A regény Oroszországban játszódik, az orosz történelem,

politika és kultúra 1800 esztendejét öleli fel. Rutherfurd

hatalmas családregénye ugyanolyan sokrétű, mint
maga Oroszország: durva és egzotikus, büszke, de
ellenségeitől rettegő, ősi babonákba merült világ, amely
szüntelen keresi a kibontakozás lehetőségeit.

A Ruszkában Edward Rutherfurd egy nagy civilizáció

hősi történelmét hús-vér emberi történetté fordítja át, a
bátorság és a küzdelem történetévé, melyben négy
család életét beszéli el, családokét, akiket elválaszt a
származásuk, de sorsuk mégis összefonódik, ahogy a
hatalmas ország jövőjét alakítják.
Edward Rutherfurd

Ruszka

ALEXANDRA
 A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:
Edward Rutherfurd: Russka
Random Century Group, 1991
20 Vauxhall Bridge Road, London, SW1V 2SA

Fordította: Pete Klára

Copyright © Edward Rutherfurd, 1991

Hungarian translation © Pete Klára

Minden jog fenntartva.

Tilos ezen kiadvány bármely részét sokszorosítani,
információs rendszerben tárolni, vagy sugározni bármely
formában vagy módon, a kiadóval történt előzetes
megállapodás nélkül; tilos továbbá terjeszteni másféle
összefűzésben, borítással és tördelésben, mint amilyen
formában kiadásra került.

Kiadja a Pécsi Direkt Kft. Alexandra Kiadója, 2004

7630 Pécs, Alkotás u. 3.
Telefon: (72) 777-000
www.alexandra.hu
e-mail: online@alexandra.hu

Felelős kiadó a kft. ügyvezető igazgatója

Felelős szerkesztő Csatay Richárd
A kiadvány magyar változatát Merényi Tamás tervezte

Megjelent szám 74,15 (A/5) ív terjedelemben

ISBN 963 367 855 2

 Ezt a könyvet tisztelettel ajánlom mindazoknak,
akik Optina Pustin kolostori közösségének újjáépítésén
munkálkodnak.
 ELŐSZÓ

RUSZKA: A HELY
A regényben Ruszkának nevezett mindkét település – melyek
közül az első délen, ennek utódja pedig északon fekszik –
kitalált hely, jóllehet a múltban valóban létezett valahol egy
kis falucska, mely ezt a nevet viselte. Mindkét képzeletbeli
Ruszka a környező vidék sajátosságainak ötvözete. A
főcselekménynek otthont adó északi Ruszka ősi városa és
kolostora, bár annak csak kicsinyített mása, de Szuzdal ősi
városára hasonlít, ahol e könyv egy része íródott. A
varázsforrásokat északnyugaton, Izborszk ősi erődítményénél
láttam, a Bobrov-kúria pedig nagyon hasonlít a Puskin család
birtokához.

RUSZKA: A REGÉNY
A Ruszka történelmi regény. Az összes család: a Bobrovok,
Szuvorinok, Romanovok, Ivanovok, Karpenkók, Popovok,
illetve Pinyegin személye is fikció. Ám miközben
évszázadokon átívelő történetüket követtem, valós történelmi
személyek és olyan események közé helyeztem őket, melyek
valóban megtörténtek, vagy megtörténhettek volna.
Annak ellenére, hogy Oroszország egyre vonzóbb lesz
nyugaton, e hatalmas ország földrajzát és történelmét az
olvasók többsége nem igazán ismeri. Ezért minden tőlem
telhetőt megtettem annak érdekében, hogy a történelmi
kereteket számukra felvázoljam. Remélem, sikerül elég
információt átadnom anélkül, hogy ez terhessé válna.
Esetenként megengedtem magamnak, hogy az elbeszélés
egyszerűsítése érdekében egyes eseményeket időben kissé
közelebb hozzak egymáshoz, ám – hitem szerint – ezzel
egyszer sem tettem erőszakot a történelmen.
 Abbéli igyekezetemben, hogy az orosz kultúra
megdöbbentő gazdagságából és különleges karakteréből
átadjak valamit, szabadon merítettem az orosz folklór és
irodalom tárházából. A végeredmény – akármilyen is –
természetesen az én művem; remélem azonban, hogy
mindazok, akik járatosak e területeken, úgy érzik majd, hogy
régi barátaikat látják viszont e könyv lapjain.

ÖSSZEFOGLALÓ
Ezt a könyvet 1987-től 1991-ig írtam, mely időszakban több
alkalommal is ellátogattam Oroszországba. Az ott töltött idő
összességében véve több hónapot tett ki. Egyéni utazásaim
során amellett, hogy hosszabb időt töltöttem Moszkvában és
Leningrádban, eljuthattam olyan északnyugati helyekre,
mint Kizsi, a Baltikum, a Moszkva környéki középkori
városok gyűrűje, Kijev, Csernyigov és Ukrajna. Déli
utazásaim pedig elvezettek Odesszába, a Krím-félszigetre, a
Don-vidék kozák területeire, a Kaukázusba, illetve a sivatag
városaiba, Khivába és Szamarkandba. Barátaimnak
köszönhetően eljuthattam Gusz Hrusztálnyij városába, mely
ugyanazon a vidéken fekszik, ahol a képzeletbeli északi
Ruszka. Az írószövetség jóvoltából pedig meglátogathattam
Rjazany ősi városát, illetve a helyén korábban álló, mongolok
által lerombolt még ősibb város maradványait – ez az emlék
máig elkísér.
Legfontosabb élményem azonban az volt, amikor szintén
az írószövetségnek köszönhetően megnézhettem Optina
Pustin nemrégiben helyreállított kolostorát. Véletlenül éppen
azután érkeztünk, hogy a szerzetesek megtalálták a híres
tizenkilencedik századi bölcs, Ambrus Atya földi
maradványait, s érkezésünk reggelén ezt az eseményt
ünnepelték. Nagyon egyszerű ünnepség volt, mely azonban –
legalábbis szeretném azt hinni – a kívülálló számára is
bepillantást engedett az igazi Oroszország életébe. Engem
pedig egyszer s mindenkorra meggyőzött arról, hogy ha
bármit is meg szeretnénk érteni e különleges ország jelenéből
és lehetséges jövőjéből, akkor a legfontosabb, hogy amennyire
csak tudunk, megmerítkezzünk a múltjában.

KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS
Mély hálával tartozom dr. Lindsey Hughes professzornak
(University of London) és Miss Cathy Potternek (Yale
University, University of Wisconsin), akik elolvasták a teljes
kéziratot, és kijavították a hibákat. Ha mégis maradt benne
hiba, az kizárólag az én felelősségem.
Köszönet Paul Bushkovitch professzornak (Yale
University), aki elindított az utamon.
Rendkívül hálás vagyok Mr. E. Kasinecnek, illetve a New
York Public Library szláv részlegén dolgozó munkatársainak;
a Butler Library és a London Library munkatársainak
töretlen segítségükért és előzékenységükért. Külön köszönet
illeti a New Yorkban székelő Amerikai Autokefál Ortodox
Egyház Püspöki Szinódusát, valamint a Szent Vlagyimir
Szeminárium munkatársait, akik számos könyvet segítettek
megszerezni.
Köszönet illeti Mr. John Robertset, aki jó néhány hasznos
kapcsolat kiépítésében nyújtott készséggel segítséget, illetve
Mr. Vlagyimir Sztabnyikovnak, a moszkvai Írószövetség
elnökének, aki rendkívüli mértékben megkönnyítette
Oroszországi utazásaimat, ezenkívül rengeteg hasznos
tanácsot és bátorítást adott. Köszönöm a leningrádi Ermitázs
dolgozóinak segítségét, akik különösen kedvesen bántak
velem.
Rajtuk kívül még rengetegen segítettek nyugaton és a
Szovjetunióban egyaránt túl sokan vannak ahhoz, hogy
mindnyájuk nevét megemlítsem. Vendégszeretetüket és
önfeláldozó segítségüket ezúton is köszönöm.
Rendkívül szerencsésnek mondhatom magam, hogy olyan
ügynököm van, mint Gill Colleridge, illetve olyan
szerkesztőim, mint Betty Prashker és Rosie Cheetham – az ő
türelmük és nagylelkű segítségük nélkül ez a könyv sem
született volna meg.
Mély hálával tartozom Susannek, a feleségemnek
kedvességéért és türelméért, mely a könyv hosszú vajúdási
korszaka alatt végig kitartott.
Végül külön köszönetemet szeretném kifejezni az Optina
Pustin kolostor archimandrita szerzeteseinek, akik pár
felejthetetlen pillanatra bepillantást engedtek nekem
Oroszország szívébe.
 Erdő és sztyeppe

ANNO DOMINI 180

A sztyeppe csendes volt azon az éjszakán. Az erdő úgyszintén.
Lágy szellő suhant át a tájon.
A folyó mellett rejtőző falucska hat kunyhójának
egyikében aludt az anya, mellette gyermeke.
Semmi veszélyérzete nem volt.
Fent, a magasban, a csillagfényes nyári égen időről időre
sápadt felhők vonultak lassú menetben, s lágyan ragyogtak a
délen lenyugodni készülő hold fényében.
Úgy jöttek kelet felől, mint a lovasok, lobogó fehér
leplekkel, csak az ég tudja, micsoda végtelen sztyeppékről.
Méltóságteljesen szétterültek a folyó kanyarulatában
megbúvó falucska pár kunyhója felett, majd a falu mögött
húzódó, feltehetőleg ugyanolyan végtelen erdő felé vették
útjukat.
A falu a folyó délkeleti partján feküdt. A tölgy-, hárs-,
nyír- és fenyőerdők itt gyérebben nőttek, fokozatosan
átengedve a helyet a tisztásoknak és a széles, füves
térségeknek – ahol a hatalmas sztyeppe vette kezdetét. A
folyócska másik, északnyugati partján sűrű, sötét, összefüggő
erdőség feküdt.
Az itt megtelepült három család öt nyárral ezelőtt
érkezett. Elhagyott, ősi földsáncot találtak, melyet teljesen
benőttek a cserjék. Megtisztították a területet, az alacsony
földhányásra cölöpfalat húztak, majd a falon belül felépítették
féltucatnyi kunyhójukat. A közeli erdőből kihasítottak két
nagy, idomtalan földdarabot. Még beljebb haladva az erdőben
kisebb irtások kusza foltjai tűntek elő.
Néhány száz méterrel lejjebb, a folyás irányában a folyó
mindkét partja mocsarassá vált, s több kilométeren át az is
maradt.
 Lágy szellő suhant át a tájon. Végigsimított a fák tetején,
a levelek fonákja sápadtan csillámlott a csillagfényben. A
kanyargó folyó vize és a mocsár átragyogott a fákon.
A falevelek zizegésén kívül alig volt hallható nesz. Itt-ott
kis állatok motozása, halkan lépkedő szarvasok zaja
hallatszott. Valahol a mocsár mellett, a békák
kuruttyolásának monoton hátterében az éles fül egy erdőben
utat törő medve reccsenő lépteit vehette volna ki. A falu
közelében azonban egyedül a falevelek hangja hallatszott,
illetve időről időre a susogás, ahogy a szellő végigsimított a
hosszú árpaföldön, teljes hosszában végigborzongatva.
Az Úr 180. évében történt – és mégsem akkor. A jövőben
majd ezzel az évszámmal jelölik, ám a keresztény naptárt
akkoriban még nem használták. Messze délen, a római Júdea
provinciában, ahol a názáreti Jézus élt, a tanult zsidó rabbik
kiszámították, hogy ez a világ teremtésének 3940. éve. Ez volt
Jeruzsálem lerombolásának 110. éve. Másutt, a hatalmas
Római Birodalomban Marcus Aurelius uralkodásának
huszadik, s egyben utolsó éve, valamint Commodus
egyeduralmának első éve volt. Perzsiában ez volt a
Szeleukidák 491. éve.
A szél fújt, és mégsem fújt. Néha az egész mező
mozdulatlanul állt, vagy éppen a másik irányba hajlott,
mintha a keleti szél lustán megpihent volna, hogy aztán újra
végigsöpörjön az érett árpán.
Akkor melyik évet is írták abban az erdőszéli kis faluban?
Ha azt nézzük, hogy mennyire tartották számon, akkor
egyiket sem. Öt éve volt annak, hogy a falu előző vezetője
meghalt. A civilizált világ számára ismerős roppant számolási
rendszerek, illetve ezek írásos rögzítése ismeretlen volt
errefelé. Még ha ismerték volna is, nem lett volna semmi
jelentősége számukra.
Ez volt az a vidék, mely egykor majd Oroszországként
válik ismertté.

Lágy szellő suhant át a tájon.

 Az anya kisfia mellett feküdt. Alvás közben az elmúlt nap
nyugtalanító gondolatai úgy szálltak el tudatából, mint ahogy
a sápadt felhők átvonulnak az erdő fölött, vissza a folyó mögé.
Békésen szendergett.
A kunyhóban tizenketten aludtak. Öten – közéjük
tartozott Lebegy és fia is – a nagy kemence mentén végigfutó
széles padkán feküdtek. Ezen a meleg nyári éjszakán nem
gyújtottak be a kemencébe. A levegő megtelt az egész nap a
földön dolgozó emberek édes – egyáltalán nem kellemetlen –
földszagával. Ehhez keveredett hozzá a friss fű illata, melyet
a nyitott, négyszögletes ablakkereten át hozott be a szellő.
A nő a fapadka egyik végén – vagyis nem túl előkelő
helyen – feküdt, mivel ő volt férjének legidősebb asszonya.
Huszonhét éves volt, már nem fiatal. Arca széles, csípője
pedig máris megvastagodott. Sűrű, szőke haja leomlott a
padka szélén.
Telt karján egy ötéves kisfiú feküdt. Voltak gyermekei
őelőtte is, ám azok meghaltak, így egyedül ez a fiú maradt
neki.
Tizenöt éves volt, mikor férjhez ment, s mindig tudta, férje
csak azért vette el, mert erős volt: azért került ide, hogy
dolgozzék. Mégsem érzett sok okot a panaszra. A férjéből nem
hiányzott a kedvesség. Még negyvenévesen is magas, jóképű
férfi volt, szél cserzette arcában volt valami lágy, sőt érzéki
vonás, s mikor feleségével találkozott, világoskék szemében
pajkos fények villantak, miközben így üdvözölte: „Itt jön az én
mordvinom”.
A férje szeretettel ejtette ki ezt a szót. A többiek nem.
Lebegy nem volt a törzs teljes jogú tagja. Férjének klánja
félvérnek tartotta őt: végül is ki volt az anyja? – egy erdőlakó,
egy mordvin.
A finnugorok az idők kezdete óta az észak felé több száz
kilométer hosszan elterülő erdőségekben és mocsarakban
éltek elszórtan, közéjük tartozott anyja törzse is. Ezek a
széles pofacsontú, mongoloid vonású, sárgás bőrű népek
azokon az elhagyatott vidékeken halásztak-vadásztak, s élték
a maguk primitív életét kicsiny kunyhóikban vagy földbe
ásott vermeikben. Napforduló idején körbeállhattak, hogy
magas, durva orrhangjukon elkántálják énekeiket a halvány
napnak, mely télen északabbra vonul, s csak ritkán mutatja
meg az arcát, nyáron pedig megtagadja a földtől az éjszaka
nyugalmát, a vidéket a hosszú, fehér éjszakák fényében
fürdeti, és sápadt villódzásokkal remegteti a horizontot.
Az utóbbi időben férje – fehér bőrű, szláv nyelvet beszélő –
népe kis telepes csoportokat küldött ezekbe a keleti és északi
erdőkbe. Ezen kolóniák némelyike – köztük a férje klánja is –
földműveléssel és marhatartással foglalkozott. A szlávok és a
primitív finnségiek találkozása ritkán okozott bármiféle
konfliktust ezen a roppant kiterjedésű földön. Tízezerszer
több ember számára elegendő föld és a vad volt errefelé. A két
nép között vegyes házasságok is előfordultak – mint az anyja
esetében. A falu népe mégis lenézte az erdőlakókat.
A férje tréfából nevezte őt mordvinnak – mivel ez nem az
anyja kicsiny törzsének, hanem a messzi északon élő
hatalmas népnek volt a neve. Ezáltal még inkább idegennek
tűnt, jóllehet felerészben tisztavérű szlávnak született. Férje
mindezt csak kedves ugratásnak szánta. Azonban, töprengett
szomorúan, mindig eszébe juttatta a törzs többi tagjának,
hogy őt le kell nézniük.
Különösen az anyósának. Az anyós hatalmas, erőteljes
alakja fenyegető viharfelhőként tornyosult Lebegy élete fölé
lassan már tizenhárom éve. Az asszony oroszlánszerű arca – a
nagy, súlyos orcákkal – időnként nyugodtnak, sőt
barátságosnak tűnhetett. Elég volt azonban a legkisebb hiba
Lebegy részéről – egy elejtett orsó, vagy kiömlött tejföl –,
anyósa máris őrjöngő dührohamban tört ki. A ház többi
asszonya csöndben maradt ilyenkor, a padlót bámulták, vagy
lopva felé pislogtak. Ő pedig tudta, hogy a többiek boldogok –
azért is, mert megmenekültek, s azért is, mert a harag rá, a
kívülállóra zúdult. Miután dühe elpárolgott, anyósa nyersen
ráförmedt, hogy menjen vissza dolgozni, majd a többiekhez
fordult, s vállat vonva odavetette:
 – Mit is várhatna az ember egy mordvintól?
Mindez elviselhető lett volna, ám saját családja még
jobban megnehezítette a dolgát. Mindkét szülője az előző
évben halt meg, egyedül hagyva őt és az öccsét. És pont az
öccse volt az, aki tegnap is megríkatta.
Pedig nem akart fájdalmat okozni neki. Csak éppen
örökösen meggyűlt a baja a falu vezetőjével. Széles, kissé
bárgyú arcán mindig mosoly ült, mintha részeg lenne; s úgy
tűnt, csakis két vágya van az életben: hogy vadásszon, és
hogy kis unokaöccsének örömöt szerezzen.
– Kijnek nincs szüksége rád – mondta mindig az öccsének
–, és ha nem engedelmeskedsz a főnöknek, akkor nekem sem.
Teljesen haszontalan volt a korholás. A fiú utált a
földeken dolgozni, időnként minden engedély nélkül napokra
eltűnt az erdőben (miközben a falubeliek dühösen zúgolódtak
ellene), majd váratlanul feltűnt nővére szeme előtt zömök,
erőteljes alakja, amint hosszú léptekkel sietett vissza. Az
övén egy tucatnyi irha himbálózott, arcán pedig a megszokott
idióta mosoly ült. A főnök elátkozta a fiút, anyósa pedig
megújult utálattal nézett a nővérére, mintha az egész az ő
hibája lenne.
Most pedig ostobaságai betetőzéseként a következőt ígérte
a kisfiúnak:
– Legközelebb, ha elmegyek vadászni, hozok neked egy
medvebocsot, kicsi Kij. Majd a kunyhó előtt tarthatod
megkötve.
– De Mal, a főnök azt mondta, el kell hagynod a falut, ha
még egyszer engedetlen leszel – emlékeztette a kisfiú. Állandó
távollétei miatt ugyanis a főnök büntetésből megtiltotta neki,
hogy abban az évben még egyszer vadászni menjen.
A fiú azonban egy szót sem szólt, csak lehajtotta nagy,
szőke üstökét, s tovább mosolygott a maga bugyuta módján.
– Miért nem veszel magadhoz egy asszonyt? Igazán
abbahagyhatnád ezt az ostobaságot! – kiáltott rá.
– Ahogy parancsolod, Lebegy nővérem – és vigyorogva
lehajtotta a fejét.
 Azért mondta ezt, hogy felbosszantsa nővérét, hiszen a
faluban jóformán senkit sem neveztek a teljes nevén. A
kisfiút, Kijt általában kis Kijnek hívták. Az ő teljes nevét, a
Lebegyet is csak ritkán használták. Gyermekkorától kezdve
szeretetteljes becenevén hívták: Hattyúcskának. Malnak is
volt gúnyneve, melyet az emberek akkor használtak, ha
éppen haragudtak rá valamiért – ilyenkor Léhűtőnek hívták.
– Léhűtő! – rivallt rá mérgesen. – Csihadj már le és
dolgozz!
Mal azonban soha nem foglalkozott ilyesmivel.
Szívesebben lakott agglegényként egy kis kunyhóban két
olyan öreg társaságában, akiknek ma már csak a vadászaton
lehetett némi hasznát venni. Ezek hárman együtt nyakalták
a mézsört, vadásztak és halásztak, míg az asszonyok elnéző
tréfálkozással kezelték őket.
Aznap még kétszer ment ki hozzá nővére a mezőre, a
második alkalommal könnyes szemmel, hogy lebeszélje ostoba
tervéről. Bár csak bajt hozott rá, szerette. Magányos lenne, ha
elküldenék az öccsét.
Mal azonban, noha nővérének könnyek ültek a szemében,
mindkét alkalommal csak vigyorgott, miközben talicskán
hordta kazalba a szénakötegeket, s az izzadság két oldalt
végigcsurgott az arcán.
Hogy hogy nem, a nap végén hosszú időbe telt, mire
Lebegy elaludt; s amikor végül mégiscsak az öntudatlanság
állapotába sodródott, lelke még mindig tele volt
aggodalommal.
Mostanra azonban az éjszaka üresre mosta tudatát.
Durva, egyszerű inge alatt szabályos ütemben emelkedett és
süllyedt a melle. Az ablakon át besurranó szél lágyan borzolta
sűrű haját és gyermeke szőke üstökét.
Senki sem ébredt fel, amikor a bejáratnál tanyázó kutya
éberen felült, miközben két árnyék tovasurrant. Senki, kivéve
a kisfiút, aki rövid időre kinyitotta a szemét. Álmos mosoly
jelent meg arcocskáján, s ha anyja ébren lett volna,
megérezhette volna, ahogy az izgalom visszafojtott remegése
végigfut a testén. Újra becsukta a szemét, még mindig
mosolyogva.
Hamarosan, gondolta.
Lágy szellő suhant át a tájon.
De hol is volt ez a falu, ez a folyó és ez az erdő?
Ahhoz, hogy e mágikus hely jelentőségét megértsük,
néhány szót még szólnunk kell róla.

Eurázsia hatalmas földterületét földrajzilag hagyományosan

két részre osztják: a nyugati fele Európa, a keleti fele Ázsia.
Ez a konvenció azonban félrevezető. Valójában sokkal
természetesebb felosztás lenne észak és dél elkülönítése.
Ez a hatalmas térség ugyanis, mely Észak-Európától
Oroszországon és Szibéria jeges pusztaságain át egészen a
Kína felett húzódó magas alföldekig terjed, s északon szinte
Alaszkáig ér – a föld legnagyobb síksága.
A hatalmas eurázsiai-alföld kelet-nyugati kiterjedése több
mint tizenötezer kilométer. Az Atlanti-óceántól a Csendes-
óceánig nyúlik a hatalmas síkságok ezen egymásba fonódó
sorozata, mely bolygónk szárazföld-felszínének egyhatodát
lefedi – akkora, mint az Egyesült Államok és Kanada
egyesített területe. Északon a síkság legnagyobb részét a
Jeges-tenger határolja. Innen ereszkedik alá néhol ötezer
kilométer hosszan átvágva tundrái, erdős, sztyeppés és
sivatagos övékén, mígnem eléri déli határát. Valójában talán
erre a határra lehetne mondani, hogy két részre osztja
Eurázsiát. Míg Eurázsia északi része roppant síkság, déli
részét – nyugatról keletre haladva – a Közel-Kelet, az ősi
Perzsia, Afganisztán, India, Mongólia, India és Kína hatalmas
területei alkotják. Amennyiben észak-déli felosztást
alkalmazunk, a határvonalon, akár egy fal, hatalmas
hegyláncok vonulnak (a világ legmagasabb csúcsai közül jó
néhány itt található) a nyugat-európai Alpoktól az ázsiai
Himalájáig, s azon túl.
Épp ezért nem igazán érthető, miért kelet-nyugati
irányban osztották fel a földrajztudósok Eurázsiát.
 Körülbelül a nagy síkság harmadánál, durván a mai
Afganisztán felett húzódik hosszan az az ősi, észak-déli
irányú alacsony hegylánc, amely a tundrától a sivatag
pereméig ér. Ez az Urál. A modern konvenciók szerint
„hegységnek” nevezik, s ezt tekintik Európa és Ázsia
határának.
A valóság azonban az, hogy néhány közepesen magas
csúcstól eltekintve meglehetősen szelíd lankákról van szó,
melyek gyakran csak néhány száz méterre magasodnak a
síkság fölé. Még a legmerészebb képzelettel sem lehetne
belelátni valamiféle kontinentális válaszvonalat: ezen az
óceánnyi földön apró kis hullámfodornak számít csupán.
Nincs határ Európa és Ázsia között: a síkság egységes.
A síkság Észak-Európán áthaladva meglehetősen keskeny
– mindössze 800 kilométer széles. Ahogy továbbhalad Kelet-
Európán, elkezd kiszélesedni, mint egy ék. Északi határa a
Balti-tenger széles, hideg öble, amely a Skandináv-félsziget
felső nyúlványa alatt fekszik. Déli határán található a
csodálatos Balkán, illetve a Görögország északi részét őrző
Kárpátok lánca. Aztán kitárul.
Oroszország: a végtelen alföld.
Oroszország: kelet és nyugat találkozása.
Itt, Oroszország kapujánál kezdődik a hatalmas síkság
északi határa, mely a Jeges-tengerig fut. Ezen az északi
földön kezdődik a világ legnagyobb erdősége – a Csendes-
óceán partvidékéig húzódó fenyvesek több ezer kilométeres
hideg, sötét birodalma, melyet tajgának neveznek. A síkság
középső részén óriási kiterjedésű, vegyes összetételű erdők
találhatók. Déli részén kezdődik a végtelen füves sztyeppe,
amely itt nem sivatagba vagy hegységbe torkollik, hanem a
mediterrán jellegű, kellemes, napfényes tengerpartba.
Oroszország déli határa ugyanis a meleg Fekete-tenger.
A Fekete-tenger, mely a Mediterráneum keleti végénél
fekszik, vízgyűjtő medencére hasonlít. A déli végén emelkedő
hatalmas hegyláncok völgyzáró gátként rekesztik el:
délnyugaton a görög Balkán; délen a mai Törökország hegyei;
délkeleten pedig az égbe nyúló Kaukázus határolják. A
Fekete-tenger a Balkán-hegység és Törökország hegyei között
egy vékony szoroson keresztül tud kapcsolatban maradni
nagyobb nővérével. Ezt a szorost tartják a Fekete-tenger
végének, s Boszporusznak, déli végén pedig Dardanelláknak
nevezik.
A tenger elég nagy kiterjedésű – kelet-nyugati irányban
mintegy kilencszáz, észak-déli irányban hatszáz kilométer
széles. Számtalan folyó vize táplálja, a fenséges Duna nyugati
oldalánál, Görögország felett ömlik bele. Vize nyomokban
ként tartalmaz, lehet, hogy ezért nevezték el egykor
„Feketének”.
Az északi, orosz partvidék közepén a tenger meleg vizébe
messze benyúlik egy lepényhal alakú széles félsziget. Ez a
Krím. Mindkét oldalán közel hatszáz kilométer távolságra két
roppant folyórendszer szeli át a sztyeppét. Nyugati oldalán a
széles Dnyeper, keleten pedig a hatalmas Don érkezik a távoli
erdőkből.
E két folyórendszer, a Dnyeper és a Don között, a Fekete-
tenger felett fekvő sztyeppétől az északi erdőségekig nyúlva
fekszik Oroszország hatalmas, ősi magja.
Az orosz hátország.
A nagy síkság ugyanis tovább folytatódik, kelet felé. Déli
határán, a Fekete-tengertől keletre a Kaukázus hatalmas
hegyláncai ezerkétszáz kilométeren keresztül húzódnak. A
vidéket borai és harcosai – a grúzok, az örmények és többi
népe – tették híressé, ragyogó csúcsai pedig több száz
méterrel magasabbra nyúlnak, mint az Alpok vagy a Sziklás-
hegység legmagasabb pontjai.
A határukon pedig csodálatos jelenség látható: a déli
hegykaréj belsejében lévő második tenger. Óriási, észak-déli
kiterjedésű – nagyjából olyan alakú, mint Florida, csak
kétszer akkora –, s a hegyvonulatok karéja lefelé hurkot
képez, hogy befogadja. Ez a Kaszpi-tenger.
Gyakorlatilag a Föld legnagyobb tava, mivel nincsen
kijárata a világtengerekre. Sztyeppe, hegyek és sivatag veszi
körül, vizét a sivatagi levegő párologtatja. Északi partjánál
pedig Oroszország legismertebb folyója táplálja.
Volga Anyácska.
A Volga messze fent, az orosz föld középső erdeiben kezdi
nagy utazását. Innen, mielőtt délre fordulna, nagy hurkot vet
a távoli, északi erdőségek felé; majd miután átölelte az északi
hátországot, elfordul, és áthömpölyög az eurázsiai síkságon
kelet és dél felé, míg végül lassan lefelé haladva kiér az
erdőből, átvág a szélfútta sztyeppén, és eljut a Kaszpi-tenger
távoli sivatagos partjaiig.
Ám a fenséges síkság még a Volgán túl is folytatódik,
egyre kevésbé barátságosan. Délen félelmetes sivatagok
vannak. Északon a sötét tajga, mely végül az egész síkságot
meghódítja. Történetünk idején ezeket a hatalmas területeket
alig lakták. S a Volgán, az Urálon és Szibéria fagyos térségein
keresztül a Csendes-óceánig még hétezer kilométer van hátra.

És hogy hol feküdt a falu a maga folyójával és erdeivel?

Erre könnyű válaszolni. Az orosz sztyeppe déli peremén, jó
pár kilométerre a Dnyepertől, s durván ötszáz kilométerrel a
meleg Fekete-tenger északnyugati csücskénél található
hatalmas folyótorkolat felett.
Bármilyen furcsán hangzik is, ha akkoriban egy más
vidékről érkezett utazó megkérdezte volna, miképp juthat el
erre a helyre, aligha akadt volna élő ember, aki útbaigazította
volna.
Az orosz állam akkoriban még nem létezett. Az ősi keleti
civilizációk – Kína, India, Perzsia – mind sokkal messzebb
feküdtek, a síkság déli határán tornyosuló hatalmas
hegyláncok karéján túl. Számukra a síkság üres pusztaság
volt. Nyugaton a hatalmas Római Birodalom terjeszkedett a
Földközi-tenger partvidékén minden irányban, sőt északon
egészen Britanniáig ért. A rómaiak azonban soha nem lépték
át a nagy eurázsiai síkságot szegélyező erdők vonalát.
Mit tudtak a rómaiak az erdőről? Csak azt, hogy a
Rajnától keletre harcias germán törzsek, illetve északon a
Baltikumban primitív népek, lettek, észtek, litvánok élnek –
csak bizonytalan híreik voltak róluk. S ezzel vége is. A
germánokon túl található szláv területekről csak keveset
tudtak, a Volga mögött fekvő erdőségekben élő finnségiekről
pedig semmit sem. A roppant szibériai puszták mélyén élő
török és mongol törzseknek – akkoriban – még híre sem volt,
legfeljebb néhány kósza szóbeszéd járta róluk a pusztán.
Hogy mit tudtak a rómaiak a sztyeppéről? Igaz, hogy a
mediterrán partvidék keleti végén a Római Birodalom
egészen a Kaukázus-hegység alá, Örményországig
terjeszkedett; s a Birodalomban már évszázadok óta ismerték
a Fekete-tenger északi partján fekvő kis kikötőket, ahová a
tengerészek azért jártak, hogy a szárazföld belsejéből
származó szőrméket vagy rabszolgákat vásároljanak, illetve
hogy találkozzanak azokkal a karavánokkal, melyek a
sivatagot átszelve a mesés keletről érkeztek. Ám az a
hatalmas síkság, mely e vidék mögött húzódott, terra
incognita volt – barbár törzsek, veszélyes puszták és
áthatolhatatlan folyók ismeretlen földje. A klasszikus kor –
Hérodotosz, Ptolemaiosz, Plinius – térképein a vonalak és
helységnevek már jóval azelőtt összezavarodtak, vagy
egyszerűen megszűntek, mielőtt a kis falvat elérték volna.
Még maguk a falusiak sem tudták volna elmagyarázni,
hogy hol vannak.
Az orosz emberek még manapság is nehezen adnak
útbaigazítást – a külföldiek nagy zavarára. Ha azt kérdezik
egy orosztól, hogy az út keletre, nyugatra, északra vagy délre
tart-e, vagy hogy hány kilométer hosszú, nem tudja a választ.
Miért is kéne ilyesmit tudnia ezen a végeláthatatlan vidéken,
ahol a horizontok egymásba érnek, örökké változatlanul.
Azt viszont meg tudná mondani, hogy merre futnak a
folyók.
Azt a falusiak is tudták, hogy folyócskájuk egy másik kis
vízfolyásba jut, majd kis idő múltán ez a folyó a hatalmas
Dnyeperbe torkollik. Azt is tudták, hogy valahol messze délen
a Dnyeper beleömlik a tengerbe.
 Ám ez volt minden, amit tudtak. Közülük legfeljebb ha
öten látták valaha is a Dnyepert.
Ha ragaszkodunk az igazsághoz, Oroszországról sem
beszélhetünk, hiszen az még nem létezett, s olyan pontos
rendszert sem építhetünk, amelyben koordinátáit
meghatározhatnánk. Csakis annyit mondhatunk, hogy a falu
a Fekete-tenger felett elterülő vidéken, valahol a Dnyepertől
keletre, illetve a Don folyótól nyugatra feküdt, az erdőtől
kissé keletre, a sztyeppétől egy kicsit nyugatra; a több ezer
névtelen folyócska partjának egyikén. Ennél nagyobb
pontosság ezen a pontatlan vidéken értelmetlen lenne.
A szél lágyan végigsöpört a tájon, s a hatalmas
pusztaságra leereszkedett a nyári éjszaka. A nagy síkság
nyugati pereme sötétségbe borult. Itt, a déli falucskában
csillagfényes éjszaka volt, messze északon a sarkvidéken
azonban még tartott a halvány sarki szürkület. Keleten, az
Urál fölött az éjszaka honolt. Közép-Szibériában pirkadt, a
Csendes-óceán partvidékén már jócskán benne jártak a
reggelben; s még távolabb, e hatalmas vidék túlsó végén,
Alaszkában már újra magasan járt a hold. A síkság
éjszakájában hatalmas időjárási frontok is elveszhettek.
Keleten, a falutól háromezer kilométerre, pusztító égiháború
tombolt az erdőben, itt azonban minden nyugodt volt. S ki
tudja, milyen viharfelhők vonultak át az erdőkön, milyen
sátrakat vertek fel a pusztában, milyen tüzek gyúltak ezen a
végtelen földön az éj leple alatt?

A kisfiú mosolyogva ébredt.

Szellő suhant be az ablakon; a négyzetes kereten betűző
napsugár halvány téglalapot rajzolt a kunyhó földjére.
– Felébredtél, bogyócskám?
Anyja széles arca az arcához hajolt. Mögötte a többiek
mozgolódtak a szobában. A sarokban a szarufához erősített
hosszú, görbe husángon bölcső himbálózott.
Nagy szoba volt. Favázra tapasztott, agyagból készült
falai piszkosszürkék voltak. Ennek az volt az oka, hogy –
akárcsak a falu többi kunyhójának – ennek a magas,
szalmatetős kis háznak sem volt kéménye: ehelyett hagyták,
hogy a nagy kályha füstje megtöltse a szobát, mielőtt
kiszökhetett volna a mennyezeten nyitható kis zsalugáteren
keresztül. Ez nagyon hatékony módszernek bizonyult a szoba
gyors befűtésére, s lakóinak a megfeketedett falak ismerősnek
és barátságosnak tűntek. Ma azonban nem gyújtottak be a
kályhába. A szoba levegője tiszta volt és kellemesen hűvös.
A kunyhó a szobán kívül még két helyiségre oszlott: a
kályha mögött volt egy átjáró, ahová a kunyhóba lépve ért az
ember, majd az átjáró másik vége egy újabb helyiségbe nyílt:
ez kissé nagyobb volt, mint a lakótér, s általános
munkahelyként, illetve raktárként szolgált. Volt itt
szövőszék, különféle, hordószerű tároló alkalmatosságok,
kapák, sarlók, s a falon, a díszhelyen lógott a ház urának a
fejszéje. Az egész tölgyfa gerendákkal keretezett épületet kb.
fél méter mélyen a földbe ásták, így az átjáróból egy lépéssel
feljebb kellett lépni annak, aki a külső ajtón ki akart menni.
Lebegy egy barna agyagedénnyel vizet merített, és
megmosta az arcát. A fiú mereven bámulta az anyja háta
mögött földre vetülő napfény ragyogó csíkját.
Gondolatai azonban másutt jártak.
Anyja elmosolyodott, mikor észrevette, hogy a fiú a
napsütötte padlót nézi.
– Mit mondunk a napsugárról? – kérdezte lágyan.

Édes tej folyt

ki a földre,
se késed, se fogad
fel nem szedi onnan.

A fiú kötelességtudóan elszavalta a versikét, miközben

kinézett az ablakon. A besurranó szellő felborzolta szőke
haját.
– És mit mondunk a szélről?
 Apának van egy nemes lova,
nem zabolázza meg senki, soha.

Már vagy egy tucatnyi hasonló mondókát ismert. Az

asszonyok több százat – egyszerű találós kérdéseket,
harcjátékokat, közmondásokat –, melyek a fényt a tejhez, a
szelet ménhez hasonlították. Ezekben a mondásokban élvezte
ki az egyszerű nép a szláv nyelv kedves szójátékait.
Az anya mindjárt elengedi a fiát. A fiú már égett a
vágytól, hogy az ajtóhoz rohanhasson. Ott lesz-e a bocs?
Anyja gyorsan megvizsgálta fia fogait. Két tejfoga kiesett
már, ám helyettük újak nőttek. Egy másik fog kissé mozgott,
de jelenleg egy sem hiányzott.
– Két kicsi kakasülő, tele fehér tyúkocskákkal – mormolta
boldogan az anyja, majd útjára engedte.
A fiú az ajtónyíláson át az átjáróba szaladt, majd kirohant
a külső ajtón.
A kunyhóval szemben zöldségeket ültettek, a minap itt
segített anyjának kihúzni egy nagy fehérrépát. A kerttől
jobbra egy férfi mezőgazdasági szerszámokat rakodott öreg
fakordéjára, melynek robusztus kerekeit egyetlen darab fából
faragták ki. Kissé távolabb, balra, a folyó mentén kis
fürdőház emelkedett. Mindössze három évvel ezelőtt
építették, s nem a falu jelenlegi lakóinak szolgált (nekik volt
egy nagyobb fürdőházuk), hanem az ősöknek. Kij tudta, hogy
a halottak épp úgy szeretik a gőzfürdőt, mint az élők, még ha
valójában nem is lehet látni őket. Ez ideig mindenki azt
mondta neki, hogy az ősök nagyon dühösek lesznek, ha
valamiből kihagyják őket.
– Te sem szeretnéd, hogy az emberek elfeledkezzenek
rólad, miután elmentél, ugye? – kérdezte tőle apja egyik
felesége; s ő arra gondolt, hogy nem, tényleg nem szeretné,
hogy elfelejtsék, hogy elzárják örökre a falu meleg, barátságos
közegétől.
Tudta, hogy a halottak ott vannak, figyelik őt, ahogy azt is
tudta, hogy a vének házával szemben, a csűr sarka alatt lakik
egy aszott, ráncos alak, a falu domovója, az ő apjának
nagyapja – az ő lelke elnököl mindazok felett, akik eltávoztak
a közösségből.
Kilépett a szabadba. Semmi. Nézett jobbra, balra. A
fürdőház, a kunyhók, minden ugyanolyan, mint volt: nyoma
sincs medvebocsnak. A kisfiú elszontyolodott: nem hitt a
szemének – hát nem Malt és az öreget látta éjszaka
kisurranni?
A taligánál rakodó ember, aki egyik mostohaanyjának
bátyja volt, ránézett.
– Mit keresel, kisfiú?
– Semmit, nagybácsi – tudta, hogy nem árulhat el semmit.
Gyomrában hideget érzett, s a ragyogó reggeli égboltot
hirtelen szürkének látta. Szeretett volna sírni, hogy bánatát
enyhítse, ám mivel Malnak titoktartást esküdött, inkább
összeharapta az ajkát, és szomorúan visszasomfordált a
kunyhóba.
Odabent a nagyanyja az anyjával veszekedett, ez
mindennapos dolognak számított. Az egyik sarokba akasztva
felfedezte anyja csörgődobját: vörös színe volt. Imádta a vörös
színt, melegnek és barátságosnak látta. Nagyon is
természetes, hogy így érzett, a szláv nyelvben ugyanaz a szó
jelölte a „vöröset” és a „gyönyörűt”. Felnézett nagyanyja
súlyos orcáira: milyen nagyok – nagydarab szalonnákra
emlékeztették a kisfiút. Az öregasszony megérezte, hogy
nézik, és félbeszakítva anyja kioktatását, vészjóslóan
rámeredt.
– Menj ki, kicsi Kij – mondta anyja, hogy kímélje.
Ahogy kilépett, megpillantotta Malt.
Malnak nem volt jó éjszakája. Az öregebb vadásszal
együtt csapdát állítottak az erdőben a medvebocsnak, és kis
híján sikerrel jártak. Ha az utolsó pillanatban nem veszti el a
fejét, s nem tesz egy rossz mozdulatot, akkor nem kergeti el a
feldühödött anyamedve, s meglenne a bocs. Ha csak
rágondolt, elvörösödött dühében.
 Arra készült, hogy segít behordani az embereknek a
szénát – kemény munkájával felhívja magára a falu
vezetőjének figyelmét, és elkerüli a kínos beszélgetést Kijjel.
A kisfiúnak nem tűnt fel, nagybátyja azért siet el a
kunyhó mellett, hogy elkerülje őt. Elébe szaladt, s
várakozásteljesen nézett fel rá.
Mal bűntudatosan pillantott jobbra-balra. Szerencsére a
taligánál nem volt senki, teljesen egyedül voltak.
– Elhoztad? Hol van? – kiáltotta Kij. Nagybátyja látványa
újra felélesztette a reményeit.
Mal habozott.
– Az erdőben – füllentette.
– Mikor hozod el? Ma? – a kisfiú arca kipirult az
izgalomtól.
– Hamarosan. Ahogy megjön a tél.
A fiú arca elborult a megfeszített gondolkodástól és a
csalódottságtól. Télen? Számára a tél beköszöntéig még egy
fél emberöltőnyi idő hátravolt.
– Miért?
Mal egy pillanatig gondolkodott.
– Képzeld, kis Kij, elkaptam. Mellettem sétált egy kötéllel
a nyakában, mikor jött a szél és elvitte. Semmit sem
tehettem.
– A szél? – A kisfiú arca elborult. Tudta, hogy a szél a
legöregebb az istenek között. Nagybátyja gyakran mondta
neki: „A nap nagy isten, Kij, de a szél idősebb és még
nagyobb.” A szél fújt nappal és fújt éjjel is, amikor a nap már
lement. A szél fújt, amikor csak kedve támadt, végig a
végtelen síkságon.
– Hol van most?
– Messze, az erdőben.
A gyerek összetörtnek látszott.
– De a hótündérek visszahozzák – folytatta nagybátyja –,
majd meglátod.
Miért kellett hazudnia neki? Lenézett kicsi, bizakodó
unokaöccsére, és igen jól tudta, miért. Ugyanazért, amiért a
két öreggel lakott, és utálta a falu vezetőjét. Azért, mert itt
mindenki lenézte, s ami még rosszabb, mert szégyellte magát.
Ezért nem tudta megmondani az igazat a kíváncsi gyereknek.
Ostoba vagyok és haszontalan, gondolta. Igen, és lusta is.
Eredetileg azt tervezte, hogy aznap keményen dolgozik majd
a földeken, most azonban ismét az erdőbe szeretett volna
menekülni jellemének csúnyasága elől. Érezte, ahogy
elhatározása lassan elpárolog.
De talán volt még remény.
– Tudom, hogy a szél hol rejtegeti – mondta.
– Tényleg? Tényleg? – Kij arca felragyogott. – Mondd meg.
– Az erdő mélyén, a Háromszor-kilenc földjén.
– Oda lehet jutni?
– Csak ha tudod az utat.
– És te tudod az utat? – Egy olyan remek vadász, mint a
nagybátyja, biztos ismeri még az ilyen csodás helyekre vezető
utat is. – Merrefelé van? – erősködött.
Mal elvigyorodott.
– Keleten. Messze keleten. De én egy nap alatt odajutok –
dicsekedett. És egy pillanatig maga is elhitte, amit mondott.
– Akkor elhozod? – kérdezte a kisfiú könyörgően.
– Talán igen. Majd egyszer – Mal igen komolyan nézett. –
De ez a mi titkunk. Egy szót se róla senkinek.
A fiú bólogatott.
Mal továbbment, boldogan, hogy így megmenekült a
szégyenérzettől. Talán néhány nap múlva újabb csapdát állít
a medvebocsnak. Nem akart csalódást okozni a kisfiúnak, aki
bízott benne. Meg fogja találni a módját.
Máris jobban érezte magát. Aznap dolgozni fog a földeken.
Kij szomorúan nézte, ahogy elmegy. Gondterhelt volt.
Hallotta már, ahogy az asszonyok nevetnek az ő Mal
bácsikáján, a férfiak pedig szidják. Tudta, hogy Léhűtőnek
hívják. Talán mégiscsak igaz, hogy nem lehet bízni benne?
Felnézett a hatalmas, üres reggeli égboltra, és elgondolkodott,
hogy mit tegyen.
Az asszonyok, mint fecskecsapat a nyári égen, széles V
alakban álltak fel az aranyló mezőn.
Középen Lebegy anyósának hatalmas alakja mozgott,
háta mögött jobbra és balra asszonyok sorakoztak. A falu
vezetőjének felesége a múlt télen halt meg, s most ő volt a
rangidős asszony a faluban.
Forró nap volt. Már órák óta dolgoztak, s dél felé járt az
idő. Ehhez a munkához az asszonyok csak egyszerű,
vászonszerű inget és nyírfakéregből font ormótlan cipőt
húztak magukra. Mindegyiküknél sarló volt.
Ahogy lassan araszoltak felfelé a hosszú árpamezőn,
énekeltek. Először csak a legidősebb asszony énekelt egy
szólamban, majd a többiek is csatlakoztak hozzá, magas
orrhangon, mely néha élesen, néha szomorúan hangzott.
Lebegy izzadságban fürdött; mégis jól érezte magát, ahogy
ebben az állandó ritmusban dolgozott a napon. Bár néha
megvetően bántak vele, ezek az asszonyok valamiképpen
mind rokonságban álltak vele – egy másik feleség, egy másik
feleség húga, a férjének húgai, s az ő lányaik, a lányok
nagynénjei és unokatestvérei. Megvolt, hogy mindegyiket
hogyan kell szólítani; ezek a nevek a rokoni kapcsolatot,
illetve a tisztelet megfelelő fokát jelölték, emellett
tartalmazták azt a szlávok által igen kedvelt kicsinyítő képzőt
is, amely minden megszólítást a szeretet kifejezésévé tett.
„Anyácska”; „unokahúgocska”: hogy szólhatott volna másképp
egy apró kis emberi lény egy másikhoz itt, a végtelen síkság
hatalmas kiterjedésében?
Ez volt az ő népe. Hívhatták mordvinnak, mégiscsak
hozzájuk tartozott. Ez volt a közösség: a rod, ahogy a népek
délen, vagy a mir, ahogy északabbra hívták. Földjüket és
falujukat közösen birtokolták – mindenki csak a szűk
háztartása felett rendelkezett; a falu vezetőjének szava pedig
törvény volt.
Anyósa most az asszonyokhoz fordult, lágy, becéző
nevekkel biztatta őket.
 – Gyertek ide, kislányaim, hattyúcskáim – hívta őket –,
arassunk. – Még Lebegyhez is gyengéden szólt: – Gyere, kicsi
hattyúm.
Lebegy bizonyos fokig még őt is szerette. „Edd, amit
kapsz, halld meg, amit mondanak” – mondogatták neki az
idősebb asszonyok szigorúan. Dühkitöréseitől eltekintve
azonban néha még szinte kedves is tudott lenni.
Lebegy végignézett a mezőn. Néhány száz méterrel arrébb
férje és a férfiak szénát hánytak a szekérre. Öccse is köztük
volt. A mező szélén a három legöregebb asszony pihent
csendesen. Kijt kereste. Az előbb még a három asszony
mellett üldögélt, de talán már elment a férfiakat nézni.

Arany napocska fenn az égen,

Nedves Földanya arcod ne égjen.

Az asszonyok énekeltek, sarlójukat lengetve, s még egyszer

meghajolva, mintha a legnagyobb istennőnek – a Nedves
Földanyának – adóznának így, aki mindannyiukat táplálta.
A szlávok nagy istennője ezen a vidéken vette fel
legtermékenyebb alakját. A falu ugyanis a nagy síkság
legjobb termőföldsávjának – a fekete földnek – a szélén
feküdt.
Az eurázsiai síkságon semmi nem volt ehhez fogható.
Fent, északon a tundra földje mocsaras-tőzeges volt, ez
igen gyenge termőtalaj; utána az erdőkben homokos podzol
talaj következett, az északi lombhullató erdők alján szürke, a
délebbre fekvő erdőségekben barna. A termés ezeken a
talajfajtákon is meglehetősen gyenge volt. A sztyeppe-öv felé
tovább haladva azonban teljesen más talaj következett. Ez
volt a fekete föld, a csernozjom – ragyogó, lágy, zsíros, sűrű,
akár a méz. Ez a kiváló föld több ezer kilométer hosszan
terült el, a Fekete-tenger nyugati partvidékétől keletre, át a
síkságon, túl a hatalmas Volga folyón, mélyen benyúlva
Szibériába. Az erdő peremvidékén élő szlávoknak csak le
kellett tarolni egy darab földet, majd folyamatosan bevetni:
ezen a gazdag fekete földön sok-sok éven át lehetett gabonát
nevelni anélkül, hogy a föld kimerült volna. Azután pedig
hagyták, hogy a földet benője a fű, majd felszántottak egy új
földdarabot. Ez kezdetleges és pazarló mezőgazdasági
technika volt, ám a csernozjomon sokáig meg tudott élni egy
faluközösség anélkül, hogy tovább kellett volna vándorolniuk
új szűzföldekre. Különben is, mitől kellett volna tartaniuk itt,
ahol az erdőségek és a síkságok egyaránt a végtelenbe
nyúltak?
Ekkor történt, hogy az asszonyok abbahagyták az
éneklést, ahogy észrevették a feléjük baktató Malt. A fiú arca
vörös volt, s izzadság borította.
– Itt jön Léhűtő, újabb munkát keres – kiáltotta felé az
egyik asszony pajkosan. Még az anyósa is nevetett, s Lebegy
sem tudott elfojtani egy mosolyt. A fiú bűntudatos képéről
lerítt, hogy valamilyen ürüggyel ellógott pihenni. Lebegy csak
azon lepődött meg, hogy a fia nem volt vele.
– Hol van kis Kij? – kérdezte.
– Nem tudom. Nem láttam reggel óta.
Az asszony eltöprengett. Hol lehet a fia? Az anyósához
fordult.
– Elmehetek megkeresni kis Kijt? Elcsatangolt valahová.
A megtermett asszony szinte szünetet sem tartott a
munkában, úgy nézett Lebegyre és mihaszna öccsére. Aztán
megrázta a fejét. A munkát el kellett végezni.
– Menj, és kérdezd meg az öregasszonyt, merre ment a fiú
– mondta csendesen Malnak.
– Rendben – felelte Mal, s tovább poroszkált a mező széle
felé.
Malt mindig is szórakoztatta, ha a falubeli, különböző
emberek életét összevetette egymással. A férfiaké talán
elevenebb volt, ám rövidebb. A férfiak erősre nőttek, akár
soványak, akár testesek voltak, s végül, mikor az erejük
elhagyta őket, bármikor hirtelen meghalhattak. A nők
többsége azonban egészen más volt. Először kivirultak –
halvány bőrűek, karcsúak és kecsesek lettek, akár a
szarvasok; azután – kivétel nélkül mindannyian –
megvastagodtak – először a csípőjük, akár a nővérének, majd
a derekuk és a lábuk. Ezután pedig következetesen egyre
tömzsibbek és gömbölyűbbek lettek, úgy érlelte őket a nap
évről évre, mint a barackot vagy az almát, míg a legmagasabb
közülük elérhette azt az állandó, masszív tömeget, amit
Lebegy anyósa. Ezután lassan, miközben megtartották
kényelmes, kerekded alakjukat, elkezdtek szépen összemenni,
fokozatosan zsugorodtak, míg végül öregkorukra olyan
aszottak lettek, mint a megbámult dióbél a dióhéjban. Egy
ilyen öregasszony – bábuska – ráncos, barna arcával és
ragyogó kék szemével végigélte utolsó, hosszú éveit, majd
végül épp oly természetességgel, ahogy a dió leesik, ő is
megtért a földbe. Minden asszony ezt a mintát követte.
Nővére, Lebegy is ezt az utat járja majd végig. Ahányszor egy
öreg bábuskára nézett, mindig a szeretet hulláma öntötte el.
A mező szélén három bábuska üldögélt. Kedvesen
mosolygott, miközben felváltva beszélt mind a hármukhoz.
Lebegy figyelte őt, ahogy az öregekkel beszél, s azon
csodálkozott, mi tart ennyi ideig. Öccse végül vigyorogva
visszatért.
– Öregek – magyarázta –, és egy kicsit össze vannak
zavarodva. Az egyik azt mondja, hogy visszament a faluba a
többi gyerekkel; a másik úgy gondolja, hogy a folyóhoz ment;
a harmadik szerint pedig az erdőben van.
Lebegy sóhajtott. El sem tudta képzelni, miért ment volna
Kij az erdőbe, s abban is kételkedett, hogy a folyóhoz kószált
volna el. A többi gyerekre egy nagylány vigyázott a
kunyhóban. Talán ő is ott lehet.
– Menj és nézd meg, ott van-e a faluban – kérte öccsét. S
mivel ez jobb volt, mint dolgozni, Mal beleegyezően
elsomfordált.
Miközben a nők dolgoztak, tovább énekeltek. Lebegy
szerette ezt az éneket – mert bár lassú volt és szomorú, olyan
szép volt a dallama, hogy úgy tűnt, elűzi fejéből a gondokat:
 Paraszt, meghalsz,
Szántsd a földecskédet.
Sem tűz, sem víz
Nem vigasztalhat meg,
Ha ütött az órád,
A szél sem néz rád.

A földben lesz
nyugovásod,
Legyen a föld
jó barátod.

Az asszonyok hosszú sora lassan haladt előre, hajladozva,

ahogy a nehéz szemű árpát aratták. Bámuló rendeket vágó
sarlójuk suhogása és zizzenése betöltötte a mezőt. A ledöntött
árpából szálló finom por édesen illatozva szállt a föld fölött.
És Lebegy, mint oly sokszor, most is felfedezte magában azt a
félig kellemes, félig szomorkás érzést, mintha egy része
elveszett volna, nem tudott volna kiszabadulni innen, a
végtelen síkság nagy csöndjében leélt lassú, nehéz életből.
Félig szomorkás érzés volt, mert az ember itt örökre csapdába
esett; s félig kellemes, mert hiszen ez volt az ő népe, s végül is
ez az élet nem arról szólt-e, ahogy a dolgoknak lenniük kell?
Beletelt némi időbe, míg Mal visszatért. Arcán megszokott
üres mosolya ült, de Lebegy némi nyugtalanságot vélt
felfedezni rajta.
– Nem volt ott?
– Nem. Nem is látták.
Ez nagyon furcsa volt. Anyja azt gondolta, hogy a
többiekkel van. Valami halvány nyugtalanságot érzett.
Megint az anyósához fordult.
– Kicsi Kij nincs otthon. Hadd keressem meg.
Az idősebb asszony azonban enyhe megvetéssel nézett rá.
– A gyerekek mindig eltűnnek. Ugyanolyan gyorsan vissza
fog jönni. – Majd még több rosszindulattal folytatta: – Küldd
az öcsédet a keresésére. Neki semmi dolga sincs.
 Lebegy szomorúan hajtotta le a fejét.
– Menj a folyóhoz, Mal – mondta. S látta, hogy ez
alkalommal öccse sokkal gyorsabban indult el.
A munka szünet nélkül folytatódott. Tudta, hogy
hamarosan eljön az idő, amikor megállnak pihenni.
Gyanította, hogy anyósa tovább dolgoztatja őket, s talál
valami ürügyet, hogy megakadályozza a távozását. Felnézett
a munkájából a széles láthatárra. Úgy tűnt, mintha ez is
gúnyolná őt, s épp oly brutálisan emlékeztetné, mint az
anyósa: „Semmit sem tehetsz – az istenek mindennek
elrendelték a sorsát.” Újra visszagörnyedt a munkába.
Mal néhány percen belül visszaért. Feszültnek tűnt.
– Nem ment a folyóhoz.
– Honnan tudod?
A fiú elmondta, hogy találkozott azzal az öregemberrel,
akivel vadászni mentek, s az öreg egész reggel a folyó partján
volt. Ő biztos észrevette volna Kijt, ha arra kószál. Lebegybe
belemart a félelem.
– Szerintem az erdőbe ment – mondta Mal.
Az erdő. A kisfiú soha nem járt arra, csakis az anyjával.
– Miért?
Öccse zavartnak tűnt.
– Nem tudom.
Nyilvánvaló volt, hogy hazudik, ám testvére jobban
ismerte őt annál, semhogy megpróbálja kifaggatni az okáról.
– Merrefelé mehetett?
Mal elgondolkodott. Eszébe jutottak ostoba szavai,
melyeket a fiúnak mondott reggel:
– Keleten. Messze keleten. Egy napon belül odaérek.
– Valószínűleg keletre ment – pirult el Mal. – Nem tudom,
hová.
Lebegy megvetően nézett rá.
– Nesze! – lökte oda sarlóját a fiúnak. – Vágjál! –
parancsolt rá.
– De ez női munka – tiltakozott.
 – Dolgozz, ostoba – kiáltott rá, s anyósához sietett, míg a
jelenetet figyelő asszonyok majd megpukkadtak a nevetéstől.
– Engedj el, hadd keressem meg kis Kijt – kérte ismét
anyósát –, az öcsém beküldte az erdőbe.
Anyósa nem nézett rá rögtön, hanem átnézett a mező
végébe. A férfiak abbahagyták a munkát, s többen – köztük
Lebegy férje és a falu vezetője is – elindultak feléjük.
– Pihenő – szólt oda a többi asszonynak, majd kurtán
odavetette Lebegynek: – Mehetsz.
Amint férje és a falu vezetője odaért, Lebegy röviden
elmondta nekik, mi történt. A főnök magas, szürke szakállú,
türelmetlen tekintetű férfi volt. Nem igazán izgatta a dolog.
Férje lágyabb vonású, arcán azonban enyhe nyugtalanság
mutatkozott. Ránézett a falu vezetőjére.
– Mehetek én is?
– A fiú visszafordul. Nem mehetett messze. Az asszony
majd megkeresi – válaszolt az unott hangon.
Lebegy látta a férje arcán átsuhanó megkönnyebbülést.
Megértette. A férfinak más feleségei és gyermekei is vannak,
akikkel foglalkoznia kell.
– Most rögtön indulok – mondta halkan.
– Ha nem jönnél vissza a munka kezdetéig, utánad
megyek – ígérte férje mosolyogva.
Lebegy bólintott, s útnak indult.

Milyen kellemesnek, barátságosnak tűnt az erdő. Felette a

ragyogó kék égen időről időre a délelőtti nap visszaverődő
fényében csillogó fehér felhők vonultak. Keletről jöttek, a zöld
erdők és az ismeretlen, sivár, végtelen sztyeppékről. Az erdő
peremén, ahol a fiú haladt, enyhe szellő susogtatta a magas
füvet. Fél tucat tehén legelt itt az árnyékban.
Már eltelt némi idő azóta, hogy meglépett az öregasszony
mellől. Most boldogan lépkedett az erdőbe vezető ismerős
ösvényen. Semmi veszélyérzete nem volt.
Egész reggel a medvebocson járt az esze. Mal nagybácsija
tudja, hol a bocs – a messze, keleten fekvő varázslatos
királyságban. És nem ő mondta, hogy egy nap alatt oda lehet
érni? Valamiképp azonban, akármilyen fiatal volt is, Kij
tudta, hogy nagybátyja nem megy el a medvéért. S minél
többet gondolkodott, annál világosabb lett a kisfiú számára,
hogy mit kell tennie.
Ahogy a reggel egyre melegebb lett, a mező, ahol az
asszonyok dolgoztak, vibrálni kezdett a hőségben. A kisfiú
látszólag közömbösen kószált fel-alá, míg végül, mintegy
kábulatban azt vette észre, hogy – akárha egy láthatatlan kéz
irányította volna – az erdő felé vette az irányt.
Ismerte az utat. Ha kelet felé akart haladni, akkor a
folyótól eltávolodva azt a csapást kellett követnie, ahová
anyja és a többi asszony járt gombát szedni. Nyárutón majd
megint eljönnek ide bogyókat gyűjteni. Arra van kelet,
amerről a fehér felhők jönnek.
Nem tudta, milyen messze kell mennie, ám ha a
nagybátyja odaér egy nap alatt, akkor ő is.
Vagy két nap alatt. Mit számít? – gondolta bátran.
Így aztán posztóövvel összekötött fehér köpönyegében, kis
háncscipőiben, kezében még a mezőn felmarkolt árpaköteget
szorongatva a pirospozsgás kis legényke álomszerű
eltökéltséggel nekivágott a fenyők közé vezető ösvénynek.
Innen mintegy fél kilométerre voltak azok a kis tisztások,
ahová az asszonyok gombászni jártak. Tucatnál is több
gombafajta nőtt itt az árnyékos részeken, s a kisfiú
elmosolyodott örömében, mikor elérte a helyet. A tisztáson túl
még soha nem járt, ám magabiztosan továbbsietett.
Kij elindult lefelé a keskeny ösvényen, néhol fenyőtűkön,
máshol göcsörtös gyökereken járt, majd az ösvény ismét
felkanyarodott egy csalitosba. Észrevette, hogy a tölgyek és
bükkfák között egyre kevesebb a fenyő, viszont több kőrist
látott. A fákról mókusok figyelték gyanakodva. Egyikük – az
ösvény mellett – már úgy tűnt, elugrik, mikor meggondolta
magát, s fogai közt egy makkot ropogtatva, éberen figyelve
megült, mikor a fiú elhaladt mellette. Nem sokkal később a
csalit ritkásabb lett. Minden nagyon csendes volt. Az ösvényt
itt fű borította. Pár száz méterrel később jobbra, majd balra
fordult. Újabb fenyőcsoport tűnt fel.
Kicsi Kij boldog volt. Még lelkesítette az ismeretlen
vidékben rejlő kaland.
Több mint fél kilométert haladt tovább, mikor az ösvény
egy sűrű erdőbe fordult, s keskenyebbé vált. Megszaporázta
lépteit: a fák koronája összezárult fölötte. Enyhe tőzegszagot
érzett.
Ekkor hirtelen, közvetlenül maga mellett sötét tavacskát
pillantott meg.
Nem volt nagy – körülbelül tíz méter széles és harminc
méter hosszú lehetett. A víztükör nyugodt volt a tavat rejtő
fák védelmében. Amíg nézte, egy fuvallat mégis apró fodrokat
kavart a felszínen. A kis hullámfodor felé indult, majd szinte
hangtalanul simult a fekete földhöz és a tóparti
páfránycsomókhoz.
Tudta, mit jelent ez. Gyanakodva figyelte a tavat és
környékét.
„Sima víztükör alatt lakik a gonosz.”
A falubeliek szokták ezt mondani. Az ilyen tavakban
biztos laknak vízitündérek – ruszalkák –, s ha az ember nem
vigyáz, előbújhatnak, és halálra csiklandozhatják az embert.
„Soha ne hagyd, hogy egy ruszalka elkapjon, kis Kij” –
figyelmeztette nevetve az anyja – „amilyen csiklandós vagy,
egy szempillantás alatt végezne veled!”
A kisfiú óvatosan, szemét állandóan a víz tükrén tartva
megkerülte a veszélyes tavat, s örült, mikor az ösvény
elkanyarodott mellőle. A fák hamarosan egy tölgyligetre
nyíltak. Az ösvény a fák között kanyargott, mígnem egy nagy
tisztásra ért ki. A magas fű lágyan hajladozott. Jobbra
ezüstnyírek álltak. Kij megállt.
Milyen csöndes volt minden. Felette a kék ég üres és
néma. Merre menjen?
Várt néhány percet, amíg egy felhő hangtalanul a tisztás
fölé sodródott. Feszülten figyelte, hogy meggyőződjön róla, jó
úton jár-e.
 Egyenesen előre van kelet. Újra nekiindult.
Most először azt kívánta, bárcsak ne lenne egyedül.
Többször is körbenézett a tisztáson. Talán, reménykedett,
valahol megjelenik az anyja. Természetesnek tűnt neki, hogy
az anyja hirtelen ott legyen, ahol ő van. De sehol sem látta.
Ismét belépett az erdőbe, és újabb tíz percet gyalogolt.
Sehol nem volt ösvény: a rövid fűben, mely a bükkfák alatt
terült el, úgy tűnt, egyetlen emberi lény vagy állat sem
hagyott nyomot. Furcsán üres volt. Megállt, összezavarodva.
Visszaforduljon? Az ismerős mező és a folyó, úgy tűnt, már
nagyon messze vannak mögötte. Hirtelen azt szerette volna,
hogy közel legyenek. De aztán eszébe jutott az út mellett
fekvő néma, rejtett tavacska, benne a ruszalkákkal, ahogy ott
várnak.
A fák itt nagyon közel nőttek egymáshoz, magasak,
ijesztőek voltak, ahogy felfelé szöktek és eltakarták a fényt
úgy, hogy a levélsátor résein keresztül csak egy-egy darabka
ég látszott – mintha az ég hatalmas kék tálját durván
összetörték volna. Felnézett, és megint elbizonytalanodott. De
mi lesz akkor a medvével? Nem fogja feladni. A kisfiú
összeszorította az ajkát, és újra elindult.
Aztán pedig azt hitte, az anyja hangját hallja.
– Kicsi Kij! – Anyja kiáltása, úgy tűnt, lágyan
visszhangzik a fák között. – Kij, kis bogyócskám! – őt hívja.
Arca elmosolyodott az örömteli várakozástól. Megfordult.
De nem volt ott. Fülelt, maga is kiáltott, aztán megint
fülelt.
Csak a csend. Olyan volt, mintha az anyja hangja soha
nem lett volna. Egy lágy fuvallat megzizegtette a leveleket, s
a felső ágak mereven himbálóztak. Lehet, hogy a hang csak a
szél moraja volt? Vagy a ruszalkák tréfálkoztak vele a háta
mögötti tóból?
Szomorúan ment tovább.
Néha egy vékony napsugár vetült szőke hajára, ahogy ott
gyalogolt a magas fák alatt az erdő aljában. Néha pedig úgy
érezte, mintha más szemek néznék őt: mintha néma alakok,
barnák és szürkések bujkálnának a távoli árnyakban; s bár
többször körülnézett, nem látott semmit.
Öt perc múlva majdnem véget ért az útja.
Ugyanis épp, amikor megint megállt, hogy a mozgás
valamiféle jele után kutasson, egy hirtelen, hangos rikoltást
hallott a feje felett; s ahogy rémülten megfordult, egy sötét
alak tört át a magas lombozaton.
– A boszorkány! – kiáltotta rémülten.
Természetes volt, hogy ez jutott eszébe. Minden gyerek
tartott Baba Jagától, a boszorkánytól. Soha nem tudhatták,
mikor találja meg őket, ahogy mozsarában repül, hosszú
lábait és karomszerű kezeit kinyújtva, hogy kisfiúkat és
lányokat ragadjon meg, vigyen el és főzzön meg. Soha nem
lehetett tudni. Elszörnyedve meredt maga elé.
Pedig csak egy madár volt, hangosan csapkodva
szárnyaival, ahogy áttört a leveleken és lebukott a magas
ágak közé.
Ez a megrázkódtatás azonban már túl sok volt neki.
Magatehetetlenül remegett. Kitört belőle a sírás, leült a
földre, és anyja után kiáltott, újra meg újra. Ahogy azonban
egyik hosszú, néma perc telt a másik után, és semmi nem
változott, abbahagyta a sírást, és lassan megnyugodott.
Csak egy madár volt. Mit is mondott neki mindig a
nagybátyja? „A vadásznak semmitől sem kell félnie az
erdőben, kicsi Kij, ha elég óvatos. Csak az asszonyok és a
gyerekek félnek az erdőben.” Lassan felkelt. Tétovázva
továbbindult, egy kicsit tovább, a sötét erdőben.
S alig egy kis idő múltán észrevette, hogy baloldalt a táj
kezd egy kicsit megváltozni, a fák vékonyabbak lettek, s a
fény könnyebben hatolt át közöttük. Ez a másik erdő
hamarosan mintha már arany fényben ragyogott volna, és
mivel vonzotta, átvágott rajta.
Itt melegebb volt. A fák nem voltak olyan magasak.
Alattuk friss, zöld fű és bokrok nőttek. A földön mohacsomók
zöldelltek. Arcán érezte a forró nap teljes melegét, hallotta a
legyek zümmögését, és hamarosan egy kis szúnyogcsípést
érzett. Felvidult. A lábánál kis zöld gyík vágott utat magának
a fűben.
Annyira örült a helynek, hogy percekig észre sem vette,
milyen irányban halad.
Valójában, bár nem tudott róla, Kij már majdnem egy
órája gyalogolt, s már dél volt. Még mindig nem vette észre,
hogy éhes-e vagy szomjas; s nagy megkönnyebbülésében, hogy
kijutott a sötét erdőből, még azt sem vette észre, hogy fáradt.
Ahogy hátrapillantott, már nem látta a sötét erdőt;
tulajdonképpen ahogy körbenézett, a napsütötte hely furcsán
ismeretlennek tűnt számára. A közelben ezüstös nyírfák
ragyogtak a fényben. Egy kismadár az ágon úgy bámult rá,
mintha túl melege lett volna ahhoz, hogy megmozduljon; s
ekkor, az erős napsütés hatására úgy érezte, mintha az egész
nap álomszerű tünemény lenne. Előtte az aljnövényzet
sűrűbbé vált, s egy alacsony nádfal jelent meg.
S ekkor látta meg a ragyogó fényt.
A földből jött, egy kesze-kusza gyökércsomó közül.
Hirtelen a szemébe világított, úgy, hogy pislognia kellett. Egy
lépést tett előre. A fény még mindig ott ragyogott. Fény a
földben. Közelebb ment, s közben testet öltött benne egy
gondolat.
Lehet, hogy ez a fény – gondolkodott el – a túlvilágba
vezető út?
Biztos, hogy az. Ugyanis a szláv szó, mellyel a falu népe a
túlvilágot hívta, megegyezett a „fény” szóval. S Kij azt is
tudta, hogy az a hely, ahol a Domovoj és az ősök laknak,
szintén a föld alatt van. És akkor itt ez a ragyogó fény, ezen a
varázslatos helyen, benn a földben. Talán ez lehet az – a
bejárat!
Ahogy közelebb ment hozzá, rájött, hogy a fény egy
vékonyka, félig rejtőző erecske sima felszínéről tükröződik
vissza. Az ér hol a föld alatt futott, hol pedig előbukkant, néha
teljesen eltűnt egy vályúszerű mélyedésben, aztán pár
méterrel arrébb ismét előtűnt a hosszú fűben. Az a tény
azonban, hogy a fény egy erecskétől származott, a kisfiú
számára nem csökkentette a helyzet varázslatos voltát. Sőt,
ahogy szemét végigjáratta a kis éren, a ragyogó nyírfákon és a
friss füvön, egy újabb, még izgatóbb gondolat kezdett
körvonalazódni a fejében. Lehet, hogy a titkos birodalom
bejáratához érkezett – a Háromszor-kilenc birodalmához?
Hiszen mi más hely lehetne ennél titokzatosabb?
Elmélázva követte a kis patakot: az harminc méteren
keresztül a zöld növényzeten át vezetett, míg két alacsony
sziklához nem ért, melyek között mogyoróbokor nőtt.

A kisfiú megállt. Megérintette a sziklákat, melegek, majdnem

forróak voltak. Hirtelen szomjúságot érzett, s egy percig
habozott, igyon-e a titokzatos patakból, majd mivel a
szomjúság teljesen elhatalmasodott rajta, letérdelt a fűre és
tenyerével mert a kristály-tiszta vízből. Milyen édes volt,
milyen friss.
Aztán, hogy jobban átláthassa, hol is van tulajdonképpen,
elkezdett felmászni az egyik sziklára. Épp fölötte volt egy
kiugró perem. A kezét a feje fölé nyújtotta, készen arra, hogy
belekapaszkodjon.
Keze egy kígyó testére zárult.
Maga sem tudta volna megmondani, hogyan, de egy
pillanattal később már három méterre volt a sziklától, s
tetőtől talpig reszketett. A feje kis rángatózó mozgásokat tett,
ahogy erre-arra pillantgatott a fákra, a patakra, a sziklákra,
egyre a kígyók után kutatva, akik talán épp most fognak
belémarni. Egy fűcsomó verődött a lábához, s ő felugrott a
levegőbe.
A kígyó a sziklán azonban nem mozdult. Látta, hogy
farkának a vége éppen a szikla pereméig ér. Két percig várt,
még mindig remegve. Semmi nem mozdult a földön, bár a
magasban egy ölyv, merev, mozdulatlan szárnyakkal
hangtalanul siklott át a színen.
Lassan, ahogy kíváncsisága túlnőtt rémületén, a kisfiú
újra előrekúszott.
 A kígyó halott volt. Kitekeredett tömegben feküdt a széles
sziklaperemen. Teljesen kinyújtózkodva talán két- vagy
háromszor olyan hosszú lehetett, mint amennyi most látszott
belőle. A feje ketté volt hasítva: a kisfiú elcsodálkozott, vajon
ki tehette – egy sas talán? Látta, hogy egy vipera volt az –
számos fajtájuk élt ezen a vidéken – s bár halott volt, mégis
megborzongott, ahogy ránézett.
Ahogy nézte, mást is észrevett azonban: valami olyasmit,
amitől rettegése ellenére is csillapodott a reszketése, sőt el is
mosolyodott. Valóban a varázslatos királyságban volt. A kígyó
egy bokor árnyékában hevert, a bokor két szikla közül, egy
repedésből nőtt ki. Mogyoróbokor volt.
– Most már meg tudom keresni a medvebocsomat –
mondta fennhangon.
A döglött kígyó átadhatta neki a világ egyik titkát – a
mágikus nyelv titkát.
A mágikus nyelv: néma volt. Minden fa és növény beszélte
ezt a nyelvet, sőt a kövek és a folyók; illetve néha az állatok
is. Sokféleképp meg lehet tudni a titkot – ezt nem kisebb
tekintély mondta neki, mint maga a nagyanyja. „Négy módja
van annak, hogy felfedezd a titkos nyelvet, kis Kij. Először: ha
kimentesz egy kígyót a tűzből, vagy egy halat a hálóból, ezek
elmondhatják neked. Másodszor: ha páfránymagot találsz az
erdőben a nyári napforduló éjszakáján; harmadszor: ha
szántás közben békát találsz, és a szádba veszed. Végül pedig:
ha döglött kígyóra lelsz egy mogyoróbokor alatt, megsütöd, és
megeszed a szívét.”
Ha tudnék beszélni a fákkal és az állatokkal, azok gyorsan
megmondanák nekem, hol találom a medvémet – gondolta.
Elégedetten nézett a félelmetes kígyóra. Egy komoly
probléma maradt azonban: hogyan süsse meg? Itt ugyanis
nem volt tűz. Talán visszavihetném a faluba – töprengett.
Le nem vette a szemét a kígyóról. Csupán pár méterre
feküdt tőle, s nem régen pusztulhatott el. Széthasított fejétől
eltekintve pont úgy nézett ki, mintha bármelyik percben
újraéledhetne, s ahogy a lába alatt a háncscipő talpán
keresztül megérezte a szikla melegét, arra gondolt, hogy a
szikla a kígyót is melengeti. Erre a gondolatra újra elfogta egy
kissé a remegés.
Nem, ő nem tudja egyedül hazavonszolni a kígyót.
Ekkor egyszerű és megnyugtató ötlete támadt; olyan érzés
volt, mintha lelki szemei előtt széles ösvény nyílt volna meg,
mely átvezeti őt a kihalt erdőn. Visszamegyek Mai bácsiért, és
elhozom ide. Ő majd megsüti nekem a kígyót.
Milyen egyszerűnek látszott. Egy másodpercre úgy tűnt,
mintha utazása máris véget ért volna, ő pedig már meg is
érkezett volna épségben. Megkönnyebbülve mászott le a
szikláról a lenti csermelyig, s elkezdte keresni saját
lábnyomait. Az egész környék sokkal ismerősebbnek, és
kevésbé varázslatosnak tetszett most, hogy sikeres útjáról
visszakészült.

Öt percbe telt, mire rájött, hogy eltévedt.

Ahogy a ragyogó patak mellől visszafordult a fák közé, a
vonuló felhők irányát követte. Miképp történhetett akkor,
hogy a vidék ennyire ismeretlennek tűnt? A fák kezdtek
magasabbra nőni, s egyre közelebb álltak egymáshoz.
Elszórtan nagy, gömbölyű sziklákat és bokrokat látott,
melyek meglehetősen különböztek azoktól az erdőktől,
melyekben eddig járt. Most már annak is örült volna, ha
megpillantja a veszélyes tavacskát a ruszalkákkal. Újra
felpillantott, hogy megnézze a felhőket. Nem tudta, hogy dél
óta a szél iránya fokozatosan megváltozott.
Csakis ekkor, a legvégső pillanatban adta át magát a
pániknak a kisfiú. Ahogy teltek a percek, s egyre biztosabban
tudta, hogy eltévedt, úgy érezte, valami hidegség borítja el.
Megállt, jobbra-balra kémlelt, de csak fatörzsek végtelen
sorát látta minden irányban, s rájött, hogy a helyzete
reménytelen.
Nem volt kiút. Segítségért kiabált, az anyja nevét
kiáltotta négyszer-ötször. Kiáltása azonban elhalt az erdőben.
Olyan volt, mintha maga a nap határozta volna el, hogy
csapdába ejti, bebörtönzi ebbe az erdőbe a végtelen kék ég alá,
s most távolról figyelné őt gúnyosan. Talán soha többé nem ér
haza. A közelében kidőlt fa hevert, leült mellé. Ahogy ott ült a
földön, hátát a fának vétve, átcsaptak felette a nyomorúság
hullámai, és ő túlságosan is elkeseredett volt ahhoz, hogy
továbbmenjen. Sírva fakadt.
Még kétszer kiáltott, de nem jött rá válasz. Mögötte egy
nagy gomba nőtt. Kinyújtotta a kezét, s vigaszképp összetörte
a gomba puha testét, majd pityergett még egy kicsit. Aztán
még sok-sok percen át sírt, ez kissé felmelegítette, nedves
szempillái elnehezültek. Nem sokkal később feje előrebukott,
álla mellkasán nyugodott.
Először azt gondolta, álmodik, mikor megpillantotta a kis
medvebocsot.
Nyilván elkóborolt az anyjától, és egyedül csatangolt.
Majdnem felbukott saját nagy mancsain, úgy sietett, hogy
utolérje. A medvebocs csak ötven méterre haladt el attól a
helytől, ahol Kij ült félálomban.
Kij megdörzsölte a szemét, nagy nehezen feltápászkodott,
s megcsípte magát, hogy ébren van-e, nagy szemekkel bámult
a bocs után. Valóban lehetséges, hogy végül megtalálta a
bocsot? Alig hitte el, hogy ekkora szerencséje volt. A bocs még
mindig látszott: egy száz méterre lévő barna folt felé rohant,
aki csakis az anyja lehetett.
A kisfiú mindenről megfeledkezve bámult utána. Csakis
egy dolog járt a fejében: látnom kell, merre megy. Izgatottan,
a tőle telhető legnagyobb sebességgel követte.
A bocs és az anyamedve keresztülvezették az erdőn, át a
tisztáson, egy másik erdőbe. Nem törődött vele, milyen
messze van. Időnként, egy futó pillanatra meglátta őket, és
mozdulatlanná dermedt, nehogy ők is meglássák. Nagyrészt
azonban azokat a hangokat követte, amelyek felőlük jöttek,
miközben belevetették magukat a bozótba, és átverekedték
magukat a fák között. Kij már nem tudta, milyen messze van
az otthonától; azt sem, miképp találja meg a visszavezető
utat. Túlságosan közel volt ahhoz, amit keresett, hogysem
ilyesmikre gondoljon. Buzgón sietett.
Sokszor kis híján elvesztette őket. Egy-egy látszólag
végeérhetetlen tölgy vagy bükkliget közepén hirtelen néma
csönd vette körül. Körös-körül fák, sehol semmi
megkülönböztető jel. Ilyenkor megtorpant, kóválygott egy
ideig, újra megállt, míg végül valamelyik irányból
meghallotta zörgésüket.
Semmi veszélyérzete nem volt. Ennyi mágikus jel – a
rejtett tavacska, a patakon csillogó túlvilági fény, a
mogyoróbokor alatt fekvő kígyó – tökéletesen meggyőzte arról,
hogy ez a mai csakis mágikus nap lehet, s őt az erdő szellemei
vezetik célja felé.
A hirtelen beállt csendek egyikében, közvetlenül maga
mellett, a nyírfák mögött tisztást sejtető fénysávot pillantott
meg. Talán a bocs is ott tűnt el. Arra vette az irányt.
Közvetlenül előtte, a tisztás szélén, a fák lombjai között
valami megvillant. Nem is volt túlzottan magasan. Az alsó
ágak egyikéről jött a ragyogás. A nyírfák ágai miatt nem
láthatta, hogy mi az, de a napsugarak táncot jártak rajta,
követték útját a fák között, ahol ragyogó vörös, ezüst és arany
fényeket szórva haladt. Mi lehetett ez?
Hirtelen boldogság öntötte el, mert rájött – hát persze, mi
más is lehetne! Mi más lakna a fák ágain, ami így ragyog? Mi
más vezetné az embert a keresett kincs nyomára – és mi más
vezethetné az ő medvebocsát is épp ebben a pillanatban? Mi
más, ha nem az erdő legritkább és legszebb csodalénye?
Csakis a tűzmadár lehetett.
A tűzmadár tollai sokféle színből álltak. Még sötétben is
ragyogott és szikrázott. Aki fel tud mászni érte, s
megkaparint egyet hosszú farktollai közül, annak bármilyen
kívánsága teljesül. A tűzmadár melegséget és boldogságot
jelentett. Egész biztos, hogy a medvebocs is ott várja a
tűzmadárral. Úgy tűnt, hogy a villódzó fény őt hívja,
csalogatja.
 Elindult felé, míg csak néhány tucat méter választotta el
őt. Bár nem látta tisztán, a tűzmadár nem mozdult, viszont
továbbra is felé küldte fénysugarait: őt várta. Örömrikoltással
szaladt át a nyírfák között a tisztásra.
A lovas arca mozdulatlan volt, ahogy a fémsisak alól
lenézett rá. A sisak peremét színes drágakövekkel rakták
körül, melyek szikráztak a napfényben – akár a tűzmadár.
Sötét arcából nagy sasorr ugrott elő. Sisakja alól fekete
hajsörény omlott vállára. Fekete, mandulavágású szeme
hideg volt. Vállán hosszú, görbe íj lógott.
A kisfiú dermedten állt előtte. A félelmetes alak fekete
lovon ült. A bőr lószerszámot gazdagon díszítették. A ló a fák
árnyékában csipkedte a füvet: most lustán felemelte fejét,
hogy megnézze Kijt.
A lovas arca meg sem rezzent.
Aztán felkapta a fiút.

Dél volt, némaság. Fent a magasból, a végtelen kék égből

perzselő nap ontotta sugarait a földre; gyenge, forró
szélfuvallat susogtatta meg a száraz árpát, amely Lebegy
csípőjéhez súrlódott, miközben átvágott az aranyló mezőn. Az
árpa poros szaga még a fák közé is beszivárgott. Ahogy az
asszony az erdő szélén fekvő nyílt térség felé vette útját,
mezei egér surrant ki az árpából, s bebújt a fagyökerek alá.
Talán csak a fák árnyékába kóborolt el az a fiú. Menet
közben szelíden hívogatta:
– Kij, bogyócskám! Kis Kij, galambocskám!
A legelő tehenek felnéztek, de nem vették a fáradságot,
hogy megmozduljanak. A mező felett egerészölyv siklott
zsákmányt keresve. Kij nem volt a fák között.
Elindult az ösvényen, amely arra a helyre vezetett, ahol
gombászni szoktak. Délben az erdő épp olyan csendes volt,
mint a mező, a napsugarak éles fénnyel törtek át a lombokon.
Újra hívogatta:
– Kis Kij! Kij, kiskacsám!
 Nyakában egy zsinegre akasztott apró talizmán lógott –
fenyőből faragott apró lúd –, melyet még az anyjától kapott.
Előhúzta és megcsókolta.
Utána végigkutatta a tisztást, ahol a gombák nőttek. Kij
nem volt ott.
Elment a tavacskáig. Lehet, hogy beleesett? – töprengett.
Lehet, hogy ott van, a csendes, sötét vízfelszín alatt?
Erőlködött, hogy a felszín alá lásson. Nem volt ott semmi, ami
egy lebegő testre emlékeztetett volna, meg miért is esett volna
bele, nem volt semmi oka rá, győzködte magát.
Hangos kiáltása behatolt a fák közé.
A tisztásra vezető ösvényre fordult. Még vagy tucatszor
kiáltotta a fiú nevét, de csak félig-meddig hitt abban, hogy a
fia válaszolni fog. Talán sokkal messzebbre kóborolt.
Átment a tisztás távolabbi végén álló ezüstnyír ligetbe,
majd hosszú pillanatokra csendben megállt, fejét meghajtotta
a fák ezüstfala előtt. A nyír szent és jóindulatú: aki könyörög
hozzá, azt megsegítheti. Továbbment. Ő azonban kelet felé
tartott, nem gondolta, hogy gyermeke, mit sem tudva a
szélirány változásáról, a felhők útját követte – az ellenkező
irányba. Egyszer megpillantott egy farkaspárt, amint egy fa
halvány-szürke árnyékában állva nézték őt. Egy pillanatra
kihagyott a szívverése. Mi van, ha Kij is találkozott velük
korábban? Csak azzal nyugtatta magát, hogy a farkasok
ritkán támadnak emberre a meleg, zsákmányban gazdag
nyári időszakban.
Ahogy lépkedett, képzeletét lassan elárasztották a képek,
megkapaszkodtak benne, nem tudta őket kiverni a fejéből:
előszálltak népének mondáiból a bizonytalan alakok: az öröm
és a bánat madarai: ragadozó madarak. Tíz perc múltán
elméjét a tűz képe töltötte be – az otthoni kályha tüze meleget
hoz, az erdő tüze rettegést.
A két kép egymásra torlódott, úgy, hogy már nem is tudta
volna megmondani, melyik melyik.
A fák néha barátságosnak tűntek, mint akik néma
védőkarjaikkal megőrzik neki a fiát; máskor pedig sötétek és
félelmetesek voltak. Egy tölgyligetben járt, mikor egy
pillanatra mintha a fia hangját hallotta volna, amint
panaszosan visszhangzott valahonnét balról a fák közül.
Fülelt, majd a fiáért kiáltott, s újra fülelt, mielőtt továbbment
volna.
Elképzelte, milyen lenne az élet a fia nélkül. Elképzelte,
hogy a kályha tetején üres a hely maga mellett. Miképp tudná
betölteni ezt a kietlen űrt? Be tudná-e tölteni a férje
kedvessége? Nem. Egy másik gyerek? Látott már falubéli
asszonyt, aki elvesztette gyermekét. Egy ideig sírtak,
emésztette őket a bánat, majd megnyugodtak.
Újabb gyermekeik születtek, s újabbakat veszítettek el. A
rod élete mindig megy a maga útján. De mi hasznát vette
most ennek a tudásnak? Lebegy ismerte az anyai aggodalmat,
de soha ilyen félelmet nem érzett még. Belülről rágta, és
olyan fájdalmat okozott, hogy alig bírta elviselni.
Bárcsak röpülni tudna, mint Baba Jaga, a boszorkány, fel
az égbolt tetejére, s onnan nézne le mindenre, ami az erdőben
és a sztyeppén mozog. Bárcsak látná és megigézhetné a fiút,
hogy visszahozza.
Ahogy azon a kora délutánon tovább tartott kelet felé, két
gondolat ötlött az agyába. Az első az volt, hogy a gyerek nem
juthatott sokkal messzebbre: így aztán, ha még egyáltalán
életben van, valahol az erdőben kell bolyongania, vagy a jobb,
vagy a bal oldalon, bárcsak tudná, melyiken.
A második gondolat sokkal rémisztőbb volt.
Kelet felé ugyanis hamarosan véget ért az erdő; s egy új
veszély kezdődött: a sztyeppe.
Elképzelte, ahogy Kij kisétál a fák közül a magas fűbe.
Semmi sem védi már az égető naptól. A fűszálak bezárulnak
mögötte: soha nem talál vissza, és ő sem veszi észre. S mi van
az állatokkal? Bár annak az esélye igen csekély volt, hogy egy
medve vagy egy farkas megtámadjon egy gyereket nyár
közepén az erdőben, arra az esetre nézve azonban nem
táplálhatott ilyen reményeket, ha a gyerek viperával, vad
kutyákkal vág)' rozsomákkal találkozik a sztyeppén.
 Úgy döntött, hogy továbbmegy az erdőn keresztül, majd
végigsétál a sztyeppe szélén, útközben be-bekiáltva az erdőbe.
Talán, ha már ilyen messze jutott az erdőben, elfáradt és leült
pihenni az erdőszél árnyékába. Aggódva meggyorsította
lépteit.
Öt perc múlva kiért a fák közül.
Előtte feküdt a sztyeppe, hatalmas, nyílt tér. A déli nyár
csendje a horizontig ért, s még tovább. A fény nehéz súlyként
omlott a földre, amely vibrálni látszott. Körülbelül ötven
méterre rövid fű és sáscsomók felhólyagosodva, de még
zölden, a sztyeppe kezdetét jelezték. Mögöttük a magas tollfű
– azért hívták így, mert tavasszal hosszú, kígyózó, tollszerű
fürtök jelentek meg rajta – végtelen kiterjedése. A fakó tollak
úgy összemosódtak a távolban, hogy olyan volt, mintha a
kiperzselt füvek sárga fátylát fehér pihe borítaná. Távolabb a
síkság barnás színűvé vált, s még azon is túl, a horizont
vonala alatt tündökölve, az orgona színét öltötte fel. Első
pillantásra, a nagy forróságban úgy tűnt, mintha a súlyos nap
minden élőlényt alvásba zsugorított, fojtott volna.
De ez nem így volt. Lebegy lába mellett egy szöcske
hangja hangzott fel. Tőle jobbra egy erdei pacsirta emelkedett
a magasba és körözött fölötte, bátran énekelve a rekkenő
forróságban. Néhány jácintot és íriszt is felfedezett az erdő
tövében, kissé már megfonnyadva a nyári melegben. Előtte
néhány lépéssel sötétzöld folt jelezte a sárga fűben, hogy egy
mormota család népesíti be azt a helyet.
Többször is kiáltott, de a gyereknek semmi látható vagy
hallható jele nem volt. Balra fordult és elkezdett északkeleti
irányba gyalogolni, az erdő szélén. Jobbra előtte, vagy egy
kilométerre kinn a sztyeppén kicsi, de tisztán kivehető
kőrakás állt. Tudta, hogy mi az: egy kurgán, azaz síremlék,
azonban fogalma sem volt, hogy ki emelhette és mikor. Az ő
népe ritkán épített ilyesmiket.
Már eltelt egy kis idő, furcsamód azonban a forró párán
keresztül úgy tűnt, hogy a kurgán csak nem akar közelebb
kerülni. Tudta, hogy a sztyeppe sok ilyen játékot űz a fénnyel;
ma azonban mindez baljóslatúnak, fenyegetőnek tűnt. A
messze távolban elegáns darut látott, amint kékes-fekete
nyakával és fehér hátával sebesen szaladt rejtett fészke felé.
Miközben gyalogolt, többször is visszafordult a fákhoz, s kis
köröket téve kutatott kicsi Kij után, mielőtt újra belemerült a
sztyeppe ragyogásába.
Végül úgy tűnt, a kurgán mégis közeledni kezd;
ugyanakkor egy vékony, erdős földsávhoz ért, mely balról
nyúlt be a sztyeppébe. Betért a fák közé.
A lovasok tábora épp a fasor túloldalán volt. Látta, ahogy
odaért, alig száz lépésre tőle.
S azt is látta, hogy a fia náluk van.

Az öt szekéren háncsból készült tető volt. A szekerek kör

alakban álltak, forró és piszkos árnyak szerény gyűrűjét
alkotva a sztyeppe hatalmas ragyogásában. Jó néhány lovas
leszállt a lóról és a szekerek alatt feküdt.
A körön kívül két férfi lóháton ült. Az egyik szőke, a másik
sötét hajú volt. A sötét hajú megszólította a másikat, a portya
vezetőjét.
– Testvérem, keressük meg a falut.
A szőke hajú harcos ránézett a gyerekre, akit vértestvére
izmos, fekete lovának nyakán tartott. A gyerek sápadt volt, és
nagy, ijedt szemekkel nézett. Aranyos kisfiú.
Vértestvérének hosszú, hollófekete haja ragyogott a
napfényben, s majdnem olyan sima fényes volt, mint fekete
lovának horpasza.
A falu nem lehet túl messze attól a helytől, ahol a kisfiú
kóborolt. Elvinnének néhány fiatal férfit és fiúgyermeket,
miközben a falusiak erőtlenül védekeznének. S ezeket
harcosoknak képezhetnék ki – nem mint rabszolgákat, hanem
mint a klán elfogadott tagjait. A szekereken pihenő harcosok
közül kettőt így hoztak el szláv falujukból, amikor még
fiatalok voltak. Furcsa népek, gondolta: bár nincs hadistenük,
ha egyszer kiképzik őket, bátor, kitűnő harcos válik belőlük.
Nem kétséges, hogy az előtte lévő kisfiú is a törzs nagy
ígéretévé válna egy nap.
Ezen a forró délutánon azonban nem akart lerohanni
semmilyen falut.
– Más miatt jöttem – mondta lágyan.
A sötét lovas bólintott.
– Nagyapád sem azért élt, hogy megöregedjen – válaszolta
komolyan. – Nem hiába hívták Szarvasnak.
Ez számított a legnagyobb bóknak a sztyeppe lovasai
között. Körükben az öreg férfiakat nem tisztelték – a bátor
férfi csatában hal meg, mielőtt megöregedne.
Nem sokkal azelőtt történt, mielőtt a nap delelőre ért
volna, hogy a szőke harcos a sztyeppén álló magányos kurgán
tetején állt, s egy hosszú kardot szúrt bele. Ez a nagyapja
síremléke volt ugyanis, aki ezen az isten háta mögötti helyen
esett el egy csatában, s mindenki megfeledkezett róla, kivéve
a családját, melynek tagjai néhány évente visszatértek a
sztyeppe ezen távoli szegletébe, hogy leróják előtte
tiszteletüket. Itt állt most a kard, keresztvasa éppen látszott
a szekérről, ragyogó acél emlékeztetett a klán nemes
harcosára.
Kij a lovast bámulta. Soha nem látott még ilyen
embereket, de hallott róluk. Úgy gondolta, hogy a fekete lovon
ülő férfi szkíta.
„Ha egy szkíta elkap – mondta egyszer az apja –, elevenen
megnyúz, és lószerszámot készít a bőrödből.” Kij szorongva
nézte a kantárt. A fekete lovas hideg szemébe nézve már az
első pillanattól a legrosszabbra készült, s most azt gyanította,
biztos azt beszélik meg, miképp darabolják fel őt. Reszketett.
Amint azonban a szőke lovasra nézett, azt gondolta, talán van
még remény. Minden rettegése ellenére ugyanis arra gondolt,
hogy ez a legpompásabb alak, akivel valaha is találkozott
életében.
Vértestvérével ellentétben, a magas, szőke lovas rövidre
vágatta a haját. Jóképű volt, ovális arcán rendezett,
kifinomult, szinte nőies vonásokkal; tekintete nyílt és kedves.
Ha azonban halványkék szemében harag lobbant, akkor
valóban rettenetes volt – még a vele szemben álló sötét
szkítánál is félelmetesebb. Ezen törzs harcosainak olyan
félelmetes volt a pillantásuk, hogy számos ókori szerző
megemlítette feljegyzéseiben.
A férfi ugyanis alán volt – ez volt minden szarmata törzs
közül a legnagyobb – s ahhoz a hatalmas törzshöz tartozott,
amely mind közül a legbüszkébb volt, s melynek tagjai
„fényes” vagy „ragyogó” alánoknak nevezték magukat.
A lovasok emberemlékezet előtti időkben jöttek keletről,
Ázsiából, az eurázsiai síkság déli határán emelkedő hatalmas
hegyláncok mögül. Átlovagoltak India és Perzsia hágóin,
átlovagoltak a hegylábak csillámló ködfátylán, s lehúzódtak
az óriási síkságra. A Kaszpi-tenger mellékéről, a Volgán túli
sivatagból jöttek, így érték el a Fekete-tengertől északra fekvő
gazdag sztyeppét, a Dnyeper és a Don földjeit. Még a
Földközi-tenger keleti részére, illetve a Balkán-hegység
Görögország feletti területeire is behatoltak.
A messzi ókorban elsőként vaskori lovas népek érkeztek,
Kimmériából. Utánuk jött körülbelül Kr. e. 600-ban az iráni
nyelvet beszélő, mongolokkal is keveredett indoeurópai nép, a
szkíták népe. Később, Kr. e. 200 környékén egy másik, még
hatalmasabb, iráni nyelvű nép árasztotta el a vidéket: a
szarmaták, akik uralmuk alá hajtották, s kis területre
szorították vissza a szkítákat.
Nemesi hercegeik vezetésével keletről jöttek ezek a harcos
klánok. Ők adtak iráni nevet a Donnak (a Don vizet jelent), a
Dnyepernek, sőt még a jóval nyugatabbra fekvő Dunának is.
Ők voltak az egész sztyeppe nomád harcos-uralkodói.
A Fekete-tengertől a peremvidéki erdőkig a szlávok
rettegték és csodálták az alánokat. Egyes szláv törzsek
dolgoztak nekik, mások sarcot fizettek. Valóban nagy
távolságokra kalandoztak el: ahogy hősi énekeik hirdették:
belovagolták a pusztákat a meleg nap földjétől addig a földig,
ahol a nap lenyugszik.
 Az alán harcos felpillantott az égre. A délutáni nap még
mindig forró volt, a szekér alatt alvó emberek azonban
nemsokára felébrednek, s ideje lesz indulni.
– Ma visszatérünk – mondta csendesen. – Tiéd a fiú.
Kij nem tudta levenni szemét a magas harcosról. Szkíta
vértestvérével ellentétben az alán kengyelvasat is használt.
Puha bőrcsizmát és bőszárú selyemnadrágot viselt. Oldalán
hosszú kard és pányva – az alánok kedvenc fegyvere – lógott,
combjához a markolatánál lévő karikával tőrt erősített.
Páncélinge és csúcsos sisakja a szekér közelében heverő
málhához volt szíjazva, két olyan hosszú dárdával együtt,
melyekkel az alánok rettenetes hírnevüket megalapozták.
Pamutzekéjére kicsiny, arany háromszögeket varrtak; a
nyakában lógó nyaklánc aranyszálakból készült, melyek vége
sárkányt formázott. Vállára hosszú gyapjúköpenyt terített,
melyet hatalmas, drágakövekkel gazdagon kirakott csat
fogott össze. Ez volt összes cifrasága.
A szkíta másképp öltözött. Kij szinte érezte, hogy a hátát
összekarcolják a szkíta bőrmellényére varrt arany- és
ezüstdíszek. A sötét karon, amely átölelte őt, egy karkötőt
látott, melyre fantasztikus istenek és állatok ábráit vésték.
Kij nem tudta, hogy ez a csodálatos remekmű görög eredetű:
csak annyit tudott, bántotta a szemét, ahogy a nap sugarai
villogtak rajta. A szkíta derekáról görbe kard lógott,
markolatát görög minták díszítették.
A reszkető kisfiút azonban még inkább lenyűgözték a
lovaik, jóllehet, csak részben láthatta a szurokfekete lovat,
amelynek nyakában ült, ám érezte az állat hatalmas erejét.
Ami pedig azt a lovat illeti, melyen az alán ült – minden
eddigi ismerete szerint –, akár isten is lehetett.
Fekete sörényű, ezüstszürke, a hátán fekete csíkos ló volt,
fekete farokkal. Az alánok ezt a nemes színt „deresnek”
hívták. Ahogy a kisfiú figyelte ennek a kecses állatnak a
mozgását, úgy tűnt neki, hogy a ló olyan peckesen lépked a
földön, mintha méltóságán alulinak tartaná, hogy hozzáérjen.
Az ilyesfajta teremtmények, gondolta, nem vágtáznak:
repülnek.
Tulajdonképp igaza volt: az alán egész törzsében nem volt
ennél gyorsabb hátasló. Gazdája a nemes állatot Traianusnak
nevezte el – arról a római császárról, kinek hősi hírneve
bejárta a Földközi-tenger partjait, s akit még a hatalmas
szarmaták is felvettek az alacsonyabb rangú istenek közé.
Traianus rendkívül biztos lába már három csatában mentette
meg az alán életét. Egyszer, mikor gazdája megsebesült, a
lova megkereste, és kimenekítette foglyul ejtői kezéből. Az
alánok tiszteletüket fejezték ki akkor, mikor azt mondták
róla: „Jobban szereti Traianust, mint a feleségét.”
Traianus most mozdulatlan volt; ám a sztyeppéről érkező
enyhe szellő belekapott a szügyéről lógó aranykorongokba, és
megcsillogtatta őket. Minden egyes korongba belevésték a
tamgát – annak a klánnak a jelképét, melyben a ló épp úgy
törzsbélinek számított, akár a gazdája. Háromágú szigony
volt ennek a klánnak a tamgája – szent szimbóluma, mely a
klán ősi tornyában függött, innen több száz kilométerre
keletre.
A szkíta is Traianusra nézett. S majdnem felsóhajtott. Vér
szerinti népe körében az ilyen, szinte isteni paripákat a
gazdájukkal együtt temették a kurgánba, mikor az végül
valamelyik csatában elesett. Az alánok azonban – bár kiváló
lovasok voltak – általában a lovuk kantárjával és a
lószerszámmal is beérték, mikor sírba szálltak.
Apja és az alán apja zsoldosként együtt harcoltak
Rómáért, s a két fiú gyermekkorában vértestvér lett. Nincs
ennél szentebb kötelék: semmi sem tépheti szét. Éveken át
együtt utaztak, vállvetve harcoltak. A szkíta soha, semmiben
nem hagyta cserben az alánt. Ha szükség lenne rá, tudta,
hogy habozás nélkül meghalna a barátjáért.
Ahogy azonban súlyos pillantása vagy ezredszer megakadt
Traianuson, különös, ábrándozó kifejezés uralkodott el rajta.
Ha nem lenne a bátyám, gondolta magában, megölném, sőt
egy ilyen lóért akár száz olyat is megölnék, mint ő. A ló
büszkén pillantott vissza rá. A szkíta fennhangon azt
kérdezte:
– Testvérem, nem mehetnék el két emberrel rajtaütni a
falun? Holnap napnyugtára utolérnélek.
Az alán kedveskedve megveregette a lova nyakát.
– Ne kérd most ezt, testvérem – válaszolta.
A szkíta csendes és elgondolkodó volt. Mindkét férfi tudta,
hogy az alán nem utasíthatja vissza vértestvérét – nem volt
olyan ajándék, szívesség vagy áldozat, mely túl nagynak
számíthatott volna. Így diktálta a szokás és a becsület. Ha a
szkíta szertartásosan elkérte volna a lovat, a testvére odaadta
volna neki Traianust. Egy vértestvér azonban nem élt vissza
a jogaival: tudnia kellett, mi az, amit nem kérhet. A sötét férfi
lehajtotta a fejét, mintha a falu kifosztásának ötlete fel sem
merült volna benne.
Kicsi Kij átnézett a pusztán, és sírva fakadt.

Az asszony feléjük tartott a perzselő napon. A hosszú, sárguló

fű élesen csapódott meztelen lábszárához.
Lebegy nem tudta, megölik-e vagy sem, de nem volt
vesztenivalója. Ahogy közeledett a lovasok felé, valami azt
súgta neki, hogy a jóképű alán a vezető; ám nem volt biztos
benne. A két férfi szenvtelenül figyelte. Még a lovaik sem
mozdultak.
Kij ösztönösen szabadulni próbált, de rájött, hogy a szkíta
sötét karja, mely látszólag lazán tartotta őt, kemény, akár a
vas. A kisfiúnak még ekkor sem fordult meg a fejében, hogy
most, mikor az anyja megérkezett, ezek az idegen, félelmetes
lovasok nem fogják visszaadni neki.
Anyja hívta:
– Kicsi Kij!
Ő pedig válaszolt. Hogy lehetséges, hogy a lovasok
tudomást sem vesznek róla? – csodálkozott.
Lebegy felnézett a szemükbe; a sötét és a halványkék
szempár egyformán keménynek látszott. A szkíta keze lassan
a kardja felé indult, ám a kisfiú előtt megállt a levegőben,
majd megpihent a ló sörényén.
Az asszony mindössze tízlépésnyire volt tőlük. Látta és
megértette a fia érzelmeit – arcán öröm és remény gyúlt,
ahogy először megpillantotta őt, majd tehetetlenség és
keserűség ült ki rá, ahogy megérezte, gyenge ahhoz, hogy
elérje az anyját. Az asszony észrevette, hogy a szekér mellett
lévő férfiak és lovak kíváncsian, de egy moccanás nélkül
figyelik őt. Lebegy megállt, kezeit összekulcsolta, s
szembefordult a lovasokkal.
Szélfuvallat fodrozta az édes illatú, magas tollfüvet. A nap
perzselőn ragyogott a fejük felett. A szkíta sisakja
sziporkázott a fényben. Senki sem beszélt.
Az alán ismert néhány szláv szót. Végül lenézett rá a
roppant magasból, Traianus hátáról, és kurtán odavetette:
– Mit akarsz?
Lebegy nem nézett rá. A szkíta fekete lován ülő fiát nézte,
és nem szólt semmit.
– Menj vissza a faluba. A fiú a miénk.
Az anyja Kij pufók arcát figyelte, nem nézett a szemébe.
Kis, párnás kezeit nézte, melyek az izmos ló fekete sörényén
feküdtek. Most sem szólt azonban semmit.
A csend ugyanis sokkal erősebb a szavaknál.
Az alán figyelte. Mit tudhat ez az asszony arról a sorsról,
amely a láthatáron túl várja ezt a fiút? – gondolta. Mit tudhat
a nyüzsgő görög és Fekete-tengeri kikötőkről; a déli tenger
magas szürke szikláiról, melyek úgy világítanak, mint a
hamu; a csupasz, púposhátú hegyfokokról, melyek olyanok
voltak, mintha hatalmas medvék jöttek volna inni a vízre. Mit
tudhat ez a szegény, erdőszéli szláv nő a Krímből szállított
bőséges gabonatermésről, a keletre utazó karavánokról, a
Kaukázus-hegység hóborította csúcsairól, a szorosokban lévő
kovácsműhelyekről, ahol a vasat edzik, vagy az alacsonyabb
lankák zöld szőlőskertjeiről? Soha nem látta azoknak a
csodálatos méneseknek a lovait, melyek úgy vágtatnak a
hegyekben, akár az istenek, sem pedig népének büszke
tornyait.
A fiú hamarosan, néhány éven belül harcossá válhat –
talán olyan lovat ülhet meg, mint Traianus. Közéjük
tartozhat, a ragyogó alánok közé, akiknek harci módszerét (a
rohamot és a színlelt megfutamodást) még a rómaiak is
lemásolták. Hát nem maga, Marcus Aurelius császár adta fel
nem is olyan rég a leigázásukra tett kísérleteket? Vagy nem
tűntek-e kifejezetten boldognak a rómaiak, mikor
megsegítették őket a harcias pártusokkal szemben?
Olyan sok látni és tudnivaló van a világban: a fiú
ellátogathat a kimmérek királyságaiba, vagy a krími
szkítákhoz; a kikötőkben beszélhet görög, római, perzsa, zsidó
telepesekkel; találkozhat irániakkal és ki tudja, milyen távoli
ázsiai népekkel. Dicsőséges csatákat nyerhet a perzsák ellen
keleten vagy az izgága gótok ellen északon. Mindenekfelett
pedig felfedezheti a hatalmas sztyeppe óriási szabadságát – a
vágta gyönyörét, a vérszövetség bajtársiasságát.
Mit is csinálhatna szlávként – él az erdőben, sarcot fizet,
vagy elmegy délre földet túrni a sztyeppe urainak? A klán
tagjaként azonban úr lehet a férfiak között.
Ezek a gondolatok jártak a fejében, ahogy lenézett az
asszonyra, aki a fiát akarta.
– A fiú a miénk.
Kicsi Kij hallotta a szavakat, először az alánra, aztán az
anyjára nézett. Próbálta kitalálni, hogy az alán meg akarja-e
ölni? Ha ez lett volna a célja, már biztosan megtette volna
mostanáig. Akkor mit jelent, hogy az övé lesz? Azt, hogy többé
nem láthatja az anyját? Ügy érezte, hogy a nagy ló csípős
szaga és a szeméből kibuggyanó forró könnyek betöltik az
egész délutánt.
A szekér mellett álló emberek mozgolódtak,
felszerszámozták a lovakat. Az alán pillantása elkalandozott
a sztyeppe felett. Lebegy a helyén maradt.
A sötét szkíta olyan érzéketlenül nézte, akár egy kígyó.
Lova megrázta a fejét. Biztos, hogy valahol a közelben van a
falu. Égett benne a vágy, hogy kifossza. Azonban már kétszer
is javasolta ezt vértestvérének, s az vonakodott. Karja a fiú
köré szorult.
– Induljunk, testvérem – mondta halkan.
Az alán habozott. De miért is kéne haboznia? Nem volt
semmi oka rá. Mivel azonban hosszú út áll előttük, s mivel a
fiú, akit vértestvére elkapott, épp most fog új életet kezdeni, s
mivel a kedvesség valamiféle jelét kívánta mutatni a fiú felé,
hogy megnyugtassa figyelő anyját, közelebb ment, s
mellkasából előhúzva egy kis amulettet akasztott a fiú
nyakába. Simrug, a mágikus madár amulettje volt ez, akinek
szemei több irányba néznek – az egyik a jelenbe, a másik a
múltba. Az ajándékkal elégedetten a szkíta felé bólintott, s a
két férfi megsarkantyúzta a lovát.
Eközben Kij arca kezdett elfancsalodni. Kitekeredve
nézett vissza a szkíta könyörtelen karjából.
– Mama!
Anyja teste reszketett. Minden izma mozdulni akart, hogy
a lovasra rontson. De tudta, hogy ha így tenne, a lovas
levágná. Valamilyen oknál fogva, maga sem tudta miért,
tudta, hogy egyetlen reménye a nyugalom és a csend.
– Mama! – másodszor is. Már harminc lépésre voltak.
Nem mozdult. A két férfi lassan léptette lovát a sűrű
fűben, kelet felé. Hetven lépés. Száz. Nézte a kis kerek arcot,
a nagyon nagy szemekkel, s furcsán sápadtnak tűnt a sötét ló
felett, mely elvitte.
– Mama!
Még mindig az arcot nézte, rendületlenül. A magas tollfű
kezdte eltakarni előle.
Már a kocsik is elindultak utánuk, zötyögve, a többi lovas
kíséretében. Egy pillantásra sem méltatták, ahogy ott állt és
nézte, ahogy elmennek.
Attól a perctől fogva imádkozott magában, hogy először
megpillantotta őket; s bár imáinak semmi foganatja nem volt,
tovább imádkozott mégis. Imádkozott a szél istenéhez, akit
arcában érzett. Imádkozott a mennydörgés és villámlás
istenéhez, és a napistenhez, aki most mindkettőjüknél
erősebb volt. Imádkozott a jószágok istenéhez. Imádkozott a
Nedves Földanyához, aki mindenhol ott volt, a lábai alatt.
Minden istenhez imádkozott, akit csak ismert. De az üres kék
ég csak nézett rá, és semmit sem adott. Fémesnek tűnt,
keménynek, mint a lovasok tekintete.
A kocsik eltűntek a lengedező fűben. Egy idő múlva már
porfelhő sem maradt utánuk. S most úgy tűnt neki, mintha
maga a kék is lassan visszahúzódna előle. S bár továbbra is
imádkozott, népének szokása szerint, szótlan megadással
hajtotta le a fejét – a sors akarata.

Az alán éppen egy kis dombra hágott és megfordult, amikor

megpillantotta őt: apró alak a távolban, mely még mindig ott
áll, őket nézve.
S ekkor megsajnálta őt. Mivel véletlenül épp abban az
évben ő is elvesztette egyetlen fiát.
Amikor a szkíta meghallotta, hogy vértestvére mit kér
tőle, szeme felragyogott.
– Testérem – válaszolta –, kétszer mondtad nekem ma,
hogy ne kérjek ilyet, amikor meg akartam támadni a falut. De
hogy irántad érzett szeretetemet megismerd, kérj tőlem
bármit, és a tiéd lesz. Nem tettük-e össze kardjaink hegyét a
vérkupában? Nem esküdtem-e meg a szélre és hosszú
kardomra, hogy a tiéd leszek életen és halálon át? – S egy
könnyed mozdulattal átadta a fiút az alánnak. – A tiéd.
Aztán várt.
Ha nem lett volna méltóságán aluli, az alán sóhajtott
volna. Ehelyett egy könnyű mosollyal azt felelte:
– Hűséges testvérem, hosszú utat tettél meg velem
nagyapám tiszteletére, s mindent megtettél, amit kértem,
nemcsak ma, hanem sokszor. És soha nem kértél semmit
cserébe. Most, kérlek, kérj tőlem valamit ajándékba, hogy
megmutathassam irántad érzett szeretetemet.
Tudta, hogy már itt az ideje egy ajándéknak; és azt is
tudta, hogy mi lesz az.
 – Testvérem – válaszolta a szkíta komolyan –, Traianust
kérem.
– Akkor legyen a tiéd.
Fájt, fizikailag fájt, ahogy kimondta. De még fájdalmában
is érezte a büszkeség hullámát: egy ilyen lótól megválni – ez
valóban nemes emberre vall.
– Egy utolsó vágtát vele – mondta az alán vidáman.
Minden további várakozás nélkül megfordította Traianust, s a
fiút könnyedén a karjában tartva egy érintéssel rábírta a
lovat, hogy végigvágtasson a sztyeppén.
S ahogy kicsi Kij elképedve nézett rá, miközben
ösztönösen a csodás állat sörényébe kapaszkodott, az alán
szláv nyelven azt mondta neki:
– Nézd, kicsi fiú, visszatérsz a faludba: de egész életedben
elmondhatod, ültem Traianuson, a ragyogó alánok
legnemesebb lován.
A kisfiúnak fogalma sem lehetett arról, hogy az alán
szemében könnyek ültek. Minden, amiről tudott, az öröm
vibrálása volt, s izgalom, melyet még soha nem érzett.
gy történt tehát, hogy Lebegy, amint reménytelenül
meredt az üres sztyeppére, hirtelen meglátta, mintha csak a
szél istene lenne, Traianus repülő alakját, amint feléje
száguldott a föld felett. Az alán szinte hanyagul, egyetlen szó
nélkül a lábai elé dobta a gyereket, aztán megfordult, és
elvágtatott a remegő sztyeppén.
Lebegy magához ölelte a gyereket, hitetlenkedve, Kij
pedig beléje csimpaszkodott.
S alig fogta fel, hogy egy pillanattal később a fiú hirtelen
megfordult a karjában, a pulzáló sztyeppén eltűnőben lévő
alakra mutatott és felkiáltott:
– Hadd menjek velük!
A gyereket a karjában tartva, nehogy valaki megint
elragadja tőle, visszasietett az erdőbe.

Lebegy nem tért vissza rögtön a faluba. Ehelyett a folyó

partjára ment, egy csöndes helyre. Ott állt egy szent tölgy,
melynek hálát adott, majd mivel továbbra is egyedül kívánt
lenni gyermekével, leült az árnyékba, és nézte, ahogy a kisfiú
játszik a vízparton, majd alszik egy kicsit.
Este volt, mire együtt kiértek az erdőszélre. A nagy mezőt
már learatták, üres volt. Mint két kis felhő, lassan sodródtak
át a nagy, nyűt téren.
A termést betakarították. A mező egyik sarkában, szokás
szerint egy köteg árpát lábon hagytak – ajándék Velesznek, a
jólét istenének. A mező tetején egy csapat kislány állt körben
s tapsolós játékot játszottak, nevetve; s ahogy odaértek a
faluhoz, a kunyhók mellett legelésző libák szokásos
lármájukkal üdvözölték őket.
Az első ember, akit Lebegy meglátott, a férje volt. Arca
kigyúlt az örömtől, ahogy a kisfiút magasan a feje fölé emelte
a levegőben, miközben anyósa kijött a kunyhóból, s egy
rövidet biccentett feléje.
– Kerestelek – mondta a férje. Semmi kétség, így volt.
Valójában, tudta ő jól, a férfit meleg szíve akár napokig is a
keresésükre űzte volna – ha nem lett volna annyi minden
más, amit el kellett végeznie.
– Megtaláltam – mondta egyszerűen. Aztán elmondott
mindent a lovasokról, majd a falu vezetőjéhez mentek, s ott is
be kellett számolnia mindenről.
– Ha még egyszer idejönnek – mondta lassan a falu
vezetője –, újra északabbra költözünk. Még csak öt éve volt
annak ugyanis, hogy a kis közösség idejött északra, erre a
helyre, hogy ne kelljen sarcot fizetniük a sztyeppe lovasainak.
Ezen a napon azonban már nem volt más teendő, mint
hogy a termés betakarítását megünnepeljék.
A fiatal fiúk és lányok már kimentek a mezőszélre és
cigánykereket hánytak a fűben. A falu vezetőjének kunyhója
előtt az asszonyok éppen az utolsókat simították egy kis
alakon, aki egy öregembert formált árpából. Hosszú, kunkori
szakálla volt, amelyet éppen akkor kentek be mézzel. Ez a
mező istene volt, akit arra a helyre készültek vinni, ahol a
mező találkozott az erdő szélével.
 S csak ekkor, amikor már gyülekeztek a falusiak, bújt ki
Mal kunyhójának kapuján. Habozott, amikor meglátta
Lebegyet és a gyereket, de a kisfiú odafutott hozzá.
– Láttam a medvét! – kiáltotta. – Láttam!
Mal arca mélyvörösre vált, ahogy Lebegy elhúzta onnan
Kijt.
Miközben a falu népe kezdett kivonulni a mezőre, Lebegy
megérezte, hogy a férje mellette lépked. Nem nézett fel az
arcába, ahogy – biztos volt benne – a férje várná, e nélkül is
tudta, milyen lágy arckifejezéssel lépdel mellette most. A
szeme lázasan csillog, mint egy kisfiúnak – tudta ezt is,
anélkül, hogy odanézett volna. Hosszú karjai mögötte lógtak,
s most az egyik megmozdult, hogy keze megérintse
feleségének karját, és gyengéden megszorítsa. Ez volt a jel –
Lebegy tudta, hogy ez következik.
Tovább sétált. A többi asszony, úgy vélte, szintén
észrevette a kis jelet. Erős kar, gondolta, bár elég csontos, s
úgy, hogy fel sem nézve tovább sétált, tudta legjobban
elrejteni lelkesedésének hiányát. Férje aznap éjjel
meglátogatja: ez volt minden. Maguk elé tolta a kisfiút, hogy
szemük megpihenhessen rajta, s ez, ahogy a mezőre léptek,
volt az ő egyesülésük.
Ahogy a nap lassan lebukott a fák mögé, s a hosszú
árnyak végigömlöttek a learatott mezó'n, a falu népe elkezdte
az énekeket és a táncokat. Az asszonyok, akik napközben
arattak, most körben, az anyósával az élen azt énekelték:

Tarló nyári magja,

Erőm visszaadja,
Érleltelek, gyönge vagyok,
De jön a tél, s majd megfagyok,
Betelt földnek nyári magja,
Add az erőm télre vissza.

A lebukó nap sugarai megültek az árpaember szakállán

lecsorgó lágy mézen, így az felragyogott.
 A mező szélén három öregasszony – mindegyik bábuska
túl öreg volt már a tánchoz és az énekhez – békésen nézte
őket. Ahogy rájuk pillantott, Lebegy elmosolyodott magában.
Tudta, hogy ő is ezt az utat járja majd végig. Azt mondják,
hogy miután learatják a mezőt, a mező istene kicsiny
öregemberré zsugorodik – gondolta. Az emberek is
belezsugorodnak a földbe, s a föld alatt laknak, mint az ősi
Domovoj. Ez a sorsuk. A természeten nem uralkodhatnak;
férfi vagy nő nem tehet mást, mint hogy elfogadja a vetés és
az aratás idejét. Egyéni sorsa pedig – ezt is tudta – nem
fontos. Nem, még a gyermeke elvesztése sem számított nagy
eseménynek, bármennyire is fájt neki. Annyi gyermek
elveszik. Senki nem tartja számon őket. Vannak azonban,
akik életben maradnak; s a falu, a rod élete csakis általuk
folytatódik az évszakok rideg, könyörtelen körforgásában ezen
a végtelen földön.
Miután a dal véget ért, átnézett a fiához. Kicsi Kij a földön
ült, ujjai közt a talizmánt forgatta, melyet a lovastól kapott;
gondolatai nem az anyjánál, hanem a nyílt sztyeppén jártak.
Szinte nem is nézett rá.
Most pedig ott állt előtte a férje, a fiú felett, mosolygó,
sóvár arccal.
Ő is nélkülözhetetlen volt: bizonyos időszakokban az
asszonynak szüksége volt rá. Annak ellenére, hogy a férje
parancsolt neki, annak ellenére, hogy a falut férfiak vezették,
azt is tudta, hogy az asszonyok azok, akik igazán erősek és
edzettek. Az asszonyok voltak, akik – akár a Nedves Földanya
– védték a magokat a földben, s akik világra hozták a termést
a napistennek és a férfinak, aki a földet műveli.
Férje mosolygott.
– Ma éjszaka.
Alkonyat után, mikor meggyújtották a gyertyaként
szolgáló gyantás faszilánkokat, a falu vezetőjének
kunyhójában kezdetét vette a lakoma. A gyöngyöző mézsörrel
teli bujdosópohár és a merítőkanál kézről kézre járt. Minden
egyes fogásból – a halból, a köleslepényből, a húsból –
felajánlottak egy tállal a Domovojnak, akiről azt tartották,
hogy ilyenkor előjön csűr alatti odújából, hogy csatlakozzék
hozzájuk.
Miután az ételeket megették, az egész falu folytatta az
ivást és a táncot. Kij látta, ahogy anyja fogja vörös
csörgődobját, és az apja mögött táncol; elbűvölten figyelt, míg
végül feje a mellkasára csuklott, és elaludt.
A férje másodszor is megérintette, és azt suttogta:
– Gyere. Ő másodszor is megrázta a fejét, s folytatta a
táncot. Ő is részeg volt, bár nem annyira, mint a többiek, s
most testét elárasztotta a meleg. Saját táncától feltüzelve már
kezdte megkívánni a férfit; azonban még tovább táncolt és
ivott, hogy eljusson addig a pontig, mikor igazán akarja őt.
Apránként, ahogy a nők és a férfiak egyaránt részegen
tántorogtak ki az éjszakába, Lebegy is megengedte a férjének,
hogy átkarolja a csípőjét és kivezesse őt. Köröskörül, a
kunyhó mentén a mező irányában, mindenütt féktelen
üzekedés kezdődött; ki tudta, ki is emlékezett volna rá, ki
kivel feküdt le? Ki tudta volna, hogy ezen általános szexuális
tusakodás gyümölcsei közül melyik gyerek kié? Nem
számított. Az ilyen gondtalan események tették lehetővé,
hogy a rod élete folytatódjon.
Lementek a folyópartra a magas fű mentén, ahol
szentjánosbogarak ragyogtak a sötétben. Együtt nézték a
holdfényben megcsillanó vizet. Ennek a kis folyónak a
sztyeppe rettegett lovasaitól kölcsönöztek nevet a falubeliek.
A szlávok jól tudták, hogy az alánok leghatalmasabbjai a
maguk iráni nyelvén rusznak nevezik magukat, amely
„ragyogót” vagy „fényest” jelent. S mivel a szláv fül számára
ennek a szónak kellemes, nőies csengése volt, ezért remekül
illett a folyóra. A falusiak a kicsiny, csillogó folyócskát
Rusznak – ragyogónak nevezték el.
Jó név volt. Bizonyára még jobban örültek volna, ha
tudják, hogy ugyanezt az iráni nevet – a Ruszt vagy Rhoszt –
adták a régi időkben annak a hatalmas folyónak is a messzi
keleten, melyet aztán később Volgának neveztek el.
 A folyót Rusznak hívták; a mellette fekvő falut pedig
Ruszkának.
Az éjszaka csendes volt. A folyó ragyogott, mozgott, mégis
mozdulatlan volt. A fűben hevertek. A magasban, a
csillagfényes nyári égen ráérős menetben halvány felhők
haladtak át időről időre, akár a lovasok. Lágyan megvillantak
a növekvő hold visszatükröződő fényében – s kint az erdőben
ki tudja, milyen medve vagy róka, farkas vagy tűzmadár
mozgott az árnyékok között, s miféle lovasok táboroztak
tüzeik mellett a végtelen sztyeppén.
Lebegy azonban csak a levelek suttogását hallotta, amint
a szellő lágyan végigsuhant a tájon.
 A FOLYÓ

Az Úr 1066-ik évében, január havában rettenetes jelek tűntek

fel az égbolton. Európában mindenütt látták őket.
Angliában, az angolszászok királyságában, melyet
Normandiai Vilmos inváziója fenyegetett, a krónikák baljós
előjelként említik. Látszottak Franciaországban,
Németországban és szerte a Földközi-tenger partvidékén. A
Kelet-Európában újonnan alakult államok, Magyarország és
Lengyelország éjszakáit ez a rettenetes dolog uralta. S
mögöttük, a keleti határvidéken, az erdő és a sztyeppe
találkozásánál, ahol a széles Dnyeper a Fekete-tengerbe
ömlik, a nagy, vörös üstökös éjszakáról éjszakára ott függött a
fehér, néma vidék felett; az emberek pedig azon tanakodtak,
miféle újabb gonosz zúdul a világra.

Mennyire megváltozott a világ! A Traianus és Marcus

Aurelius korát követő kilenc viharos évszázad során a nyugati
civilizáció roppant események sorozatán keresztül az ókorból
a középkorba lépett. Róma keresztény lett; ám nem sokkal
ezután a hatalmas birodalom, mely most a nyugati és a keleti
főváros, Róma, illetve Konstantinápoly között oszlik meg,
összeomlott a hatalmas barbár inváziók súlya alatt.
Keletről, a mongol pusztákról, a kínai nagy fal felől
érkeztek, egyik hullám követte a másikat, átkeltek a nagy,
déli hegyláncokon, leözönlöttek a sivatagba és a hatalmas
eurázsiai síkság sztyeppéjére. Voltak köztük fehér bőrűek,
mongoloidok, többségük a török nyelv valamilyen változatát
beszélte, s ezek a rettenetes hordák mindent elsöpörtek
maguk előtt. Így érkezett Attila a hunjaival; utánuk az
avarok, majd a türkök. Ám nem ez a váratlan invázió, nem a
hatalmas, tiszavirág életű sztyeppéi birodalmak törték meg a
Római Birodalmat: bukásának oka az az elképesztő méretű
kivándorlás volt, melyet az indított el, hogy a Birodalom
beleavatkozott Kelet-Európa törzseinek életébe. Ez a
kivándorlás vitte a frankokat Franciaországba, a bolgárokat
(a hunok leszármazottjait) Bulgáriába, a szászokat és az
angolokat Britanniába, illetve ekkor kaptak egyes vidékek
törzsi neveket (például Burgundia és Lombardia).
Mire a folyamat véget ért, a régi világ darabjaira hullt.
Róma elbukott. Nyugat-Európát, annak ellenére, hogy a
barbárok lassan felvették a kereszténységet, továbbra is
törzsi és dinasztikus területek zavaros kavalkádja alkotta.
Csak a Földközi-tenger keleti partvidéke, valamint a Fekete-
tenger környéke keltette azt a benyomást, hogy a régi világ
megmaradt. Itt állt ugyanis, közvetlenül Görögország felett, a
Fekete-tengert a Mediterráneum vizeivel összekötő keskeny
csatorna partján Konstantinápoly fenséges városa, melyet
Bizáncként is ismertek. Legyőzhetetlenül, a klasszikus
kultúra és a keleti kereszténység őreként az inkább görög,
mintsem latin jellegű Konstantinápoly sértetlen maradt: a
város a középkorban végig – még ha csak nevében is – a
keletrómai császár székhelye maradt.
A nyugati világ gondjai azonban még nem értek véget.
622-ben ugyanis Mohamed próféta első mekkai hedzsrájával
kezdetét vette az iszlám hatalmas erejének robbanásszerű
terjeszkedése. „A paradicsomba, igazhitűek, nem a tűzbe!” –
üvöltötték parancsnokaik, mikor csatába vezették seregeiket:
aki elesett, arra a mennyekben várt szállás. A muzulmán
hadak Arábiából indulva átsöpörtek a Közel-Keleten, majd
keleti irányban elárasztották Indiát és Perzsiát, nyugaton
pedig Észak-Afrikán keresztül betörtek még Spanyolországba
is. Egy másik hadjáratuk egészen Konstantinápoly kapujáig
eljutott. S az eljövendő' évszázadokban a keresztény Európa
megtanulta rettegni a próféta nevét.
Végül, a bajok betetőzéseként jöttek a vikingek.
Ezek a skandináv utazók, akik kalózok, kereskedők,
gyarmatosítók és felfedezők voltak, a 800-as évek környékén
tűntek fel a történelem színpadán. Közép-Anglia nagy részét
megszállták, gyarmataik voltak Izlandon, Grönlandon, sőt
még az észak-amerikai partokra is eljutottak. Megalapították
Normandiát, és betörtek a Mediterráneumba.
A svéd vikingek egyik csoportja volt az, mely miután a
Balti-tenger környékén kereskedelmi központokat létesített,
lefelé véve az irányt a nagy keleti hátország folyórendszerén
elindult a szlávok földje felé.
Varégok, néha így nevezték ezeket a skandinávokat.
Hatalmas kiterjedésű, észak-déli irányú kereskedelmi
hálózatot létesítettek – összegyűjtötték az északi szláv város,
Novgorod terményeit, majd ezeket a Dnyeperen, a Volgán és a
Don folyón lehajózták. A Fekete-tenger partján, a Don
torkolatának közelében létesítettek egy kereskedelmi
állomást, Tmutarakanyt. És akár azért, mert szőkék voltak,
akár azért, mert ezeken a déli földeken együtt kereskedtek és
harcoltak a szőke alánokkal, akár más, számunkra ismeretlen
okból, ezeket a kalózkodó skandináv kereskedőket a civilizált
déli világban hamarosan azon az ősi iráni néven kezdték
emlegetni, melyet az alánok némelyike még mindig felvett – a
szó „ragyogót” vagy „fényest” jelent –, buszként.
Így született meg Russzia, azaz Oroszország új állama.

A magas cölöpfal tetejéről egy fiú nézett fel a hatalmas, vörös

csillagra. Lelke lázban égett.
Messze alatta a sötétségben a széles Dnyeper
hömpölygött; part menti jegén homályosan tükröződött a
csillag vérvörös fénye. A fiú mögött Kijev városa néma volt.
Közel két évszázad telt el azóta, hogy a Dnyeper menti ősi
város Oroszország fővárosa lett. Mivel a déli sztyeppe
kezdetétől egynapi járóföldre, egy dimbes-dombos erdős
vidéken feküdt, ez volt az északi erdőségekből érkező
kereskedelem gyűjtőpontja, s a kereskedők innen indultak
tovább lefelé a folyón a messzi Fekete-tengerhez, s még azon
is túl.
Vajon milyen jövőt jósol ez a vörös csillag a város
számára? – tűnődött el a fiú. Az biztos, hogy Isten jele.
 Rusz földje ugyanis már keresztény volt. Urunk 988-ik
áldott esztendejében Vlagyimir, a kijevi fejedelem
megkeresztelkedett, maga Konstantinápoly uralkodójának,
mint keresztapának a közreműködésével. S ezen áttérésért
nem volt-e Vlagyimir sokak szemében máris szent? Nem
beszélték-e, hogy két fia, a fiatal Borisz és Gleb szintén
beléptek a szentek sorába?
Fél évszázaddal korábban megesett haláluk története
rögtön a folklór része lett. E két, életük tavaszában lévő
királyi herceg ugyanis gonosz bátyjuk által küldött
bérgyilkosoknak jámborul megadták magukat, csak egymás
iránt érzett szeretetükről beszéltek, és fiatal lelküket
Istennek ajánlották. Haláluk szomorúsága és szelídsége
megérintette a szlávokat, s Borisz és Gleb a ruszok földjének
legszeretettebb hőseivé váltak. A Mártírok, csak így hívták
őket.
Kijev mostanra a templomok városává vált. Utcái
nemcsak a folyón horgonyzó kereskedőhajók zajától volt
hangos, hanem vagy száz temploma papjainak és
szerzeteseinek kántálásától is; s a legnagyobb templom
zömök, aranyozott bizánci kupolája melegen ragyogott a
napsütésben. „Egy nap – mondogatták a nemesek – olyanok
leszünk, mint maga Cárgrád.” Ezen a néven hívták ugyanis a
görög-római császár városát, Konstantinápolyi. S ha, miként
a kolostorok krónikái kénytelen-kelletlen be is vallották, még
sok olyan paraszt élt vidéken, akik visszasírták a régi pogány
időket, nem csak idő kérdése-e, hogy ők is csatlakozzanak a
keresztény világ nagy nemzetközösségéhez?
S mit jelent ez a csillag a fiú számára? Veszélyt?
Valamilyen próbát kell kiállnia?
Az elkövetkező év élete legfontosabbikának ígérkezett.
Tizenkét éves volt. Tudta, hogy apja helyet keres számára
valamelyik herceg környezetében; arról is szó volt, hogy
valakit eljegyez feleségül. De még ennél is izgatóbb volt, hogy
apja még ezen a nyáron karavánt küld keletre, át a
sztyeppén. Hetek óta könyörgött az apjának, hogy vigye
magával. S akkor, gondolta, egészen a nagy Don folyóig
eljutok. Az anyja ellene volt ennek a veszélyes tervnek; a múlt
héten azonban apja azt mondta, hogy gondolkodik a dologról,
s a fiú azóta alig gondolt másra. Amikor pedig visszatérek,
harcos leszek, ígérte magának. Mint nemes apja.
Annyira lekötötték ezek a gondolatok, hogy a két alak
közeledését észre sem vette, s csak akkor eszmélt fel, amikor
azok már mellette álltak.
– Ébredj, Ivanuska, fává változol.
A neve Iván volt, de becézett alakját, az Ivanuskát
használták. Halványan elmosolyodott, de nem vette le szemét
a csillagról. Tudta, bátyjai azért jöttek, hogy bosszantsák. A
fiatalabbik, Borisz, szőke, barátságos kinézetű, tizenhat éves
fiú volt, s már kezdett serkedni a szakálla. Az idősebbnek,
Szvjatopolknak hosszúkás, komoly arca és sötét haja volt.
Tizennyolc éves volt és már nős. Miután Borisz megpróbálta a
fiút hazacsalogatni, Szvjatopolk élesen belerúgott.
– Ébredj. Azt hiszed, te vagy a jéghercegnő?
Borisz filcből készült bakancsával dobbantott egyet, mert
fázott. Szvjatopolk káromkodott. Aztán elmentek.
A vörös csillag még mindig ott függött némán a
mennybolton. Ez volt a negyedik éjszaka, hogy Ivanuska
nézte, egyedül álldogálva, visszautasítva minden hívást, hogy
hazatérjen. Álmodozó fiú volt. Gyakran megesett, hogy
valamelyik családtagja rábukkant, amint a fiú kifelé bámult
egy pontra, s az illető, miután elment egy időre, visszatérve
ugyanott találta őt, széles arcán félmosollyal, világoskék
szemét ugyanarra a pontra szegezve. Senki nem tudta
rávenni, hogy abbahagyja, szüksége volt ezekre a kis
elmélkedésekre. Azok közé a halandók közé tartozott, akiknek
– s ez akár jó, akár rossz is lehet – az az elképzelésük, hogy az
egész természet közvetlenül hozzájuk szól. Teltek a percek, ő
azonban továbbra is mozdulatlanul figyelt.
– Ivanuska – ez az anyja hangja volt. – Bolond fiú. Olyan
a kezed, mint a jég. – Érezte, hogy anyja ráterít egy bundát. S
bár szemét nem vette le a csillagról, érezte, ahogy anyja
gyengéden megszorítja a kezét. Ivanuska most végül
megfordult és elmosolyodott.
Különleges kötelék fűzte őket egybe. Számtalan boldog
órát töltöttek együtt nagy faházukban a tűz mellett ülve,
miközben anyja hős vitézekről – bogatirokról – regélt, vagy
meséket mondott Baba Jagáról vagy az erdei tűzmadárról.
Olga magas, sudár termetű, széles homlokú, de kicsi,
finom vonású, sötétbarna hajú asszony volt. Családja valaha
az ősi szláv szeverján törzs nagy főnökei közé tartozott. Ahogy
finom, ábrándos hangján énekelte ezeket a meséket, Ivanuska
megbabonázva figyelte őt. Gyönyörű, mégis lágy arcának képe
gyakran felmerült előtte; olyan jelenlét volt ez, melyet a fiú
egész életén át magával vitt, akár egy ikont.
Mikor az apjának énekelt, egészen más hangokat is tudott
adni. Hangja rekedt altba ereszkedett, s nevető, incselkedő
modort vett fel. Gyanította-e a fia, hogy ebben a hosszú,
sápadt testben titkos erő lakozik, s az anyja úgy tudja
használni a testét, hogy ezzel az egekig korbácsolja az apja
vágyát? Talán, hiszen, mint minden gyereknek, természetes
érzéke volt az ilyen dolgok iránt.
Időnként szent könyveket olvastak együtt, mindketten
sóváran hajoltak a könyv fölé, s nehezen, ám mindig
diadalittasan ejtették ki az Újszövetség és az apokrif szövegek
történeteit elmesélő, kövér, unciális betűkkel írt szláv
szavakat. Tanulmányozták a görögkeleti egyház nagy
prédikátorainak – Aranyszájú Szent Jánosnak és Szent
Vazulnak – szentbeszédeit, vagy ami még jobb volt, szláv
prédikátorokat, például Hilariont. Megtanulták a nagy Baján
számos dalát is, akit nagyapjuk még személyesen is ismert; s
apjuk nagy örömére hiba nélkül el is tudták énekelni.
Ivanuska még valami másban is osztozott az anyjával;
volt egy apró gesztus, melyet mindketten használtak.
Gyakran láthatták, amint az anyja, miközben beszélgetett
valakivel, lassan felemelte és elhúzta a karját maga előtt,
mintha egy ajtón tessékelte volna be az illetőt. Nyájas,
majdnem szomorú, mégis lágy és kedveskedő mozdulat volt.
Három fia közül csakis Ivanuska vette át ezt a mozdulatot
tőle, bár – akár örökölte, akár öntudatlanul utánozta – ő
maga nem tudott róla.
Egy fontos ténynek mindig tudatában volt anyjával
kapcsolatban: apjával ellentétben ő szláv volt. Így én félszláv
vagyok, gondolta.
Mit jelentett szlávnak lenni? A szlávság, ezt tudta,
hatalmas közösség. Az évszázadok során a szlávság sokfelé
szétszóródott. Szlávok voltak nyugaton a lengyelek; kis
részben a magyarok és a bolgárok is, délebbre a görög Balkán-
hegységben is éltek szlávok, s bár nyelvük eltávolodott a Rusz
földjén élő keleti szlávokétól, a hasonlóságokat könnyen meg
lehetett hallani.
Valódi nemzetség voltak-e? Nehéz ezt megmondani. Még
Rusz földjén is számos törzs élt. A déli szlávok már régóta
elvegyültek a vidéket megszálló sztyeppéi népekkel; az
északiak részben baltiak és litvánok lettek; a keletiek pedig
fokozatosan keveredtek az erdei finnugorokkal.
Mégis, mikor Ivanuska az anyjára nézett, és
összehasonlította őt az apjával, vagy a hősi skandináv
uralkodócsaládok más külföldi csatlósaival, rögtön láthatta,
hogy anyja szláv volt. Mi volt ez a vonás? Hogy olyan
muzikális volt? Hogy hirtelen tudott elszomorodni és
felvidulni? Nem, a fia valami más minőséget fedezett fel, s
kapcsolt a szlávokhoz. Ez látszik a parasztokon is, tűnődött.
Még ha bedühödnek és erőszakossá válnak is, egy pillanat
alatt visszaváltoznak. Ez a vonás a kedvességük volt.
Anyja elment. Ivanuska még egyszer felnézett a csillagra.
Mit üzen neki? Egyes papok szerint a világ végét jelentette.
Természetesen ő is tudta, hogy eljön majd a világ vége – de
csak nem jön épp most?
Eszébe jutottak annak a prédikátornak a szavai, akit
csupán egy hónapja hallott, s aki nagyon mélyen hatott rá. „A
szlávok, testvéreim Krisztusban, későn jöttek, ez igaz, hogy
Urunk szőlőskertjeit műveljék – mondta a pap. – De nem azt
mondja-e nekünk a példabeszéd, hogy a későn jövő semmivel
sem kap kisebb jutalmat, mint az, aki már előtte is ott volt?
Isten nagy küldetést szánt a szlávoknak, akik igaz módon
magasztalják őt.”
Ezek a szavak megremegtették a szívét. Küldetés. Talán
azért, mert a pubertáskorhoz közeledett, a küldetés gondolata
befészkelte magát a lelkébe. Küldetés: biztos, hogy ő is része
lesz. S az is biztos, imádkozott Ivanuska, hogy az Ítélet Napja
nem jön el addig, amíg esélyt nem kap rá, hogy végrehajtsa
azokat a nagy tetteket, melyekre úgy érezte, hivatott.
Nem tudta, hogy sorsa épp abban a pillanatban dől el.

Rossz napja volt Igornak. Az ígért eljegyzés, amit Ivanuska

számára már elintézettnek hitt, épp ma délután esett kútba, s
nem tudta, miért. A lány – nemes – családja hirtelen
visszalépett. Ez bosszúság volt, bár csak olyan, melyet egy
vállrándítással szokott elintézni.
De most itt van ez. Némán nézte az előtte álló férfit.
Igor magas, tekintélyt parancsoló alak volt. Hosszú,
egyenes orral, mélyen ülő szemekkel és érzéki ajkakkal;
feltűnő, egzotikus megjelenését tovább hangsúlyozta, hogy
haja hollófekete volt, hegyes szakálla azonban szürke.
Nyakában egy láncon kis fémkorong függött, melyre
klánjának ősi tamgáját, a háromágú szigonyt vésték.
Mint sok kijevi nemes, ő sem lehetett biztos a
származásában. Sőt, sok skandináv származású rusz herceg
ekkorra már inkább sötét, olajzöld bőrű, mintsem szőke volt.
Igor családfája azonban a ragyogó alánokig nyúlt vissza.
Ősei keletről jöttek. Egyéb ősi alán és cserkesz klánokkal
egyetemben Igor apja is csatlakozott a ruszok egyik nagy
harcos-hercegének Don melletti táborához; s jól harcolt – nála
kitűnőbb lovast még nem hordott hátán a föld – még a hercegi
tanácsba, a druzsinába is beválasztották. Mikor a herceg
visszatért, elkísérte őt; így átkelt a sztyeppén Rusz folyóihoz
és földjeire. Itt elvett egy nemesi származású skandináv
lányt, s most fia, Igor került sorra, hogy a kijevi herceg
druzsinájában szolgáljon.
 Amellett, hogy harcosként szolgált, Igornak sok üzleti
ügye is volt. Kijev városában pedig sok minden akadt, amivel
kereskedni lehetett. Ott volt a gazdag déli fekete földek
gabonája, melyet az északi nagy erdőségek városaiba küldtek;
ott voltak a prémek és a rabszolgák, melyeket a folyón
küldtek le Konstantinápolyba. Nyugatról, Csehországból
ezüst érkezett, a mögötte fekvő távoli országokból pedig frank
kardok. A mindennél fontosabb só Lengyelországból és Rusz
nyugati provinciáiból jött. Keletről hajók vagy a sztyeppét
átszelő karavánok hoztak mindenféle csodálatos árut –
selymet, damasztot, drágaköveket és fűszereket – a mesés
Napkeletről.
Rusz kereskedőbirodalma valóban roppant nagy volt. A
hideg északi erdőkből induló, a Baltikum mellett a Fekete-
tenger felett húzódó sztyeppe felé vezető észak-déli irányú
folyórendszerek mentén mindenütt ott voltak kereskedelmi
állomásaik, sőt fontos városaik is. Északon Novgorod. Félúton
lefelé, a Dnyeper forrásvidékénél feküdt Szmolenszk, tőle
nyugatra Polock. Kijev felett Csernyov, alatta pedig, a
sztyeppe határán lévő utolsó határállomás: Perejaszlav. Ezen
városok mindegyike – s még sok másik – több ezer fős
népességgel büszkélkedhetett. A népesség mintegy
tizenhárom százaléka kézművességgel és kereskedelemmel
foglalkozott – sokkal többen, mint a feudális Nyugat-
Európában. A hatalmas térségen tehát, melyen az ősi
vadászat és a primitív földművelés uralkodott, elszórtan ott
emelkedtek ezek az élénk gazdasági központok, szövetségek
és pénzgazdaságok. Uraik kereskedőhercegek voltak.

Az eljegyzési ügyet követő csalódottság után Igor abban

reménykedett, hogy a kereskedelmi partnerével megbeszélt
esti találkozója majd felvidítja. Régóta tervezte már, hogy a
sztyeppén át karavánt küld délkeletre. Ott, a nagy Don folyó
mögött, ahol a Kaukázus hegység leszáll az égből, hogy
találkozzon a Fekete-tengerrel, ott fekszik Rusz régi telepe,
Tmutarakany a félszigeten. Vele szemben, a tenger északi
partvidékének közepéről kinyúló széles Krím-félszigeten
hatalmas sómező terült el. Az utóbbi években egy hatalmas
sztyeppei lovas törzs, a kunok bizonytalanná tették a
Tmutarakanynál folytatott kereskedelmet, de ahogy Igor
mondta: „Ha sikerül visszatérnünk egy nagy hajórakomány
sóval, megcsinálhatjuk a szerencsénket.”
Már minden részlet szépen összeállt. Nyárelőn a sztyeppe
szélén fekvő Ruszka nevű kis kereskedelmi állomásra és
erődbe vinnének egy hajórajt, ahol a partnerének
kereskedőháza volt. Innen indítanák el fegyveres kísérettel a
karavánt. „Csak azt kívánom, bár én magam is mehetnék” –
mondta őszintén.
S ekkor előállt azzal a kéréssel, mely olyannyira zavarba
ejtő volt számára.
A vele szemben álló férfi néhány évvel fiatalabb volt nála.
Nem olyan magas, mint Igor, de megtermett. Súlyos álla,
enyhén lebiggyedő alsó ajka, nagy, hajlott, törökös orra volt,
fekete szemére súlyosan ereszkedett le szemhéja. Sűrű, fekete
haja, és ék alakúra vágott fekete szakálla volt. Feje búbján –
meglehetősen ingatagnak látszó – kerek sapkát
egyensúlyozott. Ő volt Zidovin, a kazár.
Különös ember volt. A kazárok török harcosok voltak, akik
néhány évszázadon át a Kaszpi-tenger melléki sivatagtól
egészen Kijevig nyúló birodalmat irányítottak. Mikor az
iszlám végigsöpört a Közel-Keleten, s megpróbált betörni a
Kaukázuson át a nagy eurázsiai síkságra, a grúzokkal, az
örményekkel és az alánokkal szövetkezett hatalmas sztyeppéi
kazárok állták útjukat. Előszeretettel emlékeztette barátját:
„Kijev nekünk köszönheti, hogy most nem muzulmánok
lakják.”
A Kazár Birodalom mostanra erejét vesztette, ám a kazár
kereskedők és harcosok gyakran átkeltek a sztyeppén a távoli
sivatagban fekvő támaszpontjaikról, s Kijevben is nagy kazár
kereskedő szövetség élt a Kazár Kapu néven ismert bejárat
mellett. Az általa ismert összes ember közül, aki képes volt
megszervezni és átvezetni egy karavánt a sztyeppén, Igor egy
olyat sem tudott, akiben jobban megbízhatott volna, mint
Zidovinban, a kazárban. Barátjával kapcsolatban valójában
csak egy dolgot sajnált.
Zidovin, a kazár ugyanis zsidó volt.
Minden kazár zsidó volt. Akkor váltak azzá, mikor –
birodalmuk fénykorában – vezetőik úgy döntöttek, hogy
népük primitív pogánysága nem méltó birodalmi státusukhoz.
S mivel a bagdadi kalifa muzulmán volt, Konstantinápoly
császára pedig keresztény, a sztyeppe ura – mivel nem akart
egyikőjük alávetett partnere sem lenni – nagyon helyesen
kiválasztotta az egyetlen szóba jöhető egyistenhitet: a kazár
állam hadurai felvették a judaizmust. Ez volt az oka annak,
hogy Zidovin szláv és török nyelven beszélt – viszont mindkét
nyelven inkább a héber ábécé betűivel írt!
– Elvinnéd Ivanuskát, a fiamat a karavánnal? –
Mindössze ezt kérte tőle barátja, Igor. Miért kellett volna a
kazárnak haboznia? Elég jól ismerte a fiút. Az apja a társa.
Egyszerű volt a válasz: Zidovin félt.
Előre látom az egészet, gondolta. Ha elkapnak minket a
kunok, s megölik őt – ezt mindenki megérti. Ám én ismerem a
fickót. Ilyesmi nem történik vele. Ha eljön velünk, beleesik a
folyóba és megfullad, vagy valami hasonlóan ostoba dolog
történik vele. S ezért én leszek a felelős. Inkább kitérő választ
adott.
– Ivanuska még fiatal. Mi van a bátyjaival?
Igor szeme összeszűkült:
– Visszautasítasz?
– Természetesen nem – látszott, hogy a kazár kínosan érzi
magát. – Ha biztosan ezt akarod…
Most hirtelen Igor volt az, aki kínosan érezte magát.
Normális körülmények között egyszerűen megmondta volna
Zidovinnak, hogy ez a kívánsága, s így is lett volna. Most
azonban, mikor még friss volt az eljegyzés miatti sértés, azt
vette észre, hogy elönti a csalódottság hulláma. A kazár
kitűnő emberismerő. S neki sem kell Ivanuska. Egy pillanatra
harag gyúlt a szívében legkisebb fia iránt. Utálta a kudarcot.
 – Nem számít. Igazad van, túl fiatal. – Felállt. Az ügyet
végleg lezárták.
Vagy majdnem végleg. Amint a kazár kifelé indult a
házból, Igor nem bírta ki, hogy meg ne kérdezze barátjától:
– Mondd meg nekem, mit gondolsz Ivanuskáról – a
jelleméről?
Zidovin elgondolkodott egy pillanatra. Kedvelte a fiút.
Egyik fia kicsit hasonlított rá.
– Álmodozó – mondta kedvesen.
Igor szinte nem is pillantott a vörös csillagra, ahogy
hazalovagolt. Mélyen vallásos ember volt, s nem volt kétsége
afelől, hogy a jelet Isten küldte. Úgy tartotta azonban, bármi
jön is, az a kötelessége, hogy elviselje. Inkább Ivanuskára
gondolt. Azt mondta a kazár, hogy „álmodozó”. Tudta, hogy
hívják saját testvérei a fiút. Szvjatopolk bolondnak hívja,
gondolta szomorúan.
Mihez kezdhet egy bolonddal? Nem volt semmi ötlete.
Három nappal később a vörös üstökös eltűnt, s azon a
nyáron több jel nem tűnt fel az égen.

Tavasz. Ebben a termékeny országban minden év elején víz

borította a földeket, a víz pedig folyó volt. Kijev, a víz városa.
Egy pillanat, és meglátják. A hosszú hajó biztosan siklott
lefelé a Dnyeper széles, nyugodt folyamán. Négy férfi húzta
óvatosan a lapátokat, hogy a hajó orrát a város felé
kormányozzák. Ivanuska és az apja a taton állt, a magas férfi
átkarolta fia vállát.
A hajót – bár hat méter hosszú volt – egyetlen hatalmas,
masszív farönkből vájták ki.
– Sehol máshol nincsenek ilyen hatalmas fák – mondta
Igor a fiának –, mint rusz földön. Egyetlen hatalmas
tölgyfából kisebb csónakot véshet magának az ember. -A fiú,
ahogy ott állt szorosan az apja mellett, úgy érezte, hogy ennél
nyugodtabb és tökéletesebb reggel már nem lehet az életében.
Ivanuska egyszerű vászoninget és nadrágot viselt, és
barna gyapjúkaftánt húzott fölé, mivel még hideg volt a
reggel. Lábán zöld bőrcsizma feszült, amelyre nagyon büszke
volt. Világosbarna haját rövid apródfrizurára vágták.
Hajnalban felhajóztak, hogy megnézzék a halászok
varsáit. S még kora reggel volt, mikor visszatértek a városba
reggelizni. És utána… Ivanuska az izgalom remegését érezte
a gyomrában. Mert ez volt az a nap.
Felnézett az apjára. Milyen gyakran látta őt a folyó fölé
nyúló fapalánk egyik magas pontján állva, amint, akár egy
néma sólyom, lepillant a messze lent elterülő víz borította
vidékre. Ahogy hosszú, fekete köpenybe burkolt magas, szikár
alakja ott állt a hajó tatján, úgy tűnhetett, Igornak csak ki
kell tárnia köpönyegét, hogy felrepüljön az égbe, s ott
körözzön a magasban az erdők és a folyó felett, mielőtt
lecsapna szerencsétlen prédájára.
Milyen erős az apja karja, amint átkarolja a vállát: de ez
nem csupán az izmok ereje volt. Mikor Igor közelében volt, fia
másfajta erőt is érzett, mely a múltból jött: úgy kísértett, akár
egy visszatérő emlék, mégis meleg folyóként áramlott az
életébe:
– Hatalmas harcosok vére folyik az ereidben – hallotta
gyakran Igortól. – A csatában óriások voltak, ragyogó lovasok,
akár az apám, s előtte az ő apja; őseink erősek voltak, mielőtt
a kazárok jöttek volna, azokban az időkben, mikor még a
hegyek is fiatalok voltak. Emlékezz rá, hogy egy vagy velük;
mindig veled vannak. – Szíve megremegett, mikor az apja
hozzátette: – Egy napon mindezt te fogod továbbadni a
fiaidnak, s azoknak, akik utánuk jönnek. – Ennyit jelent
apának és fiúnak lenni.
Ma pedig, biztos volt benne, elkezdheti pályafutását,
követi idősebb bátyját és az apját, mint harcos, mint bogatir.
A szerzetes mindent eldönt majd.
A hajó lágyan siklott az árral. A nagy folyó dél felé
nyújtózott a reggeli csendben. A levegő csípős, de nyugodt
volt. Helyenként még ködfoltok úsztak a víztükör felett,
melynek hatalmas, szüntelen mozgását alig lehetett
érzékelni; úgy tűnt, mintha a mozdulatlan vidék hátrálna
folyamatosan. Délre pillantva a zöldeskék víz és a halvány ég
mintha egyetlen folyékony lágysággá olvadna össze, a
távolban már nem lehetett megkülönböztetni egyiket a
másiktól, míg keleten aranyló napsugarak törtek át a párán.
Most tűnt fel szemük előtt a város, s Ivanuska halkan
sóhajtott:
– Milyen gyönyörű Kijev.
A város a folyó jobb partján feküdt. A part itt meredeken
emelkedett vagy harminc méterre a folyó fölé, tetején magas
cölöpfal húzódott több kilométer hosszan, s erőt sugározva,
mégis nyugodtan nézett le a szelíd, kedves tájra.
A város három fő kerületre oszlott. Északi sarkán kis
dombon állt a régi citadella zömök épülete. Ez magában
foglalta a hercegi palotát, illetve azt a nagy templomot,
melyet nyolcvan éve maga Áldott Vlagyimir alapított.
Közvetlenül mellette délnyugatra, mindössze egy kis
vízmosással elválasztva emelkedett az új citadella –
számottevően nagyobb területen –, melyet Szent Vlagyimir
fia, az orosz törvények megalkotója, Bölcs Jaroszlav
építtetett. Ezenkívül a folyó irányában feküdt egy másik
nagyobb körzet, melyet szintén cölöpfal védett. Ez volt a
külváros – a podol –, ahol kisebb kereskedők és kézművesek
éltek. Lent a folyónál pedig kőgátak védelmében
horgonyoztak az ormótlan vitorlás hajók.
A két citadellán belül a nagyobb épületek jó része téglából
épült. A podolban azonban, néhány templomtól eltekintve, az
összes ház fából készült. A környéken mindenfelé kellemes,
széles levelű erdők voltak, még a folyóba zuhanó meredek
sziklafalakon is.
A reggeli nap sugarai felragyogtak a városban mindenütt
fellelhető aranykereszteken, melyeken egy újabb átlós
keresztléc jelképezte, hogy a keleti egyház Krisztus lábának
tartóléce; s a templomok alacsony aranyozott kupolái
felparázslottak. Az egész hatalmas város olyan volt, mintha
egy roppant, ragyogó hajó lebegne a vízen.
 Kijevnél – míg a folyó jobb partján a meredek partoldalt
cölöpkerítés védte – a bal part sekély volt; itt, akár a Dnyeper
hatalmas vízrendszerében számtalan egyéb helyen is, a folyó
elöntötte a partot. Csillogva hullámzott a földek felett, mely
befogadta vizét és termékeny iszapját. Tavaszonként ez a
csodálatos keresztelő újított meg mindent.
Ahogy a város közeledett, a fiú nyugtalanná vált. Egyre
nagyobb fájdalmat érzett a térdében, s alig tudta visszafojtani
izgatottságát.
Csupán egy hete volt, mikor Igor azt mondta neki:
– Itt az ideje, hogy eldöntsük, mi legyen veled. Elviszlek
Lukács atyához.
Ez roppant nagy kitüntetés volt. Lukács atya volt az apja
szellemi tanácsadója, s Igor egyetlen döntést sem hozott meg
nélküle. Ha az öreg szerzetesről beszélt, hangját
tiszteletteljesen lejjebb vette, mivel „Az öreg szerzetes a
világon mindent tud.” Mindig egyedül ment meglátogatni őt.
Még Ivanuska bátyjait sem vitte magával soha. Nem csoda,
hogy Ivanuska előbb elpirult, aztán elsápadt, mikor apja
elmondta neki a hírt.
Újra és újra lejátszotta magában a jelenetet. A kedves,
magas termetű, hosszú, fehér szakállú, széles, angyali arcú
öregember, kinek szeme, akár a nap, úgy ragyog, úgy néz
majd rá, mintha egy fiatal hős állna előtte, a vállára teszi a
kezét, s azt mondja: „Isten akarata, Iván, hogy hős harcos
legyél.” Csakis ez történhet. Először az apjára pillantott, majd
az erődfal irányába, boldog reménységgel.
Aztán Igor nézett a fiára. Helyesen cselekedett-e? Úgy
érezte, igen, mégis el fogja árulni őt.

Milyen szép családja volt. Megremegett a boldogságtól, ha

csak rájuk nézett. Ott voltak mind a hatalmas faház
főtermében. Az ablakokon, melyekbe üveg helyett átlátszó
csillámkövet (a helyi hegyekben található kovakövet)
foglaltak, beáradt a napfény. A fény megcsillant a padlót
burkoló sárga agyaglapokon is, így az egész szoba fényben
fürdőit.
Az asztalon még ott volt a reggeli maradéka. Az egyik fal
mellett hatalmas kályha terpeszkedett, az átellenben lévő
sarokban Szent Miklós kisméretű ikonja lógott, előtte három
ezüstláncra agyagmécsest akasztottak. A szoba jobb oldalán,
egy láda tetején két nagy réz gyertyatartó csillogott tompa
fénnyel. Faggyúgyertyáik – pillanatnyilag – nem égtek. A
szoba közepén a súlyos, faragott tölgyszékben, melyet addig
viaszoltak és fényeztek, mígnem úgy csillogott, akár az ében,
az anyja ült.
– Nos, készen állsz, Ivanuska? – Kész volt. Boldogan
pillantott az anyjára.
Édesanyján bokájáig hulló gazdag, mélyrózsaszín
brokátköpeny volt, melyet arannyal kivarrt öv fogott össze.
Széles szárnyú köpönyege alól kibukkanó karcsú karját fehér
selyem fedte. Egyik csuklóján kövekkel – ázsiai zöld
ametiszttel és észak-balti borostyánnal – kirakott ezüst
karperecét viselt. Karcsú nyakán arany félholdas nyaklánc
volt. Fülönfüggőit gyöngyökkel rakták ki. Rusz nemes hölgyei
úgy öltözködtek, mint a birodalmi Konstantinápoly hellén
hölgyei.
Milyen sápadt volt most az arca; milyen elegánsan
nyugtatta kezét a szék karfájára faragott oroszlánon, hosszú,
aranygyűrűs ujjai kecsesen mutattak lefelé. Milyen édes,
kedves az arca. Mégis valahogy szomorúnak tűnt, ahogy
ránézett. Miért volt szomorú?
Két bátyja is ott volt. Mindketten cobolyprém galléros
köpönyeget viseltek: ott volt Borisz és Szvjatopolk szőke
lengyel menyasszonyával. Igyekezett egyformán szeretni őket,
s bár mindkettőjüket csodálta, Szvjatopolktól önkéntelenül
félt egy kissé. Az emberek szerint Szvjatopolk az apjára ütött:
de valóban így volt-e? Apja tekintete gyakran elrévedt,
zárkózottá vált, míg Szvjatopolk arcán valami titkos, keserű
düh bujkált. Mi lehetett az oka? Igaz, mindkét bátyja
megütötte időnként, Szvjatopolk pofonja azonban mindig fájt,
mintha egy kicsivel mindig nagyobbra sikerült volna annál,
mint amit várt.
Apja tanácsára Ivanuska csak egyszerű vászoninget és
nadrágot húzott – hosszú, kilógó ingét övvel fogta össze.
Anyja akarata ellenére mégis megtarthatta kedvenc zöld
bőrcsizmáját. Kezét és arcát azonban alaposan megsikálta az
állványon álló nagy, réz mosdótálban.
Igor hasonlóképp öltözött, ingét csak a szélére hímzett
kézimunka finomsága különböztette meg a parasztok
viseletétől. „A gazdag díszítés nem illik oda” – szokta mondani
szigorúan. Ivanuska szeme ragyogott. Túlságosan is izgatott
volt, hogy egy kis szelet kenyérnél és zabkásánál, kásánál
többet egyen. Megcsókolta anyját és bátyjait, majd kirohant, s
egy pillanattal később már póniján lovagolt, arcán érezte a
hűvös, párás reggeli levegőt, ahogy kikocogott az utcára.
Sár volt. A nemesek házai nagyrészt egy-két emeletes
nagy faépítmények voltak, magas, sátorszerű fatetővel és
melléképületekkel. Mindegyik egy cölöpkerítéssel körbevett
kis telek közepén állt; s ezeket a földeket most feláztatta a
megolvadt hóié és a tavaszi eső, ezért az istállótól a külső
kapuig deszkapallókat fektettek le. Helyenként az utcára is
deszkákat fektettek, ám ahol nem volt palló, a lovak szinte
csüdig süllyedtek a sárba.
Ivanuska tiszteletteljesen az apja mögött lovagolt szürke
póniján. A nemesember pompás látványt nyújtott fehér inge
fölé vetett egyszerű, fekete köpönyegében, s Ivanuska
határtalan csodálattal nézte büszke, egyenes hátát. Igor
legjobb hollófekete paripáján lovagolt. Az ókori császár neve,
melyet viselt, kissé módosult, a sok emberöltő alatt beépült a
szláv nyelvbe: Tarjánnak hívták.
A köznép jobb kezét szívére téve mélyen meghajolt, ahogy
apa és fia ellovagolt előttük; még a papi öltözetet viselők is
tisztelettel hajtottak fejet előttük. Igor ugyanis muzs volt –
nemesember. Ha valaki meggyilkolta volna, negyven ezüst
grivna vérdíjat kellett volna fizetnie, míg egy szabad
földműves, egy szmerd megöléséért csupán 5 ezüst bírságot
szabtak.
Még az uralkodó osztály elnevezése is különböző volt. A
hercegek, illetve kíséretük néhány legelőkelőbb tagja gyakran
viselt „királyi” nevet, mely a -szlav vagy a -mir szótaggal
végződött (az előbbi jelentése „magasztalt”, az utóbbié
„világ”). Például nagy Vlagyimir, s fia Jaroszlav. A nemesség
körében gyakran használtak skandináv neveket is, még
mindig elég gyakori volt például a Rjurik vagy az Oleg. Még
Igor feleségét is, jóllehet szláv nemesi családhoz tartozott,
Olgának nevezték, amely az északi Helga orosz megfelelője.
Másrészt a földművesek egyszerű, ősi szláv nevet viseltek,
mint amilyen az Ilja, Scsek vagy Mal.
Volt azonban a névadásnak egy olyan speciális formája,
mely minden kétséget kizáróan kijelölte a nemességet. Míg
egy paraszt lehetett egyszerű Ilja, addig a nemes a nevéhez
hozzáillesztette a patronimikont, azaz az atyja nevéből
képzett családnevet. A fiatal Ivánt tehát Igor fia Ivánnak,
azaz Iván Igorjevicsnek hívták. A három fiú mindegyike „Igor
fia”, azaz „Igorjevics” volt. Igor ugyanis nem csupán egyszerű
nemesember volt, hanem a kijevi herceg druzsinájának
megbecsült tagja.
Rusz földjének sok hercege volt. A nagy folyó vonalán
fekvő minden egyes kereskedővárosnak volt egy patrónus
hercege, s minden egyes herceg annak az Oleg nevű
skandinávnak volt a leszármazottja, aki két évszázaddal
ezelőtt elfoglalta Kijevet a kazároktól. Jelen pillanatban a
hatalmas folyami kereskedőbirodalom legnagyobb városai az
utolsó kijevi herceg, hatalmas Bölcs Jaroszlav fiainak kezében
voltak. Jaroszlav fiai az örökség felosztását teljesen
automatikus módon oldották meg – a legidősebb fiú kapta a
legnagyobb várost, Kijevet, a többiek pedig életkor szerint
egyre kisebb városokat, s közben engedelmességgel tartoztak
a legidősebbnek. Mivel Igor ura volt jelenleg a legidősebb,
azaz Kijev nagyfejedelme, tőle északra legidősebb öccse,
Szvjatoszlav kezén volt Csernyigov, a fiatalabb, óvatos
Vszevology pedig a déli Perejaszlav ura volt. Ha a testvérek
közül valamelyik meghal, nem a fia, hanem a soron következő
testvére lép az örökébe, így a fiatalabb testvérek a
„csípésrend”, azaz a társadalmi hierarchia alapján lépnek
tovább egy nagyobb városba.
Igor Kijev nagyfejedelmét szolgálta. Valójában ő szinte a
belső tanácsba tartozott. Ivanuska bátyjai máris a külső
druzsina tagjai voltak, jóllehet Borisz még csak apród volt; s
Ivanuska beleremegett, ha arra gondolt, hamarosan követi
őket.
– Leszállás! – apja kurta felszólítása belevágott Ivanuska
álmodozásába, s a fiú összerezzent. Még csak pár száz métert
haladtak, ám Igor máris leugrott a nyeregből, s ahogy
Ivanuska körülnézett, már látta, miért. Elérték a katedrálist.
Felsóhajtott. Rettegett a székesegyháztól.
Bölcs Jaroszlav körülkerített citadellája sok szép épületet
rejtett. A nemesek csinos faházai mellett kolostorok,
templomok, iskolák és egy csodálatos, kőből épült kapubejárat
– az Arany Kapu is itt volt. Ez a kapu különösen szép volt,
mivel a tetejéről nyúlt az égbe az aranykupolás Angyali
Üdvözlet temploma. Egész Ruszban nem volt azonban semmi,
ami olyan csodálatos lett volna, mint az előttük emelkedő
hatalmas katedrális. Akárcsak apja, Áldott Vlagyimir, aki a
régi citadellában felépíttette a Tized Templomát, Jaroszlav is
belekezdett saját hatalmas katedrálisának felépítésébe az új
citadellán.
Szent Szófiának hívták: hogy is hívhatták volna másképp,
mikor mindenki tudta, hogy a Kelet-római Birodalom
legnagyobb temploma, a konstantinápolyi pátriárka székhelye
ezt a szent nevet viselte! Szófia, a szent görög bölcs.
Jóllehet, ez az új, északi nemzet büszkén jelentette ki: „Mi
vagyunk a ruszok”, civilizációjuk a görögökét másolta le.
Főpapjaik többsége görög volt. Még az egyetlen szláv, a rusz
egyházat egy évtizede megalapító hatalmas prédikátor,
Hilarion is görög nevet vett fel. Mikor a nemes gyermekeket
megkeresztelték, felvettek egy második keresztnevet is, mely
kiegészítette azt a szláv vagy skandináv nevet, melyet
többségük viselt. Ezért egy Jaroszlav vagy Borisz keresztény
nevet is viselhetett, például Andrejt, Dimitrijt, Alekszandert
vagy Konstantint. Ezen nevek mindegyike görög volt.
Milyen hatalmas volt a katedrális! Hosszú, vékony
csíkokban lerakott vörös gránitból épült, melyet szinte
ugyanolyan vastag rózsaszín cementréteggel rögzítettek.
Masszív, elég szögletes, rózsaszín és vörös tömbökben
emelkedett, szent erőd, melyet arra szántak, hogy minden
emberrel megértesse az újonnan átvett keresztény isten
erejét. Középpontja felett nagy, ellapított sisak alakú fényes
kupola ült – akár a konstantinápolyi templomon melyet
tizenkét kisebb torony csoportja vett körül.
– Az Urat és a tizenkét tanítványt jelképezik – mondta
Igor a fiának. A katedrális építése kis híján befejeződött. Csak
az egyik oldalon mutatta egy kisebb állványzat, hogy a külső
lépcsőkön még dolgoznak. Ivanuska vacogva lépett be.
Ha a katedrális külseje úgy nézett ki, mint egy erőd, a
magas, tágas, homályos belső terek hatalmas univerzumnak
tűntek. A Római Birodalom templomainak stílusa szerint
nyugatról kelet felé haladt öt hajóval – egy széles főhajó
mentén mindkét oldalon két-két mellékhajó húzódott. Keleti
végében öt félkör alakú szentély volt. Nyugati végében,
magasan a padló felett emelkedtek azok a karzatok, ahol a
hercegek és udvaroncaik imádkoztak, a közrendűek felett. A
templom középpontjában, a hatalmas kupola alatti nagy,
tágas térben, a gyülekezet előtt, menny és föld találkozásánál
álltak a papok pompázatos díszruháikban.
Azonban nem a magas kupola, nem is az öt hajó és nem a
masszív oszlopok uralták a tátongó belsőt. Hanem a
mozaikok.
Ezektől reszketett Ivanuska. A padlótól a magas
mennyezetig beborították a falakat. A Szent Szűz kitárt
karokkal, a keleti egyház imádkozó testtartásában; az
egyházatyák, az angyali üdvözlet, az úrvacsora, ezek a
fenséges és magasztos, kék, barna, vörös és zöld színekben
pompázó alakok ragyogó aranyszínű háttérből pillantottak le
a világra. Roppant nagy, sápadt, ovális arcukat fekete haj
keretezte, s az aranyos környezetből komoran, személytelenül
pillantott le óriási fekete szemük a múlandó világ kis
embereire. Mind között pedig a legmagasabbról, a
Pantokrátor, a világ teremtője nézett le a központi kupoláról,
nagy, görög szeme látott mindent, és semmit sem látott –
ismerte az összes embert, és mégis megismerhetetlen volt,
minden földi bölcsesség fölött állt.
Menny és föld találkozott a templomban; gyertyák százai
pislogtak a homályban; fent a falakon az aranymozaikok
villogtak, nagy és rettentő fényük beragyogta a világ
sötétségét.
Néhány pap énekelt.
„Goszpogyi pamiluj.” Uram irgalmazz. A szláv egyházi
nyelven énekeltek – a beszélt nyelv nazális változatán, mely
érthetetlen, ám misztikus hangzású volt.
Igor meggyújtott egy gyertyát, majd az egyik súlyos
oszlopon lévő ikon előtt némán imádkozott, míg Ivanuska
nézte.
Mindenki ismerte Áldott Vlagyimir megtérésének
történetét: miképp küldött követeket a három nagy vallás –
az iszlám, a judaizmus és a kereszténység – központjaiba, s
miképp jelentették neki Konstantinápolyt megjárt követei,
hogy a görögök keresztény templomában: „Nem tudtuk, hogy
a mennyországban vagyunk-e vagy a földön.”
Az ilyen katedrálisok, mint a konstantinápolyi császáré –
s most a kijevi nagyfejedelemé, aki lemásolta a bizánci példát
–, láthatóvá tették a mennyet a földön, emlékeztették
népüket, hogy uraik, akik felettük, a karzaton imádkoznak,
az örökkévaló Istenség földi helytartói, kinek aranyországa
köztük van, bár még megismerhetetlenül.
Igor, aki felerészben keleti volt, békére lelt abban, ahogy
ezen az abszolút és megismerhetetlen tekintélyen
elmélkedett. Ivanuska, aki felerészt szláv volt, ösztönösen
visszariadt az ilyen istentől; ő lágyabb, kedvesebb istenség
után sóvárgott. Ez volt az oka annak, hogy a nagy
templomban úgy vacogott, mint aki fázik.
Boldog volt, mikor néhány perc múlva kiléptek innét, s
továbblovagoltak a kolostor – a sorsa felé.

Végül ott álltak a kolostor kapujában.

A citadellától idáig vezető út olyan gyönyörűséges volt,
hogy Ivanuskát egészen átjárta az öröm. Miután áthaladtak a
városfalon kívül élő alacsonyabb rendű nép elszórt viskói
között, az ösvény dél felé kanyarodott, Bresztovo kicsiny
hegyfoka felé, ahol magának Szent Vlagyimirnek is volt egy
nyári kastélya. Balra nézve a facsúcsok felett látszott a
messze alant csillogó folyó, s azon is túl, a széles vízfolyam
másik partján, a síkságon végtelen erdőségek nyúltak a
távolba. A tölgy- és bükkerdők levelei úgy terültek el a táj
felett, mint egy világoszöld ködfelhő a ragyogó kék ég alatt.
Semmi sem zavarta meg a tavaszi reggel csendjében a
madarak énekét, miközben Ivanuska boldogan lovagolt apja
mögött a citadellától öt kilométerre délnyugatra fekvő
kolostor felé, ahol a szerzetesek éltek.
Ivanuskának pedig még mindig nem volt semmi
elképzelése arról, igazából mi keresnivalója van itt.
Igor mélyen gondolataiba merülve hallgatott. Helyesen
cselekszik-e? Ez a reggeli expedíció még egy ilyen istenfélő és
aszketikus bojár számára is rendkívüli lépés volt. Igornak
ugyanis az volt az elképzelése, hogy Ivanuskát egyházi
pályára adja.
Nehéz döntés volt. Normális esetben egyetlen bojár sem
akarta, hogy a fiából szerzetes vagy akár pap legyen. A
szegénységben eltöltött élet szégyenteljesnek tűnt; s azok a
nemesi ivadékok, akik az egyházi pályát választották, szinte
kivétel nélkül a családjuk akarata ellenére döntöttek így.
Igaz, hogy egy Ivánhoz hasonló bojár minden egyes nap
hosszú órákat tölthetett imádkozással; egy herceg szerzetesi
tonzúrát borotváltathatott magának halálos ágyán; az
azonban, hogy egy fiatal férfi elvonuljon a világtól, s
szegénységet fogadjon – az már egészen más ügy volt.
A gondolat közvetlenül a vörös csillag megjelenése után
fogalmazódott meg benne.
– Nem azt mondom, hogy Ivanuska bolond – mondta a
feleségének –, de mégiscsak egy álmodozó. Az éjszaka
rátaláltam, amint a csillagot bámulta. Ha nem hozom be,
halálra fagyott volna. A fiúnak szerzetesnek kéne mennie –
Igor keményen dolgozott, hogy tanácsosként, lovagként és a
druzsina tagjaként helytálljon: tudta, mivel jár mindez. –
Nem hihetem, hogy Ivanuska boldogulni fog – vallotta be
szomorúan.
– Túlságosan türelmetlen vagy vele – válaszolta Olga.
Türelmetlen volt? Talán. De miképp fogadhatná el egy apa
annak a fiának a gyöngeségét, aki – bár ezt Igor soha nem
ismerte volna el – a kedvence volt. Lényének mélyén egy halk
hang azt mondta: „A fiú épp olyan, mint te, mint amilyen te
lehettél volna.”
Így telt el egy hét, s mikor a fiú számára semmilyen
lehetőség nem mutatkozott, azon tanakodott: talán, bár nem
ez volt a vágyam, Isten szemelte ki a fiút az ő szolgálatára.
Így aztán, mivel ilyen volt a természete, elkezdte megtervezni
ezt a nem kívánt végkifejletet.
Ennek a tervnek volt része hosszú beszélgetése Lukács
atyával, akivel bizalmasan megosztotta ezeket a gondolatait.
Valójában kissé eltúlozta Ivanuska vallásos érdeklődését.
Arra kérte az öreg szerzetest, hogy nézze meg az álmodozó
fiút, s ha az elhivatottság legkisebb jelét is látja benne, akkor
biztassa őt. Mivel, ha maga Lukács atya javasolja a belépést,
akkor ez – gondolta – nagy hatással lesz a fiúra.
Csupán tegnap beszélt erről a feleségének, s mikor
befejezte, Olga arca elfehéredett.
– Ne! Könyörgöm, ne taszítsd el a fiút!
– Hát persze, hogy nem teszem! – válaszolta. – Csak akkor
megy a kolostorba, ha ő is akarja.
– De te erre akarod bátorítani.
 – Csak megmutatom neki a kolostort.
Olga arca azonban feldúlt maradt. Ő is ismerte legkisebb
fiát. Ki tudja, mi ragadja meg a fiú képzeletét? Könnyen a
fejébe veheti, hogy szerzetes lesz. S akkor örökre elveszíti őt.
– Itt maradhat Kijevben – válaszolta Igor. Titokban, mivel
becsvágyó volt, abban reménykedett, hogy a fiú idővel eljuthat
a messzi Athos-hegységben lévő nagy görög kolostorok
egyikébe – ez volt az útja, hogy valaki magasabb egyházi
hivatalt érjen el. Még egy új Hilarion is válhat belőle. De ezt
nem mondta el a feleségének.
– Soha többé nem látom.
– Minden fiúnak el kell hagyni az anyját – majd folytatta:
– Emellett, ha ez Isten akarata, bele kell nyugodnunk. Ki
tudja? Talán igazán megtalálja a boldogságot az egyházi
életben. Talán boldogabb lesz, mint én. – Ez, jóllehet talán
maga sem volt tudatában, legalább annyira volt igaz, mint
amennyire tapintatlan. – Csak megmutatom neki a
katedrálist és a kolostort – ígérte feleségének. – Lukács atya
beszél vele. Ez minden.
S mi van a fiúval?
Reménykedjünk, hogy ahogy meglátja a kolostort,
érdeklődés ébred benne. S akkor aztán megmondhatja
Ivanuskának az igazat: soha nem viszi odáig, hogy bojár
váljon belőle. Ez elkeseríti majd, ismerte be magának. De
addigra már lesz alternatíva. S akkor majd meglátjuk, zárta
le magában a témát.
Így történt, hogy aznap reggel Ivanuska a kolostorba
érkezett.

Még soha nem volt ott azelőtt.

A hegyfok tetejére értek, majd továbbmentek mindaddig,
amíg egy tisztás mellett egy méltóságteljes fakapuhoz nem
értek. Egy fekete öltözetben lévő szerzetes meghajolt feléjük
amint átmentek, s Ivanuska az izgalomtól sápadtan nézett rá.
Nem volt túlságosan magával ragadó hely. Egy kis
fakápolna állt egy csoport lakóház közepén, két alacsony
pajtaszerű építménnyel, melyek közül az egyik az ebédló' volt,
ahol a szerzetesek étkeztek, a másik pedig a kórház a betegek
számára. Semmiben sem hasonlított a nagy katedrálishoz, és
Ivanuska meglehetősen csalódott volt. Úgy érezte, valami
szomorúság árad a helyből.
A reggeli harmat még mindig a sötét fakunyhókra
tapadva csillogott, holott a nap már jócskán fenn járt az égen,
mintha az épületek magukba szívták volna a hideg, nedves
földet. A fák között sziklák magasodtak. A tisztáson itt-ott
világosbarna agyagfoltok tűntek elő. Annak ellenére, hogy
tavasz közepe volt, őszi hangulat uralkodott, mintha még
mindig hullanának a fákról a levelek.
Alig tizenkét esztendeje történt, hogy Antal, a remete, a
távoli Görögországban lévő Szent Athos-hegyről erre az
elhagyatott helyre érkezett, és megtalálta a barlangokat.
Hamarosan mások is csatlakoztak a Dnyeper fölötti
barlangjában élő szent emberhez, és a – körülbelül egy tucat
remetéből álló – kis közösség apró cellák és folyosók egész
hálózatát vájta ki a föld alatt. Ezek a cellák most a lábuk
alatt voltak. Ivanuskában furcsa érzést keltett, ha arra
gondolt, hogy a szent emberek ott vannak lent, mint
üregükben a nyulak, és semmi kétség, tudnak arról, hogy ő itt
van, fönn.
Antal maga, tudta, külön él a közösségtől, saját
barlangjában, csak időnként jelent meg egy-egy fontos
alkalomkor, mint például akkor, amikor arra kérték Kijev
hercegét, hogy adja a szerzeteseknek a hegyet, majd újra
eltűnt. De úgy tartották, hogy szent szelleme ködfátyolként
lebeg a hely fölött. Eközben a hűséges szerzetesek a kedves
Theodóziusz vezetésével felépítették a kolostort a föld felett és
a föld alatt egyaránt. Ezek közé a szent emberek közé
tartozott Lukács atya is.
Ivanuska és apja leszálltak a lovukról. Egy szerzetes
elvezette a lovakat; egy másik, miután rövid, suttogó
beszélgetést folytattak, bement az egyik kis kunyhóba, és ott
eltűnt.
 – Ott lehet lemenni a barlangokba – magyarázta az apja.
Vártak. Jó néhány perc eltelt. Két idősebb, és egy fiatal,
húszas éveiben járó szerzetes lassan elsétált mellettük,
bement a fakápolnába. Ivanuska látta, hogy az egyik idős
szerzetes nagy, súlyos láncot viselt a nyaka körül, s úgy tűnt,
nehezére esik a járás.
– Miért van rajta az a lánc? – kérdezte suttogva.
Apja úgy nézett rá, mintha valami ostobaságot kérdezett
volna.
– Azért, hogy sanyargassa a testét – válaszolta röviden. –
Közel van Istenhez – tette hozzá nyilvánvaló tisztelettel.
Ivanuska semmit nem válaszolt. Arcát gyenge, hideg
fuvallat csapta meg.
Majd a szemben álló kunyhó ajtaja lassan kinyílt, és
előtűnt egy szerzetes, aki nyitva tartotta az ajtót egy
láthatatlan alak előtt. Ivanuska apja suttogását hallotta;
– Jön – a lélegzetét is visszatartotta. Az ajtóban egy
köpeny szárnyát pillantotta meg. Eljött az idő: itt jön a
ragyogó alak, aki eldönti a sorsát.
Ekkor a kapuban kicsi, töpörödött öregember tűnt fel.
Ősz haját fésülte ugyan, az mégsem volt túlzottan tiszta;
ahogy fekete csuhája sem, melyet penészfoltos bőröv fogott
össze. Szakálla bozontos és gondozatlan volt. Lassan
csoszogott feléjük, a fiatal szerzetes szorosan mögötte jött,
mintha neki kéne elkapnia, ha megbotlik.
Lukács atya ráncos arca halottfehér volt. Ahogy lassan
közeledett feléjük, ajka szétnyílt, mintha megmerevedett
arcizmait készítené elő egy mosolyra, mivel tudta, át kell
esnie rajta. Ivanuska látta, hogy sárga fogai közül sok
hiányzik. Szeme – elképzelésével ellentétben – nem
hasonlított a naphoz. Öreg volt, kissé csipás, s mintha enyhén
bandzsa is lett volna. Úgy tűnt, az öregember főleg azzal
törődik, hogy lyukas bőrcipőkbe bújtatott lábát bámulja
mereven, melyből kikandikált szurtos lába. Volt azonban
valami, ami a kinézeténél is rosszabb volt, s amelyre
Ivanuska egyáltalán nem készült fel.
 A szaga.
Azok, akik a föld alatt éltek, nemcsak halottfehér arcra,
de rettenetes szagra is szert tettek; s ez a szag megelőzte
Lukács atyát, ahogy a fiú felé tartott. Soha életében nem
érzett semmi ehhez foghatót: képzeletében bizonytalan képek
jelentek meg: nedves iszap, romlott hús és korhadó levelek.
És a szerzetes ott állt mellette.
– Ó Ivanuska – hallotta az apja hangját.
Ivanuska fejet hajtott.
Hát ez volt Lukács atya. Képtelen volt elhinni. Szeretett
volna elrohanni. Hogy tudta az apja ilyen kegyetlenül
becsapni? Csak azért imádkozott, nehogy hozzáérjen.
Mikor felpillantott, ráeszmélt, hogy apja és az öreg
szerzetes halkan beszélgetnek. A szerzetes szeme, mely
lenézett rá, kék volt, sokkal élesebb és áthatóbb, mint ahogy
feltételezte. Időről időre ránézett a fiúra, mielőtt újra a földre
meredt volna.
Apja és a szerzetes elég világias dolgokról beszélgettek
tárgyilagos hangon – Tmutarakany kereskedelméről és
politikájáról, a só áráról, illetve a citadella belsejében épült új
Szent Dimitrij kolostorról. Ivanuska meglepettnek és elég
tompának érezte magát. így aztán menekülésre készen
megfeszült, mikor Lukács atya váratlanul felé biccentett és
megjegyezte:
– Hát ez lenne az a fiatal fiú, akiről beszéltél?
– Ő az.
– Iván – Lukács atya félig magában dörmögve
megjegyezte: – Nagyon keresztényi név egy fiatal fiú számára
– bár közben halványan a fiúra mosolygott.
Igaz, hogy eleddig még kevés rusz vette fel a János szláv
megfelelőjét, az Ivánt első névnek. Igaz, hogy Igor két
nagyobbik fiának a szokott szláv neveket adta, s a keresztény
változatot a keresztelőre tartalékolta, harmadik fiának
valami okból csak egyetlen, keresztény nevet adott.
Ivanuska látta, hogy apja egy megnyugtatónak szánt,
biztató mosolyt küld felé, de valójában csak azt árulta el, hogy
Igor azon aggódik, vajon jó benyomást kelt-e a fia: s mint
minden ilyen esetben, Ivanuska azonnal érezte, hogy valami
összeszorítja a bensőjét, elméje pedig a zűrzavar tengerévé
válik. A szerzetes következő kérdése betetőzte a folyamatot.
– Tetszik itt neked?
Mit mondhatna? Olyan feldúlt és kiábrándult volt, s úgy
érezte, ez az egyenes kérdés minden nyomorúságát a felszínre
hozza. Szemébe könnyek gyűltek, félig az apja ellen felgerjedt
dühtől, félig a dermedt csalódottságtól, s anélkül, hogy
felpillantott volna, kibökte az igazat:
– Nem.
Érezte, ahogy az apja megdermed a dühtől.
– Iván!
Felnézett Igor haragtól eltorzult arcába. A szerzetes
azonban úgy tűnt, nem jött zavarba.
– Mit látsz itt? – kérdezte csendesen.
Ez a kérdés ismét csak meglepte. Olyan egyszerű volt, s
mivel túlságosan felindult volt ahhoz, hogy gondolatait
összeszedje, gondolkodás nélkül válaszolt:
– Korhadó leveleket.
Hallotta apja bőszült zihálását, majd meglepetten látta,
hogy a szerzetes fehér, csontos kezét kinyújtja, s szelíden apja
karjára teszi.
– Ne légy dühös – figyelmeztette lágyan Lukács atya. – A
fiú csak az igazat mondta – felsóhajtott. – Túl fiatal még egy
ilyen helyre.
– Vannak fiúk, akik eljönnek ide – hallotta az apja
rosszkedvű válaszát.
A szerzetes bólintott, de szemmel látható érdeklődés
nélkül.
– Vannak – majd visszafordult Ivanuskához.
Most mi lesz? Ivanuska el sem tudta képzelni. Azt
legalábbis biztosan nem, ami bekövetkezett.
– Mondd hát, Iván, akarsz-e pap lenni?
Pap? Hogy gondolhatta ezt az öregember? Ő hős lesz,
bojár. Az iszonyattól elnyílt szájjal meredt a szerzetesre.
 Lukács atya kényszeredett mosollyal fordult Igorhoz:
– Biztos vagy ebben, barátom?
– Azt gondoltam, ez lenne a legjobb – Igor haragosan és
csalódottan vonta össze a szemöldökét.
Ivanuska az apjára nézett. Először alig értette, mit
mondott, ám zavarodottságának ködén át is kezdte felismerni:
az apja gondolta ki, hogy papnak kéne mennie, mivel úgy
ítélte, nem méltó arra, hogy bojár legyen. S most, épp hogy
átesve azon a csalódáson, hogy kiderült, a csodálatos Lukács
atya semmi több, mint egy rongyos öregember, két gondolat
fogalmazódott meg benne. Az apja elutasította és elárulta őt,
soha egy szóval sem említette a tervét.
Lukács atya csuhája redői közül előhúzott egy könyvet, s
felütötte.
– Ez Aranyszájú Szent János liturgiája – mondta. – El
tudod olvasni? – Azzal rámutatott egy könyörgésre.
A fiú akadozva végigolvasta, s Lukács atya csendesen
bólogatott. Aztán előhúzott egy másik könyvecskét, s azt is
megmutatta Ivanuskának; ezt a könyvet azonban más
betűkkel írták, s Ivanuska megrázta a fejét.
– Ezt a régi ábécé szerint írták, melyet az áldott Szent
Cirill gondolt ki a szlávok számára – magyarázta a szerzetes.
– Igaz, hogy néhány szerzetes még mindig ragaszkodik ehhez
az ábécéhez, melyben vannak héber betűk is, ám manapság
azt a főként görög betűkből álló ábécét használjuk, melyet
Cirill utódai szerkesztettek, s melyet az emberek helytelenül
cirillnek hívnak. Ha pap lennél, hasznos lenne, ha mindkettőt
ismernéd.
Ivanuska lehajtotta a fejét, s nem válaszolt.
– Mi, itt a kolostorban – folytatta Lukács atya halkan –
Theodóziusz apáturunk választotta szabályok szerint élünk.
Ez nagyon bölcs szabály. Szerzeteseink idejük nagy részét
imádkozással és énekléssel töltik a kápolnában, ugyanakkor
más hasznos feladataik is vannak, például a betegápolás.
Igaz, vannak közöttünk olyanok, akik szigorúbb fegyelem
szerint élnek, s hosszabb időre elvonulnak celláikba vagy a
barlangokba. Ám ez az ő egyéni választásuk.
– Szent választás – mondta Igor tiszteletteljesen.
Úgy tűnt, Lukács atyát hidegen hagyja ez a gondolat.
– De nem mindenki számára – felsóhajtott, bár ez szinte
csak rövid szisszenésnek hangzott. Ivanuskának úgy tűnt, a
szerzetes rövidebbeket lélegzik, mint a többi ember.
– A szerzetes élete folyamatos közeledés Isten felé –
folytatta csendesen. Nehéz lett volna eldönteni, hogy ezt
Igornak vagy a fiának címezte-e. – Eközben a test
megfonnyad, de a lélek táplálkozik és növekszik az Istennel
való bensőséges kapcsolatban – Ivanuskát a szerzetes halk
hangja a hulló falevelek zajára emlékeztette.
Aztán Lukács atya száraz, érdes hangon felköhögött.
Ivanuska arra gondolt: olyan, mint egy földbe temetett mag.
– S ahogy a test meghal, a lélek élhet.
Ivanuska tudta, hogy a halálra való hosszú készülődés
alatt egyes szerzetesek a cellájukban tartják a koporsójukat.
Észrevette, hogy Lukács atya tárgyilagosan figyeli,
mennyire érti a szavait. Mégsem tudta elrejteni a
csalódottságát, a vágyát, hogy elmeneküljön e kép elől, mely
számára úgy tűnt, a halálé.
– Ez azonban nem halál – folytatta Lukács atya, mintha
csak a fiú gondolataira válaszolna. – Mivel Krisztus
győzedelmeskedett a halál felett. A fű elszárad, de az Ür
szava nem. Ezért, bár halandó testben élünk, lelkünk szellemi
világban él, alázatosan hódolva az Úr színe előtt. – Ha ezt a
gondolatot arra szánta, hogy Ivanuskát megnyugtassa vele,
akkor nem érte el a célját.
Régi elképzelés volt ez, a test sanyargatásának aszketikus
ideálja. A keresztény Szíriában évszázadokon át gyakorolták
a kizárólag ezt az egy célt szemük előtt tartó remeték. Ez nem
volt az a kegyetlen fájdalomokozás, mint amelyet oly
előszeretettel alkalmaztak a nyugati flagellánsok, az
önostorozók; inkább a test éltető nedveinek lassú lecsapolása.
A testet haszontalan porhüvellyé fokozták le, mely nem
akadályozhatta a lelki életet, s Isten szolgálatát.
Még mindig rá figyelve folytatta:
– Ezek a szélsőségek csak néhányunknak valók. A
szerzetesek többsége egyszerűbb életet él, melyet Isten, illetve
felebarátainak szolgálatára szentel. Valójában Theodóziusz
apát ezt a rendet pártfogolja.
Ivanuska azonban már túlságosan elcsüggedt ahhoz, hogy
akár ebben a gondolatban is nyugalomra leljen.
– Szeretnéd Istent szolgálni? – kérdezte az öregember
minden átmenet nélkül.
– Ó, igen – azonban majdnem sírva fakadt. Isten
szolgálata eddig olyan izgalmas gondolat volt számára.
Egyszerű szívével és egyszerű eszével mindig úgy látta magát
Isten szolgálatában, amint a sztyeppe hullámzó füvén vágtat,
s pogány lovasokkal csatázik.
Az öregember felmordult.
– A fiú még fiatal. Szereti a testét. – Nyugodtan, minden
harag nélkül ejtette ki ezeket a szavakat, ám nyilvánvalóan
ez volt végső ítélete. Hátat fordított Ivanuskának.
– Úgy gondolod, hogy nem lehet pap belőle? – kérdezte
Igor szorongva.
– Isten minden embert a megfelelő időben érint meg. Nem
tudhatjuk, hogy mi lesz belőlünk.
– Akkor hát nem lehet a papságra képezni őt? – próbálta
Igor tisztázni a helyzetet.
Válasz helyett Lukács atya ismét Iván felé fordult, és
kezét a fejére tette, egy olyan mozdulattal, amely lehet, hogy
áldás volt, de az is lehet, hogy nem.
– Látom, hogy utazásra indulsz – mondta –, melyről
visszatérsz – azzal ismét elfordult.
Egy utazás? Ivanuska fejében száguldani kezdtek a
gondolatok. Lehet, hogy a tervéről van szó, hogy elmegy a
nagy Don folyóhoz? Csakis arról. És semmit nem mondott
arról, hogy ő pap lehetne. Legalább van még remény.
 Eközben az öreg szerzetes meglehetősen szigorúan nézett
Igorra.
– Túl sokat böjtölsz – mondta hirtelen.
– A böjtölés megengedett, nem? – kérdezte Igor meglepve.
– A böjt olyan adó, melyet Istennek fizetünk. Az adó pedig
nem több egy tizednél. Korlátoznod kéne a böjtöléseidet.
Túlságosan szigorú vagy magadhoz.
– És az imáim?
Ivanuska tudta, hogy az apja hosszasan imádkozik
hajnalban, majd aztán ismét, háromszor-négyszer a nap
folyamán.
– Imádkozz annyit, amennyi jólesik, amennyiben nem
hanyagolod el az ügyeid intézését – felelte a szerzetes élesen.
Egy pillanatra megállt, aztán így folytatta: – Tudod, ez a
böjtölés a latin nyugatról jött be hozzánk Morvaországon
keresztül. Én nem tartozom azok közé, akik elítélik a
nyugatot, de világi személyek esetében a túl sok böjt
ostobaság. Ha ezt akarod tenni, csatlakozz a római
katolikusokhoz, s valld az ő hitüket – tette hozzá halvány
mosoly kíséretében.
Több mint egy évtizede annak, hogy a keleti és a nyugati
keresztény egyház gyakorlatilag kettészakadt
Konstantinápoly és Róma között. A nézeteltérés lényege
abban rejlett, miképp szólítsák meg Istent és a
Szentháromságot a Crédóban, bár a szakadás hátterében
bizonyos stílusbéli és teológiai különbségek is húzódtak. A
pápa kijelentette, hogy ő a legfőbb tekintély. A keleti egyház
nem értett ezzel egyet. Ám a szakadék akkoriban még nem
volt mély.
A szerzetes csipkelődése csak arra volt hivatott, hogy
emlékeztesse Igort, szellemi atyjának engedelmességgel
tartozik.
– Úgy teszek, ahogy mondod – válaszolta a nemes. – Ami a
fiút illeti, ha nem lehet pap, akkor mi legyen?
Lukács atya rá sem pillantott Ivanuskára.
– Isten tudja – válaszolta.
1067
Az arany Kijev. Rusz földjén csupán egyetlen gond volt.
Mégpedig az, hogy vezetői olyan politikai rendszert alkottak,
mely nem volt – és nem is lehetett – működőképes. A
probléma gyökere az örökösödési rendszerben rejlett.
Mikor a királyi törzs elhatározta, hogy a városok nem
apáról fiúra, hanem testvérről testvérre szállnak, még nem
látták a következményeket – melyek rettenetesek voltak.
A legelején, amikor a herceg irányított egy várost, még
elküldhette fiait, hogy a területen lévő kisebb városokat
vezessék. Ám amikor meghalt, a városokat át kellett adni a
soron következő hercegnek, esetleg minden kártérítés nélkül.
Még rosszabb volt, ha egy hercegi testvér halt meg, még
azelőtt, hogy megkapta volna valamelyik várost. Ilyen
esetben gyermekei teljesen kiestek a hosszú örökösödési
láncból. Sok herceg maradt föld és kilátások nélkül, s ezeket a
politikai árvákat ugyanazon a néven ismerték, mint amelyet
a rusz társadalom egyéb kisemmizett vagy alávetett tagjai
kaptak: ők voltak az izgojok.
S ha a testvérek közti öröklés izgojokat nem is, groteszk
helyzeteket akkor is teremtett.
Rusz hercegei gyakran hosszú életűek voltak, számos fiút
nemzettek. Mi történt akkor, ha a legidősebb fiúnak születtek
gyermekei, akik már teljesen felnőtt lovagok és államférfiak
voltak, amikor a fiatalabb testvér – a nagybátyjuk – még csak
kisfiú volt? Át kellett adniuk a hatalmat a gyermek-
nagybácsinak. Nem csoda, ha ez nem tetszett nekik.
Valójában, ahogy a generációk követték egymást, már az
is egyre nehezebbé vált, hogy kiszámítsák, kinek mihez van
joga, hát még az, hogy beleegyezésre bírják a feleket. Így a
Kijevi Rusz vezető családja generációkon át ideiglenes
megoldásokon törte a fejét egy olyan rendszeren belül, mely
eleve működésképtelen volt. Soha nem oldották meg a
problémát.
Az arany Kijev. Ivanuska újabban úgy látta, hogy az éles,
fenyegető fény veszélyezteti az aranyvárost. Árulás volt a
levegőben. Most pedig, egy évvel feltűnése után, a tél utolsó
napjaiban világossá vált a Rusz földjén megjelent rettentő égi
tünemény jelentése.
Ivanuska életében először féltette az apját.
Rusz földjének hercegei közül Polock hercege volt a
legerősebb. Az emberek farkasembernek hívták. Biztos, hogy
borzasztó látványt nyújtott.
– Úgy született, hogy a magzatburok a fejére szorult –
mesélte Ivanuska anyja –, s a mai napig rajta van.
– És tényleg olyan gonosz? – kérdezte Ivanuska az anyját.
– Mint Baba Jaga, a boszorkány – válaszolta.
Polock hercegének lázadása tipikus családi perpatvar volt.
Bár Áldott Vlagyimir unokája nem volt földtelen izgoj, ám
kiesett az öröklés fővonalából: igaz, hogy az övé volt a
nyugaton, Lengyelország felé fekvő Polock városa, azonban
soha nem örökölhette meg Kijevet, Novgorodot, Csernyigovot,
vagy Rusz földjének bármely nagyobb városát.
Egy ideig, míg más, kevésbé fontos izgoj hercegek az isten
háta mögötti vidékeken szítottak politikai viszályokat, ő
nyugton maradt. Majd a tél végén hirtelen betört északra,
Novgorod hatalmas városába. S mikor a hó vastagon fedte a
tájat, Igor két idősebb fiával együtt északra lovagolt Kijev
hercegével, s annak testvéreivel.
Bárcsak Ivanuska is vele lovagolhatott volna. A
kolostorbéli beszélgetést nyomorúságos év követte. A kun
portyák miatt Zidovin, a kazár elhalasztotta a karaván
indítását. Igor többször is megpróbálta őt elhelyezni
valamelyik hercegi udvarban – sikertelenül. Nemegyszer
kérdezte tőle az apja, volna-e kedve újra meglátogatni a
kolostort; ő azonban minden egyes alkalommal lehorgasztotta
a fejét, Igor pedig megvonta a vállát és elfordult tőle. Most
pedig apja és bátyjai farkasemberre vadásznak.
– Apa megöli őt – kiáltotta Ivanuska, ahogy elmentek. A
szíve mélyén azonban nem volt ilyen biztos ebben. Eltelt
három hét. Hallották, hogy a lázadó nyugati város, Minszk
elesett, s a seregek észak felé fordultak. Azután csend.
Majd az egyik márciusi délután, mikor még hó borította a
tájat, Ivanuska egy ló dobogását és csörtetését hallotta, amint
belép az udvarba; kirohant, s egy magas, rideg alakot látott
leugrani a nyeregből.
Bátyja, Szvjatopolk érkezett meg. Milyen jóképű és bátor,
mennyire hasonlít az apjára. Ivanuskára nézett.
– Győztünk – mondta szárazon. – Apa Borisszal jön
vissza. Előreküldött, hogy szóljak anyának.
– És a farkasember?
– Vesztett és elmenekült. Vége van.
– Mi történt Minszkben?
Szvjatopolk mosolygott. Miért tűnt az arca még
keserűbbnek, mikor mosolygott; s miért csak akkor
mosolygott, ha olyan alkalmakról beszélt, mikor valakit
bántalom ért?
– Minden férfit lemészároltunk, a nőket és gyermekeket
eladtuk rabszolgának -– öviden felnevetett. – Olyan sok
rabszolga volt, hogy az árak koponyánként fél drinyára estek
le.
Ivanuska követte őt a házba. A bejáratnál Szvjatopolk
megtorpant, és félig felé fordulva mondta:
– Jut eszembe, van egy jó hírem számodra. – A szavakat
csak úgy mellékesen vetette oda.
– Számomra? – Ivanuska agya lázasan járt. Mit lehet az?
– Isten tudja, miért – jegyezte meg Szvjatopolk. – Semmit
sem tettél érte, hogy kiérdemeld. – Vidáman mondta mindezt,
de Ivanuska tudta, hogy komolyan gondolja.
– Mi az? Mondd meg, hogy mi az!
– Apánk majd elmondja. – Úgy tűnt, Szvjatopolk nem
örült különösebben a jó hírnek, bármi is volt az. Egy
félmosollyal a szája sarkában elfordult tóle. – Ki kell bírnod,
amíg meg nem jön, nemdebár? – mondta, s belépett a házba.
 Ivanuska hallotta, hogy az anyja felsikolt az örömtől.
Tudta, hogy anyja szereti Szvjatopolkot, mivel annyira
hasonlít az apjához.

A hír, melyet apja másnap meghozott, olyan csodálatos volt,

hogy alig akarta elhinni.
Kijev hercegének öccse, Vszevology herceg irányította a
déli határon fekvő Perejaszlav városát. Perejaszlav mintegy
kilencven kilométerre feküdt folyásirányban a fővárostól, s
gyönyörű város volt. Vszevology olyan házasságot kötött,
mellyel lenyűgözte Rusz nemeseit, mivel felesége egyenesen a
konstantinápolyi királyi ház, a Monomakh nemzetség
hercegnői sarja volt. Fia, Vlagyimir csak egy évvel volt
idősebb Ivanuskánál.
– Még elő kell készítenünk a két fiú találkozását –
magyarázta Igor büszkén a feleségének –, de Vszevologgyal
összebarátkoztam a táborban, s ő elvben beleegyezett – elvben
– hangsúlyozta többször is, miközben Ivanuskára nézett –,
hogy Iván apródként csatlakozhat a fiatal Vlagyimirhez.
– Ez nagyszerű lehetőség, ugye tudod – mondta anyja
Ivanuskának. – Azt mondják, Vlagyimir tehetséges, és nagy
jövő áll előtte. Közeli társa leszel, s még te is nagyon fiatal
vagy… – olyan mozdulatot tett karjával, hogy az egyszerre
sugallta Kijev kincsesházát és Konstantinápoly birodalmi
városát.
Ivanuska magán kívül volt.
– Mikor? Mikor? – csak ezt tudta kérdezgetni.
– Karácsonykor viszlek Perejaszlavba – mondta Igor. –
Addigra jobban fel kell készülnöd. – S ezzel elbocsátotta.
– Mégis szomorú vagyok, hogy Ivanuska elmegy – vallotta
be utólag az édesanyja. – Hiányozni fog nekem.
– Asszonyi locsogás – válaszolt Igor hűvösen, mivel
vonakodott elismerni, hogy ő is hasonlóképp érez.
Ez nem sokkal azután volt, hogy az istállóban kisebb
összetűzés alakult ki, mely biztosan megrázta volna Igort és a
feleségét – ha tudtak volna róla.
 A három testvér együtt volt. Borisz szélesen vigyorogva
barátságosan hátba vágta az öccsét úgy, hogy az elnyúlt a
földön; majd adott neki egy egész ezüst grivnát
szerencsepénznek, aztán ellovagolt a podolba. Ivanuska és
Szvjatopolk egyedül maradtak.
– Na, testvér, megmondtam, hogy jó hírt kapsz – mondta
Szvjatopolk halkan, miközben gyönyörködve nézte a lovát.
– Igen. – Ivanuskának azonban az a kényelmetlen érzése
támadt, hogy bátyja tartogat még valami rosszat számára.
– Voltaképpen azt kéne mondanom, hogy valószínűleg
jobban jártál, mint Borisz vagy én – tette hozzá Szvjatopolk
elgondolkozva.
– Ó, tényleg így gondolod? – Arra már rájött, hogy kiváló
lehetősége adódott, de ily módon soha nem gondolt rá.
– Ó – utánozta Szvjatopolk, anélkül, hogy odafordult volna
–, tényleg így gondolod?
Ivanuska zavartan figyelte, próbált rájönni, mi
következik. Szvjatopolk hirtelen felé fordult. Sötét szeme tele
volt gyűlölettel, mégis megvetően nézett.
– Semmit sem tettél, hogy kiérdemeld. Az lett volna a
dolgod, hogy belépj az egyházba.
– De ez apa…
– Igen, ez apa. De ne gondold, hogy lóvá tehetsz. Most már
látom, milyen vagy valójában, kicsi fiú. Becsvágyó vagy. Jobb
akarsz lenni nálunk. Csakis magadra gondolsz az álmodozó
álarcod alatt.
Ivanuska úgy megdöbbent a váratlan támadástól, hogy
nem is tudta, mit válaszoljon. Becsvágyó lenne? Ez soha nem
jutott az eszébe… Zavartan meredt Szvjatopolkra.
– Igen – folytatta a bátyja kegyetlenül. – Fáj az igazság,
ugye? Hát miért nem vallod be, mint a többiek? Hacsak nem
vagy rosszabb nálunk is. Nagy cselszövő vagy te, kicsi Iván,
egy kis vipera. – Az utolsó szót úgy sziszegte felé, hogy ez
Ivanuskát szinte ökölcsapásként érte. Szvjatopolk már
lendületbe jött. – Semmi kétségem afelől, hogy apa halálát
kívánod – tette hozzá.
 Mit akar ezzel mondani? Ivanuskának elképzelése sem
volt.
– Mit gondolsz, mibe került volna apának, ha pap leszel? –
világosította fel Szvjatopolk. – Egy kevés adomány a
kolostornak és kész. De most az új állásod azt jelenti, hogy
egy nap rád is akkora örökség száll, mint ránk. Tehát engem
is megrövidítesz.
Ivanuska bíborvörös lett. Kibuggyantak a könnyei.
– Nem akarom, hogy apa meghaljon. Tiéd lehet az én
részem is. Vidd az egészet.
– Ó, nagyon jó – gúnyolódott a bátyja. – És milyen könnyű
kijelenteni. Hát persze, hogy most, mikor megmenekültél a
kolostortól, ezt mondod. De majd meglátjuk.
Ivanuska zokogásban tört ki. Szvjatopolk figyelte.
És ez még csak a kezdete volt Ivanuska szenvedéseinek.

