdezte Naomi.
– Mi? – rezzent össze magához térve a pokolból, ahol járt.
– Nem. Ott leszek.
– Helyes. Érted megyek. Te leszel a kísérőm – mondta
Martinez.
Kitsch bólintott.
– Okvetlen hozzon mindenki italt! Vacsora után szórakozni
megyünk, és ünnepek alkalmával a bárokban drágábban adják a
piát – figyelmeztette őket Naomi. – Márpedig ma elmegyünk
inni. – Kitsch a homlokát ráncolta, és Naomi rábökött. – Te vagy
az egyetlen, aki táncolni is tud. – A véres kezére mutatott.
– Hozd rendbe magad, aztán elviszel bulizni, seggfej!
– Oké – morogta Kitsch.
Martinez elmosolyodott. Naomi értett hozzá, hogy pofozza
helyre Kitschet a depressziós napjain.
– Én leszek a sofőr ma este – jelentettem be.
Naomi elvigyorodott.
– Te is jössz?
Bólintottam.
– Valakinek furikáznia kell titeket, részeg lúzereket. Nem
foglak a dutyiból kihozni benneteket, hogy időben beérjetek a
munkába. Nem szeretném Darbyt egyedül hagyni otthon
hálaadáskor. ..
– Hát hozd el! – vetette fel Sloan.
– Nem hozom el egy kocsmába a nagyon terhes barátnőmet –
ráncoltam a homlokomat. – Egyébként is tizenegykor kezdi a
műszakját.
 – Be kéne, hogy ugorjatok, gyerekek! – javasolta Naomi.
– Egész nap főzött.
– Akkor később megyünk – mondta Harbinger. – Vacsora
után benézünk.
Kitsch csak piszkálta az ételt, ide-oda tologatta a tányéron, de
egy falatot sem evett.
– Vigyázz! – kiáltotta Saunders az ajtóból.
Megfordultunk, és a tábornokot pillantottuk meg. Amint
belépett, a menza túloldalán néhány pilóta állt fel, és szalutált.
Abbahagytuk az evést, és szembefordultunk vele. Vártuk, mi ez
a nagy felhajtás. Odalépett az asztalunkhoz.
– Gratulálok, Trexler. A csapata a nap hátralévő részét a
családjával töltheti Bennett szenátor jóvoltából.
– Micsoda? – háborodott fel Naomi.
– Nyugalom, Abrams! – szólt rá a tábornok. – A korai
munkavégzés minden civil vállalkozóra érvényes.
Naomi megnyugodott, az asztalra könyökölt és leszegte a
fejét.
– Jó étvágyat a hálaadásnapi vacsorához, és szedjék össze a
holmijukat a hétvégére!
– A hétvégére? – kérdeztem. – És mi lesz a Komplexum
biztonságával?
– A Deep Echo gondoskodik róla. Maguk hazamennek, friss
levegőt szívnak, mindenki csak nyer. Boldog hálaadást! –
mondta, azzal a kíséretével együtt távozott.
A csapatom tagjai összenéztek, aztán megtöröltük a szánkat,
és összekészültünk. Tíz percen belül már mindenki a maga
kocsijával hagyta el a parkolóházat. Lepillantottam az
anyósülésen heverő, levendulakék papírba csomagolt, lila
masnival átkötött ajándékra. Hónapok óta megvolt, csak a
megfelelő alkalmat vártam, hogy átadjam Darbynak. A hálaadás
ilyennek tűnt.
És amióta csak ráakadtam erre a házra, képzeletben bejártam
az utat: munka után hazamegyek, rákanyarodom a felhajtóra,
belépek, és Darbyt pillantom meg elsőként. De most előbb a
szállodához vezető leágazás várt, hogy elhozzam Darby két
utolsó dobozát, amit a bár mögött hagyott. A szobája már üres
volt és kitakarították.
A szálloda előcsarnoka is üresnek tűnt, nem jöttek-mentek
kényelmesen, sörrel a kezükben a lánglovagok és az erdészeti
alkalmazottak. Az üres bárnál álltam, és azt hittem, Stavros
bármelyik pillanatban előkerül majd. Helyette azonban Lane jött
oda széles mosollyal.
– Mi szél hozott ide? – kérdezte. – Azt hittem, ma éjszakáztok
először az új házban.
– Úgy is van. Csak Darby dobozaiért ugrottam be. Állítólag a
bárpult mögé tette.
Lane lehajolt, és szégyentelenül kitolta a fenekét. Amint
rájöttem, mit művel, elkaptam a tekintetemet.
– Nem. Itt nincsenek dobozok. Stavros biztos máshova rakta
őket, hogy ne nedvesedjenek át.
– A fenébe! – mormogtam.
– Segíthetek előkeríteni. – Felemelte a kezét, és az előcsarnok
felé intett. – Látod, hogy semmi dolgom. Hozok egy kulcsot a
régi szobájához, és megnézzük, hogy Stavros oda rakta-e.
– Stavros hol van? – kérdeztem.
– Hálaadás van – nevetgélt Lane. – Ma nem jött be.
– Rendben, akkor talán tényleg a szobájában nézzük meg
először.
Követtem Lane-t a recepcióhoz, és megvártam, hogy
bekódoljon egy kulcskártyát, aztán együtt mentünk végig a
folyosón. Lane a fekete dobozhoz érintette a kártyát. Kattant a
zár, mire lenyomta a kilincset. Felkapcsoltam a villanyt, és
bementem utána a szobába.
– Itt sem látok dobozokat – mondta Lane. – Nagyok? Vagy
kicsik, és esetleg betolták őket az ágy alá? – Újra meg újra
lehajolt, én meg másfelé néztem. – Semmi. – Leült az ágyra, és
le-felugrált rajta. – Kényelmetlenebb, mint amire emlékeztem.
Nehéz elhinni, hogy hónapokig ketten laktatok itt.
– Talán a hátsó szobában vannak – mutattam a hátam mögé.
Lane a matracra tette a kezét, és hátradőlt. Nem volt olyan
dús keblű, mint Darby, de a blúzán így is pattanásig feszültek a
gombok.
– Lefogadom, hogy agyonnyúztátok ezt a matracot.
Emlékszem, hogy mi mennyit koptattuk a tiédet. Amikor
elvállaltam ezt az állást, reméltem, hogy ott folytatjuk, ahol
abbahagytuk. Nem tudtam, hogy Darbyval jársz.
– Ha már Darbynál tartunk, tényleg mennünk kéne, Lane.
Otthon vár.
Lane égnek emelte a tekintetét, és felállt. Amikor az ajtó felé
fordultam, éreztem, hogy átöleli a derekamat. Mivel így nem
léphettem ki a folyosóra, ezért nem a kilincs után nyúltam,
hanem a csuklójánál fogva lefejtettem magamról a karját.
– Elég ebből, Lane! – parancsoltam rá azon a hangon, amit a
csapatomnál használtam.
Nem ijedt meg, helyette a fejét oldalra billentve közelebb jött.
Még mindig a csuklóját fogva hátráltam egy lépést.
– Mégis mi a fenét gondolsz, mit művelsz?
– Miért vagy olyan mérges? – kacagott fel.
– Mert Darbyt szeretem, te pedig fájdalmat akarsz okozni
neki.
– Én csak szexelni akarok.
Undorral elfintorodtam.
 – Darby előtt már hónapokkal nem írtam neked, nem
hívtalak, aztán letiltottam a számodat is. Miért képzeled, hogy
érzek még bármit irántad? Ábrándokat kergetsz.
– Mert látom, ahogy bámulsz, Trex. Elhitetheted Darbyval,
hogy te vagy a jó fiú, de én jobban ismerlek. Nekem az már
lejárt lemez.
– Semmit sem tudsz.
– Tudom, hogy nem úgy dugod meg, ahogy engem.
– Azért, mert őt nem megdugom, hanem szerelmeskedem
vele. Tartsd magad távolt tőlem!
Lane csak nevetett. Eleresztettem a csuklóját, és a hátam
mögé nyúltam, hogy lenyomjam a kilincset, aztán kihátráltam.
Lane lépésről lépésre, túlságosan is közelről követett. Amikor az
ajtó becsukódott mögötte, a szemem sarkából észrevettem, hogy
áll kint valaki.
Még egy lépést hátráltam, de Lane ezúttal nem jött utánam.
– Szia, Ander! – mondtam.
– Szia! – köszönt vissza, de összevonta a szemöldökét. A
tekintete ide-oda ugrált köztem és Lane között.
– Darby dobozait kerestük – magyaráztam.
– Nagyon alaposan kereste – tette hozzá Lane. – Mindenhol.
– Pofa be, Lane! – förmedtem rá undorral. Lane abban
reménykedett, hogy Ander majd beárul Darbynak vagy
legalább elmeséli a dolgot Stavrosnak. Köztudott volt, hogy
Stavros képtelen titkot tartani.
Ander a háta mögé mutatott.
– Hátul vannak, a hűtő mellett. Stavros nem akarta, hogy
átnedvesedjenek a bárpult közelében. Darbynak könyvei is
vannak ott.
– Kösz. – Egy lépést tettem, aztán Lane-re mutattam. –
Kibaszott pszichopata.
 – Tudom – mondta Ander, amikor elmentem mellette.
Hátrasiettem, egymásra pakoltam a dobozokat, és kivittem
őket a teherautómhoz. A hátsó ülésre tettem őket, aztán a
sebességkorlátozásra fittyet hányva tettem meg a házig a tizenöt
mérföldet. Rohantam, hogy hazaérjek, mielőtt Darby mástól
tudja meg, mi történt, és nem én mesélem el neki.
Megálltam a felhajtón, parkolóállásba tettem a sebváltót, az
ülésen hagytam a dobozokat, majd felkaptam az ajándékot, és
befutottam a házba.
Darby a tűzhelynél állt, és gyorsan, riadtan fordult meg,
amikor meghallotta az ajtó nyitódását. A mellére szorította a
kezét, és a szeme elkerekedett ijedtében. Akkor nyugodott csak
meg, amikor észrevett.
– Szia!
– Bocs – csuktam be magam mögött az ajtót. – Nem akartalak
megijeszteni.
– Csak nem vártalak ilyen korán. Elmentél a dobozaimért?
– Persze. Az autóban vannak – mutattam a hátam mögé.
A sötét keményfa padló ragyogott a tisztaságtól, a bézs
szőnyeget most porszívózhatta, és új illatok elegye érződött a
levegőben: faápoló, festék, huzat és annak a finomságnak az
aromája, amit Darby éppen főzött. Erre a plusz örömre nem is
gondoltam, amikor egy déli lányba szerettem bele. Ott álltam az
álomházamban, velem szemben a nagy ő-vel, az álomlánnyal, és
arra készültem, hogy a kibaszott első napunkon mindent
leromboljak a szállodai idióta miatt.
Amikor egy fakanállal a kezében felém totyogott, szebben
csillogott a szeme, mint az ebédlőasztal fölött a csillár. Gyorsan
megcsókolt, aztán visszakacsázott.
– Bocs, de a pite töltelékét kavarom!
Utánamentem a konyhába, és próbáltam visszafojtani a
nevetésemet. A pólója megfeszült a hasán, és Maddie tökéletes
félgömbjén tejszínes és erdei gyümölcsös csíkok voltak.
– Beszélnem kell veled – tettem le az ajándékot a pultra.
– Mi ez? – vette fel. – Nekem hoztad?
Bólintottam, mire feltépte a papírt, és felsikoltott az ajándék
láttán.
– Mit tettél? – kérdezte.
– Szükséged van egy mobiltelefonra, Darby. Mi van, ha
azalatt kezdesz vajúdni, míg dolgozom?
– Mi a számom? – vette ki a telefont a dobozból.
Megkocogtattam a képernyőt, megmutatva, hogyan keresse
meg.
– Nem az én nevemen van, ugye? – nézte tágra nyílt, kíváncsi
tekintettel a készüléket.
– Tényleg tudom, hogyan vigyázzak a biztonságodra.
Valamikor szövetségi ügynök voltam. – Felnézett rám, és
rákacsintottam.
Átfogta a nyakam, és puszit nyomott az arcomra. Valami
megbökött, ami nem Darby volt. Lenéztem. Darby letette a
telefont a pultra, és kuncogva fogta meg a hasát.
Térdre estem, és a két kezem közé fogtam a pocakját.
– Figyelj csak, kisasszony! Nem illik rugdosni apát!
Darby felhúzta a trikóját, és egy kerek kis dudor jelent meg a
hasán, annyi időre, hogy jól megnézhessem. Hátrébb hőköltem,
és felnéztem rá.
– Azt a mindenit!
– Tudom! Olyan, mintha egy földönkívüli lakna bennem. Ma
körbe-körbe forgott. Fel is ébresztett.
Gyöngéden megnyomtam a dudort, a dudor visszanyomott.
– Megfogtalak, Maddie Rose!
– Naomi jóváhagyta? – kérdezte Darby.
 Felálltam, de a kezemet nem vettem el Maddie könyökéről,
térdéről vagy bármely testrészéről, ami kidudorodott Darby
egyébként sima babapocakjából.
– Azt mondta, megtiszteltetésnek veszi.
A dudor eltűnt, majd megjelent egy másik helyén. Nevettem.
– Bújócskát játszik?
– Úgy fest – kuncogott megint Darby.
Darby befelé forduló köldöke már kis híján kifelé domborodó
lett, és onnan a medencecsontjáig egy sötét csík futott. Darby
arca kikerekedett, de ezt és a sok terhességi vitamintól legalább
tíz centivel hosszabb és sűrűbb haját leszámítva nem láttam
jelentős különbséget.
– Nos… – kezdtem.
– Ó, a fenébe! – fordult vissza Darby a töltelékhez.
– Tényleg beszélnem kell veled valamiről, kicsim.
– Aha – mormolta kavarás közben.
– Amikor bementem a dobozaidért…
– Stavros ott volt?
– Nem – sóhajtottam fel. – De Lane igen.
– Persze, hiszen megkért, hogy átvehesse a műszakomat –
fintorodott el.
– Darby… A dobozaid nem voltak a bárpult mögött. Lane-nel
visszamentem a régi szobádba, hogy megnézzük, nem tették-e
oda őket. Ő meg… basszus…
Darby abbahagyta a kavarást, és olyan arckifejezéssel nézett
rám, ami majd összetörte a szívemet.
– Mit csinált?
Haboztam. Halálosan felhúzott, hogy tönkretették a
beköltözésünk napját és az első hálaadásunkat. Megjósolni sem
tudtam, hogy Darby hogyan reagál majd, hogy felzaklatja-e, és
máris elment a kedvem attól a kilátástól, hogy esetleg sírni kezd,
ha elmondom neki.
– Hátul voltak, a hűtő mellett – folytattam. – Stavros attól félt,
hogy víz fröccsen rájuk a bárnál.
– Ennyi? – vonta fel a szemöldökét Darby.
Behúztam a nyakam. Ha elmondom, oda a hálaadásunk, ha
várok vele, megtudhatja mástól. Szívás így is, úgy is.
– Lane kikezdett velem, de semmi sem történt.
Darby arca elkámpicsorodott, aztán elfordult, hogy tovább
keverjen.
– Rohadt szuka! – morogta. – Pontosan hogy történt?
– Kódolt egy kártyát a szobádhoz, és visszakísért, hogy
megnézhessem, ott vannak-e a dobozok. Megpróbált
megcsókolni. A szó szoros értelemben rám vetette magát.
– Megcsókoltad? – hagyta abba a keverést.
– Dehogy – mondtam undorral. Darby tovább kevert. – Ki
akartam menni, erre átfogott, én meg lefejtettem a karját
magamról, és hátrálva kimentem. A nyomomban lihegve
követett. Ander a folyosón volt. Látott minket kijönni.
Beismerem, hogy rosszul festett, Darby, tényleg rosszul, de
esküszöm, hogy semmi sem történt.
Nem szólt semmit. Olyan csendben volt, hogy halálra
rémültem, de vártam, hadd gondolja át, amit elmondtam neki.
– Gyönyörű – mormolta maga elé. – És nem terhes.
Átöleltem, és megcsókoltam a nyakát.
– Nem vagyok belé szerelmes. Nem érdekel, hogy néz ki. És
valóban jók az adottságai, de egy pszichopata.
– Az ám! – nevetett fel, és megrázta a fejét. – Nem hagyom,
hogy elrontsa a mai napot. Majd később foglalkozom vele.
– Ne izgasd magad miatta! Egy nagy nulla.
– Igaz.
Gyöngéden magamhoz szorítottam, az arcára szorítottam a
számat. Hozzám simult, és eszembe jutott, amikor a szálló
előcsarnokában először csókoltam meg. Mintha ezer éve lett
volna. Most közös házunk volt, babát vártunk, és mindenem
megvolt, amire valaha is vágytam. Piszkosul ijesztőnek hatott,
mert amikor még semmim sem volt, nem is volt mit veszítenem.
– Milyen volt ma bent? – kérdezte még mindig az ételre
figyelve. A töltelék kezdett bugyogni.
– Tudom, ez az első esténk a házunkban, és az első
hálaadásunk, így mondj nyugodtan nemet, ha nincs kedved,
de… Naomi vár mindenkit egy vacsora utáni italra.
– Jól hangzik – mosolyodott el.
– És szeretne utána elmenni valahova együtt. Jelentkeztem
sofőrnek.
– Dolgoznom kell – ráncolta a homlokát. – Mit tegyek, ha
Lane-nel találkozom, ne csapjam pofon? El sem hiszem, hogy
megpróbált megcsókolni. Micsoda ribanc!
– Kicsim! – nevettem fel. – Ne húzd fel magad miatta! Nem
éri meg.
– De érted megéri – morogta.
– Nahát! Védelmezni akarsz? Mert ez igazán kemény és szexi.
Mosolyogni próbált, nem sok sikerrel.
– Besétálunk, kapsz egy szép, nagy csókot, és nyilvánvalóvá
teszem, ki kihez tartozik. – Feltartottam a telefonját. – Aztán már
az első tíz percben annyit fogok írni neked, hogy nem bírja majd
a mobil.
Darby megrázta a fejét.
– Akkor meg azt hiszi, miatta mentél be. Ennyire képes
megtéveszteni önmagát.
– Komolyan?
Darby kikapcsolta a sütőt, én pedig kinyitottam az ajtaját, és
amíg megterített, kivettem a pulykát. Nézte, ahogy a Targetben
az előző héten vett vadonatúj elektromos késsel felszeletelem,
aztán az összes tálat az asztalhoz vittük.
– Nem baj, ha imádkozom? – kérdezte.
– Dehogy.
Megfogta a két kezem az asztalon, és lehunyta a szemét.
Mosolyogva néztem.
– Mennyei Atyánk – kezdte – , kérlek, áldd meg ezt az ételt,
hogy táplálja a testünket! Köszönjük neked ezt a gyönyörű új
házat, Maddie egészségét és számtalan áldásodat, amit az
életembe hoztál. Köszönöm, Uram, Jézus, hogy feláldoztad
magad, hogy mi örök életet nyerjünk veled együtt, és köszönöm
Trexet. Tudom, hogy csak te áldhattál meg egy ennyire kedves,
szerető és hűséges emberrel. Drága nevedben imádkozom,
ámen.
– Ámen – mondtam rá.
Kipattant a szeme, és elmosolyodott.
– Majdnem Lane-ért is imádkoztam. De hálaadás van, és érte
nem vagyok hálás.
Akaratlanul is kitört belőlem a nevetés. Darby komolyan
gondolta, és olyan aranyos volt, ahogy próbált utálatos lenni. A
napjáról beszélgettünk, a legközelebbi orvosi vizsgálatról, és
igyekeztem annyira kiélvezni az ételt, amennyire csak tudtam.
Olyan fantasztikusan finom volt. Az elmúlt évben talán
tucatszor volt részem házi kosztban, de Darby sok más mellett
ebben is remekelt.
Nevetéssel töltöttük meg a nagy házat, a sötétséget
gyertyafénnyel üldöztük el. Életem legmeghittebb,
legcsodálatosabb hálaadása volt, és tudtam, hogy jövőre még
jobb lesz.
Rendbe tettem a konyhát, míg Darby átöltözött, hogy
munkába menjen, aztán Naomi házához hajtottunk. Több kocsi
is parkolt az utcán, de nem ismertem mindegyiket. Hagytak
nekünk helyet a felhajtón, de mielőtt a verandára léphettünk
volna, a csapat fele már kisereglett, hogy jelenetet rendezzen.
– Máris berúgtak – jegyeztem meg.
– Helyes – mosolygott Darby.
A karját fogtam, míg átvitte az udvaron a pekándiós tortát.
Sötét volt, ismeretlen terepen jártunk, nem akartam, hogy
elessen.
– Köszönöm – mondta Naomi, és elvette a tortát.
– Szia, gyönyörű! – ölelte meg Sloan Darbyt.
– Hayden Sloan – mondtam. – Ismerkedj meg Darbyval és…
– Darby kerek pocakjára mutattam – Maddie-vel!
– Darby! – kiáltott fel Martinez, és megölelte.
– Ő pedig Othello Martinez – mondtam.
– Csak simán O vagy Martinez – lépett oldalra. – Vagy ahogy
akarod.
A többiekre mutattam.
– Ő pedig Terrell Kitsch.
Kitsch csak intett.
– John és a családja bent vannak – mesélte Naomi. – Gyertek
be!
Előrementünk, és John felállva üdvözölt minket.
– John és Caroline Harbinger – mutattam be őket. – Meg a
fiaik, Henry és Miles.
John kezet fogott vele, Caroline megölelte. Mulatságos volt
megfigyelni a furcsa ölelkezést a pocakja miatt.
Hamarosan az is kiderült, kié a még nem látott teherautó és
kocsi. Zeke és Watts az ovális asztalnál ültek sörösüveggel a
kezükben. Bennett szenátor a nappaliban összefoglalót nézett
egy korábbi focimérőzésről. Zeke felállt, és odajött Darbyhoz.
Puszit nyomott az arcára, és éreztem, hogy a fejembe szalad a
vér. Naomira pillantottam, aki rám kacsintott (nyilvánvalóan
tudott valamit, amit én nem).
– Trexler – nyújtott kezet Zeke. – Gratulálok az új házhoz!
Fantasztikus!
– Kösz – válaszoltam. Észre sem vettem, hogy közben Darby
hasát simogatom, csak amikor a kezemre tette a kezét.
– Trex? Le kell ülnöm.
– Jól vagy? – kezdtem aggódni.
– Igen, de pihennem kell egy kicsit – simogatta meg a
pocakját.
Kézen fogva az asztalhoz vezettem, és kihúztam neki egy
széket.
– T-Rex, igazi úriember lett belőled! – veregetett hátba
Martinez.
Caroline jeges vizet hozott Darbynak.
– Köszönöm – mondta Darby.
Zeke súgott valamit Naomi fülébe, aztán a folyosó végén lévő
fürdőszobába ment. Watts egy üveg sört akart a kezembe
nyomni, de elhárítottam.
– Én vagyok a sofőr.
– Velünk jöttök? – kérdezte. Ivott már, boldognak és lazának
láttam.
– Előbb elviszem Darbyt dolgozni. Persze, csak ha jobban érzi
magát – tettem hozzá Darbyra pillantva.
– Jól vagyok – erősítette meg Darby.
– Még mindig éjszakás vagy, Darby? – kérdezte Watts.
– Igen – felelte Darby. – Veled mi újság?
– Jobbára utazgattam. Az egyik srácnak háza van lent
Mexikóban a tengerparton. Sok időt töltök odalent. Az a Laney
nevű csaj még mindig délutánonként dolgozik?
Darby mosolya kényszeredett volt, amikor választ várva rám
nézett.
– Lane? Igen.
– Hm… – nyújtott át egy pohár jeges vizet Naomi. – Miről
van szó?
– Kösz. Ma este a szállodához mentem, miután hazaküldtek
minket, hogy elhozzam Darby dobozait – súgtam oda.
– És?
– Az őrült ringyó rám akart mászni Darby régi szobájában.
– Micsoda? – igyekezett lehalkítani a hangját Naomi. – Darby
tudja?
– Igen, elmondtam neki, amikor hazaértem. Bepöccent, de
nem rám.
– Kínos műszakváltás lesz. Örülök, hogy elmondtad.
Elkerülhető egy ostoba félreértés.
– Majdnem meggondoltam magam. Iszonyúan féltem, hogy
tönkrevágja majd a házban töltött első éjszakánkat.
– Figyelj csak, úgy fest, hogy józan gondolkodású barátnőd
van. Gratulálok! – Naomi a poharamhoz koccintotta a
sörösüvegét, és mindketten ittunk.
– Mondtam, hogy érdemes volt várnom rá.
– Még mindig hiszel ebben a szarságban? Azt hiszed, ő az
igazi?
Darby nevetett, és Caroline-nal beszélgetett meg a
csapatommal. A múltam keveredett a jövömmel. Ezt álmomban
sem hittem volna soha.
– Szemernyi kétségem sincs felőle – mondtam, és
belekortyoltam az italba. Pittyegett a telefonom. Ránéztem: Val
küldött egy rövid üzenetet.

