Gázlámpák alatt – Az idegen

bajnok
TARTALOM
Gázlámpák alatt
Fák a barlangban
A nagy Zémon mester
A kétfogú Kavallir
Aki eltemette a halottakat
Cigány Mari és a többiek
Joszif Sztálin szárnyvasút
A bolond Vilma
A forgatható katona
Kaja és Szigecsán
Pál Dezső és a latin nyelv
A szemafor
Özvegy Weisz Oszkárné
Dürr, a tolvajok réme
Szegények fölfelé
Straznyiczky, a magyar apa
Az igazi asszony
A sötétkék ruha
A fattyú
A zöld-fehér menyasszony
Az eltörött csavar
Az új csillag
Gráf, a részeges jobbhalf
A verhetetlen tizenegy
A házmester lánya
A Jeszmás fivérek
Páter Fáber
Egymillió forint
Az idegen bajnok
Kalina Pál
Mandarin, a híres vagány
Ördögh Feri és a Tizenkét Házak
Elátkozott úton
Az idegen bajnok
A Szentháromság pusztulása
Menekülés
Éjszakai villamos
Petróleumfáklya
Tolvaj Ferdinánd
 Gázlámpák alatt
Fák a barlangban
Néha este fél tizenegykor is kint sakkoztunk még a téren. A Kiskör két lámpája alatt esti
meccseket játszottunk, ilyenkor csak három oldalról fogtak körül minket az emberek, nehogy
elállják a világosságot.

Olykor éjjeli razzia vonult át a téren, a felügyelő ismerte az egyik drukkert, egy félkezű
portást, akiből a felettesei nyomozót szerettek volna nevelni, de az öregnek nem fogott a feje,
inkább maradt portás. A felügyelő intett a rendőrnek, hogy minket ne zavarjanak.

– Sakkozók – mondta, és magyarázólag összeráncolta a homlokát.

Amíg beosztottjai átfésülték a környéket, ő szótlanul megállt a nézők között, és figyelte

a táblát. Mikor végeztek, megemelte a kalapját és elment. Az öreg félkezű azt mesélte, hogy a
felügyelő valaha még a zuglói munkás sakk-körben versenyzett Starkkal, Szávaival és a többi
háború előtti mesterekkel.

Egy ilyen esti mérkőzésen Bélával játszottam. Kibiceink már elmentek, fáradt
szemünkkel belehunyorogtunk a sötétbe. Már elmúlt a nappali zsinatolás, csak a szél kavarta a
leveleket a bokrok alatt. Nem kezdtünk több partit, de a figurák még ott álltak összevissza
dobálva a táblán.

– Miért nem megy már haza? – kérdezte Béla.

– Még nagyon melegek a falak, nem tudnák elaludni.

– Próbált már egy hideg vánkost a hóna alá fogni?

– Már próbáltam, de az is hamar átmelegszik. És maga miért ül itt?

– Valami baj van?

– Nem azért, csak furcsa, hogy nyár van, és semmi dolga a világon.

Béla elhúzta a száját.

– Miért pont nyáron lenne? Tulajdonképpen nekem egész életemben nem akadt
semmiféle dolgom. Maga nem fogja dicsekvésnek venni, de én soha életemben nem tudtam
bekerülni egyetlen társaságba sem.

– Azért olyan nincs, hogy ha valaki nagyon akar, egész életében ne találjon társaságot
magának.

– Először is van ilyen, másodszor ettől függetlenül én nem egész életemben voltam
egyedül. A felszabadulás után itt a Kun utcában megcsináltuk a MADISZ-t. Tudja, milyen
évek voltak azok?
 – Igen, azok szép idők voltak.

Béla gúnyosan nézett rám.

– Hány éves volt maga akkor? Hat?

– Tíz. De attól még lehettek szép idők, nem?

Béla komoly dühbe gurult.

– Nemcsak lehettek, de voltak is. Csak ezt maga nem tudhatja. Utálom, mikor valaki
kisajátítja a mások véleményét és megfigyeléseit.

– Jól van, nem sajátítom.

Béla még mindig indignálódva igazgatta a nyakkendőjét.

– Ez a könnyűség, ahogy belehelyezkednek olyan szituációkba, amikről fogalmuk sem

lehet. Amikre mások éveket áldoztak! El tudja képzelni maga, hogy nézett ki ez a MADISZ?
Nem úgy, mint a DISZ ötvennégy-ötvenötben. Nem fértek el az emberek a szobában, a
Gázgyárból átjöttek a vagányok! Én is vezetőségi tag voltam. Az volt a fő feladatom, hogy
rábeszéljem a vagányokat: tegyék ki az előszobában a revolvert a zsebükből. Azt
természetesen nem lehetett elérni náluk, hogy végképp letegyék. Mikor sikerült ezt a szokást
bevezetni, akkor jöttek az újabb bonyodalmak. Behozták a vasboxereiket. Ismeri azokat a
nehéz, öntöttvas boxereket? Még az első világháborúban használták az altisztek, elöl az
ujjaknál ki van tüskézve, ha az oroszok ilyet találtak egy fogolynál, azonnal kivégezték.
Piszkos egy szerszám. Szóval, minden este verekedés volt, akkor szerveztük meg a verekedő
gárdát. Nem azért, hogy kiverjük, hanem, hogy használható emberré tegyük a vagányokat.
Istenem, milyen idők voltak! Link, sötét vagányokat darabonként számon tartottunk, s ha
kimaradt egy, úgy éreztük, mintha egy ujjunkat tépte volna le valaki.

Béla tűnődve ütögette hüvelykujja körmével a fogait.

– Ez volt, ez volt… És egyszer csak a MADISZ kezdett felbomlani. Vitték el sorban az

embereket, tisztnek, politikusnak, és persze, mindig a legjavát. A hangulat is kezdett
elromlani. Ha összegyűltünk, nem éreztem már a levegőben, hogy ezt az estét biztosan jól
fogjuk eltölteni. Lehet, hogy csak azért volt, mert idősebbek lettünk két-három évvel, bár ha
meggondolom, nem valószínű, nagyobb változásoknak kellett történni, és nemcsak a mi
MADISZ alapszervezetünkben. Egyre kevesebb ismerős arcot láttam, és egyre több papirost.
Egyszer csak körülnéztem: úristen, hová lett a világ körülöttem?

Elhallgatott, kimeresztette a szemét, úgy gondolkozott egy darabig.

– Mi is történt azután? Valahogy kimaradtam a MADISZ-ból, vagy már a DISZ-ből?

Nem is tudnám megmondani, azt se, hogy miképpen csináltam. Akkor szereztem itt ezt az
üzletlakást. Maga járt nálam?

Bólintottam. Egyszer mikor jöttem át a Kálvária térről, ott mentem el Béla lakása előtt.
Fel volt húzva a redőny az ablakon és a kirakaton is. Béla ott gombfocizott a helyiség közepén
Szabóval, az elcsapott kisipari szövetkezeti elnökkel. Megálltam, figyeltem a játékukat, a
zöld, igazi hálós kapuval ellátott pályán, és csak úgy futólag körülnéztem a lakásban is. A
betonpadlót mindenütt rongyszőttesek takarták be, ezen álltak a régimódi bútorok, melyeket
Béla még a szüleitől örökölt. A sarokban egy nagy világvevő rádió, a rádió fölé egy bendzsó
volt függesztve és a polcon néhány könyv, ennyi az egész.

Béla folytatta:

– Egy darabig a lakásomnak éltem. Műszaki szerkesztő vagyok, nem keresek rosszul,
tudtam venni egypár apróságot. De azt hamar meguntam, nem tudok barlangban élni. Mindent
megpróbáltam, hogy újra emberek között legyek, hogy újra olyan jókedvűnek érezzem
magam, mint a MADISZ első éveiben. Beiratkoztam mindenféle tanfolyamra, most például
kezdő fokon tanulok franciát és bendzsózni, haladó fokon pedig németet. Találkozom
mindenféle emberrel a tanfolyamokon, megpróbálok szóba elegyedni velük, de abban a
pillanatban, ahogy megszólítom őket, megérzik rajtam, hogy én magányos ember vagyok,
akinek nincs társasága, és elhúzódnak tőlem. Az úristen tudja, miről lehet rájönni, hogy a
másik magányos ember. Én igazán nem hagyom el magam, sem ruházatban, sem lelkileg,
talán valami szaga van ennek, vagy a lélek másképp alakul, mint valami kolloid kocsonya,
amely nem kapta meg a szükséges ráhatásokat? Vagy csakugyan van valamilyen könyv, ahol
le van írva az olyan emberek sorsa, mint én vagyok, és ez ellen nincs föllebbezés? Nem
tudom, de velem csak olyan emberek állnak szóba, amilyen magam is vagyok, mint például itt
a téren Kavallir. De hát az ilyen beszélgetés mire való nekem, vagy annak a másik
nyomorultnak? Mi újat tudunk mi mondani egymásnak? Olyan ez, mintha egy piacon csupa
szőnyegkereskedő volna, és egyforma szőnyegeket árulnának egymásnak. Hát érdekes volna
ez?

Bólintok.

– Nem nagyon. Pedig sok ilyen ember van.

– Ugye, sok?

Béla elhúzta a száját.

– Én sokszor gondolkozom az időről, néha el is tudom képzelni, ahogy múlik. Egy nagy
teremben mindenkinek van egy blokkórája, ezek állandóan ketyegnek, és nincs is olyan
messze az idő, mikor le kell adni a kártyáinkat. És a mi perceink olyan üresek. Mondja, nem
kár a mi perceinkért? Mibennünk is van érték, nemcsak azokban, akiknek a jó modoruk, a
gyerekkoruk vagy a szerencséjük érdekes, nagy közösséget adott, és akár minden este
elmehetnének valahova látogatóba, nemcsak céltalanul sétálnak az utcán, mint például én. És
nem kár? Ha volna valami értelme az életünknek, ha volna magánéletünk, az nemcsak nekünk
volna kellemes, mennyi hasznos dolgot tudnánk csinálni! Ha volna kedvünk igazán dolgozni,
probléma lenne a Szahara homokjából kivonni az urániumot? Na, de hiába, ez sohasem fog
megtörténni, hogy miért nem, ki tudja?

Megdörzsölte a homlokát, és valamilyen keringő dallamát dúdolta félhangosan.

– Pedig nem is vagyunk messze. Egyszer a budai hegyekben csavarogtam, és túl a

Nagykevélyen találtam egy barlangot. Sohasem fogom elfelejteni, a barlang szájától beljebb
kétlépésnyire kis fa nőtt, biztos a szél hordta oda a magját, úgy eredt meg. A kis fa ki akart
kerülni a napra, növekedés közben egészen előredőlt, hogy így jusson még közelebb. De már
sárgultak a levelei, vizenyős volt rajta a háncs, és sohasem jutott ki a barlangból. Na, de ma
estére eleget beszéltem.

Nevetni próbált, de nem sikerült neki, arca keserű és lehangolt maradt.

– Már rég nem beszéltem ennyit.

– Pedig jó, ha az ember beszél.

– És magának nem volt kényelmetlen hallgatni?

– Nem.

– Vannak magának húgai?

– Vannak.

– Mennyi idősek?

– Az egyik tíz, a másik tizenegy.

– Kár, hogy ilyen kicsik, az egyiket elvettem volna feleségül.

A nagy Zémon mester

Ezen az estén Zémon mesélt:

– Ha maguk jártak a negyvenes évek elején a népligeti vurstliban, emlékezniök kell apámra,
Zémon mesterre. Bábszínházunk volt, túl a Barlangvasúton, a nézőteret alacsony fakorlát
vette körül, be lehetett látni fölötte, előadás után a bátyám körbejárt, és aki nem dobott be
semmit a tányérba, annak ráhúzott a kezére egy nádpálcával.

Apám marionett-figurákkal dolgozott, legtöbbször három báb játszott: az Ördög,

Kasperle (ez minálunk a Paprikajancsinak felel meg) és a nagy orrú, sovány arcú Faust
doktor. Bábjainkat még, isten tudja, hányadik nagyapám készítette kint Németországban,
ugyanis a családunk odavaló, onnan vándoroltunk át. Apám őrzött is egy régi könyvet, amely
feltünteti, hogy Zémon német mester már 1700-ban bejelentkezett a bábjátékosok közé.
Büszke volt német származására, de ő magyarnak érezte magát, és kezdettől fogva lenézte a
ligeti sváb mutatványosokat, azt mondta róluk, hogy magyarnak, németnek egyaránt rosszak.

Az idő apámat igazolta. Ahogy beléptünk a háborúba a szovjet ellen, a ligeti

céllövöldék falán megjelent Sztálin és Churchill feje mint célpont, a Kákonyi-cirkuszban
olyan kuplékat énekeltek, hogy: „Én vagyok a Dezső, én vagyok a Benő, maceszgyárban
voltam kovászkeverő”, aztán a mutatványosok közül sokan felvették a zöld inget is. Apám
ezekkel nem állt szóba többé, azt tartotta, egy mutatványos ne politizáljon. Ha a vurstli
kocsmájában egy zöldinges leült mellé, és poharát az övéhez koccintotta, apám felállt, és a
borát kiöntötte a padlóra.
 Elképzelhetik, mit érzett apám 1943 júliusában – bár elfelejteném ezt a dátumot –,
mikor a bátyám odaállt elé, és bejelentette, hogy jelentkezett az SS-be. Bár még nem töltötte
be a tizennyolcadik évét, német származására való tekintettel felvették. Apám a célszögverő
kalapáccsal kergette végig a ligeten, az volt a bátyám szerencséje, hogy a Hungária körútnál
át tudott ugrani egy kerítésen. Elment, soha többé nem láttuk őt, és még azt sem tudom
mondani jó szívvel, hogy nyugodjon békében.

Apám bezárkózott a bódéba, egy hétig sem étellel, sem borral nem engedett be
magához, az előadások is szüneteltek, az egyik nézőtéri padon hevertem egész nap. Végre egy
vasárnap délután kijött, borostásan, fekete arcában csak a nagy szeme világított, egy darab
kenyeret kért, és azt mondta: Gyuszi, megtartjuk az előadást, hozd ki a fülesládámat.

Mint már említettem, apám általában csak három bábbal játszott, a bábnak csak a
sapkája jelezte, hogy most éppen milyen szerepet alakít: ha csákót viselt, akkor katonát, ha
nyúlbőrsüveget, akkor kereskedőt és így tovább. Ezeket a sapkákat tartotta apám a
fülesládában. Most sokáig válogatott köztük, kiszedett egy tengerészföveget, egy
páncélsisakot, de a harmadik sapkát sehogy sem találta. Ollót és tűt fogott, egy kabátprém
nyakából olyan fülvédő sapkát szabott, amilyet a szovjet katonák viseltek akkoriban az
újságok képein. Az előadás aznap este arról szólt, hogy a prémsapkás Kasperle agyonveri a
tengerész Faust doktort (aki sápadt arcával és hosszú orrával ráadásul még hasonlított is
Horthyhoz) és a páncélsisakos Ördögöt, aki végig sváb dialektusban beszélt. Maguk nem mai
gyerekek, maguknak nem kell magyaráznom, milyen merészség kellett ehhez 1943 nyarán,
mikor nem kellett külön protekció, hogy valaki bejusson egy frontra induló büntetőszázadba.
Mai eszemmel mégis megértem apámat. Nagyon fájhatott neki, hogy őt, aki úgy lenézte a
nyilasokat, az emberek most mégis közéjük számítják, mert a fia beállt az SS-be. Helyre
akarta állítani a tekintélyét, ami nélkül a nagy Zémon mester nem akart élni.

Bár a mutatványosok azt mondogatják, a nézőtéren csak hülyék ülnek, mégis sok ember
megértette, mit akart elmondani apám a bábok verekedésével. Egy este előadás után két férfi
jött be hozzánk a bódéba, vidéki munkások voltak, internálótáborból szöktek meg, most
szállás és étel nélkül bolyongtak a fővárosban. Látták a bábjátékot, megértették belőle apám
érzelmeit, és a segítségét kérték. Apám tudta, hogy a liget tele van detektívekkel, ezért nem
tartotta nálunk a két férfit, hanem kivitte a Kerámia telepre, tudta, hogy ott el fogják bújtatni
őket.

Ezentúl apámat egyre gyakrabban keresték fel ismeretlen emberek, üzeneteket és

leveleket adtak át neki, apám előadás után kerékpárra ült, és bekarikázott Kőbányára.
Valószínűleg, az ismeretlenek tanácsára nem játszotta többé azt a számot, mikor a prémsapkás
Kasperle megveri Hitlert és Horthyt, mégis lebukott.

1943 szeptemberének első vasárnapján három detektív jött be a színpad mögötti

állásba, ahonnan apám a bábok mozgását irányította. Revolvert nyomtak az oldalába, apám
egy szemvillanással elküldött engem, de a detektívek nem engedtek el. Arra akarták
kényszeríteni apámat, hogy árulja el az összekötőjét, de ezt apám, ha akarta volna, sem tudta
volna megtenni. Mindig más és más összekötő jelentkezett, végignézte a műsort, apám csak
arról ismerte fel, hogy előadás után odajött hozzá, és egy megbeszélt mondattal megszólította.
A detektívek kénytelen-kelletlen beleegyeztek, hogy apám most is végigjátszhassa a számait:
a padokon és a kerítésre támaszkodva ugyanis százak nézték az előadást, és nehéz lett volna
megtalálni közöttük az illetőt.
 A műsor vége felé meglepődve láttam, hogy apám egy rendőrsapkát vesz elő a
fülesládából és az Ördög fejére teszi, ilyen szám nem szerepelt a műsorban. Kasperlét hozta
be először apám a színpadra, énekelt, táncolt, aztán jelent meg a rendőrsapkás Ördög. Apám
Kasperle hangján elkiáltotta magát: menekülj, menekülj! A detektívek nekiestek, és
összevissza verték, de a nézősereg, közte az, akinek apám figyelmeztetése szólt, pillanatok
alatt szétoszlott.

Apámat elvitték, és nem láttam többé, valaki, aki vele volt, azt meséli, hogy
felakasztották Kőhidán. Értem egyik éjszaka eljöttek a Kerámia telepről, és elvittek
magukhoz. Néha játszottam nekik, csak úgy magam faragta bábokkal, az Ördög fel akarja
akasztani Kasperlét, de Kasperle becsapja őt, és egy nagy husánggal elveri.

A kétfogú Kavallir
Még a múlt nyáron egy barátommal különösen melegnek találtuk az estét, beültünk a téri
Magyar Vendéglőbe sörözni. A vendéglőre magára kár lenne sok szót pazarolni, éppen akkor
építették újjá népies stílusban, a falra hortobágyi jeleneteket festettek, egy nagy pásztortűz
közepén volt a villanykapcsoló.

Ahogy üldögéltünk, egyszer csak látom, hogy Kavallir jön befelé az ajtón. Fejét
komoran előrelógatja, két fogát kitámasztja az alsó ajkára. Kezében hozza a zöld
ballonkabátját, a kabát zsebéből összegyűrt lóversenyprogram áll ki. Kint az utcán eshet az
eső, mert a programon elkenődtek a kék tintaceruza-feljegyzések. Csakugyan, mintha egy
kicsit hűvösebb lenne a levegő.

Intek Kavallirnak, ő visszaint, és leül mellénk.

– Csak egy pillanatra, ha nem zavarom az egybegyűlt társaságot.

– Mi volt a versenyen?

Legyint.

– Á, lóverseny. Nyerni lehet, de veszteni muszáj.

Egy pincér áll meg előtte.

– Mit tetszik parancsolni?

– Legyen szíves, most egy liter bort, a következő literbe pedig már lehet készíteni a
vizet.

A barátom felemeli a kezét.

– Én sört iszok, nem keverem.

Kavallir ránéz.

– Ki beszél itt magáról? Én magamnak hozattam.

 Megérkezik a rendelés, Kavallir inni kezd, mégpedig minden rendszer nélkül. Nem
eszik közben, nem tölt hozzá szódavizet, mint aki szántszándékkal be akar rúgni. Pedig ő
nehezen fogja leinni magát, megapadt nyakán még mindig olyan erek feszülnek, mint a
bölénynek. Az ő dolga, nem lehet beleszólni.

Körülnézek a teremben. A velünk szemközti sarokban két nő ül, egy fiatalabb és egy
öregebb. A fiatalabb tetszik nekem, bámulok rá. Ő elkapja a fejét, és próbál elfogulatlanul
beszélgetni a másik nővel, de mindig visszanéz. Sajnos, hamarosan megjön a két udvarló is
hozzájuk, nincs mód átülni az asztalukhoz. Kavallir két könyökére nehezedve követi a
tekintetemet:

– Nem illik csinálni semmit. Összetartoznak.

– És ha küldenék a pincérrel egy levelet.

– A pincér azt mondaná, hogy majd átadja, ha elmegyünk, aztán zsebre vágná a pénzt, a
papírt pedig összetépné. Ne csináljon ilyeneket, maga nem egy nyeretlen kétéves.

– Hát akkor mit csináljak?

– Az az egy van, ha megvárja, amíg végeznek itt, utána megy, megnézi hol lakik, ad a
házmesterüknek egy tízest, és kikérdezi. De ezekről úgy nézem, hogy záróráig itt lesznek.

Felsóhajtok.

– Sajnos, addig nem tudok maradni, mert otthon becsukják a kaput.

Kavallir rám néz.

– Mennyi idős maga?

– Huszonhét.

– Huszonhét éves?! Istenem, milyen gyerek voltam én huszonhét éves koromban. Ne

azt nézze, hogy most fogatlan a szám, és reggel egy óra hosszat tart, míg fölverem a hajamat,
mint valami gyümölcshabot, különben kilátszik a fejbőröm. Olyan didim volt, mint magának,
a karomon pedig – engedje meg, hogy megtapogassam a karját, ne féljen, nem vagyok
homokos –, na, a karomon megvoltak azok az izmok, amik magának még hiányoznak.

Elkezdte a második litert.

– Nem lehet azt elmesélni, hogy milyen jól éltem én fiatalkoromban. Igaz, hogy nem
féltem semmilyen hórukktól, és minden munkát meg tudtam csinálni. Szereztem vagy
kilencféle szakképesítést: sofőr, kocsis, útépítő, kosárfonó, kereskedelmi utazó, a többit
hirtelen nem is tudom. Nem kell megijedni, a kosárfonást nem Vácon tanultam ki. Sehol sem
dolgoztam egy fél évnél tovább. Ahogy kitapasztaltam, milyenek a körülmények, és
valamilyen nagyobb munkával megszereztem az első komoly pénzt, kikértem a
munkakönyvemet. Őrjöngtek a főnökök: De hiszen Kavallir úr, csak most kezdené
megszokni, akar emelést, akar szabadságot? Ez az, mondom nekik, hogy nincs kedvem
megszokni sehol sem. Adják csak ide a könyvet, majd én elrendezem az életemet. Még
aránylag a szürketaxinál dolgoztam a legtovább: másfél évig.

– Az én nagyapám is ott dolgozott.

– Igen? Akkor kérdezze meg tőle, hogy milyen ember volt Zurick, mert engem csak
úgy ismertek a szürketaxinál.

– Miért?

– Volt egyszer egy német utasom, százpengőssel fizetett, valamilyen negyvenpengős

útért, én borravalónak vettem a többi hatvan pengőt, és mondom neki, hogy danke schön,
danke schön. A német még bent ült a kocsiban, és elkezdte hajtogatni a mutatóujját, hogy:
zurick, zurick, mármint hogy adjak vissza neki a százasból. Én meg úgy csináltam, mintha
arra értettem volna, hogy vigyem visszafelé a kocsit. Elkezdtem hátrafarolni, és minél inkább
kiabált a német, hogy zurick, zurick, annál gyorsabban mentem visszafelé. A végén aztán
kiugrott az egyik utcasarkon, és onnét rázta utánam az öklét. Azontúl csak zuricknek hívtak a
szakmában.

– Zurick, zurick. És melyik munkáját szerette a legjobban?

– Melyiket? Az nem vitás, hogy a fuvarosokat. Ott a kocsisok között töltöttem életem
legjobb éveit.

– Merre dolgozott velük?

– Bányavidéken. Volt olyan hét, hogy összesen nem aludtunk tíz órát. Milyen murikat
csaptunk! A legnagyobbra még most is emlékszem. Egész éjszaka mulattunk egy kocsmában
lehúzott redőnyök mögött, azután meztelenre vetkőztettük a nőket, nyakunkba vettük, volt,
aki még nagyobb disznóságot is csinált velük, és úgy vittük végig a város főutcáján.

Kavallir ivott.

– Sokáig éltem így, mikor jött a felszabadulás vagy ostrom, ahogy tetszik, mindenesetre
elég az hozzá, hogy ennek az életnek befellegzett. Megnősültem, szereztem egy lakást a
Klauzál téren, ma is ott lakunk. Akkor már negyvenéves voltam, de sehogy sem akartam
megöregedni. Más emberről ilyenkor már lehullik minden puha rész: a haja, a fogai, elkezd
romlani a szeme, csak éppen a csontjai tartják még egybe. Énnekem egy szál hajam se
hiányzott a fejemről, sőt úgy vettem észre, hogy egyre több lesz. A fiatal lányok jobban
szerettek, mint a húszéves fiúkat, azt csináltam velük, amit akartam, éjfél után már úr voltam
minden társaságban. Haza úgy mentem, mintha börtönbe mentem volna. Azon gondolkoztam,
hogy lehetne elválni a feleségemtől. 1950-ben történt velem. Egyik reggel fájt a fogam, úgy
belenyilallt valami, mintha tüzes vassal nyúlnának hozzá. Nemsokára elmúlt, csak délben
éreztem újra, mikor meleg leves ment a fogamba. Két vagy három hónapig nem fájt, de
valahogy nagyon könnyen kezdtem kifáradni, a lábaim gyakran remegtek. Gondoltam rá,
hogy elmegyek orvoshoz, de féltem, hogy találkozok ott valamilyen ismerőssel, és már holnap
mindenki azt mondaná: a Kavallir kripli lett. Egy reggel félálomban megéreztem, hogy valami
kitört rajtam. Nem akartam felébredni, mert éreztem, ha felébredek, nagyon fog fájni. Így
feküdtem félálomban egészen délig, ahogy fölkeltem, a fogamhoz kaptam, most már nemcsak
egy fájt, hanem körben mind. Valami fertőzést kaptam, a méreg ráment a bokámra, a hajamra,
a szememre. Az összes fogamat kihúzták, úgy dobáltam magam, hogy csak a fejemet két
ember fogta le. Mikor kijöttem a klinikáról, a szememre szemüveget, a bokámra pedig
lúdtalpbetétet kellett hordanom. Aki látott, sajnálkozott rajtam. Mindenki, aki régen húsz
évvel idősebbnek látszott, mint én, rajtam mérte le, hogy ő még milyen jól tartja magát.

Kavallir egy drótkeretes szemüveget tett fel az orrára, és ránk nézett.

– Maguknak hogy tetszem?

– Nem is áll rosszul. Olyan, mint egy mosómedve.

Kavallir legyintett.

– Nem fontos. Azóta minden este megiszom három liter bort. Minden áldott este.

– Mennyit keres?

– Ezerötszázat, de ebből ezerkettőt hazaadok az asszonynak, az ő pénzéhez soha nem

nyúlok. Egy motorkerékpár-raktárban dolgozom, én cipelem ki a vevőknek az utcára a
gépeket. Maga nem tudja elképzelni, én mit meg nem csinálok, hogy kicsikarjam a borravalót
belőlük. Ha bejön egy kövér paraszt Pannóniáért, de egy olyan, hogy zsíros lesz tőle a nyereg,
mikor ráül, én összecsapom a kezeimet: Istenem, a fiatalúrnak pont olyan a kormányfogása,
mint a Puhony Nándinak volt, régen tetszik versenyzéssel foglalkozni? Persze hogy ilyenkor
ad. Másoknak pedig végigtörülöm még egyszer a tiszta tankot, aztán odadugom eléjük a
kezemet, hogy én is motorkerékpárra gyűjtök, legyenek szívesek, járuljanak hozzá valamivel.
Így jön össze a három liter bor ára.

– És a felesége?

– Nem szól. Milyen aljas az ember. Néha úgy érzem, örül neki, hogy tönkrementem,
mert régebben mindig attól félt, hogy otthagyom.

Kavallir elgondolkozott.

– Persze, elég neki is, szegénynek. Mikor hazamegyek, ő már alszik, ki van készítve az
asztalra az étel, mellette a gyufa, hogy melegítsem meg a gázon, de én csak befalom úgy
hidegen, aztán lefekszem.

Intett a pincérnek.

– Lesz szíves, még egy litert.

A pincér fordult, és kicserélte előtte az üveget.

– Volt egy féllábú barátom. Az gyakran szokta álmodni, hogy újra kinőtt a lába,
érdekes, én nem szoktam álmodni a fogaimról és a hajamról. Nincs kegyelem arra, ha az
ember tönkremegy.

Töltött magának.
 – Az isten tudja, mi lesz velem. Nem tudom elviselni, hogy már nem vagyok teljes
ember.

Körmével megkoccintotta a borosüveg párás külsejét. Lábával egy lassú ritmust

kopogott ki a padlón, ócska szandáljában ezüst színnel megcsillant a fém-lúdtalpbetét.

Aki eltemette a halottakat

Három napig zuhogott az eső, a betonasztalok – jó időben ide rakták ki a sakk-készleteket és a
dominós dobozokat, ide pakolták ki újságpapírba csomagolt ennivalójukat a Keleti
pályaudvartól erre tévedt utasok – most átáztak, színük sötétebb szürkére vált. A gödrökben,
melyeket a játékosok sarka túrt ki a padok alatt, megült a víz. Csak vasárnap estefelé sütött ki
a nap, épp tíz percre, mielőtt lement volna. Ez a gyér napsugár néhányunkat ott talált a téren:
egy táskarádióban meccset hallgattunk a sárga keramit úton állva, a padok elmerültek a
sárban, nem mertünk odamenni.

Egyszer csak egy magas, nagy orrú, negyven év körüli férfit vettem észre a bokrok
között, hegyes gallyal fel-felkotorta az egybehordott avart, és lehajolt valamiért, nem törődve
azzal, hogy az ágakon megülő vízcseppek ráhullanak viseltes, de tiszta, zöld kardigánjára.
Nem jött közelebb, mintha tartana tőlünk vagy lenézne minket, megállt a betonút elején,
szótlanul és mosolyogva mutatott a tenyerében öt-hat champignon gombát, még sáros volt a
gyökerük. Bednai, az újságos szólította meg a férfit, lehet, hogy csak nekem tűnt úgy, de
hangjából lenézést éreztem ki: – Itt szedte a téren, Hammer?

– Itt. Ugye milyen furcsa? A város közepén gomba nő.

– Champignon. Tojással a legjobb.

– Szereti?

A gombát Bednai felé nyújtotta:

– Tessék.

– Csak tartsa meg. Azt hiszem, szaga volna ennek a gombásrántottának.

– Tőlem?

– Nem mondtam, hogy magától vagy mástól. Azt mondtam, szaga volna.

Hammer arca eltorzult a haragtól, a földhöz vágta a gombát, és elsietett, csak a téren túl
vette lassabbra lépéseit, de tekintetét akkor sem emelte föl. Bednai utánanézett:

– Na, ha ez bemenne a Lipótmezőre, senki se mondaná, hogy idegen van a házban.

– Ki volt ez? – kérdeztem. Bednai rám nézett:

– Maga nem ismeri Hammert? Az a mániája, hogy büdös, ha valaki azt mondja: te
Hammer, neked stiched van, őrjöngeni kezd. Látta most is.
 – És azt nem tudja, hogy miért?

– Nem.

– Majd én elmagyarázom – mondta Kántor, az öreg borbélymester, aki eddig

hallgatagon figyelt –, elmondom maguknak Hammer történetét.

1945 januárjában Kőbányát az a veszély fenyegette, hogy ha beáll az olvadás, a temetetlenül

heverő halottak súlyos járványt bocsátanak a kerületre. Nem volt utca, ahol ne kellett volna
holttesteket kikerülni, emlékszem, az Auguszta-telepnél a felrobbantott vízvezeték befagyott
tócsájában, akár valami üvegkoporsóban egy nyolc-tíz éves, szőke kislány feküdt, mintha
élne: a jég alatt végigfutó áramlat meglibbentette a hajában néha a masnit. Másokat pedig a
nagy MÁV fatelep kerítésének beszögelléseibe húzódva ért a golyó, már hónapok óta
guggoltak megmerevedve, de a legtöbb holttest mégis a Kerepesi temetőben gyűlt össze,
jártam arra, a kitört kerítésen keresztül is látni lehetett a hatalmas gúlákat.

Az ideiglenes kőbányai tanács segítséget kért, hogy eltakaríthassa a holttesteket, teljes

joggal, hiszen ha a járvány kitör, nemcsak Kőbányát, hanem az egész fővárost sújtaná. A
többi kerületek azonban nem tudtak támogatást adni: a háború még a pesti Duna-parton folyt,
az épségben maradt néhány teherautó az élelmiszerszállításokhoz kellett, munkaerő sem állt
rendelkezésre, így Kőbánya maga kellett hogy eltemesse az egész város halottait.

Az ideiglenes kerületi tanács először egy régi temetkezési szakemberre akarta bízni a
feladatot, de az nem vállalta. Akkor a tanács ülésén feltették a kérdést: ki hajlandó
megszervezni és vezetni ezt a munkát? Senki sem emelte magasba a karját, sokáig még
embert sem tudtak mondani, akire számítani lehetne, akkor merült fel Hammer Pál neve. A
tanácstagok egymásra néztek és bólintottak.

Hammer a háború utolsó hónapjaiban a Kerámia telepi partizánok között harcolt, ahogy
a németek elvonultak, a többiekkel együtt ő is előjött a népligeti rejtekhelyről, és visszament a
MÁVAG-ba, ahol mint szállítómunkás dolgozott. Szülei és nagyszülei is Kőbányán éltek, a
tanácstagok gyerekkora óta ismerték Hammert, kérték, hogy vegye kezébe az ügyet.

Hammer akkor huszonöt év körül járt, alig egy évvel ezelőtt nősült, kéthónapos kisfia
volt: megértette, hogy a járvány veszélye az ő családját is fenyegeti, minden töprengés nélkül
elvállalta a munkát, kenyeret rakott ócska bőrkabátja zsebébe, és elindult.

Mikor megtudta, hogy sem autókat, sem munkaerőt nem tudnak a rendelkezésére
bocsátani, bólintott: így is jó. Kiment a Népligetbe, ahol a Ganz gyár ipari próbavágányán egy
bedöglött mozdony állt, kétnapi munkával rendbehozta, s a tízes kaputól áthordott szénnel
feltöltötte a fűtőanyagtárolóját. Megbizonyosodott róla, hogy a mozdony működik, aztán
elment a Gyűjtőfogházba, megmutatta felhatalmazását, és kérte, néhány elítéltet bocsássanak
a rendelkezésére, azzal a feltétellel, hogy a rabok fele büntetését elengedik, ha részt vesznek
ebben a munkában. A fogház igazgatója nem akart beleegyezni. Hammer telefonon felhívta a
tanácsot, és kérte, hogy adjanak utasítást az igazgatónak. Így kapott végül húsz embert:
nyilasokat, tolvajokat. A rabokat három őr kísérte.
 Mindannyian átmentek a Kerepesi temetőbe, megvizsgálták, vajon itt nem lehetne-e új
sírokat ásni? Ez lehetetlennek bizonyult, nemcsak azért, mert a föld olyan kemény volt, hogy
szikrázott, ha belevágták az ásót, hanem azért is, mert a régi sírok megbolygatásával járt
volna. Nem maradt más hátra: a város körüli réteken kellett sírnak való gödröt robbantani.
Hammer előre számított rá, hogy a helyzet így alakul, a rendbehozott mozdonnyal beállt a
temetővel átellenes józsefvárosi pályaudvar nyolcas kapuja mögé, két tehervagont csatolt
hozzá, ezzel akarta kiszállítani a halottakat az agyagbányák környékére.

Egyenként hordták át a holttesteket a tehervagonba. Hammer nem félt tőlük, majdnem

mindannyiukat ismerte, olyan óvatosan vitte őket, mintha félne, hogy megzavarja az álmukat,
de a rabok fele bejelentette, hogy nem hajlandó erre a munkára, inkább visszatér a fegyházba.
Mikor az egyik vagont megpakolták, Hammer beállt a mozdonyvezetői fülkébe, és kivitte a
szerelvényt a városon túlra. Itt gödröt robbantott, és néhány rab segítségével eltemette a
szállítmányt.

Arra számított, mire visszatér, már megrakva találja az otthagyott másik tehervagont,
de legnagyobb megdöbbenésére az összes rab lemondta a munkát, és bevonult a fogházba. Így
hát kénytelen volt egyedül megpakolni a vagont. Egyetlen segítsége akadt, egy rongyos
öregember, aki azt kérte tőle, hogy válogathasson magának a halottak megmaradt ruháiból,
ebbe – bár nem volt hozzá joga – Hammer beleegyezett.

Kint az agyagbányánál újabb kellemetlen meglepetés várta: az itthagyott rabcsoport

fellázadt, leütötte az őrét, és megszökött. Kettesben maradtak az öregemberrel, aki azonban
hamarosan elegendő portékát gyűjtött össze, és ő is elvonult.

A harmadik fordulótól kezdve Hammer minden munkát maga végzett. Egyedül pakolta
meg a vagonokat, egyedül rakta ki, ő robbantott és ő temetett. Megfeszített erővel dolgozott,
csak néhány órát aludt, végigdőlve a mozdonyvezetői állás meleg vaslapján, torka megtelt
édeskés, undorító ízzel, morzsánként ette meg a hazulról magával hozott kenyeret. Az ötödik
nap délutánján ritkulni kezdtek a máglyák, a nyolcadik nap temette be agyaggal az utolsó
gödröt. Ideje is volt: már beállt az olvadás, ahogy ment hazafelé, patakokban folyt át a víz az
úton, a várost néhány óra mentette meg a járványtól.

Otthon mosdóvizet kért. Fel sem tűnt neki, hogy a felesége csak messziről nyújtja felé a
lavórt és a törülközőt. Éjszaka azonban, mikor hozzá akart érni, az asszony ellökte – azt
állította, hogy irtózatos hullaszag árad belőle. Másnap reggel felpakolt, és otthagyta Hammert,
magával vitte a gyereket is. Hammer nem érzett magán semmiféle szagot, orvoshoz fordult
segítségért, az hiába nyugtatta meg, hogy semmi baja sincs: barátai és bent a gyárban a
munkatársai egymás után húzódtak el mellőle. Attól tartottak, hogy magával hurcolja a
halálos betegségek bacilusait. A hivatalos elismerések és kitüntetések dacára Hammer teljesen
magára maradt, egyedül élt az üres lakásban, napok is elmúltak, amíg valaki megszólította az
utcán.

Nem lehetett mást tenni: Hammer lakatot rakott az ajtóra, megkérte a tanács vezetőit,
hogy ne hagyják se kiigényelni, se elfoglalni, és eltűnt arról a környékről, ahol féltek tőle.
Nem tudni, merre járt, állítólag megfordult a bányában és az összes nagy építkezéseken. Évek
teltek el, és senki sem látta őt, így a tanács mégis kiutalta a lakását egy sokgyerekes
családnak. Hammer, mikor visszatért, nem szólt egy szót sem, nem vitatkozott senkivel, de
mint maguk is látják, összeroppant a lelke. Egyszer megkérdeztem tőle, mit gondol az
életéről. Azt mondja, jól van így, elgondolkozik, és megismétli: minden jól történt, hiszen a
város megmenekült a járványtól.

Ezen az estén nem beszélgettünk tovább, szó nélkül szétoszlottunk. A kerámia úton csak
Hammer fehérlő champignon gombái maradtak.

Cigány Mari és a többiek

Néha találkoztam kint a téren Nándi bácsival, az öreg konzervmesterrel. Néhány évvel ezelőtt
a keze alatt dolgoztam a Gyümölcs és Főzelék Konzervgyárban. Szerettem az öreget: ősz
vagány fejét, jóindulatát és főleg a meséit. Egyik este söröskorsóval kezünkben a kocsma előtt
álldogáltunk, mikor egy elegáns fiatal cigányasszony sétált el az utcán előttünk. Nándi bácsi
ismerhette valahonnan, mert láttam az arcán, hogy köszönni akar neki, de aztán csak
elmosolyodott, és a korsó fölé hajolt. Mikor a cigányasszony befordult a sarkon,
megkérdeztem:

– Ki volt ez?

– Te nem ismered a Cigány Marit? Igyunk még egy korsót, ezt most én fizetem, közben
majd mesélek róla.

A sörrel újra kiálltunk az utcára. Nándi bácsi eltűnődött.

– Te, fiú, még nem voltál ott a Konzervgyárban – mikor is? Ha jól emlékszem a 40-es
évek végén jakcsisok dolgoztak nálunk. Te már azt sem tudod, hogy mi a jakcsis, most elég
legyen annyi, hogy javító közmunkára elítélt. A megrögzött kurvákat hozták oda hozzánk, a
legkisebb még nem töltötte be a tizenharmadik évét. Nem nagyon dolgoztak. Én voltam a
felelősük. Két hónaponként jelentést kellett írnom, hogy milyen a munkához való viszonyuk.
Kimegyek a treplihez, hát ott fekszenek a síneken keresztül. Mondom, lányok, ennek nem lesz
jó vége, mert ugye, jelentést kell adnom rólatok, és így mit írjak. Lássátok be, hogy nem is
kívánhatjátok. Erre azt mondja egy tizennégy éves lány: mit beszél annyit, Nándi bácsi, ennyi
idő alatt kétszer is boldoggá tettem volna.

Máskor lemegyek hozzájuk, az alsó konyhán dolgoztak egy brigádban. Magukra zárták
az ajtót, nekem volt hozzá kulcsom, kinyitom, bemegyek: úristen, mindnyájan le vannak
vetkőzve anyaszült meztelenre. Észrevesznek, azt mondják jó, hogy jön, Nándi bácsi, tegyen
igazságot köztünk, hogy melyikünknek van a legjobb alakja?! Lányok, mondom,
öltözködjetek fel, mert épp akkor járt az igazgató körbe inspiciálni. Csalódott arcot vágtak:
látszik, Nándi bácsi, hogy maga már impotens. Na, tessék, állj le velük vitatkozni.

Emlékszem, volt köztük egy tizennyolc éves cigánylány, a Cigány Mari, valami
gyönyörű teremtés, no de hiszen te is láttad az előbb. Az a fekete haj, és képzelj hozzá kék
szemeket, és alakra sem az a csúnya drótféreg, mint a többi, hanem telt, erős. Megkérdezem
tőle egyszer: Te, Mari, hogy szerzed te a palikat? Azt mondja, majd ha póter leszek
(magyarul: szabadlábon), egyszer majd elkísér a Nándi bácsi, és akkor megmutatom. Mire te
póter leszel, Mari, addigra én már leteszem a kanalat, ha azt akarod, hogy megtudjam, mondd
el most. Elkezdi. Hát az úgy van, Nándi bácsi, hogy fölveszek egy trampli cipőt, fekete
harisnyát (akkor még nem volt úgy divatban, mint most), egy parasztszoknyát, virágos blúzt,
bekötöm a fejem, és megindulok a Keleti pályaudvartól fölfelé a Rákóczi úton. Ahogy elérek
két utcát, már látom, hogy jönnek utánam, mint kanok a szuka után, vagy tízen. Meg-
megállok a kirakatok előtt, és az üvegből kifigyelem, hogy melyikből néz ki a legtöbb pénz,
azt megszólítom. És nem szoktál tévedni, Mari? Száz eset közül, ha egyben. Megkérdezem
tőle, nem tudja-e, hogy merre van a Szinyei Merse utca? (Tudniillik itt lakik az öregasszony,
aki a szobát adja.) Erre mind elkezd magyarázni, míg összezavarodnak maguk is, a végén
mind felajánlja, hogy elkísér. Mikor elérünk a házhoz, ahol az öregasszony lakik, félrehúzom
a pasast a kapualjba, ha van száz forintja, feljöhet, ha nincs, akkor menjen a fenébe. Mind
meglepődik, mert azt hitte, hogy ingyen megkaphat, de aztán a legtöbb megadja magát és
fizet.

Általában rossz munkások voltak a jakcsisok, mert titokban élték tovább a régi életüket.
Azt mondták, hogy nappal keressük a cédulát (tudniillik a minősítést a munkához való
viszonyukról), éjszaka pedig a pénzt. Sőt még híre is ment a gyárnak, mint „kaseroló”-
helynek, ahol cédulát adnak, amire nem visz el a rendőrség. Meghallotta egypár maszek ribi,
és bejöttek a gyárba. Dolgozott akkor nálunk a munkaügyin egy fiatal csibész, aki ötven-száz
forintért fel is vette őket. Ezek voltak aztán a kitűnő munkaerők! Hétfő reggel kiálltam a gyár
kapujába, és néztem, hogy jönnek be kialvatlanul, még mindig részegen. Volt, aki taxival
hozatta be magát. Aki nem tudott a lábán megállni, annak megmondtam: menjen haza szépen,
kedves, pihenje ki magát, igazolva lesz a napja. Persze, ez nem mehetett így a végletekig,
csak ki kellett rúgni egy csomót közülük, erre kitört a botrány. Akit elbocsátottunk, rohant a
munkaügyishez, és veszekedni kezdett, hogy becsapta őt a pénzéért. Persze, a munkaügyist
azonnal elbocsátottuk.

– Egy-másfél év múlva, mikor lejárt a jakcsi ideje, elmentek tőlünk. Nem mind. Volt,
aki megmaradt nálunk, ezek lassan meg is változtak, így például a Cigány Mari is, akiből egy
tip-top nő lett. Egyszer odajön hozzám, leadott valami hosszú mesét, aminek nem volt se füle,
se farka, a végén kinyögte, hogy akadt egy rendes fiú, aki megkérte feleségül, szeretne
hozzámenni, de ehhez meg kellene szabadulnia a stricijétől. Rúgd ki – mondom neki. Nem
lehet, mert tud egy csomó homályos ügyről, amit régen együtt csináltak. Add csak ide a
munkahelyének a címét, mi majd megmozgatjuk. Valamelyik pályaudvaron rakodott a fiú,
persze hogy akadt a füle mögött egy csomó zűr, mikor átírtunk, simán kirúgták őt a
pályaudvarról fegyelmivel – s mehetett vidékre, vagy megvárhatta, amíg leinternálják
közveszélyes munkakerülésért. Megtudta az illető, hogy mi fűtöttünk alá, másnap bejött egy
barátjával, hogy felelősségre vonjon minket.

Dolgozott akkoriban nálunk egy budaörsi brigád, csupa sógor és koma: Simonék.
Akkora darab emberek még nem fordultak meg a gyárban. Ha egy négymázsás hordót kellett
felrakni a vagonra, nem hozták az emelőszerkezetet, csak odaszólt a fő Simon valamelyiknek:
billentsük meg, rokon, és már fent is volt a vagonban a hordó. Igaz, hogy zabálni is tudtak
hozzá. Egyszer próbafőzést csináltunk olajos halból. Mikor kész volt, felbontottuk a
dobozokat megnézni, hogy sikerült. A felbontott dobozokkal, persze, már nem tudtunk mit
kezdeni, odaszólok a fő Simonnak: Gyere ide, Béla, akarsz enni? Meglátja a halat, azt
mondja: kedves Nándi bácsi, ne szóljon a többieknek, megeszem én az egészet. Te? Három
kilót egyedül? Miért ne? – azt mondja – ilyen munkához enni is kell. Csak úgy marokkal
belenyúlt a dobozokba, és ott a szemem láttára megzabálta mind a három kiló halat.
Csóváltam a fejem: na, ha most nem leszel beteg, Béla, akkor sohasem. Tűnődik rajta, aztán
bólint: igaza van, Nándi bácsi, eszek egy kis savanyú káposztát. Mit mondjak : megevett egy
fél mosófazékkal.

Szóval ott tartottam, hogy a strici egy barátjával bejött a gyárba. Elővették a bicskát,
elkezdtek üvöltözni az udvaron, hogy ki jelentette fel őket? A fő Simon elébük áll: én! Maga?
A strigó fölemelte a kezét, de Béla elkapta, egy fél mozdulattal úgy megcsavarta, hogy
könyékben eltörött. A másiknak kirúgta a kezéből a bicskát, aztán felemelte mind a kettőt a
levegőbe. Egymáshoz verte őket, mint a cintányért, végigvitte a gyárudvaron, aztán kidobta a
kapu elé. Mit csináltál, Béla? – kérdezem tőle. Azt mondja, kihordtam a szemetet. És ment is
vissza dolgozni.

Nándi bácsi ingatta a fejét:

– Aztán látod, a Cigány Mari a végén nagysága lett.

Joszif Sztálin szárnyvasút

Egyik este a téri őr nyitva felejtette az öntözőkutat, reggelre a víz vastagon beborította az
egész kiskört, és még másnap este sem lehetett rálépni a sáros utakra. Mint nagy esők után,
most is beszorultunk a kocsmába, a téri őr gondatlanságát emlegettük, majd a beszélgetés az
emberek hanyagságára, nemtörődömségére terelődött át. Bozó, a szállítómunkás figyelmesen
meghallgatta történeteinket, kivárta, amíg mindenki végére ér a mondanivalójának, csak aztán
szólalt meg:

– Életem során, kedves uraim, már sokfelé megfordultam, sok csirkefogóval akadtam
össze. Emlékszem rá, mikor egy magyar eladott harminc mázsa timsót étkezési sónak;
ismertem Bubajt, a cigányt, aki a háború idején kirabolt egy dohányraktárt, és egyetlen fillér
nélkül, csak a cigarettákat osztogatva beutazta a félvilágot; találkoztam azzal a bandával,
mely sorra járta a falvakat, és az utcák páros házszámait kicserélte a páratlanokkal – persze,
nem ingyen; mégis azt kell mondanom, hogy ha az életemben látott összes linkséget egy
halomba raknám, akkor sem érnének fel a Joszif Sztálin szárnyvasút építkezésének még a lába
ujjához sem.

1951 nyarán a vasútépítőkhöz kerültem, néhány kisebb vonaljavítási munkán

dolgoztam, utoljára Hódmezővásárhely alatt. Még nem is értünk a munka végére, mikor
váratlanul N. dunántúli bányavárosba rendelték az egész brigádunkat. Hiába tiltakoztunk,
hogy a pályaszakasz teljesen leromlik, ha nem fejezzük be a javítását, sőt félig készen még a
korábbi forgalmat sem tudja lebonyolítani, vezetőink központi utasításra hivatkoztak, és még
azt sem voltak hajlandók elárulni, hogy milyen célból irányítanak át minket N.-be. A kis
bányavárosban, legnagyobb megdöbbenésünkre, már száz és száz vasúti lakókocsi állt,
valamennyi telezsúfolva munkásokkal, becslésem szerint az ország összes vasútépítő
brigádjainak legalább a felét összegyűjtötték itt.

Már több mint egy hete ott rostokoltunk a város szélén, de még senki egy árva szóval
sem mondta, hogy mihez kezdjünk. Az emberek unalmukban kártyáztak, és a környékbeli
vízhordó lányokat hajkurászták, a lakókocsik közötti bozótban minden este szinte forrtak a
bokrok. A várakozás második hetének közepén végre nagygyűlésre hívtak össze minket az n.-
i futballpályán.
 A beszédet egy magas, elegáns férfi tartotta, őt a minisztérium küldte ki hozzánk, mint
országos vasútügyi felelőst – évekkel később egyszer még találkoztam vele, akkor már
visszatért eredeti szakmájához: ismét fogtechnikus volt. Bejelentette: minket ért az a
megtiszteltetés, hogy felépíthetjük a Joszif Sztálin szárnyvasutat. Ezen a vonalon szállítják
majd a szenet N.-ből a sztálinvárosi kohókba. Fontos nemzetgazdasági érdek, hogy a
szárnyvasút minél hamarabb felépüljön, határidőnek Sztálin elvtárs legközelebbi
születésnapját, 1951. december 21-ét tűzték ki.

Egymásra néztünk: már alaposan benne jártunk a szeptemberben, tehát ezt a körülbelül
egy évig tartó munkát két hónap alatt kell majd elvégeznünk, ráadásul olyan évszakban, mikor
a hideg időjárás szinte lehetetlenné teszi nemcsak a földmunkát, de még a sínszerelést is. Egy
öreg mérnök felállt, kérte, hogy vizsgálják felül ezt a tervet, és amennyiben van rá mód,
halasszuk el a munka megkezdését tavaszra, a hátralevő időben a brigádok inkább fejezzék be
az országban szanaszét befejezetlenül hagyott építkezéseket, melyek mind forgalmi dugókat
okoznak, de az első sorban álló vezetők lehurrogták, a fogtechnikus felírt valamit ezüstszínű
blokknoteszébe, másnap az öreg mérnök ott ásta az árkot a segédmunkások között.

Most már elmondhatom, hogy akkor én és még sokan közülünk nem adtunk igazat az
öreg mérnöknek. Tudtuk, hogy télen nem szoktak vasutat építeni, de fiatalok voltunk, és azt
hittük, hogy nincs a világon semmi, ami felülmúlhatná a mi erőnket. Számtalan kedvezmény
táplálta önbizalmunkat: magasabb fizetés, naponta háromszor kaptunk húst, este pedig fél liter
bort.

Órákon belül megindult a munkagépek karavánja N. felé: lépkedő exkavátorok,

melyeket eddig csak Sztálinváros építkezésén láttunk, bulldózerek, markológépek,
földgyaluk, frissen csillogott rajtuk az olaj, látszott, hogy csak nemrégen bontották ki őket
fedőrongyaikból. Azt mesélték róluk, hogy honvédségi gépek, egy háború esetére tették félre
őket, most is csak a Joszif Sztálin szárnyvasút építkezésének sikeréért vetik be, a munka
végeztével mennek vissza ismeretlen tárolóhelyükre.

Bár az időjárás nem kedvezett nekünk – ebben az évben korán megjöttek a talajmenti
fagyok, szikrázott a föld, volt olyan reggel, hogy három új, de rosszul megedzett lapát hajlott
össze a kezemben –, az emberek munkájának mégis utol kellett érni a gépek tempóját. Még a
legöregebb, az egész világot megjárt kubikosok sem láttak töltést, mely olyan gyorsan épült
volna fel, mint a mi pályaszakaszunk – igaz, már itt, a földmunkánál elkezdődött a hihetetlen
pazarlás és pusztítás.

Ha esett az eső, a teherautók kerekei elé kilométerhosszan deszkákat fektettünk le a

töltésig. Mikor az autók belenyomták a sárba, senki sem ásta ki a deszkákat, hanem újakat
raktak a tetejükbe, és ki tudja, hányszor ismétlődött ez meg, egész erdők süllyedtek el így.
Saját szememmel láttam, mikor a dömperesek, akiknek csak a minél magasabb köbméter
teljesítmény volt a fontos, hatvan új csákányra rászórták a földet, és mire hetek múlva
elhordták ezt dombot, a csákányok úgy megrozsdásodtak, hogy alig lehetett szétfeszíteni
egymáshoz tapadt fejüket.

Nem akarom magukat azzal untatni, kedves uraim, hogy elmondjam egy szárnyvasút
felépítésének minden részletét, elég legyen annyi, hogy a földmunkák befejezése után egy
ideiglenes, úgynevezett provizor-vágányt fektettünk le, ezen szállítottuk a betongyűrűket,
szálvasakat és a többi pályaépítési anyagot. Rendes körülmények között mielőtt a végleges
vágány a helyére kerülne, felszedik a provizor vágány síneit és tartozékait, de a Joszif Sztálin
szárnyvasútnál erre sem jutott idő, már november közepén jártunk, és még mindig hátra volt a
munka nagy része. A fogtechnikus úgy rendelkezett, hogy a munkatempó érdekében a
provizor-vágányt ott kell hagyni a helyén, a gépek majd földet hordanak fölé, és erre fektetik
rá a végleges síneket. Ott álltunk és néztük, hogy takarja be a göröngyökbe fagyott föld a
vágányt, hogy pusztul el örökre ez a milliós érték.

Este a tűznél, míg a bográcsban fövő üres rizslevest néztük – hol volt már a naponta
háromszori hús és bor, még az ételszállító teherautóinkat is elvették –, azon tűnődtünk, hogy
megbüntetnek-e majd ezért a pazarlásért valaha is valakit? De úgy látszik, a siker mindent
igazol, a szárnyvasút a határidő előtt két nappal elkészült, december huszadikán este
vezetőink kalapszámra kapták a kitüntetéseket és a pénzjutalmakat.

Sztálin elvtárs születésnapján került sor a szárnyvasút ünnepélyes felavatására, száz

tengelyből álló szerelvény vitte az n.-i szenet Sztálinváros felé. Emlékszem: gyönyörű
decemberi nap volt, az évszakhoz képest szokatlanul meleg, ki kellett gombolni magunkon a
vastag pufajkát. Tíz órakor a miniszter átvágta a nemzetiszínű szalagot, és a vonat,
mozdonyán Sztálin és Rákosi képével, útnak indult. Nem tagadom: a mellemet eltöltötte a
büszkeség. Már az milyen nagy dolog, mikor az ember otthon kifarag egy kis széket vagy
dobozt, hát még akkor egy ilyen friss, földszínű, hatalmas, sok kilométeres pályát felépíteni,
amihez hozzájárult az én kezem munkája is!

Az öreg mérnök állt mellettem, aki ellenezte a téli építkezést, és ezért lefokozták
segédmunkássá. Ebben a pillanatban úgy éreztem, hogy nincs igaza, megbocsátottam a
fogtechnikusnak és a többi vezetőknek az embertelen, pusztító munkatempóért, arra
gondoltam, hogy ilyen nagyarányú vállalkozásokat csak ilyen módon lehet keresztülvinni.

A szerelvény még el sem tűnt a szemünk elöl, mikor egy kanyarban váratlanul megállt.
Ahányan voltunk, mind odafutottunk, és megdöbbenve láttuk, hogy a szerelvény alatt a sín
úgy meghajlott, mint egy ugrálókötél. A töltés fagyos göröngyeinek nem kellett több, mint
egy téli napsütés, felengedtek, és a vonat súlya összepréselte őket. Az egész pályatest szinte
önmagától süppedt, olvadozott, ha a szerelvény valamilyen csoda folytán ki tudott volna
keveredni a kátyúból, akkor se mehetett volna tovább egy métert sem. Megdöbbenve néztük,
mozdulni sem tudtunk, csak az öreg mérnök kezdett őrjöngeni, puszta kézzel akarta feltépni a
síneket. Végül is jöttek a vasutasok, szétkapcsolták a szerelvényt, daruk emelték ki a kocsikat,
majd vontatók húzták őket vissza az állomásra.

Maguk most azt hiszik, uraim, hogy az illetékesek ezek után belátták, hogy nem lehet
erőltetni a téli építkezést, és elhalasztották tavaszra. Sajnos, nem így történt. A munkát
folytatni kellett, új határidőt tűztek ki, már nem emlékszem pontosan, hogy mit, talán úgy
január végén kellett átadnunk a szárnyvasutat.

Ha van Isten, még ő is eltakarta a fél szemét, hogy ne lássa azt, ami most következett.
Megint nem jutott idő arra, hogy szabályszerűen felszedjék a régi síneket, mielőtt az újakat
lefektetnék, és mint a provizor-vágányra az első sínek, úgy került rá erre a pályatestre a
második, vagyis most már három vasút állt egymás fölött. Nem is mertük felbecsülni, hogy
milyen értékekre döngölik rá a gépek a földet! De fönt a fogtechnikus és a többiek csak azzal
törődtek, hogy fokozzák az építkezés tempóját, például külön prémiumot tűztek ki annak a
brigádnak, mely leggyorsabban tudja kiemelni és szétverni a hatalmas betongyűrűket. Az
előző kudarcokból csak annyit tanultak, hogy most már vigyáztak: a föld ne kerüljön fagyosan
a döngölők alá, a töltésen éjjel-nappal lángszórós katonai egységek dolgoztak.
 Aztán egy nap – persze, megint határidő előtt – újból elkészült a Joszif Sztálin
szárnyvasút. Ne kérdezzék tőlem, hogy avatták fel, én nem vártam be az ünnepséget, azon a
napon, mikor felemelkedtem a sínek mellől, és láttam, hogy már minden csavar a helyére
került, elnéztem messzire, hogy kanyarog a lángszóróktól perzselt, fekete töltés a hóval
borított mezők között, leadtam a szerszámaimat, és végleg otthagytam nemcsak a Joszif
Sztálin szárnyvasutat, de még a vonatépítőket is.

Évek teltek el, és nem hallottam semmit a Joszif Sztálin szárnyvasút felől. Egyszer, már
1954 tavaszán, Pusztaszabolcson vártam a csatlakozást, itt a váróteremben tudtam meg két
bányász beszélgetéséből, hogy az n.-i bánya kapacitását rosszul becsülték fel, alig egy évvel a
szárnyvasút felépítése után teljesen kimerült a szénkészlete, egy grammot sem tudott adni a
sztálinvárosi kohóknak. Mivel az egész vonalat csak az n.-i szén kedvéért építették fel, a
szárnyvasúton többé nem jártak vonatok, csak a környékbeliek hajtották rá kecskéiket és
libáikat a sínekre, hogy lelegeljék a feltörő, magas dudvát.

A bolond Vilma
Akadnak olyan emberek, kedves uraim – kezdte Henrik –, akik a szemükön ülnek, és mégis
csodálkoznak, ha nem látnak. Itt van például a Kósa műszerész. Mikor otthagyta a felesége, és
férjhez ment egy nagyobb autóhoz, azt mondja nekem: vegye tudomásul, Henrik úr, a mai
világból kihaltak a becsületes asszonyok. Én azt feleltem: maga egy nagyon okos és kellemes
ember, Kósa úr, de most az egyszer véletlenül nincs igaza, valószínűleg a fájdalom
megzavarta a mértéktartását. Mindenki találkozott már közülünk rendes nővel, még hatvan
éves sem vagyok, de egyet már én magam is láttam. Nem a saját feleségemre gondolok, róla
igazán el lehet mondani „szerettelek sok ideig, hét órától fél kilencig”, hanem a bolond
Vilmára.

Már nem tudom pontosan, mikor jött fel Vilma Budapestre, 1940-ben vagy 41-ben,
mindenesetre még a háború előtt. Aki régebben lakik ezen a környéken, talán emlékszik rá:
sokszoknyás, alacsony parasztlány volt, valami rossz ivóvizű vidéken lakhatott, mert elöl már
sok foga hiányzott, bár Vilma még innen járt a huszadik évén. Bátyjával lakott együtt, a
bolond Ferivel, aki folyton attól félt, hogy éhen hal, és ezt megelőzni száraz kenyérrel tömte
ki a kabátja mellét. Vilma tartotta el a bátyját, mosást vállalt, takarított, nem valami fényesen,
de megéltek belőle. Vilma itt a Bérkocsis utcában éppolyan becsületes maradt, mint a
falujában, minden másodikán hajnali ötkor megállt a házmesteri lakás előtt, és várta, hogy
kijöjjön a házmester, nem akart elkésni a lakbérfizetéssel. A maradék pénzből vásárolt egy
fadoboz gyömülcslekvárt, „Hitler-szalonnát”, ahogy akkoriban mondták, és egész hónapban
ezt ették a bátyjával.

Azt hiába kérdeznék tőlem, ki és miért fogta rá Vilmára, hogy bolond, nem tudom.
Talán a bátyja miatt, talán azért, mert parasztnótákat énekelt, amiket a környéken addig senki
sem hallott. Nekem is furcsa találós kérdéseket tett fel; mondja meg, Henrik úr, mi ez: száll az
égből ezer lepke szárnyatlan, öreg farkas mind megeszi szájatlan? Ez – mondom –, Vilma, én
vagyok, mikor már öreg leszek, de még mindig szeretni fognak a lányok. Azt mondja, nem
igaz, mert ő a Napra és a hópelyhekre gondolt.

Persze, azt hiszem, mégsem ez volt a legfontosabb ok, amiért bolondnak tartották,
hanem a mód, ahogy a férfiakkal bánt. Bár sok foga hiányzott, nem tűnt csúnyának, a száz
szoknyán keresztül is látszott, hogy jó alakja van; ha akarta volna, talál magának férjet, jártak
utána negyven-ötven éves, elvált emberek, de Vilmának egyik sem kellett, neki a Békési
Toncsi tetszett.

Igazán sajnálhatják, kedves uraim, hogy nem ismerték a Békési Toncsit. A legszebb fiú
volt a környéken, magas, fekete hajú, állandóan sötétkék ruhában járt, kis cigarettapipát
szívott, és ha néha kivette a pipát a szájából, azt kérdezte: kö vulé vu? Valamilyen francia
filmben hallotta, de nagyon jól állt neki. Szóval, Vilma ezt a Toncsit szerette, úgy járt utána
csakugyan, mint egy bolond, ajándékokat vett az anyjának, tíz lépésről kísérte az utcán, kijött
utána ide a Kiskörbe, és egész estéket elálldogált a gázlámpa mellett. Tóni tűrte egy darabig
ezt a néma imádatot, de mikor a barátai csúfolni kezdték Vilmával, akkor nagyon nekiesett,
lehordta és megfenyegette: vannak rendőr-ismerősei, azokkal viteti el, ha továbbra is a
nyomába jár. Vilma ezentúl csak a mosóteknő fölül nézett ki, ha meglátta az utcán elhaladó
Toncsit és a barátait.

Kitört a háború, Toncsinak hamarosan be kellett vonulnia katonának. Mivel szép szál
legény volt, a reklám-fegyvernemhez: a repülősökhöz került. Eleinte gyakran küldött levelet,
ajándékokat: orosz fatálakat, töltényhüvelyből öngyújtót, de aztán egy szép nap ezek a
küldemények elmaradtak, azt rebesgették, hogy Toncsi lezuhant éppúgy, mint részeges
parancsnoka, a kis Horthy, akit kanállal kellett összevakarni valahol Ukrajnában. Biztosat,
persze, senki sem tudott felőle.

A mosónők is megérezték a háborús időket, sokan hadiüzemekbe kerültek dolgozni, a

megmaradtak értéke felszökött, Vilmát százfelé csalogatták, kedveskedtek neki. A
legravaszabb Bodzsárné volt, egy cigányprímás felesége. Vilma őhozzá mindig elment mosni,
mert a cigányasszony Toncsiról beszélt neki, hogy Toncsi mennyire szerette Vilmát, csak nem
akarta mutatni, mert szégyenlős volt, de majd ha megjön a háborúból, elveszi őt feleségül. Ha
egy repülőgép szállt el felettük, felkiáltott: nézd, Vilma, a repülőgép integet a szárnyaival
neked, biztos a Toncsi ül benne.

Az emberek, uraim, olyan édesek, mint a sós perec. Mikor híre ment a dolognak; mások
is kezdték bolondítani Vilmát. Talált valaki egy ócska rézgyűrűt az utcán, elvitte Vilmához: a
Toncsi küldi jegygyűrűnek; elszáradt virágokból koszorút kötöttek neki, hogy tegye el az
esküvőre. Egyszóval addig beszéltek neki, amíg a végén Vilma elhitte, hogy Toncsi
csakugyan szerelmes belé, és ha megjön a háborúból, elveszi feleségül. Kezdte gyűjteni
szegény a kelengyét, erdélyi menekültektől vásárolt ingeket és lepedőket.

Véget ért a háború, Toncsi hazajött. Mikor Vilma meghallotta, felvette az egyetlen
ruháját, melyet varrónőnél csináltatott, és elment hozzájuk. Toncsi ott ült a konyhában, és
evett, bal kézzel tartotta a kanalat, jobb karja ugyanis tőből hiányzott, valahol Ukrajnában
várta a feltámadást. Toncsi meglátta Vilmát, felugrott, elkezdett kiabálni, hogy hagyja békén
– úgy látszik, tudott a pletykákról, melyet a környékbeliek űztek vele és Vilmával, bal kezével
ráncigálni kezdte a lányt, megfogta és kilökte az ajtón úgy, hogy Vilma arcra esett.

Vilma hazament – egy üzlethelyiségben lakott a bátyjával –, lemosta az orra vérét az új

ruhájáról, lehúzta a rézgyűrűt, magára húzta a pokrócot, és egy hétig nem jött ki alóla, ezalatt
se nem evett, se nem ivott. Egy hét múltán felkelt, és elindult munkába, éppúgy, mint régen,
csak egy kicsit sápadtabb lett, és a haját fonta szorosabb füzérbe. Ha ezentúl Toncsival
ugratták, nem szólt, nézte a mosóteknőt maga előtt.
 Toncsi megpróbált visszatérni régi életébe, szája sarkába harapta a kis cigarettapipát,
felvette a régi sötétkék ruhát, de hiába, nagyon lebegett annak a ruhának a jobb karja. Kis
senkik, akik azelőtt – mint mondani szokás – labdába se rúghattak mellette, elvitték a nőket a
szép Toncsi elől. Az egyik kudarc követte a másikat, Toncsi nevetséges figura lett, a suhancok
a szeme láttára egy ceruzát dugtak a szájuk sarkába, mintha pipáznának, időnként kivették, és
azt mondták: kö vulé vu?

Amellett Toncsi a félkezével még egy rendes állást sem tudott találni magának,
elmehetett portásnak, nyolcszáz forintért. Én mondom, uraim, az atombomba egy áldás a
nyomorhoz képest! Ülök itt a téren, jön az atom, azt mondja: jó napot, megemeli a kalapját, és
belém vág, egy pillanat az egész. De leégni napról napra egyre jobban, elveszíteni az
önbizalmat, az életkedvet, ez az igazi atom!

Toncsi összecsuklott, inni kezdett, egyre ment lefelé! Lopott hazulról, hogy ihasson,
rájöttek, összeverekedett az apjával, persze, kidobták. Hová küzdötte le magát ez a
szerencsétlen ember, milyen helyeken fordult meg azután: a Dobozi utcában, a volt
Üdvhadsereg szállásán; a szeméttelepen a guberálók kunyhójában; de mindenütt addig
kötözködött, amíg kidobták.

Egyszer – már évek teltek el azóta, hogy hazajött a háborúból – az éjszakai eső kint
találta az utcán. Részegen bandukolt, talán csak háromlépésnyire az öngyilkosságtól, egyszer
csak elért ahhoz az üzlethelyiséghez, melyben Vilma lakott. Megverte az ajtót, és ordított,
hogy engedjék be. A bolond Feri kijött, rendre utasította, el akarta kergetni az ajtajuk elől, de
Vilma szólt neki, hogy ne bántsa, kendőt kötött, megfogta az üres kabátujját, és elindult
Toncsival az esőben.

Többé soha nem látták egyiküket sem errefelé, és ez így van jól, uraim, mert az ember
tűnjön el a környékről, ahol valaha kigúnyolták, és ne térjen vissza akkor se, ha kenyéren és
vízen kell élnie idegenben.

A forgatható katona
Gyakran történnek olyan dolgok, kedves uraim, hogy az ember agyában megáll az a kevés víz
is, ami van – kezdte Henrik –, de életemben még nem láttam olyan furcsát, mint a forgatható
katona.

A második világháborúban az utászoknál szolgáltam, az egységünket Von Luggénak,

egy rohadt német őrnagynak rendelték alá. Ahelyett hogy a saját katonáink biztonságát védtük
volna, az ő parancsait kellett végrehajtanunk, és méghozzá milyen parancsokat!

Egyszer Platovo ukrán város körzetében harcoltunk. Hosszú menetelés után, éjszaka
érkeztünk meg a városba, örültünk, hogy végre lefekhetünk. Alig aludtunk azonban tíz percet,
mikor Von Lugge küldönce felrázott minket: „Schnell arbeiten”, mármint hogy menjünk
azonnal dolgozni. Feltápászkodtunk, a küldönc kivezetett minket a pályaudvarra, egy
teherkocsiból hatalmas ládát kellett kiemelnünk, de akkorát, hogy szét kellett csapnunk a
kocsi oldalát, hogy kiférjen, és harmincan is nyögtünk alatta, majd egy kisebb ládát emeltünk
le.
 Beszállítottuk Platovo főterére, és kibontottuk a ládákat. A nagyobbikból egy nagy
szobor került elő, német katonát formázott, nem volt se szép, se csúnya, már vagy tíz perce
néztük, mikor észrevettük, hogy hiányzik a jobb karja. Hát ez meg hogy lehet? Végül is
megtaláltuk a kisebbik ládában, felszereltük a testre, akkor derült ki, hogy ez a kar bátran
előre mutat. Az őrnagy úgy állíttatta fel velünk a szobrot, hogy a jobb kar Keletre,
Oroszország szíve felé mutasson, jelezze a német győzelem útját. Aztán, persze, mi
továbbmentünk, a szobor pedig ottmaradt a főtéren.

Nem sokkal később Tolbuchin elkente a szánkat, vagy száz kilométert vissza kellett
vonulnunk. Platovót is feladtuk, a város alatt szerveztek újra minket. A hadvezetőség
elhatározta, hogy Platovót mindenképpen vissza kell foglalnunk, összevonták a maradék erőt,
sikerült is az áttörés, másnap már bennjártunk a városban. Kidőlt fák, roncsok, rengeteg
rommá lőtt ház, csak úgy kíváncsiságból kimentem a főtérre, na – mondom magamban –,
megnézem már, hogy mi történt a szoborral? A katona szobra ott állt a helyén, de
megdöbbenve láttam, hogy az oroszok kiásták, és arccal ellenkező irányba fordították úgy,
hogy jobb karja nem Kelet, hanem Nyugat felé mutat, jelezve, hogy inkább arrafelé menjen a
német bronzkatona, akinek a fenekén egyébként egy sáros csizmanyom is látszott.

Von Lugge is észrevette, kiásatta velünk a szobrot, és visszafordíttatta, csak akkor

nyugodott meg, mikor látta, hogy a jobb karja újra Kelet felé mutat.

Maguk nem fogják elhinni, kedves uraim, de Platovo kilencszer cserélt gazdát,
négyszer volt a mi kezünkön, ötször az oroszokén, de a legnagyobb harcok közepette is jutott
ideje mindkét félnek, hogy a szobrot Kelet, illetve Nyugat felé fordítsa. Sőt, az oroszok
gúnyból vagy fenyegetésből egyik visszavonulásukkor rárakták a szobrot egy ócska tengelyre,
ezzel azt üzenték, hogy nemsokára visszatérnek Platovóba és újra megfordítják.

Utoljára akkor láttam a forgatható katonát, mikor mint hadifoglyot vittek át az oroszok
a városon, már egyetlen ép ház sem maradt meg Platovóban, de a szobor sértetlenül ott állt a
helyén, csak a jobb karját csavarta el valamilyen szörnyű légnyomás, hogy most fölfelé
mutatott, mintha Szentpétervár helyett a kulcsos Szent Péterhez utasítaná a németeket.

Kaja és Szigecsán
Nem szoktunk ilyesmiről beszélgetni, de ezen az estén arra terelődött a szó, hogy az emberek
veszélyes pillanatokban mennyire tudják megőrizni a becsületüket, a halálfélelem legyőzi-e
bennük a szeretetet vagy a barátságot. Mindegyikünk elmondta a maga történetét, amiket, ha
összevetnénk, az jönne ki eredményül, hogy néha igen, néha nem. Bozó, a szállítómunkás
figyelmesen végighallgatta mindegyiket, és bár máskor csendesen szokott kibicelni a
sakkozóknak, most váratlanul megszólalt:

– Bocsánatot kérek a közbeszólásért, de már én is sokat töprengtem azon, hogy van-e

az emberben valami, ami erősebb az életösztönnél? Azt persze nem gondolom, hogy pont
énrám vár ennek a megoldása, hallottam én, hogy ebbe a kérdésbe már híres filozófusok
bolondultak bele, a sok tépelődéstől csont nőtt az agyukban, én inkább csak elmondom azt a
történetet, amit magam is láttam, hátha jobban megértünk valamit belőle.

Maguk régi emberek a téren, talán még emlékeznek rá, hogy én 1949-től egészen 54-ig
lent dolgoztam Komlón. Miért, miért nem, azt hosszú volna elmagyarázni, most elég legyen
annyi, hogy össze akartam szedni magam anyagilag, sikerült is, még mindig azokat a ruhákat
hordom, amiket komlói keresetemből vettem.

Persze, a nagy pénz nemcsak engem vitt le, oda jöttek emberek az ország minden
részéről: pesti vagányok, parasztok, lecsúszott emberek, fiatalok, öregek, mindenféle. Addig
egy sem látott belülről bányát, hacsak nem ott töltötte le régebbi börtönbüntetését, de én
mondom, az öreg szállító, aki már a Magas Tátra súlyát elvittem a hátamon, alig akadt köztük
„vamzer”, ezek el is tűntek három-négy nap alatt. Tudtak dolgozni, vége volt a sétálásnak a
bányában, olyan tempót diktáltak, hogy a régi bányászok őrjöngtek, amiért tönkreteszik a
normát. Három-ötezer-hatezer forintokat kerestek meg egy hónapban, de nagyon kevés ment
haza belőle piros papíron a családnak. Eredetileg pedig a legtöbben azért jöttek le, hogy
segítsenek az otthoniakon. Persze, azt mondom, meg is lehet érteni őket, azt a munkát, amit
végeztek, csak pálinkával, hússal lehetett bírni, a pálinkával és sok hússal élő ember pedig
gyakran lesz vadállat, nem érdekli a pénz, de még a mások élete sem.

Mennyi gyilkos verekedést láttam nők miatt, pénz miatt vagy néha maguk sem tudták,
mi miatt! – Halottakat a Kenderföldön, a meddőhányó palái között, felbontott
meszesgödrökben. Magányos ember akkoriban nem mehetett ki biztonságosan a sötét utcára,
igyekezett mindenki odasodródni valamilyen bandához, néha nyolc-tíz ember is összeállt, de
legalább heten tartoztak egy csoportba. Egyetlen kivétel akadt csak: Kaja és Szigecsán.

Kaja pesti villanyszerelő volt, „Ludovikás” – ez, persze, nem annyit jelent, hogy
tisztiiskolára járt, hanem hogy a Valéria-telepen lakott, majdnem szemben a tisztiiskolával, és
az ottani gyerekek szerették magukat Ludovikásoknak nevezni. A nevét talán nem kell külön
megmagyarázni; bár magas, de vékony ember volt, nagyon tudott enni és inni. Szigecsán meg
valami bunyevác paraszt volt, nem akart belépni a tsz-be, otthagyta a földet az apjának, ő
pedig megszökött hazulról, meg sem állt egész Komlóig.

A bányában összekerültek. Mind a ketten lenézték a másikat, Szigecsán Kaját a

linkségéért, hogy szerette a hasát és a hasaalját, Kaja pedig Szigecsánt, mert kuporgatta a
pénzt, egy fröccsöt nem engedett meg magának, a paraszt ugyanis házat akart építeni. De
azért kitartottak egymás mellett, becsülték a másikban az erős embert, tudták, nem találnak
maguk mellé még egy társat, aki tartani tudná az ő rettenetes munkatempójukat, ez pedig már
a zsebüket is érinti. Lassanként összeszoktak, munka után együtt csavarogtak, beültek a
kocsmába, Kaja bort rendelt és vacsorát, Szigecsán pedig csak egy pohár szódavizet, azt is
hozzácsapatta Kaja számlájához. Mondom, ők ketten tettek ki egy bandát, de még a
legrészegebb garázdák sem mertek beléjük kötni, mert ha ezek ketten elkaptak egy lovat, négy
lábánál fogva széjjelszakították, amellett félelmetesen tudtak bicskázni, nehéz bányakésüket
ott tartották a gumicsizma szárában.

Ritkán fordult elő, hogy ezek a bandák sokáig együtt maradjanak, egyik vagy másik tag
mindig felrobbantotta, de Kajáék között soha nem hallott senki veszekedést, dolgoztak vagy
sétáltak. Néha napokig nem szóltak egy szót egymáshoz, ha kellett valami, intettek a kezükkel
vagy a szemükkel, a másik mindig tudta, hogy az mit jelent.

Egyszer aztán összegyűlt a pénze Szigecsánnak, megépítette a házat fent a Kökönyösön

(lent úgy mondták: Monte Komló, Rio de Kökönyös). Nem tudnám megmondani, ki
dolgozott többet a házon: maga Szigecsán-e vagy Kaja? A vagány húzta be az összes
vezetéket a falakba, ő rakta a kályhát, ő építette meg a fürdőszobát, még a házszentelőt is ő
fizette. Ahogy megépült a ház, hamarosan akadt háziasszony is. Szigecsán bamba volt ahhoz,
hogy nőt szerezzen magának, végül is Kaja egy régi szeretőjét adta hozzá feleségül, valami
Kardos Gizellát, előtte való este, persze, jól elbúcsúzott tőle.

Szigecsán ismerte az asszony múltját, nem is tudta lenyelni, egyre keményebben beszélt
Kajával. A vagány látta: azt akarja elérni, hogy ne járjon el hozzájuk, elébement a barátja
szándékának, önszántából elmaradt tőlük. A barátság annál is inkább megszűnt, mert
ellentétes műszakba kerültek, Kaja délelőtt dolgozott, Szigecsán délután. Hamarosan Kaja is
megnősült, elvette az első lányt, aki feleségül akart menni hozzá. Nem szándékozott vele
sokáig együtt élni, a vagánynak az volt a mániája, hogy csinál valakinek egy gyereket, elveszi
tőle, és majd a fiával kettesben csavarog szanaszét az országban. A nő, mondom, nem
számított neki többet, mint az automatagép, amely a fruttit adja.

Annál jobban számított ez a nő Szigecsánnak. Rajta akarta megbosszulni, hogy Kaja

belekóstolt az ő levesébe, mielőtt még feltálalták volna. Legyeskedett a vagány felesége körül,
s ezt annál könnyebben megtehette, mert Kajával ellentétes beosztásban dolgozott. Nem
akarom szaporítani a szót, elég legyen annyi, hogy nem hiába próbálkozott, a nő hamar rájött,
milyen naiv volt, mikor azt hitte, hogy csak eggyel lehet, és csak egyszer lehet.

Persze, akadt rögtön száz ember, aki visszamondta az ügyet Kajának. A vagány nem
csinált belőle kabinettet, a maga módján vett elégtételt; ő is kihasználta az ellentétes
munkabeosztás előnyeit, és hogy maradt még egy kis régi parázs a régi hamu alatt régi
szeretőjénél, Kardos Gizellánál. Ezentúl Kaja délután járt fel Szigecsán feleségéhez,
Szigecsán pedig délelőtt Kajáéhoz. Annál jobban felbőszült azonban a paraszt, mikor
megtudta, milyen furcsa sógorságba keveredtek. Elhatározta, hogy megöli Kaját.

Mondom, akkoriban magam is lent dolgoztam Komlón, jól emlékszem arra a

vasárnapra. Nagy vihar jött dél felől; eltörte a villanyoszlopokat, a magasfeszültségű vezeték
a földön hevert, de még a nagy fákat is elroppantotta derékban. Ezen a napon hívta el
Szigecsán Kaját a Fekete Gyémántba, hogy leszámoljon vele. El lehet képzelni, mennyire fel
lehetett indulva a paraszt, ha ő állta a cehhet, Kajára bízva, milyen ételt és italt akar.
Megvacsoráztak, utána Szigecsán bejelentette: tudja, hogy Kaja viszonyt folytat a feleségével.
– Na és? – kérdezte a vagány – te nem feküdtél le az enyémmel, mikor én nem voltam otthon?
– A parasztnak nem lehetett megmagyarázni, hogy ez ugyanannak a botnak a két vége.
Mindenáron veszekedni akart. Beleszúrta a kését az asztalba, és követelte, hogy régi barátja
húzza ki, ami, ugye, a kihívás elfogadását jelenti.

Kaja nem félt a paraszttól. Ha megkérdeztek volna Komlón valakit, melyikük az

esélyesebb, ha verekedésre kerül a sor, száz ember közül százegy azt válaszolta volna, hogy
Kaja. Olyan verekedő volt, akinek mindig hideg a feje, és mindig nyitva marad a szeme,
mégis a vagány volt, aki megpróbált kitérni. Bizonygatta a parasztnak: nincs olyan nő – az
anyjukat kivéve –, aki megérné, hogy kést fogjanak miatta, hacsak az hiányzik, bocsánatot is
kér tőle. De a paraszt nem engedett, azt hitte, megijedt a vagány, egyszóval vért akart látni.
Kaja vállat vont, és ahelyett hogy kihúzta volna a kést az asztalból, két foga közül leköpte a
nyelét.

Szigecsán vérvörösen kelt fel. Ő ment ki elsőnek a vendéglőből, el akart indulni a

szomszédos lebontott ház kőpadlója felé, ahol megverekedhetnek egymással. Kaja a
nyomában járt, most éppen úgy nem szóltak egy szót sem egymáshoz, mint régen, barátságuk
idején. Szigecsán késsel a kezében beleakadt a földön heverő magasfeszültségű
villanyvezetékbe, az áram megcsapta, csak annyi ideje maradt, hogy elüvöltse magát: Kaja! –
és kinyújtotta a kezét a vagány felé. Kaja villanyszerelő volt, tudta, hogy itt már nincs
segítség, mégis megpróbálta a lehetetlent, megragadta Szigecsán kezét, hogy leszedje a
parasztot a vezetékről. Egymás kezét fogva égtek szénné mind a ketten.

Ez az a történet – mondta Bozó, a szállítómunkás –, amin én el szoktam tűnődni, ha

barátságról vagy szeretetről van szó. Azt hiszem, ha egy ilyen link vagányban, mint Kaja, aki
nem ismert se istent, se embert, ilyen erősen élt a barátság, akkor el lehet mondani, hogy nincs
olyan halálveszély vagy fenyegetés, ami erősebb lehetne az ember érzésénél.

Pál Dezső és a latin nyelv

Ezen az estén Pál Dezső beszélt:

– Ha már letöltöttem a pokolban a magam hatvan-hetven évét, és a Mennyei Ellenőrző

Bizottság úgy találja, eléggé megbűnhődtem azért, mert sem igazán bátor, sem igazán gyáva
nem mertem lenni, tudom, az apám ott vár majd rám egy kiskocsma előtt a purgatórium
kapujában. Ott áll majd, a söröspohara fölé hajolva, és nem meri megkérdezni, hogy sikerült
lent az életem, pedig hát erről ő nem tehet, szegény.

Az 1930-as évek közepén, mikor én az elemi iskola nyolcadik osztályát végeztem,

apám a szállítóknál dolgozott. Elég jól keresett, de félrerakott minden fillért; gyönge
szervezetű és álmodozó természetű gyerek voltam, azt szerette volna, ha továbbtanulok.
Mindegy volt szegénynek, hogy milyen pályára ad – csak ne kelljen majd nekem is
megfognom a gurtnit. Mivel a lakásunkhoz a Vas utcai kereskedelmi esett a legközelebb, oda
íratott be. Mint tudják, ez az iskola könyvelői-levelezői képesítést adott. Az első tanítási
napon ő maga kísért el, arra kért, hogy tanuljak mindig becsülettel, kitartással; az
iskolakapuban, mikor elváltunk, életében először kezet nyújtott nekem.

Ez a kézfogás aztán sokszor az eszembe jutott, valahányszor a kettős könyvelés

tankönyve fölé hajoltam, vagy német levélmintákat fogalmaztam. Őszintén szólva a többi
tantárgyat se szerettem, de hát, gondoltam, biztos ugyanilyen minden iskola minden
foglalkozása. Megálltam a helyem, az osztály négy-öt legjobb tanulója közé tartoztam, mikor
hazavittem az első év végi bizonyítványomat, apám egy pengőt adott jutalmul.

A pengővel a zsebemben kimentem a Múzeum körútra, ott működött akkoriban egy

olasz fagylaltozó. Útközben megálltam egy antikváriumnál, előbb csak a kirakatokat
nézegettem, aztán benyitottam a csengős ajtón. Körülnéztem, hátul a sarokban ömlesztve
szórták ki a könyveket egy nagy ládába: minden darab tíz fillér, válogattam köztük, bevallom,
legalább egy jó ponyvaregényt szerettem volna kihalászni. Egy vékony, puha fedelű könyv
akadt a kezembe: ifjabb Plinius levelei, az egyik oldalon a latin szöveg állt, a másikon a
magyar fordítása, pont a Vezúv kitörését leíró résznél nyílott ki. Délután háromkor kezdtem el
olvasni, és már zárták az üzletet, mire befejeztem. Az egész pengőn latin nyelvű könyveket
vásároltam. Az antikváriusnak tetszett az érdeklődésem, bejártam hozzá, elmagyarázta a
kiejtési szabályokat, az ismeretlen hős- és istenneveket.

Most már tudom, nemcsak az izgalmas történetek vonzottak első latin könyveimhez,
hanem az, hogy latinul minden olyan szépnek hangzott, olyan hősiesnek tűnt. Álmodozó
természetem itt kapta meg azt a táplálékot, amit az iskola és az otthon nem adhatott meg neki.
Maguk, uraim, most arra gondolnak: szokatlan dolog ez egy szállítómunkás fiától, beteg és
mint mondani szokás, dekadens lélekre vall, de hát hol találhatnak annyi dekadens,
szenvedélyeikbe jobban belefeledkező embert, mint éppen a legszegényebbek között? Egész
nyáron ezeket a könyveket olvasgattam, augusztusban odaálltam az apám elé, és bejelentettem
neki: szeretnék különbözetivel átmenni gimnáziumba, mert latinul akarok tanulni.

Apám elgondolkozott, tudta, ez újabb terhet rak a vállára – a gimnázium egy évvel
tovább tartott, mint a kereskedelmi, ráadásul a tandíj is nagyobb, hogy az egész érjen valamit,
érettségi után egyetemre kellett járnom –, de azért csak bólintott, jól van, próbáljam meg.
Valamilyen kisiparosnál különmunkát vállalt, hat óra helyett kilenckor, néha tízkor járt haza.

Ha volna igazság a földön, apám sírkeresztjén a felírást latinul kellene megfogalmazni:

„hic jaceo…”, mert a latin nyelv fektette őt a sírba, túlhajtotta magát, egy hétig feküdt a
kórházban, nézte a világosodó-sötétedő ablakokat, aztán, mintha belátta volna, hogy már nem
sok hasznot hajthat, egy éjszaka csendesen meghalt.

Ezek után, persze, szó sem lehetett róla, hogy gimnáziumban tanuljak tovább. Ketten a
húgommal anyámra maradtunk, minél hamarabb kereső foglalkozáshoz kellett jutnom. A
harmadik év végén leérettségiztem, szerencsém volt: a Kereskedelmi Bank felvett a
könyvelési osztályra gyakornoknak, ma is náluk dolgozom. Nem sokkal később megnősültem.

Azt szokták mondani, az ember kétszer ronthatja el az életét igazán: mikor pályát
választ, és mikor megnősül. Én még ma sem hiszem, hogy panaszkodnom kellene a
feleségemre, pontosan olyan nő, mint amilyet én megérdemlek. Karcsú és mozgékony volt
lánykorában, elhízott és elkényelmesedett, mint asszony, félt mindentől, ami a napok rendjét
megváltoztatta volna. Például, szinte sajnálta, hogy véget ért a háború, mert megszokta, hogy
minden este felrakja az ablakra az elsötétítő kereteket. Én igyekeztem alkalmazkodni hozzá,
hamarosan gyerekünk született, ez persze, még jobban meghatározta minden
foglalkozásunkat, egyszóval, úgy látszott: az én életem is épp olyan csöndesen fog eltelni,
mint a többi száz meg százmillió átlagemberé.

A felszabaduláskor már betöltöttem a harmincnegyedik évemet, de tudja Isten, mégis

fiatalabbnak éreztem magam, mint húszéves koromban, mintha életem zártsága feloldódott
volna, és ami nem sikerült, még egyszer, újból megpróbálhatnám. 1946 tavaszán kiakasztottak
egy hirdetményt a hivatal falára: aki akar, tanulhat tovább, közgazdasági egyetemen, jogi
egyetemen, bárhol. Ezen a napon gyalog mentem hazáig, útközben eltűnődtem. Tulajdonképp
mindig élt bennem a vágy, hogy latin tanár lehessek, kihoztam a Fővárosi Könyvtárból egy-
egy latin auctort, azokat a gyönyörű, püspöklila „David und Söhne” kiadású könyveket, s
hogy meglegyenek nekem is, este szabad óráimban lemásoltam őket. Két-három hónap
ráment egyre, de hát mire kellett másra az időm? Mikor elértem a házunk kapujáig,
megálltam, megvizsgáltam magam, maradt-e bennem annyi erő, hogy végigcsináljak öt
egyetemi évet. Úgy éreztem, igen, elhatároztam, megpróbálok élni a lehetőséggel, ősszel
jelentkezem átképzésre.

Elmondtam a tervemet a feleségemnek. Akkor rögtön nem szólt, de az arcán láttam,

hogy nem tetszik neki. Megvárta, amíg a gyerek elalszik, csak akkor pakolt ki: mi értelme van
az egésznek, örüljek, hogy ilyen jó állásban lehetek, megbecsülnek, most élhetnénk egy kicsit
rendesen, a tanulás pénzbe kerül, mint tanárnak sokkal kevesebb lesz a fizetésem, különben is
az egész dolog olyan bizonytalan, hagyjak fel vele. Akkor – talán életemben először – a
sarkamra álltam, kijelentettem, hogy szeptemberben minden körülmények között jelentkezni
fogok a bölcsészkarra. A feleségem néhány napig nem szólt hozzám, de aztán úgy tűnt,
mintha minden rendbe jött volna.

1946 szeptemberében, szinte napokkal azelőtt, hogy be kellett adni a felvételi kérelmet,
a feleségem bejelentette, hogy állapotos, a negyedik hónapban jár, a gyerek tehát
mindenképpen megszületik. Kért: legalább egy évvel halasszam el a jelentkezést, mert a
szülés és a szülést követő hónapok olyan költségekkel járnak, hogy a teljes fizetésemre
szükségünk lesz. Tudtam, ezt a gyereket csak azért szüli meg, hogy engem eltérítsen a
szándékomtól, de nem szólhattam egy szót sem, eltéptem a jelentkezési lapot.

1947 februárjában megszületett a második fiam, feleségem hamarosan felkelt a

betegágyból, ellátta a háztartást, így esténként maradt néhány szabad órám, hogy
folytathassam a felkészülést az egyetemre, úgy látszott, már semmi akadálya nem lehet a
tanulásnak. Szeptemberben azonban a feleségem elém állt, és bejelentette, hogy újból
gyereket vár, Először azt hittem, csak viccel, de megmutatta a terhesgondozási igazolványát.
Könyörögtem neki, jöjjön el orvoshoz, vétessük el ezt a gyereket, hiszen már van kettő, ha
akarunk, még lehet majd azután is, hogy elvégeztem az egyetemet, de a feleségem ezt a
gyereket is meg akarta tartani.

Összevesztünk, közöltem vele, hogy elköltözöm hazulról. Megvártam, amíg a gyerekek

elalszanak, csak aztán kezdtem el csomagolni, már ott állt a bőröndöm bezárva a szoba
közepén, a gyerekek ágya fölé hajoltam, hogy elbúcsúzzak tőlük, amikor eszembe jutott az
apám. Hatalmas szál ember volt, két-három hozzám hasonló is kitelt volna belőle, szerette az
életet: nevetni, enni, inni, anyám viszont sokat betegeskedett, ha lehetett, inkább nem ment
sehová, ült a konyhában, sokszor elrontotta apám kedvét, mégsem emlékszem olyan esetre,
hogy apám veszekedett volna vele. Most, évek után értettem meg, hogy miattunk, a gyerekek
miatt maradt meg anyám mellett. Úgy éreztem, nekem sincs jogom másképp viselkedni, nem
hagyhatom itt a fiaimat.

Feleségemmel azonban külön éltünk, „mensa et toro”, ágytól és asztaltól, mint a latin
mondja, elhatároztam, hogy nem nyúlok hozzá többé. De az ilyen elhatározásokat nem azok
számára találták ki, akik egyszobás lakásban laknak, ezerötszáz forint körül keresnek, és
otthon töltik az estéiket. Nem kellett hozzá egy hónap, én is megszegtem a fogadalmat. Hiába
másolgattam éjfélig spirálfüzetembe latin szövegeket, lámpaoltás után elindultam a feleségem
ágya felé. Pedig talán mégis meg lehetett volna tartani a fogadalmat, például megpróbálok egy
más nőt szerezni, de mint mondottam, mindig hiányzott belőlem az erő, hogy egészen bátor
vagy egészen gyáva legyek. Szeptemberben aztán nem is csodálkoztam, mikor a feleségem
válogatni kezdett a kinőtt csecsemőholmik közt, hogy mit tud majd használni.

Már elmúltam negyvenéves, itt állok négy gyerekkel, feladtam a reményt, hogy az
életem valaha is megváltozzék. Többé nem nyúlok a spirálfüzetekhez, melyekbe Tacitust,
Vergiliust, Ammianus Marcellinust másoltam, időm se nagyon jut rá, esténként maszek
kisiparosoknak könyvelek. Egyetlen dolog vigasztal: lehetetlen, hogy a fiaim ne vigyék többre
nálam, hogy az ő életük is sötétben teljen el. Tudom és hiszem, hogy ők kijutnak a napfényre,
boldogabbak és szabadabbak lesznek, mint az apám vagy én.

A szemafor
Ezen az estén Jenei mesélt, az öreg asztalos, aki a hétköznap ellenére sötét ruhában jött le a
térre. Nadrágja hajtókájába poros bogáncsok akadtak bele, látszott, hogy valahol kint járt a
város szélén:

– Ilyenkor augusztus végén szoktam venni egy csokor virágot, és kiviszem egy
őrházhoz, túl a Rákosrendező pályaudvaron. Itt halt meg Katika, az unokám 1951
augusztusában, mikor az a nagy vasúti katasztrófa történt. Azóta több mint tíz év telt el, de
egy nap se múlt el anélkül, hogy ne gondoltam volna Katikára. Elképzelem: most
érettségizne, most menne férjhez. Ez a csokor virág mégsem neki szól.

A kislány lent nyaralt vejem szüleinél, a vőm nem kapott szabadságot, engem kért meg,
hogy utazzak le érte. Katika behúzódott a sarokba, a nagy meleg elnyomta. Közeledtünk Pest
felé, arra gondoltam, fel kellene ébreszteni, mikor a vonat, melynek harmadik kocsijában
ültünk, belerohant a kővel megrakott tehervagonokba. Egy pillanatig mozdulatlan maradtam,
mert nem tudtam magamról, hogy élek-e vagy meghaltam, csak aztán éreztem meg:
homlokomat feltépte a túloldali ruhaakasztó, és a vér elborítja a szemem. Unokámra néztem,
szegény úgy feküdt ott, mint egy rongybaba, keze lába lógott, talán egy ép csont sem maradt
benne. Felkaptam, és kimásztam vele a kocsi oldalán, de az orvos csak azt mondhatta, amit
magam is tudtam: Katika meghalt.

Milyen is az ember, boldog Isten! Nem éreztem én akkor szinte semmi fájdalmat az
unokám sorsán, az csak később jött meg, hétköznap esténként fél hatkor, mikor régen az
óvodába szoktam indulni érte, és már föltettem a kalapom, hogy megyek, mikor eszembe
jutott: nincs miért. Az őrült hiedelmek is később támadtak: ha korábban felkeltem, talán
életben marad. Akkor nem tudtam másra gondolni, mint hogy a vejem meg a lányom soha
nem fogja megbocsátani nekem a gyerek halálát. Karomon tartottam a kislányt, beálltam a
rohanó emberek közé, és én is kiabáltam. Már alig emlékszem, kik szaladtak mellettem.
Rémlik, hogy egy férfinak ráfolyt a vér a fehér tornacipőjére. Mindannyian kerestük a bűnöst,
aki a katasztrófát okozta, hogy bosszút állhassunk.

A vasutasok szertefutottak, vagy beálltak közénk, és azt magyarázták, hogy a

mozdonyunk azért szaladt bele a kövekkel megrakott tehervagonokba, mert a szemafor zöldet
jelzett előtte. Minden haragunk a forgalmista ellen fordult. Fent az üvegfalú irányítóbódéban
nem találtuk, felhánytunk a környéken minden épületet, így akadtunk rá végül a lámparaktár
polcai mögött.

Mintha ma is látnám: negyvenév körüli, szemüveges nő volt, esetlenül állt rajta a

vasutas egyenruha. Kiráncigáltuk a lámpák mögül a sínek közé, az emberek ordítva rázták
orra előtt az öklüket, és mutatták a halottakat. A nő sírt, kezeit tehetetlenül széttárta, és
megesküdött, hogy szabályszerűen járt el: a szemafort vörösre állította. Senki sem hitte el
neki, még a vasutasok sem, a fűtő vallomása döntött, akit ölben hoztak oda a lámpakamra elé,
ő viszont arra esküdött meg, hogy a szemafor zöldet mutatott.

Akadt két-három ember a tömegben, aki azt mondta: át kellene adni a nőt a bíróságnak,
de a többség elsodorta őket. Ott akasztották fel a vasúti őrház falára. Két háborút jártam meg,
de ennél a nőnél még nem láttam szánalomra méltóbb elítéltet, egy ujjal sem védekezett,
végig azt hajtogatta, ő nem tehet róla, vörösre állította a szemafort. Mire a rendőrök kijöttek, a
forgalmistanő már meghalt.
 A rendőrök felírták a nevünket – egy sem akadt köztünk, aki megpróbált volna kibújni
a felelősség alól, annyira meg voltunk győződve az igazságunkról. Bár én a magam kezével
nem nyúltam a nőhöz, azt mondtam a bíróság előtt, hogy ugyanaz a büntetés jár nekem, mint
azoknak, akik felakasztották, mert az én nevemben is cselekedtek. Felfüggesztett börtönt
kaptam, a többieket sem büntették meg túlságos szigorúan.

Múltak az évek, magamra maradtam. Úgy történt, ahogy gondoltam is: a vejem sohase
bocsátotta meg nekem Katika halálát, többé nem jött el hozzám, és a lányomat sem engedte.
Nem szerettem hazajárni az üres lakásba, akkoriban szoktam rá, hogy egy-két nagyfröccsel
végigálldogáltam az estét a kocsma sarkában, hallgattam az emberek beszélgetését.

Egyszer egy őszi estén vasutasok jöttek be a kocsmába, őrájuk figyeltem. Megütötte a
fülem, hogy arról az őrházról beszélnek, ahol 1951-ben a szerencsétlenség történt, közelebb
húzódtam. Azt tárgyalták a vasutasok maguk között, hogy az őrház szemaforjainak
elektromos irányításáról most évek múlva derült ki, hogy nincs egészen rendben. Általában
jól működött – ezért is maradhatott a hiba ilyen sokáig észrevétlen –, de néha, talán egy évben
egyszer-kétszer, esőtől vagy széltől érintkezés lépett fel benne, és a szemafor magától
átváltott. Megemlítették az 1951-es balesetet, és azt állították, hogy a szemüveges
forgalmistanő annak idején helyesen adta le a jelzést.

Nem törődve, hogy idegen vagyok, beleszóltam a beszélgetésükbe. Elmondtam, a

balesetnél magam is ott ültem a vonaton, meg vagyok győződve, hogy a nő hanyagsága
okozta, és ócsárolni kezdtem a halott forgalmistanőt. Hagytak beszélni, csak mikor már
elfulladtam, akkor mondta egy öregember, hogy már régen dolgozik a vasútnál, de még alig
látott lelkiismeretesebb embert, mint a szemüveges forgalmistanő. Nem voltak gyerekei,
családja, a szolgálatnak élt, előfordult, hogy olyan lelkiismeretesen adta át az ügyeletet,
végigjárva minden őrhelyet, váltót, hogy ő, aki maga is vasutas, lekéste a vonatot, mellyel
hazajárt. Azt kérdeztem, ha ártatlannak érezte magát, miért bújt el a lámpakamrában? Talán
azért – felelte az öreg vasutas –, mert mégiscsak nő volt, és férfiak se nagyon mertek volna
szembeszállni az őrjöngő tömeggel. A vasutasok nem vitatkoztak tovább, megitták a
fröccsüket, és elmentek.

Éjszaka az üres lakásban elgondolkoztam, hogy igazuk lehet-e? Bár nem értek túl sokat
a vasúti munkához, kifogásokat kerestem ellenük, de hirtelen eszembe jutott a szemüveges nő
maga, ahogy kezeit tehetetlenül széttárja, megesküszik, hogy a szemafort vörösre állította, és
szó nélkül hagyja a nyakába rakni a kötelet. Akkor még nem hittem el, de az arca sok
éjszakán visszatért a szemem elé, és ma már úgy érzem – tudni sohasem fogom biztosan –,
hogy a nő ártatlan volt.

Azóta két halottam van, az egyikre egész évben emlékezem, a másiknak ilyenkor,
augusztus végén veszek egy csokor virágot, és kiviszem az őrházhoz.

Özvegy Weisz Oszkárné

Ezen az estén Henrik beszélt:

– Maguk ismernek engem, tudják, hogy nem szoktam ítélkezni emberek fölött. Ítélkezni,
uraim, nehéz, megismerni az összes bűnt és az összes mentséget, minden száz évben
legföljebb, ha egy igaz bíró akad, és az pont én lennék? Mindenki beláthatja, hogy nevetséges.
Ezért például, ha maguk most azt kérdeznék tőlem, hogy mi a véleményem a sánta Várdairól,
erről az aljas, utolsó gazemberről, nem válaszolnék egyenesen, csak két epizódot mesélnék el
róla.

Mikor Lumumbát kivégezték, én nagyon fel voltam háborodva, mondom neki: mit szól
hozzá, Várdai úr, hogy kivégezték Lumumbát? Nem fogják eltalálni, mit felelt erre, azt
kérdezte: mi van nekem abból? Abból, hogy egy nagy néger hazafi meghalt, uraim, abból mi
van neki?! De arra, amit most hallottam tőle, nem mondhatok mást, mint hogy az Isten adjon
elég nyálat, hogy köpni tudjak.

Megvettem a paradicsomot és azt a kis zöldpaprikát, ami nekem kell – már említettem,
hogy vegetáriánus vagyok. Épp jövök ki az üzletből, mikor találkozom ezzel a csirkefogóval,
azt mondja: képzelje, Henrik úr, micsoda nagy szerencsétlenség szakadt a nyakamba, meghalt
az anyám! Fogadja őszinte részvétemet – mondom neki –, ismertem a Nagyasszonyt,
nyugodjon meg, ha van túlvilág, ő ott a legjobb helyet kapja. Erre vállat von: kit érdekel, hogy
hová kerül a túlvilágon, sokkal nagyobb baj az, hogy kell vennem egy fekete kalapot,
nyolcvan forint, és hogy tudok én kihasználni egy fekete kalapot? Legfeljebb, ha a feleségem
is meghal, de hát most nincs feleségem. Ezt mondta az anyjáról, uraim, esküszöm, hogy ezt
mondta: kellett vennem egy fekete kalapot, és nem tudom majd kihasználni.

És ha ismerték volna az anyját, azt a szegény Weisz Oszkárnét, ő aztán egész életében
elmondhatta magáról: „Istenem, te nagyon szeretsz engem, mert gyakran látogatsz!” A férje, a
részeges Weisz Oszkár semmivel se volt különb ennél a sánta csirkefogónál, egyetlen nő sem
érezhette magát biztonságban tőle, még a WC-s nénikkel is kikezdett, egyszer odaajándékozta
az egyiknek az egész gomb- és csatkollekciót, amit a cég bízott rá, azt is a feleségének kellett
kiváltania, képzelje, mi maradt kosztpénzre! Fél rúd frankot vett, mert egészre nem futotta, és
vaj helyett azt a büdös margarint, de ő még abból sem evett, úgy nevelte fel a két fiát. Az
egyik: a Zsiga mindig megvédte az anyját, Weisz Oszkár ezért még az első világháború előtt
kiüldözte hazulról, elment a szegény fiú Kanadába. A Weisz Oszkár csak ezt a sánta fiát
szerette, ezt vitte magával mindenhová.

Mikor kitört a tizennégyes háború, behívták Weisz Oszkárt is, mielőtt elindult, azt
kérdezi a feleségétől, mit kívánsz nekem erre a nagy útra? Azt kívánom – mondja a szegény
asszony –, hogy csapjon beléd az első gránát, amiért elkergetted a Zsigát hazulról. Úgy
látszik, uraim, mégis van valaki, aki jegyzi és teljesíti az igazságos átkokat, mert Weisz
Oszkárt mindjárt az első héten úgy telibe találta egy gránát, hogy az óralánca kiröpült a
zsebéből, és felcsavarodott egy faágra. Az asszony itt maradt egyedül, vagyis ezzel a sánta
csirkefogóval. Ennek akkoriban jól ment, még a tizennyolcadik évét sem töltötte be, de már
belekerült abba a bandába, amelyik ellopott egy egész hajórakomány parafát a
Szabadkikötőből, meg más nagy üzleteket is kötöttek. Azt hiszik, adott egy fillért az
anyjának? Ahogy maguk láttak tőle pénzt, úgy látott Weisz Oszkárné is. Elitta és elkártyázta.

Egyik nap az öregasszony kapott egy levelet a másik fiától, hívta ki magához
Kanadába. Kérdezte, mit csináljon most, mondja erre a Várdai – mert akkor már Várdai volt
és nem Weisz –, maga csak menjen ki, mutter, nyugodtan, nekem úgyis kell a maga szobája,
mert meg akarok nősülni. Így beszél egy gyerek az anyjával!

Így aztán a szegény Weisz néni kiment Kanadába, de aztán is minden héten írt a fiának,
kérdezte, mire volna szüksége, küldjön-e csomagot? A sánta Várdainak akkoriban éppen
kezdett rosszul menni, a felesége is otthagyta, elég az hozzá, hogy hazahívta az anyját. Így
meghalok, ha nem jössz haza, úgy meghalok, bírja ezt egy anya olvasni? Weisz Oszkárné is
otthagyta a rendes fiát, ahol még a széket is alája tolták, és hazajött a rossz fiához, cselédnek.
Találkoztam vele kint a téren, mint egy dáma olyan volt, kiöltöztette a Zsiga, rendbehozatta a
fogait, az ujján gyűrűk: haudujudu, Miszter Henrik? Mondom neki, asszonyom; majd itt lesz
magának haudujudu. Felsóhajt: mit csináljak, Henrik úr, ennek a fiamnak nagyobb szüksége
van rám.

El kell ismerni, hogy Várdai szépen beszélt az anyjával – egészen addig, míg ki nem
zsarolt tőle mindent, amit hazahozott. Eladta az öregasszony ruháit, ékszereit, és a pénzzel
valami link üzletbe kezdett. Megtalálta a szerencséjét – ezért mondják, hogy a szerencse vak,
mert különben az ilyen gazembert messzire elkerülné –, amikor már gurult a kocsija, újra
gorombán viselkedett. Weisz néni a maradékokat ette, és kötényt hordott, hogy eltakarja
ruháján a foltokat. Pénzhez jön a nő is, Várdai hamarosan talált új feleséget magának, most
nem küldte el az anyját, ő költözött el hazulról, otthagyta az öregasszonyt egyetlen fillér
nélkül. Én adtam neki pénzt bélyegre, hogy írhasson a másik fiának Kanadába. Zsiga el is jött
érte, és elvitte magával.

Elért minket a második világháború is, sok szenvedést hozott, de azt a javára kell írni,
hogy egy bomba telibe találta Várdai házát – úgy mint az apját egy gránát az elsőben –, ott
maradt egy szál kabátban, többé nem volt egzisztencia, a második felesége is otthagyta.
Járkált a sánta lábával ide-oda, sehová nem fogadták be, végül is elszánta magát, hogy újra
hazahívja az anyját. Ha eddig nem hitték, uraim, most láthatják, hogy az emberi aljasságnak
nincs határa. De talán az anyai szeretetnek sem. Ahogy a felszabadulás után megindultak a
vonatok, Weisz néni hazajött.

Most is találkoztam vele kint a téren. Meg akartam kérdezni, hozott-e magával mindjárt
koldusbotot is, de aztán ránéztem, és nem mondtam semmit. A fia most sem eresztette vissza
üres kézzel, szép új ruhát viselt, de az öregasszony már nagyon megtört, az arca kétoldalt
behorpadt, olyan volt, mint aki már szeretne meghalni, de nem hagyják. Nem akarom untatni
magukat, uraim, azzal, hogy szedte el Várdai most is az öregasszony minden pénzét és
holmiját, hogy alázta meg, mikor már nem maradt semmije sem. Bevallom: én azt kívántam,
történjen az egész minél gyorsabban, így legalább Weisz néni hamarabb visszamehet
Kanadába. Vissza is ment.

Évek múltak el, Várdai megöregedett, és mint a gonosz emberek általában, vénségére
egyedül maradt. Ahogy a cigány átok mondja: olyan ritkán nyitották rá az ajtót, hogy a
küszöbén kinőtt a fű. Kire gondolt volna másra, mint megint az anyjára? Ő maga nem mert
írni, egy szomszéddal küldetett levelet, hogy milyen beteg.

Maguk nem fogják elhinni, uraim, de az öregasszony harmadszor is hajóra szállt, hogy
hazajöjjön, bár elmúlt már nyolcvanéves, és tudta, hogy itthon most sem várja más, mint
eddig bármikor. A szíve már nem bírta a nagy utat, özvegy Weisz Oszkárné ott halt meg a
hajón, a nagy óceán közepén, egyforma távolságra a két fiától, de még a halálos ágyán is azt
kérte, hogy hozzák haza, és itthon temessék el. A sánta Várdai szerint csak azért, hogy neki
külön kiadásokat okozzon a fekete kalappal, melyet egyáltalán nem tud kihasználni többé.

Dürr, a tolvajok réme

A lámpagyújtó már egy órával korábban járta végig a Kiskör gázlámpáit mint nyáron, mikor
az egyik este – november elején – néhány fejkendős parasztasszony vágott keresztül a téren,
megálltak a feltartott kezű katona szobra előtt, letették virágaikat a szürke márványlapra,
álltak néhány pillanatig, aztán ahogy jöttek, el is mentek a Keleti pályaudvar felé. Már a
hatodik év telt el a nagy harcok óta, és minden évben kevesebben jöttek ki a téri szoborhoz
gyászolni vagy emlékezni.

– Jól van ez így – mondta Fehér –, hagyjuk meghalni a halottakat, mert nincs szörnyűbb
annál, mint mikor fenn járnak az élők között. Én magam is ismertem egy embert, akinek nem
sikerült meghalnia.

Dürr Józsefnek hívták, egy özvegyasszony egyetlen fia volt, a villamosvasútnál

dolgozott mint kalauz. 1956 októberében a felkelők közé állt – hogy miért, azt nem tudom,
ezekre a dolgokra különben is jobb orvosság a felejtés, mint a magyarázat –, és mivel ügyes
és elszánt gyerek volt, rábízták az egység legfontosabb fegyverét: a páncélöklöt, melyet Isten
tudja, hol zsákmányoltak. Nem tudom, uraim, ismerik-e a páncélöklöt, elég legyen annyi,
hogy alig valamivel veszélyesebb a kezelőjére, mint az ellenségre, hivatalos katonai
számítások szerint, amíg a páncélököl leküzd egy tankot, átlag három lövéssel, addig a
kezelője és maga a fegyver is elpusztul.

Dürr sem járt másképp, pont a feje mellett robbant fel a páncélököl, a csöve úgy
szétnyílt, mint a tubarózsa, a láng szétégette Dürr arcán a bőrt, a repeszek át- és átjárták a
húsát, kiverték a fogait. Kórházba vitték, az orvosok – hogy valamit csináljanak olyankor is,
amikor már nem lehet csinálni semmit –, úgy ahogy kiszedték a repeszeket, összevarrták az
arcát, de ez az arc többé nem hasonlított emberi ábrázathoz.

Anyja vitte haza Dürrt a kórházbál, otthon előre elzárt minden tükröt, és megágyazott a
fiának a díványon, három liter bort készített ki neki. Az öregasszony mindent megtett, hogy
Dürr ne józanodjon ki többé, úgy képzelte, a fia így könnyebben el tudja viselni majd az
életet. Eladta szobájukból a bútorokat, fehérneműket, és bort hozott a szétzúzott fejű fiúnak,
éjszakánként ott üldögélt a dívány mellett, és mesélt vagy énekelt.

Mikor a lakásból kifogytak az eladható holmik, az öregasszony erején felüli munkát

vállalt, rázárta fiára az ajtót, és eljárt a Vágóhídra belet mosni, konzervgyárban emelgette a
ládákat, néha napi tizenkét-tizenhárom órákat is dolgozott. A második tél, melyet ilyen
túlhajtott munkával töltött el, el is vitte őt.

