1. A politikatudomány elméleti alapjai.

A tudományág kialakulásának története,

központi kérdései, viszonya a többi tudományághoz

A politika jelentése történetileg igen változó volt. Alapvetően azonban három különböző
értelmezés különböztethető meg. Köztudott, hogy a politika szó a szabad görög városállam,
a polisz nevéből származik. Az ókori görög demokrácia nagy gondolkodója. Arisztotelész (Kr.
e. 384-322) szerint a politika lényege a városállam mint közösség helyes vagy jó rendjének
kialakítása volt. Fő kérdése az, hogy milyen is a legjobb alkotmány, amely erényes és jó
polgárokat teremt, s miközben fenntartja a társadalmi rendet, biztosítja az egyenlő polgárok
szabadságát is. A háborúk, a hódítások nyomán kialakuló majd elbukó nagy birodalmak
felszínre hozták a politika egy másik felfogását, amelynek legfontosabb képviselője Niccoló
Machiavelli (1469-1527). E szerint a politika egy elnyomó uralmi technika, ami a
társadalomnak egy törvényesen rendezett állapotát hivatott fenntartani, szemben az anarchiával,
a káosszal és a törvénytelen erőszak állapotával. A hatalmi pozíciók megszerzéséért és
megtartásáért pedig állandó küzdelem folyik. Az imént említett harcok, küzdelmek annyi
nyomorúságot és szenvedést hoztak az emberiségre, ami elvezetett a politikát és az államot
kritizáló eszméhez, ez pedig a konfliktusok végső felszámolását tűzte ki célul. Ezt a felfogást
eszkatológikusnak (világ végéről szólónak) nevezzük. Egyik első megfogalmazója Szent
Ágoston (354-430), aki szerint véget kell vetni az örökös harc állapotának és meg kell valósítani
az örök békét. Az elveszett paradicsomi aranykort kell helyreállítani modern köntösben. Ennek
az eredetileg vallási felfogásnak vannak világi változatai is (pl. a marxizmus). Ennek az
elképzelésnek a belső ellentmondása az, hogy egy ilyen ideális állapot csak újabb harc árán
érhető el.
Itt szeretnék kitérni két neves 20. századi politikai gondolkodó meghatározására. Egyikük,
Max Weber (1864-1920) német közgazdász-szociológus A politika mint hivatás című
előadásában szűkebb értelemben a politikai szervezet, az állam vezetését, illetve e vezetés
befolyásolását, tágabb értelemben pedig a hatalomból való részesedésre törekvést, vagy a
hatalom – akár államok közti, akár egy adott államba tartozó embercsoportok közti –
megoszlásának befolyásolását értette a politika kifejezés alatt. Másikuk, Bibó István (1911-
1979) a legnagyobb magyar politikai gondolkodó (aki eredetileg jogfilozófiával foglalkozott),
a politika és a tudomány szembeállítása kapcsán fejti ki sajátos felfogását Az európai
társadalomfejlődés értelme című írásában. Véleménye szerint a tudomány az emberi
ismeretszerzés eszköze, amely megismerési folyamat a következő lépésekből áll: 1.
tapasztalatszerzés; 2. a tapasztalatok csoportosítása; 3. ezek alapján egy megérzésen alapuló
elképzelés megfogalmazása az adott jelenség működéséről; 4. az elképzelés kísérleti úton való
igazolása/cáfolása. Szerinte a politika, a fenti értelemben, nem válhat tudománnyá, mert a
politika világában hiányzik az egzakt kísérletek lehetősége. Itt ugyanis a kísérletek a háborúk,
a forradalmak, a reformok stb., amelyek egyrészt az emberek bőrére mennek, másrészt nem
megismételhető események. „A történelem nem ismétli önmagát” – szokták mondani. A
tudományos kísérletet a világos kérdésfeltevés és az azonos feltételek közötti
megismételhetőség jellemzi, ez viszont a politika világában nem lehetséges. Nem menve bele
a részletekbe, végső soron úgy gondolta, hogy az európai politikai fejlődés a hatalom (ami
szerinte tkp. félelem szülte agresszió) megszelídítése, humanizálása (emberivé,
emberközpontúvá tétele), moralizálása (tehát erkölcsivé tétele), racionalizálása
(ésszerűsítése), végül pedig szabadságelemekkel való kontrollálása, majd felszámolása
irányába hat. Elvont, szakmai értelemben a politika az egész közösség számára kötelező erejű
döntések meghozatalának folyamata a hatalmi (döntési) pozíciók elnyeréséért folyó, az
érdekek ütközéséből fakadó társadalmi küzdelemmel együtt.

1
A politika világában minden politikai kérdéssé, s ezáltal a politikai küzdelem tárgyává válhat,
amire a változó akarat irányul. Hogy valami azzá válik-e, azon múlik, hogy sikerül-e az adott
társadalmi problémát eldönthető kérdésként megfogalmazni és a közösségi döntéshozók
napirendjére tűzni. Ennek a folyamatát szeretném röviden bemutatni a következőkben.
Napjaink bonyolult társadalmi valóságának áttekintését az ún. politológiai háromszög teszi
szemléletessé. A háromszög egyik oldalát a politika intézményes világa alkotja (polity). Ez
abból fakad, hogy a modern parlamentáris demokráciákban a társadalmi hatalom alkalmazását
korlátok közé szorítják. E korlátok legfontosabb elemét alkotják a politikai intézmények, a
politikai közösség szabályozott rendje. Az intézmények értelme, hogy társadalmi normák és
szabályok együtteseként a normakövető egyéneket tehermentesítik a sikertelen cselekvés
kockázatától (ember: biológiai és társadalmi lény; utóbbi a fontosabb). Ilyen intézmények: az
alkotmány, a törvények, a kormányzati intézmények, a parlament, a független bíróságok, az
alkotmánybíróság és a politikai akaratformálás más fórumai. A másik oldalát a háromszögnek
a politika szereplői közötti konfliktusos folyamatot jelképezi (politics). Kik ezek a szereplők?
Egyének és szervezett politikai csoportosulások, a társadalmi-politikai mozgalmaktól az
érdekképviseleti szervezeteken át égészen a pártokig és a politikai szövetségekig. Ezek más-
más szinten kapcsolódnak be a politikai folyamatokba, eltérőek az érdekeik és különböző
politikai taktikákat követnek érdekeik érvényesítésére. Az erősek befolyásuk alá vethetik
mások politikai törekvéseit, a gyengék tiltakozásukkal zsarolhatják az erőseket, megdrágítva
számukra a hatalom gyakorlását. A háromszög harmadik oldalát a politikai célok és tartalmak,
a közpolitika adja (policy). Ez a közösség egészét érintő politikai döntéseket és a közcélok
megvalósítására irányuló stratégiát foglalja magába. A közpolitikai cselekvés a közjót célozza
meg, szem előtt tartva a közösség általános érdekeit. A politikai érdekharcok rendszerint a
közjó mint a politikai cselekvés normája meghatározásáért folynak. Az erre vonatkozó
konszenzus – a célokban és az eszközökben való egyetértés, közmegegyezés – éppoly fontos
eleme a politikának, mint a konfliktus. A közpolitikai cselekvést hagyományosan az állam és
a kormányzat végzi, hiszen a legnagyobb hatalmat és a koncentrált eszközöket birtoklótól
várható el e politikai célok megvalósítása. A közpolitika funkciói:
1. az ország külső biztonságának szavatolása (honvédelem, hadsereg fenntartása);
2. a belső rend (a tulajdon és a szabadság) biztosítása, szükséges jogi feltételek
megteremtése;
3. a gazdaság újratermelési feltételeinek biztosítása;
4. közszolgáltatások kiépítése és működtetése (szociális és társadalombiztosítási
ügyek, kulturális-oktatási célok megvalósítása, közlekedési és kommunikációs
hálózatok).

A politika ezen dimenziói a valóságban persze szorosan összefüggenek, mi csupán az elemzés

és a jobb érthetőség kedvéért választottuk el őket egymástól.

A politikatudomány a társadalomtudományok közé tartozik (ahogy a közgazdaság- és a

jogtudomány is). Sokáig a politika tudományos igényű művelése a filozófia, azon belül is a
politikai filozófia, majd a középkortól kezdve a teológia vizsgálódási területéhez tartozott, de
egyébként ez az egyik legrégebbi tudományág (az egyik első, kimondottan politikai témájú
munka Arisztotelész Politika című könyve, de az első rendszeres, átfogó államelméleti műnek
Thomas Hobbes Leviatán című munkáját tartják.). A politikatudomány „önállósodása”
valamikor a 20. század közepére következett be, ekkor vált „modern” tudománnyá, kialakítva
saját, a filozófiától, közigazgatástantól és az állam- illetve jogtudományoktól független
tudományos „profilját”.

2
A szigorú értelemben vett politikatudomány (a teljesség igénye nélkül) az alábbi nagy
területekkel foglalkozik:

 politikai intézmények (pl. kormány, parlament),

 kormányzati rendszerek,
 politikai szereplők (pl. politikusok, pártok),
 döntéshozatali folyamatok elemzése,
 politikai értékek, normák, ideológiák,
 politikai kultúra,
 pártok és pártrendszerek működése,
 választási rendszerek,
 nemzetközi politika.

Az UNESCO 1948-ban a politikai tudományokkal foglalkozó konferenciát hívott össze. Itt

megállapították a politológia (politikatudomány) főbb területeit és tárgyait:

I. Politikaelmélet

1. politikai elmélet
2. politikai eszmék története

II. Politikai intézmények

1. az alkotmány
2. a központi kormányzat
3. a regionális és a helyi önkormányzatok
4. a közigazgatás
5. az állam gazdasági és szociális funkciói
6. a politikai intézmények összehasonlító vizsgálata
7.

III. A pártok, csoportok és a közvélemény

1. a politikai pártok
2. csoportok és egyesülések
3. az állampolgárok részvétele a kormányzásban és a közigazgatásban
4. a közvélemény
5.

IV. Nemzetközi viszonyok

1. nemzetközi politika
2. nemzetközi szervezetek és igazgatás
3. nemzetközi jog

3
 A politikai gondolkodás korszakai

Ókor

Az ókori politikai gondolkodást több tényező is meghatározta. Egyrészt többnyire görög, illetve
római szerzők idevonatkozó munkái maradtak ránk, akik közül mindenképpen kiemelendő
Platón, Arisztotelész és Cicero. A római politikai gondolkodás egyébiránt a görög
előzményeket vitte tovább és azokra épített, és gyökeresen eltérő szemléletmódot nem jelentett.
A görög és római szerzők gondolkodását nagyban meghatározta, hogy városállami keretben
(polisz) éltek, hiszen ez volt az ókori Hellászban jellemző politikai keret, de Róma is
városállamként működött, még akkor is, amikor kiterjedt birodalommá „nőtte ki” magát. A
görög gondolkodók az államra természetes képződményként tekintettek, mert az ember
maga is „zoon politikon” (azaz „közösségi lény”), ahogy Arisztotelész Politika című
munkájában írja. (Ehhez képest lesz gyökeres váltás az a középkori gondolat, hogy az állam az
emberi bűnbeesés következtében kialakuló mesterséges kerete az együttélésnek.) Itt azonban
indokolt egy rövid közbevetést tennünk az állam ókorban használatos fogalmáról. Az a fogalom
ugyanis, amit mi „államként” fordítunk, nem ugyanazt jelenti számunkra, mint az ókori
gondolkodók számára. Eleve a „polisz” vagy a latin „civitas” jelentésének pontos visszaadása
sem könnyű. A polisz ugyanis nem mindig konkrét várost, hanem inkább egy földrajzi régiót
jelölt, aminek közepében általában egy város volt, de ehhez hozzáértették a környező kisebb
településeket is. Másfelől az ókori Hellász poliszai nagyon sokfélék voltak kormányzati,
társadalmi, politikai berendezkedésüket tekintve. Az a több száz polisz (a Kr. e. 5. században a
történészek becslései szerint a Földközi-tenger medencéjében körülbelül 700 polisz volt), ami
például Arisztotelész korában létezett, nagyon sok vonatkozásban különbözött egymástól. A
rómaiak által is használt civitas fogalom pedig ugyanúgy fordítható „városként”, ahogy
„államként” is. Ez a városállami keret, amiben az ókori görög és római polgárok éltek, nem
ugyanazt jelentette, mint az újkor embere számára az „állam”. Mi elsősorban területi
egységként fogjuk fel az államot, illetve egy elvont, főhatalommal bíró entitásként. Az ókoriak
számára azonban az állam mindenekelőtt a polgárok közösségét jelentette, illetve az egy
közös vallási kultuszt gyakorlók közösségét. (Arisztotelész például azért nem tekintette a szó
szoros értelmében vett államnak a nagy birodalmakat, amelyek különböző vallási kultuszt
gyakorló, különböző társadalmi renddel és szokásokkal rendelkező közösségeket egyesítettek
egységes állami keretbe, mert egy ilyen birodalom népessége nem tud közösségként létezni –
túl nagy hozzá – és nem egységes a vallási kultusza sem.) Így az állam nem elvont, hanem
nagyon is kézzelfogható fogalomként jelenik meg, de ez arra is rávilágít egyúttal, hogy az ókori
politikai gondolkodás közösségre fókuszáló, a politika világát a közösség felől szemlélő
gondolkodás, amiben a legfőbb jó a közösség java és érdeke. Ez azért is fontos, mert az ókori
politikai gondolkodás fókusza így teljesen máshol van, mint a moderné. Míg utóbbi az egyén
magánszférájának védelmét helyezi a politikai gondolkodás középpontjába, addig az előbbi a
közösség érdekét. A közösség tagjának lenni az ókorban például azt a kötelezettséget jelentette
a polgárok számára, hogy életük minden vonatkozásában a közösség tagjaként, polgárként kell
cselekedniük és megnyilvánulniuk. (Egy kiváló francia politikai író, Benjamin Constant írja A
régiek és a modernek szabadságáról szóló művében, hogy míg az újkor embere számára a
személyes szabadság biztosítása és megélése a legfőbb érték, addig az ókoriak számára a
közösség javára élt élet jelentette ugyanezt.)

Az ókori politikai gondolkodásban már megjelentek olyan problémák, amelyek egyrészt a

politikai irodalom fő csapásirányát jelentették, illetve évszázadokon keresztül meghatározták a
politikai gondolkodás témáit is. Az egyik ilyen kérdés az volt, hogy létezik-e az ideális

1
városállam, azaz meg lehet-e úgy szervezni egy közösség életét, hogy az a benne élők számára
a legoptimálisabb legyen. Ez a kérdés eredményezte például Artisztotelész élénk érdeklődését
az államformák iránt, melynek eredménye egy államforma-osztályozás lett, melyben
megpróbálta összefoglalni az elképzelhető államforma-típusokat. Arisztotelész államformákat
osztályozó elmélete azért is nagy jelentőségű, mert tovább élt a középkorban és a kora újkorban
is, és a politikai gondolkodók sokáig nem tudtak elszakadni az általa kidolgozott típusoktól és
osztályozási szempontoktól. De ennek az arisztotelészi modellnek a tanulmányozása nem csak
ezért érdekes, hanem azért is, mert az, amiket az ideális államról, annak kialakításáról mond,
fontos tanulságokkal szolgál. Számára az államformák alapvetően helyesek vagy helytelenek
lehetnek, és a mérce, ami alapján egy államforma helyes lehet, az az, hogy a kialakított
kormányzási mód mennyire szolgálja a közösség javát. Ha a közösség javára történik az
uralkodás és erényes polgárok kezében van a hatalom, akkor helyes államformáról, ha nem
erényes polgárok által a saját javukra gyakorolt hatalomról van szó, akkor helytelen
államformáról beszélünk. Az államformák közül egyébként Arisztotelész az arisztokráciát
tartotta a legtöbbre, azaz az erényes és vagyonos emberek uralmát, ahol az erények alapján
osztják az érdemeket is. Tudta ugyanakkor, hogy ez a valóságban nem megvalósítható, ezért
végül is a politeia, a középosztály uralmán alapuló kormányforma mellett tette le a voksát,
amely minden tekintetben középutat képvisel: kedvez a szegénynek és a gazdagnak is, ezért
a lehető legjobban szolgálja a városállam érdekeit. Meglátása szerint ahol csak szegények vagy
csak gazdagok uralkodnak, ott az uralkodás nincs tekintettel az igazságosságra és az állam iránti
kötelezettségekre, azért nem, mert a nagyon szegény és a nagyon gazdag engedelmeskedni sem
tud, hiszen mind a kettőt a vágyai vezérlik (az egyik gazdag, a másik még gazdagabb akar
lenni). Ezért nem támogatta a tiszta demokráciát (a szegény néptömegek uralmát), mondván,
hogy ezek hatalmukat arra használnák, hogy elvegyék a gazdagok javait és száműzzék őket a
közösségből. És ezért kárhoztatta az oligarchiát, amely a vagyonosok uralmán alapszik, akik
hatalmukat vagyonuk további gyarapítására használják. Egyébként Arisztotelész szerint
minden államforma valahol e kettőnek, a demokráciának vagy az oligarchiának valamilyen
változata, és eltérő logikát képvisel a kettő (bár abban közösek, hogy a hatalom gyakorlói a
saját javukra uralkodnak). A demokrácia ugyanis azon az elven alapszik, hogy azokat, akik
valamilyen szempontból (polgárjog) egyenlők, azokat a politikai jogok elosztása
tekintetében is egyenlően kell kezelnünk. A demokrácia a többségben lévő, de vagyontalan
polgároknak juttatja a hatalmat, a szabadságban való egyenlőség alapján, ahol a nép, a
demagógok vezetésével, a gazdagok ellen fordul, és igyekszik vagyonukat megszerezni,
illetve a napidíjas testületek rendszerét (anyagi érdekei miatt) fenntartani. Az oligarchia viszont
azon az elven működik, hogy azokat, akik valamilyen szempontból egyenlőtlen helyzetben
vannak (vagyon), azokat politikai jogaik vonatkozásában is egyenlőtlenül kell kezelnünk. Itt
az az alapkérdés, hogy abból, hogy bizonyos vonatkozásban egyenlők a polgárok, következik-
e a politikai, jogi egyenlőség, illetve, abból, hogy bizonyos vonatkozásban egyenlőtlenek,
következik-e a politikai és jogi egyenlőtlenség?

Ami lényeges konklúziója Arisztotelész államformákat érintő vizsgálódásainak, az a gondolata,

amely szerint elméletileg az a legjobb államforma, amely vegyes alkotmánnyal rendelkezik,
azaz, ahol a hatalomgyakorlást és a jogok elosztását több elv is meghatározza egyszerre. (Ezt
viszi tovább és egészíti ki majd Polübiosz vegyes államról /status mixtus/ szóló gondolata.) Így
érvényesülhet benne a szabadság, a szám szerinti egyenlőség és az érték szerinti egyenlőség
követelménye. Ilyet ugyanakkor nagyon nehéz létrehozni, ráadásul a szám szerinti és érték
szerinti egyenlőség együttes alkalmazása végső soron kioltja egymást. Ezért a végső soron
vegyes államformának tekintett politeia is csak részben tekinthető jó, azaz igazságos
államformának.

2
Az államforma kérdése mellett azonban legalább ennyire fontos szempont volt számára a
hatalomgyakorlás mikéntjének kialakítása is. Meggyőződése volt ugyanis, hogy az ideális
városállam többek között azért is a legjobb kormányforma, mert megakadályozza a
hatalomkoncentráció kialakulását. A hatalomkoncentráció azért gond, mert zsarnoksághoz
vezethet. Elkerülésére alapjában véve két módszert tartott elképzelhetőnek: egyrészt úgy vélte,
hogy ne azok hajtsák végre a törvényeket, akik megalkották azokat. Ezzel tulajdonképpen a
modern hatalommegosztási elvet fogalmazta meg. Másfelől úgy látta, hogy végső soron azt kell
elérnünk, hogy a közösségben ne emberek uralkodjanak, hanem a törvények, mert az ember
mindig is „gyenge” láncszeme a hatalomgyakorlás rendszerének, hiszen vágyai, habitusa
könnyen vihetik tévútra. Összességében azt mondhatjuk, hogy a poliszra leselkedő legnagyobb
veszélyek között Arisztotelész éppen a zsarnokság kialakulását tartotta a legrosszabbnak,
mert minden városállam legfőbb célja a közjó megvalósítása, hogy a hatalomgyakorlás a polisz
polgárainak javára, a közösség érdekében történjen.

Arisztotelész államforma-osztályozása

HELYES
királyság (a baszileia kifejezést fordítjuk így
magyarra – egy erényes ember uralma a köz
javára
arisztokrácia (kevés erényes ember uralma a
köz javára)
politeia (vagy mérsékelt demokrácia – a
középosztály uralma)
HELYTELEN
zsarnokság (türannisz – egy nem erényes
ember uralma a saját javára)
oligarchia (kevés vagyonos ember uralma a
saját javára)
demokrácia (a széles néptömegek – azaz a
szegények – uralma a saját javukra)

A római politikai gondolkodás talán legmeghatározóbb alakja Cicero, aki a De re publica

(magyarul Az államról) című munkájában végső soron a görög politikai gondolkodás
meghatározó elemeit vitte tovább. Őt is elsősorban az ideális városállam kérdése foglalkoztatta,
de – eltérően Arisztotelésztől, aki szerint a tökéletes városállam nem megvalósítható – Cicero
úgy vélte, hogy az ideális városállam létezik, és ez nem más, mint a köztársaság kori Róma. Itt
is tovább él tehát az a görög gondolat, hogy az állam a polgárok közössége elsősorban, erre utal
Cicero hivatkozott politikai írásának címe is, hiszen a „re publica” kifejezés a „res publica”, a
„közös dolgok” kifejezésből jön. Azaz Cicero Rómát nem területi alapon szerveződő államként,
hanem a polgárok közösségeként fogta fel. Ez a közösség rendelkezik olyan közös ügyekkel
(ezt, illetve a „közös dolgokat” jelenti a „res publica”, aminek jelentése „köztársaságra”
módosul, abban az értelemben, hogy „közös ügyek”), melyek intézésében mindenkinek részt
kell vennie. Ez egyébként a római politika-felfogás nagyon lényeges és jellegzetes eleme, és
tulajdonképpen ezt testesíti meg a rómaiak igen szerteágazó és részletesen szabályozott
jogrendszere is, amely minden római polgárra egyformán vonatkozott. Így Róma egyik
legnagyobb vívmánya a „iuris consensus” lesz, egy olyan jogokban történő megállapodás,
amely értelmében minden római polgár ugyanazon jogokkal rendelkezik, éljen a birodalom
bármely csücskében. Ráadásul Róma azért lehet ideális állam (optimus status civitatis), mert az
úgynevezett „kevert alkotmány” (mikté politeia) jellemzi, ami azt jelenti, hogy több elv alapján
történik a hatalomgyakorlás. Ennek egyik nagy előnye az, hogy megakadályozza a
hatalomkoncentráció kialakulását, ami, mint láttuk Arisztotelésznél is, a városállamra
leselkedő legnagyobb veszély. A közösség, a kevert alkotmány, a jogokban való megegyezés
és a különböző társadalmi csoportok közötti konszenzus jelenti tehát a római állam alapját –
véli Cicero.