1068
Ivanuska nem engedelmeskedett az apjának. De akkoriban
amúgy is efféle elképesztő dolgok történtek a városban.
A fiúnak úgy tűnt, hogy a gonosz csillag hatása két éve
folyamatosan tart. S voltak olyan dolgok, melyeket még így is
nehéz volt megérteni.
Nem vitték el, hogy találkozzon Vlagyimir herceggel. Az
ok, mint mondották, az volt, hogy a fiú édesanyja, a görög
hercegnő meghalt.
– Vlagyimir és az apja gyászolják őt – mondta neki Igor. –
Nem alkalmas az idő. Jövőre azonban jobbra fordulnak a
dolgok. – Hogy történhetett akkor, hogy mielőtt még letelt
volna a gyászév, Vlagyimir apja újabb feleséget vitt a házhoz
– egy kun hercegnőt?
– Politika – magyarázta Igor. – A lány apja hatalmas kun
főnök, a herceg pedig szeretné megvédeni Perejaszlavot a
sztyeppéről érkező támadásoktól. – Csak egy hónap telt el
azonban, a kun lovasok pedig megérkeztek, s nagyobb erőkkel
dúlták végig Rusz földjét, mint eddig bármikor.
És még mindig nem érkezett a látogatásról semmiféle
üzenet Vlagyimir apjától. Úgy tűnt, a herceg megfeledkezett
az ígéretéről, s Ivanuska haszontalanul tengette napjait
Kijevben.
Talán bátyja, Szvjatopolk igazat szólt, mikor egy hideg
tavaszi reggelen a fülébe sziszegte:
– Ugye tudod, hogy soha nem leszel Vlagyimir apródja? A
fülébe jutott, milyen hasznavehetetlen alak vagy. – S mikor ő
fennhangon találgatni kezdte, kitől hallhatott volna ilyesmit,
Szvjatopolk elmosolyodott és azt súgta neki: – Talán tőlem.
Aztán ott volt Polock hercegének ügye is. Bukása után
Kijev nagyfejedelme és a testvérei menlevelet ígértek a
farkasembernek egy családi találkozó erejéig. Aztán
gyalázatos módon tőrbe csalták, s börtönbe vetették Kijevben,
ahol jelenleg is fogva tartják. Amikor azonban Ivanuska
megkérdezte az apjától, hogy az ilyen árulás nem bűn-e, Igor
csak annyit mondott neki mogorván, hogy „néha muszáj
hazudni”. Ivanuska még mindig teljesen meg volt zavarodva
mindettől.
Végül pedig, mindannyiuk életét fenyegetve jöttek a
kunok. Kevesebb, mint egy héttel ezelőtt, az éj leple alatt a
rusz férfiak kilovagoltak, hogy a sztyeppei hódítókra döntő
csapást mérjenek Perejaszlav mellett. És vesztettek. Apja és a
hercegek szégyenszemre visszamenekültek Kijevbe, s a
citadellában lévő kőfalú palota megerősített biztonságába
húzódtak vissza. S ami a legrosszabb, valami furcsa letargia
ülte meg a druzsina tagjait. Ivanuska mindennap várta, hogy
apja és a bojárok újra előretörnek. De semmi sem történt. Az
csak nem lehet, hogy félnek? Az csak nem lehet, hogy a népet
kiszolgáltatják a hódítók kényének-kedvének, miközben ők a
magas falak mögött csücsülnek biztonságban? Bizonyára –
gondolta a fiú – a gonosz csillag babonázta meg őket.
S most, ezen a fényes szeptemberi reggelen, az egész
városon nagy zűrzavar lett úrrá. Rémült hírnökök érkeztek
vágtatva a hírrel, hogy a kunok közelednek. A podolban, a
citadellán kívül a városi gyűlés, a híres vecse gyülekezett. Az
összes ember ott volt.
És zendülésről beszéltek.
Ez volt az oka annak, hogy ezen a reggelen Ivanuska,
ahelyett, hogy a családjával maradt volna a hercegi palota
magas téglafalai között, kisurrant, s a régi és új citadellát
összekötő vízmosás fölötti hídon áthaladva elment a Szent
Szófia székesegyház mellett, a podol kapui felé tartva.
Az új citadella hátborzongatóan csendes volt. A nemesek
házai elhagyatottan álltak: apja házában még a lovakat és a
lovászokat sem hagyták ott. Néhány asszony és gyerek, meg a
kisegítő pap volt csak az utcákon, s úgy tűnt, az egész férfi
lakosság elment a külvárosban tartott vecsére.
Ivanuska hallott már a vecséről. Még maga Kijev hercege
is tartott tőle. Általában, természetesen, békésen zajlott, s a
vezető kereskedők tartották. De ha krízis volt, a város összes
szabad polgárának joga volt hozzá, hogy részt vegyen benne
és szavazzon.
– S amikor a vecse lázad, az borzalmas – mondta Igor a
fiának. – Még a hercegek és a druzsina sem tudja őket
kordában tartani.
– S az emberek most dühösek? – kérdezte Ivanuska.
– Magukon kívül vannak. Nem szabad kimenned.
Ahogy áthaladt a citadellán, Ivanuska olyan izgatott volt,
hogy majdnem elfelejtkezett arról, hogy megszegte apja
tilalmát. Átsietett a kapun a piactérre.
Tele volt emberekkel. Még soha nem látott ennyi embert
egy rakáson. Még a környező városokból is eljöttek –
kereskedők, kézművesek, az orosz városállamok szabad
kereskedői és munkásai – több ezren. A tér mindegyik sarkán
egy templom állott: az egyik zömök téglaépület, bizánci
stílusú, lapos központi kupolával. A másik kis faépítmény
magas nyeregtetővel és kis nyolcszögletű toronnyal a közepén.
Ügy tűnt, mintha az eseményeket figyelnék, hitbéli
megerősítést adva nekik. Középen faemelvény állt, minden
szem arra szegeződött. Hatalmas, barna szakállú, piros
kaftános kereskedő állt rajta. A kezében egy pálca volt, s mint
egy rémisztő ótestamentumi próféta, a hatalmasokat szidta.
– Miért van itt ez a herceg Kijevben? – ordította. – Miért
uralkodik a családja más városokban? – Szünetet tartott,
amíg a tömegre várakozásteljes csend nem ült. – Azért
vannak itt, mert az őseiket meghívtuk magunkhoz. – Ráütött
pálcájára. – A varégok azért jöttek ide hozzánk, szlávokhoz
északról, mert mi behívtuk őket!
A történelem ilyen átírása, mely generációról generációra
kapott lábra, mindkét oldalnak megfelelt – az északiaknak
azért, mert jogosulttá tette eredetileg jogbitorló uralmukat,
szláv alattvalóiknak pedig azért, mert megmentette
becsületüket.
– Miért hívtuk be őket? – Haragosan pillantott egyik
oldalról a másikra, mintha magukkal a templomokkal
dacolna, ha azok félbe kívánnák szakítani. – Azért, hogy
harcoljanak értünk. Hogy megvédjék városainkat. Ezért
vannak itt!
Ebben volt valami igazság. A hercegek és az általuk
kormányzott városok viszonya még most is ellentmondásos
volt; a herceg védte a várost, de az nem volt jobban a
tulajdona, mint a föld, melynek nagy része még mindig
szabad parasztokhoz és közösségekhez tartozott. Tudvalevő
volt, hogy Novgorod nagy északi városában a nép vecséje
hercegeket buktatott meg, és soha nem engedte választott
védelmezőjének, sem druzsinájának, hogy az uradalomban
földet birtokoljanak. Így aztán Ivanuska nem csodálkozott a
kereskedő szavain, sőt inkább elpirult a büszkeségtől, amikor
azt hallotta, hogy apját és a hozzá hasonló embereket Rusz
védelmezőinek nevezték.
– De nem védtek meg minket! – üvöltött a kereskedő. –
Elbuktak! A kunok letarolják földjeinket, a herceg és
hadvezérei pedig semmit sem tesznek!
– Mit tegyünk akkor? – kiabálta be több hang is.
– Találjunk új hadvezért – kiabálta egy másik.
 – Találjunk új herceget – üvöltötte egy harmadik.
Ivanuska levegő után kapkodott. Kijev hercegéről
beszélnek! Az ötlet azonban, úgy tűnt, tetszik a tömegnek.
– Ki legyen az? – követelték kórusban.
És ekkor a termetes kereskedő az emelvényen újra
meglengette pálcáját:
– Ezek a bajok árulással kezdődtek – üvöltötte. –
Árulással, amikor Jaroszlav fiai megszegték szavukat és
Polock hercegét börtönbe zárták. – A citadella felé mutatott. –
Egy ártatlan herceg ül ott börtönben.
Nem kellett folytatnia. Még Ivanuska számára is
nyilvánvaló volt, hogy a tömegből sokakat felkészítettek erre
a pillanatra.
– Polock! – üvöltötte a tömeg. – Polock hercege kell
nekünk.
Ivanuska később sem tudta soha megmondani, hogy
ezután pontosan mi történt. Csak annyit tudott, hogy egy
perccel később a tömeg, mintha csak saját akaratát követné, a
citadellába nyomult; őt pedig vitte magával. A Szent Szófia
székesegyház előtt az emberfolyam kétfelé oszlott. Az egyik
fele bal felé lekanyarodott a katedrális mellett álló zömök
téglaépület felé, ahol a furcsa herceget tartották, kinek
magzatburok takarta arcát. A másik átzúdult a keskeny
hídon a palota felé.
Ideje, hogy visszatérjen a családjához. Figyelmeztetnie
kell őket a veszélyre. Megpróbált előrejutni a tömegben,
miközben a tömeg a keskeny hídon át az öreg citadellába
nyomult, de hamarosan rájött, hogy már elkésett.
Az azonban fel sem ötlött benne, hogy képtelen lesz
visszajutni az épületbe. Egy perc múlva, mikor a magas,
vastag falú hercegi palota előtti téren találta magát, rájött,
milyen lehetetlen helyzetbe került. Bal oldalon magas fal
emelkedett; jobbra széles lépcső vezetett egy nagy tölgyfa
ajtóhoz, amelyet most elbarikádoztak. Az ablakok vonala
körülbelül hat méter magasban húzódott, elérhetetlenül.
Előtte a téglapalota egy sor toronyból és keskeny ablakból
állt, melyek magasan a tömeg felett helyezkedtek el. A lenti
két ajtó be volt lakatolva, és el volt reteszelve. Még ha át is
tudta volna verekedni magát a tömegen, kizárták.
A tömeg szitkozódott.
– Árulók! Gyáva férgek! A kunoknak vetünk benneteket!
A palota magas, vörös fala azonban üres közönnyel meredt
le rájuk.
Percek teltek el. A közelben megkondult egy harang,
szerzeteseket hívott misére.
Ivanuska balra nézett, ahol a régi templom aranykupolái
csillogtak. A tömeg azonban csak egy pillanatra hagyta abba
az ordítozást.
Ekkor történt, hogy Ivanuska, magasan fent, egy kis
ablakban nagy, vörös arcot pillantott meg, amint lefelé nézett
a tömegre – egy arcot, amelyről rögtön tudta, hogy magához
Kijev hercegéhez, Izsaszlavhoz tartozik. A tömeg szintén
észrevette. Óriási felzúdulás következett, és a tömeg
meglódult. Ekkor az arc eltűnt.
Hirtelen eszébe jutott Ivanuskának, hogy ha a tömeg
rájönne, ki ő – hogy Izsaszlav egyik bojárjának a fia –, akkor ő
maga is veszélybe kerülne. Be kell jutnom, gondolta. Csak
egyetlen másik ajtó vezetett még a palotába: egy udvaron
keresztül, mely a palota mögött terült el. Ez azt jelentette,
hogy az egész épületegyüttest meg kell kerülnie egy
mellékutcán, így juthat el a kapuhoz. Megfordult és elkezdett
hátrafelé nyomulni. De nehéz volt. A sűrű tömeg ide-oda
hömpölygött, s ha megpróbált áttörni az emberek között,
leverték a lábáról, így jó néhány perc múlva is csak pár
métert haladt előre.
Még mindig messze volt a tértől, amikor a tömegből
valahonnan moraj indult el, amely általános hangzavarrá
vált, s végül ordításban tört ki:
– Elmentek! Elmenekültek!
Megdöbbenéssel figyelte, amint egy ember a többiek hátán
mászva, eljutott az egyik ablakig, majd eltűnt szem elől. Egy
perccel később az egyik ajtó kinyílt, s a tömeg, mivel nem
ütközött ellenállásba, betódult.
A herceg és a druzsina elhagyták a palotát. Azon az
udvaron keresztül menekülhettek el, ahol ő maga be kívánt
jutni. Csak bámult, megdermedve. Ebben az esetben az ő
családja is el kellett hogy menjen. Öt pedig itthagyták!
A tömeg most előretört, befelé az üres épületbe. Alakok
kezdtek feltünedezni az ablakokban. Hirtelen egy arany
villanást látott. Valaki egy gobelint dobott le barátjának a
tömegbe; egy pillanattal később egy cobolykabát következett;
s elszörnyedve jött rá, hogy az emberek kifosztják a herceg
palotáját!
Ivanuska megfordult. Fogalma sem volt, hogy mit
csináljon, azt azonban tudta, hogy valahogyan ki kell jutnia a
térről. Talán a lenti erdőkben valahol rálel az övéire.
Miközben a tömeg a palota felé nyomult, az egyik oldalon
sikerült egy kiskaput találnia, ahol kijutott. Egy pillanattal
később már egy félig elhagyott utcán volt.
– Iván! Iván Igorjevics! – Megfordult. Apja egyik lovászát
pillantotta meg, amint feléje futott. – Az apja küldött, hogy
megkeressem. Jöjjön!
Ivanuska még soha életében nem örült ennyire senkinek.
– Utánuk lovagolhatunk? – kiáltotta reménykedve.
– Lehetetlen. Elmentek, mindannyian. Az utakat
eltorlaszolták.
Ebben a pillanatban, szinte szavainak megerősítéseként
egy csoport ember jött futva az utcán.
– Polock hercege szabad! – kiáltották. – Itt jön!
És valóban, ahogy Ivanuska végignézett az utcán, egy
tucat lovast látott, feléjük vágtatva. Közöttük, teljesen
összetéveszthetetlenül ott volt a rettenetes figura – a
farkasember.
Az átlagosnál magasabb termetű volt, s egy fekete paripán
lovagolt. Nehéz lett volna megmondani, milyen ruha van
rajta, mivel egy hosszú, barna – elég piszkosnak látszó –
köpönyegbe burkolózott. Nagy, széles pofacsontú arcából
sugárzott az erő. Ivanuska tekintete azonban a lovas szemére
szegeződött.
Az egyik szemét valóban bőrlebeny fedte, ám egyáltalán
nem keltett olyan szörnyű hatást, mint ahogy Ivanuska várta.
Az arca nem úgy nézett ki, mintha eltorzult, vagy megégett
volna; épp ellenkezőleg, az egyik oldala furcsán mozdulatlan
volt, olyasféle üres közöny ült rajta, mely néha a vakok arcán
látható. Ám arcának másik fele élő, intelligens, törekvő volt,
átható kék szeme mindent észrevett.
Lenyűgöző arc volt, félig jóképű, félig tragikus. Iván
hirtelen észrevette, hogy a herceg jó szeme őt nézi.
– Gyorsan, erre. – A lovász sürgetően húzta félre. – Nem
szabad, hogy megtudja, ki vagy.
Ivanuska hagyta magát elvonszolni. A félszemű herceg és
kísérete elcsattogott mellettük. Ahogy a farkasember elment,
Ivanuskának az a különös érzése támadt, hogy a herceg,
mintha valami mágikus erővel rendelkező lény lenne,
észrevette és fel is ismerte őt.
– Hová megyünk? – kérdezte.
– Meglátja – aztán a lovász sietősen a podol felé vezette.

Zidovin, a kazár háza – bár nem olyan nagy, mint Igoré –

masszív faépítmény volt, meredeken lejtő fatetővel,
homlokzati részén két nagy szobával, hátul pedig udvarral.
Közvetlenül a Kazár Kapu külső oldalán, Jaroszlavl
citadellájának fala mellett épült.
– Néhány nap múlva itt fognak keresni – magyarázta a
lovász. – Addig maradsz, amíg biztonságosan ki nem tudnak
csempészni a városból.
Máris csoportba verődött emberek kutattak az elmenekült
druzsina családtagjai után.
– Mit tesznek velem, ha megtalálnak? – kérdezte
Ivanuska.
– Bezárják.
– Semmi rosszabbat?
Az inas különös tekintetet vetett rá.
 – Soha az életben ne kerüljön tömlöcbe – mondta lassan. –
Ha egyszer bebörtönzik… – olyan mozdulatot tett, mintha egy
kulcsot dobna el. – De ne aggódjon – tette hozzá sokkal
vidámabban – Zidovin vigyáz majd magára. – A következő
pillanatban már el is tűnt.
Ivanuska élvezte a kazár családjában töltött időt. Zidovin
felesége sötét, zömök asszony volt, szinte ugyanolyan
robusztus, mint a férje. Négy gyermekük volt, fiatalabbak
nála, és Ivanuska a nap legnagyobb részét azzal töltötte, hogy
velük játszott a házban.
– Nem biztonságos az utcára menned – figyelmeztette a
kazár.
Ivanuska időnként meséket mondott a gyerekeknek.
Egyszer pedig, a kazár szórakoztatására, a gyerekek
segítettek Ivanuskának elolvasni egy ótestamentumi
történetét héberül, aztán Ivanuska úgy tett, mintha
lefordítaná, mivel ismerte kívülről – szlávul.
A válság a harmadik napon tört ki. Már kora reggel
elkezdődött, mikor Zidovin hazasietett, s bejelentette a
családnak:
– Kijev hercege Lengyelországba ment. A királytól kér
segítséget.
Ivanuska meglepetten pillantott fel:
– Ez azt jelenti, hogy az apám is Lengyelországba ment?
– Azt gondolom, igen.
Ivanuska hallgatott. Lengyelország messze nyugaton van.
Vajon a családja tényleg eltűnik abban a távoli országban?
Hirtelen nagyon elhagyatottnak érezte magát.
– Gondolod, hogy a lengyelek betörnek ide? – kérdezte
Zidovin felesége gondterhelten.
– Talán – a kazár elfintorodott. – Tudod, a lengyel király
és Izsaszlav unokatestvérek. – Aztán szeme Ivanuskára
tévedt. – Van más baj is. – Szünetet tartott. – Az emberek azt
suttogják, hogy a kazár negyedben valaki az egyik druzsina-
tag fiát bújtatja. S ha a helyzet elmérgesedik Izsaszlavval és a
lengyelekkel – egy pillanatig tétovázott –, túszokat fognak
keresni. Most a citadellában kutatnak.
A szoba hirtelen nagyon csendesnek tűnt. Ivanuska a
bőrén érezte a tekintetüket. Világos, hogy jelenléte egyre
terhesebb lett számukra. Kezdett elsápadni kínos zavarában,
majd felpillantott Zidovin feleségének sokatmondó arcára, s
hirtelen azt látta, hogy ha ő fenyegetést jelentene az asszony
biztos egzisztenciájára nézve, akkor az rövid úton
megszabadulna tőle.
Mégis ő volt az, aki rövid szünet után lassan azt mondta:
– Nem úgy néz ki, mint egy kazár. De talán tehetünk
valamit – majd Ivanuskára nézett, s lágyan felnevetett.
Így aztán másnap új alak tűnt fel a kazár házában.
Haja – melyet gondosan befestettek – fekete lett. Bőrét
valami gyógynövény levei barnították be. Fekete kaftánt és
kis török fejfedőt kapott. Sőt, Zidovin és felesége kitartó
tanításának köszönhetően még néhány török szót is
motyogott.
– Ő Dávid, az unokaöcsém Tmutarakanyból – mondta a
gyerekeknek az anyjuk.
Másnap pedig a farkasember testőrei ezt a hallgatag,
megfontolt alakot látták a gyerekek között ülni, mikor a
házba lépve szembetalálkoztak a kazár feleségével.
– Azt mondják, az egyik Igorjevics Kijevben maradt –
jelentették ki –, a férjed pedig kapcsolatban állt Igorral.
– A férjem sok emberrel áll kapcsolatban.
– Átkutatjuk a házat – mondta nyersen a kis csapat
tizedese.
– Kérem, ahogy gondolják.
Miközben katonái ezzel foglalatoskodtak, a tizedes a
szobában maradt az asszonnyal.
– Ki ez? – kérdezte hirtelen, s Ivanuskára mutatott.
– Fiatal unokaöcsém Tmutarakanyból – válaszolta
nyugodtan az asszony.
A parancsnok mereven bámulta a kazár fiút.
– Dávid, gyere ide – szólt neki az asszony törökül.
 Amint Ivanuska felállt, a tizedes türelmetlenül elfordult.
– Hagyja csak – vetette oda. Pár perc múlva a katonák
elmentek. Az Úr 1068. évében Ivanuska bizonytalan jövő elé
nézett.

1071
Tavasz volt, Ruszka kicsiny falujában mindenütt nyugalom
honolt.
A Rusz folyó kiöntött, s lehetetlen volt eldönteni, hogy a
hátrahagyott iszapréteg alatt szilárd talaj vagy mocsár terül-e
el.
A keleti parton a falunak két rövid, sáros utcája volt,
melyeket derékszögben keresztezett egy harmadik, hosszabb
utca. A kunyhókat fa-, agyag- és vesszőfonadék változatos
kombinációiból építették. Némelyik kunyhó teteje füves volt,
másokat nádfedél borított. A kunyhók körül cölöpkerítés
futott körbe, bár szemmel láthatólag inkább az állatok
benntartására szolgált, mintsem komoly támadás
visszaverésére. A falu északi oldalán kis gyümölcsös húzódott
alma- és cseresznyefákkal.
Közvetlenül a falu mögött egy földdarabon, ahol a kiáradt
víz sekély volt, kis cölöpök álltak ki a vízből. Ezt a területet,
ahová a zöldségeket ültették, minden évben gazdagon
elöntötte a folyó. Mikor eljött az idejük, káposzta, borsó,
hagyma és fehérrépa egyaránt megtermett itt. Fokhagymát és
az év második felében tököt is termesztettek.
Nyugaton, a folyó erdős oldalán, ahol a partfal magasabb
volt, egy új építmény is megjelent. Itt, ahol a part elérte
legmagasabb pontját, s mintegy tíz méterrel a víz fölé
emelkedett, egy földsánccal még tovább magasították,
melynek tetejére masszív tölgyfái épült. A közel egyhektárnyi
területet körülölelő erődítményt körülbelül ötven éve
építették. Belsejében a katonák számára néhány hosszú,
alacsony építésű lakóépület, valamint istállók, a
kereskedőknek pedig két nagy raktárépület és egy kis
fatemplom épült. Ez volt az erőd. Tulajdonosa, csakúgy, mint
a legtöbb földé, Perejaszlav hercege volt.
A falunak volt egy másik sajátossága is. A bejárattól
mintegy ötven méterre egy folyóra néző, szép tisztáson feküdt
a temető, ahol a halottak hamvait temették el. A temető
mellett két sziklaoszlop állt. Mindkét oszlop körülbelül két
méter magas volt, s mindkettőt megfaragták, hogy úgy
nézzenek ki, mintha magas, kerek sapkát hordanának nagy
szőrmeszegéllyel. Ezek voltak a falu legfőbb istenségei:
Velesz, a jólét, illetve Perun, a mennydörgés istene. A herceg
papjainak minden próbálkozása ellenére a Ruszhoz hasonló
kis falvakban továbbra is szép csendben folytatódott a pogány
istenek imádata. Sőt, a falu vezetőjének két felesége volt.
Azon a tiszta tavaszi délutánon a temetőkert mellett tűnt
fel a kényelmesen sétáló alak.
Aki nem látta az elmúlt három év során, fel sem ismerte
volna Ivanuskát. Olyan magasra nőtt, mint bátyja,
Szvjatopolk, ám közben sovány és sápadt maradt. Szeme
körül sötét karikák húzódtak, nyúzottnak és elhagyatottnak
látszott.
Volt azonban még valami, ami a fizikai változásoknál is
megdöbbentőbb volt. Az egész embert valamiféle aura vette
körül. Ahogy a fejét lehajtotta, ahogy a szemét a földre
szegezte, ahogy nemtörődöm módon sétált, mintha mindez azt
sugallta volna: Nem érdekel, mit gondolsz; fütyülök rátok. –
Ugyanakkor ez a néma hang azt is hozzátette: Még ez a dac is
bukásra ítélt.
Az elmúlt három évben semmi jó nem történt.
Először egy fontos esemény látszólag visszahozta a
reményt. Miután majdnem egy hónapot várt Kijevben arra,
hogy Zidovin kicsempéssze őt, s csatlakozhasson
Lengyelországban lévő családjához, megtudta, hogy apja –
megundorodva Kijev hercegének gyávaságától és árulásától –
élve az uraságváltás jogával – átment a fiatalabb testvér,
Vszevology druzsinájába, aki a déli határvárost, Perejaszlavot
igazgatta.
Ez igazán nagy szerencsének tűnt. Nemcsak azért, mert
Vszevology herceget tartották a legjobbnak és a
legbölcsebbnek a vezető hercegek között, hanem azért is, mert
ő volt az apja a görög feleségétől született ragyogó, fiatal
Vlagyimirnek, akinek Ivanuskát ígérték. Most, hogy Igor az
apját szolgálta, bizonyos volt benne, hogy Vlagyimir érte
küldet.
Mégsem jött semmilyen üzenet. Ezen még Igor is
meglepődött.
– Ahhoz még túlságosan kevés időt töltöttem Vszevology
herceg szolgálatában, hogy ilyen kéréssel álljak elő –
magyarázta szomorúan Ivanuskának. Szvjatopolk az apja
alatt szolgált. Borisz a szmolenszki udvarhoz került. S bár az
apja megpróbált helyet keresni neki Csernyigovban,
Szmolenszkben, sőt még a távoli Novgorodban is, úgy tűnt,
Ivanuska senkinek sem kell.
Azt gondolta, az okát is tudja. Szvjatopolk – sóhajtott.
Bárhová is ment, az emberek kimért jóindulattal kezelték,
s ebből ő azt a következtetést vonta le, hogy félnótásnak
tartják. Szinte hallotta, amint ezt mondják magukban:
Ivanuska bolond. – Egyszer még Szvjatopolknak is
nekitámadt és kérdőre vonta:
– Miért teszed tönkre a jó híremet?
Szvjatopolk azonban megjátszott csodálkozással nézett rá.
– Miféle jó híred, Ivanuska? Az én szegény nyelvem biztos,
hogy nem szólt se érted, se ellened egyetlen olyan szót sem –
amely egy kicsit is különbözne attól, amilyen benyomást te
magad keltesz.
Ahogy telt-múlt az idő, ostobaságának tudata, akár egy
fal, lassan körülnőtte Ivanuskát. Lassan kezdett bolond
dolgokat cselekedni és beszélni, mintha az emberek
véleménye hipnotizálta volna. Úgy érezte, csapdába esett, s
Perejaszlav városa masszív földsáncaival börtönné vált
számára.
 Valójában csak akkor volt boldog, ha a vidéket járta.
Egy év telt el azóta, hogy Igort a délkeleti határ egy
részének védelmével bízták meg. Ruszka kicsiny erődje ennek
a vidéknek – az egyik hercegi birtoknak – a központjában
feküdt.
Jelentéktelen kis hely volt, amely senkit sem érdekelt –
egyike volt a határ mellett fekvő több tucatnyi kis
erődítménynek. Igor valójában nem is szentelt volna egy futó
látogatásnál többet a helynek, ha kazár barátja, Zidovin nem
emlékeztette volna, hogy a raktárház nagyon hasznos
telephely lehet a keletre induló karaván számára, melyró'l
még nem tettek le.
Ivanuska szeretett ide járni. Segített a férfiaknak
megjavítani az erőd falát, vagy egyedül kószált a fák között, s
élvezte a békés csendet. Mivel pedig Igor semmi mást nem
tudott kezdeni legkisebb fiával, így időről időre leküldte, hogy
segítsen Zidovinnak átvenni a raktárba érkező
szállítmányokat.
Mai szerencsétlen napjának is ez volt az oka. Az volt a
feladata, hogy átvegyen egy szőrmerakományt, amíg a kazár
távol van. Hallotta, hogy a falusiak és a szállítók, akik a
szőrmét lehozták a folyón, összenevetnek; s látta, hogy
gúnyosan nézik őt. Valahogy, bár el sem tudta képzelni,
miképp történhetett meg, két göngyöleg értékes szőrme
eltűnt. A kazár hamarosan visszatér, s neki fogalma sem volt,
mit mondjon neki.
Amint épp lehangoltan tűnődött ezen a problémán,
megpillantott egy parasztot.
Scsek átlagos termetű, zömök, szögletes testű, kerek,
széles arcú férfi volt, világosbarna szemmel. Hullámos, fekete
hajkoronája úgy állt, mint a kefe. Vászonnadrágot és inget
viselt, az inget bőrövvel fogta össze, lábára háncsszandált
húzott. Egész testfelépítésében, zömökségében és
szögletességében volt valami, ami azt sugallta, hogy kedves,
bár talán csökönyös természetű ember lehet. A temető
sarkánál állt, s figyelmesen nézte Ivanuskát.
 Scsek fejében igen egyszerű gondolatok jártak: azt
mondják, ez a fiú bolond. Nagyon meglepődnék, ha lenne egy
vasa is. Scsek ugyanis a tönk szélén állt.
Scsek, a földműves – akár a hozzá hasonlók többsége –
szabad ember volt. Igaz, elég alacsony társadalmi osztályba
tartozott. Szmerdnek nevezték őket, a szó azt jelentette:
„koszosak”. Mégis szabad volt, elméletileg ott élt, ahol akart,
annak adta el a munkaerejét, akit ő választott. Az is
szabadságában állt, hogy adósságokba verje magát.
Gondolatban átfutott rajtuk. Ott volt először a ló. Az nem
az ő hibája volt: az állat lesántult és megdöglött. S mivel
háborús időkben kötelessége volt a herceg katonáinak
biztosítani egy lovat, ezért vennie kellett egy másikat. Ez még
csak a kezdet volt. Elment inni Perejaszlavba. Kockázott is.
Aztán bűntudatában vett a feleségének egy ezüst karperecet;
utána megátalkodottan megint kölcsönt vett fel, aztán újra
játszani kezdett, hogy visszaszerezze a pénzt.
Most, a faluközösség tagjaként be kellett fizetnie a földje
után járó adót a herceg intézőjének, s tudta, hogy nincs miből.
Gondolataiba merülve közeledett a fiatalember felé.

Mikor Zidovin este visszatért, s felfedezte a hiányzó

szőrméket, csak a fejét tudta csóválni. Kedvelte Ivanuskát,
ám úgy tűnt, hogy elég szerény kilátásai vannak a jövőre
nézve. S bár egy szót sem szólt, Ivanuska érezte, hogy nem
szívesen küldené őt újra Ruszkába.
Csak egyetlen dolog zavarta a kazárt. A szőrmelopást még
csak megértette, de miképp lehetséges, hogy a szőrmékért
kapott pénzből is hiányzott két ezüst grivna. A fiú azt
mondta, elvesztette, de hogy az ördögbe tudta elveszteni?
Rejtély.
Ivanuskát nem foglalkoztatta a dolog. Tudta, hogy az
eltűnt szőrmék után veszett ügye volt. Szánalmat érzett a
paraszt iránt. Legalább az a fickó ki tudta fizetni az adót.
Később már nem is nagyon gondolt az esetre.
1072
Aznap, azt mondták, csoda fog történni. Az emberek
bizakodóan vártak. És jó okuk volt rá. Ezen a napon temették
újra a két királyi mártír, a hatalmas Szent Vlagyimir két
fiának, Borisznak és Glebnek maradványait, kiket a szlávok
máris szentként tiszteltek.
Fél évszázad telt el a haláluk óta; most maradványaik
végső nyughelyükre kerültek, a Kijev északi
szomszédságában fekvő Vizsgorod városában újonnan
felépített fatemplomba.
Megtörténik a csoda? Biztosan. Csak az a kérdés, milyen
formában?
A nemesség felsőbb köreiben köztudott volt, hogy György
metropolitának komoly kétségei vannak a mártírok
szentségét illetően. De mit is várhatna az ember egy görögtől?
Ráadásul, hisz benne vagy sem, a szertartást ettől függetlenül
le kell vezetnie.
Mind ott voltak: Jaroszlav három fia, magának Szent
Vlagyimirnek az unokái – Izsaszlav, Kijev nagyfejedelme és a
testvérei, Csernyigov és Perejaszlav hercegei; György
metropolita; Péter és Mihály püspökök; Theodóziusz a
barlang-kolostorból, és még sokan mások – Rusz földjének
legnagyobb méltóságai.
A menet felért a hegy csúcsára. Enyhén szemerkélt az eső.
Eláztak, akik a csúszós ösvényen lassan kapaszkodtak felfelé.
Az eső ellenére meleg volt. Május 20-át írtak.
Elöl haladtak a gyertyáikat óvó szerzetesek. Közvetlenül
mögöttük lépkedett egyszerű barna köpenybe burkolózva
Jaroszlav három fia. Akár a közrendű emberek, vállukon
cipelték a Borisz nagybátyjuk maradványait rejtő faládikát.
Utánuk jöttek füstölőket lengetve a diakónusok, majd a
papok, utánuk maga György metropolita és a püspökök
következtek. Mögöttük bizonyos távolságra lemaradva a
nemesi családok haladtak.
 „Inkább meghaltak, semhogy szembeszálljanak
felebarátaikkal. Jelzőtűzként ragyognak most Rusz földje
felett.” „Borisz, nézz le rám, bűnösre.” „Uram, irgalmazz.”
Ilyen és ehhez hasonló istenfélő megjegyzések hallatszottak a
tömegből, s eljutottak a magas, mélabús kinézetű fiú fülébe is,
aki a koporsók után, tekintélyes családja oldalán haladt a
nemesek csoportjával felfelé a lejtőn. „Lehet, hogy ma csodát
látunk.” „Áldott legyen az Űr.”
Csoda. Talán Isten tényleg küldene egy csodát, de
Ivanuska biztos volt benne, ha ő is itt van, akkor nem fog.
Semmi jó nem történik, ha én a környéken vagyok –
gondolta elkeseredetten, s válla meggörbült, ahogy felfelé
vánszorgott.
Az elmúlt évben a dolgok még rosszabbra fordultak.
Néhány héttel a kiábrándító ruszkai eset után véletlenül
meghallott egy rövid beszélgetést, mely a szülei között zajlott.
– Annyi jó van Ivanuskában – mondta az édesanyja
esedező hangon. – Egy nap olyan dolgot tesz majd, amire
büszke leszel.
– Nem, nem fog – válaszolt Igor hangja. – Most már biztos
vagyok ebben. Feladtam. – Hallotta, hogy az apja felsóhajt. –
Senkit sem találtam, aki magához vegye. És tudom, miért. Én
magam sem tudok bízni benne.
Hallotta, hogy az anyja valamit mormog, mire az apja így
válaszolt:
– Igen, mindegyik gyermeket szeretem. De nehéz szeretni
egy gyereket, aki mindig megszégyenít.
– Tényleg – gondolta Ivanuska nyomorultan –, miért
szeretne bárki is?
Elkezdett különféle dolgokat kérni – az anyjától pénzt, az
apjától lovat –, csak hogy lássa a reakcióikat, lássa, szeretik-e
őt. Ám ez is megszokássá vált. Ellustult, csak azt végezte el,
amit nagyon muszáj volt – mivel félt, hogy újra hibázni fog.
Gyakran lézengett Perejaszlav piacán. Forgalmas hely
volt, bármelyik nap beérkezhetett egy hajórakomány olaj vagy
bor Konstantinápolyból, esetleg egy rakomány vasat hoztak a
folyó menti mocsarakból vagy Kijev környékéről. Voltak itt
üveggyártó műhelyek, ahol épp olyan remek árut készítettek,
mint bárhol Rusz földjén; voltak olyan utcai standok, ahol a
kereskedők bronzcsatokat és ékszereket árultak, s voltak
élelmiszerárusok is.
Ahogy Ivanuska figyelt, fokozatosan tudatára ébredt
annak a fű alatt végzett tevékenységnek, amely körülötte
zajlott. Egy fiúbanda kóborolt az árusítóhelyek között,
elemelték a kereskedők halát vagy a vevők pénzét – amelyik
épp sikerült. Megfigyelte mesterkedéseiket, mivel lenyűgözte
az az ügyesség, amellyel dolgoztak. Az a gondolat fészkelte
magát a fejébe, hogy ezeknek az embereknek a jövedelme és a
megélhetése senkitől sem függ; szabadok – szabadok, akár a
sztyeppe lovasai.
Egyszer még almát is lopott, hogy meggyőződjön róla,
milyen egyszerű. Senki sem vette észre.
Életének üressége még mindig keserűséggel töltötte el.
Mélyen belül azt érezte, hogy ugyanaz a bizonytalan vágyódás
él benne, mint gyermekkorában: a vágy, hogy megtalálja a
küldetését.
Így történt, hogy végül – három héttel Borisz és Gleb
temetése előtt – azt mondta a szüleinek:
– Szerzetes akarok lenni.
Végül is ez volt az egyetlen dolog, melyről azt gondolták,
hogy alkalmas rá.
A hatás leírhatatlan volt.
– Biztos vagy benne? – kérdezte az apja olyan hangon,
mely azt sugallta, Igor csak azért aggódik, nehogy
meggondolja magát. Még az anyja sem tiltakozott – bármilyen
rossz előérzetei is voltak.
Valójában olyan volt, mintha újra megszületett volna. Az
apja már aznap este előállt a tervével.
– Elmehet Görögországba, az Athos-hegyre.
Konstantinápolyban és itt egyaránt vannak barátaim, akik
segíthetnek neki. Onnan – mosolygott Igor elégedetten – még
nagy karriert is csinálhat. – Másnap pedig félrehúzta az apja,
hogy megnyugtassa:
– Nem kell aggódnod az utazás miatt, Iván. Gondoskodni
fogok róla, hogy jó ellátásod legyen. S van egy kis ajándékom
is a kolostor részére.
Még Szvjatopolk is odajött hozzá – bár nyilván őt akarta a
legkevésbé látni s azt mondta:
– Hát, testvér, valószínűleg megfelelő hivatást
választottál. Egy nap mindnyájan büszkék leszünk rád.
Büszkék voltak rá. Most pedig, két nap múlva, esedékessé
válik az indulása. Miért volt akkor, hogy most, mikor a két
szent után ballagott felfelé a hegyre, nyomorultabbá érezte
magát, mint eddig bármikor?
Egyetlen egyszer látszott egy pillanatra elmosolyodni,
mikor egy labdarózsa mellett haladtak el.

Lesz-e csoda?
Ivanuska még sohasem látott csodát. Ha Isten csodát
küld, talán a sorsa is helyrejön.
Megyek, hogy élve eltemessem magam egy kolostorban –
gondolta szomorúan. Lehet, hogy néhány évet föld alatt kell
élnem egy barlangban. Biztos, hogy fiatalon meghalok – mint
minden szerzetes.
Megéri-e ez az egész? Bárcsak szólna hozzá az Isten,
bátorítaná őt, megvilágosítaná a lelkét. Ha csak egy jelet
küldene.
A menet megállt. A Borisz maradványait tartalmazó ládát
bevitték a kis fatemplomba. Mikor a helyére kerül, s az ima
véget ér, beviszik a második ládát is Gleb testével. Szemerkélt
az eső. Bentről tompa kántálás hallatszott ki.
Aztán történt valami.
Olyan volt, mintha a templom belsejében lévők elakadó
lélegzetét az egész kinti tömeg meghallotta volna. A halk
éneklés hirtelen megszakadt, majd új erővel csendült fel. A
tömegen izgatott moraj futott végig. Ivanuska az égre
pillantva meglepődve vette észre, hogy a szemerkélő eső
hirtelen elállt, s kisütött a nap.
Mi történt? Lassan telt az idő. A tömeg feszülten
várakozott.
Aztán a templomajtóban megjelent a metropolita magas
alakja. Felnézett a kitisztult égre, majd térdre hullott.
Ahonnét állt, Ivanuska jól láthatta, hogy a görög sír.
– A csoda megtörtént – zengett a metropolita hangja. –
Adjatok hálát az Úrnak! -S míg a tömeg felbolydult, s az
emberek hányták magukra a keresztet, a templomajtó
közelében lévők hallhatták, amint hozzáteszi: – Uram,
bocsásd meg hitetlenségemet.
Mikor ugyanis kinyitották a koporsót, olyan édes illat
szállt ki belőle, melyben Isten csakis a szentjeit részesíti.
Néhány perc múltán bevitték Gleb maradványait is. Ezek
egy kőszarkofágban voltak; mely túlságosan nehéz volt ahhoz,
hogy felemeljék, ezért Rusz földjének ősi szokása szerint
szánkón húzták.
És Isten újfent, Ivanuska szeme láttára, jelet küldött.
Mikor a szánkót húzó emberek elérték a templom ajtaját, a
szán leragadt. Hiába húzták, sőt még a tömeg is hiába tolta
meg. A szarkofág nem moccant.
Ekkor a metropolita utasításokat adott:
– Kiáltsatok Kyrie Eleisont! – Ivanuska a tömeggel együtt
kiáltotta: „Uram irgalmazz!” Majd újra: „Uram irgalmazz!” A
szán ezután könnyedén becsúszott.
Ivanuska érezte, hogy a tarkóján felállnak a szőrszálak.
Ahogy a szán megmozdult, érezte, hogy reszket. Ahogy
körülnézett, látta, hogy még Szvjatopolk is remeg.
Ezen jelek után, melyek bekerültek az orosz krónikákba,
Rusz népe ezentúl mindig tudni fogja, hogy Borisz és Gleb
igazi szentek voltak.
A következő pillanatban Ivanuska megpillantotta Lukács
atyát.
Az öreg szerzetes eddig bent volt a templomban, ám akkor
egy pillanatra feltűnt a szabadban. Ivanuska rögtön
felismerte, mégis alig akarta elhinni, hogy őt látja. Azalatt az
egy év alatt, amely a barlang-kolostorban tett látogatása óta
eltelt, apja lelki atyja teljesen megrokkant. Úgy tűnt, mintha
összezsugorodott volna. Egyik lába tehetetlenül vonszolódott
utána, ahogy egy bot segítségével lassan elővánszorgott.
Szeme, melyet akkor csipásnak látott, most gyámoltalanul,
világtalanul meredt maga elé. Olyan volt, mint egy kicsi,
barna rovar, amely vakon kimászik a fénybe, ahol valaki –
egész biztosan – eltapossa.
A család felé fordította a fejét, s Igor tiszteletteljesen
meghajolt. Lukács atya azonban semmit sem szólt. A csoda
keltette eufória hirtelen elpárolgott.
Ennyit jelent hát – gondolta visszatérő rettegéssel –
szerzetesnek lenni.

Ivanuskának úgy tűnt, bár ebben nem lehetett biztos, hogy a

Ruszka melletti erdőben történt.
Legalábbis, mikor utólag visszaemlékezett az álomra, a
hely erre emlékeztette őt.
Álmában késő délutánra járt az idő. Az árnyékok
megnyúltak, az ég azonban még mindig fényes volt – eszerint
nyár lehetett. Egy ösvényen lovagolt, melyről úgy vélte, hogy
kelet felé tart, bár ebben sem volt biztos. Úgy tűnt, mintha a
fák – főleg tölgyek és nyírek – beszélnének egymással,
miközben átlovagolt rajtuk a fényfoltok között. Fekete lovon
ült.
Keresett valamit. De nem tudta, mit.
Nem sokkal később jobb oldalon feltűnt egy tavacska.
Lehajolt, hogy belenézzen, s a sima víztükrön észrevett egy
halvány csillanást; ugyanakkor a vízből valami halk hangot
vélt hallani – nyögés volt ez, vagy nevetés? Rájött, hogy a hely
ruszalkáját hallotta, ezért megsarkantyúzta a lovát és
elvágtatott. Az erdő egyre sötétebb lett.
Másnap reggel volt, s ő még mindig az erdőben járt. Lova
színe valami oknál fogva szürkére változott. Az ösvény egy
tisztásra vezetett, ahol ezüstnyírek álltak; a tisztás távolabbi
végén egy út keresztezte az ösvényt. A keresztút mellett egy
ismerősnek tűnő apró, barna alakot pillantott meg. Lassan
közeledett felé.
Lukács atya volt. Szeme ismét fényesen csillogott.
Nyilvánvaló volt, hogy lát. Ivanuska tiszteletteljesen
meghajolt előtte.
– Melyik úton induljak, atyám? – kérdezte.
– Három út közül választhatsz – mondta halkan az
öregember. – Ha balra fordulsz, megőrzöd a tested, ám
elveszted a lelked.
– És ha jobbra megyek?
– Megőrzöd a lelked, de elveszted a tested.
Ivanuska elgondolkodott. Egyik lehetőség sem vonzotta.
– És ha egyenesen megyek?
– Arra csak a bolondok mennek – válaszolt a szerzetes.
Ez sem volt sokkal biztatóbb, bár ahogy átgondolta a
dolgot, úgy tűnt, nincs más választása.
– Úgy hívnak, Ivanuska, a bolond. Talán az lesz a helyes,
ha arra indulok.
– Ahogy akarod – mondta Lukács atya, majd eltűnt.
Ivanuska pedig továbblovagolt, nem tudta hová. Úgy tűnt
neki, mintha érces csengést hallott volna az égből; lova pedig,
nem tudni, mi okból, szürkéből aranyderesre változott.
Az utazása előtti éjjel álmodta ezt.

Még mindig reggel volt, ahogy a két hajó – egyik áruval

megrakva, a másik csak néhány utazót szállított – csendesen
siklott a folyó hatalmas, halvány, mozgó felszínén. Felettük
ragyogó tiszta kék ég; a jobb oldalon magas, homokos partfal,
melynek tetején itt-ott szarvasmarhák legeltek. Ivanuska a
hozzájuk közelebb eső sárga partfalon rengeteg apró lyukat
látott, melyet kismadarak vájtak maguknak. Messze, a bal
parton világoszöld, fákkal tarkított síkság húzódott.
Mindennel ellátták. Övében biztonságban lapult az a
zacskó ezüst grivna, melyet az apjától kapott. Mikor elindult,
Szvjatopolk szárazon megjegyezte:
 – Azzal, hogy szerzetes lettél, sokkal előbb megkaptad az
örökséged, mint én.
Most pedig a hatalmas Dnyeper viszi őt délre, a végzete
felé.
Egész reggel utaztak, s Ivanuska már éppen lecsukta
volna szemét egy kis déli szunyókálásra, mikor
bágyadtságából felriasztotta a hajó orrából felhangzó hangos
kiáltás:
– Kunok! – Az utazók megdermedtek a döbbenettől,
azonban semmi kétségük nem lehetett: a jobb partról vízre
bocsátott hosszú csónakban ülő sötét, török arcok biztosan
kunok voltak. Az utazóknak minden okuk megvolt a
csodálkozásra. Azt gondolták, hogy a kunok most a távoli,
sztyeppei táboraikban pihennek. Különben is, szinte
elképzelhetetlen volt róluk, hogy a vízen támadjanak.
Általában messze délen, a zúgóknál álltak lesben, s akkor
támadták meg a karavánokat, mikor azok a szárazföldön
vitték át a hajókat.
– Szlávokat kényszerítettek, hogy evezzenek nekik –
motyogta valaki, s Ivanuska látta, hogy az evezőknél valóban
néhány boldogtalan szláv paraszt ült. Ahogy nézte őket, ez
egyik kun előhúzott egy hosszú, görbe íjat; nyílvessző suhant
a víz felett, s a teherhajót irányító emberek egyike a vízbe
zuhant.
– Mögöttetek! – szállt a kiáltás a víz felett. Megfordult, és
látta, hogy egy másik csónak állja el az útjukat folyásiránnyal
szemben.
– Erre nem tudunk menni. El kell érnünk a bal partot –
kiáltotta a kis hajó kapitánya.
Az azonban igen messze volt. Ivanuska ebben a
pillanatban, ahogy átnézett a kék vízen, úgy látta, a part
szinte a horizont alján húzódik. Evezőseik a hatalmas
erőfeszítéstől nyögve húzták a lapátokat, a hajó gyorsan
szelte át az áramlatot.
Ahogy körülnézett, Ivanuska látta, hogy a teherhajó már
elveszett. Remélte, hogy a kunok beérik ennyivel. Egy
pillanat múlva azonban látta, hogy újabb kunokkal megrakott
csónak ered a nyomukba.
– Egy folyócska torkollik itt be a Dnyeperbe – mondta a
kapitány. – Néhány kilométerrel feljebb van rajta egy kis
erőd. Azt kell elérnünk. – Ivanuska azon kapta magát, hogy
imákat mormol. Ő ugyanis nagyon jól ismerte a szóban forgó
erődöt.

Különös érzés volt visszatérni Ruszkába. Zidovin nem volt ott,

ám a féltucatnyi katona szívesen fogadta őket. A kunok
hamar feladták az üldözésüket, miután elhagyták a Dnyepert;
az utazók mégis úgy döntöttek, hogy várnak két napot az
erődben, mielőtt újra megkísértenék a sorsot.
Ivanuska az erőd környékén kószált, ellátogatott a faluba,
bebarangolta a csendes erdei ösvényeket, s különös
elégedettséget érzett. Még a sztyeppe szélére is elsétált,
átnézett a magas fű felett, melyben még mindig látszott az ősi
kurgán.
Harmadnap az utazók újra elindultak.
Ivanuska nem tartott velük.
Nem igazán tudta, miért. Saját magának azt mondta,
hogy a gondviselés haladékot adott számára. Itt egy kicsit
megállók, számba veszem az élet dolgait, s felkészülök az
utazásra – érvelt. Azt, hogy már az összes döntés
megszületett, s hogy az utazásra már elindult, valahogy nem
akarta tudomásul venni. Ezen a harmadik napon végig a folyó
mellett sétálgatott.
A negyedik nap a kimerültség olyan érzése lett rajta úrrá,
hogy csak aludt.
Másnap találkozott Scsekkel, a paraszttal. A fickó
vékonyabb volt, mint régen, viszont melegen üdvözölte
Ivanuskát. Amikor Ivanuska megkérdezte, hogy kifizette-e az
adósságait, szégyenlősen elvigyorodott.
– Igen is, meg nem is – felelte. – Zakup vagyok.
Ez kemény intézmény volt. Annak az embernek, aki nem
tudott hitelezőinek fizetni, dolgoznia kellett, gyakorlatilag
rabszolgaként, míg ki nem egyenlítette adósságát. Mivel
azonban az adósság ez alatt az időszak alatt is kamatozott,
ezek a szerencsétlenek csak ritkán tudtak újra szabadokká
válni.
– Rávettem a herceg intézőjét, hogy átvegye az
adósságaimat – magyarázta –, így most a hercegnek
dolgozom.
– S mikor leszel újra szabad? .- kérdezte Ivanuska.
Scsek bánatosan elmosolyodott.
– Harminc év múlva – mondta. – S te mit csinálsz,
fiatalúr? – kérdezte.
Ivanuska elmagyarázta, hogy nagy utazásra indul
Konstantinápolyba és Görögországba, hogy szerzetes legyen.
Scsek figyelmesen hallgatta, majd megértőén bólogatott.
– Így hát te sem leszel soha szabad – jegyezte meg. – Mint
ahogy én sem.
Ivanuska a parasztra meredt. A köztük lévő hasonlóság
még soha nem tűnt fel neki. De azt hiszem, igaza van –
gondolta. Én is a sors foglya vagyok. És erszényébe nyúlva
egy ezüst grivnát adott neki. Aztán továbbment.
Elgondolkodott, vajon nem kellett volna-e többet adnia. Nem
lehet, nekem is szükségem van a pénzemre az utazásomhoz –
döntötte el.
A következő nap gyalogszerrel elindult Ruszkából, s a
Dnyeper folyó felé vette útját.

Miután elvált Ivanuskától, Scsek, a paraszt kisétált a faluból

a sztyeppe felé.
Bár az apró erőd némiképp emelte Ruszka falvacskájának
jelentőségét, még mindig kicsi, elhagyatott hely volt. Délre,
vagy három kilométerre, a herceg egyik birtoka feküdt;
keleten a sztyeppe; északon pedig körülbelül huszonöt
kilométeren belül semmi, majd egy hasonló falu és erőd.
Scsek meglehetősen vidáman mendegélt. Mióta zakup lett,
nem volt könnyű az élete. A herceg intézője keményen
dolgoztatta. Feleségét a szégyenteljes helyzet teljesen
mogorvává tette. A fiatal nemestől kapott váratlan ajándék
azonban nagy szerencse volt. Egy ezüst grivna egy Scsekhez
hasonló paraszt háromhavi jövedelmét tette ki.
Egy ösvényt követett az erdőben, egészen addig a helyig,
ahol az asszonyok szoktak gombát szedni. Továbbment, s
elhaladt a kis tó mellett, melyről a falubeliek azt tartották,
hogy ruszalkák laknak benne. Nem sokkal a kis tó után
keresztúthoz érkezett. A jobbra vezető ösvényről tudta, hogy
délre, a herceg birtokára vezet. A bal oldali út északra tartott;
ám olyan helyen haladt át, ahol egy vadkan megölte az egyik
falubelit, ezért kevesen választották, mivel azt gondolták,
szerencsétlenséget hoz.
Valamilyen sugallat hatására a paraszt mégis ezt az utat
választotta. Ez az Ivanuska meghozta a szerencsémet,
gondolta. Ma nincs semmi félnivalóm.
Ruszka felett nem messze északon a folyó megkerült egy
alacsony, sűrű erdő borította dombot. Itt halt meg a falujabeli
ember. A hegy lábánál sűrű aljnövényzet burjánzott, javarészt
szeder és tövises cserje. Nem volt túlságosan vonzó hely, s
Scsek nem is állt volna meg itt, ha hirtelen nem pillant meg
egy nagy rókát, amint előtte mintegy harminc méterre halkan
besiklik az aljnövényzet közé.
Kíváncsi lennék rá, vajon itt van-e az odúja, gondolta. A
rókaprém értékes volt. Amilyen halkan csak tudott, átvágott
a tüskés cserjéken, miközben jó néhány karcolást
összeszedett, majd elindult hegynek felfelé. Néhány perc
múltán pedig kis híján elfeledkezett a rókáról, csak vigyorgott
örömében és meglepetésében.
A hegy, melyet sűrűn benőtt a tölgy és a fenyőfa, s melyet
soha senki nem látogatott meg, valódi kincsesbánya volt.
Szinte ellepték a méhkaptárak. Körös-körül a fákról áradó
sűrű, gazdag mézillatot érzett. Ahogy körülsétálta a helyet,
nem kevesebb, mint húsz kaptárt számolt meg az ágakon; míg
végül hangosan felkacagott. Ez az Ivanuska nagyobb
szerencsét hozott nekem, mint gondolta.
 Senkinek sem akart beszélni a felfedezéséről. Máris tudta
ugyanis, miképp használja fel. Még az is lehet, hogy egy nap
szabad leszek, tűnődött.

1075
Az Úr 1075-ik évében kevés embert tartottak
szerencsésebbnek Rusz földjén Igornál, a bojárnál.
Ura, Vszevology herceg elhalmozta őt ajándékokkal.
Senkit nem tartottak nála nagyobb becsben a herceg
druzsinájában.
A legelőkelőbb nemesek most új státust kaptak: a régi
negyven grivnás vérdíj helyett életük már nyolcvan
ezüstpénzt ért. Már a bántalmazásuk is jó négyszeresébe
került egy szmerd értékének.
Igor is megkapta ezt a magas rangot. Ami még ennél is
fontosabb, Perejaszlav hercegét annyira lenyűgözte hűséges
szolgálatával, hogy a herceg tavaly odaadományozta neki a
délkeleti határ mentén fekvő kiterjedt hercegi birtokot,
amelyhez Ruszka falvacskája is tartozott. Az örökös
földbirtok-adományozás új módszer volt, mellyel a hűséges
udvaroncokat jutalmazták. Olyan államban, ahol bőven
voltak földterületek, ez olcsóbb ajándék volt, mint pénzt adni.
Ezek a földadományok indították el azt a folyamatot, melynek
révén az eredetileg a druzsinában részt vevő udvaroncot vagy
nemesembert jelentő „bojár” szó egyre inkább „földbirtokost”
kezdett jelölni.
Igornak, a bojárnak minden oka megvolt az örömre.
Zárkózottsága és ügybuzgalma mögött azonban szomorúság
lakozott. Igort és őszülő feleségét látva egy idegen azt
gondolhatta volna, hogy mindketten a csend szerelmesei.
Valójában azért voltak csendesek, mert attól féltek, hogy
szinte bármit mondanának, az felszínre hozhatná a másikban
megbújó szomorúságot.
 Borisz meghalt. Egy téli napon ölték meg a sztyeppe
peremén kitört csetepatéban. A szokások szerint testét
szánkón húzták haza.
Igor soha nem fogja elfeledni azt a napot. Havazott, s
ahogy a szánt felhúzták a városkapuhoz vezető emelkedőn, a
szél arcába csapta a havat, úgy, hogy Igor egy ideig alig látta
a szánkót. Abban az időben órákon át imádkozott az ikon
előtt, és Lukács atyánál keresett vigaszt.
Borisz elvesztése azonban olyan seb volt, amely idővel
begyógyulhatott.
Ivanuska elvesztése nem.
Hol lehet? Egy hónapja, mikor Konstantinápolyba ment,
Zidovintól hallotta, hogy a fiát Ruszkában látták. De hová
tűnt azután? A konstantinápolyi rusz kereskedőktől jött a hír:
oda soha nem érkezett meg a fia. Ezután egy év hallgatás
következett; aztán híre kelt, hogy Kijevben látták;
bizonytalan hírek terjengtek Szmolenszkről, Csernyigovról,
sőt a messzi Novgorodról is. Látták játszani, inni és koldulni.
Ám csak kevés beszámoló jött, s nem igazán megbízható
forrásokból.
Ivanuska pedig három éve egyetlen szóval sem üzent a
szüleinek, hogy tudassa velük, él-e vagy hal.
– Keres valamit – mondta az anyja, miután jelentették,
hogy Kijevben bukkant fel.
– Szégyelli magát – állapította meg szomorúan Igor.
– De akkor is – jegyezte meg Szvjatopolk – egyikünket
sem szeretheti, ha így viselkedik.
Ahogy a harmadik év is eltelt, s egyetlen szó sem érkezett
tőle, még az anyja is kezdte azt hinni, hogy Ivanuska nem
szereti őt.

A kőgát zsúfolva volt. Felette szabálytalan földes út szelte át

átlósan Perejaszlav magas földsáncait. A bágyadt
napsütésben a földsáncokat – ahol nem voltak piszkosbarnák
– megfonnyadt őszi fű színezte világoszöldre. Elszállt a nyár.
A vidék felett a fáradtság levegője terjengett. A széles folyam
is barnának és kopárnak látszott, amint monoton
visszhangként úszott az acélkék ég alatt. A kőgát végénél egy
masszív hajó készülődött az indulásra – olyan esemény volt
ez, mely egy futó pillantásnál hosszabb időre nem vonhatta
magára a fiatalember figyelmét.
Furcsa alak volt. Az egész ember mocskosnak tűnt. A
barna köpeny, melyet maga köré csavart és a paraszti
háncscipő szinte lefoszlottak már róla. Mogorva
elhagyatottság sugárzott belőle, ahogy a kőgát végén egy
hordó tetején ücsörgött; míg a hajó kapitánya végül
megszólította.
– Na, jössz vagy maradsz?
Úgy tűnt, hogy bólogat.
– Az ördög vigyen el! Akkor mozdulj már, ember!
A fiatalember ismét bólintott, de nem mozdult.
– Itt hagylak, te bolond – üvöltötte a kapitány dühtől
tajtékozva. – Meg akarod látni Cárgrádot, vagy itt rohadsz
meg Perejaszlavban?
Miután még erre sem mozdult:
– Megígérted, hogy kifizeted a viteldíjat. Lehetett volna
másik utasom is. Ide a pénzt!
Egy pillanatig tényleg úgy tűnt, hogy az utas feláll; ám
mégsem tette. Az öregebb férfi nagy káromkodások között
parancsot adott az indulásra, s az egyárbocos hajó az evezősök
csapásai nyomán kisiklott a széles, lassú folyóra, majd délnek
fordult.
Ivanuska még ekkor sem mozdult.

Milyen régóta bolyongott már. Az első évben számtalan

alkalommal elindult dél felé. Legalábbis talált olyan
kereskedőket, akik hajlandók voltak elvinni őt, s elment velük
szemügyre venni a hajójukat. Ám minden egyes alkalommal
valami láthatatlan erő visszahúzta. Ahogy a víz felszíne
megtartja a ráhulló könnyű tárgyakat, úgy tette lehetetlenné
valami földalatti erő, hogy Ivanuska kiszakítsa magát
természetes talajából, s útnak induljon a nagy folyó hátán az
egyházi élet felé. Néha úgy érezte, szinte fizikai erő, hatalmas
tehetetlenségi nyomaték fogja vissza.
Ahogy a pénze lassan elfogyott, játszani kezdett.
Ha nyerek – gondolta –, az azt jelenti, hogy Isten el akar
küldeni a kolostorba. Ha azonban elvesztem az utazásra
kapott összes pénzem, akkor nyilvánvalóan ő sem akarja a
dolgot.
Ez jó érvnek tűnt, s nem is kellett sokat játszania, hogy
elveszítse a pénzét.
Nem mintha Ivanuska tudatosan elfordult volna Istentől,
inkább abban reménykedett, hogy ezeken a kerülőutakon fog
kényelmesen siklani Feléje. Ahogy telt az idő, egyre
letargikusabb lett, melyet mind gyakrabban szakítottak meg
ivásrohamok. Városról városra bolyongott, képtelen lévén,
hogy akár délre, akár hazafelé induljon. A második évben
kezdett lopni.
Meglehetősen kis összegeket; közben meglehetősen furcsa
módon még arról is meggyőzte magát, hogy nem is lopott
igazából. Végül is – mondta magának –, ha egy gazdagtól
veszem el, mit számít? Meg különben is, a mi Urunk talán
nem engedte meg a tanítványainak, hogy letörjék a
kukoricacsövet a mezőn? Lopás előtt gyakran valami dühös
megvetésbe lovallta magát. Azt mondogatta magának, hogy ő
az, aki közel áll Istenhez, míg a többiek, akiktől lop,
megvetendőek, a pénzt imádják, ezért megérdemlik a
büntetést. Lopás után pedig, miután ételt és italt vásárolt,
napokig bolyongott a vidéken a félig rakott has keltette enyhe
diadalmámorában, amely számára az üdvösség állapotát
jelentette.
A telek nagyon kemények voltak. Ezen a lopás sem
segíthetett: ember nem élhette túl a telet a szabadban.
Templomok és kolostorok között vándorolt, mint egy izgoj,
felszedett annyi alamizsnát, amennyit csak bírt. Sokszor kis
híján megfagyott.
Egyszer látta az apját. Egy tavaszi napon Csernyigov
közelében barangolt az erdőben, mikor váratlanul közeledő
paták zaját hallotta, s egy lovasmenet száguldott el a szeme
előtt.
Elbújt egy nagy tölgyfa mögé, mivel a lovasok – nagy
csapat nemesember és kísérőik – feléje tartottak. Látta
köztük a fiatal Vlagyimir herceget, s közvetlenül maga előtt
az apját és Szvjatopolkot. Igor csuklóján egy sólyom ült. Apja
cobolyprém sapkát viselt, s hűvös, zárkózott arckifejezéssel
figyelt, míg a fiatal herceg nevetve mesélt neki egy történetet.
Legnagyobb meglepetésére Ivanuska félt tőle, akár egy
paraszt. Sőt, még ennél is többet érzett: megszégyenülést.
Édes Istenem – fohászkodott –, ne engedd, hogy újra lássam
őket. Hát nem lett-e ő, a bukott ember száműzve ebből a
fényes világból, ahogy azt mardosó éhsége és mocskos rongyai
is bizonyítják? Csalódásuk, undoruk gondolata, melyet a
láttára éreznének, elviselhetetlen volt számára. Milyen
magas, erős, milyen rettentően tekintélyes látványt nyújt! Ez
a világ bezárult előttem, gondolta.
Mégsem tudta róluk levenni a szemét.
Már majdnem eltűntek a szeme elől, mikor észrevett
valamit, amitől elakadt a lélegzete. A vadászcsapat végén két
nő lovagolt egymás mellett: egyikük fiatal hölgy, a másik
pedig szinte még kislány.
Fényűző öltözéket viseltek. Jól lovagoltak, kecses
könnyedséggel. Mindkettő szőke hajú és kék szemű volt –
ilyen szőkeséget még soha nem látott ezelőtt. Egy pillanatra a
fa mögött lapulva úgy tűnt neki, hogy nem is a királyi udvart,
de magát a mennyországot látja. Olyanok, mint két angyal,
suttogta, s azon csodálkozott, honnan jöhettek egyáltalán.
Egy pillanat múlva a látomás elenyészett, s a hangok is
elhaltak. A két lány emléke azonban vele maradt, kísértette
őt, s még hónapok múltán is emlékeztette rá: csak egy erdei
állat vagy.
Azon a tavaszon, amikor véletlenül megint Ruszka közelébe
vetődött, Ivanuska elhatározta, hogy tesz egy utolsó kísérletet
arra, hogy visszataláljon önmagához. Ez így nem mehet
tovább, határozta el. Vagy befejezem ezt az egészet, vagy
megyek a kolostorba. A halál gondolata rettegéssel töltötte el.
És semmilyen kolostori szabály nem lehet rosszabb ennél az
életnél.
Egy gondja maradt. Az összes pénze elfogyott.

Meleg tavaszi nap volt, mikor Zidovin kipillantott a ruszkai

kereskedőházból, hogy szemügyre vegye a ház körül
settenkedő rongyos alakot. Ruszka nagyon csendes volt
aznap. A kis erődöt jelenleg nem őrizték, szinte teljesen kihalt
volt.
A kazár szinte első pillantásra felismerte őt, azonban –
mivel elővigyázatos ember volt – ennek semmi jelét nem adta;
már majdnem dél volt, mikor a vándor kissé kényszeredetten
felé poroszkált.
– Tudod, ki vagyok?
A hangja halk volt, mégis feltűnt benne egy árnyalatnyi
nyersesség, sőt lenézés.
– Igen, Iván Igorjevics.
A kazár nem mozdult, semmilyen gesztust nem tett.
Ivanuska lassan bólogatott, mintha sokáig gondolkodna
valamin.
– Valaha jó voltál hozzám.
Zidovin nem válaszolt.
– Tudnál valami ennivalót adni?
– Persze – Zidovin elmosolyodott. – Gyere be. – Azon
tanakodott, miképp tudná itt tartani a fiatalembert. Ha
egyedül próbálja elfogni Ivanuskát, nem biztos, hogy fogva
tudja tartani; ám kora délután két embere is visszajön a
kereskedőházba. A segítségükkel elfoghatja Ivanuskát, aztán
visszaküldheti hajóval a szüleihez Perejaszlavba. Otthagyta
Ivanuskát a kereskedőházban, majd hátrament a kertbe, ahol
az ő lakrésze volt. Pár perc múlva egy tál kvasszal és egy
fatálnyi köleslepénnyel tért vissza.
Ivanuska azonban eltűnt.

Butaság volt a kazár részéről, hogy elfelejtette, Ivanuska

tudja, hol tartja a pénzét. Nem volt nagy összeg, de ahhoz
elég, hogy eljusson a folyón lefelé akár Konstantinápolyig is.
Sajnálta, hogy lopott a kazártól, még ha jó cél érdekében
tette is. Ez igazán nem számít lopásnak, mondta magának,
hiszen bármikor visszakaphatja a pénzt az apámtól. Azt
hiszem, apa még örül is majd, ha megtudja, hogy végleg
eltűntem. Ő ugyanis, miközben átvágott az erdőn, szilárdan
meg volt győződve arról, hogy végül is a görög kolostorba tart.
Zidovin is átkozta magát az ostobaságáért, majd azon
tanakodott, mit is mondjon Ivanuska szüleinek. Miután
alaposan átgondolta, arra jutott, hogy nem mond semmit. Mit
is mondhatna, amivel ne okozna fájdalmat?

Most pedig a kőgát végén ücsörgött egyedül, s vakon meredt a

vízre. Tudta, hogy ez a hajó volt az utolsó esélye, hogy
eljusson a császárvárosba a tél beállta előtt.
Menni akart. Legalábbis ezt gondolta. Ám a nyár során
valami új és rettenetes dolog bukkant fel benne: elvesztette az
akaratát.
Mostanában gyakran kapta magát azon, hogy semmi mást
nem tud tenni, csak ül magába roskadva, s órákon át
folyamatosan maga elé mered. S mikor egyik helyről a
másikra ment, akkor is olyan volt, mint egy alvajáró.
A lopott pénznek már több mint a felét elköltötte. Ezen a
reggelen már csak nyolc ezüst grivnát talált – ez épp csak az
utazásra volt elég. Ezért ma reggel azzal az eltökélt
szándékkal vonszolta magát a kikötőbe, hogy utolsó pénzén
hajóra száll. Ám most, legnagyobb kétségbeesésére, úgy
érezte, hogy nem bír mozdulni.
 Most aztán vége – gondolta. Úgy tűnt, számára nincs több
út, mely nyomorúságos kudarcából kivezetne. Végigmegyek
gyalog a folyó mentén, határozta el.
Épp ekkor jutott el hozzá a háta mögül a rabszolgák
zsivaja, akik a földön ülve várták, hogy a piacra vigyék őket.
Érdeklődés nélkül nézte őket. Az egyik rabszolga valami
miatt izgatottnak látszott. Megvonta a vállát, s újra a vízre
meredt.
– Iván. Iván Igorjevics!
Megfordult.
Scsek már figyelte egy ideje. Most már biztos volt. Olyan
izgatott volt, hogy még összekötözött kezeiről is
megfeledkezett. A bojár fia az. Az, akit bolondnak neveznek.
– Iván Igorjevics – kiáltott újra. S most úgy tűnt, mintha a
különös fiatalember homályosan emlékezne rá.
Scsek kegyetlen helyzetben volt. Épp most készültek
eladni őt. S ami még rosszabb, egy rab épp az imént súgta a
fülébe a borzasztó hírt: „A kereskedők evezősöket keresnek a
hajóikra.” Mindnyájan tudták, ez mit jelent: izomszakasztó
munkát a folyón; a hajók áthurcolását a zúgókon; talán még
veszélyes tengeri utat is. S minden valószínűség szerint újra
eladják őket rabszolgának Görögország piacain. Egy szolgával
bármi megtörténhet.
Csupán egy dolog biztos: soha nem látja újra Ruszkát.
Az orosz törvények szerint Scsek nem lehetett volna itt. A
zakup, aki ledolgozza a tartozását, nem adható el, mint egy
közönséges rabszolga. A törvényeket azonban gyakran
megszegték, a hatóságok pedig régóta szemet hunytak efelett.
Saját esetében már előre láthatta volna ezt a végkifejletet.
Két hónapja egyértelmű volt számára, hogy a szomszédos
hercegi falu vezetője szemet vetett a feleségére, s ez a
feleségének sem volt ellenére. Az árulás azonban olyan
hirtelen következett be, hogy teljesen védtelenül érte.
Csak egy hete történt, hogy a falu vezetője kora reggel
megjelent néhány kereskedővel, s szó szerint kirángatták az
ágyából. „Itt a zakup – mondta nyersen a falu vezetője. –
Vihetitek.” – S mielőtt bármit is tehetett volna, Scsek már egy
hajón siklott Perejaszlav felé. Nem volt mit tenni: a kőgáton
lévő rabszolgák közül öten olyan adósok voltak, mint ő.
Azonban – ez volt a sors iróniája – ha időt adnak neki,
visszafizethette volna az adósságát, s újra szabad lehetett
volna. Csupán tíz év kellett volna hozzá.
Az erdőben talált kaptárokban lévő méz volt az ő titka.
Attól fogva, hogy felfedezte ezt a rejtett kincset,
körültekintően elkezdte kiaknázni – átutazó kereskedőknek
adott el egy vagy két lép mézet, sőt vitt valamennyit
Perejaszlavba is. Nagyon óvatosnak kellett lennie, mivel nem
volt semmiféle joga azokra a fákra. Ám máris össze tudott
rakni két ezüst grivnát úgy, hogy egyszerre csak keveset
adott el a mézből.
Még újabb üregeket is készített a méhek számára. A
rejtett erdő kincsesbányává változott; még ha nem is tudta
azonnal learatni különmunkája hasznát, a titok mégis célt
adott az életének. Szinte a megszállottjává vált. Ügy érezte
magát, mint a hely védelmezője. Titkát gondosan őrizte.
Időről időre rémhíreket terjesztett: boszorkányt vagy kígyókat
látott a fákhoz vezető ösvény mentén. Az erdő gonosz híre
fennmaradt, és senki nem merészkedett felé.
Hát ez a dolog iróniája – tűnődött –, hatalmas vagyon
közelében éltem. Az a vagyon ott hever használhatatlanul, én
pedig szegény vagyok. Csakis a végzet rendelése lehetett.
S most itt van ez a különös fiatal nemes, aki lassan felé
sétál.
– Scsek vagyok – kiáltott felé. – Emlékszel rám?
Milyen szegénynek és betegesnek nézett ki Ivanuska.
Saját nyomorúságos állapota ellenére a paraszt mégis
szánalmat érzett iránta. Mivel semmi jobb nem jutott eszébe,
Scsek elmesélte egész történetét a kifejezéstelen arccal álló
különös fiatalembernek.
Mikor befejezte, Ivanuska a földet bámulta egy ideig.
– Milyen különös – mormogta –, nekem sincs semmim.
 – Hát, akkor minden jót kívánok – mondta Scsek szomorú
mosollyal. Valami okból szeretetet érzett a rongyos nemes fiú
iránt. – Emlékezz meg az imáidban Scsekről.
– Ó, az imáim. – Ügy tűnt, a fiú ismét elveszik a
gondolataiban. – Mondd csak még egyszer – mondta végül –,
mennyivel is tartozol?
– Jelenleg még hét ezüst grivnával tartozom a hercegnek.
– S ennyi pénz megszabadítana?
– Persze.
Ivanuska lassan leoldozott az övéről egy bőrzacskót, s
odaadta Scseknek.
– Fogd – mondta. – Nyolc ezüst grivna van benne. Én nem
veszem hasznát.
S elment, mielőtt a meglepett paraszt egy szót szólhatott
volna. Végül is, ez a paraszt még jó hasznát veheti, én meg
úgyis kifelé készülök ebből a világból – gondolta.
A rabszolgára felügyelő tizedes nem volt rossz ember, s
mikor néhány perc múltán visszatért a bódéból, ahol ivott,
őszintén örült Scsek szerencséjének. Tudta, hogy Scsek
zakup, és sajnálta őt balsorsáért.
– Maga az Istenanya vigyázhat rád – rikoltotta, miközben
elvágta Scsek köteleit, s melegen átölelte. – Micsoda pokoli
szerencséd van, fiam – tette hozzá. – Soha életemben nem
hallottam még ilyet. El kell mondanunk a herceg intézőjének
– nézett körül. -Épp itt jön.
Scsek még soha nem látta a magas, sötét nemes ifjút, aki
peckesen lépkedett feléjük a gáton, azt azonban rögtön látta,
hogy hirtelen haragú ember. Mikor a tizedes beszámolt a
történtekről, a nemesember fenyegetően villantotta szemét a
parasztra, majd hideg hangon azt mondta a tizedesnek.
– Nyilvánvaló, hogy lopta azt a pénzt – vágta rá.
– A többi szolga is látta – emlékeztette a tizedes.
A nemes undorodva nézett végig rajtuk.
– Az ő szavuk semmit sem ér.
– Hogy lophattam volna, Uram, ha össze voltak kötve a
kezeim? – kérdezte Scsek. A nemes fenyegetően rámeredt.
Tökéletesen mindegy volt neki, hogy él-e, hal-e ez az
eladósodott paraszt, ám épp az imént közölte a kereskedővel,
hogy húsz eladó rabszolgája van, s most eggyel kevesebb
lenne. Nem szeretett volna kényelmetlenséget magának.
– Hol az a fickó, akiről azt állítod, hogy pénzt adott?
Scsek körülnézett. Ivanuska eltűnt.
– Vedd el tőle a pénzes zacskót – parancsolta a tizedesnek
a nemes. Mielőtt azonban megtehette volna, kiáltás harsant.
– Nézzétek! – Az egyik szolga kiáltott. Izgatottan mutatott
a város alatt húzódó folyópartra. Mintegy fél kilométerre
tőlük magányos alak tűnt fel egy facsoportban.
– Ő az.
– Hozzátok ide! – rendelkezett a nemes.
Pár perc múlva Szvjatopolk teljes döbbenettel meredt
öccsére, Ivanuskára. Ivanuska szeme a távolba révedt, elméje
láthatólag máshol járt, bárgyún átnézett rajta, s nem szólt
egy szót sem.
– Engedjétek el a parasztot, kifizette az adósságát –
mondta Szvjatopolk higgadtan. – A csavargót pedig – bökött
Ivanuskára –, dobjátok tömlöcbe.
Agya lázasan dolgozott.

Meggyújtották a gyertyákat. A szoba sarkában lévő ikonról az

Istenanya nézett aranyos világából a nagy szoba sötétjébe.
Szolgák szedték le az asztalról a vacsora maradékait.
Igor súlyos tölgyfaszékében ült. Hosszú haja, mely egészen
megőszült, előrehullott, állát a mellkasára hajtotta. Nyitott
szeme éberen figyelt, arca nyugodt, ám fenyegető volt.
Felesége mellette ült. Talán gyanítani lehetett, hogy egy-két
órával ezelőtt sírt; most azonban arca halvány, elkínzott és
férje rendelkezése szerint, nyugodt volt.
Szvjatopolk arca elsötétült az alig visszafojtott
dühöngéstől.
Micsoda átkozott balszerencse vezérelte apját, hogy
kisétáljon a városfalhoz épp akkor, amikor a néma Ivanuskát
a kis börtönbe vezették, ahol eltehette volna láb alól. Azonnal
vízbe kellett volna fojtani – gondolta. Feltett szándéka volt –
nem tudván, hogy Ivanuska is azért ment a folyóhoz, hogy
vízbe ölje magát –, hogy aznap éjszaka leviszi a folyóhoz, és
saját kezével nyomja a víz alá. Jobb lenne neki. Jobb lenne
még a szüléinknek is – mondta magának. Megtalálják a
testet, s azt gondolják, önkezével vetett véget az életének –
ezzel véget ér az egész kínlódás, melyet ez a mindenre
alkalmatlan fiú kiváltott. Ez a bolond csak pénzt tud kérni.
A sors azonban közbeszólt. Igaz, hogy az apja arca azóta
ilyen ádáz, mióta megpillantotta őt. Ügy hurcolta vissza
legkisebb fiát a házukba, akár egy foglyot. Most pedig, a
vacsora alatt arra kényszerítették a fiút, hogy
megmagyarázza a viselkedését.
Szvjatopolknak szinte nem is kellett vádolnia őt. A maga
tétova módján megvádolta ő saját magát. Szvjatopolk
valójában azt gondolta, sokkal bölcsebben teszi, ha nem szól
ellene semmit, inkább azt javasolta:
– Testvérem utat tévesztett. Szerintem kis híján még a
lelkét is elvesztette. Talán szerzetesként visszanyerheti. – A
szerzetesek általában fiatalon meghalnak.
Igor feltette a kérdéseit, míg a felesége csendben figyelt.
Szvjatopolk egyszer azt dörmögte:
– Szeretheti egy ilyen fiú a családját? – A vallatás többi
része azonban az ő segítsége nélkül zajlott. Most pedig a
szigorú nemes úr összefoglalta az eredményt.
– Hazudtál nekem és mindannyiunknak. Eldobtad az
örökséged, melyet tőlem kaptál. Még loptál is. Egy szóval sem
üzentél nekünk, élsz-e, halsz-e, összetörted az anyád szívét.
Most pedig, mikor újra loptál, a pénzt odaadtad egy
idegennek, majd megpróbáltál eltűnni arról a helyről, ahol a
szüleid élnek.
Szvjatopolknak úgy tűnt, a vádbeszéd tökéletes. Feszülten
figyelt, egy szót sem szólt.
Ezután Igor megbocsátott a fiának.
A nagy orosz tél rettenetes hidege kegyetlen, ugyanakkor ez
az örömök ideje is. Ivanuska számára pedig a gyógyulás ideje
volt.
Hazatérése után az őszi hónapokban először úgy tűnt,
teste és lelke összeomlott. Hosszú megpróbáltatásainak
elmúltával, ahogy ez gyakran megtörténik, szervezete
felmondta a szolgálatot. Áldozatul esett a náthának, majd
betegsége súlyosbodott, a torka bedagadt, végtagjai sajogtak,
feje pedig olyan borzasztóan lüktetett, hogy hunyorgott a
fájdalomtól. Ügy érzem magam, mint egy üllő – motyogta –,
melyen két démon üti a vasat.
Az anyja mentette meg. Talán azért, mert csak ő értette
igazán. Mikor az apja el akart küldeni a hercegi udvar egyik
szír vagy örmény orvosáért, akik rendkívül járatosak voltak a
klasszikus orvostudományban, Olga tiltakozott:
– Vannak népi gyógymódjaink, melyek sokkal jobbak,
mint a görög és római gyógyszerek – mondta határozottan. –
Ha gondolod, üzenj a kolostorba a szerzetesekhez, hogy
imádkozzanak érte. – Azzal becsukta a fia betegszobájának
ajtaját, és nem engedett be senkit.
Amíg a fia lázrohamában hányta-vetette magát, ő vele
maradt, gyengéd, csendes jelenléte betöltötte a szobát.
Időnként gyengéden lemosta a fia homlokát, csak keveset
beszélt. Úgy tűnt, megelégszik azzal, hogy az ablak mellett
ülve kinéz az égre, vagy zsoltároskönyvét olvassa, esetleg
szundikált, miközben a fia nyugodtan feküdt. Beszélt
Ivanuskához, ha az ezt kívánta, ám soha nem szólította meg,
még csak rá sem nézett. Ott volt és mégsem volt ott,
nyugodtan és mozdulatlanul.
Odakünn hullott az őszi eső, a vidék gazdag, fekete
iszapmocsárrá változott, az egész természet úgy nézett ki,
mint egy ázott, kókadt madár. Az ég szürke volt és nehéz, a
horizont üres. Valahol keleten, a hosszú szürkés-fekete ég
mögött nagy, fehér hideg készülődött.
Aztán megjött a hó. Az első nap a sztyeppe felől érkezett
végtelen narancsos ragyogással, s lágy, szürke pelyhekben
hullott a sáros utcákra. Ahogy Ivanuska kinézett az ablakon
anyja csendes, sápadt arca mellett, az az érzése támadt, hogy
odakint a természet becsuk egy kaput, kizárva az égből jövő
fényt. De egyedül az anyjával ebben a szobában, nem bánta. A
második nap hóvihar jött. A hóvihar úgy süvöltött, mintha a
végtelen sztyeppe egy egész sereg apró, szürke démont
küldött volna, hogy azok dühösen rávessék magukat a
citadellára. A harmadik nap azonban változás állott be. A hó
lágyan szállingózott. Egy kis időre a nap közepén még az ég is
kitisztult annyira, hogy a nap egy-két sugara áthatoljon a
felhőkön. A hópelyhek, melyek éjjel-nappal hullottak, nagyok
és puhák voltak, mint a tollpihék. Ivanuska állapota kezdett
jobbra fordulni.
Az orosz tél valójában nem is olyan borzasztó. Még a
legkisebb kunyhó is, óriási kemencéjével, dalol odabenn a
melegtől.
Egy héttel azután, hogy a hó leesett, egy ragyogó, fényes
napon, Ivanuskát prémekbe csavarba Perejaszlav magas falai
közé vitték.
Hogy ragyogott a vidék. A város templomainak
aranykupolái tündököltek a napsütésben a kristályos, kék ég
alatt. Lent a folyó csillogó fehér part mellett hömpölygőit, s a
másik parton az erdők sötét vonala szikrázott a távolban.
Keleten és délen, a friss hóval borított erdők foltjain túl a
fenséges sztyeppe vette kezdetét: hatalmas fehér szőnyeg,
melynek végtelensége lágyan fénylik.
Így tehát, az orosz tél idején vastag hótakaró védi a földet.
S ezen a télen, mint hó a földet, úgy védte Ivanuskát az
anyja.
Néha olyan volt, mintha megint gyerek lenne. Ültek a tűz
mellett vagy az ablaknál és tündérmeséket olvastak, vagy
azokat a bilinákat szavalták, melyeket már kisfiúként ismert.
A tűzmadár, a hótündérek és az erdei medvék meséi, az
egészséget vagy szerelmet kereső hercegek történetei: hogy
lehetséges, hogy ezek a mesék most, hogy idősebb lett,
számára még mindig tele voltak bölcsességgel. Úgy érezte, a
mesék nyelvezetének hajlékony ritmusa, fanyar humora és
kedves iróniája úgy vibrál az élettől és a színektől, akár a
végtelen erdő maga.
A halál egyszer látogatta meg a családot ezen a télen,
amikor Szvjatopolk felesége hirtelen megbetegedett és
meghalt. Bár alig ismerte a lányt, Ivanuska boldogan
vigasztalta volna bátyját, ám úgy tűnt, Szvjatopolk nem
vágyik erre, így Ivanuska sem hozta szóba többet.
A hosszú tél lassan eltelt, és Ivanuska e neki készített kis
anyaméhben visszanyerte az életet, s kora tavasszal, mikor
még hó borította a földet, készen állt arra, hogy újra
csatlakozzon a világhoz.
Homloka tiszta volt, szemébe visszatért a fény, s annak
ellenére, hogy kissé még levert volt, és gyakran elmélázott,
vidámnak, épnek és erősnek érezte magát.
– Neked köszönhetem – mondta az édesanyjának –, hogy
újjászülettem.
Perejaszlav világa, melybe visszatért, élénken nyüzsgött.
Míg a hercegek az arany Kijevért marakodtak, a
megfontolt Vszevology herceg erősen a markában tartotta
Perejaszlavot, a déli határvidék erődítményrendszerének
központját, s a város egyre nagyobb fontosságra tett szert.
Kijewel összehasonlítva természetesen csak néhány szép
templom volt itt, házainak többsége pedig fából épült. Ám a
masszív, szögletes erődváros olyan erőt képviselt, mellyel
számolni kellett. Mindezek tetejébe az egyház olyan erős volt,
s annyira hűséges a konstantinápolyi pátriárkához, hogy a
perejaszlavi metropolitát néha nagyobb kegyben részesítették
a császári városban, mint a kijevit.
Ahogy Ivanuska végigsétált a széles főtéren, s rápillantott
a hercegi palota mellett emelkedő Istenanya Templomának
kicsiny, masszív épületére, vagy a kapu fölé épült kis
kápolnára, valamiféle jó érzés lett úrrá rajta. Gyakran
ellátogatott az üveggyártókhoz, ahol szeretettel forgatta a
templomok vagy nemesemberek házai számára készített,
ragyogó színű darabokat. Még olyan műhelyt is talált, ahol a
könyvekhez készítettek bronzkapcsokat, s vásárolt is egyet az
édesanyjának. Kellemes napok voltak ezek.
Mégis, elég különös módon, amint meggyógyult, ismét
kezdte felfedezni magában azt a bizonytalan nyugtalanságot.
Nem tudta pontosan meghatározni, mi volt ez, csupán valami
bizonytalan megérzésről volt szó. Ám ahogy teltek-múltak a
napok, az a határozott érzése támadt, hogy valamiféle
cselszövés indult ellene – mintha amíg hó födte a földeket,
valaki veszélyes járatokat fúrt volna alá a földbe. Mi az ördög
lehetett?
Először azonban kiverte ezt a gyanút a fejéből. Mivel az
apja valóban csodálatos hírt hozott számára.
– Megcsináltam – mondta a bojár büszkén a feleségének. –
Vszevology herceggel olyan jó barátságba kerültem, hogy még
Ivanuska számára is kérhetek helyet az udvarban. – Majd
fiához fordulva boldogan kijelentette: – Végül mégis
csatlakozol a fiatal Vlagyimir herceghez. Szvjatopolk az ő
druzsinájának tagja, s jól végzi a dolgát. Most itt a lehetőség,
hogy te is bizonyíts. – Ivanuska ragyogott az örömtől.
Mindössze két nap telt el azóta, hogy apja mellékesen
megjegyezte:
– Jut eszembe, amíg beteg voltál, a bátyád és én kifizettük
az összes hiteleződet, tudod. Most újra tiszta a neved.
Arra gondolva, hogy apja Zidovinra, s még egy-két másik
emberre utalt, Ivanuska köszönetet mondott az apjának, s
szinte teljesen megfeledkezett a dologról. Másnap azonban az
anyja olyan kelletlenül említette a tartozását, hogy Ivanuska
arra gondolt, elkéri a listát, hogy áttanulmányozza.
Most már látta, mi zajlott a háta mögött. A lista
elképesztő volt.
A tetején természetesen az az összeg szerepelt, mellyel
Zidovinnak tartoztak. Ám utána olyan felsorolás következett,
hogy elakadt a lélegzete. Olyan emberek neve szerepelt rajta,
akiket soha nem is látott, olyan helyekről, ahol aligha
járhatott, vagy azt állították, hogy kirabolta őket, vagy azt,
hogy kölcsönkért tőlük. Két esetet kivéve mindegyikről tudta,
hogy hazugság.
– Ki találta meg ezeket a hitelezőket? – kérdezte.
– Szvjatopolk – válaszolta az apja.
Hát ez volt az a sötét labirintus, melyet egész télen ástak
a föld alatt.
A bátyja alapos munkát végzett. Úgy tűnt, bejárta az
összes várost Rusz földjén. Egyik összeg sem volt jelentős.
Szvjatopolk okos volt. Ám a pénzt követelők száma
elképesztő.
– Köszönettel tartozol a bátyádnak – mondta Igor
szigorúan. – Ragaszkodott hozzá, hogy ezeknek a felét ő maga
fizesse ki.
– Ö is felelősséget érez irántad – tette hozzá az anyja.
Ivanuska mindent értett. Tapasztalatai kissé bölcsebbé
tették.
– Attól tartok, hogy a fickók legnagyobb része becsapta a
bátyámat – jegyezte meg szomorúan. Ám látva, hogy nem
hisznek neki, nem mondott többet. Az ügyet lezárták.

Másnap végre az apja elvitte, hogy találkozzon a fiatal

herceggel, akit – görög édesanyja miatt – Vlagyimir
Monomakhnak neveztek.
A találkozóra a hercegi palota nagytermében került sor. A
vastag falba vágott apró ablakok fent sorakoztak a magasban,
így a hely olyan hatást keltett, mint egy templom.
A fiatal herceg a terem távolabbi végében állt, ahogy
Ivanuska és az apja beléptek. Mindkét oldalán féltucatnyi
nemes álldogált tiszteletteljesen. Vlagyimir cobolyprémmel
szegett, hosszú, fekete köpenyt viselt. A köpeny szinte a földig
ért, gyöngyökkel volt kirakva, így a félhomály ellenére is
lágyan ragyogott. Fején hermelinprémes süveg volt.
Csinos arcát egyértelműen az anyjától örökölte: egyenes,
hosszú orra és sötét szeme volt, mely nyugodtan pillantott rá.
Úgy várta, hogy a közelébe érjenek, akár egy pap az oltár
mögött, olyan mozdulatlanul, mintha méltósága nem saját
magából, hanem egy másik világban lakozó tekintélytől
eredne.
Apa és fia mélyen meghajolt előtte, pár lépést előreléptek,
s újra meghajoltak. Olyan, mint egy templomi kép – gondolta
Ivanuska, ahogy lopva a rezzenéstelen fekete szemekbe
nézett. Mikor odaértek hozzá, Ivanuska térdre ereszkedett és
megcsókolta a drágakövekkel kirakott cipőt.
– Üdvözöllek, Iván Igorjevics – szólt a fiatal herceg
ünnepélyesen.
Rusz földjének hercegi udvarai nem hasonlítottak a
nyugat-európaiakhoz. Az orosz hercegek nem igyekeztek
csatlakozni Európa bonyolult feudális hálózatához, mint a
cseh vagy lengyel urak; sem a módszerük, sem a lovagi rend
nem igazán érdekelte őket. A rusz modellek inkább keletről
jöttek. Végső soron nem volt-e minden vezetője keleti ennek a
hatalmas földnek?
Az ősi szkítáktól és alánoktól kezdve – akik még mindig
felbukkantak a hercegek druzsináiban –, a letűnt avarokon és
hunokon át a hatalmas kazárokig a határvidék vezetői mindig
is messziről jött istenszerű kényurak voltak. És van-e a
világnak ezen a fertályán ősibb és civilizáltabb hatalom a
konstantinápolyi görögkeleti császárságnál?
A rusz hercegek tehát megtanulták a keleti fényűzést,
illetve lemásolták a keleti császári udvar cirkalmas, papos
szertartásosságát. Monomakh már születésétől fogva tudta,
hogy kell ezt csinálni.
Most azonban, Ivanuska meglepetésére, a herceg
kedvesen elmosolyodott.
– Hallottam, sokfelé utaztál. – Az udvaroncok nevetésben
törtek ki, Igor pedig elvörösödött. Mindnyájan hallottak a
kelekótya Ivanuska bolyongásairól.
– Ne nevessetek – utasította rendre őket Vlagyimir. – Ha
mindent megfigyelt az utazásai során, akkor a barátunk
sokkal többet tud Rusz földjéről, mint én. – Ezzel az egyszerű
mondattal a herceg elnyerte a fiú örökös hűségét; Ivanuska
pedig megtapasztalta azt a finom eleganciát, mely miatt
Monomakhot egyszerre szerették és félték.
Ekkor Monomakh elküldte Igort és a többi nemest, majd
maga mellé vonta Ivanuskát. Megérezte a fiú idegességét,
ezért csendesen és könnyedén maga kezdett beszélni a fiúhoz,
amíg Ivanuska is készen nem állt arra, hogy beszéljen.
Vlagyimir az utazásairól kérdezte, Ivanuska pedig teljesen
nyíltan válaszolt, így Vlagyimir, noha egyszer-kétszer
meglepetten nézett rá, nagyon elégedettnek látszott.
Különösképp, a fiatal herceg az apjára emlékeztette
Ivanuskát. Volt benne valami kemény önfegyelem, ami
lenyűgözte. Hamar egyértelművé vált, hogy hosszú órákon át
imádkozik naponta négyszer-ötször is, s olyan hűvös
eltökéltséggel beszél, amely nagyon hasonlít Igor
hanghordozására. Mikor azonban egy bizonyos témát érintett,
egész arckifejezése megváltozott, s kisfiús lett.
– Szeretsz vadászni?
Ivanuska mondta, hogy szeret.
– Az jó – szélesen elmosolyodott. – Mielőtt meghalok, Rusz
összes erdejében szeretnék vadászni. Holnap – tette hozzá
boldogan – eljössz, és megmutatom a sólymaimat.
Mielőtt beszélgetésük véget ért volna, a herceg újra
komoly lett.
– Új vagy itt – mondta csendesen –, és vannak mások,
akik már előtted is itt voltak. – Szünetet tartott. – Köztük a
bátyád. – Ez figyelmeztetés volt. Ivanuska hiába figyelt
azonban feszülten, Monomakh egykedvű arckifejezése nem
árult el semmit. – Azért végezd csak nyugodtan a dolgod –
tanácsolta én csakis a tetteid alapján ítélek.
A meghallgatás véget ért. Ivanuska hálásan meghajolt.
Vlagyimir visszafordult az udvaroncaihoz.
Ivanuska ebben a pillanatban látta meg őt.
A lány közvetlenül úrnője mögött haladt. Már nem lány,
hanem fiatal nő volt; úrnője és ő szinte földöntúlian szőkék
voltak, s rögtön eszébe jutott, hogy egyszer, két evvel ezelőtt
már látta őket, mikor az apjával és az udvaroncokkal
átlovagoltak az erdőn, miközben ő a fa mögött rejtőzött.
– Kik ezek? – kérdezte a mellette álló nemestől.
– Nem tudod? Az idősebb Monomakh felesége. A másik a
szolgálója.
– Hova valók?
– Angliából jöttek. Githa a szász király, Harold lánya, akit
a normannok öltek meg Hastingsnél tíz éve. A lányt
Emmának hívják. Egy nemes árvája, akit a hercegnő hozott
magával.
Ivanuska tudta, hogy Angliából rengeteg száműzött
érkezett hozzájuk, miután Normandiai Vilmos meghódította
országukat a vörös csillag szörnyű évében. Néhány szász
lovag egészen Konstantinápolyig utazott, s beállt a császár
elit testőrgárdájába. Mások Kelet-Európába vetődtek. Ez a
hercegnő pedig földöntúli szépségű kíséretével együtt
valahogy Kijevbe érkezett, így egyesült a szász királyok és
Rusz uralkodó családjának vére.
Ivanuska megigézve bámulta őket.
A nemes elmosolyodott.
– Githáról azt mondják, hogy egy kristálytavacska szülte,
s a napsugár volt az apja!
Ivanuska lassan bólintott.
– És a lánynak?
– Ugyanaz. És még nem jegyezték el – tette hozzá a férfi
mellékesen.

Öt nap múlva egy ragyogó, napsütéses reggelen, miután

befejezte az imádkozást, Igor reggelire hívta a fiait.
A fiúk egyedül találták az apjukat. Vidáman nézett rájuk,
ám Ivanuska észrevette azt az enyhén gondterhelt pillantást
a szemében, amely azt jelezte, hogy mélyen gondolataiba
merült.
– Úgy döntöttem – jelentette ki –, eljött az ideje, hogy
mindketten nemeshez illő jövedelmet kapjatok. – Kijev
leghatalmasabb bojárjai közül néhányan még saját maguk is
tartottak kisebb udvart. A család becsülete azt kívánta, hogy
Igor fiai legalábbis kényelmes módban éljenek.
– Mint tudjátok – folytatta Igor –, Perejaszlav hercege
bőségesen jutalmazza a szolgálataimat. Semmi esetre sem
vagyok szegény – szünetet tartott. – Amikor azonban
otthagytam a kijevi herceg szolgálatát, számos veszteséget
kellett elszenvednem. Ennek eredményeképp nem vagyunk
olyan gazdagok, mint amilyenek lehettünk volna, s az
udvartartás költségei minden évben növekednek.
– Szvjatopolk, neked már van saját udvartartásod. Biztos,
hogy Ivanuska is hamarosan megnősül, s neki is szüksége
lesz saját háztartásra. – Zavartan megállt. – Ezt szem előtt
tartva a következő döntést hoztam.
A két testvér feszülten figyelt.
– A hercegtől kapott birtok jövedelmének felét megtartom
magamnak. A bevétel másik fele a két fiamé. – Felsóhajtott. –
Tudom, hogy rendes esetben Szvjatopolknak nagyobb rész
járna, Ivanuskának pedig kisebb. Mivel azonban Szvjatopolk
máris szép jövedelmet kap Vlagyimir hercegtől, Ivanuska
pedig egyelőre szinte semmit, s mivel a jövedelem, melyet
nektek adok, korlátozott, ezért egyenlő részben osztom szét
köztetek. – Megállt, mintha a nehéz döntés kifárasztotta
volna.
Ivanuska maga elé meredt, s alig tudta elhinni a
szerencséjét. Szvjatopolk hallgatott, mikor azonban végül
megszólalt, hangja hideg volt, akár a jég.
– Apám, köszönöm neked, és fejet hajtok az akaratod előtt
– mondta csendesen. – Szolgáltam a hercegemet és szolgáltam
ezt a családot. De valóban helyes-e, kérdezem, hogy Ivanuska,
aki semmit nem csinált azon kívül, hogy szégyent hozott a
fejünkre, s akinek tartozásait épp most fizettük vissza,
ugyanakkora részt kapjon?
Igor nem válaszolt, ám Ivanuska sejtette, hogy ugyanezek
a gondolatok kínozzák őt is.
Lehajtotta a fejét. Szvjatopolk igazat mondott. Nem
érdemelte ki. Meg tudta érteni a bátyja dühét. Ha újra fel
nem tűnt volna – a halálból –, Igor teljes vagyona
Szvjatopolkra szállt volna. Most pedig megfosztották a várt
vagyon felétől – egy ostoba selejt miatt.
– Eldöntöttem – mondta Igor kurtán, s a kihallgatás véget
ért.
Ahogy kifelé mentek, Szvjatopolk mindössze egyetlen
pillantást vetett Ivanuskára. Az üzenetét nem lehetett
félreérteni. Azt mondta: halál.

Még csak egy nap telt el, mikor Ivanuska a piac sarkában
ülve döntésre jutott.
Az előző napi találkozás, és Szvjatopolk pillantása nagyon
megrázta. Tényleg a pénz miatt gyűlölhet ennyire? –
tanakodott. Ez eszébe juttatta azt a gondolatát, melyre lassú
lábadozása alatt jutott. Mikor a világban kóboroltam,
megloptam másokat és elszenvedtem azokat a szörnyű
teleket, nem volt semmim. A végén még az életet is el
akartam dobni magamtól. Csak mikor visszatértem, és
rátaláltam a családom szeretetére, akkor vágytam újra élni.
Igaz hát, amit a prédikátorok mondanak: a világ szeretet
nélkül semmire sem jó. Elméjében fokozatosan új hit kezdett
formálódni: az élet maga a szeretet; a halál a szeretet hiánya.
Csak ezt kell szem előtt tartani.
Aznap tehát átgondolta a Szvjatopolkkal létrejött
helyzetet, s arra jutott: Mihez kezdenék a szerencsémmel, ha
ez csak gyűlöletet szít a családomban? Hamar kifogynék
belőle. Úgyhogy döntöttem, le kell mondanom az
örökségemről. Legyen az egész Szvjatopolké. Isten
gondoskodik rólam. S elégedetten azzal, hogy ez az egyetlen
értelmes dolog, amit tehet, megindult át a piacon.
Ebben a pillanatban valaki meghúzta a ruhaujját, s nagy
meglepetésére egy izmos parasztot látott maga mellett
vigyorogni.
– Nocsak, te vagy az a fickó, akinek pénzt adtam –
mosolygott.
 – Úgy ám – felelte Scsek vidoran. – És ha
megkérdezhetem, uram, miért lógatod az orrodat?

Scseknek minden oka megvolt az elégedettségre. Nemcsak

azért, mert visszanyerte a szabadságát, hanem mert – titkos
kincseskamrájának hála – előreláthatólag némi pénz is áll
majd a házhoz. Boldog volt, hogy újra találkozott a különös
fiúval, hogy legalább köszönetet mondhat neki. S mivel már
létezett köztük egyfajta kötelék, s mivel senki mással nem
tudott beszélni erről, Ivanuska elmondta neki egész
történetét.
Micsoda rendes fickó ez a nemes fiú – gondolta Scsek,
ahogy hallgatta. Nagyon jó szíve van. Ráadásul –
emlékeztette magát, ahogy a történet végét hallgatta – végül
is neki köszönhetem a szabadságom.
Így hát, mikor Ivanuska befejezte, az izmos parasztlegény
már tudta, mit kell tennie.
– Ne mondj le mindenről, uram – tanácsolta. – Apádé a
szegény ruszkai birtok. Azt hiszem, én tudom, miképp lehetne
gazdaggá tenni. Ha akarod, mondj le a neked szánt részről,
majd kérd el apádtól Ruszkát – a tőle északra fekvő erdővel
együtt – tette hozzá.
Ivanuska bólintott. Szerette Ruszkát. Úgy tűnt, egész jó
az ötlet.
Mikor, még aznap este, Szvjatopolk meghallotta, mit kért
Ivanuska az apjuktól, szinte nem is hitt a fülének.
– Ruszkát? – mondta Igor. – Csakis annak a
nyomorúságos falunak a jövedelmét akarod? Hogy fogsz abból
megélni?
– Megoldom – mondta Ivanuska vidáman.
– Ahogy kívánod – sóhajtott Igor. – Isten a tudója, mi lesz
veled.
Hála az Úrnak – gondolta Szvjatopolk. – Az öcsém tényleg
bolond.
Aztán kedves mosollyal Ivanuskához ment és megcsókolta
az arcát.
Két nap múlva Ivanuska vakmerő kéréssel lepte meg az
apját.
– Apám, menj el Vlagyimir herceghez, és kérd meg
számomra a feleségét szolgáló szász lány kezét. A herceg a
gyámja.
Igor csodálkozva nézte. Mit akar ez jelenteni? A fiú
lemondott az öröksége legnagyobb részéről, s nagyon jól tudja,
hogy a fiatal Monomakh atyai érzéssel viseltetik a kis szász
lány iránt, vagyis aligha adja oda egy szegény emberhez. De
még ha nem is lenne szegény…
– Szegény fiam – válaszolt szomorúan –, nem tudtad, hogy
Szvjatopolk már tegnap megkérte a lány kezét?
Ivanuska arca elkomorodott. Aztán gondolkodóba esett.
– Ugyanezt kérem én is – válaszolta végül.
– Jól van – válaszolt Igor. Miután azonban Ivanuska
elment, felsóhajtott: – Attól tartok, nem lehet tovább tagadni:
a fiú bolond.
Monomakh két napon belül választ adott. A válasz –
szokás szerint – egyszerre volt jóindulatú és értelmes.
– A lánynak karácsonykor lesz az eljegyzése. Akkor ő
választhat férjet az általam jóváhagyott kérők közül. Ezennel
elfogadom hűséges bojárom, Igor mindkét fiát kérőnek.
Azonban – tette hozzá nagyon szigorúan a herceg –, bármely
kérő, aki nem tudja bizonyítani, hogy minden adósságtól
mentes, s nem rendelkezik évi harminc grivna jövedelemmel,
azt kizárom.
Szvjatopolk ezt hallván elmosolyodott. Az ő jövedelme több
mint ötven grivna volt: Ivanuskának nem lehetett több
húsznál.
Ivanuska nem szólt semmit.

Két nap múlva Ivanuska, a falu új ura belovagolt Ruszkába.

A levegőben már mindenütt érződött a tavasz. A földből
melegség áradt. Már megjelentek az első, félénk
cseresznyevirágok, s ahogy a folyó felé lovagolt, meghallotta
az első méh zümmögését.
Történetesen Scsek aznap leutazott a folyón, így Ivanuska
megparancsolta a falu vezetőjének, hogy vezesse körbe a
faluban. A háztartások után fizetett adó volt a legfőbb
bevételi forrás, melyre számíthatott. Egyharmada a
hercegnek ment, kétharmada pedig neki járt; ám az erőddel
járó költségeket is neki kellett állni. Igaz, hogy ha
felfogadhatna munkásokat vagy vásárolhatna rabszolgákat,
akkor megművelhetné a parlagon fekvő földeket, ám ehhez
idő és pénz kellett – neki pedig egyik sem volt. Még a lehető
legszerencsésebb esetben sem tudna húsz grivnánál
magasabb jövedelmet elérni ebben az évben.
Az az átkozott paraszt valószínűleg bolondot csinált
belőlem – gondolta, ahogy délután visszatért az erődbe. S
mire Scsek néhány óra múltán megjelent, már sikerült
felhergelnie magát. A paraszt azonban megígérte neki:
– Holnap hajnalban kimegyünk. – így Ivanuska még egy
éjszakát várt.
Aztán másnap reggel, miközben a nap még alacsonyan
járt az ég alján, Ivanuska felfedezte Ruszka titkos
kincseskamráját.

Ivanuska egész tavasszal és nyáron nagyon elfoglalt volt.

A megszabott módon szolgálta Vlagyimirt; mivel azonban
mikor Ivanuska és Szvjatopolk együtt voltak az udvarban,
mindig érezhető volt valami enyhe feszültség, a herceg
gyakran Ivanuska tudtára adta, hogy elmehet Ruszkába
meglátogatni a birtokot, ahol – az udvarban ezt beszélték – a
különc fiatalembert a parasztokkal együtt látták dolgozni a
mezőn.
Nyár elején Vlagyimir herceg nyugatra ment, hogy
megsegítse a lengyeleket a csehek ellen; s mintegy négy
hónapig Csehországban maradt – Szvjatopolkkal együtt.
Bátyja vitézségének híre eljutott Ivanuskához Perejaszlavba,
s jóllehet büszke volt Szvjatopolkra, nem tudott úrrá lenni a
szomorúságán.
– Attól félek, hogy egy lány szemében nyomorúságos alak
lehetek hozzá képest – vallotta be az anyjának.
Ezekben a hónapokban ritkán látta a lányt, mivel az ideje
nagy részét úrnőjével töltötte, aki terhes volt.
A munka azonban rohamosan haladt Ruszkában.
Paraszt és ura egész nyáron gondozták a becses mézelő
erdőt. Jelenleg mintegy ezer fa volt benne. Száz tölgy és
kilencszáz fenyő. Az erdőben száznál is több méhraj telepedett
meg, Scsek pedig a kaptárok mintegy hetedét dolgoztatta.
Még raktárházat is építettek Ruszkában a méhviasz
számára.
Scsek két embert is kapott maga mellé, hogy segítsenek
neki őrizni a helyet, melynek híre már Perejaszlavba is elért,
ezért a paraszt meggyőzte Ivanuskát:
– Ha nem védjük meg, idejönnek és kirabolják.
Ivanuska már biztosra vette, hogy az erdő könnyedén
megadja neki a kívánt jövedelmet. Ám mi lesz a lánnyal?
Vajon őt elnyeri-e?
Valójában elképzelése sem volt.
Különféle ürügyekkel sokszor sikerült pár szót váltania a
lánnyal, és úgy vélte – nem, a pillantását látva biztos volt
benne –, hogy a lány is kedveli őt. Mégis be kellett ismernie,
hogy sok olyan kérő van – köztük Szvjatopolk –, aki sokkal
jobban illene hozzá, mint ő.
– Biztos, hogy őt akarod? – kérdezte Scsek. A fiatal nemes
útjai gyakran igen különösnek tűntek számára.
– Hát persze. – Biztos volt benne.
Miért volt biztos? Nem tudta. A lány varázslatos külseje
miatt? Nem, ennél sokkal többről volt szó. Volt valami
kedvesség abban a ragyogó kék szempárban; abban, ahogy a
hercegnő mögött lépkedett, valami meghatározhatatlan dolog,
mely azt súgta neki, a lány szenvedett. Ez rendkívül vonzotta
őt. Úgy vélte, el tudja képzelni az életét: egy árva, akinek
kisemmizett hercegnőjével kell vándorolni; egy büszke lány,
akinek mégis meg kellett tanulnia az alázatot, melyet
mindenkire rákényszerítenek, aki függő helyzetbe kerül.
Rövidke beszélgetéseik alatt úgy érezte, a lány érzi és megérti
az életet minden nehézségével együtt – ezt nagyon ritkán
látta a bojárok büszke, ám védett lányainál.
– Igen, ő az igazi – bólintott.
Az év végi szüret jó volt, a mézhozam pedig kimagaslóan
sikeres. Ivanuska jövedelme biztosítva volt. Ősszel sokkal
többet tudott beszélni a szász lánnyal. Ahogy azonban
közeledett a karácsonyi időszak, fogalma sem volt, hogy áll a
szénája.

Mikor a nagy nap elérkezett, négy kérő jelentkezett Vlagyimir

Monomakhnál a szász lány kezéért. Közöttük volt Igor két fia.
Az egész udvar elképedt Ivanuska szerencséjén.
– Míg a bátyja harcolt, ez az agyafúrt fickó mézelt –
hangzott a könyörtelen szellemeskedés.
Szó, mi szó, teljesítette a herceg feltételeit.
Az elképedést az fokozta csak igazán, mikor Emma
udvariasan köszönetet mondott mind a négy férfiúnak, hogy
ily kegyben részesítették, majd a herceg fülébe súgta, hogy ő
Ivanuskát választja.
– Ahogy óhajtod – válaszolt a herceg, ám Szvjatopolk
hűsége miatt kötelességének érezte, hogy hozzátegye: –
Bátyja az egyik legjobb emberem, tudod, Ivanuskáról pedig
azt mondják, hogy bolond.
– Tudom – válaszolta. – De – mosolyodott el –, nekem úgy
tűnik, nagyon melegszívű.
Így történt, hogy Ivanuska, Igor fia és Emma, az
angolszász nemes lánya rögtön másnap összeházasodtak.
Vlagyimir fényes ünnepi lakomát adott, ahol sült
kakasokat szolgáltak fel; a násznép pedig sörrel locsolta meg
őket, amikor visszavonultak. S ha Szvjatopolk forralt is még
ellene valamit, most a méltóság álarca rejtette.
Miközben ezek az apró események – melyek Ivanuskának
olyan fontosak voltak – végbementek, az udvarban minden
más nemes figyelme a politikai küzdőtér felé irányult.
December 27-én meghalt Kijev hercege, s maga
Vszevology vette át a hatalmat Kijevben.
– Ez hatalmas előrelépés az apádnak – mondta mindenki
Ivanuskának. – Igor most a kijevi nagyfejedelem bojárja.
Vlagyimir Monomakh számára mindez azt jelentette, hogy
apja helyett ő lett Perejaszlav ura, így Szvjatopolknak és
Ivanuskának is gazdagabb ura lett. Az udvar örömét pedig
teljessé tette, hogy a szász hercegnő fiút szült.
Ivanuska számára azonban ezek a fontos események
jelentéktelennek tűntek.
Házasember volt. A tél mélyén olyan örömöket fedezett
fel, melyek sokkal-sokkal nagyszerűbbek voltak annál, amit
valaha is el tudott képzelni – olyannyira, hogy időnként,
ahogy meglátta felesége gyönyörű, fehér alakját maga mellett,
alig tudta elhinni, hogy az öröm ilyen kimeríthetetlen forrását
nem lopják el tőle. Ahogy teltek a hetek, ahelyett, hogy eltűnt
volna, az öröm csak nőtt. Végül Ivanuska azon kapta magát,
hogy már nem puszta boldogságot érez, hanem azt a fajta
egész-érzést, melyet – néha teljesen tudattalanul – oly régóta
keresett.
– Mikor kisfiú voltam – mondta Emmának –, el akartam
lovagolni a hatalmas Donig. Most azonban inkább itt lennék
veled. Te vagy minden vágyam.
Felesége rámosolygott:
– Biztos vagy benne, Ivanuska? Én egyedül elég vagyok?
A fiú meglepetten bámult rá.
– Hát persze, hogy elég.
Márciusban a lány elmondta neki, hogy terhes.
– Mit is akarhatnék még? – kérdezte Ivanuska tréfásan.
Néhány nap múlva Ruszkába ment.
Három napja tartózkodott a faluban. Kora reggel volt,
mikor Ivanuska, rögtön azután, hogy a nap a fák fölé
emelkedett, kilépett az erődből, majd leült egy csupasz kőre és
elnézett a földek felett délre.
Milyen csendes volt minden. A halványkék ég olyan
kristálytisztának látszott, hogy Ivanuskának úgy tűnt,
szabadon felszárnyalhatna a tiszta égbe, s megérinthetné a
mennyország szélét. Amerre a szem ellátott, mindenütt havas
táj terült el, a fák sötétebb csíkjai addig nyúltak, mígnem
eggyé látszottak válni a mögöttük fekvő végtelen sztyeppe
havával.
A befagyott folyó jege mostanában kezdett olvadni.
Minden olvadt. Egyszerre mindig csak nagyon kicsit, lágyan,
hogy alig lehetett meghallani, mégis feltartóztathatatlanul
megindult az olvadás. Minél jobban fülelt az ember, annál
határozottabban érezhette, ahogy a felengedő táj sóhajt.
És Ivanuska szinte érezte, hogy – ahogy a nap hatott a
hóra és a jégre – a földalatti erők is hasonlóképp működnek.
Az egész gigantikus földrész – az egész általa ismert világ, a
hó, a levegő és a föld – lágyan olvadt, s egy pillanatra az egész
örökkévaló folyamat megállt ebben a ragyogó pangásban.
Ivanuska hirtelen úgy látta, hogy minden, de minden
szükségszerű. A gazdag fekete föld – olyan gazdag, hogy a
parasztnak alig kellett szántani; az erőd a maga masszív
fapalánkjával; a föld alatti világ, melyet a Lukács atyához
hasonló szerzetesek választottak, hogy ott éljenek – és ott
haljanak meg. És ilyennek látom saját zavaros életem
kacskaringós útját is, gondolta. Az is szükségszerű volt.
Lukács atya talán évekkel ezelőtt látta az egészet, mikor azt
mondta, minden halandó megtalálja a saját útját Istenhez.
Milyen lágy és ragyogó volt a világ. Hogy szerette,
nemcsak a feleségét, de mindent. Még magamat is, gondolta,
bármilyen méltatlan vagyok rá. Még magamat is tudom
szeretni – mivel én is ennek a Teremtésnek a része vagyok; ez
a lét, értette meg, az ő Megtestesülése.
1111
Sötét fellegek vonultak halkan a kihalt föld felett. A hatalmas
sereg lassan haladt az erdő mellett, elhagyta a magányos
fapalánkot, mely a kis erődök vonalát kötötte össze,
bepillantott a mögötte ásító ürességbe, majd kijutott a nyílt
sztyeppére, ahol legyezőként kinyílt. Ahogy a tavaszi nap
vastag nyalábokban áttört a felhőkön, megvilágította a sereg
hadoszlopait, így az oszlopok helyenként tompa fénnyel
ragyogtak.
A sereg mintegy öt kilométer széles vonalban húzódott
szét a sztyeppén. Felülről nézve, ahogy a felhők időnként
átvonultak felette, s a délutáni nap rávetette halovány fényét,
a sereg egy hatalmas madár árnyékának látszott, mely kitárt
szárnyakkal halkan siklik a fű felett.
A hatalmas láncing és fegyverzettömeg vonulása csilingelő
hanggal töltötte meg a levegőt, mintha az egész sztyeppe
milliónyi fémkabóca hangját visszhangozná.
Szvjatopolk arca sötét volt. Hébe-hóba ráesett a fény, és
ilyenkor láthatóvá vált kemény és tiszta pillantása, melyet a
horizontra szegezett. Ám elméje továbbra is az árnyékok
között lakozott.
Bár a kijevi herceg druzsinájának tagja volt, egyedül
lovagolt. Olykor-olykor, bár ez senkinek sem tűnt fel, fekete
szeme öccsére pillantott, aki kissé messzebb haladt.
Ahányszor ezt tette, bűntudatosan elkapta a tekintetét,
mintha valami félelem vagy bűn üldözné. A bűntudat
veszélyessé teszi a büszke embert.
1111-et írtak, s a Rusz földjén valaha is felállított seregek
egyik legnagyobbika indult kelet felé. A sereget Kijev
nagyfejedelme és az unokaöccsei: Csernyigov hercege,
valamint a nagy Vlagyimir Monomakh, Perejaszlav hercege
vezették, céljuk pedig a kunok elpusztítása volt.
A hatalmas haderő csak arra várt, hogy elkezdődjön a
meleg idő, s a föld megszikkadjon. Lovon és gyalog vonultak,
hosszú kardokkal, szablyákkal, görbe íjakkal és dzsidákkal
felfegyverezve, prémsapkában és páncélingben. Gongok és
trombiták, fasípok és üstdobok haladtak előttük, énekesek,
táncosok és ikonokat hordozó papok: e roppant eurázsiai had
lenyűgöző menete az arany Kijevből indult a végtelen
sztyeppe felé.
Szvjatopolk végignézett a körülötte lévő embereken.
Tipikus orosz sereg volt, melyben mindenféle ember
előfordult. Jobb oldalán két fiatalember lovagolt, mindketten
druzsina-tagok és tisztavérű skandinávok, ugyanakkor az
egyikük kun feleséget vett magához. Bal oldalán egy német
zsoldos és egy lengyel lovag haladt. Szvjatopolk tisztelte a
lengyeleket: igaz, hogy a római pápának engedelmeskedtek –
ez szerinte hiba volt –, de függetlenek és büszkék voltak. S
milyen finom brokátruhát hordott a fickó!
Közvetlenül mögötte nagy csapat szláv gyalogos menetelt.
Megvetéssel pillantott rájuk. Bátor, életvidám, elképesztően
önfejű emberek voltak; még azt sem tudta, miért utálja őket,
talán csak megszokásból.
Előtte hét alán lovas ügetett. Mellettük egy csapat volgai
bolgár – különös alakok, a rettenetes hunok távoli
leszármazottai, keleti arcú, hosszú, fekete hajú férfiak.
Mostanság moszlimok voltak, s boldogan jöttek Volga menti
kereskedelmi központjaikból, hogy segítsenek összezúzni a
sztyeppe bosszantó pogány lovasait.
– Ha kun lennék, hát tudom, kitől kéne a leginkább
félnem – mondta az apródjának. – A Feketesapkásoktól.
Rusz hercegei már régóta megállapodást kötöttek a déli
határ mentén élő sztyeppei harcosokkal, hogy segítenek
feltartóztatni a kunokat. Ez itt azonban különleges egység
volt. Ezek a törökök saját katonai szervezetet alapítottak; sőt
jelenleg helyőrségük is volt Kijevben; gyűlölték a kunokat,
soraikban vasfegyelmet tartottak, íjjal és lándzsával
lovagoltak fekete paripáikon, fekete sapkájuk alól kemény,
kegyetlen arc nézett ki. Szvjatopolk csodálta keserűségüket és
elszántságukat. Erősek voltak.
 Ismét Iván öccsére pillantott, aki Monomakh mellett
lovagolt.
Iván az ötvenes éveiben járt, kissé vaskos és pirospozsgás,
de még mindig egészséges volt. Miért van az – tűnődött
Szvjatopolk –, hogy amíg más ember tekintete megfakul –
hamisan, ravaszul, büszkén vagy egyszerűen fáradtan néz –
Ivanuska kék szeme még mindig olyan tiszta és nyílt, mint
gyermekkorában volt? Nem ostobaság volt ez. Azt a férfit, akit
egykoron Bolond Ivanuskának neveztek, most Bölcs Ivánként
ismerték. És ráadásul gazdag is az átkozott, gondolta
Szvjatopolk. Mindenben szerencséje volt.
Csak ritkán látták egymást. Húsz éve, mikor az öreg
kijevi herceg meghalt, s lezajlott a hercegek időszakos
áttelepülése, Szvjatopolk otthagyta Monomakhot, és a kijevi
nagyfejedelemhez csatlakozott. Úgy gondolta, itt több
haszonra tehet szert. Ivanuska Monomakh herceggel maradt
Perejaszlavban.
Most újra együtt vannak, ugyanabban a seregben.
Szvjatopolk pedig titkon megesküdött rá, hogy csak
egyikük tér vissza élve.

– Végül hát – mondta Ivanuska a fiainak – csak ellovagolok a

nagy Don folyóhoz.
Különös volt, hogy most, az ötvenhetedik évében járva
teljesíti neki Isten a gyermekkori kívánságát. Bár Isten már
eddig is oly sok mindent megadott neki.
A ruszkai birtok gazdaggá tette. Igaz, a kunok sokszor
betörtek és elpusztították a falut, ám a méhes erdő sértetlen
maradt. Már újabb birtokai is voltak.
Rusz földje még mindig gyarapodott és terjeszkedett.
Közben a hercegek kereskedtek és harcoltak délen,
folyamatosan gyarmatosították a hatalmas, eddig
feltérképezetlen északkeleti vidéket, s kiterjesztették a
hátországot egészen a hatalmas Volga forrásvidékéig, ahol a
primitív finnségi törzsek éltek. A Rusz Birodalomnak számos
gyarmata volt ott, a komoly városoktól, Tvertől, Szuzdaltól,
Rjazanytól, Muromtól kezdve végig a megerősített kis
falvakig, mint amilyen Moszkva is volt.
Perejaszlav hercege ennek a vidéknek Rosztov és Szuzdal
körül elterülő részét irányította, s ennek a résznek egyik
nagy, hátsó területét adományozta Ivánnak második
birtokául.
Bár a termőtalaj a déli fekete földhöz képest gyengébb
minőségű volt, viszont az északkeleti erdők bővelkedtek
prémben, viaszban és mézben. Ráadásul nagyon távol volt a
déli sztyeppe rablóitól.
– Emlékezzetek rá – szokta mondogatni Ivanuska három
fiának –, hogy őseitek a fényes alánok voltak, akik a
sztyeppén lovagoltak, ám a mi jólétünket már az erdő fái
biztosítják, melyek megvédenék minket.
Isten jó volt hozzá, hiszen Vlagyimir Monomakh
személyében tökéletes urat kapott.
Lehetett-e nem szeretni Monomakhot? A félig görög
herceg minden mérce szerint rendkívüli ember volt. Nemcsak
azért, mert a csatában bátor, s a vadászatban vakmerő volt,
hanem ugyanakkor igazán alázatos keresztény is maradt.
Monomakh energiáit évtizedeken át az emésztette fel, hogy
megpróbálta megőrizni a királyi ház egységét. Időről időre
gyűlésbe hívta a viszálykodó hercegeket, és könyörgött nekik:
„Bocsássunk meg egymásnak. Tartsuk együtt az országot, és
szövetkezzünk a kunok ellen, akik szeretnék, hogy
megosztottak maradjunk.”
Egy nap – s Ivanuska ezért imádkozott – a herceg kerül
sorra Kijev kormányzásában.
Monomakh városa, Perejaszlav mára igen szép hely lett.
Húsz évvel ezelőtt a püspök hatalmas kőfalat építtetett köré.
A város sokkal több téglatemplommal büszkélkedett, sőt már
volt egy kőből épült fürdőház is, így Iván büszkén mondhatta:
„Ilyen fürdőházat nem találni máshol egészen Cárgrádig.”
Ivanuska fiai közül ketten Monomakhot szolgálták; a
harmadik pedig a herceg félangol fiát, aki a távoli Novgorodot
vezette.
 Ivanuska erős kíséretet hozott magával. Ruszka falvából
jött egy csapat szláv az öreg Scsek vezetésével, aki
előrehaladott kora ellenére ragaszkodott hozzá, hogy elkísérje
urát. Északi birtokáról egy csapat íjász jött – lovon és
gyalogosan – a mordvin nemzetségből. Magas, mongolos
pofacsontú és sárgás bőrű, csendes, barátságtalan legények
voltak. Senkivel nem érintkeztek, esténként a táltosuk köré
gyűltek, aki nélkül nem is utaztak sehová.
Két fia mellett volt még egy tagja a csapatának – egy
jóképű kazár legény Kijevből. Ivanuska nem akarta magával
vinni, bár a fiú apja – az ő apjának régi kereskedőtársa – járt
közbe a fiú érdekében.
– Nem jártas a fegyverforgatásban – mondta
hajthatatlanul. – És különben is – vallotta be végül Ivanuska
–, rettegek attól, hogy valami baj történik vele.
Csak akkor egyezett bele, hogy elvigye magával a fiút,
mikor a nagyapja, Zidovin ment el hozzá.
– Tartsátok magatok mellett a kazár fiút – parancsolt
nyersen a fiaira. – Most pedig – ezt már az összes emberének
címezte –, úgy összezúzzuk a kunokat, hogy azt soha nem
heverik ki.
A kunokkal vívott küzdelem egész életét végigkísérte.
Délen, a sztyeppe peremén végig kis erődítmények,
hatalmas fa- és földsáncok épültek, úgyhogy szinte teljesen
összefüggő fal tartotta távol a rablókat. Azok azonban még
mindig áttörtek, vagy messze a látóhatáron túl hatalmas
kanyart leírva megkerülték a védelmi állásokat, és váratlanul
északról törtek be.
Tíz évvel ezelőtt Rusz a sztyeppén keresztül komoly
csapást mért a kunokra – húsz kun herceg esett el abban a
csatában. Négy évvel később Rühes Bonjak, kun hadúr
vezetésével a pogányok visszacsaptak, sőt még Kijev
templomait is felgyújtották. Most pedig az oroszok indultak,
hogy szétzúzzák őket. Isten műve volt: Ivanuskának nem volt
kétsége efelől.
 – Tudjuk, hol vannak megszokott legelőik és téli
táborhelyeik – mondta a fiainak.
– Odamegyünk és levadásszuk őket. – Bár ez roppant
feladat volt, ahogy erős fiain és a hatalmas seregen
végignézett, magabiztosságot érzett.
Még így is, hogy végül teljesült élete álma, s a Donhoz
lovagolt, valami melankóliát érzett. Nem tehetett róla. A fő
oka apja volt. Ezt legalább értette. A másik ok kevésbé volt
világos előtte: valami meghatározhatatlan szorongás lett úrrá
rajta. S ez csak rosszabb lett, mikor a sztyeppére érve
Monomakh odafordult hozzá, s halkan megjegyezte:
– Azt mondják, Ivanuskám, hogy valami nincs rendben a
bátyáddal, Szvjatopolkkal.
Egymás után peregtek a napok, miközben dél és kelet felé
lovagoltak át a sztyeppén. A fű megsárgult, a föld kiszáradt. A
hatalmas, hullámzó fennsíkon száz és ezer kilométereken
száradt ki a föld, ahogy a gazdag sztyeppéról a hegyekig, majd
a sivatagig ért, ahol a ritka tavaszi virágokat máris
felperzselte a nap, s azok nyomtalanul enyésztek el a
homokon.
Néhány nap múlva kezdett megjelenni a sárgás tollfű – az
előttük szétterülő fehér fény olyan volt, akár a gazdag fekete
földet elrejtő végtelen köd. Lovak és lovasok úgy szisszentek
keresztül a füvön, akár milliárdnyi kígyó; ahol a fű rövid volt,
lábuk nyomán dübörgött a föld. A madarak rémülten
rebbentek fel a vonuló sereg előtt. Időnként egy sas tűnt fel
felettük, zöldeskék petty a magasban.
Ivanuska csendben lovagolt legjobb szürkéjén,
Traianuson. Délre a nap olyan fényesen sütött, hogy az egész
sereg, a lova, minden megsötétedett. Kitartóan haladtak.
Monomakh vidám volt. Gyakran előrevágtatott kedvenc
sólymával a kezén, s a sztyeppén vadászott. Esténként a
sátrába gyűjtötte nemeseit, s lantosától kísérve énekelte
nekik a dalt:
 Hadd haljak meg, Rusz nemes férfijai,
ha nem merítem hódprémes
köpenyem ujját
vagy ha nem iszom sisakom merítve
a kék Don vizébe.

Hadd repüljünk, Rusz nemes férfijai,

gyorsabban, mint a puszta farkasa,
sebesebben, mint a sólyom –
hagyd a keselyűket kunok csontján
lakomázni, a nagy Don partján.

Ezek után az esték után, mikor a tüzek elhamvadtak, s az

őrszemeket kivéve mindenki aludni tért, Ivanuska még
szomorúbbnak érezte magát. Biztos volt benne, hogy nem
látja többé az apját.
Kijevbe ment, hogy elbúcsúzzon tőle, s úgy látta, szinte
már reménytelen az állapota. Egy éve, hogy a váratlan
betegség részben lebénította: tudott mosolyogni – ha erőtlenül
is –, ám a szavait alig lehetett érteni.
– Ne bánkódj miatta – mondta az anyja. – Nemsokára
eltávozik, akár csak én. Nézd az éveket, melyeket Isten
megadott nekünk, és légy hálás.
Az öregember még mindig jóképű volt. Ősz haja sűrű
maradt. Mint sokaknak abban az időben Oroszországban,
mikor még jobban táplálkoztak az emberek, a legtöbb foga
megmaradt. Hosszúkás, nemes arcát nézve Ivanuska még
azon is eltöprengett, vajon elmehet-e a sereggel, ám Igor
kitalálta a gondolatait, amennyire bírt, elmosolyodott és azt
suttogta:
– Menj, fiam.
Mielőtt kilépett volna, hosszan, melegen megcsókolta az
apját.
Ahogy most gyengéd szomorúsággal lovagolt a pusztán,
gyakran visszatért az az emlék, ahogy húszéves fiúként nagy
reményekkel telve hajózik a nagy Dnyeperen apja oldalán.
Szinte fizikai érintésként érezte az apja kezét a vállán; érezte
erős szívének ütését maga mellett, s azon töprengett: Vajon
még mindig velem van az apám? Életben van-e még Kijevben,
s talán ugyanarra a napra gondolva megosztja velem az
álmom: éppen átöleli a vállam? Vagy elment már a nagy
hidegbe?
A körülötte parázsló tábortüzek eszébe juttatták apja
megbocsátását és anyja gyógyító jelenlétét.
Aztán ott volt Szvjatopolk. Bár kissé messzebb lovagolt
Kijev hercegével, könnyen észrevehette az előtte vitt
háromágú szigonyos zászlóról. Nemcsak az arca volt kemény
és keserű – az mindig is olyan volt –, hanem volt valami a
tekintetében, valami révedező pillantás, melyet Ivanuska –
aki gyermekkorából jól ismerte a kétségbeesést – azonnal
felismert. Testvérével szemben tanúsított viselkedésében –
bár továbbra is kimért maradt – újfajta feszültség jelei
mutatkoztak, s az őt jól ismerő emberek szerint ez veszélyt
jelzett.
Ivanuska kétszer is odament hozzá, egyszer azt kérdezte:
Megbántottalak valamivel? Másodszor kissé aggodalmasan
érdeklődött: Valami baj van?
Szvjatopolk azonban mindkét alkalommal hűvösen
meghajolt felé, és gúnyos udvariassággal az egészsége felől
érdeklődött.
Szvjatopolk jól él Kijevben. Fiai sikeresek. Mi a csuda
lehet akkor ez – töprengett Ivanuska.

A szörnyek mindig álmában gyötörték Szvjatopolkot.

Éber perceiben ez csak számtani kérdés volt, még ha
mindig ugyanarra az eredményre jutott is. Álmában azonban
jöttek a szörnyek.
Miképp keveredett adósságba? Még most is alig tudta
elhinni, hogy ez megtörténhetett.
Ha beengedtek volna a belső körbe – mondta magának –,
mára már gazdag lennék. Ez volt a baj – ismételte el
tucatszor is magának naponta.
 Kijevben mindenki spekuláns volt. A legtöbb bojár és
kereskedő is. Még a kiskereskedők és a kézművesek is – ha
megtehették. Ám mind közül a legnagyobb spekuláns maga a
herceg volt.
A só, ez volt a kulcs. A régi szép napokban, mikor apja,
Igor nagy kegyben állt, együtt vittek át a sztyeppén
sókaravánokat a Fekete-tengertől. Most azonban, hogy a
kunok betörtek a déli sószállító útvonalakra, az egyetlen
biztonságos útvonal nyugaton kínálkozott: a délnyugati
Galícia tartományban, vagy pedig a magyar, illetve lengyel
királyságon keresztül. Kijev nagyfejedelme azt tervezte, hogy
olyan szövetséget alakít, mellyel Rusz teljes
sókereskedelmének irányítását a kezébe kaparinthatja.
Ez a hadjárat sokkal kedvesebb volt a herceg szívének,
mint a kunok ellen indított támadás. Már évek óta készítette
elő a terepet, egyik lányát a magyar, másikat pedig a lengyel
királyhoz adta feleségül.
– Semmi sem állíthatja meg – ahogy azt Szvjatopolk
gyakran kijelentette. – Aztán felverik az árat és megcsinálják
a szerencséjüket. – A terv szépsége még most is egyfajta hideg
örömmel töltötte el.
Ő azonban nem került be a kartellbe. Bár jól szolgálta
Kijev hercegét – soha senki nem vádolta kötelességszegéssel
nem hívták meg a belső körbe, s tudta, hogy ahogy az idő
múlik, egyre fogy a befolyása is. „Nem olyan ember, mint az
apja volt – mondták róla. – Vagy mint az öccse” – tették hozzá
néha. Ez utóbbi megjegyzés belerágta magát a lelkébe, s még
inkább arra sarkallta, hogy bizonyítson a világ előtt.
Ha a herceg nem teszi őt gazdaggá, majd talál ő más
utakat.
Így vette kezdetét rossz befektetéseinek sorozata. Ott volt
az a sikertelen kísérlet, hogy sót hozasson a Fekete-tengertől.
Ki tudja, mi történt azokkal a kazár kereskedőkkel és a
tevéikkel a déli sztyeppén? Megpróbált vasat bányászni a
birtokain fekvő mocsárvidéken: majd két év után, mialatt
megátalkodottan hajtotta az embereit, rájött, hogy azt a kevés
vasat, melyet találtak, sokkal többe kerülne kiolvasztani,
mint megvásárolni. Minden terve megbukott; minél
szegényebb lett azonban, annál nagyobb udvart tartott
Kijevben. Muszáj lenyűgöznöm őket – bizonygatta.
Veszteségeinek elleplezésében viszont sikeres volt.
Hírnevének és apja jó hírének köszönhetően jó hitele volt a
kereskedőknél egészen Konstantinápolyig. Az adósságok
mostanra hegyé nőttek, senki sem gyanította, mekkorára –
sem az apja, sem az öccse, még saját fiai sem.
A szörnyek pedig megérkeztek, amint elaludt.
Az adóssága néha sólyom képében érkezett – hatalmas,
barna madár, mely a Kau-kázus-hegység felől suhan le,
sebesen repül a sztyeppén elhullott tevéik csontjai felett, az
erdő felett szárnyal, és őt keresi, míg végül karmait
kimereszti, óriás szárnyai betöltik az eget, a haragos madár
lecsap – ő pedig sírva ébred.
Egy másik éjszaka azt álmodta, hogy az erdőben kutatva
egy földön fekvő meztelen lányra bukkan. Ahogy odaért, nagy
meglepetésére azt látta, hogy a világ legszebb teremtménye
fekszik előtte – még a szász lánynál is szépségesebb, akit az
öccse elhappolt az orra elől. Ahogy azonban lehajolt
megérinteni őt, a lány tömör arannyá változott. Még nagyobb
örömmel felemelte, s a lova hátán vitte egy kis erdei
kunyhóig, ahol meg akart pihenni. A kunyhó üres volt.
Becipelte a lányt, és lefektette a kályha mellett álló asztalra.
– Elviszlek Kijevbe és kiolvasztatlak – motyogta, majd
körülnézett, hogy vizet keressen. Ahogy azonban
visszafordult, az aranylány eltűnt.
A helyén pedig ráncos arcán gúnyos vigyorral Baba Jaga,
a boszorkány ült az asztalon.
Érezte, hogy elsápad és jéghideggé válik. A boszorkány
kinyújtotta felé a kezeit.
– Engedj el – sikoltotta.
Baba Jaga azonban csak nevetett, olyan recsegő hangon,
mintha diót törne valaki. A szobát rothadó gombák fanyar,
áporodott szaga töltötte be, s a banya válaszolt:
 – Fizesd vissza a tartozásod.
Aztán a kályhához fordult, hosszú, csontos kezével
kinyitotta az ajtaját, majd lassan a lángok közé húzta,
miközben ő úgy jajgatott, mint egy rémült kisgyerek.
A harmadik álom volt azonban a legrosszabb: ebben valaki
vadászott rá. Ez az álom mindig egy épület belsejében
kezdődött, lehetett templom, kocsiszín vagy a herceg
nagyterme, nem volt benne biztos, mivel teljesen sötét volt.
Megpróbálta megkeresni a kijáratot, ablak vagy ajtó után
kutatott a sötétségben. Ám bárhogy keresgélt, a hatalmas,
üres tér végtelennek tűnt.
Aztán nemsokára meghallotta, hogy közeledik.
Súlyos léptek döngtek a vaspadlón szörnyű visszhanggal,
mely a távoli mennyezetről verődött vissza. Ha megfordult és
rohanni kezdett, a borzasztó léptek hirtelen abból az irányból
közeledtek, amerre menekült.
Tudta, hogy ez a félelmetes teremtmény az adóssága.
Egyre közelebb jött. Nem volt menekvés.
Aztán egyszer csak meglátta. A teremtmény olyan magas
volt, akár egy ház, s olyan széles is. Hosszú, sötét ruhát viselt,
mint amilyet a szerzetesek, így a lába, mely biztosan acélból
volt, nem látszott. Az arca azonban sokkal félelmetesebb volt:
ugyanis nem volt neki. Csak óriási, szürke szakálla volt, se
szeme, se szája. Néma és világtalan volt. Mégis
tévedhetetlenül tudta, hogy hol van Szvjatopolk, s ahogy
lassan, vakon feléje törtetett, ő tehetetlenül a vaspadlóra
zuhant, s mozdítani sem bírta a lábait, majd izzadságban
fürödve a rettegés sikolyával ébredt.
– Csak egyetlen kiút van – mondta magának.
Édesapja, Igor nagyon egyszerű végrendeletet hagyott
hátra. A hercegi örökösödési gyakorlatnak megfelelően a bojár
maga nem foglalkozott az unokáival, csak a fiaival.
Igor maradék vagyonát – mely nem volt komoly összeg –
egyenlően osztotta el két életben maradt fia között, akik
gondját viselik majd édesanyjuknak, amíg él. Ez volt az egész.
Ha a megmaradt két fiú közül az egyik meghal, a végrendelet
szerint a másik fiú kapja mindkét részt. Abban az időben ez
tipikus végrendeletnek számított.
Szvjatopolk nagyjából tudta, mennyit ér Igor vagyona. A
fele nem fedezné az adósságait. Az egészből még maradna
számára valami szerény jövedelem.

Scsek nyugtalankodott. Nem tudta megmondani, pontosan

miért.
Aznap délután a felderítők jó hírekkel tértek vissza.
Megtalálták a kunok téli szállását. A kun fősereg már
elhagyta a nyári legelőket, ahol sátrakban laktak. Az állandó
téli szállás – egy fallal körülvett város – előttük feküdt.
– A hely félig üres – jelentették a kémek. – Csak kisszámú
helyőrség védi.
– Holnap támadunk – döntötte el a herceg.
Táborszerte boldog arcokat lehetett látni.
Örökkévalóságnak tűnt, mióta az üres sztyeppe bezárult
mögöttük, s most végül elérték a kunok városát. Kis
szerencsével hatalmas prédára tehetnek szert. A meleg
éjszakában minden tűz mellől halk nótaszó hallatszott a
csillagok alatt.
Scsek még mindig nyugtalan volt. Talán az előttük álló
csata miatt, de gonosz álmai voltak. Ahogy a boldog táborra
leszállt az éjszaka, félrevonta a kazár fiút.
– Maradj szorosan Iván úr mellett – mondta. – Vigyázz rá
nagyon.
– Úgy érted, hogy ma éjszaka?
Scsek elgondolkodott. Mire gondolt? A tábor körül néhány
fa és magas fűcsomó húzódott, azokat nézte, ahogy az enyhe
szélben hullámoztak. Rejtőzködnek köztük kunok?
– Igen, ma, holnap és minden éjszaka.
Lehet, hogy ez a félig kihalt város csapda, csalétek? Nem
bízott a kunokban: gyűlölte őket. Négy éve megölték a kis
feleségét és az egyik gyermekét. Szórakozásból gyilkolták meg
őket. Ez volt a másik ok, amiért mindenképp Iván úrral akart
menni.
 Mi ez a félelem? – kérdezte magától ismét. Nem tudta.
Mégis biztosan érezte, valami mindent átitató veszélyérzet,
valami alattomosság volt a levegőben.

A csata nem tartott sokáig. A város nagy volt, alacsony,

négyszögletes égetett agyagból és földből épült kerítéssel. Az
előtte felsorakozó sereg félelmetes látványt nyújthatott. A
kunok kiálltak a falakra és derekasan küzdöttek, ám Rusz
íjászainak egymást követő nyílzápora rettentően megtizedelte
őket. Kora délután, bár az oroszok alig vesztettek embert,
látták, hogy a kapu kitárul, s tárgyalóküldöttség lép ki rajta
ajándékokat – halat és bort – hozva.
A város felerészben üres volt, az alacsony agyag- és
faházakban azonban így is jelentős mennyiségű finom keleti
selymet, aranyat és drágaköveket, valamint a Feketetenger
partvidékéről és a Kaukázusból származó borokat találtak.
Aznap éjszaka nagy lakomát csaptak, mely a városon belül és
a falak előtt felállított sátortáborban egyaránt zajlott.
Ivanuska Scsek és a kazár fiú társaságában épp akkor
lovagolt ki a táborukból, mikor a nap leszállt. Egy kis patakot
követve lassan körbeügették a várost. A bojár Traianuson
lovagolt; a kazár is remek fekete paripán ült, Scsek pedig egy
jóval szerényebb hátason kocogott.
A kunok temetkezési helyénél jártak, mely a város túlsó
végén feküdt, mikor Ivanuska megállt.
A kun harcosok sírhelyeit különös kövekkel jelölték meg: a
másfél, sőt két méter magas, ember alakúra faragott sziklák
kerek arcú, kiugró pofacsontú, rövid nyakú, széles ajkú,
hosszú, lelógó bajszú, kerek sisakot viselő férfiakat
ábrázoltak, javarészt lehunyt szemmel. A faragott testek
torzak voltak: széles csípők, lerövidített lábakkal;
természetellenesen hosszú karjuk könyékben meghajlott, s
vagy a csípőjüket vagy a lábukat ölelte át.
Természetellenes formájuk ellenére ezek a masszív
kőalakok rendkívül élőnek hatottak, mintha csak
megdermedtek volna egy időre, s most álmodnának, hogy
aztán lóra pattanjanak, s elinduljanak végtelen utazásukra a
sztyeppén.
Ivanuska a fiatal kazárhoz fordult.
– Halottak. Te félsz a haláltól?
Látszott, ahogy a fiatalember nekigyürkőzik a válasznak:
– Nem, uram.
Ivanuska elmosolyodott.
– És te, Scsek?
– Nem nagyon. Mostanában nem – mondta az
özvegyember komoran.
Ivanuska felsóhajtott, de nem szólt semmit. Magában
azonban némán bevallotta: Én félek a haláltól.
Aztán továbblovagoltak.

Éjszaka volt. Az ég alján járó holdat gyakran eltakarták a

hosszú, szakadozott felhők, melyek időről időre átúsztak
előtte. Enyhe szellő borzolta a patakot szegélyező nádast.
Ettől eltekintve csendes volt a sztyeppe. A táborban minden
aludni látszott.
A három kun szinte semmilyen zajt nem csapott, ahogy
óvatosan átgázoltak a folyócskán. Hébe-hóba egy halk
loccsanást vagy a kezükről lehulló vízcsepp hangját talán meg
lehetett hallani. A nádas azonban elnyelte ezeket a zajokat.
Kardok és tőrök voltak náluk. Arcukat bekormozták.
Mikor elérték azt a helyet, ahol fel akartak kapaszkodni
az alacsony partra, egy kis időre megálltak. Aztán nagyon
lassan széthajtották a nádszálakat, még halkabban, mintha
szél fújta volna, s átcsúsztak a nádason. S talán nem is
fedezték volna fel az érkezésüket, ha egyikük – kinek ezt a
képességét társai rendkívül sokra tartották – ostoba módon
nem brekegett volna vissza egy békának.
Scsek megdermedt. Csak félálomban feküdt. Szíve
azonnal kalapálni kezdett. Nem volt olyan állat az erdőben
vagy a sztyeppén, melynek ne ismerte volna a hangját. Az
ember utánozta állathangot, bármilyen tökéletes is volt,
azonnal felismerte. Felült, s szemét a nádast borító sötétségbe
meresztette.
A kunok figyelték. Egyikőjük, a vezető, máris megindult
felé hason csúszva a fűben, s csak pár lépésre volt attól a
helytől, ahol Scsek ült.
Felkelt. Felrázta a kazár fiút, egyik kezébe lándzsát, a
másikba hosszú kést fogva óvatosan a nádas felé lopakodott.
A kazár fiú is vele akart menni, de Scsek türelmetlenül
visszazavarta.
– Maradj Iván úrral – súgta.
Ez a hang ébresztette fel a bojárt.
Ivanuska látta, hogy a paraszt a nádas felé oson.
Felébredt, s tudata is gyorsan kitisztult.
– Scsek, vissza! – sziszegte. A kardja után nyúlt. Scsek
azonban már több lépést eltávolodott, s feladata teljesen
lekötötte.
Nem vette észre a már lábainál lapuló kunt. Perzselő,
vakító fájdalmat érzett a gyomrában, mintha hirtelen egy
hatalmas kígyó ágaskodott volna fel, s fogait közvetlenül a
szívébe mélyesztette volna.
Hangosan felkiáltott, majd meglepve érezte, hogy karjai
hirtelen tehetetlenné válnak, a csillagok rejtélyes módon
lezuhannak az égből, s magukkal együtt őt is a földre rántják.
Aztán valami még történt. Majd vörösség. Aztán,
különösképp, nagy, fehér hidegség jött, olyan ragyogó, mint a
reggeli köd.
A két másik kun előrerohant, míg a harmadik, aki
leszúrta Scseket, úgy szökkent Iván és a kazár fiú felé, akár
egy szürke farkas.
A fiú felévágott, ám a kun könnyedén kitért előle, és görbe
kardjával Ivanuskára sújtott. Ivanuska hárított. A kun
sebesen körözött körülötte, s cselesen a lába felé vagdalkozott.
A kazár fiú üvöltött. Hangja végigvisszhangzott a táboron. Az
egyik kun felé csapott, s a fiúnak hatalmas szerencsével
sikerült hárítania. Újra üvöltött.
S ekkor – nagy meglepetésére – a kun habozott.
 Vadul felé vágott, érezte, hogy pengéje épp csak súrolta a
másik vállát, aztán újra lesújtott. A fickó azonban eltűnt.
Ahogy körülöttük mindenütt kiáltások hallatszottak, a kun és
a társa könnyedén visszaszaladtak a nádasba.
Megfordult. A holdfénynél látta, hogy Ivanuska és az első
kun harcol egymással. Lehetetlen volt megállapítani,
melyikük van fölényben.
Végül is – gondolta –, magam is eldönthetem. Azzal
szorosan megmarkolta a kardját és rohamra indult.
Ekkor nagy meglepetésére az a kun is kereket oldott.
Utána vetődött, megragadta a ruhaujját, s ahogy a kun
megtántorodott, a lábához kapott. Aztán két kar hátulról
satuként ölelte át, s a kun elmenekült.
Milyen különös. Iván úr karjai tartották fogva.
– Már az enyém volt – tiltakozott. – Elkaptam. Hadd
menjek utána – könyörgött.
– Ebben a sötétségben? – Iván még mindig fogva tartotta.
– Csak átvágatod a torkodat. Hagyd futni. Ölhetsz majd
kunokat holnap.
A fiú csendben volt. Azt gondolta, Iván úrnak igaza van. A
karok lassan elengedték.
– Milyen gyávák ezek a kunok – dörmögte.
– Talán – mondta Ivanuska szárazon. Megfordult. –
Viszont megölték szegény Scseket – tette hozzá szomorúan.
Igaza volt. Az izmos, öreg paraszt mozdulatlanul feküdt,
vére fekete ösvényt rajzolt a holdsütötte fűbe.
A fiú azonban sem akkor, sem később nem értette meg,
miért hagyta Iván elfutni az utolsó kunt. Iván pedig sohasem
mondta meg neki, ki volt a támadója.

Néhány nappal később rátaláltak a kun főseregre, mely egy

folyó mellett sorakozott fel. Ivanuska és Vlagyimir
végigpillantottak a hatalmas, sötét, vészjósló vonalon. Ők is
felvonultak egy enyhe lejtőre, mely kedvezett nekik. Jobbra és
balra két hatalmas körbe állították fel a társzekereket és a
könnyű kocsikat, ide vonulhatnak majd vissza, ha szükség
lesz rá.
Ez volt a legnagyobb hadsereg, melyet Ivanuska valaha is
látott – könnyű vértbe vagy bőrpáncélba öltözött, íjas-
lándzsás lovasok sorai követték egymást, akik úgy tudtak
rohamozni, megperdülni vagy átrepülni a sztyeppén, akár
megannyi sólyom.
– Több mint húsz vezért számoltam – jegyezte meg
Vlagyimir. Jól ismerte a kunokat.
– És Bonjak? – Rühes Bonjak volt a legszörnyűbb,
legkönyörtelenebb mind között.
– Ó, igen – mondta Monomakh vidáman –, itt van.
A két sereg némán méregette egymást.
Ekkor Ivanuska észrevett valamit. Olyan fokozatosan,
lágyan történt, hogy még a sasszemű Monomakh sem vette
észre először.
A szél iránya megváltozott.
Kinyúlt, megérintette a nagyherceg karját, és rábökött a
hullámzó fűre.
– Nézd!
Monomakh odanézett.
„Hála az Úrnak.”
A szél nyilaikat épp az ellenség felé viszi. Isten arra
szánta őket, hogy megbüntessék a pogányokat.

Az aznapi csata sokáig élt Rusz népének emlékezetében.

– Nyilaink a széllel szálltak – mesélte Ivanuska később
Emmának. – Úgy repültek, akár a fecskék. – Borzalmas
mészárlás volt, mert Monomakh békeidőben nagylelkű,
háborúban azonban rettenetes volt. A kunok iránti megvetése
– kiket gyakran vádolt esküszegéssel – teljes volt. Nem
számíthatott a legkisebb könyörületre sem közülük az, aki a
herceg keze közé került.
– Bevetették minden cselfogásukat – mesélte Ivanuska a
csata napjáról. – Még menekülést is színleltek. Mi azonban
meg sem moccantunk, míg végül nekiszorítottuk őket a
folyónak.
Az oroszok aznap teljes győzelmet arattak.
Egyetlen eseményről azonban Ivanuska sohasem beszélt.
Kevéssel a csata vége előtt történt, és senki más nem látta.
A csata hevében nem nagyon gondolt a bátyjára; nem volt
rá ideje. Hirtelen azonban a bal oldalán megpillantott egy
magányos orosz bojárt, akit három kun szorongatott. A görbe
kardjával vagdalkozó harcosban azonnal ráismert
Szvjatopolkra.
Pillanatnyi gondolkodás nélkül elrúgtatott a fiai mellől, s
a bátyja felé vágtatott. A kunok nekiszorították a folyónak,
lova hátsó lábai kétségbeesetten kapartak támaszték után a
folyópart laza talajában. Ahogy közeledett feléjük, bátran
előrevetette magát, s kiütötte az egyik kunt a nyergéből. Majd
Szvjatopolk lova felágaskodott, mert az egyik támadó
megvágta a pofáját, lovasa pedig hátrahanyatlott, s a
meredek partról az örvénylő folyóba zuhant.
Ivanuska egyetlen vágással megölte a mögötte lévő kun
harcost, a másik elmenekült. Mikor azonban lenézett a
folyóra, Szvjatopolk máris több méterre sodródott az árral. A
folyó sodra erős volt. Szvjatopolk félig aléltan próbált elérni a
partig, ám páncélinge lehúzta. Tehetetlenül nézett fel a
partra, meglátta az öccsét és elfordította a fejét. Aztán
elmerült.
Ivanuska egy pillanatig habozott. A víz mély. Szvjatopolk
eltűnt. Ha bemegy a vízbe, páncélja valószínűleg őt magát is
lehúzza. Hirtelen az Ótestamentum szavai villantak az
eszébe. „Őrizője vagyok-e én – mormolta – atyámfiának?” Sok
év óta először, ahogy a vízre nézett, tudta, hogy fél.
Áldozzam fel az életem a testvéremért, aki megpróbált
megölni? – kérdezte magától. Körülnézett. A csata tovább
hullámzott a szekerek irányába. Különös csend ült mindenre.
Aztán ledobta a sisakját és ugrott.
Senki nem tudta meg, milyen közel járt aznap a halálhoz.
Ahogy a hideg víz összezárult a feje felett, érezte, hogy két
erő is lefelé húzza – a folyó erős sodra, illetve saját
páncéljának súlya. Minden erejére szüksége volt, hogy a
felszínre küzdje magát, szippantott a levegőből és újra
elmerült.
De megtalálta Szvjatopolkot. Arca máris szürke volt;
belegabalyodott a hínárba, mely úgy tekerte körbe, mint
valami erőszakos és kitartó ruszalka. Hogy miképp
szabadította ki onnan, azt Ivanuska maga sem tudta.
Valahogy azonban sikerült, és lesodródott vele az áramlattal,
mígnem ki tudta húzni a folyó partjára. Ott megfordította a
bátyját, és kipréselte tüdejéből a vizet.
A két testvér kimerülten hevert a parton. Hosszú ideig
egyikük sem beszélt. A nap magasan járt az égen. Madarak
surrantak óvatosan a hosszú fű felett. A csata zaja teljesen
elhalt.
– Miért mentettél meg?
– A testvérem vagy.
Hallgattak. Ivanuska érezte, hogy Szvjatopolk nekikészül
a következő kérdésnek.
– De… tegnap éjszaka. Tudtad?
– Tudom.
Szvjatopolk felsóhajtott.
– Most akkor a megbocsátásod terhét is hordoznom kell. –
Szomorúan mondta, gyűlölet nélkül. Végtelenül
elcsigázottnak tűnt a hangja.
– Elfelejted – emlékeztette békésen Ivanuska –, hogy én is
vétkeztem. Talán még többet is, mint te, mikor csavarogtam
és loptam. Kisemmizve jöttem vissza, apa mégis megbocsátott
és visszafogadott. Mondd el, bátyám, mi vezetett oda, hogy
ilyen dolgot tegyél?
Szvjatopolknak úgy tűnt, többé már nem tud gyűlölni. A
gyűlölködés évről évre ette a lelkét, úgy űzte előre, akár egy
kegyetlen lovas a lovát, a gyűlölködés és a boldogtalanság
végül elnyűtte őt. Lassan, egyszerre csak néhány szót szólva,
miközben szemét a kék égre szegezte, elmondta öccsének az
egész történetet.
– Csak segítséget kellett volna kérned tőlem –
emlékeztette Ivanuska gyengéden.
– De milyen ember tud kérni?
– Túlságosan büszke vagy – mosolygott Ivanuska
szomorúan.
– Kétségbeesésbe és halálba hajszol engem – sóhajtott a
bátyja.
– A prédikátorok is ezt mondják – válaszolt Ivanuska
szárazon.
Nyáron, miután végül meglátogatta a nagy Don folyót,
visszafizette a bátyja tartozását.

Diadalmasan tértek vissza. Még ugyanazon év meleg őszi

napjaiban azonban a nagy Monomakh bölcs tanácsadója sok-
sok év óta először ismét okot adott rá, hogy Rusz földjén
mindenki azt mondhassa: „Iván bolond.”
Elhatározta, hogy templomot építtet.
Ez még elég átlagos cselekedet egy gazdag bojár részéről,
ám ő úgy döntött, hogy kőből építteti. Még ez az ötlet is, bár
elég extravagánsnak számított, elfogadható lett volna, ha
Perejaszlavban, vagy esetleg Ruszka erődjében tervezi az
építést.
De nem. Úgy döntött, hogy az erőd falain kívül, a folyóra
néző kis dombon épül fel a kőtemplom.
– S mivel most már látom, hogy segítség nélkül minden
ember elveszett – jelentette ki –, úgy döntöttem, hogy az
Istenanyának ajánlom ezt a templomot, aki arra kéri őt, hogy
bocsássa meg a világ bűneit.
Így vette kezdetét a kis templom építése, melyet a
Közbenjáró Istenanyának szenteltek.
Egyszerű épület volt.
Négy fala, melyet téglából, sziklából és terméskőből
húztak, nagyjából kocka alakot formázott. A kocka
középpontjából kicsiny, zömök, nyolcszögletű kupoladob
emelkedett, tetejére pedig alacsony kupola került – mely csak
kicsit volt öblösebb, mint egy felfordított csészealj –, ezt pedig
keskeny tetőabroncs fogta körül. Ennyi volt az egész: egy
lefedett kocka.
Ha valaki lenézett volna az égből a kis épületre, mielőtt
rákerült volna a tetőzet, négy oszlopot látott volna az
épületben, melyek egy újabb, kisebb négyzetet formáltak a
templom közepén, s így a belső teret négy egyenlő részre
osztották. A kupoladob és a kupola ezen a négy pilléren
nyugodott.
A templomba lépve azonban másként hatott ez az
egyszerű elrendezés. A templom belsejét oldalról három
részre osztotta. Nyugatról belépve egyfajta előcsarnokba
lépett a látogató. Ez után következett a második, a kupola
alatt fekvő központi rész. Itt volt a templom szíve, ahol a
gyülekezet állt az istentisztelet alatt. Végül, a templom keleti
végén következett a szentély, középpontjában az oltárral. Az
oltár felett állt a feszület és a hétágú gyertyatartó, balra
pedig az áldozati asztal, melyre a bort és a kenyeret
készítették elő a liturgiához.
Hogy az elrendezés szigorúságán enyhítsenek, s az
épületnek valamilyen irányt adjanak, a keleti oldalon három
félkör alakú apszis állt.
A tetőzet – mely egyszerű dongaboltozattal készült – a
falakon és a négy pilléren támaszkodott, s középpontjában,
ahol a kupola emelkedett, nyitott volt. A falakba hosszú,
keskeny, a kupoladobra pedig kis, kerek ablakokat vágtak.
Átlagos bizánci stílusú templom volt. Az ortodox egyház
összes nagy temploma és katedrálisa, akár a kijevi Szent
Szófia, oszlopsoraikkal és kupoláikkal, ugyanezt az egyszerű
elrendezést részletezték tovább.
Csupán egy technikai problémát kellett megoldani. Az volt
a kérdés, miképp támasszák alá a nyolcszögű kupoladobot a
négy központi pillér alkotta négyszög tetején.
Annak ellenére, hogy sok téglaépületet Rusz ügyes ácsai is
meglehetősen könnyen fel tudtak építeni, ez más természetű
probléma volt. Két fő megoldás jöhetett szóba, s mindkettő
keletről érkezett: az oroszok előszeretettel alkalmazták a
perzsa átmeneti kupolát; a másik lehetőség a függőkupola
volt, melyet nyolc évszázada találtak ki Szíriában.
Ez egy egyszerű ívmező-kitöltő boltív volt – mivel a gömb
belsejére egy V alakot vagy háromszöget kellett vágni. A
támpillérből kihajtott V alak csúcsa meg tudta támasztani a
kör alakú vagy a nyolcszögű idomot.
Ez, amilyen egyszerű, olyan elegáns megoldás volt: a
szerkezetnek köszönhetően a fenti kupola szinte lebegni
látszott a gyülekezet felett.
A templom külső falán – a kijevi nagy templomok
mintájára – Ivanuska felváltva rakatta a téglát és a követ,
melyet vastag rétegben lerakott kőporos habarcs tartott össze,
így az egész épület egyfajta lágy, rózsaszínes fényt kapott.
A háromszögű tető külső éleire enyhén kiugró átlapolási
raktak, így a tetőéi hármas hulláma, akár egy hármas
szemöldök, kellemesen kidomborodott.
Ilyen volt hát az orosz-bizánci templomocska, melyet a
különc bojár építtetett. Nagyon kicsi volt. Épp hogy elfért
benne a kis létszámú gyülekezet. Valójában, ha a falu lakosai
keresztények lettek volna, alighanem kiszorultak volna a
templomból. A munka 1111 őszén kezdődött, s mivel Ivanuska
erőteljesen sürgette a mestereket, a következő évben be is
fejeződött.

1113
Az első orosz forradalom – azaz az első szervezett felkelés,
mely a kizsákmányoló kereskedőréteg ellen irányult – 1113-
ban zajlott le. Sikerrel.
Az emberek sérelmeit (melyek teljes mértékben jogosak
voltak) az elharapózott korrupció, valamint a kartellek olyan
csúf egyvelege okozta, amely egyfajta laissez-faire,
nemtörődöm-kapitalizmussal volt egyenértékű, s melybe az
uralkodó hercegek is belekeveredtek.
Az általános spekuláció, mely Szvjatopolkot is
adósságokba kergette, tovább folytatódott, sőt csak
rosszabbodott. Maga Kijev nagyfejedelme állt a folyamat élén,
aki évei gyarapodásával nem bölcsebb, hanem egyre lustább
és kapzsibb lett.
Korrupció szőtt át mindent. A hitel, melyet gyakran
elnyomorító uzsorakamatra adtak, elfogadott és támogatott
dolognak számított. Tekintélyes számú kisiparos és szmerd
kényszerült ily módon zakuppá válni. A hitelező végső soron
rendkívül olcsó munkaerőhöz jutott ily módon. Ráadásul –
távoli birtokokon – a herceg barátai figyelmen kívül
hagyhatták a zakupról szóló törvények rendelkezéseit, s
gyakorlatilag rabszolgaként adhatták el őket, miközben a
herceg szemet hunyt üzelmeik felett. Az ilyen, mindenütt
elharapózott túlkapások miatt volt dühös a nép.
Mind közül a legrosszabbak azonban a kartellek voltak.
Ezeket a nagykereskedők szervezték. Egyszerű cél vezette
őket – monopóliumot szerezni az alapvető fogyasztási cikkek
piacán, majd felverni az árat. A sókartell volt köztük a
legnagyobb.
Kijev hercege sikerrel járt. A lengyel piac ellenőrzésére
irányuló terve eredményesnek bizonyult, az árak magasba
szöktek.
– Ezentúl csak kenyérrel fogadjuk a vendégeinket? – ez az
ironikus panasz terjedt a nép körében. A szlávok ugyanis az
idők kezdete óta sóval és kenyérrel fogadják a hozzájuk betérő
idegeneket.
Kijev nagyfejedelme korrupt volt és cinikus. A
visszaélések folytatódtak.
1113. április 16-án meghalt.
Másnap szinte elképzelhetetlen esemény történt.
Évekkel ezelőtt, az 1068-as zavargások után a kijevi
herceg a vecse gyűlés helyét a podolból a hercegi palota terére
helyezte át, mivel így szemmel tarthatta. Addig nem is
tarthattak vecsét, míg a görögkeleti egyház metropolitája vagy
a bojárok össze nem hívták a gyűlést. Ezek a biztonsági
megoldások azonban semmit sem értek most. A nép vecseje
saját elhatározásából gyűlt össze – anélkül, hogy bárkivel
konzultáltak volna. Gyűlésük viharos és elszánt volt.
– Rabszolgát csinálnak a szabad emberekből! –
tiltakoztak. – Arra szövetkeztek, hogy kifosszák a népet –
mondták a kartellekről.
– Hadd térjünk vissza – követelték sokan – Jaroszlav
törvényeihez.
Annak ellenére, hogy a Ruszkaja Pravda – az Orosz
Törvénykönyv –, melyet Bölcs Jaroszlav és fiai gyűjtöttek
egybe, elsősorban a herceg udvaroncainak és bojárjainak
sérelmére elkövetett bűnök után fizetendő bírsággal
foglalkozott, valóban tartalmazott olyan rendelkezést, mely
megvédte a zakupot attól, hogy rabszolgaként adják el.
– Hadd térjünk vissza – üvöltötték – egy olyan herceghez,
aki megtartja a törvényt.
Rusz földjén csak egyetlen ilyen ember élt; így a kijevi
vecse 1113-ban felajánlotta Kijev trónját Vlagyimir
Monomakhnak.

„Hála az Úrnak!”
Ivanuskának úgy tűnt, hogy végül helyreáll a rend Rusz
földjén. Perejaszlavban érte a kijevi herceg halálhíre, s
anélkül, hogy fiait visszarendelte volna keletről, lóhalálában a
fővárosba vágtatott.
Régóta megcsömörlött már az öreg herceg
kormányzásától. Ruszkában és északkeleti birtokain jól
mentek a dolgok, a törvényeket tiszteletben tartották. Tudta
azonban, hogy ez kivételnek számít. Az uralkodó herceg
testvéreitől nem kapott túlságosan nagy elismerést, ezért –
személyes hűsége mellett – a jogos elégtétel érzése is vezette,
mikor kijelentette;
– Csakis Monomakh tudja rendbe tenni a dolgokat.
 A vecse gyűlésezői – ahogy ezt érkezéskor felfedezte –
figyelemre méltó érzékkel ugyanerre a döntésre jutottak.
Még mielőtt a bátyja házához ment volna, egyik legényét
sürgős üzenettel elküldte Monomakhhoz:
– Iván Igorjevics vár Kijevben. Gyere, vedd el, amit a vecse
helyesen felajánlott neked.
Nagyon elszomorodott, ahogy szülőházába lépve bátyját
gyászos hangulatban találta.
– Nem tudok dolgozni – panaszkodott Szvjatopolk.
A kunok elleni hadjárat óta valamiféle békés kapcsolat
fejlődött ki köztük, mely mindkettőjüknek megfelelt. Nem
voltak barátok, de a gyűlölet, mely Szvjatopolkban egész
életében ott parázslott, mostanra elhamvadt. Öregnek és
fáradtnak érezte magát, Ivanuskának köszönhetően nem
szűkölködött semmiben. Teljesen magányosan élt. Fiai más
városokban szolgáltak, ő azonban szívesebben maradt
Kijevben, élvezte azt a tiszteletet, mely mint bojárt és –
sajnos érdemtelenül – mint sikeres üzletembert övezte.
Általában véve pesszimista volt.
– Én pedig azt mondom neked – hajtogatta –, hogy
Monomakhból nem lehet nagyfejedelem.
Két nap múlva úgy tűnt, igazat szólt. Kijevbe ugyanis híre
érkezett, hogy Monomakh visszautasította őket.
Bizonyos tekintetben nem volt más választása. Az öröklés
szabályai szerint nem ő következett – a család idősebb ága
megelőzte őt. S ő maga nem arra törekedett-e egész életében,
hogy megőrizze a hivatalos örökösödés menetét, illetve a
békét? Miért hajítaná sutba irányelveit, különösen az alantas
osztályok kérésére, akikről – hercegként – tudta, hogy muszáj
a saját helyükön megtartani őket. Nem jött.
Ekkor kitört a forradalom.
Ivanuska azon a végzetes reggelen kilovagolt az erdőbe a
barlangi kolostorig, majd vissza. Fogalma sem volt arról, mi
történt, amíg fel nem tűnt szeme előtt a podol, ahonnan
mindenütt füstcsíkok szálltak az ég felé. Előrevágtatott.
Néhány perc múltán egy kordéval menekülő kereskedővel
találkozott. A fickóról ömlött a verejték, s vadul ostorozta a
lovát.
– Mi történik itt? – kiáltott rá.
– Megölnek minket, uram! – üvöltötte az ember. –
Kereskedőket, nemeseket egyaránt. Fordulj vissza, uram –
tette hozzá –, csak egy bolond menne oda.
Ivanuska sötéten elmosolyodott, és tovább lovagolt. Beért
a podolba. Az utcák tele voltak fel-alá rohangáló emberekkel.
A felkelés spontánnak és általánosnak tűnt. Néhány
kiskereskedő eltorlaszolta a házát, mások azonban fegyveres
csoportokba verődtek az utcán. Számos alkalommal csak
nehezen tudta átvágni magát rajtuk.
Az egyik kis utcában szembe került egy körülbelül húszfős
csoporttal.
– Nézzétek – kiáltott az egyik –, ott egy muzs – egy nemes!
– S olyan veszett dühvel rohantak rá, hogy alig tudott
elmenekülni előlük.
A tömeg a városközpont felé hullámzott. Látta, hogy
Jaroszlav citadellájából máris lángnyelvek törnek elő.
Egyetlen gondolat formálódott az agyában: mennem kell,
hogy megmentsem Szvjatopolkot.
Ekkor érkezett meg a Kazár Kapuhoz: a látvány
megfagyasztotta a vért az ereiben, s egy pillanatra még a
bátyjáról is megfeledkezett.
A tömeg legalább kétszáz embert számlált. Teljesen
körülvették a házat. Az eddig látott emberek arca is rendkívül
izgatott vagy dühös volt, de az itteni lázadók arcáról
kegyetlenség sütött. Sokan közülük szemmel látható
elégedettséggel vigyorogtak az általuk kiagyalt büntetés
végrehajtására várva.
A ház az öreg kazáré, Zidoviné volt.
A tömegben várakozó mormolás kezdődött.
– Pörköljük meg őket egy kicsit – hallott egy kiáltást.
Helyeslő üvöltés tört fel.
– Sült malachoz nyárs való – kiáltotta kedélyesen egy
nagydarab ember.
 Ivanuska látta, hogy néhányan lángoló fáklyákat hoznak.
Máris nekikészültek, hogy a ház egyik oldalát felgyújtsák, bár
az arcukról lerítt, hogy nem annyira a házat szeretnék
felégetni, mint inkább a bennlévőket kifüstölni.
– Gazemberek – üvöltötte egy férfi.
– Zsidók! – sikította egy öregasszony.
A tömegből ekkor egyszerre többen is felkapták a kiáltást:
– Gyere ki, zsidó, megölünk!
Ivanuska teljesen értette a helyzetet. Igaz, hogy a zsidó
kazár kereskedők többsége szegény volt; s ami még fontosabb,
a kizsákmányoló kartelek szinte kizárólag szláv vagy
skandináv keresztényekből álltak – egyszerre mindkét
igazságot elfeledték. A pillanat hevében, mikor a felbőszült
tömeg bűnbakot keresett, eszükbe jutott, hogy néhány tőkés
idegen. Zsidók. Ez most elég ürügy volt a gyűlölet kiélésére.
Ebben a pillanatban, a házat fürkészve Ivanuska egy
arcot pillantott meg az ablakban.
Zidovin volt az. Levertnek látszott, mint aki képtelen
latolgatni, mi is a teendője.
Hosszú, vékony lándzsát hurcoló ember sodródott
Ivanuska elé.
– Legyetek végre férfiak – kiáltotta.
– Nincsenek zsidó férfiak – felelt rá valaki. Általános
nevetés harsant.
Valójában, amennyire Ivanuska meg tudta ítélni, az öreg
Zidovin – néhány szolgálótól eltekintve – egyedül lehetett a
házban.
– Akkor legyetek asszonyok! – bömbölte egy férfi,
általános derültséget keltve.
Ivanuska nekigyürkőzött, és lovával nekiindult, át a
tömegen. Az emberek kezdtek megfordulni. Üvöltöttek a
haragtól.
– Mi ez?
– Egy átkozott nemes!
– Még egy kizsákmányoló!
– Húzzátok le!
 Érezte, hogy kezek ragadják meg a lábát; egy
lándzsaszúrás épp, hogy elkerülte az arcát. Végig akart vágni
rajtuk a korbácsával, de tudta, a legkisebb dühös mozdulat az
életébe kerül. Lassan, rendíthetetlenül noszogatta előre a
lovát, óvatosan félretolva az útjába eső embereket. Aztán
megfordult.
Ivanuska a tömeget nézte, a tömeg pedig őt.
Nagy meglepetésére újfajta félelmet fedezett fel magában.
Még soha nem szembesült felbőszült tömeggel.
Szembenézett kun hordákkal, és a halállal is jó néhányszor.
De soha nem nézett szembe a gyűlölet falával. Rettentő volt.
Meg ennél is rosszabb volt, hogy váratlanul teljes bénultságot
érzett. A tömeg gyűlölete egyetlen, megállíthatatlan erőként
csapott rá. Meztelennek, ijedtnek, és különösképp
megszégyenültnek érezte magát. De miért kéne
szégyenkeznie? Semmi oka nem volt rá. Igaz, hogy nemes
volt; de nagyon jól tudta, hogy semmit sem ártott ezeknek az
embereknek. Miért kéne, hogy a dühük bűntudatot ébresszen
benne? Az egyesült gyűlölet ereje mégis úgy érte, mintha
gyomorszájon vágták volna.
Aztán a tömeg elnémult.
Ivanuska megmarkolta a gyeplőt és gyengéden
megveregette a lova nyakát, nehogy az is megrémüljön. Fura
lenne – gondolta –, ha csak azért éltem volna túl a kunokat,
hogy a csőcselék öljön meg.
A lándzsás ember megcélozta. Akár a többség, ő is
bőrövvel összefogott mocskos vászonujjast viselt; arcát szinte
teljesen eltakarta fekete szakálla, haja pedig a vállára lógott.
– No, te nemes, mielőtt meghalnál, mondd el nekünk, mit
akarsz! – parancsolt rá.
Ivanuska megpróbált nyugodtan belenézni a férfi dühös
szemébe.
– Iván Igorjevics vagyok – válaszolt erős, szilárd hangon. –
Vlagyimir Monomakhot szolgálom, akit kerestek. Futárt
küldtem hozzá a nevemben és a ti nevetekben, arra kértem,
siessen Kijevbe a vecsére.
 A tömegben halk mormolás támadt. Egyértelmű volt, hogy
nem biztosak benne, hihetnek-e neki. A lándzsás ember
szeme összeszűkült. Ivanuskának úgy tűnt, arra készül, hogy
leszúrja. Aztán a tömegből egy kiáltás hallatszott.
– Igazat beszél. Láttam. Ő Monomakh embere.
A lándzsás ember a hang gazdájához fordult, majd vissza
a nemeshez. Ivanuska mintha csalódást fedezett volna fel az
arcán.
Ekkor azonban, akár az apály, a tömeg gyűlöletének
hulláma visszahúzódott.
– Üdvözlünk, Monomakh embere – mondta komoran a
lándzsás. – Ki neked ez a zsidó?
– A védelmem és Monomakh herceg védelme alatt áll –
tette hozzá Ivanuska. – Nem eshet bántódása.
A fickó vállat vont.
– Talán. – Majd, látván, hogy elérkezett az ideje, hogy
ideiglenes vezető szerepét megerősítse, a tömeghez fordult és
elbődült: – Monomakhért! Keressünk másik zsidót, akit
megölünk!
Egy pillanat múlva elvezette őket.
Ivanuska bement. Az öreg kazárt egyedül találta két
cselédlány társaságában. Késő délutánig velük maradt,
addigra a város kissé megnyugodott. Csak ezután folytatta
útját a bátyja házához.
Megtörtént, amitől rettegett. Késő délután ért a magas
faházhoz. Amennyire meg tudta ítélni, Szvjatopolk nem
próbált meg elmenekülni. A felbőszült tömeg, amely sokkal
sikeresebbnek gondolta a bojárt, mint amilyen valójában volt,
megölte őt, feldúlta, majd felégette a házat.
Ivanuska megtalálta bátyja elszenesedett maradványait,
elmondott egy imát, majd a gyengülő világosságnál visszatért,
hogy menedéket keressen, mint egyszer régen, a kazár
házában.

Milyen furcsa volt oly sok év után ismét abban a házban, a

gyertyafény világánál Zidovinnal üldögélni.
 A kazár már magához tért a támadás óta. S Ivanuska, bár
Szvjatopolk halála elszomorította, úgy találta, hogy nem érez
túlságosan nagy búskomorságot.
Csendben megvacsoráztak együtt, keveset beszéltek; ám
érezte, hogy az öregember, aki még mindig az aznapi
eseményeken rágódik, nagyon szeretne valamit mondani.
Ezért nem is lepte meg, mikor az étkezés befejeztével az öreg
hirtelen élesen felcsattant:
– Természetesen semmi ilyesmi nem történt volna, ha az
országot megfelelően kormányozzák.
– Mire gondolsz? – kérdezte Ivanuska tisztelettudóan.
– A te rusz hercegeidre – felelt a kazár mogorván –,
azokra a bolondokra. Egyikük sem tudja, miképp kell
megszervezni egy birodalmat. Nincsenek megfelelő
törvényeik, nincs rendszer.
– Vannak törvényeink.
Zidovin vállat vont.
– A szlávok meg a skandinávok csökevényes törvényei. Az
egyházatok törvényei jobbak, ezt belátom, de ezek
Konstantinápolyból való görögök és rómaiak. Mégis, ki
működtet egy ilyen közigazgatást? Kazárok és görögök
mellékállásban. Miért lázadt fel a népetek? Mert a
hercegeitek vagy megszegték, vagy nem hajtották végre a
törvényeket – vagy egyszerűen nem voltak törvények, melyek
megakadályozták volna az elnyomást.
– Igazad van, rosszul kormányoztak minket.
– Mert nincs rendszeretek, amelyben működhetnétek. A
hercegeitek egész végig egymással marakodtak, gyengítették
az államot, mivel nem tudtak kitalálni egy működőképes
örökösödési rendszert.
– De, Zidovin – tiltakozott –, a testvérről testvérre szálló
örökösödési rendszer nem a skandinávoktól, hanem a
törököktől származik, nem? Hát nem tőletek, kazároktól
vettük át mi is?
– Talán. A ti rusz vezetőitek azonban képtelenek betartani
a rendet. Ezt te sem tagadhatod. A királyi házban káosz dúl.
 Az öregember szavaiban volt igazság, Ivanuska azonban
vonakodott egyetérteni velük. Annak ellenére, hogy
undorodott a mai csőcseléktől, ostoba, antiszemita
gúnykiáltásaiktól, mégsem tudta megakadályozni, hogy arra
gondoljon: milyen igazságta-
lanok ezek a zsidók. Mennyire elmaradottak hozzánk
képest a törvényekbe és rendszerekbe vetett végtelen
bizalmukkal.
Felsóhajtott, s fennhangon csak ennyit mondott:
– Tudod, a törvény nem minden.
Zidovin ránézett.
– Semmi másunk nincs – válaszolta nyersen.
Ivanuska megrázta a fejét. Hogy tudná ezt
megmagyarázni? Nem csak így lehet a dolgokról gondolkodni.
Nem igaz. Van jobb út. A keresztény út.
Ő maga talán nem találta a szavakat, de ez nem
számított. Vagy nem mondta el nekik mindezt, sokkal jobban,
mint ahogy ő valaha is ki tudta volna fejezni magát, a
leghíresebb szentbeszéd, mely az orosz egyházban valaha is
elhangzott?
A prédikációt a születése előtt mondták el, de feljegyezték,
és ő már gyermekkorában is tanult meg belőle részeket. A
beszédet a nagy szláv prédikátor, Hilarion mondta el Szent
Vlagyimir emlékezetére. Azt a címet adta neki: A törvényről és
a kegyelemről. Üzenete nagyon egyszerű volt. A zsidók
megkapták isten emberséges törvényeit. Aztán eljött az Isten
Fia egy még nagyobb igazsággal – a kegyelem és Isten
közvetlen szeretetének törvényével, mely minden földi
törvénynél és szabálynál nagyobb. Ez volt az a csodálatos
üzenet, melyet az új szláv egyház nyilvánított ki az erdő és
sztyeppe hatalmas világában.
Miképp mondhatná el ezt Zidovinnak? Nem tudta. A
zsidók soha nem fogadnák el.
Hát nem volt-e egész életútja a kegyelem keresésének
zarándoklata? Nem fedezte-e fel – ő, a Bolond Ivanuska –
Isten szeretetét mindenfajta nyomtatott törvénykönyv nélkül?
 Nem vágyott világrendszerre. Nem ilyen volt a
természete. A megoldás, Isten kegyelme, biztos, hogy valami
egyszerűbb dolog.
– Csupán egy bölcs és istenfélő emberre, egy igaz hercegre,
erőskezű vezetőre van szükségünk – mondta a kazárnak.
Ez volt az a középkori fantom, mely később az orosz
történelem jelentős részének átka lett.
– Istennek hála – folytatta –, itt van nekünk Monomakh.
Mielőtt azonban elment volna, Ivanuska, mintegy
szeretete jelképeként, adott egy apró ajándékot az
öregembernek: azt a kis, ezüstláncra fűzött fémkorongot,
melyre nemzetségének tamgáját, a háromágú szigonyt vésték
bele.
– Fogd – mondta –, hogy eszedbe juttassa, mindketten
megmentettük egymás életét.

Isten kegyelméből néhány nap múlva a hercegek meghajoltak

a vecse akarata előtt, s így, a forradalomnak köszönhetően
trónra lépett a valaha volt legnagyobb orosz uralkodók egyike:
Vlagyimir Monomakh.
Ivanuska boldogsága még tovább nőtt, mikor ugyanezen
az őszön a ruszkai templomocska építése szinte varázslatos
sebességgel befejeződött.
Gyakran leutazott a faluba, s pár napot ott töltött, azt
színlelve, hogy a birtokot ellenőrzi, valójában azonban csak a
hely varázslatos békéjét élvezte.
A nap végén pedig szerette elnézegetni kis mesterművét.
Milyen lágyan ragyogott az esti fényben, ahogy rózsaszín
oldalát a lenyugvó nap sugarai melegítették.
Elégedetten ücsörgött, szemét az erdő sötét háttere előtti
kis füves fennsíkon álló szép kis épületen nyugtatta,
miközben a nap lassan lebukott az ég alján.
Volt-e bármi fenyegető vagy búskomor az aranyos bizánci
kupolában, ahogy a nap utolsó sugarai megcsillantak rajta?
Nem. Hitet érzett. Ügy tűnt, semmi sem zavarhatja meg Isten
erdő előtt, és folyó felett álló kis házának nyugalmát.
 Az egész természet elpihenni látszott a hatalmas orosz
csendben.
Milyen különös, gondolta néha, amikor a templom mellett
a folyóparton állva felpillantott a végtelen sztyeppe felett
elterülő hatalmas égre, hogy maga az ég is – nem számít, a
felhők milyen irányban úsznak rajta – hatalmas folyónak
tűnik, mely bár mozdulatlan, mégis távolodik, mindig
távolodik.
Gyakran megesett ilyenkor, még a nyári napokban is,
hogy keletről érkező enyhe szellő suhant át a tájon.
 A tatár

1237. DECEMBER
A lovas széles, mongol arcát az időjárás okkersárgára
cserzette.
Vékony, fekete szakálla és bajsza volt.
Mivel tél volt, vastag prémekbe burkolózott, így nem
látszott, hogy a prémek alatt a legfinomabb kínai selyemből
készült ruhát hordja. Nemezből készült kapcája fölé súlyos
bőrcsizmát húzott, fején szőrmesapkát hordott.
Valójában csak huszonöt éves volt, azonban a szél és a
nap, a háború és a nyílt pusztán töltött kemény élet hatására
meghatározhatatlan korúnak látszott.
Övére bőrtömlőt kötözött, ebben erjesztett kancatej –
kumisz – volt, melyet a tatárok nagyon szerettek. Nyergére
egy másik iszákot is felerősített, melyben szárított húst
tartott. Mongol harcosként mindig magával vitte az alapvető
élelmiszereket.
Vele tartott felesége is, aki babájával együtt a hatalmas
tevekaravánnal utazott, mely a poggyászt vitte utánuk.
A harcost csak egyetlen fizikai jellegzetesség
különböztette meg a többiektől. Négy éve egy lándzsaszúrás
keresztben felhasította az arca bal oldalát és levágta a fülét
úgy, hogy csak egy cakkos szélű csonk maradt belőle.
„Szerencsém volt” – mondta, aztán nem foglalkozott többet a
dologgal.
Mengunak hívták.
A hatalmas sereg lassan vonult végig a fagyott pusztán.
Szokás szerint öt, nagyjából egyforma méretű hadtestre
oszlottak: a két szárnyon lovagolt egy-egy elő- és utóvéd,
középen pedig egyetlen hadosztály.
Mengu a jobbszárnyon lovagolt. Mögötte haladt a vezetése
alá tartozó száz lovas. Könnyűlovasok voltak, mindnyájan íjat
és két tegezt vittek magukkal, a nyílvesszőt vágta közben is
ki tudták lőni. íjaik félelmetesek voltak – nagyon nagy,
összetett íjak, melyek több mint hét és fél kilót nyomtak, s
még a híres angol hosszúíjaknál is sokkal erősebbek voltak.
Hatósugaruk háromszáz méternél is nagyobb volt. Akár a
többi férfi, hároméves korában Mengu is az íj felhúzását
tanulta meg először.
Bal oldalán egy csapat nehézlovas haladt szablyákkal és
lándzsákkal, csatabárdokkal vagy buzogánnyal, illetve
esetenként pányvákkal felfegyverezve.
Mengu koromfekete lovon ült – erről rögtön lehetett tudni,
hogy a császári testőrség fekete elitcsapatába tartozik. A
váltólovak hatalmas ménesével mögöttük ügetett négy
tartaléklova – mindegyik fekete.
Örült, hogy felesége és elsőszülött fia vele tartottak. Azt
akarta, hogy lássák diadalát. Most vezényelt először csapatot.
A mongol hadsereg, illetve a belőlük kinőtt birodalom a
tízes számrendszerhez igazodott. A legkisebb egység tíz
emberből állt, a következő százból. Az idősebb parancsnokok
ezredet, a tábornokok pedig töményt (tízezres csapatot)
vezettek. Mengu egy századot vezetett. „A hadjárat végére
azonban – ígérte a feleségének – ezredem lesz.” S mire a
nyugati földek többi részét is meghódítják, azokat a földeket,
melyek a kereskedők elmondása szerint a végtelen sztyeppén
túl húzódnak, talán még tízezret is vezethet.
Előléptetés: mennyire vágyott rá! Azonban óvatosnak
kellett lenni.
A nagy kán szolgálatában ugyanis minden férfi egyenlő
volt, az előléptetés pedig az egyéni érdemeken múlt;
legfontosabb az ítélőképesség és a helyes viselkedés volt. Az
ázsiai sztyeppe régi közmondása szerint: „Ha túl sokat tudsz,
felkötnek, ha túl szerény vagy, átgázolnak rajtad.”
Az is sokat segített, ha valaki sikeres klánhoz tartozott.
Az én csontomból pedig – merengett, a mongol kifejezést
használva –, már két tábornok is került. Ez segítette őt a
birodalmi testőrség soraiba.
 Volt azonban még egy tényező, amelyről azt gondolta,
hogy még előbbre viheti őt.
Azon a szépségversenyen, melyet a nagy kán rendszeresen
megtartott, s melyre az összes jelentős mongol vezér elküldte
a lányait, az ő húgát válogatták ki. Maga a nagy kán jegyezte
meg: „Olyan ez a lány, mint a hold.” Ez rendkívüli dicséret
volt. Nem kisebb embernek, mint Batu kánnak juttatták első
ágyasként. Sokszor látta már a kán sátránál.
Megtalálja majd a módját, hogy felhívja rám a kán
figyelmét, gondolta. Kemény, érzéketlen arccal, elégedetten
figyelte a horizontot.
Hamarosan, Mengu jól tudta, elérik az erdő peremét.
A mongolok tizenkét éves naptárában még két év volt
hátra a Patkány évéig. Mielőtt az az év véget érne,
meghódítják Rusz földjét. Olyan biztosan tudta ezt, mint azt,
hogy felkel a nap, s hogy csillagok ragyognak az égen.
A mongolok ugyanis elindultak meghódítani a világot.

Dzsingisz kán volt, aki elindította őket. Dzsingisz kán, aki

1206-ban – mindössze harminc éve – vezetése alatt
egyesítette az összes mongol törzset, majd felvette az ázsiai
fennsík ősi török birodalmából származó címet: a kagánt vagy
kánt. Dzsingisz, akit Dalajnak is hívtak, azt jelenti: korlátlan
hatalmú.
Előtte már mások is felvették ezt a címet, ám soha senki
nem épített fel olyan birodalmat, mint a mongolok. Ezek a
nyeregbe született harcosok szülőföldjükről, a Góbi-sivatag
feletti legelőkről indulva délen a nagy falon át betörtek
Kínába, nyugaton meghódították a törököket, most pedig a
moszlimokat: Közép-Ázsia és Perzsia államait. Ezek nem
védtelen: erős államok voltak. Irtózatos harc volt. Dzsingisz
azonban összezúzta őket. Pár éven belül elesett az északi
város: Peking; 1220-ra Perzsia nagyobb része szintén; aztán
pedig, mint az összes keleti hódító, a mongolok is átkeltek .1
hegyláncokon, s leereszkedtek a hatalmas, nyitott eurázsiai
síkságra.
 Minden ázsiai birodalomnak az volt a célja, hogy a
nyugatra tartó gazdag karavánutakat ellenőrzése alatt tartsa.
Ez ugyanis rendkívül jövedelmező tevékenység volt. Dzsingisz
kán azonban nem érte be ennyivel, ő olyan államot akart
megteremteni, mely az egész világon uralkodik. Ez nemcsak a
küldetése, de a kötelessége is volt.
„Tengri, a Nagy Kék Ég Istene megadta nekem, hogy
uralkodjak mindazokon, akik nemezsátorban laknak” –
jelentette ki. S bár ez csupán a síkság nomádjaira
vonatkozott, ő úgy vette, hogy az egész világot jelenti. Amint
pedig meghódította a kínai császárságot, azt állította, hogy az
égből kapott felhatalmazást.
Célja – melyet a népszerű történelemírók valamilyen
okból gyakran elfelejtenek – a világbéke megteremtése volt.
Ennek az új világnak a szabályait Dzsingisz saját
törvénykönyve, a nagy Jaszak szerint határozta meg, melyből
minden mongol fővárosban tartottak egy-egy másolatot –
szentként tisztelték, s elrejtették az emberek szeme elől.
„Minden ember egyenlő – nyilvánította ki a Jaszak –, s
mindegyikük, képessége szerint, a nagy kánt szolgálja.” Ezt a
formulát a többi birodalom, így a kínai is átvette. „Az öregek
és a szegények oltalom alá esnek” – rendelkezett a Jaszak. S
Dzsingisz kán birodalma valóban egyfajta jóléti állam volt.
Bölcsebb lévén a többi despotánál, a vallásszabadságot is
lehetővé tette. „Azt imádjátok, akit akartok – mondták a
leigázottaknak –, de az imáitokban a nagy kánért is
könyörögnötök kell.”
1227-ben Dzsingisz meghalt. Úgy repült fel a mennybe,
akár a sólyom, mely törzsének tamgája volt, hitték sokan.
Birodalma azonban nem ingott meg. A kánokat évszázadokon
át közvetlen leszármazottai közül, a vezető klánból
választották.
A birodalmat, melyet Dzsingisz fiaira és unokáira hagyott,
végakarata szerint négy részre osztották. A keleti világban az
égtájakat színekkel jelölték: az észak fekete volt, a dél vörös,
a kelet kék, a nyugat pedig fehér. A középpont pedig, a
fejedelmi középpont aranyszínű volt.
Ezért hívták Dzsingisz rokonait Arany Ágnak.
Dzsingisz kiadta fiainak a parancsot: terjeszkedni.
Végakaratában pedig nem aranyat vagy ezüstöt hagyott a
fiaira, hanem hadseregeket.
Batu kán, a fiatalabb vezér, Dzsingisz unokája vezette azt
a hatalmas sereget, mely 1237-ben lerohanta a nyugati
világot. Jobbkeze a nagy mongol tábornok, Szubudaj volt. A
nagy kán törzsi tanácsa úgy döntött, hogy – bár a sereg a
birodalom nyugati részéhez tartozott – más területekről is
nagy létszámú különítményeket kap kiegészítésként. A sereg
hozzávetőlegesen százötvenezer emberből állt: a sereg magját
mongolok alkották, a többiek főként a meghódított közép-
ázsiai területekről származó törökök voltak.
A történelemírók gyakran utalnak erre a hadseregre –
illetve a hatalmas nyugati birodalomra, melyet irányított –
Arany Hordaként. Valójában ez a név egy századokkal később
írt szöveg félreértéséből származik. A hatalmas nyugati
mongol birodalmát nem nevezték aranynak, hiszen – nyugati
lévén – fehér színű volt. A hatalmas fehér területeken
állomásozó hadsereget pedig, mely Rusz leigázására indult,
úgy nevezték: a Nagy Horda.
A mongolok kitűnő ismeretekkel rendelkeztek. Már
Dzsingisz idejében küldtek expedíciókat a déli sztyeppén át a
Don folyó mögé, az oroszokat azonban nem érdekelte, kik ezek
a katonák. Az oroszok még jóformán semmit sem tudtak
létezésükről, mikor a hatalmas birodalom vezetői
előkészítették tervüket. „Nem lesz hosszú hadjárat” – mondta
Mengu a feleségének.
Valójában a mongol haditanács, mely azt gondolta, hogy a
teljes kínai birodalom leigázása (északtól délig) mintegy
hatvan évbe telhet, úgy becsülte, hogy Rusz meghódítása
három év alatt sikerülhet.
Ahhoz, hogy megértsük az orosz állam alakját és természetét,
elég, ha legnagyobb folyóikkal tisztában vagyunk. Ezek elég
egyszerű mintát alkotnak: hozzávetőlegesen egy nagy R betűt
rajzolnak ki.
Elsőként, a kezdeteknél indul a nagy észak-déli irányú
vízhálózat, mely az északi területekről a Balti-tenger mellett
lefelé, a széles Dnyeper folyóig vezet, majd a kellemes
erdőségeken és a veszélyes déli sztyeppén át végül a meleg
Fekete-tengerbe ömlik. Ez az R betű függőleges szára,
melynek északi végén Novgorod, közepén Szmolenszk,
közvetlenül a déli sztyeppe felett pedig Kijev fekszik.
Az R farkincája, mely a középpontból délkeleti irányba
nyúlik, áthalad a sztyeppén, majd lefelé fordul a Fekete-
tenger keleti partvidékéig, Tmutarakany településéig: ez a
nagy Don folyó.
Az R hasát két folyó adja: felső része a roppant Volga,
mely hatalmas kanyarral kezdi el útját a sötét északkeleti
erdőségeken keresztül, majd újra délre fordul; az R hasának
alsó részét a lassú Oka folyó adja, mely a központból indulva
északra fordul, s itt találkozik a Volgával. Találkozási pontjuk
után, körülbelül a hurok felétől a Volga újra kelet felé
haladva folytatja útját a végtelen eurázsiai fennsíkon.
Ezen a hatalmas hurkon belül – az erdők és mocsarak
világában, ahol az egyszerű volgaí finn törzsek éltek már
időtlen-idők óta – fokozatosan kiépültek a városok: a középső
részen Szuzdal; északabbra Rosztov, a hurok külső felén, az
Oka mellett Rjazany, felette pedig Murám.
Négy fő folyó: Dnyeper, Volga, Oka és Don. A fagyos
északtól a meleg Fekete-tengerig körülbelül ezerötszáz
kilométer. Nyugattól keletig a hurok közel hétszáz kilométer
széles. Ez volt tehát Rusz folyóinak R betűje, a Rusz állam
alakja.
A Vlagyimir Monomakh kijevi uralkodását követő
évszázadban azonban hatalmas változások történtek Rusz
államában. Az állam vezetői egyre nagyobb érdeklődést
tanúsítottak az orosz R hurkán belül fekvő területek iránt. Új
városok születtek, mint Jaroszlav és Tver. Maga Monomakh
is alapított egy várost Szuzdáliában, melyet magáról nevezett
el: Vlagyimirnek. Eközben délen nemcsak a pusztáról induló
kun rablóhadjáratok folytatódtak, hanem – a zavaros nyugati
kereszteshadjáratok miatt a végromlás szélére került
Konstantinápolynak köszönhetően – a fekete-tengeri
kereskedelem is meggyengült, így Kijev hatalmas városa
lassan hanyatlásnak indult.
Ezen fejlemények hatására Rusz államának súlypontja
eltolódott északkeletre, a hurokba. Monomakh büszke
leszármazottai előnyben részesítették az erdős területeket,
ahová a kun lovasok nem tudtak behatolni. A királyi ház
legidősebb tagját most Vlagyimir nagyfejedelemnek hívták; az
arany Kijev pedig – akár egy híres szépasszony, aki öregszik,
azonban még mindig elragadó – egyszerű vagyontárgy lett,
mellyel a gazdag és hatalmas hercegek szerettek páváskodni.
Vlagyimir nagyfejedelem valóban óriási hatalommal bírt.
Ellenőrzése alatt tartotta Novgorodot, a város kereskedelmét,
melyet a német Hanza-városokkal, illetve még távolabbi
helyekkel folytatott. A város fogadta a hatalmas karavánokat,
melyek a sztyeppén és az erdőkön át érkeztek a volgai
bolgároktól vagy keletről.
Ráadásul, hogy új, északi fővárosuk vallási jelentőségét
növeljék, Görögországból elhozták az Istenanya szent ikonját,
és felállították Vlagyimir új katedrálisában. Soha egyetlen
más tárgyat nem illetett ekkora hódolat, mint a Vlagyimiri
Istenanyát.
Volt azonban Rusz államának egy központi gyengesége: a
megosztottság. Igaz, hogy a testvérekre szálló örökösödési
rendszert továbbra is alkalmazták a nagyhercegi cím
esetében, egyes városok azonban fokozatosan a számtalan
királyi ház valamelyik csoportjának hatalmi bázisává
alakultak. Végtelen viták folytak. Vlagyimir egyetlen vezetője
sem kényszerítette őket egységbe.
A Rusz állam megosztott volt. A mongolok pedig nagyon
jól tudták ezt.
1239
Janka hajnalban ébredt. Az ég világosodni kezdett.
Gyorsan kicsúszott a meleg kemencesutból, s az ajtóhoz
sietett. Hallotta szülei és a bátyja szuszogását. Senki sem
moccant.
Felhúzta bundáját és vastag nemezcsizmáit, elhúzta az
ajtó reteszét és kilépett a ropogós hóra.
A kinti félhomályban szürkének látszott a falu. Pár
méterre jobbra egy sötét foltot látott. Megvizsgálta. Csak egy
kutya teteme volt, amely kővé fagyott a hideg, tiszta
éjszakában. Nem fújt a szél, csak a kéménytelen kunyhókból
kiszivárgó kellemes fafüst-szagot lehetett érezni. Egy
teremtett lélek sem látta, mikor sétára indult.
Jankának nem volt különösebb oka arra, hogy aznap
hajnalban az erdőbe menjen; kivéve, hogy álmatlan éjszakája
után örült, hogy egy időre kiléphet a faluból a hideg, nyílt
terekre. A fák között futó ösvényen indult el.
Hétéves, csendes, nyugodt kislány volt, kék szemét barna
pettyek színezték, haja szalmasárga volt. Ruszka falvának
gyermekei közül ő volt az egyik legszerencsésebb: az
édesanyja családjának ugyanis az a Scsek nevű paraszt volt
az őse, aki a mézelő erdő őre volt még Iván bojár és
Monomakh nagyfejedelem idejében. Halála előtt Scsek szert
tett számos saját méhkasra, s most, emberöltők múltán a
hagyományos kelengye (sótartó és vajköpülő) mellé, mely
minden menyasszonnyal járt, Janka anyja csinos hozományt
is kapott, melybe jó pár méhkas is tartozott. Vidám, eleven
eszű asszony volt, sűrű, sötét haja és szegletes testfelépítése
hasonlított leginkább ősére; imádott énekelni. Igaz, Janka
időnként érzett némi feszültséget a szülei között. Sőt,
hallotta, hogy anyja gúnyos lenézéssel beszél az apjához.
Családi életük azonban nagyobbrészt boldognak tűnt.
Pirkadt. A nap sugarai egyetlen, kicsi fehér felhőre estek,
mely így felragyogott. Janka elkalandozott. Egy róka halvány
földes szagát érezte meg, az állat most szaladhatott át az
ösvényen. Ahogy körülnézett, meg is látta, ahogy tőle
harminclépésnyire a fák közül kémleli őt.
– Jó reggelt, róka – mondta csendesen.
A róka úgy surrant át a havon, akár egy árnyék, mely
lábnyomokat hagy.
Ideje volt visszafordulni. Mégsem tette. Mintha valami a
sztyeppe felé hívogatta volna. Még megnézem a sztyeppe fölé
emelkedő napot – gondolta –, mielőtt visszamennék a faluba.
Ruszka települése mostanában meglehetősen elszigeteltté
vált. Az erőd még megvolt, ám nagyon kis létszámú
legénységgel, hiszen mostanában még herceg sem volt
Perejaszlavban. A bojár családja már régóta elidegenedett a
falutól. Ivanuska unokája – szintén Iván – kun lányt vett
feleségül, Milej nevű fiát pedig, aki különös, szőke, kék szemű
fickó volt kiugró pofacsontú, törökös arccal, nem érdekelte
Ruszka. A falusiak úgy hívták: „a Török”; jóllehet az orosz
hercegek között, kiknek egy része már hétnyolcadrészt kun
volt, nem számított különösen törökös arcúnak. Ettől
eltekintve a bojár családnak nagy birtokai voltak
északkeleten, az Oka folyó mögött. A bojár Murom városában
élt. Időről időre eljött a tiszttartója, s ellenőrizte a falut,
valamint elvitte a mézből származó hasznot. A család
továbbra is fenntartotta a kis templomot, időnként azonban
csak egy ősöreg, félig vak papra maradt, aki rendben tartotta.
Janka eddigi rövid élete alatt Ruszka a kellemes
ernyedtség helye volt, ahol betakarították a termést és a
mézet, meglopták a távollévő bojárt, s a hosszú nyári hónapok
alatt gyakran ücsörögtek, nyári esténként pedig gyakran
énekeltek is a déli sztyeppe határában.
Csak hát ott volt a láthatáron túli fenyegetés.
Janka nem tudta, mihez kezdjen ezzel. Az előző évben
hatalmas rablósereg tört be északról, a sztyeppéről. A kunok,
vagy bárkik is voltak, borzalmas pusztítást okoztak. Ősszel
pedig nem jelent meg a bojár tiszttartója. Ki tudja, mit jelent
ez? „Azért ne aggódj – mondta neki az apja –, mellettem
biztonságban leszel.”
 Mikor kiért az erdőszélre, a nap épp beragyogta a
horizontot. Keleten a fehér hó a végtelenbe látszott nyúlni,
amint a nap valami láthatatlan lejtőn felemelkedett a távoli
pusztán. A hatalmas, arany napkorong ragyogó fényében úgy
emelkedett a keleti kék égre, akár egy császár.
A levegő teljesen tiszta és csendes volt. Körülbelül másfél
kilométerre apró bucka látszott, ahol az ősi kurgán feküdt.
Messze délen szürkés felhők hosszú sora húzódott a láthatár
szélén, szélük aranyos fénnyel ragyogott.
Janka kilépett a fák közül és kisétált a síkságra. Egyszer
csak úgy érezte, a hatalmas, üres csend teljesen beburkolja.
Mélyet szippantott a fagyos levegőből és elmosolyodott. Most
már készen állt a hazaindulásra.
Amint visszafordulni készült, éles szeme felfedezett egy
apró pontot a horizont szélén. Kezével beárnyékolta a szemét,
úgy meredt arra a pontra, de még abban sem volt biztos, hogy
tényleg lát-e valamit. Lehet, hogy mozog? Végül úgy döntött,
hogy nem. Milyen furcsa, gondolta, miközben erősen figyelt.
Biztos egy fa lehet, melynek megnyúlt az árnyéka a
napfelkelte alatt.
Megfordult és elindult hazafelé, míg a nap, a kék ég ura
birtokba vette a reggelt.

Mengu figyelte őt.

Az első fénysugarakkal lovagolt ki a táborból, s a felkelő
nap sugarainál messze ellátott a pusztában. A nyílt sztyeppén
tizenöt kilométerre is tisztán látta a fák vonalát, s látta az
apró alakot is, aki a fák közül bukkant elő.
Janka is remekül látott, de a sztyeppe emberének szeme
sokkal élesebb volt.
A kora reggeli fénynél, mielőtt még por vagy pára
szállhatna fel a földről, a sivatagi vagy pusztai emberek húsz
kilométerről is felismerik egy ember alakját. Hat kilométerről
egy pusztai harcos még a szikla mögé bújó ember karját is
észrevehette.
 Mengu, akár egy sólyom, úgy figyelte a lányt, ahogy
kikószált a sztyeppére, majd visszafordult.
Aztán elmosolyodott. Milyen egyszerű volt. Az északi
városok – Rjazany, Murom és Vlagyimir – tehetetlenül
elbuktak előttük. A nagyfejedelem és serege elpusztult. Csak
azt sajnálták, hogy a nedves tavaszi időjárás visszafordulásra
kényszerítette őket, mielőtt még elérték volna Novgorodot;
igaz, ezzel a hatalmas kereskedővárossal később is
foglalkozhatnak. Ezek a szerencsétlen orosz városok! Magas
falaik ellenére semmi esélyük sem volt. Hadmérnökeik, akik
Kína elképesztő erődítményeinek ostromához szoktak, ezeket
a nyugati helyeket igen satnyának látták.
Most, télen újra megérkeztek, hogy szétzúzzák a déli
részeket is. S ebben, mint sok másban is, megmutatkozott a
bölcsességük.
Helytelen az az általánosan elterjedt vélemény, hogy
Oroszországot megvédi a tél. A tél rendkívül jó alkalom
Oroszország lerohanására. Tavasszal és ősszel a mocsaras
vidék járhatatlan. Nyáron hatalmas folyókon kell átkelni.
Télen azonban a folyókra szilárd jégréteg kerül, és ha valaki
felkészül a hidegre, illetve tudja, hogy kell mozogni a hóban,
az könnyedén haladhat. A mongolok számára nem volt idegen
a zord téli időjárás. Szerették.
Mengu továbbra is azt a távoli erdősávot nézte
gondolataiba merülve, ahol a lány eltűnt. A hadjárat
rendkívül kielégítően alakult eddig; emberei jól teljesítettek;
semmi oka nem volt a panaszra. Csak egyetlen probléma volt:
nem tudta magára felhívni a tábornok figyelmét.
A húga mindent megtett érte Batu kánnál, üzenete pedig
épp olyan sivár volt, mint amilyen egyszerű. Amint a nagy
ember a bátyjáról és reményeiről hallott, csupán ennyit
mondott: „Jó. Hadd tűnjön ki saját maga.”

Az ébredése utáni pillanatban Janka arca elfehéredett a

rettegéstől.
Mindenütt ott voltak. Ő pedig elhagyatott volt.
 Az ablaknál állt, görcsösen remegve. Érezte a lovak izzadó
horpaszának szagát, szinte meg is érinthette volna őket,
ahogy a vastag bundákba burkolózó, hátukon hatalmas íjat
hordó lovasaik elhaladtak a kunyhó mellett, hozzásúrlódtak a
kunyhók ereszéhez. Néhányan lángoló fáklyákat vittek.
Hol voltak a többiek?
Még fel sem ébredt egészen, amint körülnézett. A kunyhó
üres volt. Beletelt néhány pillanatba, míg össze tudta szedni a
gondolatait.
Emlékezett rá, hogy kora délelőtt az apja felszerszámozta
az öreg kancát, s a befagyott folyó jegén szánnal lement a
következő faluba. A hajnali tiszta ég elborult. A délen
gyülekező felhők lassan elindultak, s mire az apja elment, a
faluban a fény szinte barnának látszott. Semmi nem történt.
Unalmas és elég nyomasztó volt minden. Anyja úgy döntött,
hogy elmegy az erődhöz, Janka azonban inkább maradt és
elaludt.
Nem hallotta a kiáltásokat.
Most pedig erre ébredt. Ahogy felébredt, egy rémálomban
találta magát. A fagyos havat taposó lovak patáinak hangja
hátborzongatóan visszhangzott a szobában.
Janka ugyan nem tudta, de a falusiak csupán egy perce
menekültek el. Minden olyan gyorsan történt. A hatalmas
mező szélén váratlanul feltűnt egy lovas. Aztán három. Majd,
mikor az emberek kiáltozni kezdtek, még száz. Olyan volt,
mintha hirtelen az összes fa íjat és lándzsát hordozó lovassá
változott volna.
A mongol hadsereg csendben surrant át az erdőn, öt
hatalmas csapatban haladtak előre, körülbelül négy kilométer
széles vonalban. Ruszka falva a vonal középpontjában feküdt.
A lovasok úgy özönlöttek elő, akár egy sötét áradat a fehér
havon.
A falusiak úgy meglepődtek, hogy nem maradt idejük
másra, csak menekülni. Három ember még bedörömbölt
Jankáék ajtaján, mielőtt elrohantak volna, de azt gondolták, a
kunyhó biztosan üres. Az emberek menedéket keresve
rohantak át a folyó jegén, akár az űzött vadak. Voltak, akik
az erődbe futottak, néhányan a templom szentélyében bújtak
el, mások inkább a fák között próbáltak elrejtőzni.

A faluban felhangzó első kiáltásra Janka anyja kinézett az

erőd kapuján. Először a lélegzete is elakadt. Aztán a szíve
vadul kalapálni kezdett.
Látta, ahogy az emberek kiözönlöttek a faluból – kicsi,
szánalmas, sötét batyuk rohantak felé a szürkésfehér jégen.
Hol lehet Janka?
Egy pillanat múlva látta, amit egyetlen menekülő falusi
sem láthatott – ahogy a mongol vonal teljes terjedelmében
kibontakozott a folyó partján.
Újra a menekülő falusiakat kémlelte – hol van Janka?
Híre, hamva sem volt.
Akkor futásnak eredt lefelé a lejtőn a folyó és a mongol
lovasok irányába, akik máris elérték a túlsó partot. Nem is
tudta, hogy a falusiak ostoba módon becsukták mögötte az
erőd kapuját.

Mengu alig hitte el, hogy ekkora szerencséje van, mikor a

kapu becsukódásakor látta a tábornokot melléje lovagolni.
Zömök, goromba ember volt, csak pár szót vetett oda neki.
– Vegyétek be azt az erődöt!
Itt volt az alkalom, hogy bizonyítson. Egy pillanatra
átvillant az agyán a húga képe. Nagyon jól tudta, hogy a nagy
kán világában semmi, még a legkisebb esemény sem történik
véletlenül, így most agya lázasan dolgozott.
Szinte annyi időre se állt meg, hogy a parancsot
nyugtázza, máris megfordította a lovát, majd két kurta
vezényszóval a közelében lévő lovasszázadokat két vonalba
rendezte. Ezek rögtön széthúzódtak jobbra és balra szarv
alakban, majd átvágtattak a jégen, hogy bekerítsék a
templomot és az erődöt.
Magához intett egy tizedest:
 – Hozzatok egy ostromgépet! Katapultot. – A lovas
visszavágtatott a fagyott folyón.
Az ostromgépeket néhány száz méterrel feljebb hozták át,
ahol ritkásabb volt az erdő.
A mongolok ostroma nagyon hasonlított a nagy kán
vadászatára. Egy szakasz folyamatosan körözött az
erődítmény körül, elvágva minden menekülési útvonalat.
Néha, ha az ostromlott nagyváros nagyon megátalkodott volt,
a mongolok cölöpfalat építettek köré, mintha azt mondanák:
„Azt gondoljátok, a falaitok megvédenék benneteket.
Nézzétek: csapdába estetek a mi falainkon belül.” Aztán
kényelmesen lerombolták az erőd védelmi rendszerét, vagy
feltöltötték a sáncárkot, és hidakat építettek a falakon át.
Soha nem adták fel az ostromot. A körülkerített erőd
pusztulásra ítéltetett.
Mengu a nyomorúságos faerődöt nézte. Micsoda ostobaság
volt, hogy becsukták a kaput. A sereg soha nem fárasztotta
volna magát azzal, hogy felégesse az erődöt, ha egyszerűen
nyitva hagyják az ajtót.
De milyen jól jön ez most. Milyen könnyű lesz így
megmutatni a bátorságát.
Gyorsan el kell intézni a dolgot, ez a lényeg. A tábornok
nem szeretné, ha a csapatainak itt kéne vesztegelniük.
– Igyekezz! – üvöltötte a tizedese után, aki máris
hallótávolságon kívül volt. Türelmetlenül ráncolta a
homlokát.

Janka nem tudta, mitévő legyen.

A lovasok elhagyták a falut. Valahol elöl elordítottak egy
parancsot, mire a lovasok szélsebesen a folyóhoz nyargaltak.
Hirtelen minden elcsendesült.
Talán a családja is kint van valahol. Talán holtan
fekszenek. Vagy nélküle menekülnek, s ő egyedül maradt. Mit
tegyen? Rettegett a lovasoktól, de sokkal eró'sebb volt a
félelme, hogy egyedül marad.
Kilépett a kunyhóból.
 A lovasok máris leértek a folyóhoz. Ahogy kiért a faluból,
látta a lovasok két sorát, ahogy átügetnek a folyó jegén, hogy
bekerítsék az erődöt. Tőle balra, a régi temetőn túl körülbelül
háromszáz fős gyalogság állt. A férfiak páncél helyett kemény
bőrruhát hordtak, soraik közül hosszú, sötét lándzsák
meredtek az égnek. Jobb oldalon tucatnyi lovas várakozott
szenvtelenül a partoldalban, közvetlenül előtte pedig, ajég
szélén magányos lovas állt, aki szemmel láthatólag a
parancsokat adta. Senki sem vette észre a lányt.
Aztán észrevett két alakot, kiknek láttán kis híján
felkiáltott az örömtől.