Figyelem! Ott van.

 – A francba – tettem el a telefonomat.
– Mi az? – kérdezte rögtön éberen Naomi.
Kitsch jött be a verandáról.
– Nomes! Van elemlámpád?
– A ház valamennyi szobájában – viccelődött Naomi.
Kitsch azonban nem volt humoros kedvében.
– A legközelebbi kéne.
– A konyhában. A mosogatógéptől balra lévő fiókban.
– Minden rendben? – kérdeztem.
Kitsch kinyitotta a szúnyoghálós ajtót, és a lámpával a földre
világított.
– Mit művel? – kérdezte Naomi.
– Főnök! – kiáltott be Kitsch kintről.
Naomival ugyanolyan arcot vágtunk, aztán Kitsch után
mentünk a verandára. A lépcső tetején állt, és az udvar felé
intett. A lámpa fénye egy halom döglött nyúlra esett.
– Mi a fene? – kapta ki Naomi Kitsch kezéből az elemlámpát.
Követte a fénnyel a tetemeket. Aztán a kezembe nyomta a
lámpát, és beszaladt.
– Mi történik? – kérdezte Martinez, és megtorpant, amikor
meglátta a halmot.
Naomi visszajött, a karjában hat elemlámpát és egy fejlámpát
hozott, Sloan és Harbinger is kijöttek, és Naomi a csapatból
mindenkinek adott egyet. Bekapcsoltuk őket és egy irányba
világítottunk.
– Mi a kibaszott szarság folyik itt? – kérdezte Harbinger.
Zeke és Watts jöttek ki beszélgetve és nevetgélve, de rögtön
elhallgattak, amikor meglátták, mi van kint a ház előtt.
– Tíz perce még nem volt itt, amikor Wattsszal kijöttünk
elszívni egy cigit – mondta Zeke. – Ez valami… beteges,
agyament vicc akar lenni?
 – Nem is egy valaki. Egy ember nem csinálhatta a
rendelkezésére álló idő alatt – jegyezte meg Naomi, és a
fejlámpája fényét a tetemekre irányította.
– Egyetértek – mondta Harbinger.
Újra kinyílt a szúnyoghálós ajtó, és megfordultam, hogy
megbizonyosodjak arról, hogy nem Darby jött ki. A szenátor
lépett ki egy üveg sörrel, és hátrahőkölt az udvaron látható
szörnyűség láttán.
– Ez egy…? – kérdezte.
– Igen – válaszoltam mogorván.
Az elszáradt füvön fekvő, hat erős elemlámpától
megvilágított nyúltetemeket bámultuk, amik egyetlen szót
adtak ki:
ENYÉM.
 24. fejezet
Trex

Mosolyogva mentem be Naomi házába. Caroline és Darby

még mindig beszélgettek, de amint becsapódott mögöttem a
szúnyoghálós ajtó, elhallgattak és felnéztek. Az ajtó másodszor
is kinyílt, amikor Naomi elsietett mellettem, és a konyhába
ment, ahol csendben kinyitotta a mosogató alatti szekrényt,
majd egy zöld-narancssárga dobozzal ment vissza az udvarra.
– Minden rendben? – kérdezte Darby.
Caroline felállt, és az ablakhoz hajolva kikukucskált.
– Hol van John?
A többiek az udvaron hajlongtak és botladoztak. Igyekeztek
felszedni a kis testeket. Nem akartam, hogy Darby lássa őket,
mert azonnal tudta volna, ahogy én is, hogy ki hagyta az
üzenetet. Naomi egy nagy fekete szemeteszsákot tartott fel, a
fiúk abba dobálták a tetemeket.
– Trex? – nógatott Darby.
– Ó, hát csak… hülyéskednek kint. Nem tudom pontosan.
Hogy érzed magad?
– Jobban – mosolyodott el.
Elfacsarodott a szívem. Megint eltitkoltam előle az igazságot,
de nem mondhattam el neki. A harmadik trimeszterben járt, és
meg kellett kímélnem a stressztől, ami azzal a tudattal járt
volna, hogy Shawn és a barátai az ajtón túl vannak.
– Rendben. Örülök neki, kicsim. Nem ártana…
– Jaj! – állt fel rögtön, és kezet fogott Caroline-nal. – Nagyon
örülök a találkozásnak.
– Én is – mondta Caroline. – Szólj, ha átjönnél valamikor
ebédelni!
– Szólok. És boldog hálaadást!
Felsegítettem Darbyra a kabátját, és miután elköszönt
Henrytől és Milestól, az ajtóhoz mentünk, ahonnan Darby még
visszanézett rájuk.
– Olyan jól neveltek! Egész este szegény Caroline-t gyötörtem
gyereknevelési ötletekért.
– Szeret a gyerekeiről és a nevelésről meg hasonlókról
beszélni. Valószínűleg régen nem volt ilyen jó estéje – jegyeztem
meg.
Bennett szenátor odabiccentett Darbynak, amikor kilépett a
verandára.
– Jó éjszakát, Darby!
– Köszönöm, szenátor úr.
– Szólítson csak Peternek! Boldog hálaadást, és ha korábban
nem találkozunk, kellemes ünnepeket is! Jó éjt, Trex!
– Jó éjt, uram! – köszöntem el, és lesegítettem Darbyt a
lépcsőn.
A csapat megkerülte a házat, mire a teherautóhoz értünk.
Martinez, Harbinger, Kitsch és Sloan mind megölelték Darbyt,
vigyázva, nehogy a véres kezeikkel megérintsék a ruháját.
Örültem, hogy sötét van.
– Jó volt újra látni – mondta Naomi a háta mögé téve a kezét.
– Biztos nemsokára megint találkozunk.
– Köszönöm a meghívást. Öröm volt mindenkivel találkozni
– hálálkodott Darby az édes, déliesen elnyújtott
hanghordozásával.
– Gyertek csak bármikor! Jó lesz megint gyakrabban látni
Trexet.
– Kösz, Nomes – öleltem meg.
– Szívesen.
Amikor Darby elfordult, valamennyiük arcáról mintha
letörölték volna a szívélyes mosolyt. Átnyúltam, és kinyitottam
a kesztyűtartómat, aztán integettem Naominak. Figyelt, ahogy
kiálltam a felhajtóról, az arcára komor, aggodalmas kifejezés ült
ki. Ő is tudta, hogy tervet kell kovácsolnunk.
Úgy tűnt, Darby nem sejti, mi zajlik. Caroline-ról és a
gyerekekről csevegett, izgatott volt, hogy végre ismer egy másik
anyát is a városban. Nagy izgalommal töltötte el az is, hogy
megismerkedhetett egy szenátorral, és örültem, hogy ezúttal
elmondhattam az igazságot, hogy Bennett Naomival együtt nőtt
fel.
– Kitsch… láthatóan nehéz estéje volt. Ezért ment ki vele
mindenki?
Bólintottam.
– Az ünnepek mindig megviselik. Ma egész nap maga alatt
volt.
– Biztos minden évben aggódsz érte.
– Igen. Örülök, hogy idén mind együtt voltunk. Könnyebb
szemmel tartani. Az év többi időszakában egész jól sikerül úgy
tennie, mintha mind életben lennének, mi meg hagyjuk. De a
hálaadás és a karácsony kifog rajta.
– Milyen szomorú. Olyan kedves ember. Ismerted a feleségét
és a gyerekeit?
Megköszörültem a torkomat.
– Párszor összefutottunk. – Bevetés előtti búcsúztatások és
visszajövetelkor a fogadások alkalmával. És többnyire a
haditengerészeti bálokon.
Darby hátradőlt, és a hasát simogatta.
– Minden rendben? – kérdeztem.
– Maddie helyet keres – sóhajtott fel. – Lassan alig tud már
megfordulni. Nem tudom, hogy húzzuk ki mindketten
februárig.
– Park doki szerint a január közepe már megfelelne neki.
– Reménykedjünk, hogy Maddie legalább annyira vágyik
utánunk, mint amennyire mi szeretnénk már látni! Nem kapok
levegőt.
Megfogtam a kezét.
– Sajnálom, kicsim. Nem lehet kellemes.
Mosolyogva sandított rám.
– De megéri.
Bekanyarodtam a szálloda parkolójába, és a bejárati tető alatt
álltam meg. A slusszkulcs után nyúltam, de Darby megfogta a
kezem.
– Jó lesz így. Ne is szállj ki, hogy ajtót nyiss nekem! Nem
akarom megszerezni neki azt az örömet, hogy azt képzelje, azért
jössz be vagy szállsz ki a teherautóból, mert reménykedsz, hogy
közben látod. Tudod, mit fog gondolni.
Vállat vontam, a kezem még a kulcson volt.
– Kit érdekel, mit gondol? Őrült.
Hátradőltem, de járattam a motort.
– Rendben. Jó éjt! Reggel találkozunk.
Darby lassan odahajolt, hogy megcsókoljon, telt ajka elidőzött
az enyémen.
– Viszlát nyolc óra múlva!
– Túl hosszú idő – ráncoltam a homlokomat.
Nevetve nyitotta ki az ajtót, majd kiaraszolt.
– Biztos, hogy nincs szükséged segítségre? – kérdeztem.
 Lelépett a földre, és pukedlizett.
– Tadam!
– Szeretlek – mosolyodtam el. – Ne felejts el írni az új
mobilodról!
– Ó! – nézett le a kezére, aztán feltartotta. – El is felejtettem!
Írok majd. Sokat. Egész éjjel ébren tartalak. Utálni fogod, amikor
hazaérek.
– Ne fenyegess jó dolgokkal!
Kuncogott, a nevetése csilingelve verte fel az éjszakát.
– Szeretlek.
Becsukódott az ajtó. Néztem, ahogy átmegy az előcsarnokon,
és menet közben kibújik a kabátjából. Kíváncsi voltam, vajon
Lane ideges-e a várható összeszólalkozás miatt, de valószínűleg
nem volt az. Ismerve Lane-t – márpedig én jól tudtam, milyen –
úgy ítéltem meg, hogy indokoltnak érzi a próbálkozását, mert
nárcisztikus felfogása szerint mi ketten hamarabb ismerkedtünk
meg. Lane-nek mindegyik férfi tetszett, aki érdeklődést mutatott
iránta, és a második randink, a szobámban lebonyolított néhány
vad légyott után biztosra vette, hogy szerelmes belém. Akkor én
már tudtam, hogy számomra nem ő az igazi. Még azután is,
hogy nem válaszoltam az üzeneteire és nem hívtam vissza, ő
mindig benézett a szállodába, hogy lásson, és nem is egyszer
felment más férfiakhoz, hátha ezzel féltékennyé tesz.
Körbenéztem, ellenőriztem, nincs-e a parkolóban valami
gyanús, aztán úgy döntöttem, egyszer körbemegyek a szálloda
körül. Leparkoltam az épület mellett, amikor megcsörrent a
telefonom.
– Trex – szóltam bele.
– A barátnőd a munkahelyén? – kérdezte Naomi.
– Igen. Most tettem ki. Átfésültem a parkolót.
– Most hol vagy?
 – Még ugyanott. – Lane jött ki a bejáraton, leszegett fejjel,
összefont karral. – Lane most lépett ki. Behúzott farokkal,
mintha Darby jól odamondott volna neki.
– Darby nem tűnt féltékenykedő típusnak.
– Nem is az. Csak Lane tudomására hozta, hogy a mai
viselkedése nem volt épp keresztényi.
– Tudtam én, hogy közel áll a szívemhez – nevetett halkan
Naomi. – Ma nem jössz el szórakozni, igaz?
– Nem.
– Még szerencse, hogy egy órája nem iszom. Úgy látszik, én
leszek a váltótársad a fuvarozásban. Hívtad már Valt?
– Majd reggel. Pillanatnyilag nem sokat tehet. Valószínűleg a
családjával tölti az ünnepet.
– Elcseszett az egész, T-Rex – sóhajtott fel Naomi. –
Kétségkívül egy pszichopatával van dolgunk.
– Darby mondta is.
– Van nálad?
– Aha – válaszoltam. – A Glock 19-es biztos kilyuggatja, még
ha nem is ember.
– Ezt Darby mondta?
– Igen.
– Nincs egyedül. És az sem lepne meg, ha fegyvere lenne,
szóval tartsd nyitva a szemed!
– Értettem.
– Mit gondolsz, hogy talált rá?
– Darby azt mondja, hogy állami szolgálatban van a testvére.
Informatikus. Bármi idevezethette. De szerintem akkor történt,
amikor Val Darby után kutakodott.
– Hogy érted?
– Elkövettem azt a hibát, hogy megemlítettem Darbyt Valnek.
Val meg átvilágította. És ez riaszthatta a testvért.
 – Ez mikor volt?
– Nem sokkal a megismerkedésünk után.
– Nyilván egy türelmes pszichopata.
– Időbe telik tervet kovácsolni – rángatózott egy izom az
állkapcsomon.
– El van cseszve, Trex. Ez az egész új szintre lépett.
– Nem az erősségem védekezésbe kényszerülni. Nem
szívesen várom meg, míg lép.
– Rendben. – Hallottam a hangján, hogy mosolyog. – Hívd fel
reggel Valt, és lendüljünk támadásba!
– Hosszú éjszaka lesz – dörzsöltem meg a szemem a szabad
kezemmel. A hajnali öt órás kelés mindennaposnak számított
nálam.
Párszor pislogtam, miközben a sötét parkolóra meresztettem
a szemem.
– Amint szépen leitattuk Kitschet, és lefektettem, elnézek
feléd egy kávéval.
– Nagyot hozz, kérlek!
– Úgy lesz. Hívj, ha hamarabb kellek!
– Rendben…
– Várj csak, a fenébe is! Éppen azt hallom, hogy egy csaj
szapul a bárpultnál. Piszkosul jól néz ki. Mit műveltél vele? –
nevetett.
– Ki az?
– Darbyt is emlegeti. – Kis szünetet tartott, és a fülét
hegyezte. – Ja! Együtt dolgoznak.
– Lane – dühöngtem.
– Pár hapsival jött. Úgy fest, mintha csak a bajt keresnék.
Jobb, ha bemegyek.
– Szólj, ha van valami!
– Persze. Nemsokára tali.
 Naomi megszakította a hívást, én meg nekifogtam várakozni.
Nem volt tücsökcirpelés, se békák, csak a légkondik kapcsoltak
be, és az országút felől hallatszott a ritmusos autósuhanás. Egy
lélek se be, se ki, az ablakok sötétek voltak. Azok, akik hálaadás
miatt utaztak ide, már lefeküdtek, és igyekezték kialudni a tele
hassal járó kómát, hogy jól kipihenjék magukat, mielőtt másnap
korán reggel ismét útnak indulnak. Leparkoltam volna
máshova, hogy jobban rálássak Darbyra, de féltem, hogy
észrevesznek, így beletörődtem, hogy csak a bejáratot figyelem,
az egyetlent, ami éjjel az utca felé nyitva van.
Éjfél lett, el is múlt, aztán éjjel egy óra is. Húsz perccel később
egy pár fényszóró ugrált velem szemben a szállodához vezető
göröngyös úton. Naomi leparkolt mellém, és mosolyogva emelt
az arcához egy hatalmas pohár kávét. Kiszállt, bemászott
mellém az anyósülésre, és bevágta az ajtót.
– Csak finoman, Nomes, a francba is!
– Ne fújd fel! Elég a rinyálásból! – adta át a poharat. – Egy
óriás pohár kávé a kamionpihenő étterméből.
– Kösz – ittam egy kortyot. – Ó, a francba, ez jólesik!
– Fáradt vagy?
Bólintottam.
– Meddig tudsz maradni?
– Holnap szabadnapom van – vonta meg a vállát. – Amíg
csak akarod.
– Mi van nálad?
Megpaskolta a hátát.
– Vicky nem akarta, hogy magányos legyen a Glockod.
Bólintottam. Vicky Naomi Glock 26-osa volt. Volt még egy
Chuck Norris nevű Rugere és egy Cecil nevű Berettája. Házi
kedvencek helyett Naomi fegyvereket vásárolt. Tisztogatta őket,
nevet adott nekik, családtagként bánt velük.
 – És elhoztam Waltert is.
– Mihez akarsz kezdeni vele? – ráncoltam az orromat.
Lenyúlt, és előhúzott egy harminc centis katonai vadásztőrt a
bakancsából. Matt fekete nyelű, fix pengéjű kés volt, minden
tekintetben olyan kemény és félelmetes, mint Naomi.
Kevesebbet nem is vártam volna.
– Több is van – tette hozzá tárgyilagosan. – Egy fegyvernél
mindig többnek kell lennie nálam.
Felnevettem.
– Leszedjük, amint megpillantjuk őket, vagy előbb a
diplomatikus tárgyalással próbálkozunk?
– Tekintettel arra, hogy az előbbi törvényellenes, azt
javaslom, hogy tisztességes figyelmeztetésben részesítsük őket,
és gondoskodjunk róla, hogy a pasi ne térjen vissza.
– Trex! Ez az ember ellenséges és fenyegetőzik.
– Akkor is törvényesen kell csinálnunk, Nomes. Már nem a
háborúban vagyunk.
Kinézett az ablakán, és kivicsorította a fogát.
– Darby Mattról nevezi el a babát. Mindenkivel végzek, aki
nem étellel és a babának szóló ajándékokkal közeledik hozzá.
– Kösz a kávét. És hogy ilyen jó barát vagy.
Naomi a felém eső vállát vonta meg.
– És mi történt Lane-nel?
– Igazam volt. A pasik, aki vele voltak, csak a bajt keresték.
– És?
– Egyet kiütöttem. Amint elég közel kerültek, rögtön láttam,
hogy nem érdekli őket semmi. Lane megkérdezte, hol vagy.
Kitsch szerint téged kerestek.
Értetlenül ráncoltam a homlokomat.
– A bátyjai voltak talán? Védték a becsületét?
Naomi felvonta a szemöldökét.
 – Annak a nőnek sosem volt becsülete. Az egyik a fenekére
tette a kezét, szóval nem volt családtag. A másik kettő ennek a
pasinak volt a csicskása. Megtettek bármit, amit mondott, és tőle
várták az utasításokat. Főleg azok után, hogy a nagydarabot
kiiktattam. És mind száznyolcvan fölött voltak. Legalább.
– Lane előtte vagy utána keresett?
– Előtte. Odajött, és utánad érdeklődött. Aztán mind
odasereglettek. A nagydarab tiszteletlenül pofázott.
– Helyiek?
– Nem hiszem – rázta a fejét. – A bandavezér
mindegyikünket cukkolta. Még a szenátort is. Mintha azt
próbálgatta volna, ki áll le vele verekedni.
– Gondolom, a végére kiderült.
– Közé és Kitsch közé álltam, aztán a böhöm állat azt hitte,
hogy legyűrhet, mire fenékre ejtettem.
– Sajnálom, hogy nem voltam ott.
– Ne sajnáld! Itt a helyed.
– Hát igen – néztem a bejáratot.
Megcsörrent a telefonom. Elmosolyodtam.
– Váó! Valakinek csak sikerül mosolyt csalnia az arcodra?
– Ma adtam Darbynak egy telefont. És most először küldött
üzenetet. Egy szívecskét.
– Csodás – mondta Naomi fapofával.
Milyen bent? – írtam.
Lassú. Csendes. A nagy és gyönyörű otthonnal csak az a baj,
hogy ott akarok lenni.
Akkor add be a felmondásodat!
Tudod, hogy nem tehetem.
Dehogynem. Csak nem akarod.
 Kitartok Stavros mellett, míg a baba meg nem születik vagy
a szálloda csődbe nem megy. Ennyivel tartozom neki.
Elismerem, hogy rendes volt veled. De hosszú ideig dupla
műszakot vállaltál. Valójában semmivel sem tartozol neki.
Sokkal többel tartozom, mint pár dupla műszakkal.
Megmentett.
Ha nem adja nekem az állást, veled sem ismerkedem meg.
Biztosan megismerkedtünk volna.
Bocs, hogy felébresztettelek. Pár óra múlva találkozunk.
Inkább veled beszélgetek, mint alszom.
Küldj el nekem mindent, amit régebben a telefonodon írtál,
hogy
elolvashassam őket!
Beléptem a Jegyzetekbe, mindent lemásoltam, aztán kitettem
az üzenetek közé, majd lenyomtam a Küldést. Hátradőltem, és
pár másodpercet lazítottam, mielőtt körülnéztem a parkolóban.
– Beszélgetés vége? – kérdezte Naomi.
– Kérte, hogy küldjem el, amiket a munkahelyemről írtam
neki. Időbe telik majd, míg átrágja magát rajtuk.
– Forog tőletek a gyomrom – ugratott.
– Előre szóltam, egy szavad sem lehet – pillantottam az
órámra. Valnél egy órával kevesebb van, tehát csak akkor
tudom felhívni, ha a munkaideje lejárta után felvettem Darbyt.
– És veled mi a helyzet? – kérdeztem. – Hogyhogy a szenátor
ott volt tegnap este?
– Csak egy vacsora volt. Nem tudott hazamenni. Senkinek
sem szabad hálaadáskor egyedül maradnia. Miatta kaptunk egy
szabad hétvégét.
 – Bármibe lefogadom, hogy csak azért, mert reménykedett,
hogy veled töltheti.
– Megkérdezte, hogy holnap átjöhet-e – nevetett.
– Nem rossz ember, Naomi – vontam meg a vállam.
– Nem Matt – mondta örömtelenül.
– Sosem fogsz egy másik Mattet találni. És ez még nem azt
jelenti, hogy ne lehetnél mással boldog.
– Jézusom! Úgy beszélsz, mint a testvérem. Jól megvagyok.
Nincs szükségem másra. Megismertem az igazit. Annak már
vége. Ha ő nincs, nem kell senki más. Nem kell feltétlenül
együtt lennünk valakivel. Nem vagyok magányos. Itt vagy te, a
fiúk és Walter – tapogatta meg a bakancsát. – Mindent
egybevetve a lehetőségekhez képest boldog vagyok.
– Rendben, rendben, csak gondoltam, megemlítem.
– Ne említsd! – mondta, nyomatékosításképp a szemét is rám
meresztve.
– Értettem. – Megint az órámra pillantottam. – És Zeke meg
Watts? Ők mit kerestek ott?
– Hogy ne legyenek egyedül – felelte bosszúsan.
– Csak kérdeztem.
– Ha már a kérdéseknél tartunk, amelyekhez senkinek semmi
köze… már mindent elmondtál neki?
Összevontam a szemöldökömet.
– Még nem mindent. Nyilván hallgattam az állásról.
– És mi van azzal a jelentéktelen részlettel, hogy
tengerészgyalogos voltál?
– Még nem mondtam el.
– Mi az ördög, Trexler? – vonta fel a szemöldökét.
– Tudom, tudom. Számtalan alkalmam lett volna, hogy
elmondjam, de olyankor általában arról vitatkoztunk, hogy nem
árulok el neki mindent. Ezen a ponton szerintem jobb, ha
hallgatok róla.
– És hogy a fenében teheted ezt? Szerinted nem fogja
megtudni? A válladon egy amerikai tengerészgyalogsági tetkó
van.
Megráztam a fejem.
– A műtét után tele lett heggel. Nem lehet kivenni a mintát.
Senki sem tudná megmondani, micsoda.
– Nem kérdezett rá?
– De igen. Azt mondtam, gyerekkoromban varrattam, kihívás
volt, és egy balesetben ment tönkre, ami mind igaz.
Naomi fészkelődni kezdett.
– Dühös lesz. El kell mondanod neki, Trex!
– Őszintén szólva fogalmam sincs, hogyan. Túl késő.
– Nem az, de ha máshonnan tudja meg, mint tőled, akkor
biztos túl késő lesz.
– Igazad van. Tudom. De most olyan szép minden, és Shawn
felbukkanásával… egyszerűen nem alkalmas. Várok, míg
megszületik a baba.
– Nagy kockázatot vállalsz, haver – rázta meg a fejét. –
Egyszer már mondta, hogy nem tud megbízni benned.
Megbocsátotta, hogy átvilágítottad, mert őt próbáltad védeni.
– Nem világítottam át – zsörtölődtem.
– Merő hazugság. Ismer annyira, hogy tudja, nem vagy olyan,
mint Shawn. Ugye, ez volt az eredeti mentséged?
– Pontosan erről van szó. Úgy érzem, mindig vele hasonlít
össze. Vagy legalábbis ezt tette, amikor ez az egész felvetődött.
Amikor belement, hogy hozzám költözzön, Nomes… szeretném
nem bolygatni a múltat. Maradjon ott, ahol hagytam! Azóta
minden rendben van.
A kezemre tette a kezét.
– Remélem, működik majd. Komolyan. De el kell mondanod
neki! Minden nappal rosszabb lesz, amíg nem rukkolsz elő az
igazsággal.
Bólintottam.
– Válthatunk témát? – kérdeztem.
Napkeltéig mindenféléről beszélgettünk, csak Naomi
lehetséges kilátásairól nem. A munkáról, a házáról, Zeke-ről,
Bennettről, a tábornokról, a még bevetésen lévő haverjainkról
érkezett legfrissebb hírekről. Naomi még egy fél órát maradt,
aztán kiugrott az autóból. Integetett, mielőtt hátramenetben
kiállt, és hazaindult.
Beindítottam a motort, és a tető alá álltam, hogy várjam
Darbyt, ahogy minden reggel, hétfőtől péntekig. Darby a pult
mögül integetett, aztán befejezte a műszakzárást. Maya elment
az autóm előtt, és odaintett, aztán nyílt a bejárati ajtó, és a
gyönyörű barátnőm kilépett. Még most is tökéletes volt a
frizurája, vörös rúzsa ugyanolyan élénk maradt, mint mikor
odahaza kifestette magát. Kiugrottam, átszaladtam az anyósülés
felőli oldalra, kinyitottam Darby előtt az ajtót, és fogtam a kezét,
míg felsegítettem.
– Jó reggelt! – mondta kicsit fáradtan.
– Talán ideje egy könnyebben megkerülhető járművet venni –
vetettem fel.
– Ne merészeld! Szeretem ezt az autót.
– Akkor talán egy másikat kéne venni. – Visszakocogtam a
vezetőüléshez, és beültem a kormány mögé.
– Trex! Nincs pénzem autóra, te pedig nem vehetsz nekem.
– Van fogalmad róla, mennyi pénzt keresek? Nyugodtan
vehetek neked kocsit – tettem sebességbe a sebváltót.
Elindultam, de a szemem sarkából láttam, hogy Darby a fejét
rázza.
– Szó sem lehet róla. Nem bizony. Egyszer majd veszek egyet.
 Amikor elsuhantunk a szálloda másik oldala mellett, egy
fehér kupét pillantottam meg négy utassal. Lane hátul ült, és a
mellette ülő férfi a nyakát csókolta. Lane szeme rám
szegeződött, az ajkán halvány mosoly játszott. Az elöl ülő
férfiak előrefordultak, nem zavarta őket a hátul folyó jelenet.
Továbbmentem az országúton, aztán ráfordultam a
hazavezető útra. A fehér kupé nem mozdult a szálloda mellől,
de nem ment ki a fejemből az a furcsa kifejezés, amit Lane arcán
láttam. Sütött belőle a bosszúvágy, és a tekintet nem hazudik.
Lane mosolya többről árulkodott, mint egy féltékeny reakcióról,
amit tőlem remélt.
– Csendes vagy – jegyezte meg Darby. – Minden rendben?
– Persze. Csak fáradt vagyok.
– Fel is tűnt, hogy ugyanabban a ruhában vagy, mint tegnap
este.
– Ma szabadnapom van. Említettem már?
– Komolyan? – kérdezte izgatottan. Két kézzel
csimpaszkodott a karomba.
– Ezért aztán csak magamra kaptam, amit este levetettem. De
múlt éjjel szemhunyásnyit sem aludtam. Aludnunk kell.
– Azt akarod mondani, hogy ágyba bújunk, amikor
hazaérünk?
– Pontosan ezt. Még ezt a nagy kávét is magamba döntöttem,
mégis lecsukódik a szemem.
– Ez nem is pohár, drágám, hanem… egy vödör. –
Megszorította a karomat. – Alig várom, hogy kényelmes ruhát
vegyek, és bebújjak melléd!
Megfogtam a kezét, és belecsókoltam a tenyerébe, aztán
összefontam az ujjainkat. A kulisszák mögött az ellenség várt, és
a Lane-nel kapcsolatos helyzet erős gyanakvásra adott okot.
Lefekszem Darby mellé, de amikor elalszik, fel kell hívnom Valt.
 25. fejezet
Darby