3
Középkor

A középkori politikai gondolkodás számos elemét továbbviszi az ókori felfogásnak,

ugyanakkor hoz új, jelentős változásokat is. A középkor sajátossága egyfelől az, hogy jelentős
szerepet kap az egyház és a teológia, több szempontból is. Egyrészt a Római Birodalom helyét
elfoglaló barbár törzsi királyságok az egyház és a kereszténység felvételének legitimáló erejét
használták uralmuk megszilárdítására. Ebben a klérus (a papság) már csak azért is nagy
segítségükre lehetett, mert írni-olvasni tudásával egy idő után a királyok adminisztratív teendőit
is ellátta. Másfelől megjelent a transzcendens hatalom-keletkeztetési elv, mely szerint
minden földi hatalom (így a királyoké is) Istentől származik. A „két kard” elmélet ezt a képet
juttatta kifejezésre, mely szerint ebben a világban két hatalom létezik, a világi és az egyházi
(ezeket szimbolizálja a két kard), de mind a két kard az egyház kezében van, aki a világi hatalom
kardját csak „kölcsönadta” a királyoknak. A korai középkori felfogásban ezért a pápa, mint
Krisztus földi helytartója egyértelműen a világi fejedelmek felett állt (egyházi felfogás szerint),
így nem lehetett törvényes király, aki nem szerezte meg az egyház jóváhagyását. Ugyanakkor
nem csak a kereszténység „élte túl” a Római Birodalom összeomlását, hanem a birodalom joga
is továbbélt a középkorban, így az egyházi és a római jognak (valamint ez utóbbihoz fűzött
kommentároknak) egyfajta sajátos keveréke jellemezte a középkori jogfejlődést.
A középkor további fontos sajátossága a statikus társadalomszerkezet, amely a politikáról
való gondolkodást is nagymértékben meghatározta. Ebben az időszakban ugyanis a társadalmi
helyzetre úgy tekintettek, mint Isten akaratából létező státuszra. Nem feltétlenül abban az
értelemben, hogy a jobbágy Isten akaratából jobbágy, hanem úgy, hogy a jobbágyság mint
társadalmi pozíció isteni rendelés következtében létezik. Ennek a jelentősége egyrészt abban
állt, hogy ez megmerevítette a társadalom szerkezetét. Másfelől a középkori gondolkodás
elválasztotta egymástól a pozíciót és az azt betöltő személyt, azáltal, hogy a pozíció
birtokosának emberi minősége (esetlegesen alkalmatlansága) nem befolyásolta a pozíció
szentségét. Mivel a középkori szemlélet logikája szerint a pozíció értékét nem a hasznossága
vagy betöltőjének rátermettsége határozta meg, hanem az, hogy Isten akaratából létezik. Ha
tehát a szabályosan megkoronázott és felkent király személyében alkalmatlan volt is az
uralkodásra, ez nem érintette pozíciójának méltóságát és nem vonta kétségbe a királyi pozíció
létezésének indokoltságát.
Az állam lényegével kapcsolatban a középkorban került elő egy ókori gyökerű elképzelés,
amelyet „organikus hasonlatnak” neveztek el. Ezt John of Salisbury, 11. századi angol politikai
gondolkodó foglalta össze Policraticus című könyvében, amely egyébként a középkor egyik
legkedveltebb és legismertebb államelméleti munkája volt. Salisbury ugyanis az államot az
emberi testhez hasonlítja, amelynek feje az uralkodó, lelke a papság, szeme, füle és szája a
bírák, kezei a katonák és az adószedők, lábai pedig a kézművesek és a parasztok. Ez a hasonlat
egyébként nem előzmények nélküli, hiszen a Bibliában például a keresztények közösségével
(az egyházzal) kapcsolatban kerül elő az a kép, hogy a hívők közössége alkotja „Krisztus
testét”. Ebben az elképzelésben egyfelől megjelenik a fentebb már tárgyalt merev
társadalomszerkezet (hiszen a testrészek sem váltogatják helyüket és funkcióikat), másfelől
ugyanakkor az a gondolat jut benne kifejezésre, hogy minden társadalmi pozíció (így a
hatalomgyakorlás is) feladat, kötelesség. Azaz a király funkciója nem a puszta reprezentáció,
hanem ő – ahogy Salisbury fogalmaz – az „állam orvosa” (medicus rei publicae), akinek
feladata, hogy az igazságosságot érvényre jutassa az államban, hiszen az állam sem más, mint
az igazságosság megtestesülése. Azaz itt találkozhatunk azzal a rendkívül fontos mozzanattal,
hogy a hatalomgyakorlás a keresztény felfogás szerint morális elvek szolgálatában áll.
Maga a gondolat egyébként már Szent Ágostonnál megjelenik, aki szerint az állam sajátossága
az elvek szolgálatába állított hatalomgyakorlás, amivel Ágoston végső soron azt mondja, hogy
az erőszak és az erősebb joga önmagában nem teremt jogot a hatalomgyakorlásra. (Erre

4
vonatkozik többek között a De civitate Dei-ben, az Isten városáról szóló művében szereplő
mondata is, mely szerint „Mert mi egyebek a birodalmak igazságosság nélkül, mint közönséges
rablóbandák?”)
A középkori jogfejlődésnek szintén fontos hatása van a politikára. Ebben az időszakban ugyanis
nincsenek egységes, országosan átfogó, mindenkire nézve egyformán kötelező jogrendszerek.
A különböző társadalmi csoportok (melyek között találhatunk etnikai, vallási vagy foglalkozási
csoportokat egyaránt) ugyanis saját jogokkal, kiváltságokkal rendelkeztek, amelyeket
sokszor az uralkodónak tett szolgálataikért cserében kaptak a koronától. Ez a kiváltság és saját
jog viszont azt jelentette, hogy az illető társadalmi csoport jelentős belső szabadságot,
önigazgatási jogosultságokat élvezhetett, így bizonyos értelemben kívül került a
hierarchikusan szerveződő társadalom merev viszonyain. Ezek a társadalmi csoportok és az
általuk élvezett kiváltságok a „szabadság kis köreit” jelentették (Bibó István szavaival), és
ezeknek akkor lett igen nagy jelentősége, amikor beköszöntött az abszolutizmus korszaka. Ahol
ugyanis erős és szerteágazó szabadságjogokat élveztek a középkortól kezdve a különböző
társadalmi csoportok, ott sokkal nehezebben vert gyökeret az abszolutizmus és kevesebb ideig
is tartott.

5
 A politikai gondolkodás korszakai II.

Újkor

Az újkori politikai gondolkodás mindenképpen Niccoló Machiavelli A fejedelem című

könyvével kezdődik. Machiavelli ugyanis ebben a könyvében egy gyökeresen új
szemléletmódot alkalmaz, amikor az állam vezetésének és irányításának problémájával,
valamint a jó fejedelem kérdésével foglakozik. Ennek az újfajta szemléletmódnak a lényege,
hogy Machiavelli a politikai gyakorlat felől szemléli az államot és a fejedelemnek adott
tanácsai is korának politikai gyakorlatából leszűrt útmutatások. Ezzel pedig szakít a
középkornak azzal a jellegzetes szokásával, amely az államot, (a királyok alakját pedig főleg)
egyfajta idealizált formában mutatja be. Machiavelli egyébként (és ezzel is szakít az ókor és a
középkor szokásával) nem a helyes, hanem a tartós és stabil államforma sajátosságait kutatja.
Azaz őt a hatalomgyakorlás művészete érdekli – hogyan lehet megszerezni és megtartani,
illetve stabilan gyakorolni az uralmat. Úgy vélte ugyanis, hogy a polgárokat nem érdekli a
politika és a magasztos elvek, ők mindenekelőtt biztonságra törekednek. Ezért a fejedelemtől
sem azt várják elsősorban, hogy jó keresztény legyen, hanem, hogy biztosítsa a kiszámítható,
békés életfeltételeket számukra. Az emberek ugyanakkor természetüknél fogva gonoszak,
ezért kényszeríteni kell őket a jóra – mondja Machiavelli és ez az antropológiai pesszimizmus
(hogy az ember természeténél fogva rossz) teljesen áthatja írásának egészét is. Ahogy sok
esetben ezzel indokolja az erőszak polgárokkal szembeni alkalmazhatóságát is.

Machiavelli szerint a tartós uralom kétféle formában valósulhat meg:

1. FEJEDELEMSÉG formájában (ahol egyenlőtlenség van a polgárok között), ami lehet:

a) ÖRÖKLÖTT
b) ÚJONNAN ALAPÍTOTT

2. KÖZTÁRSASÁG formájában (ahol egyenlőség uralkodik)

A hatalom megszerzésének módjai pedig lehetnek:

 érdemekkel, erénnyel
 szerencsével
 bűncselekménnyel
 polgárok kegyéből

Az ideális fejedelmet (és a politikust) valójában a teljesítménye legitimálja, azaz akkor fognak
neki engedelmeskedni a polgárok, ha képes nyújtani azt, amit elvárnak tőle (biztonság, béke,
kiszámítható élet stb.). Ahhoz azonban, hogy a politikus képes legyen folyamatosan jó
teljesítményt nyújtani, ahhoz alkalmazkodnia kell a politika folyton változó
körülményeihez. Azaz, amikor a helyzet úgy kívánja, változtatnia kell stratégiáján,
alkalmazott eszközein. Ezért mondja Machiavelli, hogy a fejedelem legfontosabb erénye,
amivel rendelkeznie kell, a virtú, azaz az a képesség, hogy felismeri a változó helyzetet és
bátran változtat a stratégiáján, majd gyorsan cselekszik.

A körülményekhez igazított politizálás, és a fejedelem által alkalmazott eszközök váltogatása

viszont nem fér össze a morális elvekkel átitatott politizálással. Ha ugyanis értékek
határozzák meg a politikát, akkor bizonyos eszközök eleve ki vannak zárva a politikus
eszköztárából. Ha viszont a körülmények és a teljesítmény a fontos, akkor bármilyen eszköz
megengedhető, ha az célravezető és jó cél érdekében használják. Machiavelli szerint

1
ugyanis a konkrét szituáció és a körülmények határozzák meg azt, hogy milyen stratégiát kell
választania a fejedelemnek, annak érdekében, hogy célját elérje. És itt egy rövid kitérőt kell
tennünk, mert a „cél”, aminek érdekében a fejedelem cselekszik, nem bármilyen cél. Amikor a
fejedelem az állam (azaz a polgárok) érdekében és védelmében cselekszik, akkor, és csak
akkor megengedett számára bármilyen eszköz. (Ebben a vonatkozásban „a cél szentesíti az
eszközt” Machiavellihez kapcsolt mondása nem pontos. Mert nem bármilyen cél szentesít
bármilyen eszközt, hanem az állam érdeke mint cél szentesíti a fejedelem által választott
eszközt.) Ezért Machiavelli a valláshoz is máshogy közelít: instrumentalizálja (eszközzé teszi
a fejedelem kezében), mondván, a vallás nem önértéke miatt fontos, hanem az együttélés
szempontjából.

Machiavelli ezzel a megközelítéssel végső soron a politikai gondolkodás egyik nagy

irányzatának, a politikai realizmusnak lesz a megalapozója, amely teljesen különválasztja a
politika és az erkölcs világát, mondván, hogy a politikának saját szabályai vannak és ezek
távolról sem az erkölcs szabályai. Machiavelli logikája ez: a hatalmi harc eszközeit nem a jó
fejedelem jámbor lelkülete diktálja, hanem a rossz fejedelem erkölcstelen gondolat- és
érzésvilága, azaz, ahol a politikusok egy része becstelen, ott a becsületes politikusnak is úgy
kell küzdenie, mintha ő is becstelen volna, különben csak rosszul jöhet ki a küzdelemből. Így
Machiavelli számára kimondottan vétkes magtartásnak bizonyul, ha a fejedelem ilyen
helyzetben a magánerkölcs szabályait alkalmazza a politikában, mert ezzel a saját és a
rábízottak érdekei ellen tesz.

A koraújkor másik fontos politikai gondolkodója Jean Bodin (1529-1596), aki bizonyos
értelemben továbbviszi Machiavelli gondolatmenetét, amikor azt kutatja, hogy hogyan tudunk
viszonylag zűrzavaros politikai helyzetben stabil államhatalmat kialakítani. Bodin felfogása
szerint az államhatalom morál és jog felett álló öncél (ez Machiavelli öröksége) és az állam
nem más, mint több családnak és ügyeiknek jogszerű kormányzása szuverén hatalommal. Az
állam legfőbb sajátossága tehát az, hogy rendelkezik szuverenitással, szuverénnel. Ez a
legfőbb, korlátozások nélküli hatalmat jelenti, amely nélkül nincs rend. A szuverén maga
hozza a törvényeket, de saját törvényei rá már nem vonatkoznak, tehát hatalma korlátlan,
illetve csak a természeti és az isteni törvények korlátozzák, emberi törvények nem. A szuverén
„de legibus absoluta” – a törvény alól fel van mentve. Így Bodin végeredményben azt mondja,
hogy a szuverén önmagában hordja igazolását, mert ő a rend biztosítéka. Viszont korlátozza
hatalmát az az isteni törvény, hogy a polgárok tulajdonát tiszteletben kell tartania (ez pl. szűkíti
az uralkodó adóztatási jogát).

Bodin kapcsán mindenképpen meg kell említenünk, hogy a modern politikatudományi (és
államtudományi) gondolkodás egyik legfontosabb fogalma, a szuverenitás kidolgozása az ő
nevéhez fűződik. Ő az első ugyanis, aki egyértelműen az államhoz kapcsolja ezt a fogalmat
és az állam nélkülözhetetlen ismérveként hivatkozik rá. De ő az is, aki az elsők között
hangsúlyozza, hogy a terület az állam szuverenitásának elengedhetetlen eleme. Ezzel pedig
végső soron az állam modern fogalmának kialakításához járult hozzá.

2
A szerződéselméletek megjelenése és hatása a politikai gondolkodásra

A szerződéselméletek megjelenése fontos újdonsága volt a politikai gondolkodásnak, mert ezek

az elméletek, amelyek a hatalom keletkezéséről szólnak, egészen más magyarázatot adtak a
hatalom jelenségéről, és ezzel teljesen új alapokra helyezték a politikában a hatalomról való
gondolkodást. A középkor ugyanis egy transzcendens magyarázatot dolgozott ki a hatalom
keletkezéséről, mely szerint a hatalom a legfőbb szuveréntől, Istentől ruházódik át az
uralkodókra. Ennek a magyarázatnak a legfőbb következménye az volt, hogy az uralkodó
ilyenformán csak Isten felé tartozott elszámolással, és cselekedeteit, döntéseit csak ő bírálhatta
felül. A szerződéselméletek viszont gyökeres változást hoztak, mert mindegyik elmélet azon az
elgondoláson alapult, hogy a hatalom alapja valamilyen megállapodás, egyfajta szerződéses
viszony, amelyben a feleknek kötelezettségeik vannak. Illetve mindegyikben közös az a
gondolat, hogy a hatalom véső soron azok beleegyezésével gyakorolható, akik felet gyakorolják,
tehát tulajdonképpen tőlük származik. Ilyenformán érvényét veszti a hatalom keletkezéséről
adott transzcendens magyarázat és megtörténik a hatalom világának és jelenségének a
„varázstalanítása” azzal, hogy egy racionális magyarázatot adnak a keletkezésére.

1. Ennek az iskolának kiemelkedő képviselője Thomas Hobbes (1588-1679), akiről Carl

Schmidt, a német politikai gondolkodás nagy hatású képviselője azt írta, hogy „Hobbes a
pluralista demokrácia és az individualista liberalizmus első kritikusa, mert felismerte, hogy
egységes értékrendszer nélkül nem létezhet állam”.

Hobbes Leviatán (1651) című könyvében abból indul ki, hogy az alattvalóknak a béke és a
védelem fenntartása érdekében feltétlenül engedelmeskedniük kell a fennálló hatalomnak,
ebből következően pedig az állampolgári kötelezettségek forrása elsősorban a polgárok
beleegyezése, egyfajta racionalitás diktálta szerződés, nem pedig az isteni jog. Ez két fontos
mozzanatra világít rá. Egyrészt Hobbes számára a természetjog már nem egyenlő az isteni
joggal, másrészt megjelenik nála a szerződéselméleti koncepció. Hobbes úgy véli (és ez utána
minden szerződéselméleti koncepcióban közös elem lesz), hogy természeti és polgári állapota
van az embernek, a természeti állapotban nincs állam, társadalom, jog, csak a természeti
törvények uralkodnak (amelyek nem emberi alkotások, és örökérvényűek). A természeti
állapotban nincs jog, társadalom és állam, így mindenki erőszakkal megszerezheti magénak,
amit tud, és magánál tarthatja, amíg tudja. Itt jön a racionális felismerés, hogy az embereknek
társulniuk kellene, mert így lenne biztosítható a béke és az önfenntartás. A racionális felismerést
az segíti elő, hogy Hobbes szerint az emberi közösségekben az önzés a leginkább érvényesülő
szempont, mivel az ember alapvetően önző lény, ezért mindenki harca folyik mindenki ellen
(bellum omnium contra omnes). Az állam is azért a leviatán (a János apostol Jelenésekről írott
könyvében található bibliai szörny) képében jelenik meg Hobbes számára, mert az állam nem
természetes, hanem mesterséges és szükségesen rossz képződmény.

Ezért tehát az emberek szerződnek egymással, melynek lényege: mindenki, kölcsönösen és

egyforma mértékben lemond bizonyos jogai gyakorlásáról és ezen jogok gyakorlását
átruházza egy szuverénre. Szerinte az alapvető természeti törvény az, hogy békére kell
törekedni, sőt, ez a fajta törekvés az, ami az állam létrejöttét is indokolja, mert az állam nem a
természeti állapot része, hanem a biztonságra való törekvés érdeke hozza létre. Hobbes
különbséget tesz jog és törvény között is, szerinte a jog az a szabadság, hogy megtehetünk-e
valamit, a törvény pedig azt írja elő, és azt teszi kötelességünké, hogy mit tegyünk és mit ne
tegyünk.

3
Hobbes úgy látta, hogy az uralkodó és a népe között sajátos viszony áll fenn, ugyanis a nép
tagjai egy szerződést kötnek egymással, amiben lemondanak bizonyos jogaikról, majd ezeket
átruházzák az uralkodóra, akinek a cselekedeteit innentől kezdve úgy tekintik, mint saját
cselekedeteiket. (Ha tehát az uralkodó, vagy az állam megbüntet valamely cselekedetemért,
akkor tulajdonképpen magamat büntetetem, mert az államot, mint szuverént, én hoztam létre.)
Az uralkodó azonban nem szerződő fél ebben a konstrukcióban, tehát az átruházás aktusa
nem vonható vissza.

Világos, hogy Hobbes az abszolút szuverenitással rendelkező uralkodó híve, aminek több oka
is van. Egyfelől úgy gondolta, hogy az abszolút szuverenitás birtokában lehet csak
megfellebbezhetetlen döntéseket hozni. A hangsúly itt a döntésen van, amely, ha rossz is, még
mindig jobb, mint az anarchia. Ezért szerinte a törvényhozó és a végrehajtó hatalom az uralkodó
kezében kell, hogy összpontosuljon. Másfelől Hobbes szerint az abszolút szuverenitás teszi
lehetővé a közjó megvalósítását, amennyiben az uralkodó érdeke birodalmának gyarapodása,
ha viszont a birodalom gyarapodik, az egyén helyzete is javul.

2. A másik jelentős szerződéselméleti gondolkodó John Locke (1632-1704), aki az angliai

dicsőséges forradalom teoretikusaként, a protestáns III. (Orániai) Vilmos hatalomra kerülése
(1688) és a „Bill of Rights” elfogadása után egyértelműen az alkotmányos királyság mellett
érvel Két értekezés a polgári kormányzatról (1690) című könyvében, megpróbálva ezzel is
megszilárdítani az új hatalmi helyzetet.

Locke államelméletének éppen ezért Hobbes-tól eltérően már nem az önzés, vagy az érdek a
kiindulópontja, hanem az emberi egyenlőség, ebből következően pedig számára a legfőbb
természeti törvény is az, amely a másik ember szabadságának biztosítását írja elő. Ez viszont
feltételezi a magántulajdon tiszteletben tartását is.

Locke szerint a király hatalmát nem Istentől, hanem a néptől kapja, tehát a szerződést immáron
az uralkodó köti a néppel. Ez a konstrukció viszont csak úgy működhet jól, ha a törvényhozó
és a végrehajtó hatalmat elválasztják egymástól. Ráadásul Locke azt is leírja – okulva VIII.
Henrik gyakran véreskezű reformjaiból és a polgári forradalom eseményeiből –, hogy ez a
szerződés, amely ilyen módon már kötelezi az uralkodót is, felbontható, mert az uralkodó a
szerződés megszegése esetén „méltatlanná” válhat a trónra.

Locke tehát egyértelműen az alkotmányos királyság híve, egyúttal pedig a modern polgári állam
előfutára is, hiszen értékrendjének középpontjában a szabadság biztosítása és a gazdasági
liberalizmus áll. Az abszolút szuverenitást teljes mértékben elutasítja, mivel úgy látja, hogy ha
abszolút szuverenitást adunk egy ember (az uralkodó) kezébe, akkor az alattvalók ugyanúgy
kiszolgáltatottak lesznek ennek az egy embernek, mint szuverenitás híján egymásnak. Éppen
ezért a szuverenitás forrásainak elsősorban a népképviselet megjelenítőjét, a parlamentet és az
angol szokásjogot tartja. Locke elsősorban arra törekszik, hogy megalapozza az egyének
magánszférájának sérthetetlenségét, és úgy véli, hogy a magánszféra (benne az élet, a
tulajdon és a jogok) biztosításának legkézenfekvőbb módja az, ha korlátozzuk a kormányzat
hatalmát. Ezért Locke – Hobbes-szal szemben – az „ésszerű szuverenitás” képviselője, úgy
gondolta, hogy nem szabad az uralkodó kezében korlátlan hatalmat összpontosítani, mert ha
egy embernek van kiszolgáltatva mindenki, az ugyanolyan rossz, mintha mindenki félne
mindenkitől. Éppen ezért az embereket nem emberek, hanem törvények uralma alá kell vetni.

4
A modern politikai gondolkodásnak még egy fontos fejleménye köthető Locke nevéhez: a
tolerancia elv. Elsősorban korának vallási konfliktusait látva, Locke úgy véli, hogy egy
társadalomban úgy érhető el a békés együttélés az eltérő hiten, meggyőződésen lévő emberek
között, ha toleráljuk, azaz eltűrjük a mienktől eltérő meggyőződéseket. A tolerancia nem jelenti
tehát azt, hogy igaznak kell elfogadnom a másik hitét vagy meggyőződését, csak azt, hogy nem
szabad üldöznöm. Ezt egyébként egy racionális belátás is igazolja, véli Locke, hiszen a másik
embert nem kényszeríthetem arra, hogy az én meggyőződésemet, vallásomat kövesse, mert egy
meggyőződésnek mindig belülről kell fakadnia. Ha kényszerítem a másikat, akkor pont azt nem
érem el nála, ami lényeg lenne: csak félelemből fogja követni, de nem válik benne
meggyőződéssé. Ez egyébként a „hitre kényszerítés lehetetlenségének” elve.

3. A harmadik jelentős szerződéselméleti gondolkodó Jean Jacques Rousseau (1712-1778),

aki a Társadalmi szerződés, avagy az államjog alapelvei című munkájában már szakít a
klasszikus természetjogi és szerződéselméleti alapelvvel, a hatalom egyetlen forrásának a népet
tartja. Rousseau is abból indul ki, hogy az ember eredetileg természeti állapotban élt, melyben
minden ember egyenlő és szabad és csak valamilyen előnyért cserébe mond le
szabadságáról. Az emberek azonban a természeti állapotban eljutottak arra a pontra, amikor a
fennmaradásukat veszélyeztető akadályok miatt nem képesek az önfenntartásra, ezért kötnek
társadalmi szerződést egymással. A szerződés alapja: mindenki lemond önmagáról és minden
jogáról a közösség javára, így mindenki egyenlő körülmények közé kerül, és innentől
kezdve az ember már polgári állapotban van.

Rousseau elképzelése szerint, ha az ember a közösségnek rendelte alá magát, akkor végső
soron nem rendelte alá magát senkinek, hiszen a közösséget mindenki a saját
belegyezésével hozta létre, és mindenki egyforma jogokkal bír benne. Másként fogalmazva:
ha én beleegyeztem egy közösség létrehozásába, amelynek alárendeltem magam, akkor végső
soron saját magamnak rendeltem alá magamat. Így viszont megőriztem azt a szabadságomat,
amely a természeti állapotban eleve megilletett engem. A lényeg, hogy a társadalmi szerződés
megkötésével a szerződést létrehozók válnak a hatalom birtokosaivá és gyakorlóivá, mert
a közösség, amely létrejött nem más, mint a főhatalom. Ennek a főhatalomnak mindenki
részese, aki a közösség tagja, és ez a főhatalmat nem lehet átruházni senkire – mondja Rousseau.
Ez a gondolat lesz a modern demokráciák egyik legfontosabb alapelvének, a népszuverenitás
elvének az alapja.

A népszuverenitási elv mellett egy másik – a mai modern demokráciákban alapintézménnyé

vált – hatalomgyakorlási és döntéshozatali elv megjelenését is Rousseau-ra szokás
visszavezetni, ez pedig a többségi elv. Rousseau ugyanis a szuverenitás oszthatatlan jellegéből
adódóan úgy gondolta, hogy létezik egyfajta általános akarat, amellyel mindenkinek
azonosulnia kell, mert aki nem ezt teszi, az magát semmisíti meg különvéleményével.
Kétségtelen, hogy a modern többségi elv és a rousseaui általános akarat között több
szempontból is erőltetettnek tetszik párhuzamot vonni, de Rousseau-nak ez az elgondolása
nagyban hozzájárult a modern demokráciák hatalomgyakorlási elveinek kialakulásához.