Dürr magára maradt. Két év után újból ki kellett lépnie az utcára. Már az első
találkozásoknál megértette, hogy anyjának igaza volt, mikor rejtegette őt az emberek elől,
amerre elment, még a gyermekkori ismerősök is elfordították a fejüket, vagy kezüket a
szemük elé emelték, hogy ne kelljen ránézni. Dürr tovább ivott, még aznap éjszaka egy
kocsmában eladta a lakását tízezer forintért, a pénzt egy hét alatt elszórta, és fedél nélkül
maradt.

Ezután a csatornában aludt. Nem tudom, aludtak-e már az urak csatornában, ha nem,
akkor el kell mondanom, hogy az oldaljáratok lejtenek a központi csatornaág felé, tehát a
járatok vége általában szárazon marad, csak egészen nagy esők idején jön fel idáig a víz, és
mossa be a csavargók nyoszolyáját: néhány marék szalmát vagy rongyot. Sötét, meleg odú ez
különben, csak sajnos, a patkányok is tudják, sokszor megzavarták Dürr álmait.
 Innen járt fel hajnalonként, mikor a rendőrposzt is behúzódik valahol megmelegíteni
fagyos lábait, és elindult, hogy megszerezze napi szükséges italát. Enni különben is alig evett,
népbüfék sarkában húzódott meg, leste, hogy az étkezők közül ki hagy valamit a tányérján:
levest, főzeléket vagy egy kenyérdarabot, mikor az illető megtörölte a száját, és elfordult,
Dürr előretört a sarokból, könyökével félresodorta a társait, és megette a maradékot.
Előfordult néha azonban, hogy az étkező csak egy pohár szódavízre váltott blokkot magának,
s mire visszatért, már üresen találta a tányérját. Dürr így többször is lebukott, hamarosan
mindenki ismerte amúgy is jellegzetes fejét, a kiszolgálók, ha meglátták, már kacsintottak
egymásnak: „Jön az ortopédfejű”, és csak akkor engedték be, ha legalább tíz forintot fel tudott
mutatni.

Dürr kéregetni próbált, de a rendőrök újból és újból elzavarták az utcasarkokról, az

emberek különben is szívesebben adnak jól táplált, gusztusos, egészséges koldusoknak,
akiknek legfeljebb annyi bajuk van, hogy egyik lábukat bedugják maguk mögé egy kitörött
pinceablakon, mintha hiányozna. Dürr már hónapok óta éhezett, míg csak véletlenül rá nem
talált egy jövedelmező kereseti forrásra.

Egy este kint csavargott Kőbányán. Egy hosszú és egyenes utcába vetődött el, ahol
nincsenek lakóházak, csak a gyárak hátsó kerítései néznek egymással farkasszemet. Dürr
ment az út közepén, fejét lehorgasztva, Isten tudja, mire gondolhatott, mikor a magas
gyárfalon keresztül egy csomagot dobtak a lábaihoz. Felvette, és el akart futni vele, de három
férfi, aki eddig a fal mellett várakozott, nem engedte. Dürr birkózni kezdett velük a
csomagért, késéhez, mely egyedül maradt meg személyes holmijai közül, nem juthatott hozzá,
de azt sziszegte, hogy kiabálni fog, és mindannyian a rendőrség kezére kerülnek.

A három férfi alkudozni kezdett, húsz forintot ígértek Dürrnek, ha félreáll az útjukból.
Dürr, bár nem tudta, hogy mi lehet a csomagban, nem adta oda ennyiért, száz forintot szedett
ki a tolvajokból. Hosszú idő után ezen az estén vacsorázott újból rendesen, sőt még arra is
maradt pénze, hogy éjszakára ágyat béreljen magának a Dobozi utcában, a régi Üdvhadsereg
menhelyen, melyet most a kerületi tanács kezel. Sokáig forgolódott a tiszta párnák között, az
öröm nem hagyta elaludni, tudta, hogy talán évekre megoldotta az életét.

Ezentúl Dürr a tolvajok üldözésére specializálta magát. Mivel jól ismerte a gyárakat és
környéküket, tudta, hol vannak azok a helyek, ahol lopott árukat vagy szerszámokat ki lehet
csempészni. Ismerte a kis tolvajokat: nőket, akik véres rongyok alatt tojásokat hoztak ki a
konzervgyárból, bízva abban, hogy a portás nem mer hozzányúlni az undorító rongyokhoz;
ismerte a sofőröket, akik a pótkerék gumijában csempészték ki a tiszta szeszt, gyakran lesben
állt a népligeti sötét töltés mellett, ahol fusizók cipelték hátizsákban hazafelé a gyárban
összeeszkábált kisgépeket; ismerte a hamis szállítólevelek útját, a civileknek leadott
gyümölcsösládákat, a felnyitott, megdézsmált és újból lezárt tejeskannák titkait.

Mindenütt megkereste a tolvajokat, és egyezséget ajánlott fel nekik: ha pénzt kap,

hallgat az ügyről. Senki sem merte megkockáztatni a lebukást, Dürr egyre jobban keresett,
vissza tudta vásárolni a régi lakást, és nagy márványkövet emeltetett az anyja sírjára. Egyszer
azonban veszedelmes akcióba ártotta magát.

Egy kocsmai beszélgetésből véletlenül megtudta, hogy egy kerület nyolc vagy kilenc
hentesboltja csal és összejátszik egymással: alacsonyabb osztályba sorolt árukat első
osztályúnak adnak el, a húst öntözik, hogy teleszívja magát vízzel, a mérlegtányér aljára
tizenöt dekás faggyúcsomót ragasztottak, minden pénteken benn maradnak az üzletben,
maszek-leltárt készítenek, és a hasznot szétosztják. Ugyanakkor a boltok védszövetséget
kötöttek, ha kellett, árukat irányítottak át, és értesítették egymást a várható ellenőrzésekről.

Dürr egy péntek este zárás után kopogtatott be az egyik boltba, látta hogy világosság
szűrődik ki a réseken, addig döngette a redőnyt, amíg felhúzták. Belépett, kését védekezően
maga elé emelte, és elmondta, hogy tud a lopásokról, pénzt kért. A hentesek letagadták az
ügyet, és azt ígérték, hogy ők jelentik fel Dürrt rágalmazásért. Erre Dürr szabad kezével
tantuszt dobott a fali telefonba, feltárcsázta a 123-456-ot, a központi kapitányság számát, és a
kagylót az üzletvezető felé dobta.

Most nem érte be kisebb konccal, heti ötszáz forintot követelt magának, tudta, hogy a
henteseknek így is bőven marad pénzük. Elkeseredett vitatkozás után a tolvajok végül
beleegyeztek ebbe, legalábbis látszólag. A nyolc vagy kilenc üzletvezető tanácskozásra gyűlt
össze, hogy lehetne kiszabadulni ebből a kutyaszorítóból. Nemcsak a heti ötszáz forintot
sajnálták, sokkal inkább tartottak attól, hogy az állandóan részeg Dürr valahol kifecsegi a
titkukat, ami – társadalmi tulajdon elleni vétségről lévén szó – legalább öt-tíz évi büntetéssel
járna valamennyiük számára. Arra természetesen nem gondoltak, hogy a lopást abbahagyják.
Egy fiatal hentessegéd vállalta magára, hogy elintézi az ügyet.

Dürr azonban mintha felismerte volna szándékukat, nem hagyta magát kelepcébe
csalni, vigyázott, csak nyilvános helyeken találkozott a hentesekkel, a pénz átvétele után
pedig igyekezett nyomtalanul eltűnni előlük. Hosszú időbe tellett, amíg a hentessegéd
kinyomozta, hogy Dürr esténként egy Dob utcai kocsmában szokott álldogálni.

A fiatal segéd beküldte egyik nőjét ebbe a kocsmába, azzal a feladattal, hogy
ismerkedjen meg Dürrel, és csalja ki egy városszéli kis víkendházba. A lány, hogy ne keltsen
feltűnést, csak a harmadik este szólította meg az égett arcú férfit.

Dürrnek akkor már évek óta nem akadt dolga nővel, titokban arról ábrándozott, hogy
majd egy vak lánnyal találkozik össze, aki nem látja az ő arcát, talán egy telefonközpont
kezelőnőjével. Valahányszor az útkereszteződéseknél felhangzott a vakok sípjele, akik
segítséget kértek az átkeléshez, Dürr felkapta a fejét, és odasietett, de azt tapasztalta, hogy
ezek a vak lányok általában meleg és dédelgető otthonban laknak, egyik sem vállalná az ő
kivert kutya sorsát.

Most is gyanakodva fogadta a hentessegéd nőjének közeledését, bár természetesen

sejtelme sem volt, hogy a lány kihez tartozik. Először nem akart szóba állni vele, de mikor a
lány minden este visszatért, engedett fel lassanként. Dürr szerelmes lett a lányba,
gyerekkoráról és az anyjáról mesélt neki, megkérdezte, hogy ha elmegy valamelyik híres
sebészhez, és sikerül átoperáltatnia az arcát, hozzájönne-e feleségül? A lány, bár irtózott
Dürrtől, a kapott utasítás szerint igent mondott.

Egy kora tavaszi estén sikerült kicsalnia Dürrt a víkendházba. A hó töretlen maradt az
utakon, a víkendház ablakát is fatábla takarta. Bent a víkendházban Dürr letérdelt a lány elé,
átfogta a térdét, és szörnyű arcát a lány szoknyájára hajtotta. Így érte hátulról az első
késszúrás, majd a többi számtalan, melyek közül pedig egy is elég lett volna, hogy életét
kioltsa.

Szegények fölfelé
Ezen az estén Anda beszélt:

– Anyám, ahogy öregszik, egyre jobban szeret mesélni. Mikor hazajövök Debrecenből, nem
csinálok estére programot, anyám begyújt a sparherdbe, krumplit sütünk, és ő mesél.
Nagyrészt már ismerem, amit előhoz, mégis szeretem hallgatni. Legtöbbször a régi
lakásainkról mesél.

Mikor még kicsi voltam, sokfelé laktunk. Angyalföldön születtem, itt egy szobánk volt,
ez jelentette egyúttal a konyhát is. Apám öntödében dolgozott, éppen akkoriban, mikor én
születtem, megbetegedett a gáztól, alkalmi munkákból élt. Napi egypengős keresetből nem
tudtuk fizetni a lakbért, el kellett költöznünk. Így kerültünk a Bagolyvárba.

Ezek nagy, ormótlan házak voltak, kívülről kék és szürke festékkel mázolták át őket. Itt
egy másik családdal béreltünk közösen egy kétszobás lakást. Nekünk jutott a belső, ha be
akartunk menni a szobánkba, el kellett haladni a szomszéd család mellett. Egy darabig
békésen éltünk, de az apám egyszer összeveszett velük valami macskán, és a szomszédok
nagyon megharagudtak ránk, még látni se akartak minket. Deszkából építettek egy folyosót,
keresztül a szobájukon, és nekünk ezen kellett bejárni a saját szobánkba, akárcsak egy
alagúton.

Már iskolába jártam, mikor idejöttünk lakni a Nagyfuvaros utcába, ahol most az anyám
él. Nem azért maradtunk itt, mert jobban éreztük magunkat ebben a lakásban, mint máshol,
hanem azért, mert még költözködésre sem volt pénzünk.

Egy szekrényünk volt, ennek is megették a hátát a poloskák, úgy támasztottuk neki a
falnak, hogy újságpapírt tűztünk rá. A szobában nyugodtan lehetett játszani, nem vették el a
helyet a felesleges bútorok, még egy ágyunk volt és pár szalmazsák. A szobából egy kiskamra
nyílt, én ezt szerettem legjobban a lakásból, az előző lakó ugyanis nagy csomó rongyos
könyvet hagyott nálunk, ezeket lehetett ott olvasgatni.

Egyszer váratlanul ki kellett hordanom könyveimet a kamrából. Megnősült a

nagybátyám, és odajött hozzánk lakni, kibérelte tőlünk a kis kamrát. Annus, a felesége,
cselédlány volt, nagyon tiszta, jószagú nő. A kamrát is szépen kitakarította, mielőtt
beköltöztek. Pont egy ágy fért el benne.

Mi korábban mentünk aludni, mint ők, de nemsokára hallani lehetett, hogy ők is

lefekszenek, és leoltják a villanyt. Alig múlt el egypár perc, Annus elkezd sikoltozni, hogy
jönnek a svábbogarak. Csakugyan hallatszott, ahogy a svábbogarak kaparnak a falon, aztán
egy szép start-fejessel levetik magukat a mélybe. A nagybátyám felgyújtotta bent a lámpát, és
piff-paff, a papucsával verte le őket a falról. Megint eloltja a villanyt, aztán újra felgyújtja,
mert jött a többi svábbogár. Megint piff-paff, így ment egész éjszaka. Az öcsémmel hülyére
nevettük magunkat.

A felszabadulás után befejeztem az elemit, de nem mentem el dolgozni. Bekerültem

egy téri galeribe. Otthon kaptam enni, de pénzt, persze, egy fillért sem láttam az anyámtól. Ha
szórakoztam, magamnak kellett összehozni a pénzt. A téren akkor sokan dominóztak pénzbe,
lusták voltak, hogy hazulról hozzanak dominót, én szereztem két készletet, és kölcsönadtam
játékosonként egy forintért. Persze, a rendőrök hamar kifigyeltek, egymás után hat készletet is
elvettek, be kellett csukni a boltot.
 Pénz viszont, mondom, mindenképpen kellett, áttértem a sakkra. Ha a fiúk láttak egy
részeg palit a sakkozók körül, elkezdték ugratni az illetőt, hogy üljön le játszani velem
kétforintos alapon. Cukkolták: mi van, még egy ilyen kisfiúval sem mer kiállni? Leültették a
tábla mellé, én pedig szépen lefosztottam. Egyszer odajött egy részeg suszter, az nagyon
leégett. Elnyertem kétszáz forintját, már nem volt egy vasa sem, de még játszani akart, hogy
van neki egy csele, amit ki akar próbálni ellenem. Föltette a kalapját két partira. Elnyertem azt
is, aztán a kabátját, a nadrágját, levetkőztettük a susztert gatyára.

Épp arra járt egy rendőr, óriási botrány lett az ügyből, engem is bevittek az őrszobára.
Egész este bent tartottak, megígérték, ha két héten belül nem állok be dolgozni, elküldenek a
javítóba.

Oda aztán semmiképp sem akartam kerülni, inkább munka után néztem. Munka, persze,
akadt, de mind unalmas „hórukk”, kőművesek mellett, anyagmozgatónak, villanyszerelőknél
hornyot vésni. Inkább Aszód, gondoltam magamban, mikor egy este összeakadtam a téren az
öreg Henrikkel. Ő akkor egy orvosi műszergyárban dolgozott, és csak úgy mellesleg – ahogy
ő mondta – a gyár sakkcsapatát vezette. Én szerintem ez volt a fő foglalkozása, és a többi volt
a mellesleg. Megkérdezte tőlem, nem akarok-e náluk játszani, rámennek, hogy bekerüljenek
az NB II.-be. A gyár támogatja a sakkot, ha odamegyek, el tudja intézni, hogy fölvegyenek
ipari tanulónak. Érdekelt a dolog, mert rengeteg kis gép volt a gyárban, és ezekkel mindig
szerettem játszani. Felvettek tanulónak rendes, hároméves szerződéssel.

Már mint tanuló is elég jól kerestem, „kilőttem” a téri fiúk közül, új ruhát csináltattam,
és fél évenként új cipőt vettem. Amellett úgy látszott, hogy még jobban fogok keresni, külön
üveghegesztési tanfolyamra küldtek, és más speciális dolgokat is taníttattak velem.

Persze, a térre csak kijártam, nem tudtam meglenni a galeri nélkül. Én soha olyan jól
nem éreztem magam, mint ha elmentem velük csavarogni. Volt például köztük egy fiú, a
„Noki”, aki mindig mesélt. Tudtuk róla, hogy akkor találja ki a történeteket, mikor mondja,
olyanokat: „ez akkor történt, mikor én gyöngyhalász-matróz voltam egy Jáva-szigeti hajón, és
a vad hegyi kutyák elrágták a hajó rögzítő kötelét”, mégis olyan érdekes volt, hogy az ember
mindenről megfeledkezett, ha őt hallgatta. Vasárnap esténként kijártunk a lóversenypálya elé
nőt szerezni, a leégett nők olcsón adták magukat, némelyik így akart vonatpénzt szerezni
hazáig. Nékem nem akadt dolgom velük, már tizenhat éves elmúltam, de még elég gyáva
voltam akkoriban, csak néztem a többieket, hogy alkusznak a nőkre.

Anyám sírt, hogy ne menjek a fiúkkal, főleg szombat esténkint szerette volna, ha otthon
maradok, és hallgatom vele a rádiót. Én mindig mondtam neki, hogy nem megyek sehová,
persze, a végén csak leugrottam a kultúrterembe táncolni. Majdnem mindig verekedéssel
fejeződött be az este. Így folyt az életem két, két és fél évig.

Egyik nap behívat a főnököm, hogy a gyárat letelepítik Debrecenbe. Nem viszik le a
teljes munkáslétszámot, csak azokat az embereket, akiket a vállalatvezetőség pótolhatatlannak
tart. Rám néz, és azt mondja: Nagyon szeretné, ha én is lemennék. Idén felszabadulok, kapok
majd lenn szolgálati lakást, egy műszaki részleget fogok vezetni, mint beosztott technikus.
Gondolkozás nélkül rávágtam, hogy nem megyek le Debrecenbe, én pesti fiú vagyok, itt lakik
az anyám, itt élnek a barátaim. A főnök bólogatott: Jól van, kényszeríteni nem fognak, de
azért gondolkozzam a dolgon, van még két hetem, hogy döntsek.
 Hülye fejjel otthon is elmondtam, hogy mit ajánlottak föl nekem. Anyám sírt, hogy még
egyszer nem adódik majd ilyen alkalmam kiszabadulni a térről, a végén el fogok zülleni, nem
lesz belőlem semmi, éppen úgy, mint ebből meg abból, és felsorolta az egész galerit.
Elgondolkoztam: csakugyan, majdnem mindegyik fiúnak volt módja, hogy följebb kerüljön,
de egyik sem használta ki. Elment katonatisztnek, aztán kilépett a tisztiiskoláról, lement
szakérettségire, és az ablakon keresztül szökött haza, tanult énekelni, aztán abbahagyta, és ma
mind csak csavarog, hol itt dolgozik, hol ott. – Lehet, hogy én is így fogok járni? –
töprengtem magamban. – Miért is ne? Ráadásul a bandában a legtöbb fiú erősebb és
életrevalóbb volt nálam, én sohasem tanulok meg úgy beszélni és verekedni, mint például
„Noki”. Ha én leégek, sokkal jobban le fogok égni, mint ők. Anyám folyton beszélt: apád, ha
élne, letörné a derekadat, de jó is, hogy nem él, mert újra meghalna bánatában. A végén azt
ígérte, ha nem megyek le Debrecenbe, akkor ő kinyitja magára a gázcsapot.

Nem lehetett kibírni otthon, munka után nem mentem haza, inkább éjfélig kint
maradtam a téren, különben is, mióta az a veszély fenyegetett, hogy elkerülök innen, még
jobban szerettem a teret.

Egyszer csak összetalálkozok a Henrikkel. Ő akkor már rég elment a mi gyárunkból, a

pénzverdében dolgozott, a tanult mestersége ugyanis aranyműves. A Pénzverőből aztán
valamiért kirúgták, állítólag kevesellte az órabért, emelésért folyamodott, de nem adták meg
neki. Ő azt mondja, azért, mert valamelyik főnöke nem szerette a sakkot. Akkoriban éppen
állás nélkül volt.

Mondom, találkoztunk, nagyon örült nekem, leültünk egy padra beszélgetni.

Végigbeszélgettük az éjszakát.

Hogy vagyok, mint vagyok? Jól, mondom. Henrik a térdén egy szatyorban egy rakás
paradicsomot szorongatott. Kérdezem tőle:

– Ez a vacsora?

– Ez. Maga nem tudja, hogy én növényevő vagyok?

– Mióta?

– Van már vagy húsz éve. Akkoriban nekem jól ment, volt egy kis aranyműves
üzletem. A feleségem minden nap libát főzött és kacsát, de szegény olyan rosszul tudott főzni,
hogy egy egész életre megutáltatta velem a húst. Csak a főzeléket ettem meg, rá is szoktam
egészen.

Henrik bólogatott.

– Tudja, milyen jól jött az nekem Mauthausenben? El sem tudja képzelni. Nagy, erős
emberek, atléták, birkózók lefogytak a súlyuk felére, nekem pedig a világon semmi bajom
nem volt, pedig tudja, mi volt Mauthausenben? Por, piszok, közönséges beszédek.

Henrik közben eszegette a paradicsomot, ha kibuggyant a leve, utánakapott a szájával.

– Azért is nem érdekel engem, hogy munka nélkül vagyok. Mi kell nekem, uram?
Nyáron kétnaponként egy kiló paradicsom, egy kiló zöldpaprika meg egy fél kiló kenyér. A
nővéremnek van gázsparherdja, annyi teát főzhetek, amennyit akarok. Húst csak télen eszem,
akkor muszáj, mert nagyon fázok. Fogok én tanult mester létemre nyolcszáz forintért
dolgozni? Egy ilyen kaliberű ember, mint én vagyok? Kivárom, amíg adódik egy
ezernyolcszáz-kétezer forint. Már ígértek is egy kisipari szövetkezetben. Énnekem nem lehet
dirigálni, uram.

Erre elmesélem Henriknek, hogy én is éppen így állok a gyárral, nem akarok lemenni
Debrecenbe. Henrik rám néz:

– Ember, ne őrüljön meg! Kapja a hóna alá a kuffert és induljon. Menjen le holnap,
menjen el ma, menjen el, ha lehet, tegnap. Ilyen sanszot kihagyni? Meg tudja csinálni az
életét, mérnök lesz magából. Alles was gut und teuer. Mit akar még?

– De maga azt mondta az előbb, hogy magának nem fognak dirigálni, akkor nekem sem
fognak.

– Hogy méri magát hozzám? Én egy vén taknyos vagyok, maga előtt ott van az élet! És
miért nem megy el, mit nem tud itt hagyni?

Mondom, hogy az anyámat.

– Az nem igaz. Olyan anya nincs, aki ne küldené el a gyerekét minél messzebb a tértől.

– Jól van, akkor nincs. A tér meg a fiúk.

– A tér? Ide hallgasson. Maga tudja, hogy én mióta járok ki a térre, és tudja, hogy
mindig itt vagyok. Amit én mondok a térről, az, elhiheti, igaz. Ide hallgasson: a tér egy meleg
mocsár. Tele piszokkal, sárral. Itt csak a magamfajta disznók érzik jól magukat, akiknek
annyira kell az a kis meleg, hogy nem számít nekik, ha piszkosak lesznek. Maga nem idevaló:
fiatal, egészséges, jó szakmája van. Még akkor se maradjon itt, ha a tér közepén szülte volna
az anyja.

Ismertem én is azokat a dolgokat, amelyeket Henrik előhozott, de hogy éppen ő

mondta, aki szakmát szerzett nekem, megindított. Azután is, minden este eljött hozzánk
agitálni, a végén erőszakkal vitt ki a vonathoz.

A többi már nem túl érdekes. Négy éve dolgozok lent Debrecenben. Megnősültem, az
is lehet, hogy mérnök leszek, a gyár esti egyetemre akar küldeni.

Csak néha járok haza, hozok valamit anyámnak, ilyenkor szoktam találkozni a régi
galerivel. Nézem, hogy megkoptak, ugyanazokat a vicceket csinálják, mint évekkel ezelőtt,
mikor még én is közéjük tartoztam. „Noki” még most is mesél, de már előre ki tudom
számítani, hogy mit fog mondani. Henrikkel találkozok a múltkor, kezet fogunk, azt mondja:
Uram, a mocsár lassan kiszárad.

Straznyiczky, a magyar apa

Ezen az estén Straznyiczky beszélt, a segédszínész:
– Ezerkilencszáztizenötben, a világháború második évében mint fiatal színész egy kisebb
vidéki társulatnál játszottam. Hiába hozattuk le Pestről a hazafias sikerdarabokat: „A vén
zászlótartó”-t, az „Asszony mint főhadnagy”-ot, a közönség már megunta a háborús
történeteket. Csak hátul ácsorgott néhány ember, az első tíz sorba nyugodtan ültethettünk
volna krumplit, nem is ártott volna gyér vacsoráinknak. Képzeljék el a megdöbbenésemet,
mikor egyik alkalommal – épp a „Vén zászlótartó” szerepelt a műsoron – az első sor közepén
egy magas, elegáns urat vettem észre. A nagy monológom közepén leszóltam a súgóhoz: ki
kapott potyajegyet? De a súgó azt felelte, hogy az illető úr szabályszerűen jegyet váltott a
pénztárnál.

Nékem úgy tűnt, hogy az elegáns úr az én játékomat követi a legnagyobb figyelemmel,

igaz, én alakítottam magát a vén zászlótartót. A nagy monológom befejező mondatainál: „Ki
vagyok én? azt kérdezed. Egy magyar apa voltam, fiamat elveszítettem, tehát apának nem
mondhatom többé magamat, de magyarnak megmaradok halálom órájáig. Éljen a császár!” –
az úr összeütötte fehér kesztyűs kezeit.

Előadás után kopogtatnak az öltözőm ajtaján, az elegáns úr lépett be, meghajolt és

átnyújtotta a névjegyét: doktor Mateidész József polgármester.

– Miben állhatok szolgálatára?

– Először is engedje meg, hogy gratuláljak a produkciójához. Ön meglepő szívhangokat

talált az apa fájdalmainak ecsetelésére. Önnek valóban vannak gyermekei?

– Nincsenek, polgármester úr, remélem, hogy nincsenek.

– Csodálatos. Csodálatos! Mennyi a fizetése itt a színháznál?

– A tizedik sor jövedelme az enyém, polgármester úr.

– Amely majdnem mindig üres. Hajlandó volna állami szolgálatba lépni?

– Miről volna szó?

A polgármester kis szünetet tartott, és jelentőségteljesen rám nézett.

– Ön lenne a Magyar Apa.

Ismertette a feladatot, melyet el kellene látnom. Bocskai-ruhát vennék fel, kimennék a

pályaudvarra, és mint egyszerű magyar apa, akinek a fia már kint harcol a csatatéren,
buzdítanám a frontra induló katonavonatokat, esetleg mint magyar apa meg is áldanám őket.

Az éhhalál szélén álltam, még a zálogcéduláim is zálogban voltak, nem maradt más
választásom, fel kellett raknom a fehér szőröket: az ősz bajuszt és a Kossuth-szakállt.
Kivonultam a pályaudvarra, és egy Szerbiába menő katonavonat előtt megtartottam a
szűzbeszédemet. Micsoda siker volt, kedves uraim! Mikor a fiamról beszéltem, akit a
keblemen dédelgettem, mégis én magam küldtem ki a harcmezőre, hogy a hazáért, a
császárért harcoljon, és ha kell, meghaljon, én magam is meghatódtam, és becsületszavamra
mondom, ha lett volna fiam, egy ingben kizavartam volna a frontra. A katonák sírtak, csak
úgy zengett a „Megállj, megállj, kutya Szerbia”, esküszöm, ha találnak egy szerbet, ott
helyben átharapják a torkát.

Másfél évig úgy éltem, mint Marci Hevesen. Ebéd előtt és vacsora előtt lementem a
pályaudvarra, megríkattam a katonavonatot, aztán jól bezabáltam. Már diétát kellett tartanom,
mert az arcom túlságosan kigömbölyödött, márpedig egy magyar apa, aki egy évezredig állt a
viharban, a Kárpátoktól le az Aldunáig, ekkora strapától nyilvánvalóan csak sovány lehet.

Hála hülye tábornokainknak, akik még akkor is elveszítették volna a háborút, ha

egyáltalán nem lett volna ellenség, beszédeim hatása egyre csökkent. Panaszkodtam is
Mateidész úrnak; én mint magyar apa egyedül képtelen vagyok megnyerni a háborút.
Ezerkilencszáztizenhat őszén vágták hozzám az első paradicsomot, rögtön utána az első
rohadt paprikát, ezentúl a pucerájos átalányban tisztította Bocskai-ruhámat. Bevallom:
éjszakánként alig tudtam elaludni, sohasem hittem magamról, hogy zseniális színész vagyok,
de egész pályafutásom során nem hajítottak fel a színpadra hagymánál aljasabb növényt.
Vívódásaimnak szerencsére véget vetett a háború elvesztése.

A kommün idején feljöttem Pestre, és újra beálltam egy kisebb társulathoz, viszonylag
nem kerestem rosszul, de nem játszottam három-négy mondatnál hosszabb szerepeket.
Sokszor eszembe jutott régi nagy alakításom: a „Magyar Apa”, mikor egy-egy katonavonat fél
óráig csak engem hallgatott a pályaudvaron, és nem szégyellem: úgy sírtam, hogy a
párnámban összecsomósodott a csirketoll.

El lehet képzelni örömömet, mikor egyik nap a Rákóczi úton összeakadtam Mateidész
polgármester úrral. Meg akartam szólítani, de egykori gazdám úgy tett, mintha nem ismert
volna fel, csak a szemével intett, hogy kövessem. Legnagyobb megdöbbenésemre egy
szociáldemokrata pártszervezetbe vezetett. Behívott egy szobába, kulcsra zárta, és
meghatottan felém fordult.

– Kedves jó Straznyiczky úr. A régi vállalkozásunk, mely oly sok sikert hozott önnek,
és nem tagadom, nekem is: kitüntetések, jutalmak formájában, sajnos csődbe ment. De nem
hiszem, hogy a szociáldemokrata párt ne tudna használni egy magyar apát!

Másnap elmentünk a párt egyik vezetőségi tagjához, Vachsberger Benjámin elvtárshoz.

Figyelmesen végighallgatta a műsoromat, és nem látszott elégedetlennek.

– Az ötlet – mondta – nem rossz. Tömegeink még fertőzöttek a nacionalizmus

mételyétől, egy magyar apa – ha helyesen élünk vele –, valóban jelentős hatást tudna
gyakorolni rájuk. De az egészet át kell szervezni.

– Igen. Talán az kellene, hogy két fiam volt, és mind a kettő elpusztult a háborúban,
halál a császárra!

– Ki beszél itt a császárról? Döglött oroszlán. Most nem őellene harcolunk, hanem a
kommunisták ellen. A két halott fiú nem rossz. Meg lehet tartani őket, azzal a változtatással,
hogy a munkásosztály érdekeit védték, és szélsőséges kommunista terrorlegények ölték meg
őket.

A magyar apafigura külsejében is átalakult: Bocskai-ruha helyett overallt és bakancsot

öltöttem, csak háromnaponként volt szabad borotválkoznom, akkor is használt pengével, hogy
azért megfelelően borostás maradjak, a Himnusz helyett pedig a „Fel szocialisták,
sorakozzunk”-ot kellett énekelnem, de az „Én az egyszerű munkás, a magyar apa mondom
néktek, proletár testvéreim” – kezdetű beszédem sikere felülmúlta a harctérre buzdító
szónoklatét. A gyárakban, ahol megfordultam, ugrásszerűen megnőtt a szociáldemokrata párt
tagjainak a száma, és kiközösítették a kommunistákat. Talán ezért történt, hogy mikor Kun
Béla és a többi kommunista vezér kijött a börtönből, az egyik megürült zárkába sietve
bezártak engem, és csak a fehér lovas Horthy Miklós fővezér szabadított ki.

Mateidész úr ott várt engem a börtön kapujában, gomblyukában stilizált dicsfényt

viselt. A Magyar Glória Párt helyiségébe vezetett, és meghatottan fordult felém.

– Kedves jó Straznyiczky úr! Én mindig tudtam, hogy nagy ötletünk: a „Magyar Apa”
szerencsés órában fogant. Egyszerűen elképzelhetetlen egy olyan rendszer, amely ne tudná
használni. A párt vezetősége nevében igaz magyar szeretettel köszöntöm. Parancsoljon, itt az
előleg, vegyen egy olyan Bocskai-ruhát, amilyet a háború idején viselt, holnap országos
körútra indul mint Glória párti magyar apa.

– De hát azt sem tudom, mit kell mondanom!

– Ugyanazt, mint régen: a kommunisták megölték a két fiát, csak nem szabad annyira
szidni a kommunistákat, mint szociáldemokrata magyar apa korában, mi mérsékeltebb párt
vagyunk, és természetesen a „Fel szocialisták, sorakozzunk!” helyett a „Veni creator
spiritus”-szal kell zárni a beszédét.

Ezután számtalan közös vállalkozást vittünk végbe. Én voltam az, aki Erdély
visszacsatolásánál, majd a Délvidéken és Szlovákiában kenyeret és sót adtam át Horthy
Miklós fővezérnek, mint egyszerű magyar apa, majd megadta az Isten nékem azt az örömet,
hogy újra katonákat küldhettem ki a harctérre, ugyancsak mint magyar apa. Bár közben,
szerencsére, nem születtek gyerekeim, a bolsevikok elleni kereszteshadjáratba három fiamat
küldtem el, a beszéd közben felhasznált fiaim számának növekedéséért méltányosságból nem
számítottam fel külön illetéket. Ekkor már felfedeztek maguknak a képesújságok és a
filmhíradó is, a totális háborús erőfeszítések szolgálatába állítottak, alig múlt el olyan hét,
hogy ne láttam volna viszont magamat valamelyik képeslapban „Egy magyar apa levelet ír
katonafiának”, „Egy magyar apa arat a fia helyett”. Szegény Mateidész úr még a háború alatt
megtért őseihez, a felszabadulás nevű ostrom már nélküle talált engem. Egyedül évekig nem
tudtam rászánni magam, hogy bárhol is próbálkozzam, mint magyar apa. A faluszínház
szerződtetett mint ingadozó középparasztot, mikor 1949 végén egy értesítést kaptam az
Állami Demagógiai Hivataltól. Felvettem régi overallomat, és jelentkeztem Kovacsics
főosztályvezető kartársnál.

– Maga elfekvő tartalék – mondta Kovacsics elvtárs. – Mi aktivizálni fogjuk magát,

egyelőre paraszt apa beosztásban, de nem lehetetlen, hogy ha jól dolgozik, kinevezzük
élenjáró proletár apának. A kulák-vonalra állítjuk rá.

Egy vidéki szövetkezeti bolt kirakatában kellett állnom naphosszat, és a kulákoktól

rekvirált félzsák lisztre, egy bödön zsírra és kilenc tábla enyvre kellett mutatnom: „A kulákok
ezt mind az én gyermekeimtől vonták el.” A tsz-szervezés időszakában elő-aláíró lettem, nap
mint nap más faluban írtam alá elsőnek a jelentkezési listát: „Én mint magyar apa a
gyermekeim jövőjét csak a társas nagyüzemi gazdálkodás távlataiban tudom biztosítani!”
Majd sikeresen működtem közre a tervkölcsönjegyzési kampányban. Kovacsics elvtárs
teljesítette az ígéretét: kinevezett proletár apának, majd koromra való tekintettel proletár
nagyapának.

Ebben a minőségemben, mint „ellen-Mikulás” segítettem leküzdeni a klerikális

előítéleteket, cukor helyett brosúrákat osztottam szét a gyerekek között. Néha valamelyik
újságba levelet kellett írnom munkaversenyben lemaradó fiamhoz, hogy én mint magyar apa
mennyire szégyellem magamat miatta, és elvárom, hogy hamarosan felzárkózik az
élenjárókhoz.

Ezerkilencszázötvenhat októbere nem ért készületlenül. Szögre akasztottam az

overallomat, és kivettem a szekrényből régi Bocskai-ruhámat. Elmondhatom: ezzel a két
jelmezzel végig lehetett csinálni a 20. század első felének egész magyar történelmét.
Viszonylag egyszerű feladatot kaptam: egy teherautón állva égő gyertyát kellett a városban
körbe vinnem, a kocsi időnként megállt, akkor elkiáltottam magam: „Magyarok! Esküdjetek!”
A tömeg letérdelt és megesküdött, bár nekik éppoly kevéssé volt fogalmuk, hogy mire
esküsznek, mint nekem magamnak, de az eskü maga mégis felemelő látványt nyújtott, és
erősítette a nemzeti érzést, márpedig ez egy magyar apa számára mindennél előbbrevaló.

Ezerkilencszázötvenhat novemberében vállfára tettem a Bocskai-ruhát, és

leakasztottam a szögről az overallt. Úgy gondoltam, jelentkezem veteránnak, volt „ellen-
Mikulás” társaim nagy része ugyanis ezen a vonalon helyezkedett el. Az Állami Demagógiai
Hivatalt azonban feloszlatták, Kovacsics elvtársat is hiába kerestem, a minisztériumban egy
sovány, bajuszos férfihoz utasítottak, aki mindenekelőtt elmondatta velem az életrajzomat.
Mikor a történet végére értem, a férfi elmosolyodott.

– Nagyon örülök, hogy végre személyesen is megismerkedhettünk, életünk során

ugyanis már találkoztunk néhányszor. Ha ön a „Magyar Apa”, akkor elmondhatom magamról,
hogy én vagyok a „Magyar Fiú”. Engem volt szíves elküldeni a harctérre, előbb az első, majd
a második világháborúban, közben ellenem lázította a szocdemeket, majd a nyilasokat. De
nem személyes bosszúból nem helyezem el magát, hanem azért, mert nincs szükségünk
magára.

A sovány férfi elgondolkodott.

– De hogy lássa, mennyire jót akarok magának, felajánlok egy idényjellegű

elfoglaltságot. Most renováljuk a Hősök téri emlékműben a Hét Vezér szobrát, és közben,
sajnos letörött Taksony vezér feje. Ez elég kellemetlen, mert ha a külföldiek vagy a
reakciósok meglátják, hogy üres a helye, mindjárt találgatnák: miért pont Taksony vezért nem
vállaljuk nemzeti múltunkból, vagy ne adj Isten, arra gondolnak, hogy Taksony vezér
disszidált. Hajlandó lenne-e maga felállni Taksony helyére, míg a fejét visszaragasztjuk? Azt
hiszem, nem megerőltető munka, és maga igazán dekoratíven hatna ott.

Elvállaltam. Azóta ott állok egy márványfülkében. Esténkint, ha nem jár senki a téren,
próbálom meggyőzni Árpádot, hogy mint magyar apának, nem lett volna szabad sokallani a
fáradságot, és megállni a Kárpát-medencében, hanem néhány medencével arrébb kellett volna
otthont keresni gyermekeinek.

Az igazi asszony
Ezen az estén Juhász mesélt.

– Újpesten, túl a villamosok végállomásán, ahol az út nagy ívben fordul el a homokbányák

felé, még 1954 tavaszán családi házakat kezdtek építeni egy kipusztult kukoricás helyén.
Ezekben az időkben a megyeri téglagyárban dolgoztam, gyakran jártunk errefelé, sokszor
megállította kocsinkat egy-egy útközépen álló, karjait lóbáló ember. Téglát akart vásárolni
tőlünk feketén, persze, mi nem adhattunk, de még sokáig kiabált a kocsi után.

Ahogy megjött az ősz, és kinéztem az esővel bevert oldalablakon, láttam, hogy lassan
elnéptelenedik az építkezés környéke. Legtöbbjüknek a pénze fogyott el, egyszer egy mérnök
utazott velünk, az kiszámolta, hogy ezek a házak többe kerülnek, mintha egy kész házat
vennének valahol. Alig néhány ember akadt, aki esőben-sárban is folytatta a munkát, a hideg
ellen rongyokba burkolództak, de ahogy megjött az első hó, és a malter rádermedt a kezükre,
ezeknek a száma is erősen megfogyott.

Végül már csak két szélső, egymás melletti házon folyt a munka. Kezdettől fogva
ebben a két házban bíztam a legjobban, már a helyüket is megfontoltan választották ki: a
lehető legmesszebb a homokbányától, mert a süppeteg, omladékony talaj a felszín alatt még
tovább vonul, és könnyen megcsúsztatja az alapozást. Alkalmi tetőt sem húztak fel, hogy
védje őket az esőtől, tudták: ez is pénzbe és időbe kerül.

A két házat, melyet körülbelül húszméternyi kertnek meghagyott rét választott el

egymástól, két fiatal pár építette, az egyik helyen a férfi, a másik helyen az asszony vitte a
munkát, párjaik távolról nézve is furcsán illettek melléjük: a magas, sovány, nagy orrú férfi
mögött himbálódzó járású, kifestett nő fogta a malterosláda végét, a másik házban pedig egy
alacsony, szelíd, kontyos asszony dolgozott hatalmas, cigányarcú férje helyett, aki munka
közben is divatos, színes ingeket hordott, gyakran megállt, kitárta a karjait, és akkorákat
ásított, hogy elhallatszott egészen a mi autónkig.

Mondom, ők haladtak a legjobban, már készen is álltak a kőművesmunka nagy

részével, mikor tél elején egy este nem láttuk többé a két építkező párt a házak mellett. Eltűnt
a környékről a magas, nagy orrú ember a feleségével együtt, a cigányarcú férfi is, színes
ingeiben, csak a kis, kontyos asszony tartott ki. Vödrökben cipelte a maltert, maga rakta a
falakat, sőt a gerendákat is egyedül próbálta beilleszteni. Leugráltunk a kocsiról, és
segítettünk neki, megköszönte, de ha megkérdeztük, mi történt a férjével és a szomszéd
párral, arra nem válaszolt, megfogta a vödör csikorgó fülét, vitte a falhoz.

Évekkel később jártam újból ezen a környéken, a házak úgy maradtak befejezetlenül,
ahogy még azon az őszön láttam őket, vagy a pénz fogyott el vagy a kedv, csak egyetlen ház
épült fel: a kontyos asszonyé. Meglepődve láttam, hogy a szomszéd ház egykori gazdája: a
sovány, nagy orrú férfi ott dolgozgat a kertben. Egyébként sem látszik itt idegennek. Hogy
meginduljon a beszélgetés, egy pohár vizet kértem tőle, ittam egy kortyot, és a félbemaradt
házra mutattam:

– Régen nem ez volt a magáé?

– Honnan tudja?

– Sokat jártunk erre kocsival. Téglát hordtunk.

 Behívott a kertbe, leültünk egy padra, a férfi rátámasztotta az állát az ásó nyelére.

– Senkinek semmi köze hozzá, hogy kerültem át ebbe a házba, de tudom az asszonytól:
maguk sokat segítettek neki, magának el lehet mondani, mi történt.

Mindketten a félben maradt, régi házat néztük, a falakat már lebontották, csak a
betonalap maradt a helyén, melyet nem volt érdemes kiszedni a földből.

– Az első feleségemmel katona koromban találkoztam, még 1952-ben. Bevonulás után

idegen vidéki városba kerültem, kiszámoltam a térképen, hogy százötven kilométeres
körzetben nem ismerek senkit, igaz: Pesten is csak szegény anyámat hagytam. Nékem
szombat este hiába adtak eltávozást, bent maradtam a laktanyában, játszottam a japánkuglival,
keresztrejtvényeket fejtettem. Egyszer aztán a szolgálatvezető őrmesterünk szólt a többieknek,
hogy ne hagyjanak itthon poshadni, vigyenek el magukkal.

Parasztfiúkkal szolgáltam együtt, én pesti fiú és nyomdász szakmunkás létemre mindig

nagyon szerettem a földet: ásni, kapálni benne, ők pedig kivétel nélkül a városba vágytak,
ezen sokat nevettünk, mondták: lesz, aki a helyükre álljon. Jól kijöttünk egymással, de azért
mulatni nem akartam velük. A kapun még együtt mentünk ki, de félúton lehajoltam megkötni
csizmámon a szíjat, és elmaradtam tőlük. Hogy még véletlenül se találkozzunk, kifelé
indultam, a város szélén csavarogtam.

A házak végig a soron egymásba értek, az utcára csak a kopasz homlokukat mutatták
ki, udvaraikra nem lehetett belátni, mert a közöket magas téglakerítéssel töltötték ki, úgy
éreztem magam, mintha várfalak alatt járnék, még a lépéseim is kongtak. Az ablakokba
belülről hirdetéseket tettek ki, ezeket olvasgattam: eszcájgkészleteket kínáltak eladásra,
állólámpákat, karnisokat. Az egyik helyen a kerítésre ragasztották a cédulát: „Tojás, méz,
gyümölcs kapható.” A zsebembe nyúltam, nem hagytam-e véletlenül a laktanyában a
pénzemet, aztán meghúztam a vaskarú csengőt.

Egy öregasszony kinyitotta a kaput, de ahogy beléptem az udvarra, újból bezárta

utánam, majd érthetetlen szavakat morogva maga elé, eltűnt a nyári konyha ajtajára akasztott
lepedő mögött, egyedül maradtam az udvaron. Középen az elvirágzott cseresznyefa alatt egy
ócska bőrfotel állt, odaléptem, és egyik térdemet rátámasztottam a karfájára: foltos és nyirkos
volt még az előző napi esőtől. Kint az utcán szél kerekedett, az udvarra nem tudott betörni,
mert a magas falak felfogták, éppen csak megrezzentek a fák levelei, de így is rengeteg apró,
zöld hernyó pergett le róluk. Megundorodtam attól a gyümölcstől, melyet itt árulhatnak, el
akartam menni, de az öregasszony kihúzta a kulcsot a kapuból.

Hirtelen egy húsz év körüli, széles vállú, erős lány futott ki a házból, láthatóan szombat
estére öltözködött fel, ki is festette magát. Ő is megpróbált kijutni a kapun, mikor nem
sikerült, dühösen csettintett két ujjával, vissza akart osonni a házba, de az öregasszony, aki a
cseresznyés kosarat cipelve előjött, kutatóan végignézte, eldobta a kosarat, és
belekapaszkodott a lányba.

– Add vissza az ágyterítőmet, már mindent elvittél.

– Nincsen nálam, anyus.

– Add vissza az ágyterítőt, ott van a derekad köré csavarva. Úgyis csak eliszod.
 – Nem adom, apuka rám hagyta.

– Nem hagyott rád semmit, a halálos ágyához nem engedett oda.

– Most mit csinál balhét idegenek előtt?

– Nem mész ki a kapun, amíg vissza nem adod, itt fogsz rohadni szombat este, velem
együtt.

– Jól van, legyen vele boldog.

Mintha én ott se lennék, felhúzta a blúzát, és lecsavarta magáról a fekete bársony,

telehímzett ágyterítőt. Ahogy forgott ki a fekete anyagból, megláttam a mellét, ezt ő is
észrevette, egy pillanatig megállt, és beharapott szájjal rám nézett, hogy mit szólok hozzá.
Elfordultam. Nem láttam, csak hallottam, hogy az öregasszony elkapja a terítőt, a kulcsot elé
vágja az udvar tégláira, és berohan a házba. A lány rám nézett.

– Akar maradni?

– Nem. Minek?

– Cseresznyéért jött. Nem?

Kiszedett a felborult kosárból egy marék bennemaradt cseresznyét, a kezembe tette,

aztán kinyitotta a kaput. A keskeny, téglázott járdán nem fértünk el egymás mellett, egy fél
lépésnyire előre engedtem. Végignéztem hátulról, és arra gondoltam, hogy bár meghalna a
földön minden férfi rajtam kívül, mert akkor ez a lány kénytelen volna engem választani.
Hátranézett, nyújtom a cseresznyét.

– Nem eszik?

– Áh, én csak keveset eszek. Velem jól jár, aki elvesz feleségül.

A házsor végén, ahol két irányba vált szét az út, megálltunk. Én a csizmám orrával
rajzolgattam a földre, majd – mintha ez volna a legfontosabb – elővettem a zsebemből a
rongyot, és letörültem a csizmámat. Nyújtom a kezem:

– Legalább az elválásnál: Anti vagyok.

– Miért kell elválni? Van magánál pénz? Meghívnám én, de látta, leszedték rólam a
terítőt. Komolyan meghívnám, ha ismerne engem, elhinné.

– Van nálam pénz. Hová menjünk?

– Ismeri a Don-kanyar vendéglőt?

A város szélén folyt az Élővíz csatorna, ahol ennek az árka nagy ívben megtört, azt a
részt hívták Don-kanyarnak. Egy gebines vendéglő működött itt, a tulajdonosa valami
hadirokkant volt, aki állítólag nyugdíj helyett kapta meg ezt az engedélyt. Vallásos ember
volt, a falat teliszögezte cédulákkal: „Ne káromkodj, Krisztus érted is meghalt!”,
„Megálljatok, megálljatok napkeleti bölcsek”, „Keresem az Istent, sehol sem találom, pedig
boldogságom csakis tőle várom”. Ha jött valami ellenőrzés, ezeket a cédulákat mindig levette.
Mikor Zsuzsával – így hívták ezt a lányt, akit később feleségül vettem – először ültünk be a
vendéglőbe, akkor éppen kirakták a falra. Ránéztem:

– Ez is a lehető legjobb helyen keresi az Istent.

Zsuzsa nevetett. Ezen csodálkoztam: az én vicceim általában nem szoktak tetszeni a

nőknek, de most hogy az első vicc sikerült, előszedtem a többit is. Azon szórakozott a
legjobban, ha magamat csúfoltam: akkora orrom van, hogy a fagylaltos három forintért nem
töltené meg fagylalttal, vagy hogy engem nem lehet szemből lefényképezni, mert az orrom
átüti az üveget és ilyesmik. Közben egy kicsit berúgtunk, valami öregasszonytól, aki a
fülembe sugdosott, hogy: „Jó kövér nő, jó kövér nő, az a jó”, vásároltam egy matyóbabát.
Éjfél elmúlt, már zárták a Don-kanyar vendéglőt, Zsuzsa karjára vette a matyóbabát, a másik
oldalról belém karolt, és azt mondta:

– Vigyáznom kell mind a két gyerekemre.

Elkísért a laktanyáig, ott nekidöntöttem egy fának, és megcsókoltam, a szája és a

nyelve olyan forró volt, mintha a torkában folytonos tűz égne.

– Olyan lusta vagy, mozgasd a nyelved.

Elbúcsúztunk, megígérte, hogy a legközelebbi szombaton megvár a laktanya előtt, ha

elengednek, bemegyünk a városba, de öt-tíz percre mindenképpen odajövök a kerítéshez.
Elment, én álltam a kapuban, vártam, hogy egy ilyen éjszaka után legalább még egyszer
visszafordul, azt mondtam magamban, ha most hátranéz, az azt jelenti, ő is szeret, de Zsuzsa
csak ment előre, lehajolt, letépett egy füvet, a szájába vette, és eltűnt.

Egész héten Zsuzsára gondoltam, szombaton reggel jelentkeztem az irodán, eltávozást

kértem. Az őrmester rám nézett.

– Két egymás utáni szombaton nálunk nem szoktak kimaradást kérni. Maga mégis?

– Igen.

– Lány miatt?

– Igen.

– Idevalósi?

– Igen.

– Na, ezt már megnézem magamnak.

Megírta a cédulát, és ebéd után ő is leállt velem a kerítéshez, közben kifaggatott,

szeretem-e ezt a lányt, gondolok-e arra, hogy majd elvegyem feleségül. Én szerettem volna,
ha ismeretlenül is megbecsüli Zsuzsát, azt feleltem neki: nem lehetetlen. Már sötétedett,
mikor Zsuzsa megjelent a laktanyával szemközti kavicsos úton, az őrmester intett felé.
 – Ő az?

– Ő.

– Na, maga jól bevásárolt, katona. Négy éve szolgálok ebben a városban, de ilyen
ordast, mint ez a nő, még nem láttam a környéken. Még az őrszobára is beszökött – bugyi
nélkül, gramofonszóra izélték, aztán úgy kellett átrakni a kerítésen. Én a maga helyében most
rendelnék egy taxit Nyíregyházáról, és azon menekülnék el ettől a nőtől.

A vér a fejembe szállt, de nem akartam válaszolni. Kezemet a sapkámhoz emeltem, és

engedélyt kértem a távozásra, az őrmester legyintett, csak menjek. Zsuzsának nem akartam
szólni erről, elhatároztam, hogy egész este jókedvű leszek, mintha semmi sem történt volna.

Moziba mentünk, izgalmas filmet játszottak, egy férfi hatalmas, foltos tigrissel
birkózott, Zsuzsa sikoltozott, elkapta a kezemet, és a mellére húzta. Nem néztem rá, azon
tűnődtem, már hányadik férfi vagyok, aki így átfoghatja? Mikor kijöttünk, a mozi
előcsarnokában többen is köszöntek neki, úgy láttam, mintha egy suhanc még rá is kacsintott
volna. Kitéptem a karomat a szorításából, úgy mentünk egymás mellett, csak sokára kérdezte
meg, hogy mi bajom van. Átkozódva szidni kezdtem, elmondtam rá mindent, amit az
őrmestertől hallottam, és amit én magam is hozzágondoltam.

Zsuzsa nem válaszolt, magához szorította a retiküljét, sarkon fordult, és himbálódzó

járással elment, egész magatartásából azt lehetett érezni, hogy nem vagyok túl fontos a
számára.

Ma már tudom, hogy nem kellett volna utánarohanni, talán az egész életem
nyugodtabban alakult volna, de én akkor az elkövetkező szombat és vasárnap estékre
gondoltam, úgy tűnt, mintha majd üres és sötét szobákon kellene átvonulnom, s lábam szinte
magától vitt Zsuzsa után.

Egy újságos bódénál értem utol, megcsókoltam, és bocsánatot kértem tőle. Engedte
magát átölelni, de közben unatkozó, nemtörődöm arcot vágott. Újra beültünk a Don-kanyar
vendéglőbe, sört ittam, ettől a legrosszabb, szomorú részegség jött rám, mintha már végképp
elvesztettem volna Zsuzsát, és vele együtt az egész életemet. Sírtam, és még annak is örültem,
hogy sírni tudok, ekkor Zsuzsa megcsókolt.

– Fizess, és menjünk.

Belém karolt, és ő vezetett, behunyt szemmel csókoltam az arcát, nem tudtam, hová
tartunk.

A kapu előtt álltunk meg, melyen most is ott lebegett a cédula: „Tojás, méz, gyümölcs
kapható”. Zsuzsa ujját az ajkára tette, és előrement, körbejárta az udvart, úgy látszik, nem
talált semmi zavarót, mert intett, hogy kövessem. Lábujjhegyen elsurrantunk a nyári konyhát
eltakaró, még világos függöny előtt. Zsuzsa óvatosan kinyitott egy lécajtót, és a kert
gyümölcsfái között mentünk tovább, egyszer megbotlottam az öntözőkút karimájában,
vártunk néhány pillanatig, de bent a házban semmi sem moccant a zajra.

A kert mélyén fából készült, nagy szerszámos kamra állt, lakat lógott rajta, Zsuzsa
előkereste a kulcsot, egy lapos cserép alól. Beléptünk. A kamrában édes almaszag terjengett,
az öregasszony itt, a padlón halmozta fel tavalyról megmaradt almáit, némelyik már
megrepedt saját túlérett levétől. Az édes alma viasz és faseb-kátrány szagával keveredett
össze, a fal melletti polcokon metszőolló, permetezőapparát, ládák és zsákok feküdtek.

Nem értettem, miért jöttünk ide, hiszen mozdulni sem lehetett a minden talpalatnyi
helyet elborító almától, a sötétben Zsuzsára néztem, és kinyújtottam karomat a keze után, de
nem értem el. Zsuzsa két zsákot vett le a polcról, és ráterítette az almákra. Kikapcsolta fehér
ruhája derekán a cipzárat, lehúzta, a teljes csendben is alig értettem a szavait.

– Vetkőzz le.

Ő dobta le magáról hamarabb a ruhát. Végigfeküdt a zsákokon, fehér melle még a

sötétben is megvillant. Ráhajoltam, ő magához ölelt, és ringatni kezdett. Hallatszott, ahogy az
almák alattunk újra meg újra egymáshoz súrolódnak, néhány recsegve összetört.

Később Zsuzsa levett egy ponyvát a polcról és betakaróztunk, perceket aludtunk is, de
aztán újból összeölelkeztünk, testünk alatt a nedves zsákok kiszáradtak és átforrósodtak,
mintha lázbetegek feküdnének rajtuk. Hajnalban öltöztünk fel, elbúcsúztunk, még ki sem
léptem a kapun, mikor a harang öt órát kongatott. Végigrohantam a városon, mégis elkéstem
húsz percet, az őrmester közölte velem: nem akar nagy ügyet csinálni ebből a húsz percből, de
arra ne számítsak, hogy a jövő szombaton kapok eltávozást.

Nem bántam. Az őrszobára be volt vezetve a telefon, ha megkértem a fiúkat,

megengedték, hogy áttelefonálhassak abba a földművesszövetkezeti boltba, ahol Zsuzsa
dolgozott, szombaton és még sok szombaton ezután, ha nem engedtek ki, ő jött el a
kerítéshez, arcom átpréseltem a vasrács oszlopai között, úgy csókolóztunk, szabad estéinken
pedig elmentünk a szerszámos kamrába, vagy Zsuzsa egyik barátnőjének a lakására.

Telt-múlt az idő, a megszokás lassan betakarta első rossz érzésemet, melytől azért soha
nem szabadultam meg igazán; attól, hogy Zsuzsa nem szeret engem, nincs is szüksége rám, ha
már nem lát, egy perc múlva már elfelejt, csak azért marad meg mellettem, mert valamiért
kényelmesnek találja.

Eljött az ősz is, számomra a katonaságnál már a második, tudtam, novemberben, ha

megérkeznek az újoncok, leszerelek, visszatérhetek majd Budapestre. Nem akartam becsapni
magam, hogy odahaza majd megjavul a sorsom, emlékeztem rá: az estéim otthon is éppoly
magányosan teltek el, mint itt, mielőtt Zsuzsát megismertem, és ebben nem történhet semmi
változás, hosszú töprengés után elhatároztam, hogy elviszem őt magammal.

Megkértem a kezét az anyjától, az anyja kiköpött maga elé, és azt mondta, hogy vigyem
csak, jöhettem volna korábban is, mikor Zsuzsa még csak egyéves volt. Kérdezte, akarok-e
valami stafírungot, mert van egy ócska előszobafala, ha akarom, szívesen nekem adja.

Leszerelés után együtt utaztunk haza, anyám látszólag szívesen fogadta Zsuzsát, de én
láttam a szemén, hogy nem tetszik neki. Ez talán nem is Zsuzsa arcának vagy viselkedésének
szólt, anyám még a Tündér Ilonán is talált volna valami kivetnivalót, azt szerette volna, ha én
örökké vele maradok. Nem akartam megmagyarázni neki, hogy én a fia vagyok, és nem a
férje, de elhatároztam: ahogy lehet, eljövünk hazulról.
 Házat szerettem volna építeni. Sokan kérdezték tőlem: minek egy pesti embernek ház,
miért nem veszek inkább öröklakást, de ez is valami paraszti vonás lehet bennem, én csak a
saját házamat érzem a magaménak, és mindig abban szerettem volna élni. Még azon az őszön
elkezdtük gyűjteni a pénzt. Zsuzsa itt Pesten is egy zöldségboltban dolgozott, én pedig
visszakerültem a régi nyomdába gépszedőnek. Megkaptam a bevonulás előtti tizenkét forintos
órabért, állandó éjszakás beosztásba kértem magam, ez is hozott rá tíz százalékot, ketten
Zsuzsával együtt megkerestük a három és fél – négy darab ezrest.

Elhatároztuk, hogy Zsuzsa fizetéséből élünk, az enyémet félretesszük a házra.

Mindketten bent ettünk a munkahelyünkön, Zsuzsa a vacsorát, én az ebédet elintéztem
parizerrel vagy köményes sajttal – anyámtól nem akartunk elfogadni semmit. Szórakozni sem
jártunk, mielőtt bementem volna a nyomdába, sétáltunk egy-két órát, ha esett az eső,
behúzódtunk egy mozi előcsarnokába vagy az éjjel-nappali Közértbe.

Nincs mit hazudnom: nehéz élet volt. A városban, azt hiszem, már csak én egyedül
hordtam régimódi, bő szárú nadrágot, de hát nem tellett újra, Zsuzsa szegény pedig még
nehezebben viselte el ezeket az időket: ő is kikopott a ruháiból, lefogyott, könnyen dühbe jött,
szidott mindenkit, ilyenkor alig lehetett lecsillapítani. Esténként nehéz szívvel búcsúztam el
tőle, azzal vigasztaltam magam: majd ha meglesz a ház, ő is rendbe jön.

A következő nyárra összegyűlt tizenhatezer forintom, bent a nyomdában kértem

kölcsön még kilencezret, vettem fel OTP-t, és júliusban hozzáláttam az építkezéshez. Az
éjszakás beosztásom megmaradt, nappal a házon dolgoztam, hogy mikor aludtam, azt az Isten
inkább tudja.

Minden fáradságnál jobban bántott azonban, hogy Zsuzsa nem tudja visszakapni a
jókedvét, hiába vigasztaltam: télen már a saját házunkban lakunk, ő nem szólt, csak nézett
messzire, mintha az egész ház nem érdekelné, néha eszébe jutott egy-egy régi táncszám, azt
dúdolgatta, ismételgette egész nap. Örültem, mikor a közvetlen szomszédságunkban egy
másik pár is házat kezdett építeni, szomszédok közt, gondoltam, talán Zsuzsa is vidámabb
lesz.

Úgy is történt, ahogy képzeltem. Vékony, a szomszéd férfi – magas cigányarcú ember
volt – ismerte azokat a táncszámokat, melyeket Zsuzsa szokott énekelni, néha letették a
vödröt, és táncolni kezdtek, ilyenkor Vékonynéval mi egymásra néztünk, mosolyogtunk, hogy
milyen jókedvük van. Zsuzsa a munkához is kedvet kapott, előfordult, hogy éjszaka is kint
maradt a házban, nem messze fent a műúton égett egy lámpa, annak a fényénél dolgozgatott.

Elmúlt a nyár, az építkezésünk szépen haladt előre. Már szeptemberben egy éjszaka
bent a nyomdában elromlott az elektromos központ, kialudtak a lámpák, gyertyafénynél
vártunk egy keveset, de aztán hazaengedtek minket. Na, mondom magamban, legalább
kimegyek a házhoz, úgy tudtam, Zsuzsa is kint tölti az éjszakát. Az utolsó villamossal utaztam
ki Újpestre, kerestem a házban Zsuzsát, de nem találtam. Átmentem a szomszédba, csak
Vékonyné dolgozott a falak között, kérdezem:

– Nem látta a feleségemet?

– Ma este nem jött ki.

 Gondoltam, biztos rosszul érezte magát, és otthon maradt. Én már nem akartam
hazamenni, nem is kaptam volna villamost, nekiláttam a munkának. Már éjfél után Vékonyné
átkiabált, hogy süt szalonnát, ha éhes vagyok, menjek át. Először arra gondoltam, azt
mondom, nem vagyok éhes, az ember ne fogadjon el még a szomszédaitól sem szívességet, de
hát kimaradt az üzemi étkezés, reggel ettem utoljára, gondoltam, néhány falat nem számít.

A szomszéd ház előtt kis petróleumfőző égett – ez olcsóbba jött, mintha fával
tüzelnének, a lábasban már sercegtek a szalonnaszeletek, Vékonyné egy villával forgatta őket,
és tojást sütött a zsírba. Csak úgy átfutott rajtam a gondolat, hogy Zsuzsával már egy éve
vagyok együtt, de kétszer se főzött nekem, még ha megkértem rá, akkor sem. Ma este
különben is nagyon tetszett nekem ez az alacsony, de erős, barna kontyú asszony, amerre
ment, amit csinált, abban mind nagy biztonság rejlett, azon tűnődtem: az ő kezébe csakugyan
lerakhatja egy férfi az életét. De aztán elhessegettem minden ilyen elképzelést, neki ura van,
nekem feleségem, nem illik ez hozzánk.

– Hát Vékony úr merre van? – kérdeztem, míg óvatosan harapdáltam a forró szalonnát.

Az asszony úgy nézett vissza rám, mintha nekem nagyon jól kellene tudnom, hogy az ő
férje merre jár, de látva értetlenségemet, vállat vont.

– Elment valamerre.

– Éjszakás?

– Nem éjszakás.

– Akkor biztos valami dolga van.

– Biztos.

Jól van. Ettünk tovább. Az asszony gyöngyházas fedelű órát hordott a karján,
kérdeztem, hol vette. Vékonyné elmesélte, hogy tavaly nyáron Nyugat-Németországban járt a
rokonainál, azoktól kapta. Kérdezem:

– Hogy élnek kint?

– Hát a háztartásukban mindent gépesítettek, gyönyörű parkett, televízió, de reggelire

nem esznek mást, mint két szelet vékony sonkát, amit a szeletelőgépük levág, vagy egy kis
dzsemmet, de csak épp annyit, hogy bepiszkolja a tányért. Ha a magyarok így ennének,
mindenkinek villája volna már. Igaz, hogy nem bírnák a munkát, a németek, ha meg kell
emelniük három szál deszkát, már szédelegnek.

Így beszélgettünk sokáig, észre sem vettük, hogy a vízművek fölött már hajnalodik.
Reggel hazamentem, kérdezem anyámat, hol van Zsuzsa? Azt mondja, már bement dolgozni,
és épp olyan sokatmondó arccal nézett rám, mint előző este Vékonyné. Ezt sem értettem, meg
van bolondulva a világ, gondoltam, és lefeküdtem aludni.

Már el is felejtettem az egészet, mikor vagy két héttel később keresnek bent a
nyomdában. Lemegyek a portára: Zsuzsa egyik munkatársa áll ott.
 – Kedves Négyesi elvtárs – mondja nekem –, legyen szíves, adja meg a háromszáz
forintomat, mert a feleségétől, úgy látszik, hiába kérem.

– De kedves asszonyom, én nem tudok arról, hogy a feleségem kölcsön kért volna
magától.

Erre mutat egy cédulát háromszáz forintról, megnézem: csakugyan Zsuzsa írta alá, mit
volt mit tennem, ki kellett fizetnem. Reggel megkérdeztem Zsuzsát, mire kellett neki a pénz.

– Azért kellett, mert utállak, gyűlöllek téged. Utálom minden napunkat, a skótságodat,
az ügyetlenségedet. Hogy olyan, de olyan nagy paraszt vagy. Ha tudtam volna, hogy börtönbe
hozol, inkább otthon maradtam volna, de nem hagyok rabot csinálni magamból, vedd
tudomásul, hogy most rögtön elmegyek, ilyen férfit fogok találni magamnak.

– Én azt hiszem, már találtál is.

– És ha találtam? Mi közöd van hozzá?

Nem figyeltem rá tovább, odamentem a szekrényhez, tízezer forintot tartottunk a

lepedők között egy régi bőrtárcában, kettéosztottam, ötöt beledobtam Zsuzsa retiküljébe, és
hátat fordítottam neki, nem sokkal később meghallottam, hogy becsukódik mögötte az ajtó.

A veszekedésre bejött anyám. Örült, hogy Zsuzsa elment, bólogatott: ő már régen tudta,
hogy megcsal engem, méghozzá a saját jövendőbeli szomszédommal, Vékony Andrással.
Ismerősök látták őket a vendéglőben, összeölelkezve az utcán. Csak most értettem meg
Vékonyné különös tekintetét, amikor egyszer azt kérdeztem tőle, merre jár az ura.

Fogtam a megmaradt ötezer forintot, és beültem vele egy kocsmába. Eszembe se jutott,
hogy a házat tovább építsem, már nem volt minek, és nem volt kinek, gondoltam, addig iszok,
amíg egy fillér marad belőle.

Így is történt. Anyámhoz soha többé nem mentem haza, a munkahelyemet viszont
megtartottam – mintha belül maradt volna bennem valami tartás, hogy még egy darabig élni
kell. – Naphosszat taxi várakozott rám a kocsma előtt, az vitt be este a nyomdába. Ott aludtam
a kocsmaasztalra borulva, majd hátra vittek a pincérek öltözőjébe, inget, ruhát nem cseréltem,
a régi szinte már lerohadt rólam. Az ötezer forint három hétig tartott ki, megkaptam a
fizetésemet, azt is elittam.

Azt nem kell külön mondanom, hogy egész idő alatt Zsuzsára gondoltam, beszélgettem
elképzelt arcával. Azzal próbáltam vigasztalni magam, hogy szívében soha nem tartozott
hozzám, idegennek érzett, még a legforróbb pillanatokban is keresztülnézett rajtam, de hiába
mondogattam, ettől nem enyhült semmi.

Tíz nap alatt elfogyott a fizetésem is, inni pedig akartam tovább, két napig éltem a
pincérek kegyelméből, aztán eszembe jutott, hogy van még nekem pénzem, ott a ház! Az
utolsó húszasomon, amit a kabátzsebemben találtam, kivitettem magam Újpestre, körbejártam
a házat, csakugyan akadt ott elég tégla, cserép, deszka, amit eladhatnék, csak azt nem tudtam,
ki veszi meg ilyenkor, december elején. Hullott a hó, kilométerekre nem látszott ember sehol,
az összes többi házon már abbahagyták a munkát, olyan sötétek voltak, mint egy falusi
kálvária stációi, csak a szomszéd házban, Vékonyéknál égett egy petróleumlámpa, oda
viszont nem akartam bemenni.

Arcomon elolvadt a hó, fáztam, és lassan felhergeltem magam: miért ne mehetnék én

be Vékonyékhoz? Ha a férfi otthon van, jól összeverjük egymást, ha pedig elment, az
asszonytól nincs miért bocsánatot kérnem, nem tehetek róla, hogy a feleségem elcsábította az
ő urát, én is pont olyan egyedül maradtam, mint ő.

Átvágtam a kertnek meghagyott réten, a ház még nem készült el, de Vékonyné már
felhúzott néhány ideiglenes közfalat, az egyik sarkot lakhatóvá tette. Benéztem a kis ablakon:
már végleg kiköltözhetett ide, mert holmija ott feküdt a padlóra leterített papírokon.
Vékonyné egyedül volt, egy ablakkeretet próbált megszegezni, kopogtam és benyitottam.

– Jó estét. Nem akarja megvenni az anyagomat? Van cserép, tégla, deszka, minden, ami
kell.

Vékonyné nem lepődött meg a jöttömön, mintha számított volna rá, hogy valaha
visszatérek, intett.

– Megveszem, de mit érek vele? Egyedül úgysem tudom folytatni a házat.

Csak most nézett rám, az ő tekintetéből éreztem meg először, mennyire lezüllhettem
egy hónap alatt. Az ingemhez nyúltam, de aztán csak legyintettem a kezemmel, nem akarok
már én tetszeni senkinek sem.

– Nem éhes?

– Nem.

És azt hittem, hogy kiesik a gyomrom a helyéről. Az asszony úgy tett, mintha nem
hallotta volna a válaszomat, most is szalonnát rakott fel a petróleumfőzőre, helyet mutatott
egy matracon. Leültem, reszkető kezemet kinyújtottam a kék lángok felé. Vékonyné
tányérokat hozott és kenyeret, közben csendesen mondta:

– Adja ide a kabátját.

Míg ettem, felvarrta rá a gombokat.

– Hány gomb hiányzik róla? – kérdezem.

– Három.

– Azt mondják: „Ha három gomb hiányzik a ruhádról, itt az ideje, hogy megnősülj, ha
pedig házasember vagy, akkor elválj.”

– Lehet, még nem hallottam.

– És ha én segítenék magának, akkor megveszi a téglát és a deszkákat?

– Akkor meg. Akar segíteni?

 – Akarok.

– De ha úgy is kint dolgozik, akkor jobb volna, ha maga is ideköltözne, majd elalszik
valahol. Nincs értelme, hogy minden nap ki-be villamosozzon. Kér még egy szelet kenyeret?

A nagy orrú ember elgondolkozva ütögette állával az ásó nyelét.

– Így volt, így volt ez és nem másképp. Aztán végleg ideköltöztem, felépült a ház, és
összeházasodtunk Erzsivel. Megvan mindenünk, most vettünk televíziót, motorkerékpárt,
hiába, ő az én igazi asszonyom. Zsuzsáról csak néha hallok, azt mondják, már délelőtt is iszik
rumot, elkerülöm azoknak a kocsmáknak még a környékét is, ahol látták, mert nem szeretett,
nem bánt velem szépen, én is elfelejtem őt lassan, már alig-alig jut az eszembe, de ha
meglátnám, és sokáig nézném, ma is éppen úgy elindulna felé a kezem, mint abban az édes
almákkal teli szerszámos kamrában, ahol csak az ő fehér ruhája világított.

A sötétkék ruha
Nyár derekán gyakran vonultak át a téren ballagó középiskolások: matrózblúzos lányok,
régimódi esernyővel, sötét ruhás fiúk mezítláb és cilinderben. Megjelenésük mosolyt váltott ki
a Kiskörben álldogálókból, csak Sas Dezső, egy fiatal, de már nyomott kedvű és hallgatag
férfi nézett utánuk tűnődve. Kivárta, amíg megtárgyaljuk az érettségit, a nehéz egyetemi
felvételiket, majd köhintett, jelezve, hogy ő szeretne beszélni.

– Ha jól számolom, most tizenkét éve érettségiztem. Tizenkét év nem nagy idő a világ
életében, de meg kell mondanom, kedves uraim, én nem mezítláb mentem keresztül a
városon, bár összesen egy pár cipőm volt, nem hat-hét, mint a mai fiataloknak.

Apám fuvaros volt S. borsodi bányászvárosban, de az emeléstől sérvet kapott, és nem

szállhatott bakra többé. Már az is szép volt, hogy egyáltalán iskolába járatott, arra igazán nem
tellett, hogy sötét ruhát csináltasson nekem az érettségire, a saját régi ünneplőjét adta ide a
százötven kilós ember, képzelhetik, hogy állt rajtam a kabát, szárnyát átdobhattam volna a
vállamon, akár a spanyol lovagok. Egy szabó úgy-ahogy rám igazította, de a foltokkal meg a
pecsétekkel ő sem tudott kezdeni semmit.

Mindegy, leérettségiztem, sőt az egyetemre is felvettek, az igazság kedvéért meg kell

mondani: ez sokkal könnyebben ment, mint mostanában. Mindenáron tanár akartam lenni,
hogy hazamehessek tanítani S.-be, úgy éreztem, én másképp tudnék foglalkozni a bányászok
gyerekeivel, mint azok, akik csak a TÜKER pincéiben láttak szenet.

Feljöttem Pestre, diákszállóban helyeztek el, háromszázötven forint ösztöndíjat kaptam,

ebből százötven lement a menzai ebédre-vacsorára. Mulatságra nem tellett a maradék
pénzből, a Dezső napot is úgy ünnepeltük, hogy egy üveg asztali fehérbe cukrot öntöttünk, és
egy autószifonban szénsavat engedtünk bele, így már ki lehetett nevezni pezsgőnek vagy
legalábbis habzó bornak. De ha meggondoljuk, nem enni és inni jöttem fel Pestre, hanem
tanulni. Ha végképp nem volt pénzem, még mindig kimehettem vagont pakolni a józsefvárosi
pályaudvarra, reggel, mikor ideadták a százötven forintot, ránéztem a nagy, fekete dombokra,
gondoltam: a szén utánam jött és megsegített.
 A bajok ott kezdődtek, mikor lányok után próbáltam járni, mondjuk azt az ötven
forintot, ami egy báli éjszakához szükséges, még úgy-ahogy összeszedtem volna, de végképp
nem tudtam mit felvenni magamra, ugyanakkor már akadtak fiúk az egyetemen, akik
szmokingot csináltattak, tudtam, nem állnám velük a versenyt, inkább azt hazudtam, nem
szeretek táncolni, és bennmaradtam a szálláson.

Épp a vizsgákat tettem le az első egyetemi évem végén, mikor egyszer csak levelet
kapok hazulról, azt írják, férjhez megy a húgom, menjek haza az esküvőre. Igen ám, de
miben? Az egész falu lesajnálna és kiröhögne, ha meglátná rajtam az apám ruháját. Ez is szép
ember – mondanák –, egy éve fent él Pesten, és egy ruhát nem tudott összeszedni magának!

Beláttam: ez a nincstelenség így nem mehet tovább, elmentem a tanulmányi osztályra,

kértem egy év tanulmányi halasztást, hogy anyagilag összeszedhessem magam. Itt a
tanulmányi osztályon dolgozott egy jó emberem: dr. Sidlik József, tanult mestersége szerint
vasúti lakatos volt, a MÁV-nál valami szerencsétlenségben elvesztette a fél karját,
kártérítésért perelt, de nem bízott az ügyvédekben, inkább ő maga tanulmányozta a
paragrafusokat, úgy védte magát a bíróság előtt, a felszabadulás után pedig megszerezte a jogi
diplomát.

Sidlik elismerte, hogy nem tehetek másként, megadta a halasztást, de figyelmeztetett,

hogy nagyon vigyázzak, mert ha valaki egyszer félbeszakítja a tanulást, az a legritkább
esetben szokott visszatérni az egyetemre. Ettől magam is féltem, mikor kiváltottam a
munkakönyvem, megesküdtem: egy fillért sem fogok elpocsékolni a keresetemből, csak hogy
minél hamarabb tanulhassak újból.

Nincs mit szégyellni, hirtelen nem találtam más állást, a villamosvasúthoz kerültem
kalauznak, ezernégyszáz-ezerötszáz forintot kerestem, de akárhogy vigyáztam a pénzre, nem
tudtam többet félrerakni belőle, mint négy-ötszáz forintot. Ezt keveslettem, szabadnapjaimon
továbbra is kijártam vagont kirakni, este meg nézegettem az egyetemi jegyzeteket, egyszóval
nem két, hanem három végén égettem a gyertyát, ennek az lett az eredménye, hogy egyszer
megszédültem, és egy éles kanyarban kizuhantam a kocsiból. Eltörtem a lábam,
betegállományba kerültem, hetvenöt százalékos táppénzzel, egy hónapig éltem így, elment az
összes megtakarított pénzem.

Letelt az engedélyezett idő, jelentkeznem kellett az egyetemen, még egy évet kértem
Sidliktől. Ő azt mondta, ne próbálkozzak tovább, jöjjek vissza most, ne törődjek azzal, hogy
nincs sötét ruhám, éljek kenyéren és levesen, de tanuljak. Én azonban bíztam benne, hogy
össze tudom szedni magam, addig könyörögtem, míg engedélyeztek még egy évet.

Most már nem sokat töprengtem, mentem a nagy pénz irányába, aláírtam a szerződést a
komlói Béta-aknához föld alatti munkára. A toborzási jutalomból meg az első havi
fizetésemből meg is vettem a sötétkék ruhát, gondoltam: most már akár vissza is mehetnék
Pestre, de akartam gyűjteni egy kis tartalékot. Jól kerestem, még azt is megengedhettem
magamnak, hogy havonta egy szombat este lemenjek a „Fekete Gyémánt”-ba, később
gyakrabban is udvarolgattam, átjártunk a lánnyal Sikonda fürdőre szórakozni. Meg kell
mondanom, akkor már alig nyúltam az egyetemi tankönyvekhez, azzal vigasztaltam magam,
ha visszakerülök az egyetemre, úgyis lesz időm átnézni a régi anyagot.

Ősz elején becsapott a bomba: megkaptam a katonai behívómat. A kiegészítő

parancsnokságon bizonygattam, hogy jogilag én most is egyetemista vagyok, azt mondták,
majd utánanéznek, mindenesetre addig arra az egy hétre is szereljek fel. Beöltözködtem,
vártam-vártam, hogy megjön az írás az egyetemről, de aztán észre kellett vennem: az egy
hétből három év lesz, jó esetben kettő.

Írtam Komlóra a szállás gondnokának, hogy vegye magához a szekrényből a kék

ruhámat meg a takarékkönyvemet, és vigyázzon rá. A gondnok visszaírt, hogy milyen kék
ruhát és milyen takarékkönyvet, mert a szekrényemet feltörték, nem maradt más benne, mint
néhány piszkos zokni az alján. Elgondolkoztam: ha én ezt mind a szívemre veszem, nem
marad más hátra, mint belebolondulni, legyintettem: így is jól van, és nem törődtem az
egésszel.

A katonaságnál eleinte még számoltam az időt, hat vonást véstem a kanalam hátára, a
hetedikkel meg áthúztam, de ahogy megtelt a kanál nyele, mindegy lett azontúl. Én magam
lepődtem meg a legjobban, mikor az egyik nyári nap átküldtek a raktárba, hogy szereljek le.

Már csak a forma kedvéért mentem vissza az egyetemre, Sidlik doktor úgy nézett rám,
mint a véres ingre, ha megvan mind a két karja, talán meg is ver. Megértem őt: vannak
emberek, akiken akkor sem lehet segíteni, ha a jóakaró beleszakad az erőlködésbe. Képzeljék
el, kedves uraim, még egyszer elintézte, hogy ősztől visszamehessek az egyetemre.

A nyáron bent laktam a diákszállóban, utóvizsgára készülő diákok között, a legidősebb

is fiatalabb volt nálam legalább három évvel. Próbáltam nézegetni a jegyzeteiket, de nem
sokat értettem már belőlük. A tanév elején aztán végképp rájöttem, hogy nincs már nekem
fejem a tanuláshoz, előadások közben kibámultam az ablakokon, és álmodoztam, az is
előfordult, hogy elaludtam. Egy szép nap fogtam magam, és anélkül hogy szóltam volna
Sidliknek, megszöktem. Hogy ne jussak túl messzire a széntől, elkerültem egy TÜKER
telepre felügyelőnek.

Magam is csodálkoztam, milyen gyorsan elfelejtettem az egyetemet. Teltek-múltak az

évek, megnősültem. Spórolós lányt vettem feleségül, már nem tartoztam azok közé, akikről
azt mondják: „Ha nagymosás van náluk, nincs rajta gatya”, de egy sötét ruhára valahogy soha
nem tellett. Persze, valamilyen hat-nyolcszáz forintosat vehettünk volna, de ha eddig vártam,
most már egy igazán szépet szerettem volna. Közbejött azonban a gyerek, lakást kellett
szerezni, bútort, mindig elment a pénz. Végre is tavaly csináltattam egy sötétkék ruhát.

Vittem hazafelé, még a karom sem moccantottam, nehogy gyűrődjön, de egyszer

hirtelen eszembe jutott, voltaképpen hová is fogom felvenni ezt a ruhát. Apám-anyám már
meghalt, húgaim haragszanak rám, mert még az esküvőjükre sem mentem el, barátaim
nincsenek, feleségem pedig be nem tenné a lábát egy szórakozóhelyre. Így hát bekerült a
szekrénybe, és ott lóg a molyoktól védő olajfacsokrok között, titokban mindig abban
reménykedem, ha egyszer kinyitom a szekrény ajtaját, nem találom ott már a sötétkék ruhát.

A fattyú
A Kiskör sakkozói között majdnem minden este ott üldögélt egy alacsony, őszülő, vörös hajú
öregember. Hat óra felé érte jött a fia, egy hatalmas, kövér lakatos. Beálltak a kocsmába, ittak
egy korsó sört, aztán a fiú hazament, az öreg pedig vacsoráig kint maradt a téren. Egyszer azt
kérdezi tőlem:
 – Mit szól, elvtárs, a fiamhoz, ugye, belevaló gyerek?

– Hát igen – mondtam bizonytalanul –, nagyon hasonlít magához.

Az öregember elmosolyodott és legyintett.

– Nem kell udvariasnak lenni, tudom, hogy a fiam még úgy sem hasonlít hozzám, mint
az Ave Caesar az Ave Mariához. Az volna furcsa, ha hasonlítana.

Tizenkilencben, mikor hazajöttem a frontról, a Központi Tanács leküldött

szülővárosomba, a dunántúli N.-ba, hogy szervezzem meg a Vörös Őrséget, és legyek a
parancsnoka. Őszintén szólva nem szívesen mentem, nemcsak azért, mert alig két hete
házasodtam, de N. régi úri város volt, teli hivatalnokokkal, katonatisztekkel, tudtam, hogy
nehéz dolgom lesz.

Az első héten háromszor is rám lőttek, szabotáltak, szervezkedtek, keményen kézbe

fogtam az ügyeket, a bűnösöket szó nélkül lecsukattam. Hamarosan veszett híremet költötték
a városban, a pap titokban kiprédikált, a tanítónő velem ijesztgette a gyerekeket, a feleségem,
ha elment sétálni, mindig sírva jött haza.

Rosszul esett, de nem értem rá a lelkemet pátyolgatni, azzal vigasztaltam magam: annyi
jó még van ebben a rosszban, hogy legalább a félelem visszatartja őket az akcióktól.

Mikor jött Horthy, menekülnöm kellett. Magammal akartam vinni a feleségemet is, de
Katika nem vállalkozott az útra, azt mondta, gyöngének érzi magát. Igaz, ami igaz, úttalan
utakon, erdőben, hegyeken átvágva futottam az osztrák határig. Bécsből írtam egy levelet a
feleségemnek, hogy próbáljon utánam szökni, vártam rá három hónapot, de sem a levélre nem
válaszolt, se nem jött utánam.

Bécsben nem találtam munkát, éppen favágókat toboroztak Norvégiába, jelentkeztem,

és nekivágtam a világnak. Bizony a világnak, mert Norvégia után Dánia jött, Svédország,
Németország, Svájc. Néhol meg is telepedhettem volna, de én nem akartam. Nekem van
hazám: a proletár Magyarország, ahová én visszatérek, van feleségem, aki vár engem. Bár
Katika soha egy sort sem írt utánam, gondoltam, olyan a világ odahaza, hogy nem teheti.

Harminckettőben a Le Havre-i kikötőben dolgoztam mint rakodó. Egyik este a

matrózkocsmában egy városombeli gyerekkori pajtásommal találkoztam. Amerikába tartott
szerencsét próbálni. Meghívtam egy liter borra, közben faggattam: mi újság otthon, látta-e a
feleségemet? Bizonytalanul felelgetett, láttam, valamit titkol, fizettem neki még egy liter bort,
ez aztán megoldotta a nyelvét.

– Gábor – mondja –, neked gyereked van otthon. Fiad.

Megdöbbentem. Kati nem szólt nekem róla, hogy teherben van.

– Mennyi idős?

– Tízéves. Huszonkettőben született.

 Akkor semmiképpen sem lehet az én fiam, hiszen én még tizenkilencben eljöttem
Magyarországról. Többet a pajtás sem tudott, kivel feküdt össze Katika, kivel nem, de arra
megesküdött, hogy a gyereket az én nevemre íratták, Petrovszky Gábornak hívják, épp úgy,
mint engem.

Akkor elhatároztam, hogy ha valaha is hazajutok, agyonütöm az asszonyt is, a fattyút

is, aki az én nevemet meri hordani.

Jött Belgium, Hollandia, majd jelentkeztem a spanyol háborúba, aztán újra

Franciaország, Hollandia. Így tudtam meg, hogy a feleségem időközben meghalt. Jobb neki –
gondoltam –, mintha találkozott volna velem. A sok országon keresztül úgy gyűlt a
csontjaimban a fáradtság, mint a hordóban az esővíz, már csak az a vágy éltetett, hogy
legalább a fattyún megbosszulhassam magam.

Negyvenötben az első visszafelé tartó katonai vonattal vergődtem haza

szülővárosomba. Az Isten tudja, hogy történt, mégis az egész város tudta, hogy jövök, vagy
száz ember várt a vasútnál. Kihoztak elém egy huszonkét éves fiút, aki úgy se hasonlított rám,
mint én Ferenc Józsefre, ujjukkal ráböktek: ez a fiad, Petrovszky.

Néztem az arcukat: régi ellenségeim megöregedett arca, már csak a szemük élt a ráncok
között, teli kárörömmel, látni akarták, hogy ütöm agyon a fattyút, a szégyenem nyomát. Az
egyetlen embert a várakozók között, akinek a tekintetéből emberség látszott. Meggondoltam:
mit tehet az egészről? Ő úgy várt engem, mintha csakugyan az apja lennék. Elszántam
magam, odaléptem hozzá, és átöleltem.

– Örülök, fiam, hogy látlak, és hogy ilyen jóvágású legény lettél.

Azzal, le sem köpve a várakozók csalódott pofáját, belekaroltam a fiamba; és

elmentünk haza. Együtt lakunk, együtt dolgozunk, és minden apának kívánok olyan gyereket,
mint az én fiam.

A zöld-fehér menyasszony
Még véget sem ért a Népstadionban a mérkőzés, mikor a gyalogosan hazafelé tartó
drukkerek első hulláma már átvonult a téren. Ők nem bíztak abban, hogy az eredmény
megváltozik, és átkozva csatáraik tehetetlenségét, a hármas sípszó előtt otthagyták a meccset.
Egy félóra múlva követték őket az ellenfél szurkolói, akik végig kitartottak, és megéljenezték
győztes csapatukat, majd egy órával később jöttek azok, akik útközben megálltak egy
fröccsre.

Már az utolsó is régen hazatért, a környékbeli ablakok elsötétedése jelezte, hogy

bekapcsolták a televíziókat, mikor magányosan, lehajtott fejjel, fütyörészve megjelent a
Kiskör padjai között H. Kovács. Viseltes zöld ruháját, fehér ingét és tornacipőjét – mindig
csapata, a Ferencváros színeit hordta – beborították a foltok és a pecsétek, csak sötét haját
tartotta aggodalmas rendben, most is vastagon le volt olajozva. Bár a Fradi ma is kikapott, ő
megvárta a csapatot a Népstadion előtt, a busz ablakán felszólt a játékosoknak, hogy nem
számít a mai vereség, mert így is bajnokok lesznek, aztán beállt egy kocsmába, és leitta
magát.
 H. Kovács megjelenésére sokan elhúzódtak, nem tudták elviselni rikácsoló kötekedéseit
csapata védelmében, forintos tarhálásait; barátai nem voltak, még a többi Fradi-drukker sem
fogadta be maga közé. Mások viszont közelebb jöttek, mert Kovács lendületesen és színesen
tudott hazudni, ezért is ragadt neve elé a H. betű.

Megállt a pad mellett, zsebre vágta a kezeit, és széttette a lábát.

– Mit röhögnek, okos Mikulások? Doktor Schön Ubul vagyok, óránként öt forintért
vállalom a gyógyításukat.

– Inkább a Fradit gyógyítsd, hallom, az egész Stadion tele volt törött aranylábakkal.

H. Kovács legyintett:

– Magukkal fogok én vitatkozni a futballról? Akik nem tudják, mi a különbség a

szervita rend és a rendszervita között? Értsék meg, jobbszélső nélkül nem lehet játszani, a
modern futballban minden a jobbszélsőre van alapozva.

– A Fradinak, mióta él, nem volt jobbszélsője. A Budai is a Honvédban lett játékos.

H. Kovács felvetette a fejét:

– De volt egy, még tíz évvel ezelőtt. Szentirmaynak hívták.

– Sosem hallottam a nevét.

– Én tudnék mesélni róla. Meghívnám az urakat egy fröccsre, de nem akarom felváltani
az új hetvenöt forintosomat.

Megértettük, a történet ára egy fröccs, átmentünk a kocsmába, H. Kovács kiitta a

poharát, egy cigarettát kért, és rágyújtott:

– Az urak még biztosan emlékeznek az én menyasszonyomra.

– Menyasszonyod? Sohase láttunk téged nővel. Még egy nőstény kutyával sem.

– Ha maguk jobban tudják, én be is fejezhetem.

– Rendben, volt menyasszonyod.

– Szentirmay Sárának hívták.

– Szentirmay? Úgy, mint a jobbszélsőt?

– Igen. Szőke, kék szemű lány volt, tizenhét éves, gömbölyű itt és ott, de róla lehetett
volna megfesteni az ártatlanság szobrát. Kint, az Angolparkban találkoztunk, ott én akkoriban
vezető állást töltöttem be.

– Igen, a Hullámvasúton voltál sofőr.

 H. Kovács dühtől szikrázó szemmel megállt:

– Ha még egyszer valaki közbeszól, elmegyek. Maguk akkor még nem ismertek engem,
fiatal voltam és elegáns, valódi antilopcipőt hordtam és kék selyeminget, mint a velszi herceg.
De ebből elég legyen ennyi. Szóval egyik nap Sárika bejött az irodába, sírt, hogy valaki
ellopta tőle az erszényét, segítsek megkeresni. Tudtam, hogy ami nálunk elveszik, az már nem
kerül meg, kérdeztem, mennyi pénz volt az erszényében? Száz forint. Megsajnáltam a
kislányt, odaadtam neki a százast a saját zsebemből, minden jót, kisasszony, örvendtem a
szerencsének.

Múltak a napok, már el is felejtettem az ügyet, mikor beállít hozzám egy magas, ősz
hajú férfi: Szentirmay Sándor főmérnök vagyok. Köszönöm, uram, hogy ilyen rendesen
viselkedett a lányommal, Sárika azóta folyton magáról beszél. Természetesen visszahoztam a
pénzt, és engedje meg, hogy vasárnap meghívjam magát ebédre. Tetszett nekem a lány;
mondtam: nagyon köszönöm, ebédre nem mehetek, mert Fradi-meccs lesz, de ha a meghívás
vacsorára is érvényes, akkor nagyon szívesen. Uram, jöjjön, amikor akar, nálunk mindig
szívesen látott vendég lesz.

Elképzelhetik, hogy mindennap küldtem virágot a kislánynak, vasárnap pedig a meccs

után hazamentem, volt még egy kis fürdősóm: encián és fehérorgona illatú, azt beleszórtam a
vízbe, fürdés után gálába vágtam magam: zöld nyilas, fehér zokni, arany kézelőgombok, egy
kis olaj a hajra, közben elmúlt az idő, telefonáltam taxiért.

Szentirmayék már vártak, az asztal megterítve nehéz damasztabrosszal, rajta

ezüstkanalak, villák és salátáskések. Foglaljon helyet. Nemsokára jött Sárika a vacsorával,
nem akarom részletezni a menüt, elég legyen annyi, hogy kilencféle halból főztek halászlét,
utána disznósült, marhasült, libasült, velőscsont és lángoló csokoládés palacsinta. Folyton
kínálgattak, de én, persze, mindenből csak egy falatot ettem, az ember nem azért megy
vendégségbe, hogy telezabálja magát.

Vacsora után a szülők magunkra hagytak minket Sárikával, látták rajtam, hogy én nem
tartozom azok közé, akik meglátnak egy nőt, és rögtön azt mondják: jó napot kívánok, mi a
hozzáállása a nemi kérdéshez? Sárika zongorázott, zenéről beszélgettünk, kérdeztem, gyakran
jár-e színházba, azt felelte: igen, akkor, mondom, bizonyára már unhatja, nem volna-e kedve
kijönni vasárnap a Népstadionba?

Sárika még sohasem járt meccsen, de jobban élvezte, mint a hétpróbás, öreg
futballrókák, összeveszett a szomszédunkkal, mert azt mondta: a Fradi lesből rúgta a második
gólját, bár a kislány két órával azelőtt még azt sem tudta, hogy a lest eszik-e vagy isszák.

Meccs után csillogó szemmel kért, hozzam ki őt máskor is, én ebbe szívesen
beleegyeztem, nemsokára már kijárt velem a szerdai kétkapus tréningekre, sőt a
tartalékcsapat, az ifi egy és ifi kettő mérkőzéseire is. Ott a B-közép soraiban virágzott ki a
szerelmünk, kéz a kézben ültünk a zöld-fehér zászló alatt, biztattuk a csapatot, egy-egy gól
után a szemébe néztem, és megcsókoltam, azokban az években pedig nem két-három gól esett
egy meccsen, mint mostanában, sohasem felejtem el például azt a lángoló szerelmes délutánt,
mikor tizennégy-kettőre vertük a Szegedet.

Egyszer ebéd után az öreg Szentirmay karon fogott, és átvitt magával a

dolgozószobájába, leültetett egy fotelbe: kubai szivar? francia konyak? kisfröccs? – mert volt
ott minden – aztán rátért a mondanivalójára. Látja, hogy mi szerelmesek vagyunk egymásba
Sárikával, nincs is kifogása ellene, csak azt szeretné, ha otthagynám az Angolparkot. Nézze,
Géza fiam, maga egy intelligens ember – mondja nekem –, van technikai érzéke is, elintézem,
hogy mérnöki beosztást kapjon valahol, én tartom a hátam, amíg a diplomáját megszerzi.
Beleegyeztem, hogy októberben kilépek a helyemről – szezon közben ugyanis nem tudtak
volna nélkülözni –, addigra már kész íróasztal fog várni. Az öreg magához ölelt, egy
selyemmel bélelt, kék bársonydobozt vett elő, kinyitotta: két jegygyűrű csillog benne, még
aznap este eljegyeztem Sárikát, már abban is megállapodtunk, hogy nászútra a Fekete-
tengerhez megyünk, mikor beütött a ménkű.

A ménkű úgy kezdődött, hogy egyik szerdán a partvonal mellől néztük a mérkőzést, a
jobbszélső elvétette az átadást, a labda felénk szállt, épp akarom elfogni, hogy visszadobjam a
játékosoknak, mikor Sárika antilop körömcipőjével, jobbal, kapásból akkorát rúgott belé,
hogy a túloldalon a kapusnak tornázni kellett, amíg ki tudta nyomni a felső sarokból.
Mondhatom, mindenki felénk nézett, sőt csodálkozva oda is jöttek hozzánk, kérdezősködtek,
végül alig tudtam Sárikát kiszabadítani közülük.

Leültünk az üres tribün egyik sarkába, ott Sárika a vállamra borult, és zokogva kért: ne
haragudjak rá ezért a kapásrúgásért, belátja ő, hogy ez nem nőies dolog, és engem kínos
helyzetbe hozott vele, de már gyermekkora óta nem tudja megállni, hogy bele ne rúgjon egy
labdába, ha felé gurul. Nyáron mindig együtt futballozott a fiúkkal, és úgy emlékszik rá,
ügyesebb volt bármelyiküknél.

Megcsókoltam, megöleltem, de Sárika sehogy se tudott megvigasztalódni. Hogy jobb

kedvre derítsem, kértem egy labdát a szertárostól, és átmentünk játszani az elhagyatott kis
edzőpályára. Mutattam neki, hogy kell rúgni belsővel, külsővel, rüszttel, oxival, a háború előtt
híres jobbfedezet voltam a Váci Elkeseredésnél, többször is hívtak a nyíregyházi
proficsapatba, de én csak a Fradiba akartam menni, ott viszont éppen a nagy Gábriel II,
minden idők legnagyobb futballtanára, a mostani edző játszott az én posztomon.

Sárika arra kért, hogy inkább védjek, ő majd rugdos kapura. Azt hittem, hogy közelről:
a hatosról vagy a tizenegyes pont környékéről fog lőni, de ő elvitte a labdát vagy huszonöt
méterre, leállította; az édes, kék szemű, szőke kislány nekiszaladt, és akkora kapufát lőtt,
hogy talán még mindig szedegetik a forgácsokat. Gondoltam, ez csak véletlenül sikerülhetett,
újból kigurítottam a labdát, Sárika megvárta, amíg pattan egyet, majd könnyed mozdulattal a
bal felső sarokba lőtt, meg se tudtam rá mozdulni.

– Csodálatos – hallottam a hátunk mögül. Visszafordulok, megdöbbenve látom, hogy a

szögletzászlónál Gábriel II áll, az egykori nagy fedezet, a mai mesteredző. Közelebb jön,
gratulál Sárikának.

– MTK-játékos legyek, kedves kisasszony – ennél rosszabbat pedig fradista nem

kívánhat magának –, ha Sipos Vilike, a mostani jobbszélsőnk megközelíti a maga lövéseit.
Megengedi, kedves Kovács úr – fordult felém –, hogy kipróbáljam a menyasszonya
technikáját?

Beleegyeztem, félrehúzódtam, és néztem, mit csinálnak a labdával. Felejthetetlen

futballparádé volt, uraim! Gábriel II-t nem kell bemutatnom maguknak, de azt talán el sem
hiszik, hogy Sárika semmiben sem maradt mögötte, pedig – esküszöm – így történt, Gábriel II
521-et fejelt egymás után, Sárika 522-t, még bírta volta tovább is, de nem akarta leégetni híres
partnerét. Gábriel II 1009-szer rúgott labdába, anélkül hogy földet ért volna, Sárika 1010-szer.

Láttam, hogy Gábriel II kezd alulmaradni, szégyellte magát előttem, a vezérszurkoló

előtt, egy végső próbát ajánlott. Belenyúlt a zsebébe, mikor elővett egy kétforintost, én már
tudtam, hogy Sárika vesztett, Gábriel profi futballista korában ezzel a trükkel még a
varietében is fellépett. Feldobta a kétforintost négy méter magasba, majd mikor a pénzdarab
esett lefelé, úgy rúgott bele sarokkal, hogy pont a zakója oldalzsebébe hullott. Önkéntelenül is
megtapsoltam ezt a mutatványt.

Sárika tűnődve nézegette a kétforintost, épp mondani akartam neki: kár

megpróbálkoznia, igazán nem szégyen, ha alulmarad, de a kislány már feldobta a pénzt,
belesarkalt, és – nem akartam hinni a szememnek – az pont a pepita kiskosztümje felső
zsebében kötött ki. Gábriel II kért minket, hogy ne beszéljünk senkinek erről az ügyről, mert
számára nagy presztízsveszteséggel járna, de ha Sárika játszani akar, bármelyik tréning után
szívesen foglalkozik vele, bár sok tanulnivalója nincs, olyan futballtehetség, mely minden
évtizedben egy, ha születik.

Az edző fejét csóválva elment, én leesett állal néztem Sárikára, akkor sem döbbentem
volna meg jobban, ha kiderül róla, hogy ő a józsefvárosi kéjgázdemizsonos óriás démon. Nem
tudtam, mit mondjak, végül összeszedtem magam, és a szemébe néztem: bár jobban szerettem
őt, mint az életemet, de ha úgy érzi, hogy én a karrierje útjában állok, hajlandó vagyok
felbontani az eljegyzést.

Sárika sírva borult a nyakamba: hogy képzelek ilyesmit? Velem akar élni, esze ágában
sincs, hogy futballista legyen, inkább térdből levágatja a lábát, szidta magát, amiért egyáltalán
leállt erre az ostoba párbajra Gábriel II-vel. Kért, hogy ne is menjünk ki többet a meccsre,
elég, ha rádión meghallgatjuk, én – mintha a jövőbe láttam volna – nehéz szívvel öleltem
magamhoz.

Másnap felkeresett angolparki irodámban Gábriel II. Először csak mellébeszélt: fel
lehetne-e használni az óriáskereket az erőnlét javításában, meg ilyen marhaságokat, nem
szóltam közbe, kivártam, amíg rátér a lényegre. Látva, hogy velem kerülőutakon hiába
próbálkozik, Gábriel II végül is előhozta Sárika ügyét:

– Magának nem kell hogy magyarázzam, Kovács úr, ha nem tudjuk megoldani a
jobbszélsőkérdést, lemondhatunk a bajnokság megvédéséről, jobbszélső nélkül a csapat
féllábú óriás.

Képzelhetik, uraim, mit éreztem, mikor ilyen szavakat hallottam, a szívem akart
kiszakadni a helyéből.

– És bármerre is jártunk: vidéken, külvárosi pályákon, grundokon, sehol nem találtunk

olyan játékost, akivel ezt a posztot be tudnánk tölteni, illetve, illetve találtunk egyet… –
mondta, és sokat jelentően rám nézett. Felálltam, kiraktam az asztalra a pénztárcámat, az
órámat, melléjük dobtam a zakómat is:

– Kedves Gábriel mester, ezt mind odaadom a Fradiért, ha a csapatnak az életemre lesz
szüksége, akkor sem fogok tétovázni, de a menyasszonyomat nem vagyok hajlandó
feláldozni.
 – Tegye el az értékeit, Kovács úr, mindezzel a csapat nem megy semmire, nekünk nem
pénz kell, hanem jobbszélső. Fáj kimondanom, de nem hittem volna, hogy maga, pont maga
egy ilyen csekélységet megtagad a Fraditól, mint a menyasszonya. Csalódtam magában.
Minden erkölcsi felelősséget magára hárítok azért, ami a csapattal történni fog – mondta még
távozóban.

És valóban, szemem láttára sorvadt el a csapat. Valódi jobbszélső híján támadó játékuk
egyoldalúvá, könnyen kiismerhetővé vált, olyan csapatok verték meg a Fradit, melyeknek
még a nevét is szégyen kiejteni, mint az Abádszalóki Rézművesek, Perecesi Olajütő.
Mindegyik vereséggel mintha egy kést forgattak volna meg bennem, de a koronát mégis az
tette fel, mikor az MTK a kölyökcsapatával állt ki ellenünk, és hat-nullra győzött.

Nem bírtam tovább magammal, bementem a klubba, és megkerestem Gábriel II-t:

– Uram, csináljon, amit akar, de mentse meg a csapatot.

– Rendben van, Kovács úr, ezt vártam magától, küldje ki a szerdai tréningre a
menyasszonyát. Vasárnap az első bajnokin már játszik.

– De hát hogy játszhat egy nő? Hiszen a szabályok tiltják.

– Vasárnap már nem lesz nő. Miért tartjuk mi Európa legjobb sportorvosát, ha annyit se
tud, hogy négy nap alatt férfivá alakítsa át?

Gábriel II kezet fogott velem:

– Egyébként ezért az áldozatért élete végéig ingyenpáholyt biztosítunk magának a

pályán. Még egyszer köszönöm a csapat nevében.

Sárikának csak annyit mondtam: szerdán menjen ki a tréningre, de a szegény kislány

rögtön megértette, hogy feláldoztam őt a futballért. Térden állva könyörgött, hogy ne kelljen
kimennie, nem akar futballozni, velem akar élni, olyan hűségesen kiszolgál, mint egy kutya,
csak ne küldjem el. A saját kabátomba kapaszkodtam, uraim, hogy ne öleljem őt magamhoz,
de a vereségekre gondoltam, melyek a csapatot már érték és érnék ezután is jobbszélső nélkül,
ez erőt adott, hogy leküzdjem a csábítást. Annyira szeretett engem ez a kislány, hogy mikor
ráparancsoltam, nem tiltakozott tovább, hanem elindult az Üllői úti pálya felé.

Szombat este megvettem a Sportot, megnéztem a Fradi összeállítását – jobbszélen már

a Szentirmay név szerepelt, Sárika neve, és valóban sor is került a játékára. Nem mertem
bemenni a felajánlott páholyba, mintha vérdíjként kaptam volna; az állóhelyről néztem a
meccset és őt. Sárika nagyon megváltozott szerdától vasárnapig, kis bajusza nőtt, arcbőre
megsötétedett, csak a szeme maradt változatlanul világoskék.

Sárika már az ötödik percben elszaladt, és éles szögből az ellenkező sarokba vágta a
labdát, a közönség, mely a nevét sem ismerte eddig, őrjöngve ünnepelni kezdte, de ő nem
törődött vele, visszajött a félvonalig, és kék, csodálkozó szemével szomorúan rám nézett.

Az eltörött csavar
 Ezen az estén ismét H. Kovács mesélt.

– Ha a Fradi-ifi Angyalföldön vagy Újpesten játszik, a 77-es busszal szoktam kimenni a

meccsre. Aki ismeri ezt a járatot, tudja, hogy félúton, a Városligetnél egy sorompó zárja le, a
Hosszú Türelem Sorompója, mert bizony előfordul, hogy félórákat kell várni, amíg a
sorompót felengedik. Ezt én már be is számítom, azon a szombaton is délre írták ki a meccset,
de én már reggeli után fogtam egy jó könyvet, és elindultam.

Kilenc óra felé értünk a Hosszú Türelem Sorompójához, a kútágas persze most is le
volt eresztve, a vezető leállította a motort, és kiszállt, én épp a „Háború és Béké”-t hoztam
magammal, elkezdtem olvasni. Már a szereplők fele halott volt, mikor felrezzentem.

Körülnézek. Úristen, egyedül ülök a kocsiban, kint már besötétedett, egy pillantást
vetek valódi Parker aranyórámra: fél nyolc. Azt hittem, hogy az autóbusz motorja ment
tönkre, azért nem tudtunk továbbmenni.

Kiugrok a kocsiból, hát kiderült, hogy a sorompó csörlőjében eltört a tekerőcsavar, a

sorompót nem lehet feltekerni, és már tíz órája megállt a forgalom. Mit tehettem? Hívtam egy
taxit, de a meccs már véget ért, a Fradi-ifi kikapott az Újpesttől, hiába, a légifölény
megszerzéséhez hiányzott az én hangom. Panaszt akartam tenni az Autóbusz Vállalat
központjában, de a fogadóórák pont a kölyökcsapat kétkapus tréningjének idejére estek, és
inkább hagytam az egészet.

Később kiderült, hogy nagyon jól tettem, mert csúnya dolgokba keverhettem volna
magam, ha a sorompó ügyét bolygatom. Egy befolyásos barátom, a nevét nem akarom kiadni,
mert nemzetközi botrány lehet belőle – bizalmasan elmondta, hogy mi történt a tekerőcsavar
eltörése után.

Másnap Kovács 113 Béla vasúti pályafelvigyázó segédtiszt (magyarul bakter) elment a
központi raktárba egy új csavarért, de akárhogy is kerestek, nem találtak. Ezt a csavart
ugyanis csak Angliában gyártják, de mivel ott áttértek a fénysorompóra, a gyár megszűnt, a
maradék csavarokat nekünk adták el pulykáért. A raktárfelelős úgy emlékezett rá, hogy
Lacházán még őriznek egy elfekvő tekerőcsavart, telefonáltak, de kiderült, hogy ott sincs, sőt
ők is tudnának használni még hármat.

A pályafőnök kiballagott a sorompóhoz Kovács 113 Bélával. A pályafelvigyázó

segédtiszt útközben közölte felettesével, hogy ő két kampósszeggel meg tudná javítani a
sorompót úgy, hogy még évekig biztonságban lehetne használni. Kovács 113 Béla felemelte
mutatóujját: de ennek az az előfeltétele, hogy harminc forint rendkívüli prémiumot utaljanak
ki a számára, mert ötévi kihordásra kapott csizmája elszakadt, és szeretne egy foltot varratni
rá. A pályafőnöknek erre nem volt hatásköre, Kovács 113 Béla vállat vont, havi
kilencszáznegyven forint fizetésért neki joga van hülyének lenni.

A sorompóval senki sem boldogult, az igazgatóság gyorsan érintkezésbe lépett a

MÁVAG-gal, hogy megrendeljék a tekerőcsavart. A MÁVAG el is vállalta, hogy 1968-ra tud
szállítani tizenötmillió darabot, hamarabb azonban egy felet sem.

Közben a leeresztett sorompó már kezdett kínossá válni, mert az országút

autóparkjának kétharmad része ott vesztegelt a sorompó két oldalán, az élenállók már
szívesen visszafordultak volna, de a kocsisor farka, amely alig hat-hét órája várakozott, még
mindig bízott benne, hogy keresztüljut.

Az ügy már túlnőtt a vasúti kereteken, kénytelenek voltak értesíteni az Utak, Kijáratok
és Bejáratok Operatív Főnökségét, amely a bejelentésre közölte, hogy azonnal operatív
intézkedést hoz. Egy helikopterrel leereszkedett a sorompónál kilenc mérnök, negyvenegy
technikus és egy segédmunkás. A mérnökök és a technikusok kézről kézre adogattak egy kis
kerek táblát, melyet a segédmunkás végül is felszegezett a sorompóra: „A sorompó tíz percen
túl is zárva tartható.” Azután kártyát vettek elő, és kanasztáztak, fél hatkor, mikor letelt a
tizenkét óra úgy, hogy a nap teljes értékű kiszállási napnak számított, elrakták a kártyát,
beszálltak a helikopterbe és elmentek.

Ez az operatív intézkedés azonban nem oldotta meg a bajokat, bár az autók vezetői és
utasai már egészen kényelmesen berendezkedtek. Lottóárusok és alkalmi pecsenyesütők
telepedtek meg a sorompónál, sőt az OTP is beindított egy öröklakás-akciót Sorompó-
Kertváros elnevezéssel.

Közben az Utak, Kijáratok és Bejáratok Operatív Főnöksége újabb operatív

intézkedéseket hozott, megalakította a Sorompó és Tilalomfa alosztályt. A teljes alosztály
kivonult kettőszáztizenhat fővel felmérni a helyzetet. Mivel ennyi helikopter már nem talált
helyet a leszállásra, egy különvonattal álltak be a sorompóhoz, kitüntetéseket osztottak ki, és
reggelig tartó bált rendeztek. Végül is egy segédmunkás még egy nullát rajzolt a kerek
táblára: „A sorompó 100 percen túl is zárva tartható.”

Valószínűleg továbbra is csak a nullák szaporodtak volna, de véletlenül egy külföldi

delegáció vetődött el a sorompó elé, magyarázatot kért erre a különös csoportosulásra, az
illetékesek elhatározták, hogy elterelő utat jelölnek ki.

Ezt a műveletet egy meglehetősen tapasztalatlan mérnökre bízták, ennek

eredményeként az elterelő út egy bolgárkertészet üvegházán, egy papírkereskedésen és
Ocsenás Matild nyugdíjas öregasszony konyháján vezetett keresztül. Ha az öregasszony
főzött, bezárta a konyhaajtót a forgalom elől, ilyenkor a személyautók és a nemzetközi
szállítókocsik a papírkereskedésben vesztegeltek. A bolti kiszolgálók örültek, mert felugrott a
képeslevelezőlap-forgalmuk, ugyanis a posta alkalmi állomást rendezett be a pénztárfülkében,
ahol különleges bélyegzővel láttathatták el az itt feladott leveleket.

Ez az állapot három hétig tartott, de ekkor Ocsenás Matildot elvette régi udvarlója,
Rubacugi Bálint. Rubacugi állandóan részeg volt, kanalakat vágott a konyháján keresztülhajtó
autókhoz, sőt egyik nap megmakacsolta magát, és kijelentette, hogy az Isten autóját sem
engedi be a lakásába többé, ha mégis bejött egy autó, dikiccsel felszúrta a kerekeit.

Mivel a sorompó még mindig zárva volt, aluljáróval próbálkoztak. Szerencsétlenségre

az aluljáró bejáratánál elfelejtették kitenni a „tülkölni tilos” jelzést, és mikor az egyik autó
dudája véletlenül megszólalt, az álmennyezet hatalmas darabokban levált. Később kiderült,
hogy az álmennyezetet álmérnökök tervezték valódi prémiumért.

Nem maradt más hátra, mint új utat építeni. Országos tervpályázatot írtak ki. A bíráló
bizottság, Grobác Dezső Ottokár főmérnök vezetésével, az egymillió forintos első díjat
Grobác Dezső Ottokár főmérnöknek ítélte. Az elgondolás szerint légihíd kötötte volna össze a
sorompó két oldalát.
 1964 végén fel is avatták a „Ciolkovszkij–Asbóth Oszkár” légihidat, melyet az orosz és
magyar aerodinamika úttörőiről neveztek el. A légihíd tervét menet közben módosították,
rakétakilövő pályákat építettek helyette, a lovas kocsik számára külön zabtartóval, az autók
számára pedig beépített televízióval, melyekből már felavatás előtt kilopták a képcsöveket.

De a televízió kisebb károsodása nem zavarta meg az avatóünnepség fényét. Nagyon jól
mutattak a matyóföldi, hímzett bádogból készült rakéták, melyeket egy ismert szürrealista
iparművész ábrái díszítettek. De a harmadik kilövésnél kiderült, hogy a kilövőszerkezet
motorjában eltört egy csavar, melyet, sajnos, hiába kerestek a Kisrakéta Közlekedési Vállalat
raktárában. Ezt a csavart ugyanis Angliában gyártják, de mivel ott áttértek a bioelektromos
árammal hajtott rakétára, mely úgy működik, hogy az utas kétszer belelehel a motorra szerelt
bőrzacskóba, a gyár megszűnt, az utolsó csavart nekünk adták el pulykákért.

Kovács 113 Béla pedig, aki mindezt látta a lezárt sorompó mellől, levágott egy falatot
az avas szalonnából, melyet a felesége még a múlt héten csomagolt be neki, és jóízűen
elsomolyodott.

Az új csillag
Az 195…-es országos bajnokság a Fradi-atléták teljes vereségét hozta, legyen elég
annyit említenem, hogy Nádler az ezerötszáz méteres síkfutásban úgy lemaradt, hogy a másfél
órával később indított maratoni verseny mezőnyével ért be a célba. Dubovszky, a távolugrónk
pedig dobbantásnál hanyatt esett, így a világtörténelemben először, negatív teljesítménnyel,
mínusz huszonhárom centivel lett az utolsó. Hogy mit éreztem, mikor a Honvéd-, Dózsa-,
Vasas-versenyzők sorra legyőztek minket, azt hiszem, senkinek sem kell magyaráznom,
akinek a szíve fölött Fradi tagsági könyv dobog.