Stavros egy létrán billegett, és felnyúlt a magasba, hogy

feltegye az utolsó díszeket az előcsarnok sarkában felállított
csaknem ötméteres műfenyőre, amivel egész délután hol
bíbelődött, hol nem. Segíteni jöttem, hogy elüssem az időt, míg
Trex megérkezik a munkából.
– Tetszik? – kapcsoltam be a kis kerámiafát a pulton. –
Stavros?
– Tessék? Persze, remekül fest. Kösz.
Odamentem hozzá, és megérintettem a karját.
– Hogy van Tilde?
– Jó lenne, ha beugranál hozzánk, Darby. – Fáradt szemébe
könny szökött. – Nincs jól.
– Persze ma a műszakom előtt beugrom, ígérem.
Stavros bólintott. Lane-nek nem tetszett a dekorációm.
– Eltakar – mondta, és a pult végébe tolta a fát.
– Talán várd meg, amíg nem vagyok már itt, és akkor
megpróbálhatod megszerezni, amit akarsz – vágtam vissza. –
Nem először fordulna elő.
Lane-nek tátva maradt a szája. Stavros Lane felé bökött,
mielőtt a bárhoz ment.
– Ne viselkedj úgy, mintha nem érdemelted volna meg!
 Követtem Stavrost az előcsarnok másik végébe, ahol
körülvették a kollégái: Jim Beam, Captain Morgan és Kim
Crawford. Aznap harmadjára törölte le a pultot, bár alig volt
néhány vendége.
– Nagy fájdalmai vannak? – kérdeztem.
Némán bólintott.
– Ander hogy viseli?
– Nehezebben, mint vártam. Csak akkor nincs mellette,
amikor munkában van. Maya már beleegyezett, hogy
helyettesíti, amikor Tilde meghal, egészen a temetésig.
– Kedves tőle – mondtam, és megöleltem Stavrost. – Nagyon
sajnálom.
Megölelt, letörölte egy palack tetejét, aztán intett.
– Hátramegyek kicsit az irodába. Vár a papírmunka. Kösz a
sok segítséget.
– Szívesen – válaszoltam, és utánanéztem, míg be nem
fordult a sarkon.
Lane lépett oda hozzám. Egy pillantást vetett a háta mögé,
amerre Stavros eltűnt.
– Beszélnünk kell – jelentette ki.
– Nem hiszem.
– Oké – forgatta a szemét. – Igaz, hogy megpróbáltam
megcsókolni a babapapát. De az a gyanúm, nem ismered a teljes
történetet.
– Már mindent elmondott, Lane. Egyszer már átrágtuk ezt a
témát. Biztos, hogy még egyszer vissza akarod kérődzni?
– Azt is említette, hogy annál a csóknál több is történt?
– Hazudsz – meredtem rá egy pillanatig.
– Lakott itt korábban is, Darby. Azt hiszed, előtted szűzies
életet élt? A Cowboysban botlottunk egymásba. Ide hozott
vissza… – nézett fel – abba a szobába.
 – És? Akkor még nem voltunk együtt – csattantam fel.
– Sokkal több is van, amit Trex nem mesélt el a munkájáról.
Csupa titok az élete. És ezzel csak szépítjük, hogy képtelen
igazat mondani. Egyhez ért csak, a hazugsághoz, még a
jelentéktelen kérdésekben is. Egyszerűen képtelen elmondani a
teljes igazságot. Tény, hogy megpróbáltam megcsókolni. Voltak
még köztünk le nem zárt érzések. De azóta inkább csak
sajnállak. Hajszálhíján úsztam meg azt a pasast. De te… világra
hozol egy gyereket egy olyan férfinak, aki nem tud egyenesen a
szemedbe nézni, és a képedbe hazudik, mintha a dolognak
semmi súlya nem lenne. Hogy bízhatsz bármiben, amit mond?
Egy emberrel élsz, aki maga dönti el, mit tudhatsz és mit nem?
Hát, én inkább passzolnám a dolgot, az biztos.
Lane elégedetten szemlélte, milyen arcot vágok.
Megérintettem a pocakomat, és egy fájó inat masszíroztam, ami
Maddie növekedésével megfeszült.
– Honnan tudsz a munkájáról? – kérdeztem.
– Kérdezd csak meg tőle!
A homlokomat ráncoltam, amikor megláttam, hogy Trex
autója áll meg az előtető alatt. Kiugrott, ragyogott mosolygós
arca. Boldoggá tette, hogy pár órára láthat, míg vissza nem kell
mennem dolgozni. Egy másodperc alatt kellett eldöntenem,
hogy szembesítsem-e azzal, amit Lane mondott vagy sem, és ez
összetörte a szívemet. Amikor belépéskor meglátott, a szeme
már nem csillogott, és gyanakvóan nézett rám. Nem volt
értelme titkolni azt, amit megtudtam: vagy átlát rajtam, vagy
Lane nyitja nagyra azt az átkozott száját.
– Szia! – ölelt át, aztán arcon csókolt, mielőtt ismét
megszólalt. – Mi újság? Minden rendben? – A tekintete ide-oda
cikázott köztem és Lane között, aki önelégült képet vágott, és
semmi kedvem sem volt megadni neki azt az örömet, hogy
veszekedni lát bennünket.
– Lane mesélte, mi volt… régebben – kezdtem.
Trex a homlokát ráncolta, aztán Lane-re nézett, és
meggörnyedt a háta.
– Mit művelsz? Szerelmes vagyok ebbe a lányba.
– Akkor meg miért hazudsz? – fonta össze a karját Lane.
– Nem hazudtam, Lane. Nem volt említésre méltó.
– Akkoriban nem ezt mondtad – csattant fel.
– Semmit sem mondtam akkoriban. Fel sem hívtalak, miután
rájöttem, hogy őrült vagy.
Elfojtottam a mosolyomat, inkább összeszorítottam a számat.
Trex ezt a harag jeleként értelmezte.
– Kicsim – kezdte.
– Semmi baj – paskoltam meg a mellkasát. – Minden rendben.
Menjünk!
Elmentem mellette, és visszafordultam, amikor nem követett.
Lane és Trex földbe gyökerezett lábbal álltak, és utánam
bámultak.
– Már mondtad, hogy említésre sem méltó. Egyetértek.
Menjünk, kérlek!
Trex egy másodpercet sem vesztegetett el, rögtön mellém
sietett, és együtt mentünk ki a teherautóhoz. Besegített, aztán
átszaladt a túloldalra, és a motor indítása közben a szeme
sarkából nézett. Amikor kihajtott, megköszörülte a torkát.
– Mennyire haragszol? – kérdezte végül.
– Iszonyatosan – fordultam felé. – Tudtad jól, hogy előbb-
utóbb robbantja majd ezt a bombát. Miért nem szóltál? Belátom,
hogy említésre sem méltó, de legalább megóvhattál volna attól a
megaláztatástól, hogy tőle kell megtudnom.
Kicsit behúzta a nyakát, de a rövid szónoklatom közben már
mindent elkövetett, hogy ne mosolyogjon.
 – Ez nem vicces, Scottie!
A keresztnevével letöröltem a mosolyt az arcáról.
– Tudom. Nem az, és nagyon sajnálom. De amikor mérges
leszel, és Texast hallom a szádból… annál nincs édesebb!
Dühösen meredtem rá. A kezem után nyúlt, de összefontam a
karomat a hatalmas hasamon.
– Igazad van, kicsim… El kellett volna mondanom. De
egyszerűen nem volt alkalmas pillanat rá, hogy megemlítsem
Lane-t.
– Akkor miért viselkedtél úgy, mintha sosem találkoztál
volna vele?
– Nem úgy tettem, csak a közönyömet akartam kifejezésre
juttatni. Miután igyekeztem finoman lekoptatni, még öt hétig
járt a nyomomban. Totál kiborított, amikor megkapta az állást a
szállodában.
Kinéztem az ablakon, és próbáltam elnyomni magamban az
érzést, hogy mindez mennyire hízelgő. Eszembe jutott Lane
többi állítása.
– Azt mondta, tud a munkádról. És hogy nagyon sok titkod
van. Nincs igazán ínyemre, hogy olyasmiket tud rólad, amiket
én nem.
– Semmit sem tud, Darby.
– Valamit mégiscsak.
– Nem mesélhetem el, Darby – sóhajtott fel. – Tudod jól.
Megint kinyújtotta a kezét, de ezúttal megfogtam, ő pedig
megszorította.
– Azt is említette, hogy képtelen vagy igazat mondani. És
hogy nem bízhatok benned. Csak, hogy tudd: a munkád az
egyetlen titkod, amit megtarthatsz. – Amikor nem válaszolt,
oldalra biccentett fejjel néztem rá. – Trex?
– Megegyeztünk – vágta rá, és megcsókolta a kézfejemet.
 26. fejezet
Trex