5
 Politikai eszmék és ideológiák. Liberalizmus

A LIBERÁLIS gondolkodás alapelemei

A legkorábban kialakult nagy eszmerendszer a liberalizmus volt, melynek első képviselői

(Hobbes, Locke, Rousseau) azt a problémát szerették volna megoldani, hogy az abszolút
hatalommal szemben hogyan garantálható az egyén szabadsága. Ez a kérdés az abszolutista
uralkodókat és bizonytalan, polgárháborús helyzetet egyaránt túlélt angol politikai
gondolkodókat különösen is foglalkoztatta. A liberalizmus válasza az alapkérdésre tömören az,
hogy az egyén szabadságát úgy tudjuk a leghatékonyabban garantálni, ha korlátozzuk a
kormányzat hatalmát, illetve, az egyén magánszféráját olyan módon próbáljuk védeni, hogy
jogokkal körbebástyázzuk és így sem a többi ember, sem a hatalom nem avatkozhat be az ezen
a szférán belül eső ügyekbe. John Locke, akinek politikai gondolkodása különösen
meghatározta a klasszikus liberális eszmerendszert, úgy vélte, hogy magánszféránknak három
lényeges eleme van: az élet, a szabadság és a magántulajdon. Ezért lett a liberális
gondolkodásban központi jelentősége az individuumnak, és ebben az értelemben individuális
ideológia a liberális eszmerendszer. A liberalizmus egyébként a módszertani individualizmus
híve, mely szerint cselekedni csak hús-vér emberek képesek, akaratot csak ilyen lényeknek
tulajdoníthatunk.

A liberalizmus tehát az állam szerepének és a hatalom beavatkozási lehetőségeinek

korlátozásában látja az egyéni szabadság biztosításának garanciáját, ezért a liberalizmus az az
eszmerendszer, amelyben a legkisebb szerepet kapja az állam (korlátozott vagy minimális
állam).

A fentiek következtében a liberalizmus szabadságeszménye az ún. negatív szabadságra épül.

Negatív = „valamitől való” szabadság, pozitív = „valamire v. valamihez való” szabadság. Az
előbbi a korlátokat hangsúlyozza, elsősorban azokat, amelyek az államot korlátozzák abban,
hogy megsértse a magánszférát, hogy kényszerítsen bennünket. Azaz szabadok vagyunk
attól, hogy az állam (vagy a másik ember) bizonyos dolgokra kényszerítsen, vagy bizonyos
dolgokat megtegyen velünk. A második ezzel szemben többnyire valamilyen
jogot/jogosultságot jelent. A negatív szabadság teszi lehetővé a magánszféra állami
beavatkozástól mentes élvezetét. És ezért mondjuk azt is, hogy a liberalizmus az állam negatív
funkcióira helyezi a hangsúlyt, azaz az állam elsődleges feladatának a magánszférát védő
jogok garantálását és kikényszerítését tekinti.

Az állam korlátozása és a magánszféra védelme mellett azonban a liberalizmusnak fontos

elemét jelentik az emberről megfogalmazott nézetek is. A liberális emberképben az egyén
képes céljait meghatározni, kialakítani a jó életről alkotott felfogását. A liberalizmust ért
legfontosabb kritika éppen innen ered, mondván, ez egy „atomizált”, társadalmi kötelékeitől
megfosztott ember, de ilyen a valóságban nincs. A liberalizmus egyenlőség-felfogása is ezzel a
nézettel áll kapcsolatban, ugyanis a liberális gondolkodás alapját a morális egalitarizmus
jelenti, mely szerint az államnak minden polgárát egyenlő figyelemmel és tisztelettel kell
kezelnie. Azért, mert minden ember morális lény, azaz képes erkölcsi ítéletek alkotására, és
így képes egy felfogást kialakítani a maga számára a szerinte helyes és jó életről. Az emberek
tehát különbözhetnek képességeiket illetően, de mindegyikük eléggé racionális ahhoz, hogy
életcélokat fogalmazzon meg, megértsen erkölcsi indokokat s ezek alapján cselekedjen.
Tehát, minden életprogram, minden egyéni értékrend egyformán értékes, és ezt az államnak is
tiszteletben kell tartania.

1
Ebben a vonatkozásban ugyanakkor a kár-elv (vagy kár-argumentum) nagyon fontos
kiegészítő elve a morális egalitarizmusról kialakított elképzeléseknek. John Stuart Mill, a
liberális gondolkodás másik nagy klasszikusa fogalmazta meg ezt az elvet, annak kapcsán, hogy
az államnak lehet-e szerepe bizonyos életfelfogások korlátozásában, esetleg tiltásában. Mill
válasza szerint egy ilyen eset van, ha az életfelfogás vagy életforma másoknak bizonyíthatóan
kárt okoz. Ilyen esetekben az állam (éppen a magánszféra védelmében) felléphet tiltó vagy
korlátozó eszközökkel.

TOLERANCIA és SEMLEGESSÉG

A fenti érveket figyelembe véve ugyanakkor kínálkozik a kérdés: mit kezdjünk egy olyan
társadalommal, amelyben a világnézetek, életfelfogások sokféleségével szembesülünk? A
választ részben Locke fogalmazta meg, amikor saját korának Angliájában szembesült a vallási
felekezetek eltérő teológiai tanainak és istentiszteleti rendjének problémájával. Locke az eltérő
istentiszteleti formák és módok kapcsán jutott arra a következtetésre, hogy egy ilyen helyzetben
nem tehetünk mást, mint hogy türelmet tanúsítunk azok iránt az istentiszteleti módok vagy
formák iránt, amelyek eltérőek a miénktől. Ebből nőtt ki a tolerancia-elv, ami a liberalizmus
praktikus válasza az eltérő életfelfogások és világnézetek problémájának kezelésére. Ennek
értelmében a sajátunktól eltérő meggyőződéseket, értékrendeket el kell tűrnünk, ami nem
jelenti ugyanakkor azt, hogy igaznak, vagy érvényesnek kell elfogadnunk ezeket. Sőt, még azt
sem jelenti, hogy ne nyilváníthatnánk ki a véleményünket az általunk helytelennek vélt
felfogással, életformával szemben. A tolerancia mindössze arra kötelez bennünket, hogy ne
üldözzük a másikat a világnézete miatt és ne kényszerítsük rá a miénket. (Ebben a
vonatkozásban egyébként Locke, a modern liberalizmussal szemben, nem gondolta a tolerancia
elvet univerzálisan alkalmazhatónak. Úgy vélte ugyanis – különböző okokból kifolyólag –,
hogy a katolikusokkal és ateistákkal szemben nem szükséges érvényesítenünk.) A lényeg, hogy
a tolerancia elv lehetővé teszi azt, hogy egy olyan társadalmat, amelyben a vallási
meggyőződések és egyéb életfelfogások sokfélesége érvényesül (és egy modern polgári
társadalom ilyen), együtt tudjunk tartani békésen, világnézeti konfliktusok nélkül.

A tolerancia-elv igazolására Locke egyébként egy kiegészítő érvet is felhoz. Felmerül ugyanis
az a kérdés, hogy megtehetnénk-e azt (amit az állam évszázadokon keresztül meg is tett), hogy
egyféle világnézet, vallási irányzat követésére kényszerítjük a polgárokat? Megtehetnénk,
mondja Locke, csak értelme nem lenne. A meggyőződések lényege ugyanis éppen az, hogy
azért ragaszkodunk hozzájuk, mert igaznak, helyesnek véljük őket. De ha kényszer hatására
követünk egyfajta világnézetet, akkor nem fog bennünk meggyőződéssé válni. Így a
kényszernek ebben a vonatkozásban semmilyen szerepe nem lehet, sőt, ha alkalmazzuk, inkább
a visszájára sülhet el a dolog. Ez az érv kapta a politikai gondolkodásban a „hitre kényszerítés
lehetetlenségének érve” elnevezést.

A tolerancia-elvet és annak alkalmazhatóságát gondolta tovább Kis János magyar politikai

filozófus, aki arra jutott, hogy a tolerancia-elv egy bizonyos változatát az államra is
alkalmaznunk kell. Ezt nevezi a semlegesség elvének, amely erősebb önkorlátozást követel
meg, mondván, az állam nem foglalhat állást egymást kizáró életfelfogások konfliktusában.
Azaz nem nyilváníthatja helyesnek/helytelennek egyiket sem, hiszen az állam nevében
nyilatkozó tisztségviselő mindig a politikai közösség egészének nevében nyilatkozik.

Itt kell röviden kitérnünk a liberalizmussal szemben leggyakrabban felhozott kritikára, amely
szerint a liberalizmus túlzottan individuális – egyénközpontú. Sokan ugyanis úgy látják, hogy

2
a liberalizmus szemléletmódja, amely az egyén magánszférájának a védelmét helyezi a
középpontba, nem számol a közösséggel. Sőt, egyesek odáig mennek, hogy azt gondolják, a
liberalizmus rombolja a közösséget és „közösség-ellenes” ideológia, hiszen az egyén jogait
mindennél fontosabbnak tartja. A kritika így, ebben a formában nem megalapozott, és ez az
érvelés félreérti a liberális gondolkodás lényegét. A liberalizmus ugyanis nem közösség-
ellenes, sőt, éppen azt mondja, hogy ne egyfajta értékrendre alapozzuk a közösségi együttélést,
mert olyan úgy sincs, amit mindenki meggyőződésesen tudna követni. E helyett alapozzuk a
közösséget olyan elvekre és értékekre (morális egalitarizmus, tolerancia, semlegesség,
magánszféra védelme stb.), amik lehetővé teszik, hogy egy világnézetileg megosztott
társadalom közösségként tudjon funkcionálni és tagjai békésen együtt tudjanak élni.

KORLÁTOZOTT ÁLLAM

Ez az alapelv nem alapelv, hanem levezetett, derivált elv, amely az alapelvek intézményesítését
szolgálja. Az alapgondolata ennek az elvnek: az állami hatalmat korlátozni kell, és ezeket a
korlátokat jogi, intézményi garanciákkal megtámogatni. A gyakorlati megvalósításkor olyan
alapfogalmak segítik ennek az elvnek a kivitelezését, mint joguralom, alkotmányosság,
hatalommegosztás, közszféra és magánszféra elválasztása.

Az állam és a központi hatalom korlátozásának eszközei a liberális demokráciák által

alkalmazott alapelvek is, mint az alkotmányosan garantált politikai alapjogok (amelyek a
magánszférát védő szabályok elsősorban) vagy a jogállamiság elve, ami azt jelenti, hogy a
hatalomgyakorlásnak a jog biztosít keretet, és a jog korlátozza is azt. De a hatalommegosztás
elve is ebbe a sorba illeszkedik. Nem véletlen, hogy a modern demokráciákat „liberális”
demokráciának nevezzük, hiszen a demokráciák működésének legfontosabb elemei a liberális
eszmerendszerből jönnek. Az a demokrácia, amelyben érvényesül a hatalommegosztás,
rendelkeznek a polgárok alapjogokkal és amelyben a politikai és világnézeti pluralizmus
(sokféleség) is megjelenik, az jellegét tekintve „liberális”.

Az állam korlátozásának KÉT DIMENZIÓJA:

1. Milyen állami beavatkozást igényelnek az igazságosság elvei? (Ez a gazdasági jellegű

beavatkozás szükségességére, mértékére kérdez rá.) EGALITÁRIUS LIBERALIZMUS
válasza: igazolható az állami beavatkozás a gazdaságban, mert így valósítható meg az
egyenlőség követelménye. LIBERTÁRIUS LIBERALIZMUS válasza: nem fogadható
el az állami beavatkozás, mert a magánszféra és magánjellegű érdekek között az állam
nem állíthat fel fontossági sorrendet.

2. Milyen teendői vannak az államnak állampolgárai jó életre vonatkozó felfogásával

kapcsolatosan? Azaz, ki kell-e kényszeríteni az államnak valamely kívánatos
életfelfogást? (Ez a nem gazdasági jellegű beavatkozás szükségességére, mértékére
kérdez rá.) SEMLEGESSÉG-ELVŰ LIBERALIZMUS válasza: az állam nem
kényszerítheti ki egyik felfogást sem. PERFEKCIONISTA LIBERALIZMUS
válasza: az állam nem kényszerítheti ki egy fajta felfogását a jó életnek, de ösztönözheti
annak terjedését.

3
„ÉJJELIŐR-ÁLLAM”

A liberalizmusnak – ahogy minden más ideológiának is – szerves részét képezik a gazdaságban

történő állami szerepvállalásra vonatkozó nézetek. A liberalizmus alapvetően az „éjjeliőr-
állam” modell mellett kötelezi el magát, ami annyit jelent, hogy az államnak nincsen
szabályozó szerepe a gazdaságban, pusztán a gazdaság működéséhez szükséges kereteket kell
biztosítania (jogszabályi keretek, esélyegyenlőség, azonos indulási feltételek). Ezt több elv is
alátámasztja. Egyfelől ott van a klasszikus liberális közgazdaságtannak az a tézise, mely szerint
a piac egy önszabályozó mechanizmus, ahol a kereslet-kínálat viszonya meghatározza a
működést. Illetve, egy másik klasszikus elmélet szerint, a piac képes az esetlegesen előálló
működési zavarait is saját maga korrigálni, ehhez nincs szükség állami beavatkozásra. Erre utal
Adam Smith „láthatatlan kéz” elmélete is, mely szerint, ha hagyjuk, hogy a piacon mindenki a
legjobb tudása szerint boldoguljon akkor ennek nem várt pozitív hatása lesz a piac egészének
működésére is, mintha egy „láthatatlan kéz” rendezné el a dolgokat.

De a piacon való állami beavatkozás tilalma mögött vannak filozófiai jellegű érvek is, melyek
közül a legmeggyőzőbbeket Friedrich August von Hayek, osztrák közgazdász-filozófus
dolgozta ki a 20. század első felében. Hayek érvelése szerint a piacon azért sem avatkozhat be
az állam, mert ha bizonyos tevékenységeket előnyben részesít (mondván, hogy ezek az állam
szempontjából kiemelten fontosak), azzal gyakorlatilag szelektál a piaci szereplők céljai között
is. Az az állami gazdaságpolitika, amely célokat tűz ki a piacon, nem elfogadható, mert azok a
polgárok, akiknek tevékenysége egybeesik az állam céljaival, előnybe, akiké nem esik egybe,
azok pedig hátrányba kerülnek a piacon. Hiszen, áttételesen, az állam egyes célokat
kívánatosnak, másokat pedig nem kívánatosnak minősít. Az államnak ezért – érvel Hayek –
nem szabad célokat kitűznie a gazdaságban, mert akkor nem pusztán a piac működésébe
avatkozik bele indokolatlanul, de megsérti a polgárokkal való egyenlő bánásmódot is (közvetve
a morális egalitarizmus elvét). Ráadásul az állam nem is jó „gazda” Hayek szerint, mert ha az
állam szerepet vállal a piacon, akkor olyan szempontokat érvényesít (politikai, szociális),
amelyek nem piaci jellegűek, ezért a piaci törvények ellen hatnak. Röviden tehát, Hayek azt
javasolja, hogy vonuljon ki az állam a piac szabályozásából (ezt nevezzük deregulációnak), és
ez az elképzelése (amit zömmel az 1940-es években fejtett ki) nagyon népszerűvé vált az 1970-
es, 80-as években, olyannyira, hogy a neoliberális és neokonzervatív gondolkodás alapjává vált.
(És a korszak olyan meghatározó politikusai kötelezték el magukat mellette, mint Ronald
Reagan amerikai elnök vagy Margaret Thatcher brit miniszterelnök.)

4
 Politikai eszmék és ideológiák. Konzervativizmus

A KONZERVATÍV gondolkodás alapelemei

A konzervativizmus a 19. század végére vált befolyásos politikai ideológiává, bár amit jelöl,
jóval korában is létezett. Az egyik első elméleti mű, amelyik megalapozta a konzervatív
ideológiát Edmund Burke (1729-1797): Töprengések a francia forradalomról (1790) című
könyve volt.

Hobbes, Locke, Rousseau és a többi természetjogi gondolkodó individualista perspektívájával

szemben Burke, és a konzervatívok a patriarchális család, helyi közösségek, egyház, céhek,
régiók mint történelmi képződmények szerepét hangsúlyozzák a politikában. A
felvilágosodás elleni szellemi irányzat hamar lábra kapott, főbb képviselői: Louis de Bonald,
Joseph, de Maistre, Francois A. Chateaubriand, Samuel T. Coleridge, Benjamin Disraeli,
Friedrich Hegel, John Adams, Alexander Hamilton.

Burke és Alexis de Tocqueville is úgy látta: a francia forradalom az abszolút hatalomért

folytatott harc volt, melyet nem a szabadságért vívtak, hanem értelmiségi politikusok
tervezték meg az egészet. A forradalom intézkedései: a házasság polgári szerződéssé
nyilvánítása, a gyermekek törvényi nagykorúsítása, a tulajdonjog individualizálása mind
kárhoztatandó volt a konzervatívok szerint. Alapvetően azért, mert megkérdőjelezik a
klasszikus feudális jellegű társadalomszerkezet alapelemeit és szét is bomlasztják azt. Így
viszont az egyén egyre „magányosabbá” válik, ami azzal jár, hogy azok a közösségek (család,
lakóhely), amelyek védték és irányt is mutattak neki, többé nem tudják betölteni ezt a
funkciójukat.

A másik történelmi esemény, amely a konzervativizmus megjelenését kiváltotta: az ipari

forradalom. Az új ipari vívmányok átalakították a gazdaság szervezetét és a társadalmat
is. A társadalmi ranglétrán könnyen fel lehetett emelkedni és le lehetett süllyedni. A faluból
városba lehetett jutni, és a gyárban a munkásból akár főnök is lehetett, ha tehetséges volt.
Felbomlott tehát egy sok évszázados társadalmi struktúra és rend.

Szintén a konzervativizmus kiváltó oka volt a

 SZEKULARIZÁCIÓ és a francia forradalom vallás-ellenes kultusza, amely az ész

vallását akarta megvalósítani, és

 Az UTILITÁRIUS FILOZÓFIA (Jeremy Bentham), mely szerint az ember

cselekedeteit a „boldogságkalkuláció” határozza meg: keresi az élvezetet és kerüli a
fájdalmat. Azaz minden jó az individuális ész, a hideg racionalizmus és
érzelemmentesség folyománya, és egyedül az ész teheti hatékonnyá az emberi
közösségek működését.

Ezért jellemzi a konzervativizmust a középkor tisztelete, a hagyományos intézmények

(vallás, egyház, céh, kolostor) iránti feltétlen bizalom. Illetve ezzel függ össze a konzervatív
ideológia alapelve is: a régóta fennálló társadalmi és politikai intézményeket meg kell
őrizni, hiszen több évszázados fennállásuk önmagában bizonyítéka hasznosságuknak.

1
A konzervatív történelemszemlélet

A konzervativizmus történelemszemlélete a múlt tiszteletére épül, a nemzetet pedig „az élők, a

már halottak és a még meg nem születettek” társaságának (Burke) tekinti. A konzervatívok
számára a történelem = tapasztalat. Az igazi történelem közösségek, szokások, előítéletek
nemzedékeken átívelő rendjébe strukturálódva nyilvánul meg.

Burke szerint a jog és az állam az idő múlásával fejlődnek, és generációk tevékenységének

eredményei, ezért nem lehet őket az ésszerűségre alapozni.

A „gyakorlati tudás” fogalma

A gyakorlati tudás nem valamiről alkotott tudás, hanem tapasztalatokból elsajátított tudás.
A konzervativizmus „antispekulatív”, azaz nem arra törekszik, hogy eszmék és ideológiai elvek
alapján átalakítsa a társadalom és a politika világát, hanem a létező gyakorlatból indul ki, és azt
próbálja továbbvinni. Az egyik modern konzervatív politikai filozófus, Michael Oakeshott erre
utalva beszél „technikai tudásról” és „gyakorlati tudásról”. Szerinte az európai történelemben
az előbbi nyert teret, és innen származik a nyugati világ politikai racionalizmusa is. Szerinte
Európa újkori történetét a politikai racionalizmus eszméi határozták meg.

A tekintély és a hatalom minden rend alapja

A tekintély a konzervatív gondolkodás központi fogalma. Ehhez kapcsolódik a konzervatív

gondolkodás azon hagyománya, mely a középkori hierarchikus világkép eszméjének
megőrzésére irányul.

A középkori hagyományban a szabadság a tekintélyhez és a rendhez kötődött, és a szabadság

maga valamely testület, csoport jogát jelentette az őt megillető autonómiához. (A szabadság és
tekintély láncolata.)

Innen jön a konzervativizmus egyik fontos alapelve: a kis közösségek (főleg család, egyház)
megerősítése. Ez azt is jelenti, hogy a konzervatívok a korlátozott – de nem gyenge! –
államhatalom hívei. Ahogy Tocqueville mondta: „a kormányzás legyen erős és egységes, az
igazgatás legyen decentralizált, lokális és észrevétlen”.

A „tömegdemokrácia” kritikája

A konzervativizmus kritizálja a francia forradalom teremtette tömegdemokráciát, mert az

deszocializálja, atomizálja az egyént, és felbomlasztja azt a társadalmi struktúrát, amely
integrálja a hagyományt és a morális értékeket. Tocqueville szerint a demokrácia egyik
legnagyobb veszélye az, hogy a többségi elv hangsúlyozása és a társadalmat egységesítő
egalitárius értékek érvényesítése révén életre hívja a tömegeket, majd mindinkább függővé is
válik tőle, ami a többség diktatúrájához vezethet.

2
Az egyenlőtlenség szabadsága és a szabadság egyenlőtlensége

A konzervatív gondolkodás szerint a szabadság és az egyenlőség egymással ellentétes

irányultságú. A szabadság célja ugyanis a magántulajdon védelme, az egyenlőség célja
viszont a közösség tagjai által egyenlőtlenül birtokolt javak újraelosztása, kiegyenlítése.

Ráadásul, mivel az emberek természettől fogva eltérő képességekkel rendelkeznek, ezért az

egyenlősítő törekvések, melyek a képességek e sokféleségét próbálják ellensúlyozni, csak a
jobb képességűek kárára, szabadságuk megcsonkításával lehetségesek. (Mert ha tökéletes
egyenlőséget szeretnék létrehozni, akkor ahhoz például a vagyont is egyenlően kellene
elosztanom.)

Az állam és az egyén között elhelyezkedő közbülső csoportok (család, egyház, céh stb.) az
igazi szabadság védelmezői, bennük nyer megerősítést az egyén szabadsága. Ezek
közvetítenek az egyén-állam viszonyban, illetve korlátozzák az államhatalom túlkapásait. A
szabadság tehát ott van, ahol az egyének társadalmi szerepüknek megfelelően szolgálják a
közösség elvárásait. Ezért mondhatjuk, hogy a konzervativizmus egyértelműen közösségelvű
(azaz kommunitárius) politikai ideológia.

Tulajdon és élet: birtoklás és személyiség azonossága

A tulajdon a konzervatívok számára nem pusztán a szükségletek kiszolgálója, hanem az ember

természeti világ fölé emelkedésének nélkülözhetetlen eleme, amolyan civilizációs eszköz.

A klasszikus konzervatív tulajdon-felfogás a római szemlélethez kötődik, amelyben fontos

szerepe volt az elsőszülöttségnek és a hitbizománynak. Mindkettő a tulajdon családi jellegének
védelmére hivatott.

A vallás és erkölcs mint a közösség lelke és a rend legfőbb támasza

A vallásban a konzervatívok számára annak intézményes szerepe, közösséget összetartó és

értékekkel összefogó szerepe a fontos. A vallás a konzervativizmusban közügy, és az egyház
egyúttal az államhatalom támasza, vagy, ha az eltávolodik a konzervatív értékektől, akkor
annak ellensúlya is lehet.

A konzervativizmus változatai

I. A történelmi helyzetre adott válaszok szerinti tipológia

 RENDIES KONZERVATIVIZMUS:
Feudális-rendi értékek, forradalom elutasítása. 1848-ig van jelen. Társadalmi
bázisa: nemesség, klérus, kispolgárság.