Verseny után hazamegyek, kinyitom az ajtót, egy távirat esik le a kőre, felbontom: „Ma
éjjel negyed kettő és fél kettő között keressen fel a lakásomon. Branovics Béla, a Ferencvárosi
Torna Club ügyvezető-helyettes főtitkára.”

Taxiba dobtam magam, és kirohantam Pasarétre, itt lakott Branovics, egy zöld-fehér
márvánnyal díszített házban. Nem volt egyedül, a fogadószobában ott ült mellette Zöld Feri,
az atlétaszakosztály elnöke és Fehér Zoli, az atlétaedző. Mikor megláttak engem,
valamennyien felugrottak a helyükről, és egyszerre kezdtek el beszélni, végül is Branovics
ragadta magához a szót:

– Kedves, jó Kovács elvtárs! Maga régi ember, magának nem kell hogy magyarázzam,
milyen súlyos vereséget mért egyesületünkre a mai atlétikai bajnokság. Megmondom
őszintén, mi tehetetlenek vagyunk. Ha ön, Kovács elvtárs, nem vállalja, hogy segít rajtunk, az
elnökség testületileg lemond, aminek beláthatatlan kül- és belpolitikai következményei
volnának, mert, mint tudja, hazánk fejlett sportélettel rendelkező ipari ország.

Minden szem rám szegeződött, szerényen meghajoltam:

– Uraim! Valaha magam is atletizáltam, bal kezes súlylökésben egyszer alig másfél
méterrel maradtam el a középiskolás csúcstól, de arra nem vállalkozhatom, hogy a
szakosztály irányítását a kezembe vegyem.
 – Nem is ezt akarjuk. Mi azt várjuk öntől kedves Kovács elvtárs, hogy hallatlanul éles
hatodik érzéke révén egy, esetleg két kiugró tehetséget fedez fel szakosztályunk számára.

Elvállaltam a megbízatást. Kivettem előre hétévi szabadságomat, összesen három és fél

hónapot, és elindultam tehetségeket keresni. Meg kell mondanom, nem jártam szerencsével,
ahogy telt az idő, egyre inkább feladtam a reményt, pedig néha még az éjszaka is az utcán
talált.

Már a szabadságom utolsó hetében, egyszer, a Ranolder utcában sétáltam, tizenegy óra
elmúlt, erre onnan emlékszem, hogy egy tömzsi, széles vállú fiú egy forintot kért tőlem
kapupénzre. Szórakozott pillantással felmértem: ilyen alakkal legfeljebb dobóatléta lehet,
annak is közepes, az ő kedvéért igazán nem fogom felváltani az új hetvenöt forintosomat, nem
adtam neki egy vasat sem.

A fiú megrázta a fejét: nem baj, úgyis nyitva van az ablak. Azt hittem, fel akar mászni
az esőcsatornán, de ő a falhoz lépett, tenyerét hátratámasztva nekirugaszkodott, és nagyot
dobbantva beugrott a szemközti ház első emeleti ablakán. Mit mondjak: lehet, hogy nem volt
háromméteres ugrás, de mindenesetre nem járhatott messze az érvényes világrekordtól.

Dörömbölni kezdtem a kapun, nyissák ki, szerencsére, a házmester régi Fradi-játékos

volt, az egykori Jascsák–Steinitz–Podhola fedezetsorból a Podhola. Kértem Podholát, ha
maradt a szívében egyetlen zöld-fehér sarok, kerítse elő nekem azt a fiút, mert ő az, aki
visszaszerezheti a Fradi-atléták elvesztegetett becsületét.

A fiút Keserű Barnabásnak hívták, özvegy nagyanyjával lakott együtt, mikor

benyitottam hozzájuk, éppen vacsoráztak: zsemlét ettek kiflivel. Persze, azonnal meghívtam
őket egy vendéglőbe, leves után Barnabás aláírta az igazolólapot.

Másnap reggel bemutattam őt Branovicsnak, Barnabás játékosan felugrott a szekrény

tetejére, ami rögtön be is szakadt alatta, de Branovics nem törődött ezzel, a kezét dörzsölte
örömében:

– Kedves, jó, Kovács elvtárs! Ezt a fiút magára bízom, fogják őt a legkeményebb
edzésbe, ugyanakkor tartsák titokban az eredményeit, szeretném, ha a bajnokságon sikerülne
elképeszteni vele a konkurens egyesületeket.

Fehér Zoli a legkorszerűbb edzésmódszerek alapján foglalkozott vele. Barnabás hajnali

fél háromkor kelt, a hátára szíjazott két, sóderral színültig megtöltött zsákot, felvette a
vascipőket, és könnyed, laza bemelegítésként lefutott Kiskunlacházára. Itt ivott egy
paradicsomléből, puszpángrügyekből, A, B, C, D, E, F, G, H, I, J, K, L, M, N, O, P, Q, R, S,
T, U, V, W, Z, X vitaminokból és forró libazsírból összeállított folyadékot, majd lépést tartva
a négy óra ötvenes gyorssal, hazaszaladt.

Itthon a tornateremben már várta őt Zöld Feri és Fehér Zoli. Először erőfejlesztő
gyakorlatokat vezényeltek, ehhez az anyaghoz tartozott például a Kinizsi-tviszt. Három Török
nevű testvér közül kettőt Barnabás a vállára vett, a harmadikat a foga közé, és tvisztelt velük.
A megszokott gyakorlatok közé számított még: hegyeket elhordani a zsebkendő négy
sarkában, bikákat felvinni a toronyba és egy amerikai edzési módszer: lefeküdni a sínekre a
közeledő vonat elé, a mozdonyt hasizommal feldobni a levegőbe, és váltogatva hol jobb, hol
bal kézzel elkapni.
 Ezután következett a tulajdonképpeni szakmai munka. Zoli és Feri sokáig próbálkozott,
hogy növelje Barnabás magasságát, beküldték a Sportkórházba, ahol a fiút nyújtócsigára
feszítették, a combjába zsiráfokból kioperált inakat ültettek, de Barnabás nem nőtt egy
millimétert sem. A vezetők végül is kénytelen-kelletlen belenyugodtak ebbe, és megpróbálták
a meglevő adottságokat jobban kihasználni. Mindenekelőtt továbbfejlesztették Barnabás
lendületes rohamát és hihetetlen erejű elrugaszkodását a talajtól. Ahol Barnabás dobbantott,
fél méter mély gödör maradt a salakon, mintha döngölőgép verte volna be, a túloldalon pedig
hálót kellett kifeszíteni, mely visszafogta, különben kiesett volna a nézőtérre.

A szakszerű és gondos felkészítés tehát meghozta a gyümölcsét, három héttel a

bajnokság előtt már könnyíteni lehetett az edzéseken, Barnabás ezentúl csak napi tizennégy
órát gyakorolt, helyette Zoli és Feri a lelki felkészítésre fektette a fő súlyt.

Igyekeztek elmélyíteni Barnabásban a klubhűséget, a régi bajnokról meséltek,

Grünweisz Béla maratoni futóról, aki egy Szeged–Fradi-meccs után felszaladt Pestre, és
elkiáltva az Üllői úton a győzelem hírét, összeesett a pálya kapujában. Napokig csak zöld és
fehér színű ételeket kapott: spenótot, sóskát, tejet és fehérpecsenyét. Barnabás nem ígérgetett,
nem esküdözött, de a szemén látszott, hogy elszánta magát a legvégsőkre, vagy nagy
eredményt ér el, vagy a pálya salakjáról temetik. Így következett el a bajnokság napja.

Mikor bemutatták a magasugrásban induló versenyzőket, és a hangosbeszélő bemondta:

„417-es rajtszámmal Keserű Barnabás, Ferencvárosi Torna Club”, a közönség, a mi drága,
jóindulatú közönségünk tapsolni kezdett, de ez a taps egyelőre csak a zöld-fehér trikónak
szólt, legföljebb még Barnabás fiatalságának.

De a közönség rögtön eksztázisba jött, mikor Barnabás a bemelegítés során egy

könnyed mozdulattal túlugrotta a magyar csúcsot, megszólaltak a dudák és a kereplők.
Branovics, az ügyvezető, helyettes főtitkár átölelt engem, és a meghatottságtól elnémulva, egy
kézszorítással gratulált.

Második kísérletre Barnabás már érvényesen is megdöntötte a magyar rekordot, majd

ötödik kísérletre Brumel világrekordját is, de elszánt arcán látszott, hogy nem éri be ennyivel.

Lent a magasugró léc körül összecsoportosultak a rendezők, láttuk, hogy Barnabás

mond nekik valamit, amire ők hitetlenkedve csóválják a fejüket, aztán vállat vonnak, és a
következő pillanatban az eredménytáblán kigyullad a jelzés, hogy Barnabás kísérletet tesz a
háromméteres magasságon.

A Stadion elcsendesedett, magam is sírtam a büszkeségtől, hogy ebben a percben jelen

lehetek, és láthatom a legnagyobb sportteljesítményt, melyet egy rendkívüli tehetségből
kihozott a legmodernebb technika és a gondos felkészítés.

Még soha ilyen könnyedén nem indult neki Barnabás a rohamnak, lábai alig érintették a
salakot, de a léc előtt olyan erővel dobbantott, hogy a Stadion beleremegett és visszhangzott,
mint a dob.

Barnabás a levegőbe emelkedett, de nem ugrott át a lécen, nem tudott, mert a dobbantás
irtózatos ereje, akár egy rakéta, valósággal kilőtte őt. Elérte a második kozmikus sebességet,
átrepült a nézők feje fölött, és kitárt karokkal eltűnt a világűrben. Két órával később a
csillagászok már közölték, hogy új, ismeretlen eredetű szputnyikot fedeztek fel.
 Néha magam is felmegyek a gellérthegyi csillagvizsgálóba, és ha tiszta idő van, az
Androméda-köd nem takarja el a Bak csillagképet, néha látom Barnabást, a bajnokok
bajnokát, aki elvitte a világűrbe a zöld-fehér színek dicsőségét. Barnabás dobbant, aztán
szabályos gurulótechnikával átlendül egy-egy csillagon.

Gráf, a részeges jobbhalf

196… nyarán már a vak is látta, hogy Steinitz, a legendás Steinitz–Jascsák–Podhola
fedezetsor utolsó tagja is kiöregedett. Mérkőzés közben kissámlit hordott magával, és
fejelésnél arra állt fel, műfogsora folyton elgurult, és negyedórákig kereste a fűben. Ezentúl a
szokásos szerdai edzőmérkőzéseinken különös figyelemmel kísértük az ellenfél fedezeteinek
játékát, hátha megtaláljuk köztük Steinitz utódját.

Egy különösen meleg augusztusi napon a Spartacus Vörös Kefét, a kefekötő

szövetkezet csapatát hívtuk meg. Huszonegy játékos vonult ki a pályára, már azt hittük, hogy
az ellenfél tíz emberrel áll fel, mikor a játékoskijáróban megjelent egy vékony, szőke fiú.

Hátán az ötös szám jelezte, hogy a jobbfedezet posztját tölti be, de ezen kívül alig
emlékeztetett futballistára. Egyik lábán rövid nejlonzoknit viselt és kalucsnit, a másikon
vastag hegymászóharisnyát és papucsot, de még ennél is jobban megdöbbentett, hogy egy
literes üvegben Hubertus likőrt hozott magával, az üveget az öntözőcsatorna vízzel telt
vaskalitjába tette, nehogy a tűző napon átmelegedjen, utána felemelt karral játékra
jelentkezett.

Az edzője rákiabált: Gráf, maga megint részeg! A jobbhalf derűsen bólintott, és beállt a
helyére.

Ezen a délutánon csodát láttunk, uraim! Maguknak nem kell magyaráznom, mekkora
fedezet volt Steinitz fénykorában, de ennek a szőke fiúnak a lábszárvédőjét se köthette meg.
Átcselezte magát a védelmünkön, a gólvonalon megállt, és homlokára tett kézzel kereste, hol
van valaki, akit még átjátszhat, majd méla undorral bepöccintette a labdát a hálóba.

Egy-egy sikeres akciója után Gráf azzal jutalmazta magát, hogy odament az
öntözőcsatornához, és egy nagyot húzott a Hubertusból, de játékán ez nem látszott meg, sőt
cselei a sűrű csuklástól csak még kiismerhetetlenebbé váltak. Gráf nagy taps közepette és üres
üveggel vonult le a pályáról.

Tanácstalanul néztünk össze a szakosztály vezetőségével. Nem vitás, hogy Gráfra

szükségünk volna, de szabad-e felvennünk a csapatba egy olyan játékost, aki egymaga
megiszik öt termést?! Senki se merte vállalni a felelősséget, mindenki tőlem várta a döntést,
én ugyanis angolparki vezetőállásom mellett mint tiszteletbeli főtitkár az Antialkoholista
Szövetség munkáját is irányítottam. Hosszú töprengés után elvállaltam: a zöld-fehér színekért
megpróbálom Gráfot jó útra téríteni.

Én tárgyaltam a Spartacus Vörös Kefe vezetőivel Gráf kiadatásáról, nem gördítettek

akadályt az elé, hogy a fiú a Ferencvárosban fejlődhessen tovább, csak egy jelképes összeget
kértek érte, tudniillik kétszáz darab százforintost, melyen minden rajta volt a Magyar
Népköztársaság jelképe.
 Hamarosan kiderült, hogy a feladat, melyre vállalkoztam, nehezebb, mint gondoltam
volna. Gráfot a kefekötőknél teljesen elrontották, a tmk-n dolgozott mint lakatos, és még azt is
elintézték neki, hogy munkaidőben se kelljen a műhelyben tartózkodnia, hanem a satut a
kocsma bádogpultjára szerelték rá. A törzsdrukkerek szabályos lista szerint fizették neki a
féldeciket, aki kétszer kimaradt, Gráf törölte a G. D. B. K., a „Gráf Dezső Baráti Kör”
tagjainak névsorából.

Elhoztam a kefekötők tmk-jából, és benyomtam az üdítőital-gyárba ellenőrként. Régi

albérletét is felmondta, helyettesemnél, az Antialkoholista Szövetség másodtitkáránál
szereztem neki egy kis szobát.

Azt hittem, minden rendben van, jelentettem a szakosztály vezetőinek, hogy

jobbhalfunkat sikerült kimentenem a fertőből, a meccs előtti szombat este csak túlzott
lelkiismeretességből mentem el meglátogatni Dezsőt. Otthon ült, és Fekete Pétert játszott a
házigazda gyerekeivel.

Képzelhetik megdöbbenésemet, mikor hajnali fél négykor rám telefonálnak a

rendőrségről, hogy Dezső és egy másik, ugyancsak az eszméletlenségig részeg egyén, aki az
Antialkoholista Szövetség másodtitkárának mondja magát, tettleg bántalmaztak egy lovas
szobrot, azt állítva, hogy a szobor sértő megjegyzéseket tett rájuk.

Taxiba vágtam magam, és a helyszínre rohantam, Gráf Dezső még akkor is ott állt a
lovas szobor előtt, és fenyegető mosollyal kérdezte:

– Kinek az anyja? Na most beszéljen: kinek az anyja lopott a Corvinban harisnyákat?

A rendőrség csak az én személyes felelősségemre bocsátotta szabadon.

Azon a vasárnapon a Fradi délelőtti meccset játszott, a kezdésig már alig volt hátra
néhány óra. Féltem, ha Dezső nem tud játszani, mindenki engem okol majd, aki kezességet
vállaltam érte, megpróbáltam a lehetetlent.

Beültem vele egy kávéházba, belédiktáltam tíz dupla feketekávét és a kávéház tavalyról
megmaradt teljes pogácsakészletét. Negyed tízkor végre elkezdett csuklani, tíz óra felé már
volt benne annyi erő, hogy kimenjen a Stadionba. Derűs mosollyal kijelentette, hogy már
teljesen magához tért, csak voltaképpen hogy hívják őt, és melyik csapatban játszik, mert ezt
az igazolásnál okvetlenül tudnia kell. Rettegve vártam a mérkőzés kezdetét.

Gráf behunyt szemmel futott ki a pályára, a szurkolók azt hitték, hogy a szemét
pihenteti vagy ideges, és nem mer felnézni a nézőtér roppant karéjára, de én tudtam, hogy
alszik. Minden játékos egy-egy labdát fogott a hóna alatt, csak ő hozott most is egy
Hubertusos-üveget, attól tartottam, inni fog, de letette az ellenfél kapujának a sarkába. Mivel a
szemét a mérkőzés kezdetét jelző sípszó után sem bírta kinyitni, a likőrösüveg szaga volt az
egyetlen útbaigazító jelzés számára: tulajdonképpen merre is támad a csapata.

Támadó fedezettől még sohasem láttam nagyvonalúbb játékot, mint ezen a délelőttön
Gráftól. Távoli lövéseire hiába vetődött a kapus, pontosan néhány centivel a likőrösüveg
mellett vágódtak be a hálóba. Csak szünet után történt egy kis gikszer. Kapucserénél Dezső
elfelejtette átvinni az üveget a túloldalra, így csak a Hubertus szagától vezéreltetve a félidő
elején ellenállhatatlan csukaugrással öngólt fejelt. Mikor társai felelősségre vonták,
mentegetődző mosollyal átrakta az üveget az ellenfél kapujába, ettől kezdve újból a mezőny
fölé nőtt.

Meccs után leültem vele egy eszpresszóba, és próbáltam a lelkére beszélni, hogy egy
ekkora tehetségű játékosnak halálos vétek elinni az eszét.

– Nézze, Géza bácsi – mondta a zseniális jobbfedezet –, maga rendes krapek. Ha

akarja, megígérem, hogy nem iszok többé, de előre figyelmeztetem: az én ígéretem nem sokat
jelent, viszont ha megesküszöm rá, akkor még kevesebbet.

– Nyugodj meg – mondtam –, majd vigyázni fogok, hogy ne ihass. Nem véletlenül
vagyok én az Antialkoholista Szövetség főtitkára.

Dezső hozzánk költözött, munka után megvártam a gyár előtt, és együtt mentünk haza.
Útközben azonban mindenütt találkoztunk a „Gráf Dezső Baráti Kör” régi tagjaival, akiknek a
száma tovább nőtt, mióta Dezső a Fradiban játszott. Erőszakkal behurcoltak minket egy
vendéglőbe, és két teli Hubertusos poharat raktak elénk. Dezső rám nézett:

– Ezt valakinek meg kell inni, Géza bácsi, különben itt emberhalál lesz.

Láttam, hogy valóban nincs kitérés. A sorsdöntő vasárnapi Fradi–MTK-ra gondoltam,

felragadtam mind a két poharat, és egymás után felhajtottam. Mindent elittam a jobbhalf elől,
reggel az Ittasellátóban, vagyis a kijózanító szobában ébredtem fel.

És ez így ment a hét mindegyik napján, iszákosságomnak híre terjedt, kirúgtak az

Antialkoholista Szövetségből, tízéves angolparki működésem alatt először fordult elő, hogy a
hullámvasúton két szerelvény összeütközött, de minden erőfeszítésem dacára Gráf Dezső ezen
a vasárnapon is részegen lépett a pályára. Pedig esküszöm, hogy a Stadionba még józanon
érkezett, az utolsó pillanatban ivott meg egy fél liter kámforos szeszt, melyet a gyúró
bedörzsölésre szokott használni.

Ez a serkentő folyadék, úgy látszik, túlságosan felélénkítette Dezsőt, mert rögtön az

első átadással kapura tört, átjátszotta az ellenfél védelmét, de nem érte be ennyivel, tovább
vezette a labdát, kicselezte a jegyszedőket is, és a maratoni kapun kiszaladt a Stadionból.

A szemtanúk később elmondták, hogy Dezső irtózatos sebességgel végigfutott a

Rákóczi úton, felsőtestének könnyed mozdulatával kicselezte a rátámadó villamosokat és
autóbuszokat, majd közvetlen közelről az Erzsébet-híd két bejárati pilonja közé lőtte a labdát.

Ezzel betelt a pohár, a szakosztály vezetősége kivette Dezsőt a felügyeletem alól, és a

legszigorúbb rendszabályokhoz nyúlt. Egy páncélszekrényt bérelt a Nemzeti Bank pincéjében,
ide zárták be Dezsőt némi ennivalóval és friss forrásvízzel.

Egyik éjszaka a „Gráf Dezső Baráti Kör” ólmosbotokkal és borosüvegekkel felszerelve

támadást kísérelt meg a Nemzeti Bank ellen, de az éber őrség visszaverte őket.

Vasárnap délután egy helikopter hozta ki a páncélszekrényt a Stadionba, pontosan a

középkörbe engedte le, az edző kinyitotta a bonyolult zárat, Dezső kissé összegyűrve, de
végre kiléphetett. Ott, a partvonal mentén sietve legyúrták – szigorúan alkoholmentes
szerekkel –, a gyúró szerint sikerült eltüntetni izmaiból az egyhetes szekrényben lakás
nyomait.

Hiába rendelkezett a lehető legtökéletesebb kondícióval, Dezsőnek mégse ment a játék.

Néha megpróbálkozott egy-egy távoli lövéssel, az egyik el is törte derékban a Stadion hatvan
méter magas zászlórúdját.

A vezetők nem értették a hirtelen formahanyatlás okait, különféle módszerekkel

próbálták felrázni a jobbhalfot. Injekciókúrának vetették alá, ennek hatására Dezső előbb
három méter magasra nőtt, majd visszaesett egy méter húsz centire, csak nehezen lehetett
visszaállítani eredeti magasságát. Majd egy gépbikát hozattak Nyugat-Németországból,
Dezsőre egy Vasas-dresszt adtak, a vörös dressz működésbe hozta a bika elektromos agyát és
elektromos szarvait, egész nap kergette Dezsőt a Rákos mezőn, de semmit sem használt.

Én akkor már tudtam, hogy a józan Gráf Dezsőből sohasem lesz játékos, lángeszű
cseleit, félelmetes bombáit, zsinóron húzott keresztlabdáit az ital sugallta neki. Őszintén az
elnökség elé tártam a helyzetet, az elnökség tudomásul vette, megállapodott a Spartacus
Vörös Kefével, hogy az idény végén négy súroló- és két körömkeféért visszaadjuk Dezsőt.

Hamarosan ki is maradt az első csapatból. Mivel idény közben nem igazolhattunk új

játékost, ismét Steinitzet kellett elővennünk, a legendás Steinitz–Jascsák–Podhola fedezetsor
utolsó tagját. Mérkőzéseinket ezentúl mindig kora délután rendeztük, mert Steinitznek
legkésőbb fél nyolcra vissza kellett érnie az aggok házába.

Hiába csináltattunk számára új ezüstgégét, Steinitz már nem volt a régi. Mérkőzés
közben gyakran lefeküdt a kapu árnyékába, és szunyókált egy negyedórát. Tíz főre
fogyatkozott csapatunk sorozatos vereségeket szenvedett, és az utolsó forduló, a Nemzeti
Bajnokság történetében először, kieső helyen találta a Ferencvárost. Utolsó mérkőzésünkön
legalább döntetlent kellett elérnünk.

Maga a mérkőzés nem sok jóval kecsegtetett. A Bányász Szakszervezet reprezentáns

csapatát, a félelmetes hírű Váci utcai Bányászt kaptuk ellenfelül, ez az elnevezés onnan
származott, hogy a csapatot pesti futballistákból verbuválták össze, akik nem voltak hajlandók
elhagyni a Váci utca megszokott eszpresszóit, inkább egy bányát nyittattak maguknak egy
közeli lebontott ház helyén.

Mondom, nem sok reménnyel álltunk ki ellenük, ráadásul az utolsó pillanatban Steinitz
lemondta a játékot, mert aznap avatták fel legkisebb unokáját alezredesnek. Így az edző
kénytelen-kelletlen Gráf Dezsőt jelölte jobbhalfnak.

Dezső, akit azóta is szigorú alkoholmentes diétán tartottak, nem nagy kedvvel játszott,
tudta, hogy az idény végén mindenképpen kirúgják. Csak a többi tíz fiú lelkesedésének
köszönhettük, hogy kihúztuk gól nélkül az első félidőt, de szünet után már az első percekben
látszott: képtelenek tartani a labdát, összeroppannak, és elúszik a számunkra fontos döntetlen.
Az edző kétségbeesve fordult hozzám:

– Kedves, jó Kovács úr, ha nem akar jövőre másodosztályú meccsekre járni, rázza fel
valahogy ezt a Gráfot.
 Megtöltöttem egy kristályvizesüveget Hubertusszal, és mintha csak fel akarnám
frissíteni Gráfot, átnyújtottam neki, de a játékvezető megérezte a szagot, és elzavart a
partvonal mellől. Márpedig életszükséglet volt, hogy Gráf Dezsőt valamiképpen italhoz
juttassuk, a védelmünk már kezdett összeroppanni a Váci utcai Bányász állandó támadásai
alatt.

Mintha fotós lennék, egy fényképezőgéppel visszatértem a kapu mögé, és egy

kirúgásnál magamhoz intettem Dezsőt:

– Dezső, öt perc múlva letelik az első negyedóra, kicserélik a labdát. A fiúk, ahogy
megszerzik, le fogják passzolni neked, a meccs végéig nem szabad elvesztened, mert gólt
kapunk.

– Nincs hozzá erőm, Géza bácsi.

– A labda Hubertusszal lesz megtöltve, és ha kihúzod a félidőt gól nélkül, a tiéd marad.

Öt perc múlva bedobták az új labdát, Dezső mintha a gumin és a bőrön keresztül is

megérezte volna a Hubertus szagát, egyszerre felélénkült. Ez alatt a félóra alatt Dezső még
egyszer megmutatta, hogy a futball nagy tanárai közé tartozott. Egy pillanatra sem veszítette
el a labdát, mert a súlyáról az ellenfél rögtön megérezte volna, hogy szabálytalan, így
keresztben-hosszában cselezgetett. Elegánsan átlépett a gáncsot vető lábakon, ha mégis
fellökték, ő maga végezte el a szabadrúgást, valamelyik társához pöccintette, visszakérte tőle,
és tovább folytatta bűvészmutatványát.

Az utolsó percekben már nem is támadták a Váci utcai Bányászok, mintha felhagytak
volna a reménnyel, hogy valaha is leszerelhetik. Mikor a bíró hármas füttyjele a Fradi
bentmaradását jelezte, Dezső hóna alá fogta a labdát, és eltűnt.

A múltkor kint jártam a Spartacus Vörös Kefe egyik edzésén, hiába kerestem Dezsőt,
azt felelték, hogy az ital tönkretette a lábait, átment vízilabdásnak, de hamarosan azt is
abbahagyta, mert a sportkör elnöksége nem vállalta, hogy a meccsekre víz helyett
Hubertusszal töltsék fel a medencét.

A verhetetlen tizenegy
I.
Ezen az estén is H. Kovács mesélt:

Ezer évig élhetünk, kedves uraim, de olyan edzőt, mint Jascsák Béla – a legendás
Steinitz–Jascsák–Podhola fedezetsorból –, már nem látunk többé. Mániája volt a futball, kint
aludt a pályán, a kapu hálójában ringatózva, a feje alá egy futball-labdát tett, és használt zöld-
fehér mezekkel takaródzott. Kis, mágneses tábláját állandóan magával hordta, és különféle
taktikai megoldásokat próbálgatott rajta. Egyik álmatlan éjszakáján, holdfényben találta ki
például a támadó kapus felállást, melyet később német és lengyel klubcsapatok alkalmaztak
sok sikerrel.
 Nincsen ember hiba nélkül, a mesteredző mintha kicsit túlzásba vitte volna a
fegyelmezést. A játékosoknak legkésőbb délután fél ötkor ágyban kellett lenniük, mikor
egyszer meglátta középcsatárunkat, amint öt óra után tíz perccel oson ki a Nemzeti Múzeum
őslénytani kiállításáról, ott, a Múzeum lépcsőjén verte agyba-főbe. De Jascsák nem érte be a
játékosok fegyelmezésével, személyesen ellenőrizte többek között a mosoda munkáját is, és
beleszólt abba is, hogy a pályavendéglőben milyen savanyúságot szolgáljanak fel az ebédhez.

Hiába nyert a csapat bajnokságot, a vezetőknek nem tetszett Jascsák parancsolgató

módszere, szívesen megszabadultak volna az edzőtől. Erre hamarosan mód is nyílott. Mikor
Jascsák követelte, hogy a nemzetközi légiforgalom gépeinek útvonalát változtassák meg, mert
a légcsavarok zúgása zavarja a fejelőtréningeket, a vezetők nem támogatták javaslatát. Jascsák
levonta a következtetéseket, még aznap megírta a felmondólevelét.

A Labdarúgó Szövetség levéltárában már hatvanegy hasonló Jascsák-levél halmozódott

fel. Bár megvolt bennük a szándék, hogy segítsenek az ősz mesteren, egyszerűen nem találtak
első vagy másodosztályú csapatot, mellyel Jascsák már korábban össze nem veszett volna.
Hogy mégse maradjon állás nélkül, kiküldték állami edzőnek Mohamedániába, egy fejletlen
labdarúgóélettel rendelkező országba. Jascsák szívében mélységes haraggal, kezében egy
futball-labdával, melyet egy általa kiválasztott borjú bőréből készítettek, útra kelt Afrika felé.

Itt az első este közölték vele, hogy bár véleményét mindig tiszteletben fogják tartani,
sajnos, nincs mód rá, hogy ő irányítsa az ország elefántcsont-feldolgozó iparát, és a lehető
legudvariasabban kitessékelték a Központi Földrengésjelző Intézetből is, melynek munkájába
szintén bele akart szólni. Így Jascsák kénytelen volt minden energiáját a futballra fordítani.

Éjszaka tamtam dobok titokzatos hangjai szórták szét az üzenetet a dzsungel fölött:
„Jascsák Béla mesteredző labdarúgó-toborzót tart, a jelentkezők alsó felszerelést: ágyékkötőt
és rinocéroszsarut hozzanak magukkal.”

A felhívásra tizenötezren gyűltek össze, Jascsák selejtező versenyeket rendezett a

mohamedániai népi sportágakban, a műsoron szerepelt: kókuszdiólökés, százméteres
menekülés képzelt krokodil elől, csak a háromszáz győztest próbálta ki labdagyakorlatokban
is.

A játékosanyag végül is gyengébbnek bizonyult a vártnál, főleg technikailag, így

például csak egy öreg varázsló tudta bal lábbal is elfogadhatóan a kapu elé ívelni a labdát.
Jascsáknak hatalmas munkát kellett végezni, hogy ütőképes csapatot hozzon össze az „Ezüst
Agyar” Vándordíj nemzetközi kupaküzdelmeire.

Az ország egyetlen labdarúgópályáját, ahol Jascsák az edzéseket tartotta, magas

kókuszpálmák vették körül, emberszabású majmok és papagájok rikácsolása feszítette meg a
mesteredző érzékeny idegeit. Egyébként is ezerszer visszasírta otthoni kivételes hatalmát, itt a
játékosok a nagy melegben egyszerűen otthagyták az edzést, és beugrottak a tóba fürödni.
Ekkor Jascsák esti edzésekkel próbálkozott, de alkonyatkor fogták a játékosok az
imaszőnyeget, testületileg elmentek imádkozni a közeli mecsetbe, és a mesteredző semmit
sem tehetett ellenük.

Régi szokása szerint most is kint aludt a pályán, a kapu hálójában ringatózva,
szomorúan nézte a holdfényes játéktéren szanaszéjjel hagyott labdákat. Belátta: fel kell adnia
titkos ábrándjait, hogy a mohamedániai csapatból klasszis együttest nevel, tanítványaival
átrándul majd Magyarországra, és a magyar válogatott legyőzésével bizonyítja be, milyen
méltatlanul üldözték el őt Afrikába.

A labda pufogására ébredt fel. Az első pillanatban azt hitte, a tanítványai tértek vissza
az esti imáról folytatni az edzést, de a legnagyobb megdöbbenésére azok a hatalmas termetű
majmok vették birtokukba a labdákat, melyek napközben a környező kókuszdiófákról
figyelték a gyakorlatokat. Jascsák az első pillanatban megrémült tőlük, mert hosszú fekete
szőrzetük kísértetiesen csillogott a holdfényben, de a rémületet hamarosan felváltotta az
elragadtatás a majmok kivételes labdaérzéke fölött.

Mindazokat a technikai elemeket, melyeket százszor és százszor hiába mutatott be a

játékosainak, a figyelmes majmok fent a kókuszfán elsajátították, laza, kötetlen mozgásuk a
világbajnok brazil csapatra emlékeztetett. Mikor az egyik alacsony növésű majom futtából
kapu elé centerezett, és a középen álló társa előrevetődve gólt fejelt, Jascsák nem tudta
türtőztetni magát, önkéntelenül bravót kiáltott, és tapsolni kezdett.

A majmok megriadtak, és visszakúsztak a fára, ezen az éjszakán már nem is

merészkedtek le többet. Másnap Jascsák kifaggatta a majmokról az öreg varázslót, aki a
csapatában balszélsőt játszott.

A varázsló elmondta, hogy ez a majomfajta, melyet a mohamedániaiak „humu

csecseli”-nek, „ravasz ördögök”-nek neveznek, a legtanulékonyabb és legügyesebb állatok
közé tartozik. Az ország régi angol urai nemcsak kapálásra, traktorvezetésre idomították be
őket, hanem bonyolultabb munkákra is, egy különösen értelmes majom a helyi Traveller’s
Clubban a főkomornyiki méltóságot is elérte. A varázsló, aki hivatásánál fogva tűrhetően
beszélt az állatok és a madarak nyelvén, vállalkozott rá, hogy közvetít Jascsák és a majmok
között.

Éjszaka behúzódtak a kapufa tövébe, megvárták, amíg a majmok lejönnek a fáról, és

játszani kezdenek a kint hagyott labdával, ekkor hirtelen előállt a varázsló, és különös
morgásokkal, nyögésekkel beszélni kezdett hozzájuk. A majmok, úgy látszik, megértették a
szavait, mert nem menekültek vissza a fára, hanem fejüket összedugva tanácskozni kezdtek az
átellenes kapunál.

Kisvártatva egy méltóságteljes tartású, javakorabeli majom vált ki közülük, felkúszott a

fára, egy aranysujtásos sapkát hozott magával, melyen világosan olvasható volt a Traveller’s
Club felírás, a fejére tette, majd néhány lépésnyire Jascsáktól szerényen, de öntudatosan
megállt.

Jascsák a varázslóhoz fordult:

– Kérdezze meg tőlük: akarnak-e futballozni?

A varázsló a már ismert nyögésekkel és morgásokkal tolmácsolta a kérdést, az egykori

főkomornyik aranysujtásos sapkáját megemelve elnézést kért, megbeszélte az ajánlatot
társaival, majd mély torokhangon kimondta az egyetlen angol mondatot, melyre emlékezett:

– Yes, Sir.
 A saját nyelvén beszélt tovább. Az európai futballisták stílusához szokott Jascsák attól
tartott, hogy beleegyezésüket ahhoz kötik: kapnak-e jobban termő kókuszdiófákat lakásul
valamelyik közeli ültetvényen, megkönnyebbült, mikor a varázsló lefordította a főkomornyik
bejelentését. A majmok, úgymond, tisztában vannak vele, hogy azért az élvezetért, melyet a
futball jelent, fizetni kell, ám ők sajnos csak szerény anyagi eszközökkel rendelkeznek.
Megkérdezte Jascsákot, hajlandó-e vállalni a tanításukat tíz páfrányért és két kupac
termeszhangyáért, ehhez legfeljebb még kilenc színes csigát tudnak hozzátenni. Nem kell
külön mondanunk, hogy az amatőr szellem ilyen megnyilvánulásától Jascsák mélységesen
meghatódott, és lemondott a honoráriumról.

Tevékenysége ezentúl kettévált. Napközben a látszat kedvéért foglalkozott ugyan

Mohamedánia reménytelen labdarúgóival, de most már ő küldte fürödni és imádkozni a
játékosait. A helyi sportvezetők legnagyobb megdöbbenésére a mesteredző rászokott a fára
mászásra, napközben ugyanis többször személyesen ellenőrizte, hogy a majmok valóban
sportszerűen élnek-e. A vezetők azonban ezt a különös szokást annak tulajdonították, hogy az
ősz mester idegeit erősen megviselte a mohamedániai párás éghajlat, sajnálattal közölték vele:
nincs módjukban meghosszabbítani az év végén lejáró szerződését, de ez Jascsákot egyáltalán
nem érdekelte.

Igazi élete a hold felkeltekor kezdődött. A majmok lekúsztak a fáról, Jascsák sípszavára
néhány kört futottak a pályán, aztán bemelegítésül olyan tornagyakorlatokat végeztek,
melyekre a világ bármelyik pontozója a maximális tíz pontot adta volna.

Annál nagyobb nehézséggel járt viszont rászoktatni őket a szabályszerű

futballfelszerelés használatára. A trikót és a nadrágot ugyan megtűrték magukon, de a
bőrszegekkel kivert futballcipő a végletekig megkínozta érzékeny lábukat. Jascsák, aki
mindenáron kifogástalan megjelenésű csapatot akart létrehozni belőlük, ragaszkodott a
cipőhöz, inkább lemondott néhány rendkívül tehetséges, de kényes bőrű majom játékáról.

A csapat kialakításában komoly segítséget kapott az egykori főkomornyiktól, aki a

pályán nemcsak a támadó fedezet szerepkörét töltötte be, a legjobb Bozsikra emlékeztetően,
de karmesterként dirigálta is társait. Önfegyelmére jellemző, hogy végül megvált
aranysujtásos sapkájától is, melyet pedig eleinte játék közben is viselt, belátta, hogy erősen
zavarja a fejelésben. A pályán kívül is méltó csapatkapitánynak bizonyult, minden külön
utasítás nélkül távol tartotta a fiatalabb csapattagoktól az éjszakánként odalátogató
nőstényeket.

Az év végére, mikor szerződése lejárt, Jascsáknak sikerült egy ütőképes csapatot

összehoznia a majmokból, sőt a legjobb tizenegy mögött minden poszton megfelelő tartalék is
állott a rendelkezésére. Csak egyetlen nehézséget kellett még leküzdenie: hogyan is vigye
őket magával Európába? Ugyanis a mohamedániai vámtörvények személyenként legfeljebb
tizenegy majom kivitelét engedélyezik.

Majd kétméteres állatokat bőröndben eldugni nevetséges próbálkozás lett volna.

Jascsák végül is jobb híján elfogadta a varázsló felajánlását, aki a tolmácsoláson kívül vállalta
a masszőri teendőket is a csapat mellett, e célból két nagy iszákra való varázsszert is hozott
magával. A tizenegy tartalékot a varázsló vámlapjára írták fel.

A Sir Stanley Matthews-ről elnevezett angol tengerjáró hajó 196… májusában indult el
Allah Akbarból, Mohamedánia fővárosából Európa felé. Fedélzetén vitte magával Jascsákot
és az öreg varázslót. A majmokat a hajófenékben helyezték el, Jascsák kívánságára közös,
tágas ketrecekben, így a játékosoknak alkalmuk nyílt kiadós egyéni edzésekkel átmenteni a
formájukat, sőt kisebb meccseket is játszottak maguk között.

A labdák pattogása az egész úton kétségbeejtette a hajó személyzetét, a

mentőcsónakokat állandóan kioldva tartották, mert meg voltak győződve, hogy ezt a zajt a
motor kihagyásai okozzák, melyek előbb-utóbb robbanáshoz vezetnek. Álmukban sem
gondoltak arra, hogy lent, a hajófenéken huszonkét dzsungellakó majom csiszolja a
labdakezelését, készül arra, hogy szétzúzza Európa legjobb futballegyütteseit.

II.
Jascsák még afrikai tartózkodása idején megkapta a valutás bolt színes képes
árjegyzékét, és nagy érdeklődéssel olvasta át. A prospektus szélén azonnal megjelölte az
öröklakás- és kisházépítő szolgáltatást. Tízezer dollárért már kaphatott egy céljainak
megfelelő kertes, különálló házat Rákoscsabán, de különösen felkeltette figyelmét az
árjegyzékhez mellékelt függelék:

„Kedves hazánkfia (hazánklánya)! – szólt a tájékoztató szöveg. – Ügyfeleink jobb

kiszolgálása érdekében szolgáltatásainkat közigazgatási-jogi területekre is kiterjesztjük. Ezzel
reméljük még közelebb hozni idegenbe szakadt véreinket ehhez a tejjel-mézzel folyó, lágy
szőlős, múltat és jövőt megbűnhődött néphez. Figyelje olcsó árainkat:

1. Új keresztnév $ 9,–

2. Új vezetéknév $ 11,–

3. Grófi cím (címerpajzzsal és családi sírbolttal, csak külföldi állampolgároknak) $

200,–…”

Jascsák mind a huszonkét játékosának teljes nevet vásárolt, összesen négyszáznegyven

dollár értékben. Hosszú töprengés után a Ferencváros egykori aranycsapatáról nevezte el őket,
melyben annak idején maga is játszott. A valutás bolt megrendelő lapjára először írta fel
azokat a neveket, melyek később annyi és annyi újság címoldalán szerepeltek: Tirnauer, Ásó,
Kapa, Steinitz, Jascsák (a saját nevét az öreg főkomornyik-csapatkapitányra ruházta),
Podhola, Sipőcz, Kohn Géza, Halász, Vadász, Madarász. A tartalékok pedig az örök rivális,
az MTK tagjainak nevét kapták.

Mire hazaért Rákoscsabára, már készen várta a kertes ház, melyet előzetes kikötése
szerint magas kerítés fogott körül. Éjszaka szállította ide a ketreceket, és távoli boltokban
vásárolta be a játékosok zöldség- és gyümölcsszükségletét, nehogy feltűnést keltsen. Csak az
Állatkert megbízottja szerzett tudomást a majmokról, rájuk akarta tenni a kezét, de kénytelen
volt meghátrálni, mikor azok sorra bemutatkoztak valutás boltban vásárolt nevükön.

Jascsák sohasem rendelkezett különösebb diplomáciai érzékkel, belátta, hogy

csapatának menedzselését másra kell bíznia. Mindennap bejárt a Labdarúgó Szövetségbe, és a
folyosón álldogálva próbált megfelelő embert találni. Egy hétfői napon, mely a
labdarúgóbörze fő időszakának számít – ezen a napon tartják a ligaüléseket, kötik le a hétvégi
mérkőzéseket –, Jascsák összetalálkozott az öreg Forgács Vilmossal.

Forgács Vilmos eredetileg bőr- és bélnagykereskedő volt, üzletének államosítása után

az „Új Élet” Koporsókészítő Kisipari Szövetkezetnél helyezkedett el mint anyagbeszerző, de
valójában a futballból élt. Négy évig a fiát árulta, akit, mivel a jobb lába valamivel rövidebb
volt gyerekkora óta, balszélsőnek nevelt. Minden héten más csapatnál jelentkezett vele, de
hiába árasztotta a lelátóról szivarfüst- és biztatásfelhőit a fia felé, hiába szidta bibliai szépségű
átkokkal az edzőket, minden próbajátékon megbukott. Ekkor egész csapatok adásvételére tért
át. Jutányosan szállított vidékről jó karban levő kapusokat, középcsatárt kis helyezkedési
hibával vagy bármilyen más árut, melyet megrendeltek nála. Ezért a tevékenységéért egy
ízben le is csukták, a börtönben szervezte meg a magyar rabválogatottat, mely a közép-
európai börtönök labdarúgótornáján oly meggyőző fölénnyel lett első.

Jascsák a folyosó egyik beszögellésébe húzta Forgácsot:

– Forgács úr, volna egy eladó csapatom.

Forgács ki sem vette a szivart a szájából, legyintett:

– Tudja, hogy érdekel ez engem? Mint a betegség. Ki vesz ma egy csapatot? Még az
Eusebión sem találnám meg a rezsimet.

– Én onnan hoztam őket, ahonnan Eusebio jött.

Forgács szeme felcsillant:

– Négerek?

– Nem, majmok.

Forgács kivette a szivart, és komoran Jascsák arcába nézett:

– Tizenöt évvel ezelőtt, mikor maga úgy le volt égve, hogy nem látott a córesztól, én öt
deka vajat adtam magának teljesen ingyen, és ezt azzal akarja meghálálni, hogy most
stenkerol engem?

– Esküszöm magának, Forgács úr, hogy élete legnagyobb üzletét csinálhatja meg.

– Futballozó majmokkal?

– Igen, ezekkel a majmokkal.

– Vakon vezessenek, a gyermekeim ne éljék meg a holnap reggelt, ha még egyszer az

életben szóba állok magával.

Jascsák egy taxiba tuszkolta az ellenkező Forgácsot, és kivitte Rákoscsabára.

Tanítványaival bemutatót rögtönzött a ház kertjében, az öreg játékosügynök az egyik
ámulatból a másikba esett:
 – Treff dá Kolera! A föld repedjen meg az anyám sírján, ha valaha láttam ilyet!

Szivarral kínálta meg a mesteredzőt, ami nála az elismerés legmagasabb fokát

jelentette:

– Maga, Jascsák úr, ettől a perctől egy gemachter Mann, egy megcsinált ember nálam.
Most már csak egy céget kell keresni, akinek eladhatjuk a csapatot. Összehozunk egy
barátságos meccset, és kihívok majd néhány baldóvert.

A mérkőzésre a következő szerdán került sor egy népligeti pályán. Forgács ellenfélnek
a Testvériséget hívta meg, mely bár csak a harmadik osztályban szerepelt, éppen abban az
évben a nagy hírű Vasast is kiverte a Magyar Népköztársasági Kupa küzdelmeiből. A
Testvériség játékosai, mikor meglátták, hogy majmokkal kell mérkőzniök, nem akartak
kiállni, csak Forgács átkai és fenyegetőzései térítették őket jobb belátásra.

A mérkőzést nem előzte meg semmiféle hírverés, a nézőtér rozsdás vaskorlátja mellett
csak néhány meghívott sportvezető, hozzátartozó és ligeti csavargó állt, ők voltak a tanúi a
verhetetlen tizenegy első magyarországi bemutatkozásának.

A játék elején a majmok csapatjátéka nehezen bontakozott ki, most először kerültek
szembe idegen ellenféllel, elfogódottságukban a legegyszerűbb trükköknek is bedőltek.
Tirnauer, a kapus csak valóságos majomügyességgel háríthatott néhány veszélyes lövést.
Forgács idegesen rágta szivarját a kapu mögött:

– Az apám ne leljen nyugalmat a sírjában, ha én még egyszer beszállok a maga

üzletébe.

De az első negyedóra után megváltozott a játék képe. Az öreg főkomornyik-

középfedezet egyre gyakrabban dobta támadásba csatárait tért ölelő, hosszú labdákkal. Egy
ilyen átadással Sipőcz elfutott, kapu elé ívelt, és Kohn Géza kapásból a háló bal felső sarkába
lőtt.

Mind a pályán, mind a nézőtéren hitetlenkedő, dermedt csend fogadta a majmok vezető
gólját. A Testvériség játékosai tudták, ha kikapnak a majmoktól, évekig ugratások céltáblái
lesznek a munkahelyükön, elkeseredetten küzdöttek a kiegyenlítésért, de ehelyett újabb
gólokat kaptak.

A második félidő vége felé az ellenfél már nyolc nullra vezetett, mikor néhány
Testvériség-játékos elragadtatta magát, letalpalták vagy lerúgták a kitörő csatárokat, fejelés
közben ököllel oldalba vágták a védőket. A majmok csodálkoztak ezeken a durvaságokon,
Jascsák nem készítette fel őket ilyen játékmodorra, mérkőzés után az öreg főkomornyik vérző
sípcsontját tapogatva teljes joggal jegyezte meg:

– Ilyen játék nálunk a dzsungelben lehetetlen lett volna.

A sikeres bemutatkozás után a jelenlevő sportvezetők megrohanták Forgácsot, az öreg

játékosügynök szivarját rágva igyekezett megállapítani, melyik árajánlat mögött rejlik a
legtöbb pénz. Végül is a Bányász Szakszervezet központi reprezentáns csapata, a Váci utcai
Bányász mellett kötött ki.
 Ezt a csapatot éppen akkoriban hagyták cserben játékosai, pedig a vezetőség mindent
megtett a kedvükért. Például, hogy ne kelljen vidékre költözniük, bányát nyittatott számukra a
Váci utca egyik üres telkén, a játékosok mégis átigazoltatták magukat a „Titán” Spitz- és
Sarokvas Készítő Kisipari Szövetkezet csapatába. A „Titán” sportkörének a vezetője is látta a
Testvériség elleni mérkőzést, megtette a maga ajánlatát Forgácsnak, mely anyagilag
hathatósabb támogatást ígért, mint a bányászoké, de az öreg kitartott a Váci utcai Bányász
mellett, mert így a majmok rögtön az NB I-ben kezdhették a szereplésüket, nem kellett
végigverekedni magukat az alsóbb osztályok sokszor kemény mérkőzéssorozatain.

A népligeti pályáról autóbusz vitte őket a Szakszervezet sportközpontjába. Forgácsot és

Jascsákot balesetvédelmi felügyelőnek nevezték ki, az öreg varázslót a propagandaosztályon
helyezték el, a játékosokat pedig fővájári minőségben alkalmazták. Azonnal meg is kapták
első havi fizetésüket és az aranysujtásos bányász díszruhát a tartozékokkal együtt. Forgács
még sohasem látott kapcát, azt hitte, törülköző, egész Rákoscsabáig mérgelődött, miért
nincsen rendesen beszegve.

Másnap hajnalban tisztelettudó, de határozott kopogás riasztotta fel álmából Jascsákot.

A mesteredző még fel sem ébredt egészen, mikor a majmok bányászruhába öltözötten, jobb
kezükben lámpát tartva bevonultak a szobába. A varázsló lefordította az öreg főkomornyik
szavait:

– Azt kérdezi, melyik bányában kell jelentkezniük.

– Mi az ördögöt akarnak a bányában?

– Ők tegnap úgy értették: a fizetést azért kapják, hogy bányában dolgozzanak.

– Nem, a fizetést ők azért kapják, hogy futballozzanak.

A főkomornyik értetlenül csóválta a fejét, és hosszan magyarázott a varázslónak:

– Ők úgy tudják, hogy a magyar labdarúgásban amatörizmus uralkodik.

– Kétségkívül, főleg, ami a játék színvonalát illeti.

– De hát akkor hogy lehet pénzt adni futballért?

– Sehogy. Legfeljebb egy névleges állás formájában, azonkívül bizonyos juttatásokat

hivatalosan is engedélyeztek: kalóriapénzt, prémiumot a győzelmek után. Ezzel kész is. Az
már külön véletlen szerencse, hogy a legtöbb helyen akad egy ügyes főkönyvelő, aki más
területekről is át tud irányítani erre a célra kisebb összegeket. A szurkolók önkéntes
felajánlásait, melyeket a mérkőzés után a játékosok zsebébe gyűrnek, vagy kijelölt helyeken,
például borbélyoknál dobnak be az erre a célra kitett perselybe, szintén nem lehet komolyan
számításba venni.

– De hivatalosan amatörizmus van?

– Nem azt magyarázom? Ha profik lennénk, hogy indulhattunk volna az olimpián?

A főkomornyik ingatta őszülő szőrzetű fejét, mély torokhangon megjegyezte:

 – Ez nálunk a dzsungelben lehetetlen volna, uram.

És intett társainak, hogy vonuljanak ki Jascsák szobájából. Levetették aranysujtásos

ruhájukat, és többé nem voltak hajlandók felvenni, ez persze semmit sem változtatott azon a
tényen, hogy továbbra is mint fővájárok kergették a labdát.

Egyik edzés után Forgács félrevonta Jascsákot:

– Nem tetszik nekem az a balszélső, ne érjem meg a holnap reggelt, ha tíz beadása
közül kettő sikerül.

– Mit csináljak? A tartalék meg lassú.

– Én tudnék ajánlani egy technikás balszélsőt.

– Kiről van szó?

– A fiamról.

– De hát itt csak majmok játszanak.

– Ami azt illeti, az én fiam sem egy lumen. Esetleg, ha valami cirkuszból szereznék
neki egy majombőrt.

Jascsák szó nélkül otthagyta az öreg játékosügynököt, aki indulatosan tépdeste az

aranyrojtokat díszegyenruhája vállán:

– Mesteredző?! Lepedőben forgassák a feleségemet, ha ez ért a futballhoz.

III.
A bajnokság a Váci utcai Bányász új csapatának fölényes győzelmével zárult. Tizenkét
ponttal előzte meg a második helyen végzett Ferencvárost. Az idény befejeztével látszólag
barátságos jellegű, de valójában nagyobb tétre menő mérkőzésen legyőzte a magyar
válogatottat is. A szövetségi kapitány azonnal lemondott, de később a saját felkérésére újból
elfoglalta tisztségét.

Mivel nyilvánvaló lett, hogy hazai pályán többé nem akadnak megfelelő ellenfélre, a
majmok külföldi túrára indultak. Egy-egy meccsért ötvenezer dollárt is kaptak a meghívóktól,
a valutabehozatal terén országos viszonylatban feljöttek a második helyre a vegyipar mögé,
messze maguk mögött hagyva az emléktárgy-kereskedést és a nehézipart. Ebből a majmok
naponként és fejenként huszonöt centet kaptak: két kókuszdió átlagos világpiaci árát.

A valutaügyek intézésére a Nemzeti Bank egy pénztárost, egy osztályvezetőt, két

főosztályvezetőt és egy ellenőrt delegált a csoport mellé kísérőként, a pénzügyi szakértők
száma egyre szaporodott, hamarosan több mint a felét tették ki a portyakülönítménynek.

De az anyagi haszon szinte eltörpült a csapat győzelmeinek hatalmas

propagandajelentősége mellett. Kanadai telekügynökökké vagy brazil autószerelőkké vedlett
egykori magyar hivatalnokok és munkások, akiknek megkérgesedett szívében már a
„Csárdáskirálynő” édes-bús melódiái sem tudták felkelteni a nemzeti érzést, a majmok
lenyűgöző győzelmei után végre megtalálták a lelki kapcsolatot régi hazájukkal. Piros-fehér-
zöld könnyek gördültek végig az arcukon:

– Igen, ezek magyar majmok, a mi majmaink – mondták –, nem dőlünk be többé a

polgári sajtó rágalmainak. Nem lophatnak a közértesek, nem lehetnek bürokraták a
tisztviselők abban az országban, mely egy ilyen futballcsapatot képes kiállítani.

Népszerűségük itthon is felülmúlt minden megszokott mértéket. Az érdeklődés teljes

hiányában sorra oszlottak fel olyan patinás klubok, mint a Vasas, az MTK, a Honvéd. A
Ferencváros még úgy-ahogy tartotta magát, de az ő szurkolóinak jó része is átpártolt az új
nagycsapathoz.

Ha az utcán végigment valamelyik majom a csapat jellegzetes formaruhájában: kéreg

nélküli, kerek orrú cipőben (mely kímélte érzékeny lábujjaikat), széles, trapézszabású
nadrágban és rövid, olaszos zakóban, fején világos szalmakalappal, pillanatok alatt körülvette
a szurkolók gyűrűje, és sokáig nem szabadulhatott. Szerencsére a Bajnokcsapatok Európa
Kupájának elnyerése után mindegyik majmot kinevezték a Bányaipar Kiváló Dolgozójának,
mindegyikük kapott ajándékba egy-egy autót, és nem kellett többé gyalog járniuk.

A csapat technikai igazgatója, az öreg Forgács mint régi kereskedelmi szakember, jól
tudta: a „publicity”-ből sohasem lehet elég, mert minden cseppje pénzben kamatozik. Mindent
megtett, hogy tovább fokozza a Váci utcai Bányászok népszerűségét.

Kezdetben beérte a hagyományos módszerekkel: fényképekkel, nyilatkozatokkal,

apróbb intimitásokat közölt a játékosok magánéletéből, amiket keserves fejtöréssel saját
magának kellett kitalálnia, mert a majmoknak úgyszólván nem volt magánéletük. Forgács
hamarosan belátta, hogy ezek a módszerek már elavultak, csak új ötletek segítségével
maradhat meg a kor színvonalán.

A Duna-parti Vigadó épületét még a háborúban lebombázták, azóta félig romokban

hevert, és anyagi eszközök híján újraépítése továbbra is a távoli jövőben rejtőzött volna, de
Forgács társadalmi munkára hívta fel a csapat szurkolóit, és öt hét alatt rendbe hozatta velük
az épületet. Meg kell jegyezni, hogy ugyanezek a kőművesek előzőleg csak nyolc hónapi
határidőre vállalták az egyik tsz meglazult kerítésoszlopának kijavítását. Igaz, ebben a
munkában nem lelkesítették őket a győzelmes lila-narancssárga színek.

Az új színházat természetesen a Váci utcai Bányász gálaestjével nyitották meg. A

műsorban világhírű művészeken kívül felléptek a csapat tagjai is, a varázsló dobszavára
bemutatták a „Hajrá Bányász”-csacsacsát. A koreográfiát maga az öreg varázsló tervezte,
pontosabban lopta egy régi dzsungeltáncból, melyet a törzsek a megvadult vöröshangyák
megbékítése céljából szoktak eljárni.

A szám órák alatt népszerű lett, azonnal beiktatta műsorába az ország valamennyi
amatőr zenekara, a Hanglemezgyárban abbahagyták Händel „Vízizenéjé”-nek felvételeit, és
helyette a „Hajrá Bányász”-csacsacsát préselték lemezre. Az öreg varázsló, hogy ne kelljen
osztoznia a jogdíjban, inkább otthagyta a csapatot, átment az egyik export vállalat afrikai
propaganda osztályára, és mohamedániai nyelvtudása révén jelentős karriert futott be.
 Még a százezredik lemez se fogyott el, mikor Forgács egy újabb ötlettel hozta lázba a
fővárost. Egy labdarúgásért rajongó szobrásszal készíttetett egy allegorikus futballozó
majmot. Szerette volna a Hősök terén kiállítani valamelyik fejedelem márványfülkéjében, de
az illetékesek visszautasították a javaslatát. Forgács azonban nem adta fel a harcot, mikor a
Váci utcai Bányász visszatért legközelebbi útjáról, a Ferihegyi repülőtér homlokzatán ott
látták a szobrot, neonbetűk körítésében: „Bienvenu à Budapest”.

Az öreg főkomornyik-támadó középfedezet még ott, a repülőtér előcsarnokában

félrehívta Jascsákot, megkérte, hogy szánja rá azt a néhány percet, amíg az autóbusz kijön
értük. A többi majommal ellentétben ő már elfogadhatóan beszélt magyarul, most mégis csak
nehezen találta meg a szavakat:

– Nagy fehér atya és mesteredző! – mondta. (A Traveller’s Club alkalmazottai mindig

nagy súlyt helyeztek a vendégek tiszteletteljes megszólítására.) – Attól félek, hogy nem
vállalhatom tovább a kapitányi tisztséget.

– Miért nem? – kérdezte Jascsák megdöbbenve.

– Attól félek, hogy többé nem tudnám összetartani a csapatot. Ön, nagy fehér atya és
mesteredző, emlékszik rá, milyen nehéz volt megfékezni a fiatalokat dél-amerikai portyánkon,
mikor meztelen szerelmes nők serege vonult a szállodánk elé, olyan buja szavakat kiáltozva,
melyek nálunk a dzsungelben a kókuszdiófákat pirulásra késztették volna. Azt sem feledhette
el, hogy milyen munkánkba került a játékosügynökök és reklámszakemberek ajánlatainak
elutasítása. De feladatunkat megkönnyítette, hogy a portyáról hazatérve itthon vissza tudtuk
terelni életüket a normális mederbe.

A főkomornyik egy pillantást vetett Forgácsra, aki golyóstollakat osztogatott, és

fényképeztette magát a terem sarkában.

– Most azonban, hála Forgács úrnak – aki egyébként a leghatalmasabb törzsfőnökök

közé tartozik, itthon is kísértések ezrei vesznek körül minket. Van-e jogunk feltételezni, nagy
fehér atya és mesteredző, hogy a mi játékosaink tapasztalatlan dzsungellakó létükre ellent
tudnak majd állni a kísértéseknek, mikor ezek a náluk jóval műveltebb európai futballistákat
is lehúzzák a mélybe?!

– Túl sötéten látja a helyzetet.

– Lehetséges, de attól félek, hogy azért, mert a helyzet maga is túl sötét. Tudja-e ön,
nagy fehér atya és mesteredző, hogy a múlt héten Sipőcz és Kohn Géza, jobbszárnyunk tagjai
átvetették magukat a kerítésen, és elmentek egy egész éjszakán át tartó házibuliba, ez okozta
gyenge teljesítményüket is a portya mérkőzésein. Én le akartam beszélni őket, de hiába,
kinevettek, és a legsúlyosabb sértésekkel illettek, diszpécsernek, sőt pénzügyi szakembernek
csúfoltak.

A nejlontasakból elővette a féltve őrzött, hófehér csapatkapitányi karszalagot, és

szemében könnyekkel Jascsák felé nyújtotta:

– Attól félek, nagy fehér atya és mesteredző, hogy a történtekből csak ezt a
következtetést vonhatom le.
 IV.
Utólag már nem nehéz megállapítani, hogy a verhetetlen tizenegy végső züllését
Halász, a középcsatár indította el.

Halász gyapjas, fekete szőrével, alacsony homlokával, lábánál jóval hosszabb karjaival
igazi majomszépségnek számított, nem véletlen, hogy a szobrász éppen őróla mintázta meg az
allegorikus futballozó majmot. Mégis a megdöbbenés erejével hatott, mikor Kákonyi Barna,
egy fiatal filmrendező kilátogatott a rákoscsabai házba, és bejelentette, hogy készülő
filmjének főszerepére a középcsatárt szándékozik leszerződtetni. Mindenki azt hitte, hogy
valamilyen állattörténetről, esetleg sporttárgyú filmről van szó, de Kákonyi megcáfolta ezeket
a hiedelmeket.

– A forgatókönyv merőben újszerű témát valósít meg, személyesen merítettem az élet

sűrűjéből. Egy öregedő atomtudós, aki harmonikus és kiegyensúlyozott házasságban él,
váratlanul találkozik egy léha, de vonzó lánnyal, szerelmes lesz belé, és emiatt lelkiismereti
válságba kerül.

– És milyen szerepet játszana ebben Halász?

– Természetesen magát az atomtudóst. Már az összes vezető színészünkről készítettem

próbafelvételt, de őszintén szólva sem arckifejezésük, sem szellemi színvonaluk nem keltette
az atomtudós benyomását. Halász játékintelligenciája a futballpályán már rég magára vonta a
figyelmemet, gondoltam, hátha a mozivásznon is érvényesülne. Játékintelligencia –
játékintelligencia. Kísérletet tettem vele, és úgy láttam, ő közelíti meg leginkább az általam
elképzelt típust.

Jascsák nem akart beleegyezni, hogy Halászt a felvételek idejére mentsék fel az
edzések alól, félt, hogy ezzel veszedelmes gyakorlatot indít el. Forgács azonban
mindenképpen ki akarta használni a film nyújtotta propagandalehetőségeket, elintézte a
vezetőségnél Halász kiadatását.

Hamarosan megmutatkoztak a meggondolatlan döntés következményei. Podhola, a

balfedezet azzal állt elő, hogy ha Halászt elengedték színésznek, akkor őneki is jogában áll
elmenni újságírónak, lemondott fővájári állásáról, és felvétette magát az egyik hetilaphoz
gyakornoknak. Cikkeit egyelőre egy kiérdemesült, öreg sajtópatkány írta, félhonoráriumért.
Ásó, a technikás jobbhátvéd a fotóriporteri szakmát szerette volna kitanulni, és a többi majom
is szívesen felcserélte volna a megerőltető edzésmunkát valamilyen kényelmes iskolapaddal,
de Jascsák lemondással fenyegetődzve elérte, hogy az egyesület eltiltotta a játékosokat
minden olyan tevékenységtől, mely nem kapcsolódott szorosan a labdarúgáshoz.

Podholát és Ásót még vissza lehetett rendelni új foglalkozásukból, de a középcsatárt

örökre elvesztette a csapat. Halász szerelmi botrányba keveredett partnernőjével, egy ismert
színész feleségével, és a bosszúvágyó férj forgatás közben agyonlőtte. Elárvult posztjára
Jascsák kénytelen volt a tehetséges, de rutintalan Eisenhoffert beállítani, és az nagyban
csökkentette a csatársor átütő erejét.

Egyébként is számtalan jel mutatta, hogy nem sikerült helyreállítani a csapat egykori,
kifogástalanul sportszerű szellemét. Sipőcz és Kohn Géza most már rendszeresen járt
házibulikra; egész éjszaka ittak, és a „Hajrá Bányász”-csacsacsára tanították a lányokat.
Reggel olyan részegen jöttek ki a tréningre, hogy ha a partvonalat véletlenül vastagabban
szórták fel mésszel a pályamunkások, Sipőczék felbukfenceztek benne. Régen legalább
titkolni igyekeztek volna részegségüket, de most elbújtak az ajtó mögé, és ha a mesteredző
közeledett, hirtelen előugrottak, szamárfület mutogatva:

– Kukucs, kukucs.

Jascsák prémiummegvonással akarta őket büntetni, de erre az egész csapat sztrájkba

lépett, így kénytelen volt visszavonni a fenyítést.

Az első nyilvános botrány sem váratott sokáig magára. A Váci utcai Bányász osztrák
portyáról hazatérő buszát a vámőrség utasokkal együtt félreállította, és a szokottnál
alaposabban átvizsgálta – megdöbbentő eredménnyel.

Az egyik vámőrnek feltűnt a motor szokatlan zúgása. Felnyitotta a motorház fedelét,

kiderült, hogy a hajtómű mellé egy kisméretű gázkazán van beépítve. A reflektorokat
kvarclámpákkal cserélték ki, a pótkerék gumiabroncsát Henessey-konyakkal töltötték meg,
ezek után már senki sem csodálkozott, mikor a királyvizes próba megállapította a
rendszámtábláról, hogy színaranyból készült.

A személyes motozásnál is rengeteg csempészáru és valuta került elő: tábori sátorrá

vagy habverővé is átalakítható japán fényképezőgépek, legújabb, pepita árnyalatú francia
rúzsok, „no iron” gyűrtelenített sérvkötők és annyi schilling, hogy az Osztrák Nemzeti Bank
hét napig szüneteltetett minden kifizetést, pénzkészleteinek teljes kimerülése miatt.

Az autóbuszt egyenesen a budapesti főkapitányságra irányították, s az első csapat

tizenegy játékosát vizsgálati fogságba vetették, úgyhogy Jascsáknak két nappal a következő
bajnoki forduló előtt csak a tíz tartalék állott a rendelkezésére. Forgács most is felajánlotta a
fiát, hogy teljes csapattal tudjanak kiállni, de Jascsák inkább az Állatkertből kért kölcsön egy
fiatal gorillát.

Hiába nyerte meg a mérkőzést a Váci utcai Bányász, és hiába egészült ki később
szabadon bocsátott játékosaival – a Szakszervezet közbejárására engedték ki őket –, Jascsák
tudta, hogy a csapat az összeomlás küszöbén áll.

Népszerűségük egyelőre tovább fokozódott. Mikor elterjedt a hír, hogy a majmokat

katonai szolgálatra hívják be – ez később vakhírnek bizonyult –, a rákoscsabai ház felé
megindult az ajándékba küldött katonaládák özöne, a szurkolók mindegyiket lila-
narancssárgára festették, és oldalára ráírták kedvenc játékosuk nevét.

A mérkőzések látogatottsága sem csökkent – hosszú évek után most először merült fel
újból a terv, hogy a Népstadion keleti lelátóját is kiegészítik, teljes magasságúra –, még az
olyan jelentéktelen mérkőzések is táblás házat vonzottak, mint a grönlandi Északi Fény
csapatával vívott barátságos találkozó, melyre 196… májusában került sor, egy szerdai napon.

Maga a mérkőzés nem ígért nagyobb küzdelmet, az Északi Fény együttesét nem
jegyezték a nemzetközi labdarúgóbörzén, a sporttörténészek mindössze egy rövid
feljegyzésben találkoztak a nevével, 1913-ban 4:1 arányú vereséget szenvedett a Grönlandban
horgonyzó Königin und Kaiserin Maria Theresia osztrák hadihajó csapatától.
 A nézők ingujjra vetkőzve, különösebb izgalom nélkül hallgatták a salakon
körbevonuló tűzoltózenekar játékát. Csak akkor jött lázba a lelátó, mikor a kijáróban feltűntek
lila-narancssárga mezükben a hazai játékosok. A zenekar a „Hajrá Bányász”-csacsacsát
kezdte játszani, ritmikus aláfestést adva az őrjöngő tapsviharhoz és buzdításokhoz.

A Bányászok már végeztek a bemelegítéssel, a középkörben passzolgatták egymásnak a

labdát, de az ellenfél még mindig nem vonult ki a pályára. Felharsantak az első, türelmetlen
füttyök és kiáltozások, a stúdiószobában újra feltették a sportindulót. Akkor végre az ellenfél
is megjelent. A nézőtéren dermedt csönd támadt: az Északi Fény csapatát tizenegy fóka
alkotta. Szabályos inget és nadrágot viseltek, legföljebb a futballcipőt helyettesítő műanyag
uszonyvédők tűnhettek szokatlannak, mereven felemelt fejük, kacsázó járásuk mégis elemi
erejű nevetést váltott ki a lelátóban.

A magyar szurkolók nem tudták – a történet csak később járta be a világsajtót –, hogy
Henderson, a világhírű skót edző hetvenezer fóka közül választotta ki ezt a csapatot.
Edzésmunkájában felhasználta nemcsak Jascsák közzétett tapasztalatait, de a futballelmélet
korszerű vívmányait is. Henderson ma este kétéves kemény és átgondolt felkészülés
eredményeit akarta lemérni.

Már a fókák első akciója a nézők torkára forrasztotta a nevetést. Fejről fejre szállt a
labda – a cirkuszban megcsodált gömbérzékkel –, és a középcsatár közeli fejesét Tirnauer
csak nagy bravúrral tornázta ki a bal felső sarokból.

A középcsatár rögtön utána megfordult, és uszonyain ringatózva visszasietett a saját

kapuja elé. Magas, tutuló hangján mondott valamit, erre csatártársai is követték a példáját. A
kétségkívül technikásabb, kulturáltabb futballt játszó majmok próbálkozásai jól megszervezett
védelmi falba ütköztek, ellentámadásoknál viszont a fókafedezetek is felfutottak számbeli
fölényt biztosítva. A félidő null-nullás eredményét a Bányászok magukra nézve hízelgőnek
találhatták.

A szünetben az újságírók belátogattak az Északi Fény öltözőjébe. A fókákon nem

látszott semmiféle megilletődés, úszkáltak a medence langyos vizében, közben vidám
tréfákkal ugratták egymást. Ellentétes képet mutatott a másik öltöző. A majmok lehorgasztott
fejjel ültek egy-egy gázpalack előtt, s míg oxigénbelélegzéssel frissítették fel szervezetüket,
Jascsák a legkeményebb szavakkal dorgálta őket.

Talán ez a dorgálás tette, hogy a második félidő elején a Váci utcai Bányász
elkeseredett rohamra indult az Északi Fény kapuja ellen. Az öreg főkomornyik tanult
mesterségéhez méltóan tálcán tálalta a csatárok elé a jobbnál jobb labdákat, de a lövésekbe az
utolsó pillanatban mindig belenyúlt egy-egy olajosan fénylő, bajuszos fej.

Mikor a huszadik támadásból sem született gól, a Népstadion ügyeletes rendőrtisztje –

maga is tapasztalt futballszakember –, telefonon három századnyi erősítést kért. Tudta, hogy
ez a mérkőzés csak botránnyal fejeződhet be.

Az első negyedóra után a Bányászok fokozottabban kifulladtak, megmutatkozott a

sportszerűtlen életmód, a kihagyott edzések hatása. Csak az öreg főkomornyik küzdött
állhatatosan. Behúzódott saját kapujának előterébe, és fejjel-lábbal rombolta a fókák mind
sűrűbben megismétlődő akcióit. De néhány perccel a félidő vége előtt már nem tudott
beleavatkozni egy villámgyors adogatásba, a labda átívelődött a vetődő Tirnaueron is, és a
fókák balszélsőjének már nem okozott gondot, hogy két lépésről a hálóba pofozza.

Néhány eredménytelen Bányász-ellentámadás után a játékvezető lefújta a mérkőzést, a

majmok sietve levonultak, a fókák pedig a középkörben összeölelkezve magas, tutuló
fejhangon elénekelték győztes csapatuk indulóját. Grönland budapesti nagykövete ott, a
pályán átadta nekik a „Vörös Jéghegy” Rend nagykeresztjét a szigonnyal, és a Szent Eduárd-
lovagrend tagjaivá nevezte ki őket.

Az előrelátóan kivezényelt háromszázadnyi rendőr megakadályozta, hogy a Stadionban

botrány törjön ki, de még aznap éjszaka titokzatos kezek felgyújtották a szurkolók munkájával
rendbe hozott Vigadó épületét, és letaszították a futballozó majom szimbolikus szobrát a
Ferihegyi repülőtér homlokzatáról. A vereség hatására a közönség éppoly haraggal fordult el a
csapattól, mint amilyen lelkesedéssel az egekbe emelte győzelmei idején. A Váci utcai
Bányász legközelebbi mérkőzésére már csak néhány tájékozatlan külföldi turista tévedt be.

V.
Innen kezdve az események gyors tempóban követték egymást. A dél-amerikai
együttesek sorra lemondták a Váci utcai Bányász tervezett portyamérkőzéseit, csak a
kialkudott ár felét lettek volna hajlandók megadni a magyar csapat vendégjátékáért. Ez az
elmaradt bevétel viszont felborította az egyesület pénzügyi tervét, a Népi Ellenőrző Bizottság
revíziót tartott, ennek során a legkülönbözőbb visszaélésekre derült fény.

A revíziós jelentés mindössze néhány példát említett: a játékosoknak kókuszdió-

megváltás címén hatalmas összegeket fizettek ki. Forgács az egyesület költségén különhajóval
szivarokat hozatott Kubából, és hét tucat bal lábas ortopédcipőt rendelt a fiának – de a jelentés
megjegyzi, hogy a végtelenségig tudná sorolni a szabálytalanul elkönyvelt tételeket.

Az öreg játékosügynök börtönbe került, ennek hatására a magyar labdarúgó

rabválogatott hamarosan visszaszerezte azt a nemzetközi tekintélyt, melyet Forgács legutóbbi
szabadságvesztése idején vívott ki magának.

Több letartóztatásra nem került sor, de a Váci utcai Bányász játékjogát meghatározatlan
időre felfüggesztették, Jascsákot visszaminősítették segédszertárosnak, a majmokkal pedig a
szakszervezet sportszakosztálya közölte, hogy játékukra a továbbiakban nem tart igényt.

A verhetetlen tizenegy szétszóródott. Többségük az Egyetértéshez, a vendéglátó-ipari

szakma csapatához igazoltatta magát, az egykori fővájárok gebines eszpresszók vagy
italmérések vezetői lettek. Másokat a különféle kisipari szövetkezetek labdarúgó együttesei
kaparintották meg, csak az öreg főkomornyik hárított el magától mindenféle ajánlatot, habár a
játékoscsábítók éppen őt környékezték meg leginkább. Kijelentette, hogy vissza kíván térni
szülőhazájába, Mohamedániába.

Jascsák kikísérte a repülőtérre egykori játékosát. A búcsúzásnál a majom fejére húzta

Jascsák kezét, mintha áldását kérné:

– Nagy fehér atya és segédszertáros! – mondta. – Attól félek, hogy már csak az örök
futballmezőkön találkozunk.
 – Te biztos otthon is válogatott leszel.

A majom megrázta a fejét:

– Nem, én nem játszom többé emberek között. A futball nagy és szép dolog, az istenek
ajándéka, de ami az emberi világban hozzátapad, azt én, attól félek, nem tudom elviselni.
Sajnos, neveltetésem a dzsungelben nem készített fel ilyesmire.

A megafon már jelezte a repülőgép indulását, a főkomornyik hirtelen megcsókolta

Jascsák kezét, és elsietett.

Allah Akbárban küldöttség várta mint a verhetetlen tizenegy egyetlen hazatérő tagját,
de ő elmenekült az ünneplés elől, egy ültetvényen szétszórta ruháit és cipőit, csak a
Traveller’s Club felírású, aranysujtásos sapkáját tartotta meg.

Több hír nem érkezett felőle, hacsak nem fogadjuk el valóságnak egy angol utazó
beszámolóját, melynek hitelességét a távirati ügynökségek erősen megkérdőjelezték. Az utazó
azt írja, hogy egy dzsungelben töltött, holdfényes éjszakán futballozó majmokat látott.
Európai csapatoknál elképzelhetetlen technikai bravúrokat mutattak be a labdával, de a
partvonal mellett álló, aranysujtásos sapkát viselő edző így is elégedetlenkedett, többször is
megállította a játékot, és személyesen mutatta be, hogyan képzel el egy-egy megoldást.

Sajnos – fűzi hozzá az angol utazó –, nem sokáig gyönyörködhettem mutatványaikban,

mert ahogy észrevették, hogy egy ember figyeli a játékukat, felmásztak a kókuszdiófákra, és
vérben forgó, ellenséges szemekkel néztek le rám.

A házmester lánya
– Fehér úrnak igaza van – kezdte Balázs –, nagyon nehéz megtalálni az igazi asszonyt, hogy
ne menjek messzire, ki látott bonyolultabb ügyet, mint az én házasságom. Férfiak között
vagyunk, elmondhatom, régi történet, talán lesznek olyanok is az urak között, akik már
ismerik.

1944 őszén mint leventét vonatra tettek, és kivittek Németországba. Le sem szálltam a
vonatról, és már amerikai fogságba estem, valahol Frankfurt alatt. Szerencsére egy olyan
lágerbe kerültem, ahol már összegyűlt három, hozzám hasonló korú magyar fiú: Ulrich Feri,
aki már tizennyolc éves korában kopaszodott, a cigány Dezső és Ferdinánd, a jampec, aki még
a fogolyruháját is naponta kikefélte. A többi magyar fogoly százegy felé húzott, nem
segítették egymást, el is hullottak szép sorban, mint az akciós libák, de mi négyen
összetartottunk, megosztottuk a kenyerünket, és ha kellett, életre-halálra verekedtünk
egymásért.

Hazafelé is együtt indultunk el: egy német gazdától elvettük az egyik lovas kocsiját, ha
lova nem is, de kocsija maradt még három, azzal jöttünk át a határon. Mikor Pest alá értünk,
eladtuk a kocsit egy bolgárkertésznek, a pénzt szétosztottuk, és elbúcsúztunk egymástól.
Kicseréltük a címünket, megfogadtuk, hogy majd gyakran találkozunk, de őszintén szólva
ebben magam sem hittem.
 Hazamentem, és a házunknak még a helyét sem találtam meg, mert a Fővárosi
Kertészet már bevetette a lebombázott telket fűmaggal, és játszóteret épített rajta. Kimértem:
ott, ahol régen aludtam, most épp egy mérleghinta állt. A szüleimről is csak annyit mondtak a
szomszédok, hogy meghaltak, hol, merre, senki sem tudta. Elittam a rám jutó negyed lovas
kocsit, mikor elfogyott, magam is beálltam lónak: egy maszek piaci kereskedő kézikocsiját
húztam, de a maszekokat hamarosan államosították, tovább kellett mennem.

Az „Új Élet” ládagyárba kerültem, ezt akkoriban olyan börtön-előképzőnek rendezték

be. Azokat a jogerős elítélteket, akiknek várni kellett a sorsukra, mert a túlzsúfolt börtönben
nem jutott hely nekik, viszont olyan rövid időre ítélték el őket, hogy nem kellett a szökésüktől
tartani, azokat ide utalták be, ládát szegezni. Meg, persze, akadt néhány standbeli munkás:
cigány, csavargó, részeges, jellemzésükre csak annyit mondok az uraknak, hogy engem
neveztek ki a brigádvezetőjüknek. Ezek a ládák csak nevelő célokat szolgáltak, különben nem
kellettek senkinek, a telep végén egy másik csoport szétszedte őket, visszaküldte hozzánk, és
nekünk újra össze kellett szegezni a deszkákat, így hatvan kiló fával vagy száz embert
kötöttek le egész napra.

Már több mint egy hónapja dolgoztam az „Új Élet” ládagyárban, mikor legnagyobb
megdöbbenésemre egyik volt lágerbeli társam jelentkezett nálam munkára: Ulrich Feri, a
kopasz. Valami eternit asztalfedőlapokkal szélhámoskodott, tízforintos előlegeket vett fel,
három hónapot kapott, esküszöm, nem csinált összesen három üzletet. Alig telt egypár nap, és
bekerült hozzánk a cigány Dezső is, ő a vasútnál dolgozott, és egy borszállító tartálykocsit
nekieresztett egy másik vagonnak, hogy ihasson két-három sapka bort. Majd hogy együtt
legyen a társaság, a következő hónap végén, bejött Ferdinánd, a jampec is.

Elbújtunk a kész ládák közé, és elmondtuk egymásnak a sorsunkat. Egyikünknek sem

volt családja, illetve Ferdinándnak még éltek a szülei, de őt kirúgták hazulról. Megbeszéltük,
ha már sikerült összetalálkoznunk, most már együtt maradunk, fél év múlva Ferdinánd is
letölti a büntetését, én szabadlábon vagyok, próbáljak keresni addigra valamilyen szobát vagy
albérletet, ahol ellakhatunk. Telt-múlt az idő, már a cigány Dezső is kiszabadult, együtt
kerestünk, mégsem találtunk sehol olyan helyet, ahová négyünket befogadtak volna. A
szerencse azonban váratlanul megsegített minket. Meghalt a sarki öreg Ehrenthal szűcs, a
megmaradt kucsmákat, muffokat és az egyetlen kirakati bundát – melybe már nem harapott
bele egy olyan moly sem, aki egy kicsit is adott magára –, a rokonság szétszedte, az üzletet
pedig bezárták, utód nem akadt, akkoriban a tanács nem adott ki új iparengedélyeket.

Egyik este elmentünk Dezsővel, letéptük a papírszalagot a redőny záráról, elfoglaltuk

az üzlethelyiséget. A rokonok még a rongyokat is elvitték, én leültem a W.C.-re, Dezső meg
nekitámasztotta a fejét a térdemnek, úgy aludtunk. Másnap jött a rendőr, felírt bennünket, de
nem zavart ki, százan és százan szereztek akkoriban hasonló módon lakást.

Ferdinánd és Ulrich, a kopasz is odajöttek lakni. Nem volt pénzünk, hogy

berendezkedjünk, Ferdinánd elment a családjához, megígérte, hogy soha többé nem megy
haza, ha adnak neki ötszáz forintot. Ebből vettünk az Ecserin négy sodronyos ágyat, olyan
poloskásak voltak, hogy maguktól hazamásztak, kiégettük őket petróleummal. Más bútor nem
is nagyon került a lakásba, a rovott múltat már akkor sem szerették a munkaügyisek, hol
egyikünk, hol másikunk vesztette el az állását, enni sem ettünk valami fényesen, ha
bementünk a Közértbe, már előre köszönt az egytizes lókolbász, olyan jól ismert minket.
 Nők után csak Ferdinánd járt, négyünknek volt éppen annyi ruhadarabunk, hogy fel
tudtuk öltöztetni őt, és a siker reményében útnak indíthattuk. Ő is gyakran jött haza leégve. A
cigány Dezső megtanult néhány francia szót, és kiment a sötét képével a Margitszigetre arab
egyetemistát játszani a nőknek, de ő se ment sokra. Ki-kiültünk az üzlethelyiség előtti
lépcsőre, de még a téri nők sem néztek ránk, mintha egyenesen a zsebünkbe láttak volna bele.

Egyik nap hazafelé menet csodálkozva láttam, hogy valaki felsöpörte a szemközti ház
előtt a járdát. Már több mint egy éve laktam a környéken, de nem emlékeztem hasonló esetre.
Azt hittük, hogy kicserélték a házmestert, de később kiderült, hogy csak a lánya érkezett haza.
Másnap meg is láttuk: tizenhat-tizenhét éves lehetett, alacsony, de telt alakú, az ő fajtájára
mondják, olyan melle van, hogy rá lehet könyökölni.

Átküldtük Ferdinándot puhatolódzni, felderítette, hogy a házmester lányát Irénnek

hívják, eddig valamelyik vidéki középiskolás kollégiumban tanult, de a múlt héten kirúgták,
mert szerelmes lett a város NB II-es futballcsapatának középcsatárába. Amíg csak a könyveit
és kardigánját adta el, hogy szórakozni mehessen a centerrel, addig a kollégium igazgatósága
nem szólt egy szót sem. De amikor az intézeti paplanra és asztalterítőkre került sor, Irénnek
menni kellett, és majdnem a börtönben kötött ki.

Irén még aznap este eljött velünk sétálni, úgy vettem észre, négyünk közül én
tetszettem neki a legjobban, ugyanis én is centert játszottam a gyári csapatban, de
mindegyikünkhöz nagyon kedves volt. Át akartuk hívni magunkhoz az üzlethelyiségbe, de azt
mondta, hogy az apja az ágyból pont oda lát a mi ajtónkra, neki különben is korán kell
lefeküdnie, mert éjszaka, ha csengetnek, ő megy ki kaput nyitni.

Aznap éjszaka mind a négy sodrony nyikorgott, ahogy forgolódtunk rajta, nem tudom,
a többiek mire gondolhattak, de nekem folyton Irén járt az eszemben, álmomban zsíros, főtt
halat ettem, mint mindig, ha szerelmes vagyok.

Minden este elvittük magunkkal sétálni Irént, de még egy csókot sem tudtunk elérni
nála, séta közben úgy szorongattam a kezét, hogy görcsbe álltak az ujjaim. A többiek előtt
nem mertem kezdeményezni, elhatároztam, hogy egyszer megpróbálok négyszemközt
maradni vele.

Éjszaka kivártam, amíg a többiek elalszanak, felkeltem, és óvatosan behúztam magam

után az ajtót, becsengettem a szemközti házba. Úgy ahogy megmondta, Irén jött ki
hálóingben, csak egy pongyolát vett fel, elkaptam a derekát, megcsókoltam, és
nekitámasztottam a falnak. Nem védekezett, csak szó nélkül arrébb húzott, hogy ne essünk
neki a kukásvödröknek a kapualjban. Azt suttogta, már abban a percben megszeretett, amikor
meglátott, és a három társamat csak azért viselte el, hogy velem találkozhasson. Mikor
elbúcsúztunk, kért két forintot, mert az apjának, persze, azt kellett mondani, hogy valamelyik
lakónak nyitotta ki az ajtót, és el kellett számolnia a kapupénzzel.

Én szerettem volna ezentúl egyedül sétálni Irénnel, megpróbáltam lerázni a többieket,

de akármit is mondtam, nem voltak hajlandók tágítani. Végül is kivágtam a nagy tromfot,
hogy Irén csak engem szeret. Azt követelték, hogy bizonyítsam be, és én szégyen, nem
szégyen elmeséltem, hogy lett Irén az enyém a kaputorkolatban. Erre a többiek is felugrottak
a sodronyos ágyakról, és egymást túlkiabálva bizonygatták, hogy egy-egy éjszaka már ők is
épp így becsengettek a szemközti házba, és Irén őtőlük sem tagadott meg semmit, még a
kétforintost is elkérte mindig, hogy igazolni tudja magát apjánál.
 Nincs mit tagadnom, az első pillanatban elállt a lélegzetem a keserűségtől, hogy Irén
hazudott nekem, de aztán azzal vigasztaltam magam, még jobb is így, mert kisebb a
felelősség, egy nő gondjának csak a negyedrésze jut rám. Megállapodtunk, hogy úgy teszünk,
mintha nem tudnánk egymásról, csak beosztottuk a sorrendet, hogy ki melyik éjszaka
csöngethet be Irénhez.

Továbbra is együtt sétáltunk esténként, Irén nagy néha átjött hozzánk, takarított, rendet
rakott, olyan ügyesen otthonossá tette ezt a vacak szűcsműhelyt, hogy öröm volt hazajönni,
most kezdtem igazán sajnálni, amiért leállt a többiekkel is, és nem lett csak az enyém.
Beosztotta a pénzünket, úgyhogy jutott ruhára is, utánajárt a dolgainknak, ha valamelyikünk
letört, vigasztalta.

Egyik este épp át akartunk menni érte, mikor Ferdinánd intett, hogy maradjunk, mert
fontos mondanivalója van a számunkra. Bejelentette, hogy Irén terhes, tegnap járt az orvosnál,
már késő a beavatkozás, a gyerek meg fog születni, kérdezte, mit csináljunk?

Azt mind jól tudtuk, ha a dolog kiderül, Irént agyonüti az apja. A cigány Dezső azt
ajánlotta, hogy meneküljünk el a környékről, de majdnem megvertük, olyan aljas dolognak
éreztük volna sorsára hagyni őt. Elhatároztuk, hogy valamelyikünknek el kell venni feleségül.
Mivel mindannyian azonos eséllyel tarthattuk magunkat a születendő gyerek apjának, egy
kalapba beledobtuk a cédulát a nevekkel, és kihúztunk egyet. Mit cifrázzam, a cédulán az én
nevem volt.

Összefacsarodott a szívem, és próbáltam valami kifogást találni, de nem volt mese, a

sorsolásba én magam is beleegyeztem, a húzásnál pedig nem csalt senki. A többiek azzal
vigasztaltak, hogy nem kell egy életet leélnem Irénnel, az esküvő másnapján beadhatom a
válópert, a gyerektartáshoz pedig ők is hozzájárulnak, erről hajlandók akár írást is adni.
Megfogtak, átvittek a házmesterhez, és megkérették velem a lány kezét. Még az eljegyzést
megvárták, aztán eltűntek a környékről.

Nem tudom, sírt-e a nászéjszakáján valaki az urak közül? Én bevallom őszintén, sírtam.
Arra gondoltam, olyan feleségem lesz, akinek rá lehet varrni a hátára a szalmazsákot. Esküvő
után átköltöztünk az apósomékhoz, kimentek lakni a vidéki kis házukba, mi lettünk helyettük
a házmesterek. Meg kell mondanom őszintén, nagyon kellemesen csalódtam Irénben. Elment
egy Háztartási Boltba, tíz-tizenegy órákat dolgozott, mégis olyan rendet tartott odahaza, hogy
a padlóról enni lehetett volna.

Eredetileg úgy terveztem, hogy megvárom a gyerek születését, utána elmegyek, de

mindig kitoltam egy hónappal a távozást, a végén már nem is adtam magamnak újabb
határidőket, kívánom mindenkinek, hogy olyan jó házasságban éljen, mint én Irénnel.

Vagy három év telt el, mikor az egyik éjszaka hosszan csengettek a kapun. Irén kelt fel
és kiment, de hamarosan lélekszakadva visszajött, a cigány Dezső állt kint a kapu előtt, és
mikor kinyitotta, meg akarta ölelni őt, alig tudott kiszabadulni a kezei közül. Mire kiértem,
Dezső elszaladt, de elhatároztam, hogy ezentúl én kapuzok éjszaka.

Sorra eljött Ferdinánd, Ulrich és a cigány Dezső, mindannyian kopott ruhában és olyan
soványan, hogy az orruk hegyét tűbe lehetett volna fűzni. Mind Irént szerette volna, kértek,
könyörögtek, hogy váljak el tőle, ők elvennék feleségül, mert soha olyan boldogok és
szerencsések nem voltak, mint mikor Irén vigyázott rájuk.
 Persze, én nem engedtem a feleségemet, akkor nekem rontottak, és életre-halálra
verekedtünk, egykori barátok a kaputorkolatban, véres fejjel mentek el. Nem látszott
valószínűnek, hogy még egyszer visszajönnek, megbíztam Irénben is, de még évekig
tartottam egy régi katonai boxert az ágyam mellett, és ha csengettek, azzal mentem ki ajtót
nyitni.

A Jeszmás fivérek
Ezen az estén Henrik beszélt.

– Ha az urak a Kálvária utcában járnak, nem messze a Füvészkerttől ma is láthatnak még egy
sárgára festett földszintes házat, a homlokán gipszből formált tulipánnal, melyet J. és P. betű
fog közre. Jeszmás Pál kőműves építette magának még a húszas évek legvégén. Akkoriban
nősült, és a saját házában akarta elkezdeni az életét. Felesége vézna, beteges asszony volt,
mindenki csodálkozott, mikor három egymás utáni évben három fiút szült, majd a háború előtt
egy kislányt is.

Nagyon jól mondják azt, kedves uraim: aki sok gyereket hoz a világra, elveszíti a saját
életét, Jeszmás Pál sem járt különbül. Nem találtak ki olyan ünnepnapot, mikor ő tovább aludt
volna, reggel hatkor kinyitotta a kis léckaput, és vállán a becsomagolt szerszámokkal elindult
munkára.

Telt-múlt az idő, a három fiú már elvégezte a nyolcadik osztályt, és szakmát tanult, úgy
látszott, a családra jobb napok várnak, mikor 1948 nyarán egy különösen meleg délutánon az
öreg Jeszmás Pál megszédült, és lezuhant az állványzatról. Kórházba szállították, az orvosok
megvizsgálták, és közölték a kőműves fiaival: apjuk olyan természetű sérüléseket szenvedett,
hogy még évekig életben maradhat, de többé már nem épül fel, és állandó kórházi kezelésre
szorul.

Az öreg kérte, hogy beszélhessen a fiaival, az orvos nem akarta felingerelni, ezért
beleegyezett, hogy az egyik fiú bejöhessen. Jeszmás Pál a legkisebbet hívatta be. Ezt a fiút
hatalmas kezei, rövid nyaka és parasztos szófukarsága miatt maguk a testvérek is „Paraszt”-
nak szólították. Semmilyen szakmához nem volt kedve, gyűlölte a gyárak napról napra
megismétlődő munkamenetét, végül is a szállítókhoz került. Munka után ritkán ment haza,
már tizenhat éves korában beszokott a kocsmába, senki sem látta őt részegen, egy fröccs
mellett üldögélt egész este, csavargók, alkalmi munkások történeteit hallgatta. Cserében, ha
razzia fésülte végig a kocsmákat, felkapott a vállára egy-egy részeget, és hazavitte a rendőrök
elől. A három Jeszmás fivér közül őt tartották a környéken a legkevesebbre, csak az apja
szerette.

Jeszmás rábízta a fiára a családot, megígértette vele, hogy többé nem jár le a kocsmába.
Paraszt bólintott. A kőműves ezután kérte, mondja meg az otthoniaknak, hagyják őt a sorsára,
nem akar súlyos terhet rakni a család nyakába. Paraszt végighallgatta apja suttogó szavait, de
nem felelt rájuk, csak megigazította a feje alatt a párnát, és nehéz jobb kezével búcsút intett.

A három testvér kiment a kórház előtti térre, leültek egy padra, és megbeszélték, hogy
mihez kezdjenek. Tudták, ha azt akarják, hogy apjuk megfelelő bánásmódban részesüljön,
állandó borravalókkal kell tömniük a személyzetet. Emellett rájuk hárul majd anyjuk eltartása
és egyetlen húguk felnevelése is, legalább addig, amíg a kislány szakmát kap a kezébe.
Megfogadták, hogy mindent megtesznek a családért.

Bár még egyikük sem töltötte be a huszadik évét, és ilyen korban az elhatározások még
gyorsan cserélődnek, a Jeszmás fivérek – becsületükre legyen mondva – megtartották az
ígéretüket. Senki sem látta őket eszpresszóban vagy bálokon, igaz, nem is lett volna miben
elmenni oda, hasonló korú társaik közül talán az egész városban egyedül ők hordtak régimódi,
széles szárú nadrágot, sohasem fordult elő, hogy otthon a szegényes étel miatt veszekedtek
volna, belátták, nem telik többre. Kerülték a náluk elegánsabb, szabadabb fiúk társaságát,
egyetlen pajtásuk volt: Rizsa, a korcs kutya, spárgára kötözve folyton ott kullogott utánuk, a
spárga végét minden héten másik Jeszmás gyerek fogta. Vasárnap délelőttönként
kosárlabdameccsre jártak, a második fiú: Jenő, egy ifjúsági csapatban játszott.

Béla, a legidősebb a Vörös Május Gépgyárban dolgozott mint esztergályos. Napjai úgy
teltek, mint a többi munkásé, annyit keresett, mint a többiek, nem kapott kitüntetéseket,
egyszóval nem tartozott a gyár kiemelt „reklám”-esztergályosai közé.

1949 decemberében is minden izgalom nélkül készült a sztálini műszakra, nem is akart
elérni száztíz százalék fölötti eredményt, tudta, hiába keresne ma 30 forinttal többet, a
sokszorosát ráfizetné, mert talán már másnap reggel felemelnék a normáját. Különben is
belátta, nem versenyezhet a „reklám”-esztergályosokkal, akiknek erre a műszakra is a
legtermékenyebb sorozatmunkákat készítették oda a gépük mellé és a külföldi kések tucatjait,
melyek ha elégtek vagy eltörtek, senki sem kérte számon tőlük.

Alig tíz perccel a műszak megkezdése előtt – a filmoperatőr már rá is irányította a

kamerát az esztergagépre –, az egyik „reklám”-esztergályost, Rubszkyt váratlan baleset érte,
nem vett észre egy lámpát, melyet a felvételhez készítettek oda, megbotlott, és elcsúszott az
ünnepiesen olajozott padlón, a karjára esett, csuklója pillanatok alatt megdagadt, kórházba
kellett szállítani. A gyár vezetői, hogy megmentsék a helyzetet, kétségbeesetten kerestek
valakit, aki beugrana Rubszky helyére, de ez nem ment könnyen, Rubszky ugyanis fél mázsás
csillekerekeket esztergált, munkájához a szaktudáson kívül kivételes fizikai erő is kellett. A
vezetők választása végül is az üzem legfiatalabb szakmunkására: Jeszmás Bélára esett, róla
feltételezték, hogy bírja erővel, ugyanakkor mivel csak nemrégiben került ki az iskolából, a
többieknél jobban tudta kezelni Rubszky modern szerkezetű gépét.

Béla szívesen elvállalta volna a feladatot, de tudta, ha megteszi, egy csapásra

népszerűtlenné válik a gyárban, ezért látszólag sokáig tiltakozott, és csak egyenes parancsra
állt be a gép mögé. A parancsot a többiek is hallották, úgy érezte, ezzel előre is tisztázta
magát, megnyugodva fogta meg az első csillekereket.

Estig nem emelte fel a fejét, nem kérdezősködött a többiek eredményei után, sőt a
sajátja sem érdekelte, minden figyelmét lekötötte a gép, melyen még sohasem dolgozott. Az
időt csak a szemközti üvegezett fal fokozatos elsötétedése tagolta, és a kis szállító targonca
csikorgása, mely minden órában új szállítmány csillekereket rakott le a gép mellé.

Mikor megszólalt a műszak végét jelző gőzsíp, Béla fáradtan megállította a gépét, meg
akarta törölni a homlokát, ebben a pillanatban fényképezőgépek villantak fel, és berregni
kezdett a filmoperatőr gépe. Még alig látott káprázó szemével, mikor odasietett az igazgató,
virágcsokrot, egy borítékban pénzt és aranyozott, kisalakú szobrot nyomott a kezébe.
Nyolcan-kilencen kísérték Bélát az irodába, itt tudta meg, hogy ezer százalékon felüli
eredményével ő érte el a sztálini műszak legjobb teljesítményét. A már kapott jutalmakat a
központi kiküldött megtoldotta egy meghívóval az Országházban rendezendő szilveszteri
bálra. Egy óra telt el poharazgatással és a fiatal győztes méltatásával, aztán elbocsátották
Bélát, aki egyedül ment vissza a géptermen keresztül, melyben már eltakarították a műszak
nyomait.

Az öltözőhelyiség is kiürült, mire benyitott, jókedve azonnal elszállt, észrevette, hogy

öltözőszekrénye ajtaját a többi munkás telefirkálta, éppúgy, mint a „reklám”-esztergályosokét.
Béla ismerte a gyárat annyira, hogy hiába próbálná megkeresni a gúnyolódó és fenyegető
felírások szerzőit. Szótlanul fogta a törülközőjét, és beállt a zuhany alá, míg a langyos sugarak
mosták a hátát, eltűnődött: mindenképpen ártatlannak érezte magát, de átfutott az agyán, hogy
állapíthatták meg Rubszky normáját, ha ő a kezdő, ismeretlen gépen a tízszeresét tudta
teljesíteni.

Otthon elmondta, mi történt, testvérei vigasztalták: ne törődjön a gúnyolódásokkal, és

biztatták, menjen csak el a szilveszteri bálra, a jutalom nagy részét arra fordították, hogy egy
sötét ruhát csináltattak Bélának.

A három testvér és Rizsa, a kutya egész a bejáratot őrző posztokig elkísérte Bélát, utána
ráültek egy pad behavazott keresztlécére, és találgatták, milyen szórakozások várnak bent a
fiúra, nem tudták, hogy bent Béla élete legnehezebb perceit éli át.

Hamarosan kiderült, hogy a sötétkék öltöny, melyet a Nagyfuvaros utcai Hajdinyák

szabó egy kuncsaftja hagyatékából vásárolt, és évekig tartogatott a vállfái között, az erős
fényben kopottnak és pecsétesnek látszik, még a többi munkásfiú ruhájával sem állja ki a
versenyt.

Béla a terem valamelyik sarkába akart húzódni, a mázas cserépbe ültetett dísznövények
közé, hogy minél kevesebben lássák, de bárhol is próbálkozott, minden sarkot lefoglaltak már
a beszélgető társaságok. Egy benyílóban végre, úgy látszott, hogy egyedül maradhat, de
észrevette, hogy egy karosszék mélyén fiatal szőke nő cigarettázik. Béla elszánta magát,
félszegen bólintott és leült. Nem szóltak egymáshoz, néha egy pillantást vetett a nőre, aki
talán egy-két évvel lehetett idősebb nála, azt hitte, ő is a ruhája miatt vonult ide félre, de
amennyire meg tudta állapítani, az összes lány között éppen ő viselte a legelegánsabb és
legfeltűnőbb ruhát.

Sokáig nem tért be senki a benyílóba, éjfél előtt valamivel egy pincér pezsgőt hordott
körbe, az ő asztalukra is letett két poharat. Mikor a zene leállt, csak a dobos ütötte ki az év
utolsó másodperceit, Béla mélyen megbánta, hogy eljött ide, elképzelte: odahaza öccseivel
sült krumpli és borsodó között várhatta volna az újévet. Csak ez a szívet-lelket elszomorító
bánat bírhatta rá, hogy poharát a szőke nő felé emelje. Meglepődött, hogy a nő koccint vele,
beszélgetni kezd, sőt éjfél után ő hívta táncolni Bélát. A fiú megpróbált kitérni, végül
bevallotta, hogy kopott ruháját szégyelli, de a nő legyintett, mint aki nem tartja ezt fontosnak.

A terem éles világításában a nő legalább öt évvel idősebbnek látszott, de Béla ezt alig
vette észre. Nem járt tánciskolába, csak öccseivel ugrált néha otthon, most minden figyelmét
lekötötte, hogy ne vétse el a lépést. Így táncosnőjéből csak a kölni szagát fogta fel és keze
alatt a síkos nylonruhát, egyik sem emlékeztetett a gyári lányokra, akikkel néha dolga volt,
csak félszegen merte magához húzni, és boldog volt, mikor a nő nem tiltakozott ellene.
 Tánc közben a nő néha egy fejmozdulattal valamelyik pár felé mutatott, szinte
mindenkit ismert a teremben, nemcsak névről, de tudta, ki milyen összeköttetésének
köszönheti, hogy meghívták a bálra, ismerte titkos házasságtöréseiket, elsimított vagy csak
azután kirobbanó botrányaikat. Béla úgy látta, a történetek hősei valamennyien bűntudattal
fordulnak el a nő tekintete elől. Még azt sem találta furcsának, hogy az egész teremben nem
akadt egyetlen ember sem, akit megdicsért volna.

Együtt tértek vissza a benyílóba, Béla bemutatkozott, a nő is megmondta a nevét: Kalló

Ágnesnek hívták. Béla előtt ismerősen hangzott ez a név, de nem tudta, miért, csak akkor jött
rá, mikor hajnal felé Ágnesért eljött az apja. Azonnal felismerte benne Kalló Dezső
miniszterhelyettest, a sötét bőrű, őszhajú férfi képe ott lógott a munkaterem falán, a
híradókban is gyakran látta, ahogy beszéd előtt felteszi drótkeretes szemüvegét.

Ágnes ragaszkodott ahhoz, hogy a fiú most azonnal jöjjön el hozzájuk, Kalló Dezső
bólintott, később kiderült, hogy épp ilyen ellenvetés nélkül teljesítette lánya összes
kívánságait. A miniszterhelyettes autójába szálltak, Béla megdöbbenve látta, hogy a
posztokon túl ott állnak a testvérei, a Kossuth Lajos téren töltötték az éjszakát, vagy már
hajnalban elé jöttek, hogy minél hamarabb megtudhassák, mi történt vele. Cipőjük felfelé
kunkorodó orra, széles szárú nadrágjuk, a kopott szőrme télikabátjuk gallérján olyan
esetlennek és közönségesnek tűnt, hogy Béla, aki úgy érezte, a saját öltözködése is
mentegetésre szorul, nem vállalta őket Kallóék előtt, befelé fordult az autóban, és mintha az
orrát fújná, zsebkendőjét az arca elé emelte. A Jeszmás fivérek mindebből semmit sem vettek
észre, álmukban sem gondolták, hogy testvérük kocsin távozik, topogtak egy darabig a hideg
hajnali szélben, aztán hazamentek.

Kallóék a Rózsadombon laktak, egy villaház első emeletén. Mikor beléptek a lakásba,
Kalló elbúcsúzott tőlük, visszatért a munkájához. A nyíló ajtón keresztül Béla belátott a
miniszterhelyettes szobájába, csodálkozott, milyen egyszerűen, minden dísz nélkül rendezték
be, az ágyat például egy fekete pokróc takarta le. Ágnes elmesélte, apja még azt sem akarta,
hogy pesti lakásukat feladják, és ebbe a budai villába költözzenek, csak felettesei utasítására
egyezett bele.

Ágnes szobája ellentéte volt az apjáénak, telezsúfolták dísztárgyakkal. Béla kezébe vett
egy-egy porcelán vázát vagy zenélődobozt és sokáig nézegette. Ágnes átöltözött, fekete
melegítő ruhát húzott, ettől szőke haja még világosabbnak látszott, lekuporodott a
cserépkályha mellé a vastag szőnyegre, és arról beszélt, hogy ezeket a tárgyakat mindenkinél
jobban szereti, mert hiányzik belőlük az a durvaság és közönségesség, mely az embereket
valósággal eltölti.

Odahaza és a gyárban mindig az élet legegyszerűbb témái kerültek elő: munka, fizetés,
étel. Béla azt hitte, hogy a finomkodás és a szenvelgés magasabb rendű ezeknél. Már mint
szerelmesek váltak el egymástól, és ezentúl Béla gyakran járt a rózsadombi villalakásba.

Béla csak hetek múlva szánta rá magát, hogy elmondja otthon Ágnes ügyét – akkor már
nagyjából el is határozták a nővel, hogy összeházasodnak –, öccsei örömmel fogadták a hírt,
és szerették volna megismerni Béla menyasszonyát. A fiú tudta, hogy a Kálvária utcai kis ház
egyetlen szobájába, melyet úgy betöltött a hat ágy, hogy járni sem lehetett közöttük, nem
hozhatja ki Ágnest, így inkább Kallóékhoz próbálta meghívatni öccseit.
 Kalló Dezső valaha évekig élt azon a környéken, ahol a Jeszmás fivérek laktak,
fiatalságának számos emléke kötötte oda, annyira megörült, mikor Béla előhozta: öccsei
esetleg ellátogatnának a rózsadombi villába, hogy most az egyszer nem volt hajlandó
észrevenni Ágnes tiltakozó szemhunyorítását, hanem kérte jövendőbeli vejét, minél hamarabb
hozza el testvéreit.

Béla – míg kapaszkodtak fölfelé a domb oldalán –, végigveszekedte az utat, hol öccsei
öltözködésén, hol a magatartásukon talált kivetnivalót, pedig a többiek alázatosan
végrehajtották minden utasítását. Nem egyezett bele, hogy Rizsát is bevigyék magukkal, kint
a kertben egy fához kötötték, Rizsa, aki életében most először nem tarthatott a gazdáival, a
meglepődéstől még ugatni is elfelejtett.

Béla által már előre megfélemlítve, a testvérek még körülnézni is alig mertek Ágnes
szobájában, de elég volt egy faragásos díszdobozt rossz helyre visszatenniök, és a nő már
megsértődött, elfordulva vendégeitől kibámult az ablakon. A Jeszmás fivérek örültek, mikor
Kalló Dezső bejött értük és átvitte őket magához. Ahogy becsukódott mögöttük az ajtó, Béla
próbálta megbékíteni a menyasszonyát, de Ágnes csak a szája széléről odavetett félszavakkal
válaszolt, majd hirtelen tombolni kezdett, miért hozta el a testvéreit, mikor tudta, hogy ő nem
akar találkozni velük, kérte Bélát, ígérje meg: többé nem hozza fel őket.

Béla nehéz szívvel nézte öccseit, akik Kalló Dezsővel együtt kimentek a kertbe, hogy
Rizsával játsszanak, úgy érezte, ha beleegyezne a menyasszonya kérésébe, nemcsak őket
árulná el, de évek óta haldokló apjukat is. Kibontakozott a nő karjai közül, és kiment a házból.
Ágnes az ablakból még látta, amint tétova mozdulatokkal elbúcsúzik Kalló Dezsőtől, majd
elsőnek indul meg lefelé a városba vezető úton.

Béla nem bocsátotta meg öccseinek azt az áldozatot, melyet meg kellett hoznia értük. A
Kálvária utcai kis házban egymást követték a veszekedések, mindig Béla kezdeményezte
őket. Méltánytalannak tartotta, hogy ő, aki a sztálini műszak után a gyár legjobb
esztergályosai közé emelkedett, és háromezer forint körül keres, továbbra is ötödmagával
aludjon egy szobában, ne öltözködjön rendesen, és néha hetekig ne egyen más húst, mint
felvágottat.

A testvérek szó nélkül hallgatták végig Béla szónoklatait, anyjuk kérte őket, hogy
tűrjék el bátyjuk idegességét, de az egyik este, mikor Béla törni-zúzni kezdett a lakásban,
Paraszt megfogta, és akár egy csomagot, kitette az utcára, kihozta a holmiját is, megmondta,
csak akkor jöjjön haza, ha többé nem veszekszik, hanem hajlandó normálisan élni. A gyár,
mint egyik büszkeségét, gondjaiba vette Bélát, és már másnap reggel elhelyezte a
munkásszálló vendégszobájába.

Alig telt el néhány hét, mikor az egyik este a hangosbeszélő Bélát a munkásszálló
társalgójába szólította. A fiú azt hitte, valamelyik öccse keresi, de Kalló Ágnes várt rá, még
arra sem engedett neki időt, hogy összecsomagoljon, ellentmondást nem tűrően megfogta a
kezét, és elvitte magával.

A Jeszmás fivérek Kalló Dezsőtől tudták meg a hírt bátyjuk közeli házasságáról, a
miniszterhelyettes kilátogatott a Kálvária utcai kis házba, hívta a fiúkat, jöjjenek el az
esküvőre, ők azonban ragaszkodtak hozzá, hogy Béla személyesen hívja meg őket. Kalló
megígérte, szól jövendőbeli vejének, de hogy múltak a napok, és Béla nem jelentkezett,
világossá vált: erre a meghívásra nem kerül sor. A testvérek fogcsikorgatva lenyelték a sértést,
de anyjuk idegeit annyira megviselte, hogy az öregasszony kórházba került.

A testvérek megújították a fogadalmukat, hogy Béla nélkül is gondoskodnak a

családról. A helyzet semmivel sem látszott könnyebbnek, mint korábban, apjuk állapota nem
javult, anyjuk is megbetegedett, Ildikónak, a kislánynak pedig két éve volt még hátra az
érettségiig, de ők ketten megbíztak egymásban, tudták, ha valamelyiküket váratlan szerencse
éri, segíteni fog a többieken is, mint ahogy minden eljövendő bajból előre részt vállaltak.

Jenő már ötödik éve kosárlabdázott a gyári csapatban, az első időkben senki sem vette
komolyan a nem különösebben magas növésű fiút, aki még felugorva is csak épp az ujja
hegyével tudta megérinteni a kosárlabdapalánk alsó peremét. Néha még a cserejátékosok közé
sem került be, ilyenkor fogott egy labdát, átment a gaztól felvert edzőpályára, és órák hosszat
dobált kosárra, szabad idejének szinte minden percét itt töltötte.

Tizenhat-tizenhét éves korában Jenő hihetetlenül megnyúlt.

Most, hogy testmagasságban elérte, sőt túlszárnyalta játékostársait, Jenőben olyan

képességek bontakoztak ki, melyeket még az edzője sem sejtett. Mozgékony, hosszú csuklója
ellenállhatatlanná tette a cseleit, a pálya bármelyik szögletén pillanatok alatt dobóhelyzetbe
tudta hozni magát, és talán az edzőpályán töltött hosszú esték gyakorlásának köszönhette,
hogy a ziccereket megbízhatóan értékesítette. Mindent felülmúlt azonban a tempóérzéke.
Hasonlóan a majomhoz, mely egy lassú mozdulattal is tévedhetetlenül kapja el a falon
sütkérező legyet, pusztán azért, mert megfelelő tempóban nyúl ki érte, ugyanilyen pontosak
voltak Jenő közbenyúlásai és megelőző szerelései.

A fiú nem lepődött meg, mikor az egyik mérkőzés előtt testvérei berontottak hozzá az
öltözőbe, és lelkendezve újságolták, hogy fent a tornaterem kis galériáján ott áll Angyal Béla,
a sokszoros bajnok Dinamó és a magyar kosárlabda válogatott edzője. Jenő tudta, hogy az ő
játékára kíváncsi, de visszaszorította feltörő idegességét, nyugodtan öltözködött, csak annyit
változtatott szokásos felszerelésén, hogy fehér térdvédőt csatolt fel, mely akár a futballistákon
a feltűnően megkötött vagy bokára lecsúszó sportszár, alkatmás volt rá, hogy viselőjét
könnyen megkülönböztessék játékostársaitól.

Kezdésnél ő érte el a feldobott labdát, ujjai hegyével hátratette a mögötte álló

középjátékosnak. Ugyanebben a pillanatban elindult a kosár felé, mindig őrá játszottak a tábla
alatt, most is felé szállt az átadás, de nem sikerült, a labda Jenő háta mögé került. A fiú inkább
csak ösztönösen nyúlt hátra érte, egy csavarral átpörgette magán, mint mindig, most is
korábban ment fel egy tempóval, mint az ellenfél játékosai, a védők csak derekáig értek,
mikor egy puha csuklómozdulattal a gyűrűbe helyezte a labdát.

Míg visszafelé futott, a festett oldalvonal mentén egy pillanatra felnézett a galériára,
megkereste a tekintetével Angyalt, de akárhogy is figyelt, nem tudta megállapítani, mit szól
az akciójához. Az első félidőben Jenő huszonhárom pontot szerzett, de mikor megtudta, hogy
a válogatott edzője a szünetben elment, a második félidőben csak lézengett a pályán. Nem
érdekelte, hogy az ellenfél behozza az előnyüket, sőt a vezetést is megszerzi, az elvesztett
mérkőzés után Jenő olyan egykedvűen ment le a pályáról, mintha már nem is a gyári
csapathoz tartozna, alig elfojtott mosollyal hallgatta edzőjének szidalmait. Még azon a héten
aláírta az átigazoló lapot, a Dinamó játékosa lett, három hónap alatt bekerült a bajnokcsapat
kezdő ötösébe és a válogatott keretbe.
 A következő – 1952-es – évben a magyar kosárlabda-válogatott új elvek szerint készült
fel a párizsi Európa Bajnokságra. A szakvezetők azt tűzték ki célul, hogy a játékosok fizikai
erőben is fel tudják venni a versenyt a szovjet, olasz és csehszlovák csapattal. A keret tagjai –
köztük Jenő is – már januárban edzőtáborba vonultak, és ott rendkívül nagy megterhelésű
munkát végeztek.