Először Kij, a bátyja pillantotta meg.

A kilencéves fiú épp akkor tért vissza apjával a szomszéd
faluba tett útjukról, s már közeledtek a befagyott folyó utolsó
kanyarulatához, mely után a falujuk következett, mikor Kij
váratlanul meghallotta az apja kiáltását:
– Hogy az ördög vinné el! Odanézz, kun rablók!
Jobbra nézett. Három lovas ügetett nyugodtan a part
menti fák közt. Aztán tízet látott. Majd ötvenet. Apja
megrántotta a gyeplőt, a szán elkanyarodott.
– Mi van mögöttünk?
Kij hátranézett:
– Sokan vannak. Elvágják az utunkat. – Apja átkozódott.
– Mi lesz anyával és Jankával – sírta el magát a kisfiú.
Apja nem válaszolt, de a gyeplővel vadul csépelte az öreg
kanca hátát. A ló megrándult, dühösen rázta a fejét, s ők
tovább száguldottak a kanyar felé.
– Adja Isten, hogy ne legyenek előttünk – motyogta a
paraszt.
A kis szán sebesen suhant a jégen. Apa és fia
visszafojtották a lélegzetüket. Hatalmas rablóhorda lehet. Kij
halkan imádkozni kezdett. Istennek hála, a kanyarulat egy
pillanatig tisztának tűnt, ahogy befordultak… aztán
belerohantak a mongol seregbe.
 A lovasok sora közvetlenül előttük ügetett át a jégen, hogy
körülvegyék az erődöt. Kij nem látta az anyját, amint
azonban az apja a szánkót a fák irányába, jobbra fordította,
felkiáltott:
– Nézd! Ott van Janka! A parton. Meglátott minket!
Meglepődött, mikor az apja csak annyit dörmögött:
– Az ördög vigye el. Még mindnyájunkat megölnek
miattad.
Aztán látta, ahogy Janka elkezd a mongolok felé rohanni.
Janka ugyanis nemcsak őket látta, hanem az édesanyját
is, ahogy a lovasok két hulláma között átrohan a jégen.
Kiáltásra nyitotta a száját, azonban – akár egy álomban – egy
halk suttogáson kívül, melyet senki sem hallott meg, egy
hang sem hagyta el a torkát. Megpróbált előre lépni. Semmi
sem történt. Aztán az anyja észrevette őt.
A kislányt hirtelen elöntötte a megkönnyebbülés hulláma.
Biztonságban volt. Pillanatnyi gondolkodás nélkül lerohant a
partról a folyó jegére, egyenesen az anyja felé szaladt, még a
mongolról is megfeledkezve, aki éppen a köztük lévő úton állt
a lovával.

Mengu csodálkozott. Mit csinál ez a parasztasszony?

Gondterhelten figyelte az ostromgépet. Még néhány
pillanat, és a helyére kerül. Végigpillantott a csapatain. Az
erőd körül csaknem teljesen bezárult a gyűrű. Ez az ő napja
lehet. Gondosan kerülte, hogy a tábornokra pillantson.
– Egy órán belül ellenőrzésem alá kerül az egész hely –
mormogta.
Az arcán ugyan nem látszott semmi, ám belül égett az
izgalomtól. Olyan volt az egész, akár a királyi vadászat nagy
gyűrűje. Ma pedig az övé ez a gyűrű. Mindössze egy óra
leforgása alatt tábornok lehet belőle. Most megmutatom
nekik, gondolta lelkesen.
De ki az a parasztasszony, aki feléje rohan?
Hirtelen eszébe jutott egy történet, melyet néhány
hónapja hallott. Egy parasztasszony – egész biztos olyan,
mint ez itt – váratlanul odarohant egy fiatal kapitányhoz,
mikor a mongolok felégették Rjazanyt. Előhúzott egy kést, és
ledöfte vele a lovast. „Figyeljetek oda az asszonyaikra” –
figyelmeztette a fickó, aki a történetet mesélte. Ingerülten
ráncolta a homlokát. Ki ez a nő, hogy a császári vadászatot
megzavarja? Nem hagyja, hogy egy orosz parasztasszony
veszélyeztesse a karrierjét.
Az asszony most megtorpant futás közben, majd
egyenesen felé indult.
Térdének legkisebb nyomására a lova ügetésbe kezdett.
Előhúzta a kardját és egyetlen íves vágással lecsapott a nő
mellkasára. Az összegörnyedt, majd a jégre csúszott. A
mongol visszafordult, hogy megnézze az ostromgépet.
– Anya!
Egy sikoly. Karddal a kezében visszafordult, hogy
szembenézzen az újabb veszéllyel. Mielőtt még tudatosult
volna benne, mit tesz, görbe kardja már magasra emelkedett,
arca megfeszült, ajka vicsorogott.
Egy sápadt kislány térdelt rettegve a jégen az asszony
mellett. A hatalmas vágásból lüktetett a vér. Az asszony
szeme nyitva volt; a gyermekét nézte és próbált valamit
mondani neki.
Egy pillanatra a férfi is elfelejtett mindent. Csak az anya
és gyermeke arcát látta.
– Janka!
Ezúttal egy kisfiú kiáltott, aki tőle mintegy kétszáz
méterre ült apjával egy szánon. Eddig nem vette észre őket,
mivel lovasai – akik ekkorra már átkeltek a folyón –
eltakarták előle a szánt.
– Janka!
A paraszt ott állt a szánnál, és fogalma sem volt, mit
tegyen a több száz íjásszal szemben, akik egy pillantás alatt
megölhetik.
Az asszony tekintete üvegessé vált. Vége volt.
A fagyott jég felropogott lova patái alatt, ahogy a mongol
lenyúlt a kislányért, majd egyik karjával felnyalábolta.
Jégszilánkok spricceltek szét körülötte, ahogy lovával a
szánhoz vágtatott, s egy nemtörődöm mozdulattal a földre
dobta a gyereket. Megvetően lenézett az apára és a fiára,
majd intett nekik, hogy tűnjenek el.
A következő másodpercben szánjuk már a fák között
száguldott.
A mongoloknál nem volt szokás, hogy a meghódított
területek parasztjait legyilkolják. A paraszt szántja fel a
földet, fizeti az adót, és biztosítja az újoncellátást. A mongolok
csakis azokat ölték meg, akik elég ostobák voltak ahhoz, hogy
szembeszálljanak velük.
Minden osztag a helyén volt. A katapult felért, kezelője
csak a parancsát várta. Kiverte fejéből az ostoba incidenst.
Titokban szégyenkezett, amiért asszonyt gyilkolt. Ami a
kislányt illeti… Semmit nem árult el az arca.
Egy kurta biccentéssel jelzett a katapult kezelőjének, hogy
kezdhetik.

Ruszka lakosai soha nem láttak még ehhez hasonló

katapultot. Szerkezete elég egyszerű volt – a hajítókar egyik
végén hatalmas ellensúly nyomatéka röpítette el a kar másik
végére helyezett követ, vagy bármi mást. Ereje azonban
valóban rendkívüli volt. Kína mérnökei ugyanis olyan
szerkezetet építettek, mely akkora szikladarabokat lőtt ki,
hogy azokat négy erős férfi tudta csak beemelni a kosárba,
ahonnét a lövedék majdnem négyszáz méter hatótávolságig
repült pusztító erővel és pontossággal.
Az első kő pozdorjává törte a kapu feletti mellvédet. A
második magát a kaput zúzta szét.
Mengu parancsára a mongolok beözönlöttek az erődbe.
Gyorsan, mégis tervszerűen mozogtak. Minden ajtót
berúgtak, minden repedést átvizsgáltak. Lándzsát és kardot
használtak. Minden élőlényt, férfit, asszonyt, gyereket
gyorsan és hatékonyan lemészároltak. Olyan gyors és alapos
munkát végeztek, hogy – a mindent elborító rettegés néhány
pillanatát nem számítva – áldozataik többsége alig
szenvedett.
Az erődben szerény mennyiségű friss élelmiszerkészletet
és tíz tonna lisztet találtak, melyet a faluból elhozott
kordákon szállítottak el. A holttesteket ott hagyták, ahol épp
hevertek, majd tüzet vetettek az épületekre és az erőd
fapalánkjára.
A hatalmas máglya gyorsan terebélyesedett. Hamarosan
az egész erőd lángokban állt, aztán ezeken a falakon túl újabb
üvöltő lángfalak szöktek fel, melyek füstöt és szikrázó
parazsat okádtak az égre. Ahogy a mongolok lenéztek, úgy
tűnt, mintha az egész vidék reszketne a kis erőd
pusztulásának üvöltésétől, ropogásától és nyüszítésétől.
Mengu egyik tizedeséhez fordult.
– Húsz íjászt, gyújtónyilakkal – parancsolta. – A templom
köré.
Néhány pillanat múltán a bőrvértes, hatalmas, görbe íjat
hordó mongolok parancsra készen sorakoztak a templom
mindegyik falánál. Mengu biccentésére hosszú, súlyos,
végükön hatalmas, szurokba mártott rongydarabbal
beburkolt nyílvesszőket húztak elő, és meggyújtották őket.
– Tűz! – A nyílvesszők elröppentek, betörték a templom
szűk ablakait. Hamarosan füst csapott ki rajtuk, aztán
lángok.
Mengu, arra számítva, hogy a benti emberek kitörnek az
ajtón, még több íjászt csoportosított a bejárathoz. A belül
tomboló tűz ereje, úgy tűnt, szinte megremegteti a kaput, az
azonban mégis zárva maradt.
Kis idő múltán az apró kupola beszakadt, és a födémet
áttörve az épületbe zuhant. Odabenn már senki nem
maradhatott életben, gondolta. Olyan lehet, mint egy izzó
kemence. Már a téglák is kezdtek megolvadni. Ledőlt az egyik
fal. Aztán a másik. Jó. Amennyiben a tábornok a gyerek miatt
azt gondolná róla, hogy lágyszívű, hát most megmutatja, hogy
tud kíméletlen is lenni.
 Aznap este az a néhány falusi, aki kimerészkedett a fák
közül, az erőd és a szép kis templom helyén csak
megfeketedett romokat talált, melyek körül madarak
csapkodtak.

A tábornok jelentése, melyet aznap este a hatalmas Batu kán

előtt elmondott, józan és megfontolt volt.
– Elvesztette az összpontosítását egy felé rohanó nő miatt.
Már előbb látnia kellett volna, s szólni az embereinek, hogy
vágják le, vagy vigyék el. Nem ezt tette. Megvárta, amíg a nő
odaér hozzá, aztán megölte. Nem a feladatával foglalkozott.
– Aztán?
– Ott volt egy kislány. Felvette, aztán ledobta.
– Elpocsékolt idő. Mi volt még?
– Bevette az erődöt. Felégette.
– Nagyon jó. Még valami?
– Felégetett egy templomot.
– Az erődben?
– Nem. Kívül.
– Védték?
– Nem.
– Ez rossz. A nagy kán minden vallást tiszteletben tart.
– Nem hinném, hogy megfontolt ember – foglalta össze a
tábornok.
Aznap éjszaka Batu kán meggondolta magát, és nem
aludt Mengu húgánál.

Ugyanazon az éjszakán, amint az apja és az öccse által a

méhes erdőben rögtönzött menedéken álomba ringatta magát,
Janka csakis egyetlen dologra emlékezett a mongolból, aki
megölte az anyját: forradás húzódik az arca egyik oldalán, és
hiányzik egy füle.
Soha nem felejti el: soha.
1246
A tutaj lágyan siklott a kora reggeli ködben. Egészen az
utóbbi hónapig csakis éjszaka utaztak, hogy leplezzék a
menekülésüket, apránként araszoltak a folyással felfelé.
Minden falvat felderítettek őrjáratokat keresve. Egyszer,
egy holdfényes éjszakán majdnem belefutottak egy a folyó
partján táborozó szakaszba.
Augusztus volt. A folyó kanyarulatait követve mindig
északi irányba tartottak, s már vagy hétszáz kilométert
maguk mögött hagytak. Mindez három hónapjukba került.
Az elmúlt hónapban elhagyták a folyórendszert, s egyik
szárazföldről a másikra jutottak. Hajójuk, mellyel ilyen
hosszú utat tettek meg – hatalmas, egyetlen fából faragott
csónak – túlságosan nehéz volt ahhoz, hogy cipeljék. Ezért
elhagyták, s amint újabb folyóhoz értek, tutajt építettek, mely
jelenlegi céljaiknak megfelelt – hiszen az árral kellett
sodródniuk. Kedélyük is kezdett megenyhülni. Most már
nappal is utazhattak. Most is elővigyázatosak maradtak
azonban.
Janka, apja és társaik ugyanis nagyon veszélyes dolgot
műveltek: megpróbáltak elszökni a tatárok elől.

Tatárok. Az oroszok még most sem értették igazán annak a

birodalomnak a természetét, melynek épp most váltak
részévé. Az oroszok nem fogták fel a távoli, keleti hazában élő
mongol elit abszolút fontosságát, s összekeverték őket azokkal
a törökökkel, akik a parancsnokságuk alatt harcoltak, így a
Hordának török nevet adtak, mely azóta is meghonosodott a
történelemben: tatárok.
A mongol haditanács becslése tökéletesen helytállónak
bizonyult. Oroszország három éven belül elesett. A nagy
hadsereg áthaladt Ruszka falván, elözönlötték, és végleg
elpusztították Perejaszlavot; tizenkét hónapon belül elesett
Csernyigov, és az arany Kijev kísértetváros lett.
Az ősi Rusz állam megszűnt.
 A mongol sereg az egyszerűség kedvéért két részre oszlott.
A déli területek – Kijev környéke és a déli sztyeppék –
közvetlen mongol irányítás alá kerültek. Észak – az orosz R
betű nagy hasa, valamint a mögötte fekvő hatalmas
erdőségek – névlegesen az orosz uralkodóház irányítása alatt
maradtak, azzal a kikötéssel, hogy a hercegek ezentúl csak a
nagy kán képviselőiként uralkodnak. Azért maradtak a
helyükön, hogy az emberek ne lázongjanak, illetve hogy
behajtsák a nagy kánnak járó hűbért. Ez volt az összes
szerepük.
Néhány kortárs krónika – és sok orosz is – szerette volna
azt a látszatot kelteni, mintha a tatárok csak egy újabb – igaz
nagyon tekintélyes – sztyeppei rablóbandát jelentenének,
amelyet a nagyfejedelemnek – pillanatnyilag – le kellett
fizetnie.
A valóság teljesen más volt. A nagyfejedelmet keletre
rendelték, néha egészen Mongóliáig, hogy átvegye a szolgálati
jelvényét, a jarlikot. Csakis a nagy kán kívánságára
uralkodott. „Emlékezz rá, most hozzánk tartozol” – mondták
minden hercegnek. Nem tűrtek semmiféle engedetlenséget.
Mikor egy vakmerő délnyugati herceg megtagadta, hogy fejet
hajtson a nagy kán bálványa előtt, a helyszínen kivégezték. A
törvényeket azonnal és maradéktalanul végrehajtották.
Valójában Rusz hercegei csakis egyetlen okból maradhattak
életben: a mongolokat nem érdekelte az északi erdőkben rejlő
vagyon – mely valóban elenyésző volt Ázsia gazdag
karavánjaihoz és városaihoz képest s azt gondolták, hogy a
nagyherceg alá eső területek nem érik meg a közvetlen
irányítás költségeit.
Ha a mongolok nem állnak meg, hogy új nagy kánt
válasszanak keleten, valószínűleg egész Európa elesett volna.
Az új nagy kán azonban úgy döntött, hogy inkább
megszilárdítja új nyugati birodalmát – új fővárost épít a
Volgánál: Sarajt. Hadseregparancsnokainak pedig
megparancsolta: „Várjatok!”
 A mongolok kiváló helyzetfelismerő képessége ez esetben
is megmutatkozott. Volt ugyanis még egy fontos tény, melyet
gyorsan felismertek.
Oroszország ortodox volt, a nyugati világ katolikus.
Ha visszatekintünk Monomakh idejére, Róma és Bizánc
között csupán apró liturgikus eltérések jelentették a
hasadást. Azóta a szakadék szélesedett. Belekeveredett
ugyanis az autoritás kérdése. Készen állt-e a konstantinápolyi
pátriárka – vagy az őt követő keleti pátriárkák –, hogy
behódoljanak a római pápa előtt? Megfelelő érdeklődést
mutatott-e a keleti – ortodox – egyház a pápa keresztes
hadjáratai iránt? Az érzelmek hullámai magasra csaptak.
Mikor az oroszok kétségbeesetten könyörögtek nyugati
keresztény testvéreikhez a pogány mongolokkal szembeni
segítségért, közömbösségbe ütköztek. A nyugat valójában
elégedetten figyelte, ahogy az ortodoxok megfizetnek
hibáikért. S ami még rosszabb, nemcsak a katolikus svédek
lendültek ellenük támadásba északon, hanem két keresztes
lovagrend is, a teuton és a livón rend – melyek főhadiszállása
fent, a Balti-tenger mentén feküdt –, pápai jóváhagyással
indult el kifosztani Novgorod földjét. „Hagyjuk, hogy a
pogányok összezúzzák őket – mondta a katolikus nyugat –, mi
majd bekapjuk a falatokat.” Így aztán az oroszok sokkal
szilárdabban állították, mint eddig bármikor: „Soha ne bízz a
nyugatban.” A mongol vezetők pedig ügyesen számítottak:
„Először vegyük be Oroszországot. A nyugat várhat.
Oroszország már Ázsiához tartozik.”

Janka apja nem volt csúnya ember.

Az átlagosnál kicsit magasabb termetű, szőke férfi volt,
igaz, szakálla gyér, s feje búbját már csak néhány hajszál
fedte. Átlagos vonásai voltak, bár arcának felső része elég
csontosnak tűnt. Világoskék szeme általában kedvesnek
látszott, azonban néha úgy nézett az emberre, mintha valamit
latolgatna magában. Teljesen meghatározhatatlan módon, de
elég jóképű volt. Előfordult, hogy túl sokat ivott.
 Ha a lánya neveletlenül viselkedett, időnként megverte;
ez mindig esténként fordult elő, ilyenkor könyörtelen és
ijesztő lett. Mégis sokkal kevésbé volt szigorú, mint a falubeli
többi apa, s ezt a lánya is tudta.
Az apa maga úgy vélte, hogy kisgyermekkorában kevesebb
figyelmet szentelt a lányának, mint fiának, Kijnek. A tatárok
betörésekor bekövetkezett szörnyűség óta mindez gyökeresen
megváltozott; most pedig, ahogy folytatták utazásukat, rájött,
hogy az útra főként a lánya kedvéért vállalkozott.
Úgy érezte, Janka belehalt volna, ha nem indulnak el.
A rettenetes pusztítás után először különös csend borult a
falura. Megjött Perejaszlav és Kijev elestének a híre, aztán
semmi. Az északi bojárról egyetlen szó sem. Talán meghalt.
Közben a porig rombolt faluban elérkezett a vetés és a
betakarítás ideje. Janka apja összeállt egy tömzsi, sötét hajú
nővel, bár nem vette feleségül; az asszony hímezni tanította
Jankát. Kijből ügyes kezű fafaragó vált. És az előző évben
rájuk zúdult a szerencsétlenség.
Egy őszi napon kis létszámú tatár csapat ügetett be a
faluba, a terület újonnan kinevezett irányítója, a baszkak
vezetésével. Az összes falusit felsorakoztatták és
megszámlálták – ilyesmiről eddig nem is hallottak. „Ez a
népszámlálás – mondta a hivatalnok. – A baszkak minden főt
megszámlál.” – Aztán az embereket tízes csoportokba
osztották. „Minden tízes csoport egy adózó egység, mely teljes
mértékben felel azért, hogy a létszám maradéktalanul
megmaradjon – mondta a parasztoknak. – Senki sem
távozhat.” Az egyik parasztot, aki ostoba módon vitatkozni
próbált, azonnal megkorbácsolták. Azt is felfedezték, hogy a
falu újfajta jelentőségre tett szert.
A nagy kán birodalmának minden egyes részét a
birodalmi postaszolgálat, a jam kötötte össze. A hálózatot
futárok, valamint egyes kiválasztott kereskedők
használhatták. Az állomások harminc kilométerenként
sorakoztak, itt kancákat és birkákat tartottak, hogy mindig
legyen kumisz, illetve friss hús. Jelentős mennyiségű tartalék
lovat is tartottak. Ha a kán futárt küldött, az illető csengővel
a nyakában lovagolt, hogy közeledését már messziről jelezze
az állomásnak, ahol már felszerszámozott, pihent lóval
várták, így pillanatnyi megszakítás nélkül folytathatta útját.
A baszkak úgy döntött, hogy a lerombolt erőd kiválóan
megfelel a jam számára. Onnan a falut is szemmel lehet
tartani. „Vagyis – suttogta az egyik falusi – mindannyian
rabszolgák leszünk.”
A hivatalnok utolsó intézkedése összetörte Jankát.
Váratlanul a falu vezetőjéhez fordult és megkérdezte: „Ki a
legjobb fafaragótok?” Majd maga elé hívta azt az öt embert,
akit felsoroltak neki. Kij, a legfiatalabb, tizenöt éves volt. „A
fiút visszük” – vetette oda a mongol. A nagy kán ugyanis
kézműveseket rendelt. Jóval később, este, mikor a kis csapat
visszaindult a sztyeppére, Janka hosszan nézte a távolodó
alakokat, ahogy egyre inkább apró árnyékoknak látszottak
csupán, melyeket bármelyik pillanatban elnyelhet a vöröslő
pusztaság.
Ezután az élet apa és lánya számára egyaránt
nyomorúságossá vált. Asszonya otthagyta a férfit. Sokszor
leitta magát, hogy keserűségét felejtse, ilyenkor ostoba módon
rémítgette a lányt. Közben Janka állapota különös módon
romlani kezdett. A tél folyamán egyre csak fogyott, keveset
evett, alig beszélt. Tavasszal, mikor a javulás semmi jelét
nem mutatta, apja bevallotta:
– Nem tudom, mit tegyek.
A szomszéd faluban élő család avatta be őket menekülési
tervükbe.
– Északra megyünk – mondták. – Északon, közvetlenül a
Volga után ott a végtelen tajga, ahol az emberek szabadon,
urak nélkül élnek – magyarázták. – Oda menekülünk.
Ott feküdtek az úgynevezett Fekete Földek. Ezek
gyakorlatilag hercegi földek voltak, melyekért a telepesek
minimális bérleti díjat fizettek; ám észak és kelet felé
továbbhaladva egyre több határvidéki telepes jött rá, hogy
nincs, aki uralkodjék felettük. Ez a fajta szabadság izgalmas
volt, még akkor is, ha esetleg nehéz élet járt vele.
– Gyertek velünk – javasolták. A családfő fiatal korában
egyszer már megfordult északon. – Ismerem az utat –
jelentette ki.
– És ha elkapnak minket?
A férfi vállat vont.
– Én vállalom a veszélyt – mondta.

A nagy hajóút, melyre vállalkoztak, igen egyszerű volt.

Lassan felhajóztak a nagy orosz R betűn. Először a
Dnyeperen; majd átvágtak kelet felé, míg rövid szárazföldi
utazást követően vízre szálltak a lassú folyású Oka folyón. Az
Oka pedig már a Nagyfejedelem földjéhez tartozott, mellyel a
tatár járőrök nem foglalkoztak.
Milyen kellemes volt végül az Oka folyón siklani!
Rengeteg volt a hal. A nagy kaland során Janka
megfeledkezett bánatáról, s újra enni kezdett. Egyik nap még
tokhalat is fogtak. Ahogy észak és kelet felé haladtak, látták,
ahogy a növényzet fokozatosan változik. Egyre kevesebb lett a
lombhullató fa, s egyre több az erdei, illetve vörösfenyő.
Vezetőjük egy másik fontos jellegzetességre is felhívta a
figyelmüket.
– Most érünk be a régi finn törzsek országába –
magyarázta. – Itt éltek régen a mordvinok. A földrajzi nevek
is mind finnek. Példa rá maga az Oka folyó is. Rjazany és
Murom városa úgyszintén.
Egy napon pedig, mikor elhaladtak egy kisebb folyó
mellett, mely balról torkollt az Okába, barátjuk megjegyezte:
– Ennek a folyónak is primitív finn neve van. Úgy hívják,
Moszkva.
– Van még valami arrafelé? – kérdezte Janka apja.
– Egy kisváros, azt is Moszkvának hívják. Semmi több.
Janka apja alaposan átgondolta, mit tegyenek. Vonzotta a
távoli, szabad földek gondolata, melyről a többiek beszéltek.
Ugyanakkor körültekintő is volt. Egy telepes élete rendkívül
nehéz lehet. Elég sok pénzt hozott magával, melyet gondosan
elrejtett. Bárhol új életet kezdhetne. Lehet azonban, hogy egy
földesúrból, akinek bérlőre van szüksége, még többet is
kiszedhetnék, gondolta.
Egyszerű terv formálódott benne. Mikor Muromba érünk –
határozta el –, megkeresem Milej bojárt. Ő talán segít
nekünk. Ha mégsem segít, vagy ha meghalt, akkor talán majd
megpróbálkozunk az északi vidékkel.
Így történt, hogy azon az augusztuson Janka és az apja
végighajóztak az Okán.

Milej bojár megtermett ember volt, öttagú családdal. Nagyon

büszke volt fizikai erejére. Ugyanakkor ravasz is volt.
Nyolc évvel ezelőtt, mikor híre jött a folyón, hogy Rjazanyt
megtámadták a mongolok, nem várta meg, míg behívják a
seregbe.
– Vlagyimir nagyfejedelem, ha csatára készül, majd
berendel minket a seregébe – jegyezte meg éles elméjűen –,
viszont semmit sem tesz értünk, ha ezek a rablók idejönnek
Muromba.
Ez tökéletesen pontos jellemzése volt annak, hogyan
viszonyult a nagyfejedelem Murom kisvárosához.
Murom hercegsége az orosz R hurkának keleti csücskén
feküdt. Tőle nyugatra, a nagy hurok többi része – köztük a
kiterjedt Szuzdália – Vlagyimir nagyfejedelem irányítása
alatt állt.
Egykoron Murom fontos város volt, nagyobb, mint
Rjazany. A múlt században azonban Rjazany meggazdagodott
és Szuzdália erősebb lett; Murom hercegei pedig ma már
kérdés nélkül engedelmeskednek a nagyfejedelem
akaratának. Természetesen Milej, a bojár is így tett – azokat
az eseteket kivéve, amikor a hercegi rendelkezés nem volt
megfelelő számára. Ezért tehát, midőn az újabb fenyegetéssel
szembesült, Milej egész családjával egyetemben diszkréten
visszavonult, hogy meglátogassa egyik legeldugottabb és
legtávolabbi birtokát, ahol nagyon bölcsen ott is maradt egy
évig.
A kérdéses birtok valóban igen elszigetelt helyen feküdt.
Az orosz R hurkát átvágja, s vízszintesen két részre osztja
egy kelet felé tartó szép folyócska, a Kljazma. Az említett
folyó felett, a hurok középpontjától kissé keletre alapította
meg Monomakh Vlagyimir jelenlegi fővárosát. A többi szép
város, mint Szuzdal, Rosztov vagy Tver, mind a hurok északi
felében feküdtek. A déli félhurokban azonban – amíg az Oka
mellett lévő városokig, Rjazanyig és Muromig el nem érünk,
néhány falutól, erdőtől vagy mocsártól eltekintve alig volt
valami. Itt, a déli hurokban, a Kljazma és az Oka folyók közt
volt Milej bojárnak egy birtoka. Innen egy kis folyócska futott
északra a Kljazmáig, nem messze Vlagyimirtól. Néhány
kilométerrel arrébb egy másik folyón is vízre lehetett szállni,
mely délre tartott, végül pedig a lassú sodrású Okába
torkollott.
Milej bojár nagyapja, aki a birtokot kapta, úgy döntött,
nem tetszik neki a barbár finn név; így aztán a kis vízfolyást,
illetve a mellette fekvő falut egyaránt átnevezte. A szívének
oly kedves déli birtoka után a folyót Rusznak, a települést
Ruszkának nevezte el.
Számos név vándorolt át ily módon délről északra.
Nem volt rossz hely, s az a tél, melyet ott töltött, arról
győzte meg Milejt, hogy birtokában sokkal több lehetőség
rejlik, mint amennyit feltételezett volna.
– Valójában – mondta a feleségének – abból, amit
Ruszkában felfedeztem, még nagyon sok hasznunk
származhat. Semmi másra nincs szükségünk, csak még több
emberre. – Ruszka földesurának azonban állandó gondot
okozott, miképpen találjon elegendő parasztot.
A következő tavaszon visszatért Muromba, ahol a
városfalon kívül épült házát porig égve találta, pénze azonban
biztonságban volt a mélyen a padló alá ásott rejtekhelyen.
Amíg itt időzött, rengeteg dolga akadt, hiszen a mongol
invázió után bőven volt mit helyreállítani. Ruszka kicsiny
falvának képe mégis gyakran felmerült benne.
– Utána kell járnunk, amint egy kis időnk lesz – szokta
mondogatni.
Így aztán 1246 nyarán nagyon meglepődött és megörült,
mikor elébe toppant két paraszt déli birtokáról.
A mongol betörés óta még nehezebben talált parasztot a
földjére. Ez idáig csupán három mordvin családot tudott
Ruszka telepesei közé csábítani.
– Ráadásul ketten közülük állandóan részegek – jelentette
gyászosan az intézője.
Most, ahogy Janka felnézett a szőke szakállú, magas,
erőteljes férfira, széles, törökös arcán semmi mást nem látott,
csak kedvességet. Kemény, kék szeme felragyogott.
– De még mennyire, hogy van hely számotokra – közölte
velük. – Az északi Ruszka.
– Nincs pénzem – hazudta az apja.
A bojár ránézett, és egy pillanatra sem vezette félre a
hazugság.
– Elég nagy haszon nekem, ha földet adok neked, amit te
majd megművelsz ahhoz, hogy semmit se kérjek cserébe –
válaszolta. – Építhetsz magadnak házat – a falusiak segíteni
fognak. A tiszttartóm elvisz oda, s ellát mindennel, amire
szükséged lesz. Idővel majd visszafizeted nekem.
Aztán az utazásukról kérdezte őket, s mikor megtudta,
hogy egy másik családdal együtt jöttek, ahol két erős fiú van,
azonnal felajánlotta nekik is ugyanazokat a feltételeket.
Ők azonban visszautasították.
– Igazán méltányos ajánlat – mondták Janka apjának. –
Mi azonban nem szeretnénk földesurat. Gyertek ti is velünk!
– biztatták.
– Nem – rázta meg a fejét a lány apja. – Inkább
maradunk. Nektek viszont sok szerencsét kívánok.
Másnap az utazók továbbindultak.
 – Isten tudja, mihez kezdenek ott fent, a Volga mentén –
dörmögte az apja. – Mi nagyobb biztonságban leszünk a
faluban. – Aztán elfordult.

Ruszka.
Az északi Ruszka nagyon sokban különbözött a déli
falutól, ahonnét eljöttek.
Az egyetlen hasonlóság az volt köztük, hogy – akár a
legtöbb orosz falu – ez is folyóparton feküdt: ez volt minden.
A településnek kiválasztott helyen a folyó nagy S kanyart
írt le. A nyugati part mintegy tizenöt méterrel magasabb volt,
mint a keleti, így a kanyar nyugati oldalán magasodó partfal
alatt a keleti oldalon nagy, védett terület alakult ki. Ezt a
területet használták kaszálónak.
Valaha volt már egy település ezen a kaszálón; idővel
azonban átköltöztek a nagyobb biztonságot nyújtó magas
partra, ahol jelenleg tucatnyi fakunyhó állt, fapalánkkal
körülvéve. A nyugati oldal szinte teljesen sík volt. Csupán
néhány zöldségültetvény árválkodott a kerítés mentén, illetve
két szegényes szántóföld tűnt át a ritkás fasoron keresztül.
Nem volt templom.
Az északi Ruszka.
A legközelebbi falu öt kilométerre feküdt délkeletre. Ez is
a kis Ruszka folyó partján feküdt. Közvetlenül a falu mögött
alacsony, erdős domb húzódott. A domb alatt, a folyó felé
azonban mocsaras volt a föld, s az elsőként érkező szláv
telepesek Iszapos Vidéknek nevezték el – ez a név a
későbbiekben is rajta maradt. Az Iszapos Vidék után még tíz
kilométert kellett haladni, hogy valamilyen falura bukkanjon
az ember.
Jankának első pillantásra úgy tűnt, az erdő kizárólag
erdei fenyőfákból áll. A fák közé tett sétáján kiderült, hogy
korántsem ez a helyzet. Valójában rengeteg fafajta élt itt:
vörösfenyő, nyír, hárs, tölgy, cirbolyafenyő… és még sok más
faj. Ahogy visszafelé hajóztak az Okán, Rjazany környékén
még almás-, sőt cseresznyéskerteket is látott. Itt azonban
semmi ilyesmit. A zöldségeskertek sem voltak túlságosan
lenyűgözők. Úgy nézte, főként borsó és uborka terem itt.
Valami mást is megfigyelt azonban: az összes ház aprócska
volt.
A házak fából készültek – nagy, masszív rönkökből,
melyek az alaptól a tetőig értek: nem volt agyagfal, sem
zsúptető, melyet délről ismert.
Ám mindenekfelett az emberek voltak igazán mások.
– Olyan csendesek – suttogta az apja fülébe, mikor az első
reggelen átsétáltak a falun. – Azt gondolnád, hogy
megfagytak.
Sokféle ember élt a faluban. Mielőtt a bojáré lett volna a
birtok, az őslakosok főként szlávok voltak. „Pogány állatok”:
Janka sokszor hallotta így emlegetni ezeket a vjatics
törzseket, melyek a legfejletlenebb szláv népcsoportok közé
tartoztak. Jelenleg hat vjatics család élt a faluban. Rajtuk
kívül három család érkezett ide délről, még nemzedékekkel
ezelőtt, végezetül pedig a bojár hozott ide három, kiugró, finn
pofa-csontú, mandulavágású szemű mordvin családot.
Janka szemében azonban, bármilyen különbözőek is
voltak, a falusiak egyetlen lényegi vonásukban teljesen
egyformának tűntek. Azok a szlávok, akiket a déli falujában
megismert beszédes, okoskodó és jókedvtől duzzadó emberek
voltak, míg az északiak csendesek, zárkózottak, látszólag
lassúak. Délen az emberek kiültek a napra beszélgetni. Itt
némán visszahúzódtak kunyhóik melegébe.
Mégsem voltak barátságtalanok. Délben az intéző
parancsára fél tucat baltás ember jelent meg.
– Építünk neked egy kunyhót – mondták, majd
megmutattak neki egy házhelyet a falu déli végén.
Utána munkához láttak.
Janka róluk alkotott véleménye megváltozott.
Soha nem látott még ehhez hasonlót. Hatalmas rönkök
bukkantak fel látszólag a semmiből. A farönköket apró, de
izmos lovacskák húzták. Az alapozáshoz nagy
tölgygerendákat használtak, ezekre lágyabb, könnyebben
megmunkálható fenyőfa került.
A kunyhó alaprajza sokban hasonlított a déli épületekére:
a központi bejárati folyosó egyik oldalán nagy tárolóhelyet
hagytak a felszerelésnek és az árunak, a másik oldalon pedig
szoba volt. A folyosó és a szoba között a fal nagy részét az
agyagból tapasztott kályha foglalta el.
Kizárólag fejszékkel dolgoztak – zömök, széles pengéjű
szerszámokkal, melyeknek elég rövid, egyenes nyelük volt, s a
vágóélük tovább folytatódott a fejsze foka felé –, finnek,
szlávok egyaránt ügyesen. Minden rönköt csapokkal
illesztettek szépen a szomszédjához, így – bár a rönkök réseit
betömték mohával – olyan szorosan illeszkedtek, hogy a
tömítés szinte feleslegessé vált.
Az egész épületben egyetlen szeg sem volt.
Jankát nemcsak a munkájuk szépsége, de sebessége is
lenyűgözte. Délen hozzászokott a szorgalmas emberekhez, ám
az é0,szakiak néma, bősz iramában volt valami heroikus.
Szürkületig dolgoztak. Az asszonyok fáklyákat hoztak, s a tűz
fényénél jobban láttak. Mire éjszaka abbahagyták a munkát,
a kemence és a tetőszerkezet kivételével az egész ház
elkészült.
Aznap éjszaka a tiszttartó és a felesége adott szállást
nekik. Másnap délre elkészült a kunyhó.
– Tessék – mondták a férfiak. – Kész a házatok. Meleget
ad, és harminchárom évig kitart.
Ez volt az északi kunyhó, az izba. Hatalmas kályhája és
gondosan szigetelt fala a leghidegebb télben is olyan meleget
adott lakóinak, akár egy kemence. Neve is erre utalt: az izba
ugyanis „meleg szobát” jelentett.
Miután köszönetet mondott szomszédainak, a tiszttartó
elvezette őket, hogy megmutassa nekik a számukra
kiválasztott földdarabot.
Ahogy sétáltak és beszélgettek, Janka elmesélte az
intézőnek, mennyire lenyűgözte őt az emberek munkája.
 – Ilyen emberekkel nincs semmi, amit ne tudnánk mi,
oroszok megcsinálni – merengett, s máris városokat látott az
erdőben.
A tiszttartó alacsony, agyafúrt ember volt. Felnevetett.
– Ez itt észak – mondta. – Itt fent bármit meg tudunk
csinálni… egy rövid ideig. – A lány zavart arcára nézett, s
elmosolyodott. Aztán egy széles mozdulattal a körülöttük lévő
erdőre mutatott.
– Most északon vagy – magyarázta. – Itt fent pedig
minden olyan, mint ez: természetesen megteszünk mindent,
ami tőlünk telik, bármit is csinálunk azonban, az erdő az
eszünkbe idézi, hogy a vidék, a tél, maga Isten mindig erősebb
lesz, mint amilyenek mi lehetünk. A túl sok erőfeszítés
hiábavaló. Így aztán nem dolgozunk túl keményen, hacsak
nincs határozott okunk a sietségre.
A lány felnevetett, azt gondolva, a tiszttartó viccel, az
azonban csak megismételte:
– Majd meglátod.
A folyó két partján fekvő birtok, ahogy a gazdatiszt
elmagyarázta, közepes méretű – körülbelül négyszáz
deszjatin, vagyis négyszáz hektár. Jelenleg csak egy részét
művelik meg.
Sok földbirtokos inkább teljes egészében a parasztokra
hagyta ezen távoli birtokok irányítását, s csupán kevés bérleti
díjat szedett be, általában terményekből. Nem úgy van az,
mint a régi időkben délen volt szokás, mondta, hogy a
földesurak maguk vezették birtokaikat, majd a terményeket
piacra vitték.
– Itt fent a dolgok egyszerűbbek, majd meglátjátok –
folytatta.
Milej bojárnak azonban megvolt a pénzügyi lehetősége,
hogy rabszolgákat vásároljon, illetve hogy munkásokat
fogadjon fel.
– Azt tervezi, hogy több embert hoz ide, s felfuttatja a
helyet – mondta az intéző, – Néhány birtokán pedig ő maga
dolgozik. így aztán, bármilyen kicsi is most ez a hely,
hamarosan meglátjátok a változásokat.
Egy dolog zavarta csak Jankát.
– Mi keresztények vagyunk – mondta a férfinak. – Ezek
az emberek mindnyájan pogányok?
A kerítésen kívül észrevett néhány különös, púpos
sírkövet, s ezek nem tűntek kereszténynek.
– A déli szlávok keresztények – válaszolta a tiszttartó. – A
mordvinok – nevetett –, ők mordvinok. A vjaticsok pedig, akik
szlávok, szintén pogányok. Az ő sírdombjaikat láttad a
kerítésen kívül.
– Lesz itt valaha templom?
– A bojár tervezi, hogy épít egyet.
– Hamarosan?
– Talán.
Miután visszaértek a kunyhóhoz, apja és a gazdatiszt
elmentek, hogy megnézzék a földet, melyet megkapnak.
A számukra kiparcellázott föld átlagos, harminc csetnyi –
körülbelül tizennégy hektárnyi – parasztgazdaság volt. A
falutól nyugatra fekvő, gyenge minőségű erdei föld, melyet
még meg is kellett tisztítani. Viszont csak kevés bérleti díjat
kellett fizetni érte, az első évben pedig semmit sem. A
gazdatiszt megelőlegezett egy kisebb összeget, melynek
fejében valamilyen könnyű munkát kellett elvégezni a bojár
számára. így kezdte hát Janka apja a pályafutását új
otthonában.

Janka számára ez a felfedezések időszaka lett. A nyár ebben

az évben hosszan benyúlt az őszbe – ezt az oroszok
vénasszonyok nyarának nevezték.
Bebarangolta a vidéket, néha egyedül, néha az intéző
feleségével. Az asszony alacsony, elég hűvös természetű nő
volt, mégis mindent részletesen megmutatott az új lánynak,
mivel biztos akart lenni abban, hogy hasznos lesz a birtok
számára.
 Az erdők errefelé gazdagabbak voltak, mint ahogy azt
Janka elképzelte. Az idősebb asszony megmutatta neki, hol
szedhet gyógynövényeket – orbáncfüvet, kakastaréjt, lándzsás
útifüvet – és hol találhat gyógyító hatású páfrányokat.
Elsétáltak délre, a folyó fölötti kis fenyőerdőbe, ahol a tőzeges
talajon bokrokban nőtt a fekete és a vörös áfonya. Séta közben
az intéző felesége időnként rámutatott egy-egy fára:
– Nézd csak, ezen mókusok laknak. – Azzal azokra az apró
nyomokra mutatott, melyeket a mókusok körme vájt a fába,
ahogy fel-le közlekedtek a törzsön, miközben a mély odút
magvakkal töltötték meg a télre.
– Vannak speciális fakampóink, melyeket lábra lehet
szíjazni – magyarázta. – Ezekkel bármelyik fára
felmászhatsz, és ellophatod a mókusoktól a diót, vagy a
méhektől a mézet. Akár Misa, a medve – nevetett szárazon.
Az egyik hely, melyet Janka különösen szeretett, a falutól
majdnem egy kilométerre, délre feküdt. A magas part a víztől
majdnem tíz méterre kezdődött itt, így a part mentén kis
tisztás jött létre, ahonnét kis ösvény vezetett a partra. A part
felett pedig körülbelül hat méter magasból kis forrás
bugyogott elő, tiszta vize még nyár derekán is csodálatosan
hűvös volt. A forrás vize három kis vízeséssé vált szét, melyek
szürke köveken táncoltak le a mocsaras partra, majd a
páfrányok között megbúvó apró medencékbe futottak.
– Egy vízesés a szerelemnek, egy az egészségnek, egy a
jólétnek – mondta a gazdatiszt felesége Jankának.
– Melyik melyiké?
– Senki sem tudja – jött a csodálatosan orosz válasz, majd
visszafordultak a falu felé.
Mikor elváltak, az idősebb nő mondott neki egy jó
tanácsot, amely a házépítésre emlékeztette a lányt.
– Az idei nyár szokatlanul hosszú. Ne várd, hogy újra
ilyen legyen. Nálunk rövidek a nyarak, ezért amíg tart,
keményen dolgozunk, keményebben, mint a déliek.
– És utána?
Az asszony vállat vont. Semmi.
A Janka életében bekövetkezett másik változás az volt, hogy
nő lett.
A testi változással egy ideje már tisztában volt; utazások
során azonban olyan izgató és határozatlan vágyakat ismert
meg, melyek egyes napokon újfajta magabiztossággal
töltötték el, máskor azonban megmagyarázhatatlanul
zavarba hozták és elbizonytalanították. Csodálatos, halvány
arcbőre volt, rózsás orcákkal, s hosszú, gesztenyebarna haja,
melyre igen büszke volt.
Egyes napokon bőre zsíros lett, pattanások jelentek meg
rajta; úgy érezte, orcái égnek; esetleg a haját érezte
ragacsosnak és ocsmánynak. Ilyenkor lefelé görbülő ajkai
szoros vonallá préselődött, arca komor kifejezést öltött, s
addig maradt házon kívül, ameddig csak tudott.
A testével már sokkal elégedettebb volt. Azon a nyáron
kikerekedett, s bár karcsú maradt, csípői lágyan domborodtak
– ez valamikor, valakinek – egy férfinak – majd nagyon
tetszhet, gondolta.
A tél közeledtével büszke lett rá, hogy otthont teremt az
apjának.
Amíg apja a falusiakkal dolgozott, vagy taligát épített
maguknak, ő szorgosan szőtt, feltöltötte az éléskamrát, halat
füstölt, s minden ügyességét latba vetette, hogy az apja
esténként hazatérve mosolyogva mondja:
– Milyen szép fészket építesz, kismadaram.
Úgy tűnt, az apja is jobb lelkiállapotban van. Az új élet és
a kemény munka kihívást jelentett számára. Újfajta
keménység és erő érződött rajta, s ez örömmel töltötte el a
lányát. Ahogy belépett, arca sötéten ragyogott az alkonyati
nap haldokló sugarainak fényében, lánya pedig azt gondolta:
Ez az apám. Olyan férfi, akire büszke lehetek.
Nem is érdekelte egyetlen más falubéli férfi sem.
Megvolt rá az oka; ez akkor kezdődött, amikor az intéző
körülvezette őket a vidéken.
 Még csak a délután közepén tartottak, mikor az apja
beviharzott az ajtón, nekidőlt a meleg kályhának és kifakadt:
– Láttad már a földjeiket? – S folytatta, mielőtt lánya
válaszolhatott volna. – Letarolják és felégetik. Ez az egész,
letarolják és felégetik. Mordvinok! Pogányok! Még egy rendes
ekéjük sincs!
– Nincs eke?
Csak egy undorodó horkantás volt a válasz.
– Ezen a földön nem is nagyon lesz rá szükség. Gyere,
megmutatom.
A probléma, melyet apja felfedezett, az egyik legnagyobb
sorscsapásnak bizonyult Oroszország további történelme
során.
Az északi földek ugyanis rendkívül gyengék voltak.
A nagy orosz síkságon kétféle talajtípus van: kimosott és
nem kimosott talaj. A kimosott talajban lévő víz nem tud elég
gyorsan elpárologni, a gazdag ásványi sókat lemossa az
alsóbb talajrétegekbe, így savas, silány felső talajréteg
képződik, melynek nagyon alacsony a mezőgazdasági értéke.
Az ilyen kimosott talajt nevezték Oroszországban podzolnak,
mely szó szerint „hamuföldet” jelent.
Nem kimosott talaj ott található, ahol jó a párolgás. A
gazdag ásványi sók a talajban maradnak, a föld kémhatása
általában semleges. Ezeken a helyeken jó a mezőgazdaság. A
nem kimosott talajtípusok közül pedig a déli fekete föld, a
csernozjom a legjobb.
E két véglet között van azonban egy harmadik típus –
egyfajta átmenet. Ez a szürke föld – gyakorlatilag kimosott
podzol –, amely mezőgazdasági szempontból közepesnek
tekinthető.
Durva általánosítással azt mondhatjuk, hogy a jó fekete
föld délen, a sztyeppéken, a szürke talaj pedig Oroszország
közepén, Kijevtől az Oka folyóig húzódott. A nagy orosz R
betű hurkában azonban – s innen északra a tundra tőzeges,
vizenyős talajáig – a föld silány minőségű, a terméshozam
pedig alacsony volt. A hideg időjárással párosuló gyenge talaj
volt az oka, hogy északon gyengélkedett a mezőgazdaság.
Ezeken a földeken nem volt szükség azokra a súlyos
acélekékre, melyeket délen évszázadok óta használtak a
gazdag, zsíros, fekete föld művelésére. Az északi földművesek
szakái – könnyű, vasalt élű faekét használtak, amely a
sovány, terméketlen termőtalajnak csupán a tetejét kaparta
fel.
Ez a törékeny kis eke, valamint a félig meddő talaj
váltotta ki Janka apjának undorát. Még ennél is jobban
megvetette azonban azt a módszert, ahogyan a parasztok a
birtokaikat vezették.
Ahelyett ugyanis, hogy két-három nagy termőföldön
alkalmazták volna a vetésforgót, a falusiak az ősi perzseléses
technikát használták: egy helyen kivágták az erdőt, felégették
a hulladék fát, majd néhány évig művelték a megszenesedett
földet, aztán továbbhaladtak, a régi területet pedig hagyták
visszavadulni. Ez volt az ősi, önellátó gazdálkodás.
– Pogányok – ismételte meg undorodva az apja. Új
jövevényként azonban nem sok mindent tehetett ez ügyben.
Ez a primitív szemlélet megerősítette Jankának a
falusiakról kialakult véleményét, illetve közönyösségét.
A tiszttartó, a bojár szolgája jogilag rabszolga volt. A
vjatics családok faragatlanságuk mellett ráadásul a
legszegényebb földművesek közé tartoztak – részes bérlők
voltak, akik nem rögzített bérleti díjat fizettek a bojárnak,
hanem a termés egyharmadát szolgáltatták be. A mordvinok
bérmunkások voltak, akik a falutól nem messze fekvő
birtokon dolgoztak, melyet a bojár saját maga vezetett; s
Jankának úgy tűnt, hogy már a délről érkezett szláv családok
is átvették az elmaradott északkeleti módszereket, s
igénytelen birtokaikon elégedetten használták a
felperzseléses művelést.
Valahogy úgy adódott, hogy a szlávok között nem akadt
egyetlen nőtlen fiatalember sem. A korban Jankához
legközelebb álló fiú tizenegy éves volt. Ami pedig a három
mordvin, valamint a két vjatics fiút illeti, bármilyen
kedvesnek is látszottak, nem foglalkozott velük.
Ez a hely primitív, döntötte el. Bárki is lesz a férjem,
biztosan nem innen kerül ki.
Három nap múlva apja újabb felfedezést tett, ami még
inkább felbőszítette.
– Mindezek ellenére még jó föld is van itt – mesélte
csalódottan aznap este a lányának. – Igen: csernozjom. Csak
nem hagyják, hogy azon dolgozzam.
– Hol?
– A falun túl, azon a helyen, amelyet Iszapos Vidéknek
neveznek. Gondoltad volna? Ma jártam ott azokkal az
átkozott mordvinokkal.
A természet ugyanis – illetve, hogy pontosak legyünk, az
utolsó jégkorszak visszahúzódó jégtakarója – a homokos
podzoha helyenként vékony sávokban jó minőségű szürke
talajréteget rakott rá. Vlagyimir felett, Szuzdal felé húzódott
egy nagyobb kiterjedésű terület, melyet ez az úgynevezett
csernozjom fedett. Volt azonban egy másik, kisebb terület is,
Ruszka közelében.
– A bojár megtartja magának azokat a földeket. Nekünk
csak a silányból jut.
Úgy esett, hogy a csernozjom-vidék három részre oszlott.
Egy része – északon – magáé a nagyfejedelemé volt. Az ottani
falut néhány éve elpusztította a pestis, de idővel a
nagyfejedelem biztosan újra használatba veszi. Keleten
feküdt a Fekete Föld, mely névleg Murom hercegéé volt, aki
azonban átengedte a szabad parasztoknak.
A legközelebbi, legkisebb rész pedig Milej bojáré volt.
Mikor a bojár találkozott Jankával és az apjával, egy szót
sem szólt erről. Egy magányos férfi meg egy lány aligha
ideális bérlő a legjobb földjére. Egyelőre tartalékolom őket,
aztán majd meglátjuk, mire jutnak – gondolta nagyon
megfontoltan.
 Időközben elhatározta, hogy a jó minőségű föld egy részét
saját maga számára művelted meg azzal a néhány szolgával,
akiket sikerült megszereznie.
– Talán mi is kapunk valamennyi csernozjomot – vetette
fel Janka.
– Nem. Már megkérdeztem a tiszttartót. A földesúr csak
bérmunkásokat akar, olyanokat, mint a mordvinok. Én nem
süllyedek odáig.
Átölelte és megcsókolta az apját. Érezte ingének halvány
izzadságszagát, s látta a mély ráncokat a nyaka körül. Utálta
ilyen csalódottnak látni.
– El is mehetünk – mondta. – Van pénzünk.
A magukkal hozott pénzt gondosan elásták a padló alá.
– Talán. De nem idén. Túl közel a tél.
Janka, bár elégedetlen volt a falusi élettel, mégis egyfajta
nyugalmat érzett ebben a környezetben.
– Végül is – jegyezte meg egy esős nap az apjának,
miközben lustán nyújtózkodott – lehet, hogy unalmas itt, de
elég messze vagyunk a tatároktól.
Meglepő módon a meleg idő október közepéig kitartott.
Janka kezdte megszokni a falu nyugodt ritmusát. Elment a
többiekkel makkot szedni az erdőbe; s mikor a férfiak egy nap
elejtettek egy jávorantilopot, segített az asszonyoknak a
ragyogó lakoma elkészítésében.

A férfi az ösvényen haladt, nem bánta, hogy a fákról záporozó

víz átáztatja prémgallérját és szabadon folyik le ráncos
tarkóján. Alatta, egy kis szikla aljából szerencsét hozó forrás
bugyogott elő, s szaladt a páfrányok között a folyóba. Nem állt
meg, csak annyi időre, amíg végigpillantott a vízen. Hangosan
átkozódott.
Átkozott lány!
A fiatal, üde teste – milyen illata is van? Rózsa? Erdei
vadszegfű? Dió. Pörkölt dió. Lehetséges, hogy valóban pörkölt
dió illata van?
 Legyen átkozott, hát nem lát engem? Majdnem
fennhangon beszélt. Talán nem tudja, mit csinál, tanakodott,
ám rögtön elvetette ezt a gondolatot. Dehogynem. Nagyon jól
tudja. Nők; tudnak ezek mindent.
Mit jelent ez az egész? Mit akarhatott ezzel? Mégis mit
gondolt az a lány, mit érezhet ő, egyedül a szobában vele,
miközben az eső úgy veri az ereszt, akár egy vízesés. Mit
akarhatott azzal, hogy a fiatal melleit kidomborítva felé
fordult – miközben tudta, hogy nézi őt – és azon az édes
hangján azt mondta: unatkozom.
Incselkedik velem? Megvet?
Megjátssza, mintha nem értené. így védekezik. Ez az ő
fegyvere. Jó volt persze – ó, igen, a lány nagyon jó volt hozzá.
Szerette is. Legalábbis régen. Olyan, mintha az övé is lett
volna, meg nem is; mintha mindent értene, s kész lenne rá,
hogy megnyíljon előtte, aztán mikor ő már közeledett volna, a
lány elfordult tőle.
A lánya, hát persze.
Tényleg erről lenne szó? Ez természetesen elég ok,
elméletben. Tilos. Mindketten tudják.
Ám azok után, amiken együtt keresztülmentek…
Különleges kötelék van köztük, nem igaz? Hát nem az ő
meleg szemében látta megcsillanni azt a szomorú megértést,
annak a pontos megértését, hogy miképp is vannak ők – apa
és lánya – a világban?
Ahogy ébredéskor lebiggyeszti a száját – gondolta a férfi –
kicsit szomorúan, kicsit cinikusan, és mégis – igen – érzékien.
Azok az ajkak, azok a szomorú, akaratos ajkak, melyeken ott
játszik valami árnyalatnyi fintor – olyan fintor, amely soha
nem bontakozik ki, mivel erős szája mindig felülkerekedik
rajta – még meddig tagadja meg, hogy megnyíljon előttem?
Mikor fog mosolyogni, aztán megnyílni – másnak? –
Gondolatai kínszenvedéssé váltak.
Az apja volt. őrjöngve taposta az ösvényt. Hallott más
apákról…
 Egymáson kívül nincs senkijük. Senki ezen az Isten háta
mögötti helyen.
– Az apja leszek. Megbüntetem, ha játszani akar velem –
mormogta.
Annyira elmerült a gondolataiban, hogy nem is figyelte,
merre jár, nem vette észre, milyen messze eltávolodott a
falutól; mígnem felpillantva különös látványban volt része.
Egy medve állta az útját. Nagyon nagy volt. És nagyon
öreg. Nagy kínlódva cammogott az ösvényen tíz méterre
előtte. A medve látta őt, ám úgy tűnt, nem izgatja túlságosan
a látvány. Nagyon mereven mozgott.
Hirtelen ráébredt: a medve meghalni megy. Csak végső
nyughelyet keres magának.
Óvatosan elindult felé.
– Na, Misa – dörmögte –, mit tehetnél értem?
A medve vészjósló pillantást vetett rá, de túlságosan
gyenge volt ahhoz, hogy megrémítse. Milyen öregnek,
szomorúnak és lerongyolódottnak nézett ki az állat. Az eső
egészen eláztatta, bundájára nagy sárdarabok ragadtak, és
nyirkos szaga volt. Ahogy közelebb ért, Janka apja előhúzta
hosszú vadászkését. Remek ötlet jutott az eszébe.
Adhatna Jankának egy bundát télre. Biztos örül majd
neki. Nem minden férfi mondhatja el; „Megöltem neked egy
medvét.”
Ez a fajta vadászat nagy ügyességet igényelt. A medve,
még ha kis híján össze is rogyott, azonnal feléledhetett, s
hatalmas mancsainak egyetlen ütése végezhetett a férfival. Ő
azonban tudta, mit kell tennie.
A medve mögé lopakodott, majd hirtelen az állat széles
hátára vetette magát.
A medve megriadt, kezdett felegyenesedni; ő pedig éles
késével átvágta a torkát.
A medve, a férfival a hátán teljes magasságában
felegyenesedett, s megpróbálta a karmai közé kaparintani,
Janka apja újra a torkába mélyesztette a kését, a légcsövet,
illetve a hatalmas verőereket kereste. Egy pillanat múlva
tudta, sikerrel járt, lecsúszott a sárba, majd elbújt egy fa
mögé.
Hallotta, ahogy a medve hörög. Aztán súlyosan
visszazökkent mellső lábaira. Torkából patakzott a vér. Úgy
tűnt, az állat őt nézi, de nem mozdult. Szánalmasan állt ott,
tudta, hogy vége van, ám valamilyen különös oknál fogva
hiábavaló módon pislogott.
Aztán a bokorba zuhant, s a férfi hallotta, ahogy hörög.
Egy óra múlva már meg is nyúzta.

Jankát nyomasztotta a sáros évszak. Csak rontotta a

helyzetet, mikor úgy döntött, hogy egy esőmentes napon
lesétál az Iszapos Vidéken fekvő közeli faluba.
Micsoda sivár hely volt! A folyóparton fél tucat kunyhó
állt. Ez a hely a Fekete Földön feküdt, s akár az északi
területeken, a parasztok gyakorlatilag itt is szabadok voltak.
Ráadásul a falu közvetlenül a csernozjomon állt.
Mégis lehangoló volt. A folyópart nagyon lapos volt. A
közvetlenül délre fekvő földek vizenyősek és mocsárszagúak.
Mikor pedig Janka a falusi asszonyokkal beszélt, úgy látta,
hogy hatból négyen valamilyen különös betegségben
szenvednek, melytől fejbőrük zsíros tapintásúnak látszott,
hajuk is zsírosan tapadt össze.
Ösztönösen elhúzódott tőlük.
Örült, mikor végre hazaért, fát tett a tűzre, és ahogy a
biztonság kedvéért végighúzta a kezét a haján, érezte, hogy
tiszta és lágy maradt.
Még aznap este megjött az apja egy csodálatos kabáttal,
melyet az egyik mordvin asszony készített annak a medvének
a bőréből, melyet saját kezével ölt meg. Az esetet titokban
tartotta a lánya előtt. Most pedig mosolyogva adta a kezébe.
– Megöltél egy medvét? Miattam? – A lány félig örült, félig
elborzadt. – Meg is ölhetett volna.
A férfi nevetett.
– Ez majd melegen tart téged itt, északon.
 A lány megcsókolta. A férfi mosolygott, de nem szólt
semmit.
Három nap múlva leesett a hó. Nagyon hideg volt; a
kunyhó azonban tökéletesen melegnek bizonyult. Mikor
azonban a tél elzárta a kis falut, Janka már nem tudta
letagadni maga előtt a szomorú tényt: unatkozott.
Nem voltak barátai. A falu olyan csendesnek tűnt
számára, akár egy sírbolt. Nem érintkeztek sokat a
szomszédaikkal, s annak ellenére, hogy csak pár méter
választotta el őket egymástól, napokba is telhetett, míg
teremtett lélekkel szót váltott. Még csak templom sem volt,
amely egybegyűjtötte volna őket.
Hogy elüsse az időt, hatalmas hímzésekbe kezdett. Fehér
háttér elé lángoló vörös, meghökkentő, geometrikus
madarakat varrt, ahogy a falusi asszony tanította neki
gyermekkorában.
Itt, ebben a távoli, északi faluban feltűntek az ősi, keleti
múlt mintái, melyeket ezer éve a sztyeppe iráni lovasai
ismertek.
Eltelt a november. A hímzés haladt, apa és lánya egyedül
éltek.
Janka életében december első felében állt be a változás.
Elég váratlanul történt.
Apja az utóbbi időben nagyon kedves volt vele. Tudta, ha
sokat iszik, a lánya néha fél tőle, ezért ősztől kezdve alig
nyúlt a mézborhoz. Az utóbbi két napban különösen kedves
volt hozzá, barátságos ölelésekkel és gyengéd csókokkal
halmozta el.
Egyik este azonban ivott. Lánya látta, hogy egy kicsit
berúgott, de úgy ítélte, az apja nem ivott annyit, hogy
depresszióba essen. Valójában inkább egy kis örömet érzett,
ahogy látta apja arcán a jókedvű mosolyt. Asztalon fekvő
kezeit nézte. Valamiért feltűnt neki, milyen erős szőrszálak
borítják az alkarját, s ez is gyengédséggel töltötte el.
Aztán valami egészen ostoba dolgot cselekedett.
 A fonalak megfestéséhez melegített vörös festéket a
tűzhelyen: amely kis híján felforrt. Úgy döntött, leveszi a
tűzről, és átviszi a szobán.
Apja már jó néhány perce szótlanul, nyugodtan ült az
asztalnál. Ahogy a festékes edénnyel elhaladt mögötte, Janka
érezte erős hátát, kopasz fejbúbját, anélkül, hogy rápillantott
volna.
Lehet, hogy akkor kalandozott el a figyelme, mikor
rápillantott apja feje búbjára. Váratlanul megbotlott a kis
lóca lábában, amelyen az apja ült. Zuhanni kezdett,
reménytelenül próbált talpon maradni, miközben csodával
határos módon a forró festőknek csupán negyede loccsant az
asztalra.
– Az ördög vigyen el!
Apja a széket felborítva talpra ugrott.
A lány rettegve nézte őt, majd az asztalra folyt festéket.
– A kezed?
– Élve akarsz megfőzni? – Fájdalmában grimaszolva
szorongatta megégett kezét.
A lány visszaejtette az edényt a tűzhelyre.
– Hadd nézzem! Hadd kössem be!
– Figyelmetlen hülye! – üvöltötte. De nem engedte
magához közelebb.
A lánya rettegett, de aggódott is érte.
– Hadd segítsek! Bocsánatot kérek!
A férfi mély levegőt vett, s a fogát csikorgatta. Aztán
megtörtént.
– Na megállj – mondta váratlanul nagyon halkan.
Janka érezte, ahogy gyomrába kúszik a fagyos érzés.
Ismerte ezt a hangsúlyt. Gyermekkorából ismerte, s azt
jelentette.
– Csak várj estig!
Reszketett. Úgy tűnt, hogy az utóbbi hónapokban
kialakult kapcsolatuk egy pillanat alatt elillan. Újra kislány
volt. Kislányként pedig jól tudta, mi következik. Térdei
remegni kezdtek.
 – Máskor odafigyelsz, hova lépsz, ha forró vizet viszel –
mondta fagyosan. Jankát annyira feldúlta, hogy ilyen
fájdalmat okozott az apjának, hogy szinte már örült volna a
büntetésnek. Két éve fordult elő ilyesmi utoljára, mielőtt Kijt
elvitték volna. Különösen megalázó volt, hogy ismét
gyermekként szól hozzá.
– Gyerünk a lócára!
Hasra feküdt a lócán. Hallotta, ahogy a férfi kifűzi az övét.
Érezte, ahogy felhúzza a vászon alsószoknyáját. Egész teste
megmerevedett.
De semmi sem történt.
Szemét behunyva várt. Aztán, nagy meglepetésére érezte,
ahogy apja megérinti. Fülén érezte az apja leheletét.
– Most nem büntetlek meg, kicsi feleségem – mondta
lágyan. – Van azonban valami, amit megtehetsz értem. –
Érezte, ahogy apja keze a hátáról a combjára csúszik. Nem
értette, mi történik. – Maradj csendben – sóhajtotta. – Nem
bántalak.
Rettenetesen zavarba jött. Nem tudta, mit tegyen. Még
most sem értette teljesen, mi történik.
Érezte, ahogy a férfi keze elindul rajta. Hirtelen olyan
meztelennek érezte magát, mint még soha. Szeretett volna
sikítani, elszaladni, azonban valamiféle forró szégyen teljesen
tehetetlenné tette. Hova futhatna? Mit mondhatna a
szomszédoknak?
Abban a rettenetes pillanatban, a férfi, az apja valami
teljesen ismeretlen dolgot akart vele tenni a fullasztóan meleg
szobában. Ekkor rájött, hogy pontosan mit is akar.
Érintése elborzasztotta. Teste mereven ívbe feszült,
miközben hallotta a férfi zihálását.
– Igen, igen, kis feleségem.
Pár pillanat múlva, miután a görcsös fájdalom átrobbant
rajta, hallotta, ahogy a férfi azt nyögdécseli:
– Igen, kismadaram, tudtad. Mindig is tudtad.
 Tényleg tudta volna? Talán egy vékony kis hang azt súgta
benne, hogy tudta, mi fog történni, s valamiképp ő is
bűnrészes ebben?
Sírni szeretett volna, furcsa mód azonban ebben a
pillanatban mégsem tudott. Még csak gyűlölni sem tudta.
Szeretnie kellett.
Rajta kívül senkije sem volt.

Másnap kora reggel kiment a hóba.

Ragyogó fényes nap ígérkezett. Az ég világoskék volt.
Vastag nemezcsizmájára hócipőt húzott, és levánszorgott a
magas folyópartra. A folyó partján csillogott a nap. A túlparti
erdő a felkelő nap aranyos fényében fürdött.
Rongyos alak közeledett felé. Az egyik vjatics férfi volt.
Messze volt még tőle, egy kis szánon farönköket húzott maga
után. Súlyos, szürke szemöldöke alól áthatóan meredtek rá a
sötét szemek. Tudja – gondolta. Lehetetlennek tűnt előtte,
hogy létezik olyan ember a faluban, aki ne tudná, mi történt
tegnap éjjel.
A szakállas alak némán, egyetlen szó nélkül otthagyta őt,
akár egy mogorva, öreg szerzetes.
Alig fuvallatnyi szél fújt, ám az rettentő hideg volt. Nehéz
kabátja melegen tartotta; viszont szokatlan módon tudatában
volt saját testének, melyet a kabát beburkolt – meztelennek
és felsebzettnek érezte.
Megfordult.
Néhány méterrel előtte ezüstnyír állt. Ágai csupaszok,
zúzmarásak voltak; a kora reggeli nap sugarai nyomán
felragyogott a fa ezüstös kérge. A fa kérgén húzódó fekete
árkok a gazdag déli földeket juttatták az eszébe. Úgy nézett
ki, mintha hóból és jégből lennél, pedig belül még meleg vagy.
A nyír nagyon szívós fa. Bárhol, bármilyen körülmények
között megél, olyan fák helyén is, amelyek megégtek vagy
amelyeket kivágtak. Ilyen leszek én is, gondolta. Túl fogom
élni.
 Lassan visszavánszorgott az izbába. Egy kapualjból
öregasszony bámulta.
– Talán tudja, talán nem – gondolta. Janka nem is vette
észre, hogy hangosan gondolkodik.
Elhatározta, hogy az sem érdekli, ha titka kitudódik.
Bement.
Ott volt az apja. A lócán ült és kását evett. Felnézett a
lányra, ám egyikük sem beszélt.
Néhány nap múlva újra megtörtént; aztán másnap újra.
Jankát a saját viselkedése is összezavarta.
E két eset közül az elsőnél megpróbált ellenállni. Életében
először jött rá arra a konkrét fizikai érzésre, mennyivel
erősebb nála az apja. Nem bántotta őt; nem volt rá szükség.
Egyszerűen lefogta a lány karjait, s ő érezte, hogy képtelen
megmozdítani őket. Könnyen a hatalmába keríthette a férfi,
hacsak nem próbált volna rúgni vagy harapni. S ha meg is
próbálta volna: minek?
Csendben küzdött vele, próbálta megakadályozni, aztán
feladta a hiábavaló küzdelmet.
Ahogy beléhatolt a férfi, eltökélten gondolt a téli fagyban
álló nyírfára. Túlélni, mindent túlélni.
A következő hetekben teljesen összezavarodott. Az apja
ugyanis soha nem volt durva. Hiába küzdött az érzés ellen,
nem tudta letagadni a tényt, hogy szeretkezés közben az ő
teste is válaszolt.
Apja nem hívta többé „kis feleségének”. Most ez
túlságosan is egyértelműen utalt volna titkukra. Többé nem
is karolta át nyilvánosság előtt, ahogy azt régen szokta.
A lánya lassan kezdte úgy nézni őt, ahogy asszony nézi a
férjét.
Még mindig szerette. Kezdte különbözőképp érzékelni a
férfi testét. Mikor az asztalnál ült, s nyaka megfeszült, vagy
keze ökölbeszorult, úgy sajnálta őt, mint gyerekkorában; most
azonban, ahelyett, hogy vigasztalni akarta volna, tudta, ezek
egyszerű fizikai tünetek, melyre épp ilyen egyszerű az
orvosság is.
 Néha, ahogy így ült, odament hozzá – bár titokban
felsóhajtott magában, mivel tudta, mi következik – és
ahelyett, hogy átkarolta volna a nyakát, mint valaha régen,
inkább megmasszírozta a vállát és a nyakát.
Furcsa kapcsolat alakult ki köztük: Janka soha nem volt
vidám, nem kócolta össze az apja haját, nem incselkedett vele,
ahogy egy baráttal vagy egy férjjel tette volna; mindig volt
valami enyhe feszültség abban, ahogy az apjával viselkedett;
egyszerre volt félénk és gyakorlatias.
Ahogy teltek a téli hónapok, újfajta és szokatlan kötelék
alakult ki köztük. Amint az izba ajtaja kinyílt, tökéletes apa
és lány voltak. Ha valamelyik falusi tudott, vagy gyanított is
valamit, nem szólt semmit. Azzal, hogy titkukat
megtartották, bűnrészességet vállaltak.
Cinkosok voltak. Ezt mindketten tudták.
Innen csak egyetlen kis lépés kellett ahhoz, hogy
bekövetkezzen az, amitől titokban rettegett.
Január havában már többször előfordult, hogy örömmel
adta oda magát.
Miért volt olyan szörnyű, hogy fiatal teste néhány rövid
percre gyönyört érzett, és felszabadult abban a működésben,
amelyre teremtetett? Miért voltak ezek a szeretkezések
sokkal rosszabbak a többinél?
Nagyon jól tudta a választ. Régóta nem találkozott már
pappal, mégis tudta, mit jelent ez. A Gonosz kezére jutott.
Nem csak vétkezett: örömét is lelte a bűnben.
Az ilyen esetek után mélységes önutálatba süllyedt. Olyan
vagyok, mint az Iszapos Vidék asszonyai – nyöszörögte.
Szinte érezte, ahogy a haja összetapad, mintha egész léte
bemocskolódott volna.
Mikor egyedül volt, nyomorúságában a sarokban álló
réveteg tekintetű, szomorú arcú ikonhoz fordult és
imádkozott:
– Ments meg bűneimtől, Istenanya. Mutass kiutat ebből a
sötétségből.
Milej bojár körültekintő volt és ravasz. Három lányára és két
fiára gazdag örökséget kívánt hagyni. Senkiben sem bízott.
Igaz, hogy egy kis keleti vidék, Murom hercegi családját
szolgálta – ezt azonban meglehetősen cinikusan tette.
Hozzáállása tökéletesen ésszerű volt. Egy ideje ugyanis a
legnagyobb bojárok csak nagyon ritkán tartózkodtak nap mint
nap a hercegek kíséretében, ezt a fiaikra, illetve szegényebb
rokonaikra hagyták. Igaz, hogy elméletben a herceg
szolgálatában álltak, válságos helyzetekben azonban csakis
magukra gondoltak. Közvetlenül délre, a jóval nagyobb
Rjazany környékén a bojárok szintén tisztában voltak
függetlenségükkel, s Rjazany hercegeinek némi nehézséget
okozott, hogy ellenőrzésük alatt tartsák alattvalóikat. Más
hercegségekben – délnyugaton, Galícia távoli vidékein, a
lengyel határvidékről nem is szólva – a nemesek és a
kisnemesek erősek voltak, így a hercegeknek minden fontos
döntésben megegyezésre kellett jutni velük.
Volt még egyéb tényező is.
A hercegi családok, akik a királyi házhoz tartoztak – s
még mindig Szent Vlagyimir leszármazottai voltak – egyre
terebélyesebbek lettek. Voltak olyan tekintélyes hercegek,
akik csak kisvárosokat vezettek, nem úgy, mint Kijev
fénykorában, mikor minden egyes herceg hatalmas terület
felett uralkodott. Az ilyen hercegek fiai és unokái kevesebb
földbirtokot kaptak, mint a jelentősebb bojárok. Ezek az
elaprózódó apanázsok, ahogy a hercegi hagyatékokat
nevezték, azzal jártak, hogy az olyan bojárok, mint Milej,
pozíciójukhoz képest sokkal rámenősebbek lettek: s ahogy sok
kisebb hercegi város forgandó szerencséjét figyelték, azt
látták, hogy politikai világuk sokkal viszonylagosabb, mint
őseiké volt.
Saját hercegeik, az ősi Murom városának vezetői is, a
nagyfejedelem bábjai voltak, kikben – Milej véleménye szerint
– nem lehetett megbízni.
 – Mindenesetre – jegyezte meg zsémbesen –, mostantól a
nagyfejedelem is csupán a tatár kánok szolgája, hiába
szeretne másnak látszani.
Akkor miképp jusson előbbre? Hogyan legyen még
gazdagabb?
Milej számára nem is az volt a legbeszédesebb fejlemény,
hogy a nagyfejedelemnek át kellett kelnie a sztyeppén, hogy
megalázó módon behódoljon a kán előtt. Nem is az, hogy a
tatár hadsereg lerombolta a városokat – azokat újra lehet
építeni. Még csak nem is az, hogy Csernyigov hercegét
kivégezték.
Milej vajdának az tűnt fel, hogy – ellentétben a nagy
Monomakh után uralkodó orosz hercegekkel – a tatár kán
saját pénzt veretett.
– Mostantól a tatároknál van a pénzeszsák – mondta a
fiainak. – Nem pusztítják el a kereskedelmet – miért is
tennék? –, de lefölözik a nyereséget.
A megszállás óta a tartomány nagyon elsorvadt. Igaz,
hogy Milejnek voltak rabszolgái, kiknek kézműves termékeit
el tudta adni, s voltak falvai, ahonnan gyönyörű szőttesek és
sok prém érkezett be hozzá, jelenleg azonban nem sok tere
volt a terjeszkedésre.
– Most a saját földjeinkre kell figyelnünk – döntötte el.
Akkoriban sok olyan bojárt ismert, akik hónapokat
töltöttek a birtokaikon. Akik ezelőtt városban laktak,
kereskedtek, a bérleti díjat pedig pénzben szedték be, most
arra kényszerültek, hogy vidéken éljenek.
– Hanem, tudod – mesélte egyszer az egyik ilyen bojár –,
lehet, hogy nem hoz pénzt a konyhára, ha azonban egy
parasztom megjelenik két zsák gabonával, egy akkora sajttal,
hogy alig bírod el, ötven tojással meg egy kocsira való
tüzelővel, hogy hozta a bérleti díjat, akkor én szívből örülök,
hogy láthatom. Mióta vidékre költöztem, lehet, hogy
parasztnak nézek ki – nevetett –, viszont nagyon jól élek.
Ezért fordított Milej bojár akkora figyelmet Ruszkára.
Mekkora volt egyáltalán az a hely?
 Csak találgatni tudta.
Ezen a hatalmas és nem igazán pontosan körülhatárolt
vidéken ugyanis a birtoklevelek – csakúgy, mint a többi
hasonló okmány – nem írták le a konkrét birtokhatárokat.

Nyugatra, északra és délre

ott legyen a birtok széle,
addig, hogy a fejsze, eke
és kasza elérje.

Ez volt a bevett formula. Csakis azok a helybéliek tudtak

bármi biztosat mondani a megművelt földek ezen
hagyományos határairól, akik már régóta ismerték a vidéket.
Ez a három égtáj – mivel a silány podzolon feküdt –
kevésbé érdekelte Milejt, mint a keleti oldal a folyó
túlpartján, ahol a gazdag és termékeny csernozjom terült el.
Ez a határvonal pedig – amely a herceg földjével volt határos
– igen pontosan körül volt írva.
Mivel jelenleg Murom hercegének semmi oka nem volt rá,
hogy neki adományozza a földet, Milej már többször
felajánlotta, hogy megvásárolja tőle az Iszapos Vidéken fekvő
falut. Ez idáig nem járt sikerrel. Tiszttartója azonban
rámutatott arra, hogy a jelenleg tulajdonában lévő
csernozjomot is csak részben művelik meg.
– Küldj ide több rabszolgát – mondta az intéző –, és
bőségesen megtérítem a befektetésedet.

Amikor augusztus elején Milej bojár leutazott Ruszkába, ezek

a dolgok jártak a fejében. Mire a településre belovagolt, a
szénát már levágták, és a folyó menti kaszáló árnyékos
helyein boglyákba hordták.
Előre szólt a gazdatisztnek, így érkezésekor egy
körülkerített parcellán épített zömök, sátortetős, új kunyhó
várt rá. Egyedül jött, csupán egy szolgát hozott magával, s
azonnal abrakot hozatott két gyönyörű lovának.
 Amint a gazdatiszt kezdte behordani a szénát, azonnal
rárivallt.
– Zabot, te ostoba! Ezek nem a te nyomorúságos falusi
gebéid!
Való igaz, a gyönyörű bestiák másfélszer akkorák voltak,
mint azok a zömök kis északi lovak, melyeket a falusiak
használtak.
Milej gyorsan evett, s csak néhány morózus megjegyzést
tett a fehérrépára, amellyel kínálták, majd azonnal aludni
tért. Mikor azonban éjszaka a gazdatiszt felesége elpanaszolta
férjének az úr rossz hangulatát, a férje csak vigyorgott.
– Ez jó jel. Ismerem őt – mondta az asszonynak. Mikor
látta, hogy a felesége meglepődik, még hozzátette: – Na figyelj
csak, biztos nem lenne ingerült, ha úgy döntött volna, hogy
nem foglalkozik a hellyel.
Az öregnek igaza volt.
Milej másnap hajnalban felkelt és kilovagolt, hogy
szemrevételezze a birtokot, közben kurtán odabiccentett a
földekre induló parasztoknak.
A legnagyobb termést a tavasszal elvetett rozs hozta,
amelyet már júliusban learattak. Aznap az árpát aratták le.
Milej lovon bejárta a birtok minden egyes négyzetméterét,
közben a gazdatiszt mellette loholt. A gazda külön figyelmet
szentelt a csernozjomnak.
– Nem vetettünk semmi búzát?
– Jelenleg nem, uram.
– Meg kéne próbálni. – Rövid, éles hangon felnevetett. –
Akkor süthettek szent ostyát.
Szent ostyát? Ezek szerint a bojár elhatározta, hogy
templomot épít nekik. A gazdatiszt elmosolyodott magában.
Biztos, hogy komolyan beszél.
Voltak más javaslatai is. Mikor még gyerek volt, akkor
kezdtek délen hajdinát termeszteni. Ki akarta próbálni
Ruszkában is. Előző este mindenesetre a fehérrépán
rendkívül megbotránkozott.
 – Átkozott parasztételek – mondta undorodva. – Nemigen
termeltek itt borsót, ugye?
– Nem, uram.
– Több borsót és lencsét akarok. Kendert is. Ültessétek a
borsó mellé. A kender tele van olajjal. Télen ez tart melegen.
– Igen, uram. – Mi az ördögöt akar a bojár ezekkel a
dolgokkal? Lehet, hogy nemcsak a helyet akarja fejleszteni,
hanem ő maga is itt fog élni? – A te számodra termeljük
ezeket, uram? – kérdezte meggondolatlanul.
– A magad dolgával törődj, és csináld, amit mondtam –
válaszolt élesen a bojár, a szolga pedig azonnal fejet hajtott.
Szóval erre készül, ha érzésem nem csal – gondolta
boldogan.
Milej elégedett volt a lennel.
– De többet akarok – jelentette ki.
A len volt az észak-orosz mezőgazdaság alapvető
rostterméke, melyet jó haszonnal lehetett piacra vinni. Az
északnyugati város, Pszkov kereskedői még külföldre is
szállítottak lent.
Mikor az állatállományt átnézte, nem volt ellenvetése. A
juhok egész jók voltak: kicsi, szarvatlan, hosszú testű állatok,
melyeket még ő maga honosított meg. A disznók szépen
híztak. A marhákat látva szomorúan csóválta a fejét.
Marmagasságuk alig egy méter volt; s a tél végére ölben ki
lehetett volna őket vinni a legelőre.
Milej továbbment, nem szólt semmit.
Délután lett, mire a bojár végzett.
Evett, aztán aludt. Kora este pedig felkelt, és sorra
látogatta kunyhóikban a parasztokat.
Nem volt elégedett.
– Micsoda koszos, nyomorúságos banda – jegyezte meg
bosszúsan a gazdatisztnek. – És ne bosszants azzal, hogy
eszembe juttatod, a többségüket én küldtem ide – tette hozzá
elkeseredett vigyorral.
 Kedélye azonban szemmel láthatóan megjavult, mikor –
utoljára – annak a férfinak és lányának a kunyhójába tért be,
akiket tavaly küldött ide.
– Végre – mondta elégedetten – egy tiszta izba.
Még annál is jobb volt. A kályha fölött vékony
szalmafonaton friss gyógynövények lógtak. A szoba levegője
édesen illatozott. Mindenütt csodálatos rend és gondoskodás
látszott: az asztalon álló kacsa alakú bujdosópohár valóságos
kis műalkotás volt. A vörös sarokban egy ikon előtt gyertya
égett, vele szemben három csodálatosan hímzett szőttes
függött a falon.
Ennyit ért el Janka belső szenvedéseinek legsötétebb
nyolc hónapja alatt.
A bojárnak úgy tűnt, egy mintaapa és gyermeke állnak
előtte. A paraszt ritkás, barna szakálla gondosan meg volt
fésülve, pedig egész nap a mezőn dolgozott. A bojár
tiszteletére tiszta inget húzott; tiszteletteljesen, mégis
férfiasan mosolygott, mint az olyan ember, akinek tiszta a
lelkiismerete.
A lány igazi gyöngyszem volt. Takaros, tiszta, sőt be
kellett ismernie: csinos. Ez egyszer a cinikus Milej bojár
szívére is hatott valami.
– Aki jó ember, ilyen lányt érdemel, hogy gondoskodjék
róla – mondta, miközben kedvesen mosolygott
mindkettőjükre.
Hogy megszépült ez a lány, mióta utoljára látta. Még
mindig karcsú volt, ám asszonyi létének első időszakában
teste és arca kigömbölyödött. Bőre csodálatosan tiszta és kissé
sápadt volt.
A bojár figyelmesen nézte. Lehet, hogy árnyalatnyi
aggodalmat látott a szemében?
Aztán saját lányaira gondolt, s eszébe jutott, hogy ebben a
korban minden lány aggódik valami miatt.
Ahogy kilépett az ajtón, nem bírta megállni, hogy ne
mormogja maga elé: leszakajtani való csinos virág.
 Másnap az Iszapos Vidékre utazott, aztán kijelentette,
hogy elutazik, de hamarosan visszatér.
– Úgy készüljetek, hogy bármelyik nap jöhetek – kiáltotta
a gazdatisztnek, mikor ellovagolt.
Egy hónapig nem jött vissza. Mikor szeptemberben
visszatért, négy csónak jött vele, melyet az emberei kötelekkel
vontattak fel a folyón.
Az elsőben egy rabszolgacsalád utazott.
– Attól tartok, mordvinok – mondta a gazdatisztnek –, de
te majd munkára fogod őket.
A többi csónakban lábasjószág volt: Milej fiatal marhákat
hozott Rjazanyból.
– Ezek nagyobbra nőnek az Oka legelőin – mondta. –
Kettőt adjatok az új embernek meg a lányának, hogy lássák el
őket télen. Ők majd jó gondjukat viselik a marháknak.
Letelepedett a házába, s kijelentette, hogy itt marad egy
hétig, a hét végén pedig beszedi a bérleti díjat.
– Utána – mondta az intézőnek – Novgorodba megyek
üzleti ügyben. Majd tavasszal jövök újra.
Ezúttal nem végzett ellenőrzést, megelégedett azzal, hogy
körbesétált, és figyelte a munkájukat végző embereket.
A cséplés egyike volt azoknak a tevékenységeknek, amiket
szívesen végignézett.
Ezt a munkát abban a megtisztított szárítóhelyiségben
végezték, ahol a gabonát füstöléssel szárították ki.
A kévéket kétféleképp csépelték. A gabona egy részét
botokkal és cséphadarókkal verték: ez a férfiak dolga volt. Az
asszonyok sokkal kifinomultabb módszert alkalmaztak,
melyhez két függőleges tartón álló vízszintes gerendát
használtak. A kévéket a vízszintes gerendához ütögették, így
a magok kihullottak, ám a hosszú szalmaszálak is sértetlenek
maradtak, így szövésre, fonásra egyaránt fel lehetett
használni őket. A rozsszalma szálai különösen hosszúak és
lágyak voltak, mégis elég erősek ahhoz, hogy kötelet fonjanak
belőlük.
 Milej gyakran elsétált mellettük és megállt nézelődni. Az
asszonyokat eleinte megrémítette a török képű uraság
szalmasárga hajával és szigorú tekintetével, azonban
hamarosan megszokták a jelenlétét. Úgy tűnt, semmi különös
dolga nincs itt.
Janka azonban tudta, hogy van. Érezte.
Mindig takarosan öltözött; mikor azonban a férfi a
második nap is eljött, észrevette, hogy a lány az egyik
madármotívumokkal hímzett ingét vette fel, övét pedig egy
árnyalatnyit szorosabbra kötötte a szokásosnál, így amikor
lehajolt és felemelte karjait, a férfi tisztán láthatta a teste
vonalát.
Milej számára – világias gondolkozása ellenére – volt
valami varázslatos ebben a kis falusi jelenetben, ahogy
kilométerekre mindentől, ez a csinos, tiszta, fiatal teremtés
ott dolgozott előtte a többi asszony között.
Már régóta távol volt az otthonától. Erősnek érezte magát,
de tudta, hogy öregszik; és az a lány valahogy más volt.
Úgy érezte, teljesen megújul, mintha az a varázslatos késő
nyári idő ezen a távoli helyen adna neki néhány napot, hogy
kilépjen az elszálló évek folyamából.
Nem beszélt a lánnyal, ahogy az sem beszélt vele. Mégis
mindketten tudatában voltak a másiknak és annak a
gondolatnak, mely úgy tűnt, összeköti őket a délután fényes
csendjében – s amely épp olyan elkerülhetetlennek látszott,
mint az árnyékok eljövetele.
A negyedik nap, kora reggel, mikor Milej egyedül álldogált
a folyópart túloldalán vöröslő mezőket nézve, a lány elindult
felé, majd mosolyogva elhaladt mellette.

Egy nappal az indulása előtt Milej bojár megkapta a bérleti

díjat.
Gabonászsákokat és malacokat hoztak neki. A malacok
felét általában tél előtt vágták le. Hoztak neki bárányokat és
kecskegidákat. Az egyik család – ők termények helyett
pénzben fizettek – egy köteg, hivatalos pecséttel ellátott
mókusbőrt hozott, melyet ott, abban az időben a kisebb
pénzforgalomhoz használtak.
Hoztak neki hódprémet, melyet el tudott adni.
Csak vonszolták, vonszolták elé a parasztok a malacokat
és a marhákat. A marhák nyakában még ott lógott az a
fakolomp, melyet akkor tettek rájuk, mikor az erdőbe
hajtották őket legelni. Az őszi levegőt mélabús kolompolás
töltötte be, ahogy a marhákat a bojár elé vezették, s
megjelölték a levágásra ítélt állatokat.
Milej örült a bérleti díjnak, mégis szomorúságot érzett
arra a gondolatra, hogy hamarosan elhagyja a falut. Mire
véget ért a beszolgáltatás, már majdnem lement a nap. Milej
felállt, s intett a tiszttartónak, hogy egyedül szeretne
maradni, majd kisétált a faluból, s hosszú sétára indult a
folyó mentén.
Megnyúltak az árnyékok; a fák nagyon magasnak tűntek
a csendben.
Kis idő múltán igen meglepődött – de egyáltalán nem volt
ellenére –, mikor az ösvényen szembetalálkozott a lánnyal.
Alattuk nyugodtan, simán hömpölygött a folyó. Látta, hogy a
lány beszélni szeretne vele, és megállt.
– Vigyél magaddal, uram.
A férfi ránézett.
– Hová?
– Novgorodba. Oda mész, nem?
A férfi biccentett.
– Nem szeretsz itt? – kérdezte halkan.
– El kell mennem.
A férfi kíváncsian nézte. Mi lehet a baja?
– Az apád nem jó hozzád?
– Talán. Talán nem. Mit számít ez neked? – Mély levegőt
vett. – Vigyél magaddal.
– Csak látni szeretnéd Novgorodot; ez az ok?
– Veled szeretnék menni.
Volt valami makacs elszántság a hangjában. Ezt ezelőtt
nem vette észre, s ha fiatalember lett volna, akkor ez kissé
megrémítette volna. Olyan volt, akár egy ruszalka, aki a
folyóba akarja csábítani. Ugyanakkor elég higgadtnak is tűnt.
A férfi a testére gondolt.
– Mit szól majd az apád?
Janka vállat vont.
Hát erről van szó. Úgy gondolta, rájött a megoldásra.
Nyugodtan, újfajta nyíltsággal pillantott rá.
– És mit adsz nekem, ha magammal viszlek?
A lány ugyanolyan higgadtan nézett vissza rá.
– Bármit, amit akarsz.
Ez volt az egyetlen esélye. A férfi nem tudta, hogy ha
visszautasította volna, Janka megölte volna magát.
– Jól van – mondta.
Milej visszaindult. Alatta halvány fényszalag volt a folyó;
az erdő már teljesen sötétbe borult.

Hosszú utazás volt – közel hatszáz kilométer északnyugatra a

Balti-tenger mellékén. Amint a bojár és mintegy féltucat
emberből álló kísérete elhagyta Ruszkát, Janka máris
egyfajta izgatottságot érzett.
Egy ideig azonban nyugtalankodott is. A bojár ugyanis
leküldte a hajókat a folyón, s azt mondta, lovon mennek
Novgorodig.
– Tudsz lovagolni, nem?
Természetesen tudott lovagolni a falusi lovakon, ám egy
paraszt számára ritkán adódott olyan helyzet, hogy hosszú
útra vállalkozzon – hacsak nem hajóval. Az első nyeregben
töltött nap végére mindene fájt. A harmadik nap a poklok
kínjait szenvedte. Milej ezt szórakoztatónak találta.
– Aki lát minket, azt gondolhatja, hogy összevertelek és
elraboltalak – tréfálkozott vele.
A férfi jól megtermett, erőteljes alak volt; s hatalmas,
pompás lován ülve még nagyobb és lenyűgözőbb hatást
keltett. Prémszegélyes kabátot és sapkát viselt, a sapkát
gyémánt díszítette. Nagy, kiugró pofacsontú arca, metsző
pillantású, távolülő szemei, sűrű szőke szakálla mintha mind-
mind azt sugallták volna: „Én vagyok az erő maga, egy
egyszerű paraszt számára érinthetetlen vagyok, nem is
törődöm vele semmit.”
Janka árnyalatnyi büszkeséggel figyelte őt, ahogy együtt
lovagoltak, s azt mormogta maga elé:
– Ő az én bojárom.
Milej nem fecsérelte az időt. Ahogy elhagyták a falut, már
az első éjszakán szeretkezett vele.
Jóllehet, Jankát egy pillanatra kissé megrémítették ennek
az erőteljes férfinak a méretei, aki megosztotta vele a sátrát,
Milej meglepő módon gyengéd volt vele.
Ügyes szerető volt. Janka remélte, hogy a férfi is örömét
lelte benne.
Ugyanakkor kedves is volt. Néhány kérdés után
nemsokára oda jutottak, hogy Janka elmesélte az utóbbi
hónapok teljes történetét, a bojár pedig vigasztalta.
– Természetes, hogy menekülni akarsz – mondta
gyengéden. – De ne gondolj nagyon rosszat az apádról vagy
magadról. Ezekben az isten háta mögötti falvakban nem
számít ritkaságnak az ilyen eset, nekem aztán elhiheted.
Janka igazán meglepődött azon, hogy az apja nem emelt
komoly kifogást az elmenetele ellen. Szigorúan véve – mivel
szabad parasztok voltak – Milej nem parancsolhatta meg az
apjának, hogy elengedje őt. Mikor azonban a hatalmas bojár
maga elé rendelte a parasztot, s közölte vele a döntését, olyan
átható pillantást vetett rá, hogy az apja elvörösödött.
Lélekjelenlétét azonban nem vesztette el.
– Ez a lány nagy segítség nekem, uram – mondta
körültekintően. – Nélküle szegényebb leszek.
Milej megértette.
– Mennyivel szegényebb?
– A földem nagyon rossz. Én pedig jó munkás vagyok,
láthatod. Adj nekem valamennyi csernozjomot.
Milej elgondolkodott. Úgy sejtette, a fickó jól művelné a
földet.
 – Rendben van. Öt cset. Tisztességes bért kérek. Beszélj az
intézővel.
Aztán intett, hogy elmehet.
Mikor elváltak, Janka könnyeket látott apja szemében. Ő
olyannak látta, amilyen igazából volt, és megsajnálta.
A Kljazma folyóhoz lovagoltak.
Janka szeretett volna elmenni Vlagyimir fővárosába,
amely nem messze onnan feküdt, s ahol a híres Istenanya
ikont őrizték. Azt hallotta róla, hogy az ikont maga Lukács
evangélista festette. Milej azonban megrázta a fejét, s a kis
csapat nyugat felé fordult. Tíz napon át lovagoltak a Kljazma
mentén, egészen addig, míg közvetlenül a kis Moszkva falu
fölé nem értek. Innét északnyugatra fordultak.
Akkor kapta el őket az eső, amikor Tverbe, egy másik
kisvárosba jutottak, mely a Volga felső szakaszánál, a Valdaj-
hátság lábainál fekszik. Ez a kisváros sokban hasonlított
szomszédjához, Moszkvához. Találtak egy szálláshelyet, ahol
tíz napig vártak. Ekkor megkezdődött a havazás.
Egy hét múlva már egy nagy, kényelmes szánon ültek,
Janka utazásának utolsó és varázslatos szakaszát kezdte
meg.
Voltak napok, mikor fagyos szél- vagy hóviharba
keveredtek. Máskor azonban ragyogó napsütés kísérte őket az
északi tájon.
Milyen lágyan és könnyen siklott a szán velük Tver lejtőin
és a befagyott Volga jegén! Sebesen száguldottak a havon,
volt, mikor a folyókat követték, volt, mikor sötét erdőkön
vágtak át, ahol a fák között futó végeérhetetlen ösvényeken
szaladt velük a szán.
Moszkvától nyugatra Janka észrevette, hogy a fák
többsége újra lombhullató fajta, akárcsak délen. Ahogy
azonban tovább haladtak nyugat felé a tajga magas fenyőfái
is megjelentek az erdőkben.
Később, november vége felé a vidék kezdett megváltozni.
Hatalmas nyűt térségek bukkantak fel, melyeket csalitosok és
kis facsoportok tagoltak. Gyakran feltűnt a lánynak, hogy
inkább jégen, mintsem földön siklanak, s alattuk megfagyott
mocsár húzódik. A dombok nagyon alacsonyak lettek. Olyan
érzés volt, mintha a tenger felé közelednének.
Milejnek széles jókedve kerekedett. Szadko, a novgorodi
kereskedő dalát énekel te; magában mosolygott, ahogy a sík,
nyűt tereken száguldottak. Egy délután előremutatott.
– Az ott Novgorod Őméltósága.
Távolról nézve nem volt lenyűgöző a látvány, hiszen a
citadella csak hatméternyire emelkedett a folyó fölé. Amint
azonban közeledtek felé, a lány is kezdte megérezni a hely
tekintélyes méreteit.
– Ez hatalmas – mondta.
A férfi nevetett.
– Csak várd meg, amíg odaérünk!
Novgorod óriási városa az Ilmen-tótól közvetlenül északra
a lassú folyású Volkov-folyó mellett feküdt. A roppant magas
palánkfallal körülvett város a folyó két partján terült el, a két
városrészt hatalmas fahíd kötötte össze. A nyugati városrész
közepén zömök citadella emelkedett, melyet vastag, csupasz
kőfal vett körül.
Keletről léptek be a városba, átügettek a keleti
városrészen és a fahídon.
Janka felkiáltott meglepetésében.
A híd hatalmas volt, még vitorlás hajók is átfértek alatta.
– Rusz földjén sehol máshol nincs ilyen – jegyezte meg
Milej.
A híd egyenesen a hatalmas kapuhoz vezetett.
Közvetlenül előttük komor kinézetű katedrális magasodott.
Jobbra fordultak, s átkeltek a város északi negyedén, míg
végül egy nagy, fából épült fogadóban megszálltak.
Jankának a lélegzete is elakadt.
Minden utca falapokkal volt lerakva.

Novgorodi tartózkodásuk első időszaka boldog volt.

Milej ugyan elfoglalt volt, mivel azonban a lány látszólag
a szolgájaként kísérte, a férfi gyakran megengedte Jankának,
hogy vele tartson, s ahogy mögötte sétált, Milej időről időre
kurtán rábökött a látnivalókra.
A nyugati város felét, ahol a citadella is állt, a szigorú
kinézetű katedrális után Szent Szófia Oldalnak nevezték.
Három negyed volt benne, ezeket végeknek hívták: a
legészakibb negyednek, ahol jelenleg megszálltak, Bőrműves-
vég volt a neve; utána a Zagorod-vég következett, ahol a
gazdag bojárok házai álltak. A harmadik részt Fazekas-
végnek hívták.
Úgy tűnt, mindenütt szép faházak, fatemplomok állnak
százával, sőt tucatnyi kőtemplomot is látott.
Minden olyan masszívnak és erősnek látszott. Az utcák
nem voltak túl szélesek – rendszerint háromméteresek. Az
utakat hosszú, szorosan egymás mellé fektetett hasított
farönkök alkották, melyeket lapos felükkel felfelé az alattuk
sínszerűen húzódó faácsolatra fektettek. Egy helyen, ahol az
utat javították, Janka látta a régi faburkolat alul fekvő
rétegeit.
– Ezek szerint Novgorod utcái szép lassan emelkednek –
mondta Milejnek.
– Így igaz – válaszolta. – Ha egy régebbi kőépületbe mész
be, le kell lépned, majd meglátod.
Minden utcát kerítés övezett – de nem ám olyan szerény
kis kerítés, mint amilyen Ruszkában volt szokás, hanem erős,
vastag cölöpfal, szinte kis erődítmény, amely mintha azt
üzenné: „Nekimehetsz egy novgorodi kerítésnek, de az fájni
fog.”
Kislánykorában, délen a kijevi és perejaszlavi emberek
mindig lenézték egy kissé a messzi Novgorod lakóit.
– Ácsok – mindig így hívták őket.
Janka azonban most semmi nevetségeset nem talált ebben
az ácsmunkában. Inkább kicsit félelmetesnek érezte.
A citadella közepén épült katedrális kijevi névrokonával, a
Szent Szófiával vetekedett.
Akárcsak a kijevi templomnak, ennek is öt oldalhajója
volt. Falai azonban nem vékony sorba rakott, rózsaszínben
ragyogó kövekből, hanem hatalmas, szabálytalan alakú
kőtömbökből épültek. Az egész látvány szigorú ridegséget
sugallt. A kijevi templom tizenhárom ragyogó kupolája
helyett itt öt nagy, ólomlemezekkel fedett kupola emelkedett,
melyek tompán, sötéten fénylettek. A templom belsejében
nem voltak csillogó mozaikok, hogy misztikus, túlvilági,
bizánci fényeket szórjanak, helyettük hatalmas freskók
néztek le hűvösen a sima, magasra törő falakról. Az épület
nem misztikumot, hanem hatalmas, kemény, rendíthetetlen
északi erőt sugallt. Minden szemlélődőnek eszébe juttatta: ez
a hely itt Novgorod.
– A festmények többségét novgorodi festők készítették,
nem görögök – magyarázta Milej. Mikor pedig Janka
megcsodálta a nyugati kapu hatalmas bronz kapuszárnyait,
melyekre bibliai jeleneteket véstek, a férfi azt mondta: – A
svédektől szereztük, de Németországban, Magdeburgban
készítették.
Mikor kiléptek a templomból, Janka a közelben álló
hatalmas, fából készülő palotára mutatott.
– Itt lakik a herceg? – kérdezte.
– Nem – válaszolt Milej. – Novgorod lakói nem engednék,
hogy a herceg a városban éljen. A saját kis erődítményében
kell maradnia, nem messze innen, északra. Novgorodban az
érsek és a vecse uralkodik. A herceg ki van tiltva e helyről, s
nem is fogadnak el olyan herceget, aki nem tetszik nekik.
Janka mindig is hallotta, hogy Novgorod szabad város, de
eddig nem jutott eszébe, hogy az a hatalmas erő, amely
mindenünnen sugárzott belőle, az emberekhez tartozhat.
– Akkor hát igazán szabadok? – kérdezte csodálkozva.
– Leginkább önfejűek – jegyezte meg Milej kurtán, majd a
lány zavart arckifejezését látva hozzátette: – Majd meglátod.
Bár a Szent Szófia környéke lenyűgözte, semmi volt ez
ahhoz az elképedéshez képest, melyet Janka akkor érzett,
mikor a második napon átkeltek a folyón.
A citadellát elhagyva áthaladtak az óriási Szűzkapun,
melynek boltívén kőtemplom állt, majd végigmentek a folyó
felett átívelő nagy fahídon. Alattuk a befagyott Volkov-folyó
húzódott, mely az ősi kereskedelmi utat jelentette délre, a
Dnyeper és Kijev felé, északon pedig a hatalmas Ladoga-tóba
ömlött, melyet a Néva-folyó kötött össze a Finn-öböllel és a
Balti-tengerrel.
Előttük pedig ott volt a piac.
– Két vég van itt – mondta Milej, miközben a szán
átsiklott a hídon –, a Szlavno- és az Ács-vég. Köztük pedig ott
a piac. Oda megyünk.
Janka még soha életében nem látott ehhez foghatót. Egy
újabb lenyűgöző templom mellett hatalmas nyílt térség terült
el a folyó partján és a rakpartokon.
Hó borított mindent, a fagyott felszínen azonban hosszú
sorokban álltak a ragyogó színekben pompázó bódék – annyi
volt belőlük, hogy meg sem tudta számlálni őket.
– Legalább ezer lehet – mondta.
– Valószínűleg.
Milejnek elintézni való üzleti ügyei voltak, így hagyta,
hogy Janka egész reggel egyedül bámészkodjon. A lányt
lenyűgözte, amit felfedezett.
Itt volt ugyanis az északi területek ősi kereskedelmi
központja. Mindenféle ember előfordult itt, még télen is:
nemcsak szlávok, hanem németek, svédek, a balti államok,
Litvánia és Lettország kereskedői. Sőt, egy sózott halat áruló
tömzsi ember azt mondta neki, hogy fiatalkorában egészen a
Brit-szigetekig eljutott a heringhalász flottákkal.
Bármit lehetett kapni.
Volt itt mindenféle étel: hatalmas csuprokban méz,
hordókban só és bálnazsír. Rengeteg hal volt, még télen is.
Hordókban állt az angolna, a hering és a tőkehal. Jankának
hamar feltűnt, milyen népszerű errefelé a dévérkeszeg és a
rombuszhal. Hatalmas kötegben prémeket árultak
mindenütt: medve-, hód-, róka-, sőt még cobolyprémet is.
– Nyáron – mesélte neki egy asszony – szekérszám hozzák
a komlót. Ó – mosolygott –, az az illat!
 Voltak csodálatosan faragott csontok és rénszarvas
agancsok az északi erdőkből. Árultak rozmáragyart, amelyet
„első fognak” hívtak.
És az ikonok.
Ahogy nézte őket, felfedezte, mennyire különböznek a
gyerekkorában látott szentképektől.
Fényesebbnek tűntek, kontúrjaik tisztábbak és élesebbek
voltak. Kirobbanó, erős vörös színek ragyogtak vidáman a
jeges vidéken, mintha a friss északi éghajlat alatt szilajabb
istenség bukkant volna fel az erdők és a partok felett. Janka
ekkor éppen a nemrégiben kifejlődött, s hamarosan híressé
váló novgorodi ikonfestő iskola műveit vizsgálta. Nem volt
biztos benne, hogy tetszenek neki.
Nagyon megkívánta azonban a keleti portékákat. Ezek a
sztyeppén átvágó karavánokkal érkeztek, azokról a hatalmas
területekről, melyet jelenleg a tatárok tartottak ellenőrzésük
alatt. Az árucikkek Szuzdália városain keresztül futottak be a
hatalmas északi kereskedelmi központba.
Itt voltak azok a fűszerek, melyeket továbbszállítottak
nyugatra. Látott puszpángfából készült fésűket és mindenféle
gyöngyöt. Árultak káprázatos konstantinápolyi selymeket.
Gyönyörűséggel futtatta végig rajtuk a kezét.
– El tudod képzelni, micsoda érzés, mikor ez a lágy selyem
a bőrödhöz ér? – kérdezte tőle az árus.
El tudta.
Közben feltűnt neki egy magas férfi, aki egy rakás
lepecsételt mókusbőrt számlált, mivel a novgorodiak is ezt
használták a kisebb pénzforgalmú üzletekhez – nem is ez tűnt
fel Jankának.
A férfi íróvesszejével rövid feljegyzéseket készített
magának egy viasztáblácskára. Janka látta már írni Milej
bojárt, most azonban egy hétköznapi kiskereskedő tette ezt.
Körülsétált a többi elárusítópult között. A többi kerekedőnél,
sőt a kézműveseknél is voltak viasztáblák vagy – nagyon
gyakran – nyírfakérgek, melyekre rövid feljegyzéseket és
vonalakat írtak.
 – Tudsz írni és olvasni? – kérdezte az egyik halaskofát.
– Igen, galambocskám. A legtöbb ember tud – jött a
válasz.
Ez igen mély benyomást tett Jankára. Ruszkában senki
sem tudott. Új lehetőségek tárultak fel előtte.
Ráébredt, hogy ezek az emberek ugyan szintén szlávok,
mégsem olyanok, mint ő.
Ahogy körülnézett az óriási téren, amely egyébként a
vecse gyülekezőhelyéül is szolgált, kezdett kialakulni benne
egy kép az északi Baltikum előretörő, vállalkozó szellemű
erejéről.
Aznap este Milej meghívta magával vacsorázni. A férfinak
kiváló ízlése volt. Bármibe is fogott, azt jól csinálta.
Janka még soha nem evett ilyen ételeket. Olyan halakat
szolgáltak fel, amilyeneket még nem is látott ezelőtt, gazdag
vadhúsokat, hatalmas tálon szépen elrendezett finomságokat
és nyalánkságokat. Egyszer csak kihoztak egy tál csillogó
halikrát – azt sem tudta, mi lehet az.
– Mi a csuda ez? – kérdezte.
– Kaviár – mosolygott Milej. – Sügér. Próbáld ki.
Már hallott a kaviárról, tudta, hogy sügérekből,
tokfélékből és más halakból fejik le, de még soha nem evett
ilyet. Ez a bojárok eledele volt.
Milej mézsörrel traktálta, s élvezettel figyelte, ahogy
Janka arcát elönti a pír.
A vacsora vége felé kinyílt a szoba ajtaja, s cingár
öregember kukucskált be. A bojár kurtán odabiccentett neki,
mire az öreg belépett.
Lantos volt, szkazityel. Kezében hozta kis lantját, a guzlát.
– Mit énekelsz nekünk szkazitye? – kérdezte a bojár.
– Két dalt uram – válaszolt. – Egy déli és egy északi dalt.
Janka az akcentusa után arra következtetett, hogy az
énekes eredetileg délről származik.
– Az első dal – magyarázta – saját szerzeményem. A címe:
Igor herceg.
 Janka mosolygott. Gyerekkorában számtalan népszerű
mesét hallott a nemes Igorról – a déli hercegről, aki hatalmas
hadjáratot vezetett a sztyeppéi kunok ellen.
Merész vállalkozás volt, ám elbukott, s Igort megölték.
Minden orosz ismerte a történetet.
Az öregember rendkívül fülbemászó dallamot szerzett a
meséhez. Ahogy vékony hangja nyomán melankóliával és
keleti dallamokkal telt meg a szoba, Janka szinte látni és
érezni vélte a végtelen füves sztyeppét, gyermekkorának
hatalmas, tágas tereit.
A dal üzenete igen egyszerű volt: ha az orosz hercegek
összefognának, a sztyeppe harcosai soha nem
győzedelmeskednének felettük; az üzenet még szívszorítóbb
lett most, hogy a tatárok megérkeztek.
Janka felnézett, s látta, hogy Milej szeme is
elhomályosodik. Végül is az ő ősei voltak azok a férfiak:
kunok és ruszok, akik a sztyeppén küzdöttek egymással.
A férfi ekkor maga mögé nyúlt, s bőrtáskájából kis
tekercset húzott elő, majd letette a lány elé.
A legfinomabb keleti selyem volt összetekerve.
– Ajándék – mondta a férfi, majd látva a lány teljes
elképedést sugárzó tekintetét, a nagydarab bojár hátravetette
a fejét és hatalmas nevetésben tört ki.
– Milej nemes lelkű azokkal, akik szeretik – kurjantotta. –
Énekeld el a másik dalod – utasította a szkazityelt.
A novgorodi dal Szadkóról, a gazdag kereskedőről szólt. Ez
a dal – részben – az Orfeusz-mítosz orosz változata volt,
melyben a kereskedő-lantos dalával elbűvöli a Finn-tenger
istenét tengermélyi palotájában, így jutalmul visszatérhet az
életbe. Ez a dal is tartalmazott utalásokat a város egyik
jelenlegi kereskedőjére.
A lantos lendületes, érzéki hangon énekelt.
Janka lefeküdt Milej lábaihoz, s a lágy, ragyogó selymet
lassan áthúzta az ujjai között; ahogy a dal azt mesélte el,
miképp korbácsolta fel a tenger hullámait a tengeristen,
miközben Szadko hárfáján játszott, Janka kéjesen
kinyújtózott, s a pazar selyem-köteget magához ölelve
felpillantott a bojárra. A férfi kigombolta kaftánjának felső
részét. Janka nézte a mellkasán göndörödő szőrt, a nyakában
lógó apró fémkorongot, rajta ősi klánja tamgájával, a
háromágú szigonnyal. Addig nézte mosolyogva, míg a férfi is
lágyan felnevetett, s intett a lantosnak, hogy elmehet.
Azon az éjszakán mindenestől odaadta magát Milej
bojárnak. Minden jó volt. Utána úgy érezte, mintha valami
egészen szokatlan dolog nyílt volna meg benne, s mintha ő is
Szadkóval, a kereskedő-lantossal lenne az északi tenger
mélyén fekvő palotában.

Janka minden egyes nap tanult valami újat a világról,

legnagyobb felfedezését azonban két hét múlva tette – és ez
iszonyú megrázkódtatásként érte.
Ha valamiért igazán vágyott Novgorodba, az az volt, hogy
esetleg megpillanthatja a város híres hercegét: Alekszandert.
Rendkívüli ember volt. Épp akkor, mikor Oroszország
keleten megadta magát a mongoloknak, ez a fiatal herceg,
Monomakh leszármazottja ragyogó győzelmet aratott
Oroszország ellenségein – nyugaton. Összezúzta a teuton
lovagrendet a jégmezőkön vívott csatában, majd megállította
a hatalmas svédeket a Néva folyó mentén, s erről a tettéről
kapta a nevét is: Alekszander Nyevszkij. Janka már a távoli
Ruszkában is hallott erről a hősről; itt azonban, ha
megemlítette ezt a nevet, az emberek csak megvonták a
vállukat. Janka nem értette a dolgot.
Mióta eljött délről, senkit nem hallott politikáról beszélni,
mikor pedig utazásuk alatt egyszer-kétszer feltett néhány
naiv kérdést Milejnek, az csak nevetett rajta.
Minden megváltozott azonban azon az éjszakán, amikor a
bojár lakomát adott.
Azokat a férfiakat hívta meg, akikkel üzleti kapcsolatban
állt, s Jankának is megengedte, hogy a szobában maradjon.
Körülbelül tucatnyian voltak – főleg nagydarab, szakállas
férfiak, gazdag selyemkaftánokban. Sokan nagy, értékes
drágaköveket viseltek; egyikük olyan kövér volt, hogy a lány
már azon is csodálkozott, miként tud egyáltalán járni. Voltak
köztük bojárok, gazdag kereskedők, ketten pedig – két
vékony, sötét arcú fiatalember – a közepes jövedelmű
kereskedők osztályába tartozott.
Janka csak most, őket hallgatva ébredt rá Novgorod igazi
gazdagságára és méreteire.
Az északkeleti mocsarakban és erdőkben található, sok-
sok – néha több száz – kilométerre fekvő birtokaikról
beszéltek. A mocsárból kinyerhető vasról, nagy
sólelőhelyekről, a tundra szélén kóborló hatalmas
szarvascsordákról esett szó. Megtanulta, hogy ezeken az
északi tájakon egy hónapon át nincs sötétség, csak szürkület.
így a tél közepén prémvadászok barangolják be a pusztát,
melyet halvány fény világít be. Egy novgorodi bojárhoz egész
vidékek tartozhattak, melyeket soha nem is látott, s bérleti
díjként gyönyörű prémeket kaphatott olyan prémvadászoktól,
akik több száz kilométert utaztak a találkozóhelyekig, s akik
egész életükben még csak távolról sem láttak várost.
Igaz, ez a hatalmas, végtelen tajga földje volt.
Mikor azonban a férfiak politikáról beszéltek, Janka
igazán megdöbbent.
– Az a kérdés, mit kezdjünk a tatárokkal? – kezdte Milej.
– Meghódoljunk vagy harcoljunk?
Mormogás töltötte be a szobát.
– Nagyon különleges helyzet állt elő – jegyezte meg egy
idősebb bojár. – A jelenlegi nagyfejedelem nem sokáig marad
a helyén.
Janka tudta, hogy Vlagyimir előző nagyfejedelme, a nagy
novgorodi Alekszander herceg apja akkor halt meg, amikor
behódoló látogatását követően hazafelé tartott Mongóliából.
Voltak, akik szerint a tatárok mérgezték meg. Abban az
évben az öccse is követte őt, unokaöccsét, Alekszandert pedig
Novgorod urává nevezték ki. Az új nagyfejedelmet azonban
gyengének tartották.
 – Az igazi hatalmi harc – mondták mások –, Alekszander
és az öccse, Andrej között tör majd ki.
Janka is hallott már erről az öcsről, de semmit sem tudott
róla.
– Nekünk ebben az ügyben kell majd állást foglalnunk –
bólogatott az öreg bojár.
Ekkor hallhatta Janka az első igazán meglepő dolgokat.
– Néhányan közülünk – mondta a keskeny arcú fiatal
kereskedő – mindkettőjüket árulónak tartják.
Árulók? Alekszander herceg, a svédek és a németek vitéz
legyőzője áruló? Legnagyobb meglepetésére senki sem
tiltakozott.
– Így igaz, Alekszandert nem szeretik. Az emberek úgy
vélik, túlságosan is kedveli a tatárokat – sóhajtott a kövér
bojár.
– Igaz-e – kérdezte Milej –, hogy a német lovagok ellen
vívott csatában tatár íjászokat használt?
– Ezt mondják, de szerintem nem igaz – mondta a kövér
bojár. – Viszont nem szabad elfelejtenünk, hogy nemcsak a
népnek nem tetszik az, hogy a tatárokkal cimborái, de ebben
a városban is vannak olyanok, a szomszédos Pszkovban pedig
még sokkal többen, akik boldogan látnának itt német urakat.
Szavait kínos csend követte.
Mióta Novgorodban voltak, Janka már hallotta, hogy
amikor Alekszander megfutamította a svédeket és a
németeket, Pszkov városa gyakorlatilag a németek oldalára
állt.
– Mikor Alekszander visszatért Novgorodba, felakasztatta
azokat, akik a németekkel szimpatizáltak – magyarázta a
kövér bojár –, így ha lenne is valaki, aki most is hasonlóképp
érezne, az sem beszélne erről.
Egy pillanatra mélységes csend borult a szobára.
– Az a hír járja – mondta halkan a vékony arcú kereskedő
–, hogy a fiatal Andrej herceg titokban a katolikus
németekhez és svédekhez húz. Így a kiskereskedők számára
jelenleg úgy tűnik, nincs tisztességes orosz herceg.
 Igaz lehet ez? Janka minden naivsága ellenére értette,
hogy egyes hercegek bátrabbak és erősebbek lehetnek a
többieknél, arra azonban soha nem gondolt, hogy cinikus
játszmákat játszhatnának Rusz földjével.
A beszélgetés egy időre ilyen irányt vett, a csoport tagjai
kifejtették véleményüket a legkedvezőbb és legjövedelmezőbb
végkifejletről. Végül a kövér bojár Milejhez fordult.
– Most láthatod, hogy egyikünk sem tud egyetérteni a
másikkal: mit tud tehát Murom bojárja mondani?
Érdeklődve néztek rá, miközben ő szünetet tartott, és
összeszedte a gondolatait. Janka is várakozásteljesen figyelt.
Mit mond erőteljes védelmezője?
– Először is – kezdte – megértem a katolikus tábort. Közel
álltok a svédekhez, a lengyelekhez és a német Hanza-
városokhoz. Ezek katolikusok, és elég erősek. Lent,
délnyugaton Galícia hercege épp ezért gondolja, hogy a pápa
segítségével feltartóztathatja a tatárokat. A katolikus
tábornak azonban nincs igaza. Miért? – pillantott körül a
termen. – Mert a tatárok sokkal erősebbek, a pápa és a
katolikus erők pedig megbízhatatlanok. Ahányszor csak
Galícia hercege megpróbálja kinyilvánítani a függetlenségét,
a tatárok összezúzzák.
Egyetértő mormogás kísérte a szavait. Amit Galíciáról
mondott, igaz volt.
– Novgorod erős – folytatta. – A tatárokkal szemben
azonban Novgorod is csenevész. Ha kedvük szottyan, napok
alatt felmorzsolják az erődítményeiteket, ahogy megtették
Vlagyimirben, Rjazanyban és magában Kijevben is.
Szerencsések voltatok, hogy visszafordultak, mielőtt még
ideértek volna.
– A tatárok épp úgy eltűnnek, mint az avarok, a hunok és
a kunok – mondta valaki.
– Nem, nem fognak – válaszolt Milej. – Pontosan ebbe a
tévedésbe estek a mi orosz hercegeink is. Nem tetszett nekik
az igazság, így nem is fogadták el. Ezek a tatárok nem
olyanok, mint a kunok. Olyán birodalmat építettek, amilyet
még nem látott a világ. És – pillanatnyi szünetet tartott – ha
szembeszálltok velük, úgy eltaposnak benneteket, mint egy
bogarat.
– Akkor azt állítod – mondta szomorúan a fiatal kereskedő
–, hogy Alekszander hercegnek igaza van, mikor behódol
ezeknek a pogányoknak?
Milej hűvös megvetéssel nézett a sovány fiatalemberre.
Szemében megcsillant az az ősi, cinikus csalafintaság, melyet
Janka már máskor is látott, de nem ismerte még eléggé
ahhoz, hogy megértse.
– Azt gondolom – mondta nagyon halkan –, hogy a
tatároknál jobb barátaink nincsenek.
– Pontosan – szakította félbe a kövér bojár. – Mindjárt
láttam barátom, hogy értelmes ember vagy.
Janka megdöbbent. Mit jelenthet ez?
– Természetesen Alekszandernek igaza van – folytatta
Milej. – Nincs választásunk. Jegyezzétek meg, amit mondok,
néhány éven belül a tatárok uralnak itt mindent. De nem ez a
lényeg. Ki indít karavánokat keletről, kikkel kereskedtek? A
tatárok. Ki veret pénzt, és ki szorítja ki a kunokat a
sztyeppéről? A tatárok. Hol találnak fiaink jövedelmező
szolgálatot és zsákmányt? A tatároknál, épp úgy, ahogy alán
őseim a kazárok szolgálatában, még mielőtt Rusz állama
létrejött volna. Milyen alternatívák vannak?. Rusz hercegei?
A nagyfejedelem, aki a kisujját sem mozdította, hogy
Rjazanynak és Muromnak segítsen, mikor jöttek a tatárok? A
tatárok erősek és szeretik a kereskedelemből befolyó hasznot.
Ezért kell együttműködnünk velük.
Janka elsápadt.
Egy pillanatra felrémlett előtte az anyja képe, amint a
szeme láttára esik össze. Aztán a levágott fülű tatárt látta,
majd a bátyját, amint eltűnik a sötétedő sztyeppén.
Hát Milej a tatárokkal tart.
Ezt eddig nem tudta. Honnan is tudhatta volna ez a falusi
szegény szláv parasztlány? Nem értette meg, hogy több mint
ezer éve a szarmaták, a kazárok, a vikingek, a türkök,
puszták, folyók, tengerek hatalmas vándorai Rusz népében
csakis olyan tárgyat láttak, amelyet a haszonszerzés céljára
felhasználhatnak.
Sok idősebb férfi bölcsen bólogatott.
Szerencséjére, mialatt némán állt a sarokban,
gyakorlatilag mindenki elfeledkezett róla, s ő még ahhoz is
túlságosan megrendült, hogy beszélni tudjon.
Abban a pillanatban azonban a Milejjel töltött éjszakák
miatt mocskosabbnak érezte magát, mint eddig bármikor – az
apjával töltött éjszakák legmélyebb kétségbeesését is
beleértve.

Egy hét múlva kezdett először gyanakodni arra, hogy esetleg

terhes lehet.
A férfinak nem szólt róla. Senkivel sem beszélt erről. Igaz,
hogy nem is volt kivel beszélnie. Mit tegyen? Először nem
tudta. Mindennap Novgorodban bolyongott, s próbált döntésre
jutni.
Csendes helyeket keresett, távol a keskeny utcácskák
nyüzsgő forgatagától. Meglátogatta a külvárosi kolostorokat
és a várostól északra fekvő hercegi vadászterületeket. Kezdte
alaposabban megismerni a helyet.
Minél jobban kiismerte azonban a Nagy Novgorodot,
annál kevésbé tetszett neki. Mikor a közeli Jurijev-kolostort
meglátogatta, abban a reményben, hogy felfedezhet egy békés
zugot, akkor is olyan hatalmas és szigorú katedrálisra
bukkant, hogy az már-már kegyetlennek tűnt előtte.
Ugyanígy járt, mikor a legkedvesebb szentek, Borisz és
Gleb templomába lépett: nagy, gazdag épületet talált, benne a
nemes urak pompázatos tölgykoporsóival. Egy öregasszony
azt mondta neki:
– Ezt a helyet Szadko, a dalbéli kereskedő építtette. –
Ahogy körülpillantott a lenyűgöző templombelsőben, az
öregasszony helyeslőén bólintott: – Igen, gazdag ember volt.
 Nap mint nap szembesült a ténnyel: Novgorodban semmi
más nem számított, csakis az, mennyi pénze van az
embernek.
Nemcsak a piacon, de a fogadókban és az utcán is bárkivel
szóba elegyedett, úgy tűnt, mindenki a szomszédairól beszél, s
aszerint értékeli őket, ki milyen jómódban él. Számukra,
tudatosult benne, én nem ember vagyok, hanem pénzösszeg.
Ahogy telt-múlt az idő, ez a nyers, merev világ taszítani
kezdte. Nem tartozom ide, vallotta be magának. Nem
szeretnék itt maradni.
Nem volt könnyű, hiszen éjszakánként szeretkeznie
kellett a bojárral, majd nap mint nap ki kellett lépnie a rideg,
pénzsóvár világba. Az az énkép, melyet egyszer már felépített
magáról – a széllel, hóval dacoló ezüstnyírfa – többé nem
segített. Ha éjszakánként behunyta a szemét és rágondolt,
távolinak és jelentéktelennek érezte. Nappal levertséget és
fásultságot, éjszaka pedig maró önutálatot érzett. Nem volt
menedék.
Időnként eljárt a kisebb templomokba. Sok volt belőlük,
ezek fából és kőből épültek. A novgorodi építészek nemcsak
görög kereszteket szerettek a templomaik kupolájára tenni –
ahogy ez ma is gyakori Oroszországban –, de szívesen
megváltoztatták a régi bizánci kupolák alakját is. A régi,
széles kupolák helyett, melyek felfordított tálra
emlékeztettek, néha a csúcsot egyetlen pontba szorították
össze; ezek sisakra hasonlítottak. Ami pedig még
bonyolultabb volt: a sisak oldalait is kidomboríthatták, így
azok nagy, ragyogó hagymáknak látszottak.
Ezek a kis templomok – a fenti főkamrával és a kisebb
lenti pincével, ahol nagy hidegek idején is megtarthatták a
misét – a katedrális kicsinyített változatai voltak. Annak
ellenére, hogy ezek az épületek kőből épültek, sokat közülük
bojárok és kereskedők építtettek – olyanok, mint akik
Milejnél vendégeskedtek azon a rettenetes estén. A magas
karzatok helyett, ahonnét a hercegek lepillanthattak a népre,
ezekben a templomokban a felső emeleten kis sarokkápolnák
álltak, ahol az alapító bojárok és családjaik imádkozhattak, s
ahol – meglehetős gyakorisággal – a kereskedő sötét szakállas
képe nézett le szigorúan, sőt önelégülten a falra festett
freskóról.
Lehet, hogy a kedélyállapota volt az oka, ám ezek a helyek
heves ellenérzést váltottak ki belőle.
És még mindig terhes volt a bojár gyermekével. Mit
tegyen?
Biztos volt benne, hogy a férfi gondoskodna a gyerekről.
De mi lesz ővele? Hol fog élni? Lesz-e valaha férje? Igaz, hogy
a szláv falvakban élő férjezett asszonyok részt vehettek a
részegségbe torkolló lakomák után következő orgiákban, egy
férfi számára azonban szégyen volt, ha rájött, hogy újdonsült
felesége nem szűz. Ha erről a szomszédok tudomást szereztek,
megvetésük jeleként lefesthették az illető kapufélfáját. Egy
gyermekes hajadonnak nem sok esélye volt.
Ráadásul most gyűlölte Milejt és a gyerekét.
Saját magát is meglepte, hogy gyakran semmilyen
érzelmet nem érez iránta. A benne rejlő kis élet a férfihoz és
ehhez a nagyvároshoz tartozott. Ezt a terhet saját akarata
ellenére hordozta. Szeretett volna megszabadulni tőle, örökre
hátat fordítani Novgorodnak, és elmenekülni egy másik
világba.
– Nem akarom – dünnyögte gyakran maga elé. – Nem
állok készen rá. S ez is hozzá köt.
S miközben tele volt sértettséggel, egy része elepedt a
vágytól, hogy életet adjon; ösztönei pedig azt súgták, minél
előrébb halad a terhessége, annál rettenetesebb lenne
elveszíteni a gyermeket.
Néha azt sem tudta, mit akar. Fásultan bolyongott, vagy
egyedül ücsörgött a semmibe bámulva.
Milej is érzékelte Janka zavarodottságát, azzal azonban
nem foglalkozott, hogy az okát megtalálja – egyszerűen
kevesebbet hívatta magához.
Janka januárban határozta el véglegesen, hogy
megszabadul a gyerektől.
 De hogyan? Hallott már olyan esetekről, mikor a lányok
nem kívánt terhességüket úgy szakították meg, hogy
leugrottak a kapu tetejéről. Ezt valami miatt nem akarta
megpróbálni. Akkor mit tegyen? Két napon át az utcákon
bolyongott, abban reménykedve, hogy talán valamilyen isteni
beavatkozás következtében megcsúszik, elesik a jeges utcán
és elvetél. Elment imádkozni Novgorod legszentebb ikonjához.
Az ikon azonban, mely egykoron megvédte a várost Szuzdal
harcosai ellen, semmit sem tett érte. Végső kétségbeesésében
a piacon kezdett keresgélni. Biztos, hogy van itt valaki, aki
tudja, hogy kell az ilyen dolgokat elvégezni.
Az egyik januári délutánon talált egy barátságtalan
kinézetű öregasszonyt, akinek egyik kezén szemölcs volt, s a
folyó közelében szárított gyógynövényeket árult egy kisebb
standon.
Mikor elmagyarázta neki, mit akar, az öregasszony sem a
megdöbbenés, sem a megrendülés jeleit nem mutatta, apró
barna szeme azonban gyanakodva és hidegen figyelte.
– Hány hónapos?
Janka megmondta.
– Nagyon jó. De pénzbe kerül.
– Mennyibe?
Az öregasszony hallgatott egy ideig.
– Két grivna.
Felsóhajtott. Szerencse a bajban.
Az öregasszony csak nézte, arca semmit sem árult el.
– Nos?
– Biztos, hogy el tudja…
– Elmegy a gyerek.
– És én…
– Nem lesz semmi bajod.
Aznap délután Janka fogta a Milejtől kapott selymet, és
két ezüst grivnáért eladta.
– Gyere vissza este, szürkületkor – mondta neki az
öregasszony.
Ahogy a nap lehanyatlott a fagyott mocsarak felett, Janka
követte az öregasszonyt, aki a déli külváros felé vezető
ösvényen csoszogott előtte. Tőle balra kunyhók álltak, jobbra
a befagyott folyó terült el. A nyugaton lebukó nap távoli, vörös
golyóként süllyedt a hóba, akár egy sóhajtás; alul a folyót
átívelő cölöpfalat elborították a jeges árnyak, a vöröslő ég
előtt olyan feketének látszott, mint egy varjú.
Az öregasszony egy keskeny mellékutca végén fekvő kis
izbába vezette Jankát. Az izba előtt kis melléképület állt, az
asszony kinyitotta az ajtót és betessékelte Jankát. Bent
különféle zsákok és egy asztal, rajta kis zacskókban különös
illatú gyógynövények és egyetlen lóca állt. Hideg volt.
– Ülj le és várj – mondta az öregasszony, azzal eltűnt.
Mikor visszatért, kis dézsát hozott magával, és letette
Janka elé. Aztán újra elment.
Eltelt egy kis idő, mire visszatért. Ez alkalommal nagy
vödörben forró vizet hozott, s a vizet beleöntötte a dézsába.
Gőzfelhő csapott fel. Még két vödör vizet hozott, mire a dézsa
félig megtelt.
Aztán az asztalról több faedény tartalmát is elkezdte
beleönteni a vízbe, majd egy hosszú nyelű fakanállal
megkevergette. A szobát csípős, szinte maró illat töltötte meg.
Janka még soha nem érzett ilyen szagot, csípte a szemét.
– Mi ez?
– Ne foglalkozz vele. Vedd le a csizmád, húzd fel az inged
és tedd a lábad a dézsába – rendelkezett az öregasszony.
Janka megtette, s rögtön felsikoltott a fájdalomtól. A víz
leforrázta.
– Majd megszokod – mondta az öregasszony és
visszanyomta a lábát. – Most állj fel.
Ahogy megtette, kis híján elesett. Rettentő fájdalom
nyilallt a lábába.
Az öregasszony megragadta, erősen megtámasztotta, majd
az ingét felhúzta a hasa fölé.
Hirtelen épp olyan gyámoltalan kislánynak érezte magát,
mint amikor az apja ráparancsolt, hogy feküdjön a lócára. A
dézsából áradó maró gőz szinte megfojtotta. Ahogy lenézett,
látta, hogy nemcsak a lábszára, de a combjai is izzó vörös
színűek.
– Megfőzöl – nyögte.
– Többé-kevésbé – mondta az öregasszony, s még több
forró vizet öntött a dézsába.
Teltek a percek, a lábában izzó fájdalom sajgássá
szelídült, majd szinte csak zsibbadtságot érzett. Lassan
megszokta a szagot is, bár a szeme továbbra is könnyezett.
Mikor úgy érezte, összeesik vagy elájul, az öregasszony adott
neki egy pálcát, hogy azt szorítsa. Időről időre újabb adag
forró vizet öntött a dézsába, s belekevert a maró szagú,
ismeretlen növényekből.
Eltelt egy teljes óra. Janka elájult.
Mikor magához tért, látta, hogy az öregasszony
kivörösödött lábszárát és combját kenegeti valamilyen
kenőccsel.
– Egy ideig még fájni fog. Olyan érzés, mintha leforráztad
volna, de nem égtek meg – mondta hidegen.
– És a baba…?
– Holnapután napnyugtakor keress meg a piacon.

Janka másnap sokáig aludt.

A következő nap az utasításoknak megfelelően elsétált a
kis elárusító helyre. Az öregasszony ránézett, kemény szeme
semmit nem árult el.
– Nos?
Janka bólintott.
– Sikerült. Rendben van.
– Mondtam – az öregasszony elfordult, mint akit többé
nem érdekel az ügy.

Semmi nem maradt számára. Novgorodban semmi. Igyekezett

elkerülni Milejt, nehogy újra teherbe essen. De mi legyen
ezután?
 Még mindent hó borított, Janka azonban tudta, a bojár
hamarosan visszaindul keletre. De hova menjen ő?
Elhatározta, hogy Novgorodban nem marad.
Különösképp – a történtek ellenére – hiányzott neki az
apja ismerős arca. Nem akart újra vele élni, de szerette volna
újra látni. Nélküle végképp magányos volt.
De milyen úton-módon térhetne vissza hozzá? Vannak-e a
bojárnak tervei vele? Esetleg azt tervezi, hogy otthagyja
valamelyik városban vagy út menti fogadóban, és eltűnik a
messzeségben? Nem volt semmilyen elképzelése, s mivel
abban is tökéletesen bizonytalan volt, ő maga mit szeretne,
nem jutott eszébe, hogy megkérdezze a férfit.
Ekkor rábukkant egy helyre, ahol menedéket talált. A
magzatelhajtás után három nappal történt.
Templom volt, de nem kőből épült. A város Szent Szófia
Oldalán, a Fazekas-végen állt, s teljes egészében fából épült.
Szent Balázsnak szentelték.
Ez a szent tipikus példája volt annak, ahogy a katolikus
egyház – az egyszerű emberek szintjén – bölcsen
alkalmazkodott a megtérített szlávok és finnek szokásaihoz és
lelkiállapotához. Szent Balázs az állatok védőszentje volt. Ez
a szent valójában megegyezett az ősi szláv istenséggel,
Velesszel, a termés, a bőség és a jólét védelmezőjével.
A magas, meredek tetős, sötét fatemplom hangulatában
volt valami otthonos. Kívülről inkább nagy pajtának látszott,
belseje azonban alacsony mennyezetével, kicsiny, sötét
ikonjaival és pislákoló gyertyáival az izba meghittségét és
melegségét sugározta. Igaz, hatalmas farönkökből építették.
Olyan masszív volt, akár egy erőd. A papok azonban, ezek az
öregemberek, akik igyekeztek nagyon elfoglaltnak látszani, a
tömzsi asszonyok, akik türelmesen sepregettek, a
gyertyatartókat fényezték vagy csak álldogáltak – nagyon
barátságosnak látszottak. Ahogy Szent Balázs képe előtt
álldogált – néha órákon át –, úgy érezte, még az ő
nyomorúságos és hasztalan léte számára is van remény.
– Uram, irgalmazz! Uram, irgalmazz – suttogta maga elé.
 Egyszer, mikor elfordult az ikontól, meglátott egy magas,
sötét szakállú papot, aki kedvesen nézett rá, s azt mondta
neki:
– A mi Urunk minden gyermekét egyformán szereti.
Azokat pedig mindenek felett szereti, akik elbuktak, és emiatt
bánatot éreznek. – Janka tudta, hogy a pap a szívébe látott,
érezte, ahogy szemét elöntik a könnyek, ahogy fejét lehajtva
kisietett a templomból.
Néhány nap múlva találkozott egy fiatalemberrel.
Első pillantásra semmi különös nem volt rajta. Körülbelül
huszonkét-huszonhárom éves lehetett, az átlagosnál kicsit
magasabb, barna szakállú férfi. Arccsontja kissé széles volt,
szeme mandulavágású, barna színű. Jankának a keze tűnt
fel. Kérges munkáskezei voltak, szép formájú, elvékonyodó
ujjai mégis egyszerre sugároztak erőt és kifinomult
érzékenységet. Munkásembertől szokatlan módon a körmeit
gondosan nyírta. Komoly és megfontolt benyomást keltett.
Mikor Janka először megpillantotta, a férfi csendben
imádkozott egy ikon előtt, mikor azonban a lány elhaladt
mellette az ajtó felé, a férfi hirtelen abbahagyta az imáját, s
Janka elmosolyodott magában.
A férfi hagyta, hogy elhaladjon előtte, majd utolérte és
melléje szegődött.
– Úgy látom, azt gondolod, egy irányba tartunk –
mosolygott rá kissé dévajul Janka.
– Csak azért, hogy megvédjelek. Merre tartasz?
– A Bőrműves-végbe.
– Én is. Ott lakik a gazdám.
Úgy tűnt, semmi rossz szándék nincs benne.
Janka megtudta, hogy a férfi rabszolga – mordvin, akit
tizenkét éves korában egy rablóhadjárat során ejtettek
rabságba. Purgasznak hívták. Gazdája gazdag novgorodi
kereskedő volt, aki ácsmesterségre taníttatta ki.
A fogadó közelében váltak el, de a férfi előtte még
megtudta, hogy a lány minden délután ellátogat a
fatemplomba.
 A lány ezért félig-meddig már várta, hogy másnap
találkozzanak, azon viszont igen meglepődött, hogy a férfi
készített neki egy kis fametszetet. A nyírfából faragott
metszet, mely alig volt nagyobb a tenyerénél, kis hajót
ábrázolt evezősökkel és apró vitorlával.
Olyan tökéletesen megmunkált darab volt, hogy Jankának
egy pillanatra elállt a lélegzete; a faragás azokra a remekekre
emlékeztette, melyeket az öccse készített.
– A tiéd – mondta a férfi; s ragaszkodott hozzá, hogy
eltegye.
Aznap újból elkísérte.
Ezek után egyre gyakrabban találkoztak. A férfi mindig
kedves volt, kissé csendes, és volt benne valamiféle félénkség,
tartózkodás, és ez tetszett a lánynak. Mikor együtt sétáltak
az utcákon, a férfi időről időre megállt, hogy megmutassa
valamelyik ház jellegzetességét, melyet a lány egyébként soha
nem vett volna észre: egy kis faragást, az ablak rácsozatát
vagy egyszerűen csak azt, hogy miképp rögzítették egymáshoz
a súlyos gerendákat a sarkokon,
Janka felfedezte, hogy a gerendákat vagy tucatnyi módon
illeszthetik egymáshoz. Vághatták őket szögletesre vagy
kerekre, fektethették így is, úgy is, különféle hornyokkal
illeszthették őket. Ami a lány szemében zömök, meglehetősen
brutális faházak végtelen sora volt, az a férfinak bonyolult
rejtvények tömegét jelentette, melyeket meg kellett oldani –
és igazi öröm volt, ha ez sikerült.
– Többféleképp meg lehet építeni egy egyszerű izbát, mint
ahogy el tudnád képzelni – mondta a lánynak. – Novgorod
ácsmesterei pedig ismerik az összes módszert.
Bár a férfinak tetszett a város, és ismerte minden
épületét, Janka hamar felfedezte, hogy Purgasznak
hiányoznak szülőföldjének erdői.
– Az erdőben éltünk, a Volga mellett – mesélte a lánynak.
Ilyenkor felsorolta a vidék összes fáját és növényét. Mikor az
épületekről beszélt, lelkesen, szakértő módon méltányolta
azokat; ha azonban az erdőre terelődött a szó, szemében
álmodozó kifejezés jelent meg, Janka pedig együtt érzett vele.
A legnagyobb meglepetés azonban negyedik találkozásuk
alkalmával érte. Janka a templomban állt egy ikon előtt, mely
Jézust nyitott könyvvel a kezében ábrázolta. A könyvből
néhány sor látszott.
– Ne a látszat, hanem az erény után ítéljetek – olvasta
Purgasz a szöveget.
Janka csodálkozva bámult rá.
– Te is tudsz olvasni?
– Igen. Itt tanultam Novgorodban.
Egy mordvin, egy egyszerű erdei finn, aki tud olvasni.
Janka ebben a pillanatban döntött.
Még aznap este elment Milej bojárhoz, és elmondta, mit
akar.
– Nos – kérdezte, mikor befejezte a mondanivalóját –, te
már megkaptad, amit tőlem akartál. Segítesz nekem?
Meglepetésére a bojár kedvesen mosolygott. Még hasznos
tanácsokkal is ellátta.
– Most mondd el nekem újra a kereskedő nevét és a címét
– kérte. – Azt se tudod, hogy a fiú akarja-e…?
Janka a fejét rázta.
– De azt hiszem, akarja – válaszolta.
Milej már másnap reggel elintézte az ügyet.
– Csinos summába kerül ez nekem – mondta savanyú
mosollyal. – A papok azonban helyeslik. – Az egyház
támogatta a rabszolgák felszabadítását.
Janka ráébredt, hogy Milej kedves is tud lenni;
nagylelkűséget gyakorolni, ez igazán kellemes feladat egy
hatalmas ember számára.
Így aztán aznap délután a templom előtt odafordult
Purgaszhoz és megkérdezte tőle:
– Elvennél feleségül? A gazdám megváltja a szabadságod,
ha akarod.
A férfi elhűlve bámult rá.
 – Én akartalak megkérni – vallotta be –, de féltem, hisz
rabszolga vagyok…
– Vannak feltételek – folytatta a lány. Már nagyon
alaposan kigondolt mindent; Milej pedig kioktatta, igaz, elég
kelletlenül, hogy mit tegyen. – Elhagyjuk a várost, és a
falvam közelében élünk, de nem a bojár parasztjaiként – tette
hozzá gyorsan. Ez volt az egyetlen dolog, melyet biztosan nem
akart. – Szabadok leszünk. A Fekete Földre megyünk, és
közvetlenül a hercegnek fizetjük a bérleti díjat.
Mindenek ellenére az apja közelében akart élni – de nem
ugyanabban a faluban; és azt sem akarta, hogy valaha is
Milej legyen a földesura.
– Akkor menjetek a Fekete Földre – mondta neki Milej. –
A Fekete Földön jó a talaj, csernozjom, és közvetlenül Ruszka
mellett van. A herceg örül, ha jó parasztokat kap a földjére.
Kedvezőek a feltételek, és nagyon jó munkát végezhettek.
Ezeket hallva – Janka megkönnyebbülésére – Purgasz
felnevetett. A világon semmit nem akart ennél jobban.
– Akkor megegyeztünk – mondta.
Majdnem.
– Van még egy dolog – kezdte tétován Janka, és lehajtotta
fejét. – Mikor még kislány voltam… egy tatár… betörtek a
falunkba…
A férfi csak nézte, egy pillanatig nem értett semmit. Aztán
gyengéden magához húzta és homlokon csókolta a lányt.
Két nap múlva indultak Milejjel, aki megengedte, hogy
egy másik szánon vele tartsanak.
Mikor elérték azt a helyet, ahol a Kljazma folyó Ruszka
felé fordul, elváltak. Az utazás alatt olyan távolságra volt
tőlük, amennyire egy bojár lehet két majdnem rabszolgától.
Az elválás pillanatában azonban magához hívta Jankát.
Számító, okos arca egyáltalán nem volt barátságtalan,
mikor – tapintatosan – a kezébe nyomott két grivnát.
– Sajnálom a gyereket – mormogta.
Aztán elment.
 Másnap, mikor elérték az Iszapos Vidéket, elindult az
olvadás.

1262
Milej, a bojár várakozott.
A folyó túloldalán időről időre halvány porfelhő szállt fel, s ott
kavargón a földek felett, ahol éppen az aratás zajlott. Ragyogó
kék volt az ég, csak néhány halovány fátyolfelhő úszott a
magasban. Az erdő felett, a horizonton pirosas ködfátyol
lengett. Nagyon száraz idő volt, a levegőben üröm szaga
érződött; mozdulatlanul állt a levegő.
A tatárt várta.
A helyzet egész évben egyre kiélezettebbé vált. Attól félt,
bármelyik pillanatban bekövezhet a robbanás.
S épp ma reggel, itt, Ruszkában, csak egy hajszál híja volt.
Ha nincs ott személyesen, az a két iszlám adószedő már
halott, az egészen biztos. Csak azzal tudta a falusiakat
lecsendesíteni, hogy megfenyegette őket: elűzi őket a földjéről.
– Nem mintha hálásak lennének érte – mosolygott
fanyarul.
Most mindannyian a nagy csűrben voltak, hogy berakják a
gabonászsákokat az adószedők szekerébe. Milej fél füllel még
mindig arra figyelt, nem hallatszik-e újabb problémára utaló
hang.
– Micsoda balszerencse, hogy ezek az átkozott adószedők
moszlimok – sóhajtotta. A tatárokkal kapcsolatban igaza volt
– minden tekintetben. Minden pontosan úgy történt, ahogy
azt tizenkét éve elmondta azoknak a novgorodi
kereskedőknek. A tatárok elözönlötték északkeletet. Igaz,
hogy a hercegek megtarthatták hatalmukat, viszont lezajlott
a népszámlálás, bevezették az újoncozást; az északi földeket
éppúgy miriádokra, ezredekre, századokra és tizedekre
osztották fel, mint Kijevet. És senki sem tudott ez ellen tenni.
 Még Novgorodnak is meg kellett hajolnia az adószedők
előtt: Novgorod ura is megalázkodott. Alekszander herceg is
belovagolt a tatár adószedőkkel, s ő maga is segítette
behajtani a sarcot. Azokat, akik ellenálltak, összezúzta.
Milej mosolygott. Micsoda ravasz róka ez az Alekszander!
Rájött, miként tudja a tatárokat a maga oldalára állítani:
felhasználta őket, hogy nagybátyját és a testvérét félreállítsa
az útból, s most ő egész Oroszország leghatalmasabb hercege.
Ráadásul azt a keleti sisakot hordja, melyet a tatár kántól
kapott.
Lehet, hogy az oroszok nem szeretik, pedig politikáját
nemcsak ravaszság, de bölcsesség is vezérli. Az oroszok
egymaguk nem tudnák megverni a tatárokat.
– Nézzétek csak meg, mi történt a testvérével, Andrejjel –
szokta emlékeztetni Milej azokat, akik Alekszandert árulónak
nevezték. – Megpróbált szembeszállni a tatárokkal: ezért
eltiporták, Szuzdália városainak felét pedig kifosztották. –
Mindez tíz éve történt, s még mindig emlékeztek rá.
S mi lenne, ha Oroszország külföldről kérne segítséget?
– Nézzétek meg azt a bolondot, Galícia hercegét – szokta
mondogatni. A pápával kacérkodó délnyugati herceg még
annál is ostobábbnak bizonyult, mint ahogy azt Milej jósolta.
Először megkapta a koronát a prímástól. Aztán
szövetségeseket keresett. És vajon kit választott? Azokat az
északi pogány litván törzseket, akik a teuton lovagrend elől
Oroszország nyugati része felé húzódtak! Galícia hercege és a
litván törzsfő, aki néhány éve keresztelkedett ki római
katolikusnak, kihívta a tatárokat.
Hová vezethetett mindez?
A tatárok tönkreverték Galíciát, aztán megtámadtatták
velük a litvánokat. Majd Galícia hercegével lebontatták
összes erődítményét. A nyugati katolikus erők szokás szerint
nem tettek semmit; a litván király újra pogány lett. Idén
nyáron azt hallotta, hogy a pogány litvánok megtámadták a
közben meglehetősen védtelenné vált Galíciát.
 – Szegény Galíciának vége. Ha Alekszander herceg
megpróbálkozott volna valami hasonlóval – mondta mindig –,
a földjeink felét elvették volna a tatárok, a másik felét pedig a
németek.
Alekszander bölcs volt, ugyanakkor azonban rettentő
ravasz is!
A tatárok soha nem bántották az egyházat. Alekszander
pedig, aki a tatárokat szolgálta, szoros barátságba került
Cirill metropolitával.
– Most aztán az ország összes papja és szerzetese az ő
pártján áll. A nép utálja Alekszandert, ahányszor azonban
bemegy a templomba, ott azt hallja, hogy a papok nemzeti
hősnek nevezik. Ezek a papok ráadásul most is Alekszander
Nyevszkijnek hívják, mintha az a régi, fiatalkori csetepatéja a
svédekkel egész Oroszországot megmentette volna.
Ez az agyafúrt politikai propaganda rettentő jól
szórakoztatta a bojárt.
Igen, igaza volt a tatárokkal kapcsolatban. Itt most ők az
urak, s csakis egy bolond utasítaná vissza az együttműködést
velük. Ő, Milej, már több mint egy évtizede dolgozott
Alekszander Nyevszkijnek és a tatároknak.
És persze részt vett az intrikákban is.
Mikor Vlagyimir trónját rövid időre Alekszander testvére
foglalta el, hihetetlen szerencséjére egy ostoba bojár levelet
küldött neki, amelyből az tűnt ki, mintha a herceg
belekeveredett volna egy a tatárok ellen szőtt cselszövésbe.
Milej azonnal elküldte a levelet Alekszandernek. Egy év
múlva Alekszander ült a bátyja helyén, s üzent Milejnek,
hogy az új uralkodó és a tatárok kegyét egyaránt élvezi. Azóta
sok kisebb kegy érte.
Mostanában, ezt be kellett vallania magának, a dolgok
bonyolultabbak lettek.
Mikor Szarajban Batu kán uralkodott, Milejnek nem volt
nehéz együttműködni vele. Nemrégiben azonban új kán
került a trónra – egy moszlim.
 Nem mintha ez az új kán elnyomta volna az orosz
egyházat: nem tette. Azonban úgy döntött, hogy Szuzdália
területén bérbe adja az adószedést a moszlim kereskedőknek,
s ezek az emberek könyörtelenül kiaknázták ezt a
lehetőséget. Sok szerencsétlent, akik nem tudták kifizetni az
adó teljes összegét, rabszolgasorba vetettek; zendülésekről
érkeztek hírek az egész vidékről, Vlagyimirtól Muromig.
Ez egyszer Milej együtt érzett a néppel. Az egész ügyet
rosszul kezelték. Az üzlet azonban üzlet.
– Legyen rajta a szemetek a Murom környéki birtokokon,
hogy befizessék az összes adót – utasította a fiait. – Én
Ruszkába megyek, hogy felügyeljek rájuk.
Épp ezt tette aznap reggel.
Más oka is volt azonban, hogy azon a késő júliusi napon
Ruszkában legyen. Ha szerencséje lesz, ma befejezheti
életének legmerészebb játszmáját. Ez pedig örökre
megváltoztathatja Ruszka jellegét. Ha ezzel az üggyel felteszi
a koronát életművére, utána átruházhatja az ügyeket a fiaira.
Kezdett megöregedni.
Milej türelmetlenül várta a tatárt.

Hallgatag, középkorú férfi lovagolt az alkonyban. Öltözéke és

csodálatos lova elárulta, hogy gazdag és befolyásos ember.
Egyedül lovagolt, kíséret nélkül, csak egy mongol íj és egy
pányva lógott a lova nyergére akasztva. Sötétvörös
bársonykaftán és széles karimájú kínai kalap volt rajta.
Egyetlen szokatlan tárgy volt csak nála. A nyakában
ezüstláncról kis ezüstfeszület lógott.
Péter, a tatár ugyanis keresztény volt.

Valójában ez nem volt nagyon meglepő. A mongol államnak

nem volt hivatalos vallása. A Mongóliából kirajzó seregek
hatalmas utat tettek meg az eurázsiai síkon, s közben a
buddhizmustól kezdve a keleti iszlámon át a nyugati
katolicizmusig számos nagy vallást megismertek.
 Az egyik ilyen vallás – melyet az őskeresztény egyház
nesztoriánusnak nevezett – teológiai viták miatt hat
évszázaddal ezelőtt levált a nyugati egyházról, és Perzsiában
lévő központjából kiindulva olyan távoli helyeken is alapított
közösségeket, mint Kína. Ez a félig elfeledett nesztoriánus
egyház szolgáltatta az alapot a középkori Európa egyik nagy
legendájához: valahol keleten mesés ország található, melyet
hatalmas keresztény uralkodó kormányoz – valóságos óriás az
emberek között.
Ez volt János pap legendája.
Kisfiúként Milej hitt a legendában. János pap országa
azonban csak egyszerű közösség volt, melyet a keleti emberek
tökéletesen ismertek. Még magának Batu kánnak a fia is
nesztoriánus keresztény lett.
Oroszországban volt néhány tatár, aki ortodox
kereszténnyé vált, csakúgy, mint mások – még keletebbre –
moszlimmá. Szarajban volt orosz püspök, s mindenki tudta,
hogy az északi Rosztov idősebb tatár hivatalnokainak egész
családja keresztény. Mindezek ellenére Milej mégiscsak
meglepődött, mikor Muromban találkozott az új tatár
hivatalnokkal, s kiderült, hogy a baszkak néhány éve áttért
az ortodox hitre.
A bojárnak volt néhány elintézendő ügye ezzel a
baszkakkal, s úgy találta, hogy az illető éles eszű, ám
hallgatag fickó.
– Az a kérdés – mondta a fiainak –, miképp tudjuk a
magunk javára felhasználni ezeket a keresztény tatárokat?
Néhány hónapja kitartóan udvarolt Péternek. Elég sok
mindent megtudott róla. Milej kipuhatolta, hogy Péter a
rosztovi hivatalnok javaslatára vette fel az ortodox hitet.
– Úgy tűnik, a hivatalnokoknak egy kis csoportja áttért a
hitünkre. Tagjainak többsége nem tartozik a kán udvarának
legmagasabb köreihez, de azért van némi befolyásuk; a tatár
hatalmasságok pedig úgy vélik, jó, ha az embereik közül
néhányan annak a vidéknek a vallását követik, amelyet
irányítanak. Vagyis úgy vélem, ezek a fickók még hasznunkra
lehetnek – jelentette ki a családja előtt.
Az első ötlet akkor kristályosodott ki benne, mikor
felfedezte, hogy a tatárnak van egy hajadon lánya.
Az ő legidősebb fia már megnősült, két lánya is született.
Fiatalabb gyermeke, a jóképű, tizenkilenc éves Dávid viszont
még nem.
– Mi rossz van ebben? – kérdezte a fiát. – Láttam a lányt.
Nem csúnya. És úgy tűnik, ennek a Péter baszkaknak csinos
vagyona van. Azt mondják, az összeköttetései is jók.
Orosz hercegek és tatár hercegnők között máris köttetett
néhány házasság.
– A családunk a szászoktól kezdve a kunokig már
mindenkivel házasodott – tette hozzá Milej vigyorogva. –
Miért ne jöhetne most egy tatár?
Volt egyéb szempont is. Milej hallott híreket egy jövőbeli,
a Délkelet-Kaukázusra irányuló tatár hadjáratról.
– Arra készülnek, hogy megtámadják Azerbajdzsán
területeit – mondta a fiúnak.
– Tudom, hogy szívesen mennél egy ilyen rablóhadjáratra,
és a zsákmány óriási lehet. Ha kapcsolatban állsz a
tatárokkal, akkor könnyebben kerülhetsz jó pozícióba.
A fiúnak nem volt ellenvetése; s Milej meglepetésére a
tatár is örömmel fogadta az ötletet. A házasságot
megkötötték. A tatár bőkezűnek bizonyult. A dolgok igazán
jóra fordultak.
Arra azonban, ami ezután következett, semmi, a világon
semmi nem készíthette fel Milejt. Két hónapja ugyanis, nyár
elején Péter megkereste őt és kijelentette:
– Az a szándékom, hogy alapítok egy kisebb vallási
épületet; templomot vagy kolostort. Tudnál nekem tanácsot
adni, hol találhatnék hozzá megfelelő helyet?
Kolostor! Eddig nem vette észre sem azt, hogy a tatár
ilyen gazdag, sem azt, hogy ilyen komolyan vallásos lenne.
– Adj két hetet – mondta. – Lehet, hogy van egy épp
megfelelő helyem számodra.
 – Sebesen számolt, és lázasan dolgozott.
Pont erre van szüksége Ruszkának.
Az évek során mindent megtett, amit Ruszka
felvirágoztatásáért tehetett, ám ez nehéznek bizonyult. A
falunak jelenleg egyszerű fatemploma volt, népessége pedig
megkétszereződött. Az elmúlt tíz évben azonban a tatárokkal
kapcsolatos gondok miatt minden eddiginél nehezebben
lehetett jó telepeseket találni, s ebben nem is volt különösebb
sikere. A kolostor odavonzaná az embereket és – előbb vagy
utóbb – a kereskedelmet is.
A roppant vidék nagy részét – megműveletlen erdőket –
már felvásárolta, s származott némi jövedelme az itteni
mézből és prémekből. Első gondolata az volt, hogy Péternek
innen ad el egy földdarabot.
– De ez nem fog menni – mondta Dávidnak. – Péter jó
földet akar, Ruszkában pedig csak egy helyen van jó föld: a
keleti-parti csernozjom.
Milejt ekkor csókolta homlokon a múzsa. Lóhalálában
küldöncöt menesztett, magához Alekszander Nyevszkijhez. Az
üzenet kifejtette a kolostor, illetve Milej szükségleteit, ehhez
egy alázatos emlékeztető kapcsolódott, bizonyos múltbéli
szolgálatokról.
Megérkezett a válasz. A kérés teljesül, egy kikötéssel: „A
nagyfejedelemnek más ügyekkel kell foglalkoznia. Többet ne
kérj.” Ennyi elég volt.
– Látod – mondta Milej Dávidnak nagyon is méltányos
áron megvásárolhatom az Iszapos Vidék mellett fekvő
csernozjom földjét. Ez a földdarab kétszer akkora, mint ami
nekünk van Ruszkában. – Összedörzsölte a tenyerét. – Ha jó
áron el tudom adni a tatár kolostorához az én földemet, akkor
meg tudom venni a herceg földjét úgy, hogy egy vasamba sem
kerül!
Az üzlet szépsége szinte olyan gyönyörűséget váltott ki
belőle, akár egy műalkotás.
Innen eredt hát az a nagy öröm, amellyel a tatárt fogadta,
és a házába vezette.
 – Reggel megmutatom az egész vidéket – mondta. – Azt
hiszem, elégedett leszel.
Beszélt a falusiakkal kialakult problémákról is.
– Természetesen semmit sem tudnak az üzletünkről –
tréfálkozott. – Valószínűleg halálra rémülnek, ha meglátnak
téged.
Péter lassan bólogatott, de nem mosolyodott el.
– Komoly lázongások törtek ki Szuzdalban és más
városokban – figyelmeztette a tatár. – Murom még nyugodt,
az őröknek szigorú utasításokat adtam, holnap azonban, ha
bármi gond lenne, muszáj visszamennem. A kán őrjöngeni
fog.
– Nyevszkij elintézi a dolgot. A kán bízik benne – mondta
Milej magabiztosan.
– A kán senkiben sem bízik, és senki sincs biztonságban –
válaszolta Péter hidegen.
Szavai megdermesztették a levegőt, s Milej boldogabb
volt, mint valaha, hogy családi kötelékek fűzik ezekhez a
könyörtelen urakhoz.
Vacsorára a folyóból fogott friss halat ették, s mézsört
ittak hozzá. Milej minden tőle telhetőt megtett, hogy
feltámassza a jókedvet.
Másnap kora reggel kilovagoltak megnézni a földet. Milej
büszkén mutatta a folyó keleti partján húzódó csernozjomot. A
tatár körüljárta a kis falut, és látta, hogy Milej valóban a
legjobb földet ajánlotta neki.
– Ez jó hely a kolostornak – mondta. – Egy kis templomot
építtetek, kezdetben talán hat szerzetessel. Később majd
bővítem.
Milej bólogatott.
– Ez azt jelenti, hogy meg szeretnéd venni? – kérdezte
mosolyogva.
– Mi az ára?
Milej megmondta az összeget.
Kicsit drágának tűnt, de nem túlzottan. Milej elég bölcs
volt ahhoz, hogy ne legyen feltűnően kapzsi.
 – Rendben van – egyezett bele Péter. Milej nagy
megelégedésére előhúzott egy zacskó aranypénzt, és ott
helyben leszámolta az összeget Milej kezébe.
– Most akkor az enyém – mondta a tatár.
– A tiéd.
Péter felkapaszkodott a lovára.
– Nem maradsz?
A tatár megrázta a fejét.
– Ezek a problémák… Holnap vissza akarok menni
Muromba.
Milej bólintott.
– Jut eszembe – mondta mintegy mellékesen –, íratnom
kell a birtokról egy szerződést.
Olyan nyilvánvaló dolog volt ez, hogy teljesen
megdöbbentette, ami utána következett.
– Szerződés? Mi az?
Milej már nyitotta a száját, hogy válaszoljon, aztán
csendben maradt.
A tatár érdeklődve nézett rá.
– Szerződés?
Lehetséges lenne, hogy egy hivatalnok nem tudja, hogy
Rusz földjén minden birtokot szerződések alapján
birtokolnak?
Hirtelen felderengett Milejnek, hogy nincs különösebb ok,
amiért tudnia kéne.
A teljes mongol államgépezet ugyanis épp olyan zárt volt,
mint amilyen könyörtelen. Elvégezték a népszámlálást – amit
orosz uralkodó soha nem tett meg –, aztán a földet
felosztották tizedekre és századokra, majd az egységeket
megadóztatták. Ezzel azonban végeztek is. Kormányzási
rendszerük hatékony volt, de teljes egészében párhuzamosan
futott az érintetlenül hagyott orosz életformával. Ez az
intelligens tatár, ez a keresztény, akinek a lánya egy oroszhoz
ment feleségül, tökéletesen idegen maradt ebben az
országban. Valószínűleg nem is foglalkoztatta a gondolat,
hogy más legyen. Nem tudott semmit az orosz üzletkötésekről
és törvényekről.
Ő csak fizetett a földért – de szerződés nélkül, az nem az ő
ügye.
Oda kell adnom neki a földet, gondolkodott Milej sebesen.
Ha pedig valaha is kitalálná, hogy kell neki a szerződés…
Mégis habozott. Ki lehetne facsarni még ennél is többet ebből
az üzletből? Még meg kellett gondolnia. Nem kell elsietni.
– Menj vissza Muromba – mondta kedvesen mosolyogva. –
Ha én is visszatértem, újra beszélünk az üzletről.
Péter elindult.
– Legyél kemény ezekkel az átkozott népekkel – kiáltott
utána, majd a zacskó aranyával visszaindult a faluba.

Az Iszapos Vidéken is kis híján embert öltek aznap reggel.

Csak Jankán múlt, hogy nem ez történt.
A két moszlim kereskedő egy tucat embert és két nagy
kordét hozott magával. Nem a legjobb hangulatban érkeztek.
A mongol kormányzat megengedte nekik, hogy
begyújtsák, amit tudnak, s ennek fejében fix összeget kellett
átadniuk a kánnak. Ők természetesen hasznot reméltek az
ügylettől, jelenleg azonban veszteségesen álltak.
Az előző napi látogatásuk Ruszkában nem volt kielégítő.
Milej, a bojár azt gondolta, az ő jelenléte akadályozta meg a
falusiakat, hogy az adószedőkre támadjanak. Valójában –
ismerve tatár kapcsolatait – a kereskedők ügyeltek rá, hogy
csak mérsékelt kárt okozzanak Ruszkában. Most muszáj volt
a szelídségük okozta kárt kiegyenlíteni.
Az Iszapos Vidéken lakó szabad parasztok jelentéktelen
kis közössége megfelelő kezdetnek ígérkezett.
– Ezt a falut megkopasztjuk – döntötték el, amint
közeledtek a helyhez.
És aztán egész reggel ezt tették.
A falu mostanra tizenöt háztartásra nőtt, és elérte a
voloszty – a faluközösségi rangot. Az elmúlt években a
voloszty szép lassan virágzásnak indult; s ezt annak a
férfinak köszönhette, akit a falusiak vezetőjüknek
választottak: Purgasznak, Janka férjének.
Mióta megházasodtak, a szerény ácsmester, aki a
feleségének köszönhette a szabadságát, az egyik meglepetést
okozta a másik után – szünet nélkül. Az első meglepetés
akkor érte Jankát, mikor az Iszapos Vidéken felépítették
izbájukat, s ő felakasztotta a kis ikont a kunyhó sarkában;
még ugyanazon a napon férje csendesen a sarokhoz ment, és
felakasztott egy füzér nyírfalevelet közvetlenül a kép fölé.
– Mit csinálsz? – kérdezte Janka zavartan. – Ez pogány
szokás.
A férfi egy pillanatig esetlenül hallgatott, aztán
bevallotta:
– Nem vagyok keresztény.
– De hát pap adott össze minket.
Ez még Novgorodban, közvetlenül az indulásuk előtt
történt.
A férfi kedvesen mosolygott.
– Nem tűnt olyan fontos dolognak.
Janka soha nem kérdezte tőle, hogy keresztény-e. Végső
soron a templomban ismerkedtek össze, nem igaz?
– Csak téged követtelek – vallotta be Purgasz.
– El kellett volna mondanod – mérgelődött a lány.
– Féltem. Nem akartalak elveszíteni – motyogta.
Jankának eszébe jutott, hogy ő is félrevezette a férjét. Így
hát mindketten hazudtak, attól félve, hogy elvesztik a másik
szerelmét. Ez is egy kötelék volt köztük.
– Most viszont meg kell keresztelkedned – mondta Janka.
Meglepetésére azonban férje visszautasította.
– A gyermekeink lehetnek keresztények, de én hadd
járjam a magam útját – kérte. – Novgorodban épp elég ideig
éltem keresztények között – tette hozzá kissé felindultan.
Janka megértette. Mikor visszamenekült vele vidékre, a
férfi a gyökereihez tért meg. Ahogy a lány figyelte, amint a
Fekete Föld kis közösségében helyet talál magának, különös
átalakulásokat vett észre a férjén.
 Néha szinte erdei lénynek tűnt; ahogy szigonnyal a
kezében mozdulatlanul állt a folyóparton, majd szinte hanyag
mozdulattal beledöfött a vízbe és kiemelt egy halat, miközben
ő a partról, feszülten figyelve sem látott a vízben semmit.
Ahogy száraz gombát tört valamelyik nyírfáról, összedörzsölte
a tenyerében, s a törmelék pár pillanat múlva lángra kapott.
Ahogy száraz fenyőgyökeret talált, amely pattogás nélkül
égett, s ahogy különféle gyógyhatású gyökereket ásott ki.
Elég könnyen berúgott, de ilyenkor mindig elaludt. Az
egyetlen súrlódást az okozta köztük, mikor azon erősködött,
hogy hadd ehessen nyulat – melyet az egyház tiltott.
– Én Csempesz istent imádom – szokta mondani. – Ő nem
olyan hatalmas, mint a ti istenetek, mégis a mennyben lakik,
s az összes földi isten ő alá tartozik.
Imádta az erdőt és imádta a folyót, oly módon, ahogy arra
a felesége soha nem volt képes. Gyakran megsimogatta a
fákat, számára ezek különleges lények voltak. Janka
emlékezett rá, miképp érzett egykor az ezüstnyír iránt, s
miképp próbálta magára ölteni annak jellegzetességeit. A
férje pedig minden iránt így érez, merengett. Ősi vallás volt
ez, az északi erdők fétiskultusza, ő pedig – igen bölcsen – soha
többé nem próbálta lebeszélni erről a férjét.
Gyermekeiket átvitte a szomszédos Ruszka
fatemplomába, és férje nem ellenkezett. Ez boldoggá tette
Jankát.
Apja újra megnősült, ennek a lány is örült. Nem sokkal
azután, hogy az Iszapos Vidékre érkeztek, apja meglátogatta
őket, majd félrevonta a lányát, és a markába nyomta azt a
zacskó ezüstpénzt, melyet még délről hoztak magukkal.
– Nem hiszem, hogy Kij valaha is visszatér, ezért az
egészet neked adom. – Janka rájött, hogy az apja így tudja
magában jóvátenni az elmúlt dolgokat, s ettől fogva barátok
lettek.
Otthon megmutatta a pénzérméket Purgasznak, aki
gondosan megvizsgálta őket.
 – Vannak köztük igen régi pénzek Konstantinápolyból,
vannak orosz pénzek Monomakh idejéből – magyarázta a
feleségének. Néhány érme azonban zavarba hozta.
– Ez a felirat szlávnak tűnik – magyarázta –, de ez itt mi
lehet? – Azzal rámutatott néhány furcsa, keleties írásjelre. –
Azt hiszem, láttam már ilyet valamelyik ikonon.
Héber betűk voltak. Ezek a pénzérmék ugyanis
Lengyelországból származtak, rajtuk pedig szláv és héber
feliratok is voltak – az ott élő ősi kazár közösségnek
köszönhetően.
A pénzt elásták a padló alá. Ki tudja, mikor lesz rá
szükségük.
Purgasz nem csak vadászott. Keményen dolgozott a
földjükön, s nemsokára már jómódban éltek. Jankának nem
volt oka panaszra.
Volt azonban valami a férjében, ami nagyon zavarta.
Ugyanaz a tulajdonság, melyet a falu vezetője is említett,
mikor még először régen Ruszkába érkeztek, ám az ő mordvin
férjében, úgy tűnt, ez még nagyobb mértékben megvan. Soha
nem tervezett előre semmit.
– Csak a varjak repülnek egyenesen – szokta mondogatni,
mikor Janka noszogatta, hogy valamilyen döntést hozzon. A
férfi minden évszakot, minden napot úgy élt meg, olyan
körültekintéssel, mintha az volna utolsó napja.
Egyszer mikor valamilyen hasonló ügyben vitatkozott, a
férje felállt, kiment ez erdőbe, s csak jó néhány óra múlva tért
vissza egy leölt szarvassal.
– Ha ő a jövő hétre szőtt terveket – mondta gyengéden –,
az most mind kárba veszett.
– De én nem vagyok állat – vágott a szavába Janka. A
férfi ezen csak mosolygott, és megvonta a vállát.
Janka mindezek ellenére szerette. A férfi három gyerekkel
és nagyon nagy boldogsággal ajándékozta meg. A falubeliek is
tisztelték Purgaszt.
Évente legalább egyszer megjelent náluk Milej
tiszttartója, aki a bojár megbízásából egyre csábítóbb
ajánlatokkal próbálta őket rávenni, menjenek el Ruszkába
bérlőknek. Mindig visszautasították.
– Fekete Emberek vagyunk – mondták egyszerűen. – Itt a
magunk urai lehetünk.
Az évek során Janka megtestesedett. Arca kikerekedett.
Elégedett volt.
A férje még most is képes volt meglepetéseket okozni neki.
Tegnap este is mi jött rá?
Előző éjszaka ugyanis, mikor megtudták, mi történt
Ruszkában az adószedőkkel, a falu ostoba férfijai
elhatározták, hogy csapdába csalják és megölik az
adószedőket. Purgasz pedig támogatta őket.
Az északi városokban kitört zavargások híre néhány napja
érkezett el hozzájuk. A falu szabad parasztjain lázas izgalom
lett úrrá.
– Megőrültél – mondta neki Janka. – Ruszka nem lázadt
fel.
– Azért, mert a bojár szövetkezett a tatárokkal –
válaszolta az egyik férfi.
– De azok idejönnek és mindnyájunkat megölnek.
Nem hittek neki.
– Nem félünk – jelentették ki a fiatalok.
– Fiatalkoromban, a Volga mellett – jegyezte meg Purgasz
– a fiúk addig nem házasodhattak meg, amíg nem öltek
embert. Az igazi mordvinok között ez volt a szokás.
– Ostoba pogány vagy! – üvöltötte Janka. – Nem értesz
semmit.
Azzal leírta nekik annak a roppant birodalomnak a
hatalmát, amelynek a peremén az ő kis falujuk feküdt.
– Elpusztítanának mindnyájatokat – mondta nekik. –
Soha nem adnák fel.
– Akkor – mondta halkan Purgasz – te a bojár oldalán
állsz.
Janka nyitotta a száját, hogy válaszoljon, aztán mégis
csendben maradt. Mit mondhatna? Eszébe jutott az a
fogadóbéli éjszaka, s az, hogy Milej szavai mennyire
megrázták őt. Bizonyos tekintetben ő is épp ezt tette a
falusiakkal; most azonban már idősebb volt, látta azt is,
ahogy a tatárok lerohanták északot, s be kellett vallania
magának, a bojárnak igaza volt.
– Rejtsetek el mindent, amit tudtok – mondta nekik. –
Fizessetek, de közben éreztessétek velük, hogy
tönkrementetek. Egyébként elpusztulunk.
Végül ő győzött. Még Purgasz is megígérte, hogy megteszi,
amit Janka kért. Elkezdődtek az előkészületek.
Másnap minden úgy történt, ahogy azt Janka megjósolta.
Az adószedők kora hajnalban érkeztek, s azt gondolták,
sikerült meglepniük a falusiakat. Gyorsan kiürítették a
csűrök felét, és szinte az összes lábasjószágot elvitték, amit
találtak. Purgasz azonban a férfiakkal már pirkadat előtt
elrejtette a készletek java részét a mocsárban, ahová az
idegenek nem merészkedtek be. Az adószedők már kora
délután induláshoz készülődtek.
Mialatt a gabonát szedték össze, Janka sétálni indult.
Nem volt különösebb elképzelése, merre menjen, s közben a
Ruszka felé vezető ösvényre vetődött. Talán elmegyek
meglátogatni apát, gondolta.
Bár még elég korán volt, a nap már melegen sütött. Az
ösvény egy kis tisztásra vezette, ahol néhány régi vjatics
sírdomb állt, s ahonnét szép kilátás nyílt Ruszkára Nagy
csend ült a tájon. Amint a tisztásra ért, dermedten megállt.
Ez csakis látomás lehetett.

Péter, a tatár nagyon elégedett volt aznap. Pontosan a

kolostoralapítás volt az, amire vágyott. Ideje volt, hogy békét
kössön Istennel.
– Akinek nincs vallása, annak békéje sincs – nógatta a
rosztovi kormányzó. Igaza volt.
A jelenlegi kán Szarajban éppen muzulmán. Sőt, még
maga az új nagy kán is feladta a régi égimádást és Dzsingisz
sámánkultuszát. Az új fővezér, Kubla kán pedig felvette az
általa kormányzott Kína buddhista vallását.
 Minden embernek meg kell hajolnia a nagy kán előtt,
Péternek efelől nem voltak kétségei. Az évek múltával, az
Arany Nemzetség legmagasabb hivatalaiért folyó szégyenletes
hatalmi harcok és intrikák során Péterben elhomályosult az
emberek birodalma iránt érzett szenvedélyes rajongás. Sőt
gyermekkori emlékképe, a királyi vadászat, melyen maga
Dzsingisz, a világ ura is részt vett, még ez az emlék is egy
régmúlt világ képének tűnt inkább, mintsem a mennyország
látomásának.
Egy Úr van az égben, s egy Úr a földön.
Talán – morfondírozott – ha sikeresebb lettem volna, ha
Batu kán nem hal meg, és én tábornok lennék, akkor még
érdekelnének efféle földi javak.
A karrierjének azonban vége. Jelenlegi pozícióját
megtarthatja, feljebb lépni azonban nem tud. Ebbe már
belenyugodott. Húgának hála, amíg Batu kán és a fia élt, jól
ment a sora, tekintélyes vagyont halmozott fel.
Hiányzott neki a sztyeppe. Elalvás előtt gyakran gondolt a
hatalmas, nyitott terekre és a hullámzó fűre.
Két éve Szarajba tartva átlovagolt a sztyeppén. Akkor
vásárolta meg az alánoktól ezt a gyönyörű, a hátán csíkos
fekete sörényű szürke csődört. Ezt a nemes fajtát, melyet
vasderesnek neveztek, a Kaukázus hegység alatt
tenyésztették.
– Azt hiszem, most utoljára láthattam Szarajt – mondta
szomorúan a feleségének. Ösztöne azt súgta neki, hogy élete
hátralévő napjait Oroszországban tölti.
Az erdő szélén megállt, hogy még egy utolsó pillantást
vessen új szerzeményére. Leszállt a lováról és felsétált az
ösvény menti dombocskák legmagasabb pontjára, hogy jobban
lásson.
Ahogy lepillantott a vidékre, arcvonásai ellágyultak.
Szórakozottan elhessegetett magáról egy legyet, amely
úgy döntött, hogy ott fog letelepedni, ahol egykor a füle volt.
Hirtelen elkomorodott.
Valami zavarta a lovát.
 Utólag már képtelen volt megmagyarázni magának,
miféle őrület lett rajta úrrá: mert őrület volt, az biztos, még
gondolni is ilyen dolgokra.
Mégis, olyan volt, mintha nem lett volna más választása.
Mindig is megesküdött rá, hogy megtenné. Jóllehet, az elmúlt
években sok minden más dolog is foglalkoztatta, a lelke
mélyén élt a magának tett fogadalom, és idővel bizonyossággá
szilárdult. Tudta, hogy eljön a nap, mikor meglátja őt, s akkor
eljön az alkalom.
Most pedig, teljesen váratlanul itt állt előtte egy dombon,
alig tizenöt lépésnyire tőle. Még hátulról is azonnal ráismert
– ő a fületlen tatár!
A férfi egyedül volt. Janka körülkémlelt az ösvényen.
Sehol senki.
Mi hozhatta ide a tatárt? Janka arra gondolt, biztos az
adószedőkhöz jött, akik épp most készültek továbbindulni.
Bármi is volt az oka, a gondviselés a kezére adta: egyedül és
őrizet nélkül. Őrület volt, de tudta, teljes bizonyossággal
tudta, hogy soha többé nem lesz még egy ilyen alkalom.
Hirtelen megjelent előtte az anyja arca.
Előrekúszott. A tatár lova egy fa mellett állt. A hátán íj és
tegezében nyílvessző. Óvatosan odalopakodott, levette az íjat,
és kihúzott egyetlen nyílvesszőt, az íjra fektette, majd
felhúzta az íjat. Rettentő nehéz volt. Alig bírta megfeszíteni.
A ló nyugtalankodni kezdett, mérgesen felhorkant.
A tatár erre megfordult.
Ő volt az. Ott volt a sebhely és a hiányzó fül. Olyan
pontosan emlékezett az arcára, mintha csak tegnap
találkoztak volna. A férfi meglepetten nézett rá, s kezdte
felemelni a kezét. El sem tudta képzelni, ki ez a nő.
Janka mély lélegzetet vett, és tovább feszítette az íjat.
Minden erejét beleadta, arca úgy eltorzult, mintha kínzó
fájdalom gyötörné. A férfi megindult felé. Húzott még a
húron, majd elengedte.
– Ah.
 Saját visszafojtott lélegzetének kitörését hallotta. Aztán
meghallotta a férfi kiáltását is.
Még mindig jött felé. Vadul csapkodott a kezével. Janka a
ló felé hátrált. A férfi most térden csúszott felé. A nyílvessző a
gyomra közepét járta át.
Mi ez a hang? A férfi valamit sziszegett felé. Janka
remegett.
A tatár most egy helyben maradt, a nyílvesszőt próbálta
kirángatni. Aztán Janka látta, hogy nagyon elsápad, majd
arccal a földre zuhan. Ekkor jött a gondolat. Olyan hihetetlen
erővel tört rá, akár rémálmaiban a néma viharfelhő: most mit
tegyen?
Újra körülnézett, és émelyítő rettegéssel fedezte fel, hogy
valaki közeledik feléje az ösvényen. Bárcsak engem ölne meg,
és nem a családomat, imádkozott magában, miközben
reszketve várta a találkozást.
Purgasz volt az. Egyetlen pillantással felmérte a
helyzetet, majd döbbenten pillantott a feleségére.
Janka rámutatott a tatárra, Purgasz pedig megvizsgálta a
testet.
– Még nem halt meg – mondta nyugodtan. Azzal némán
leoldotta az övét és megfojtotta a tatárt.
Mielőtt meghalt volna, Mengu – vagy ahogy most
nevezték: Péter – néhány pillanatra látta a sztyeppe hullámzó
füvét, sőt az illatát is érezte.
– Úgy emlékszem, te mondtad nekünk, hogy ne öljük meg
a tatárokat – mondta Purgasz halkan kuncogva, mikor újra
felnézett Jankára. – Ismerted?
Janka bólintott.
– Ő volt az?
Tudta, hogy egy tatár ölte meg az anyját, a lány azonban
csaknem elfelejtette, hogy azt hazudta, ez a tatár meg is
erőszakolta őt. Bármit is takart a kérdés, ő rábólintott.
A férfi körülnézett.
– Nem hagyhatjuk itt – jegyezte meg.
– Megölnek minket – suttogta Janka.
 – Nem hinném. Az adószedők elmentek. Ezért indultam
Ruszkába. Senki sem tud a dologról. – Láthatólag
gondolkodóba esett. – Először is – mondta szomorúan – meg
kell ölnünk a lovat. Ez itt – pillantott a holttestre – nem lesz
nagy ügy.

Janka még soha nem csodálta annyira a férje ügyességét,

mint azon a napon.
Úgy tűnt, pontosan tudja, mit tegyen, s mindezt
villámgyorsan meg is cselekedte.
Először is feltette a tatárt a gyönyörű ló hátára. Majd
gyengéd szavakkal megnyugtatta a lovat, s bevezette mélyen
a mocsár belsejébe. Itt egy száraz, eldugott helyen gödröt
ásott; ezután erősen kipányvázta a lovat úgy, hogy feje a
gödör felé nézzen, majd egyetlen mozdulattal átvágta az állat
légcsövét. A lovat teljesen váratlanul érte a szúrás, vadul
megugrott, próbálta magát kiszabadítani, majd térdre
rogyott. Miután Purgasz az összes vért összegyűjtötte a
gödörbe, átvágta a tatár torkát is, majd gondosan kivéreztette
a testet.
Egy óra alatt gyakorlott kézzel kezelhető méretű
darabokra vágta a lovat és a gazdáját is, majd a darabokat
elégette. A pányva és a köpeny kivételével a tatár
felszerelését is elégette.
Délre csupán egy rakás elszenesedett csont maradt
belőlük, valamint a tatár koponyája, melyet valamilyen oknál
fogva nem égetett el, valamint egy kupac hamu, melyet
belökött a gödörbe, mielőtt betemette volna. Mikor végzett, a
helyet felszórta mindenféle törmelékkel: ha valaha idetévedne
is valaki, akkor sem venné észre, hogy itt egy gödör volt.
– Most pedig – mondta a feleségének – szükségünk lesz
egy fára. Tudok is egyet itt a közelben.
Körülbelül harminc méterre tőlük hatalmas tölgyfa állt.
Magasan a fatörzsön egy odú tátongott, oda mutatott.
 – Valaha méhkaptár volt itt. Tavaly találtam meg –
mondta a feleségének. – Most üres, de alatta mély üreg van a
fában. Most segíts felvinni oda a csontokat.
A csontokat a súlyos köpenybe csavarták, majd több
fordulóval elhordták a fa lábához.
– Most add ide a pányvát – kérte. Egy pillanat múlva már
magasan az ágak között ¡art. Leeresztette a kötelet, aztán a
feleségével ráköttette a köpenyt, majd a csontokat beszórta az
üregbe. Fél óra alatt eltűnt az összes.
Elégette a pányvát és a köpenyt, a hamut szétszórta.
– A tatárok a vízben és a földön keresik majd, a fákra soha
nem néznek fel.
– De mi legyen a fejével? – kérdezte Janka, miközben a
földön heverő' ismerős, fül nélküli fejre mutatott.
A férfi elmosolyodott.
– Azzal más terveim vannak.

Milej bojár két héttel ezután tért vissza Ruszkából Muromba.

Mikor megérkezett, a varost igen felbolydult állapotban
találta. A falvakban sok helyütt megtagadták az adófizetést; a
muzulmán adószedőket megtámadták. A tatár hatalmasságok
őrjöngtek, a büntetés a levegőben lógott. Alekszander
Nyevszkij nagyhercegnek megmondták, készüljön rá, hogy a
kánhoz kell utaznia kegyelemért könyörögni. Sötét idők
voltak.
Péter, a baszkak pedig eltűnt.
Valójában még azon a napon, mikor Milej megérkezett,
egy százados kereste fel, hogy megkérdezze, hol látta Pétert
utoljára.
– Úton volt Muromba – biztosította a katonát.
Mindenre kiterjedő nyomozás következett. Ruszka és
Murom között az összes falut meglátogatták és kikérdezték.
Mivel Ruszkában látták utoljára, itt keresték a
legalaposabban, még a folyót is végighúzták hálóval – semmit
sem találtak. Késő őszre a gyanú egy Oka menti falura
összpontosult, ahol zavargások voltak; semmi bizonyíték nem
mutatott azonban arra, hogy Péter valaha is ott járt volna.
Úgy tűnt, egész egyszerűen eltűnt a föld színéről.
Milej a visszatérését követő negyedik napon állt elő a nagy
hazugsággal.
Mióta Muromba ért, azóta gondolkodott a dolgon.
Valójában arra gondolt, a gyanú árnyéka előbb-utóbb
rávetődik a tatár halálával kapcsolatban. Mivel azonban
bizonyítani tudta, hogy ő a faluban időzött, elég bátorságot
érzett magában, hogy tegyen egy próbát.
Nem tudta megállni, hogy kipróbálja.
Így aztán, mikor Péter fia felkereste őt, s udvariasan
érdeklődött afelől, hogy az apja megvásárolta-e a kolostornak
szánt földet, Milej megrázta a fejét.
– Sajnos nem. Nem tetszett neki a hely. Balszerencse –
tette hozzá, miközben kifejezéstelenül bámult a
fiatalemberre. – Örültem volna, ha megveszi.
– Akkor nem is adott neked pénzt?
Milej megrázta a fejét.
– Semmit.
Semmit sem tudnak bizonyítani. Ha meg is találják
valaha a tatár testét, aligha várhatják, hogy a pénzt
megtalálják nála. S elképesztő szerencséjének köszönhetően
szerződés sincs a földről, amit esetleg megtalálhatnának!
Péter fia elment. Azon kívül, hogy hazugnak nevezte, a
fiatal tatár semmit sem mondhatott.
A következő héten a Murom menti birtokaiból eladott
néhányat a látszat kedvéé n s a pénzből megvette a
nagyhercegtől a Ruszka mellett fekvő újabb csernozjomot.
Valóban rámosolygott a szerencse.

1263
Milyen furcsák, milyen kifürkészhetetlenek Isten útjai.
A következő év tavaszán, mielőtt megindult volna az
olvadás, Milej, a bojár elment ruszkai birtokára.
 Ha kinézett a ház ablakán, első pillantása a folyó
túlpartján fekvő gazdag földekre esett. Most mindez az övé, a
folyótól egészen az északi Iszapos Vidékig, több kilométeren
át.
Korán reggel megérkezett a faluba, mivel nagy tervei
voltak a fejlesztéssel kapcsolatban.
A muzulmán adószedőktől számos rabszolgát vásárolt.
Néhányan közülük minden kétséget kizáróan törvénytelen
úton lettek szolgák, miután nem tudtak elég adót fizetni. Itt
azonban senki sem akart ezzel foglalkozni. És ezek végül is jó
szlávok voltak, ráadásul egészséges parasztok is – épp ezekre
volt mindig is szüksége.
Miattuk érkezett Ruszkába nyár elején.
Telepesek is jöttek. Elhatározta, hogy az új földjei közül
néhányat bérbe ad, és sikerült is három családot találni
rájuk, akiket az új adók tettek tönkre, s akik boldogan jöttek
a jó minőségű új földre, kedvező feltételek mellett.
– Mindent egybevetve a tatárok csupa jót tettek velem –
kuncogott magában.
Április első vasárnapján megindult az olvadás. Az ég
mindennap ragyogó kék volt, a nap melegen sütött. A kis
patakocskák partján nagy, szürke hótorlaszok emelkedtek,
ahogy a föld kezdett előtűnni. A folyón, ahol a jég
elvékonyodott, kifakult barna és zöld foltok látszottak. Azon a
héten, szerdán, ahogy kinézett a kapun, látta, amint a folyó
keleti oldalán a gazdag föld egy kis fekete buckája
kikukucskál a hó alól.
Mikor azonban átlépett a küszöbön, Milej, a bojár
rendkívül szokatlan dolgot érzett. Olyan volt, mintha valaki
szíven döfte volna. Biztos volt benne, hogy nem a szíve
mondta fel a szolgálatot. Nem volt még olyan öreg. Mély
lélegzetet vett, de nem érzett fájdalmat, sem légzési
nehézséget. Lenézett a kezeire, hátha látja ujjhegyein az
árulkodó kék színt, de azokon sem látott semmit.
Óvatosan kisétált, szorosan összefogta magán a bundáját,
bár a nap melegen sütött. Semmi más nem történt.
Körülsétálta a falut, majd elment a tiszttartóhoz. A fickó épp
a folyó másik oldalára készült, s Milej elhatározta, hogy vele
tart. Egy kis lélekvesztővel keltek át, s a szemközti oldalon
fekvő kőgátnál szálltak partra.
Ekkor ismét valami különös dolog történt. Ahogy Milej
kilépett a keleti partra, lábában hirtelen olyan fájdalmat
érzett, mintha tűzben állt volna. Még kettőt lépett, és
felkiáltott a fájdalomtól.
– Mi történt uram? – Az öreg tiszttartó megütközve nézett
rá.
Milej rettegve pillantott rá.
– A lábam… mikor leléptem… A te lábad nem fáj?
– Nem, uram.
Próbált lépni még egyet, de a fájdalom olyan rettentő volt,
hogy nem bírt.
– Menjünk vissza – motyogta; s az összezavarodott
tiszttartónak vissza kellett vele eveznie.
A bojár teljesen összezavarodva tért vissza a házába. Ott
megvizsgálta a lábát. Épp olyan volt, mint máskor.
Még azon a napon később újra kiment, s átnézett a folyón:
az iszonyú fájdalom ez alkalommal úgy fúródott a csípőjébe,
akár egy ökölcsapás, térde megroggyant, s az ajtóba kellett
kapaszkodnia, nehogy elessen.
Másnap ugyanez történt. Aztán megint. Nem tudta
átlépni a küszöböt; s nem tudott a folyó túlsó partjára menni.
Aztán azt gondolta, rájött az okára.
– Az az átkozott tatár – dörmögte. – Visszajött, hogy
gyötörjön.
Ami azt illeti, pontosabb volt, mint ahogy azt Milej
gondolta.
Soha nem jutott volna eszébe, hogy az előző év őszén,
közvetlenül azután, hogy visszatért Muromba, egy
csillagtalan éjszakán a mordvin Purgasz belopódzott az üres
házába és – tökéletes szakértelemmel – felvágta kívülről a
küszöböt, majd közvetlenül a kapubejáró alá fél méter mélyen
beásta a földbe Péter, a tatár koponyáját.
 Még Janka sem tudott róla, mit tett a férje.
Ha láthatta volna a sötétben a mordvin arcát, mikor
munkáját bevégezte, különös, majdnem ördögi kifejezést
látott volna rajta.
– Ha valaha megtalálják ezt, akkor te leszel az, bojár, akit
gyilkossággal vádolnak – suttogta –, a feleségem szeretőjét.
Mindig is gyanította. Most ő és a bojár rendezték a
számlát.
Közben azonban – bár Péter jelenlétéről mit sem tudott –
a bojárt kínzó fájdalom egyre erősebb lett. Már alig bírt
kilépni a házból. Átköltözhetnék a tiszttartó házába, amíg itt
vagyok, gondolta. De miképp magyarázhatnám meg? Majd azt
mondom, hogy ellepték a kunyhót a hangyák vagy az egerek.
Igaz, ez elég gyengécske kifogásnak hangzott. Egyáltalán, mi
öröme lenne az ittlétben, ha még a lábát sem teheti be a
legjobb földjére? Elmegyek Ruszkából, döntött végül.
Másnap reggel kihozatta a lovát, nyeregbe pattant, a
tiszttartónak pedig azt mondta:
– Nyáron visszajövök.
Azonban még fél kilométerre sem távolodott el a falutól,
mikor lova váratlanul megrémült, és úgy levetette a hátáról
gazdáját, hogy az – mivel fagyökerekre zuhant – egy
pillanatra azt hitte, eltört a lába. Ez azonban még mind
semmi nem volt ahhoz a megrökönyödéshez képest, mikor az
állat balra pillantott, majd velőtrázó nyerítéssel elvágtatott az
ellenkező irányba.
Odapillantott, mi rémíthette meg ennyire a lovát. Akkor
megpillantotta a fák között. Csodálatos állat volt: egy
természetellenesen nagy, szürke csődör: fekete sörénnyel és
hátán fekete csíkkal. A fák közül ügetett felé, majd
közvetlenül mellette átvágott az ösvényen. Ahogy haladt,
patái nem adtak hangot.
Milej lassan összeszedte magát. Keresztet vetett. Aztán
visszavánszorgott a faluba. Most már mindent értett.
Amint visszaért, a házába rendelte a meglepett tiszttartót
és a kis templom öreg papját.
 – Ügy döntöttem – mondta nekik –, hogy nagy adományt
teszek az Úr dicsőségére. Régi földemen, a folyó túlpartján
kolostort alapítok.
– Mi vezetett erre a döntésre? – kérdezte a pap. Soha nem
gondolta volna, hogy Milej ilyen önzetlen tettre képes.
– Látomásom volt – felelt a bojár szárazon; és igazat
mondott.
– Áldott az Úr – kiáltott fel az idős pap. Valóban, milyen
furcsák, milyen kifürkészhetetlenek Isten útjai.
Milej bólintott, majd szemmel láthatólag töprengéseibe
merülve kisétált a házából, hogy még egy pillantást vessen
arra a földre, melyet épp az imént ajándékozott el.
Egy pillanat múlva megkönnyebbült mosollyal jött vissza,
s a papot azonnal átvitte a folyón, s körülvezette a birtokon.
Így történt, hogy az Úr 1263-ik évében megalapították a
kis kolostort Ruszkában.
Szent Péternek és Szent Pálnak ajánlották.

Abban az évben még egy jelentős esemény történt.

Hogy a tatár kánnál kegyelemért könyörögjön a lázongó
orosz adófizetők miatt, Alekszander Nyevszkij nagyhercegnek
át kellett kelnie a sztyeppén, hogy meglátogassa a Hordát.
– Nincs jól – mondta Milejnek egy bojár, aki Vlagyimirtól
érkezett. – Ha a tatárok nem is ölik meg, a hosszú út végezhet
vele.
– Remélem, nem így lesz – felelt Milej. – Lehet, hogy a
politikája nem népszerű a nép körében, mégis igen bölcs.
– Ez a politika fennmarad – biztosította a másik. – Ő
azonban nagyon aggódik amiatt, hogy ilyen hosszú időre el
kell mennie. A legfiatalabb fia még csak hároméves, ő pedig
szerette volna támogatni, amíg fel nem nő.
– Ó igen, a kis Dániel, ugye? – Milej a nevén kívül semmit
sem tudott a gyermekről. – Kíváncsi lennék, mi lesz az
öröksége.
– Azt mondják, Alekszander utasította a családot, hogy ha
nagyobb lesz a fiú, ő kapja meg Moszkvát.
 – Moszkvát! Azt a nyomorúságos várost!
– Nem egy nagy hely – értett egyet a másik –, a fekvése
azonban nem rossz.
Moszkva. Milej csak a fejét csóválta. Bármilyen tehetséges
is lenne a gyermek herceg, Milej nem tudta elképzelni, hogy
sokra mehet egy ilyen hitvány városkával.
 Az ikon

1454
Szent Péter és Pál kolostorában vecsernyére hívták a
szerzeteseket, s jóllehet a tavaszi este hűvös és nyirkos volt, a
levegőben izgalom vibrált. Holnap jön el a nagy nap:
megérkezik a bojár, valamint a püspök Vlagyimirból. Minden
szerzetes arcára mosoly ült, ahogy segédje, Sebestyén a
templomba vezette az egész készülődés középpontjában álló
embert: István atyát. Csak egyetlen szomorúságuk volt, hogy
József atya nem lehetett itt.
Sok-sok évig három ősöreg szerzetes élt a kolostorban:
mostanra ők ketten maradtak. István atya alacsony volt,
József atya magas. István atya megbecsült ikonfestő volt;
József semmi ilyesmihez nem értett – sőt, sokan együgyűnek
gondolták. Ami azonban közös volt bennük: mindketten
kedves, hosszú, fehér szakállú öregemberek voltak, akik
nagyon kedvelték egymást.
József atya azonban már harminchárom éve külön élt. A
folyó túloldalán, egy kis tisztáson, nem sokkal a forrás felett
állt három kunyhó, melyek remeteközösséget, vagy szkítit
alkottak. A mai generációkat az a hagyomány ihlette, mely a
híres athosz-hegyi görög kolostorból indult, s melynek
hatására sok orosz szerzetes félrevonult a világtól, hogy
elmélyült elmélkedésnek szentelje magát. Voltak olyanok –
mint például Szent Szergej a Szentháromság kolostorból –,
akik bevették magukat az erdő mélyébe: „elvonultak a
sivatagba”, ahogy ők mondták. A Ruszkában lévő szkíti eléggé
el volt zárva a világtól. Hogy elérjék a kolostort, a remetéknek
körülbelül másfél kilométert kellett gyalogolniuk a folyóig,
ahol komp vitte át őket a túlpartra. Mégis eljöttek mindennap
vecsernyére.
 Mindnyájan, József atyát kivéve. Egy évig ölben kellett
elhozniuk az idős papot, mostanra azonban már ahhoz is
túlságosan gyenge lett, hogy megmozdítsák. Mindenki tudta,
közeledik a halála. Ő azonban mindennap, napjában ezerszer
elsuttogta a Jézus-imát: „Uram, Jézus Krisztus, Isten fia,
könyörülj rajtam.”
Vecsernye: a nap kezdete. Az ősi zsidó hagyományokat
követve az ortodox egyház is naplementekor kezdte a napot.
Elénekelték az esti zsoltárt. Az ortodox istentisztelet alatt –
bármilyen hosszú is volt – mindenki állva maradt. Semmilyen
zeneszerszámot nem használhattak, csakis az emberi hangot.
Pravo szlavityi, „helyesen dicsőíteni”, ahogy a szlávok
nevezték az imát. Az énekszó csodálatos volt: a teljes egyházi
évet nyolcas hangsor szerint rendezték el – a nyolc zenei
hangnem elképzelését a régi görögöktől vették át – így a
naptár hétről hétre változó, végtelen, hajlékony
hangvariációként jelent meg. A Nagy Litánia elkezdődött:
minden egyes könyörgés után fel-zendült a Goszpogyi pamiluj
– Uram irgalmazz s az állandóan ismétlődő rövid fohász olyan
benyomást keltett, mintha a tengerparton megtörő hullámok
hangját hallaná az ember.
Sebestyén boldogan nézett körül. A kolostornak számos
kincse volt. Mióta őse, Dávid elvette a tatár lányt, a bojár
családja – a meglehetősen feltűnő ázsiai arcvonások mellett –
több földre is szert tett, melybe az Iszapos Vidéken fekvő helyi
Fekete Föld is beletartozott. Az ottani parasztok, akik valaha
szabadok voltak, most intézőjük irányítása alatt dolgoztak, s
nem igazán szerették a bojárt – a kolostor azonban sokat
gyarapodott ezzel. A bojár adta a szerzeteseknek a szép kis
templomot, melyet gyönyörű, fehér mészkőből építtetett
divatos, csúcsíves piramistetőkkel és hagymakupolával; ő
építtette a harangtornyot is a csodálatos haranggal – amely
akkor még igazi ritkaságnak számított a vidéken; illetve ő
adományozta Szent Pál csodálatos ikonját, a nagy
festőművész, Rubljov alkotását is. Azonban semmi sem
vetekedhetett azzal a nagy ikonfallal – az ikonosztázzal –,
amelyet István atya festett harminc éven át, s melyet másnap
készültek bemutatni.
Milyen ragyogó alkotás volt! A templom keleti végében
húzódott, s elválasztotta a szentélyt a főhajótól. Az öt ikonsor
majdnem a mennyezetig ért. A szent család és a szentek
voltak legfelül. Az Utolsó Vacsora, a Megváltó, az Istenanya,
a próféták és pátriárkák: mindent arany háttér előtt, ragyogó
színekkel festett meg a művész. Középen volt a nagy
duplaajtó, melyet Szent vagy Királyi kapunak hívtak, s
melyre az Angyali üdvözletét, valamint a négy evangélistát
festették. Az idős István atya készítette az egészet.
Az ikonosztáz egy része még le volt takarva. Az idős
szerzetes ma éjszaka fogja befejezni a legfelső sor utolsó kis
ikonját. Reggel, mire a szertartás elkezdődik, majd ő,
Sebestyén fogja a helyére rögzíteni. A mű akkor készül el: az
Úr dicsőségére.
És Oroszország dicsőségére. Sebestyén számára egyetlen
dolog egészen világos volt: a világ végét megelőző utolsó
napokban Isten megdicsőülést szán Oroszországnak.
Mennyit szenvedett ez az ország! Két évszázada
szétdarabolva nyög a tatár iga alatt. Minden oldalról veszély
fenyegeti. Délen a tatárok söpörtek végig a sztyeppén; keleten
a tatár kán – ahogy az oroszok nevezték: a cár –, valamint
vazallusai, a volgai bolgárok hatalmas ázsiai birodalma
feküdt. Nyugaton pedig új, hatalmas erő ébredt a régi
Oroszország összeomlásával keletkezett hatalmi vákuumban.
Az először pogány, majd katolikus balti szláv törzsek, a
litvánok elözönlötték Nyugat-Oroszországot, s egészen az ősi
Kijevig elfoglalták a földet. Szegény Oroszország: nem csoda,
hogy ezekben az időkben még az Istenanya ikonjain is
különös szomorúság érződött.
Oroszország lassan mégis magára talált – Moszkvának
köszönhetően.
Moszkva egészen elképesztő gyorsasággal fejlődött. Az
egész akkor kezdődött, mikor a kis hercegség egy bölcs
irányítója elvette feleségül a nagy kán húgát, és nagyherceg
lett belőle. A kán képviselőiként Moszkva hercegei lassan
minden vetélytársukat leverték, ezek pedig – Rjazany, a
keleti Nyizsnij-Novgorod, sőt még a hatalmas Tver is –
mindnyájan elismerték Moszkva felsőbbségét. Mígnem, 1380-
ban a híres szerzetes, Szergej áldásától kísérve Moszkva
legyőzte az egyik tatár sereget a hatalmas kulikovói csatában,
a Don mellett. Az ortodox metropolita is Moszkvába tette át
székhelyét. És ki tudja – bár a tatárok most is fosztogatják a
földeket és adót követelnek – lehet, hogy egy napon Moszkva
segít Oroszországnak összetörni az igát.

Mikor az utolsó himnusz, a Troparion is véget ért, Sebestyén

visszakísérte István atyát a cellájába. A hosszú húsvéti böjt
legyengítette az idős embert, aki most nagyon törékenynek
látszott. Sebestyén szeretettel nézte. Véletlenül távoli
rokonságban voltak: közös ősük egy Janka nevű
parasztasszony volt. Sebestyén azonban elsősorban hatalmas
hálát érzett. Gyermekkorától kezdve István gyámkodott
felette. Ő volt az, aki a kisfiúnak elmagyarázta az ortodox
feszület két további keresztrúdját, a kereszten a fej cs a láb
megtámasztására szolgáló felső és a rézsútos alsó támaszt,
melyek a katolikus feszülettől megkülönböztetik.
Most pedig az ikonfestés művészetét tanította meg neki:
válasszunk száraz éger vagy nyírfát; a felszínét tisztítsuk
meg, a kérget azonban hagyjuk meg rajta; fedjük le
vászonnal; a vásznat kenjük be halenyvvel és alabástrommal;
a körvonalakat karcoló-tűvel pontozzuk ki; a glóriákhoz
használjunk aranylemezt; aztán rétegenként fessük meg a
képet, minden réteget kenjünk meg tojássárgájával és
sárgarézzel, ettől kapja az ikon csodás mélységét. Végül
pedig, pár nap pihentetés után, borostyánnal kevert
lenmagolajjal kenjük meg az ikont, ez adja mennyei
melegségét. Az ikon ugyanis nem kép, hanem a hódolat
tárgya.
Mikor a cellájába értek, István atya elküldte Sebestyént,
és odaült a munkaasztalához. Egyetlen ikon maradt –
Ábrahám pátriárkáé –, melyet be kellett fejeznie. Az utolsó
réteg felhordása következett, s ez a réteg az egész képet
átalakítja. Holnapra, a szertartásra már a falon lehet: a
bevonatot később is rá lehet vinni. Szerény ember volt. „A
nagy Rubljov egyszerű szépsége mellett az én ikonjaim
semmik” – szokta mondogatni. Még ha így is volt, az
ikonosztáz azért az övé. Most, miközben a befejezés előtt álló
ikont nézte, elmondott egy imát.
Gyakran ráébredt, milyen furcsa, hogy ez az ikonfal csak
harmincnyolc évig állhat majd. Az egyház ugyanis sok-sok
számítás után úgy döntött, hogy a világ vége 7000-ben (a
nyugati naptár szerint 1492-ben) jön el. Sebestyén
valószínűleg még megéri. De nem az ő dolga, hogy ilyen
dolgokról gondolkodjon. Neki ikonokat kell festeni az Úr
dicsőségére, amíg el nem jön a vég.
Lehajtotta a fejét. S ekkor történt valami.

Sebestyénnek nagy erőfeszítésbe telt, hogy csendben

maradjon. A mester alázatossága ellenére az egész kolostor
lázban égett, hogy István atya befejezi művét, s a következő
nap a diadalé. Sebestyén sem tudott semmi másra gondolni,
miközben a nyirkos, éjszakai levegőn sétált. Teltek az órák,
de nem volt bátorsága hozzá, hogy megzavarja az öreg
mestert. Még akkor sem gondolt senki semmi rosszra, mikor
István nem jelent meg az éjféli misén. A mise után Sebestyén
benézett a cella ablakán, s látta, hogy István az asztalánál ül,
s fejét időnként ide-oda mozgatja, amint dolgozik. Az éjszaka
mélyén jártak.

István atya csendben ült, és egész testében reszketett. A

vecsernye után elszenvedni szélütés során csak rövid időre
vesztette el az eszméletét. Beszélni azonban nem tudott, és a
jobb kezét sem tudta megmozdítani, miközben ott ült
tehetetlenül a befejezetlen ikon előtt. Teltek az órák.
Imádkozott. Közbenjáró Istenanyához fohászkodott.
 Sebestyén kora hajnalban ébredt, és kisétált a szabadba.
István atya cellájában még mindig égett a gyertya; s talán
oda is ment volna, ha a kolostor kerítésén átpillantva a
távolban meg nem pillantja a legkülönösebb dolgot, melyet
valaha is látott,
Úgy nézett ki, mint egy kis hajó fehér vitorlával, amint a
fák közül a folyó felé tart Megdörzsölte a szemét. Lehetetlen.
Aztán látta, hogy nem is csónak az, hanem egy nagyon
gyorsan mozgó ember. Aztán csodák csodája, a ragyogó alak
átkelt a vízen. Megbabonáztak! Sebestyén egész biztos volt
benne: az alak ugyanis szemmel látható könnyedséggel
felemelkedett, átszállt a kolostor kapuján, majd sebesen
beszállt István atya cellájába. Sebestyén látta, hogy József
atya az. Reszketve rohant a cellájába.
Reggel aztán meggyőzte magát, hogy az egész dolgot
álmodta – csupán egyetlen megmagyarázhatatlan dolog
maradt. Míg ugyanis az egymástól távol élő István és József
atya egyszerre távoztak a világból, a befejezett ikont még
aznap hajnalban az ikonosztázon találták meg, a saját helyén.
 Iván

1552
Lassan. Nagyon lassan.
Az evezősök dalának ismétlődő ritmusa visszhangzott a
vízen.
Volga anyácska, hatalmas Volga: a hajók keletről jöttek
felfelé a folyón.
Fent a végtelen őszi ég, melyen időről időre halvány felhők
úsztak át, mintha a lomha folyó vizét szelő hajók az ő
árnyékaik lennének, a nap pedig lassan lebukott a távoli
partok mögött. Volga anyácska, hatalmas Volga: a hajók a
sztyeppéről érkeztek a szülőföldre.
Időnként felhúzták a vitorlákat, sokkal gyakoribb volt
azonban, hogy eveztek. A hatalmas folyó partjáig nem
hallatszott el az evezők csobbanása, csak az evezősök
panaszos éneke visszhangzott halkan a folyó felett.
Volga anyácska. Hatalmas Volga.