 LIBERÁLIS KONZERVATIVIZMUS:
19. század közepétől a 20. század közepéig. Polgári konzervativizmusnak is hívják,
mert fő bázisa a polgárság, akit jelentős kihívások értek a radikális liberális eszmék és

3
 főleg az egalitárius társadalomkritika részéről. Alkotmányos jogállami alapon
védik a magántulajdont és a hagyományos társadalmi intézményeket. Elfogadták az
emberi szabadság kiterjesztésének programját, de nem fogadták el a társadalmi
szerződéselméleteket. Víziójuk: a szabadság elvére épülő intézmények ragaszkodnak
a hagyományokhoz, és továbbra is elfogadottak a közös erkölcsi értékek mint
kohéziós tényezők. Törekvése: összeegyeztetni a rendet az egyéni szabadsággal, a
társadalmi haladást a stabilitással. Képviselői: Lord Acton, Tocqueville.

 SZOCIÁLIS KONZERVATIVIZMUS:
A 19. század második felében jelent meg, a szociális kérdés kiéleződésével.
Kialakulásában szerepet játszott: a szociális, jóléti állami beavatkozások megjelenése
és a kereszténydemokrata gondolatkör (római katolikus egyház). A II. világháború
után a keresztényszocialista pártok voltak Európában a társadalom legszélesebb
rétegeinek érdekeit képviselő „néppártok”, és magának a néppártoknak is ezek a pártok
voltak prototípusai. Céljai: munkásság integrálása a polgári társadalomba,
bérmunkások résztulajdonossá válása, fogyasztói, termelői és értékesítői
szervezetek.

 KERESZTÉNY KONZERVATIVIZMUS:
Ennek a konzervativizmusnak elsődleges viszonyítási pontja az egyházi tanítás, a
keresztény értékrend, azaz az egyház számukra nemcsak társadalmi intézményként
fontos, hanem elsősorban értékközvetítőként. Kezdetben forradalom-ellenes, később
a társadalmi igazságtalanságok ellen fellépő vonulata ez a konzervativizmusnak, nagy
jelentőségű XIII. Leó pápa 1891-es De rerum novarum (Az új dolgokról) című szociális
enciklikája. Képviselői: Joseph de Maistre, Louis de Bonald, Felicité de Lamennais.

 NEOKONZERVATIVIZMUS:
Az 1960-as évek szülötte, visszahatás a diáklázadásokra és az újbaloldali
mozgalmak megjelenésére. A jóléti állam válságjelenségeire reagálva fölelevenítette a
hagyományos liberális értékrend egyes részeit: SZABAD PIAC, EGYÉNI
SZABADSÁG. És ezeket egyesítette a konzervatív gondolkodás elemeivel:
szocializmus-kritika, hagyományos erkölcsi normák nélkülözhetetlensége.
Képviselői: Friedrich August von Hayek, Leo Strauss (1899-1973), Wilhelm Röpke
(1899-1966), Milton Friedman (1912), Michael Oakeshott (1901-1990), Raymond Aron
(1905-1983).

4
 Politikai eszmék és ideológiák. Szocializmus

A SZOCIALIZMUS alapelemei

A szocializmus megjelenésének háttere: 1840-es években forradalmi hullám söpör végig

Európán, a polgárság győzedelmeskedik a régi rend fölött, illetve világméretekben kezd terjedni
a kapitalizmus, amelynek engesztelhetetlen kritikájaként jelenik meg a szocializmus.

A szocializmus célja: végső soron a kapitalizmus felszámolása. A szocialisták ugyanis (főleg

az ideológia megalapozója, Karl Marx) úgy vélték: a kapitalizmus sikeres gazdasági rend, de
eközben negatív társadalmi következményei vannak: a szabadság, az egyenlőség, és az emberi
méltóság esik áldozatul neki. A fő gond a különböző társadalmi csoportok közötti rendkívül
egyenlőtlen vagyoni helyzet, mert a nyomorgó ipari munkásság (mely a fő társadalmi bázisa
a szocializmusnak) rossz anyagi- és életkörülményei miatt nem rendelkezik olyan politikai
befolyással és érdekérvényesítő erővel, mint a gazdag polgárság.

A szocialista eszmerendszer alapjai

A pozitív szabadság

A szocializmus ugyanúgy örököse a felvilágosodásnak, mint a liberalizmus, de máshogy bánik

ezzel az örökséggel. A szocializmus alapgondolata: az ember „valódi” szabadsága és
egyenlősége elképzelhetetlen a javak elosztásának egyenlősége, azaz társadalmi
igazságosság nélkül. Marx úgy vélte: a francia forradalomnak nem sikerült megalapoznia a
szabadságot, mert nem oldotta meg a szociális kérdést. Azaz, úgy vélte, a szabadság
összeegyeztethetetlen a szegénységgel. Tehát a javak igazságos elosztásához az elnyomó és
kizsákmányoló politikai-társadalmi rend alóli felszabadulás révén juthatunk el.

A szabadság és az egyenlő jólét összekapcsolásának veszélye: a szabadságot feláldozzák a

jólét érdekében.

Materiális egalitarizmus (elosztási egyenlőség)

A szocializmus is a morális egalitarizmus alapján áll (erkölcsi lényként minden ember

egyenlő), s ezt univerzálisnak véli. A szocializmus ugyanakkor nem nemzetekben és fajokban
gondolkozik, hanem az egyetemes emberiségben. És úgy véli, a történelem erői az egész
emberiségben munkálkodnak, mint ahogy a tudomány is az egész emberiségnek esélyt kínál a
szabadság, bőség bekövetkezésére és a boldog társadalom megtervezésére. Ugyanakkor a
történelem, mondja Marx, nem más, mint „osztályharcok sorozata”, amely a termelőeszközök
birtoklásáért folyik. Mert akinek van termelőeszköze, annál lesz a haszon is, azaz végső soron
az tud vagyont felhalmozni. Ha viszont egyenlő vagyoni viszonyokat akarunk kialakítani,
ahhoz a termelőeszközök közös tulajdonba vételén keresztül vezet az út.

5
Kollektivizmus

A „testvériség” jelszavának kifejezője a szocializmusban a közösségiség. (A szocializmus szó

is a socius – társ szóból jön.) A szocializmus az emberi lényeg kibontakozásának feltételét látja
a közösségben, a kommunizmus pedig egyenesen aláveti az egyént a közösségnek, a közösség
érdekeinek. És miután az egyénről a közösségre helyezi a hangsúlyt, így a többi alapértéket is
átformálja: a magánszabadságról a közszabadságra, a magántulajdonról a társadalmi
vagy köztulajdonra.

Ez utóbbi logikus következménye a szocialista gondolkodásnak: ha az anyagi javak

elosztásában egyenlőségnek kell érvényesülnie, akkor a javak előállításában is. Ez viszont csak
úgy lehetséges, ha nem magántulajdonra, hanem köztulajdonra alapozzuk a termelést. Mert a
magántulajdon mindig egyenlőtlenül oszlik el, ami a javak egyenlőtlen eloszlásához is vezet,
mert a tulajdonos (tőkés) egyéni és kizárólagos joga a termelés irányítása.

Politikai racionalizmus

A szocializmus, mint ideológia, egyfajta gyakorlati filozófiába ágyazódik bele. Az ideológiák

alapkérdése pedig mindig az, hogy mire kell támaszkodnia az emberi gyakorlatnak. A
szocializmus válasza (és a liberalizmusé is): az emberi észre, a racionalitásra. (A konzervatívok
szerint a hagyományra, tapasztalatra.)

Az ésszerűségre épülő ideológiák az előítéletek, a rossz hagyományok félre tételével a tervező

emberi értelemnek adnak utat. Ez az emberi tervezés pedig tudatos, végiggondolt elvek alapján
történik. Az elvek mögé pedig igazolásokat állít (ez lehet szabadság, egyenlőség, de lehet a
történelmi szükségszerűség igazoló elve is.)

Minden ilyen módon gondolkozó ideológia (liberalizmus, szocializmus) a múlt eltörlésére és

az ideális jövőkép megvalósítására irányul. A politikai racionalizmus ennek a tervező
racionalizmusnak az átvitelét jelenti a politika területére. A szocializmus éppen ezért jellemzi
az uniformizálás is: mindenre ugyanazt az elméleti modellt alkalmazza.

Emancipáció

A szocializmus végső célja az ember felszabadítása a gazdasági és társadalmi kényszerek, az

elnyomás és kizsákmányolás, a babonaság és tudatlanság alól. Ezt a célt kétféle úton látja
megvalósíthatónak:
 REFORMOKKAL, a tudományosan megtervezett és megszervezett társadalom
kiépítésével (utópisztikus szocializmus).
 FORRADALOMMAL, amelynek elsődleges célja a politikai hatalom megszerzése és
kisajátítása (anarchisták, marxisták, kommunisták – pl. Lenin).

Az emancipáció önfelszabadítással mehet vége teljesen, ami elméleti tudatosságot és

gyakorlati aktivitást jelent. Marx szerint az emancipáció legfőbb akadálya az elidegenedés.
Ez a történelmi folyamatok nyomán előállt helyzet oda vezetett, hogy az emberek közötti
kapcsolatokat dolgok közvetítik, az emberek közötti viszonyok dolgok közötti
viszonyokként állnak elő. Így az emberek elveszítik uralmukat saját életük fölött, és a dolgok
uralkodnak rajtuk. Mindennek az alapját jelentő dolog: a magántulajdon.

6
Perfekcionizmus (tökéletességre való törekvés)

Az igazságos elosztás önmagában nem valósítja meg az elidegenedés alóli emancipációt, sőt,
egyetemessé teheti azt: minden ember csak a tulajdona közvetítésével kapcsolódna másokhoz.
A perfekcionizmus lényege: az emberi tökéletességet bizonyos életmód, életforma képes
megvalósítani. És az ilyen életmódot támogatni, a többit pedig kerülni kell.

Szocializmus számára az ideális, a jó életforma a „munkálkodó élet”. Ezáltal tudja

megvalósítani az ember nembeli lényegét.

7
 A politikatudomány alapvető fogalmai

SZUVERENITÁS

A szuverenitás mind a politikatudomány, mind az államtudomány egyik központi fogalma. Ez

az egyetlen olyan fogalom, melynek napjainkban használt jelentését konkrét politikai
gondolkodóhoz tudjuk kötni, ő Jean Bodin. Bodin volt az ugyanis, aki Hat könyv a
köztársaságról című művében az alábbi definíciót adta az államról: „Az állam nem más, mint
több családnak és az ő ügyeiknek kormányzása szuverén hatalommal.” A szuverén hatalom
pedig tulajdonképpen csak az isteni törvények által korlátozott hatalmat jelent, a szuverén
– így Bodin – senkinek, még a saját törvényeinek sincs alávetve. Ő az tehát, aki elsőként az
államhoz köti a szuverenitás fogalmát, és „főhatalom” jelentéssel használja. A fogalom maga
egyébként „szuverén” (souverain) formában már a középkorban is használatos volt, de nem az
államra, hanem a király személyére vonatkoztatták, abban az értelemben, hogy az uralkodó a
legfőbb földi hatalom birtokosa.

A szuverén és a szuverenitás fogalmának tartalma:

SZUVERÉN az, aki törvényt szab és dönt a törvény alóli kivételekről, aki fölötte áll
mindennek, független és mindenható.
SZUVERENITÁS (az államhoz kötjük ma már): függetlenség, autonómia, önrendelkezési jog,
ellenőrzés a terület és a lakosság felett, belügyek összessége, joghatóság (amit a többi állam is
elismer), területi integritás, legfőbb alkotmányozó és döntéshozó hatalom.

Történetileg:

1. A szuverenitás az ókortól kezdve a vesztfáliai békéig egyet jelentett a hatalmát legitim, tehát
törvényes módon gyakorló, a nép, illetve a középkortól az uralkodó osztályok által
elfogadott uralkodó (király, császár) hatalmával. Az uralkodó tehát maga volt
szuverén. Törvényeket hozott, igazságot szolgáltatott, őt magát ugyanakkor senki nem
számoltathatta el, csak Istennek tartozott elszámolással, mivel hatalmát is tőle kapta – az
egyház által kijelentett tan szerint.
2. Határkő: az 1648-as vesztfáliai béke, amely megteremtette a szuverenitás külső oldalát,
amikor előírta, hogy a béke aláíróinak tiszteletben kell tartaniuk a többi aláíró fél területi
főhatalmát. Megjelenik tehát az állami főhatalom (szuverenitás) csírája. De a szuverenitás
legfőbb hordozója még mindig az uralkodó.
3. A természetjogi gondolkodás megjelenése (elsősorban John Locke munkássága) és a
francia forradalommal létrejövő nacionalizmus az államot immár nem csak a
kiváltságosok, hanem mindenki államává tette azzal, hogy a hatalmat nem születési
előjogok alapján gyakorolja egy szűk uralkodó osztály, hanem a nép válik a hatalom
birtokosává, amit átruház választott képviselői útján az uralkodóra. (Rousseau –
népszuverenitás.) Innentől kezdve a szuverenitás hordozója a nép, aki választott
képviselői útján kollektíven gyakorolja a hatalmat, és a nemzetállam, melynek határain
belül egy (politikai) nemzet tagjai élnek (emberi- és politikai jogok megjelenése).
4. Az a probléma tovább is fennállt ugyanakkor, hogy az államok szuverének ugyan, de
szuverenitásuk felszámolható, ha egy másik állam meghódítja őket (mivel még élt a
háborúindítás és ezzel együtt a területszerzés „szent” joga). Ezért szükség volt a
háborúindítás tilalmának kimondására. Ez a Briand-Kellogg paktumhoz köthető, amely
1928-ban gyakorlatilag kimondta a tilalmat.

1
5. A második világháború után létrejövő nemzetközi rendszer felvetette azt a problémát, hogy
a szuverenitás politikai értelemben elválik a formális jogi szuverenitástól. Jogilag egy
ország vagy szuverén, vagy nem, de az interdependencia által meghatározott rendszerben
egy ország sem maradéktalanul független a másiktól. Valki László: létezik politikai
szuverenitás, amelynek fokozatai vannak, ahhoz képest, hogy egy állam mennyire van
függő helyzetben a másiktól (teljesen függő, relatíve függő, kölcsönösen függő, másikat
függésben tartó.) Emellett létezik jogi szuverenitás, ami formai kellékekhez kötött (elismert
államhatárok, a nemzetközi közösség által elismert állam).
6. A legújabb fejlemény a szuverenitás fogalmával kapcsolatban az, hogy a szuverenitásnak
immár szinte csak az államközi, nemzetközi viszonyokban van jelentése, mivel a
demokratikus államforma és a népszuverenitás elvének megjelenésével (önrendelkezési
jog) a belső szuverenitás kérdése időszerűtlenné vált (a szuverenitást az állam hordozza és
nem egy személy – itt probléma van a diktatórikus politikai rendszerek megítélésével – de
van lehetőség az ilyen országok szuverenitásába való beavatkozásra ENSZ BT
határozattal).

Kétféle megközelítés az állam szuverenitásának keletkezésével kapcsolatban:

1. Az állam a puszta létezésével kiváltja saját szuverenitását.

2. Az államot a nemzetközi jog ruházza fel a szuverenitás attribútumaival, ismertetőjegyeivel
(elismerés).

Hagyományosan különbséget kell tenni egy ország belső és külső szuverenitása között.

1. Történetileg először az állam belső szuverenitása alakult ki, azaz egy állam központosított
és elismert főhatalma. Az adott állam rendelkezik főhatalommal, azaz egy normatív
jogrenddel, melynek érvényességét legitim módon kikényszerítheti. Az állam belső
szuverenitása a területhez és a népességhez kötött, tehát azokra kötelező, akik az állam
területén tartózkodnak, vagy, akiket meghatározott jogi kapcsolat köt az államhoz.

A szuverenitás öt jegye Jean Bodin szerint:

1. Törvényhozó hatalom.
2. A háború indításának joga.
3. Hivatalnokok kinevezése.
4. A bírói hatalom.
5. Megkegyelmezés joga.

2. Ez lett az alapja a külső szuverenitásnak, azaz az állam nemzetközileg is elismert

hatalmának.

Hans Kelsen szerint a küldő szuverenitás az alábbi jogosultságokat jelenti:

 szabad kommunikáció más államokkal, e célból képviselők meghatalmazása

(követségi jog),
 háborúindítás,
 szerződéskötési jog,
 jog az egyenlőségre és a tiszteletre,
 jog arra, hogy az állam kizárhassa területéről más államok ténykedését,

2
  jog arra, hogy az államot ne vessék más állam bíráskodása alá (szuverén immunitás),
 jog arra, hogy küldötteit vegyék ki más államok hatalma alól (diplomáciai
mentesség),
 jog arra, hogy állampolgárait más államok előtt védelmezhesse.
Mind a belső, mind a külső szuverenitásnak vannak ugyanakkor korlátai, melyek részben jogi,
részben nem jogi természetűek. A belső szuverenitás legfontosabb jogi korlátja maga a
jogállamiság elve, amely a hatalom gyakorlását alkotmányos szabályokhoz és
jogszabályokhoz köti. (Azaz hiába szuverén az állam, nem tehet meg akármit a polgáraival
szemben, csak azt, ami a törvények lehetővé tesznek.) A külső szuverenitás legfontosabb
korlátai a nemzetközi jogból és a nemzetközi kötelezettségvállalásból (pl. államközi
szerződésekből fakadó) kötelezettségek. Illetve vannak olyan esetek, amikor egy állam a
jogalanyiságát korlátozó módon van alávetve egy másiknak (pl. ilyen a „gyámság” alatt álló
terület, amikor az ENSZ felhatalmazásával az adott állam helyett más állam/államok
gyakorolnak bizonyos, a szuverenitásból fakadó, jogosultságokat).

Az állam szuverén mivoltának fontos következménye, hogy az állam parancsai egy sajátos
normatív igénnyel kapcsolódnak össze: kötelezik azokat, akikre vonatkoznak. Azaz az állam
autoritásként jelenik meg és autoritás-igénnyel lép fel polgáraival szemben. Ráadásul az
egyéb hatalmi igények csak akkor érvényesülhetnek, ha nem rivalizálnak az állam
autoritásával.

Ez részben racionális szükségszerűség: legfőbb autoritásból egy politikai közösségen belül

egyszerre csak egy lehet. A szuverenitás fogalmában három másik fogalom van jelen egyszerre:
 HATALOM (hogyan keletkezik a hatalom és ki gyakorolja),
 AUTORITÁS (milyen alapon várhat el engedelmességet az állam és milyen esetekben
kényszerítheti ki – ehhez ERKÖLCSI INDOKOKAT kell szolgáltatnia) és, hogy a
szuverénnek
 JOGA VAN ÉLNI hatalmával, tehát hatalmát nem pusztán az erősebb jogán gyakorolja.
(Kérdés: min alapszik a szuverén hatalomgyakorlási jogosultsága? Mert az erőszak nem
elegendő indok erre.)

LEGITIMITÁS

A legitimitás-fogalom eredete:
A római magán-, illetve közjog. Fontos problémája a középkori politikai filozófiáknak és
államjogi elvként él tovább 1815 után. A modern politikatudományba Max Weber
uralomszociológiájának közvetítésével került.

A legitimitás mindig a törvényes rendet, az igazolt hatalomgyakorlást jelentette,

ellentétben az önkénnyel.

A legitimitás-fogalom központi kérdése:

Min alapszik a helyes államforma és a politikai hatalom birtokosai hogyan gyakorolhatják
helyesen hatalmukat, mi igazolja (teszi legitimmé) ezt a hatalmat és ezáltal döntéseiket. Milyen
erkölcsi igazolása van annak a procedúrának, amelynek keretei között megválasztották a
politikai vezető(ke)t (van-e közmegegyezés), illetve milyen jogi kritériumok biztosítják a
hatalom törvényes megszerzését?

3
Középkor
A jog és az erkölcs (igazságosság) fogalma nem vált szét élesen, mivel a politikai intézmények,
főleg az uralkodói hatalom egy vallási-erkölcsi világszemléletbe voltak beépítve. Ezért a
„LEGITIMUS” jelző, amellyel a törvényes uralkodót illették, erkölcsi tartalmat is hordozott.
Az uralkodó hatalmát nemcsak a formális jog, hanem a vallás és az erkölcs is szentesítette.
A Római Birodalom bukása Guglielmo Ferrero szerint azért következett be, mert a
köztársasági legitimitás ellentétbe került a monarchikus legitimitással, azaz, a trónöröklés
dinasztikus elvét Rómában nem ismerték el államjogi alapnak, a császárok választás útján
kerültek a hatalomba. Ehhez pedig a szenátus elismerése is kellett, tehát a szenátus legitimálta
a principátus korában a császári méltóságot. A Római Birodalom bukása után a hatalmi
legitimáció teológiai alapvetést kapott, ami az újkorig megmaradt, sőt Weber szerint ma is
hat (a politikai uralom és a vallási-egyházi hatalom mélyen átszőtték egymást). Mindkettőnek
megvannak a maga karizmatikus gyökerei, tehát mindkettőben benne rejlik az, hogy „Isten
kegyelméből” való.

Szent Ágoston
A világi uralomnak igazolnia kell magát a vallás és az erkölcs tekintélye előtt, mert ha ezt nem
teszi meg, akkor az az uralom a sátán műve. Megoldás: a világi hatalom minden esetben
hajoljon meg az egyház autoritása előtt.
Ez az államfilozófia az egész középkoron át hatott, kölcsönösséget teremtve a világi hatalom
és azt egyházi hatalom között: az egyház ideológiai alapot adott az államnak a fennmaradáshoz
(legitimálta azt) az állam pedig kényszerítő eszközeivel és erejével biztosította az egyház
hatalmi helyzetét.

Újkor
A legitimációprobléma a korlátlan királyi hatalommal, a zsarnoki uralommal szembeni
jogos ellenállás értelmezése körül kulminált.
A probléma lényege: elveszítheti-e legitimitását a legitim uralkodó, ha nem a törvényeknek
megfelelően kormányoz? (Meg lehet-e ölni a zsarnok uralkodót?)
Machiavelli (A fejedelem) az újkori politikai hatalom alapelveit fektette le, és leírta azokat a
technikákat, amelyek a nem legitim módon szerzett (harccal, hódítással) uralmat legitimmé
tehetik.

A legitimáció forrásai Machiavelli szerint:

Törvényes örökösödés, az uralom nyilvános reprezentációja, tradíciókhoz való igazodás,
új hagyományok teremtése. De a legitimitás megszerzését mérhető politikai
teljesítményekhez is kötötte: külső és belső béke biztosítása, polgárok jóléte, biztonságuk
növekedése. Ebben egyezik Hobbes és Bodin abszolutista államelméletével. Az örökletes
monarchiák dinasztikus legitimációelve ugyanis belső ellentmondást tartalmaz: kezdetben
ugyanis minden dinasztiaalapító trónbitorlóként lép fel.

Ezért az újkori abszolutista állam- és szuverenitáselméletek nem az egyes dinasztiákhoz

kötötték az uralkodó hatalmának igazolását, hanem a szuverén főhatalom funkcióihoz, illetve
a szekuláris, racionális természetjogon alapuló társadalmi szerződéselmélethez.

A racionális természetjog és a társadalmi szerződéselméletek a hatalom és az uralom új

legitimációs elméleteit jelentették, és ezek vezettek el a népszuverenitás elvének
kialakulásához is.

4
A francia forradalom után a népgyűlés a hatalom egyedüli, legitim forrása (Lafayette, Saint-
Just). Elkezdődik az a folyamat, amelynek során a legitimitás elve kezdi elveszíteni azt a
tradicionális erejét, amit a vallási megalapozottság biztosított neki.

Bécsi kongresszus: visszatérés a dinasztikus legitimitás elvéhez. „Aki hosszú ideig birtokosa a
szuverenitásnak, az legitim hatalommal bír”. De szükséges a konszenzus, amely a
kormányzat legitimitását biztosítja (alkotmányos monarchiák, amelyekben az uralkodó
biztosítja a liberális állam alapintézményeit).

A XIX. században a legitimitás kérdése a liberális állam legitimitását jelentette, és a jogi

pozitivizmus képviselői azt állították, hogy a tradícióknak a népszuverenitási elv előtérbe
kerülésével nincs szerepük a legitimitás fenntartásában, a legitimitás egyetlen forrása a
hatalom és az általa diktált pozitív jog. (A hatalomhoz való jog gyakorlásának alanya pedig
a nép.) Elvész a politikai uralom vallási szentesítése, és ennek igénye is. A felvilágosodással a
közjó, illetve a szabadság és egyenlőség eszméi kerültek előtérbe, a polgárok pedig maguk
határozták meg, hogy az éppen regnáló uralom biztosítja-e ezeket.