Jenő egykori gyári csapatában a felkészülés alig állt egyébből, mint néhány ötletszerűen
összeállított tornagyakorlatból, melyet azonnal játék követett, a többi erős átdolgozott
izomzatú kosaras között szinte gyereknek látszott, így a fiú számára kétszeresen nehéz
feladatot jelentett a követelmények teljesítése.

Ereje már az első két napon elfogyott, főleg a délutáni második edzést bírta nehezen,
már a bemelegítésnél fáradtnak érezte magát. Míg futottak az edzőtábor parkjában a tó körül,
Jenő csak úgy tudta bokában már elmerevedett lábait újra és újra kiemelve a hóból
előrelendíteni, hogy közben hosszú gyötrő beszélgetéseket folytatott magával.

Hangtalanul szemrehányásokat tett a világnak, melyben felnőtt, úgy gondolta, ha zsíros

kenyér és üres főzelékek helyett több húst kapott volna gyerekkorában, most sokkal erősebb
lenne. Míg korábban mindent megtett volna a családjáért, most úgy érezte, ők is részesek
abban, hogy erejét meghaladó feladatokkal került szembe. Ingerült szeme előtt testvérei
közömbös vagy gúnyosan mosolygó arccal tűntek fel, Jenő visszafintorgott az elképzelt
arcokra, és elhatározta, épp úgy nem fog törődni senkivel, mint ahogy őt most magára
hagyták. Úgy érezte, joga van, hogy képességeit a saját javára használja fel, itt merült fel
benne az a terv, melynek ezentúl minden mozdulatát alárendelte.

Az alapozás első két hete után előkerült a labda, Jenő kétségbeesetten tapasztalta, hogy
játék közben lábai meg-megbicsaklanak alatta, nem tud rendesen felugrani, és még régi
látványos cseleinek végrehajtására sincs elég ereje. Éjszakánként arra riadt fel, hogy a görcs
összerántja alsó lábszárán az izmokat, sokáig masszírozta a kemény, fájdalmas csomót,
ilyenkor lemondott arról, hogy sikerül eljutnia Párizsba az Európa-bajnokságra.

De az egyik reggel szokatlanul frissen ébredt, kint sütött a nap, magára húzta a
melegítőt, és reggeli előtt futott egy fél órát a parkban, karja-lába szabadon, könnyedén
mozgott, Jenő megértette, hogy túlesett a fáradtság holtpontján. Nem szólt senkinek a
változásról, de a délelőtti edzőmérkőzésen magasabbra ugrott fel, mint ellenfele, és a védők
zónáján keresztül éppoly ellenállhatatlan cselekkel tört kosárra, mint alig fél éve a gyári
csapatban. Formája tovább javult, az edzőtáborozás végén a vezetők közölték Jenővel, ha
valami rendkívüli esemény nem jön közbe, bekerül az utazó keretbe.

A fiúnak egyelőre vissza kellett térnie a Kálvária utcai kis lakásba. Az edzőtábor
kényelmes szobái után ő is éppoly elviselhetetlennek találta az otthoni környezetet, mint
bátyja, de éppen Béla veszekedésén okulva, Jenő tartózkodott attól, hogy elégedetlenségét
elárulja. Hazaadta a kalóriapénzét és a mérkőzések után kapott prémiumot, nem kért
semmilyen külön kedvezményt érte, és csak anyja unszolására volt hajlandó több húst
elfogadni, mint amennyit testvérei kaptak. Részt vett az otthoniak viccelődéseiben, játékaiban,
de belülről már semmilyen szál nem fűzte a családhoz, úgy járt haza enni és aludni, mint a
katona a laktanyába.

Jenő május elején utazott el Párizsba, a válogatottak kék-szürke formaöltönyét viselte,

mikor Paraszttal együtt utoljára végigment a Kálvária utcán, megállt, hogy kezet fogjon egy-
egy ismerőssel, meghallgassa jókívánságaikat, az utca sarkáról még egyszer hosszan
visszanézett.

Azokban az években a Népsport hiánycikknek számított, az újságárus a környék híres

fiára való tekintettel minden reggel félretette Jeszmásék számára a lapot. Paraszt már
hajnalban érte ment, hogy a család közösen olvashassa el az Európa Bajnokságról szóló
tudósítást, csodálkozásukra Jenőt csak a cserejátékosok közé állították be, és mindössze
néhány percet játszott.

Jenő először az olasz–magyar meccsen jutott szóhoz a kezdő ötösben. Ami fiatal
játékosoknál ritkaság, ezen a nagy tétre menő összecsapáson is hozni tudta legjobb formáját,
éppoly nyugodtan indult támadásba a műanyag padlón az olasz palánk ellen, mintha a labda
egy Pest külvárosi pálya aszfaltján pattogna. Másnap Jeszmásék boldogan olvasták a
Népsport-ban közölt bírálatszemelvényeket, az újságírók Jenő technikáját a profijátékosok
labdakezeléséhez hasonlították.

Az olasz mérkőzés után a védők minden meccsen különös figyelemmel őrizték a fiatal
magyar bedobót. Jenőnek meg kellett küzdenie a 208 centiméter magas, hihetetlen erejű
Haritonovval, a hóna alól kifurakodva szerzett pontokat. Eredményesen harcolt a spanyol
középjátékos del Peters ellen is, akit pedig a leghíresebb amerikai proficsapatból szerződtettek
át Európába, nemcsak játékosa, de kapitánya és edzője is volt egy személyben a spanyol
válogatottnak.

Mérkőzés után del Peters az öltöző folyosóján megvárta Jenőt, gratulált neki, és
meghívta, igyon vele valamit a Sportcsarnok halljában. A magyar szakvezetők még indulás
előtt utasították a játékosokat, kerüljék el a beszélgetést a nyugati csapatok tagjaival, most is
próbálták megakadályozni, hogy Jenő elmehessen del Petersszel, de a spanyol játékos egy
karmozdulattal félretolta őket. Leültek a hallban, és egy középkorú férfi tolmácsolásával
sokáig beszélgettek.

A magyar csapat szálláshelyén a vezetők rögtönzött fegyelmi bizottság elé állították

Jenőt, megpróbálták kifaggatni, miről beszélgetett del Petersszel, a fiú azt vallotta, csak
szakmai kérdések merültek fel, del Peters néhány taktikai tanácsot adott neki a csehek elleni
mérkőzésre. A vezetők elítélték Jenő magatartását, ha a csapat nélkülözni tudta volna őt a
döntő mérkőzésen, felfüggesztették volna a játékjogát, és azonnal hazaküldik, de így sem
titkolták, hogy odahaza Jenő fegyelmi ügye folytatódni fog. Ilyen körülmények között
készülődött harmadik válogatottságára, a Magyarország–Csehszlovákia mérkőzésre.

Paraszt, anyjuk és húguk ott ült a kis néprádió körül. A szpíker szerint Jeszmás még
sohasem játszott úgy, mint ezen a mérkőzésen, bár az első félidőben megsérült, és térdét be
kellett kötözni, csak néhány percet töltött a cserepadon, ha a helyzet kritikusra fordult, újból
és újból visszatért a pályára. Nagy része volt abban, hogy a magyar kosárlabda-válogatott
megnyerte a mérkőzést, és ezzel együtt az Európa Bajnokságot is.

A betóduló szomszédok gratuláltak Jenő sikeréhez, nevetve kérdezgették Parasztot,

hogy ő mikor csinál már valamit, amire büszke lehet, Paraszt is nevetett, és a vállát vonogatta.

Másnap reggel nyomozók keltették fel a Jeszmás családot, Parasztot bevitték a

Belügyminisztériumba, itt tudta meg, hogy Jenő közvetlenül az Európa-bajnoki
döntőmérkőzés után megszökött a magyar csapat szálláshelyéről, és del Peters társaságában
Spanyolországba utazott, ahol valószínűleg profiszerződést ír alá.

A nyomozók estig vallatták őt, mit tud az ügyről, de Paraszt a legjobb lelkiismerettel
válaszolhatta, hogy bátyja nem közölte vele a szándékát, és egyébként sem árulta el magát
egyetlen jellel sem.

A kihallgatás után idősebb bátyja, Béla jött szemközt vele a folyosón – valószínűleg őt
is megkérdezték Jenő ügyében –, Paraszt megállt, és meg akarta szólítani a testvérét, de Béla
úgy elsietett mellette, mintha sohasem találkoztak volna.

Paraszt lelkére kötötte anyjának, ne szóljon a történtekről betegen fekvő apjuknak.

Jeszmásné megígérte ugyan, de a legközelebbi látogatásnál mégis elmondta a férjének, hogy
Paraszt egyedül maradt otthon a testvérek közül, csak ő keres húgára és szüleire. Ettől a
naptól fogva Jeszmás Pál állapota, mely már évek óta változatlan, de kielégítő színvonalon
mozgott, fokozatosan romlani kezdett, és az egykori kőműves két hónap alatt meghalt. Ez a
karakteres ember, aki gyerekkora óta maga tartotta el magát, megtanulta, csak addig jogosult
az ember élete, míg nem jelent terhet mások számára. Nagy lelkiismeret-furdalások árán abba
még belement, hogy három fia együtt segítse őt, de semmi esetre sem akart elviselhetetlen
súlyokat rakni legkisebb fia nyakára.

Jeszmás Pált ősszel temették el, a felesége kérésére a sírkövön neve alatt üresen
hagytak egy kis helyet, a következő tavaszon felvésték oda Jeszmás Pálné nevét is. Paraszt
felhívta Kallót a minisztériumban, kérte, hogy értesítse bátyját szülei haláláról, de Béla azt
üzente vissza, az öreg Jeszmásék eléggé tönkretették az ő életét ahhoz, hogy most ne érezzen
valami nagy meghatottságot. Írt a legkisebb fiú Spanyolországba is a profiklub címére, de
Jenő nem válaszolt, lehet, meg sem kapta a levelet.

Múltak az évek, a kislány leérettségizett. Paraszt szerette volna, ha egyetemen tanul

tovább, titokban arra gondolt, így továbbra is vigyázhatna rá, de a kislány férjhez akart menni.
Paraszt nem állt az útjába, nászajándékul otthagyta neki a házat, csak Rizsát, az öreg kutyát
vitte magával.

Sokáig csak cél nélkül csellengett, a környéken azt hitték, hogy visszatér majd a régi
kocsmába, ott tölti majd el a napjait, de a fiú nem szokott vissza a régi padra. Helyrehozott
egy romos házat, túl a Fóti úti réteken, és befogadott magához három faluról jött fiút, akik
vele együtt dolgoztak a szállítóknál. Azt mondják, rájuk is éppen úgy vigyáz, mint régen a
testvéreire.

Páter Fáber
Egyszer, már nem emlékszem, melyik nagy ünnepen, körmenet vonult a téren keresztül. A
kivarrott templomi zászlók után csak néhány öregember és gyerek lépkedett, csodálkozva
néztük őket a Kiskörből.

– Biztos eltévedtek.

– Ez proli környék, itt sohasem voltak vallásosak az emberek.

 Martin, a rendőrszázados, aki délutánonként a kislányát hozta le játszani a térre,
közbeszólt:

– Azért ez nem ilyen egyszerű. Ha hiszik, ha nem, még pap is kikerült erről a
környékről.

– Kicsoda?

– Páter Fábernek hívták, egyike volt a legérdekesebb embereknek, akivel valaha is

találkoztam. Régi történet, már nem vonatkozik rá semmiféle hivatali titoktartás, ha az urakat
nem untatja, esetleg elmondhatom.

Talán ismerősebbnek tűnt volna ez a pap, ha megmondom, hogy eredeti nevén

Leipniknek hívták. Akik régi emberek maguk közül, kell hogy emlékezzenek a Leipnik
családra, ott laktak a Szerdahelyi utcában.

Az öreg Leipnik a Ganz gyárban dolgozott mint szerszámkészítő lakatos, elég jól
keresett, de rettenetesen fukar volt és bogaras. Reggelenként bevitte magával a munkahelyére
a család egész kenyerét és a cukortartót, nehogy távollétében torkoskodjanak, amikor hazaért
a munkából, akkor osztott mindenkinek: a leves mellé egy szelet kenyeret, a kávéhoz egy
kockacukrot.

Ennél többet csak a legidősebb fiú, az Ede kapott egyszer. Tüdőgyulladása volt, de az
öreg Leipnik nem hívott hozzá orvost, adott neki két kockacukrot sósborszesszel, mert abban
éppen elég erő van, hogy meggyógyítsa a fiút. Mikor Ede mégis meghalt, legyintett: ilyen
gyönge szervezeten az orvosok sem tudtak volna segíteni.

Nem csoda, hogy a gyerekek alig nőttek fel, máris igyekeztek elmenekülni hazulról,
nyolc közül csak ketten maradtak otthon: Gyuszi és Manci.

Gyuszi éppolyan mániákus lett, mint az apja, csak éppen ellenkező irányban: ő szórta a
pénzt. Néha tíz embert is meghívott vendéglőbe, egyheti fizetése ráment, de megérte, mert azt
az egyet mindenkinek el kell ismernie, hogy Leipnik Gyula nem akárki. De adott az
öltözködésére is, ha csináltatott egy kabátot, az utcán mindig visszahajtotta a szárnyát; lássák
az emberek, hogy milyen szép bélést rakatott bele.

Manci elzüllött, kezdetben állandó barátok tartották ki, selyemharisnyái nem fértek el
egy polcon a szekrényben, de ahogy öregedett, úgy csúszott egyre lejjebb. „Pengős” lett a
Fecske utcában, aztán innen is kiszorították a fiatalabbak, vasárnaponként biciklivel
karikázott ide-oda a Ligetben. Hajnalonként az öreg Leipnik a kapuban várta, kikutatta a
ridiküljét, és az utolsó fillérig elvette tőle a pénzt.

Ebben a szörnyű családban, önző eszelősök és megalázottak között született 1922-ben

Leipnik Dániel, a későbbi páter Fáber.

A szülésnél Leipnikné megbetegedett, meg kellett operálni, és az operáció

következményeként többé nem szülhetett, talán azért ragaszkodott anyaságának utolsó
emlékéhez, Dánielhez jobban, mint bármelyik másik gyerekéhez. A kisfiú szoknyás korától
ott tipegett az anyja mellett, ő volt az egyetlen, aki ott térdelhetett mellette csendes imáin a
Szent Rita-kápolnában.
 Dániel később is ritkán járt ki az utcára a gyerekek közé, ha kiment, akkor is inkább a
lányokkal játszott. Ahogy azonban még ötéves korában megtanult olvasni a testvéreitől, a
lányok is hiába hívták maguk közé.

Naphosszat a kövezett udvar egyetlen fája mellett üldögélt, és a dohtól barna pettyes,
régi újságokat olvasta. Anyja kikereste számára a színes gyermekmellékleteket, de Dániel
nem volt hajlandó elhinni tündérek és boszorkányok létezését, inkább a technikáról szóló
cikkek vonzották. Papírt és ceruzát kért anyjától, korához képest megdöbbentő ügyességgel
másolta le a különböző gépek ábráit.

Ezt a képességét az elemi iskola hittanra és hazafias versekre felépített oktatási

rendszere talán visszafejlesztette volna, de szerencséjére olyan tanító keze alá került, aki távol
állt ettől a gyakorlattól.

A tanítót Méhész Lőrincnek hívták, valaha a József Nádor Műegyetemen adott elő, a
kommün idején hivatalt vállalt, ezért börtönbe csukták, és az új rendszer a kiszabadulása után
sem bocsátott meg neki. Nem engedték vissza az egyetemre, szinte gúnyból engedélyezték
neki, hogy ehelyett a Szerdahelyi utcai elemi iskolában tanítson.

Méhész jól érezte magát ebben az iskolában. Elkért egy üres kamrát, és hazulról hozott
szerszámaival műhelynek rendezte be. Néhány ügyesnek látszó fiút maga mellé vett – köztük
Dánielt is –, és itt töltötte velük a délutánjait.

Dániel negyedik elemibe járt, a régi iskolai szabályzat szerint ekkor kellett döntenie,
hogy jelentkezik-e gimnáziumba vagy polgáriba? Az öreg Leipnik hallani sem akart erről,
már meg is beszélte egyik szaktársával, hogy a fiút beadja mellé inasnak.

Dániel nem törődött vele, minden erejét lekötötte egy nagy célkitűzés: működő
mozdonyt akart építeni fából. Tervéről senkinek sem szólt, félt, hogyha bevallaná, társai
kinevetnék. Méhésztől is csak kerülő úton kérte el az alkatrészek rajzait.

Éjszaka leszökött a józsefvárosi pályaudvarra, egy vagonból faragható fenyődeszkát

akart lopni. Az őr elfogta, addig verte a deszkával, amíg az el nem törött Dániel vállán, akkor
hozzávágta a darabokat. Dániel, bár egész teste sajgott az ütésektől, megőrizte annyira
lélekjelenlétét, hogy elkapta a fát, és elrohant vele.

Erre a törött deszkára mérte fel az alkatrészek szögleteit. Tudta, ha valahol elrontja,
nem szerezhet másik anyagot, a faragásnál is vigyázott, egyszerre csak két-három millimétert
fogott a késével. Minden elővigyázatossága ellenére mégis rosszul faragott ki néhány
alkatrészt, a deszkából már nem jutott pótlás. Szétszedte apja régi katonaládáját, Leipnik
rájött, és véresre verte, de Dániel ezzel sem törődött.

Május közepére végzett a faragással, törött üveggel lecsiszolta a darabokat, vett egy
széles gumiszalagot, összeállította, és beszerelte a motort. A kész mozdonyt papírba takarta,
be akarta vinni a műhelybe, hogy először Méhész Lőrincnek mutassa meg. Apjának azonban
feltűnt a csomag, kibontotta.

Így a famozdony kerekei a konyha kövén gördültek végig először. Leipnik elképedve
nézte a szerkezetet, nem akarta elhinni, hogy az alig tizenegy éves fiú építette, ceruzát
nyomott Dániel kezébe, és rajzoltatott vele, kételyei csak egyórás faggatás után oszlottak el.
 Leipnik újra bepakolta a mozdonyt, és bevitte magával a gyárba. Kihallgatásra
jelentkezett igazgatójánál, doktor Pálvölgyi Vilmosnál, és támogatást kért, hogy taníttathassa
tehetséges fiát. Leipnik titokban reménykedett, hogy készpénzt kap, melyet majd lefoglalhat
magának. Pálvölgyi végighallgatta, megvizsgálta a mozdonyt, de csak annyit válaszolt, hogy
holnap reggel küldje be Dánielt.

Leipnik elkísérte a fiút egészen az igazgatói szoba ajtajáig. Pálvölgyi néhány kérdést
tett fel Dánielnek, először a mozdonyra vonatkozólag, amire ő szabatosan válaszolt, de
Pálvölgyi arcán nem látszott elégedettség.

Ezután hittanból vizsgáztatta Dánielt, aki anyja révén sok vallási szokást és legendát
ismert, az igazgató végre elmosolyodott, és helyeslőleg bólintott.

Behívatta a folyosóról Leipniket, és közölte vele, hogy hajlandó magára vállalni Dániel
taníttatását, de csak abban az esetben, ha a fiú a papi hivatást választja. Még csak alig néhány
év telt el a kommün óta, ha egy fiú kiemelkedik a proletariátus sorai közül, annak inkább
imádkozni kell osztálya bűneiért, semmint a reális tudományok elsajátításával lehetőséget
teremteni a bűnök megismétlődésére. Pálvölgyi rendszeresen látogatta a jezsuiták zugligeti
„Manréza” lelkigyakorlatos házát, felajánlotta Leipniknek, hogy szól az atyáknak Dániel
érdekében.

Leipnik megértette, hogy itt pénzre nem számíthat, dühösen vállon ragadta a fiút, és
hazavitte, otthon a szoba közepére lökte, átkozódni kezdett, mennyi kiadással járt, amíg
felnevelte Dánielt, és most ingyen akarják elvinni papnak. Esküdözött, hogy ebből nem eszik
az anyaszentegyház, haragjában leszedte a feszületet a falról, rátaposott és összetörte.

Huszonöt éves házasságuk során Leipnikné most először szállt szembe az urával,
életre-halálra. Ha Leipnik nem egyezik bele, hogy Dániel papnak mehessen, éjszaka agyonüti
baltával. Inkább vállal húszévi börtönt, de nem engedi tönkretenni a legkisebb gyerek életét
is.

Leipnik a szoba közepére dobálta az ágyneműt, gyufát nyomott a felesége kezébe:

gyújtsa meg, tegye végképp tönkre, de még Dániel is érezte, hogy csak színészkedik,
valójában meghódolt felesége hirtelen feltámadt akarata előtt.

Talán a működő famozdony tette, melyet Pálvölgyi átadott a jezsuita atyáknak, talán
más körülmény, mindenesetre Dániel ügyét a szokásosnál gyorsabban intézték el. 1935
augusztusában Dániel vonatra ült, hogy jelentkezzen a kaposvári jezsuita kollégiumban.

Dánielnek bizonyos tekintetben szerencséje volt, hogy épp a jezsuitákhoz került. Az ő

természetével a ferencesek érzelmes rendjében aligha találja meg a helyét, fellázadt vagy
megtört volna, de a jezsuita rend szelleme megfelelt hajlamainak.

A himnuszok vagy Kosztka Szent Szaniszló legendája éppúgy hidegen hagyta őt, mint
kisgyerek korában a Friss Újság mellékletének színes meséi, de a rend logikus szervezete, az
engedelmességre és önfeláldozásra épített gépezet technikai élményt jelentett Dániel számára,
mint korábban az alapvető dinamikai törvények megértése.

A nyugodt, csendes templomban és tanulótermekben, ahol végre semmilyen veszély

nem fenyegette őt, Dániel lelke megtalálta az egyensúlyát.
 Félelme régi környezetétől megvetéssé változott, kialakult benne az osztályuktól
elszakadt emberek arisztokratizmusa, mely mélyebb és meghatározóbb, mint a született
arisztokratáké.

Érdeklődésével, gyors felfogásával felhívta magára tanárainak figyelmét. Kiemelték

társai közül, és 1935-ben kiküldték Württembergbe, a központi felsőfokú jezsuita
nevelőintézetbe. Ez az intézet alapítása óta százszámra bocsátotta ki a rend legjobb katonáit,
akik egyformán vállalták és látták el a pap, hittérítő vagy illegális szervező feladatkörét.

Dániel Württembergben töltött éveiről keveset tudunk. Feltehető, hogy gondos és

sokoldalú kiképzésben részesült, ennek során nem hanyagolhatták el a Magyarországgal és a
magyar élet változásaival összefüggő ismereteket sem, mert hazatérése után könnyen bele
tudott illeszkedni az itthoni viszonyokba.

Az is valószínű, hogy novícius idejének kitöltése után az intézet templomában

szentelték pappá, az avatásnál Loyolai Szent Ignác egyik első társának, páter Fábernek a nevét
kapta.

1945-ben felettesei utasítására páter Fáber visszatért Magyarországra. A határon nem

vallotta be, hogy felszentelt pap, az iratait is úgy állította ki, mintha a háborúban elhurcolt és
most Nyugatról hazatérő katona volna. Bár az eltelt tíz év alatt külseje felismerhetetlenül
megváltozott: a kisgyerekből magas, erős, de sovány, korán kopaszodó férfi lett, mégis
elkerülte régi környezetét, és családjával sem vette fel a kapcsolatot. Bár nem volt ok
különösebb óvatosságra, hiszen az egyedüli ember, aki Fábert minden változásán keresztül
felismerte volna: az anyja egy bombázásnál bent pusztult az óvóhelyen, testvérei pedig
elzüllöttek, eltűntek.

Fáber egy ideig segédmunkásként dolgozott, később letette a lakatos

szakmunkásvizsgát, új minősítésével egy kőbányai kis üzemben helyezkedett el. Közben
mindvégig tartotta a kapcsolatot azokkal a magyarországi jezsuita vezetőkkel, kiknek címét
még kint Württembergben kapta.

Az 1947-es választások után minden hatalom átkerült a kommunisták kezébe. Fáber

felettesei sietve eltávoztak Magyarországról, így is csak néhány órával előzve meg
letartóztatásukat. Utolsó eligazításként közölték Fáberrel, hogy belátható időn belül
semmiféle támogatásban nem részesíthetik, egyedül kell dolgoznia. Szabad kezet adtak neki
az akciók és végrehajtási módszerek megválasztásában.

Máskor munka után Fáber éjszakáig az utcákat járta, úgy érezte, így tudhat meg
legtöbbet a városról és az élet változásairól. Most napokig ült otthon, és töprengett: miképp
kezdjen hozzá feladatához. Úgy határozott, hogy mindenekelőtt állást kell változtatnia.
Feladta megszokott helyét az üzemben, ahol ugyanis személyes kapcsolatait mindössze
néhány munkatársára redukálta, és olyan állást keresett, mely természeténél fogva alkalmas
arra, hogy sok emberrel találkozhasson. Néhány próbálkozás után a városszéli Erzsébet-
telepen kötött ki, a telep tisztasági fürdőjében lett kabinos.

Ennek a telepnek a faházait még az első világháború idején építették, katonakórház

céljaira – ideiglenes jelleggel, de már több mint harminc éve lakott benne a közeli téglagyár, a
sörgyár, a konzervgyár munkásainak legrosszabbul fizetett, alsó rétege, rajtuk kívül még
öregemberek és lezüllött egzisztenciák.
 Az egykori kórház néhány évre szánt egészségügyi létesítményei, csatornarendszere, a
víz- és villanyvezetékek már jórészt tönkrementek, kijavításukkal senki sem törődött.
Összesen két nyomókút szolgáltatott vizet, a villany pedig már egy nagyobb esőtől kialudt az
egész telepen.

Elkeseredésüket fokozta, hogy a villamostöltés túlsó oldalán pontházakat építettek, és

ezekből az új, összkomfortos lakásokból az Erzsébet-telepiek egyet sem kaptak. A jövevények
és a régi lakók ellentétéhez szinte minden hónap hozzátette a magáét. A pontházak
földszintjén új üzletek nyíltak, ahol akkor is lehetett húst vagy gyufát kapni, mikor az
Erzsébet-telep kis fabódéjában már rég elfogyott, és a telepiek hiába másztak át a töltésen, a
bolti eladók letagadták az árut, és nem szolgálták ki őket. A villamosmegállót is áthelyezték a
pontházak elé, de az aszfaltutat nem hosszabbították meg, így csak egy agyagos, réti ösvényen
lehetett megközelíteni.

Verekedésre vagy éles összecsapásokra természetesen nem került sor, csak a két telep
gyerekei dobálták meg egymást kővel a töltés oldalában, de a sérelmek bevésődtek az
Erzsébet-telepiek lelkébe, esténként kocsmájuk bádogpultjának támaszkodva újból és újból
elősorolták őket. Fáber nem találhatott volna alkalmasabb környezetet céljainak
megvalósítására.

Mint minden idegent, Fábert is gyanakodva fogadták a telepiek, mikor beköltözött a

fürdő kabinosfülkéjébe. A pap látszólag nem is akarta megnyerni a bizalmukat, egykedvűen
nyitotta ki előttük a mosdófülkék ajtaját, és vette el tőlük a pénzt, csak akkor szólalt meg, ha
végképp elkerülhetetlen volt, tudta: csak ilyen magatartással oszlathatja el gyanakvásukat.

Először a gyerekekkel kötött barátságot. A tizenkét-tizenhat éves fiúk közül hamarosan

vagy egy tucatnyi odaszokott a kabinosi fülkébe. Esténként Fáber elbeszélgetett velük.
Igyekezett úgy fogalmazni, hogy ha a gyerekek tovább is adnák a szavait, senki se találhasson
bennük politikai izgatást, de egy olyan történetet sem mondott el, mely ne szolgálta volna a
céljait. Felelevenítette a szemináriumon hallott legendákat, csak a szereplő szentek nevét
cserélte ki, mert az ötvenes évek elején börtön járt az illegális hittanoktatásért.

Az eredmény megérte a belefektetett fáradozást. Az iskola és a tanműhelyek szürke

egyformasága után a mesék felkeltették a fiúkban az eredendő vágyat, hogy hősi, önfeláldozó
tetteket hajtsanak végre. Egy év után Fáber úgy találta: elérkezett az idő, hogy óvatos
formában, de utat keressen ennek a vágyuknak a megvalósításához.

Fáber belépett a Magyar Szabadságharcos Szövetségbe, olyan alapszervet választott ki,

ahol a munka vontatottan haladt, mert a vezetők – ingyenes társadalmi munkaként – nem
szívesen foglalkoztak a szervezéssel. Fáber minden különösebb erőfeszítés nélkül elérte, hogy
rábízták a túraosztály vezetését.

Fokozatosan hozta be maga után Erzsébet-telepi tanítványait, 1952 elejére már

valamennyien az alapszervhez tartoztak. Fáber igyekezett megakadályozni, hogy idegenek is
beléphessenek a szakosztályba, csak két-három olyan fiút vett be, akiket az eredeti célja
szempontjából megfelelőnek tartott.

Fáber tanítványaival együtt elvégezte a Szabadságharcos Szövetség szinte minden

harcászatilag fontos tanfolyamát, megbízhatóan kezelték a fegyvert, ismerték a rádió- és a
rejtjelzések használatát, száz-százötven ejtőernyős ugrást hajtottak végre, vasárnaponként
pedig hosszú túrákat tettek a hegyekben. Négy év alatt sokoldalúan képzett, ütőképes
egységgé forrtak össze.

Fáber tudta: ez a tizenhat-tizennyolc főnyi egység sokkal nagyobb érték, mintsem

kockára tegye egy látványos, de jelentéktelen akció kedvéért: egy szobor vagy hősi emlékmű
ledöntéséért, egy hivatalnok megöléséért. Évekig türelmesen várt az alkalomra, mikor az
egység megmutathatja valódi erejét.

1956 október huszonharmadikán éjszaka a Körútról hazatérő tüntetők meghozták az

első golyótépett zászlókat, de Fáber még mindig nyugalomra intette az egységet. Előbb ő
ment be a városba körülnézni, és csak aztán fegyverezte fel tanítványait a Szabadságharcos
Szövetség kispuskáival, később géppisztolyokkal.

A felkelés legvéresebb harcaiban mindenütt feltűnt Fáber egysége. Ők vették fel a

harcot a Bethlen utcai remíznél körülzárt államvédelmis csoporttal, részt vettek a pártház
ostromában. Gyorsan és határozottan avatkoztak bele a küzdelembe, melyet rendszerint az ő
megjelenésük döntött el véglegesen, de a győzelem után nem ünnepeltették magukat az
összesereglett civilekkel, mint a Corvin közi vagy Bosnyák téri felkelők, nem ittak, és nem
kötöttek nőkkel alkalmi ismeretséget, hanem azonnal elvonultak a harcok színteréről. Az
újságok nem dicsőítették akcióikat, sőt Fáber még azt sem engedte meg, hogy az egység
tagjait bárki is lefényképezze.

November ötödikén, mikor még számos szétszórt felkelő csoport harcolt szerte a
városban, Fáber belátta, hogy a küzdelem még sokáig tarthat, de mindenképpen reménytelen,
egységének egyetlen tagját sem érdemes feláldoznia. Hazaküldte a fiúkat, azzal az utasítással,
hogy próbálják meg átvészelni a most következő, nehéz időket, kerüljenek minden feltűnést,
de álljanak készen egy új akcióra.

Most derült ki a célja azoknak az intézkedéseknek, melyekkel Fáber távoltartotta az

egységtől a nyilvánosságot. Tevékenységüknek sem írásban, sem fényképen nem maradt
nyoma. Néhány fiút, akik a harcok idején túl hosszú ideig nem tartózkodtak otthon, behívtak a
rendőrségre, de néhány nap után szabadon bocsátották őket.

Fáber még a felkelés idején megtalálta és felújította a kapcsolatot régi feletteseivel.

Utasításukra leköltözött Egerbe, egy teherautón magával vitte az egység fegyvereit is.
Egerben megvásárolt egy üresen álló kis házat, itt lakott ezentúl, a fegyvereket a ház
pincéjében rakta le.

Évek múltak el anélkül, hogy valami változást is hoztak volna Fáber életében. A város
egyik kisipari szövetkezetében dolgozott, mint javító lakatos, napközben ládával a vállán járta
az utcákat, otthon pedig kis műhelyt rendezett be, műszaki könyveket vásárolt, és a
tervrajzaik alapján felépítette egy-egy szerkezet kicsinyített modelljét.

Akkoriban Fáber még alig múlt harmincöt éves, de nem gondolt rá, hogy kilépjen sorsa
régi kereteiből, bár bent a szövetkezetben is állandóan biztatták, hogy szerezze meg a
technikusi oklevelet. Azonnal vezető állást kaphatott volna. Havonként egyszer lement a kis
pincehelyiségbe, kibontotta a fegyvereket az egyre avasabb szagú, zsíros papírokból, és
ellenőrizte állapotukat. Munkából jövet minden este úgy nyitotta ki az ajtót, hogy egy levél
koppanását várta, mely parancsot ad egy újabb akció előkészítésére.
 Ez a levél csak 1959 tavaszán érkezett meg, tartalma pedig épp az ellentéte volt annak,
amire Fáber számított; utasította őt, hogy a pincében elrejtett fegyvereket azonnal semmisítse
meg. Többet a levél nem közölt, így nem határozta meg a végrehajtás módját sem.

Fáber tisztában volt vele: a fegyverek megsemmisítése a további tevékenységről való

teljes lemondást jelenti. Rábírta magát az utasítás végrehajtására, de arról már nem tudott
lemondani, hogy még egyszer ne lássa viszont egykori egysége tagjait.

Még az elválásnál megbeszélt terv szerint értesítette az egyik fiút, aki az egységben a
helyettesének számított, hogy indítsa meg az üzenet-láncot. Találkozásuk helyéül a kis egri
házat jelölte meg, időpontnak pedig a május elsejét megelőző estét, úgy gondolta, az ünnep
előtti forgalomban kisebb feltűnést kelt a fiúk érkezése.

Április harmincadikán már kora délutántól várta a fiúkat, de nem érkeztek meg sem a
pesti vonattal, sem az autóbusszal. Már sötétedett, mikor kopogtak a ház ablakán. Fáber
csodálkozott, hogy, nem törődve az óvatossággal, egy csoportban jöttek. Szemrehányást tett
érte, de a fiúk azt válaszolták, hogy kettejüknek saját autója van, ők hozták le a többieket.

Az egykori felkelők az eltelt évek alatt alaposan megváltoztak. Legtöbbjük erősen

meghízott, divatos ruhát viseltek, és egész magatartásukon érezni lehetett a konszolidált élet
nyomait. Fellélegeztek, mikor Fáber közölte velük a parancsot a fegyverek
megsemmisítéséről.

Abban a megoldásban egyeztek ki, hogy a fegyvereket a két autó felviszi a hegyekbe,
és eltemetik őket valamilyen barlangban. Két-két ember szállt mindegyik kocsira, a többiek
ottmaradtak Fáber mellett. A beszélgetés csak vontatottan haladt, de Fáber így is értesült a
változásokról. Az Erzsébet-telepet földgyaluk söpörték el, a fiúk közül néhányan átköltöztek a
pontházakba, melyek keskeny ablakaikkal, szűk szobáikkal az 1956 után épült házakhoz
viszonyítva már éppolyan nyomortelepnek számítottak, mint 51–52-ben az Erzsébet-telep.
Mások a városban vettek lakást. Letöltötték a katonaidejüket, szakmát tanultak és
megnősültek, mindezt vonakodva közölték Fáberrel. Az egykori parancsnok elmosolyodott,
megértette, hogy félnek tőle, vagy legalábbis nem bíznak benne.

A két autó hajnalban tért vissza, sikerült végrehajtani a feladatot: a fegyverek eltűntek
egy szurdok mélyén. Ha évek múlva kimossa őket az eső vagy kikaparná valamilyen állat,
semmiféle nyom nem vezethet el tőlük régi gazdáikhoz.

Bár további elintéznivalójuk nem maradt, a fiúk mégsem készülődtek a távozásra.

Egyikük felbontott egy üveg rumot, kérték Fábert, hogy ő is igyon velük, ünnepeljék együtt a
most már végleges búcsúzást. Fáber aki érezte, hogy az egység feloszlásával az ő élete is
lezárult, körvonalaiban sem tudta elképzelni, mihez kezd azután, elfogadta a kínálást.

Mivel ritkán ivott, a rum azonnal a fejébe szállt, figyelme eltompult, csak a hosszú évek
során kialakult veszélyérzékelése jelezte, hogy valami nincs rendben. El akarta küldeni a
fiúkat, de azok kedélyesen átfogták a vállát, és tovább itatták. Fáber nem vette észre, hogy
oson egyikük a háta mögé, hogy veszi elő elrejtett kését, csak a szúrás előtt egy pillanattal
érezte meg tarkóján az acélpenge hidegét. Azzal a fogással ölték meg, melyet tőle tanultak
őrszemek zajtalan eltávolítására.
 Hogy eltüntették a fegyvereket, és múltjuk egyetlen tanúját, összeszedték még Fáber
iratait is, aztán autójukon eltávoztak. Az ügyet sokáig teljes némaság takarta, csak évekkel
később egy részeg fecsegése derített fényt a történetre, mikor a főszereplőnek, páter Fábernek
talán már a csontjai is elporladtak.

Egymillió forint
– A mi házasságunk azért jó házasság – mondja Zweck Bandi –, mert mi Erzsivel mindig
tudunk nevetni egymáson, és sohasem sértődünk meg. De hadd mondjam el inkább az
egymillió forintos esetünket.

1956. november elsején az Újpesti Járműjavítóban – itt dolgozunk Erzsivel –

összegyűltek a munkások, és követelték a fizetésüket. Igen ám, de a páncélszekrény három
kulcsát három ember tartotta magánál: az igazgató, a főkönyvelő és a főpénztáros, már délfelé
járt az idő, mire összetelefonáltuk mind a hármat. Kinyitjuk a páncélszekrényt: egy fillér sincs
benne, csak egy írás, valaki óvatosságból visszautalványozta a bankba.

A főkönyvelő azt tanácsolta: ad egy írást, menjünk be a Nemzeti Bankba, még nyitva
találjuk, vételezzünk fel egymillió-néhányezer forintot. Kihirdette a helyzetet, önkéntes
jelentkezőket kért, egyszerre csönd lett az udvaron. A villamossíneket eltorlaszolták a
feldöntött kocsik, a mi gyárunk különben is kiesik a városból, aki vállalkozik, annak két
kilométer hosszúságban gyér házak között, réteken és gödrökön kell átvágnia kerékpárral.

Csak az asszonyok zajongtak tovább, szidták a férfiakat: mit adjunk a gyerekeknek, élni
kell. Erzsi nem szidott engem, sőt erősen fogta a kezem, és igyekezett minél hátrább rángatni.
Ránézek:

– Madárkám.

– Te akarsz madár lenni, de én nem engedlek.

– Valakinek el kell menni azért a pár fillérért.

– Menjen más.

– Ezt mindenki mondhatja. Nekünk is kell a pénz.

– Nem kell. Menjünk anyáékhoz vacsorázni.

– Tudod, hogy nem szeretem az anyád főztjét, mindent olyan vastagon beránt. Még
kukta se lehetne melletted.

Ezen elérzékenyült, elengedte a kezem, gyorsan áttörtem a tömegen, és jelentkeztem.

– Egy már van, kérünk még egyet.

Ahogy te nem jelentkeztél, úgy nem jelentkezett senki, másfél ezer ember nézte, ahogy
felülök a kerékpárra, és elindulok Pest felé.
 Befelé még világosban karikáztam, a Bankban is hamar végeztem, örültek, hogy
egymillióval kevesebb pénzért kell vállalniuk a felelősséget. Két megrakott, sportszatyrot
akasztottam rá a kerékpár kormányára, kilelt a hideg, ha arra gondoltam, hogy ezért a két
szatyorért egyedül én viselem a felelősséget.

Mire végighajtottam a városon, már sötétedett, az újpesti hídnál már az orromig is alig
láttam. Az utcai lámpákat kilőtték, a kerékpár reflektorát pedig nem akartam meggyújtani,
hogy ne hívjam fel magamra a figyelmet.

Legjobban a réten féltem, itt sűrűn csattantak fel géppisztoly-sorozatok, de a távoli

épületeken olyan furcsán tört fel a visszhang, hogy nekem mindig úgy tűnt, éppen rám lőnek.
Úgy remegett a lábam, hogy nem tudtam hajtani a pedált, inkább toltam a bringát, még az a
hülyeség is megfordult a fejemben, hogy elkaparom itt a sportzsákokat, mint a kutyák a
csontot, és majd reggel visszajövök érte. Szerencsére nem sokkal később megláttam a gyár
neonjait.

Egy kicsit kilihegtem magam, megfésülködtem, és felvettem a terepszínű pofámat, úgy

mentem be a gyárudvarra, nem kell külön mondanom, hogy mindenki megvárt engem, illetve
a pénzt, rámutattam a kerékpárra:

– Hoztam egypár fillért, ki lehet osztani.

A főpénztáros elővette a névsort, és adta ki a pénzt.

Erzsi látta rajtam, hogy hol tartok, azért is nem ugrott a nyakamba, rögtön összeestem
volna. Hogy más ne is lássa, hátravitt, leültetett, egy vizes zsebkendővel benyúlt az ingembe,
és letörölte a hátamat, én meg csak rátámasztottam a fejemet a vállára.

Nem tudom, mennyi ideig üldögéltünk itt, mikor hallom, hogy valaki zavartan köhécsel
előttünk, felnézek: ott áll a főpénztáros.

– Egy kis baj történt, Zweck elvtárs, elszámoltuk magunkat, elfogyott a pénz, a névsor
végének már nem jutott.

– Nekünk sem? – kérdezi Erzsi.

– Sajnos, maguknak sem, de majd holnap újra beküldünk a bankba… – és még

makogott valamit, aztán sűrű bocsánatkérések közepette eltűnt, mint Kossuth a rozsban.

– Te ló… – mondja nekem Erzsi.

Felnéztem. El voltam szánva, ha leszid, amiért vállaltam ezt a feladatot, itthagyom,

leállítok egy teherautót az országúton, és átmegyek a határon.

– …mindig mondtam neked, hogy magyarosíts Aba Sámuelre, akkor most a névsor
elején vagyunk, és kapunk pénzt.

Ezen nevettünk egy nagyot, aztán szigorúan rászóltam:

– Inkább azon törd a fejed, Sámuelné, hogy hol vacsorázunk.

 – Anyáék vagy zsíros kenyér?

– Piros paprika van?

– Van.

– Akkor inkább a zsíros kenyér.

Felkeltünk, belém karolt, és elindultunk.

Az idegen bajnok
„Ez a könyv anyámé”

Kalina Pál
Magára emlékszem most, Kalina, meg arra a nyárra, mikor még együtt dolgoztunk.

Még középiskolás koromban útépítő voltam. Anyagmozgatónak neveztek ki, ami igen
jólesett, mert legalább a nevemben nem voltam tróger, a munkámban igen. Vili bácsi, a
művezető odavitt egy katonasipkás munkáshoz: – Na, Kalina! Itt hagyom magának ezt a
fiatalembert, becsületszavamra, nyomja a melót, fixumfertig gyerek. – Mondanom sem kell,
hogy a művezető soha életben nem látott, és csak azért dicsért, mert félt, hogy a nyakán
maradok. Pedig engem egész biztos elvittek volna, mert olyan vállam volt már akkor is, mint
egy kis bikának.

Őszintén szólva le is néztem a kis keszeg parasztembert, akihez vezettek. Ő is

nézegetett, aztán biccentett: ugorjék fel, fiatalúr, a kocsira. Gyorsan fel akartam kerülni,
felléptem az első kapaszkodóra, bal lábbal lendítettem, mint egy tornamutatványnál, és
éreztem, hogy valamibe beleakad. Hátranézek, de mondtam is a csizmadia hiszekegyet; szájba
rúgtam Kalinát. Kiköpte egyik fogát, vér is jött vele, de csak csendesen szólt: – Minek
engednek ide ilyeneket, a munkához egy kis ész is kellene. Hogy a nagyon jó isten áldja meg
magát! – Felmászott utánam, beültünk az ülésre, aztán hallgattunk. Bennem forrt a harag, na,
a Kalina hétszentségedet, vagyok én olyan legény, mint belőled egy tucat, aztán diffamálsz
engem, nem akartalak szájba rúgni, de most már nem sajnálom, nagyon is rád fért. Ő is
valami kellemeset gondolhatott, egész úton köpködött.

Kiértünk a Vizafogóra, és megraktuk a kocsit cementtel. Kalina sandított rám: Hic

Rhodus, hic salta, ami magyarul annyit jelentett, hogy a pofád, az nagy, de tudsz-e valamit.
Én még sohasem rakodtam cementet, kicsit féltem is tőle, de hát ezt nem lehetett mutatni.
Szenvtelen arcot vágtam. Megérkeztünk az Ikarusba, itt kellett leszórni a zsákokat.

– Nekem rossz a lábam – mutatta Kalina –, én inkább adogatom. – Valóban most, hogy
ki is nevetett, olyan volt, mint maga a bicegő Lucifer.

– No, lehet dobni – álltam a kocsi alá.

 – Csak nyugodtan, fiatalúr – csendesített –, majd a hatvanadiknál. – Száz zsák fért a
kocsira, ötven mázsa. Fütyülni kezdtem, de valami halkat, mert végig akartam énekelni, a
Schneider Fánihoz pedig nem lett volna elég pejslim. Tehát:

Megrakták a tüzet
Mégis elaluszik…

Az ötvenedikig simán ment, de akkor jött a neheze. – Rakja a bal vállamra.

Hát a hátralevő ötven zsákban nem sok hasznát lelhette a Fővárosi Útépítő Vállalat,
szakadt a papír, ömlött a cement. – Csak puhára, fiatalember! – jegyezte meg az éjjeliőr az
ötödik után. Ettől fogva vigyáztam. Roggyant ínnal, de fütyülve másztam fel Kalina mellé.

Nincs az a szerelem,
Aki el nem múlik.

– Szép munka volt, fiatalember – ismerte el maga Kalina –, nem hittem volna magáról.

Felfújtam levegővel a mellem, hogy még erősebbnek lásson, és tempós járással mentem
mosdani, minden lépésnél kicsit dobbantottam, mint az öreg Czájától láttam a Mázsa téri
világcirkuszban. Végtelenül meg voltam magammal elégedve, Kalina jó szavait köteles
elismerésként fogadtam.

Ettől fogva összemelegedtünk, ráértünk beszélgetni, mivelhogy órabérben dolgoztunk.

– Tudja, Gyurka, a nő csak térdtől fölfelé érdekes, addig nemigen.

– Sokat látott már ilyet, Kalina?

– Hát láttam eleget.

– Sok szép jutott magának?

– Jut az mindenkinek. Szép asszony, az sok van, jó asszony, az ritka. Ezért nem is
vettem magamnak asszonyt. Meg ilyen bicebócához nem is igen jöttek volna.

Részvevően bólogattam. Szerettem Kalinát, de azért kicsit kevesebbnek tartottam

magamnál, és voltam elég szemtelen néha ki is nyilvánítani.

„Hja, kérem, én hordtam, amit ő csak adogatott.”

 Persze, nem szóval, mert nem akartam én bántani, de egy-egy olyan
„miafenétokoskodszvelem”-et jelentő vállrándítással. Kalina nem szólt semmit, pedig értette ő
az ilyesmit; nagy tapasztalatú ember lévén, hagyta a csikót futni.

Egyszer elmentünk a Gyapjúfonóba törlőrongyért. Hoztunk vagy negyven mázsát, jó

súlyos, százötven-kétszáz kilós pakkokban. A gyárban a munkások rakták fel nagy
nyögésekkel. Szörnyű módon káromkodtak, egyrészt mert nehéz volt a bála, másrészt azért,
mert egy fiatal szűzlány külsejű elszámolónő állott mellettünk, és pirulgatott. Különösen egy
vörös égimeszelő éktelenkedett, de abbahagyta rögvest, amikor megszólalt a nő:

– Tapasztó! Ha nem hagyja abba ezt a mosdatlan beszédet, úgy fenékbe rúgom, hogy a
kedves édesanyja az apja micsodájával sem tudja majd összevakarni. – Kalina elismerően
megemelte a katonasapkáját, ő tudott ugyan különbet is, de hát egy nőtől ez is szép. Egész
úton nevettünk, csak akkor állt el a nevetés, mikor beértünk: ki a hóhér fogja ezt lerakni?
Átment a kocsi Amerikába, nem a rendes Amerikába, hanem a telep hátsó részére, amit az
amerikázás kegyes népszokásáról neveztek el így.

Elég az hozzá, hogy nem tudtunk mit kezdeni a csomagokkal. Truman (polgári nevén
Szeder bácsi), az amerikai gondnok vakarta a fejét; ezt csak háton vihetik, fiatalember!

Kiválasztottam a legeslegkisebbet, mert tudtam, hogy a nagy súlytól különféle

betegségeket lehet kapni. Ez is volt vagy kilencven kiló, azt hittem, beleszakadok az utolsó
métereken. Nem is volt kedvem vagánykodni.

– Én ezt nem csinálom tovább, Kalina mester.

– Nem-e? Aztán miért nem?

– Csak, én még nősülni akarok.

– Nem súly ez – mutatott Kalina egy elefántbálára –, alig van az talán még kétszáz kiló
is.

– És az magának nem súly?

– Hát, nemigen.

– A szájának!

– Nem a számnak. Megpróbálom én mindjárt – és kászálódott is le a sánta lábával a

kocsiról.

– Maradjon csak – intettem le –, elviszem én. – Nem akartam átengedni neki a trófeát.

Truman is felmászott a kocsira, aztán együtt görgették előre. Megálltam a kocsi faránál,
szétvetettem a lábam.

– Hát, jöhet a mehet – közöltem keresetlenül, ők meg rátették a hátamra az „alig van ez
talán még kétszáz kiló is”-t.
 Először nem is éreztem a súlyt, nekiindultam, hát nem tudtam felemelni a lábamat.
Minden idegem megfeszült, központi idegrendszerem távírója küldte a parancsot a
lábmozgató izmokhoz, de azok üvöltöttek: „Igen, ti ott, a központban tudtok utasítást adni, de
gyertek ki a területre, aztán nézzétek meg a helyzetet konkrétan. Szempontjaink nekünk is
vannak!”

Tartottam egy kicsit a hátamon a csomagot virtus okáért, de aztán igen csendesen
felszóltam: – Vegyék le, Kalina szaki! – Levették. Truman mondta is, hogy nemigen vihető át
ez a bála. Kalina csak nézegette szemével a súlyt: – És ha én átviszem?

– Maga?

– Én!

– Ne csináljon már a magasságos Krisztusból bohócot. Én megeszem, ha átviszi.

– Hát azt nem kívánom – tartott mértéket Kalina –, de azért valamibe fogadhatunk.

– Egy korsó sörbe – ajánlotta Truman.

– Az kevés – mondtam –, fogadjunk ötbe!

– Fogadjunk egy hordóba – élezte ki a kérdést Kalina.

– Egy hordóba?

– Csakis.

– Hát legyen!

Kalina óvatosan közelítette meg a kocsit, mintha félt volna, hogy a bála hirtelen
felébred és megugatja. Megállt, meghajtotta felsőtestét, olyan volt, mint egy fejre állt, nagy L
betű. Arca oldalról látszott, teljesen megfásodott. Kalina titokban jobb lábával egy keresztet
rajzolt, hátulról kezdve előre felé.

Truman engedte rá a hátára. Kalina tartotta egy kicsit, aztán megindult. Igaz, hogy úgy
járt, mint ahogy az atomembert elképzelem magamnak, de járt. Szépen, meggondoltan rakta
lábát, én meg mentem mellette, és hüledeztem. Fütyült, kacskaringósan szállt a hang: „Nem
kellesz már, Zichy Tóni, tabi követnek.”

Simán el is vitte az ajtóig, de itt jött a bökkenő. Mikor bevittem a százkilós pakkot,
örültem, hogy letehettem, és pont a nagy élével felállítottam az ajtóban, úgy állt ott, mint egy
jobbfajta csőszkunyhó. Kalina meghajolva nemigen tett ki többet egy jó méternél, és pont
farolta volna. Kalina megállt, tanakodott, hátán kicsit imbolygott a súly.

– Tegye le, aztán átemeljük, nem fér így be!

– Be kell annak férni, sokba került a lakodalom – szűrte a fogán át a szót.

 Tudta, hogy a kötésben nem volt az, hogy egyszerre kell végigvinni a pakkot, de semmi
ember, aki nem toldja meg ennyivel. Feje jobbra-balra ingott, aztán csak egyszer
megmakacsolta magát, megállt a feje. Centisre dülledt ki a két nagy halántékér, csak az arcát
figyeltem, és alig vettem észre, hogy emelkedni kezd a kétszáz kiló. Karja mereven küzdött,
hátával állandóan toporgott, és alakjának bugylibicskája lassan nyílni kezdett.

A gyenge idegzetű Truman eltakarta a szemét:

– Nahát, jójcakát neked, kedves Kalina, nincs doktor, aki összefoldozzon! – Én néztem
leesett állal; mikor itt volt Udodov, az a kétmázsás ruszki súlyemelő, az sem emelt sokkal
többet. Kalina felemelte fejmagasságig; fejével megtámasztotta, a katonasapka lelibbent, de a
csomag már bent volt.

Letette, aztán erősen ráült, nem lihegett, orrán vette a levegőt, de a melle úgy ugrált,
mint a labda a falon. Leültem mellé, és hallgattunk egy sort.

– Hát megvolt, Gyurka!

– Meg, Pali bácsi, jár a hordó sör.

– Hagyja el, Gyurka, nem azért cselekedtem, hanem csak a virtus kedvéért.

– De bizony én megfizetem, még ha az egész havi fizetésem rámegy, akkor is!

Ráment volna az én szegény fizetésemnek még a háromszorosa is egy hordóra. Kalina

látta, hogy nálam nem viccre megy a dolog, helyben hagyta:

– No, jól van, Gyurka, akkor megisszuk, részletekben. – Aztán még sok nyáron át
ittunk hol Maglódon, Kalináéknál, hol nálunk, Kőbányán, a sörforrásnál. Egy kicsit aztán
elszakadtunk, de lesz még idő, Pali bácsi, hogy itt hagyom ezt a sok hóbelevancot, és
elmegyek, felmászok maga mellé az ülésre – tudom, szívesen fogadna.

Mandarin, a híres vagány

Már tavaszodott, és enyhült a szél a telep fölött, mikor Mandarin, a híres vagány lement a
Cigányka partjára. A telet rossz csehókban töltötte, és most nehezen járt a harsuló füvön.

Kigombolta báránybőr mellényét (márciustól novemberig ebben járt), és leült a rönkre,

a bányató partján. A háború verte szét ezt a bányát, a csörlőkerék megállt két fog között, a
drótjai pedig középen elzendültek. Pár esős év, és mindent belep a fű.

A víz zavaros volt, mint az olcsó tejből készített kávé, ha ringott, új és új agyagot
kevert fel magával. Mandarin szerette nézni a vizet, jobban érezte itt magát, mint bent, a
telepen. Olyan zsúfoltak a házak, hogy az egyik árnyéka eltakarja a másikat, alig van levegő,
de ez még a kisebbik baj. Azt utálja, mikor megállnak vele szemben az emberek, és
mindegyik tanácsot ad neki.

„Élesztős vízben fürödjél, Mandarinkám.”

 „Csak ecetbe mossad magad, haverkám, az majd elveszi a szagot.”

Mosakodott ő már mindenben, vizes sóderrel és kovaporral dörzsölte magát, a bőre

lejött, de a szag megmaradt. Befújta azt a csatorna jó erősen a bőr alá, vérré vált, mint a
paradicsomleves. Mandarin lassan már megszokja, nem bántja magát, miért is? Inkább nem
beszél az emberekkel. Csak két barátja van: Kolesszár Filus és Görög Zsiga. El-elballag
utánuk szombat esténként a „Kettő”-be, megiszik a kontójukra egy korsó sört, és tartja a
lányok kardigánját, míg azok táncolnak. Ha úgy adódik a helyzet, hogy verekedni kell a
barátaiért, Mandarin verekszik, nem sajnálja ezt a kis fáradságot.

Igaz, akadna még valaki, akivel Mandarin szívesen elbeszélgetne. A múltkor jött haza a
villamoson, annyira elgondolkozott, hogy csak a Teleki tér sarkánál vette észre, ott áll
mellette Gyurkovics Rózsa, és néz rá. Ő már sokszor figyelte a lányt, most mégis furcsa volt
közelről látni finoman faragott orrát és kunkorodó haját. Mandarin magában „Janikának”
hívta, mert abban a filmben látott egy hasonló színésznőt. Most a hullámzó tömeg valósággal
hozzápréselte. Mandarin csak úgy öt perc múlva szánta rá magát, hogy köszönjön, mert hátha
nem fogadja a lány, mit szólnak majd a körülállók? A lány visszaköszönt, és a beszélgetés is
elég szépen megindult. Mandarin igen sokat beszélt, és a lány mosolyogva hallgatta. Persze
hogy mosolygott, mikor olyanokat mesélt: „Ha akarja, leviszem egyszer a csatornába. Van
olyan vékony is, hogy maga sem tud átbújni. Tudniillik, úgy hívják ezeket, hogy
hajszálcsatornák. De nem olyan ám lent, mint ahogyan gondolná az ember, hanem inkább
olyan, mint a Balaton. Simák a homokpadok, mint a valóságos fövenyek.” Jó, hogy a
patkányokról nem beszélek neki – gondolta Mandarin –, lánynak csatornáról? A lányon
látszott, hogy neveti az ő buzgóságát, és az már nem sokat számít, hogy mikor a lány
megbillent a lépcsőn a lökődéstől, ő elkapta, és leesett helyette. A villamos elment, ő mehetett
haza gyalog, mert csak vonaljegye volt. Az Emergénél vette észre, hogy átvérzett a térde. A
lány arcát nem látta Mandarin, biztosan ezért is kinevette. Mert hát van szebb látvány is, mint
lekalimpálni a villamosról. Mandarin mostanában nem is szeret gondolni az egészre.

Elnéz Mandarin a telep felé, a két fa irányából már jön Görög Zsiga és Kolesszár Filus.
Nem úgy jönnek, mint máskor. Valamire készülhetnek, mert Görög Zsiga magával hozta a
Szultán kutyát is. Megköpköd Görög Zsiga neki egy követ, és eldobja jó előre, úgy
közelednek. Zsiga óvatosan lép, vigyáz kényes csizmájára, szereti, ha ropog, és mutatósan
járhat benne a sok cipős ember között, itt a város szélén.

Filus nem bánja a port, gázol a nehéz fűben. Neki már sok minden mindegy, mióta a
tüdeje odavan. A katonaságot akarta elkerülni, és kakaót szippantott fel az orrán keresztül, így
olyannak látszik, mintha tüdővészes volna. Fel is mentették, de a kakaó vastagon rátapadt a
tüdejére, mint egy vakolás. Filus már vért is köpött, tudja jól, hogy nemsokára meghal. Azóta
ritkán beszél, csak a szája szélét harapdálja, estére mindig kivérzik neki. Friss, hártyás bőr van
a szája szélin, mint a kisgyerekeknek.

Zsiga és Filus azelőtt sem tartoztak a csendesebb gyerekek közé, de mostanában már
nem is lehet bírni velük. Akár jó az idő, akár rossz, a telepiek kilenc órakor szépen
elköszönnek egymástól, és beviszik a sámlijukat a szobába. Kint csend van, és az éjszakában
csak Filusék és az Isten az úr. Filusék végigkopognak négyszer-ötször a Nagy Simán, és jaj
egy lánynak, ha elkapják.

Mandarin örült, ahogy látta jönni a másik kettőt. Nem mondaná a világért sem, hogy
barátjai, mert minek ezt mondani? Csendes barátság az övék, nem szólal meg néha napokig
mellettük, de a hátán elvinné bármelyiket, ha baja esnék. De az örömön kívül valami
nyugtalanságot is érzett.

Filusék megálltak Mandarin mellett, Szultánt felugratták a csörlőre, maguk pedig

elnéztek messze, a villamosmegálló felé. Mandarin nem szólt semmit – majd elmondják, hogy
miért jöttek. Filus is hallgat, cigarettázik, és szája szélit rágja. Görög Zsiga leült a rönkre,
Mandarin mellé, cigányszeme villog:

– Haverkám, tudod, mi lesz ma este?

– Nem.

– Lehúzzuk a Gyurkovics Rózsát!

– Meddig?

– Ameddig lehet, már sötétedik.

Valóban már sötétedett. Pest nehéz felhőket küldött, és hűvös szél indult a víz felől is.
Mandarin begombolta báránybőr mellényét, és a tó felé nézett.

Nem haragudott, mert miért is? Inkább félt, és ahogy belegondolt a dologba, nem is
talált benne semmi különöset. Megszokta ő már, hogy részeg szombat estéken kivitték a nőket
a Háromszögbe, a töltés oldalába. Szénaágyak voltak, és ott hevertek le a hullarészeg nőkkel.
A nők néha váratlanul felugrottak, virágot téptek, és táncolni kezdtek, karácsonyi énekeket
énekeltek, és sírtak, néha pedig széjjelszórták a ruhájukat, jó, hogy nem esett bele egy szikra a
mozdonyból. Mikor még görcsös hajnalban Mandarin hazafelé indult, rosszkedvében a hátán
lógatta át a mellényét. Ahogy poroszkált befelé, elgondolta magában, hogy többet ő nem jön
ide, mert nem jó a vasárnapot úgy fogadni, hogy az ember piszkosabbnak érzi magát, mint hét
közben a csatornában. De hiába. Esténként beszorultak a telepre, és ott, a hideg lámpa alatt
nem lehet másról beszélni, mint a nőkről. Muszáj elképzelni újra a testüket, s akkor aztán
egészen mindegy. Kevés a levegő a telepen.

Mandarin most csodálkozik magán, hogy miért csodálkozik, mikor Gyurkovics

Rózsáról van szó. Hiszen a nő csak nő, egyforma mindnek a teste-lelke. Hogy őt jobban
nevelték, és helyesebb, isten neki, nem sokat számít.

Mandarinnak mégsem sikerült megvigasztalni magát. Lebókolt nagy fejével, és

törögette víztől kiázott, vörös kezeit, hogy szinte hallatszott a ropogás a mind csendesebb
estében. Zsiga halkan dúdolt:

Szél viszi messze a fellegeket,

mögötte lángol az ég,
ki tudja, ölel-e a két karod,
ki tudja, látlak-e még?
 Filus cigarettázott, hosszúra engedte nőni a cigaretta hamuját, kezébe verte, élvezte,
amíg meleg, aztán széjjelszórta.

A felszabadulás után Lepedák Miki lett a rendőrőrs parancsnoka, testi-lelki jó barátja

Filuséknak. Először még megpróbált valami formát tartani, a Fellner Éva-ügy miatt nagy
botrányt csapott, de Filusék elvitték magukkal egy kis beszélgetésre, ahol Lepedák Miki nem
is olyan nagyon kötötte az ebet a karóhoz: „Őrá ne mondják, hogy rossz haver, mert Lepedák
Miki sosem volt rossz haver” – és megitták a béke-kevertet.

Villamos jön Pest felől, megáll túl a tavon. Kicsit áll csak, siet a kalauz. Innen is látni,
hogy fél kézzel beleránt a csengőbe. Valaki leszáll, de a villamos elment a fényeivel, nem
látszik, hogy kicsoda. Mandarin erősen kívánja, bárcsak ne Rózsa lenne, mert hátha megunják
Filusék a várást, és hazamennek.

Jön át a lány a réten, még benne van a tánciskola most is egy kicsit. Gyurkovics szabó
rátarti ember, és mindent megad a lányának. Fehér csík villan ki vörös pulóvere fölött, és
táncosan lejt át a réten, csak úgy magának dúdolt dallamra. Mandarinnak a lány most hasonlít
legjobban „Janikához”.

Filus szemüvege mögül Zsigára kacsint, és egyszerre kapják el Rózsát. Zsiga

hátracsavarja a karját. Filus pedig egy rántással letépi róla a ruhát. Közben Zsiga dünnyög: –
Ne üvölts, az anyád istenit, más is volt így már – és befogta a lány száját. Szultán kutya
magától lejött a csörlőről, szőre felborzolódik, úgy vigyáz két világító szemével.

Mandarin pedig ül tovább a rönkön, egy porcikája sem mozdul. A tóból nézi, hogy a
felhők már majdnem teljesen becsukták az eget. Mandarin töredezett körmével másik kezébe
nyúl, mélyen, hogy a vér kiserken. Nyüzsgő eszével meg akar mozdulni, a lábaival nem tud.
Erőltette a lábát, de egy idegét sem érezte, egy izma sem moccant. Barátjait látta
tűzkarikákban, mint a bosszúálló szentek képeit. Kezét szeme elé teszi, úgy próbál valamit
csinálni. Kér, könyörög magának az első mozdulatért, a többi már olyan szépen egymásra
épülne, felkelne, arrébb tolná a másik kettőt, és Rózsa elmenne – talán néha jó is, eszébe jutna
róla a lánynak.

Aztán már nem is akar mozdulni Mandarin, csak ül és sír, mintha így akarná
megmutatni, hogy ő is itt van. A könny elcsurog borostáján, és éget, mint a nap.

Kilátszanak már a lány jávorszarvas mellei, hiába erőlködik, egyre gyengül a karja.
Elengedi magát egy kicsit, aztán összeszedi utolsó erejét, és belemar Görög Zsiga kezébe.
Görög Zsiga fájdalmában enged a szorításon, a lány éles hangja felszáll egy pillanatra: –
Segítség! – aztán Görög Zsiga újra betömi a száját.

Kubikusok jönnek az éjszakában, a Drasche-gyár felől, és a villamosmegálló felé

tartanak. Ahogy meghallották a segítségkiáltást, megállnak, tanakodnak: merjenek-e
nekivágni a sötétnek? Aztán pár bátrabb mégis megindul. Nagy lármát csapnak, magukat
bátorítják. Filusék elengedik Rózsát, Zsiga egy pillanatig nézi, elhúzódik a szája, és
visszakézről irtózatosan pofon veri. Megindulnak a telep felé, nem is sietnek, a sötétben nem
meri őket senki sem követni.

– Nem jössz, Mandarin? – kérdezte Filus.

 – Majd egy kicsit később.

– Ja, próbálkozol? Maradhatsz.

Szultán két lépéssel ballag mögöttük, vissza-visszanéz. Közben a kubikusok közelebb

jöttek, sajnálkoztak, közben majd felfalták szemükkel a lányt. Álldogáltak egy kicsit,
kifejezték részvétüket egy hangos „aujnye-aujnye” erejéig, aztán eltrappoltak, hogy még
elérjék az utolsó villamost.

Gyurkovics Rózsa egy kövön ült, kezét összekulcsolta, és szeme valahová egy helybe
nézett, erős nézéssel, amilyen az őrülteké, mégis összeborzadt, ahogy az eső előtti szél játszott
leszakított ruhájával.

Mandarin ott állt a háta mögött, nyakába kerítette a mellényét, és el akart menni. Lépett
is már egypárat a telep felé, de aztán meggondolta magát. Levette a mellényét, és ráterítette a
lányra. Óvatosan, két ujjal érintette a vállát:

– Rózsa. Gombolkozzék be. Vág a szél!

A lány most vette észre Mandarint, elhalványodott.

– Maga itt volt? – kérdezte egész halkan.

– Itt.

– És látta?

– Láttam.

Az égen már összeértek a felhők. Csendes eső surrogott az agyagra. Az agyag labdázott
a cseppekkel, magasra feldobálta a kövér vizet, egy hétig fog esni. A lány, ahogy felkelt, ide-
oda támolygott. Mandarin látta, hogy alig áll a lábán, átfogta egyik karjával elölről, a
másikkal hátulról, és szinte cipelte hazafelé. A lány először el akarta tolni magától, de két
keze megbicsaklott, és feje nagy gyengeségében ráhullt Mandarin vállára.

– Miért szedett le a villamosról, ha ezt hagyta? – mondta a lány, és felsírt – hagyta…

Azt csináltak velem, amit akartak.

– Meg kellene dögölnöm, Rózsa – mondta csendesen Mandarin. – Nem vagyok én

ember. Ugyan… – a lány szemibe nézett, és csak úgy, ingujjban, ahogy volt, elkezdett
ballagni másfelé. Fejét mélyen leeresztette, lába kacsázott, nagy, tehetetlen kezeit pedig
zsebre vágta. A lány megszédült, Mandarin észrevette, és visszament hozzá, újra átfogta, és
így mentek tovább.

Rózsa közelebb bújt Mandarinhoz, arcán megállt egypár kerek esőcsepp. – Mandarin,
én nem haragszok magára – egész teste rázkódott. – Mandarin, maga olyan nagyon jó fiú,
miért csinálta. Maga nem való közéjük.

Lassan hazaértek, megálltak a kitört lépcsőházi ajtó előtt, a lány fölment, Mandarin
pedig ott maradt nekidőlve az ajtónak. Az ajtót Filusék törték ki idestova egy éve, fogadásból.
Mandarin nem érezte, hogy a vas benyomja a bőrét, napokig látszó nyommal. Elnézte, hogy
ülepszik meg a víz a feltöredezett betonjárdán, így gyűlt benne is a fájdalom.

Lépések jöttek lefelé a lépcsőn. Rózsa nyújtotta felé a mellényét: – Köszönöm. –

Mandarin átvette, és lehajtott fejjel öltözködni kezdett. A lány még nem volt bent a lakásban,
most is bal kezével fogta fel elszakadt ruháját, szeme úgy égett, mint barátságos parazsak,
ahogy a nagy, tehetetlen embert nézte. Jobb kezével lassan simogatni kezdte Mandarin arcát.
Mandarin tett egy lépést, hogy elmegy, de aztán maradt, és egyre lejjebb engedte a fejét, mint
langyos zuhany alatt, lábával toporgott: nem érdemli ő ezt. A lány keze puha, és friss
szappanszaga van. „Albus” – jutott eszébe a szó Mandarinnak, nem olyan erős torma, mint az
övé. Lassan, óvatosan fordította el fejét, látta a lány sötétbe olvadó arcát, „Janika” mondta
elfúló szájjal, és félszegen utánacsókolt a lány ujjainak. Nem érte el, pedig az ujjak megálltak
a levegőben. Mandarin nézett egy kicsit utánuk, aztán elszégyellte magát, és tiszta erejéből
elkezdett futni, hogy csak úgy fénylett a sarka a tócsáktól. A lány nekidőlt a kapunak, és
nézett utána.

Mandarin addig futott, amíg bírt, amikor már nem bírta tovább, akkor is sietett, lement
a Cigánykára. Kész szerencse, hogy nem törte össze magát egy csörlődrótban. Elkapta a
rönköt, kemény tartással vagy nyolcszor felemelte, és mikor mozdulni is alig tudott,
megindult hazafelé. Útközben egy pillanatra eszébe jutottak Filusék, gyomra összehúzódott,
de aztán kiverte a fejéből a gondolatot. Ahogy hazaért, elővette a szájharmonikát, és játszott,
játszott, bele az éjszakába:

Szerelmes a nap a holdba,

a hold meg a csillagokba,
csillagok a kék egekbe,
én meg a te szép szemedbe.

Addig játszott, amíg szobaadója, az öreg Teveli át nem kopogott, hogy: „Az anyád is…
lány volt!” Mandarin akkor tejszép álomba merült, és aludt reggelig.

Az eső valóban egy hétig esett. Beázott a villanyvezeték, sehol sem égett a villany, elő
kellett szedni a háborúból itt maradt petróleumlámpákat, azok pislákoltak, de alig látszottak el
a harmadik házig.

Mandarin egész héten nem jött haza. Kint dolgozott a csepeli zsilipnél, és ha nem
vigyáz, megindul fölfelé a víz. Ajjaj, kiönti a kényes pesti bútorokat, a patkányok
felosonnának a csöveken, úsznának a porcelánok, és elázna a drága ágynemű, ha ő nem volna
itt. Nem is jó beszélni róla. Különösen most, hogy alig van folyása, annyira megtelt.

Szombatra elkezdett apadni a víz, már nem éri fel a három élire állított téglát, már
lejjebb is megy vonalankint. Vasárnap reggel a köd is felszakadt. Meg lehetett fogni egy
patkányt, rá lehetett kötni a farkára egy csengőt, ha leengedik egy csatornába, az összes
ittrekedt patkány elmenekül a hangjától.
 Mandarint vasárnap reggel hazaengedték. Nehéz hete volt neki, egyetlen szórakozása
az volt, hogy virágokat égetett fel lámpájával a csatorna falára, és felírta a lány nevét is.

Kora reggel indult meg hazafelé, még mindenki aludt, a nap is csak nyújtózkodott. A
házak oldaláról rövid árnyékok szegődtek Mandarin sarkába, és már száradtak a kocsinyomok
is, a Drasche előtt. A Cigányka lassan lecsillapszik, bár a rönk annyira megázott, hogy nehéz
lesz mostanában ráülni. Innen kezdve Mandarin rohant hazáig. A telep szélén megállt.

Szobaadója, az öreg Teveli olyan nyugalommal locsolt egy nagy gumislaggal, mintha
nem is esett volna egy hétig az eső. Igaz, hogy húsz perc, és már újra száll a por az útra.
Mandarin nekidől a kerítésnek, kigombolja a mellényét, leveszi a sapkáját, és végigtörüli a
fejét. Izzad kegyetlenül, csak úgy remeg a térde, most jön ki rajta az egész heti fáradtság meg
a másfél óra alvás. Vörös vér indul a fejébe, meg is szédül, majdnem rámegy egy lovas kocsi,
áldhatja a szerencséjét, hogy elugrott.

Ezzel a kocsival költöztek el a telepről Gyurkovicsék.

Rózsa meglátta Mandarint, felugrott, és integetett neki: – Isten magával, Mandarin, a

viszontlátásra. – Az apja a kezénél fogva leszorította maga mellé az ülésre. Nem akarta, hogy
még egyszer telepi emberrel beszéljen.

– Elmentek?

– El – bólintott rá Teveli –, történhetett valami a Gyurkovics Rózsával, mikor, talán

vagy egy hete. Az apja elment, és bejelentette a rendőrőrsön a dolgot. Lepedák Miki pedig
visszamondta Filuséknak. Meglesték Filusék az öreget a villamosmegállónál, és jól
kiagyusztálták sínkövekkel. Azt mondják, el is törött az öreg bokája. Már nagyon el kellene
kapni a Filusék frakkját. Az öreg Gyurkovics nemigen jön ki többé ide, pedig elég jól tudott
sakkozni.

Mandarin elkérte a kulcsot Tevelitől, és hazakullogott. Nagyon rosszul érezte magát.

Kiizzadt a dunyha, megfordította magán, de újra meg újra átforrósodott. Bele-beletört a
gondolat, hogy sohasem látja többé Rózsát, de lázas agya már nem tudott állandóan egy
gondolatot tartani, tarka üvegeket látott, ha becsukta a szemét, mint a régi „ezerlátó”-ban,
amit a Kápolna téri búcsún lehetett venni. Felkelt, és álmos fejjel kibotorkált a Cigánykára,
útközben köszöntek neki, válaszolt is mindenkinek jó napottal, hogy se barátot, se ismerőst ne
sértsen bizalmaskodással, mert akkor Mandarin már semmit sem látott. Eszébe, nem tudni,
milyen módon, állandóan egy szó járt, melyet vagy tíz éve látott valahol, nem értett, és el is
felejtett, de az undor most feldobta alulról: ristorante, ristorante. Mintha csikorgós kását
kevernének fakanállal.

Ráült a vizes rönkre is, átforrósodott alatta, mert már piros volt, mint a bögre. Fölállt, és
hazafelé indult, lehorgasztott fejjel megállt a szoba közepén, gondolkozni, egyszer csak
eszébe jutott, hogy ha Rózsa nem jön ki, akkor neki kell bemenni, különben hogy
találkoznak?

Végtelen kínnal előkereste fekete ruháját, és próbálta lekefélni róla a tollat, de a toll
egyre több lett, Filusék ott álltak mellette, ők szórták rá a ruhájára. Filus finoman, szálanként;
Görög Zsiga marokkal, röhögve. Mandarin széttárta karjait, és odaállt védeni a ruhát, de
Filusék félrelökték, és ő esik, ott a Cigányka…
 Mikor az öreg Teveli feljött, Mandarin ott feküdt a szoba közepén, és a kabátját
szorongatta ájultában. Egy hétig feküdt, a harmadik naptól már eszméletén volt. Komoran
behúzódott az ágy sarkába, és elnézte, hogy hogy világosul föl az ablak, és hogy vakul.
Ahogy felkelt, bement a rendőrségre.

Közben a telepen soha nem látott változások következtek be. Lepedák Miki egyik
napról a másikra eltűnt, Sümegi Albit küldték le a helyére. Albi az életére esküdött, hogy
elkapja Filusékat. De hát ez nagyon nehéz ügy. A ceglédi telepen bújhattak el, ott pedig
olyanok a házak, hogy a padlások között nincs választófal. Bemennek egy házsor elején, és
kijönnek egy kilométerrel arrébb, a házsor végén. Nincs az a rendőr, aki megfogja őket.

Sümegi Albi egy este fölment Mandarinhoz, Mandarin ott állt az ablaknál, és
harmonikázott. – Ülj le, pajtáskám – mondta, ahogy meglátta Albit.

– Azt szeretném, ha segítenél nekem, Mandarin.

– Miben?

– Elkapni Filusékat.

Mandarin feje ingatásával jelezte, hogy nem lehet azt.

– Hát nem szúrtak ki veled eléggé?

– Dehogynem.

– Akkor mért vagy ilyen, hiszen bejöttél a rendőrségre.

– Az más.

– De hát én is azért keresem őket. A telepért.

– Én nem segíthetek neked, pajtáskám – mondta Mandarin –, mert nekem Filusék még
mindig barátok. Érted?

– De hát mire ez a barátság?

– Ha nincs barátság, nincs semmiség. Te is a magad útján, én is a magamén. Nem

találkozunk.

Sümegi Albi csóválta a fejét.

– De azért harag nincs? – kérdezte Mandarin.

– Nincs, de legalább tűnj el a telepről addig!

– Azt sem lehet.

Köszönt Albi, s elment.

 Mandarin szombat este kezdett el félni igazán. Ilyenkor szoktak menni Filusékkal a
„Kettő”-be. Már nyúlt a fekete ruhájáért, mikor eszébe jutott, hogy hát Filusék nem jönnek.
Leült az ablakhoz, ki sem mert menni, de azt tudta, hogy Sümegi Albi segítségét nem
fogadhatja el.

Nehéz estéje volt ez Mandarinnak, úgy félt, hogy szinte beléremegett. Szultán kutya
ideges testét látta, diószemeit és a két másikat, lusta, törött ballagásukban nem néznek sem
jobbra, sem balra, csak jönnek, és nem is sietnek.

Nehéz Mandarinnak éjszaka a dunyha, ledobja, felkel, előveszi apja régi katonaládáját,
kinyitja a lakatot, és markába szorítja apja bokszerét. Már rozsdás, de még így is sokkal jobb,
mint a mostani alumínium bokszerek, mert ennek az ember érzi a súlyát. Másik kezébe kést
vesz, megáll a szoba közepén, és a levegőn próbálgatja a vágásokat. Kacsavágás,
angyalszúrás, féllengő.

Karja mozog elég könnyen, ha egyszer meg tudna mozdulni… Mandarin legyint, nem
tud ő megmozdulni. Érezte, ereje mindjobban fogy. Nem ízlett neki az étel, de sokat evett,
erőltetve is.

Mandarin egy este elindult a Cigánykára. Tudta jól, hogy találkozik Filusékkal.

Gyönyörű, meleg este volt, paprikás krumplit főztek sistergő paradicsommal, és félig
behajtott ablaktáblák mögött lányok mosakodtak és énekeltek.

A kissámlit papírral terítették le az emberek, és ingujjban szellőzködtek.

Cérnagurigával helyettesítették a sakktáblán a bástyát, és rá-rápaskoltak a kisgyerek kezére,
mikor el akarta venni. Úgy lehet, tízig is kint maradnak, de kis félelemmel a bőrük alatt, mert
hátha visszajönnek Filusék.

Mandarin a vállára kanyarította a mellényét, úgy ballag, elgondolkozva, az út közepén.

Hívják az emberek, de ő csak legyint, fontosabb dolga is akad neki. A Cigánykától épp most
köszönt el a nap, és veszni tért Mátyásföld irányába.

Mandarin leült a rönkre, unalmában elővette a bicskáját, és belevéste a fába: „Itt ült
Almási Ferenc”, majd gondolkozott egy kicsit, és utánaírta: „Mandarin, 1953. április.” Nagy
gonddal kifaragott még egy keresztet a rönkre. Nem a halált jósolva, csak vallásosságból.
Mandarin a nyakában is keresztet hordott. Tudja, hogy a létező hetvenkét vallás közül a
legszebb az adventista, de ő katolikus gyerek. Egyszer meglátta rajta a keresztet egy paraszt
alhadnagy, benyúlt a blúzába, és le akarta tépni, Mandarin kiütötte a villamosból. A keresztet
most mégis levette, és elkaparta a rönk alá, csak a legfontosabbakat, a kést és a bokszert
markolta meg.

Hiába ment le a nap, nagy volt a meleg, nem tudott aludni a víz. Nyomott pofájú
sügérek jöttek föl a színre levegőt csámcsogni, és keringtek-keringtek, mintha játszanának.
Másféle hal itt nem is nől meg.

Mandarin szeme káprázni kezdett, a sűrű vér okozta ezt, és persze a sötétség. Fölállt, és
elkezdett járkálni a tó körül, hogy ha jön valaki, meglássa őt. Hol begombolta a mellényét, hol
kigombolta. Gyurkovics Rózsa jutott az eszébe. Sashalomra költöztek ki apjával, kis,
földszintes, kertes házba, MÁV-tisztviselők laknak ott. Mandarin sajnálta, hogy nem
találkozhat többé vele, szerette volna megköszönni neki a simogatást, és hogy nem lépett
kettőt hátra a szaga miatt. Még a mostani nehéz napjaiban is gondolt rá egypárszor Mandarin,
de hát nem tudott ő formát, Gyurkovics szabó rátarti ember, mellényben járt, és a lány se
hívta. Mandarin minden szerelme ellenére sem volt biztos benne, hagy a lány nem
szégyellené-e őt az apja előtt. Habár, talán nem…

Tompán zúgott a feje, nehezen múlik az idő, alig lehet több tíz óránál. Ide látszik az
Emergé kéménye, tízkor a váltásnál mindig magasabb a tűz. Filusék éjfél előtt nem jönnek.
Tizenegykor szoktak enni valamelyik csehóban, utána rendelnek két-két korsó sört, beleöntik
a féldecit, isznak, aztán megindulnak egymás mellett. Mandarin szinte látta, hogy isznak, sőt,
ami furcsább, magát is látta köztük. Most tette le a poharat Mandarin, és beáll harmadiknak a
jobb oldalra. Ott van a többiek között, és jön saját maga ellen. Megrázta magát, meggyűrte
arcát tenyerével, és ivott az édes, langyos, éjszakai vízből: a teteje elég tiszta – az arcát sem
törülte meg, odaadta a szélnek, maga pedig leült újra a rönkre.

Gyurkovics Rózsa óvatosan lépkedett a megálló felől, azért is, mert már besötétedett, és
ilyenkor az agyaglyukak már nem látszanak lyukaknak, csak olyanok, mint a gyerekek fűvel
takart csapdája a réten, és meg is akarta lepni Mandarint. A fiú háta mögé surrant, és befogta a
szemét. Mandarin megérezte az illatot, és még jobban odaszorította szemére a lány kezét.
Rózsa arca a sötétbe olvadt, kis kendővel volt lekötve a haja. Mandarin csak ölelte, és nehéz
szíve lassan felengedett. Nem eredt vágy a kezében, hogy felhúzza a lány szoknyáját, és
tapogassa. Úgy érezte, eső esik, nagy, engesztelő cseppekben, pedig éppen olyan fűszagú volt
a szél, mint máskor, szombat esténként.

– Kiszöktem apámtól, örülsz? – kérdezi a lány.

– Örülök – dadogja Mandarin. – Örülök.

– Nagyon örülsz?

– Nagyon örülök.

A lány kis söprűt csinált a hajából, és azzal kavargatta Mandarin orrát.

– Milyen csúnya, krumpliorrod van, mint egy medvének – és Mandarin valóban

dörmögött, és elengedte magát. A lány megsimogatta Mandarin haját.

Most az anyja volt neki, és erősebb és hatalmasabb, csak akkor emelte fel Mandarin a
fejét, mikor valahonnan nehéz, hideg szél indult.

Túl a Kopott Báró réten, a kis domb tetején ott álltak Filusék, a domb gerincén
nyugodtan álltak, és nagy, úri megengedéssel hagyták, hogy Mandarin addig beszélhessen
Rózsával, ameddig akar. A hold sütött, Filusék árnyéka tízméteres.

– Hideg van, Rózsa – mondta Mandarin. – Eridjél haza.

– Nem megyek – hízelkedett a lány –, itt maradok.

– Meddig?
 – Mindig.

Éjfélt vert a toronyóra messze, valahol a Kápolna téren, a lány össze-összerázkódott.

– Kimegyek majd hozzátok, Rózsa, viszek neked virágot, vérehulló fecskefű nőtt a
zsilipünk mellett. Jó lesz?

– Jó lesz – mondta a lány –, de ha nincs virág, akkor is gyere ki!

Mandarin tartotta még egy kicsit a karjában, valami nagyot akart mondani búcsúzóul,
és azt mondta neki:

– Janikának hívtalak.

A lány szaladt át a réten, nem nézett se lyukra, se bokorra, csak néha állt meg, fehér
zsebkendője látszott a sötétben, a villamosmegállótól is integetett. Ahogy felszállt, odafutott a
csapóajtóhoz, látszott az arca.

És elvitte a villamos magával.

Mandarin levette báránybőr mellényét, és odaállt a rönk mellé, hogy a háta védve
legyen. Jobb kezébe fogta a bokszert, és a híres, suta kezébe a vasnyelű kést. Ahogy jöttek le
Filusék, egyre kisebb az árnyékuk. Kezükben ott tartották kiugrató pengéjű késüket. Görög
Zsiga arca komoly, int Szultán kutyának, a kutya hason csúszva Mandarin hátába kerül.
Mandarin eddig a kutyától félt legjobban, most kivárja, míg a kutya pont a háta mögé ér, hogy
Zsigáék addig se tudjanak mozdulni, és mikor pont a háta mögé ért az állat, Mandarin hirtelen
megfordult, és elüvöltötte magát. A kutya ijedtében két lábra ágaskodott, és Mandarin tiszta
erejéből beleszúrt a szívébe. A kutya szája kinyílott, és még följebb emelkedett lábain, csak
lassan csuklott össze, a hátára feküdt, és ide-oda görgött. Gyöngyfogai között nyüszített,
pedig Zsiga már két éve leszoktatta a hangról is. Mandarin gyorsan kikapta a kését
Szultánból, és átugrott a rönkön. Ott álltak most a rönk két oldalán, Filusék nem
mozdulhattak, mert a rönkön ügyetlen átjönni.

Mandarin majdnem vidáman nézett előre.

– Nem jöttök? Én ráérek.

Görög Zsiga sírt Szultán halálán, az anyjánál jobban szerette, végigtépte magán az
inget, hogy levegőhöz jusson, és saját csizmáját rugdalta dühében.

– Kieresztem – mondta –, kieresztem a véredet. – Filus vissza akarta tartani, de Zsiga őt

is magával rántotta, át a rönkön. Filus itt el is esett, Zsiga bukdácsolva előrelépett, karja
kinyúlt, és hátrarántotta a kést. Ha nem ilyen dühös, nem hibázik akkorát. A hold pont rásütött
a vicsorgó, barna képére, a szeme akár egy vonás.

Mandarin ökle felbődül, és Zsiga felrepült… alaktalan fejére szorítja a kezét, belefúrta
magát a földbe, megkönyörül rajta az éjszaka, elájul.
 Filus még mindig nem tudott felkelni, fél kezével támaszkodik, a másik kezével maga
elé tartja a kést. Mandarin odamegy, kirúgja a kezéből. Feláll Filus, Mandarin nekiérteti
mellének a kést. Filus arca most sem mozdul, csak szemüvegének szűkülő körei csillognak.

Így álltak szó nélkül percekig, szinte ide hallatszott a telep hatalmas lélegzetvétele.
Filus halkan szólalt meg: „Ne bántsál, Mandarin. Úgyis (megnyalta a szája szélét), úgyis
meghalok. Nemsokára. Mindegy, hogy te, vagy… Az a kis idő… Nemsokára… Haverom
voltál!”

Még soká álltak aztán, Mandarin leengedte a bicskáját. Nem szúrt bele Filus arcába,
mint szokás, hogy ne felejtse el, csak annyit mondott: „Elmehetsz.” Megfordult, lehajolt a
mellényéért, öltözködni kezdett. Az ég olyan sötét volt, hogy most már nemsokára fel kell
jönni a napnak is.

Könnyűnek érezte magát, és régi nótáját dúdolta:

Szerelmes a nap a holdba,

a hold meg a csillagokba…

Itt, ennél a szónál szúrta meg hátulról Filus. Mandarin megfordult, Filus el akart
szaladni, de Mandarin repül, mint egy madár, és késével még eléri Filust. Mandarin érzi, hogy
szeme homályozódik, mégis utolsó pillanatig küzd az életéért. Végtelen kínnal kúszik
hazafelé, a szájával kis füvekbe kapaszkodik, így vonszolja magát. Édes agyag oldódik a
nyelvén, mint az anyjának a teje, nincs messze a telep, Mandarin nemsokára beér.

A telepi éjszakák azóta nyugodtak. El mernek menni az emberek a színházba is, és ha

leszállnak a villamosról, nyugodtan végigkopognak a Nagy Simán.

És egy este a rönk is eltűnt a Cigányka mellől. Azt mondják, maga a bányató vitte el,
valamiért nagyon szerethette.

Ördögh Feri és a Tizenkét Házak

Bizony, az volt az utolsó szép este a Tizenkét Házakban, mikor Ördögh Feri elment hazulról.
Utána egyforma hosszú esők jöttek, az agyagos út felázott, meglassult az élet. Ha kinézett az
ember az ablakon, csak bandukoló kocsikat látott; a kocsis papírzacskóba takarta a gyertyát,
hogy el ne verje az eső. Ilyenkor korábban lefekszenek a Tizenkét Házakban, igaz, hogy fel is
ébrednek, úgy fél három felé, tisztára kialudva, és beszélgetnek fél ötig, csak a szirénáig
alszanak egy félórácskát utána. Ilyenkor emlékeznek az utolsó szép szombatra. Istenem,
milyen idő volt még, az eső nem esett, a hold is melegített. Ördögh Feri, ki tudja, merre jár
azóta, a szegény Ördögh néni lohol néha végig a Fő úton rongyos nagykendőjében, és
mutatja, hogy az ő fia már Moszkvában tanul énekelni. Spanyol pedig már férjhez is ment, ott
laknak Orosz Öcsivel a villamos mellett. Nem az a szép darázs, aki volt régen, elhízott,
ellomposodott, már a Közért előtt is leáll veszekedni. Ő nem is fáj senkinek, csak a Feri, a
Feri… Nyárra visszavárják, vissza kell hogy jöjjön, hiszen nyár volt akkor is, mikor elment,
emlékszik rá mindenki.

Feri azon a nyáron érettségizett, de nem ám úgy, mint más közönséges ember; délelőtt
gimnáziumba járt, délután pedig rakodott a szenelő csúszdán. Az első hetekben hazajött, leült
a sámlira, nekitámaszkodott a falnak, és már el is aludt. Mikor az anyja fölkeltette:

– Ferikém, egyél valamit! – zavaros szemekkel nézett körül, a szeme fehérje tisztára
elvörösödött, felsóhajtott, és két térdére támaszkodott kezével, fölkelt. Sok vizet ivott, a levest
is megette, de míg anyja kiment a konyhába főzelékért, újra elaludt. A második évben már
megszokta, néha fél centi vastag bőrt tépett le a kezéről mosakodás után, és egyáltalán nem
érezte, a harmadik évben pedig úgy bírta, hogy éjfélig készült az érettségire. Nem maradt más
emlék abból a három évből, csak a pár hatalmas ránc a homlokán és a kidülledő erek. Anyja
sírva szokta nézegetni a barázdás homlokát, de csak akkor mert sírni, mikor Feri elaludt, nem
akarja, hogy lássa a fia. Néha szól a kofának a piacon, hogy hozzanak neki írósvajat, ha ezzel
kenegetné, talán visszaszívná a test a ráncokat. De nem hoznak azok a büdös parasztok, csak
szlutyát.

Az a nyár könnyebbnek ígérkezett, Feri az érettségi után még kijárt a csúszdára, de

őszre már az öreg Kemény akarta magához venni. Úgy érezte az öreg, hogy jussa van a
fiúhoz, hiszen az ő lányába szerelmes, és valaha ez a kis lakatosműhely is ráhagyatik a
fiatalokra. Hiába nyomja az állam a kisipart, behozza az a magáét. Élt ő elég szép időt, hadd
legyen boldog Feri és Spanyol. Feri nem szólt semmit, érdekelte őt a műhely, meg nem is,
csak azt a napot várta, mikor Spanyol egészen az övé lehet. Magára a gondolatra is olyan
öröm fogta el, hogy ő sietett leinteni saját magát: „No, Feri, nono!” – s ilyenkor nevetett is.
Szép ez a fűszagú nyár, de még szebb elaludni Spanyol ölében, és félálomban is érezni, hogy
játszik az ember hajával. Csak még egy szép sötét ruhát akart összekeresni Feri a nyáron, mert
ebben a rosszban már szégyenlett sétálni Spanyollal.

Azon a szombat estén Ördögh Feri a kultúrházban énekelt. Mielőtt bemenne

Kőbányára, szeretett volna Spanyollal beszélni. Spanyol bent mosakodott, addig Feri az öreg
Keményre szorult.

– Akkor szeptember elsejétől jössz, kedves fiam?

– Jövök, Kemény bácsi – mondta Feri, de törődött is vele, csak befelé pislogott:
hallatszott, ahogy Spanyol pacskol, aztán ruha suhogott.

Öltözködik.

– A fizetést majd megbeszéljük, kedves fiam, ha munkába álltál.

– Jól van, Kemény bácsi.

Jött is Spanyol, fekete haját föltekerte, és a szeme úgy csillogott, mint a tatár
királylányé, amit tudvalevőleg csak a halott bír ki elevenen, élő sohasem. Kezet fogtak.

– Este eljövök, most megyek a kultúrba.

– Vigyázz magadra – mondja Spanyol.

 – Miért vigyázzak?

– Csak.

– Muszáj vigyázni?

– Muszáj.

– És ha mégse vigyázok? – Spanyol az apjára pillantott, és mikor látta, hogy nem néz
oda, gyorsan megcsókolta Feri orrát, és úgy mondta:

– Kikapsz.

– Aztán vigyázz, Feri, ne csináljanak belőled énekest. Mert többet ér egy jó lakatos,
mint száz énekes. Szerbusz, kedves fiam – búcsúztatta az öreg Kemény.

Feri pedig ment, és cipelte magával azt a nagy boldogságot, amelyet mindig érzett, ha
Spanyolt látta. Elveszem feleségül, most már biztos elveszem, gondolta, és szíve csak úgy
zsibbadt az örömtől.

Szemközt vele, az úton, ott poroszkált apja legjobb barátja, Manger Sanyi bácsi. Az
öreg, mint mindig, rosszkedvű volt, tudja az Isten: nemhiába. Még 50-ben akart csinálni
valami klubot a Házakban, hogy el ne vaduljon a fiatalság, az „ifik”, ahogy ő mondta. Maga
hozott rendbe egy romos házat, be is padlózta, fel is súrolta, és elment kérni Bársony
kultúrelőadótól két sakk-készletet a klubnak. Bársony hetekig várakoztatta, azt üzente ki
mindig, hogy fontos tárgyalása van. A harmadik héten félretolta a titkárnőt, és bement.
Bársony ott cicázott egy nővel a bőrdíványon. Manger nem szólt volna a világért sem egy
szót, csak úgy magában mondta: hogy az Isten vegye el a két látó szemét, ha ő még egyszer
életében valami hasonlót csinál. Harmath, a tanácselnök járt kinn nála mostanában, és kérte,
hogy kezdje elölről a dolgot. Manger csak nevetett, és azt mondta, hogy ő már olyan, mint az
Ungár hathetes szódavize, kiment már minden ereje. Más pedig nem csinálja azóta.

Most kezet fog Ferivel.

– Szerbusz, te Józsi, hová mész? – sohasem tudott megjegyezni egy keresztnevet sem.

– Énekelni, Sanyi bácsi.

– Hová?

– A kultúrba.

– Kultúrba? Jó, csak menjél, Józsikám. Mért pont te ne mennél? Ha látod a Bársonyt,
tiszteltetem – és azzal tovább ballag az öreg. Feri sajnálkozva néz utána.

Bent, a kultúrházban sietett a számaival, hogy minél hamarabb hazaérjen. Spanyol várt
rá. A tapsra is csak egyszer jött ki, és már fogta is a kilincset, mikor elkapja a vállát Bársony.

– No, barátja az erénynek és a túrós lepénynek, gyere velem, vagy viszlek!

 Feri a nagy testű és nyugodt vérű emberek módján ki nem állhatta ezt a szemüveges,
vékony, városi embert, aki siet minden viccen elsőnek hahotázni, rádupláz egy másik viccel,
kedvenc szavajárása: mi prolik, és állandóan bizonyos megvetéssel beszél a „pógárok”-ról.

Bársony ismerte Feri sorsát, és gyakran dicsekedett vele: lám, a mi kerületünk, a mi

kerületünk mire képes!

– Hová megyünk?

– Ne törődj vele, csak gyere.

A zajgó sokaságon át magával hurcolta Ferit, jobbra, balra köszöngetett, érdeklődött.

– Csókolom, Marika, á, Jóska bácsi, hogy s mint, fejitek-e még az asztallábát? Hehehe.
Majd átmegyek hozzátok. Jó, jó, kitűnő.

A büfében a sarokasztalnál egy magas, kövér ember várt rájuk. Feri őt nem sok
bizalommal nézte. Arcának hajdani formái már szétpuffadtak, fekete haja mintha rá volna
esztergálva a fejére, csak a szemében maradt valami barna okosság. A ruháján mindenütt
cipzár fénylett, még a cipője is cipzárral nyílt.

– Bátkai István vagyok, a Zeneművészeti Főiskola tanára, mit iszik?

– Egy pohár sört.

– Erősebbet.

– Nem szoktam.

– Így nehezen lesz magából nagy művész!

Koccintottak, és hallgatagon figyelték egymás arcát.

– Kitűnő – nevetett az előbbi viccen Bársony. – Kitűnő – aztán komolyabb képet öltött,
és értelmesen villogtatva szemüvegét, rákezdte: – Nézd, Ördögh elvtárs, Bátkai elvtárs azért
jött ki, hogy elvigyen magával tanulni. Nem tudom, akarsz-e menni, hiszen téged sok minden
odaköt a Tizenkét Házakhoz. Te tudod legjobban, hogy nekem sem közömbös. De gondold
meg, Ördögh elvtárs – emelte fel mutatóujját Bársony –, gondold meg alaposan, mert én nem
akarok a szemedbe hízelegni, de én téged nagyon nagy tehetségnek tartalak. Jó, persze,
tudom, hogy nem vagyok szakember, de az ösztönömmel, azt hiszem, értek hozzá. Még
nagyon sok sikert hozhatsz az egész országra, sőt a kerületre is.

– Csakhogy én nem akarok sehova sem menni – mondta Feri csendesen –, nekem jó ott
is, ahol vagyok.

– De Ördögh elvtárs – kezdett hozzá újra Bársony –, a kerület…

– Hagyja – legyintett Bátkai, és Ferihez fordult –, ha jól értettem, a Tizenkét Házakban

lakik?
 – Igen.

– Majd felszállok ott az autóbuszra, elkísérem.

– Tőlem jöhet.

Átvágták magukat a táncolókon, a Pestről hozott rádióénekes halkan duruzsolt: Minden

asszony életében van egy pillanat.

A teremben a legkülönbözőbb emberek táncoltak. A jampizásban vetekedett a

szombatoló fiatal munkás a bentlakó polgárgyerekkel, fehér kardigán, zöld kardigán, lila
kardigán. Feri soha nem létező kék ruhájára gondolt, és ahogy ment kifelé, egy-egy fiút
válogatás nélkül oldalba vágott a könyökével. Mikor az méltatlankodva visszafordult, Feri
szúrós tekintettel bámult a szemébe. Ismerték már, a másik állt egy pillanatig, aztán zavartan
tovább táncolt. Bátkai meglepő könnyen járt Feri nyomában, ügyesen kerülgette a párokat, ő
inkább a nőket nézte.

Az utcán nem szóltak egymáshoz, nézték az esti Kőbányát; mindig új és új fényeket

kap az ósdi város, mint az újgazdag feleség ékszereket. Az Ápisz ötszínű neonja, a
Takarékpénztár hirdetése, a vendéglő forgó aranykereke. Szemközt velük két vékony, kifestett
lány jött, ahogy észrevették Ferit, sürgősen összenevettek:

– Oda nézz, milyen helyes kisfiú! Kisfiú, meddig élsz még?

– Hó, én örökké, de ti meddig éltek?

– Mi még tovább, ha szeretsz.

– Azon ne múljon – és már mozdult is Feri, a lányok elszaladtak, csak az utca végén
álltak meg, és onnan öltögették vissza a nyelvüket. Vissza is kiabáltak:

– Edd meg apád mócsingját.

Feri pedig állt az út közepén, és teli szívből nevetett. Bátkainak rendkívül tetszett a
jelenet.

– Tényleg örökké fogsz élni?

Feri begubózott a tegezéstől:

– Lehet.

Bátkai meglátta, és arcán elterült az „idősebb barát” mosolya:

– Ne haragudj, hogy tegezlek, egész nyugodtan tegezz csak vissza. Igaz, hogy te
délelőtt gimnáziumba jártál, délután pedig a csúszdán trógeroltál?

– Csak mióta az apám meghalt – húzta fel a vállát vontatottan Feri. – Ki mondta?

– Az a szemüveges ebihal a tanácsból.

 Nevettek.

– Nem rossz ember azért a Bársony.

– Nem. Megrázó jó ember.

Ezen is nevettek, de Bátkai már máson gondolkozott:

– Te, öregem, sokat küszködhettél, tudom, mert én is úgy nőttem fel. A Tripoliszban
laktunk, apám, szegény, minden este berúgott, mehettem én is a kocsik után szenet piszkálni
lefelé, meg fát lopni a Vizafogóról. Aztán mikor már tanítottam, két tojást kaptam minden
óráért a gazdag szülőktől.

Feri fölengedett, érezte ugyan, hogy a másik henceg, de mégis valami ismerős
élményekről beszél. Bátkai cigarettára gyújtott, erős bolgár árut szívott:

– Rágyújtasz?

– Nem dohányzok.

– Leborulok a nagyságod előtt, öregem. Se pia, se pipa, de a harmadikat szereted?

– Hát igen.

Bátkai mélyet szívott a cigarettájából:

– Okvetlenül van benned valami ridegség és élhetetlenség. Vedd úgy, mintha barátod
mondaná: gyere el hozzánk a főiskolára.

– Nézzed, nekem nem olyan egyszerű elmenni.

– Egyszerű, nem egyszerű, szeretsz énekelni?

– Az életemnél jobban.

– Nahát akkor.

– Mégsem olyan egyszerű, meg kell gondolni.

– És meddig gondolkozol?

– Jövő szombatig.

– Azt már nem, ma estére választ kell adnod. Van bent egy produkcióm az Operában,
utána visszajövök, egy óra felé. Rendben?

Feri elkomorodott, mintha vízen úszó deszkára készülne lépni, és most azt nézné, hol
állna biztosan a lába:
 – Tudod, félek is, persze, nem úgy. Én tudom, hogy a ti világotok egy másik világ, és
én nem ismerem. Tizenhét éves koromig háromszor jártam bent Pesten, pedig csak nyolc
megálló tőlünk. A ti világotokban valami bonyolult mozgás kell, nem fogdmeg, fogdmeg,
hanem valami más. Én nem vagyok ügyes. Nézzed, ha Tripoliszban nőttél fel, tudhatod, más
emberek élnek itt. Régen is így volt, mostanra is sok maradt belőle. Törtetni nem szeretek.
Érted te ezt.

– Kicsit tetszelegsz magadban, de elég jól áll neked, úgy látszik, van mire – mondta
Bátkai hunyorogva –, de ezen magam is átestem. Én azt mondom, gyere. Nőd van?

Ferit sértette a hang. Spanyol nem „nőd”.

– Van egy kislány. Őmiatta maradnék leginkább.

– Mesélj róla.

– Nem mesélek.

– Jellem vagy, öregem.

Amerre jártak, már nem sima aszfaltút terült a lábuk elé, hanem egy bogárhátú földesút.
Semmi sem könnyebb dolog, mint kitörni az embernek a nyakát, lámpa ugyanis errefelé már
nem világít. A kerület szívében minden lépésre áll egy oszlop, kifelé ritkul, itt meg egészen
eltűnik. Igaz, hogy nem is nagyon érdemes lámpát rakni ide, mert errefelé képesek volnának a
körtét is kilopni belőle. Mégis indul egy nagyszabású terv, Harmath, a tanácselnök szeretné
felszereltetni a lámpákat, ő is a Tizenkét Házakból került ki, tudja, milyen jó érzés egy
gödörben orra esni. Sokat vitatkozik ez ügyben Bársonnyal, aki inkább egy szép szobrot akar
a Fő térre. Azt mondják, Harmath az őszre keresztülviszi a szándékát, de mivel a szándék
maga nem világít, addig csak sötét az utca. Bátkai nem is akar tovább menni.

– Üljünk le a padra.

Ahogy leültek, Bátkai rágyújtott egy újabb cigarettára, és csendesen beszélni kezdett:

– Ez a nődolog, ez a nődolog, amit mondasz, vagy ha nem mondasz, akkor gondolsz.

Egy nőért nem érdemes, hidd el nekem. Már volt egy nagyságos asszonyom, akkor vettem el,
mikor bevonultam. Elfogtak a ruszkik, és a kaukázusi fogolytáborba vittek. Nem volt rossz
dolgom, nem mondhatom, csak mindennap vajas kását adtak ebédre. A végén már a szagát
sem bírtam, ha valaki szellentett, azt mondtam: na végre, valami más illat. A fene majd
megevett a feleségem után, esténként imádkoztam a képéhez, mint egy istenhez. Egyszer
hoznak a táborba egy csendőrtisztet, egyenesen Pestről. Mindjárt az első este kérdezte: van-e
itt szeráj? – és elkezdett dicsekedni a kalandjaival. Képeket szedett elő, mit gondolsz, kié volt
a második kép? A feleségemé. Ott állt az édes tiszta meztelenül, még a fejét is fölvetette.
Nekem pedig a Kaukázus tetején kellett megtudnom, hogy ő odahaza a Gellérthegy
pincéjében megcsalt. Azt mondtam akkor magamban, hogy csak még egyszer hozzon haza az
Isten, egyetlenegy lesz fontos nekem: a muzsika. Így van ez, öregem. Már elmúltam
negyvenéves, de még sohasem volt saját főbérleti lakásom, több ruhám nincs azonkívül, amit
rajtam látsz, de van egy kis könyvtáram és egymillió tervem. Hidd el, többet ér, mint
akármilyen nő. Én, látod, csak magamért csinálom, nincs ebben semmi szégyen, látod, be is
merem vallani, de ha te olyan vagy, hogy a Tizenkét Házaknak is gondját akarod viselni, azt
mondom, brávó, de ez még nehezebb lesz, és a nő még jobban gátol. Kár a céljaidat egy
szoknyáért elpasszolni. Azt hiszem, érted, rideg lelkületű barátom. Sajnos, tehetséges vagy, és
ha nem jössz, magadon tönkremész.

Az autóbusz bekanyarodott a sarkon. Bátkai meglepő ruganyosan felugrott, a kocsi már

elég gyorsan ment, mikor lekiabált:

– Akkor egy órára kijövök. Szerbusz.

– Szerbusz.

Feri elgondolkozva indult hazafelé, fejét megrázta a rettenetes szóáradat. Egyelőre nem volt
kedve azon gondolkozni, hogy mi igaz belőle, mi nem. Neki még innen is egy jó negyedóra út
hazáig a vasúti töltés mellett. Nem is út, séta ez a sok ismerős helyen. Egyszer kukoricát
sütöttek kint a Háromszögben, Warcholik Jani közelhajolt a tűzhöz, és belecsapott a láng a
szemébe. Ők megijedtek, elszaladtak orvosért, de mire az orvost megtalálták, Warcholik
négykézláb tapogatózva hazaért a hét kilométeres úton. Feri is éppúgy ismeri a helyeket: Kis
Csekonits, Horog utca, Nagy Csekonits, Tizenkét Házak. Süt a hold, virág nincsen, csak
meleg port kavar fel a szél, de Ferinek ez is végtelenül kedves. Mindig itt bujkált nyaranként,
legtöbbször egyedül, berugdosta a gyíkház kilencvenkilenc kapuját, hogy a századikon
elkapja a házigazdát. Ősszel kijöttek madzaggal korbácsolni a pocsolyákat. A fatelep is itt van
oldalt, milyen gyakran megesett, hogy mikor loptak a telepi munkások, itt dobálták ki a fát, ők
fölszedték, és lélekszakadva hazarohantak vele. Mire a munkás megkerülte a kerítést, csak azt
látta, milyen fényes a sarkuk. Mindig ide jártak ki énekelni is, mert a házakban nem engedte
az öreg Boda. Akkor még gyerekkorban szebb volt énekelni is, az ég babonásan feketedett, és
minden ének úgy szállt, mint az imádság. Ő énekelt előre, a többiek megpróbáltak
utánakapaszkodni, de mind megbicsaklott, attól fogva beérték a kórussal.

És mondta a drága nő,

hogy meglesz az esküvő…

Akkor a többiek rábömbölték: meglesz a, meglesz a, meglesz az esküvő. Magyar nótát

nem énekeltek, mert azt a parasztok szokták, ők pedig nem szerették a hájas-zsíros parasztot.
Pedig Feri egy magyar nótát nagyon szeretett:

Megkötöm lovamat piros almafához,

megkötöm szívemet gyönge violához.
Lovamat eloldom, amikor a hold kel,
 de tőled, violám, csak a halál old el.

Ezt énekelte mindig Spanyolnak. Most is addig nem gondolkozik az elmenésen, amíg
vele nem beszél. Spanyol azért nem ment el Ferivel a kultúrházba, mert titokban attól félt,
hogy nem lesz olyan elegáns, mint a többi lányok, pedig ezerszer-milliószor szebb, és jobban
is öltözik. Csak egy ruháját nem szereti Feri. Az öreg Kemény május elsején hazahozott egy
vörös zászlót, és letette az asztalra:

– Na, itt van Spanyolnak egy kis blúzravaló.

És az anyja csakugyan varrt neki belőle egy blúzt. Ferinek mindig keserűvé válik a
szája íze, ha látja. A zászlót nem szabad bántani! Ezért a zászlóért lékelték meg a budai
egyetemisták nagyapja fejét még 43-ban, és lökték bele a Cigánykába. Máig sem került elő a
teste, ott állhat talpon a tó fenekén, mint a búvárok, nem engedi eldőlni a sok iszalag.

De most egészen mindegy a piros blúz, egyáltalán nem számít, csak láthatná. Szép,
tiszta az este, talán még azt is megengedi, hogy megcsókolja; hogy a melléhez is
hozzányúlhasson, arra már nem is mer gondolni Feri. Vagy legalább úgy elaludni, hogy már
öregen ébredne fel az ember, és akkor is csak mellette ülni.

Még elég korán volt, nem aludtak a Tizenkét Házak. Feri megállt Spanyol ablaka alatt, itt már
nem ég semmilyen világosság, a függönyt is összehúzták. Kis kavicsokat szed fel a földről, és
azzal kocogtatja meg az ablakot, hátha fölébred Spanyol, és kijön. De vagy alusznak, vagy
nem hallják. Feri indulna is hazafelé, egy utolsó kavicsot hajít az ablakra, mikor a kert
mélyéből megszólal egy hang:

– Be ne törd, fiam, mert nincs másik.

– Jó estét, Kemény bácsi. Spanyol már alszik? Tudniillik úgy volt, hogy ma este
találkozunk.

– Várt rád nyolcig, aztán sírt egy kicsit, és elaludt. Csak nem történt valami baj?

– Lehet, hogy elmegyek énekelni, Kemény bácsi.

– Hogy mondod, fiam? Nem értem.

– Az úgy van, Kemény bácsi – keresgélte a szavakat Feri –, hogy kijött értem egy
ember, és azt mondta, hogy elvisz magával be, Pestre, a Zeneművészeti Főiskolára.

– Állandóra?

– Állandóra.
 – Akkor nem is jöhetsz hozzám dolgozni?

– Hát, nemigen.

– No, hiszen jól van, nincs semmi baj. Majd akad másik segéd is.

Spanyolról nem beszéltek, az öreg Kemény rátartásból, nehogy véletlenül azt higgye a
gyerek, hogy a lánnyal akarja zsarolni. Feri pedig nem tudott hogyan rátérni…

– Ha lehetne… Spanyollal… beszélni.

– Majd szólok neki, hogy öltözzön fel, de addig ne vesztegesd az idődet rám. Menj csak
szépen haza, és gyere vissza egy félóra múlva. – Az öreg Kemény üresen szortyogtatta
pipáját, ami nála szélsőséges rosszkedvet jelent. – „Tudtam én, éreztem én, hogy így lesz
azzal a kultúrházzal” – dörmögi keserűen. – Hol fog ilyen segédet kapni, mint a Feri, amihez
hozzányúl, tiszta smaragddá válik. Ajjaj, jajj, jajj. – Még ma este leissza magát az öreg.

Ahogy megy hazafelé, olyan nehéz lesz Feri szíve, hogy még az orrát is lehúzza. Most
mit csináljon: elmenjen? Ne menjen? Anyját ülve hagyta az álom, ahogy várt rá, az asztalra
készítette a vacsorát. Ahogy Feri belépett, arra riadt föl, megdörzsölte két kezével az arcát, és
enni adott. Feri evett, közben elmesélte az anyjának, hogy mi történt.

– Mit csináljak, anya?

– Ahogy gondolod, Ferikém.

– És maga mit gondol, anya?

– Te tudod, Ferikém.

– Elmenjek?

– Ahogy neked jó, Ferikém.

Feri érezte a szavak mögött a szemrehányást, és inkább sietett el hazulról. Az anyja

kiállt utána a kerítésajtóba.

– Csak már megnősülnél – motyogja félhangon –, és ne járnál így egyedül. Kemény

vagy, nagyon kemény. Elvennéd azt a kis Spanyolkát, az egyik szobában ellakhatnátok. Ha
volna asszonyod, volna gyereked, megváltoznál magad is. Egyszer mindenkinek meg kell
szelídülni, ilyen az élet. Neked is, fiam.

Azért mondja csak félhangon, nehogy a fia meghallja. Nagyon jó gyerek, de a dolgaiba
nem enged beleszólni, ha ő most megpróbál valamit vacsora közben, Feri leteszi a kanalat, és
másnap sem eszik rendesen. Inkább tartja a száját a magafajta bolond vénasszony, mert hát
érettségizett gyerek a Feri, maga taníttatta magát, és neki is ő ad kenyeret, mióta ilyen
nyavalyás az ízületeivel. Magának még egy sötét ruhát sem vett, ha el kell neki menni, Isten
tudja, miben fog elmenni. Különben kár neki elmenni abba a másik világba, mert most itt is
élhetne egy kis könnyebb életet, ott, bent úgyis csak becsapják. Suszter a kaptafánál. Meg
aztán itt van a Spanyolka is. Ő azért nem állja az útját, csináljon, amit akar, ő ahogy tudja,
segíti. Ha kevés lenne a pénze Ferinek, majd kér fonalgombolyítást a tanácstól, és küld utána
pár forintot. Visszamegy a szobába, mert Feri már rég eltűnt az útvégen. Szemüveget tesz föl,
előszedi a regényt, és pár sort olvas, közben elalszik. Ilyen az ő szombat estéje tizenöt éve.