Borisz nem tudta, hány hajó úszik a folyón. Keleten csak a

sereg egy kis része maradt utóvédnek. A főerők most tértek
vissza Nyizsnij-Novgorod határvárosába. És diadallal tértek
vissza. Az oroszok ugyanis bevették a hatalmas tatár várost,
Kazánt.
Kazán: már sok-sok napja, hogy maguk mögött hagyták a
Volga mellett fekvő magas hegyek között; ott, ahol a hatalmas
folyam délre fordul, majd a távoli sztyeppéken át a Kaszpi-
tengerbe ömlik. Kazán: az ősi volgai bogárok földje; annak a
birodalomnak a kapuja, melyet egykor a hatalmas Dzsingisz
kán kormányzott.
Most pedig az oroszoké lett.
A hajósok mindennap hajnalban indultak, s addig eveztek,
míg a hajók árnyékai úgy meg nem nyúltak, hogy végül
egymásba értek a vízen; már nem is fekete hattyúk menetére
hasonlítottak, úgy tűnt, mintha kígyókká változtak volna,
amelyek kitartóan kúsznak a naplementében vörösbe hajló
folyó hátán. Közben a parton a lebukó nap utolsó vörös
sugarai kísérteties fénybe burkolták a vörösfenyő- és
nyírligeteket, s úgy tűnt, mintha egész hadseregnyi lándzsás
várakozna a parton, hogy üdvözöljék a visszatérőket.
Borisz az egyik hátsó hajóban ült. Tizenhat éves, átlagos
termetű, elég vékonydongájú fiú volt. Széles arcán halványan
látszott némi török beütés, sötétkék szeme és sötétbarna haja
volt. Szakálla éppen pelyhedzett. Mivel a fiatalember lovas
katona volt, ezért bélelt posztóköpenyt hordott, mely elég
vastag volt ahhoz, hogy a legtöbb nyilat megállítsa. Vállára
szőrmekabátot terített a folyó felett fújdogáló hűvös szél ellen.
Hátára rövid török íjat akasztott, lábánál medvebőr tokban
fejsze feküdt.
Nemesembernek született: teljes neve Dávid fia Borisz
volt, családneve Bobrov. s ha valaki azt kérdezte, hová való,
azt válaszolta, hogy családi birtoka Ruszka mellett fekszik.
Senki sem figyelt rá, de ha valaki vette volna a
fáradságot, akkor megfigyelhette volna arcán azt a feszült,
ideges izgatottságot, mely különösen akkor vált feltűnővé,
mikor a vezérhajó felé pillantott.
Az első hajót ugyanis egy huszonkét éves fiatalember
vezette: Iván cár.
Iván: felszentelt cár, minden oroszok ura. Előtte egyetlen
uralkodó sem viselt ilyen címeket. Székesfővárosa pedig
Moszkva volt.
Ez az állam moszkvai nagyfejedelemség néven került a
történelemkönyvekbe, s már ekkor is rettentő hatalma volt.
Észak-Oroszország hatalmas nagyvárosai egymás után estek
el Moszkva seregei előtt. Ebben a folyamatban, melyet
Begyűjtésnek neveztek, Tver, Rjazany, Szmolenszk – sőt, még
a hatalmas Novgorod is – feladták ősi függetlenségüket. Az új
államalakulat nem szövetségi alapon jött létre: Moszkva
hercege ugyanolyan hatalmas despota volt, mint egykoron a
tatárkán. Teljes behódolás a központi hatalom előtt: ez volt
Moszkva hercegeinek doktrínája.
„Csakis ily módon lesz képes Rusz állama visszanyerni ősi
dicsőségét” – érveltek a rendszer támogatói.
Addig azonban még hosszú utat kellett megtenni. Nyugat-
Oroszországot, valamint délen az ősi Kijev földjét még mindig
a hatalmas Litvánia tartotta a markában. Még ennél is
fenyegetőbb volt, hogy a Fekete-tenger túloldalán új iszlám
hatalom kelt életre, az ottomán törökök birodalma, mely
megkaparintotta a régi Konstantinápolyi – melyet ma
Isztambulnak neveznek és a birodalom minden egyes
generációval tovább terjeszkedett. Nyugaton katolikusok,
délen moszlimok. Keleten pedig a tatárok rendszeresen
betörtek a sztyeppéről, átkeltek az Oka folyón, elhagyták a
kicsiny Ruszkát, sőt még a hatalmas Moszkva fehér falaiig is
eljutottak.
A tatárok nemcsak gyújtogattak és fosztogattak:
gyerekeket is raboltak, ezért gyűlölte őket Borisz. Emlékezett
rá, gyermekként hogyan lapult meg félelemtől és haragtól
reszketve a kolostor falai mögött, miközben azok ellovagoltak
a lovaikra szíjazott hatalmas kosarakkal, melyekbe azokat a
szerencsétlen kislányokat és kisfiúkat lökték, akiket sikerült
elkapniuk. Több védelmi vonalat is állítottak ellenük: az Oka
túloldalán létesített vazallustelepülések (ezek lakói régebben
maguk is ellenséges tatárok voltak); utána kis erődök
rendszere következett, valamint fapalánkkal és kőfallal
erősített városok, melyekbe helyőrséget telepítettek. Semmi
sem tudta azonban megállítani őket.
Egészen az idei évig. Most azonban emberükre akadtak.
Borisz sötéten elmosolyodott. Lábainál hevert az a két,
kezüknél összekötözött tatár, akiket ő maga fogott el, s akiket
elküld majd szegényes ruszkai birtokára. Ott majd
megtanulják a tatárok, ki az úr.
Hamarosan még többet is szerez. Ez a hadjárat ugyanis
még csak a kezdet volt. Kazán feküdt legközelebb a tatár
kánsághoz. Messze délen, a Volga-deltában, ahol valaha a
kazárok uralkodtak, ott feküdt a másik tatár főváros:
Asztrahán. Asztrahán gyenge volt. Az lesz a következő.
Utána következhet minden nyugati tatárok ura, lent, a
meleg Fekete-tengernél: a krími tatárok kánja, Bahcsiszeráj.
Rettenetes alak volt. Bahcsiszeráj palotája olyan volt,
akár a török szultán Topkapija Isztambulban; sőt, az ottomán
uralkodó nagy örömmel fogadta szövetségesül a krími kánt.
Idővel azonban ő is elbukik, utána pedig – a Volgától keletre –
követik őt a kazahok, az üzbégek, meg a többi, ázsiai
sivatagokban szétszórtan élő vad törzs: a moszkvai
nagyfejedelemség ereje mindnyájukat összezúzza.
Iván cár így látta nagyszerű küldetését: egy napon
keresztény orosz cár uralkodik majd Dzsingisz kán hatalmas
eurázsiai birodalmán. Emellett a régi nyugati keresztesek
legmerészebb elképzelései is eltörpültek.
A történelem során most először az erdők népe indul
meghódítani a sztyeppét.
Valójában – még azután is, hogy Kazánt elhagyták –
Borisz hallotta, hogy egyes tatárok Ivánt fehér – vagyis
nyugati – kánként emlegetik. Ezért aztán nem is csoda, ha
ilyen izgatottan nézte a fiatal cár hajóját.
Ezenkívül volt más oka is annak, hogy ilyen izgatott volt
ma. Aznap reggel maga a fiatal cár beszélt vele. Borisz még
most is alig akarta elhinni. Iván cár nemcsak beszélt vele,
hanem úgy tűnt, a bizalmába is fogadta. Még most is,
miközben a többiek beszélgettek, vagy az eltűnő tájat
nézegették, Borisz feje a hősével lezajlott találkozással volt
tele.
Milyen hősies volt ez a magas, sötét, fiatal cár. Borisz
tudta, hogy nagyszerű küldetése nem könnyű számára. Mégis
legyőzött minden akadályt. Csupán hároméves volt, mikor
megörökölte a trónt. Arra kényszerítették, hogy tétlenül
figyelje, amint a nagyhercegek és bojárok egymással
küzdenek azért, hogy elfoglalják az ő helyét Oroszország
trónján.
 Két hatalmas szövetség alakult ki: a hercegeké, akik a
régi orosz királyi ház, illetve Litvánia uralkodó házának
sarjai voltak; valamint a legnagyobb bojárcsaládok – mintegy
harmincöt klán, akik a bojárok Dumájának központi magját
alkották.
Ezeket a hatalmas cselszövőket kellett Ivánnak legyőzni.
Gyűlölték az anyját, mert lengyel volt, és lenézték a feleségét.
Amikor ugyanis az ősi kánok módjára maga elé rendelt
ezerötszáz megfelelő leányt, ő választott magának
házastársat. A felesége is ősi családból származott, semmi
kétség – de nem az övékből. Iván azonban rájuk
kényszerítette az akaratát. Saját belső tanácsával
kormányzott, melybe kevés bizalmi embere kerülhetett be; és
szerelemből házasodott.
Anasztázia. Borisz soha nem látta a cár feleségét, mégis
sokat gondolt rá. Azért gondolt rá annyit, mert – amint
visszatért Moszkvába – ő is házasodni készült, s álmaiban
máris olyan szerepet szánt a feleségének, melyet – ahogy ez
köztudott volt – a szépséges Anasztázia játszott.
„Minden bajban vigaszt nyújt neki. Rendíthetetlen
támasza a cárnak – ez a hír járta róla. – Ő az egyetlen ember
a világon, akiről a cár tudja: teljesen megbízhat benne.”
Lehet, hogy a lány családja nem tartozott a legnagyobb
mágnások közé, viszont nagyon előkelőnek számított. Abban
az időben Szaharjinoknak hívták őket, nem sokkal ezután
nevet változtattak, s a Romanov családnevet vették fel.
Borisz nem szerette a hercegeket és a mágnásokat. Miért
is támogatná őket, mikor minden jó pozíciót ők akartak
megkaparintani, s az egyszerű kisnemeseknek, mint amilyen
ő is volt, csupán az asztalról lehulló morzsákat szánták.
Moszkva autokrata hercegei alatt azonban a hozzá hasonlók
felemelkedhetnek.
A moszkvai hercegek törvényei ugyanis reményt adtak az
olyan alacsonyabb rangú családoknak is, mint amilyenek a
Bobrovok voltak. Míg Moszkva urai elkezdték megtörni a
hatalmas klánok erejét, közben alacsonyabb sorból emeltek
maguk mellé embereket – ezen szerencsések közé tartoztak
például a Morozovok vagy a Plescsivek. Oroszországban
valójában a kisnemesek, mint Borisz Bobrov, ahelyett, hogy
szembekerültek volna az egyeduralkodókkal – ahogy Nyugat-
Európa legnagyobb részében tették – örömmel fogadták őket,
mivel bennük látták a szerencséhez vezető utat, mely a
mágnások és hercegek bukásával nyílt számukra.
Két éve Iván a legjobbak közül kiválasztott ezer embert –
a „bojárok fiaiból”, ahogy a kisnemeseket vagy a még
alacsonyabb rendűeket hívták –, és elrendelte, hogy Moszkva
közelében kapjanak birtokot, így mindig a keze ügyében
lehettek. Borisz nagy szomorúságára ekkor még túl fiatal volt
ahhoz, hogy kiválasszák, hiszen a szolgálatot tizenöt éves
korban lehetett csak megkezdeni; és elégedetten látta, hogy a
kiválasztottak közül nem mindenki talált birtokot a közelben.
Ruszka pedig, bár elég kis hely volt, nem esett távol a
központtól.
Az én birtokom közelebb van Moszkvához, mint
néhányuknak az ezerből, emlékeztette magát elégedetten.
Nem fogok sokáig mögöttük kullogni.
Ezek a gondolatok jártak Borisz Bobrov fejében, ahogy a
folyón felfelé haladtak, s újra és újra lejátszotta magában
találkozását a cárral.

A tábor még aludt, a hajókat hosszú kötelek horgonyozták a

parthoz, az árnyékok egymásba olvadtak a hajnal előtti
csendben. A vízen semmi sem mozdult; az égbolt üresen terült
föléjük. Ügy tűnt, még az a néhány éjszakai madár sem
akarta megzavarni a lassan elhalványuló csillagok végtelen
békéjét.
Borisz a folyóparton állt. Az előtte hömpölygő folyó
feketének látszott, azonban messze, a hatalmas folyó
felszínén ezüstös szürkeség derengett a fenti halvány
csillagfény tükröződéseként. A keleti horizontot kémlelte, a
hajnal első jelei után kutatva, de még semmit sem látott.
 Korán ébredt, és azonnal felkelt. A levegő hűvös és enyhén
nyirkos volt. Bundába bújt, halkan kilépett a sátrából, s a
sötétben elindult a folyó felé.
Ebben az órában szinte mindig különös érzése támadt.
Először a gyomrában keletkezett valami mardosás a kezdődő
melankólia jeleként. A végtelen fekete ég alatti csendben
megtapasztalta a teljes elhagyatottság érzését. Olyan volt,
mintha az álom bölcsőjéből egy másik bölcsőbe lépne –
magának a világegyetemnek a bölcsőjébe, melynek talán
nincs is vége: csapdába ejtette a pillanat – és tökéletesen
egyedül volt.
Lement a vízhez, a lehorgonyzott hajókhoz, az árnyékok
közé. Az előtte elterülő folyó végeérhetetlenül, némán haladt
az útján.
Melankóliája keserédes volt. Mint egy beszélgetés,
melyben hangos szó nem esik. Mintha azt mondta volna:
„Rendben van. Elfogadom, hogy örökké egyedül vagyok –
örökké az éjszaka üres útját járom.”
Ekkor azonban, miután szomorúan behódolt a
világegyetemnek, mintha egy minden gondtól mentes világba
lépett volna, valami melegséget érzett a gyomrában, mely
csiklandó érzést keltve szétterjedt az egész testében, s
olyanfajta megkönnyebbüléssel járt, mint amit sírás után érez
az ember. Mélyen belül hatalmas öröm szabadult fel benne,
sőt szeretet, melyet csak ekkor, ezekben a csendes órákban
érzett meg.
Az árnyékok közt állva a szüleire gondolt.
Borisz édesanyja akkor halt meg, mikor a fiú ötéves volt,
így számára az apja jelentette a családot. Ő tavaly halt meg,
de ameddig vissza tudott emlékezni, Borisz mindig tragikus
figurának látta őt, akit megnyomorított az a rettenetes
sérülés, melyet a tatárokkal vívott csatában szerzett nem
sokkal Borisz születése után. Tíz éven át özvegy volt. Még az
utóbbi időben is látszott rajta, hogy valaha nagy,
tagbaszakadt ember lehetett, ám széles, törökös arca beesett,
világoskék szeme alatt sötét karikák húzódtak. Arccsontjára
ráfeszült a bőr, s csak nagy akaraterővel sikerült tönkretett
testét egyben tartania, hogy megőrizze a méltóság látszatát
addig, amíg fia elég nagyra nem nő ahhoz, hogy egyedül is
helytálljon a világban.
Ez a hősies kitartás, melyhez legmélyebb tartalékaihoz
kellett nyúlnia, nagyon mély benyomást tett a fiúra. Apja
elesett alakja sokkal inkább képviselte számára a hősiességet,
mint sok erős vitéz. Szinte olyan volt, mintha ez az elaszott
figura, aki a gondját viseli, nem csupán egy élő apa, de egyben
síron túli őse is lenne. S jóllehet, csak átlagos termetű, s
időnként elég ügyetlen fiú volt, Boriszban egyetlen, mindent
elemésztő szenvedély élt: beteljesíteni azt a hősi szerepet,
melyet a sors megtagadott az apjától.
– A család sorsa mától a te kezedben van – mondta az
apja. – Becsületünk csakis rajtad áll.
Szemét lehunyva látta maga előtt az őseit – magas, nemes
férfiak, akik sírjukban pihennek, erdők, sztyeppék és hegyek
harcosai, alakjuk egyre távolodik az idő ködében. Ahogy őket
nézte, ünnepélyes esküt tett, hogy nem fognak benne sem
csalódni. A Bobrovok családja, és ősi tamgájuk, a háromágú
szigony újra dicsőségben tündököl majd.
Így lesz, akár az életem árán is – fogadta meg.
Ahogy a végtelen, üres ég alatt hömpölygő folyón
átpillantott, azon töprengett, lát-hatja-e őt ebben a sötétben
az apja? Tudta-e, hogy győzelmet arattak Kazán felett?
– Velem vagy – suttogta meghatódva.
Így kell lennie. Isten nem tagadja meg az apjától, hogy
megtudja a hírt: ma visszaszerzi a család vagyonát, befejezi
azt a kört, amelyért az apja szenvedett mej; saját széttört
életével. így kell lennie. Ha másképp történne, Isten világa
nem lenne tökéletes.
Ez a világ pedig biztos, hogy tökéletes. Egy napon majd,
bármilyen próbatételeknek is teszi ki őt Isten, sikerrel fog
járni, kiszabadul magányából, és – ó, eszébe jutott az, ami
hamarosan megtörténik – feleségével megtalálja azt a
szeretetet és barátságot, melyről mindig álmodott, s melyet
soha nem ismert. Meg fogja találni a tökéletes szerelmet.
Így lesz. Mosolygott, s magába itta az éjszakai hűvös
levegőt.
Valahonnét a háta mögül halk lépteket hallott közeledni.
Megfordult. Először senkit sem látott, de aztán halk suhogást
hallott, s megpillantotta a hajók között megmozduló hosszú
árnyékot.
Homlokát ráncolva töprengett, ki lehet az. Az árnyék
lassan megindult felé, azonban csak akkor pillantotta meg a
magas férfi arcát, mikor az háromlépésnyire volt tőle. Amint
meglátta, a meglepetéstől elakadó lélegzettel hajtott fejet –
Iván cár előtt.
Egyedül volt. Szó nélkül felkapaszkodott a partra, és
mielőtt megkérdezte volna a nevét, még körülbelül egy percig
némán állt Borisz mellett.
Milyen lágy hangon beszélt. Borisz beleborzongott, ahogy
meghallotta a hangját. A cár arról kérdezte a fiút, hová való,
mi a családja, hol élnek, s úgy tűnt, bár egyetlen megjegyzést
sem tett, elégedett a válaszokkal; sőt, talán még örül is nekik.
Miután ezeket az adatokat tisztázták, Iván nem szólt többet,
továbbra is ott maradt az ifjú harcos mellett, együtt nézték a
szélesen elterülő vizet, amely halvány derengéssel kúszott a
feketeségbe.
Mit kéne mondania? Borisz törte a fejét. Talán semmit;
mégis őrültségnek tűnt elszalasztani ezt a lehetőséget, mikor
felhívhatja magára a cár figyelmét. Kis idő múltán Borisz
megkockáztatott egy kis suttogást:
– Köszönöm fejedelmem, hogy megszabadítod
Oroszországot.
Örült ennek? Borisz alig mert ránézni, mikor azonban egy
lopott pillantást vetett a cár magas alakjára, hosszúkás
karvalyarcán csak halvány rosszallást láthatott, miközben
továbbra is a vizet bámulta. Borisz nem mert többet szólni,
ezért csendben várakozott. A hömpölygő folyó, bármilyen
hatalmas is volt, némán haladt.
 Kis idő múltán Iván beszélni kezdett, de olyan halk, mély
suttogással, hogy Borisz is épphogy meghallotta.
– Oroszország börtön, barátom. És Oroszország én vagyok.
Szeretnéd tudni, miért van így? – Borisz tiszteletteljesen
várakozott. – Oroszország olyan, mint egy medve, akit
ketrecbe zártak, hogy mindenki gúnyolhassa. Oroszországot
csapdába zárták az ellenségei – nem érheti el természetes
határait. – Szünetet tartott. – Ez azonban nem volt mindig
így. Monomakh idején nem. – Boriszhoz fordult, s közvetlenül
hozzá intézte a kérdést. – Tudod-e, az arany Kijev idején
miképp kereskedett Rusz népe?
– A Baltikumtól a Fekete-tenger partvidékéig – válaszolt
Borisz. – Novgorodtól Konstantinápolyig.
– Most azonban a törökök megszállták a második Rómát,
a tatár kán ellenőrzi a fekete-tengeri kikötőket. Északon
pedig – sóhajtott –, nagyapám, Nagy Iván megtörte a Hanza-
kereskedők uralmát Novgorodban, most mégis azok a német
kutyák uralják északi partvidékünket.
Borisz tudta, hogy Nagy Iván véget vetett Novgorodban a
Hanza-kereskedők kartellének. Sajnos, akármilyen gazdag
volt is Novgorod, a nyugattal még mindig a balti kikötőkön
keresztül tudott kereskedni, s ezek a kikötők nagyrészt a régi
német lovagrend vagy pedig német kereskedők kezén voltak.
Az egyetlen kikötő, mely valóban Oroszországhoz tartozott,
messze északon feküdt, s az év felében be volt fagyva.
– Oroszországnak nincs tengerpartja – mondta Iván
keserűen. – Ezért nem szabad.
Boriszt mélyen megérintették ezek a szavak. Nemcsak
azért, mert a fiatal cár szájából hallotta őket, de a hangjából
kicsengő fájdalom is felkavarta a fiút. Ez a hatalmas
fejedelem, akit máris igen nagyra tartanak, ugyanúgy
szenved, akár ő. Ő is azt a megaláztatást érzi – s rajta
keresztül az egész moszkvai nagyfejedelemség –, ugyanazt a
tehetetlen dühöt, mint a szegény fiatal Borisz, mikor
jelentéktelen kis ruszkai birtokára gondol. A cár nemes és
keserű haragjában ugyanolyan ember volt, mint ő, s Borisz
egy pillanatra alacsony rangjáról megfeledkezve odafordult
hozzá, és sürgetően suttogta neki:
– Nekünk az a sorsunk, hogy szabadok és nagyok legyünk.
Isten Moszkvát választotta harmadik Rómának. Te fogsz
minket vezetni!
Minden egyes szót perzselő szenvedéllyel ejtett ki.
Iván odafordult felé, s Borisz magán érezte átható
tekintetét, mégsem ijedt meg.
– Igazán hiszel abban, amit mondtál?
Hogy is érezhetne másképp?
– Igen uram.
– Jó. – Iván elgondolkodva bólogatott. – Isten vezetett
minket Kazánba és a kezünkre adta a várost. Meghallgatta
szolgái könyörgését.
Valójában a Volga menti tatár város ellen vezetett
hadjárat időnként hatalmas zarándoklathoz hasonlított.
Nemcsak azért, mert a csapatok előtt ikonokat vittek, de Iván
is elhozta saját feszületét Moszkvából, melybe belefoglalták
az Igazi Kereszt egyik darabját is, a papok pedig
szenteltvízzel hintették meg a tábor minden egyes szegletét,
hogy elűzzék a rossz időt, amely akadályozza az ostromot.
Iván imái valóban meghallgatásra találtak. Olyan hosszan
imádkozott a sátrában, hogy egyesek azt mondták, fél a
csapatokhoz csatlakozni – Borisz azonban ezt nem tudta
elhinni. Hát nem épp most teljesedett be, amit a papok
mondanak a liturgiában: „Ellenségeid meghajolnak előtted” –
mikor az orosz aknák felrobbantak, s bezúzták a tatár Kazán
vaskos tölgyfalait? Vajon nem Védelmező Istenanya ünnepe
volt, mikor ez megtörtént?
Borisz soha egy pillanatig sem kételkedett a cárban.
Abban sem kételkedett, hogy a moszkvai nagyfejedelemség
hivatott a keresztény világ vezetésére – Oroszország lesz a
harmadik Róma, míg el nem jön a világ vége. Isten sok jelét
adta ennek.
Hatvan éve – nyugati időszámítás szerint 1492-ben – az
oroszok azt gondolták, eljön a világ vége. Történelmi tény,
hogy az ortodox egyház még azzal sem vesződött, hogy az
1493-as – vagy a régi orosz időszámítás szerint 7001-es –
évben kiszámítsa, mikor lesz húsvét. Ezért aztán, mikor a
millennium nem akart elérkezni, igazán őszinte és hiteles
döbbenetét éreztek: mit jelenthet mindez?
Azt jelenti, döntötték el bizonyos fontos egyházi
személyek, hogy új kor kezdődik – olyan kor, amelyben
Moszkvának kell az élre állni. így történt, hogy Nagy Iván
uralkodása idején kezdett kialakulni az az elképzelés,
miszerint Moszkva a harmadik Róma.
Végül is Konstantinápoly városát – a második Rómát –
bevették a törökök. A Szent Szófiából mecset lett. Igaz, hogy
az orosz egyház türelmesen várta, hogy a görög pátriárka
visszaszerezze régi hatalmát, ő azonban továbbra is a törökök
bábja maradt; s ahogy teltek az évek, egyre világosabbá vált,
hogy – már csak gyakorlati célból is – a moszkvai metropolita
a keleti ortodoxia valódi vezetője.
Birodalmi küldetés. A fiatal cár nagyapja, Nagy Iván a
régi konstantinápolyi királyi családból vett feleségül egy
hercegnőt; ettől a pillanattól kezdve az orosz királyi család
büszkén viselte a kétfejű sast – az elbukott római város
urainak címerét – a sajátjaként.
Borisz mély tisztelettel pillantott a mellette álló magas
alakra. A cár hallgatásba merült, s látszólag ismét a
gondolataiba mélyedt.
Aztán felsóhajtott.
– Oroszországnak nagy küldetése van – jegyezte meg
szomorúan –, mégis több ellenséget kell a határokon belül
legyőznöm, mint külföldön.
Borisz mélyen együtt érzett vele. Tudta, hogy a büszke
Suszkij hercegek – akiknek több leszármazottjuk volt
Alekszander Nyevszkijtől, mint Ivánnak – gyermekként
megalázták Ivánt; azt is tudta, hogy ők és mások is
megpróbálták tönkretenni a nagy moszkvai ház munkáját, s a
cár uralmát a mágnásokéval felcserélni. Tudta, hogy
mindössze öt éve, a rettenetes moszkvai tűzvész idején a
csőcselék Iván anyjának lengyel családját hibáztatta,
nagybátyját pedig kivonszolták a Mária Mennybemenetele
katedrális elé, s ott felkoncolták. Arra is emlékezett, hogy
magának Ivánnak is veszélyben forgott az élete.
Iván ellenségei minden törekvését igyekeztek
megakadályozni – és sokan voltak. Borisz még olyat is hallott,
hogy a Kazánba irányuló expedíciót kidobott pénznek
minősítették.
Most pedig a fiatal cár hozzá fordult – hozzá, Borisz
Bobrovhoz, a nyomorúságos kis ruszkai birtok urához –
odafordult hozzá a Volga sötét vizénél, és halkan azt mondta:
– Olyan emberekre van szükségem, mint te vagy. – Egy
pillanat múlva eltűnt, s Borisz hiába meregette a szemét,
csak az árnyékok felé tudta suttogni lelkesülten:
– A tiéd vagyok. – Majd ehhez még hozzátette a
legnagyobb címet is: „Goszudar” – mindenek ura.
Ottmaradt egyedül, izgalomtól remegve, miközben a
hajnal első sugarai megjelentek keleten.

A hajók folytatták útjukat a hatalmas Volgán. Aznap Borisz

még késő délután is épp olyan izgatott volt, mint kora reggel.
Hová vezethet ez a találkozás? Lehet, hogy előjáték volt a
családja felemelkedéséhez?
Borisz, Dávid fia, családnevén Bobrov. A koprabeli
generáció névadási szokásai megváltoztak. Ekkorra csakis a
hercegek, illetve a legnagyobb bojárok használják az ,,-ics”
végződésű nemzetségnevet. Iván cárt például Iván
Vasziljevicsnek hívták, egy közrendű nemes azonban csak
Borisz Davidov – azaz Dávid fia – lehetett; nem pedig
Davidovics. Hogy személyazonosságukat még pontosabban
meghatározzák, az oroszok ehhez a két névhez még
hozzátoldhattak egy harmadikat is: az ismertebb nagyapjuk
nevét. Időnként ez volt a keresztnév is, például Iván, így a
harmadik névből Ivanova, vagy rövidítve Ivanov lett.
Harmadik névként választhattak valamilyen becenevet is.
 Így történt, hogy a tizenhatodik század környékétől
kezdtek feltűnni a családnevek Oroszországban. A harmadik
nevet ugyanis néha generációkon át megtartották – mivel
azonban ez a gyakorlat még mindig az egyén választásán
múlt, ezért a család könnyedén nevet válthatott akár többször
is.
Borisz családja büszke volt a nevére. A „Bobr” becenevet –
ami hódot jelent – ugyanis a család szilárd meggyőződése
szerint maga Nagy Iván adta Borisz dédapjának. Vagy azért,
mert szívesen járt hódprém kabátban, vagy azért, mert a
félelmetes nagyűr úgy döntött, hogy a kisnemes úgy néz ki,
akár egy hód – hogy pontosan miért, most már senki sem
tudta. A család azonban felvette a Bobrov nevet. Hatalmas
Hód – így emlegették tiszteletteljesen ősüket. Az ő apja
adományozta Ruszka kolostorának azt a csodálatos ikont,
melyet Rubljov festett, és a család gondoskodott arról, hogy –
egyre szerényebb adományok ellenében – a szerzetesek
mindkét férfiúról megemlékezzenek imáikban.
A Bobrov család ugyanis hajdani helyzetéhez képest
eléggé lecsúszott. A hanyatlás fokozatos volt és tökéletesen
jellemző az orosz nemességre.
A birtokot generációk alatt elaprózták, s az utolsó három
generáció már nem tudott új földeket szerezni. A legnagyobb
csapást az jelentette, mikor Borisz apja – sok más osztályabéli
nemeshez hasonlóan – reménytelen adósságba keveredett a
helybéli kolostorral, s teljes egészében átruházta rájuk
Ruszka falvát, saját számára csakis az Iszapos Vidéket tartva
meg. A családnak jelenleg is volt háza Ruszka falain belül,
melyet a kolostortól béreltek igen szerény összegért; mivel
pedig Borisz érzése szerint az Iszapos Vidék neve elég rosszul
csengett, ezért azt szokta mondani, hogy ő Ruszkába való.
Egy napon felépítek valamit az Iszapos Vidéken, és akkor
talán megváltoztathatom a nevét Bobrovra, reménykedett.
Addig azonban a hely csak rongyos falu marad – neki
pedig semmi egyebe nincs.
 Bizonyos szempontból szerencsésnek mondhatta magát.
Az Iszapos Vidéken fekvő birtok – bár eléggé elaprózódott –
nagyon jó földön feküdt, és ő volt az egyetlen örökös. Ráadásul
a birtok votcsinának számított, azaz teljes mértékben az ő
örökségé volt. Az utóbbi ötven évben egyre kevesebb föld
számított votcsinának, s mind több lett a pomescsije, azaz
olyan föld, melyet tulajdonosaik – elszegényedett
földbirtokosok vagy új jövevények – azzal a kikötéssel kaptak
meg, hogy a herceget szolgálják érte. Igaz ugyan, hogy
gyakorlatban a pomescsije átszállt a család következő
nemzedékére, ez azonban csakis a herceg kegyétől függött.
Mindazonáltal Borisz jövedelme épp elég volt ahhoz, hogy
lovának és fegyverzetének, illetve éves megélhetésének
költségeit fedezze. Ahhoz, hogy a család valaha is
visszanyerje régi pozícióját, el kell nyernie a herceg kegyét.
A cárral történt találkozás volt egész életének
legfontosabb eseménye. De még ha tudja is a nevét a cár,
ahhoz többet kell tennie, hogy felhívja magára a hős
figyelmét. Csak az a kérdés: mit?
Délután elhaladtak egy hely mellett, ahol a bal part
erdejét hosszú csíkban sztyeppe váltotta fel, s Borisz másfél
kilométernyire megpillantott egy tarkabarka házcsoportot.
Ahogy nézte őket, mozgást észlelt, s undorodva felhorkantott.
– Tatárok.
A moszkvai nagyfejedelemség határán élő tatárok
gyakran laktak ezekben a furcsa, mozgatható házakban,
melyek nem is annyira lakókocsik voltak – mint például a
nyugat-európai vándorcigányoké –, hanem inkább kis
kerekekre szerelt, fából készült kunyhók. A tatárok szemében
az oroszok házai, melyek magukhoz vonzották a patkányokat
és egyéb élősködőket, valóságos disznóólnak tűntek. Borisz
azonban a mozgó házakban annak bizonyítékát látta, hogy a
tatárok megbízhatatlanok és kétszínűek.
A vándorok látványa azonban eszébe juttatta két foglyát.
Lenézett rájuk. Mokány, széles arcú, borotvált fejű fickók
voltak. Mély hangon – és igen hangosan – beszéltek.
 Bőgnek, mint a szamarak – gondolta.
És moszlimok.
Igaz ugyan, hogy keresztes hadjáratot folytattak, a cár
irányelve azonban az volt, hogy a tatárokat meggyőzéssel,
nem pedig erőszakkal kell keresztény hitre téríteni.
Valójában a cár ügynökei, hogy meggyengítsék az
ellenállásukat, gondosan elmagyarázták a tatároknak, hogy a
moszkvai nagyfejedelemség területén már működnek iszlám
vallási közösségek – a cár engedélyével. Természetesen, ha
egy tatár a cár szolgálatába akart állni, akkor meg kellett
keresztelkednie; hiszen Iván maga is szigorú, istenfélő ember
volt.
Ha szeretném felhívni magamra a cár figyelmét –
gondolkozott Borisz –, nekem is meg kell mutatnom a
jámborságomat.
A két tatárt aznap éjszaka megtéríti. Ő pedig, ezt biztosan
érezte, a kevés kiválasztottnak – cár legjobb embereinek –
egyike lesz.
Délután borús volt az idő, előttük azonban a felszakadozó
szürke felhők közül előtörtek a nap sugarai, egy helyen
megvilágították az erdőt, mely szinte természetellenes
fénnyel ragyogott fel. Borisz, aki türelmetlenül kémlelte a
nyugati eget, úgy látta, mintha ez a fényösvény, mely ki akar
törni a síkság tompa, végtelen pangásából, egy arany
tűzmedencében összegyűlt volna, s onnét mint az imádság
hatalmas oszlopát magához vonja az ég.

Másnap reggel a két tatárt megkeresztelte a velük utazó

papok egyike. Az orosz szokást követve háromszor
megmerítkeztek a Volgában.
A fiatal cárnak ez nem kerülhette el a figyelmét.

Két nap múlva megérkeztek a nagy határvárosba, Nyizsnij-

Novgorodba.
A város egy hegy tetején feküdt, a Volga és az Oka folyó
találkozásánál, s a régi Oroszország legkeletibb bástyája volt.
Nyizsnij-Novgorodtól keletre hatalmas erdőségek húzódtak, a
mordvinok településeivel. Nyugatra feküdt a moszkvai
nagyfejedelemség szíve. A várost magas falak védték, fehér
templomai magasan az eurázsiai fennsík fölé emelkedtek,
mintha azt mondanák: „Ez itt a Szent Cár földje –
rendíthetetlen.”
Nyizsnij-Novgorodban állt a nagy Makáriusz-kolostor,
benne a hatalmas vásártér. Borisz mosolyogva sétált az
utcákon. Jó volt újra itthon.
A visszatérő sereg nagyon népszerű volt Nyizsnij-
Novgorodban. A tatárok eddig gyakran háborgatták őket,
ráadásul Kazán vetélytársat jelentett a keleti
kereskedelemben. Az emberek minden lehetséges módon
kifejezték a hálájukat.
Késő délután, mikor a munkaidő véget ért, elindult, hogy
találkozzon a lánnyal. A lány egy nyilvános fürdőként
szolgáló hosszú faépület előtt ácsorgott, és semmiben sem
különbözött a fajtájabeliektől. Míg a felsőbb osztály nőtagjait
gyakorlatilag elzárva tartották, még az arcukat sem
mutathatták meg a nyilvánosság előtt, az egyszerű nép lányai
szívesen mutatták meg magukat.
Arcát fehérre púderezte, ajkát élénkvörösre rúzsozta.
Mandulavágású szemei elég távol ültek egymástól. Legalább
felerészben mordvin – gondolta a fiú. Szemöldökét feketére
festette. Hosszú, hímzett, elég drága köpönyeget viselt, két
vörös cipőcske kandikált ki alóla, melyekkel, hogy elfoglalja
magát, egyszerű ritmust kopogott a földön. Fejébe vörös
bársonysapkát csapott. Szemmel láthatólag unatkozott, amint
azonban az ifjú Borisz megpillantotta őt, rögtön felélénkült.
Ahogy a fiú felé indult, elmosolyodott, így kilátszottak fekete
fogai.
A fogait higannyal színezte, s Borisz már hallott erről a
szokásról, melyet a tatároktól vettek át. Mikor először volt
dolga ilyen nővel, fekete fogai undorították, mára azonban
kezdte megszokni a látványt.
 Rövid időre megálltak egy italra – mindketten vodkát
kértek. Szerették ezt a pálinkát, amely könnyen csúszott –
igaz, ekkoriban még főként az alacsonyabb társadalmi
osztályok éltek vele. Egyáltalán nem volt orosz ital, az előző
évszázadban érkezett Oroszországba nyugatról,
Lengyelországon keresztül. Nevét valójában onnan kapta,
hogy az orosz kereskedők félreértették eredeti latin
elnevezését: aqua vitae.
Befejezték az ivást. A fiún forróság futott végig, amint a
lány a szállására vezette.
A lány is melegnek és meglepően hajlékonynak bizonyult.
Miután végeztek és fizetett, a lány megkérdezte, házas-e,
s mikor hallotta, hogy épp nősülni készül, vidáman
felnevetett.
– Zárd be jól – kiáltotta – és soha ne bízz meg benne –,
majd piros cipőin könnyedén tovalibbent.
Amint Borisz megfordult, szinte sokként érte a szemközti
templomból kilépő csoport látványa. A bundákba öltözött
férfiak szemmel láthatólag igyekeztek magukra vonni a
figyelmet, Borisz azonban rögtön felismerte a csoport közepén
álló magas alakot.
Jól tudta, hogy Iván cár nem tud úgy ellovagolni egy
templomnak még a környékén sem, hogy ne térne be oda:
nyilván most is imádkozott. De látta-e a jámbor fejedelem,
hogy a lánnyal volt? Idegesen pillantott felé.
Aztán Iván felnevetett – éles, meglehetősen orrhangú
nevetéssel –, csapata pedig gyorsan továbbindult.
Borisz biztos volt benne, hogy a cár észrevette: Ivánnak
semmi sem kerüli el a figyelmét. De ez megváltoztatja-e a
fejedelem róla alkotott véleményét – és az ő kilátásait? Ezt
semmilyen módon nem tudhatta meg.

Két nappal október vége előtt érték el Moszkva hatalmas

városát.
Micsoda mozgalmas utazás volt! Nyizsnij-Novgorodtól
Moszkváig, a moszkvai nagyfejedelemség központján át
szárazföldön tették meg az utat. Először Vlagyimir ősi, magas
falakkal körülvett városát érintették, ahol megtudták, hogy
Iván cár felesége egy fiúnak adott életet. Akkor – bár égett a
vágytól, hogy a fővárosba érjen – Iván elsőként a közeli
Szuzdalba, majd a fővárostól hatvan kilométerre fekvő Szent
Szergej kolostorba vitt egy nagyobb csapatot, hogy mindegyik
helyen méltóképp mondhasson köszönetet az Úrnak.
Borisz, miközben az ifjú cárt az erdők mélyén és az
oroszországi mezőkön épüli kolostorerődökbe és erős régi
városokba követte, úgy érezte, egyre tisztábban látja, milyen
célt és sorsot szánt Isten Ivánnak.
Igen – gondolta –, Oroszország hatalmas szíve végül is
meghódítja a sztyeppét.
Aznap a legfinomabb hó esett, olyan apró pihékben és
olyan gyéren, hogy szinte nem is esett, inkább csak táncolt a
levegőben, vígan végigsöpörte a háztetőket, de nem tapadt
rájuk, csak a földet hintette be.
A város nagyon szép helyen, a Moszkva- és a Jausza-folyó
találkozásánál feküdt a hosszú Veréb-hegy mögött. Boriszt
még mindig lenyűgözte a város mérete.
Valójában – bár ezt ő nem tudhatta – Moszkva a
legnagyobb európai városok közé tartozott – olyan nagy volt,
akár London, vagy a hatalmas Milánó. Külvárosai olyan
messze benyúltak a környező falvakba, hogy még azt is
bajosan lehetett megmondani, hol kezdődik a város. Az utazó
elsőként a hatalmas kolostorokhoz érkezett, melyeket olyan
falak vettek körül, akár a várakat, majd a külső kerületek
következtek malmokkal, gyümölcsös- és zöldségeskertekkel.
Ezután következett a Földvárost (Szemljanojgorod) elkerítő
nagy földsánc, itt laktak az alacsonyabb rendűek; majd a
Fehérváros (Bjelojgorod), a középosztály lakónegyedének
kőfala; végül pedig Kitnigorod, a gazdagok negyede, amely a
hatalmas Kreml égbenyúló falai mellett feküdt.
Alighogy elhagyta a külvárosi részt, máris nagy tömeg
tolongott az utakon. Úgy tűnt, mintha mindenütt harangok
zúgnának. A szürke hópelyhektől kavargó ég alatt hatalmas
épületek körvonalai – falak, tornyok s a kolostorok
aranykupolái – bontakoztak ki.
Végül pedig, amint elérték a citadellát – mintegy
üdvözlésképpen –, a hóesés megszűnt, és a hófelhők különös,
narancssárga fényében ott feküdt a hatalmas város.
Borisz lélegzete elakadt a látványtól. A szegekkel kivert
süveget vagy szőrkucsmát hordó lovasok büszkén masíroztak
a város kapui felé; menetük mindkét oldalán a cár új
elitcsapatai, a muskétás gyalogszázadok, illetve alabárdosok
vonultak, akiknek – Borisz láthatta – máris nagy
nehézségükbe került megfékezni a városkapukon kiözönlő
lelkes és egyre növekvő tömeget.
Milyen gyönyörű, milyen hatalmas! A városfalak mögött
szabályos közönként magas sátortetős, nagy tornyok
emelkedtek. És ott hullámzott közéjük zárva a kőtornyok és
kupolák által megtört hatalmas faház-tenger: a város.
Moszkva: a birodalmi cárok városa. Mikor Ivánt
megkoronázták, arannyal díszített prémsapkát tettek a fejére,
s kijelentették, hogy ez a sapka az ősi Rusz legnagyobb
hercegéé, Monomakhé volt. Moszkva fejedelmei azonban
sokkal messzebb mentek annál, mint amiről Monomakh
valaha is álmodhatott volna az ősi Kijevben. Minden
alkalommal, mikor egy város elesett, a várost irányító hercegi
család is megbukott, és az állam szolgálatába került; a vezető
bojárokat pedig más tartományokba telepítették ki. Mikor a
fiatal cár nagyapja bevette Novgorodot, még azt a harangot is
elvette, amellyel a vecsét hívták egybe; ezzel is jelezve: a
polgárok ősi szabadságának mindörökre vége. A moszkvai
uralkodócsalád kitalált magának egy olyan családfát, 3mely
eredetét egészen a Krisztus idején uralkodó római császárig,
Augustusig vezette vissza. A Kremlben most a régi
templomok és kolostorok tornyai és hagymakupolái mellett
olasz stílusban épült gyönyörű katedrálisok is feltűntek, így
az északi erdők birodalmának szívében egy pillanatra olyan
érzése támadhatott az embernek, mintha egy firenzei palazzo
előtt állna.
 Moszkva: az egyház és az állam városa. Számos egyházfi
véleménye szerint az állami és egyházi hatalmaknak
tökéletes összhangban, együtt kéne uralkodniuk. Ez volt a
régi Keletrómai Birodalom bizánci eszménye. És Moszkváé is.
Maga Iván cár is két nagy reformprogramot vezetett be: egyet
az államigazgatás, egyet pedig az egyház számára. A fiatal
cár nem tűrte meg azokat a mágnásokat, akik elnyomták a
népet, de azokat a papokat sem, akik feslett vagy erkölcstelen
életmódot folytattak. Ráadásul mindegyik törvénykönyv száz
bekezdést tartalmazott. Iván szerette az ilyen szimmetriát.
Moszkva: Oroszország szíve és lelke. A várost ölelő magas,
masszív falak mögött megtelepedett néhány kereskedő és
külföldi; ám ezeknek nem engedték meg, hogy megzavarják
az északi emberek belső életét. Katolikusok és protestánsok is
beléphettek a városba, térítő tevékenységet azonban nem
folytathattak. Az orosz ortodoxok jobban ismerték annál az
alattomos nyugatiakat, hogy megbízzanak bennük.
Annak ellenére, hogy délen, Kijev vidékén sok zsidó,
illetve külföldi élt, ide északra nem jöhettek.
A moszkvai nagyfejedelemség sóvároghatott a balti
kikötők után, melyek szabad bejárást biztosítottak volna
nyugat felé. Itt, Moszkvában azonban a birodalom szíve és
lelke biztonságban volt, áthatolhatatlan, erős falak védték,
melyeket semmi sem rombolhatott le. Sem a pusztító,
gyújtogató tatárok, sem az álnok katolikusok, sem ravasz
zsidók nem tehették be lábukat, és nem is verhettek gyökeret
Moszkvában Moszkva védte meg Oroszországot a rettegéstől.
Hatalmas menet özönlött ki a kapukon. A papságot a
metropolita vezette. Zászlókat, ikonokat hozva, ragyogó
miseruhákban vonultak ki a hatalmas fallal ölelt város
gyönyörű templomaiból a szürke és narancssárga fényben
derengő ég alá, miközben a levegőt ezernyi harang zúgása
töltötte be. Jöttek, hogy üdvözöljék a cárt.
– Szlava – dicsőség neked! Hódító, keresztények
megmentője!
 Ezen a napon hallotta Borisz, hogy a katonák új nevet
adnak a győzedelmes Iván cárnak. Groznijnak nevezték – a
szó jelentése: fenséges, félelmetes, vagy ahogy általában
pontatlanul fordították: „rettegett”.

Már leesett a hó, mire elérkezett az esküvő napja.

A Fehérvárosban lévő kis házban néhány barátja
gyülekezett – mindnyájukat az előző évben ismerte meg.
Jóllehet, alig egy hónap telt el azóta, diadalmas moszkvai
bevonulásuk máris távolinak tűnt.
Micsoda nap volt! Miután Makáriusz metropolita
elmondta üdvözlőbeszédét, Iván is beszédet mondott, melyben
a tatár igát a zsidók egyiptomi fogságához hasonlította. Ahogy
a városkapun áthaladtak, és a Kreml előtti Vörös térre értek,
még Borisz is hősnek érezte magát.
Akkor is hősnek érezte magát, mikor a többi fiatallal
együtt ivott a kocsmákban. Mikor kilépett az éjszakába, és
gyönyörködve körülsétálta a citadellát, úgy érezte magát,
akár egy hódító.
A hatalmas Vörös tér szinte üresnek tűnt. Nyáron a tér
tele volt árusítóbódékkal, télen azonban az egész piac
leköltözött a folyó jegére. A nagy, üres tér úgy terült el előtte,
akár az üres sztyeppe. Előtte magasodott a cár masszív,
áthatolhatatlan falakkal körülvett erődje óriási, magas
tornyaival. A legnagyobb közülük hatvan méter magasba
szökött a csillagfényes éjbe, s valahol ebben az óriási, elzárt
erődben lakott a cár. Egy napon, gondolta elégedetten, engem
is berendelnek a falai közé.
Lelkesültsége addig tartott, amíg be nem lépett a Kreml
keleti oldalánál nyíló negyedbe.
Ez volt a Kitajgorod – az úgynevezett Kosárváros –, a
falakkal körülvett negyed, ahol a legelőkelőbb nemesek és a
leggazdagabb kereskedők éltek. Az itteni nagy épületeket
nemcsak fából, de téglából is építették. A gazdag nemesek
ünnepeltek. Az utcát ellepték a pompás lovak húzta, nagy
szánok. A kocsisok együtt ittak és beszélgettek. Még a
fáklyafénynél is látszottak a drága szőrmék és keleti
szőnyegek, melyekkel az üres szánokat kibélelték, hogy a
kövér, jómódú urak kényelmesen utazhassanak.
Leendő apósa is itt lehetett valahol. Igaz, hogy nem
szeretett itt élni – tekintélyes háza volt a Fehérvárosban –,
Borisz mégis biztos volt benne, hogy befolyásos barátainak
társaságában itt mulat valahol a nemes negyedben. Ez pedig
eszébe juttatta életének központi tényét: szegény volt.
Valójában, ahogy azt leendő apósa is világossá tette
számára, harmadik lányát csakis az apja kedvéért adta hozzá,
aki jó barátja volt a régmúlt időkben. Nem mintha Borisz
olyan ragyogó házasságot kötött volna – azonban szegény apja
ennél jobbat nem tudott kijárni számára.
Bizonyos értelemben ez Dimitrij számára is áldozat volt.
Három ilyen csinos leány valóságos tőkét jelentett egy hozzá
hasonló nemesnek. Elzárva tartották őket a nők lakrészében,
s olyan házasságokhoz használták fel őket, melyek
előnyösnek bizonyultak a család számára. A fiatal Boriszt
tisztelték ugyan származása miatt – de ez volt mindene; így
Dimitrij legfiatalabb lánya, Jelena mellé csak nagyon szolid
hozományt adott, mely ráébresztette Boriszt a szomorú
igazságra. „Minél gazdagabb vagy, annál többen gondolják
úgy, hogy adniuk kell neked” – sóhajtotta.
Ami a Jelenához fűződő érzelmeit illeti, Borisz egyszerre
volt izgatott és bizonytalan. Apja már régen elrendezte az
eljegyzésüket, s a lánnyal akkor találkozott először, mikor a
Kazán elleni hadjárat kezdetén Moszkvába érkezett.
Soha nem fogja elfelejteni. Kora délután lépett be a nagy
faházba. A szokások szerint kenyérrel és sóval kínálták, ő
odament a vörös sarokban felakasztott ikonokhoz, háromszor
fejet hajtott, miközben elmormogta: „Uram irgalmazz.”
Keresztet vetett, majd a lányhoz fordult, akit az apja
bevezetett a szobába.
Dimitrij alacsony, kövér, kopasz férfi volt.
Szemkápráztató kék-arany kaftánt viselt. Széles arca és
keskeny vágású szeme árulkodott a családba emberöltőkkel
ezelőtt beházasodott tatár hercegnőről – akire nagyon büszke
volt. Sűrű, vörös szakálla volt, mely dús hullámokban omlott
domborodó pocakjáig, ahol gondosan, legyező alakban
rendezte el.
Jelena mellette állt. Hosszú, rózsaszínes, hímzett ruhát
viselt. Aranyszőke haja egyetlen hosszú copfban omlott a
hátára. Kék szemei elég távol ültek egymástól, és talán egy
kicsit mandulavágásúak voltak; de ez volt az egyetlen dolog,
melyben rokonságot mutatott alacsony, könyörtelen kinézetű
apjával. Keskeny orra enyhén kiszélesedett széles, telt ajka
felett. Halványnak és feszültnek látszott. Az izmok
megfeszültek a nyakán, ahogy a fiúra nézett.
Borisz azonnal észrevette, a lány attól fél, hogy nem
tetszik neki. Ettől a felfedezéstől gyengéd és oltalmazó
érzések támadtak benne. A lány még nem jött rá, milyen
gyönyörű, vette észre éles szemmel. Ez is jó volt.
De mind közül a legjobb az volt, hogy amint a lányra
pillantott, valami mást is észrevett: ő maga vágyott rá. Azzal
az egyszerű, határozott szenvedéllyel akarta, amely azt
mondja: „Az enyém lesz, hogy a kedvemre tegyen, én pedig
gyönyörűvé teszem.”
– Kaptam jobb kérőt is – mondta neki Dimitrij nyíltan –,
de megcsókoltam a keresztet az apáddal, úgyhogy nem
másítom meg a szavam.
Borisz a lányt nézte. Igen, gyönyörű volt. A fiú
elmosolyodott.
Ekkor történt az az apróság, amely lakodalma napján
elbizonytalanította. Igazán semmiség volt. Azzal győzködte
magát, hogy nincs semmi jelentősége. Csupán az történt, hogy
Jelena lenézett a földre. De milyen kifejezés suhant át közben
az arcán? Csalódottság? Elképzelhető, hogy undor? Borisz
feszülten figyelt, mégsem tudott az arcába nézni. Ha annyira
nem tetszenék neki, gondolta, csak megmondaná az apjának,
nem? Borisz ilyen körülmények között nem ragaszkodott
volna ahhoz, hogy Dimitrij megtartsa az esküjét. Vagy lehet,
hogy Jelena kötelességérzetétől hajtva mégis hallgatni fog?
 Az elsőt követő néhány találkozásuk során a fiú arra
biztatta a lányt, hogy ha bármi miatt boldogtalan lenne,
mondja el neki nyugodtan; Jelena azonban szerényen
biztosította róla, hogy nem az.
Minden rendben, mondogatta magában Borisz, miközben
a csoport Dimitrij Ivanov házához közeledett. Minden
rendben lesz.

Egész biztos, gondolta, mikor a papok előtt álltak, biztos, hogy

így kell történnie.
Az orosz esküvői szertartás igen hosszú volt. A
nyusztbőrrel díszített gyertyák fénye megtöltötte a
templomot; a levegő megtelt a viasz szagával, a gyöngyökkel
és drágakövekkel díszített súlyos kámzsákba bújt hosszú
szakállú papok szinte túlvilági jelenségeknek tűntek, ahogy
ünnepélyesen vonultak, miközben a kórus énekelt.
Gyertyafény, tömjén, órákon át tartó álldogálás: mint minden
ortodox ünnep, mire véget ért, az esküvő is tudatosította a
hívekkel: „templomban voltál”.
Borisz letette a fogadalmát, majd felhúzta a gyűrűt a
menyasszonya gyűrűsujjára – ortodox szokás szerint a jobb
kezére. Számára azonban a szertartás vége felé jött el a
legmegindítóbb pillanat, mikor leendő felesége
tiszteletteljesen letérdelt, arcra borult előtte, s behódolása
jeleként homlokával megérintette a lábát.
Valódi behódolásról volt szó. Akár a többi, felsőbb
osztályba tartozó nőt, őt is szinte teljesen elzárva tartották a
világtól. Valójában ez férj és feleség számára egyaránt
becsületbeli kérdés volt. Az én feleségem soha nem
alacsonyodik le odáig, hogy az utcán nyilvánosság előtt
mutatkozzon, mint valami közönséges utcanő – fogadkozott
magában Borisz.
Hasonlóképp becsületbeli ügy volt, hogy a feleség
engedelmeskedjék a férjének. Az engedetlenség olyasféle
árulás lett volna részéről, mint a katona
parancsmegtagadása. Mások előtt ellentmondani a férjnek,
rendkívül plebejus cselekedet lett volna.
Borisz hallott róla, hogy voltak férfiak, akik verték a
feleségüket, s azok ezt a szerelem jelének tekintették. A
házasfelek viselkedését leíró hírneves tanácsadó könyv, a
Domosztroj, melyet Iván cár egyik közeli tanácsadója írt,
pontos instrukciókat adott arról, miképp kell a feleséget
megostorozni, a könyv szerint azonban bottal ütni nem
szabad – sőt a könyv még azt is részletezte, miképp kell a
megvert asszonyhoz kedves szavakkal fordulni, nehogy a
házastársi kapcsolat megromoljon.
Amint azonban a lábainál fekvő fiatal lányra nézett, akit
alig ismert, s kire máris igen mélyen vágyott, Borisz
egyáltalán nem érzett vágyat, hogy megbüntesse. Csakis arra
vágyott, hogy egybekeljenek, hogy a karjaiba vehesse és
megkapja tőle azt a meleg szeretetet, melyet soha nem ismert.
Ahogy a hagyományos hosszú köpönyeget – a védelmezés
szimbólumaként – felesége fölé terítette, váratlan érzés
hasított belé.
Szeretni és védelmezni fogom, fogadta meg magában, s
mélyen hitte, hogy ott, az égő gyertyák előtt férfi lett belőle.
A szertartás végén a papok a kezükbe adtak egy kupát,
melyből mindketten ittak, aztán Borisz igazi orosz virtussal
széttaposta sarkával a poharat.
Ahogy kimentek a vendégek közé – akik szinte kivétel
nélkül a menyasszony rokonai voltak – komlót szórtak rájuk.
Házastársak lettek. Borisz megkönnyebbülten sóhajtott fel.

Egyetlen apró epizód maradt meg az emlékezetében, amely

megzavarta ezt a boldog napot. A lakodalomban történt.
Sok vendég volt, ahogy az ilyen alkalmakkor lenni szokott,
s ezek kedvesen bántak a fiatalemberrel. Mivel ez fontos
családi találkozónak számított, a nők is részt vettek az
ünnepségen. Borisz mélyen meghajolt Dimitrij Ivanov idős
anyja előtt, akiről azt tartották, hogy az egész családot – az
unkákig bezárólag – ő irányítja a felső emeleten lévő,
mindenki elől elzárt lakosztályából. A fiú észrevette, hogy
válaszul csak egy biccentést kapott – mosoly nem járt neki.
Az asztalok máris roskadoztak az ételektől. Ebben az
évszakban a jól megfűszerezett sáfrányos liba és hattyú
dukált. Volt tejszínes blini, kaviár, pirog nevű húsos fánk,
lazac, valamint mindenféle édesség – szerepelt a teljes
menüsor, amely a szobát megtöltő férfiak és nők közül oly
sokakat hizlalt már kövérre.
Az egyik asztalon olyasvalamit látott, ami igazán
lenyűgözte: francia vörös- és fehérborokat.
Míg a moszkvaiaknak nem engedélyezték, hogy más
országokba utazzanak – valójában egy engedély nélküli
utazás az életükbe kerülhetett a nemesek, valamint a gazdag
kereskedők épp olyan ismerősek voltak a külföldi luxuscikkek
körében, mint amennyire elutasították azoknak az
országoknak az életformáit, ahonnét ezek az áruk
származtak. Csakis a legfelső osztályba tartozók engedhettek
meg maguknak ilyen borokat. Borisz a saját házában
általában mézsört ivott.
Amilyen szegény, olyan büszke is volt, s bármennyire is
szerény volt a hozomány, Borisz mégis egyfajta elégedettséget
érzett, hogy ezekhez a nyilvánvalóan gazdag emberekhez
tartozik.
A társaság letelepedett a menyegzői asztalhoz, a vőlegényt
és a menyasszonyt pedig a díszhelyre ültették. Mielőtt
nekiláttak volna az evésnek, felszolgálták a borokat. Borisz
ivott egy kicsit, s máris feltörő melegséget érzett magában.
Ivott még egy kicsit, és mosolyogva pillantott körül.
Minden rendben volt. Majdnem. Igaz, hogy apósáért sem
rajongott, a szobában azonban csak egy olyan ember volt, akit
szívből utált, s az illető valami oknál fogva épp vele szemben
ült.
Jelena bátyja, Fjodor volt az. Elég különös alak volt. Míg a
lány két idősebb bátyja nagyon hasonlított köpcös, vörös hajú
apjukra, addig a tizenkilenc éves Fjodor karcsú és szőke volt,
akár Jelena. Szakállát rövidre vágatta és göndöríttette. Azt
beszélték róla, hogy minden szál testszőrzetét kiszedette.
Időnként az arcát is púderezte, ám az esemény tiszteletére
most visszafogta magát; az azonban látszott, hogy az arcát ma
is megmasszírozták és bekenték valamilyen kenőccsel – a
kence tömény illata az asztal túloldalán ülő Boriszig is elért.
Sok ilyen ficsúr élt Moszkvában: a cár szigorú ortodoxiája
ellenére elég divatosak voltak. Sokan közülük – bár nem
mindnyájan – homoszexuálisok voltak. Fjodor azonban már
az első találkozásukkor felvilágosította Boriszt:
– Én a szépet szeretem Borisz, akár fiú, akár lány. És
megkapom, amit akarok.
– Birkákat és lovakat, bizonyára – felelte Borisz szárazon.
Fjodor néhány barátjáról az a hír járta, hogy szexuális életük
elég – változatos.
Fjodor azonban nem jött zavarba. Csak nézett kitartóan
azzal a kemény, ragyogó szemével.
– Próbáltad őket? – kérdezte színlelt komolysággal, majd
harsányan felnevetett. – Talán nem ártana.
Borisz nem foglalkozott a dologgal, végül is a sógoráról
volt szó. Fjodorban volt valami ridegség és kegyetlenség,
annak ellenére, hogy szellemes, időnként humoros ember volt
– Borisz ettől fogva kerülte a társaságát.
Valami oknál fogva Jelena nagyon szerette ezt a testvérét.
Úgy tűnt, nem is gondol arra, hogy testvére igazán
erkölcstelen lenne – hacsak nem volt túlságosan elnéző vele.
Borisz igyekezett nem is gondolni erre a lehetőségre.
A támadás teljesen váratlanul érte.
Már az ebéd közepénél jártak, mikor Fjodor hűvösen
ránézett, és megjegyezte:
– Milyen szépen néztek ki együtt. – Majd mielőtt Borisz
bármit is válaszolhatott volna, folytatta: – Élvezd ki a helyed
Borisz, mert attól tartok, az esküvő után sokkal lejjebb ülsz
majd bármelyikünknél. – Látszólag csipkelődve mondta
mindezt, de elég hangosan ahhoz, hogy mások is meghallják.
Borisz hevesen megrándult.
 – Nem gondolnám. A Bobrovok legalább ugyanazon a
szinten állnak, mint az Ivanovok.
Fjodor azonban csak nevetett.
– Kedves Boriszom, biztosan észreveszed majd, hogy a
jelenlévők közül soha senki nem szolgált alattatok.
Ez sértés volt: a legnagyobb és legkiszámítottabb sértés,
melyet csak kaphatott. Nem puszta gúnyról volt szó, olyan
volt, mintha azt mondta volna: „Hagytad, hogy egy kutya
lehányja az anyád.” Borisz nem pattanhatott fel, hogy
elégtételt vegyen. Fjodor tisztán technikai jellegű állítást tett
a családjára, melynek utána lehetett nézni az okiratokban.
Borisz pedig attól rettegett, hogy amit ellenlábasa mondott,
az akár igaz is lehet.
Ugyanis a teljes orosz nemesség adatait – még az olyan
elszegényedett kisnemeseket is, mint ő – gondosan
feljegyezték egy hatalmas és erősen vitatott rangsor-
táblázatba. Az volt a mindennél fontosabb mesztnyicsesztvo.
Ez azonban nem olyan egyszerű rendszer volt, mint amilyen
Angliában ma is létezik, ahol világosan meghatározzák a
hivatalokat, rangokat és címeket, melyek az egész felsőbb
osztálynak olyan pozíciót adományoz, mellyel kapcsolatban
vitának helye nincs. Az orosz rendszer azonban nem az egyén
pozíciójától függött, hanem összes ősétől – és vis-a-vis – a
másik ember őseitől. Így a vacsoránál-bárki megtagadhatta,
hogy rosszabb helyre üljön, mint a másik, vagy akár azt, hogy
az illető katonai parancsait végrehajtsa, amennyiben
bizonyítani tudta, hogy például a nagyapja magasabb pozíciót
foglalt el, mint a másik nagyapja. A mesztnyicsesztvo
hatalmas volt; minden nemesi család a lehető legkimerítőbb
és legimpozánsabb családfát vitte el az ügyintézéssel
megbízott hivatalnokhoz. Ez a fárasztó rendszer, mely előtt a
legtöbb arisztokrata meghajolt, az elmúlt században alakult
ki, s mostanra az abszurditás olyan fokára ért, hogy Iván cár
a hadjáratok idejére elrendelte a felfüggesztését. Csakis így
lehetett elérni, hogy a parancsokat végrehajtsák.
 A közszerepléseknél például a nagy mágnásokról tudták,
hogy inkább visszautasítják a számukra fenntartott helyet –
még akkor is, ha maga a cár jelölte ki nekik –, és kockáztatják
a cár haragját, sőt akár a bukásukat is, mintsem hogy lejjebb
csússzanak a ranglétrán. Ha ugyanis egy család alsóbbrendű
pozíciót foglalt el egy másik családdal szemben, akkor az eset
precedenst teremtett a mesztnyicsesztvo rendszerben, így a
család társadalmi pozíciója a következő nemzedékekre
kihatóan is meggyengült.
Borisz az apjától mindig azt hallotta, hogy a Bobrovok –
annak ellenére, hogy elszegényedtek –, régebbi
szolgálataiknak hála, semmivel sem süllyedtek az Ivanovok
alá. Lehetséges lenne, hogy az apja tévedett vagy félrevezette
őt? Soha nem folytatott kutatásokat: csak feltételezései
voltak.
Lehetséges lenne, hogy a háromágú tamga klánját, az
arany Kijev idejére visszanyúló harcosok családját ilyen
kevésre tartják Moszkvában?
Ahogy nézte Fjodor magabiztos, gunyoros ábrázatát,
kezdte elveszíteni a magabiztosságát – és elvörösödött.
– Nem azért vagyunk itt, hogy ilyen dolgokkal
foglalkozzunk.
Dimitrij Ivanov hangja vágott át az elhalkuló beszélgetés
moraján, s Borisz ez egyszer hálás volt az apósának. Az est
hátralévő részében azonban végig megmaradt benne egyfajta
zavarodottság – mintha megnyílt volna alatta a föld.
Késő éjszaka a fiatalemberek csoportja elkísérte az ifjú
párt Borisz szállására. A kis házat – mivel egy pap tulajdona
volt – fehérre festették, annak jeleként, hogy a tulajdonosnak
nem kell adót fizetnie. Borisz szerencsés volt, hogy rátalált.
Minden készen állt. A szokásokat követve a nászágy fölé
búzakévéket kötöttek. Most pedig egyszerre csak egyedül
maradtak Jelenával.
A fiú ránézett. Elgondolkodott? Szomorú? A lány, ha kicsit
idegesen is, de mosolygott. Borisz kénytelen volt
megállapítani, hogy a leghalványabb elképzelése sincs arról,
mi járhat Jelena fejében.
Min gondolkodhat ez a csendes, kissé félénk, tizennégy
éves, szőke lány?
Arra gondolt, hogy szeretni tudná ezt a fiút: hogy jobbnak
tűnik, mint az öccse, még ha kissé lassabb is az észjárása. A
lány attól félt, hogy – fiatal és tapasztalatlan lévén – lehet,
hogy nem tud örömet szerezni a fiúnak.
Jelena látta, hogy Borisz magányos; ez egészen
nyilvánvaló volt. Azt is érzékelte azonban, hogy a fiúban van
valami ridegség. Jelena szerette volna vigasztalni, segíteni a
fiút, hogy levetkőzze azt, amit ő természetellenes állapotnak
érzékelt. Ösztönei azt súgták, hogy Borisz, mivel egy
hajthatatlan világgal áll szemben, visszahúzódik magányába
– és ez lesz az ő osztályrésze is. Ez a veszélyérzet, a látóhatár
szélén tornyosuló sötét felhő akadályozta meg abban, hogy túl
gyorsan fejet hajtson a fiú előtt.
A szenvedély egyszerű felfedezései azonban – két ilyen
fiatal lény számára – már elégnek bizonyulnak ahhoz, hogy
házasságuk első, illetve ezt követő éjszakái zökkenőmentesen
alakuljanak.
S két hét múlva úgy tervezték, meglátogatják Ruszkát.

Egy szikrázó téli reggelen Borisz és Jelena prémekbe

bugyolálva siklottak a három ló húzta szánon Ruszka felé.
Közben Ruszka piacterén kicsiny, ám jelentős találkozó
zajlott.
A négy emberről – a papról, a parasztról, a kereskedőről
és a szerzetesről – ránézésre senki nem mondta volna meg,
hogy rokonok; négyük közül pedig csak a pap tudta, hogy
mindnyájan Jankának, annak a parasztasszonynak a
leszármazottai, aki megölte Pétert, a tatárt.
Mihail, az Iszapos Vidékről származó paraszt volt köztük
a leginkább gondterhelt. Zömök, széles pofacsontú, világoskék
szemű fickó volt, hullámos, sötétbarna haja glóriaként
lebegett a feje körül. Máskor nyugodt arcáról most sütött az
aggodalom.
– Biztos, hogy kevés hozományt kapott?
– Igen – válaszolt a pap.
– Az baj. Nagy baj. – A szegény ember nyomorúságos
arckifejezéssel meredt a lába elé.
István megértően nézte.
Négy nemzedék óta, mióta nagyapját az ikonfestő István
atyáról nevezték el – akivel rokonságban álltak –, a családban
a legidősebb fiút mindig Istvánnak nevezték, s papnak adták.
A huszonkét éves István magas, impozáns alak volt, gondosan
nyírt szakállal és komoly kék szemekkel. Csendes méltóság
sugárzott belőle, s ettől idősebbnek látszott.
Biztos, hogy a Jelenáról szerzett információi hitelesek
voltak. Voltak kapcsolatai Moszkvában, s mióta írni-olvasni
tudott – abban az időben ez szokatlan teljesítmény volt a
papság körében –, a fővárossal is tudott levelezni.
– Egy pénztelen feleség – képzelhetitek, mit jelent ez
nekem! – siránkozott Mihail. – Borisz úgy meg fog gyötörni,
hogy belegebedek. De hát mi mást tehetne?
A kérdésben nem volt semmiféle rosszindulat. Mindenki
megértette a problémát. Borisznak az Iszapos Vidéken kívül
semmi egyebe nem volt. Házasemberként el kell tartania a
feleségét, majd hamarosan a gyerekeit is – az egyetlen
lehetősége a túlélésre, ha még többet sajtol ki a birtokából,
illetve a rajta élő parasztokból. Betegeskedő apja irányítása
alatt meglazult a fegyelem, ki tudja, mi következik most?
– Ti ketten szerencsések vagytok – mondta Istvánnak és a
szerzetesnek. – Egyházi emberek vagytok. Ami pedig téged
illet – fordult gyászos mosollyal a kereskedőhöz mit érdekel
téged az egész? Ruszkában élsz.
Lev, a kereskedő harmincöt éves, tagbaszakadt férfi volt,
keményvonású, tatár arcát vékonyszálú fekete haj keretezte.
Tömött, sűrű szakálla volt. Mongol szemei feketén és ravaszul
csillogtak, ha azonban egy Mihail unokatestvéréhez
hasonlóan együgyű ember azt feltételezte, hogy kezdetleges
üzleti gyakorlata valamiféle sátáni praktikákon alapul, a
jókedv meglágyította a tekintetét.
Főként prémekkel foglalkozott, azonban számos más
vállalkozásba is belevágott – különösen pénzkölcsönzőként ért
el sikereket.
Ahogy Oroszországban általában, a vidék legnagyobb
pénzkölcsönzője a kolostor volt, mely kimagaslóan a
legnagyobb tőkével rendelkezett. Az elmúlt száz évben
azonban a gyarapodó gazdaság a kereskedők számára is
elhozta a lehetőséget, hogy hitelnyújtással foglalkozzanak,
Oroszországban pedig az összes társadalmi osztály
kölcsönöket vett fel. Egy Levhez hasonló sikeres kisvárosi
kereskedő akár a mágnásoknak vagy egy nagyhatalmú
hercegnek is kölcsönözhetett pénzt. A kamat magas volt.
Némely uzsorás elkért akár százötven százalékot, vagy még
többet is. Mihail biztos volt abban, hogy gazdag rokona a
pokolba jut, de azért irigykedett is rá. Mind egyformák –
gondolta –, Ruszkában mindenki gazdag és szívtelen.
Mivel Ruszka immár a kolostorhoz tartozott, a falu
gyarapodásnak indult. Ez idő tájt már több sorban álltak a
kunyhók, némelyikük igen nagy volt, a lakószobákat pedig az
emeletre építették, így azok egész évben szárazak maradtak.
A falakon belül több mint ötszáz ember élt, s ezeket a falakat,
akár csak a folyó másik partján fekvő kolostorét – alaposan
megerősítették. A kapu mellett most csúcsos, fából készült
sátortetővel fedett magas torony emelkedett. Ez az építmény
őrtoronyként funkcionált a falu és a kolostor számára, innen
figyelték az utóbbi időben rendszeresen feltűnő tatárokat és
rablókat. Ruszkából nyüzsgő, virágzó és rendszerető városka
lett. A piactér mellett a régi fatemplom szomszédságában egy
új, kőből épült templom emelkedett, a téren tiszta bódék
sorakoztak szabályos sorokban. A közeli falvakból és
településekről mind ide jártak az emberek. A faluban
adószedő gyűjtötte be a kereskedőktől a vámot, ám a piac
legnagyobb vonzereje az volt, hogy a kolostornak szánt cikkek
mentesültek az adók alól. Lehetett itt kapni sót – hajókkal
hozták le északról – és kaviárt. A helyi sertéshús, méz és hal
egyaránt kiváló volt. Búzát a déli Rjazany földjeiről hoztak.
Ruszka azonban mindenekfelett ikonjairól volt ismert. A
kolostorban állandóan üzemelt egy kis műhely, ahol nem
kevesebb, mint tíz szerzetes gyártotta segédeivel megállás
nélkül az ikonokat, melyeket Ruszka piacán adtak el. A
városban telepedtek le azok a kézművesek, kiket a kolostor
vonzott ide, s akik munkáikat – melyek közöd vallásos és
világi tárgyak egyaránt voltak – a piaci bódékban árusították
Vlagyimirból, sőt még Moszkvából is ide jártak az emberek
vásárolni.
Lev Mihailhoz fordult és átölelte.
– Ne aggodalmaskodj – tanácsolta. Majd kimondta
hangosan azt a gondolatot, melyet négyük közül csak Mihail
nem értett. – Hát nem értitek, hogy ha ez a fickó célt ér –
intett a háta mögött álló szerzetes felé a fiatal Borisz úrnak
nem sokáig lesz birtoka?

A szán halkan, vidáman surrant. A befagyott Rusz-folyó

ragyogó útján suhantak hcí-fedte fákkal szegélyezett partok
között, majd egy kanyarulat után a partok fehér, széles
kaszálókra nyíltak.
Az első szánon Borisz és Jelena utazott. A másodikon az öt
tatár rabszolga, Jelem szobalánya, valamint a hatalmas
poggyász.
Végül pedig ott terült el előttük Ruszka és alatta a
kolostor. Milyen csendes volt minden. Az, ahogyan a torony
fateteje a derült, világoskék ég alatt ragyogott, Borisznak egy
fent megkötött árpa- vagy búzakévét juttatott eszébe, mely
aratás után a mezőn áll. Megszorította Jelena kezét, boldogan
felsóhajtott, ahogy elborította a gyermekkorától ismerős
érzés: Ruszka vidékének békéje.
Az ő szemében a torony, háttérben a ragyogó téli éggel, a
nyár és a beteljesülés jelképe volt.
 Jelena is mosolygott. Istennek hála, a hely nem olyan
kicsi, mint amilyentől előre rettegett. Talán akad itt néhány
asszony, akikkel beszélgethet.
Pillanatok alatt lecsúsztak a lejtőn, s máris a kapunál
jártak. Ahogy beértek a főtérre, Jelenának megakadt a szeme
négy férfin, akik a tér közepén ácsorogtak. A szánt
megpillantva tiszteletteljesen meghajoltak. Jelenának úgy
tűnt, hogy őt is alaposan szemügyre vették. Elég
barátságosnak tűntek. Ahogy a szán közeledett feléjük, arca
elé húzta a bundát; észrevette, hogy egyikük szerzetes, a
másik pedig pap.
A szerzetes, Dániel arckifejezése kivehetetlen volt, mivel
sűrű, fekete szakálla úgy eltakarta az arcát, hogy igazán csak
himlőhelyes, széles pofacsontja, valamint két ragyogó szeme
látszott, melyek figyelmesen néztek a világra.
Elég alacsony, zömök testalkatú férfi volt. Szelíd, görnyedt
tartása egyházi hivatásának megfelelő alázatosságot sugallt.
Meglehetősen halkan beszélt, kemény, barna szemében,
illetve időnként mozdulatainak hevességében volt valami, ami
azt sugallta, hogy elnyomja vagy eltitkolja szenvedélyes
természetét.
Átható tekintettel nézte az ifjú párt.
István, a pap mindkettőjüket figyelte, és sajnálta őket.
Kedvelte Borisz apját, és csodálta a betegséggel folytatott
hosszú küzdelmét. Úgy temette el, mintha személyes
veszteség érte volna. Jót akart az ifjú Borisznak.
Ami Dánielt illeti, vele nem értett egyet.
– Az emberek azt mondják, imádom a pénzt – mondta
egyszer Lev –, de én a nyomába sem érek a kis szerzetesnek.
Igaza volt. A kereskedő kapzsiságának voltak határai;
üzleteiben a piac hétköznapi szabályait követte. A szerzetes,
Dániel azonban – jóllehet, neki magának semmije sem volt –
úgy tűnt, az anyagi javak megszerzésének megszállottja:
mindent a kolostornak akart.
– Isten miatt pénzsóvár – sóhajtotta István. – És ez bűn.
 Már nemzedékek óta dúlt az ádáz harc azok között, akik
úgy vélték, az egyháznak le kéne mondani a vagyonáról,
illetve akik szerint meg kell tartania. Sok egyházi ember vélte
úgy, az egyháznak vissza kell térnie a szegénységhez és az
egyszerűséghez – különösen a szentéletű szerzetes, a Volga
északi kanyarulatánál az erdőbe visszavonuló. s ott egyszerű
életet élő Nyil Szorszkij és követői vélekedtek így. Ez a
csoport, melyet a hajlíthatatlan Volga menti Bölcsek is
támogattak, „önzetlenek” néven vonult be ,1 történelembe.
Ruszkában és a fővárosban azonban sokan nevezték őket
„Kapzsiságnélkülieknek” is.
Mégis vesztettek. Nem sokkal 1500 után a félelmetes
József apát vezette egyházi tanács kinyilvánította, hogy az
egyház birtokai és jószágai hatalmat adnak a földön, s ez
teljes mértékben kívánatos. A másként gondolkodók pedig
veszélybe kerültek, hiszen eretneknek nyilvánították őket.
István, a pap titokban pártolta a szegénységi elvet.
Unokatestvére, Dániel azonban olyan ügybuzgalmat
tanúsított minden üzlettel kapcsolatos dologban, hogy a
Péter-Pál kolostor apátja kinevezte a kis kereskedővárosban
folytatott kolostori gazdálkodás felügyelőjének. Aki Dánielt
hallgatta, miközben Kazany elestéről beszélt, azt gondolhatta
volna, kereskedővel vagy adószedővel van dolga.
– Így Nyizsnij-Novgorodon át mi is elcsíphetünk
valamennyit a déli kereskedelemből – szokta magyarázni,
miközben lágy hangját áthatotta az izgalom. – Selyem,
pamut, fenyőtömjén, szappan… – számlálta össze az ujjain az
árukat. – Talán még egy kis rebarbara is kerül. – Bizonyos
okok folytán ezt a luxuscikket még mindig keletről
exportálták.
Dániel legfőbb és legtitkosabb élethivatása azonban az
volt, hogy segítsen az apátnak tovább gyarapítani a kolostor
földjeit.
Ez valószínűleg sikerül is neki. A közösségben ugyanis
emberöltők óta egyedül az egyház volt képes arra, hogy
folyamatosan növelje földterületeit. Két éve Iván cár
megpróbálta visszafogni ennek a gyarapodásnak az ütemét
azzal, hogy elrendelte, a kolostoroknak és templomoknak az ő
engedélyét kell kikérni minden olyan esetben, mikor földet
vásárolnak vagy elfogadnak. Ezeket a törvényeket azonban
mindig is nehéz volt betartatni. A moszkvai nagyfejedelemség
központi részén az egyház birtokolta a földterületek
harmadát.
A közelben két kívánatos birtok feküdt. Egyrészt ott volt
északkeleten az a földdarab, amely visszakerült a moszkvai
hercegek kezébe. Ezt talán megkapják Ivántól – mostani
megszorító intézkedései ellenére ő maga továbbra is hatalmas
földeket adott az egyháznak. Aztán ott van még az Iszapos
Vidék.
Borisz apja foggal-körömmel ragaszkodott a birtokához, de
képes lesz-e ugyanerre a fiatal Borisz, a hozomány nélkül
elvett feleségével? Dániel mosolygott. Valószínűleg nem. Vagy
életjáradék fejében adja át a kolostornak – ami sokszor
megtörtént már vagy közvetlenül eladja a földjeit. Az is lehet,
hogy még mélyebbre süllyed az adósságokban, amíg a
kolostorra nem száll a földje. Borisz megfelelő bánásmódban
részesül majd. Családja régóta jó kapcsolatot ápol a
kolostorral, ez biztosíték a jövőjére nézve. Becsületben élheti
le az életét a feleségével együtt. Haláluk után a szerzetesek
imádkoznak majd érte, a nemes adakozóért, aki földjét Isten
szolgálatára ajánlotta fel. – Gondját viseljük – szokta
mondogatni.
Volt azonban egy probléma, melyet a szerzetes már előre
látott. A kolostor szándékait megtudva a fiatalember épp
olyan keményen küzd majd a birtokáért, ahogy az apja tette.
Mindent megtesz majd, hogy ne a kolostortól kelljen pénzt
kérnie.
– Ekkor jössz te – mondta tegnap Lev unokaöccsének. –
Ha a fiatalember kölcsönkér, ajánlj neki hitelt, én pedig
jótállok a kölcsönért. Biztosíthatlak, nem lesz károd belőle.
Lev nevetett rajta, tatár szemei ravaszul csillogtak.
– Ó, ti szerzetesek…
 Ekkor érkezett oda a fiatalember.

Amint a téren átsiklottak, Jelena meglepődött, hogy férje

magában morogva átkozódik. Micsoda különös, szeszélyes fiú.
Amint ránézett, férje szomorkásan rámosolygott.
– Az ellenségeim – súgta. – Mindannyian unokatestvérek.
– A négy férfi meglehetősen ártalmatlannak tűnt. – Óvakodj
tőlük; különösen a paptól! – tette hozzá.
Borisz félelme a paptól azon az egyszerű tényen alapult,
hogy István tudott olvasni. Ő maga csak néhány szót tudott
kibetűzni. Az udvarban sok olyan nemest ismert, akiről tudta,
hogy szintén olvasnak; a nagy kolostorok és templomok
szerzetesei és papjai is tudtak írni-olvasni a saját,
meglehetősen stilizált egyházi nyelvükön. De minek könyv
egy kis falucska papjának? Borisz szemében ez idegen és
gyanús dolognak számított. A katolikusok, meg azok a fura
német protestánsok, akik Moszkvában kereskednek, azok
talán olvasnak könyveket. És ami még ennél is rosszabb – a
zsidók is.
Itt ugyanis állandó volt a zsidóveszély: Borisz tudott erről.
Ezúttal azonban nem a zsidó vallásról, nem is a zsidó
emberekről volt szó, hanem keresztény eretnekek egy
csoportjáról, akiket judaizálóknak hívtak.
Különös társaság voltak. Az előző században bukkantak
fel – meglehetősen rövid időre – az ortodox egyházban, és
Nagy Iván eltörölte őket a föld színéről. Néhány közülük –
akár a zsidók – azt vallották, hogy Jézus próféta volt, nem
pedig a messiás. Ezen eretnekség pontos természete azonban
most sem volt egészen világos. A következő nemzedék hithű
oroszai előtt csak az volt egyértelmű, hogy ezek az eretnekek
a logikára, szövevényes érvekre és a könyvekre
támaszkodnak – ezért nem lehet megbízni bennük.
Borisz tudta, hogy Dániel, a szerzetes a földjére pályázik:
ez érthető volt. Azonban István – ki tudja, mire gondolhat?
A kis csoport udvariasan köszöntötte az újonnan
érkezőket. Tisztelettudóan mosolyogtak Jelenára. Aztán a
szán továbbsiklott a tér távolabbi vége felé, ahol a templom
mellett ott állt a kis ház, melyben az intéző', a felesége és a
szolgálólányok vártak rájuk.
Jelena mosolygott, igyekezett örömet szerezni a férjének,
de közben kényelmetlenül érezte magát.

Borisz másnap reggel látogatta meg az Iszapos Vidéket.

Az öreg tiszttartó vezette körbe. Borisz gyermekkora óta
itt szolgált, s igazán nem volt rossz ember. Az alacsony,
nyugodt, jó felépítésű férfi sűrű haja már mindenütt
megőszült, szemöldöke felett pedig olyan mély ránc húzódott,
mintha valaki fejszével csapott volna oda. Amennyire Borisz
ismerte, nagyon tisztességes volt.
– Minden rendben van, ahogy édesapád hagyta – jegyezte
meg.
Borisz elgondolkodva nézett körül.
Bizonyos értelemben szerencsés ember volt. Mikor Iván
legutóbbi adóreformja után a cár értékbecslői itt jártak,
alaposan megvizsgálták a Bobrov-birtokot. Kicsit több mint
háromszáz csetvert volt, azaz körülbelül százhatvanhat
hektár.
A Bobrovoknak két tekintetben is szerencséjük volt.
Elsősorban azért, mert a cár emberei előzékenyen figyelembe
vették, hogy egyes földdarabok gyengébb minőségűek, s ez
csökkentette az adót. Másodsorban pedig azért, mert a földjük
csak egy kicsit volt nagyobb a standard mértékegységnél.
Az orosz földmérők ugyanis nem tudtak törteket
számítani. Bizonyos törteket ismertek: a felet, a nyolcadot, sőt
még a harminckettedet is; a harmadot, a tizenkettedet és a
huszonnegyedet. A tizedet azonban – például – nem tudták
kifejezni, valamint a különböző nevezőjű törteket sem tudták
összeadni, illetve kivonni. Az Iszapos Vidéken azt mérték,
hogy a terület majdnem kétszázötvennégy csetvert, amely
adómértékegységben egy negyed plusz még egy tizenötöd
szántónak számított, a földmérők azonban csupán egynegyed
és egy tizenhatod szántót állapítottak meg – ez volt ugyanis
az eredetihez legközelebb álló általuk ismert törtszám –,
vagyis másfél hektárnyi terület adómentes maradt.
Így tehát, mint oly sok más esetben, az oroszok
leleményes módon alkalmazkodtak ott, ahol szakértelmük
cserbenhagyta őket.
Sok más emberrel összehasonlítva, akik a cártól kaptak
pomescsijét, Borisz nem állt rosszul – ezek többségének
feleakkora földje volt, mint Borisznak. Birtoka azonban
jelenleg csak tíz rubelt jövedelmezett évente. Az, hogy
lovastul csatlakozzon a sereghez, hét rubelbe került neki;
fegyverzete és páncélja már volt. Évente négy rubel adót
fizetett, illetve volt néhány kisebb adóssága Ruszkában –
például Levnél, a kereskedőnél is. A dolgok jelenlegi állása
szerint néhány év alatt szépen elmerül az adósságokban,
hacsak a cár nem ad neki valamit.
Mégsem csüggedt. Elhatározta, hogy előbb-utóbb elnyeri
Iván kegyeit: s ki tudja, micsoda jólét köszönt akkor rá. Ami a
jelent illeti…
– Úgy gondolom, meg tudnánk duplázni a birtok
jövedelmét – jelentette ki a tiszttartónak. – Mit gondolsz? –
Mikor látta, hogy az öregember hezitál, egyszerűen
ráförmedt: – Nagyon jól tudod, hogy meg tudjuk.
Pontosan ettől rettegett szegény Mihail.
A paraszt kétféleképpen fizethetett a földesurának.
Fizethetett készpénzben vagy terményben: ezt nevezték
ciroknak, illetve dolgozhatott az ura földjén: ezt a munkát
nevezték barscsinának. Általában a parasztok e két lehetőség
kombinációját választották.
Az Iszapos Vidék parasztjai csak egy-két napot dolgoztak
az uradalmi földön. Ráadásul a bérleti díjat obrokban fizették
ki. Az elmúlt húsz év során három bérlőt vesztettek: egyikük
másik földesúrhoz pártolt, egy meghalt utódok nélkül, egyet
pedig elküldték. A helyükre nem került senki, így újabb
negyven hektár jó minőségű föld maradt meg Borisz apjánál.
A bérleti díj – annak ellenére, hogy sokszor megemelték –
nem tartott lépést az árak masszív emelkedésével.
 Mihail huszonnégy véka rozst, ugyanennyi zabot, egy
guriga sajtot, ötven tojást, pénzben nyolc dengit, valamint egy
szekér tűzifát fizetett bérletként. Ezen felül majdnem fél
hektárt neki kellett megművelni Borisz földjéből (ez heti
egynapos elfoglaltságot jelentett). Borisszal kötött egyezségük
nem tért ki arra, hogy a kötelezettségeit miképp teljesítse. Ha
Borisz változtatni akart rajta, megtehette. A gabona ára pedig
emelkedett.
– Vagyis – mondta Borisz vidáman – csökkentjük a
parasztok obrokját, illetve növeljük a barscsinát.
Ha a parasztok heti két-három napi munkájával gabonát
termelnének az ugaron hagyott földeken, úgy sokkal nagyobb
bevételre tenne szert az uradalom, mint amennyi a jelenleg
fizetett bérleti díjakból befolyik. Rengeteget nyerne így. A
parasztok meg vesztenének, természetesen.
– Rögtön heti két nappal kezdjük – mondta.
A parasztok pluszmunkájával, valamint a két tatár
rabszolgával a dolgok hamarosan jobbra fordultak.

Két hónap múlva Borisz kérésére Lev, a kereskedő tisztelgő

látogatást tett náluk. Tudta az okot.
Az ég szürke, az utca szürkésbarna volt. Csak a
fakerítések tetejét szegélyező hó emlékeztetett haloványan
arra, hogy a világ nem csupa sivárság.
Levet meglepte, hogy a fiatalember nem tért vissza
azonnal feleségestül Moszkvába. Úgy vélte, itt falun biztosan
unatkoznak majd. Nem mintha Borisznak nem lett volna elég
dolga: át kellett néznie mindent, ami a birtokához tartozott.
A kereskedőnek szegény unokatestvére, Mihail
siránkozott erről:
– Az apja soha nem csinált ilyesmit. Semmi sem kerüli el
a figyelmét. Épp olyan tatár, mint te.
Annak ellenére, hogy a kereskedő együtt érzett
unokatestvérével, csodálta Boriszt. Lehet, hogy
mindnyájunkat meglep, és a végén még megtartja a birtokát.
Nem, mintha ez olyan nagyon érdekelte volna. Ahogy az
utcán sétált, Lev egész pontosan tudta, hol az ő helye ebben a
nagy cselszövésben. Nem kötődött szorosan egyik csoporthoz
sem. s ez nem is volt szándékában. Túlélő volt. A mostani
idők neki is kedveztek. Ez a fiatal, energikus cár ki tudja,
milyen új lehetőségeket nyit még előtte? Csak meg kell nézni
a Sztroganovokat északon: épp úgy parasztoktól származnak,
mint ő, mégis micsoda hatalmas kereskedőbirodalmat
építettek ki, s azt mondják, maga a cár is hallgat rájuk.
Ezeket az embereket kell figyelni és utánozni.
A túléléshez pedig az kell, hogy az ember mindenkivel jó
viszonyban legyen. Ruszkában ez elsősorban a terület
gazdáját, a kolostort jelentette. Azonban még itt is óvatosnak
kellett lenni. Ha ugyanis Moszkvában a cár megkívánja az
egyházi vagyon egy részét, ez az értékes kis városka is szóba
jöhet, a kormány pedig talál majd ürügyet rá, hogy
megkaparintsa. Ha ez valaha megtörténne, az Iszapos Vidék
fiatal ura, aki a cárt szolgálja, nagyon fontos figura lehet.
Sose lehet tudni.
Ezek a kusza gondolatok kavarogtak a fejében, mikor
megérkezett a masszív, kétszintes faházhoz. Széles falépcső
vezetett a felső emeletre, ahol Borisz már várta őt.
Kissé sápadtnak és feszültnek tűnt; és nem fecsérelte az
időt.
– Az Iszapos Vidék jövedelme ettől az évtől kezdve
alaposan felszökik; de addig is kölcsönre van szükségem.
– Örülök, hogy hozzám fordultál – válaszolta udvariasan
Lev, mintha nem is tudott volna arról, hogy Borisz már
megkeresett két kisebb kereskedőt is, ám az ő ajánlatuk nem
tetszett neki.
– Azt hiszem, öt rubel elég lenne.
Lev bólogatott. Ez meglehetősen szerény summa volt.
– Tudok ennyi kölcsönt adni. A birtokod természetesen
bőségesen elegendő fedezet. Ekkora összegre legyen a kamat
egy rubel évente.
Húsz százalék. Borisznak leesett az álla a csodálkozástól.
Ez rendkívül enyhe kamatnak számított – a többiek ennek
több, mint a kétszeresét kérték; s még ezen a télen hallott
Moszkvában olyan kereskedőről, aki napi egy százalékra
kölcsönzött!
Lev mosolygott.
– Inkább barátokat szeretnék, mintsem ellenségeket –
mondta lefegyverző kedvességgel. – Remélem, Jelena
Dimitrova úrnő jól érzi magát – tette hozzá udvariasan.
– Igen, köszönöm. – Lehet, hogy egy pillanatra futó
feszültséget látott a fiatal arcon, melyről az előbb még
megkönnyebbülés sugárzott? Nem volt benne biztos. A
városban az a hír járta, hogy Borisz felesége kedves,
szeretetreméltó teremtés. Ruszkában a két szolgálón és a
kirendelt pap feleségén kívül csak néhányan látták. Nem járt
nyilvános helyekre és – igen helyesen – Borisz inkább
kihívatta istentiszteletre a papot, mintsem hogy kitegye
Jelenát a templomba járó köznép fürkész tekintetének.
Néhány udvarias szófordulat után Lev távozott, s
hamarosan újra a piactéren sétált.
Már félúton járt a téren, mikor meglepetésében
megtorpant. Két nagy szánt látott, melyek elé remek lovakat
fogtak. A szánok csilingelve vágtak át a téren, s abba a házba
tartottak, melyet épp most hagyott el. A kocsis kiáltásait
hallva, valamint a szánkó belsejében lévő drága prémeket
látva valami azt súgta neki, hogy a szánok Moszkvából
érkeztek.

Jelenának nagyon furcsa volt az élet Ruszkában. Olyan

csendes volt minden. Bár maga sem nagyon tudta, mire
számíthat.
A pap felesége, akit mellé rendeltek, kellemes, húszéves
asszonyka volt, Annának hívták, s már két gyermeket is
szült. Kissé kövérkés, hegyes orrú, piros arcú terem lés volt, s
ahogy a férjéről beszélt, apró mosolya sejteni engedte, hogy
tökéletesen boldog a magas férfi iránta tanúsított testi
vonzalmával.
 Boriszt szemmel láthatólag nem érdekelte a nő látogatása,
ő pedig gyakran üldögélt Jelenával az emeleti szobában,
miközben leszállt az este. Elbeszélései alapján Jelenában
hamarosan nagyon kedvező kép alakult ki a helyi közösségről,
s még Boriszt is sikerült megnyugtatnia, hogy nem kell
annyira gyanakodnia a papra, mivel az igazán kedveli őt.
Mégis, minden olyan csendes volt. A házasságot úgy
képzelte el, hogy a közös háztartás vezetése kitölti a napjait.
Akadt is dolga a ház irányításával, de mégis… Borisz gyakran
volt távol, vagy a birtokra vagy Ruszkába ment, s ilyenkor
valósággal ránehezedett az idő. Már háromszor meglátogatta
a kolostort, melyet férje családja alapított! A szerzetesek
szívélyesen és tisztelettel fogadták. Elment Borisszal az
Iszapos Vidékre is. Mély meghajlással és apró ajándékokkal
üdvözölték. Nyilvánvaló volt azonban, hogy a zömök kunyhók
lakói őbenne látják új kötelezettségeik okát, ezért aztán nem
törte magát, hogy újra meglátogassa a falut.
És ezzel vége is. Milyen távolinak tűnt Moszkva
nyüzsgése és a pezsgő családi élet! Miért nem vitte őt vissza a
férje? Ruszkában már biztosan végzett a dolgával: mi a csudát
csinálhat itt a tél közepén?
A férje még mindig zavarba hozta. Jelena megszokta apja
gyakori komor hangulatát, mikor zárkózott és mogorva volt.
Tudta, hogy a férfiak többsége ki van szolgáltatva a hirtelen
kedélyváltozásoknak, amit elfogadni, sőt még értékelni is
kellett. Saját anyja is gyakran említette enyhe büszkeséggel a
hangjában, hogy a férje „majd szétrobban a dühtől” – mintha
ez valamilyen atlétikai teljesítmény lett volna. Nem taglózta
volna le, ha Borisz is ilyen vonásokat mutat, vagy akár meg is
veri időnként. Ez elfogadott dolog volt. Levről, a kereskedőről
tudta, hogy, elvi alapon, hetente egyszer megveri a feleségét.
– Aztán nézd csak meg, hány gyerekük van – jegyezte meg
Anna fanyar humorral.
Borisz kedélye azonban egészen más volt. Mindig kedves
volt. Ha rosszkedvű lett, visszahúzódott a kályhához vagy az
ablakhoz; ha Jelena kérdezte, mi a baj, csak komoran
mosolygott. Mikor megpróbálta megfogalmazni magának ezt a
viselkedést, csak egy dologra tudott gondolni: olyan, mintha
valamit várna.
Ez az: valamire vár, mindig vár. De mire? Valami csodás
vagy rettentő dologra? Jelena tudta, hogy Borisz azt várja
tőle, legyen olyan tökéletes feleség, mint amilyen Anasztázia
az ő Ivánjának. De mit jelent ez? Ő megtett mindent, hogy a
férje kedvében járjon; átölelte, ha gondterheltnek látszott.
Titokban azt tervezte – bár erről a férjének nem beszélt –,
hogy amint visszatérnek Moszkvába, felkeresi az apját, és kér
tőle még egy kis pénzt, amivel megsegítheti a férjét.
Úgy tűnt, Borisz csalódott valami miatt benne, de nem
engedi olyan közel magához, hogy Jelena rájöhetne, mit is
akar tőle a férje. Ami azt illeti, Jelena abban sem volt biztos,
vajon a férje maga tudja-e.
A férfi ezenkívül valami sorscsapásra is várt, hogy a
dolgok rosszra fordulnak az Iszapos Vidéken, hogy a kolostor
valahogy rászedi, vagy esetleg valami más baj történik. Igaz,
hogy mikor a dolgok jól mentek, lelkes hangulatban jött haza,
telve nagyszerű tervekkel, bízva a cár kegyében. Fél nap
múlva azonban megint a pusztulást vagy az árulást várta.
Olyan volt, mintha folyamatosan ott lebegne felette az apja
szelleme – az egyik pillanatban lelkesítve, a következőben
saját lassú pusztulását mutatva.
A tél derekán jártak, mikor nyugtalanító hírek érkeztek
keletről. Kazany városában csak kis helyőrség maradt, s a
meghódított tatár város vidékén mindenütt lázongások törtek
ki.
– Iván cár összehívta a Dumát, de azok nem fognak
cselekedni – mondta egy fővárosi kereskedő Borisznak. – A
Duma fele soha nem akarta elfogadni Kazany fontosságát.
Ez volt az első alkalom, mikor Borisz és a felesége között
feszültség támadt.
– Azok az átkozott bojárok – szitkozódott. – Azok a
mágnások. Bárcsak a cár mindnyájukat összezúzná!
 – Nem mindegyik bojár rossz – tiltakozott a felesége. Az
apjának barátai és pártfogói voltak azokban a körökben.
Valójában Dimitrij Ivanov maga soha nem értett teljesen
egyet az erőskezű fiatal cárral, s a lányát is arra tanította,
hogy legyen óvatos vele kapcsolatban.
– De igen – vágta oda Borisz dacosan. – Egy nap majd
megmutatjuk nekik, hol a helyük!
Borisz is tudta, hogy szavai burkoltan Jelena apját is
sértik, de már nem tudott mit tenni, s mikor felesége
szomorúan lehajtotta a fejét, ez is csak dühítette.
Ezután azonban hetek teltek el bármiféle határozott
híradás nélkül, s Jelena azt hitte, az ügy már nem
foglalkoztatja a férjét. Már csak egyetlen kérdés kínozta:
mikor viszi végre vissza Borisz Moszkvába?
Elég furcsa volt, hogy gazdasági helyzetük ismeretében
még nem jött rá: a halogatás oka a drágaság. Férje soha nem
beszélt neki erről, mivel nem akarta a feleségével megvitatni
a pénzügyi dolgokat; ő pedig az apja kényelmes moszkvai
házában soha nem tapasztalta meg, micsoda teher lehet a
fővárosi társadalmi élet egy olyan szerényebb anyagi
helyzetben lévő ember számára, mint Borisz. Ahogy véget ért
a január, már csak egy dolgot tudott: még mindig Ruszkában
van és magányos.
Ezért üzent a szüleinek.
Ez elég könnyen ment. Anna elvitte az üzenetet, és átadta
egy Vlagyimirbe utazó kereskedőnek. Ő pedig továbbadta egy
Moszkvába tartó barátjának. A két nőnek még csak Istvánt
sem kellett beavatniuk az ügybe. Az üzenet maga nagyon
egyszerű volt: Jelena nem panaszkodik, hogy teljesen
boldogtalan lenne, csak azt tudatja velük, hogy egyedül van.
Nem tudnának-e küldeni valakit – esetleg valamilyen szegény
rokont –, aki a társasága lehetne?
Így történt, hogy Lev látogatásának napján a meglepetés
és az öröm kiáltásával ismerte fel, hogy nem egy, hanem két
szán érkezett hozzájuk, s abban nem szegény konok, hanem
anyja és nővére ült!
Egy hétig maradtak.
Nem mintha rosszindulatúak lettek volna. Jelena anyja
magas, lenyűgöző asszony volt, Borisszái azonban udvariasan
és kimérten viselkedett; a lánya testes, életvidám asszonyka
volt, két gyermek anyja, s bármit látott, örömmel töltötte el. A
kolostort kétszer is meglátogatta, s hízelgő megjegyzéseket
tett a templomra, Rubljov ikonjára, illetve Borisz családjának
egyéb adományaira.
Természetesen újabb kiadást jelentett, hogy a
vendégeknek bort, a hat lónak pedig abrakot kellett hozatni.
Egy hétig szórakoztatta őket, s Borisz már tudta, hogy Lev
kölcsöne nem lesz elég. De ez még nem is volt olyan nagy baj.
A baj az volt, hogy kirekesztettnek érezte magát.
Jelena ragaszkodott hozzá, hogy az alsó szinten aludjon a
nővére mellett, anyja pedig az emeleti szobát foglalta el, így
Borisz lent aludt a nagy tűzhelynél. A két nővér ezt nagyon
viccesnek találta, Borisz hallotta, ahogy fél éjszakán át
fecsegnek. Úgy gondolta, megtilthatná nekik, ám
értelmetlennek tartotta. Ha jobban szereti a nővére
társaságát az enyémnél – gondolta rosszkedvűen –, akkor
csak beszéljék át az egész éjsza kát.
Nappal azonban sokkal rosszabb volt. A három nő
állandóan együtt maradt, feni sutyorogtak az emeleten. Azt
gyanította, hogy róla.
Borisz elképzelései a nőkről egybeestek a kor
férfitagjainak nőképével. Az olvasni tudók között számos
bizánci és orosz szerző műve forgott, melyek a női természet
alsóbbrendűségét bizonyították. Borisz minden ismeretét
ilyen férfiaktól, valamint életének nagy részét özvegyen leélő
apjától szerezte be.
Tudta, hogy a nők tisztátalanok. Az egyház csak az
idősebb özvegyasszonyoknak engedélyezte, hogy szent ostyát
süssenek, nem akarták, hogy a fiatalabb, profán nőszemélyek
keze bemocskolja az ostyákat. Borisz mindig alaposan
megmosakodott, miután a feleségével szeretkezett, s mikor
annak megjött a havibaja, amennyire tudta, kerülte a
társaságát.
Mindenekfelett azonban a nők idegenek voltak számára.
Időről időre tehetett ugyan apró felfedezéseket, mint azzal a
lánnyal Nyizsnij-Novgorodban, ha azonban nők csoportjával
találkozott, mindig egyfajta feszélyezettséget érzett.
Mit csinálnak ezek a nők Ruszkában? Minek jöttek ide?
Mikor udvariasan megkérdezte Jelena nővérét, azt a választ
kapta, hogy jöttek megnézni a fiatal arát, a férj birtokát és
„egy szempillantás alatt” el is mennek.
– Te hívtad őket? – kérdezte Jelenát azon ritka alkalmak
egyikén, mikor sikerült egyedül elcsípnie.
– Nem – válaszolta. – Nem én. – Végső soron ez volt az
igazság. Férje azonban megérezte rajta az enyhe
feszélyezettséget, mikor válaszolt. Ő nem az enyém –
gondolta. – Az övék.
Végül elmentek. Ahogy szedelőzködtek, Jelena anyja
kedvesen megköszönte a vendéglátást, majd nyomatékosan
kijelentette:
– Remélem, hamarosan meglátogat minket Moszkvában,
Borisz Davidov. A férjem és az anyósom türelmetlenül várják.
Elég világos üzenet volt – ígéret egy esetleges segélyre
Dimitrijtől, valamint a figyelmeztetés, hogy az öreg úrnő
tiszteletlenségnek tartaná, ha nem jelennének meg előtte
hamarosan. Borisz kínosan mosolygott. Látogatásuk
majdnem egy egész rubeljébe került. Ennek alapján sejtései
lehettek róla, menyibe kerülhet a családos élet Moszkvában.
De miben sántikáltak ezek a megbízhatatlan
nőszemélyek, miközben kiették a házából és a birtokából? Mit
tettek az ő feleségével?

Először úgy tűnt, minden rendben van. Aznap éjszaka a

felesége újra vele aludt, szenvedélyesen szeretkeztek. Borisz
reményei újra szárnyra kaptak.
Két hét múlva kedélyállapota megint csak megváltozott.
Ezúttal jó oka volt rá. Olyan hiányosságokra bukkant a
mezőgazdasági eszközök között és a gabonaraktárban, melyek
szemmel láthatólag elkerülték a tiszttartó figyelmét.
Ugyanakkor egyik tatár szolgája megbetegedett és váratlanul
meghalt. Az a kevés bérmunkás, aki a környéken elérhető
volt, már leszerződött a kolostorhoz. Vagy új rabszolgát kell
vennie, vagy idén kevesebbet termel, mint tavaly. Már látta, a
második kölcsön is hamarosan esedékes lesz Levnél.
Bármerre nézett, azt látta, hogy minden erőfeszítése
meghiúsul.
– Valami biztos sikerül majd – mondta Jelena.
– Talán – válaszolta lehangoltan, majd behúzódott az
ablakmélyedésbe, hogy egyedül maradjon a gondolataival.
Néhány óra múlva Jelena utánament, hogy beszéljen vele.
– Túl sokat aggódsz, Borisz – kezdte. – Nem olyan komoly
a helyzet.
– Ezt én döntöm el – válaszolta a férje csendesen.
– Nézd csak meg azt a savanyú képed – folytatta. Volt
valami abban, ahogy ezt mondta, valami enyhe gúny, mintha
viccekkel próbálta volna kizökkenteni rossz hangulatából.
Honnan szedte fel ezt az újfajta szemtelenséget? Biztos
azoktól a nőktől. Mogorván rámeredt.
Amúgy tökéletesen igaza volt. Jelena számtalanszor
megkérdezte anyját és nővérét, hogy mit gondolnak Boriszról,
s a nővére bátorította fel:
– Mikor a férjem rosszkedvű, akkor látványosan nem
foglalkozom vele. Egyszerűen vidám maradok, és a végén őt is
felvidítom. Ez mindig beválik.
Elfoglalt, fiatal nő volt, aki rendkívül élvezte az idősebb
tanácsadó szerepét. Eszébe sem jutott, hogy Borisz teljesen
más ember, mint a férje.
Most pedig, miközben Borisz előtt egyértelművé vált, hogy
Jelena nem veszi komolyan az ő lelkiállapotát, a nő tovább
folytatta. Kissé önelégült és vidor feleségét elnézve csakis egy
dologra tudott gondolni: szóval arra tanították, hogy lenézzen
engem.
 Már több órája ezen morfondírozgatott komoran, mikor a
felesége elkövette a legnagyobb hibát. Teljesen ártatlan
megjegyzés volt, ám a lehető legrosszabb időben.
– Ó, Borisz – mondta –, micsoda bolond dolog így
búslakodni!
Bolond! A saját felesége nevezi őt bolondnak? Hirtelen
támadt dührohamában ökölbe szorított kézzel ugrott talpra.
Ahogy az első lépést megtette, még fogalma sem volt, mit
tesz majd, mikor az ajtón dörömböltek, és István, a pap
rohant be az ajtón, megzavarva ezzel Boriszt.
A papot szemmel láthatólag rendkívül aggasztotta valami,
Jelenáról alig vett tudomást, s még keresztet sem vetett az
ikon előtt, máris elmondta a hírt, amely minden egyebet
kivert Borisz fejéből.
– A cár haldoklik.

Mihail, a paraszt bármerre nézett, mindenütt csak bajt látott.

A fiatal Borisz úr Moszkvában van a feleségével, bár
időről időre rövid látogatási tesz a birtokon. Kétségtelen
azonban, hogy nemsokára hosszabb időre is lejön, s ki tudja,
mit talál ki legközelebb.
Az új barscsina nehéz teher volt. Ráadásul a robot és a
minimális pénzbefizetés mellett még az állami adót is fizetni
kellett, amely általában a gabonatermés negyedéi tette ki.
Nehéz volt kijönni a pénzből. A felesége ragyogó színű, vidám
szőtteseket készített, melyeket vörös madármotívumok
díszítettek, s ezeket el tudták adni Ruszka piacán. Ez segített
rajtuk. Máshonnan is csurrant-cseppent valami: az elszáradt
fát hazavihették az urasági földről, s mint mindenki más, ő is
meggyűrűzte a fákat, hogy azok elpusztuljanak. Az év végére
azonban így is elfogyott minden pénzük, csak annyi
gabonájuk maradt, amennyivel egy rossz termés után át
lehetett vészelni a telet. Ez volt minden tartaléka.
Aztán ott volt a szerzetes, Dániel ügye is. A szerzetes már
nemegyszer értésére adta, hogy ha egy kissé elhanyagolná a
munkát az urasági birtokon – magyarán, ha diszkréten
szabotálná Borisz erőfeszítéseit –, az nem lenne rossz dolog.
Ezt azonban nem szívesen tette volna, másrészt komoly
következményekkel jár, ha a tiszttartó rajtakapja.
– Elmehetünk innen – emlékeztette a felesége. –
Elmehetünk akár most ősszel is.
Ezt már ő is fontolgatta. Egyelőre azonban semmit sem
tehetett.
A parasztok szabad költözéséről rendelkező törvényeket
ötven éve Nagy Iván hozta, s unokája, a jelenlegi cár újította
meg.
A paraszt többé nem hagyhatta ott bármikor a földesurát,
hanem csak bizonyos időszakokban – melyet a földesúr
állapított meg. A leggyakoribb időszak a Szent György-napot,
vagyis a november 25-ét megelőző, illetve az azt követő hét
volt. Teljesen logikus döntés volt, mivel ekkorra a betakarítás
véget ért – ugyanakkor a parasztok számára a létező
legzordabb idő volt az utazáshoz. Mindenek ellenére ha már
előre szólt, és a tartozásait kifizette, a paraszt családjával
együtt szabadon távozhatott, felvehette legjobb vasárnapi
ruháját, és bejelentkezhetett az új földesúrnál. Ahogy az
ironikus orosz mondás tartja:
– Mindenki felöltözik Szent György napjára, s nincs hová
mennie.
Ez volt Mihail dilemmája is. Még ha mehetne is, hova
menjen?
A földek többsége ugyanis pomescsije volt – hűbérbirtok.
Ezek kis földek voltak, s tulajdonosaik gyakran teljesen
kiszipolyozták a parasztjaikat, a földdel pedig, melyet csak
bizonyos feltételek mellett kaptak meg, nem törődtek. Végső
soron egy olyan régi voscsina-birtokos, mint Borisz, sokkal
több gondot fordít a földre. Lehetőségként meg ott voltak a
szabad földek északon és keleten – de ki tudja, milyen lehet
az élet sokban a távoli falvacskákban a Volgán túl?
Ezenkívül maradt még az egyház.
 – Ha a kolostor nem kaparintja meg a birtokot, még
mindig elmehetünk bérlőnek az ő földjeikre – javasolta a
felesége. De vajon annyival jobb lenne ott? Mihail hallott már
arról, hogy más kolostorok felemelik a bérleti díjat és a
barscsinát.
– Várjunk még egy kicsit, aztán meglátjuk – mondta
végül.
A felesége türelmesen várni fog. Ebben biztos volt. Testes,
nehézcsontú teremtés volt, aki minden idegent szúrós
szemmel mért végig, durva arca azonban gyengéd lelket
takart, még Boriszt és fiatal feleségét is sajnálta, holott ők
sanyargatták.
– Öt éven belül meghal vagy tönkremegy – jósolta. – Mi
pedig még mindig itt leszünk, az biztos.
Mihail azonban nem volt ilyen biztos a két fiában. Az
idősebb, Ivanko tízéves, tunya fickó volt, szépen énekelt, s
apja úgy érezte, ráütött. A kisebbik fia, Karp azonban rejtély
volt előtte. Ez a sötét, inas, izmos kis teremtés még csak
hétéves múlt, s máris teljesen a maga ura.
– Még csak hétéves, és már nem bírok vele – vallotta be
zavarral elegyes csodálkozással. – Honnan szedte fel ezt, adta
kis mordvinja? Megy mindig a saját feje után, akkor is, ha
megverem.
Az Iszapos Vidéken nem volt hely az ilyen szabad
szellemek számára. Nem volt terük. Ahogy Mihail, a paraszt
elgondolkozott, s nem tudta eldönteni, hova tovább,
elhatározta, hogy beszél unokaöccsével, Istvánnal.

Borisz a Veréb-hegyen állva lepillantott Moszkva városára.

Istvántól jött egy üzenet, hogy ma este meglátogatja, addig
azonban még rengeteg ideje volt. Ezért csak nézegette –
érzése szerint minden keserűség vagy erősebb érzelem nélkül
– az alatta elterülő hatalmas citadellát.
Moszkva, a központ: Moszkva, a hatalmas szív. Azon a
meleg szeptemberi napon mintha még a fákon csivitelő
madarak is elhallgattak volna.
 A nyár olyan lassú, csendes és nagy volt, amilyenek csak
az orosz nyarak tudnak lenni; a mezőkön mindenütt
megbámult a susogó árpa; az ezüstnyírek ragyogtak, mígnem
olyan fehérek lettek, mint a hamu. Moszkva környékén a fák
– rezgő nyárfák, nyírfák, sőt a tölgyek – levelei olyan
könnyűek, finomak voltak, hogy amint a könnyű szél
megrezegtette őket, áttetszővé váltak, s olyan elképesztően
zölddé, hogy akár smaragdok és opálok is lehettek volna,
melyek ragyognak a rajtuk áttűző napban. Annyi bizonyos,
hogy csakis Oroszországban beszélnek a falevelek: Nézd, hogy
táncolunk ebben a tűzben, végtelenül törékenyen és
végtelenül erősen, s közben nem bánkódunk a hatalmas kék
ég üzenetén, mely mindennap azt mondja nekünk, meg kell
halni.
Moszkva vastag falai között és a hatalmas Kremlben
egyaránt csend honolt, a csipkés oromzat komoran meredt a
folyóra. Ki gondolta volna akárcsak egy hónappal ezelőtt,
hogy e falak közé árulás és halál férkőzik?
Az árulás vastag falú városa; sötétség a hatalmas orosz
síkság szívében.
Elárulták a cárt. Senki sem mondta ki, de mindenki tudta.
Minden utcán, minden csoportosulásban ott volt a félelem és
az óvatosság. Ezt látta Borisz abban, ahogy Dimitrij Ivanov a
szakállát babrálta, ahogy kopasz fején végigsimított, ezt látta
vérerei szeme villanásában is.
Megértette őket. Ezek mind a cár halálát akarták: és ő
életben van.
Nagyon kicsin múlt. Márciusban valószínűleg
tüdőgyulladás terítette le Ivánt, aki kis híján meghalt, szinte
beszélni sem bírt. Halálos ágyán arra kérte a hercegeket és
bojárokat, hogy újszülött fiát ismerjék el uruknak. A többség
azonban vonakodott. „Akkor megint a nyakunkba szakad egy
régensség, melyet az anyja családja, azok az átkozott
Szaharjinok vezetnek majd” – érveltek.
Milyen lehetőség maradt? Elméletileg ott volt az udvar
perifériájára sodródott ártalmatlan, patetikus alak: a cár
öccse – gyengekezű férfiú, akit ritkán láttak. Ha a bojároknak
eszükbe is jutott a létezése, általában elvetették, mint
uralkodásra alkalmatlan személyt. És mi van a cár
unokaöccsével, Vlagyimirrel? Az összes herceg közül ő állt a
legközelebb az uralkodó családhoz, s elég tapasztalt ember
volt. Sokkal jobb jelölt, mint egy kisbaba.
Ott vitatkoztak a haldokló felett. Még Iván
legbizalmasabb barátai, az általa kinevezett tanácstagok is
meglapultak, s félrehúzódva susmogtak. Mindnyájan
elárulták, miközben ő figyelt és hallgatott, s megszólalni sem
nagyon tudott. Mi történik a moszkvai nagyfejedelemséggel,
miután ő távozik? Zűrzavar és fejetlenség. Egymás torkának
esnek a hatalomért ezek az átkozott, áruló mágnások.
Ő azonban felépült. A felhúzott gyászlobogót újra
leengedték. Udvaroncai hajbókoltak előtte, és mosolyogva
üdvözölték. Unokaöccse, Vlagyimir örökösödéséről nem
beszéltek, mintha mi sem történt volna. Iván cár pedig nem
szólt semmit.
Az udvarban azonban gyászos hangulat uralkodott.
Májusban Iván elvitte a családját messze északra, hogy
ugyanabban a kolostorban mondjon köszönetét az életéért,
melybe édesanyja is ellátogatott, mikor terhes volt vele.
Hosszú út volt: messze, messze az északi sarkvidék
ürességébe nyúló erdők közé. Ott, egy távoli folyónál dajkájuk
véletlenül leejtette Iván és Anasztázia babáját, aki
pillanatokon belül meghalt.
Azon a nyáron a meleg, poros citadella fölött úgy függött a
nap, mintha a falak között honoló száraz, tikkasztó
szomorúságnak lenne néma társa. Északnyugaton, Pszkovban
járvány tombolt. Keleten, Kazanyban a meghódított
törzsekkel egyre rosszabb lett a helyzet.
Ami Boriszt illeti, ezek a hosszú hónapok őt is egyfajta
szomorúsággal gyötörték.
Ő és Jelena márciusban visszasiettek Moszkvába, s
elfoglalták szerény szállásukat a Fehérvárosban álló kis
házban.
 Jelena naponta látogatta anyját és nővérét. Az udvarban
folyó sötét üzelmekről naponta érkeztek a hírek Jelena apján
vagy anyján keresztül, akinek barátnői voltak a palotában, a
királyi család nőtagjai mellett elszállásolt idősebb hölgyek
között. Borisz sokszor kapta magát azon, hogy egyedül van, és
nincs semmi dolga. Hogy elüsse az időt, körüljárta a fővárost,
sok templomba betért, gyakran ácsorgóit az ikonok előtt, majd
távozása előtt gépiesen elmormogott egy imát.
Bármilyen nyugodt is volt az élete, a költségeket nem
tudta elkerülni. A lovakat el kellett helyezni, ajándékokat
kelleti adni, mindenekfelett pedig méterszám vehette a
bársonyt és a prémet, hogy kaftánokat és ruhákat
csináltasson látogatásaihoz, melyeket a jövőben hasznosnak
gondolt emberek házába tett.
Nem volt mit tenni: rosszul esett neki ez a költekezés,
melyet igazából nem engedhetett meg magának. Néha, mikor
felesége a legújabb hírekkel megrakva boldogan tért vissza az
anyjánál tett látogatásból, ő mogorva dühöt érzett. Nem azért,
mert a felesége bármilyen úton-módon rosszul viselkedett
vele, hanem azért, mert úgy tűnt, még mindig azt hiszi,
minden a legnagyobb rendben van. Mikor aztán éjszaka
egymás mellett feküdtek, kívánta Jelenát, és majdnem
hozzáért, mégis visszatartotta magát, mivel azt remélte, ez az
enyhe közömbösség eléggé nyugtalanítja majd a feleségét
ahhoz, hogy áttörje családi biztonságának falát, mely úgy
tűnt, állandóan körülveszi őt. Hogy szerethet igazán, ha nem
osztja a félelmeimet – csodálkozott.
A fiatal Jelenában azonban ez a közöny csak azt a félelmet
táplálta, hogy búskomor férje nem törődik vele. Sírni szeretett
volna, büszkesége azonban nem engedte, ehelyett elhúzódott
a férjétől, láthatatlan korlátokkal vette körül magát, így
Borisz már azt gondolta, nem kívánja őt.
Külön balszerencse volt az is, mikor egy fiatal barátjával
találkozott az utcán. Együtt mentek vissza Boriszhoz egy
italra, majd miután saját, valamint felesége egészsége felől
érdeklődött, ez az életunt – és nőtlen – fiatal kiválóság
megjegyezte:
– Minden házasság közönybe torkollik, a legtöbb pedig
még gyűlölködésbe is.
Valóban ez történt? Ezt az ostoba mondatocskát már
hetek óta képtelen volt kiverni a fejéből. Néha több egymást
követő éjszaka is szeretkeztek Jelenával, s úgy tűnt, minden
rendben van; elég volt azonban valami képzelt sérelem, amely
megzavarta bizonytalan kapcsolatuk menetét, s máris ott
feküdt titkos dühébe süllyedve a felesége mellett, miközben a
szavak visszatértek – ő pedig megállapíthatta: Igen, ez az.
Sőt, még akarta is, hogy így legyen, mint valami önbeteljesítő
prófécia.
A fiatal orosz ott állt az öngyilkosság peremén, s az előtte
tátongó szakadékra meredt.
Néha, mikor templomlátogatásai során elácsorgott az
ikonok előtt, azért imádkozott, hogy a dolgok jobbra
forduljanak; hogy örökké szerethesse a feleségét és viszont;
hogy képesek legyenek megbocsátani egymás hibáit. A szíve
mélyén azonban nem akarta igazán.
Egy ilyen alkalommal történt, mikor egy kis helyi
templomocskában állt kedvenc ikonja előtt, hogy valamiképp
beszélgetésbe keveredett egy Fülöp nevű fiatal pappal.
Körülbelül egyidős volt Borisszal ez a nagyon sovány, vörös
hajú, érdeklődő tekintetű, szikár arcú férfi, aki mindig
előrebiccentett a fejével, akár az ennivalót váró csibe – mint
aki néhány gyors harapással el szeretné csípni a beszélgetés
fonalát. Mikor Borisz elmesélte neki, hogy mennyire érdeklik
az ikonok, valamint elmondta, hogy az ő családja is
adományozott egy ikont Ruszka kolostorának a nagyszerű
Rubljov munkáiból, Fülöp valósággal megvadult a
lelkesedéstől.
– Kedves uram, én is ikonokat tanulmányozok. Van egy
Rubljov Ruszkában? Nem is tudtam. Muszáj odamennem, ez
biztos. Talán megengeded, hogy egy napon meglátogassalak?
Ugye mehetek? Nagyon kedves vagy. De igazán, nagyon
kedves.
Még nem is tudott róla, de életre szóló barátot szerzett.
Fülöp soha nem mulasztotta volna el, hogy kéthetente
legalább egyszer találkozzanak. Borisz pedig igazán
ártalmatlan embernek gondolta.
Jelena egészen júliusig nem mondta el neki, hogy terhes.
A gyermeket év végére várta.
Borisz persze izgatott volt. Annak kellett lennie. A lány
összes családtagja gratulált neki. Úgy tűnt, a hír hallatára az
összes asszonynak több dolga támadt, mint eddig valaha.
Mikor Borisz az apjára gondolt, illetve arra, hogy fia
születhet, aki folytatja majd ezt a nemesi vérvonalat, újabb
érzelemhullám öntötte el: kerül, amibe kerül, de sikerülnie
kell, jó állapotban kell megőrizni a birtokot, sőt.
Mégis, ahogy Jelena mellett ült, úgy érezte, átlát a lányon.
Látta a mosolyát, s szinte hallotta, ahogy magában ezt
mondja: „Most biztos elégedett velem” – közben pedig arra
gondolt: Most rám mosolyog; mégis az a kincs, melyet
magában őriz, az övé. Ez a gyermek teszi csak teljessé a
családját: inkább az övék lesz, mint az enyém. Különben is,
mi lesz, ha lány? Az rosszul jönne. Még fizetnem is kell érte.
Így aztán gyakran előfordult, hogy az öröm, melyet a többiek
szerint éreznie kellett, titkos sértődésbe fordult.
Mióta tudta, hogy Jelena terhes, nem szeretkeztek többé.
Nem volt rá képes. Az anyaméh hirtelen misztikus és szent
helynek tűnt előtte – mely sebezhető, s ezért kissé félelmetes
is. Mint egy borsó a hüvelyében, néha így látta, s legfeljebb
egy szörnyeteg vetemedne arra, hogy feltörje ezt a hüvelyt, s
megzavarja, sőt el is pusztítsa a benne rejlő piciny életet.
Máskor sötétebb, földalatti képzetei voltak: apró magot látott
a földben, melynek a meleg, szent sötétben kell maradnia,
míg eljön az ideje, s kibukkan a fényre.
Jelena mindenesetre elég gyakran volt távol ezekben a
napokban. Apja birtoka közvetlenül a város mellett feküdt.
Nyár végén gyakran ment oda, hogy a családjánál pihenjen.
 Meleg, szeptemberi délután volt. Borisz átpillantott a
városon, s azt mondta magának, el kell fogadnia, bármit is
tartogat számára a sors. Jelena holnap reggel készül vissza az
anyjával. Kedves lesz hozzá. Az idő lassan vánszorgott. Az
arany pára ránehezedett, pedig az ősz csípőssége is érződött
kissé. Végül felsóhajtott.
Mi az ördögöt akar tőle István? Ideje volt indulni, hogy
megtudja.
A magas, fiatal pap udvarias, sőt tiszteletteljes volt.
Egy távoli rokonát jött meglátogatni Moszkvába, s mielőtt
elutazott volna, ahogy meglehetős választékossággal
megfogalmazta, rövid kihallgatásra jelentkezett a fiatal
földesúrnál.
Nagyon bizalmas ügyről volt szó. Mihaillal, a paraszttal
kapcsolatban.
Borisz kissé meglepődött, de szólt, hogy folytassa.
– Megkérhetnélek, Borisz Davidov, hogy a
beszélgetésünkről senkinek ne szólj a kolostorban? – kérdezte
a pap.
– Gondolom, igen. – Mit akar ez a fickó?
István ezután nagyon egyszerűen körvonalazta Mihail
dilemmáját. Azt nem említette Borisznak, hogy a parasztot
máris a munka szabotálására buzdították, de kifejtette:
– A kolostor megpróbálhatja őt elcsábítani tőled. Ők
nyernek egy jó munkást, te elveszted a legjobb parasztodat –
vagyis még nehezebb lesz fenntartani a birtokod.
– Nem mehet el – csattant fel Borisz. – Ismerem én jól,
nem bírja kifizetni az illetményt.
A törvények szerint az a paraszt, aki Szent György napján
szeretne távozni, nemcsak a földesurával szemben fennálló
tartozásait volt köteles rendezni, de a lakóházáért is lelépési
illetéket kellett fizetnie. Ez komoly összeg volt – több mint fél
rubel –, Mihail egész évben nem termelt ki ennyi pénzt, s
Borisznak teljesen igaza volt, nem tudta volna kifizetni.
– Ő nem tudja, de a kolostor igen – emlékeztette halkan
István.
 Hát ez a helyzet. Mások parasztjait úgy lehet suttyomban
ellopni, ha kifizetik helyette a lelépési illetéket. Megtenné ezt
Dániel, a szerzetes vele, egy Bobrovval? Valószínűleg.
– Szóval azt tanácsolod, hogy csökkentsem a parasztjaim
robotját?
– Egy kicsit, Borisz Davidov. Csak annyira, hogy Mihail
kijöhessen a pénzéből. Ő jó paraszt, és biztosíthatlak, nem
akar elmenni tőled.
– És miért mondod el ezt nekem?
István szünetet tartott. Mit mondhatna? Elmondhatja-e
ennek a fiatalembernek, hogy – akár sok más egyházi ember –
ő is rosszallotta a kolostor gazdagodását? Elmondhatja-e
Borisznak, hogy sajnálja őt és gyámoltalan fiatal feleségét?
Elmondhatja-e neki, hogy – a dolgok jelenlegi állása szerint –
aggódik Mihail fiaiért, hogy ha nem ehetnek eleget, bűnözésre
adják a fejüket, amint kissé idősebbek lesznek, vagy valami
ostobaságot követnek el? Nem. Nem teheti.
– Én csak pap vagyok, külső szemlélő – mondta fanyar
mosollyal. – Mondjuk, hogy ez volt a napi jó cselekedetem.
– Gondolkodom azon, amit mondtál – hangzott Borisz
semmitmondó válasza –, és köszönöm a fáradozásodat.
Ezzel elváltak egymástól, s a pap úgy érezte, mind a
parasztnak, mind az urának keresztényi szolgálatot tett.
Miután elment, Borisz fel-alá járkált a szobában,
gondosan átgondolta a beszélgetésüket, mígnem biztos nem
lett abban, hogy teljesen megértette.
Miféle bolondnak gondolnak ezek? Azt gondolja ez a
langaléta pap, hogy nem vette észre azt az ravasz kis mosolyt
az ajkán? Látszólag segíteni jött, de Borisz már többet tanult
annál, mintsem hogy felüljön neki. Iván cárra gondolt, akit
mindenki elárult. A négy unokatestvérre gondolt, ahogy
együtt álltak Ruszka piacterén, mikor megérkeztek Jelenával.
A feleségére gondolt, aki félrehúzódott mellőle az ágyban.
– Nem, egyikükben sem bízhatok. Csak magamra
számíthatok – mormolta –, és okosabbnak kell lennem, még
náluk is irgalmatlanabbul kell ravaszkodnom.
 Mit akart hát tőle a pap? Csapdát állított neki,
nyilvánvaló csapdát, az átkozottja. Ha csökkenti Mihail
robotját, ki nyer azzal? Természetesen a paraszt – István
unokaöccse. És mi lesz az eredmény? Neki, Borisznak
kevesebb pénz jut, így többet kell kölcsönkérnie és a kolostor
egy lépéssel közelebb jut ahhoz, hogy megkaparintsa a földjét.
– Csak tönkre akarnak tenni – motyogta.
Az a fortélyos pap. Egy dologban igaza lehet. Lehetséges,
hogy a kolostor megpróbálja elcsalni Mihailt.
Hogyan tudná ezt megelőzni?
Egy álló hónapig ez a kérdés foglalkoztatta; majd meglepő
módon nem más, mint a csodabogár pap, Fülöp hozta meg a
választ. A megoldás a palotabeli intrikákban rejlett.
A Kremlben különös dolgok voltak alakulóban – a cár
legbelsőbb tanácsának sötét zugaiban. Már régóta erjedt az
ügy, mely egyrészt az egyházzal függött össze, másrészt azzal,
hogy Iván tanácsadói gyűlölték egymást.
Mivel az Ivánhoz hű udvaroncoknak egyre több pomescsije
birtokra volt szükségük, a közeli tanácsadók némelyike azt
javasolta, hogy Iván támogassa az önzetlenek mozgalmát, s az
egyháztól vegyen el minden birtokot. A metropolita kereste a
módját, miként akadályozhatná ezt meg. És most végre
megtalálta.
A mozgalmat egy Szilveszter nevű pap vezette, aki elég
ostoba volt ahhoz, hogy barátságba elegyedjen egy
eretnekséggel vádolt emberrel. A metropolita meglátta, hogy
ebből a szerény kezdetből még hatalmas intrika bontakozhat
ki. Találtak újabb, még veszélyesebb eretnekeket: a
vádaskodók szépen összefűzték őket: logikájuk szerint egy
láncolatban, melyben az első ember ismeri a másodikat, a
második a harmadikat, a harmadik a negyediket, egyértelmű,
hogy az első és a negyedik titkos összeesküvést sző. És ami a
legjobb, az összeesküvők és Vlagyimir herceg, Iván
unokaöccse és lehetséges utódja között is kimutathattak
valamiféle kapcsolatot.
 A metropolita elégedett volt. A veszélyes Szilvesztert
immár úgy lehet feltüntetni, mint eretneket és Iván
ellenségeinek barátját. Kirakatpert lehet koholni ebből, mely
figyelmeztetőül szolgálhat, s keresztülhúzhatja Szilveszter
számításait.
A bizonyítékok némelyike kétségkívül gyenge lábakon állt.
Két vádlott egyértelműen eretnek volt, a harmadikat azonban
csak azzal vádolhatták, hogy római katoli-ku sokkal
találkozott, s az ortodoxiáról vitatkozott velük. Azonban még
ez a vád is elégségesnek bizonyult.
– Ha ennek az embernek vitatkoznia kellett az ügyről –
mutatott rá az ügyész –, ha nem tudta a választ, akkor
miképp lehetne hithű keresztény?
A tárgyalást október végére tűzték ki. Egész Moszkva
lázasan találgatott. Ott lesz a metropolita, a cár, valamint az
egyház és az udvar összes előkelősége. Szilveszter és barátai
máris rettegtek. Az egyházi földek reformjának kérdését
ideges hallgatás vette körül.
A metropolita talán be is érte volna ezzel a kirakatperrel,
Szilveszter riválisai azonban nem elégedtek meg ennyivel.
Hirtelenjében előhoztak egy másik ügyet is, mely közvetlenül
Szilveszter ellen irányult. A vád tárgya: ikonok.
A kérdéses képek a Kreml szívének kellős közepén, az
Angyali üdvözlet katedrálisban kaptak helyet, s nemrégiben
készítették őket Szilveszter irányításával. A vád szerint az
ikonok is eretnekek voltak.
Jóllehet, Borisz nem értette a vád részleteit, tudta – akár
a többi moszkvai milyen komoly következményekkel járhat.
Eretnek dolgokat kimondani is veszélyes volt, de eretnek
műalkotást készíteni… ez valami maradandó dolog volt,
melynek nyoma maradt: olyan volt, mintha valaki egy
totemet, a régi időkből származó pogány istenszobrot állított
volna a Szentek Szentje elé.
A kirakatper kezdete előtt néhány nappal Fülöp
felajánlotta, hogy beviszi Boriszt a Kremlbe, s megmutatja a
kérdéses ikont. Borisz türelmetlenül várta a látogatást.
 Nyomott, szürke, szomorkás nap volt. Olyan vastag és
masszív felhők takarták az eget, akár a város erődfala,
miközben a két férfi átvágott az üres Vörös téren. Áthaladtak
a magas, zordon kapu alatt, a sztrelec őrök tekintetének
kereszttüzében. Útjuk barakkok, fegyverraktárak, illetve más
megerősített falú épületek között vezetett, míg végül
megérkeztek a Kreml központi terére. Közepes méretű,
kőburkolatú tér volt, minden oldalán magas, fehér-szürke
színeket viselő katedrálisok és paloták emelkedtek az égbe.
Az Angyali üdvözlet, a Mihály arkangyal, a Mária
mennybemenetele katedrálisok, az olaszos Kristálypalota,
Nagy Iván harangtornya: mind itt voltak vastag falaikkal és
magas, ragyogó kupoláikkal a hatalmas birodalom szívének
legbelső kamrájában.
– Gyere, először nézzük meg a trónt – mondta Fülöp, s a
legegyszerűbb, legméltóságteljesebb épület, a Mária
mennybemenetele katedrálisa felé indult.
Megdöbbentő volt, hogy szemmel láthatólag mindenhová
bebocsátást nyertek. Fülöp néhány szót váltott a kapuban álló
pappal, s egy pillanat múlva megnyílt előttük az ajtó.
Gyönyörű épület volt, melyet a cár nagyapja építtetett egy
olasz mesterrel, a mintát azonban Vlagyimir gyönyörű régi
katedrálisa adta – egyszerű, világos színű bizánci kőtemplom
öt kupolával. Borisz tudta, hogy ide temetik a metropolitákat,
s áhítattal nézett körbe a hatalmas, csupasz falakon, a kerek
oszlopokon, melyekről óriási freskók indultak fel a levegős
térbe. Ez a katedrális adott otthont a legszentebb orosz
ikonnak, a vlagyimiri Istenanyának, melyet Moszkva fiai a
tatárok felett aratón kulikovói diadal után kaptak, még a
nagy Szent Szergej idejében.
Borisz számára azonban még ennél a nagyszerű ikonnál is
fontosabbnak tűnt a keskeny, mennyezetes aranytrónus,
amely az egyik fal mellett állt.
– Hát itt koronázták meg a cárt – mormogta
tiszteletteljesen.
 Percekig állt a trón előtt, végül Fülöpnek kellett elhúznia
onnét.
Átmentek az Angyali üdvözlet templomába.
A kérdéses ikon, mely akkora rettegést és ijedelmet
váltott ki, egyáltalán nem tűnt szokatlannak Borisz előtt.
Valójában – amíg Fülöp el nem kezdett beszélni – semmi
kivetnivalót nem talált rajta. A fiatal pap azonban hamarosan
felnyitotta a szemét.
– Nézz csak oda: láttál már valaha ilyet?
Borisz nézett. Ott volt előtte Krisztus alakja, összezárt
karokkal és tenyérrel.
– Talán egy kicsit szokatlan – kockáztatta meg
bizonytalanul.
– Szokatlan? Gyalázatos! Bálványimádás. Nem látod,
hogy az egészet a festő maga találta ki? Így nem lehet
ábrázolni a mi Urunkat, legfeljebb a katolikusoknál.
Borisz figyelmesen megvizsgálta a képet. Igaz. Ha az
ember jobban megnézi, tényleg van valami jellegzetesen
egyedi benne. Még mindig a képet szemlélte, mikor
meghallotta Fülöp felháborodott szisszenését.
– Idenézz! – Egy másik ikon előtt állt. – A mi Urunkat
Dávidként ábrázolták, cári ruhában. És az, ott, a Szendlelket
galambnak festette. Soha! Soha az ortodoxiában!
Bizalmasan Borisz fülébe súgta.
– Azt mondják, a palotában vannak olyan freskók, melyek
még ezeknél is rosszabbak. Eretnekek! Ravasz démonok! –
Fejét olyan hevesen kapkodta, mintha attól rettegne, hogy őt
is megfertőzik. – Én mondom neked – kezdte, miközben
tekintetét mérgesen szegezte szakálla hegyére. – Én mondom,
Borisz úrfi, hogy azoknak az átkozott nyugati katolikusoknak,
bármilyen gazemberek is, volt egy jó ötletük: az inkvizíció. Ez
kéne nekünk is Oroszországban. Kiirtani őket gyökerestül.
Csendben mentek visszafelé, a pap azonban egészen a
Kreml kapujáig néhány lépésenként elmormogta:
– Kiirtani gyökerestől. A gyökeret és az ágakat.
 Amint kiértek a Vörös térre, Borisznak hirtelen eszébe
jutott valami.
– Azt hiszem – mondta halkan –, ilyen ikonokat festenek
Ruszkában is.

Egy borús, november eleji napon két látogató érkezett

Ruszkába. Hideg, nyirkos levegő vágott az arcukba, amely
havas esővel vagy hóval fenyegetett; s ha Borisz nem
kardoskodott volna az azonnali indulásért, Fülöp inkább még
várt volna, míg kedvezőbb idő lesz az utazáshoz.
Egyenesen Borisz házába mentek, s az Iszapos Vidék
fiatal ura hamarosan baráti hangvételű üzenetet küldött
Istvánnak, a papnak, hogy szeretne találkozni vele. Közben
Borisz elszalasztottá a szolgáját, hogy kerítsen a tiszttartótól
két kövér tyúkot, egy palack bort vagy bármi mást, amit
felszolgálhatnak.
Annak ellenére, hogy mindketten jól átfagytak, Boriszt
fűtötte az izgalom.
Két óra alatt megebédeltek, s Fülöp még evett –
ugyanazzal a kapkodó mozgással, ahogy minden mást csinált
–, amikor István megérkezett.
Örült, hogy találkozik Borisszal, s remélte, hogy ez a
látogatás a szerencsétlen Mihailra nézve valami jó előjele
lesz. Borisz kissé ideges élénkségéből arra a következtetésre
jutott, hogy a fiú kisebb gondolkozásbéli válságon került túl
mostanában; s mivel papot is hozott magával, István remélte,
hogy vallásos természetű ügyről van szó.
A bor hatására mindkét ember rendkívül nyájas volt.
Borisz tájékoztatta, hogy barátja nagyon kedvesen
beleegyezett abba, hogy néhány napot vele tölt, amíg ő a
vidéken utánanéz a dolgainak, s bátorkodik remélni, hogy
István megmutatja barátjának a falut és a kolostort.
– Ha állandóan velem kéne lennie az Iszapos Vidéken,
attól tartok, rettentően unatkozna – magyarázta Borisz
kisfiús mosollyal. – Ugyanolyan tanult fickó, mint te – tette
hozzá kedvesen.
 A beszélgetés alatt Fülöp keveset beszélt, inkább az evésre
koncentrált. Most azonban ő is megszólalt. Feltett egy-két
meglehetősen hétköznapi kérdést a kisvárosról, szólt néhány
szót saját egyhangú életéről, majd tisztelettel, de nem túl
értelmesen beszélt a saját templomában lévő ikonokról is.
Kellemes, kissé együgyű ember – gondolta István. – Nem
igazán tanult ember. Megígérte neki, hogy másnap
elkalauzolja.

Két nap múlva a csapda készen állt. Borisz elküldött

Dánielért, a szerzetesért. Miután beszélgetésük véget ért, a
fiatal földesúr úgy érezte, hogy – rövid házaséletének legjobb
pillanatait is beleértve – ez volt életének legfelvillanyozóbb,
legkielégítőbb pillanata.
– Rettentő nehéz helyzetbe kerültem – kezdte kétszínűen.
Biztos volt benne, teljesen biztos, hogy a szerzetes nem
tudja, mi következik. Látta, hogy Dániel sűrű szakálla felett
felizzanak a szemei.
– A legutóbbi moszkvai eseményekről van szó. – Szünetet
tartott. Úgy tűnt, a szerzetes arca zavarodottságot tükröz. –
Természetesen az eretnekperekre célzok – tette hozzá
kedvesen.
Az első perek október 25-én kezdődtek, s a metropolita
győzelmét hozták. A leghalványabb bizonyíték is elég volt
ahhoz, hogy a vádlottat megkínozzák, és élete végéig
bebörtönözzék. Egész Moszkva rettegett.
Dániel, a metropolita hűséges híveként, elégedett volt. De
mi köze lehet ennek a fiatal földesúrnak és neki magának az
eretnekperekhez itt, Ruszkában? Fürkészőn nézett Borisz
szemébe.
– Úgy tűnik – mondta Borisz szemmel látható
aggodalommal –, hogy közöttünk is vannak eretnekek. –
Rosszallóan kopogtatta az asztalt. Dániel meglepetten meredt
rá.
Olyan egyszerű volt – bár azon ő maga is meglepődött,
milyen ügyesen és okosan játszotta el Fülöp a szerepét. Ez az
agyafúrt pap csak rángatta a fejét, sorjázta az együgyű
kérdéseit, miközben a szolgálatkész Istvánnal keresztül-kasul
bejárta Ruszkát. Egyetlen egyszer sem kérdezte a helyi pap
véleményét – vagy legfeljebb csak triviális ügyekben.
Megmutatták neki a piacon árult ikonokat, meglátogatták a
kolostort, illetve körüljárták a kolostorhoz közeli nagy
földeket. Egyfolytában látszott rajta, hogy valami nagyon nem
tetszik neki a látottakban, de megpróbálja véka alá rejteni.
Már közelgett a naplemente, mikor a városkapuban állva
lepillantottak a kolostorra, s látszólag magáról megfeledkezve
felkiáltott:
– Micsoda gazdag kis kolostor!
– Ügy látod, túl gazdag? –, érdeklődött István.
Fülöp egyszerre óvatossá lett, s idegesen pillantott körül.
István elmosolyodott, s gyengéden megérintette a karját.
– Megértelek.
Fülöp megkönnyebbültnek tűnt.
– Manapság nem lehet elég óvatos az ember, barátom –
mondta lágyan.
– Természetesen. Az önzetlenek közé tartozol?
A moszkvai pap igenlően rántott egyet a fején.
– És te? – kérdezte Istvánt.
– Én is – vallotta be a hiszékeny ruszkai pap.
Némán sétáltak vissza Borisz házához, s mieló'tt elváltak,
megölelték egymást.
Másnap Fülöp alaposan megvizsgálta a piacon árult,
illetve a kolostorban lévő ikonokat. Ezután számolt be
Borisznak az eredményről.
– A pap az önzetlenek közé tartozik. Jelen pillanatban
még nem világos, eretnek-e, de túl sokat olvas és ostoba. Nem
is tudja, milyen könnyen eshet eretnekségbe. Ami az ikonokat
illeti, négy gyalázatos mintát találtam.
– Eretneket?
– Teljes mértékben. Épp olyan rosszak, mintha
Novgorodban készültek volna.
 Néhány erkölcscsősz szemében – a balti kikötők, valamint
a litvánok, illetve ezek veszélyes katolikus befolyásának
közelsége miatt – a város termékei mindig is gyanúsak voltak.
– Akkor feljelenthetem őket?
– Azt hiszem, ezt kéne tenned.
Borisz elmosolyodott.
– Megígérhetem, hogy kiemelt figyelmet fordítok az ügyre.
Most pedig feketén-fehéren előadta következtetéseit az
elképedt szerzetesnek.
– Úgy tűnik, Dávid testvér, hogy a Péter-Pál kolostorban
készült ikonok eretnekek. Ezeket a te irányításoddal árulják
a piacon. – Látva, hogy Dániel zavarban van, nyugodtan
folytatta: – Attól tartok, ez a helyzet. Nagyon megbízható
szaktekintélytől tudom, s ahogy te is tudod, a jelenlegi
légkörben… A kolostort, vagy néhány lakóját, ez bajba
sodorhatja.
Ez nem is lehetett kérdéses; s Dániel egyre idegesebbnek
látszott. Az ikonok ügyében indított eretnekségi per ugyanis
még mindig zajlott Moszkvában. Ki tudja, mi történhet?
– Ha tényleg így van – kezdte Dániel –, természetesen
tanácsot kell kérnünk.
– Bizonyosan – helyeselt Borisz. – Ha azonban magasabb
szintre tereled az ügyet, azzal természetesen kockázatot
vállalsz.
– De hat senki sem gondolhatja, hogy szándékosan…
– Dániel testvér – vágott közbe Borisz –, Moszkvából
jöttem. El kell mondjam, hogy az ottani légkör…
Igazat mondott. A levegő izzott a feszültségtől. Az elítélt
eretnekek a szokásos kínvallatások alatt máris feljelentettek
bárkit, akiről eszükbe jutott, hogy valaha beszélgettek velük.
Járőrcsapatok indultak a messzi északra, hogy letartóztassák
a feltételezett eretnekeket a Volgái Bölcsek közül.
– Jut eszembe – folytatta Borisz mézesmázosan –, attól
tartok, hogy a családod is érintett az ügyben.
– A családom?
 – Természetesen. Unokatestvéred, István, a mi papunk.
Gyanítom, te is tudod, hogy az önzetlenek közé tartozik.
Még a sűrű szakáll sem rejtette el Dániel sápadtságát.
Persze már régóta sejtette, hogy unokatestvérének ilyesfajta
érzelmei vannak.
– Én azonban teljes mértékben ellenzem az ilyen
nézeteket… még ha ő esetleg osztana is őket – tette hozzá
óvatosan.
– Ezt nagyon jól tudom én is. De mindketten tudjuk, hogy
ilyen időkben, mikor a hatalmasságok keresik a… Nem az
igazság, hanem a látszat és a pletyka számít. Megnézik az
embert, az ikonokat, az unokatestvérét, akivel gyakran látták
együtt, s máris kimondják: eretnek.
A helyzet szépsége tökéletes iróniája. A szerzetes és a pap
teljesen ellentétes meggyőződéssel éltek, ám a tények ügyes
elemzése és összeillesztése egymáshoz kötötte őket – mint két
gonosztevőt.
Hosszú csend következett.
– Nem szükséges, hogy elmondjam, mit érzek kettőtök
iránt, sem azt, hogy a családom miképp érez a kolostor iránt,
amelynek odaadta legféltettebb ikonját.
Dániel fejet hajtott. Kétségkívül Rubljov ikonja volt a
legértékesebb tulajdonuk. Azt sem tagadhatta, hogy az
alapító családja állhatatosan kitartott mellettük. Az is világos
volt számára, hogy Borisz egyezséget kínál.
– Mit tehetnénk? – kérdezte a szerzetes.
Borisz mély levegőt vett, s látszólag gondolataiba merült.
– Az a kérdés – mormogta, miközben ujjhegyeit
tanulmányozta –, meg tudom-e győzni moszkvai barátomat,
hogy az ügy nem érdemes jelentésre.
– Értem.
– Ő mutatott rá minderre, és elég fanatikus.
– Talán, ha beszélnék vele?
– Nem lenne bölcs dolog. Ezt a bűnösség beismerésének
venné – pillanatnyi szünetet tartott. – A saját helyzetemet is
figyelembe kell vennem.
 Hagyta, hogy a csend rátelepedjen a szobára.
– Bizony, szomorú lennék – jegyezte meg egy idő után –,
ha látnám, milyen szerencsétlenség zúdul egy családra,
melynek ennyi tagja van, s akiket mi nagyon kedvelünk.
Sok családtag. Figyelte Dánielt, ahogy megfejti, mire
gondol. Maga a szerzetes, István, a pap, aztán a kereskedő
Lev, és hát persze Mihail, a paraszt: az unokatestvérei. Borisz
várt, míg azt nem látta, hogy Dániel teljesen megérti.
– Biztos vagyok benne, hogy mindannyian jót akarunk
neked, illetve a birtokodnak egyaránt – dörmögte a szerzetes
óvatosan.
Megértették egymást.
– Nos, meglátom, mit tehetek – jegyezte meg Borisz
fürgén. – Ennél többet most nem mondhatok.
Amint azonban a szerzetes elindult, még mellékesen
utána szólt:
– Jut eszembe, Dániel testvér, ha találkozol Levvel, a
kereskedővel, elküldenéd hozzám?
Később, délután Borisz újabb nyolc rubel kölcsönt vett fel
a kereskedőtől nevetségesen alacsony, hétszázalékos
kamatra, az üzletet mindkét fél tökéletes lelki nyugalommal
fogadta.
Mielőtt visszatért volna Moszkvába Fülöppel, biztosította
barátját, hogy a sérelmes ikonokat azonnal átfestik, Istvánt
pedig keményen figyelmeztették. Ezenkívül kamatmentesen
hitelezett neki egy rubelt, melyet – ahogy ezt előre látta – az
eretnekség elszánt ellensége örömmel elfogadott.
Milyen édes volt a győzelem íze! Remek hangulatban
utazott el.
Mihaillal, a paraszttal nem foglalkozott. Nem volt rá
szükség, most már nem volt hová mennie.

Ugyanazon év telén, mikor már hó borította a földeket,

hatalmas hadjárat indult Moszkvából, melyet Iván legjobb
emberei, köztük a ragyogó Kurbszkij herceg vezetett.
Kazanyba mentek.
 A tettre kész fiatalemberek között, akik vele tartottak, ott
volt Borisz is.
Már egy hónapja elment, mikor Jelena vajúdása
megindult. Hosszú szülés volt, ám fájdalmai közben a lány
imádkozott: biztosan tudom, hogy ha elviselem ezt a
fájdalmat, az Úr megadja, hogy a férjem újra szeressen.
A gyermek megszületett, és lány lett.

Mi Urunk 1553. évében Anglia királya három vitorlás hajót

szereltetett fel, melyet Anglia egyik legjelesebb arisztokrata
családjának sarja, a ragyogó Hugh Willoughby
parancsnoksága alá rendelt. Az ő feladata volt, hogy átadja a
gyermek király egyetemes testvériségről szóló üzenetét
mindazoknak, akikkel találkozhat. A hajók főkapitánya a
tapasztalt Richard Chancellor volt. Eurázsia északkeleti
partjai mentén keresték azt a kereskedelmi útvonalat, amely
elvezethette volna őket Kínába.
Sajnos a szeszélyes északi tengereken a háromból két hajó
elszakadt tőlük; Willoughby és emberei hónapokig
bolyongtak, mígnem Lappföld partjainál zátonyra futottak, s
halálra fagytak a rettentő sötétségben, míg a nap hónapokra
kihunyt a sarki tél idején.
Míg Willoughby a tengereken bolyongott elveszve, a
megmaradt hajóra, a Chancellor vezette Edward
Bonaventure-re egész más sors várt.
A nyári hónapok alatt észak felé haladt – messze északra,
mígnem elérkezett arra a különös vidékre, ahol ebben az
időszakban a nap egyáltalán nem nyugszik le. Itt történt,
augusztusban, hogy partra szállt egy olyan a különös helyen,
ahol a helyi halászok arcra borultak a lábai előtt.
Évszázadok óta ő volt az első angol, aki arra a földre
lépett, melyet most moszkvai nagyfejedelemségnek hívtak.

George Wilson szerette Moszkvát. Eddig még soha senki nem

szentelt neki komolyabb figyelmet, ezen a helyen azonban úgy
tűnt, hogy – tengerész társaival együtt –valamiféle
hírességnek nézik.
Csenevész emberke volt: alacsony, sovány, inas; keskeny
arcán túl közel ültek egymáshoz kemény, ravasz szemei.
Bozontos szőke haját ezek a különös orosz fickók néha
kíváncsian megtapogatták. Itt, a moszkvai fejedelemségben
az emberek zömökek, robusztusak voltak, úgy nézett ki
köztük, akár egy sakál a medvék között. Harmincéves volt, s
csak azért vállalkozott erre az útra, mert egy kisebb üzleti
bukás után rőfösüzlete a csőd szélére került.
Unokatestvére, a hajóskapitány óvta őt ezektől az északi
vizektől. „Akkora jégtáblák úsznak itt, mint a hegyek –
mondta. – Nem ilyen vékonydongájú, kis fickónak való hely
az.” Nos, most itt volt, félúton Kínába, medvékhez hasonló
emberek földjén, s amennyire látta, a dolgok igen biztatóan
alakultak. Keskeny szemei felcsillantak a gondolatra, hogy
mennyi pénzt lehet itt csinálni.
Milyen hatalmas ez a vidék: a városok között több száz
mérföld húzódik. És milyen olcsó az emberélet. Mikor nyáron
megérkeztek, látta a hatalmas uszályokat, melyet a
folyótorkolatból vontatott fel folyással szemben egy csapat
összekötözött ember. Hallották gyászos éneküket, s látták,
ahogy a felügyelők megkorbácsolják azt, aki elesik. Kíváncsi
volt, hányán élhetik túl ezek közül a szerencsétlenek közül a
hosszú utat.
Ugyanakkor milyen mesésen gazdag ez föld. Mivel senki
nem tudta, kik ezek a jövevények, illetve hogy honnan jöttek,
az angolokat szinte elszigetelve tartották északi vendéglátóik,
míg a fővárosból érkező utasításokra vártak.
– Olyan vendégszeretők ezek az emberek, hogy már nem
is nagyon tudom, vendégek vagyunk-e vagy rabok – jegyezte
meg komoran Chancellor.
A tél beállta előtt vitték őket a fővárosba, s Wilson látta,
amint az uszályok rakományát szétosztják több ezer szánra, s
azok viszik tovább az árut a belső városok gyűjtőhelyeire.
Soha életében nem látott ennyi szállítóeszközt egy tömegben.
Minden kilométeren, mindennap szánok ezrei siklottak a
havas pusztaságokban emelkedő városok felé vagy a
városokból vissza. Mindenféle árut fuvaroztak: gabonát,
halat, de mindenekfelett szőrmét, szőrmét és megint csak
szőrmét. Élhet egyáltalán ennyi coboly, hermelin, hód és
medve a világon? Ez a messzi hátország, gondolta, nagyobb
lehet, mint az egész általa ismert világ.
Mindenekfelett azonban egy hatalmas felismerés hasított
belé – s ez a felismerj minden egyes megtett kilométerrel
nagyobb, megdöbbentőbb és feszítőbb lett: egyre messzebb és
messzebb kerültek a tengertől. Ez a világ legnagyobb országa
– gondolta. Olyan nagy, hogy talán még partjai sincsenek.
Milyen végletesen különbözött ez londoni otthonától:
Angliában az ember soha nem távolodhatott el igazán a
csipkés partvidéktől; mennyire nem hasonlítottak a
franciákhoz, a németekhez, vagy az Északi-tengeren és a balti
kikötőkben megforduló más népekhez. Az erdők és a hó
hatalmas, kontinentális világának népe különös, a világtól
elzárt fajta volt.
– Igazából durva és barbár népség – jegyezte meg
Chancellor a társaságnak.
Moszkvai fogadtatásuk azonban elképesztő volt.
Felejthetetlen benyomást tett George Wilsonra. Alighogy
megérkeztek, máris hívatták őket a cár színe elé.
Akármilyen cinikus és ravasz kis fickó volt Wilson, még az
ő térdei is remegtek, amint az uralkodó színe elé vezették
őket. Már hallotta, hogy ezen a hatalmas földön mindenki a
cár rabszolgája: most megértette, mit jelent ez.
Iván a Kreml palotájában lévő nagyterem végében állt.
Mindkét oldalán hatalmas termetű bojárjai álltak súlyos,
gazdag kaftánjukban. Milyen magas volt – s prémszegélyes,
csúcsos süvege még magasabbá tette. Sápadt, karvalyarcú
férfi, rettentő, átható pillantással. Mindenki felett ő
rendelkezett, ő uralta ezt a súlyos, ázsiai pompát. Az angolok
csoportja lenyűgözve bámult. S Iván pontosan ezt akarta –
bámulatba akarta ejteni ennek a fura, távoli országnak a
kereskedőit. Lehet, hogy még hasznára lesznek.
A cár barátságos volt. Elmagyarázták neki az angolok
latinul, görögül, németül – és más nyelveken – megírt
ajánlólevelét. Utána lakomára hívta őket.
Ami most következett, az minden képzeletüket felülmúlta.
Százan ültek asztalhoz, és mindannyian tömör aranytálból
ettek. Töltött halakat, nagy sülteket, bizarr
különlegességeket: antilopvelőt, kaviárt, blinit szolgáltak fel
nekik, a bort drágakövekkel kirakott serlegekből itták.
Minden fényűző, ragyogó és súlyos volt. Iván cár az egyszerű
halandóktól külön ült. Kegyének jeleként időről időre küldött
egy falat ételt valamelyik vendégnek. Ilyenkor mindenki
felállt, míg a megajándékozott nevét, valamint a cár hosszú
címeit kihirdették. Wilson megfigyelte, hogy a vallásos cár
jobbról balra keresztet vetett magára, ahányszor csak egy
falatot emelt a szájához. Azt is észrevette, hogy ezek között a
hatalmas, nagyszakállú emberek között az a divat, hogy
egyetlen húzásra lehajtják a kupa borukat.
A vacsora öt órán át tartott.
– Azt hiszem, Salamon király udvarába kerültünk – súgta
az egyik társának.
– Vagy Babilonba – válaszolt a másik.
És még csak ezek után vezették őket körbe a palotában, s
Wilson ekkor már világosan látta, hogy a világon semmi nem
fogható ehhez a különös, hatalmas birodalomhoz.
Milyen ragyogó, mégis barbár világ volt! Egyik
barlangszerű terem jött a másik után. Olyan érzés volt,
mintha egy orosz templom előcsarnokai követték volna
egymást. A félhomályban gyertyák égtek. Lágy, sugárzó
fényüknél jól kivehette a burjánzó növénymintákkal és
táncoló állatokkal telefestett falakat, melyek piros,
okkersárga és zöld színekben pompáztak. Tükrök nem voltak,
melyek visszaverték volna a fényt, viszont mindenhol
szomorúan aranyló ikonok lógtak. Kevés olyan bútor volt,
melyet az angol palotákban megszokott: csak egyszerű székek
és padok, nagy, veretes asztaluk és óriási kályhák; a gazdag
keleti szőnyegek, selyem- és brokátfüggönyök azonban
mindenért kárpótolták. Nemes palota volt. És mégis… Volt itt
valami, ami félelmetesnek tűnt előtte. Valami súlyosság,
valamiféle sötét erő érzete. Ebben a templomszerű
félhomályban a festett folyosók alagutaknak tűntek Wilson
számára. A szobák pedig, mint egy labirintus termei. Ahogy
továbbhaladtak, beljebb és beljebb, valami mély, földöntúli
képzet támadt benne, olyan volt, akár az anyaméh, melyben
az ember elrejtőzhet; s ki tudja, milyen átjárók, milyen szobák
húzódtak még a mindent elnémító vastag falak mögött? Örült,
amikor végre kiértek innen.
Az angol kereskedők élete mindenesetre fényes volt. A cár
kegyét élvezték. Nemsokára már a hatalmas piaccal is
megismerkedhettek, melybe véletlenül botlottak bele.
Moszkva ugyanis a folyó jegén tartott hatalmas piacával
nagy kereskedelmi központnak számított. Keletről a Volga és
a Don folyón gyapjú, birka és fűszerek érkeztek. Az ázsiai
sztyeppén lakó nogaj törzs pedig minden évben hatalmas
ménesekkel érkezett. Novgorodból vas, ezüst és só jött; más
városokból bőr, méz, olaj, gabona és viasz.
– A lehetőségek kimeríthetetlenek – mondta Chancellor
izgatottan.
Bár Oroszország igencsak bővelkedett az ilyen
nyersanyagokban, a fegyvereken kívül csupán néhány
terméket gyártott. Wilson úgy gondolta, hogy bármilyen
mennyiségű luxuscikket el tudna itt adni. Elkelne itt a jó
dupla angol szövet is, vélekedett. S ami a visszautat illeti: az
itteni viasz nem olcsóbb, mint amit Angliában vehetne, a
szőrmék azonban… Egy egész vagyont kaphat ezekért a
szőrmékért.
Csavaros eszével hamarosan rájött, hogy az orosz
kereskedők, bár külsőre méltóságteljesek és megtermettek,
alaptermészetükre nézve passzívak.
– Csak a saját országukat ismerik – jegyezte meg
Chancellornak. – Kicsit olyanok, mint a mohó gyermekek.
 – Igazad van – felelte a vezető –, de emlékeztetlek, hogy
első vevőnk maga a cár.
Felfedezték ugyanis, hogy a piac sok terméke, köztük a
szesz is, a cár monopóliumába tartozik. Minden csepp vodka,
melyet a kiskocsmák mohó közönségének kimértek, az ő
tulajdonába tartozott. Minden cobolyprém, minden
nyersselyem, minden exportra szánt gabona az ő ügynökeinek
a kezében volt. A külföldi kereskedőknek, mint amilyenek ők
is voltak, először neki kellett az árujukat felajánlani.
Ekkora volt a centralizált moszkvai nagyfejedelemség
mindent átható ereje.
– A cárnak vegyszerekre is szüksége van, a bombákhoz –
mondta neki Chancellor –, s azt akarja, hogy szakembereket
hozzunk neki. Már megígértem, hogy visszajövünk orvosokkal
és bányászathoz értő emberekkel.
Első hallásra ezek a kérések megdöbbentették Wilsont.
Már számos olyan német kereskedővel találkozott, akik
tartózkodási engedélyt kaptak. Látta, hogy német orvos is van
itt. Miért akarhat a cár embereket hozatni a távoli Angliából,
amikor sokkal közelebb is találhatna ilyeneket?
Végül az egyik német, egy nagy, testes ember, aki tudott
valamit angolul, elmagyarázta neki.
– Körülbelül hat éve történt, barátom, hogy egy német
fickó felajánlotta a cárnak, hogy különböző szakembereket
hozat. Száznál is többet összegyűjtött, s a Balti-tengeri
kikötőkbe hozta őket. Ha eljutott volna velük Moszkvába,
merem állítani, hogy a cár tényleg gazdag embert csinált
volna belőle.
– S miért nem jutottak el ide?
A német elvigyorodott.
– Mert megállították őket, azért. Letartóztatták őket a
hatóságok. – Nagy komolyan Wilsonra nézett. – A
legmagasabb hatalmak álltak e mögött – a lehető
legmagasabbak.
– Éspedig?
 – El tudod képzelni, barátom, hogy a Livón Lovagrend,
mely a balti kikötők legtöbbjét irányítja, siet megerősíteni
Iván hatalmát? Hiszen az csak arra vár, hogy besétálhasson,
és átvehesse a hatalmat a litván és észt földek fölött. El tudod
képzelni, hogy Litvánia és Lengyelország, vagy Németország
császára szívesen látná Oroszország megerősödését?
Körbepillantott a piactéren.
– Nézd csak meg ezeket az embereket – folytatta. –
Láthatod magad is: elmaradottak. Iparuk fejletlen,
műveltségük semmi. Esznek és isznak, kurváznak, és az
ikonjaik előtt imádkoznak. Ennyi. A hadseregük nagy, de
rosszul képzett. Amikor megpróbálnak a balti kikötőkhöz
jutni, a jól képzett svéd és német seregek percek alatt
végeznek velük. S szerintünk ez így is van jól. Kinek lenne
szüksége egy civilizált Oroszországra? Hát ez az oka annak,
hogy Iván cár ilyen örömmel fogad benneteket. Fent jöttetek,
körbe északon. Hosszú és kényelmetlen út, s fél évig be van
fagyva, de még így is megteszi neki. Meg tudja kerülni a
Baltikumot, és megkaphatja azokat a szakembereket, akikről
úgy gondolja, hogy szüksége van. Aranyat értek neki.
Lehet, hogy az angolok igen hasznosak a cárnak, viszont ő
is igen hasznos nekik.
– Tengeri utat kerestünk Kínába – mondta Chancellor
Wilsonnak –, most azonban úgy tűnik nekem, hogy
szárazföldön is eljuthatunk keletre. Lent a Volga mentén; a
tatárok földjén túl fekszik a kelet világa. A sivatagok alatt
Perzsia. S ilyen védelmet élvezve kereskedőink végül is
eljuthatnak ezekre a helyekre.
George Wilson hamarosan úgy döntött, hogy ez a különös,
hatalmas föld a lehető legjobb lehetőséget nyújtja ahhoz, hogy
megcsinálja a szerencséjét. Mindamellett nyugtalanító
helynek találta.
Nem az emberek erőszakosságáról, faragatlanságáról, sőt
kegyetlenségéről volt szó. Ezekkel egyáltalán nem törődött.
Hanem a vallásukról.
 Mindent áthatott. Úgy tűnt, mindenütt papokat és
szerzeteseket lát. Az emberek minden látható ok nélkül is
folyton keresztet vetettek; minden házban voltak ikonok,
melyek előtt az emberek leborultak.
– Olyanok, mint a pápisták, csak épp az oroszok
bálványimádása még nagyobb.
Mint honfitársainak többsége, George Wilson is
protestáns szellemben nevelkedett. Kisfiú volt, amikor VIII.
Henrik szakított a római pápával. Most Henrik fia volt
trónon, s minden jó angoltól elvárták, hogy protestáns legyen.
Ez a hit igencsak megfelelt Wilsonnak, s nem valamilyen
mély vallásos meggyőződésből kifolyólag, hiszen ilyen nem
volt neki. Inkább azért, mert valahol mélyen, titokban
minden tekintélyt megvetett, s azért is, mert valami nyers
büszkeséggel vegyes örömet érzett, ahogy a régi vallás
túlkapásait – és teológiáját – könyörtelen logikával támadó
röpiratokat olvasta.
– Bolondok ezek az oroszok – zárta le végül magában az
ügyet. Mivel azonban a legtöbb emberről amúgy is ezt
gondolta, ez sem számított túl sokat.
Így, amikor januárban Chancellor közölte vele, hogy
Angliába való visszatérésük után új expedíciót szervez
Moszkvába, s megkérdezte tőle, hogy vele akar-e tartani,
Wilson határozott igennel felelt.
Itt majd megcsinálja a szerencséjét. S emellett még
valamit forgatott a fejében. A szintén protestáns német
kereskedőnek nem volt fia, csak egy hajadon lánya. Kicsit
zömök volt, de csinos. Szép, gömbölyű lány – gondolta.
A férfi tudta, hogy még visszatér.

Jelenának úgy tűnt, hogy Borisz lassan egy második bőrt

növesztett a sajátja fölé.
Legalábbis ő így gondolkodott erről.
 Néha az volt az érzése, hogy e páncél belsejében, bár
meglehetősen összeszorítva, de ott él még Borisz, sértetlenül,
s ha meg tudná találni a módját, hogyan törjön át e páncélon,
ott bent még megtalálhatná őt. Máskor viszont úgy tűnt,
mintha ez az új, egyre vastagabb réteg, olyan szorosan oda
lenne ragadva a férje saját bőréhez, hogy már szinte eggyé
vált vele. Ekkor, még intim helyzetekben is, Jelena úgy
érezte, mintha egy vastag rejtekhelyébe bújó különös állatot
tartana a karjai között, akiről nem tudja, mit forgat a fejében.
Ráadásul az elkövetkező évek során nem is látta őt túl
gyakran.
Három évig a Kurbszkij és mások által vezetett orosz
seregek a Kazany körül kirobbant tatár felkeléseket verték le.
Ezután továbbmentek, át a keleti Volgán a nogajok földjére;
még az Urálon túl lakozó távoli nyugat-szibériai tatár kán is
elismerte Ivánt uralkodójának. Kétszer pedig óriási flották
vonultak le a fenséges Volgán, a sztyeppéken keresztül
Asztrahán sivatagos földjeiig, hogy aztán ezt a várost is
bevegyék.
Kazany cárja, Asztrahán cárja: milyen egzotikusnak
tűntek ezek az új címek Iván számára. Hatalmas új krónikák
íródtak, melyek a cárt és családját dicsőítették, s melyek, ha
kellett, úgy írták át a történelmet, hogy abból az orosz királyi
ház szent küldetése tisztán kitűnjön. Minden olyan adatot,
melyek akár csak sejteni engedték az orosz hercegek és tatár
uraik együttműködését, töröltek.
A metropolita ekkoriban rendelte el a Vörös tér egyik
végében annak az egymással összekapcsolódó fantasztikus
toronyseregnek a felépítését, mely az új orosz életformát volt
hivatott szimbolizálni. A többi épülettel ellentétben ez az
építmény később történelmi hírnévre tett szert – Vaszilij
Blazsennij (Szent Vazul) Székesegyház néven,
Iván következő lépésként a hatalmas krími kán
birodalmát szerette volna meghódítani, ez azonban egyelőre
még túlságosan is kemény diónak tűnt.
 Így aztán Iván cár, hogy szárazföldekkel elzárt börtönéből
kitörjön, északi irányba fordult, s a gazdag livóniai kikötőket
fenyegette, melyekre égető szüksége lett volna a Baltikumon.
Először úgy tűnt, sikerülhet neki.
Nem csoda hát, hogy Jelena keveset látta a férjét. A
katonák élete igen kemény volt. Gyakran csak kevés
ennivalójuk akadt, perzselő melegből vagy rettentő fagyokból
azonban bőven kijutott nekik. Mielőtt északra mentek volna,
Borisz visszatért Asztrahánból, s a hadjárat eredményeként
hozott magával némi zsákmányt – pár rubelt ért az egész –
ebből visszafizetett valamennyit az adósságából, ezenkívül
pedig igen megedződött.
Apósával soha nem volt szívélyes a viszonyuk, most
azonban végképp eltávolodtak egymástól. Nem személyes –
Dimitrij valójában elégedett volt veje karrierjével –, hanem
politikai okokból.
A gondok akkor kezdődtek, amikor Borisz visszatért
Asztrahánból. Az új, kemény külső alatt Jelena valamiféle
lelkesültséget érzett a férjében. Amíg a sereg a Volga mentén
leigázta a sztyeppe és a sivatag lakóit, Iván és belső
tanácsadói másféle győzelmet arattak itthon: kiharcolták a
birodalom reformját.
Mint a korszak központosító uralkodói, Iván is a
mágnások és hűbéreseik uralmát kívánta megtörni. A
szolgálatokért régebben járó kiváltságokat megnyirbálták.
Ahelyett, hogy egy bojár vagy szolgálatban lévő herceg várost
kapott volna, hogy abból éljen, a városokat ezentúl a nemesek
és a kereskedők által választott helyi emberek irányították. A
legfontosabb azonban az az új törvény volt, miszerint minden
földbirtokos – akár a szolgálataiért kapott pomescsije, akár
örökölt votcsina tulajdonosa – köteles katonai szolgálatot
biztosítani a cárnak, ha az úgy kívánja.
– Ez majd megtanítja azokat a lusta ördögöket, hogy ki az
úr a háznál – jegyezte meg Borisz mogorván az apósa előtt. –
Tudtad, hogy a tveri birtokosok fele egyáltalán senkinek sem
szolgál?
 – Akkor most mondd meg nekem – kérdezte Dimitrij
Ivanov csípősen –, pontosan mi is a különbség a te örökölt
birtokod és egy egyszerű pomescsije között? A cár ugyanis
általában megengedi, hogy a szolgálatért kapott birtokot is
tovább vigye a fiú az apa után.
Borisz elgondolkodott.
– Jogi különbség van, elméletileg; ami azonban a
gyakorlatot illeti, igazad van. Nincs különbség. Ha valaki
nem szolgál, a cár elveszi a birtokát.
– S te elégedett vagy ezzel?
– Igen. Miért is ne akarnám a cárt szolgálni? Te talán nem
akarod?
Ez gonosz kérdés volt, mivel Borisz nagyon jól tudta, hogy
felesége családjának számos birtoka van, de jelenleg egyik
sem ad szolgálatot.
Dimitrij nem szólt semmit, csak nyilvánvaló
ingerültséggel simított végig kopasz fején.
– Ha egy ember nem akarja a cárt szolgálni – folytatta
Borisz hidegen –, nekem személy szerint azt kell
feltételeznem, hogy biztosan a cár ellensége.
– Nem kéne ilyesmiket feltételezned, fiatalember! –
mennydörögte Dimitrij.
– Örömmel hallom – válaszolta Borisz szárazon.
Jelena anyjának ezek után sikerült a két férfit
elválasztani egymástól. A rombolás azonban már megtörtént.
Ez nemcsak két ember személyes vitája volt. Jelena
nagyon jól tudta, hogy a férje és az apja között szövődő rossz
érzések azt az egyre növekvő szakadékot képviselik, amely a
reformer cár mögé álló emberek, illetve az uralkodásának
egész jellegét elítélő régi uralkodó osztály kisebb-nagyobb
tagjai között húzódik.
Valójában olyan pletykák kezdtek keringeni apja házában,
melyekről soha nem szólt volna egy szót sem Borisznak, és
amelyek elgondolkodtatták Jelenát, vajon mennyi ideig tart
még a fiatal cár uralkodása.
 Így folytatódott hát életük, Borisz rövid látogatásaival, s a
köréjük szövődő bizalmatlanság levegőjével.
Ha nem lenne ilyen távoli, amikor megjön! Ha át tudná
törni a tartózkodás eme páncélzatát!
Csak egy mód volt rá – csak egyetlen dolog, amivel a férjét
boldoggá tehetné.
Bárcsak fiút szülhetne neki! Miért is tagadtatott ez meg
tőle?
Született egy fiuk, Dávid, aki egyhetes korában meghalt,
miközben Borisz az első északi hadjáraton volt. S ezek után,
bárhogy is próbálta, semmi nem történt.
Talán ha egy nagyobb győzelmet aratnának északon. Ha
Oroszország béke-szerződést írna alá, s Borisz hosszabb időre
hazatérne: talán akkor jönne egy fiú. Jelena még mindig
fiatal volt. Boldogabb időkért imádkozott.
Néhány kezdeti siker után azonban a dolgok kezdtek
rosszra fordulni északon. A balti városok védelmet kértek
Svédországtól, Litvániától, Dániától. Úgy tűnt, a konfliktus
örökké fog tartani.
S ekkor, 1560 augusztusában, Anasztázia, a cár szeretett
felesége, életének napsugara, meghalt.
S amikor ezt meghallotta, Jelena szíve gyászba borult. Női
ösztöne ugyanis azt súgta, hogy még zordabb idők
következnek.

1566
Október. Hideg, nyirkos, szeles nap Ruszka kicsiny
városában; az esőterhes felhőt olyan alacsonyan szállnak,
hogy szoknyájuk már-már az őrtorony tetejét súrolja.
Egy magányos alak közeledik lóháton lassan a kapuk felé.
Lova fekete, s a nyereg elején két kicsi embléma; egy kutyafej,
mivel a lovas éber, s egy seprű, mivel ki fogja seperni urának
ellenségeit.
 A lovas is feketébe van öltözve. Gondtalanul nézeget
jobbra-balra: ezen a vidéken ő az úr. A kolostor kapuinál egy
szerzetes, amint meglátja őt, idegesen eltűnik szem elől. Még
az apát is kényelmetlenül érzi magát a jelenlétében. A
városban, s a közeli Iszapos Vidéken rettegve félik.
Már több mint egy éve, hogy letette az esküjét. Biblikus
hangvételű fogadalmat tett: megesküdött arra, hogy urát
jobban szereti anyjánál és apjánál, fiánál és lányánál. S arra
is megesküdött, hogy azonnal jelentést tesz bárkiről, akit
urával, a cárral szembeni hűtlenséggel gyanúsít.
A fekete alak erős és rettegett. Igaz, hogy miként azt
felesége tudja, nem boldog. De ez neki soha nem jutott az
eszébe.
S most éppen felesége az, akit ez a zord alak látogatni jön;
ez ugyanis az ő otthona. A neve Borisz Bobrov.

Iván ugyanis végül lecsapott az ellenfeleire. A csapás

hatalmas erejű volt, és teljesen váratlanul érte őket.
1564 decemberében egyetlen szó magyarázat nélkül
hatalmas poggyásszal elhagyta Moszkva városát, s egy
megerősített vadászkastélyban, Alekszandrovszkaja
Szlobodában bukkant fel, nyolcvan kilométerre a fővárostól.
Senki nem tudta, hogy vajon mit jelen ez a kivonulás.
Aztán januárban megjött a hír: lemondott.
Talán csak cselfogás volt?
– Véleményem szerint – mondta Jelenának az apja –, a
cár nincs egészen magánál, mióta Anasztázia meghalt.
Kitalálta, hogy a bojárok mérgezték meg a feleségét, s bosszút
akar állni rajtuk. Mindenesetre – tette hozzá komoran –,
valami ravaszság van ebben a dologban.
Tényleg az volt. A bojároknak, akik féltek a néptől, vissza
kellett őt hívniuk. S amikor visszajött, azt már a maga
feltételeivel tette – és ezek megdöbbentőek voltak.
Talán egyetlen uralkodó, sehol a világon nem tett
ilyesmit. Miután ugyanis a bojárok és az egyház
ünnepélyesen megesküdtek, hogy szabadon uralkodhat a
kedve szerint, és bárkit megbüntethet, akit akar, Iván két
részre osztotta a birodalmát. A nagyobbik rész fölött hagyta,
hogy olyan bojárok uralkodjanak a nevében, akikben
megbízott. A kisebbik részt azonban hatalmas magánbirtokká
változtatta, mely az ő személyes felügyelete alá tartozott, s
melyet a saját, gondosan megválogatott szolgáival népesített
be.
Ezt a személyes hűbérbirtokot sötét iróniával
opricsnyinának nevezte – ami aztje-lenti, hogy az özvegy
része; az a föld, melyet az özvegy kap férje halála után, hogy
abból tartsa fenn magát. A szolgálatában lévőket pedig
opricsnyikokmk hívta; zárt rendel képeztek, mint a német
lovagok régi Livón vagy Teuton rendje, és fekete ruhát
hordtak.
Állam volt az államon belül, igazi rendőrállam. Az
opricsnyikokat csak saját bíróságuk ítélhette el – valójában a
törvény felett álltak. Ehhez a földhöz tartozott Moszkva egy
része; Szuzdal, illetve az Oka fölötti és a Moszkvától
délnyugatra fekvő' földek egy része. Az opricsnyina
legnagyobb része azonban fent, északon feküdt, a nagy erdős
térségeken, melyek a Volga kanyarulatától azokig a távoli
kikötőkig nyúltak, ahol az angol kereskedők partra szálltak.
Távol a régi hercegi városoktól, jégbe ágyazott kolostorok,
prémek, hatalmas sómezők és gazdag északi kereskedők
földje volt ez. A hatalmas Sztroganov család, akik
parasztokból lett kereskedő hercegek voltak, rögtön kérelmet
nyújtottak be a cárhoz, hogy hadd tartozzanak az ő államon
belüli államához.
Ott csak azok élhettek, akik hűek voltak Ivánhoz. A cár
inkvizítorai minden birtokon törvényszéket állítottak fel. Ha
a földesúr hűséges volt, maradhatott; ha azonban bármiféle
kapcsolatot tartott fenn a mágnásokkal vagy a sok hercegi
család egyikével, majdnem biztosan röpült, s ha szerencsés
volt, kapott egy szerényebb birtokot valahol az opricsnyinán
kívül.
 Így aztán az opricsnyikok saját használatra megkaphatták
az üres birtokokat, természetesen pomescsijeként.
Ruszka városa is az opricsnyikokhoz tartozott; így történt,
hogy inkvizítorok jöttek az Iszapos Vidék fiatal földesurához
látogatóba.
S pontosan ez volt az, amit Borisz is szeretett volna.
– Én a cárt szolgálom – mondta nekik –, minden
háborújában. Hadd legyek, kérlek bennetek, én is opricsnyik.
Mit is kívánhatnék ennél többet? – S amint látta, hogy erről
feljegyzést készítenek, hozzátette: – A cár maga is emlékezhet
rám. Hadd tudassam vele, hogy egyszer egy hajnalon beszélt
velem, mialatt hazafelé tartottunk Kazanyból.
Ezen az inkvizítor sötéten elmosolyodott.
– Ha ez így van, Borisz Davidov, a cár emlékezni fog rád.
A cár mindenre emlékszik.
Elkezdték alaposabban szemügyre venni. A családjával
semmi hiba. Bár régi nemesek, nem büszkélkedhet fontos
kapcsolatokkal, melyek gyanút kelthetnének. Csak egy baj
van.
– Mi a helyzet a feleséged családjával? – kérdezték most
tőle. – Az apósodnak olyan körökben vannak barátai, akiknek
hűségéről nem vagyunk meggyőződve. Mit tudsz mondani róla
nekünk?
És most Borisz komolyan elgondolkodott. Nem kellett
azonban sokáig gondolkodnia.
– Mit… – kérdezte halkan –, mit akartok tudni?
Egy héttel később Boriszt Moszkvába hívatták, s egy rövid
kihallgatás után közölték vele, hogy hűbéri szolgálatok
fejében megtarthatja a birtokát, s hogy felvették az
opricsnyikok közé.
– A cár emlékezett rád – mondták neki.
S ezután Jelena hamarosan hírt kapott róla, hogy apja
nagyon aggódik. Nem tudta, miért.

A szél már elcsitult, s a délután a végéhez közeledett,

amikor Borisznak felszolgálták az ebédjét.
 Ahogy leült, az öreg szolgáló egy tányér rozskenyeret és
egy kis korsó vodkát tett elé. Mereven maga elé nézve Borisz
állhatatosan lehajtott három kis pohárral. Fejét hátravetve
mindegyik poharat egy hajtásra itta ki. Jelena nem szólt
semmit. Ez számára meglehetősen közönséges szokásnak
tűnt, melyet férje, semmi kétség, a többi opricsnyikiől vett át.
Jóformán teljesen csöndben evett. Jelena a súlyos asztal
másik végénél ült, s a zöldségekből szemezgetett. Úgy tűnt,
egyiküknek sem volt elég bátorsága ahhoz, hogy a
beszélgetést elkezdje.
Ez nem volt meglepő. Az az ügy ugyanis, amelyet meg
kellett beszélniük, ha a Moszkvából érkező pletykák igazak,
elég borzalmas ahhoz, hogy nehéz legyen beszélni róla.
Továbbra is csend volt. Alkalmanként Borisz kissé
tartózkodóan engedte, hogy szeme megpihenjen Jelenán,
mintha valami absztrakt számításokon rágódna, melyekhez
feleségének vagy így, vagy úgy közük lehet. Egyszer csak
odafordult hozzá, és halkan Lev, a kereskedő egészsége felől
érdeklődött. Mikor hallotta, hogy jól van, bólintott, de nem
szólt semmit. Most Lev volt a helyi adók összegyűjtésével
megbízva, s így Borisszái együtt az opricsnyina szolgálatában
állt. Minden hivatalos ügyben közösen jártak el.
– És a lányunk? – kérdezte Jelena a férjétől egy idő után.
A lányt az év elején egy fiatal nemeshez adták férjhez; a
férj nem az opricsnyinán belül lakott, de szerényen módos
volt, Borisz pedig elégedett volt a család hűségével is. Jelena
gyanította, hogy férje örült annak, hogy lányát – aki még csak
tizenkét éves volt – a házán kívül tudhatta, a férj szüleinél.
Bár mindig kedves volt a lányához, Jelena tudta, hogy soha
nem fogadta el igazán a létezését, ahelyett a fiú helyett,
akinek születnie kellett volna.
– Jól van – válaszolta röviden. – Beszéltem az apósával. –
Ez nem volt túl sok; de Jelena nem faggatta tovább. Borisz
időről időre ránézett.
 Jelena mostanában ritkán járt Moszkvában. Bár a
családja ott élt, ő nem nagyon akart menni, és Borisz sem
biztatta.
Amióta az opricsnyina elkezdődött, a főváros hangulata
feszült, gyakran ijesztő lett. Már egészen a kezdetektől fogva
eltűnésekről, s kivégzési parancsokról lehetett hallani. A régi
hercegi városokban nagy vagyonelkobzásokról suttogtak,
magas rangú hercegek és mágnások vesztették el minden
földjüket, s lettek kis, Kazany melletti, határvidéki farmokra
száműzve.
– Undorító ez az egész – mondta az apja Jelenának az
egyik ritka alkalomkor, amikor az a fővárosban járt. – A
kivégzett emberek fele egyáltalán nem is csinált semmit.
Jelena hallott olyan esetről is, hogy egy bátor fickó, akit
Gorbacsovnak hívtak, apja után következve a kivégzőhelyen,
felvette apja fejét a földről, és odaszólt a bámészkodó
embereknek:
– Istennek hála, mindketten ártatlanul halunk meg.
– S tudod, mi a legrémisztőbb? – folytatta az apja. – Az
emberek azt gondolják, hogy csak azért szabadul meg ezektől
az emberektől, hogy udvaroncainak, ezeknek az átkozott
opricsnyikoknak helyet csináljon! Bocsáss meg, tudom, hogy a
te Boriszod is közülük való. De nézd meg, hogy Iván valójában
nem ezt csinálja. A legtöbb ilyen elkobzás nem is az
opricsnyina földeken zajlik. Az opricsnyina tele van a
követőivel. Valójában a külső ellenzéket rombolja le; akkor
aztán ránk szabadítja majd ezeket a feketeingeseket. Ez olyan
összeesküvés, amely mindnyájunk elpusztítására tör.
Jelena maga is rémisztőnek látta az opricsnyikokat.
Voltak közöttük nemesek és kisnemesek is, sokuk azonban
alig volt több a parasztoknál.
– Némelyikük ráadásul külföldi, közönséges kereskedő –
mondta az anyja undorral. – Nincsenek se kapcsolataik, se
semmijük.
 Fekete egyenruhájukkal és köpenyükkel Jelenának
voltaképpen úgy tűnt, mintha egy különös, gonosz
szerzetesrend tagjai lennének.
Volt még valami, amit az apja mondott neki.
– Tudod, hogy mi a cár legújabb parancsa? Hogy ha bárki
külföldi kérdezi, hogy mi történik, tagadjuk le, hogy az
opricsnyina létezik. El tudod ezt képzelni? Egy mágnás
házában voltam a minap, aki éppen egy litván követet
fogadott. „Mi a helyzet ezzel az opricsnyinával?, kérdezi
vendéglátónkat. „Még csak nem is hallottam róla”, mondja ő.
„De a cár egy városon kívüli erődben húzza meg magát”,
ellenkezik a fickó. „És kik ezek a fekete ingesek?” „Ó,
válaszolja a mágnás, az csak a nyári rezidenciája, ezek a
fickók pedig a szolgái, egyfajta új hadtest.” Harmincán
voltunk abban a teremben, s egyikünk sem tudta, hogy
milyen arcot vágjon. De természetesen meg se nyikkantunk.
Ezen a tavaszon egy-két száműzött halálbüntetését
felfüggesztették. Két metropolita azonban lemondott, vagy
inkább lemondatták őket, mivel nem tudták elfogadni ezt az
új terrorállamot.
S most itt vannak ezek a legfrissebb, nyugtalanító hírek.
Ahogy Jelenára nézett, Borisz megpróbálta kielemezni,
hogy mit lát. Még mindig ugyanaz a lány volt, akit elvett;
csendes, kicsit ideges, aki jót akar, aki még mindig menedéket
tud lelni a családi és női kapcsolatok azon hálójában,
amelyből ő maga kizárva érezte magát. Most azonban még
valami mást is látott: a szenvedéstől egyfajta csendes
méltóságra tett szert. Olyan magabiztosságra, amely néha
csodálatba ejtette, néha viszont feldühítette. Vajon felesége
méltósága nem elmarasztalás-e számára; vagy ami még
rosszabb, csak nem a megvetés jele?
Csak amikor Borisz befejezte az evést, s amikor a kérdés
további halogatása már abszurd lett volna, kérdezte meg
Jelena, igen halkan:
– Szóval mi is történt valójában Moszkvában?
 Mi is? Iván saját ötlete volt, hogy a nép nagy közgyűlését
– a Zemszkij Szobor – összehívja. Borisz és mindenki más is
úgy vélte, ez jó ötlet. Nem mintha bármilyen igazi értelemben
vett jelentősége lett volna. Csak éppen összehívtak közel
négyszáz kisnemest, egyházi személyt és néhány kereskedőt.
De még így is, az a tény, hogy egy ilyen testület egyáltalán
létezhetett, nagy engedmény volt a népnek.
Az északi háború ugyanis nem volt sikeres.
Oroszországnak szüksége volt azokra a balti városokra, a
lengyelek viszont ellenálltak, s a cárnak pénzre volt szüksége.
A Zemszkij Szobor ötletét az adta, hogy megnyerjék a
támogatását a háborúhoz és a szükségessé vált új, kemény
adókhoz, illetve hogy megmutassák az ellenségnek, az egész
ország felsorakozik az ügy mögé. A nagygyűlés júliusban
találkozott. A cár összes javaslatát elfogadták.
Csak egy probléma volt. Az új metropolita által is
támogatott engedetlen gyűléstagok petíciót nyújtottak be
Ivánhoz, hogy szüntesse meg az opricsnyinát. A cár tajtékzott.
S akkor…
Jelena gondterhelten nézte a férjét. Úgy tűnt, az
tétovázik. Vajon bűnösnek érzi magát? Vagy kényelmetlenül
saját védőburkában?
– Árulók voltak. A cár úgy bánt velük, mint az árulókkal –
mondta gorombán. – És még sok áruló, sok Kurbszkij van,
akiket ki kell irtani.
Ó, igen – gondolta Kurbszkij. Mindazon dolgok közül,
melyek Iván agyát a mostani, sötét útra állították, talán –
Anasztázia halálán kívül – semmi nem volt olyan fontos, mint
Kurbszkij herceg dezertálása. 1564-ben ugyanis ez a
tábornok, akit annak idején Borisz is követett Kazanyba,
hirtelen átállt a litvánokhoz.
Nem mintha katonai értelemben Kurbszkij annyira fontos
lett volna: nem volt az. De Iván barátja volt gyermekkoruk
óta. Olyan átállás volt ez, amely Iván szívébe talált.
A történészek azóta megfelelések hosszú sorát fedezték fel
Iván cár és a száműzött herceg között. Számos életrajzának ez
a központi eleme. A legújabb kutatások azonban feltárták,
hogy mint a korai orosz irodalom másik nagy klasszikusa, az
Igor-ének, ez is későbbi hamisítás eredménye lehet; hamisítás
vagy nem, az azonban mégis jelentősnek tűnik, hogy Iván
terrorja e kisebb herceg távozása utáni hónapokban
kezdődött.
– Igaz az, hogy a cár az egész gyűlést lecsukatta? –
kérdezte Jelena halkan.
– Csak hat napra.
– Hányat végeztek ki?
– Csak hármat.
– Nyilvánosan?
– Természetesen.
– S aztán ott az emberek előtt az összes többi nyelvét
kivágatta?
– Nem. Ötvenet közülük megveretett, ennyi az egész. Ez
teljesen helyénvaló volt.
– Kivágatta a nyelvüket?
– Nem. Csak néhánynak – megállt, s az arca még mindig
nem árult el semmit sem. – Összeesküvés volt, tudod.
Árulásra esküdtek össze.
– Bebizonyították róluk?
– Összeesküvés volt. Ez minden. – Felállt az asztaltól. –
Nem lesz több közgyűlés, azt megmondhatom neked – tette
hozzá rövid, kelletlen nevetéssel.
Jelena nem kérdezett többet. Nem kérdezte, hogy ő részt
vett-e benne. Nem akarta tudni. Mit mondhatott volna? Mit
tehetett volna? Lassan, kissé tétovázva, odament hozzá és
átkarolta abban a reményben, hogy szeretete talán gyógyír
lesz bűneire. A férfi azonban tudta, hogy szeretetében
megbocsátás is van, s így, mivel annak képtelen volt megadni
magát, némán elfordult. Csak válla alig észrevehető
összehúzásából vette észre a felesége, hogy tőle védi magát.
Bárcsak segíteni tudna neki. és segíteni tudna magának
ebben az egyre sötétedő éjszakában. Valójában Jelena
titokban elhatározta belül a szívében, hogy még saját magát
is feláldozza, hogy megmentse azt, amit ő férje – hogyan is
láthatta volna másképp? – elveszett lelkének látott. Egy lélek
megmentéséhez azonban talán több ügyességre van szükség,
mint amennyi neki volt.
Azon az éjszakán, ahogy együtt feküdtek, Jelena
megpróbálta odaadni magát. Borisz azonban, mint egy állat,
aki megérezte a vér ízét, semmilyen más eledelt nem akart. Ő
pedig, az asszony hogyan adhatná át magát az egyszerű, vad
szenvedélynek, egy macska éjszakai testgyakorlatának, ahogy
ő látta, mikor pontosan ez az állat volt az a férjében, amitől
félt? A férfi pedig, menekvést és olyan társat keresve, aki
erejét az övéhez mérné, hogyan találhatna menedéket abban
a szeretetben, amely imádsággal együtt jön?
Felszínesen aludt. Felesége, miután odaadta magát,
ösztönösen érezte, hogy ez nem volt elég, de úgy tett, mintha
aludna.
A férfi mocorgott. Hajnalban Jelena látta, amint az
ablakot fedő pergamenen keresztül a hajnal szürke fényeit
bámulja.
A férfi megfordult, s látva, hogy felesége ébren van,.illetve
tudva, hogy már régen ébren van, megjegyezte:
– Holnap visszamegyek Moszkvába.
Könyörögjön neki, hogy maradjon? Nem tudott. Emellett a
kudarc, a kimerültség érzése kezdett úrrá lenni rajta.
– István, a pap felesége beteg – jegyezte meg komoran. –
Elfelejtettem mondani neked.

Ahányszor csak Mihail, a paraszt a családjára gondolt, mindig

tudta, hogy a terve helyes. A legidősebb fia már házas volt, s a
falu másik végében lakott: miatta nem aggódott.
Aztán volt még egy fia és egy lánya, mindketten tíz éven
aluliak.
És akkor ott volt még Karp: hát ez volt a probléma.
– Már betöltötte a húszat, és még mindig nem házas –
szokta gondterhelten mondani. – Mit csináljak vele?
 – S ami még fontosabb, mit fognak a környékbeli férjek
csinálni vele? – jegyezte meg az öreg szolga.
Tagadhatatlan, hogy nagyon vonzó volt az asszonyok
szemében. Vékony, sötét hajú, atlétatermetű férfi, akit
nemcsak azért szerettek, mert olyan kecsesen és könnyedén
mozgott, hogy ha egy igavonó lóra ült, az máris harci ménnek
nézett ki; nem is csak bátor, már-már koromfekete szeme
miatt, amely minden tömegben csinos arc után kutatott. Volt
benne valami, valami szabad és vad féktelenség, amely nem
fért be a falu korlátai közé. Sok asszony érzett csiklandó
izgalmat, mikor megpillantotta őt, és már néhány ruszkai
lány is hagyta magát elcsábítani. Sok férjes asszony pedig
titokban erre készült. A fiú először a hódítást élvezte, majd a
kutatást – melyet ügyesen és tapasztaltan végzett –, hogy
mivel szerezhet örömöt.
Egyébként, bármilyen aggodalmaskodó is volt, Mihail nem
bánta, hogy Karp a háznál van, hiszen mégiscsak segítséget
jelentett. A nehéz körülmények, illetve a Borisznak végzett
többletmunka ellenére a paraszt és fia tisztes haszonra tettek
szert a gabonatermesztésből.
Ezenkívül volt még egy meglehetősen váratlan
jövedelemforrásuk is, melyre véletlenül bukkantak rá.
Három évvel ezelőtt Mihail a közeli erdőben talált egy
medvebocsot, akinek az anyját vadászok ölték meg. Látva a
mindössze néhány hetes kis teremtményt, nem volt szíve
otthagyni vagy megölni, így a falu nagy meglepetésére
hazavitte. A felesége dühöngött.
– Azt gondolod, én etetem majd? – üvöltötte.
Karp azonban – apja meglepetésére – örült. Rendkívüli
módon szót értett az állatokkal; s a medvét tizennyolc
hónapos korára megtanította egy kicsit táncolni, valamint sok
más trükkre is. Örömmel szedte le a láncokat a medvéről,
hogy még szabadabban mozoghasson.
A medve mutatványaival gyakran kereshettek néhány
garast Ruszka piacán. Kétszer is felmentek már a folyón,
egészen Vlagyimirig, és jó pár dengivá gazdagabban tértek
vissza.
– Meggazdagodni nem fogunk belőle – szegezte le Karp –,
de a tartását csinos kis kamattal fizeti vissza.
Ilyen és ehhez hasonló forrásokból gyűjtögette Mihail a
pénzét – teljes titokban, nehogy irigységet vagy gyanút
ébresszen. Célja igen egyszerű volt.
– Elég pénzt keresek ahhoz, hogy kiváltsam magam
Borisz úrnál. Hagyok itt még egy kis pénzt, így Ivanko egy-
két év múlva utánam jöhet, ha akar – mondta a családjának.
Ruszkában ugyanis egyre rosszabbra fordultak a dolgok.
Unokatestvére, Lev, aki a környékbeli adókat szedte be, sem
tudott mást tanácsolni.
– A cár meg szeretné adóztatni a moszkvai fejedelemség
többi részét, az opricsnyina földek pedig adómentesek
lennének – mondta a kereskedő. – Az a helyzet azonban, hogy
rettentő nagy szüksége van a pénzre. Nehéz lesz.
Kétségkívül Borisz is tovább facsarja majd őket. Eljött az
idő a távozásra.
– És hová megyünk? – kérdezte Karp.
Erre könnyű volt válaszolni.
– Keletre – mondta az apja az új földekre, ahol az emberek
szabadok.
A távoli észak erdőségeinek telepesei még mindig kívül
estek a hatalom látókörén, ezért kevesebb megszorítás
közepette éltek.
– Ahogy gondolod – felelte udvariasan Karp.

1567 tavaszán halt meg István felesége.

Az ortodox egyházi törvények szerint másodszor már nem
házasodhatott, hanem egy szerzetesrendhez kellett
csatlakoznia.
Így is tett, megvált kis ruszkai házától, és átköltözött a
folyó másik partjára, a Péter-Pál kolostornegyedbe. Továbbra
is misézett azonban abban a kis ruszkai kőtemplomban, ahol
őt igen-igen tisztelték. Ami az egyházi birtokokról vallott
nézeteit illeti, István, bármit is gondolt erről, nem volt sem
olyan bolond, sem olyan udvariatlan, hogy ezt a kolostorban
szóvá tegye, ennek ellenére Dániel pár hétig nyitva tartotta a
fülét, hogy unokatestvére mond-e bármi kifogásolhatót.
Jelena elvesztette a barátnőjét, akivel olyan gyakran
osztotta meg a délutánjait, és sajnálta a papot, azaz most már
szerzetest.
Szeptemberre egyértelművé vált, hogy küszöbön áll az új
baltikumi hadjárat, melyet Borisz már nagyon várt.
A nyár folyamán számos alkalommal ellátogatott
Ruszkába, sőt még Jelenával is voltak nyugodtabb, boldogabb
időszakaik. Talán még fiuk is születhet.
Meglátogatta a cárt is Alekszandrovszkaja Szlobodában.
Különös hely volt, körülbelül hetven kilométerre
Moszkvától, az ősi Rosztovba vezető út mentén keletre; nem
messze a Szent Szergej kolostortól. A cár főhadiszállását
valójában szinte ugyanúgy vezették, akár a kolostort magát.
A szigorúan őrzött erődítményben töltött első éjszakáját
egy kunyhóban töltötte két másik opricsnyik társaságában
egy kemény lócán.
– Korán kell kelnünk – mondta neki az egyik savanyú
mosollyal.
Mégis váratlanul érte, mikor még jóval hajnalhasadás
előtt fülrepesztő harangozással ébresztették.
– Imára – motyogták szobatársai, majd sürgetőbben tették
hozzá –, jobb lesz, ha sietsz.
A nagy udvar sötétségében csak két társát látta, valamint
egy távoli fényes négyszöget, melyet egy templom nyitott
ajtajának gondolt. Ahogy áthaladtak az udvaron valahonnan
a magasból rideg, kongó hang csatlakozott a harangzúgáshoz.
– Imára, kutyák – üvöltötte. – Imára, bűnös gyermekeim.
– Miféle bolond szerzetes az ott? – suttogta.
Alig ejtette ki a szavakat, egy tenyér tapadt a szájára, s
egyik társa a fülébe lehelte:
 – Fogd be a szád, ostoba. Nem látod, az ott maga a cár!
– Imádkozzatok a lelketekért – kiáltott a hang. Borisznak
pedig, aki maga is volt kivégzőosztag tagja, s az árulókat egy
másodpernyi gondolkodás nélkül kaszabolta 1c, most
végigfutott a hátán a hideg, olyannyira baljós volt a
láthatatlan alak sötétből felzendülő hangja.
Hajnali három óra volt; a hajnali zsolozsma napfelkeltéig
tartott. Borisz észrevette, hogy a cár is köztük van, talán őt
nézi – de nem mert megfordulni, hogy megbizonyosodjon róla.
Kis idő múltán azonban suhogó hangot hallott, s a magas,
sötét alak halkan elhaladt előtte. Se jobbra, se balra nem
nézett, csak odasétált az imádkozó férfiak fejéhez, s ott állt
némán, időnként végigsimított hosszú, fekete szálakkal
csíkozott vöröses szakállán.
Ezután, egy adott pillanatban földre borult, s homlokát
erősen a földhöz verte.
A Volga menti hajnal óta Borisz még soha nem volt ilyen
közel a cárhoz. Félelemmel vegyes tisztelet töltötte el.
Ez azonban semmi sem volt ahhoz az érzéshez képest,
melyet akkor érzett, amikor később, mise és reggeli után a cár
a színe elé hívatta őt, egyedül.
Iván egyszerű, fekete kaftánt viselt, melyet azonban
néhány aranyhímzés és prémszegély díszített. Ugyanolyan
magas, szikár, karvalyarcú férfi volt, mint a Kazany-kör
nyéki napokban, de sokkal öregebbnek nézett ki. Nemcsak
azért, mert a haja megritkult, így arcának felső része csontos,
majdhogynem halálfejszerű lett. Volt valami a szájával,
Borisznak legalábbis úgy tűnt, hogy még a hosszú, lecsüngő
bajusz sem takarja el, milyen különös formát vett fel: a lefelé
fordított fogyó hold sarlóját, valamilyen furcsán állati vonást.
Félig orosz herceg, félig tatár kán és… még valami más:
Borisz nem tudta pontosan, hogy micsoda.
Mégis, pár pillanat múlva olyan érzése támadt, mintha
ismét a fiatal cárral lenne; Borisz ugyanazt a mélabús
vonzerőt, azt a belső szenvedélyt érezte, amely egy másik,
misztikus világhoz tartozott. Mikor – szomorúan – Boriszra
mosolygott, mintha még kedvesség is megcsillant volna sötét
szemében.
– Hát, Borisz Davidov, sok éve már, hogy te és én
találkoztunk a Volga partján.
– Igen, Goszudar.
– És emlékszel-e, mit mondtunk egymásnak akkor?
– Minden szóra, uram. – Még most is hallotta a halk,
gyászos, borzongató hangot és a víz halk csobogását.
– Én is – vallotta be a cár. Aztán szünetet tartott.
Borisz remegést érzett, a torkából a mellébe ömlő
érzelemhullám szinte megfojtotta. Iván cár emlékszik a
szavaira. Ő és a legmagasabb uralkodó ismét osztoznak á
hatalmas Oroszország vallási küldetésében.
– És mondd csak, Borisz Davidov – folytatta halkan a cár
–, még mindig hiszel abban, amit akkor mondtál a
küldetésünkről?
– Ó, igen, uram.
Igen, az elmúlt évek minden borzalma, minden árulása és
véres gyilkossága ellenére szenvedélyesen akart hinni benne.
A szent küldetés nélkül mi lenne őbelőle? Egy feketébe
öltözött üres hüvely.
Iván elgondolkodva, látszólag szomorúan nézett rá,
mintha Borisz valamelyest önmagára emlékeztetné.
– Oroszország küldetésének útja rögös – mormogta. – A
keskeny és egyenes utat tövisek borítják. Éles tövisek. Aki a
nemes úton halad, Borisz, annak szenvednie kell. Vért kell
hullatnia. Nem húzódhatunk félre. Nem igaz?
Borisz bólintott.
– Egy opricsnyik kötelességei néha könyörtelenek. –
Figyelmesen nézte Boriszt. – A feleséged nem szereti az én
opricsnyinám – mondta lágyan.
Úgy hangzott, mint valami kijelentés, mégis egyértelmű
volt – hiszen Iván figyelmesen hallgatott, hogy Borisz
lehetőséget kapott ennek megcáfolására. Sürgető vágyat
érzett, hogy megtegye, ugyanakkor valami azt súgta neki
belül, hogy inkább ne szóljon semmit.
 Iván csendben várakozott. Elképzelhető, hogy barátságos
beszélgetés helyett ez a találkozás arra szolgált, hogy a cár
személyesen mondhassa el a vádakat: ez lesz a vége? Borisz
várakozott.
Iván enyhén biccentett.
– Jó. Soha ne hazudj nekem, Borisz Davidov – mondta
halkan. Megfordult, odasétált a sarokban álló egyik ikonhoz, s
anélkül, hogy visszafordult volna, mély, búskomor hangon
folytatta: – Igaza van. Gondolod, Borisz Davidov, hogy a cár
nem tudja, miféle szolgái vannak? Néhányan közülük kutyák.
– Most megfordult. – De a kutyák megfogják és megölik a
farkast. Itt pedig sok farkast kell kiirtani.
Borisz újra bólintott. Megértette.
– A cár szolgáinak nem az a dolguk, hogy gondolkodjanak,
Borisz Davidov – emlékeztette halkan a cár. – Nem az a
dolguk, hogy azt mondják: „Ezt szeretném”, vagy „Ezt nem
szeretném”. Az a dolguk, hogy engedelmeskedjenek. Ne
felejtsd el, hogy a cár Isten kegyelméből uralkodik felettetek,
nem a változó emberi akarat szerint.
Mivel Iván nem beszélt tovább, úgy tűnt, a kihallgatás
véget ért. A cár szeme visszatévedt az ikonra. Borisz rájött,
hogy mennie kéne.
Mielőtt elment volna, még kérni akart egy dolgot.
– Itt maradhatok, Goszudar – kérdezte –, a következő
hadjáratig?
Itt maradni a cárral ilyen időben, mindennél jobban
vágyott erre.
Iván még egyszer visszanézett rá. A kihallgatás már véget
ért, s szeme kezdett kifejezéstelenné válni, mintha saját
világába lépett volna be. Milyen gyorsan képes ez a nagy
ember leereszteni a függönyt, mely elválasztja a világ többi
részétől, gondolta Borisz. Olyasmi volt ez, melyet más
embertől bizalmatlanságnak vagy otrombaságnak vett volna:
mintha azt szeretné, hogy bizonyos dolgokat Borisz ne lásson
meg.
 – Nem – mondta halkan –, ez a mai egy nyugodt nap… de
ez a hely nem neked való.
Borisz kicsit szomorúan távozott.
Aznap délután a cár kilovagolt. Este még többen
imádkoztak. Másnap, pirkadat előtt, ugyanúgy templomba
hívták őket. Kora délelőtt foglyokat hoztak az erődből, s
gyorsan elvezették őket a bekerített udvar túlsó végén álló
masszív épületbe. Nem sokkal ezután Borisz elutazott.
Moszkvai útján visszafelé csodálatos lelki emelkedettséget
érzett, mintha egész léte és az ügy iránti elkötelezettsége
megújult volna.

Moszkvában, egy napfényes szeptemberi napon akadt össze

Borisz az angollal.
A Kreml fala mellett találkoztak.
Vékony fickó volt keskeny vágású szemekkel, Borisz akkor
pillantotta meg, amikor épp a folyó túlpartját kémlelte
kíváncsian.
George Wilson szemét egy újonnan épült moszkvai épület
látványa vonzotta magához: az Opricsnyina Palota, melyet a
cár minél nagyobb biztonságát szem előtt tartva terveztek.
A Kremllel szemben – mindössze egy puskalövésnyire –
feküdt a rettegett, vörös téglából és kőből épült hat méter
vastag fallal körülvett erőd. Kapuját acélborítás védte, felette
oroszlánszobor emelte mancsát dühösen a külső világra. A
lőrésekkel csipkézett oromzaton időnként feltűnt a palotát
őrző több száz íjász egyike.
Amennyire Wilson csodálkozva elmerült a látványban,
Borisz épp oly kíváncsian nézte az angolt. Már sokat hallott
ezekről az angol kereskedőkről, akik már számos északi
városban feltűntek. Problémás társaság voltak, a cár azonban
hasznosnak ítélte őket. Ez a fickó olyan sovány volt, hogy
szegény szerzetesnek nézte.
Valójában az adott pillanatban Wilson épp
törvényszegésen törte a fejét.
 Eddig tenyerén hordozta az élet. Elvette a német lányt.
Fiatal, duci teste élvezettel töltötte el; szelíd, kerek arca,
melyet – s ezt hamar felfedezte – oly könnyen borított el a
kéjvágy, megnevettette. Két gyermekük született, és kezdett
megelégedni.
Még mindig harcias protestáns volt. Köpönyege alatt
mindig magánál hordott néhány nyomtatott röpiratot, mintha
ezek talizmánként védhetnék az ikonjaikkal és füstölőikkel
vonuló ortodox egyházfiak mindent átható jelenlétével
szemben. Néha-néha megállították, általában feketeingesek,
akik afelől érdeklődtek, miféle papírok vannak nála.
Különösen az szúrta a szemüket, hogy nyomtatott szöveg van
rajtuk. Wilson tudta, hogy mikor Iván néhány éve
felállíttatott egy kisebb nyomdát, hogy a törvényeit így
terjessze, az írástudók által vezetett dühös csőcselék
összetörte. Mulattatta ezeknek az embereknek az egyszerű
barbarizmusa. Mikor a röpiratokról faggatták, ünnepélyes
arccal azt válaszolta, hogy ezek az imái, melyekkel
bűnbocsánatért esedezik gonoszsága miatt – ez a válasz
általában kielégítette a kérdezősködőket.
Már számos jövedelmező üzletbe belevágott, de egyik sem
kecsegtetett annyi haszonnal, mint az, amelyet most
fontolgatott. Sajnos, ha nagyon szigorúan nézzük, az ügy
törvénytelen volt.
A probléma azonban nem orosz, hanem angol részről
merült fel. Ugyanis mióta Chancellor 1555-ben visszatért
Oroszországba, az angol kereskedelmet a Moszkvai Társaság
szervezte, illetve szerezte meg monopóliumként. A
kereskedelem kiváló volt. Wilson a Moszkvától a messzi
északi tengerig futó kereskedelmi raktárakkal foglalkozott, s
mindössze két dologra lehetett panasza: arra, hogy Ivánnak
most sikerült kezébe kaparintania néhány balti kikötőt,
elsősorban Narvát; valamint arra, hogy pár éve egy fortélyos
olasznak – antwerpeni kereskedők megbízásából – sikerült az
angol kereskedőkről elhinteni egy mocskos pletykát
Moszkvában. Ennek eredményeképp az északi tengeren többé
nem volt olyan egyszerű az angol kereskedelem, mint
egykoron.
– És az a helyzet – magyarázta az apósának –, ha
megszegem a Társaság törvényeit, s saját szakállamra
hozatok egy hajórakomány árut Narván keresztül, akkor
hatalmas haszonra tehetek szert! – Nem ő lett volna az
egyetlen angol kereskedő, aki ezt megteszi.
Wilson nem rajongott a honfitársaiért. Mostanában az
emberek fele, akit hozzá küldtek, fiatal kalandor volt. Az
oroszok és Wilson szerint ezeket a fickókat legalább annyira
érdekelte a nők hajkurászása és az ivás, mint a kereskedelem.
Az volt a kérdés, hol találhatna olyam árut, melyet a
honfitársai még nem fedeztek fel?
Az üzletet ráadásul még egy dolog sürgette. Wilson
aggódott a jövő miatt. Az északi háború biztos, hogy
folytatódik. Mikor a Moszkvai Társaság vezető képviselője
legutóbb visszatért Angliába, a cár azzal a sürgős kéréssel
indította el, hogy hozzon magával képzett szakértőket és
hadifelszerelést a lengyelekkel vívandó északi háborúhoz.
Nemrégiben érkeztek ineg. Ha még át akar küldeni egy
hajórakományt a Baltikumon keresztül, akkor jó lesz
igyekezni, mielőtt elkezdődne a csetepaté.
Volt azonban még egy hír, egy suttogva terjedő pletyka,
mely az utóbbi napokban áramütésként futott végig az angol
közösségen; ezért nézegette most olyan alaposan a cár
masszív erődítményét.
Iván ugyanis egy titkos üzenetet adott át a távozó
szövetségi titkárnak, melyet az rögtön megosztott a szoros
kötelékben élő angol közösséggel. Iván menedéket kért
Erzsébettől, Anglia királynőjétől arra az esetre, ha egyszer el
kívánna menekülni Oroszországból.
– Ilyen veszélyben lenne? Vajon vannak olyan dolgok,
amelyekről nem tudunk? – kérdezgették egymástól a
kereskedők.
Bármi is volt Iván indítéka, ez a kérés mély nyomot
hagyott bennük. Wilson épp azt fontolgatta, mitévő legyen.
 S most itt van egy feketeinges, aki egyenesen mellette áll.
Wilson már elég jól megtanult oroszul: ez elengedhetetlen egy
olyan országban, ahol senki nem beszél idegen nyelveket.
Angol kereskedőként nem különösebben tartott az
opricsnyikoktól. Elhatározta hát, hogy megszólítja a feketébe
öltözött félelmetes figurát, hátha valamit megtud.
Borisz meglepődött, hogy a kereskedő megszólította, de
elég udvariasan válaszolt. Valójában hízelgett neki, hogy a
külföldi tud oroszul, ezért egy ideig elbeszélgetett vele. Wilson
óvatos volt. Még csak utalást sem tett a feketeingesnek arról,
amit tud, óvatos kérdéseivel mégis rájött, hogy Borisz, aki
nem régen járt a Moszkva melletti főhadiszálláson, semmiféle
közelgő veszély jelét nem látta ott. Borisz a maga részéről
szintén fontos felfedezést tett. Ennek az angolnak egy
rakomány prémre lenne szüksége, amit titokban akar
beszerezni. Borisznak nem volt sok prémje, azonban biztos
volt benne, hogy tud még szerezni. Micsoda váratlan
szerencse!
– Gyere el Ruszkába – mondta. – Még egy angol kereskedő
sem járt ott.