A kandallóban pattogott a tűz, két fehér szegélyes vörös zokni

és egy apró, kötött, piros masnis drapp harisnyácska lógott a
kandallópárkányról. A beköltözésünk előtt rendeltem őket, a
nevünket is – még Maddie-ére is – rájuk hímezték. Az övén az
állt, hogy MADDIE ROSE, bár Darby még nem egyezett bele a
középső névbe. Én azonban már megszerettem ezt a párosítást,
és amikor felakasztottam a zoknit, nem tiltakozott.
Félhomály volt a szobában. Darby a kanapén pihent, a lábát
az ölembe tette, a pocakja le-felugrált nevetés közben. Azon
mulatott, ahogy megpróbáltam kifesteni a körmeit a feldagadt
lábujjain.
– Mi az? – mosolyogtam, bár próbáltam összpontosítani. –
Maradj nyugton! Nehezebb kifesteni, ha ugrál a lábad, amikor
nevetsz rajtam!
– Nem tehetek róla – mondta. Elővette a telefonját, és
lefényképezett.
Felpillantottam.
– Ne már! – mondtam fapofával.
Darby kacagott, én meg a fejemet rázva ismét tovább
próbálkoztam. Egyáltalán nem zavart, amit csinált, és Darby
annyira élvezte, hogy megnehezíti a dolgom, hogy belementem
a játékba. Miután befejeztem, olajat kentem a lábujjaira, és
bedörzsöltem vele a lábfejét is, ő pedig hátradőlt, és derűsen,
boldogan pihent. Szerettem ezeket a pillanatokat, amikor
azelőtt, hogy munkába indult, csendesen elvoltunk otthon. Az
élet ennél jobb már nem is lehetne.
Darby kezében csörögni kezdett a telefon. Lenézett a
kijelzőre, aztán felém tartotta. Ismeretlen szám.
A telefonért nyúltam, és intettem, hogy adja oda. Darby
közelebb hajolt, amennyire csak bírt, és fújtatott, amikor
visszadőlt. Végighúztam az ujjamat a kijelző alján.
– Igen?
Lélegzést hallottam a telefonban. Nem volt téves hívás: vele
akart beszélni a hívó fél.
– Ki az? – kérdeztem.
Lélegzetvételek. Nem olyanok, mint egy perverz vagy egy
unatkozó, pimasz kölyök esetében. Inkább várakozó. Fülét
hegyező.
– Ki az? – kérdezte Darby.
A szuszogás megszűnt, bontották a vonalat. Összevontam a
szemöldököm, és a telefont néztem.
– Senki. – Fel kellett hívnom Valt, hogy kérjek egy újabb
szívességet, noha már legalább tízzel tartoztam.
– Csak te ismered a számom és Stavros, Ander meg Maya. És
az orvosi rendelő – mosolyodott el, amikor az utolsót említette.
Olyan büszke volt, hogy végre megadhat egy telefonszámot,
ők pedig megkönnyebbültek, hogy végre bármikor el lehet érni.
Dr. Park is felengedett velem szemben. Bízni kezdett a
szándékaimban. Az ebédidőmet áldoztam fel, hogy minden
vizsgálaton Darbyval legyek, és örültem, hogy a tábornok
elnézte nekem. Bianca még a részletekért sem nyaggatott. Csak
annyit tudtak, hogy terhes a barátnőm.
 Darby a konyha falán lévő nagy órára pillantott.
– Az egyetlen, amit nem szeretek a munkámban, hogy a
vendéglátás nem ismer ünnepeket. Szenteste van, ropog a tűz,
és nemsokára készülődnöm kell, hogy beérjek dolgozni.
– Beszéltél már Stavrosszal?
– Képtelenség – mondta enyhén siránkozó hangon. – Tilde
még a hospice-ban fekszik. Már egy hónappal tovább élt, mint
számítottak rá. Bármikor meghalhat.
– Hogy néz ki? – kérdeztem. Darby szinte minden nap
meglátogatta.
– Mint egy csontváz. Főleg alszik. Kegyetlen dolog. Trex? Ne
hagyd… ne engedd, hogy velem ez történjen, oké?
Gyöngéden letettem a lábát a földre, és odabújtam hozzá.
Nem beszélt gyakran a jövőnkről, és fogalma sem volt, hogy ez
milyen érzést ébreszt bennem. Még egy ijesztő vég említése is
vigaszt nyújtott, mert tudtam, hogy addig hagyja, hogy minden
nap szeressem.
– Ugyanabban a pillanatban megyünk el, ágyban fekve,
melegben és boldogságban.
– Komolyan mondtam!
– Nem engedem meg – ígértem. – Nem engedném, hogy
valaha is bármi rossz történjék veled.
Darbyt láthatóan megnyugtatta a válaszom, és a vállamra
fektette a fejét. Összefontuk az ujjainkat a hasán, és nevettünk,
amikor Maddie megfordult.
– Elmondjuk neki? – kérdeztem. – Mármint… senki sem
tudja, hogy nem az enyém. Mi… szóval felvehetnéd a nevem, és
akkor az kerülne a születési anyakönyvi kivonatra. Gyakran
megesik.
Darby sokáig hallgatott, és aggódni kezdtem, hogy
felzaklattam.
 – Hacsak… nem akarod – mondtam gyorsan.
Felnézett rám, és egy könnycsepp pottyant le az orra
hegyéről.
– Most feleségül kértél? Mert ha igen, akkor rémes volt.
Elmosolyodott, mire megkönnyebbülten felsóhajtottam.
– Sokkal jobbat is tudok, ha szeretnéd.
– Szeretném – mondta.
– Komolyan? Hozzám jönnél?
Bólintott, és lágy csókot leheltem a szájára. Most már
megértettem, hogy Kitsch miért színlelt, Harbinger miért vetette
alá magát több hónapnyi terápiának, hogy a legjobb apja legyen
a gyerekeinek. A család minden. Érdemes érte meghalni,
megőrülni és szembenézni a legnagyobb félelmeinkkel.
– Nem várakoztatlak sokáig – ígértem.
– Visszaszámlálás indul: öt és fél hét van hátra, miszter!
– Nem elég hosszú, hogy összeüssünk egy esküvőt.
– Kinek van arra szüksége? – mosolygott, és könnyes volt a
szeme.
– Akkor komolyan gondolod? – kérdeztem. Bólintott, és
megint megcsókoltam. – Mondtam, hogy Trexler lesz a
vezetékneved.
Darby megölelt. Szorosan fogott, mintha már rég értünk
volna egymáshoz. Belém csimpaszkodott, és az enyémhez
szorította az arcát.
– Olyan boldog vagyok, Trex! Olyan, de olyan boldog!
Szerencsés vagyok, hogy engem tartasz annak, akit mindig is
szerettél. Remélem, így is van. Minden erőmmel azon vagyok,
hogy azzá váljak.
– Te vagy az. Efelől semmi kétségem. – Ez volt az a pillanat.
Amikor meg kellett volna mondanom neki. Jó hangulatban volt,
tudta, hogy összetartozunk, és nem vagyok az a katona, akiről
azt képzelte, hogy szereti őt. De szenteste volt, házasságról
beszéltünk, és a legkevésbé azt szerettem volna beismerni, hogy
van még egy titkom.
– Hamar meg kellene mondanunk neki, hogy örökbe
fogadtad, de az első perctől kezdve szeretted. Ha bárki mástól
tudná meg, Trex, és nem tőlünk…
– Igazad van – nyomtam egy csókot a hajára. – Persze, hogy
igazad van. Néha őrült ötleteim támadnak.
– Tetszik a gondolat, hogy a te vezetéknevedet kapja. Hogy
mindketten a te vezetéknevedet kapjuk. – A mosolygásból
aggodalmas tekintet lett.
– Meggondoltad magad? – kérdeztem.
Megnyomta a hasát, mint amikor Maddie nyújtózkodott vagy
nőtt, vagy az inak megnyúltak.
– A pocakod most egy tökéletes labda! – kiáltottam fel.
– Megkeményedett.
Odanyúltam és megérintettem. Aztán felhúzta a pólóját, és a
hasára tettem a tenyerem. Igaza volt. A hasa általában puha
volt, de most kemény volt, mint a kő. – Ez már szülési fájás?
– Braxton Hicks-összehúzódások.
– Akkor jó – bólintottam megkönnyebbülten. – Még be kell
szereznünk pár dolgot.
Maddie szobájával már majdnem elkészültünk. A szőnyeg
olyan volt, mint egy csokor rózsa a rózsaszín minden
árnyalatában. A kis faágy fehér volt, ahogy a falak, a hintaszék
és a heverő is. A falon falapból kivágott, aranyozott dőlt
betűkkel Maddie neve állt papírrózsákkal körülvéve. A kiságy
lepedője és a széken lévő párna ugyanolyan rózsaszín virágos
huzatú volt. Majdnem azonos volt azzal a képpel, amit Darby a
Pinteresten mutatott. Gondoskodtam róla, hogy mindene
meglegyen, amit akar. Tizenkét hónapos koráig megvoltak a
kezeslábasok, hálózsákok, néhány ruha és egy szekrényre való
rugdalózó, zokni, néhány hajpánt, pelenka, popsitörlő,
testápoló, babasampon, babakörömvágó és egy kék műanyag
gömb, ami nem tudom, mire kellett, de Darby biztos volt benne,
hogy szükségünk van rá. A babakocsi az előszobai szekrényben
várta Maddie-t, a kocsiülés pedig már a teherautó hátsó ülésén
volt.
Becsomagoltuk a kórházi táskát: már egy hete ott állt készen,
hogy csak felkapjuk.
– Mire van még szükségünk? – nyújtózkodott Darby, hogy
egy kis levegőt kapjon.
– Biztos van valami – morfondíroztam. – Az a gyötrő érzés
kínoz, hogy megfeledkeztünk valamiről.
– Tudod, hogy Maddie nem várja meg, amíg elkészülünk –
mosolygott Darby.
Lehajoltam, hogy megcsókoljam Darby meztelen bőrét, aztán
betakartam a hasát. – Tudom. Csak fel akarok készülni.
– Felkészültünk – nézett körül a házban. – Gyönyörű
otthonunk van. Mindenünk megvan, ami csak kell. Nem tudom,
hogy történt, de igazán szerencsések vagyunk.
– Igen, az vagyok – ismertem el. – Szóval… akkor hadd
hozakodjak elő valamivel!
Felvonta a szemöldökét.
– A szüleim valami egyházi eseményen vannak, de Hailey
szeretne meglátogatni holnap. Csak ma szólt, de a
beköltözésünk hete óta nem járt itt, és nem mondhattam nemet
neki.
– De miért is mondtál volna? A testvéredről van szó, és
karácsony van.
– Mert még nem beszéltem meg veled.
– Nem kell megbeszélned, ha a húgod meg akar látogatni.
Szeretem Hailey-t. Bármikor szívesen látom.
Hátradöntöttem a fejem.
– Néha elfelejtem, milyen laza vagy. Legalább nem veszem
készpénznek.
– De ki mérgelődne ilyesmin?
Felültem, és eszembe jutottak a kevésbé boldog idők.
– Laura. Utálta a meglepetéseket.
– Az egész életem egy nagy meglepetés – simogatta meg a
hasát Darby, aztán felállt. – Készülnöm kell a munkába.
– Várj csak! Van egy karácsonyi ajándékom. – Odasiettem a
fához, aztán visszajöttem, és leültem mellé. Kicsi doboz volt. –
Spoilerveszély: nem eljegyzési gyűrű!
Kioldozta a fehér szalagot, és felpattintotta a doboz fedelét.
– Ó, istenem! – A két ujja közé csíptetve kivette a fehérarany
karikát, és a fény felé tartotta a gyűrűt. Apró gyémántokkal
körülvéve egyetlen ametiszt volt középen, ami ugyanakkora
volt, mint a többi kő. – Trex – mondta, és felhúzta a
gyűrűsujjára.
Tökéletesen illett rá, mire kidüllesztettem a mellem. Darby
szeme könnyes lett.
– És ha hamarabb születik?
– Megbeszéltem az ékszerésszel. Kiveszi a középső követ.
Nézd csak meg a vésetet!
Levette a gyűrűt, és a szemét hunyorgatta, aztán a szája elé
kapta a kezét. – „Madeleine Rose” – olvasta fel hangosan.
Megint felvette, aztán amennyire a hasától tudta, átfogta a
nyakam. – Imádom!
– Én meg téged. – Néztem, ahogy visszaül, és letörli az
örömkönnyeit.
– Én is vettem neked pár dolgot karácsonyra, de azok nem
ilyen különlegesek.
 – Itt vagy velem ebben a házban, gyönyörű vagy és kisbabát
vársz. Mi mást akarhatnék? – kérdeztem.
Elmosolyodott, újra megtörölte a szemét, aztán lenézett a
gyűrűre.
– Nem ezt terveztem. Nem akartam. Fogalmam sem volt,
hogy te, Maddie és minden, amit felépítünk, boldogabbá tesz
majd, mint bármi is eddig az életben… és sokkal inkább otthon
érzem majd magam, mint valaha is.
Kisimítottam aranyszőke haját az arcából, és megfogtam az
állát. Az arca kicsit teltebb lett, rózsásabb, az ajka, orra, ujjai és
lábfeje kicsit felpuffadt. Még sosem láttam nála szebb teremtést,
sosem éreztem nála kedvesebb nő szerelmét, és csodaként
fogtam fel, hogy sikerült boldoggá tennem.
Odahajolt, és csókot nyomott a tenyerembe, aztán lehunyta a
szemét, és egy pillanatig rászorította az ajkát a bőrömre, majd
nagy nehezen álló helyzetbe tornázta magát.
– Keresek egy sátrat, amit még fel tudok húzni, aztán indulok
dolgozni. És ne feledd a legközelebbi vizsgálatot! Már minden
héten van.
– Már elkéredzkedtem – bólintottam.
Lehajolt, hogy szájon csókoljon.
– Máris jó apa vagy.
Kitotyogott a fürdőszobába, én meg döbbenten ültem.
Képtelen voltam megszólalni. Könnyek szöktek a szemembe.
Gyorsan letöröltem őket, és megköszörültem a torkomat. Sosem
sejtettem, hogy ennyire szükségem van rá, hogy ezt halljam. Az
apám csapnivalóan rossz szülő volt, és eddig a pillanatig nem is
eszméltem rá, mekkora igényem van arra, hogy felszabaduljak a
félelemtől, hogy én is a nyomába lépek. Nem is tudtam, hogy él
bennem ez a rettegés.
– Köszönöm – mondtam végül az üres szobának.
 A fehér karácsonyi füzérek csillogtak, meleg hangulatot
árasztottak és elvegyültek a kandallóból áradó narancsos lángok
árnyalataival. A nappali lágy fényben úszott, és szinte eufórikus
boldogság vett erőt rajtam. Amint karácsony után kinyitnak az
üzletek, a következő feladat egy eljegyzési gyűrű lesz. El kellett
vennem ezt a lányt.
Hátradőltem, és elengedtem magam. Darby öltözködés
közben altatódalt dúdolt Maddie-nek. Megcsörrent a telefonja, a
kivilágosodó kijelző magára vonta a tekintetemet. Stavros
kereste, a friss hírekkel Tildéről.
– Kicsim! – kiáltottam ki. – Stavros írt. Tildéről kaptál hírt.
– Olvasd fel, kérlek!
Feloldottam a képernyőzárat, és megnyitottam az üzenetet.
Hangosabban olvastam, hogy Darby halljon.
– Tilde egy órája, barátok és családtagok körében hunyt el.
Köszönöm, hogy mellette voltál az utolsó napokban. Tudom,
hogy örült neki. Nemsokára közzétesszük a temetés napját és
időpontját.
Darby fürdőköpenyben, döbbent arccal lépett ki a
fürdőszobából. Felálltam, és odanyújtottam a kezem.
– Részvétem, drágám.
Szorosan átölelt, és a pólómba csimpaszkodott. A karomban
ringattam, hallgattam minden lélegzetvételét és szipogását, és
vártam, hogy tudtomra adja, milyen segítségre van szüksége.
– Már az Úrnál van – mondta, aztán elengedte a pólómat. –
Nehéz felfogni, hogy nem hiszel ebben.
– Akár így, akár úgy, de véget értek a szenvedései.
Darby bólintott, aztán ismét megölelt, és engedte, hogy
tartsam, miközben ringattam.
– Utoljára apa és Chase temetésén voltam. Teljesen kiborít, ha
arra gondolok, hogy megint temetésre kell mennem.
 – Nem kell elmenned. Stavros biztos megérti. Még talán örül
is, hogy te tartod a szállodában a frontot, ha délelőtt lesz, Ander
műszakjában.
– Nem. El kell mennem. Velem jössz?
– Hát persze – szorítottam meg gyöngéden a kezét. – Tudod
jól.
Bólintott, és visszament a hálószobába. Ezúttal lassabb volt a
járása, nem olyan vidám, ruganyos, mint az előbb. A telefonja
hidegnek és nehéznek tűnt a kezemben. Lenéztem a kijelzőre,
de még mindig kíváncsiságot éreztem, hogy ki lehetett az
ismeretlen hívó. Idegesített, hogy Shawn az utóbbi időben
kétszer is felbukkant a környéken. Val szemmel tartotta, de arra
is rájött, hogy titkolja a tartózkodási helyét. Valószínűleg a
testvére, Derek segítette ebben. Val ennek is utánanézett, de
nem volt számítógépes zseni, és azt is körültekintően kellett
kiválasztanunk, hogy kitől kérünk segítséget.
Bár óvatosak voltunk, valami mégsem stimmelt. Éreztem,
hogy Shawn hívta Darbyt. A hüvelykujjam bizonytalanul
lebegett a hívás gomb felett, és mielőtt meggondolhattam volna
magam, már rá is kattintottam az bejövő hívásokra.
Végigpörgettem, és láttam, hogy korábban kétszer is hívták egy
ismeretlen számról.
Kinyitottam a garázsajtót, a kulcstartómmal beindítottam a
motort, hogy meleg legyen a vezetőfülke Darbynak, aztán
visszamentem a nappaliba, és leültem. A szemem sarkából a
háló ajtaját lestem, közben végigpörgettem a névjegyzékemet,
rányomtam Valnél a hívásra, és vártam.
– A! – szólt bele. – Azért hívtál, hogy boldog karácsonyt
kívánj?
– Azért is – válaszoltam. – Hogy mennek a dolgok?
– Mennek. És nálad? Milyen az új ház?
 – Nagyon jó.
– Tényleg? Nagyszerű. Gratulálok. Még a lakásban vagyok.
– A férjed is ott van? – kérdeztem.
– Hát persze. Aki kiköltözik, az elveszti a lakást. Ezért is nem
mondták még ki a válást. Ő is a lakást akarja.
– De az a tiéd volt. Sawyer költözött oda hozzád, nem? És ha
annyira szerette a lakást és szeretett veled élni, akkor nem
kellett volna megdugnia Davies ügynököt.
– Hát, mit is mondjak… nem lehet észt csöpögtetni egy idióta
fejébe. És ha netán kíváncsi vagy: igen, mindent hall, amit
mondok.
– Nos… kíváncsi voltam. Van valami mozgás?
– Egy kevés. Semmi benneteket illető.
– Még mindig úgy érzed, hogy a testvér beleavatkozik?
– Kétség sem fér hozzá. Sawyer rajta van.
– Sawyer?
– Ő a nyomkövetőnk, és jó benne. Ért a számítógépekhez.
Nem Derek szintjén, de látja, hol törölték Shawn jelenlegi
tartózkodási helyét. Derek segíthet neki, hogy elhagyja a
támaszpontot.
– Hátrányba kerültünk.
– Egyelőre – mondta Val. A magabiztossága megnyugtatott,
de nem eléggé.
– Töri a fejét valamiben, Val. Nem engedhetjük meg, hogy két
lépéssel lemaradjunk. Darbynak négy hete van a szülésig.
Aggódom, hogy azt hiszi, tőlem van a baba, és csak arra vár,
hogy Darby külön kerüljön tőlem – úgy értem, amint megszülte
a babát – , hogy visszaszerezze. Visszavigye. Vagy ha valahogy
rájön, hogy a baba tőle van…
– Trex! Darbynak hat rendkívül veszélyes tengerészgyalogos
áll a rendelkezésére! Helyén van az eszed. Lehet, hogy
védekezésbe szorultál, de fantasztikus csapatod van.
– Egyetlen szívességet kérek még tőled. Keresd meg még
egyszer! Felriasztasz majd pár nyulat, de ezen a ponton már
nem számít.
– Rendben – ígérte meg, és letette.
Kinyomtam a telefont, és leültem a kanapéra.
Összedörzsöltem a tenyeremet. Valnek igaza volt, de nem
akartam megvárni, míg olyasmi történik, ami fellépésre nyújt
lehetőséget. Meg kellett találnom Shawnt, és… sötét gondolatok,
emlékek kavarogtak a fejemben, olyan falusiakkal vagy
kémkedés gyanújába keveredő civilekkel szemben elkövetett
atrocitások, amikre nem akartam többé gondolni.
Kötélre lesz szükségem, méghozzá sokra.
– Trex – hallottam Darby hangját a hálószobából.
Felpillantottam.
– Szia, kicsim, készen vagy? – Láttam, hogy nem. Nem volt
rajta nadrág, a haját feltornyozta a feje búbjára.
– Mit csinálsz? – kérdezte a hasát fogva.
– Várom, hogy készen legyél – néztem körül.
– Telefonáltál.
– Ja, persze. Egy régi munkatársamnak kívántam boldog
karácsonyt.
Lehunyta a szemét, a pillái alól könnyek csordultak ki.
Megfordult, és visszament a hálóba. Becsukta maga mögött az
ajtót.
Felálltam, és utánamentem. Kétszer kopogtam, mielőtt
beléptem. Sötét volt bent, csak a nyitott fürdőszobaajtón át
szűrődött be fény. Amikor beljebb léptem, láttam, hogy a haját
fésüli, és sír.
– Mi baj?
– Igaza volt. Képes vagy rá, hogy a szemembe nézz, és az
arcomba hazudj.
– Micsoda? Kinek volt igaza? – kérdeztem összezavarodva.
Megrázta a fejét, kifésült szőke fürtjei finoman szálltak az
arca körül.
– Meg tudok valaha is bízni benned? Elhihetek bármit is, amit