Feri lassan ballagott a Fő úton, még sok van hátra a fél órából. Az volt az utolsó szép
nyári este, az a szombat. Szombat estére megszépülnek a Tizenkét Házak. Ilyenkor senki sem
hinné, hogy egész héten csak egy sor dülledt téglaház, padlása még a háborúban beomlott,
közein megnő a gaz, és laffogó disznók csörtetnek végig a kis utcákon. Ide senki sem cserélne
lakást, akárhogy is felöltözik a házakbeli asszony, mikor megy a közvetítőbe. A pesti
ajánlkozónak elég az a szó, hogy Tizenkét Házak, és visszavonul, az asszony pedig
sajnálhatja a kidobott villamospénzt. A szombat este más, vasárnap nincs munka, a levegő is
melegebb. Ezen a szombaton is kiültek az emberek ingujjban, és csak úgy, vizes fejjel a
Házak elé. Elüldögélnek egymás mellett, kemény tartásuk enged egy kicsit, testük pedig
szellőzik az ing hasadékain. Ilyen időig szoktak kint ülni, mikor Feri itt sétál, a Fő úton, addig
ülnek, míg nem látszik az éjszaka hideg köldöke, a Sarkcsillag. Ekkor megütögetik szájukat,
mintha az engedetlen álmosságot akarnák elverni, és azt mondja az egyik a másiknak:

– Már akár hiszed, akár nem, így jobban kifáradtam, mint a munkában.

– Én is éppúgy vagyok, alig várom a hétfőt.

Bemennek, ha kapott az asszony egy kis disznóhúst a Közértben, megeszik, ha nem

kapott, esznek valami mást. Vacsora után isznak az Ungárnál egy korsó sört, és el is múlott az
egész szombat. Persze, aki fiatalabb, annak más a szombatja is, eljár az eszpresszóba, Pestre
jár udvarolni, de mind a Házakból nősül, és harmincéves korukra ők is kiülnek a ház elé.
Ilyenkor nincs is idehaza egy se közülük, egyhangú, egyforma minden.

Feri megy az út közepén, és fejét mély gondok süllyesztik: mit csinálhat ő, kitérhet-e
ebből a százados körforgásból, elmehet-e innen? Mit számít az, ha innen tíz kilométerre vagy
tízezer kilométerre énekel akármilyen pénzért; más, boldogabb vidékek: Csepel, Újpest
haladnak előre, de ez a pár ház mindig egyforma marad, amíg le nem bontják, mit tud ő
csinálni? De mégis, mégis. Ha ő nem énekel a Tizenkét Házakról, akkor nyomtalanul múlik el
az az élet, soha senki nem fogja tudni, milyen verejtékes munka volt a jövőt kifaragni, hogy
ment rá itt minden ember élete. Más erről énekelni nem tud, mert másnak nem ismerősek az
esték, hogy itt úgy sötétedik, hogy egyre melegebb lesz, a házak pedig árnyékukkal
rákönyökölnek a másikra. Másnak nem igazán öröm, hogy a házakbeli gyerekek fehér
cipőben járnak, mikor még ő télen is mezítláb csavargott. El kell menni, mert most el lehet.
Spanyol biztos megérti, és talán el is jön vele. Leül Spanyol kapuja előtt a csiszolóra, halkan
énekli apja régi segédnótáját:

János lettem,
könyv van a kezemben,
mégse nincsen
egy grand is a zsebemben.
Jobb zsebemben,
bal zsebemben sincsen,
 az ilyen szabadulást
verje meg az Isten.

Jaj, de nehéz nóta ez, ha megnyomná az ember, marokkal, hány liter izzadság csorogna
ki belőle? – elmélkedik Feri, és lassan dúdolja tovább, mert a dallama szép, és üt, mint egy
kalapács.

Túl a sarkon elgondolkozva közeleg Warcholik Jani, ő nem jár be sehova, ki nem teszi
a lábát a telepről.

– Szerbusz, édes komám, szerbusz – üdvözli Ferit, és örvendezve rápislog vörös szélű
szemével –, ide nézz, min gondolkozok! – és sebesen rajzolni kezd a földre.

– Már megint gondolkodol, Jani, mi van veled? – és Feri az ákombákomok fölé hajol.

– Ide nézz, látod, ezek a Tizenkét Házak. Itt van két oldalról a két vasúti töltés, hátulról
pedig a villamostöltés. Innen védve vagyunk. Elöl – látod – itt van a két lebontott ház.

– Látom – bólintott Feri.

– Na és most; a két lebontott házban felállítunk egy-egy gépfegyvert. Na, mit szólsz
hozzá?

– Nagyon jó, csak azt nem tudom, hogy miért?

– Hogy miért? – húzta fel Warcholik kukoricasütésnél hősi halált halt szemöldökének a
helyét –, hát azért, hogy senki se jöhessen be a Házakba, és ne mehessen ki belőle. Itt őrséget
fogunk állani, és ha valaki meg akar szökni, akkor én ratatata, érted?

– Értem, de miért nem lehet kimenni a telepről?

– Csak, éljünk így egymás között. A bozontosban termesztünk gabonát, én meg majd
csinálok egy kis gyárat is.

– Kossuth Lajost ne hívjuk haza?

Warcholik megsértődött, felállt, és leporolta nadrágját.

– Ha pimaszkodsz, nem is magyarázom tovább. Biztos te is meg akarsz szökni, és félsz,

hogy én téged ratatata – azzal ellépett Warcholik Jani.

Hiába bolond szavak, Ferinek nagyon fájnak. Egészen meggörnyedt híres egyenes háta,
és a feje is ugyancsak lecsüggedt.

Így ül, ül Feri sokáig, egyszer csak valaki befogja mind a két szemét. Tétován nyúlt a
kézért, s a szeméhez szorította tiszta erejéből, aztán elengedte és felnézett, ott tündökölt
felette Spanyol két tatárkirálylány-szeme. Elnézte volna addig, amíg tart az örökkévalóság, de
szeme megakadt a piros blúzon.

No hiszen, jól van, megtehette volna neki, hogy legalább ma estére másikat vesz fel, de
hát ha így alakult, ma este az sem számít.

Felugrik, kezet fognak és aztán amit eddig sohasem csinált meg Spanyol, beléje karol.
Nem lesz még egy ilyen szép pillanata Feri életének, bizony a lába elé kell nézni, hogy jó
helyre lépjen. Spanyol mellette befészkeli magát a karjába, a lány feje is megindul Feri válla
felé, és úgy sétálnak a végtelen estében.

Feri igyekezett kisebbeket lépni, nehogy megzavarja a lányt. Csak sokára szólalt meg
Spanyol:

– Igaz, hogy elmész?

– Igaz – mondta Feri, és hirtelen támadt nagy rosszkedvében leszegte a fejét. A lány
hangja játékossá vált, csak pici remegéseken lehetett érezni, hogy komolyabban gondolja,
amit mond.

– Te fogsz nálam különb nőket is találni: énekesnőt, színésznőt, még talán a Ferrari is –
és kényeskedett, törleszkedett a lány, mint egy macska –, úgy elmégy a Tizenkét Házakból,
hogy a híredet sem halljuk, csak majd ha nagy ember leszel. Anyus éppen azt mondta, hogy
talán még az utcán sem ismersz meg bennünket.

– Lehet.

Feri persze tudta, hogy a lány most vigasztalást, cáfolást szeretne tőle, de hallgatott.
Mintha az utolsó három év fáradtságát cérnára tekerték volna, és most elengednék az egész
gombolyagot, olyan fásultság vett erőt rajta. Sok volt így egy estére. Bátkai, Bársony, öreg
Kemény, Warcholik Jani, és még Spanyolnak is magyarázza, hát még ő sem érti meg?! Persze
hogy nem érti – növekedett benne a bosszankodás –, hiszen iparoslány, egész életében
mindene megvolt, azt csinálhatott, amit akart, reggel tálcán hozták a kávét az ágyához, és még
azt is megkérdezték, hogy akar-e enni? Mit érti ő, honnan tudná, hogy mit jelent kiverekedni
valamit. Csak Spanyol várna három évet egy sötét ruhára, mint ő!

Feri száján kiszaladt a szó:

– Látod, ott, a Göncölszekeret?

– Látom, mi van vele?

– Az ötödik csillag után van egy csillag, azt látod?

– Nem.

– Katonacsillagnak hívják, a régi arabok csak azt vették be katonának, aki ezt is látta.

– Te látod?
 – Én látom.

– Örülj neki – és kihúzta karját a fiúéból. Feri mélyen megbánta, amit mondott.

Már kint sétáltak a töltésoldalban, csikorgott a kavics a lábuk alatt. Spanyol arca
megengesztelődött, és újra belekarolt Feribe, Feri is felemelte a fejét.

– Üljünk le – mondta Spanyol.

Feri leterítette a kabátját, ott ültek a nagy méhes bokor előtt. Feri lejjebb csúszott, és
fejét Spanyol ölébe fektette. Spanyol játszott az orrával, gyűrte-nyomogatta, Feri pedig
prüszkölt, mint egy kiskutya.

– Szemtelenkedtél az anyuskáddal, mi? Szabad szemtelenkedni? Szívod vissza rögtön!

Feri készségesen visszaszívta.

– Na, most mondd szépen, hogy: anyuska, nem megyek sehova, hanem itthon maradok.

Feri elnézett magasra, és keményen összeszorította a száját, hogy Spanyol ne lássa, ha

történetesen sírna. Spanyol mégis észrevette, mosolygott, tömött, fekete hajából hátravetett
egy fürtöt, ringatta a fiú fejét, és a melléhez szorította.

– Mit csinálnál te ott nélkülem, és én mit csinálnék itthon nélküled? Olyan szépen
fogunk élni, Feri, beállsz apához, miénk lesz a műhely. Ha jól megy, elköltözünk a Házakból
ki, Pest környékére: Lőrincre vagy Erzsébetre, veszünk egy kis családi házat, vagy ha olcsóbb
lesz, építtetünk, Rada bácsi megcsinálja. Én majd nevelek neked tyúkocskát, libácskát, és egy
kistányérról megetetlek. És nem törődünk a világgal, azt mondjuk majd neki, ha eljön
látogatóba: te sem törődtél velünk idáig, most eriggy innen, te csúnya világ.

– És mi lenne, ha most eljönnél velem – kérdezte Feri izgatottan –, hiszen valaha

nagyon szerettél volna táncolni, miért nem próbálod meg most.

– Nem próbálok újra semmit – mondta a lány mérgesen –, nem lesz az egész életem egy
nagy próbálkozás.

– De miért nem próbálod, mikor lehet neked is?

– Csak.

Most nagyon sokáig hallgattak.

– Szóval elmész, Feri?

Feri nem válaszolt, de Spanyol szemébe sem nézett, nagy, fekete világot látott a feje
fölött, és életében először arra gondolt, hogy jobb volna neki is ott állni a nagyapja mellett, a
Cigányka fenekén. Spanyol simogatni kezdte puha kezével az arcát. Feri hagyta, mint a
langyos esőt, aztán lehajolt a lány, és csókolni kezdte az orrát, szemét. Feri fölemelte a fejét,
és nyúlt a lány szája után, mint egy forráshoz. A lány magához emelte, és hosszan
megcsókolta, időtlen idő múlt el. Feri fölgyúlt, újra megcsókolta, és átfogta a lány derekát.
Spanyol visszaadta a csókot, Feri lassan kigombolta a lány ruháját, és megfogta a mellét.
Spanyol ezzel sem törődött, csak csókolta tovább. Feri az ölébe kapta a lányt, és vitte be
magával a méhes bokor mögé. Spanyol ellenkezés nélkül hagyta, de az utolsó pillanatban
megfeszült a teste, fekete tűz gyúlt a szemében, és úgy suttogta Ferinek:

– Esküdj meg, hogy nem mész el!

Feri egy pillanatig nem értette. A következő pillanatban pedig már egymillió képet
látott. A lány testén keresztül látta egész jövendő életét. Huszonöt éves korára elhízik, és
délutánonként gatyában fog heverni a húzatlan ágyon, mint az öreg Kemény. Spanyol pedig
kombinéban fog ide-oda menni a konyhában, éppen csak alul van megkötve az inge. Ez a
feszes mell addigra meg fog engedni, és ellottyad a mostani kemény hús, és nem marad más,
csak az izzadságszagú hétköznapok a műhelyben. Úgy fog meghalni, mint az apja: egy délben
hazajött, ivott két féldecit, és lefeküdt a feleségével. Mikor az asszony estefelé föl akarta
kelteni, és ébresztgette, hörgött kettőt-hármat, és már hiába küldtek az orvosért. Feri feje
lassan kitisztult: így nem kell a lány, ő meg nem hazudik.

Spanyol riadt szemekkel néz rá, maga elé tartja az ingét, mintha egy ismeretlen férfi
nézné. Feri szeme lassan elfordul róla:

– Öltözz fel! – mondja, kabátját a vállára kanyarítja, és megy befelé a Házakba.

Spanyol néz utána, aztán keservesen felsír, és leborul a ruháira.

Feri pedig megy befelé, a Házak szélén van egy nyomóskút, alátartja a fejét, aztán iszik
hosszan az édes éjszakai vízből. Valami nagy fájdalom ég benne, nem elég neki a víz,
megindul a kocsma felé.

Már majdnem üres volt a kocsma, az öreg Kemény iszogatott a sarokban, meg egypár
hasonszőrű: Mészáros „Csokor” és Monfera Gyugyu bácsi. Hátul táncoltak néhányan. Feri a
pultnál ivott a többi talpon álló emberrel együtt, akik csak kihörpintik söreiket, és mennek is.
Csendes hangon beszélgettek egymással is, Ferivel is. A fiúra valami nagy nyugodtság
ereszkedett, szíve egészen kitisztult. Nyílik az ajtó, Spanyol jön be, már átszántotta a fésűvel
fekete haját, észreveszi Ferit, juszt is fölszegi a fejét, és beáll a táncolók közé. Orosz Öcsihez
törleszkedik, az boldogan fogadja. Az öreg Kemény sokáig nézi a lányát, Ferit, megért sok
mindent, átkiabál Ferinek:

– Te, Feri, gyere csak ide!

Odamegy Feri, leül.

– Miért nem táncolsz a lányommal, nem szép?

– Dehogynem.

– Vagy talán svandra a lányom?

– Nem az.

– Akkor mért nem? A pesti svandrák szebbek?

 Mészáros „Csokor” a markába puffantja a röhögését, Feri ránéz, rögtön elhallgat.

– Szebbek – válaszol Feri bátran a kérdésre.

Keménynek egy pillanatig fölakad a szeme, aztán legyint.

– Jól van, legalább nem vagy gyáva. Igyál.

Ittak.

– Igyál még!

– Nem kell!

– Azért nem kell, mert én fizetem?

– Azért.

– Mert te már úr vagy? Énekes úr?

– Úr vagyok.

– El is adod te majd a szegény embert valaha. Olyan leszel, mint a Bársony, Bársony
Feri. Selyem Feri, te!

Feri visszakézből úgy mellbe vágta Keményt, hogy fölborult székestül. Még estében is
üvöltött.

– Eresszetek, hagyjatok! – Mikor látta, hogy senki sem akarja lefogni, még jobban
kiabált:

És ti hagyjátok? Hagyjátok, hogy ezt csinálja egy öregemberrel?

– Azt kaptad, amit megérdemeltél. Mit bántod ezt a gyereket – mondták neki a többiek
–, csak igyál.

Kemény egy pillanatig ostobán nézett, aztán töltött újra, és énekelni kezdett:

Mi mesterlegények nagy urak vagyunk,

Mester úrnak mi már sose dolgozunk,
Mert adót nem fizetünk,
ha nem tetszik, elmehetünk.

Feri már nem hallja azt sem, hogy megvédték. Elborulva ballag a Fő úton. Hogy neki
azt mondják, hogy eladja a szegény embereket. Csurog a szeméből a könny, állandóan
káromkodik, hogy visszatartsa, és ökölbe szorítja a kezét. Hogy ő eladja a szegény embereket!
Nem is tud hazamenni, leül a kertjük alatt, és gondolkozik, mit tegyen magával. Most már
nem tud elmenni, az egyszer biztos, de hát akkor mi lesz vele?

Csikordul az ajtójuk, az öreg Manger jön ki rajta. Feri úgy-ahogy rendbe szedi magát,
ne lássa senki, hogy valami baja van. Az öreg Manger előveszi a pipáját, és rágyújt.

– Na, mi van, Józsikám – mondja Ferinek (azok az átkozott keresztnevek!) –, hallom,

hogy elmégy?

Feri csak legyint.

– Nem baj az, Józsikám. Ha tanulhatsz, csak menj, bár én tanulhattam volna.

Sokat pipázott Manger, mielőtt a nagy szót kimondaná:

– Aztán ruhád van-e?

– Csak ami rajtam van – mondja Feri, és kezdi magát furcsán érezni.

– Ez-e? Nem a legjobb, mondtam az anyádnak – nyögi ki Manger nehézkesen –,

mondtam az anyádnak, hogy van nekem az a régi kék öltönyöm, minek ez már nekem.
Odaadnám, mondom neked.

– De Sanyi bácsi…

– Á, Józsikám, nem olyan jó ruha már az, kiszolgált velem a múlt háborúban,
gyűrődött, piszkolódott, de hát mégiscsak sötét ruha.

– Hát, nagyon köszönöm, Sanyi bácsi, de hát nem fogadhatom el magától, ha nincs
sötét ruha, akkor nincs.

– Megszólnának bent, Józsikám, mindenkinek van sötét ruhája, csak pont neked nincs.
Fejedre olvassák, hogy a Házakból jöttél; ne bántsák ezért is ezt a nyomorult pár házat.

– De nem, Sanyi bácsi!…

– Tedd meg akkor az én kedvemért. Mit tudok én még csinálni értetek? Legalább te
hordjad ezt a ruhát. Ha én fiatal lennék – legyintett, és keservesen felsóhajtott –, mit tudnék
még csinálni, de így?! – Feri sírt, és nem szégyellte nehéz könnyeit, az öreg maga is
krákogott:

– Akkor mindjárt ki is hozom – és hozta ki vállán óvatosan a kikefélt ruhát és egy piros,
napraforgós nyakkendőt apró szerencsepatkókkal. Odaadta Ferinek, egy szót sem szóltak,
csak kezet fogtak, és az öreg hallgatott tovább a Házak között. Még fél perc, s eltűnik alakja a
sötétben.

Feri benézett az ablakon, Bátkai ott ült az asztal mellett, és beszélt. Nem
udvariaskodva, mint egy idegen szokott, hanem mosolygott, és Feri anyját is megnevettette.
Pedig Feri látta Bátkai arcán, hogy milyen fáradt, szeme akkorára tágult, mint egy mécses.
Ahogy Feri belépett, fölkelt, és kezet nyújtott:

– Széna-szalma?

– Megyek, pajtás, megyek.

Bátkai szokása ellenére nem válaszolt azonnal, hanem gondolkozott előtte:

– Nem is tudod, öregem, milyen nagy dolog ez. Megrázó… megrázó… Szerbusz, gyere
be akkor hétfőn. Szerbusz. Ne kísérj ki, szerbusz – és maga ballagott egyedül, meg-megállt
egy háznál, és csodálkozva nézte.

Feri levetette az ingét, megmosdott és lefeküdt. Anyja nem tudott elaludni, mint
általában, ha álmából felébresztik. Csendesen ült a széken, és kivárta, amíg Feri elalszik.
Mikor azt hitte, hogy már alszik, megkérdezte:

– Alszol, fiam?

Feri nem válaszolt, pedig nem aludt.

Anyja botorkáló lépésekkel odament hozzá, nehezen kerülgetve a székeket, megállt

előtte, és reszkető kézzel keresztet vetett rá:

– Áldjon meg az Isten, ne legyél sohasem önző – és megcsókolta fiát a homlokán.

Feri érezte, és könnyű szívvel elaludt.

Álmában először homokvárat épített, aztán hirtelen lóhátra pattant, fölrúgta a

homokvárat, és a lóval hatalmas sínek között száguldott egy távoli hegy felé. A sínek mindig
lefelé mentek, és Feri már azt hitte, hogy sohasem éri el a hegyet, mikor a csúcson ezer autó
jelent meg, piros reflektorával túlvilágítva a holdat, és Feri énekelt örömében, mert érezte,
hogy ezek az autók érte jöttek.

1955

Elátkozott úton
Azon a vasárnap estén kirepült mindenki a szállásról, csak én maradtam odahaza vigyázni a
holmikra. Akadt egy-két lopós a szomszéd szobákban. Kaptunk egy vekni kenyeret meg egy
lábos jó töpörtyűs zsírt, én vacsorázgattam el az egészet unalmamban. Nem tartottam nagy
kárpótlásnak. Tudtam, olyan cigánylányok keringenek a Fekete Gyémánt előtt tüzes
kardigánjukban, hogy nem mer az ember közel menni hozzájuk, mert isten bizony
felnyársalnak tűben hegyes mellükre. Nekem mégis nagy kedvem lett volna ezt a
halálveszélyt vállalni.
 Valamit kell csinálni estig – gondoltam, és mivel a szoba olyan unott-egyforma volt
előttem, Urbán Feri feleségének a képét nézegettem. Szép nő volt, a szeme olyan kék lehetett,
mint az elborult ég. Nekem csak az nem tetszett benne, hogy elöl a fogai közt egy kis rés
hivalkodott. Nem szépséghiba, de az én fülemben úgy visszhangzik az ilyen: kopogtassatok
felül, és én megnyitom alul. Azért mégis átkozottul szép lány, és teljesen meg tudom érteni
Ferit, hogy ezzel a képpel alszik, ezzel a képpel ébred. A bányába is leviszi néha. Ma,
vasárnap is lesz már vagy tizenegy óra, mire felbotorkál majd Feri az Ezer lépcsőn. De hiába
keres meg egy nap sokszor két darab százast, megy haza a pénz rózsaszín papíron. Ha mi
eszünk valami jobbat, lefekszik, és a falnak fordul, ha megkínáljuk, szinte beleugat az
arcunkba. Cseh Sanyi mindig azt mondogatja neki:

– Én téged lezavarnálak karácsonykor, és húsvét másnapján engednélek fel.

Ilyenkor Urbán Feri mindig zavarba jön, pislog, kezével mutogat szó helyett, de csak
annyit tud kinyögni:

– Na jó, te Sanyi, ugye nem tudhatod a teljes… a teljes képletet.

Pedig különben nem tökéletlen gyerek, tartásában is van valami nagyon katonás, jó
volna megtudni egyszer, hogy miért is él így voltaképpen.

Csak úgy az asztalra borulva elaludtam. Ferinél van kulcs, be tud jönni. Álmomban
mégis elmentem a cigánylányokhoz. Volt köztük sok gyönyörű, de nekem legjobban egy
szőke, kékszemű tetszett. Kis rés hivalkodott a fogai közt. Még mondtam is magamban:

– No né, egy szőke cigánylány!

Egész idő alatt neki udvaroltam, már hajlott is a szavamra, mikor egy hang csosszant
bele álmomba, felébredtem. Ott ült Urbán Feri az asztal mellett, és a felesége képét nézegette.
Megcsókolta, aztán sokáig dörzsölte borostás arcához.

– Katika – mondta –, édes szemem fénye! Teérted járok az elátkozott úton. Jaj,
elhagytál? – és nagy részegségében sírni kezdett.

Álmosan pislogva fölnéztem. Feri észrevett, odalépett hozzám, és nagy, cuppanós

csókot nyomott a pofámra:

– Az anyád jó istenit – mondom neki szelíden –, hát így kell inni? Hónapokig semmit,
most meg egyszerre…

– Ne haragudj, testvér! Beszittyóztam egy kicsit.

– De azért mégis…

Lenyomott egy székre.

– Nem innék én, ha nem lenne okom rá, testvér. De van rá okom, tudom én, hogy miért
iszom. Elátkozott úton járok Katikáért, és testvér, lehet, hogy megcsal. Elhiszed?

– El én.
 – Nem is vagy te akkor okos ember. Ha te én volnál, és én te, akkor először is
megkérdezném tőled, ha én te volnál, hogy történt az egész. Azt mondta mindig Hospodár
százados a tiszti iskolán: „Hogyha valamit nem tudtok, fiúk, csak kérdezzétek meg
nyugodtan. Nincs olyan ember, aki mindent tud, mert annak oda kellene adni a Nobel-díjat.”

Éreztem, hogy beszélni akar. Olyan dolog igazi barátnak beszélni, mint télen nagyon jó
tüzet rakni, amiből nem marad pernye, csak meleg. Többet ér, mint egy ágyban tett szerelmi
vallomás, mert akkor csak az íz teszi őszintévé a férfit, meg is bánja legtöbbször.

Különben is nagyon érdekelt Katika, akinek – mondom – olyan szemei voltak, mint az
elborult ég.

– Várj, Ferikém – mondom –, becsukom az ajtót, nehogy kisétáljon, amit mondasz.

Leültem egy székre. Feri sok vizet ivott, csak úgy döntötte magába, aztán hosszan,
hosszan elmélázgatott. Én közben az eget néztem, egészen besötétedett. De még most is sehol
egy felhő, olyan tiszta volt az ég, mintha az anyám szűrte volna meg kávénak. Távolból
cigányzene hallatszott és női nevetés. Cseh Sanyiék most dughatják bőr alá az utolsó
húszasukat. Feri előrehajolt, és csöndesen beszélni kezdett. Szeméből apránként eltűnt a kusza
részegség, sohasem hallottam még embert ilyen csöndesen és okosan beszélni.

– Nekem elhiheted, testvér, hogy nem voltam én mindig ilyen bányabolond, ha nem is
szeretek beszélni róla. Tiszti iskolába jártam, Hospodár százados elvtárs keze alá. Mindig azt
mondogatta Hospodár: – Neked, Feri, még a füled hegyében is gömbérzék van – mert én
lőttem a legjobban az ezredből. Ez a Hospodár jobban bánt velem, mint az apám. Akkor nem
számított semmi, ha a ruha bepiszkolódott, odamentem Hospodárhoz, mondom neki:

– Százados elvtárs, jelentem, baj van az angyalkardigánnal. – Csak mosolygott a

bajusza alatt.

– Hogy verje össze az első szél az apró bokáidat. – És már írta is az új kiutalást. Hiába
parasztozol te is meg a Cseh Sanyi is, akkoriban olyan nőkkel jártam, hogy veletek szóba se
állnának. Nagyon magasra juthattam volna, ha nem szeretem meg annyira Katikát, és nem
vágom be az utat saját önmagamnak. Látod, testvér, most piszkos vagyok, mocskos vagyok,
részeg vagyok, mégse sajnálom. És ha újra kezdhetném, ugyanezt csinálnám. Mert nekem
Katika fontosabb a sorsomnál, és boldog vagyok, ha valaha láthatom.

Látod, jó így elbeszélni. Nem fáj annyira a szívem, a fejem is kitisztul, könnyebben el
tudok neked magyarázni állapotokat. Nem akarok dicsekedni, testvér, de nagyon érdekes
történet az enyém.

Úgy kezdődött, hogy még 53 májusában eltávozásról mentem vissza az iskolába.

Valami dolgom volt, és a szomszéd faluban kellett várni az állomáson. Hó, egész más gyerek
voltam, mint most, nagyon szerettem magamat akkoriban. Direkt köves helyeken jártam, hogy
a csizmámat pengethessem, mert az volt nekem akkoriban a legkedvesebb zene. Valami
nagyon sütött a nap, kihalt az egész környék, beszélgetni sem lehetett senkivel, pedig maradt
idő jócskán az indulásig. Ahogy sétálok, egyszer csak meglátok egy szőke kislányt. Úgy
emlékszem, mintha ma lenne, néztem utána. Nem ismertem, pedig néha átjöttünk ebbe a
faluba táncolni. Csak egypár pillanatig láttam, mert aztán bement az étterembe. Na, mondom
magamban, ezt a kislányt közelebbről is megnézem. Utánamentem, mert mire is jó másra a
katona? Bemegyek, hát ott áll a kislány az ablaknál, és málnaszörpöt iszik. Figyeltem egy
kicsit, nagyon érdekesen ivott. Mindig csak egy keveset vett a szájába, tartotta a torkán, csak
úgy nyelte le. Közben pihegett, mint a jércék. Megálltam a pult túlsó végén, és mintha csak
véletlenül, kezdtem közelebb csúsztatni a poharamat, amíg csak el nem értem az ablakhoz,
odakerültem egészen mellé. Észrevehette a feleségem, hogy farolok a közelébe, rám is nézett
azzal az ibolykék szemével, de nem szökött meg előlem. Két kézre fogta a poharat, és úgy
iszogatta tovább a málnaszörpöt.

Vártam, amíg megissza az egészet, összeszedtem az egész bátorságomat, és

odafordultam hozzá:

– Kisasszony, kedves, szereti a málnaszörpöt?

– Szeretem én.

– Megengedné-e, hogy esetleg fizessek magának még egyet?

– Hát ha olyan sok pénze van.

– Legyen szíves, pincér elvtárs, egy nagy málnát.

Hozta is a pincér, én persze örültem kegyetlenül. Lám, nem utasított vissza. Áldottam
magamban Hospodár százados elvtársat, hogy ilyen szépen megtanított minket beszélni. Mert
mondhatsz akármit, testvér, a nőknél az a legfontosabb, hogy szépen beszéljen az ember.
Hány komoly, érettségizett gyereket láttam, hogy ki sem tudták nyitni a szájukat, a lányok
nevettek rajtuk.

Mondom neki:

– Hát aztán nem fél-e a katonáktól?

Erre azt mondja:

– Nem félek. Féljenek a katonák tőlem – és nevetett.

– Ejnye, de bátor kislány maga! – Nevetés után mindig lehet engedni a hangon. – Hány
éves?

– Hát én azt nem mondom meg.

– Nekem se?

– Ó, magának. Hát kicsoda maga?

– Valaki csak vagyok.

– Inkább senki.

– Jól van, jól van. Majd egyszer még másként beszélne velem, de akkor már igencsak
késő lesz.
 – Késő?! Miért? – ijedt meg nagyon.

– Mert akkor mást fogok már szeretni.

Erre nevetett a feleségem sokáig, most tetszett a legjobban. Tudod, a fogai közt van egy
kis hézag, az tetszett a legjobban.

– Udvarlója van-e? – kérdeztem.

– Á, nincs nekem csak szórakoztatóm. Még iskolába járok. Mindig azt szoktam
mondani: én bizony nem teszem tönkre az életemet, van bőven idő.

– Bizony van.

Gondolhatod, testvér, hogy örültem, nem úgy, mint máskor, ha egy ilyen-olyan nőt
átbeszélünk. Ez valami egészen más volt. Tudod, még a szaga is. Valami olyan tiszta, könnyű
szaga volt, amit parasztlánynál még sohasem éreztem. Pedig Hajdú Esztit a falumban de sokat
szagolgattam. Csak tiszta szaga volt, feleségemnek pedig édes.

– Hát a nevét szabad-e tudnom?

– Fekete-Szűcs Katalin.

– Itt laknak Mezőkeresztin?

– Itt.

– Aztán haragudna-e, ha egyszer meglátogatnám?

Erre azt mondja, hogy dehogyis haragudna, inkább nagyon örülne.

Még ezután sok mindent beszéltem neki, és láttam, hogy egyre nagyobb szívvel néz
rám. Volt idő, mikor már nem is beszéltünk, csak néztük egymást, ekkor jött az az átkozott
vonat. Kezet fogtunk, kipróbálta az erejét, mert tiszta erőből megszorította az én nagy
mancsomat. Aztán, mikor látta, hogy nevetek rajta, megzavarodott, kezével az arcom felé
intett, és elszaladt.

Néztem, néztem, ahogy fut a kedves, és csak akkor vettem észre, milyen helyes fara
van. Néztem sokáig, amíg láthattam, és megtelt a szívem valami könnyű boldogsággal.

Még az ablakból is folyton bámultam, melyik lehetne az ő házuk, és akkor már tudtam,
hogy jövő héten megkeresem őt. – Megkeresem – mondta Urbán Feri, és hosszan elhallgatott.

Azt hittem, elnyomta a nyolcórás hajtás lent, a tárnában, feltápászkodtam a székről, és

lerángattam a pokrócot az ágyamról, hogy betakarjam Ferit. Feje a karjára nehezedett,
szöghegyes ádámcsutkája föl s alá sétált szénportól oly igen eres nyakán. Hiába, a bányához
zabálni kell, ő pedig még enni sem igen eszik.

Ahogy betakartam, felnyitotta szemét, mosolygott fáradtan:

– Nem alszok, testvér, nem tudnék én a legnagyobb erőszakkal sem elaludni.

– Aludj csak nyugodtan, holnap műszakváltás.

– De mondom, testvér, hogy nem tudok. Tiszta lehetetlenség.

– Mesélj tovább, Ferikém. Hátha jobb lesz.

– Jól van, testvér, megpróbálhatom. Hol is tartottam? Látod, milyen gyönge a fejem.

– Ott tartottál, Ferikém, amikor először találkoztál a feleségeddel.

– Most már emlékszem. Akkor léptem én arra az elátkozott útra. Az elátkozott útra.
Elég az hozzá, testvér, hogy azon az egész héten nem találtam a helyemet. Egész nap kint
harmonikáztam az udvaron, a fa alatt. A hét közepén elkapott Hospodár:

– Te, Feri, veled meg mi a nagyon jó Isten van?

– Velem? Semmi.

– Valami csak van – mondja, s elém tartja a fegyverem –, mert olyan piszkos a
géppisztolyod, hogy ráragadnak a legyek.

Máskor pedig az én fegyverem volt a legtisztább, néha ötször is kihúztam a csövét.

Elkapja a vállamat Hospodár:

– Mi bajod van, Feri? Mondd meg, mert úgy felrúglak, mint tyúk a töreket. Szerelmes
vagy?

– Az.

Csóválta Hospodár a fejét:

– Minden tisztinövendéket ki kellene herélni, akkor talán dolgoznának is egy keveset.

Azzal otthagyott, de én láttam, hogy mosolyog a szája szélén, egyáltalán nem

haragszik. Félúton meg is kérdezte:

– Hová való az a szerencsétlen kislány?

– Mezőkeresztire.

– No, hát majd megbánja, hogy nem született inkább borjúnak.

 Nekem az rontotta a kedvemet, hogy a hét végére nem kaphattam eltávozást, mert
egymás utáni vasárnap nem jár. Szombaton már készülődtek a többiek elfelé, csak én
szájharmonikáztam a fa alatt, direkt szomorú nótákat. No – mondom magamban –, isten veled
eltávozás, vége a világnak! Egyszer csak kiabálnak az udvaron, hogy hívat a Hospodár
magához.

– Urbán növendék! Önt a holnapi nap tartamára különleges harcfeladattal bízom meg.
Érti?

– Értem, százados elvtárs! – jelentettem csüggedten neki.

– Ön Mezőkereszti helységben el fogja foglalni rohammal egy kislány szívét.

Megerősítés nincs, a feladatot egyedül hajtja végre. Végeztem, kérdés nincs, leléphet.

Hát, azt sem tudtam, mit csináljak a nagy boldogságtól.

Hej, testvér, mai ésszel nem örülnék már annyira, de mindegy, talán még erről is
mesélek neked. Hazamentem az éjjeli vonattal, mindenki rajtam röhögött, mert annyira el
voltam gargyulva magamban, hogy makk kilencesre piros ultit mondtam.

– Kontra ulti! – mondják.

– Rekontra! – mondom, tudtam is én, honnan fúj a szél!

– Szubkontra!

– Mórkontra!

– Hirskontra!

– Grószkontra!

– Fedák Sári!

– Plafon!

– Ki a kocsiból! – mondják, de akkor már röhögtek is. Vesztettem vagy nyolcvan

forintot. De akkor nálam az ilyesmi nem számított, testvér, még örültem is neki. Mondom
magamban: akinek nincs a kártyában, van a szerelemben. Hazaértem három óra felé. Reggel
odajön hozzám a szegény anyám, és kérdezi, hogy jövök-e a templomba? Legalább én
menjek, ha már az apám olyan istentelen. Mondom neki:

– Ne haragudjon, édes, nem megyek. Tiltja a szavam.

– Akkor legalább kísérjél el.

Parádézni akart velem, hogy lássák a népek, neki milyen fia van. Mert az öcsémmel
nem sokra menne, egész álló nap ócska motorokon barkácsol, és mindenkihez goromba, mint
egy pokróc.
 Felkeltem, gondolom, hadd legyen meg neki ez az öröme. Mezőkeresztire úgyis csak
délután mehetek át. Belém karolt az édes, és ott toporgott mellettem végig az úton.
Mindenkinek köszönt, olyanoknak is, akiknek máskor nem szokott. Mindenkivel megállt
beszélni:

– Hazajött a tiszt fiam, és most elkísér egy kicsit a templomba.

A templomajtónál olyan tekintettel nézett, mintha nem is látna semmit, csak szép
gyöngéden át akart segíteni a lépcsőn.

– Nem lehet, édes – mondtam, és megcsókoltam az arcát –, én már nemigen találkozok

az Istennel.

Rám nézett, és meghajolt a háta szegénynek, kezébe szorította a könyvét, és belépett.

Sajnáltam nagyon, és tudom, ahogy öregszek, mindig jobban fogom sajnálni, de én már az
apám véleményén maradok:

– Nem megyek én a templomba, nem vesztettem el ott semmit, nincsen mit keresni.

Visszafelé egyedül ballagtam, csörgött a csizmám a köveken.

Az egyik kerítés mögül rám köszönnek:

– Te már észre sem veszed a szegény ember lányát.

Ott mosott az udvaron gyerekkori pajtásom, régi szeretőm, Hajdú Eszti.

– Dehogynem veszem észre – mondom, és odalépkedtem a kerítés alá.

– Lesz délután bál, nem jössz le? – kérdezte Eszti.

Kicsit hízott a gőgöm.

Képzeld el, testvér, egy lány kér meg engem estére, a legényt.

– Sajnos, nem mehetek – mondom. – Mezőkeresztibe kell átlépnem.

– Csak nem valami szép lányhoz? – kérdezte Eszti.

– Vagy ki tudja.

– Hát csak eridj.

– Megyek is.

– Régen más voltál velem, nem voltál ilyen goromba.

– Az régen volt – mondtam, és elindultam hazafelé. – Tudod, testvér, nagyon

szégyellem, ahogy Esztivel beszéltem, mert igazán sohasem bántott, de így van az elrendezve,
hogy amikor új szeretőt keresünk, mindig gorombák vagyunk az elsőhöz. Pedig Eszti nem
érdemelte meg, mindig nagyon szeretett, hű is volt hozzám.

Ebéd után félrehívtam az öcsémet:

– Miska, add ide a kerékpárt, át kell mennem Mezőkeresztire. – Hát elkezd az öcsém
dühöngeni, hogy miért kérem vissza a kerékpárt, mikor egyszer már neki adtam, és valami
csúnya módon káromkodott.

– Ne hőbörögj, Miska – mondom. – Itt van egy húszas, menj el este a bálba, itt, nálunk.

Azt mondja az öcsém:

– De akkor add ide ma estére az órádat is!

Odaadtam neki, és így nagy nehezen megkaptam kölcsön a saját kerékpáromat.

Ahogy karikázok a faluból kifelé, egyszer csak meglátom Desits Bandit.

Odakiáltok neki: – Hová mész, Bandi?

– Megyek át Gyulaházára.

– Gyere inkább Mezőkeresztibe.

– Mit keressek én ott?

– Azzal ne törődj, csak gyere.

Nagyon jó gyerek, egy kicsit dörmögött magában, de azért eljött velem egész rendesen.

– De éjfélre visszaérünk, mert nekem reggel dolgom van!

– Jól van – mondom neki –, tíz órára régen az ágyban leszel.

Már sötétedett erősen, mikorra átértünk Mezőkeresztibe. Olyan szerencsém volt, hogy
rögtön észrevettem Katikát, két barátnőjével ott sétált az utcán. Megemeltem a sapkámat,
aztán szépen eléje kerekeztünk, és úgy mentünk az utcán. Mi ketten Bandival elöl kerékpáron,
ők hárman utánunk gyalog. Tűrte, tűrte egy darabig az én édes kis feleségem, aztán
előrekiabált nekem:

– Hallja, maga olyan büszke, hogy nem száll le soha a nyeregből?

– Dehogynem – mondom én –, leszállok én, ha valaki kéri.

Azzal leszállok, én kísértem Katikát, szegény Desits Bandinak maradt a másik kettő.
Nem irigyeltem, mert az egyik olyan sovány volt, mint a szalma, és csupa ezüst foggal rakatta
ki a száját. Mindig nevetett, mert azt hitte, hogy így szebb. Szegény Bandi mérgelődött.
 Elérünk Katikáék háza elé, itt a másik két lány elbúcsúzott, a csúnya lány mindenáron
akart még egyet birkózni Bandival, hogy kipróbálja az erejét, de Bandi azt mondta, hogy
máskor, mert most nincs a legjobb formájában. Mikor a lány elfordult, Bandi kiköpött egy
nagyot. Gondoltam, mi is megyünk haza, de Katika nem engedett. Beszaladt, mondta: várjuk
meg. Bandi közben az ajtót nézegette, és a biciklilámpa mellett olvasgatta a régi
kátrányfelírást:

– Fekete-Szűcs Gábor malomtulajdonos. Hűh, a jóistenit, Ferikém, ezek kulákok!

Gondolhatod, testvér, hogy én is meglepődtem. De hát ezt Bandi előtt nem akartam
mutatni.

– Én megyek, pajtás – mondja Bandi, és felugrott a biciklijére –, én nem akarok

semmiféle listára felkerülni. Már annál az ezüstfogúnál éreztem, hogy itt valami nem stimmel.
Gyere te is.

– Nem megyek, pajtás.

– A te dolgod, pajtás! – és már nem is látszott a lámpája.

Bizony, magam is gondolkoztam, maradjak-e, nem-e? Ha ez Hospodár fülébe jut, én

már megtaláltam a legcsendesebb éjszakámat, se szó, se beszéd, agyonver, azt tudom.
Kuláklány és egy tiszti iskolás! De aztán arra gondoltam, hogy milyen helyes és kedves volt
Katika az állomáson, és maradtam. Esküszöm, testvér, ma is ott maradnék, mert nekem
mindenki hiába mond akármit, én azt csinálom, amit jónak érzek, és sohasem fogok mást
csinálni. Nékem elhiheted, testvér, ha az ördög lánya tetszik, akkor annak udvarolok. Ráment
a becsületem, a tiszti rangom, de nem sajnálom, mert azt csináltam, amit én akartam.

Jött is már Katika:

– Hát a barátja hová tűnt? – kérdezi.

– Visszament a szeretőjéhez a faluba.

– Hát akkor nem sajnálom – mondja az én kis feleségem –, maga jöjjön be, ha nincs
jobb dolga.

Ahogy sétáltunk befelé, megpróbáltam átfogni a derekát, kicsit tiltakozott, de aztán

hagyta. Meg is csókoltam az árnyékban, olyan édes és puha volt a szája, mint a cseresznye.
No – mondom magamban, és örült a szívem –, én már ideszokok. Még azt suttogta nekem
Katika az udvaron, hogy este bál lesz a vendéglőben, aztán siettünk befelé, nehogy feltűnjön,
milyen sokáig kint maradtunk.

Bent a szobában, emlékszem, hárman ültek az asztalnál: Katika apja, anyja és a

szórakoztató: egy magas, bánatos fekete gyerek. Ő hamar el is köszönt, azt mondja:

– Halaszthatatlan dolgom van.

Iszogatunk az apósommal, nagyon bírta az italt, nem mai mákos. Közben odasúgtam
Katikának:
 – Édes, szóljon a bálról!

Az anyja csak egy kicsit ingatta a fejét:

– Jól van, lányom, de reggel tudod, hová kell menned! Nem szalad el az iskola, hiába
kenegetjük a sarkát!

Elkísért minket mind a két szülő. Tánc után odavittem hozzájuk Katikát:

– Maga nagyon jól táncol – mondja anyósom.

– Á, épp hogy tudok egy keveset – mert ilyenkor muszáj szerénykedni. – Kedves Gábor
bátyám, ha meg nem sértem, fogyasszunk valamit.

Ott volt a zsebemben a félévi zsold.

– Fogyasszunk.

Átmentünk a fehér asztalos terembe, Katikát hazaküldték süteményért, hozott is egy

nagy tállal. Addigra összetegeződtünk az apósommal, panaszkodott állandóan: sok az adó,
nagy a teher, őt meg különösen bántják, pedig már hol van azóta az a nyomorult gőzmalom.
Katika odaült mellém, behívattam a cigányt. Állandóan Katikának énekeltem:

Nem adlak másnak, nekem rendelt az élet.

Nem adlak másnak, ha kell, harcolok érted!

Katika nézett rám, megnedvesedett a szeme, és úgy tündökölt, mint a

szerencsecsillagom. Néha kicsit ingatta a fejét, és a két mécses ide-oda hajladozott a
szemében.

– Ne haragudjon, Katika – mondom neki.

– Nem haragszom én, inkább örülök.

– Igazán nem haragszik?

– Nem.

– Akkor én is örülök.

Felálltam, és táncolni kezdtem, nem olyat, amilyet énekeltem, hanem vadat:

Bárcsak tölgyfa volna, ihaja

 Hogy ne csikorogna, ihaja!

Katika pedig nézett rám, és mikor helyre ültem, nyújtotta felém a két kezét.
Megfogtam, és megcsókoltam a két kezét. Éjfélkor el kellett jönnöm. Elbúcsúztam az
apósomtól, anyósomtól, Gábor bátyámban már elég sok vadvíz volt, megölelt, megcsókolt, és
azt mondta, hogy egészen olyan vagyok, mint ő fiatal korában. Engedélyt kértem, hogy
Katika egy darabon elkísérhessen.

– Csak eridj, lányom, de reggel tudod, hová kell menned, nem szalad el az iskola, hiába
kenegetjük a sarkát!

Elkísért Katika, csókolóztunk a falu végén, szép szerelmesen beszélgettünk, mint még
senkivel.

– Nem haragszol érte, hogy az apámnak malma volt?

– Én nem haragszok, Katika, te nem tehetsz arról, ki szült téged. Én téged szeretlek, és
semmi más nem érdekel. – Ekkor nagyon hosszan megcsókolt, egészen elbódultam. Nagyon
kellett sietnem, mert reggel hatig szólt csak az eltávozás.

– Fogsz írni, Katika?

– Fogok – még nagyon sokáig integetett utánam, amíg a zsebkendője is el nem

feketedett.

Ahogy mentem hazafelé, ezerszer jobban szerettem a vidéket magam körül. Ha akkor
kitör egy háború, olyan szépen meg tudtam volna halni, mint egy gróf. Énekeltem, üvöltöttem
hazáig. Otthon már mindenki aludt, csak anyám várt:

– Egész este itt volt nálunk Hajdú Eszti. Azt hitte, korábban megjössz.

Nem szóltam semmit, érdekelt is engem akkor Hajdú Eszti! Megcsókoltam anyámat, és
futottam az állomásra. Adott két almát az útra, örömömben mind a kettőt eldobtam, majd lesz
nekem másik: valódi. Az állomáson kellett még várnom. Képzeld el, testvér; ott ült Hajdú
Eszti:

– Szerettem volna elbúcsúzni tőled, lehet, hogy elmegyek Pestre.

– Isten áldjon, Eszti – mondtam, mert kényelmetlenül éreztem magam.

Eszti sírni kezdett csöndesen:

– Ugye, azért szép emlékünk marad egymásról? És ha megöregszünk, jó lesz rá

emlékezni.

– Jó lesz – mondtam, és keservesen fájni kezdett a szívem. Eszti gyönge kézzel

megsimogatta az arcomat, megkötötte az álla alatt a kendőt, és megindult visszafelé a faluba.
Öregesen lépett, feje minden lépésnél csuklott egyet, egészen elhagyta magát. De én már
Katikára gondoltam.

– Elképzelheted, testvér, hogy folytak a napjaim a tiszti iskolán, pedig a felől az egy
felől biztos lehettem, hogy vasárnap nem mehetek Katikához. Ide-oda csámborogtam a
lépcsőkön, ha találkoztam Hospodárral, mindig kinevetett, és direkt disznó vicceket mesélt.
De azt hiszem, elengedett volna mégis, csak, tudod, szombat este beszélt a miniszterelnök, és
vasárnap foglalkozást tartottunk belőle. Én, őszintén szólva, örültem, hogy a kulákokat nem
veszik olyan szigorúan, gondoltam, ezt direkt az én kedvemért csinálták. Csak az bántott
nagyon, hogy Katikától egy sor levelet sem kaptam, pedig én mindennap írtam neki.
Vigasztaltak a gyerekek bent a tiszti iskolán, hogy a lányok csak a tizedik levél után szoktak
válaszolni, addig kéretik magukat. Tudtam, hogy Katika írna, ha tudna. Végre pénteken
kaptam egy lapot:

Édes szívem! Jöjjön azonnal, mert el akarnak venni magától. Katika.

Most aztán már tényleg nem találtam sehol sem a helyemet. Hospodár megadta az eltávozást
vasárnapra, de én már láttam, hogy haragszik. Érdekelt is engem. Szombat este odamegyek
Begán Jancsihoz, a szolgálatvezetőhöz:

– Jancsikám, adjál nekem hat-nyolc töltényt!

– Mi az, kit akarsz lelőni?

– Disznótor lesz nálunk, ahhoz kellene, nincs böllér. A disznónak is jobb így.

– Pajtás, én adok, de semmiről nem tudok semmit.

– Majd tudok én, add csak ide.

Vasárnap este átmentem újra Mezőkeresztibe. Be akarok lépni az apósomhoz, hát nem
engednek beljebb a küszöbnél.

– Én csak azt tudom ajánlani, hogy tűnjön el innen, mert ha nagyon legénykedik, írok a
hadseregnek.

Katikát nem is láttam, pedig nézegettem erősen befelé, viszont láttam a szórakoztatót.
Ott ült a tisztaszobában, annyira meglepődtem, hogy ki sem tudtam nyitni a számat:

– Ki maga! Mi maga? – kiabált az én kedves Gábor bátyám. – Hohó, vége már annak az
időnek, mikor egy katonatiszt ide-oda sétafikált, és azt csinált, amit akart.

Felpöffesztette a hasát, és nagy dölyfösen odabökte nekem:

– Mije van magának, ha szabad kérdeznem?

 Mutattam, hogy mim van. Már tudod, a természettől.

– Elmenjen innen, maga ilyen-olyan csibész.

És kezdi szidni az anyámat. Elkaptam a nyakát, és jól belevertem az orrát a saját

ajtójába. Amilyen a mosdó – tudod, testvér –, olyan a törülköző. Aztán persze siettem el, mert
az apósom nagyon üvöltött. Dicsértem az eszemet, hogy teli tárral hoztam el a pisztolyomat.
Nagyon úgy nézett ki, hogy szükség lesz rá ebben az idegen faluban.

Aznap este is bált tartottak, telirakták nemzetiszínű lámpákkal az egész vendéglőt.

Rendeltem egy fél kevertet, és behúzódtam a sarokba. Vártam egy negyedórát, félórát.

Jöttek egymás után a vastag nyakú gyerekek, de én nem szóltam egy szót sem,
gondoltam, nem tirátok várok, hanem másra egészen.

Nyílik az ajtó, bejön Katika a szórakoztatóval és szüleivel. Gábor bátyám még mindig
tapogatta az orrát, mind ki voltak öltözködve kegyetlenül. Ahogy meglátom őket, odakiáltok a
cigányoknak:

– Hozzám!

Jöttek is ürgevágtában. Súgok valamit a cigánynak, hogy mondja fennhangon:

– Urbán Ferenc tisztinövendék küldi ezt a nótát szépreményű Fekete-Szűcs Katalin

kisasszonynak: – és rákezdik:

Nem adlak másnak, nekem rendelt az élet.

Nem adlak másnak, ha kell, harcolok érted!

Csönd lett az egész teremben. Végigénekeltem az egészet, utána odavágtam három

darab százast az asztalra:

– Nesztek.

Attól kezdve csöndben maradtam, amíg el nem kezdődött a tánc. Katikát a szórakoztató
táncoltatta, állandóan magához szorította. Szegény Katika folyton engem keresett a rémült
szemével, és valósággal könyörgött. Felkelek, odamegyek hozzájuk:

– Szabad lesz? – kérdezem.

– Nem szabad – mondja a szórakoztató –, majd később, kispajtás.

Ez akkora szemtelenség, hogy se szó, se beszéd, odanyomtam neki a bordája közé. Régi
fogásom ez nekem. Megtántorodott a magas gyerek, és épp hogy elért egy székhez. Én meg
táncoltam Katikával. Nem szóltam egy szót se hozzá, ne kérdezgessék utána. Ahogy befejezte
a zene, visszavittem a szüleihez.

– Tessék – mondom, és újra leültem a sarokba.

Forrt az egész terem, csak senki nem merte elkezdeni ellenem. Mindenki csak
vicsorgott, én persze nevettem. Ahogy ülök ott, odajön hozzám egy kisfiú:

– Bácsi, kérem, tessék kijönni, kéreti egy csomó bácsi.

– Jól van, öcsi! Rögtön megyek.

Ittam még egy féldecit, megigazítottam a derékszíjat, és kimentem. Ott álltak egy nagy
karéjban a falubeli legények, kinek bot a kezében, kinek bokszer. Ha kettő-három lett volna,
leálltam volna becsületes verekedésre, de így – gondoltam – nem érdemlik meg. Kirántottam
a pisztolyt:

– Fusson, akinek kedves az élete! ’Szon meg a minden! – és kétszer a levegőbe lőttem.
Mind elszaladt. Nevettem egy nagyot, és visszaültem a helyemre. Katikáék addig már
hazamentek. Nem számít – gondoltam –, majd találkozunk újra. Egész éjjel ittam. Reggel
megmostam a fejem, és kiálltam az utcasarokra várni, hogy mikor megy Katika iskolába. Ott
jött a szegény kis táskával a hóna alatt, látszott a szemén, hogy sírt. Mögé bújtam, egy kicsit
lépkedtem a nyomában, nem is gondolta, hogy ott vagyok, aztán befogtam a szemét. Megijedt
nagyon:

– Jaj, ki az?

– Én!

Katika hozzám bújt, és elkezdett sírni.

– Hol lehet itt beszélgetni, Katika? – kérdeztem.

– Gyerünk ki a töltés oldalába.

Ledöntöttem a biciklimet a töltésoldalba, levettem a kabátomat, és odaterítettem alánk.

A pisztolyt kivettem a kabát zsebéből.

– Csak nem akar engem lelőni? – kérdezte Katika.

– Ez attól függ, hogy milyen szívvel leszel hozzám – mondtam neki.

– Édes szívem – dőlt nekem Katika sírva –, én magát jobban szeretem, mint az
életemet, csak a szüleim nem akarják. Odaadnak engem annak az undok szórakoztatónak.

– Igazán szeretsz te engem? – kérdeztem.

– Hogy tud ilyet kérdezni?

– Akkor gyere el velem!

 – Hová?

– Hozzánk.

– Most?

– Felülsz a kerékpárra, és elviszlek.

Elkezdett sírni Katika, hogy ő nem jöhet, mert neki itt vannak még a szülei, iskolába is
kell járni, meg mit csinálna ő a mi ismeretlen falunkban?

– Attól függ, hogy szeretsz-e engem?

– Szeretlek.

– Akkor gyere – mondtam, és felsegítettem magam elé, a táskáját pedig ráakasztottam a

kormányra. Az út végére egészen megvigasztalódott. Mikor meglátta a mi furcsa, kopasz
nyakú kakasunkat, már nevetett is.

– Jöjjön ki, anyám – kiabáltam be –, asszonyt hoztam magának.

Urbán Feri sokáig bólogatott: bizony, így volt az, testvér, nagyon szerettük mi egymást akkor.

Már kezdett pirkadni Komlón, de én magam el nem tudtam volna aludni egy világért
sem.

– Mondjad tovább, Ferikém, csak itt ne hagyd abba, mert isten bizony elpusztulok a
kíváncsiságban.

– Innen már nagyon szomorú, testvér, sírni tudnék, de ha akarod, elmondhatom azért.

– Utánaküldték Katikának az egész holmiját. Többet haza se menjen. Annál jobb – gondoltam
–, a hét végén megesküszünk. Persze, ezt be kellett jelenteni Hospodárnak. Kihallgatást
kértem nála, sokáig megvárakoztatott.

– Na, mi van, fiam?

– Százados elvtárs, jelentem: megházasodok.

– Ráértél volna még öngyilkos lenni, de ha így alakult, mindegy. Ki az a boldogtalan?

– Egy kislány. Mezőkeresztibe való.

 – Úgy látszik, ízlik neked, odaszoktál. Mi a lány apja?

– Kulák.

Embert még úgy nem láttam csodálkozni, mint most Hospodárt. Ahogy
megkapaszkodott egy székbe, összetört a támlája.

– Én tudom azt, százados elvtárs, hogy én nem maradhatok tovább a hadseregben.

Köszönöm, hogy olyan jó volt hozzám, és ne haragudjon, ha valaha bánatot okoztam
magának.

Odalép hozzám a Hospodár, és se szó, se beszéd, lezavar nekem két nagy pofont.

– Köszönöm – mondtam, és nem sírtam, pedig lett volna hozzá kedvem.

– Te szerencsétlen, tudod, mit csinálsz? – mondta Hospodár csendesen, és a szemén

látszott, hogy fáj neki a dolog. – Elátkozott útra lépsz. Tudod, hányan lettek csibészek,
trógerok, stricik, akik ilyen úton járnak? Hányan váltak a saját fajtájuk gyilkosává? Mit akarsz
te a kuláklánytól? Mit akarsz te mástól valamit a saját fajtádon kívül? Azt hiszed, ki fog bújni
a bőréből? Senki sem tud kibújni a bőréből. Úgy fogjátok egymást marni, mint a kutyák, ha
elmúlik a szerelem. Feri fiam! – kapta el a vállamat. – Ne menj el, maradj itt. Tudod, én nem
dicsérek szembe senkit, de neked itt van a legnagyobb jövőd, kevés ilyen tisztje van a népnek,
mint te.

Erre én azt mondom neki:

– Ne haragudjon, százados elvtárs, de én mégis szeretnék elmenni. Ha egy mód van rá.

Sokáig nézett rám a Hospodár, aztán megölelt, megcsókolt. Volt neki egy töltényből
készített öngyújtója, rá volt faragva az ország térképe. A kezembe nyomta, aztán otthagyott,
odament az ablakhoz, és hátat fordított:

– Majd küldje be a kérvényét, Urbán növendék. El fogom intézni. Eltávozhat az iskola

állományából.

És láttam, beharapja a száját, hogy ne sírjon. Olyan volt nekem ez a Hospodár, mint az
apám, senki más. Így telt ki a becsületem katonáéknál.

A továbbiakra, testvér, már nem is nagyon szeretek emlékezni. Otthon laktunk két
hétig. Apám szóba se állt velem, sehogy se szívelhette a feleségemet. Sokszor még este se jött
haza, nehogy egy fedél alatt kelljen aludni vele. Tudtam, hogy mi már otthon nem
maradhatunk meg. Tűrtem, tűrtem egy darabig, aztán egy vasárnap összevesztem az apámmal,
majdnem verekedtünk. Felpakoltam a feleségemet és a holminkat egy kocsira, mert mink is
volt nekünk egyáltalán? – és elmentünk a keresztapámékhoz. De hát sehogy sem tudtunk élni.
Néha még kenyerünk is kevés volt. Keresztapáméktól pedig nem akartunk kérni. Katika
folyton sírt, egy este azt mondom neki:

– Katikám, valahogy össze kell szednünk magunkat. Pénzt kell szereznünk. Itt a hideg
vízre valót sem keressük meg, elmegyek Komlóra, és hazaküldöm neked a pénzt.
 Elkezdett sírni Katika, akkoriban már nagyon gyakran sírt, és le is soványodott erősen,
hogy sohase lát ő többet engem.

– Dehogynem! – és öleltem, csókoltam, csak ne sírjon. Egész éjjel azt magyaráztam

neki, hogy milyen szépen fogunk élni, ha lesz egy kevés pénzünk.

Aztán eljöttem, idestova egy éve. Hogy mit csináltam itt, Komlón, milyen nagyon
kínlódtam, azt tudod. Minden vasárnapot végigdolgoztam, néha két műszakot is levertem
egymás után, úgy zúgott a fülem, mint a vízben. Kéthónaponként egyszer mentem haza.
Abban sem volt sok köszönet. Mikor hazamentem, mindig ott volt az apósom és anyósom,
nem tudtam egy szót se beszélni Katikával. Ha kihívtam az udvarra, hogy küldje haza a
szüleit, hiszen meg se csókolhatom, azt mondta Katika:

– Ne haragudj, Ferikém, de nem lehet. Olyan ritkán látom apusékat.

– Jól van – mondom –, ne is szólj egy világért se, mert engem úgyis látsz mindennap
ezerszer.

Néha meg sem vártam az utolsó vonatot, eljöttem a tizenegy huszonötössel, legalább
kialudtam magamat. Ha küldött csomagban mákos süteményt, kifordult a számból, meg
megéreztem rajta a citromhéjat. Az anyósom szokta, tudod, testvér. Tegnap reggel kaptam
egy levelet a keresztapámtól, hogy Katika összepakolt, és elment tőlük valami magas, sovány
emberrel. A szórakoztatóval. Nem bírta tovább egyedül, míg én összeszedek egy kevéske
pénzt, hogy kezdhessünk valamihez. Nagyon fáj, testvér, mert elment rá a fiatalságom
legszebb része. Elátkozott úton jártam, nagyon fáj, testvér. Elmartam mindenkit magam
mellől. Egyedül maradtam, testvér. Nem számít senkinek az én életem. Haza se mehetek,
szóba se állna velem az apám. A régi szeretőm, aki volt, a Hajdú Eszti, megbántottam.
Egyedül maradtam, ne haragudj, testvér – mondta Urbán Feri. Szemében valami barna sugár
cikázott át, és bő könnyekkel sírni kezdett. Hagytam, hadd sírja ki magát, jobb neki. Szipogott
még párat, a nagy, sovány Feri, és csendesen elaludt. A pokrócok, amiket az előbb terítettem
rá, már lecsúsztak a földre. Átdugtam a fejem karja alatt, és az ágyához vittem. Követett, mint
egy kisgyerek. Nagy sóhajtással elfeküdt az ágyon, és álmában is sírt, fekete könnyek
csurogtak le szája szélére.

Kint már teljesen világos volt. Estére kellett csak dolgoznunk, még sokáig álltam az
ablaknál.

Az idegen bajnok
I.
1953. szeptember másodikán több mint egyhónapos nyári szünet után a Széchényi Könyvtár
újból kinyitotta kapuit az olvasók előtt. Bár az egyetemen még nem kezdődtek meg az
előadások, a bölcsészkar elsőévesei az egyetemista élet egyéb intézményeivel együtt siettek
birtokukba venni a könyvtárat is.

A könyvtár alkalmazottai, akik a folyosón csoportokba verődve az elmúlt nyár

eseményeiről beszéltek, egykedvűen nézték ezt az évről évre megismétlődő honfoglalást. Ez
az új évfolyam – az első, amely a júniusi kormányprogram után került az egyetemre –
egyébként sem váltott ki különösebb figyelmet. Hiányzott belőle az előző évfolyamok
romantikája – az 1950-52-es „gólyák” között gyakran akadtak katonatisztek, merev, fekete
szempillájú bányászok, erdei munkások, kezükön félrecsúszott baltaütések szörnyű nyomaival
–, és hiányzott az elkövetkező évfolyamok eleganciája. A folyosón kiállított római sírkövek
közé ezen a napon sötét és salétromszagú középiskolák hangulata vonult be, a sírkövekre
faragott, előrefésült hajú harcos viseltes matrózblúzokat, térdig érő, egy-gombos zakókat
látott, melyekből hegyes lószőrszálak meredtek elő, és agyonfényesített, az elhasználtságtól
felfelé kunkorodó orrú cipőket.

Annál nagyobb feltűnést keltett az a húsz év körüli lány, aki valamivel három óra után
fordult be a könyvtár kapuján. Ujjatlan vállpántos ruhája ekkor még ritkaságszámba menő,
sűrű, osztrák nylonanyagból készült, alatta hófehér vászonblúzt hordott; szürke cipőjén is
Váci utcai mester keze látszott. De a lány rongyokban is magára vonta volna a figyelmet.
Arca rózsaszínű volt a jólét finom hájától, csak egy szépséghibát lehetett felfedezni rajta:
rövidlátó szemeit gyakran összevonta; ettől a homlokán és az orrán vékony ráncok jelentek
meg. Mégis, mintha nem lenne tudatában külsejének, magatartását eluralkodó gátlások és
bizonytalanság jellemezte, mereven nézett előre, maga elé, fejét csak egy-egy foknyival
fordította oldalt, és elpirult, ha tekintete összeakadt valakiével.

Amerre elhaladt, a beszélgetők megfordultak utána, és félhangos, kíváncsi

megjegyzéseket tettek, de mikor a bennfentesek felvilágosították a többieket, hogy a lányt
Fejér Margitnak hívják, apja Fejér József, a törvényszék egyik vezető bírája, a megjegyzések
elhallgattak, mintha a bíró félelmetes hírneve átsugárzott volna a lányára is. Margit zavartan
tért ki a ráirányuló pillantások elől, meggyorsította lépteit, és valósággal beugrott a ruhatárhoz
vezető ajtón.

Leadta a holmiját, csak kis piperetáskáját tartotta magánál, melyből egy

összehajtogatott nylonkendő sarka tűrődött ki. Körülnézett: mikor látta, hogy a ruhatár előtt
nem jár senki, elővette a fésűt táskájából, és összehúzott szemekkel a tükörhöz lépett. De alig
húzott néhányat szőkésbarna haján, a folyosó túlsó végén kinyílt a referenceszoba ajtaja, és
egy kék köpenyes férfi lépett ki rajta. Margit leengedte a fésűt, mindig zavarba jött, ha valaki
nézte fésülködés közben.

Időbe tellett, amíg kivette a közeledő férfi körvonalait. Mikor a férfi észrevette
Margitot, megállt mellette, a széles mozdulatokat apró, negédeskedő mosoly váltotta fel. Ő is
rövidlátó volt, de ezt sikeresebben építette bele a külsejébe, mint Margit. Kihasználva, hogy a
rövidlátás bizonyos sámáni jelleget ad horpaszos, sovány arcának, ehhez idomította előrehulló
haját, mélyen beszívott alsó ajkát és egész visszafojtott magatartását, mely mögött azonban
érezni engedte, hogy milyen önfegyelemmel tartja kordában lázongó belső erőit. Margit meg
volt győződve, hogy a halántékán is szándékosan remegteti a két kiálló eret. Megfogta a lány
kezét:

– Margit! Mégis összehozott minket a sors! – mondta, és hosszan a szemébe nézett,

mintha ezek a szavak önmaguknál sokkal többet jelentenének.

– Jó napot, Gida!

Margit bal kezével a hajába nyúlt, mintha megigazítaná, és a jobbot is utánaemelte,

hogy kiszabadítsa a férfi szorításából. A férfi, akit teljes nevén Fábián Gedeonnak hívtak, és
mint kék munkaköpenyéről is látszott, a könyvtárban dolgozott, nem vette tudomásul ezt a
mozdulatot, változatlan melegséggel nézett rá.

– Margit! Szeretnék beszélni magával! Nagyon-nagyon szeretnék! Az olvasóba megy?

– Igen, de nem maradok sokáig.

– Most le kell mennem az igazgatóhoz, ha végeztem, majd beszólok magáért! Várjon

meg.

Fábián megcsókolta a lány kisujjának hegyét, és elment: ahogy távolodott, úgy váltak
mozdulatai újból mind szélesebbekké.

Margit ki nem állhatta Fábiánt. Még négy évvel ezelőtt nagynénje, Mannhalter Karola
hozta el egyszer hozzájuk, a férfi átjött az ő szobájába, közölte vele, hogy melyik napokon ér
rá, és tintaceruzával belevéste lakáscímét az ablak hófehér oldalába. Margit nem ment el
hozzá, de még mindig piszkosnak érezte magát, ha ezt a címet látta. Fábián azóta megnősült,
gyereke is született, de ha találkoztak – akárcsak most –, jelentőségteljes mosollyal szorította
meg a kezét. Margit futni kezdett az olvasóterem felé, kis piperetáskáját a melléhez szorította.

A Múzeum-kertből porral kevert, meleg virágillat húzódott be a terembe, a hosszú

asztalok mellett alig olvasott valaki is.

A fiúk felgyűrt ingujjban könyököltek a könyv mellett, tekintetük kitévedt az ablakon,

az ajtónyitódásra felnéztek, és végigmérték a lányt. Margit lehajtott fejjel ment át a termen;
helyszáma a sarokba szólt, egy kétszemélyes kisasztalhoz. A másik széket még nem foglalta
el senki, örült, hogy legalább a délután egy részében senkitől sem feszélyeztetve olvashat.
Félig behajtotta az ablakot, hogy több helye legyen, de az üvegen keresztül is megérezte a
napsütés melegét.

Mivel még nem kezdődött el az iskolaév, a máskülönben fegyelmezett és

kötelességtudó Margit megengedte magának, hogy saját kedvtelése szerint válassza ki az
olvasmányát. Géraldy Prélude-jét írta ki a kérőlapra. Ezt a könyvet csak itt, a könyvtárban
olvashatta, odahaza csak a Te meg én volt meg nekik, és az antikváriumokban is hiába
kereste. Amíg nem hozták ki a regényt, levett a polcról egy Lenin-válogatást, és azt nézegette,
persze csak egy-egy már korábban is élvezettel olvasott részt keresett ki, elsősorban az
Empíriokriticizmus indulatosan gúnyolódó helyeit.

Néhány perc múlva a könyvtári szolga letette elé a piros bársonyba kötött Prélude-öt.

A könyv szennylapjára pecsét volt ütve: a példány valaha a Délmagyarországi

Kereskedelmi Utazók könyvtárának tulajdonába tartozott. Margit elképzelt egy kövér és
harcias ügynököt, aki, miután eladta a faluban bőráruját vagy szappanát, fent, a vonat
fülkéjében leveti a cipőjét, és Géraldyt kezd olvasni, hogy majd idézhesse baráti asztalánál.
Kibontotta nylonkendőjét, a vállára terítette, félig betakarta vele az arcát is, hogy elrejtse
feltörő mosolyát. Átlapozott az első fejezethez.

Az első mondatnál: „mikor Henry először látta Helént, alig vette észre” – megállt, és
sokáig gondolkozott rajta, de ahogy a történet kibontakozott, egyre gyorsabban hajtotta a
lapokat. Csak ott állt meg újból, mikor a két szerelmes szakított egymással, a szakítást nem
találta elég indokoltnak. Arra gondolt ez a szép és jóakaratú, rövidlátó lány (aki még húszéves
korára is szűz maradt), túlzás az, hogy az emberek fel tudják adni szerelmüket bármilyen más
dologért: anyagi előnyökért, önérzetből vagy politikai meggyőződés miatt. Úgy képzelte, ha ő
szerelmes lenne, semmi sem tudná rábírni, hogy elhagyja azt, akit szeret.

Megkoccant mellette az asztal sarka. Margit azt hitte, hogy Fábián jött be érte.
Felnézett: az asztal eddig üres túlsó oldalánál egy magas, egyenes tartású, de lehajtott fejű
férfi állt. Hogy szabaddá tegye a helyet, sietve magához húzta piperetáskáját és könyveit,
közben egy zavart pillantást vetett az újonnan érkezettre.

A férfi nem lehetett több harmincévesnél, de hatalmas, lehorgasztott feje már őszült, és
arcát öreggé tette a rajta uralkodó, állandó levertség. A szája szögletében két mély vonás
húzódott, ettől amúgy is kiemelkedő, szlávos felsőajka még jobban kiugrott, akár egy bőrből
való bajusz. Öltözködéséhez képest még a kopott egyetemisták is elegánsnak hatottak: sárga,
átalakított katonakabátot s kék cejg munkásnadrágot viselt. Hóna alatt egy olasz képesújságot,
egy Rivista del Kinót hozott, ezt táskának is használhatta, mert toll, tintatartó és füzetlapok
álltak ki belőle.

Éles pillantással végignézte Margit könyveit; a lány keze önkéntelenül megmozdult,

hogy eltakarja őket, ezen a férfi elmosolyodott, kivette a Rivistából a holmiját, az asztalra
tette, és odalépett a kézikönyvtár polcához. Az egyik füzetlap pont szemközt fordult vele,
Margit nem tudta megállni, hogy meg ne nézze. A lap tetejére, a kettős margó fölé egy nevet
rajzoltak, olyan cikornyás betűkkel, hogy csak az első felét lehetett elolvasni: „Ljubomir”,
másik felével Margit nem boldogult, csak annyit vett ki, hogy B-vel kezdődik. A margó alatt
sokszorosan aláhúzott cím állt: Az idegen bajnok. Irodalmi forgatókönyv, majd ezután a végig
teleírt lapon egyetlen mondat következett számtalan változatban, szinte a nyelvtan összes
lehetőségeit kimerítve: „Elrejtőzött az emberek elől, mert szégyellte ifjúsága elmúlását,
szégyellte ifjúsága elmúlását, ezért elrejtőzött az emberek elől” – és így tovább. Margit
elkapta a tekintetét, mert a férfi visszajött a polctól, és leült a helyére, egy magyar-német és
egy német-magyar szótárt hozott magával.

Ljubomir levette a kabátját, és a szék karfájára terítette. Így, ingben, felsőteste

parasztian erősnek és kidolgozottnak látszott. Maga elé tett egy félig teleírt füzetlapot a
Rivistából, s anélkül hogy tudomást venne a vele szemközt ülő Margitról vagy bármely másik
nőről a teremben, a lap fölé hajolt, és fejét két tenyerével föltámasztva töprengett. Hosszú
percek teltek el, míg a tolláért nyúlt, és leírt egy-egy szót. Margit ujjai közül néha ránézett, de
Ljubomir feje meg se moccant. Elszégyellte magát; hogy figyelmét visszakényszerítse a
Géraldy-könyvhöz, állát leszorította a mellére. Ezt a fejtartást nem bírta sokáig, elfáradt, négy
órakor felkelt, és lement a büfébe.

Két piskótatekercset vásárolt, nem volt különösebben éhes, míg eszegette, lassan
körülsétálta a Múzeum épületét. A nap most sütött a legerősebben, szél nem fújt, Margit
megérezte saját hajának édes samponillatát, de a kerti mellszobrok orrán néha már megállt
egy-egy száraz falevél, a lánynak úgy tűnt, hogy a szobor ilyenkor lehunyja a szemét, és az
elmúló nyárra emlékezve mosolyog. Lassabbra fogta lépéseit, arcát oldalt fordította, a nap
felé; mikor belépett a könyvtári folyosóra, szikrák pattogtak előtte, megcsapta a kihűlő, vastag
falak hűvössége, megborzongott.

Már az olvasóterem ajtajából észrevette, hogy amíg kint járt, valaki fehér cédulát rakott
le az asztalára. Maga sem tudta, miért, azt hitte, hogy Ljubomir tette oda, de a férfi most is
füzete fölé hajolt, csak egy közömbös tekintettel vette tudomásul a visszatérését. Margit
szétnyitotta a kettőbe hajtott kartonpapírt:

„Margit! Legyen szíves, szóljon be értem a (p) referenceszobába!”

Fábián aláírás helyett egy virágot rajzolt a karton sarkába.

Margit nem ült le, rátámaszkodott az asztal sarkára, és eltűnődött, hogy beszóljon-e
Fábiánért, vagy próbáljon megszökni, mielőtt újra keresné. Ljubomir felemelte a fejét, és
mély hangján – melyből a lány kihallotta az idegen zengést – váratlanul megszólalt.

– Ne menjen ki.

Margit megdöbbent, nem értette, honnan ismerheti a férfi a levél tartalmát.

– Miért ne menjek ki?

Ljubomir nem válaszolt, visszafordította tekintetét maga elé, mintha elfeledkezett volna
Margit jelenlétéről, lassan leírt egy szót a füzetlapra. A lány topogott néhány pillanatig, aztán
kiment a teremből. Már a reference-szoba ajtajánál járt, mikor megértette, hogy Ljubomir
elolvasta a levelét, de akárhogy is próbált haragot felkelteni magában, nem sikerült, még
akkor is mosolygott, mikor bekopogott az ajtón.

Fábián Gedeon egy folyóiratot lapozgatott, feszült hátáról Margit látta: számít arra,
hogy meglephetik, és szeretné, ha a belépő úgy látná, hogy szemével valósággal végigégeti a
sorokat. A kopogásra is egy pillanattal később emelte fel a fejét, mint az elmerültségéhez
képest indokolt lett volna. Elmosolyodott, felugrott, és erőszakosan belekarolt a lányba:

– Jöjjön, Margit, elszívunk egy cigarettát!

Margit most nem tudta kiszabadítani magát, tehetetlenül lelógatta kezét a férfi karján
keresztül.

Behúzódtak a sötétedő folyosó egyik ablakmélyedésébe. Oldalt, a kopott, szürke

olajfestékre valaki egy tréfás hirdetést rajzolt: „Hölgyeim, figyelem! Leonhardt Árpád ügyvéd
98 kiló, lakik Rákóczi út 44 alatt”, és felvázolt alá egy kövér férfiarcot olyan ügyesen, hogy
Margit is felismerte Leonhardtot, többször látta már nagynénje, Mannhalter Karola szokásos
szombat esti összejövetelein. Ezt a rajzot nézte, ujjai közben az ablak rögzítőgombját
nyomogatták. Fábián rágyújtott, úgy tett, mintha ez annyira elfoglalná, hogy megfeledkezik a
környezetéről. Margitnak a híres pipára gyújtó Sztálin-kép jutott az eszébe. Mélyet szívott a
cigarettájából.

– Jó, hogy találkozunk, Margit, a jövő héten már nem leszek itt, a könyvtárban,
visszakerülök a minisztériumba.

Elhallgatott, és hosszan Margitra nézett.

– Éppen erről akartam beszélni magával.

– Velem?
 Mintha előre megérzett volna valamit a férfi szándékából, könyörögve mondta:

– Gida, higgye el, sokkal jobb lesz magának is, nekem is, ha én most bemegyek az
olvasóterembe, és nem folytatjuk ezt a beszélgetést. Engedjen el.

– Lehet, de ha elkezdek valamit, végig szoktam vinni. Maga meg azt higgye el, hogy
vagyok olyan zavarban, mint maga. Margit, szeretném, ha velem jönne.

– Hová?

– Mindenhová. Az életbe, ami talán végre most el fog kezdődni a számomra. Én

szeretem magát, Margit, ne kívánja, hogy ennél többet mondjak.

– De hát magának felesége van.

– Tudom. Arra se kell emlékeztetnie, hogy évekig az ő fizetéséből éltem. Ha két életem
volna, az egyiket neki adnám. De sajnos, csak egy van.

Kezét az ablakpárkányon lassan Margit keze felé csúsztatta:

– Nekem meg kell váltanom magamat, hogy másokat megválthassak, és ezt a

megváltást nekem maga jelenti, Margit.

A lány elkapta a kezét, szemét elfutotta a könny:

– Jaj, ez olyan szörnyű! Minden percet, a legkisebb alkalmat is kihasználják, hogy

„megváltsák magukat”. Hát már az én nyomorult, jelentéktelen életem is alkalmas arra, hogy
megváltson valakit?

Megtörölte az arcát, a zsebkendőt sokáig a szeméhez szorította, aztán fáradtan Fábián

Gedeonra nézett:

– Ne haragudjon, most bemegyek.

– Tudja, mit? Menjen.

Margit nem akart kisírt szemmel bemenni az olvasóterembe, megállt a folyosón, és

megpróbálta rendbe hozni magát. Míg nézte az arcát a tükörben, úgy érezte, hogy valamilyen
meghatározatlan személy vagy tárgy képe lappang benne, mely ha az eszébe jutna, meg tudná
vigasztalni. Gondolatban végigment az egész napján, hogy megtalálja, de semmiféle különös
eseményre vagy találkozásra nem emlékezett, mikor hirtelen eszébe jutott Ljubomir. Ahogy
felidézte maga előtt az ismeretlen férfi képét, olyan meleg biztonság töltötte el, mint
gyerekkorában az apja mellett. Miközben ment befelé a folyosón, elképzelte, hogy ha
Ljubomir ránéz, ő szótlanul vissza fog mosolyogni, s ha lesz annyi ereje, hogy megszólaljon,
azt mondja: nem volt érdemes kimenni, igaza volt.

Az olvasóteremben már égtek a lámpák. Margit a saját asztala felé nézett, ott sötét volt,
úgy látszik, amíg ő Fábián Gedeonnal beszélgetett, Ljubomir elment. Félúton vette észre,
hogy a férfi fejét a karjára fektetve elaludt.
 Leült a helyére, és tétovázott, hogy meggyújtsa-e a villanyt? Nem akarta, hogy
felébredjen, ezért óvatosan kattintotta fel az állólámpa kapcsolóját. Ljubomir mégis felnyögött
álmában, mikor az arcára vetődött a fény.

Margit figyelte, ahogy az arcán lejátszódik álmának egész története, úgy, ahogy a
Stadionon kívül a nézők kiabálásából követni lehet az eredmény alakulását.

A férfi álmában feszülten figyelt, mintha vonaton utazna egy meghatározott célig, vagy
valamilyen parancsot várna. Tolla, amely ott maradt az ujjai között, megrándult, és
hajszálvékony vonalakat karcolt a papírra. Most valami változást láthatott a történetben, mert
arcáról eltűnt az előbbi feszültség, és a búcsúzás fájdalma ült ki rá. Majd megrázkódott,
mintha már eltávoztak volna azok, akiktől búcsúzott, szemhéja mögött reszketett a szeme, és
könnyek csurogtak végig az arcán. Vonásai olyan fájdalmasan eltorzultak, hogy Margit
tétován rátette a kezét a férfi vállára.

Nem ébredt fel azonnal, fejét jobbra-balra hányta, és csak akkor emelte fel, mikor
Margit megrázta a vállát. Szeme fehérje óriásira nőtt, és látszottak benne az erek. Margit
rémülten nézett vissza rá. Ljubomir lassan magához tért, kezével meggyűrte az arcát, fölkelt,
belerakta a füzetlapokat a Rivistába, és kiment a teremből. Nemsokára a folyosóról
hallatszottak be a léptei.

A lány újból betakarta arcát a nylonkendővel, és visszatért a Prélude-höz, néha kinézett

az esti Múzeum-kertre, de a lámpák hideg fénykörében senki sem járt.

II.
Néhány héttel később Fejér bíró látogatóba készült a családjával. Szeptember utolsó
vasárnapja volt, ilyenkor szokott találkozni különváltan élő feleségével, Margit anyjával.
Általában vendéglőbe vitte a feleségét és lányát, de most rokonukhoz, Mannhalter Karolához
készülődtek, aki éppen ezen a napon ünnepelte ötvenegyedik születésnapját.

Margit ünnepnapnak érezte, ha együtt láthatta szüleit. 1949-ben váltak el, ő akkor még
a tizenhatodik évét sem töltötte be; a válás okáról csak apja későbbi elbeszéléseiből értesült.
Anyja, aki színésznő volt, még a háború előtt hozzásodródott a nyilaskeresztesekhez, fellépett
a kívánsághangversenyeken, részt vett a párt agitációs körútjain, Fejér pedig baloldali elveket
vallott. A felszabadulás után a színésznő örökös szilenciumot kapott, a bírót pedig a fordulat
évében kinevezték a Tük-tanács élére, mely a szigorúan titkos, úgynevezett duplanullás
politikai ügyeket tárgyalta. A házastársak ekkor különböztek össze végleg, az asszony
elköltözött hazulról. Egyetlen gyerekük, Margit, a férfinál maradt.

A lány apját szerette jobban, csodálta bátorságát, és meggyőződésének erejét, életét

alázatosan apja szolgálatának rendelte alá. A válás után igyekezett minél több kényelemmel
körülvenni, hogy elfeledtesse vele az elvek nevében hozott áldozatot. Mikor a bírót a
mértéktelen dohányzás életveszélybe sodorta, ő szoktatta le a cigarettáról. Minden este nagy
tál gyümölcsrizst készített be neki az éjjeliszekrényére, Fejér éjszaka, ha felébredt, rágyújtás
helyett ebből evett, a kúra következtében erősen elhízott ugyan, de sikerült leszoknia
szenvedélyéről, és egészsége helyreállt. Ugyanakkor Margit nem tudta leküzdeni magában
anyja iránti szeretetét sem; mikor szülei a hónap utolsó vasárnapján egymás mellett ültek a
vendéglői asztalnál, hol az egyiket, hol a másikat simogatta meg, és remegett a
meghatottságtól, bár tudta, hogy ez az együttlét csalóka, valamivel tizenegy óra előtt apja
kocogtat a poháron, anyját pedig a vendéglő előtt várja új élettársa, egy ősz hajú színész.

Ezen a vasárnap estén is izgatottan készülődött, már hat órakor felöltözött: sötét
kosztümöt vett fel, hozzá fehér blúzt – szerette, ha öltözékében mindig van valami fehér. Az
ablak deszkájára könyökölt, és egy folyóiratot lapozgatott, de közben gyorsan lenézett az
utcára. Már besötétedett, mikor egy taxi fordult be a ház elé, anyja és az ősz hajú színész
szállt ki belőle. A színész kezet csókolt az asszonynak, aztán elfordult a sarkon, az autó
motorja begyújtva maradt, Fejérék ugyanevvel az autóval szoktak továbbmenni. Margit
végigszaladt a lakáson, hogy ő nyithassa ki az ajtót.

Az ajtó előtt már ott állt az anyja: negyvenöt éves volt, de elhanyagolt külseje többnek
mutatta. Az a néhány beütés, mellyel jelezni akarta, hogy lépést tart a kor divatjával, csak még
jobban kiemelte egész megjelenésének nyomorúságát. Derekát vastag, piros öv fogta át, az öv
alá pedig egy ezüstpénzekből álló lánc volt tűzve. Kopott selyemszoknyája alól hófehér
vászon alsószoknya látszott ki, majdnem leért vékony, magas sarkú cipőjéig. Margit
megcsókolta kifestett arcát, ahogy megérezte ajka alatt a petyhüdt, összeesett bőrt, még
szorosabban ölelte át az anyját, mintha kárpótolni akarná a rombolásokért, melyeket az idő és
az életmód tett az asszony szépségében.

Mikor kibontakoztak az ölelésből, Margit előreengedte anyját a dolgozószoba felé.

Ezek a vasárnap délutánok már szertartásszerűen kialakult szokások szerint folytak le; a
szokások közé tartozott, hogy az asszony érkezése után néhány percig négyszemközt
beszélget volt férjével. Margit tudta, hogy apja ilyenkor a szokásos havi apanázst adja át,
melyet válásuk óta folyósít az asszonynak, mégis, mikor becsukódott az anyja mögött az ajtó,
nem tudta megállni, hogy fülét a réshez nyomva hallgassa szülei beszélgetését.

Egy darabig hallgattak, anyja valószínűleg leült, a zörejekből ki lehetett venni, hogy
apja a szekrényhez megy, pénzt vesz ki onnan, és pecsétgyűrűjének koppanásával leteszi az
asztalra. Retikül csattanása hallatszott, majd az anyja törte meg a csendet:

– Kérem, Józsi, üljön le, beszélni szeretnék magával.

A szék rugói megcsikordultak a bíró nehéz teste alatt, egy üres hamutartót vett a
kezébe, forgatta, és néha kopogott vele az asztal sarkán, ezt a szokást azóta vette fel, mióta a
dohányzást abbahagyta.

– Tessék.

– Egy kérésem van magához. Remélem, miután annyiszor kihasznált és becsapott, most
az egyszer nem lesz szívtelen. Margit nem értette, hogy anyja mire céloz, csodálkozott, hogy
apja nem kéri ki magának a sértést, hanem előzékenyen érdeklődik.

– Miről van szó, Erzsébet?

– Szeretnék újra színházhoz kerülni.

– Maga jól tudja, hogy ez lehetetlen.

 – Nem lehetetlen. Szigetvári azt meséli, hogy már sokan kaptak amnesztiát, utána pedig
szerződést.

– Csakugyan?

– Igen, a legtöbben Debrecenbe és Miskolcra.

A kopogás megszűnt az asztal sarkán, apja kezében megállt az üveghamutartó, nyilván

elgondolkozott a lehetőségeken.

– Rendben van, Erzsébet, mindent meg fogok tenni magáért.

– Úgy, ahogy szokott?

– Kár előre gúnyolódnia.

Pár perc múlva a bíróék elindultak. A kapunál Erzsébet visszanézett a régi ablakokra,
megbotlott, Fejér udvariasan karon fogta, és segített neki beszállni az autóba.

III.
Fejéréket az autó a gödöllői HÉV végállomásához vitte, Mannhalter Karola kint lakott
Zsófialigeten, még 1949-ben, mikor budai villáját elkobozták, elhunyt férjének operettjeit
pedig a színházak levették a műsorukról, minden ajtó bezárult előtte, csak volt cselédlánya
hívta ki magához. Zsófialigeten volt egy kis földszintes háza, a ház felét átengedte egykori
gazdájának, akinél több mint huszonöt évig szolgált. Karola itt is dolgozott a faluban, egy
festő- és vegytisztítószövetkezet ablakában, harisnyákról szedte fel a lefutott szemeket.

A kormányprogram után a színházak újból kezdték bemutatni férjének operettjeit,

Karolának módjában állott volna visszaköltözni Budára, de nem akart. Nemcsak azért maradt
kint Pest környékén, mert a város sikeres emberei, akiket utált, a Duna jobb oldalán telepedtek
meg, bár ez sem volt mellékes szempont, hanem azért is, mert kedvét lelte abban, hogy ha
valaki pénzt akart kérni tőle, annak órákig kell utaznia a HÉV-vel oda és vissza.

Mire Fejérék kiértek, már tömve volt a szoba-hallos lakás. Karola még annyit sem akart
változtatni a körülményeken, amelyek között nehéz éveit töltötte, hogy legalább kint,
Zsófialigeten elcserélje a lakását nagyobbra, csak a ház mögötti agyagos hegyen vásárolt
magának egy gyümölcsöskertet. A vendégek lerakták a virágokat és a csokoládét, amit
hoztak, az előszobában, utána ki-ki azzal kezdett foglalkozni, amivel akart.

Karola kijött a bíróék elé. Margit a kedvence volt, megcsókolta és megsimogatta az

arcát.

– Pont olyan vagy, mint én harmincezer évvel ezelőtt.

Margit kék szemével és telt alakjával csakugyan hasonlított Karolára, az öregasszonyt

az elhízástól csak az erőteljes munka óvta meg, melyet kertjében a gyümölcsfák körül végzett.
Látása – akár Margité – már romlott, tönkretette a lefutott szemű harisnyák alá helyezett,
fehér papiros. Nem hordott szemüveget, Huxley módszere alapján próbálta rendbe hozni a
szemeit, állandó szemtornákat és gyakorlatokat végzett, ennek eredményeként egyre közelebb
kellett emelni magához a tárgyakat, melyeket meg akart nézni.

Felágaskodott, egyik lábát térdben behajlítva felemelte, akár egy kislány, és

megcsókolta Fejért. A bíró meghatottan nyújtotta át a virágot:

– Hogy vagy, Karola?

– Hogy lehetnék, mikor a korom és a Korom összefog ellenem?! Ti vonuljatok be a

szobába, Margitot hagyjátok itt velem.

Kézen fogta Margitot, és bementek a konyhába. Karola bevárta Fejérék jövetelét az

étkezéssel, most rakta tálcára a hideg húst és a salátákat. Gyerekkorát Olaszországban töltötte,
innen hozta magával a különleges salátarecepteket: nemcsak a mustáros meggyet, a mézes
zöldparadicsomot, de a kertjében vadon növő füveket is ismerte, és fel tudta használni
ízesítésre. Margit kézhez adogatta a tányérokat, örült, hogy négyszemközt maradt Karolával,
mert így megkérdezhette tőle azt, amit nem értett szülei beszélgetéséből:

– Karola néni, mit vétett apám az anyám ellen?

Az öregasszony az ételekre nézett, és mintha időt akarna nyerni, elnyújtott hangon

visszakérdezett:

– Miből gondolod?

– Hallgatóztam.

– Látod, ezért nem érdemes hallgatózni. Meséltem neked az esetemet, Gizi nénivel?
Gyerekkoromban volt a nevelőnőm, már elmúlt hetvenéves, de délutánonként még mindig
gyakorolt egy órát a zongorán. Egyszer feltűnt nekem, hogy folyton ugyanazt a dallamot
játssza. Belestem hozzá: a Sterk Viktor bácsival csókolódzott, ő zongorázott, közben a Viktor
bácsi pedig fogta a Gizi néni florentinkalapját, hogy le ne essen. Na gyere, Karola – mondta
önmagának – …legyünk egy kicsit háziasszonyok.

Margit csak annyit értett ebből a történetből, hogy az öregasszony nem akar válaszolni
a kérdésre. Mivel nem tehetett mást, beletörődött, ő is fogott egy tálcát, és átvitte a szobába.

A vendégek a hallba tömörültek össze, egy székekből kialakított kör két átellenes
pontján Fejér és Fábián Gedeon vitatkoznak egymással. Margit, mikor észrevette a férfit,
akivel nem találkozott, mióta a könyvtárban megkérte a kezét, elhúzódott tőle, és az apja
oldalán kezdte a kínálást. A vitában apjának drukkolt, de látta, hogy a vendégek többsége
azzal rokonszenvezik, amit Fábián mond:

– Ön tudott a politikai perek hátteréről?

Fejér idegesen legyintett:

– Annyit, mint a többi ember.

– És mint bíró nem tartotta fontosnak, hogy közelebbről is megismerje az igazságot?

 – Maga, Gida, nagyon jól tudja, hogy a bíró nem az úgynevezett „igazságot”, hanem a
mindenkori állam mindenkori jogszabályait szolgálja. Ezért tartja az állam, és ezért hívják
bírónak. Nem hiszem, hogy titkot árultam el ezzel.

A vita tovább folyt. Karola unta, lassan körbefordította a tekintetét, hogy a vendégei
mit szólnak hozzá. Meglepődött, hogy a vendégek, bár akadt köztük mérnök, orvos,
pedagógus, egy volt ferencesrendi szerzetes, aki most abból élt, hogy bérben kutyákat
sétáltatott, régi és új katonatiszt (ez az utóbbi régi cselédlányának volt a fia) osztatlan
érdeklődéssel figyelnek. Az öregasszony felsóhajtott, és arra gondolt, hogy ha nem ő lenne
Mannhalter Karola, nem jött volna el Mannhalter Karola születésnapjára. Mikor befejezték a
kínálást, félrehúzódott Margittal egy sarokba, és néhai férje pianínóján Schubert-dalokat
játszott, de szomorúan látta, hogy a lány is a vitatkozók felé fordítja a fejét.

Fábián keresztbe vetette egymáson a térdeit, haja most is a szemébe lógott, torka
mélyéből úgy lökte ki a szavakat, mint a repülőgépek az ejtőernyősöket.

– A régi funkcionáriusgárdának egyetlen képessége volt: bárhonnan rúgták ki őket,

mindig a nyelvükre estek.

Fejér magából kikelten válaszolt:

– Ennek a gárdának lehettek hibái, mért ne lettek volna?! De mégis ez volt az egyetlen
megbízható réteg a felszabadulás után Magyarországon, ahol több mint félmillió ember lépett
be a Nyilaskeresztes Pártba, és a Gestapo több feljelentést kapott a lakosságtól, mint Európa
összes többi vazallus országában együttvéve.

– Azt hiszem, kicsit túl mereven állítja szembe ezt a gárdát a fasisztákkal.

A bíró elhúzta a száját:

– A volt nyilasokból lettek a kommunisták?! Nem új sláger. De hogy magától hallom,

Gida, az két okból is meglep: egyrészt értelmesebbnek hittem ennél, másrészt úgy tudtam,
hogy kommunista, vagy legalábbis kommunista volt.

– Hogy én mi voltam, vagy mi vagyok, ez nem tartozik ide, az előbb pedig egyszerűen
félreértett. Én nem húztam egyenlőségi jelet a funkcionáriusok és a fasiszták között,
bármennyire csábító is az a tény, hogy mind a kettő „f” betűvel kezdődik. Én csak annyit
akartam mondani, hogy ezeknek a rétegeknek a tagjai néha személyes kölcsönhatásban
vannak egymással. Azt hiszem, elég szépen fejeztem ki magam.

– Annyira szépen, hogy már nem is értem, mire gondol.

– Kíván egy konkrét példát? Egyenesen az ön számára ellesve az életből.

– Szeretnék.

Fábián Fejérre nézett, aztán megkereste a tekintetével Margitot, majd visszatért a

bíróhoz.
 – Ismertem egy minisztériumi tisztviselőt, aki még a régi rezsimben egy nyilas
újságírónőt vett el feleségül, újságírónőt, hangsúlyozom, ne tessék másra gondolni, és annak a
segítségével csinált karriert. A felszabadulás után pedig, mikor útjában állt az asszony,
egyszerűen kirúgta, és most nagyfiú.

Karola abbahagyta a „Vadrózsa”-dalt, élesen rászólt Fábiánra:

– Nagyon szeretném, Gida, ha abbahagyná ezt a történetet.

– A vos ordres, madame.

Lent, a kerti ajtón csöngettek, és a kutya ugatni kezdett. Karola felállt, még mindig
dohogva mondta Margitnak:

– Beengedem, még ha a szenesember, akkor is beengedem. Unalmasabb, bornírtabb ő

sem lehet.

Margit magára maradt a pianínó mellett, az apjára nézett, megdöbbenve látta, hogy
orvosságot vesz be. Valami felizgathatta, ilyenkor könnyebb lefolyású szívroham szokta
elfogni. Megmozdult a lába, hogy odamenjen hozzá, de végül mégis a helyén maradt, tudta,
hogy a bíró nem szereti, ha észreveszik rajta a rosszullétet.

Kinyílt a szobaajtó, Karola tért vissza két kései vendéggel. Elöl Leonhardt Árpád
ügyvéd jött (Margit felismerte a rajzról, melyet a Széchényi Könyvtár ablakfélfáján látott),
utána pedig Ljubomir lépett be. Margit meglepődött, és igyekezett még jobban behúzódni a
homályos sarokba.

Mind a ketten részegek voltak, és mintha maguk is éreznék, nem mentek közelebb a
társasághoz, megálltak az ajtóban. Leonhardt széles mozdulattal meglengette a kalapját, és
akár egy kikiáltó, Ljubomirra mutatott:

– Barátom: Ljubomir Bezdomen. Prófétának és világmegváltónak indult, de az utóbbi

időben rájött, hogy sokkal kényelmesebb dolog, ha nem ő vált meg másokat, hanem hagyja
magát megváltani.

Két tenyerét össze-összecsapva cintányér csörgését imitálta, erre a képzelt zenére

Ljubomir néhány kényeskedő lépést tett, hol finomkodó artistákat, hol tagbaszakadt
erőművészeket utánzott. Ezen a vendégek felnevettek, de Margitnak összeszorult a szíve, úgy
érezte, kevéssé illik ez a játék Ljubomirhoz, Leonhardt a melléhez szorította a kalapját és
meghajolt:

– Az előadások folytatólagosak, belépődíj egy forint, gyerekeknek és katonáknak

őrmestertől lefelé ugyanannyi.

A társaság, látva, hogy a mutatvány befejeződött, visszatért eredeti témájához.

Ljubomir levetette kabátját, és a szék karfájára terítette, a sapkáját pedig zsebre vágta. Karola
téliszalámit és forró teát rakott elé, a férfi evett, de közben figyelte a vitát is.
 A párbeszéd, mely újrakezdődött Fábián Gedeon és a rosszullétét rejtegető Fejér bíró
között, egy-két replika után elért a saját csúcsához, súlyos csend állt be. Fábián hátrasimította
a haját, kezét az asztalra fektette, végignézte a körmeit, és elmosolyodott:

– Eddig a kommunizmus középkorában éltünk…

– Most pedig maguk a felelőtlenség és az árulás középkorát akarják elhozni.

Fábián nem hagyta zavartatni magát:

– A jelenlegi államformát meg kell változtatni, az értelmiségnek vissza kell kapni

természetes vezető szerepét…

– Maguk nem változtatni akarnak, hanem rombolni. Értsék meg, hogy minden
rombolás okvetlenül végigfut a saját végletéig! Ha a falat megrepesztik, csak idő kérdése,
hogy mikor dől össze a ház. Amit maguk kezdenek, annak csak egy eredménye lehet.

– Mi ez az eredmény?

– Egy forradalom.

– Legyen.

A két ellenfél elhallgatott, megérezve, hogy lendületükben pontosabban fogalmaztak,

mint szerettek volna. A csöndet váratlanul Ljubomir törte meg:

– Maguk miért nem a saját dolgaikkal törődnek?

A vendégek Ljubomir felé fordultak, és mind egyszerre kezdtek el magyarázni.

Ljubomir tovább evett, nyugodtan kivárta, amíg a felháborodás elül, tudta, hogy a végén úgyis
Fábián Gedeon válaszol neki.

– Kérem, ön nem volt itt a vita elején. Éppen arról beszélgettünk, hogy magánügy és
társadalmi ügy között nincs alapvető különbség.

Ljubomir végigtörölte a száját egy papírszalvétával, és megismételte a szavait:

– Miért nem a saját dolgaikkal törődnek. Káosz van a lelkükben, a legkisebb

problémájukat sem tudják megoldani magukban, és piszkos, jelentéktelen lélekkel a világ
sorsával akarnak foglalkozni. Nem érzik, hogy ez olyan, mintha megállnának vizelni egy
távíróoszlopnál, és utána az oszlopot akarnák elrakni a nadrágjukba?

Leonhardt valahol a háttérben elismerően összeverte a kezeit, úgy kiáltotta Ljubomir

felé:

– Nagycsásza, nagycsásza!

Fábián nem szeretett volna rangján aluli vitába keveredni, csak mosolygott.

– Csakugyan ilyen szörnyűek vagyunk?

 Nevetés tört ki, Ljubomir végignézett a vendégeken:

– Mitől lett ilyen jó kedvük?

Legyintett.

– Azt hiszem, még nem tudják, hogy mikor kell sírni, s mikor nevetni. Ismerem
magukat. Az ilyen embereket én már rég megmagyaráztam magamnak.

– Miért? Milyenek vagyunk?

– Mikor fiatalok, lázasan tanulják a felnőttek szokásait, ahelyett hogy magukba

fogadnák a világot, kívül maradnak rajta. Az embert csak saját lelke tudja kiformálni, maguk
is mit tanulhattak meg másoktól? Cigarettázni, beszélni, udvariaskodni, és közben a maguknál
öregebbektől megtanulják a saját véleményüket úgy, ahogy az apjuk is megtanulta a
nagyapjuktól. Keréknek kell lenni a társadalomban, bele kell kapaszkodni a többi kerekekbe,
ezért a társadalom megadja az ételt, a nőt, a meleget és az ágyat a haldokláshoz. Nem ritkán a
halállal együtt, vásároljunk mindent egy helyen.

Ljubomir ültő helyében mutatóujját az állához emelte és eltűnődött.

– Én nem azt mondom, hogy ez a vélemény téves, talán nem is tudnék jobb világnézetet
ajánlani helyette. De azt mondom, hogy nem akarták a saját képükre formálni, csak már
fiatalon belemerevítették a lelküket, mint a kínai nők a lábukat a kis vascipőbe. Olyan
egyformák maguk! Csak abban különböznek egymástól, hogy az egyikben több a
sértődöttség, a másikban kevesebb. Aztán mikor eltűnik a fiatalság, és a testük már nem elég
ahhoz, hogy levezesse a lelkük válságait, magyarul: nem tudnak annyit játszani és közösülni,
egyszerre csak kiderül, hogy nem értik a világot, legkevésbé pedig a saját lelküket. Ide-oda
kapkodnak: nőhöz, istenhez, politikához. Elvégzik a munkájukat, de gyűlölik a saját gyárukat,
iskolájukat, irodájukat. Ha a dolgokban magukban nem volna meg az előbbremenés
tulajdonsága, a világ megállhatna maguktól. Még egyszer mondom: ne képzeljék, hogy joguk
van a többi ember sorsával törődni.

Fábián Gedeon, akit kifárasztott a másfél órás harc Fejér bíró érvei ellen, meglepődőtt
ettől az indulatos szóáradattól. Úgy érezte, hogy naiv okok húzódnak meg Ljubomir érvelése
mögött, de mivel nem tudta pontosan megfogalmazni őket, megpróbálta a vitát taktikai térre
átvinni. Abban bizakodott, hogy így majd menet közben megtalálja a helyes választ.

– A kiejtésén úgy érzem, hogy ön nem magyar.

– Nem, nem vagyok magyar.

– Akkor honnan ismer ilyen jól minket?

Ljubomir elmosolyodott.

– Édes uram, maga azt hiszi, hogy akik politizálnak, annyifélék, ahány nyelven
politizálnak? Elég legyen annyi, hogy ismerem magukat innen vagy onnan, és ha tudom, hogy
a barátom maguk közé hoz engem, nem is jövök el. Most pedig el is megyek.
 Felállt és nyújtózkodott. Fábián Gedeon nem akarta így elengedni a vita nyilvánvaló
győzteseként. Felkelt, és Ljubomir elé állt:

– Siet, vagy még van egy kis ideje?

– Mindig van időm.

– Tudja-e azt, hogy ebben az országban minden az értelmiség keze nyomát viseli
magán, azokét az emberekét, akiket maga az előbb leszidott a sárga földig. A zene, a
képzőművészet, a politika, a filozófia, az orvostudomány, az irodalom.

– Maguk írnak?

– Írunk is, olvasunk is.

– De hiszen az egész irodalmuk, amit én olvastam vagy önéletrajzi töredék, vagy

riportázs. A nagy irodalomhoz sem kitartásuk, se eszük nem volt. Hogy mit olvastak és hogy
olvastak, arra nézve engedje meg, hogy egy apró kísérletet végezzek.

Ljubomir odament a könyvszekrényhez, és egy Maupassant-kötetet vett le. A könyvet

összeszorította hüvelyk- és mutatóujjával, és az asztalra fektetve Fábián Gedeon elé tolta:

– Fogadjunk, uram, ha elengedem ezt a könyvet, magától kinyílik az úgynevezett

pikáns részeknél.

Elvette a kezét, de Karola, aki az előző héten épp a Kis idillt olvasta, rátenyerelt a
könyvre:

– Miért, ez nem fontos? Nem tartozik hozzá a maga által elképzelt élethez?

– De fontos. Talán a legfontosabb. De akkor beszéljenek erről, és ne osztályokról és ne

politikáról.

Ljubomir fölvette a kabátját. Karola haragosan nézett rá: – Maga nem szereti az
embereket.

Ljubomir begombolkozott, közben elhúzta a szája szélét:

– Emberszeretet? Az emberszeretetnek is megvan a maga technikája. Én, mikor

tizennyolc éves voltam, szerelmes levelet akartam írni egy nőnek, akit nem szerettem, de
nagyon kívántam. Féloldalt hajtottam a fejem, hogy telimenjen vérrel, és sikerült a levél. No,
de ennyi elég volt. Köszönöm az ételt.

Feltette sapkáját és kiment. Karola eltűnődött:

– Érdekes alak, csak tudnám, hogy miért mondta el az egészet.

Leült Margit mellé, és magukhoz kiabálta Leonhardtot:

– Hol szedte fel ezt a titánt?

 – A Ciklámen-eszpresszóban szoktam találkozni vele. Bulgáriából jött ide még
negyvenhatban. Eredetileg Párizsba akart menni, de valahogy itt ragadt Pesten.

– Mivel foglalkozik?

– Egyetemista volt, de ötvenegyben kirúgták. Anarchista téziseket terjesztett, talán

olyanokat, mint most. Állítólag olyan tekintélye volt az egyetemen, hogy ha katalógusnál
hiányzott valaki, és azt mondták, hogy Ljubomir küldte el az illetőt, igazoltnak vették a
hiányzást. Most olyan Gesamtkunstwerkes ember: festeget, zenét komponál, de leginkább
filmet szeretne írni.

A társalgás lassan rendes medrébe terelődött. Margit nem vett részt benne. Összefonta
karjait a feje alatt, és azon gondolkozott, hogy milyen lehet Ljubomir élete, kiktől búcsúzott,
mikor sírt álmában? A körülötte beszélgetők szavai nem jutottak el a füléig, úgy érezte,
mintha olyan emberek között volna, akiket most lát életében először.

IV.
Másnap, hétfő reggel, Ljubomir arra ébredt, hogy fáj a gyomra. Fölkelt, és szódabikarbónát
keresett magának. Azon a szobán, melyen kutatgatott, kívülről egy névjegy volt az ajtóra
szögezve: „Tóth Gizella gépírónő, szemfelszedő és babajavító”.

Tóth Gizella három éve élt együtt Ljubomirral, ez alatt az idő alatt ő tartotta el a férfit.
Ljubomir csak minden januárban és júliusban állt be egy gyárba dolgozni – néhány napra.
Mikor megkapta a fényképes munkaadói igazolványt, mellyel fél évig, amíg a pecsét érvényes
volt benne, nyugodtan beülhetett az eszpresszóba, a razzia nem vihette el munkakerülésért,
Ljubomir egy hét múlva kilépett.

Megmosakodott a függönnyel körülvett vízcsapnál (az albérlet nem járt fürdőszoba-

használattal), és felöltözködött. Odaállt a tükör elé, egy nagy vasfésűvel rendbe tette a haját,
utána leült reggelizni. Mikor Gizella elment a törvényszékre, ahol jelenleg gépírónői
beosztásban dolgozott, Ljubomir rendszerint még aludt. A nő az asztalon hagyta a férfi aznapi
járandóságát: reggelire egy félliteres bögre kávét, ebédre felvágottat, kenyeret vagy előző napi
maradékot és tíz forintot. Ljubomir ezt általában megtoldotta azzal, hogy levett egy-egy
könyvet a polcról, és eladta valamelyik antikváriumban, a nő csak akkor vette észre a
hiányukat, ha benyúlt az első sor mögé, és keze az üres deszkához ért hozzá. Munka után a
Ciklámen-eszpresszóban találkoztak, itt üldögéltek záróráig, ha a férfi nem akart máshová
menni. Tizenegykor Gizella kifizette Ljubomir fogyasztását, hazament, és vacsorát főzött.

Ezen a reggelen a szokásos összeállításból hiányzott a tízforintos, helyette egy cédulát

tettek az asztalra:

Jó reggelt, Szvatopluk. Ha magadhoz térsz gyógyíthatatlan gyerekkori alkoholizmusodból,

gyere be a bíróságra. Nem volt pénzem, ma lesz fizetés, majd adok. Szerbusz, csók.

Gizi
 Ljubomir megitta a kávét, és elindult.

A Duna rakpartján, amerre Ljubomir elhaladt, még ült egypár ember, napozott és
fürdette a lábát, de a matrózkocsma ajtaján már ott lógott a tábla: „Holnap zárunk.” Valaki
felszólt a rakpartról Ljubomirnak:

– Még a háború előtt ilyenkor féláron adták a sört.

Ljubomir szeretett volna bemenni egy pohár sörre, de nem volt nála egy fillér sem,
befordult a sarkon a bíróság felé.

Gizella egyedül dolgozott a teremben; mikor észrevette Ljubomirt, felkelt az írógép

mellől. Vékony, fekete hajú sváb nő volt, abból a fajtából, melyen nem látszik meg, hogy
mennyi idős. Mikor a törvényszékre felvették, már betöltötte harminckettedik évét, de az
igazolványhoz olyan képet adott, amelyik tizennyolc éves korában készült róla. A fényképet
elfogadták, csak annyit kérdeztek, hogy mikor vágatta le a copfját. Megcsókolta Ljubomirt, és
egy húszforintost adott neki.

– Kaptam prémiumot a múlt havi versenyért.

Ljubomir eltette a pénzt:

– Jól van.

– Holnap korábban végzek, elmegyünk, veszünk neked egy inget. Este vendéglőben
vacsorázunk, és meg lehet nézni az étlap jobb oldalát is.

Ljubomir hagyta beszélni, bár unta már, hogy Gizella anyáskodik vele, éppen azokban
a napokban többféle módon is próbált pénzhez jutni, hogy megszabadulhasson tőle. A nő
tudta, hogy Ljubomir min gondolkozik, hiszen az utolsó három-négy hónapban a férfi talán
egyszer sem nézett a szemébe, abban sem kételkedett, hogy előbb-utóbb elmegy, csak szerette
volna kitolni ezt az időpontot. Becézgetéseinek az vetett véget, hogy bejött egy bíró, és
diktálni kezdett neki.

– Akkor majd este – mondta Ljubomir, és kiment a szobából.

Végigkopogott a folyosón, nem nézett körül, már ismerte a tárgyalótermek pácolt ajtaja
előtt várakozó embereket: válóperes fiatalokat, ünneplő ruhába öltözött öregeket, a
Közlekedési Bíróság előtt pedig a megijedt vasutasokat. Leért az utcára, a Körút felé tartott.

A sarkon túl, az épület oldalbejáróján, mely egyúttal a börtön kapujául is szolgált, Fejér
Margit jött le a lépcsőkön egy fiatal jogász kíséretében. Fejér bíró és általában a Tük-tagok
szobáiba nem lehetett a rendes hivatali folyosóról bejutni, a Tük-tárgyalótermek régi ajtaját is
befalazták, és a börtönépület felől törtek új bejáratot. A folyosóra csak egy kis ablak nyílt, ezt
belülről időnként megkopogtatták és kinyitották, ilyenkor a vádlott ügyvédje beadhatta a
különféle okmányait. Természetes, hogy Margit, valahányszor az apjához jött, az oldalsó
bejáratot használta.

Ljubomir a könyvtárban látta utoljára Margitot, Mannhalter Karolánál nem vette észre,
és most újra meglepte, milyen szép ez a lány. Arra emlékezett, hogy alakja erős és
asszonyosan telt, de csak most vette észre, hogy mennyi gyerekes, érintetlen vonás maradt az
arcában. Úgy látszik, a lány hajat mosatott, mert a feje kék selyemkendővel volt bekötve, haja
sok helyütt átszúrta a vékony anyagot. Ljubomir megállt, befordult a falnak, és úgy tett,
mintha egy plakátot olvasna, azt akarta, hogy Margit menjen el mellette anélkül, hogy
meglátná őt.

Margitnak a fiatal jogász épp magyarázott valamit, amikor észrevette Ljubomirt;

azonnal elköszönt a jogásztól, magához szorította retiküljét, és megrebbenő szemmel a férfira
nézett:

– Jó napot kívánok. Szeretnék beszélni magával.

Ljubomir szótlanul bámult a plakátra. Margit, aki egész életében sohasem volt olyan
bátor, mint most, folytatta:

– Nem ülnénk le valahová?

– Mit akar maga tőlem?

– Én…

Margitnak remegett a térde, érezte, ha többet mondana, elsírná magát. Szeretett volna
elszaladni, de már az előző este elhatározta, ha Ljubomirral találkozik, végigállja a
beszélgetést. A férfi Margitra nézett.

– Egy barátomhoz megyek. Békekölcsönkötvényt szeretnék eladni neki huszonöt

százalékért.

– Elkísérhetem? Csak egy darabig.

– El.

Margitnak kifutott a könny a szeméből, felitatta egy zsebkendővel, utána megrázta a

fejét:

– Igazán?

– Igazán.

– Gyalog menjünk, vagy autóbuszon?

– Gyalog.

Margit eltette a zsebkendőjét:

– Nem furcsa, hogy mindig találkozunk?

– Nem. Mind a ketten egy ketrecbe vagyunk zárva. A Rókus-kórháztól a Duna-partig.

Margit a nap felé fordította az arcát.

 – Ez, ugye, már a vége?

– Igen. Jön a tél. – Hallgattak.

– Akart valamit kérdezni tőlem?

– Nem, még nem. Merre megyünk?

– Óbudára.

– Akkor majd a hídon túl.

A híd lábánál a Hungária pontonvendéglőben nagy volt a forgalom, aznap nyitott ki

ősszel utoljára, a vendégek minden asztalt elfoglaltak. A hídon, ahol Ljubomirék mentek, pár
részeg ember álldogált, és nézett lefelé. Innen fölülről nemcsak a párokat lehetett látni, egy jó
szemű ember még azt is észrevehette, milyen ételeket szolgálnak fel az asztaloknál. A
részegek kiabáltak lefelé.

– Hej, te ebihal, mit zabálsz?