Az ősz, majd az azt követő tavasz elfoglalt időszaknak

bizonyult Dániel, a szerzetes számára. Ugyanakkor
nyugtalanító is volt.
A dolog lényege, hogy kezdte elveszíteni az apát kegyeit.
A saját hibájából. Nagy igyekezetében, hogy pénzt
szerezzen a kolostornak, túl keményen bánt a ruszkai
kereskedőkkel. Semmi sem kerülte el a figyelmét; s ennek
következtében a kereskedők még elszántabban próbálták
becsapni. Ennek az lett az eredménye, hogy a szerzetes és a
kereskedők igen rossz viszonyba kerültek egymással, s a
kolostor tőkéje nagyon szerény mértékben gyarapodott.
Bár időről időre panaszos bejelentések érkeztek a
kolostorba, az apát, aki idős ember volt, alig tett többet, mint
hogy kelletlenül elmarasztalta Dánielt. Amikor pedig
válaszképp Dániel azt mondta neki, hogy a városiak mind
gazemberek, az öregember örömmel elhitte neki.
S a dolgok akár az örökkévalóságig így folytatódtak volna,
ha István felesége meg nem hal, s István nem kényszerül
belépni a kolostorba.
Kis idő múltán ugyanis a kereskedők jelezték, hogy a
dolgok jobban mennének, ha az ő szeretetüket is élvező
Istvánt bíznák meg a ruszkai ügyek intézésével.
Az apát húzódozott a döntéstől. Az igazság az volt, hogy
kicsit félt az elszánt szerzetestől.
– Tudod, nagyon hatékony tud lenni – panaszkodott az
egyik, bizalmát élvező1 öreg szerzetesnek. – Ha elveszem tőle
Ruszkát – sóhajtotta –, ki tudja, mit fog tenni. Még az is
lehet, hogy valami bajt kever.
Ennek ellenére apró, de meglehetősen átlátszó célzásokat
kezdett tenni.
– Nagyon jó munkát végeztél Ruszkában, Dániel. Egy nap
új kihívást kell találnunk számodra. – Vagy: – Nem vagy
néha fáradt, Dániel testvér?
Egy-két ilyen jellegű beszélgetés már elég volt ahhoz, hogy
felkeltse Dániel irigységét és cselekvési lázát, amely miatt az
apát egyrészt még jobban félt támadni őt, másrészt még
jobban szeretett volna valami úton-módon megszabadulni
tőle.
István a maga részéről tudott ezekről a fordulatokról, de
semmilyen irányban nem tett lépéseket. Nem félt Dánieltől, s
magában nem tetszett neki, amit az csinált, de – zárta le
magában az ügyet – elég lélek van, akiért imádkoznia kell,
beleértve a magáét is.
Emellett más, személyesebb jellegű kérdésekkel is
foglalkoznia kellett.
Élete legnagyobb tévedése volt, hogy nem ismerte fel
Dániel szenvedélyének erejét és elszántságát.
István még mindig a kis ruszkai templom papja volt. A
városiak még mindig szellemi vezetőjükként tekintettek rá,
csakúgy, mint annak a vidéknek a népe, ahol még apja és
nagyapja szolgált. Teljesen természetesnek vette, hogy
továbbra is kijár Jelena házába misézni, ahogy azt is, hogy
talán kissé gyakrabban teszi ezt, mióta az asszony első
társalkodónője, az ő felesége többé már nem látogathatja meg.
Isten tudja – gondolta gyakran –, milyen magányos lehet az
asszony élete.
Az is volt. Azon az őszön már kétszer is ellátogatott
Moszkvába az anyjához; másodszor azért ment vissza, mert
érezte, az anyja valami miatt aggódik – de nem beszél róla.
Egy alkalommal az anyja váratlanul megkérdezte:
– A te Boriszod még a barátunknak számít? – Mikor pedig
habozott a válasszal, melyben ő maga sem volt biztos, az
anyja gyorsan rávágta: – Nem számít. Lényegtelen, – Majd
egy pillanat múlva: – Ne mondd el neki, hogy megkérdeztem.
– Szeretnéd, hogy itt maradjak egy kicsit veled? –
kérdezte. Nem annyira azért, mert Moszkvában szeretett
volna maradni, hanem mert úgy érezte, most az anyjának van
szüksége társaságra.
Anyja azonban elutasította:
– Talán majd tavasszal – mondta szórakozottan.
Jelena magányos volt és gondterhelt. Nem csoda, ha
elmosolyodott örömében, mikor meghallotta, hogy a pap
érkezett hozzá látogatóba.
Nem telt sok időbe, hogy meghitt barátság alakuljon ki
köztük, mely mindaddig biztonságban maradhatott, amíg
egyikük sem mutatta ki, akár csak egyetlen szóval vagy
gesztussal, hogy félig-meddig, sőt talán még annál is jobban –
szerelmesek egymásba.
A magas, sötét szakállú férfi harmincas éveinek végén
járt, szakállában már feltűntek az első ősz szálak, ám Jelena
szemében ez csak még vonzóbbá tette. Csodálta a papot, aki
valóban csodálatra méltó férfi volt. Felfedezték egymásban
annak az embernek a szenvedélyét, akinek először meg kellett
békélnie a szenvedéssel, így szenvedélye kimértebbé, ezért
sokkal erőteljesebbé vált, mint a fiatalok gyorsan fellángoló
érzelmei.
 Felolvasott neki az imakönyvből. Az asszony imádkozott.
Máskor beszélgettek, azonban sohasem személyes ügyekről.
Ha lehetséges lett volna, két komoly ember románca
szökött volna szárba – olyan gyülekező viharfelhők alatt,
melyet saját tisztességük miatt egyikük sem vett észre.

Micsoda kivételes szerencse – gondolta Dániel – az az isteni

ajándék, hogy egyszerre két dolgot is megfigyelhetek.
Ha nem így lenne, akkor azon az október eleji délutánon
könnyen elkerülte volna a figyelmét a piactéren bekövetkező
apró, ám rendkívüli jelentőséggel bíró események
valamelyike.
Az első eset Wilsont, az angol kereskedőt érintette, aki
Borisszái együtt érkezett előző este. Miután rövid időre
betértek Levhez, a kereskedőhöz, kilovagoltak az Iszapos
Vidékre, s a szerzetes egyiküket sem látta addig, mígnem
merő véletlenségből -miközben a kis kompon kelt át a
kolostorba – az ösvény mentén meg nem pillantotta a komoly
beszélgetésbe merült Istvánt és az angolt.
Várt egy kicsit, majd visszavitette magát a komppal, hogy
követni tudja őket. Vajon miben sántikálnak?
Valójában teljesen véletlenül találkoztak – Wilson
Borisztól indult vissza Ruszkába, István pedig sétálni ment. A
pap, aki kíváncsi volt az angolra, kérdésekkel halmozta el
Wilsont, aki jó emberismerő lévén hamar rájött, hogy
nyugodtan beszélhet ezzel az írástudó fickóval. Így elmondott
neki mindent, amiről az hallani akart.
A beszélgetés hamarosan a vallásra terelődött. Wilson
gyanakvóvá vált, a pap azonban megnyugtatta.
– Hallottam a protestánsaitokról. Égy kicsit olyanok, mint
a Volgai Bölcsek Oroszországban. A mi egyházunk is
reformokra szorul, bár mostanság nem bölcs dolog ilyesmit
hangoztatni.
Miután már meglehetősen régóta tárgyalták a témát,
Wilson végül is megmutatta a papnak egyik nyomtatott
röpiratát.
 István elragadtatottan nézte.
– Mondd el, mit írnak benne – kérlelte. Így aztán az
egyébként komoly és ünnepélyes pap őszinte örömére Wilson
a tőle telhető legjobb oroszsággal lefordította a szöveget.
A rövid kis szöveg meglehetősen gyalázkodó hangnemben
íródott. A katolikus szerzeteseket viperáknak, piócáknak és
rablóknak nevezte. A kolostorokról azt írta, hogy hiúk és
gazdagok, szertartásaik bálványimádások… és így tovább.
– Természetesen a katolikusok ellen íródott – bizonygatta
Wilson, a pap azonban csak nevetett.
– Ránk épp úgy vonatkozik – mondta, s megkérte Wilsont,
hogy olvassa fel újra a papírt, hogy megjegyezhesse a
tartalmát.
Mielőtt a városba értek volna, Wilson újra bölcsen a
köpönyege alá rejtette a papírt. Amint azonban a piactérre
értek, és búcsúzkodni kezdtek egymástól, Wilson apró
barátságos gesztusként előhúzta köpenyéből az irományt, és
István kezébe csúsztatta.
– Mit számít? – gondolta. Ha el is tudnák olvasni, akkor
sem értenének belőle egy szót sem.
Ezt a mozdulatot látta meg Dániel.
Ebben a pillanatban a piac másik végében észrevett egy
másik apró mozdulatot.
Annak az ostoba fickónak, Mihailnak a fia, Karp tette.
Ő és a medvéje épp befejeztek néhány mutatványt,
melyekkel azokat a kereskedőket szórakoztatták, akik
Vlagyimirból jöttek ikonokat vásárolni. Néhány aprópénzt
dobtak a földre, Karp pedig összekaparta és a közelben
várakozó apjának adta őket. Ennyi történt. Semmi több. A
pénz és a röpirat átadása ugyanabban a pillanatban történt.
Miért volt ennek ekkora jelentősége?
Azért – és ebben teljes nagyságában mutatkozott meg a
figyelő szerzetes lángesze – azért, mert észrevette Mihail és
fia arckifejezését.
Nem tudta volna szavakba önteni, mit látott. Cinkos
pillantást? Talán, de még ennél is többet. Volt abban valami,
ahogy Mihail ott áll és körülnéz: egyfajta kihívás. Nem, még
ez sem igaz teljesen. Olyan volt, mintha a zömök paraszt egy
pillanatra felvette volna a fia személyiségét. Úgy nézett,
gondolta Dániel, mint egy szabad ember.
Meghatározhatatlanul, de félreérthetetlenül.
Egy szempillantás alatt rájött. Ezek pénzt gyűjtenek.
Mindkét információt elraktározta az agyában, s
elhatározta, hogy még többet fog megtudni.

1567 novemberében, közvetlenül azután, hogy a téli havon

megindult észak felé, Iván cár váratlanul törölte az új
baltikumi hadjáratot, és visszasietett Moszkvába. Borisz a
sereg maradékával együtt tért vissza.
Új összeesküvés lepleződött le. A cselszövők a lengyel
királlyal összejátszva akarták meggyilkolni Ivánt az északi
hómezőkön. Egész listányi név összegyűlt; s ki tudja, hányán
keveredtek bele az ügybe rajtuk kívül is?
Decemberben az opricsnyikok munkához láttak.
Köpönyegük alatt fejsze, kezükben a névsor: így lovagoltak
végig Moszkván, be-betérve egyes házakba. Volt, akit
száműztek, volt, akit karóba húztak.
December második hetében egy csapat opricsnyik érkezett
a kopasz, zömök nemes, Dimitrij Ivanov házába. Veje, Borisz
nem volt köztük. A Kreml egyik fegyverraktárának
kamrájába vezették. Már előkészítették a hatalmas vasüstöt,
mely alatt lobogott a tűz. Ebben sütötték meg.
Haláláról rövid feljegyzés készült azon a titkos listán,
melyet a cár kapott meg. Azzal a több, mint háromezer másik
emberrel együtt, akik a következő hónapok során haltak meg,
feledésre lettek ítélve, ezentúl még megemlíteni is szigorúan
tilos volt őket.
Ugyanabban az időben az összes kolostorból bekérték a
krónikákat a cári udvarba felülvizsgálatra. Iván így
biztosította, hogy ezekről a borzalmas évekről ne maradjon
írásos nyom.
Dániel, a szerzetes magabiztos, sőt vidám volt.
Hála az Úrnak, a szerzetesek másfél évszázada remek
krónikákat írtak. Aligha volt bennük olyasmi, ami esetleg
zavarhatta volna a cárt. A tatárokra mindenütt sértő
megjegyzéseket tettek, Moszkva hercegeit pedig hősként
magasztalták a tatárokkal vívott harcban.
Öt éve – Ivánnak a kazanyi moszlim kánság és Asztrahán
felett aratott győzelmét ünneplendő – a kolostor, illetve
Ruszka templomain a keresztek alá feltették a félholdat is,
ezzel szimbolizálták a keresztény sereg diadalát az iszlámon.
Nem lehet megkérdőjelezni a hűségünket – gondolta
elégedetten.
Az új moszkvai tisztogatásoknak volt egy rendkívül
kedvező mellékhatása is számára. Az öreg apátot annyira
meggyötörték az események, hogy alig volt képes a
mindennapos ügyek irányítására, Ruszka igazgatásának
kérdése látszólag teljes mértékben kiesett a fejéből.
Így aztán Dániel sokkal biztosabb volt abban, hogy
megvédheti a pozícióját.
Ezért aztán kora tavasszal gondolatai visszatértek a régi
kérdéshez: miképp lehetne bővíteni a kolostor birtokait?
Borisz földje, miután a földesúr az opricsnyikok egyike,
szóba sem jöhet. Maradi még egy kis földdarab északon, mely
jelenleg magának a cárnak a tulajdona. Meg lehetne győzni
Ivánt?
Nem volt ostoba elképzelés. Az egyházak új földszerzését
korlátozó intézkedései ellenére Iván nagylelkű adományozó
maradt.
– Lesújt az ellenségeire; aztán újabb földeket ad az
egyháznak, hogy megmentse a lelkét – ahogy az egyik
szerzetes cinikusan megjegyezte.
Lehet, hogy a legutóbbi tisztogatás a megfelelő alkalom,
hogy megkeressék ezzel a kéréssel?
Ez járt Dániel, a szerzetes fejében, miközben ahhoz a
testvérhez tartott, aki a krónikával foglalkozott, majd
munkához látott.
 Az általuk kiagyalt és megalkotott iromány, melynek
aláírására még februárban sikerült rávenniük az ideges
apátot, ragyogóan sikerült. Emlékeztette a cárt a számos
általa biztosított privilégiumra, melyeket még a tatárok
uralma alatt is megkaptak Dániel maga nem tudta, hogy ezen
okmányok egy részét az egyház hamisította. Az irat
rámutatott a kolostor lojalitására, valamint az általuk írt
krónikák tisztaságára. És persze alázatosan kérte az
olyannyira vágyott földet. A magas egyházi stílusban írt levél
hosszú és dagályos volt.
Ha ez sikerül, gondolta Dániel, a kolostorban
megingathatatlan pozícióm lesz.
Mielőtt elküldte volna, az apát kissé kétkedve
megmutatta az irományt Istvánnak, aki elolvasta,
mosolygott, de nem szólt semmit.

1568. március 22-én reggel a moszkvai Mária

Mennybemenetele katedrálisban rettentő esemény történt.
Fülöp metropolita, miközben a szentáldozást végezte,
váratlanul megfordult, majd a jelenlévő bojárok és
opricsnyikok gyülekezete előtt nyilvánosan megrótta a cárt az
utolsó tisztogatás során ártatlanul meggyilkolt emberek
miatt.
Iván őrjöngő dühvel vágta oda a szószékhez acélvégű
pálcáját, Fülöp metropolita azonban a helyén maradt.
– Ők mártírok – jelentette ki.
Hatalmas erkölcsi bátorságról tanúskodó tett volt. A
bojárok remegtek.
– Hamarosan – válaszolta Iván –, jobban megismersz.
A metropolita napokon belül egy kolostorba menekült,
Iván pedig elkezdte kivégeztetni a bátor egyházfi kíséretének
tagjait.
Dániel balszerencséjére az eseményeket követő napon
adta át egy lelkész a ruszkai kolostor adománykérő levelét a
cárnak.
 Iván cár azonnali és elrettentő választ adott; s mikor
Dániel meglátta, sem ő, sem a megrettent apát nem volt
benne biztos, mit is kéne tenniük.

Eljött Szent György napja.

Mihail, a paraszt, felesége, fiuk, Karp, Misa medve,
valamint a paraszt két másik fia készen állt.
Az éves munkát elvégezték. Az aratást már régóta
befejezték. Valójában alig akadt dolguk vele, mintha urának
szörnyű cselekedetei miatt az Úr gyászos termést adott volna
Oroszországnak.
A szürkésbarna földek felett jeges szél fújt, idó'nként
hózáporok söpörtek végig a jajon, bepettyezve a lassan
megkeményedő' földet. Az Iszapos Vidék masszív fakunyhói
nyirkos szagot árasztottak; a takarójuktól megfosztott
csupasz fák és csupasz földek siváran várták a havat, hogy
alámerülhessenek benne. Szent György napja, a zord tél
szálláscsinálója közelgett.
Mihail és családja készen álltak az indulásra. A lelépési
pénz összegyűlt. A vidék sok más parasztjával ellentétben
neki nem volt tartozása, mivel egy hónapja diszkréten
rendezte azokat. Volt jó lóvá és külön pénze az útra. Szabad
ember volt. Ma indulhatna.
A paraszt terve ambiciózus, mégis elég egyszerű volt. Az
erdőkön keresztül átvágnak az országon, egészen Muromig.
Itt valószínűleg tavaszig várniuk kell, míg találnak olyan
hajót, mely felviszi őket az Okán Nyizsnij-Novgorodig. Itt
találnak majd olyan hajót, mely a hatalmas Volgán utazik
kelet felé, az új földekre, ahol a telepesek szabadon élnek.
Nehéz lesz. Még nem tudta, miképp szereznek pénzt
ahhoz, hogy az egész utazást túléljék; majd megtalálják a
módját. Misa medve segít nekik innen-onnan néhány kopeket
szerezni.
A család azonban hiába állt becsomagolva, indulásra
készen; mégsem indultak el. Egy hete ültek és vártak a
kunyhóban. Mihail vagy Karp minden egyes nap elment
Ruszkába, s mindennap komoran tért vissza.
Ma Karp volt soron. Szomorúan ballagott az ösvényen.
– Na?
Karp megrázta a fejét.
– Semmi. Nyoma sincs. – Hirtelen támadt dühvel berúgta
az ajtót, s Mihail, bár felugrott, nem szidta meg. – Átkozott
csalók – üvöltötte a fiú.
– Talán holnap – mondta meggyőződés nélkül az anyja.
– Talán – mondta Mihail.
Tudták, hogy nincs remény. Becsapták őket.
Borisz birtokának elhagyását igen egyszerű szabályok
irányították. A parasztnak nem lehetett adóssága, illetve a
Szent György napját megelőző vagy azt követő héten jeleznie
kellett urának távozási szándékát, majd kifizetni a lelépési
pénzt. Ennyi volt az egész.
Volt azonban egy kis turpisság a dologban. Vagy a
földesúrnak, vagy a tiszttartónak a birtokon kellett lennie,
hogy a távozási szándékot bejelentsék, valamint a pénzt
átadják neki.
A kiszabott időszak előtt néhány nappal Borisz és felesége
váratlanul Moszkvába utaztak, a ruszkai házat pedig
bezárták. Mihail egyszer elment Ruszkába, hogy megkeresse
az öreg tiszttartót, s a megrázkódtatástól halálsápadtan tért
vissza.
Az öregember és a felesége titokzatos módon szintén
eltűnt.
Ezelőtt még soha nem hagyták el a várost; senki nem
tudta hová mentek, vág)' hol lehetnek. A ház üresen állt.
Ha nem is tudták igazán elhinni, mégis így volt. Hallottak
már történeteket ilyen csalásokról, de itt, Ruszkában, a
kolostor szomszédságában is megtörténhet ilyesmi?
Megtörténhetett. Teltek a napok, a tiszttartónak pedig se
híre, se hamva.
– Szerintem nem mentek el mindannyian a vidékről –
tajtékzott Karp. – Az a tiszttartó itt van valahol, itt bujkál a
közelben. Ha megpróbálunk fizetés nélkül elmenni, előtűnik a
semmiből egy fél tucat emberrel. Arra vár, hogy utánunk
jöjjön, és menekülés közben kapjon el. Akkor ő meg az az
átkozott urunk még többet szed el tőlünk, mint valaha.
Fogadni mernék, hogy most is figyelnek minket.
Tökéletesen igaza volt. Egyetlen dolog volt, melyet sem
Mihail, sem Karp nem sejtett: a dolog hátterében
unokatestvérük, Dániel állt.
Dániel szempontjából egyszerű volt az ügy.
A cár rettentő üzenete után világos volt, hogy a
kolostornak, s ezen belül különösen neki, azonnal barátokra
lesz szüksége, mindegy, hogy honnan. Az első és nyilvánvaló
választás a cár szolgája, Borisz volt.
A körmönfont szerzetesnek nem telt sok idejébe, amíg
felfedezte, hogy Mihail szép csendben visszafizeti a
tartozását. Még aznap kora reggel megkereste Boriszt, s
diszkréten figyelmeztette, hogy legjobb parasztja távozni
készül. Azt is a figyelmébe ajánlotta, miképp tudja ezt
elkerülni.
Borisz annak rendje-módja szerint hálás volt neki.
– Mindig is barátja voltam az úrnak – mondta Dániel, s
bár Boriszt nem tévesztette meg ezzel, mindazonáltal
megállapította, hogy a nagyszakállú szerzetes még hasznos
lehet számára.
– Nagyon jó – jegyezte meg. – Továbbra is számolj be
nekem minden olyan dologról, melyről tudnom kell.
Szent György napja eltelt. A következő nap is. Aztán az
azt követő.
A hetedik napon, mikor nem sokkal pirkadat után
felébredt, Mihail szomorúan, ám cseppet sem meglepetten
vette észre, hogy Karp és a lova eltűnt. Az asztalon egy kis
kupac pénz feküdt.
Három nap múlva a falujuktól tíz kilométerre fekvő másik
faluból érkezett hozzájuk egy férfi a következő üzenettel.
– Karp áthaladt a falvunkon. Elment. Azt mondta, hogy
hagyott pénzt a lóért. Sajnálja, de nem volt több.
 Mihail bólintott.
– Mondta, hogy hová megy?
– Igen. A vad mezőkre.
Mihail felsóhajtott. Ó is ezt gyanította. Talán tényleg ez a
vidék volt az, ahová a fia tartozott.
A vad mező, a nyílt sztyeppe, a föld, ahová az elmúlt
évtizedekben a Karphoz hasonló önfejű, fiatal fickók mentek,
hogy csatlakozzanak azokhoz a félig útonálló, félig harcos
csapatokhoz, melyek mostanában kezdték magukat
kozákoknak nevezni.
Igen, ő a vad mezőkhöz tartozik. Soha többé nem látják
újra.
– Azt mondta, szeretné, ha gondját viselnétek a
medvéjének.
Aznap érkezett egy újabb dermesztő hír Ruszkába.
Iván cár emberei elhurcolták a metropolitát.

Jelena megőrizte a hitét. Hogy még mindig lehet fia.

István tartotta benne a lelket. Bár egy szót sem szólt neki
Boriszról, a pap kitalálhatta, milyen élete van mellette. Minél
jobban megismerte Jelenát, annál nagyobb sajnálatot érzett
iránta; mégis minden tanácsában megmaradt papnak.
– Isten nem a személyes boldogságkeresést jutalmazza –
mondta az asszonynak –, hanem az önmegtagadást. A
szelídeknek jut örökül a föld, ahogy azt a mi Urunk mondta.
Ezért meg kell bocsátanunk, szenvednünk kell, s
mindenekfelett meg kell őrizni a hitünket.
Jelena megőrizte. Őrizte a hitét, hogy egy nap Isten végül
fiút ad neki, s a férje visszafordul hozzá. Egy ideig még apja
eltűnése után is hitt abban, hogy ő is megmenekülhet. Borisz
azonban, aki nyomozott az ügyben, megmondta neki, hogy
apját kivégezték. Azt nem mondta el, hogy miképp. Úgy tűnt,
az eset nagyon megrázta a férjét.
Talán ez majd visszatéríti az igazságosság útjára,
reménykedett. Legalábbis ezért imádkozott, bár hiábavalóan.
 Hogyan lehetne fia? Volt erre egy orvosság, melyet a falusi
asszonyok használtak, erről a pap felesége mesélt neki
egykoron. Ehhez olajjal és mézzel kellett bekenni a testét,
különösen az intim részeket.
– Azt mondják, ez mindig használ – biztosítottad
barátnője.
Most pedig, miközben az a férfi, akit igazán szeretett,
szellemi támaszt nyújtott neki, legjobb tudása szerint
előkészítette magát, mintegy áldozatként, a férjének, mivel az
ő feladata volt, hogy annak elsötétülő lelkét megmentse.

1569 tavasza hideg időt hozott, s ez újabb szegényes szüretet

ígért. A Baltikumból jött hírek szerint az ellenség
megkaparintott egy erődvárost. Mindenki levertnek látszott.
Június elején Dánielnek, a szerzetesnek újabb
mondanivalója volt Borisz számára.
Ezúttal aggódott a szerzetes. A dolgok egyre rosszabbul
mentek Ruszkában. Nem mintha teljes egészében ő felelt
volna mindezért. A legutóbbi évek eseményei – az északi
háború nyomán bekövetkező egyre magasabb adók, az
opricsnyina széthullása és a földek elkobzása – megviselte
Ruszka gazdaságát. Ezek, a rossz terméssel kiegészülve,
kegyetlen recesszióhoz vezettek. A Ruszkából származó
jövedelmek meredeken zuhantak, s az idős apát teljesen
elveszettnek tűnt. Mikor egy napon a jövedelemcsökkenésről
panaszkodott, azt mondta neki:
– Talán túl szigorúan bánunk a néppel ezekben a nehéz
időkben.
Ahelyett, hogy beleegyezett volna a kérésbe, vagy
elutasította volna, Iván különös és sértő választ küldött: egy
marhabőrt. Se többet, se kevesebbet. Az üzenethozó, en fiatal
feketeinges – nyilvánvalóan a cár utasításait követve – a bőrt
az összes szerzetes szeme láttára gúnyosan odavetette az idős
apát lába elé, s azt kiáltotta:
– Tedd ezt a bőrt a földre, amennyi földet összefogsz vele,
neked adom.
 – Ez az egész? – kérdezte a megrettent apát.
– Nem. A cár megígérte, hogy személyesen is meglátogat.
Megkapod tőle a földet, melyet választottál, meg még azt,
amit ezen kívül megérdemelsz.
– Ezt te hoztad a nyakunkra, Dániel – mondta szomorúan
az apát, miután a küldönc elment. – Ami a marhabőrt illeti –
sóhajtotta –, azt gyanítom, meg kell őriznünk.
Az irha megmaradt, azóta is az apát szobájában lóg, s
kínosan emlékezteti őt mindenkor, hogy a cár egy napon
eljöhet hozzá.
Dániel számára az volt az első feladat, hogy Istvánt a
helyére tegye. Ez nem volt nehéz.
– Azt hiszem, tudnod kell – mondta Borisznak –, hogy a
pap több időt tölt a házadban most, hogy a felesége meghalt. –
Aztán ráadásként még hozzátette: – Egyszer azt mondtad
nekem, hogy eretnek. Láttam, hogy kapott valamit az
angoltól, akit idehoztál. Hallottam, hogy minden angol
protestáns. Egy papírdarabot adott neki.
Ennyi elég volt. Ebben biztos volt. Borisz egy szót sem
szólt; de biztos volt benne, ennyi elég.

Borisz számára ez az év máris gonosz előjelekkel indult.

Északon Novgorod és Pszkov hűsége is megkérdőjeleződött.
Messze délről, a Krímből azt jelentették, hogy az otto-mán
törökök a krími tatárokkal együtt támadásra készülnek a
Volga alsó szakaszánál. Most pedig, ezen a nyáron az a hír
járta, hogy két hatalom, Lengyelország és Litvánia, annak
ellenére, hogy emberöltők óta saját útjukat járják, most
hivatalosan egyetlen királyságba egyesültek a katolikus
lengyel király vezetése alatt.
– Ez pedig egyetlen dolgot jelent – mondta Jelenának. –
Azt jelenti, hogy Kijevtől Szmolenszkig mindenütt
katolikusok állnak – közvetlenül a kapuink előtt.
Most pedig azt mondja neki ez a szerzetes, hogy a felesége
megcsalja a pappal. Egy szót sem szólt, de órákig rágódott az
ügyön.
 Nem igazán tudta, mire gondoljon. Lényének egy részét
elöntötte az őrjöngő düh, illetve a felesége és az általa mindig
is megvetett eretnek pap iránt érzett gyűlölet. Ha azonban
Dániel azt gondolta, hogy István ezáltal kegyvesztetté válik,
vagy legalább Ruszkából száműzik, akkor csalódnia kellett.
Borisz ugyanis elhatározta, hogy nem cselekszik azonnal,
csak annyit tesz, hogy titokban megfigyelteti őket.
Két oka is volt erre. Először is, miután úrrá lett a
féltékenység első rohamán, az esze azt súgta, a gyanú nem
biztos, hogy beigazolódik. Az a tény, hogy a pap meglátogatta
a feleségét, még aligha bizonyít bármit is. Második gondolata
sokkal körmönfontabb volt: ha be tudná bizonyítani a felesége
hűtlenségét, akkor nyugodt lelkiismerettel elválhatna tőle.
Ott van példának Iván cár – gondolta. Újraházasodott, és
mindkét házasságából született fia. A cárnak van örököse.
Talán egy másik feleség, aki nem húzódik el tőle titokban…
Ezzel új fejezet kezdődött házasságukban.
Jelena semmit sem tudott férje gondolatairól. Hogy is
tudta volna kitalálni, mire gondol, mikor egy része mindig is
idegen maradt Jelena számára? Hűtlenségének gondolata
egyszerre fájt a férjének, és fel is bőszítette; ugyanakkor
kívánatosabbá is tette a szemében, így aztán két vágy között
őrlődött: hogy távol tartsa magát a – bemocskolt – asszonytól,
illetve hogy a magáévá tegye.
Szegény Jelena csak egyetlen dologra tudott gondolni: a
férfit búskomorsága kínozza, ugyanakkor néha mégis
vonzónak találja őt.
Néha, miközben egymás mellett feküdtek, a férfi
bezárkózott titkos elutasításának páncéljába, sőt – bár ezt
aligha tudta – a szíve mélyén arra vágyott, bárcsak tényleg
hál len lenne az asszony. Akár azt remélte, hogy így
megszabadul tőle, akár természetének mélyen megbúvó,
pusztító hajlamát elégítette ki ezzel, ő maga nem volt képes
rá, hogy kielemezze érzéseit.
Így telt el a június.
Tavasszal a késői fagyok után az időjárás változékonyra
fordult. A termés elpusztult.
Egy forró és szokatlanul fülledt július végi délutánon,
mikor még a legenyhébb szellő sem lebbent, mintha a szél is
belátta volna saját hiábavalóságát, Borisz visszalovagolt az
Iszapos Vidékről Ruszkába. Épp beügetett a poros kis térre,
mikor meglátta, hogy százméternyire tőle István, a pap
lassan lesétál a házuk felső emeletéről levezető lépcsőn.
Biztos Jelenánál volt.
Szívverése kihagyott egy ütemet.
A tér üres volt. A környező faházak és a kőtemplom szinte
tetszhalott állapotban volt, mintha egy szélfuvallatra
várnának, mely gyengéd csókjával visszahozza őket az életbe.
Ahogy Borisz a háza felé tartott, a gondolataiba merült
István fejét lehajtva elhaladt előtte. Befordult a sarkon és
eltűnt.
Borisz halkan felment a lépcsőn és benyitott a szobába.
Felesége a nyitott ablak előtt állt. A térnek azt a pontját
nézte, ahol István néhány pillanattal ezelőtt eltűnt. Borisz
látta, hogy Jelena kezét az ablak fakeretén nyugtatja, s egy
napsugár pontosan a mozdulatlan ujjak közé esik. Egyszerű,
világoskék selyemruha volt rajta. Borisz, mivel a mezőről jött,
most az egyszer nem a fekete inget, hanem egy fehér
vászoninget vett fel, melyet súlyos bőrövvel fogott össze, akár
a parasztjai.
A szíve ugyan vadul vert, mégis nagyon halkan lélegzett;
kíváncsi volt, mily0tl hosszan áll ott a felesége a másik férfi
után bámulva. Megpróbálta kifürkészni az arckifejezését –
anélkül, hogy megmozdult volna. Eltelt egy perc. Aztán még
egy.
Végül a nő megfordult. Arca nagyon nyugodt volt; mikor
azonban meglátta a férjét, összerezzent és enyhén elpirult.
– Nem hallottam, hogy bejöttél.
– Tudom.
 Szeretkeztek? Árulkodó jelek után kutatott: talán valami
halvány izzás a nőn, valami rendetlenség a szobában vagy a
ruháján. Nem talált semmit.
Rezzenéstelenül nézte.
– Szereted.
Nagyon halkan mondta, nem is kérdésként, hanem mint
egy állítást – mintha valami olyasmit jelentene ki, melyben
mindketten egyetértenek. Aztán figyelt.
Jelena most mélyen elpirult, nagyot nyelt, és szánalmasan
zavarodottnak látszott.
– Nem. Nem mint férfit. Mint papot.
– Nem férfi?
– Dehogynem. Kitűnő férfi. Istenfélő férfi – tiltakozott.
– Aki lefeküdt veled.
– Nem. Soha!
A férfi rámeredt. Higgyen-e neki?
– Hazudsz.
– Soha!
Azt mondta: soha. Használhatott volna más szót is.
Tagadhatta volna, hogy valaha is vágyott volna a férfira.
Ehelyett azt mondta: „Soha.” Vagyis vágyott rá. Hogy aztán
megtette-e vagy sem… ki tudja? Az esze azt mondta neki,
hogy valószínűleg nem, ám ő túlságosan büszke volt ahhoz,
hogy bízzon benne.
Hát nem ő maga vágyott rá, hogy megcsalják, és így
elválhasson? Hirtelen mindent elfelejtett, ahogy nézte ezt a
szerény, egyszerű nőt, aki sebet ejtett a büszkeségén.
Az most már sápadt volt. Reszketett, félt.
– Soha! Csak sértegetsz.
Nagyon jó. Lehetséges. Ekkor azonban olyasvalamit látott
meg a nő szemében, amit eddig még sohasem: a megvetés, a
harag villanását.
Majd megmutatja neki. Villámgyorsan elélépett, és nyitott
tenyérrel pofon vágta. Az asszony feje hátrabicsaklott,
felsikoltott, zihált. Rettegve és dühösen fordult vissza. Borisz
a másik tenyerével is odacsapott.
 – Vadállat! – sikoltotta hirtelen. – Gyilkos!
Elég volt.
Lesújtott rá. Újra és újra. Aztán megerőszakolta.
Másnap reggel Moszkvába ment.

1569 szeptemberében Iván cár második felesége meghalt. A

következő hónapban Vlagyimir herceget, unokaöccsét, aki
még mindig esélyes volt a trónra, Összeesküvés vádjával
elfogták és megmérgezték. A szerencsétlen hercegi családot,
köztük a herceg kolostorban élő idős édesanyját, kivégezték.
Ezeket az eseményeket azonban sokkalta szörnyűbbek
követték. Az év végére ugyanis Iván újabb összeesküvést
leplezett le: Novgorod és Pszkov városa azt tervezte, hogy
kiszakad a fejedelemségből.
Ebben lehetett is némi igazság. A részletek máig sem
teljesen tisztázottak. Ezeknek az egykor független, a balti
kikötők közelében fekvő központoknak jó okuk volt rá, hogy
megpróbáljanak elmenekülni a moszkvai fejedelemség egyre
nagyobb adói és erősödő zsarnoksága elől, s az újonnan
alakult hatalmas lengyel-litván államközösséghez
csatlakozzanak. Mindig is közelebb álltak a nyüzsgő balti
partvidékhez, mint a lassú és súlyos moszkvai hátországhoz.
Bármi is volt az igazság, 1569 végén Rettegett Iván nagy
csapat opricsnyik kíséretében teljes titokban elindult
Novgorodba. Nem akarta, hogy a város tudomást szerezzen a
jöveteléről. Még az elővédparancsnoka sem tudta, hová
mennek. Ahány utazóval találkoztak, azonnal megölték, így
közeledésük híre nem juthatott el a városba.
Januárban Novgorod elnyerte büntetését.
Nem tudni, pontosan hány embert végeztek ki, kínoztak,
égettek meg. Biztos, hogy ezreket. Novgorod városát, mely az
előző évszázadok során oly értékes volt Oroszország számára,
most olyan végzetesen letarolták, hogy soha többé nem tért
magához. Mivel a legfontosabb polgárokat már megölette,
ezért Iván Pszkovban csupán negyven embert végeztetett ki,
valamint néhány papot máglyára vettetett. Aztán visszatért
Alekszandrovszkaja Szlobodába.
Közvetlenül ezután két kisebb, érdeklődésre számot tartó
esemény történt Ruszkában.
Jelenának fia született. Borisz még nem tért vissza a
novgorodi hadjáratról, így Istvánnak és Jelenának kellett
nevet választaniuk. A Fjodor mellett döntöttek, István e névre
keresztelte az újszülöttet. A pap még aznap levelet küldött
Borisznak, hogy értesítse az eseményről.
A második ügy Dánielhez, a szerzeteshez kapcsolódott.
1570 áprilisában, miután még a kolostor vagyonának
gyarapításán fáradozott, kiötlött egy tervet.
A terv lényege az a marhabőr volt, melyet a cár küldött
nekik. Olyan ravasz, olyan vakmerő terv volt, hogy még
századok múltán is emlegették, mint „Dániel cselét”.
Mikor az apát először meghallotta, viaszfehér lett a
rettegéstől.

1571
Borisz mogorva volt, de meg is volt rá minden oka. Ruszka
piacán a havat úgy letaposták, hogy sziklakeményre fagyott
össze. Az a néhány bódé, mely puszta megszokásból eddig
nyitva tartott, most zárva volt. A felhőkön egyetlen rés sem
támadt, mely átengedte volna a napsugarat, de már nem is
várták; a rövidke nap, akár a bódék, hamar bezárul.
Mogorva volt, mert látta Mihailt és családját. A piac
közepén gyújtott egyetlen parazsánál álltak. Mihail nem
nézett vissza, csak reménytelenül meredt maga elé. Miben is
lehetne reménykedni?
Egy hét múlva kezdődik a nagyböjt; de mit jelenthet a
nagyböjt idén, mikor már harmadik éve tönkremegy a termés.
Aznap az Iszapos Vidéken látott családokat, őrölt
nyírfakérget ettek. Fakéreg; a paraszt utolsó esélye, ha
minden gabona odavész. Csak keveseknek volt annyi
tartalékuk, hogy két év sikertelen aratást kibírjanak. H rom
évet senki sem bír ki.
A kolostor segített a leginkább rászorulókat etetni, de már
az ő készleteik is kezdtek kimerülni. Az északi vidékek
némelyikén járványok tomboltak. Tavaly két család
elmenekült az Iszapos Vidékről. Más falvakban nagyobb
arányban fordultak elő szökések.
– Az emberek elhagyják a földet – mondta neki a
szomszédos földesúr –, s ez ellen semmit sem tehetünk.
Hová mentek? Úgy sejtette, kelet felé. A Volga menti új
földekre. Vajon hányán jutnak el egyáltalán odáig a
hatalmas, jeges télben? – töprengett.
Mihail meg az átkozott családja. Mennyire gyűlölhetik őt.
Mióta Karp elment a lovukkal, nem tudtak újra talpra
állni. A lovat pótolták, és átvészelték a második rossz termést
is; de a távozásra félretett pénzüket felélték. Többé nem
beszéltek a szabadságuk megvásárlásáról. Hogy elfussanak,
mint mások? Mihail valószínűleg arra a következtetésre
jutott, hogy kisgyermekeikkel nagyobb biztonságban vannak
a kolostor szomszédságában, mint a nagy keleti vadonban.
Most a paraszt hozzá beszélt.
– Adna egy kopeket, Borisz Davidov? Legalább a
medvének.
Észrevette a kérésben rejlő keserű iróniát. Hagyd, hogy
éhezzenek a gyermekeim, de szánd meg az állatot – ez volt az
üzenet.
– Pokolba a medvéddel – mondta és otthagyta.
A medve épp olyan ösztövér volt, mint a paraszt.
Mihailnak soha nem végezte el azokat a mutatványokat, mint
Karpnak; s az őrjítő éhség valószínűleg veszélyessé tette. Ott
állt lefogyva, megláncolva. Mi az ördögért nem ölik már meg?
Borisz felnézett a kapu felett magasló szürke őrtoronyra.
Mindennap felment oda. Ugyanis – minden baját tetőzendő –
híre jött, hogy a krími tatárok támadásra készülnek dél felől.
Ez idáig semmi sem történt, Borisz azonban nyugtalanul
kémlelte a horizontot nap mint nap.
 Épp most jött le a toronyból. Ott fent, a csúcsos tető alatt,
a hatalmas, sík vidéket bámulva egyedül volt a gondolataival.
Ott, a messzeségben fut a Volga, ott fekszik a távoli Kazany.
Ott, a messzeségben fekszik a cár hatalmas keleti birodalma.
Keresztes hadjáratuk után miért kellett a földeknek jéggé
fagyniuk, miért az éhínség és a nyomor? Ahogy a végtelen
szürkeségbe bámult, úgy érezte, hogy Ruszkát felszívja és
elemészti a hosszú téli félhomály. A vidéken egy lélek sem
moccant. Az ég, bár mindig felhős volt, üresnek látszott. A hó,
melyre általában a föld védőtakarójaként szokott gondolni,
most a nyomorúság bőrének tűnt, melyet a téli szél mart
keményre.
Minden szürke volt. Magaslati helyéről ki tudta venni az
Iszapos Vidék nagy földjeit – ma hatalmas, jeltelen temetőnek
látta.
Aztán saját kis családjára gondolt és a fiára, Fjodorra.
Ettől is komor lett.
övé a fiú? Ez a kérdés gyötörte már vagy másfél éve.
Lehetséges, persze. Lehet, hogy azon a délutánon fogant,
mikor megverte és maga alá teperte a feleségét – de mi van
akkor, ha nem aznap esett teherbe? Mi van, ha a pap már
akkor is vele volt? Vagy ha másnap, esetleg az azt követő
napon elhívta?
A hónapok múltával egyre gyakrabban rágta ez a kérdés.
A fia érkezéséről nem a felesége, hanem a pap értesítette, és ő
adott a gyermeknek nevet. Ráadásul Jelena óccsének nevét
kapta, akit Borisz utált. Őt gúnyolta ezzel? Mikor hazatért,
aprólékosan megvizsgálta a gyereket. Kire hasonlít? Nehéz
volt megmondani. Úgy látta, hogy igazán senkire sem
hasonlít. Az idő majd eldönti; megjelennek rajta azok a
vonások, melyek elárulják az igazságot – ebben biztos volt.
Közben mindkettőjüket szemmel tartotta. A pap
mosolyogva gratulált neki. Vajon volt-e egy árnyalatnyi gúny
ebben a mosolyban? A felesége halványan rámosolygott a
papra, aki – Borisz szerint – védelmezőn állt mellette.
Cinkosságot látott-e rajtuk?
 Minél inkább megengedte, hogy ezek a gondolatok
lefoglalják az agyát, annál erősebben burjánzottak el benne,
akár valamilyen morbid növény, mely virágba szökkenve
egyfajta sötét szépséggel hálózza be Borisz képzeletét. Mint
azok a bámulatos, varázsos növények, melyekről azt tartják,
hogy csakis éjszaka bontanak virágot az erdők mélyén.
Figyelte és ápolta ezt a virágot, sőt különös módon, elméjének
sötét zugaiban, még szerette is, mint azok, akik
hozzászoktatják magukat a mérgekhez, sőt még vágynak is
utánuk.
Decemberben, mikor a baba kilenc hónapos lett, kezdett
meggyökeresedni benne a bizonyosság, hogy nem az övé. Akár
töprengéseinek természetes folyománya volt ez; akár sötét
növényének virágához volt szüksége erre a hitre, hogy még
teljesebben csodálhassa annak szépségét; akár valamilyen
külső jegy sugalmazta neki, szilárd meggyőződésévé vált. A
gyermek arca bizonyos szögből nézve egyre inkább
emlékeztette őt a papra. Szemében komolyságot látott.
Ráadásul a füle sem az ő, sem a felesége fülére nem
hasonlított. Igaz, hogy Istvánéra sem, de még mindig inkább
a pap, mintsem Borisz fülei voltak. Legalábbis így tűnt neki
mindennapi rutinjává vált titkos ellenőrzéseinek egyikén.
Aznap a magas őrtoronyban ácsorgott egyedül ezekkel a
gondolatokkal, a végtelen sztyeppét bámulta, mígnem
határozottan úgy döntött: ez az igazság. A kisfiú, aki a
fapadlón csúszkál és rámosolyog, nem az övé. Még nem
döntötte el, mitévő legyen.
Épp egy vonalba ért a templommal, mikor a kapuból
kiáltást hallott, s odafordult, hogy megnézze, mi történt.

Dániel, a szerzetes pillantotta meg őket elsőként: két nagy

szán siklott le délről a folyó jegén. Mindegyiket három
csodálatos fekete ló húzta.
Felszáguldottak a partra, és egyenesen a kolostor kapuja
felé tartottak. Már egészen közel értek hozzá, mire észrevette,
hogy a szánon ülő emberek mindegyike feketébe öltözött. Már
kis híján a kapun is áthaladtak, mikor tisztán kivehette az
első szánon ülő, prémekbe burkolózott magas, sovány alak
arcát.
Keresztet vetett, majd a mindent elborító rettegéstől
térdre rogyott a fagyos hóban.
Iván volt az.
Szokás szerint Alekszandrovszkaja Szlobodából jött
titokban, figyelmeztetés nélkül; gyors lovai falták a
kilométereket, ahogy kolostorról kolostorra száguldottak az
erdő jeges csendjében.
A csapat nem vesztegette az idejét. Egyenesen a kolostor
udvarának közepére hajtottak, ahonnét a szerzetesek még
mindig meglepetten kukucskáltak ki, mikor a magas alak
felállt a szánból, s lassan elindult a refektórium felé. Magas,
kúpos prémsüveget viselt. Jobb kezében hosszú botot tartott,
melynek felső végét arannyal és ezüsttel verték ki, alsó végére
pedig vashegyet kovácsoltak, amely mély lyukakat ütött a
hóba, ahogy lépkedett.
– Hívjátok az apátot – mély hangja visszhangzott a jeges
udvaron. – Mondjátok meg neki, hogy itt a cárja. – A
szerzetesek reszkettek.
Körülbelül öt perc alatt mindannyian a refektóriumba
gyűltek. Az öreg apát állt az élükön, mögötte mintegy
nyolcvan szerzetes, köztük Dániel. A cárral érkezett tucatnyi
opricsnyik az ajtóban maradt. Iván egy súlyos tölgyfaszékre
vetette magát, és komoran meredt rájuk. Prémsapkáját nem
vette le. Állát a mellkasára hajtotta, így hosszú orra félig
eltakarta a száját. Súlyos szemöldöke alól kivillant a szeme,
alulról kémlelte a szerzeteseket, gyanakodva fürkészte
egyenként az arcokat. Hosszú botja mellette nyugodott a szék
háttámlájának döntve.
Kis ideig semmit sem mondott.
– Hűséges szolgám, Borisz Davidov Bobrov: hol van? –
kérdezte halkan.
– Fent, Ruszkában – mondta valaki, majd gyorsan
becsukta a száját, mintha nem is beszélt volna.
 Iván se jobbra, se balra nem nézett.
– Hozzátok ide – parancsolta.
Az egyik opricsnyik eltűnt az ajtóból. Hosszú percek teltek
el néma csendben. Aztán az átható tekintet az apátra
szegeződött.
– Küldtem neked egy marhabőrt. Hol van?
Az öreg apát igen megrettentnek tűnt, félelme azonban
semmivel sem volt nagyobb annál, mint amely Dánielt szállta
meg. Most az új és rettentő megvilágításban, szemtől szemben
a cárral vakmerő terve váratlanul elég nyomorúságosnak
tűnt. Ráadásul pimasznak is. Lábai váratlanul kihűltek.
Szeretett volna a terem hátsó zugában meglapulni.
– Dániel testvérre bíztuk – hallotta az apát hangját. – Ó
tudja megmondani, mi történt vele.
Most magán érezte a cár szemét.
– Hol van a marhabőröm, Dániel testvér?
Nem volt több kibúvó.
– Ahogy mondani méltóztattál, Goszudar, kijelöltünk vele
egy darab földet, melyet fenséges kegyelmedből hűséges
kolostorodnak adományozhatsz.
Iván rezzenéstelenül nézte.
– Nem kérsz többet?
– Nem, nagyuram, ennyi elég.
A cár felemelkedett. Úgy tűnt, mindnyájuk fölé
magasodik.
– Mutasd meg.
Az ötlet legalábbis eredeti volt. A cár üzenete végső soron
nem volt teljesen világos: azt mondta, a marhabőrrel
kerítsenek földet maguknak. Miért ne vághatnák akkor
csíkokra? Vagy ami ennél is jobb, miért ne vágják tovább a
csíkokat is? Vagy, ami még jobb…
Így történt, hogy nyár végén Dániel munkára fogta a
szerzeteseket. Megélesített lóvakarókkal és késekkel
dolgoztak nap mint nap, míg végül a marhabőrt nem is
vékony csíkokra, mint inkább cérnává aprították. A
marhabőr-fonatot ügyesen és gondosan felcsévélték egy
fatuskóra, s legombolyítva nem kevesebb, mint negyven
hektárt lehetett körülkeríteni vele. A területet Szent Miklós
napjára kikaróztatta Dániel.
Most, kezében a fonalcsévével vánszorgott a havon
Ivánnal, az apáttal és az opricsnyikokkal a nyomában, hogy
megmutassa a kikarózott terület kezdetét. Épp kezdte
lecsavarni a fonalat, mikor meghallotta Iván hangját.
– Elég. Gyere ide.
Mi jön most? Halál, gyanította. Odaállt a cár elé.
Iván kinyúlt hosszú kezével és megfogta Dániel szakállát.
– Te fortélyos szerzetes – mondta lágyan. – Igen, egy
fortélyos szerzetes vagy. – Fagyos pillantást vetett az apátra.
– A cár állja a szavát. Megkapjátok a földet.
A két szerzetes mélyen meghajolt, s mindkettő buzgón
imádkozott.
– Itt maradok éjszakára – folytatta Iván. Gondolataiba
merülve bólogatott. – Mielőtt elmennék, még jobban
megismertek.
Megfordult; most már mosolygott. A havon át feketébe
öltözött alak sietett felé.
– Ó – kiáltotta –, itt jön egy hű szolga. Borisz Davidov –
szólította meg –, segítesz majd nekem, hogy ezek a fortélyos
szerzetesek jobban megismerhessenek. – Aztán az apátra
pillantva kijelentette: – Gyerünk, már majdnem itt a
vecsernye ideje.

Már sötét volt odakünn, mikor a fellelhető összes gyertya

ragyogó fényében a reszkető szerzetesek elénekelték a
vecsernye imáit.
Velük szemben a legnagyobb ünnepeken használatos
aranyköpenyébe öltözve állt Iván, arcán különös, komor
mosollyal vezényelte őket a botjával. Egyszer egy megrettent
fiatal szerzetes hamis hangot énekelt, s Iván – miközben
szeme szinte átfúrta a gonosztevőt – botjának vashegyét
hatalmas csattanással a kőpadlóhoz vágta, s újraénekeltette
velük a himnuszt.
 A szertartás folytatódott. Két alkalommal, akárha hirtelen
görcs terítette volna le, elfordult, botját nagy csattanással
leejtette, a földre vetette magát, fejét a földhöz verte, úgy
kiáltozott: „Goszpogyipamiluj: Uram irgalmazz!”
Egy pillanat múlva felemelkedett, felvette a botját, s
arcán ugyanazzal a sötét félmosollyal vezényelt tovább,
mintha mi sem történt volna.
Végre a szertartás véget ért. A megviselt szerzetesek
szétszéledtek a celláikba, Iván pedig visszatért a
refektóriumba, ahová ételt és italt rendelt magának,
Borisznak és az opricsnyikokmk.
Elküldött az apátért és Dánielért is, akiknek, miután
megérkeztek, az ajtó előtt kel lett várakozniuk.
Dánielnek feltűnt, hogy volt valami furcsa a cárban, ahogy
leült enni. Olyan volt, mintha az istentisztelet valamiképp
felizgatta volna. Szemei véreresek voltak, mégis kissé
üresnek tűntek, mintha egy másik valóságba lépett volna be,
miközben teste, szinte gúnyosan, tovább mozgott volna ebben
a világban.
A legjobb borukat adták neki, s minden fellelhető ételt
felszolgáltak elé. Néhány percig elgondolkodva evett-ivott, a
mellette ülő opricsnyikok gondosan megkóstolták előtte az
ételeket, nehogy megmérgezzék. A többi feketeinges némán
evett, köztük Borisz is, akit Iván magával szemben ültetett le.
Kis idő múlva a cár felnézett.
– No, apát, kicsaltál tőlem negyven hektár jó földet –
jegyezte meg nyugodtan.
– Nem csaltam, Goszudar – kezdett remegni az apát.
– Te és ez a szőrös képű kutya melletted – folytatta Iván.
– Most megtanuljátok, hogy a cár felemel és lesújt; ad és
elvesz. – Megvetően nézett rájuk. – Idefelé utazva éheztem.
Az erdőkben mégsem találtam szarvast. Miért?
Az apát egy pillanatig megzavarodva meredt rá.
– A múlt télen nagyon megritkultak a szarvasok. Az
emberek éhesek…
– Száz rubelre bírságollak – mondta Iván halkan.
 Boriszhoz fordult.
– Van itt valami szórakozási lehetőség, Borisz Davidov?
– Volt egy fickó, aki szépen zenélt és énekelt, de tavaly
tavasszal meghalt. – Borisz szünetet tartott. – Van itt egy
ember, akinek a medvéje mindenféle mutatványt tud –
mondta habozva –, de nem túl jó.
– Egy medve? – Iván váratlanul jókedvre derült. – Az jó.
Vigyél egy szánt és hozd ide őket, jó Borisz Davidovom. Hozd
őket rögtön.
Borisz felállt és az ajtóhoz indult. Éppen odaért, mikor
Iván, aki egy kortyra lehúzta a borát, váratlanul felkiáltott:
– Állj! – Egy pillanatra körülnézett, hogy felmérje a bent
ülők reakcióit. – Vigyél két szánt, Borisz Davidov. Vidd az
enyémet, meg a második szánt. A medvét ültesd az elsőbe.
Add rá a szőrméimet. Add rá a cár süvegét. – Azzal levette
csúcsos süvegét és Borisznak dobta. – Hadd jöjjön minden
medvék cárja meglátogatni minden oroszok cárját.
Bömbölő nevetésre fakadt, opricsnyikjai pedig
tányérjaikat az asztalhoz verve utánozták.
– Most pedig – fordult az apáthoz, s Dániel csodálkozva
látta, hogy egy másodperc alatt a jókedvnek még a nyoma is
eltűnt az arcáról –, mondd meg annak a szőrös képű
szélhámosnak, hogy hozzon nekem egy korsó bolhát.
– Bolhát, uram? – motyogta az apát. – Nekünk nincsenek
bolháink.
– Azt mondtam, hogy egy fazék bolhát! – Iván hirtelen
felpattant és eléjük penderült botjával kackiásan kopogott a
padlón.
Ott állt a szerzetesek fölé magasodva. Dániel rettegése
közben is észrevette, hogy a cár kissé testesebb, mint
gondolta. Ez még inkább megrettentette.
– Bolhát! – bömbölte Iván. – Ha a cárod ezt parancsolta,
akkor az engedetlenség árulás! Bolhát! – Botjával hatalmasat
vágott az apát lába elé. – Bolhát! Hétszázat. Egy el sem
kevesebbet!
 Kedvenc fogása volt, hogy lehetetlent kívánt. Az apát
ugyan nem tudta, de Iván már bevetette ezt a bolha-
követelést. Az öregember vacogott a félelemtói, Dániel már
arra gondolt, hogy talán mindjárt szívrohamot kap és meghal.
– Nincs bolhánk, uram – mondta Dániel. Próbált szilárd
hangon beszélni, de torkából csak rekedt suttogás jött elő.
Iván hozzá fordult.
– Akkor száz rubelre megbírságollak, Dániel testvér –
jegyezte meg hűvösen.
Egy futó pillanatig Dániel már-már tiltakozásra nyitotta a
száját. Aztán eszébe jutott, hogy a cár nemrégiben egy hozzá
hasonló szerzetest lovaglóülésben rákötöztetett egy kis
puskaporos hordóra, aztán meggyújtatta a kanócot – úgyhogy
csendben maradt, és azon imádkozott, hogy pillanatnyi
megtévelyedése ne tűnjön fel a cárnak.
Iván cár visszafordult az asztalhoz, közben odaintett a két
szerzetesnek, hogy maradjanak ott, ahol vannak.
Most, miközben teljesen figyelmen kívül hagyta ó'ket, a
feketeköpenyes opricsnyikokkal kezdett beszélgetni,
nevetgélni. Említést tett egy másik kolostorról, ahol valamit –
Dániel nem értette, hogy mit – csinált az egyik szerzetessel, s
erre olyan hangon röhögött fel az egész társaság, hogy Dániel
hátán a hideg kezdett futkosni.
Eltelt fél óra. Iván cár keményen ivott, de láthatólag még
teljesen ura volt magának. Ahányszor a serleget az ajkához
emelte, Dániel mindannyiszor látta az ujjain lévő nagy
drágaköves gyűrűk tompa csillanását. Szeme szinte állandóan
nyugtalanul körbejárt, a terem árnyékos sarkait fürkészte
gyanakodva.
– Hozzatok több gyertyát – parancsolta. – Legyen
fényesség. – Ügy tűnt, nem bízik a sötétségben.
Így aztán a templomból hoztak gyertyatartókat, s a sötét
sarkokba állították őket.
Épp ezzel foglalatoskodtak, mikor az ajtónál nagy
felfordulás támadt, s az egyik opricsnyik jelentette, hogy
megérkezett a medve. A cár vezetésével mindannyian az
ajtóhoz tódultak.
Groteszk látvány tárult a szemük elé. A szán előtt négy
fáklyás férfi haladt. A megrettent szerzetesek az ablakokból
és ajtóréseken át kukucskáltak kifelé.
A szánon ott ült a medve. Ösztövér alakján csodálatos
cobolyprém kabát lötyögött. Fején a cár kúpos süvege.
Nyakában aranyfeszület lógott, melyet Borisz a kápolnából
vitt el.
A megzavarodott Mihail kivezette a medvét a szánból, s
addig hízelgett neki, míg az hátsó lábaira állva becammogott
a refektóriumba.
– Meghajolni! – süvöltött Iván hangja a kapualjakban álló
szerzetesek felé. – Hajoljatok meg minden medvék cárja előtt!
Odavezette a medvét saját székéhez és rávette, hogy
leüljön. Aztán gúnyos szertartásossággal a cár mindenkit – az
apátot is – arra kényszerített, hogy mélyen meghajoljanak a
medve előtt, majd visszavette a kabátját és a süvegét.
– Gyerünk paraszt – szólt oda a cár élesen Mihailnak. –
Hadd lássuk a mutatványokat.
Nem volt valami nagy előadás. Miközben a cár és emberei
leültek, Mihail végigvezette a medvét a szokásos
gyakorlatokon. A medve felállt, esetlenül táncolt, tapsoll a
mancsaival. A teremtmény nagyon szomorú látvány nyújtott:
bőre üresen lötyögött az éhezéstől. Iván nemsokára unatkozni
kezdett, s Mihailt a medvéjével együtt egy sarokba küldte.
Odakünn egyre mélyebb lett az éjszaka. A felhőtakaró
helyenként felszakadt, s a réseken áttűnt néhány csillag
pislákoló fénye. Odabenn Iván ült, s időről időre széli
Borisznak, hogy töltse meg mindkettőjük kupáját.
– Azt mondják – mormogta halkan –, hogy vissza kéne
vonulnom, hogy szerzetesnek kéne állnom. Hallottál erről?
– Igen, uram. Az ellenségeid beszélnek így.
Iván lassan bólogatott. Az opricsnyina kezdetén sok bojár
javasolta neki ezt a megoldást.
 – És mégis – folytatta halkan –, igazuk van. Akiket Isten
arra választ ki, hogy az emberek felett uralkodjanak, azoknak
nem szabadságot ad, hanem iszonyú terhet; nem palotát,
hanem börtönt. – Kis szünetet tartott. – Egyetlen uralkodó
sincs biztonságban, Borisz Davidov. Még nekem is, akit Isten
választott ki, hogy az embereket saját akaratom szerint
irányítsam – még nekem is figyelnem kell az árnyékokat:
bármelyikben ott lehet a kés. – Elgondolkodva ivott. – Lehet,
hogy jobb lenne szerzeteséletet élni.
Ahogy ott ült Iván cárral, Borisz is érezte az árnyékok
nyomasztó csendjét. Rettentő részeg volt, a feje azonban tiszta
maradt; nem zavarodottságot érzett, hanem lassan kibomló
melankóliát, mikor belépett imádott uralkodója félhomályos
világába. Ő maga is ismerte azt a dolgot – még ha kisebb
mértékben is –, melyet az árulás és az éjszaka fantazmagóriái
kavarnak fel. Ő is tudta, hogy a rettentő fantom a hajnal
hideg fényében valóságossá válhat.
Megölnek, gondolta, ha nem öljük meg őket előbb.
Most pedig itt volt, itt ült szemben ezzel a nagyszerű és
nyugtalan emberrel, a cárjával, aki most ismét
legbensőségesebb bizalmába fogadta őt. Mennyire szerette
volna megosztani az életét ezzel a hatalmas emberrel, aki
olyan közeli, mégis olyan hatalmas, olyan rettenetes, mégis
rettentő bölcs, aki belelát az emberek sötét szívébe.
Csendben ittak.
– Mondd csak, Borisz Davidov, mit csináljak ezzel a
semmirekellő pappal, aki földet lopott a cártól? – kérdezte
végül Iván.
Borisz gondolkodott. Nagy megbecsülés ez számára, hogy
a véleményét kérdi a cár. Nem szerette Dánielt, de bölcsen
kellett válaszolnia.
– Hasznunkra lehet – mondta végül. – Imádja a pénzt.
Iván elgondolkodva nézte. A szeme még jobban vérbe
borult, pillantása azonban így is átható maradt. Kinyúlt
hosszú kezével, és megérintette Borisz karját. Borisz
borzongató izgalmat érzett.
 – Jól válaszoltál. – Sötéten mosolygott. – Akkor verjünk ki
belőle egy kis pénzt. – Magához intett két opricsnyikot és a
fülükbe súgta az utasításait. Azok odamentek a csendben
álldogáló szerzetesekhez, majd némán kivezették Dánielt.
Borisz tudta, mi következik. Felkötik, valószínűleg fejjel
lefelé, és addig verik, amíg el nem árulja, hová rejtették a
kolostor pénzét. Papoknak, szerzeteseknek mindig volt
pénzük, s általában elég gyorsan kiadták. Borisz nem érzett
sajnálatot. Ez a legkisebb büntetések közé tartozott Ivánnál.
A fickó valószínűleg rosszabbat érdemelne.
Most azonban kezdetét vette a cár hosszú éjszakája.
Egyetlen apró jele volt: Iván bal szeme akaratlanul
pislogni kezdett, s Borisz tudta. mi következik. Már hallott
erről más opricsnyikoktól, és tudta, hogy gyakran
bekövetkezik misék után. Azt jelezte, hogy Iván büntető
kedvében van.
– Mondd csak, Borisz Davidov – folytatta halk hangon –,
van itt valaki, aki nem megbízható?
Borisz hallgatott.
– Emlékezz az esküdre – mormogta Iván lágyan. –
Megesküdtél, hogy mindent elmondasz a cárodnak.
Igaza volt. Borisznak nem kellett haboznia.
– Azt mondom, van itt valaki, aki eretnekségben bűnös.

Istvánt nagyon meglepte, mikor négy idegen férfi lépett be

hozzá, hogy átkutassák a celláját.
Alaposan dolgoztak. Szisztematikusan, hosszú évek
gyakorlata alatt megszerzett ügyességgel túrták fel a dobozt,
melyben egykori házából hozott el néhány holmit; átkutatták
a fekhelyét, kevés ruhaneműjét, megvizsgálták a falakat, és
már a padlót is feltépték volna, ha egyikük meg nem találja a
vastag gerendákból készült fal résében azt, amit kerestek: a
kis röpiratot.
Milyen különös. István már szinte meg is feledkezett az
angol röpirat létezéséről. Hónapok óta még csak rá sem
pillantott, csak azért tartotta meg, hogy időről időre
emlékeztesse magát, mit mondhatnak a gazdag szerzetesekről
azok, akiknek ezt szabadságában áll megtenni.
Még azt sem játszhatta meg, hogy nem tudja, mi ez a
papír: még aznap, mikor Wilsontól megkapta, saját kezűleg
írta a lapszélre az orosz fordítást, mely még frissen élt az
emlékezetében.
Mikor a refektóriumba vonszolták, ezt mutatták meg a
cárnak.
Iván lassan, hangosan, mély hangon olvasta fel az
irományt. Időről időre megállt, és rámutatott Istvánnak a
gyalázatos eretnekség pontos természetére, melyet az saját
kezűleg írt le.
Igaz ugyan, hogy néhány protestánst – köztük az angol
kereskedőket – elfogadott, mert idegenek voltak, és legalább
nem katolikusok, Ivánt azonban mélyen sértette az ilyen
írások hangneme. Miképp tudná ő, az ortodox cár
megbocsátani azokat a pimasz, tekintélyt nem tisztelő
érveléseket, melyeket az ilyen röpiratok használtak? Csak
néhány hónapja történt, hogy az egyik ilyen fickónak, egy
lengyel huszitának megengedte, hogy az udvar előtt
részletesen kifejtse nézeteit. A cár bámulatos választ adott.
Szavait pergamenre írták, melyet egy ékszerdobozban
átadtak a tudatlan idegennek. Az ortodox cár gördülékeny
mondatokban zúzta szét a bűzlő eretnekséget mindörökre.
– Nekünk Urunkhoz, Jézus Krisztushoz kell
imádkoznunk, hogy megóvja az orosz népet gonosz tanításaid
sötétségétől – fejezte be a levelet. Most pedig itt áll ez a
magas, komoly pap, aki ilyen ocsmányságot rejteget a
kolostorban.
Mikor befejezte a pamflet felolvasását, Istvánra pillantott.
– Mit szólsz mindehhez? Hiszel ezekben a dolgokban?
István szomorúan nézte. Mit mondhatna erre?
– Ez az idegenek véleménye – mondta végül.
– Mégis a celládban tartottad.
– Csak mint érdekességet. – Ez igaz volt, de nem teljesen.
 – Érdekességet. – A cár lassan, kimért utálattal ismételte
meg a szót. – Meglátjuk, szerzetes, milyen más érdekességet
találhatunk számodra.
Az apátra pillantott.
– Furcsa szerzeteseket tartotok ebben a kolostorban –
jegyezte meg.
– Semmit sem tudtam erről, uram – hangzott az
öregember nyomorúságos válasza.
– Az én hűséges Borisz Davidovom mégis tudott. Mit
gondoljak az efféle figyelmetlenségről? – Szünetet tartott. –
Nincs szükségem egyházi bíróságra, hogy megoldjam az
ügyet. Nincs igazam, apát?
Az idős apát gyámoltalanul nézett vissza rá.
– Jól tetted, Borisz Davidov – sóhajtott Iván –, hogy
leleplezted ezt a szörnyeteget.
Valójában még Boriszt is elképesztette az a röpirat,
melyet Iván az imént felolvasott.
– Milyen büntetést találjunk neki? – A cár hangosan
gondolkodott, míg szeme a szobát pásztázta.
Aztán megtalálta, amire szüksége volt.
– Gyerünk, Borisz – mondta felemelkedve a székből gyere,
segíts igazságot szolgáltatni.

Beletelt egy kis időbe, Borisz azonban nem érzett szánalmat.

Azon a rettentő, borgőzös éjszakán elsöpörte a cár hipnotikus
ereje, úgy érezte, végső és méltó bosszút vesz az elszenvedett
sérelmeiért.
Haljon meg a pap – gondolta. Haljon ez a viperafajzat, ez
az eretnek ezer halállal. Látott ennél sokkal kegyetlenebb
halálokat is. Úgy tűnt azonban, hogy a módszer újdonsága
aznap éjjel szórakoztatja a cárt.
Lágyan, már-már gyengéden kivette Mihail kezéből a
medve vezetőláncát.
– Gyere, Misa – biztatta lágy hangon a medvét. – Gyere,
Misa, minden medvék cárja; Oroszország cárja tartogat
valamit számodra. – Azzal odavezette a medvét a paphoz.
 Bólintott Borisznak, ő pedig gyorsan összecsomózta a lánc
végét István övével, így ember és medve mindössze
kétlépésnyi távolságban álltak egymáshoz kötve.
A cár hosszú karjával Borisz vállát ölelve visszaült az
asztalhoz, majd odaszólt a többi opricsnyiknek:
– Hagyjátok, hogy minden medvék jóságos cárja elbánjon
ezzel az eretnekkel.
Először adódtak nehézségek. István egy szót sem szólt,
térdre ereszkedett, homlokát a földhöz érintette, majd
keresztet vetve felemelkedett, és némán állt a medve előtt,
közben fejét lehajtva imádkozott. A szerencsétlen állat,
bármilyen kiéhezett és nyomorúságos állapotban volt, csupán
zavartan pillogott körbe.
– Fogjátok a botomat – parancsolta Iván. A feketeingesek
elkezdtek körözni a pár körül, taszigálták őket, a papot a
medvéhez lökték, majd az egyik nekilátott Iván vasvégű
botjával szurkálni az állatot.
– Hojda! Hojda! – üvöltötte Iván. így hajtják a tatárok a
lovaikat – ez volt a cár kedvenc vezényszava. – Hojda!
Ütötték az embert és az állatot is, míg végül a
megzavarodott, fájdalomtól felbőszült medve – mivel senki
mást nem ért el – a hozzáláncolt embert kezdte csépelni. A
hatalmas mancs csapásaitól vérző István akaratlanul is
megpróbálta kivédeni az ütéseket.
– Hojda! – üvöltötte a cár. – Hojda!
A medve azonban nem végezte be a feladatát, végül Iván
intett az embereinek, akik kivonszolták Istvánt, és az
udvaron fejezték be a kivégzést.

Az éjszaka azonban nem ért véget. Iván cár még nem végzett.
– Még bort – utasította Boriszt. – Ülj szorosan mellém,
barátom.
Úgy tűnt, hogy egy időre a cár megfeledkezett a szobában
tartózkodó többi emberről, talán még azt a papot is
elfelejtette, akit épp az imént öletett meg. Rosszkedvűen
nézegette az ujjain lévő gyűrűket.
 – Látod, ez zafír – mondta. – A zafír megvéd engem. Ez
meg egy rubin – mutatott a középső ujján viselt gyűrűbe
foglalt óriási kőre. – A rubin tisztítja a vért.
– Gyémántod nincs, Goszudar – jegyezte meg Borisz.
Iván gyengéden megfogta a kezét, s meglepő nyíltsággal és
bizalmassággal mosolygott rá.
– Tudod, azt mondják, a gyémánt visszatart a dühöngéstől
és a kéjvágytól, de én soha nem szerettem. Talán kéne.
Borisz már-már a karjába csípett, hogy megbizonyosodjék
arról, nem álmodja az egészet – tényleg a cár ül itt az oldalán,
ő beszél hozzá, mintha a testvéréhez szólna; olyan
bensőségesen, olyan édesen, akár egy szerető?
– Nesze – Iván egy másik gyűrűt adott a kezébe. – Fogd
meg, Boriszom. Nézzük csak. Óh, igen. – Néhány pillanat
múlva visszavette a gyűrűt. – Minden rendben. Ez egy türkiz.
Ha színét veszti a kezedben, az a halálod jelenti. Nézd –
mosolygott –, megmaradt a színe.
Aztán körülbelül egy percig semmit sem szólt. Borisz nem
zavarta meg a gondolatait.
Iván váratlanul felé fordult.
– Mondd csak, miért gyűlölted azt a papot?
Borisz lélegzete elakadt. A kérdés nem volt barátságtalan,
sőt.
– Honnét tudtad, uram?
– Láttam az arcodon, barátom, mikor elém hozták. – Újra
elmosolyodott. – Igazi eretnek volt, ez te is tudod.
Megérdemelte a halált. De egyébként is megölettem volna a
kedvedért.
Borisz mereven maga elé bámult. A cár szavait hallva
döntötték az érzések. A cár, bármilyen rettenetes is, a
barátja. Alig tudta elhinni. Könnyek öntötték el a szemét. Ó
maga nem is értette meg igazán, milyen magányos volt ez
idáig.
Hirtelen sürgető vágyat érzett, hogy megossza boldogtalan
titkát a cárral, aki törődik vele. Kinek másnak mondhatná el,
ha nem Isten földi helytartójának, az egyetlen igaz egyház
védelmezőjének?
– Neked van fiad, Goszudar, aki folytatja a királyi
vérvonalat – kezdte. – Nekem nincs fiam.
Iván összevonta a szemöldökét.
– Van időd, hogy fiút nemzzél, barátom – ha Isten is úgy
akarja – mormogta. – Még nincsen fiad? – kérdezte aztán
meglepve.
Borisz lassan megrázta a fejét.
– Már nem is tudom. Van egy fiam. Mégis azt hiszem,
hogy nincs.
Iván figyelmesen nézte.
– Arra gondolsz, hogy a pap…?
Bólintott.
– Azt hiszem.
Iván egy ideig egy szót sem szólt, csak a kupát emelte a
szájához.
– Lehet másik fiad – mondta, s elgondolkodva nézte
Boriszt. – Nekem két feleségem volt. Mindkettő szült nekem
fiút. Ez mindig jusson az eszedbe.
Borisz lebiggyesztette a száját. Érzelmei fojtogatták.
Bólintott.
Iván pillantása lassan végigjárt a szobán. Szeme már
kissé üveges volt. Ügy tűnt, gondolatai messze járnak.
Kis idő múltán felemelkedett. Borisz sietve felpattant,
azonban Iván egyetlen, királyi mozdulatára arcra borult
előtte. Ekkor felemelte hosszú köpönyege szegélyét és
gyengéd mozdulattal Borisz fejére terítette, ahogy a vőlegény
takarja be feleségét az esküvői szertartáson.
– A cár az egyetlen apád – mondta halkan. Majd a többi
opricsnyikhoz fordult és azt mondta nekik: – Vegyétek a
köpenyeket, és itt várjatok ránk. – Felvette cobolyprém
kabátját és csúcsos süvegét, majd Boriszhoz fordult: – Kövess.
Már több csillag fénylett az éjszaka mélyén. Szürke,
szakadozott felhők úsztak lassan a kolostor felett, ahogy Iván
cár, akár egy kibontott vitorlákkal haladó hajó, átsiklott a
kihalt udvaron, át a kapun a Rusz folyó irányába. Botja
kopogott a kemény havon. Borisz közvetlenül a nyomában
haladt.
A magas, komor cár hosszú lépteivel átvágott az ösvényen,
át a folyó vastag jegén, és a kisvárosba vezető' ösvényre
fordult.
Milyen csend volt. A magás, csúcsos sipkás torony
büszkén magaslott a csillagos ég elé. A kis kapu, melyet
egyetlen éjjeliőr vigyázott, nyitva állt. Iván áthaladt rajta,
belépett a csillagfényes piactérre. Most visszafordult.
– Hol a házad?
Borisz mutatta az irányt, s már elindult volna előre, mikor
a cár megfordult, és hosszú lépteivel nekiiramodott, átvágott
a nyílt téren, hosszú köpönyegének halk suhogásától
eltekintve hosszú botja kopogása volt az egyetlen hang a
városban.
Borisz szerette volna tudni, mit tervez a cár.
Iván nem torpant meg, amint a kis templom elé ért,
melynek kupolája lágyan ragyogott a csillagfényben;
továbbsietett az utcán, mígnem Borisz elészaladt, és
kinyitotta a háza ajtaját. Itt, az ajtóban állt meg Iván.
– Hívd le a feleséged. Jöjjön le azonnal – parancsolta mély
hangon.
Borisz, nem tudván, mi következik, felrohant a lépcsőn és
kinyitotta az ajtót.
Egyetlen lámpa világított a sarokban. Jelena, karján a
babával szundikált. Megriadt, ahogy váratlanul
megpillantotta Borisz sápadt és feldúlt arcát az ajtónyílásban.
Mielőtt bármelyikük megszólalhatott volna, meghallották
lentről Iván cár mély hangját:
– Jöjjön azonnal, a cár várja.
– Gyere – súgta Borisz.
Jelena még félálomban, tökéletesen összezavarodva kelt
fel. Csak egy hosszú gyapjúing és nemezpapucs volt rajta.
Alvó csecsemőjével a karján kiment a lépcső tetejére, és
fogalma sem volt, mi zajlik.
 Ahogy kilépett az ajtón és lepillantott Borisz kezére,
szeme tágra nyílt a rettegéstől. A férfi is lenézett.
Eddig észre sem vette; biztos akkor történt, mikor a
medvét ösztökélte.
– Véres a kezed – kiáltotta.
– Leszúrtam a kutyádat; túl hangosan ugatott a kései
vendégre – hallatszott lentről a mély hang. Régi, keserű orosz
tréfa volt ez. – Gyere le – folytatta a hang.
Az asszony Boriszhoz fordult.
– Ki ez?
– Tedd, amit mond – suttogta sürgetően. – Igyekezz!
Jelena bizonytalanul lebotorkált a lépcsőn.
– Most gyere hozzám – hívta a cár lágy hangon.
Érezte arcán a jeges éjszakai levegőt, s megpróbálta
betakarni a gyermeket. Átlépdelt a fagyott havon álló magas
alakhoz, s zavarában azt sem tudta, miképp üdvözölje.
– Hadd lássam a gyereket – mondta Iván. – Tedd a
karomba. – Azzal botját a vállához támasztva kinyújtotta
hosszú karjait.
Az asszony habozva nyújtotta át gyermekét. A férfi
óvatosan átvette. A baba felhorkant, de nem ébredt fel. Jelena
idegesen hátrált egy-két lépést a sötét szem pillantása elől.
– Nos, Jelena Dimitrijeva – mondta a cár komoran –,
tudtad-e te is, hogy István pap eretnek volt?
A nő hevesen összerezzent. Ebben a pillanatban nagy rés
támadt a felhőrétegen, s Ruszka felett az ég teljesen
kitisztult. A felbukkanó félhold halvány fénnyel világította be
az utcát. A cár tisztán láthatta Jelena arcát. Borisz a bal
oldalán állt.
– Az eretnek pap halott – mondta. – Még a medvék sem
bírták elviselni.
Szó sem lehetett tévedésről. Látta a nő arcát. Nemcsak a
rettegést látta, melyet a gyenge nők éreznek a halál – akár
egy ilyen szörnyű halál hallatán. Olyan volt, mintha
ökölcsapás érte volna. Kétség nem férhetett hozzá: szerette.
– Nem örülsz, hogy a cár ellensége halott?
 Nem tudott válaszolni.
A cár szeme a gyerekre vándorolt. Apró, kifogástalan
gyermek volt, nem egészen egyéves. Csodálatosképp még
mindig aludt. A cár alaposan megvizsgálta a holdfénynél. A
vonásai alapján nehéz lett volna bármit is mondani.
– Hogy hívják? – dörmögte.
– Fjodor – suttogta az anyja.
– Fjodor. – Lassan bólogatott. – És ki az apja?
Jelena összerezzent. Miről beszél?
– Hűséges szolgám vagy pedig az eretnek pap? –
érdeklődött kedvesen.
– Pap? Ki lehetne a gyermekem apja, ha nem a férjem?
– Tényleg, ki?
A nő ártatlannak látszott, de valószínűleg hazudik. Az
asszonyok csalafinták. Az apja is áruló volt, emlékezett rá.
– A cárt nem lehet becsapni – dörögte. – Újra kérdezlek:
szeretted-e Istvánt, az eretnek papot, akit jogosan
kivégeztettem?
Jelena már tiltakozásra nyitotta a száját; azonban – akár
azért, mert szerette, akár azért, mert a magas alak halálra
rémítette – nem bírt megszólalni.
– Döntsön akkor Borisz Davidov – mondta, és Boriszra
nézve azt kérdezte: – Nos, barátom, mi az ítélet?
Borisz csendben maradt.
Ahogy ott állt köztük és a számára félig idegen gyermek
között, agyát érzelmek és gondolatok zűrzavaros keveréke
árasztotta el. Lehetséges, hogy Iván a megmenekülést, a
válást ajánlotta fel neki? Biztos, hogy el tudná intézni: az
apát nyilván azt teszi, amit a cár mond neki.
Mit is higgyen? Ő maga sem tudta igazán. Jelena szerette
a papot és elhúzódott a férjétől. Megalázta nemcsak ezzel, de
más módon is, megpróbálta elpusztítani a büszkeségét, amely
létének középpontja – nem is lehetne más. Hirtelen az évek
alatt félévük sérelmei egyetlen, mindent elsöprő' hullámban
öntötték el. Most megbünteti.
 Ha most futni hagyná, ha magáénak ismeri el a fiút, mely
lehet, hogy nem is az övé, akkor az asszony
győzedelmeskedik. Igen: végső győzelmet arat felette. Örök
életében nevetni fog rajta, az ősi, nemes tamgát, a háromágú
szigonyt porba veti, s átkozott lábával rátapos. Nemcsak őt
gyalázza meg, hanem összes ősét is. Erre a gondolat^ ra újabb
dühroham öntötte el.
Mit is mondott a cár? Mit is akart mondani?
– Lehet másik fiad. – Hát persze! Másik fiú, másik feleség,
hogy vére fennmaradjon Ami a fiút illeti… bárki is az apja,
hadd szenvedjen – ez egész biztosan fáj majd az anyjának.
Megbünteti a nőt, a gyereket, sőt magát is. Azon a mély,
sötét éjszakán ezt – pontosan ezt akarta – már tisztán látta.
– A gyerek nem az enyém – mondta.
Iván egy szót sem szólt. Jobbjába kapta botját, másik
kezébe fogta a csecsemőt, aki erre már sírva fakadt,
odaszorította sötét, lengő szakállához, megfordult és botjával
kopogva elindult a kapu felé.
Borisz nem tudta, mit csináljon, ezért bizonyos távolságból
követte.
Mii történik? Zavarodottsága és rettegése ködén keresztül
Jelena csak fokozatosan értette meg, mit mondott a férje. A
hóban reszketve, iszonyú rettegésben meredt utánuk.
– Fjodor! – kiáltása belevágott a jeges piactér csendjébe. –
Fegya!
Nemezpapucsában csúszkálva vadul utánuk vetette
magát, közben majdnem elzuhant.
– Mit csináltok?
Egyik férfi sem fordult meg.
Utolérte Boriszt, belekapaszkodott, a férfi azonban a
földre lökte.
Iván cár közben elérte a kaput, ahol a megrettent őr, kezét
a szívére téve halálos félelmében szinte a földig hajolt.
Iván a toronykapura mutatott.
– Nyisd ki.
 A gyerekkel a kezében bement. Lassan felkapaszkodott a
lépcsőkön.
A férfiak elállták Jelena útját. Férje, meg az az ostoba
toronyőr elállták a toronyba vezető lépcsőt.
Most értette meg: ösztönösen megértette őket és az agyuk
sötét labirintusában megbújó rettenetét.
Mindenről megfeledkezve a körmeivel esett a két férfinak,
úgy küzdött, akár egy állat, majd egy váratlan rohammal
szétlökte őket, beugrott a kapun, bevágta maga mögött a
súlyos ajtót, és helyére lökte a reteszt.
Aztán felrohant a falépcsőn.
Valahol felette a sötétben hallotta őt: lépcsó'n nyikorgó
lépteit, kop-kop, vasvégj botjának kopogását minden második
lépcsőfokon. Magasan felette járt.
A szíve azt súgta reménytelenül, mégis utána iramodott.
Hallotta a babája sírásai
– Goszpogyi pamiluj! Uram, irgalmazz! – Akaratlanul
törtek ki belőle a szavak A férfi még mindig messze előtte
járt, igen messze.
Félúton, ahol a lépcső kiért a bástyára, s a fal mellett
futott tovább, rájött, hogy már semmit sem hall felülről.
Iván már felért, ott állt a tető alatti kamrában, ahonnét
ablak nyílt a végtelen pusztára. Jelena felnézett a toronyra,
mely meredeken, kegyetlenül és csendben emelkedett fölé,
fateteje sötét, háromszögű árnyékot vetett az éjszakai égre.
Egy pillanatig nem tudta, mitévő legyen.
Aztán meghallotta a gyermeke sírását, magasan a tető
alól; s ahogy felnézett hirtelen megpillantott két kezet, köztük
egy aprócska fehér alakot, melyet – miközben az asszonyból
olyan sikoly szakadt ki, melynek, azt gondolta, a csillagokig is
el kellett hallatszani – kilökött az éjszakába, akár egy batyut.
– Fegya!
A mellvédnek vetette magát, hiábavalóan kapott a
sötétség felé, miközben a kis fehér alak a félelemtől némán
lezuhant előtte, az alul megbúvó árnyékok közé, ahol halk
puffanással csapódott a jégre.
Hajnalban a cár elutazott. Mielőtt elment volna, ragaszkodott
hozzá, hogy a megrettent apát a hagyományoknak
megfelelően áldja meg.
Kíséretéhez két újabb szán csatlakozott: egyikre a kolostor
pénzérméiből és ezüstneműiből került komoly mennyiség; a
másikon az a harang utazott, melyet Boris? családja adott
egykoron a szerzeteseknek, s melyet beolvasztani vittek el,
hogy újabb ágyúk készüljenek belőle.
Nem sokkal ezután híre jött, hogy a krími tatárok valóban
Rusz földje felé tartanak. A cár ismét igazolva a vélekedést,
hogy gyáva, eltűnt északon. Moszkva környékét letarolták.
Két héttel gyermeke halála után Jelena megdöbbenve
fedezte fel, hogy ismét terhes. A méhében fejlődő gyermek
apja, akárcsak az előzőé, Borisz volt.

Az ortodox egyház misekönyvében van egy gyönyörű rész.

Aranyszájú Szent János írta ezt a beszédet, s egy évben
csak egyszer olvassák fel: a húsvétot köszöntő éjszakai
virrasztáson.
1571-ben a Péter-Pál kolostor húsvét előtti virrasztásán –
ahol a megfogyatkozott lakosság javarésze jelen volt – némi
meglepetést keltett, mikor a gyülekezet észrevett egy
magányos alakot, amint a virrasztás kezdetén némán
behúzódott a templom hátsó szegletébe.
A nagyböjt óta Borisz ugyanis ki sem lépett a házából.
Senki sem tudta, mi történik. Azt mondták, magányosan
böjtöl. Egyesek szerint a felesége nem akarja látni; mások
hallották, amint a feleségéhez beszélt.
Megint mások kijelentették, hogy megpróbálta
megakadályozni a cárt abban, hogy meggyilkolja a fiát, volt,
aki szerint némán tűrte.
Nem meglepő tehát, hogy az emberek percenként
pislogtak hátrafelé, vajon mit csinál éppen.
Borisz lehajtott fejjel állt. Nem mozdult a templom
végéből, a vezeklőknek fenntartott helyről, nem nézett fel,
még keresztet sem vetett, pedig a szertartás során többször is
felszólítják erre a híveket.
A húsvéti virrasztás, mely Krisztus feltámadását ünnepli,
a szárnyaló öröm és izgatottság ünnepe. A hosszú Böjt, a
nagyhét utolsó napjai és az azt követő Virágvásárja után a
hívők az üresség olyan megtisztult, elgyengült állapotába
kerültek, mely inkább szellemi, mintsem lelki táplálék
élvezetét segítette elő.
A virrasztás során éjfélkor kinyitották az ikonosztáz
főkapuit, ezek szimbolizálták az üres sírboltot, a gyülekezet
tagjai pedig gyertyákkal a kezükben elindultak a körmenetre.
Ezután következtek a hajnali zsolozsmák, majd a húsvéti
szertartás, mely akkor ¿rt tetőpontjára, mikor a pap a
gyülekezet elé állva kijelentette:
– Krisztosz vászkrészje. Krisztus feltámadott.
Az emberek utána kiáltották:
– Vojsztyino vászkrészje! Feltámadott valóban!
István halála után egy fiatal pap lépett a helyébe. Most
először állt összetett kézzel a Szent Ajtók előtt.
Az ő lábai is elgyengültek a böjtöléstől, most azonban,
ahogy szembefordult az égő gy ertyákat tartó hívekkel, s
beszívta a füstölőkből áradó nehéz illatot, mely a templom
minden zugát betöltötte, egyfajta magasztos lelkesültséget
érzett.
– Krisztosz vászkrészje!
– Vojsztyino vászkrészje!
Mardosó éhségük és minden más körülmény ellenére a
papnak úgy tűnt, hogy csodálatos öröm tölti be a templomot.
Kicsit remegett. Ez valóban húsvét csodája volt.
– Krisztosz vászkrészje! – kiáltotta újra.
– Vojsztyino vászkrészje!

Látta, hogy a templom végében álló magányos alak is nyitja a

száját az örömteli válaszra, de egyetlen hang sem hagyja el
ajkát.
 Most jött el a húsvéti csók pillanata, mikor az emberek
egyenként előrelépnek megcsókolni a keresztet, a Szentírást
és az ikonokat, majd magát a papot is csókkal köszöntik:
„Vojsztyino vászkrészje!” Ezután az emberek egymást is
megcsókolják azon egyszerű és szeretetteljes módon, ahogy az
ortodox egyházban szokás volt.
Borisz azonban – egyedüli emberként – nem ment előre.
A húsvéti csók után a pap belekezdett Krizosztóm
legszebb prédikációjába. Ez emlékeztette a híveket, hogy
Isten ünnepet készít nekik, jutalmat: beszélt a húsvéti böjtről,
mely bűnbocsánatként is szolgált.
– Aki hosszasan fáradozott a böjt alatt, most jöjjön, vegye
el jutalmát – olvasta a pap kedves hangon. Milyen szép
beszéd volt! – Ha bárki habozna – mondta –, hagyjuk, hogy
kétségbeessen. Isten nem tagadja meg tőlük az ünnepet
sokáig, ha hozzá fordulnak. Kegyelmét épp úgy kimutatja az
elsőknek, mint az utolsóknak.
– Aki az első órától kezdve dolgozott – olvasta a pap –,
nyerje el jutalmát. Aki a harmadik órában csatlakozott, az is.
Aki a hatodik órában érkezett, többé ne féljen. Aki a
kilencedik óráig habozott, most hadd jöjjön közénk. Aki még
habozik… – Ó igen, egészen az utolsó pillanatig… – Aki még
habozik – a pap hátrapillantott a templom végébe –, a
tizenegyedik órában is, engedjétek be…
Bármi suhant is át az agyán – talán most értette meg,
hogy a felesége ártatlan volt; talán bűnösnek érezte magát
István és Fjodor halála miatt; vagy képtelen volt tovább
megtartani büszkeségének, illetve az elvesztése miatt érzett
félelem terhét – az az egy biztos, hogy a bűnbánóknak
fenntartott helyen álló Borisz, mikor meghallotta ezeket a
szép szavakat, a tizenegyedik órában térdre rogyott, és
teljesen összetört.

1572-ben a rettenetes opricsnyina hivatalosan megszűnt.

Tilos volt még csak utalni is a létezésére.
 1581-ben vették kezdetüket a „Tilos Évek”, ez időszakban
a parasztok még Szent György napján sem hagyhatták ott
urukat.
Ugyanebben az évben Iván cár egyik dührohamában
megölte saját fiát.
 A kozák

1647
Szabadság: a szabadság volt minden.
Mindenütt sztyeppe vette őket körül. Milyen csendes volt
– arany és barna, a horizonton ibolyakék, kelet felé a
végtelenbe nyúlva. Az égen magányos sólyom körözött;
aprócska mormota iszkolt a magas, száraz fű rejtekébe.
Szellő' sem rezdült. Itt-ott búzakalászok nőttek, melyek
magját minden bizonnyal valamilyen régmúlt szél sodorta ide
miriádnyi más fűmaggal együtt a végtelen pusztára.
Andrej Karpenko lassan ügetett a lován, nagy, lusta
kanyarban fordult ki a hatalmas búzaföldről, s elhaladt a
szántó végét jelölő kurgán mellett, majd négy kilométert
belovagolt a vad pusztára, mielőtt lassan visszafordult volna
a kis Rusz folyó felé, amely a hatalmas Dnyeper felé futott az
ősi kijevi földön.
A fiatalember mély lélegzetet vett, olyan mély
megelégedettséggel, hogy sóhajtásnak is beillett volna. Milyen
édes volt a füvek illata – búzavirág, rekettye, vadkender és
pacsirtafű, és a mindent elborító, épp elhervadt eszpartófű.
Olyan volt, mintha mindezeket, a sok ezernyi más növénnyel
együtt Isten keze szórta volna bele egy óriási lapos tálba, hogy
aztán egész nyáron napsugárral perzselje, naponta harmattal
öntözze, majd még egyszer megpirítsa az izzó tálban, mígnem
legvégső formájukban kibocsátják azt a végső kvintesszenciát,
mely csillámló páraként szállt fel a földről ezen a lassú,
nyárvégi délutánon.
Apja földje közvetlenül a fák vonalán belül feküdt,
körülbelül másfél kilométerre a kis településtől, melyet
évszázadok óta Ruszka néven ismertek.
Andrej mosolygott. Apja, Osztap igen meglepődött a hely
nevén, mikor először ideért. „Ruszka: így hívták a helyet
északon, ahonnét az apám, Karp elmenekült” – mondogatta
gyakran a fiának. Menekülése után vette fel a tipikus ukrán
családnevet, a Karpenkót. Az öreg Karp azonban soha nem
tudta meg, hogy valójában távoli őseinek földjére tért vissza.
Szabadság: ez a jog minden kozákot születésétől fogva
megilletett. Szabadság és kaland.
És most jött el Andrej ideje. Szédítő kilátások. Csak két
nap telt el azóta, hogy a két férfi megjelent a birtokon. Vándor
szerzetesnek öltöztek, Andrej pedig el is hitte, hogy azok; az
öreg Osztap azonban csak egy pillantást vetett rájuk, s máris
széles vigyorral terelte őket a házba.
– Vodkát! – kiáltott a feleségének. – Vodkát a
vendégeinknek! Andrej, gyere és figyelj! Most pedig urak –
folytatta gyakorlatias hangnemben –, milyen híreket hoztok
délről – a táborból?
Kozákok voltak, s izgalmas híreik hallatán az öreg Osztap
a combját csapkodva kiáltott fel.
Kozákokkal lovagolni a sztyeppén – a fiatal Andrej
gyermekkora óta erről álmodott. Lova, felszerelése, minden
szükséges holmija készen állt.
Csak egy probléma akadt.
A jóképű, tizenkilenc éves fiú nemrégiben tért vissza a
kijevi Akadémiáról, ahol ortodox papok tanították írni-
olvasni, egyszerűbb számtanra, sőt valamelyest latinra is.
Hollófekete haja, sötét, de inkább sima, mint napcserzett
bőre, a mongolokéhoz hasonló ritkás szakálla főként az állán
sarjadt ki, ugyanakkor hosszú, szép, lecsüngő bajszot
növesztett. Kerek arca és kiugró pofacsontja volt, valamint
szép barna, mandulavágású szeme. Arcvonásainak egy részét
ugyanis nagyapja, Karp gyönyörű tatár feleségétől örökölte,
akit menekülése során vett el. Andrej magas, szép termete és
kecses mozgása pedig tökéletesen Karpé volt. Szláv vonzerő
és kemény tatár szemek: sok nő számára ellenállhatatlanná
tették.
Mivel még elég fiatal volt ahhoz, hogy azt higgye, az
emberi természet következetes, gyakran megzavarta, mikor
úgy érezte, két lélek viaskodik benne: az egyik a családjának
és a földnek szentelte magát; a másik vad, szabad szellem, se
hazája, se lelkiismerete, s csakis arra vágyott, hogy a
sztyeppén a láthatárig és még azon is túl kalandozhasson.
Tökéletes fiatal kozák volt.
Mennyire szeretett volna délre indulni azokkal a
férfiakkal! Rögtön holnap felkerekedhetne. Egyetlen dolog
tartotta vissza – aggódó anyja kérdése.
– Mi lesz a birtokkal, ha elmész, Andrej?
Lassan, elgondolkodva lovagolt vissza a kis kurgánig, ahol
néhány pillanatra megállt, hogy végigpillantson a mezőkön és
a sztyeppén.
Micsoda csodálatos föld volt ez hosszú nyaraival és gazdag
fekete földjével! A közelmúltban ez az ősi kijevi terület új
nevet kapott: Ukrajnának hívták.
A gazdag Ukrajna: az arany föld. Miért kellett akkor az
öreg Osztapnak panaszkodnia, mikor végignézett hullámzó
búzamezőin?
– Isten megadta nekünk a legjobb termést, aztán
sáskahadakat küldött, hogy felfalják.
Ukrajnát ugyanis a katolikus lengyel király kormányozta.
Négy évszázad telt el azóta, hogy Osztap ősanyja, Janka
elmenekült északra a tatárok elől. Azóta a tatárok lassan
kiszorultak a kijevi területekről, s helyükbe a hatalmas
Litvánia nyomult be. A Dnyeper környéki földek azonban,
bármilyen gazdagok is voltak, félig-meddig lakatlanok
maradtak. A környező falvak és az egykoron hatalmas
városok puszta vázai csak fokozatosan népesültek be újra.
A határvidék veszélyes hely volt. Két-három évente a
tatárok hatalmas rablócsapatokat küldtek a Krímből, hogy a
sztyeppén végigsöpörve rabszolgákra vadásszanak; a kisebb
rablások mindennaposak voltak. A többi telepeshez hasonlóan
Osztap és emberei is magukkal vitték a karabélyokat, ha a
földekre mentek dolgozni.
Mégis szabadok voltak. A litván kormányzás általában
nem sok vizet zavart. Vidéken a föld azé volt, aki elfoglalta.
Ami a városokat illeti, a nagyobbak – mint Kijev és
Perejaszlav – meglehetősen nagy szabadságot kaptak abban,
hogy a nyugaton meghonosodott, Magdeburg-törvénynek
nevezett rendszer szerint, saját szabad polgárságuk irányítsa
őket.
Ukrajna ezen része így akár fenn is maradhatott volna –
gazdag határvidéknek, melyet kozákok, szláv parasztok,
szabad városi polgárok és csekély számú litván kisnemes
népesít be –, melyek közül szinte mindenki az ősi Rusz
ortodox egyházának híve.
A dolgok mintegy nyolcvan éve változtak meg. 1569-ben a
ljubljanai egyezménnyel a régóta összekapcsolódott két állam,
Lengyelország és Litvánia hivatalosan is egyetlen állammá
olvadt össze. A kisnemesek kezdtek áttérni a katolikus
vallásra; a lengyel mágnások pedig hatalmas földeket
foglaltak el a Dnyeper mentén. S jóllehet a városok
megtartották a maguk Magdeburg-törvényét, Ukrajna többi
része megtapasztalta, mit jelent a dölyfös lengyel urak
szolgáiként élni.
Hogy merészel egy lengyel nemes megvetően bánni egy
kozákkal? Nem tudja, hogy a kozákok szabad emberek?
Nagy testvériségük három ágra oszlott. Nyolcszáz
kilométerre délkelet felé, ahol a nagy Don folyó a Fekete-
tengerbe ömlik, laktak a doni kozákok több elszórt
településen. Itt, ezeken a déli kijevi földeken laktak a
dnyeperi kozákok – olyan független emberek, mint a Ruszka
melletti kicsi tanyáján élő Osztap. S végül, messze délen, a
Dnyeper alatti vad sztyeppén terült el a kozák horda – a
zaporozsjei sereg – földje, melynek tagjai vadak,
kiszámíthatatlanok és erősek voltak, senki emberfiának nem
tartoztak számadással, s olyan táborokban laktak, ahová
asszonyok nem tehették be a lábukat.
Ez volt az a hely, ahonnan a két szerzetesnek álcázott férfi
érkezett.
Milyen büszke volt Andrej arra, hogy kozáknak született!
A kozákok tetteit még anyja térdén ülve tanulta. Kit béreltek
fel a hatalmas Sztroganovok Rettegett Iván uralkodásának
vége felé, hogy felderítsék és meghódítsák Szibéria vad
rengetegeit? Ermákot, a harcost és az ő kozák testvéreit.
Valójában, bár Andrej nem tudhatott erről, más kozák
portyázók éppen ez idő tájt érték el azokat a távoli, tízezer
kilométerre fekvő partokat, amelyek a keskeny szoroson
keresztül Alaszka hideg partjaira néztek.
A doni kozákok voltak azok, akik az ottomán törököktől
megszerezték a Fekete-tengernél fekvő Azov nagy erődjét. A
zaporozsjei kozákok pedig azok, akik nem is egyszer, hanem
kétszer lehajóztak egészen Konstantinápolyig, hogy ott, a
törökök orra előtt felégessék az ottomán flottát.
Mindenki félt a kozákoktól. A krími tatárok féltek tőlük, s
a törökök, akik a tatárok urai voltak, úgyszintén.
Lengyelországnak is újra meg újra segítségért kellett
fordulnia hozzájuk. Még maga a pápa is küldött követséget a
zaporozsjei táborba.
– Nélkülünk, kozákok nélkül – mondogatta az öreg Osztap
a cár és családja ha nem kerülhettek volna Moszkva trónjára.
Még ez a dicsekvés is félig igaz volt.
Szegény Moszkva. Micsoda rettenetes kínokat álltak ki
ezek az északi földek! Rettegett Iván halála után Moszkva ősi
uralkodóháza kihalt. Egy ideig egy a királyi családdal
rokonságban álló nagy bojár – Borisz Godunov – próbálta a
földet összetartani, végül azonban az események maguk alá
temették. Ezután következtek azok a nehéz évek – „Zavaros
időszak” –, amikor éhínség és járványok söpörtek végig a
tájon, s amikor egyik hamis trónkövetelő a másik után
próbálta megszerezni a hatalmat, míg végül már azt sem
lehetett tudni, van-e egyáltalán cárja Oroszországnak. Több
külföldi hatalom is úgy érezte, eljött az ő ideje; betörtek a
svédek, s arai a legrosszabb volt, a lengyel király megpróbálta
megszerezni Moszkva trónját, s a várost katolicizálni.
Majd, végül, a nagy Oroszország magához tért.
Elszenvedte Iván terrorját, járványokat és éhínséget, majd
külföldi támadásokat, de végül, miután megszenvedett,
felemelkedett. Nem a nagy hercegek és mágnások, s nem is a
vezető kisnemesek voltak azok, akik ellenállhatatlan
áradatként a lengyelek ellen fordultak, hanem az egyszerű
parasztok, a kis földtulajdonosok, illetve a Volga menti
elkeseredett, szakállas ortodox bölcsek, akik szigonyokkal és
fejszékkel felfegyverkezve összegyűltek, hogy kisöpörjék a
katolikusokat.
– És mi, a kozákok segítettünk nekik, ortodox
fivéreinknek – mondta Osztap teljesen jogosan, majd kissé
kevésbé jogosan hozzátette: – nélkülünk elvesztek volna.
A lengyeleket kiűzték. Összehívták a nagygyűlést, a
Zemszkij Szobort, s egy népszerű bojár családot választottak
új dinasztiának.
Így aztán Rettegett Iván első, kedves feleségének családja,
melyet alig ötven évvel ezelőtt még annyira utáltak a
mágnások, 1613-ban trónra került, s így elkezdődött az új
Romanov-dinasztia uralkodása.
Andrej vegyes érzelmeket táplált a moszkvaiak iránt.
Mint a legtöbb ukrajnai, faragatlannak tartotta őket. Mint a
legtöbb kozák, gyanúsnak találta a cárhoz hasonló
önkényuralkodókat. Az orosz nép azonban a testvérének
számított, egyetlen egyszerű oknál fogva: ortodoxok voltak.
– Elűzték a katolikus lengyeleket a földjükről. Egy nap
talán mi is megtesszük – mondta néha.
A dnyeperi kozákok már több nemzedék óta a lengyel
királyt szolgálták. Néhányan hivatalos státusba kerültek,
nevüket katonai lajstromba vették, ezáltal rendszeres
fizetésre voltak jogosultak. A többséget azonban figyelmen
kívül hagyták. Ráadásul nem katolikusként egyébként is
kevesebb jog illette meg őket. Nemegyszer fellázadtak már
életkörülményeik javítása érdekében. A lázadásokat azonban
leverték, s mostanában már a hivatalos katonai szolgálatba
vett kozákoknak sem lehettek saját parancsnokaik.
Vezetőjüket, a hetmant a lengyelek nevezték ki, tisztjeik
többsége pedig a lengyel kisnemesek sorából került ki. Nem
csoda, ha még a jobb sorban élő kozákok is elégedetlenkedtek.
 Most pedig, úgy tűnt, újfajta hadjárat készülődik. Ezt az
üzenetet hozta a két zaporozsjei kozák. Most móresre tanítják
a lengyeleket. A kérdés csupán annyi: mehet-e Andrej?
A nap még magasan járt, kellemes meleg délután volt,
lovával a birtokuk felé lépdelt. A tanya láttán akaratlanul is
elmosolyodott az örömtől.
A fák között húzódó széles tisztáson felhúzott épületeket
három oldalról védte az erdő. Gerendából és vesszőfonadékból
készült gazdasági épületek vették körbe a közepén álló
masszív, széles főépületet, melyhez árnyas veranda is
tartozott. A ház vályogfalát fehérre meszelték, vörös és zöld
ablakredőnyei ragyogtak a délutáni verőfényben. Minden
épületet vastag, kiugró zsúpfedél borított, mely úgy nézett ki,
mint a végtelen sztyeppéről betakarított szénakazlak. A
házak előtt a poros fűben néhány csirke, fél tucat liba, egy
tehén és egy kecske csipegette a füvet.
A verandán ott állt az apja. Andrej szeretetteljesen
mosolygott rá.
Magasabb volt, mint az apja, ám nagy ereje ellenére úgy
érezte, nem biztos, hogy az öreg nem győzné le még ma is a
harcban.
– Rettentő gyors – szokta emlegetni büszkén a barátainak.
Bárki első pillantásra megállapíthatta, hogy ők apa és fia,
még akkor is, ha az öreg Osztap arca egy kissé szélesebb volt,
mint Andrejé. Ő borotválta ugyan az állát, viszont olyan
remek bajuszt növesztett – mely mostanra szürke lett –, hogy
a mellkasáig ért a vége. Bőszárú, buggyos nadrágot és inget
viselt – mindkettő vászonból készült –, derekára öv helyett
széles selyemszalagot kötött. Lábán hímzett selyempapucs
feszült, melynek orra hosszan felkunkorodott, kopasz fejére
selyemsapkát húzott. Arca derűs és pirospozsgás volt. Rövid
kozák pipáját pöfékelte. Andrej számára nagy testi ereje és
lobbanékony természete egyaránt félelmetes volt, mivel tudta,
hogy az öregember bármelyik percben kilehelheti a lelkét.
Vörös arca légszomjról árulkodott – s arról, hogy az öreg
harcos már nem él sokáig. Tudta ezt ő is, tudták
mindannyian, ám az apa igazi kozák virtussal nézett a fia
szemébe, és – szinte szándékosan kihívva a sorsot – minden
apróság kihozta a sodrából. Andrej imádta ezért.
Mi történik azonban a birtokkal, ha eltávozik? –
töprengett a fiatalember. Csakis ő marad akkor. Két nővére
már régóta férjhez ment. Bátyja dicsőséges kozák halált halt
hat éve egy ütközetben. Férfihoz méltó halála volt, szokta
mondogatni az öreg üdvözlésre emelve poharát, mintha nem
is sajnálná a fiút. – Ez tartsd észben, ha a dolgok úgy
alakulnának – nézett szigorúan Andrejre, nehogy a jóképű
fiatal fiú azt gondolja, fél tőle, hogy legkisebb fiát is
elveszítheti.
Osztap fia azonban nemcsak apja halála miatt aggódott,
ha a jövőre gondolt. Adósságaik is voltak.
Osztap szeretett jól élni, ahogy az egy kozák úrhoz illett:
ugyanis annak tartotta magát. Szeretett inni. Minden kozák
ivott. Mikor Perejaszlav piacára ment, biztosra lehetett venni,
hogy kirúg a hámból. Ezért aztán, annak ellenére, hogy jó
kozák módjára lenézte a városi népséget, gyakran találkozott
bajtársaival, akik egész éjszaka ittak vele. Ugyanígy képtelen
volt ellenállni a szép lovaknak. Elég volt megpillantania
egyet, máris megvette.
– Honnan szerez pénzt? – kérdezte néha Andrej rendkívül
béketűrő természetű édesanyját.
– Csak az Úr tudná megmondani, de jócskán kivetette a
hálóját – hangzott a válasz.
Voltak vándorkereskedők Perejaszlavban, sőt Kijevben is,
akik csatlakoztak az ősi karavánúton, a sztyeppén át a
Krímbe tartó sókaravánokhoz. Ők kölcsönöztek pénzt A
ruszkai kereskedők szintúgy. És a zsidók is. És mindannyian
Osztap birtokát kérték fedezetül.
Szép tanya volt. Kiváló termést adott búzából és kölesből.
Tartozott hozzá egy erdő is, ahol Osztap száz méhkast tartott.
– Szükségünk van rád – vallotta meg nyíltan őszülő
édesanyja Andrejnek. – Ha nem vezeti valaki a birtokot – és
apádat –, akkor mindent elvesztünk. Én nem vagyok képes
rá.
Menni akart. Égett a vágytól, hogy induljon. Ahogy a
házukhoz ért, Andrej mégis bizonytalan volt, mit is tegyen.
Ezért meglehetősen zavarba jött, amint a lóról leszállva máris
azt hallotta az öregembertől:
– Holnap reggel indulsz. Már előkészítettem mindent,
amire szükséged lesz.
Osztap még be sem fejezte, amint Andrej megpillantotta a
házból kisiető édesanyját. Gondterheltnek tűnt. Egyszerre
meredt rá apjára és anyjára – az előbbi folyamatosan
pöfékelt.
– Andrej!
Anyja csak ennyit mondott.
A fiú csendben állt. Az eljövendő kilátások
megborzongatták, azonban aggódva nézett az apjára.
– Mi lesz a birtokkal, apám? – szólalt meg végül.
– Mi lenne?
– Hogy fogod vezetni?
– Nagyon jól, átokfajzat! Készen állsz az indulásra? – Az
ellenállást megérezve Osztap máris vörösödni kezdett.
Andrej habozott. Elkapta anyja könyörgő pillantását.
– Nem vagyok benne biztos. Talán később kéne mennem.
– Micsoda?! – ordította az apja. – Nem engedelmeskedsz
nekem?
– Nem egészen.
– Csend legyen, éretlen tacskó! Szót fogadsz az apádnak! –
Osztap súlyos öklei összeszorultak, dühösen villogott a szeme.
Úgy tűnt, egész teste megmerevedik. – Vagy lehet – kérdezte
vészjóslóan –, hogy gyáva fiút nemzettem? Igen?! Gyáva
vagy?! – Az utolsó két szót olyan nyilvánvaló utálattal és
megvetéssel mondta ki, olyan szándékos sértés volt, hogy
Andrej érezte, amint saját teste is megfeszül, s arcából kifut a
vér. Úgy tűnt, apa és fia bármelyik pillanatban egymás
torkának eshetnek.
 A ravasz vén róka – gondolta hirtelen a fiú. Szándékosan
piszkál, amíg el nem éri, hogy ne azt tegyem, amit anya kér.
De ha tudom is, hogy miben sántikál, akkor is bosszant.
– Nos?! – mennydörögte Osztap. – Gyávát nemzettem?
Tényleg félsz a harctól? Szégyenben kell meghalnom?
– Ahogy tetszik! – Andrej üvöltött frusztrált dühében.
– Hát így beszél egy fiú az apjával! – Osztap már
magánkívül volt. Jobbra-balra pillantgatott, mit vághatna
Andrejhez.
Ki tudja, mi történt volna, ha ebben a pillanatban fel nem
tűnik három lovas, akik az erdőből ügettek ki a kis csoport
felé. Látványukra mindkét férfi elcsöndesedett.
Az egyik lovas ragyogó öltözetet viselt, és pompás pejlovon
ült. A másik kettő hosszú, fekete kaftánt hordott, lovaik
kisebbek voltak. Az első lovas lengyel nemes volt, a másik
kettő zsidó kereskedő.
Nem volt különösebben meglepő, hogy egy lengyel nemes
ilyen társaságban lovagol, mivel nemzedékek óta a lengyel
királyság volt az egyetlen hely Kelet-Európában, ahol a
zsidók békében élhettek. A hatóságok még azt is
megengedték, hogy a zsidók kardot viseljenek, akár a
nemesek.
Beügettek az udvarra, de a lovaikról nem szálltak le. A
lengyel higgadtan nézett le az előtte álló családra, majd
elgondolkodva körülnézett a birtokon. Andrej megfigyelte,
hogy a nemes gyönyörű kabátján lévő aranybrokát felragyog a
napsütésben; hosszú, arisztokratikus keze könnyedén
nyugodott a nyeregkápán. Sápadt, ovális arcát simára
borotválta, csak vastag, sötét bajszát hagyta meg. Nagy, kék,
meglehetősen ragyogó szeme volt. A férfi a hatalmas lengyel-
litván mágnás, a Kelet-Ukrajnában hatalmas földterületeket
birtokló Visnyevetszky rokona volt. Stanislausnak hívták, s a
vidék kormányzója volt, aki a Visnyevetszky kezében lévő kis
erődökből – ilyen volt Ruszka is – álló erődítményrendszert
felügyelte a sztyeppe peremén.
 Pár pillanatig csendben maradt, mikor azonban
megszólalt, Andrej az elképedéstől némán meredt rá.
– Nos, Osztap – mondta mintegy mellékesen –, azért
jöttünk, hogy átvegyük a birtokod.
Pillanatokig néma csendben álltak. Mindnyájan
túlságosan megdöbbentek ahhoz, hogy beszélni tudjanak.
– Mi az, hogy átvenni? – tört ki váratlanul Andrej. – Ez a
birtok a miénk.
Stanislaus mérsékelt érdeklődéssel nézte.
– Nem, nem az. Soha nem is volt. Csak bérlők vagytok.
Andrej olyannyira meglepődött, hogy még arról is
megfeledkezett, először az apjának kell beszélni.
– Senkinek nem fizetünk a földünkért – tört ki.
– Pontosan. Harminc évre kaptátok meg minden
kötelezettség nélkül, s ez az idő most járt le.
Andrej az apjára pillantott. Az öreg Osztap egy pillanatra
zavartnak tűnt.
– Harminc éve volt – motyogta.
– Pontosan. Most pedig Visnyevetszky nekem adta el a
birtokot. Engem kell szolgálnotok.
Abban az időben nem volt szokatlan ez a helyzet. Hogy a
távoli határvidékekre vonzzák az embereket, a régi lengyel
mágnások gyakran adtak tehermentesen ti/, húsz, sőt
harminc évre is földeket. Az Osztaphoz hasonló férfiak
átvették ezeket a földeket, majd az évek múltán kezdtek úgy
gondolkodni, mintha örökre szabadok maradnának: így
történt, hogy Osztap teljes egészében elfelejtette megemlíteni
fiának az eredeti bérleti feltételeket – ha ugyan emlékezett
még rá.
– Itt vagyok harminc éve – jelentette ki mérgesen az öreg.
– Vagyis a föld az enyém. – Az ő, illetve a hozzá hasonlók
szemszögéből nézve ez az állítás teljesen helyénvaló volt.
– Van kiváltságleveled, ahol ezt leírták?
– Nincs, te átkozott. Ez az én szabadságlevelem – azzal
felemelte összeszorított öklét, mintha kardot forgatna.
Stanislaus nyugodtan figyelte.
 – Robottal tartozol a földért – emlékeztette.
– Robottal? – tört ki Osztap.
– Természetesen – válaszolt a lengyel.
Andrej felszisszent. Robot! A lengyel arra célozgat, hogy
az apja, ez a becsületére kényes ember dolgozzon neki, akár
egy egyszerű paraszt, egy jobbágy.
– Fehér kabátot hordok, te lengyel kutya – dühöngött az
öreg kozák. – Hivatalos ember vagyok. Lajstromba vett kozák.
Senki nem dolgoztathat a földjén.
Stanislaus megrázta a fejét.
– Valaha szerepeltél a lajstromban. Ma már nem.
Egy dnyeperi kozák számára semmi nem volt olyan
életbevágóan fontos, mint a lajstromba vétel. Rendes
körülmények között a lajstrom körülbelül ötszáz kozák nevét
tartalmazta, akiket a lengyel király katonáinak ismertek el.
Ezeket a szabad embereket nagyjából hivatalnoki osztályként
kezelték. Időnként – a kozák lázadásokat követően – a lista
felduzzadt. Később aztán újra megcsappant. Osztapot
egykoron – rövid időre – a fehér kabátos hivatalnokok közé
számították, később azonban elvesztette ezt a pozícióját.
A probléma az volt, hogy – legalábbis a lengyel király
szemszögéből – minden olyan kozák, aki nem szerepelt a
lajstromban, paraszt volt, vagyis jobbágymunkára
kötelezhető.
Karp pontosan ez elől a sors elől menekült délre. Ez
ugyanis nemcsak megalázó, de szörnyű is volt.
– Báthory István uralkodása óta a kozákok nemesemberek
lettek – Osztap mindig ezt mondta Andrejnek; s annak
ellenére, hogy a szóban forgó erdélyi fejedelem és lengyel
király soha nem hozott ilyen rendelkezést, a legtöbb kozák
szilárdan hitt abban, hogy ha nem is egészen nemes, van
olyan jó, mint bármelyik nemesember.
Ezért aztán Osztap szíve mélyéről fakadt a kiáltás:
– Egy kozák az nemesember, te lengyel disznó! – undorral
legyintett. – De mit is tudhat egy lengyel a nemességről?
 Stanislaust titkon szórakoztatta az öreg. Megértette, de le
is nézte őt.
Vajon mit tudhat az öreg Oszip egy lengyel nemes életéről,
töprengett, a mágnásokéról nem is beszélve. Mit tudhat ez a
faragatlan földműves a ragyogó lengyel palotákról – ezekről a
ragyogó európai házakról, melyek tele vannak francia és olasz
bútorokkal, reneszánsz festményekkel, gobelinekkel; a
báltermek, könyvtárak, hatalmas szalonok világáról, ahol a
lengyel nagyurak gazdag brokátruháikban vagy
huszáregyenruháikban egyaránt pallérozzák szellemüket és
modorukat, s akik épp oly könnyedén társalognak franciául
vagy latinul, mint lengyelül. Még a franciák is megjegyezték,
hogy a lengyelek szinte a mennyországban élnek.
A lengyel nagyurak büszkék voltak. Ők nem voltak uraik
szolgái, mint az oroszok az ő cárjuknak. Királyaikat maguk
választották, és hatáskörüket pontosan körülírta a nagy
szejm, a nemesi parlament. Nem véletlenül hívták a lengyel
államot – melynek Ukrajna is része volt – szövetségnek.
A szövetség azonban csak a nemességé volt. A többi
lengyel úrhoz hasonlóan Stanislaus is lenézte a kozákokat.
Igaz, hogy bátor emberek voltak, mégis alig tartotta őket
többre holmi útonállóknál és elmenekült parasztoknál.
Mindenek felett pedig megvetette ortodox vallásukat,
műveletlen motyogásukat az ikonjaik előtt.
– Ez a vallás – szokta mondogatni teljes meggyőződéssel –
csak szolgáknak való.
Valóban, milyen messze volt mindez e lengyel úr
romantikus katolicizmusától, aki bármilyen kegyetlenül és
megvetően bánt is a parasztokkal, önmagát – ha egy
árnyékvilágban is, de – keresztes küldetést teljesítő lovagnak
látta.
Az ukrajnai parasztok és uraik közötti vallási szakadék fél
évszázada mélyült el, amikor a ravasz katolikus egyház nagy
történelmi kiegyezésre jutott a kijevi székhelyű ortodox
püspökökkel. E megállapodás értelmében az ortodox
püspökök a pápát spirituális vezetőjüknek ismerik el, ennek
fejében vallásukat az ortodox formák szerint gyakorolhatják.
Ekkor született meg a görög katolikus, vagy „uniátus” egyház.
A baj csak az volt, hogy sok ortodox nem fogadta el ezt az
egyezséget, s így Ukrajnában most kettő helyett három
egyház működött: a katolikus, az uniátus és az ortodox. A
kozákok pedig elhatározták, hogy győzelemre viszik az
ortodox hitet. Minden városban, különösen Kijev környékén,
Kelet-Ukrajnában a polgárok testvéri szövetségeket
alapítottak, hogy megvédjék hitüket. így aztán egy erős
vallási mozgalom alakult ki, amely a katolikus lengyelek és
mindenfajta velük kötendő egyezség ellen esküdött föl.
Ez – gondolta Stanislaus – éppen az a fajta mozgalom,
amely egy Osztaphoz hasonló kozáknak megfelel. Némiképp
együtt érzett vele.
Elegáns kézmozdulattal intett a kíséretében lévő
vékonyabb zsidónak.
– Ő Mordechaj – mondta közvetlenül. – Neki adtam ennek
a helynek a haszonbérleti jogát, így neki fogtok dolgozni. Ő
majd megmondja, mit tegyetek, ugye, Mordechaj – jegyezte
meg könnyedén.
Ez volt a végső csapás. Ahogy Osztap a lengyelről a
zsidóra nézett, maga sem tudta eldönteni, melyiket utálja
jobban. Vallási ügyekben jobban tartott a katolikusoktól, mint
a zsidóktól. Nagyapja ugyanis, bár Moszkvából érkezett, ahol
a judaizmustól való félelem gyakran elég erős volt, ő maga
egész életében Ukrajnában élt, ahol a kazárok óta az ortodox
és a zsidó közösségek elég jól megfértek egymás mellett. Az a
gyűlölet, amelyet most a zsidó iránt érzett, valójában tehát
nem a vallásán alapult, hanem azokon a szerepeken,
amelyeket a lengyel urak a zsidókra osztottak – s azok adó
beszedőkké, szeszárusítóhelyek ellenőrzőivé és díjbeszedőkké
váltak. Ennek következtében az Osztaphoz hasonló emberek,
annak ellenére, hogy szinte mindig a lengyeleknek tartoztak,
hitelezőik arcaként mindig zsidókat láttak. Ez a felállás igen
megfelelt a lengyeleknek, ha ugyanis követeléseikkel túllőttek
a célon, szinte mindig behajtóikat okolták.
 Általában megegyeznek a vélemények a tekintetben, hogy
a Dél-Oroszországban uralkodó antiszemitizmus ebben a
cinikus és szerencsétlen lengyel rendszerben gyökerezik.
A rendszer legrosszabb része éppen az a haszonbérlet volt,
amelyet Stanislaus most alkalmazni kívánt. Meglehetősen
egyszerű dologról volt szó: a tanya Mordechájé, valószínűleg
rövid lejáratú – mindössze két-három éves – haszonbérletben.
Ezért kemény bérleti díjat gyűjt össze és fizet ki
Stanislausnak; Stanislaus pedig cserébe minden olyan
erőszakos követelésében támogatni fogja, amellyel extra
hasznot hajthat ki a parasztokból. Így, mivel meglehet, hogy
Stanislaus három-négy nap munkát követel Osztaptól, s
ehhez még hozzájön egy olyan közvetítő személy igénye, aki
szintén a maga hasznát keresi, Osztap odakerülhet, hogy napi
öt vagy hat napot másnak dolgozik. S mivel az
igazságszolgáltatás a lengyel udvarok kezében volt,
valószínűleg semmit nem tehet ez ellen.
Az öregember semmit nem szólt. Kívülről nyugodtnak
tűnhetett, ám Andrej tudta, hogy ez csak a belül tomboló
dühöt leplezi.
– Jól van – mondta Stanislaus vidáman –, akkor ezt
elrendeztük. – Ekkor a másik zsidóra pillantott. – Már csak
egy dolog van hátra. Úgy tűnik, tartoztok Jankelnek a
szeszért. Azt mondja, már két éve nem fizettetek neki. Add
ide a számlát, Jankel. Óh, igen. – Lenyújtotta Osztapnak, aki
komoran átvette, rápillantott, és meglehetősen
elkeseredettnek tűnt.
– A zsidó hazudik – mondta határozottan, ám Andrej a
hangszínéből tudta, hogy nem egészen biztos a dolgában.
Mordecháj idegen volt, Jankelt viszont Andrej jól ismerte.
Kövér, meglehetősen jó kedélyű fickó volt, egy ruszkai kocsma
tulajdonosa. A vidéken szinte mindenki tartozott neki
valamennyi pénzzel, ő pedig, igaz, kamatot számolt fel érte,
nem volt jogtalanul követelőző. Két gyermeke volt – egy fiú és
egy lány –, s amennyire Andrej az apja félelmetes
vodkaigényét ismerte, gyanította, hogy Jankel követelése
teljesen jogos.
– Na, fizetsz? – kérdezte a lengyel sürgetően.
– Nem fizetek – válaszolta Osztap.
– Ahogy óhajtod, Jankel – folytatta –, menj az istállóba, és
válaszd ki a legszebb lovat. Az elég lesz.
Jankel egy pillanatig tétovázott. Abba a kísértésbe esett,
hogy miután tizenkét hónapig hiába próbálta rávenni
Osztapot a fizetésre, a lengyelhez ment panaszra, ám most
már kezdte megbánni. Nem akarta a kozákot esküdt
ellenségévé tenni.
– Láss hozzá – parancsolta Stanislaus ellentmondást nem
tűrően, és Jankel, szégyenkező arckifejezéssel elment. Pár
perc múlva visszatért egy olyan lóval, amely nyilvánvalóan
nem a legjobb volt azok közül, amelyeket a kozák birtokolt.
– Ez az? – kérdezte Stanislaus.
– Megteszi, nemes uram.
A lengyel vállat vont.
– Na, Isten velük – vetette oda hanyagul, s azzal már ott
is hagyta őket, a két zsidóval a nyomában.
Egy ideig senki nem szólt egy szót sem. Aztán Andrej az
apjához fordult.
– Holnap lemegyek délre – mondta halkan.
Osztap bólintott. Még Andrej anyja sem panaszkodott.
Már nem volt vesztenivalójuk.
– Amikor visszajövök a testvéreinkkel – jegyezte meg
Andrej hideg elszántsággal –, megölünk minden lengyelt és
zsidót Ukrajnában. S a tanya akkor a miénk lesz.
– Jó ötlet – válaszolta Osztap.

Még egy dolog hátravolt, amit aznap éjjel el kellett intéznie,

de Andrej megvárta, amíg az apja horkolása felhangzott az
udvarból, s csak azután surrant ki a házból.
Óvatosan átment az udvaron. Az öreg Osztap szeretett
kint aludni nyáron; becsavarta magát egy takaróba, s a
tornác előtt feküdt, a csillagokat nézve és magában hűn
nyögve, amíg csak el nem aludt. Ez azokra a régmúlt időkre
emlékeztette, amikor a hadjáratok alatt a szabadban aludt.
– Minden csillagnak nevet adok, tudod – mondta egyszer
Andrejnek. – Minden csillag egy régi bajtárs, és
mindegyiknek olyan csillagot választok, amelyik legjobban
illik a természetéhez. így aztán felnézek a Göncölre, s azt
mondom magamban; „Igen, az ott az öreg Tárás; az pedig
Shilo barátom!” Isten tudja, hány tatár halt meg a kezétől.
Elevenen megnyúzták, amikor elkapták, tudod – sóhajtott. –
Látom az arcukat, ott fenn, a sötét égen. Azután pedig
elalszom.
Minden évben, miután a nyárnak vége lett, az öregember
néhány éjjellel többet maradt kint, mint kellett volna. Takaró
helyett báránybőrbe csavarta magát, s Isten tudja, hány
kupica vodkával megivott, hogy a hideget elriassza.
Körülbelül egy hét múlva pedig morogva bebotorkált, hogy
fájnak a csontjai, majd feladta.
Az éjszaka azonban még meleg volt. Nyugodtan
szuszogott.
Andrej puhán lépkedett az ösvényen. Félhold volt, a
horizont alján, ami az erdőnek szép fényt adott. Andrej
annyira tele volt fiatalsággal, a szíve oly könnyedén táncolt,
hogy szinte észre sem véve magát, futásnak eredt, minden
lépéssel új energiát és örömöt gyűjtve magába. A sötétben úgy
tűnt Andrejnek, hogy szinte repül a csillagfényes ösvényen.
Elhaladt a kis tó mellett, ahol a gyerekek szerint a
ruszalkák laknak. Pár perc múlva a falu határában lévő nagy
mező szélére ért. Ruszkában volt.
Semmi nem változott. Igaz, hogy a Monomakh idejéből
származó kis kőtemplomot felgyújtották a mongolok; később
pedig a falu vagy kétszáz évig elhagyatva állt S mégsem
változott semmi. Ezen a földön ugyanis minden faház, előbb
vagy utóbb, a tűz vagy az idő martalékává vált. A
településeknek, csakúgy, mint a körülöttük lévő földeknek,
megvolt a vetési, illetve az aratási ideje: olyan volt, mintha
Ruszkát egy ideig parlagon hagyták, most pedig újra
művelésbe fogták volna. S hogy máshogy nézhetett volna ki a
falu, mint egy csoport kunyhó a patak egyik partján, s egy kis
erőd a másikon? Az erődön belül volt egy kis fatemplom egy
kis toronnyal. Ukrajnai szokás szerint egyszerű görög kereszt
alakú volt, kupolával a közepe felett, s kis kupolákkal keleti,
illetve nyugati végében, illetve a két kereszthajó felett. A
toronyban egyetlen harang volt.
Andrejnek nem kellett átkelnie a folyón. Ehelyett lopva a
falu szélén álló nagy fakunyhóhoz sietett.
Egy kutya észrevette a jöttét, de miután kiszimatolta,
hogy ő az, farkcsóválva és lágyan vinnyogva előrejött, míg
Andrej le nem csillapította.
Az épületnek felső emelete is volt; a hátsó falon egy ablak
nyílt az eresz alatt, faragott zsalui voltak, s egy kis erkély
előtte. A zsalu nyitva volt, hogy beengedje az éjszakai levegőt.
Andrej óvatosan, de könnyedén felmászott, és az erkély
szélére ült, mielőtt gyengéden megkopogtatta az ablakkeretet.
– Anna.
Csend.
– Anna, bejövök.
Ezúttal halk nesz hallatszott belülről. Egy halvány alak
jelent meg a szoba árnyai között. Lágy nevetés hallatszott.
– Mit akarsz hát, bátor ifjú, éjnek idején egy lány
ablakában? – A halk hang ismét nevetett. – Tűnj el, vagy rád
eresztem a kutyákat.
Andrej kuncogott.
– Nem csinálnak semmit.
– Hívhatnám az apámat.
– Hívhatnád. De nem fogod. – A lábát már épp kezdte
átlendíteni az ablakkereten, amikor a lány gyorsan
előrelépett, megfogta a bokáját, és ismét kitolta.
– Nem, nem teheted.
A fiú most már láthatta, s elállt tőle a lélegzete. Anna egy
apjához hasonló kozák lánya volt, az anyja azonban a távoli
Kaukázusból származott, mely egyesülésből olyan lány
született, akihez fogható nem volt a vidéken. Majdnem olyan
magas volt, mint a fiú, karcsú, sötétbarna hajú, halvány-
bársonyos bőrű, s a fejét olyan magasan tartotta, hogy úgy
tűnt, fiatal harcosként néz le a világra. Valóban, merész ívű
szemöldöke, erős, egyenes orra és határozott álla akár egy
jóképű fiúé is lehetett volna; orrhegyének kicsiny felfelé
görbülése, csodálatos, telt ajka, mely büszke volt, de mégis
mintha mindig készen állna arra, hogy egy forró csóknak
megnyíljon, vonásainak minden férfias jellegét elvette, őt
pedig szívszorítóan vonzóvá tette Andrej és mások számára.
Tizenhat éves volt és hajadon.
– S az is leszek, amíg nem találok nekem tetsző férfit –
jelentette be a szüleinek és a falunak félig tréfás megvetéssel.
Ahogy a többi kozák lány, ő is szabad, könnyű életet élt a
falubeli férfiakkal. Néha még csókot is lophattak tőle – ha
azonban megpróbáltak túl messzire menni, a lánynak elég
ereje volt ahhoz, hogy hamarosan a földön találják magukat.
Mióta azonban néhány hónappal ezelőtt Andrej visszatért
a szemináriumból, a lány iránta való viselkedése mélyen
megváltozott.
Akármilyen keveset is gondoltak a lengyelek az ortodox
vallás felől, az utóbbi húsz év alatt nagy lépésekben fejlődött.
Egy elhivatott fiatal pap vezetésével, aki származását
tekintve moldáviai nemes volt, s Mogila Péternek hívták, s
aki először a Sziklakolostorba jött, majd Kijev metropolitája
lett, felállították az akadémiát és számos más iskolát. Bár a
lengyelek jezsuita iskoláit utánozták, szigorúan ortodoxak
voltak, máskülönben Osztap soha nem küldte volna oda
Andrejt. Az új mozgalomnak köszönhetően nyomdákat is
felállítottak, s az írástudás is terjedőben volt.
Így aztán Anna számára Andrej volt az, aki az úriembert
leginkább megtestesíthette. Tudott írni és olvasni. Egy
keveset beszélt latinul és lengyelül. Apjának meglehetősen
nagy volt a birtoka. Ráadásul tagadhatatlanul jóképű.
Nem sokkal később már suttogni kezdték a faluban: „ő
az”, vagy: „Milyen szép pár", s a lány nem érzett magában
ellenállást.
 Főként azért, mivel Andrej vonzerejében és fiatal
lendületében megérezte azt, amit mindenekfelett csodált – azt
az egyet, ami igazán vonzotta őt.
– Vannak tervei – jegyezte meg az apjának.
Ez a kozáknak nem sokat jelentett; a lány azonban ügyelt
rá, hogy még az aratás kezdete előtt megismertesse Andrejjel
az álláspontját.
– A legtöbb kozák bolond, Andrej – jegyezte meg nyersen.
– Harcokról álmodoznak és hülyére isszák magukat. Vannak
azonban, akik bölcsebbek ennél, és felemelkednek. Vannak,
akik még nemesekké is válnak. Egyetértesz?
Andrej bólintott. Megértette a lányt.
Már éppen javasolta is volna, hogy az apja felkeresi a
lányét, hogy megegyezzenek a házasságban, egy dolog
azonban még hátra volt.
Először el kell mennem harcolni – gondolta –, világot kell
látnom, mielőtt megházasodom.
Most azonban már mennie kellett. Ránézett a lányra.
Az csak egy vászoninget viselt, amelynek kötése
meglazult, ahogy a lány sietve felkelt. A fiú nemcsak vékony
alakját láthatta; nagy örömére hirtelen észrevette, hogy a
lány keblei is látszanak, majdnem teljesen. Nem voltak
nagyok, de magasak és feszesek; s a vékony vásznon át
láthatta a sötét mellbimbókat is. Vadul vert a szíve.
A lány észrevette, hogy mit bámul, de még azzal sem
fáradt, hogy megigazítsa a ruháját. A büszkesége volt a
védelme. „Nézd, ha mered” – mintha ezt mondta na a teste.
Néhány suttogva elejtett szóval elmondta neki, hogy
elmegy. Elmondta, hogy lengyelekkel fog harcolni. Majdnem
elmondta a tanya elvesztését is, de hirtelen elszégyellte
magát, és nem említette.
Hamarosan úgyis megtudja – gondolta gyászosan.
Nem tudta eldönteni, hogy a lány mit gondol arról, hogy ő
elmegy.
– Amikor visszajövök, feleségül veszlek – mondta
merészen.
 – Valóban?!
– Tetszem neked, nem?
A lány könnyedén felnevetett.
– Talán igen. Talán más helyes férfiak is vannak a
világon.
– Például? Ki jobb van nálam?
A lány elgondolkodott, hogyan húzhatná még a férfit.
– Ott van például Stanislaus, a lengyel – mondta játékos
mosollyal. – Jóképű férfi. És gazdag is.
Andrej egy másodpercig levegő után kapkodott, de aztán
eszébe jutott, hogy a lány nem tudhat az aznap történtekről.
– Az egy lengyel – mondta komoran.
A lány elgondolkodott, mitől lett a fiú hirtelen ilyen levert.
– Lehet, hogy igent mondok, lehet, hogy nem – mondta. –
Lehet, hogy nem is jössz vissza. Akkor aztán mit tegyek?
– Visszajövök. Ha visszajövök, feleségül jössz hozzám? –
kérdezte hirtelen, kissé későn kapva észbe, hogy a lány épp az
imént adott neki esélyt.
– Lehet.
– Engedj be!
– Nem, amíg nem házasodtunk össze.
– Próbálj ki. Hogy biztos legyél benne, jó vagyok-e neked.
– Elég, ha bízom benne.
– Ha meghalok, soha nem szeretkezhettem veled.
Legalább egyszer… hadd vigyem magammal a sírba.
A lány felkacagott.
– Miközben meghalsz, majd gondolhatsz rá.
– Talán így lesz – mondta a fiú boldogtalanul.
– Talán.
– Egy csókot legalább.
– Egy csókot.
Amíg csókolóztak, Andrejnek úgy tűnt, hogy ezalatt a hold
több mint fele útját megtette a ragyogó csillagok között.
Amikor egy kicsivel később visszanézett, a lány már
becsukta a zsalukat.
1648
Azon az áprilisi napon hangyabolyként nyüzsgött a nagy
tábor. Mintha maga a föld is gowlgött volna a kora tavaszi
melegben.
Nap mint nap újabb önkéntesek érkeztek; a tábor immár
csaknem nyolcezer emberből állt.
Csak kozákok jöttek. Senki sem merte a Dnyeper vidéke
alatt fekvő, jól védelmezett sziget életét háborgatni.
Valamikor tíz-tizenkét évvel ezelőtt a lengyelek zömök erődöt
építettek kicsivel feljebb a folyó mentén abban a reményben,
hogy ezzel megfélemlítik a zabolátlan zaporozsjeieket. Az
erődöt Kodaknak nevezték el. A kozákok hónapokon belül
kifosztották.
A sziget tele volt. A szokásos, rozséból és deszkából
készített, tőzeggel borított szálláshelyeket mindenféle alkalmi
menedékkel egészítették ki. A legutóbb érkezők
nemezsátrakat vertek fel a másik parton. Mindenütt karámok
és csomagszállító kocsik álltak.
Ez volt a kozák tábor. Mindenféle ember megfordult itt.
Voltak, akiknek tatár vér csörgedezett az ereiben, voltak itt
emberek a keleti török törzsekből, mordvinok az Oka folyón
túlról, szökött lengyelek és Moszkvából menekült parasztok;
voltak földművesek, kisebb földtulajdonosok, sőt még ukrán
nemesek is. Gazdagok és szegények – ez a színes gyülekezet
alkotta a tábor testvériségét. Asszony nem volt köztük.
Azok az ukránok, akik most a zaporozsjei tábor tagjainak
tartották magukat, jobbára azt a bőszárú nadrágot és széles
övét viselték, amelyet a zaporozsjeiek eredetileg a sztyeppe
tatáraitól vettek át. Aztán ott voltak testvéreik, a doni
kozákok, akik nagy csoportokban csatlakoztak hozzájuk, és
magukkal hoztak más, még messzebb, a Kaukázus lábainál
lakó kozákokat is. Ők inkább grúzoknak vagy cserkeszeknek
néztek ki, nyitott kabátjaikkal, ferde zsebeikkel és súlyos
paszományaikkal. Fekete báránybőrt viseltek, és amikor
lovagoltak, nagy, burkaszmk nevezett köpenyeikbe
burkolóztak, melyeket aztán hálózsáknak is használtak. Még
Szibériából és az Urálból is jöttek kozákok, akik a vörös inget
és a magas, moszkvai stílusú, prémmel szegélyezett sapkát
kedvelték.
A levegő feszültséggel volt tele. Mindenki tudta, hogy
bármelyik pillanatban indulhatnak, mivel azonban ez a kozák
tábor volt, ahol a dolgoknak demokratikusan kell zajlaniuk,
senki nem tudhatott semmi biztosat mindaddig, amíg a
gyűlést és a szavazást meg nem tartották.
Mindeközben a kozákok a szokásos módon múlatták az
időt, és enyhítették a feszültséget. Sokan ittak. Ha azonban
egyszer elindulnak, az ivás halálbüntetés terhe mellett tilos
lesz. Imitt-amott egy-egy kozák nyolchúros lanton játszott, és
magának dünnyögött valamilyen végtelen hosszú balladát a
régi korok hőstetteiről. Máshol egy csapat energikus
fiatalember rávett egy idősebbet, hogy játsszon nekik a
balalajkán, amelyhez aztán mások is csatlakoztak kis
dudaszerű hangszereikkel – a fiatalok pedig vadul táncoltak,
leguggolva, lábaikat kirúgva, majd magasan a levegőbe
ugorva.
S e zűrzavar közepén egy ragyogó fiatal zaporozsjei és
társa vágott át a tábor közepén.
Milyen büszke lett volna az öreg Osztap, ha láthatta volna
Andrejt ebben a pillanatban.
Buggyos, bő nadrágja felett finom szaténkaftánt viselt.
Öve selyemből készült, csizmái piros szattyánból. Általában
magas bárányból- süveget hordott, most azonban fedetlen
fővel haladt, s így látható volt teljesen kopaszra borotvált feje,
melyen csak középen hagyott meg egy lófarkat. Oldalán
ragyogó, cifra kard lógott.
Amint múlt ősszel megérkezett, Andrej teljesítette az első
zaporozsjei beavatási feladatot, azaz átvitt egy csónakot a
csalóka Dnyeper folyamon. Alig várta, hogy hadjáratra
mehessen, és igazi kozák váljon belőle. De már most, egész
megjelenésében és viselkedésében volt valami újfajta
keménység, amely, mivel fiatalos eleganciájával párosult,
teljesen egyedülállóvá tette őt a többiek között.
Társa furcsa fickó volt. Hatalmas termetű, s ugyancsak
lófarkat viselt, kabátja ás a fekete báránybőr azonban arra
utaltak, hogy valahonnan a Kaukázus vidékéről jöhetett.
Olyan hatalmas, barna szakálla volt, mint egy moszkvainak.
– Az apám, amikor a Donhoz menekült, megtartotta a
szakállát, miért ne tartanám meg én is? – magyarázta
Andrejnek, amikor az megcsodálta a hosszúságát. – A
tisztelet jele – tette hozzá egészen komolyan.
Sztyepan harmincéves volt, hihetetlenül erős, és senki
nem volt a táborban, aki birkózásban le tudta volna győzni,
ennek ellenére – mint sok hatalmas ember – ő is gyengéd
természetű volt. Csak a csatában gerjesztette fel magában azt
a szinte természetfeletti dühöt, amelytől még a legbátrabb
emberek is megremegtek. Minden ereje mellett azonban
gyermeki lelke volt. Hihetetlenül babonás volt. A kozákok,
nagy szeretettel, Ökörnek hívták.
Furcsa volt, hogy az elegáns fiatalember a Dnyeperről és
az együgyű óriás a Dontól közeli barátok lettek, ám mindkettő
csodálta a másik tulajdonságait, és minden titkukat
fenntartás nélkül megosztották egymással.
Bár a táborban szigorú katonai légkör uralkodott – ahol az
asszonyok csak haszontalanul vonták volna el a rohamra
induló kozákok figyelmét és erejét –, Sztyepan már régen
bevallotta Andrejnek, hogy ha ezzel az üggyel végeznek,
feladja vándorló életmódját és megházasodik.
– Bár én nem vagyok olyan, mint te – mondta, miközben
Andrej finom ruháit nézte. – Nekem nincsen semmim azon a
ruhán kívül, amelyet itt látsz. – S valóban, súlyos kék kabátja
már itt-ott felfeslett, s az aranysujtás és kezdett róla leválni.
– Ha a lengyelek elveszik a tanyánkat, nekem sem lesz
semmim sem – vallotta be Andrej. – De ne aggódj, öreg Ökör.
Visszaszerzem a tanyát, te pedig egy kocsi zsákmánnyal
térhetsz vissza. Mondd meg nekem azonban – kérdezte
kíváncsian –, ki az a lány, akit el kívánsz venni feleségül?
 Sztyepan elmosolyodott.
– Az egyetlen.
– Milyen egyetlen?
– Az egyetlen, természetesen. Az egyetlen, akit a sors
nekem szám.
– Még nem találkoztál vele?
– Még nem.
– Tudsz valamit róla?
– Nem, semmit.
– Szóval lehet, hogy tatár, vagy grúz, vagy mordvin, vagy
– nevetett – lengyel hölgyről van szó?
Sztyepan bólintott és elmosolyodott.
– Bármelyik lehet.
– Nem érdekel, hogy milyen lesz?
– Hogyan is érdekelhetne? Nem az én dolgom, hogy
válasszak. Én üresen tartom a fejemet. Nem készítek képet
róla. Csak várok.
Andrej mosolygott.
– Ez úgy hangzik, mintha az egyik pap mondta volna a
szemináriumban. Egyszer azt mondta nekem, hogy így próbál
imádkozni.
– Óh, igen, ez rendben van – mondta Sztyepan őszintén –,
éppen erről van szó. így kéne az egész életünket vezetnünk.
– Azt kell mondanom, igazad van – válaszolta Andrej. –
De mondd csak – ezt a csodálatos leányt – honnan fogod
felismerni, ha meglátod?
– Tudni fogom.
– Isten megmondja neked?
– Igen.
– Kedves, öreg Ökör. Mennyire szeretlek téged – mondta
Andrej, hirtelen átölelve barátját.
Most azonban, miközben átvágtak a táboron, valami
egészen más járt a fejükben. Bármelyik pillanatban
indulhatnak, hogy betörjenek Ukrajna szívébe. Sőt mi több,
ahogy Andrej a táborban eltöltött téli hónapok során rájött, ez
a felkelés most nem valami kisebb lázongás lesz. Amióta vagy
tizenöt évvel ezelőtt a lengyelek leverték az utolsó kozák
felkelést, Ukrajna látszólagos békéje forrongó gyűlölködést
takart. Csak amikor a táborba ért, és tömegével ismerte meg
az önmagához hasonló sorsú embereket, jött rá Andrej, hogy
az a fajta bánásmód, amelyben az apja részesült,
mindennapos. A nyugati részeken, melyek közelebb estek
Lengyelországhoz, még rosszabb állapotok uralkodtak. A
lakosság legnagyobb részét teljes szolgaságba hajtották.
Ukrajna kis földbirtokainak több mint a fele zsidó bérlők
kezében volt.
A mostani felkelés előkészítése egy olyan ember nevéhez
fűződött, aki nagyban hasonlított Andrej apjára, csak éppen
gazdagabb és műveltebb volt, azonkívül nemcsak birtokát
vették el tőle jogtalanul, hanem tízéves fiát is halálra verték,
amikor tiltakozni mert. A neve, melyre azóta is tisztelettel
emlékeznek Ukrajnában, Bogdan Hmelnyickij volt; s bár a
történetírók az egyszerűség kedvéért gyakran csak
Bogdánként utalnak rá, a kozákok ez idő tájt Hmelnek
hívták.
Hmel volt az, aki a zaporozsjei táborba jött segítségért. Ő
volt az, aki hónapokon keresztül titkos küldötteket vezényelt
Ukrajna falvaiba. S Hmel volt az, aki – megértve a lengyel
hadak erejét és helyzetét, illetve látva a bátor, de
meglehetősen szervezet len kozák lovasság gyengeségét –
ragyogó tervet ötlött ki. Ez év februárjában átkelt a sztyeppén
Bahcsiszerájba, a krími tatár kán székhelyére, s nagy
fortéllyal elhitette vele, hogy a lengyelek őt készülnek
megtámadni. Így történhetett, hogy ezen a napon megjött a
hír, miszerint a pusztító erejű tatár lovasság négyezer tagja
másnap megérkezik a zaporozsjei táborba.
Az egyesült seregek Ukrajna szívébe hatolnak, majd
ezután az egész országban felkelés tör ki.
– Jó leckét adunk ezeknek a lengyeleknek – jósolta
Andrej. – S akkor a tanya a miénk lesz.
Még ilyen hatalmas erejű sereggel is merész vállalkozás
volt. A lengyelek hadra fogható hadserege még nagyobb volt,
és jól képzett. De ha még a kozákok győznének is, a kérdés
megmarad – hogyan tovább? Mik legyenek a követeléseik?
Miért harcolnak?
Úgy tűnt, erről szinte senkinek nincs elképzelése. A
lengyel elnyomásnak véget kell vetni, természetesen. Az
apjához hasonló embereknek vissza kell adni vagyonukat és
becsületüket. A zsákmány biztos, hogy nagy lesz, mint
minden kozák támadás után. De azon túl, vallotta be Andrej
magának, nincs világos elképzelése.
Különösképp éppen az együgyű Sztyepan volt az, aki
nemcsak, hogy átgondolta a kérdést, de részletes válasza is
volt rá.
– Szabad kozák államot kell alapítani – mondta
Andrejnak –, ahol mindenki egyenlő, s mindenkinek egyenlő
szavazati joga van. Ahogy a doni kozákoknál. Nincsenek
gazdagok és nincsenek szegények; nincsenek földesurak és
nincsenek szolgák; nincsenek jobb és nincsenek rosszabb
emberek. Mindannyian egyenlő testvérek vagyunk a Donnál.
S bár Andrej tudta, hogy a doni kozák állam ilyen leírása
kissé túl romantikus, azt is tudta, hogy ezt a kommunisztikus
demokráciát a szegényebb kozákok mindenhol nagy becsben
tartják.
Milyen nemesen hangzott. A férfiak testvérisége.
– Természetesen – tette hozzá az Ökör – először kirúgunk
minden lengyelt és zsidót: velük nem lehet testvériséget
alkotni. Utána azonban minden rendben lesz.
Andrej nem ellenkezett. De nem volt biztos benne. Talán
nem akart gazdagabb lenni? Talán ő nem akart úr lenni,
földbirtokos, a nagyra törő Annával az oldalán?
Gondolatait a tábor széle felől jövő robaj szakította félbe.
Ez volt a jel. Általában az üstdobokat verik, hogy a gyűlést
összehívják, most azonban, mivel ennyien voltak, ágyúkat
használtak.
Néhány perc alatt több ezer ember gyűlt össze azon a
találkozóhelyen, ahol a kozákok kicsiny fatemploma mintha
karneváli hajóként lebegett volna a tömegek hátán.
 A tömeg hangos éljenzése közben a tábor feje – az atamán
– kivezette Bogdánt, hogy az emberekhez szóljon.
Nagytermetű, tagbaszakadt ember volt, meglehetősen
durva, szakállas arccal. Pontosan olyan kemény kozák
katonának látszott, mint amilyen volt. Amikor azonban
felállt, kiderült, hogy meglepően jó szónok. Most, néhány
rövid mondatban újra előadta nekik a sérelmeit, s azt a
kegyetlen bánásmódot, amelyben a lengyelek részesítették.
Mindenki igen jól ismerte a történetet, de újra akarták
hallani, az előadásmód miatt, Bogdan pedig nem okozott
nekik csalódást.
– Hát lehet az, testvéreim, hogy így bánjanak a bátor
kozákokkal? – üvöltötte.
– Soha! – kiabálták vissza.
– Ez a hála a szolgálatainkért, hogy háború idején a
szolgálatunkat kérjék, békében pedig rosszabbul bánjanak
velünk, mint egy kutyával? – folytatódott a szónoklat. Egyik
oldalról a másikra nézett. – Az a dolgunk, hogy örökké
tűrjünk, mialatt a testvériséget, feleséget, családokat,
gyerekeket, lemészárolják – vagy harcolni fogunk?
– Harcolunk! – üvöltötték.
Ekkor az atamán előrelépett.
– Van egy javaslatom, kozák testvéreim – kiáltotta.
– Halljuk! – kiáltotta vissza vagy száz hang. A dolog már
rég eldőlt, a szavazást azonban meg kellett tartani.
– Azt javaslom, hogy Bogdan Hmelnyitszkijt válasszuk
meg főnökünknek, az összes ukrajnai kozák képviselőjének.
Hetmannak javaslom. Ki az, aki egyetért?
– Egyetértünk! – kiáltotta az egész tábor.
– Akkor hozzuk a lobogót.
Ekkor még Andrej szíve is majdnem megállt egy
pillanatra. A kozákok híres lófarkas lobogóját hozzák; ha
pedig azt egyszer felemelik, reszkessenek még a lengyel urak
és az ottomán törökök is, a sztyeppe szabad kozákjai ugyanis
élet-halál küzdelembe indulnak.
– Hajnalban indulunk – jelentette be a hetman.
Az ember történelme során sok országban éltek meg rosszabb
éveket is, mint a lengyelek 1648-ban.
A – soha nem változó – emberi gonoszság és ostobaság
hosszú krónikájában azonban az 1648-as év több oknál fogva
is külön említést érdemel.
Ezenkívül megváltoztatta az orosz történelmet is.
Április közepétől kezdve a kozák sereg – nyolcezer kozák
négyezer tatárral a nyomukban – a sztyeppén át egészen a
nagy Dnyeper nyugati partjáig nyomult. A sereg előtt óriási
vörös lobogót vittek, melyre az Arkangyal képét hímezték.
A lengyelek tudták, hogy jönnek a kozák felkelők, és
előkészületeket tettek.
A lengyel hadvezér, Potocki mágnás körülbelül
százhatvan kilométerrel Perejaszlav alatt, a nyugati parton
foglalta el főhadiszállását. Először is, saját fia vezetése alatt
ott állt ezerötszáz lengyel körülbelül huszonötezer
közlegénnyel, szolgálatban lévő kozákokkal; másodszor ott
volt még kétezer kozák, valamint egy német zsoldossereg. A
terv az volt, hogy az előőrs elfoglalja és megerősíti Kodakot.
Hatalmas ostobaságról vagy arroganciáról tanúskodott az
a feltételezés, hogy ezek a csapatok lojálisak maradnak –
különösen, hogy Bogdan ügynökei már felbujtották őket.
A németekkel lévő katonák, amint meglátták a felkelőket,
megszavazták, hol csatlakoznak hozzájuk. Megölték két
tisztjüket és a németeket. A következő nap, május 6-án a
szerencsétlen fiatal Potockit is magára hagyták a kozákjai, s
miután egy Sárga Vízként ismert pataknál hiába próbáltak
ellenállni, őt és lengyeljeit lemészárolták.
A kozák hadsereg tíz nappal később találkozott a fő
lengyel hadtesttel, Perejaszlavtól kevesebb, mint hatvan
kilométerre fekvő Korsun szerény városa mellett. Itt az
egyesült kozák és tatár sereg a lengyelekre támadt.
A korsuni csata teljes győzelem volt. Az idősebb Potockit
és nem kevesebb, mint nyolcvan lengyel urat elfogták. A
zsákmány káprázatos volt. A kozákok többek között
megszereztek negyvenegy tüzérségi fegyvert és több ezer
lovat.
A győzelem híre futótűzként terjedt. Ukrajnában felkelés
tört ki.

Andrej és Sztyepan gazdagok lettek.

Fej-fej mellett harcoltak, ösvényt vágva a lengyel katonák
között; miközben Sztyepan vak dühvel nyomult előre, Andrej
nemcsak, hogy bátran harcolt, hanem barátját hátulról védte
is, és bölcsen kormányozta – úgy, hogy Bogdan maga is
megegyezte: „A nagydarab bátor, a fiatal azonban eszes is.”
A csata végén, amikor az egész társaság ivászatból és
táncból álló vad orgiában tört ki, a hetman személyesen
lovagolt oda hozzájuk, és azon a zsákmányon kívül, amit
minden kozák kapott, mindkét embernek adományozott
hatot-hatot a legszebb lengyel lovak közül.
– Még egy ilyen csata – jegyezte meg Andrej a barátjának
–, és te is megveheted a magad tanyáját.
A legpazarabb jutalmat azonban a tatár lovasság kapta.
Túszként megkapták a lengyel nemeseket. Nagy csapatok
indultak a foglyokkal a Krím felé.
– A tatárok mindig jól járnak – mondta Sztyepan
Andrejnek.
– De úgy is harcolnak, mint az ördögök – válaszolta a
fiatalember lelkesen.
– Lehet – mondta Sztyepan szomorúan. – De én jobban
ismerem őket: csak várd ki a végét.
Izgalmas idők voltak ezek Andrej számára. Elismert
kozák lett, s ezt érezte is. Ráadásul nemcsak személyes
életében volt ez izgalmas kaland, hanem azok a nagyobb
politikai események is, melyeknek részese volt, drámai
fordulatot vettek.
Bogdán felkelése ugyanis soha jobbkor nem jöhetett volna
az ukránoknak. Közvetlenül a korsuni megsemmisítő
győzelem után az a hír érkezett a táborba, hogy meghalt a
lengyel király. A lengyel fővárosban, Varsóban az új király
megválasztásáig a katolikus hercegprímás és a kancellár
uralkodtak. Bogdan leggyengébb pillanatában sújtott le az
országra.
Egész Kelet-Európa diplomáciai élete felbolydult. Követek
özönlöttek a lengyel fővárosból Moszkvába és az ottomán
törökökhöz. A Szultánt arra biztatták, hogy hívja vissza a
tatárokat, akik a vazallusai voltak. A cárt megkérték, hogy ha
békét akar Lengyelországgal, küldjön csapatokat a krími kán
ellen. A lengyel nemességhez szintén felhívást intéztek, hogy
állítsanak ki csapatokat a birtokaikról.
Eközben a csatát követő napokban Ukrajna minden
részéből jöttek a hírek, hogy a parasztok felkeltek földesuraik
ellen; s egy sereg ember kezdett a kozák táborba özönleni,
egyesek lóháton és felfegyverkezve, mások egy faághoz
kötözött ló-állkapoccsal. de mindannyian harcolni kívántak.
S mindezen események közepette Bogdan higgadtan
elküldte saját követeit a lengyelekhez és Oroszország cárjához
– arra készülve, hogy kijátssza őket egymás ellen.
– Most aztán minden megváltozik – mondta Andrej a
barátjának.
– Talán – válaszolta Sztyepan.

E konszolidációs időszak közepe táján Andrej engedélyt

kapott, hogy rövid látogatást tegyen Ruszkába. Sztyepant is
magával vitte.
Két oka volt a látogatásának: egyrészt látni akarta, hogy a
szülei biztonságban vannak-e, másrészt a tanyán akarta
hagyni a zsákmányt és a lovakat. Az apja akár el is adhatna
egy-két lovat, a pénzt meg elrejthetné számára.
Voltaképpen Bogdan hetman is örömmel engedte el a
fiatalembert, fontos küldetése volt ugyanis számára.
– A falutok Visnyevetszky mágnásé, ugye? – kérdezte. –
Nos, úgy hallom, embereket gyűjt, hogy megtámadjon
bennünket. Vigyél tíz embert magaddal; tudj meg mindent,
amit lehet, s hozd el nekem a híreket. – Biztatóan Andrejre
mosolygott. – Azt mondják, szemináriumba jártál.
– Igen, hetman.
– Jól van. Legközelebb rajtad tartom a szemem.
Andrej tudta, mit jelent ez. Egy év múlva akár eszaul –
kozák kapitány – is válhat belőle. Ha a felkelés sikeres lesz,
megnyílik előtte a szerencse kapuja.
A kis csapat remek hangulatban indult útnak.
Milyen szép volt most a vidék, ahogy a meleg júniusi
napon átvágtak kelet felé a síkságon! Itt-ott erdős sávok és
kis csalitok mellett vitt az útjuk; máshol szomorúfüzek és
fenyők nőttek a patakok partján. Legtöbbször azonban csak a
széles, nyílt sztyeppét látták, rajta a finom, hullámzó
tollfűvel. Rengeteg vad és hal volt, amire vadászhattak volna,
de ők kitartóan lovagoltak – délben pihentek, délelőtt és
délután gyorsan haladtak.
Habár ott voltak neki a lengyel lovak is, Andrej inkább
kisebb, kozák paripáján lovagolt. Mivel erőre és kitartásra
nevelték őket, ezek a zömök, patkolatlan lovak akár száz
kilométert is megtettek naponta a sztyeppén emberrel a
hátukon. A második nap végén a csapat elérte a fenséges
Dnyepert, és tutajon átkeltek rajta. Még egy nap, és
Ruszkában lesznek.
A baj első jelét délelőtt észlelték. Az egyik kicsi faerődnél
történt, mely kisebb volt a ruszkainál, s amely a lengyel
közigazgatás egyik kirendeltségeként szolgált. Ahogy
közelebb értek hozzá, a kozákok látták, hogy teljesen
elhagyatott, s már megállás nélkül tovább haladtak volna,
amikor Andrej észrevette, hogy valami furcsa lóg a kapuban.
Egy lengyel tisztviselő volt az – ezt bárki első pillantásra
megállapíthatta elegáns ruhájáról. Az ukrán parasztok
azonban nem elégednek meg, amíg valami kegyetlenséget
nem hajtanak végre; így először a szeme láttára megölték a
feleségét és a gyermekeit, majd a fejüket egy kötéllel a
nyakára kötötték. Sok lengyel élete ért ilyen szörnyű véget
azon a nyáron.
 Egy órával később egy kozák tanyához értek, mely
nagyban hasonlított Andrej a apjáéhoz. Porig égették, és
teljesen kirabolták. Amikor azonban Andrej elkezdte a
lengyeleket átkozni, Sztyepan megállította.
– Nézd csak. – Egy nyilat vett fel a földről. – Nem a
lengyelek voltak. Tatárok, miközben mentek hazafelé.
Andrej megnézte és bólintott.
– Odaadtuk nekik az összes lengyel nemest. Hát nem volt
elég? – jegyezte meg szomorúan.
– A tatároknak soha semmi nem elég – válaszolta
Sztyepan.
– Menjünk tovább – mondta Andrej. Tudni akarta, mi vár
rájuk Ruszkában.
Jobbára teljes csöndben haladtak. A többiek megérezték
Andrej nyugtalanságát, s olyan gyorsan mentek, ahogy csak
tudtak.
Csak egy apró eset provokált beszélgetést. Akkor történt,
amikor egy vadmacska szaladt át előttük az ösvényen, majd
eltűnt a magas fűben. Andrej nem is gondolt volna rá többet,
ha meg nem hallja, hogy Sztyepan halkan átkozódik mögötte.
– Mi a baj, Ökröm?
– Semmi – válaszolta a hatalmas fickó mogorván, de nem
hangzott túl meggyőzően.
– Na, mondd, mi van?
– Az a vadmacska; ránk nézett vagy nem?
Andrej elgondolkodott.
– Azt hiszem, nem. Miért?
– Semmi. Talán nem.
Bármennyire is aggódott, Andrej önkéntelenül is
elmosolyodott. Egy ilyen babonás korban, egy ilyen babonás
földön sem találkozott még soha olyan emberrel, mint
Sztyepan. A hadjárat alatt is újra meg újra látnia kellett,
ahogy ez a nagydarab ember fákat, sziklákat, a madarak
röptét és még számtalan mindennapi dolgot kémlel, mindnek
különleges, mágikus jelentése volt számára.
 – Mondd hát, mit jelent a szülőföldeden, ha egy
vadmacska az emberre néz? – kérdezte nevetve.
De Sztyepan nem válaszolt.
Végül is, késő délután, amikor elérték a Ruszka alatti
mocsarakat, találkoztak egy paraszttal, aki az erdőből jött ki;
miután az elmondta nekik, amit tudott, Andrej már tudta,
hogy mit kell tennie.
– Úgy készüljetek, hogy harcolni fogunk – mondta az
embereinek. – Jól kell időzítenünk – tette hozzá.

Ruszka kicsiny erődje szorosan zárva volt. Bent tizenkét

lengyel katonából álló különítmény táborozott, akiket az
általános felfordulás közepette Perejaszlavból küldtek ide, a
további instrukciókat várták.
Az erődben volt Jankel, a szeszárus, három zsidó
kézműves és két másik zsidó kereskedő egész családjukkal.
Mivel a lengyelek nem bíztak bennük, a helyi kozákokat és
parasztokat kiküldték, hogy ha jönnek a tatárok,
védekezzenek, ahogy tudnak.
Amikor elhagyták Perejaszlavot, azt mondták nekik, hogy
Visnyevetszky mágnás nagy hadsereget gyűjt, de azóta még
semmi hír nem érkezett e hadsereg felől. Két napja várták a
híreket.
A nap már alacsonyan járt, amikor az erdő szélén, a
perejaszlavi oldalon meglátták a közeledő különítményt.
Kezükkel takarva el a szemüket a naptól nagy
megkönnyebbüléssel látták – az egyenruhák csillogásából és a
pompás lovakból –, hogy lengyelek voltak.
Alig húsz méterre az erőd kapujától, egy bokorban
rejtőzve Sztyepan szintén látta a közeledő lengyeleket.
Ahogy közelebb értek, a falon lévő emberek lekiabáltak:
– Honnan jöttök? Mi újság?
– Visnyevetszky emberei vagyunk – hangzott az üdvözlő
lengyel válasz. – A főhadtest itt jön mögöttünk. Nyissátok ki a
kapukat!
A bokor mögül a rettenthetetlen Sztyepan azt morogta.
 – Jól van. Nagyon jó. Az összeset megöljük.
Az emberek lejöttek a falról, s ahogy lengyel testvéreik
odaértek, kinyitották a kapukat.
Ekkor valami nagyon furcsa dolog történt. Miközben a
lengyeleknek nyitották ki a kapukat, a védők nem láthatták,
hogy Sztyepan hatalmas alakja, vagy húsz falubelivel kiront a
búvóhelyéről és a lovasok mögött benyomul az erődbe. A
helyőrség csak akkor vette észre őket, amikor már teljesen a
kapuknál voltak, ekkor azonban hiába kiáltottak riadót, a
lengyel lovasok ahelyett, hogy a betolakodók ellen fordultak
volna, teljesen kinyomták a kapukat.
S ekkor, immár túl későn, a lengyel helyőrség rájött, hogy
rászedték őket.
Ahogy egy meglepett lengyelt levágott, Andrej nevetett
magában. A ragyogó lengyel lovak, melyeket Sztyepannal
kaptak, illetve a különböző lengyel uniformisok és kardok,
melyeket társai zsákmányoltak, igen jól jöttek ehhez a kis
megtévesztéshez.
Milyen jó, hogy a szemináriumban megtanítottak
lengyelül – gondolta.
Mivel teljesen váratlanul érte őket a támadás, a lengyel
helyőrség már embereinek egy negyedét elveszítette, mire
rájött, hogy mi történik. De bátran rendezték soraikat, és jól
harcoltak. Nem volt kegyelem; senki nem gondolta, hogy itt
lesznek hadifoglyok is. A harc házról házra haladt.
Ekkor történt, hogy Andrej majdnem életét vesztette.
Miközben egy lengyelt nyomott visszafelé a nagy faház
mellett, ahol Jankel kocsmája működött, nem vette észre,
hogy egy másik lengyel felmászott a fölötte lévő kis erkélyre.
Csak Sztyepan kiáltására nézett fel, és hárította el az ütést,
amelyet a rávetődő fickó rámért. A földre esett, és már nem
sok lett volna neki hátra, ha barátja hatalmas alakja nem tör
a színre, és két fenséges ütéssel el nem intézi mindkét
lengyelt.
Ahogy felkelt, Andrej látta, hogy a csatának vége. Látta,
hogy a két utolsó lengyelt körbeveszik az emberei.
 – Azt a kettőt hagyjátok meg – kiáltotta vidáman –, majd
meglátjuk, milyen hírekkel szolgálnak számunkra.
Aztán valami mást is látott.
Többi embere és a falubeliek, akiket Sztyepan gyűjtött, a
zsidókat mészárolták.
Andrej elhúzta a száját. A zsidókat sem szerette jobban,
mint a lengyeleket, s ha ezeknél az embereknél fegyver lett
volna, egy percig sem habozik. De fegyvertelenek voltak. Egy
ember bottal próbálta védeni magát, de hamarosan leverték.
Majd látta, ahogy a házból kihurcolják az asszonyokat és a
gyermekeket.
– Álljatok meg! – parancsolta.
Az emberek nem figyeltek rá. Látta, ahogy egy asszony
elesik.
– Hagyjátok őket! – ordította. – Ez parancs!
A kozákok ezúttal tétováztak. A falubeliekre azonban nem
hatott.
– A zsidó gyerekeket a kútba – kiáltotta egyikük.
– Ne, a kutat használjuk.
– Akkor a folyóba! – üvöltötte egy másik.
Vízbe fojtották őket, s ekkor az önutálat érzésével arra is
rájött, hogy semmit sem tehet, hogy megállítsa az embereket.
Elfordult.
– Andrej úr. – A hangos suttogás a ház ablakából jött. –
Andrej úr.
Benézett. Jankel volt. A nagy izgalomban elfeledkezett a
fickóról.
– Andrej úr, felismerlek. Ments meg minket, nemes úr.
Látod, mi megy itt.
Andrej komoran ránézett.
– Soha nem tettem neked semmi rosszat – folytatta
Jankel. – Te vagy az egyetlen reményem.
Mivel nem volt biztos benne, hogy megvan-e erre a
hatalma, Andrej ingerülten válaszolt:
– Elvetted az apám lovát.
 – De nem a legjobbat. Az, amelyiket elvettem, fele annyit
ért, mint amivel tartozott nekem, és visszaveheted, ha
akarod. – Levegőt vett. – Küldj ki engem meghalni. Ölj meg
magad. De legalább könyörülj a gyermekeimen.
– Nyisd ki a kaput!
Bementek. A ház legnagyobb szobája nem volt túl világos,
s a vodka összetéveszthetetlen, de egyáltalán nem
kellemetlen szaga terjengett benne. Maga előtt, a kövér öreg
zsidó mellett egy tizenöt éves lányt és egy nyolc-kilenc éves
fiút látott. Hirtelen rájött, hogy már jó ideje nem látta a lányt
– azóta, hogy elment a szemináriumba. Mostanra megkapó,
fekete hajú szépség lett, mandulaszemekkel és enyhén hajlott
orral, melytől töröknek nézett ki. A fiú is helyes kis legény
volt.
– Jól van – mondta Andrej. – Megpróbálom. De segítségre
lesz szükségem. – Barátiához fordult. – Segítesz nekem,
Ökröm, megvédeni ezeket a zsidókat? – kezdte, de aztán
megállt, mivel észrevette, hogy óriási társa még csak meg sem
hallotta. Sztyepan ugyanis tátott szájjal bámulta a lányt,
mintha kísértetet látott volna.

Jankel saját hibája volt, hogy pár pillanattal később meghalt.

Annyira megkönnyebbült és izgatott volt, hogy Andrej és
hatalmas barátja védelmiben tudhatja magát, hogy
gondolkodás nélkül, elsőként lépett ki házának bejáratán. Két
falusi, az egyik fejszével, a másik kaszával, épp a közelben
állt, s csupán egy szempillantás alatt, még mielőtt a szegény
ember elmondhatta volna, hogy ki a védelmezője, nekiestek.
Már halott volt, amikor pillanatokkal később Andrej feltűnt
az ajtóban.
Számos dolgot el kellett intézni. Először is ki kellett
kérdezni a két lengyel foglyot. Másodszor két sírt kellett ásni,
egyet a lengyeleknek, egyet a zsidóknak. Utasította a
falusiakat, hogy ezt végezzék el. Harmadszor pedig el kellett
lovagolnia az apjához.
Magával vitte a fiút.
 A nap már lement, amikor a tanyára ért. Az öreg Osztapot
fényes hangulatban találta. Az elmúlt hónapok eseményei
közben Mordechaj nem tudott eljönni a tanyára, hogy a
robotot behajtsa, így Osztap az egész ügyet figyelmen kívül
hagyta. Kevesebbet ivott, és a szabadban aludt.
– Mindenről hallottam! – kiáltotta, ahogy Andrejt
meglátta. – Egy fiú eljött a faluból. Kár, hogy nem tudtál
időben értesíteni, élveztem volna azt a harcot.
Örült a lovaknak, amikor azonban Andrej előadta másik
kérését, elfelhősödött a homloka.
– Azt akarod; hogy menedéket adjak egy zsidó fiúnak?
Andrej elmondott mindent, ami történt.
– Nem vihetem magammal a táborba. A falusiak
megölnék. Azt akarod, hogy a kezükre adjam?
Az öreg Osztap a homlokát ráncolta, nehezére esett
beismerni, hogy néha ellágyul a szíve.
– Meg kell térnie – jelentette ki. – Akkor segíthet a
tanyán.
Andrej a fiúhoz lépett.
– Ez az egyetlen hely, ahol biztonságban vagy. Az
emberek nem fogják apámat háborgatni. De kereszténynek
kell lenned.
– Soha – mondta a fiú megvetően.
Andrej szünetet tartott, aztán megfontoltan a fiú szemébe
nézett.
– Megígértem az apádnak, hogy megmentem az életedet, s
meg kell tartanom az ígéretemet. Segítened kell nekem.
Érted? Amíg itt vagy, addig ortodox vagy.
A fiú ránézett, még mindig megvetően, de látszott rajta,
hogy megértette.
– Megtért – jelentette be Andrej.
A lengyel katonák nem tudtak túl sokat mondani. A
kozákok mindenüket elkobozták, majd hagyták, hogy
eltűnjenek az erdőben.
 Miután ezzel végeztek, s miközben emberei éjszakai
szálláshelyüket készítették az erődben, Andrej átkelt a folyón,
hogy elvégezze következő küldetését. Annához ment.
Eddig még nem látta őt, de olyan sok tennivaló volt, hogy
ezen nem lepődött meg túlságosan. Így aztán ugyancsak
hátrahőkölt, amikor házát lelakatolva és bedeszkázva találta.
– Hol vannak? – kérdezte.
– Az öregember elment a fiával a ti kozák táborotokba –
mondta a szomszéd, – A felesége elment Perejaszlavba, a
nővéréhez.
– És Anna?
– Anna? – Az ember meglepettnek tűnt. – Hát nem tudod?
Elment. A lengyel elvitte. Stanislaus. Azután jött, hogy a
férfiak elmentek, néhány napig maradt, majd elment és
magával vitte a lányt is. Hajnalban megszöktette.
Andrej alig akart hinni a fülének. Ez az arrogáns lengyel
először megpróbálta elvenni a tanyáját és megalázni az apját.
Aztán elrabolta a kedvesét.
– Hová mentek?
– Ki tudja? Mostanra talán már Lengyelországban vannak
– mondta az ember,
Andrej gondterhelten tért vissza az erődbe. Úgy tűnt,
elvesztette a menyasszonyát.
De megtalálom, esküdött meg magában. S ami Stanislaust
illeti, csak egy megoldás jöhetett szóba.
Csak egy dolog volt, ami veszteségét el tudta feledtetni,
egy különös esemény, amely a barátjával történt. Ha ugyanis
Andrej elvesztette a menyasszonyát, úgy tűnt, hogy Sztyepan
talált egyet.
Ki gondolhatta volna, hogy az összes lehetőség közül
éppen a zsidó lányra esik a választása! Andrejből minden baja
közepette is majdnem kitört a nevetés.
– De zsidó, öreg Ökröm – tiltakozott, amikor az erődben a
kis tűznél ültek.
– Majd áttér – mondta Sztyepan.
– Megígérte?
 – Tudom, hogy megteszi.
– De miért épp ez a lány?
– Nem tudom, miért – vallotta be a furcsa fickó. – Csak
tudom, hogy így van.
– Csak megláttad, és… Biztos: a sors.
– Igen. Az.
Úgy tűnt, egyfajta kábulatban van. Még amikor beszéltek,
tekintete akkor is a távolban járt, s Andrej nem volt biztos
benne, hogy barátja teljesen vele van.
– Óh, kedves, szegény öreg Ökör – mondta. – Mihez
kezdesz vele? Nem viheted hadjáratra.
Sztyepan lassan bólintott a nagy fejével.
– Tudom. Már gondolkodtam erről. Találok egy papot, aki
összead bennünket. Aztán hazamegyek vele a Donhoz.
– Elhagysz engem?
– Eljött az idő – mondta Sztyepan komolyan.
– Beszélned kéne vele.
– Igen. – A nagy ember lassan felkelt. – Beszélnünk kell. –
S azzal lassan átsétált arra a helyre, ahol a lány az
árnyékban ült. Csendben a tűzhöz vezette, s maga mellé
ültette. Andrej, bármilyen kíváncsi volt, magukra hagyta
őket. Akkor Sztyepan, igen gyengéden, beszélni kezdett
hozzá.
Egyszer-egyszer a távolból Andrej odapillantott hozzájuk.
A többi kozák is őket nézte. Különös fickó ez a szakállas óriás,
annyi bizonyos.
A lány, úgy tűnt, keveset beszél, nézi Sztyepant nagy,
elgondolkodó szemével, csak itt-ott szúrt közbe egy-két szót,
mintha biztatni akarná. Itt van ő, a tizenöt éves lány, akinek
csak pár órával ezelőtt koncolták fel az apját a szeme láttára,
most pedig itt ül ezzel a furcsa kozákkal, aki a fejébe vette,
hogy feleségül veszi. És, gondolta Andrej, olyan, mintha ő
lenne a tanár, a férfi pedig a gyerek; volt ugyanis valami
nyugalom tragikus arcában, amitől idősebbnek látszott nála –
sőt, talán mindnyájuknál.
 Végül Andrej elment aludni. De többször is felébredt ezen
a rövid nyári éjszakán, és mindannyiszor ott látta őket ülni, a
tűz fénylő parazsa mellett beszélgetve.
Vajon mit mondott Sztyepan a lánynak? Ki tudja, a
gondolatok milyen furcsa tekervénye áradt ebből a komoly
fejből? Talán megpróbálta áttéríteni? Talán szülőföldjéről, a
doni földekről mesélt? Vagy az élettörténetét mondta el
azokkal a mágikus mesékkel és babonákkal együtt,
amelyekkel tele volt a feje? Talán a végtelen, illatos
sztyeppéről beszélt, vagy arról a hitéről, hogy minden férfinak
egyenlő testvériségben kell élni? Bármi lehetett is az, Andrej
számára világos volt, hogy barátja, abban a hitében, hogy ezt
a lányt neki rendelte a sors, ezen az éjszakán az egész lelkét
kiönti.
S a lány hallgatta, egyre csak hallgatta.
Valószínűleg már többet tud erről a fickóról, mint
amennyit némely feleség egész élete során megtudhat a
férjéről – gondolta mosolyogva, s harmadszorra végre elaludt.
Épp világosodni kezdett, amikor félig felébredt, és azt
látta, hogy Sztyepan mellette kotorászik a csomagjai között.
Két dolgot is észrevett – az egyik, hogy a lány már a tűz
mellett áll, a másik, hogy barátjának egyszerű arcán valami
olyan kivételes izgalom ül, mintha épp most hallott volna
valami csodálatos, misztikus titkot. Most talán nagyobb
kábulatban volt, mint valaha. Inkább félálomban, mint ébren,
Andrej látta őket, amint együtt kimennek az erődből;
Sztyepan, mint egy alvajáró. Aztán újra az öntudatlanságba
zuhant.
A kiáltás, mely az egész erődöt felébresztette, pár perc
múlva érkezett.
Andrej, aki azonnal felébredt, a kapuhoz rohant, ahol már
több őr is ott volt, s zavarodottan bámultak kifelé. Átvágott
köztük, le az ösvényen.
Sztyepan a folyóparton állt. A kezében pisztoly volt. A
lány pár lépéssel előtte feküdt a földön, holtan.
 Sztyepan nem mozdult. Még amikor Andrej odaért hozzá,
akkor is a lányra meredt, valami misztikus hitetlenkedéssel
az arcán; s amikor Andrej megpróbálta karon fogni, érezte,
hogy a nagy ember teljesen merev.
Percekig álltak így együtt, a kora reggeli halvány fényben,
majd Sztyepan hagyta, hogy Andrej kivegye a kezéből a
pisztolyt, s testét hirtelen megrázva lassan elindult felfelé a
dombon.
Csak miután leültette és megitatta egy kis vodkával,
sikerült Andrejnek kiszedni belőle egy zavarodott beszámolót
arról, hogy mi történt.
Hosszú éjszakai beszélgetésük folyamán, úgy tűnt, a lány
túlságosan is megértette a bolond, babonás fickót. Azt mondta
neki, hogy feleségül megy hozzá. A férfi extázisba esett. A
lány teljesen megnyerte a bizalmát. S akkor, az éjszaka vége
felé, amikor Sztyepan belépett egy számára misztikusnak
tűnő állapotban, a lány elmondta neki csodálatos titkát.
– Igazad van, hogy a sors egymásnak teremtett
bennünket, Sztyepan. Már vártalak. – Elmosolyodott. –
Meglátod, tényleg mágikus erőm van.
Még be is bizonyítja neki, mondta. Ha elmegy vele egy
elhagyatott helyre, akkor megmutatja neki.
– Egy pisztollyal átlőhetsz a szívemen, s még csak meg
sem fog sebesíteni – ígérte. – Gyere, hadd bizonyítsam be.
S ez volt, amit aztán az egyszerű fickó megtett.
S még most sem tudta teljesen felfogni, hogy a sorsába
vetett hite így összetörhetett. Még mindig csak rázta a fejét.
– Biztos, valami hiba történt. Talán csak elájult.
A kozákok pedig, Andrejt leszámítva, nem tudták
megérteni, hogy a lány számára még a halál is jobb volt
annál, mint hogy keresztény kezek szennyezzék be, még ha
azok a kezek gyengédek voltak is.
Kicsivel később elment megnézni a temetését.
Andrej elgondolkodott rajta, hogy elhozza-e a testvérét, de
úgy döntött, jobb, ha nem. Érezte azonban, hogy jó lenne, ha a
kisfiúnak lenne valami emléke tőle, így aztán átkutatta a
holttestet, és meglepve fedezett fel a nyakában egy kicsi
fémkorongot, rajta háromágú szigonnyal. El sem tudta
képzelni, hogy mi lehet az, mindenesetre elvitte az elárvult
fiúnak.
A lányt jeltelen sírba temették a sztyeppe szélére. Még
távolról sem sejthette, hogy ha elment volna Sztyepannal a
Don melletti földekre, kazár őseinek szülőföldjére tért volna
vissza.
Ami pedig Sztyepant illeti, később reggel ezt a
következtetést vonta le:
– A vadmacska miatt történt, amit láttunk. Biztosan rám
nézett. Ő tette.
Délben a csapat elindult, hogy híreket szerezzenek
Visnyevetszky mágnásról és hadseregéről.

Az ukrajnai zsidók lemészárlása 1648-ban a ruszkai

eseményekhez hasonló mintát követett. Sőt, írásos
feljegyzések maradtak fenn olyan különös esetekről is, mint
Sztyepan románca.
Azt a vitát, hogy pontosan hány zsidót öltek meg,
lehetetlen eldönteni, az azonban biztos, hogy az áldozatok
száma több tízezer lehetett, s hogy a történelemben ez az év
jelentette a kezdetét azoknak a szisztematikus
zsidóirtásoknak – pogromoknak –, melyek e vidék visszatérő
jellegzetességeivé váltak.
Ami Visnyevetszky mágnást illeti, kora júniusra hatezer
embert gyűjtött össze hatalmas birtokairól, majd átkelt a
Dnyeper nyugati oldalára. A vezetése alatt álló hadsereg
gyakorlatilag minden útjába eső települést felégetett,
kifosztott és lemészárolt, így biztosítva, hogy az ukránok
egyszer s mindenkorra meggyűlöljék a lengyeleket, és
sajnálatos ostobasággal elegyítve azt a különös tehetséget a
bosszúhoz, és azt a tehetségtelenséget a kormányzáshoz,
amely a tizenhetedik századi lengyel nemzetszövetség
megkülönböztető jegye volt.
 Júliusban a harcok folytatódtak. S a következő
hónapokban Andrej esauli rangot kapott.
Az ezt követő hadjáratok közben sem feledkezett el arról,
hogy Stanislaus és Anna után kutasson.

1649
Erre a napra később is mindig emlékezett: bizonyos
értelemben felhőtlen Íróságának végét jelentette.
Először úgy tűnt, hogy kitűnően mennek a dolgok. A
felkelés elsöprő erejű volt. 1648 végére Ukrajna lakosságának
mintegy fele már kozáknak hívta magát. Bogdan és emberei
újabb megsemmisítő győzelmeket arattak a lengyelek fölött,
megszereztek még vagy száz fegyvert egy olyan
csomagszállító kocsival együtt, melyben százmillió zloty volt.
A győzelmes kozákok bevonultak Kijevbe, ahol a szabad
polgárok és a Metropolita Rusz ősi földjének megmentéiként
üdvözölték őket.
Az új lengyel király békét kötött; barátsági szerződéseket
írtak alá a török szultánnal és kelet-európai vazallusaival, s
egy ideig úgy tűnt, a szabad kozák állam álma megvalósul.
Mindezen diadalok mellett Andrej látta, hogy barátja nem
boldog.
Azután a borzalmas ruszkai nap után Sztyepan soha
többé nem beszélt a lányról, de Andrej érezte, hogy valami
fontos változás történt barátjában. Sztyepan önmagába vetett
hite, s egyszerű hite a sorsban elveszett.
Habár továbbra is ott harcolt kozák testvérei mellett,
ahogy a hónapok teltek, egyre világosabbá vált, hogy már
ebben az ügyben sem hisz igazán. Ez a csalódottság volt az
oka annak is, hogy a két barát, bármilyen szomorúan is, de
elvált egymástól.
Az ukrajnai demokratikus kozák állam ügye ugyanis még
azelőtt elveszett, hogy elkezdték volna megalapítani.
 Ennek két oka volt. Az első és legfontosabb az, hogy
amikor Lengyelország a mélyponton volt, Bogdan nem tudta
készpénzre váltani a győzelmeit. S ahogy Andrej nézte a
parasztok visszaszivárgását a tanyáikra, megértette őket.
– Nem vagyunk elég erősek ahhoz, hogy egy hosszú
hadjáratot szövetségesek nélkül fenn tudjunk tartani –
jegyezte meg.
Igaz, ott voltak a tatárok. De mint a legtöbb zsoldos, ők is
haszonért harcoltak. A következő nyáron már csak akkor
szálltak harcba, ha a csata kedvező kimenetelt biztos volt.
Nyár elején pedig különtárgyalásokba bocsátkoztak a
lengyelekkel.
A kozákok szerepe a történelemben mindig ugyanaz volt:
megtörhettek vagy megvédhettek egy másik államot, de soha
nem voltak elegen ahhoz, hogy saját életképes államot
alapítsanak.
Pártfogóra volt szükségük – vagy Lengyelországra, vagy a
krími kánra, vagy a török szultánra, vagy Oroszország
cárjára. Csak a legjobb feltételekért tudtak harcolni. De mik
is voltak azok a feltételek?
1649 nyarán a kozákok egyezményt írtak alá a lengyel
nemzetszövetséggel. A feltételek, lengyel szemszögből nézve,
figyelemreméltóak voltak.
Bogdánnak és a kozákoknak gyakorlatilag egy államot
ígértek az államon bélül. Nem kevesebb, mint negyvenezer
kozákot teljes nyilvántartásba vettek. Az ősi Ki; evés két
másik város lett a kozák csapatok főhadiszállása: jezsuiták és
zsidók nem élhettek e helyeken.
– Ez megérte a harcot – mondta Andrej örömmel
Sztyepannak, a másik azonban csak szomorúan rázta a fejét.
– Nem. Mindent feláldoztunk – a semmiért. – S amikor
Andrej őszintén meglepve nézett rá, Sztyepan emlékeztette: –
Nincs szabad állam. Nincs egyenlőség. Privilégiumok a
gazdag kozákoknak és semmi a szegényeknek és a
parasztoknak.
 Ez természetesen igaz volt. Andrej nem tagadhatta. Az
olyan emberek számára, mint Bogdan – s mint Andrej és az
apja – a feltételek kitűnőek voltak. De azoknak a szegény
parasztoknak, akik Bogdan szabadság ígéretén felbuzdulva
maguk készítette fegyvert fogtak, majd elszenvedték a
mágnások bosszúját – nekik semmi sem jutott.
S amikor erről kérdezték, mi volt Bogdan és tanácsának a
válasza?
– A kozák legyen kozák, a paraszt pedig paraszt.
Ez az egyszerű kijelentés, amelyet még sokáig emlegettek,
a szabad Ukrajna sírfelirata lett. Sokakat felháborított.
– Ez nem az, amiért harcolni jöttem – mondta Sztyepan
komoran.
– Ez az, amit ki tudtunk harcolni – jegyezte meg Andrej.
Az igazat megvallva, ennyi volt, amit el akart érni. Ezt el
is érte. Miért akarna szabad parasztságot, amikor abban a
helyzetben van, hogy birtokot vehet? Bárhogyan is, az egész
elképzelés képtelenség volt.
– Teljes szabadság nem létezik. Ez csak illúzió – vetette
fel.
A nagydarab ember megrázta a fejét.
– Ez nem illúzió, csak te félsz tőle – válaszolta szomorúan.
– Nem: tudom, hogy nem működne. S különben is, ki
védene meg minket a támadásoktól? A szabadság védtelenül
hagy minket. Hatalomra van szükségünk, nagy hatalomra.
Nem látod ezt be?
– Én csak azt látom, hogy az árulás gonoszságot szül –
válaszolta a nagydarab ember.
És szavai pár napon belül beigazolódtak.
A parasztok, nagy dühükben, hogy kijátszották őket, újra
felkelésbe kezdtek; s ezúttal a kozák tanács, nem pedig a
lengyelek adták parancsba, hogy azonnal le kell verni őket. A
parancs, az parancs. Andrej nyergelni készült.
Tudta, hogy ez Sztyepannal való barátságának végét
jelenti: abban a pillanatban tudta, ahogy meghallotta a
parancsot.
 S még így is várt rá némi meglepetés.
A nagy embert már távozásra készen találta. Bár barátját
mogorván üdvözölte, Andrej kitalálta, hogy indulás előtt még
megvárta őt. A lova fel volt nyergeivé; némi szerény
poggyásszal a hátán egy teherhordó, a közelben pedig egy
tartalék ló álldogált.
– Akkor hát hallottad a parancsot?
– Hallottam.
– Elmész?
– Persze. Ebben nem akarok részt venni.
Andrej sóhajtott. Nem próbálta visszatartani.
– Akkor hát visszamész a Donhoz?
– Talán.
Andrej kissé zavarodottan körülnézett.
– Hol vannak a lengyel lovak? Hol van a zsákmányod?
– Túladtam rajtuk.
– Túladtál rajtuk? De hogyan?
– Parasztoknak adtam őket. Nagyobb szükségük volt
rájuk, mint nekem. Megdöbbentő rendreutasítás volt, de
Andrej nem próbálta igazolni magát, és sértettséget sem
érzett. Sztyepan így gondolkodott; ő pedig másképp.
– De semmit sem tartottál meg magadnak? Mi lesz a
tanyáddal ott lenn, a Donnál?
– Lehet, hogy nem megyek vissza a Donhoz.
– Az emberek ott szabadok, Ökröm, még akkor is, ha
Ukrajnában nem. Te oda tartozol.
Eltelt pár pillanat, s az Ökör semmit nem válaszolt. Úgy
tűnt, valami olyasmi jár a fejében, amiről már jó ideje
gondolkodott. Lassan megrázta a fejét.
– Az emberek – mormogta végül – soha nem szabadok.
Még akkor sem, amikor a saját vágyaik irányítják őket.
Andrej a barátjára nézett. Olyasféle véglegesség volt
ebben a megállapításban, amely azt sugallta, hogy bármilyen
utat is járt be Sztyepan gondolatban, most a legvégére
érkezett, majd visszatért onnan, mielőtt újra elindulna.
 – Már nem hiszel az emberekben, Ökröm? – kérdezte
Andrej szeretettel.
Az, hogy Sztyepan nem válaszolt azonnal, Andrej számára
rögtön elárulta, hogy az emberek dolgaiba vetett hite
összeomlott.
– Mindannyian bűnösök vagyunk – morogta végül
homlokát ráncolva.
– Hová mész akkor?
– Nem tudom.
– Mit fogsz csinálni?
– Nem tudom.
– Akkor még mindig van egy kis hited.
– Talán. – Sztyepan lenézett a lábára. – Egy nap talán pap
leszek – mondta borúsan.
– Pap?
– Vagy szerzetes. De még nem most. Még méltatlan
vagyok rá.
Andrej nem tudta, mire vélje mindezt.
– Látlak még valaha az életben, öreg Ökör? – kérdezte.
– Talán. – Lesöpört egy legyet hosszú, barna szakálláról. –
Talán nem. – A lovára nézett. – Indulnom kell.
Andrej megölelte.
– Viszontlátásra, kedves Ökröm. Isten legyen veled –
mondta.
Nem hitte, hogy még valaha találkoznak.

1653
Ezen a fagyos, hideg, tavaszi reggelen a fiatal Andrej a kozák
követekkel észak felé tartott.
A cárral találkoznak.
Sztyepan távozása óta Andrej karrierje nagy lépésekben
haladt előre. Magára vonta Bogdan figyelmét, s a hetman
gyakran bízta meg kényes feladatokkal.
 Az öreg Osztap meghalt – nem a rossz szíve miatt, ahogy
Andrej és édesanyja mindig is gondolták, hanem egy
járványban, mely a parasztfelkelés után nem sokkal söpört
végig Ukrajnán. Az eset elszomorította Andrejt, amellett saját
halandóságára is emlékeztette.
– Itt az ideje, hogy megházasodj – mondta neki Bogdan.
Andrej azonban valamilyen oknál fogva, bár a kalandozások
közben hozzászokott a hódításhoz, még nem készült ilyesmire.
Lehetséges lenne, hogy még mindig Annára gondol? S ha így
van, vajon miben reménykedhet? Nem tudta; mindamellett
pedig túl elfoglalt volt ahhoz, hogy ezen gondolkodjon.
A jelenlegi küldetés, jól tudta, eddigi életének
legfontosabb feladata volt. Azok a levelek, melyeket a csoport
a hetmantól hozott, nem kevesebbre voltak hivatottak, mint
hogy megmentsék Ukrajnát.
Az események ugyanis újabb krízis felé tartottak.
Lengyelország még egy részleges kozák állam
gondolatában sem tudott megnyugodni. Sem a katolikus, sem
az uniátus egyház nem tolerálta az ortodox vallás sikerét a
kijevi földeken; a mágnások vissza akarták szerezni
földjeiket; a köznemesség, a szlachta és az adófizető lengyelek
bosszankodtak azon, hogy ennyi kozákot vettek
nyilvántartásba, akiknek a lengyel nemzetközösség köteles
fizetést adni. Hamarosan újabb harcok következtek. A
lengyelek nagyszámú német zsoldossal egészítették ki
csapataikat, így Bogdan nem mindig nyert. Lassan
meggyengült a helyzete. A zsidók kezdtek visszatérni az
ukrán földekre. S kétszer is megtörtént, hogy kozákok és
parasztok egy-egy nagy csoportja átkelt az orosz határon, s ott
menedékjogot kaptak.
Mit lépjen erre a kozák hetman?
Mindenesetre még mindig olyan, mint egy ravasz róka –
emlékeztette magát Andrej csodálattal.
S valóban az volt. Bármikor képes volt egyszerre tárgyalni
a szultánnal, a tatárokkal. a cárral és a lengyelekkel; még a
lent, a Duna mellett fekvő Moldávia kicsiny trónját is
megpróbálta megszerezni a fia számára. Mindazonáltal évről
évre világosabb lett, hogy a kozákok minden reménye északon
és keleten, Oroszországban testesül meg. Csak a cár ismeri el
az ortodox vallást; csak ő védheti meg Ukrajnát a hatalmas
Lengyelországtól.
A probléma az volt, hogy Oroszország nem hajlott erre. A
nagy északi birodalomnak megvoltak a saját gondjai; nem
akart költséges háborút a lengyelekkel abban az esetben, ha
esetleg elismerné az ukránokat. Bogdan követeket küldött,
azzal fenyegetőzött, hogy Ukrajnát a török szultán kezére
adja, még egy furcsa kalandor trónkövetelőt is bújtatott
magánál, csak hogy a cár figyelmét magára vonja.
S most, ezen a tavaszon a lengyelek újabb csapatokat
küldtek, hogy megnyirbálják Ukrajnát; s a hetman megint
csak Moszkvához fordult. Ezúttal azonban mindennek
másképp kell történnie.
– Mind ez idáig nem történt más, mint hogy olcsó kenyeret
és sót ajánlottak nekünk – mondta a hetman Andrejnek,
ahogy átnyújtotta neki a leveleket. – De talán még van egy
mód arra, hogy beadják a derekukat.
Andrej bólintott.
– Az egyház?
– Pontosan. – A hetman hátradőlt a székében, és félig
lehunyta a szemét. – Szent Oroszország. Mostanában így
szeretnek gondolkodni Moszkvában. Moszkva, a harmadik
Róma. Emlékezz csak, hogy Rettegett Iván uralkodása után a
moszkvai metropolitából pátriárka lett – mint
Konstantinápoly vagy Jeruzsálem esetében. Ez nagyon fontos
nekik. Vannak olyan hatalmas egyházi emberek és bojárok,
akik úgy gondolják, hogy meg kéne védeniük ortodox ukrán
testvéreiket. Sőt, ezek egyre erősebbé válnak.
Újra kinyitotta a szemét és elmosolyodott.
– Mondjak még neked valamit? A mi ukrán papjaink
sokkal jobban képzettek, mint az oroszok. Azt hallottam, hogy
az új pátriárka hozatni akar belőlük, hogy saját papjait
civilizálja. Akkor pedig adják meg az árát, nem? – Újra
lehunyta a szemét. – Megmondtam neki, hogy Ukrajnát a
szultánnak adom. Persze a mi embereink sem örülnének
ennek, az ortodox Oroszország viszont még kevésbé, mivel a
törökök muzulmánok.
Bogdan három levelet adott a követeknek; egyet a cárnak,
egyet Morozovnak, a cár tanácsadó bojárjának, egyet a
moszkvai pátriárkának.
– Küldjetek futárt, hogy hogyan fogadtak benneteket,
aztán ha a dolgok jól állnak, maradjatok Moszkvában, és
tartsátok nyitva a fületeket.
Ezek voltak azok az instrukciók, melyekkel Andrej átvette
a leveleket, s melyekkel erre az izgalmas küldetésre indult.

Moszkva. A csapatot két kozák – Kondrat Burlaj és Silvian

Muzsilovszkij – vezette. Andrej a szárnysegédjük volt.
Gyorsan haladtak a Dnyepertől kelet felé az egyre ritkuló
erdőkön át, míg végül a fákat maguk mögött hagyva kiértek a
nyílt sztyeppére. Még egy napig kelet felé haladtak, aztán
észak felé fordultak. A tél hosszú volt és keserves. A föld még
kemény volt, helyenként kis hókupacok emelkedtek.
Különös határ menti vidék volt. Andrej még soha nem járt
errefelé, bár tudta, hogy sok kozák és ukrán menekült erre a
tágas vidékre, hogy az orosz cár védelmét: élvezze.
– S a cár itt is érezteti a hatását – mondta neki Burlaj. –
Régen a tatárok ellen épített erődvonal messze északon, az
Oka folyónál húzódott. De most nemrég fejeztek be egy új
vonalat, amely keresztülvág a sztyeppén.
Nevetett.
– Elég meggyőző.
Andrej azonban semmi olyasmire nem számított, mint
amihez a következő napon érkeztek.
Tátva maradt a szája. Ez hát Moszkva hatalma!
Az új, úgynevezett Belgorod-vonal félelmetes létesítmény
volt. A teljes vonal Belgorod erődvárosától kezdődően
végighúzódott a sztyeppén, le egészen a Volgáig, a Kaszpi-
tenger melletti sivatagokig. Hatalmas földfalak, előttük
árkokkal, fent deszkafalakkal, s zömök tornyokkal, melyekből
fent hegyes facölöpök álltak ki: ez volt Moszkva fenséges
védőfala a krími kán ellen, aki még most is, egy évszázaddal
azután, hogy Rettegett Iván elfoglalta Kazanyt, időről időre
adót követelt az erdős birodalmukban élő oroszoktól.
Ahogy a fiatal kozák felpillantott erre az irdatlan falra,
életében először megérezhetett valamit az északi orosz állam
igazi természetéből.
Ezek az emberek egyáltalán nem olyanok, mint a
lengyelek – gondolta hirtelen. A lengyelek soha nem
építenének ilyesmit. Lengyelország egyszerűen odaadta
Ukrajna hatalmas földjeit a mágnásoknak, hogy azok úgy,
ahogy tudják, kizsákmányolják. Igaz, hogy állítottak fel
erődöket, hogy a jövedelmüket védjék; kozákokat
alkalmaztak, hogy a támadókat távol tartsák. Mégis csak egy
csapat nagyúr maradtak, akiknek egyedüli gondja, hogy e
gazdag határvidék javait learassák, s hogy nagy kényelemben
élhessenek európai palotáikban nyugaton.
Ez a monumentális erődítmény azonban nem az
arisztokraták műve. Ez egy fenséges uralkodóé – egy nagy,
sötét hatalomé, mely félig szláv, félig tatár. Olyan, mint egy
tatár város a sztyeppén – gondolta, miközben a mellvéden
lévő hegyes cölöpöket nézte –, csak éppen hatalmas, végtelen.
S valóban, mintha a nagy fal maga is azt mondta volna:
„Ismerünk titeket, a sztyeppe lovasait, hiszen félig mi is a ti
véretekből származunk; de nézzétek, mi ki tudunk zárni
benneteket – mivel a mi szívünk nagyobb, mint a tiétek.
Magunkkal hoztuk fenséges orosz erdőnket még ide a
sztyeppére is, míg egyszer még a büszke kán is fejd hajt a mi
Szent Oroszországunk előtt.”
A mellette lovagló Burlaj jegyezte meg:
– Ha meg akarod érteni az oroszokat, egy dolgot jegyezz
meg, Andrej: ha bármikor fenyegetve érzik magukat, a
méreteikre támaszkodnak.
A kis csapat folytatta útját, az orosz állam nagy erődjének
belseje felé.
 Először Andrej semmi különöset nem vett észre. Amikor
újra fás területekre értek, a széles levelű erdők igen
hasonlítottak a Kijev környékiekre: s a nádfedeles házak
cölöpkerítéseikkel szintén ismerősnek tűntek.
Lassan azonban némi változást is észrevett. A
szalmatetők megritkultak, és súlyos gerendák váltották fel
őket. Hidegebb lett: a hó vastagabb rétegben borította a
földet. $ valahogy az erdők és a földek is szürkének
látszottak.
Volt még valami más is.
Hozzá volt szokva az oroszokhoz: rengeteg volt belőlük a
kozák táborban. Természetesen a nagyorosz nyelvet
beszélték, de azt egy ukrán könnyen megértette. Nem mintha
össze lehetett volna őket hasonlítani egy déli emberrel.
– Olyan faragatlanok ezek az oroszok – szokták az
ukránok mondani. Ahogy ugyanis a lengyelek megvetették az
ukránokat, ők cserébe szerették megvetni északi ortodox
testvéreiket.
S mégis most, ahogy Oroszország földjére léptek, Andrej
meglepve tapasztalta, hogy egyre kényelmetlenebbül érzi
magát. Volt itt valami, aminek elsőre nem tudott nevet adni.
Valami elnyomó erő.
Az erdő egyre sűrűbb és sötétebb lett. Néha kis
településekkel találkoztak, ahol az emberek hamuzsírt
készítettek. Ezekben a falvakban a parasztok elég
egészségesnek tűntek, állapították meg a kozákok. A többi
faluban azonban más volt a helyzet.
– Ez már a harmadik év, hogy a tél túl hosszúra nyúlik –
magyarázták az emberek. – Még a jobb években is alig élünk
meg. Ha viszont ilyen szegény marad a termés, éhezni fogunk.
Amikor Andrej megnézte a falvaikat, és meghallgatta
szomorú történetüket, csak egyvalamin csodálkozott.
– Hatalmas földjeitek vannak – mondta. – Még rosszabb
években is elég termésnek kéne lenni.
– Nem – válaszolták –, ez nem így van. – Andrej csak a
harmadik faluban értette meg, hogy miért.
 – Látod, az elvetett magnak csak a háromszorosát kapjuk
vissza aratáskor – magyarázta egy paraszt.
Három az egyhez aratási arány. Nyomorúságos eredmény,
elképzelhetetlen a gazdag Ukrajnában.
– Gyenge a földünk – mondta az ember szomorúan.
És rosszul művelitek – tehette volna hozzá Andrej. Ilyen
termésaránnyal a nyugat-európai földművesek dolgoztak –
egy évezreddel ezelőtt.
Ha azonban ezeknek a kis falvaknak a szegénysége
megrendítette Andrejt, hamarosan valami egészen mást
láthatott.
A csapat körülbelül száz kilométerrel járt az Oka folyó
nagy keleti hurka alatt, amikor a régi határvonalhoz ért. Bár
ez nem volt annyira lenyűgöző, mint a belgorodi vonal,
szintén a moszkvai állam rendíthetetlen hatalmáról
árulkodott. A masszív faerődök és sáncok még mindig teljesen
épek voltak.
– Még vagy kétszáz kilométeren át tartanak, egészen
Rjazanyig – jegyezte meg Burlaj.
Sok helyen tisztásokat vágtak az erőd előtt; ahol nem, ott
széles sávban felégették az erdőt, hogy a tatár támadóknak ne
legyen búvóhelyük.
E nagy erődrendszert maguk mögött hagyva Tula
terjeszkedő ipari városához értek.
Andrej még nem látott ehhez foghatót életében. Város
volt, és mégsem az. Mindenhol hosszú, zömök fa- vagy
téglaházak álltak, melyekből pörölycsapások hangja
hallatszott ki. Úgy tűnt, az épületek fele kovácsműhely.
– Az egész hely olyan, mint egy óriási fegyverraktár –
jegyezte meg.
De a legmegdöbbentőbb az a két nagy, komor épület volt,
melynek állandóan füstöltek a kéményei, s melyekben a
kohók működtek.
Ezek voltak Oroszország első kohói. A holland Vinius
család működtette, s a környék gazdag vasérclelőhelyei miatt
telepítették őket Tulába. A hatalmas kohók mellett számtalan
kis műhely működött, melyekben fegyvereket készítettek.
– Több fegyvert készítenek itt, mint Moszkvát leszámítva
bárhol másutt – jegyezte meg Burlaj. – Azt mondják, hogy
ezek a Romanov cárok állandóan külföldieket hoznak ide,
mert ők az egyetlenek, akik tudják, hogyan működnek ezek a
gépek.
Ágyúk, puskák, lándzsák és kardok: Andrej szekérszám
látta őket. Mint katonát, elbűvölték; a nagy, füstös helyet
azonban meglehetősen ijesztőnek találta, és örült, amikor
ismét Moszkva felé vették útjukat.
A fővárost egy hét múlva érték el.

Hosszú, kemény tél volt. Moszkva egész városát még hó

borította, bár a böjti időszak már elkezdődött.
A hatalmas, hó födte város fölött az ég szürke, súlyos és
egyhangú volt. Ahol nem takarították el a havat, ott az utcák
is szürkék voltak, mintha a felhőkből egy idő után már nem
hópelyhek estek volna, hanem jégpor és hamu visszataszító
keveréke.
A hely azonban nem volt teljesen színtelen. A házak teteje
fehér volt. Fent, a templomok kupolái arany és ezüst
színekben pompáztak. Az utcákon időről időre terebélyes,
prémmel szegélyezett, vörös vagy kék köpenyt viselő
nemesekkel találkozhatott az ember; a köpeny alól gazdag
brokát villant elő; a citadellában a muskétások járőreit, a
sztreleceket lehetett látni piros kabátjukban és csillogó
dárdáikkal; gyakran még az egyszerű polgárok is tarka
kendővel a fejükön léptek ki az utcára.
Aligha meglepő, hogy Moszkvába érkezése után Andrej
egy ideig boldog izgatottságban élt. Mégiscsak jó dolog, ha egy
fiatal kozáknak kellemes fogadtatásban van része a
fővárosban.
Ugyanis igen szívélyesen fogadták őket. Amikor elvitték
leveleiket a Kremlbe, egy magas rangú hivatalnok elárulta
nekik, hogy a cár és a bojárok jóindulattal viseltetnek az
irányukban; s amikor elhagyták a Kremlt és a Pátriárka
Ilinka utcai palotájába mentek, azt mondták nekik, hogy a
nagy egyházi méltóság néhány nap múlva személyesen
fogadja őket.
Andrej tele volt reményekkel. A harc és a bizonytalanság
hosszú hónapjai után úgy érezte magát, mint egy iskolás fiú,
aki hirtelen szünidőre mehet.
Ha pedig Tula nagy benyomást tett rá, Moszkvát
egyenesen félelmetesnek találta. Átsétált az óriási Vörös
téren a felé a különös épület felé, amelyet már akkor is
Vaszilij Blazsennij (Szent Vazul) Székesegyháznak hívtak. A
Vörös tér alja kissé emelkedett, így miközben sétált, úgy tűnt,
mintha a katedrálishoz vezető út megrövidülne. Az út
háromnegyedénél ahhoz a tribünhöz ért, ahonnan a nyilvános
bejelentéseket ki szokták hirdetni. Csodálattal nézte ezeket a
furcsa, barbár ázsiai jellegű tornyokat és kupolákat. A közeli
Kreml falai olyan üresek, olyan könyörtelenek voltak, hogy
egyszerre sugalltak fenyegetést és védelmet. Az egyik tornyon
egy hatalmas, angol óra volt, amely mintha arra utalt volna,
hogy a Kreml súlyos, sírszerű csöndje ellenére is minden
percét figyeli e tünékeny, múlandó világnak.
Andrej néha a külvárosokban sétált, utcáról utcába. Az
útszélen sötétbarna, masszív faházak álltak, s tetejüket még
mindig vastagon borította a hó. Úgy tűnt, minden sarkon van
egy templom. A legtöbbet fából készítették, s magas
sátortetőjük volt. Gyakran azonban nagy, négyszögletű
erődként magasodtak a negyed fölé halványan csillogó
kupolájukkal, s néha olyan piramis alakban elrendezett
álboltív sorral, amelyet az oroszok kokosnyiknak hívtak, ami
„fejruhát” jelent, s egy női ruhadarab után kapta a nevét.
Mindenekfelett pedig, ahogy a jeges városban sétált, a
végeérhetetlen harangozás tűnt fel neki. Hány templom lehet
itt, hogy ilyen folyamatos lármát csapnak?
– Azt mondják, negyvenszer negyven, és én el is hiszem –
fejezte be elmélkedését.
 A nyáron egy barátságos pap azt is elárulta neki, hogy a
kolostorok harangjai egész éjjel szólnak.
– Mint a csalogányok – mondta a pap nevetve.
Valóban ez volt a főváros, az ortodox egyház északi erődje.
De micsoda ellentéteket lehetett Moszkvában megfigyelni!
Mindig is hallotta, hogy a moszkvaiak megrögzötten
kurváznak és isznak.
– Úgy lerészegednek, mint mi egy győztes csata után –
mondogatta az apja. S valóban, Andrej számtalan részeg
embert látott, sőt olyanokat is, akik magatehetetlenül
feküdtek sötétedéskor a jeges utcán. Ugyanakkor tömegesen
vonultak – férfiak és nők – a templomokba imádkozni.
S hogyan imádkoztak! Sokszor órákat álltak az emberek,
amíg a papok káprázatos ruháikban megjelentek az
ikonosztáz előtt. Még a kijevi katedrálisban sem vártak
ennyit. Sok hívő, mint megtudta, gyógyíthatatlan
lábbetegségben szenvedett emiatt.
Valami olyan kollektív fanatizmust is megfigyelt néha
náluk, amit soha nem látott Ukrajnában. Gyakran látott egy
kis csoport asszonyt a templom bejáratánál, s azt hitte,
alamizsnáért várakoznak. Egy nap azonban megdöbbenten
látta, hogy amikor egy részeg ember közeledett a templom
felé, az asszonyok hirtelen rátámadtak és kíméletlenül
elkergették. Igazán istenfélők ezek az orosz asszonyok.
Ezen a vidéken mindent túlzásba visznek – vonta le a
végkövetkeztetést.
Valami mást is észrevett. Meglehetősen sok külföldi járt
az utcákon, s mindegyikük más nemzet öltözékét viselte.
Egyesek kereskedők voltak, a legtöbbjük azonban katonának
tűnt.
A cár minden népből hoz embereket a szolgálatába,
gondolta némi elégedettséggel.
Az első hét végén történt, hogy Andrej új barátra tett
szert.
A Kremlbe ment, hogy megnézze a katedrálisokat.
Kellemes hangulatban volt. A nap egyszer-kétszer előbújt a
felhők mögül, s ahogy elhagyta szálláshelyét, üdítő élményben
volt része. Egy fiatal lány haladt el könnyedén előtte, de olyan
közel, hogy miközben kilépett az ajtón, majdnem beléütközött.
Nem lehetett több tizenöt évesnél. Prémmel szegélyezett,
hosszú, rózsaszín köpenyt viselt, magas, cilinderszerű
prémsapkát, kezeit pedig egy muffba dugta. Nagyon csinos
volt, üde, fiatal arca ragyogott a fagyos levegőben, s hosszú,
arany hajzuhatagát a hátán egy vidám, piros szalaggal fogta
össze.
Még mielőtt Andrej magához térhetett volna, a lány
eltűnt, a fiatalember azonban mosolyogva gondolta magában:
ha ezzel az üggyel végzek, itt az idő, hogy feleséget keressek
magamnak. Lehet, hogy egy ilyen csinos orosz lányt viszek
majd magammal.
Most, hogy a kremli palota mellett elhaladt, egy pillanatra
megállt a Terem Palota egyik ablaka alatt, ahol az egyik
sztrelec őr az emberek kérvényeit vette át.
Milyen remek, hogy bárki, még a legalacsonyabb sorban
lévő paraszt is eljöhet ide, elhelyezheti kérelmét a dobozban,
és biztos lehet benne, hogy az egyenesen a cár személyi
titkárához kerül a híres Arany Szobába – hogy aztán nagy
valószínűséggel felolvassák magának a cárnak is! A hatalmas
uralkodó olyan volt, mint népének atyja. És jóságos is. Andrej
már hallott történeteket a fiatal cár jóságáról: hogyan
látogatja meg a börtönöket személyesen, ad báránybőr
kabátokat a szegény fickóknak, sőt néha még a
szabadságukat is visszaadja azzal, hogy kifizeti az
adósságukat.
– Olyan a cár, mint egy ragyogó nap – hangzott az oroszok
kedvelt mondása.
Már éppen a katedrálisok felé fordult, amikor egy
barátságos hangot hallott maga mögött:
– No, csak nem az én kozák barátom?
Megfordult, és egy hódprém kabátos, fiatal fickót látott,
aki rá mosolygott. Egy pillanatig gondolkodnia kellett, hogy
hol is látta már, de aztán rájött, hogy a kormányzati
irodában, ahol leveleiket leadták: ez volt az a fiatal
hivatalnok, aki fogadta őket, s aki az őket kihallgató főtitkár
szobájába kalauzolta a küldöttséget.
Andrej korabeli, kellemes fiatalember volt. Andrejnek
most feltűnt, hogy sápadt, elefántcsont színű bőre és szép,
széles homloka van, melyet középen elválasztott és gondosan
hátrafésült dús, hullámos fekete haj keretez. Ha azonban
arcának felső résre egy lengyel nemesre emlékeztette Andrejt,
a többi, úgy tűnt, valami egészen más forrásból származik.
Magas pofacsontja és ferde metszésű szeme, annak ellenére,
hogy kék volt, török vagy tatár ősökről árulkodott. Olyan volt,
mintha egy hosszúkás európai arcot középtájt kissé
összenyomtak volna, amitől kissé vegyes, de korántsem
kellemetlen összhatás keletkezett.
Így mutatkozott be: Nyikita, Iván Bobrov fia. A név
semmit sem jelentett Andrej számára.
A két fiatalember könnyű párbeszédbe elegyedett
egymással. Úgy tűnt, a hivatalnok igen vágyik arra, hogy
ezzel a déli látogatóval beszélhessen, s kis idő múlva szívélyes
hangon ezt javasolta:
– Gyere el ma hozzám, a szálláshelyemre. Ott jobban
tudunk beszélgetni.
Remek alkalomnak tűnt arra, hogy még többet
megtudhasson erről a nagy államról, melyhez csatlakozni
kívántak, így Andrej készségesen beleegyezett. Megbeszélték,
hogy aznap délután elmegy.