mostanáig mondtál?
– Darby, nem értem…
– Val. Hallottam, hogy vele beszélsz. Mikor akartad
elmondani? Shawn itt járt? Nem te döntöd el, miről van
tudomásom, amikor az életemről és a biztonságomról van szó!
Feltartottam a kezem.
– Oké! Várj egy percet, hadd magyarázzam meg! A
terhességed végén jársz. Jóslófájásaid vannak, minden nap
egyre többször, egyre gyakrabban és erősebben. Nem hazudok,
csak nem számolok be olyasmikről, amik felizgathatnak.
Igyekszem egyedül megbirkózni a helyzettel, hogy lazíthass és
élvezhesd a terhességed hátralévő részét.
– A közeljövőben… kifogysz majd a mentségekből, Trex –
rázta meg a fejét. – Nincs jogod ilyesmit elhallgatni előlem.
Halványan kifestette magát, nadrágot vett, belebújt a
cipőjébe, aztán megállt az ajtó mellett, feltartotta a telefonját, és
beírt valamit.
– Készen vagy? – kérdeztem. Úgy éreztem magam, mint egy
megvert kutya.
– Taxit hívok.
– Majd én elviszlek, Darby. Úgy biztonságosabb is.
Letörölt egy könnycseppet.
– A megérzésemre kellett volna hallgatnom, és el kellett
volna költöznöm.
– Kicsim. – Átöleltem, és a nyakába fúrtam az arcomat. –
Szeretlek. Csak próbálok Maddie és a te biztonságoddal törődni.
 Felém fordult, és a telefonnal rám mutatott.
– Nem tetszik, hogy olyan könnyen hazudsz az arcomba! Mi
az, amit még nem mondasz el?
Szóra nyitottam a számat. Korábban azért nem beszéltem a
múltamról, mert nem akartam a szép pillanatot elrontani. Most
meg attól féltem, hogy elhagy. Felsóhajtottam.
– Mindent elmondtam, Darby, amit lehetett. A többi nem
lényeges.
– Nem, de az igen, hogy bízhassak benned. Épp beigazoltad
Lane vádjait!
Felrántotta az ajtót, és kitotyogott a teherautóhoz.
Utánarohantam, kinyitottam az ajtót, és felsegítettem az
anyósülésre. Becsatolta magát, és mereven előre nézett. Mire
beültem a kormány mögé, már tenyerébe temetett arccal
zokogott.
– Kicsim, rettenetesen sajnálom. Kérlek, ne sírj!
– Szóval Shawn itt volt? Tudja, hol vagyok?
– A lényeg az, hogy védelem alatt állsz. Nem férkőzhet a
közeledbe.
Megtörölte a szemét, és visszatért az az arckifejezés, amit már
régóta – a kezdetek óta – nem láttam. Óvta magát a Shawn által
okozott fájdalomtól, félelemtől és stressztől. Bemenekült egy
résbe, és a munkahelyéig tartó úton elő sem bújt onnét. Még a
házunk és a szálloda közötti házak karácsonyi díszkivilágítása
sem derítette fel. Felszáradtak a könnyei, de a szeme csillogása
elhalványult, aztán teljesen el is enyészett.
Az előtető alatt lefékeztem, és parkolóállásba tettem a
sebváltót.
– Darby…
– Jól vagyok – kezdte összeszedni a holmiját.
– Együtt csináljuk végig.
 – Ami azt illeti, még sosem éreztem magam ennyire
magányosnak.
Amikor kiszállt, elfordítottam a slusszkulcsot, és követtem az
épületbe.
Maya már szedelőzködött és kilépett a számítógépes
rendszerből. Éppen a táskája szíját vetette a vállára.
Kimerültnek látszott.
– Hol van Lane? – kérdezte Darby.
Maya vállat vont.
– Nem jött be dolgozni, amikor kellett volna. Stavros és
Ander a családdal vannak, te meg mindjárt lebabázol. Így aztán
maradtam.
– Igazán sajnálom! Nem is telefonált?
Maya megrázta a fejét.
– Bocs, de muszáj aludnom. Viszlát reggel!
– Boldog karácsonyt, Maya! Vezess óvatosan! – köszönt el
Darby. Eltette a személyes dolgait, aztán bejelentkezett a
számítógépbe.
Magunkra maradtunk az előcsarnokban, az egyetlen hang a
bejárati ajtó surrogása volt, ahogy kinyílt Maya előtt, aztán
becsukódott mögötte. Bekapcsolt a fújtató, és lengette a díszeket
a mennyezeten. Csendben maradtam, míg Darby a
munkaállomását rendezgette.
Elszánta magát, hogy nem szól hozzám, és a megkérdezésem
nélkül dönt a sorsomról. Úgy határoztam, hagyom lecsillapodni,
leülök vele szemben az előcsarnokban, és esetleg szerzek pár jó
pontot azzal, hogy olyan étvágygerjesztő ételt rendelek
magunknak, amit Darby nem hagyhat figyelmen kívül, nem
mintha kedvem lett volna enni. Ázsiait rendeltem, aztán
üzenetet írtam Naominak.
Annyi együttérzést mutatott, mint előre sejtettem. Naomi
őszinteségre biztatott. Úgy éreztem, hogy ura tudok maradni a
helyzetnek. Ennél rettenetesebb helyzetből is kivezettem a
csapatomat, így arra gondoltam, a Darbyval kapcsolatos
súrlódás, vagyis az, hogy le akar pattintani, mert katona voltam,
nem lesz olyan bonyolult, de minden tekintetben hatalmas
tévedésben voltam.
Amint megérkezett az étel, Darby csak akkor vitte el a maga
részét, amikor hozzáláttam az evéshez és a finom étel illata
betöltötte az előcsarnokot. Szótlanul evett, és mindenhova
nézett, csak rám nem.
– Darby – kezdtem, amikor úgy láttam, hogy már majdnem
végzett.
– Menj el! – mondta, majd összecsomagolta a tányért és az
evőeszközöket.
Visszamentem a székemhez, és vártam. Egész éjjel vártam, és
reménykedtem, hogy mire a műszakja lejár, talán nyitottabb lesz
a magyarázatomra, vagy legalább meghallgatja a
könyörgésemet. A műszakja vége előtt egy órával ismét
megpróbálkoztam.
– Tudom, hogy mérges vagy – fogtam hozzá.
– Mérges? Úgy érzem, hogy elárultál, átvertél, manipuláltál.
A mérges jelző köszönőviszonyban sincs azzal, amit érzek. –
Remegett beszéd közben. – Pontosan tudtad, mit gondolok
arról, hogy Val a múltamban kutakodott.
– De csak Shawn tartózkodási helyét akartam kideríteni,
Darby.
– Mióta tudod? Mikor kezdett Colorado Springsbe járni?
– Egy ideje – vágtam zsebre a kezemet. – Nem akartalak
felzaklatni.
– Egyszerűen figyelmen kívül hagysz mindent, amiről
beszéltünk, az érzéseimet, a jogaimat… nem vagyok a
tulajdonod, Trex! Nincs jogod ilyen kérdésekben helyettem
dönteni!
– Nem. Nem birtokollak. De igenis szeretlek, és ez felruház
azzal a joggal, hogy megpróbáljak a képességeim szerint a
legjobban gondoskodni rólad.
Megrázta a fejét.
– Nem élhetek együtt egy olyan emberrel, akiben nem tudok
megbízni. Menj el, kérlek!
– Darby! – Jobban felemeltem a hangom, mint ahogy
szándékoztam. A sokk haragnak tűnt. – Nem megyek sehova.
Meg kell beszélnünk.
Nyílt az ajtó, és Darby a szépségkirálynős mosolyával
pillantott fel, ami pillanatok alatt félelemmé változott. Párszor
pislogott, aztán lesütötte a szemét, hogy ne nézzen arra, aki
belépett. Amikor megfordultam, két férfit pillantottam meg:
egyikük az volt, akit a fehér kupéban láttam, ami hálaadáskor a
szállodánál parkolt.
– Boldog karácsonyt! – köszönt hangosan a férfi, mintha egy
emberekkel teli előcsarnokhoz szólna. Civil ruhát viselt, de a
haját katonásan nyírták le. Éles arcéllel rendelkezett, álla hosszú,
de szögletes volt, és bár ő volt az alacsonyabb, így is legalább
száznyolcvan centi lehetett. Borosta keretezte keskeny ajkát.
Azonnal tudtam, kicsoda, amikor tiszta kék szeme
megállapodott Darbyn. A pupillája majdnem betöltötte a
szivárványhártyáját, hosszú orra csak kicsit görbült meg a
hegyénél, az állán kis bevágás volt. Kurt Cobainre emlékeztetett,
csak rossz frizurával.
Közelebb léptem Darbyhoz. A Glockom a kocsim
kesztyűtartójában volt. Túl messze, hogy hasznát vehessem.
Darby lassan benyúlt a pénztár alatti fiókba, tíz centire
kihúzta, hogy beférjen a keze, és a körmével meg tudja érinteni
az apró pisztolyt. Csak egy pillantást vethettem oda, de egy
másodperc alatt, amíg a fémet kaparó körme odavonta a
tekintetem, láttam, hogy egy hatvanas évek végi Baby Browning
lapul ott. Nem tudtam, hogy tett szert olyan fegyverre, ami
hétszáz dollárnál is többe kerül, de mindenesetre ott volt. És
remélhetőleg egy csőre töltött és használatra alkalmas pisztolyt
rejtett el, ha esetleg rosszabbra fordultak volna a dolgok.
– Shawn – mondta Darby.
A hangjából kihallottam valamit, amit még soha, ami
láthatóan felizgatta Shawnt. Darby még mindig félt tőle, és
Shawn ebből merített erőt. Ha hittem volna abban, hogy
léteznek démonok, Shawnt biztos annak tartottam volna.
– Régen nem láttalak, nyuszikám.
– Ne szólíts így! – szaladt ki Darby száján.
Shawn a pultra könyökölt, és közelebb hajolt. Darby hátrált
egy lépést, mire Shawn elmosolyodott.
– Hiányoztál. Szerintem fogalmad sincs, mit tettél velem,
amikor elhagytál az oltár előtt. Hónapokba telt, mire egyáltalán
tisztán tudtam gondolkodni. – Rám siklott a tekintete. – Shawn
vagyok. De ezt te is tudod.
– Trex – mutatkoztam be dühös pillantással.
– Örülök, hogy végre személyesen is találkozunk, Trex –
mondta Shawn, és Darbyra mutatott. – Ő pedig a
menyasszonyom. Esetleg említette, amikor megdugtad?
– Azt hiszem, így csak a jegyesek szokták hívni egymást –
jegyeztem meg.
– Ó! – mondta behízelgően Shawn. – Márpedig mi jegyesek
vagyunk. Nem házasodtunk össze, tehát még azok vagyunk. –
Darbyra pillantott. – Ezen változtatnunk kell, nyuszikám.
Darby elborzadt.
– Tűnj innen! – förmedtem rá.
 – Ó, ezek a tengerészgyalogosok! – vihogott Shawn, és arrébb
sétált. – Olyan magabiztosak! – vetette oda a haverjának, aztán a
szájához kapta a kezét. – Bocs, nyuszi! Tudom, hogy nem
szereted ezt a szót. – Visszajött, ismét a pultra könyökölt, és
közelebb hajolt, úgy nézett egyenesen a szemembe. – Sosem
szerettem a haditengerészeket. Arrogáns faszok.
– Ezt mondtad Naominak – néztem a barátjára – , amikor azt
a katonát a földre küldte? Te voltál az? Milyen érzés volt?
Darby értetlenül meredt rám. Hevesen kezdett zakatolni a
szívem, egyre jobban kapkodtam a levegőt.
– Kicsim…
Darby hátrált, és épp olyan magányosnak érezhette magát,
mint amilyennek látszott. Reszkető kézzel érintette meg
strandlabda nagyságú pocakját.
– Mindenki menjen el, azonnal! Először is te! – mondta
Shawnnak. Felemelte a szállodai vonalas telefon kagylóját, hogy
mind lássuk. A hangja bátrabban csengett, de nem nézett fel. –
Vagy hívom a rendőrséget.
– És mit fognak tenni? Mit csináltak eddig bármikor is? –
nyúlt utána Shawn.
Darby elejtette a telefont, és hátrébb lépett, én pedig közéjük
álltam. Darby halálra volt rémülve, az egész testében reszketett
és elakadt a lélegzete.
– Megöllek, ha hozzáérsz! – vágtam oda. – És ez nem üres
fenyegetés. Kibaszottul elvágom a torkod, és addig lövök a
képedbe, míg nem lesz mit azonosítani.
Shawnnak mintha letörölték volna az arcáról a mosolyt.
Hirtelen fáradtnak látszott. Darby hasára mutatott, aztán
kinyújtott keze visszahullott a pultra.
– Az enyém?
Darby nem válaszolt azonnal.
 – Az én kislányom.
– Kislány? – futották el a könnyek Shawn szemét.
Darby bólintott.
– Nyuszi…
– Takarodj innen! – mordultam rá. – Nem megy veled haza.
Nem ment hozzád feleségül, mert egy erőszakos rohadék vagy.
– Tudtad, hogy haditengerész volt, Darby? – mutatott rám
Shawn. – Tudod, hány embert ölt meg? Tudod, miért
szakítottak az exével? Mert nem bánt vele jól. Majd egyszer
kérdezd meg erről is, na, nem mintha elmondaná az igazat…
– Mi a faszról beszélsz? – kérdeztem.
– Tudod, hogy valójában hogy halt meg a legjobb barátja?
– Rohadj meg! – kiáltottam.
Shawn megint rám szegezte az ujját.
– Ez egy hazug, bajkeverő faszkalap. Nem kell velem
hazajönnöd, de erre a pasira sincs szükséged. Távolról sem az,
akinek hiszed.
Darby kivörösödött, könnyes szemmel, könyörgőn nézett
rám, de nem tagadhattam, hogy haditengerész voltam, és emiatt
a többit sem hitte volna el. Darby alsó ajka megremegett, aztán
Shawnra nézett, és ismét a telefon után nyúlt. Beütött három
számot.
– Tíz másodpercetek van.
– Oké! – emelte fel a kezét Shawn.
Hallottam a diszpécsert a vonal másik végén.
– Kilenc-tizenegy, miben segíthetek?
Darby figyelte, ahogy Shawn távozik, majd a fehér kupé
sebesen kihajt a parkolóból.
A diszpécser megismételte a kérdést.
– A Colorado Springs szállodából hívom. Itt járt két gyanúsan
viselkedő alak, de épp elmentek, amikor felhívtam önöket.
 Darby ködösen elmagyarázta a helyzetet, de kihagyta, hogy
Shawn az exe. Amikor letette, a szájához emelte a kezét, és
próbált normálisan lélegezni.
Kinyújtottam felé a kezem, de elhúzódott.
– Most rajtad a sor.
– Darby…
– Elmegyek – mondta megbicsakló hangon. – Később
összeszedem majd a holmimat. Nagyra értékelném, ha nem
lennél ott, amikor összepakolok.
– Ne, ne tedd! – könyörögtem. Nem tudtam, mi mást
mondhatnék. Igyekeztem nyugodtnak látszani, de a lelkem
mélyén riasztócsengők hangzottak fel, zászlók lobogtak,
sikolyok hallatszottak, és a pánik lassan mindent legyűrt. – Ne
higgy neki, Darby! Ne hagyd, hogy ezt tegye velünk! Nem igaz,
amit mondott.
– Melyik része? – Nem kiabált. A hangja csendes és
érzelemmentes volt. Életem során nem sokszor éreztem
félelmet, de abban a pillanatban halálos rémület fogott el. Úgy
beszélt hozzám és nézett rám, mint egy vadidegenre.
– Haditengerész voltam – kezdtem.
– Már késő – mondta.
– De Lauráról igazat mondtam – böktem ki. – És Matt
megmentette a csapatot a halálával. Rávetette magát egy
kibiztosított kézigránátra. Azért nem mondtam el, hogy
tengerészgyalogos voltam, mert a szállodában mindenki tudta,
hogy egy bizonyos típussal szemben tántoríthatatlan vagy.
– Túl késő.
– Miután meséltél Shawnról, inamba szállt a bátorságom,
hogy beszámoljak a katonai múltamról. Féltem, hogy nem
akarsz többé látni. Még miután elfogadtad azt is, hogy
szövetségi ügynök voltam. Még azután is, hogy figyelmeztettél,
hogy legyek teljesen őszinte veled. Százszor is elmondhattam
volna, de mindannyiszor a félelmemre hallgattam, ami azt
súgta, hogy elveszíthetlek.
– Túl. Késő. – Nem sírt. Rendezgetni kezdte a
munkaállomását, és úgy tett, mintha ott sem lennék.
– Kicsim – indultam el felé.
Felém fordult, felvonta a szemöldökét, és szavak nélkül a
tudtomra adta, hogy ne menjek közelebb. Nagyot nyeltem.
– Boldogok vagyunk együtt. Mindez már… a múlté, Darby.
Te vagy a jövőm. Maddie a jövő. Összeházasodunk. Mindketten
a vezetéknevem viselitek majd. Boldogok leszünk. Évek múlva
ez már semmit sem számít majd.
– Mert csak azt tudjuk majd, amit te úgy ítélsz meg, hogy
megoszthatsz velünk?
– Nem, hanem mert szeretjük egymást, boldogok vagyunk, és
a gyerekeinket is szeretni fogjuk.
– Menj! – folytatta a munkáját.
– Azt mondtad, hogy benne vagy.
– Csak voltam – mondta, és végre valami érzelmet láttam
megcsillanni a szemében. – Én csak őszinteséget kértem. Nem
bízod rám az igazságot, én meg nem bízom abban, hogy
elmondod. És ebbe nem nyugszom bele. Nem. Legyen
bármilyen szép is a házad, dolgozz bármennyit a gyerekszobán,
vagy szeress bármennyire. Maddie jobbat érdemel. És én is.
– Jézusom, Darby, hiszen a lelkemet is kiteszem! Nem
tehetsz…
– Te tetted ezt, nem én. Könyörögtem, hogy légy velem
őszinte! De te újra meg újra ezt választottad.
Éreztem, hogy ég az arcom.
– Kizárólag téged akartalak megvédeni. Azt akartam, hogy
biztonságban érezd magad. Elkövettem nem is egy hibát, de
nem azért, mert én akartam eldönteni, miről tudhatsz és miről
nem, vagy mikor hozhatom a tudomásodra. Azért tettem, mert
féltem, hogy elveszítelek. És ez nem azt jelenti, hogy nem
bízhatsz meg bennem, hanem azt, hogy számíthatsz rám, hogy
történjék bármi, kitartok melletted. – Igyekeztem nyugodtan
beszélni. – Találkoztál Shawnnal, dühös vagy. Mindent értek.
De ne mondd, hogy ezt én választottam! Én nem ezt akarom.
Kettőnknél nincs jobb az életben, Darby. Két órája még
boldogok voltunk. Fantasztikus életünk volt. Ott akarok lenni,
ahol te. Oda tartozom, ahol te vagy. Ahol ti ketten vagytok. A
tiéd vagyok. A tiéd és az övé.
– Menj el, kérlek!
A szavaitól elakadt a lélegzetem.
– Shawn itt van Springsben. Nem hagyhatlak egyedül.
Ezen egy pillanatig elgondolkodott.
– Úgy fest, nincs más választásunk.
– Mi lenne, ha… kint várnék az autóban? Csak a bizonyosság
kedvéért. Nem háborgatlak.
Kemény vonallá préselte össze a száját, és láttam, hogy a
haragja nem hagy teret a józan észnek.
– Rendben.
– Tényleg azt szeretnéd, ha nem lennék ott, amikor hazaérsz?
Állta a tekintetemet.
– Igen.
– Rendben van, akkor ideküldöm Naomit kocsival, hogy
vegyen fel és vigyázzon rád. Legalábbis addig, míg nem tudjuk
biztosan, hogy Shawn elhagyta a várost.
– Ez valószínűleg jó ötlet.
Lehajtottam a fejem.
– Hova… mégis hova mész?
Nem válaszolt, és mielőtt a feneketlenül mély kétségbeesésbe
zuhantam volna, a haragban kapaszkodtam meg.
– Egy valamit azért tisztázzunk! Nem akarom ezt tenni.
Egyikőtöket sem akarlak elhagyni. Te löksz el magadtól.
A billentyűzeten kopogott, de tudtam, hogy csak
idegességében koppantgatja a körmeit.
– Darby…
– Csak menj már el, Trex! – hunyta le szorosan a szemét.
– Hailey… ma jön. – Éreztem, hogy könnyek csípik a
szememet. – Otthon kell lenned. A rohadt életben, hiszen
karácsony van!
– Ne káromkodj nekem! – mondta elhaló hangon. Lehunyt
szeméből szempillafestékkel kevert könnyek csorogtak az
arcára. A szája elé kapta a kezét.
Hailey csengőhangja szólalt meg a telefonomban. Ha bárki
más lett volna, kinyomtam volna, de tudtam, hogy úgy tervezi,
napkelte előtt indul, és már biztos a közelben járt, ha már nem a
háznál volt. És én nem vártam rá.
Megköszörültem a torkom, mielőtt beleszóltam.
– Hailey?
– Trex? – zokogta. – Trex!
– Sírsz? Mi történt? – Hirtelen úgy éreztem, megáll a
szívverésem.
– Nekem jött!
– Micsoda?
– Baleseteztem… Az a pasi a kereszteződésben! Belehajtott az
autómba, és nem tudok kiszállni.
– Hol vagy? Nem érdekes, meg tudom állapítani a
helyzetedet. Ne mozdulj! Máris indulok.
– Siess!
– Megyek, azonnal! – nyugtattam meg, és leeresztettem a
telefonomat. – Hailey keresett. Balesetet szenvedett. Mennem…
mennem kell!
– Jól van? – kérdezte Darby, és amióta Shawn elment, most
először nem gyűlölettel nézett rám.
– Nem tudom. Bocs, de mennem kell!
– Menj!
A szemébe néztem. Ez az egy szó volt a búcsúja.
Akármennyire szerettem volna maradni, a kishúgomhoz kellett
mennem. Még soha ilyen keserves nem volt semmi, mint Darbyt
otthagyni, de megfordultam, és az autómhoz szaladtam.
Másodpercekkel később már ki is hajtottam a parkolóból.
 27. fejezet
Darby