– Nézzétek azt a vén kopaszt, szűz lányt vett magának.

– Pihenitek az éjjeli műszakot?

Margit Ljubomirra nézett:

– Maga leülne ilyen helyen? Én ha eszek egy cukrászdában, és benéz egy koldus az
ablakon, kifordul az étel a számból.

A férfi intett, hogy menjenek tovább, a híd lábánál két rendőr indult meg a részegek
felé.

– Mikor még nagyon fiatal voltam, én is éreztem lelkiismeret-furdalást, ha egy kávéház

ablakában ültem, és egy szenes-tróger vagy egy kocsis rám kiabált kívülről. Azt hittem, a
dologtalan életformát gyűlölik, és az egész kávéházat szétrombolnák velem együtt. Ez
tisztességes álláspont, még ha az én fejembe kerülne, akkor is. Aztán sok mindent láttam,
most már tudom, hogy nem a kávéházra haragszanak, csak arra, aki bent ül. Ha ők ülnének az
ablakokban, és én néznék be kívülről, akkor mindent rendjén valónak találnának.

Átértek Budára.

Mentek egypár lépést a Duna mellett, és az autóbuszmegállónál leültek egy padra.

– Nem haragszik, ha megkérdezek valamit?

– Kérdezzen.

– Miről álmodott a múltkor a könyvtárban?

Ljubomir homlokán összeugrottak a ráncok, elfordult:

 – Nem emlékszem már.

Margit könyörögve nézett rá:

– Nézze, milyen szépen süt a nap. Olyan jól érzem magam. Mondja el.

Ljubomir szomorúan mosolygott:

– Jól van. Halmozza a szép emlékeket.

Levetette a kabátját, és lovaglóülésben a pad lécére támaszkodott, hogy miközben

beszél, lássa a Dunát.

– Apám tanár volt, Tirnovóban tanított, ott lakott az egész családunk, szüleim, három
bátyám és én. Apám a régi szociáldemokraták, a tyesznyákok közé tartozott, és minket is
mozgalmi embereknek nevelt. Mikor erősödött a németek terrorja, 1941-ben, kimentünk a
hegyekbe, két és fél évig harcoltunk. 1943 őszén a németek hajtóvadászatot kezdtek ellenünk.
Vissza kellett vonulnunk, a németek egy hegyi folyón a hátunkba kerültek, apámat lelőtték,
minket elfogtak, nagy kétéltű motorcsónakokra tettek. Én feküdtem a foglyok sorának a
legszélén. Éjszaka felkeltett Georgi, a legnagyobb bátyám, azt mondta, próbáljak meg
lecsúszni a vízbe, lábtempókkal talán el tudok jutni a partig. Georgi a lábával fogta a
derekamat, hogy lassan, csobbanás nélkül csússzak bele a vízbe. Utánam akart jönni, de neki
nem segített senki, a németek elkapták őt. Én elmerültem, nem vettek észre, jött utánunk egy
halászhajó, az felvett, különben én is belefulladtam volna.

– És aztán?

– Aztán? Erről szoktam álmodni.

– De aztán mi történt magával?

– Mikor vége lett a háborúnak, eljöttem hazulról. El akartam jutni Párizsba…

Megvető mozdulattal maga elé mutatott:

– És itt maradtam.

– Otthon nincs senkije?

– Egy lány, egy lány volt. Úgy beszéltük meg, hogy majd ő is kijön Párizsba utánam.
Egy darabig leveleztünk, rakosgattam a leveleit egyik zsebemből a másikba, aztán valahogy
elkenődött a cím rajtuk, és nem tudtam válaszolni neki.

– Mindegyik levélen elkenődött?

– Mindegyiken.

– Akkor is kell hogy emlékezzen rá.

Ljubomir szomorúan mosolygott:

 – De nem egyszerűbb azt mondani, hogy elkenődött? Itt maradtam, és már sohasem
lesz belőlem semmi.

– És az írás?

– Honnan tudja, hogy írok?

– Láttam a forgatókönyvét a könyvtárban maga előtt.

– Forgatókönyv?! Három év alatt írtam belőle tíz oldalt.

A hídon át már jött az autóbusz.

– Írni csak akkor lehet, ha az ember vagy nagyon sokat tud, vagy nagyon keveset.
Mikor még keveset tudtam, akkor írtam az egyetlen jó novellámat: a Láthatatlan történetet.

Az autóbusz már befordult az utca végén, Ljubomir nyújtotta a kezét:

– Viszontlátásra.

– Mikor látom? – kérdezte Margit.

– Nem tudom… – mondta Ljubomir, és fellépett a lépcsőre – …lehet, hogy soha többé.

V.
Múltak a hetek, és Margit nem találkozott Ljubomirral. Uszodába járt, már erősen lehűlt az
idő, a nyitott medencék majdnem mindig üresek voltak, szeretett így úszkálni, hogy nem
ütközött bele minden tempójával valakibe.

De október végén megjöttek az esők, Margit délutánonként behúzódott a Miniatűr-

eszpresszóba. A Széchényi Könyvtárba nem akart bejárni, attól tartott, hogy összeakad
Ljubomirral, és a férfi tolakodásnak veszi. Esőben az alacsony presszóhelyiségnek ázott
lódenkabátszaga volt, félóránként végigment rajta egy takarítónő, feltörölte a tócsát a fogas
alól, és felszedte az összecsavart, vizes, női hajcsomókat az asztalok mellől.

Esőben az utcán kevesen jártak, Margit le mert ülni az ablak mellé. Ha szeme kifáradt
az olvasásban, kinézett az ablakon, figyelte, hogy az esőcseppek hogy mossák le lassan a
lábnyomok körvonalait az aszfaltról. Az eszpresszóban nem ismert senkit, az első napokban
ismerkedni akaró férfiak még odaküldtek hozzá a pincérrel egy-egy pohárka italt, de aztán,
látva, hogy nem hajlandó semmiféle közeledésre, békén hagyták a könyvei között, csak néha
jött be egyik barátnője, Janovits Teréz, azzal beszélgetett. Jobban mondva Teréz beszélt, és
Margit, aki különben is szerette, ha más beszél, hallgatott. Mikor Teréz elment, Margit vagy
tovább olvasott, vagy a randevúzók beszélgetését figyelte, mire besötétedett, elfáradt a
tétlenségtől. Meggyújtották a lámpákat, de az ablak, ahol ő ült, árnyékban maradt. Becsukta a
könyvét, ujjaival motoszkált a fal kifényesedett gipszmintáin: még két hónap van hátra, amely
csupa ilyen délutánból áll, amíg leesik a hó, és apjával fölmehet valamelyik menedékházba
síelni. Akkor jön egypár szép hét, aztán megint a homályos, nehéz március.
 Gyakran eszébe jutott Ljubomir, ilyenkor átvizsgálta a lelkét, és úgy találta, hogy tele
van hiúsággal, céltalansággal és keserűséggel, még azt sem érdemli meg, hogy beszélhessen
Ljubomirral. Valahányszor így határozott magában, nehéz lett a szíve, szerette volna, ha az
eszpresszó falai közül kilép egy bibliai arcú öregember, kézen fogja őt, és azt mondja neki:

– Ne félj, te jobb vagy, mint hiszed magadról.

Margit egyre hosszabbnak találta a délutánokat az eszpresszóban, egyik nap a szokásos

hét óra helyett már négy órakor felkelt a helyéről. Sétált egypár percet az esőben, utána
hazafelé indult.

A lakás ajtaja kulcsra volt bezárva, azt hitte, hogy senki sincs otthon, az előszobában
levette az esőkabátját, és éppen fel akarta akasztani a fogasra, mikor meghallotta, hogy anyja
kiabál az apja szobájában:

– Nem igaz, nem igaz, nem ezt mondták.

Margit meglepődött: még tíz nap volt hátra a hónap utolsó vasárnapjáig, az asszony
máskor nem szokott eljönni hozzájuk. Be akart menni a szobába, hogy megcsókolja az anyját,
de a kilincs nem engedett, a bíró és a felesége bezárkózott. A kilincs zaját bent nem hallották,
mert újra felcsapott Fejér hangja:

– Kérem, megismétlem szó szerint. Azt mondták, hogy amnesztia elvben lehetséges, de
függ az illető színész kaliberétől. Mikor előhoztam a maga nevét, azt felelték rá, hogy magára
nincs szükség, olyan színésznő, mint maga, minden dalitársulatnál akad három tucat.

– Igen, igen. Mit tudok én? Szívből nevetni, és valódi könnyeket sírni a színpadon. Ezt
igazán tud mindenki.

– Ne csináljon itt jeleneteket, győzzön meg másokat a színészi tehetségéről. Én mindent

megtettem, ami tőlem tellett.

– Igen, maga mindent megtesz értem. Emlékszik, hogy mit ígért a válás előtt?

– És maga miket beszél rólam a hátam mögött? Persze, azt hitte, hogy a barátai nem
mondják vissza.

A bíró és a felesége végigveszekedték magukat házasságuk történetének összes

állomásain. Margit szédelegve ment át a szobájába, végigvetette magát az ágyon, kispárnáját
az arcához szorította, és így feküdt sokáig.

Megértette, hogy Fábián Gedeon Fejérre gondolt, mikor arról a minisztériumi

tisztviselőről beszélt, aki nyilas felesége segítségével csinált karriert, és a felszabadulás után
elvált tőle, mert az útjában állt. Mégis, csak lassan tudta felfogni, hogy apja öt évig hazudott
neki.

Margit fölült, és körülnézett a szobájában. Itt minden bútordarabot ő választott ki

magának: a barna kombinált szekrényt, amelyben belülről kigyulladt egy lámpa, és világított,
ha az ajtaját kinyitották, a széles heverőt, ahol vele aludtak gyerekkori babái, Matisse
virágcsokrának reprodukcióját a falon, a négy állólámpát, melyek a szoba minden sarkát
szinte külön szobává tudták változtatni.

Most, hogy csalódott apjában, az egész szobát olyan utálatosnak és méltatlannak látta,
mint Fábián Gedeon címét az ablak oldalában, nem akart még egyszer ebben a szobában
aludni. Kikereste a szekrényből azokat a fehérneműket, amelyeket ő maga vásárolt az
ösztöndíjából, és egy meleg sípulóverrel együtt bedobálta őket a bőröndjébe. Újságpapírba
csomagolta mackóbabáját, s a hóna alá vette. Mielőtt kilépett volna a szobából, még egyszer
visszanézett.

Az előszobában újra felvette az esőkabátját. A kefetartóra letette a lakáskulcsot, és

anélkül, hogy a szüleitől elköszönt volna, megindult lefelé a lépcsőn.

VI.
Ugyanezen a napon este fél tizenegykor Ljubomir a Ciklámen-eszpresszóban ült. Egyedül
volt. Tóth Gizella átment az éjjel-nappal nyitva tartó közértbe, hogy húst vegyen a
vacsorához. Ljubomir írogatott, most is ugyanolyan füzetlap feküdt előtte, mint a
könyvtárban. Az idegen bajnok. Irodalmi forgatókönyv cím után még most is csak néhány sor
következett.

Már nem sok hiányzott a zárórához, a pincérnő kezdte összehajtogatni az

asztalterítőket, csak azt a négy-öt asztalt hagyta ki, ahol még ültek vendégek. Az egyik
asztalnál Leonhardt beszélgetett egy nővel, a másiknál egy öregember újságot olvasott. Ez az
öregember mindig kivárta a zárórát. Az eszpresszóval szomszédos házban lakott a harmadik
emeleten, de tériszonya volt, és nem tudott egyedül felmenni a lépcsőn, a zárórás vendégek
közül szokott megkérni valakit, hogy kísérje fel. A beszélgetés és a mozdulatok zaja úgy
zsongott a szűk helyiségben, hogy Ljubomir úgy érezte, megfullad, ha nem hall egy tiszta,
magas hangot. Körmével megpöccintette az előtte álló vizespoharat, ez a kristályos, átható
zengés megnyugtatta.

Gizella jött be az ajtón, szatyorral a kezében. Ljubomir pontot tett a mondat után, és
belerakta papírjait a Rivista del Kinóba, nem akarta, hogy Gizella beleolvasson.

– Hogy ment a munka, Szvatopluk elvtárs?

– Ment.

– Én komolyan nem azért mondom, mintha szükségem volna rá, de lesz ebből valaha
pénz?

– Nem azért írok.

– Most haragszol?

– Én?

– Akkor szívjunk el egy stamperli békecseresznyét. Jó?

 A pincér meghozta a pálinkát, Ljubomir egy hajtásra kiitta. Mikor letette a poharat,
megdöbbenve látta, hogy Margit jön befelé az eszpresszó előteréből. Leonhardt csodálkozva
felállt, és köszönt neki, de Margit nem törődött vele, egyenesen Ljubomirhoz lépett.

– Eljöttem magához.

Egészen át volt ázva; nylon esőkabátja fénylett, és édes szagot árasztott magából,
harisnyája teliverődött sárszeplőkkel.

Mikor eljött hazulról, a Keleti pályaudvarra ment, nagyanyjához akart utazni, aki
Miskolc mellett lakott. A legközelebbi vonat arrafelé két óra múlva indult, Margit beadta a
bőröndjét a ruhatárba, és körülnézett, hogy mit csináljon addig. A váróterembe nem akart
beülni, arra gondolt, hogy kimegy Karola nénihez, de tudta, hogy az öregasszony mindent
kiszedne belőle, és nem engedné elutazni. Mivel mással nem akart találkozni, Margit elment
sétálni.

A Rákóczi úton nézegette a kirakatokat, mikor egy öreg férfi megszólította:

– Nem innánk meg egy feketét, kisasszony?

Már máskor is próbálták leszólítani, de ezen mégis annyira felindult, hogy futva
elmenekült, közben értelmetlen félszavakat mondott hangosan. Letért a kivilágított utakról, és
mellékutcákon keresztül átvágott a Múzeum-kertbe. Itt leült egy padra. Az esőkabát, mint egy
kunyhó tartotta a test melegét, de a kunyhó lassan kihűlt. Margit felállt.

Ljubomirra gondolt. Felnézett a könyvtár sötét ablakaira, és elképzelte első

találkozásukat, állát nekitámasztotta a mellének, szíve telifutott meleg vérrel. Margit
elhatározta, hogy megkeresi. Emlékezett rá, hogy Leonhardt azt mondta Mannhalter
Karolánál: esténként a Ciklámen-eszpresszóban szokott ülni. Míg az eszpresszó felé ment, azt
a mondatot fogalmazta magában, amivel meg fogja szólítani Ljubomirt.

A mondat elhangzott, Tóth Gizella felnézett.

– Ki ez a nő?

Ljubomir intett a lánynak:

– Margit, menjen előre, és várjon meg a sarkon.

Margit tétován köszönt, és kiment. Ljubomir felkelt a helyéről, és a kabátjáért nyúlt.

– Hová mész, Ljubomir?

– Elmegyek.

– Nézd: azt nem mondhatod, hogy én rövid pórázon tartottalak. Mikor a Hász Erzsi
aktját tanulmányoztad, nem szóltam egy szót sem, de most nem engedlek el. Egyszerűen
azért, mert nincs kedvem egyedül hazamenni.

Gizella haragosan megszorította Ljubomir kezét, a férfi elmosolyodott:

 – Te akarsz nekem megtiltani valamit?

– Soha többé nem jöhetsz hozzám!

– Vedd el a kezed innen.

Leonhardt, aki végighallgatta a vitát, lelkesen emelte a magasba karjait:

– Nagycsásza, Ljubomir nagycsásza. Számíthatsz rám az utolsó filléremig.

Ljubomir a hóna alá fogta a Rivista del Kinót, és Margit után ment. Mikor kilépett az
eszpresszóból, épp egy rendőrt látott befordulni a sarkon a Körút felé. A lány egy fűszeres-
bolt benyílójában állt, és reszketett a szégyentől:

– Képzelje: igazoltatott egy rendőr. Olyan vagyok én?

– Merre menjünk?

– A Keletihez. Nemsokára indul a vonatom.

Mikorra odaértek a pályaudvarra, a vonat már elment, aznap már nem is indult több
Miskolc felé.

– Hazakísérjem?

– Nem akarok hazamenni. Gyerünk tovább.

– Merre?

– Mindegy. Csak menni, menni, mert nem bírom. Ha nem akar, maga ne jöjjön.

Ázott aszfaltút közepén mentek, lábuk kivilágított házak tükörképére lépett, Ljubomir
maga elé nézett. Az út szélén egy fehér forgácsdarab úszott a vízzel, a lefolyónál örvénybe
került, lassan, himbálódzva forgott maga körül. Margit egy fél lépéssel megelőzte a férfit, és
remegve kérdezte:

– Maga mit tenne, ha semmi lehetősége nem lenne, hogy férfihoz méltó életet éljen?

Ljubomir elmosolyodott:

– Semmi lehetőségem sincs, hogy férfihoz méltó életet éljek. Amit írok, rajzolok,
komponálok, senkit a világon nem érdekel. Úgy élek, mint a barlangi halak.

– Én, mikor kicsi voltam, azt hittem, hogy mindig boldog leszek. És én nem is tudok
mást hinni.

– Margit, igaz lelkemre mondom, hogy csak egy tanácsot tudok adni magának, ha a
testvérem volna, se mondhatnék mást: menjen vissza az apjához, és próbáljon úgy élni, ahogy
eddig élt.
 – Nem, nem.

Útjuk egy szürkére festett transzformátorház mellett vezetett el, Margit hirtelen megállt:

– Van egy ceruzája?

– Mire kell?

– Adja ide.

A transzformátor falára egy nemzetiszín csíkozású, leváló sarkú sorozási plakát volt
ragasztva. Margit odaállt elé a ceruzával, és a férfira nézett.

– Figyelje a betűket, amiket mutatok.

– Jól van, figyelem.

A lány elsőnek egy „a” betűre tette rá a ceruza hegyét. Ljubomir hangosan kimondta:

– A. A?

A lány nem válaszolt, a ceruza most egy „m” betűn állapodott meg.

– A m…

A nemzetiszín keresztcsíkot az eső végigmosta a plakát egész felületén, Margit

közelebb hajolt, és sokáig kereste a betűket, majd egymás után háromra is rámutatott:

– A magá…

– É – tette hozzá a lány.

– A magáé…

Margit nem emelte föl a tekintetét, a ceruzaheggyel koppantva mutatta tovább a

betűket.

– A magáé a.k.a.r.o.k…

Ljubomir a lányra nézett, de az nem viszonozta. Tovább követte a ceruzahegy útját.

– Le.

– Len.

Margit még egyszer rámutatott az „n” betűre, végül rajtahagyta ceruzáját az „i” betűn,
és vörös arccal kimondta:

– A magáé akarok lenni.

 Belekapaszkodott Ljubomir karjába.

– És megkérem, hogy vigyen el magával…

A férfi arca felragyogott, karja megrezzent, hogy magához szorítsa Margit kezét, de
aztán elkomorodott, és a fejével nemet intett.

– Nem lehet, Margit.

Már bent jártak a Városliget közepén, könnyű, tömött köd lebegett a sétányok fölött,
olyan megfoghatóan, hogy az ember arra gondolt, egy nagy söprűvel el lehetne söpörni az
egészet.

– Nem lehet. Margit.

– Miért?

– Mondhatnám magának azt, hogy még egy szobám sincs, ahová elvihetném magát,
ahol élnénk, nincs fizetésem. Megjön a tél, és nem lesz tüzelőnk. De nem ezért!

Margit sírt, arcát odadugta Ljubomir ázott kabátjához:

– És mégis.

Ljubomir káromkodott, az öklét meresztette, és a fogait csikorgatta kínjában:

– Én azt írtam fel egy füzetembe, hogy a szerelem az önmagunkkal kötött

kompromisszumok felbomlása. Te nem ismersz engem, én elbújtam, hogy élni tudjak.
Vendég vagyok a világon, beszélek és bohóckodok, hogy enni kapjak. Először még éreztem,
hogy ha akarnék, akkor nem nevetnék, és nem kiabálnék, de most már nincs más. Már nincs is
mögötte semmi, és már nem is tudok természetesen élni. És már alig van erőm. Nézd, hány
fogam hiányzik! Ősz a hajam, csak a szemem nem romlik. Mit adjak neked?

Margit megsimogatta Ljubomir arcát:

– Engedd meg, hogy itt maradjak veled. És hogy mindig, mindig veled éljek.

Ljubomir a tenyerébe fogta Margit állát:

– Azt hiszed, hogy még nincs vége? És ha eljössz velem, nem fogod megbánni?

– Soha, soha.

Ljubomir lehajolt, és megcsókolta Margit száját:

– Édesem, mindenem.

– Édesem.
 A férfi kigombolta magán az inget, és csupasz mellére húzta Margit fejét. A lány egész
testében végigremegett:

– Hogy dobog a szíved.

Behunyt szemmel csókolództak, ide-oda szédültek az úton, csak akkor nyitották fel a
szemüket, ha cipőjük orra nekiütődött a sétány szélének.

– Ugye, nem engedsz vissza?

– Nem engedlek. Együtt fogunk élni, és majd együtt elmegyünk Párizsba. Eljössz
velem?

– Elmegyek.

Így csavarogtak a Városligetben hajnalig. Lábuk nyomát szétbontotta az eső, betűket

formált belőle, és a betűkből homályos, nehéz jóslatot.

VII.
Fejér bíró öt napig nem tudott semmit Margitról. Az első este azzal nyugtatta meg magát,
hogy a lány biztos kint aludt Karolánál, de ahogy múlt az idő, és nem adott életjelt magáról, a
bíró teljesen összetört, meg volt győződve, hogy Margitot baleset érte. Végigtelefonálta a
kórházakat, egy nap szabadságot vett ki, és sorra járta azokat a helyeket, ahol a lánya meg
szokott fordulni: a Széchényi Könyvtárat, az egyetemet, a Miniatűr-eszpresszót (meglepődött,
hogy Margit milyen szűkre zárt világban élt, s lelkiismeret-furdalást érzett, amiért nem
törődött vele többet), és mikor sehol sem tudtak róla semmit, életében először a rendőrséggel
is érintkezésbe lépett. Minden este felhívta az ügyeletet, de csak eredménytelen sajnálkozó
választ kapott.

Az ötödik napon végre levél érkezett Margittól:

Holnap este fél nyolckor felkeres majd egy ember. Légy szíves, add oda neki a holmimat, és
intézd el vele a kijelentőt is.

Margit

Másnap a bíró izgatottan várta a küldöncöt, mert remélte, hogy Margit is vele jön, és
mindent megmagyaráz. Pontosan fél nyolckor csöngettek, a bíró felugrott a helyéről. Az ajtó
kinyílt, de a házvezetőnő után csak Leonhardt lépett be.

– Maga jött? Üljön le.

A bíró sétálni kezdett.

 – Azt hiszem, fölösleges, hogy bemutatkozzunk. Ha jól emlékszem, negyvenhétben
volt valami közös dolgunk. Vesztegetés vagy ilyesmi.

– Igen. Maga ítélt el: másfél év, ügyvédi működési engedély megvonása, öt év maccs
Budapest területéről.

– Emlékszem. Miért nem Margit jött?

– Ő egyáltalán nem is akarta elvinni a holmiját. Én beszéltem rá, hogy küldjön el

engem érte.

– Maga miért akart idejönni?

– Mert nem akartam kihagyni a ziccert, hogy ilyen helyzetben lássam magát.

A bíró Leonhardtra nézett, és megállt:

– Maga még most is haragszik rám?

– Igen.

– Maga ügyvéd volt, ismernie kell a paragrafusokat. Jogosan ítéltem el magát, vagy
nem?

– Jogosan, de ez nem jelent semmit. Másfél évig egyetlen „európai” nőt se láttam, és
ezt én nem fogom megbocsátani magának.

– Hagyjuk, kérem. Maga egy moral insanity. Beszéljen arról, hogy mi történt Margittal.

– Megtudta a házasságuk hiteles történetét.

Leonhardt, aki azért jött, hogy a bíró kínlódásában gyönyörködjön, ezekben a

pillanatokban teljes elégtételt kapott. Fejér arca telifutott vérrel, és ha nem kapaszkodott volna
meg az asztalban, elvágódik. Csak nagy nehezen tudott leülni egy székre.

– Kérem, szóljon a házvezetőnőmnek.

Leonhardt átszólt a konyhába. A házvezetőnő egy zöld labdacsot és egy pohár vizet
hozott, Fejér bevette az orvosságot, utána sokáig mozdulatlanul ült a székén. Mikor felkelt,
látszott rajta, hogy még mindig rosszul érzi magát.

– Köszönöm, már rendbe jöttem. Egyébként a holmik a rendelkezésére állnak, el tudja

szállítani?

– Ha kapok bőröndöket, akkor igen. Két emberem van lent.

– Menjünk át Margit szobájába.

A bíró egymás után rakta ki Margit ruháit és fehérneműit a szekrényből.

 – Margit, ugye, nincs egyedül.

– Nincs.

– Kivel van?

– Ljubomir Bezdomennel, egy bolgár fiúval.

– Magas, fekete férfi, kék szemű, rongyos ruhában jár?

– Igen.

– Ilyesmire számítottam. Ki ez az ember?

– Egy gépírónő kitartottja volt.

Fejér összeráncolta a homlokát:

– Ezentúl pedig a lányomé lesz.

– Nincs oka érzékenykedni. Egyébként sem lesz a lány kitartottja.

– Értem. És mihez kezdtek?

– Lakást kerestek, de nem kaptak. Tudja, általában nem szeretik a főbérlők a fiatal
házasokat. Most kint laknak a víkendházamban.

– Hol?

– Nem érdekes: a hegyekben, a víz mellett. Ha akarja, nézze meg a telekkönyvben, hol
van nekem víkendházam.

– Miből fognak élni?

– Ljubomir megpróbál csinálni valamit.

A bíró pénzt vett elő:

– Átadná a lányomnak?

– Nem.

Becsukták a bőröndöket, Leonhardt kinyitotta az egyik ablakot, és lekiabált az utcára. A

kapuból két ember visszakiabált, majd eloltva cigarettáját, megindult fölfelé.

– Szabad még egy kérdést?

– Tessék.

– Mikor láthatom a lányomat?

 – Nem tudom. Maga sokkal jobban ismeri nálam, én azt hiszem, semmiképp sem tudja
rábeszélni, hogy találkozzon magával. Annál sokkal jobban megsértődött, és sokkal
makacsabb. De ez nem tart örökké. Egyszer magától vissza fog jönni, nem fogja bírni a
nyomort.

– Látszik, hogy nem ismeri Margitot.

– Ha őt nem is ismerem, van elég idevágó „élettapasztalatom”. A tizennyolc hónapból,

mellyel ön megajándékozott, hatot bányában töltöttem. Megfigyeltem, hogy a régi
bányászdinasztiákban mindenki alacsony, magas termetű embert tízet sem láttam egy fél év
alatt. Magas bányász nem bírná ki, hogy egész életében hetvenöt centi vágatokban bujkáljon,
eltörne a dereka. A maga lánya lehet ilyen vagy olyan, de a nyomorhoz magas bányász lesz.
Vissza fog jönni, de abban se neki, se magának nem lesz már öröme.

A két ember felért, megfogták a három teli bőröndöt, és elindultak vele. Leonhardt
meghajolt:

– Köszönöm a szép estét.

A bíró sokáig nézett utánuk. A nyitva hagyott ablakon át bevert az eső, becsukta, és
leült Margit ágyára. A megbolygatott szekrényekből áradt a lány kölnijének a szaga. Nagy
erőfeszítéssel fölemelkedett, s átment a saját szobájába. Kinyitotta a szekrényét, sorra
végignézte öltönyének zsebeit. A házvezetőnő, mikor fél tízkor behozta szokásos esti teáját,
megdöbbenve látta, hogy a bíró magába roskadva ül a kis, kerek asztal mellett és cigarettázik.

VIII.
Ljubomir felébredt. Óvatosan kihúzta a karját Margit feje alól, balra fordult, és az órára
nézett: a világító mutatók negyed hatot jeleztek. Ljubomir elmosolyodott: egy hónapja, mióta
kint laktak Leonhardt víkendházában, mindig ilyenkor ébredt föl. A nap fél hatkor kelt,
mielőtt feljött volna, leszorította a hideget a vízparti völgybe, és nem tudták úgy eltömni
papírral a víkendház ajtaját, hogy a huzat élesen, mint a borotvapenge, be ne vágjon hozzájuk.
Megborzongott, úgy érezte, mintha a gerince is megmerevedett volna. Az ágyuk nem volt
olyan széles, mint Ljubomir és Margit válla együttvéve, lapjával kellett feküdniük, és fordulni
is csak egyszerre fordulhattak. Belül, a falnál Ljubomir feküdt, mert ide vágott a dunai szél, a
lányt már nem érte annyira, az ő oldalán különben is sokáig égett a petróleumkályha. A férfi
falnak fordulva elszívott egy cigarettát, és felkelt. Margit álmában is megérezte, hogy szabad
lett a hely, keresztbe feküdt a meleg ágyon.

A ház, ahol éltek, egy alápincézett beton víkendház volt. Lent, a pincében most
Leonhardt holmijai álltak: két ócska nyugágy, összekötözött újságok, csónakolajos dobozok.
A pince falába két kis ablak volt vágva, ezek a Dunára néztek. Innen három lépcső vezetett föl
Ljubomirék szobájához. Ez a szoba nem nagyon különbözött a többi szentendrei
víkendháztól: egy kátránypapírral bevont fatető takarta be, nem volt benne se villany, se víz,
se kályha, sőt még kályhalyuk sem. A berendezés sem lehetett volna egyszerűbb, az egyik
oldalon hat-nyolc kis öltözőszekrény állt (nyilván Leonhardt vendégeire számítva) – most épp
hogy elfértek bennük Margit ruhái –, a másik oldalt az ágy foglalta el, rajta egy paplan és két
pokróc, az ágy mellett pedig egy kerek, piros kerti asztal két székkel.

Ez volt az a szoba, ahol Margit asszony lett.

 Ljubomir meggyújtotta a petróleumkályhát, teleöntötte a teáslábast, és feltette.
Általában korán reggeliztek, mert Margitnak nyolcra, fél kilencre be kellett érni az egyetemre.
Szentendrétől, ahol laktak, egy óra alatt döcögött be a HÉV Pestre, az ő házuk pedig a HÉV-
megállótól is messze esett.

Felhúzta magára a lány kék sípulóverét, és leült a petróleumfőző mellé, nem feküdt
vissza, félt, hogy felkelti Margitot. De Margit magától is felébredt. Nyújtózkodott, a szürke
betétes, kék melegítő-felsőrész megfeszült a vállán. Ljubomirra mosolygott, és kinyúlt az
ágyból, egyik kezével átölelte a férfi fejét, a másikkal felemelte a paplant és a pokrócokat.

– Gyere vissza, te bolond, még korán van.

Csakugyan, az ablakok mögött még bontatlan maradt a sötétség, az üvegben látszott a

petróleumfőző kékes lángja, és behallatszott, hogy a Duna fölött még a hajnali szél ráncigálja
a felhők lelógó csücskeit.

– Csak amíg a víz felforr.

– Jó. Csak amíg a víz felforr.

A férfi visszadőlt, Margit a vállára hajtotta a fejét, és a lábát a lábai közé fogta, így
szeretett feküdni. Ljubomir egymás után nyitotta ki a cipzárakat a sokféle melegítőn és
pulóveren, melyeket a lány éjszakára magára vett; ahogy közeledett a melle felé, érezte, hogy
mindegyik ruharéteg egyre többet vett fel magába a lány testének melegéből.

Margit ábrándozott:

– Azért olyan másképp ébredek, mint régen.

– Régen hogy ébredtél?

– Úgy, mintha tűzben égett volna el az éjszakám, és reggelre nem maradt volna más,
mint korom és hamu. Most meg olyan, mintha vízből merülnék fel, nyugodt vagyok és tiszta,
úgy tudok örülni, hogy világos van körülöttem. Ljubomir!

– Tessék.

– Ugye, már meguntál engem?

A férfi karjával átfogta Margit fejét:

– Bolond.

– Régen biztos sokkal érdekesebb volt az élet neked, mint most velem.

– Az élet nekem sohasem volt érdekes. Mindenre, ami eddig történt velem, úgy
emlékszem, mint egy fényképre, a fénykép sarkába oda van kopírozva az arcom, és nézem,
ami a fényképen történik, különben minden emlékem halott.

– Minden?
 – Csak a halottak nem, azokra gyakran gondolok, van néha egy olyan álmom, hogy
mindenki, akit szerettem, egy házban lakik, akárhol is halt meg: a szüleim, a testvéreim, a
barátaim és a szeretőim.

– Én is ott lakok majd?

– Te sokkal tovább fogsz élni, mint én, az én életem már bezárult. Eljön az idő, hogy
elmégy, és boldog leszel.

Margit belekapaszkodott a férfi vállába:

– Hidd el, hogy az én életem is bezárulna, ha elmennék tőled, soha többé nem tudnék
semmi jót gondolni magamról. Én sohasem hagylak itt téged.

– Lehet – mondta Ljubomir, és szárazon bólintott. – Kelek föl, már forr a víz.

– Még ne kelj föl.

– Be kell mennem, Margit. Leonhardt összehoz egy filmrendezővel. Elmesélem neki

Az idegen bajnokot, lehet, hogy rendel tőlem egy filmnovellát. Teli leszünk pénzzel.

– Ne kelj föl.

– Miért ne?

– Jaj, ne szemtelenkedj.

És lábával megemelte a pokrócot, hogy az betakarja Ljubomir hátát.

IX.
Ljubomir és Margit együtt utaztak be Pestre. A HÉV végállomásánál váltak el. Ljubomir egy
tízforintost adott a lánynak:

– Itt van pénz, ülj be órák után a Miniatűrbe, érted megyek.

– Szerbusz.

Megcsókolták egymást, Margit felszállt a hatos villamosra, Ljubomir pedig gyalog

indult meg a Stádium-kávéház felé. Útközben átszámolta a pénzüket: tizenhatodika volt, de
Margit ösztöndíjából már csak tíz forint maradt, és egyelőre sehonnan sem várhattak pénzt.
Eltöprengett, hogy ennyiből mit vegyen vacsorára és másnap reggelire.

Már az utcáról meglátta Leonhardtot, ott ült a kávéház ablakában. Rákopogott, és ő is

befordult a kávéház kapuján.

Bár el is múlt már a megbeszélt időpont, Friedrich, a filmrendező, még nem érkezett
meg. Ljubomir szerette volna tudni, hogy kivel lesz dolga, ezért megkérdezte Leonhardtot.
 – Azt kérdezed, hogy Friedrich kicsoda? Kérlek szépen, elég jól ismerem őt még
asszisztens korából, mikor még száz forintot zsarolt ki a díszletfestőktől, hogy átvegyen egy-
egy díszletet. Azóta már befutott, figyeld meg, hogy egy üveg bort fog kérni, fél pohárral
iszik, a többit otthagyja. Amellett el lehet mondani róla, hogy ő költ Budapesten legtöbbet az
öltözködésre. Nagy szoknyabubus, imádja a nőket. – Leonhardt lekicsinylő mozdulatot tett a
kezével. – Persze, ez sokba kerül neki, mert alapjában véve egy beteg ló. Sánta, amellett tele
van a keze öröklött bőrkeményedésekkel, és hámlik a bőre, mindig egészen lila. Ha elmegy
egy nővel teniszezni, akkor megveszi a nőnek a teniszfelszerelést, és így tovább. Ha jóba
akarsz lenni vele, csinálj úgy, mintha nem vennéd észre az ekcémáját.

Kinézett az ablakon:

– De már ott is a kocsija.

Ljubomir is kinézett: Friedrich, egy harmincöt-negyven éves, sima, barna arcú férfi
most kanyarodott be a kávéház elé, sárga kesztyűje rántott egyet a kormánykeréken, aztán
leállította a kocsit. Kiszállt, sapkáját és kesztyűjét visszadobta az ülésre, és a slusszkulcsával
labdázgatva jött befelé a kávéházba. Hogyha egy asztalt ki akart kerülni, fölemelte sánta jobb
lábát, és elegáns krikszkrakszot csinált a levegőben, mintha a lábával írna alá valamit. Mikor
az asztalhoz ért, meghajolt, bemutatkozott Ljubomirnak. Leült, és cigarettára gyújtott,
tenyerét közben folyton befelé fordította. Odaszólt a pincérnek:

– Milyen boruk van?

– Gyöngyösvisontai, badacsonyi, egri.

– Egy üveg badacsonyit.

Friedrich Ljubomirhoz fordult:

– A barátja azt mondja, hogy maga egy forgatókönyvtémával foglalkozik.

Ljubomir bólintott:

– Igen, már két éve írom.

– Nem mesélne róla valamit?

– Azt a címet adtam neki, hogy: Az idegen bajnok.

– Hol játszódik és mikor?

– Bárhol játszódhat és bármikor. Különben nem is írtam volna meg.

A pincér hozta a bort. Friedrich töltött magának:

– Folytassa.

– Arról szól, hogy egy erős, fiatal parasztgyerek tanulni akar. Elmegy a birodalom
egyik nagy városába, és beáll egy öreg professzorhoz, aki filozófiára, irodalomra és
természettudományokra tanítja őt. Egy nap az öreg tudóst elárverezik, el akarják venni tőle a
könyveit. A parasztgyerek, aki közben hatalmas termetűvé nőtt, felajánlja, hogy beáll a
fizetett ökölvívók közé, ha a város tanácsa békén hagyja az öreg professzor könyveit. A
tanács nagy lehetőségeket szimatol a parasztgyerekben, és elfogadja az ajánlatot. A fiú, aki
pedig akkorra már előrehaladt a filozófiában, és verseket is ír, hivatásos ökölvívó lesz. A nagy
birodalomnak egy másik városába kerül, ahol a nyelvet is alig érti, és nem ismer senkit. A
közönség nem szereti, úgy hívja őt, hogy: „az idegen bajnok”, és mindig az ellenfeleit
biztatja. Telnek-múlnak az évek, és az idegen bajnokot nem tudja legyőzni senki. Egyszer az
egyik párviadalon észrevesz a nézők között egy nőt, akibe szerelmes lesz. Ez a fiatal lány
rendkívül vonzódik a versenyzőkhöz, őket tartja az élet királyainak. A nő az övé is lesz. De az
idegen bajnok tudja, hogy ez az állapot csak addig tart, amíg minden ellenfelét legyőzi.
Tovább él, de azon gyötrődik, hogy egyszer el kell jönni az időnek, mikor legyőzik őt is, nem
azért, mert öreg lesz, vagy gyenge, hanem egyszerűen azért, mert az emberek nem az ő
győzelmét kívánják, és az ő lelke nem elég töretlen ahhoz, hogy ez a kívánság, amely minden
mozdulatát gátolni igyekszik, egyszer meg ne bénítsa. Arra gondol, hogy otthagyja a nőt; ha
nincs vesztenivalója, sokkal nyugodtabban tud harcolni, de képtelen rá, mert nagyon szereti a
lányt. Néhány versenyét még megnyeri, de az egyik mérkőzésen, anélkül hogy fölvenné a
harcot, letérdel az ellenfele és a közönség előtt. Körülbelül ennyi.

Friedrich elnyomta a cigarettáját:

– Nagyon érdekes, hat a fantáziára, de meg kell hogy mondjam, én nem szeretem
ezeket a témákat. A nagy dekorációkat, amelyeket lebegtet a szél.

– Én mindig a nagy szimbólumokat kerestem. Szerintem az írásnak az a feladata, és

nemcsak az írásnak, hanem minden művészetnek, hogy megteremtse a modern ember új
mítoszát.

– Szerintem csak a realista művészet lehet humanista, amely az Embert mint embert
mutatja be. Ha meg a művészet nem humanista, akkor mire való?

Ljubomir bólintott, tudta, hogy a jól kereső emberek nagyon szeretik a humanizmust.

– De hagyjuk az esztétikát. A barátja elmesélte nekem a maga életét, hogy ismeri a

pesti alvilágot. Szeretném, ha erről a témáról írna valamit.

– Nem szeretem a riportokat.

– Megmondom pontosan, mire gondolok. Ismerem a maga romantikus

leányszöktetésének történetét, azt hiszem, hogy ebből egy nagyon jó franciás vagy olaszos
filmet lehetne csinálni. Pláne, hogy a lány apja káder, ez egy külön jó varázslat. A mi
filmíróinkra nem szívesen bíznám a témát, mert ők inkább csak becsvágyó mozilátogatók,
csak olyan jeleneteket tudnak megírni, amihez hasonlót már láttak egyszer gyerekkorukban,
amikor az ízlésük még nem volt egészen tompa. Tegyünk kísérletet magával, aki mégis a
legjobban ismeri az anyagot. Mi a véleménye erről?

Ljubomir elvörösödött, ökleit rátámasztotta az asztalra: – Az a véleményem, hogy maga

ócska kávésnénike, és nem művész.

Friedrich nem sértődött meg:

 – Gondolja meg a dolgot, ebben a témában pénz van, és nagy lehetőségek. Nem maga
lenne az első ember, aki a saját kertjét próbálja lefesteni. Ha ír egy háromflekkes vázlatot,
azonnal megrendeljük a filmnovellát. Ne haragudjanak, de most el kell mennem.

Friedrich kifizette az üveg bort, melyből valóban csak egy pohárral ivott meg, és
slusszkulcsát dobálgatva kisántikált a kávéházból.

Ljubomir Leonhardthoz fordult:

– Mit szólsz hozzá?

– Háromezer forint, öregem.

– Te megírnád?

– Miért, te nem?

– Nem.

– És Margit mit fog vacsorázni a jövő héten?

– Nem tudom. De akkor se.

– Így hamar ki fogsz durranni.

Ljubomir fölkelt.

– Van egy tízesed kölcsön?

– Ne haragudj, nincs.

– Miért haragudnék, ha nincs? Szerbusz.

X.
Háromkor Ljubomir megebédelt a menzán. Fél háromkor letelt a hivatalos ebédidő, az után az
is kaphatott néhány forintért a maradékból, aki nem járt egyetemre, vagy nem volt jegye.
Ebéd után benézett a Miniatűr eszpresszóba. Margit ugyan csak négyre mondta, hogy jön, de
Ljubomir abban reménykedett: elmaradt a lány utolsó órája.

Margit még nem érkezett meg. Ljubomir nem akart leülni, kiment az eszpresszóból,
megállt a szemközti ház kapujában, és ott várakozott. Rágyújtott, ha nyílt az eszpresszó ajtaja,
felnézett a benti faliórára, látta, hogy mennyi az idő. Lett volna ideje elmenni, és venni
vacsorára valamilyen felvágottat, de félt, hogy beleolvad a zsebébe, vagy szagot kap.

Egy félórája állhatott a kapualjban, mikor egy teherautó fordult be az utcába. A kocsi
előtte fékezett le. Elhúzódott a kapualjból, hogy szemmel tarthassa az eszpresszó kapuját. Az
autón egy kövér ember vaskályhát támogatott. Odakiabált Ljubomirnak:
 – Hé, maga!

Ljubomir felnézett.

– Nem vinné fel ezt a kályhát?

– Nem én vagyok a házmester.

A kövér nevetett.

– Azt tudom. Nem is ingyen.

– Akkor fölviszem.

Levette a kabátját, és a kocsi fara alá állt, a kövér rátámasztotta a kályha tetejét a férfi
mellére, és lassan ráengedte. Ljubomir nem számított ilyen nagy súlyra; ahogy a kályha
teljesen rászakadt, majdnem kicsúszott a kezéből, és csak behajlított térddel tudta megtartani a
levegőben. A kövér rákiabált:

– Az istenért, mit csinál? Ennyire nincs ereje?

Ljubomir lassan kiegyenesedett, a kályhát megdöntötte, hogy a fejével is meg tudja

támasztani, és imbolyogva megindult a lépcső felé. A házmester és két lakó kint állt a
lépcsőházban, nevetve figyelték a mozgását, mondtak is valamit, de Ljubomir nem értette.
Bár minden egyes lépcsőfoknál megremegett a hasfala, megállt, és körülnézett. Emlékezni
akart arra az érzésre, hogy mikor szenvedett, milyennek látta a világot. Tudta, hogy ha ezt
most nem fogalmazza meg, akkor elvész, mikor már letette a kályhát, nem tudja majd
reprodukálni ezt a pillanatot. Az emberekre nézett: az arcukon fásultságot és közönyt látott,
eszébe se jutott senkinek, hogy segítsen neki. Ljubomir, míg a lába reszketett a kályha súlya
alatt, úgy érezte, hogy minden rombolás jogos bosszút vált valóra, akár ócska pokrócokat,
akár pelyhes paplanokat gyújt meg.

A kövér rákiabált:

– Mit kunsztozik itt nekem?!

Ljubomir mégsem ment tovább. Még azt is ki akarta próbálni magán, hogy hat rá az, ha
Margitra gondol. Úgy érezte, Margitra gondolva örökké tudná ezt a kályhát tartani. Megindult
fölfelé.

Beállította a kályhát a liftbe, fölvitte a második emeletre, és betolta a lakásba. A kövér

ember két tízest adott neki.

– Mi volt magával a lépcsőn?

– Semmi.

– Azt hittem, hirtelen megbolondult.

 Az autó elment. Újra benézett az eszpresszóba: a falióra fél négyet mutatott, Margit
még nem jött meg. Ljubomir átment a Közértbe, úgy számolta, hogy mire visszaér, már ott
lesz a lány. Harminc deka krinolint vásárolt magának, tíz deka téliszalámit Margitnak. Tudta,
mennyire nem szereti az olcsó felvágottat, azt mondja, hentesszaga van. Vett még egy kiló
kenyeret is, aztán visszament a kapualjba.

Margit valamivel négy óra után érkezett meg. Nem egyedül jött, egy elegáns, magas
ballonkabátos fiatal férfi kísérte. Ljubomir beljebb húzódott a kapualjban, és összevonta a
szemöldökét. Margiték az utca túlsó oldalán mentek, de ő hallotta a férfi duruzsolását és a
lány nevetését. Az eszpresszó kapujánál Margit el akart búcsúzni, de a kísérője tréfásan addig
erőszakoskodott, amíg ő is bemehetett vele. Ljubomir nézett utánuk.

– Összeilletek – dünnyögte, és elindult hazafelé.

Teljesen rendjénvalónak találta, hogy otthagyja Margitot, pedig tudta, hogy a lány várni
fog rá az eszpresszóban talán záróráig is. Nem baj – gondolta –, addig majd elszórakozik a
kísérőjével. Majd isznak egy-két konyakot, annak biztos van pénze, nem úgy, mint neki,
Ljubomirnak. Még a fülében csengett, ahogy Margit nevetett az utca túlsó oldalán, most úgy
tűnt neki, hogy nagyon hasonlított azoknak a nevetéséhez, akik a kályha miatt gúnyolódtak
rajta.

Az orra előtt ment el a HÉV. Ljubomir behúzódott a váróterem sarkába. Kint kopogott
az eső, a férfi behunyta a szemét, és elgondolkodott. Tulajdonképpen boldog volt. Mióta a
lánnyal élt, nem tudta, hogy mit gondoljon a világról, a nyugalom és a szerelem nem illett
bele az életről alkotott képébe. Idegei követelték a régi magasfeszültséget. Most, hogy
megszabadította magát Margittól (mert a szakítást már végérvényesnek tartotta), egészen
megkönnyebbült.

Kint, úgy látszik, beérkezett a szentendrei HÉV, mert a váróterem közönsége

meglódult. Ljubomir is fölszállt.

Mikor hazaért a víkendházba, összepakolt, egy pokrócba belerakta fehérneműjét, a

nyári szandálját, a ceignadrágot, és az egészet átkötötte egy madzaggal. Úgy tervezte,
Leonhardthoz megy ma éjszakára, majd a bőröndök tetején megalszik valahogy. Rácsukta a
lakatot a víkendházra, a kulcsot betette a pinceablakba, hogy Margit megtalálja, a vállára vette
a csomagot, és kiment az állomásra. Éppen akkor kanyarodott be a vonat Pest felől, az első az
után a HÉV után, amelyikkel Ljubomir hazajött. Lejjebb sétált, hogy majd elöl kapjon helyet.

Margit pont előtte szállott le, belekapaszkodott a fogódzóvasba, és összehunyorított

szemmel nézte a vizes lépcsőket. Ha egész nap írt vagy olvasott, estére mindig nehezen látott,
most is lassan botorkált lefelé. Észrevette Ljubomirt, odafutott hozzá, és átölelte.

– De jó, hogy kijöttél elém. Mi van veled? Várok az eszpresszóban, nem jössz, féltem,
hogy valami bajod történt.

– Kivel voltál?

– Hol?

– Az eszpresszóban.
 – Gyuszi, az egyik fiú az évfolyamból, el akart kísérni. Tudod, együtt szoktunk
hülyéskedni, és…

– És jól éreztétek magatokat?

– Jól. Miért?

Margit Ljubomirra nézett, most vette észre, hogy a fiú mellett egy csomag is áll.

– Te azt hiszed, hogy énnekem más fiú kell? Hát én igazán nem tudom, hogy képzeled
rólam. Hogy tudunk élni egymás mellett, ha te ennyire nem bízol bennem?!

Margit szeme telifutott könnyel, elfordult, és nekidőlt az állomás falának.

– Ez borzasztó. Én igazán nem érdemlem meg.

Most indult vissza a HÉV Pest felé. A kivilágított kocsik sorra elhaladtak az arcuk előtt.
Ljubomir átkarolta a lányt, bár érezte, hogy jobb lenne mind a kettőjüknek, ha most ő
felugrana az utolsó kocsira, és örökre elmenne. Margit teste meg-megrándult a karjai között.

– Ne haragudj, Margit.

Megcsókolta a lány hideg, nedves száját, utána végigcsókolta kisírt arcát. Margit
behunyva tartotta a szemeit, és mosolygott. Megindultak hazafelé. A Duna felől vágott a szél,
Ljubomir előrement, és Margitot maga mögé húzta, a lány rádőlt hátulról, és a haját
simogatta. Ljubomirt betakarták Margit testének ismert formái.

XI.
Folyton esett az eső, a sötét Dunában szürke felhők lebegtek. Ljubomir az egyik reggel
észrevette, hogy az őszirózsák kezdenek elrohadni a kertben. Tudta, hogy nincs segítség, itt a
tél. Följebb, a hegyekben már régen elvirultak az őszirózsák, csokorba kötve úsztak el a ház
előtt.

Ljubomir letépte a kerti virágokat, és valamilyen befőttesüveget keresett nekik. Fölállt

egy székre, és végignézett a szekrények tetején. Csak most látta meg, hogy a kátránypapírral
bevont lemeztető öböl alakúan behajlott a szekrények fölött. Arra gondolt, hogy valamelyik
építkezésnél majd kér három-négy méter kátránypapírt, és még egy rétegben betakarja a tetőt,
de ez napközben kiment az eszéből.

Pedig ez a napja semmiben sem különbözött a többitől. Reggel elment Leonhardthoz,

aki néha magával vitte őt totószelvényt válogatni, de amúgy ő sem tudott munkát szerezni a
részére. Utána benézett a szerkesztőségekbe, a Zeneműkiadóhoz, a Képzőművészeti Alaphoz.
Még ősz elején mindenüvé bevitt valamit, és azóta gyakran bejárt, de most is eredménytelenül
látogatta végig őket. Megebédelt a menzán, utána beült a Széchényi Könyvtárba, öt óra felé
Margit is bejött ide.

Változatlanul a lány ösztöndíjából éltek, a férfi csak keveset tudott hozzákeresni. A

hónap közepére elfogyott a petróleumuk, kályhát nem lehetett felállítani, a betonfalakból úgy
áradt a hideg, hogy Margit félt hazamenni. Most is kivárták a tíz órát a könyvtárban, és gyalog
indultak meg a HÉV végállomása felé. Útközben találkoztak a lánynak egy régi barátnőjével.
Ahogy a barátnő elment, Margit megszorította Ljubomir karját:

– Istenem, hogy megöregedett ez a lány.

A férfi nem válaszolt, Margit tétova mosollyal nézett rá:

– Vagy én is?

Ljubomir megcsókolta az arcát. Margit szépsége a nyomorban gyorsan tönkrement:

gömbölyű kis tokája leapadt, feszülő szemealja felpuhult és ráncosodni kezdett, a ruháira sem
adott annyit, mint azelőtt (nem is lett volna miből), ha végigment a könyvtár folyosóján, már
nem keltett feltűnést. Ljubomir látta, hogy a lány öregszik, és ez egyre jobban nyomta a
szívét, úgy érezte, egyedül ő tehet róla.

Margit, mikor meglátta a HÉV zöld kocsiját, megrázkódott.

– Mi baj, Margit?

– Semmi, olyan vagyok, mint a Pavlov kutyái. Gyerünk egy olyan kocsiba, amelyik jó
teli van.

Amíg utaztak, elállt az eső, de alighogy leszálltak, újra megeredt. Margit folyton
elcsúszott a vizes füvön, csupa sár lett a köpenye.

Fölértek a házba. Margit megmosta a kezét, azután, anélkül hogy levetkőzött volna,
bebújt a takarók alá. Befordult a falnak. Ljubomir tudta, hogy sírni fog, levette a cipőjét, és a
lány mellé feküdt.

– Margit.

A lány vacogott: – Szeress engem.

– Mit csináljak?

– Nem tudom.

Ljubomir magához szorította, tenyerét végigjártatta a ruhája alatt, míg Margit teste át
nem melegedett. Ölelkezve nyomta el őket az álom.

Éjszaka Ljubomir egy nagy csattanásra ébredt: a kátránytető beszakadt, az összegyűlt

eső bevágódott a szobába, egy pillanat alatt vizes lett minden. Felugrott, lekapta az egyik
pokrócot az ágyról, és megpróbálta a lyukat betömni, de a kátránypapír és a korhadt falemez
egyre tovább hasadt.

– Margit, gyere!

A lány mozdulni se bírt az álmosságtól, paplanból csinált sátrat magának, és az ágy

sarkába kuporodott:
 – Nem hallod, hogy segíts?

Margit a fején tartotta a paplant, és becsukott szemmel Ljubomirhoz botorkált, álmosan

kérdezte:

– Mit csináljak?

A férfi kínjában elnevette magát:

– Semmit, feküdj vissza.

Magára kapta Margit esőköpenyét, a pincéből felhozta a létrát, és kiszaladt. Felmászott

a háztetőre, a pokrócot kétrét vastagon ráterítette a repedésekre, a pokróc sarkait pedig
leszögezte.

Mikor visszament a házba, Margit még mindig ugyanazon a helyen állt, ahol hagyta őt,
lába és hálóruhája alja csupa víz volt. Ljubomir felkapta, az ágyhoz vitte, és sokáig
dörzsölgette, csókolgatta a lány lábait.

XII.
December elején leesett az első hó, a Duna erősen leapadt, és visszavonult az árterületről, a
betonlépcsőkön rozsdás gyereklapátok, lepattant gombok és elrohadt növények maradtak, a
hónap közepén be is fagyott a víz.

Ljubomirék leköltöztek a pincébe, ide nem vágott be annyira a szél. Eladták Margit
tavaszi kabátját, és az árából vettek egy kis vaskályhát, kiütötték az egyik ablakot a pince
oldalán, itt vezették ki a csövet. Most, hogy tüzelőt is kellett vásárolniuk, még kevesebb jutott
ennivalóra, Margit egyre soványabb lett, sokszor kiült az ablakba, de a gyönge tél eleji nap
már nem tudta fölmelegíteni.

Ljubomir gyűlölte a fizikai munkát, de ezen a télen, ha esett a hó, mindennap elment
havat lapátolni. Lyukas cipőjéből alulról, felülről beolvadt a hó, ha este odatette a kályha
mellé száradni, reggelre úgy összement, hogy alig tudta felvenni.

Az egyik este Margit arról panaszkodott, hogy szédül, fáj a feje, és nehezen kap
levegőt. Ljubomir végigsimított a homlokán: tüzelt az arca, lázas volt. Rögtön be akarta vinni
valamelyik kórházba, de Margit félt, nem akart menni, azt mondta, hogy reggelre majd jobban
lesz. Korán lefeküdtek, még alig sötétedett, a lány hamar elaludt, de álmában hánykolódott, és
zihálva, nehezen szedte a levegőt.

Ljubomir egészen a falhoz húzódott, hogy Margit kényelmesebben feküdjön, az idő

múlt, de ő nem tudott elaludni. Belebámult a sötétbe, és azt számolta, hogy hány nap van még
tavaszig. Úgy gondolta, ha tavaszig kibírják, könnyebb lesz, az idő felmelegszik, több
ennivalót tudnak venni, és talán a szerkesztőségekben is javul valamit a helyzet. Lassan aztán
ő is elaludt.

Ljubomir álmában hazautazott Tirnovóba. Álmában elaludt a vonaton, csak arra rezzent
fel, hogy a vonat túlment vele a központi pályaudvaron, és most egy városszéli kis
rendezőállomás fabódéja előtt áll, gyorsan leugrott.
 Körülnézett, de nem tudta, milyen út visz innen hazáig, egy telefonfülkéhez lépett,
abban reménykedett, itt talán megtalálja a címüket. Mikor tárcsázott, egy asszony, aki a
telefonfülke előtt álldogált, beszólt neki:

– Ó, a Bezdomen professzorék? Azok már rég meghaltak!

Ljubomir álmában nem emlékezett apja halálára, megdöbbent, és hirtelen idegennek

érezte magát szülővárosában.

Kitárta a karját, megfeszítette a hasizmait, és felrepült, alatta gyerekek szaladtak

(mintha ő sárkány volna, és a gyerekek tartanák a kezükben a zsinórját), hasizmaival
megemelte a lábát, hogy ne rúgja őket fejbe véletlenül.

Elmaradt mögötte Tirnovo, és ő gyümölcsfák koronái között repült tovább. A sűrű ágak
közé mindenütt egy keskeny, de szabályos alakú rést vágtak, ahol az ő teste átfért. Álmában
kora nyár volt, néha lebegve megállt, és evett egy túlságosan is érett sárgabarackot, vagy még
éretlen őszibarackot.

Hirtelen egy transzformátorház zárta el az utat előle; a szürke vasbódé alapzat nélkül
lebegett, három-négy méterrel a föld szintje felett. Ljubomir azt hitte, hogy ez a városligeti
transzformátorház, amelynél Margittal jártak szerelmük kezdetén, de oldalán a nemzetiszín
csíkos sorozóplakát helyett csak egy krétával felrajzolt mondat állt:

„Miért nem lehetnek boldogok azok, akik szeretik egymást?”

Ljubomir álmában is naivnak érezte, hogy valaki ilyen nyíltan kifejezésre juttassa a
fájdalmát, de ugyanakkor mélyen meghatotta őt ez az őszinteség.

Majd nemcsak látta, de hallotta is ezt a mondatot legidősebb bátyja, Georgi hangján, és
a gyümölcsfák közül lassan, hogy testét még egyszer megfürdesse a levegőben és a
napfényben, leereszkedett egy völgybe.

A völgyben ott voltak a testvérei és mások, akiknek az arcára, ha homályosan is, de

emlékezett, valamennyien csak úszónadrágot viseltek, és végigdőlve a völgy füvén napoztak.
Georgi intett neki, hogy ő is vesse le a ruháját.

Ekkor felébredt, mert a lány oldalba lökte.

Margit szemmel láthatólag eszméletlen volt, arca hol kivörösödött, hol elsápadt, ide-
oda hánykolódott és félrebeszélt, Ljubomir alig tudta kivenni, hogy mit mond.

– Ugye, még találkozunk, ígérd meg! Hideg lesz, fújja a szél a hajamat. Meg fogsz
ismerni majd a búzavirágkék szememről. Hideg lesz, fúj a szél, és én megyek majd a Duna-
parton…

Ljubomir felöltöztette a magával tehetetlen Margitot, és egy pokrócba csavarva a

karjába vette, úgy vitte le, botorkálva a sötét hegyi úton.

A HÉV-állomástól felhívta a mentőket, félóra múlva már jött is a kocsi.

 Az orvos csak úgy futólag megvizsgálta Margitot, azt mondta, hogy valószínűleg
agyhártyagyulladása van.

XIII.
Az orvos, akihez a kórházban a lány került, ismerte Margit családját. Mikor látta, hogy Margit
állapota nem javul, megkérdezte Ljubomirt:

– Van-e kifogása az ellen, hogy értesítsem Fejér bírót?

Ljubomir vállat vont.

Másnap délután ott találta Fejért és feleségét Margit ágya mellett. Az asszony, ahogy
meglátta Ljubomirt, őrjöngeni kezdett:

– Gyilkos! Ne engedjék a lányomhoz.

Ljubomir nem törődött vele, megfogta a lány kezét, és megsimogatta. Margit még
mindig nem tért magához. A bíró hozzáért a férfi vállához.

– Uram, beszélni szeretnék magával.

Kimentek a folyosóra.

– Beszéltem az orvosokkal, azt mondják, hogy Margit túl van a veszélyen. Holnap vagy
holnapután magához fog térni.

Ljubomir felsóhajtott, a bíró belékarolt:

– Sétáljunk egy kicsit. Uram, én szeretnék öntől kérni valamit.

– Mit?

– Én már régen tudom, hogy nincs jogom beleszólni a maguk életébe, de tegye meg –
nem az én kedvemért, hanem Margitért: engedje vissza hozzám. Maga följárhat, élhet vele, én
nem fogom háborgatni magukat. De ha Margitnak vissza kell menni a víkendházba, akkor
meghal. Magán múlik, senki más nem tudja rábeszélni.

– Adjon egy cigarettát.

Ljubomir rágyújtott, a bíró könyörögve nézett rá.

– Beleegyezik?

– Ha rajtam állna, soha nem engedném el. De Margit úgyis haza akart menni.

A bíró szeme felcsillant, mind a két kezével belekapaszkodott Ljubomirba:

– Ő mondta?
 – Engedjen el. Mikor rosszul lett, arról beszélt, hogy majd valaha találkozunk. Vége
van, nem bírta a telet. Én is szeretnék valamit kérni magától.

– Tessék.

– Ha magához tér, hiányozni fogok neki. Nemcsak én, hanem az életünk is. Szabadon
éltünk, lassan szoktassák hozzá a kényelemhez. Engedjék csavarogni, ne erőltessenek rá
semmit és senkit.

– És maga?

– Rólam mondják azt, amit majd a leghasznosabbnak látnak. Én nem leszek az

útjukban. Elmegyek.

– Hová?

– Az az én dolgom.

– Fog írni Margitnak?

– Nem. Most bemegyek, elbúcsúzok tőle.

Ljubomir leült Margit ágyának a szélére, magához emelte a lány fejét, és valamit súgott
a fülébe. Megsimogatta az arcát, végigcsókolta a szemeit, aztán hirtelen magához szorította
Margitot. A nagy csöndben Fejér hallotta Ljubomir fuldokló, mély sírását. Még egyszer
megcsókolta a lányt, és kiment, feje lehorgadt, lábait húzta maga után.

Ljubomir fölszállt a HÉV-re és hazament. Összepakolta minden holmiját, kivitte a

Teleki térre, és eladta. A pénzen vonatjegyet vett Szombathelyig: úgy tervezte, onnan gyalog
megy el az osztrák határig.

XIV.
Margit egy este magához tért, felnézett, és rögtön Ljubomirt kereste. A bíró félt, hogy a lány
újra rosszul lesz, ezért azt mondta neki, hogy délelőtt már bent járt nála, és holnap délután
újra be fog jönni. Másnap azonban kénytelen volt bevallani, hogy a férfi elment.

Margit nem hitt az apjának, remegő lábbal felkelt, és öltözködni kezdett. Ki akart
menni a víkendházba. Fejér megpróbálta lebeszélni, de a lány nem tágított. A bíró autót
hozatott, és pénzt adott két ápolónőnek, hogy kísérjék el Margitot.

Margit lement a víkendház pincéjébe, ahol Ljubomirral laktak, háromszor átsétált az

elhagyott helyiségen, azután szótlanul összeesett. Újra belázasodott, négy hónapig élet és
halál között lebegett. Már február is elmúlt, mire kicsit jobban lett.

Ahogy magához tért, tovább kutatta Ljubomir nyomait. Bement a könyvtárba,

felkereste Tóth Gizellát, a Miniatűr eszpresszót, de sehol sem tudtak róla. Utoljára Leonhardt
látta őt, de az ügyvéd azt állította, vele sem közölte a férfi, hogy hová megy. Megígérte
Margitnak, hogy ha akármilyen hírt hall felőle, értesíteni fogja. Leonhardt nem akarta
megmondani, hogy Ljubomir két napig feküdt kitárt karokkal, összeroncsolva egy határ menti
aknamezőn, és mikor összeszedték a maradványait, egy közös sírba tették. Úgy gondolta, ha
Margit egyáltalán megtudja ezt, tudja meg mástól.

A lány hazaköltözött, de az életét nem fordította vissza a régi kerékvágásba. Kerülte a

szüleit, és minden társaságot, könyvtárba csak akkor ment, ha nem tudta máshol megszerezni
a szükséges könyvet. Órák után kijárt Szentendrére, a pincéből szerszámokat keresett elő, és a
víkendház kis kertjében dolgozott, csak úgy, a maga feje után. Ez volt a főfoglalkozása egész
tavasszal és nyáron.

Minden hét végén, mikor ment hazafelé, beült a kozmetikushoz. Úgy érezte, hogy
Ljubomir még egyszer visszajön, és nagyon fontos, hogy akkor majd szépnek lássa őt.

Ahogy megjött az ősz, Margit végképp nem bírt tovább otthon maradni. Megkérte az
apját, engedje vissza őt a víkendházba. A bíró, aki lányának betegsége óta minden kérését
ellenvetés nélkül teljesítette – beleegyezett. Csak előbb parkettát rakatott a pince kőpadlójára,
bebútorozta és tüzelőt hordatott le.

Aztán lassan elfutott az ősz is. 1955. december tizenkettedikén, Ljubomir eltűnésének
évfordulóján Margit visszaköltözött a városba.

A Szentháromság pusztulása
(Ponyvaregény)
I.
1947. szeptember 4-én este fél hétkor egy teherautó indult kifelé a MATEOSZ 2-es számú
kőbányai telepéről. A magas termetű, igen rossz fogú sofőr elfordult kocsijával a
makadámútról, mely a főkijárat sorompója felé vezetett. Átvágott egy réten, kikerülve a
halomban álló rozsdás tengelyeket, sárhányókat, és megállt a telep hátsó kerítésénél, egy
fakapu előtt. Ezt a kaput ritkán használhatták, mert a szárnyai be voltak süppedve a puha
földbe, és vastag por ült a keresztvason.

Siró (így hívták a sofőrt) leszállt a kocsiról, és rossz fogai között sziszegve fütyült. A
fütyülésre egy félszemű, öreg paraszt jött elő a raktárból, kötényének szárához egy réz
kulcskarika volt kötve, megszámlálhatatlan sok ajtó- és lakatkulccsal. Kinyitotta a kaput, és
fél szemével a sofőrre nézett. Siró egy húszforintost és egy meztelen nőt ábrázoló fényképet
tartott az öreg elé. – Válasszon.

A paraszt keze imbolygott a levegőben, végül a képért nyúlt. Siró zsebre vágta a pénzt,
és kihajtott a telepről. A paraszt száraz leveleket szórt a kocsinyomokba.

Már sötét volt, de Siró nem gyújtotta meg a lámpákat, ha nagyon gödrös volt az út, csak
akkor csavarta fel egy pillanatra a kocsi világítását. A kocsi végigment a Harmat utcán,
megkerülte a Sörgyár gombapincéjének szellőztető réseit, és elhaladt a „Jókonyha” vendéglő
mellett. A sarkon túl Siró megállította a kocsit, bezárta az ajtókat, és visszament a
vendéglőhöz.
 A kerthelyiség üres volt, a cseresznyefán asztalterítők száradtak. Siró felszaladt a
lépcsőkön a kocsmarészbe. Körülnézett. A csapos éppen a bádogpultot törölgette egy
ronggyal. Siró odalépett hozzá.

– A feleségem?

A csapos hüvelykujjával hátrabökött a konyha felé.

– Bent van.

Siró benyitott a csapóajtón, és megállt. A felesége egyedül volt a konyhában, nem vette
észre a sofőrt. Egyszerre hat lábasban főzött a nagy asztali tűzhelyen, körbe-körbe járt a
konyha fekete-fehér kövein, mint egy bástya, amelyik egyedül maradt a sakktáblán.
Fakanállal szedett az egyik ételből, megfújta, és beledugta a nyelve hegyét.

– Irén.

A szakácsnő megfordult, eldobta a fakanalat, Siróhoz futott, és átölelte a nyakát.

– Mi van, Janikám?

Siró kinyitotta a pénztárcáját, három százforintost és egy húszforintost szedett elő.

Odaadta az asszonynak.

– Itt az egész pénz, ami nálam van.

– Maradjon nálad, hátha megkívánsz valamit.

– Nem. Az ember gondoljon mindig a legrosszabbra.

Az asszony eltette a pénzt.

– Kikkel mész együtt?

– A Gyi Pacival és két barátjával, azokat nem ismerem.

– Mit fogtok csinálni?

– Semmit, Irén.

– Mért nem akarod megmondani?

– Neked nem szabad tudni róla.

– Értem.

A szakácsnő mozdulatlan arccal sírni kezdett. A sofőr kényelmetlenül érezte magát,

másfél éve nősült, és szerette a feleségét. Egy strandon ismerkedtek össze. Ő bent úszott a
medencében, fölemelte a fejét egy nagy tempó után, akkor vette észre. Az asszony kint ült a
fűben. Egy könyvet olvasott. Kék sortot viselt, piros-babos szegéllyel, fekete haja egy vörös
bársonyszalaggal volt átkötve. Sirónak megtetszett az asszony tömör, mozdulatlan lába, és
vizet fröcskölt feléje a medencéből. Az asszony úgy csinált, mintha nem vette volna észre,
összehúzta az orránál a kis ráncokat, és a könyvébe nézett, de a harmadik spriccelésnél
elnevette magát. Siró letelepedett mellé, és bemutatkozott. Elmondta, hogy nősülni akar, mert
gyomorsav-túltengése van, és diétáznia kell. Az asszony letépett egy szál füvet, és
megkérdezte, hogy hány éves. Siró mondta, hogy harmincnyolc. Az asszony elvörösödött, és
maga helyett egy barátnőjét ajánlotta, aki nála két évvel fiatalabb. Siró mégis neki udvarolt,
miután megtudta, hogy szakácsnő. Egy fél év múlva összeházasodtak. Jól éltek, egy hangos
szó nem volt odahaza, de az asszony mégsem felejtette el a korkülönbséget. Mindig attól félt,
hogy egyszer elhagyja a sofőr. Siró tudta, hogy a felesége most azt hiszi, hogy nődolgot takar
ez az éjszakai kirándulás. Körülnézett, még mindig egyedül voltak a konyhában. Közel hajolt
az asszony füléhez, és suttogva magyarázni kezdett.

– Tudod, falun most államosítják az üzleteket.

– Tudom.

– Ma éjszaka mi fogunk államosítani.

– Hogy? Hiszen ti nem vagytok rendőrök?

– Gyi Paci csinált egy írást, hogy ő rendőrhadnagy, és joga van államosítani. Ő irányítja
az egészet. Lemegyünk most Nyékre, Gyi Paci kinézett ott egy bőrüzletet, leállamosítjuk,
felhozzuk a bőrt, és itt Pesten eladjuk. Érted?

A szakácsnő megnyugodott. Siró ma éjszaka nem fog új nővel összeakadni.

– És avval a szegény kereskedővel mi lesz, ha elszeditek mindenét?

Siró komoran nézett a feleségére.

– Én nem fogom az aprópénzemet számolgatni, hogy egy cukrászsüteményt vegyek,

vagy neked egy pulóvert.

Végigsimított tenyerével az asszony fekete pulóverjén. Az asszony elolvadt tekintettel

nézett vissza. A sofőr megcsókolta a feleségét.

– Szerbusz. Reggel várj meg.

– Jó, úgyis szabadnapos leszek.

– Este elmegyünk valahová.

Visszament a kocsmarészbe, és megállt a pult előtt. A csapos szó nélkül egy pohár
málnaszörpöt és egy stamperli rumot tett elé. Siró a csaposra nézett.

– Gyi Pacit nem láttad?

– Nem.
 – Azt mondta, bejön.

– Lehet, hogy majd később.

A sofőr beleöntötte a rumot a málnaszörpbe, és egy fakanál nyelével fölkavarta.

Megfogta a poharát, és inni kezdett. Ebben a pillanatban hátulról akkorát vertek a vállára,
hogy a málnaszörp felfutott az orrába.

– A törvény nevében letartóztatom, aljas gazember. Kövessen feltűnés nélkül.

A sofőr egymáshoz verődő térdekkel megfordult, egy kövér, himlőhelyes rendőr nézett
rá vigyorogva.

– Na, milyen vagyok? Becsületszavamra, hét üres faluban nincs még egy ilyen rendőr.

– Honnan szerezted ezt a ruhát, Gyi Paci?

– Nem érdekes. Kihoztad a kocsid?

– Ki.

– Akkor gyerünk.

Felszálltak, Siró egy szem cukrot tett a szájába, és begyújtotta a motort.

– Most hová?

– Tudod, hol van a Guttmann?

– Tudom.

– Indíts.

A Guttmann egy nagy bányató, Kőbánya és Kispest határán, volt tulajdonosáról

nevezték el így. A „Jókonyhá”-tól tíz perc alatt ér oda az autó.

Siró állandóan a visszapillantó tükröt figyelte, nem követi-e a kocsit valaki. Gyi Paci
mosolyogva nézett rá.

– Félsz?

– Irén.

– Tudja?

– Igen.

– Kár volt szólni.

– Legalább tudja, ha lebukunk.

 – Igaz, adj egy szem cukrot.

Siró feléje fordította a zacskó száját.

– Kösz. Látod, így le vagyok égve.

– Ki jön még velünk?

– A Szentháromság: én, Kriván és Arkangyal.

– Jó gyerekek?

– Krivánért ráteszem a rozsdás kötőtűt a nyakamra. Arkangyalért nem.

– Miért?

– Megbolondította egy nő. De bokszoló, szükség lehet rá.

Gyi Paci kinézett az ablakon.

– Állj meg. Ott a Kriván.

Kriván már várta őket. Egy lámpaoszlopnak dőlt, a kezében egy becsukott könyvet
tartott. A sofőr levette a gázt, Kriván bemászott a bőrülésre, és becsapta maga mögött az ajtót.

– Indulhatunk.

Gyi Paci a sofőr felé fordult.

– Gyerünk a csepeli HÉV-végállomáshoz. Ott vesszük fel Arkangyalt.

A kocsi elindult, most már Krivánnal együtt. Kriván tizenkilenc éves, szőke hajú fiú
volt, de a haja nem látszott, mert simléderes sapkáját mélyen a homlokába húzta.
Gyerekkorában öntödében dolgozott, és egy pofontól nekiesett a kokillának. Homlokán úgy
összefutott a bőr, mint a melegedő tej föle. Kriván a nőknél bátortalan volt, folyton egy
könyvet cipelt a hóna alatt, és lehorgasztotta a fejét, mintha gondolkodna valamin.

– Na, min gondolkodik, Lord?

– Kellene keresni egy embert, akinek én elmondanám az életemet, és ő írna belőle egy
könyvet.

Gyi Paci bólintott.

– Igen, ez nagyon jó volna. Lord Kriván élete és kalandjai. „A lord füle azért lett kajla,
mert mindig ráfeküdt, hogy bele ne másszanak a poloskák.”

Kriván legyintett.

– Tudod is te, hogy mire gondolok én.

 A kocsi átment egy vasúti híd alatt, és befordult a csepeli főutca végén. A HÉV-
megállónál, ahol a meccsre járók kitörték a kerítést, megállt. Gyi Paci kinézett az ablakon:
Arkangyal még nem volt ott.

– Meddig várunk?

– Semeddig. Majd én érte megyek.

Gyi Paci egy kis, földszintes házhoz szaladt, amelyet magas deszkakerítés vett körül. A
kerítés előtt oltár állt, egy kékpapíros égből előmosolygó Máriával és elszáradt vadszőlő
koszorúkkal. Gyi Paci körülnézett: az utcán senki sem járt. Fellépett az oltárra, és belesett a
házba.

A konyha sötét volt, a szobában hárman ültek. Egy magas, fekete hajú férfi, színes
ingben, csőnadrágban és dupla csatos cipőben, porcogó nélküli orráról látszott, hogy
bokszoló. Ő volt az Arkangyal, rendes nevén Gábrielnek hívták. Vele szemben ült Sárika, egy
sovány, barna hajú, zöld szemű lány, előttük pedig, háttal Gyi Pacinak, Sárika anyja állt.
Mozgó fejéről látszott, hogy valamit magyaráz, Arkangyal pedig felel neki.

Gyi Paci figyelt egy darabig, de nem értett semmit a vitából, elunta magát. Letépett egy
csomó vadszőlőbogyót, és az ablakhoz vágta. Arkangyal kinézett, intett a fejével, Gyi Paci
látta, hogy feláll, és elbúcsúzkodik.

Sárika kikísérte Arkangyalt, Gyi Paci hallotta, hogy a lány sír.

Megcsókolták egymást, aztán Sárika visszament a házba. Csikordult a kertajtó,

Arkangyal kijött.

– Na, végre.

Megindultak.

– Mi van Sárikával?

– Megkérte a kezét egy állatorvos a szomszédjukban. Holnapután választ kell adni. Az

anyja hozzá akarja adni.

– És te?

– Azt mondta az apja, ha holnapután reggel leteszek az asztalra tízezer forintot, tudom
önállósítani magam, akkor hozzám adja Sárikát, ha nem, akkor az állatorvoshoz.

– Miért nem hazudsz nekik valamit?

– Már hazudtam. Éppen azért olyan dühös az anyja. Holnapután reggel a legvégső idő.
Nem viccel, tudod, milyen a paraszt, ha Pestre kerül. De honnan vegyek tízezer forintot?

– Tízezer? Az sok.

– Nekem pedig kell.

 Arkangyal indulatosan megrázta a fejét. Gyi Paci ebben a pillanatban mélyen
megbánta, hogy Arkangyalt is magával hívta.

– Mit csináljunk?

Visszaértek a kocsihoz, Kriván felmászott a rakodótérre, Arkangyal telepedett

harmadiknak a bőrülésre.

Gyi Paci egy térképet vett elő, és ujjával még egyszer végigrajzolta az utat Sirónak.

– Átmegyünk Budára a Margit-hídon, ott nincs ellenőrzés. Onnan körülbelül nyolcvan

kilométer Nyék. Most fél kilenc van. Jó lenne tízre leérni, akkor alszik a paraszt a
legmélyebben. Te is könnyebben visszajutsz a garázsba.

Siró bólintott.

II.
Még nem volt tíz óra, mikor leértek Nyékre. Keresztül akartak hajtani a főúton, mert a
bőrüzlet a falu túlsó végén volt, de a falu közepén mozgást láttak. A kocsi leoltotta lámpáit, és
félreállt egy dűlőútra, Gyi Paci pedig elsétált a falu széléig.

A moziból most jöttek ki a parasztok, mindegyik egy széket hozott a kezében, úgy
látszik, bent nincsenek padok.

Gyi Paci rágyújtott, nekidőlt egy fának, és várta, hogy a parasztok szétszéledjenek. Gyi
Paci szívesen állt itt, szerette a falut. Gyakran gondolt vasárnapi ebédekre egy szép vidéki
házban: fehér asztalterítő, rajta virág, monogramos kanalak, és kint, a konyhában énekel egy
öregasszony. Még a háború előtt udvarolt egy tanítónőnek, aki vidéki volt. A tanítónő le is
hívta őt húsvétra a szüleihez, de Gyi Paci nem ment. A cipője ki volt szakadva az oldalán,
szégyellt volna minden este lábat mosni, milyen víz jött volna le róla? Így maradt le Gyi Paci
a vidéki házasságról.

A parasztok már eltűntek a házakban. Gyi Paci intett a kocsinak. Felszállt.

Nadrágzsebéből kivett egy revolvert, belefújt a csövébe, aztán hátracsúsztatta Krivánnak. A
saját pisztolytáskáját is kigombolta.

– Akkor mindent, ahogy megbeszéltünk. Siró, gyújtsd fel a lámpákat! Indulj!

A falu túlsó végén a kocsi megállt egy jellegzetes falusi boltház előtt. A ház utcára néző
része üzlet volt, a hátsó része pedig a tulajdonos lakása. A házban már semmi sem mozdult,
sötét volt, csak a cégtábla fölött égett egy görbe nyakú lámpa: „Hankiss József bőrkereskedő,
mindenfajta bőrök átvétele.”

Gyi Paci háromszor egymás után megverte az üzlet ajtaját. A ház végén világosság
gyúlt. Gyi Paci megigazította derékszíját, és Krivánra nézett.

– Csak el ne röhögjem magam.

 Kriván napraforgót rágott, és az oldalfirmát nézegette, amelyen egy piros és egy kék
bőr volt egymásra festve. Siró és Arkangyal szorosan Gyi Paci mögé állt.

Hátul ajtócsapódás hallatszott, és a kert végén átszaladt egy alak kezében nagy
csomaggal.

– Viszik a bőrt.

Gyi Paci belerúgott az ajtóba.

Egy pillanat múlva az üzletajtóban belülről megfordult a kulcs. A küszöbön egy magas,
kövér arcú ember állt, ahogy összefogta magán a hosszú hálóinget, idegességében remegett a
keze.

– Mi… mit akarnak?

Gyi Paci tisztelgett.

– Karakas László rendőrhadnagy vagyok.

Arkangyal melléje lépett, és ő is bemutatkozott.

– Mihályi Ferenc nyomozó vagyok.

Hankiss automatikusan kezet nyújtott.

– Hankiss József.

Gyi Paci egy gépelt írást adott át Hankissnak. Hankiss beljebb lépett, meggyújtotta a
lámpákat, Gyi Paci és Arkangyal követte. Arkangyal körülnézett, a polc tele volt rakva
talpbőrökkel, a szűk szobában átható volt a bőrszag. Hankiss hangosan olvasta az írást.

– „A Magyar Köztársaság Rendőrségének Főnöksége megbízza Karakas László

rendőrhadnagy bajtársat, hogy Nyék községben Hankiss József bőrkereskedő üzletét az
idevágó törvényhatározatok értelmében lefoglalja és lezárja, árukészletét pedig Pestre, a
központi állami raktárakba felszállítsa. Jelen intézkedés ellen fellebbezés nincs.”

Hankiss fölnézett a papírból.

– De hisz itt voltak a járástól, és azt mondták, hogy az én üzletemre nem vonatkozik.
Ha önök elviszik az árumat, koldusbotra jutok. Nézzék, hogy ötvenéves ember vagyok,
demokratikus múltam van.

Gyi Paci sajnálkozva fordította ki a tenyerét.

– Kérem, én mint ember, teljesen megértem önt, minden részvétem a magáé, de a

hivatalos kötelességet teljesíteni kell. Sajnos, ez így van.

Hankiss leült egy székre, eltakarta az arcát, és sírni kezdett. Gyi Paci kivette a kezéből
az írást, zsebre vágta és kiszólt az utcára.
 – Képesi bajtárs.

Siró bejött.

– Legyen szíves, hordja ki az árut.

– Értettem.

Siró egymás után vitte ki a bálákat. Arkangyal rá akart gyújtani, Hankiss felnézett a
tűzre.

– Kérem, az üzletben nem lehet dohányozni.

– Bocsánat.

Arkangyal elrakta a cigarettát, Hankiss nagyokat csuklott a sírástól.

Hirtelen kinyílt a lakás felőli ajtó, és egy vékony, virágos pongyolájú nő lépett be:
Hankiss felesége. Úgy látszik, hallgatózott, mert most semmit sem kérdezett, csak megállt az
ajtóban. Idegesen rászólt az urára.

– Ne sírjon, sírt volna akkor, mikor el akartam adni az üzletet.

De Hankiss nem tudta elfojtani a könnyeit.

Az asszony figyelmesen nézte Gyi Pacit, Gyi Paci igyekezett elfogulatlanul viselkedni,
ujjaival dobolt a pulton. Üresek voltak a polcok. Siró végzett a kihordással. Megállt Gyi Paci
előtt, és tisztelgett.

– Hadnagy bajtárs, jelentem, befejeztem a rakodást.

– Jól van, elmehet.

Siró kiment, fölszállt a kocsira, hallatszott, ahogy begyújtja a motort. Gyi Paci is indult
volna, de magán érezte az asszony szemét, tudta, hogy nem fogja simán elengedni őket.
Megpróbálta egy hivatalosnak látszó akcióval leszerelni.

– Most be kell zárnom az üzletet.

Zsebéből ragasztópapírt vett elő, letépett belőle egy darabot, és felragasztotta az ajtóra.
Tintával egy nagy X-et rajzolt rá, úgy, hogy az X szárai még az ajtófélfára is ráfussanak.

– Így.

Letépett még egy darabot, hogy kívülről az utcai ajtót is beragassza. Az asszony Gyi
Pacihoz lépett.

– Miért nem a hivatalos pecsétet használja?

– A szolgálati szabályzat ilyenkor azt írja elő, hogy a keresztező jelzést alkalmazzuk.
 – Akkor mutassa meg az írást. Hadd nézzem azon a pecsétet.

– Az írást?

Hankiss feléledt, két döngő lépéssel Gyi Paci elé állt.

– Igen. Mutassa a pecsétet!

– A pecsétet? Rögtön.

Gyi Pacinak esze ágában sem volt megmutatni az íráson a pecsétet. Ő maga csinálta,
körülrajzolt egy ötforintost, és telefirkálta egy káromkodás elmosódó betűivel. Tudta, hogy
minden igazolvány addig jó, amíg nincs rá szükség. Ezt az asszonyt jobb hamisítvánnyal sem
lehetne meggyőzni. Gyi Paci végigtapogatta magát, mintha az írást keresné, közben a
szemével Arkangyal felé intett.

Arkangyal közelebb lépett.

– Nálam van, hadnagy elvtárs.

– Akkor adja oda.

Kint dübörgött a motor, Gyi Paci az arcán érezte Hankiss leheletét. Arkangyal bal
kezével a zsebébe nyúlt, jobb kezével pedig hirtelen felütötte Hankiss állát. A kereskedő
felemelte karjait, körbefordult, és szó nélkül összeesett. Hankissné gyorsan magához tért,
feltépte az ajtót, és beszaladt a lakásba.

Gyi Paci utána akart menni, de látta, hogy túl sok időt vesztene vele. Rákiabált
Arkangyalra:

– Gyerünk a kocsira.

Arkangyal és Gyi Paci felugrott, Siró olyan hirtelen indított, hogy a kocsi
megrázkódott, utána teljes sebességgel bekanyarodott az országútra.

Arkangyal zsebkendőbe csavarta vérző kezét, Gyi Paci megveregette a vállát.

– Nem baj, Arkangyal, másodszor majd könnyebb lesz.

Még hallatszott Hankissné sikoltozása, itt is, ott is kinyíltak az ablakok. Kriván
végigdőlt a bőrökön, pisztolyát lefektetett alsó karjára támasztotta, és nyugodtan figyelt
hátrafelé.

III.
Gyi Paci a kocsit Óbuda felé irányította. Itt lakott Leviadesz Albert orgazda, akit a környéken
Olasz Albertnek hívtak. Gyi Paci vele akarta megbeszélni a bőrök sorsát, Siró aggódva
kérdezte:
 – És elég megbízható?

Gyi Paci mosolygott.

– Ő?

És elkezdte mesélni, hogy ki az az Olasz Albert.

Olasz Albert ezerkilencszázkettőben jött Magyarországra, Brindisiből, egy adriai

kikötővárosból. Itt állítólag gazdag kereskedő volt, három hajója úszott a tengeren. Egy nap
összeveszett a feleségével, nem bírt vele élni, inkább otthagyta neki a vagyont.

Pesten a régi nagy vagányok orgazdája lett, akikről még most is csodákat mesélnek,
pedig több mint húsz éve, hogy meghaltak már. Neki dolgozott Bendzsó, akinek alul is, fölül
is dupla fogsora volt, összesen hatvannégy foga, és átharapta velük a félcollos gázcsövet.
Jóban volt Csimbivel, aki egyszer úgy menekült meg a rendőrök elől, hogy átfutott a villamos
alatt.

Három évtizeden át először Olasz Alberthez vittek minden árut Budapesten. Sohasem
bukott le, mert tudta, hogy a rendőr is ember, ő is a piacból él. Amellett szerették a
környéken, mert szerény és udvarias volt, akárkinek szívesen fizetett egy nagyfröccsöt. Már
kezdett tollasodni, újra megnősült, egy lánya is született, mikor 1944-ben a németek
elkobozták a vagyonát, őt pedig elvitték Auschwitzba.

Senki sem hitte, hogy a több mint hetvenéves, vékony ember visszatér, hiszen megjött a
hír a bivalyerős kocsmáros Jellen fivérek haláláról is. De egy márciusi napon Olasz Albert
feltűnt az óbudai utca végében. Megismerték: nem változott rajta semmi. Arcát kétnapos
szakáll borította, éppen úgy, mint amikor elvitték, csak pecsétes ruhája helyett hordott egy
csíkos, deportáltkabátot. Kabátja zsebében három kivert aranyfogat hozott újságpapírba
csomagolva, és ezzel kezdte újra üzletét.

– És most hogy áll? – kérdezte Arkangyal Gyi Pacitól.

– Nem tudom. Most is ott lakik, ahol annak idején, abban a kabátban jár, amiben
hazajött, de azt hiszem, van pénze.

– Szokott kölcsön adni?

– Nem.

Arkangyal felsóhajtott, Gyi Paci tűnődve nézett rá, mondani akart valamit, de inkább
beharapta a száját, és kifelé fordult az ülésen.

IV.
Fél egyre érkeztek meg Olasz Alberték háza elé. Gyi Paci nem akart csöngetni. Átugrott az
alacsony kerítésen, keresztülment a keskeny udvaron, a fakádba ültetett oleanderek és a
halottszagú őszirózsák között. Bekopogott Olasz Albert lakásának ajtaján. A kopogásra senki
sem válaszolt. Gyi Paci egyik lábáról a másikra állt, mert két utcával lejjebb várakozott a
teherautó. Benézett az ablakon. A szobában elég világos volt, mert egy villanyörökmécses
égett egy frufrus szőke kislány képe alatt. Melinda volt ez, Olasz Albert lánya, aki meghalt
Auschwitzban. A szobában nem állt se szék, se asztal, se ágy, csak egy piros és egy zöld
pokróc hevert a földre dobva. Az egyik sarokban két bőrönd feküdt egymáson, különben üres
volt a szoba. Gyi Paci megverte az ablakot, hátha ott van Olasz Albert a pokrócok között.

Kinyílt a szomszéd ajtó, és egy kövér, hálóinges nő nézett ki rajta álmosan.

– Albert úr nincs itthon.

Gyi Paci megvárta, amíg a nő visszahúzódik, aztán kimászott a kerítésen. Tudta, ha

Olasz Albert nincs itthon, akkor tíz eset közül kilencben meg lehet találni őt a „Hárfa”
vendéglőben.

Siró maradt a kocsival, a Szentháromság bement a vendéglőbe. Már Olasz Albert volt
az egyedüli vendég itt. A legelső asztalnál ült, állát egy kék tejeskannára támasztotta, és a
pincérrel beszélgetett. Arkangyal kíváncsian nézett rá. Olasz Alberten nem látszott meg, hogy
közelebb jár a nyolcvanhoz, mint a hetvenhez, egyenesen tartotta magát, s arcán a kétnapos
szakáll még mindig fekete volt. Olasz Albert barátságosan intett Gyi Paci felé, és a pincérhez
fordult.

– Guszti úr, kérem, a barátaimnak az a három nagyfröccs, nekem pedig az az egy

házmester.

Gyi Paci az asztalra támaszkodott.

– Sürgős dolgunk van, Albert bácsi.

Olasz Albert megveregette Gyi Paci kezét.

– Nem lehet, kérem, olyan sürgős, hogy az a két-három nagyfröccs megártson.

A pincér már hozta is az italt. Olasz Albert még egy kört rendelt, aztán megkopogtatta
az asztalt.

– Fizetünk, Guszti úr.

A pincér számolt, letépte a cédulát, és Olasz Albert felé nyújtotta. Az öregember

kinyitotta a tejeskannát, és száját a világosságra tartotta. Gyi Paci belenézett a kannába: félig
meg volt rakva százforintosokkal. Olasz Albert egyet kihúzott belőlük, és a pincérnek adta.

– A többi marad, Guszti úr.

Észrevette Gyi Paci arcán a csodálkozást, magyarázólag a tejeskannára ütött.

– Sok a vetkőztetés, de öregember tejért megy, nem érdemes bántani.

Gyi Paci a kocsihoz vezette. Olasz Albert felemelte a ponyvát, és végignézte a

rakományt.

– Ebbene. Fiacskám, sofőr, tudja, hol van a Labanc utca?

 – Tudom.

– Menjünk oda a Polgári Demokrata Párt elé.

Az az egykori üzlethelyiség, amelyre az volt ráfestve, hogy Polgári Demokrata Párt

Óbudai Szervezete, Olasz Albert raktára volt. Az öregember felhúzta a redőnyt.

Gyi Paci körülnézett, csak hordók, kötelek és egy nagy vastargonca állt az üzletben.

– Rossz szezonja van, Albert bácsi?

– Félnek az emberek, fiam.

Behordták a bőröket. Siró rátette a kezét Gyi Paci vállára.

– Elmegyek. Most még könnyen be tudok menni.

– Eridj, Jani, majd holnap este gyere föl Krivánékhoz. Csókolom Irént.

– Jól van. Átadom.

A kocsi felbúgott és elment.

Olasz Albert és a Szentháromság belülről magára csukta az üzlethelyiség ajtaját. A

Szentháromság leült a bőrökre, Olasz Albert gyertyát gyújtott, s a vastargonca ládájából
barackpálinkát szedett elő, meghúzta, aztán körbe küldte az üveget. Gyi Paci is ivott, utána
megtörölte a száját.

– Mi lesz a bőrökkel, Albert bácsi?

– Maguk mit gondolnak, fiacskáim?

Arkangyal Olasz Albert felé fordult.

– El kell adni egyszerre az egészet.

– Ez nagyon jó, fiacskám, csak előbb keressek valakit, aki hozza utánam a börtönbe az
ételt. Itt szó van egy huszonöt, harminc, harmincötezer forintról, nincs ma az az ember, aki
zsebből kifizeti.

Arkangyal indulatosan a levegőbe ütött.

– Nekem most kell.

Olasz Albert mosolygott.

– Maga, fiacskám, még nagyon fiatal. Maga nem látta azt, amit én. Magának ismerni
kellene Noficzer Jancsit. Az első világháború után ellopott egy hajórakomány parafát a szabad
kikötőből. Tudja, az mennyi ma? Kétszázezer forint. És ő kilónként adta el, másfél évig a
menhelyen aludt, de két év múlva ő lett a parafacsászár. Ezt a bőrt csak laponként lehet
eladni.

Arkangyal felugrott.

– Nekem egyszerre kell a pénz, nem húszfillérenként.

Gyi Paci rászólt.

– Ne üvölts. Nem lehet egyszerre eladni.

Olasz Albert Gyi Pacihoz fordult.

– Most fölírok magának egy címet, fiacskám. Ha el fogják vinni azt az egy lap bőrt,
maguktól itt át fogják venni.

Egy cédulára valamit firkált, és odaadta Gyi Pacinak. Gyi Paci átfutotta a szemével:
„Küldje el ezt az embert.”

Gyi Paci zsebre vágta a cédulát.

– Ide elég lesz két ember. Melyiketek akar elmenni?

Egyikük sem felelt. Kriván a fogain játszott egy dallamot, Arkangyal pedig
bizalmatlanul nézett hol a bőrökre, hol Gyi Pacira. Gyi Paci megismételte a kérdést.

– Melyiketek akar elmenni?

– A bőrökkel hánykor kell menni?

– Nyolcnál hamarabb nem lehet.

Arkangyal felemelte a kezét.

– Akkor engedj el engem. Reggel találkozok Sárikával.

– Jól van.

– Adjál egy kis pénzt.

– Nekem sincs. Este gyere el hozzánk, akkor megkapod a részed.

Olasz Albert egy százast vett elő a tejeskannából, és odaadta Arkangyalnak.

– Tessék, fiacskám, majd levonjuk.

Arkangyal zsebre vágta a pénzt, felhúzta a redőnyt, és elment. Olasz Albert gondosan
becsukta utána az ajtót, megvárta, amíg Arkangyal lépései elhalnak az utcán, csak akkor
szólalt meg.
 – Ebben az emberben nem lehet bízni. Ennek nem ez a bőr a fontos, hanem la propria
porca pelle, a saját disznóbőre. El kell vinni az árut innen, hogy ne tudja, hol van.

Gyi Paci bólintott.

– Igen, én is úgy gondolom. Most vigyük?

– Most már nem lehet. Lassan világos lesz, reggel pedig elutazok Miskolcra.

– Akadt valami?

– Ott több a bátor ember. Holnapután este jöjjenek ide az autóval, addig keresek helyet
a bőrnek.

V.
Gyi Paci átöltözött, addig Kriván kibontott egy bálát, és négy lap bőrt vászonba tekert.
Lesétáltak a Flórián térig, itt bementek egy telefonfülkébe, és a könyvben kerestek egy
belvárosi susztert. Már az A betűnél találtak: Anselm József, Párisi u. 7. Felhívták. Gyi Paci
előadta, hogy most jöttek meg külföldről, és bőrt hoztak, de a vámboletta, sajnos, leszakadt
róla. A suszter boletta nélkül is hajlandó volt átvenni a bőrt. Kérte, hogy ne a lakására, hanem
az üzletbe hozzák. Gyi Paciék bementek a Belvárosba, egy óra hosszat figyelték az üzlet
környékét, kivárták, míg Anselm egyedül maradt, és csak azután kopogtattak be. Már fél
tizenegy felé járt az idő.

Anselm éppen reggelizett, és újságot olvasott, szemüvegét leengedte az orra hegyére,

úgy nézte Gyi Paciékat.

– Maguk azok?

– Igen.

– Csak ketten jöttek?

– Miért?

– Azt hittem, hárman vannak.

– Nem jól hitte.

– Nem baj, ha nem jó, akkor megeszik a gyerekek. Mutassák a bőrt.

Anselm visszacsúsztatta orra tövére a szemüveget, úgy kapargatta a bőrt, Kriván

körülnézett, és megfogta a zsebében a revolvert.

– Ha unatkoznak, ott a délelőtti újság.

Gyi Paci forgatta a lapokat.

 – Van benne valami érdekes?

– Hó, nagy szenzáció! Egy háromtagú banda ma éjszaka kirabolt egy bőrkereskedőt.
Azt mondták, hogy államosítani jöttek. Átkozottul ravasz egy trükk. Istenem, Istenem,
minden másnak jut az eszébe, nem nekem.

Gyi Paci elvörösödött, Kriván nyugodtan bámult a suszterre. Anselm rágyújtott.

– Ez a büdös bagó! Reggeli után sem tudom megállni. És mit kérnek a bőrért?

Gyi Paci nyolcszáz forintot mondott, a piaci ár felét. Anselm legyintett.

– Maga viccel.

– Maga viccel!

– Én a maga helyében nem ugrálnék.

Kriván pisztolyát Anselm hátába nyomta, Anselm meg sem rezzent, tovább fújta a
füstöt.

– Maguk engem nem fognak lelőni. Rajtam kívül nincs az az ember, aki ezt a bőrt
átveszi. Mindenki fél a gazdasági rendőrségtől. Hatszáz forint.

– De akkor a többit is átveszi!

– Minden héten tíz lapot, de most két hétig ne lássam magukat, mert bemegyek a
rendőrségre. Én nem akarok lebukni. Meg vagyok értve?

– Világos.

A suszter átadta a pénzt, Gyi Paci gondolatban elosztotta: Sirónak, Krivánnak,

Arkangyalnak, Olasz Albertnek egy rész, neki kettő.

– Akkor két hét múlva bejövünk.

– Jól van.

Gyi Paci és Kriván megindultak lefelé a Váci utcán.

VI.
Arkangyal, miután elvált Olasz Albertéktől, felszállt egy hajnali villamosra, és elment a
Teleki térre. Sárika itt dolgozott a Kellner drogériában. Munka előtt egy kifőzésben szoktak
találkozni Arkangyallal.

A kifőzésben még alig voltak. Két vak kefeárus, akiknek spárgával volt egymáshoz
kötve a kezük, hogy együtt tudjanak maradni, paradicsomos káposztát evett. Parasztok jöttek
be egy meleg köménymaglevesre. Hátul, a sarokban ült Bandi bácsi, az öreg detektív. Húsz
évvel ezelőtt még saját osztálya volt a Főkapitányságon. Erejéről csodákat meséltek. Két
egymásra tett kártyacsomagot el tudott szakítani egyszerre, de nemcsak szakította a kártyát,
hanem forgatta is, hajnalig koporsózott az Emke fölötti barlangban. Egyszer túl sok pénzt
vesztett, nyugdíjazni akarták, de megkönyörültek rajta, mert régi ember. Kitették mezei
detektívnek a Teleki térre. Mindenki tudta róla, hogy gyűlöli a rendőrséget, jó napja van, ha
azt hallja, hogy kollégái pórul jártak. Számtalan vagány menekült meg úgy, hogy Bandi bácsi
elment hozzá, és megmondta neki, hogy a rendőrség le akarja tartóztatni.

Arkangyal köszönt neki, az öreg detektív magához intette.

– Arkangyal, vigyázzatok.

– Miért?

– Csak. Vigyázzatok.

– Jól van, Bandi bácsi, köszönöm szépen.

Arkangyal tejeskávét rendelt négy kiflivel. Elgondolkozva keverte föl a kávét.

Azt nem mondhatja meg Sárikának, hogy nem sikerült pénzt szerezni, mert a lány
kétségbeesik, és elmondja az anyjának, az öregasszony pedig csak erre vár. Majd azt mondja,
hogy egy barátja ma estére megígérte a tízezer forintot.

Arkangyal beaprította a kiflit, de a gondolatai annyira elfoglalták, hogy nem tudott

enni.

Igen, mára el tudja intézni Sárikával a dolgot, de honnan szerzi meg a pénzt holnap
reggelre. Ki adhatna kölcsön? Franyó Vili adott volna, de őt elvitte a rendőrség. Arkangyal
hirtelen Olasz Albertre gondolt. Abban a tejeskannában biztos volt tízezer forint. El kellene
kérni tőle, ha nem akarja adni, akkor rá kell beszélni.

Sárika bejött.

Arkangyal megcsókolta a kezét. Szerette ezeket a tejkrémmel ápolt, vékony kezeket,

pedig Sárika nem is tudott simogatni velük, mindig szőr ellen simította végig Arkangyal arcát.
Sárika leült, és riadt szemekkel Arkangyalra nézett.

– Megvan a pénz, Pali?

– Estére meglesz.

– Biztos?

– Biztos.

Arkangyal fejét Sárika vállára hajtotta, a lány válla ringott vele.

– Úgy örülök, hogy sikerült megszerezned. Anyus azt mondta, hogy biztos nem tudod.
Azt mondja, tízezer forintot ma csak lopni lehet, keresni nem.
 Arkangyal felemelte a fejét.

– Látod, mégis megvan. Hányra mész az üzletbe?

– Tízre.

– Gyere, bemegyünk a moziba addig.

A Palota moziba mentek a Teleki tér sarkán. Ez a mozi naponta tizenhat óra hosszat
játszott, reggel nyolctól este tizenkettőig, sőt, ha korán bejött a libásvonat, reggel hatkor is
rendeztek előadást. Takarítani havonként egyszer takarítottak, a vetítőgép sugarán ezerszámra
ugráltak át a bolhák.

Éppen kezdődött az előadás, a lámpák fokozatosan elhalványultak és kialudtak. Sárika

Arkangyalhoz bújt. Arkangyal magához szorította a lányt úgy, hogy Sárika felszisszent, és
csodálkozva nézett rá.

– És ha nem kaptam volna meg a tízezer forintot, akkor te mit csináltál volna, Sárika?

– De hiszen megkaptad.

– De tegyük föl, hogy nem kaptam volna meg, és az apád nem adott volna hozzám.

Sárika megrázta a fejét.

– Akkor nem mentem volna sohasem férjhez.

Arkangyal tudta, hogy csak buzgóságában beszél így a lány, mégis meghatotta. Újra
magához húzta, és megcsókolta a száját.

Csöngettek, tíz perc múlva vége az előadásnak.

Arkangyalék fölkeltek, hogy Sárika időben beérhessen.

A patika előtti sarkon elváltak, Arkangyal még egyszer megcsókolta a lányt, és hosszan
nézett utána.

VII.
Délután Arkangyal végigjárta rokonait, hátha valamelyik ad kölcsön. A legtöbbet otthon se
találta, akit pedig otthon talált, annak sem volt pénze. Utoljára apja testvéréhez ment, aki
művezetőként dolgozott a Láng-gyárban. Megígérte, hogy megszerzi a pénzt, de csak akkor,
ha Arkangyal rendes munkát vállal náluk. Arkangyal utálta a gyárat, mégis hajlandó lett volna
belépni. Nagybátyja szemén azonban látta, hogy a pénz akkor sem biztos. Köszönés nélkül
otthagyta. Nem maradt más hátra, mint hogy megpróbáljon Olasz Alberttől kölcsönkérni.

Már besötétedett, mikor kiért Óbudára, nyolc óra felé járhatott az idő. A házra könnyen
rátalált, mert a lámpa alatt egy tábla volt a falba erősítve. Egy kéz, egy vízszintes vonalra
mutat, a vonal mellett felírás: Wasserhöhe 1838. Kikereste a lakásnévsorból Leviadesz
Albertet, és bekopogott nála. Olasz Albert reggel valóban elutazott Miskolcra, így belülről
senki sem válaszolt. Arkangyal még egyszer kopogott, aztán látva, hogy senki sincs otthon,
hüvelykujja felső ízét erősen rányomta a kulcslyukra úgy, hogy a bőrébe belenyomódott a
kulcslyuk formája. Kiment az utcára, elővett a zsebéből egy darab rézdrótot, az ujján levő
formához mérte, aztán három hajlítással álkulcsot csinált belőle.

Visszament a lakáshoz, megvárta, amíg mindenki eltűnik az udvarról, aztán egyetlen

mozdulattal kinyitotta az ajtót. Arkangyalról azt tartották, hogy ő lehetne a legügyesebb
lakatos Pesten, ha volna kedve dolgozni.

Belépett, és becsukta maga után az ajtót. Körülnézett. A konyha teljesen üres volt, csak
Olasz Albert tejeskannája állt a sarokban. Arkangyal odalépett és felnyitotta, de a kanna szája
üresen tátongott rá. Nem hagytak benne pénzt.

Arkangyal átment a szobába. A villany örökmécses most is égett, elég jól lehetett látni.
Felemelte a pokrócokat és megrázogatta, de csak por jött belőlük. Leszedte a kislány képét,
megfordította, ott sem talált semmit, visszaakasztotta. Végignézte a sarkokat; az egyikben két
üveg állt, a másikban Olasz Albert ezüstfejű sétapálcája. Már csak a két bőrönd maradt hátra,
úgy látszik, ide dugta el a pénzt az öregember.

Nehéz csikorgással húzódtak félre a zár gombjai. Arkangyal meglepődött: ezeket a

bőröndöket évek óta nem nyithatták ki. Leszedte a holmik tetejéről a barna csomagolópapírt.

A felső bőröndben ruhák voltak, körülbelül öt-hatéves lányra valók. Kék, zöld, piros
vászonruha, egy fehér batiszt kötény, közepén csokoládészínű fagylaltnyommal, kis ingek,
kalapok és egy fehér cipő. Arkangyal megdöbbenve forgatta kezében. Visszadobálta a
ruhákat, és felnyitotta a másik bőröndöt. Ezt is barna papír takarta le, Arkangyal idegesen
félrevágta. A bőröndben egy óriási baba feküdt, fehér csecsemő pólyában, amelynek csipkéje
itt-ott már ki volt kezdve.

– Ne bántsd.

Arkangyal megfordult: Olasz Albert állt vele szemben.

Az öregember magához szorította a babát, és csöndesen rászólt Arkangyalra.

– Nagyon kérem, ne bántsa a babát. Legkedvesebb emlékem a kislányomtól.

A pokrócra mutatott.

– Üljön le.

A megdermedt Arkangyal engedelmeskedett, Olasz Albert visszapakolta a holmikat a

bőröndökbe, közben dünnyögött.

– Egész nap ideges voltam, valami baj van Melindával.

Olasz Albert becsukta a bőröndöket, és Arkangyal felé fordult.

– Tessék, kérem, beszéljen. Mennyi pénz kell?

 – Tízezer forint.

– Annyi nincs nálam, kérem legfeljebb párszáz forint. Lent maradt a pénzem
Miskolcon. Ha leüt, akkor sem talál többet nálam.

– De nekem kell.

– Kérem, én nem tudok önnek a föld alól előkaparni. Akkor először magamnak
kaparnék.

Olasz Albert fel s alá járkált, Arkangyal a szemével követte. Az öreg arcán, melyen úgy
futott szét a kétnapos, fekete szakáll, mint egy óriási ujjlenyomat, nem látszott félelem.
Arkangyal tudta, hogy akármit mond neki, nem fogja megijeszteni. Kinyújtotta kezét Olasz
Albert felé.

– Adja ide a kulcsokat.

– Milyen kulcsokat?

– A raktárét.

– S a barátai?

– Ne törődjön vele.

Olasz Albert szúrósan nézett rá.

– Mindenáron el akarja dobni a kanalat?

Arkangyal állta tekintetét.

– Jól van, nem kár magáért.

Olasz Albert a raktár felé mutatott.

– Ott az én vastargoncám, pakolja fel rá. Egy telefonfülkéből felhívja az első belvárosi
susztert, megbeszéli vele, és aztán felviszi hozzá.

– S átveszi?

– Kapni fog rajta. Tessék, itt vannak a kulcsok.

Arkangyal átvette Olasz Alberttől a kulcsokat, s az öregember szemébe nézett.

– És mi a biztosíték, hogy maga nem jelent föl engem?

– Semmi, kérem.

– Igen.
 Arkangyal lehajtott fejjel becsukta maga után az ajtót, az udvarról behallatszott, ahogy
magában dünnyög.

Olasz Albert lánya képére nézett.

– Magában beszél, elveszett lelkét keresi. Quest’uomo perdrà, Melinda.

VIII.
Siróné végigment a sötét szobán, és megnézte a világító számlapú órát. Este fél kilenc volt,
Siró még aludt reggel óta. Siróné óvatosan megrázta az ura vállát.

– Janikám.

Siró felhorkant, aztán kinyitotta a szemeit.

– Mi van, Irén?

– Itt vannak Feriék, nemsokára indulunk.

Siró lassan eszmélt.

– Milyen nap is van ma?

– Csütörtök.

Persze, ma mind a ketten szabadnaposak, és megbeszélték az asszony testvérével, hogy

elmennek a vendéglőbe. Siró megcsókolta a feleségét.

– Jól van, Irén. Menj be hozzájuk addig, én megborotválkozom a konyhában.

Az asszony átment a másik szobába, Siró felkelt. Jókedvű volt, szeretett a feleségével
vendéglőbe járni. Tudták az asszonyról mindenütt, hogy szakácsnő, kivételezett adagokat
kaptak. A cigány a szünetben odaült melléjük beszélgetni, néha még a főnök is odanézett
hozzájuk egy percre. Kár, gondolta Siró, hogy tíz órakor el kell ugorni Gyi Paciékhoz. Ha
minden jól megy, végez fél óra alatt, majd kitalál valamit az asszonynak, hogy hova megy.

Siró dúdolva sétált át a konyhába, vizet melegített, megmosakodott, beszappanozta

magát. Mivel sovány arca tele volt mély ráncokkal, nem használhatott borotvakést, egy kis
önborotvája volt, azzal kezdte kaparni magát.

Már lehúzta az egyik oldalt, mikor az előszobaajtón csöngettek.

– Nyisd ki, Irén.

Az asszony visszakiabált.

– Nyisd ki te, mert megszöknek a vendégek.

 – Akkor várnak egy kicsit.

Ebben a pillanatban nyomatékosan megismételték a csöngetést, Siró kénytelen volt

abbahagyni a borotválkozást.

– Ki az?

Senki sem válaszolt, Siró kinyitotta az ajtót. A küszöbön két rendőr állt, és egy
ballonkabátos, láthatólag rendőrnyomozó. A ballonkabátos egy piros igazolványt mutatott fel.

– Ön Siró János sofőr?

– Igen.

– Velünk kell hogy jöjjön.

Siró tehetetlenül lógatta a kezeit.

– Befejezhetem a borotválkozást?

A ballonkabátos villámgyorsan elvette tőle a borotvát.

– Nem. Csak mossa le az arcát.

A ballonkabátos bement Siróval a konyhába, a két rendőr kint maradt.

– Siessen.

Az asszony kikiabált.

– Ki az, Janikám?

– Egy barátom a MATEOSZ-tól. Kijött értem, különfuvar, be kell ugranom.

Hallatszott, hogy az asszony ijedten megindul kifelé. Siró fölemelte a fejét, és

könyörögve nézett a ballonkabátosra, hogy játssza végig a játékot. A ballonkabátos bólintott.
Az asszony odalépett Siróhoz.

– Mi történt?

A ballonkabátos megköszörülte a torkát.

– Egyik sofőrünk megbetegedett, nagyságos asszony, és Janinak be kell ugorni helyette.

– De hát ő szabadnapos. Nincs más emberük?

– Nincs, nagyságos asszony.

– De épp most készültünk elmenni valahova.

 – Nagyon sajnálom.

Siró megcsókolta a feleségét.

– Tudod, hogy a munka az első.

– Várj, legalább vidd el ezt a pár süteményt.

Siró zsebre vágta a süteményt, és elindult a ballonkabátossal együtt.

– Ne maradj sokáig.

– Jó, majd igyekszem.

Útközben csatlakozott hozzájuk a két rendőr is. Siró a ballonkabátoshoz fordult.

– Mennyit kapok, felügyelő úr?

– Öt év, barátom. A legjobb esetben négy.

Egy nagy, fekete személyautó várt rájuk, az autó sofőrje végigmérte Sirót.

– Na mi van, kolléga? Ez megvan, most már csak az a három vagány hiányzik.

Az egyik rendőr elgondolkozva dünnyögte.

– Ők keményebb diók. Mit gondol, százados elvtárs, van fegyverük?

– Azt hiszem, van.

IX.
Arkangyal félt, hogy Olasz Albert nem a valódi kulcsokat adta oda neki. Remegő kézzel
dugta be a zárba. A kulcs elfordult. Arkangyal fellélegzett. Rálépett a fogantyúra, a redőny
felszaladt. Belépett az üzletbe.

Először a vastargoncát kormányozta ki a hordók közül. Végigkutatta. A targonca

ládájából két üres üveget és egy széles zöld ponyvát vett ki, az üvegeket eldobta. Arkangyal
gondolkozott, hol pakolja meg a kocsit. Ha leállítja az üzlet előtt, és egyenként hordja ki rá a
bálákat, majdnem biztos, hogy észreveszi egy rendőr. Viszont az üzletből nem sima út, hanem
két lépcső vezetett kifelé, elbírja-e a kézikocsi megrakva a rázkódást. Arkangyal megnézte a
két kereket. Elég rozsdásak voltak, és a tengelynél kéregben állt a megszáradt kocsikenőcs, de
különben meglehetősen erősnek látszottak. Úgy döntött, hogy inkább az üzletből hajt ki.

Arkangyal megpakolta a kocsit, az összes bőr egyharmada ment rá, tehát ha átveszi tőle
a suszter, akkor még kétszer kell ma éjszaka megfordulnia. A ponyvával letakarta a bőrt.

Arkangyal megindult a kocsival kifelé, mikor a kerekek a lépcsőkhöz értek, teljes

súlyával rácsimpaszkodott a targonca száraira, hogy az előredőlést egyensúlyozza, aztán
lassan ráengedte a lépcsőre. A második lépcső előtt újra megszorította, a kerekek szinte
zajtalanul gördültek le az aszfaltra. Arkangyal megtörülte a homlokát.

Végigtolta a Labanc utcán, a sarkon túl pedig befordult a Nagy Sándor utcába, amely
egyenesen a Margit-hídhoz vezetett.

A textilgyár mellett egy telefonfülkét vett észre. Arkangyalnak eszébe jutott Olasz
Albert tanácsa, s mivel jobbat nem tudott, elhatározta, hogy megfogadja.