Nyikita Bobrov szálláshelye a népszerű Kitajgorod negyedben

állt, azonban igen szerény volt, mindössze három szobából állt
egy olyan faház felső emeletén, amely egy kereskedőé volt.
A házigazda nem volt egyedül, amikor Andrej
megérkezett. A középső szobában középkorú ember állt súlyos
báránybőr sipkában. A távolabbi végében testes asszony állt
egy fiatalabbal, akinek az arcát Andrej alig látta az
árnyékban.
 A sapkás ember középtermetű volt. Rossz kedélyű arca
valaha sápadt lehetett, most azonban pattanások borították;
kicsi, sötét szeme volt, haját középen elválasztotta, és annyira
a fejére simította, hogy szinte eggyé vált leomló szakállával.
Minden porcikája, a teste, a szemöldöke, egész lénye igen
visszafogottnak tűnt. Valószínűleg egy kisebb kereskedő. S
nyilvánvalóan olyan dühös volt, amilyen csak lehetett.
Nyikita röviden elnézést kért, majd visszafordult az
emberhez, akit most már kurtán, ellentmondást nem tűrő
hangon elintézett.
– Nincs több mondandóm számodra, Iván – mondta
keményen. – Döntöttem. Magad is látod, hogy Jelena lába
megsérült, és szüksége van Marja segítségére. Még a piacra
sem tud elmenni. Nem tilthatod meg a feleségednek, hogy az
anyjának segítsen. Még ha meg is tennéd ezt, én parancsolom,
hogy így legyen, és kész. Most pedig menj, és gyere vissza
húsvét után a hiányzó lakbérrel.
– Soha nem kellett volna elhoznom őt magammal –
mormogta a fickó mérgesen.
– Ez nem tartozik a tárgyhoz. És gondod legyen rá, hogy
elhozd a lakbért – tette hozzá a fiatalember szigorúan –,
különben megkorbácsoltatlak.
A férfi a két asszony irányába pillantott, de aztán
vonakodva a szívére tette a kezét, és mélyen meghajolt
Nyikita előtt, mielőtt kiment. Hallatszott, ahogy súlyos
léptekkel megy lefelé a lépcsőn. Andrejnek úgy tűnt, mintha a
fiatalabb nő egy elfojtott nevetést hallatott volna, de egy
pillanattal később a nők is meghajoltak és eltűntek a
szomszéd szobában.
– A gazdasági intézőm – magyarázta Nyikita mosolyogva.
– Nehéz ember. – Kél padra mutatott az ablak mellett, és
odamentek. – Az a helyzet – vallotta be –, hogy a falumból
hoztam fel egy özvegyet, magamat kímélendő egy moszkvai
cseléd tartásának költségeitől. Ezzel – tette hozzá
gondterhelten – családi perpatvart okoztam. Ezzel jár, ha az
ember szegény – húzta kis mosolyra a száját. – De beszéljünk
másról.
Andrej – nem kis meglepetésére – hamarosan felfedezte,
hogy ő és házigazdája számos dologban hasonlítanak. Ahogy
az arca is elárulta, a fiatal Bobrov édesanyja Szmolenszkből
származott és lengyel volt. Neki köszönhetően a fiú már
korán megtanult latinul írni, olvasni és egy kicsit szavalni –
hasonló nevelést kapott tehát, mint amit Andrej Kijevben.
Még néhány lengyel mesét is tudott. Míg azonban ez a fajta
műveltség egyre gyakoribbá vált Ukrajnában,
Oroszországban még mindig ritkaságszámba ment, és a fiatal
hivatalnok igencsak örült, hogy talált valakit, aki hozzá
hasonló korú és műveltségű.
Ahogy Andrej remélte, barátja örömmel a rendelkezésére
bocsátott minden olyan információt, melyre Moszkva
politikájával kapcsolatban vágyott.
– Megfelelő időben jöttetek, és a megfelelő embereknek
juttattátok el leveleiteket – nyugtatta meg Nyikita. – A cár és
Morozov bojár a barátaitok, s ez fontos. Az emberek utálják
Morozovot, mert ezüsttel futtatott hintóbán jár, és mert
magas adót tett a kenyérre és a sóra, viszont nagy a hatalma.
A cár és az ő felesége testvérek, a családjuk befolyása alatt
tartja az udvar legnagyobb részét. – Elmosolyodott. – Morozov
a tulajdonosa a tulai vasgyárak egy részének is, melyeket ti is
láttatok.
– De már többször kértünk a cártól segítséget, és semmi
nem lett belőle – emlékeztette Andrej.
– Igaz, de a dolgok megváltoztak. Először, amikor
kértétek, a cár még fiatalabb volt, a leveletek pedig épp egy
népfelkelés közben jött. A külvárosok fele lángokban állt,
Morozov majdnem otthagyta a fogát. Moszkva nem
engedhette meg magának, hogy olyan kötelezettséget
vállaljon, amellyel háborút kockáztat Lengyelországgal. Most
azonban erősebbek vagyunk, és a cár kézben tartja a
dolgokat.
 – Mi a helyzet az egyházzal? – kérdezte Andrej,
emlékezetébe idézve Bogdan szavait.
– Az egyház egységet akar. Tudod, maga Jeruzsálem
pátriárkája is eljött, hogy az ügyetekben közbenjárjon. Ukrán
tudósaitokat is nagyra tartjuk.
Andrej tudta, hogy Jeruzsálem pátriárkája Kijevben volt
abban az időben, amikor Bogdan fényes bevonulása zajlott, s
hogy utána északra ment. Azt is tudta, hogy több ukrán tudós
is lakik egy Fecske-hegyi házban, Moszkva szélén. Mindez
jobb jövőt ígért.
– A legnagyobb és leghatalmasabb barátotok azonban nem
is a mi urunk, a cár – mondta neki nagy komolyan a
fiatalember –, hanem az új moszkvai pátriárka. – Andrej
észrevette, hogy eközben házigazdája önkéntelenül is
tisztelettel lejjebb vette a hangját: – Nikon pátriárka.
Andrejnek már korábban feltűnt, hogy bár az új
pátriárkát még csak egy éve választották meg, máris egyfajta
félelemmel vegyes tisztelettel beszélnek róla.
– Azt mondják – folytatta Nyikita –, hogy még egy új
Philaret is válhat belőle.
Ez merész kijelentés volt. Amikor ugyanis negyven évvel
ezelőtt a Zemszkij Szobor a szeretetre méltó Mihail
Romanovot választotta az új dinasztia első uralkodójának,
nem sokkal később már apja, a szigorú Philaret pátriárka
vezette helyette az országot. Elképzelhető, hogy ez az új
pátriárka, akiről úgy tudta, hogy alacsony sorból származott,
tényleg ilyen hatalmas lenne?
– Várj, amíg meglátod – mondta Nyikita.
Úgy tűnt, Nikont egyetlen egyszerű érdek mozgatja. Azt
akarta, hogy Moszkvát az ortodox egyház öt legmagasabb
patriarchátusával egyenlőnek ismerjék el. A Moszkvai
Patriarchátus méltóságát meg kell emelni. Több szentre van
szükségük. Egy évvel ezelőtt a Rettegett Iván által megöletett
Fülöp metropolita testét ünnepélyesen Moszkvába hozták, s
ott a kremli templomban szentté avatták. Nikon azt is tudta,
hogy az orosz egyház elmaradott, hogy szövegei leromlottak, a
tudósok munkája alacsony színvonalú. Mindezt ki akarta
javítani, hogy Ukrajnával együtt Rusz ősi földjeit fenséges
bástyává emelje a katolikus és más nyugati vallások ellen.
– Már az imakönyvet és a liturgiát is elkezdte
megreformálni – magyarázta Nyikita. – Úgy tűnik, még a
keresztet is rossz irányba vetjük.
– Vannak ellenzők? – kérdezte Andrej.
– Igen. Néhányan. Az idősebb fanatikusoknak van egy kis
csoportja, amely nem enged. Utálják a változást – nevetett. –
Nemrégiben megállított a Kremlben egy Avvakum nevű
vidéki fickó – micsoda név, kérlek –, s vág; fél órán át
magyarázott nekem, amíg végül el tudtam hallgattatni.
Nikon azonban igen hatalmas, és rövid úton végez minden
ellenállással. Erre mérget vehetsz. S akkor, kedves barátom,
Moszkva tényleg a harmadik Róma lesz – tette hozzá
lelkesen.
Lelkesedésében Andrej is osztozni tudott. Hiszen ez volt,
amit a kozákok kívántak.
Neszezés hallatszott az ajtó felől, ahogy az idősebb nő
bejött, és halkan elkezdte az asztalt megteríteni. Szerény
ebéd volt: hal, némi zöldség és egyféle gyömbérkenyér,
amelyet az asszony tojás és tej nélkül készített a húsvéti böjt
miatt. Hogy mindezt leöblítse, Nyikita megengedett magának
egy kis vodkát, melyet ekkorra már az egész orosz társadalom
fogyasztott.
Andrej kényelmesen nézte ezeket az előkészületeket, s
kíváncsian várta, vajon a fiatalabb nő is megjelenik-e; de
nem. Asztalhoz ültek, s Nyikita hirtelen mindkettőjüknek
tekintélyes mennyiségű vodkát töltött.
Andrej szeretett volna többet is megtudni házigazdájáról.
Miféle ember lehet?
– Kis földbirtokos vagyok – magyarázta Nyikita. – A
családom már régóta szolgálattevő kisnemes – a bojárok fiai,
ahogy minket hívnak. A birtokunk eldugott kis hely
Vlagyimir körzetben. De remélem, felemelkedünk – szögezte
le. Elmagyarázta, hogy a következő lépés az lenne, hogy
bekerüljenek a válogatott, úgynevezett Moszkvai
Nemességbe, melyet Rettegett Iván az általa kiválasztott ezer
csatlósból állított fel. – Aztán pedig, ki tudja? A hozzám
hasonló emberekből még akár bojár is lehet – ez a
legmagasabb osztály.
Műveltsége, ha szerény volt is, mint kiderült, nagy
előnyére vált, ugyanis lehetővé tette számára, hogy a
kormányzatban hasznosítsa magát.
– Mivel anyámnak köszönhetően megtanultam lengyelül,
erre a kormányzati osztályra osztottak be – tette hozzá. –
Különös figyelmet kell fordítanunk a kozák ügyekre.
Andrej tudta, hogy a kormányzat – a prikáz – jó lehetőség
volt arra, hogy valaki a cár szolgálatába kerüljön, s még
többet is hallani szeretett volna erről. Nyikita boldogan
beszélt tovább, büszkén írta le saját egységének munkáját.
Minél tovább hallgatta azonban, Andrej annál inkább
összezavarodott.
A kozák ügyek mellett ugyanis, úgy tűnt, Nyikita prikáza
méztermeléssel, a cár sólymaival, s még több más olyan
dologgal is foglalkozik, amelyek semmiféle összefüggésben
nincsenek a fő feladattal. Amikor Nyikitát erről kérdezte, a
fiatal hivatalnok csak elmosolyodott.
– Moszkvában az összes prikáz egyforma – mondta. –
Tudod, minden prikáz azért alakult, mert egy adott üggyel
foglalkozni kellett; s amikor valami új is felmerül, azt annak
adják, aki éppen szabad. A magamén kívül még legalább
három osztály van, amelyik veletek, kozákokkal foglalkozik.
– Nem bonyolult ez kissé?
– Csak amíg ki nem ismered magad benne. De hasznos is,
tudod. A dolog lényege, hogy minél több vasat tarts a tűzben
egyszerre.
Ahogy Nyikita a kiterjedt és reménytelenül kusza orosz
bürokrácia magyarázatába kezdett, Andrej gondolatai lassan
elkószáltak. Hogy lehet, hogy ennyi vörös szalaggal, ennyi
egymást átfedő felelősséggel, bármit is el lehet végezni? Minél
tovább hallgatta barátját, annál kevésbé tudott választ találni
erre a kérdésre – ez valójában egyáltalán nem volt meglepő,
hiszen abban az időben bármelyik moszkvai megmondta
volna, hogy a kormányzati vörös szalagra nincs megoldás.
Többször is ittak tósztot: Ukrajnára, Szent Oroszországra,
a kozákokra. Nyikita a kozákok katonai ereje felől
érdeklődött, Andrej pedig megnyugtatta.
– Ha ugyanis elfogadjuk Ukrajnát, az háborút jelent a
lengyelekkel – jegyezte meg a fiatalember komolyan.
Andrej a maga részéről a Moszkvában látott sok külföldi
után érdeklődött. Kik ezek? Ennél a pontnál Nyikita egészen
lázba jött.
– Átkozott külföldiek – szitkozódott. – Szükségünk van
rájuk, ez a baj. S tudod, miért, kedves kozákom?
Andrej nem volt biztos benne.
– Azért, mert te és én nem vagyunk elegen, hát ezért –
sóhajtott. – Ez ugyanaz a probléma, amellyel már Rettegett
Ivánnak is szembesülnie kellett. Történelmünk során
legtöbbször a keleti lovas népek voltak az ellenségeink. Az én
őseim s manapság ti, kozákok, tudjátok, hogyan kell a tatárok
ellen harcolni. Most azonban még náluk is erősebb népekkel
kell harcolnunk: németekkel, lengyelekkel, a balti
hatalmakkal. Meg akarjuk hódítani a Baltikumot, és
ellenőrzésünk alá akarjuk vonni a kereskedelmét, de ezeknek
az embereknek olyan tudományuk és katonai
szakképzettségük van, mellyel mi nem rendelkezünk.
– Mit gondolsz, miért vagyok én hivatalnok a prikázban,
mikor az őseim harcosok voltak? Azért, mert a cár nem
akarja, hogy egy Bobrovhoz hasonló szegény amatőr veresse
az embereit. Német és holland mérnökökre, skót
kereskedőkre és angol felfedezőkre van szüksége. Ilyen
embereket toborzunk mostanában, hogy a hivatalnokaink
legyenek. Ők tudják, hogyan kell egy képzett lovassággal
felvenni a harcot. Ismerik az ostromra épülő hadviselést és a
modern tűzfegyvereket.
– S mi van a sztrelecekkel? – Andrej mindig úgy tudta,
hogy a híres muskétások félelmetesek.
 – Jók voltak a maguk idejében – Rettegett Iván alatt.
Mára már azonban reménytelenül elavult mind a
technikájuk, mind a fegyverzetük. Meg el is lustultak –
szomorúan rázta meg a fejét. – Nem, alázatosaknak kell
lennünk, és a nyugattól tanulnunk, barátom. Olyan sok tudás
van a birtokukban.
Ezek a gondolatok, úgy tűnt, nyomasztólag hatnak rá. S
nyomasztóan hatottak Andrejre is, mivel ez az új világ aligha
tűnt ígéretesnek a nem túl fegyelmezett kozákok számára.
Nyikita töltött egy pohár vodkát mindkettőjük számára;
ledöntötték. Nyikita újra töltött. Aztán hirtelen felderült.
– Aztán, természetesen, ha már megtanultuk átkozott
nyugati tudományukat – a holland fortélyt, ahogy
Moszkvában hívjuk –, kirúgjuk őket, mind.
– Ó – mondta Andrej elismerően. – Erre iszom egyet.
Így, bár nem tudtak róla, e két felületes műveltségű férfiú
a moszkvai állam legnagyobb gyengeségére ivott nagy
vidáman.
Ők, ugyanis – és ebben osztoztak a moszkvai többségének
véleményében – semmit sem tudtak arról a több évszázados
kultúráról, amelyet ezek a kellemetlen nyugati szomszédok
képviseltek. Semmit nem tudtak a középkor nagy filozófiai
vitáiról. A reneszánszról szinte nem is hallottak. Az összetett
nyugat-európai politikai és gazdasági társadalom lassú
kibontakozásával egyáltalán nem foglalkoztak. Az oroszok
csak a nyugat katonai erejét látták, s azt remélték, hogy ha
lemásolják, mindenük meglesz, amire szükségük van. így
aztán nem a lényegért nyúltak, hanem az Oroszország falaira
vetülő táncoló árnyakért.
– Mi a helyzet a külföldi kereskedőkkel? – kérdezte
Andrej. – Igen sokat láttam belőlük.
Nyikita vállat volt.
– Mind eretnek. Nikon pátriárka majd tudja, hogyan
bánjon velük, azt megmondom. Azért veszed észre olyan
könnyen őket, mert a pátriárka elrendelte, hogy mind a saját
nemzeti viseletét hordja, még akkor is, ha már egy generáció
óta, vagy még több ideje itt van. így aztán nem bújhatnak el.
Tudtad, hogy már nem lakhatnak a városban?
Andrej hallott a városon kívüli, úgynevezett német
negyedről – ez a megvető orosz kifejezés valójában azt
jelentette, hogy „néma emberek negyede” –, de arra nem jött
rá, hogy voltaképpen egy gettóról van szó.
– Ezt is Nikon találta ki – mondta Nyikita elismerően.
– Nem látok zsidókat.
– Nem. A cár nem akarja őket.
– Ez jó – mondta a kozák.
– Van még egy külföldi nép, amelyet száműztek a
fővárosból.
– Melyik az?
– Az angol, természetesen.
– Az angol? – A délről jött fiatal kozák nem sokat tudott
erről a távoli nemzetről. – Ők azok a borzalmas eretnekek?
– Még annál is rosszabbak. Nem tudtad? – Nyikita
önkéntelenül is lejjebb vitte a hangját, ahogy erről a
borzalomról beszélt. – Alig négy évvel ezelőtt saját királyukat.
I. Károlyt lefejezték.
Andrej ránézett. Mint kozák úgy gondolta, hogy borzalmas
dolog megölni egy királyt, bár úgy már nem tűnt olyan
borzalmasnak a dolog, ha az a király nem ortodox.
Az a hatás azonban, melyet ennek az eseménynek a
puszta említése Nyikitára gyakorolt, meglehetősen különös
volt. A teljes megvetés és gyűlölet kifejezése dúlta fel az arcát.
– Megölték saját felkent királyukat – ismételte. S aztán
valami olyasmit mondott, ami még sokáig megmaradt Andrej
fejében. – Rosszabbak még a lengyeleknél is. Istennek legyen
hála, hogy mi a cár rabszolgái vagyunk.
Andrej már másokat is hallott így beszélni. A közönséges
emberek magukat a cár árváinak hívták, a hivatali
szolgálatban lévő osztály tagjai pedig kimondottan büszkének
tűntek, hogy a cár rabszolgáinak hívhatták magukat. Andrej
mindeddig azt hitte, hogy csupán egy szófordulatról van szó;
de most, elnézve új barátját, már nem volt olyan biztos benne.
Furcsa volt.

Már távozott, amikor a fiatalabb nőt megpillantotta.

Visszanézett a házra, és tisztán látta az arcát a ház egyik
ablakában.
A lány körülbelül annyi idős volt, mint ő; csinos, enyhén
szeplős arc, szabályos vonalakkal. Testének felső részét is
láthatta. Nyilvánvalóan karcsú volt. Kimondottan szép lány.
A lány őt nézte. Andrej rámosolygott. A lány
visszamosolygott, aztán arcát elfordítva gyorsan visszabújt a
szobába.
Andrej hunyorgott. Milyen furcsa. Mintha monokli lenne
ennek a lánynak a szeme körül.

Talán nem volt teljesen véletlen, hogy másnap elhaladt

Nyikita szálláshelye mellett, majd egy kicsit a közeli piacon
kószált. Ha a lányt kívánta látni, megtérült a buzgalma, egy
kis idő múlva ugyanis megjelent az anyjával. Andrej
észrevette, hogy annak ellenére, amit Nyikita mondott, az
anya alig bicegett.
Ők is meglátták, és udvariasan üdvözölték. Ahogy
közelebb értek, Andrej tisztán látta, hogy a lánynak valóban
monoklija van.
Beszélgetésbe elegyedett az idősebb asszonnyal, aki
meglehetősen szívesen beszélt, közben azonban végig a lányt
figyelte. Volt benne valami, valami könnyedség a lábában,
valami huncutság az ajkában, ami már-már Annára
emlékeztette. Tudta, hogy a lány is őt nézi. Megpróbált
odafigyelni arra, amit az idősebb asszony mond.
S akkor hirtelen meghökkent. Mit is mond ez az asszony?
Épp most mondta, hogy Ruszka városából jöttek. Közelebbről
kikérdezte. Az asszony leírta a helyet, hogy hol van; semmi
kétség nem lehet efelől: fiatal barátjának birtoka kétségkívül
az a hely, ahonnét a nagyapja megszökött. Ami azt jelenti –
gondolta mosolyogva –, hogy ha az nem így tett volna, akkor
én most Nyikita parasztja lennék, nem pedig kozák, akit a
házában vendégül lát.
Már majdnem kifecsegte az egészet, amikor valami
óvatosságra intette. Nyikita még hasznos lehet számára, de ki
tudja, milyen érzéseket ébresztene benne egy szökött paraszt
fia. Mindenesetre bizonyára vannak rokonai azon a helyen.
– Egyszer talán majd elmegyek oda – mondta könnyedén.
Még egy kicsit beszélgettek. Beszélt még a társairól,
illetve arról, hogy hol vannak elszállásolva, aztán elváltak.
Eközben látta, hogy a lány nyíltan ránéz.
Nem érte hát teljesen váratlanul, amikor másnap saját
szálláshelye mellett találkozott vele. A lány mosolyogva lépett
oda hozzá. A szeme körüli fekete karikát leszámítva
vidámnak, sőt sugárzónak tűnt. Könnyű, szökellő lépésekkel
járt.
– Nos, Kozák úr – mondta –, önnel tarthatok?
A legtöbb utcán látható asszony igen óvatosan járt-kelt;
még ha fejkötőt hordtak, akkor is egy nagykendőt terítettek
fölé, melyet az álluk alatt kötöttek meg; és ritkán
mosolyogtak. Annak ellenére, hogy ez a lány is kendőt,
valamint hosszú, meglehetősen foszladozó köpenyt viselt,
mégis volt valami könnyű, majdnem táncoló a járásmódjában,
ami a szabad, magabiztos kozák lányokra emlékeztetett.
– Szólíts csak Marjuskának – mondta. – Mindenki így hív.
– Nos, Marjuska – mondta Andrej –, mondj valamit
magadról. Miért van fekete karika a szemed körül?
Az nevetett. Vidám kis hang volt, volt benne azonban
némi szomorúság és bátorság is, ami megfogta az embert.
– Soha ne kérdezz ilyet egy férjes asszonytól – válaszolta.
Aztán egy sóhajjal hozzátette: – Azt mondják, rossz a
természetem.
Története egyszerű volt, bár nem mindennapi. Amikor
fiatalabb volt, nem akart férjhez menni.
– Volt Ruszkában egy fiú – nevette el magát megint. –
Olyan csinos volt! Vékony és sötét bőrű, mint te. De valaki
mást vett feleségül. Nem akart engem. A többi fiú pedig… –
Megvetően legyintett. – Az apám meghalt. Az anyám
mindennap odajött hozzám: „Menj ehhez, menj ahhoz.” Én
mondom: „Ez túl alacsony, az túl magas.” Ő azt mondja:
„Rossz lány vagy. Nevelésre van szükséged. Rossz híred lesz
így.” Így aztán… megvonta a vállát.
– így aztán hozzámentél az intézőhöz? Ahhoz a férfihoz,
akit Bobrovnál láttam?
– Meghalt a felesége. Azt mondta az anyámnak, hogy ő
majd megszelídít. „Add nekem”, mondta.
– Nem tiltakoztál?
– De igen. De ő az intéző. Nagyon megkeseríthette volna
az életünket. Hatalma van. így hát… ilyen az élet. Már öreg is
voltam, tudod. Majdnem húsz.
– Ver téged?
A lány vállat vont.
– Ez a házassággal jár. Az öklével üt. Néha ki tudok térni
előle. De nagyon gyors Szomorúan felnevetett. – Ó, igen.
Gyors. Ez minden.
Andrej már sokat hallott arról, milyen durva
bánásmódban részesülnek ezek az asszonyok itt Észak-
Oroszországban. A kozák lányok, gondolta, bár férjeik
gyakran gyenge asszonynak hívják őket, és úgy tesznek,
mintha lenéznék, soha nem tűrnének efféle bánásmódot.
– Mit mond az anyád?
– Először azt mondta: engedelmeskedj neki, és ne legyél
olyan makacs, akkor nem fog verni. Aztán azt mondta: meg
kell dolgoznod azért, hogy megszeressen. Szüljél gyerekeket –
vállat vont, aztán halványan Andrejre mosolygott. – Most
tudod, mit mond? Azt mondja: „Marjuska, az igazat
megvallva, minden férfi egyforma. Engedelmeskedj neki, vesd
alá magad neki, de legyen meg a magad véleménye. A férfiak
mind utálatosak, mondja, de semmit sem tehetsz ellene.” Azt
mondom erre én: „Miért nem szóltál hamarabb?” Mire ő:
„Mert azt akartam, hogy férjhez menj” – hangosan
felnevetett. – Így hát férjnél vagyok.
– S hogyan kerültél Moszkvába?
 – Ó, behúztam a csőbe. El kellett hoznia a lakbért a
földesurunknak. Így hát azt mondom neki: „Vigyél magaddal
Moszkvába, s megteszem, amit csak akarsz.” Aztán amikor
már itt voltunk, azt mondom az anyámnak: „Itt kell tartanod
magaddal. Nem bírom tovább. Egy hónapig sem.” Így aztán az
anyám úgy tett, mintha megsértette volna a lábát, a földesúr
pedig nélkülem küldte vissza az uramat Ruszkába! –
Boldogan nevetett.
– Nézd – kiáltotta hirtelen –, ott egy templom. Menjünk
be és imádkozzunk.
Milyen furcsa, önfejű lány! De milyen lelkiereje van. S
Andrej, még mielőtt elváltak volna, eldöntötte magában: Itt
az idő, hogy nőt válasszak magamnak: és ő lesz az.
Sokféle elfoglaltsága miatt azonban pár napra ki kellett
vernie a fejéből ezt a dolgot.
A harmadik napon furcsa látványba botlott. Éppen a
Fehér Toronyból lépett ki, amikor a sarkon meglátott egy
kocsit, melyet az utca közepén megállítottak; ugyanakkor
nagy meglepetéssel vette észre, hogy voltaképpen egy kisebb
tömeg támadta meg a járművet. Azt gondolva, hogy biztosan
rablók, már éppen indult volna, hogy az utasok segítségére
legyen, amikor észrevette, hogy a támadókat két pap vezeti.
– Mi ez? – kérdezte egy járókelőtől.
– Azok ott zelóták – vigyorgott a fickó. – És megtalálták,
amit kerestek.
Legnagyobb ámulatára Andrej látta, hogy most a tömeg
egy lantot, egy balalajkát és más hangszereket húz ki a
kocsiból.
– Tüzet! – hallotta az egyik papot kiáltani. – Égessük el
ezeket a gonoszságokat.
S tényleg, egy pillanattal később már az egész kocsi
lángokban állt. Az egyre növekvő tömeg hangos éljenzésben
tört ki. Előző nap egy pap udvariasan figyelmeztette, hogy ne
használja kozák pipáját, s látott olyat is, hogy egy részeget
elhurcoltak megkorbácsolni. De milyen vidék ez, ahol a papok
hangszereket égetnek?
 Szinte gondolkodás nélkül nyitotta ki a száját, hogy
hangot adjon nemtetszésének, amikor váratlanul egy kéz
tapadt rá.
Női kéz volt, s még mielőtt odanézhetett volna, egy
ismerős hang gyengéden azt suttogta a háta mögött.
– Vigyázz, kozák!
Ahogy elvette a kezét, Marjuska gyengéden végigsimított
az áliln, majd ujjhegyeivel végigszaladt az ajkán.
– Arra nem gondolsz, kozák – suttogta –, hogy valaki a
tömegben meghallhatja… és elárulhatja a papoknak, hogy
szitkozódott?
– S akkor mi lesz?
Vállat vont.
– Ki tudja? Talán kancsuka.
Ez az orosz bőrszíjas ostor félelmetes eszköz volt.
– Olyan szigorúak ezek a fanatikusok, hogy hangszereket
égetnek, a szitkozódást pedig korbáccsal büntetik?
– Ó, igen. A pátriárka támogatja, s az egyháznak vannak
még fanatikusabb tagjai is, Elhatározták, hogy kigyógyítanak
minket, oroszokat a paráznaságból és az ivásból. Minden
gyönyör tiltott – nevetett. – Tudod, a földesúr alig mer
hazajönni, az Iszapos Vidék papja olyan prédikációkat mond.
Bobrov pedig egy német lantot rejteget a házában, tudom.
Andrej a homlokát ráncolta. Ez a savanyú fanatizmus
lenne az ortodox hit, amiért harcol? Minden ilyen sötét, ilyen
klausztrofóbiát keltő ebben a moszkvai államban? Az a
kellemetlen érzés, amely Ukrajnából észak felé tartva
megcsapta, most még erősebben tért vissza.
Marjuska azonban kinyújtotta a kezét, és újra gyengéden
megérintette az ajkát.
– Van valaki most a szállásodon? – kérdezte.
Andrej tudta, hogy nincs senki. A lányra nézett.
– Mi lesz, ha rajtakapnak minket? Korbács?
A lány elmosolyodott.
– Senki sem fog rajtakapni.
Másnap kék volt az ég, megjelent a tavaszi nap. Délben
elindult az olvadás. S bár a következő napokban még gyakran
beborult, a tél végre kezdett véget érni.
Az utcák latyakosak, szürkék és barnák lettek. A
faházakat alkotó több millió tuskóból gazdag, nyirkos szag
kezdett áradni, mint valami átható gyantás füstölő illata.
A nedves fafalak majdnem szénfeketék voltak; tűvé
vékonyodott jégcsapok lógtak a; ereszekről; itt-ott pedig egy
templom fehér fala vagy egy ezüstnyír karcsú alakja,
ragyogott az utcák latyakja és végeérhetetlen pocsolyái fölött.
A házakban égő tüzek füstje, mint a harangok hangja szállt a
város sötét posványa fölé, melynek mintha egyedül magas,
aranykupolái jelezték volna a közelgő meleget.
Az olvadás ezen időszakában ismerte meg Andrej
Marjuska szerelmét.
A lánynak vékony, erős teste volt; a lábán és mellén lévő
halvány szeplők alatt meglepően fehér bőr világított. Mellei
elég kicsik voltak.
Általában délután ment el a fiatalember szálláshelyére,
ahol együtt feküdtek az ágyon a homályos szobában, melyet
az egyik sarokban lévő kályha szinte túlfűtött. A lány
szeretett egyedül levetkőzni, majd kényelmesen kinyújtózva
várta a férfit. Néha miután egy macskaszerű mozdulattal
homorította a hátát, felemelte egyik erős karcsú lábát, és
gyönyörködött benne, mielőtt megkérdezte volna a férfit:
– Na, te kozák, mit fogunk ma csinálni?
Az első nap, amikor szeretkeztek, a férfi észrevette, hogy
amikor hozzáért, a lány, egy kicsit felszisszent. Amikor pedig
meglepve ránézett, az kényszeredetten elmosolyodott és
megmutatta a karját.
– Egy kis emlék a férjemtől – jegyezte meg keserűen, és
Andrej látta, hogy végig a karját fekete foltok borítják, ahol az
intéző nyilvánvalóan megszorította. – Meglehetősen erős –
mondta szelíden, majd, mintha a foltok ott sem lennének,
gyengéden magához húzta a férfit.
 – Te magad is erős vagy – jegyezte meg a férfi egy kicsivel
később. – Mint egy macska – tette hozzá.
– Igen – válaszolta –, egy macska, körmökkel.
Így töltötték hát az időt minden délután, amíg a kinti
halvány fény először szürkületbe, majd sötétbe fordult. S
néha egy-egy járókelő léptein, s a kályha halk zizegésén kívül
nem hallatszott más, mint a lógó ereszcsatornákon olvadó jég
lassú csöpögése, vagy az a kis zörgés, majd halk puffanás,
amellyel egy-egy hóbucka lezuhant a földre.
Néha, miután befejezték, a lány felsóhajtott.
– Hamarosan elmész, kozákom.
– Ne gondolj erre, kismacskám.
– Ó, te könnyen beszélsz. Te nem vagy csapdában.
Erre nehezen tudott mit mondani.
– Néha azt kívánom, bárcsak meghalna Iván –
gondolkodott el. – De aztán… mi lesz aztán? Nincs hova
mennem. – Aztán sikerült rövid, ironikus nevetést hallatnia.
–Mind felöltöztek Szent György-napra, de a Szent György-
napot is elvették. Mit gondolsz erről, Kozák?
Beszélgetéseikben gyakran visszatért erre a témára,
melytől Andrej meglehetősen kényelmetlenül érezte magát.
Marjuskával való viszonya ugyanis nemcsak érzéki
élménynek, hanem fontos tanulási időszaknak is bizonyult:
olyan tanulásnak, amely semmi esetre sem volt túl örömteli.
Csak amióta őt ismeri, ébredt rá Andrej, csak azóta
érthette meg igazán a hatalmas moszkvai állam igazi
természetét. S minél inkább megértette, annál
kényelmetlenebbül érezte magát. Az a vonás, melyet a
legjobban utált, annak ellenére, hogy hosszú ideig
kialakulóban volt, még csak nemrég testesült meg
törvényben. S ez volt az, amelyről minden alkalommal,
ahányszor csak beszélgettek, Marjuska panaszkodott.
Ő ugyanis többé már nem volt szabad paraszt. Szent
György napját eltörölték.
A jelenlegi cár, Sándor törvénykönyve rendelkezett így
négy évvel ezelőtt. Addig, bár a jogot a gyakorlatban
korlátozták, elméletben lehetséges volt, egyszer egy évben,
hogy az orosz paraszt – amely az ősi kijevi állam óta
gyakorlatilag szabad volt – elhagyja urát egy másikért. A
Szent György-nap régi intézménye még mindig érvényben
volt.
A szolgálatot tevő, kisbirtokkal rendelkező nemesek
utálták a legjobban ezt a törvényt. Ők, mivel kivétel nélkül
pénzhiányban szenvedtek, nem tudtak azokkal a feltételekkel
versenyezni, amelyeket az egyház és az állam kínált a
munkáért. Munkaerőből pedig – az Oroszországra jellemző
éhínségnek és járványoknak köszönhetően – szinte mindig
hiány volt.
Lehet, hogy a szolgálatban lévő kisnemesek egyenként
sajnálatra méltóak voltak. Együtt azonban félelmetes erőt
képviseltek. Ők voltak azok, akik rendet tartottak az
országban; ők tudtak, ha szükség volt rá, csapatokat
kiállítani e nagy, esetlen ország kis falvaiból. Röviden:
mialatt Európa többi része az újkorba lépett, Moszkva
elmaradott földjén lényegét tekintve megmaradt a feudális
állam a kisbirtokukat igazgató csatlósokkal és a szent cárral.
Az 1648-as felkelések alatt a kormányzat majdnem
elvesztette uralmát Moszkva fölött, ami arra emlékeztette a
cárt, hogy meg kéne erősítenie a szolgálattevő osztály
hűségét. Ezt ragyogóan meg is tette.
1649-ben kihirdették a híres orosz törvénykönyvet, az
Ulozsenyijét. Több rendelkezése között azt is tartalmazta,
hogy a parasztok nem hagyhatják el földesuruk földjét egy
másikért; s azt is, hogy a földesúr bármennyi idő elteltével is
visszahurcolhatja szökött parasztját a földjére. Jó
arányérzékkel azt is kijelentette, hogy a városok alsóbb
osztályai sem költözhetnek szabadon.
Az Iszapos Vidék legtöbb lakója számára ez az intézkedés
semmiféle változást nem hozott a mindennapi életben. A
híreket közönyös vállrándítással intézték el.
Nem úgy Marjuska. Ő finomabb intelligenciájával annak
fogta fel a törvényt, ami az valójában volt. Látta, hogy most
már semmi nem különbözteti meg a parasztokat a földesúr
tulajdonában lévő többi vagyontárgytól.
Igaza volt. Ahogy a történelem később megmutatta, ezzel
a híres törvénykönyvvel megnyílt az út az orosz paraszt teljes
leigázása felé. Két évszázadon keresztül – hosszabb ideig,
mint ameddig a mongol iga tartott – a legtöbb orosz szolgának
született.
– Érted – kérdezte Marjuska. – A te fiatal barátod,
Bobrov, úgy birtokol engem, mint egy rabszolgát. Talán még
el is adhat. Ha pedig elszököm, amíg csak élek, bármikor
visszahozhat. – Keserűen nevetett. – Ti, ukránok a lengyelek
ellen lázadtok. Aztán pedig Oroszországhoz akartok
csatlakozni, ahol még rosszabbul mennek a dolgok! Még a
török szultán alatt is jobb dolgotok lenne!
Ez a gondolat már Andrejnek is eszébe jutott. De csak ezt
tudta felelni:
– A szultán nem ortodox.
Biztos, hogy ez a lényeg; legalábbis remélte.

Aztán pedig, mintha csak azért, hogy kételyeit eloszlassa,

eljött Virágvasárnap.
Reggel beborult, de csak egy vékony réteg szürke felhő
volt az égen, mely alól arany- és ezüstrepedéseken keresztül
előtört a kék tavaszi ég.
Nyikita hívta Andrejt, hogy csatlakozzon hozzá, és
menjenek el együtt az egyik kremli székesegyházba; el is
indultak a citadella felé, mögöttük tiszteletteljesen lépkedett
Marjuska és az anyja; amikor azonban a Vörös térre értek, a
tömeg már olyan sűrű volt, hogy meg kellett állniuk.
Miközben vártak, Andrej az idősebb asszonyra és
Nyikitára pillantott. Vajon tudnak a Marjuskával folytatott
viszonyáról? Úgy vélte, nem.
Nem kellett túl sokáig várniuk.
A virágvasárnapi ceremónia abban az időben különleges
eseménynek számítón Moszkva Szent Államában. A Vaszilij
Blazsennij Székesegyház tornyos, egzotikus tömegétől indulva
a bojárokból, hivatalnokokból és papokból álló hosszú menet a
Vörös tér közepén felállított kis tribün felé tartott, amelyen
egy fiúkórus himnuszokat énekelt. Komolyan, gazdagon és
fenségesen vonultak ezek a nagy férfiúk, akik aranyláncokat,
magas kalapot és hermelin vagy fekete rókaprém kabátot
viseltek. A bojárokat olyan ragyogó aranyhímzéses köntös
ékesítette, mely olyan súlyosnak látszott, hogy egy gyengébb
embert ledöntött volna a lábáról. És milyen impozánsan
néztek ki a hosszú szakállú papok, arannyal és drágakövekkel
borított csillogó palástjukban; az elmúlt évek során még
pompázatosabb külsőre tettek szert azáltal, hogy átvették a
keleti fejfedőt. A püspökök ékszerekkel díszített süvege pedig
– mint megannyi kupola – felfogta a tört ég halvány
ragyogását, és hátborzongató fenségességgel ragyogott.
Egy négy ló által húzott kocsin gyümölcsökkel díszített fa
állt, mely az ünnepnapot szimbolizálta; a kocsi két oldalán
laza alakulatban felsorakozó sztrelec őrök most térdre
borultak, és homlokukkal megérintették a földet. Végül pedig,
mintegy újrajátszva az embereknek Krisztus bevonulását
Jeruzsálembe, jött maga a cár, alázatosan gyalog, egy
szamarat vezetve, melyen a pátriárka magas alakja ült.
A kis tribünnél a menet megállt. A cár szólt néhány szót.
Majd továbbhaladtak, át a Vörös téren, s a Megváltó Kapuján
át be, a Kremlbe. A cár a katedrálisba ment imádkozni.
Bizonyára – gondolta Andrej – ilyen az ideális állam:
olyan ország, amelyben az egyház és az uralkodó ennyire
egységet alkotnak. Hogyan is szerették az oroszok az
uralkodójukat elképzelni? „Kegyes és ortodox, a legkedvesebb
cár.” Hát nem ezt látta épp az imént?
Ő és Nyikita bementek a Kremlbe. Túl nagy volt a tömeg
ahhoz, hogy a Mária Mennybemenetele templomba bemenjek,
de azért kint vártak, hátha látnak valami érdekeset.
Türelmüknek meglett a jutalma. A mise végén, miközben
szóltak a harangok, nemcsak Sándor cárt látták, hanem az
édes arcú cáricát is, aki most fedetlen arccal lépett ki a
katedrálisból.
 – A pátriárka ragaszkodik hozzá, hogy az ilyen nagy
ünnepeken megmutassa magát a népnek – suttogta Nyikita,
ahogy mindketten mélyen meghajoltak.
Igen – gondolta Andrej –, minden jól van. Láttam Szent
Oroszországot.
Emlékezetes nap volt.
Egy időre még a viszonyának is véget vetett. Nem
gondolkodott el róla különösebben, amikor azonban később, a
nap folyamán találkozott Marjuskával Nyikitánál, s a lány
felvetette, hogy másnap elmegy hozzá, Andrej megrázta a
fejét.
– Nem, a szenthéten nem – mondta. Az igaz, hogy
vétkeztek, de az év ezen legszebb hete alatt egyszerűen úgy
érezte, nem tudná megtenni; s kicsit meglepődött, hogy a lány
még a maga önfejű és lázadó szellemével is ilyet kívánhat.
A lány kissé szomorúan vállat vont, de nem szólt semmit.

A szenthét csöndesen telt. Vétkesnek érezve magát előző

bűnei miatt, Andrej szigorúan böjtölt.
Az egyik napon, ő, Burlaj és a többi kozák kilovagoltak,
hogy megnézzék a cár nyári rezidenciáját Kolomenszkoje
mellett. Ez a Moszkva folyó partján épült rezidencia furcsa
épületegyüttes volt – volt közöttük faház, s fehér stukkóval
borított kőépület is. Sátortetői, hagymakupolái és a piramis
alakú kokosnyikká burkolt tornyok egy indiai templom halk,
erőteljes békéjére emlékeztettek.
Felfrissülve értek vissza a városba.
A hét végén a Kremlben tartott hosszú és szépséges
húsvéti virrasztás után Andrej egyszerre érezte magát olyan
gyengén, hogy szinte remegett a térde, ugyanakkor
emelkedett hangulatban is. A következő reggel a cár
ünnepélyesen átnyújtotta az élénk színűre festett húsvéti
tojást a Kreml nagy embereinek és katonáinak. Ezután
Andrej Nyikita szálláshelyére ment, a húsvéti böjt végét jelző
lakomára.
 Boldog esemény volt. Palacsintát, mézes süteményt,
gyömbéres kalácsot és mindenféle más ételt tálaltak. A
barátokat, akiket Nyikita meghívott, Marjuska és az anyja
szolgálta ki, mindketten egy kicsit sápadtan az előző éjszakai
virrasztástól. Az alkalomnak megfelelően az ég is kitisztult, s
Andrej hirtelen úgy érezte magát, mintha újjászületett volna.
Ahogy azonban gondolatai a felszolgált kvasz, mézsör és
vodka hatására kellemesen elkalandoztak, s jóleső melegség
kezdte elönteni a gyomrát, az előző hét jámbor gondolatai
lassan kezdtek szertefoszlani, a szobán átnézve boldogan
gondolta: hamarosan újra szeretkezni fog Marjuskával.

A húsvétot követő hetet az orosz ortodox egyházban Fényes

Hétnek hívják.
E hét keddjén Nikon pátriárka végre fogadta a kozákokat
palotájában.
Csak most, hogy közvetlen közelről, s a püspöksüveg
nélkül láthatta, tűnt föl Andrejnek e legendás figura
uralkodói jellege.
A pátriárka rendkívül magas volt. A hosszú évek imái és
szigorú böjtje összetéveszthetetlen nyomot hagytak az arcán,
mely csakúgy, mint a teste, sovány, de parancsoló volt. Szeme
szúrósan, de nem barátságtalanul nézett.
A kozákokat kedvesen, mégis meglehetősen gyakorlatias
hangnemben kezelte.
– Bár a kijevi metropolita valójában a konstantinápolyi
pátriárka alá tartozik – mondta –, Szent Oroszország
védelmet tud nyújtani neki. Én magam elkötelezett híve
vagyok ennek. S ami a moszkvai egyházat illeti, elmaradott.
Örömmel fogadom kijevi barátainkat, akiknek olyan sok van
abból, amire nekünk szükségünk van. – Komolyan rájuk
nézett. – Egy új kor hajnalán vagyunk – a megújult és
megtisztított ortodoxia korának hajnalán, melyet a kegyes
Oroszország vezet. Nektek, kozákoknak kitűnő szerepetek
lesz a mi ortodox államunk védelmében. Számíthattok tehát
rám – fejezte be –, kérelmeteket a cár kegyébe fogom ajánlani.
Voltaképpen – mosolyodott el –, azt gondolom, hogy biztosak
lehettek küldetésetek sikerében.
Nemcsak a jól csengő szavak – hanem a hangsúlyuk, s az
őket kimondó ember ereje volt az, ami parancsolt, s felemelt.
S miközben távozott, Andrej hirtelen úgy érezte, hogy már
nemcsak egy Lengyelország ellen lázadó, hanem egy fenséges
ügy szolgálója is.

Másnap megérkezett Marjuska férje.

Andrej futólag találkozott a lánnyal Nyikita szálláshelyén,
de csak pár percet tudtak beszélni. A lány elmondta, hogy
három nap múlva visszatér férjével Ruszkába.
– Szóval nem foglak többet látni – mondta halkan. Aztán
elment.
Andrej meglepődött azon a hatáson, melyet e hír gyakorolt
rá. Furcsa melankólia szállta meg egész lényét, a veszteség
érzése, melybe valami rossz előérzet is vegyült. De miért? Ha
őszinte volt magához, egy viszony végén mindig emelkedett
érzése támadt, melybe a sajnálat mellett a szabadság, az új
kalandok és – be kell vallani – a befejezett hódítás kellemes,
önelégült érzése vegyült.
Ezúttal azonban más volt. Olyan hideg szomorúságot
érzett, amilyent soha előtte – és hamarosan rájött, nemcsak
azért, mert ez a lány sokkal többet jelentett neki, mint az
előzőek, hanem azért is, mert féltette őt.
Nemcsak az intéző miatt, hogy hogyan fog bánni vele,
gondolta. Hanem valami miatt, ami őbenne volt.
Anélkül, hogy teljesen megértette volna, egy olyan nő
belső sorsát szemlélte, aki lázadni akart a végtelen földön,
ahol mindenkinek alá kellett vetnie magát.
Nem akarta szem elől veszteni. Abszurd érzés volt.
Részleges haladékot kapott azonban, amikor másnap
reggel Burlaj, a misszió vezetője bejelentette, hogy
feladatukat majdnem teljesen elvégezték, s hamarosan
hazatérnek.
– Milyen hamar? – kérdezte Andrej.
 – Körülbelül egy hét múlva – jött a válasz.
– Akkor lenne egy kérésem – mondta.
– Nagyon jó – mondta Burlaj, amikor meghallotta. –
Amennyiben a földesúrnak nincs ellenvetése. Járj el, ahogy
jónak látod.
Így aztán Andrej előkészületeket tett, hogy Marjuskával
együtt az északi Ruszkába utazzon.
Nyikita Bobrov igen elámult, amikor Andrej elmondta
neki, hogy szeretne ellátogatni a birtokra, illetve
elmagyarázta, milyen kapcsolatban áll a hellyel.
– Kedves barátom – nevetett. – Azt akarod mondani, hogy
a nagyapád a Bobrov birtokról szökött el?
– Igen, azt hiszem – vallotta be Andrej.
– Milyen kár, hogy nem később ment el. Ha egy újabb
rendelkezés alá esne, most visszakövetelhetnélek!
– Egy unokát?
– Nos, nem a gyakorlatban értem. De – vigyorodott el –,
láttad már az Ulozsenyijét?
Ez volt az a törvény, amelyről Marjuska panaszkodott.
Andrej bevallotta, hogy még nem.
– Nos, akkor megmutatom.
Az I649-es nagy törvénykönyvből vagy kétezret ki is
nyomtattak, ami nagyon soknak számított abban az időben, s
Nyikita Bobrovnak is volt egy példánya.
Figyelemre méltó dokumentum volt, melyet nem a
cirkalmas kancellári nyelven, hanem egyszerű, beszélt orosz
nyelven írtak, hogy mindenki számára érthető legyen.
– Itt van – mutatta Nyikita. – Tizenegyedik fejezet.
S most, életében először Andrej világosan megértette,
hogy mit jelent orosz parasztnak lenni.
Harmincnégy bekezdés foglalkozott a parasztokkal.
Minden létező körülményre kitértek. Nemcsak, hogy nem
állapítottak meg olyan időhatárt, melyen belül a szökött
parasztot ura visszakövetelheti, hanem ha házas volt, a
felesége, ha gyermekei voltak, akkor azok is a földesúré
lettek, s az ő feleségeik, illetve gyermekeik is.
 A földesúr nem ölhette meg a parasztját – előre megfontolt
szándékkal. Ha azonban dührohamban követett el ilyet, az
nem számított nagy vétségnek. Ha dührohamában egy másik
földesúr parasztját ölte meg, újat kellett adnia helyette.
Andrej megkérte, hadd nézzen meg más fejezeteket is.
Mindent megemlítettek, az istenkáromlástól kezdve a
hamisításig, a kolostori földektől kezdve – melyeknek
növekedését most már korlátozták –, az illegális pincékig.
Egy dolog különösen feltűnt Andrejnak. Az, hogy milyen
sokszor fordult elő a korbács.
– Nagyon sok a korbácsolás Moszkvában – jegyezte meg.
– Csak a parasztokat korbácsolják – nyugtatta meg
gyorsan Nyikita.
Valójában száznegyvenegy olyan vétséget említett a
törvénykönyv, amelyért korbácsolás járt büntetésül. A
komolyabb vétségekért halálbüntetés járt. Mivel azonban
ötven korbácsütés már általában halálos kimenetelű volt, a
törvénykönyv a gyakorlatban még brutálisabb volt, mint
amilyennek látszott.
Ahogy ezt a szigorú, sötét törvénykönyvet olvasta, Andrej
némi szégyenkezéssel állapította meg, hogy bár itt van némi
ideje, és már sok élmény érte, valójában nem nézett gondosan
a moszkvai élet felszíne alá. Most aztán mindennél jobban
megértette az elnyomás és klausztrofóbia azon érzését, mely a
belgorodi erődrendszer elhagyása után tört rá. Ahogy Ukrajna
napos, nyílt földjeire, a zabolátlan kozák földművesekre,
illetve Kijev és Perejaszlav szabad, nyugati törvények alatt
élő városaira gondolt, csak a fejét rázta.
– Ha a cár Ukrajnát is a szárnyai alá akarja venni –
jegyezte meg gondterhelten –, olyan egyezséget kell majd
kötnie velünk, amely ennél több jogot biztosít az embereknek.
Most azonban Nyikitán volt a sor, hogy megrázza a fejét.
– Tudjuk, hogy Ukrajnában mások a szokások, melyeket
tiszteletben fogunk tartani – biztosította Andrej. – Azt
azonban biztosan megérted, hogy ha a cár a védelmébe vesz
benneteket, nem irkál majd megállapodásokat. Ez méltóságán
aluli lenne. Bíznotok kell jóságában és megértésében.
– Lengyelország királya is írt alá megállapodásokat
velünk – ellenkezett Andrej.
– Lengyelország királya csak választott uralkodó –
mosolygott Nyikita halvány megvetéssel.
– A kozákok – mondta Andrej óvatosan – nem rabszolgák.
– De a mi Kegyelmes, Ortodox és Jóságos Cárunkat Isten
azért nevezte ki, hogy a belátása szerint bánjék
mindnyájunkkal – válaszolta Nyikita szilárd meggyőződéssel.
– Emlékezned kell rá – folytatta enyhe leereszkedéssel –,
hogy a cár Szent Vlagyimir, Monomakh és Rettegett Iván
örököse. – Nem túl jókedvűen elmosolyodott. – Iván,
biztosíthatlak róla –, tudta, hogyan követeljen
engedelmességet. Az egyik ősömet serpenyőben sütötte meg.
Különös – gondolta Andrej –, hogy ezek az oroszok milyen
büszkék uralkodójuk kegyetlenségére még akkor is, ha az
ellenük irányul. Többször hallott már moszkvaiakat
csodálattal beszélni Iván terrorjáról: mintha csak a
visszatérésére vágynának.
Milyen más a kozákok útja. A kozák harcos élet-halál
uralommal ruházza fel a hetmant a hadjárat idejére, viszont
Isten óvja attól, hogy a hatalmát béke idején is gyakorolni
próbálja!
Ez a kis nézeteltérés enyhe feszültséget gerjesztett a két
férfi között, melyet Nyikita nevetése űzött el.
– Nos, kedves kozákom, szívesen látlak a birtokomon.
Meghagytam az intézőmnek, hogy az én házamban
szállásoljon el, és gondoskodjon rólad. Csak sajnálni tudom,
hogy nem mehetek én is veled. – Szünetet tartott. – Mellesleg
– vetett rá egy oldalpillantást –, tudom, hogy megbízhatok
benned, és nem fogod egyik parasztomat sem a te kozák
módodon lázítani – tartozzon bármelyik nemhez is az illető.
Akkor hát tudja. Andrej a padlót bámulta kínos
zavarában. Ahogy azonban elváltak, arra gondolt, hogy
Moszkvában soha sem lehet biztos benne az ember, hogy mit
tudnak, és mit nem.

Ruszka.
Úgy érezte, pontosan ez az, amit várt.
A tavasz már a kisvárosba és a kolostorba is megérkezett.
Ahogy közeledtek a város felé, nagy, nyílt földek váltották fel
az erdőket; a nyers tőzeg, a sötét föld, és a szürkülő hó lágy
hullámzása mintha a felül elterülő végtelen tér tükröződése
lett volna. Ruszkánál a jég már leolvadt a folyó közepéről. A
széleken azonban az asszonyok még mindig deszkákra
térdelve mosták a ruhákat a jégbe vágott lékeknél, a kolostor
fehér falai előtt.
A fákon, még mielőtt az utolsó jeges folt is elolvadt volna a
körülöttük lévő földről, már kis zöld rügyek nyiladoztak
rendíthetetlenül a kemény, ragyogó kék ég alatt. Ruszka
falain kívül a marhalegelő kisebb sártengerré változott.
Különös utazás volt. Marjuska és az intéző könnyű,
kétkerekes kocsin utazott, Andrej lovagolt. A környező sár
ellenére az erdőbe vezető út járható volt, így jó sebességgel
haladtak. Éjjelenként az útjukba kerülő falvakban szálltak
meg.
Az intéző komor volt. Olykor-olykor, mintha csak be
akarná bizonyítani, milyen érdekes ember, megpróbált
Andrejjel beszédbe elegyedni. Andrej azonban udvariasan
kitért előle, és inkább maga maradt. Marjuskával ugyanilyen
távolságtartó volt, úgyhogy az intéző többször is odamorogta a
feleségének:
– Milyen hideg fickó.
Andrej néha elébük vágott; vagy pedig lemaradt, és
hátulról nézte a fejüket; Marjuskáé meglehetősen
mozdulatlan volt, míg az intézőé állandóan bólogatott, mintha
alvás közben előre akarna bukni. A legtöbbször azonban
mellettük lépdelt, időről időre Marjuskára pillantva, aki
mindig csak egyenesen előrenézett, komoran. Milyen sápadt
volt!
 Kétszer azonban, miközben férje a lovakat vitte inni a
közeli patakhoz, gyorsan Andrejhez futott és azt suttogta.
– Most, gyorsan. Tégy a magadévá.
S az erdő nyirkos hidegében néhány percig sietősen, lopva
szeretkeztek, hogy aztán elfoglalják helyüket, természetesen
egymástól jó távol.
Amikor Ruszkába értek, Andrejt Nyikita templom melletti
házába kellett vinniük, míg az intéző visszatért az Iszapos
Vidékre. Ahogy a város felé közeledtek, Marjuska
megjegyezte a férjének:
– Nem akarok ennek az átkozott kozáknak szolgálni.
– Azt teszed, amit mondtak – válaszolta férje mogorván. –
Az úr azt mondta, hogy nekem kell gondoskodnom róla,
úgyhogy így lesz. Két nap múlva úgyis elmegy – tette hozzá
biztatóan.
Marjuska komoran engedelmeskedett.
A Ruszkában töltött két nap még az utazásnál is
emlékezetesebb maradt.
Először is ott volt az Iszapos Vidék, ahová az intéző
előzékenyen elvitte.
Kis falu volt, és semmiben sem különbözött azoktól a
kicsi, nyirkos falvaktól, melyeket Andrej útközben látott.
Lehet, hogy még mindig élnek itt rokonai? Úgy tűnt, senki
nem tud semmit a nagyapjáról, aki nyolcvan évvel ezelőtt
szökött el innen, mígnem egy idős asszony azt mondta neki,
hogy igen, ő hallott róla, hogy egy fiatalember a vad mezőkre
szökött néhány évvel azelőtt, hogy ő megszületett. Ennek a
családnak az unokája a falu végében lakik. Így történt, hogy
Andrej találkozott az izmos, kellemes arcú férfival, akinek
sűrű, hullámos, fekete haja volt. Négy gyermekével az egyik
zömök kunyhóban lakott. Örömmel üdvözölték, miután
elmondta történetét, ámulattal nézték finom ruháját, majd az
izmos paraszttól megtudta, hogy ő maga ilyen-olyan úton-
módon a falusiak legnagyobb részével rokonságban van,
beleértve Marjuska anyját is.
 – És te szabad vagy? Van saját tanyád? Nem vagy szolga?
– kérdezte unokatestvére csodálattal.
Szinte fájt Andrejnek, amikor bevallotta, majd látta a
barátságos irigységet a másik férfi arcán.
A kolostorba tett látogatását sokkal jobban élvezte.
Ruszka szerzetesei és kézművesei még mindig készítettek
ikonokat, a mostani generációk azonban semmiféle
erőfeszítést nem tettek önálló stílus kialakítására, inkább
mások munkáit másolták.
– Itt – mutatta az egyik szerzetes büszkén, miközben
Andrejnek egy gyönyörű miniatűr ikont mutatott, melyet
élénk színekkel festettek, és bőséges aranydíszítéssel
futtattak be, az Istenanya, a Sztroganov mesterek stílusában
festve. – Vagy ez itt – mutatott vendégének egy nagy,
impozáns ikont, mely Krisztust, a világ urát ábrázolta – a
mostani moszkvai stílus egyik példája. Ez a cár egyik saját
templomába készült.
Andrej megköszönte a szerzetesek kedvességét, majd
távozása előtt megfelelő mértékű adományt hagyott ott.

Az utolsó negyvennyolc óra nehéz volt. Ott volt például a

rajtakapás veszélye.
Nem mintha ő maga félt volna. Végtére is kozák volt.
Olyan vadság, olyan elkeseredettség volt azonban
Marjuskában, hogy Andrej minden eddiginél jobban félt attól,
hogy a lány valami bolondságot tesz, amivel árthat magának.
Ravasz is volt. Mogorván panaszkodott a szomszédoknak
arról, hogy főznie és mosnia kell a kozákra. Mindenki
láthatta, hogy nagy bosszúsan akkor indul, hogy elvégezze a
munkát, amikor a kozák nincs otthon, s hogy akkor is olyan
gyorsan elhagyja a házat, amilyen gyorsan csak lehet.
Azonban mindkét nap halkan Andrej ágyába surrant kora
reggel, s ezenkívül még négy alkalommal sikerült röviden, de
szenvedélyesen szeretkeznie vele, amikor senki sem látta
őket.
De többször is odabújt Andrejhez, és azt suttogta.
 – Vigyél el magaddal. Vigyél el Ukrajnába.
Lehetetlen volt.
– Férjed van – emlékeztette Andrej.
– Gyűlölöm.
– Én pedig hadba indulok.
Vajon a lány tényleg szerette, vagy csak a menekülés útját
látta benne? Nem tudta eldönteni. De nem is érdekelte
igazán. Az igazság ugyanis az volt, hogy ha lehetséges is lett
volna a Marjuskával való szökés, Andrej akkor sem akarta a
lányt.
Ő azonban nem adta fel. Kérte, várt néhány órát, majd
újra kérte.
– Vigyél el, kedves kozákom. Vigyél el magaddal. Nem kell
megtartanod. Elmegyek és nem háborgatlak. Csak vigyél el
erről a helyről. Ne hagyj itt.
Andrejnek lassan elege lett ebből a litániából.
S akkor, a második nap délután, mikor már éppen attól
tartott, hogy újrakezdi, a lány szemmel láthatóan nyugodtan
felé fordult és azt kérdezte:
– Van pénzed, kozák?
– Egy kevés. Miért?
Nyíltan ránézett, majd megnyalta az ajkát.
– Mert azt hiszem, gyerekem lesz.
– Terhes vagy?
– Nem vagyok biztos benne… de lehet.
– Az enyém?
– Természetesen.
Andrej a földet nézte.
– Tudom, hogy nem fogsz elvenni. – A hangja fakó volt,
monoton, és sokkal szomorúbb, mint amilyennek bármikor
előtte hallotta. – Egy kozák bármit megtehet, de te nem
akarsz engem. Úgyis csak egy álom volt az egész.
A férfi semmit nem válaszolt.
– Ha viszont van egy kis pénzed – mondta a lány –, nekem
adhatnád.
 – Talán nem is vagy terhes – vetette fel a férfi
reménykedve.
– Talán.
Lehet, hogy csak trükk? Nem hitte volna.
– De meg akarod tartani?
– Inkább a tiédet, mint az övét.
– Nem fogja megtudni?
A lány vállat vont.
– Majd meglátjuk – válaszolta.
Tekintélyes mennyiségű fémpénz volt nála, lengyel is,
orosz is. Az összes oroszt elővette, és odaadta neki.
– Köszönöm. – Majd szünetet tartott. – Még mindig
megtarthatod a pénzt és elvihetsz magaddal – mondta
szomorú, kesernyés mosollyal.
– Nem.
Egy ideig egyikük sem szólalt meg, a férfi azonban
hallotta, ahogy a lány hosszú ujjai kinyílnak, majd
bezáródnak a pénzzel teli bőrerszényen, miközben azt
markolássza. Tudta, hogy most csöndben sír, de nem
közeledett hozzá, attól tartva, hogy csak megnehezíti a dolgát.
Amikor a lány újra megszólalt, hangja lágy volt, s alig volt
több egy nyögésnél.
– Te nem tudod, ugye, kozák? Te nem tudod, milyen
egyedül lenni.
– Gyakran vagyok egyedül – mondta a férfi, nem azért,
hogy magát mentse, hanem azért, hogy, mint hitte, a lányt
vigasztalja.
Az megrázta a fejét.
– Te egyedül vagy a reménnyel. Lehet, hogy megölnek, de
te egy kalandban veszel részt. Szabad vagy, kozák – szabad,
mint a sztyeppe madarai. De én egyedül vagyok a semmivel –
nem érted? Csak az ég; csak a föld. Nincs kiút. Olyan
borzalmas tudni mindezt, hát nem érted? Tudni, hogy egyedül
vagy, örökre…
A férfi a lány anyjára gondolt, az Iszapos Vidékre és a
gyerekére.
 – Nem vagy egyedül – mondta.
A lány nem válaszolt.
– Megyek – mondta végül. – Te mikor utazol?
– Hajnalban.
A lány bólintott, majd halványan elmosolyodott.
– Emlékezz rám.
Fényes, piros kendője volt, melyet – az orosz asszonyok
szokása szerint – indulás előtt a fejére terített.

Az ég tiszta volt, csodálatos halványkék, amikor kora reggel

Ruszka kis városából dél felé indult.
Négy kilométerrel a város alatt volt egy hatalmas rét,
melyet a kolostor alakított ki néhány évtizeddel ezelőtt.
S ekkor, ahogy a szemével végigpásztázta, az egyik szélén
észrevette a lányt, ahogy ott állt, a piros fejkendőjében. Egy
pillanatig arra gondolt, hogy odalovagol hozzá, de aztán úgy
döntött, hogy mégsem. Jobb ez így.
Valamivel később visszanézett.
Még mindig ott volt, kicsi, piros folt a nagy, zöld térben;
magányos alak a végtelen síkságon. A lány addig nézte a
férfit, amíg az el nem tűnt szem elől.
Andrej dél felé lovagolt. Hamarosan újra meglátja a
sztyeppét, a nádfedeles tetőket és a hajladozó búzamezőket.
Milyen különös, ellentmondásos hely ez a Moszkva. Most,
ahogy távolodott tőle, a kedve kezdett lassan felderülni,
mintha egy ajtó nyílna egy sötét szobában.
Gondolatban visszatért a korábbi napokhoz – Annához. S
akkor, hirtelen eszébe jutott régi barátja, Ökör. Nem hinné,
hogy még látni fogja az életben.
Szabadság, ez a lényeg. Az élet szép. Sötét bőrű, jóképű
fickó, semmi kétség. Megpödörte a bajszát – igazi kozák
bajusz.
Bő kozák nadrágja csattogott, miközben felkelt a nap és
lágy szellő suhant át a tájon.
 Péter

Sokszor gondolták az orosz történelem során, hogy közeledik

a világ vége. De csak a tizenhetedik század második felében
vette kezdetét az az új, baljóslatú fejlődés, mely sokakkal
elhitette, hogy ezúttal az Apokalipszis és az Antikrisztus
eljövetele biztosan bekövetkezik.
Ahhoz, hogy Oroszországot megértsük, tudnunk kell, hogy
míg a középpontban néha gyorsan követik egymást az
események, és új gondolatok bukkannak fel, maga a hatalmas
föld csak nagyon lassan változik. Így aztán általában óriási
szakadék tátong aközött, amit mondanak, illetve amit
tesznek. S gyakran az is megtévesztő lehet a történész
számára, hogy a hátország központi eseményekre adott
reakciója olyan megkésett lehet, mint egy visszhang, mely
csak azután ér vissza, miután az eredeti hangot már régen
elfelejtették, s a személy, akitől származott, már régen
eltávozott.
Vitatkozhatnak a történészek, hogy mi lehetett a régi
Moszkva végét jelentő kataklizma eredete, egyes moszkvaiak
számára ez minden bizonnyal az 1653-as évvel vette kezdetét.
Az egész a fenséges Nikon Pátriárka reformjaival
kezdődött. Az újítás leglátványosabb eleme azt érintette,
ahogyan az oroszok a keresztet vetik.
Ha mindez különösen hangzik, el kell mondanunk, hogy
az orosz ortodox egyház nem olyan volt, mint a többi. Az
évszázadok folyamán, a keresztény világtól elszigetelve
kifejlesztette saját szellemiségét és gyakorlatát, amely –
ahogy azt Nikon Pátriárka igen helyesen észrevette –
sehogyan sem illeszkedett az ortodox főáramba. A mise
bizonyos pontjain az oroszok két Halleluját énekeltek három
helyett; túl sokat hajtottak térdet, szövegeikben rosszul írták
le Jézus nevét, s még tömérdek ilyen hibát ejtettek. S
mindezen különbségek közül a legszembetűnőbb az volt,
ahogyan a keresztet vetették.
Az ortodoxok nem úgy vetettek keresztet, mint a
katolikusok. Ahelyett, hogy először megérintették volna a
homlokukat, a mellüket, majd kezüket balról jobbra áthúzták
volna a mellkasuk előtt, ahogy a rómaiak, az ortodoxok nagy
gonddal és komolysággal először a homlokukat, aztán a
mellkasuk közepét érintették meg, majd kezüket először
jobbra, azután pedig balra vitték – a nyugati egyházakhoz
képest pontosan ellenkező sorrendben.
Az orosz ortodox továbbá, miközben keresztet vetett vagy
az áldás jelét adta, ujjait egy meghatározott módon tartotta.
Ahelyett ugyanis, hogy a hüvelykujjat és a gyűrűsujjat
összezárva a másik hármat felemelték volna, az oroszok a
hüvelykujjukat a gyűrűs- és a kisujjukkal zárták össze, s így
csak két ujjat – a mutatót és a középsőt – emelték fel.
Ez volt a híres kétujjas keresztvetés, melyről az oroszok
úgy vélték, hogy a tiszta ősi gyakorlat. S ez volt az, aminek
megváltoztatásába – számos szövegbeli és litur változtatással
együtt – Nikon Pátriárka 1653-ban belefogott.
Mint sok más orosz reformer, ez a magas, szigorú
Pátriárka, aki olyan nagy benyomást tett Andrejra, szintén
sietett. Elkezdett építtetni egy nagy kolostort a főváros
mellett, melyet Új Jeruzsálemnek hívott. A mellette lévő
folyót átkeresztelte Jordánra. Építészetileg masszív,
egyszerű, szigorú épületről volt szó. Öt trónt tervezett bele,
melyekben egy nap az ortodox egyház öt pátriárkáját kívánta
volna látni, középen az orosz pátriárkával.
Az egyházi hatalom iránti vonzódása azonban hamarosan
a vesztét okozta. Sándor cár ugyanis, aki gyakran volt
hadjáratokon, távollétében Nikont bízta meg az uralkodással,
sőt még a Nagy Felség legmagasabb címet is odaajándékozta
neki; ezután nem sokkal Nikon, mint egy középkori pápa,
olyan javaslatokat kezdett tenni, hogy a pátriárkának és az
egyháznak legyen hatalma a cár és az állam felett – ezt a
gondolatot sem a cár, sem a bojárok nem tolerálták. A
fenséges Nikont száműzték: hatalma véget ért.
Egyházi reformjai azonban megmaradtak.
Először, még 1653-ban volt némi ellenállás. Konzervatív
egyházférfiak kis csoportja – akik közül Avvakum protopópa
volt a leghíresebb – szembeszegült a változtatásokkal. A
pátriárka azonnal szétzúzta őket, Avvakumot messze északra
száműzte; az ellenállás azonban folytatódott.
1666-ban a kérdés eldöntésére összehívott nagy egyházi
tanács úgy döntött, hogy a túl ambiciózus Nikonnak mennie
kell, azonban reformjai maradjanak meg, így többek között
három ujjal kell keresztet vetni a hagyományos kettő helyett.
Azokat, akik nem voltak hajlandóak az új gyakorlatot
követni, eretnekként kiátkozták.
Így kezdődött az orosz társadalom nagy kettészakadása –
a Raszkol –, illetve így történt, hogy egy új, fontos csoport
jelent meg az orosz történelem színpadán. A tizenkilencedik
században óhitűekként váltak ismertté. Ezekben az időkben
azonban az ellenzékiekre használt közkeletű kifejezéssel –
raszkolnyikoknak, azaz szakadároknak hívták őket.
Sokszor elhangzott, hogy a reformerek képviselték a
haladást, a raszkolnyikok pedig olyan elmaradott papok
voltak, akiket az írástudatlan parasztok támogattak. Ez nem
így volt. Valójában ugyanis Nikon olyan sietve készíttette el
az új fordításokat, hogy azok tele voltak
következetlenségekkel, ő maga pedig olyan részletekhez is
ragaszkodott, melyeket a többi ortodox egyház pátriárkái
szükségtelennek nyilvánítottak. Ami pedig a raszkolnyikokat
illeti, sokan közülük írástudó kereskedők és jómódú parasztok
volt.
A raszkolnyikoknak volt egy olyan meggyőző érvük is,
amelyre a reformerek nemigen tudtak mit válaszolni. „Ha
ugyanis Moszkva, ahogy azt az egyház régóta állítja, a
Harmadik Róma – mely után, mint tudjuk, már nem jöhet
több –, akkor hogyan válhatott mindaz, amit ez az egyház
tanított és gyakorolt, hirtelen helytelenné?
 Csak nem azt akarjuk mondani, hogy az orosz szentek
gyakorlata, illetve Rettegett Iván nagy egyházi tanácsa által
jóváhagyott liturgia eretnekség?”
Egy olyan egyházban, amely mindig inkább a
hagyományra, semmint a szöveg-elemzésre és logikai
bizonyítékokra támaszkodott, ezek az ellenérvek igen
hatékonyak voltak.
Ez volt a középpontban zajló vita. S ki tudná
megmondani, hogy milyen visszhang tér majd vissza egy idő
után a hátországból?
Mindeközben, és az ezt követő években más, nagy hatású
zavargások is lejátszódtak ezen a földön.

1670
Nyár volt, s Ruszka máskülönben halk kisvárosán őrjöngő
izgatottság lett úrrá.
Jöttek a lázadók.
A szerzetesek, nem tudván, miképp viszonyuljanak a
dologhoz, segélykérően néztek az apátra, az azonban maga
sem tudta eldönteni, hogy védje-e a kolostort, vagy kinyissa a
kapukat előttük. A városban, illetve a közeli Iszapos Vidéken
hasonlóan megosztott volt a közvélemény. A fiatalabbak közül
sokan azt gondolták, hogy felszabadításról van szó. „Fel fogja
szabadítani a parasztokat – mondták –, felakasztják a
Bobrovokat, a föld pedig a miénk lesz.” Az öregebbek közül
azonban sokan pesszimistábbak voltak. „Ha ezek a lázadók
megérkeznek – jegyezte meg egy kereskedő –, az felér egy
sáskajárással.”
Még azt sem tudta senki biztosan, hogy hol vannak a
lázadók. A Volga másik oldalán, gondolták egyesek; Nyizsnij-
Novgorod mellett, mondták mások; már az Okán is átkeltek,
jelentette ki néhány pánikkeltő.
S mi a helyzet a vezérükkel, Sztyenka Razinnal, a
vakmerő kozákkal? Nem kellett hozzá néhány év, és a neve
máris legendává vált. „Ő fog uralkodni Moszkvában –
mondták –, mint egy igazi cár.”
Mindeme izgalmak közepette az Iszapos Vidék gyermekei
új szórakozást találtak ki maguknak. Egy halk, komoly,
tizenhat éves lányt ugrattak. A lány nem fordított különösebb
figyelmet rájuk, bár kuncogásokkal és nevetésekkel kísért
állandó kérdezősködésük jobban bántotta őt, mint azok
gondolták. Annának hívták, s a kérdés, amelyet feltettek
neki, mindig ugyanaz volt. „Arina, Sztyenka Razin valóban az
apád? Azért jön, hogy megmentsen minket? Mondd, Arina,
tényleg az apád jön?”
Fájt neki, mivel maga sem tudta.

Ki volt az apja, senki nem tudta megmondani.

Ötéves koráig azt hitte, hogy az intéző az: végül is vele
éltek. Szigorú, keserű arcú férfi volt, s bár néha a térdére
vette, a kicsi Arina csak szomorú lett tőle, mivel érezte, hogy
a férfi nem szereti őt. Semmi kétség, az ő hibája. Amikor
azonban ötéves lett, a férfi meghalt, ő pedig az öreg Jelenával
nagybátyja nagy izbájába költözött. Nem ¡okkal ezután
történt, hogy egy kislány azt mondta neki: A te apád kozák
volt.
Nem értette, s amikor a nagyanyját megkérdezte efelől, az
csak annyit mondott:
– Micsoda ostobaság!
Arina azonban hamarosan ösztönösen megérezte, hogy
valami furcsa van benne. Hogy valami nincs rendben.
Suttogásokat és kuncogásokat hallott. S végül, amikor
hétéves volt, Jelena hirtelen megmondta neki:
– Nem az intéző volt az apád, hanem egy kozák. Ez
minden, de ne beszélj róla.
Nem beszélt. Ezen a napon azonban megértette, hogy a
falubeliek a kozák furcsa, láthatatlan alakját, mint valami
bélyeget, ragasztják hozzá.
Egy kozák, mit jelent ez? Még soha nem látott egyet sem,
azt azonban tudta, hogy vad, félelmetes fickók; hogy egyetlen
lófarok lóg kopaszra borotvált koponyájukról, s hogy hosszú
bajuszt hordanak; s hogy úgy lovagolnak a sztyeppén, mint a
tatárok. Lehetséges lenne, hogy tényleg egy ilyen ördög volt
az apja? Egyszer, tétován megkérdezte a nagyanyját, hogyan
nézett ki.
– Mint egy kozák. Sötét bőre volt. Felejtsd el – válaszolt
Jelena kurtán. Beletelt még egy évbe, mire Arina meg merte
kérdezni:
– Hogy hívták az apámat?
– Nem tudom. Nem fontos. – Az öreg Jelena hangja
ingerültnek tűnt. – Mit számít? Valószínűleg már meghalt, de
ha nem, akkor sem fogsz találkozni vele soha. – Aztán pedig,
látva Arina csalódottságát, hozzátette: – Ne aggódj, kis
galambom, itt hála istennek megvan a családod, amire
szükséged van.
Igaz volt. A nagybátyján kívül – aki az anyja bátyja volt –
úgy tűnt, a fél falu rokonságban van vele valami úton-módon.
Még az a pap is, aki az Iszapos Vidék kis fatemplomába jött,
valamilyen távoli unokatestvér volt; két ruszkai kereskedő
úgyszintén. Nem – gondolta Arina, nincs semmi okom rá,
hogy magányosnak érezzem magam.
A falubeli élet gyakran kemény volt; a parasztok
hozzászoktak a szenvedéshez. A szüleik még emlékeztek
Rettegett Iván uralkodásának utolsó, komor időszakára, s az
azt követő Zavaros időszakra. Arina rövid életében már
kétszer előfordult, hogy a vetés tönkrement, ők pedig szinte
éheztek. Az egyik évben olyan hírek jöttek, hogy egy hatalmas
farkasfalka – lehettek vagy három-négyezren – rohanta meg
Szmolenszk városát, s dúlta fel az utcákat élelemért.
A legnagyobb nehézséget azonban a háború jelentette.
Úgy tűnt, soha nem lesz vége a harcoknak. Amitől tartottak,
bekövetkezett: amint a cár a védelme alá vette Ukrajnát, új
háború tört ki a lengyelekkel. Tizenhárom évig minden évben
elhagyta egy csapat férfi Ruszkát, hogy beálljon a cár
seregébe; sokan közülük nem tértek vissza.
 Az is szerencsétlenséget jelentett a falunak, hogy Nyikita
Bobrov jó házasságot kötött – ez nem sokkal Arina születése
után történt –, ami ugyanis jó volt a földesúrnak, az
nyilvánvalóan hátrányos volt a falura nézve.
– Most már más birtokai is vannak – panaszkodott Jelena.
– Mit számít az neki, ha az embereink felét megölik? Csak
odaadja őket a németeknek és az eretnekeknek, akik aztán
úgy bánnak velük, mint a marhákkal. Nem érdekli.
Azon buzgalmában, hogy a cár kegyét megnyerje, Nyikita
valóban igen nagylelkűen küldött embereket a falujából,
melyet csak ritkán látogatott, a cár szolgálatába, hogy aztán
azok a cár seregeit irányító külföldi tisztek vezetése alatt
harcoljanak. Arina egész gyermekkorában a falu csak félig
tűnt élőnek, miközben azokat az embereket várta, akik soha
nem tértek vissza.
Mindezen bajok ellenére azonban a saját családja épen
megmaradt. Valamilyen oknál fogva nagybátyját nem küldték
el harcolni. Nagy szerencséjükre három fiát, amikor a
megfelelő korba értek, szintén otthon hagyták. A család
gyarapodott. Arina nagybátyja volt az egyetlen ember a
faluban, aki nem tartozott a Bobrovoknak a lakbérrel, sőt a
családnak még saját bérese is volt, aki a földeken segített
nekik.
Arina fokozatosan értette meg, hogy a nagybátyja
megvesztegeti az intézőt. A régi intéző paraszt volt, amikor
azonban meghalt, Nyikita Bobrov egy rabszolgát küldött a
helyébe. Nagybátyjának fiait azért nem küldték el harcolni,
mert nagybátyjának valahogy sikerült megvesztegetnie ezt az
embert. Arinát villámcsapásként érte ez a hír.
– Nem bűn ez? – kérdezte az idős Jelenát.
– Lehet, hogy az – mondta Jelena. – De örülj neki, hogy
megteszi.
– S honnan szerzi a nagybácsi a pénzt?
– Ne kérdezd!
– Akkor sincs ez jól így – mondta Arina.
Jelena bosszúsan elmosolyodott.
 – Ismered a mondást – válaszolta. – A farkas közel van, de
a cár igen messze. Ne törődj vele, hogy mi a helyes és mi a
helytelen, csak maradj életben.
A család kedves volt Arinához, ő pedig hasznossá tette
magát. Ő készítette a nagy agyagedényt, melyben a lapos
tetejű tűzhelyen főztek, ő sózta be az ételt, hogy megmaradjon
a hosszú télen át. Amikor egyik unokatestvére szép
kenyérsütő-mintát készített, ő segített megtervezni a pávát,
amit belefaragtak. Gyönyörűen tudott hímezni is.
Szüleit tekintve furcsa, hogy külsőre olyan jelentéktelen
volt. Andrejtől sötét haját örökölte, anyjától pedig
mozgásának sajátos kecsességét. De ez volt minden. Az arca
sápadt volt; az orra általános vélekedés szerint túl hosszú;
enyhén kancsalított és arcának bal oldalán kicsi szemölcs
volt. A fizikai szépség hiányát azonban ellensúlyozta, hogy
amikor elengedte magát, különösen kedvesen tudott
mosolyogni.
Hogy szégyenteljes születését ellensúlyozza, Jelena igen
szigorúan nevelte. A nagyanya és unokája minden
elképzelhető istentiszteleten megfordult az Iszapos Vidéken,
Ruszkában vagy a kolostorban. Mindenhol gyorsan besiettek
a templomba, lehajtott fejükön nagykendővel, alig nézve fel,
miközben keresztet vetettek, majd minden ikon előtt gyertyát
gyújtottak és imádkoztak.
Mindemellett Arina igen szeretett az Iszapos Vidék kis
fatemplomában énekelni, s hangja, tizenöt éves korára
gyönyörű alt lett, úgyhogy a pap gyakran mondogatta:
– Ő a mi kis csalogányunk. – Gyakran emlékeztette a
falusiakat: – Nézzétek, hogy Isten, bár nem adott e lánykának
külső szépséget, helyette olyan szépségű hanggal és lélekkel
áldotta meg, amelyért dicsérhetjük az ő nevét.
Arina vallásos természete jól is jött, mivel ahogy
nagyanyja nyersen megmondta neki: „soha nem megy
férjhez.” Ezt meglehetősen jól látta. A Lengyelországgal való
háborúnak köszönhetően Ruszka környékén minden férfira öt
nő jutott.
 – Attól tartok, az összes lány közül te lennél az utolsó,
akit választanának – mondta Jelena. – Úgyhogy jobb, ha
szoktatod magad a gondolathoz.
Ha Arina érzett is valami keserűséget sorsának
valamelyik összetevője iránt, soha nem mutatta.
– Hála Istennek – szokta mondani Jelena az embereknek
a lány jelenlétében –, hála istennek, nem olyan makacs, mint
az anyja. – Az alázat, tanította a nagyanyja, az alázat és az
engedelmesség az egyetlen reménye.
Amikor kislány volt, Arina sokat gondolt az anyjára.
Vajon milyen ember lehetett?
Jelena szerencsére sokat beszélt Marjuskáról. Annyira
szerette, hogy nem tudta megállni. Az eltűnt lány emléke
valójában még most, ennyi év után is szinte megbabonázta a
nagydarab öregasszonyt.
– Igazi szépség volt, az biztos – szokta mondani Arinának
a fejét ingatva.
Az anyja bűne, jött rá Arina, nem annyira a kozákkal
folytatott viszonya volt. Ezek a dolgok, bár természetesen
helytelenek, de megesnek. A bűne az önfejűsége volt.
– Tudod, az intéző nem tudta, hogy nem ő az apád. Először
még nem – magyarázta Jelena. Talán soha nem is tudta volna
meg, ha nem veri állandóan Marjuskát.
– Ha valami felbosszantotta, őrajta töltötte ki a mérgét –
emlékezett vissza Jelena szomorúan. – Az öklével ütötte. Neki
pedig úgy kellett volna ezt fogadnia, mint a többi asszonynak,
de nem, ő egyszer méregbe gurult, épp miután megszülettél. S
akkor megmondta neki, mit gondol róla. Aztán pedig azt is,
hogy nem ő az apád.
Sóhajtott.
– Ó, Marjuska, szegény kis galambom. „Megtettem hát”,
mondja nekem. „Megtetted”, mondtam. „Kivárja az alkalmat,
mondja, és megöl engem. Ismerem”. „Igen, mondom, azt
hiszem, igazad van”. „Magadhoz veszed hát Arinát”, kérdi.
Aztán másnap reggel, anélkül hogy elbúcsúzott volna tőlem,
elment.
 Így kezdődött Jelena élete az intézővel. A férfi megmondta
neki, hogy mivel a lánya így itt hagyta őt, most jobban teszi,
ha ő viseli gondját. Mivel a férfinak hatalma volt a családja
felett, az asszony beleegyezett. „De meg ne próbálj engem is
verni – figyelmeztette. – Én nem vagyok a feleséged.”
A falu még ekkor is azt hitte, hogy Marjuska az intéző
kegyetlensége miatt szökött meg, és senki nem tudott volna
meg semmit a kozákról, ha az intéző maga egy részeg
rohamában ki nem fecsegi.
– Az átkozott – jegyezte meg Jelena. – Nem bánja, hogy
oda a saját becsülete, amíg az ő nevét befeketítheti. Szegény
Marjuskám.
– Hová ment? – kérdezte a kislány.
– Honnan tudnám? A sztyeppére. Vagy a Volgán túlra.
– S most ott van?
– Talán. Ha a farkasok fel nem falták.
– Visszajön majd? – kérdezte néha Arina reménykedve.
Valójában Jelena biztos volt benne, hogy Marjuska
meghalt. Milyen esélye lehet a túlélésre egy nőnek, aki
egyedül kisétál az ismeretlenbe? A legjobb esetben is elfogták,
és egy földesúr birtokára vitték szolgának.
– Nem. Nem fog visszajönni – mondta ilyenkor keserűen.
– Minek is jönne?
A kislány azonban, bár ezt senkinek sem mondta, titokban
mindig azt gondolta, hogy az anyja egyszer visszajön. Néha
aratás közben, amikor az asszonyok kint dolgoztak a
sarlókkal a földeken, elnézte hosszú, hajladozó sorukat, és
magában elképzelte, hogy egyszer, még ha csak egy pillanatra
is, az egyikük kiválik a sorból, odajön hozzá mosolyogva, és
azt mondja: „Látod, kicsi galambom, végül is visszajöttem,
hogy lássalak.”
Az aratás végén szeretett kimenni a nagy rétre, amely úgy
tűnt, a horizont végéig ér, és nézni az üres térben szétszórtan
álló négyszögletű szalmakazlakat. Valamilyen oknál fogva a
meggyőződésévé vált, hogy az anyja ott van kint, ott bujkál a
szalmakazlak mögött, ő pedig egyiktől a másikig futott,
bekukkantva mögéjük, félig-meddig abban reménykedve,
hogy egy idegen, de mégis ismerős alakra talál ott, aki a
karjába veszi, De ahányszor csak ezt a magányos, buta
játékot játszotta magával, soha semmit nem talált a végtelen
rét üres csöndjében a frissen vágott tarlón és a magas, édesen
illatozó boglyákon kívül, úgyhogy mire hosszúra nyúltak az
árnyékok, a kislány élénk képzelete már úgy látta, mintha
maga Isten arca rejtené el magát a felhők mögé, s hagyta
volna őt magára.
Mire azonban tízéves lett, a falusiak elfeledkeztek a
szüleiről; legalábbis senki nem beszélt róluk. S a kislány élete
csendben telt Ruszkában.

Most azonban Sztyenka Razin közeledett. És ki tudja, mit

jelent ez?
Már korábban is voltak hasonló felkelések, és lesznek még
a jövőben is, de egyetlen orosz felkelés sem kapott olyan
romantikus színezetet az orosz legendákban, mint Sztyenka
Raziné 1670-ben. Talán azért, mert ez volt az utolsó kiáltás,
mely a határvidékek régi, szabad Oroszországából jött.
Messze, a szabadságszerető doni kozákok között
kezdődött. 1670-re ugyanis még az ő demokratikus
életvitelüket is letörték, és megjelent a gazdag kozákok
osztálya, mely nemigen törődött szegényebb testvéreivel.
Ezért a szegény kozákok és parasztok 1665 körül elkezdtek
egy Sztyenka Razin néven ismert vakmerő vezér köré
gyülekezni, aki a Volga és a Don közötti déli földeken
folytatta tevékenységét.
Nem is lett volna szó holmi helyi portyázásoknál többről,
melyek híre aligha kel át a sztyeppén, ha nincs valami más is
Razin személyiségében. A portyázások hamarosan felkelésbe
fordultak, az pedig teljes lázadásba. Régi kozák módra szabad
emberi közösségeket ígért, s így egyik városról a másikra
haladt a Volga mentén. 1670-re a lázadó sereg már hatalmas
volt, Délkelet-Oroszországnak már mintegy a felét bevette, és
úgy tűnt, hogy Moszkva, illetve Oroszország magja ellen fog
fordulni.
S ekkor hirtelen eszébe jutott a falunak Arina apja.
– Arina apja jön – kiabálták a kisgyerekek. Az idősebbek
pedig, nagy ravaszul: – Mekkora a rabolt vagyona Razinnak,
Arina? Gazdaggá fog tenni téged?
Három hétig tartottak az ugratások, és a lány belül
megadta magát nekik.
Akkor egyszerre csak vége szakadt. Kora ősszel a cár
sereget küldött, mely leverte a lázadókat. A demokratikus hős
visszamenekült a Donhoz, ahol a gazdag kozákok elfogták és
átadták a cárnak. A következő júniusban a Vörös téren
kivégezték. Így lett hát vége a kozákok régi, szabad
életmódjának.
– A cár megölte Arina apját – kiabálták most a gyerekek
vidáman.
A lány megpróbált nem tudomást venni róluk. Valójában
azonban, még azután is, hogy a csúfolódások elültek, szomorú
maradt. A ragyogó Razin halála valahogy újabb veszteségnek
tűnt számára, mely igen élénken emlékeztette őt arra,
ahogyan az a másik kozák, az ő apja, oly sok évvel ezelőtt
eltűnt az életéből. S mindez arra késztette, hogy egy kora
tavaszi napon megkérdezze Jelenától:
– Apám, a kozák… tudott arról, hogy az anyámnak
gyereke lesz?
– Talán – mondta Jelena kelletlenül.
– Akkor – folytatta tovább –, soha nem jött el újra? Még
csak nem is akart látni engem?
Először úgy tűnt Arinának, hogy nagyanyja még csak meg
sem hallotta a kérdést, egy ideig ugyanis válaszra sem
méltatta. Végül mégiscsak válaszolt.
– Nem.
Arina semmit sem mondott. Nem hozta fel újra a témát.
Világos, egyik szülője sem szerette őt. Úgy gondolta, hogy
valamilyen oknál fogva nem érdemelte meg.
 S eszébe sem jutott, hogy Jelena valójában azért állt meg,
mielőtt válaszolt volna, mert hazudott.

1654
1654-re három Oroszország alakult ki. Az első, a
Nagyoroszország a cárok moszkvai állama volt. A második az
újonnan hozzácsatolt Ukrajna, amelyet a moszkvaiak
Kisoroszországnak hívtak. A harmadik pedig az a körülbelül
négyszáz kilométer széles terület, amely az orosz folyók nagy
R-jének nyugati oldalán feküdt – pontosabban a Szmolenszk
ősi városától nyugatra fekvő földek, melyek a lengyel
mocsarakig értek. A föld, ahol régen Rusz ősi hercegei
uralkodtak, már régen lengyel kezekbe került. Ezt a nyugati,
orosz-lengyel területet a moszkvaiak Fehéroroszországnak
hívták, s innen, Fehéroroszországból tért vissza Andrej 1654
egy késő nyári napján.
Különös éve volt a fiatal kozáknak. Bogdan és tanácsa,
különböző, gyanakvásokkal teli tárgyalás után Ukrajnát a
moszkvai államhoz csatolta, mely egyezség hatalmas
birtokokat hozott nekik. Ukrajna egyszerű parasztjai
természetesen semmit nem kaptak.
Márciusban Andrej visszatért Moszkvába, és részt vett
Nyikita Bobrov esküvőjén, aki egy gazdag örökösnőt vett el. S
ekkor történt, hogy az orosz egy nagy szívességet tett kozák
barátjának: elintézte, hogy Andrej vele mehessen a moszkvai
hadsereg lengyelek elleni hadjáratára.
A Lengyelországgal való háború – melyet Ukrajna
annektálása elkerülhetetlenné tett – egy nagyobb és hosszabb
folyamat része volt. Azok a külföldi tisztek, akiket Andrej
Moszkvában látott, szintén az általános készülődéshez
tartoztak. Ez az újabb háború Lengyelországgal ugyanis
aligha volt más, mint Oroszország ürügye arra, hogy egy még
nagyobb csapást mérjen. Ahogy Nyikita vidáman mondta
barátjának: Megtámadjuk Fehéroroszországot.
 A hadjárat sikeres volt. Az ukrán kozákok délen, a
Dnyeperen átkelve támadtak; északabbra az orosz hadsereg
nyugat felé indult Szmolenszk ó'si városához.
Még mielőtt vége lett volna, Andrejt kétszer is
személyesen hívatta a szőke, kék szemű cár; amikor pedig
visszatértek Moszkvába, megtudta, hogy Sándor egy új
birtokkal is megajándékozta.
Andrej és barátja csak júliusban tértek vissza Moszkvába.
Nyikita megkérte Andrejt, hogy maradjon a fővárosban –
abban az új, nagyobb házban, melyben feleségével együtt
lakott. A fővárosba való visszatérésükkor azonban megtudták,
hogy járvány tört ki. Először abban reménykedtek, hogy
hamar megfékezik, pár nappal később azonban Nyikita komor
hírekkel tért haza.
– Az a hír járja, hogy lezárják a királyi család kremli
rezidenciáját. A cárnő és udvara elhagyja a várost. Ki kell
jutnod innét, Andrej. Menj és élvezd az új birtokodat
Kisoroszországban.
Andrej megfogadta a tanácsát. így történt hát, hogy július
végén a várost elhagyva hazafelé indult.
Elhatározta, hogy útba ejti Ruszkát. Mindeddig semmit
nem sikerült Marjuska sorsáról megtudnia. Nyikita, aki már
egy éve nem járt a birtokon, úgy vélte, hogy az intéző fiatal
feleségének gyermeke született, de nem volt benne biztos. így
aztán nem kis kíváncsisággal indult el keletre Vlagyimir felé,
majd fordult délnek.
Különös hangulatban volt. Nagyon jól mentek a dolgai.
Lassan kezdett meggazdagodni. Barátjának házassága, illetve
néhány közeli találkozása a halállal a hadjárat folyamán
élénken emlékeztette arra, hogy – jóllehet jócskán benne járt
húszas éveiben – még mindig egyedül van. Ez a gyerek, ha
tényleg létezik, ez lesz minden, amit itt hagyok a világnak –
tűnődött, ahogy a késő nyári vidéken lovagolt. Még ha nem is
lehet az enyém a gyerek, látni szeretném.
Néhány ajándékot is hozott magával.
 Gyakran érzett valamiféle melankóliát. Egyszer,
miközben egy Kljazma-folyó melletti települést elhagyott, egy
a folyó közepén lehorgonyzott tutajt látott. Egyetlen árboca
volt, melyről egy kötél lógott, s a kötél végén, nagy
vashurokkal a bordái között, egy ember teste lógott. Nyilván
valami rablóféle, ez volt ugyanis az általánosan elfogadott
moszkvai büntetés a folyami kalózkodásért. Ahogy azonban
közelebb ért, Andrej a buggyos nadrágból és hosszú bajuszból
rájött, hogy az ember kozák. Már nyilvánvalóan legalább egy
hete ott lógott.
Egy kozák: egy testvér. De, természetesen, mégsem
testvér.
– Ő szegény volt. Én gazdag vagyok.
Valamilyen oknál fogva még a saját jó szerencséje is,
ahogy ezzel a fickóéval összevetette, valamiféle sivársággal
töltötte el.
Három nap múlva megpillantotta Ruszkát.

Még egy kilométerre lehetett a kis várostól, amikor Jelenával

találkozott. Az erdőben sétált éppen.
Az asszony rögtön felismerte, de közönyös, kemény arca az
öröm vagy az érdeklődés legkisebbjeiét sem mutatta.
Miután röviden üdvözölték egymást, a férfi megkérdezte:
– Született Marjuskának gyereke?
– Igen.
– Fiú?
– Lány.
– Hol vannak most?
– A baba a faluban van. Marjuska – ki tudja? – S Jelena
elmondta neki Marjuska távozásának történetét.
A férfi meg volt döbbenve.
– Egyszerűen csak elment?
– Az erdőbe. Vagy talán a sztyeppére. Mostanra már
biztosan halott.
– Talán mégsem – vetette fel a férfi.
– Talán.
 A férfi gondterhelten az asszonyra nézett.
– Látnom kell a gyereket.
– Minek?
Nehéz volt megmondani. De tudta, hogy ezt akarja.
– Maradj távol – mondta az idős asszony. – Az intéző tud
rólad. Csak megnehezíted a dolgunkat, és a gyerekét is, ha az
intéző meglát téged. – És Andrej kénytelen volt beismerni,
hogy az asszonynak valószínűleg igaza van.
Egy zacskó pénzt vett elő. Marjuskának hozta. Egy kis
arany karperec is volt nála – meglehetősen finom darab –,
amelybe egy nagy ametisztkő volt ágyazva.
– Add ezeket a kislánynak, amikor férjhez megy.
Jelena szó nélkül átvette őket.
– Viszontlátásra – mondta szárazon.
A férfi csak állt ott szó nélkül, lenézve az asszonyra, és
igen rosszul érezte magát.
– Sajnálom – mondta végül.
Az asszony ránézett, de a megbocsátás leghalványabb jele
sem tükröződött a szemében. Aztán köpött egyet.
– Mit?
A férfi hallgatott.
– Most menj, kozák – mondta aztán olyan hangon, amely
tele volt – nem gyűlölettel –, hanem sötét megvetéssel.
Andrej viszonozta barátságtalan pillantását. Egy
pillanatra ez a szó – kozák – és az, ahogyan az asszony
kiejtette, felbosszantotta. Csak nem fog lenézni engem egy
orosz paraszt, gondolta ingerülten.
Úgy tűnt, hogy az öreg Jelena kitalált valamit a
gondolataiból, most ugyanis újra rászánta magát a beszédre.
– Tudod, kozák, hogy mi a különbség közted és egy orosz
férfi közt? – kérdezte halkan. – Csak egy dolog: hogy maga
ellovagolhat. – Újra köpött egyet. – Az intéző lerészegedik és
veri Marjuskát. Te pedig teherbe ejted, aztán ellovagolsz a
sztyeppére. És mi, asszonyok, akik szenvedünk, itt
maradunk, mint a föld. Ránk tapostok, de nélkülünk senkik
sem vagytok. – Aztán vállat vont. – Isten úgy teremtett
minket, hogy akarjunk benneteket. A szemünk pedig azt
mondja, hogy vessünk meg benneteket.
Andrej bólintott. Megértette. Az orosz asszonysors örök
hangja szólt belőle.
Lassan visszaült a lovára és egy szó nélkül csöndesen
ellovagolt. Nem hitte volna, hogy valaha is látja a lányát.
Csak amikor már több kilométert haladt, jutott az eszébe,
hogy elfelejtette megkérdezni, hogy hívják.
Jelena soha nem beszélt Arinának az apja látogatásáról, a
pénzt és a karkötőt azonban gondosan elrejtette a padló alá.
Minek bajt keverni – gondolta. Ha az intéző tudomást szerez
a pénzről, magának akarja majd. Ami pedig a kozákot illeti –
jobb, ha Arina nem gondol rá. Majd ahogy teltek az évek, és
látta, hogy a lány milyen jelentéktelen külsejű, azt gondolta:
Ez a szegény gyerek úgysem megy majd soha férjhez. Mi
haszna lenne a hozományból?
A pénzt odaadta a fiának, aki arra használta, hogy
megvesztegesse vele az intézőt.

1677
Az élete makulátlan volt. Akkor hát mitől kéne félnie?
Arina huszonhárom éves volt, és még nem ment férjhez,
sőt kilátása sem volt rá. S azt is nagyon jól tudta, hogy soha
nem is lesz. Ahogy felnőtt, még jelentéktelenebb lett. Az arcán
lévő szemölcs megnőtt. Nem torzította el az arcát; a lány nem
volt csúf; amikor azonban az ember közelebb ért hozzá, szinte
lehetetlen volt nem észrevenni. Ez, mondta magának, Isten
útja, az ő végtelen bölcsessége, mellyel biztosítja, hogy
mindenkor megőrizze alázatosságát. Mindennap imádkozott.
Hasznossá tette magát. Nem volt egyetlen ellensége sem
Ruszkában vagy az Iszapos Vidéken. Az agyában azonban
mindig ott bujkált valami félelem. Attól félt, hogy elvehetik
tőle az egyházát.
 Ez a félelem nem volt teljesen alaptalan. A lány ugyanis a
raszkolnyikok közé tartozott.
A Ruszkában lezajló vallási szakadás kialakulása a sok
más vidéki településhez hasonlóan ment végbe: azaz lassú
volt.
Két évbe telt, míg a pátriárka új imakönyvei elértek a
kolostorba. S amikor ez megtörtént, az apát nagy csöndben
elrejtette őket a szobájában, még azt sem mondta senkinek,
hogy megkapta őket. Még a szerzeteseknek sem.
Az apát sok tekintetben csodálta Nikont. Hiszen a
pátriárka az egyház méltóságáért emelt szót, és szembeszállt
a cárral, mikor az megpróbálta korlátozni az adományok
mennyiségét, amit az egyház kaphat. Nikon kétségtelenül jó
egyházférfi volt. Az apátnak azonban abban a csoportban is
voltak barátai, akik ellenezték a reformokat, s akiknek nem
tetszett Nikon elbizakodott stílusa. Ezenkívül nem bízott
azokban az ukrán és más nemzetiségű tudósokban, akiket
Nikon behívott. Féltékeny volt a hatásukra, s túl
katolikusnak – túl lengyelnek – tartotta ó'ket.
Inkább kitartott régi elkötelezettségei mellett, mind
személyes, mind liturgiái ügyekben. így aztán Szent Péter és
Szent Pál kis kolostorában a szerzetesek továbbra is a régi
gyakorlatot folytatták, a keresztet két ujjal vetették, s mivel
nagyon kevés ember jött ide Moszkvából, ez senkinek sem
tűnt föl.
Kivéve néhány szerzetest. Ugyanis ezen az isten háta
mögötti helyen is hamarosan tudomást szereztek a
vallásgyakorlás új formájáról, és megkérdezték az apátot,
hogy mitévők legyenek. Azonban egy évnek kellett eltelnie
ahhoz, hogy az apát egyáltalán megmutassa az új könyveket
az idősebb, megbízhatóbb barátoknak. S miután megmutatta,
megparancsolta, hogy mindenben engedelmeskedjenek neki.
Amikor Nyikita Bobrov vagy bármilyen egyházi méltóság a
kolostorba látogatott, a mise új formáját gyakorolta. Amint
távoztak, visszatért a régihez. S ez így ment egészen az 1666-
os egyházi tanácsig.
 Ezek után még olyan kis kolostorban, mint Ruszka, sem
lehetett semmiféle mesterkedés. Az apát kelletlenül követte
az új szabályokat, s a szerzeteseknek is ezt parancsolta. A
hatalom az hatalom. A tanács a cár támogatását élvezte.
Mindenkinek engedelmeskednie kell.
Kivéve az Iszapos Vidéken.
Nem mintha bárki is tudta volna. Az apát, ha sejtette is,
nem szólt semmit. Nyikita Bobrov, akié a falu volt, semmit
sem tudott. A helyi parasztok tudták, de őket meg ki
kérdezte?
Az Iszapos Vidék kis közösségét Silas, a pap vezette.
Csendes fickó volt. A nagyapja annak az Istvánnak a fia
volt, akit annak idején Rettegett Iván végzett ki; azóta
azonban Silas volt az első a családban, aki újra pap lett. Az
apja szerény kereskedő volt Ruszkában.
Elgondolkodó arca és komoly, kék szeme ősére
emlékeztettek, ő azonban csak középes termetű volt, s egy
gyerekkorában történt baleset miatt enyhén bicegett. Bár
külseje nem volt különösebben lenyűgöző, volt benne valami
szenvedélyes eltökéltség, ami tekintéllyel ruházta fel a
parasztok körében.
Amikor Nyizsnij-Novgorodba ment papnak tanulni, akkor
került kapcsolatba olyan papokkal, akik a reformok ellen
voltak. Ebben nem is volt semmi meglepő. Amellett, hogy
nagy kereskedelmi központ volt, a Volga és az Oka
találkozásánál fekvő régi város még mindig határvidéknek
számított. Amint az ember elhagyta Nyizsnij-Novgorodot,
rögtön az északkeleti erdőségek hatalmas, vad ürességében
találta magát. Itt aztán mindenféle magányos közösségek és
remeték éltek; itt éltek azok az igazi, egyszerű oroszok, akik
saját baltájukkal készítették a házukat az erdőben, s akik
minden csapást az Úrnak ajánlottak.
Nyizsnij-Novgorod közelébe települt a reformok nagy
ellenzőjének, Avvakum protopópának a családja is; s úgy
esett, hogy miközben diakónusként szolgált itt, Silas
megismerte e bősz pap egyik nőrokonát, s feleségül vette.
 Silas nem volt tanult ember. Nyizsnij-Novgorodban
megtanították olvasni, a reformokkal szembeni érvei azonban
nem voltak olyan átgondoltak, mint az apáté. Valójában azon
túl, hogy a felesége rokoni viszonyban állt Avvakummal, nem
igen tudta volna megmondani, hogy melyik kérdésben kinek
van igaza a pópa, illetve a Pátriárka közötti vitában.
Silas elégedetlenségének mélyebb gyökerei voltak.
Ösztönösek. Az orosz egyház, sőt maga Oroszország alapjait
érintették. Az volt az érzése, hogy Oroszország szívét
megszállták, lelkét megrontották: s hogy mindez a külföldiek
műve.
– Miért kell a cárnak olyan sok külföldi? – kérdezte
sokszor. – Miért németek vezetik a csapatainkat? Miért hoz
be a cár mesterembereket, s miért engedi meg, hogy a bojárok
hangszereket tartsanak a házukban?
Jóllehet, eleinte az egyházi vita technikai részletei még
összezavarták, az 1666-os nagy tanács idejére már semmi
kétsége nem volt azt illetően, mi a jó és mi a rossz:
– Először hagyták, hogy a lengyelek és a görögök
meghamisítsák a liturgiát; mostanra pedig már teljesen
átvették a hatalmat – magyarázta a feleségének. Azután
pedig, a dolog borzalmas volta miatt lejjebb véve a hangját: –
Azt hallottam, hogy az új fordítások elkészítésében zsidók is
részt vettek.
Kis közösségének az Iszapos Vidéken így prédikált:
– Nekünk oroszoknak, egyszerű keresztényeknek, kedves
testvéreim az Úrban, csak egy dolog számít. Nem a világi
tudás: hová vezet ugyanis a világi tudás és a külföldi fortély,
ha nem a még nagyobb bűnbe? Nem is a bonyolult érvelés:
hiszen mit tudhatunk mi, alázatos emberek, Isten
bölcsességéhez mérten? Hanem a szeretet; az odaadás az, ami
számít. Az az áldott minőség, a szent és lángoló buzgalom,
mely mindnyájunkban ott van, s mellyel hűségesen és
tisztelettudóan szolgáljuk Istent, ahogy azt a mi Urunk és a
Szentek megmutatták nekünk. Ez minden, ami számít. – S itt
egy olyan szót használt, amely azóta is igen közel áll az orosz
emberek szívéhez: „Életünket blagocsesztyijében kell élnünk.”
Blagocsesztyije: istenfélelmet, kegyességet, buzgó
odaadást, lojalitást és hűséget jelent. A régi Moszkvában
mindig a cárral – a kegyes cárral – kapcsolatban használták.
S az olyan emberek számára, mint Silas, ezen kívül még a
régi szokásokhoz, a szent hagyományhoz való ragaszkodást is
jelentette. Az orosz paraszt alázatos szeretetét és vallásos
áhítatát jelentette, a büszke, racionális, jogszerű nyugati
világgal szemben, amely felé, úgy érezték, a hatóságok
próbálják vonszolni őket. Az ikon világát jelentette és a
fejszéjét.
Az Iszapos Vidéken tehát Silas továbbra is a mise régi
formáját használta: két Halleluját mondott, s két ujjal vetett
keresztet.
Veszélyes volt. A moszkvai hatóságok ugyanis mindenkit
eltökélten engedelmességre kényszerítettek. Messze északon,
amikor a Fehér-tenger partján lévő nagy Szolovetszkij-
monostor apátja megparancsolta a szerzeteseinek, hogy ne
használják az új liturgiát, s még azt is mondta nekik, hogy ne
imádkozzanak a cárért, csapatok támadtak a lázadókra, s
lemészárolták őket.
Senki sem tudta, hogy titokban hány közösség csinálja
ugyanezt, de úgy tűnt, hogy a földalatti mozgalom erősödik.
Egyes lázadók, mint Silas is, csakis a vallási oldallal törődtek;
mások a cár magas adói miatt panaszkodtak, illetve a nehéz
életkörülmények miatt. Bármi is volt az oka, a komor
ellenállás hangulata egyre erősödött, s ezt Moszkva is érezte.
Ott lógott a baj a levegőben.
Mind ez idáig az Iszapos Vidék kis közösségére nem
terelődött hivatalos figyelem, de mi lesz, ha ez megtörténik?
Mit fog akkor Silas és közössége tenni? Ezt senki nem tudta,
Arina azonban, úgy tűnt, jogosan aggódik.

Ez év tavaszán, egy hűvös, nyirkos napon jelent meg az

idegen a városban.
 Mint minden utazó, ő is a kolostorba ment, ahol a
szerzetesek ennivalót és szállást adtak neki. Bár megmondta,
hogy Dánielnek hívják, semmi többet nem akart elárulni
magáról, s amikor a szerzetesek megkérdezték, hogy honnan
jött, csak annyit felelt:
– Jaroszlavlból.
Amikor ezt jelentették az apátnak, az elmosolyodott, és
csak annyit mondott:
– Látszik rajta. Ott fenn igazi oroszok élnek.
Jaroszlavl ősi város volt. Mint más északkeleti városok –
Vlagyimir, Rosztov, Szuzdal –, még a kijevi időkből
származott. Északon, a nagy Volga kanyarulatánál feküdt, s
mögötte a hatalmas tajga kezdődött, mely egészen a sarki
tundráig húzódott. A város pajzsán ennek megfelelően egy
fejszét tartó medve volt.
Fenséges emberek éltek ott fenn: ugyanazok az egyszerű,
elszánt férfiak, akik a zavaros időszakban kaszával és
fejszével felfegyverkezve lejöttek, hogy kiűzzék a lengyeleket
Moszkvából.
Az idegen is ilyen fickó volt. Hatalmas termetű, bozontos
fejű ember, nagy, őszülő szakállal és olyan nagy orral, amely
az évek múlásával egyre kiállóbb lett, így végül szakállas
arcának közepét szinte teljesen elfoglalta, mint egy nagy
paca. Gyakran ült csendesen maga elé bámulva, vagy egyik
kezét kinyújtva, hogy egy madarat etessen. Mozdulatainak
minden gyengédsége ellenére nyilvánvaló volt, hogy hatalmas
erő lakozik benne.
De mi dolga volt itt? Senki sem tudta. Volt egy kis pénze.
Nem tűnt szökött parasztnak. Állandóan magánál tartott egy
kicsiny, az idők folyamán megfeketedett ikont, s egy zsoltáros
könyvet, amiből kiderült, hogy tud olvasni. Azonban azt
mondta, hogy nem pap.
Kolostorbeli tartózkodásának harmadik napján
megbetegedett. Lázas lett, s egy rövid ideig a szerzetesek azt
hitték, meg fog halni. De hamarosan felépült, s nemsokára
már a közelben látták kószálni.
 Egy héttel első sétája után magánbeszélgetést
kezdeményezett az apáttal. Ezután a szerzetesek két dolgot
tudtak meg. Az első az volt, hogy nagy láza idején egy hangtól
azt az utasítást kapta, hogy maradjon Ruszkában. A második
az, hogy ért az ikonfestéshez, s hogy megkérte az apátot, hadd
maradjon a városban, és hadd csatlakozzon a többi festőhöz.
Az apát beleegyezett.
Így történt tehát, hogy Dániel Ruszkába költözött.
Jó mesterember volt, mégis csupán az ikonok egyes részeit
festette meg más ikonok útmutatása alapján, alakot festeni
azonban soha nem állt neki, mondván, hogy ahhoz nincs elég
tehetsége. A szóban forgó ikonok eladásra szánt
tucatpéldányok voltak, semmiképpen sem művészi igényűek;
Dániel szerénysége azonban tetszett a többieknek.
Nemigen érintkezett senkivel. Nemcsak festeni tudott,
hanem kiváló ács is volt. Minden böjtöt szigorúan betartott, s
mindennap több órát töltött imádkozással és térdepléssel. Az
Ótestamentumot betű szerint követve nem evett tiltott
húsokat, sem bárányt, sem nyulat.
Azt is észrevették, hogy vasárnaponként Dániel Silas kis
templomába járt. Mivel azonban a kolostorban is megfordult,
senki nem törődött ezzel.
Az Iszapos Vidéken a falusiak hamar hozzászoktak a
különös, csendes fickóhoz, aki felbukkant közöttük. A férfiak
semmi kivetnivalót nem találtak benne; az asszonyok pedig
elhatározták, hogy szeretni fogják, mert szorgalmas munkás
hírében állt, s mert volt valami gyengédség, szinte
áhítatosság abban, ahogyan velük bánt. Olyan szentféle
ember, döntötték el. Az egyik idős asszony azt mondta:
– Vándorlélek. Meglátjátok, egy nap odanéztek, és már
nincs sehol. – Az ugyanis biztosan igaz volt, hogy valami
elkülönülésféle érződött benne.
Hozzáállásukat Silas is megerősítette, akit többször is
láttak halkan beszélgetni a nagy fickóval, s aki szilárdan
kijelentette:
– Istenfélő ember. Igazi blagocsesztyije van benne.
 Két éven keresztül minden héten eljárt az Iszapos Vidékre
úgy, hogy senkivel nem érintkezett, és alig beszélt egy
teremtett lélekkel. S még mindig nem lettek okosabbak felőle.
Mindaz, amit tudtak – nagy megelégedésükre annyi volt,
hogy amikor keresztet vetett, két ujjal tette.

1684
Nyikita számára az egész ügy katasztrofálisnak bizonyult.
Még minden rendben is lett volna, mindenek ellenére, ha
nem vitatkozott volna össze azzal az átkozott Tolsztojjal. Az
volt a baj.
– Most pedig teljesen kegyvesztettek lettünk –
panaszkodott a feleségének.
A kérdés csak az volt – mit tehetnek ez ellen. S ekkor
történt, hogy felesége megtette különös javaslatát.
Kétszeresen is sértő volt, mivel a családnak jól ment a
sora, amióta csak a Romanovok a trónra kerültek. Az első
Romanov két módon is megjutalmazta Nyikita nagyapját.
Először is megengedte, hogy a régi birtokot – mely Rettegett
Iván alatt pomescsije, azaz hűbéri szolgálat alá eső birtok lett
– visszaváltsa öröklődő votcsinává, melyet nem lehet elvenni.
S ráadásul még egy másik votcsinát is adományozott neki, a
kolostor melletti jó földekből. Nyikita házassága még újabb
földekei hozott. Mindet rendben tartotta. Parasztjai három
nap barscsinát dolgoztak, s szerény adót fizettek neki
készpénzben, illetve jószágban. A földesúr úgy vélte, nincs se
jobb, se rosszabb dolguk a többi parasztnál. Emellett kis
földdarabokat vásárolt az Oka folyótól délre Rjazany
tartományban, a sztyeppe szélén, ahol a föld gazdag volt.
Intézői rabszolgákkal dolgoztak – akik részben eladósodott
parasztok, részben pedig portya közben elfogott tatárok
voltak. A befektetés remekül megtérült.
Nyikita jómódban élt. A család valójában még soha nem
töltött be ilyen magas társadalmi pozíciót, mint most.
Ugyanis, bár a cár végül eltörölte a régi mesztnyicsesztvo
rangsorlistát – amely ugyan borzasztóan bonyolult volt, de
mégis egy adott helyet biztosított a Bobrovok számára –,
Nyikitának sikerült elérnie a moszkvai nemesség vágyott
rangját. Ez azt jelentette, hogy Moszkvában élt, a cárhoz
közel, s arról álmodozott, hogy tartományi kormányzónak
jelölteti magát. Ha sikerült volna még ezt az egy lépést
megtenni a cár kegyei felé, igazán gazdag ember vált volna
belőle.
Annak ellenére, hogy ő és felesége ismerték azt az –
Oroszországban meglehetősen gyakori – bánatot, amely a
gyermekek elvesztésével járt, 1668-ban, az Úrnak legyen
hála, egy életerős kisfiúk született, akinek szemmel láthatóan
minden esélye megvolt a túlélésre. Prokopnak nevezték el.
Ahogy az ötvenes évei felé közeledett, Nyikita bizakodóvá
vált. Jó egészsége és magas rangja volt. Igaz, hogy meghízott,
mégis elegáns maradt. Már csak a cár kegyes figyelmét kellett
magára vonnia.
A fővárosban nyilvánvaló változások zajlottak. Sándor
udvara egyre kozmopolitább, egyre nyugatibb jelleget öltött.
Az olyan nagy emberek, mint Matyejev, a cár barátja, nyugati
szokásokat vettek fel; a legbelsőbb udvari körökben egyesek
már a szakállukat is leborotválták.
Mint némi műveltséggel rendelkező, becsvágyó ember,
Nyikita is ezekhez az udvari körökhöz vonzódott. A nagy
Matyejev szerette, és a mentora lett. Nyikita, bár mindig
egészséges gyanakvással viseltetett a külföldiek iránt, néha
lengyel kabátot vett fel a kaftánja helyett. Német
muzsikusokat hallott játszani Matyejev házában.
Alkalmanként olyan templomba is elment, amelynek kórusa
harmóniumra épülő szólamokban énekelt nyugati szokás
szerint. 1673-ban rávette a feleségét, hogy menjenek a cár
legújabb szórakoztató rendezvényére – egy színdarabra.
Az asszony ezt nem helyeselte.
Őt Eudokiának hívták, vagy teljes nevén; Eudokia
Petrovna Bobrovának. Azért volt Bobrova, mivel – mint az
összes orosz férjes asszony – férje nevének nőiesített
változatát vette fel. Apai neve pedig apjától, Pétertől
származott, akinek emlékét még mindig tisztelte. Az emberek
általában tiszteletteljesen Eudokia Petrovnának szólították.
Erőteljes asszony volt: fekete hajú, zömök felépítésű,
kerek arcának szelíd kedvessége teljesen ellentmondott
jellemének. Szigorú konzervatív volt, aki teljes tudatában volt
gazdagságának és hadvezér apja magas rangjának. Amikor
vendégek jöttek a házhoz, távol maradt egészen addig, amíg
be nem hívták, hogy étkezés után italt szolgáljon fel a
férfiaknak; majd, miután üdvözölte a vendégeket, diszkréten
visszavonult. Amikor azonban más asszonyok társaságában
vagy a férjével volt, nem habozott kifejteni nézeteit. S azok
semmilyen más témában nem voltak annyira határozottak,
mint az udvarban zajló változásokat illetően.
– Egy szakáll nélküli külföldi – mondta a férjének –,
olyan, mint egy frissen kopasztott csirke. A nyugati zene és a
hangszerek szentségtörőek: én azért járok templomba, hogy
Isten szavát hallgassam, nem pedig holmi lengyel nyivákolást
– szokta mondani.
Mindenekfelett pedig, atyja emlékét tisztelve, megvetette
a cár hadseregét, melyet külföldi tisztek irányítottak.
– Németek: hát mit tudnak ezek? Tudják, hogy kell
parancsolgatni. Remek. – Ilyenkor felállt és eljátszott egy
szerencsétlen parasztot, amint zavartan álldogál a
muskétájával. – Láttam őket – szokta mondani amint a tiszt
vezényel. Senki nem ért egy szót sem. Erre újra próbálkozik –
ó, most megértették. Nézd csak, az egyik balra fordult. Az
meg ott jobbra. Az egyik meg elsütötte a muskétáját. Az egyik
rohamra indul, a másik visszavonul. Nem tudják, mit
csináljanak. És miért? Mert az a másik tiszt, aki egy hete
gyakorlatoztatta őket, teljesen más módszert alkalmazott.
Hülyék!
Nyikita ilyenkor nyerítve nevetett, mivel feleségének
tökéletesen igaza volt, a különböző országból érkező tisztek
gyakran magukkal hozták vezénylési kézikönyveiket, melyek
nem egyeztek egymással – s melyekből egy jottányit sem
engedtek.
Ezt az ügyet, mint sok más egyebet, Eudokia a következő
szavakkal összegezte: – Jobban mentek az ügyek Rettegett
Iván idejében. Ő rendet teremtett volna.
Épp ezért volt furcsa, hogy az asszony nem támogatta a
cár háborúit. Nyikita szemében Ukrajna bekebelezése,
valamint behatolásuk a nyugati lengyel területekre dicsőséget
jelentett Oroszország számára. Gyakorlatias szellemű
feleségének azonban nem.
– A háború csak azt jelenti, hogy tönkretesszük szegény
parasztjainkat – magyarázta.
Még Nyikita is elismerte, hogy van igazság a szavaiban,
jelenleg százezer férfi állt hivatalos katonai szolgálatban. A
hadsereg az állam költségvetésének hatvankét százalékát
emésztette fel, s mint mindig, az adóterhek a parasztokat
sújtották.
– Ha így folytatjuk, újabb Sztyenka Razin-féle lázadás
zúdul ránk – jelentette ki Eudokia.
Ragaszkodott hozzá, hogy minden évben meglátogassák a
falvaikat – amit Nyikita rettentően unalmasnak talált s ő
maga személyesen is elbeszélgetett a parasztokkal, gyakran
pénzt is adott nekik.
– Szerencse, hogy ilyen gazdagok vagyunk, hiszen
rengeteg parasztot kell etetnünk – mondogatta férje savanyú
képpel. Ő azonban ügyet se vetett rá.
Felesége konzervatív nézeteit tekintve Nyikitát nem lepte
meg különösebben, hogy az asszony vallási kérdésekben a
raszkolnyikokkal szimpatizál. Egyébként sem állt ezzel
egyedül a nemesek között. A cár első felesége is így tett. A
legelőkelőbb nemesi hölgyek egy kis csoportja, köztük a
hatalmas Morozov bojárcsalád egyik nőtagja, nemcsak hogy
támogatták Avvakum követőit, de még börtönbe is vonultak
miattuk. A nemesi osztályban azonban az efféle vonzalmak
kimentek a divatból, sőt veszélyessé váltak; így Nyikita
megmondta Eudokiának, hogy tartsa meg magának a
gondolatait.
Remélte, hogy így tesz.
Nyikita Bobrov problémái egy váratlan és előreláthatatlan
fordulattal vették kezdetüket: Sándor cár meghalt, s
távoztával az udvar két pártra szakadt.
Első feleségétől ugyanis két gyermeke született: Fjodor,
aki kellemes külsejű, ám beteges fiú volt, valamint Iván, aki
szellemileg visszamaradott volt, s a szemét bőrlebeny fedte.
Második feleségétől, aki alacsonyabb származású volt,
Sándornak két gyermeke született, mindketten gyermekek
még – a kislány még csecsemő, a kisfiú hároméves volt.
Péternek hívták.
Sándor első feleségének családja, a hatalmas
Miloszlavszkijok nem örültek a második feleség családjának,
a szerény származású Nariskinok feltűnésének.
Mindenekfelett pedig a cár barátját, Matvejevet utálták, aki a
királyi párt megismertette egymással.
Kiszámítható moszkvai megoldás született. A fiatal
Fjodorból cár lett; Péterrel és édesanyjával kedvesen bántak,
a hatalom azonban teljes egészében a Miloszlavszkijok
kezében összpontosult. Nem telt sok időbe, hogy ürügyet
találjanak Matvejev letartóztatására. Ez a tanult úriember
elég ostoba volt ahhoz, hogy a poggyászában egy
algebrakönyvet hordjon, melyet – természetesen – a fekete
mágia egyik formájának véltek. Még Nyikita is – mikor
meghallotta mentora letartóztatásának hírét – csak a fejét
tudta csóválni:
– Magának kereste a bajt. Mi a csudát akart ilyen
dolgokkal?
Jóllehet elvesztette hatalmas támogatóját, az udvarban
bekövetkezett változások mégsem jelentették Nyikita Bobrov
végét. Nem volt elég befolyásos ahhoz, hogy a
Miloszlavszkijokat aggassza. Voltak barátai. Idővel szépen
folytathatta volna előrejutását.
 Ha nem mondja ki azokat a végzetes szavakat a fiatal
Tolsztojnak.

A Kolomenszkoje-palota nem messze Moszkva városától, egy

enyhe emelkedőn, a folyó mellett feküdt.
Rendkívüli épületegyüttes volt, s generációk óta a cárok
nyári rezidenciája. Kőtemplomai és harangtornyai mellé
Sándor faépületek és paloták nagy, szélesen terpeszkedő
csoportját építtette fel, melyek épp oly egzotikusak és
szembeötlők voltak, akár a Vörös téren álló Vaszilij
Blazsennij székesegyház csavart kupolái. Hatalmas
hagymakupolák, magas sátortetők, rajtuk kémlelőnyílások,
óriási nyeregtetők és masszív külső lépcsőzetek – az összes,
szélsőségekig elvitt orosz forma ott tobzódott rajta. Akár a
Sándor uralma alatt épült templomszerkezetek többsége, ez is
díszes és szertelen volt. Az egész olyan volt, mintha az orosz
építészek egy része eldöntötte volna, hogy – részben már
nyugatiasodon szemmel – végigtekint az orosz építészeten
egészén a kezdetektől, majd fogja a hagyományos formákat és
játszani kezd velük: csavar egyet rajtuk, egymásra rakja őket,
mígnem a végeredmény roppant, egzotikus díszlet, egy gigászi
moszkvai kaptár lesz, melyet lenyűgöző, gazdag súlyosság tölt
fel.
Nyikita már Fjodor uralkodása idején, egy ragyogó nyári
napon, a Kolomenszkoje-palota előtti kertekben sétálva
találkozott Péter Tolsztojjal.
Miért taszította ennyire az a fickó? Tolsztoj erős férfi volt
– ehhez kétség nem férhetett –, súlyos, fekete szemöldökkel és
tüzes kék szemekkel. Intelligens volt. Talán túlságosan is
intelligens, lehet, hogy cselszövő. Körülbelül tíz évvel volt
fiatalabb Nyikitánál, de többet tudott nála – és ennek
mindketten tudatában voltak. A családja nem jobb, mint az
enyém – gondolta Nyikita ingerülten; mégis volt valami
Tolsztojban, ami azt súgta Nyikitának, hogy a fickó a csúcs
felé halad.
 Ezért hát, mikor a fiatal Tolsztoj csatlakozott mellé,
Nyikita érezte, hogy elönti az epe. Amennyire csak tudta,
megpróbálta figyelembe se venni úgy, hogy közben ne legyen
durva. Csak felületesen figyelt oda, mit mond a másik. Két-
három perc telhetett el így, mikor – meglepetésére –
váratlanul rájött, hogy az az átkozott fickó Eudokiáról, a
feleségéről beszél neki.
Fülelni kezdett. Mit mond Tolsztoj? Szakadár? Veszély?
Most aztán igazán odafigyelt rá, és beleremegett abba, amit
hallott.
Úgy tűnt ugyanis, hogy Eudokia beszélt. Hála istennek,
zárt ajtók mögött, más asszonyoknak, de mégiscsak beszélt: a
maga módján érveket sorolt a raszkolnyikok védelmére.
Most pedig Tolsztoj nagyon csendesen, egyszerű udvaronc
és diplomata módjára figyelmeztette őt.
– Igaz, hogy csak asszonyi fecsegés, de mégis beszélik. És
ha ilyen dolgok rossz fülekbe jutnak… Mindig mi, férfiak
tudjuk meg utoljára – jegyezte meg Tolsztoj mosolyogva. Úgy
tűnt azonban, hogy egész Moszkva tudja. Nyikitát pedig,
ahogy a másik nyugodt, szenvtelen arcába nézett, váratlanul
őrjöngő düh árasztotta el. Miért mondja el mindezt Tolsztoj,
mintha valami szívességet tenne? Vagy fenyegetés volt –
olyan információtöredék, melyet egy későbbi időpontban
felhasználhat ellene? A fickó valami okból hatalmat akar
szerezni felette? Nem volt világos a szándéka.
Az egészben az volt a legrosszabb, hogy az ügy ostobának
tüntette fel őt. Nem kételkedett benne, hogy Tolsztoj igazat
beszél. Eudokia nem engedelmeskedett neki, most pedig ez a
fiatalember szép csendben azt mondja, hogy nem tudja
irányítani a saját feleségét. Azonban még így is meg tudta
volna őrizni a hidegvérét, ha nem jött volna közbe egy
aprócska dolog.
A két férfi megállt. Nyikita haraggal és sértődöttséggel a
szívében bámulta maga előtt a földet, majd, megérezve, hogy
a másik nézi, felpillantott. Szeme találkozott Tolsztojéval.
 A világon semmi sem kevésbé bölcs dolog, mint
jelentőségteljes pillantást vetni olyasvalakire, akit nem
ismerünk nagyon jól. Mérget vehetünk rá, hogy az illető
félreérti majd, általában azért, mert a pillantásban saját
gondolatait látja majd tükröződni. Ez történt Nyikita és
Tolsztoj esetében is. A világias cinizmus pillantásával Tolsztoj
ugyanis azt üzente volna Nyikitának: „Ó, kedves barátom, az
asszonyi locsogásra senki sem ad.” Nyikita azonban így
értette az üzenetet: „Istenem, micsoda ostoba alak vagy, s ezt
mindketten tudjuk.” Ez volt az utolsó csepp a pohárban. Kirob
bánt belőle a felgyülemlett düh.
– Te hitvány gazember – tört ki váratlanul. – Azt hiszed,
nem tudtam mindig is, miben sántikálsz? Ha rágalmakat
akarsz terjeszteni a feleségemről, az rád fog visszaütni. Ezt
megígérhetem. – Majd nagyon halkan hozzáfűzte: – Legyél
óvatos, vagy pórul jársz.
Ez ostobaság volt. Még szinte be sem fejezte, már tudta.
Mikor azonban észrevette, hogy Tolsztoj arca a meglepetéstől
megrándul, ezt is félreértette, megvetést látott benne, s szó
nélkül sarkon fordult.
Ami Tolsztojt illeti – aki valójában csak szívességet akart
tenni olyasvalakinek, aki még a hasznára lehet azonnal
eldöntötte, hogy Nyikita biztos az ellensége: épp elég fontos
ahhoz, hogy veszélyes legyen, s egy nap majd semlegesíteni
kell.
– Hogy lehettem ennyire hülye? – jajveszékelt magában.
Tolsztoj ugyanis, bár ő maga a kisnemességhez tartozott,
a hatalmas Miloszlavszkij családba nősült be.

Nyikita tovább szolgált és reménykedett. Magas helyről

szerzett barátokat. Még Golicin nagyherceget is megismerte –
ezt a hatalmas, elnyugatiasodott nemest –, s reményei szerint
ő lett volna a patrónusa. Tolsztoj felől semmit sem hallott, s a
Kolomenszkoje kertjében lezajlott incidensről is
megfeledkezett. Még néhány év, egy kis szerencse és akár a
kormányzóságig is viheti.
 Éppen távol volt, egy messzi birtokát látogatta meg,
amikor 1682 nyarán egy váratlan moszkvai földindulásról
érkeztek hírek: s az egész ügy olyan gyorsan zajlott, hogy
mire a fővárosba sietett, már le is zárult.
A szegény Fjodor cár meghalt. Nem maradt utána
gyermek, s így két lehetséges örökös jöhetett szóba: a
szerencsétlen Iván, Sándor utolsó fia Miloszlavszkij-
feleségétől; s a jóképű, fiatal Péter, aki még mindig csak
kilencéves, s aki egy Nariskin lány fia volt. Egy félig vak,
együgyű nyomorék, vagy a fiatal fiú; a hatalmas
Miloszlavszkij klán, vagy a feltörekvő Nariskinek.
Volt azonban még egy tényező, mely Nyikitának még csak
eszébe sem jutott: szegény Ivánnak volt egy lánytestvére is.
Zsófia hercegnő nem volt egy szépség. Kövér volt; túl nagy
volt a feje; az arca szőrös volt, s ahogy idősödött,
karbunkulusok jelentek meg a lábán. Mint hercegnőtől, azt
várták volna, hogy a világtól teljesen elvonultan éljen a
királyi palotában. Zsófia azonban intelligens és becsvágyó is
volt. Esze ágában sem volt elvonultan élni, vagy hagyni, hogy
a Nariskinek kitúrják Miloszlavszkij rokonait.
Egy megdöbbentő eseménysorral, kihasználva, hogy a
moszkvai sztrelec regiment hirtelen fellázadt, Zsófia ott, a
Kremlben lemészároltatta a Nariskineket. Megrendítő és
elborzasztó esemény volt, mely a fiatal Péter és anyja szeme
előtt zajlott – elrettentő emlékeztetőként, hogy ez még mindig
a régi moszkvai állam, olyan sötét és morbid, mint Rettegett
Iván idejében volt.
Ezután Pétert és a szerencsétlen Ivánt társuralkodónak,
magát pedig régensnek nevezte ki.
A furcsa koronázásra június végén került sor. A már
hazaérkezett Nyikita Bobrov is részt vett rajta. A két
arannyal és drágakövekkel kirakott palástban álló fiút – az
együk vak és félkegyelmű, a másik pedig még gyermek –
egyaránt teljes komolysággal megkoronázták az úgynevezett
Monomakh süveggel. Mögöttük azonban ott állt Zsófia. Az
orosz történelemben először egy nő kezében volt a hatalom.
 S ahogy figyelt, Nyikitának valami más is az eszébe jutott,
amitől pedig igen megijedt. Amikor ugyanis Zsófia belekezdett
hatalomátvételi kísérletébe, két férfi lovagolt be a
sztrelecnegyedbe, hogy az őrséget feltüzelje. Az egyik
Alekszander Miloszlavszkij, a másik pedig Pjotr Tolsztoj volt.

– Kedves Nyikita Mihajlovics, kedves barátom. Beszélnünk

kell egymással.
Egész Oroszországban nem akadt urbánusabb ember
Vaszilij Golicinnél, Zsófia új miniszterelnökénél. Egyesek azt
suttogták, hogy a férfi a hercegnő szeretője is. Elképzelhető
ez? Nyikita nem volt abban a helyzetben, hogy bármit is
állítani tudott volna erről. Golicin azonban nyilvánvalóan
hatalmas volt, és Nyikita úgy vélte, jóindulattal van iránta.
Így hát, amikor a herceg a Kremlbe hívatta, remélni
merte, hogy jó hírről van szó. Most pedig, miközben ez a nagy
ember ezekkel a barátságos szavakkal közeledett felé, alig
vette észre a teremben tartózkodó többi embert, illetve
arckifejezésüket. Ő csak Golicint látta, s azt, hogy mosolyog.
Ugyanis még egy olyan fontos ember számára is, mint
Bobrov, a herceg elbűvölő volt. Valójában ő volt az első azok
közül a nagy, kozmopolita orosz arisztokraták közül, akiket
még Európa nagyságai is tiszteltek. Ha bárki másról lett
volna szó, Nyikita valószínűleg elborzad. Golicin ugyanis
nemcsak, hogy beszélt latinul, mértéktartóan ivott, házában
nyugati bútorokat, festményeket, sőt gobelineket tartott;
hanem külföldieket fogadott a házában, sőt – hallotta Nyikita
elborzadva – még jezsuitákat is. Mégis, kétség nem férhetett
hozzá, hogy Golicin igazi orosz. Család nem lehetett az övénél
nemesebb, ősibb. S mindezek felett, ahogy most Nyikita felé
közeledett, az alacsonyabb rendű nemes teljesen tudatában
volt annak az erénynek, amellyel Isten e nagyúr családjának
szint minden tagját megáldotta: a különleges vonzerőnek.
Kaftán helyett Golicin testhez álló lengyel kabátot viselt,
az elején gombokkal. A szakálla, ahelyett hogy szélesen a
mellkasára omlott volna, csinosan csúcsosra volt vágva.
Nyugodt, enyhén török jellegű arca finom, s talán enyhén
palástolt intelligenciáról árulkodott.
Gyengéden karon fogta Nyikitát és a nagy terem egyik
oldalához sétált vele.
– Tudja, kedves barátom, azt reméltem, hogy tartományi
kormányzóként látom majd önt – mondta halkan. Nyikitának
szinte elállt a szívverése. Mit ért ez alatt? Valamilyen
előléptetés következik? Izgatottságát látva azonban Golicin
csak sóhajtott. – Azt szeretném, barátom, ha ön most,
mindkettőnk érdekében, megőrizné higgadtságát – mormolta.
– Mint mondom, azt reméltem. De sajnos, ez nem lehetséges.
Látja, a mi közigazgatásunk Oroszországban minden, csak
nem tökéletes.
Nyikita még ilyen idegesen is elmosolyodott ezen a remek
eufémizmuson. A közigazgatás ugyanis korrupt zűrzavarban
leledzett.
– Ennek következtében – folytatta a herceg – teljesen meg
kell bíznunk a kormányzókban. Rajtuk kívül nincs semmink.
És sajnos, ha csak a legkisebb árnyék vetül bizonyos körökben
valamelyik jelöltre, a kinevezés ellehetetlenül. – Szünetet
tartott. – Talán azt is tudja, hogy jelenleg a kormányzók egyik
legfontosabb feladata, hogy segítsenek az egyháznak kiűzni
ezeket az eretnekeket, ezeket a raszkolnyikokat. Zsófia
régensnő hajthatatlan ebben az ügyben… – Egy pillanatig
várt, időt adva Nyikitának a gondolkozásra. – Az a beszéd
járja – s talán fölösleges is említenem önnek, hogy teljesen
lényegtelen, megalapozottan-e vagy sem –, szóval bizonyos
magas körökben olyasmit beszélnek, amely azt sugallja –
rakosgatta nyugodtan egymás mellé a szavait –, hogy ha
önnek kéne a raszkolnyikokat üldöznie, kellemetlen helyzetbe
kerülne. Biztos vagyok benne, hogy ön megért engem. –
Megint szünetet tartott, majd Nyikitára mosolygott. – Ne
csüggedjen, Nyikita Mihajlovics, lehet, hogy holnap újra
felemelkedik, s lehet, hogy jómagam elbukom. De ma, ma
nem tudok segíteni önnek.
Nyikita nyelt egyet. A torka kiszáradt.
 – Mit tehetek?
– Semmit.
– Mindig készen állok a szolgálatra – mondta Nyikita
annyi méltósággal, amennyit össze tudott szedni.
Golicin hallgatott.
– Természetesen jó, ha Moszkvában lakik – mondta
néhány másodperc múlva –, de érezze szabadnak magát, s ha
úgy kívánja, látogassa meg a birtokait.
Akkor tehát igazán vége van. Nem akarják már
Moszkvában látni. Egy pillanatig – nem tehetett róla –
könnyek futották el a szemét; de aztán sikerült visszatartania
őket.
– Jöjjön, kedves barátom, hadd kísérjem az ajtóhoz –
mondta Golicin kedvesen.
Csak most, hogy újra átmentek a termen nézett fel
Nyikita, s vette észre, hogy körülbelül harminc ember nézi
őket; s ugyanakkor azt is észrevette, hogy az egyik sarokban,
nyugodt, kifejezéstelen arccal két Miloszlavszkij is jelen van.
Mellettük Pjotr Tolsztoj áll.
Ekkor megértette, hogy nyilvános kivégzésről volt szó.
Így bánt hát Oroszország nagy regényírójának egyik őse
Nyikita Bobrovval.

Csak az emberi természetnek tudható be, hogy az elkövetkező

napokban Nyikita nem ismert ellenségén, hanem a jóindulatú
Golicinen kezdett utálkozni. Végzett velem, csak hogy
kielégítse Tolsztojt és a Miloszlavszkijeket – borongott
magában. Ez az ember azonban mindenre képes a hatalomért.
S képzeletében felidézte Golicin és Zsófia régensnő
feltételezett viszonyának egyes részleteit, különös tekintettel
a hercegnő köztudott tökéletlenségeire, néhány saját
leleménnyel is kiegészítve őket.
Nyikitának vége volt; a karrierje befejeződött. Mit tegyen
most? Mindenekelőtt, hogyan védhetné a család érdekeit –
mit csináljon Prokoppal?
 A fiú kellemes fiatalember volt. Igen hasonlított az apjára,
ugyanolyan széles homloka és fekete haja volt; különösképpen
hajlott a lelkesedésre – talán túlságosan is. Lelkesültsége
azonban ragadós volt, s nagy vonzerőt tudott gyakorolni vele.
Tragikus lenne, ha e családjára vetődött árnyék miatt nem
futhatna be ragyogó karriert.
Nyikita legnagyobb meglepetésére Eudokia állt elő a
megoldással.
– Zsófia hercegnőtől semmit sem remélhetünk – érvelt. –
Egyetlen esélyünk tehát, ha a következő uralkodóra gyűjtjük
az erőnket. Szolgálja Prokop a fiút. Szolgálja hát a fiatal
Pétert.
Péter? Lehetett-e tudni róla bármit is? Engedi-e majd
Zsófia vagy a cselszövő Miloszlavszkij család valaha is
hatalomra jutni őt?
– Ő az egyetlen esélyünk – ismételte meg Eudokia. – Bízd
csak rám az egészet. – S Nyikita legnagyobb meglepetésére
felesége nem sokkal ezután meghívást kapott az ifjú cár
anyjától, aki aztán egy a fiatal Péter látogatására szóló
meghívással tért vissza Nyikita számára.
Nem a Kremlbe kellett mennie, hanem
Preobrazsenszkojébe, egy kis faluba a főváros mellé.

Két hónappal később, amikor a fák már elkezdték hullatni

leveleiket, Nyikita Bobrov és Eudokia Ruszkába érkeztek.
Prokopot sikerült elhelyezni Péter udvarában. Nyikitára
pedig senkinek nem volt szüksége Moszkvában. Így aztán úgy
döntött, hogy meglátogatja a birtokait.
Úgy találta, hogy ruszkai háza már felújításra szorul, így
azonnal emberekért küldött. Meglátogatta a kolostort, és
némi pénzt hagyott ott a szerzeteseknek, hogy imádkozzanak
az apjáért. Gondosan megvizsgálta az Iszapos Vidéket. S
Eudokia, ahogy vidéken máskor is szokta, maga is mindent
gondosan szemügyre vett. Eközben történt, hogy felfedezte,
ahogy maga mondta, „a megfelelő embert”, aki a ház
finomabb ácsmunkáinak elvégzésére alkalmas.
 – Ikonfestő – magyarázta –, de kitűnő ács is. Találkoznod
kell vele, Nyikita, Dánielnek hívják, és a felesége is kincset
ér.
Nyikita találkozott velük. A fickó hatalmas volt; a felesége
jelentéktelen. Eudokia mégis folyton hozzájuk beszélt. Sőt,
néhány hét múlva már úgy tűnt, mintha a napot látná a
szemükből ragyogni. Ami őt magát illeti, Nyikita el sem tudta
képzelni, hogy a felesége mit lát bennük.

Vannak, akik azt tartják, a hallgatás hatalmat ad az

embernek. Úgy tűnt, ez Dánielre is igaz. Annak ellenére, hogy
keveset beszélt és semmiféle tekintélyre nem tartott igényt,
Ruszka lakói felnéztek rá.
Nem mintha ismerték volna. Számukra még most, hét év
elteltével is rejtély maradt. Mégis, akár az erdőben álló
hatalmas tölgyfák, egész lénye állandóságot és megnyugtató
stabilitást sugárzott, olyan erőt, mely szinte magából a földből
származik.
Még ő maga is úgy néz ki, mint egy fa, gondolta a felesége
szeretettel. A téli hónapokban vastag, sötét köpönyegbe
burkolózott, amely a bokájáig ért, s szerzetesi csuhára
hasonlított. Fejébe magas, kúpos szövetkalapot húzott,
melynek karimáját prémmel szegték be. Felesége ilyenkor a
régi, sátortetős őrtoronyra pillantva azt szekta mondani:
Minek nekünk őrtorony, ha itt a férjem?
Máskor pedig, amint a kavargó hóból előbukkant, ősi
télistenhez hasonlított, aki az erdők végtelen szürkeségéből
érkezett.
Felesége mindig tökéletes békét érzett a jelenlétében.
Annyira ismerte, amennyire csak egy másik lényt
ismerhetünk; tudta, hogy a hatalmas tölgyfa mélyén óriási
bölcsességű ember lakozik. Mikor együtt aludtak, a
bensőjében érzett tengermély érzések mellett gyakorta
megtapasztalta azt is, hogy a férfi, akár az igazán egyszerű
emberek, időtlen életet él.
 Semmit sem tudott a férje múltjáról. Csupán annyit, hogy
valami oknál fogva soha nem mondja el, miért nem
házasodott meg eddig, s azt, hogy az Úrnak hála,
meggondolta magát.
Azt is tudta, hogy időnként Dániel – titokban – mély
nyugtalanságot érez.

Mikor Ruszkába jött, nem tervezte, hogy megházasodik.

Méltatlan vagyok rá – mondogatta magának. – Hogy is
kérhetnék valakit arra, hogy ossza meg velem az életét, mikor
össze vagyok zavarodva, és olyan mélyre merültem a bűnbe?
Nem is maradt volna Ruszkában, ha nincs Silas.
És nemcsak azért, mert Silas két ujjal vetett keresztet.
Úgy tűnt, a pap ösztönösen megérti nyugtalan lelkét.
„Emlékezz – figyelmeztette gyakran –, szenvedni vagyunk itt;
de kétségbeesnünk nem szabad. Minél inkább bánt a világ,
annál nagyobb a hívás, hogy örvendezz a feltámadott Úrban.”
A kis fatemplomban, ahogy körülpillantott az egyszerű
falusiakon, s megérezte azt a mély, érzelmi melegséget, mely
az orosz egyház védjegye, fokozatosan ráébredt: évek óta
először nem érzi a sürgető vágyat, hogy továbbmenjen.
Bármerre is bolyongok, az semmin sem változtat – gondolta. –
Mi többre vágyhatnék, mint egy kis falusi közösség
melegségére, ahogy az Úr előtt lecsupaszodva összebújnak a
végtelen orosz síkságon?
Egy vasárnap délután, mikor már két éve Ruszkában élt,
az öreg Silas halkan odalépett hozzá és azt mondta:
– Azt hiszem, eljött az ideje, hogy megházasodj,
Bármennyire is tisztelte a papot, meg akarta cáfolni.
– Túl öreg vagyok, ötven elmúltam – tiltakozott. – És nem
vagyok rá méltó.
Silas azonban eltökélt volt.
– Nem hinném. Nem a te dolgod, hogy eldöntsd, méltó
vagy-e rá.
– De… nem is gondoltam rá. Kit vehetnék el? És ki jönne
hozzám?
 Silas mosolygott.
– Azt hiszem, ha ez az Úr akarata, akkor megtudod. – S
látva, hogy Dániel végképp összezavarodott, folytatta: –
Olyasvalakit kéne elvenned, aki gyönyörű – nem az emberek,
hanem Isten szemében. Olyasvalakit kéne elvenned, aki igaz
módon dicséri az Urat. – Újra elmosolyodott. – Majd az Úr
elvezet hozzá.
Azon a héten, s az azt követőn is Dániel megfontolta az
ügyet. Bizonytalan volt, ugyanakkor egy kicsit izgatott is.
Ismerte Ruszka és az Iszapos Vidék összes asszonyát, de nem
tudott döntésre jutni.
A harmadik hét vasárnapján, mikor az Iszapos Vidék kis
fatemplomában állt, azon kapta magát, hogy egyvalaki
különösen leköti a figyelmét. Miért fordította lassan felé a
tekintetét? Természetesen azért, mert énekelt: énekelt,
csodálatos, rendkívüli hangon. Amint ránézett egyszerű,
csúnyácska arcára, ronda szemölcsére, látva a sápadt arcot,
amely szinte csúnya lett volna, ha nem ragyogott volna rajta
az elragadtatott vallási öröm szépsége, már tudta, kiről
beszélt a pap.
Rögtön a mise után beszélt a lány nagybátyjával és idős
nagyanyjával.
Így történt, hogy az öreg Jelena megrökönyödésére Arina,
hallatlanul idős korban – huszonöt évesen – feleségül ment
Dánielhez.
Esküvőjük napján Jelena ünnepélyesen átadott az
unokájának egy nagy ametiszttel díszített arany karkötőt.
Nem mondta meg, kitől kapta. Ezután a többi családtaggal
együtt elkísérte Arinát Dániel ruszkai házikójába.
Férj és feleség egyaránt meglepődött saját boldogságán.
Mindketten rettentően meglepődtek már azon is, hogy
egyáltalán megházasodtak, egyikükben sem volt semmi
hiúság; csakis egy dolgot próbálhattak: örömet szerezni a
másiknak – ennek eredményeképp szerelmük rendkívüli
gyorsasággal bontakozott ki.
 Dánielre rendkívül mély hatást tett ennek a csúnyácska
lánynak a látványa, aki soha nem merészelt a szerelemben
reménykedni. A férfi természetes gyöngédsége, melyet
gyarlóságának érzete és önbizalomhiánya mindig háttérbe
szorított, váratlanul utat talált magának. Nem volt kiút: a
pap megmondta neki: arra hivatott, hogy szeresse.
A férfi gyengéd volt, és sikerre termett. Figyelmesen bánt
a feleségével, eloszlatta titkos kételyeit, illetve mindig
bátorította, amire annak nagyon nagy szüksége volt, mígnem
egy napon örömmel látta, hogy az asszony, akár a fák a tél
elmúltával, újra megnyílik az életnek.
Az oroszok többségéhez hasonlóan ők sem a
keresztnevükön, hanem az apa nevéből képzett
nemzetségnéven szólították egymást, ősi szokás szerint.
Először ez kis magyarázkodással járt.
– Ugyanis – vallotta be Arina elpirulva – az igazi apám
egy kozák volt, akinek nem tudom a nevét; a tulajdonképpeni
apámat Ivánnak hívták. – Férje apját Péternek hívták; így
aztán a férfi Petrovics volt a nőnek, a nő Ivanovna a férfinak.
Bárcsak Dániel azt hihette volna, hogy személyes öröme
jobb napok eljövetelét jelenti.
Oly sok éven keresztül vándorolt Oroszországban, saját
bűnös múltja által hajtva, s békét keresve, de soha nem
találva. Szent embereket keresett. De csak jaroszlavli
tartózkodása idején találta meg igazán őket. Ott, a Volga
mögötti vad Fekete Földeken találkozott ugyanis a szigorú
Volga menti remetékkel és követőikkel. Ezek voltak az igazi
orosz hívők, ezek a szerény, istenszerető emberek, akik az
erdőkben éltek. Az ősi izraelitákhoz hasonlóan úgy érezték,
hogy mindennapi életüket Isten közelében élik. Voltak
közöttük próféták is. Kerülték a gonosz világot, melyet maguk
körül láttak. Mint Avvakum és a többi raszkolnyik, ők is
elborzadtak az egyházban zajló változásoktól, s még
Avvakumnál is biztosabban állították, hogy a gonoszság ezen
jelei magának az Antikrisztusnak az eljövetelét jelentik.
 – Készüljetek fel imával és böjtöléssel – tanácsolták –,
mert közel van a világ vége.
Néha, miután ilyen boldogságot talált Ruszkában, Dániel
eltűnődött, hogy talán a Volga menti bölcsek tévedtek.
Véletlenül az északi Ruszka klímája is enyhébb lett a
házasságát követő évben: a hideg évszak rövidebb lett, a vetés
jobb. Lehet, hogy ez valamiféle jó jel? Amikor azonban a
felesége négy év házasság után sem esett teherbe, szomorúan
állapította meg: ez talán annak a jele, hogy az igazak
számára legalábbis túl gonosz hely lett ez a világ ahhoz, hogy
gyermekek élhessenek benne.

1684-ben, ha még bármi bizonyíték kellett a világ gonoszságát

illetően, akkor az bekövetkezett.
Zsófia régensnő egy rendelete törvényen kívül helyezte a
raszkolnyikokat. Azokat, akiket szakadársággal
gyanúsítottak, meg lehetett kínozni, attól pedig, aki
menedéket adott nekik, elkobozták a vagyonát. A makacs
vétkezők büntetése halál volt. Azon a napon, amikor a
borzasztó rendelet híre Ruszkába ért, Silas elment Dániel
piactér melletti házába, s ott egy órán át izgatottan beszélt
vele. Amikor kijött, komornak tűnt.
Arina kint maradt, amíg a két férfi beszélt, s csak egy idő
után merészkedett vissza. Amikor azonban visszament,
Dánielt olyan mély imádkozásba merülve találta, hogy az
észre sem vette, hogy bejött. Az asszony még soha nem látta
ilyen feldúltnak azelőtt. Szemében könnyekkel a sarokban
álló megfeketedett kis ikon előtt görnyedt, fejét a padlóba
verte, és azt mormogta:
– Uram, irgalmazz. Múljék el tőlem ez a pohár. – Arina,
érezve, hogy most betolakodónak számít, lassan kihátrált a
szobából.
Még ki sem ért az ajtón, mikor a férje mondott még valami
nagyon furcsát. Kétségbeesett tekintettel az ikonra emelte
szemét, s azt kiáltotta:
 – Ki vagyok én, Uram, hogy kegyelmedet kérjem – én, aki
öltem, és nem egyszer, de számtalanszor!
Arina megdöbbenve nézte. Mit jelenthetnek ezek a
szavak? Biztos, hogy nem szó szerint értette, hiszen még azt
is nehezen tudta volna elképzelni, hogy a férje egy legyet
agyoncsapjon, nemhogy gyilkosságot kövessen el. Mire
gondolhatott? Valósággal belehasított, sokkal erősebben, mint
eddig valaha, hogy milyen keveset tud annak a férfinak az
életéről, akit fenntartások nélkül szeret. S ha tudatlan
vagyok, gondolta, miképp segíthetnék neki a szükség óráiban?
Mikor este egyedül kettesben voltak, Dániel elmesélte
Silas látogatását. A rendelet szörnyű fenyegetésével szemben
még az öreg pap is tanácstalan volt.
– Megtisztelt azzal, hogy a véleményemet kérte – mondta
zavartan Dániel.
– És mit mondtál neki, Petrovics?
– Vétkes módon azt tanácsoltam, hogy folytassa az útját. –
Gondterhelt tekintettel nézett feleségére. – Ha folytatjuk,
még ha csak titokban is, lehet, hogy szerencsétlenséget
hozunk a fejünkre – és rád is, Ivanovna – vallotta be.
A nő lehajtotta a fejét. Bármilyen szenvedés is
következnék, biztosan tudta, hogy csak egy vágya van: hogy
megossza férjével.
– Ez mindenem – ez a hit – tört ki váratlanul Dániel. –
Egész életemben az igazságot kutatva vándoroltam,
Ivanovna. Nem tudok most visszafordulni.
S ekkor, mivel úgy tűnt, eljött a megfelelő pillanat, Arina
megkérte:
– Nem mondanál valamit a feleségednek az eddigi
életedről, Petrovics?
Különös történetet kellett elmondania: beszélt magányos
vándorlásairól, melyek végighajtották egész Oroszországon.
Beszélt a bölcsekről, akikkel Jaroszlavlban találkozott.
– Azelőtt egy ideig laikus testvér voltam egy kolostorban.
Ott tanultam meg olvasni.
 Ekkor Arina mondta el, mit hallott meg véletlenül aznap,
s gyengéden megkérdezte:
– Mit jelentett az, Petrovics, mikor gyilkosnak vallottad
magad?
Meglepetésére férje szomorúan válaszolt:
– Igen, igaz. Öltem.
Vallomása után percekig csendben volt, majd folytatta:
– Tudod, Ivanovna, már gyermekkoromtól kezdve
szenvedélyesen kerestem az igazságot. Valójában annyira
megbántott minden, amit gyermeki szemmel igaztalannak
véltem, hogy gyakran bolondnak tettettem magam, mintha
nem érteném, hogy mi folyik – így a többi fiú gyakran azt
gondolta, gyengeelméjű vagyok. – Szomorúan elmosolyodott. –
Ma már persze tudom, hogy az igazság kizárólag Istennél
lakozik, s ezt a jóságot csakis az imákban lehet megtalálni.
Fiatalkoromban azonban hittem abban, hogy az emberek
kormányzása alatt is megszülethet a valódi igazság: s ha ezt
nem találtam, dühös lettem.
– Mit tettél?
– Harcoltam. Csatlakoztam Sztyenka Razinhoz.
– Ott voltál a lázadásnál?
Bólintott.
– És öltünk, Ivanovna. Az igazság nevében nemcsak
katonákat és bűnös hivatalnokokat, de Isten tudja, hány
ártatlant is. Akkoriban azt gondoltam, ez így helyes: ma csak
Isten lába elé tudom vetni magam, hogy kegyelemért
könyörögjek.
– Tehát kozák voltál?
– Igen. Harcoló kozák. Harcoltam Bogdánnál is. Azokban
az időkben nem foglalkoztam az öléssel. – Szünetet tartott. –
Később olyannyira szerettem volna szakítani bűnös
múltammal, hogy – mintha beléptem volna valamelyik szent
rendbe – megváltoztattam a nevemet Dánielre.
– Hogy hívtak előtte?
 – Sztyepan. – Kedvesen elmosolyodott. – Bár kozák
testvéreim, mivel erősnek és együgyűnek láttak, adtak nekem
egy másik nevet. Úgy hívtak, az Ökör.

1698
Prokop Bobrov rajongó természet volt. Harmincegy éves volt,
mégis – legalábbis az anyja szemében – gyakran gyereknek
tűnt. Gyakran mondogatta:
– Életem legrosszabb döntése volt, hogy
Preobrazsenszkojébe küldtem. – Mikor pedig szép és okos
felesége, akit az anyja választott ki számára, arról
panaszkodott, hogy a fiú szégyenszemre elhanyagolja őt,
Eudokia csak együtt érzően felsóhajtott, és kijelentette:
– Minden tőlem telhetőt megteszek, kedvesem. De az az
átokverte Péter az oka mindennek.
Így emlegette ugyanis titokban a cárt.
Preobrazsenszkoje kellemes hely volt – igénytelen fa
vadászkunyhó nagy istállókkal, s mindössze öt kilométerre
feküdt Moszkva falaitól, elég közel a város másik
külterületéhez, a Német negyedhez. Mindenütt hatalmas
rétek vették körül, melyeken elszórt csoportokban
ezüstnyírek álltak; távolabb haladva fehér falú templom
emelkedett, kék kupolái meglehetősen vidám látványt
nyújtottak a halványkék ég előtt. Itt ismerkedett meg a
tizenhat éves Prokop Bobrov azzal a feltűnő, tizenkét éves
fiúval, aki máris olyan magas volt, mint ő.
Eudokia családjának asszonyi hálózata igencsak jól
működött. A fiatal cár anyja, a Nariskin lány rendkívül hálás
volt, hogy olyan megbízhatóan ősi családból került fiának
barát, mint a Bobrovok. Az ő helyzetük ugyanis meglehetősen
siralmas volt: néhány ünnepi alkalomtól eltekintve, melyen
meg kellett jelennie, a fiatal Pétert teljesen figyelmen kívül
hagyták; olyan alacsony jövedelmet kaptak, hogy a
pátriárkától kellett még egy kis pénzért könyörögni. Ráadásul
a biztonságuk miatt is rettegett, ezért boldog volt, hogy
Preobrazsenszkojéban nem voltak szem előtt.
– Péterről semmi, de semmi jót nem lehet mondani –
fakadt ki Eudokia lenézően. – Nem más, mint egy – kereste a
megfelelő szót –, egy német bugris. – Bárcsak soha ne küldte
volna Prokopot Preobrazsenszkojébe. Ott kezdődtek a bajok.
A fiú anyja volt a hibás. A fiút nem nevelték elég szigorúan,
az elvadult, s mindenféle társasággal keveredett. Úgy evett,
akár a parasztok – ezt még Prokop is bevallotta. Ezenkívül
örökké katonásdit játszott a barátaival. Köztük Prokoppal,
hála anyja könnyelműségének.
Preobrazsenszkoje – a cár kis falujának nevét adta az
egyik házi regimentjének: ők voltak a Preobrazsenszkoje
őrség. Prokop ebben a csapatban volt tiszt. Mennyire lenézte
őket az anyja, a külföldi egyenruháikkal! Péter gyermeteg
játékai, a végtelen katonáskodás, most valódi háborúvá
fejlődött.
És ha arra gondolt, hogy valaha úgy vélte, semmi sem
lehet rosszabb Szófiánál, no meg a szörnyű Golicinnál, akit a
Lengyelnek hívott…
A külföldi háborúk okozták a vesztüket. Golicin meg az ő
külföldi háborúi – ő volt, aki barátságba akart keveredni a
lengyelekkel. Egy békeszerződésért viszonzásul ostoba módon
segítséget ígért nekik a törökök, illetve vazallusuk, a krími
kán ellen.
Háború a sztyeppén a tatárok ellen. Sorscsapás volt,
ráadásul drága is. A nagy államférfiak átálltak Péterhez, így
1689-ben Zsófia és kegyence elvesztette a hatalmát: a nőt
zárdába, Golicint pedig száműzetésbe küldték.
Péter tizenhét éves volt. Hivatalosan ugyan még
társuralkodó volt a szerencsétlen Iván mellett, gyakorlatilag
azonban eljött az ő ideje, hogy átvegye az irányítást.
– De hát kormányzás az, amit ő művel? Úgy viselkedik,
mint egy férfi? – kérdezte dühösen Eudokia. – Nem. Úgy
játszadozik, akár egy rossz gyerek, mint ahogy az is.
 Egy rövid ideig még reménykedett. Az öreg pátriárka,
miután megszabadult Golicintől, elhatározta, hogy Szent
Oroszországot mindenféle idegen befolyástól megszabadítja.
Azonban meghalt, s kezdetét vette Péter különös uralma.
Az bizonyos, hogy furcsa volt. Miközben egy szűk körű
tanács, melybe anyja, valamint néhány Nariskin tartozott,
nem hivatalos régensségként működött, ez a megtermett
kamasz semmiféle érdeklődést nem tanúsított a birodalom
iránt. Gyakran időzött Preobrazsenszkojében, de ami még
rosszabb: egyre több és több időt töltött a Német negyedben
az idegenek között. Nem sokkal ezután viselkedése
botrányossá vált.
– A német külváros! Hát miféle emberek vannak ott? –
hangzott Eudokia megvető kommentárja. – Nézzék csak meg,
miféle játékokat játszanak azok az eretnekek!
Tagadhatatlan, hogy Péter és barátai – akik közül néhány
a nagyapja lehetett volna – vérlázítóan viselkedtek. Igaz,
hogy a történészek igyekeznek mindezt elkendőzni, s az
eseményeket úgy beállítani, mintha azok egy kamasz tüzes
bohóckodásai, vagy esetleg kiszámított politikai üzenetek
lettek volna, valójában azonban rendkívül nehéz belátni, hogy
miért viselkedtek így.
Az események középpontjában az úgynevezett Bohócok
Zsinata állt – ezt a baráti társaságot, mely egy adott
pillanatban számlálhatott egy tucat, de akár kétszáz tagot is,
néhány orosz mellett többségében külföldiek alkották.
Közéjük tartozott Lefort, a ragyogó svájci kalandor, valamint
egy máskülönben értelmes skót tábornok is, akit Gordonnak
hívtak.
Nem a több napon át tartó ivászatokról volt szó. Ez
tökéletesen orosz szokás volt. Nem is arról, hogy a vendégek –
amennyiben a házigazda nemes vagy kereskedő – összetörik a
ház teljes berendezését. Az oroszok meglehetősen büszkék
voltak Rettegett Ivánhoz hasonló cárjaikra, akik futó
szeszélyből is szabadjára engedték pusztító hajlamaikat. Az
oroszok még azt is meg tudták bocsátani, hogy Pétert, mikor
józan volt, egészen elbűvölték a külföldi tudományok, s még a
matematika, valamint a navigáció alapismereteit is
elsajátította – jóllehet ezek eléggé bogaras tudományok
voltak.
De mit kezdjenek azzal, hogy nyíltan és sértő módon
gúnyt űz a vallásból?
Az idő tájt ugyanis a fiatal cár megalapította a Részeg
Szinódust – a Bohócok és Tréfamesterek Mindent Kigúnyoló,
Mindig Részeg Zsinatát. Egyik ivócimborája – öreg tanára –
lett a herceg-pátriárka, igaz később ezt megváltoztatták
herceg-pápára. Egyházi jelvényekbe öltöztették, ő pedig
kinevezte a Részeg Szinódus bíborosait, püspökeit, apátjait és
egyéb papjait. Ezután a liturgiát gúnyolva züllött és
erkölcstelen áldásokat osztva gyülekezetére a herceg-pápa
Péter irányítása alatt egész éjszakán át tartó részeg
mulatozásra vezette a Bohócok Zsinatát. Ráadásul mindez
nem zárt ajtók mögött folyt a félreeső Német negyedben. A
fiatal cár és barátai Moszkva utcáin randalíroztak, még
nagyböjt idején is, s különös figyelmet szenteltek annak, hogy
az uralmuk alá rendelt emberek minden vallásos érzületét
meggyalázzák. így a nyugati országok követei – akik maguk is
teljes mértékben hozzászoktak a fiatal arisztokraták féktelen
dorbézolásaihoz, vagy az ősi egyetemvárosok diákjai által
elkövetett, s esetenként előre kitervelt botránykeltő akciókhoz
– csakis azt a következtetést tudták levonni, hogy a fiatal cár
nem sok érdeklődést tanúsít a népe iránt, s viselkedése,
bármily eredeti is, csupán közönséges, de nem szórakoztató.
Ez a rendkívüli uralom éveken át folytatódott. Úgy tűnt,
az önfejű fiatalembert senki sem tudja irányítani. Anyja, akár
Eudokia Prokopnak, szerzett neki feleséget, ő azonban alig
látogatta. Aztán anyja meghalt, s Péter furcsa kamaszkora
folytatódott.
Min járt a fiatal cár esze?
Ahogy telt-múlt az idő, Eudokiának úgy tűnt, Pétert –
józan állapotában – csupán két dolog foglalkoztatja. Az egyik
a háború.
 – A másik pedig a hajók. Hajók – ennek az embernek
mindene a hajózás! – fejtegette. Mikor Prokop hahotázva
emlékeztette, hogy Oroszország a folyók országa, anyja
dühösen kitört. – Nagyon jól tudod, mire gondolok. Azok az
átkozott hajók tengerre valók. Az oroszoknak soha nem volt
szükségük arra, hogy tengerre szálljanak.
– Nem egészen. Az ősi Rusz tengerre szállt. Áthajóztak a
Fekete-tengeren Konstantinápolyig. Mi is épp ezt tesszük
majd.
– Először a krími kán és a tatárjai, most pedig maga a
török szultán akar majd megtámadni minket – mondta
szárazon Eudokia.
– Pontosan.
Bármilyen minősíthetetlenül is viselkedett Péter, ahhoz
kétség sem fért, hogy már uralkodása kezdetétől fogva
hódításról álmodott. Ezek nagyon is természetes álmok
voltak.
Végül is kik voltak Oroszország hősei? Hát nem Szent
Vlagyimir, Bölcs Jaroszlav és Monomakh, az ősi Kijev
idejéből? Azokban az időkben Rusz állama szabadon
kereskedett a Baltikumtól a meleg Fekete-tengerig
mindenütt. Hát nem ők zúzták szét a déli sztyeppék törzseit?
Nem az ősi Rusz alapított településeket a Don torkolatánál, a
régi Tmutarakanyban? Hát nem volt-e rusz kolónia még
Konstantinápoly birodalmi fővárosában is? Oroszország
manapság csak egy nyomorúságos gyarmattal bír, egy
talpalatnyi földdel a Balti-tenger fagyos északi végén,
miközben a Baltikum gazdag kikötővárosai még mindig a
svédek és a németek kezén vannak. Délen a Don torkolatát,
az Oroszország szomszédságában lévő török kikötő, Azov
védte, a török flotta pedig teljesen ellenőrzése alatt tartotta a
Fekete-tengert. Végezetül pedig, mind közül a legsértőbb az
volt, hogy évszázadokkal azután, hogy a moszkvai
fejedelemség levetette a tatár igát, a krími tatár kán újabb
hatalmas rablóhordákat küldött a sztyeppén át, ezrével
rabolva el a szlávokat Ukrajna falvaiból a Közel-Kelet
rabszolgapiacaira hajtva őket. Még ahhoz is volt mersze, hogy
sarcot követeljen a cártól; s annak ellenére, hogy követelését
visszautasították, az orosz kormány – megalázó módon – bölcs
dolognak tartotta, hogy néhány szép ajándékot küldjön a
kánnak.
Egyáltalán nem volt meglepő hát, hogy Péter, akár
Rettegett Iván, ki akart törni északi és déli irányban.
Hajók: ez volt a megoldás. A fiatal Péter felfedezte a
hajókat – az igazi hajókat – a Német negyedben lakó
idegeneknél. Ő maga is épített hajót. Látta fent északon a
nagy csónakokat, melyek a távoli Arhangelszkbe mentek,
vagy a Balti-tengeren hajóztak.
Erre volt szüksége – egy flottára, mellyel lehajózhat a
hatalmas Don hátán, át Azovon egészen a meleg Fekete-
tengerig. Először gályákat építenek a Donra, aztán igazi
hajókat a tengerre.
Érdekes módon, ha Prokop Bobrov lelkesedett az új
kalandért, az apjára ez legalább ennyire igaz volt. Bár a
hadjáratban nem volt rá szükség, a hatvanöt éves egykori
tiszt visszanyerte az életkedvét. A fiatal cárnak faanyagra
lesz szüksége a hajóihoz. Mindenekfelett pedig kőris kell majd
az árbocokhoz.
– Szereztek valamennyit Tulából, de a mi birtokainkon
rengeteg van belőle – jelentette ki boldogan, s azonnal
megajándékozta a cárt egy fával.
1696-ban, mikor megjött Azov elestének híre,
örömmámorban úszott.
– Érzed? – üvöltötte Eudokiának. – Én érzem. Érzem,
ahogy meleg szél fúj északi erdeimbe, meleg déli szél.
Azov ostrománál még egy fejlemény történt: Iván, Péter
fogyatékos féltestvére meghalt. Ez még önmagában nem lett
volna fontos esemény, viszont azt jelentette, hogy a
huszonnégy éves Péter cár diadalmas moszkvai visszatérése
után egyedül ül a trónon.
– Lehet, hogy vadember – biztosította a feleségét Nyikita
–, de nagy dolgoknak nézünk elébe.
 Ami ezután következett, attól azonban még ő is elképedt:
Péter diadalmenetben vonult be Moszkvába.
Egy napfényes októberi napon történt 1696-ban. A
Moszkva folyó fölé római mintára diadalívet emeltek,
melynek mindkét oldalán egy-egy hatalmas szobor – Mars és
Herkules – emelkedett. Alattuk a megláncolt török pasa
bábuja.
A menetet Péter páncélba öltözött tanára vezette – aki
egykor a kétes hírű Részeg Szinódus herceg-pápáját játszotta.
Utána aranyozott hintón a svájci Lefort következett. Aztán
sok másik hintó. Utánuk egy kétkerekű kordén azokat az
árulókat hozták, akik ostoba módon segítettek a törököknek
az ostrom alatt. A kínzó- és kivégzőeszközöket mögöttük
hozták.
Végül pedig, a menet több kilométer hosszú utóvédjének
élén jött Péter.
Sokak számára, akiknek eddig nem adatott meg a
szerencse, hogy közelről lássák, lenyűgöző látványt nyújtott.
Olyan teste volt, mint egy atlétának. Egyetlen fekete
lófarokba kötött hajtincse és bajsza volt, akár egy kozáknak, s
ragyogó, átható pillantású szeme. Két méter magas volt.
Ez a fiatal óriás azonban nem orosz ruhát viselt. Német
egyenruha volt rajta, fekete kabát és hatalmas,
háromszögletű kalap, melybe egy hosszú, fehér tollat tűzött
hetykén.
És egyetlen pap sem volt a láthatáron.
Nem hoztak ikonokat a menet előtt; nem voltak zászlóvivő
papok. A pátriárka nem mondott üdvözlőbeszédet; a
templomokban nem zúgtak a harangok. Egy római cézár
érkezett német uniformisban; pogány menet vonult be Szent
Oroszország fővárosába.
– Még a rómaiaknak is voltak isteneik – mormogta
Nyikita. – Még Dzsingisz kán, bármilyen pogány volt, még ő
sem nézte le az egyházat. – Ahogy a menetet nézte, látni vélte
az új, kíméletlen napot, amely minden árnyékot elűz.
Eudokia dühös megvetéssel nézte.
 – Már akkor megmondtam, hogy természetellenes, amit
művel, mikor az anyja halálos ágyánál sem maradt ott. Magát
a gonoszt látom benne.
Ez a rettenet azonban semmi sem volt ahhoz képest, ami
ezután következett.
1698-ban ugyanis Péter megint csak olyasmit tett, amit
soha eddig egyetlen orosz uralkodó sem.
Külföldre utazott. Prokopot is magával vitte.
Míg távol voltak, Eudokia szinte alig utazott Moszkvába.
Az a hely gyűlöletessé vált számára. Idejének nagy részét
inkább egyedül töltötte Ruszkában, ahol nagy sétákat tett
Silas és Dániel társaságában.
Péter és a fia azonban hamarosan visszatértek.
Moszkvában pedig elszabadult a pokol.

Dánielben kíváncsiság és félelem viaskodott egymással,

miközben a fővároshoz közeledett.
Lehetséges, hogy igaznak bizonyulnak a pletykák,
miszerint Péter cár váratlanul visszatért külföldről? Sok éve
nem járt már a fővárosban, ám habozás nélkül elindult
feleségével és kislányával, mikor megkapta az istenfélő
asszony, Eudokia Mihajlova hívását.
Arinának és neki ugyanis – bár Dánielt alaposan
összezavarta, hogy miképp ajándékozhatta meg Isten
gyermekkel ezekben a gonosz időkben – közel tizenöt év után,
miután már régen feladták a reményt, váratlanul gyermekük
született. A kislány 1693-ban született, mikor Arina
harminckilenc éves volt, ő pedig hatvanas éveiben járt.
Amikor Arinával együtt a csodával határos módon
érkezett kisbabát nézegették, csak egy dolgon lepődtek meg: a
legkevésbé sem hasonlított egyikükre sem.
Az öreg Jelena volt az, aki örvendező mosollyal végül is
feloldotta a rejtélyt.
– Ki hitte volna, hogy utolsó éveimben ekkora ajándékot
kapok – mormogta. – Ez a gyerek a megszólalásig Marjuskára
hasonlít.
 Ez lett a neve is: Marjuska. Az öreg Jelena életének utolsó
három évében mindennap olyan büszkeséggel ült a gyermek
mellett, mintha az övé lenne.
Ha azonban a kis Marjuska napsugárként érkezett az
életükbe, igencsak sötét évekre született. Egész
Oroszországban, de különösen északon a kormány továbbra is
üldözte a raszkolnyikokat. Egyesek a mártírságot
választották azáltal, hogy nyíltan szembeszálltak a
hatóságokkal. Mások titokban folytatták vallásgyakorlatukat.
A szörnyű rendelet utáni néhány év különösen nehéz volt.
Senki nem tudta, mitévő legyen. Silas és Dániel azonban
megbeszélést tartottak Avvakum barátaival, és bölcs
elhatározásra jutottak.
– Nincs értelme a kormányt provokálni, és ezáltal kihívni
a haragját – mondogatta Dániel kis családjának. – A rendelet
elhibázott, de a jövőben talán majd megváltoztatják. Mi
titokban továbbra is úgy imádkozunk, ahogy tanították
nekünk. Nem keressük a bajt, de ha eljön az üldözés ideje, el
kell szenvednünk, Isten védelmében bízva. – Több száz, sőt
több ezer kis gyülekezet járta ezt az utat a hatalmas
országban. Senki, sem a kormány, sem maguk a közösségek
nem tudták, mennyien vannak.
Dániel gyanakvóvá vált, ahogy Moszkvához közeledett,
ami legalábbis érthető volt. A főváros ugyanis nemcsak az
üldöztetések színhelye volt. Egyébként is veszélyes hellyé
vált. Azon a nyáron, miközben a furcsa fiatal cár még
külföldön tartózkodott, a sztrelecek ismét fellázadtak.
Lehet, hogy a még mindig dühös, kolostori száműzetését
töltő Zsófia bujtotta fel őket? Senki sem tudta. Péter
szerencséjére tanácsadóinak sikerült gyorsan leverni a
felkelést. A cár azonban hazasietett, most pedig, egy hónappal
érkezése után, egész Oroszország azt várta, vajon mihez kezd
fiatal uralkodójuk.
Amint Dániel a külvárosba ért, a hatalmas város
mégiscsak nyugodtnak tűnt. Kis kordéja lassan haladt a város
külső fala mellett, majd áthaladt rajta, végül megérkezett a
Kitajgorodba, ahol a Bobrovok tekintélyes háza állt. Késő
délután pedig feleségét és kislányát bevezette a poros
udvarba.
Nagy, kétemeletes faház volt, masszív külső
lépcsőfeljáróval. Az udvarban számos kisebb épület állt, ezek
egyikében kapnak majd ők is szállást.
Kezét a szívére téve mélyen meghajolt, amint feltűnt
Nyikita szürke szakállas alakja, s szívélyesen üdvözölte őt.
Egy pillanat múlva a felső emeletről mosolyogva lejött
Eudokia is; szolgálólány hozta előtte az üdvözlő kenyeret és
sót.
– Isten hozott, hűséges pátriárkám! – köszöntötte
Eudokia.
Hogy felmelegedett az öregember szíve! Arcát, melyen
máskor mindig ünnepélyes kifejezés ült, elöntötte a mosoly.
„Hűséges” – ez a kis szó olyan sokat jelentett mindkettőjük
számára. Azt jelentette, hogy bár az életben különböző
pozíciókat foglalnak el, barátok. Azt jelentette, hogy az
asszony érzelmi ügyekben sokszor rátámaszkodik.
S ő tudta ezt. Végül pedig valami mást is jelentett még,
amelyről soha nem beszéltek az asszony férjének jelenlétében.
– Úrnőm, Eudokia Mihajlovna – mondta lelkesen, mélyen
meghajolva üdvözlésképpen. Ezelőtt csak Ruszkában
találkoztak, Moszkvában még soha. Ruszkában az asszony
egyszerűen öltözködött. Itt a fővárosban azonban fenséges
vörös brokátruhát viselt, s egy gyöngyökkel kirakott fejdíszt.
Bár megvetette a világi gazdagság csapdáit, az öreg Dániel
önkéntelenül is arra gondolt: milyen jól néz ki finom
ruhájában!
Annak ellenére, hogy Moszkva szívében voltak, a délután
teljesen csendesnek tűnt. Alig járt valaki az utcán. Az
udvaron az egyik sarokban magányos eperfa adott árnyékot –
bár aligha volt szükség árnyékra egy ilyen szép őszi napon. A
ló még befogva állt, de érezte, hogy már vége van az útnak,
fejét lehajtva mozgatta ajkát, miközben a legyek
megtelepedtek a hátán.
 A gazdag földesúr és a szegény kézműves fojtott hangon
beszélgettek, cseréltek híreket, mint régi barátok. Ugyanis
még Nyikita is, ahogy öregedett, furcsamód vigasztalónak
találta ezeknek az egyszerű vidéki embereknek a jelenlétét.
Miközben így beszélgettek, Dániel – épp amikor eszébe
jutott, hogy ideje a lovat kifogni a kis kocsiból – hirtelen azt
látta, hogy Eudokia megmerevedik, Nyikita arcán pedig
valami furcsa kelletlenség fut át.
Ugyanabban a pillanatban azt is észrevette, hogy valaki
bejön a mögötte lévő kapun; s hallotta, hogy Nyikita Bobrov –
olyan hangon, melynek szívélyessége nem volt teljesen
természetes – azt mondja:
– Ó! Itt jön a fiam, Prokop.
S ekkor, ahogy megfordult, hogy ránézzen, Dániel szája
tátva maradt a borzalomtól.

Prokop elbűvölő volt, Péter mindig is így látta; amellett

intelligens is.
A fiatal cár barátai között minden rendű-rangú ember
előfordult Preobrazsenszkojéban. Régi hercegi és bojár
családok sarjai; nemesi ifjak, mint Prokop; voltak az
alacsonyabb kisnemes osztályból valók, sőt még olyan
alacsony származású emberek is, mint Péter kedvenc
Mensikovja, akiről azt beszélték, hogy gyermekkorában sült
tésztát árult az utcán.
Egy dolog közös volt bennük: Péter elkötelezett hívei
voltak.
S emellett pedig, természetesen, ott voltak a Német
negyed külföldi lakói.
Prokop szerencsés volt, mivel élénk szellemének
köszönhetően Péter nemcsak a faluban tartott katonai
csapatba vonta be, hanem a Német negyedben tartott
rendszeres mulatozásokba is. S ez nemcsak az ifjú cárhoz
vitte őt közelebb, hanem egy teljesen új világot nyitott meg
számára.
 A Német negyed ugyanis teljesen különbözött Moszkva
többi részétől. Széles utcái világos rendben futottak; házait
általában holland téglából vagy kőből építették kicsiny
előkertekkel. Kis protestáns templomai könnyűnek és
nyitottnak tűntek az aranytól csillogó, sötét moszkvai
templomokhoz képest. Egyszóval Európa, a polgári rend és a
kultúra, az átláthatóság és a fegyelem kicsiny oázisa volt,
mely teljesen elkülönült Moszkva hatalmas, rendetlen és
egzotikus ázsiai dzsungelétól
Az itt élő több ezer kereskedő és katona legnagyobb része
másod- vagy harmadgenerációs bevándorló volt. Az oroszok
számára azonban – hacsak át nem tértek az ortodox hitre és
nem oroszosodtak el teljesen – megvetendőnek számítottak:
ostoba külföldiek. Az akkori köznyelv a Német negyedet
gyakran kokujként emlegette, amely az igazi városban a
türelmi negyedet jelentette.
Itt laktak azonban azok az angolok, akik a modern
hadviselés fegyverzetét és taktikáját ismerték; itt lehetett
megtalálni azokat a németeket, akik korántsem voltak olyan
„ostobák”, ahogy orosz nevük sugallta, több nyelven beszéltek.
S itt éltek azok a hollandok, akik tudták, hogyan kell
tengerjáró hajókat építeni és kormányozni.
Ezek olyan csodák voltak, amelyekről az oroszok nemcsak,
hogy nem tudtak, de nem is érdeklődtek irántuk. Prokop
maga is jelen volt, amikor egy nap egy hűséges tábornok, hogy
az ifjú cárnak örömet szerezzen, egyik külföldi útjáról nagy
büszkén egy asztrolábiummal tért vissza, amellyel,
magyarázta, azok a fortélyos külföldiek a nap és a csillagok
járása szerint tudnak navigálni. Péter el volt ragadtatva. Még
soha senki nem látott ilyesmit.
– Hogy működik? – kérdezte.
– Hogy? – A tábornok teljesen elképedt. – Eszembe sem
jutott, hogy megkérdezzem – válaszolta.
S hogy az asztrólábiumot már közel kétezer éve használta
az emberiség, azt senki sem tudta.
 De semmi nem nyűgözte le Prokopot annyira, mint az,
ahogyan a fiatal cár először előkerített egy hollandot, aki el
tudta magyarázni neki az egészet, majd napról napra, hétről
hétre leült egy tankönyvvel a kezében, s addig küzdött, amíg
lassan elsajátította a dolog különös matematikáját.
– Tudod – magyarázta az apjának –, csodálom, mint cárt,
mert a vadsága mögött valami nagyság rejlik. Mint embert
pedig szeretem. S nemcsak a kíváncsisága miatt, mely
mindenen túltesz. Hanem mert olyan keményen tud küzdeni!
Láttam, amit a matematikával művelt. Nem ment könnyen
neki, de nem adta fel. Ez az, ami tetszik benne. Követ el
hibákat, de nem adja fel.
Prokop igen jól megismerte a Német negyedet; s habár őt
nem űzte olyan tudásszomj, mint Pétert, lassan ő is
megértette azt a gazdagságot, amit ez a hely képviselt. Egy
ideje már úgy gondolt magára, mint meglehetősen
előrehaladott emberre, aki megelőzi a korát.
Míg el nem ment a nagy külföldi küldetésre.

Az orosz Péter cár nyugat-európai nagy kiküldetése olyan

mítosz lett a világtörténelemben, amely gyakran elfedi a dolog
igazi természetét.
A mítosz szerint a nyugati civilizációt szomjazó Péter
ellátogatott Európába, majd visszatért, hogy saját országát
civilizálja, s annyira európaivá tegye, amennyire csak tudja.
Ez nem igaz.
Először is, ami Péter okait illeti, egy biztos: háborúra
készült – elsőként Törökország ellen. Diplomáciai síkon a
küldetés célja az volt, hogy a nyugati országokat törökellenes
szövetség létrehozására buzdítsa. Az európai turné gyakorlati
oldala pedig az volt, hogy megtanulják a hajóépítést úgy, hogy
Oroszország is megépíthesse a maga tengerjáró flottáját.
Péter már 1696-ban, azovi győzelme után nem sokkal
elborzadt oroszokat küldött Nyugat-Európába, hogy ott
hajóépítést és navigálást tanuljanak. Meglepő módon
közöttük volt az ötvenkét éves Tolsztoj is, akinek valahogy, a
Miloszlavszkijekkel való szoros kapcsolata ellenére sikerült
Péter kegyeibe férkőzni.
S ezután hamarosan Péter saját kiküldetése következett.
De miért ment Péter maga; s miért ment inkognitóban –
hivatalosan csak mint a küldöttség egyik kevésbé fontos
tagja?
Nem tudjuk biztosan. De talán azért, hogy szabadabban
kószálhasson a nyugati kikötőkben. Valószínűleg hónapokat
töltött hajóácsként dolgozva, miközben az egész mesterséget
alaposan kitanulta.
S talán a Részeg Szinódus, valamint a Bolondok Zsinata
hívének így több lehetősége volt arra, hogy a bolondot játssza.
Ezt ő és a barátai meg is tették. Londonban, a dokkok
közelében, John Evelyn, a kitűnő naplóíró házában voltak
elszállásolva. S olyan hatékonyan tették tönkre mind a házat,
mind pedig a kertet, hogy a nagy Sir Christopher Wren, aki a
helyet utánuk megvizsgálta, a kárt az akkor – megdöbbentő –
háromszázötven fontra becsülte. Többek között teljesen fel
kellett újítani a padlót; a holland kályha csempéit leszedték; a
bronz ajtózárakat feltörték; a tollas ágyneműket feltépték; s
az összes pázsitot, illetve a kétszáz méter hosszú, négy és fél
méter magas magyalbozótot – London egyik kertészeti
ritkaságát – teljesen letarolták.
Ebben a stílusban ismerkedett Péter cár 1697-98-ban az
európai civilizációval.

A Baltikum; Riga kikötője; Brandenburg és Hannover német

államai; Hollandia; Anglia; a Habsburg Bécs; Lengyelország.
Nem arról van szó, mondogatta később Prokop, hogy új
földekre lépett. Hanem egy másik századba.
Soha nem értette meg teljes egészében, hogy mekkora a
különbség. S ez nem az intelligencia hiánya volt részéről. A
hatalmas, kétezer éves filozófiai hagyomány Szokratésztól
kezdve Descartes-ig; a reneszánsz tündöklő nagysága; és
legfőképpen a komplex és rugalmas nyugati társadalmak ősi
intézményeikkel, szakmáikkal, jogi és erkölcsi törvényeikkel
és briliáns kultúrájukkal – mindezeket a dolgokat, a cári
udvarba hozott könyvek és bútorok ellenére, csak néhány
orosz fogta fel. A Péter környezetében lévő személyek nem
értették meg, amit láttak. S maga Péter sem értette meg, nem
is érthette volna.
Ha azonban Prokop nem is értette meg azt, amit látott,
mégis mély benyomást gyakorolt rá, és sok mindenre
ösztönösen ráérzett.
Péterre és rá nagy benyomást tettek a hajók és a hatalmas
kikötők. Az ágyú, amelyet a hajók fedélzetén láttak,
izgalomba hozták őket, s nagy örömmel fedezték fel, hogy
nyugaton sokkal jobb puskaport lehet beszerezni.
Amikor azonban visszatérése után az apja megkérdezte,
hogy melyik ország tetszett neki a legjobban, azt felelte:
– Azt hiszem, Hollandia.
– Miért? – kérdezte Nyikita. – A hajóik, a kereskedelmük
miatt?
Prokop megrázta a fejét.
– Nem. Hanem… – egy szót keresett – a rend miatt. – S
látva, hogy Nyikita nem érti, így folytatta: – Még a tengert is
megszelídítették. Nagy falakat láttam – nem mint a mi
fapalánkjaink, melyeket a tatárok ellen építettünk a
sztyeppén, hanem hatalmas kőfalakat, melyek magát a
tengert tartják féken. Gátnak hívják. Földeket szereztek
vissza a tengertől és beültették – ezer ilyen földdarabot
láttam, mindegyik takarosán, négyszög alakban elrendezve,
gátakkal védve. Alig lehet elhinni, hogy az ember ilyen
dolgokra képes lehet. S csatornáik is vannak, nyílegyenesek, s
a horizontig érnek.
Nyikitát mindez nem hatotta meg túlságosan.
– Nekünk itt, Oroszországban nincsen erre szükségünk.
Végtelen földjeink vannak.
– Tudom. De nem érted – folytatta izgatottan –, hogy nem
ez a lényeg. – Mindez már azóta a fejében járt, amióta először
megpillantotta ezeket a csodákat. – Az a lényeg, apa, hogy
meghódították a természetet. Mintát, rendet kényszerítettek
rá, még a tengerre is. – Szünetet tartott, majd a belátás
hirtelen fényével hozzátette: – Olyan, mintha saját szívükben
és elméjükben, saját maguk fölött szereztek volna uralmat.
Nyikita nevetett.
– Nemigen látom, hogy mi oroszok uralomra tennénk szert
saját magunk fölött. Te igen?
Prokop megrázta a fejét.
– Nem, én sem. De felülről rá lehet kényszeríteni
valamiféle rendet a dolgokra. Ez az egyetlen lehetőség, ahogy
a cár maga is többször mondta nekem.
Nyikita sóhajtott.
– Úgy érted hát, hogy te és a cár azzal a szándékkal
jöttetek vissza, hogy ráerőltetitek az akaratotokat az
Anyatermészetre? – kérdezte kényszerű mosollyal. – Szegény
Prokopom, a természet Oroszországban minden cárnál
hatalmasabb. Semmit nem lehet ráerőltetni. A föld –
emlékeztette – végtelen.
Most azonban Prokopon volt a sor, hogy mosolyogjon.
– Várj csak, amíg Péter cár megpróbálja – jegyezte meg
szárazon.
Ha ezek a beszámolók lehangolttá tették Nyikitát, mivel
kivitelezhetetlennek találta őket, semmi nem volt ez ahhoz a
hatáshoz képest, amit Eudokiára gyakoroltak.
– A természetet Isten alkotta – intette fiát –, s ha a saját
rendedet akarod ráerőltetni, az semmi más, mint büszkeség.
Te és a cárod gonoszak vagytok.
S Prokop nagy szomorúan tapasztalta, hogy az anyja
elidegenedik tőle.
A három különböző állásfoglalás, különösképpen,
egyaránt mélységesen orosz volt: Eudokia vallási
konzervativizmusa; Nyikita fatalizmusa; s talán a leginkább
Prokop optimizmusa. Prokop ugyanis, miután látta a
külvilágot és annak a rendjét, még ha belső támasztékai
láthatatlanok voltak is számára, azt feltételezte, hogy –
miként az orosz falvakban fel tudnak építeni egy házat – erős
vezérrel és gigászi erőfeszítésekkel új rendet lehet fölülről
létrehozni. Ez a hit Oroszország örök tragédiája. S milyen
tényleges sikerekkel járt a küldöttség?
Nagyokkal. Péter tanulmányozni akarta a hajóépítést: ő
és társai alaposan meg is tették. Új fegyverzetet és olyan
puskaport akart, amely nem mond állandóan csütörtököt,
valamint modern haditechnikát, különösen a tengeren.
Mindezt megszerezte Ezenkívül új utakat nyitott a
kereskedelem számára.
Az oroszok diplomáciai terve azonban kudarcot vallott.
Senki nem akart akkoriban a török szultánnal harcolni. Ha
azonban a déli meleg tengerekhez vivő vágya nem talált
támogatásra, Péter utazásai során felfedezte, hogy olyan
szövetségesekre tehet szert, melyek révén a másik fontos
kereskedelmi útvonalhoz – az északi Balti-tengerhez –
hozzáférhet.
S mindenekelőtt a kiküldetés hosszú távú eredményei
voltak a legfontosabbak. Az olyan agyafúrt emberek, mint
Pjotr Tolsztoj, lehet, hogy nem tudtak meg sokat a
hajóépítésről, ahogy az a feladatuk lett volna, viszont
rengeteg megfigyeléssel, idegen-nyelvtudással tértek vissza, s
legalább némiképp beleláttak az európai oktatás és kultúra
mélységeibe. Ők lettek az első európaiasodott oroszok,
akiknek Zsófia Golicinje volt az előfutára. Ezek voltak azok az
emberek, akik hosszú távon ablakot nyitottak a nyugatra.
Prokop Bobrov is ilyen ember volt? Nem teljesen. Bár
hiányzott belőle az önművelés vágya, annyit azért látott, hogy
megértse: hazája századokkal le van maradva.
S ennek volt egy szomorú következménye. Míg ugyanis
Eudokia vallásos gondolatai elhatárolták anyát és fiát,
Prokop most egy még bonyolultabb válaszfalat talált önmaga
és apja között. S nem tudott ellene semmit sem tenni.
Nyikita számára ugyanis a fia idegenné vált. Nem nyugati
stílusú ruhái, nem is az utazások miatt. Hanem azért, mert
Nyikita megérezte, Prokop viselkedésének enyhe, de
félreismerhetetlen visszafogottságából, szemének távoli
pillantásából, hogy a fia számára már nem ugyanazok a
dolgok kedvesek; hogy olyasmiket tud, amit az ő népe nem.
Nyikita a német és az angol tisztektől látott ehhez hasonló
pillantást, ahogy azok az orosz csapataikra néztek.
Már nem igazán orosz többé – gondolta. S ami a
legnehezebben elviselhető egy olyan ember számára, aki
mindig is műveltebbnek gondolta magát a környezeténél:
titokban lenéz engem.

Ez a fiatalember volt hát, aki akkor besétált az udvarra, s

akire Dániel hitetlenkedve bámult.
Prokop ugyanis elegáns, testhez álló zöld egyenruhát
viselt, mely elöl német szokás szerint gombokkal záródott.
Lábán térnadrág és harisnya volt. Csinos bajszát leszámítva
arcát simára borotválta.
A régi kozák időkben, Ukrajnában, amikor az emberek
még az Ökörnek hívták, Dániel hozzá volt szokva a simára
borotvált emberekhez. De hogy itt északon – s hogy éppen
Nyikita Bobrov fia ilyesmit tegyen – csak bámulni tudott
megdöbbenésében.
Nyikita, a pillantását követve kissé mentegetőzve
elmosolyodott.
– A cár barátai simára borotvált arccal jöttek vissza az
utazásukról – jegyezte meg.
– A cár maga borotválta le a bojárok szakállát az
udvarban – emlékeztette Prokop. – Azt mondja, nem tűri,
hogy az emberek ilyen primitíven nézzenek ki az udvarában.
Épp ma mondta nekem.
Primitív! Dániel arca összerándult erre a szóra. S látta,
hogy Eudokia olyan felindult lesz, mintha megütötték volna,
majd elfordul. Kiszámított sértés volt ez.
Nyikita Bobrov azonban, úgy tűnt, figyelmen kívül hagyja
ezt a gorombaságot. Ügy tűnt, valami más jár az eszében.
Kérdő' arckifejezéssel fordult a fiához.
– Preobrazsenszkojéből jössz?
Prokop bólintott.
– Nos? – kérdezte Nyikita.
 – Eldőlt. Vannak vallomásaink. Holnap kezdjük a
kivégzéseket. – Karon fogta az apját. – Gyere – mondta
elmondom neked. – És bevezette a házba.
Csak most fordította Eudokia az arcát Dániel és kis
családja felé – a férfi látta, hogy könnyek ülnek a szemében.
– Istennek hála – sírta halkan –, Istennek hála, hogy
megjöttetek.

Dániel fokozatosan ébredt rá arra a borzalomra, ami

folyamatban volt. Csak a tél folyamán értette meg, miért
érezte Eudokia úrnő annyira szükségesnek az ő jelenlétét. Ő
maga viszont nem tudta pontosan, hogy miképp
vigasztalhatná.
Ahogy Prokop bejelentette, a lázadó sztrelecek kivégzése
Dániel megérkezésének másnapján elkezdődött.
Valójában már sokkal korábban elkezdhették volna, ha a
kihallgatások – melyek Preobrazsenszkojéban folytak – nem
haladtak volna olyan nehézkesen. Igen kevés lázadó katona
volt ugyanis hajlandó arra, hogy beszéljen, még az igen
hathatós rábeszélés ellenére is.
Ebben az időben teljesen bevett gyakorlat volt
Oroszországban a rabokat korbácsolni, hogy vallomást
csikarjanak ki belőlük. Ebben az időben a kínzás, mint
vallatóeszköz igen elterjedt volt más országokban is. Egy szót
azonban még szólnunk kell az orosz módszerről.
Sokan ugyanis azt hiszik, hogy a híres orosz kancsuka
csak egyféle ostor – olyasmi, mint az angolok kilencágú
macskája. Míg azonban az angol tengerészetnél a múlt
században egy ember akár ezer korbácsütést is kaphatott úgy,
hogy túlélte, huszadannyi csapás a kancsukával már halálos
volt. S jóllehet, mondjuk, egy Bobrov megkorbácsolhatta a
parasztját valamilyen vétségéért, ám ekkor valószínűleg nem
kancsukát, hanem a batognak hívott vesszőcsomót használta.
A kancsuka majdnem két méter hosszú volt és bőrből
készült. A batognál sokkal vastagabb is volt, s így nagyon
súlyos is. Ennek eredményeképpen amikor a kancsuka
lecsapott – melyet a kancsukamester előreugorva, teljes
erejéből lódított meg – az ostor akár centiméternél is
mélyebben belevágott az áldozat hátába. A bőr teljesen
szétmállott, vér és szövetdarabkák permeteztek minden
csapás nyomán. Ha a kancsukamester esetleg teljesen
lecsupaszította az áldozat hátát, a második sorozat már a
csontokat érte.
Hogy megértsük, milyen alaposak voltak az oroszok ez
ügyben, még el kell mondanunk azt is, hogy létezett a
büntetésnek egy sokkal szigorúbb formája is, melyben a
foglyot úgy kötötték ki, hogy hátrafeszített karjait felhúzták
egy gerendára. Ilyenkor korbácsolás alatt a kancsukamester
előtt lógó ember vállízületei gyakorlatilag teljesen kifordultak
az ízülettokból. Miután a kezét lejjebb engedték, a
kificamodott karokat vissza lehetett rántani a helyükre.
Szóval ez volt a kancsuka, mellyel a bebörtönzöttek
többségét vallatták.
Péter cárt nagyon aggasztotta a sztrelecek makacs
hallgatása. Gyerekkorában a szeme láttára vágták miszlikbe
a nagybátyját, s tudta jól, hogy képesek lennének őt is
megbuktatni, és Zsófiát ültetni helyette a trónra. A
kihallgatás tehát sürgős volt. Nemcsak a sztreleceket, de
Zsófia két szobalányát is levetkőztették és megkorbácsolták –
igaz, hogy Péter, miután észrevette, hogy egyikük terhes,
számára egyszerű kivégzést rendelt el.
Péter nemcsak az ostorozást, de azt az ítélet-végrehajtást
is személyesen felügyelte, mely során néhány foglyot
rostélyon sütöttek meg. A sztrelecek még itt is olyan
megátalkodott csendben voltak, hogy – legalábbis egy
alkalommal – Péter bottal feszítette szét az egyik lázadó
összeszorított állkapcsát.

Prokop Bobrov számos ilyen kihallgatáson részt vett.

S ez nem volt véletlen. Ahogy hazatértek, Péter egy
újonnan alakult kormányzati osztályhoz nevezte ki a
fiatalembert. Preobrazsenszkoje Prikáznak hívták – s
valójában titkosrendőrség volt. Már a kezdetektől fogva
félelmetes hírre tett szert.
– A sztrelecek nem mondanak túl sokat, még kínzás alatt
sem – mondta Prokop az apjának. – Tudjuk viszont, hogy el
akarták mozdítani Pétert a trónról, s hogy minden külföldit
meg akartak ölni Oroszországban. De most elbánunk velük.
A kivégzések azon az ősszel három hétig tartottak,
szeptember utolsó napjától október 18-ig.
Október 12-én hirtelen rengeteg hó esett, Moszkvát
egyenesen a tél közepébe lökve, a nyilvános kivégzések
azonban folytatódtak.
Dániel is ott volt néhányon. A foglyok különféle módokon
haltak meg, bár általában lefejezték vagy felakasztották őket.
Péter azt is megkövetelte, hogy a bojárjai és barátai tevékeny
részt vállaljanak a kivégzésekből, s Dániel egyszer hallotta,
amint Prokop azt mondja az apjának:
– A cár szeretne olyan kivégzést is látni, ahol az
embereket európai szokás szerint karddal, nem pedig
fejszével fejezik le. Nincs véletlenül egy jó, súlyos kardod,
amit kölcsön tudnál adni?
Dániel másnap látta Prokopot munka közben. S valaki a
tömegből azt mondta neki, hogy maga a cár is lefejezett már
jó néhány embert.
Mindezek az események, bár szomorúsággal töltötték el
Dánielt, nem borzasztották el: a sztrelecek fellázadtak, s
nagyon is lehetett tudni, hogy ezért büntetés vár rájuk.
Dániel borzalma azon a reggelen kezdődött, amikor a
tábori papokat hozták.
A Vörös téren történt. Ott, a Vaszilij Blazsennij
Székesegyház nagy, egzotikus tornyai előtt Péter emberei egy
akasztófát állítottak fel – de nem közönséges akasztófát,
hanem egy kereszt alakút. Kivezették a papokat az
akasztófához. Dániel felkészítette magát, hogy valami
szörnyűséget fog látni.
 Ami azonban ezután történt, teljesen beléfojtotta a
lélegzetet. Most ugyanis, hogy az akasztást végrehajtsa, az
udvari bolond érkezett. Papnak volt öltözve.
Ugyanazon a napon a Novogyevicsij Kolostor kertjében
még 195 sztrelecet felakasztottak, Zsófia ablaka elé.
S ezeket a testeket ott hagyták lógni – furcsa, megfagyott
kísértetekként, végig a tél folyamán.
S mit gondolt Dániel minderről? Azt gondolta, hogy érti.
Ahogy teltek a hónapok, egyre bizonyosabbá vált benne. De
még ekkor sem akart meghatározott formát adni a
gondolatnak.

Miért is hívta magához Eudokia? Vigasztalásért. Azért, mert

mint azt Dániel hamar észrevette, senki más nem volt, akiben
megbízhatott volna.
A fia istentelen volt. A férje, aki családjának a sikerére
vágyott, nem szólt semmit.
– Te magad is láthatod, hogy milyen idők járnak – mondta
Dánielnek négyszemközt. – Segíts, jó Dániel, megtudnom,
hogy mit kell tennem.
Látszólag ácsként dolgozott náluk. S valóban, olyan szép
asztalosmunkát végzett a házban, hogy még maga Nyikita is
hamar elfeledte afelett érzett bosszúságát, hogy a felesége
váratlanul érte küldött. A földbirtokos nagy büszkén
mutogatta a vendégeknek Dániel remekeit, s ha az hajlandó
lett volna másnak is dolgozni, sok megrendelője akadt volna.
Bizonyos szempontból tehát mindkét Bobrov örült a
háztartás ilyetén való kiegészülésének. Míg ugyanis a
felesége a szülőkhöz húzott, Nyikita a kislány jelenlétében
talált felüdülésre.
Marjuska valóban elbűvölő kislány volt. Élénk, szeplős
arcával és ragyogó szemével úgy tűnt, mintha számára
egészen természetes volna, hogy az egész világ a barátja.
– Kecses kis jószág – csodálta sokszor Nyikita. – Táncos is
lehetne belőle.
 Még Prokop is, aki pedig sokszor alig tudta elrejteni a
Dániel jelenléte miatti ingerültségét, sokszor felkapta a
kislányt és ide-oda vitte magával a házban. Felesége és két
saját gyermeke volt.
– Te pedig akkor – mondogatta neki –, nem lehetsz más,
mint a kedvesem.
– Hol van a szakállad? – kérdezte mindig a kislány
minden félelem nélkül. – Miért nincs szakállad?
– A cár letépte – válaszolta a férfi mindig nevetve.
A kislány tisztelte az apját. Tudta, hogy öregebb, mint
más gyerekek apja, de mivel tudta azt is, hogy milyen
tisztelettel bánnak vele Ruszkában, úgy gondolta, hogy
valami egészen rendkívüli ember. Amikor még nagyon kicsi
volt, egy ideig azt hitte, hogy ő és az Istenatya egy és ugyanaz
a személy.
Míg Nyikita örömét lelte a kislányban, Eudokia
megtalálta azt a vigaszt, amelyet Dániel és Arina
társaságától remélt. Mindennap együtt imádkoztak halkan.
Az asszony, mialatt Dániel a házban dolgozott, gyakran ott
állt mellette és csendben nézte. Dániel, aki ezt maga is rögtön
látta, nélkülözhetetlen volt számára. S ahogy Eudokia
egyszer maga is megvallotta neki:
– Egész életemben erős asszony voltam, ebben az új
világban azonban úgy érzem, mintha mindazt, amit tudtam,
most elvennék tőlem. Kérlek, ne hagyj magamra, hűséges
barátom.
Amikor észrevétlenül kisurranhatott, gyakran egyszerű
parasztruhát vett fel, s Dániellel és családjával együtt elment
a titkos istentiszteletekre. Dániel megengedett magának egy
mosolyt, miközben megjegyezte:
– Azt fogják hinni, hogy maga a feleségem, Arina a
lányom, Marjuska pedig az unokám.
Eudokia maga is elcsodálkozott azon, amit Dánielnek már
az első héten sikerült felfedeznie: hogy Moszkva szerte titkos
istentiszteletek folynak a raszkolnyikok számára. Szinte
mindig inkább magánházaknál, mint templomokban tartották
őket. Ott aztán, egy szerény kézműves szobájában elővették
az időtől és füsttől megfeketedett ikonjaikat, kitették őket a
falakra, és őszintén imádkoztak, két ujjal vetve keresztet.
Ha azonban Dániel vigaszt jelentett Eudokia számára, ő
maga nem talált megnyugvást.
Míg nappal a sztrelecek kivégzése folyt, éjjelenként Pétert
még mindig a Német negyedben lakó barátainak házánál
látták. Köztudott volt, hogy vele van Anna, a szeretője is, míg
a felesége, annak ellenére, hogy egy fiút szült neki, alig látta.
Október végére a kivégzések időlegesen megszűntek. Péter
elhagyta a fővárost és a Donhoz ment, ahol az új flottát
építtette. Kezdetét vette a karácsonyt megelőző böjt hét hete,
így Moszkva egy időre újra nyugodt hely lett. Karácsonyra
azonban Péter visszatért. Ő és a Bolondok Zsinata kétszáz
szánon vonultak végig Moszkván és a Német negyeden,
miközben teli torokból karácsonyi énekeket bömböltek.
Dániel, aki imádkozni volt, szerencsére nem látta őket.
Januárban és februárban jött a hagyományos vízkereszt
ünnepe, majd a nagyböjt előtti karnevál; a nyilvános
kivégzések is újra kezdődtek. Február harmadikán Péter
ragaszkodott hozzá, hogy az összes Moszkvában élő külföldi
tanúja legyen, amint kivégzik azt a több mint háromszáz
sztrelecet, akik a meggyilkolásukat tervezték.
Ebben az időben történt, hogy Péter komoly kampányt
kezdett annak érdekében, hogy udvartartása a hosszú
kaftánok helyett nyugati ruhákba öltözzön. Egy lakomán,
akár néhány hónapja a szakállakat, most a hosszú kaftánokat
vágta le saját kezűleg.
Politikai és személyi reformjainak betetőzéseként Zsófiát
hivatalosan beöltöztette apácának, és saját feleségét is, aki
olyannyira untatta őt, annak szánalmas könyörgése ellenére
egy szuzdali zárdába küldte. Fiát, kivel eddig nem sokat
törődött, most a nővéréhez küldte, s német tanítót adatott
mellé.
 Ez azonban még semmi sem volt ahhoz a rettenethez
képest, amikor a nagyböjtöt megelőző karneváli héten Dániel
meglátta Péter Részeg Szinódusát.
A tivornyázó társaság Lefort fényűző háza felé tartott;
élükön, szokás szerint, Péter öreg tanára haladt pátriárkának
öltözve. Mögötte haladt Bacchus, a bor istene, ö is
püspöksüveget viselt: és semmi mást, alatta ugyanis teljesen
pucér volt. A csoport egyes tagjai bort és mézsört vittek,
mások hatalmas tálakon hozták a visszataszító, istentelen
dohányleveleket, melyet előzőleg meggyújtottak. Megint
mások füstölőket himbáltak, s Dániel észrevette, hogy
ezekben is dohányleveleket égettek tömjén helyett. A fiatal
Prokoptól hallotta, hogy a cár, mikor Angliában járt, Lord
Carmarthennek kizárólagos jogot adott arra, hogy a gonosz
növényt Oroszországba importálja. Most pedig a cár bandája
dohányt tett a templomi füstölőbe!
Mikor, nem sokkal az események után, hallotta, hogy
Lefort, a cár barátja váratlanul meghalt, csak annyit tudott
mondani: Ez Isten büntetése.
Áprilisban, mintha Isten újabb büntetést mért volna ki,
Moszkva élelmiszer-hiánnyal küzdött, s az árak az égbe
szöktek.
Mindezen jelek azonban, miként Dániel hamarosan
ráébredt, csupán előrevetítették azt a hatalmas gonoszságot,
mely ezután következett.
A cár figyelme eddig csupán az udvarára és a sztrelecekre
terjedt ki. A következő hónapokban azonban rettenetes
pillantását a népére vetette. Ezzel Dánielt a
megrázkódtatásból és nyomorúságból a kétségbeesésbe
kergette.
Egy este kezdődött, mikor Prokop az udvarba lovagolt, s
mintegy mellékesen odavetette Dánielnek:
– Na, Dániel, holnap leborotválod a szakálladat. – Majd
látva az ács megdöbbent tekintetét, hozzátette. – Még nem
hallottad? Bizony, te is úgy nézel majd ki, mint én. A cár
holnap reggel adja ki az ukázt.
 Ukáz: rendelet. Minden cár élt vele, de Péter uralkodása
alatt szinte egyik érte a másikat. Az 1699-ben kiadott ukáz
pedig kétségbeejtő volt. Minden férfinak – nemcsak a
bojároknak, de a Dánielhez hasonló egyszerű embereknek, sőt
a parasztoknak is – le kell borotválnia a szakállát!
– Nagyon jól van ez így – vigyorgott Prokop –, ellenkező
esetben bírságot fizetsz.
Az ukáz egyértelmű volt: a papokon kívül mindenkinek
borotválkozni kell. Aki megtagadja a borotválkozást, köteles
bírságot fizetni, valamint a nyakba kell akasztani egy láncra
erősített bronzérmet. A büntetési tételeket gondosan
kiszámították. Jobbágyoknak csupán fél kopekbe került,
szabad embereknek azonban, a kézműveseknek, sőt még a
kocsisoknak is kemény harminc rubelt kellett fizetniük. A
kereskedők büntetése hatvan, a Bobrovhoz hasonló nemeseké
száz rubelre rúgott.
Dániel nem engedhetett meg magának ekkora kiadást.
Igaz, hogy Prokop látványa eddig is megrázta, de a nemesi
udvar, minden történésével együtt, távoli világ volt számára.
A mostani eset más volt.
– Nem tudom, hogy vannak ezzel a nemesek – jelentette
ki Arinának –, de a hozzám hasonló egyszerű emberek
számára ez nem kérdés – leborotválni a szakállunkat: halálos
bűn. Nem tudom megtenni.
– Nem is szabad megtenned – helyeselt Arina, míg
Marjuska csodálattal nézte az apját. El sem tudta képzelni
apja méltóságteljes alakját a hosszú, szürke szakáll nélkül.
Az ukáz a Bobrov családban is vihart kavart.
– Soha! – kiáltotta Eudokia. Ezt még elgondolni sem lehet.
S amikor Nyikita ingerülten az összegről mormogott valamit,
kitört: – Inkább odaadnám mindenemet, amim van, semmint
hogy ilyen dolgot megengedjek.
Másnap, diadalmas, de mégis félénk arccal Nyikita
hirtelen úgy jelent meg Eudokia előtt, hogy már csak a bajsza
volt meg. Az asszony a sarkára állt, s egy hónapig még csak a
közelébe sem engedte a férjét. Amikor pedig az panaszkodott,
hidegen azt válaszolta:
– Meg is verhetsz, ha elég férfi vagy hozzá, de semmit nem
kapsz tőlem.
Eközben titokban elment és egy bronzérmét hozott
Dánielnek, ragaszkodva hozzá, hogy fogadja el:
– Legalább lesz valaki a házban, aki istenfélő embernek
látszik – jelentette ki eltökélten.
S így folyt ez a borzasztó év mindaddig, amíg a vége felé
be nem következtek azok az események, amelyek Dánielt
végül is a szakadék szélére sodorták.