Rosszabbul nézel ki, mint én – vonszolta be magát Maya egy

nagy kávéval a kezében.
– Kösz szépen – bújtam bele a kabátomba.
– Sírtál?
Megdörgöltem a fájó hasamat. Az egész műszak alatt
jóslófájásaim voltak.
– Nem.
A nyomtató az éjszakai műszak adatait köpködte. Most
léptem ki a rendszerből. Lefoglaltam a régi szobámat, és
bekódoltam egy kulcskártyát. Nem vettem a fáradságot, hogy
felvilágosítsam Mayát, hogy visszaköltözöm. Így legalább még
nem kellett beszélnem róla.
Vártam Naomit, de amikor nem jött, taxit hívtam. Arra
gondoltam, hogy bizonyára Trexszel és a húgával van. Újra meg
újra Trex arckifejezését láttam, amikor elment. Az éjszaka
folyamán számtalanszor beszéltem rá és le magam a költözésről.
Összetűzésbe került az eszem és a szívem, miközben néhány
üres dobozt cipeltem ki a taxihoz a bárból. Amint kinyílt a
bejárati ajtó, téli hideg fújt az arcomba. A taxi kilincsére tettem a
kezem, amikor egy ismerős hang a nevemen szólított. Az a
hang, amit a legjobban gyűlöltem.
 – Szia, nyuszi! Minek hoztál dobozokat?
Shawn állt velem szemben, és hirtelen úgy kiszaladt belőlem
a levegő, hogy nem tudtam lélegzetet venni.
Hátulról megkerülte a kocsit, kivette a kezemből a
dobozokat, aztán a pár méterrel odébb álldogáló két férfinak
adta őket.
– Készülsz valahova?
– Csak… hazaviszem őket.
– Szó sem lehet róla.
Könnyek szöktek a szemembe, és megint a kilincs után
nyúltam, de Shawn megfogta a kezem, a szabad kezével átfogta
a derekam, és a nyakamba temette az arcát.
– Az nem az otthonod, nyuszikám. Az otthonod nálam van. –
Beszívta az illatomat. – Istenem, de hiányoztál!
– Eressz el! – Szinte lihegtem, de képtelen voltam uralkodni
magamon. Shawn ölelése lidércnyomásként kísértett, amióta
csak felszálltam a buszra Colorado Springs felé, és most
kénytelen voltam újra átélni.
A húsomba vájt az ujja.
– Gyere velem haza, Darby! Az, hogy elhagytál, és minden,
amin azóta keresztülmentem, már nem számít. Most már
kisbabánk van. Egy család leszünk.
Szorosan lehunytam a szemem.
– Nem tőled van.
A hajamnál fogva megragadott, és hátrarántotta a fejem.
Felkiáltottam.
– Dögölj meg, rohadt kurva!
A taxisofőr idegesen szállt ki, de elszánta magát, hogy nem
nézi a dolgot tétlenül.
– Mit művel? – kérdezte erős akcentussal. – Engedje el!
Shawn eleresztette a hajamat, de megragadta a karomat, és
magával vonszolt.
– Hé! – kiabált utána a taxis. – Hívom a rendőröket!
Egy fehér autó fényszórói villantak fel. Shawn kinyitotta a
hátsó ajtót, és belökött az anyósülés mögötti helyre. Arrébb tolt,
aztán ő is beszállt, és bevágta az ajtót.
– Shawn – figyelmeztette a sofőr. – Nem ebben egyeztünk
meg, haver.
– Hajts, te faszkalap, vagy szétverem a fejed!
A sofőr hátramenetbe kapcsolt, és a gázra taposott. A fejem
nekicsapódott az ülés hátának, aztán az ablaknak, amikor az
autó előrelendült, majd ugyanakkor meg is fordult.
– Ho… hova megyünk? – dadogtam. Amikor Shawn nem
válaszolt, sikítani kezdtem. – Hova viszel?
– Pofa be, szemét ribanc! – ordította Shawn az arcomba.
Hátradőlt, és a tenyere élével ütögette a homlokát. Párszor
köhögött, aztán megfogta a kezem. – Bocs, bocs, csak
gondolkodni próbálok. Menj a háza felé, Terry!
– Haza akarod vinni? – kérdezte az anyósülésen ülő férfi. Ő
volt a legtermetesebb hármójuk közül. Naomi valószínűleg őt
ütötte le hálaadáskor.
– Hajts el mellette! – adta ki az utasítást.
Attól féltem, hogy Trex ott van Hailey-vel. Fogalmam sem
volt Shawn terveiről.
– Ne bántsd őket! Inkább veled megyek.
Shawn kifésülte az ujjaival a hajamat az arcomból.
– Így is, úgy is velem jössz. Nem állunk meg, nyuszi. Csak
elhajtunk előtte. – Rám mosolygott, mintha nem most rabolt
volna el és durváskodott volna velem, mintha egy karácsonyi
autókázásra indultunk volna.
Távolabb hajoltam tőle, és próbáltam kitalálni, hogy
menekülhetnék ki a kocsiból. Addig semmit sem tehettem, míg
meg nem áll, gondoltam. Amikor Terry lassított a kereszteződés
előtt, megragadtam a kilincset.
Shawn azonban kést szorított a hasamhoz.
– Ne csináld! – förmedt rám.
Lenéztem a késre.
– Shawn…
– Lyukat ütök a hasadba, ha nem maradsz veszteg a kibaszott
ülésen, mint egy jó kislány. Hallod?
Gyorsan bólintottam. Forró könnyek patakzottak az arcomon.
Tíz perc múlva már a környékünkön voltunk, elmentünk a
rendőrség és sok szomszédunk előtt. Már feljött a nap a hegyek
fölé, megvilágította az éjszakai felhőket. A felhajtók vagy üresek
voltak, vagy kocsikkal zsúfoltak; mindenki ünnepelni lehetett.
Felsóhajtottam, amikor nem láttam Trex teherautóját a felhajtón.
Shawn átnyúlt előttem, letekerte az ablakot, és kitépte a
telefont a kezemből.
– Mit csinálsz? – kérdeztem, amikor láttam, hogy a ház elé
dobja a telefont. – Ez mire volt jó? – kiáltottam.
– Gyerünk haza, Terry! – tekerte fel Shawn az ablakot.
Terry bólintott, én meg a tenyerembe temettem az arcom, és
sírni kezdtem.
– Veszekedtél szegény pasival, miután elmentem? Pipa lettél,
hogy nem mesélt a haditengerészetnél töltött idejéről?
Képtelen voltam válaszolni, csak sírtam a tenyerembe.
Pontosan azt tettem, amit Shawn akart. Közöltem Trexszel, hogy
elhagyom, erre most meglátja a telefont a ház előtt, amit nekem
vett, és azt hiszi, hogy úgy döntöttem, nem viszek magammal
semmit. Nem először fordult volna elő.
Két kézzel megragadtam a hasamat. Megint olyan kemény
volt, mint a kő, és annyira megfeszült, hogy most először
komoly fájdalmat éreztem. Nem csak sima fájás volt.
Felnyögtem, tudván, hogy bizonyára későn kezdek próbálkozni,
de meg kellett nyugodnom. Beindult a szülés. Az orromon
keresztül szívtam be a levegőt, aztán lassan, kontrolláltan
kifújtam. Amikor másodszor csináltam, Terry meg is említette
Shawnnak:
– Jobb, ha nem itt szüli meg a kocsiban. Nem akarom, hogy
még ez a vér is a kezemhez tapadjon. Túl messzire mentél,
Shawn. Mind bele fogunk bukni.
– Azt mondtad, haza akar menni – tette hozzá az anyósülésen
ülő férfi.
– Baszd meg, Todd! – ráncolta a homlokát Shawn. – Így is
van, ugye? – nézett rám, és a fejével az első ülés felé biccentett.
Bólintottam.
– Mi történt a homlokával? – kérdeztem, és a haja vonalánál
felragasztott véres kötést néztem.
– Oldalról, merőlegesen belerohant egy tinédzserbe.
Lehunytam a szemem.
– Hailey-be?
– Figyelemelterelésre volt szükségem. És még magamról
hittem, hogy kitartó vagyok! Az a pióca képtelen volt otthagyni
a szállodát. Amikor Derek elmondta, hogy a húga a városba
tart, éltünk a felkínált lehetőséggel. – Megszorította a kezem, és
akkor vette észre a középső ujjamon a gyűrűt. – Mi a franc ez?
– Karácsonyi ajándék – válaszoltam. – A lány jól van?
– Tőle? – villant ismét dühösen Shawn tekintete.
– Egy munkatársnőmtől – ráztam a fejem.
– Biztos nem Lane-től, attól a kibaszott kurvától! – nevetett fel
Shawn.
Megremegett a szám.
– Hol van Lane? Nem jött munkába.
Shawn látható idegességgel nézett ki az ablakon.
 – Csak a pasidra fájt a foga. Mindent elkövetett, hogy
bepöccintsen téged és bogarat ültessen a füledbe, hogy aztán
faggatni kezd. Csak őt akarta – köpött a padlóra Shawn.
– Ne már, cimbora! – háborodott fel Terry.
– Kibaszott nők! Elhitetitek velünk, hogy minket akartok,
amíg meg nem kapjátok, amit szeretnétek. De engem senki sem
fog kihasználni.
Leszegtem a fejem.
– Mit csináltál vele?
– Megleckéztettem.
– Igazad volt – nevetett fel Todd az ablakánál. – Jó kis bőr
volt.
– Nem esett baja? – kérdeztem.
– Valószínűleg nem – kuncogott Shawn. – De ne izgasd
magad miatta! Nem érdekel az a kurva. Visszakaptalak téged.
Csakis ez számít. Megszabadulunk attól – mutatott a hasamra –
, aztán folytatjuk az életünket.
– Hazudtam – mondtam. – A te lányod, Shawn. Számolj csak
utána! Majdnem a harminchatodik hétben vagyok. Számold ki,
hány hónap az! A tiéd. Amikor megszületik, majd meglátod. A
mi gyerekünk.
– Hűha! – kiáltott fel Terry. – Gratula, haver.
– Korábban is hazudtál már – acsargott Shawn. – Honnan
tudjam, hogy nem ezt teszed most is?
– Várd meg, míg megszülöm! Akkor a saját szemeddel
láthatod. Ránk hasonlít majd. Nem Trexre. A te lányod.
Shawn lenézett a hasamra, aztán eltette a kését.
– Az enyém?
Bólintottam. A keze után nyúltam, és a tenyerét Maddie
tökéletes félgömbjére simítottam. Könnyek patakzottak az
arcomon, és összeszorítottam a számat, hogy visszafojtsam a
zokogásomat, míg Shawn a hasamhoz nyomódott, és olyan
halkan beszélt Maddie-hez, amilyet még sosem hallottam tőle.
Egyszer csak bosszúsan felpillantott.
– Miért hazudtál?
– Szé… szégyelltem, hogy elhagytalak. Bocs, hogy fájdalmat
okoztam. Ideges voltam, és butaságot követtem el. Aztán
szégyenemben nem mertem visszamenni. Hely… helyrehozom
a hibámat.
Shawn az arcomat fürkészte, és próbálta eldönteni, hogy
higgyen-e nekem vagy sem.
– A fenébe, ajánlom is!
Amikor elmosolyodott, tudtam, hogy nyertem Maddie-nek és
magamnak egy kis időt.
 28. fejezet
Trex