Lámpák nem égtek a közelben, megkockáztatta, hogy leállítja a targoncát. Egészen a fal
mellé tolta, hogy beleolvadjon a gyárfal árnyékába. Bement a telefonfülkébe, de fél szemmel
a kocsira vigyázott.

Gyufát gyújtott, és lapozgatni kezdett a telefonkönyvben. Az A betűnél kezdte a

keresést. Miként ma reggel Gyi Paciék, ő is Anselm nevére talált rá először. Arkangyal nem
tudott Gyi Paciék ügyéről, mégis bizonytalan, rossz érzés fogta el. Ha nem fél annyira, hogy
egy rendőr meglepheti a kocsit, továbblapoz a telefonkönyvben, és egy másik susztert keres.
De nem akart időt veszíteni, így még egy gyufát gyújtott, és felhívta Anselmet.

X.
Anselm már otthon volt, amikor csörgött a telefon. A rádió előtt ült, és cigányzenét hallgatott,
közben cigarettázott. A másik szobában felesége tálalta a vacsorát, és szidta Anselmet, hogy
miért cigarettázik evés előtt. Anselm felemelte a kagylót.

– Halló, itt Anselm József cipész.

Mikor Anselm meghallotta, hogy bőrről van szó, egy pillanatra azt hitte, hogy Gyi Paci
telefonál. Idegesen dünnyögte:

– Megmondtam magának, hogy mikor jöjjön.

Ebből persze Arkangyal semmit sem értett. Tovább hajtogatta, hogy ő bőrt szeretne
eladni, mert tízezer forintra van szüksége. Anselm szórakozottan válaszolgatott
Arkangyalnak, hol egy igennel, hol egy nemmel, közben elgondolkodva cigarettázott.

Úgy látszik, továbbadták a címét, és most minden vagány őt fogja felkeresni, Anselm
szerette az olcsó árut, és hajlandó is volt némi kockázatra, de tudta, hogy ha börtönbe kerül,
ott nem cigarettázhat. Ez túl nagy árnak látszott. Valamit kellene csinálni, gondolta, mert a
detektívekkel gyűlik meg a baja. Mi lenne, ha ezt a telefonálót lebuktatná? Ezzel
bebiztosíthatná magát a rendőrség előtt. Igen, ez lesz a legjobb, döntött magában Anselm, ide
hívja. Megkérte Arkangyalt, hogy jöjjön fel a lakására, majd ott megbeszélik az ügyet. Lassan
diktálta a címét, hogy Arkangyal megjegyezhesse.

– Párisi utca 7., negyedik emelet négy. Egy hetes, két négyes.

– Igen, akkor indulok. Egy jó félóra múlva ott leszek.

– Jöjjön. A viszontlátásra.
 Arkangyal letette a kagylót.

Anselm elszívta a cigarettáját, aztán átszólt a feleségének a másik szobába.

– Adél, átmégy az üzletbe, a legfelső polcon van négy lap bőr, átviszed az anyádékhoz.

– Most, vacsora előtt?

– Most, vacsora előtt.

Az asszony elment. Anselm felhívta a rendőrséget.

– Jó napot kívánok. Itt Anselm József cipész, kérem a gazdasági osztályt.

Egy férfihang jelentkezett. Anselm újra bemutatkozott, aztán rátért a dologra.

– Kérem, én olvastam az újságban azokról a banditákról, akik kirabolták azt a vidéki

kereskedőt. Most jelentkezett nálam valaki telefonon, bőröket kínál. Lehet, hogy az illető is
közéjük tartozik. Egy félóra múlva itt lesz a lakásomon.

A férfihang megkérdezte Anselm címét, aztán közölte vele, hogy tudnak az esetről, a
sofőröket már el is fogták. Ők is várni fogják a bőrökkel jelentkezőt.

Anselm újból rágyújtott, és elégedetten fújta a karikákat maga elé.

XI.
Arkangyal a targoncát nagy nehezen behúzta a kapu alá, és beállította a szemetesvödrök közé.
Körülnézett. A ház meglehetősen kihalt volt, csak egy-két gyerek játszott a folyosókon.
Arkangyal a melléklépcsőn megindult fölfelé.

Már az első emeleten járt, mikor dörrenést hallott a háta mögött. Visszanézett, az utcai
kaput csukta be két ember. Az udvaron úgy nyüzsögtek a rendőrök, mint egy halott madár
körül a hangyák. Az egész csapat már mászott is fel a lépcsőn.

Arkangyal megpróbált bemenni egy lakásba, de úgy látszik, mindenki tudott az ő

jöveteléről, mert az ajtó belülről riglire volt zárva. Még egyszer lenézett az udvarra: a kapunál
csak két rendőr maradt. Arkangyal nemhiába bokszolt hat évig, jó idegei voltak, most is
nyugodtan tudott gondolkozni.

– Ha magam után tudom csalni a többi rendőrt, fel a negyedik emeletre, és én vissza
tudok jutni valahogy a földszintre, akkor e mellett a két rendőr mellett el tudok menni.

Már a nyomában kopogtak a rendőrcsizmák, sőt a második emeletről is törtetett lefelé

egy csapat. Arkangyal átfutott egy folyosón, és a főlépcsőn szaladt tovább. Az üldözők
egyesültek, és egy csapatban követték három-négy lépésről Arkangyalt. Arkangyal futás
közben a zsebébe nyúlt, s egy kulcsot tépett ki belőle, azt az álkulcsot, amellyel Olasz Albert
lakását nyitotta ki. Pár hatalmas lépéssel előnyt szerzett, combjai szinte a hasán feküdtek,
ahogy szaladt. Előnye a negyedik emeletnél már teljes lépcsőfordulóra növekedett.
 Arkangyal a negyedik emeletnél megállt, és a kulccsal kinyitotta a liftaknát.
Elhomályosodva látta, hogy egy szürke ruhás ember utánanyúl, Arkangyal rávágta kezére a
liftajtót, s a drótkötélen elkezdett kúszni lefelé. Szerencséje volt, a lift az ötödik emeleten állt.

A vastag sodrású drótkötél ide-oda lebegett Arkangyal testével. Ahogy kúszott a sötét
földszinti ajtó felé, Arkangyal sokszor nekiütődött a falnak. A drót is már elég régi lehetett,
mert sok szál élesen kiállt belőle, és feltépte Arkangyal kezét.

Kinyílt a liftajtó, és valaki a negyedik emeletről revolverrel lefelé lőtt. A golyó a

harmadik emeletnél csapódott be, Arkangyal szeme tele lett mésszel. Csodálkozott, hogy
elhibázták, pedig jó célpontot nyújt, lefelé különben is biztosabban lehet célozni. Aztán arra
gondolt, hogy biztos élve akarják elfogni. Kezeiből csurgott a vér, egyik tempónál a bal,
másiknál a jobb tenyerét pihentette, inkább a lábaival kapaszkodott.

Már az első emeletnél járt, amikor lenézett. A földszinten is világosság tört be a

liftaknába. Az ajtóban két rendőr állt, kik fölfelé néztek, és ők is pisztolyt tartottak a
kezükben. Arkangyal két tűz közé került.

Arkangyal megállt, és mint egy nagy, sötét madár gubbasztott a kötélen. Egy pillanatig
kívülről is látta magát: így néz ki az ember, gondolta kábultan, mikor meghal.

Orrában hirtelen tejkrém szagot érzett. Becsukta a szemét: újra látta a napfényben álló
Teleki teret, ahol először találkozott Sárikával.

Munka közben Arkangyal egyszer ide ült ki ebédelni. Már vége felé járt a fél kiló
kenyérnek és húsz deka felvágottnak, mikor egy barna hajú, zöld szemű lány ült le mellé a
padra. Kék köpenyt viselt, látni lehetett rajta, hogy boltban dolgozik. Arkangyal
megszólította.

– Fogadjunk, kitalálom, hogy hol dolgozik.

Sárika mosolyogva ránézett.

– Kíváncsi vagyok.

– Nem trafikos, mert akkor dohányszaga lenne. Eltaláltam?

– Ez igaz.

– Nem vasas, mert azoknak piszkos a körmük, nem fűszeres, mert azoknak korpás a
fejük. Adja csak ide a kezét. Arkangyal megszagolta Sárika kezét, a tejkrém illata megtöltötte
az orrát.

– Drogéria?

– Igen.

Arkangyal vett Sárikának egy fél kiló őszibarackot, és az ebédidő végén visszakísérte.
A hámló falú lépcsőházban megcsókolta. A lány még nem tudott csókolni, nagyokat
cuppantott, és összenyalta Arkangyal szája szélét, de Arkangyal még most is érzi az ízét.
Olyan volt, mintha az ember nyers savanyúkáposztát eszik, és egyszer csak ráharap
valamilyen fűszerre, aminek a nevét csak a parasztok ismerik, és az eltölti nyári illatokkal az
egész szájat.

Arkangyal elmosolyodik, és a keze ugyanebben a pillanatban elengedi a kötelet. A

földszinti két rendőr arca elé kapta kezét, és ijedten félreugrott.

A rendőrök némán álltak az összezúzott test fölött, az egyik levette a sapkáját, és

felsóhajtott.

– Egy kocsi bőrért egy ilyen fiatal fiú.

A másik rendőr bólintott.

– Nem érti őket az ember. Be kell takarni, ne lássák a gyerekek.

XII.
Gyi Paci és Kriván már fél órája vártak Arkangyalra és Siróra a Ceglédi telep egyik
lakásában.

Ez a lakás egy szobából állt, ami előszoba és konyha nélkül egyenesen a folyosóra
nyílott, Kriván lakott itt az anyjával. Ilyenkor, nyáron este is ritkán nyitották ki az ablakot,
mert a disznóhizlalda felől erre fújt a szél. A romlott levegő kócfürtökben lógott le az ágyak
alján.

Gyi Paci fel és alá járkált a szobában.

– Mi lehet velük?

Kriván egykedvűen nézett rá.

– Majd megjönnek, mit idegeskedsz?

Gyi Paci egy ócska virágtámaszon az ablak mellett színes kavicsokat vett észre,
felszedett hármat, és bűvészkedett velük.

– Mire kellenek ezek a kövek, Kriván?

Kriván kalapácsot és vésőt szedett elő a fiókból, és vékony, egyenes lemezeket

pattintgatott le a kavicsokról. Mutatta őket Gyi Pacinak.

– És ezekkel mit csinálsz?

– Ki lehet rakni belőlük mindenfélét. Szentek fejét, öregasszonyt, szamarat.

És Kriván elrendezett egy virágformát. Gyi Paci nézte.

– És mi értelme van ennek?

 – Semmi. De minek van értelme?

– Igaz. Jöhetne már legalább Arkangyal.

Mintha csak Gyi Paci hívására, egy kendős öregasszony topogott be a folyosóról, aki a
sok kendőtől gőzmosoda szagot árasztott. Ő volt Kriván néni.

– Egy magas, kövér ember keres titeket.

Gyi Paciék egymásra néztek.

– Ki lehet az?

– Beengedjem?

– Engedje.

Gyi Paci behúzódott a sarokba, és revolverén félrehúzta a biztonsági zárat.

Csikordult az ajtó, Bandi bácsi, az öreg detektív lépett be. Láttára Gyi Paci
megnyugodott, és nevetve nyújtotta feléje a kezét. Bandi bácsi nem törődött a feléje nyújtott
kézzel, gyorsan, lihegve beszélt.

– Gyerekek, nagy a baj, minden kiderült. Azt a sofőrt elvitték, Arkangyal meghalt,
értetek is jönnek a meseautók. Tűnjetek el gyorsan, gyerekek. Mindenáron élve akarnak
elfogni titeket. Tűnjetek el, gyerekek, ne csináljanak a kollégáim ilyen nagy fogást.

Gyi Paciék kiugrottak a folyosóra. Bandi bácsi felsétált a második emeletre, és

benyitott egy lakásba. Őt ebben a házban mindenki szívesen látta. Kapott egy pohár bort, azt
iszogatta, közben az ablaküveghez nyomott orral figyelte, hogy mi történik Gyi Paciékkal.

Gyi Paci és Kriván végigszaladt a telepen, a bányatavakhoz akartak kijutni. A kapukat

már mindenütt elfoglalták a rendőrök. Kriván futott elöl, ő tudta, milyen helyeken van áttörve
a telep vaskerítése. Négy ilyen helyet is találtak, de vagy ott is álltak már rendőrök, vagy
ugyanabban a pillanatban érkeztek oda, mint Gyi Paciék. Gyi Paci úgy érezte, mintha
nyulacska játékot látna a sakktáblán, ahogy a négy fekete paraszt lassan, de biztosan elvágja
az egyetlen mozgékony, fehér bábu útját. A rendőrök átugrottak a kerítésen, Gyi Paciéknak
vissza kellett fordulni.

Szemközt egy rendőr állt keresztbe eléjük, Gyi Paci jobbra, Kriván balra futott el
mellette, a rendőr kitárt karjai csak a levegőben kaszáltak.

Gyi Paciék egy kisebb területre szorultak, lassan már csak egy ház kertjében mozogtak.
Kriván egy falépcsőt vett észre, rákiabált Gyi Pacira:

– A padlásra!

Végigfutottak még egy házsoron, azután felszaladtak a padláslépcsőn. Magukra csapták

a faajtót, és bezárták.
 Összeszedték a padláson az összes ócska ágyat, hordót, szentképet, fazekat, szánkókat,
és barikádot építettek belőle. Bezárták a padlás egyetlen vasablakát, erről se tudnak bejönni a
rendőrök.

Gyi Paci és Kriván lefeküdt a barikád mögé, Gyi Paci a lépcsőre nézett, és kezét rátette
Kriván vállára.

– Menj le, Kriván, te fiatalkorú vagy, nem kapsz sokat.

De Kriván csillogó szemén látszott, hogy jól érzi magát itt.

– És te miért nem mész le, Gyi Paci?

– Nekem, pajtás, tíz év néz ki. Ha megjátszom az őrültet, akkor pedig gumicella,
gumidominó. És mi vár itt rám, mit gondolsz? Meddig tudok én még itt élni? Olyan minden,
mint egy tó fenekén. Inkább úgy, ahogy szegény Arkangyal.

– Érdemes volt neki egy nőért?

– Szerették egymást, érdemes volt. No de töltsük meg ezeket a tárakat is.

A régi német katonai revolvereknek ötös tára volt. Gyi Paciék tízet megtöltöttek
tartalékul, a bent levő tárakkal együtt hatvan töltényük volt. Gyi Paci elmosolyodott.

– Megnyugtatom, Lord, az első tíz rendőr meghal.

– És még akkor mindig ők csinálták a jobbik üzletet.

Lent a padlás falépcsője már recsegett a csizmák alatt. Gyi Paci egy hordó mögé bújt, a
megtöltött tárakat maga elé dobta a dongákra. Kriván lefektette az alsó karját a földre, és a
revolver csövét rátámasztotta. Mind a ketten becélozták a padlásfeljáró ajtaját.

Krivánt pont homlokon találta egy golyó.

Gyi Pacit élve fogták el, felfeszítették a tetőablakot, úgy törtek rá. Bár mindkét kezét s
a bal vállát is átlőtték, Gyi Paci még a lépcsőn is verekedett, ahogy cipelték lefelé a rendőrök.

Gyi Pacit a rabkórházba vitték. Már harmadik hete feküdt itt, mikor egy később
bekerült ismerősétől meghallotta, hogy Sárika, Arkangyal menyasszonya férjhez ment az
állatorvoshoz. Nagy esküvő volt mirtuszcsokorral, ötven terítékkel. Gyi Paci olyan nevetési
rohamot kapott, hogy alig tudták lecsendesíteni.

Menekülés
I.
1956. november 5-én negyven-negyvenöt húsz év körüli fiú vonult ki a kőbányai Rákosi
Mátyás lakótelepről az Új Lóversenytérre, hogy feltartóztassa a Zugló irányából közeledő
szovjet páncélosokat. Java részük részeg volt – a miniszterelnök november 4-i beszéde után a
környékbeliek feltörték a felsőpályaudvaron veszteglő tehervonatokat, és százszámra
gurították le a hordókat a töltés oldalán –, csak így vállalkozhattak arra, hogy
páncélelhárításra nem alkalmas fegyverekkel: puskákkal, géppisztolyokkal és golyószórókkal
felvegyék a harcot a páncélosok ellen. A tankok percek alatt áttörték hevenyészett állásaikat,
és végeztek velük. Egyetlen ember tért vissza közülük élve, Zörgő Ráfael (a telepiek
„Csíkos”-nak hívták, mert bár tizennyolc éves sem volt még, sötét haja foltokban már őszült),
egy magányos öregasszony fia, aki a felkelés egész ideje alatt nem tartózkodott otthon, nem
vett részt a telepi fiatalok fegyveres akcióiban, most is csak a többiek kényszerítésére ment ki
a lóversenytérre.

A halottakat még aznap délután áthozták egy teherautóval, és lerakták őket a telep előtti
rét korai fagytól fehéres, alacsony bokrai közé. Anyjuk és testvéreik őrjöngő üvöltéssel
törülték le arcukról a vért, próbálták testük mellé csavarni oldalt vagy felfelé álló karjaikat,
hogy beférjenek a koporsóba. Mikor a halottakat elvitték, a tömeg dühe az egyetlen életben
maradt: Zörgő Ráfael ellen fordult. Azzal vádolták, hogy elárulta társait, úgy sikerült
megmenekülnie, holott csakis körültekintésének köszönhette az életét.

Míg a többiek olyan lőállásokat foglaltak el, hogy lehetőleg minél több oldalról vastag
fal biztosítsa őket, Ráfael egy ablak előtt helyezkedett el. Még arra is gondolt a hely
kiválasztásánál, hogy az ablakon kiugorva majd lövésektől kitakart sikátorokon futhasson
tovább. Nem szólt senkinek, nem törte be az ablakon az üveget, hogy ne hívja fel rá a
figyelmet, félt, ha baj lesz, a többiek megrohanják az ablakot, és elzárják előle az utat. Mikor
a páncélosok ledöntötték a lóversenytér előépületeinek falát, és a becsapódó sorozatok
fullasztó vakolatport vertek fel Ráfael körül, tigrisugrással átvetette magát az ablakon,
tenyerét ugrás közben az arca elé kapta, hogy megvédje szemét az üvegszilánkoktól.

Számolt vele, hogy a halottak hozzátartozói őrajta akarnak bosszút állni. Kiérve a
lóversenytérről, úgy-ahogy lemosta az arcát egy utcai csapnál, bekötötte véres kezeit, és nem
hazament, hanem megkereste anyját a városszéli Menekültek kápolnájában, ahol a vallásos
öregasszony a templomot takarította. Odaadta minden pénzét, csak egy ötvenforintost tartott
magánál, és a lelkére kötötte, hogy maradjon néhány napig az ismerős sekrestyés lakásán.
Elbúcsúzott anyjától, nagy kerülővel visszatért a lóversenytérre, a romok közül előkeresett
egy géppisztolyt, két kővel letörte róla a tusát, úgyhogy kényelmesen a hóna alá vehette, aztán
behúzódott az egyik raktárba, lefeküdt a széna közé, és néhány perc múlva már aludt is.

Arra ébredt, hogy a törött ablakon keresztül hideg éjszakai szél fúj az arcába. Felkelt,
géppisztolyán félrehúzta a biztonsági zárat, elrejtette a kabátja alá, tudta, előnyt jelenthet
számára, ha azt hiszik, hogy nincs fegyver nála. Elsétált a telepig (a telep szélén laktak egy
épen hagyott felvonulási épületben), és hátulról, a bokrokon keresztül beosont a lakásukba,
hogy ennivalót és fehérneműt csomagoljon össze magának. Nem gyújtott lámpát, de
bármennyire is vigyázott, a tömeg észrevette, hogy hazatért, körülfogta a kis földszintes házat.
Ráfael nem várta meg, amíg rátörik a konyhaajtót, mert a puszta súlyukkal elsodorták volna,
kivágta az ajtót, és derékmagasságban a tömeg közé lőtt. A telepiek, akik már a bokrok között
látták Ráfaelt, de nem vették észre fegyverét, szétugrottak. Az ajtó szélességében út nyílott, a
fiú odavetette magát, felsőtestével kitörést imitált, ezzel a cselmozdulattal, akár a
futballpályán a védőjátékosok között, áttört a tömegen. Valaki egy ház sarka mögül
utánaküldött egy sorozatot, és eltalálta a vállát, de szerencséjére még maradt annyi ereje, hogy
beugorjon a teleppel szomszédos orosz laktanya kapuján, ahová már nem merték követni.
 Orosz katonaorvosok szedték ki a vállából a golyót, hetekig feküdt a katonai
kórteremben. Néha, mikor kinézett az ablakon, látta, hogy a telepiek, akik összegyűltek a
szemközti kocsma előtt, gyűlölködő pillantásokat vetnek a laktanya felé. Ráfael
elmosolyodott, kivett a dobozból egy vastag, köménymagos kekszet, és olvasott tovább.
Persze, tudta, hogy a végtelenségig nem maradhat bent a laktanyában, ahogy jobban érezte
magát, egy éjszaka felkelt, összepakolta a holmiját, majd kivárva az alkalmas pillanatot,
átdobta magát a kerítésen.

Míg átkötözte kezét, melyet a kerítés tetejébe ültetett üvegszilánkok újra feltéptek,
elhatározta, hogy többé nem tér vissza a telepre. Bár a lóversenytéri ügyben ártatlannak érezte
magát, tartott attól, hogy a nyomozás során kiderül az, amit még az anyja sem tudott róla:
Ráfael tagja volt a felkelők kevés számú, valóban jól megszervezett alakulatai egyikének,
páter Fáber volt jezsuita szerzetes osztagának.

Bár éppen szervezettségüknél fogva az egység tagjai személyükben nem

kompromittálódtak, akcióikat főképp éjszaka hajtották végre, és őrszem vigyázott, hogy ne
fényképezzék le őket, Ráfael mégis mindent megtett, hogy a legcsekélyebb nyomot is
eltüntesse maga után. Bent, a városban magához vette egy halott személyi igazolványát,
beleragasztotta a saját fényképét, és egy műhelyben bádogformával rendőrségi pecsétet
nyomott rá. Elégette régi iratait, utolsó ötven forintján munkakönyvet váltott ki új nevére, és
eltűnt. Mivel többé senki sem látta kilépni a laktanya kapuján, a Rákosi Mátyás lakótelepen
hamarosan elterjedt a hír, hogy Zörgő Ráfael meghalt.

II.
Mivel nem bízott túlságosan új igazolványaiban, Ráfael olyan munkát keresett, amely nem jár
helyhez kötöttséggel, jelentkezett az újonnan alakult II. Rákóczi Ferenc vasútépítő
munkacsapatba. Ezt a csapatot azért szervezték meg, hogy mozgó tartalékként helyettesítse az
éppen sztrájkoló pályamunkásbrigádokat.

A magas bérek (kétszer annyit kerestek, mint az átlag pályamunkások) ide vonzották
azokat a rámenős és hihetetlen munkateljesítményekre képes férfiakat, akiket az 1953 után
bekövetkezett változások megfosztottak kiemelt fizetésüktől: a leállított földalattivasút-
építkezés egykori vájárait, sportolókat, akik nem kaptak többé kalóriapénzt az egyesületüktől,
a hadsereg átszervezése folytán leszerelt műszaki tiszteket. Ráfael, bár régi munkahelyén – a
lakatosok között – a legerősebbek közé tartozott, itt fejletlen suhancnak látszott.

Mégis hamarosan egyedül ő maradt meg a brigád induló állományából, alig néhány hét
alatt kicserélődtek körötte az emberek. A csapat ugyanis (melyet fekete, vattával bélelt
munkaruhájáról a sztrájkolók Gyászbrigádnak neveztek el) az orvlövészek legfőbb célpontjául
szolgált. Bár munka közben katonai őrség vigyázott rájuk, mégis gyakran ástak sírt egy-egy
társuknak a fagytól szikrázó földbe. De a legtöbbet maga a munka riasztotta el. Nem volt
meghatározott munkaidejük, előfordult, hogy este vissza kellett térniök arra a pályaszakaszra,
melyet egész napi munkával rendbe hoztak, mert a bandák újból megrongálták a
jelzőberendezéseket, és csak hajnal felé húzódtak be lakókocsijukba, egy kerekeitől
megfosztott, téglaalapzatra emelt vagonba.

December elején Ráfael megbetegedett. Nem akart orvosi vizsgálatra jelentkezni, mert
félt, hogy kórházba utalják, és lenyomozzák személyi igazolványának adatait. Lábon hordta ki
tüdő- és mellhártyagyulladását, az elsősegélyláda tartalmán kívül más gyógyszerhez nem
jutott, egyetlen orvosságra emlékezett még hazulról, azt használta. Szombat esténként, mikor
a többiek hazamentek a családjukhoz, és ő egyedül maradt a lakókocsiban, kis bögrében zsírt
olvasztott a kályhán, és bárhogy is undorodott tőle, felhajtotta az egészet, utána annyi bort
ivott, amennyit hányás nélkül elbírt és lefeküdt.

Mintha teste húsz centivel a szalmazsák fölött lebegett volna, nem tudott elaludni.
Nézte a kályhatűz reflexeit a bordázott mennyezeten. Bár próbálta leküzdeni a halálfélelmét,
újból és újból halottak jutottak az eszébe. Sötétedéstől reggelig tartott az ismerős halottak
vonulása Ráfael szeme előtt, elborzadt, hogy mikor azt hitte, már mindet felsorolta, mindig
újak tűntek fel, akiket vagy a háborúban, vagy a békés években, vagy októberben látott
meghalni.

Ahogy világosodott, felkelt, és az ablakhoz lépett. A téli vasárnap reggeleken néha

esküvői menetek vonultak a hóban, házról házra jártak, födetlen fejjel, borosüveggel a
kezükben. Hallgatta az ablakon beszűrődő éneküket, vágy támadt benne, hogy elfelejtsen
mindent, ami történt, elmenjen a részeg körmenettel, megismerkedjen egy parasztlánnyal, és
örökre ottmaradjon egy parasztház meleg félhomályában.

Leült, fejét előrehajtotta az asztalra, így végre sikerült elaludnia. Már csak álmában
érezte, hogy elered az orra vére, és megszűnik testében a lázas görcs, mely merevvé tette
minden egyes izmát. Végigaludta az egész vasárnapot, este rezzent fel, hogy az otthonról
visszatérő brigádtagok bakancsuk talpát súrolják a lakókocsi előtti köveken.

Ez a kúra – talán azért, mert hitt benne – adott neki annyi erőt, hogy a hét folyamán
tartani tudja a többiek megfeszített munkaritmusát, de már nyár vége volt, mire összeszedte
magát.

Az orvlövészek akkorra már rég eltűntek a dombok mögül, megszűntek a sztrájkok, a

Gyászbrigádot nem várták többé kiabáló asszonyok és gyerekek a város szélén; alig-alig
különbözött az átlagos pályamunkás csapatoktól. Míg 57 elején a hónapok 23-ik napján
Ráfael gyakran vett észre emlékező mécseseket a házak ablakaiban, most a függönyök mögött
a televízió vetített képei látszottak, minden jel arra mutatott, hogy a felkelés emléke elmerült a
hétköznapi életben. Mikor felszámolták a Gyászbrigádot, és tagjait átrakták a MÁV
állományába, Ráfael felhasználva az alkalmat, otthagyta a vasútépítőket.

Gyors egymásutánban négyszer-ötször állást változtatott, mintegy megnyújtva a

követési távolságot az esetleges üldözők számára, végül is 1958 őszének elején beállt
lakatosnak egy szénbányába, S. vidéki város mellett. S. az ország északkeleti csücskében
feküdt, a magyar–csehszlovák határ mellett. Pályaudvaráról naponta csak egy szerelvény
indult a főváros felé. Ráfael két-három évet akart itt eltölteni, úgy gondolta, ezalatt sikerül
végképp eloszlatnia múltját, maga is közömbössé válik az élet közömbös rétegeiben.

III.
Vándorlása alatt rendszeresen hazaküldte fizetése egy részét az anyjának. Bár idegen nevet írt
a blankettára, félt, hogy a feladási helyek egymásutánjából valaki megállapítja az útvonalat,
amelyen mozog, és a nyomára akad, ezért utazás közben vasúti csomópontokon tette postára a
pénzt. Most sem akarta elárulni tartózkodási helyét, a fizetést követő szabadnapon beutazott a
városba.
 Az autóbusz néhány piszkos Oncsa-telepen ment keresztül, majd áthaladt a vasúti
sorompón. Ráfael, ahogy leszállt a főtéren, és elindult a posta felé, úgy érezte, mintha egy víz
alá került város utcáin járna. S. forgalma még szombat délután sem élénkült meg, az
egyemeletes polgárházak kapui zárva maradtak, ha ismerős zörgetett rajtuk, kinyílt az emeleti
ablak, és egy öregasszony spárgára akasztott kosárban leengedte a kulcsot. Fény gyúlt a
szobákban, zongora és cselló hangja szűrődött ki az utcára, de kevéssel később behúzták az
ablakon a vastag függönyöket.

Feladta a pénzt a postán, mivel a bányatelep üzemi konyhájában vasárnap nem főztek,
ennivalót vásárolt magának, és felszállt a hazafelé vivő autóbuszra. Már alkonyodott, a
hegyek felől tiszta és hideg levegő jött, ha mély lélegzetet vett, önkéntelenül köhögni kezdett,
mintha szűk volna a melle. A napfény már csak derékig világította meg a házakat, Ráfaelnek
most ötlöttek a szemébe a homlokzati kis mesteremberszobrok, melyek egy pillanatig a fény
és árnyék metsző vonalán álltak, mint valami szilárd talapzaton, de ahogy az autóbusszal
elhaladt mellettük, még látta, hogy a vidám kéményseprő- és szakácsfigurákat elborítja a
gyorsan növekvő homály.

Az autóbusz egy pillanatra lefékezett, majd keresztülhajtott a vasúti átjáró első

sínpárján. Tovább nem juthatott, mert a második sínpár előtt leereszkedett a sorompó,
mögötte is vonat közeledett, a kocsi két sorompó közé került. Úgy látszott, hosszabb ideig kell
majd várakozni, a vezető rágyújtott, a kalauz bekapcsolta a világítást, és leszállt, bement a két
sorompó közé épített italboltba, melyet a munkások Senkiföldje-kocsmának neveztek.

Ráfael egyedül maradt a kocsiban, félrehúzta az ablakon a szellőzőüveget, és kinézett.

Távolról már látszott a második vágányra befutó tehervonat, elöl és hátul szikraeső jelezte,
hogy két mozdony vontatja. Hamarosan be is ért, szenet hozott nyitott vagonokban, a
rakomány tetejét mésszel szórták le. Ráfael tűnődött, vajon azért-e, hogy látni lehessen, ha
loptak belőle, vagy tűz ellen akarták védeni? Az első sínpáron is most tolatott át a vonat, a
kétoldalról közrefogott Senkiföldjén megsűrűsödött a homály, a kocsmaablak hirtelen
felfénylett, és messziről is ki lehetett venni az ablakon túl ivó emberek körvonalait.

Az árnyékok közül – eddig talán a vasúti raktárfal egyik beszögellésében álldogált –

egy fiatal nő jött elő, és rátámaszkodott a sorompóra, alig karnyújtásnyira Ráfael ablakától.
Magas volt és karcsú, ruháját öv szorította össze derékban, ettől még nyúlánkabbnak látszott.
Világoskék, áttetsző nylonkesztyűt viselt, tűsarkú fekete cipőt, erős narancskölnijének illata
eljutott Ráfaelig. Eleganciája nem illett sem az első sínpár mögötti halott városba, sem a
második sínpár előtti Oncsa-telepekhez. Mintha a nő maga is érezte volna, hogy mennyire
nem hasonlít a környezetéhez, felvetette sovány arcához képest túlságosan húsos orrát,
kétségbeesett nemtörődöm mozdulattal magához szorította retiküljét, és elszántan nézett
vissza Ráfael arcába, úgyhogy végül a fiú fordította el a tekintetét.

Átnézett a másik oldalra, az ablaküveg befelé tükröződött, észrevette benne az arcát.

Megigazította a haját, mely úgy világított az ablak sötét mélységében, mint a petróleumlámpa
lángjának fehér taréja. Erről a magányos mozdulatról a vasúti lakókocsi jutott eszébe, és a
bányatelepi szállás, ahol most élt, és hirtelen kétségbeejtőnek találta, hogy az autóbusz majd
továbbmegy vele, és neki folytatnia kell egyhangú, örömtelen életét. Megpróbálta elterelni a
gondolatait, a távoli nappal vigasztalta magát, mikor visszatérhet anyjához. Szeme az ölében
tartott ennivalóra tévedt, nem kívánta a szikkadt kenyeret és a halkonzervet.
 Az ajtó csapódására rezzent fel: a kalauz jött vissza a kocsmából, mondott is valamit,
de Ráfael nem értette. Előrenézett: a vonat már visszatolatott, és az állomásépület előtt
átváltott a másik vágányra, a pályaőr a csörlők felé tartott, hogy felengedje a sorompót, az
autóbusz remegni kezdett. Ráfael még egy pillantást vetett a lányra. Bár semmit sem tudott
róla, mégis közel érezte magához, mert csak a maga kedvéért, ünnepélyesen felöltözve,
éppolyan céltalanul állt lent a vasúti raktár fala mellett, mint amilyen értelmetlenül ő ült fent a
bőrülésen.

Mikor a sorompó felemelkedett, az autóbusz továbbindult. Ráfael kihajolt az ablakon,

és ujjai hegyével végigsimogatta az ismeretlen lány arcát. Érezte a száraz, túlságosan meleg
bőrt a keze alatt, látta, hogy a lány szája megrándul, és csillogó, értetlen szemekkel néz vissza
rá. Aztán az autóbusz teljes sebességre kapcsolt, Ráfael hátraesett az ülésen. A konzerv
kigurult az öléből, de nem nyúlt utána, betakarta arcát kezeivel.

IV.
Vasárnap éjszaka megeredt az eső, a hegyi falvaikból visszatérő bányászok kabátja átázott,
mikor száradni kezdett, sáros falevelek peregtek le róla, és a szálló megtelt dohos kukoricára
emlékeztető szaggal. Reggelre a felhők leereszkedtek a környező hegyek csúcsáig,
leszorították a salakdombról felszálló füstöt, a műszak teljes sötétségben ment le a
Százlépcsőn a bánya felé. Az eső kiverte a szegény bányabolondokat búvóhelyeikről: üres
csillékből, kukoricagórékból, félig lerombolt vasúti őrházakból, ahol az éjszakákat tölteni
szokták, és mintha egy pillanatra visszatértek volna régi életükbe, beálltak a bányászok sorai
közé. Most senki sem nevetett rajtuk, és nem dobálták meg őket kövekkel, az alacsony égbolt
fenyegető gomolygásával azt a hitet keltette, mintha az Isten lejjebb szállt volna, készen arra,
hogy a legkisebb bűnt is szörnyű, mértéken felüli büntetéssel torolja meg.

Ahogy múltak a napok, és nem állt el az eső, Ráfaelben lassan összemosódott a délelőtt
és a délután, a lenti és a fenti sötétség. Reggelihez gyakran kaptak egy-egy kocka disznózsírt,
hályogpapírba csomagolták, kenyeret, apró, még ősszel is éretlen savanyú almákat raktak
mellé a zsebükbe, és levitték magukkal, de nem tudták megenni az egészet, délután, mikor
kinézett a szálló ablakán az esőbe, Ráfael még mindig zsíros kenyeret tartott a kezében. A hét
közepére feláztak az utak, az autóbuszok leálltak, a bányatelepet csak a felsővezetéken futó
csillék kötötték össze a külvilággal.

Gyakran eszébe jutott a lány, akit a sorompónál látott. Mióta eljött hazulról, szokásává
lett, hogy korán lefekszik, általában el is tudott aludni, de éjfél után bizonytalan időben az
álomképei lelassultak, mintha álmában magát látná, amint súlyos kosarat cipel, szíve kemény
csomóvá ugrott össze, és felébredt. Egyedül volt ébren a teremben, tehetetlenül tűrte, hogy
átvonuljanak rajta kínzó gondolatai, csak ébresztő előtt aludt el néhány percre. Ezen a héten
ébredéskor a lányra gondolt, kezét hideg homlokára tette, és becsukta a szemét. A hátán fekve
hallgatta a szívét: lazán, könnyedén vert. Bólintott, lenyelte álmában összegyűlt sűrű nyálát,
majd újra elaludt.

A hét második felében délutános sichtában dolgozott, vasárnap ő lett volna az ügyeletes
lakatos; hogy felszabadítsa magának a hét végét, két műszakját is elcserélte. Pénteken délben
egy órakor szállt le, és szombat délben fél háromkor jött fel. A lépcsősoron, mely a napszintre
vezetett, a fordulónál meglátta az árnyékát a falon: kinn sütött a nap. Ahogy felért a szabad
levegőre, telifutott a feje vérrel, sokáig nem látott.
 Az eső alig egy-két órája állhatott el, az agyagos úton egymásba értek a tócsák. Néhol,
az út szélén látszott egy-egy szárazabb sáv, de ötven-száz méter után ezek is eltűntek. Az
autóbuszok még nem indultak el, aki a városba akart jutni, csak a hegyi ösvényeken
próbálkozhatott, ez az út hatalmas félkörben vezetett el S.-ig. Ráfael fél négykor indult el, úgy
gondolta, fél hét, hétre beér, a múlt szombaton ebben az időben látta a lányt a vasúti
Senkiföldjén. Az ösvény agyagos talajába szabálytalan távolságokban ékelődtek bele a fehérre
ázott kövek, Ráfaelnek folyton változtatnia kellett lépéseinek hosszát. Mivel maga elé figyelt,
alig vette észre, hogy elhagyta a bányatelep környékét, innen már nem ismerte az utat, a
továbbiakban csak azokra az eligazításokra támaszkodhatott, melyeket az indulásnál kapott.

Hamarosan el is ért az első megjelölt fordulóponthoz, egy sváb hegyitemetőhöz.

Átvágott a világoskékre festett sírkövek között, és egy kordé keréknyomában folytatta az
útját. A kordé jóval korábban, talán napokkal előtte járhatott itt, mert az ösvényen keresztben
háborítatlan pókháló feszült.

Nem tudta min lemérni a megtett útszakasz hosszát, de a környezet sokszori

megváltozásából úgy gondolta, hogy gyorsabban halad a tervezettnél, öt óra után néhány perc
pihenőt engedélyezett magának. Lába remegett a fáradtságtól, de a nedves fűre nem ülhetett
le, nekitámasztotta a fejét egy fa derekának. A csöndben, melyet csak egy-egy toboz
pottyanása zavart meg, Ráfael eltűnődött, mihez kezd, ha a lány nem áll ott a vasúti
Senkiföldjén? A városban nem keresheti, hiszen még a nevét se tudja, lehet, hogy nem is ott
lakik. Ha nem talál helyet magának, ahol az éjszakát eltöltheti, vissza kell térnie a
bányatelepre, és ismét egy hetet kell várnia, hogy találkozhasson a lánnyal. Elindult.

Pihenőhelye után egy horhoson haladt tovább, sűrű szederbokrok között, néhány száz
méter után az ösvény ereszkedni kezdett, és kettévált. Ráfael nem emlékezett az eligazításra,
hogy melyik csapáson kell mennie, azt az utat választotta, amerre a kordényom fordult, és
forintos csokoládék eldobott papirosai jelezték rajta, hogy viszonylag forgalmasabb. Kevéssel
később olyan szakaszhoz ért, melyet kőzúzalékkal töltöttek fel; megnyugodott, hogy az
elágazásnál jó irányba indult el.

Egy éles kanyarodó után az út egyenesbe fordult, és hirtelen megváltozott: oldalt

szabadon álló sziklatömbsorok szegélyezték, az eddigi darabos zúzalék helyett pedig finomra
hengerelt por borította a talajt. Az útszakasz végén pislákoló tüzet vett észre, egy öreg éjjeliőr
guggolt mellette, és kukoricát sütött. Felvilágosította Ráfaelt, hogy az elágazásnál rossz
irányba fordult, mert a kordényom zsákutcába, a kőbánya területére vezet. Hüvelykujjával
maga mögé bökött: a leereszkedő homályban is jól ki lehetett venni a bánya vörös kőkatlanát.
Az utat szegélyező sziklatömbök sorain nem tudott átvágni, Ráfaelnek vissza kellett térnie az
elágazáshoz. Futni kezdett, talpa felverte a finom kőport, hamarosan kiszáradt a torka, de nem
akart időt veszíteni azzal, hogy vizet keres. Mire visszajutott az elágazás sűrű
szederbokraihoz, már feljött a hold. Egy pillantást vetett a csuklójára: fél hét elmúlt, több mint
egy órát vesztett, a lány már valószínűleg ott áll a sorompók között.

Fél nyolcat harangoztak, mikor a város széléhez ért. Inkább csak megérezte, mint tudta,
merre van a vasúti átjáró, ösztönösen fordult be a felbukkanó utcák sarkán. Egy lámpa alatt
teknőben tiszta esővizet látott, de nem állt meg, hogy igyon, úgy érezte, minden
másodperceken múlik. A sorompókat éppen előtte eresztették le, a kis szárnysorompón
azonban, mely a gyalogutat zárta le, még átjutott a Senkiföldjére. Körülnézett, de vibráló
szemei senkit sem láttak, rákönyökölt a sorompó piros-fehérre festett rúdjára, és akarata
ellenére könnyek ömlöttek végig az arcán.
 V.
Nem tudta, mennyi ideig állt a sorompó mellett; közben leereszkedett a köd. Egy darabig még
látta a tehervonatok utolsó kocsiján a vasutasok piros lámpáit, majd ezek is eltűntek a
gomolygásban, csak fényes szemcsék szikráztak előtte. Néha kiáltásokat hallott, és
párbeszédek töredékeit. Valamilyen nő azt mondta egy férfinak, hogy: „Nem jól van ez így!”
– sírva fakadt, és megismételte: „Nem jól van ez így!” – aztán egy részeg mesélt egy lányról,
akinek olyan apró keze volt, hogy csuklóig be tudta venni a szájába. A beszélgetők elhaladtak
mellette, de Ráfael még a körvonalaikat sem tudta kivenni. Lehűlt, dideregni kezdett átizzadt
ingében, megtörölte az arcát, leszedte ballonkabátjáról a kéregben száradó sarat, és belépett a
Senkiföldje-kocsmába.

A bádogbódét még a háború előtt építette egy zsidó kocsmáros, az ő ideje óta alig
változott valami az alacsony helyiségben. A bádoglemezeket belülről – még ruszin favágókra
számítva – szentképek és cirillbetűs feliratok borították, a polcokon kerek, csiszolt üvegek
sorakoztak, melyekben vagy zöldnek, vagy sárgának látszott az égetett ital. Ráfael egy korsó
sört kért, rumot öntetett belé, és behúzódott az egyik sarokba. A tömeg a bódé közepén egy
szénporos arcú férfit vett körül, aki tenyerével a száját verve madárhangot utánzott. Ráfael
csak annyit vett ki a szavaiból, hogy a második világháborúban a partizánvadászok között
harcolt, és ezzel a jellel csalogatták elő a partizánokat a bokorból, a többit elnyelte a tömeg
nevetése.

Ráfael elszédült az italtól és az élő kísértetek forgatagától, melyet a szombat este

szabadított el körülötte, nekinyomta homlokát az ablaküvegnek, és kinézett a ködbe. A
partizánvadász huhogása és elbeszélése a harcról 1956 októberét juttatta az eszébe.
Kétségbeesetten vágyott vissza a harcok közepébe, ahol nem érezte magányosságát, a
fegyverére gondolt, kezeit olyan fogásba hajlította, mintha a géppisztoly dobtárát tartaná.
Olyan erővel próbálta felidézni, hogy egy pillanatra megcsapta tenyerét az acél hűvössége.
Arra gondolt, bár esett volna el ő is valamelyik átjáróban, melynek téglasarkain szikrázva
pattogtak a lövedékek, vagy szállt volna ki a lelke egy géppisztoly csövén.

Még egy korsó sört kért rummal. Mikor visszatért a sarokba, és újból nekitámasztotta
homlokát az ablaknak, az üvegen túl, a raktárfal egyik beszögellésében meglátta a lányt.
Otthagyta az italt, egy húszforintost dobott a pultra, a csapos elé, kilépett a bódéból, és
szótlanul megállt a lány mellett. A lány először megdöbbent, végignézte Ráfael sárral telivert
ruháját, agyagos haját, és mintha megértené az utat, mely hozzá vezetett, tétován bólintott.
Ráfael is elmosolyodott, mélyen meghajtva a fejét.

Bemutatkoztak: a lányt Jeszenszky Emmának hívták, gyógyszerésznő volt, Pestről jött

le, hogy a városban töltse a gyakorlóidejét. Ráfael – bár a félelem elszorította a torkát –
hosszú évek után először az igazi nevét ejtette ki.

Lassan, vontatottan beszélgettek, egy-egy mondat után elhallgattak, mintha rögtön

megbánták volna, bizonytalan kézmozdulattal megpróbálták érvényesíteni. Nem vették észre,
hogy a sorompó újból és újból felemelkedik, majd lecsukódik mellettük, nem látták, hogy a
mozdonyból kiröppenő szikrák egyre fényesebb ívet írnak le, és mielőtt kialudnának,
megvilágítják a tócsák felszínét.

A lány arcán megülő cseppekből vette észre Ráfael, hogy az eső újra megeredt.
Elindultak a patika felé. Emma az ügyeletesi szobában lakott, a fiú engedélyt kért, hogy
elkísérhesse a patikáig. Az utcán már senki sem járt, a gázlámpák nem égtek, egy-egy golyó
ütötte lyuk, melyet világosabb színű rozsda vett körül, jelezte rajtuk, hogy még a háborúban
elromlottak, és azóta senki sem javította meg őket. Szótlanul mentek egymás mellett, a
keramit kockákat figyelték maguk előtt: a kerek esőnyomok lassan egymásba értek. Ráfael
elszédült a szabad levegőn, a rummal kevert sör felszabadította benne a három egymás utáni
műszak és a hegyi rohanás fáradtságát. Néha lehunyta a szemét, kitátott szájjal lenyelt egypár
esőcseppet, utána rögtön a lányra nézett, hogy nem tűnt-e el közben Emma? Emma
megérezte, mitől fél, mosolyogva szorította magához a retiküljét.

A patika kék lámpájánál megálltak, Ráfael a lámpával szemközt tarkóját a hulló

vakolatnak támasztotta.

Hallotta, a lány arról beszél, hogy mennyire gyűlöli ezt a várost, csak tavasszal
elviselhető itt az élet, munka után ki szokott menni a környékbeli dombokra, az akácfák közé,
és egy nagy csokor virágot hoz haza a szobájába. Ráfael teste kezdett átfűlni gőzölgő, vizes
ballonja alatt, egyre hosszabb időre csukta le a szemhéját, mikor felnézett, a lány arcát egyre
teltebbnek látta, haja körül a kék lámpa fényét pedig egyre világosabbnak. Emma észrevette
az álmosságát, zavarba jött, hirtelen kezet nyújtott, és bement a patikába.

Ráfael hallotta, hogy a lány becsukja maga mögött a vasrácsot, és átmegy a kongó, üres
patikahelyiségen a szobája felé. Eszébe jutott, hogy nem beszéltek meg találkozót, de nem
szólt utána, pedig a pultnál megállt, és kosztümkabátját felakasztotta a fogasra. Most először
látta Emmát blúzban. Két feszes mellének árnyéka átsuhant a falon, könnyedén megperdült
maga körül, átlépett a házicipőjébe, és az ajtóból még egyszer búcsút intett.

Ráfael nem érzett elég erőt magában, hogy elinduljon, leült a lépcsőre a patika előtt. A
huzattól megfájdult a torka, felgyűrte ballonkabátja gallérját, feje lassan átmelegedett.

Tudta, a lánynak kellemetlen volna, ha a reggeli járókelők ott találnák őt a patikánál,

felkelt, és megindult a pályaudvar felé.

A váróteremben nem jutott neki hely, a vasárnap hajnali vonatra várakozók feküdtek
végig a padokon. A pénztárfülke előtt egy vastuskó választotta ketté a korlátok közötti teret,
Ráfael erre a tuskóra ült, előrehajolt, fejét oldalt döntve a korlátnak támasztotta, és
kinyújtózkodva elaludt. Reggel a vonat érkezésére ébredt fel. Megmosta az arcát, elindult,
útközben felvette egy teherautó, mely friss kenyeret szállított ki a bányatelepre.

VI.
Néhány nappal később a felszáradó utakon újból megindultak az autóbuszok, Ráfael
szombaton a délutáni járattal bement a városba. Hat óra előtt beért, hogy eltöltse az időt,
behúzódott a Senkiföldje-kocsma bódéjába. Most is sört rendelt rummal, ugyanabba a sarokba
állt be vele, mint a múltkor. Öntudatlanul arra számított, hogy Emma el fog jönni, ha
ugyanolyan körülmények között várja, mint az elmúlt szombaton.

Túl az ablakon, az üvegre nyomott arca előtt lassan kihalt az átjáró környéke. A
bódéban felgyújtották a lámpákat, majd újból eloltották, de Ráfael csak arra riadt fel, hogy a
csapos a vállára teszi a kezét. Körülnézett: ő volt az utolsó vendég a kocsmában. Fizetett, egy
pillantást vetett a csuklójára, tíz óra elmúlt, tudta, a lány már nem jön ki a Senkiföldjére.
Átment a főtérre, még épp elérte az esti különautóbuszt, mely a bányatelepieket vitte haza a
Faluszínház előadásáról. Megváltotta a jegyét, és leült egy sarokba, félrehúzódott az
ünneplőbe öltözött bányászoktól, hogy ne szóljanak hozzá, alvást tettetett. Alig haladtak
keresztül azonban a vasúti átjárón, meggondolta magát, felugrott a helyéről, benyomta a
jelzőgombot; mikor látta, hogy a kocsi nem áll meg a jelzésre, felhajtotta az ajtón a kallantyút,
és kiugrott.

A patika már bezárt. Ráfael benézett a vasrács négyszögei között: bent, az ügyeletesi
szobában égett a lámpa, de bárhogy figyelt is, hangokat nem hallott kiszűrődni, Emma, úgy
látszik, egyedül volt. Becsöngetett. Bár a kék lámpa alatti táblán az állt, hogy a patika éjszaka
is ügyeletet tart, a csengőt belülről kikapcsolták. Mivel a patikával szemközti házban még
világított egy ablak, és egy hatalmassá torzult kártyázó árnyék néha letett egy árnyéklapot az
utca köveire, Ráfael nem akart feltűnést kelteni; sétára indult a háztömb körül. Mikor
visszaért a patika elé, a kártyázó árnyék még mindig ott ült a lámpa előtt. Elszánta magát,
elővett a zsebéből egy forintost, és néhányszor koccantott az üvegen, ez az éles hang, melyet
felerősített a kihalt patikaterem, felért egy zörgetéssel.

A lány már feküdt, mikor kijött. Ráfael megérezte rajta az ágy melegét, két kézzel fogta
össze magán kék-fehérpettyes pizsamakabátját, arcán zsíros éjszakai krém fénylett. Zavartan
bólintott, kapkodó mozdulatokkal magyarázni kezdte, hogy beteg volt, azért nem ment ki a
vasúti átjáróhoz. Ráfael tudta, hogy nem mond igazat, merően néztek egymásra, a lány
először el akarta fordítani a fejét, de aztán az ő tekintete is megakadt Ráfael szemében, és
elhallgatott, olyan mély bánattal nézett vissza rá, hogy a fiú beléreszketett. Így álltak a vasrács
két oldalán mozdulatlanul, míg Emma nem ment be az ügyeletesi szobába. Ráfael azt hitte,
bent is marad, de a lány kisvártatva visszatért, kinyitotta a rácsot, és félmagasságig felhúzta
előtte.

Bent, az ügyeletesi szobában csak egy olvasólámpa égett, az ágy mellett a párnán
kihajtott könyv hevert. Ráfael, mielőtt leült volna a sarokban álló székre, megnézte: Thornton
Wilder Szent Lajos király hídja című regénye volt. A lapok margóin sűrű bejegyzések
sorakoztak, az írások különbözőségéből a fiú úgy gondolta, hogy sok személytől származnak.

A lány viselkedése hirtelen megváltozott, bár Ráfael kísérletet sem tett, hogy
közeledjen hozzá. Kapkodó mozdulatokkal a hajába nyúlt, kinyújtott mutatóujjal egy kis
kanál nyelét ütögette, nyújtózkodva keresztülsétált a szobán, végigdörzsölte az arcát kölnivel,
majd anélkül hogy a fiú kérte volna, fogta a teáskannát, és átment a patikaterembe teát főzni.

A magára maradt Ráfael körülnézett. A bútorok szolgálati bútorok voltak, a lány egy
fehér bőrpamlagon aludt, a pamlag fölé egy cédulát szegezett a falra akkora betűkkel, hogy a
fiú ültőhelyéből is el tudta olvasni:

MÉG 250 NAP S.-EN

ELVISELNI, KIBÍRNI, TÚLÉLNI!

A felső sorban a számokat mindennap átragasztották egy vignettával, magasan

kiemelkedett az írás egész síkjából; ez lehetett a lány naptára. A pamlagtól hátrább, félig már
kívül az olvasólámpa fénykörén, üvegezett gyógyszertároló szekrény állt, Emma ebben
tartotta könyveit, a szekrény szabad előterében mécses állt egy fél kókuszdió héjában, jobb
oldalról egy félszemű kalózbabát, bal oldalról pedig egy játékautót támasztott neki.

A lány nemsokára visszajött, gyógyszertári porcelán tálon két csésze teát hozott be és
egy kartondobozban apróra tört mokkacukrot. A cukor nehezen olvadt el, még két kanállal
utánarakott, ettől a tea tűrhetetlenül édes lett Ráfael számára. Mivel amúgy is égette a torkát,
letette a csészét az asztalra, és engedélyt kért, hogy a Szent Lajos király hídját nézegethesse.

A széljegyzeteket olvasta, észrevette, azok összesen két kéztől erednek. Első látásra az
tévesztette meg, hogy a lány változtatta betűformáit: hol valósággal rajzolt, hol pedig alig
kivehetően firkált, csak arról lehetett azonosítani, hogy az egymás utáni sorok szélén a margó
fokozatosan beljebb nyomult, kétoldalt valóságos öblöt képezve. Többnyire kétségbeesett
félmondatokat írt oda. Mind kérdőjellel végződött. Ráfael a legtöbbnek nem is tudta felfogni
az értelmét, csak megérezte, hogy a megjegyzések ürügyén a lány saját emlékein próbál
gúnyolódni: „Akár az én »valószínűtlenül« kék szemeim?” „Bruhaha, megint lekésted öt
perccel a megváltást, mikor indul a következő megváltás?” „Nem jöttem sem elég alulról, sem
elég felülről, ha a proletariátus az ötödik rend, akkor én hanyadikba tartozom?” „Böbének
minden kijár az élettől? (Igaz, ő egyszer mert öngyilkos lenni).”

A másik kéztől származó bejegyzéseket egy férfi írta, hihetetlenül apró betűkkel. Ráfael
a lámpa felé fordította a könyvet, hogy több fény essen rá. „Lásd a mullahot, aki azt hitte,
hogy bölcs lett, mert megette a Koránt.” „Egyszer majd csöngetnek a számok, Emma, és
akkor nekünk fizetni kell.” „Thalatta, Thalatta, Thalatta – mondták, mikor elérték a tengert.”
Ráfael leengedte a könyvet, úgy tűnt neki, mintha idegen nyelven fogalmazták volna ezeket a
mondatokat.

A lány a szekrényhez lépett, és a blúzai közül egy levelet vett ki, már le volt zárva, de
bélyeget még nem ragasztott rá. Felnyitotta és felolvasta Ráfaelnek: ahhoz a férfihoz szólt, aki
jegyzett a könyv szélére. 56-ban disszidált a családjával együtt. Emma gyakran írt neki, de a
levelet nem küldte el, hanem berakta a szekrényébe. Most, miután felolvasta, eltépte, és a
foszlányokat bedobta a papírkosárba.

Emma dideregni kezdett, fogai össze-összekoccantak, megkérte a fiút, hogy forduljon

el, és bebújt a paplan alá. Ráfael közelebb húzta a székét a pamlaghoz, térde hozzáért a fehér
lepedőhöz, a Thornton Wilder-könyvet lapozgatta, hogy elfoglalja a kezét valamivel. Néha
egy pillantást vetett a lányra: Emma egyszer-egyszer megszólalt még, aztán hátravetette a
fejét a párnán, lehunyta a szemét, nem lehetett tudni, alszik-e, vagy ébren van. Ráfael arra
gondolt, hogy előrebukik a párnára, és megcsókolja az arcát, de emlékezett rá, milyen
rajongással beszélt Emma a disszidált férfiról, attól tartott, hogy ellöki magától, és kiabálni
kezd. Újabb és újabb határidőket jelölt meg magának órája számlapján; a félórák leteltek, de ő
mozdulatlanul ült a széken.

A lány elaludt, nyaka megfeszült, az orrán át vette a levegőt. Az idegesség álmában

kitört rajta, kezei megrándultak, és dobálta a vállait, lecsúszott róla a paplan, Ráfael
visszahajtotta rá. A szoba már kihűlt, ahogy húzódott ki a meleg, úgy vált egyre érezhetőbbé
az asztalon hagyott tea illata. A fiú megborzongott, feje újból és újból előredöccent.
 Arra ébredt, hogy Emma végigsimogatja az arcát, és magához húzza. Fejét a lány ölébe
hajtotta, még emlékezett rá, hogy ujjaival a hajába nyúl, aztán újból elaludt. Néha felriadt és
felnézett: a lány ragyogó szemeit változatlanul ott látta maga fölött.

VII.
Ezentúl Ráfael minden hét végén bejött a bányatelepről a városba, ha sár vagy hó borította az
országutat, és az autóbuszok leálltak, a hegyi ösvényeken vágott keresztül. Már jól ismerte az
utat, megtalálta az út menti szélfogókat, ahol megvárhatta, amíg a zápor kiadja a dühét, az
erdei bogyók száradásán le tudta mérni, hogy fordul az idő lassan a télbe. Bent, a városban
vigyázott, hogy lehetőség szerint megóvja a lányt a pletykáktól, kivárta, amíg a szemközti
házban a kártyázó árnyék kijátssza az utolsó lapját, és eloltja a villanyt, csak akkor koccantott
a patika üvegén.

Emma sietve jött ki a világos szobából, és beengedte, az asztalra már kikészítette a teát,
a szék karfájára pedig egy fehér frottírköpenyt. Örömét találta abban, hogy a fiút rászoktatja
az arc- és bőrápolószerek használatára, sokáig dörzsölte a kezét krémmel, megpróbálta
eltüntetni róla a zöld bőrkeményedéseket. Fürdő után Ráfael hátradőlt a karosszékben, a lány
combjával nekitámaszkodott a karfának, még hosszú hónapok múlva is annyi mondanivalójuk
maradt egymás számára, hogy órákig meséltek, szinte megállás nélkül. Attól azonban Ráfael
óvakodott, hogy célzást tegyen részvételére páter Fáber osztagában.

Karácsonykor Emma otthon járt, szüleitől egy táskarádiót kapott ajándékba, lehozta
magával S.-re, ez lett a legkedvesebb játékuk. Végigcsavarták a keresőt az állomásokon, a
skála osztatlan részén túl az utolsó „Slavanger”-jelzésen, alig egy-két foknyira a keresőnyíl
koccanásától, egy adó szombat éjszaka majdnem mindig sugárzott tánczenét. Sohasem tudták
megállapítani, milyen nemzetiségű lehet, mert a számokat nem konferálták be, átkötésként
csak egy elektromos gitár két húrjának a pengése ismétlődött. Ha elfogták ezt az állomást,
táncoltak a fehér gyógyszertári bútorok között, amíg a lány combja nem simult hozzá
Ráfaelhez, de a válluk továbbra is mozgott a zene ütemére. Néha kopogtak a patikaajtón,
Emma sietve kiadta a gyógyszert, és visszabújt a fiú ölelésébe.

Vasárnap Ráfael még sötét hajnalban elment; egy-egy környékbeli, piacra tartó
parasztszekeret látott útjában. Délután újból találkoztak vagy a vasúti átjárónál, vagy a város
szélén, ahol kevésbé ismerték a lányt. Tavasszal kisétáltak a környékbeli dombokra. Emma
sokáig el tudott ülni egy kilométerkövön, fejét Ráfael derekának támasztotta, és hallgatta a
villanyvezetékek zúgását. Néha történeteket mondott, melyeket a drótok zúgásából talált ki.

Egy nap, már 1959 áprilisának legvégén, Ráfael, mikor feljött a műszakról, egy levelet
talált a pokrócán. Képeslap volt, Egerben adták fel hamis nevére címezve, a hátára néhány
szokványos üdvözlősort írtak egymásba olvadó betűkkel, aláírás nem állt rajta. Mióta eljött
hazulról – lassan három év telt el azóta –, senki sem írt neki, anyja sem ismerte a címét; nem
tudta elképzelni, hogy a képeslap küldője hogyan jutott neve és tartózkodási helye nyomába.
Egerben sohasem járt, és nem ismert ott senkit. Megfordult a fejében, hogy talán Emma
tréfálkozott, de ez nem vallott volna a lányra.

Újból kézbe vette a képeslapot, és minden szót külön megnézett rajta, azokat is,
melyeken olvashatatlanságuk miatt első alkalommal csak átsiklott. Így jött rá, hogy az utolsó
előtti sorban az a három elmosódott szó, melyet az üdvözlet részének tartott, valójában egy
számára jól ismert rövidítés: „lema héhma öb”. Fáber egykori osztagában az akcióra felhívó
titkos jelmondat az volt, hogy: „Légy engedelmes, mint a holttest, és hasznos, mint az
öregember botja!” Ezeknek a szavaknak a kezdőbetűiből állt össze a rövidítés a képeslapon.
Ráfael másnap Pestre utazott, anélkül hogy Emmától elbúcsúzott volna.

VIII.
Hajnali sötétben indult el S.-ről, és a Keleti pályaudvar csarnokában már égtek a lámpák, mire
megérkezett, az út több mint tizennégy óra hosszat tartott. Útközben csak néhány percre ment
ki levegőzni az előtérbe, különben a sarokfogasra akasztott kabátja mögé húzódva tűnődött.

Fáber az 1956. november 5-re virradó éjszakán bocsátotta el egysége tagjait. A

titoktartáson kívül semmiféle utasítást nem adott, nem akarta külön megszorításokkal
korlátozni volt katonáinak beilleszkedését az elkövetkező, bizonytalan körülmények közé, de
megparancsolta, hogy arra a jelzésre – melyet Ráfael az egri képeslap hátán kapott meg –
bármikor is jönne az, másnap vagy évek múlva, jelentkezzenek egy meghatározott pesti
kifőzés belső szobájában.

Ráfael nem kételkedett, hogy Fáber most azért hívatja őt, és valószínűleg az egység
többi tagját is, mert a tétlenség hosszú évei után újra kedvezőnek ítéli a helyzetét, és akcióra
készül.

Ráfael úgy beszélte meg Emmával, hogy ősszel, amikor a lánynak lejár a gyakorlóideje
S.-en, együtt térnek vissza a fővárosba, és összeházasodnak. Tudta, ez lehetetlenné válik, ha
részt vesz ebben az akcióban (bármiről is legyen szó), különben is irtózott attól, hogy még
egyszer fegyvert fogjon a kezébe. Gondolatban végigment a lehetőségeken, miképpen
térhetne ki a parancs elől. Tovább menekülni nem lett volna értelme, hiszen új helyén Fáber
éppen úgy megtalálná őt, mint itt, az S. melletti eldugott bányatelepen, a parancs megtagadása
éppen ilyen kivihetetlennek látszott. A rendőrséghez nem akart fordulni, nem tudott az
amnesztiarendeletekről, úgy érezte, élete elveszítené az értelmét, ha most éveket kellene
börtönben töltenie. Mire besötétedett, és világítottak a vonat mellett visszafelé repülő szikrák,
megérett benne a döntés, hogy megöli Fábert. Úgy tűnt neki, ez az egyetlen természetes
kivezető út a helyzetéből. Abbahagyta a gyötrő tűnődést, lassan feloldódott az egész testét
szorongató ideges görcs, előbújt a kabátja mögül, és átment a büféskocsiba, hogy ennivalót
vásároljon magának.

Pestre érkezve jelentkezett a még 1956-ban megbeszélt összeköttetési helyen, itt

megkapta Fáber címét, az egykori szerzetes – ahogy gondolta is – jelenleg Egerben
tartózkodott. Ráfael legyőzte a kísértést, hogy egy későbbi vonattal menjen Egerbe, és a
közbeeső időben keresse fel az anyját, félt, hogy az gyengítené elszántságát.

Még alig egy-két foknyit oszlott a sötétség, mikor Egerben leszállt a vonatról. Az
utcákon, amerre elhaladt, csak a falak válaszoltak cipősarkának kopogására, a bezárt kapukon
néha meglebbentek a szélben a május elsejei dekorációkról lelógó papírszalagok, és az ünnep
közeledtét jelezték a házak előtt halomban álló zöld gallyak is. Egy utcai kútnál megállt, és
megnyomta a kút karját: édes, a csövekben megállott víz jött belőle.

Fáber egy városszéli, kis földszintes házban lakott, úgy látszik, már felkelt, vagy még le
sem feküdt, mert lefüggönyözött ablaka mögött égett a lámpa. A fiú körülsétálta a házat.
Egyetlen oldalról sem érintkezett más épületekkel: elölről és hátulról utca, oldalról pedig
bozóttal benőtt bokorsor fogta közre. Ráfael bement a bokrok közé, előkereste sportzsákjából
a bicskáját, kinyitotta, hogy kézre essen, kabátja bal belső zsebébe tette. Tartott attól, hogy a
bicska átszúrja a bélést és kiesik, egy papírdarabot dugott a zsebébe, erre támasztotta a hegyét.
Várt néhány percig, nem közeledik-e valaki az úton, aztán kilépett a bokrok közül. Nyelve
tetejét vastag, savanyú lepedék borította el, hiába kaparta le fogai hegyével, és köpte ki,
mindig újból összegyűlt.

A ház előtt nem húzódott sem kerítés, sem kert, csak néhány földbe ágyazott terméskő
jelezte az utat az ajtóig. Ráfael vigyázott, hogy teljes talpával ezekre a kövekre lépjen.
Közben hallotta saját szívének dobogását, igyekezett lélegzetvételét úgy szabályozni, hogy
mindig két szívdobbanás közé essen. Kopogott, de belülről senki nem válaszolt, mikor a
következő kopogás is eredménytelen maradt, lenyomta a kilincset, az ajtó kinyílt, nem volt
kulcsra zárva. Ráfael belépett.

Fáber egy széken ült az asztal előtt, két karjára támaszkodva előredöntötte a fejét. A fiú
keze önkéntelenül megmozdult, hogy felébressze, de félúton megállt, észrevette: a volt
szerzetes halott. Anélkül hogy hozzáért volna, figyelmesen átvizsgálta a külsejét. Ruháján és
bőrén nem látott vérnyomot, már azt hitte, hogy természetes halál vetett véget életének, mikor
a tarkó alatt, a nyakban, késszúrás nyomát vette észre a maradék haj között.

A szúrás körül már megalvadt a színtelen kocsonyás folyadék. Fábert órákkal ezelőtt
ölték meg. A szokatlanul keskeny sebszájból látszott, hogy a gyilkos nem magasról döfött,
kinyújtott karral, hanem a kés hegyét az áldozat tarkójához illesztette, és egy erős rántással
belehúzta a fejét. Ráfael ebből megértette: a gyilkos társai közül, Fáber egykori osztagából
került ki, emlékezett rá, mikor Fáber ezt a szúrást tanította nekik, mint az őr vagy poszt hang
nélküli megölésének egyik módszerét.

Hogy más végezte el helyette a feladatot (úgy lehet, az övéhez hasonló indokok
alapján), Ráfael megkönnyebbült. Bár szeretett volna elmenekülni a ház környékéről, lassan
körbefordította a tekintetét. Aki előtte járt itt, sietve távozhatott (nem zárta be maga után az
ajtót, ami pedig csökkentette menekülési esélyeit), de úgy látszik, azért végignézte Fáber
holmijait. Erre vallott a fehérneműk és könyvek bizonyos rendetlensége, melyet maga a páter
sohasem tűrt volna meg. Ráfael tudta: egykori parancsnoka nem hagyott semmiféle áruló
nyomot maga után, nem emlékezett rá, hogy valaha egyetlen feljegyzést készített volna
bármiről is. Még egyszer körülnézett, hogy nem feledkezett-e meg valamiről, aztán kilépett a
lakásból, kulcsra zárta az ajtót, a kulcsot pedig néhány sarokkal feljebb beledobta a
csatornába. Amerre elhaladt, a házak udvarán kétlábra álltak a kutyák, és hörögve marták
belülről a kerítést: megérezték a fiún a hullaszagot.

Óvatosságból nem vonatra szállt, rendőrségi riadó esetén először mindig a

pályaudvarokat vizsgálják át, a hajnali munkásautóbusszal felment a hegyek közé.
Répáshután szállt ki, onnan át akart vágni a hegyi utakon Ómassáig, ebből a faluból pedig már
könnyen bejuthatott Miskolcra.

A nap feljött, Ráfael érezte az arcán, hogy az ösvények földje átmelegszik, és sugározza
magából a meleget. Délután fél kettőkor – már közel járt Ómassához – meghallotta: bent,
Miskolcon megszólalnak a gyári szirénák, és a munkaidő végét jelzik. Eszébe jutott: a május
elseje előtti nap szombatnak számít, és Emma este várja őt, futni kezdett az ösvényen, hogy
még elérje az S.-be menő vonatot.
Budapest, 1962. január 19.

Éjszakai villamos
(Filmnovella)

M. M.-nek ajánlom

Éjfél körül jár, most a legsűrűbb a sötétség Kőbánya felett. Ha valaki kiállna az út közepére,
és kitárná a karját, úgy tűnne, mintha roppant terheket tartana. De nem áll ki senki, az utcákon
nem járnak emberek. Az autóbuszok és a villamosok is rég leálltak, csak egy nappal nem
használt, viharvert villamoskocsi: „a Bánatszekér” köti össze Kőbányát a Körúttal.

A vonal elején, amíg elszórt házak, kukoricaföldek és vasúti átjárók között halad a
villamos, csak falkába verődött kutyák loholnak át a kocsi előtt, de ahogy elhagyja az
Élessarkot, és beépültebb környékre ér, az alvó utcák és terek között már felbukkan egy-egy
ember.

A bezárt kocsmával szemközti posztján ott őrködik Fernandel, a szemüveges rendőr.

Valaha jól élt: követségi épületek előtt teljesített szolgálatot, gyakran kapott egy kis külföldi
cigarettát, konzervet, de az átkozott játékos természete elrontotta a szerencséjét. Ugyanis az
volt a szokása, hogy esténként elbújt az őrbódé mögött, és ha valaki arra jött, hirtelen
előreugrott, szamárfület mutatott, és rákiáltott az illetőre:

– Bakk!

Aztán egyszer egy öregemberre kiabált rá, aki a szívéhez kapott, és a boncolásnál
kiderült, hogy ő a konzul.

Fernandel most telefonál, a „Jó éjszakát, gyerekek” meseszolgálatot hívja,

végighallgatja, és amikor a csilingelés a mese végét jelzi, újból feltárcsázza. Így tölti el a
hosszú órákat reggelig.

Valamivel lejjebb, egy bezárt műhelyben ég a villany, fényénél Burján, a suszter

sakkozik Zweck Jenővel, az áccsal. Burján elgondolkozva könyököl a fekete-fehér linóleum
mellett, cigarettáját a feje fölé tartja, és ráveri a hajára, már kupacban áll rajta a hamu.

A kultúrház kis mozitermében maszek „fekete” vetítés folyik. Bencsura, a nagy erejű
szállító ugyanis nem nézhet meg vígjátékot rendes mozielőadáson, mert minden viccen úgy
nevet, hogy azt hiszik, szándékosan botrányt akar csinálni, és kivezettetik a rendőrrel.
Bencsura úgy segít magán, hogy minden csütörtökön befizet egy százast a kultúrház
pénztárába, és a gépész tíztől éjfélig még egyszer levetíti a filmet – csak neki. Most ott ül az
üres nézőtér közepén, és kedvére mulat, nevetése kihallatszik az utcára.

A sötét házak között csak az alsó pályaudvar fehér épülete áll fényben.
 A pályaudvar állomásfőnöki szobájában az asztalra borulva ott alszik a forgalmista, az
egyik padon pedig Ali bácsi, az öreg hordár szendereg.

Hirtelen megszólal a géptávíró, a kattogásra Ali bácsi felriad, megrázza a forgalmistát,

az rémülten néz fel.

– Mi van?

– A gép.

A forgalmista álmosan nyújtózkodik, feláll.

– Mennyi az idő, Aladár?

– Éjfél körül.

– Éjfél? Akkor mit akarnak? Hol van még a nyíregyházi személy?

Leül az asztalhoz, fogadja a jelzéseket. Már az első szótól úgy megdöbben, hogy
hangosan desifríroz.

– Két… perc… múlva… megáll… önöknél… az… éjféli… expressz…

Kapkodva veszi fel a kabátját.

– Úristen, Aladár! Mikor állt meg utoljára az expressz Kőbánya-alsón?

– Harmincnyolcban, az eucharisztikus kongresszuson. Egy bíboros áldoztatott a

vonatablakból.

– Menjen a marha vicceivel.

Ali bácsi is igyekszik méltónak lenni a pillanathoz, könyökével megdörzsöli piros

sapkáját.

Még nem látni az expresszt, de a sínek rezgése már jelzi a közeledését. Ali bácsi és a
forgalmista kint állnak a fogadórampán, idegesen toporognak. Ali bácsi találgat.

– Mégis, miért áll meg nálunk?

– Talán valaki le akar szállni.

– Ki szállna le nálunk a nemzetközi gyorsról?

A forgalmista vállat von, és kifordítja a tenyerét: még találgatni sem tud. És a

kanyarban már látszik az impozáns vagonokból álló gyorsvonat. Fékez, a szerelvénysor
megállapodik, de egyelőre semmi mozgás nem mutatkozik rajta, amely okát adhatná, hogy
miért állt meg ezen a teljesen jelentéktelen pályaudvaron. A forgalmista és a hordár
várakozóan figyelnek: végül is egy fiatal férfi lépked le az utolsó kocsi lépcsőjén.
 Furcsa ez a férfi: még nem lehet több harmincévesnél, de az arcát már elborítják a
ráncok. A lárvaszerű, kiélt arc fölött csak a sűrű, fekete haj őrzött meg valamit a fiatalságból.
Magatartása rendkívül összefogott és mértéktartó, mozgása viszont könnyed és lendületes,
mint egy artistáé vagy egy parkett-táncosé. Öltözékének szabása is ezt a mozgékonyságot
segíti elő, lazán követi a test természetes vonalait. Öltözékében a fekete szín dominál, fekete
nagy kofferje és kis szív alakú bőröndje is, amit kezében tart. Még egy dolog tűnik fel rajta:
gomblyukában csillogó acélrózsát visel.

Ahogy leszáll, a vonat lassan továbbindul, és kigördül az állomásról. Ali bácsi

tanakodva nézi a jövevényt, oldalba löki a forgalmistát.

– Szólítsa meg.

– Szólítsa meg maga. Mindig azt mondja, hogy tud franciául.

– Mintha ismerném valahonnan.

– Honnan?

Végül is Ali bácsi lép közelebb.

– Taxi bitte?

– Nem. Csak a villamosmegállóig megyek.

Az ismeretlen férfi előremegy, Ali bácsi összenéz a forgalmistával, vállat von, aztán
elbaktat a bőrönddel. A forgalmista szintén teljesen értetlen arccal megy vissza az
állomásépületbe.

Az alsó pályaudvar előtti kis teret átható, fehér villanyfény világítja meg, a még nyitva tartó
vendéglő ablakai sárgás fényükkel alig észrevehetőek. A tér egy darabig néptelen marad,
majd kisvártatva az ismeretlen férfi jön ki az állomásépületből, mögötte Ali bácsi hozza a
bőröndöt. Cipősarkuk élesen kopog a téren, akárha egy szoba zárt falai között visszhangzana.
Az idegen lassan megy, néhány lépésenként megáll és körülnéz. A tér egyik sarkában egy
régimódi, jó állapotban levő konflis áll. A bakon vastag pokrócba takaródzva ott alszik a
kocsis, de hátul a bőrlebernyeg alatt nem ül utas. Az idegen nézi a konflist, mintha ismerné
valahonnan, rámutat.

– Ez még megvan?

– Meg, kérem. Ez az utolsó pesti konflis, a vezetőnőt szokta hazavinni a vendéglőből.

Szolgálatkészen:

– De addig még csinálhat egy fuvart. Felkeltsem?

 – Nem kell. Ki most az üzletvezetőnő?

– Egy fiatalasszony: Meskó Tiborné. Épp mostanában halt meg az ura.

Az idegen lassan megismétli magában:

– Meghalt Meskó.

– Talán tetszett ismerni?

Az idegen nem válaszol, hanem újból ő kérdez.

– És mi a vezetőnő keresztneve?

– Györgyinek szokták szólítani.

– Jól van.

A tér túlsó felén ötven-hatvan méternyi távolságban most érkezik be a megállóba az

éjszakai villamos. Senki sem várta, így megállás nélkül megy tovább. Ali bácsi az idegenre
néz.

– Elment. Ne hívjak mégis taxit?

– Nem kell. Mikor jön visszafelé a villamos?

– Egy jó félóra múlva.

– Bemegyek a vendéglőbe, egy félóra múlva szóljon be nekem.

– Igenis.

Az idegen eltűnik a vendéglő ajtaja mögött.

Az idegen, miután belépett, félrehúzódik az ajtóból, és körülnéz. A vendéglőt nemrégen

alakíthatták át, a falat népies festmények díszítik: pásztortűz, lopóval bort szippantó paraszt,
tulipángirlandok. A terem elején négytagú cigánybanda játszik, figyelmesen szemügyre
veszik a vendéget, aztán összenéznek, és szótlanul, csak arcfintorokkal és
szemöldökrángatásokkal találgatják, hogy van-e benne pénz.

Az idegen szinte szabadon választhat, hogy melyik asztalhoz üljön le, már csak alig
néhány ember tartózkodik a teremben: két-három részeg, pincérek, más, már bezárt kőbányai
vendéglőkből. A sarokban egy szerelmespár suttog, a pultnál egy rendőrposzt feketét iszik.
 Az idegen egészen hátul ül le, még el sem helyezkedett, mikor a prímás lelép a
dobogóról, és beledőlve a nótába, fenekét felemelve elindul felé. Az idegen szánakozó
mosollyal hagyja, hogy közelebb jöjjön. Mikor odaér az asztalhoz, akkor szól rá:

– Legyen szíves, küldje a pincért.

A prímás arcáról eltűnik a mosoly.

– Kérem.

Visszafelé menet már nem is hegedül, beszól a lengőajtó mögé.

– Bal hetes vendég.

Fiatal, de máris kövér, bajuszos, agresszív magatartású pincér jön elő, unottan kérdezi.

– Tetszik?!

– Hozzon egy üveg konyakot.

A pincér bizalmaskodva rátámaszkodik az asztal sarkára.

– Nem lesz az sok?

– Vegye le a kezét az asztalról, Szépfiú.

– De értse meg: kétszáz forint.

– Nem kérdeztem. Hátra arc, indulj.

A pincér indulatba jön.

– Micsoda hang ez?

– Szóval nem megy el az asztaltól?

– Nem.

– És nem hoz konyakot?

– Nem szolgálom ki magát, már biztos részeg.

– Hármat számolok, addigra elmegy az asztaltól, tizenkettőt, addig idehozza a

konyakot.

Többet nem mond, de ez nyomasztóbb minden nyílt fenyegetésnél. Belenyúl a

fogpiszkálótartóba, a pincérre néz: az sápadtan, de elszántan áll az asztal mellett, a helyzet
olyan, hogy egyszerűen nem lehet elmennie. Az idegen elmosolyodik, kivesz egy csomó
pálcikát, egyet letesz az asztalra.
 – Egy. Magát szerethetik a nők, Szépfiú, magán van mit fogni nekik.

A pincérnek még tart a bátorsága, a férfi leteszi a második pálcikát is, úgy, hogy az
derékszöget alkot az elsővel.

– És ahogy nézem, maga visszaél ezzel. Kegyetlen, szeszélyes, összetöri a szívüket,

úgy, ahogy én fogom a maga gyönyörű, modern fejét.

Mintha csak véletlenül tenné, befelé fordítja kabátja hajtókáját. Egy

körömreszelőszerűen lapos, de hosszú, esetleges verekedésben teljes értékű kés csillan meg,
eddig az acélvirág rögzítette, mint mágnes. A pincéren, akit a különösen választékos beszéd
amúgy is megzavart, végigfut a remegés. A harmadik pálcika is lekerül az asztalra egy
négyszög harmadik oldalaként.

– Három.

A pincér sietve megfordul, és elmegy, a férfi befejezi a négyszöget.

– Négy.

A furcsa párbaj viszonylagos csendben játszódott le, az étteremben senki sem vett észre
semmit. Az idegen továbbra is egyenként rakja le a pálcikákat, még két négyszöget formál ki.
Még kész sincs a harmadik négyszög, mikor a pincér meghozza a konyakot. Szótlanul húzza
ki a dugót az üvegből, fehér asztalkendővel letörüli a dugaszolás maradványait, és tölt egy
pohárba.

– Két pohárba töltsön, Szépfiú.

Mikor ez is megtörtént, a férfi rászól:

– Most pedig küldje ide a vezetőnőt, lesz egy-két szavam a maga modoráról.

A pincér elmegy, az idegen hátradől a székén, nem nyúl egyik pohárhoz sem.
Kisvártatva fekete pulóveres, fekete szoknyás, szőkére festett, harminc év körüli nő jön ki a
lengőajtó mögül, megjelenésére mindenki felfigyel, néhányan köszönnek is neki. A nő
csodálkozva néz körül, hogy ki hívatta. A férfi felemeli a kezét, hogy észrevétesse magát, de
nem szól egy szót sem. A nő feléje néz, ráismer, és arcára kiül a megdöbbenés. Az idegen
figyelmeztetően a szájára teszi az ujját, hogy visszatartsa bármilyen meggondolatlanságtól. A
nő megérti a jelzést, közömbös léptekkel megy az asztalhoz, és le akar ülni egy székre, de az
idegen sziszegve rászól.

– Mutatkozz be.

A nő kezet nyújt.

– Meskóné vagyok, üzletvezető.

– Kezit csókolom. Foglaljon helyet. A kiszolgálásról szeretnék beszélni önnel.

 A vendégek figyelme elterelődött, de a beszélgető pár továbbra is fenntartja a formákat.
Mellőzik a közvetlenség látható jeleit, hangjuk azonban visszafogottan is egyenetlen az
indulatoktól és az emlékektől.

– Laci.

– Ne szólíts a nevemen.

– Valami nem stimmel?

– Minden oké, de senkinek sem kell tudni, hogy hazajöttem. És hozzád jöttem először.

A nő felé tolja az egyik poharat.

– Igyál.

Györgyi elmosolyodik.

– Egy egész üveggel vettél?

– Igen. Ugyanis te fizeted.

– Én? Miért én?

– Nem emlékszel a fogadásunkra? Aki először jön vissza az éjféli gyorssal Kőbányára,
annak a többiek fizetnek egy üveg konyakot.

Számonkérő hangon:

– Hol vannak a többiek?

A nő lehajtja a fejét, nem válaszol. Az idegen tovább kérdez.

– Meskó meghalt. Schwarcz Ervin?

– Megőrült. Voltam nála egyszer a Lipótmezőn: sétál az udvaron, időnként kinéz a

kulcslyukon, és kiköp, aztán sétál tovább. Folyton mosolyog, azt hiszem, nagyon jól érzi
magát.

– Jellen?

– Megnősült, és elment vidékre. Hét gyereke van, és háromszoros tokája.

– Akkor ketten maradtunk: te meg én. Egyedül fizeted a konyakot.

Györgyi kutatóan néz az idegenre.

– Kiddet, a Nyári Kölyköt nem kérdezted?

 – Őróla tudok. Hiszen ő már 52-ben lelépett a galeriből. Ha jól emlékszem, bevágódott
a rendőrségnél, százados, ugye?

Az idegen elgondolkozik.

– Igen, őbenne volt valami, ahogy eltakarta a száját a tenyerével, és nem beszélt.

– De azt nem tudod, hogy valaki 56-ban rálőtt, és nyomorék lett?

– Nem, nem tudtam.

– Laci.

– Mondtam, hogy ne hívj így. Mit akarsz?

– Nem te lőttél rá?

– Miért, ő azt mondta, hogy én?

– Ő nem mondott semmit.

– Akkor miből gondolod?

– Tudom, hogy haragudtál rá. Ő buktatott le azzal a nagy rakomány nylonórával 55-
ben, őmiatta kerültél börtönbe.

Györgyi könyörögve megismétli a kérdést:

– Te voltál?

– Nem én voltam, de most már fejezd be.

– Kerüld el őt. Nem tud aludni, éjszaka mindig fent van, a vállán egy táskarádió lóg,
azzal csavarog.

– Nem félek tőle. Igyál.

Koccintanak és isznak.

– Miért mentél feleségül Meskóhoz?

– Egyedül lakott, be akartak telepíteni egy sokgyerekes családot hozzá. Neki

ajándékoztam a kezemet.

– Ezzel a kövér pincérrel már volt dolgod?

A nő túl gyorsan válaszol.

– Igen.
 – Szóval még nem. Igyál.

Isznak. Mikor letették a poharat, Györgyi megkérdezi:

– És veled mi van?

– Régen volt egy jó tulajdonságod.

– Sok volt, melyikre gondolsz?

Elmosolyodik.

– Arra, hogy nem kérdezősködtem?

– Nem. Arra, hogy amit ivás közben hallottál, azt elfelejtetted.

– Ez a jó tulajdonságom még megvan.

Az idegen szótlanul tölt újból, ivás után beszélni kezd.

– Emlékszel, mit mondott Schwarcz Ervin, mikor megkérdeztem, hogy miért nem
disszidál?

– Nem emlékszem, lehet, hogy akkor is ittunk. Mit mondott?

– Azt mondta: „Ha magamat itthon hagyhatnám, akkor disszidálnék. De magammal

együtt?! Akkor itthon is maradhatok” – a sírjára azt kellene írni: „Itt nyugszik Schwarcz
Ervin, akinek igaza volt.”

– Ervin még nem halt meg.

Az idegen összehúzza a szemét.

– Igen, hiszen mondtad, hogy a Lipóton van. Miért gondoltam én akkor, hogy meghalt?

– Nem tudom.

Újból isznak, sokat és gyorsan, mégsem lesznek részegek. Inkább élesedik szavaik,
meghatározásaik biztonsága, fokozódik belső figyelmük.

– Te emlékszel rá, mennyi ideig készültem, hogy kijussak külföldre. Kibírhatatlannak

tartottam, hogy harmincéves korunk után ugyanott maradjunk, ahol a fiatalságunkat
eltöltöttük, s az emberek lássanak minket fokról fokra megöregedni. Inkább meghalni valahol
egy idegen helyen, ahol soha semmit sem vártak tőlünk, és ezért nem néznek ránk
csalódottan.

Györgyi az idegenre néz.

– Mindannyian ezt mondtuk, és mégis te voltál az egyetlen, aki elment. Mi sohasem

csináltunk semmit: előbb ortodox kommunisták voltunk, aztán neológ anarchisták, ma a
társadalomról vitatkozunk, holnap a vallásról, holnapután a szerelemről. Időnként
megpróbáltuk a Jungfrau jegét felolvasztani a fenekünkkel. De te elmentél.

Az idegennek jólesik az elismerés, de csak egy pillanatig, aztán arca elkomorodik, és

fáradtan támasztja alá az állát a tenyerével.

– Mindegy. Látod, én is hamutartóba kerültem.

Végigméri a nőt.

– Nagyon szép vagy, Györgyi. Új frizura?

– Új fej.

– A baba a régi?

– A régi: törhetetlen celluloid. De ezt nem lesz módodban ellenőrizni.

Az idegen, inkább gálánsan, mint őszintén, felsóhajt:

– Kár.

– Most mihez kezdesz?

– Megkeresem Erzsikét, a feleségemet, és elviszem magammal.

Két útlevelet mutat a nőnek, Györgyi belenéz az egyikbe: tizennyolc-húsz éves, szőke,
sápadt lány képe van beleragasztva. Az idegen állával az útlevelek felé bök.

– Ezer dollár volt darabja.

– És jó?

– Minden link igazolvány addig jó, amíg komolyan meg nem nézik. De miért néznék
meg komolyan?

Elrakja a két útlevelet.

– Itthon nem tudnál élni a feleségeddel?

– Nem.

– Ő pedig nem fog elmenni veled. Már a gyerek miatt sem.

– Nem ismered őt.

Györgyi nem akar vitatkozni.

– Jól van, nem ismerem.

 Az idegen visszafogottan, csöndesen beszél, de szavai teli vannak indulattal,
kétségkívül szereti a feleségét, vagy legalábbis nagyon akarja szeretni.

– Te nem ismered őt. Éveket várt rám, és ha akarnám, várna, ameddig él.

– Várni nem cikk. Az ember saját anyagából felépít egy férfit, és azzal elbeszélget. De
mikor itt van, akkor elviselni?

Az idegen eltűnődik, tulajdonképpen most kezd el gondolkozni Györgyi ellenvetésén.

– És ha neked van igazad? Akkor mi van? Akkor is csak ezt az egyet tudom
megpróbálni. Róla még vannak illúzióim, és neki még vannak rólam. Ő sokkal erősebbnek
hisz, mint vagyok, s ettől talán erősebb leszek.

Ábrándozik.

– Kis parasztlány volt, fekete kalauzruhában és hófehér blúzban.

– Mindig volt érzéked a szimbólumokhoz.

A férfi nem hajlandó tudomásul venni a megjegyzést.

– A semmiből teremtettem. Minden gondolatát tőlem kapta.

Györgyi ráteszi a kezét az idegen karjára.

– Ne dőlj be saját magadnak. Én emlékszem ennek a „teremtés”-nek a kezdetére. Ott

állt a lány…

Kimutat.

– …az ablakon túl, és ti egy üres sörösüveget forgattatok Meskóval. Aki felé megáll az
üveg szája, az megy ki megszólítani a nőt. Csinálj, amit akarsz, de vigyázz magadra. Ha egy
szálat elkaphatnak a lelkedből, úgy felfejtik, mint macska a terítőt.

Erre nincs válasz.

A cigányok ez alatt a beszélgetés alatt kis szünetekkel, de végig játszottak, most

abbahagyják a zenét. A prímás ünnepélyes hangon bejelenti:

– Kedves vendégeink, a zeneszolgáltatás fél óra hosszat szünetel, mert a genfi adó
közvetíti Beethoven hegedűversenyét Jascha Heifetz előadásában, és mi szakmai szempontból
szeretnénk meghallgatni.

A prímás leül, és babrál az asztalon egy rádiókészülékkel. Hosszú sípolás és vartyogás

után nagy nehezen megtalálja Genfet. Először soknyelvű idegen szöveg jelenti be a műsort,
majd felhangzik a hegedűverseny első tétele.

A férfi koccintásra emeli poharát.

 – Szóval, elfelejtesz mindent, amit mondtam.

– Már nem emlékszem semmire.

Isznak, aztán leteszik a poharat, és szótlanul nézik egymást. A rádióból árad a

hegedűverseny, a prímás egy képzeletbeli hegedűvel és vonóval követi Jascha Heifetz játékát.
Az idegen vidáman nézi.

– Mit gondolsz, ha adnék egy húszast neki, utána ő is eljátszaná a hegedűversenyt?

Cimbalomkísérettel?

– Nem tudom. Próbáld meg.

Ali bácsi, az öreg hordár nyit be a vendéglőbe, és az idegenhez lép.

– Jó estét. Nemsokára jönni kell a villamosnak.

– Rendben van, várjon meg kint.

Ali bácsi kimegy, az idegen feláll, kézbe veszi a bőröndjét.

– Most valami verset kellene mondanom, ugye?

– Úgy veszem, mintha mondtál volna.

– Soha többé nem látlak.

– Úgy néz ki. Vigyázz Nyári Kölyökre.

Megismétli:

– Táskarádiót hord a vállán.

– Majd vigyázok. Isten veled.

– Isten veled.

Az idegen lehajol, és megcsókolja a nő kezét, aztán kilép az ajtón.

Györgyi a helyén marad, kényelmesen kinyújtózkodik a székén, és behunyt szemmel

mosolyog.

A kövér, fiatal pincér oson elő, az idegen után néz.

– Fizetett, Györgyi?

– Megmondtam, hogy neked nem vagyok Györgyi. Különben is fizetett. Nekem

fizetett.

Kétszáz forintot vesz elő a tárcájából, és odaadja a pincérnek.

 – Ha zárás után visszajön, és keres engem, be kell engedni. Ha le van húzva a redőny,
akkor is.

– Vissza fog jönni?

– Azt mondtam, akkor, ha visszajön.

Györgyi maga elé néz, mosolyog, és egyszerűen nem veszi tudomásul a pincér
jelenlétét. Bent, a körúti végállomáson már várták a villamost az első éjszakai utasok:
színházból hazatérők, cigányok, egy-egy elkésett részeg, vasútról érkezők. Még van néhány
perc indulásig, Zemon, az öreg vezető ott ül egy padon a pihenő előtt.

Teherautó fordul be a Csokonai utcába, messziről jöhetett, mert kerekét és ponyváját

beverte a sár. Lefékez: egy harminc év körüli, barna arcú, zömök férfi száll ki a vezető mellől.
A sofőr leadja a táskát, aztán a kocsi elmegy. A férfi körülnéz, mintha keresne valakit,
észreveszi a vezetőt, odalép hozzá, kezet fognak.

– Hazajött, Matisz?

A férfi elmosolyodik.

– Nem haza, csak vissza. Egy kis lázam van. Két nap szabadság, de lehet…

Nem fejezi be a mondatot, kezét a homlokához emeli, és bocsánatkérően néz a

vezetőre, hogy személyes ügyeivel tartja fel. Leül mellé a padra, cigarettával kínálja meg,
rágyújtanak. Behunyja a szemét, látszik az arcán, hogy szédül a láztól.

– Két nap szabi, aztán tovább, Matisz?

Bólint.

– Tovább.

– Mit csinálnak?

– Víziművet a Bodrogon. Hogy leapadtak a folyók! A Dunán látszik az ínségszikla

csúcsa. Azt mondják, régen ilyenkor éheztek a hajósok.

– Most a Bodrog jön? Már hányadik éve csavarog?

– Mit csináljak?

– Nősüljön meg.

Mosolyt erőltet magára, legyint.

– Öreg legénynek nem való a május.

Lehajtja a fejét.
 – Nehéz. A férjével verekedni, aki ezer kilométerre van ide?! Aki nincs itt, az mindig
szebb és jobb. Bár visszajönne, csak egyszer visszajönne. Sokkal könnyebb volna.

Félszegen a vezető felé fordul.

– Maga ismerte őt?

– Ismertem, a Neuspiller szabómester fia volt.

– Milyen volt?

– Olyannak indult, mint akármelyik úrifiú, de 49-ben meghalt az apja, akkor elkezdett
zülleni. Kirúgták az egyetemről, csavargott. Érdekes egy fráter volt. Ha egy helyben ült, mint
én most, a kezét az ölébe vette, és lehunyta a szemét, akkor is érezte az ember, hogy teli van
nyugtalansággal, és lehet, hogy egy perc múlva kést fog.

– Mi volt a szakmája?

– Luftolt. Futballistákkal barátkozott, ő adta el nekik a nylonórákat meg ilyesmik, de

tulajdonképpen Erzsike tartotta el. 56-ban kiment Kanadába, nem nagy kár érte.

Matisz körülnéz.

– Hová ment Erzsike?

– Elvitte a gyereket a bölcsődébe.

Matisz kinyitja az aktatáskáját.

– Hoztam neki valamit.

Egy nylonzacskót vesz ki, valamilyen piros gyümölcs van benne. A vezető megnézi.

– Szamóca. A hegyekben még van?

– Még van.

Közben Erzsike odaér. Arca nem sokban különbözik az útlevélben látott fényképétől,
szőke és kékszemű, az a típus, akit magyar Szűz Máriának szokás mondani. Matisz zavartan
felkel, és kezet nyújt.

– Jó estét, Erzsike.

A vezető feláll.

– Előremegyek már, körülnézek.

Felmászik az első peron lépcsőjén, a peronon ott áll egy másik kalauznő, köszön neki.

– Szervusz, Ancsurka. Már végeztél?

 – Igen, óra tízre.

– Egyébként?

– Férjhez megyek, Józsi bácsi.

– Gratulálok, Ancsurka. Kihez?

– Nézze meg, itt a képe.

A vezető megnézi a képet, nem az a kimondott leányálom.

– Hogy tetszik?

– Nézd, Ancsurka, te élsz majd vele. Biztosan nagyon rendes.

– Ugye csúnya?!

– Szóval, mit mondjak?…

Ancsurka elrakja a képet.

– Bár ne tetszene senkinek, akkor legalább biztos nekem maradna.

A vezető elnéz a pihenő felé, Erzsike és Matisz beszélgetnek a lámpák árnyékában.

Az idegen és a hordár még mindig ott várakozik a villamos alsópályaudvar előtti

megállójánál. Nem messze tőlük még nyitva tart egy újságos, bódéjában éles fényű
karbidlámpa világít. Az idegen Ali bácsihoz fordul.

– Kihozzák még esténként a holnapi Sportot?

– Ó, már régen nem.

– Akkor az újságos miért van itt?

– El akarja adni az összes újságját, addig nem megy haza. Akik jönnek a fél hármas
személlyel, megveszik.

Az öreg hirtelen felfigyel.

– Valahol megállt a villamos.

Rálép a sínre.

– Mégpedig nem is olyan messze.

 Az idegen csodálkozik.

– Honnan tudja?

– Érezni a síneken, éppúgy, mint a vasútnál.

Most, hogy az idegen is megszólalt, Ali bácsi meg meri kockáztatni a kérdést.

– Olyan ismerősnek tetszik lenni. Nem tetszett valaha Kőbányán lakni?

– Nem, sohasem laktam Kőbányán.

Az idegen elmosolyodik.

– És amikor laktam, akkor sem tetszett.

Hogy ilyen erélyesen letorkolták, Ali bácsi nem meri folytatni a beszélgetést. Újból
rálép a sínre.

– Még mindig nem indult el.

A villamos csakugyan vesztegel, az ablakai sötétek. Erzsike a csapóajtón könyököl, a vezető

lent áll a kocsi mellett és cigarettázik.

– Matisz jobban lett?

Erzsike megijed.

– Beteg volt?

– Nem mondta?

– Nem. És nagyon rosszul van?

A vezető bánja, hogy szólt, igyekszik menteni a menthetőt.

– Á, biztos csak meghűlés. Hiába, vízzel dolgozik.

– Nincs aki egy teát főzne neki.

Egyre hangosabb tánczene hallatszik, a vezető és Erzsike meglepődve felnéz. Egy

fiatal, valószínűtlenül sovány férfi közeledik feléjük, epolett nélküli, tehát civil használatra
átalakított, viseltes, de tiszta, kék rendőrtiszti egyenruhában. Nyakát – valamilyen sérülés
következtében – mereven tartja, de mozgásában van valami a bogarakat pusztító énekes és
harcias madarak gráciájából. Bal vállán bőrtokos táskarádió lóg, valamilyen külföldi tánczene
szól benne. Elmerülve hallgatja, néha biccent a fejével, és maga elé dünnyög.
 – Torrero, torrero olé!

A villamosnál megáll.

– Mi van, Józsi bácsi? Jó estét.

– Szerbusz, Nyári Kölyök. Zárlatos a vezeték.

– És ez olyan nagy baj?

– Nekem nem.

A vezető befelé int.

– De van fönt egy csomó kubikos, rakodni voltak a hetes kapunál. És most lekésik a
vonatot.

Nyári Kölyök ideges lesz, kikapcsolja a rádióját:

– Esküszöm, a szocializmusban három link hely van: az Ecseri piac, az SZTK és a te

kocsid. De talán a te kocsid a leglinkebb.

Körbejárja a villamost, aztán visszajön, és előrenéz a Kőbányai úton.

– Arra lejjebb miért égnek a lámpák?

– Ott nem zárlatos a vezeték.

– Ott már tudnál menni?

– Tudnék.

– Mennyire lehet az ide?

– Olyan jó ötven méter.

– Jól van.

Nyári Kölyök fellép a kocsiba.

– Emberek! Halló! Ébredjenek fel!

Álmos, tehetetlen árnyak mozdulnak meg a sötét ablaküvegen túl, Nyári Kölyök tovább
beszél.

– Szálljanak le, meg kell tolni a kocsit. Tíz lépés az egész, utána alhatnak tovább.
Mozgás! Mozgás!

Egymás után szállnak le a kubikosok, arcuk gyűrött, fáradtabbak, mint mikor elaludtak,
csak Kölyök mozog élénken, ledobja a kabátját, pattog a hangja.
 – A pilóta meg Erzsike szálljon fel, mi meg adjunk neki, emberek.

A vezető felszáll, kioldja a kéziféket, a többiek pedig nekiállnak a hátsó ütközőnek. A

legjobban Nyári Kölyök erőlködik, szaggatottan jön belőle a szó.

– Toljatok is valamit rajta, ne csak a pofátokat fújjátok fel. Hó-rukk!

A villamos döccenve megindul, utána simán szalad, a vezető csak néha igazít egyet az
indítókarral. Kölyök dünnyög.

– Esküszöm, lefutunk a térképről.

Nyolcvan-kilencven méter után újból kigyúlnak a lámpák, a kocsi túljutott a zárlatos

részen. A vezető megállítja a kocsit.

– Köszönöm, emberek.

– Nincs mit.

A kubikosok visszaszállnak, elhelyezkednek, és máris újból elalszanak. Nyári Kölyök

felveszi a kabátját. A vezető leszól neki.

– Nem szállsz fel?

– Nem, Józsi bácsi, most sietek.

– Hová sietsz?

– Azt mondja egy vasutas, hogy megállt az Alsón a nemzetközi gyors, és valaki leszállt
róla. Nem láttad, hogy ki volt?

– Nem.

– Nem baj. Jó éjszakát.

Kölyök lassan lemarad, hallani, hogy újból bekapcsolja a vállán lógó rádiót, és dünnyög
maga elé.

– Ó, csa-csa-csa.

A vezető hátraszól Erzsikének.

– Erzsike.

– Tessék?

– Majd az Élessaroknál ébressze fel a kubikosokat.

– Igen.
 A villamos megáll az alsó pályaudvar előtt, bevárja, amíg egy fekete ruhás férfi, aki ott
várakozott bőrönddel a kezében, felszáll a hátsó peronra, aztán továbbindul.

Az idegen egyedül van a villamos sötét hátsó peronján, bőröndjét a kapcsolószekrényre teszi,
aztán az ablak alsó, kék festékkel be nem fedett részén benéz a kocsiba. A padon csak alvó,
félrebillent fejű rakodókat lát, de kinyílik az első peron ajtaja, és Erzsike jön végig a kocsin.
Az idegen hátrahúzódik a kapcsolószekrényhez, úgy, hogy az arca sötétben maradjon. Oldalt
egy használt átszállójegy fekszik, felveszi, összehajtogatja, és a kezében tartja. Erzsike kilép a
peronra, és behúzza maga mögött az ajtót.

– A jegyeket kérem.

Az idegen szótlanul átnyújtotta az összehajtogatott átszállót, Erzsike kibontja.

– Ez lejárt.

A férfira néz, felismeri, de nem tud mást mondani, mint az előző mondatot.

– Ez lejárt.

Az idegen lassú mozdulatokkal a peron sarkába vezeti Erzsikét. Az asszony hagyja

vezetni magát, arca mozdulatlan, de kezével görcsösen markolja a férfi karját. Mikor Erzsike
feje nekitámaszkodik a sötét üvegnek, a férfi megcsókolja először az arcát, aztán a száját. A
kalauznő most tér magához.

– Laci.

És most ő fogja át a sápadt, megöregedett férfiarcot, és csókolja, ahol éri. Mikor

lecsillapodott, szorosan odabújik a férjéhez, és lassú, elnyújtott hangon beszélni kezd.

– Télen tudtam, hogy nem jöhetsz, amíg a hó el nem olvadt a ház előtt, megpróbáltam
nem gondolni rád. Milyen hosszú-hosszú tél volt. De most nyáron már mindennap vártalak.

Újból megcsókolja az idegent.

– Olyan jó, hogy itt vagy. Már két levél is visszajött, amit írtam neked. Arra gondoltam,
hogy valami bajod történt.

Az idegen átfogja Erzsike vállát.

– Jól érezted, sokszor meg akartam halni.

– Miért?

– Esténként mindig egyedül voltam, korán lefeküdtem, még sötét volt, mikor
felébredtem, de nem tudtam elaludni újból. Ilyenkor mindig úgy éreztem, hogy megőrülök.
Feküdtem az ágyban, és idegen volt a testem saját magamnak, nem éreztem, hogy a kezek,
amiket látok, az én kezeim. Felgyújtottam a lámpát, de csak régi újságok feküdtek az ágyam
mellett, idegen nyelvű újságok, nem értettem őket, nem oldottak fel semmit. Féltem az
őrülettől, hangosan beszéltem, és arra gondoltam, hogy jobb lenne meghalni, de még nem
akartam. Meg akartam őrizni magam, hogy egyszer még visszatérjek. Kerestem valami
emléket, ami újra megtölt belülről, de minden emlékem üres volt, csak te nem. És rád
gondoltam.

Elhallgat, homlokát az emlékezéstől sűrű izzadság verte ki. Erzsike előveszi a

zsebkendőjét, végigtörüli a férfi arcát, aztán lassan, ügyetlenül végigsimogatja.

Váratlanul kinyílik az ajtó, megrezzenve néznek föl: a vezető áll a kocsiból kitóduló
fényben, csöndesen, de szemrehányóan mondja Erzsikének:

– Erzsike, miért nem keltette fel őket az Éles-saroknál? Most vissza kell menniök.

A kalauznő ugrik.

– Megyek, Józsi bácsi.

Eltűnik a kocsiban, hallatszik a hangja, ahogy ébresztgeti a rakodókat.

A vezető kint marad a peronon, figyelmesen nézi az idegent.

– Ha nem tévedek, maga az, Neuspiller?!

Az idegen állja a farkasszemet, de nem szólal meg.

– Szóval visszajött?

– Baj?

– Baj? Miért volna baj? Jobb későn, mint soha.

Köszönés nélkül behúzza maga mögött az ajtót, és visszamegy az első peronra. Az

idegen rátámaszkodik a csapóajtóra, kinéz: a rakodók leugrálnak a lépcsőn, és futva tartanak a
felső pályaudvar felé. Az eső már elállt, fúj a szél, a himbálódzó lámpák fénye megvillan a
rakodók lapátjának a vasán.

A villamos elindul. Kisvártatva visszajön a kalauznő, szorosan odabújik a férjéhez.

– Ugye, most már itthon maradsz?

Az idegen gondolkozik, hogy mit válaszoljon, aztán határozottan bólint.

– Itthon.

Összeölelkeznek, és néznek ki az elmaradó, sötét utcára, a kalauznő ábrándozik.

– Reggel majd együtt megyünk a gyerekért. Meg sem fogod ismerni, már olyan nagy.
 Az idegen hallgat.

A kalauznő és az idegen ott állanak egy kis, kör alakú ház előtt, a ház alapjának átmérője alig
lehet több három méternél. Amíg Erzsike előveszi a ház kulcsát, az idegennek eszébe jut a nő
egyik mondata, hogy mindig nyitva hagyta az ablakot, úgy várta őt. Ellenőrizni akarja,
ujjheggyel megnyomja az üveget, az ablak enged. Az idegen elmosolyodik.

Belépnek a házba, kívülről alig képzelhető, hogy a vastag körfal egy ennyire kis szobát
zár magába. Erzsike felgyújtja a villanyt, az idegen még nem járt ebben a házban, körülnéz.

A szoba alapterületének legnagyobb részét elfoglalja az ágy, ezenkívül alig fér el benne
bútor. Az ágyon a kisfiú nagy, kopott, barna mackója ül, az óvodába a kisebbik mackót vitte
el magával. A szobában szanaszét még sok játék hever a padlón: színes dobozok,
képeskönyvek, egy luftballon.

Az ágy mellett könyvespolc áll sok könyvvel, a polc fölött kis, szecessziós
hangulatlámpa világít. Amikor beléptek, Erzsike ezt gyújtja meg a mennyezetről egy szál
dróton lelógó villanykörte helyett. A lámpa mellett az idegen képe van egy keretben: ezen a
fényképen sokkal fiatalabbnak látszik, arca még kifejez valami tehetetlen elszántságot,
készenlétet a cselekvésre, aminek mostanra már nyoma sem maradt. Oldalt egy kisasztal, két
szék fogja közre, az asztalon nagy tál kompót: almából, szilvából; karikára vágott
citromszeletek úszkálnak benne.

– Ez az a ház, amiről írtál?

– Ez.

– Ki építette?

– Nem építették. Egy kaszárnya sarkán állt, figyelőtorony volt. A remízben tudták,
hogy lakás kell nekem meg a gyereknek, idehozták daruval. Matisz pedig megcsinálta
belülről.

– Ki az a Matisz?

– Egy szerelő. A többiek segítettek neki. Józsi bácsi pedig padlózott.

A kalauznő, ahogy belépett a szobába, elfogódott lett, túl hirtelen és céltalan

mozdulatokat tesz, értelem nélkül rakosgat arrébb tárgyakat.

– Nem akarsz egy kis kompótot?

– Most nem.

A kalauznő mégis odamegy az asztalhoz, hozzáér a merőkanálhoz, a kanál belecsúszik

a kompótostálba. Nem nyúl utána, legyint.
 – Nem baj.

Arrébb tolja az asztalt, láthatóvá válik egy gyerekágy felső pereme, az ágy fölött pedig
a falon egy öt-hat éves kisfiú képe.

Az idegen leül a díványra, hátratámaszkodik a könyökére. A dívány mellett egy

rajztáblát vesz észre, felemeli: a táblára szögezett rajzlapon egy ceruzával rajzolt
zongorabillentyűzet látszik.

– Zongorázni tanulsz?

– Igen. Itthon ezen gyakorolok.

– Mit játszol?

– Czernyvel kezdtük, most a Tűzlovast.

– Érted is, amit játszol?

– Nem tudom.

Az idegen elmosolyodik.

– Miért nem tudod?

– Neked félek beszélni. Régen mindig nevettél, ha azt mondtam, hogy receft vagy
minyom.

Az idegenen most is végigfut valami ideges rángás az így kiejtett szavaktól, de úrrá lesz
magán, és újból mosolyog.

– Ülj le.

A kalauznő leül a dívány átellenes sarkába.

– Gyere közelebb.

Erzsike nem megy, az idegen nem nyúl utána. Kezébe veszi a játékmackót, a hátára
fekteti: sír. Megismétli néhányszor, közben figyelmesen nézi a feleségét, és mintha a rajta
észlelt jelekből indulna ki, megkérdezi:

– Megöregedtem?

A kalauznő közelebb húzódik.

– Nem. Pont olyan vagy, mint régen.

Az idegen megnézi a lámpa mellett álló, néhány évvel ezelőtti képét, aztán magába
merül. Erzsike tétován szólal meg.
 – És én?

– Mi van veled?

– Milyen vagyok?

Az idegen szótlanul játszik a mackóval, a játék újból és újból felsír. Erzsike lassan
felszabadul a gátlások alól, egyre lendületesebben beszél.

– Száraz a bőröm, esténként mindig bekentem krémmel, és jártam kozmetikushoz is,

pedig hidd el, nem érdekelt az egész.

– Akkor miért jártál?

– Azt akartam, hogy mire visszajössz, szépnek találj. Csak neked akartam szép lenni.
De olyan sokára jöttél, már alig tudtalak várni.

– Volt valakid?

– Csak te.

Magához húzza az idegen fejét, és végigdőlnek az ágyon. Erzsike a férfi homloka elé
teszi a kezét, hogy bele ne üsse az ágy karfájába.

– Vigyázz. Már elfelejtetted, hogy rövid neked az ágy?

Otthagyja a kezét az idegen homlokán, másik kezével eloltja a kislámpát. A sötétben

feldől a játékmackó, és szinte emberi hangon felsír.

Mintha az idegen gondolataiból merülne fel, a pályaudvari vendéglő látszik furcsa visszás
fényeivel. Elmúlik éjjel egy óra, zárnak.

A terem üres, a cigányok most mennek, sorra elköszönnek a sarokasztalnál számolgató

üzletvezetőnőtől.

– Jó éjszakát kívánok.

– Jó éjszakát, Györgyike.

A vezetőnő fejbólintással fogadja a köszönést, a cigányok átbújnak a félig lehúzott

redőny alatt, majd a térről még egyszer behallatszik élénk vitájuk.

– Kérlek, Bélám, a Menuhin szokott jógaülésben gyakorolni, és nem a Heifetz.

A pincér összehajtogatta a terítőket, most végigjárja a termet, és eloltja a falilámpákat.

Györgyi rászól.
 – Nézd meg, a mosdóban nem maradt-e valaki!

A pincér bemegy a teremből nyíló mosdóhelyiségbe, és egy részeg öregembert hoz ki a

gallérjánál fogva. Az öreget láthatólag nem érdekli, hogy rángatják, mutatóujjával integetve
morfondírozik.

– Mindenkinek van istene, a mókusnak is van istene! Vagy nincs?

Gondolkozik a váratlanul felmerült lehetőségen.

– Csakugyan. Lehet, hogy nincs.

Megkérdezi a pincért.

– Maga szerint van isten?

– Majd jól belerúgok a fenekedbe.

– Ez nem válasz. Hiába, ez nem válasz.

A pincér kidobja az öreget, és becsukja mögötte az ajtót. Leveti fehér kabátját, a

fogason lóg megkötött nyakkendője, felveszi, aztán a sarokasztalhoz lép.

– Milyen volt az esténk?

– Gyönge, mint mindig.

– Minek Kőbányára vendéglő? Nyitottak volna helyette három kocsmát.

Gyerekkoromban, emlékszem, színházat próbáltak csinálni itt, de az is megbukott.

Minden átmenet nélkül közömbös hangon.

– Elkísérhetlek haza?

– Még nem megyek. Kiírom a jövő heti igénylést.

– Meddig maradsz?

– Ameddig tart.

A pincér elhúzta a száját.

– Úgysem fog visszajönni. Nem úgy ment el.

– Tudom, nem is várom őt. Telefonált, hogy nem jön.

A pincér felveszi a kabátját.

– Elmehetek a konflissal?
 – Ha megengeded, én szeretnék.

– Értem.

A pincér elmegy, a nő tovább ír az egyetlen égve maradt lámpa fényénél. A terem

elején a homályos sarokban öreg takarítóasszony söpröget. Györgyi odaszól neki.

– Annus néni. Ha keres engem egy magas, fekete hajú férfi, engedje be őt.

A kis házban csak a hangulatlámpa világít, az idegen és Erzsike egymás mellett fekszik az
ágyon, a férfi feljebb csúszott, válla kilátszik a paplan alól, fejét nekitámasztja az ágy
karfájának. Erzsike átfogja a nyakát.

– Miért fekszel annyira fönt? Csússzál lejjebb, megfázol.

Lehúzza magához a férfi fejét, és megcsókolja.

– Egész hideg a vállad.

Betakarja. Az idegen hagyja, de az arcán kiülő kényszeredettségből ki lehet találni: épp

azért feküdt feljebb, hogy a nő ne tudja megcsókolni.

– Nem adnál egy kis kompótot?

– Dehogynem. Várj, idehozom az egészet.

Erzsike felkel, és felveszi magára fehér pongyoláját. Lépni akar, de az idegen

megállítja.

– Vesd le a pongyolád.

– Azt mondtad, hozzam ide a kompótot.

Az idegen arca komor, mintha így akarna bosszút állni a méltánytalanságért, amit az
elszenvedett csók ejtett rajta.

– De azt nem mondtam, hogy öltözz fel.