Prokop vidám volt. És elfoglalt is. A sztreleceket teljesen

szétzúzták, Péter hatalma megingathatatlan lett.
Prokopnak udvari pozíciójára sem lehetett panasza: a cár
a barátja.
– Ha pedig bízik benned – mondta az apjának –, akkor ő a
legkedvesebb ember a világon.
Be kellett ugyanis vallani, hogy minden brutalitása
ellenére Péter elnéző tudott lenni az emberi gyengeséggel
szemben.
– Szinte bármit megbocsát, ha az ember nem hazudik neki
– mondta Prokop. – Egyszer, amikor elkéstem a gyakorlatról,
olyan dühösnek tűnt, hogy azt hittem, megkorbácsoltat, de
aztán elmondtam neki, hogy előző éjszaka berúgtam, s hogy
csak most ébredtem fel, mire nevetett, és azt mondta, hogy
többet ne tegyek ilyet.
Mindenekfelett pedig azért volt Prokop ilyen jó
hangulatban, mert tudta, hogy Péter nagy kalandra készül –
be akarja venni a balti kikötőket.
Ez titok volt. A svédek erősek voltak, és fontos volt, hogy a
dolog váratlanul érje őket. Brandenburg, Dánia, Szászország
– mind meg akarták támadni a svédeket, s a litvánok, észtek
és lettek gazdag balti földjeit maguk között szétosztani. Péter
azonban nem kezdhetett hadjáratba északon, amíg nem volt
benne biztos, hogy az ottomán törökök nem támadják meg
közben délen. Az év folyamán tehát mindvégig arról
biztosította a svéd követeket, hogy a barátjuk, míg saját
követei Konstantinápolyban próbáltak elfogadható
megállapodást kötni a szultánnal.
Eközben Oroszországban fegyverkezés folyt.
Az új angol kovás puskák hatalmas előrelépést jelentettek
a sztrelecek muskétáihoz képest, amelyek teljesen
megbízhatatlanok voltak. A Franciaországból származó
bajonettek szintén megnyerőnek tűntek.
– Nézzétek, milyen jól kitalálták – magyarázta Prokop
Dánielnek és az apjának. – Ahelyett, hogy tüzelnénk, s csak
utána illesztenénk a bajonettet a puskacsőbe, majd pedig
kivennénk, mielőtt újra tüzelnénk, ezek az agyafúrt franciák
kieszelték, hogy a bajonettet a cső külsejére illesztik, így
aztán már egy rögzített bajonettel tudunk tüzelni.
Egyik férfi sem látott még soha ilyen fegyvert, s még
Dániel, a régi kozák is elismerte, hogy ez ügyes találmány.
Mindenekfelett azonban az államnak pénzre volt
szüksége.
– Mindenre adót fogunk kivetni, amire csak rátehetjük a
kezünket – jelentette ki Prokop. – Még az emberek szakállára
is – nevetett. – S mivel a kereskedelem is fellendül majd, ha a
balti kikötőinket megszerezzük, a kereskedőkről is több bőrt
húzhatunk le.
– Hogyan? – kérdezte Nyikita.
– Egyszerűen – válaszolta a fia. – Közigazgatási
reformokkal.
S elmagyarázta, hogy Péter minden helyi kereskedőnek
megengedi majd, hogy a területi kormányzóktól függetlenül
működjenek, s hogy maguk válasszák saját hivatalnokaikat.
– Ezzel elégedettek lesznek, úgy hiszem – mondta Nyikita.
Mivel régen ő maga is szeretett volna kormányzó lenni,
nagyon jól tudta, hogy milyen korruptak ezek a hivatalnokok.
– Nem egészen – vigyorodott el Prokop. – Az adóikat
ugyanis megduplázzuk!
 Valójában, bár Péter sok reformja végső soron jót tett
Oroszországnak, eredetileg azért gondolták ki őket, hogy
hatékonyabban tudjanak állami bevételekhez jutni.
Nemcsak pénzt, hanem embereket is szereztek. Prokop
ragaszkodott hozzá, hogy Nyikita jó embereket küldjön a
birtokairól, Ruszkát is beleértve.
– Bizonyosodj meg róla, hogy mindannyian
megborotválkoztak – jegyezte meg. S amikor apja azt a
megállapítást tette, hogy ő a maga részéről nem érti, mit
számít, hogy egy paraszt katona meg van-e borotválva, vagy
sem, Prokop gyorsan közbevágott:
– Természetesen számít. Így azonnal észrevesszük az
árulókat.
Amellett, hogy a földbirtokosokhoz fordultak, volt még egy
másik módja is annak, hogy embereket szerezzenek.
– Biztosítjuk, hogy azok a parasztok, akiket az uruk
felszabadít, ne léphessenek le – magyarázta Prokop. – Vagy
jelentkeznek a sorozó tiszteknél, vagy elveszítik a
szabadságukat.
– A hadsereg lesz hát a szabadságuk?
– Úgy van.
Nyikita csak a fejét tudta csóválni e könyörtelen
hatékonyság láttán.

De mit is jelentettek hosszú távon ezek a változások? Ez az,

ami összezavarta Nyikitát. Öt nem sokkolták az események,
mint Eudokiát és Dánielt. Igaz, hogy a Prokop
körül uralkodó felsőbbrendűség! légkört bántónak találta,
mégis megpróbált alázatos lenni és érdeklődó' maradni. Egész
regimenteket látott német egyenruhába öltözötten. Látta,
amint fia új német ruhában vezeti elő feleségét, melyben az
asszony meglehetősen bátortalanul lépkedett. Látta, ahogy az
egyházat kifigurázzák, a cár egyetlen fiát pedig elveszik az
anyjától és külföldiek gondjára bízzák.
– Csak azt az egyet szeretném tudni – fakadt ki egyszer
Prokopnak, amikor kettesben voltak karácsony előtt –, csak
azt az egyet mondd meg nekem, hogy mi felé tartunk? Teljes
egészében szűnjünk meg oroszoknak lenni? Erről van szó?
Még azt is hallottam, hogy a cár azt szeretné, hogy inkább
mindannyian hollandul beszéljünk.
Ezzel a témával kapcsolatban, legnagyobb meglepetésére,
fia megnyugtatóan válaszolt.
– Bár merem állítani, hogy a cár örülne, ha tényleg
hollandul beszélnénk, nem fog ilyesmivel megpróbálkozni –
nevetett Prokop. – De apám – folytatta –, ha meg akarod
érteni, hogy mi történik, ne Oroszországot, hanem a külföldet
nézd.
– És miért?
– Mert Oroszországban senki sem veszi észre, hogy milyen
elmaradottak lettünk. Ha elmennél Londonba vagy
Amszterdamba, rögtön megértenéd. Hát nem hozott be
Sándor cár is külföldi tiszteket a te idődben? S nem volt mégis
igazi orosz?
– De az volt – mondta Nyikita jámboran.
– Nekünk oroszoknak fel kell használnunk mindent, ami a
hasznunkra válik, a többit pedig el kell utasítanunk –
folytatta Prokop.
– De miért gyűlöli a cár a vallást?
– Nem gyűlöli. De az egyház annyira elmaradott, annyira
babonás, annyira ellenáll minden változásnak, hogy nem
működhet együtt vele. – Szünetet tartott. – Péter cár, apám,
olyan, mint egy hatalmas óriás, aki egy hadsereget vonszol
egy hegy tetejére. Csak éppen a hadseregben mindenki az
ellenkező irányba néz, s lefelé húzza őt. Erősnek kell lennie.
Szilárdnak kell lennie. Ahhoz, hogy bármit is elérjen, úgy kell
viselkednie, mint akár Rettegett Ivánnak. Csak így tudja
Oroszországot megerősíteni.
– Akkor hát nem kell nyugatiakká válnunk? Mégiscsak
oroszok lehetünk, ha már egyszer felzárkóztunk?
Prokop az apja karjára tette a kezét.
– Természetesen. Elmondom neked, hogy mit mondott a
cár nekem a múlt héten. Azt mondta: „Prokop Nyikityevics –
még húsz évig szükségünk van Európára. Azután hátat
fordíthatunk neki.”

1700
Ezután jött a csapás.
Régi Oroszországnak vége lett.
A népesség nagy része ezt kataklizmaként élte meg,
mintha a mennybolt szakadt volna le. Ebből a szörnyűséges
jelből Dániel már tudta, ahogy azt régóta sejtette, valóban a
világvége következik. Maga köré gyűjtve Eudokiát, Arinát és
a kis Marjuskát, komolyan azt mondta nekik: „Elkezdődött az
Apokalipszis. Az Antikrisztus eljött.”

Valóban új korszak kezdődött.

1699 decemberében ugyanis Péter cár elhatározta, hogy
megváltoztatja a naptárat.
Hogy ezen esemény jelentőségét megértsük, tudnunk kell,
hogy Oroszországban egyáltalán nem 1699-et írtak ekkor. A
Teremtéstől számított 7207-ik év volt ez, s az oroszok ezt az
időszámítási rendszert alkalmazták egyöntetűen az ősi Kijev
ideje óta.
Azt is fontos tudnunk, hogy az év nem januárban, hanem
szeptemberben kezdődött.
Ez, ahogy azt minden orosz el tudta volna magyarázni,
szintén logikus volt. Hisz nem almáról esik szó Ádám és Éva
történetében a Teremtés könyvében? Akkor hát világos, hogy
amikor a világ elkezdődött, éppen ősz volt!
Az, hogy a világ többi része más rendszert használt, csak
újabb bizonyíték volt a többi ország gonoszságát illetően.
Ez volt hát az a naptár, amelyet Péter 1699 decemberében
megváltoztatni kívánt. Kiadta az ukázt, miszerint a következő
hónapban új rendszer, új év és egy új évszázad kezdődik. Így
aztán januárban már 1700-at írtak.
 A cár csak egy engedményt tett az orosz érzékenységnek.
Európa katolikus országai ekkorra a modern, Gergely-naptárt
használták. Az angolok viszont, akik protestánsok voltak,
még mindig a régi Juliánusz-naptárt. A szökőnapok
beiktatása az évben azzal járt, hogy a két naptár közötti
különbség, ahogy teltek az évszázadok, egyre nagyobb lett.
Ebben az időben a Juliánusz már tizenegy nappal a
gregoriánus mögött járt. De még mindig jobb volt egy kicsit
megkésettnek lenni, mint a pápával egyezni! Így aztán Péter
úgy döntött, hogy a Juliánusz-naptárt használja, aminek
eredményeként az oroszok egészen 1918-ig közel két héttel a
nyugat után jártak.
Ez volt hát az az új korszak, amelyet Péter Oroszországra
hozott. Elrendelte, hogy január első hetében – ünneplésként –
minden ajtóra egy fenyő vagy borókaágat kell akasztani.
Dániel és sok hozzá hasonló ember számára ez végső
megerősítése volt mindannak, amitől féltek.
Az a gondolat, hogy a világ a vége felé közeledik, nem volt
új, de Dániel életében hihetetlenül megerősödött. S nemcsak a
raszkolnyikok gondolták ezt így. A világ végét jósoló ukrán
traktátusok gyűjteményét, a Cirill Könyvét már a szakadás
előtt is széles körben olvasták. Kapiton követői, akiket Dániel
a Volgánál ismert meg, már Dániel fiatalsága óta arra
biztatták a parasztokat, hogy készüljenek az Apokalipszisre, s
egy teljesen közönséges szerzetes volt az, aki egy nap
megjegyezte Dánielnek: „Tudod, az egyházi tanács után maga
Nikon is azt kezdte hinni, hogy a vég közeleg.”
Közel a vég. A kérdés csak az: pontosan mikor jön el? Mire
Dániel Moszkvába érkezett, már széles körben elterjedt az a
hit, miszerint már eljött.
Végtelen számításokat végeztek a pontos dátumot illetően,
különösen a raszkolnyikok. Legalább ezer traktátus maradt
fenn e tárgyról. Mindannyian kiindulópontjuknak tekintették,
hogy az Antikrisztus száma a 666, s míg egyesek az ortodox és
a katolikus egyházak szétválásától kezdték számításaikat,
mások pedig azt állítottak, hogy az Antikrisztus ezer évig
megkötözve feküdt a számára várva, mindannyian valahová
1666 és 1691 közé tették a dátumot,
Ruszkában Dániel nem volt biztos a dolgában. Bár félt,
hogy a világ vége közel van már, az új öröm, amelyet kis
családjában talált, felélesztette benne a reményt, hogy talán
még sincs így. Moszkvában azonban minden reménye
szertefoszlott.
Különös módon egy korábban szerzetesként élő ember, aki
csak nemrég csatlakozott a raszkolnyikokhoz, győzte meg
végképp Dánielt. Kicsi, szenvedélyes fickó volt, akivel egy
magánházban tartott titkos istentiszteleten találkozott. A
szerzetes korábban ikonfestő is volt, ami közel hozta őket
egymáshoz, ezenkívül jelentős pamfletgyűjtemény is volt a
birtokában. Számos nyomattal is rendelkezett, melyek Sándor
cárt és Nikont az Antikrisztus szarvaiként ábrázolták, esetleg
Nikont tették meg az Apokalipszis fenevadjának.
Betéve ismerte a Jelenések könyvét, egymás után citálta a
passzusokat, kifejtve, hogy miképp vonatkoznak ezek az
aktuális eseményekre.
Ahogy Dániel napról napra, egyre jobban elborzadt
mindattól, amit Moszkvában látott, egyre jobban megtöltötték
a fejét a szerzetes idézetei és formulái. Ez a fickó biztosan
igen tanult, jutott a végkövetkeztetésre. S amit mond, az
mind igaznak tűnik nekem.
Ha azonban tényleg eljött a vég, az azt jelenti, hogy az
Antikrisztus már megérkezett a földre. Sokan gondolkodtak
így. Ebben az esetben azonban – ki lehetett ő?
Egyesek azt mondták, Sándor cár. Mások szerint Nikon,
aki – ezt sokan hozzátették – biztosan zsidó is volt!
A kis szerzetesnek azonban erről is pontosabb értesülései
voltak.
– Mondd meg nekem, ki volt Péter igazi apja?
– Sándor cár.
– Talán. Viszont akkor miért lett ilyen sötét hajú óriás?
Nem jut más az eszedbe?
Dániel értetlenül bámult rá.
 – Ó, barátom, te jó ember vagy: nem látod a gonoszt. Én
mondom neked, hogy Péter apja nem más, mint az a
gonosztevő Nikon. Ez a visszataszító fattyú egyáltalán nem az
igazi cár. Hát úgy viselkedik, mint egy cár?
Dániel nem tagadhatta, hogy nem úgy viselkedik.
– Péter az, ő maga az Antikrisztus – foglalta össze
diadalmasan a kis szerzetes. – Ő az, aki itt van, hogy elkezdje
az Apokalipszist. Légy óvatos!
Isten a megmondhatója, hogy Péter minden egyes eltelt
hónappal újabb okokat adott alattvalóinak arra, hogy ekképp
gondolkodjanak. És semmi kétség, ha bárkinek még végső
bizonyítékra lett volna szüksége, akkor itt volt az időszámítás
legfrissebb, hírhedett megváltoztatása.
– Hát nem azt mondja az írás – emlékeztette a szerzetes
Dánielt –, hogy az Antikrisztus megváltoztatja az időt? Nincs
megírva, hogy Isten évei eltöröltetnek, midőn a Sátán éveit
kihirdetik?
– Mindez igaz – értett egyet Dániel.
– Mindez azt tanúsítja – figyelmeztette a barátja –, hogy
valóban ő az Antikrisztus.

Vízkereszt ünnepét, mely január hatodikára esik, egész

Oroszország gyönyörűséges módon ünnepelte.
Az Epifánia, illetve ahogy az ortodoxok nevezték:
Theofánia az ősi zsidó Fényünnepből származott. Az
ünnepségek alatt főként arról emlékeztek meg, amikor
krisztus megjelent a Bölcsek előtt, valamint arra, amikor
János megkeresztelte őt a Jordán vizében.
Ez a szép és pompás ünnepély az emberek emlékezetébe
idézi a fény, a víz és a megmerítkezés képét.
Vízkeresztkor Oroszországban az a szokás, hogy
megáldják a vizet; ez a szertartás Moszkvában különösen
gyönyörű.
Így aztán a kis Marjuska rettentő izgatott volt, mikor apja
kijelentette, hogy mindnyájan lemennek a folyóhoz megnézni
az ünnepséget.
 Az elmúlt három hétben a kislány érezte a levegőben
vibráló feszültséget. Hallotta, amint szülei Eudokia úrnővel
folytatnak megbeszéléseket, s olyan szavakat mormognak,
mint „erkölcstelenség”, „második eljövetel.” Látta az ajtók fölé
akasztott díszeket, s hallotta, hogy az emberek azt mondják,
ez az újév; apja azonban szigorúan megmondta neki, hogy
nem az, így a lány arra gondolt, hogy mindenki más téved.
Ma azonban végre úgy tűnt, minden rendben van. Lágy,
szinte észrevétlen szellő fújt. Az eget csupán vékony
felhőtakaró borította, így – bár nem látszott – érezhető volt a
nap halvány jelenléte. Az utcák zsúfolásig telve voltak, s azon
a szakaszon, ahol a folyóhoz értek, hatalmas tömeg gyűlt
össze. Marjuska még a tetőkön is látott embereket ücsörögni.
Átkeltek a befagyott folyón, és a Kreml magas falaival
szemben foglaltak helyet.
A befagyott folyó közepén egy korláttal elkerített részen
kis faépület állt, akár egy ereklyetartó, melyen sűrűn egymás
mellett ikonok lógtak. Az épület előtt széles, kör alakú léket
látott a jégen, olyan volt, mint egy kút. Fiatal papok és
diakónusok álltak körülötte.
Marjuska felnézett az apjára. Jóllehet már ő is értette, mit
jelent a raszkolnyikok egyikének lenni, reménykedett benne,
hogy helyénvaló dolog, ha élvezi ezt az ünnepélyt, melyet az
egyház rendezett; ezért nagyon örült, mikor a folyóra pillantó
Dániel arcán helyeslést látott, s boldogan kapaszkodott anyja
kezébe.
Hamarosan, tudta, látja magát a cárt és a pátriárkát is,
amint a jégen leülnek tündöklő ikertrónusukra, hogy
megtekintsék a víz megáldását. Olyan izgatott volt, hogy még
arról is megfeledkezett, hogy újra a szüleire pillantson.
A jég túloldalán már láthatta a menet elejét. Egy zászlót
lengettek; a papok gyémántos süvege ragyogott. Közeledtek.
Ekkor váratlanul egy másik hangot hallott: dobok és
harsonák élénk, vidám, de nyers hangját. A jégre egymást
követő sorokban katonák vonultak futólépésben. Testhez álló
vörös, zöld és kék színű német kabátot, lábszárvédőt és
háromszögletű kalapot viseltek. Kovás puskát vittek a
vállukon, és csupaszra volt borotválva a képül; Minden egyes
csapattest élén zászlóvivő haladt; az első sor előtt pedig
hatalmas termetű, zöld egyenruhába öltözött férfi lovagolt.
Dobpergés és harsonaszó mellett vonult húszezer külföldi
kinézetű katona a jégre, ahol hatalmas négyszögben
felsorakoztak a terület körül, ahol a papok megáldják a vizet.
A papok csak akkor léptek a jégre, mikor a csapatok már
elfoglalták helyüket. Milyen fenséges, milyen pompázatos
menet volt! Egy óriási aranykereszt nyomában közvetlenül
óriási, csillámkő ablakokkal készült lámpás haladt, melyet
tucatnyi pap vitt a vállán, a lámpásban ragyogva égtek a
hatalmas gyertyák. Mögötte pompázatos menetben mintegy
ötszáz pap következett aranyos palástban és drágaköves
süvegben: érsekek, püspökök, archimandriták, papok és
diakónusok; s amint egybegyűltek, magas viaszgyertyák
százait gyújtották meg. Egy diakónus most emelvényre állva
emelte magasba a hatalmas zászlót, melyre arannyal volt
hímezve az orosz cárok kétfejű sasmadara. A pátriárka helyet
foglalt trónusán. Valójában teljes vértezetében felvonult a
régi Oroszország.
De hol van a cár, tanakodott Marjuska. Miért ül egyedül a
pátriárka?
– Hol van Péter cár? – suttogta.
– Itt van – válaszolt Arina.
Marjuska összerezzent. Melyik lehet az?
Az áldásosztás már elkezdődött. Egy püspöksüveges pap
meglóbálta a füstölőt a víz felett: egyszer, kétszer, háromszor.
A hosszú gyertyákat belemártották a vízbe. A vizet
megáldották.
Misztikus pillanat volt. Marjuska tudta, hogy ebben a
pillanatban a folyó vize átváltozik a Jordánná. Szent
Oroszország – az volt valóban.
A szertartás alatt a felsorakozott sereg néma csendben
állt. Az áldásosztás szertartásának minden fontos
pillanatában meglengették a sasos zászlót, és a katonák
zászlóit, mintegy válaszképpen, szintén egyszerre
hátralendítették. A szertartás végén ezeket a zászlókat
előrevitték, hogy meghintsék őket szentelt vízzel.
Mindezzel elkészültek. A papok kezdtek megfordulni. S
ekkor váratlanul mintha az egész ég meghasadt volna.
Marjuska egy pillanatig azt hitte, vége a világnak. A
hatalmas mennydörgést követő dörgés mintha betöltötte
volna az egész égboltot, az egész világot. Olyan erősen
remegett, hogy le kellett ülnie a földre. S ekkor, mintha az
ágyú hatalmas dörrenése a Kreml falánál összegyűlve
visszaverődne, s a jég hátán oda-vissza hullámzana, újabb
rettentő robaj hallatszott, amint az előtte álló húszezer ember
felemelte a muskétáját és díszsortüzet lőtt a levegőbe; majd
néhány pillanat múlva újra; aztán harmadszor is.
A teljesen meglepett kislány könnyekben tört ki.
Péter cár ezzel járult hozzá Vízkereszt ünnepéhez.
Szülei csak utólag magyarázták el neki, hogy a
pátriárkától messze álló, zöld ruhába öltözött magas ember
volt a cár, a fegyverdörgés pedig arra volt hivatott, hogy az
ünnep fényét emelje.
Dániel számára viszont azt jelentette, hogy most először
valóban az Antikrisztus arcába nézett bele.
Kemény volt. Hideg. Nem hasonlított semmihez, amit
eddig Oroszországban látott. Az Antikrisztus, Péter, ahogy
most ráébredt, maga az állam – vallás nélkül. Eszébe jutott
az a mondás, melyet egy hete hallott Moszkvában néhány
raszkolnyiktól, s melyet nem egészen értett.
– Igen – mormogta. – Minden hatalom Antikrisztus, mert
az összes ember behódol neki.
Péter volt az új állam. És őt a hatalom érdekelte.

Egy hét múlva barátja, a kis szerzetes eltűnt.

Dániel hallotta, hogy a Preobrazsenszkoje Prikázba vitték
kihallgatásra. Tíz nap múlva a raszkolnyik közösségben
hallotta, hogy kis ember meghalt. Minden kényszerítés nélkül
elmondta, hogy Péter az Antikrisztus. Még az őreinek is azt
mondta, hogy nem volna szabad engedelmeskedniük neki. Azt
azonban megtagadta, hogy bármely bűntársának nevét
megadja. Ezért az Oroszországban kopcsényije nevű
büntetéssel sújtották. Ennél az eljárásnál az áldozatot halálra
füstölik, akár egy sonkát.
Egy hét múlva Dániel elhagyta Moszkvát, s visszatért
Ruszkába.

1703
Andrej örült, hogy újra Moszkvába megy – s öröme csak
fokozódott, amióta kiderítette, hogy régi barátja, Nyikita
Bobrov még mindig életben van.
És ha minden igaz, még mindig gazdag, akárcsak én –
gondolta vigyorogva.
Jó volt hozzám az élet – állapította meg Andrej. Történtek
tragédiák: elvesztette három gyermekét és az első feleségét.
Második házassága azonban boldog volt, született újabb
három gyermeke, köztük legnagyobb öröme a fia, Pavlo.
Micsoda jóképű, bátor fiúcska – igazi kozák!
Ami a birtokait illeti – tekintélyesnek számítottak.
– Ami azért van – szokta megjegyezni ravaszul –, mert jó
orosz vagyok.
Bogdan napjai, illetve a moszkvai fejedelemség és Ukrajna
egyesülése óta átvészeltek néhány rettenetes időszakot, míg a
lengyelek és az oroszok küzdöttek értük, illetve a kozák
érdekcsoportok egymás ellen – ezt az időszakot általában az
Összeomlás néven emlegették.
Ez azonban véget ért. Oroszország és Lengyelország
számos vita után végül aláírta az „örökbékét” (a vecsnij mirt)
kinyilvánító okmányt. Lengyelország megtartotta a
Dnyepertől nyugatra fekvő földeket – kivéve az ősi Kijev
városát –, Oroszországé a Balpart néven ismert keleti terület
lett. Ebben az időben a kijevi ortodox egyház végül a
moszkvai, nem pedig a konstantinápolyi pátriárka mellett
tette le a voksát. Ezzel kapcsolatban volt némi zúgolódás,
lévén az ukránok még mindig sokkal műveltebbnek tartották
magukat a moszkvaiaknál – de megtették.
Szintén ez idő tájt történt, hogy az oroszok találtak egy új
és minden szempontból megfelelő hetmant, hogy a Balpartot
irányítsa. Csiszolt modorú, művelt nemesembcr volt, aki
valaha a lengyel királyt is szolgálta. Neve kis híján olyan
ismertté vált, mint Bogdáné Ukrajnában. Ügy hívták: Iván
Mazeppa.
Nagyon egyszerű célt tűzött ki maga elé: Oroszország
számára kormányozhatóvá akarta tenni a vidéket;
megerősíteni a kozák kisnemes-réteget; a szegény kozákokat
és parasztokat hagyni úgy, ahogy eddig voltak; és –
természetesen – meg akart gazdagodni. Ez a politika
gyűlöletessé tette az egyszerű emberek szemében, viszont
működött.
Iván Mazeppa teljesítménye a feudalizmus legszebb
napjait idézte: harminc év alatt sikerült neki közel húszezer
birtokot összegyűjtenie. Hűséges hivatalnokainak is
adományozott birtokokat, s ilyen hivatalnok volt Andrej,
illetve a fia is. „Mazeppának hála, tíz birtokunk van – szokta
mondogatni fiának Andrej. – És nézd csak meg, milyen
okosan sikerült összebarátkoznia a fiatal Péter cárral.”
Teljesen igaza volt. Mazeppának valóban sikerült igen szoros
és nagyon jövedelmező barátságot kiépítenie az új cárral, aki
jobban bízott benne, mint udvaroncai többségében.
És, Istennek hála, a fiatal Pavlo Mazeppa kegyében állt.
De ami még jobb, hogy első hadjáratán is mellette küzdött,
amikor a kozákok segítettek Azov bevételében. Pavlo még
csak tizenhét éves volt, de máris felhívta magára Péter
figyelmét. Ki tudja, milyen pályafutás vár még rá! Még
hetman is lehet.
Sötét, jóképű, huszonöt éves legény volt, kicsit
alacsonyabb, mint Andrej, ám rettentő erejű. Az előző
hónapban eltörte a karját, ezért hazament meglátogatni a
szüleit, amíg a karja rendbe nem jött. S jóllehet, az első
időkben a fiatal Pavlo dühöngött, hogy tétlenkednie kell,
Andrej egy nap váratlanul azzal fordult hozzá:
– Fiam, azt hiszem, ez még jó lehetőség lehet számodra.
Kétségtelenül izgalmas idők voltak ezek. Oroszország
megkezdte nagy háborúját a Baltikumban a svédek ellen. XII.
Károly, az ország fiatal, vakmerő királya még mindig biztos
volt abban, hogy megverheti az úgy ahogy kiképzett
oroszokat, ezért nyugodtan megtámadta Lengyelországot is.
Egy jó kozák számára ez egy dolgot jelentett – lehetőséget a
harcra és a meggazdagodásra.
– A cárnak szüksége van jó emberekre az északi
hadjárathoz. Mazeppa pedig engedélyt kér, hogy visszavegyen
némi földet a lengyelektől – mondta Pavlo az apjának.
– Semmiképp sem bírok itt tétlenül várakozni.
– Több módja is van ám az előrejutásnak, mint a harc –
emlékeztette fiát az öreg Andrej. – Nézd meg Mazeppát.
Ennél jobb alkalmat el sem lehetett képzelni ahhoz, hogy
Pavlo Moszkvába menjen, és beajánlja magát Péter cárnál.
Mindent alaposan kidolgoztak: maga Mazeppa adott
ajánlólevet Péterhez; Andrej pedig felfedezte, hogy régi
barátjának, Nyikita Bobrovnak is van egy fia, aki igen közel
áll a cárhoz. Ezért aztán szárnyaló reményekkel lovagolt
északra, Oroszország felé. A fiatal cárról egyébként nem
tudott túl sokat. A szegény kozákok gyűlölték. Tisztelték déli
hódításaiért és azért, mert a krími tatároknak való
sarcfizetést véglegesen beszüntette. A vallással kapcsolatos
nézetei miatt viszont gyűlölték – sokan máris raszkolnyikok
lettek és irtóztak az új északi háborútól. Az ő vad és
fegyelmezetlen harcmodoruk tökéletesen hatástalan volt a
svéd király kiképzett gyalogságával szemben. Máris hatalmas
veszteségeik voltak. „Az angol és német tisztek
ágyútölteléknek használnak minket”, mondták, és igazuk
volt. Andrejt azonban ez most a legkevésbé sem
foglalkoztatta. Kozák földbirtokosként teljesen különbözött a
szegény harcoló parasztoktól.
 Tavasszal indult Kijevből. Egyre melegebb lett az idő, a
jégtakarótól megszabadult folyók újra szabadon hömpölyögtek
új medreikben. A tavaszi áradások során ugyanis minden
folyó akkora mennyiségű faágat, jégtáblát és mindenféle
törmeléket sodort magával, hogy ezek egész komoly
mértékben átalakították a medret. Egy helyütt beomlott a
part; amott a hordalék újat épített; vízbe dőlt fák új
csatornába terelték a folyót, a rét helyén mocsár keletkezett.
A folyó minden évben ugyanaz volt, mégis mindig más.
Akárcsak én – gondolta Andrej –, fél évszázaddal ezelőtt
ugyanezt az utat tettem meg: ugyanaz az út, mégis más, s
most a fiam is velem van.
Egészségesnek érezte magát, egy halk belső hang mégis
azt súgta neki, hogy ezután nem vár rá több hosszú utazás.
Erős volt, de mégiscsak hetvenöt éves. Volt hát valami
nosztalgikus abban, ahogy utolsó moszkvai látogatására
készült.
Mennyi emlék bukkant fel benne lovaglás közben:
fiatalságának emlékei, az Ökör, Marjuska.
Arcok – gondolta –, melyeket soha többé nem látok újra,
legalábbis az életfolyó-nak ezen a partján.

Az 1703-as esztendőben Bobrovék új moszkvai házat vettek.

Masszív, zömök, kétemeletes ház volt, és kőből épült. A
szobák alacsony mennyezetűek, de nagyok voltak; az emeletet
erős, csiszolt fagerendákból építették. A berendezés egyszerű
volt – masszív asztal, néhány faszék. A nagy szobában,
természetesen a sarokban álló ikon után, a díszhelyen magas,
kéménnyel készült kályha állt, melyet holland csempével
borítottak be.
Prokop Bobrovnak fél évbe telt, míg rábeszélte apját, hogy
ilyen csempéket hozasson külföldről, az öreg Nyikita azonban
most, hogy már megvolt a kályhája, büszke volt rá.
– Holland – szokta mondogatni vendégeinek, akiket
odavezetett tűzhelynézőbe. – Igen, ezek a hollandok tudják a
módját.
 Májusban is ehhez a kályhához vezette öreg barátját és a
fiát, Pavlót.
– Micsoda öröm! – kiáltotta. – Annyi év után. S amint
látod – intett kezével a kályha, illetve általában véve a ház
felé –, a dolgok ugyancsak megváltoztak, mióta utoljára itt
jártál.
Valóban megváltoztak.
Milyen furcsa volt Andrejnek öreg barátját csupasz állal –
csupán bajusszal testhez álló német kabátban látni.
– No nézd csak – nevetett –, kedves Nyikitám, már
majdnem úgy nézel ki, mini egy kozák!
– Ó, igen – Nyikita kissé zavartnak, mégis büszkének
tűnt. – Tudod, a cár parancsa.
A szakálladó bevezetésének évében Péter újra lesújtott.
Ezúttal elrendelte, hogy a jobbágyoknál magasabb osztályba
tartozóknak magyar vagy német kabátot kell hordaniuk
hosszú kaftánjaik helyett. Bár az utóbbiak kétségtelenül
melegebbek voltak az orosz télben, Péter mégis úgy döntött,
hogy már túlságosan régimódiak és nem is praktikusak. Még
a városkapuk fölé is megfelelő viseletbe öltöztetett bábukat
akasztottak, hogy az alattvalókat eligazítsák, mit kell
tenniük.
– Igen – folytatta Nyikita –, most minden nagyon
nyugatias nálunk. A fiatalok találkozhatnak egymással
házasság előtt is; a nőket nem tartjuk elzárva – még az
udvarba is elkísérhetik a férjeiket. Én mondom, mindenütt
haladást látsz.
Andrej azonban észrevette, hogy az üdvözlésére érkező
Eudokia régi stílusú, hosszú orosz öltözéket visel, s a
hagyományos, tisztelettudó módon üdvözli őt.
– A feleségem képviseli házunkban a régi utat – jegyezte
meg Nyikita enyhe szégyenkezéssel a hangjában.
Ami azonban a két ukránt illeti, ők meglehetősen
kedvesnek találták mindezt.
Andrejt elbűvölte mindaz, amit az elkövetkező napokban
látott és hallott.
Nyikita szemmel láthatólag boldog volt, hogy láthatta,
ragaszkodott hozzá, hogy a házában maradjanak, s
mindenhová elvitte. Ügy vette észre, a városnak nemcsak az
arca változott meg, hanem az emberek felfogásában is
gyökeres változások mentek végbe.
Míg fiatalkorában Nyikita dühösen kikelt az idegenek
ellen, hangjában most enyhe, de félreérthetetlen igazolás
hallatszott.
– Vannak gyógyszertáraink, és újságunk – szokta
mondani. Vagy: – Itt van az új hajózási iskola, ott egy másik,
ahol idegen nyelveket lehet tanulni. De te, természetesen,
már hozzászoktál ezekhez a dolgokhoz Kisoroszországban. –
Egy másik alkalommal még azt is megjegyezte alázatosan: –
A cár elismerte a protestánsokat. Szerinted helyesen tette?
Nyikita azonban mindenekfelett az egyház hatalmában
bekövetkezett változást emlegette.
Ismét felállítottak egy hivatalt az egyházi ügyek
intézésére, ám ez egyszer a cár valóban hatékonyan csapolta
meg az egyház jövedelmét az állam javára, vélte Andrej.
– Elvittek rengeteg templomi harangot is – magyarázta
Nyikita –, hogy ágyút öntsenek belőlük.
Sokkal feltűnőbb és megrázóbb volt azonban az, amit
Péter egyszerűen elmulasztott megtenni.
Három éve ugyanis meghalt az öreg pátriárka. Mivel
pedig ekkoriban ő volt az ukrajnai ortodoxok pátriárkája is,
ezért az ottaniak szerették volna tudni, ki lehet az új
egyházfő. Ez idáig csak ideiglenes helyettest jelöltek ki. Mikor
azonban Andrej megkérdezte vendéglátóját, mit gondol, kinek
sikerül elfoglalni a pátriárka megüresedett helyét, Nyikita
csak a fejét rázta.
– Nem érted. Azt mondják, hogy senki sem következik.
Péter nem akar új pátriárkát.
– Mit jelentsen ez? A cár nem törölheti el a pátriárka
hivatalát. Nem ő az Isten.
 Nyikita azonban csak a fejét rázta.
– Te nem ismered őt – mondta halkan.

Ha ezek a hírek le is hangolták, a háborúról igen reménykeltő

hírek érkeztek. Néhány kezdeti kudarc után Péternek
sikerült megvetnie a lábát a Baltikumon. Nemcsak a Rigához
hasonló nagy balti kikötőket sikerült megszereznie, de az azt
megelőző évben visszavett egy erődöt a Ladoga-tó mentén a
Néva torkolatánál, ahol évszázadokkal ezelőtt a legendás
Alekszander Nyevszkij megfutamította a régi Oroszország
ellenségeit.
– Már csak egyetlen erőd van ott fenn, ahol a Néva a
tengerbe ömlik – magyarázta Nyikita. – Ha az valaha az övé
lesz, megszerzi a tengerre vezető kijáratot. Nem túl jelentőset
– tette hozzá mosolyogva –, de ahhoz épp elég lesz, hogy
győzelmet kiálthasson.
Egy héttel később megjöttek a hírek. Prokop hozta őket.
– Övé az erőd. A Néva folyón volt egy csata a svéd
flottával: azt is megnyerte. A cár megvetette a lábát északon.
Ez igaz is volt. Elhagyatott, mocsaras vidék volt ez: a
Néva név finnül „mocsarat” jelent. Tényleg nem volt ott más
az erődön kívül. A Néva folyó azonban a Ladoga-tóhoz vezet,
ahonnan aztán az ember egész Észak-Oroszország hatalmas
folyórendszerét bejárhatja. A Balti-tenger partján délebbre
fekvő Revalhoz vagy Rigához képest azonban nem volt túl
jelentős.
1703-ban azonban ez volt Péter birtokában. Ő pedig örült
neki. Magát és kedvenc Mensikovját Szent András
érdemrenddel tüntette ki, mely rendet nemrégiben saját
maga alapította. Bejelentette, hogy júniusban fog
diadalmenetben Moszkvába érkezni, Majd azonnal munkához
látott, hogy egy új, erősebb erődöt építsen a helyszínen, saját
maga számára pedig felhúzatott egy masszív faházat az erőd
alapjaitól nem messze, a Néva partján.
– Milyen névvel illessük hát a cár új erődjét? – kérdezte
Nyikita.
 – Péter-Pál erődnek hívják – válaszolta Nyikita. – Épp
mielőtt eljöttem – tette hozzá –, a cár arról beszélt, hogy egy
új várost fog ott fenn építtetni. Tudod, milyen hirtelen
támadnak ezek az ötletei.
– Egy várost? Ott fönn, a mocsaraknál?
– Tudom. Nem hangzik túl értelmes dolognak. Talán majd
meggondolja magát.
– S hogyan akarja majd hívni? – erősködött Nyikita.
Prokop elvigyorodott.
– Szentpétervárnak, azt hiszem.
S épp miközben ezen a lehetetlen ötleten rágódtak, egy
követ érkezett olyan hírrel, mely Péter minden kis
győzelmének a gondolatát kiverte Nyikita fejéből.
Ruszkai intézője volt az.
S úgy tűnt, az egész hely teljesen megbolondult.

Dániel talán mindvégig tudta, hogy idáig jutnak a dolgok.

A szíve mélyén már három évvel ezelőtt is tudta, amikor
Silas, az öreg pap meghalt. Ez a nyáron történt, hat hónappal
az után, hogy visszatért Moszkvából.
Már az is figyelemreméltó volt, hogy ez a kis közösség
ilyen sokáig, egészen mostanáig elboldogult. Barátok nélkül
ez nem ment volna.
Először is ott volt az apát. Dániel mindig is erősen
gyanította, utolsó hónapjaiban azonban az öreg Silas nyíltan
elmondta neki, hogy az apát is szimpatizáns.
– Tudja, hogy mit teszünk, és nem szól semmit. Ezért nem
háborgat minket senki – magyarázta Silas.
A másik lehetséges veszélyforrás Bobrovék intézője
lehetett volna, ő azonban maga is raszkolnyik volt, aki a
titkos istentiszteleteiket is látogatta.
A harmadik, hasonlóképp fontos barát Eudokia Bobrova
volt.
A közösség iránti érdeklődése teljesen titkos volt. Csak
Silas, illetve Dániel és a családja tudtak róla, s mindannyian
megegyeztek abban, hogy ez nem is lehet másképp. A falusiak
maguk nem tudtak semmit. Ha Nyikita akár csak sejtette
volna, természetesen rögtön lecsap. Ha azonban egy ikonra,
egy imakönyvre vagy gyertyákra volt szükség, Dániel és Silas
valahogyan mindig találtak rá pénzt, s a szükséges darabok
már ott is voltak.
– Megemlékezünk rólad az imáinkban, jó úrnő – mondta
neki Dániel.
A kolostor laza volt, de igazodott az államhoz. Bobrovék
egyszer gyanú alá kerültek a régi uralkodó idejében, Péter
alatt azonban megbíztak bennük. Ruszka amúgy is egy isten
háta mögötti település volt csak. így aztán közel két évtizedig,
míg sok raszkolnyik Oroszország szívéből a határok mellé
költözött, s míg Nyizsnij-Novgorodban vagy a Donnál
problémák adódtak, a hatóságok egész egyszerűen azt
feltételezték, hogy Ruszkában minden rendben van. Ami
pedig az Iszapos Vidéket illeti – ki az, aki akár csak hallott
róla?
1703 kora tavaszán Silas megmondta Dánielnek, hogy
haldoklik.
– Ezen a nyáron elmegyek. Neked kell a helyemre lépni.
– Én is túl öreg vagyok már – ellenkezett Dániel.
– Te vagy az egyetlen, aki vezetni tudod őket – felelte
Silas.
– De mégis, hogyan leszek pappá szentelve? – kérdezte
Dániel.
Ez volt, és maradt ugyanis mindig a raszkolnyikok
központi problémája.
Ők voltak az igazi egyház, és mégis kívül álltak az
egyházon. Egyetlen püspök sem csatlakozott hozzájuk, így
gyakorlatilag nem volt, aki papokat szenteljen. S ahogy az
utolsó igazi papok – mint például Silas, akit még a szakadás
előtt szenteltek fel – kihaltak, ki lépjen a helyükre?
Egyes raszkolnyikok arra szánták magukat, hogy az új
egyház egy kiábrándult papját kérték fel – ha találtak ilyet –,
amennyiben az alávetette magát egy tisztító rituálénak.
Mások a régi módszert alkalmazták, melyet a mostani egyház
már ellenzett, s melynek alapján saját maguk közül
választottak lelkészt. A régi időkben ezeket az embereket a
püspök szentelte fel. Most, püspökök híján, megmaradt
vezetőnek, akit {gyedül a közössége ismert el.
Hivatalosan tehát Silas halála után az a döntés született,
hogy az Iszapos Vidék közössége járjon a ruszkai templomba
– bár időről időre a kolostorból is átment egy pap a falucska
kis templomába, hogy „rendes” szertartást tartson.
Nem hivatalosan azonban a kolostori pap látogatásai után
a kis templomot minden alkalommal gondosan átmosták és
megtisztították, majd a raszkolnyikok, most már Dániel
vezetésével tovább folytatták saját titkos istentiszteleteiket.
Az év végén újabb krízis köszöntött be. Az intéző meghalt.
Mi lesz, ha Bobrov egy olyan intézőt küld, aki nem az ő
meggyőződésüket vallja?
Dániel azonnal levelet írt, s Nyikita nagy meglepetésére,
Eudokia pár nappal később ezzel a kéréssel fordult hozzá:
– Hadd válasszak új intézőt az Iszapos Vidékre. Én sokkal
jobban ismerem a birtokot, mint te.
S mivel Nyikitának sok más dolog járt a fejében,
beleegyezett, majd el is feledkezett az ügyről; karácsonykor
Dániel örömmel üdvözölte az új fiatal intézőt az Iszapos Vidék
kis templomában.
A legnagyobb veszély azonban megmaradt.

Néha azt hallani, hogy Péter liberális volt vallási ügyekben. S

ez bizonyos mértékig igaz is. Egy évvel korábban, 1702-ben
Péter nemcsak hogy hivatalosan engedélyt adott a
protestánsoknak vallásuk szabad gyakorlására, hanem
törvényei a vallási tolerancia elvét is meghirdették – mely
előtte nyilvánvalóan egy cárnak sem jutott az eszébe.
Ugyanebben az évben, amikor egy egész vidék bukkant fel
fenn északon, mely tele volt raszkolnyikokkal, azt mondta
nekik, hogy imádkozhatnak, ahogy nekik tetszik, amennyiben
egy adott mennyiségű vasat előállítanak a háborúkhoz. Az idő
múlásával azonban Péter gyakran kifakadt ellenük és
régimódi szokásaik ellen; egyúttal meglehetősen lenézően,
olyan törvényeket adott ki, melyek megengedték a
mszkolnyikoknak hitük gyakorlását, viszont dupla adót
fizettetett velük, és egy sárga szalag viselésére kötelezte őket
a kabátjukon.
Szabadság volt hát – de meglehetősen korlátozott; mégis
sokan érezték úgy, hogy élni tudnak vele.
Sok raszkolnyik számára azonban Péter semmit nem tett.
Az egyetlen dolog ugyanis, amelyet minden embertől
megkövetelt, pontosan az az egy volt, amelyet ők nem
adhattak meg: teljes hűséget és engedelmességet a cárnak és
új, szekularizált államának. Hogyan is engedelmeskedhettek
volna neki, amikor magát az Antikrisztust látták benne?
S mindenekfelett volt egy olyan változatlan követelmény,
amelynek nem tudták megadni magukat.
– Nem imádkozhatunk jó lelkiismerettel a cár
egészségéért – jelentette ki Dániel. – Ez lehetetlen. Ha így
tennénk, elárulnánk mindazt, amiben hiszünk.
Marjuska éppen a többi ruszkai gyerekkel halászott a
folyónál a kolostor oldalán, amikor az apát meghalt.
Tudták, hogy valami történt, ahogy látták, hogy a
szerzetesek a kapuhoz sietnek, és behívják a laikus
testvéreket a földekről. Néhány pillanattal később elkezdtek
harangozni.
Várható volt, hogy az apát meg fog halni, már nagyon öreg
volt. Mégis teljesen váratlanul, a kolostor könyvtárában esett
össze, innen volt a nagy felfordulás. A gyerekek kíváncsian,
mint mindig, a kolostor kapujához futottak. A szerzetesek
először nem foglalkoztak velük. Egy laikus testvér azonban
hamarosan megmondta nekik, mi történt, Marjuska pedig
rögtön futott, hogy megvigye a hírt az apjának.
Amikor látta, hogy Dániel milyen pillantást vet Arinára,
megértette, hogy ez a halál valami nagyon komolyat jelent.

Először Marjuska azt hitte, hogy tetszik neki az új apát.

Kellemes külsejű, ötvenes éveiben járó, kerek arcú,
világoskék szemű férfi volt, aki gyakran megállt, hogy a
ruszkai gyerekekkel beszélgessen.
Viszont kívülálló volt. Az idős apát halála miatt a
hatóságok meglátogatták Ruszkát. Nem voltak lenyűgözve
attól, amit láttak; az új apát megválasztását leállították, a
szerzeteseknek pedig – nagy bosszúságukra – a nyakukba
ültették ezt az új embert Vlagyimirból.
Május elején érkezett. Két hét múlva már gyanította, mi
folyik az Iszapos Vidéken. Egy hét múlva két idegen érkezett
a kolostorba, s egy időre bezárkóztak az apáttal.

Milyen melegnek és barátságosnak tűnt a templom Marjuska

szemében.
Egyszerű faépület volt, központjában kis nyolcszögletű
toronnyal. A nyugati kapunál lévő fedett tornáchoz egy sor
falépcsőn lehetett felmenni; ez alatt volt az altemplom,
melyben kályha is volt, s ahol gyakran gyűltek össze télvíz
idején.
A templom belsejében a famennyezet eltakarta a tornyot,
a terem magas volt, és fény ömlött be a nyitott ablakokon.
Négy sorból álló ikonosztáz is volt a templomban, bár a
legfelső sort olyan közel rakták a mennyezethez, hogy
megdöntve kellett elhelyezni. Az összes festményt helyi
művészek készítették, s némelyikük kissé elnagyoltra
sikeredett; egészében véve vörösesnek, meglehetősen
zsúfoltnak és barátságosnak tűnt.
Meleg, kora nyári késő délután volt. A nap gyengéden
megvilágította a Királyok Ajtaja melletti helyi szentek
ikonjait. Az árnyékos sarkokban lévő ikonok előtt gyertyát
gyújtottak.
Az egész falu ott állt, együtt álltak a csendben, míg kis
porszemek táncoltak a fenti napfényes sávokban. Néha,
amikor a falu így imába merült – a férfiak hosszú
szakállukkal, a nők pedig fejükre kötött kendővel –, a
kislánynak úgy tűnt, mintha időtlenek volnának: mintha a
jelen már előre le lett volna vetítve, s így maga is emlék
lenne, valami álomszerű minőséggel.
Ez volt az ő családja: az emberek, akikkel – ez volt Isten
akarata – élnie és meghalnia kellett. S éppen ezért hozzájuk
tartozott, s ők is hozzá a kicsi templom gyengéd, meleg
meghittségében.
Az apja vezette a szertartást. Még most is, bár már
kilencéves volt, pátriárkának látta – olyan
megingathatatlannak, olyan időtlennek, mint a prófétákat az
ikonosztázon. Tudta, hogy ő is, mint Silas, meg fog halni.
Mégsem fog meghalni soha. Örökké mellette lesz, örökké. A
kislány az anyja mellett állt. Ahogy a válaszokat énekelte,
milyen szép, s mégis, milyen szomorú volt a hangja!
Éppen a litániához értek, amikor Marjuska észrevette,
hogy a két látogató halkan belép a kis templomba. Más fejek
is megfordultak.
Látta, amint meghajolnak, s tisztelettudóan a háttérben
maradva két ujjal vetnek keresztet.
Az apja is észrevette őket. Egy pillanatra, amikor elkezdte
az imákat, a kislány látta, hogy az apja tétovázik. Azután
azonban, miután mintegy útmutatást kérve felfelé pillantott,
komolyan folytatta.
Ahogy végighaladt az imákon, a kislány koncentrálni
próbált. De önkéntelenül is mindig hátrafelé pillantgatott,
hogy mit csinálnak az idegenek. Úgy tűnt, hogy semmit.
Volt valami még tüzesebb Dániel imáiban? S volt valami
különös, szomorú, mégis meleg árnyalat édesanyja énekében
ezen a halk késő délutánon?
Amikor Dániel a végső áldásra emelte a kezét, akkor
lépett elő a két idegen.
– Állítsátok meg az istentiszteletet! – kiáltotta az egyik.
– Ez az egyház és a cár elleni nyílt támadás – jelentette ki
a másik.
Lassan, gondosan Dániel befejezte az áldást. Azután rájuk
nézve, azt kérdezte:
– Valamit mondani akartok nekem?
 – Két ujjal vetitek a keresztet – kiáltotta az egyik.
Dániel semmit nem mondott.
– Miért nem imádkoztatok őfelségéért, a cárért? –
folytatta a másik.
Dániel ismét nem mondott semmit.
Milyen jól néz ki, gondolta Marjuska. Valóban ő maga
Illés. A gyülekezetben senki se mozdult.
– Magunkkal viszünk – mondta az első Dánielnek.
– Itt maradok.
Ez egyszerű kijelentés volt. Ahogy a két ember
körbepillantott a gyülekezeten, egy tucat néma, szakállas
arcot láttak, amelyek arról árulkodtak, hogy ők sem
mozdulnak.
– Majd meglátjuk, hogyan érvelsz a cár csapatainak –
mondták. – Ők majd rábeszélnek, hogy a cárért imádkozz.
Dániel lassan megrázta a fejét.
– A cár az Antikrisztus – mondta egyszerűen.
A két férfi csak tátogott.
– Ezt mered mondani?
Dániel szilárdan rájuk nézett. A szavak elhangzottak.
Egyértelmű volt, hogy egy nap el kell hangozniuk. Mi más
választása lett volna?
Továbbra is mereven őket nézte, némán.
– Elbánjunk velük, Atyám? – Egy fiatalember volt az,
hátulról. – Megfojthatnánk őket.
Dániel feléje fordította pillantását.
– Isten bocsássa meg dühös gondolatodat – mondta
halkan. – Menjenek békével
Miközben Marjuska a két ember távozását nézte, érezte,
hogy a kis gyülekezeten rémület lesz úrrá. Mindannyian
Dánielhez fordultak, útmutatást kérve.
– Gyermekeim – mondta ő –, továbbra is együtt kell
imádkoznunk, bízva a megszabadulásban. De fel kell
készítenünk magunkat. Lehet, hogy most a szenvedés ideje
következik.
 Egy órával később megírta a levelet, melyet
közmegegyezésre az intéző vitt Moszkvába.

Nyikita Bobrov magánkívül volt.

A hír, amit ez a szerencsétlen fickó hozott, rossz volt. De
hát a levél! Az még a legrosszabb álmain is túltett. Remegett
a dühtől.
– Mi lesz így a Bobrovokból ezen a világon? – üvöltötte. És
hirtelen, hosszú évek óta először, felmerült benne Péter
Tolsztoj okos, csúfondáros arca. – Szóval így, te sátán –
kiabálta Nyikita az üres szobának –, szóval másodszor is látni
akarod megaláztatásomat!
Az igazság az volt, hogy a fiatal intéző pánikba esett. Bár
a raszkolnyikokkal szimpatizált, őt nem olyan kemény
anyagból gyúrták, mint Dánielt és barátait. S nem volt a
gyülekezet tagja sem. Amikor a két kém megjött, halálra
rémült. Az első gondolata az volt, hogy az erdőbe menekül; ezt
azonban, mint hiábavaló tettet, elvetette.
Éppen azon gondolkodott, hogy miképp menekülhetne el,
amikor Dániel megkereste a levéllel.
– Menj és add ezt át Eudokia úrnőnek – parancsolta az
öregember. – Te vagy az intéző. Senki sem fog
megakadályozni abban, hogy gyorsan távozz.
Több sem kellett neki. Már jóval sötétedés előtt a főváros
felé tartott lóháton. Amikor azonban odaért – mit mondjon?
Mit csináljon?
Elsőként kinyitotta a levelet. Ezt igen óvatosan tette,
majd gondosan elolvasta, aztán visszazárta a pecsétjét. Úgy
volt, ahogy gyanította. Dániel röviden beszámolt Eudokiának
a történtekről, a segítségét kérte, ha ez bármi módon
lehetséges, majd arra az esetre, ha ez nem lehetséges,
kölcsönös hűségük kifejezésével végezte.
És mindennek én is a részese vagyok, gondolta sötéten.
Úrnő, vagy sem, rá fognak jönni: velük együtt fog meghalni,
csakúgy, mint én.
 Egyetlen esély maradt már csak. Egyenesen Nyikitának
adni a levelet.
Talán ő majd valamiféleképpen eltussolja – gondolta az
intéző. – Bárhogy legyen is, ő az egyetlen ember, aki meg tud
védeni engem.
Így történt, hogy a megzavarodott fickó Nyikita házába
érkezve egyenesen neki nyújtotta át a levelet.
S az sem volt meglepő, hogy Nyikita magánkívül lett tőle.
– Mi szállt meg téged? – ordított a feleségére. – Közülünk,
nemesek közül már húsz éve senki nem foglalkozik ezekkel az
átkozott fickókkal!
– Lehet, hogy nem divat, de azt tettem, amit helyesnek
éreztem – válaszolta Eudokia keményen.
– Úgy! Szóval te helyesnek tartod nem imádkozni a cárért
és Antikrisztusnak nevezni őt? Nem érted – ez nemcsak
vallási kérdés: a te ácsod nemcsak raszkolnyik, hanem
felségárulást is elkövetett!
– A hite miatt.
– A cárt nem érdekli a hite. Őt a felségárulás érdekli –
üvöltötte Nyikita.
Épp ez az, gondolta Eudokia. Éppen ezért gondolja olyan
sok orosz őt az Antikrisztusnak.
– A cár azt sem fogadja majd szívesen, hogy a családunk
belekeveredett – folytatta Nyikita. – Ha mi magunk nem
tudnánk róla, az, hogy a parasztjaink közül valaki áruló, még
megbocsátható lenne. De – lengette meg a levelet – itt a
bizonyíték, hogy benne vagyunk. Lehet, hogy engem, és talán
téged is megkorbácsolnak. Nagy valószínűséggel elveszik a
földjeinket. Prokop karrierjének vége. Bármik is a nézeteid,
nem értem, hogy vagy képes ilyet tenni a családoddal –
másodszor.
Ekkor, miközben arra utalt, hogy milyen szerepet játszott
felesége az ő balsorsában, úgy tűnt, mintha valami zavart
fedezett volna fel az asszony viselkedésében.
– Bármit is teszünk – zárta le a beszélgetést komoran –,
gyorsan kell cselekednünk.
Azon az estén családi megbeszélést tartott Nyikita, a fia,
Andrej és Pavlo. Ahogy Nyikita őszintén bevallotta, minden jó
tanácsra szüksége volt. És mint később elmondta, soha nem
örült még annak annyira, hogy az öreg kozákból ilyen ravasz
fickó lett.
E megbeszélés eredményeként két pár ember lovagolt ki
Moszkvából még aznap éjjel. Az egyik pár Prokop és az intéző
volt. Ők egy távoli Bobrov-birtok felé indultak.
A másik pár Andrej és a fia voltak. Gyorsan vágtattak,
váltólovakat is vittek magukkal.
Ők Ruszka felé vették az útjukat.

Az apát nem volt rossz ember, viszont nem állt szándékában

ilyen dolgokat megengedni saját kolostorának
szomszédságában.
Ezzel nevetségessé tette volna magát.
Sőt mi több, azt is feltételezte, hogy titokban saját
szerzetesei közül is többen szimpatizálnak ezekkel az
emberekkel. Az öreg apát biztosan. Na, ez most majd észre
téríti őket.
A maga részéről semmiféle szimpátiát nem érzett a
raszkolnyikok iránt. Csak hatéves volt, amikor a tanács
elítélte őket. Mindössze annyit tudott róluk, hogy elveszik az
embereket a hivatalos egyháztól.
– Szükségtelen tövisek az oldalunkban – mondta
szerzeteseinek.
Az előző évben meglepődött azokon a jeleken, melyek azt
mutatták, hogy Péter cár esetleg eltűri ezeknek az
embereknek a létezését. Biztos újra ellenük fordul majd, ha
rájön, hogy milyen makacsok, gondolta rosszhiszeműen.
Ami pedig Dánielt és a barátait illeti, amikor az apát
meghallgatta a két kém jelentését, akikért ő küldött
Vlagyimirbe, megkönnyebbülten sóhajtott fel.
– Hála Istennek – mondta – árulást követtek el.
Most már küldhetett a csapatokért.
Az Iszapos Vidéken az emberek megadással viselték a
sorsukat.
Minden okuk megvolt rá.
Húsz éve éltek törvénysértő módon, miközben minden pár
évben elért hozzájuk egy-egy történet olyan távoli
gyülekezetekről, akik mártírságot szenvedtek a hitükért.
Most pedig jönnek a csapatok. Ők vannak soron.
Szó sem lehetett kegyelemről. Minden orosz tudta ezt. A
Szoloveckij-kolostor lázadó szerzeteseit mind egy szálig
lemészárolták. Azóta pedig nem egy tucat, hanem számtalan
közösséget gyilkoltak le. S ami a legrosszabb, a hatóságok
nagy valószínűséggel először elviszik a hangadókat, hogy
megkínozzák őket.
Így aztán nem meglepő, hogy az előző pár évtizedben sok
fenyegetett közösség ahelyett, hogy megvárta volna, hogy a
hatóságok kezébe kerüljön, inkább a maga által választott
módon ment elébe a kikerülhetetlen végnek.
Az Iszapos Vidéken is egyszerre láttak munkához. A két
idegen érkezését követő napon a falubeliek a templom tetejét
szurokkal kenték be. Az altemplomot kezdték megtölteni
szalmával. A főépületbe még több bála szalmát hordtak. Ezzel
egy időben Dániel gondos irányítása alatt néhány ember
ajtókat készített, melyek belülről illeszkedtek a templom
ablakaihoz, a főbejárathoz vezető lépcsőt pedig ledöntötték.
Ezután öt létrát helyeztek el az ablakok és a főbejárat alá.
Egyetlen szorgos nap alatt elkészültek. Felgyújtják magukat.

A rituális áldozat jól ismert gyakorlat volt a raszkolnyikok

körében.
Egész Oroszországban, de különösen északon történtek
ilyen események, s 1660 óta a becslések szerint emberek
tízezrei vetettek véget életüknek saját kezűleg ily módon –
néha önként vállalt mártíromságból, néha pedig azért, hogy
elkerüljék a még kegyetlenebb sorsot, mely a hatóságok
kezében várt volna rájuk.
 Ez a gyakorlat szórványosan egészen 1860-ig fennmaradt.

Ahogy Marjuska az előkészületeket figyelte, nem is igazán

tudta, mit érez. Kilencéves volt. Tudta, mi a halál.
De mégis milyen? Fájni fog? Mit jelent megsemmisülni?
Azt jelenti, hogy sötét és semmi következik – örökre? Fejében
egymást kergették a gondolatok. Milyen lehet ez az
öntudatlan utazás át a síkságon, mely soha nem ér véget?
A szülei vele lesznek – ez vigasztalta. Ez a gondolat olyan
volt, akár a napsugár, bevilágította és felmelegítette a fagyos
sötétséget. Apja és anyja: még itt, a közelgő halál árnyékában
is teljes szívéből arra vágyott, hogy ne meneküljön meg
másként a lángoktól, csakis velük együtt kézen fogva.
A szeretet biztosan erősebb a halálnál. De ha mégsem,
akkor sincs semmi egyebe. Most a falucskában töltötték az idő
legnagyobb részét; a nap ragyogón sütött a kis templomra,
mely készen állt, hogy befogadja őket. Vártak, imádkoztak és
figyeltek.

Andrej és Pavlo szélsebesen lovagolt. Két napja indultak. Már

közel jártak.
Andrej izgatott volt. Olyan ez, mint egy kaland. Elégedett
is volt, hogy barátjának megteheti ezt a szívességet.
– Végül is – mondta a fiának –, te és én semmit sem
veszthetünk ezen az ügyön. Ha azonban sikerül, Bobrov az
adósunk lesz.
Különös volt, hogy most, élete alkonyán újra
meglátogathatja ifjúsága helyszíneit – ilyen váratlanul és
ilyen körülmények között. Úgy tűnt, a sors különös játékot űz
vele.
A második napon mintegy mellékesen azt mondta a
fiának.
– Tudod, hogy van nekem egy lányom abban a faluban,
ahová most megyünk? Egy lány.
– Te jó ég, apám, komolyan beszélsz? Hogy hívták?
– Nem tudom.
 – Mi lett vele?
– Isten tudja. Talán meghalt.
– Vagy egyike a raszkolnyikoknak.
– Talán. Semmit sem tehetek érte.
– Nos, a feladatunk elég világos.
– Igen, az.
Mostanra, mindketten gyanították, a szerencsétlen intézőt
már eltette láb alól Prokop Bobrov.
– Öld meg és dobd be valahová a mocsárba – tanácsolta
Andrej.
– Senki nem fogja keresni, ha mégis, mondd azt, hogy
elmenekült.
A ruszkai küldetéshez kőkeménynek kellett lenni.
– A Bobrovok közül senki sem mehet a hely közelébe. Nem
tudtok semmit. Mi majd elintézzük ezt a dolgot nektek.
Amennyiben helytálló az elképzelésük, hogy a falusiak
nem tudnak semmit Eudokia szerepéről, a tervüknek
sikerülni kell.
Nagyon egyszerű volt. Dániel és a családja nem kerülhet a
kínzómesterek keze közé. Nem vallhatnak be semmit.
Azért mentek, hogy megöljék őket.

Már leszállt az alkonyat, és az évnek ebben a szakában

ezeken az északi vidékeken az éjszakák igen rövidek.
Beborult az ég. A levegő fülledt volt, vihar előtti csend
honolt, mialatt a falu alváshoz készülődött.
A kis Marjuska azonban nem tudott aludni.
Minden éjszaka kisurrant a folyóhoz, és ott állt a sötétben
a folyó partján, mohón magába szívott minden pillanatot,
mely lehet, hogy az utolsó szabad pillanata lesz. Szokás
szerint most is ott állt, és észak felé kémlelt.
A fülledt meleg ellenére a felhők elvékonyodtak. Itt is, ott
is csillagok bukkantak elő, mintha az ő útját világítanák be.
Az oroszok ezt hívják a „veréb éjszakájának”. A horizonton
néma villámok cikáztak, mint távoli fehér fáklyák.
Villódzásuk azt az érzést keltette, mintha a hatalmas
pusztaság – bármilyen hatalmas is – ezeken az éjszakákon
egyetlen hatalmas meghittségbe simulna a sarkvidéktől
kezdve a meleg sztyeppékig, hogy tanúja legyen ennek a
reszkető színjátéknak.
Milyen gyönyörű, gondolta. Úgy tűnt neki, mintha maga a
föld is az ő búcsújára várna.
Eltelt egy óra. S ő még mindig nem aludt. Aztán még egy.
És egy újabb.
Ekkor egy csónak siklott le sebesen a Ruszka folyón. Egy
fiú evezett benne kétség-beesett sietséggel.
– Jönnek – kiáltotta. – Katonák!
Marjuska megfordult és elrohant.

Andrej és Pavlo eltévedtek. Az öreg kozák biztos volt benne,

hogy Ruszka valahol a kis folyó mentén lefelé található, de az
öreg kozák a hosszú évek során, amíg távol volt, elfelejtette,
hogy pontosan merre.
Már jócskán benne jártak az estében, míg végül feladták a
keresést, s éjszakára tábort vertek.
A két férfi egy órával szürkület előtt emberi hangokra és
lábdobogásra riadt fel.
Jó kozákok voltak. Egy szempillantás alatt mindketten
talpra ugrottak, teljes fegyverzetben. Andrej a lovakhoz ment,
hogy csendben maradjanak. Pavlo közben figyelt.
A hangok a folyó túloldaláról jöttek. Katonák meneteltek a
sötétség leple alatt. A csillagok halvány fényénél Pavlo látta
szuronyaik csillogását. Két férfi, feltételezhetően a tisztjeik,
fojtott hangon beszélgetett: a csendben hangjuk könnyedén
áthallatszott a folyó másik oldalára.
– Már csináltam egyszer ilyet fent, Jaroszlavlban –
hallotta a tiszt hangját. – Hajnalban kell elcsípni őket, ez a
titka. Az egész falu a markunkban lesz, mielőtt ráébrednének,
hogy ott vagyunk.
A léptek újra indultak. Pavlo becslése szerint negyven,
ötven fegyveres mehetett el. Vártak, amíg teljesen el nem
mentek a katonák.
 Egyetlen perc vesztegetni való idejük sem volt. A falu
közelebb lehet, mint gondolták.
A két férfi gyorsan nyeregbe pattant, és elindultak a folyó
mentén lefelé.
Nem volt könnyű ilyen iramban haladni a sötétben. A
csapatok már elhagyták Ruszka városát, mire a kozákok
odaértek. Még láttak egy fiút, aki a csapatok láttán csónakba
pattant és elindult lefelé a folyón.
Dániel házról házra járt, ébresztgette a falusiakat.
Kiléptek a szürkületet megelőző sötétségbe, kicsit
zavarodottan és szemmel láthatóan megrettenve. Néhányan
köpönyegükbe burkolóztak, hogy megvédjék magukat attól,
amit a hajnal csípősségének gondoltak.
Dániel minden házba higgadtan belépett, felébresztette a
családfőt, és halkan annyit mondott:
– Itt az idő.
Marjuska kis kunyhójukban állt, s az anyját figyelte.
Jóllehet a meleg estét végig egy vászoningecskében töltötte,
most megállíthatatlan reszketés tört rá.
Arina nagyon nyugodtnak látszott. A szövétnek lángjánál
gyorsan magára kapta a ruháját és belebújt formátlan
háncscipőjébe. Vállára terítette nagykendőjét. Aztán kendőt
kötött a fejére. A kezével még egyszer gondosan végigsimított
a ruháján. Ezt az apró mozdulatot mindig megtette, ha
templomba készült.
Ma azonban a reszkető kislány észrevette, hogy valami
szokatlan dolgot is tett.
Lassan, elmélyülten a bal csuklójához nyúlt, melyen
mindig ott volt arany karkötője. Finom ötvösmunka volt, a
közepébe egyetlen nagy ametisztet foglaltak, s Marjuska
tudta, hogy az anyja erősen kötődik hozzá. Most azonban
óvatosan lehúzta a kezéről és letette a tűzhelyre.
– Mit csinálsz? – suttogta kislány.
Arina kedvesen rámosolygott.
– Ezek világi dolgok, Marjuska – mondta gyengéden. – Mi
a mennyei királyságba készülünk.
 Aztán az anyja csendben a szoba sarkába ment, s egy kis
tégellyel tért vissza.
Marjuska látta, hogy néhány nappal ezelőtt az anyja
kiment a többi asszonnyal az erdőbe, ahonnét órák múltán
szokatlan kinézetű bogyókat hoztak. Az egyik kunyhóban
aztán órákon át készítettek valamit ezekből a bogyókból,
majd Arina hazahozta ezt a kis tégelyt; Marjuskának azonban
nem árulta el, mi van benne.
Arina most a tégelyből valamilyen folyadékot öntött egy
kis facsészébe és odaadta Marjuskának.
– Idd meg.
Sötétnek látszott.
– Mi ez?
– Ne törődj vele, csak idd meg.
A folyadéknak furcsa íze volt. Kicsit keserű.
Arina figyelmesen nézte.
– Hamarosan megszűnik a remegésed.
– A többi gyerek is kap ilyet?
– Igen. Néhány felnőtt is, bizony ám.
Számos bogyóféleség termett az orosz erdőkben.
Néhányuknak rendkívüli tulajdonságaik voltak. Az egyik
fajtát főleg a raszkolnyikok használták az ilyen alkalmakkor.
Aztán kiléptek a szabadba.
Az összes falusi előjött már a kunyhókból, s némán
elindultak a kis templom felé. Marjuska szemével a
katonákat kereste, de semmi jelét nem látta a
közeledésüknek.
A templomban néhány férfi helyére tette a létrákat. Látta
az apját, aki a gyülekezőkre ügyelt.
Jó néhány percet vártak. Látta Dánielt, amint három
idősebb férfi társaságába n végigjárja a kunyhókat, hogy
meggyőződjenek róla, senki sem hiányzik. Mikor
ünnepélyesen visszatértek, látta, hogy az apja bólint.
Itt az idő.
Lassan, csendben, a falusiak kezdtek felmászni a létrákon
a templomba. Eközben ő és az édesanyja még meglehetősen
hátul álltak a sorban. Újra körbepillantott. Katonáknak
nyoma sincs.
Öt férfi kívül marad. A megadott jelre négyen meggyújtják
az altemplomba hordott szalmát. Aztán gyorsan felmásznak a
létrákon, felhúzzák őket maguk után, majd eltorlaszolják a
bejáratot. A megfelelően előkészített épület egy pillanat alatt
lángba borul, s a cár csapatai nem tehetnek semmi mást,
csupán tanúi lehetnek az áldozatnak.
Az ötödik ember felmászott a tetőre őrszemnek. Ő lesz, aki
a jelet megadja.
A falusiak többsége bent volt. Most Arinán és Marjuskán
volt a sor.
Marjuska remegése csodálatos módon megszűnt. Elég
nyugodtan mászott fel a létrán. Még valamilyen furcsa,
kellemes melegséget is érzett belül, ahogy a templomba
lépett.
Égtek a gyertyák – több volt belőlük, mint máskor.
Mindenütt ismerős arcokat látott – feszültek és sápadtak
voltak.
Nem sokkal utánuk Dániel is belépett.
A kis ikonosztázon lévő ajtó előtt beszédet mondott nekik.
– Testvéreim – mondta ünnepélyesen –, úgy tűnik, eljött
az idő. Akik bátortalanok, gondoljanak arra, sokkal könnyebb
ez a halál annál, ami egyébként ránk várna. És
mindnyájatoknak mondom: Istenünk vár minket az ő
királyságában. Most is velünk van. Karját kitárja. Ő a mi
Atyánk, aki örömmel vár minket, ha elhagyjuk ezt a gonosz
világot. Készüljetek hát, hogy Krisztus tökéletes szeretetén át
az örök fény királyságába lépjetek.
Belekezdett az ima felolvasásába.
Milyen ismerősnek, mégis milyen idegennek tűnt minden.
Az anyja mellette állt. Olyan megnyugtató, olyan szép volt,
ahogy édes hangja eldalolta az imára a válaszokat. A
gyertyák mintha különös ragyogással égtek volna. Milyen
édes, milyen szép meleg a fényük. Kicsit szédült.
 Mikor a bogyók kifejtették a hatásukat, Marjuska
hallucinálni kezdett.

Jöttek. A hajnal gyenge fényében a tetőn lévő ember alakokat

látott átkelni a folyón.
Kicsit habozott, aztán mély levegőt vett és leszólt az alant
várakozókhoz.
Most neki is le kell mennie. Tudta. Be kell menni a
templomba. Néhány pillanatig azonban még maradt,
körülpillantott a hajnali tájon, kémlelte a közeledő lovasokat.
Aztán összerezzent. Újra figyelt. Biztos, hogy többnek
kéne lenni. A faluba azonban nem egy csapat katona, csupán
két ember lovagolt be. És még a félhomályban sem
hasonlítottak a cár embereihez egy kicsit sem.
Kozákok voltak.
Látta, hogy alatta a három ember már eltűnt az
altemplomban a fáklyákkal. A negyedik épp most indult
utánuk.
Körülnézett. A két kozák egyedül jött.
– Állj! – szólt le. – Ezek nem a cár emberei.
Lehetséges, hogy az egész riasztás tévedés volt? Kozákok
– még az is lehet, hogy raszkolnyikok.
– Oltsátok el a tüzet! Nem katonák jönnek – kiáltotta újra
sürgetően.

Még be sem értek a faluba, Andrej és Pavlo már rájött, mi

folyik itt.
– Istenem – motyogta Andrej –, felgyújtják magukat.
– Elvégzik helyettünk a munkát.
Andrej bólintott.
– Ha ez a Dániel is meghal. Erről azért még meg kell
győződnünk.
Lassan előrelovagoltak.
Eközben látták, hogy az emberek kezdenek kimászni a
templomból.
 Dániel ezt az egyet nem látta előre. Hamis riasztás. Evvel
nem számolt. Így azzal sem, hogy milyen hatást tesz majd a
gyülekezet néhány tagjára. Egy dolog ugyanis felállni és a
gyülekezet többi tagjával együtt szembenézni a halállal; de
egész más dolog hezitálni, mikor némi haladék ígérkezik.
A falusiak mintegy harmada a bejárat közelében állt, ők
hallották a kinti kiabálást, s máris a létrák felé igyekeztek.
Arina is meglepődött. Ahogy az emberek elnyomakodtak
mellette, próbált tovább énekelni. Néhány pillanat múlva
azonban Dániel is abbahagyta az imát. Csak ekkor vette
észre, hogy Marjuska nincs mellette.
Alul eközben teljes volt a zűrzavar.
Az altemplomban lévő emberek igyekeztek eloltani a
tüzet, melyet ők gyújtottak. Ami nem is volt olyan könnyű,
hiszen a szalmát alaposan előkészítették.
Az egyik létra aljában tucatnyi ember állt és a két kozákra
meredt, akik nyugodtan néztek vissza rájuk.
Úgy tűnt, a kislányt senki sem vette észre.
A belső zűrzavarban, miközben az emberek az ablakokhoz
tolakodtak, véletlenül egy kifelé igyekvő hatalmas termetű
ember elé sodródott. Az pedig bele sem gondolva, mit tesz, az
útjába került gyereket hóna alá kapta, lemászott vele a
létrán, lent pedig a földre pottyantotta.
Marjuska most a kunyhók körül bolyongott, s azt sem
tudta igazán, hol van.

– Hol van Dániel? – kiáltott Andrej.

– Belül – válaszolták neki. – Mit akarsz tőle? Ki vagy?
Andrej épp azon tanakodott, mit válaszoljon erre, mikor
újabb kiáltás harsam, ezúttal a tetőről.
– A csapatok! Látom őket!
Megérkeztek.
Andrej, amint felpillantott, észrevette a hatalmas alakot,
aki egy másik ablakból mászott lefelé.
Csakis Dániel lehetett: Nyikita Bobrov leírása alapján
senkivel sem lehetett összetéveszteni. S amint leért a földre,
az is nyilvánvaló volt, hogy bármilyen emelkedett gondolatai
is voltak néhány perce, most veszett kedvében van.
– Fel a létrákra – üvöltötte azoknak, akik lemerészkedtek.
– Azonnal felmászni, ostobák! Ez csapda! – Dühös pillantást
vetett a kozákokra és bámulatos sebességgel mozogva az
altemplom bejáratához szaladt.
– Gyújtsátok meg a tüzet! – bömbölte. – Itt vannak a
csapatok. Igyekezzetek!
Az emberek újra felszaladtak a létrákon. Dániel
elégedetten látta, hogy ég a tűz, az altemplomban lévő
embereket is felparancsolta a létrára.
– Fel – kiáltotta. – Fel és bezárni az ajtót!
A falu kapujának közeléből máris kiáltások hallatszottak,
közeledtek a csapatok.
Andrej Pavlóra nézett.
– Jobb, ha nem hagyunk semmi esélyt – mormogta. Lovát
sarkantyúba kapva a templom felé vágtatott, közben
kirántotta szablyáját.
A lángok már a templom oldalát nyaldosták. Az
altemplomból ömlött a füst. Andrej látta, hogy a létrákat
behúzzák az épületbe, hallotta, hogy a súlyos ajtószárnyak
becsapódnak és a keresztfák a helyükre csúsznak. Egyetlen
létra maradt, s Dániel épp oda igyekezett, mikor Andrej
utolérte.
Amint a hatalmas ember megfordult és a felemelt
szablyával közeledő kozákra nézett, félelemnek nyoma sem
volt az arcán: csak harag és megvetés sütött róla.
Arckifejezése akkor sem változott sokat, mikor a kozák
csodálkozástól elnyílt szájjal megtorpant és felkiáltott:
– Istenem, ez az Ökör!
A két férfi még egymásra meredt, mikor odafent egy
sápadt asszony tűnt fel valamit kiáltva, s az öreg Andrej,
amikor a nő által mutatott irányba nézett, újra felsóhajtott, s
azt kívánta, bárcsak álmodná mindezt.
Minden himbálózott körülötte. De azt legalább már tudta,
merre kell mennie. Most ugyanis látta a lángokat.
Lángok. Akár egy hatalmas gyertya. Olyan megnyugtató.
Tudta, hogy azokat akarja.
Feléjük indult. Barátságos lángok, a templom és a szülei.
Miért mozog a templom? Reszketett. De tovább sietett.
Ó, már a ropogásukat is hallotta. Érezte a meleget.
Bárcsak találna egy létrát: arra van szüksége.
– Marjuska! – Férfihang. Mosolygott és felé indult. Nem
az apját látja ott valaki mellett a létrán? Ő volt az. Felviszi
majd a létrán. Kiáltott és megpróbált felé szaladni.
– Marjuska – Férfihang. De nem az apjáé. Miért kiabálja
az a különös lovas az ő nevét? Miért robog feléje ez a
hatalmas ló?
Hirtelen érezte, hogy a magasba ragadják. Egy nagy ló
hátán ült az idegennel.
De miért viszik el a lángoktól, el a sötétségbe?

Az Iszapos Vidéken álló Bobrov-birtok pusztulása teljes volt.

Ami azt jelentette, hogy a legfőbb vagyon, a Bobrov
tulajdonában lévő parasztok mindannyian elpusztultak.
Mire a csapatok megérkeztek, a létrákat felhúzták. Csak
annyi idejük volt, hogy láthatták, amint egy hatalmas alak
még egyszer dühösen rájuk néz, majd belép a templomba, s
becsapódik utána az ajtó..
A tűzzel nem tudtak mit kezdeni. Már elborította az
épületet.
A probléma megoldódott. Az apát örült. A hatóságok
elégedettek voltak. Nyikita Bobrov, mikor beszámolt az
ügyről, megrendültnek és felháborodottnak vallotta magát.
Andrej igen bölcsen elrejtette a szeme elől Marjuskát.
Senki sem tudta, hogy ő túlélte az eseményeket. Visszatérése
után azonban átadta Nyikitának.
Nehéz döntés volt. Az unokája volt. Ehhez kétség sem fért.
Eltekintve attól, hogy olyan megdöbbentően hasonlított
nagyanyjára, hogy Andrej szinte azt érezte, az az ötven év
nem is múlt el – a lány azon a végzetes napon kikönyörögte
Andrejtől, hogy visszatérhessen a házukba egy utolsó
emlékért az anyjától. Ezért, miután a csapatok elmentek,
visszatértek az elpusztított faluba és megtalálták Arina
karkötőjét, ott volt, ahová lerakta. Andrej rögtön megismerte,
hogy ez az a darab, melyet ő egykor az öreg hiénának adott. A
katonákat annyira sokkolták a szemük előtt lezajló
események, hogy még a fosztogatásról is megfeledkeztek.
Annak ellenére, hogy Andrej elmagyarázta Marjuskának,
milyen rokoni szálak kötik őket össze, s felajánlotta, hogy
magával viszi, a lány hajthatatlan maradt.
– Hadd maradjak itt Eudokia úrnővel – könyörgött.
Andrej megértette: Eudokia volt az egyetlen kötelék, mely
eltűnt szüleihez kötötte, ő volt az egyetlen barátja.
Nem mondta el neki, hogy Nyikita Bobrov és a fia
mindnyájukat meg akarták ölni.
Így az 1703-as esztendőben a kis Marjuska visszatért
Moszkvába, Nyikita Bobrov házába.
Kozák nagyapja hagyott neki egy kis pénzt, hogy ha felnő,
szabad lehessen.

1710
Borús, csípős, nyirkos tavaszi nap.
A jég későn kezdte meg a rianást Szentpéterváron. A
jégtáblák néha hangos, puskalövéshez hasonló durranással
töredeztek szét. A következő években olyan zord tavaszok
jöttek, melyeket szinte észre se lehetett venni. Majd itt, ezen
az északi szélességi fokon meleg, poros nyár következett,
melyben a nappalok olyan hosszúra nyúltak, hogy az a három
óra, melyet éjszakának neveztek, az is inkább szürkület volt,
s a horizonton ott táncolt az északi fény.
Minden a masszív, zordon Péter-Pál erőddel kezdődött.
Aztán Péter irányításával egy város kezdett megjelenni.
 A mocsárra építették. Több száz holdnyi erdői kivágtak, s
a fatörzseke, beledöngölték az iszapba. Csatornákat ástak. Az
egész szinte olyan volt, mintha Péter ezen a kietlen vidéken
egy új és felesleges Amszterdamot akart volna építtetni.
Hollandia gazdag lecsapolt földjei helyett Itt azonban nem
terméken, földek, hanem gyenge, jeges mocsárvilág húzódott;
nem volt legelő a jószágnak, volt viszont vadon ahonnét az
élelmet kutató farkasok még a városba is bementek.
Erre a helyre hozták három évvel ezelőtt Marjuskát.
Gyűlölte.
Miért akar Péter új várost építeni ide? Mi hajtja őt, hogy
saját fővárost alapítson?
Minden valószínűség szerint, ha az északi háborúk
sikeresebbek lettek volna, Oroszország fővárosa a nagy balti
kikötők egyike lett volna – azon területek valamelyikén,
melyeket ma Litvániának, Észtországnak és Lettországnak
hívnak.
Az északi háborúk azonban lassúak és körülményesek
voltak, Péter pedig, szokás szerint, sietett.
Ezért aztán minden tanács ellenére ő ragaszkodott hozzá,
hogy ezen a barátságtalan vidéken építkezzen.
Kezdettől fogva arra ösztökélte a hozzá közel álló
embereket, hogy vegyenek házat az új városban. 1708-ban
pedig összes rangidős hivatalnokát arra kényszerítette, hogy
itt éljenek. A következő évben egész falvakat költöztetett át
erőszakkal az épülő városba.
Az erőd vastag falai is épültek. Kissé közelebb a
tengerhez, a folyó másik partján emelkedett az Admiralitás –
hatalmas erődítményekkel védett kikötő, középpontjában a
hatalmas, fából épült toronnyal, melyen óriási szélkakas
forgott. A mocsaras parton számos tégla és kőépület
emelkedett: itt egy templom, amott egy palota vagy fürdőház.
Az erődben és másutt is már keményen dolgozott a nagy
svájci-olasz építész, Trezzini. Legnagyobb részt azonban a
város még rönkökből és vesszőfonadékból épült kunyhókból
állt. Sivár volt.
 Csupán két probléma volt: a környező mocsaras vidéken
alig lehetett megfelelően kemény épületfát találni; kőbányák
pedig egyáltalán nem voltak. Mindent a többi kikötőből
kellett behajózni – néha több száz kilométerről.

Egy csípős tavaszi nap Szentpéterváron Prokop Bobrov –

egyenruhájára súlyos gyapjúköpenyt terítve – szaporán
lépkedett a Néva folyó mellett vezető sáros ösvényen.
A tenger felől fújó nyirkos, sós szél felkorbácsolta mögötte
a Névát, és csípte a fülét, mely nyirkos, vörös volt, és égett a
hidegből.
Teljesen egyedül volt. De időről időre körülnézett és maga
mögé kémlelt bár ilyenkor a szél kegyetlenül az arcába
vágott, s úgy hunyorított, akár az árbockosárban a
tengerészek. Egész viselkedésében volt valami, ami azt
sugallta, hogy nem jól érzi magát.
Igazság szerint attól tartott, hogy Marjuska figyeli.
Továbbsietett, s közben újra és újra megfordult, hogy
meggyőződjön róla, a lány nem követi.
Kétségtelenül átkozott egy fejlemény, hogy pont mikor
már azt hitte, megszabadul tőle, a lány így zavarba ejti.
Odajön hozzá, könyörögve, ráadásul úgy, hogy…
Az az igazság, hogy a lelkiismerete nem hagyta nyugodni.
Marjuska. Mindnyájan kedvesek voltak vele. Ő nem is
panaszkodott emiatt.
Az első néhány évet az idős Bobrov házaspárral töltötte
Moszkvában, míg először Nyikita, majd Eudokia meg nem
halt. Ha nem is volt boldog ezekben az években, legalább
békében volt.
Az Iszapos Vidéken történt szörnyűség óta Nyikita
vaskézzel vezette a háztartását. A raszkolnyikokat soha többé
nem említették. A család a hivatalos egyház templomába járt.
Eudokiát annyira megrázták az események, hogy a tiltott
témát még a kislánnyal négyszemközt sem hozta elő. Néha,
miután Nyikita meghalt, az idős asszony gyengéden beszélt a
lány szüleiről, de ez volt minden. Mikor Eudokia meghalt,
Prokop vette magához a lányt.
Prokop nem akarta Marjuskát. A lány tökéletesen
tisztában volt ezzel. Megígérte azonban az anyjának, hogy
gondját viseli, amíg férjhez nem megy, így elvitte magával a
Néva mellett épülő új városba.
Prokopnak hatalmas háza volt. Mint Szentpéterváron
minden másnak, ennek a háznak a méreteit is a cár határozta
meg. Mivel Prokopnak ötszáz parasztja volt, ezért a házához
két szintet kellett építeni fából, s angol módra be is kellett
vakolni. Ennek köszönhetően állandóan vizes volt a fal. A
Néva minden tavasszal kiöntött, és elárasztotta a pincét.
A közeli házak közül kettő is elpusztult egy tűzvészben; a
város minden polgára – kereskedők, nemesek, sőt maga Péter
is – tagja volt a tűzoltóságnak. Az egyik tűzesetnél a cár is
jelen volt fejszéjével, s megmentette az egyik szomszédos
épületet. Mikor a másik égett, éppen hadjáraton volt, az
emberek pedig csak nézték, ahogy a tűz három másik
épületbe is belekapott, s azok is porig égtek.
Mennyire sóvárgott Marjuska Ruszka és az Iszapos
Vidéken álló falvacska után!
Sajnos az Iszapos Vidék elnéptelenedett.
Mikor a Bobrovok elvesztették ottani parasztjaikat, azt
tervezték, hogy más birtokaikról visznek oda családokat.
– Végül is rengeteg lelkünk van mindenfelé – jegyezte meg
Prokop.
Azonban még így sem voltak soha elegen – Péter
végeérhetetlen háborúi miatt.
Kiszámították, hogy két évtizedes uralkodása alatt Péter
birodalma hány hónapig élvezte a béke áldásait. Az északi
háborúk a végtelenbe nyúltak. Mindent ennek rendeltek alá.
Nemesek, kereskedők, parasztok – az egész hatalmas
birodalom az óriási költségeket nyögte. Így aztán évtől évre,
ahányszor a Bobrovok szóltak az intézőiknek, hogy válasszák
ki azokat az embereket, akiket az Iszapos Vidékre
küldhetnek, mindig azt a választ kapták, hogy az összes
nélkülözhető embert elvitték a sorozótisztek.
– Nem tehetünk tönkre három birtokot, csak hogy egy
másikat újraindítsunk – mutatott rá Prokop.
Volt még egy ok, ami miatt Marjuska – bár erről nem
tudott – nem mehetett soha többé Ruszkába.
– Az ottani emberek felismerhetik – közölte bizalmasan a
feleségével Prokop. – Igaz, hogy Dániel és az anyám ügye már
végleg lezárult, de azért okozhat még nekünk
kellemetlenséget.
Akkor hát mit kezdjen vele? Az öreg Andrej, a kozák,
hagyott rá egy kis pénzt. A lány szabad lesz. Azt gondolta,
hogy egy kézműveshez vagy valamilyen hasonló osztályba
tartozó emberhez adja feleségül. A közbeeső időben a lány a
házukban élt, Prokop feleségének volt a szolgálólánya, és
szemmel láthatóan elégedett volt. Prokop úgy érezte, bizonyos
tekintetben a lány is kedveli őt.
Az utóbbi időben azonban Prokop meglehetősen komorrá
vált. Ennek részben a hadakozással eltelt sok-sok év volt az
oka. Azonban nem csupán a háború törte meg.
– Az országunk miatt is van – mondogatta szomorúan.
Miért lesz minden olyan lehetetlen? Miért nem tudja soha
senki rendbe szedni ezt a hatalmas, fejletlen országot.
– A cár egy titán! – jelentette ki Prokop nemegyszer
rajongva. – Ez az ország azonban olyan, mint valami
megátalkodott tenger.
Néha azon tűnődött, vajon áll-e egyáltalán valaki igazán a
cár oldalán? A nép biztos, hogy nem. Még a hivatalos
egyházban is sokan úgy vélekedtek – a raszkolnyikokról nem
is szólva –, hogy ő az Antikrisztus. A gazdagabb kereskedők
azért gyűlölték, mert – szó szerint – az utolsó fillérig
megadóztatta őket. Azok a nemesek és egyéb rangú emberek,
akiket Péter arra kényszerített, hogy Szentpéterváron
éljenek, örültek volna, ha minél előbb eltűnik, ők pedig
visszatérhetnek Moszkva kényelméhez. Gyűlölték a tengert;
itteni házaik egy vagyonba kerültek; a fát, melyet több száz
kilométerről hoztak, méregdrágán adták. Amilyen nehéz volt
az építkezés, olyan nehéz volt a kietlen mocsárvidéken át
Moszkvába eljutni.
Délen két kozák felkelés is kirobbant, ez egyik
Asztrahánban, a másik a Don mellett Bulavin vezetésével –
ez utóbbi majdnem olyan léptékű volt, mint Sztyenka Raziné.
Ki szerette akkor Pétert? A hozzám hasonlók, gondolta
Bobrov, akik őt szolgáljuk, az új arisztokraták.
Péter ugyanis újfajta államot teremtett Oroszországban –
ez a szolgálaton alapult, melyen keresztül bárki
felemelkedhetett. Messze túllépett még azon is, amivel
Rettegett Iván próbálkozott. A szolgálatot alapul véve még
címeket is adományozott, az a gazfickó Mensikov, az egykori
tésztaárus most herceg lett!
Ő, Prokop pedig igazán jól szolgálta Pétert. Nem is volt
oka panaszra. Két dologtól félt csupán. Az egyik az volt, hogy
kiesik Péter kegyeiből. A másik, hogy magát Pétert veszíti el.
– Mindig kiteszi magát a veszélynek. Csoda, hogy nem
ölték meg már vagy egy tucatszor – zsörtölődött sokszor. – Ha
pedig Péter elmegy, nem tudom, mi történik velünk. Semmi
reményem nincs a fiát illetően.
Sándor cárevics. Nem sokan szerették, de ő volt az örökös.
És senki nem tudta, mit fog tenni.
Volt valami furcsa benne. Nem beszélt sokat, de valami
néma harag izzott ebben a magas, komor fiúban, ami elég
ijesztőnek tűnt. Húszéves volt. Miután anyját zárdába küldte,
Péter német tanítóknak adta, később Mensikov vette a
szárnyai alá. Ezután a cár megpróbált katonát faragni belőle
– nem sok sikerrel. Úgy tűnt, csakis abban leli örömét, ha
leihatja magát.
Ha a fiú zárkózott és sértődött volt, Prokop nem tudta
ezért hibáztatni.
Nemcsak azért, mert Péter durván bánt az örökösével, de
új feleséget is vett magához – egy egykori litván parasztot, aki
sok gyermeket szült neki! Egy egyszerű paraszt, litván
hadifogoly! Katalinra változtatta a nevét. Ö volt a cárnő.
Péter egyenesen bálványozta. Sándor anyja pedig – akit a
fiúnak szigorúan tilos volt meglátogatni – még mindig a
szuzdali zárdában élt. Nem csoda, ha a fiú búskomor lett!
– Az a probléma, hogy senki sem tudja, miképp áll a
reformokhoz – magyarázta Prokop a feleségének. – Nem
merészel szembeszegülni az apjával, de az biztos, hogy
szívesebben lenne Moszkvában az anyja embereivel, meg
azokkal az átkozott Miloszlavszkijokkal. Nem bízhatunk
benne.
Péter azt tervezte, hogy külföldre küldi a fiút. Német
feleséget akart számára.
– Minél hamarabb megy, annál jobb! – jegyezte meg
Prokop. – Talán a házasság megjavítja.
Rengeteg dolgot meg kellett fontolni. Az északi háború
kritikus ponthoz ért. Az elmúlt évben Seremetyev
harmincezer emberével ostrom alá vette Rigát. Prokop
gyorsan oda akart érni, mielőtt a város elesne. Péter nem
szerette, ha a barátai kimaradnak az eseményekből.
Egy-két napon belül indulnia kell. Először azonban a
végére kell járnia ennek a fárasztó ügynek. Hosszú léptekkel
nekivágott a folyópartnak: hol van az a hely, ahol a lány a
fickót látta?

Marjuska szerelmes lett. Minden olyan egyszerű és

természetes volt.
Épp csak megpillantotta őt, és máris megszállta a
boldogság és a béke érzése, melyet aztán a lélek rendkívüli
szárnyalása követett. Olyan egyszerű, mégis varázslatos volt.
A fiú is ezt érezte. Ezek után nem kellett többet beszélni.
Paraszt volt, az egyik Moszkvától nyugatra fekvő Bobrov-
birtokról. Az elmúlt hónapban küldték Szentpétervárra fél
tucat élelmiszerrel megrakott szán kísérőjeként, melyek a
háztartás szükségleteit fedezték.
Mikor elmondta Prokopnak, hogy feleségül akar menni a
fiúhoz, úgy tűnt, a férfi aggódik.
– Paraszt – kezdte.
 – Nem érdekel – vágta rá gyorsan. – Régen faluban éltem.
Prokop arca felderült. Marjuska olyan ártatlan volt, hogy
nem jött rá, Prokop csupán amiatt aggódik, hogy a lány
esetleg arra kéri, szabadítsa fel ezt a fiatal, értékes legényt.
– Nagyon jó. Ha tényleg ezt szeretnéd, már tavasszal
leköltözhetsz a faluba, amint a feleségem szerez helyetted
valakit – mondta. Aztán odaadta neki annak a pénznek a
harmadát, melyet Andrej hagyott számára. Nem mintha meg
akarta volna tartani a maradékot, de úgy vélte, hogy egy
paraszt feleségeként ennél több pénz már bajt hozna rá.
Marjuska boldog volt. Szerelmes volt, s néhány napon
belül örökre elhagyja Szentpétervárt. Még mindig gyakran
eszébe jutottak a szülei, a múlt fájdalmát azonban
elhomályosította, ha eljövendő új életére gondolt.
Tegnap a Néva partján sétált, mikor árkot ásó férfiakat
pillantott meg. Nem volt ebben semmi szokatlan. Százával
voltak itt ilyen szerencsétlenek – parasztok, regruták,
hadifoglyok – ők alkották a munkások seregét, akiknek Péter
megparancsolta, építsék fel az új fővárost.
Valójában aligha pillantott volna ezekre a szegény
fickókra, ha nem veszi észre, hogy az egyikük mereven nézi
őt.
Lenézett rá.
A széles, félig fagyott árokban középtermetű, sötét hajú
férfi állt, s látszott rajta, hogy valaha jóképű lehetett. Még
most is megpróbálta levágni az állán szürkülő borostát, de
nem ért el teljes sikert. Szeme beesett, sok fogát elvesztette.
Amint összetalálkozott a tekintetük, a férfi megrezzent.
Pavlo volt, kozák unokabátyja.
Tévedésről szó sem lehetett. Igaz ugyan, hogy fiatal volt
még, de soha nem felejti el annak a két férfinak az arcát, akik
kimentették a fűzből, és elvitték Moszkvába a Bobrovokhoz.
– Pavlo.
– Marjuska.
– Miért vagy itt?
 A férfi megpróbált mosolyogni, ám amint ajka
megmozdult, a lány rájött, hogy Pavlo alig tud beszélni.
Kipréselt valamit a száján, ám a lány nem értette. Pavlót
köhögési roham fogta el.
Aztán újra próbálkozott.
– Mazeppa.
Már értette.
Azalatt a néhány év alatt, amíg nem látták egymást,
Ukrajnában minden megváltozott. Az északi nagyoroszok
számára Mazeppa neve örök időkre összefonódott egy szóval:
árulás.
Az ok, amiért Péter összerúgta a port Ukrajna
kisoroszaival, épp olyan szükségszerű, mint amilyen tragikus
volt. Alapvetően cserbenhagyták őt. A hatalmas kozák sereg,
amely azért érkezett, hogy segítsen neki a svédek ellen, nem
volt méltó ellenfele a rendkívül jól kiképzett észak-
európaiaknak. Borzasztó méretű veszteségeik voltak – igen
gyakran több mint ötven százalék. Ennek eredményeképp
Péter lenézte őket; nemcsak orosz és német parancsnokokat
adott melléjük, de a saját csapataiból is kezdett szakaszokat
rendelni az ukránok mellé. Az ukránok pedig épp ezt utálták
a legjobban. Miért kellett megszégyeníteni őket? És mit
jelentett egyáltalán számukra Péter távoli háborúja?
Az igazi válság 1708 őszén robbant ki. A háború
kedvezőtlenül alakult Péter számára. Senki nem gondolta
volna, hogy győzni fog, az európai hatalmak, miközben
kinevették a fagyos északi mocsárvidéken épülő új fővárosát,
már azt lesték, mikor omlik össze az egész birodalma, hogy
aztán feloszthassák maguk között.
A győzedelmes XII. Károly svéd király ekkor csatlakozott
a lengyelekhez, hogy együtt hatalmas hadjáratot indítsanak
szegény Oroszország ellen. Mindenki azt várta, hogy Moszkva
ellen indulnak. Ez Péter vesztét jelentette volna. A svéd
király azonban inkább délre fordult – Ukrajna ellen.
Mazeppa pedig csatlakozott hozzá.
 Árulás volt? Kétségtelenül az. Cselszövő volt-e Mazeppa,
aki évek óta tárgyalt Péter ellenségeivel? Hát persze, hogy az
volt. Ő volt a kozák hetman. Péter talán feddhetetlen jellem
volt? Biztos, hogy nem. Még ha el is tekintünk attól a
könyörtelen bánásmódtól, mellyel kisoroszait kezelte, ott van
még az a tény is, hogy a válság kirobbanása előtt üzenetet
küldött nekik, hogy maguknak kell megvédeni magukat. Így
aztán – annak ellenére, hogy ő maga is rendkívül szorongatott
helyzetben volt – az ukránok teljes joggal jelenthették ki,
hogy ezzel felrúgta azt a megállapodást, melyet még Bogdan
idejében kötöttek meg: hogy az oroszok megvédik őket.
Mazeppa pedig, hogy országát megvédje, megtette azt, amit
szerinte tennie kellett.
Hibázott. Péter kedvenc Mensikovja egyetlen villámgyors
csapással elfoglalta Mazeppa fővárosát és
hadianyagraktárait, s szinte a teljes lakosságot lemészárolta,
függetlenül attól, civilek vagy katonák voltak.
Ukrajna habozott. Az oroszok fokozták a nyomást. Voltak
kozákok, akik Mazeppához csatlakoztak. Sokan pedig nem.
A következő év tavaszán zajlott le a nagy poltavai csata.
Kis híján ebben a csatában üt Péter utolsó órája. Ő maga,
minden hibája ellenére, a félelmet hírből sem ismerte. Egy
puskagolyó leverte a sapkáját, egy másik a nyeregkápájába
fúródott, egy harmadik a nyakában viselt kis ezüstikonban
akadt meg. A nagyszerű nap végére azonban a hatalmas
svédeket teljesen megfutamították.
Európa elképedt. A hóbortos fiatal cár mindenek dacára
győzött; tönkreverte a hatalmas svédeket. Azon a napon
Európa térképe megváltozott: új és félelmetes Oroszország
született. A nevető Európa félni kezdett.
Ezzel Ukrajnában is minden megváltozott. Péter ettől
fogva új és könyörtelen politikát követett. A régi délvidéket
eloroszosították, megjelentek itt is a nagy orosz földbirtokosok
– főként Mensikov. A kozák közigazgatási körzeteket oroszok
vezették. Még az ukrán nyomdákat is cenzúrázták, nehogy
valami olyasmit adjanak ki, ami ellenkezik a nagyorosz
publikációkkal. Hamarosan pedig gyászos menetben
besorozott katonák ezrei indultak meg északra, hogy a cár
építkezésén dolgozzanak.
Péter ugyanis szigorú akart lenni. Ahogy tanácsadóinak
mondta, Ukrajna leigázását azon modell szerint képzeli el,
melyet az angol Cromwell valósított meg Írországban.
Bizonyos értelemben Pavlo szerencsés volt. Ha nem veri le
a lábáról a láz, akkor ő is pártfogójával, Mazeppával lovagolt
volna. Ebben az esetben vagy száműzetésbe menekül a
svédekhez vagy, ha fogságba esik, fellógatták volna.
Az ő esetében azonban, mikor a nyomozók megtalálták
Perejaszlavban, kételyek merültek fel. Ügyét Péter elé
terjesztették fel. Péter válasza rövid és lényegre törő volt:
„Ez a tiszt egykor levelet hozott nekem. Mazeppa
bizalmasa, nem bízhatunk benne. Minden birtokát veszítse el,
s küldessék a regrutákkal Szentpétervárra.”
Most több száz társával árkokat ás. Prokop Bobrov pedig
elindult, hogy megkeresse.
És mi az ördögöt csinálok, ha megtalálom? –
morfondírozott.
Kényes ügy volt. Természetesen figyelmen kívül
hagyhatná a lányt, aki a segítségéért könyörgött. De nem – a
családjaik barátok voltak és… nos, ott van az a szégyenletes
ügy. De mit tehetne ő – kérje a cár kegyelmét? Nem merészelt
ilyet tenni. Péter sok dolgot megbocsát – az árulást azonban
soha. Mazeppa nevének említése is elég volt ahhoz, hogy
dührohamot kapjon.
Talán Prokop lefizethetné a Pavlo őrizetével megbízott
fickót? Ez kockázatos lenne, ráadásul a kozák túl sokat tud a
családjáról és a raszkolnyikokról.
Nem tudta, mit tegyen, de azt biztosan tudta, nem akarja,
hogy a lány azt lássa, nem tesz semmit.
Ó, ez az a hely. Lepillantott az árokba, megvizsgálta az
arcokat. De senkit se látott, aki Pavlóra emlékeztette volna.
Kihívta a felügyelőt és a tőle telhető legnagyobb
alapossággal leírta a kozák külsejét.
 – Igen, uram, vót itt egy ilyesmi fickó. Ami asztat illeti,
tegnap meg kellett vernem.
– Miért?
– Láttam, hogy szóba állt egy idegennel. Egy jánnyal.
– Ó, igen. Nincs itt ma.
– Nincsen, uram.
– Talán holnap?
– Nem hinném, uram.
Prokop figyelmesen nézte.
– Gyengébb vót, mint gondótam – mormogta a felügyelő.
– Ügy érti, meghalt?
– Hát úgy valahogy, uram. Nem baj?
Ó, nem. Nagyon is rendben volt így.
Valójában nem számított. A történészek nem tudják
biztosan, hány munkás halt meg betegségek, járványok vagy
éhezés miatt Szentpétervár építése közben, de az biztos, hogy
több tíz, egyesek szerint több százezren.

A következő eset egy másik, sokkal melegebb reggelen

történt, két nap múlva.
Enyhe szél borzolta a Néva vizét, melyen, akár a mögötte
fekvő tengeren, apró hullámok fodrozódtak.
Marjuska végül elutazott. A Pavlóról érkezett hírek
bizonyos értelemben elvágták az utolsó szálat is, melyek a
múlthoz kötötték. Tudta, mostantól már csak előre szabad
tekintenie. De pontosan mire? A maga számára remélte, hogy
a férje oldalán rá váró boldogság felé. Mit jelent azonban ez a
boldogság Oroszország hatalmas földjén?
A felhők magasan úsztak az égen. A napot különös, szürke
fényesség töltötte be. kelet felé, a Péter-Pál erőd mögött,
magasan a vizek felett sirályok vitorláztak az égen. Miközben
fordultak, testük földöntúli fényben világított.
Pillantása elkalandozott a Néván. Ebben a pillanatban
valami oknál fogva váratlanul megérezte az apja jelenlétét.
Az öreg Dániel. Ahogy rágondolt, elmosolyodott.
 Aztán eltűnt a mosolya. Ahogy a szél az arcába csapott, a
hatalmas tér szigorú geometriáját látva olyan érzése támadt,
mintha egy másik tér bontakozna ki a városból, hogy
szembenézzen, az apjával – valami félelmetes, rettentő dolog,
amilyen a tatár kán volt az ősi időkben.
Ekkor meglátta.
Óriási napkorong bukkant fel, vakító fénye bántotta a
szemét – mégis hideg volt, akár a jég. Kérlelhetetlenül
emelkedett fel az északi tengerből a végtelen orosz égre. Úgy
érezte, a rettentő sugarak minden csepp vérét kiszívják.
A látomás azt is megértette vele, amit az apja mondott: az
apokalipszis szörnyű napjai jönnek.
Az Antikrisztust pedig úgy hívták: Péter.

1718-ban, miután összeesküvést szőtt apja ellen, Sándor

cárevics elég ostoba volt ahhoz, hogy a megbocsátás ígéretével
hagyja magát visszacsalogatni Oroszországba a
száműzetésből.
Egy idős és ravasz diplomata győzte meg: Pjotr Tolsztoj.
Sándor cárevics nem sokkal később, kínvallatások után a
Péter-Pál erődben halt meg.
Nem számított. Voltak más örökösök.
1721-ben a nystadti békeszerződésben a balti államok –
köztük azok is, melyeket Lettország és Észtország néven
ismertek – hivatalosan is elismerték, hogy Oroszországhoz
tartoznak. S orosz kézen is maradtak két évszázadon át,
1918-ig.
Az újonnan megalakított orosz szenátus Péter cárnak
grandiózus címeket adományozott: Pater patrie, Imperator,
Maximus: haza atyja, császár, Nagy.
1722- ben Prokop Bobrov váratlan halála után a fia úgy
döntött, hogy újraéleszti a Ruszka közelében fekvő, Iszapos
Vidék néven ismert birtokukat. Más falvaiból a lakosság felét
erre a helyre költöztette át.
A falusiak közt volt egy asszony is három szép
gyermekkel. Úgy hívták: Marjuska.
 Katalin

1786
Alekszander Bobrov az asztalánál ült, s az előtte heverő két
papírlapra meredt. Az egyiket ő rajzolta tele mindenféle
alakzatokkal, a másik pedig egy levél volt, melyet csupán fél
órája hozott egy libériás inas. Amint erre a levélre meredt,
zavartan csóválta a fejét: Mi az ördögöt tehetnék?
A Kollégiumon kívül – így nevezték a minisztériumokat –
már sötétedett, mivel decemberben csupán öt és fél órán át
sütött a nap. Az emberek többsége már hazament: az oroszok
rendszerint két órakor ebédeltek, ám Bobrov számára nem
volt szokatlan, hogy ilyen késői időpontban még az irodájában
volt. Szívesen ebédelt a divatos angol negyedben, ahol öt
órakor szeretett étkezni.
A kinti jeges szelet nem hallhatta, mivel – akár az összes
szentpétervári ház esetében – az Akadémia dupla ablakait is
becsukták októberben, s minden rést szorosan eltömítettek.
Bobrov már több hónapja belekezdett élete
legbonyolultabb és legveszélyesebb játszmájába, s most,
mikor a siker egy kéznyújtásnyira volt tőle, alig tudta elhinni
a történteket. Az egyik papírdarab a hitellevele volt, a másik
egy házassági ajánlat. Jobban mondva: felszólítás.
– Biztosan kell lenni valami kiútnak – mormogta.
Az adott pillanatban csak egyvalamire tudott gondolni.
Nagy sóhajtással eltolta maga elől a papírokat, és kiszólt
az előszobába. Azonnal megjelent egy világoskék, sárga
gombos kabátba öltözött, fehér bricseszes, tisztelet-teljes
fiatalember – ilyen volt a szentpétervári
kormányhivatalnokok egyenruhája.
– Szólj az inasnak, hogy kerítse elő a kocsisom. Elmegyek.
– Azonnal, kegyelmes uram. – A fiatalember eltűnt.
 Kegyelmes uram. A méltóságnév nem Bobrov ősi
származásának szólt, bármilyen nemesi származása is volt,
hanem annak a ténynek, hogy harmincas éveinek elejére
máris szédítő magasságba jutott – ötödik helyen állt a Nagy
Péter alapította tizennégy fokú rangsorban. Nemességet a
szolgálat alapján lehetett szerezni. Az alacsonyabb rangú
hivatalnokokat csupán méltóságos úrnak szólították; utánuk
következett a kegyelmes, majd a főméltóságú úr. Ha Bobrov
így folytatja ragyogó karrierjét, joggal reménykedhet abban,
hogy eléri a végső és leginkább sóvárgott címet: őfőméltósága.
Alekszander Prokofjevics Bobrov jóképű, az átlagosnál
magasabb férfi volt. Kerek, simára borotvált arca, széles
homloka és melegbarna szeme volt. Telt ajkai, ha mozogtak,
érzékiek voltak, hacsak nem bujkált rajtuk valami enyhe,
ironikus fintor. Haját a kor divatjának megfelelően
rizsporozta, s olyan formába rendezte, mintha paróka lenne,
csupán a fülei mellett hagyott egy-egy göndör tincset, melyet
minden egyes reggel sütővassal készített el. Egyszerű
szabású, testhez álló, térdig érő szalonkabátja angol divat
szerint készült. Hímzett mellényt és kék csíkos fehér bricseszt
hordott. Röviden: a legújabb európai divat szerint öltözködött.
A gondosan elrendezett külső alapján nehéz lett volna
kitalálni, milyen személyiséget takart. Profilból nézve az
arcának volt valami törökös jellege, s feltűnő volt hosszú,
kampós orra: lehet, hogy a kifinomult arcon árnyalatnyi
kegyetlenség érződött? Társaságban azonban, látva azt az
öntudatlan, gyengéd mozdulatot, melyet beszédpartnere felé
tett, lehetetlen volt elhinni, hogy durva is tudna lenni.
Nagy Katalin aranykorában Szentpéterváron nem volt
tökéletesebb szerencsejátékos Alekszander Prokofjevics
Bobrovnál. Ő nem pénzben játszott. Igaz, hogy gyakran
lehetett látni a legjobb házak kártyaasztalainál, ahol azonban
csak szolid tételekben játszott. „Csak bolondok vagy
szélhámosok teszik fel a sorsukat kártyára” – nyilatkozta
gyakran; ő egyik sem volt. Bobrovot sokkal nagyobb és
titkosabb játszmák érdekelték: ő a hatalomért játszott. Talán
még ennél is többért. „Alekszander – ahogy egyszer egy
szellemes ismerőse megjegyezte – Istennel kártyázik.” És ez
idáig még nyert.
Meg is dolgozott a sikerért. Könnyen lehetett volna belőle
is olyan senki, mint kora vidéki nemeseiből. Gyerekkorában,
mely az egyik Tula környéki birtokukon telt, nevelése
majdhogynem kimerült abban, hogy ortodox
zsoltároskönyveket olvasott, illetve a szolgálóktól orosz
meséket és énekeket tanult. így is folytathatta volna, ha
váratlanul nem köszönt rá a szerencse. Tízéves korában apja
egyik barátja, aki szemmel láthatóan megkedvelte őt, merő
hóbortból meghívta Moszkvába, ahol a saját gyermekeinek
nevelője foglalkozott a kis Bobrowal is. Ez volt a fordulópont –
többre nem is volt szüksége.
„Ettől fogva – emlékezett vissza büszkén – mindent
magam értem el.” Úgy dolgozott, akár egy megszállott,
tanárait is bámulatba ejtve elszántságával. Annak ellenére,
hogy még csak kisfiú volt, beajánlatta magát a moszkvai
egyetem és más intézmények befolyásos embereihez. A
szentpétervári udvarban valamiképp beválasztották az
apródok elitcsapatába; s miközben a többi fiatalember
kártyázott, ivott és szeretkezett, ő keményebben tanult, mint
valaha, s minden diadal betetőzéseként egyike lett a
maréknyi kiválasztott fiatalnak, kiket a nagy német
egyetemre, Lipcsébe küldtek. Amit egyesek könnyed
fensőbbségnek hittek, az valami egészen más volt.
– A fiatalságommal fizettem érte – szokta mondani.
S mi hajtotta előre? A becsvágy: minden sikerét a
becsvágyának köszönhette, ez azonban könyörtelen mester.
Előrehajt, ha azonban megtorpansz, ha akadályba ütközöl,
akkor a nyakadba pattan, mint valami démon, s először
gyalázkodva visít, majd olyan súllyal nehezedik rád, akár egy
hegy, és kipréseli belőled az életet. Alekszander
Bobrovnak azonban különösképp egyfajta egyszerűséget is
adott. Bármit is tett, bármilyen fondorlatosan is keverte a
kártyát, mindenben egyetlen titkos elképzelés vezérelte.
 Mire is vágyott pontosan? Akár a becsvágyó emberek
többsége, ezt Bobrov sem tudta igazán. Vágyának nem volt
neve. Talán az egész világ, talán a mennyország, talán – és ez
a legvalószínűbb – mindkettő. Sőt, egy nap az emberiség
jótevőjévé szeretett volna válni.
Azon a decemberi délutánon azonban sokkal sürgetőbb
kérdések jártak a fejében, amint újra rápillantott a telerajzolt
papírlapra. Régóta tudta, hogy bajban van, de próbálta
elodázni a számvetést. Most eljött az idő.
Alekszander Bobrov ugyanis teljesen tönkrement.
Szerencsésebb volt, mint sokan mások, s ő volt az első, aki
ezt felismerte. A generációk alatt elaprózódó vagyon ellenére
apja három birtokot hagyott rá: egyet Tula közelében; egy
másikat a gazdag délvidéken, az Oka mellett; egyet pedig
Ruszkában, Vlagyimirtól délre. Két másik birtokban is volt
résztulajdona. Összességében Alekszander ötszáz lelket
mondhatott a magáénak – ha a felnőtt férfi jobbágyokat
számoljuk. Nem számított nagy vagyonnak akkoriban, amikor
a népesség ilyen mértékben szaporodott, de még mindig
tisztes jövedelmet adott.
– Az ismerőseim fele adósságokba verte magát –
mondogatta gyakorta vidáman. Ebben sok igazság volt, a
szegény és gazdag nemeseket tekintve egyaránt. A hatalom
nagyon megértőnek tűnt: még egy különleges bankot is
felállítottak, mely kedvező kamatra adott kölcsönt –
természetesen csakis nemeseknek. S mivel a nemesek
vagyonát a földjeiken élő lelkekben mérték, a jelzálogot sem
rubelben, hanem lelkekben számolták ki. Istennek hála éppen
abban az évben emelték a határt húszról negyven rubelre
lelkenként. Az utóbbi néhány hónapban ez tartotta a
felszínen. Mostanra azonban a tulai birtokot már el kellett
adnia, a maradék háromszáz lelket jelzálog terhelte, ő pedig
Isten tudja, hány kereskedőnek tartozott.
Az utolsó csapás aznap reggel érte, amikor
főudvarmestere pénzt kért tőle, hogy élelmiszert vegyen a
piacról, s Bobrov rájött, hogy egy vasa sincs. Szólt a fickónak,
hogy vegyen a saját pénzéből, majd elment a bankjába. Nagy
megdöbbenésére a bank megtagadta tőle a további kölcsönt.
Ez igazán méltánytalan dolog volt! Mikor beért a hivatalába,
kényszerítette magát, hogy elkészítse a számlát, s
borzalommal fedezte fel, hogy a tartozása sokkal nagyobb,
mint a jövedelme! Kétség nem fért hozzá: csődbe ment. A
játéknak vége.
– Ez baj – sóhajtotta –, többé nem játszhatok így az
élettel.
Újra a levélhez fordult. A menekülés útja: a házasság a
német leánnyal. Miképp tudna kibújni ebből?
Egyszer, sok-sok éve már megházasodott. Az esküvő után
alig egy évvel felesége gyermekszülés közben meghalt, s ez
összetörte a szívét. Ez azonban réges-rég volt, ő pedig nem
nősült meg újra. Inkább vonzó szeretőt tartott. A német lány
valójában csak egyike volt számos ötletszerű udvarlásának,
melyekbe az elmúlt évben kezdett bele, csupán a biztonság
kedvéért. A lány családja a balti nemesség körébe tartozott –
az ősi teuton lovagok leszármazottjai voltak azok közé, akik
Nagy Péter szolgálatába álltak, mikor az elfoglalta ősi balti
földjeiket. Tizenöt éves volt, s az volt vele a baj, hogy
végzetesen beleszeretett a férfiba – emiatt igazán hálásnak
kellett volna lennie, lévén, hogy egyetlen örököse volt a család
vagyonának. Tatjánának hívták.
Az ártatlan lány egész évben sürgette az apját, hogy
intézze el az ügyet. Ahogy teltek a hetek, hónapok, maga
Bobrov is egyre bizonytalanabb lett pénzügyi helyzetét
illetően, ezért ő is egyre inkább arra kényszerült, hogy
elkötelezze magát. Ha a dolgok nem úgy alakulnak, ahogy
elterveztem, nem engedhetem meg magamnak, hogy
elveszítsem ezt a lányt. Valójában egyre jobban tartott attól,
hogy a lány apja rájön az igazságra felhalmozott adósságával
kapcsolatban, s visszamondja az egészet. Akkor aztán
semmim sem lesz – sóhajtotta. Egyre csak húzta az időt,
mígnem megjött a lány meghökkentő levele.
 Meglehetősen nyíltan fogalmazott. Bobrov már három
hete kerülte őt, ahogy arra Tatjána is rámutatott. Az apja
újabb jelölteken töri a fejét. A levél ezekkel a határozott
sorokkal ért véget:

Holnap este megkérdezem apámat, mondott-e neki valamit, ha

nem, akkor a jövőben már ne is tegye.

Az akkori idők normáihoz képest ez a levél teljesen elképesztő

volt. Hogy egy fiatal lány ilyesmit írjon egy férfinak: ez
sértette az etikett minden szabályát. A férfi maga sem tudta
eldönteni, hogy elborzasztotta-e a levél, vagy titokban
lenyűgözte a vakmerősége. Egy dologban azonban biztos volt:
a lány komolyan gondolja, amit írt.
Hátradőlt székében és lehunyta a szemét. Mi lenne, ha
feladná a függetlenségét? Szörnyű lenne? Tatjána pénzéből
fenn tudná tartani szép szentpétervári házát és birtokait.
Gazdag lenne, biztonságban élne, tisztelnék. Az emberek azt
mondanák, nagyon jól tette.
– Itt az idő, hogy elhagyjam a játékasztalt, amíg talpon
vagyok – mormogta.
Miért habozott hát? Miért nem ragadja meg a
mentőkötelet, melyet a sors vetett elé? Kinyitotta a szemét és
kibámult az ablakon túl leszálló téli sötétségbe. Van még
egyetlen, utolsó esély: egy utolsó, kockázatos kockadobás. Az
öregasszony.
Felsóhajtott. Rettenetesen kockázatos volt. Még ha meg is
kapja, amit akar, a nő akkor is meggondolhatja magát. Akkor
valószínűleg mindent elveszít: pénzt, megbecsülést, még az
újrakezdés esélyét is. Koldusbotra jutnék. Akkor pedig…
Jó néhány percig Alekszander Bobrov, a játékos ott ült
nagy asztala mögött, és az esélyeket latolgatta. Végül
halvány, ádáz mosollyal az arcán felpattant. Elhatározta,
játszani fog.
 Bobrov, a játékos ugyanis titkos játékot játszott,
magasabb téttel, mint amekkora Tatjána hozománya lett
volna.
Ó magáért Szentpétervárért játszott.
Szentpétervár: valóban csoda volt. Azon a szélességi
fokon, mint Grönland vagy Alaszka, háromszáz kilométerrel
északabbra Bostonnál, közelebb az Északi-sarkhoz, mint
London Berlinhez, az orosz főváros egy új Velence volt. Milyen
szép és egyszerű volt: épületei azt a széles medencét ölelték
körül, ahol a Névát – a folyótorkolat közelében – két ágra
szakítja a Vasziljevszkij-sziget háromszöge, melynek csúcsa a
szárazföld felé mutat, s melynek a torkolat felé eső széles
partja megvédi a várost a háborgó tenger dühétől.
Bobrov nem ismert annál nagyobb örömet, mint amikor
nyugatról hajóval megközelítette Szentpétervárt, behajózott a
Finn-öböl néven ismert hosszú, széles bejáraton, áthaladt a
jelzőtornyok között, fel a szigetet megkerülő keskeny
csatornán, s végül megérkezett a folyó alkotta medencébe,
mely úgy terült el, akár egy óriási, nyugodt lagúna.
Hol volt még egy ilyen gyönyörű kilátás Észak-
Európában? Szomszédságában, a folyó középvonalában, a
sziget csúcsán épült Sztrelka házaival és fürdőivel, melyek
apró, ókori templomokra hasonlítottak. Balra, az északi part
közepén, önmagában is kis szigetet alkotva emelkedett a régi
Péter-Pál erőd. Mára egy szép katedrális is helyet kapott
benne, melyet Trezzini épített, illetve Rastrelli díszített fel, s
melynek tűszerű aranytornyai lágy fénnyel ragyogtak
százhúsz méter magasban, összekötve a víz mellett fekvő
várost a felette elterülő hatalmas, nyílt éggel.
Jobbra, a déli partokon feküdt Péter Admiralitásának
épületegyüttese, valamint a Téli Palota és az Ermitázs
barokkot és klasszicizmust elegyítő homlokzata. Milyen
nyugodt és derűs volt: a távoli, stukkókkal borított
homlokzatok nagy részét akkoriban sárgára, rózsaszínre vagy
barnára festették, s ezek a színek lágyan keveredtek a széles,
szürke vízfelülettel.
 – Tökéletes város – sóhajtott Bobrov –, egyaránt tud
férfias és nőies lenni.
Péter városa: ő tervezte meg. És hogy állandóan
emlékeztesse lakóit katonai és tengerészeti eredetére, a déli
part központjából kiinduló három hatalmas sugárút – melyek
közül a híres Nyevszkij proszpekt volt a legnagyobb – nem a
paloták, hanem az Admiralitás felé futott össze. Ennek
ellenére a város topográfiája és lágy vonalai nőiességet
sugalltak. Ráadásul – bármilyen furcsán hangzik is – Péter
halála óta a várost szinte kizárólag nők kormányozták.
Elsőként Péter özvegye; majd ennek német unokahúga:
Anna cárnő; utána húsz évre Péter lánya, Erzsébet
következett. Minden szóba jöhető férfiörökös meghalt, vagy
hónapok alatt megfosztották trónjától.
Bobrov születésekor a várost még Erzsébet cárnő
kormányozta. A férfi mosolyogva emlékezett vissza: érzéki és
extravagáns idők voltak. Az a hír járta, hogy az öreg cárnőnek
tizenötezer öltözék ruhája van, míg végül már a francia
kalaposa is megtagadta tőle a hitelt! Azonban nemcsak
ruhában, tehetségben is bővelkedett: ő építtette fel a Téli
Palotát; számos szeretője között pedig figyelemreméltó férfiak
is feltűntek: ilyen volt Suvalov, a Moszkvai Egyetem
alapítója, vagy Razumovszkij, a zene szerelmese – olyan
férfiak, akik nemcsak Oroszország legnagyobb korszakának
eljövetelét harangozták be, de az európai kultúrának is
dicsőségére váltak. Szentpétervár világvárossá vált, mely a
káprázatos francia udvarhoz fordult ihletért.
Mígnem mostanra elérkezett aranykorába.
Szentpétervár: Katalin városa. Ki gondolta volna valaha
is, hogy ez a jelentéktelen fiatal hercegnő, aki egy apró német
fejedelemségből származott, Oroszország egyeduralkodója
lesz? Úgy érkezett ide, mint a trón várományosának,
Péternek – Erzsébet unokaöccsének – kedves és ártalmatlan
felesége, és az is maradt volna, ha a férje nem lett volna
olyan, amilyen. Annak ellenére ugyanis, hogy a fiatalember
anyai ágon Nagy Péter leszármazottja volt, mégis német volt
– rögeszmésen német. Ő a porosz Nagy Frigyest tekintette
példaképének. Imádott katonákat gyakorlatoztatni. Szegény,
béketűrő felesége a legkevésbé sem érdekelte.
Micsoda éles kontrasztot alkottak: egy hepciáskodó fiú,
illetve egy csendes, elgondolkodó lány; egy örökös, aki gyűlöli
az örökségét, illetve egy külföldi hercegnő, aki áttér az
ortodox hitre, és szorgalmasan tanul oroszul. Igaz, hogy
gyorsan gondoskodtak a következő örökösről, utána azonban
Péter hamarosan hátat fordított feleségének, szeretőt tartott,
s jóformán arra ösztökélte, hogy lelkiismeret-furdalás nélkül
gondoskodjon magának szeretőkről. Lehet, hogy tudat alatt
saját vesztére tört? Bobrov úgy vélte, igen. Mindenesetre,
mikor ez a sötét, gyűlölt fiatalember került az orosz trónra, s
a Katalin szeretője által vezetett palotaőrség meggyilkolta,
Alekszander Bobrov is azon sokak közé tartozott, akik
megkönnyebbülten sóhajtottak fel.
És ki következhetett volna ezen ifjú szörnyeteg helyére?
Ki lett volna alkalmasabb, mint népszerű fiatal felesége, a
következő fiúörökös anyja, aki annyira szerette az oroszokat?
így hát a sors különös véletlene folytán vette kezdetét II.
Katalin dicsőséges uralkodása.
Nagy Katalin. Rettegett Iván és Nagy Péter méltó utódja,
az általuk megkezdett munka befejezője. Oroszország utolsó
láncait is levetette magáról. Nyugaton máris visszavették a
meggyengült Lengyelországtól Fehéroroszország maradékát.
Délen a török flottát szétzúzták; s az ősi tatár fenyegetés
végképp megszűnt, midőn a krími kánt megfosztották
trónjától, s Oroszország annektálta minden földjét. Kelet felé
Oroszország magáénak mondhatta az eurázsiai fennsík teljes
északi részét. A Kaszpi-tengeren át orosz csapatok törtek be
az ázsiai sivatagokba, egészen az ősi Perzsia határáig. Bobrov
épp az elmúlt évben hallotta, hogy orosz kolónia létesült a
Bering-szoros mögött Alaszka partjainál. Talán, hamarosan a
nyugat-amerikai területek is a kezükbe kerülnek!
Katalin még ennél is vakmerőbb tervet dédelgetett
magában: magát Konstantinápolyi akarta, a török birodalom
székhelyét – az ősi római fővárost, az ortodoxia bölcsőjét!
Társbirodalmat készült alapítani azon a helyen; s második
fiúunokáját máris Konstantinnak nevezte el, mivel úgy
tervezte, ő vezeti majd a Fekete-tengeri birodalmat.
Katalin, a reformer. Akár előtte Péter, ő is modern,
szekularizált birodalmat akart faragni Oroszországból.
Szlávok, törökök, tatárok, finnek, számtalan törzs: most már
mind-mind oroszok voltak. Hogy előmozdítsa a hatalmas
sztyeppei területek kolonizációját, még német telepeseket is
behívott. A birodalmi Szentpéterváron nyolc vallás hívei
tartottak szabadon istentiszteletet tizennégy nyelven. A
lengyelektől elszakított területeken még zsidók is voltak. Az
egyházi birtokokat már elvették, és állami irányítás alá
helyezték. Az erélytelen kolostorokat bezárták. Új városok
tucatjai alakultak – legalábbis papíron. Katalin még az
elavult orosz törvényeket is igyekezett megreformálni, a
kisnemeseket és a kereskedőket pedig képviseleti
szervezetekbe rendezte.
Katalin, a felvilágosult uralkodó. A felvilágosodás kora
köszöntött be. A tizennyolcadik században egész Európában
racionális filozófiai és liberális politikai nézetek terjedtek el.
Amerika a függetlenségi háborúban épp ekkor szakadt ki az
angol király uralma alól, a szabadság új korszaka virradt fel.
És ekkor, az egész világ megdöbbenésére ez a rendkívüli,
felvilágosult nő kormányozta az erdők és sztyeppék óriási,
primitív földjét.
Katalin, a törvényhozó. Katalin, a nevelő. Katalin, a
szólásszabadság bajnoka, a filozófusok patrónusa, akik
dicshimnuszokat zengtek róla. Maga Voltaire, egész
Franciaország legszabadabb szellemű gondolkodója írt vég
nélküli leveleket hozzá. Katalin, a bölcs. Katalin, sokak
szeretője. Szentpétervár és káprázatos palotái az övé voltak, s
minden olyan derűsnek és nyugodtnak tűnt.

A járókelők ügyet sem vetettek a súlyos köpönyegbe burkolózó

csendes alakra, aki az Akadémia bejárata közelében az
árnyékba húzódva várakozott. Ehhez volt tehetsége: nem
feltűnni.
Bemehetett volna. Kétségkívül nagy tisztelettel fogadnák.
Ezt azonban nem akarta. Természetesen az inassal is
beküldhette volna üzenetét. Ezt sem szerette volna, s megvolt
rá az oka, hogy miért.
Végre feltűnt az ő embere: vastag bundájában Bobrov
államtanácsos állt a bejáratnál, s hazafelé készült.
Meglehetősen sápadtnak tűnt. Valami oknál fogva szánja nem
állt elő, ezért az ajtónálló inas végigszaladt az utcán, hogy
előkerítse.
A néma alak kibontakozott az árnyékok közül, s gyorsan
megindult felé. Amint a közelébe ért, Bobrov meglepetten
rápillantott. Az idegen egy apró biccentéssel jelzett neki, majd
odaérve szinte láthatatlan mozdulattal a kezébe csúsztatott
egy üzenetet. Majd egyetlen szó nélkül visszafordult, néhány
pillanat múltán befordult a sarkon, és eltűnt szem elől.
Bobrov meglehetősen nyugodtan álldogált. A hely teljesen
kihalt volt: senki sem látta. Feltörte a pecsétet, majd a
lámpafénynél gyorsan végigfutotta a levelet. Nagyon rövid
üzenet volt:

Kérem, jelenjen meg a testvérek különleges

találkozóján holnap, a rózsaszín házban,
hatkor.
Colovion

Ennyi volt az egész. Egész Oroszországban nem volt száz

ember, aki tudta volna, mit jelentsen ez, ám Alekszander
Bobrov számára az üzenet nagyon is sokat jelentett. Amint
hazaér, megsemmisíti a levelet, minden üzenetet el kell
égetni: ez volt a szabály. Addig azonban a kabátzsebébe
rakta. Felsóhajtott:
– A lelkiismeret szava.
Szánja megérkezett. Sok dolga lesz még ma éjszaka.
 Alekszander előtt a nagy, mahagóni asztalon több fogás is
sorakozott: csirke, melyet aznap reggel hoztak a piacról, egy
tál savanyú káposzta, rozskenyér, viza kaviár, egy üveg
német bor. Ő azonban alig nyúlt az ételhez. Estére kék
bársonykabátját vette fel, s bármilyen ideges is volt,
ábrázatán a játékos szenvtelen arckifejezése ült.
Körülpillantott a nagy, magas szobában. Falait sötétzöld
tapéta borította. Az oldalfalakon komor háttér előtt
klasszikus stílusban megfestett bibliai jelenetek lógtak. A
sarokban zöld és vörös csempés nagy kályha állt. A komor
hatást enyhítette, ha valaki közelebbről is megnézte a
csempéket: minden másodikra ugyanis valamilyen vaskos,
általában disznó tréfát festettek. Az orosz humor előtt lerótt
efféle tiszteletadások mindenütt előfordultak, még a cári
palota hivatalos termeiben is. A szoba távoli végében lógott
dédapja, Prokop portréja, aki Nagy Péter barátja volt. A
képen elég morózusnak és keletiesnek tűnt. Alekszandert a
nagy ember tiszteletére nevelték.
– Azért kíváncsi lennék, próbálkozott-e valaha ilyesmivel
– mormogta.
Eljött az idő, hogy találkozzon Turova grófnővel.
Jóllehet a birodalom hierarchiája – a tizennégy
rangfokozat – minden nemesember előtt nyitva állt, voltak
családok, melyek a hivatalos rendszeren kívüli különleges
státussal rendelkeztek. Ilyenek voltak a meglehetősen kis
számban fennmaradt régi bojár és kisnemes családok, mint
például a Bobrovok, akiknek sikerült túlélni a viharos
évszázadokat; aztán ott voltak a régi hercegi címet viselő
családok – a tatár kánoknak vagy magának Szent
Vlagyimirnak a leszármazottai; voltak idegen rangot viselő
emberek, általában a Szent Római Birodalomból; manapság
pedig akadtak új címek is, melyeket Péter és örökösei
adományoztak kegyenceiknek – hercegek, grófok, bárók.
Turov, bár közéjük tartozott, félelmetes ember volt. Csakúgy,
mint özvegye, Turova grófnő, akitől még Alekszander is,
kénytelen volt beismerni, tartott.
 Az apja unokanővére volt. Ő és a gróf elvesztették két
gyermeküket, így a mágnás halála után a hatalmas birtok az
özvegy kizárólagos tulajdonába került. „Azt tehet vele, amit
akar – hallotta mindig Alekszander az apjától. – „Talán te is
ráteheted a kezed egy részére – de ezzel soha ne számolj –
tette még hozzá. – Mindig is különc természet volt.”
Alekszander veszélyes éjszakai küldetése azonban épp ezt
a célt szolgálta.
Nem kérhetett pénzt az öreg hölgytől. Tudta, hogy
azonnal ajtót mutatna neki, ha megtenné. De lehet-e esélye
némi örökségre? Voltak más unokaöccsök is, akik szintén erre
pályáztak: azonban a vagyon negyede, sőt a nyolcada is elég
lenne. Bobrov felsóhajtott. Annak ellenére, hogy évek óta
csapta a szelet a néninek, nem tudhatta, milyenek a kilátásai.
Néha úgy tűnt, elnyerte a kegyeit, néha azonban csak annyi
látszott, az öreg hölgy élvezi, ha gúnyolódhat rajta.
És mi lesz, ha ma éjszaka igent mond? Számítása
egyszerű volt. A hölgy volt a hetvenedik évén: az örökség
kilátása adna neki annyi magabiztosságot, hogy különleges
kockázatot vállaljon; már tudott is egy-két olyan
pénzkölcsönzőről, akik erre támaszkodva adnának neki
annyit, amennyivel a következő évet átvészelheti. Akkor
visszautasíthatná a német lányt, minden hidat felégetne
maga mögött, és kivárná a megfelelő alkalmat.
Még így is rettentő nagy kockázatot vállalt. Játszmáját el
is veszítheti. És mi van akkor, ha Turova grófnő hitegeti őt,
aztán meggondolja magát? Vagy ha kilencven évig él?
– Vén boszorkány! – káromkodta el magát váratlanul.
A döntést azonban meghozta, és kitart mellette. Nagyon
egyszerű volt. Érezte a markában szorongatott ezüstpénzt.
Mikor Turovához ér, egyetlen egyszer feldobja a pénzt. – Ha
írás, elveszem a német lányt. Ha fej, és az öregasszony
felkínálja az örökséget, akkor belevágok. Szerette az efféle
játszmákat. Volt abban valami szinte vallásos érzés, hogy
pénzfeldobással döntsön a sorsáról. Elmosolyodott: tudta,
hogy a kártyajátékosok azt szokták mondani: a játék egyfajta
ima.

A szán némán száguldott Szentpétervár jeges utcáján,

lámpák halvány fénye és kivilágított ablakok suhantak el
mellette a sötétben. Az égen csak néhány csillag látszott.
A szán pompás – és fedett jármű volt. Hátulján két lakáj
kapaszkodott; elöl, a bakon ült a hajtó – birkabőrbe bugyolált
hatalmas fickó, aki nagy csizmáit rongyokkal tekerte körül,
fejébe szőrmekucsmát húzott. Nyakát, az orosz parasztok
szokása szerint fedetlenül hagyta. Az orosz vezetők mai napig
fennmaradt szokása szerint nyaktörő sebességgel hajtott; s
annak ellenére, hogy ebben az órában alig néhány ember
lézengett az utcákon, mindig talált valami okot, hogy
elüvöltse magát: „Na prava – Jobbra! Nézz már oda, átkozott
katona! Óvatosan, bábuska!"
A jobb oldali lovon egy fiú ült. Ő és a kocsis irgalmatlanul
ostorozták a lovakat. Mit törődjenek velük? Nem Bobrov
lovai. Annak ellenére, hogy az államtanácsosnak is voltak
kiváló paripái, a szentpéterváriak többségéhez hasonlóan ő is
bérelt lovakat használt az ilyen mindennapos utazásokhoz;
így ezeket a szerencsétlen állatokat kivétel nélkül addig
hajtották, amíg össze nem estek, akkor lecserélték őket – a
megszokott orosz nemtörődömséggel.
Bobrov belesüppedt a gazdag kárpitok közé. Szentpétervár
déli partját belső, középső és külső gyűrűre osztotta a
koncentrikus körben elhelyezkedő három csatorna. A külső
csatorna – mely a város gazdag belső részének határát
jelentette – volt a híres Fontanka. Bobrov háza a divatos Első
Admiralitás negyedben feküdt, a középső gyűrűben, s útja
hamarosan átvezet a fagyott Néva mellett futó gránitköves
rakparton. Ahogy szánja kelet felé haladt, baloldalt feltűnt a
folyó jege, jobbra pedig az angol kereskedők nagy, masszív
házai. Néhány pillanat, s beérkeznek a főváros szívébe.
 A sötétben elővette ezüstpénzét, és a markába szorította.
Micsoda elképesztő játék volt: arra készült, hogy az egész
orosz birodalomért dobja fel a pénzt!
Ez volt ugyanis oly régóta űzött titkos játékának célja.
Ezért nem akart megházasodni, s ezért kellett még egy kis
ideig a felszínen maradnia pénzügyileg. A díj ugyanis –
tantaluszi kínokat okozva – már előtte lebegett, talán csak
néhány hónapnyira. Az egész orosz birodalom legragyogóbb
pozíciója.
Alekszander Bobrov ugyanis azt tervezte, hogy Nagy
Katalin hivatalos szeretője lesz.
Nem volt hiú képzelgés. Évek óta gondosan manőverezett
célja felé. Míg végül – a leghitelesebb forrásból tudta – ő
következett a sorban. Attól a férfitól kapott ígéretet erre a
pozícióra, aki – szinte egészen bizonyosan – Katalin titkos
férje volt.

Nagy Katalin udvarában számos út vezetett a hatalomhoz.

Egy igazán becsvágyó férfi számára azonban egyetlen
karrierlehetőség sem ajánlott oly ragyogó kilátásokat, mint
amelyek azokat illették, akikkel Katalin megosztotta az
ágyát.
Annak ellenére, hogy időnként gyalázatos férfifalóként
festették le, Katalin valójában meglehetősen szentimentális
alkat volt. Mivel házasságában oly csúnyán megalázták, saját
leveleiből világosan kiderül, hogy felnőtt életének nagy részét
azzal töltötte, hogy gyengédséget és egy ideális férfit
keressen. És nem is volt olyan rettentően csapodár. A
történelemben kevesebb, mint húsz szeretőjének maradt fenn
a neve.
Ezen férfiak előtt azonban szinte korlátlan lehetőségek
nyíltak meg. Többségük olyan családokból származott, mint
Alekszander Bobrov, bár akadtak alacsonyabb rendűek is.
Nevük bevonult az orosz történelembe: mint Orlové, a bátor
testőrkapitányé, aki megszerezte számára a trónt, s kinek
testvére meggyilkolta a gyűlölt férjet. Vagy Szaltikové, a
vonzó arisztokratáé, kiről egyesek azt tartották, ő Katalin
egyetlen hivatalos örökösének igazi apja. Ott volt
Ponjatovszkij: belőle még lengyel királyt is csinált! És mind
közül a legnagyobb, a különös és mogorva zseni, a félszemű
lovag: Potyemkin, aki jelenleg a Krím nagyhatalmú
alkonzulja volt, ahol Katalin új birodalmi tartományt
építtetett, nagyobbat, mint a legtöbb akkori királyság volt.
Mikor az új szeretőt kiválasztották, az első éjszaka után
százezer rubeles jutalomra számíthatott. Utána pedig… az a
hír járta, hogy Potyemkin az ötvenmilliót is elérte. Feleségül
ment-e titokban a cárnő Potyemkinhez? Senki sem tudta
biztosan. Akár a férje volt, akár nem, egy dologban biztosak
voltak az udvaroncok: „Potyemkin választja ki az új
szeretőit.”
Alekszander számára nem okozott nehézséget, hogy
barátságot kössön a nagy emberrel, mivel igazán csodálta őt,
s leghívebb embereinek egyike lett. Mikor pedig Katalin
szegény ifjú szeretője, Lanszkoj két évvel ezelőtt váratlanul
meghalt – az udvarban azt suttogták, hogy a szerelmi
serkentőszerek tették tönkre az egészségét Alekszander,
megérezve az esélyt, azonnal Potyemkinhez sietett, hogy
előtérbe tolja magát.
Olyan közel járt a célhoz. Egy fiatal testőrkapitány
közvetlenül az ő érkezése előtt nyert bebocsátást, s kedvező
fogadtatásra talált. Potyemkint azonban megnyerte Bobrov,
mint jövőbeli eshetőség, s elsősorban a hűsége miatt.
– Még nekem is vannak ellenségeim – vallotta be az
idősebb férfi –, akik örülnének, ha olyasvalakit látnának
ebben a pozícióban, akit ellenem fordíthatnak.
Alekszander és pártfogója többször is megvitatták a
kérdést.
– Ha a dolgok nem úgy alakulnának, elküldelek hozzá egy
vizitre. Aztán…
Közben eltelt egy év. Alekszander türelmetlenül várt.
Felületesen ismerte a fiatal tisztet, s begyűjtött róla minden
információmorzsát, amelyhez hozzáférhetett. Számos barátja
volt az udvarban. Hamarosan megtudta, hogy a fiatalember
szerelmes pillantásokat vetett az egyik udvarhölgyre, ami azt
jelentette, hogy a fickó beleunt a helyzetébe. Akár ő maga is
felmondhat hónapokon belül. És akkor, Istenemre, eljön az én
idom, biztatta magát Alekszander. Hogy elkápráztatja majd!
Katalin szerette a vakmerő és intelligens férfiakat: őbenne
mindkét tulajdonság megvolt. Biztos volt abban, hogy Katalin
vonzónak találja.
Csupán egyetlen dolog miatt aggódott: tud-e neki gyönyört
szerezni? A cárnő soha nem volt gyönyörű. Erős, német arca
és széles, okos homloka szép volt, abban az időben azonban
már tömzsi, sőt egyenesen vaskos termete volt. Ötvenhét éves
elmúlt, s Alekszander azt hallotta róla, hogy időnként enyhe
asztmás rohamai vannak.
Mégis ő volt Katalin, minden oroszok cárnője. A világon
nem volt még egy hozzá fogható teremtés. Hatalma, hősies
magatartása, rendkívüli esze – ezek együtt a Bobrovhoz
hasonló emberek szemében, akik a világ tetejére törtek,
mindenki másnál kívánatosabbá tették. Meg különben is, ha
bármi probléma adódik az ágyban, tudom, hogy kell kezelni a
dolgot – latolgatta. Erős volt, egészséges és nem túl érzékeny.
Mindig rendben vagyok, ha jó ételeket eszem – emlékeztette
magát.
És akkor… micsoda sors! Oroszország anyácska és egész
hatalmas birodalma ott fekszik a lábai előtt: tagja lehet a
legbelsőbb körnek, akik a cárnővel uralkodnak. Az egész
világon nincs ennél nagyszerűbb pozíció. Csak még egy kicsit
ki tudna tartani!

Az odakint némán elsuhanó Szentpétervár hatalmas és

varázslatos volt. Beértek az Admiralitás előtt elterülő
hatalmas kiterjedésű Péter térre. Baloldalt hosszú pontonhíd
ívelt át a befagyott Néván a Vasziljevszkij-szigetig. A hídra
nem volt igazán szükség, mivel a hatalmas jéglagúna
forgalmas útvonalnak számított ezekben a téli hónapokban.
Hatalmas vásárokat tartottak rajta. Most is vagy féltucatnyi
út szelte át, melyeket karók és lámpák jelöltek, melyek
halványan pislákoltak, míg szinte teljesen belevesztek az
északi part mélységes sötétjébe. A sziget csúcsán máglya
égett. Távolabb, a Téli Palotával szemközt a Péter-Pál
katedrális halovány, karcsú tornya szökött az éjszakai égbolt
felé.
Ahogy beérkeztek a térre, feltűnt a közelben valami más,
amely magához vonzotta a tekintetét: néhány pillanatra úgy
tűnt, egészen megfeledkezik magáról. Lehúzta a szán ablakát,
hagyta, hogy a jeges levegő az arcába vágjon, s úgy nézte
különös tekintettel, szinte hipnotizáltan.
A bronzlovas.
Hatalmas szobor volt, melynek elkészítésére a francia
szobrászt, Falconet-t kérték fel évekkel ezelőtt, s melyet csak
a legutóbbi időkben állítottak fel, de máris egész Oroszország
leghíresebb szobra lett. Roppant gránitsziklán gigászi, az
életnagyságánál háromszor nagyobb ló állt hátsó lábain
ágaskodva. Lábai alatt kígyó hevert, hátán római tógába
öltözve Nagy Péter élethű alakja lovagolt. Bal kezében
tartotta a gyeplőszárat, jobb keze rettentő, császári
mozdulattal mutatott a széles Néva felé.
Az a hír járta, hogy sehol a világon nincs ennél nagyobb
gránittömb; sem pedig ilyen nagy bronzból öntött szobor. A
gyönyörű lovat Katalin istállójának legpompásabb ménjéről
mintázták, s úgy tűnt, hogy már-már földöntúli erővel
szökken fel, egyenest a csillagok közé. Most is, mint minden
alkalommal, ha meglátta, a szobor látványa elakasztotta
Alekszander lélegzetét. Úgy tűnt, mintha minden álmát és
becsvágyát kifejezte volna ez az Oroszország erejéről zengő
hatalmas bronzhimnusz. Hatalmasnak is kellett lennie: hát
nem Moszkvában öntötték a világ leghatalmasabb ágyúját és
a legnagyobb harangot, melyet valaha látott a világ?
Természetesen Szentpéterváron kellett kiönteni a legnagyobb
bronzszobrot. Igaz, hogy a szűklátókörű papok
nehezményezték Péter római, pogány öltözékét, Bobrov
azonban úgy látta, a francia szobrásznak sikerült megragadni
annak az új, birodalmi küldetésnek a legmélyebb lényegét,
melyet Péter szabott meg országának, s melyet Katalin
géniusza teljesített be. Oroszország ellenállhatatlan vágyától
sarkallva végső, óriási lépést tesz, és uralni fogja a fél világot.
A szobor hatalmas talapzatán csupán ez az egyszerű
felirat állt:
Első Péternek Második Katalintól.
A szobor hatalmas fantomként uralta a gyengén
kivilágított teret. Ahogy Alekszander megbabonázva nézte,
olyan volt, mintha a szobor, saját legbensőbb becsvágya
hangjaként megszólalna: „Ember, visszafordulnál épp most?”
Nem – gondolta Alekszander. – Nem fordulhatok vissza.
Már túl messzire mentem. Jobb játszani – nyerni egy
birodalmat vagy elveszteni mindent – még egyszer, utoljára.
Fogta az ezüstpénzt, melyet sorsvetésre használt, s
kihajította az ablakon át az éjszakába.

– Kedves Alekszander! – A nő mosolygott. – Örülök, hogy

eljött.
– Darja Mihajlovna! – Lehajolt, hogy kezet csókoljon. –
Ragyogóan néz ki.
Szó, mi szó, a grófnő nem volt csúnya. Látszott rajta, hogy
valaha vonzó nő lehetett. Kicsiny arca, melyet kissé túl erősen
festett, mindig valami ragyogó madárra emlékeztette
Alekszandert, különösen most, hogy kora előrehaladtával a nő
görbe orra hangsúlyosabbá vált. Ide-oda rebbenő apró kék
szeme élénken csillogott. Földet söprő, divatjamúlt
mályvaszínű ruhát viselt, melyet fehér csipke és rózsaszín
szalagok díszítettek -ez az öltözék a francia udvarból
származó előző nemzedékhez tette hasonlatossá. Haja szép
volt; ám – annak ellenére, hogy rizsporozta – oldalt valahogy
különleges, sárgás színezetű volt, akár a patinás ezüst.
Elrémítően magasra tornyozott frizurájának tetejét csigákba
csavarta, gyöngyökkel és halványkék pántlikákkal díszítette.
Turova grófnő a szalon közepén aranyozott székében ülve
köszöntötte vendégeit, a szalonhoz a márvány nagyteremből
vitt fel a lépcső. Az orosz paloták hasonló szobáihoz hasonlóan
ez a terem is hatalmas és pompázatos volt. A mennyezet több
mini hat méter magas; a ragyogó faparkettához legalább egy
tucat fát kivágtak. A magasban gigantikus kristálycsillár
szórta a fényt.
A vendégek folyamatosan érkeztek; Alekszander
többségüket ismerte. Egy német professzor, egy angol
kereskedő, két fiatal író, egy kitűnő öreg tábornok, egy még
öregebb herceg: Szentpétervár örömei közé tartozott, hogy az
ember mindenfajta nációból és osztályból származó emberrel
találkozhatott egy ilyen arisztokrata környezetben.
Oroszországban ugyanis melegebb és szabadabb légkör
uralkodott, mint Nyugat-Európa más nemesi házaiban.
Régi hagyomány volt már, hogy hetente egyszer az efféle
emberek eljöttek a Vasziljevszkij-szigeten álló nagy Turov
házba. A gróf ugyanis rendkívüli ember volt. Harminc éve a
nagy Suvalovnak segített a Moszkvai Egyetem
létrehozásában; a tizennyolcadik század közepének írói –
Oroszország első intellektuális csoportosulása – barátjukként
tartották számon; még Lomonoszov, Oroszország első
filozófusa és tudósa is gyakran hozzá fordult. Turov sokfelé
megfordult – még a nagy Voltaire-t is meglátogatta –, és sok
műkincset hozott be: európai festők alkotásait, szobrokat,
porcelánokat, ezenkívül remek könyvtárat tartott – ez a
rengeteg kincs még mindig ebben a ragyogó palotában kapott
helyet. A grófnő pedig, akár egy szarka, a vele töltött idő alatt
felcsipegetett rengeteg eszmét, s most épp olyan makacs
állhatatossággal ragaszkodott hozzájuk, mint amilyen
kevéssé értette őket. Házát továbbra is nyitva tartotta az
intellektuelek előtt, akik – részben megszokásból, részben,
mert szórakoztatta őket a grófnő különcsége – továbbra is
eljöttek. „Rám támaszkodnak – szokta mondogatni. – Én
vagyok a sziklájuk.” Az biztos, hogy ő nem változott.
Turova grófnőben pedig semmi nem volt olyan állandó és
megmásíthatatlan, mint imádatának legfőbb tárgya. Ha
néhai férjét nagyra becsülte, akkor legnagyobb példaképének
legalábbis templomot állíttatott. Úgy tűnt, mintha
mindenhonnan ez hallatszana: „Ebben a házban a
felvilágosult ember ünnepli a nagy vezért.”
Voltaire. Az ő csúfondáros képe lógott mindenütt. A
hatalmas márványteremben egy kis talapzaton az ő
mellszobra állt, egy másik mellszobor a nagy lépcsőfordulóban
kapott helyet. Az emeleti nagy karzaton az arcképe lógott, s a
szalon sarkában még egy mellszobor. A nagy filozófus volt az
ikonja. Neve szünet nélkül, minden beszélgetésben
elhangzott. Ha valakinek a véleményével teljesen egyetértett,
a grófnő azt mondta: „Maga Voltaire is így mondta volna.”
Vagy ami még nagyobb dolognak számított, melegen
megdicsérte: „Látom, maga olvasta a mi Voltaire-ünket.”
Amit, Bobrov meggyőződése szerint ő maga soha nem tett.
Megdöbbentő volt, ahogy a legkülönfélébb témák hirtelen újra
a nagy emberhez, s tekintélyének felemlegetéséhez
kanyarodtak vissza. Szerintem azt hiszi, hogy még az
időjárást is Voltaire irányítja, gondolta Alekszander.
Voltaire, Diderot és a többi francia filozófus tiszteletére
Turova házában csak franciául folyt a beszélgetés.
S az embernek nagyon vigyáznia kellett arra, hogy mit
mond. Elképesztő volt, hogy ez az öreg hölgy mi mindent
hallott, s mi mindenről tudott. Szerette rajtakapni az
embereket. Voltaire áldott nevének felemlegetése után
kedvenc mondása egy figyelmeztetés volt: „Vigyázzanak,
uraim. Én nyitott szemmel alszom.” Azt pedig senki sem
tudta pontosan, hogy ez egy szókép, vagy szó szerint kell
érteni.
Most azonban, még mindig sugárzó arccal, gyengéden
megveregette Alekszander karját.
– Ne menjen túl messzire, mon cher Alekszander: ma este
különös feladatom van az Ön számára. – Alekszander
eltűnődött, vajon mit forgathat a fejében. – Most azonban
menjen. Sőt, úgy látom, valaki már várja önt.
Alekszander megfordult. És elmosolyodott.
Turova grófnő háza igen nagy épület volt, súlyos, klasszikus
oszlopcsarnokkal, melyet két épületszárny fogott közre. A
szobák padlózata szinte az utcaszinten volt, s míg sok nemes
divatos kereskedőknek és boltosoknak adta bérbe ezeket a
szobákat, a grófnő másképp járt el, ő inkább teljesen egyedül,
a személyzetével szeretett együtt lakni.
Egyetlen kivételt tett. Egy francia özvegyasszonynak,
Madame de Ronville-nek megengedte, hogy elfoglaljon egy
bútorozott szobát a keleti szárnyban. Ez a megoldás
pompásan megfelelt a grófnőnek, mert a francia nő nem volt
ugyan fizetett társalkodónő, mégis függő helyzetben volt,
hiszen bájos lakosztályáért ugyancsak alacsony bért fizetett.
így egyértelmű volt, hogy ennek fejében a grófnő
rendelkezésére kell állnia, ha az igényelné a társaságát.
– Olyan kényelmes itt neki a közelemben – mondogatta
gyakorta elégedetten a grófnő.
És kényelmes volt Alekszander Bobrovnak is. Tudniillik
Madame de Ronville a szeretőjeként.
Volt-e nála vonzóbb nő Szentpéterváron? Mint mindig,
Alekszander most is valamiféle bizsergést, szinte kamaszos
izgalmat és örömet érzett a közelében, s közben enyhe
remegés futott végig a gerince mentén. Tíz éve voltak
szeretők, és a férfi soha nem unt rá. A nő majdnem ötvenéves
volt.
Adelaide de Ronville rózsaszín selyemruhát viselt, egy
kicsit rövidebbet, mint a grófnő. A ruha szorosan simult a
csípőjére, majd harang alakban kiszélesedett. A ruha derekát
rátűzött selyemvirágok díszítették. Haját kikeményíttette és
rizsporozta, frizuráját két kis gyémántfüzérrel koronázta
meg. Ahogy némán állt a férfi mellett, olyan közel, hogy szinte
– de csak szinte – egymáshoz értek, Alekszander szinte érezte
szeretőjének bő ruha takarta karcsú testét. Adelaide nagy kék
szeme örömtől ragyogott, miközben elmagyarázta, mi folyik.
– Az est fénypontjainak kiszemelt vendégek nem jöttek el
– suttogta. – Radiscsev és Daskova hercegnő – elmosolyodott.
– Azt akarja, hogy ma te legyél az est főszereplője – és az ő
gladiátora. Sok szerencsét!
Most már Alekszandernek is minden oka megvolt rá, hogy
mosolyogjon. Ennél jobb dolog egyszerűen nem is történhetett
volna. Most aztán – gondolta – addig udvarolok neki, amíg
egyenesen tukmálni fogja rám a részemet!
Valószínűleg az egész felvilágosult Szentpéterváron nem
volt ragyogóbb alak a fent említett párnál. Daskova hercegnő
már-már Katalinnal vetélkedő formátumú személyiség volt, a
szabadság rettenthetetlen bajnoka, akit a cárnő az Orosz
Akadémia élére nevezett ki. Ami Radiscsevet illeti, őt
Alekszander meglehetősen jól ismerte: máris ragyogó esszéket
írt. Mennyire megbántódhatott a grófnő, hogy ezek ketten
nem jelentek meg! És micsoda lehetőség ez most neki!
Ugyanis, minden erőfeszítés dacára, Alekszander soha
nem lehetett teljesen biztos abban, hogy az öreg grófnő
komolyan veszi. Ő is írt cikkeket, melyeket széles körben
idéztek. Sőt, akár Radiscsev, ő is küldött névtelen cikkeket az
újságokba olyan vakmerő témákról, mint a demokrácia, vagy
a jobbágyrendszer eltörlése – ezek a témák még Katalin
felvilágosult Oroszországában is túlságosan radikálisak
voltak ahhoz, hogy hivatalosan megvitassák őket.
Alekszander megmutatta a cikkeket Turovának, s beavatta
őket szerzőségének titkába, ám még ekkor sem tudta,
sikerült-e igazán lenyűgözni az öreg grófnét. Ma éjszaka eljött
a lehetőség.
A gladiátor szerepe, ahogy Turova grófnő állandó vendégei
nevezték, mindig ugyanaz volt. Míg azonban más szalonokban
a civilizált vita könnyed művészetét gyakorolták, addig
Turova grófnő mészárlásokat szeretett nézni. Az áldozat
mindig valamilyen konzervatív nézeteket valló, gyanútlan
újonc volt, aki a felvilágosodás egy emberével – a gladiátorral
– találta magát szembe. A gladiátor szerepe az volt, hogy a
grófnő és vendégei szeme láttára legyőzze és megalázza
ellenfelét.
 Ahogy Alekszander most a grófnő felé pillantott, látta,
hogy máris kör kezd formálódni körülötte. Bal oldalán
észrevett egy új vendéget, egy tábornokot – elegáns, ősz hajú,
alacsony, de egyenes tartású, szúrós fekete szemű embert. Ő
hát az áldozat. A grófnő bólintott. Ahogy közelebb ért,
mosolyogva hallotta, hogy a grófnő épp az egyik fiatal írót
dorgálja valami miatt, amit az mondott.
– Vigyázzon, monsieur – fenyegette meg az ujjával. –
Engem nem lehet becsapni. Én nyitott szemmel alszom. – A
grófnő semmit nem változott.
Ezen esték egyik vonzereje az volt, hogy Turova grófnő
nem sokat bajlódott a kifinomultsággal. Amikor úgy érezte,
hogy eljött a vita ideje, egyszerűen megszólította az egyik,
úgymond, harci kakast, és a másikra szabadította. így aztán
most váratlanul a szerencsétlen tábornokhoz fordult.
– Úgy – mondta neki vádlón –, azt hallom, be akarja
záratni az összes színházukat.
Az öregember meglepve bámult rá.
– Nem, egyáltalán nem, kedves grófnőm. Én csak azt
mondtam, hogy az egyik darab túl messzire ment, és le
kellene venni a műsorról. Túlságosan lázító – tette hozzá
nyugodtan.
– Úgy. És maga mit gondol erről, Alekszander
Prokofjevics?
Most ő következett.
Alekszander élvezte ezeket a vitákat. Először is, jól
mentek neki, mivel nyugodt tudott maradni; másodszor, igaz,
hogy a grófnő maga sekélyes volt, a szalonjában folyó viták
azonban sokszor fontos kérdésekről szóltak, Oroszország
szívét, az ország jövőjét érintették. így aztán, bár szerette
volna legyőzni a tábornokot, remélte, hogy a?; is méltó
ellenfélnek bizonyul.
A grófnő megadta a témát: a szólás szabadságát. Ez a
felvilágosodás egyik központi tétele volt, a cárnő is támogatta.
Katalin ugyanis nemcsak a magánnyomdák hivatalos
működését engedélyezte, hanem maga is írt szatirikus
színpadi műveket. A vita elkezdődött.

BOBROV: Én a cenzúra ellen vagyok – egy nagyon

egyszerű oknál fogva. Ha az emberek
szabadon beszélhetnek, előbb-utóbb az Ész
hangja fog győzedelmeskedni. Abban az
esetben persze, ha hiszünk az emberi
észben.
GRÓFNŐ: (komiszan) Ön hisz, tábornok?
TÁBORNOK: (vidáman) Nem nagyon.
BOBROV: A történelem talán önt igazolja. De mi a
helyzet a jövővel? Az emberek képesek a
változásra, s ennek megfelelően változik az
a mód is, ahogyan kormányozzák őket.
Nézze csak meg, hogyan neveli a cárnő az
unokáit. Ön helyteleníti?

Mindenki tudta, hogy Katalin személyes gondoskodásába

vette unokáit, Alekszandert és Konstantint. Egy
demokratikus szellemiségű svájci tanító gondjaira bízta őket,
hogy felvilágosult uralkodókat neveljen belőlük annak a
hatalmas birodalomnak a számára, amelyet Katalin rájuk
hagyni szándékozott.

TÁBORNOK: Csodálom a cárnőt. Amikor azonban az

unokája uralkodik majd, felvilágosultam
vagy sem, bizonyára rá fog jönni, hogy
cselekvési lehetőségei korlátozottak.
GRÓFNŐ: (türelmetlenül) Semmi kétség, ön
szívesebben látná Pál nagyherceget a
trónon.

Bobrov elmosolyodott. Pál nagyherceg, Katalin egyetlen

törvényes örököse, a grófnő gyűlöletének legkedvesebb tárgya
volt. Furcsa, rosszkedvű fickó volt, aki – akár ténylegesen a
fia volt, akár nem –, a meggyilkolt III. Péterről vett mintát.
Gyűlölte a cárnőt, amiért elvette tőle a fiait, és ritkán fordult
meg az udvarban. Mint a katonai fegyelem megszállottját a
felvilágosodás kevéssé érdekelte, s pletykák keringtek arról,
hogy Katalin egy nap még az ő megkerülésével juttatja
hatalomra a fiát. De még így is, egyetlen értelmes ember, így
a tábornok sem beszélhetett az ellen az ember ellen, akiből
egy nap még uralkodó lehet. Az öregember nagy bölcsen nem
is szólt semmit.

BOBROV: A cenzúrához visszatérve – milyen gyakorlati

baj származhat egy darab bemutatásából?
TÁBORNOK: Valószínűleg semmilyen. De én a
szólásszabadság elve ellen tiltakozom. Két
okból kifolyólag. Az első az, hogy bátorítja az
öncélú ellenkezést. A második pedig, s ez a
nagyobb veszély, nem a népre, nem az
uralkodóra tett hatása.
BOBROV: Hogy érti ezt?
TÁBORNOK: Úgy, hogy ha egy úgynevezett felvilágosult
kormányzat azt hiszi, hogy tevékenységét az
Ésszel kell alátámasztania, akkor kezdi azt
hinni, erkölcsi kötelessége, hogy minden vitát
megnyerjen. Nos, mi van akkor, ha egy
erőteljes és elszánt csoport – amely semmibe
veszi a vitát és a szólásszabadságot – egy
ilyen kormányzat ellen fordul? A kormányzat
tehetetlenné válik. Semmi értelme egy
filozófust megkérni arra, hogy védjen meg
minket Dzsingisz kántól! Ez az orosz
történelem nagy leckéje.

Ez egy erőteljes érv volt. A grófnő megsemmisültnek tűnt.

BOBROV: A tatárok azonban azért foglalták el

Oroszországot, mert az megosztott volt. Én
 hiszek abban, hogy manapság és a jövőben
csak azok a kormányzatok lesznek igazán
erősek és egységesek, akik bíznak a szabad
népben.
TÁBORNOK: Ezzel nem értek egyet. A szabadság
meggyengít.
BOBROV: Ön fél a néptől?
TÁBORNOK: Igen. Természetesen. Emlékezzünk csak
Pugacsovra.

Óh, Pugacsov. A hallgatóság szinte hallhatóan sóhajtott

egyet. Ez a kis mondat még vagy száz évig ott kering majd
Oroszországban. Még csak tizenkét év telt él ugyanis az óta a
legutolsó, rémes parasztfelkelés óta, melyet a kozák Pugacsov
vezetett. Mint az összes többi – akárcsak Sztyenka Razin
nagy felkelése az előző században –, ez is a sztyeppén túl, a
Volgánál kezdődött, és onnan söpört végig Moszkváig.
Akárcsak Razin felkelése, ez is híján volt minden tervnek és
szervezettségnek, így leverték. Még egyszer az emlékezetébe
idézte azonban az egész orosz kisnemesi rétegnek és
birodalmi kormányzatnak azt a sötét hiedelmet, amely az
egész moszkvai kormányzást megfertőzte, miszerint a nép
veszélyes, és félni kell tőle. Csak ennyit kellett mondani:
„Emlékezzünk Pugacsovra.”

TÁBORNOK: Oroszország hatalmas és elmaradott,

Alekszander Prokofjevics: a falvak
birodalma. Még mindig a középkorban
vagyunk. Csak egy erős egyeduralkodó tudja
összetartani. Ami pedig a kereskedőket és a
parasztokat illeti, nincs közös érdekük a
kisnemesekkel, így ha hagyjuk, hogy vitába
szálljartak egymással, nem tudnak
semmiben sem megegyezni. S a mi
felvilágosult cárnőnk ezt nagyon jól tudja.
Valóban igaz volt, hogy Katalin egyeduralkodóként
uralkodott. A Péter által felállított szenátus és tanács semmi
mást nem tett, mint hogy törvénybe iktatta az ő döntéseit.

Ami pedig a vitákat illeti, amikor Katalin – abbéli

törekvésében, hogy Oroszország elavult törvényeit
megváltoztassa – összehívott egy nagy tanácsot, melyben az
összes osztály képviselői helyet kaptak, a képviselők nem
akartak együttműködni egymással, s így az egész tanácsot
szélnek eresztették.

BOBROV: Ezekhez a dolgokhoz időre van szükség.

TÁBORNOK: Nem. A nemesség az egyetlen olyan osztály
Oroszországban, amely képes a
kormányzásra: azért vannak kiváltságaik,
mert Oroszországnak szüksége van rájuk.
Vagy talán el akarjuk veszíteni a
kiváltságainkat?

A Péter által felállított nemesi osztály azért volt, hogy az

államot szolgálja: s ezt büszkén meg is tette. Katalin pedig,
akinek szüksége volt a támogatásukra, kegyekkel árasztotta
el őket. A helyi kormányzatot teljesen az ő kezükbe adta. Az
előző évben kiadott rendelkezésében pedig szinte minden
általuk vágyott kiváltságot megadott nekik. Minden birtok,
még a régi pomescsije hűbérbirtokok is minden korlátozás
nélkül a tulajdonukba került. Egyetlen más osztály sem
birtokolhatott földet. Ráadásul, bár meglehetősen gyakran
választották az állami szolgálatot, többé már nem lehetett
erre kötelezni őket. Nem fizettek adót. Nem korbácsolhatták
meg őket. Akár még külföldre is utazhattak. így aztán az
orosz egyeduralkodók tisztviselőiből kiemelkedett egy
kivételezett osztály, melynek csupán néhány kötelezettsége
volt, mégis nagyobb védelmet élvezett, mint bármely más
réteg Európában. A tábornok rendkívül jó érzékkel a
szobában tartózkodó emberek önérdekét célozta meg.
 Azonban egy dolog a kiváltság, s más a filozófia. Eljött az
ellentámadás ideje.

BOBROV: Ön azonban megfeledkezik a Természet

Törvényéről.

A grófnő arcán megkönnyebbült mosoly csillant. A

felvilágosodás eszméi közül a Természet Törvénye volt az
egyik kedvence.

BOBROV: A paraszt elnyomott és írástudatlan. Mégis

épp olyan emberi lény, akár én. Ő is képes a
racionális gondolkodásra. Ez ad reményt
nekünk a jövőre nézve.
TÁBORNOK: Ön tanítani akarja őket?
BOBROV: Miért ne?

A tábornok szeme felcsillant. Ez az okos civil most túl

messzire ment.
TÁBORNOK: Miért, Alekszander Prokofjevics? Ha a
paraszt épp olyan racionális lény, mint mi, s
ha taníttatjuk, akkor ki fogja megművelni a
földet? Ő is szabad akar majd lenni. El
akarja majd kergetni a kormányt és a cárnőt
is. Elég, ha egyenrangúvá teszed a
szolgáidat, és épp az Ész törvényei söpörnek
el. Ez itt nem Amerika. Kitörne a káosz. Ezt
akarja hát – káoszt és egyenrangúságot?

Az öregember meg volt győződve az igazáról ebben a

kérdésben. A népesség több mint kilencvenöt százalékát
tették ki a parasztok – felerészt állami tulajdonban néhány
jelentéktelen joggal; felerészt pedig földesurak, mint például a
Bobrovok tulajdonában. Ebben a században a parasztok jogait
tovább kurtították: úgy adhatták-vehették őket, akár a
marhákat. Még a felvilágosult cárnő is csak odáig ment el,
hogy arra biztatta nemeseit, legyenek kedvesek
parasztjaikhoz. A tábornok ismeretei szerint magának Turova
grófnőnek is több mint négyezer lélek volt a tulajdonában. A
tábornok úgy érezte, az ő érvelése győzött.
A grófnő aggódva pillantott Alekszanderre. A férfi
halványan elmosolyodott. Itt az idő, hogy kivégezze ellenfelét.

BOBROV: Engedje meg, hogy ellentmondjak. Voltaire

megmutatta nekünk a babonák képtelenségét
– ami szerintem nem más, mint hogy nem
hiszünk abban, hogy amit az Ész mutat
nekünk, az igaz lehet. Az Ész pedig,
tábornokom, nem kényszerít arra, hogy úgy
tegyek, mintha a parasztom állat lenne, akit
meg kell fosztanom emberi jogaitól. Talán a
parasztom még nem áll készen arra, hogy
szabad legyen; lehet, hogy még csak gyermek.
Az Ész nem kényszerít rá, hogy azt mondjam,
a szabad paraszt nem dolgozik majd a
földemen. Hát miképp működnek azokban az
országokban a birtokok, ahol a parasztok
szabadok? Ön azt mondja, hogy ha a paraszt
oktatásban részesül, ellenszegül minden
hatalomnak, és elűzi a cárnőt. Akkor viszont
mi, tanult emberek, miért szolgálunk olyan
szívesen egy egyeduralkodót? Azért, mert az
Ész azt mondja, ezt kell tennünk. Én azt
érzem, az Ész inkább bölcs törvényeket ad, s
annyi szabadságot, amennyi épp jó nekünk.
Boldog vagyok, hogy tudom, cárnőnk dönt
majd ezekben az ügyekben, s ő lesz az is, aki
lehetővé teszi, hogy racionális emberek
cenzúra nélkül megvitathassák nézeteiket
ezekkel kapcsolatban. Röviden: én elégedetten
szolgálom cárnőnket, s ha a nagy Voltaire-től
merítek ihletet, nincs mitől félnem.
Ezzel finoman meghajolt a grófnő felé.
Tökéletes volt. Turova grófnő pontosan ezt szerette volna
hallani. Akár a cárnő az alattvalóiról, ő is el tudja dönteni, mi
a legjobb annak a négyezer racionális lénynek, akik jelenleg a
birtokában voltak; s kétségtelenül ők is rendkívül hálásak
azért, hogy gazdáik olyan felvilágosultak, s hogy minden
létező világok legjobbikában élnek.
A kis kör viharos tapsban tört ki. Alekszander hallotta,
amint az öreg hölgy azt mormolja:
– Ö, az én Voltaire-em. – A tábornok csendben maradt.
Hitt-e Bobrov abban, amit elmondott? Igen, persze. Jót
akart a jobbágyainak. Egy nap talán majd szabadok lesznek.
Addig is – jó volt Katalin felvilágosult uralma alatt élni,
legalábbis nemesemberként Szentpétervárott.

Végül eljött a pillanat. Mint az ilyen összejöveteleken mindig,

a gladiátorviadal után az est nagy részét a kártyának
szentelték. Alekszander egy órát játszott – és rosszul. Hogy is
tudott volna összpontosítani? Szeme percenként visszatévedt
ahhoz az asztalhoz, ahol a grófnő ült, mintha csak arra várna,
mikor tartanak szünetet a játékban. Amint lehetősége nyílt
rá, kimentette magát, majd diszkréten visszahúzódott a
szalon végébe, s onnan figyelte a grófnőt. Milyen kicsinek és
hajlottnak tűnt most a háta ebből a szögből nézve, milyen
különösen törékenynek. Amint azonban meglátta, hogy a nő
feláll és felé indul, egyszeriben minden vele kapcsolatos
félelme visszatért.
– Darja Mihajlovna, beszélhetnék önnel bizalmasan? – A
nő összehúzta a szemöldökét. – Rendkívül fontos ügyben.
Ha azt gondolta, hogy a tábornok felett aratott győzelme
után kedvező fogadtatásban részesül majd, hát tévedett.
Nyilvánvaló volt, hogy miután elvégezte a dolgát, az est
további részében már nem tarthatott számot a grófnő
érdeklődésére. Turova hűvös pillantást vetett rá, s azt
mormogta:
 – Hát, jó – azzal elindult a várószoba felé. A nyomában
lépkedő Alekszander megállapította, hogy Turova már kissé
csoszogva jár. Amint a szobába értek, a grófnő szálfaegyenes
tartással egy aranyozott szófára ült, őt pedig nem kínálta
hellyel.
– Nos, mit óhajt, Alekszander Prokofjevics?
Ez volt az a pillanat. Természetesen felkészült rá. De még
így is, hogy az ördögbe kérje el az ember tapintatosan egy
öreg hölgytől az örökségét? Nagy körültekintéssel fogott
hozzá.
– Amint talán már Darja Mihajlovna is hallotta, bizonyos
tárgyalások folynak különböző felekkel esetleges újabb
házasságommal kapcsolatban. – A nő kifejezéstelen arccal
nézte. – A tárgyalások előkészítő szakaszában a felek
természetesen arra kértek, fedjem fel vagyoni helyzetemet. –
Ez színtiszta kitaláció volt, de ennél jobb kifogást nem tudott
kiötleni. Kis szünetet tartott, azt fürkészve, vajon miképp
fogadja mindezt a grófnő.
Turova grófnő meglehetősen nyugodt arccal kinyújtotta a
kezét, a szoknyájára fektette, s szemmel láthatóan
elragadtatva szemlélte a kézfejét. Aztán megfordította, és a
tenyerét vizsgálta meg alaposabban. Ügy tűnt, ez a látvány is
elégedettséggel tölti el. Ezután karját az aranyozott szófára
tette, s egy kis ritmust dobolt az ujjaival, mint aki unatkozik.
Alekszander eltökélten folytatta.
– Az a kérdés merült fel – folytatta csiszolt modorban –,
hogy a jelenlegi birtokaim mellett van-e valami másra is
kilátásom? – Megint szünetet tartott, remélve, hogy a grófnő
kisegíti.
Turova szemmel látható érdeklődéssel figyelte.
– Nem tudok róla, hogy lenne – jegyezte meg édesen.
Így is jó. Ha játszani akar vele, ő csak azzal védheti
magát, ha őszintének látszik,
– Nem is várok ilyesmit, Darja Mihajlovna. Ha azonban
merhetném remélni, hogy esetleg, mint nőrokonom, említést
tenne rólam a végakaratában. Természetesen, ha nem, akkor
eszerint járok el.
Az idős grófnő arca kifejezéstelen maradt. Alekszandernek
elképzelése sem volt arról, hisz-e neki vagy sem.
– Házasodni készül?
– Remélem. Egy nap. – Gondosan kerülte, hogy színt
valljon. Látta, hogy a grófnő ráncolja a homlokát.
– Meg tudná nevezni legalább az egyik családnak a nevét
azok közül, akikkel tárgyalásokat folytat? – Nyilvánvalóan
nem hitt neki. A férfi megemlítette a német lány családját.
– Gratulálok. Remek balti család. Rosszabbat is
választhatott volna. – Aztán rámosolygott a férfira. –
Amennyire én tudom, Alekszander Prokofjevics, az a lány
tekintélyes vagyon örököse. Biztos vagyok benne, hogy önnek
sem lesz szüksége többre, mint amennyije annak a lánynak
máris van. – Újra belemerült kezének tanulmányozásába,
mintha mélyen együtt érezne ezzel a végtaggal, mely ilyen
sokáig kénytelen elviselni ezt az unalmas beszélgetést. –
Hacsak – mondta halkan, változatlan arckifejezéssel –, ennek
az egésznek semmi köze nincs az ön nősülési terveihez. Talán
más természetű pénzügyi gondjai vannak.
– Nem, nem. – Boszorkány!
– Talán adósságai vannak?
– Az mindenkinek van.
– Én is úgy hallom. – Felhúzta az orrát. – Nekem nincs. –
Alekszander tudta, hogy ez enyhén szólva is szerény
nyilatkozat. A grófnő vasszigorral irányította a tiszttartóit.
Csak az ég tudja, mekkora jövedelme volt.
Néhány pillanatra a grófnő figyelme elkalandozni látszott,
szeme valahová a terem közepe felé tekintett.
– Nos, nos. Ha megházasodik, gyanítom, kevesebbet
üdvözölhetjük körünkben. Alekszander elengedte a füle
mellett a Madame de Ronville-re tett célzást.
– Egyáltalán nem, Darja Mihajlovna – felelte. – A
feleségemmel gyakran meglátogatjuk önt.
 – Az biztos – majd meglehetősen váratlanul ragyogó
mosolyt vetett rá. – Teljesen tönkrement?
– Nem – hazudta, miközben a nő elgondolkodva figyelte.
Rövid szünet állt be.
– Nos, Alekszander Prokofjevics, azt kell mondjam, hogy
jelenleg nem szerepel a végakaratomban.
A férfi lehajtotta a fejét. Ugyan arcizma sem rándult, de
érezte, hogy nagyon elsápad; tudta azonban, hogy a grófnő
figyeli, így bátran felpillantott.
– Azonban – szipákolt egyet a grófnő az ön édesapja
rokonom volt, s ön nyilvánvalóan nehézségekkel küszködik. –
Az utolsó szavakat egyfajta higgadt megvetéssel ejtette ki. –
Ezek után önt is beleveszem. Ne számítson nagy vagyonra. De
a szavamat adom, hogy ez is több mint elég lesz.
Édes Istenem, mégis van remény.
– Most pedig visszatérek a kártyámhoz. – Még azt sem
várta meg, hogy a férfi a karját nyújtsa, máris fürgén talpra
szökkent. Aztán megtorpant. – Egy utolsó gondolat,
Alekszander Prokofjevics. Egyetlen kikötésem van. –
Visszafordult a férfihoz. – Igen, úgy vélem, helyes, ha
megházasodik. Az örökséget tehát megkapja – de csak akkor,
ha már feleségül vette azt a lányt. – Boldogan mosolygott. –
Nincs más mondanivalóm, monsieur. – Azzal tovalibbent.
Alekszander nézte a távolodó nőt. Honnan tudta, miféle
pokoli ösztön súgta meg neki, hogy a világon ez az egyetlen
válasz, melyet nem akar hallani?
– Lefogadom, hogy tényleg nyitott szemmel alszik –
mormogta keserűen.

A nagy házban csend volt; a vendégek távoztak. Alekszander

és a szeretője visszavonultak a keleti szárnyba, a nő
lakosztályába, s most végre négyszemközt beszélhettek.
Természetesen a házasságot vitatták meg.
A szárnyépülethez könnyen lejuthattak a főépületből
induló átjárón keresztül, de a szárnynak külön bejárata is
volt, egy kis hátsó lépcső, mely az utcára vezetett. Tökéletes
elrendezés volt bizalmas ügyek intézéséhez. Adelaide de
Ronville szobája elbűvölő volt. Megmaradhatott természetes
francia közegében: XV. és XVI. Lajos korabeli bútorok,
girlandokkal keretezett aubusson szőnyeg; vastag, virágos
selyemfüggönyök súlyos rojtokkal és bojtokkal az alján; a
bútorokon buja drapériák; a falikárpitokon bájos
pásztorjelenetek; lágy rózsaszín és kék mindenütt; illetve
visszafogott aranyozás. Ezeket az elemeket rendezte el a nő
olyan könnyed egyszerűséggel és titkos formaérzékkel, mely a
szoba különös vonzerejét adta.
Mikor Alekszander beszámolt a grófnő döntéséről,
szeretője gyengéden a karjára tette a kezét és elmosolyodott.
– El kell venned azt a lányt, barátom.
Micsoda rendhagyó nő volt! Félig francia, félig lengyel, az
átlagnál magasabb, meglehetően szögletes vállú, alabástrom
bőrű asszony. Harmincöt éves koráig barna volt, de haja
mostanra acélszürke lett. Ovális arca és dióbarna szeme, mely
néha egy kissé szomorúan nézett és széles, gunyoros szája
volt. Az alakja karcsú volt, a melle magas, csípője pedig
valami oknál fogva kissé megvastagodott – ez szeretkezéseik
alatt a szenvedély csúcsaira repítette Alekszandert.

Meglepő, hogy milyen keveset változott az alatt a tíz év alatt,

amióta együtt voltak. Még csak most lépett be a változó
korba, de ez sem számított. Karcsú, erős felépítésének
köszönhetően alakja vonzó maradt; gyönyörűen mozgott,
ruganyosán és kecsesen. Ha Alekszander fel is fedezett rajta
bizonyos helyeket, ahol csontosabb lett, vagy ahol a bőr kissé
megereszkedett már, ez csupán arra ösztökélte a kezét, hogy
új felfedezőutakra induljon, s olyan vidékeket cirógasson,
melyek jobban szolgálják azt az illúziót, hogy semmi sem
változott. Annak a tudata, hogy becsapják az időt, olyan
intenzív érzéseket keltett Alekszanderben, mint semmi más.
Az ősz szépsége volt az – aranyszínű és meleg.
Adelaide hálás volt a viszonyukért. Ahogy egyszer egy
öreg francia nő mondta neki: „Az idősebb nő neveli a fiatalabb
férfit. De a férfi is jót tesz a nővel, hiszen elfogadja olyannak,
amilyen.” Ez igaz volt. Kicsi győzelemként dédelgette azt a
tudatot, hogy még mindig képes ezt a meglehetősen egoista
férfit erotikus örömökhöz juttatni.
Bobrov a maga módján szerette őt. A fiatalabb nőkkel
folytatott viszonyai soha nem jelentettek ennyit számára.
Csak látnia kellett valamely apró, tökéletes mozdulatát,
elegáns mozgását, s az összes többi nőről elfeledkezett. –
Emellett remekül tudok beszélgetni vele – szokta mondani.
Kevés titkuk volt egymás előtt. A nő minden tervéről tudott,
még arról a vágyáról is, hogy a férfi el kívánja hagyni őt a
cárnő ágyáért. Erre csak annyit mondott higgadtan: „Ezt
jelenti a karrier.”
Most pedig keményen állta a sarat.
– Rögtön biztosítanod kell azt a német lányt magadnak.
– Nem igazán szeretném, tudod.
– Légy hálás azért, hogy szeret téged, cher ami –
kesernyésen elmosolyodott –, talán jót tesz majd neked.
– S neked?
Megvonta a vállát. Még most is milyen nehézkes tud
lenni. Mit akar – egy vallomást arról, hogy milyen
elkeseredett, hogy aztán trófeaként viselhesse azt? Vagy hogy
ő szakítson vele? Vagy megbocsátást?
– Gyakorlatiasnak kell lennünk – mondta hűvösen. – Jól
fogod magad érezni. Jó érzés, ha családja van az embernek.
– Talán.
– Enfin. – Enyhe türelmetlenség érződött a hangjában. –
Ide nem fogsz többet jönni.
– De biztosan fogok. – Megpróbál majd jó férj lenni, de
nem akarja elhagyni Adelaide-et.
Az asszony azonban megrázta a fejét.
– Együtt kell lenned a feleségeddel, tudod. Ez nagyon
fontos.
A férfi sóhajtott.
– Tudom. De nem fogod megtiltani, hogy lássalak?
– Óh… hát – vállat vont. – Ki tudja. Majd meglátjuk.
 Vajon újabb szeretőt választ majd? A férfi gyűlölte ezt a
gondolatot, bár érezte, hogy nyugodt lelkiismerettel nem
tarthat semmire sem igényt az asszonytól.
– És ez a lány – mondta az asszony végül. – Milyen?
A férfi elgondolkodott.
– Kerek, egyszerű arca van; kék szeme, szőke haja. Az
arca kissé túl piros. Teljesen ártatlan, de nem ostoba. –
Szünetet tartott. – Nyilvánvalóan hálásnak kéne lennem, de
azt hiszem, hogy a veled töltött évek minden más nőt
elégtelennek tüntetnek fel a szememben.
– Milyen elbűvölő, milyen gáláns úr. – Az asszony ajka
gyönyörteljesen megrándult. – És ha szabad kérdeznem, a
cárnőt is e többi nő közé sorolod?
A férfi felnevetett. Voltaképpen sokszor eltűnődött már
azon, hogy ez az idősebb nővel folytatott viszony vajon a
segítségére lesz-e abban, hogy Katalin már idősödő (estével
megbarátkozzon. Úgy vélte, nem.
– Én a nőkről beszéltem – mosolygott –, nem az orosz
birodalomról!
Egy bizonyos pillantás elárulta számára, hogy nincs
szükség több szóra. A hálószobába kis lépcsősoron kellett
felmenni, s ő követte az asszonyt.

Milyen szépséges, milyen kívánatos volt még mindig, ahogy

lassan kinyújtózott, majd elvezettel hátrafeszítette karcsú,
halvány testét! Érezte a sűrű, pézsmaszerű illatot – ez veit az
egyik olyan titok, melyet külön is megtanult értékelni. Kezét
gyengéden végigfuttatta a nő mellén.
Vajon a szerető – tűnődött –, a szenvedély nagy aktusában
az örökkévalóságba nyer bepillantást? – Talán. Adelaide iránt
érzett szerelmében azonban, ebben a tízéves szenvedélyben,
mely ellenállt az évek múlásának, úgy gondolta, nem az
örökkévalóságot látja, hanem valami mást, ami még annál is
jobban tetszik neki. A szerelmük, néha úgy látta, egy darabka
borostyán, amely egy kis állatot ejtett foglyul még
évszázadokkal ezelőtt meleg ölelésében – s ezzel annak a
régóta elfeledett napnak a napsütését is magába zárta.
Szerette ezt a hasonlatot. A borostyán leesik a földre, s az
eltemeti magába; mégis megőrződik, addig, amíg a föld létezik
– gondolta. Máskor úgy érezte, mintha egy hatalmas, végtelen
síkságon lennének Adelaide-del, s ott élveznék a rövid,
szenvedélyes pillanatot, mielőtt eltűnnének. Mivel testi
szerelmük teljes volt, úgy érezte: „Ennyi elég. Ez vagyok én.
Ha megtörténik, megelégszem ennyivel.” Ha pedig az ezt
követő sötétség az örökkévalóság, akkor már azt is ismeri.
Egy dologban legalább biztos volt. Mikor Adelaide testével
találkozott, akkor teljes bizonyossággal tudta, hogy ez, és
egyedül ez az ő igazi hazatérése, s hogy ezek után minden
dolgot a vele töltött évekhez mér majd.
Adelaide részéről kissé más volt a helyzet. Ő nem kereste
az örökkévalóságot, mivel az számára csupán az öregedést és
a halált jelentette. Tudta, hogy minden érzékelés elmúlik.
Fiatalabb korában, mikor tudatát elsodorta a szeretkezés,
néha úgy érezte magát, akár egy kis hajó, mely a hatalmas
óceánon lebeg; manapság azonban már más képek és
érzelmek bukkantak fel a gondolatai között, és sokkal
gyakrabban érezte úgy, hogy saját élete folyását szemléli:
ilyenkor úgy érezte, nem egy hajón utazik a szeretőjével,
hanem a folyó közepén ülnek egy lassan szétmálló szigeten,
melyet elmúló éveinek árja koptat.

Hajnali egy óra múlt, mikor Alekszander felébredt.

Szeretkezés után azonnal mély álomba merült; de valami
megzavarta álmát: egy makacsul visszatérő kép, mely olyan
élő és sürgető volt, hogy inkább látomásnak, mintsem
egyszerű álomképnek tűnt.
A grófnő. Álmában nagyon sápadtan bukkant fel előtte, s
szemrehányó arckifejezéssel – melynek okát Alekszander nem
értette – mutatóujjával megintette, s olyan hangon, akárha az
egész világegyetemet magyarázná meg, ezeket a szavakat
mondta neki: „Voltaire. Voltaire.” Az a tény, hogy
mondanivalójának semmi értelme nem volt, még nem tette
kevésbé fenyegetővé vagy hatástalanná.
Reszketve ébredt fel, s percekig csak feküdt, próbálta
összeszedni a gondolatait. Megnyugtatta az érzés, hogy
Adelaide mellette szunyókál: halovány testét szinte semmi
sem takarta, s Alekszander egy idő után kezdte jobban érezni
magát. Nézte a nőt. Szeretkezhetnének újra? Miért ne?
Könnyedén megérintette szeretőjét, s az álmosan mosolyogva
lassan kinyitotta a szemét.
– Szeretnél még?
A férfi nézte; lassan elmosolyodott.
– Ó, értem. – Kitárta karjait. – Akkor gyere. – Igen,
döntötte el a férfi. Hát persze, hogy szeretkezhetnek.
Azonban alighogy gyengéden elkezdődött második, késő
éjszakai egyesülésük, nagy meglepetésére szeretője halvány
teste előtt egy még halványabb kép kezdett alakot ölteni, és
közéjük furakodott.
Megint a grófnő volt az. Ezúttal nem beszélt; fehér arca
valójában olyan kifejezéstelen volt, mintha aludna – egyetlen
dologtól eltekintve: a szeme nyitva volt és figyelt. Minden
erejével igyekezett elkergetni a kísértetet, de az makacsul ott
maradt közöttük, s hidegen meredt rá, mintha csak azt
akarná mondani: „Látod, nyitott szemmel alszom.”
Ez teljesen abszurd volt. Megpróbálta kizárni a tudatából,
de ez sem volt jó. Úgy tűnt, a látomás nem hagyja magát
elkergetni. Tényleg nyitott szemmel alszik? Miközben teste
lassan, kissé szórakozottan folytatta a szeretkezés
mozdulatait, elméje nem tudta magát elszakítani ettől a
kérdéstől. Vajon alszik-e most, talán éppen rá gondol, s
közben, akár a római szobrok, nyitott szemmel bámul az
űrbe? Talán az előző álma, talán esti beszélgetésük miatt, de
a kérdés minden eltelt másodperccel egyre fontosabbnak tűnt.
Váratlanul megállt, s lassan kivonta magát Adelaide
öleléséből.
– Mi történt?
– El kell mennem.
 – Hová?
– Látnom kell. Az öregasszonyt.
– Turova grófnőt? Őrült vagy. Alszik.
– Látnom kell, hogy alszik. Meg kell tudnom.
– Mit kell tudnod?
– Hogy nyitva van-e a szeme.
Adelaide alaposan megnézte.
– Komolyan gondolod?
– Igen. Minden rendben. Tudom az utat.
– Úgy érted, hogy bemész a házba, a hálószobájába? –
Megrázta a fejét, s maga sem volt biztos benne, hogy dühíti
vagy szórakoztatja ez a hóbortos ötlet. – Nem a
legalkalmasabb időt választottad ehhez a kiruccanáshoz –
jegyezte meg.
– Tudom. Sajnálom. Te is akarsz jönni?
A nő hátravetette magát az ágyon, kezét a homlokához
kapta.
– Mon Dieu! Nem.
– Nem maradok sokáig. – Nem öltözött fel teljesen, de –
arra gondolva, hogy az átjáróban hideg lehet – a kabátját
felvette. Aztán cipő nélkül, harisnyában nekiindult a sötét
átjárónak, majd az összekötő ajtón át beért a főépületbe.
Minden néma volt. A nagy márványlépcsőt egyetlen
pislákoló lámpa világította meg, a sarkokban és az átjáróban
azonban teljes sötétség uralkodott. Alul, a főbejárat mellett
öreg lakáj aludt egy lócán; Alekszander még a horkolását is
hallotta. Tudta, hogy fent az összes szoba üresen áll, kivéve a
grófnőét, valamint az átjáró utáni kis szobát, ahol az öreg
cseléd aludt, arra az esetre, ha a grófnőnek valamire szüksége
lenne éjszaka.
Nem volt szüksége nagy fényre. Jól ismerte a házat.
Óvatosan felment a grófnő szobájához vezető falépcsőn, mely
csak kétszer reccsent meg alig hallhatóan a léptei alatt. A
lépcső tetején kicsit megpihent. Jobbról, a nyitott ajtón
keresztül hallotta a szolgáló nehéz, ritmikus légzését. Balra a
nagyszoba ajtaját csak behajtották. Az ajtón fény szűrődött ki,
hang azonban nem hallatszott. Halkan a bejárathoz osont és
bekukucskált a résen.
A festett faasztalon nagy, háromágú ezüst gyertyatartót
látott. A gyertyák szinte csonkig égtek már, mégis éles
fénnyel világították be a szobát. Képeket látott a falon, illetve
egy aranyozott tükör sarkát; az ágy azonban kívül esett a
látószögén. Egy teljes percig ott állt habozva. Ha a grófnő nem
alszik, akkor biztosan észreveszi őt, amint kinyitja az ajtót.
Kiálthat, felriasztja a házat, s akkor ő hogyan magyarázza ki
magát? Feszülten figyelt, hátha meghallja a nő légzését. De
nem hallotta.
Biztos, hogy nem maradt ilyen sokáig ébren. Amúgy is, ha
már ilyen messze merészkedett, nem akart meghátrálni.
Nagyon óvatosan elkezdte befelé nyomni az ajtószárnyat.
Nyikorgott. Megtorpant és fülelt, szíve vadul kalapált: néma
csend; újra megnyomta az ajtószárnyat. Az ajtó most szélesre
nyílt, s ő belépett a szobába.
Balra volt az ágy. Komoly darab. Súlyos
selyemgirlandokkal övezett baldachinját négy faragott oszlop
tartotta. Az ágy mindkét oldalán egy-egy éjjeliszekrény állt,
rajtuk gyertya égett. Az impozáns tabló közepén, hátát
magasra tornyozott párnákkal megtámasztva szinte
derékszögben feküdt Turova grófnő. Haját leeresztette, s
középen elválasztva hagyta, hogy két copfban lazán a vállára
essen. A copfokat kék szalaggal kötötte össze. Állát a
hálóruháját díszítő vastag csipkén nyugtatta, így szája csak
résnyire volt nyitva.
Alekszander megfordult és odanézett – egyenesen a grófnő
tágra nyitott szemébe.
Mozdulatlanná dermedt, s várta, hogy a nő megszólaljon.
Hogyan mentse ki magát ebből a helyzetből? Sikoltani fog;
dühöngeni? A grófnő arca semmiféle érzelmet nem tükrözött.
Csupán annyit lehetett megállapítani, hogy könnyen, a száján
át veszi a levegőt, szemét azonban továbbra is egy valahol a
férfi háta mögött lévő pontra szegezi. Talán fél perc is eltelt,
míg mind a ketten ebben a helyzetben maradtak. A néma
csendben úgy tűnt, a gyertyákról csepegő meleg viasz az
egyetlen mozgó dolog a szobában. Aztán a nő ajka száraz,
kemény hangot adott: egy halk horkantást. Csak ebben a
pillanatban ébredt rá Alekszander: istenem, hát igaz. Tényleg
nyitott szemmel alszik.
Tudta, hogy most kéne távoznia. Megtudta, amit akart.
Valahogy mégsem tudta rászánni magát. Körülnézett a
szobában. A sarokban még egy kisméretű Voltaire mellszobor
állt; az asztalon néhány könyv; mögötte szék. Egyébiránt a
szoba berendezése sokkal puritánabb volt annál, mint ahogy
várta. A padlót egyetlen vastag szőnyeg borította. Ahogy
halkan átment a szobán, a nő szeme meg sem rebbent.
Odaállt az ágy végéhez, s úgy nézte. Most mit tegyen? Minden
különösebb ok nélkül mélyen meghajolt. A szemek nem
mozdultak. Elmosolyodott és meghajolt még egyszer.
Hogy érzett a grófnő iránt? Gyűlölte azért, amit vele tett?
Nem igazán. Turova mindig is szeszélyes és akaratos volt.
Jelen pillanatban inkább megkönnyebbülést és valami
könnyű szédületét érzett, hogy ez egyszer képes minden
félelem nélkül állni a nő előtt. Igazából, gondolta magában,
csodálatos érzés ébren lenni, míg a másik alszik. Rettentő
hatalomérzetet ad.
Odébb sétált, s szórakozottan végignézett az asztalon
heverő könyveken. Néhány francia színdarab, egy
zsoltároskönyv és számos újság feküdt ott. Az egyik lapban
jelent meg Radiscsev radikális cikke; aztán pillantása a többi
újságra esett – és elégedetten elmosolyodott. Ezekben mind az
ő cikkei voltak! A névtelen írások, melyekben vakmerőén
elment a legvégső határig, hogy kifejtse, mi a véleménye a
demokráciáról és a jobbágyságról – ezekre az írásaira volt a
legbüszkébb. Felütötte a lapokat. Cikkeiben sok mondatot
aláhúzott és megjegyzetelt a grófnő. Tényleg érdekelték tehát.
Még az is lehet, hogy egyetért vele?
Miközben lapozott, időről időre odapillantott a grófnő felé.
Pislantott az előbb? Milyen különös, már semmitől sem félt.
Elüldögélhetnék itt, és megbeszélhetnénk a cikkeimet –
gondolta derűsen.
Végül Alekszander felállt, s hogy ezt a különös éjszakai
közjátékot valamiképp megünnepelje, ellejtett egy rövid
táncot a grófnő előtt, majd ünnepélyesen meghajolt és
távozott. Amíg visszaért a keleti szárnyba, semmi sem
moccant a nagy házban.
Kivéve Turova grófnőt, aki – miután biztos lehetett abban,
hogy a férfi elment – hívatta a szolgálóját.

Tatjána olyan szerelmes volt, hogy az már fizikai fájdalmat

okozott neki. Ha Alekszander közeledett hozzá, remegett; ha
rámosolygott, arcát elöntötte a pír; ha egy napig nem hallott
hírt felőle, sápadt és hallgatag lett. Mostanra egészen beesett
az arca, két hete alig evett valamit.
Kora reggel óta az ablaknál állt és figyelt. Számtalan
szánt látott közeledni, s ilyenkor mindig arra gondolt, hogy ez
csak Bobrové lehet, majd arcát az ablakhoz préselve nézte,
amíg mindegyik eltűnik a szeme elől. Egyszer csak
megpillantott egy prémekbe bugyolált alakot, amint átvág a
havon, s kezdte meggyőzni magát, hogy ez most tényleg ő lesz.
Viharos sebességgel rohant szobáról szobára, ablaktól
ablakig, hogy lépést tartson vele, míg az alak befordult a
sarkon és eltűnt.
Alkonyodott, és az anyja már éppen meggyőzte, hogy üljön
le egy kicsit, mikor az alsó szinten kisebb mozgolódás támadt,
melyet hosszú szünet követett. Az ajtóban megjelent az apja.
– Alekszander Prokofjevics szeretne látni téged. Valamit
mondani akar. – A lány holtsápad tan felállt, kissé remegett.
Rémülten vette észre, hogy az apja igen gondterheltnek
látszik. – Mielőtt lemész, Tatjána, valamit meg kell
kérdeznem: biztos vagy benne, egészen biztos, hogy ezt a férfit
akarod? – A lány rámeredt. Akkor Alekszander azért jött,
hogy megkérje a kezét. Elöntötte az öröm. Hogy kérdezhet
ilyet az apja?
 – Egy pillanat, papa. – Elrohant a szobájába, nyomában
az anyjával. Az apja egyedül maradt az aggodalmaival. Voltak
fenntartásai Bobrovval kapcsolatban.
Alekszander lent várakozott. Teltek a percek, a lány nem
jött. Istenem – gondolta –, mi van, ha végül meggondolta
magát? Már kis híján negyedóra eltelt, mikor nyílt az ajtó.
Tatjána belépése meglepte. Káprázatos, kék ruhát viselt,
amely tökéletesen illett szőkeségéhez, s világoskék szemét
ragyogóvá tette. Alekszander mindig úgy emlékezett rá, hogy
arca kerek és szelíd; ez az arc azonban most vékonyabb lett, a
párnácskák lefoszlottak róla, s kibukkant alóluk az arccsont
vonala. Bőre frissen és csodálatosan fénylett, miközben hűvös
mosollyal közeledett felé.
– Alekszander, apám azt mondta, beszélni kíván velem.
Ahogy erre a tiszteletet parancsoló örökösnőre nézett,
csakis egy dologra tudott gondolni: „Hát, el vagyok átkozva!”
Máris átvette az irányítást. Igen, már tisztán látta, hogy ez az
erős fiatal nő képes arra, hogy olyan meghökkentő levelet
írjon, amellyel ily gyászos módon térdre kényszeríti őt. Le volt
nyűgözve.

Alekszander csupán egyetlen dologról nem tudott: Tatjána

semmiféle levelet nem írt. Hogy egész pontosak legyünk:
leírta a szavakat, de nem ő fogalmazta meg őket. Sőt,
miközben írt, még akkor is remegett, habozott és nagy,
könnyes szemekkel nézett fel az idősebb nőre, aki nyugodt
hangon diktált neki.
Anyja ugyanis, mikor már nem bírta tovább nézni lánya
szenvedését, felkereste az egyetlen személyt, akivel
kapcsolatban – bár alig ismerte – biztosan érezte, képes
megoldani a problémát. Titokban elküldte Tatjánát Turova
grófnőhöz.
A grófnő volt az, aki a botrányos levél szilárd hangütését
megadta, s ő állította Bobrovot a kényszerű választás elé.
Meglehetősen büszke volt a művére, a végeredményben pedig
szinte nem is kételkedett.
 – Ha akarod, a tiéd lesz – jelentette ki hűvösen.
És miért keveredett bele egy ilyen bonyodalomba?
Biztosan nem azért, mert különösebben törődött volna
Alekszanderrel vagy a szegény kis német lánnyal. Ők egy
cseppet sem érdekelték. Alekszander azonban mégis a rokona
volt, a lány pedig szép vagyon várományosa. Ha egy gazdag
feleséggel megfelelő módon megalapozza az életét, akkor a fiú
akár még hitelt is jelenthet neki. Egyébként pedig mindez
kiváló alkalom volt arra, hogy hatalmat gyakoroljon valaki
felett, márpedig ilyen alkalmakban -ezt be kellett ismernie –
akkoriban nem bővelkedett.
Az egész ügyről senkinek sem beszélt. Mikor azonban a
gyanútlan Alekszander – még ugyanaznap este – eljött hozzá
részt kérni az örökségből, kis híján hangosan felnevetett.
Csak úgy tudott nyugodt arcot vágni, hogy közben
folyamatosan a kezét vizsgálta. Hát nem tökéletesen játszotta
ki a kártyáit? Mennyire élvezte – megverni a játékost a saját
játszmájában!
Ami a lányt illeti…
– Természetesen tudod, hogy szeretője van – kérdezte
rideg kiszámítottsággal Tatjánától, amint befejezték a levelet,
s kíváncsian nézte, hogy reagál a leány.
Tatjána elvörösödött. Tudta. Az anyja már kinyomozta. De
egy idősebb embertől ez elvárható; sőt még titokzatosabbá és
izgalmasabbá is teszi.
– Biztos vagyok benne, hogy egy ilyen fiatal lány mellett,
mint Tatjána, nem jár majd szeretőkön a feje – jegyezte meg
reménykedve az anyja.
– Épp ellenkezőleg – mondott ellent neki az idős asszony.
– Egy bizonyos kor felett minél több van egy férfinak, annál
többet akar. – Tatjánához fordult. – Ha hűséges férjet akarsz,
akkor nem szabad időt és lehetőséget adni neki. Ez a
megoldás.
Ezekkel az információkkal felvértezve, valamint a szigorú
levéllel a kezében tért haza a szerelemtől epedő lány – és
várakozott.
 A bánat és a fájdalom megedzette. Ha a várakozásba
szinte beleőrült, most, diadalma pillanatában, megacélozta
magát, és nyugalmat kényszerített magára; bármennyire is
vágyott a férfira, nem adhatott neki még egy esélyt arra, hogy
megalázza őt. Mától kezdve majd megmutatja neki, hogy a
férfi volt szerencsés, nem pedig ő. És elveszem attól a francia
nőtől – gondolta. Valójában ez az utolsó elhatározás segített
neki abban, hogy ebben a válságos pillanatban hűvös
közönyével elképessze a férfit.
Alekszander Bobrov pedig megkérte a kezét.

Aznap este finoman szitált a hó, miközben Alekszander

átvágott a városon. Az éjjeliőrök kunyhóinak apró tüzei
narancsvörös fénnyel égtek az utcasarkokon; a házak
körvonalai elmosódtak, akárha köd szállt volna le.
Alekszandernek ez ugyancsak kedvére volt. Nem akarta
ugyanis, hogy lássák. A Fontanka csatornánál kiszállt a
szánjából, majd szólt a kocsisnak, hogy várja meg, s egyedül
indult el a kis hídon keresztül. Pillanatok alatt eltűnt.
Fürgén, de óvatosan haladt, időnként szinte tolvaj módra
körbepislantott, hogy meggyőződjön róla, senki sem követi.
Meglehetősen felkapott negyedben haladt: a házak fele fából,
másik fele téglából és kőből épült. Elhaladt egy templom
mellett, s befordult egy csendes utcába.
Csupán egy dolog zavarta. Mi az ördög lett azzal a
levéllel? Miután tegnap este az idegen átadta neki,
elhatározta, hogy elégeti, amint hazaér. Aztán elfeledkezett
róla. Miután elment Tatjánától, eszébe jutott ismét, de hiába
keresgélte a kabátja zsebében, a levél eltűnt. Vállat vont.
Nem számít. A levél tökéletesen értelmetlen annak, aki
megtalálta.
Alekszander most befordult egy fedett árkádsorba, mely
egy nagy épület árnyékos udvarára nyílt. Az épület falait
rózsaszín stukkók borították, és sok hozzá hasonló épülethez
hasonlóan ebben is több lakosztály kapott helyet
(emeletenként kettő'), melyeket középosztálybéli kereskedők
foglaltak el. Végül egy utolsó pillantást vetett maga mögé,
majd felment a gyengén megvilágított kőlépcsőkön a második
emeletre. A lépcsősor egy hatalmas fekete macskát nem
számítva teljesen néptelen volt, s Bobrovot nem igazán
érdekelte a macska.
Mikor a lakosztály ajtajához ért, óvatosan háromszor
kopogott. Az ajtó résnyire kinyílt, s a sötét előtérből kiszólt
egy halk hang:
– Mit keres?
– A rózsakeresztet.
Az ajtó kitárult. Alekszander Bobrov, a játékos – és erről
még a szeretője sem tudott – tagja volt a hatalmas titkos
testvériség legbelsőbb körének – a szabadkőműveseknek. És
aznap éjszaka fontos dolga volt.