A legitim uralom típusai Max Webernél:

Az uralom legitimációs igényének a típusa szabja meg az engedelmesség biztosítására hivatott

uralmi apparátus jellegét. Az uralom legitimitásának érvényessége lehet:
1. racionális jellegű: ez a legalitásba vetett hiten alapul, azaz a tételes rend és az uralmat
gyakorló személyek utasítási jogába vetett hiten,

2. tradicionális jellegű: ez a régóta érvényes tradíciók szentségébe és érvényességébe vetett

hiten, illetve a tradíciók által autoritással felruházott személyek uralmának legitim voltába
vetett hiten alapul,

3. karizmatikus jellegű: ez olyan odaadáson alapul, amely egy nem mindennapi személy
(vezető) által kinyilatkoztatott, létrehozott rend iránt nyilvánul meg.

Guglielmo Ferrero elsősorban azt tartja fontosnak hangsúlyozni, hogy a kölcsönös félelem és
bizalmatlanság mennyiségét hivatottak csökkenteni a legitimitási elvek, amelyek nem
jelentenek mást, mint igazolást a polgárok részére afelől, hogy a hatalom gyakorlója jogosan
és az ő beleegyezésükkel kormányoz, a vezetők pedig ennek tudatában és ilyen jogosítvánnyal
a birtokukban lehetőséget kapnak a nyugodt és a lehető legkevesebb erőszakot alkalmazó
kormányzásra. (Erről szólnak a középkori szerződéselméleti koncepciók is – természetjogi
alapokon állva.)

Hatalomfelfogások

Közös mindegyikben, hogy: a hatalom RELÁCIÓS jelenség, speciális viszony, mely különböző
szereplők között áll fenn.

1. MISZTIFIKÁLT HATALOM. A hatalom definiálhatatlan jelenség, és a

legmeghatározhatatlanabb az a jelenség, hogy az emberek miért fogadják el a hatalmat
maguk fölött.

5
 2. BEHAVIORÁLIS hatalomfelfogás. A hatalom sajátos viselkedésmód, amely
másokban bizonyos viselkedést generál, így olyasmit is megtesznek, amelyet egyébként
nem tennének. Robert Dahl (a hatalom lényege: A ráveszi B-t arra, hogy tegyen meg
valamit, amit magától nem tenne). A hatalom mint sajátos viselkedés racionálisan
elemezhető. Ez a felfogás nem elemzi a viselkedésváltozás belső motivációját, sem a
hatalom gyakorlója, sem a neki alávetett szemszögéből.
3. TELEOLOGIKUS, FINALISTA felfogás. A hatalom célra irányultságát
hangsúlyozza. A hatalom egy cél elérésére és megvalósítására irányuló tevékenység.
Mások szerint a hatalom célja: érdekérvényesítő képesség. Talcott Parsons: „a
hatalom az egyén reális képessége arra, hogy az érdekeit realizálja egy adott rendszeren
belül, a rendszer szabályait elfogadva”.
4. INSTRUMENTÁLIS hatalomfelfogás. A hatalom elsősorban eszköz, az erőszak
alkalmazásának lehetősége. A hatalom lényege: a szankció, a kényszer alkalmazása
mint eszköz (Kaplan, Laswell).
5. A hatalom EGYENLŐ BEFOLYÁS vagy URALOM. A hatalom = befolyásoló
képesség (power helyett influence). Weber elválasztja a hatalmat és az uralmat.
HATALOM = az akaratérvényesítés képessége, lehetőség, potencialitás. URALOM =
megvalósult uralmi ráhatás. Weber a legitim muralom típusait az alapján különíti el,
hogy ezt az uralmi ráhatást az alárendeltek milyen belső motívum, meggyőződés alapján
fogadják el.
6. A hatalom lényege: a DÖNTÉSEK BIRTOKLÁSA. Ezt az álláspontot főleg
szociológusok képviselik: Herbert Simon, Talcott Parsons, Zigmund Baumann,
Gombár Csaba. A nézet lényege: az akaratérvényesítés a politikai rendszerben
valamilyen DÖNTÉSEN keresztül valósul meg. Aki dönt, annak van hatalma. A
hatalom lényege: döntéshozatali és döntést kikényszerítő képesség (a média is
hatalom – a közvélemény ereje!).

4. A politikai hatalom összefoglaló magyarázata

 A hatalom társadalmi viszony. A hatalmi viszonyok személyek közötti

(interperszonális), illetve csoportok és szervezetek közötti viszonyok.
 A hatalom társadalmi alapja és célja:
1. a javak elosztása során keletkező konfliktusok feloldása,
2. a javak elosztási rendjének meghatározása,
3. a társadalom irányításának megvalósítása.
 A politikai hatalom AKARATI TARTALMÚ viszony, mert résztvevői érdekek által
meghatározott egyének, szervezetek, csoportok.
 A politikai hatalom DÖNTÉSEK FORMÁJÁBAN jelenik meg. A döntéshozók
döntéseikkel mások magatartásai befolyásolják, választható alternatíváikat leszűkítik.
 A politikai hatalom IRÁNYÍTOTT BEFOLYÁS.
 A politikai hatalom LÉNYEGE: ÉRDEK- ÉS AKARATÉRVÉNYESÍTŐ KÉPESSÉG
A DÖNTÉSEK BIRTOKLÁSA RÉVÉN.

Összefoglalva: a politikai hatalom lényege: mások tevékenységének befolyásolása

érdekérvényesítés céljából, a döntések birtoklása a döntéshozatali képesség révén.

6
 A modern állam

Az állam, mai formájában modern, két-háromszáz éves múltra tekint vissza. A fogalom is
modern, és nem vetíthető vissza az ókori birodalmakra, poliszokra. Az alábbiakban sorra
vesszük a modern állam megjelenési formáit:
 FEUDÁLIS ABSZOLUTISTA ÁLLAM
 POLGÁRI-LIBERÁLIS ÁLLAM,
 SZOCIÁLIS-JÓLÉTI ÁLLAM,
 MODERNIZÁLÓ ÁLLAM,
 TOTÁLIS ÁLLAM,
 POSZT-TOTALITÁRIUS ÁLLAM.

I. FEUDÁLIS-ABSZOLUTISTA ÁLLAM

A modern állam a feudális abszolutizmusból nőtt ki a XV-XVII. század között. Az abszolutista-

feudális államnak azonban sok problémával kellett szembenéznie: lakosságcsökkenés
(járványok, háborúk), vallásháborúk, polgárháborús helyzetek stb. Ezek megoldásához állami
eszközökre volt szükség, és ez kiterjesztette az állam (az uralkodó) hatalmát, így
megalapozta az abszolutizmust.

A feudális abszolutizmus legfontosabb jellemzője, hogy a kibővült állami szerepvállalás

miatt egy hivatali apparátus lett az állami feladat-végrehajtás legfontosabb eszköze. Ez
nem azonos az uralkodók közvetlen környezetében mindig is jelenlévő apparátussal. Ez egy
jóval kiterjedtebb, és jóval inkább szaktudásra épülő hivatali igazgatást jelentett, amely
tulajdonképpen a modern BÜROKRÁCIA előképe.

A politikai, jogi és szervezési eszközökkel történő igazgatás a társadalmi viszonyok tudatos

alakítását, illetve a társadalom meghatározott célok érdekében történő mozgósítását
jelentette.

Ennek a modern igazgatásnak a létrejötte viszont bizonyos ELŐFELTÉTELEKET igényelt:

 ÁLLAMI EGYSÉG – a középkorban a rendi államok sokszor egymástól elkülönülő
jogrendszerek laza egységét jelentették, ahol nem volt egységes, hierarchizált
igazgatás és állami intézmények. A modern államok azonban, jelentős részben a
nacionalizmus és a nemzetállami eszme hatására egy centralizált államszervezetet és
igazgatást hoztak létre, egységesített jogrendszerrel, pénzügyi rendszerrel, adóztatással
stb. A hűbéri jogot az állami jogrendszer váltotta fel.
 Az abszolutista állam teremtette meg a mai értelemben vett nemzetgazdaságokat és
magát az állami szinten kezelt gazdaságpolitikát. Az első gazdaságpolitikai rendszer a
merkantilizmus volt, melynek lényege az állam gazdaságának védelme, támogatása
különböző eszközükkel (pl. vámok). A merkantilizmus alapelve: az állami gazdaság
alapja az adó.

1
 II. POLGÁRI ÁLLAM

A polgári állam a középkori VÁROSI társadalmakból keletkezett. A városok saját, különálló

jogrendszere, „szabadsága”, önigazgatási modellje volt a polgári állam és társadalom
előzménye. (És ahol erős volt ez a városi polgárság, és a középkorban kiépült „szabadságok”
rendszere, ott a társadalom sikeresebben ellent tudott állni az abszolutizmus központosító
törekvéseinek is!)

A polgári társadalom alatt több dolgot érthetünk. Ami viszont lényeges: a polgári társadalmak
alapja a magántulajdon és a (politikailag is releváns) magánszféra, mely sérthetetlen és
korlátot állít az államhatalommal szemben, illetve a jogok társadalmi-politikai státusztól
független egyenlősége. A polgári társadalomban a társadalmi és gazdasági helyzet nem
határozza meg az egyén politikai helyzetét (és fordítva). A középkorban ezek az életszférák
szorosan összekapcsolódtak, a polgári társadalom viszont szétválasztja ezeket.

A polgári állam legfőbb tulajdonsága, hogy a közhatalom gyakorlása önálló tevékenységgé

válik. A polgári állam és társadalom másik fontos jellemzője a polgári és az állampolgári
létforma szétválása. A modern állam politikai állam, mert megszüntette a minden létformában
jelenlévő államot és a politikai tevékenységet egy konkrét körbe vonta össze (ez szűken az
állami irányítás – törvényhozás és végrehajtás) és elhatárolta más életszféráktól (pl. piaci és
társadalmi viszonyok, vallási kérdések, kultúra stb.).

A MODERN JOG

A polgári társadalom és állam kiépülésével jelent meg a modern jog. A modern jog formai
előírásoknak és bizonyos általános jogelveknek kell, hogy megfeleljen. A modern jog tehát
formalizált, rendszerszerű és univerzális (mindenkire egyformán érvényes).

A modern jog fontos elve a jogegyenlőség, ami két vonatkozásban is érvényesül:

1. anyagi jogosultságokban való egyenlőség – EGYENJOGÚSÁG
2. állami szervek részrehajlás-mentes eljárása – TÖRVÉNY ELŐTTI EGYENLŐSÉG

III. A POLGÁRI ÁLLAM FŐBB FORMÁI A XIX.-XX. SZÁZADBAN

A LIBERÁLIS ÁLLAM

A modern állam egyik történeti típusa, másrészt viszont a modern állam egyik működési
módja és formája.

A liberális állam az egyéni szabadság politikai és jogi elismerésére és garantálására épül, és

ebből vezeti le az összes fontos alapelvét:
- paternalizmus elutasítása;
- köz- és magánszféra elválasztása;
- állam és társadalom elválasztása;

2
 - szekularizáció – a vallás elveszíti világnézet-formáló szerepét, helyette alternatív
ideológiák, eszmerendszerek jelennek meg;
- gazdaságilag a szabad verseny és a szabad kereskedelem;
- a minimális állam (vagy korlátozott állam) elve – az államnak a negatív funkciói az
elsődlegesek: jogvédelem, igazságszolgáltatás, közbiztonság, közrend fenntartása;
- a kormányzati szervek tevékenysége csak jogszabályok által meghatározott módon,
az alkotmányban rögzített területekre terjedhet ki – ez a konstitucionalizmus
(francia), a jogállam (német) vagy a joguralom (angol) elve;
- a hatalommegosztás elve – a hatalmi ágak ellensúlyozzák és ellenőrzik egymást, ebben
a rendszerben fontos szerepük van a helyi önkormányzatoknak, amelyek az egyének
politikai tevékenységéhez (főleg a részvételhez!) biztosítottak keretet;
- a politikai rendszer központja a parlament, amely az érdekérvényesítés és a konszenzus
kialakításának színtere.

JOGÁLLAM

A modern állam jogállamként is meghatározható, lényege: a jogállam olyan intézményi és

eljárási rendszer, melyben az állami tevékenység a jognak van alárendelve és a hatalmat
is jogszabályok alapján gyakorolják.

A modern állam, akár polgári, akár jogállamként határozzuk meg pluralista jellegű, azaz nem
egy kizárólagos döntési központ és politikai program van, hanem több, ahogy a
vélemények és meggyőződések is sokfélék. A polgár ilyen módon választhat a saját
meggyőződésével leginkább megegyező politikai programot kínáló erők közül. De a polgár
abban is szabadságot élvez, hogy saját maga alakítsa ki politikai értékrendjét.

A XX. században az államok olyan válságjelenségekkel szembesültek (főként gazdasági

válságokkal), melyek kezelésére az állam volt csak képes. Ezért jelent meg az intervenciós
állam: beavatkozás a gazdaságba és a társadalom bizonyos szféráiba.

A SZOCIÁLIS-JÓLÉTI államok kifejezetten arra törekedtek, hogy az egyént leginkább

fenyegető kríziseket orvosolják (baleset-, nyugdíj- és társadalombiztosítás bevezetése). Ez
viszont jelentősen kibővítette az állam tevékenységi területét és hatalmas apparátusok
fenntartását és működtetését igényli.

Problémás ugyanakkor, hogy a jóléti államok által érvényesített szociális jogokat nem
mindenki tekinti a klasszikus jogok körébe tartozónak, mert például bírói úton nem
kényszeríthetők ki. Mindazonáltal elmondható, hogy a szociális állam nem ellentéte a liberális
államnak, mert megőrzi annak elemeit, de kiegészíti még egy sor olyan jogosultsággal és
intézménnyel, amelyet a liberális állam nem ismert.

A jóléti államok kialakulása 1945 után – virágkora 60-as, 70-es évek – válsága 70-es évek
végétől 90-es évekig – klasszikus liberalizmus és laissez faire kapitalizmus előretörése
(neoliberális, neokonzervatív mozgalmak).

TOTÁLIS ÁLLAM

Ott alakult ki Európában a XX. század során, ahol,

- nem volt az államtól független erős polgári társadalom,

3
 - az állam sok tekintetben nem modern (és nem jogállami) jellegű volt,
- nem érvényesültek a liberális elvek az állam működése kapcsán és nem volt ezt
garantáló intézményrendszer,
- nem intézményesült a magánszféra teljes védelme,
- gazdaságilag a Nyugati országok perifériái voltak, melyek modernizációs mintái
éppen azok az országok voltak, melyektől gazdaságilag (és sokszor politikailag is)
függtek.

A totális állam jellemzői:

1. Az állam a politikai ideológiai programnak rendeli alá az élet minden területét, nem
csak a politikát. Ehhez hatalmas propagandagépezetet működtet.
2. Elmosódik a magán- és közszféra közötti határ, az állam, saját céljai érdekében
beavatkozik a magánszférába. Az egyéni érdekekkel szemben a közösségi (állami)
érdek mindig elsőbbséget élvez.
3. Terror és megfélemlítés – felduzzasztott karhatalmi szervek, polgárok megfigyelése.
4. Alapvető szabadságjogok és politikai jogok nem érvényesülnek.
5. Egy párt létezhet, amely elitpárt, később felduzzasztják („élcsapat”).
6. A döntéseket az uralkodó párton belül hozzák, és nem a parlamentben vagy más
politikai szervezetben.
7. A politikai életben nem érvényesül a pluralizmus.
8. A társadalmi szervezetek mind a hatalmat gyakorló párttól függnek, annak
eszközeivé válnak.
9. A rendszer ideológiája is totális: minden problémát orvosolni akar, és minden
korszakot egyetlen elbeszélés részeként szemlél (múltat, jelent, jövőt), ideális
jövőképet vázol fel (majd a kommunizmusban megvalósul a teljes egyenlőség), és
ellenségképet dolgoz ki (a bajok forrása beazonosítható, ellenük kell harcolnunk).
10. Parancsgazdaság, vagy tervgazdaság.

A demokrácia

A modern demokráciák sajátosságainak áttekintése előtt tisztáznunk kell, hogy mit is jelent a
fogalom ma. Gyakran elhangzó kijelentés (és részben igaz), hogy a demokráciát az ókori
görögök találták fel és alkalmazták először (részben Athénban például). Hiba lenne azonban azt
gondolnunk, hogy a modern demokráciák és az ókori változatok közé egyenlőségjelet
tehetnénk. Az ókori demokráciák valóban „népuralomként” működtek, amit maga a szó is
jelent. Azaz a poliszok polgárai számára biztosított volt a döntéshozatali folyamatokban és az
állami intézmények működésében való közvetlen részvétel (napidíjért cserébe). Ki voltak
rekesztve ugyanakkor a részvételből a nők és a szolgák.

A modern demokrácia ezzel szemben nem népuralom, hanem egy kormányzási mód. Ennek
elsődleges oka az, hogy a modern demokráciák szinte kivétel nélkül a képviseleti elv alapján
működnek, amelynek értelmében a nép (bár eredendően ő a hatalom birtokosa) a hatalom
gyakorlásának (azaz a döntéshozatalnak) a jogát átruházza választott képviselőire. Így a
polgárok számára nem adott a döntéshozatalban való folyamatos, közvetlen részvétel (ez a nagy
népességű modern államokban egyéként is megoldhatatlan feladat lenne.) Ebben a
vonatkozásban a modern demokráciák például nagyon különböznek az ókori változatoktól, de

4
abban is, hogy a politikai jogok az előbbiben mindenkit megilletnek, míg az utóbbiban (mint
fentebb láttuk) nem.

A demokráciák alapvető ismérvei:

- Hatalommegosztási elv. A Montesquieu által kidolgozott elmélet szerint három

hatalmi ág (törvényhozó, végrehajtó, igazságszolgáltató) válik el egymástól, melyek
ellenőrzik is egymást. Ennek fő oka a hatalomkoncentráció elkerülése.

- Népszuverenitás elve. A hatalom birtokosa és gyakorlója a nép (lásd Rousseau

társadalmi szerződését), bár a nép ezt a hatalmat nem közvetlenül, hanem közvetett
módon gyakorolja.

- A nemzet politikai közösség, azaz mindenki rendelkezik politikai jogokkal, társadalmi

státuszától függetlenül (pl. választójog).

- A hatalom választások útján nyerhető el, és meghatározott időtartamban

gyakorolható (temporális hatalomgyakorlás), azaz senki nem tölthet be élethosszig
politikai tisztséget (kivéve a monarchikus államformával rendelkező országok államfői,
de ők nem gyakorolnak sem törvényhozó, sem végrehajtó hatalmat).

- A polgárok rendelkeznek alkotmányosan garantált alapjogokkal. Ezek azért

fontosak, mert egyrészt egy modern demokrácia így védi a polgárainak
magánszféráját, másrészt az alkotmányos védelem gátat szab az állam működésének
is, amennyiben ő is köteles tiszteletben tartani ezeket (lásd jogállamiság elve). Egy
demokratikusan működő államban az állam negatív funkciói az elsődlegesek, azaz
azok a funkciói, amelyekkel védi polgárainak magánszféráját és biztosítja az
államszervezet alkotmányos működését.

- A modern demokrácia mindig jogállam. Ez azt jelenti, hogy a hatalomgyakorlásnak

és az állami intézmények működésének a jog állapítja meg a terjedelmét, és a jog
korlátozza is ezeket (lásd alapjogok). Így, bár az állam szuverén, azaz főhatalommal
rendelkezik, ez egyáltalán nem jelent korlátlan hatalmat.

- Politikai pluralizmus. Egy modern társadalomban a világnézetek sokfélesége

érvényesül, azaz a polgárok szabadon kialakíthatják saját felfogásukat a „jó életről” és
azt szabadon követhetik is, amíg kárt nem okoznak vele másoknak. Ez a sokféleség
ugyanakkor megköveteli, hogy az állam ne kötelezze el magát egyetlen világnézet
mellett sem (abban az értelemben, hogy csak azt nyilvánítja helyesnek!), illetve hogy a
politikai életben is jelen kell lennie a nézetek sokféleségének, ami leginkább a
többpártrendszerben ölt testet.

5
 A politika intézményes világa. A hatalmi ágak intézményei (parlament, kormány). A
kormányzati rendszer fogalma és típusai

A modern demokráciák a hatalommegosztás elve alapján működnek, melynek értelmében

elkülönül a törvényhozó, a végrehajtó és az igazságszolgáltató hatalom. A törvényhozó hatalom
birtokosa a parlament, a végrehajtó hatalomé a kormány, míg az igazságszolgáltatást a
bírósági és ügyészségi szervezet végzi.

A nyugat-európai parlamentarizmus az alábbi funkcióváltásokon ment keresztül:

 Uralkodói hatalom korlátozása, hatalmi fékek beépítése. (Uralkodói döntések

parlamenti jóváhagyáshoz kötése.)
 Fokozatosan jelent meg a képviseleti funkció, főleg a választójog fokozatos
kiterjesztésével.
 A polgári forradalmakat követő köztársasági parlamenti rendszerek megteremtik a
parlamenti szuverenitás eszméjét és gyakorlatát. Ez a hatalommegosztás elvének
kiépítését, annak szervezeti és jogi kifinomodását, a hatalom forrásainak pluralista
felfogását teremti meg.
 A modern pártok megjelenésével a parlament a pártpolitika terepe lett, de emellett a
parlament megőrizte autonómiáját.
 A parlamentek törvényalkotó, döntéshozó munkáját befolyásolják a részvételi elv
intézményei (népszavazás, tömegdemonstrációk), és ezzel együtt intézményes, jogilag
szabályozott eljárásokat építettek ki a politikai nyomásgyakorlás és a közvetlen
demokrácia intézményei számára.

III. A modern parlamentarizmus funkciói

A modern parlament a „fékek és egyensúlyok” rendszerében működik, azaz szuverenitása

korlátozott. Törvényalkotó jogkörét a normafelügyeletet ellátó alkotmánybíróság korlátozza,
a végrehajtó hatalom vezetőjének döntéseit nem bírálhatja felül, meghatározott feltételek
mellett a parlament feloszlatható.

A modern parlamentarizmus lényege:

1. A népszuverenitásból eredő, demokratikus választások útján átszármaztatott hatalom.

2. A parlamenti hatalom korlátozott.
3. A parlamenti hatalom alkotmányos eredetű, normatíve garantált.
4. a parlamenti hatalom funkcióihoz tapad, azaz ezek ellátásához biztosított mértékű és
jellegű hatalommal bír.
5. A parlamenti hatalom része a pártelvű politikai rendszernek. (Pártok versengenek a
hatalomért.)

A parlamentek funkciói:

1. KÉPVISELETI FUNKCIÓ (alapja: választójog, formái: egykamarás, kétkamarás,

lényege: érdekképviselet, amelynek legfontosabb összetevői: pártképviselet, területi
képviselet, korporatív érdekképviselet, etnikai képviselet elve.).
2. HATALMI FUNKCIÓ (a parlament döntéshozó hatalom).

1
 3. JOGALKOTÓ, TÖRVÉNYALKOTÓ FUNKCIÓ.
4. POLITIKAI ELLENŐRZÉS és FELELŐSSÉGREVONÁS FUNKCIÓJA
(Kormánnyal, képviselővel, esetleg köztársasági elnökkel szemben.).
5. POLITIKAI NYILVÁNOSSÁG BIZTOSÍTÁSÁNAK FUNKCIÓJA.
6. LEGITIMÁCIÓS FUNKCIÓ.

A kormányzó és az ellenzéki pártok funkciói

A demokrácia SOKPÓLUSÚ, DEKONCENTRÁLT HATALMI RENDSZER.

A kormányzó pártok FUNKCIÓI:

1. Parlamenti döntések VÉGREHAJTÁSA, a kormányprogram végrehajtása, a

kormányzó pártok ehhez megfelelő SZERVEZETI, INTÉZMÉNYI és JOGALKOTÓI
hatalmat kell, hogy kapjanak. A kormányzati hatalom korlátait a törvények szabják
meg.

2. A kormányzó pártok kötelesek tolerálni az ellenzéket, részben törvények részben a

szokásjog tiszteletben tartásával. Az ellenzéket LEGITIM HATALMI
TÉNYEZŐKÉNT kell tekinteniük.

3. A kormányzó pártok kötelessége az ellenzékkel ÉRDEMI PÁRBESZÉDET folytatni,

felvetéseikre reagálni.

4. Választások elvesztése esetén kötelesek a hatalmat az ellenzéknek átadni.

5. A kormányzó pártok kitüntetett feladata a törvények végrehajtása, akkor is, ha nem

értenek egyet azok tartalmával.