Erzsike a férjére néz, mikor megbizonyosodik, hogy nem tréfál, leveti magáról a
pongyoláját, és elindul a kisasztal felé. Nem tudja, hogy viselkedjen, kezei megrebbennek,
hogy eltakarja magát. Az idegen, karját feje alá téve, tárgyilagosan nézi.

A kalauznő az asztalhoz érve megfogja a kompótot, közben szeme megakad a kisfiú

falon függő képén, leveszi, és ezzel takarja be magát visszafelé. A képet is magával hozza az
ágyba, mutatja az idegennek.
 – Nézd, ilyen most.

Az idegen két ujjal kiemel egy szem gyümölcsöt a tálból, nézi a képet, bólint.

– Igen. Szép.

– Úgy hasonlít rád.

– Igen, azt hiszem, hasonlít.

A kalauznő ettől a pár szótól elfelejti, hogy meztelenül küldték végig a szobán, arcát a
férje vállához dörzsöli. Az idegen leteszi a tálat, végigdől az ágyon, karját ráteszi Erzsike
vállára.

– Kompót citrommal, szóval, itthon vagyok.

Emlékezően.

– Kint lefekvés előtt mindig a térképet néztem, kerestem az utat hazafelé, és éjszaka,
mikor felébredtem, úgy tűnt, hogy az arcom térképpé változott: utak futnak le rajta a
homlokomtól az államig, és olyan idegen volt az arcom saját magamnak, hogy el tudtam
volna indulni ezeken az utakon.

– Nem értem.

– Add ide a kezed.

A férfi megfogja a kalauznő kezét, és a homlokára teszi ott, ahol a haj véget ér.

– Itt van Kanada. Innen indultam el.

Összeráncolja a homlokát, a ráncok összetüremkednek, végighúzza rajtuk a felesége

ujját, mintha egy hegyvonulaton vezetné.

– Itt hegyeken jöttem végig.

Az ujj tovább halad az arcon, a szemgödör következik. Az idegen behunyja a szemét.

– A tenger. Itt hajóra szálltam.

A kalauznő végigsimítja a bezárt szemhéjat.

– A Viktória óceánjáróval jöttem Franciaországig.

Erzsike ujja az orr melletti, mély ráncban halad tovább.

– Ez Európa. Brüsszelben expresszre szálltam, és éjfélkor megérkeztem Kőbányára.

Erzsike ráhajol a férfi szájára, és megcsókolja.

 – Olyan jó, hogy hazajöttél.

Az idegen nem változtat fekvő tartásán, de a hangja megremeg; a felépített terv döntő
szakaszába érkezett.

– És mi volna, ha most ketten indulnánk el?!

Végigvezeti felesége ujját visszafelé a szájától a homlokáig. Erzsike megérti, hogy ez

mit jelent: megdöbben.

– Azt mondtad, hogy itthon maradsz.

Könyörögve.

– Nem kell, hogy kimenj az emberek közé, ha nem akarsz, én hazahozok mindent, és
olyan szép estéink lesznek: fekszünk és beszélgetünk.

Az idegen kitör magából.

– Nem maradhatok itt, most tele van a világ vállalkozásokkal. Mindenütt háború,
forradalmak, előszedik a kertben elásott aranyat, és minden hatalom új kezekbe kerül. Ott kell
lennem a dolgok közepén, és nem itt, az isten háta mögött. Az élet itt már rég megállt, nézz
csak ki: milyen sötét az éjszaka, negyedórára a főváros közepétől.

Tervezget.

– Elmegyünk, már hajnalban elmegyünk. Te jössz velem, és visszatér a szerencsém.

A feleségére néz, csak most veszi észre, hogy az asszony sír. Megtörüli a szemét.

– Miért sírsz?

– Mi lesz a gyerekkel?

Az idegen gyorsan beszél, a szavaknak nem az értelmével, hanem a lendületével akarja

meggyőzni az asszonyt.

– Kihozatjuk magunk után. Neki is jobb lesz kint, megkap mindent, ami hiányzott
gyerekkorunkban neked és nekem. Utazni fog, játszani a tengerparton.

Erzsike arca vigasztalan marad: nincs meggyőzve. Az idegen lenyúl kis szív alakú
bőröndjéért, és egy gyöngysort vesz ki belőle. Ormótlan, sötét gyöngyökből álló, pályaudvari
magazinokban árulnak ilyeneket, italokkal és képeslapokkal együtt. Az idegen is csak úgy
sebtében vehette, mert rajta maradt az árjelző cédula, most egy takart mozdulattal letépi.

– Neked hoztam.

A gyöngysort a nő nyakába teszi, Erzsike mosolyogni próbál, de nem tud, a fiára

gondol, és arcára halálos szomorúság ül ki.
 Az ajtón halkan, de határozottan kopognak.

Erzsike megijed, az urához bújik, az idegen arca megfeszül. Mozdulatlanul fekszenek

egymás mellett, figyelik az ismeretlen kopogtató cipőtalpának csikorgását a ház előtti
kavicsokon.

A kopogás megismétlődik. Erzsike suttogva mondja:

– Ne nyisd ki, nem tud bejönni.

Az ismeretlen, aki az ajtó túlsó felén áll, biztos a dolgában. Harmadszor is kopogtat, és
ez a kopogás egy árnyalattal sem türelmetlenebb az elsőnél.

Az idegen felkel, magára veszi az asszony pongyoláját, és kinyitja az ajtót. Megdöbben:

– Kidd. Nyári Kölyök.

Nyári Kölyök előrehajtja merev nyakát, minden indulat nélkül nézi az idegent.

– Pongyolában vagy, Neuspiller? Öltözz fel, a Nagy Tükörnél megvárlak.

Megfordul, ujjai bekapcsolják a vállán lógó táskarádiót, halk, fojtott tánczene

hallatszik. Nyugodt, hosszú lépésekkel elindul, dünnyög maga elé, a zene ritmusára.

– Calcutta-cutta, Calcutta-cut.

Az idegen bezárja az ajtót, és szótlanul visszafekszik a felesége mellé, egy darabig még
beszűrődik a Nyári Kölyökkel együtt távolodó tánczene, aztán csönd lesz. Az idegen és a
Kölyök halkan beszélgettek, ráadásul az idegen eltakarta a vállával az ajtót, így Erzsike nem
tudta kivenni tisztán az eseményeket.

– Ki volt az?

– Nyári Kölyök.

Erzsike felkönyököl, és az ura arcába néz.

– Mit akart?

– Semmit. Hívott ki a Nagy Tükörre.

– Ne menj ki. Kölyök megöl.

Az idegen elmosolyodik.

– Lehet, de egyszer úgyis találkoznom kell vele.

Erzsike belekapaszkodik a férje vállába.

– Nem kell a Tükör felé menni, gyerünk át a Kiserdőn. Öltözzünk fel gyorsan.
 Magára kapja az ingét, de az idegen nem mozdul.

– Nincs értelme elfutni. A félelem menekülés közben növekszik.

Erzsike egyre kétségbeesettebben kérleli.

– Ne menj ki a Tükörre, jaj, mit csináljak, hogy ne menj ki.

Hirtelen elhatározással.

– Elutazok veled, ha nem mész ki.

Az idegen ráhajol felesége arcára, és megcsókolja. Erzsike, mintha máris megbánta

volna, amit ígért, minden erejével magához szorítja a férfi fejét. Hézagos fakerítés mögött
egyetlen tengelyre szerelt kerék fut végig egy öt-hat méter sugarú körpályán. A pálya fél
kerék mélységig süllyesztve van, negyven-ötven centiméter távolságból mindkét oldalon
bádogfal fogja körül. A kerék újra és újra végigszáguld a pályán, dübörgése felveri az éjszakai
nyugalmat, de a környéken, úgy látszik, megszokták, mert egyetlen ablakban sem gyullad
lámpa. A telep voltaképpen vasúti faraktár, hátul kátránnyal letakart talpfagúlák állanak, a
hatalmas, mozdulatlan, sötét tömbök között még kísértetiesebben hat a csattogó kerék véget
nem érő rohanása.

Az idegen és a kalauznő néznek be a fakerítés rései között, a férfi még nem látta ezt a
szerkezetet.

– Mi ez?

– Sínpusztító gép, ezzel mérik a sínek kopását. Megy rajta a kerék éjjel-nappal,
megállás nélkül. Egy nap alatt annyit kopik, mint a rendes sínek egy év alatt.

Az idegen eltűnődik ezen.

– Egy nap alatt egy évet kopik. Igen, így múlik el az én életem is. Ilyen gyorsan és
értelmetlenül.

A kalauznő nem érti a férje szavait, annyira idegenek néki a gondolatai, hogy még
kérdezni sem tud pontosan: tulajdonképpen mi baja van. Az egész, amit tehet, az, hogy
hozzábújik.

Az idegen nem tudja elfordítani a tekintetét a forgó kerékről.

– Nem volt semmi, ami lelassítsa az életemet, egy percre sem tudtam megkapaszkodni
semmiben.

– Sohasem?

– Soha.

A kalauznő keresgél közös emlékeik között.

 – És amikor először szólítottál meg a vendéglő előtt?

Mosolyogva idézi a férfi szavait.

– „Kisasszony, ha meg akarja menteni az életemet, vigyen el magához, és főzzön

nekem teát!” Akkor sem volt könnyebb?

– Nem. Az neked volt élmény, és nem nekem.

– És a Népligetre sem emlékszel?

– Mi volt ott?

– A próbavágányon nagy, ezüstszínű hálókocsik álltak. Az őr azt mondta, hogy

Lengyelországnak szállítjuk, de a lengyelek nem veszik át, azért állanak itt. Te adtál az őrnek
egy húszast, és egész éjszaka fönt aludtunk az egyik kocsiban.

A férfi indulattal ismételgeti.

– Nem emlékszem, értsd meg, hogy nem emlékszem.

– Mire emlékszel?

– Nincs életemnek egy napja, amit visszakívánnék.

Arca teljesen mozdulatlanná válik, hangosan beszél, de nem az asszonynak, hanem

saját magának.

– Valaha könnyebbnek képzeltem az életet, és most annyi erőm sincs, hogy elviseljem.

Álmos, bekecses ember tűnik fel a kerítésen túl. Kijön a portásfülkéjéből, megcsavar
egy csapot, a víz surrogva elborítja a pályát, fél kerék magasságban, a bádog oldalfalak
meggátolják, hogy felül kifolyjon.

– Lehűtik a síneket – mondja a kalauznő.

A kerék zaja mérséklődik, de a robaj, ahogy hasítja a vizet, talán még

elviselhetetlenebb. Az idegen merően nézi, a kalauznő a férje vállára teszi a kezét.

– És én?

– Hogyhogy te?

– Velem sem tudod elviselni az életet?

Az idegent teljesen lekötik a saját gondolatai, de azért úgy tesz, mintha mosolyogna, és
megsimogatja a kalauznő arcát.

– Te megpróbáltad elviselhetővé tenni.

 A kalauznő csalódott.

– Ó, csak ennyi voltam? Én több szerettem volna lenni.

Bent a fatelepen az öregember újból előjön a kuckójából, és elzárja a csapot. A víz

fokozatosan lefolyik, ezzel arányosan felerősödik a kerék csattogása.

Az idegen tudja, hogy most nem célszerű az idegeskedés, mégis csak nehezen lesz úrrá
magán.

– Ne kívánd, hogy bókokat mondjak.

– Régen olyan más voltál.

– Jobb, rosszabb?

– Nem tudom. Akkor is szomorú voltál, de meg tudtalak vigasztalni. Most már nem
lehet.

Az idegen minden meggyőződés nélkül megcsókolja a feleségét, aztán az órájára néz.

– Indulhatunk. Két óra múlva jön vissza a gyors.

Elindulnak, a férfi visszafordul, és még egy pillantást vet az engesztelhetetlenül

száguldó kerékre. Nagyot nyel.

– Lehet itt valahol sört kapni?

– Már minden bezárt. Talán a vasúti vendéglő még nyitva van.

– Még nyitva van?

Az idegen arcán feltűnik valami bujkáló öröm.

Az idegen és a kalauznő ül egymás mellett a villamoskocsin. Tulajdonképpen semmi

mondanivalójuk sincs. Az idegen néha elmosolyodik, és megsimogatja Erzsike arcát. A
kalauznő most meséli el, hogy mit végzett a vezetővel.

– El kell mennem a benti végállomásra, csak ott adhatom át a szolgálatot.

Az idegen nem tiltakozik.

– Jó, de én majd leszállok a vendéglőnél, iszok egy pohár sört. Ott megvárlak.

– Nemsokára ott vagyunk.

Az idegen felemelkedik, tréfásan kérdezi.

– Nem kísérsz ki?

 – Dehogynem.

Az idegen elindul, a kalauznő belekarol, és kimennek a hátsó peronra. Most is

nekitámasztja a kalauznő fejét az ablaküvegnek, és megcsókolja, de ezek már nem azok a
szenvedélyes csókok, amiket akkor váltottak, mikor az idegen először szállt fel a villamosra.
A kalauznő úgy tesz, mintha játszana, és apró cuppanásokra bontja fel a csók egységes,
lendületes ívét, így rövidebb ideig tart és kevésbé intenzív. Az idegen most mintha észrevenne
valamit, de közeledik a pályaudvari vendéglő, és a felismerés elenyészik. Gyanútlanul
búcsúzik el.

– Szerbusz, akkor itt megvárlak.

Az idegen leszáll. A kalauznő integet utána, de a kocsi még el sem fordult, mikor már
bemegy a peronról.

Ahogy a villamos eltűnt, az idegen elindul a pályaudvari vendéglő felé. Hűvös hajnali szél fúj,
az idegen felgyűri kabátja gallérját.

Épp most érkezett be a fél hármas nyíregyházi személyvonat, sűrű tömeg hömpölyög ki
az állomásépületből. A legtöbben kőbányaiak, hiszen épp azért nem mentek be a vonattal a
Nyugati pályaudvarra, szétoszolnak, eltűnnek a térről nyíló kis utcákon, csak néhányan lépnek
oda a vendéglő lehúzott rácsához, és zörgetnek rajta. Az idegen nem csatlakozik hozzájuk,
nekitámaszkodik a még mindig várakozó konflis oldalának.

A zörgetésre a takarítónő arca jelenik meg a rács mögött, kiszól:

– Mi tetszik?

– Mi tetszik? Szeretnénk bemenni.

– Nem lehet, kérem, már elment a személyzet.

A késői utasok minden meggyőződés nélkül még háborognak egy darabig.

– Tízórai utazás után ne lehessen egy feketét kapni!

Egyikük felemeli a karján alvó gyereket.

– Hol vegyek most tejet neki?

A takarítónő csípőre teszi a kezét.

– És a közértbe be lehet menni zárás után?

– A közért, az más.
 Senki sem magyarázza meg, hogy a közért, az miért más, persze aztán lassan
elvonulnak.

Az idegen megvárja, amíg eltűnnek, csak akkor megy oda a redőnyhöz.

– Jó estét.

– Kit tetszik keresni? Már mindenki elment.

Az idegen tétovázik.

– Györgyi is?

A takarítónő közelebb jön, kutatva nézi a férfi arcát.

– Magát várja a vezetőnő?

– Azt hiszem, engem.

– Jó estét. Még itt van Györgyike.

Felhúzta a redőnyt, és beengedi az idegent. A vendéglő már teljesen be van

„csomagolva”: a székek az asztalon, a kő vizesen fénylik. A takarítónő nemsokára befejezi a
munkát. Széles mozdulatokkal magyaráz.

– Azt mondta, ha jön egy magas fiatalember, és őt keresi, akkor be kell engedni.

– Hol van Györgyi?

– A raktárban. Válogatja össze a szennyest.

Az idegen átmegy a kongó félhomályos helyiségen, a takarítónő tovább dolgozik.

Az idegen belép a hatalmas, teremnek is beillő raktárba. Itt is, akár az éttermi részben,
már csak egyetlen állólámpa világít. Györgyi ennek a fényénél nézi át az asztalneműt, a
használhatatlan abroszokat és konyharuhákat a földre dobja. Az idegen nem köszön, szótlanul
nekitámaszkodik az ajtófélfának, előveszi az öngyújtóját, és játszik vele: meggyújtja, elfújja,
újból meggyújtja, aztán újból elfújja. Györgyi ránéz, egy pillantással tudomásul veszi, hogy a
férfi visszajött.

– Ne játssz a tűzzel, mert álmodban eloltod.

– Ma már nem alszom.

Az idegen körülnéz.

– Rólam beszéltél a takarítónőnek?

– Rólad.
 – Honnan tudtad, hogy visszajövök?

– Majd megmondom.

Az idegen lassan körbesétál a raktárban. Az egyik sarokban ócska asztalok és székek

vannak felhalmozva, megáll mellettük, nézegeti őket.

– Ezek a régi asztalok?

– Igen.

– Már nem használják őket?

– Néha kirakják a kerthelyiségbe.

– Melyik volt a mi asztalunk?

– Nem tudom.

Az idegen válogat az asztalok között, rámutat egy kis, kopott asztalra.

– Ezen állt a rádió. Emlékszel? A régi üzletvezető szögeket vert a kereső mellé, hogy ne
lehessen fogni rajta külföldet.

– Mondtam, hogy nem emlékszem semmire.

Az idegen megütődik ezen a hangon, felnéz, de azután folytatja a keresést. Végül is

megállapodik egy porral beborított asztalnál.

– Ez volt.

– Biztos?

– Biztos. Itt, a bal oldalán volt egy hosszú repedés, ahová a cédulákat dugtam be.

Megtalálja a repedést, ujjai hegyével óvatosan belenyúl, és kivesz egy tömöttre

összesodort papírlapot. A papír a hosszú évek alatt megfoltosodott, át- és átjárta a por.
Kibontja, bármennyire is vigyázva nyúl hozzá, a papír közben be-beszakad, a lámpához megy
és elolvassa. Míg olvassa, az arcára kiül az a tehetetlen és elszánt mosoly, amit a néhány évvel
ezelőtti fényképén láttunk. Összesodorja a cédulát, felkattintja az öngyújtót, és elégeti. A nő
csendesen kérdezi:

– Mi volt benne?

– Üzenet a világnak ironikus hangnemben: „Huszonkét évesek vagyunk, és

boldogtalanok. Ha még egy évig nem történik semmi, huszonhárom évesek leszünk és
boldogtalanok.”

– És a világ nem találta meg egy asztal repedésében?

 – Nem.

Györgyi visszatér a munkájához, onnan mondja csendesen maga elé.

– Lehet, hogy azért nem történt semmi azóta.

– Miért? Azelőtt történt valami?

– Igaz, azelőtt sem. A változások olyanok, mint apály és dagály egy halastóban.

Az idegen érdeklődéssel néz Györgyire.

– Pedig úgy látszott, hogy belőled lesz valami.

– Mikor látszott úgy?

– Mikor azt mondtad a szüleidnek, hogy kispolgárok, és összevesztél velük.

Györgyi elmosolyodik.

– Összevesztem, de minden reggel beadták a szobámba a reggelit az ajtó alatt, és én a

harmadik napon megettem. Kakaó volt kaláccsal.

– Et resurrexit tertia die.

– Én más vallású voltam.

– És föltámadt a harmadnapon. A biblia mondja egy kispolgárról.

A takarítónő jön be, már átöltözködött utcai ruhájába.

– Végeztem, Györgyike.

– Jól van, Annus néni. A redőnyt bezárta?

– Igen, itt a kulcs. Jó éjszakát.

– Jó éjszakát.

A takarítónő elmegy az udvarra nyíló hátsó kijáraton. Csönd lesz, az idegen töri meg a
csöndet.

– Most már megmondhatod.

– Mit?

– Honnan tudtad, hogy visszajövök?

– Azért annyira már ismerlek. Amíg a feleséged mellett feküdtél, többször eszedbe
jutottam, mint az egész öt év alatt.
 – Most veled vagyok, nem félsz, hogy őrá gondolok?

– Nem.

– Miért nem?

A nő kezében megáll az asztalterítő, csöndesen, de határozottan kimondja:

– Nem félek, mert én voltam az egyetlen, akit szeretni tudtál, a többi csak menekülés
volt neked és önvédelem.

A férfira néz, aki komor, változatlan arccal figyel, elbizonytalanodik.

– Nem így volt? Most már mindegy, megmondhatod.

Az idegen lassú lépésekkel közelebb jön. Nem lehet tudni, megütni vagy átölelni
készül-e a nőt? Megáll előtte, és hosszan nézi. Györgyi kétségbeesetten beszél tovább.

– És most elmehetsz újra húsz évre, száz évre, akkor is az enyém marad minden, ami
szép volt benned. Senki se tudja, hogy lehettél volna valaki, hogy akartál valamit, a feleséged
se, mert ő csak szeretett téged, de mi azonosak voltunk. És most verjél meg, ha akarsz.

Az idegen átfogja a nő vállát, és megcsókolja. Györgyi hozzábújik, az ujjai hegyével

megsimogatja az arcát, az idegen megharapja az ujját, aztán elengedi. Györgyi felnéz a férfira.

– Amikor olvastad a cédulát, olyan volt az arcod, mint régen.

Újból megcsókolják egymást, Györgyi csók közben kigombolja az idegen ingét, és

végigsimítja csupasz, szőrtelen mellét. Felsóhajt.

– Még meztelen a melled. Istenem, mint egy gyereknek.

Györgyi és az idegen egy asztal mellett ülnek, az idegen üres sörösüveget pörget meg újból és
újból, a nő feltérdel egy székre és úgy nézi.

– Ide jön vissza a feleséged?

– Ide.

Az órájára néz.

– Már lassan itt kellene hogy legyen.

– Nem lenne jobb, ha most elmennél?

– De hát akkor nem találkozom vele!

 – Tudom. Épp azért mondom.

Az idegen csodálkozó tekintetet vet Györgyire, aztán mintha valamit megértene,

gúnyosan elmosolyodik. A nő tiltakozva emeli fel a kezét.

– Ne félj, nem akarom rád bóvlizni magamat. Hosszabb távra kibírhatatlan vagy.

– Akkor miért?

– Most még elmehetsz úgy, mintha győztél volna, de ha találkozol vele, akkor esetleg
már nem.

Az idegen vállat von, és tovább pörgeti a sörösüveget.

– Mi történhet?

– Nem láttál rajta semmi olyan jelet, hogy csalódott benned?

– Nem.

– Egyetlenegyet sem?

– De most, ahogy mondod, egyre emlékszem. Ismered azt, mikor a csókokat rövid
cuppanásokra osztja fel a másik?

– Így csókolt meg?

Az idegen elgondolkozik.

– Igen, így csókolt meg utoljára.

– Ez nagyon szomorú. Te is így csókoltál meg engem, mikor már untál.

– Mindegy. Szükségem van rá.

– Csak vigyázz.

Az idegen feláll.

– Eléje megyek.

– És ha villamoson jön?

– A sínek mellett megyek, majd észreveszem.

Györgyire néz és elkomolyodik.

– Az előbb elbúcsúztunk, és visszajöttem, tehát most nem búcsúzom.

 – Nem búcsúzol, tehát búcsúzol. Értem. Ha majd úgy tíz-húsz év múlva erre jársz, nézz
be megint.

– Jó, benézek, de miről foglak majd megismerni?

– Akkor már mindenkinek lesz helikoptere, csak én járok majd konflison. És a hajam
egyre szőkébb lesz. Ha majd egész platinaszőke lesz, tűzök belé egy kék virágot.

– Az nagyon szép lesz.

– És terád majd hogyan fogok rád ismerni?

– A fiaimból álló futballcsapattal jövök, én leszek a trénerük. Keménykalap lesz rajtam.

– Majd egy jegyet leszel szíves a meccsetekre.

– Csak egy jegyet? Egyedül jössz majd ki?

– Igen, azt hiszem, egyedül.

A furcsa szópárbaj lendülete kifutott. Györgyi az órájára néz.

– Ideje elindulnod.

– Igen, ideje elindulnom.

Györgyi kinyitja az idegen előtt a vendéglő hátsó ajtaját, de ahogy kinyitotta, ijedten
visszahőköl. Nyári Kölyök áll a kis belső udvaron, alakja betölti az alacsony ajtórést. Belép a
raktárhelyiségbe, bezárja az ajtót, és a kulcsot zsebre vágja. Az idegen és Györgyi
megdöbbenve néznek rá.

– Nem vagy valami udvarias, Neuspiller. Azt, hogy öt évet várattál, még elnézem, de
miért kellett egy órát még külön? Mindegy, fő az, hogy találkoztunk.

Györgyihez:

– Valamivel meg kellene locsolni. Van még kiszolgálás?

– Nincs.

– Nekem se? Készpénzben fizetek.

Letesz az asztalra egy százast. Györgyi nem nyúl érte.

– Vedd tudomásul, hogy már zárva vagyunk.

– Most miért akarsz velem összeveszni? Tudod, mit? Ha hozol egy üveg bort, itt
maradhatsz. Megéri.

Györgyi átfut az éttermi részbe, egy üveg borral és egy pohárral tér vissza.
 – Miért csak egy poharat hoztál? Régen úgy volt, ha hárman találkoztunk, az egész
galerinak megterítettek. Dobj fel egy terítőt, és adj még öt poharat.

Györgyi elővesz egy terítőt, betakarja vele a galeri asztalát, és hat poharat tesz rá.
Kölyök sorba járja az asztalt, tölt mindegyik pohárba:

– Várjátok az éjféli gyorsot, mely soha nem áll meg számotokra Kőbánya-alsón.

Koccint a poharakkal, de nem iszik, helyről helyre jár, ahogy annak idején ültek.
Koccint az első pohárral.

– Meskó, mestere a kényelemnek, neked volt önkritikád, te meghaltál. Nem érted meg,
hogy beteljesüljön régi vágyad: ha majd kihullnak a fogaid, teherbe ejtesz egy fiatal nőt, aki
szoptat.

A második pohár következik.

– Jellen, te azt hiszem, nem való voltál közénk, te csak hülye voltál. Gyűjtötted az
ötfilléreseket, azt hitted, ha kivonod az aprópénzt a forgalomból, megbukik az állam. Most jól
jön a sok aprópénz, vehetsz gumibugyit a hetedik fiadnak.

A harmadik pohárnál Kölyök meghatottan elmosolyodik.

– Schwarcz Ervin, te édes, aranyos bolond.

Idézi Schwarcz Ervin kicsit raccsoló hangját.

– „A pchobléma nem pchobléma: minden állat egyenlő, de vannak köztük egyenlőbbek

is.” Téged már megvéd a pchoblémáktól a gumicella és a gumidominó.

Györgyihez.

– Vedd fel a poharat. Ha akarod.

Györgyi tétovázik, aztán koccint Nyári Kölyökkel.

– Györgyi, te voltál köztünk a legkülönb. Olyan okos voltál és tehetséges, mint a nap.
Miért nem lett belőled semmi?

– Megmondom neked, Kidd: azért, mert nem is voltam olyan okos és tehetséges.

– Én annak láttalak.

– Mert te szerelmes voltál belém, Kidd, de ez most már nem számít.

– Igazad van, nem számít.

Az idegen pohara következik. Nyári Kölyök nem érinti meg, elmegy mellette, és megáll
saját egykori helyén. Elmosolyodik.
 – Kidd, szegény Nyári Kölyök, hát itt ülsz az asztalvégen? Majd máskor nem ugrasz be
a könyveknek.

Idéz egy képzeletbeli könyvből.

– „A zseninek legalább a válla és a lába erős.” A vállad és a lábad erős volt, ezért
hagytad a telepet, és más zsenik társaságát kerested. Te bizony rosszul jártál az életeddel.
Idegen lettél a prolik között is meg a polgárok között is.

Körülnéz.

– Volt még valaki?

Az idegen nem tér ki a provokáció elől.

– Ha jól emlékszem, én is ide jártam.

– Te? Ja, persze, te is.

– Akkor velem is kell koccintanod. Vagy nem akarsz?

– Dehogynem.

Az idegen felveszi a poharat, és előrenyújtja koccintásra. Nyári Kölyök eltűnődik, majd

borát hirtelen az idegen arcába önti. Mindketten mozdulatlanul állanak, Kölyök megfontoltan,
csöndesen beszél.

– Legalább megöltél volna, mikor rám lőttél, de még ahhoz is aljas voltál. Megállt a
golyó a nyakamban az idegek közt, és öt éve nem tudom becsukni a szememet.
Végigcsavarogtam az éjszakákat, minden hónapban lekopott egy talp a cipőmről. Téged
láttalak, Neuspiller: állsz a véres nyakam fölött, belefújsz a revolver csövébe, és nevetsz.

– Miért küldtél börtönbe?

– Mert nem érdemelted meg, hogy lássad az eget.

Kölyök előveszi a kését.

– Most állj ki.

Az idegen megtörüli az arcát.

– Nem verekszek veled, Kölyök.

– Akkor bélyeget vágok az arcodba. Itt…

Györgyire mutat.

– Előtte.
 Az idegen tudja, hogy nincs kitérés. Kabátja hajtókája mögül előveszi hosszú, lapos
kését, a kés alján két kimunkálás markolatul szolgál, itt fogja meg. Felsőtestével
előregörnyed, a pengét messze maga elé nyújtja, olyan óvatos védekezés ez, mint mikor az
ökölvívásban valaki „kettős fedezék”-be vonul. Nyári Kölyök viszont egyenesen áll, játékos
cselmozdulatokat tesz a késével.

– Öregszel, Neuspiller, remeg a kezed. Tulajdonképpen valami kis fórt kellene adnom
neked. Nézd, nem is védem magam.

Leereszti a kését, az idegen alulról vaktában felszúr, de Kölyök az utolsó pillanatban

félrelép.

– Úgy látszik, kevés. Tudod, mit? Betakarok egy centit a pengéből.

Hüvelykujját ráfekteti a pengére, és úgy vív tovább. Az idegen kitámad, közel kerülnek
egymáshoz, a kés nekifeszül a késnek, Kölyök bólint.

– Kész vagy, Neuspiller, nincs karod, életedben nem raktál ki egy vagont.

És egy hirtelen mozdulattal kiüti az idegen kezéből a kést, még a levegőben belerúg
úgy, hogy a penge oldalt repül. Odalép közvetlenül az idegen mellé, és nekiérteti a kabátjának
a kést.

– Meghalsz, Neuspiller. Nagy jót teszek a világgal.

Györgyi felsikolt, az idegen lehunyja a szemét, arcára kiül a rettegés. Kölyök leengedi a
kést.

– Elmehetsz, csak az arcodat akartam látni, milyen ilyenkor. Most már erre fogok
emlékezni, és nem arra, hogy állsz fölöttem és nevetsz.

Elrakja a kését.

– És ki tudja, most már talán alszom is majd.

Előveszi a kulcsot, és kinyitja az ajtót. Elmegy, közben bekapcsolja a táskarádiót,

dünnyög maga elé.

– Kalipszó, szi, kalipszó szi, kalipszó szicsiliánó.

Az ajtó nyitva marad mögötte. Az idegen még áll néhány pillanatig a falhoz
támaszkodva, majd ő is elmegy, tehetetlenül, leengedett kezekkel, mintha minden élet kiszállt
volna belőle.

Reggel van, a vendéglő már bezárt, a konflis könnyű kocogással viszi Györgyit
hazafelé. Az úton jobbról és balról munkába tartó csoportok néznek csodálkozva utána.

A konflis hamarosan letér a beton műútról, macskaköves külvárosi utakon fut tovább
raktári és gyári telepek között. Györgyi feje követi a kocsi rázkódásának ütemét, nem alszik,
nem is álmos, rágyújt, és nézi az elmaradó kerítéseket. Egy fakerítésnél hirtelen előreszól a
kocsisnak.

– Álljon meg, Jablonszky bácsi!

A kocsis visszafogja a lovakat, Györgyi kiszáll. A vasúti fatelep kerítése ez, ahol a
sínpusztító kerék jár körbe, az idegen ott áll, és merev tekintettel néz be az alacsony ajtó
fölött, szemei feszülten követik a kerék mozgását. Mikor a nő hozzáér a vállához, alig-alig
rezzen meg. Visszafordul.

– Á, te vagy az? Még csak most mész haza?

– Mi történt veled?

– Igazad volt.

Györgyi próbálja feleleveníteni beszélgetéseik régi stílusát.

– Igazam volt, mint mindig.

Az idegen nem veszi észre a tréfálkozási szándékot, bólint.

– Igazad volt, mint mindig. Erzsike elment Matisszal.

– Ki az a Matisz?

– Nem tudom, és nem is érdekel.

Az idegen morfondírozik.

– Azt mondta nekem: „Szeretlek, de ő más.” „Szeretlek, de ő más.” Ezt a mondatot ki

lehet mondani!

– Már akkor nem hittél az egészben, mikor elkezdted.

– Akkor szerinted miért mentem bele?

– Ez furcsa dolog. El lehet viselni azt, hogy a jelen reménytelen, azt is, ha a jövő, de
hogy az emlékek is reménytelenek, azt te sem tudtad elhinni. Megpróbáltál feltámasztani
valamit, és az nem volt hajlandó feltámadni.

– Még harmadnapra sem.

– Most mihez kezdesz?

– Nem tudom.

– Gyere el hozzám.

– Nem megyek.
 Az idegen visszafordul a telep felé, tovább nézi a csattogó, körbeszáguldó kereket,
Györgyi nekidől a férfi hátának.

– El fogsz menni innen, és soha többé nem térsz vissza. El fogod felejteni ezt a várost,
ahol születtél, és el fogod felejteni azokat, akik között éltél.

Az idegen arca nem mozdul, Györgyi hozzáteszi.

– És el fogod felejteni ezt az éjszakát.

– Évek, hosszú évek fognak elmúlni, és én még mindig emlékezni fogok erre az
éjszakára. Ó, bár el tudnám felejteni, de érzem, hogy végig fog kísérni egész életemen,
minden fontos döntés előtt átfut rajtam, és ott fog lebegni minden szerelmem fölött. Nem
tudom, érdemes-e, nem tudom…

Györgyi riadtan néz rá.

– Mit érdemes?

– Semmit. Szeretném, ha elmennél.

Györgyi fél magára hagyni az idegent.

– Hadd maradjak itt veled.

– Ne félj, nemsokára megyek vissza az állomásra, csak szeretnék egy kicsit magamban
maradni.

– Majd én elviszlek az állomásig.

– Nem kell, elsétálok. Olyan szép a reggel.

– Ittál, részeg vagy. Gyere el hozzám, főzök neked egy teát.

Az idegen erélyesen letorkolja.

– Mondtam, hogy szeretnék egyedül maradni.

Györgyi nem ellenkezik tovább, kezet nyújt.

– Isten veled. Ma már hányadszor búcsúzunk?

– Nem tudom.

– Lehet, hogy nem utoljára?

– Lehet.

– Írd fel a címemet, hátha meggondolod magad, és csak később indulsz.

 – Jó, felírom.

Az idegen felírja a címet, Györgyi megcsókolja, és beszáll a konflisba. Ahogy a kocsi

eltűnik a fordulóban, a férfi eltépi a cédulát, és szétszórja a foszlányokat.

Hirtelen ötlettel lenyomja a fatelep kapujának kilincsét, nincs kulcsra zárva, az idegen
kissé ingadozó léptekkel bemegy a telepre. Az udvaron senki sem jár rajta kívül, a nap pont a
szemébe süt, megáll és nyújtózkodik. Közelebb lép a kerékhez, lerakja a bőröndjeit, leveti a
kabátját, aztán egy nagy ugrással középre vágódik, és kezdi átugrálni a kerék újból és újból
visszatérő körben forgó tengelyét, valahogy úgy, mint a gyerekek az ugrálókötelet.

A talpak dobbanására kinéz az éjjeliőr, rémülten kiált be neki.

– Agyonüti magát, feküdjön le.

Az idegen nem válaszol, az őr kétségbeesetten rohan a fékező berendezéshez, hogy

megállítsa a kereket, de hiába próbálja meghúzni a foggantyút, az mozdíthatatlanul be van
rozsdásodva. Odafut a kerékhez, felváltva kiabál segítségért, és könyörög az idegennek.

– Segítség! Ide! Ide! Jöjjön ki, feküdjön le a földre! Segítség! Jöjjön ki!

Az idegen nem fekszik le a földre, hanem mint egy részeg hal, testével rángó ívet
formálva, újból és újból felküldi magát a levegőbe, mely a napsütéstől valószínűtlenül tiszta
mögötte. Az őr, aki most már tudja, hogy a végzet itt kikerülhetetlen, megdöbbenve és
letörten bámulja.

Petróleumfáklya
Vacsora után kimentem a gátra. A víz feljött egészen a falu széléig, a nyáron harmincméteres,
átlábolható Berettyó-csatorna most olyan széles, mint a Balaton Tihanynál. Elöntötte az
árteret, elborította a nagy őszibúza-táblákat, csak a kutak gémei emelkednek ki, és az egykori
bolgárkertészet közepén áll még egy kis fehér ház, de a hullámok nekicsapódnak, messziről is
hallani, hogy potyog le a vakolata nagy darabokban. A víz homályosan fénylik, már lement a
nap, de még minden felismerhető, de már bizonytalan, olyan, mint öt perccel a teremtés
kezdete előtt, mikor az Isten még nem választotta el a világosságot a sötétségtől.

Elindulok kifelé a gáton, a ruganyos, döngölt agyag átveszi a hullámok ritmusát, még a
cipőtalpamon keresztül is érzem a finom remegést, jólesik menni rajta. Néha visszanézek: a
kis, fehér ház lassan elmaradozik, megfordul a fejemben, hogy majd még vissza is kell
jönnöm ezen az úton.

Már majdnem egészen besötétedett, mikor egy kanyar után, a távolban, földbe szúrt
petróleumfáklyát látok meg, lángja az üvegkeretben is ide-oda hajlik, a mögötte álló
szivattyútelep körvonalai alig kivehetőek. A fáklya fényében magas és vállas, ötven év körüli
férfi kotorja hosszú nyelű csáklyájával a telephez vezető csatorna medrét. Szürke cejg
munkásnadrágot visel, gumicsizmájába tűrve, ingét a leereszkedő hűvösségben is magasan
felcsavarta a karján. Megállok fölötte a csatorna partján.

– Jó estét.
 – Jó estét.

Most érzem meg, hogy elfáradtam, próbálok nekitámaszkodni a petróleumfáklyának. A

földbe szúrt nyél nem bírja el a súlyomat, meginog, úgy, ahogy tudom, visszanyomom a
földbe. Leülök. A férfi, talán gátőr lehet, talán gépkezelő, nem néz fel rám, csáklyája újból és
újból megcsobban a vízben.

– Ráférne már egy mélyebb kotrás is. Kétoldalt kiárad, eltömte a szikes anyag, a
feketehínár meg a habarcs.

Mikor befejezte a munkát, feljön, vizes tenyere helyett a csuklóját nyújtja. Kiáll a
zsebemből egy újság sarka, a gépkezelő (már csak maradjon gépkezelő) rám néz.

– Milyen lapja van?

– Sport.

– Hogy végzett a Vasas az Ózddal? Kezdtem hallgatni, de 1:0-nál bedöglött a telep.

– Győzött. Megnyerte a bajnokságot.

Komor, barna arca most boldog.

– A Vasas legyőzhetetlen, mióta visszament Angyalföldre.

Még mindig az újságot nézi, feléje nyújtom.

– Magának adhatom.

– Magának nem kell?

– Már kiolvastam.

Óvatosan, csak az ujjai hegyével fogja meg a papírt.

– Egy hónapig nem lesznek üresek az esték.

– Egy hónapig?

– Maga még nem tudhatja, hányszor el lehet olvasni egy újságot. Hűvösödik, nem jön
be?

– Csak egy percre. Indulnom kell visszafelé.

A gépkezelő kiveszi a petróleumlámpát a fáklya üvegkeretéből, és előremegy vele.

Csak belülről látom, hogy milyen kicsi ez a szivattyútelep, nyolc-tíz hasonló kitelne a
hatalmas hosszúfoki állomásból, mely másodpercenként huszonöt köbméter vizet emel át a
Körösbe. Gépei is régiek, kibetűzöm rajtuk a márkát: Schick és Danubius, a tisztaság
tökéletes, a dugattyúk alatt tepsik fogják fel a lecsurgó, kék olajat. Most alacsony a vízállás,
nem működnek a gépek, olyan csend van, hogy önkéntelenül is dideregni kezdek.
 A gépkezelő egy kis, betonozott padlójú oldalkamrában lakik, de még ez a helyiség is
tágnak tűnik, olyan kevés holmit tart benne, egy ágy, egy asztal, két szék, az asztalon
bedöglött telepes rádió, rajta egy negyven év körüli asszony képe. Civil ruhája falba vert
szegen lóg, a szegre csomagolópapírt akasztott, hogy megvédje a szövetet a nedvességtől és a
festéktől. Az asztalfiókból kendőbe csavart kenyeret vesz elő, széles, paprikás szalámival
együtt elém teszi:

– Maga nem eszik?

– Ha lemegy a nap, én már nem tudok enni.

Ki- és bekapcsolja a néma rádiót. Állammal intek az asszony fényképe felé.

– A felesége?

– Az.

– Ő is itt lakik?

– Nem, Pesten.

– Hét végén persze haza szokott menni hozzá?

– Két éve nem jártam otthon.

Abbahagyom az evést.

– Elváltak?

– Nem váltunk el. Csak így jobb.

– Miért jobb?

Elhúzza a száját.

– Nézze, ha akarja, elmondhatom. Nekem mindegy. Csak maga fogja megbánni. Úgy
van ez, mint ahogy olvastam régen, ha az egyik indiánt megmarta a kígyó, és a másik kiszívta
belőle a mérget, a méreg a másiknak a testében keringett tovább. Ilyen az is, ha az ember
meghallgatja a bajait valakinek.

Nézi a petróleumlámpa lángjának szegélyét, amely olyan fehéren világít, mint a forró
ezüstpapír.

– Mit is mondhatok a feleségemről? Már a felszabadulás előtt is dolgoztam a

munkásmozgalomban, nem kell magyaráznom, el tudja képzelni anélkül is, hogy mennyit
szenvedett mellettem egy asszony. Néha nem is értettem, miért tart ki mellettem, kaphatott
volna különb férfit is. Igaz, csak cselédlány volt, de alig ismertem olyan asszonyt, aki úgy
adott volna magára, mint ő. A bőre olyan tiszta volt, hogy átlátszott rajta a vér futása. Ma már
tudom, hogy éppen azért szeretett, mert kommunista voltam. Nem olvasta Marxot – én se
nagyon –, de a legrendesebb nők fel akarnak nézni az emberre, akivel élnek, és a
meggyőződés felemel.

Hányszor elveszítette a helyét miattam, pedig mindig ott maradhatott volna, ha elválik
tőlem, de amikor kiszabadultam, ő mégis ott várt engem a gyűjtő előtt. Egy kosarat tartott a
karján, abban elfért az összes megmaradt holmink: a tányérok, a kanalak és a sötét öltönyöm.
Azt is meg kell mondanom, hogy nem mindig bántam vele úgy, ahogy megérdemelte.
Feketelistára kerültem, hónapokig luftoltam, ilyenkor szinte bent laktam a kocsmában. Ha
elfogyott a pénzem, elküldtem egy gyereket a Zsófihoz, mindig adott néhány pengőt. Persze,
ami a kocsmai élettel vele jár, gyakran hozzám csapódott egy-két nő is, Zsófi haragudott
ezért.

Tulajdonképpen nem ezek a dolgok fájtak neki a legjobban; még az sem, hogy évekig
egy kis spájzban laktunk, ahol egész éjszaka égetnünk kellett a villanyt, mert ha leoltottuk,
előjöttek a svábbogarak a repedésekből, az bántotta a leginkább, hogy ilyen életkörülmények
között nem lehetett gyerekünk.

Hányszor kivirágzott, hányszor megteltek a mellei, olyan lett a bőre, mint a halovány
gyöngyház, de sohasem tarthattuk meg a gyereket. Néha még arra sem jutott pénzünk, hogy
kórházba vigyem, orvos keze alá, telepi öregasszonyok hajtották el hagyma zöld csíráival,
jóddal, teli lavór vizet raktak a fal mellé, és beleugratták, hátha az ijedtség és a forró víz
együtt majd használ. Használt is mindig. Aztán negyvenegyben elvittek katonának, nem
jöttem haza csak a háború után.

A feleségem is belépett a pártba, együtt dolgoztunk, együtt jártunk le a falura segíteni a

parasztoknak, és persze agitálni. Én is faluról kerültem fel (itt születtem, Békéscsaba mellett,
úgy hívják azt a részt, hogy Jamina), de mégis mindig elcsodálkoztam, mennyivel
könnyebben talál rá megfelelő hangra a parasztokkal, mint például én.

Mikor 1949-ben kiemeltek engem, őt is hivatali állásba akarták tenni, de nem ment, azt
mondta, mindenki azt hinné róla, hogy karriervágyból csinálta az egészet. Cselédkedni nem
akart tovább, azokban az években nem is nagyon lett volna hol, kitanult előfonónak, pedig
akkor már közelebb járt a negyvenhez, mint a harminchoz. Én a régi szakmámban, egy
öntödében lettem főművezető, mind a ketten elég jól kerestünk, természetesen szerettünk
volna gyereket.

Teltek, múltak az évek, de nem sikerült. Zsófi sorra járta az orvosokat, injekciókat
kapott, masszázst és erősítőket, nyáron fürdőbe küldték, de minden hiába. Végül az egyik
orvos megmagyarázta neki, hogy a szakszerűtlenül végrehajtott elvetélések tönkretették a
méhét.

Zsófi nem sírt, csak a munkából aztán mindig egyenesen hazajött, és a lakásban minden
asztalt, fotelt, vitrint telehorgolt terítővel. Néha én is hazamentem korábban, hogy
elüldögéljek a feleségem mellett – beszélni nem tudtunk miről –, de máskor nem bírtam
rászánni magam, végigcsavarogtam az estét. Zsófi nem szólt érte, nem is várt meg – tudta,
ilyenkor már nem akarok találkozni vele –, kikészítette a gázrezsóra a vacsorámat, csak épp
meg kellett gyújtani alatta a lángot. A lábasnak nekitámasztott egy cédulát, hol találok
gyümölcsöt és savanyúságot, eleinte még írt néhány sort a cédula aljára, talán, hogy menjek
be hozzá, vagy beszélni akart valamit, de rögtön, ahogy leírta, vastagon áthúzta, nem tudtam
elolvasni belőle egy szót sem, reggel pedig, ha megkérdeztem, mit írt, nem felelt rá. Aztán
ezek az áthúzott üzenetek is elmaradtak.

Szokásommá vált, mielőtt felszálltam volna a trolibuszra, megittam egy féldecit, hogy
könnyebben elaludjak. A városligeti fordulónál, nem messze a megállótól, egy árusítóbódé
késő éjszakáig nyitva tartott, nem szerettem kocsmába beállni, inkább elsétáltam idáig. Egy
öregember demizsonból parasztpálinkát mért. Furcsa öregember volt – azt mesélték, mint
altiszt szolgált a régi hadseregben, folyton hangosan káromkodott, de ő azt hitte, csak
magában beszél, nem hallja senki. Egy mondása még gyakran az eszembe jut: „Csak addig
érdemes élni, amíg az ember meg tud állni lábujjhegyen!”

Egy este az öregember eltűnt a bódéból – lehet, hogy többé nem tudott lábujjhegyre
állni –, egy fiatal lány került a helyébe. Mély torokhangon énekelt, ha megfordult, a csuklóján
csörögtek a karperecek. Táskarádiót hozott magával, és egy kisgyerek fényképét. A harmadik
vagy negyedik este megkérdeztem tőle: ki ez a gyerek. Azt mondta, az öccse. Egy hét múlva
bevallotta, hogy a fia.

Megvártam, amíg végez, segítettem neki felrakni a rácsokat, és hazakísértem. A kapu

előtt azt mondja: ha nem értem félre a meghívást, felmehetek hozzá. A házat, melyben lakott,
szállodából alakították át, a lakások egy szobából álltak, meghagytak benne minden régi
szállodai felszerelést: tükröket, gyertyaformájú falikart, csempéket. Még a háború előtt jártam
néha afféle szállodákban, azokhoz hasonlított. Amit a lány vagy asszony – hogy mondjam –
hozott magával, az sem volt sokkal különb: ócska bútorok, két fotel, ha leült rájuk az ember,
szállt fel a por belőlük, színehagyott, kinyúlt kardigánok és egy szaxofon. Kérdeztem: ez
minek? Szerelmes volt a Budapest Hotel grilljének szaxofonistájába, bár az tudni se akart
róla, minden szabadnapján beült a grillbe, és nézte a zenészt. Azt hitte, ha megtanul
szaxofonozni, közelebb kerül hozzá.

Miért maradtam ott mégis ezen az éjszakán, és még sok más éjszakán ezentúl is? Azt
hiszem, azért, mert a szoba egyik sarkában ott álltak a kisfiának a játékai, és én valójában
soha nem tudtam beletörődni abba, hogy nem lehet gyerekem. Sokat kínlódtam azokban a
hónapokban. Próbáltam alkalmazkodni a lányhoz, vagy talán a lány korához: méret utáni
ingeket rendeltem, másképp fésültem a hajam, mégis azok a húsz-huszonöt éves fiúk, akik
esténként mindig ott lebzseltek a városligeti bódénál, összesúgtak és nevettek a hátam mögött.
Tudtam, nincs miért tiltakoznom, a fiamnak kellene járni ezzel a lánnyal. Ha volna fiam.

Amikor teherbe esett, odaálltam Zsófi elé, és kértem, hogy váljunk el, mert szeretném
elvenni feleségül a gyerek anyját. Zsófi beleegyezett, csak arra kért, menjünk el egy jó
orvoshoz, és még egyszer vizsgáltassuk meg magunkat: teljes lehetetlenség-e, hogy gyereket
szüljön még valaha?

El is mentünk, kiderült, hogy Zsófinak nem lehet gyereke, de nekem sem. Ugyanis még
a második világháborúban trippert kaptam, kikezeltek belőle, de a betegség azzal járt – én
magam sem tudtam erről –, hogy elveszítettem a megtermékenyítő képességemet. A
szaxofonos lányt más ejtette teherbe, talán a szaxofonista, talán azok közül valaki, akik a bódé
körül ácsorogtak, talán más.
Már feljött a hold a vizek fölé, egy darab száraz kenyérhéjat török mind apróbbra.

– Ide miért jött le?

– Nem bírtam ki Pesten. Már az is fájt, ha egy idegen ember belenézett az arcomba.
Egy barátom elintézte, hogy lejöhessek ide, ahol legalább itthon vagyok, ismerek minden
földtúrást, és végzek valami hasznos munkát. Mert nagy megnyugvás a bajban, ha azért nem
vész el a helyünk az emberek között.

– Mikor a legnehezebb?

– Télen. Így nyár felé már könnyebb, rövidülnek az esték.

– És a felesége?

– Rá sokat gondolok. Tudom, hogy mindvégig többet szenvedett, mint én, néha
szeretnék egy vigasztaló levelet írni neki, de nem mozdul rá a kezem.

– Most húsvétkor sem megy el hozzá?

– Nem. Jövőre talán. Jövőre majd egyszer elmegyek hozzá. Most még nem lehet.

Hogy ne kelljen többet mondania, kibontja a Sportot, és közelebb csúsztatja a

petróleumlámpához. Félhangosan mormol maga elé:

– Vasas–Ózd négy null. Béke utca, tizennégyezer néző.

Felnéz.

– Tizennégyezer ember. Sokan voltak.

– Az állóhely teli volt.

– Én is oda szoktam járni.

– Jó éjszakát.

– Jó éjszakát.

Hűvös szél indul, mozgásba hozza az eltömődött csatorna vizét, új és új hullámokat vág
neki a zsilip rozsdálló elzáró rácsának.

Tolvaj Ferdinánd
Legenda egy jobbszélsőről
I.
Az 1950–51-es évadban a labdarúgás szakértőinek legnagyobb meglepetésére a kőbányai
Victória csapata végzett a másodosztályú bajnokság keleti csoportjának élén, és ezzel jogot
nyert, hogy a következő szezonban a legjobbak között szerepeljen.

1947 óta – mikor Kőbánya utolsó képviselői: a Törekvés és a Kőbányai Barátság

kiestek az első osztályból – a kerület egyetlen csapata sem tudott visszajutni, bár olyan nagy
vállalatok egyesületei harcoltak köztük, mint a Sörgyár, a Drasche téglagyár vagy a MÁV
Északi Főműhely. A Victória viszont egyike volt az utolsó társadalmi egyesületeknek, csak
néhány száz futballkedvelő kőbányai munkás és kisiparos tagdíjára támaszkodott.

A vidéki mérkőzésekre – bármilyen messze is játszottak – csak vasárnap reggel utaztak

el, mert szállodára vagy más éjszakai szállásra nem volt pénzük, szerelésüket vezető
szurkolójuk: a saját költségén velük utazó Cirbusz vitte egy hátizsákban. Néha már egy-két
órával a kezdés előtt megérkeztek a mérkőzés színhelyére, ilyenkor leültek valamelyik
városszéli kocsmába pihenni, de legtöbbször az állomásról egyenesen a pályára kellett
sietniük, ahol már bemelegített, a várakozás idejét „cicajátékkal” eltöltő ellenfél és négy-
ötezer pfujoló drukker várta őket.

Kopott kék-fehér mezük mégis minden évben feltűnt a másodosztályú bajnokság

mérkőzésein. Játékukat inkább a szív, mint a technikai tudás jellemezte, tömzsi hátvédeik
nyögése kihallatszott a nézőtérre, ha egy-egy gyorsabb szélsővel próbáltak lépést tartani,
dresszük már az első negyedóra után megsötétedett az izzadságtól. A mérkőzés után, mikor
lehajtott fejjel ezüst nyakláncukat a foguk között tartva beléptek az öltöző ráccsal fedett
aluljárójába, a szurkolók joggal mondhatták nekik az elismerés szokásos tőmondatait.

Ha az évek folyamán egy-egy kiemelkedő tudású játékos nőtt fel náluk – legtöbbször
egy lendületes, kitűnően fejelő középcsatár, akinek karcsú, nyúlánk alakjában az agyagos
kőbányai föld mintha meg akarta volna mutatni, mire képes, mint ahogy a kiégett téglagyári
mezőkön, a satnya tábla közepében néha egy-egy szál hihetetlenül magas kukoricát növeszt –,
ezt a játékost a bajnoki szezon végével elvitte valamelyik nagy egyesület. Ha esetleg mégis
otthon maradt, rövid idő alatt elveszítette a lendületét, lemaradt az előrevágott labdától, s
esetenként az újságos standok és kocsmák előtt összegyűlő szurkolók indulattal emlegették
annak az elvált asszonynak a nevét, aki tönkreteszi középcsatáruk erőnlétét.

Ilyen körülmények között a Victória nem ért el különösebb eredményeket, általában

épp hogy elkerülte a kiesést, ezért hatott váratlanul az 1950–51-es bajnokság megnyerése. Az
bizonyult döntőnek, hogy a játékszínvonal általános leromlása közepette fokozatosan
érvényesültek a Victória harcos erényei.

A bajnoki öröm elültével a játékosok, a vezetők és a szurkolók munkához láttak. A

következő szezonban Közép-Európa legjobb csapatait kellett fogadniuk: a legendás Honvédet,
a Bástyát, a Dózsát, a Vasast, a Ferencváros utódját: a Kinizsit, és erre az elhanyagolt
népligeti pálya alkalmatlannak bizonyult volna. Újjáépítették a rozoga lelátót, az állóhelyek
betonlépcsőin cementtel betömték a fagy okozta repedéseket, kiirtották a feltörő
papsajtdudvákat, mintegy öt méter hosszúságban kibővítették a játékteret, úgyhogy
hitelesíteni lehetett elsőosztályú mérkőzések lejátszására. Az összeállításon nem terveztek
nagyobb változtatást, új játékosoknak sem lelépési pénzt, sem állást nem tudtak biztosítani, a
csapatot ifjúságiakkal egészítették ki. Mégis bizakodva várták az idény kezdetét, úgy
gondolták, hogy azok az erények, melyek a második osztályban jellemezték az együttest, az
élvonalban is elegendőek lesznek a tisztes helytálláshoz.
 Június elején a sportkör vezetősége hivatalos levelet kapott, melyben a Labdarúgó
Szövetség közölte, hogy feloszlatja a Victóriát, mivel semmiféle üzemet vagy vállalatot nem
képvisel, sportpályáját és jogát az elsőosztályú bajnokságban való részvételhez átruházza a
kisipari szövetkezetek csapatára: a Lendületre. A Lendületet ettől a pillanattól fogva a
gyűlölet és a bosszú vágya vette körül a külvárosban.

II.
Abban az időpontban, mikor a Victória helyébe lépett, a Lendület futballcsapata valójában
még nem is létezett. Megalakítását a szövetkezeti központ csak a Victória bajnoksága után
határozta el, hogy létrehozza a szakma reprezentatív sportegyesületét, ennek következtében
most azokhoz a békeállományú katonai alakulatokhoz hasonlított, melyeket egy vezető stáb
alkot – katonák nélkül. Az új vezetőség elbocsátotta a Victória volt játékosait az edzővel
együtt. Mivel alig néhány hét állt rendelkezésre a bajnoki rajtig, a szakértők kételkedtek, hogy
sikerül-e megszervezni az új csapatot, de a kételkedők elhallgattak, mikor a népligeti pálya
körül három bőrkabátos szövetkezeti vezető kíséretében feltűnt Acht Simon hajlott, botra
támaszkodó alakja.

Senki sem hitte volna, hogy Acht Simon bezárja a bélyegüzletét – melynek hátsó
helyiségében naphosszat külföldi folyóiratokat lapozgatott, várva, hogy megszólaljon az ajtó
fölé akasztott csengő –, és még egyszer kezébe veszi egy csapat irányítását. 1947 óta, mikor a
legjobb kőbányai futballistákat: Kiss II-t, Schubertet, Zörgőt eladta az olaszoknak, Újlakit
pedig a franciáknak, visszafelé gyalog kelt át a Brenneren, jobb lába elfagyott, és amputálni
kellett, azóta nem foglalkozott a labdarúgás ügyeivel, a Lendület nagy pénzeket ígérhetett
neki, hogy most mégis visszatért.

Autót bocsátottak a rendelkezésére, Acht Simon két tucat összehajtott átigazoló lapot
tett a tárcájába, és elindult. A vidéki pályákat nem találomra járta végig, noteszében ott
sorakoztak a kiszemelt játékosok nevei, most derült ki, hogy a bélyegüzlet visszhangtalan
magányában is figyelte az új tehetségek jelentkezését. Amerre járt, a csapatok elveszítették
azokat a játékosaikat, akiknek kedvéért a környékbeli parasztok órák hosszat bicikliztek be
vasárnaponként a mérkőzések színhelyére.

Mikor az új játékosok először futottak ki a népligeti pálya gyepére, Acht nem tudta
visszafojtani a mosolyát: magukkal hozták azokat a jegyeket, melyek vidéki csapatukban
megkülönböztették őket a többiektől, a sportszárat vagy egészen alul kötötték meg, vagy
hagyták ráhullni a bokájukra, cselezés közben bal karjukat maguk elé tartották, és vállukat túl
széles mozdulatokkal ingatták, Achtnak úgy tűnt, mintha egy olyan zenekart látna, mely csupa
prímásból áll. Ez nem érdekelte túlságosan, ő a háttérben maradt, a csapat szakmai munkáját
hivatalosan Tömör István, egy Lengyelországból hazatért edző irányította, akit a Lendület
számos nagy egyesület elől kaparintott meg.

A tréningek zárt kapuk előtt folytak le, csak délután ültek ott a lelátón a játékosokhoz
tartozó nők. Acht, aki állát botjára támasztva a lelátó felső sarkában húzódott meg, fentről
végigkövette, hogy cserélődnek ki ezek a nők. Nem csodálkozott: a csapat mögött álló
szövetkezeti elnökség jól fizetett állásokba rakta be a labdarúgókat, akik a szakmát
képviselték a legjobbak között, öltözködésükhöz, igényeikhez többé nem illettek a vidékről
felhozott menyasszonyok. Alig telt el néhány hét, és akár a város többi sikeres embere mellett,
köröttük is megjelentek a vékony és elegáns, fiatal nők. Acht felhívta Tömör figyelmét, hogy
fokozottabban kell ellenőrizni a játékosok sportszerű életmódját, de egyelőre semmiféle
kilengésre nem bukkantak.

Augusztus elején Tömör elég érettnek találta a Lendület csapatmunkáját ahhoz, hogy
edzőmérkőzést vívjon egy alsóbb osztályú együttessel, ellenfélnek az Oetl vasöntöde csapatát
hívták meg.

III.
A mérkőzésre egy szerdai napon került sor – kora délután. A gyárakban még nem ért véget a
munkaidő, mégis már jóval kezdés előtt megindult a tömeg a népligeti sétányokon a volt
Victória-pálya felé. Akadt köztük olyan, aki reggel korábban jött be, mások műszakot
cseréltek, hogy láthassák ezt a mérkőzést, akit másképp nem engedtek el a munkahelyéről,
kivett egy napot a szabadságából, melyet éppen azért hagyott bent, hogy az esetleges
hétköznap délutáni meccsekre szabaddá tehesse magát. Ez a tömeg nem hasonlított arra az
alkalmi közönségre, mely évenként néhányszor, többnyire válogatott meccseken, megtölti a
stadiont, de egyébként közömbösen hagyja a futball. Akik most a sétányt borító száraz
faleveleken lépkedtek, a futballpályákon töltötték fiatalságuk vasárnapjait, s bár fiatalságuk
elmúlt, életük tengelyéből nem esett ki a labdarúgás, munkájuk fáradtságát és unalmát hosszú
beszélgetésekben vezették le, melyek középpontjában mindig egy-egy játékos vagy csapat
állt. Magánéletükben sokszor elviseltek alaptalan sérelmeket, de sohasem voltak hajlandók
eltűrni jogtalanságot a futballpályán és a környékén, most is azért jöttek el, hogy kifejezzék
elkeseredésüket és haragjukat a Victória méltatlan sorsa miatt. Maga a küzdelem nem
ígérkezett túlságosan érdekesnek, a harmadosztályú Oetl vasöntöde legyőzése nem
jelenthetett feladatot az NB I-es Lendület számára.

Az árnyék, melyet a lelátó a pályára vetett, még csak a bal kapufákig húzódott,
hosszanti éles vonással kettéosztotta a játékteret egy sötét- és egy világoszöld részre. Az
állóhelyi közönség, hogy védekezzen a hőség ellen, levetette a kabátját, most tűnt fel, hogy
legtöbbjüknek foltozott vagy rongyos az inge, testük kilátszott az anyag hasadékain.
Italárusok éretlen sört és államilag előállított borpótlékot, Itókát hordtak körbe, a zavaros ital
hamarosan a fejekbe szállt a tűző napon, a nézőtér egyhangú zsibongását egyre gyakrabban
törték meg a kiáltozások: kártyázó társaságok vágták egymáshoz a lapokat, vagy a nézőtéren
emelt hullámfogó gátnál megszorult emberek verekedtek össze.

Kevéssel három óra után a föld alatti kijáró vaskeretében feltűntek a Lendület játékosai.
Míg bemelegítő körüket futották a játéktér körötti salakon, harsogó fütty és kiáltozások
fogadták őket. Először Cirbusz rikoltása hangzott fel, majd átvette az egész nézőtér. A zaj
akkor sem csillapodott le, mikor rendőrök ugrottak be a tömeg közé, és a leghangosabbakat
kezdték kiemelni. A tömeg nem engedte elvinni őket, karjukba és derekukba nehéz, olajos
kezek kapaszkodtak bele, volt, aki feltárt, csupasz mellét döngette, mások karukat hátul
összefogva vállukkal lökdösték a rendőröket.

Fönt, a tribün felső sarkában Acht Simon elmosolyodott, állával ütögette botja
kampóját, majd a kis tréningpálya felé fordult, ahol az Oetl vasöntöde csapata végezte
bemelegítő tornagyakorlatait. Először azt hitte, rosszul lát, mikor a nyolcas számot viselő
játékosban Gráf Poldit, a Törekvés 1942-es aranycsapatának csatárát ismerte fel. Akkoriban
Poldi a legjobb magyar építőcsatárok közé tartozott, pontos labdáinak – mint mondani szokás
– szeme volt, edzésen egyszer fogadásból harmincméteres rúgással lelőtte egy kisfiú fejéről a
kalapot, anélkül hogy a gyereknek valami baja esett volna. A háborúban légnyomást kapott,
feje gyógyíthatatlanul reszketett. Még megpróbálkozott a játékkal, de hogy a Törekvés 1947-
ben kiesett az első osztályból, végképp visszavonult, csak a tribünökön lehetett látni elhordott,
de mindig gondosan vasalt szürke ruhájában, karján esernyővel. Acht eltűnődött, hogy az Oetl
csapata milyen céllal vehette őt elő újból. Poldi képességei nyilván még kopottabbak, mint
1947-ben, de megőrizhette felülmúlhatatlan érzékét, hogy pontos labdákkal szolgálja ki a
partnereit, most valószínűleg egy tehetséges, tapasztalatlan csatárt akarnak játékba lendíteni
mellette. Acht önkéntelenül a jobbszélsőt kereste a bemelegítő játékosok között, de sehol sem
látta a hetes számot.

Már mind a két csapat felállt a kezdéshez, mikor az Oetl csapatának jobbszélsője
megjelent a pálya szélén. Tizennyolc év körül járhatott, de mellére szegezett feje, nyugodt és
kényelmes tartása sokkal többet mutatott. Egy vak, zsávolyos útépítőmunkás formaruhát
viselő öregembert és egy tizenöt-tizenhat éves, kültelki viszonylatban rendkívül elegánsan
öltözött lányt vezetett végig a salakon. Leültette őket a középjelzés mellett elhelyezett kis
padra, a vak öregembert a kislány gondjaira bízta, majd letépett egy fűszálat, szája szögletébe
vette, és felemelt karral jelezte, hogy játékra készen áll. Jelentkezésére az állóhely egész
közönsége üdvrivalgásban tört ki, bár nyilvánvalóan nem ismerték a fiút, Acht megkérdezte a
szomszédjától, hogy hívják a jobbszélsőt, de az válaszul csak széjjeltárta a kezét, néhány
sorral lejjebbről kiáltották fel, hogy Tolvaj Ferdinánd.

Az Oetl gyár kezdte a játékot. A középcsatár jobbra gurította a labdát, Gráf Poldi,
anélkül hogy egy lépést is tett volna vele, élesen előrevágta a Lendület tizenhatosának jobb
sarka felé. Acht az elgondolás habozás nélküli keresztülviteléből látta, hogy begyakorolt
taktikai elemet alkalmaznak, melyet a jobbszélső gyorsaságára és szemfülességére építettek.
A védelem mögötti holttérben két játékos futott a labda felé: a Lendület kapusa és Tolvaj
Ferdinánd. Acht fentről úgy ítélte meg, hogy körülbelül egyszerre érik el, ha a szélső kapura
küldi a labdát, a vetődő kapus el tudja zárni a szöget a lövés elől. Már félig visszafordította
tekintetét a felezővonal irányába, hogy az ellentámadást figyelje, mikor megdöbbenve látta,
hogy a jobbszélső nem lő egyből kapura, hanem a talpával visszahúzza a labdát, megvárja,
amíg a kapus tehetetlenül a földre zuhan, majd nyugodt mozdulattal a hálóba emeli a labdát.
Egy perc sem telt el a kezdés óta, a kapu mögötti nagy versenyóra mutatója még kiinduló
helyzetében állt.

Az állóhely közönsége felugrott a helyéről, az első sort a tomboló tömeg a kerítéshez

nyomta, a betonoszlopok több helyen is eltörtek, és csak a rendőrség akadályozta meg, hogy a
nézők a pályára tóduljanak. Az Oetl-játékosok összeölelkeztek, még a mindig kimért Gráf
Poldi is belevetette magát a forgatagba, csak a gól szerzője, Tolvaj Ferdinánd húzódott ki a
helyére, a partvonal mellé, mintha semmi köze nem volna a történtekhez. Szólt néhány szót a
vak öregembernek, aztán egykedvű, majdnem komor arccal újból az ellenfél kapujára nézett.

Acht tudta, hogy a jobbszélsőnek nem véletlenül sikerült a gól előtti elegáns megoldás.
Tapasztalt szemének ez az egy mozdulat elegendő volt ahhoz, hogy felismerje: Ferdinánd
azok közé a nagy csatárok közé fog tartozni, akiket hozzá hasonlóan a külvárosi grundok és a
házak közötti, sokszor tenyér nagyságú pályák neveltek fel, akik már hároméves korukban
rongylabdával „dekázgatnak” a ház falánál, tizennyolc éves korukban válogatottak lesznek, és
még harmincon túl, kifáradva, hiányos erőnléttel is képesek arra, hogy a világ nagy
stadionjaiban Magyarország vagy új hazájuk javára döntsék el a mérkőzést. Magatartása is
hasonlított hozzájuk, a játékos kedvnek még a nyoma is hiányzott belőle, a futballt éppoly
kevéssé tekinthette játéknak, mint egy matematikus a maga egyenleteit.
 Acht felkelt a helyéről, lebotorkált a tribün lépcsőin, és odaszólt Tömörnek a pálya
szélére, hogy a gyors jobbhátvédet, Budát hozza át a bal oldalra, és a balfedezetet is vonja
vissza a jobbszélső elé, így Ferdinánd hármas védőgyűrűbe került.

A Lendület, melyet megzavart a gyorsan bekapott gól, fokozatosan magához tért, a

négy előretolt csatár állandó mozgással a gólhelyzetek sorozatát teremtette meg, és valamivel
a félidő vége előtt ki is egyenlített. Az állóhely némán fogadta a gólt, csak a szemközti lelátón
ugrott fel néhány elegáns fiatal nő.

A levonulásnál is látszott a két csapat közti erőnléti különbség: a Lendület frissen,

futólépésben vonult az öltözőbe vezető, föld alatti lejáró felé, az Oetl játékosai viszont – akár
egykor a Victória – felhajtották átizzadt dresszüket, volt, aki mezítláb ment le, mert feltörte
lábát a bőrszeges cipő. A mérkőzés kimenetele nem látszott kétségesnek.

Mintha végképp feladta volna esélyeit, és csak tisztes vereségre törekedne, az Oetl
vasöntöde a második félidőben átcsoportosította harcrendjét: a két összekötőt visszavonta a
kapu elé, a hátvédek vonalába, a balszélső és a középcsatár pedig az ellenfél támadó fedezetét
zavarta. Elöl csak Ferdinánd maradt, őt viszont szorosan fogta a hármas gyűrű, ráadásul
Ferdinánd nem is harcolt a védőkkel. Mikor újra és újra hagyta, hogy a védők megszerezzék a
labdát, az állóhely közönsége kifütyülte passzív játékáért. Ez látszólag éppoly kevéssé
érdekelte, mint az üdvrivalgás a gól után, lassú, nehézkes lépésekkel ide-oda sétált a partvonal
mellett, szája szögletében még mindig azt a fűszálat forgatta, melyet a mérkőzés előtt
szakított. Achtot nem tévesztette meg a viselkedése, tudta, hogy a jobbszélső nem akarja
elforgácsolni az erejét, ugyanakkor így próbálja elaltatni a rá ügyelők éberségét, és egy
kedvező előreadással kapura fog törni közöttük. Annyira imponált neki a nyugalma és
elszántsága, hogy nem hívta fel Tömör figyelmét a fiú elgondolására.

Az Oetl játékosai egy-egy hosszú vágta után teli szájjal vették a levegőt, ha földre
kerültek, előbb a térdükre álltak és megtámaszkodtak, csak úgy tudtak felemelkedni. A
versenyórát mintha a védők sóhajtása tolta volna előre, mutatója lassan elhagyta a felet, majd
egyenletes zökkenésekkel közeledett a negyvenötödik perc felé. Közben az Oetl megerősített
védelme sikeresen verte vissza a támadásokat, kiütközött, hogy a Lendület csatárai most
játszanak először együtt, nem értették meg egymás elgondolásait, a belsők sorra lemaradtak a
kapu elébe lőtt átadásokról. A lelátó hamarosan betakarta árnyékával az egész játékteret, a
védőket így legalább a szemükbe sütő nap nem zavarta.

Már alig volt hátra néhány perc, mikor a pálya középső harmadában Gráf Poldi szerezte
meg a labdát. Az összekötő haja az izzadtságtól a fejére tapadt, látni engedte feje búbján a
kopasz foltot, csak szemöldöke tartotta fel a verejtéket. Két cselt csinált felsőtestének rutinos
mozdulatával, majd mélyen beledőlve a rúgásba, úgy, hogy combja ráfeküdt a mellére, szája
pedig kinyílott az erőlködéstől, hosszú labdát vágott előre.

Ferdinánd érte el a labdát elsőnek. Két védője keresztezni próbált, hogy szabálytalanul
„ollóba” fogják őt, de kilépett közülük, teljes erővel egymásnak rohantak és összeütötték a
fejüket, tenyerüket az arcukra szorítva hemperegtek a földön. Az állóhely nevetésben tört ki,
de rögtön utána izgatott kiáltozással küldte a fiút tovább előre.

Ferdinánd csak a labda alatti kerek, fehér mészrétegből látta, hogy már a 11-es pontnál
jár, mikor a kapus kifutott eléje. Jobbra döntötte a vállát, mintha a bal sarkot venné célba, a
kapus el is dőlt ebbe az irányba, ő viszont kifordított lábfejének puha mozdulatával a jobb
sarokba gurította a labdát. Buda utánarúgott, de Ferdinánd átugrotta a lábát, megfordult, és
nyugodt, kényelmes lépésekkel elindult a felezővonal felé. Acht Simon – bár ez a gól
csapatának vereségét jelentette – elismerően összeütötte a tenyerét.

A mérkőzés végén a rendőrök sem tudták feltartani a pályára betóduló tömeget. A

vállukra akarták emelni Ferdinándot, de a fiú kitért előlük, a vak öregemberhez és az
elegánsan öltözött lányhoz lépett. Karon fogta őket, és vitte magával az öltöző felé.

A nézők nagy része betért a közeli kocsmákba, hogy megtárgyalja a mérkőzés

részleteit. Úgy érezték, ezzel a győzelemmel az Oetl bosszút állt a feloszlatott Victóriáért is.
Csak nyolc óra után szűnt meg a jókedv, mikor meghozták a hírt, hogy Acht Simon rögtön a
mérkőzés után szerződési ajánlatot tett Ferdinándnak, és a fiú, aláírva az átigazoló lapot, a
Lendület játékosa lett.

IV.
Tizenöt éves kora óta, mikor apja egy kátrányos, úgynevezett „fekete” út építésénél
megvakult a hirtelen elé öntött bitumen felcsapó gőzétől, a család elsősorban Ferdinánd
keresetére támaszkodott. Először homokot talicskázott az öntödében, de ebből a fizetésből
nem tudtak megélni; az edzőkemencéhez kérte magát.

Nyolc óra hosszat egy, a pékek gödréhez hasonló mélyedésben állt, és vashoroggal
negyven-ötven kilós fémtárgyakat emelt ki. Apja is pótolt néhány forintot a háztartáshoz:
összegubancolódott rafiaszálakat oldott ki és tekert fel nehéz, tömpe ujjaival, sőt – ami
Ferdinándnak a legjobban fájt – a nyolc általános elvégzése után húgának is el kellett menni a
kőbányai fonodába segédmunkásnak.

Most azért írta alá az átigazoló lapot, mert Acht a Lendület mögött álló kisipari
szövetkezet nevében olyan állást kínált fel, mely sokat könnyített életkörülményeiken.

Bár nem hivatalba került, mint a Lendület többi játékosa, hanem egy műanyagprés
mellé, lehetővé vált, hogy húgát kivegye a fonodából, és középiskolába írassa be. Az Achttól
kapott lelépési pénzből ruhákat vásárolt neki, jóllehet eddig is ráköltötte fizetésének azt a
részét, mely a legszükségesebbeken kívül fennmaradt, büszkeségét találta abban, hogy húga,
Kati kiválik a többi hasonló korú telepi lány közül.

A következő hét szerdáján a Lendület labdarúgó csapata idénykezdet előtti taktikai

megbeszélést tartott, ezen már részt vett Ferdinánd is. A játékosok, akik csak a pályáról,
mezbe öltözötten ismerték őt, meglepetve látták, hogy semmiben sem különbözik azoktól a
suhancoktól, akik rövid ebédidejüket kihasználva, kihasadt külsejű labdát kergetnek a gyárak
és a műhelyek udvarán. A kőbányaiak hagyományos, kék micisapkáját viselte, a sild mellett
kétoldalt fehér gombbal, a tetején bevarrott osztattal és bojttal, a bojtra lyukas kétfilléreseket
húzott rá.

Egy pillanatra sem engedett fel új társai között. Ha valaki szólt hozzá, sokáig és
gyanakodva nézett rá, mielőtt válaszolt volna. Húga meg szokta várni, kint, a klubépület
kapuja előtt. Ferdinánd neki sem engedte meg, hogy bármelyik játékossal szót váltson.
Egyszer előfordult, hogy mikor kijött az öltözőből, Katit elmerült beszélgetésben találta
Budával és Simonyival.
 Ferdinánd szótlanul ránézett, és mintha tudomást sem venne róla, elindult a sötét
töltésoldalon hazafelé. Kati abbahagyta a beszélgetést, és utánaszaladt, de nem tudta
megbékíteni a bátyját, aki napokig nem szólt hozzá. Ez után az eset után Ferdinánd
megtiltotta, hogy kijöjjön a népligeti pályára.

A csapat tagjai megérezték benne az idegent. Hogy Ferdinánd magatartása a hetek

múlásával sem változott meg, ellenszenvük nyílt gyűlöletbe csapott át.

Az edzéseken elkezdődtek az ugratások, ezekben Buda, a jobbhátvéd járt élen, aki nem
felejtette el a nézőtér harsogó nevetését, mikor Ferdinánd egymásnak ugratta őket, és gólba
vitte mellettük a labdát. Edzések után, mikor a fiú meleg vízben tusolt, odament hozzá, és
levizelte az oldalát. Néhány alkalommal Ferdinánd nem vette észre, de hogy végül
meghallotta a többiek nevetését, és megértette, min nevetnek, lerázta magáról a vizet, Buda
elé lépett (a jobbhátvéd majdnem egy fejjel magasabb volt nála), és hosszan az arcába nézett.
Buda fel akarta nyomni az orrát, de nem jutott hozzá, mert Ferdinánd sarkát, melyet vastag
szaruréteggel vont be a gyakori mezítlábas futball, Buda lábujjai közé csapta. A hátvéd
fájdalmában felrántotta a lábát derékig, és kézbe fogta, védtelenül hagyva így az arcát, a fiú
úgy állon vágta, hogy majd hanyatt esett a fürdőmedencébe. Ferdinánd körülnézett, majd
látva, hogy senki sem jelentkezik Buda helyére, visszaállt a csap alá, és folytatta a tusolást. Ez
az incidens csak a nyílt ugratásoknak vetett véget, Ferdinánd érezte, hogy egyre sűrűsödik
körülötte a többiek gyűlölete.

Így érkezett el augusztus 29-e, az 1951-es, egyfordulós bajnokság kezdete. Indulásnál

vezetői azt a célt tűzték a Lendület elé, hogy harcolja ki a bentmaradást az első osztályban.

V.
A Lendület az idénynyitó fordulóban a Salgótarjáni Tárna ellen játszott, a híres salgótarjáni
hegyipályán, mely ugyan csak tízezer embert fogad be, de a pálya feletti hegyoldalban az
ingyenes nézők további ezrei helyezkedtek el. Ferdinánd, aki először vett részt első osztályú
mérkőzésen, teljesen nyugodtnak látszott. Mikor a rekedt mikrofon bemondta az
összeállításokat, és meghallotta a saját nevét, lehajolt, letépett egy szál füvet, megnézte, aztán
elgondolkozva a szája sarkába vette. Míg a játékvezető kivárta, hogy a stopper
másodpercmutatója a hatvanas jelzéshez érjen, Ferdinánd szemével megkereste a nézőtéren
apját és húgát, bólintott feléjük.

Ferdinánd az első félidőben egyetlen labdát sem kapott. Simonyi, az összekötője néha
egészen ráhozta a labdát, a fiú erőteljes gyorsasággal megindult, maga mögött hagyta a
védőjét, mikor a labda pengéséből meghallotta, hogy Simonyi nem őt tette lyukra, hanem
keresztlabdával a balszárnyat futtatta. Az eset többször is megismétlődött, Ferdinánd tudta,
hogy nem véletlenről van szó, a társai szándékosan égetik őt. A félidő végén úgy vonult le,
hogy cipője fényes orrán egyetlen rúgás nyoma sem látszott.

A szünetben Tömör, az edző felhívta a belső csatárok figyelmét, hogy gyakrabban

foglalkoztassák Ferdinándot. Senki sem válaszolt neki, a játékosok a padlót nézték maguk
előtt, csak mikor Tömör erélyesen megismételte a szavait, akkor tettek vontatott hangon
ígéretet.

Ferdinánd nem várt tőlük irgalmat. Apja elbeszéléseiből emlékezett rá, hogy a régi
nagy kőbányai csatárokat: Kardost, Dérit és a többieket, mikor az Újpestbe, az MTK-ba vagy
a Ferencvárosba kerültek, hogy égették le a saját partnerei, csak azért, mert nem tudták
levetkőzni magatartásuk darabosságát, és nem tudtak feloldódni a már befutott játékosok
között. Letörten, kiégve tértek vissza kőbányai csapatukba, és csak kevésnek maradt ereje,
hogy újból elérje régi formáját, legtöbbjük lelki betegen, tehetetlenül vergődött a pályán.

A második félidő elején bebizonyosodott, hogy nem tévedett.

Bár látszólag tömték labdákkal, a feléje küldött átadásokat öt-tíz centivel mindig
rövidebbre méretezték a kelleténél, úgyhogy a salgótarjáni védőjátékosok érték el előbb, de a
látszat az volt, hogy Ferdinánd csak a lassúsága miatt marad le róluk. Ezen a módszerükön
akkor sem változtattak, mikor a Salgótarján megszerezte a vezetést. Amit a fiú nem hitt volna:
a mérkőzés kimenetelénél fontosabb volt számukra, hogy őt leégessék.

Ferdinánd átnézett a túloldali tribünre, megkereste apját és húgát, messziről csak Kati
piros ruhájáról vette észre, hol ülnek. Eltűnődve rágogatta a kesernyéssé váló fűszálat, és
végiggondolta helyzetét. Jelenlegi helyén – a műanyagprés mellett – majdnem kétszer annyit
keresett, mint az öntödében, munkája egyetlen hátránnyal járt, szokatlanul gyakran osztották
be éjszakai műszakra. Ferdinánd ez ellen sem tiltakozott, az éjszaki pótlék tizenöt százalékot
emelt az órabérén. Acht Simon Kati számára is talált különmunkát: hetenként kétszer mint
bakfismanöken lépett fel a szövetkezeti divatbemutatókon. Ferdinánd sajnálta, hogy nem
láthatja húgát ilyenkor, ugyanis a bemutatók kivétel nélkül azokon az estéken zajlottak le,
mikor ő éjszakai műszakban dolgozott. Életkörülményei odahaza feljavultak, lassan
kicserélték a régi bútorokat, felruházkodtak, apjuknak sem kellett többé rafiát bogozni, de
Ferdinánd nem kételkedett, hogy abban a pillanatban visszazuhannának régi szegénységükbe,
mikor őneki nem menne a játék, és más venné fel helyette a hetes számú dresszt.

A mérkőzés huszadik percében Ferdinánd otthagyta a partvonalat, és a pálya

szélességében kezdett mozogni. Mintha egy harmadik csapathoz tartozna, ellenfélnek
tekintette nemcsak a salgótarjániakat, hanem a Lendület játékosait is. Bárki tartotta birtokában
a labdát, összecsapott vele, ha sikerült megszereznie, nem adta tovább, hanem egyedül tört a
salgótarjáni kapura, lendületes cselei után még a pálya fölötti hegyoldalon is felmorajlottak a
nézők.

Egy akciója végén már belül járt a salgótarjáni 16-oson, mikor elpattant tőle a labda, a
hátvéd puhán hazaemelte kapusának. Ferdinánd a kapusra nézett, észrevette, hogy mivel
ötméteres körzetben nem tartózkodik a kapu előtt egyetlen csatár sem, túlságosan kényelmes
lépésekkel jön ki. Érezte, hogy mikor a labda leszálló ívébe kerül, a kapus egy pillanatig
tehetetlen lesz a legkisebb irányváltoztatással szemben is. A fiú teleszívta tüdejét, magához
szorította a karját, előrevetődött, métereket repült a levegőben, ugrás közben összehúzta
magát, de még így is elérte a labdát: halántékáról pattant le a fűre, onnan pedig a kapu jobb
alsó sarkába.

Hogy megtette a magáét – ez a gól nyilvánvalóan biztosította helyét a csapatban –,

Ferdinánd visszatért eredeti posztjára a partvonal mellé. A Lendület játékosait felrázta az
egyenlítés, próbálták megszerezni a győzelmet jelentő gólt is, melyért az előírások szerint
fejenként kétszáz forinttal több prémiumot kaptak volna, de Ferdinánd ezentúl egyetlen
támadásba sem kapcsolódott bele. Ha véletlenül hozzákerült a labda, zsonglőrködni kezdett
vele, akár ha a grundon játszana, majd kényelmes mozdulattal találomra elrúgta. Látszólag
teljesen hidegen hagyta, hogy csapata meg is nyerhetné a meccset. Mikor Tömör idegesen
bekiabált neki, sajnálkozva kitárta a kezeit. A mérkőzés végén maga elé engedte a többieket,
és a labdaszedő gyerekek gyűrűjében vonult le.

VI.
Az idő már lassan őszbe fordult. Ferdinánd kora délutánonként, mikor edzésre menet átvágott
a népligeti sétányokon, lehullott vadgesztenyéket rugdosott maga előtt. A fák alatt senki sem
járt őrajta kívül, csak a szemétdombok környékén kóborolt a bokrok között, piros sapkájában
a bolond Vilma. Egy gimnazistába karolt bele, s míg a gimnazista óvakodva nézett jobbra-
balra, ő a füléhez hajolva suttogott, szavait kiázott kezének mozdulataival kísérte. Ha
észrevette Ferdinándot, elengedte a gimnazista karját, és az út közepéről átkokat szórt utána.
Ferdinánd leszegte a fejét, és tovább pöckölte maga előtt a vadgesztenyét, tudta, hogy Vilma
csak azt mondja, amit másoktól hallott. Általában minden szemrehányáson túltette magát,
hogy miért játszik a Lendületben, úgy érezte, senkinek sincs joga beleszólni az ő életébe.

Előfordult, hogy egyedül Ferdinánd jelent meg az edzésen; ahogy Acht Simon előre
sejtette, a csapatban kezdett meglazulni a fegyelem. Tömör este tíz órakor végigjárta a
játékosok lakását: már pizsamában találta őket, de Acht, aki szeretett sétálni az éjszakai,
néptelen utcákon, látta, hogy még kapuzárás előtt autó jön értük, fölveszi őket, és eltűnnek a
városba vezető úton. Tömör kezdetben megpróbált fellépni a kilengések ellen, de a játékosok
azzal fenyegetőztek, ha elvonja valamelyikük kalóriapénzét, vasárnap egyikük sem vállalja a
játékot. A szövetkezeti központhoz is hiába fordult, a sportosztály vezetői a játékosok mellett
álltak ki, Acht gyakran látta őket is a városba tartó éjszakai autókon. Végül is Tömör hátrált
meg, persze, ezek az engedmények maguk után vonták a fegyelem további lazulását,
előfordult, hogy az edző csak a hét közepén és a mérkőzésen találkozott a csapatával.

Ferdinánd szerette ezeket a magányos tréningeket. Tömör rövid iskolázás után magára
hagyta; vagy sétált néhány kört, labdát vezetgetve, vagy célba lőtt a rúgófalra rajzolt kapu
előtt. Mikor kezdett sötétedni, melegítőt húzott, és futott a népligeti sétányokon, száraz
faleveleket fejelt le a fák alsó ágairól, mire visszaért a pályára, a sporttelep klubházában már
égtek a lámpák.

Egyik este a folyosó árnyékában meghúzódva ötven év körüli, fogatlan, borostás férfi
várta Ferdinándot az öltöző előtt. A gyér világításban a fiú csak sokára ismerte fel Cirbuszt, az
egykori Victória vezető szurkolóját. Cirbusz a vállánál fogva félrevonta, közölni szeretett
volna valamit Ferdinánddal, de nem itt, a pályán, hanem másutt, ahol nem hallgathatják ki a
beszélgetésüket. Ferdinánd ki akart térni előle, de Cirbusz komoly fejbólintással bizonygatta,
hogy rendkívül fontos dologról van szó.

Megvárta, míg a fiú felöltözik, némán melléje szegődött, és intett, hogy menjenek a
népligeti vurstli felé. A mutatványos park egykori kapujánál már letörtek a forgókerék
faszárnyai, lépéseik zaját felfogta az utakon felmagzó fű. Ferdinánd gyerekkorában járt erre
utoljára, most akármerre nézett, régi emlékeinek pusztulását látta. Bezárt az Óriástükör, csak
oldalfirmáján maradt meg a régi felírás: „Jobb egy órát nevetni, mint egy évet sírni!”, eltűnt a
futballkapu a „Ki tud jobban tizenegyest rúgni?” bódéból, és csak egy kerek, vörös
márványpadló jelezte, hol rendezték régen a horgászversenyeket.

Nézelődéséből arra rezzent fel, hogy Cirbusz megáll a vurstli egyetlen világos, még
nyitva tartó épülete: a kocsma előtt, kinyitja az ajtót, és egy kézmozdulattal előreengedi. A
nagy kocsmaterem sarkában ültek le, Cirbusz fél liter bort rendelt, akart tölteni Ferdinándnak
is, de a fiú elhárító mozdulattal rátette kezét a pohár szájára. Cirbusz magában ivott, aztán
elővette a bőrtárcáját, és kotorászni kezdett benne. Ferdinánd azt hitte, hogy a Victóriát hozza
majd elő, és valóban, régi csoportképeket lapozott végig, anélkül hogy kivette volna őket a
tárcából: elsárgult, egymás tarkójához támaszkodó, bajuszos arcok tűntek fel egy pillanatra,
majd egyre világosabb fényképek, a játékosok hosszú nemzedékei, akik egymást váltották a
Victória kék-fehér mezében. Végül Cirbusz egy kis alakú képet húzott ki, és Ferdinánd üres
pohara mellé tette.

Ferdinánd felemelte a képet, és megnézte. A fotó egy fiatal lányt ábrázolt, térden állt a
virágos, régimódi falikárpit előtt, és ívben hátrahajtotta a fejét. Arcát annyira eltorzította a
részeg vigyorgás, hogy Ferdinánd alig ismerte fel benne a húgát. Olyan heves undor fogta el,
hogy csak mellére szorított ököllel tudta visszatartani a hányingerét. Cirbusz észrevette arcán
az irtózást, telitöltötte a poharat, Ferdinánd reszkető kézzel felhajtotta. Ahogy magához tért,
faggatni kezdte Cirbuszt, hogy kik készítették a felvételt, és hogyan került hozzá. Cirbusz
nem válaszolt a kérdéseire, megbeszélték, hogy másnap este találkoznak, csak arra kérte a
fiút, semmilyen formában ne említse meg a dolgot Katinak.

VII.
Másnap Ferdinánd megint éjszakás műszakban dolgozott. A munkakezdet előtti
létszámellenőrzésnél megpróbálta elkérni magát, de a művezető hallani sem akart arról, hogy
elengedje. Határozottságából Ferdinánd megértette, hogy külön utasítást kapott őrá
vonatkozóan.

Felvette a munkaruháját, és a gép mellé állt, de egy félóra múlva az olajtartó

konzervdoboz fedelével mélyen belevágott a tenyerébe. Nem törődve a művezető
fenyegetéseivel, hogy feljelenti szándékos balesetért, jelentkezett az orvosnál, aki bekötözte a
kezét, és engedélyt adott, hogy kimehessen a portán.

Cirbusz a gyárfal szemközti lámpaoszlopánál várakozott, halkan dünnyögött bele a

szájharmonikájába. Mikor Ferdinánd kilépett, csak egy pillantást vetett a kötésre, és
elmosolyodott, megértette, hogy a fiú milyen módon tette szabaddá magát. Elindultak.

Először a Jámbor Vilmos kultúrházba mentek, ahol a szövetkezeti ruhabemutatókat

szokták rendezni, itt lépett fel hetenként két este Kati mint bakfismanöken. Fél tizenegyre
értek oda, a portás már összerakta a székeket a nagyterem szélén, épp söpörni kezdett az üres
helyiségben. Ferdinánd emlékezett rá, hogy apja szerint húga éjfél körül szokott hazaérni,
valamivel később, hogy a vak öregember a műsorzáró Himnusz után kikapcsolja a rádiót. A
portás viszont azt állította, hogy Kati most is végzett már kilenc óra előtt. Ferdinánd meg
akart bizonyosodni, hogy húga közben nem ment-e haza, nagy kerülővel útba ejtették a
hosszú, földszintes bérházat, de a bezárt ablakok mögött a rádió macskaszemének zöld
fényében csak a vak öregember sétált saroktól sarokig. Ferdinánd megértette: azért osztották
be éjjeli műszakra azokon a napokon, mikor Kati fellépett a szövetkezet bemutatóin, hogy ne
legyen módja ellenőrizni a húgát. Rábízta magát Cirbuszra, aki szemmel láthatóan tudta, hogy
merre kell keresni a lányt.

Átvágtak az Óhegyen a bányatavakon, melyeket egy feltöltött, salakos út választott

ketté, közben Cirbusz egyetlen magyarázó mozdulatot sem tett. A Juranics telepen túl
Ferdinánd már nem ismerte a környéket, gyerekkori kalandozásai csak eddig terjedtek. A
telep elhanyagolt házai már jórészt összedűltek, a romok közül régi zöld sportújságok és törött
tányérok világító darabjai látszottak ki. Nem messze a teleptől, a szemétdombon, az éjszakás
teherautók most hordták ki a közeli gyárakból a hulladékot, alatta használható árukat is
kicsempésztek: cementet, egészséges sörárpát, üvegeket; rongyos guberálók alkudoztak rá.
Elhagyva a szemétdombot, Cirbusz meglassította lépéseit, és az egykori Álom mozi épületére
mutatott.

Bár a homlokzatán még ottmaradtak a meghajló vasbetűk, a mozi már régen nem
működött, egy kisipari szövetkezet kapta meg raktárhelyiségül. Körbejárták az épületet, a
gépházba vezető lépcső vasajtaja előtt négy autó parkírozott. Cirbusz egy homályos sarokban
elkapta az ereszvas támasztópántját, és lábaival fogást keresve felhúzódzkodott a mozi lapos,
kaviccsal felszórt tetejére. Lenyújtotta a kezét, felsegítette Ferdinándot is, szájára tett ujjal
jelezte: vigyázni kell, hogy ne csikorduljon meg a kavics a sarkuk alatt, majd előrement.
Hosszú percekbe tellett, míg óvatos lépésekkel megközelítették a tető síkjából kiemelkedő
volt gépházat. Cirbusz arcát a vakolathoz szorítva benézett az ablakon, kisvártatva
mozdulatlan arccal átengedte a helyét Ferdinándnak.

A kavargó cigarettafüstben a fiú először Budát ismerte fel, valószínűleg azért, mert a
szobává átalakított egykori gépházban ő volt a legmagasabb, különben is ő állt legközelebb az
ablakhoz. Öt-hat teli poharat fogott össze egy marokba, és a sarok felé vitte, ahol elmosódott
körvonalú párok feküdtek egymás mellett a behurcolt heverőkön. Buda feléjük nyújtotta a
poharakat, akkor könyökükre támaszkodva felemelkedtek, és Ferdinánd végre meglátta a
húgát félig meztelenül, még ivás közben sem engedte el a mellette fekvő Simonyi nyakát.

Ferdinánd öklével belecsapott az ablaküvegbe, sérült keze rögtön átvérzett, de nem

tudott beugrani, mert a gépház ablakát vasrács védte belülről. A benti társaság – bár
valószínűleg nem is sejtette, hogy ki törte rá az ablakot – felugrott, és szertefutott, akár a
vízibogarak, ha valaki meggyújtja a konyhában a villanyt. Felborították az üvegeket és az
ételestálcákat, dübörögve menekültek a gépházi lépcsőn a bejáratnál várakozó autók felé.
Ferdinánd le akart ugrani a mozi tetejéről, hogy szembekerüljön velük, de Cirbusz, aki féltette
a fiút a túlerőtől, belékapaszkodott. Ferdinánd próbált kiszabadulni a szorításából, ide-oda
hemperegtek a tetőn, a kiálló kavicsok feltépték a ruhájukat, és belenyomódtak a bőrükbe;
mire a fiúnak sikerült lerázni magáról Cirbuszt, az autók után már a por is elült a sötét
éjszakai utakon.

Hamarabb ért haza, mint a húga, bezárta a lakás ajtaját. A kulcs elfordulására apja
felébredt, és Katit kereste. Ferdinánd visszafogott hangon elmagyarázta neki, hogy mi történt,
hozzátette, Katit többé nem engedi be a lakásba. Az öregember nem tiltakozott, mióta
megvakult, a döntés jogát mindenben átengedte a fiúnak, tudta, hogy különben is hiába
próbálna szót emelni a lányért. Ferdinánd rászólt, hogy ne sírjon. Az öregember újból
bekapcsolta a rádiót, hogy a fiú ne hallja meg szaggatott lélegzetvételét. Kati ezen az éjszakán
nem jött haza. Másnap Ferdinánd, aki feltételezte, hogy apja beengedné a lányt, egy pillanatra
sem mozdult ki a lakásból, kezét saját maga kötözte át, edzésre csak akkor ment el, mikor apja
kiült a kis ház előtti kertbe. Az edzésen egyedül ő jelent meg, rövid ideig iskolázott Tömörrel,
amikor az edző magára hagyta, nem végzett külön gyakorlatokat, hanem egyenesen hazament.

Kati sötétedés után jött meg, ingadozó lépéseiből Ferdinánd a bezárt ajtón keresztül is
kitalálta, hogy húga részeg. Kati csak nehezen tapogatta ki az ajtón a kilincset, először
lenyomta, majd látva, hogy nem enged, rángatni kezdte. Hosszú időbe tellett, míg megértette,
hogy kizárták. Kiabálni kezdett, felverte az alvó házak nyugalmát, átkozta a szegénységet,
mely meggátolta, hogy úgy éljen, ahogy szeretne, esküdözött: inkább elzüllik, mintsem még
egyszer gyárban dolgozzon, vagy visszamenjen az iskolába. Szidta Ferdinándot, apjukat, sőt
még halott anyjukat is. Mikor elfáradt a kiabálásban, végigvetette magát a ház előtti, sárga
keramitkockákon és nyöszörgött. A vak öregember ki akarta nyitni neki az ajtót, de Ferdinánd
lefogta a kezét. Arcát a fal hűvös olajfestéséhez támasztotta, és úgy figyelte húga egyre
halkabban koppanó lépéseit.

Lefeküdt, de nem tudott elaludni, Kati szavai jártak a fejében, hogy a szegénység
elzárta előle az utat. Ferdinánd a saját életére gondolt, többet állt ki és többet dolgozott, mint a
húga, mégsem jutott eszébe, hogy megszegje azokat a szokásokat, melyek szerint a telepi
környezete élt. Apja megvakulása után természetesnek találta, hogy ezentúl neki kell eltartani
a családot – bár akkor még tizenötödik évét sem töltötte be – az ellen sem lázadozott, hogy a
legszükségesebben kívül mindenről le kellett mondania, hogy Kati jobban öltözködhessen,
mint a telepi lányok általában. Ferdinánd most nem talált indokot maga előtt, amivel
felmenthetné a húgát. Nem számított ritkaságnak, hogy a lányok teherbe estek telepi vagy
környékbeli fiúktól, vétküket elmosta az idő, akár elvette őket a gyerek apja, akár nem, de ha
valaki gyűlölte a telepet, és idegenekkel kezdett ki, hogy elkerüljön onnan, az többé nem
térhetett vissza, jóllehet senki sem szólt hozzá egy rossz szót sem. Ferdinánd mégsem tudta
megnyugtatni a lelkiismeretét, már hajnalodott, amikor hasra fekve kinyújtózkodott az ágyon,
és elaludt.

VIII.
A következő héten Kati minden éjszaka eljött a bezárt lakás elé, hol könyörgött Ferdinándnak,
hol fenyegette. Bár a fiú sohasem nyitotta ki neki az ajtót, mégis újból és újból visszatért,
reményeit talán az is táplálta, hogy apja egyre határozottabban a védelmére kelt, de úgy
látszik, azt is meghallotta, hogy Ferdinánd nem enged, mert a második hét elején már nem
jelentkezett, csak a holmijáért küldte el egyik barátnőjét.

Időközben Ferdinánd keze meggyógyult, az orvos kiírta munkára. Tudta: amíg ő a

gyárban tartózkodik, húga keresni fogja az alkalmat, hogy beszélhessen apjukkal, de nem
bánta. Úgy gondolta, hogy ezek a találkozások nem változtatnak a helyzeten. Katit látta néha:
kint a népligeti pálya előtt várakozott Simonyira. Amit bátyja odahaza nem engedett meg
neki: festette magát, ettől amúgy is sápadt arca papírfehérnek látszott. Ferdinánd számára
ismeretlen kabátot és kalapot viselt. Ferdinánd éppoly szótlanul haladt el mellette, mint mikor
első ízben találta beszélgetésben elmerülve Budával és Simonyival. Nekivágott a sötét
töltésnek, az út elején jobb meggyőződése ellenére megállt, és úgy tett, mintha a cipőfűzőjét
kötözné, de Kati nem szaladt utána.

Az idő késő őszből lassan télbe fordult: a ház előtti őszirózsák levelein ezüstös foltok
ütköztek ki, a csigák tapadós, fehér réteggel zárták le házukat, a gyárak fölött terjengő füstöt
az erősödő szél egyre gyakrabban verte be a telepre. A vak öregember délfelé lesétált a
bányatavakhoz, az agyagos partokon még melegített a nap, két-három vedlő kákabuzogányt
hozott magával.

Egyik este – már december elején – a fiú hazatérve a munkából, már a házsor elejéről
meglátta, hogy bent, a lakásban ég a villany. Megdöbbent: az öregember, ha magában
üldögélt, nem szokta meggyújtani a lámpát, szomszédok pedig csak ritkán jártak át hozzájuk.

Még mielőtt belépett volna, bent, a lakásban eloltották a villanyt, de Ferdinánd újból
meggyújtotta. Kati már lefeküdt, ágya mellett, az éjjeliszekrényen az iskolai könyvei
sorakoztak. A szekrényajtót nyitva hagyta, látszott, hogy ruháit és fehérneműit már
visszarakta a polcokra. Ferdinánd megértette: a húga kész helyzet elé akarta állítani, arra
számított, hogy ha ágyban fekve találja, bátyja nem küldi el őt. Ferdinándot fölingerelte ez az
alattomosság, egy csomóba fogta össze a lány holmiját, és bőrönddel együtt az asztalra dobta.

Kati sikoltozni próbált, de Ferdinánd pillantására elhallgatott. Ferdinánd újra a

szekrényhez lépett, ingei alól kivette összegyűjtött pénzét, egy százforintost lehúzott a
csomóból, a többit a ruhák tetejére rakta. A lány szótlanul öltözködni kezdett.

Az öregember Ferdinánd elé állt, és igyekezett jobb belátásra bírni, hiszen a testvéréről
van szó. Ferdinánd nem válaszolt. Mivel hatástalanul ismételte meg a kérését, megfenyegette
a fiút, hogyha most nem bocsát meg a húgának, nehéz óráiban majd ő sem kap irgalmat.
Ferdinánd a fogai között azt felelte, hogy életében még sohasem kapott irgalmat, mindig a
legrosszabb történt vele. Megértve, hogy Ferdinánd hajthatatlan, az öregember a szekrényhez
botorkált, ő is csomagolni akart, hogy elmenjen Katival. Ferdinánd visszatartotta; sokkal
egyszerűbb, ha ő megy el, apja és húga pedig ottmarad a lakásban. Holmiját bekötözte egy
foszlott, régi asztalterítőbe, félútról még visszafordult: a megmaradt százast a többi pénz közé
rakta. Becsukta maga után az ajtót, de így is kihallotta, hogy húga erélyes hangon magyaráz
valamit, és apja helybenhagyólag dünnyög.

Sietős lépésekkel elhagyta a telepet, de aztán tanácstalanul megállt, fogalma sem volt,
merre induljon. A telepi embereket kivéve nem ismert senkit, akinél eltölthette volna az
éjszakát. Vállán a batyuval kiment a pályaudvarra. Mivel a váróteremben a rendőrök minden
órában igazoltatták az utasokat, Ferdinánd egy vakvágányon álló szerelvény egyik kocsijába
mászott fel. Azt hitte, üresen találja majd a kupékat, de a legtöbbet magukra zárták a
várakozás ideje alatt összeismerkedett alkalmi párok, csak a másik kocsiban akadt egy olyan
szakaszra, ahol eltölthette az éjszakát. A csomagtartóban felejtett papírokat végigterítette a
padon, hogy testét megvédje a felszálló hidegtől, batyuját szétbontotta, és betakarózott a
ruháival. Sokáig forgolódott, az ülés minden lécét külön megérezte a bőrén. Hogy visszatartsa
könnyeit, megesküdött, hogy bosszút fog állni azért, ami vele történt, ökölbe szorított kézzel
aludt el. Hajnalban a tolatómozdonyok füttyére ébredt, az éjszaka leesett havat a szél beverte
a kupéablak résein, magára dobott ingei, kabátja és viseltes pulóvere csillogott a fagytól.

IX.
Ennek a hétnek a vasárnapján, december 20-án került sor az 1951-es bajnoki szezon utolsó
fordulójára. A táblázat alsó felében a csapatok keresztbe verték egymást, a Lendület
szerencsésen került ki ezekből az összecsapásokból, Ferdinánd sokszor meg tudta szerezni a
győztes gólt csapata számára. Ha a Lendület a hátralevő mérkőzésén döntetlent ér el, a
vetélytársai győzelme esetén is bent marad az első osztályban.

A mérkőzést megelőző szerdán Acht leült a játékosokkal, és elmagyarázta nekik, hogy

a saját egzisztenciájukat teszik tönkre, ha hagyják kiesni a csapatot. A szövetkezeti elnökség
nem támogathat egy második vonalbeli együttest úgy, mint egy első osztályút. A
figyelmeztetés eredménnyel járt, a Lendületben még sohasem vették olyan komolyan az
edzéseket, mint éppen ezen a héten.

A Lendületet szállító autóbusz reggel indult el a népligeti pálya elől, és már tíz órakor
megérkezett Miskolcra. A játékosok korán megebédeltek egy szállodában, utána lefeküdtek,
hogy kipihenjék magukat a mérkőzés kezdetéig. Ferdinánd megvárta, amíg elcsendesedett a
folyosó, felöltözködött, s elkerülve a szálló halljában üldögélő Achtot és Tömört, az
oldalkapun kiosont. Autóbusszal kiutazott Perecesre, és fürkésző szemmel felmérte a délutáni
mérkőzés színhelyét. Éppen két kölyökcsapat játszott a pályán, a kinyúlt felnőtt dresszeket öt-
hat csavarással gyűrték fel a könyökük fölé. Szünetben Ferdinánd bement az üres játéktérre,
senki sem szólt rá, hogy jöjjön ki; kék micisapkájában, feltűrt gallérú, vékony kabátjában nem
különbözött a szegényes bányászkülváros fiataljaitól. Sétált néhány lépést, majd kipróbálta,
hogyan lehet megfordulni és elrugaszkodni a pálya talaján. Csodálkozott, hogy a játéktér nem
olyan gyors és csúszós, mint a lefagyott, havas pályák általában, nem lesz szükség a cipőn a
biztonságot adó, magas bőrszegekre, sőt azok nehézkessé teszik majd a mozgást. Mielőtt
lement volna a pályáról, kényelmes rúgómozdulatot tett, mintha egy elképzelt labdát küldene
kapura. Mire visszaért a szállodába, a játékosok már felöltöztek, és a hallban üldögéltek.
Tömör utolsó utasításait hallgatták. Ferdinánd állát feltámasztva tenyerével, leült az egyik
sarokba.

Társai már bemelegítéskor bizonytalanul mozogtak, sem az edzőnek, sem a

játékosoknak nem jutott eszébe, hogy a hó alatt nem fű, hanem salak borítja a pályát, amihez
másképp kell alkalmazkodni. Csak Ferdinánd faragta le fél magasságig a bőrstoplit, hogy ne
csúszkáljon. Az egyre sűrűsödő felhők havat ígértek, Ferdinánd reménykedett, hogy csak a
második félidőre indul meg a havazás, és társainak nem lesz módjuk kicserélni a szerelésüket.
Elégedetten ment ki az ülőhely előtti felásott részhez, lehajolt a göröngyök közé egy
megmaradt fagyos fűszálért. Mikor felemelkedett, tekintete összeakadt Katiéval, a lány
kihívóan állta a pillantását, végül is Ferdinánd hajtotta le a fejét. A játékoskijárónál felharsant
a bíró sípja, a fiú szája sarkába vette a fűszálat, és visszasietett a játéktérre.

A Lendület ellenfele, a perecesi Tárna a bajnokság utolsó helyén állt, bárhogy is

alakuljon a mérkőzés eredménye, már nem menekülhetett meg a kieséstől. A perecesi csapat,
mint ahogy várható is volt, nem küzdött teljes erővel; játékosai visszahúzták lábukat az
összecsapásokból, bizonytalan labdákra nem rajtoltak rá. Bár a Lendület középcsatárát és a
jobbösszekötő Simonyit hátravonta a védelem erősítésére, mégis gyakran megközelítette a
perecesi kaput, a nézők előtt érthetetlennek tűnt, hogy a megújuló támadások közül miért nem
végződik egyik sem góllal? Senki sem gondolta volna, hogy a Lendület akciói Ferdinánd
lábán mennek tönkre. A fiú behúzódott összekötője szabadon hagyott helyére, és a labdák
tömegével szolgálta ki társait, csak ezeket az átadásokat öt-tíz centivel rövidebbre méretezte a
kelleténél, éppúgy, mint társai az őfelé küldött passzokat a bemutatkozó mérkőzésen. Ha
valamelyik Lendület-csatár mégis gólhelyzetbe került, Ferdinánd vagy elcsípte előle a labdát,
és bevitte a védőkbe, vagy ha már nem tudta megszerezni, egy alig észrevehető lökéssel
megbillentette társát, aki egyensúlyát elvesztve fölé lőtt. Így történt, hogy a Lendület fölénye
ellenére gól nélkül vonult le az első félidő végén, s ezért mégsem hibáztathatta senki
Ferdinándot.

Szokásához híven most is messze maga elé engedte a többieket, utolsónak indult el az
öltöző felé. A dróttal fedett bejárónál megállt és kérdő tekintetet vetett Cirbuszra, aki
telefonon megkérdezte a többi mérkőzés eredményeinek alakulását. Bár a Lendület
vetélytársai szintén még csak az első félidőt fejezték be, máris olyan előnyt szereztek, hogy
győzelmük biztosítottnak látszott. A Lendületnek mindenképpen meg kellett szereznie az
egyik pontot, hogy bennmaradjon az első osztályban. Ferdinánd elégedetten lépett be a kongó
öltözőfolyosóra.

Még ki sem hűlt tenyerei között a langyos teáscsésze, mikor az öltöző ablakán át
észrevette, hogy világító, sűrű pelyhekben megindul a hó, a szünet végére már egy világosabb
réteg takarta be a letaposott pályát. A játék úgy alakult, ahogy Ferdinánd előre gondolta is; a
friss havon még nehézkesebbnek bizonyult a magas talpszeggel kivert cipő, a Lendület
játékosai nehezen fordultak, mozgásuk sokat veszített gyorsaságából. A pályához jobban
alkalmazkodó perecesiek sorra lefutották őket, csatáraik azonban éppen úgy nem tudták
kihasználni helyzeteiket, mint az első félidőben a Lendület.

Tíz perccel a mérkőzés vége előtt az állóhely közepén megszólalt a finist jelző kolomp,
de ez a játék képén nem változtatott, a csatárok már belenyugodtak a döntetlenbe. Egyedül
Ferdinánd figyelt fel rá, körülnézett, látta, hogy a perecesiekben már nincs annyi erő, hogy
gólt lőjenek. Mivel Ferdinánd gondolatban az életét tette fel rá, hogy a Lendület elveszítse ezt
a mérkőzést, és kiessen az első osztályból, hozzálátott tervének megvalósításához, mely még
az üres vasúti kocsiban eltöltött éjszakán fogant meg benne. Mindenekelőtt végignézte a
szerelését, dressze ujját magasan felgyűrte, csupasz karral nehezebb lesz visszarántani őt,
mint az ingébe kapaszkodva. Lehajolt, és gondosan átkötötte a cipőfűzőjét, még a
bőrszegekről is lekaparta a ráfagyott havat, nehogy elcsússzon. Minden mást rendben talált
magán, mély lélegzetet vett, és kinyújtózkodott, hogy figyelmét felélénkítse, öklével
néhányszor kicsit felütötte az állát.

Mikor megszerezte a labdát, és elindult vele a saját kapuja felé, egy pillanatig senki
sem értette, mire készül. Mind a nézők, mind a játékosok azt hitték, hogy időhúzási
szándékkal vezeti át a labdát a Lendület térfelére, ahol társai biztonságos fölényben vannak a
perecesi támadókkal szemben. Már közeledett a tizenhatoshoz, mikor a Lendület védői
Ferdinánd elszánt arcából megértették, hogy gólt akar lőni a saját csapatának. A védelem
felzárkózott előtte, Ferdinánd egyedül nézett farkasszemet hat játékossal. A védők
fokozatosan hátráltak, le akarták csökkenteni az iramát, de hogy Ferdinánd egészen rájuk vitte
a labdát, a tizenhatos vonalnál mégis kénytelenek voltak nekitámadni. Először Budát cselezte
ki, a hátvéd utánarúgott, eltalálta jobb bokáját, Ferdinánd felnyögött, de tudta, mivel kívül
helyezte magát a játékszabályokon, nem számíthat a bíró segítségére. Most már a nézőtér is
felfogta Ferdinánd szándékát, a kiáltozások között a fiú egy pillanatra hallani vélte a húga
hangját.

Bal lábbal vezette tovább a labdát. Valaki könyökkel oldalba vágta, Ferdinándot
elborította a fájdalom, körmeit a tenyerébe mélyesztette, és könnyes szemével a kapura nézett.
Cselei sorra bejöttek, a védők jobbra-balra csúsztak előtte, esés közben még utánanyúltak, és
letépték a dresszét. A tizenegyes pontnál járt, mikor a kapus kifutott eléje, őmellette is elhúzta
a labdát. A kapus ököllel beleütött a gyomrába, Ferdinánd meggörnyedt a kíntól, de kitépte
magát a kapus öleléséből, aki vissza akarta rántani. Továbbvitte a labdát, majd közvetlenül a
gólvonal előtt belsővel a kapu jobb sarkába helyezte. Még hallotta a bíró kettős sípszavát,
mellyel a gólt jelezte – ezzel a góllal a Lendület kiesett az első osztályból –, és Cirbusz
artikulátlan diadalüvöltését, aztán megfordulva maga körül, elájult. Esés közben szája
szögletéből kihullott a kissé összerágott, fagyos fűszál.

A következő évben a Lendület a másodosztályú bajnokságból is kiesett, a szezon befejeztével

a szövetkezeti elnökség feloszlatta a csapatot.
 Ferdinánd rögtön a perecesi mérkőzés után összepakolta a holmiját, és eltűnt
Kőbányáról. Többé senki sem látta őt, csak szállongó hírek érkeztek felőle, mintha a
kazincbarcikai hidak alatt kóborolt volna egy időben, mások szerint megnősült valahol az
északi hegyekben, és már két gyereke is van. De a kőbányai kocsmákban nem adtak hitelt
ezeknek a híreszteléseknek. Tudták, hogy az olyan futballista, mint Ferdinánd, nem hagyhatta
abba a játékot, még mindig akad néhány ember, aki megesküdne rá, hogy Ferdinándot egy
brazil nagyegyesület vásárolta meg százezer dollárért, az szöktette meg egy repülőgépen, és
most náluk játszik, idegen név alatt.

1962. május 14.