Hailey lassan bicegett, de a segítségemmel eljutott a

teherautómtól a bejáratig. Öt autó parkolt a felhajtón és a ház
előtt, a járda mellett. Naomi az ajtóban várta, hogy a csapattal
együtt bekísérjük a kishúgomat a házba.
Igyekeztem nem siettetni Hailey-t, de Darby még egyetlen
üzenetemre nem reagált, nem vette fel a telefont, ha hívtam, és
kétségbeesetten tudni szerettem volna, hogy tényleg kiköltözött-
e. Naomit előbb a szállodába, aztán a házba küldtem, de
Darbynak semmi nyomát nem találta. Dél volt, és semmi sem
utalt arra, hogy otthon járt volna. Elég szörnyű volt a tudat,
hogy Darby elhagyott, de majdnem pánikba hajszolt a gondolat,
hogy terhesen és üres kézzel hagyta el a várost.
– Trex! – szólt utánam Kitsch. Megfordultam, és láttam, hogy
Darby telefonját tartja a kezében. – Ez a ház előtt volt.
Elfacsarodott a szívem.
– Ennek semmi értelme. Végignéztem a biztonsági
felvételeket. Nem járt itt.
Sloan óvatosan a karjába emelte Hailey-t, és benyomta az
ajtót a vállával.
– Menj csak! – mondta a ház felé intve. – Talán nem vettél
észre valamit.
 Aznap délelőtt először csillant fel előttem a remény.
Bementem, és rögtön Darbyt szólítottam. Végignéztem a hálót, a
fürdőszobát, a gyerekszobát: Darby és Maddie minden holmija
a helyén volt. Darby fogkeféje a tartóban állt a mosdó mellett.
Maddie rózsaszín virágos ruhácskája, amit Darby választott ki
és vásárolt meg, még a szekrényben lógott.
– Darby? – Vadul kalapált a szívem.
– Nincs itt? – kérdezte csalódottan Hailey.
Naomi behozott egy pohár vizet a konyhából, felpattintotta
Hailey orvosságos üvegének tetejét, és beadta a húgomnak a
gyógyszereit. Naomi fordította a csuklóját, és megnézte az
óráját.
– Elég, ha magad miatt aggódsz. Szerencséd, hogy csak
megzúztad a bordáidat és agyrázkódással megúsztad. Ha a
zsaruk nem akadnak a gazember nyomára, aki ezt tette, majd én
elkapom.
– A szüleid elindultak? – kérdezte Harbinger.
Bólintottam. Hailey-t a házamtól néhány saroknyira kapta el
középen egy kocsi. Nem sokat tudott mondani arról, aki
nekiment, csak azt, hogy sötét szeme volt, és gyalog menekült a
helyszínről.
– Semmi értelme, hogy Darby minden nélkül távozott –
töprengtem.
– Nem az első eset lenne – vélte Naomi.
– De miért nem jött vissza ide, amikor tudta, hogy nem
vagyok itt és nem zavarom? Még a saját holmiját sem szedte
össze? Vagy amit Maddie-nek vett?
Megszólalt Darby telefonja, és Kitsch odadobta nekem.
– Halló? – szóltam bele.
– Trex? – csodálkozott Stavros.
– Találkoztál ma Darbyval? Hallottál felőle? – faggattam.
 – Nem – mondta tétován.
– Ez most nagyon fontos, Stavros. A húgom balesetet
szenvedett. Most értem haza. Darby nincs itt. – Megköszörültem
a torkom, hogy ki tudjam mondani, amit kellett. – Ma reggel
összevesztünk. Utoljára azt mondta, hogy visszaviszi a holmiját
a szállodába.
– A szállodába? Mi az ördögöt műveltél vele, Trex?
– Én csak… hosszú történet. Itt hagyta a mobilját. Csak
szeretnék megbizonyosodni róla, hogy semmi baja.
– Hívd fel a szállodát! Maya a reggeli váltáskor biztos
találkozott vele. És szólj, ha megtalálod!
– Megígérem. Kösz. – Kinyomtam a telefont, megkerestem a
szálloda számát, és közvetlenül a recepciót hívtam.
– Colorado Springs szálloda – szólt bele Maya.
– Szia, Maya, itt Trex! Darby ott van?
– Ma reggel elment. Fogott pár dobozt, és taxit hívott, hogy
hazamenjen. Nagyon feldúlt volt.
Lehajtottam a fejem, és a tenyeremet a fejemre szorítottam.
Alig bírtam megőrizni a nyugalmam, hogy meg tudjak szólalni.
– Nehéz reggelünk volt.
– Nem, úgy értem, hogy kiabált a taxisofőrrel.
– Micsoda? – kérdeztem. – Ez nem vall rá. Mit mondott?
– Nem tudom. Csak kiabálást hallottam. Mire kiértem, a taxi
már elment.
– És nem ment vissza?
– Nem.
– Kérlek, szólj neki, ha látod, hogy hívjon fel! Aggódom.
– Persze.
– Kösz – mondtam, és megszakítottam a hívást. A szoba
másik végébe vágtam a telefont, aztán hallottam, hogy a falnak
vágódva darabokra törik. – A rohadt életbe! – üvöltöttem.
 Elszorult a torkom, a szememet csípték a könnyek, aztán
kicsordultak. Lehajtottam a fejem, és addig szorítottam a pultot,
míg a bütykeim ki nem fehéredtek, hogy tízig számolva
valahogy visszanyerjem az önuralmam. A csapat már látott
kiborulva, de nem akartam, hogy Hailey megismerje ezt az
oldalamat. Minden elhomályosult a szemem előtt. Úgy éreztem,
mindjárt elhányom magam, összegömbölyödöm, vagy kiütöm
magam, hogy szabaduljak a fájdalomtól.
– Trex – kezdte Harbinger. Nyugodt, érzelemmentes volt a
hangja, ahogy igyekezett rávenni, hogy lépjek vissza a szakadék
széléről. Onnan, ahol már mindannyian álltunk, és ahonnan
csak a katonatársaink ismerték a kivezető utat.
Megfordultam, a földön heverő darabokra néztem, aztán
elfordítottam a tekintetemet, mert máris megbántam, amit
tettem. Megnyúlt az arcom, amikor belém csapott a felismerés.
– Nem. Kérlek, csak azt ne! – kiáltottam, és tapogatózva
előhalásztam a telefonomat a zsebemből. Végigpörgettem a
bejárati ajtónál és a felhajtónál felszerelt kamerák felvételeit
reggel hét és fél kilenc között, és most nem csak azt figyeltem,
hogy Darby közeledik-e a bejárathoz. És akkor láttam meg. Egy
elhaladó kocsiból dobták ki a telefonját. Éppen csak ki lehetett
venni a talán fehér kupé árnyát, ami elsuhant a ház előtt.
Felnéztem az embereimre.
– Nála van Darby. Mennünk kell. Most azonnal.
– Kinél? Shawnnál? – kérdezte Naomi. – Egyszerre egy
dologgal foglalkozzunk! Még semmit sem tudunk.
– Csak az időt vesztegetjük – mondtam. Berohantam a
hálóba, a fülemhez kaptam a telefont, és magamban
fohászkodtam, hogy Val vegye fel. Amikor felvette, már a
köszönést is majdnem belefojtottam.
– Kérlek, járj utána valaminek!
 – Megint egy szíve…
– Shawn elrabolta Darbyt! Az isten szerelmére, Val, hagyjuk
az értelmetlen gúnyolódást, és keresd meg!
A vonal másik végén túl hosszúra nyúlt a csend, de amikor
már majdnem megkérdeztem, hogy ott van-e, körmök
kopogását hallottam.
– Mondj el mindent!
– Shawn odajött a szállodához. Egy szállodai alkalmazott
hallotta, hogy Darby egy taxisofőrrel kiabál, ami egyáltalán nem
vallott rá.
– Ellenőrzöm a biztonsági felvételeket…
– A húgom kocsijának nekimentek, és így magára kellett
hagynom Darbyt a szállodában. Odaküldtem Naomit, de mire
fél nyolcra odaért, Darby már elment. És nem volt a házunkban
sem.
– A taxi nélküle hajtott el. Valaki mással van, de majdnem
kamerán kívül, várj csak…
Kopogás.
– A kocsi, ami a húgodnak ment, lopott volt – közölte.
Felsóhajtottam.
– Basszus! Elterelés volt.
– Egy fehér kupét követek a kereszteződésetektől reggel fél
nyolc után. Elhagyta a várost… várj csak! Az országúti
kamerákat nézem… – Felsóhajtott. – A fehér kocsi visszaindult
Texasba. Négy utas. Egy nő, akire illik Darby leírása.
Ruhákat és fegyvereket dobáltam be egy sportzsákba, aztán
átmentem a nappaliba. A csapat és Hailey rám meredtek:
várták, hogy elmondjam, most mi következik.
– Vallel beszéltem – mondtam. – Darby Shawnnál van.
Texasba megyek.
– De nem egyedül – közölte Naomi, és hátrapillantott Hailey-
re.
– Itt maradok – ajánlotta fel Harbinger.
– Hurrá! – bólintott Naomi. – Szedjétek össze magatokat,
fiúk!
Naomi az anyósülésen utazott, Martinez, Sloan és Kitsch
pedig a hátsón. Az I-25-ös autópályán óránként száznegyvennel
repesztettem déli irányba, és ráparancsoltam Naomire, hogy
ellenőrizzen – duplán is – minden fehér kocsit meg
kamionparkolót, amik mellett elhaladtunk. Valtól megkaptuk a
legfrissebb híreket. Öt órával jártak előttünk, amikor Val elcsípte
Shawnt a texasi Amarillo felé egy benzinkút kameráján. A fehér
autó órákig nem mozdult a parkolóból, és mire Val távozni látta
őket, mi már csak egy órányira voltunk mögöttük.
– A szomszédban egy motel van. Lehetséges, hogy aludtak
egyet és ettek, mielőtt az út második szakaszát megkezdték
volna – hallatszott Val hangja a kihangosítóból. – És
tévedhetetlenül Darbyt láttam. Az utolsó hónapban lehet, nagy
a hasa. Nem látom, hogy a környéken bárhol bankkártyával
fizettek volna. Valószínűleg készpénzt használnak.
– Darby jól van? Ugyanabban a motelben szállt meg, mint
Shawn? Hol volt a másik kettő?
– Nem tudni – válaszolta Val. – De Darby jár, ez legalább jó
jel.
A homlokomat ráncoltam, és a bütykeim kifehéredtek, olyan
erősen szorítottam a kormányt.
– És mi van Derekkel? Lehet, hogy belepiszkol a
kommunikációnkba? – kérdezte Naomi.
– Kizárt – válaszolta Val.
– Honnan tudod? – erősködött Naomi.
– Onnan, hogy három hete letartóztatták, és az 1917-es
Kémkedési Törvény alapján megvádolták erre fel nem
hatalmazott személynek szándékosan kiadott titkos információ
továbbításával – felelte. – Arról tudunk, hogy korábbi
szívességek viszonzásaként megtudta, hol van Hailey, és ezt
továbbadta Shawnnak.
– A rohadékok! – kiáltott fel Sloan.
– Így mindjárt érthető, hogy Shawn miért most csapott le –
tűnődött Naomi. – Már nincs szabadon a testvére, aki eltüntette
a nyomait vagy kimentette a bajból. Az utolsó, amit Derek
tehetett a bátyjáért, hogy segített elterelni a figyelmünket.
– Segítség nélkül viszont kétségbeesett lépésekre szánta el
magát, és valószínűleg úgy látja, hogy már nincs vesztenivalója
– tettem hozzá.
Sötétedésig vezettem, aztán Kitsch vette át a helyemet.
Naomi kettőnk között ült, és bár Val figyelt minden kamerát
Amarillo és Fort Hood között, én mégis minden négyajtós fehér
kocsit ellenőriztem az anyósülésről. Nem sokat beszélgettünk,
nagyjából tervet kovácsoltunk, hogy mit is teszünk, ha utolérjük
a kocsit. A cél az volt, hogy Darbyt valahogy elcsaljuk Shawntól
és a gengsztereitől, mielőtt még rájönnek, hogy ott vagyunk.
– Jézusom! – mondtam. – Biztos halálra rémült.
– És stresszes. Remélem, készen állsz erre, Martinez –
jegyezte meg Naomi.
– Már ugrásra készen – emelte fel Martinez a fülénél fogva az
elsősegélytáskáját.
A fehér kupé megállt Lubbockban egy újabb órára, aztán fél
órával később ismét. Húsz perccel voltunk már csak mögöttük,
amikor elhajtottak a George’s, a texasi Tahokában lévő étterem
elől.
Justiceburgtől északra megpillantottam két piros
helyzetjelzőt. Végre beértük a fehér kocsit.
– Ők azok!
 – Rendben. Csak lassan! – intett minket Naomi. – Maradj le,
Kitsch! Okosan kell lépnünk.
A kupé száztízről száznégyre, aztán nyolcvannyolcra
lassított, végül beállt egy lakókocsi-parkolóba.
– Menj tovább! – mondtam Kitschnek. – Majd gyalog
megyünk be.
Kitsch elhaladt a földút behajtója előtt, én meg megfordultam
az ülésen, és figyeltem, ahogy az egyenetlen úton zötyögnek.
Kitsch kikapcsolta a lámpát, és balra rántotta a kormányt, hogy
átkormányozza a teherautót a szemközti sávba, majd onnan egy
mezőre bukdácsoltunk, és leálltunk Shawn tartózkodási helyétől
egy kilométerre.
– Szerinted észrevették minket? – kérdezte Naomi, és dupla
csomóra kötötte a bakancsa cipőfűzőjét, a haját összefogta a
tarkóján, aztán levette a kabátját. – Telihold van. Olyan, mintha
fényes nappal lopakodnánk.
– Nem biztos – véltem. – De mindenre álljunk készen!
Ellenőriztem a Glockomat, kibiztosítottam, és a csapat élére
álltam. Sloant és Martinezt a külső vonalra irányítottam, míg mi
ék alakban haladtunk előre. Mint a régi szép időkben.
A tisztást körülvevő fák vonalától tizenöt méterre az ágak
között megpillantottam Darbyt. A földön térdelt, a sarkán ült. A
nadrágja átnedvesedett a sártól. A kupé hátsó ajtaja nyitva volt,
a kiáradó halvány fény megcsillant Darby verítékben fürdő
arcán.
A hasát fogta, előredőlt és felnyögött. Előre akartam rohanni,
de Naomi elkapta a ruhaujjamat, és megrázta a fejét.
Darby tenyérrel a földre támaszkodott, és lihegett,
előreszegezett tekintetéből sütött a félelem.
– Muszáj… kórházba vinned – könyörgött.
– Pofa be! – morogta Shawn. – Gondolkodom.
 – Nincs idő! – kiabált Darby.
Rángatózott egy izom az államon, és megszorítottam a
pisztoly agyát. Naomi intett a kezével, hogy legyek még
türelmes.
Behúzódtunk a parkolót környező fák fedezékébe. Nem volt
itt más, mint a fehér autó és két lakókocsi. Hallottam, hogy
Shawn és a két másik férfi elkeseredetten váltanak szót.
Csak Darby feje búbját láttam. A kocsi mellett kuporgott.
– A francba! – suttogtam, és egy fának döntöttem a fejem. –
Olyan közel van!
– Bonyolítja a helyzetet – mondta Naomi, a hangja
suttogásnál alig volt hangosabb. – De akár az előnyünkre is
válhat.
A többiek a háttérben várakoztak, és parancsra vártak.
Darby ismét felkiáltott.
Előrehajoltam, hogy többet lássak. Martinezre néztem, aki
jelezte, hogy onnan jobb a rálátás, majd az órájára mutatva
értésemre adta, hogy fogytán az időnk.
– Kérlek! – sikoltotta Darby.
– Fojtsd belé a szót! – mondta a magasabbik férfi.
– Ó, sokkal többet teszek, mint hogy leütöm! – füstölgött
halkan Naomi.
Megadtam a jelet, hogy indulhatunk, és egy emberként
léptünk előre.
Darby vett észre elsőként. A hasát fogta, és verítékben úszott.
Sírt és nevetett, amikor megpillantott.
– Hát itt vagy! – mondta, és csorogtak a könnyei.
– Itt vagyok, kicsim – nyugtattam meg.
Shawn megperdült, egyetlen pillantást vetett rám, és Darby
után nyúlt. Meghúztam a Glock ravaszát, mire Shawn
kabátjának ujja kirojtosodott. Felkiáltott, a felső karjához kapott,
de a golyó csak feltépte az anyagot, majd a mögötte álló kocsiba
fúródott. Shawn végigtapogatta magát, aztán oldalt tartotta a
karját. A magas férfi futásnak eredt, de Naomi három golyót lőtt
a lába köré, hogy megállásra kényszerítse.
– Hailey-nek nem esett baja? – kérdezte Darby.
– Rendbe fog jönni. Menjünk haza!
Fáradtan rám mosolygott.
– Előbb álljunk meg a kórháznál! – kért, de aztán
megváltozott az arckifejezése, és hétrét görnyedt. – Ő tette –
nyögte, és reszkető kézzel a magas férfira mutatott. – Todd. Ő
hajtott Hailey kocsijának, hogy elterelje a figyelmed.
– Nekimentél a húgom autójának? – néztem rá Toddra.
Először értetlenül bámult, és Shawnra nézett, tőle várt
útmutatást. Amikor Shawn nem szólt semmit, Todd dacos képet
vágott.
– Ja! Kibaszottul beletrafáltam! – Kikapott egy pisztolyt a
nadrágja korcából, de még csak félig emelte fel, amikor
meghúztam a ravaszt. Todd térdre esett, az arca döbbenetről
árulkodott, a mellkasán egyre nagyobb lett a vérfolt.
Leszegtem az állam, és mereven farkasszemet néztem
Shawnnal.
– Most már mindenkinek oka van rá, hogy kórházba
menjünk.
Shawn másik barátja Darby felé lendült, marokra fogta a
haját, és a kocsi felé rángatta.
Darby felkiáltott, és a hajához kapott.
– Vissza… vissza! – kiáltotta a férfi.
– Levágom a kibaszott kezed, ha nem ereszted el azonnal! – A
végén már ordítottam.
– Engedd el, Terry! – szólt rá Shawn. A kezét még mindig
oldalra tartotta.
 – Vissza! – kiabálta megint Terry. Elengedte Darby haját, de a
háta mögül fegyvert kapott elő, és Darby nyakához szorította a
csövét.
– Létszámfölényben vagyunk – mondta Naomi. – Hagyjátok
a lányt! Üljetek be a kocsiba, és menjetek innen! Most rögtön!
Terry és Shawn összenéztek. Todd sípolva vette a levegőt.
– Engedjétek el a lányt, és bekötözöm a barátotokat! – mondta
Martinez. – A mellürege megtelik vérrel. Valahányszor levegőt
vesz, közelebb kerül a fulladáshoz.
– Senki se mozduljon, baszki! – üvöltötte Shawn.
Darby arca eltorzult, ahogy a fájdalom görcsbe rándította a
testét. Felkiáltott, amivel megriasztotta Terryt. Sloan meghúzta a
ravaszt, mire Terry hátrazuhant, golyóval a szívében. A kocsira
zuhant, és vörös csík maszatolódott a fehér ajtóra, ahogy lassan
a földre csúszott.
Intettem Darbynak, hogy kússzon oda hozzám, de egy percre
sem vettem le a tekintetem Shawnról.
– Darby! – förmedt rá Shawn. – Meg ne próbáld!
Darby megdermedt. Zihálva kapkodta a levegőt, de aztán
lehunyta a szemét, és tovább mászott. Pár lépést tettem felé úgy,
hogy közben Shawnra szegeztem a pisztolyom, aztán
felsegítettem és magamhoz szorítottam.
– Jól vagy? – kérdeztem, és megcsókoltam a halántékát.
Felnézett rám, a szeme könnyes volt, de megkönnyebbült
mosoly ragyogta be az arcát.
– Most már jobban vagyok – mondta nehezen fújtatva.
Magamhoz vontam, hogy hadd támaszkodjon teljes súlyával
rám.
– Vedd le róla a kezed! – kiáltotta Shawn. – Ő az enyém!
– Martinez! – dörrent a hangom. Martinez kilépett az
alakzatból, hogy Darbyval foglalkozzon. Leültette a földre, és
megvizsgálta.
– Tedd csak le a fegyvert, gyáva féreg! – vetette oda Shawn.
– Verekedni akarsz? – kérdeztem. – Meg akarod tudni,
milyen olyasvalakit megütni, aki visszaüt?
– Ne, Trex! – szűrte a szavakat a fogai között Darby. – Van
nála… – kezdte, de felnyögött, és összegörnyedt.
– Tedd le a fegyvert! Csak te meg én, seggfej.
– Trex! – figyelmeztetett Darby. – Nála… – mondta, és ismét
felnyögött, majd a fájdalomtól felkiáltott.
A földre tettem a pisztolyt, és Shawn felé indultam.
– Pokolian fájni fog, de ne feledd… időben emlékeztettelek! –
Az azóta felgyülemlett haragommal lendítettem ütésre az
öklöm, hogy megismerkedtem Darbyval. Shawn állát találtam
el. Vér fröccsent ki a száján, és oldalra csapódott a feje, ennek
ellenére kiegyenesedett, aztán rám nézett, és vértől vöröslő foga
kivillant, amikor rám mosolygott.
Először észre sem vettem az oldalamban az enyhe szúrást, de
aztán Darby felkiáltott.
– Te sem kapod meg – mondta Shawn, majd lassan kihúzta a
kést, és ismét belém döfte, sőt meg is forgatta.
A vállát ért golyótól megszédült, és amikor megint nekem
támadt, a feje oldalra lendült. Naomi maga elé tartotta Vickyt, és
a pisztolycsöve végéből egy pillanattal később már kevéske füst
gomolygott. Shawn nagy puffanással zuhant a földre, én
hátratántorodtam. A szúrás perzselő fájdalommá erősödött.
Darby mellé estem. Egy pillanatig csend volt, csak a fülem
csengett, ez volt az egyetlen zaj, majd hirtelen nem maradt más,
csak zümmögés.
Martinez azonnal feltépte az ingem, és a táskája után
tapogatózott.
– Trex? – szólongatott Darby. Izzadság ütközött ki a
homlokán. A haja csupa veríték volt. Kimerültnek látszott.
– Dőlj hátra! – mondta Kitsch, és segített, hogy a
hátizsákjának támaszthassam a hátam.
– Felületi sérülés – legyintettem, és éreztem, hogy meleg vér
folyik az oldalamon.
– Annál azért komolyabb, tökfejkém – ráncolta a homlokát
Martinez. – Mi a fene volt ez?
– Muszáj állandóan hősködnie – jegyezte meg Naomi
lehangoltam
– Csak foltozz össze! Aztán vigyük be Darbyt a kórházba!
– Trex? – nyúlt utánam Darby.
Megfogtam a kezét, aztán csókot nyomtam rá.
– Minden rendben, kicsim. Rosszabbat is túléltem már.
Beviszünk a kórházba, hogy végre találkozhassunk a
kislányunkkal.
– Mindkettőtöket odaviszünk – közölte Kitsch, és
aggodalmasan nézte, ahogy Martinez bekötözött.
Martinez a karjában vitte Darbyt, Sloan pedig felugrott a
teherautó platójára, hogy helyet csináljon. Én a hátsó ülésre
másztam be Darby és Martinez közé. Kitsch vezetett, Naomi
mellette ült az anyósülésen.
– Bírod még? – simítottam ki a Darby arcára tapadó nedves
hajtincseket.
– Voltam már jobban is – válaszolta összeszorított foggal. – És
te?
– Még csak nem is fáj. – Megráztam a fejem, de kínomban
vicsorítottam a fogam.
Lihegve felnevetett, aztán káromkodva előrehajolt.
Felvontam a szemöldököm, úgy pillantottam Martinezre.
– Már csak két perc szünet van két fájás között – mondta
Martinez. – Tégy meg nekem valamit, Darby! Nyúlj le, hogy
érzed-e a fejét!
– Micsoda?! – szörnyedt el Darby.
– Negyven percnyire van a legközelebbi kórház – mondta
Martinez.
– Kényelmes tempóban – tette hozzá Kitsch. – Én húsz perc
alatt oda tudlak repíteni benneteket.
– Darby – mondta Martinez nyugodt, hűvös hanggal. – Nyúlj
le, és állapítsd meg, hogy érezhető-e már a feje!
Darby a padlónak támasztotta a lábát, és benyúlt a fekete
nadrágba, amit előző este munkába vett fel. Aztán megrázta a
fejét. – Már közel jár, de még nem. – Rám nézett, és
elmosolyodott. – De éreztem Maddie-t!
Megcsókoltam a homlokát.
– Tarts ki, kicsim! Mindjárt ott vagyunk.
– Még tizenöt perc – világosított fel Sloan.
Darby párszor levegőt vett, aztán a vállamnak dőlve lehunyta
a szemét. Kimerült volt. Én meg annyi vért vesztettem, hogy
szintén nem voltam sokkal jobb állapotban.
– Maradj ébren, Trex! – paskolta meg néhányszor az arcomat
Martinez.
– Ne haragudj! – kapkodta a levegőt Darby.
Megráztam a fejem, és szólni akartam, de Martinez belém
fojtotta a szót.
– Darby? Hiperventillálni fogsz, ha nem kontrollálod a
légzésedet.
– Orron be – vezényeltem, és megmutattam, hogy kell, bár
pokolian fájt mélyen beszívni a levegőt. – És ki – fújtam ki öt
másodpercen keresztül. – És most megint… úgy, ügyes vagy.
Darby felkiáltott, összeszorította a fogát, és előrehajolt.
Általában sima, mézszőke haja most kócos volt, a tövénél
csatakos az izzadságtól.
 – Trex – mondta fojtott hangon. – Segíts! – sírta el magát. –
Kérlek, segíts!
Megfogtam és megszorítottam a kezét.
– Kitsch!
– Hat perc – kiabálta vissza.
Éreztem, hogy a teherautó gyorsulni kezd, aztán egy halk
pukkanás, majd csobogás ütötte meg a fülem, mintha valaki egy
kancsó vizet öntött volna a padlóra.
– Elfolyt a magzatvíz – állapította meg Martinez. – Le kell
venned a nadrágodat, Darby. Lehet, hogy a teherautóban fogsz
szülni.
– Nem – nyöszörgött Darby. – Nem bírom, én…
– Darby? – Igyekeztem nyugodt hangon beszélni. – Mind itt
vagyunk melletted. Martinez katonai orvos. Minden rendben
lesz.
Darby rám nézett, aztán bólintott. Felemelkedett, Martinez
pedig lehúzta róla a nadrágot, majd az alsóneműt. Naomi
megfordult, és Darby lábára terítette a kabátját. Miközben
Darby nekem dőlt, Martinez sebtében megvizsgálta, aztán a
tekintete rögtön rám villant.
– Igyekezz nem nyomni, és akkor kihúzzuk a kórházig! Lazíts
két fájás között, és amennyire bírod, közben is!
A teherautó zötyögve fordult be a Cogdell Memorial kórház
elé. Kitsch elfüstölt az adminisztrációs épület előtt,
végigrobogott egy belső úton, és egy előtető alatt lefékezett.
Rajtam kívül mindenki kiugrott, aztán az én ajtómat is feltépték.
Naomi kisegített, Martinez Darbyt vitte be a sürgősségi
bejáratán.
– Orvosra van szükségünk! – kiabálta Martinez.
Egy kis csapat nővér szaladt ki, és meghallgattam Martinez
beszámolóját Darby és az én állapotomról. Darbyt tolószékbe
ültették.
– Várjatok! – kiáltotta Darby, és rám mutatott. – Ő az apa.
Velem kell jönnie.
A nővérek összenéztek, és az egyik elrohant egy másik
kerekes székért. Darby felé nyújtottam a kezem, ő pedig
belekapaszkodott.
– Mi a nevük? – kérdezte a Darby mögött álló nővér, amikor
betoltak minket a kétszárnyú ajtón.
– Én Scott Trexler vagyok, ő pedig Darby – válaszoltam.
A szőke magára mutatott.
– Deirdre a nevem, ő pedig Leslie – mondta egy mosolygó
barnára bökve.
– Én egy jövendő Trexler vagyok – tette hozzá Darby.
– Bizony – szorítottam meg mosolyogva a kezét.
Betoltak minket a kettes vizsgálóba, Darbyra hálóinget adtak,
és felsegítették az ágyra.
– Első baba? – kérdezte a nővér.
– Igen – válaszolta Darby.
– Első szúrt seb? – fordult hozzám a nővér.
– Ami azt illeti, nem – feleltem.
A teremben lévő nők – még Darby is – összenéztek.
– Tengerészgyalogos – magyarázta Darby.
A nővérek megértően bólintottak, és folytatták a munkájukat.
Deirde ott kezdte levágni rólam az inget, ahol Martinez a
kötözéskor feltépte.
– Ó, istenem! – emelte fel a kötést. – A barátjának van orvosi
tapasztalata, ha jól sejtem.
Bólintottam. Ugyanolyan akcentusa volt, mint Darbynak, és
ez mosolyt csalt az arcomra.
– Igen. Jól vagyok.
– Csúnya sebek. Sok vért veszített. – Leslie-re pillantott. – A
hármas vizsgálóba kell vinni.
– Itt maradok, míg világra jön a lányom, és aztán oda
vihetnek, ahova csak a kedvük tartja.
– Trex! – szólt rám Darby.
– Hónapok óta álmodozom erről a pillanatról. Nem fogok
lemaradni róla. – A kötésre szorítottam a tenyeremet. – Ezerszer
rosszabbul is voltam már.
– Az orvos nem fog örülni ennek – tétovázott Leslie.
– Szerintem a történet sokkal jobban fogja érdekelni – szólt
közbe Deirdre. – Engem mindenképpen.
Darby visszafojtotta a lélegzetét, aztán felkiáltott. Leslie-nek
egy pillanat is elég volt, hogy tisztában legyen a helyzettel.
– Már látszik a feje.
Mindkét nővér munkához látott. Feltették a kengyeleket és
odatoltak egy oldalasztalt. Nagy nehezen közelebb hajtottam
magam.
– Majd én segítek – mondta Leslie, és hátrébb húzott, hogy
Darby mellett ülhessek.
Megragadtam Darby kezét, és megcsókoltam a kézfejét.
– Nagyszerűen világra hozod, drágám.
– Hát jó napot! – sietett be egy kék műtősruhát és fehér
köpenyt viselő nő. Nem kevés időt töltött a mosdónál, amíg
bemosakodott, aztán kesztyűt húzott, leült egy zsámolyra, és
előrehajtotta magát, amíg Darby lábai közé nem ért. – Dr.
Barnes vagyok. Úgy fest, pár percen belül világra segítem a
kisbabájukat. – Végigmért a négyszögletes szemüvege felett. – Jó
kis anekdota lesz a születésnapi zsúrokon.
Deirdre Darby egyik, Leslie a másik oldalára állt, és amikor
nyomni kellett, felemelték Darby lábát, és a térdét a hasa felé
tolták úgy, hogy a tenyerükkel támasztották meg Darby talpát.
A pihenőszakaszokban feltették Darby lábát a kengyelbe.
Minden nyomásnál visszafojtottam a lélegzetem, és a
nővérekkel együtt számoltam. Az alatt a harmincegynéhány
másodperc alatt, míg Darby pihenhetett, felém fordult és rám
mosolygott.
– Szeretlek – mondta. – Nem is értem, mi járt a fejemben.
Nem gondolkodtam. Én csak…
Aztán felkiáltott és nyomott, Deirdre és Leslie pedig ismét
megfogták a lábát, és tízig számoltak.
– Nagyon jól csinálja – dicsérte Leslie.
– Nagyon jól – bólintott Deirdre, aztán rám pillantott. – Ne
tartsa vissza a lélegzetét, különben elájul, mire megszületik a
baba!
– Igenis, asszonyom – mondtam. Mély levegőt vettem, és
kifújtam.
Hat nyomás, és megjelent Maddie kis feje. Újabb hat, és az
apró teste többi része is kicsúszott, mint borsó a hüvelyéből. Dr.
Barnes Darby hasára tette Maddie-t, míg Deirdre egy takaróval
végigdörzsölte a kis testet.
Vártam, hogy először felsírjon. Egy örökkévalóságnak tűnt,
de végül Maddie nagy levegőt vett, és a szobát betöltötte a
legszebb hang, amit valaha hallottam.
Darby nevetett és folytak a könnyei, ahogy nekem is. Ez a
pici, síkos, rózsaszín kislány a fejéhez tapadó nedves, sötét
fürtökkel Darby hasán reszketett és sírt, én pedig
megtiszteltetésnek éreztem, hogy az esemény tanúja lehetettem.
Darby ragyogó mosollyal nézett fel rám, az órákon át tartó
kínok, amiket el kellett viselnie, rögtön feledésbe merültek. Két
futó csókot leheltem a szájára, aztán csak mosolyogtam, míg a
nővérek a munkájukat végezték.
– Kicsit korán érkezett – mondta Deirdre.
– Minden rendben? – kérdezte Darby.
 – Tökéletesen – mosolyodott el Deirdre.
– Elvágjuk a köldökzsinórt? – kérdezte dr. Barnes. Darbyra
pillantottam, hogy az engedélyét kérjem, és amint rábólintott,
máris elvettem az orvostól az ollót, és úgy nyisszantottam el a
két csipesz között, ahogy elmagyarázta.
– A mindenit! – kiáltottam fel. – Hát ezen túlvagyunk!
– Valóban – bólintott az orvos. – Jó munka volt, apuka!
Halkan felnevettem, és a szememet könnyek marták. Apa
voltam! Maddie apja.
Deirdre elszorította a köldökzsinórt, és egy másik takaróba
bugyolálta Maddie-t, majd gyöngéden Darby karjába fektette.
– Ó, istenem! – érintette meg Darby Maddie apró orrát és
miniatűr ujjait. – Itt vagy végre!
– Karácsonyi baba – vágta csípőre a kezét Leslie.
– Látod, mit tettél? – simogattam meg Darby arcát, és
elnéztem, ahogy Maddie-nek gügyög és édes semmiségeket
suttog neki. – Kétségkívül ki kell cserélni azt a születési hónapra
utaló követ! – mosolyogtam.
Darby felpillantott, és a mosolya aggodalomra váltott át.
– Sápadt vagy! Kérem, nézze meg a sebeit, dr. Barnes!
Pislogni kezdtem. Hirtelen eluralkodott rajtam a fáradtság.
– Furcsán is érzem magam.
– Trex? – szólongatott Leslie, de a hangja mintha víz alól
hallatszott volna.
– Trex? – hallottam Darby hangját. – Mi történik? Jaj, istenem!
Segítsenek neki!
– Trex? – szólalt meg Leslie mellettem. Megragadta a
csuklómat, és a pulzusomat nézte. Meg akartam szólalni, hogy
elmondjam, nincs semmi bajom, de nem ment.
– A hármas vizsgálóba! Most azonnal! – kiáltotta dr. Barnes.
 29. fejezet
Darby