6. kitüntetett szerepük van a POLITIKAI RENDSZER és a kormányzati hatalom

LEGITIMÁLÁSÁBAN, külső és belső elfogadtatásában.

Az ellenzéki pártok parlamenti FUNKCIÓI:

1. Hatalmi ellensúlyozó funkció, a többpólusú hatalmi rendszer fenntartása.

2. A hatalomkoncentráció kialakulásának megakadályozása.

3. Az ellenzék feladata a kormányt érvelésre és indokolásra kötelezni, anélkül, hogy

döntési jogkörét kétségbe vonná. A kormányzati döntés nyílt indokolásának
kötelezettsége növeli a döntések társadalmi elfogadottságát, vagy nyílt
elutasítását, illetve önkorrekciós döntésjavító szociológiai funkciója van.

4. Döntési alternatívák, alternatív javaslatok beterjesztése, amelynek többszörös

szerepe is lehet: a kormányzati javaslat kritikája, a kormányzati javaslat hiányának
jelzése, saját (ellenzéki) arculatának kialakítása, a kormányzási képesség
bizonyítása.

2
 5. SZOCIOLÓGIAI FUNKCIÓ: az ellenzéki pártok szerepe az új politikai vezetőréteg
kiválasztásában. A kormányzati pozíciót betöltő személyek állandó ellenőrzésével
és kritizálásával elősegítik egy rátermettebb vezetőréteg kiválasztódását.

6. Az ellenzék legfontosabb szociológiai funkciója a VERSENGÉS FENNTARTÁSA

a politikai rendszerben, és ezzel magának a demokratikus hatalmi rendszernek a
működtetése, fenntartása.

7. Az ellenzéki és kormánypártok csak együtt tudják megjeleníteni a társadalom

politikai tagoltságát, az egyes társadalmi és politikai érdekcsoportok súlyát,
egymáshoz képest meglévő arányát.

8. A kormányzati hatalom KORLÁTOZÁSA.

Az ellenzék HATALMI ESZKÖZEI:

- A nyilvánosság kikényszerítése (parlamenti ülés, adatok, államigazgatási szervek).

- HÁZBIZOTTSÁGI MEGHALLGATÁS kezdeményezése.
- MÓDOSÍTÓ INDÍTVÁNY beadásának joga.
- INTERPELLÁCIÓS jog, és a válasz MEGSZAVAZÁSA vagy ELVETÉSE.
- BIZALMATLANSÁGI INDÍTVÁNY benyújtásának lehetősége.

A KORMÁNYZAI RENDSZER fogalmáról

Szűkebb értelemben a kormányzati rendszer az állami rendszernek – mint egésznek – illetve

azon részének megjelölésére használják, amely a politikai-állami irányítási feladatokat végzi.
Itt a kormányzati rendszer a politikai rendszernél szűkebb kategória, mert a kormányzás, mint
tevékenység intézményi elemeit, eljárásmódját és az ezeket meghatározó elemeket foglalja
magában. Ennek megfelelően a kormányzati rendszer az államirányítás egészének
intézményesített döntési struktúráját jelenti, azt az átfogó rendszert és módot, ahogy az
adott államot kormányozzák. Ezt a meghatározást tekinthetjük a legpontosabbnak.

Összefoglalásképpen: a kormányzati rendszer a kormányzást végző, abban közreműködő

szervek köre és egymáshoz való viszonya, amelybe az egyes elemek – és a köztük lévő
kapcsolat – különböző jellegű lehet, attól függően, hogy milyen feladat- és hatáskörökkel
rendelkeznek.

A KORMÁNYZÁS FOGALMA

A kormányzás elsősorban és tág értelemben az állam irányítását jelenti, az uralom olyan

gyakorlását, amelynek feladata, hogy a politikai célok megvalósítása érdekében tervszerűen
szabályozzon, koordináljon (szervezzen) és kontrolláljon (ellenőrizzen).

3
JOGI értelemben a kormányzás olyan kompetenciákkal (feladat- lés hatáskörökkel) jelölhető,
amelyet a adott állam alkotmánya határoz meg. A kormányzás tartalma pedig a központi
döntéshozatal, a végrehajtás és az ellenőrzés.

KORMÁNYZATI RENDSZEREK TÍPUSAI

A kormányzati rendszer jelegének meghatározásához az alábbiakat kell megvizsgálnunk:

1. melyek a legfőbb intézmények, amelyek a kormányzati tevékenységet ellátják, és abban
közreműködnek;
2. milyen ezen intézmények egymáshoz való viszonya.

A demokratikus kormányzati rendszer működéséhez szükséges alapfeltételek:

 a kormányzati rendszer intézményi felépítésére vonatkozó

ALAPKONSZENZUS léte, az alkotmányos elvekben való megegyezés;
 demokratikus értékelvek érvényesülése (hatalommegosztás, népszuverenitás és
népképviselet elvének érvényesítése, alapvető emberi- és szabadságjogok
garantálása);
 a POLITIKAI PLURALIZMUS érvényesülése, amely biztosítja a társdalomban
és a parlamentben a szabad AKARATKÉPZÉS lehetőségét, vagyis a társadalmi
csoportok szabadon konkuráló részvételét a döntéshozatali folyamatokban
különböző intézmények segítségével;
 LEGÁLIS és LEGITIM ELLENZÉK elismerése;
 Demokratikus döntési technikák közül a TÖBBSÉGI ELV (mint demokratikus
legitimációs alap) általános, de nem kizárólagos elfogadása.

A kormányzati rendszereknek két alaptípusa (tiszta típus) van: a PREZIDENCIÁLIS és a

PARLAMENTÁRIS rendszer.

Különbsége kell tennünk a PARLAMENTÁRIS KORMÁNYZATI RENDSZER és

PARLAMENTARIZMUS/PARLAMENTÁRIS DEMOKRÁCIA között. A parlamentarizmus
azt jelenti, hogy az adott állam felépítésében jelen van és fontos szerepet kap a népképviselet
szerve, de nincs szükségszerűen összekapcsolva a parlamentáris kormányzati rendszerrel. A
parlamentáris rendszer ugyanis meghatározott államjogi kapcsolatot jelent a parlament és a
kormány között, melynek lényege, hogy a parlament dönt kormány létrehozásáról és
megszűnéséről is, azaz a kormány a palamentnek felelős.

I. PARLAMENTÁRIS RENDSZER

1. Ebben a kormányzati rendszerben a kormányzást végző két központi állami szerv a

kormány és a parlament. A kormány elsősorban javaslattévő, kezdeményező és
végrehajtó szerepet tölt be. A kormány a végrehajtó hatalom csúcsa.
2. A kormány a parlamenti TÖBBSÉG akaratától függ, mert a parlament választja meg
és a parlament vonhatja felelősségre.
3. A kormány tagjai rendszerint a parlamentnek is tagjai, ami a hatalmi ágak
összefonódását mutatja. („ÚJ DUALIZMUS”)
4. A legtöbb parlamentáris rendszerben a kormányfőnek jogában áll a parlament
feloszlatását kezdeményezni az államfőnél.

4
 5. A miniszterelnöki közjogi pozíciója erős (nehezen buktatható), és a kormány tagjai
között kiemelt szerepe van.
6. A kormány működésében a KABINET-ELV érvényesül. (Testületként működik és
testületként vonható felelősségre.)
7. Az államfői hatalom gyenge, az államfői jogkörök reprezentatív, szimbolikus
jogkörök. (Jogkörei általában: demokratikus intézmények működését biztosító
alkotmányos jogkörök, tartalék funkciók és jogkörök, reprezentatív jogkörök, miniszteri
ellenjegyzéssel gyakorolt jogkörök).
8. Az államfői megbízatás többféle formában keletkezhet: örökletes úton, választással,
delegálással. Demokratikus államokban háromféle módon: nép általi közvetlen,
közvetett (elektorokkal) vagy valamely szerv általi választás. A parlamentáris
rendszerek túlnyomó többségében a palament választja.

A parlamentáris rendszereken belül a kormányzásnak alapvetően két útja alakult ki: a

KABINET-KORMÁNYZÁS és a KANCELLÁR-ELVŰ (miniszterelnöki) kormányzás.

II. PREZIDENCIÁLIS RENDSZER

1. A végrehajtó hatalom koncentrációja. (Többségelvű jegy, az elnököt és a kabinetet

az egyik párt adja.) A végrehajtó hatalom csúcsa az elnök, nincs miniszterelnök, tehát a
végrehajtás gyakorlása nem kollektíven történik.
2. A hatalmi ágak elválasztása. A TH és a VH teljesen el van választva egymástól, az
elnököt a törvényhozás nem válthatja le, viszont az elnök nem rendelkezik
teljhatalommal, együtt kell működnie a törvényhozással. A törvényhozási szerep és a
végrehajtási szerep között funkcionális összeférhetetlenség van. A TH és a VH közötti
együttműködést több jogkör biztosítja: a TH dönt a költségvetésről; az elnöknek
korlátozott törvénykezdeményezési joga van (vagy nincs); kötelezve van arra, hogy
bizonyos időközönként beszámoljon a törvényhozás előtt; és megilleti a VÉTÓJOG
valamilyen formája.
3. Kiegyensúlyozott kétkamarás rendszer. A képviselőház és a szenátus nagyjából
egyforma hatalommal rendelkezik, mert a szenátusban az államok egyforma
képviselettel rendelkeznek. Ez kiküszöböli a képviselőházban mutatkozó
egyenlőtlenségeket. (Ez konszenzuális jegy.)
4. Kétpártrendszer. Többségelvű jegy, bár a két párt korántsem képes a rendkívül
heterogén társadalmi viszonyok megjelenítésére.

5
 Politikai rendszer

A politikai rendszer a politikai-hatalmi viszonyok mentén, politikai tevékenységek és

ezekhez kapcsolódó intézmények formájában intézményesült társadalmi alrendszer.
(Társadalmi alrendszernek azokat a területeket nevezzük, amelyek önálló
intézményrendszerrel, működési elvekkel és normákkal, illetve értékekkel rendelkeznek és
a társadalom működése szempontjából kiemelt szerepet játszanak. A politikai rendszer mellett
ilyen a gazdasági rendszer, oktatási rendszer, egészségügyi rendszer, kulturális rendszer stb.) A
politikai rendszer a politikai tevékenységek eredménye és kerete is.

A politikai rendszer önálló alrendszerré válásának oka, hogy szükség volt a társadalom életét
megszervező intézményekre. A politikai rendszer elsősorban ezt a feladatot látja el. A politikai
rendszer ugyanakkor érdekek ütközésének, azaz érdekkonfliktusoknak a színtere is.

A politikai rendszert TARTALMI és FORMAI elemek alkotják.

Tartalmi összetevők: politikai kultúra, hatalmi viszonyok, érdektörekvések tartalma, a

politikai ideológiák.

Formai összetevők: politikai szervezetek (pl. pártok, parlament), politikai közösségek (közös
érdekekkel és értékrenddel rendelkező, a politikában egységesen fellépő közösségek), politikai
normák és a politikai kommunikáció. A tartalmi és formai elemek a politikai cselekvésben
egyesülnek (amikor például a pártok beviszik a parlamentbe az általuk képviselt társadalmi
rétegek érdektörekvéseit).

A politikai rendszer összetartó eleme a politikai hatalom, ez kapcsolja össze a politikai

magatartásokat, értékeket és intézményeket egymással. A politikai rendszer elsősorban a
hatalmi viszonyok mentén formálódik és alakul ki. A politikai hatalom ebben az
összefüggésben a döntéshozatal jogát illetve a döntések befolyásolásának képességét jelenti.

A politikai rendszer folyamatosan változik, abban az értelemben, hogy hat rá a társadalmi

környezet és annak változásai, de a politikai rendszer maga is formálja a társadalmi környezetét.
A politikai rendszer változása így elsősorban a megoldandó problémák, a kitűzött célok és
az alkalmazott eszközök átalakulását jelenti.

A politikai rendszer funkciói

A politikai rendszer funkcióit egyfelől az egész társadalomhoz viszonyítva, másfelől a többi

alrendszerhez viszonyítva vizsgálhatjuk.
1. A társadalom egészéhez viszonyítva a politikai rendszer funkciói:

a) A társadalmi reprodukciós folyamatok (gazdasági termelés fenntartása, munkaerő

újratermelése – oktatás, egészségügy igénybevételével) szervezése és irányítása.

b) A politikai rendszer intézményesített eljárásokon keresztül összegyűjti és

becsatornázza a politikailag fontos érdektörekvéseket, a politikai véleményeket
és akaratokat.

1
 c) A politikai rendszer gondoskodik a politikai szocializációs folyamatok
ellátásáról, a politikai kultúra intézményes átadásáról. A politikai szocializáció
egy ország politikai hagyományainak, szokásainak, értékeinek és működési
elveinek átadását, elsajátítását jelenti. (Például a politikai szocializáció része az,
amikor az ember megtanulja, hogy joga van a véleményének kifejezésére, ezért
kialakul benne az az igény, hogy ezt meg is tegye és elsajátítja azoknak az
intézményeknek a használatát, amelyek ebben segítik.)

d) A politikai rendszer funkciója a társadalom politikai integrációjának

megvalósítása és a politikai rendszer legitimációja. A politikai rendszer
legitimációjának megalapozásához többféle eszköz is rendelkezésre áll:

 az uralkodó politikai elit iránti lojalitás kialakítása az állampolgárokban,

uralmuk helyességének és szükségességének meggyőzés révén való
elfogadtatása,
 a politikai csoportok, szervezetek és mozgalmak bevonása a tárgyalási-
alkudozási-döntéshozatali eljárásokba,
 a szakszerű és jogszerű bürokrácia és az általánosan elfogadott
jogelveknek megfelelő jogrendszer fenntartása.

2. A politikai rendszer funkciói a többi társadalmi alrendszerhez viszonyítva: az egyes

alrendszerek működésének megszervezése, irányítása, költségvetési források
biztosítása és elosztása.

3. A politikai rendszernek saját magára vonatkoztatva is vannak funkciói, melyek saját

maga fenntartásához, működtetéséhez szükségesek. Ezek az alábbiak:

a) A politikai rendszerbe becsatornázott érdekek döntési javaslatokká történő

formálása.
b) Az előbbi funkció ellátásához szükséges szervezetek, eljárások, jogi normák és
intézmények létrehozása, működtetése (pl. pártok).
c) Az állampolgárok politikai szerepekre való felkészítése. (Például a választásokon
a szükséges teendők elsajátítását segítő képzés, ismeretterjesztés stb.)
d) A politikai hagyományok ápolása.
e) A társadalom egészének és a politikai rendszer stabilitásának biztosítása.
f) A politikai rendszer bekapcsolása a nemzetközi politikai rendszerbe.
g) A politikai rendszer infrastruktúrájának fenntartása és működtetése
(szervezetek stb.)

A politikai rendszer elemei

A politikai rendszer elemei feladataik szerint szorosan összekapcsolódnak, azaz egymástól nem
elválaszthatók, ha a rendszer működése szempontjából tekintjük őket. Ezek az elemek a
következők:

2
 1. POLITIKAI SZERVEZETEK – állami szervezetek, pártok, érdekképviseleti
szervezetek, szakszervezetek, politikai sajtó, nemzetközi politikai szervezetek, egyéb
politikai szervezetek.

2. POLITIKAI NORMÁK – ezek főleg magatartási szabályok, ide tartoznak:

 JOGI normák (ezek főként az alkotmányban lefektetett normák, melyek a
politikai rendszer egészének a működése szempontjából fontosak)
 POLITIKAI normák (pl. pártszabályzatok, pártprogramok)

3. POLITIKAI MAGATARTÁSOK – politikai demonstrációk, felvonulások, tüntetések,

választások.

4. POLITIKAI ÉRDEKTÖREKVÉSEK RENDSZERE – minden társadalmi alrendszer

érdekek és törekvések formájában közvetítődik a politikai rendszer felé.

5. POLITIKAI DÖNTÉSEK MECHANIZMUSA – a politikai döntések érdektörekvések

közötti kompromisszumok eredményei, melyekből döntés születik, leggyakrabban
jogszabály (törvény) formájában. A döntési mechanizmusok egymásra épülő lépésekből
álló, alá-fölérendeltségen alapuló mechanizmusok. Az, hogy melyik társadalmi
érdekből lesz azt kifejező döntés, leggyakrabban a hatalmi viszonyok függvénye (pl.
hogy az adott társadalmi csoport rendelkezik-e megfelelően erős politikai
nyomásgyakorló erővel).

6. POLITIKAI KULTÚRA – ide tartoznak a politikai nézetek, eszmék, ismeretek,

politikai szimbólumok, a politikával kapcsolatos érzelmek, sajátos politikai
viselkedési és reagálási készségek, mint például a vitakultúra, politikai előítéletek és
beállítódások stb. A politikai kultúra általában politikai csoporthoz kötött, így az is
előfordulhat, hogy több politikai kultúra is létezik egy társadalomban.

7. POLITIKAI IDEOLÓGIÁK – az ideológia egységes nézetrendszer, amely

összekapcsolódik egy társadalmi csoport érdekeivel és politikai céljaival.

8. POLITIKAI KÖZÖSSÉGEK – a politikai közösség azonos érdekekkel rendelkező,

azonos politikai nézeteket valló emberek szervezett csoportja.

A politikai rendszer fogalmának összefoglalása:

1. A politikai rendszer a társadalom egészétől (és a többi alrendszertől) elkülönült,
sajátos funkciókkal rendelkező alrendszer.

2. A politikai rendszer funkciói: a társadalom politikai irányítása, érdektörekvések és

érdekkonfliktusok feltárása és kezelése. A politikai rendszer biztosítja a társadalom
politikai integrációját (összetartását), legitimitását és stabilitását.

3. A politikai rendszer a politikai tevékenységek, viszonyok és intézmények egymással

funkcionálisan (azaz feladata szerint) és strukturálisan (azaz szervezetileg,
intézményileg) összefüggő egysége.

3
4. A politikai rendszer az emberek politikai cselekvéseinek, magatartásának kerete és
eredménye is.

5. A politikai rendszer dinamikus alrendszer, amely a társadalmi változásokkal együtt

változik.

4
 A politikai kultúra összetevői. A magyar politikai kultúra sajátosságai

A politikai kultúrák jellege mindig a társadalmakban jelenlévő konfliktusokkal kapcsolatos,

mert azok az elképzelések, meggyőződések, amelyeket a politikai közösségről alkotunk,
ütköznek egymással és folyamatosan formálják a politikai kultúra jellegét. A politikai kultúra
tulajdonképpen egy adott politikai közösség politikai szimbólumainak, politikai értékeinek,
normáinak és viselkedésformáinak összefoglaló elnevezése. A politikai kultúra elemeit a
politikai szocializáció révén adja át egyik generáció a másiknak.

TÖRÉSVONAL

A törésvonalak egy társadalmakban azok a különbségek, érték- vagy érdekkonfliktusok,

amelyek a politikai kultúra kialakulásában szerepet játszanak, és amelyek mentén
egyébként a pártok is szerveződhetnek. A törésvonalak három szintből állnak:

1. a TÁRSADAMI STRUKTÚRA szintje (valamilyen társadalomszerkezeti sajátosság,

pl. nagy vagyoni különbségek egy társadalmon belül)
2. a NORMATÍV szint (a különböző társadalmi-politikai csoportok értékeinek, és
önazonosság tudatának együttese)
3. a SZERVEZETI szint (az egyes csoportokhoz tartozó intézmények, szervezetek,
pártok)

Törésvonal ott van, ha a politikai tagoltság mind a három szinten jelen van. Tehát vannak
társadalmi csoportok, amelyek valamilyen szociológiai sajátosság mentén elkülönülnek, de
ezek egyúttal értékközösséget is jelölnek, és valamilyen szervezet képviseli az érdekeiket
értékeiket.

Azaz itt arról van szó, hogy egy társadalmi tagoltság egyben politikai tagoltsággá is válik. Ha
ugyanis hiányzik a politikai szervezettség, akkor már nem beszélhetünk törésvonalról. A
törésvonalak kialakulása esetén a szembenálló társadalmi csoportok érdekei élesen
elkülönülnek, és a társadalmi csoporthoz való tartozás érzése meghatározza a politikai
viselkedést. Ez kiszámíthatóvá teszi a szavazói viselkedést (tudható, hogy egy adott
társadalmi csoport tagjai kire fognak szavazni), és stabilizálja a szavazóbázist. Így a pártok
képesek a társadalmi konfliktusokat intézményesíteni, és stabilizálják az egész politikai
rendszert.

Ugyanakkor ez azzal is jár, hogy a különböző politikai táborok „bezáródnak”, nincs

közöttük átjárás, és ez „maximalizálja” sokszor a begyűjthető szavazatok számát is. (Egy
értelmiségi rétegpárt a legnagyobb mozgósító kampánnyal sem tud annyi szavazatot gyűjteni,
mint egy klasszikus jobboldali vagy baloldali néppárt, mert nem áll mögötte akkora társadalmi
csoport. Ez Magyarországon is így van.)

Gabriel Almond a politikai kultúrának két alaptípusát írja le:

 HOMOGÉN POLITIKAI KULTÚRA (ez a kétpártrendszerekkel hozható

kapcsolatba) és a
 FRAGMENTÁLT POLITIKAI KULTÚRA (amely a sokpártrendszerekkel
kapcsolható össze).

5
A homogén politikai kultúrákban (USA, NB) a politikai alapértékekre nézve konszenzus van,
ezért a politikát és a konfliktusok kezelését a racionális kalkulálhatóság, kiszámíthatóság, a
pragmatizmus és az alkuképesség jellemzi. Ebben a kultúrában a politikai pártok és a
politikusok úgy viselkednek, mintha piacon lennének, akiket megbíztak a választók, ezért
alkudoznak, megállapodásra törekszenek. A fragmentált kultúrát (kontinentális Európai
országok, elsősorban Fr., Ol., No.) pedig a politikai szubkultúrák egymás mellett élése és
sokszor kibékíthetetlen konfliktusa határozza meg. Ebben a kultúrában a pártok sokkal inkább
mozgalom-jellegűek, sokkal erősebb bennük az ideológiai és az érzelmi alapú politizálás.

Miért? Azért, mert a homogén társadalomban egy nagy társadalmi törésvonalnak, az

osztálynak (vagyoni helyzet) van lényeges szerepe, a politikai tagoltság formálásában.

Ilyen társadalom akkor alakul ki, ha egy ország

- egynyelvű és etnikailag egységes (vagy legalábbis nem ezek a tényezők jelentik a
nemzethez való tartozás fő kritériumait),
- az ipari-agrár, illetve vidék-város ellentét pedig nincs jelen az urbanizáció és az
iparosítás miatt,
- illetve megtörtént az állam és az egyház szétválasztása.

Ezekben a társadalmakban az osztálytagoltság mellett meglévő más törésvonalak gyengék

ahhoz, hogy politikai pártokat lehessen építeni rájuk, mert ezek a más dimenziók (vallás,
nyelv, lakóhely) az osztályhelyzettől függetlenül oszlanak meg a társadalomban. (Azaz
például az afroamerikaiak között is van egy felsőosztály, egy értelmiségi réteg és egy
hátrányosabb helyzetű réteg. Más lenne a helyzet, ha az egész afroamerikai kisebbség csak a
hátrányos helyzetű, képzetlen alsó réteghez tartozna, és mondjuk minden afroamerikai
katolikus lenne.)

A homogén társadalmakban éppen ezért természetes a többszörös csoport-hovatartozás, a

többszörös identitás.

A FRAGMENTÁLT KULTÚRÁBAN a társadalomban olyan ideológiai, kulturális, vallási,

nyelvi vagy más értékalapú törésvonalak vannak, amelyek miatt az egyes társadalmi csoportok
egyben zárt politikai közösségeket, „táborokat” alkotnak. Gyakran előfordul az is, hogy egy
társadalmi csoport egyféle osztályhelyzettel bír, azaz egy kisebbség például csak az
alacsonyan fizetett kétkezi munkásság körében van jelen. Az ilyen társadalmakban a
különböző identitásformák egymást erősítik (pl. ha valaki katolikus, akkor a jobboldal
mellett kötelezi el magát, vagy mert ott képviselik a számára fontos értékeket, vagy történelmi
okokból).

A magyar politikai kultúra egyértelműen a fragmentált politikai kultúrák közé tartozik, már
csak azért is, mert olyan törésvonalak vannak jelen a magyar társadalomban, amelyek markáns
ideológiai és értékközösségek kialakulását erősítik.

A magyar politikai kultúra három törésvonala (ezek az európai országok többségére jellemző
törésvonalak):

1. VALLÁSOS-SZEKULÁRIS ellentét. Magyarországon fontos törésvonallá vált ez az

ellentét, a bal-jobb politikai tengely mögötti szavazóbázisok kialakulásában
jelentős szerepe van. (FIDESZ, KDNP, JOBBIK) Minél inkább vallásos valaki és

6
 minél gyakrabban jár templomba, a felmérések szerint annál nagyobb a valószínűsége,
hogy valamelyik jobbközép pártot támogatja. És fordítva, minél kevésbé vallásos,
annál nagyobb a valószínűsége, hogy liberális vagy szocialista pártra fog szavazni.
(Ennek ráadásul Magyarországon történelmi gyökerei is vannak, miután a kommunista
időszakban a hatalom üldözte az egyházakat és a vallásos embereket, ezért a
rendszerváltás után a vallásos tömegeknél elvi kérdéssé vált a baloldali pártokkal való
szembehelyezkedés.)

2. Az OSZTÁLYELLENTÉT. Magyarországon a kommunizmus időszaka

megszüntette a klasszikus társadalmi osztályokat (vagyonos felsőosztály,
kispolgárság, munkásosztály), így az osztályellentét a rendszerváltás után inkább az
egykori kommunista rendszer TÁMOGATÓI és annak ELLENFELEI közötti
ellentétté vált. (A baloldali szavazók között jelentősen nagyobb számban voltak/vannak
az egykori állampárt, az MSZMP tagjai, illetve a Kádár-rendszerrel szimpatizálók.) Ezt
nevezzük POLITIKAI OSZTÁLYTAGOLTSÁGNAK.

3. VIDÉK-VÁROS/AGRÁR-IPARI ELLENTÉT. Ez az ellentét egyre inkább

eltűnőben van Magyarországon, aminek részben oka a nagyfokú urbanizáció, a
mezőgazdaságból élő népesség jelentős csökkenése, és a tipikus agrárpártok (FKgP)
eltűnése.

7
 Idealizmus vs realizmus. A politika és az erkölcs viszonya

A politikai gondolkodás egyik legrégebbi és legnagyobb vitája a körül a kérdés körül forog,
hogy van-e szerves és szoros kapcsolat politika és erkölcs között, vagy a morál és a politika két
teljesen különböző világ. A politikával foglalkozók szinte mindegyike szembesült ezzel a
kérdéssel, és két markáns álláspont alakult ki a kérdés kapcsán. Az egyik álláspont, az
idealistáké, egy Szent Ágostonig visszavezethető iskola, amelyik abból a feltevésből indul ki,
hogy a hatalomgyakorlás (tehát végső soron a politika) mögött kell lennie valamilyen elvnek,
amely igazolja a hatalmat és igazolja azt, hogy miért azok gyakorolják, akik. Szent Ágoston
a morális elvekkel átitatott politika híve volt, mert az ő elképzelésében az emberi közösségek
(így az állam) legfőbb feladata az, hogy az isteni törvényeket érvényesítse már itt a földi
világban. Ha pedig ez így van, akkor a hatalom és a hatalomgyakorlás nem alapulhat pusztán
az erőszakon és az erősebb jogán. A hatalomnak egy elv szolgálatában kell állnia (pl.
igazságosság), és ahol ez nem így van, azt a közösséget nem nevezhetjük államnak. (Innen jön
majd az a középkorban népszerűvé váló gondolat, hogy az állam az „igazságosság
megtestesülése”.) Ez az elképzelés aztán kiegészült azzal a gondolattal, amelyet Kant
fogalmazott meg, mely szerint vannak olyan maximák, univerzális normák (értékek),
melyek cselekedeteinket helytől és időtől függetlenül mindig meghatározzák. Ez a
koncepció főleg a 20. század elején vált népszerűvé, és komoly „karriert” futott be a nemzetközi
kapcsolatok elméletében, melynek egyik irányzata éppen abból az elvből indul ki, hogy a
politikában vannak olyan univerzális elvek, melyeknek a politika szereplői (így az államok is)
alá kell, hogy rendeljék magukat. (Ennek az elvnek a jegyében jött létre a Népszövetség és az
ENSZ is.) Ezt az irányzatot erősíti a politikai gondolkodás egyik fontos alakja, Max Weber, aki
a legitimitás probléma kapcsán tartja fontosnak hangsúlyozni, hogy a legjobb politikai rendszer
az, amelyben a polgárok hisznek abban, hogy a fennálló rend érvényes, azaz igazolt, tehát,
hogy valamilyen elv jegyében, vagy elvnek megfelelően folyik a kormányzás és a
hatalomgyakorlás. És ha ez így van, akkor meggyőződésből fognak engedelmeskedni a
hatalomnak, ami sokkal hatékonyabb kormányzást tesz lehetővé, mint amikor csak félelemből,
a fizikai erőszak fenyegetésének hatására „fogadnak szót”. Bibó István, a magyar politikai
gondolkodás 20. századi reprezentánsa egyenesen az európai politikai fejlődés legfontosabb
fejleményének tartja a legitimitási elvek megjelenését (azaz azokét az elvekét, amelyek
igazolttá teszik a hatalomgyakorlást), mert ezeknek az elveknek az alkalmazásával a hatalom
világában jelenlévő erőszak mennyisége csökkenthető. Egy legitim hatalomgyakorlónak
ugyanis nem kell állandóan attól tartania, hogy fellázadnak ellene, a hatalomnak alávetetteknek
pedig nem kell attól félniük, hogy erőszakot alkalmaznak velük szemben.

A másik irányzat képviselői, a realisták, eltérő módon közelítik meg a morál és politika
egyeztetésének problémáját. Niccoló Machiavelli, akinek munkássága ennek az irányzatnak a
fő hivatkozási pontja, úgy vélte, hogy a fejedelmet és a politikust valójában a teljesítménye
legitimálja, azaz akkor fognak neki engedelmeskedni polgárok, ha képes nyújtani azt, amit
elvárnak tőle (biztonság, béke, kiszámítható élet stb.). Ahhoz azonban, hogy a politikus képes
legyen folyamatosan jó teljesítményt nyújtani, ahhoz alkalmazkodnia kell a politika folyton
változó körülményeihez. Azaz, amikor a helyzet úgy kívánja, változtatnia kell stratégiáján,
alkalmazott eszközein. A körülményekhez igazított politizálás, és a fejedelem által alkalmazott
eszközök váltogatása viszont nem fér össze a morális elvekkel átitatott politizálással. Ha
ugyanis értékek határozzák meg a politikát, akkor bizonyos eszközök eleve ki vannak zárva a
politikus eszköztárából. Ha viszont a körülmények és a teljesítmény a fontos, akkor bármilyen
eszköz megengedhető, ha az célravezető és jó cél érdekében használják. Ez utóbbi a
realisták (és Machiavelli) álláspontja is. Ennek a megközelítésnek az lesz az eredménye, hogy

1
a realisták teljesen különválasztják a politika és az erkölcs világát, mondván, hogy a politikának
saját szabályai vannak és ezek távolról sem az erkölcs szabályai. Machiavelli logikája ez: a
hatalmi harc eszközeit nem a jó fejedelem jámbor lelkülete diktálja, hanem a rossz fejedelem
erkölcstelen gondolat- és érzésvilága, azaz, ahol a politikusok egy része becstelen, ott a
becsületes politikusnak is úgy kell küzdenie, mintha ő is becstelen volna, különben csak
rosszul jöhet ki a küzdelemből. Így Machiavelli számára a kimondottan vétkes magtartásnak
bizonyul, ha a fejedelem ilyen helyzetben a magánerkölcs szabályait alkalmazza a politikában,
mert ezzel saját és a rábízottak érdekei ellen tesz. A realisták szerint tehát nincsenek
univerzális értékek, morális normák, amelyeknek a politika és a hatalomgyakorlás
alárendelhető. Minden norma csak konkrét helyen és időben érvényes és alkalmazható.

A politika és erkölcs problémáját járja körül Kis János filozófus is, aki idevonatkozó könyvében
(A politika mint erkölcsi probléma) számos, a kérdés kapcsán felmerülő dilemmát jár körül.
Kis abból indul ki, hogy a politika feszült viszonyban van a morállal. Egyrészt ugyanis a
politikusoktól többet várunk el erkölcsi téren, hiszen a mi adóforintjainkat költik (nagyrészt
a mi nevünkben), illetve a tőlünk kapott felhatalmazással gyakorolják hatalmukat. Ezért
ítéljük meg szigorúbban őket, mint egy magánembert. Másfelől ugyanakkor elnézőbbek is
vagyunk velük, hiszen inkább támogatjuk azt a politikust, aki kevésbé erkölcsös, de nagyon
jól eligazodik a politikai viták és küzdelmek világában, mert úgy véljük, ő képes igazán
hatékonyan elérni célját.

Ezt azt eredményezi, hogy ugyanarra a cselekedetre kell hol magasabb, hol alacsonyabb mércét
alkalmaznunk. Na de mikor melyik a helyes? Egy egyszerű példa: egy konkrét esetben
mondhatjuk azt, hogy a politika „logikájához” igazodó politikus elárulta megbízóit, hiszen
olyan döntést támogatott, amely nem választókerületének kedvez, hanem a párt
szempontjainak. Ugyanakkor, ha az országos politika szempontjait figyelmen kívül hagyva a
politikus csak saját erkölcsi mércéjére hallgatva hoz döntést, mondhatnánk, hogy nem vett
tudomást a politika logikájáról, és így veszélyeztette pártja sikereit.

Kérdés, hogy lehetséges-e olyan politika, amely mentes az ilyen kérdésektől, vagy azért, mert
megszabadul az erkölcsi szempontoktól, vagy azért, mert összhangba kerül velük? Vagy
felmerülhet dilemmaként, hogy ha az egyik oldal szabályt sért, akkor a másik eljárása akkor
lesz helyes, ha ő is szabályt sért az egyensúly fenntartásának kedvéért, meg a gyengeség
látszatának elkerülése miatt, vagy inkább ragaszkodnia kell a morál előírásaihoz?

Ahol ezeket a kérdéseket nem vitatják, ott a politika a legjobb úton van a szétzüllés felé –
mondja Kis.

Itt két álláspont ütközik: az egyik Kis álláspontja, amely azt tartja, hogy a politika és az erkölcs
nem szétválasztható, a politikára alkalmaznunk kell (és alkalmazunk is) erkölcsi mércéket. A
másik, amit Kis az ELVÁLASZTÁS TÉZIS-ének nevez, amely szerint a demokratikus
politikát el kell választani az erkölcsi kérdésektől, mert demokratikus társadalomban nem
egyféle erkölcs van, hanem sokféle, másrészt, mert demokráciában a törvények töltik be a
politika feletti kontroll szerepét. Az elválasztás tézise azt is maga után vonja persze, hogy
demokráciában a törvénysértést leszámítva SEMMINEK nem lehet politikai
következménye.

Az elválasztás tézise két érvre épít:

2
 1. Az egyik a „DEMOKRATIKUS SZERZŐDÉS” ÉRVE, mely szerint a demokrácia arra
a megállapodásra épül, hogy a politikai vezetők választás útján kerülnek hatalomba,
és mindenki előre elfogadja, hogy a győztes tölti be a pozíciókat, senki más. De ezzel
azt is elfogadtuk, hogy a pozíciót elveszíteni is csak választás útján lehet. Azaz a
politikus hibázhat és vétkezhet, de ha törvényt nem sért, akkor egyedüli büntetése a
választási vereség. Aki két választás között akar meneszteni egy politikust, az a
demokrácia lényegével kerül szembe.
2. A másik érv a JOGURALOMRA épül. E szerint a demokrácia eszméje
elválaszthatatlan a joguralomtól. A jog uralma pedig azt jelenti, hogy mindenki a
törvényeknek, és csakis a törvényeknek van alávetve. Mert a törvény védi meg az
egyént az önkénytől és a jogbizonytalanság nemkívánatos következményeitől. Így
valahányszor a jog előírásai összeütköznek az erkölcs „külső” követelményeivel,
mindig a jog követelményeinek kell elsőbbséget adni, mert egyébként szétesik a
jogállam.

Az elválasztás tézise tehát nem azt mondja, hogy a politikában nem hangzanak el erkölcsi
ítéletek, hanem azt, hogy úgy helyes, ha a demokratikus politika szereplőin csak olyan
erkölcsi követelményeket kérünk számon, melyek törvényben vannak rögzítve.

És itt kezdődik a baj – mondja Kis. Mert abban a demokráciában, amelyet az elválasztás tézise
helyesel, nem volna jó élni. Mert nem nevezhetnénk nyilvánosan züllöttnek a züllöttet,
arcátlanságnak az arcátlanságot. Nem ítélhetnénk el azt, aki a családját ülteti fontos pozíciókba,
vagy nyilvánosan zsidózna, kommunistázna esetleg fasisztázna.

Kis szerint az újkori politikai filozófiában jelent meg a REALIZMUS és a KÖZVETETT

MOTIVÁCIÓ tézise, melyeknek fontos szerepe lesz érvelésünkben.

A REALIZMUS tézise (Hobbes és Machiavelli nyomán) azt mondja ki, hogy az a cselekedet,
amely a politikán kívül erkölcsileg tilos, a politikában megengedetté válhat (ennek alapja a
tézis olyan megfogalmazása, hogy: az, hogy egy cselekedet a politikán kívül erkölcsileg tilos
volna, nem jelenti azt, hogy a politikában is az).

A tézis abból indul ki, hogy esendő emberek vagyunk, a politikában is, ezért cselekvési
indítékaink részben erkölcsiek, részben nem azok. Mondhatjuk, hogy a nem erkölcsi
indítékok az önérdekben gyökereznek, az erkölcsi indítékok pedig arra késztetnek, hogy
legyünk tekintettel más emberek érdekeire. A két indíték összeütközésbe is kerülhet
egymással, bár az önszeretet mindig erősebb bennünk, mint a mások iránti jóindulat.

A közvetett motiváció hátterében az a kérdés áll, hogy hogyan kezeljék a politikai

intézmények az emberi természet e gyengeségét? Az egyik lehetséges (és működőképesebb)
megoldás, hogy ha kiküszöböljük az erkölcsi elvárások és az önérdek közötti konfliktust.
Azaz (és ez lett volna a másik megoldás) nem úgy alakítjuk ki a politikai intézményeket, hogy
azok nagyobb áldozatvállalást követeljenek meg az emberektől, mint amire egyébként
hajlandók.

Hanem az önérdekénél fogva szólítjuk meg az egyént, azaz olyan intézményeket alkotunk,
amelyek azt teszik a cselekvők önérdekévé, amit az erkölcs is megkívánna tőlük. Látszólag
ez a megoldás nem rokonszenves, hiszen az erkölcsi szabályokat nem azért szokás megtartani,
mert az előnyös nekünk, hanem azért, mert önmagukban értékesek. De most nekünk a fő

3
szempontunk az, hogy a politikai intézmények működőképesek legyenek, és ehhez ez az
eljárás kínálkozik a leghatékonyabbnak.

KÖZVETETT MOTIVÁCIÓ TÉZISE: ha azt találjuk, hogy a politikai cselekvés eltér az

erkölcs előírásaitól, akkor nem a cselekvők erkölcsi érzékéhez kell folyamodnunk, hanem
az intézményi szabályokat kell megváltoztatnunk oly módon, hogy a cselekvők önérdeke
ugyanazt a magatartást kívánja meg, mint amelyet az erkölcs ír elő.

A közvetett motiváció tehát arra a gondolatra épül, hogy az erkölcsi előírások teljesüléséről
az intézmények gondoskodnak, miközben az egyén a saját, erkölcsileg közömbös, vagy akár
kifejezetten vétkes nézeteit követi.

Kis azt is bemutatja, hogy a demokratikus politika sajátosságai nem helyezik hatályon kívül
a realizmus és a közvetett motiváció tézisét. A demokrácia intézményei ugyanis úgy vannak
megalkotva, hogy a hatalomból kiszorulóknak ne az alkotmányos rend felborítása, hanem a
hatalom békés visszaszerzése legyen az érdekük. Másfelől, hogy a hatalom birtokosainak
törekvései ne szakadhassanak el tartósan a hatalomnak alávetettek összességének az érdekeitől.
A demokratikus rendszer ezt nem úgy éri el, hogy kiküszöböli a politikai szereplők
különérdekeit, hanem úgy, hogy mindenkit összefogásra késztet a közös érdekek közös
megvalósítására.

A demokratikus rend beépíti intézményeinek működésébe a politikai erők versenyét, azaz a

hatalmi harcot.

4
 Pártok, pártrendszerek

Azt, hogy végső soron milyen kérdések kerülnek a politikai intézményekben ülő döntéshozók
elé, az a politikai folyamat határozza meg, amely a társadalom igényei és az intézmények
között közvetít. A modern demokráciák jellegzetessége a társadalmi és politikai sokszínűség
(pluralizmus) elismerése, az érdekképviselet és a szervezkedés szabadsága. Az érdekeiben és
nézeteiben tagolt társadalom egyes csoportjai nyíltan felszínre hozhatják konfliktusaikat,
igényeiket és megküzdhetnek ezek érvényesítéséért. A társadalmi érdekek gazdagsága a
szervezett csoportok küzdelmében eldönthető alternatívákra egyszerűsödik, melyek így
politikai választás, alku és döntés tárgyai lehetnek. A társadalom és a politikai
intézményrendszer közti közvetítő folyamatban a politikai cselekvők (aktorok) sokasága vesz
részt. Ezek között az egyik legfontosabb csoport a politikai pártoké.

Mik is azok a pártok? A párt kifejezés a latin pars, azaz ‘rész, egy darab’ szóból származik,
ugyanakkor a pars pro toto (a rész az egészet képviseli) elv alapján ténykedik. A párt
hagyományosan a megosztottság, a konfliktus és az ellentét kifejezője az egységes politikai
közösségen belül. A pártok állandó tagsággal bíró, tartósan fennálló politikai szervezetek,
amelyek: a. parlamenti választásokon versengenek a kormányzati hatalomért; b.
érdekkifejezők és részt vesznek a politikai akaratképzésben; c. a társadalmi problémák
megoldására alternatív programokat kínálnak; d. versengenek egymással a hatalmi
pozíciókért, hogy érvényre juttassák politikájukat. A modern társadalmat a munkamegosztás
fejlődése egyre bonyolultabbá tette. Kialakult a politika már említett hármas osztatú rendszere.
Ez az elkülönülés lehetővé teszi a politika körforgásán, a pártok versengésén alapuló
demokráciát. E versengés haszna: folyamatos megújulást és tanulást biztosít a társadalom
számára, mivel a sokféle pártálláspont együtt jeleníti meg a közösség akaratát. A közjó és a
közérdek pedig a pártok küzdelmének eredőjeként valósul meg. A pártok programjai között
választani lehet, az elvetett alternatívához később vissza lehet térni; így időről időre javítható
a politika fő iránya; ennek segítségével a polgárok meg tudják különböztetni a kormányzati
rendszer egészét a tisztségviselők körétől (demokrácia ≠ bal-liberális/nemzeti-konzervatív
kormány). Végül pedig, a pluralista, versengő pártrendszerben a kormány bírálata nem
veszélyezteti az egész politikai rendszer létezését.

A pártok csoportosítása

Ideológiai hovatartozás szerint:

Klaus von Beyme német politológus párttípusai:

1. Liberális pártok (a rendiség ellenfelei); 2. Radikális pártok (francia forradalmat követően
jönnek létre, demokrata pártok); 3. Konzervatív és arisztokrata pártok (régi rendi viszonyok
fenntartása); 4. Szocialista (szocdem) pártok (a negyedik rend érdekeit képviselik); 5.
Kereszténydemokrata pártok (konzervatív szerepkör átvétele + szociális kérdések
felvetése); 6. Parasztpártok (vidéki agrártársadalom érdekeit jelenítik meg); 7. Regionális és
etnikai pártok (harc a politikai önrendelkezési jogért); 8. Kommunista pártok (radikális
baloldali eszmék, forradalmi ideológia, zárt szervezeti rend); 9. Fasiszta pártok (szélsőjobb,
nacionalista, egyeduralmi törekvés); 10. Zöld pártok (új társadalmi mozgalmak tematikája s
világképe).

1
Szervezeti sajátosságaik szerint:

Keletkezésük történeti fázisai és tagságuk eltérése alapján megkülönböztetünk: a. parlamenti

pártcsoportosulásokat (csak parlamenten belül működtek – toryk és whigek); b. honorácior-
pártokat: választójog kiterjesztésével előkelőségek csoportosulása kedvtelésből; c.
tömegpártokat: választójog kiterjesztése, parlamenten kívüli, tagdíj, területi alapszervezetek,
újság, függetlenített pártfunkcionáriusok, radikális elvek, kötött mandátum (munkáspártok); d.
a néppártosodás folyamatát: munkáspártok – széles bázisú konzervatív tömegpártok. A II.
világháború után néppártok = lazább kötődés, kevésbé ideologikus, pragmatikus szemlélet,
mindegyik párt a politikai közép felé mozdul el; e. választási pártokat: az USA
kétpártrendszere, a választási küzdelem lefolytatására vállalkozó, laza politikai szövetség; f.
patronázs-pártokat: a párt fő célja állami hivatali kulcspozíciók megszerzése, saját jelöltjeik
hivatalhoz juttatása (ma már tisztán nem léteznek); g. keretpártokat: laza szövetség a
választók megnyerésére egy-egy kiemelkedő politikus támogatása érdekében (gaulle-isták); h.
Érdek- vagy rétegpártokat: korlátozott választói bázist céloznak meg egy társadalmi réteg
képviseletét vállalva fel (vállalkozók, kisgazdák stb.); i. tiltakozó (protest) pártokat:
érdeksérelmek elleni tiltakozásból fejlődnek ki (zöld pártok).

A pártok csak pártok rendszerében létezhetnek, ahol fontos az egymáshoz való viszonyuk.
A tipizálás általában a pártok számából indul ki, mennyiségi szempontú osztályozás (Giovanni
Sartori):

1. Nem versengő pártrendszerek: a. egypártrendszerek (Szovjetunió); b. hegemón

pártrendszerek (több párt létezik, de egy van kitüntetett helyzetben, klientúra rendszer –
szocialista többpártrendszer, NDK, Lengyelország 1945 és 1990 között).

2. Versengő pártrendszerek: legalább kettő, de általában több párt megosztozik a fő

funkciókon: c. kétpártrendszer: GB, USA; az egyik párt kormányoz, politikai váltógazdaság
működik; d. többpártrendszer: – mérsékelt pluralizmus: 3-5 releváns párt, általában koalíciós
kormányzás.

2
 Választási rendszerek

A képviseletről alkotott felfogás és a választási rendszerek

Arra a kérdésre, hogy melyik a legjobb választási rendszer, nem adható egyetlen helyes válasz.
Ennek egyik oka az, hogy a lehetséges válaszok mögött a képviselet ellentétes felfogásai
rejlenek, tehát a szerint tekintünk egy választási rendszert jónak vagy kevésbé jónak (nem
megfelelőnek), hogy milyen képviselet-felfogásból indulunk ki. A képviseletről alkotott
felfogás a választási rendszerek szemléleti alapja, legfontosabb vázeleme. Bár a képviseletről
a politikaelmélet több fogalmat is alkotott, a választási rendszerek nézőpontjából két, egymással
szembeállítható koncepcióról lehet beszélni, a MIKROKOZMOSZ- és a
MEGHATALMAZOTT-felfogásról.

a) A MIKROKOZMOSZ-felfogáshoz a képviselet „képmásként” való felfogása vezetett.

Kezdetben ez „megjelenítést” jelentett, majd a XVIII. század végén Mirabeau és John
Adams értelmezései szerint kiterjedt a „nemzet”, a „nép” egészére. Az amerikai Adams
szerint a törvényhozásnak a „nép pontosan megfelelő képmásának kell lennie kicsiben,
és úgy kell gondolkodnia, éreznie, érvelnie és cselekednie, mint annak”.

b) A MEGHATALMAZÓ-MEGHATALMAZOTT koncepció szerint, amelyet Thomas

Paine nyomán küldött-modellnek is neveznek, a képviselő a képviseltek érdekében,
azoknak mint megbízóknak az utasításai szerint jár el. Ebben a modellben a képviselő és
a választó közötti viszonyt az ügyvéd-kliens viszony mintájára kell elgondolni: szoros és
gyakori a kapcsolat a küldött és a megbízók között, a választások gyakoriak, rövid a
hivatalban eltöltött idő. Az állampolgárok élhetnek a kezdeményezés jogával, valamint a
népszavazás és a visszahívás intézményét is igénybe vehetik.