Amikor nagy nehezen felnyitottam a szemem, ösztönösen

Trex után tapogatóztam az ágyban. Egy másodpercbe telt, hogy
rájöjjek, nincs ott. Megfogtam a párnáját, és a mellemhez
szorítottam, megöleltem és beszívtam az illatát. Az ő illata volt a
kedvencem, és most már arra emlékeztetett, ahogy Maddie haja
illatozott fürdés után.
A babafigyelőben hallottam Maddie gőgicsélését, ahogy a
kiságy matraca megreccsent alatta, miközben nyüzsgött.
Eleresztettem a párnát, és felültem, aztán kilógattam a lábam az
ágyból. Maddie szeretett a madarakkal kelni, akárcsak Trex. Bár
a születését halál vette körül, mégis ragyogó fény volt a
sötétségben, és annak ellenére, hogy elvesztettük Lane-t, sőt
Shawnt is, és… Lehunytam a szemem, mert nem akartam a
többire gondolni.
Papucsba bújtattam a lábam, felvettem az ágy végéből a
köntösömet, magamra kaptam, és elöl megkötöttem, miközben
a folyosó túloldalán lévő gyerekszobába mentem. A ház
majdnem néma volt, így még nagyobbnak tűnt. Most, hogy nem
kellett Shawn és a barátai miatt aggódni, felszabadultabb lettem.
Többé senki sem bánthatott engem és Maddie-t.
Benyomtam a gyerekszoba ajtaját, a konyhából beszűrődött a
halvány fény. Maddie ágyacskája üres volt.
– Jó reggelt, mami! – mondta halkan Trex. Maddie-t a mellére
szorítva ringatta, és gyöngéden simogatta a fején növő kis szőke
pihét. Maddie olyan apró volt a kezében, de békésen elengedte
magát, és pöttöm kis ujjaival Trex egyik ujjába kapaszkodott.
Az ajtógombnak támaszkodtam, és összefontam a karom.
– Látom, nélkülem szórakoztok – suttogtam.
Maddie megrezzent, és a hangom felé fordította a fejét.
– Csak szerettük volna, ha tovább alszol. Megint rosszat
álmodtál?
Megráztam a fejem.
– Amióta a szenátor elintézte, hogy egyikőtök ellen se
emeljenek vádat, ritkábban vannak rémálmaim. A mellem
ébresztett fel. Olyan, mint egy ébresztőóra.
– Örülök a rémálmok megszűnésének. A melledről nem
nyilatkozhatok.
Maddie nyöszörögni kezdett.
– Hohó! Valaki reggelizni szeretne – mondta Trex.
Felállt, én meg kitártam a karomat. Helyet cseréltünk.
Maddie-t az ölembe fektettem, felemeltem a trikómat, és
könnyedén a mellemre tettem. Trex odanyújtott egy párnát,
segített, hogy Maddie alá csúsztassam, miközben szopott. Utána
adott még két pelenkát: az egyiket böfiztetéshez a vállamra
terítettem, a másikat a szoptatós melltartóm alá tűrtem, hogy a
tej ne áztasson el. Már olajozott gépezetként működtünk.
Trex lehajolt, és megcsókolt.
– És te mit szólnál egy kis reggelihez?
Felsóhajtottam.
– Bármi jöhet! Mostanában farkaséhesen ébredek.
– Rántotta és szalonna rendel! – Zokniban sietett végig a
szőnyegen, majd kiment a folyosóra. Alig hallottam a lépteit, de
azt igen, ahogy a konyhában minél csendesebben igyekezett
kotorászni a szekrényekben.
Lenéztem, és találkozott a pillantásom Maddie tekintetével.
Tökéletesen hasonlított rám: az én szememet, államat,
csontszerkezetemet örökölte. Bárcsak itt lettek volna a
csecsemőkori képeim, gondoltam, hogy megmutathassam
Trexnek, mennyire rám üt a lányunk, de őt nem kellett
meggyőzni.
– Jó reggelt, kiscsillag! – gügyögtem, és meglöktem magam a
lábammal, hogy ringathassam.
Trex két hét apasági szabadságot vett ki, de újév napján senki
sem dolgozott, így látogatóba vártuk az összes barátunkat. Trex
teljes csapata megígérte, hogy eljön, Hailey és Trex szülei,
Stavros és Ander, a hegyi lánglovagok és néhányan a többi
csapatból, akiket a coloradói Black Mesából és a Craig-csapatból
ismertem. Már úton volt J.D., Carly és a lányaik. Carlyval azóta
nem találkoztam, hogy a texasi Killeen buszállomásánál kitett.
Alig vártam, hogy megölelhessem és köszönetet mondjak neki.
Ha Carly nincs, nem lennék ebben a szobában a lányommal, és a
barátom sem főzne reggelit a folyosó túlsó végén. Nagy
valószínűséggel már az élők között sem lennék.
Sokat gondolkodtam, hogy egyszer majd hogyan
magyarázom el mindezt Maddie-nek, hogy legyek őszinte a
lehető legkíméletesebben, de csak abban reménykedhettem,
hogy addigra rájövök. Lehetetlennek tűnt elmondani, hogy Trex
nem a biológiai apja, és hogy Shawn úgy bántalmazott, amit
még magam előtt sem részletezek, és hogy a halála akkor
következett be, amikor megpróbált végezni Trexszel, előtte
pedig meggyilkolt egy fiatal nőt, akinek annyi volt csak a bűne,
hogy Shawn segítségével akarta féltékennyé tenni a régi
szeretőjét.
 – Végre megjelent az újságban – mondtam. – Lane nekrológja.
– Láttam – komorult el Trex arca. – Iszonyatosan
helybenhagyták. Nem ezt érdemelte.
Megráztam a fejem.
– Tudom, mit érezhetett. Ismerem azt a fájdalmat, tudok
mindenről, amin Shawn miatt keresztülment. Folyton ez jár a
fejemben. És Stavros meg Ander, akik Tilde elvesztése miatt
gyötrődnek…
– Ahogy te is.
Bólintottam. Olyan kötetlenül tudunk beszélgetni mindenről.
Muszáj volt azok után, ami történt.
– Te hogy csináltad? Hogy folytattad normális mederben
azután, amit tudsz, és miután láttad, amit láttál?
– Ez egy új normális meder. Időbe telik, mire megszokod.
Néha pszichológusra van szükség. És ez rendben is van.
Lenéztem Maddie-re, és tudtam, hogy tartozom neki azzal,
hogy meggyógyítom a lelkem.
– Jó ötlet.
– Ha akarod, együtt is járhatunk.
Mérlegeltem az igazság elhallgatása mellett és ellen szóló
érveket, hogy hadd élje le a kislányom az életét enélkül a teher
nélkül. Trex hetekkel korábbi ötlete, hogy ne mondjuk el az
igazságot Maddie-nek, nem is tűnt olyan elvetendőnek.
Kettőnkön kívül élő ember nem tudta, hogy Maddie nem a
biológiai lánya. És senkinek sem kellett megtudnia.
Amikor Maddie befejezte a szopást, a mellemhez szorítottam,
finoman a kis hátát paskoltam és simogattam, amíg ki nem
szabadult egy pici büfögés, akkor aztán visszafektettem a
kiságyába. Pár másodpercig még mocorgott, aztán ismét elaludt.
– Trex? – csatlakoztam hozzá a konyhában, a babafigyelővel a
kezemben.
 – Igen, kicsim? – Arra összpontosított, hogy ne ejtse el a
tojásokat, amíg a serpenyőből a tányérokra csúsztatja őket.
– Azon törtem a fejem… szóval, gyakorlatilag úgyis én
vezetem a szállodát. Nem akarom, hogy bezárják. Olyan sok jó
emlékünk fűződik hozzá.
– Mire akarsz kilyukadni?
– Arra gondoltam… hogy talán… fontolóra vehetnénk, hogy
beszállunk a vendéglátásba.
Egy percig sem habozott.
– Remekül csinálnád! És lefogadom, hogy Stavros nagyszerű
üzletet ajánlana.
– Komolyan?
Habozás nélkül rábólintott.
– Igen. Szerettél ott dolgozni.
– Talán így teszek – mondtam, de aztán haboztam kicsit.
– Van valami más is?
– Amit még korábban mondtál, arról, hogy örökbe fogadnád
Maddie-t?
– Igen? – Felcsippentette a bacont, és a tányérokra fektette.
Elzárta a gázt, aztán tányérokkal a kezében megfordult.
– Azon töprengtem, hogy magyarázzuk meg neki ezt az
egészet. Szerintem örökbe kellene fogadnod, és ezzel kész.
Maddie a te gyereked. Mindig is az volt.
– Hogy érted ezt? – kérdezte a homlokát ráncolva.
– Úgy érzem, igazad van. Az igazság elhallgatása mások
védelmében nem a világ legrosszabb dolgainak egyike. Egyetlen
okot sem tudnék felsorakoztatni, hogy miért terheljük őt a
Shawnnal kapcsolatos igazsággal. Azt hiszem, el kéne
temetnünk ezt a dolgot, és soha többé nem kellene beszélnünk
róla.
– Szóval akkor… soha nem mondjuk el neki…
 – Te vagy az apja. Én az anyja. Ez az igazság.
– Biztos vagy benne?
Bólintottam.
– Benne vagy?
Trex az asztalra tette a tányérokat, és átölelt. Gyöngéden
megcsókolt, az ajka elidőzött a számon, mielőtt válaszolt.
– Egy életen át.
Leültem az ebédlőasztalhoz Trex mellé, és a kezét fogva
elmondtam egy gyors imát, aztán nekiláttam a híres
rántottájának, és elégedetten sóhajtoztam.
– Hű, de hiányzott ez a hang! – sóhajtott fel Trex.
– Még négy és fél hét – kuncogtam.
– Tökéletesen érthető – rándult össze – , de akkor is totál
kínszenvedés.
– Ma sok a dolgunk – mondtam. – Én takarítok, te beszerzed
az italokat, és…
– Leszedem a karácsonyi fényeket a házról, és elpakolom a
díszeket. Plusz megünneplem, hogy most először nem
másnaposan ébredtem újév napján.
Elmosolyodtam, és a tenyerembe támasztottam az állam.
– Emlékszem, amikor először megpillantottalak! Milyen
szörnyen kitartó voltál, hogy kedves légy hozzám, és anélkül,
hogy kértelek volna vagy viszonzást reméltél volna, törődtél
velem, vigyáztál rám, megmutattad, milyen a szerelem, mielőtt
még rájöttem volna, hogy szeretlek. Még amikor nem voltam
benne biztos, és vonakodtam, makacskodtam… te akkor is
szerettél. – A házra intettem. – Abban a reményben vetted meg
ezt nekünk, hogy én is szeretném majd. – Megráztam a fejem. –
Hogy történt? Hogy lehettem ilyen szerencsés?
Elmosolyodott, megfogta a kezem, és csókot nyomott a
tenyerembe.
 – Nem, nem! Én vagyok szerencsés.
– De hát semmit sem tettem, csak mindvégig harcoltam
ellened!
– Megérte – rágta lassan a falat szalonnát, amit bekapott.
Aztán körülnézett. – Te vagy az otthonom. Ez az otthonunk.
Maddie tette teljessé. Egy életen át úgy éreztem, hogy nem
vagyok elég jó senkinek. Ha most jól vagyok, az miattad van. És
csak azért vagyok kedves, mert te annak szeretnél.
Megsimogattam az arcát, és a kezem elidőzött a borostáján.
– Olyan szerelmes vagyok beléd!
Tökéletes elégedettség ült ki az arcára. A következő
pillanatban felcsillant a szeme.
– A fenébe is! Arra a pillanatra tartogattam, amikor mindenki
ideér. – Felállt, és kivett a karácsonyfa hátsó ágai közül egy
dobozt. – De lehetetlen, hogy ne tegyem meg most. A pillanat
túl tökéletes.
Letette elém a dobozt. A szememet rögtön elfutották a
könnyek.
– Vigyázat, spoilerveszély! – mondta.
– Nem az, aminek gondolom? – nyitottam fel a fedelet. A
gyűrűm volt, de az ametisztet Maddie decemberi születésének
drágakövére, egy sötétkék tanzanitra cserélték ki. Jobbra Trex
júniusi köve helyezkedett el, az enyém mellette balra.
– A holdkő az enyém, mert férfias vagyok, és nem felelne
meg a gyöngy. A tiéd az akvamarin. Kiderült ugyanis, hogy
egyes hónapokban, mint például márciusban, többféle lehetőség
is kínálkozik. A tiéd lehetett volna még a vörös pöttyös zöld
kalcedon, de nekem tetszett, ahogy az akvamarin a másik
kettőhöz illik. Remélem, nem baj.
A többi kő kétoldalt apró gyémánt volt.
– Gyönyörű – töröltem le a könnyeimet.
 – És ha már itt tartunk… – emelt fel kettőnk között egy másik
gyűrűt.
Aranykarika volt, rajta egy ovális briliáns kisebb
gyémántokkal körülvéve, és a kövek az aranykarikán is
folytatódtak.
A szám elé kaptam a kezem, úgy bámultam az ujjai közé
csíptetett tökélyt, és azonnal elsírtam magam.
– De kezdjük a lényeggel! – ereszkedett fél térdre. – Nem így
terveztem. De amikor így mondod, hogy szeretsz, minden terv
köddé válik. Darby… – Felsóhajtott, aztán elmosolyodott. –
Éveken át mondtam, hogy ott vagy valahol a jövőmben. Amikor
először megpillantottalak, rájöttem, hogy létezik szerelem első
látásra. Azon az éjszakán, amikor órákig beszélgettünk a
szálloda előterében, az első randinkön, az első együtt töltött
éjszakánkon, vagy akkor, amikor először kísértelek el az
orvoshoz, vagy amikor először mondtad, hogy szeretsz, és
amikor először jártál a házunkban… azok az alkalmak mind
életem legszebb napjai. Eddig a percig. És mindez együtt sem ér
fel azzal a pillanattal, amikor először láttam a karodban
Maddie-t. Te és ez a pici lány… – Kis szünetet tartott, és
megköszörülte a torkát. – Olyasmit adtatok nekem, amim eddig
sosem volt. Páratlan kiváltság és megtiszteltetés lenne, ha a
feleségem lennél. Darby Rose Dixon, hozzám jössz?
Letöröltem a könnyeimet, és bólintottam. Rázott a zokogás.
Trex szokásához híven türelmesen várt. Most már minden
értelmet nyert. Elvesztem, hogy rám találjon. Amint képes
voltam értelmesen megszólalni, csak annyit mondtam:
– Igen!
Trex az ujjamra húzta a gyűrűt, aztán lezöttyent a sarkára,
hogy meg tudjon ölelni. A nyakamba temette az arcát, ami
ugyanolyan könnyes volt, mint az enyém.
 – Szeretlek – suttogta.
– Szeretünk – mondtam, mert tudtam, hogy Maddie nem
bánja, ha a nevében beszélek, amíg alszik.
Attól a perctől tökéletes napok következtek. Voltak olyanok,
amik nehézségekkel teltek meg vagy rosszul alakultak, és akkor
csak feküdtünk egymás mellett az ágyban, nem volt erőnk
semmihez, de fogtuk egymás kezét. Az a fajta tökély jutott
osztályrészünkül, ahol az evilági és fejetlen pillanatokban
megtaláltuk azt az elfogadást és boldogságot, amit mindketten
kerestünk.
 KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS

Köszönet Tyler Vanovernek, hogy mindenre megtanított, amit a

lánglovagokról tudok.
Andrew Thomure-nak, hogy mindenre megtanított, amit az
FBI-ról tudok.
Christie Kersnicknek, hogy mindenre megtanított, amit a
tengerészgyalogosokról tudok. Te, drága barátnőm már kemény
csaj voltál akkor is, és minden, amin azóta keresztülmentél, csak
még keményebbé tett!
És nagy köszönet Robert Madsonnak, hogy válaszolt a késő
éjszakai kérdéseimre a rangokat és a katonai szlenget illetően, és
kitöltötte a hézagokat.
{1}
Young Women’s Christian Association. Nőket támogató, segítő, női jogokért küzdő
szervezet.