A „mikrokozmosz-felfogás” a képvisel kifejezés legrégebbi jelentéséből ered, a meghatalmazó-

meghatalmazott koncepció viszont abból a XVI. századi értelmezésből, amely egyaránt
alkalmazható parlamenti tagokra és más képviselőkre. A mikrokozmosz-koncepciók az
ARÁNYOS KÉPVISELETHEZ, a meghatalmazó-meghatalmazott koncepciók pedig a
TÖBBSÉGI SZAVAZÁSI ELJÁRÁSOKHOZ vezetnek. Ez abból ered, hogy a két felfogás
hívei eltérő dolgokat tartanak szem előtt. Az arányos (PR-) rendszerek hívei a parlament
összetételét, a többségieké viszont magukat a döntéseket vizsgálják, az előbbiek a
folyamatra, az utóbbiak inkább az eredményre összpontosítanak.

A választási rendszerek típusai

TÖBBSÉGI

A többségi rendszerek a „győztes mindent visz” elven alapulnak, azaz, aki a legtöbb szavazatot
kapja, azé lehet a mandátum. Ennek a rendszernek előnye, hogy nem aprózza el a parlamenti
képviseletet, mert csak a legerősebb pártok tudnak bekerülni. (A többségi rendszerek általában
kétpártrendszerrel járnak együtt.) Hátránya viszont, hogy nagyon sok szavazat elvész a
választásokon, mert azokat a szavazatokat, amelyeket nem a győztes párt képviselőjére adták,
semmilyen kompenzációs rendszerben nem gyűjtik össze.

Típusai:

- relatív többségi: az a győztes, aki a jelöltek közül a legtöbb szavazatot kapja (brit)

3
- abszolút többségi: az a győztes, aki megszerzi a szavazatok 50%-át +1 szavazatot (francia)

ARÁNYOS

Ez a rendszer azon az elven alapul, hogy a társadalom politikai megosztottságát a

parlamentnek is tükröznie kell, ezért az arányos rendszerek arra törekednek, hogy minél több
párt mandátumhoz juthasson, amit főleg úgy érnek el, hogy előnybe hozzák a kisebb pártokat
és korlátozzák a nagy pártok nyerési esélyeit. Az arányos rendszerek a listás szavazással oldják
meg ezt a problémát, ugyanis, ha lehet pártokra listán szavazni, az azt jelenti, hogy olyan párt
is mandátumhoz juthat a parlamentben, amely nincs olyan erős, hogy egyéni jelöltet juttasson
a törvényhozásba.

- a választópolgárok pártokra szavaznak

- a pártok választási listáin sorrendben több jelölt szerepel
- attól függően, hogy egy-egy párt hány szavazatot kapott, nyer el több vagy kevesebb
országgyűlési képviselői mandátumot

VEGYES

A többségi és az arányos rendszereket együtt alkalmazza, a választónak két szavazata van, az

egyiket egyéni jelöltre, a másikat pártlistára adhatja. (Ilyen a magyar rendszer is.)

4
 Nemzetközi politika
A nemzetközi rendszer alapfogalmai és a nemzetközi viszonyok elméleti irányzatai

A nemzetközi kapcsolatok tudományágként való megjelenése az első világháború utáni

válság-időszakra tehető. OK: összeomlott a száz éve funkcionáló hatalmi egyensúlyi
rendszer.

1919. május 30. – PÁRIZSI BÉKEKONFERENCIA

Megállapodás a nemzetközi kapcsolatokat kutató tudományos intézetek felállításáról. Az első
nemzetközi politika tanulmányozására alapított tanszék: WOODROW WILSON TANSZÉK
– University College of Wales (vezetője 1936 – 1947 között Edward Hallet Carr, a realista
iskola megalapítója és képviselője volt).

Kutatóintézetek: Institute for Advanced Studies (Princeton, 1939), Institute of

International studies (Yale, 1934), Center for International Affairs (1954).

Európában: Institut Universitaire des Hautes Études (Genf, 1927 – ez a Népszövetség által
létrehozott iskola volt, itt töltött el egy szemesztert 1934-35-ben Bibó István is).

Miért kezdtek el foglalkozni a nemzetközi kapcsolatok tudományos vizsgálatával?

Mert az angolszász demokráciákban sokkot váltott ki az első világháború, mint totális háború.
Felmerült a kérdés: érvényes-e a liberalizmus által képviselt elképzelés arról, hogy az
emberiség a demokrácia útján való haladással és a technikai felfedezésekkel egy olyan haladó
korszakban él, amelyben az erőszak egyre inkább kiküszöbölhető a jogállami intézmények és
hatalomgyakorlási technikák alkalmazásával. A felfogás alapja: Immanuel Kant és John Locke
politikai filozófiája, melyben az ember alapvetően békeszerető, racionálisan cselekvő és döntő,
nevelhető és tanulóképes lény.

A liberális felfogás idealista internacionalizmus volt: a nemzetközi jog fejlődése, a határokon

átnyúló kereskedelmi és gazdasági kapcsolatok világméretű integrációhoz és nemzetközi
szervezetek, intézmények kialakulásához vezetnek. Így az államok egymás közti
szerződésekkel és szövetségekkel lemondanak az erőszak konfliktuskezelő eszközként való
alkalmazásáról, szuverenitásuk jelentős részét pedig átruházzák egy világkormányra. (Ez volt
döntően a Wilson-i elvek egyik célja, illetve ezt szolgálta volna a Népszövetség létrehozása is)

Ebben az időben a nemzetközi politika mint diszciplína kutatási területe:

- a háború kialakulása és annak megakadályozása,

- válságelméletek kidolgozása (miért alakulnak ki válságok a nemzetközi rendszerben,
hogyan kezelhetők ezek).

Mi változott a második világháború után?

A Népszövetség működésének elégtelensége (nem tudta kollektív biztonsági rendszerként

megakadályozni a háborút) és a második világháború szörnyűségei sokkot váltottak ki és
rámutattak: az idealista liberális felfogás (jogi-intézményi megközelítés) nem vált be.
Következtetés: Carr szerint a normatív-jogi megközelítés, amely a Népszövetségben öltött
testet azért vallott kudarcot, mert a békét az érdekek összeegyeztethetőségére, harmóniájára

1
alapozta. Ez hiba, mert: az észt helyezte előtérbe az érdekekkel szemben, az etikát a politikával
szemben, az elméletet a gyakorlattal szemben.

Mi lett a nemzetközi politika mint diszciplína kutatási területe?

A HATALOM jelensége és ezzel összefüggésben a szereplők CSELEKVÉSEINEK az

indokai és módszerei. Ennek függvényében tárgyalták az egyensúly politika kérdését, a
kollektív biztonság kérdését. Ez az elméleti irányzat eszmetörténeti szempontból már inkább a
Machiavelli és Hobbes által képviselt politikaelméleti iskola folytatója volt. Alapfogalmak:
nemzeti érdek, nemzeti biztonság, hatalmi egyensúly.

A tudományág a nemzetközi rendszer kezdetét a vesztfáliai békeszerződéstől eredezteti (1648),

ekkor jött létre ugyanis a modern európai államrendszer, melynek szereplője az elismert
határokkal és a határok által körülvett területen élő lakosság felett szuverenitással rendelkező
állam.

A modern nemzetközi rendszer felépítése

Mik a vesztfáliai rendszer alapfogalmai?

Territorialitás elve – az állam szuverenitásának alapja és hatalmának forrása az általa

ellenőrzött terület. Ezen a területen az állam erőszak-monopóliummal rendelkezik, jogrendszert
és adórendszert tart fenn. Ez az elv hozta létre a be nem avatkozás elvét is. A terület, állam,
nép és nemzet fogalmai egymással szinonim fogalmakká váltak (ahol a fejlődés egészségesen
ment végbe!) és létrejött az állam felfogásának két nagy irányzata: az állampolgári (francia) és
az etnikai (német) modell.

Szuverenitás elve – az államok a nemzetközi rendszer önálló és alapvető (bár nem feltétlenül
egyetlen) szereplői, nincsenek egy felettük álló szuverénnek alávetve. Az államok
érdekképviselete az önsegély-elvén alapszik: minden állam érdekeinek védelmére és
érvényesítésére, hatalmának és befolyásának megőrzésére, növelésére törekszik. (Illetve az
állam befelé is szuverén.)

Legalitás elve – az államok közötti kapcsolatokat a szerződések és a nemzetközi jog

szabályozza, ezek pedig az önkéntesség elvén alapulnak. A szuverén államok (mivel
főhatalommal rendelkeznek) egyenjogúak, függetlenül a nagyságuktól és hatalmuktól. A
hadviselés joga ugyanakkor az állami szuverenitás legitim kifejeződése, amelyet semmilyen
diplomáciai szabály nem korlátozhat.

A nemzetközi rendszer szereplői

- Államok és ezek egymás közti kapcsolatrendszere.

- Nemzetközi szervezetek és intézmények.
- A nem kormányzati szervezetek nemzetközi kapcsolatai.
- A nemzetközi politikát a nemzetközi szervezetek befolyásolják leginkább, de az állam
továbbra is az elsődleges politikai szereplője a nemzetközi kapcsolatoknak.

2
- A nemzetközi szervezetek jelentősége a jövőben csak nőni fog, ha figyelembe vesszük
azokat a világméretű politikai és egyéb természetű problémákat, amelyek az utóbbi 50
évben felmerültek. (Szuperhatalmak létrejötte, gyarmati rendszerek összeomlása, a
globalizáció, a túlnépesedés, élelmezési problémák, környezetvédelem, stb.)

Az Egyesült Nemzetek Szervezete (ENSZ)

Az ENSZ a Népszövetség megszűnése következtében a második világháború után jött létre és

jelenleg az egyetlen globális nemzetközi politikai szervezet, és mint ilyen, a nemzetközi
rendszer legfontosabb szereplője. A világ majdnem összes országa a tagja (ez 193 országot
jelent.) Az ENSZ kiemelt szerepet játszik az államok közötti kapcsolatok és együttműködés
fenntartásában és fejlesztésében, de különösen fontos szerepe van a nemzetközi biztonság és
béke megőrzésében. 1945. október 24-én lépett hatályba a szervezet Alapokmánya.

Az Alapokmány 19 fejezetből áll, rögzíti a szervezet céljait, alapelveit és működési szabályait.

Preambulum
Ez a rész rögzíti, hogy a létrehozó államok azért hozták létre a szervezetet, hogy megóvják a
jövő generációit a háború borzalmaitól, és hitet tegyenek az alapvető emberi jogok és a
nemzetek egyenjogúsága mellett.

Erőiket egyesítve kívánják biztosítani, hogy fegyveres erő alkalmazására – kivéve, ha a

közérdek úgy kívánja – a jövőben ne kerüljön sor.

Elő kívánják mozdítani valamennyi nép gazdasági és társadalmi fejlődését.

Az ENSZ céljai (Alapokmány I. fejezet 1. cikkely):

1. A nemzetközi béke és biztonság fenntartása, a békét fenyegető cselekmények megelőzése

és megszüntetése, a keletkező viszályoknak az igazságosság és a nemzetközi jog alapján
történő rendezése.
2. A nemzetek közötti baráti kapcsolatok fejlesztése a népek önrendelkezési joga és a
nemzetek egyenrangúsága alapján.
3. Az emberi jogok és az alapvető szabadságjogok előmozdítása mindenki számára fajra,
nemre, nyelvre vagy vallásra való tekintet nélkül.
4. Az egyes nemzetek által e közös célok érdekében kifejtett erőfeszítések összeegyeztetése.

Az ENSZ autonóm főszervei

 KÖZGYŰLÉS

Az összes tagállam képviselteti magát a közgyűlésben, max. 5 fős delegációkkal. Bármilyen

kérdést megvitathat, de határozatai nem kötelezik a tagállamokat, két esetet kivéve: a szervezeti
és pénzügyi kérdésekben hozott határozatok esetében. Minden tagállam egy szavazattal
rendelkezik.

3
 BIZTONSÁGI TANÁCS

A BT kiemelt politikai és jogi státusszal bír az ENSZ szervei között. Fő feladata a nemzetközi
béke és biztonság megóvása, határozatai pedig kötelező erejűek a tagállamokra nézve.
Felépítését tekintve 5 állandó (USA, Orosz Föderáció, Nagy-Britannia, Franciaország, Kína) és
10, rotációs rendszerben kétévente újraválasztott nem állandó tagja van.

Amikor a BT érdemi kérdésben hoz döntést (például a nemzetközi békét és biztonságot

fenyegető országokkal szembeni lépéseket, szankciókat akar bevezetni), akkor a döntéshez 9
szavazat szükséges, de ebben benne kell lennie az öt állandó tag „igen” szavazatának is. Ha
valamelyik állandó tag nemmel szavaz, akkor a határozat nem születhet meg (ezért nem helyes
ebben az összefüggésben az állandó tagok vétójogáról beszélni).

A BT jogosult szankciók alkalmazására is, egy olyan tagállammal szemben, aki nem hajtja
végre a kötelező határozatot. A szankció lehet monitoring (ENSZ-megfigyelők kiküldése),
lehet embargó (például gazdasági vagy fegyverszállítási), illetve a legsúlyosabb esetben
fegyveres erő alkalmazása. Ez utóbbira a mai nemzetközi rendszerben egyedül a BT
jogosult.

 GAZDASÁGI ÉS SZOCIÁLIS TANÁCS

Feladata a tagállamok gazdasági, társadalmi, emberi jogi és kulturális együttműködésének

hatékony elősegítése. Tagjait a Közgyűlés választja, évente 1/3-át újraválasztják. Vizsgálatokat
végezhet, jelentéseket és ajánlásokat tehet a Közgyűlésnek.

 GYÁMSÁGI TANÁCS

Feladata a nemzetközi gyámsági rendszerrel kapcsolatos kérdések vizsgálata, elsősorban a

gyarmati rendszerek felbomlása révén függetlenné váló államok segítése. A GYT 1993-ban
tartotta utolsó ülését, miután a BT 1994-ben teljesítettnek nyilvánította a GYT napirendjén
szereplő feladatokat.

 NEMZETKÖZI BÍRÓSÁG

A NB az egyetlen főszerv, melynek székhelye nem New York-ban, hanem Hágában van. 15
tagja van, akiket 9 évre választ a BT, egyszerű többséggel.

A NB joghatósága az érintett államok hozzájárulásán alapul, három formában:

1. Érintett felek közötti külön megállapodás.

2. Nemzetközi szerződések záró rendelkezései alapján.
3. A NB kötelező joghatóságának előzetes elfogadása alapján, ha a másik állam is hasonló
nyilatkozatot tett.

A NB jogforrásai:

- Nemzetközi egyezmények, melyek jogszabályokat állapítanak meg.

- Nemzetközi szokásjog.
- Általánosan elfogadott jogelvek.
- Bírósági döntések, jogtudósok állásfoglalásai.

4
 TITKÁRSÁG

A főtitkár és a szervezet tisztviselői kara tartozik ide, a főtitkár az ENSZ első számú képviselője,
a BT javaslatára a Közgyűlés választja 5 évre. Elnököl, évente pedig jelentést készít a
Közgyűlésnek. Személye kiemelt politikai jelentőséggel bír az Alapokmány 99. cikkelye
értelmében.

A nemzetközi kapcsolatok elméleti irányzatai

REALIZMUS (képviselői: Edward Hallet Carr, Hans J. Morgenthau)

 Morgenthau szerint a szuverén államokból álló nemzetközi rendszer kormány nélküli,

anarchikus és decentralizált jellegű – erre kell alapozni, a nemzetközi viszonyok elméletét
is. Szemben áll a liberális megközelítés jogi-normatív szemléletével, amely az értékeket
hangsúlyozza, és a tényekre fekteti a hangsúlyt.
 A realitás ugyanis nem indokolja, hogy világközösségről, vagy az államok közös, kollektív
érdekéről beszéljünk. Ami releváns tényező: a nemzetállam és annak érdekei. A
nemzetközi politika főszereplője az állam.
 A tények figyelembevételével és összefüggésbe állításával ki tudjuk kidolgozni a
racionális cselekvés modelljét. Ha pedig az állami érdeket képviselő politikus a felismert
érdekek és tények függvényében cselekszik, akkor cselekvése racionális lesz:
minimalizálja a kockázatokat és maximalizálja az előnyöket. Ez jelenti a hatalomként
felfogott nemzeti érdeknek megfelelő cselekvést. Ilyenformán viszont a nemzetközi
politika hatalmi politika. Hatalmi politika pedig azért lehetséges, mert nincsen egységes
normatív környezet, olyan, ami minden államot átfog. Ezért az államok a saját érdekükben
folyamodnak az erőszak monopólium és a legalitás elvének alkalmazásához. (Lásd
Hobbes filozófiája!) Hobbes szerint az államon belül létrejön a főhatalom, és ezzel a béke,
biztonság állapota, de az államok között továbbra is a természeti állapot uralkodik, mert
az államok fölött nincsen szuverén! Ezzel Hobbes önálló szférát jelöl ki a politikai cselekvés
területének, mint tudományterületnek.

Mi a helyzet a morál/etika és politika viszonyával?

 A realista iskola szerint feloldhatatlan ellentét és feszültség van a politikai cselekvés és a

morális szféra között, ennyiben gyakorlatilag Machiavelli álláspontját viszik tovább. Az
egyén feláldozhatja magát a nemzetéért, a politikai közösségért, amiben él, de az állam nem
teheti ezt meg, mert pont a közösség megvédése, a nemzeti érdekek védelme a célja.
 Univerzális, absztrakt formában megjelenő normák tehát nem léteznek, minden norma
alkalmazásának lehetősége csak konkrét, körülhatárolt helyen és időben értelmezhető.
 Carr szerint a normáknak annyi funkciójuk van, hogy biztosítják a nemzetközi rend
egységét, de igazából ezek a hatalmi törekvések igazolására szolgálnak. Ezt azzal a példával
is igazolja, hogy egy államon belül is van egy réteg, ami hegemóniát, vagy vezető szerepet
gyakorol, de ennek a hegemóniának nem részese mindenki.

NEOREALIZMUS (képviselői: Kenneth Waltz, Henry Kissinger)

 A neorealizmus a realista iskola koncepcióját viszi tovább, de számos módosítással.

5
 1. Egyrészt nagyobb figyelmet szentel az állami hatalom tényezői között a gazdasági
hatalomnak.
2. Másrészt a tudományosság igénye alapján elméleti módosításokat hajt végre: elutasítja
azt a tételt, hogy az államok egymás közti együttműködésének és viselkedésének
motivációi az emberi természetre vezethetők vissza.
 Kenneth Waltz szerint a nemzetközi politika világát nem az államok, hanem a nemzetközi
rendszer, mint rendszer felől kell szemlélnünk. Nem az államok – mint a rendszer
egységei – magatartása felől kell a nemzetközi politika folyamatait vizsgálnunk, hanem a
rendszer egészének függvényében. A nemzetközi rendszernek ugyanis vannak olyan
működési sajátosságai, amelyek az államok számára bizonyos értelemben kényszert és
meghatározott cselekvési pályákat jelentenek. Ezért különbséget kell tenni struktúra és
egység, nemzetközi rend (szervező elve: anarchia) és állam (szervező elve: hierarchia)
között.
 Az államok a modern nemzetközi rendben nem tudják hatékonyan befolyásolni a
világpolitikát, inkább a rendszer az, ami befolyásolja az állami politikát.
 Így a nemzetközi rend egységes struktúrája egységesítő hatással van a nemzetállamokra,
az őket érő kényszerek homogenizálják őket, a különbség abban van, hogy a nagyobb
államok jobban ellen tudnak állni a struktúrából eredő kényszereknek (lásd globalizáció).
 A nemzetközi rendszer self-help rendszer, amelyben az államok az önsegély és az erőszak-
monopólium eszközét alkalmazzák.
 Az államok állandóan értékelik egymás hatalmának változásait, ebből született a hatalmi
egyensúly elmélet, mint a nemzetközi rendszer elmélete. A hatalmi egyensúly pólusok
között jön létre, a pólusok pedig olyan nagy- vagy szuperhatalmakat jelölnek, amelyek
képesek egymás megsemmisítésére (bipoláris rendszer).
 Joseph Greco: Az alapvetően interdependenciára épülő nemzetközi rendben nem
egyértelmű az együttműködés lehetőségeinek javítása, mert az államok az
együttműködésekből nem az abszolút, hanem a relatív nyereséget akarják kihozni, azaz azt,
hogy a másik államhoz képest minél többet nyerjenek a kooperáción. Másrészt az erőszak
alkalmazásának lehetősége a minél nagyobb biztonságra való törekvést eredményezi: így
viszont nem lesz nagyobb a biztonság (fegyverkezés, háború alkalmazása), csak egy
versengés alakul ki – ez a biztonsági dilemma, Waltz szerint ez eredményezi a háborúk
kialakulását.

IDEALIZMUS (liberális institucionalizmus – képviselői: Hedley Bull, Adam Watson)

 A nemzetközi rendszert társadalmak kapcsolataiként fogja fel, ebben pedig az értékek

kifejeződése és érvényre juttatása a legfontosabb, és a határokon átnyúló nem állami
társadalmi és gazdasági szereplők (NGO) kapcsolatai. Nagy jelentőséget tulajdonít a
nemzetközi intézmények (mint a béke biztosítékai) működésének, a társadalmi változások
globális hatásainak, a diplomáciai szabályoknak.
 A liberalizmus által képviselt elképzelés: az emberiség a demokrácia útján való haladással
és a technikai felfedezésekkel egy olyan haladó korszakban él, amelyben az erőszak egyre
inkább kiküszöbölhető. Elsősorban a jogállami intézmények és hatalomgyakorlási
technikák alkalmazásával. Így lesz az „államok rendszeréből” az „államok társadalma”. A
felfogás alapja: Immanuel Kant és John Locke politikai filozófiája, melyben az ember
alapvetően békeszerető, racionálisan cselekvő és döntő, nevelhető és tanulóképes lény.
Illetve Hugo Grotius elmélete az államok közötti kapcsolatokat szabályozó normáról és
jogról.

6
 A liberális felfogás idealista internacionalizmus volt: a nemzetközi jog fejlődése, a
határokon átnyúló kereskedelmi és gazdasági kapcsolatok világméretű integrációhoz és
nemzetközi szervezetek, intézmények kialakulásához vezetnek. Így az államok egymás
közti szerződésekkel és szövetségekkel lemondanak a legitim erőszak monopóliumáról, azt
átruházzák a világkormányra, szuverenitásuk egyéb elemeivel együtt. (Ez volt döntően a
Wilson-i elvek egyik célja, illetve ezt szolgálta volna a Népszövetség létrehozása is)
 A neoliberális iskola képviselői annyiban újítottak a klasszikus liberalizmus elméletén,
hogy – szemben a neorealista iskolával – lehetségesnek tartják olyan államok közti
együttműködés kialakítását, amely minden szereplő számára egyformán előnyös és
nyereséget jelent.
 Másrészt a nemzetközi szervezeteknek jóval nagyobb figyelmet szentel. Két álláspont a
neoliberális iskolán belül:
1. a nemzetközi szervezetek az államokhoz képest alárendelt szereplők, az államok között
léteznek, és segédeszközként funkcionálnak,
2. a nemzetközi szervezetek az államok mellett helyezkednek el, gyakorlati (de facto)
önállósággal rendelkeznek.

STRUKTURALIZMUS (globalizmus, vagy világrendszer-elmélet)

Ennek az iskolának az elméleti alapját a marxizmus jelenti.

 A nemzetközi kapcsolatok világát a hatalom és a jólét egyenlőtlen eloszlása jellemzi, ezért
vannak háborúk is. Nagy figyelmet szentel tehát a gazdasági szempontnak.
 Az államok közös feladata az, hogy ezeket az egyenlőtlenségeket megszüntessék. Ehhez
ugyanakkor fel kell adni az önsegély elvét, mert annak alkalmazása az egyik felet domináns,
biztonságos és jóléti pozícióba hozza, a másikat pedig függő és kizsákmányolt pozícióba.
 Ha az érdekkonfliktusok és a háborúk megszűnnek, akkor lehet egy idealista koncepciót
kidolgozni, és akkor valósul meg az államok közötti szolidaritás.
 A háborúknak két fajtáját különbözteti meg a strukturalista iskola:
1. a gyarmati rendszer felszámolására irányuló „emancipációs” vagy „függetlenségi”
háborút (igazságos háború!),
2. úgynevezett „reakciós háborút”, amely valamilyen hatalom, vagy globális elit érdekeit
védi, vagy gyarmati pozíciók fenntartására irányul.