Talán előre kellett volna látnia mindezt. De még olyan fiatal

volt. Maga Tatjána jutott erre a következtetésre a következő
évben.
Szerette a férjét. Mikor látta, hogy közeledik a fogata,
vagy figyelte, amint a lakáj lesegíti róla a kabátot, átfutott
rajta az izgalom remegése. A férfi tudta, hogyan szeretkezzen
vele. Már a házasságuk kezdetén úgy tűnt, hogy a férfi
mindent kézben tart. Szeretkezéseik során még akkor is fel
tudta korbácsolni felesége vágyát, ha ő maga már kielégült.
Ekkor más utakon juttatta el a beteljesüléshez újra meg újra,
mígnem Tatjána kipirulva és boldogan elernyedt, miközben
még többet akart a férfiból. Szerette, ahogyan néz, ahogyan
öltözik, szerette azért a tudásáért, melyet az őelőtte szerzett
meg. Még azt is szerette, hogy a dereka kissé megvastagodik
– ez a folyamat házasságuk első évében kezdődött –, mivel
úgy látta, hogy ez is remekül illik a férfihoz: jó alakú, de
erőteljes lett.
És biztos, hogy a férfit is felizgatta ez a szerelem. Tudta,
hogy így van, látta. Közben pedig ő is tanult. Mohón sóvárgott
a tudásra, nemcsak azért, hogy új örömöket fedezzen fel,
hanem azért is, hogy a férfinak a kedvére legyen. Boldog volt;
lelkes volt; sikerült meglepetést szereznie a férjének – és
sikerülni fog még ezután is.
Tatjánának remek adottságai voltak. Melegszívű volt és
gyakorlatias. Szívesen ellenőrizte a konyhán sürgölődő
asszonyok munkáját, s szívesen készített saját kezűleg
különféle finomságokat a férjének. Evés után aztán örömtől
kipirult arccal nézte, milyen elégedett, milyen vonzó az ő
Alekszanderje.
Ezért aztán valóságos sokként érte, mikor hat hónappal
az esküvőjük után férje egy éjszaka nem jött haza, s
Tatjánában felmerült a gyanú, hogy párja még mindig
szerelmes Adelaide de Ronville-be.
Igaza volt. És – amint ezt férje is gyakran bevallotta
magának – ez Alekszander hibája volt. Valójában semmiért
sem hibáztathatom Tatjánát – gondolta.
Nem tehet róla, hogy olyan fiatal. Nem tehet róla, hogy a
hozzá hasonló lányok többségéhez hasonlóan meglehetősen
kevés oktatásban részesült. Nem lehetett vele franciául
viccelődni, mint Madame de Ronville-lel, vagy akár az öreg
grófnővel. Nem tehetett arról, hogy azon alkalmakkor, mikor
férje elvitte a Turova grófnőéhez hasonló szalonokba, csak
megadóan ücsörgött magában, mivel még a grófnő is csak n
egészsége felől érdeklődött futólag, majd faképnél hagyta, s az
est hátralévő részében hozzá sem szólt.
Az sem az ő hibája volt, hogy néhány hónap múltán a
sütemények témája már untatta Alekszandert; vagy hogy egy
idő után – anélkül, hogy beszéltek volna erről – férje egyedül
ment el Turova grófnőhöz.
Azt is tudta Alekszander, nem a felesége tehet arról, hogy
szeretkezéseik csak félig elégítik ki őt. Először az is olyan
élvezetesnek tűnt; felizgatta a kissé telt, fiatal test. Igen,
gondolta, ez a természet rendje. Fiatal lány, tele energiával,
akit magával ragadott a szerelem első izgalma. Nem tehetett
arról, hogy akár alázatosan, akár erőszakosan követelte a
szenvedélyt, az mindig igen távol esett attól a kifinomult
sokszínűségtől, amely Madame de Ronville sajátja volt.
 Röviden: Alekszander úgy érezte, hogy megcsömörlött
fiatal feleségétől, a házasélet pedig összetörte azt a finom
egyensúlyt, a belső béke azon érzetét, amely a megrögzött
agglegények sajátja.
Bűnösnek érezte magát. Tudta, miképp ébresszen
szerelmet és vágyat fiatal feleségében, Adelaide-ről azonban
nem tudott lemondani. Nem akart fájdalmat okozni a
feleségének, de mit tehetett volna? Csakis az idősebb francia
nő mellett találta meg a helyét. „Csakis melletted tudok ülni
– szokta mondogatni neki – trés chère amiè, és hallgatni az
óra ketyegését”. Szenvedélye nemhogy csökkent volna, de
tovább fokozódott. Ahogy szeretettel lenézett rá, a nő arcának
apró, finoman rajzolt, kifejező ráncai nemhogy szexuális
vonzerejének csökkenését, hanem sokkal inkább a párlatát
jelentették számára. Teste, mely sok szempontból még mindig
fiatal volt, most még több gyengédséggel töltötte el. Különös
módon felesége rendkívüli fiatalsága az idős nő iránti
szerelmét mélyítette el. így aztán diszkréten, de meglehetős
gyakorisággal látogatta Adelaide lakosztályát.
Egy héttel azután, hogy először töltötte házon kívül az
éjszakát, Alekszander Turova grófnő szalonjába készült.
Tatjána nem szólt semmit, de titokban előkészületeket tett, s
nem sokkal távozása után fedett kocsin követte a férfit. Látta,
amint az bemegy a házba, ő maga pedig csendben várakozott
odakinn. Körülbelül tizenegykor a vendégek távoztak, a nagy
termek lámpái kihunytak. Várt még húsz percet. A nagy
házban már mindenütt sötét volt. A keleti szárnyban
azonban, ahol Madame de Ronville lakosztálya volt, halvány
gyertyafény pislákolt. Később az is kialudt. Nem sokkal utána
ő is hazament.

Tatjána gyanította, hogy valami ilyesmire kell számítania. De

a fájdalom nagyon erős volt. Azonban, igen bölcsen, nem szólt
semmit. Mi haszna lett volna belőle? A férfi letagadta volna,
így – és ez sokkal fájdalmasabb lett volna – megalázó módon
még ez a hazugság is közéjük fészkelte volna magát.
 Teltek a hetek. Megpróbálta kizárni tudatából a francia
nőt, de alig tudott másra gondolni. Alekszander a maga
részéről igyekezett kedves lenni hozzá. Végső soron a felesége
nem tehet arról, hogy nem tudja őt boldoggá tenni: jó feleség,
és bár gyanította, hogy fájdalmat okoz neki, mégsem
panaszkodik soha. Nem, igazán semmiért sem tehet
szemrehányást az asszonynak. És minthogy az eszével
mindezt igen jól tudta, soha nem tűnt fel neki, hogy titokban,
a szívében, mindenért a nőt vádolja.
1787 őszén két új fejlemény történt Tatjána életében.
Először is felfedezte, hogy terhes. Ennek valóban tudott
örülni. Ez biztosan közelebb hozza majd őket egymáshoz
Alekszanderrel, gondolta.
A másik dolog azonban eléggé összezavarta. Kezdett
feltűnni neki, hogy Alekszander életében zajlik még valami
titkos ügy, melyről ő nem tud semmit. Ennek a férfi rejtélyes
távollétei adták a legszembeötlőbb jelét.
Az elmúlt hónapokban számos alkalommal elment
esténként valamilyen titokzatos ügyben. Egy esetben késő
éjszaka is – ám Tatjána biztosan tudta, hogy aznap Adelaide
de Ronville nem tartózkodott Szentpéterváron. Lehetséges,
hogy Alekszandernek van egy másik szeretője is?
Szeptemberben aztán, épp miután megmondta neki, hogy
terhes, a férfi váratlanul Moszkvába utazott két hétre, s
elutazásának okáról különösen homályos magyarázatot adott.
Adelaide pedig Szentpéterváron volt.
Biztos, hogy egy másik asszony van a dologban – de ki?
Tatjánát nagyon meglepte volna, ha megtudja az
igazságot: és alighanem jobban megértette volna, hogy az a
személy, akit Alekszander meglátogat, neki egyszerre a
legnagyobb barátja – és ellensége.

Oroszországban a szabadkőművesség történetét –

természetének megfelelően – sűrű homály fedi. Szinte az
összes erről szóló adatot elrejtették vagy megsemmisítették.
Általános felépítése mindazonáltal nagyrészt mégis ismert.
 Szentpéterváron sok szabadkőműves tevékenykedett. Az
angol páholyok különösen népszerűek voltak. Az angol
egyébként is divatban volt: minden gazdag ember angol
telivért akart; minden hölgy angol dogot; minden divatos hely,
ahol a Bobrovhoz hasonló urak megfordultak, angol klubnak
szeretett volna látszani. Egyébként is az angol
szabadkőművesség tükrözte ennek a nemtörődöm országnak a
karakterét. Nem voltak vele gondok. Nem politizált, nem volt
túl misztikus, a filantrópia foglalkoztatta, az angol páholyok
egyaránt támogatták a külföldieket és az oroszokat.
Így hát, mikor 1782-ben Bobrovot egyik angol barátja
meghívta, hogy csatlakozzon hozzájuk, ő örömmel elfogadta a
meghívást.
Valószínűleg soha nem is szentelt volna az ügynek több
gondolatot, ha egy évvel később nincs az a véletlen találkozás
Moszkvában. Egy régi diákköri ismerőse fedezte fel, hogy
Moszkvában van, s ő biztatta:
– Drága barátom, muszáj meglátogatnia néhány itteni
páholyt – ott találja a társaság legjobbjait. – Így az öreg
fővárosba tett következő látogatásakor Alekszander Bobrov
két igen jelentős emberrel találkozott: a herceggel és a
professzorral.
Az előbbi gazdag arisztokrata művészetpártoló volt, az
utóbbi középkorú, kopaszodó, meglehetősen szórakozott alak,
aki a Moszkvai Egyetemi Újságot vezette. Novikovot akár
teljesen jellegtelennek is nevezhetnénk, ha nem csillogott
volna valamiféle különleges, mégis barátságos fény a
szemében. Ő volt az az ember, akit Alekszander előszeretettel
hívott professzornak.
A professzor várta őt titkos találkozóra annak idején a
Fontanka csatornán túl fekvő rózsaszín házban; a professzor
lett mentora és vezetője a magasabb szabadkőművesség
roppant bonyolult titkos világában; s a professzor volt az, kire
első találkozásuk óta mindig ugyanúgy gondolt: mint
lelkiismerete hangjára.
 Több oka is volt annak, hogy Alekszander Bobrovot
elbűvölték új moszkvai barátai. Felvilágosultak és műveltek
voltak – az egyetemi kör magját alkották. A herceg és barátai
a főváros arisztokrata társaságának krémjét jelentették: ez
hízelgett Alekszander hiúságának. És – bár ez aligha
tudatosult benne – a szabadkőművesek belső köreinek titkos
hierarchiája a bürokrácia szamárlétrájára emlékeztette,
Bobrov pedig azon emberek közé tartozott, akiknek elég volt
megpillantani egy létrát ahhoz, hogy máris fel akarjanak
kapaszkodni rajta.
Három év alatt számos alkalommal meglátogatta a
professzort Moszkvában, illetve leveleztek is egymással, s
ezalatt megtanulta, hogy mentora vezeti be a
szabadkőművesség magasabb fokozataiból az elsőbe – először
skót lovag lesz, majd teoretikus testvér. „Misztikus titkaink a
kereszténység hajnaláig vezetnek vissza – magyarázta a
professzor. – A hétköznapi szabadkőművesek számára a
titkos jelek, melyeket használunk – a hieroglifák – csupán
játékszerek. Ezek az emberek jó és bámulatos munkát
végeznék, de csak keveset értenek belőle. Az igazi jelentések
csak azoknak tárják fel magukat, akik méltók rá.”
Volt valami mélységes egyszerűség ebben a halk
tudósban, mely nagy hatást tett Alekszanderre. Először
tulajdonképp habozott, hogy belépjen-e a magasabb rendű
szabadkőművesek közé, mivel az a hír járta róluk, hogy a
belsőbb körök alkímiával és mágiával foglalkoznak. A
professzornál azonban semmi ehhez hasonlót nem tapasztalt.
„Az út, melyen vezetni foglak – ígérte neki – tiszta és
keresztény ösvényt követ. Csakis az a forró vágy vezet minket
rajta végig, hogy Istent és áldott Oroszországunkat
szolgáljuk.”
A professzor fáradhatatlanul dolgozott. Az egyetemi
újságnál végzett munkája mellett ő vezette a
szabadkőművesek saját kiadóját, mely könyveket és
pamfleteket adott ki a tagság részére. A fontosabb városokban
könyvesboltok tucatjai forgalmazták ezeket a kiadványokat.
„Terjesztjük az evangéliumunkat” – mondta boldogan a
professzor.
Alekszander pedig ráébredt, hogy a szabadkőműves
testvériség sok tekintetben olyan, akár egy titkos egyház.
Mióta ugyanis Nagy Péter világi állammá formálta
Oroszországot, az ortodox egyház ősi tekintélye megcsappant.
Péter nem nevezett ki pátriárkát, Katalin az összes egyházi
földet visszavette állami tulajdonba. Igaz, hogy a parasztok
még mindig az egyházat követték, s gyakran raszkolnyikok
voltak – a felvilágosult cárnő azonban udvarias derűvel
tolerálta ezeket az öreg szakadárokat –, Bobrov osztálya más
volt. Néhány barátja komolyan vette az egyházat, néha mégis
úgy érezték, valami hiányzik az életükből, így nem meglepő,
hogy vonzotta őket a szabadkőműves testvériség vallásos és
misztikus légköre. Megnyugtatta a lelkiismeretüket, s
megnyugtatta őket, hogy valami igazán jó dolgot tesznek.
Őt magát pedig, ezt be kellett vallania magának, a
professzor keresztényi jámborsága vonzotta. Annak ellenére,
hogy csak néha-néha találkoztak, gyakran érezte magán az
idősebb férfi hatását. Ez nem volt elég erős ahhoz, hogy
eltérítse világi terveitől; mégsem tudta azonban megtagadni,
úgy hatott rá, akár egy szemrehányás. Lehetséges – ismerte
el –, hogy ebben az esetben is játékos vagyok: ha nem is
nyerhetem meg a világot, a professzoron keresztül még
megmenthetem a lelkemet.
Tanulmányai alatt azonban Alekszander még valami
másnak is tudatában volt – működött a testvériségben egy
belső rendező erő, mely valamilyen okból rejtve volt előtte.
Két év is eltelt azonban, mire a professzor 1786 őszén, egy
szép napon azt mondta neki:
– Úgy gondolom, eljött az idő, hogy megtedd a következő
lépést. – Kezébe adott egy kis könyvecskét. – Vidd és olvasd
el. Ha utána közénk akarsz tartozni, hozzám add be a
kérvényt. – Alekszander végre felfedezte a belső kört. – A
rózsakereszt követőinek hívjuk magunkat – mondta a
professzor.
 Rózsakeresztesek: a titkos kiválasztottak. Egész
Oroszországban talán hatvanan lehettek, s a tehetségének
szóló elismerés volt, hogy Alekszandert is soraikba
választották. Annak ellenére ugyanis, hogy tevékenységük
legnagyobb részét ez a belső kör irányította, a hétköznapi
szabadkőművesek még a létezésükről sem tudtak. „Ismernek
minket, de nem ismerik valódi identitásunkat, mivel meg kell
védenünk küldetésünket az avatatlan szemek elől.”
Olyannyira titkosak voltak, hogy a titkos szabadkőműves név
mellé választottak egy rózsakeresztes nevet is, s egymás
között ezt használták. Mikor a professzor 1786 hideg
decemberi éjszakáján első rózsakeresztes találkozójára hívta
Alekszandert a Fontanka csatorna mögött álló rózsaszín
házba, akkor az üzenetet nem templomos lovagnevén írta alá
– eq. ab. ancora – ahogy azt egy átlagos szabadkőműves
esetében tette volna, hanem rózsakeresztes nevét használta:
Colovion.
Alekszander számára a belső körrel való első találkozása a
kinyilatkoztatás erejével hatott. Kis csoportot alkottak – a
herceg és a professzor Moszkvából, ő maga és egy másik illető
Szentpétervárról. Először a professzor kezdte bevezetni őt a
testvériség valódi céljába.
– Nem kevesebbre, mint egy új társadalmi rend
megalkotására törekszünk – jelentette ki. – Mi fogjuk
előmozdítani.
– Úgy érted, egész Oroszországot? – Tudta, hogy a
legmagasabb kormányzati pozíciókban is vannak
szabadkőművesek.
– Nemcsak Oroszországot, fiatal barátom. Idővel az egész
világot – mondta az idősebb férfi komolyan. S annak ellenére,
hogy nem mélyedt el a kérdésben, Alekszandernek mégis
olyan érzése volt, hogy a rózsakeresztes hálózat valóban igen
nagy kiterjedésű. Még így is elképedt azonban, mikor a herceg
hozzáfűzte:
– Elárulhatom, hogy jelenleg is folyamatban áll egy
megkeresésünk, Pál nagyherceget kérjük fel, hogy legyen
titkos patrónusunk. – Elmosolyodott. – És nagyon bízom
benne, hogy nem utasít vissza minket.
A trónörökös! Alekszander, még ha nem is olyan
részletekbe menően, mint ez a különös ember, fel tudta
mérni, micsoda hatalmas lehetőségeket rejtene magában, ha
Pál a patrónusuk lenne.
Mi, rózsakeresztesek tökéletesíthetjük Oroszország
kormányzatát, gondolta izgatottan Alekszander. Milyen
különös, hogy ugyanazon a napon, mikor vonakodva
elkötelezte magát Tatjána mellett, s feladta a reményt, hogy
bejut Katalin udvarának belső körébe, új lehetőségek tárultak
fel előtte. Talán a sors még nagyobb célokat tartogat Bobrov,
a játékos számára.
Csupán egy probléma volt. A professzor nem volt elégedett
vele.
– Hidegséget látok benned, hiányzik belőled a szenvedély
– mondta időnként Alekszandernek, mikor együtt tanultak.
Örömmel fogadta Bobrov házasságát. – Ó, ez jó, barátom.
Kinyitja majd a szíved. – Még egy év sem telt el azonban, s a
következő levél érkezett tőle:

Nem hagyhatom szó nélkül, kedves testvérem, hogy bizonyos

hírek érkeztek hozzám. Én mondom, hogy Szentpéterváron
már köztudomású, hogy ön fennálló házassága ellenére
elhanyagolja a feleségét, illetve továbbra is folytatja
kapcsolatát egy bizonyos hölggyel.
Kötelességem tájékoztatni, hogy lovagrendünk tagsága
kötelezettségeket is ró önre. s az efféle magatartás számunkra
elfogadhatatlan. Azt tanácsolom, nézzen a szívébe, és döntsön,
mit kell tennie.

Alekszander ugyan kötelességtudóan elégette a levelet, mivel

minden rózsakeresztes üzenetre egyaránt vonatkozott a
szabály, mégis az üzenet mindennap ott lebegett a szeme
előtt. Tudta, hogy a professzornak igaza van. Lelkiismerete is
gyötörte. Mégsem tudott lemondani a szeretőjéről.
 Üzenet érkezett Moszkvából, melyet egy látogatóba
érkezett szabadkőműves adott át. „A professzor üzeni, hogy
imádkozik önért.” Ez sem használt. A következő levél már
feltűnően hűvösebb hangvételű volt. Mikor pedig több, mint
egy év múltán Moszkvában találkoztak, mentora rettentő
dühös volt rá.
– Belső rendünk tagjai kizárólag tiszta lelkiismeretű
emberek lehetnek, Alekszander testvér. Elvárjuk, hogy Pál
nagyherceg példáját kövesse, aki a feleségének szentelte
magát, nem pedig – lángolt fel váratlanul halovány szeme –
anyja, a cárnő erkölcstelen és züllött udvarának! – Aztán
sokkal kedvesebben hozzátette miig: – A házasélet nem
mindig könnyű, Alekszander, de mindnyájan arra számítunk,
hogy jó útra tér.
Alekszander, akit meglehetősen megrázott a professzor
indulatossága, megígérte, hogy igyekszik megváltozni. Abban
a pillanatban még így is gondolta. Tatjánának, bár ő maga
nem is tud róla, a professzor a legnagyobb barátja, gondolta.
Létezett azonban Tatjána és Alekszander között egy
másik feszültségforrás is, mellyel a professzor biztosan nem
tudott volna mit kezdeni. A pénzkérdés.
Olyan fokozatosan bontakozott ki, hogy a férfi jóformán
észre sem vette, mikor kezdődött el. Tatjána eleinte a
birtokról vagy a háztartás költségeiről érdeklődött néha-néha,
s ezt a férje gyerekes kíváncsiságnak vette. Kis idő múltán
azonban a férfi kezdett rájönni, hogy a kérdések mélyén
egyfajta néma konokság húzódik meg.
– Tudod, hány szolgánk van, Alekszander? – kérdezte
három hónappal az esküvőjük után. A férje nem tudta, de
nem is érzett késztetést, hogy kiderítse. Hatvan? Nyolcvan? –
És mennyi pénzünkbe kerülnek? – folytatta a felesége.
– Semmibe – felelt kurtán.
Bizonyos szempontból igaza volt. Amíg a kereskedők és a
külföldiek jelentős összegekért béreltek szolgákat, az orosz
nemes egyszerűen lehozatott a birtokairól néhány jobbágyot.
Akármennyit, nem számított. Száz szolga: semmi volt. Az
asszonyok a konyhán dolgoztak, vagy olyan helyeken, ahol
nem voltak szem előtt; a férfiak libériába öltöztek, akár a
lakájok. Találkozhatott az ember olyan lakájjal is, aki
libériáját egyszerűen a parasztingére húzta, s még csak be
sem gombolta a kabátját; egyikük sem volt igazán
szalonképes; de hát így mentek a dolgok szinte az összes
általa ismert házban. Alekszander még azt sem tudta, hol
laknak. Gyanította, hogy az alagsorban.
– De ők is esznek – emlékeztette Tatjána. – Az mennyibe
kerül?
Honnan az ördögből tudná? Az ennivaló megjön.
Megeszik. Ruszkai birtokáról jön némi készpénz, a maradék
bérleti díjat természetben fizetik. Több szekér rakomány
élelmiszer érkezett a szentpétervári házba, s el is tűnt
azonnal. A rjazanyi birtok parasztjai barscsina munkával
fizettek: a tiszttartó eladta a gabonát, a bevételt pedig
elküldte neki. Tudta, hogy az összes pénzt megkapta, de
fogalma sem volt, hogy mi módon.
Időnként szórakoztatták is ezek a kérdések. Idővel
azonban kezdték idegesíteni. Mibe került az az erdőnyi fa,
melyből az istállók épültek? Miért van annyi kocsijuk, ha
soha nem használják őket? Nem kéne felügyelőt küldeni a
birtokokra?
– Az apád rengeteg pénzt adott nekünk. Nem kell
idegeskedni – szokta győzködni Tatjánát.
Tatjána apja valójában rögtön a házasságuk után rájött
Alekszander pénzügyi helyzetére, s annak ellenére, hogy
Tatjána hozománya bőségesen elegendő volt az összes adósság
kifizetésére, s tartaléknak még egy birtokot is adott nekik, a
balti nemes nem örült tiszta szívből, így Alekszanderrel végig
hűvös maradt a viszonyuk.
Alekszander nem tudta kiverni a fejéből a gyanút, hogy az
apja befolyása érvényesült akkor is, mikor egy nap,
közvetlenül azután, hogy felfedezte, terhes, Tatjána a
következő megjegyzéssel képesztette el a férjét:
 – Nem gondolod, Alekszander, hogy valami számvetést
kéne készítened arról, mire költöd a hozományom?
Ez kiszámított sértés volt! A felesége volt, ráadásul
mindössze tizenhét éves. Micsoda arcátlanság! Magából
kikelve ordított:
– Ti átkozott külföldiek! Ti németek, a hollandokkal meg
az angolokkal együtt minden kopekkal elszámoltok. Ezért –
kereste a megfelelő sértést – ezért szeretitek ti a zsidókat! –
Láthatta azonban, hogy – bár felesége alázatosan fejet hajt –
nem elégedett.
Ráadásul valamit nem is mondhatott el neki.
A szabadkőműves sajtó tekintélyes kiadásokkal járt.
Nagyon ambiciózus kiadói programjuk volt. És, azt be kellett
vallani, a professzor időnként elég homályosan fogalmazott a
pontos elszámolások kérdésében. Már házasságkötésekor
felkérték Alekszandert, hogy a testvériség tagsági díja mellett
támogassa a kiadót is. És hogy utasíthatta volna vissza ezt a
kérést, mikor olyan férfiak, mint a herceg, gavalléros
összegekkel szálltak be a kiadás költségeibe. Valójában
csodálattal fedezte fel, hogy a magasabb szabadkőművesség
egyes tagjai szinte teljes vagyonukat készek feláldozni az ügy
érdekében. Természetesen ő sem akart megszégyenülni új
barátai előtt. így aztán házassága után hamarosan némi
elégedettséggel tudta bejelenteni: „Módomban áll hozzájárulni
a kiadás költségeihez.”
Tatjána igazán meglepődött volna, ha tudja, hogy mikor
gyermekük megfoganása után nem sokkal Alekszander
Moszkvába utazott, a professzor birtokát ment meglátogatni;
mivel remélte, hogy újra megbékélhet mentorával, újabb
összeget vitt magával, mely kis híján Tatjána hozományának
egyötödére rúgott. Ha tudja, minden bizonnyal ő is levonta
volna a tanulságot: lehet, hogy a professzor a barátja, de
egyúttal az ellensége is.
1789
Egy fagyos, szürke márciusi napon történt, amikor a Néva
még teljesen be volt fagyva – abban az évben, mely
sorsdöntőnek bizonyult a világ történelmében –, hogy
Alekszander Bobrov, a játékos egy utolsó játékra készült
istennel. Nem ez volt az az alku, amelyre igazán vágyott, de
ez volt a legjobb, amit abban a pillanatban kiharcolhatott.
A reggel szürke volt: Szibéria jeges vizei felől enyhe szellő
tartott nyugat felé, s végigsöpört Szentpétervár nagy, nyitott
terein. Házuk nagy szalonjában Alekszander ott állt
feleségével szemben. Aznap csak hajnalban ért haza, de nem
erről beszéltek. A férfi ült, Tatjána pedig állt, hogy könnyebb
legyen a hátának: nyolc hónapos terhes volt ugyanis, második
gyermeküket várta. A férfi mogorván meredt rá.
Átkozott nő! Hát nem bízik benne? Hogy merészel így
dacolni vele?
Az asszony egy pillanatra megremegett, de nem válaszolt.
Az átkozott! Ezerszer is átkozott! Vagy szándékosan kínozza,
Adelaide miatt?
Tatjána meglehetősen nyugodtan állt ott, egy szék
támlájának dőlve. Ha még nem szólalt meg, az azért volt,
mert fel kellett készülnie, s mert ideges volt. Miért kell
mindezekkel a dolgokkal foglalkozni terhességének ebben az
előrehaladott állapotában?
Szereti a férfi egyáltalán? Nemcsak a francia nőről van
szó: ott vannak azok a megmagyarázatlan eltűnések
Moszkvába, s a titokzatos kimaradások Szentpéterváron. Mit
szóljon ő mindehhez?
Furcsa, de egyáltalán nem gyűlölte Adelaide de Ronville-t.
Néha találkozott vele Turova házában. A francia nő mindig
udvarias volt, és soha nem tett utalást Alekszanderrel
folytatott viszonyára. Tatjána úgy gondolta, hogy biztos hálás
is érte, és csodálta a másik asszony higgadtságát. Madame de
Ronville pártfogolni sem próbálta őt. Hamarosan
megöregszik, gondolta először Tatjána. Vége lesz. Sőt, úgy
gondolta, még azt is tudja, hogyan érez a másik nő. Végül is
mindketten a szeretői vagyunk – ismerte fel –, csak én fiatal
vagyok, és én szülöm a gyerekeket. Nehéz lehet neki.
Akarva-akaratlanul is tovább szerette Alekszandert: talán
amiatt, ahogy az erő és a gyengeség keveredtek benne.
Különös módon még a férfi hiúsága is tetszett neki. Jobban
megértette ugyanis a férjét, mint ahogy az hitte. Bármilyen
tehetséges volt is, az asszony látta, hogy a becsvágya mindig
egy lépéssel előbbre jár nála, s így soha nem hagyja nyugodni,
soha nem teszi elégedetté. Szereti őt, de később rám lesz
szüksége, még ha most csupán kényeztet engem – mondta az
asszony magának.
Egy kérdésben azonban nem tudott engedni.
Alekszander ismét pénzszűkében volt. Nem volt kritikus a
helyzet, nem ment tönkre; de kezdett adósságokat
felhalmozni, s kevés készpénze volt. így aztán természetesen
megkérte Tatjánát, hogy forduljon az apjához. Ő az örökösnő
végül is. Hogy mire költötték el a pénzt? Megszokott, fényűző
életmódjukra, gondolta. És természetesen a
rózsakeresztesekre.
A professzor iránti csodálata csak nőtt – annak ellenére,
hogy mentora élénken ellenezte életvitelét. Az öregember
minden nehézséget leküzdött. A szabadkőművesek némi
ellenállásba ütköztek akkoriban. Ellenségeik arról
panaszkodtak, hogy a műveik szentségtörőek. A
professzornak azonban voltak barátai az egyházban, akik
kiadtak egy szinte teljesen felmentő iratot. Az adósságok csak
gyűltek, az öreg azonban tovább folytatta a lapkiadást a
birtokain működő nyomdákban. Alekszander nem tehetett
róla, de szeretetet és csodálatot érzett iránta.
E vonzódása azonban kezdett átkozottul költségessé válni.
Szinte nem múlt el hónap új felkérés nélkül, hogy támogassa
a testvériség valamilyen ügyét; s Alekszandert már bármilyen
kisebb ürügy is visszatántoríthatta volna. Még mindig
beleborzongott azonban, ha a jövőbeli kilátásokra gondolt.
Amint bűntudata támadt amiatt, hogy felesége vagyonát
költi, mindig ugyanazzal a gondolattal nyugtatta magát:
lehet, hogy a rózsakeresztesek kormányozzák majd az egész
világot.
Így tehát azon a reggelen, mikor feleségét arra kérte,
szerezzen még egy kis pénzt az apjától, Alekszandert sokként
érte, hogy az asszony visszautasította. Hogy tehetett ilyet?
Kötelessége, hogy megtegye, amit kér tőle. Felesége azonban
megátalkodottan hallgatott. És ekkor – felesége állapotát
tökéletesen figyelmen kívül hagyva – talán azért, mert a szíve
mélyén bűnösnek érezte magát, ráordított Tatjánára:
– Követelem, hogy megtedd!
Alaposan meglepte, mikor felesége megfordult, s olyan
arckifejezéssel nézett rá, melyet férje ez idáig nem látott
rajta. Mérges volt és, igen, megvető. Ami pedig a szavait illeti,
pillanatokba tellett, amíg Alekszander egyáltalán elhitte,
amit hallott.
– Sajnálom, Alekszander, de nem látom, mi okunk volna
nekem vagy az apámnak arra, hogy rád bízzuk a vagyonom
újabb részét, mikor még a hozományommal sem számoltál el,
amely – muszáj emlékeztesselek – az enyém. Ha pedig nem
tudod, hova tűnt, akkor lehet, hogy nem neked kéne
irányítanod a pénzügyeinket.
A férfi rámeredt. Érezte, hogy arcából kifut a vér. Dühtől
remegve olyan hangon üvöltött rá a feleségére, hogy
alighanem önmaga sem ismert volna rá, ha hallja:
– Zsidók!
Aztán felugrott és megütötte a felesége arcát, de olyan
erővel, hogy Tatjána a földre rogyott.
Eltelt egy óra, és Alekszander még mindig a
dolgozószobájában ült. Képtelen volt rászánni magát, hogy
kimenjen. Hogy tehetett ilyet? Nagyon jól tudta, miért: mert
bűnös volt.
– Tönkretegyem a feleségemet és a családomat a
rózsakeresztesek, meg a végtelen becsvágyam kedvéért? –
kérdezte magától.
 Több levél is hevert előtte. Az egyikben lemondta egy
ragyogó angol telivérre tett rendelését, egy másikban
felmondta azt a pompás új kocsit, melyre nem igazán volt
szüksége. S minden levél közül messze a legfontosabbat és
leghosszabbat épp most fejezte be. A levél a professzornak
íródott, és ezekkel a sorokkal ért véget:

Talán a jövőben majd én is részesülhetek azokból az

áldásokból, melyek, tudom, csakis Szent Rendünk
tiszta forrásából fakadhatnak, ám be kell vallanom,
nagyméltóságú rendfőnök, hogy jelenleg képtelen
vagyok meghozni azokat az áldozatokat, melyet a rend
teljes joggal megkövetel tőlem, ezért tiszteletteljesen
visszavonulok, míg nem találom magam méltónak a
testvériségre.

Otthagyta a rózsakereszteseket. Gúnyosan elmosolyodott.

Ezzel több pénzt takarít meg, mint amennyit háztartása egész
évben felemészt.
Épp lepecsételte a levelet, mikor jött a hír, hogy Tatjána
szülése megindult.

Eltelt egy nap és egy éjszaka. Egy szorongásokkal teli

végeérhetetlen reggel. Tatjána még mindig vajúdott. A reggel
szürke fényében nyomasztó hangulatot árasztott a szoba.
Tegnap délután a lengyel bábát, este már a német doktort
hívatták. Éjfélkor már mindketten csak a fejüket csóválták.
Éjféltől újabb alak is megjelent a szobában. Alekszander
Ruszkából hozatott jobbágyai erősködtek, hogy engedje be őt
is. A szolgák nem bíztak a városi bábában; sem pedig a német
doktorban, akit néma megvetéssel néztek. Az új jövevény
azonban a saját falusi bábáik egyike volt, igaz orosz az
Iszapos Vidékről. Most ott ült a sarokban, és végre megtette
azt, amit az ostoba városiaknak már a szülés kezdete óta
tenni kellett volna: elcitálta a keresztény imák és pogány
varázslatok különös egyvelegét, mely nélkül az orosz
falvakban nem is születik meg (gyerek. Isten tudja, hogy
használ-e valamit, ártani azonban biztos nem árt, gondolta
Alekszander.
A doktor kivezette a szobából. Arca komor volt.
– Elakadt – mondta neki. – A baba nem tud kibújni. Van
esély rá, hogy a babát megmenthetem. De az anya…
– Nem értem.
– Lehet, hogy sok vért veszít.
– Úgy érti, hogy meghal?
– Lehet. Van, aki belehal, van, aki nem.
– Mit tehetünk?
– Semmit. Imádkozzunk.
A doktor visszament a szobába, Alekszandert kint hagyta.
Bement a dolgozószobájába, gépiesen rendezgette a papírjait,
aztán megpróbált imádkozni, de csak ürességet talált
magában. Kis idő múltán visszament a hálószobába.
Olyan megrázó volt. Tatjána elkínzott és holtsápadt arca;
szőke haja összetapadt az izzadtságtól, szeme tágra nyűt a
rettegéstől. Egész testében reszketett.
– Bármelyik pillanatban – mondta a doktor –
elpattanhatnak a verőerek.
Alekszander tehetetlenül nézett Tatjánára. Olyan iszonyú
érzés hasznavehetetlennek lenni. Feleségéhez lépett és
megfogta a kezét. Ő felnézett rá, és próbált bátran
mosolyogni. A férfi megszorította a kezét. Megvonaglott,
ahogy a fájások elérték a csúcspontot, mély levegőt vett, nagy
kék szeme a férfi szemébe kapaszkodott; s a bűntudattól
gyötört Alekszander abban a pillanatban ráébredt, hogy ő az
egyetlen fonál, amely még az élethez köti. Elmosolyodott,
minden erejével azon volt, hogy felesége most, a halála óráján
érezze, hogy szerette őt. Mi mást tehetne még?
– A gyermekedet várom – suttogta az asszony.
Megszorította a kezét, de nem tudott beszélni. Tatjána a
halálán van. Azt gondolta, ezt az asszony is tudja. És
rettegett, sokkal jobban, mint eddig valaha életében,
szemében ott ült a félelem, amint a férjét nézte, s ezek a
szemek azt mondták: „Ha nem is tudsz segíteni rajtam,
mondd legalább egyszer, hogy szeretsz.”
Ekkor, nem sokkal három óra után, azon a márciusi
délutánon Alekszander Bobrov, a játékos, aki nem igen látott
maga előtt új játszmákat sem a földi, sem a mennyei
királyságokban, megkötötte utolsó alkuját Istennel.
Hagyd meg nekem őt és a gyermeket, kegyelmes Isten, én
pedig hűséges leszek a feleségemhez és lemondok Adelaide de
Ronville-ről – fogadkozott némán.
Úgy érezte, ez volt az utolsó lapja – és ki kellett játszania.

1792
Nincs különösebb vagy varázslatosabb időszak Szentpétervár
városában, mint a nyár közepe. Fehér éjszakáknak is nevezik
ezt az időszakot.
Ezen az északi vidéken a nyári napéjegyenlőség
környékén ugyanis a nap nem adja át helyét a sötétségnek.
Ehelyett a napos órák száma egyre tovább nő, a nappal be.
lenyúlik az éjszakába és még azon is túl, mígnem hajnalban
mintegy félórányi időre a halvány, pislákoló szürkületbe
fordul. Varázslatos időszak. Megváltozik a légkör, a világ
irreálissá válik. Az épületek szürke árnyékoknak tűnnek, a
vizek hátán opálos fény dereng, a messzi horizontot pedig a
szürkületi derengésben az északi-sarki fény villanásai
pettyezik.
A fehér éjszakák ideje: a feszültség ideje. Egész biztos,
hogy volt valami veszélyes mágnesesség a levegőben, amely
Alekszander Bobrovot rávette, hogy ilyen teljes esztelenségre
valló tetteket elkövessen. Más magyarázata nem lehet a
dolgoknak.
Azon a nyáron ugyanis a világ teljesen megváltozott.
Olyan volt, mintha valamiféle óriási égiháború készülne
kitörni. Ki tudja, milyen monarchiák dőlnek össze, milyen
társadalmak tűnnek el a káoszban? Szentpéterváron naponta
várták a nyugatról érkező híreket, ahonnét – mindössze
három nyárral ezelőtt, a párizsi Bastille bevételével – ez a
korszakalkotó kataklizma útjára indult.
A francia forradalom. A francia király felesége, Marie-
Antoinette királynő, valamint gyermekeik gyakorlatilag
rabok voltak. Ki tudja, hogy a forradalmárok – azok a
jakobinusok – mit lépnek legközelebb? Európa királyságait
meggyalázták. Ausztria és: Poroszország máris harcban állt
ezzel az új, bomlasztó forradalmi erővel. Anglia is harcra
készen állt. És senkit sem ráztak meg jobban ezek az
események, mint Katalint, Oroszország felvilágosult cárnőjét.
A szabadság és a felvilágosodás alapelvei szép dolgok voltak –
ragyogó elméletek. A forradalom és a csőcselék uralma
azonban valami egészen más volt. „Emlékezzünk csak
Pugacsevre!” Évekkel ezelőtt a cárnő zúzta szét annak a
makacs kozáknak meg a parasztjainak a lázadását; s nem
hagyja, hogy egy újabb parasztfelkelés kitörjön.
Nem csoda, hogy a cárnőtől lefelé az orosz felvilágosult
gondolkodók a felvilágosodás ezen eredményeit rettegve
fogadták, s úgy érezték: „Túl messzire mentek, túl gyorsan.”
Reformok helyett csupán káoszt láttak. „Ezek a jakobinusok
mindnyájunkat elárultak.”
S ha a francia forradalmárok hittek abban, hogy egy új
tavasz ébredésének tanúi, a messzi szentpétervári udvarban
úgy látták, hogy az aranykor véget ért – mintha Katalin
nyara túlságosan is messze belenyúlt volna az őszbe, s
váratlanul érte őket ez a zord és kegyetlen szél, amely
végigsöpört a világon; leveleik hirtelen hullani kezdtek, s
feltárták a csupasz erdőket a könyörtelen tél előtt.
A cárnő magányos volt. Változtak körülötte az arcok.
Mindenekfelett pedig elvesztette egyetlen igaz barátját,
gáláns, öreg harcostársát, a nagy Potyemkint.
Micsoda hűséges barát volt. A Krímet kapta tőle. Csupán
két évvel a forradalom előtt, az európai nagyhatalmak
lenyűgözött nagyköveteivel együtt őt is elvitte a herceg arra a
csodálatos utazásra a Fekete-tenger mellé. Az utat, ahol
elhaladtak, szinte szó szerint virággal borították. Még csinos,
díszletszerű falvakat is építettek az út mentén – a híres
Potyemkin-falvakat, hogy elbűvöljék az utazókat. A falvak
ugyan csak szemfényvesztésből épültek, az új birodalom
azonban nem: az valóban gazdag volt. így végül orosz
uralkodó érkezett, hogy elfoglalja a krími kán mesés palotáját
Bahcsiszerájban, hogy itt fogadja a tatárok hűbéresküjét.
Aztán Potyemkin és Katalin számára egyaránt véget ért
hosszú, kései nyaruk. Hideg szelek kezdtek fújni; jött a
francia forradalom; már nem tudták elnyerni a végső, ragyogó
díjat: Konstantinápolyt; s mindkettejük számára sajnálatos
módon – ahogy azt Bobrov előre látta – Katalin fiatal
szeretője hűtlennek bizonyult, s ezúttal Potyemkin
ellenségeinek sikerült saját pártfogoltjukat, egy hiú
fiatalembert bejuttatni Katalin ágyába. Potyemkin számára
ezzel véget ért a játék, s ezt valószínűleg ő is tudta.
Szentpétervárra jött, s a cárnő tiszteletére olyan gigantikus
fogadást rendezett, melyet a főváros még soha nem látott,
majd még egyszer, mély depresszióban elutazott délre. Egy
éven belül meghalt.
A cárnő magányos volt. Mi maradt neki? Egy fiatal, hiú
szerető – legalább nem egyedül feküdt az ágyában. Egy fiú,
aki meggyűlölte az anyját, s aki egyre inkább olyan lett, mint
valami kései, lehetetlen férj. Két unoka, akit az ő utasításai
alapján neveltek, s akikért rajongott. No meg a birodalom.
Megőrzi és megerősíti az unokái számára. Mint minden
dolgát, ezt is alaposan végezte.
Mennyire megváltozott Szentpétervár! A francia kiment a
divatból: még a francia ruhákra is görbe szemmel néztek. Az
újságok a lehető legkevesebbet írtak a rettentő francia
mételyről. „Istennek hála – mondták a bölcs emberek –, hogy
a parasztjaink nem tudnak olvasni.” Szigorúan tilos volt
nyilvános vitát folytatni a forradalomról, a köztársasági
témájú könyveket elégették, a színdarabokat betiltották.
Minden, ami történt, a filozófusoknak köszönhető, ezt még a
felvilágosult embereknek is el kellett ismerni. Ha másokkal
szigorú volt Katalin, úgy szigorú volt magával is; a cárnő
szomorúan megparancsolta, hogy vigyék ki öreg barátja,
Voltaire összes mellszobrát a szobáiból, s összeszedte minden
erejét, hogy szembenézzen ezzel az új, szürke világgal.
És ki ítélhetné el őt azért, hogy keserűséggel eltelve
támadt azokra, akik miatt fenyegetve érezte az állam
stabilitását ezekben a veszélyes időkben? Mikor a radikális
Radiscsev elég ostoba volt ahhoz, hogy kiadjon egy könyvet –
egy ilyen pillanatban! –, amely nyíltan felveti a
jobbágyfelszabadítást, a cárnő olyan dühös lett, hogy már az
is kész csoda, hogy a szerzőt csupán Szibériába küldte. És
miben sántikálnak ezek a szabadkőművesek? Lehet, hogy
összejátszanak a fiával? Lehet, hogy ők is egyféle
jakobinusok? Úgy tűnt neki, hogy nem, mégis elrendelte, hogy
a professzort faggassák ki óvatosan ez ügyben. „Oroszország –
ezt egyértelművé tette – hűséget vár el.”

Nagy Katalin uralkodásának őszén egész Szentpéterváron

nem akadt Alekszander Prokofjevics Bobrovnál lojálisabb
alattvaló.
– A jakobinusok árulók – mondogatta gyakran. A
felvilágosodás kérdésében tökéletesen egyetértett a cárnővel.
– A szólásszabadság reformként csak akkor jöhet szóba, ha a
helyzetünk stabil – jelentette ki határozottan. – Nagyon
óvatosnak kell lennünk.
Egész Szentpéterváron nem volt nála óvatosabb ember.
Szerény házban lakott, immár nem az Első Admiralitás
negyedben, hanem a kevésbé divatos másodikban. Mindössze
tizenhárom szolgát tartott, fogadásokat igen ritkán adott
tizenkettőnél több vendégnek. A lószerszámok, a kocsik és
szánok visszafogottabbak voltak; sőt még az adósságai is.
Szinte teljes egészében a birtokai jövedelméből élt.
Még mindig államtanácsos volt. Valamilyen oknál fogva
karrierje megakadt. Mióta öreg pártfogója, Potyemkin
meghalt, elég valószínűtlennek tűnt, hogy magasabbra
emelkedik a ranglétrán. „Nagyon kedves ember” – mondták
róla: s akinek volt az ilyesmihez füle, az kihallhatta ebből,
hogy ennél tovább már nem juthat. Mégis elégedettnek tűnt.
A jövőben még számíthatott kisebb kinevezésekre, melyek
kiegészítenék a jövedelmét; s ha voltak ilyen reményei, azért
voltak, mert az emberek mást is mondtak róla azokban a
napokban. „Bobrov, ebben mindenki egyetértett, megbízható”.
Keményen megdolgozott azért, hogy így gondoljanak rá. A
forradalom kitörésekor azonnal megszakította minden
kapcsolatát a radikálisokkal. Mikor Radiscsevet
letartóztatták, még egy rövid cikket is közreadott, melyben
rámutatott a régi jó ismerős által elkövetett szarvashibákra.
Szerencséjére nem lépett többé kapcsolatba a
rózsakeresztesekkel az emlékezetes lemondólevél óta.
Valójában még a hétköznapi szabadkőműves páholyokat is
elkerülte. Lehet, hogy unalmasabbak lettek a napjai, viszont
sokkal biztonságosabbak. De milyen is lehetne egy gondos
családapa élete?
1789-ben ugyanis, azon a rettentő napon, mikor Tatjána a
halál küszöbén feküdt, ő alkut kötött a Mindenhatóval, hogy
tartsa meg a feleségét. Tatjána élt. Nemcsak egy szép
fiúgyermeket szült, de két év múlva egy másikat is.
Alekszander barátként még látogatta Adelaide-et, de
szeretőként már soha. Mintaférj volt: kicsit pocakos, de
nagyon megbízható, úgyhogy régi barátai mosolyogva
mondták: „Ó, Bobrov – ő igazi házasember.”
Még egy váratlan sorscsapás érte őket: mikor Tatjána apja
meghalt, mindenki csodálkozására csak alamizsnát hagyott
rájuk. Úgy látszik, a balti nemes gabonaspekulációkba
kezdett déli birtokain – és rengeteget veszített. Alekszander
és a családja nem ment tönkre: jelenleg csak birtokai felét
terhelte jelzálog.
– Istennek hála, itt a grófnő – mondta Tatjánának. – Ha ő
nem lenne, szinte semmit sem tudnánk a gyermekeinkre
hagyni.
 Feleségével együtt rendszeresen látogatták az öreg
hölgyet, ő pedig megígérte, hogy számukra is biztosít részt az
örökségből.
Így folydogált tehát Nagy Katalin uralkodásának őszén
Alekszander Bobrov, tisztes családapa élete – kinek számára
véget ért a játék.

A fehér éjszakák ideje. A mágikus esték kezdetén

Alekszander Bobrov átkelt a Néván, hogy elvégezze
megszokott rutinlátogatását a grófnőnél. Az idős asszony
egyre törékenyebb lett, a szórakozáshoz azonban továbbra is
ragaszkodott. Estélyei nyugodtabbak lettek, csupán néhány
hűséges látogató járt el hozzá. A különc öreg hölgy azonban
semmit sem változott, s néha úgy tűnt Alekszandernek, hogy
teljes időzavarban élhet, hiszen a francia forradalomról
tudomást sem vett. Még az is lehet, hogy megfeledkezett róla!
De így legalább, merengett, semmi sem zavarhatja a grófnő
szentélyének nyugodt biztonságát.
Mikor a hatalmas szalonba lépett, az óriási fehér
selyemfüggönyöket szinte teljesen leengedték, az ablakok
viszont nyitva voltak, így az enyhe szellő finoman fodrozta a
selyem ráncait. Odakünn világos volt az este; bent a szobát
sápadt félhomály ülte meg.
Várakozásainak megfelelően csupán néhány –
többségükben idős – ember jelent meg, a fiatalabb generációt
egy-két ember képviselte. Megpillantotta Adelaide de
Ronville-t, amint halkan beszélget egy idős úriemberrel, s
futólag egymásra mosolyogtak. Az asszony kissé
vékonyabbnak és sokkal törékenyebbnek tűnt mostanság.
Milyen sajnálatos, hogy jelenleg nincs szeretője! A szoba
közepén aranyozott karosszékében ott ült a grófnő. Micsoda
fura egy öreg szerzet volt: hosszú ruhájával és szalagjaival
még mindig úgy nézett ki, mintha a régi francia udvarból
lépett volna elő, hogy vendégeit fogadja. Alekszander lehajolt,
hogy megcsókolja, s észrevette, hogy a grófnő ma este elég
fásult. Kedvelte őt az asszony? Ezt még ennyi év után is
lehetetlenség volt megmondani. Az egyik pillanatban mintha
rámosolygott volna, néhány perc múlva azonban észrevette,
hogy az öreg szemek olyan cinikus, sőt kárörvendő
pillantással figyelik őt, hogy belül már-már
meghunyászkodott. Ki tudja, mire gondolhatott. Úgy tűnt,
most örül a férfi látogatásának, mégis néhány szó után
elbocsátotta.
Alekszander fel-alá bolyongott a szalonban. Egy-két ember
még beszállingózott, s mivel nem érzett különösebb vágyat a
beszélgetésre, csak állt és figyelte vagy szórakozottan
hallgatta őket. Semmi érdekeset nem hallott, míg egyszer
csak elkapta egy ingerlékenynek tűnő fiatalember szavait, aki
szemmel láthatólag most érkezett Moszkvából.
– Ki tudja, mit lehet manapság publikálni – mondta. – És
ez nem csupán cenzúra. Különben miért tartóztatták le
Novikovot, aki az Egyetemi Lapokat vezette? Egyáltalán,
lehet itt bárki biztonságban?
– Azt mondják, szabadkőműves volt – jegyezte meg valaki.
– Talán, de akkor is…
Alekszander majdnem felsóhajtott. Micsoda emlékek
tolultak fel benne a név hallatán. Szegény Novikov. Annak
ellenére, hogy több mint három éve írtak utoljára egymásnak,
váratlanul elfogta a vágy, hogy levelet írjon öreg mentorának,
de legalább a családjának. A moszkvai fickót kezdte faggatni.
Indítottak-e ellene pert? Ügy látszik, egyelőre nem.
– Kije volt önnek ez a professzor? – kérdezett vissza a fiú.
Csupán egy másodpercig habozott, majd Alekszander
meghallotta a saját hangját:
– Semmi közöm hozzá. Évekkel ezelőtt találkoztam vele
egyszer vagy kétszer.
Nem, nem ír neki. Az öregember ostoba volt, hogy ilyen
bajba keverte magát. Inkább óvatos lesz. Továbblépett.
Megint eltelt egy kis idő. A szobát csendes letargia ülte
meg, bár ez egyáltalán nem volt szokatlan Turova grófnőnél
azokban a napokban. Alekszandernek sikerült néhány szót
váltani Adelaide-del, aki a hőségről panaszkodott neki. Aztán
rövid ideig kibámult az ablakon a fényben úszó esti utcákra.
Milyen unalmas volt minden.
Alig vette észre, hogy a szalon légköre alaposan
megváltozott. A vendégek helyei változtattak. Váratlanul a
grófnő is feléledt. Több ember gyülekezett az idős hölgy köré,
kiket látszólag néhány újonnan érkezett vendég vonzott oda.
Alekszander csak most vette észre, hogy a grófnő neki integet.
Unalmát halvány mosoly mögé rejtve át sétált a csoporthoz.
Biztos néhány szellemes riposztot várnak tőle. Amint azonban
megpillantotta a grófnő mellett álló alakot, a mosoly azonnal
lehervadt az arcáról.
Az öreg tábornok volt az: az az ember, akit öt éve
ugyanezen a helyen megalázott. Alekszander nem akart hinni
a szemének. Azóta még csak nem is látta, s minden bizonnyal
a létezéséről is megfeledkezett volna, ha nem hallott volna
arról, hogy az utóbbi időkben a tábornok meglepően nagy
befolyásra tett szert az udvarban. Ahogy udvariasan
meghajolt előtte, nagy rémületére két dolgot is észrevett. Az
első az volt, hogy az öreg generális szeme szikrát hány, tehát
nyilvánvaló, hogy ő sem feledkezett el Alekszanderről. A
második elrémisztő dolgot a grófnő arcán pillantotta meg:
Istenem, ez azt gondolja, hogy megint megszégyenítem az
öreget!
Hát nem vette észre ez az öregasszony, hogy közben eltelt
öt év? Nem tudja, hogy a felvilágosodás már kiment a
divatból, a tábornok pedig veszélyessé vált? Hát persze, hogy
nem. Vagy ha tudja is, nem érdekli – gondolta Alekszander.
Csak szórakozni akar.
Máris boldog kárörömmel mosolyog.
– Nos, tábornok – kezdte. – Úgy hallottam, hogy ön
elégetné minden könyvünket, aztán bezáratná a színházakat
is.
Bárcsak lett volna valami kiút: hiába, nem volt menekvés,
és ezt a tábornok is tudta. Alekszander csapdába esett.
Ami ezután következett, az a legrémesebb elképzeléseit is
felülmúlta. A tábornok tökéletesen játszott. Pontosan
megértette, hogy miképp fordult a világ a francia forradalom
óta: nem volt szüksége rá, hogy megvédje magát a
felvilágosodással szemben. Ehelyett pontról pontra
megismételte előző érveit, nyugodtan és nyíltan
megfogalmazta a vádjait, s minden egyes állítás után
szünetet tartott, hogy kijelentse:
– Tudom, hogy Alekszander Prokoíjevics ezzel nem ért
majd egyet.
Briliáns taktika. Az öreg fickó pontosan abba a pozícióba
kényszerítette, amelyben tehetetlen volt. Ahányszor
felkínálta Alekszandernek, hogy Turova ügyéért síkra
szálljon, abban mindig benne rejlett a lehetőség, hogy
szembehelyezkedjen a kormányzattal: Alekszander pedig
gyanította, hogy a tábornok nagy örömmel ismételné el szóról
szóra ezeket a kijelentéseket az udvar legfelső köreiben is.
Egy alkalommal, még tovább fokozva a gúnyt, még azt is
megjegyezte:
– Bár nyilván ezzel sem ön, sem radikális barátja,
Radiscsev nem értenének egyet.
Mit tehetett Alekszander? Kínkeservesen lenyelte.
Megalázó volt. Egyszer-kétszer sikerült úgy-ahogy a grófnő
védelmére kelnie, ám az esetek többségében kénytelen volt
magát védeni, s nem egyszer még arra is rákényszerült, hogy
a tábornok véleményét helyeselje. Az öreg fickónak így
alkalma nyílt rá, hogy enyhe szarkazmussal többször is
megjegyezze: „Úgy tűnik, megváltozott a véleménye,
fiatalember”, vagy „Rettentően örülök, hogy végül is
egyetértünk a kérdésben”.
Alekszander pedig a beszélgetés alatt figyelemmel
kísérhette, ahogy a grófnő egyre ingerültebbé válik. Először
szigorú pillantásokat lövellt feléje, később megpróbálta
félbeszakítani, végül elkezdett az ujjaival a szék karfáján
dobolni. Kis idő múltán felemelt kézfejét kezdte
tanulmányozni, mintha azt mondaná: „Annyira sajnálom,
hogy neked is jelen kell lenned ebben a débacle-ban.”
Lehetséges, hogy tényleg nem érzékelte a veszélyt?
Nyilvánvalóan nem. Minden egyes riposztnál érezhetően
hidegebbé vált, míg végül vészjósló hallgatásba vonult vissza.
A tábornok a végére tartogatta a coup de gráce-t, s annak
a kártyajátékosnak a magabiztosságával játszotta ki, aki az
utolsó, elkerülhetetlen ütésre készül.
– A felvilágosodást – kezdte nyugodtan – ezek a
jakobinusok vezetik. Alekszander Prokofjevics talán
mégiscsak tudna valami jót mondani ezekről az alakokról?
– Semmi jót nem mondhatok a jakobinusokról – vágta rá
gyorsan Alekszander.
– Nagyon jó. Ezek a jakobinusok mégis azt állítják, hogy
az ő hősük monsieur Voltaire, hogy őtőle merítettek ihletet. A
cárnő, mint tudja, megtagadta Voltaire-t. És ön?
A csapda bezárult. A tábornok szeme diadalmasan
csillogott, „Gyerünk, folytasd: adj a kezembe valamit, amivel
összetörhetlek az udvarban.” Alekszander tanakodott, mit
mondhatna, s a hirtelen beállt csendet csak a grófnő jeges
hangja törte meg:
– Igen, Alekszander Prokoljevics: mit szeretne nekünk
mondani a nagy Voltaire-ről?
– Én csodálom Voltaire-t – mondta óvatosan –, ahogy a
cárnő is. Ami a jakobinusokat illeti, ők tökéletesen
méltatlannak bizonyultak egy ilyen nagyszerű emberhez.
Okos válasz volt. A tábornok semmit sem tud ellene
felhasználni, ugyanakkor egy kissé megengesztelte a grófnőt
is. Zord arckifejezése máris enyhült valamelyest.
A tábornok azonban már vért szimatolt.
– Nagyon jó – mondta, és olyan kedvesen mosolygott, akár
egy farkas. – Ha azonban ezek az írások ekkora bajt
kavartak, nem lett volna-e helyesebb, ha ezek a veszélyes
úriemberek el sem olvashatják? – Azzal mosolyogva pillantott
körül.
– A cenzúrára céloz? – kérdezte élesen a grófnő.
– Arra.
– Cenzúrázni a nagy Voltaire-t?
 – Még az is lehet, hogy a cárnő máglyát rakat az összes
könyvéből, kedves grófnő. De persze, Alekszander
Prokofjevics ez ellen is tiltakozna?
A grófnő először a tábornokra, majd Alekszanderre
pillantott elborzadva. Az egy dolog, hogy néhány lázító
bekezdést kihúznak, bár ez sem volt az ínyére, de hogy a nagy
Voltaire összes művét elégessék, hogy magát a civilizációt
vessék tűzre…
– Elképzelhetetlen… – mormogta.
Pedig nem volt az. Micsoda ravasz fickó ez a tábornok.
Csapda a csapdában. Néhány nappal ezelőtt súgta meg
Alekszandernek egyik, udvari körökben járatos barátja, hogy
a felvilágosodás ellenfelei titokban ilyen gyalázatos tettre
buzdítják a cárnőt.
„A cárnő pedig a jelenlegi hangulatában akár engedhet is
nekik. Voltaire-t egy éven belül betilthatják.” Egyértelmű
volt, hogy a tábornok abban bízik, Alekszander még nem
hallotta ezeket a híreket. Ha Alekszander nyilvánosan elítéli
az ötletet, az már bőségesen elég – ez esetben a kormány
ellensége. Nincs kiút. A tábornok csapdába csalta, s ezt tudta
is.
– Nos, Alekszander Prokofjevics? – sürgette gyengéden az
idős úr.
– A cárnő hű szolgája vagyok – felelte akadozva
Alekszander.
A tábornok vállat vont; a grófnő felől halk szisszenés
hallatszott – aztán rettentő csend. A köréjük gyűlt kis csoport
megigézve figyelt; az öreg tábornok megvető elégedettséggel
nézett végig rajtuk. Végül Turova grófnő törte meg a csendet.
– Figyelemreméltó, Alekszander Prokofjevics, hogy
kiderült önről, elégetné Voltaire munkáit. Ezt idáig nem
tudtam. – Elgondolkodva nézegette a kezeit. – Biztos vagyok
benne, hogy a felesége már várja otthon. Úgyhogy, jó éjszakát
kívánunk önnek.
Kidobták. Lehajtotta a fejét és elment.
Néhány nap múlva, amikor Alekszander jelentkezett a
házánál, azt mondták neki, hogy nincs fogadóidő. Két nappal
később pedig, amikor Tatjána a szokott időben látogatóba
ment hozzá, azt mondták neki, hogy a grófnő nincs otthon.
Harmadik alkalommal az ajtóban álló szolga arcátlanul
közölte vele, hogy nem kívánják újbóli látogatását. S még
aznap a következő sokatmondó üzenetet kapta Adelaide de
Ronville-től:

Meg kell mondanom önnek, kedves barátom, hogy a

grófnő teljesen elzárkózik az ön fogadásától. Azt is
mondta, hogy ki fogja zárni önt a végakaratából.
Semmire nem megyek vele. De tudnia kell, hogy az
ügyvédje, aki most Moszkvában van, három nap múlva
visszatér, s ha a grófnő addig nem változtat a
véleményén, alighogy visszatér, küldeni fog érte. A
legrosszabbtól tartok.

Alekszander néma iszonyattal nézte a levelet. A gyerekek

öröksége – elszállt. Őrültség volt az egész, de túlságosan is jól
ismerte az öreg hölgyet ahhoz, hogy azt higgye, majd
meggondolja magát. Megsértette a bálványát; ez volt minden,
amit felfogott, vagy amivel törődött. Megmutatta a levelet
Tatjánának is, a következő szégyenkező megjegyzéssel:
– Nézd, mit tett ostoba férjed.
Az asszony azonban nem hagyta, hogy önmagát
hibáztassa.
– Az öregasszony bolond, ez minden – mondta szilárdan, s
Alekszander még kétségbeesésében is elmosolyodott
magában, ahogy átölelte a feleségét. Mennyivel közelebb
álltak most egymáshoz, mint előtte bármikor!
De mit lehet tenni? Az első nap levelet írt a grófnőnek.
Visszaküldték. A másodikon Tatjána írt neki. Az övét is
visszaküldték. A harmadik nap reggelén üzenet jött Adelaide-
től.
 Ismét beszéltem vele az ön érdekében – hiábavaló.
Hajthatatlan. Elküldött az ügyvédért, holnap jön. Ha
beszélni kíván velem, vagy ha bármit tehetek, egész este
Ivanovéknál leszek. Ott megtalálhat.

Alekszander sóhajtott. Mi értelme lenne? Semmit nem lehet

tenni. Szomorúan mondta Tatjánának:
– Semmi jót nem várhatunk. Attól tartok, elvesztettük az
ügyet. – Undorítónak találta a dolog ostobaságát.
Nyomorúságos hangulatban visszavonult a dolgozószobájába
gondolkodni.
De még e válságos pillanatban sem esett kétségbe. A sokk
talán még erőt is adott neki. Ha az örökség elszállt, valami
más úton kell pénzt szereznie. Egész reggel komor
eltökéltséggel forgatta magában ezt a kérdést. Szerény céljai
voltak: Bobrov, a szerencsejátékos már régen a múlté. Kifizeti
az adósságait, aztán félretesz némi pénzt. Talán évekbe telik,
és talán megalázó lesz, de nem érdekelte. Már most
hozzákezd, azonnal.
Így aztán déltájt kijött, megcsókolta a feleségét, és legjobb
kocsijáért és lovaiért küldött.
Katalin cárnő nyári rezidenciájába tartott.

Kora délután történt, hogy Alekszander tudta nélkül Tatjána

és gyermekei egy szerény bérelt kocsin elindultak, és átkeltek
a Néva folyón a Vasziljevszkij-szigetre. Amikor azonban
odaértek Turova grófnő házához, nem az ő ajtaján
kopogtattak.
Nem volt könnyű Tatjánának. De a francia nő az egyetlen,
gondolta, aki be tud engem juttatni a grófnőhöz. Ha ez azt
jelenti, hogy el kell szenvednie azt a kisebb megaláztatást,
hogy férje korábbi szeretőjét kéri, mentse meg őket, hát
legyen. Amikor pedig a gyerekek megkérdezték, hogy kihez
mennek látogatóba, azt felelte nekik:
– Egy régi barátomhoz.
 Terve meglehetősen egyszerű volt. Amint a grófnő
megtudja, hogy ott van a házban, biztosan fogadja. Amikor
pedig az idős hölgy meglátja a gyerekeket, elképzelhetetlen,
hogy ne lágyulna meg a szíve. Akkor aztán majd Tatjána
kimagyarázkodik. Egy anya terve volt ez, kétségtelenül.
Így történt hát, hogy a megdöbbent Adelaide de Ronville
szembetalálta magát három kisgyerekkel és az anyjukkal, aki
tiszta kék szemével egyenesen az övébe nézve azt az egyszerű
kijelentést tette:
– A sorsunk az ön kezében van.
– Mon Dieu! – Adelaide a gyerekekre bámult. Alekszander
gyermekei. Meglepve jött rá, hogy még soha nem látta őket.
Aztán gyorsan ránézett erre az egyszerű, erős asszonyra, az
anyjukra. S mivel mindez annyira váratlanul történt, hogy
nem volt ideje rá felkészülni, a veszteség és a magány olyan
hirtelen, borzalmas érzését élte át. hogy egy pillanatig szóhoz
sem jutott.
– Várjon itt – mondta néhány pillanattal később. – Nem
ígérhetek semmit, de megteszek minden tőlem telhetőt.
Egy időre eltűnt. Amíg várakozott, Tatjána kíváncsian
körülnézett. Bár alig értette meg mindazt, amit látott,
érzékelte, hogy valami olyan kifinomultságot áraszt a francia
nő szalonja, melynek vonzerejét az ő szobái soha nem érhetik
el. Mi volt a titka? Néhány faliszőnyeg régi és viseltes volt. A
színek tompák a Bobrov-ház ragyogó kékjeihez és súlyos
zöldjeihez képest. Mégis úgy érezte, hogy Alekszandernek ez
tetszik. Hogy Adelaide csábításának művészete a szellemből
fakad, s hogy a szobák nyugodt csendjének öröme egy egész
civilizációt idéz meg – mely voltaképpen azt mondja: „Ebben a
házban számtalan szoba sorakozik, melyben a képzeleted
elkalandozhat” – ez Tatjánának soha nem jutott az eszébe.
Közel egy órán át üldögélt a gyermekeivel. Akkor Adelaide
visszatért és igen elkeseredettnek tűnt.
– Nem óhajtja fogadni önt. Sajnálom.
Tatjána ezt sem értette.
Katalin palotája. Szentpétervártól nem messze délnyugati
irányban, hatalmas parkban feküdt a cárnő nyári
rezidenciája. Alekszander két órán belül odaért. Tetszett neki
ez a helyet.
Ha valami, hát akkor ez az épület szimbolizálta igazán a
tizennyolcadik századi Oroszország kozmopolita
szellemiségét. Akárcsak a hatalmas Téli Palotát, nagyrészt
ezt is Erzsébet cárnő korának nagy építésze, Rastrelli
tervezte. Ez volt az orosz Versailles. A központi épület
háromszintes, gazdagon díszített rokokó homlokzata mintegy
kétszázhetven méter hosszan nyúlt el. A pilaszterek,
tartószobrok, ablakok és timpanonok fehérre, a falak kékre
voltak festve. Az épület mindkét végén hagyma-kupolák
hangsúlyozták ki a palota hihetetlen vízszintes vonalát.
Katalin megszüntetett néhány régi kertet, s helyükre John
Bush épített angolparkot. A kupolák belső aranyozását is
eltávolíttatta, s helyükre tompább, ám sokkal érzékibb
festmények kerültek. „De biz’ isten, így is bőven maradt
benne Rastrelli aranyából” – mondogatták az emberek.
Valóban. Az európai elegancia vegyült az igazi orosz
pompával. Hatalmas, színes márvánnyal burkolt termek,
jáspissal és acháttal díszített szobák; sőt volt egy olyan szoba
is, amely – a világon egyedülálló módon – teljes egészében
borostyánból készült. A csodálatos faparkettákhoz fák
tucatjait vágták ki. És mindenütt arany, melyet annyira
imádott Rastrelli, s melyet alabástrom és lazulit
ellensúlyozott. Mélyvörös és ragyogó kék keveredett olyan
pazar gazdagsággal, hogy láttára még a legnagyobb európai
udvarokból érkező látogatók is felszisszentek a csodálattól.
Hogy is lehetett volna másképp, hiszen ez volt az óriási
eurázsiai birodalom fővárosa, mely kincseit a Baltikum
partvidékétől a sivatagokig, illetve a mesés keletig elnyúló
földekről gyűjtötte be.
Az orosz Versailles. Mégis gyökeresen különbözött a nagy
francia palotától. Míg a francia király hatalmas, büszke
palotáját és parkját hideg, klasszikus geometriai formákba
rendezték, addig ez a pompás orosz palota belső'
egyszerűséget sugallt. Hosszú, ragyogóan kifestett ház az
erdő közepén. Ennyi az egész. Minden pompája ellenére volt
benne valami vonzó alázat a környezetével szemben, mintha
azt mondaná: az ember még mindig eltörpül itt, a ragyogó
északi égbolt alatt, a végtelen láthatár előtt, a határtalan
puszta szegletében. Ebben a tekintetben Katalin rokokó
palotája ízig-vérig orosz volt.
– Bobrov államtanácsos.
Azonnal útbaigazították, ő pedig vakmerően belépett.
Ugyanakkor mégsem tudott elfojtani magában valami
keserűséget, miközben áthaladt a hatalmas, aranyozott
termeken. Minden lépéssel megszólalt benne egy halk, régóta
elnyomott hangocska:
– Ez a tiéd kéne, hogy legyen, nem az övé.
Platón Zubov ugyanis, a férfi, akit meglátogatott, Katalin
cárnő új szeretője volt.
Milyen kifürkészhetetlen a sors! Az a pozíció, melyre
egykor olyannyira vágyakozott, most ezé a jóképű huszonéves
kölyöké lett, aki hiú, sekélyes és becsvágyó. Olyannyira
nyilvánvaló volt mindez! Az udvarban senki sem szerette.
Mégis mindenki érezte, és talán maga a cárnő is tudta, hogy
Katalin életének alkonyán ez a fiatal szerető lesz az utolsó.
Ennek a fiatalembernek a kegyét igyekezett elnyerni egy
ideje Alekszander. Nem volt kellemes feladat. De hát mit
tehet az ember, ha egyszer családja van, győzködte magát.
Nem olyan régen valóban komoly szívességet tett a fiatal
kegyencnek, s abban reménykedett, hogy a jövőben ő is
számíthat viszonzásra. A jelenlegi válságos helyzetben úgy
érezte, eljött az idő, hogy a tartozást egy összegben behajtsa.
Ez hozta most ide.
A kerti lak, ahol a fiatalember szállását berendezték, a
palota egyik végéhez épült hozzá a cárnő skót építésze,
Cameron tervei alapján. Gyönyörű épület volt, kisebb
léptékben ugyan, de a pompás római villákat idézte, és
fürdőház is épült mellé. Az egyik szoba bejárata előtt
valóságos tömeg álldogált: tiszteletreméltó udvaroncok,
gazdag földbirtokosok, fontos katonatisztek. Három éve még
keresztülnéztek Zubovon: most megadóan várakoztak, hogy a
színe elé bocsássa őket. Az enyém kéne, hogy legyen –
Alekszander elhessegette a gondolatot, és beküldte a
névjegyét. Amint nyűt az ajtó, bentről nevetést hallott.
Csak egy órát várakoztatták, s máris bemehetett.
A szoba pompázatos volt, pompeji stílusban, számos római
bútorral rendezték be. A fiatal Zubov mosolyogva állt a zsúfolt
terem közepén. Alekszander meglepve látta, hogy maga
Zubov is római tógába öltözött: és szó, mi szó, tökéletes,
klasszikus vonásaival nagyon jól mutatott ebben az
öltözetben. Kezébe kapaszkodva egy majom állt mellette.
– Alekszander Prokofjevics, kedvesem! – Nagy szemében
meglepetéssel vegyes öröm tükröződött, hogy láthatja a
szerény államtanácsost. – Minek köszönhetem a látogatását?
Itt a pillanat. A nagy emberek könnyen megfeledkeznek a
szívességekről, Bobrov azonban nem hagyott erre egy
szemernyi esélyt sem.
– Természetesen azért jöttem, hogy gratuláljak
lengyelországi diadalához. – Zubov arca felragyogott.
Lengyelország. Ha a nagy Potyemkin megkapta a Krímet,
a fiatal Zubov nevéhez kapcsolódott az orosz birodalom újabb
jelentős területi bővülése. A sors kezére adta Lengyelországot.
Ha Lengyelország nagy feudális mágnásai, illetve litván
szövetségeseik hatalmas áradatként özönlötték el a tatárok
által szorongatott ősi Oroszországot, akkor mára ez az áradat
ugyancsak visszahúzódott. Ráadásul Oroszország egykori
vetélytársát még mindig híres országgyűlésük, a szejm
irányította, ez a kilátástalan nemesi szervezet, melyben
egyetlen tag vétója megakadályozhatott bármilyen cselekvést
vagy döntést. Lengyelország meggyengülése nagyon is
megfelelt Oroszország számára. Húsz éve épp Katalin volt az,
aki nyugodt szívvel lecsippentett még egy darabot a közös
határvidékről, majd egyik régebbi szeretőjét megválasztatta
bábkirálynak. Micsoda dőreség volt tehát a lengyelek részéről,
mikor egy éve új alkotmányt kiáltottak ki, mely lehetővé tette
az országgyűlésben a normális szavazási rendszer
bevezetését, valamint kinyilvánította az örökletes
alkotmányos monarchiát! Szegény lengyel király elég ostoba
volt ahhoz, hogy aláírja a nyilatkozatot. Talán a régi szerető
tényleg azt gondolta, Katalin eltűr egy erős és szilárd
Lengyelországot a szomszédságában?
Azonnal megjött a válasz.
– Azok ott forradalmárok – jakobinusok! – jelentette ki.
Természetesen ez teljesen nonszensz állítás volt, mivel azok a
lengyel reformerek konzervatív királypártiak voltak. Az
uralkodónak azonban jogában áll hazudni. Valaminek
történnie kellett.
Ekkor jött el Zubov számára a lehetőség, hogy
megörökítse a nevét, Oroszország pedig tovább gyarapíthassa
hatalmas birodalmát. Miközben sokan, köztük a hanyatló
csillag, Potyemkin, óvatosságra intették, az új kegyenc
sürgette a cárnőt: „Európa nagyhatalmait leköti a forradalmi
Franciaország ellen folyó háború. Nincs miért aggódnunk
Lengyelországgal kapcsolatban. Itt az idő, hogy megszálljuk.”
Azon a tavaszon halt meg Potyemkin, Zubov pedig szabad
utat kapott. Az általa aprólékosan kidolgozott tervet követő
orosz csapatok ellenállás nélkül elözönlötték a lengyel
síkságot.
– Alekszander Prokofjevics, kedvesem – jelentette ki –,
tökéletesen időzítette a látogatását. Ma reggel jött a hír, hogy
Vilnius is a miénk. – Az ősi litván főváros. Újabb balti
tartomány csatlakozott Lettországhoz és Észtországhoz,
melyeket még Nagy Péter szerzett meg Oroszország számára.
– Az év végére – folytatta a fiatalember – Lengyelország
területe jelenlegi méretének a felére olvad. Egy darabot
odaadunk a poroszoknak, a többit megtartjuk magunknak. Ez
lesz ám csak a diadal!
 – Osztozom az örömében – mondta óvatosan Alekszander
olyan hangsúllyal, amely ismét finoman emlékeztette a
kegyencet kötelezettségére.
– Óh, igen. – Zubov elgondolkodva nézett Alekszanderre. –
Ön ugyebár sok szempontból is hasznos volt számunkra? –
Alekszander fejet hajtott. – Természetesen, emlékszem
mindenre. – Azzal a fiatalember mindentudó mosolyt vetett
rá.
– Nos – mondta halkan a kegyenc –, mondja el, mit kíván.
Nem sokat: csupán egyikét a nehézkes orosz bürokrácia
számtalan olyan pozíciójának, mely csinos fizetéssel, ám
minimális kötelezettségekkel járt. Nem tenné gazdaggá, de
tisztességes jövedelmet biztosítana, s lehetővé tenné, hogy
némi pénzt is félretegyen, amíg nem jön valami jobb
lehetőség. Ezelőtt eléggé lenézte ezeket a zsíros állásokat, de
most nem lehetett finnyás. Zubov hagyta, hogy befejezze a
mondanivalóját. Aztán a majmához fordult.
– Alekszander Prokofjevics ajándékot kér – mondta a kis
barna teremtménynek. – Mit gondolsz?
Alekszander visszafojtotta a lélegzetét.
A következő események olyan gyorsan zajlottak le, hogy
Alekszander gyakorlatilag nem is látta. Abban biztos volt,
hogy a kis állat felugrott rá – ugyanis a majom váratlanul a
mellkasán termett, karjaival körülfonta a nyakát, arcát pedig,
amely apró öregemberére emlékeztette Alekszandert,
odanyomta a férfi arcához, akit az ütközés ereje olyan
váratlanul ért, hogy eldőlt, s nagy csattanással a
márványpadlóra zuhant.
A teremben kitört a nevetés. A majom továbbra is az
arcához nyomta a magáét, izgatottan visított, apró száját
nyitogatta, úgyhogy Alekszander arra gondolt, hogy meg fogja
harapni. Igyekezett felkászálódni, de megcsúszott és újra
elesett. Az apró teremtmény végig rajta volt, rángatta a fülét,
orrát az orrához nyomta. Mindezek tetejébe meghallotta a
jókedvében kis híján visító Zubov hangját.
– Szereti önt, Bobrov! Egyenesen imádja!
 Váratlanul minden elcsendesedett. Alekszander
elfordította a fejét: selyemharisnyás lábak, mindenütt
egyenruhák és teljes mozdulatlanság. Felnézett; s látta, hogy
a szoba közepén alacsony, zömök alak áll egyszerű halvány
selyemköpenyben, amely inkább pongyolának nézett ki.
Katalin volt az.
Esetlenül, a megaláztatástól vérvörösen felemelkedett és
fejet hajtott, közben próbálta a ruháját is elrendezni. A
majom eltűnt valahová. Csakis az a húszegynéhány udvaronc
képe jutott el a tudatáig, akik körbeállták és figyelték, no meg
persze Katalin, kinek arca mozdulatlan volt, akár egy maszk.
Végül csak találkoztak szemtől szemben. Bármilyen
megalázó volt is ez az egész, érdeklődve vette szemügyre az
asszonyt. Ő volt az a nő, akivel szerette volna megosztani az
ágyát.
Az arca még mindig szép volt, szemöldöke nemes. Zömök,
köpcös teste azonban még durvább és petyhüdtebb volt, mint
ahogy elképzelte, ráadásul egy-két foga is hiányzott. Az arany
ősz végéhez közeledett, szinte minden levelét elhullatta, s
tudta, ezt már semmi sem takarhatja el. Alekszander figyelte,
és már nem érzett irigységet Platón Zubov iránt.
– Ki ez? – A cárnő hideg, parancsoló, mégis halk hangon
szólalt meg.
– Alekszander Prokofjevics Bobrov – válaszolt Zubov, s
bátorítóan rámosolygott Alekszanderre. – Hivatali megbízást
szeretne – tette hozzá kedvesen.
Katalin Alekszanderre nézett, szemmel láthatólag
információmorzsák után kutatott emlékezete gazdag
tárházában. Lehet, hogy megöregedett, talán már
gyengélkedik is, feltűnő, hideg, kék szeme azonban még
mindig meglehetősen nyugtalanító volt. Alekszander éveken
át esküdözött, hogy találkozásukkor elbűvöli majd a cárnőt: a
jelen pillanatban azonban, a nevetséges kezdet után bárgyú
némaságba merült. Érezte, hogy egyre vörösebb lesz. Aztán
látta, hogy a cárnő szemében halvány felismerés dereng.
– Bobrov államtanácsos?
 Fejet hajtott. Talán Potyemkin megemlített régen, s most
eszébe jutottam, gondolta. Legalább a családom régi
érdemeiről tudnia kell. Lehetséges, hogy mégis eljött az ő
ideje? Isten a tanúm, mennyire megszolgáltam. Aztán
megszólalt a cárnő.
– Nem rokona az az idegesítő és nevetséges Turova
grófnő?
Nem kérdés volt. Hanem hideg, megvető vád. A királyi
megvetés jelére szinte érezni vélte, ahogy az egész terem egy
csapásra elhidegül tőle.
– Távoli rokonom. Attól tartok, elég képtelen alak –
válaszolt akadozva.
– Az. Most már tudom, ki ön.
Azzal hátat fordított neki és az ajtó felé indult. Mielőtt
kilépett volna, visszaszólt: – Gyere, Platón. – Azzal kisietett.
Zubov utána sietett; mögötte ott ügetett a majom is, aki
újra előkerült valahonnét. Zubov még visszafordult az ajtóból,
és sajnálkozva megvonta a vállát, majd váratlanul
elvigyorodott.
– Hát, Alekszander Prokofjevics, legalább a majmom
megkedvelte. Viszontlátásra! – A szobában újfent kitört a
nevetés.
Vége. Soha, amíg él, soha többé nem remélhet udvari
kegyet. És miért? Mivel a cárnő összekapcsolta Turova
grófnővel, meg az ostoba nézeteivel.
Istenem, gondolta, akkor nem marad más hátra, ki kell
tartanom az öreg boszorkány meg az átkozott Voltaire-je
mellett.
Lehorgasztott fejjel, szomorúan kisétált. Teljesen
összetört. Miközben várakozó kocsija felé tartott, nem is vette
észre az öreg tábornokot, aki halvány mosollyal az arcán épp
a palotába indult.

Szentpétervárra visszafelé egész úton tépelődött. Neki

befellegzett. Ezt teljes egészében átlátta. Kisebb házat kell
vinniük. A gyerekeinek jóformán semmi sem marad. Még
legszerényebb reményei is meghiúsultak.
Lehet, hogy egyszerűen Ruszkába kéne költözniük. Ott
ugyan semmit sem tud csinálni, viszont az élet olcsó arrafelé.
„Rjazanyi legény” – mormogta maga elé. Népszerű szólás volt
ez akkoriban a falusi bugrisok jellemzésére. A visszaút során
kétszer is a térdei közé hajtotta a fejét, a teljes kétségbeesés
mozdulatával.
Este nyolc órára ért Szentpétervárra: a fény nem hunyt ki
az utcákon, csak fokozatosan halványodott, mígnem éjfélkor
elérkezett a fehér éjszakák különös, vibráló derengése.
Hamarosan Tatjána elé áll bukásának hírével. Amint kocsija
a Második Admiralitás negyed felé haladt, új gondolat
fogalmazódott meg benne, s szólt a kocsisnak, hogy ne álljon
meg, hanem menjenek tovább a Néváig, a Vasziljevszkij-
szigetig. Utasította a kocsist, hogy várjon rá a Sztrelkánál, a
sziget csúcsánál, majd gyalogosan folytatta az útját. Még van
egy utolsó dobása. Végül is, semmit sem veszíthet.
Turova grófnő nagy háza csendes volt. Lehet, hogy senki
sincs itthon. Olyan volt, mintha nem szeretne részt venni
ebben a vég nélküli, sápadt nyáréjszakában, s visszavonult
volna nagy, súlyos, kissé poros homlokzata mögé. Nagy, néma
oszlopai és mély fülkéi Alekszandert mauzóleumra vagy egy
vasárnapi kormányzati hivatalra emlékeztették. Mégis tudta,
hogy az öregasszony valahol odabenn van.
Óvatosan közelítette meg az épületet, ügyelt rá, hogy ne
kerüljön a főkapu látószögébe, ahol valamelyik lakáj
észrevehetné őt, inkább Madame de Ronville lakosztálya felől
ment be. Levelében azt írta, hogy egész este Ivanovéknál lesz.
Annál jobb. Legalább nem kell belekeverni őt is az ügybe. A
mellékszárny ajtaját azzal a kulccsal nyitotta ki, melyet
mindig magánál hordott. Annak ellenére, hogy már nem
voltak szeretők, nem tudta rászánni magát, hogy megváljon
annak a kis ajtónak a kulcsától. Bement, és felindult a
lépcsőn.
 Milyen csendes volt minden. A házban egyetlen hang sem
hallatszott – még egy reccsenés vagy zizzenés sem. Átment
Adelaide szobáján. A kintről beszűrődő esti napfény
halványan megvilágította a faliszőnyegeket és damasztokat.
Egy pillanat múlva átvágott a ház központi részén. Még itt is
olyan csend volt, hogy arra gondolt, az öreg hölgy korán
nyugovóra tért. Óvatosan felment az emeletre vezető lépcsőn,
majd a pihenőben megállt. A cselédszoba ajtaja zárva volt:
nyilvánvaló, hogy az öreg cseléd még nem jött fel. A grófnő
ajtaja azonban nyitva állt. Fülelt. Bent van-e az öreg hölgy?
Aztán meghallotta. Először azt gondolta, valakivel
beszélget, olyan meggyőződéssel beszélt, ám néhány pillanat
múlva, mivel válasz nem jött, belépett az ajtón. Biztos volt
benne, hogy a grófnő magában beszél. Mit mondott? Nem
tudta kivenni, de hirtelen az eszébe villant, hogy a grófnő
talán kissé meghibbant. Örült vagy nem, cselekedni kell.
Higgadtan belépett a szobába.
Az asszony az ágyában ülve olvasgatott, mintha csak az öt
évvel ezelőtti éjszaka ismétlődne meg. Öregebbnek és
törékenyebbnek látszott; szalagokkal összekötött haja
megvékonyodott. Ingéből kilátszott a válla, s a
megereszkedett bőrön át már élesen átütöttek a csontok.
Hátát párnákkal támasztotta fel, enyhén előredőlt, s egy
újságot bogarászott nagyítóüvegével, közben ingerülten
dörmögött magában.
Mikor meglátta a férfit, halkan felkiáltott. Alekszander
látta, hogy rémülten nyel egyet. Gyorsan összeszedte magát
azonban, az újságot lármásan lecsapta az ágytakaróra és
dühösen felszisszent:
– Mit akar? Hogy merészelt bejönni?
Alekszander igyekezett megnyugtatóan nézni.
– Szeretnék beszélni önnel, Darja Mihajlovna, de –
keserűen elmosolyodott – ön nem engedett be.
– Kifelé!
Nem tudta, hogy hallja-e őket valaki, mindenesetre a
helyén vagy semmit.
 – Darja Mihajlovna, engedje meg, hogy a legnagyobb
tisztelettel legalább annyit elmondjak, ön igazságtalan volt
velem szemben. És ha még méltánytalanul haragszik is rám,
könyörgöm, hogy a feleségemet és a gyermekeimet ne
pusztítsa el, hiszen ők ártatlanok.
– Ma már egyszer ideküldte őket, hogy zaklassanak, én
pedig elzavartam őket – vágott vissza élesen. – Most pedig
hagyja el a házam.
Itt volt a felesége a gyerekekkel? Miről beszél?
– Nem tettem ilyesmit – válaszolta az igazsághoz hűen.
Úgy tűnt azonban, hogy az öregasszony gondolatai már
elkalandoztak. Motyogni kezdett
– Egyik jön a másik után. Úgy tesznek, mintha nem
tudnák. Hazugok! Nem kapnak semmit. – Lehetséges,
tanakodott Alekszander, hogy a grófnő tényleg szenilis lett?
Alig öltött alakot ez a gondolat, mikor Turova váratlanul
felcsattant. – Na és a gyerekei! Undorító teremtmények!
Kígyók!
Az utolsó szavakat olyan indulattal, olyan sértő
hangsúllyal sziszegte, hogy a férfi megfeszült a feltörő dühtől.
– Nem érti, Darja Mihajlovna – folytatta türelmesen. – Ön
dühös rám, pedig biztosíthatom, senki sem csodálja nálam
jobban a nagy Voltaire-t. Jelen pillanatban azonban, kedves
Darja Mihajlovna, még mi, akik önhöz hasonlóan
gondolkodunk, még mi sem beszélhetünk. A cárnő értesülne
róla. Államtanácsos vagyok. Vigyáznom kell.
Szünetet tartott, azon tanakodva, vajon a nő megértette-e.
Az egy pillanatig nem válaszolt. Az előtte fekvő újságot
bámulta. Majd felnézett rá, és megvetően csak eg)' szót vetett
neki.
– Csaló!
Micsoda ostoba, csökönyös öregasszony. Tovább folytatta a
motyogást, lehetetlen volt eldönteni, hogy mondanivalóját
magának vagy Alekszandernek szánja-e.
– Az egyiknek ezt mondja, a másiknak az ellenkezőjét.
Kétszínű. Fikarcnyit sem bízhatsz benne. – S mivel
Alekszander a szíve mélyén szégyellte magát, amiért
cserbenhagyta öreg támogatóját, Potyemkin herceget, s mivel
igaz volt, hogy nézeteit a változó politikai széljáráshoz
igazította, a hibbant öregasszony vádjai még jobban
felbőszítették. Először a szégyenteljes kocsiút a Nyári
Palotába, aztán a végső megszégyenítés, most ráadásul ez is.
– Nem érti. Biztosíthatom… – kezdte.
Az asszony azonban félbeszakította:
– Azt gondolja, nem tudom, ki maga valójában? Ez a
második alkalom, mikor besiklik ide a szobámba, maga kígyó.
– Szó sincs róla – vágta rá elszántan.
– Hazug! – Elhallgatott, majd újra magához beszélt. – Ó,
igen, láttam, amint belopódzott ide az éjszaka közepén. Akár
egy farkas. Tolvaj! Azt gondolja, csak besétálhat és
gúnyolódhat rajtam. Feketegárdista! Belelapoz a könyveimbe,
táncol előttem, akár egy holdkóros. Kígyó! Vipera! –
Valósággal köpködte a szavakat.
Istenem! Ezek szerint nem aludt azon az éjszakán! Azért
volt nyitva a szeme, mert ébren volt. Alekszanderben eddig fel
sem merült, hogy az öreg hölgy titokban az ő ostoba éjféli
látogatásán rágódik már öt éve. Hogy az ördögbe nagyarázza
ki magát?
– Mit gondol, ki maga? – förmedt rá váratlanul a dühös
asszony. – Azt gondolja, engem is becsaphat? Hazug!
A férfi lesújtottam mégis dühödten állt. Ő nem hazug!
– Mindez azért van, mert mondtam néhány szót Voltaire-
ről! Mi lesz a gyerekeimmel – a saját vérrokonaival? Őket is
ki akarja tagadni?
– Őket is ki akarja tagadni? – Meglepő' pontossággal és
maró gúnnyal utánozta a szavait. – Egyáltalán nem
érdekelnek a gyerekei. Kígyófajzatok. Haljanak éhen! Most
pedig takarodjon! Áruló!
Betelt a pohár. Ez már messze túlment a józan ész
határain. A nap, sőt talán egész élete frusztrált dühe lobbant
fel benne, s elborította a tudatát.
 – Vén boszorkány! – üvöltötte. – Te ostoba, szenilis vén
banya! Mit tudsz te bármiről is? Dögöljön meg a Voltaire-ed!
Dögölj meg te is! – Ökölbe szorított kezét felemelve egy lépést
tett felé. – Istenemre, most megöllek!
A tehetetlenség vezette. Talán csak rá akart ijeszteni. Ő
maga sem tudta, mit akar. Most azonban elborzadva látta,
hogy a nő szemei tágra nyílnak a félelemtől, aztán
fennakadnak. A grófnő visszazuhant a párnáira.
Némán állt. Mindenütt néma csend. Az ajtó felé pillantott,
várta, hogy megjelennek a szolgák, de senki sem jött.
Váratlanul felrémlett benne, hogy a hatalmas ház alsóbb
szintjén a szolgák valószínűleg semmit sem hallottak.
Visszapillantott a nőre. Álla leesett, szája kissé patetikus ’o’
alakot formált. Néhány megmaradt sárga foga hosszú volt,
akár egy patkánynak. Úgy látszott, nem lélegzik.
Reszketve fölé hajolt. Mit tegyen? Óvatosan megtapintotta
az öregasszony pulzusát. Semmit sem érzett. Idegesen nézte
még egy darabig, míg végül rájött, hogy az asz-szony halott.
Annyira tartott tőle, hogy eszébe sem jutott az az egyszerű
és nyilvánvaló tény, hogy halálra rémítette a törékeny
öregasszonyt. Biztos szívrohamot kapott. Keresztet vetett.
Még ácsorgott egy darabig, tűnődve, hogy mit is tegyen,
mire tudatosult benne tettének jelentősége.
– Istennek hála – suttogta. A nő halott – most már nem
változtathatja meg a végrendeletét. – Végül is
megmenekültem.
Óvatosan az ajtóhoz lopakodott és kikémlelt a pihenőre.
Ugyanolyan csendes volt minden, mint eddig. Még egyszer
visszapillantott a bent heverő alakra. Nem mozdult. Kisétált,
lement a főépület lépcsőjén, majd halkan végigosont a
Madame de Ronville lakosztályához vezető folyosón.
Néhány pillanat múlva kilépett a kisajtón. Senki sem
látta meg. Bezárta maga mögött az ajtót. Kisietett az
udvarból, s a Sztrelkán várakozó kocsija felé vette az útját.
 Amint kocsija átrobogott a Péter tér felé vezető hídon, a
Vasziljevszkij-szigeti nagy házban Turova grófnő szeme
megrebbent és lassan kinyílt.
Halálos ájulása elmúlt. Valóban elvesztette az eszméletét,
s ő maga sem tudta, mennyi ideig feküdt öntudatlanul.
Semmi meglepő nem volt abban, hogy Alekszander halottnak
hitte: mivel semmilyen tapasztalata nem volt idős emberekkel
kapcsolatban, nem tudhatta azt sem, hogy érverésük
gyakorta alig kitapintható. Egy ideig még mozdulatlanul
feküdt, erőt gyűjtött. Aztán a cselédért kiáltott, ám az idős
szolga nyilvánvalóan valahol a földszinten tartózkodott. A
grófnő arca eltorzult az undortól, s valamit motyogott
magában. Óvatosan megfordult úgy, hogy lába lelógjon az
ágyról, majd óvatosan ráállt. Az ágytámlába kapaszkodva
meggyőződött arról, hogy tud járni. Aztán a kis íróasztalhoz
lépett. Valamilyen érzést követve kihúzta az egyik fiókot, és
elővett egy darab papírt. Elgondolkodva nézte; nem tudta, mit
jelent, de biztos volt benne, hogy van valami jelentősége.
Alekszander levele volt, amely kipottyant a zsebéből,
mikor eljárta ostoba kis táncát azon az öt évvel ezelőtti
december éjszakán. Az aláírás rajta: „Colovion.”
Aztán Turova grófnő minden segítség nélkül nekivágott a
lefelé vezető lépcsőknek.

Alekszander nem tudott aludni aznap éjszaka; talán az elmúlt

események, talán az évszak hatására, de éjfél után felkelt és
kisétált a házból.
Mások is voltak odakünn a halvány derengésben: fiatal
párok, sőt gyerekek is: a Néva magas rakpartján vagy a néma
csatornák kis hídjain sétáltak, élvezték a kései óra varázsát.
Időnként éneklő és nevetgélő csoportok tűntek elő a viliódzó
szürkeségből.
Alekszander a rakpart felé vette útját. Lassan átsétált a
nagy téren, ahol Péter gigászi szobra emelkedett az ég felé,
elhaladt az Admiralitás hosszú, csupasz falai mellett, kiért a
Téli Palota előtt elterülő széles térre, majd ennek
meghosszabbításához, az Ermitázshoz. Bal oldalán szélesen
terpeszkedett a halvány fényben derengő Néva. A Sztrelkán, a
folyó közepén fények pislákoltak. Itt-ott emberek bukkantak
fel mellette, akár az árnyak. Ahogy ott állt észak felé
kémlelve, a sarki fény, akár egy néma villámlás lángra
lobbantotta a sarki horizontot.
Valószínűtlen évszak. Valószínűtlen város. Ahogy
végigtekintett élete elmúlt tíz évén, illetve a mai éjszaka
különös eseményein, úgy érezte, hogy egész létezése csupán
statisztaszerep Szentpétervár hatalmas színpadán. Hát nem
színdarab ez az egész? Szegény Katalin cárnő a fiatal
szeretőjével: micsoda patetikus önámítás! Ez az egész, északi
mocsárvidékre épült hatalmas város, amely olasz
homlokzataival a jég borította pusztát nézi: hát nem egy
újabb valószínűtlen illúzió? A város facölöpökre épült,
gondolta. Egy nap a cölöpök elrothadnak, a város pedig
elmerül a mocsárban. Hát nem a felvilágosodás szellemétől
megbabonázott nemesi osztály tagjai – akik közé ő is tartozik
– a legnagyobb önámítók? Voltaire-t szajkózzák, miközben
úgy irányítják a falvak és jobbágyok alkotta hatalmas
birodalmat, mintha bennragadtak volna a középkorban, sőt –
ha őszinték akarunk lenni – a sötétség korában. Nagy Péter
látomása a kontinentális orosz birodalomról, a bronzlovas
határtalan energiája és becsvágya nem csak egy vad álom,
mely soha nem válhat valóra? Ahogy a hatalmas folyóra
meredt, majd a palota mögött elterülő roppant nyílt térre
nézett, váratlanul az a nyomasztó érzése támadt, hogy a
hatalmas orosz mocsár és erdővilág bármelyik pillanatban
benyomulhat ennek a természetellenes városnak az
ürességébe.
– Ez az egész város – mormogta félhangosan – olyan, mint
egy óriási Potyemkin-falu: puszta homlokzat. És ha így van,
akkor mi volt az életem – a hatalomért vívott játszmáim, a
külsőségek iránt érzett rajongásom, a földi, sőt az égi
jutalomért égő vágyam? Az egész egy nagy illúzió volt?
 Abban a pillanatban úgy tűnt, hogy igen. Ahogy lassan
hazafelé indult, ez a gondolat állandóan visszatért, időről
időre felpillantott a házakra, észrevett egy törött stukkót, egy
penészes téglát, s azt morogta magának: Igen, hiábavaló.
Minden hiábavaló.
Olyannyira belemerült a nagy haszontalanságról
folytatott elmélkedésébe, hogy észre sem vette a háza előtt
álló kis kocsit, sem pedig azt a csoportot, akik őrá vártak, így
hát megdöbbenten kapta fel a fejét, mikor egyikük
hozzálépett és halkan azt mondta:
– Bobrov államtanácsos, velünk jön. Le van tartóztatva.

A cellában szuroksötét volt. Fény sehonnét sem szűrődött be.

Nem tudta, milyen régóta van itt, mivel azonban az ajtó
kétszer is résnyire nyílt, és egy kéz belökött egy kis
kenyérhéjat, illetve egy kis kancsó vizet, azt gyanította, hogy
egy-két napja lehet odabenn.
A cella nagyon kicsi volt. Ha hátával a súlyos
zárkaajtónak dőlt, akkor kinyújtott kezével jobb- és baloldalt
is nekitámaszkodhatott a falnak. Ebből a testhelyzetből
indulva kettőt léphetett, mielőtt nekiütközött volna a
szemközti falnak. Az első pár órában azt hitte, hogy egy
patkány motoz a sarokban; de most már nem volt benne
biztos. Talán talált egy lyukat és elment. A rettegett Péter-
Pál erődben volt. Találgatta, hogy zárkája a víz szintje felett
vagy alatt helyezkedik-e el. Azt gondolta, alatta.
Egyetlen dolog zavarta. Miért tartóztatták le? Mi a bűne?
A tiszt, aki letartóztatta, nem mondta meg – valószínűleg
nem is tudta.
S amióta belökték ide, senkivel sem beszélt. Egy dolgot
tehetett: megőrizte a nyugalmát.
Eltelt egy újabb nap. Senki sem jött. Azon gondolkodott,
vajon itt hagyják-e meghalni? A harmadik nap végén nyílt az
ajtó és kirángatták a zárkából. Néhány perc múlva egy nagy
szobában találta magát, reszkető térdekkel állt a vakító fény
okozta fájdalomtól hunyorogva, s lassacskán tudatosult
benne, hogy a börtönben megbüdösödött. A szobában csupán
egyetlen őr állt, Alekszander tőle kérdezte meg, hogy mi
következik. Az őr mogorván válaszolt.
– Kikérdeznek.
– Ó. És kicsoda?
– Nem tudod? – Az őr elvigyorodott. – Maga Seskovszkij,
természetesen. – Félne vetett. – Beszélni fogsz.
Minden elszántsága ellenére, mellyel elhatározta, nyugodt
marad, most remegni kezdett. Mindenki ismerte Seskovszkijt
– ő volt a legrettegettebb inkvizítor egész Oroszországban. A
nagy vallató könnyedén megtörte szegény Radiscsevet, a
radikális írót is. Azt mondják, áldozatai szerencsésnek
tarthatják magukat, ha életben maradnak. Én azonban –
emlékeztette magát – nemesember vagyok. A törvények
szerint nem kínozhat meg. Nem korbácsoltathat meg. Először
az udvarnak kell megfosztania őt nemesi rangjától, csak
utána tehetik ki ilyen megaláztatásoknak.
Még mindig ezeken a dolgokon rágódott, mikor érezte,
hogy egy kéz lenyomja a lócára. Szemben vele asztal állt,
rajta lámpa. Egy pillanat múlva tudatosult benne, hogy
másvalaki is van a szobában – valahol az árnyékok között a
lámpa fényén túl –, bár nem látta, de tisztán hallotta a
hangját.
– Nos – mondta egy halk hang –, meséljen nekem
Colovionról.

A következő három hét során Alekszander Bobrov igen

gyakran összezavarodott. Néhány napra békén hagyták a
zárkájában; de általában megvárták, amíg elalszik, aztán
kirángatták a kivilágított szobába, lámpával a szemébe
világítottak, vagy mozgásra kényszerítették, hogy ne tudjon
aludni.
Vallatója rendszertelen időközökben érkezett.
Alekszander először azt gondolta, ez is egy trükk, de egy idő
után már azt gondolta, vallatójának máshol is akad
elfoglaltsága, s ő maga nem lehet igazán fontos eset. Minden
egyes alkalommal azonban, amikor megkérdezte, miért
tartják itt, soha nem kapott egyenes választ, s ez sokkal
félelmetesebb volt:
– Azt hiszem, ezt maga jobban tudja, államtanácsos.
Vagy:
– Talán majd elmondja nekünk, Alekszander Prokofjevics.
Tényleg nem kínozták meg: kancsukával sem fenyegették.
Azonban rájött, hogy nincs annál szörnyűbb kínzás, mint ha
nem hagyják aludni az embert. Alekszander azt is megértette,
miért félnek annyira vallatójától. Nem azért, amit a testtel
művel, gondolta. Hanem azért, amit a lélekkel.
Az inkvizítor kihallgatásról kihallgatásra, napról napra
fokozatosan a hatalmába kerítette.
Kifinomult eljárásai voltak. Például, mikor tagadta, hogy
bármit is tudna Colovionról, vallatója nem vitatkozott vele. A
kihallgatás vége felé azonban halkan és rendíthetetlenül
elejtett néhány szót, mellyel tudtára adta Alekszandernek,
hogy tud a professzorról és a rózsakeresztes körről.
Alekszander ebből rájött, hogy nagy valószínűséggel a
professzort is kihallgatták. Különben honnan ismernék a
kapcsolatukat? írásos nyoma nem maradt. A professzor
beszélt volna? Talán. Lassan kezdett megvilágosodni előtte,
hogy vallatója nem információkat akar kiszedni belőle, hanem
csupán arra kíváncsi, hogy mennyit hazudik.
Ugyanez volt a helyzet akkor is, ha más témáról kérdezte.
Vallatója tudni akarta, milyen cikkeket írt évekkel ezelőtt
olyan témákról, mint például a jobbágyfelszabadítás. Ezeket a
cikkeket azonban névtelenül írta. Mégis, minden egyes
alkalommal, mikor letagadta, hogy ilyesmit írt volna, a
láthatatlan hang nyugodtan fogadta erősködését, majd
elképesztő pontossággal idézett egy-két sort azokból a
cikkekből, melyeket már vagy egy évtizede közzétett.
Lassan, ahogy a kihallgatás folyamata előrehaladt, és a
lágy, értelmes hang soha nem vádolta meg, mégis újra és újra
ráébresztette, hogy tudja az igazságot, Alekszander nagy
meglepetésére kezdte bűnösnek érezni magát.
 A hetedik napra úgy érezte, hogy vallatója mindent tud
róla. A tizennegyedik napon megzavarodott agyában
felrémlett a gondolat, hogy vallatója többet tud róla, mint
saját maga. A huszadik napra Alekszander rájött, hogy
vallatója mindentudó, istenszerű lény. Mi értelme elrejteni
bármit is ez elől a lágy, kedves hang elől, mely csak segíteni
szeretne, hogy kitárhassa a szívét, és végre aludhasson?
A huszonegyedik napon beszélni kezdett.

Egy hideg, nyirkos októberi reggelen Alekszander Bobrov

elhagyta a Péter-Pál erődöt. Nyitott kocsiban utazott, keze-
lába összebilincselve. Előtte a bakon a kocsis és egy muskétás
katona utazott.
Az ég szürke volt. A Néva vize áradt, s fent, az
Admiralitás épületén kint lobogtak az árvízveszélyre
figyelmeztető zászlócskák. Ebben az évszakban nem volt
szokatlan, hogy a Finn-öböl vize elárasztotta a Vasziljevszkij-
szigetet, és elöntötte Péter városának pincéit, sőt utcáit is.
Alekszander különös módon azt érezte, hogy megbékélt a
világgal. Annak ellenére, hogy bilincsbe verve utazott,
meglehetősen nyugodtan, majdhogynem vidáman üldögélt, és
nézte az elhaladó várost. Ruhái rongyokban lógtak rajta, feje
fedetlen volt, úgy tűnt azonban, mindez nem foglalkoztatja
különösebben. Tekintete elkapta a távolban, a folyó
túlpartján a bronzlovason megcsillanó napsugarat. Itt a Téli
Palota és az Ermitázs. A cárnő és a szeretője biztosan bent
vannak. Sok szerencsét nekik.
Különös: mindenét elvesztette, mégis jobban érezte magát,
mint az elmúlt években bármikor. A kocsiban ülve,
kiszolgáltatva az elemeknek úgy érezte, minden földi gond
alól felmentést nyert. Talán Alekszander jelleméből, talán az
oroszokra gyakran jellemző lelkiállapotból fakadt, de
ráébredt, hogy csak szélsőséges élethelyzetek között érzi
igazán önmagát. Ezért van, gondolta, hogy amíg az elmúlt
években a közép-szerűségre törekedtem, soha nem éreztem jól
magam. Adjanak nekem palotát vagy szerzetesi cellát.
 Egyébként szerencsésnek mondhatta magát. Csupán tíz
évre ítélték.
Egy napja tudta meg. Ezelőtt hetekig egy apró, de ablakos
zárkában ült. Nem fogadhatott látogatót, nem kaphatott hírt
a külvilágról. Még azt sem tudta, milyen bűnnel vádolták
meg. Aztán tegnap reggel bejött a vallatója és közölte az
ítéletet.
– A pere jól alakult – mondta kifejezéstelen hangon. Az
efféle perekhez hasonlóan ez is rövid, nem hivatalos eljárás
volt, melyen a vádlott maga nem lehetett jelen. – A cárnő
tizenöt évet akart adni. Ennyit kapott barátja, a professzor is.
A felesége azonban levelet írt a cárnőnek – meg kell
mondjam, nagyon szép levél volt – így elnézőbbek voltunk. De
ezt majd ő részletesen is elmeséli.
Tatjána néhány óra múlva érkezett meg. Alekszander
csak most tudta meg, hogy a grófnő életben maradt.
– Mindenkinek azt híreszteli Szentpéterváron, hogy meg
akartad ölni – magyarázta Tatjána. – Még aznap éjszaka
elment a rendőrségre, hogy tartóztassanak le. Aztán –
szünetet tartott – úgy tűnt, vannak más vádak is. –
Nyugtalanul nézett a férjére. Azt mondják, szabadkőműves
vagy. Nem értem.
Alekszander felsóhajtott. Ő már kezdte érteni.
Nagy Katalin 1792 nyarán váratlanul lesújtott a
szabadkőművesekre. Az egész folyamat valószínűleg
Novikovnak volt köszönhető, aki vallatása alatt vigyázatlanul
felfedte a titkos rózsakeresztes rend létét. Történelmi
bizonyítékok tanúsága szerint a hivatalos szerveknek még
ezután is csak igen-igen töredezett képük volt a belső rend
működéséről. Mivel a rózsakeresztesek mindig elégették
leveleiket és üzeneteiket, a teljes taglétszámot soha nem
sikerült felderíteni. Soha nem bizonyosodott be, hogy
kapcsolatban álltak-e Pál nagyherceggel; a nemzetközi
hálózatról pedig csak homályos elképzelések voltak. A cárnő
azonban hajthatatlan volt. A rend titkos tagjai tehát
valószínűleg radikálisok; akik talán még a fiát is behálózták.
Akkoriban már senkiben sem bízott. A szabadkőműveseknek
el kellett tűnniük.
Meg kell vallani, az ügyet intelligensen bonyolították le. A
befolyásos kapcsolatokkal rendelkező embereket, mint
amilyen a herceg is volt, csendben száműzték birtokaikra. A
szabadkőműves könyveket forgalmazó könyvkereskedőket
letartóztatták, majd rettentő fenyegetések után szabadlábra
helyezték. A professzor is ilyen sorsra jutott. „Viszont kéne
nekünk valaki Moszkvából és Szentpétervárról is, aki
elrettentő például szolgálna” – jelentette ki a cárnő.
Ezért aztán nagyon nagy szerencse volt, hogy még a nagy
leszámolás előestéjén Seskovszkij, az inkvizítor meglepő
hírrel állt elő.
– Azt hiszem, megtaláltuk azt az embert, akire
szükségünk van. Ráadásul – tette hozzá – a fickó veszélyes
radikálisnak tűnik. – A cárnő pedig, mikor meghallotta, kiről
van szó, rendkívül elégedett lett.
De hogyan tudtak meg ennyi mindent rólam? –
morfondírozott Alekszander. Tatjána hamarosan
magyarázattal szolgált erre a rejtélyre is.
– Madame de Ronville mondta el, mi történt –
magyarázta. – Eljött meglátogatni, miután téged
letartóztattak. Valami levél volt a grófnőnél, melyet a
szabadkőműves Novikov professzor küldött. A grófnő nem
tudta, mi az, mindenesetre megmutatta a hatóságoknak.
Felhasznált mindent, ami csak a keze ügyébe akadt, hogy
bevádoljon téged.
Alekszander el tudta képzelni.
– Aztán megkereste egy Seskovszkij nevű ember. Ismered?
– Igen, ismerem.
Délután beszélgettek. A grófnő rengeteg cikket
megmutatott neki, a régi írásaid közül. Nagyon érdekelték.
– Azt gondolom. – El tudta képzelni a jelenetet: az öreg
grófnő és a tehetséges nyomozó. Milyen könnyű feladat
lehetett számára megszerezni a szükséges információkat.
Hogy mosolyoghatott magában ez a körmönfont alak; s így
nem is csoda, hogy tudott mindenről!
És mégis… ahogy Alekszander ismét átgondolta a dolgot,
egy új és még sötétebb gondolat ötlött fel benne. Vajon a
nyomozó csalárd módszerekkel csalta ki az információkat az
ostoba öregasszonyból, vagy, a sors rettentő iróniájaként,
lehetséges, hogy a grófnő szándékosan mutatta meg neki a
cikkeket – azokat az írásokat, melyekért ő maga is
lelkesedett, s melyek az ő legszenvedélyesebb nézeteit
képviselték – tudván, hogy ezek megpecsételik Alekszander
sorsát?
Soha nem tudja meg a választ.
– Igen – mondta szomorúan. – Bosszút állt.
– Egyetlen jó hírem van számodra – folytatta Tatjána. –
Nem zárnak be az erődbe, mint a professzort. Találd ki, hol
lesz a börtönöd?
Alekszander kifejezéstelen tekintettel nézte.
– A kolostorba zárnak – mosolygott a felesége –,
Ruszkában.
Hát végül, töprengett, miközben a kis kocsi átzötykölődött
a városon azon a csípős októberi reggelen, Katalin cárnő
mégis hasznát vette Bobrovnak, a játékosnak.

1796
Milyen lassan, milyen nyugodtan teltek az évek.
Hallgatta a harangot, amint imára szólítja a
szerzeteseket, s a harangnak köszönhetően mindig tudta azt
is, hogy hány óra van. Néha úgy érezte, a kolostor félig üres:
egy nap, elképzelte, csendre fog ébredni – amely arról
árulkodik, hogy a maradék szerzetes is elment, s itt hagyták
őt egyedül a cellájában különös rabtársával.
Cellája meglehetősen tágas volt, falait fehérre meszelték,
magas, rácsos ablaka volt. Egy kis ugrással elérhette a
rácsokat, s felhúzódzkodva rálátott a kolostor falának
tetejére, illetve az egyik saroktoronyra, melyet szintén fehérre
festettek. Láthatta tehát a külvilágot, de legalábbis az eget.
Könyveket tarthatott magánál, íróeszközöket azonban
nem. Az egyik szerzetestől zsoltároskönyvet kapott. Havonta
egyszer meglátogathatta Tatjána, aki ideje nagy részét
Ruszkában töltötte. Látogatásaira általában elhozta a
gyerekeket is. Ha remete szeretnék lenni, lassan elégedett
lehetnék magammal – gondolta Alekszander.
Az évek csendben – mondhatni már-már gondtalanul –
teltek, egy bizonyos gondolat azonban éjjel-nappal kísértette,
még álmában is.
Milyen különös érzés olyan közel és mégis távol lenni
egyik birtokától. A hely nem sokat változott a régi időkhöz
képest – mégis más volt. A kolostor biztos, hogy csak árnyéka
már egykori önmagának. Mikor még gyerekként elhozták ide,
a szerzetesek földjei egészen az Iszapos Vidékig nyúltak.
Amióta azonban Katalin elvette az egyházi földeket, a
parasztok, akik a kolostornak dolgoztak, most állami
tulajdonba kerültek. A kolostor megszűnt helyi földbirtokos
hatalom lenni, mindössze vallási célú épületek meglehetősen
elhagyatott csoportja maradt belőle az állami tulajdonú föld
közepén. Fiatalemberként üdvözölte ezt a változást. Az
egyház maradjon csak a vallásnál, mondta. Most azonban,
még innen, cellájába zárva is úgy érezte: a hely atmoszférája
megváltozott – és nem volt benne biztos, hogy ez jó. A régi
Oroszország egy darabja eltűnt a vidékről; a kolostor kiürült,
csupán az üres váza maradt meg.
Azelőtt a kolostor soha nem volt börtön – tűnődött
Alekszander. Húsz éve azonban Katalin elhatározta, hogy a
kis ruszkai kolostor megfelelő hely a perükre váró rabok
bebörtönzésére, s azóta is erre a célra használták. Manapság
azonban csupán két fogoly raboskodott itt, ugyanabban a
cellában: Alekszander, valamint különös társa.
Vajon véletlennek vagy Katalin rosszmájúságának
köszönheti, hogy egy cellába került ezzel a fickóval?
Valószínűleg az utóbbinak.
 Társa nagyon magas, sovány és valamivel öregebb volt
Alekszandernél. Hosszú, bozontos fekete szakálla felett izzó
hév sütött mélyen ülő szeméből. Ezért elég különösnek tűnt,
mikor az első nap kijelentette Alekszandernek, hogy ő –
jóllehet semmiféle fizikai hasonlóság nem volt köztük – nem
más, mint Katalin egykori férje, Péter cár.
Tökéletesen ártalmatlan volt. Katalin egykor biztos
kellemetlennek ítélte és bezáratta ide. Talán el is feledkeztek
róla. Ki volt ő? Alekszander szerint állami jobbágy lehetett
valahonnét északról. A fickó se írni, se olvasni nem tudott.
Leginkább csak ült és lelkesen bámulta a falat: időnként
megszólalt; ilyenkor komoly hangon szent Oroszországról
beszélt, s kikelt a cárnő ellen, akit ateista lotyónak tartott.
Mikor dühöngött, Alekszander nyugodtan bólogatott neki:
– Igen, felség, persze. – Magában, akár a hajdani
trónkövetelőket, őt is Ál-Péternek hívta. Elég békésen
megfértek a cellájukban.
A gondolat, mely naponta megzavarta lelke békéjét,
hónapok alatt öltött alakot. Először valójában még az sem
tudatosult benne, hogy mi zajlik a fejében.
Mikor Tatjána megjött, Alekszandert átvezették egy
másik cellába, ahol zavartalanul beszélgethettek. Élvezte
ezeket a találkozásokat. Tatjána mindig nagyon nyugodt és
meglehetősen gyengéd volt. Ott üldögélt a gyerekekkel, és
elmesélte a világ híreit. Alekszander így szerzett tudomást a
rettenetes francia eseményekről: a jakobinusok kivégezték a
királyt és szegény Marie-Antoinettet. Hallotta, hogy Katalin
és a fia, Pál rosszabb viszonyban vannak egymással, mint
eddig bármikor, s egyre inkább úgy tűnik, hogy a cárnő
megpróbálja átugorni őt, hogy rögtön az unokáinak adja át a
hatalmat. Hallotta, hogy Lengyelországot végül is teljes
egészében bekebelezték a szomszédjai, így legnagyobb része
gyakorlatilag orosz tartomány lett.
– Az tagadhatatlan – mondta Tatjána –, hogy Katalin
cárnő hatalmas sikereket ért el.
 Akárhányszor megérkezett a felesége, Alekszander soha
nem mulasztotta el, hogy pajkos mosollyal megkérdezze:
– No, és mi hír a nagyvárosban?
Közös tréfájuk volt ez, s nem Szentpétervárra vagy akár
Moszkvára, nem is a vidéki központra, Vlagyimirre, hanem
Ruszkára vonatkozott.
A kisváros ugyanis akkoriban már hivatalosan is város
lett. Igaz, most sem számlált ezer lakosnál többet; igaz, hogy
a feléje vezető út csupán poros ösvény volt, ráadásul olyan
hepehupás, hogy alig lehetett használni – valójában a téli
havak megérkeztéig még mindig a folyó volt a legjobb
közlekedési útvonal; amikor azonban Katalin tizenöt évvel
ezelőtt megreformálta a közigazgatást, elhatározták, hogy a
kicsiny, elmaradott település, legalábbis papíron, városi
rangra emelkedik. Tucatjával, talán százával voltak ilyen
városok az orosz birodalomban – pangó kis falvak, melyek az
eljövendő ragyogó világ előhírnökeként grandiózus címeket
viseltek. A hivatalos és a valós világ között feszülő
ellentmondást Alekszander elég szórakoztatónak találta
mostanság.
– Kijavították a kaput a nagyvárosban? – kérdezgette.
Mennyire csodálta Tatjánát! Csodálata hónapról hónapra
nőtt. Az apja építtetett egy szerény faházat az Iszapos Vidék
felett húzódó dombon – aztán soha nem használta. Tatjána
teljesen kicsinosította; személyesen felügyelt a birtok ügyeire,
a gyerekeik egészségesnek tűntek.
– De nem unatkozol ott rettenetesen? – kérdezgette a
férje. – Nem kéne Szentpétervárra vagy Moszkvába
mennetek?
– Egyáltalán nem – válaszolta minden alkalommal. – Ügy
érzem, a vidéki élet nagyon megfelel nekem. – Aztán
fokozatosan, ahogyan a hónapok múltak, lassan kezdett
felderengeni előtte az új jövő. – Eladtam a szentpétervári
házat – közölte vele Tatjána az első év elején. Majd két hónap
múlva: – Remélem nem bánod, Aljosa, de elbocsátottam a
tiszttartót. – Egy év múlva, a gazdag termést követően azt
mondta neki: – Két új szárnyat építtettem a régi házhoz.
Szerintem tetszeni fog neked. – Majd nagy meglepetésére,
mikor egy nap megjegyezte, hogy kiszabadulása után
megpróbál visszafizetni valamennyit az adósságaiból, Tatjána
elmosolyodott, megcsókolta őt és azt mondta: – Nincs
tartozásunk, kedvesem.
– De hát hogyan? Kitől kaptunk pénzt?
– Senkitől, Aljosa. Tudod, a birtok elég jövedelmező. És –
mosolygott fanyarul – vidéken nincsenek komoly kiadásaink.
A férje nem szólt semmit, miután azonban elment,
felsóhajtott:
– Igazság szerint a legjobb dolog, amit a Bobrov családdal
tehettem, az volt, hogy börtönbe kerültem. – Kényelmetlen
gondolat volt, s hamarosan egy másik is követte: Mi
hasznomat veszi a családom, ha valaha kiszabadulok innen?
A német lány magára vállalta az ügyek intézését.
Annak ellenére, hogy szerette és tisztelte a feleségét,
gyakorta elmerengett ezen.
Az álom, mely aznap este meglátogatta, olyan abszurd
volt, hogy nevetnie kellett rajta. Nem álmodta igazán
gyakran: néha hetek, volt, hogy hónapok is elteltek két álom
között. Viszont bármikor jött elő, mindig pontosan
ugyanolyan volt.
A grófnő szerepelt benne. Úgy jelent meg előtte, akár
évekkel ezelőtt azon az éjszakán, halvány, de állhatatos
látomás, amint rámered, ujjával fenyegeti és azt sziszegi felé:
– Voltaire. Voltaire.
Miért zaklatta fel ennyire ez az ostoba álom? Nehéz lett
volna megmondani. Mégis, minden alkalommal, ha ezt
álmodta, alig elviselhető ürességet és levertséget érzett. Saját
kiáltására ébredt, mely még mindig ott visszhangzott a
kolostorban, s a derengő hajnali fényben még az Ál-Péter
rámeredő dühös szemét is megnyugtatónak találta.
Egyszer, miután már három éve volt a cellában, egy
látomás a szokásos módon megjelent előtte, de a grófnő
ahelyett, hogy beszélt volna, csak nézte őt, halk
elégedettséggel; aztán pajkosan, mintha csak valami síron
túlról jövő, sötét tréfában osztoznának a világgal
kapcsolatban, Alekszandernek úgy tűnt, hogy az öregasszony
rákacsint. Soha többet nem jelentkezett az álom ezután.
1795-ben, kicsivel karácsony előtt történt, hogy
Alekszander hallotta, egy szán érkezik a kolostor udvarába;
érkezését hosszú csend követte, majd legnagyobb
meglepetésére kivezették a cellájából és a látogatások
számára fenntartott helyiségbe vitték. Néhány perccel később
egy szőrmebundát és kalapot viselő alakot kísértek be.
Adelaide de Ronville volt.
Vlagyimirben járt látogatóban.
– És tudod – magyarázta kis vállrándítással –, szánnal
nincs olyan messze Ruszkától.
Alekszander elmosolyodott. Mélyen meghatotta, hogy a nő
megtette ezt az utat.
– Hogy jutottál be? Megvesztegetted a szerzeteseket? – Az
asszony bólintott. – És hol fogsz megszállni? El kell menned a
birtokunkra. Nem mehetsz vissza Vlagyimirbe ma éjjel.
– De igen. Várnak rám.
A férfi nem vitatkozott.
– Hadd nézzelek – kérlelte, és lesegítette a kabátját.
Ott állt előtte. Hatvanéves volt. A ráncok az arcán
mélyebbek lettek, bonyolult mintát rajzolva ki; mégis, ahogy
felnézett rá, Alekszandernek úgy tűnt, hogy a vonalak,
jobban, mint valaha, csak kihangsúlyozzák és pontosítják azt,
ami mindig is ott volt. Szájával kis, ironikus grimaszt vágott.
– Öregszem. Mostanra már semmi néznivaló nem maradt
rajtam.
– Ezzel nem értek egyet.
Beszélgettek egy kicsit. Alekszander a grófnő felől
érdeklődött, s megtudta, hogy egészségi állapota már nagyon
törékeny, egyébiránt semmit sem változott. Megbocsátott-e
már neki?
– Természetesen nem. – Saját életéről is kérdezte
Adelaide-et. Van-e új szeretője?
 – Talán. Talán nem. Nem számít. – Szokásuk szerint
halkan beszéltek, míg végül jött egy szerzetes, s jelezte
Adelaide-nek, hogy mennie kell. Alekszander, miközben
felsegítette a kabátját, gyengéden a karjához ért.
Órákkal Adelaide távozása után meglepetten vette észre,
hogy reszket; s ebből megértette – nagyobb bizonyossággal,
mint az elmúlt évek során bármikor –, hogy örökre rabja
marad ennek a dolognak, mely életében a legközelebb állt a
szenvedélyhez.
1796 utolsó napján, körülbelül hét héttel Nagy Katalin
cárnő halála után Alekszander Bobrov kiszabadult
börtönéből, miután mindössze négy évet töltött le
büntetéséből. Az új cár, Pál egyik első intézkedése ugyanis az
volt, hogy amnesztiát adott gyűlölt anyja szinte minden
ellenségének. Alekszander közeli birtokára ment.
Három hónap múlva Turova grófnő is meghalt. „Most már
igazán véget ért egy korszak” – mondták az emberek. Óriási
birtokainak zömét Alekszander egyik távoli unokaöccsére
hagyta, negyedrészét pedig Adelaide de Ronville-nek, aki
hamarosan férjhez ment.
 A párbaj

1802
Magasan a kék szeptemberi égen, a sápadt nap előtt, időről
időre kis fehér felhők szálltak el a végtelen puszta felett.
A távolodó felhők számtalan formát öltöttek. Az egyik
tátott szájú halat formált, mely átszeli az azúrkék eget; egy
másikból ló és lovasa bontakozott ki; a harmadik talán maga
Baba Jaga volt, a boszorkány.
Keletről jöttek ráérő menetben, elhaladtak az egykori
határváros, Nyizsnij-Novgorod felett, ahol a hatalmas Volga a
lassú Okával találkozik, majd elérték a folyók alkotta
hatalmas orosz R betű hurkát. Nyugat felé Moszkva
következett, majd az ősi rusz városok – Rjazany, Murom,
Szuzdal és a fenséges Vlagyimir. Néhány felhő elszállt a kis
folyócska felett is, mely vékony ezüst szalagként kígyózott az
erdőben egészen Ruszka városáig, valamint a mögötte fekvő
faluig.
Milyen jelentéktelennek látszott a magasból ez a hely:
szerény faházak, a magas folyópartra települt város, mely a
fehér falú kolostorra nézett. Milyen csendes volt minden.
Felért-e a kolostori harangok zúgása a magasan szálló
felhőkig? Biztos, hogy nem. Az ég néma volt, csupán enyhe
szélsuhogás hallatszott. Mit számított ezeknek a felhőknek az
emberek élete, szerelme és sorsa? A hatalmas keleti
pusztákról jöttek, ahol a dolgok természetes rendje – akár a
végtelen égen – megismerhetetlen, messze túllép az emberi
értelem határain.

Létezhet-e annál jelentéktelenebb dolog, mint amelyről két

paraszt beszélgetett azon a délutánon? Selyemszalagokról
fecsegtek.
 A folyóparton álltak. Mögöttük a falu, mely Alekszander
Bobrové. A hely sokat fejlődött mostanában. A folyón fából
épített gyaloghíd vezetett át, a mocsarasabb részeken
deszkákból épített ösvények kanyarogtak. A nagyobb
részükben föld fölé épített kunyhók jó állapotban voltak.
Egyik-másik – bár megőrizte a hagyományos parasztkunyhó,
az izba elrendezését – felső emelettel és gondosan kifaragott
ablaktáblákkal is büszkélkedhetett – ez már a lakók jólétének
csúcsát jelentette.
A férfiak unokatestvérek voltak, azonban már két
nemzedék választotta el őket. A falu tizenöt másik családjával
egyetemben annak a Marjuskának a leszármazottai voltak,
aki egyedüli túlélőként menekült meg a rettenetes
templomtűzből Péter uralkodásának idején, s aki jóval az
események után tért vissza a faluba. A véletlen folytán
mindkét férfit Ivánnak keresztelték.
Ezzel azonban véget is ért minden hasonlatosság köztük.
Iván Szuvorin valóságos óriás volt. Úgy tűnt, hogy benne
csodálatos módon sértetlenül megőrződtek Marjuska apjának
génjei, akit egykoron Ökörnek hívtak. Egy fejjel magasabb
volt a falu összes férfijánál. Karja olyan erős, hogy állítólag
egy lovat is képes volt felemelni. Feleannyi idő alatt kivágott
egy fát, mint bárki más. Ami az arcát illeti, még hatalmas,
bozontos szakálla sem tudta elrejteni durva vonásait, illetve
azt a formátlan hegyfokot, amely az orra volt.
Unokatestvére, mintegy kontrasztként, csupán
középtermetű volt, testfelépítése szinte tökéletes kockára
hajazott. Hatalmas, hullámos, barna hajkoronája és
világoskék szeme volt. Ha kedve úgy hozta, gyönyörűen
énekelt. Kedves ember volt, azonban hajlott a búskomorságra,
mely dührohamot vagy elfojthatatlan sírást egyaránt
kiválthatott belőle. Ezek azonban amilyen váratlanul jöttek,
olyan gyorsan el is múltak, s ritkán okozott fájdalmat
bárkinek is.
Iván Romanovnak hívták.
 Tetszett neki, hogy neve megegyezik a királyi ház nevével:
valójában ez nem számított szokatlan kitüntetésnek. A név,
melyet a cári család a tizenhatodik században választott, az
ötven leggyakoribb orosz családnév közé tartozott, jelentése
egyszerűen: „Román fia”. Ettől függetlenül Iván büszke volt
rá.
Mindkét férfi Alekszander Bobrov jobbágya volt. Ezzel
hasonlóságuk megint csak véget ért. Míg ugyanis Romanov a
földeken dolgozott, illetve fafaragásokat készített, hogy
kifizethesse földesurának az obrokot, Szuvorin sokkal
vállalkozóbb szellemű volt. A családi izbában kezdte egyetlen
szövőszékkel, s a maga készítette szöveteket Ruszka piacán
adta el. Nemrégiben azonban rájött, hogy sokkal jobb árat
érhet el az egynapi utazásra fekvő Vlagyimir ősi városában.
Most pedig selyemszalagokat akar készíteni: s az a
kérdés, unokatestvére, Romanov akar-e csatlakozni hozzá?
A férfiakkal tartott Szuvorin fia, egy tízéves legény is.
Szávának hívták, s amennyire ez egyáltalán lehetséges, az
apja kicsinyített mása volt. Ahogy Romanov a két Szuvorint
nézte, el kellett ismernie, van bennük valami, amitől ideges
lesz. Mit lát ebben a két perzselő fekete szempárban? Azt
akarta mondani, hogy csalárdságot, holott kétség nem fér
hozzá, Szuvorin már-már aggályosán becsületes. Talán csak
kalkulál. Nem, ennél azért mégis több volt azokban a
szemekben. Valami büszkeséggel vegyes könyörtelenség,
valami hajlíthatatlan vonás, mintha azt mondanák:
„Termetünk és szellemünk egyformán nagy.” Bármilyennek is
látta őket, eszébe jutott anyja kedvenc szólása: „A
legmagasabb fűszálat vágják le elsőnek.”
– A selyemszalag nagyon jövedelmező. Minden simán
megy majd, ha te is csatlakozol hozzánk.
Romanov még habozott. Jól jönne neki az a pénz.
Elgondolkodva nézte őket. Hirtelen belehasított egy gondolat.
A fiú, Száva. Tízéves és Romanov még nem látta
mosolyogni.
 – Nem – mondta. – Azt hiszem, megmaradok a
fafaragásnál.
– Illik hozzád – felelte Szuvorin.
És elváltak, minden harag nélkül, de úgy, hogy mindkét
fél tisztában volt vele, hogy ez az egyszer visszautasított
ajánlat nem ismétlődik meg többé.
Romanov ekkor nem is tulajdonított nagy jelentőséget a
dolognak.

Ugyanaznap történt, hogy Alekszander Bobrov újfent apa lett.

Többé-kevésbé.
Ahogy karjában tartotta a csecsemőt és vizsgálgatta,
ellentmondásos érzelmek törtek fel belőle. Van valami
csodálatos, valami szent egy újszülött gyerekben. Ahogy
ránézett Tatjánára, aki oly sok mindenen ment keresztül
miatta az elmúlt évek folyamán, kedvesen rámosolygott.
– Fiú – jegyezte meg.
De sajnos, nem az övé.
Sokként érte Alekszandert, amikor az elmúlt év, 1801
végén megtudta, hogy Tatjána hűtlen volt hozzá. Különösen,
mert éppen akkor történt, amikor egy új reménysugár
jelentkezett az életében.
Az előző öt év kilátástalannak bizonyult. Pál cár ugyan
kiengedte a börtönből, de nem mutatott semmi érdeklődést a
korábbi államtanácsos szolgálatai iránt, és Alekszander,
meglehetősen haszontalannak érezve magát, a birtokon
maradt, melyet felesége olyan ügyesen irányított nélküle is.
Voltaképpen azonban jól megvolt Szentpétervár nélkül, mivel
a cár különös természete először morbiditásba, majd őrületbe
hajlott; s amikor egy csapat patrióta tiszt 1801-ben
meggyilkolta és fiát ültette a trónra, egész Oroszország
fellélegzett.
Bobrovot pedig izgalom töltötte el. A fiatal Sándor cár; az
unoka, akit Katalin maga nevelt, minden oroszok
egyeduralkodója, mégis a felvilágosodás gyermeke. Fiatal,
jóképű, elbűvölő – teljes ellentéte komor, szűk látókörű
apjának. Az Angyal – ahogy egyesek hívták. A Bobrov család
azt tervezte, hogy a telet Moszkvában tölti. Novemberben
pedig, hirtelen támadt új energiával Bobrov Moszkvában
hagyta Tatjánát és a gyerekeket, maga pedig Szentpétervárra
utazott. Talán akad most valami kinevezés egy ilyen
képességű ember számára. Két hónapon át kószált a
fővárosban, számos reménnyel kecsegtető ígéretet kapott, ám
semmi konkrétat. Januárban hazament.
Egy rámenős fiatal huszártiszt talált rá a magányos
Tatjánára, és meglehetős sikerrel ostromolta, mígnem
regimentjével továbbindult Ukrajnába. A tiszt szellemes és
elbűvölő volt, máris több hasonló eset volt a rovásán.
Huszonöt éves volt. Tatjána harmincegy.
A fiatal kapitány, el kell ismerni, diszkréten kezelte az
ügyet. Alekszander még abban sem volt biztos, valóban
történt-e köztük valami, mígnem tavasszal félreérthetetlen
jelek kezdtek mutatkozni Tatjánán. Mit tegyen? Párbajra
gondolt, ám megtudta, hogy a fickót egy határ menti
csetepatéban megölték; egy hétig még azt is fontolgatta, hogy
a fattyút valamelyik jobbágya családjának adja – Tatjána
okulna belőle! Tudta azonban, hogy nem tesz ilyet. Végül is,
gondolta, az olyan férj, aki egyedül hagyja két hónapra a
feleségét Moszkvában, bolond. Emellett a botrányt sem viselte
volna el. Az ügyről nem esett szó; a babát sajátjaként kezelte.
Önérzetét egy csinos szolgálólánnyal állította helyre, aki a
házban dolgozott. Tatjánával hidegen, ám udvariasan
viselkedett. Azt mondta magának, hogy a gyerek véletlen
baleset, s hogy méltóságán aluli lenne többet foglalkozni vele.
Már csak az maradt hátra, hogy nevet adjanak a
kisfiúnak. Az ezzel kapcsolatos szokás egyszerű volt: az
elsőszülött fiút általában a nagyapja után nevezték el, a
többieknek annak a szentnek a nevét adták, akinek a napja
legközelebb esett a születésükhöz.
– Szerencsések – jegyezte meg a pap, amikor megérkezett.
– A névnapja éppen Szent Szergej ünnepére esik. Akkor tehát
Szergej lesz.
 A kereszt- és apai névből a Szergej Alekszandrovics név
állt össze, hiszen Alekszander a hivatalos apja. Nem rossz.
– Szergej – Tatjána mosolygott. Majd a gyerekre nézve így
szólt hozzá, a Szergej becéző' alakját használva: – Szerjózsa,
gyere ide a mamához.
– Természetesen – mondta Alekszander hűvösen –, ő nem
fog semmit sem örökölni a vagyonomból. Amikor meghalok, te
megkapod az özvegyi részedet. Abból majd juttathatsz neki.
Addig is én fizetem a nevelését.
Tatjána fejet hajtott. A témát nem említették többet.
Szergej Alekszandrovics Bobrov tehát megszületett.
Hat hónappal később Alekszander újra kapcsolatot
kezdeményezett a feleségével. 1803-ban lányuk született.
Olgának nevezték el.

1812. MÁRCIUS
Micsoda zűrzavaros idők voltak ezek, a háború és béke ezen
esztendei! Ki hitte volna, hogy a francia forradalom tüzéből –
a szabadság, egyenlőség, testvériség tüzéből – ilyen
döbbenetes hódító születik majd, akitől az egész világ reszket?
Napóleon: egyeseknek hős, másoknak szörnyeteg. Vajon
Caesarhoz, sőt Dzsingisz kánhoz hasonlóan az egész világ
fölötti uralomra tört? Valószínűleg. Bár a felvilágosult Sándor
cár – az Angyal, ahogy még mindig hívták – próbálta megóvni
Oroszországot az európai háborúk borzalmaitól, most, 1812
tavaszán úgy tűnt, hogy Napóleon és félelmetes serege
nyugatról megtámadja az országot.
Egész Oroszország reszketett. Az ortodox egyház
kijelentette, hogy Napóleon az Antikrisztus. S ha voltak is a
kisnemesek között olyanok, akik úgy érezték, hogy Sándor
aranykora nem egészen érte el a hozzá fűzött reményeket, s
hogy a várt reformok kevésre és jelentéktelenre sikerültek,
mindez hirtelen elfelejtődött, ahogy az egész birodalom
szalonjaiban „az Angyal” nevét kezdték megmentőként
emlegetni.
Fagyos, borús nap volt, még a tavasz kezdete előtt. A hó
még mindig kemény rétegben borította a földet, a Bobrov
család vidéki házuk szalonjában ülve várta a híreket.
A ház a maga nemében tipikus volt: szűk, kétszintes
faépítmény, mely körülbelül huszonhét méter hosszú. A
falakat zöldre festették; az ablakok fehéren világítottak.
Középen az épület egyszerű, klasszikus stílusú, négy
oszlopból álló oszlopcsarnokkal büszkélkedett, mely tágas
verandául szolgált. Az épület két végéhez Tatjána egy-egy
kicsi, egyszintes szárnyat toldott, melyekben két-két szoba
húzódott meg. A ház az erdős hegyoldal tetején állt, s így a
falut eltakarták a fák, szép kilátás nyílt azonban a folyóra. A
ház mögött különféle melléképületek álltak. Baloldalt egy
fakunyhó, mely-félig a földbe volt süllyesztve; ez volt a
jégtároló, ahová télen a befagyott folyóról behordták a jeget, s
egész nyáron ott tárolták. A ház jobb oldalán volt a fürdőház:
ugyancsak négyszögletes építmény, hatalmas, csupasz
rönkökből. Olyan békésnek tűnt így ez az együttes, hogy bárki
azt gondolta volna, öröktől fogva itt áll. Valójában azonban
semmi nem volt itt Alekszander apjának ténykedése előtt,
amely gyökeres változást hozott a család és a falu életébe.
A vidéki ház fogalma ugyanis még mindig új volt
Oroszországban. A lovagok majorsága vagy a mágnások
kastélyai, melyek olyannyira uralták Angliát és
Franciaországot, sőt keleten egészen Lengyelországig
megtalálhatóak voltak, a régi moszkvai államban teljesen
ismeretlennek számítottak. Ami pedig a reneszánsz vidéki
villáit illeti, melyet a művelt szórakozás céljából építettek –
ezeknek még a gondolata is elképzelhetetlen lett volna.
Egészen a tizenhetedik századig, mikor a Bobrovok
meglátogatták birtokaikat, mindig a fallal körülvett Ruszka
városán belüli házakban szálltak meg. Bár a nagyon szegény
nemesekkel előfordulhatott, hogy a faluban, olyan házban
kellett lakniuk, mely alig különbözött a parasztokétól, csak
Nagy Péter uralkodása után kezdtek a földbirtokosok az
európai földesurakhoz hasonlóan élni.
A földbirtokosok házai majdnem mindig szerények voltak.
Míg az orosz uralkodók és kegyenceik olyan palotákban
laktak, amelyek felvehették a versenyt a német- vagy
franciaországiakkal, a Bobrovhoz hasonló emberek házai
szinte szükségmegoldásnak tűnhettek volna egy angol
úriember szemében. Szerkezetük és méretük valójában sokkal
inkább Amerika újonnan felszabadított gyarmatainak
földbirtokos házaira hasonlított.
Csak egy dolog zavarta meg Bobrovék nyugalmát –
falujuk neve, az Iszapos Vidék. Amikor Ruszkában laktak,
nem számított, amikor azonban a birtokra jöttek lakni,
Alekszander úgy találta, hogy a név egyszerre bántó és
abszurd. Számos új lehetőséggel eljátszott, mielőtt amellett
döntött, amelyet saját családnevéből képzett: Bobrovo.
Bobrovo lett tehát a falu hivatalos elnevezése, bár az idősebb
parasztok még mindig Iszapos Vidékként emlegették.
A szóban forgó napon a várakozás érzése ülte meg a házat.
Moszkva mellett új csapatokat állítottak fel nagy sietve. Az
előző délután Bobrov személyes levelet kapott Vlagyimir
katonai kormányzójától, melyben arra kérte őt, hogy még
szolgáltasson be jobbágyokat katonának. A falubeli parasztok
épp most húztak sorsot, Alekszander pedig hamarosan
megtudja, hogy kikre esett a választás.
Saját második fia, Alekszisz, bár még csak tizenkilenc
éves volt, büszkén szolgált lovastisztként. Minden
alkalommal, amikor valaki a házhoz közeledett, Tatjána az
ajtóhoz rohant abban a reményben, hogy tőle hoznak levelet.
Hazafias izgalom lett úrrá a ház népén.
Mindezen készülődések dacára azonban volt egy nagy
probléma, amely különös aggodalommal töltötte el
Alekszander Bobrovot.
– Én ugyanis nem is annyira Napóleon seregeitől félek –
mondta Tatjánának. – Hanem inkább a saját embereinktől. –
A jobbágyokról volt szó.
 Amikor Napóleon nagy, Oroszország elleni hadjáratáról
van szó, sokan elfelejtik, hogy az azt megelőző hónapokban
sok orosz földbirtokos jobban tartott egy belső forradalomtól,
mint a hódítótól. Jó okuk volt rá. A franciák hódító uralkodója
ugyanis egész Európában azt terjesztette, hogy a forradalom
nevében jön felszabadítani az embereket a zsarnokok alól:
sokak számára tehát hős volt. Valójában annak a nagy
haderőnek is, mely 1812-ben Oroszország felé masírozott,
kevesebb, mint a fele volt francia. És ezek közül az európai
zsoldosok közül senki sem harcolt lelkesebben, mint azok,
akik a szerencsétlen Lengyelország felosztásakor az Ausztria
és Poroszország által megkaparintott szomszédos lengyel
területekről származtak. Őket Napóleon valóban
felszabadította. Nem csoda hát, hogy az orosz vezetők attól
féltek, hogy saját alávetett lengyeljeik és elnyomott orosz
jobbágyaik is a felszabadító hadsereg mellé állnak.
– Ő majd bevégzi azt, amit Pugacsovnak nem sikerült, és
igazi forradalmat csinál nekünk – jósolta Bobrov sötéten.
Ha a külvilág tele volt veszéllyel, a szalon, ahol Bobrovék
ültek, a csendes házi béke szigete volt. Volt benne néhány
meglehetősen ormótlan angol bútor, két festmény egy-egy
ősről, valamint néhány sötét tónusú klasszikus tájkép,
melyeket Szentpétervárról hoztak. A szoba nagy
általánosságban azonban a barátságos rendetlenség képét
mutatta.
Alekszander és Tatjána karosszékben ültek. A férfin régi,
kék angolkabát, nyakkendő és selyemharisnya volt; felesége
hosszú, magas derekú rózsaszín ruhát viselt, vállára világos
kendőt borított, kezében hímzést tartott. A tűz közelében
legidősebb fiuk, a huszonkét éves Ilja ült. A fiú anyja kerek
arcát és szőke haját örökölte. Olvasott. Alekszander
véleménye szerint a fiatalembernek most harcban lenne a
helye, akár a testvérének.
– Nincs igazán az ínyemre – morgott Alekszander. – Kövér
és lusta. – Sajnos hagyta, hogy Tatjána elkényeztesse a
gyereket, aki intelligens volt. Alekszander azonban most már
semmit sem tehetett.
Aztán ott volt a kis Szergej. Alekszandert biztos meglepte
volna, ha megtudja, mindig elmosolyodik, mikor a tízéves
kisfiúra néz. Micsoda remek kis fickó volt fekete hajával és
nevető barna szemével – a Bobrov gyerekeknek kék szemük
volt –, és víg kedélyével. Most az ablak mellett üldögélt
húgával, Olgával – mindig elválaszthatatlanok voltak
egymástól –, és vicces képeket rajzolt, hogy megnevettesse a
lányt.
Végül, a gyerekek közelében negyvenes évei elején járó
gömbölyded parasztasszony ült. Ő volt a gyerekek dajkája:
Arina. Néhány perccel ezelőtt fejezte be az egyik mesét –
mesékből kimeríthetetlen készletei voltak –, melyre fél füllel
Alekszander is odafigyelt, s mint mindig, most is
elcsodálkozott a szláv néphagyomány gazdagságán.
A dajka ölében egyéves kislány ült, árvaságra jutott
unokahúga, akit a Bobrovok befogadtak a házba, s akit maga
után Arinának nevezett el.
Meghitt látványt nyújtottak. A szoba közepén álló
asztalon fonott kosár, benne rizs és tojás, pirozski és más
tésztafélék; egy tálcán fahéjas kiflik, egy másikon almás pite.
Kis tálban áfonyaszirup állt, Tatjána ezzel szokta édesíteni a
teáit, de mások részére ott álltak a citromkarikák is.
Alekszander részére egy flaska rum volt odakészítve. Egy kis
asztalon pedig ott állt mind közül a legfontosabb tárgy: a
szamovár.
Ragyogó darab volt. Alekszander vette Moszkvában, s
roppant büszke volt rá, Mintegy hatvan centiméter magas,
ezüstalkotmány volt, alakja leginkább egy görög vázára
emlékeztetett. Faszénnel fűtötték, s állandóan forrt benne a
víz. Tatjána időről időre felkelt, hogy a szamovár csapjából
friss utánpótlást töltsön a teáskannába.
A család tehát nyugodtan várta a külvilágból érkező'
híreket azon a hideg, havas napon.
 A kis Szergej, aki kifelé leskelődött az ablakon, ugrott fel
váratlanul:
– Nézd papa, látogatók!

Iván és Száva Szuvorinon számos feltűnő dolog akadt. Először

is az, hogy húszéves korára Száva ugyanolyan magas lett,
mint az apja, így már két óriás volt a faluban. Másodszor, az
orosz parasztok többségével szemben nem háncscipőt, hanem
erős bőrcsizmát hordtak, mely gazdagságukat hirdette.
Harmadszor, mindketten hatalmas süveget viseltek: az apa
hagymakupola alakút, a fiú széles karimájú magas és kerek
kalapot – majdnem olyat, mint a régi angol puritánok –, így
amikor együtt mentek az utcán, megszólalásig hasonlítottak
egy fatemplomhoz és a harangtornyához.
Mindketten súlyos, fekete köpönyeget hordtak. Az idősebb
férfi övéről pénzes zacskó lógott. Nem csináltak belőle titkot,
hogy van pénzük. Azt azonban eltitkolták, hogy ugyanennyi
érmét belevarrtak egymás köpönyegének bélésébe.
– Isten tudja, mikor lesz rá szükségünk – jegyezte meg
Iván. – De nehogy beszélj róla annak a pénzsóvár farkasnak.
A gazdag jobbágy ugyanis urához, Bobrovhoz tartott, a
pénzen pedig a fia életét akarta megváltani.
– Fel a fejjel, Száva – tette hozzá. – Sorsot húztál – rád
jutott. De én megmenthetlek. Lehet, hogy sok pénzbe kerül,
de jobb szolgának lenni, mint halottnak, nem? – Erre nem
válaszolt a fia. Száva ritkán mosolygott: nem látta értelmét.
Annak ellenére, hogy még csak húszéves volt, szögletes, fiatal
arcáról sugárzott, hogy az ügyről, csakúgy, mint másról, már
réges-rég kialakult a véleménye. Fekete hajával, hatalmas
orrával és figyelmes, fekete szemével már épp olyan ijesztő
volt, mint az apja. Ajkát általában keskeny vonallá préselte a
néma dac, s szilárd, eltökélt léptei azt sugallták, bárhová is
tart, azért megy oda, mert nem sokra tartja a helyet, ahonnét
jött.
Csendben tették meg a dombtetőn álló házhoz vezető út
hátralévő részét.
Alekszander Bobrov alig hitte el, hogy megtörtént. Ez egyszer
rámosolyog végre a szerencse. Ahogy a dolgozószobájában
ácsorgó két Szuvorinra nézett, alig tudta leküzdeni mosolyát.
Ez csakis egy dolgot jelenthet: pénzt. Csak az a kérdés:
mennyit?
Bobrov nem volt pénzsóvár. Valaha ugyan gazdagságról
álmodott, a pénzhajhászást viszont mindig megvetette. Idővel
azonban a balsiker és a gyerekek, akikről gondoskodni kellett,
rányomták a bélyegüket. Mostanra azt mondhatnánk, hogy
hellyel-közzel pénzsóvár lett.
– No, Szuvorin, hát nem akar a fiad katona lenni? –
kezdte kedvesen. Szávához fordult. – Megválthatod magad,
ugye tudod?
Nagy Péter óta ugyanis az volt a szabály, hogy az összes
lélekszám egy bizonyos százaléka katonai szolgálatra
kötelezhető, melynek letöltése után az általában sorshúzással
választott jobbágyokat felszabadították. De vajon megérte-e
ez a felszabadulás azt a huszonöt éves szolgálatot, mely
gyakran felért egy halálos ítélettel? Voltak férfiak, akik
inkább megcsonkították magukat, hogy elkerüljék ezt a
sorsot. Most a fiatal Szávára jutott a szerencsétlen sorshúzás,
Alekszander Bobrov pedig alig hitt a szerencséjében.
Szuvorinék ugyanis Bobrov tulajdonába tartoztak, és volt
pénzük. Az elmúlt tíz évben figyelemreméltó eredményeket
értek el. Nemcsak selyemszalagot készítettek nagy
mennyiségben, de egész jobbágyhálózatot működtettek, s
szöveteiket a haszon egy részének fejében elvitték a
vlagyimiri piacra. Mostanra tucatnyi szövőszék dolgozott
Szuvorinnak, s számuk egyre csak gyarapodott.
Ez a földbirtokosnak is nagyon megfelelt. Bármin
munkálódik Szuvorin – mondta magának –, még hozzám
tartozik.
Ezen egyszerű oknál fogva a gazdag jobbágy nagyon
jövedelmező volt Alekszandernek. Míg rjazanyi jobbágyai
továbbra is három nap barscsina munkával fizették meg a
tartozásukat, manapság a bobrovói jobbágyok készpénzben
fizették be az obrokot – melynek összegét a földbirtokos
szabta meg kedve szerint! Az elmúlt három évben kétszer is
felemelte Szuvorin obrokját, s a fickó, morogva ugyan, de
mindkét alkalommal fizetett. „Isten tudja, mennyi pénzt
rejteget még mindig” – magyarázta Alekszander. Most itt az
alkalom, hogy kiderítse.
A látogatásnak ugyanis egyetlen oka volt. Bobrov nagyon
jól tudta ezt, s már előre kiélvezte minden percét. Félig
lehunyt szemmel dőlt hátra karosszékében, majd jámboran
érdeklődött:
– Nos, mit tehetnék értetek? – Várt. Persze Bobrov is
pontosan tudta, hogy mit tehet. Szuvorin mélyen meghajolt és
kimondta:
– Azért jöttem, Alekszander Bobrovics, hogy
megvásároljak egy jobbágyot.
Alekszander Bobrov elmosolyodott. Neki ugyanis volt
eladó jobbágya.
A folyamat már évszázadok óta tartott, ám a
tizenkilencedik század fordulójára az orosz jobbágyok
helyzete végül elérte a mélypontot. Most a parasztok – akár
az állami földeken dolgozó jobbágyok, akár a földesurak
szolgái; akár a jómódúak, mint Szuvorin, akár az éhhalál
szélén állók – gyakorlatilag rabszolgák voltak. Egy
jobbágynak szinte nem is voltak jogai. Bobrov ismert olyan
földbirtokost, aki ragaszkodott az első éjszaka jogához minden
egyes házasodó jobbágylány esetében. Hallott egy
öregasszonyról, aki két jobbágyát Szibériába küldte, mert
elfelejtettek meghajolni elhaladó kocsija előtt. A földesúr volt
a munkaadó, a bíró és az ítéletvégrehajtó. Az egyetlen jogi
korlátozást – nevezetesen azt, hogy nem hozhat halálos letet
– is könnyedén kijátszhatta: egyszerűen addig korbácsoltatta
a vétkest, amíg az – véletlenül – bele nem halt.
Mindenekfelett a jobbágyokat manapság úgy lehetett
adni-venni, akár valami ingóságot. Egy szép lány vagy egy
különleges képességekkel rendelkező férfi csinos árat érhetett
el. Nevezetes eset volt, mikor az egyik mágnás valóságos
vagyont fizetett egy teljes jobbágyzenekarért.
Ez természetesen helytelen volt. Gyalázatos. Radikális
korszakában, Katalin Szentpétervárjának szalonjaiban
Alekszander teljes mértékben elismerte ezt. Manapság – ezt
mindenki tudta – maga a cár is azt fontolgatta, hogy végképp
elítéli a jobbágyság gyakorlatát.
– Azonban nem változtathatja meg, még nem. A nemesek
nem engednék – érvelt Alekszander. – Nekem pedig eközben
gondoskodnom kell a családomról – győzte meg magát.
Bobrovóban legalább ritkán korbácsolták meg a jobbágyokat,
és senkii sem öltek meg.
Ebben a szörnyű emberkereskedelemben valószínűleg a
regruta-kereskedelem volt a leggyakoribb üzlet. És általában
nem a földesúr volt a vásárló.
Hanem egy másik jobbágy.
A sorozó tiszt ugyanis fütyült rá, hogy honnét van a
katona. Amennyiben darabszámra megvolt az
ágyútölteléknek való, nem foglalkozott a részletekkel. A
Szuvorinhoz hasonló gazdag parasztok nem is engedték
háborúba a fiaikat. Egyszerűen elmentek a földesúrhoz, és
vásároltak egy fickót, akit a fiú helyett elküldték.
Most tehát ezért jöttek. Csupán az volt a kérdés: mi az
ára? Bobrov épp ezen tanakodott. Merő véletlenségből épp
ekkor lépett a szobába Tatjána és Szergej. A földesúr felesége
már elég hosszú ideig vezette a birtokot ahhoz, hogy kitalálja,
mi járatban vannak itt Szuvorinék. Meglehetősen kedvelte ezt
a zordon párost. Lehet, hogy balti származása tette, de
tetszett neki gyakorlatias gondolkodásuk. Kérdőn nézett a
férjére. Ami a fiatal Szergejt illeti, ő ugyanolyan vidáman
mosolygott rájuk, mint mindenki másra.
Vajon miért változtatta meg az árat Bobrov az ő láttukra?
Talán váratlanul felvillant benne a Szergej születésekor
átérzett megaláztatás? Talán megkísértette saját kudarcának
érzése, míg a felesége olyan sikeresen vezette a birtokot, férje
börtönbüntetése idején? Bármi is volt az ok, az előre kigondolt
ötszáz rubel helyett hidegen annyit mondott:
– Ezer rubel az ára.
A két jobbágy felszisszent. Az összeg az elevenükbe vágott:
ez látszott az arcukon. Vérlázítóan magas ár volt. Az ilyen
„helyettesekért” még a legkapzsibb földesurak is legfeljebb
hatszáz rubelt kértek akkoriban. Természetesen a földesurak
körében nem volt ismeretlen olyan eset, hogy ennél jóval
nagyobb összeget kértek, ha úgy vélték, a vevőnek
megvannak az anyagi lehetőségei.
– Egyébként – tette hozzá hidegen – Szávát bármikor
elküldhetem. – Hatalmában állt, hogy megtegye. Aztán
figyelte a két jobbágy arcát, amint összenéztek.
Nyolcszáz rubelt hoztak magukkal. A maradék kétszázért
fel kell ásniuk a kunyhó padlóját. Ez volt minden vagyonuk.
– Ekkora összeget csak holnap reggel tudok elhozni,
Alekszander Prokofjevics – mondta Szuvorin gyászosan.
– Remek, elküldöm az egyik rjazanyi jobbágyot Száva
helyére. – Alekszander elfojtotta a mosolyát, de belül
diadalmámort érzett. Nem könnyű jobban vezetni a birtokot,
mint hűtlen felesége tette, de rájött, hogy a gazdag jobbágyok
megfejése járható út. És ma bizony felülkerekedett
Szuvorinékon. Nagy diadalában alig vetett pillantást a fiatal
Szávára.
Száva Bobrovékat figyelte. Tatjána nem érdekelte. Ő
becsületes és gyakorlatias volt. A nő semmibe meredő
tekintetéből helyesen látta, hogy ő nem vett részt ebben a
dologban. A többieket azonban – apát és fiát – gyűlölte és
megvetette. Talán csodálatot érzett volna, jóllehet elnyomták
ők, ha erősek lettek volna. De tudta, hogy nem azok. Szergejre
pillantott. Ő valahogy másnak nézett ki. Ragyogó barna
szeme nyilvánvaló élvezettel figyelte Szávát: rajta szórakozik
ez a kölyök?
A fiatal paraszt valamennyire ismerte a múltat.
Nagyanyja elmesélte, hogy régen, Nagy Péter idejében ő volt
az egyetlen ember, aki megmenekült a tűztől, mikor a
falusiak magukra gyújtották a templomot. Nagyanyja később
tért vissza a faluba.
– Mi épp olyan régóta itt vagyunk, mint a Bobrovok –
szokta mondani. Másról azonban nem volt tudomása. Semmit
sem tudott régebbi őseiről, akiket Rettegett Iván uralkodása
alatt az egyik Bobrov csapott be Szent György napján. Soha
nem hallott Péterről, a tatárról, sem annak levágott fejéről.
Mindez elveszett, régóta elfelejtődött, eltemette a föld.
Száva annyit tudott, a Bobrovok ellenségei. Érezte a
lelkében. Ahogy most nézte őket, egyszerű és
megmásíthatatlan döntésre jutott. Megszabadul tőlük. Lehet,
hogy sok időbe telik; fortélyosnak és erősnek kell maradnia;
de van ereje és szívóssága.
Úr és szolga közt párbaj lesz, talán életre-halálra.

1812. OKTÓBER
Komor szürkéskék ég; sötét fák. Megérkeztek az első
menekültek, aztán a csapatok – mindegyiket néma csend
kísérte. Eldördült egy lövés, aztán miután elhalt a dördülés
visszhangja, a csend még nagyobbnak tűnt, mivel akárhogy
fülelt az ember, semmi nem hallatszott.
Az oroszok küzdöttek; szülőföldjüket védték; a jobbágyok
hűségesek maradtak. De hát nem természetes-e küzdeni,
mikor nemcsak a franciákkal, de régi ellenfeleikkel, a
poroszokkal és a lengyelekkel is szembe találták magukat,
akikkel már az ősi időktől, Alekszander Nyevszkij és
Rettegett Iván korától fogva harcban álltak.
Elsőként egy hatalmas, ám mégsem döntő ütközetről
jöttek hírek: a borogyinói csatáról; majd nem sokkal ez után
arról, hogy Napóleon bevonult Moszkvába. Aztán a tűzről.
Több mint ötven kilométerről is látszott – a hatalmas tűz
és füsttorony három napon át gigászi oszlopként emelkedett a
szeptemberi égre, hogy hirdesse: Moszkva felégette saját
magát, és a hatalmas hódítót megfosztották a zsákmánytól. A
franciák császára még mindig a porrá égett városban lapult.
Mi lesz a következő lépése?
Ruszkában zajlott az élet. Csapatok vonultak át egymás
után, ahogy az orosz hadsereg felkészült, hogy árnyként
kövesse az Oka folyó nagy kanyarulata mentén vonuló
ellenséges sereget. Néhány napja egy teljes gyalogosezred
vonult el. Aztán lovasszázadok.

Ez idő tájt egy októberi reggelen Szergej és húga, Olga a tűz

mellett üldögéltek dajkájukkal, Arinával és a kisbabájával a
gyerekszobában.
Friss hírek és friss pletykák érkeztek mindennap.
Napóleon még mindig az üres és kiégett Moszkva foglya.
Vajon megpróbál-e Szentpétervárra lecsapni, ahol a cár
védelmi vonalat épített ki? Vagy visszahúzódik
Szmolenszkbe? Ha ezt teszi, akkor a mogorva vén veterán,
Kutuzov tábornok várja az úton az orosz fősereggel. Esetleg
megpróbálja Moszkvában átvészelni a telet?
Milyen izgalmas volt mindez! Szergej annyira izgatottan
és lelkesen várta, hogy lássa Kutuzovot, vagy akár a
franciákat, hogy Alekszander nevetve jegyezte meg: – Addig
nem nyugszol, amíg maga Napóleon nem látogat el Ruszkába!
– Ha jön, mindnyájan harcolni fogunk, ugye? – kérdezte
izgatottan. Ott áll majd vállvetve az apjával, és a végsőkig
harcolnak, hogy megvédjék anyját és húgát. Ezzel megint
csak megnevettette Bobrovot, aki megborzolta a fiú haját.
– Meghiszem azt, Szerjózsa – válaszolta szeretetteljesen.
Az utóbbi pár nap azonban nyugodt volt. Csapatok sem
vonultak el. Ruszka éppoly csendes volt, mint mindig.
Szerjózsa szenvedélyes kis fickó volt. Nemcsak szerette a
családját, de szerelmes volt beléjük. Anyja negyvenkét éves
korára klasszikus német szépséggé érett. Más volt, mint azok
az asszonyok, akiket a fiú eddig látott, s valamilyen oknál
fogva, amely túl csodálatos volt ahhoz, hogy megértse, úgy
tűnt, különös gyengédséggel bánik vele, s ez titkos
büszkeséggel töltötte el Szergejt. Aztán ott volt a komor
Alekszisz, aki most háborúzik. Ő magas és sötét hajú volt,
akár az apja. Szergej néha tartott egy kissé Alekszisztől, aki
hideg és zárkózott is tudott lenni. De hát nem volt meg ehhez
minden joga? Tiszt volt. Igazi hős.
Aztán itt van Ilja. Voltak, akik kinevették szőke bátyját,
mert nem csinál semmit, és túl kövér. Szergej azonban nem
nevetett rajta.
– Olyan sokat olvas – mondogatta csodálattal. – A világon
mindent tud.
No és az apja. Szergej szemében Alekszander Bobrov
testesített meg mindent, ami egy nemesember lehet. Akár
Alekszisz, ő is ragyogóan nézett ki egyenruhában.
Ugyanakkor művelt is volt, mint Ilja. Tudott szigorú lenni,
azonban az a leírhatatlan, apró bobrovi kézmozdulat
csodálatosan gyengédnek is mutatta. A meggyőződése miatt
börtönbüntetést szenvedett. Mindenekfelett pedig
rendelkezett azzal a tulajdonsággal, mely a kisfiú szemében
mindennél kívánatosabb volt: igazi világfi volt.
Ők voltak a példaképei. S ott volt gyermekkorának
játszótársa, a hosszú, sötét hajú, ragyogó szemű kislány: a kis
Olga. Kicsinek hívta, mivel egy évvel fiatalabb volt nála, s
ezért úgy érezte, mindig védelmeznie kell őt. Időnként
azonban úgy érezte, mintha a lány tulajdon meghosszabbítása
lenne. Mindig tudták, hogy a másik éppen mire gondol.
Milyen szerencse, milyen istenáldotta szerencse, hogy
ilyen családja van!
Szergej és Olga szokás szerint Arina mellett ültek, amíg ő
mesélt nekik. Milyen megnyugtató volt a dajka kedves, derűs,
kerek arca! Kezdett megőszülni, elvesztette egyik első fogát
azon a nyáron, mégis ugyanolyan maradt. „Hát csinos, az
soha nem voltam” – szokta vidáman beismerni. Milyen idős
volt? A két gyerek gyakran igyekezett kitalálni, illetve
valahogy kiszedni belőle a választ. Ő azonban soha nem
árulta el. „Olyan öreg vagyok kedveseim, mint a nyelvem, és
kicsit öregebb, mint a fogaim.” Talán ő maga sem tudta, hány
éves.
 Épp csak belekezdett a mesébe, mikor váratlanul nagy
nyüzsgés támadt az alsó szinten, majd meghallották anyjuk
hangját: – Alekszisz!

Milyen jóképű volt! Milyen elképesztően szép volt

prémszegélyes köpenyében! A terem szürke fényében sötét,
borús vonásaival és mélyen ülő kék szemével olyan volt, akár
egy másik kor harcosa, egy bogatir az ősi Rusz idejéből.
Szergej magánkívül volt az izgalomtól, hogy láthatja
példaképét.
Alekszisz még rá is mosolygott.
– Nesze – mondta, s átnyújtott a meglepett Szergejnek egy
muskétagolyót. – Ez egy francia golyó. Épp hogy elkerült, és
belefúródott az ellátmányos szekerembe. – Szergej
megilletődött örömmel vette át az ajándékot.
– Láttad Napóleont? – kiáltotta.
– Igen. – Alekszisz elvigyorodott. – Majdnem olyan kövér,
mint Ilja.
Kis idő múltán a vacsoraasztal körül elmesélte az összes
új hírt. A borogyinói csata után az öreg Kutuzov tábornok
személyesen tüntette ki őt, mesélte büszkén nekik. Moszkva
eleste után arra a feladatra szemelték ki, hogy portyákat
vezessen a franciák ellen. És ezután következett a
legérdekesebb hír.
– Napóleon elhagyta Moszkvát. A franciák hazamennek. –
Alekszisz elgondolkodva bólogatott. – Most azonban már túl
késő. Napóleon utánpótlása máris akadozik, s biztos azt
gondolta, hogy erőltetett menetben eléri még a határt, mielőtt
leesik a hó. – Szergejre mosolygott. – Ha ez történt, akkor
megfeledkezett egy dologról. – Szünetet tartott. – A jó orosz
sárról. Megfeneklik majd a mocsárban. A kozákjaink
legyilkolják az összes portyázó csapatukat, melyet élelemért
küldenek. A tél még jóval azelőtt lecsap rá, mielőtt
Szmolenszket elérnék.
– És mi újra szembeszállunk velük? – kérdezte Tatjána
izgatottan.
 – Igen. Valószínűleg. Ha újabb olyan nagy ütközet lesz,
mint Borogyinónál, ez alkalommal összezúzzuk.
Alekszisznek hamarosan tovább kellett sietnie. Még
éjszakára sem maradhatott. A család figyelte, amint apjával
megölelik egymást, s Alekszander Bobrov megáldja bátor fiát.
Aztán elment, s mint minden alkalommal, mikor egy katona
elválik a családjától, a többiek arra gondoltak, vajon
viszontlátják-e még?
Szergej szürkületkor találkozott az apjával, amint egyedül
ácsorgott a verandán, s a lemenő nap utolsó sugarait nézte.
Alekszander nem vette észre a fiút. Szemét könnyek
homályosították el, s közben maga elé mormogott:
– Igazi Bobrov. Igazi Bobrov.
Szergejnek most először tűnt fel, hogy az apja talán
jobban szereti Aleksziszt, mint őt; s eltűnődött azon, mit kéne
tennie, hogy méltó legyen erre a nagyobb szeretetre.

Három hét telt el; leesett az első hó; s az összetört Nagy

Sereg máris komor, zilált tömeggé züllött, úgy hagyta el a
csapattesteket, akár a csiga húzza maga után csillogó nyomát.
Bobrovékhoz pedig újabb, egészen másfajta meglepetést okozó
látogató érkezett.
A fiatal Száva Szuvorin.
Alekszander Bobrov rájött, hogy tényleg nem szereti
Szuvorinékat. Talán volt egy kis bűntudata amiatt, ahogy a
sorozás alóli felmentés ügyét kezelte. Volt azonban valami
sötét és számító vonás a szerénységükben, ami
nyugtalanította Bobrovot. Ösztöne azt súgta neki, hogy nem
félnek tőle, és nem is tisztelik. Nem érzett késztetést rá, hogy
segítsen nekik, jóllehet a felesége kinevette őt, és az
emlékezetébe idézte:
– Ők a legjobb bevételi forrásaid.
Most itt áll Bobrov előtt ez a komor, húszéves jobbágy,
járásában máris érződik valami ünnepélyes komolyság,
miközben higgadtan előáll rendkívüli kérésével.
– Útlevelet szeretnék kérni, uram. Moszkvába.
 Jobbágyként Száva a földbirtokosa által kiállított útlevél
nélkül nem utazhatott sehová, még a regionális központba,
Vlagyimirbe sem. Nem tűnt kiemelkedő jelentőségű ügynek,
Bobrov mégis gyanakodva fogadta.
– Mi az ördögnek? Most égett le az egész város.
Száva megengedett magának egy félmosolyt.
– Pontosan, uram. Tehát az ottaniaknak, ha valamire,
akkor meleg ruhára igazán szükségük van. Jó árat kapnánk
most a szőtteseinkért.
Bobrov undorral horkantott fel.
Milyen jellemző. Itt állnak a nagy honvédő háború
közepén, ez a fickó meg másra sem tud gondolni, csak a
haszonra.
– Ez üzérkedés.
– Csak üzlet, uram – válaszolt hűvösen a jobbágy.
– Nem egyezem bele – csattant fel Alekszander, majd
újabb indokot keresett: – Ez hazafiatlan dolog. – Azzal intett
a jobbágynak, hogy elmehet.
Később sokat töprengett azon, vajon mi vehette rá
Tatjánát, hogy beleavatkozzon egy ilyen triviális ügybe. Talán
valami ösztön vezette, vagy egyszerűen csak sajnálta Szávát.
Bármi is volt az oka, amint férje beszélt neki az esetről,
azonnal a jobbágy védelmére kelt:
– Kérlek szépen, gondold át még egyszer a döntést. –
Addig kérte, míg végül Alekszander engedett, és aláírt egy
útlevelet. Az egész nem tűnt túlságosan fontosnak.

1817
A fiatal Szergej Bobrov vakmerő tervet eszelt ki – mely
azonban megfelelő időzítéssel működni fog. Két barátja felel,
ha hollétéről kérdezősködnek, egy másik barátja pedig
jelentkezik helyette a névsorolvasásnál. Egy megvesztegetett
iskolaszolga gondoskodik számára lovakról az oda-visszaút
minden állomásánál.
 A cár nyári rezidenciáján, Carszkoje Szelóban,
Szentpétervár közelében álló iskola szigorú elitintézmény
volt. A cár nemcsak saját könyvtárát bocsátotta a nagy kék-
fehér Katalin-palota szomszédságában épült tanintézmény
növendékeinek rendelkezésére, de az uralkodócsalád is
gyakran részt vett az istentiszteleteken, melyet a részükre
fenntartott karzatról figyeltek. Alekszander Bobrovnak fel
kellett használnia az összeköttetéseit, hogy bejuttassa ide a
fiatal Szergejt.
Nem lesz egyszerű a tiltott utazás lebonyolítása. Április
volt. A hó olvadásnak indult, a talaj felázott. Az utak
valóságos ingovánnyá változnak. És ha elkapják…
Ágya alól előhúzta a dobozt, melyben személyes iratait
tartotta. Ott volt a levél, melyet előző este kezdett el írni a
szüleinek. És ott volt az a levél is, melyet a kishúga írt, s
melyet három napja csempésztek be hozzá. Nagy, gyerekes
betűkkel írott üzenete rövid és lényegre törő volt.

Kedves Szerjózsa!
Nagyon boldogtalan vagyok. Bárcsak találkozhatnánk!
Olga

Újra elolvasta és elmosolyodott. A hírneves szentpétervári

Szmolnij lányiskolában igen zordon lehetett az élet. Nem
lepődött meg rajta, hogy élénk, ragyogó szemű kishúga
megutálta az első ott töltött évet. S annak ellenére, hogy
óriási volt a kockázat, miután megkapta a levelet, csupán egy
gondolat járt a fejében: mit tenne most Puskin az ő helyében?
Puskin biztos elmenne a testvéréhez. Puskin hős volt a
szemében.
Szergej Bobrov boldog volt Carszkoje Szelóban. Gyors volt,
intelligens, sőt tehetséges is. Jól rajzolt, és szebben szavalta a
francia vagy orosz verseket, mint bármelyik más fiú az
osztályban.
– Bárcsak úgy tudnám ezeket a dolgokat, mint Puskin –
sóhajtozott mégis gyakorta. Puskin: merész versek ifjú költője
és gúnyrajzok szerzője. Puskin göndör bozontjával, lágy,
mégis ragyogó szemével és kiszámíthatatlan humorával.
Mindig slamasztikába került – és mindig nők után szaladt. Ez
volt az utolsó éve az iskolában. Sok tanára bajkeverőnek
tartotta, ám a fiúk között máris ünnepelt hős volt.
Szergejre közös érdeklődésük miatt figyelt fel Puskin –
mindketten imádták az orosz népmeséket. Arina, a dadája
megtanította Szergejt az általa ismert mesék többségére: a
mesés tűzmadár és a muromi hős, Ilja történetére („Látnod
kéne a kövér bátyámat, Ilját: ő az igazi ellentéte a hősnek” –
mondogatta nevetve), és még számtalan másra. Még Puskint
is lenyűgözte a tudásával.
– Mindig tartsd észben ezeket a meséket, ifjú költőm –
mondta neki gyakran. – Bennük rejlik az igazi lélek,
Oroszország különleges szelleme.
Azonban Puskin volt az is, aki komoly bajba keverte
Szergejt. Az egész egy – botrányos, ám vidám – karikatúrával
kezdődött, melyet Napóleon végső veresége után rajzolt
Puskin. Képe a győzedelmesen visszatérő angyali Sándor cárt
ábrázolta – aki azonban úgy meghízott nyugaton, hogy a
diadalíveket rohammunkában kellett kiszélesíteni a kedvéért.
Néhány hónap múlva Szergej is követte példaképét. Az ő
célpontja azonban az új és mélyen vallásos oktatási miniszter
volt, a nemes Golicin család tagja. Az ő karikatúráján a
miniszter éppen alapos vizsgálatot végzett a Szmolnij iskola
lánynövendékein, hogy meggyőződjön erkölcsös életvitelükről.
A rajz felháborító volt, s annak ellenére, hogy a tanári kar
tagjai közül alig néhányan éreztek bármiféle szeretetet a
hatalmaskodó miniszter iránt, mégis szigorúan
figyelmeztették:
– Még egy botrány, Bobrov, és eltanácsoljuk.
Bármekkora is volt a kockázat, Szergej tudta, mit kell
tennie. Minden simán megy majd, mondta magának.
Különben is, nem hagyhatom cserben Olgát.
Még sötét volt, mikor kora hajnalban Szergej kiosont az
iskolából. Egy kilométerre az úton már várakozott rá egy
lovász a felszerszámozott lóval, s hamarosan a Szentpétervár
felé vezető úton vágtatott. Az út teljesen néptelen volt.
Időnként hosszú, sötét fasorokon haladt keresztül, s úgy
érezte, a fák összehajolnak és ráborulnak. Aztán kinyílt előtte
a tér, és kietlen barna pusztaságba ért, melyet szürke
foltokban pettyezett a még el nem olvadt hó. Nemegyszer
farkasüvöltést vélt hallani. A jeges, nyirkos szél az arcába
vágott.
Mégis boldog volt. Egy napja üzenetet küldött Olgának,
hol várjon rá, s lelki szemei előtt már látta húga halvány
arcát és hallotta a hangját:
– Tudtam, hogy eljössz! – A gondolat melegséggel töltötte
el. Milyen szerencsés, hogy ilyen húga van! Milyen boldog
volt, hogy ő is Bobrov!
És milyen szerencsés, hogy ebben a korban született –
ráadásul Oroszországban! A világ még soha nem tűnt ilyen
izgalmasnak. A Napóleon jelentette rettentő veszély végképp
elmúlt 1815-ben a waterlooi csatában. Az angolok most Szent
Ilona szigetére vitették Európa agresszorát, s onnan nincs
menekvés, Oroszország erősebb lett, mint valaha eddigi
történelme során. Lent, délkeleten a Kaukázus-hegységben az
ősi Grúz királyság csatlakozott az orosz birodalomhoz.
Északon Finnország – hosszú svéd ellenőrzés után – szintén a
cár kezére került. A messzi keleten nemcsak Alaszka volt az
orosz birodalomé, de Kaliforniában is kiépítettek
erődítményeket. S mindenek közül a legragyogóbb
zsákmányra a bécsi kongresszuson tettek szert, ahol az
összegyűlt nagyhatalmak újrarajzolták a Napóleon utáni
Európa térképét. Oroszország szinte teljes egészében
megkapta ősi riválisát, Lengyelországot, gyönyörű
fővárosával, Varsóval egyetemben.
Szergejt azonban igazából Oroszországnak a világban
elfoglalt új helyzete izgatta. Az ország többé már nem volt a
nyugati világtól elszigetelt barbár ázsiai királyság; megszűnt
a holland, német, francia és angol kalandorok fejlődésben
visszamaradt követője lenni. Ezt a kongresszust az orosz cár
vezette. Ami még ennél is fontosabb: Oroszország meghirdette
saját különleges küldetését.
– Vessünk véget ezeknek a rettentő háborúknak és véres
forradalmaknak – jelentette ki a cár Európa kormányfői előtt.
– Egyesüljenek Európa erői új, egyetemes testvériségben,
mely kizárólag keresztényi jóindulaton alapul.
Ez volt a híres Szent Szövetség. Minden szempontból
elképesztő dokumentum volt. Oroszország még egy közös
európai hadsereg – az első nemzetközi békefenntartó egység –
felállítását is kezdeményezte, mely fenntartotta volna ezt az
egyetemes rendet.
Kétségtelen, hogy ilyen grandiózus tervek már korábban
is léteztek – a Római Birodalom vagy a középkori egyház
idejében –, a Szent Szövetség azonban, a maga misztikus
nyelvezetével mélységesen orosz volt. A körmönfont nyugati
diplomaták cinikus mosollyal írták alá, a pragmatikus britek
pedig még ezt is megtagadták – minden orosz tudta, hogy a
nyugati világ romlott. Egyszerű, nyílt, melegszívű, lelkes: a
Szent Szövetség egyesített mindent, ami az oroszokban a
legjobb volt. Nem csoda, ha a fiatal Szergej Bobrov fennkölt
izgalomban élt.
Szentpétervár már feltűnt a láthatáron, mire Szergej
elérte a postaállomást, ahol lovat váltott; s már jócskán benne
járt a ragyogó, napsugaras reggelben, mikor a fővárosba ért.
A Szmolnij zárdaiskola mintegy öt kilométerre volt a Téli
Palotától, a Néva medencéjének túlsó végében, ahol a folyó
délre fordul. Mivel bőven volt ideje, Szergej komótosan
végigügetett a rózsaszín gránitból épített rakpart mentén,
elsétált a Bronzlovasig, elhaladt a régi Admiralitás és a
Palota előtt. Az Admiralitás – jóllehet, még mindig magában
foglalta a kikötőket is – számos új, neoklasszikus
díszítménnyel csinosodott, melyek betetőzése a magas,
aranyfleche a túlparti Szent Péter és Szent Pál székesegyház
aranytornyát tükrözte. Szergej elégedetten sóhajtott. Milyen
csodálatos érzés Szentpéterváron lenni.
Izgatottságának más oka is volt.
Szentpétervár városában áprilisban jön el a jégzajlás
időszaka. Annak ellenére, hogy a hó és a latyak már eltűnt a
szürke utcákról, a város közepén még megmaradt a befagyott
Néva nagy fehér csatornája, s most jött el az olvadás ideje. A
folyó jegén át vezető utakat már lebontották. Hamarosan,
mielőtt megmozdulnának a jégtáblák, a pontonhidak is erre a
sorsra jutnak. Ma pedig, amint a rakparton lovagolt, láthatta
a Néva felszínén végigfutó nagy repedéseket, s hallotta a
pisztolylövéshez hasonlító dörrenéseket, amellyel újabb
jégtáblák törtek le. Milyen borzongatóan izgalmas volt ezen a
csípős, nyirkos reggelen az arcába csapódó párás levegőt
érezni, s tudni, hogy a hatalmas északi világ a maga
megfékezhetetlen módján újra életre kel! Szergej egyedül
lovagolt, fiatal szíve repesett az örömtől.
Ez a vidám izgalom hosszan elkísérte, egészen a Szmolnij
zárdaiskola faláig.
Üzenetében pontosan megírta Olgának, hogy pontosan hol
és mikor várjon rá. Maga a lány mesélt neki arról a falon lévő
kis ablakról, ahol észrevétlenül be lehet osonni a zárdába.
Lovát a fogadóban hagyta, majd feltűnés nélkül a fal adott
pontjára sétált és várakozott. Várt egy órát. Aztán nyüt az
ablak.

Két órájuk volt, utána Olgának mennie kellett. Szorosan

egymás mellett ültek a fehérre meszelt szobácskában, a fiú
átölelte húga vállát, a lány pedig időről időre bátyja
mellkasára hajtotta a fejét, miközben halkan beszélgettek.
Szergej szerette őt. A Bobrovok közül ő hasonlított
leginkább Aleksziszhez. Sudár termete, hosszú combja és
elegáns, vékony keze semmi gyengeséget nem mutatott. Ő is
bátyja törökös vonásait örökölte, hosszú, szép metszésű orra,
és érzéki szája volt, melynek sarka kissé gúnyosan lebiggyedt.
Míg azonban Alekszisz arcán volt valami árnyalatnyi
kegyetlenség, a húgáé csakis finomságot tükrözött. Szeme
sötétkék volt, s időnként úgy tűnt, kissé meglepetten szemléli
a világot – tekintete azonban bármikor képes volt egy pillanat
alatt ragyogó vidámságba átcsapni. Most pedig hálatelten
pillantott a bátyjára.
Nem volt boldog, de ez nem is csoda. A Szmolnij
lányiskolában elképesztő volt a nevelés. A fiatal lányoktól
elvárható hímzés-, tánc- és énekórák mellett a lányok
nyelveket, földrajzot, matematikát és fizikát is tanultak –
olyan haladó tananyag szerepelt náluk, melyet még
Amerikából is eljöttek megcsodálni. Szigorú fegyelmet
tartottak azonban.
– Minden étkezés előtt zsoltárokat éneklünk – mondta
Olga szomorúan. Aztán fejét lehajtva: – Ez egy börtön. –
Ősztől tavasz végéig, mikor az iskola véget ért, a szmolnijos
lányok gyakorlatilag be voltak zárva a zárda területére. –
Mindenkit utálok itt, még a többi lányt is – suttogta.
Bátyja megértette, hogy kishúga csak magányosnak érzi
magát. Gyengéden a karjában tartotta. A lány hosszú, barna
haja Szergej karjára hullott, s hagyta, hadd beszéljen Olga,
míg körülbelül egy óra múlva a lány kicsit vidámabb lett, sőt
már nevetett is. Akkor odafészkelte magát a bátyjához, s azt
mormogta.
– Elég az én unalmas életemből, Szerjózsa. Mesélj te.
Mesélj a világról.
Nagy büszkeséggel töltötte el Szergejt, hogy a testvére
felnéz rá. Mivel pedig a feje szinte csordulásig tele volt
elképzelésekkel, egy pillanat múlva már lelkesen vázolta a
jövőre vonatkozó reményeit.
– A cár új Oroszországot alkot – magyarázta –, a
jobbágyság eltűnik. Új alkotmány készül. Nézd csak meg,
máris mi mindent tett a Baltikumon és Lengyelországban. Ez
a jövő útja.
A cár ugyanis azzal, hogy eltörölte a jobbágyság
rendszerét Litvániában és a balti államokban, épp úgy
megdöbbentette a világot, mint azzal a nagyon liberális
alkotmánnyal, melyet az újonnan megszerzett
Lengyelországnak adott, s mely jóformán minden cenzúrától
mentes volt. Az országban választott országgyűlés
kormányzott, s a választásra jogosultak a népesség igen
széles rétegét képviselték.
– És ez még csak a kezdet – biztosította Szergej. – Ha
Oroszország maga is új alkotmányt kap, olyanok leszünk,
akár a britek – só't, mint az amerikaiak!
Ez a lelkes kijelentés nem volt annyira vad, mint
amilyennek elsó' hallásra tűnhet. A felvilágosult Sándor cár
valóban kikérte angol diplomaták, illetve az amerikai elnök,
Jefferson tanácsát, hogy miképp tervezze meg az új
kormányzási rendszert. Évekkel ezelőtt tehetséges
minisztere, Szperanszkij felvázolt egy tervezetet, mely
szétválasztotta a hatalmi ágakat, része volt a választott
parlament – a Duma –, sőt a választott bírák is. Máris
dolgozott egy tisztviselő csapat, hogy előkészítsék Oroszország
tizenkét tartományra való felosztását, mely tartományok
jelentős autonómiával rendelkeztek volna. Igaz, a cár
rejtélyesen viselkedett – senki nem tudta volna megmondani,
pontosan mi is az álláspontja. Mindez azonban
Oroszországban történt, ahol minden változás lassú és
körülményes.
– És mi lesz a te szereped ebben a csodálatos új
Oroszországban, Szerjózsa? – kérdezte Olga.
Ó, a bátyja erre is tudta a választ. Teljesen biztos volt az
életét illetően.
– Nagy író leszek – vágta rá merészen.
– Mint a barátod, Puskin?
– Igen, remélem. Észrevetted már – folytatta lelkesülten –
hogy Katalin uralkodásáig jóformán nem is létezett irodalom?
Nem volt semmi más, csak rengeteg penészes öreg zsoltár és
prédikáció a szláv egyházból – csak az ördög érti őket. A
hozzánk hasonlók franciául írtak verseket és színdarabokat.
Egész Lomonoszovig senki sem írt megírásra méltó dolgokat
oroszul, no meg ott van a kedves öreg költő, Gyerzsavin, Isten
áldja meg, aki még mindig él. Látod – jelentette ki boldogan –,
itt az ideje elkezdeni. Senki sem írhatja elő nekünk, mit
csináljunk. Hallanod kéne Puskin verseit. Rendkívüliek.
Olga mosolygott. Imádta nézni a bátyját és a lelkesedését.
– Keményen kell dolgoznod, Szerjózsa – mondta
elgondolkodva.
– Természetesen – szélesen mosolygott. – És mihez
kezdesz te, ha kiszabadulsz ebből a zárda-börtönből? –
kérdezte játékosan.
– Természetesen férjhez megyek.
– Kihez?
– Egy jóképű testőrtiszthez. – Mosolygott. – Aki oroszul ír
verseket.
A fiú elgondolkodva bólogatott, majd saját magát is
meglepve elszomorodott. Bárcsak én lehetnék az az ember! –
gondolta.
Kis idő múlva indulnia kellett.
A délután már a vége felé járt, mikor Szergej fáradtan, de
boldogan visszaadta a lovat, s az utolsó egy kilométert gyalog
tette meg az iskoláig a hideg latyakban. Senki sem járt a
környéken; besurrant az épületbe, és a szállásuk felé tartott,
ahol már várták a barátai. Ha szerencséje van, senkivel sem
találkozik. Ott az ajtó. Kinyitotta. Aztán megdermedt a
meglepetéstől.
A magas terem üresen állt, csupán egy lovaglócsizmába és
egyenruhába öltözött magas alak állt az ablakon beszűrődő
szürke fényben, s lassan felé fordult.
– Alekszisz! – Szíve nagyot dobbant; elárasztotta az öröm.
– Mióta vagy itt?
A mosoly gyorsan lehervadt az arcáról.
– Hol voltál? – Alekszisz hangja hideg volt, vágott, akár a
borotva.
– Sehol.
– Hazug! Két órája kutatnak utánad az iskolában.
– Sajnálom. – Szergej lehajtotta a fejét. Nem tudott
semmit sem mondani.
 – Haszontalan a sajnálat. – Alekszisz hideg dühvel
beszélt. – Véletlenül erre volt dolgom, jöttem, hogy
megnézzelek. Mialatt vártam, szép dolgokat hallottam rólad.
Karikatúrát rajzoltál a miniszterről, és kicsapás fenyeget.
Gondolom, tudod?
– Igen.
– Rávettem őket, hogy ne csapjanak ki. Meg kéne
ostorozni téged. Ajánlom, hogy tedd meg magad – a család
becsületéért. – Szünetet tartott, várta, míg az utolsó mondata
kifejti teljes hatását. Vajon mi késztette Szergejt, hogy
olyasvalamit mondjon, amit nem is gondolt komolyan? Talán
bosszantotta Alekszisz hangjának kioktató tónusa, talán a
megdöbbenés, hogy lebukott, a büntetéstől való félelem vagy –
esetleg – váratlanul vissza akart vágni a bátyjának, akit
szeretett, akiért rajongott, s aki szemmel láthatólag ellene
fordult? Akármi is volt az ok, hirtelen kirobbant belőle:
– Pokolba a család becsületével!
Alekszisz felszisszent, ő nem járt iskolába, mint ez itt.
Amint lehetett, azonnal bevonult a hadseregbe. A cár
szolgálata, a család becsülete: ezek voltak az istenei. El sem
tudta képzelni, hogy képes ilyen árulásra ez a kölyök. Vajon
mi vezette Aleksziszt arra, hogy megtegye a
megbocsáthatatlant? A tegnapi szidás, amelyet a felettesétől
kapott, s amely miatt veszélybe került a karrierje? Az a hölgy,
aki egy hete megvetően szélnek eresztette őt? Vagy a
természetében benne rejlő kegyetlenség, mely titokban csak
ürügyre várt, hogy fájdalmat okozhasson, mióta – hat hónapja
– meghallotta azt a bizonyos információt Moszkvában?
Bármelyik ok vezette is a fentiek közül, hangja egyszerre volt
jéghideg és epés, miközben azt sziszegte:
– Lehetséges. De számomra, és a többiek számára ez igen
fontos kérdés. És legyél kedves az eszedbe tartani, hogy a mi
nevünket viseled, holott nem is tartozol közénk, ezért
elvárjuk, hogy ennek megfelelően viselkedj. Értesz?
– Hogy érted, hogy nem tartozom közétek?
 – Úgy értem, te barna szemű kis befurakodó, hogy –
szüleink szégyenére – te nem vagy Bobrov. Mivel azonban mi
törődünk a család becsületével, úgy kezelünk, mintha az
lennél. – Aztán, mintha csak egy megfázásról beszélne,
melyet egyszer elkap az ember, aztán meggyógyul: – Egykor,
mikor anyánk magányos volt, elkövetett egy
meggondolatlanságot Moszkvában. Réges-régen. Azonnal
véget is vetett neki. Senki nem tud róla. Nem tartozol közénk;
de úgy teszünk, mintha nem így lenne. Mivel megkaptad a
nevünket, becsüld is meg. – Szünetet tartott. – Ha egy árva
szót szólsz erről valakinek, megöllek.
Majd, miután könnyed mozdulattal megsemmisítette az
öccsét, elment.
Szergej késő este fejezte be a szüleinek írt levelét, de
nagyon nehezen haladt, mert alig látott hideg könnyeitől.

Kedves szüleim, nagyon boldog vagyok az iskolában. Ma

itt járt Alekszisz, ő is jól van, és nagyon örültem neki.
Szeretettel ölelem Arinát és kislányát.

Mindig azt gondolta, hogy anyja tökéletes, szülei pedig

szeretik őt. Talán, ha ő nem is Bobrov, ha nem kívánt
gyermeke szüleinek, akkor nem is számít igazán, mit kezd az
életével.

1822. JANUÁR
Tatjána körülnézett a kis piactéren. A borús és nyomott
hónapok után most először tiszta volt az ég, és Ruszka körül
mindenütt ragyogóan csillogott a hó. Száva, a jobbágy a
szánja felé tartott. Most tért vissza Moszkvából. Milyen csinos
volt új kabátjában. Az asszony felé fordult, mélyen meghajolt
és mosolygott.
Volt egy közös titkuk.
 Ruszka ugyan csendes volt azon a reggelen, számos jel
utalt azonban rá, hogy mostanság nyüzsgőbbé vált itt az élet.
Igaz, hogy a folyóparton ugyanolyan komor és masszív falak
emelkedtek, mint Rettegett Iván idejében; a magas, vészjósló
őrtorony karcsú sátortetejével még mindig ott magasodott az
ég felé; a falakon belül azonban két széles utca futott a piactér
mindkét oldalán, mellettük faházak – és három másik utca
keresztezte őket. A templom mögött most széles fasor vezetett
a központ felé, egyik oldalán három csinos, klasszikus
jegyeket viselő, kőből épült kereskedőház. A fasor végén kis
park, majd ezt elhagyva a régi erődfal következett, melynek
egy részét lebontották, s most aprócska sétány vezetett ott,
melyről gyönyörű kilátás nyílt a folyóra és a környező vidékre.
A falakon túl, távol a folyótól szétszórtan kunyhók és kis
gabonaraktárak alkottak számos utcácskát, melyek vége két
kilométer után lassan beleolvadt a mezőkbe. A teljes népesség
kétezer főre rúghatott. Röviden: noha Katalin rendelete
ellenére sem volt város, Ruszkának mégis sikerült magára
ölteni valami kisvárosi jelleget.
Kedves Száva: milyen közel kerültek egymáshoz az elmúlt
négy év során! Néha olyan magányos volt. Alekszander
megbetegedett, és a betegség megközelíthetetlenné és
szótlanná tette. Szergej a külügyminisztériumban dolgozott,
munkája Moszkvához, illetve Szentpétervárhoz kötötte. Olga
nemrégiben házasodott meg, egy fiatal, jóképű testőrtiszt
vette el, akinek Szmolenszk környékén volt birtoka, így ő is
hiányzott. Alekszisz, aki szintén megnősült, most a nagy
Fekete-tengeri kikötőben, Ogyesszában teljesített szolgálatot.
Az előző hónapban fia született, akit Mihailnak neveztek el.
Tatjána azonban talán csak évek múlva láthatja első
unokáját. Valójában már csak Ilja és én maradtunk –
gondolta szomorúan. Ilja azonban hiába volt otthon, nagy,
nyugodt feje általában valamilyen könyvbe mélyedt;
képtelenség volt vele gyakorlati dolgokról beszélgetni.
Száva és az apja azonban gyakorlatias emberek voltak: ezt
szerette bennük. Jelenleg két kisebb üzemet vezettek
Ruszkában, mindegyik tucatnyi embert foglalkoztatott. Az
egyik gyárban gyapjút, a másikban vásznat szőttek. A két
ember olyan remekül szervezte meg az életét, hogy mindig
volt ráérő idejük. Az elmúlt évben Tatjána rábeszélte a férjét,
hogy engedje le Száva apját a rjazanyi birtokokra vizsgálatot
tartani, aminek eredményeképp ugrásszerűen megnőttek az
innen származó jövedelmek. Tatjána gyakran elment
Ruszkába, hogy megfigyelje a Szuvorinok tevékenységét,
illetve hogy Szávával az üzletről beszélgessen.
Ezek a beszélgetések vezették el őt a nagy felismeréshez,
valamint jelenlegi titkos tervéhez.
Ugyanis Oroszország – jóllehet, a kisnemesek vidéki
kúriáit látva ezt soha senki ki nem találta volna – lassú
változásnak indult; s a változások már Tatjána szűkebb
környezetében is bekövetkeztek.
Oroszország mindig is sokféle természeti kinccsel
rendelkezett. Az északi vadonokban sómezők és prémek,
melyek az ősi Novgorod kereskedőit tették gazdaggá; a meleg
Ukrajnában a csodálatos fekete föld, a csemozjom; majd
Rettegett Iván uralkodása óta fokozatosan megjelentek az
Urál-hegység ásványkincsei, illetve nagyon szerény
mértékben az óriási, szinte lakatlan Szibéria kincsei is.
A legnagyobb lépéseket azonban itt, a régi Oroszország
szívében, Moszkva környékén tették, ahol a rettentő időjárás
mellé gyenge talaj társult. Itt volt ugyanis az orosz kézműipar
hazája. Bőr- és fémárut készítettek, ikonokat festettek,
szöveteket és vásznakat szőttek, keletről importált selymet
festettek, a legutóbbi időkben pedig pamutot is gyártottak.
Mivel ezek könnyűipari termékek voltak, a gyártást könnyen
be lehetett indítani bármelyik városban vagy faluban. Aztán
ott volt a régi tulai acélipar, valamint az óriási moszkvai
fegyvergyárak. Az acéláruk – és sok más termék – legnagyobb
piaca csupán néhány napi útra feküdt innen, a Volga és az
Oka találkozásánál, az ősi határvárosban: Nyizsnij-
Novgorodban. Katalin uralkodása alatt egy vállalkozó
szellemű kereskedőcsalád még üveggyárat is épített alig
harminc kilométerre Ruszkától. Ráadásul a tartományi
főváros, Vlagyimir – az Ivanovo nevű új iparvárossal együtt –
hatalmas textilipari központtá nőtte ki magát.
Nyugat-európai mércével mérve ezek az új iparágak,
valamint a kereskedelmi tevékenység érdektelen volt. Az
oroszok kevesebb, mint öt százaléka élt városokban, szemben
a franciák húsz, illetve az angolok több mint harminc
százalékával. Ez azonban még csak a kezdet volt.
Ahogy egyre jobban átlátta a folyamatot, Tatjána
szemében mindez egyre izgalmasabb lett. Száva gyakran
mondta neki: „Ó, Tatjána Ivanovna, mi mindent meg tudnék
csinálni, ha lenne befektethető pénzem!” Az asszony is látta,
micsoda óriási lehetőségek rejlenek kiaknázatlanul, s mivel
semmi mást nem tudott tenni, hogy tevékeny természetét
elfoglalja, állandóan terveket szövögetett.
– Ha a jobbágyaink képesek egy kis üzemet felépíteni –
biztatta a férjét akkor mi is tudnánk építeni egy nagyobb
üzemet.
Állítása tökéletesen ésszerű volt. Igaz, hogy a nemesek
többsége megvetette az efféle kalmárkodást, voltak azonban
olyanok is, akik nem. Valójában a legnagyobb mágnások egy
része hatalmas ipari vállalkozásokba is kezdett, melyekben
jobbágyaikat dolgoztatták. Bobrov is alapíthatna egy üzemet,
akár a szomszéd üveggyáros, anélkül, hogy elvesztené a
becsületét.
Őt azonban nem érdekelte a dolog.
– Ki vezetné, ha én már nem vagyok? – kérdezte. –
Alekszisz? Ő katona. Ilja? Ő képtelen lenne rá – rázta meg a
fejét. – Sokkal jobb, ha a birtokot javítom fel, mintsem, hogy
kockázatos vállalkozásokba kezdjek, amelyekhez egyikünk
sem ért. Amúgy – tette hozzá mindig – sokkal egyszerűbb, ha
hagyjuk, hogy a jobbágyok elvégezzenek mindent, mi pedig az
obrokkal lefölözzük a hasznukat.
Mivel a felesége még mindig elégedetlen volt, fáradtan
hozzátette:
– Azért csak német vagy.
 Tatjána már régóta úgy érezte, ismeri Szávát; csak tavaly
ébredt rá teljesen azonban, hogy mi az a titkos szenvedély,
amely a fiút fűti. Akkor került napvilágra, mikor egy nap a
magánéletéről faggatta gyengéden. A két Szuvorinnak
nemcsak a vállalkozásaik voltak rendkívül szokatlanok:
mindketten egyedül éltek. Száva apja özvegy volt. Maga
Száva, harminchárom éves kora ellenére még mindig legény
volt. Hallatlan dolog. Ruszka papjai sokszor beszéltek már
vele ez ügyben; Bobrov azzal fenyegette, hogy erőszakkal
megházasítja, ö azonban makacsul kitért. Míg végül
bevallotta Tatjánának:
– Soha nem nősülök meg, amíg szabad nem leszek.
Hamarabb vonulnék kolostorba.
– Kit vennél el? – kérdezte.
– Egy kereskedő lányát – felelt a férfi. – A kereskedő
azonban nem engedi hozzámenni egy jobbágyhoz, mivel akkor
a lánya is jobbágy lenne.
Hát erről volt szó. Meg akarta vásárolni a szabadságát.
Már többször is megkereste ez ügyben Bobrovot, a földesúr
azonban elhessegette őt.
– Minden földesúrnak megvan azonban az ára – mondta
Tatjánának. – És akkor… – Az asszony gyanította, hogy
akkor nagy dolgokat fog véghez vinni.
Tatjánában pedig megfogalmazódott egy terv. Nagyon
egyszerű volt, még ha némileg szokatlan is. Azon a tökéletes
megállapodáson alapult, melyet Szávával kötött.
Alekszander Bobrovot először megzavarta a felesége
kívánsága, hogy adja el Száva és apja szabadságát.
– Mi közöd hozzájuk? – faggatta. Teltek a hetek és
hónapok, s a felesége továbbra is a nyakára járt:
– Engedd el őket, Alekszander Prokofjevics. Te mondtad,
hogy pénzre van szükségünk. Akkor szerezd meg most a
hasznot, és add el nekik a szabadságukat.
– Néha azt gondolom, jobban kedveled ezeket a
jobbágyokat a saját családodnál – mondogatta a férje
fanyarul.
 Az asszony azonban addig-addig győzködte, mígnem egy
hete – csak hogy békén hagyja már egy kis időre – a férje azt
találta mondani:
– Rendben van. Ha szabadságot akarnak, akkor
fizessenek nekem tizenötezer rubelt, de egy kopekkel sem
kevesebbet.
Miután évekkel ezelőtt teljesen megkopasztotta őket, úgy
számolt, hogy soha nem lesznek képesek előteremteni ekkora
összeget.
Amin Tatjána csak mosolygott.
Szávával teljesen egyenes megállapodást kötöttek.
– Én rábeszélem Alekszander Prokofjevicset, hogy adja el
a szabadságod, Száva. Kölcsönadok annyi pénzt, amennyire
szükséged van – minden kamat nélkül. Ha azonban
visszanyerted a szabadságod, rá egy évre pontosan a dupláját
fizeted vissza nekem. Rendben van így? – A férfi mélyen
meghajolt. – Akkor jó. Bízd rám az ügyei. És senkinek egy
szót sem.
Egy hölgy részéről roppant liberális dolog volt ilyen ügybe
keveredni egy jobbággyal, különösen a férje háta mögött, a
terv azonban teljes mértékben ésszerű volt. Szuvorin elnyeri a
szabadságát; Bobrov komoly pénzösszeghez jut; ő pedig
diszkréten gyarapítja megtakarított pénzecskéjét, melyet
Szergejnek szánt.
Igaz, hogy a Bobrov által követelt összeg óriási volt,
Tatjána hitt a jobbágyban, Lehet, hogy időbe telik, de
megszerzi a szükséges összeget.
Máris kölcsönzött neki ezer rubelt. Ezen a ragyogó januári
napon újabb ezer rubellel érkezett Ruszkába.
– Vidd el Moszkvába és használd fel jól – mondta neki.
Amikor Száva felkapaszkodott a szánra, az asszony nem
tudta, hogy Szávának van még egy titka, melyet elhallgat
előle. Máris elég pénze van ahhoz, hogy az év végére
megvásárolja a szabadságát.
Úr és szolga között a párbaj a végéhez közeledett.
1822. JÚLIUS
Olga szeretettel pillantott a férjére. Az előző hónapot együtt
töltötték a Szmolenszk melletti birtokon, s Olga úgy érezte,
fogalma sem volt eddig ilyen boldogságról. Ha a férje
közeledett hozzá, a bőre felragyogott, s olyan lágyság ömlött el
rajta, hogy még a jobbágyok is elmosolyodtak a láttukra és
kijelentették:
– Ezek aztán valóban férj és feleség.
Olga nevetve adta át férjének Szergej levelét.
A fiú rendszeresen írt neki iskolás kora óta, s a levelekhez
gyakran csatolt egy-egy verset vagy tréfás rajzot is. A lány
megtartotta a leveleit és imádta újra átfutni őket, ha semmi
dolga nem akadt.

Kedves Olgácskám,
Biztos vagyok benne, hogy férjed a régimódi szokás szerint
rendszeresen elver, úgyhogy elmondok néhány újságot,
hogy felvidítsalak. Rátaláltam egy vonzó baráti
társaságra. Moszkvában: a Külügyminisztérium
irattárában találkozunk és a Bölcsesség Szerelmeseinek
hívjuk magunkat. (Mint tudod, ennek az istennőnek –
akár az összes nőnek – sok szeretőre van szüksége.) Nagy
német filozófusokat olvasunk, főleg Hegelt és Schellinget.
Megvitatjuk az élet értelmét és Oroszország szellemét; és
lelkesen csodáljuk magunkat.
Tudtad, hogy a világegyetem a folytonos alakulás
állapotában van? Bizony. Minden eszmének van egy
ellentéte is. Mikor ezek összekeverednek, előáll egy új és
jobb eszme, mely megint csak megtalálja az ellentétét, és
ilyen csodálatos módon halad a folyamat, mígnem a
világegyetem eléri a tökéletességet. Az emberi társadalom,
itt a földön ugyanígy működik. Mi is a kozmikus rend
szerint alakítjuk ki eszméinket. Hát nem csodálatos?
Érzed a kozmikus erőket, Olgácskám – vagy a férjed túl
sokat ver? Én néha érzem. Nézek egy fát és azt mondom:
 „Ez a kibontakozó Világegyetem.” Néha viszont nem
érzem. Másnap beverem a fejem egy fába és semmi
kozmikus érzésem nincs. Talán ha erősebben verném be…
Most be kell fejeznem. Barátaimmal együtt követem
kozmikus sorsomat és megyek inni. Aztán megkeresem a
világegyetemet egy ismerős hölgynél.
Most elmesélek neked egy érdekes tényt. A mi nagyra
becsült oktatási miniszterünk olyannyira gyanakvó a
filozófusokkal szemben, hogy Szentpéterváron nem is
engedélyezett ilyen tanszéket. Ismerek egy férfit, aki
titokban a növénytani tanszéken tart filozófia
előadásokat, egy másik pedig a mezőgazdasági tanszékről
oktat. Csak a mi hőn szeretett Oroszországunkban
képzelhető el ilyesmi, hogy az univerzum természetét a
mezőgazdaság egy ágának tartják.
Borzasztóan sajnálom, hogy a férjed ilyen vadállat.
Azonnal írjál, ha azt akarod, hogy megmentselek.
Hűséges szeretettel: Szerjózsa

1822. SZEPTEMBER
A nyár, mely oly hosszúra nyúlt abban az évben, a vége felé
közeledett. A bricska a piszkos úton döcögött; nem haladt
gyorsan, mivel az öreg Szuvorin óvatosan kerülgette a
keréknyomokat és horpadásokat; emellett pedig mi értelme
volna bárhová is sietni, amikor Ilja Bobrov ül a kocsiban?
Három napja, hogy elhagyták Rjazany városát. Holnapra
Ruszkába érnek.
– Már ma estére ott lennénk, uram, ha reggelente fel
tudna kelni – jegyezte meg az ősz szakállú szolga. Amire Ilja
egy mosollyal és egy sóhajjal felelt: – Igazad van, Szuvorin.
Fogalmam sincs, miért megy ez nekem olyan nehezen.
A nap már vörösesen sütött. Az ösvény ezüstnyírek és
vörösfenyők végtelen sora között vezetett, a levelek zizegve
aranylottak a halványkék ég előtt. Hamarosan, ahogy a nap
lemegy, galambok buknak át a fák tetején.
Most pedig a fasor kinyílt, és nagy mezők jelentek meg.
Mint a térségben sok más falu, ez is lent, árpát és rozst
termesztett. A termést már betakarították. A legközelebbi
mezőt kis sárgásbarna szalmakazlak népesítették be. A mező
szélén ürömmel és csalánnal benőtt töltés illatozott
kesernyésen. Ahogy az első ízbához közeledtek, ugató kutya
és egy kosár gombát tartó, termetes asszonyság üdvözölte
őket. Ezután hamarosan egy fogadóhoz értek.
– Itt meg kell állnunk éjszakára – jegyezte meg Szuvorin
komoran.
A fogadó teljesen szokványos volt a maga nemében: nagy
szoba asztalokkal és padokkal, nagy tűzhely a sarokban, és
egy mogorva kocsmáros, aki rögtön alázatossá vált, amint
meglátta Ilját. Amíg Szuvorin ellátta a lovakat, Ilja a kályha
mellé ült, és egy teát rendelt.
Az utazás egészen kellemes volt. Örült, hogy Tatjána
végül is rábeszélte, hogy az öreg Szuvorinnal tartson.
Alaposan átvizsgálták a rjazanyi birtokot – legalábbis
Szuvorin –, beszedték a bérleti díjakat, eladták a gabonát és
némi tőzeget, majd jelentős pénzösszeggel indultak vissza
Ruszkába. Mivel a rjazanyi birtok egy nap az övé lesz –
Alekszisz Ruszkát kapja –, úgy gondolta, jó, ha megismeri a
helyet. Szuvorin még egy kinti sétára is rávette, úgyhogy
máskülönben tésztás bőre is jobb színre tett szert.
Ilja Bobrov nem volt beteg; mégis, Tatjána ostobaságának
köszönhetően úgy nőtt fel, hogy sohasem volt biztos benne, jól
van-e vagy sem. Nem volt buta. Mivel gyerekként gyakran
tartották ágyban, szenvedélyes olvasóvá vált, s apjától mind a
francia irodalom, mind pedig a felvilágosodás filozófiájának
szeretetét eltanulta. Sajnos azonban – s talán azért, mert apja
végül is vereséget szenvedett az élettől – öntudatlanul olyan
érzésre tett szert, hogy minden dolog hiábavaló. A bukás és a
tehetetlenség Ilja számára magától értetődő volt. Valami
tompaság ült rajta. S bár gyakran támadt az az égető érzése,
hogy elvesztegeti az életét, s hogy le kéne rázni magáról ezt a
tompaságot, valahogy, mivel nem volt rákényszerítve, soha
nem tette meg. Most, huszonnyolc évesen kedves, lusta,
társtalan és kimondottan kövér volt.
– Túl testes vagyok – szokta mentegetőzve mondani –, de
nem tudom, mit tehetnék ellene.
Ez az utazás azonban meglehetősen felrázta. Sőt, még egy
új ötlete is támadt, amelyet egész nap magában dédelgetett.
így aztán, amikor Szuvorin megjelent az útitáskájával, a
házigazda pedig egy csésze gőzölgő teával, csak biccentett
feléjük, lábát felrakta a bőröndre, s szemét félig lehunyva
szürcsölgette teáját, miközben arra gondolt: Igen, tényleg itt
az ideje, hogy abbahagyjam a vegetálást. Azt hiszem,
külföldre fogok utazni. Elutazom Franciaországba.
Itt az idő, hogy megváltozzon az élete. S az öreg Szuvorin,
miközben nézte és saját fiára, a Moszkvában lévő Szávára
gondolt, arra a következtetésre jutott: Ha ennek a fickónak
csak fele annyi energiája lenne, mint az én fiamnak, máris
tudna magával mit kezdeni.
Így telt lassan az idő, miközben esteledett, a tulajdonos és
az idős szolga a sorsukon elmélkedtek. Az utazás másnap
minden különösebb baj nélkül véget is ért volna, ha a
házigazda másképp nem gondolja.
A kis fogadónak ugyanis elég szerény forgalma volt. A
házigazda nem akarta, hogy egy ilyen nyilvánvalóan gazdag
úr, mint Ilja, túl olcsón kikerüljön innen. Így aztán, ahogy Ilja
megkapta a teáját, a fickó kisurrant az ajtón, lesietett az
utcán, s vagy fél órát távol maradt.

Ilja megörült a házigazda ajánlatának. Egy rövidet

szundított, s most az utazástól és a fejében kavargó
gondolatoktól felvillanyozva különösen élénknek érezte
magát.
– Hagyd abba a dörmögést, Szuvorin – mondta. – Óriási
ötlet. – S aztán a még mindig hajbókoló házigazdához fordult:
– Menj és hozd el őket. S hozzál bort és vodkát is.
 A házigazda mosolygott. Igazi szerencse, hogy ezek a
cigányok épp itt mentek el: ha szórakoztatnák a kövér
uraságot, már megegyezett velük, hogy amit kapnak,
megfelezik. S ahogy leszállt a sötétség, nagy nyüzsgés lett
úrrá a házon. Jó illatok szálltak ki a konyhából. Bor és vodka
került elő. S csodálatos módon jó pár ember is. Azután pedig
az étellel együtt megérkeztek a cigányok.
Nyolcan voltak, barna bőrűek, és színes ruháikban
egyáltalán nem néztek ki rosszul. Énekeltek, két nő pedig
táncolt. Ilja mosolygott és a lábával verte a taktust. Igen, már
évek óta nem érezte magát üyen élőnek. Általában nem ivott
sokat, ma este azonban…
– Hozzál még bort! – szólt oda a házigazdának.
Most az egyik lány énekelt, míg a férfiak zenéltek. Milyen
különös dallama van az éneknek. Honnan származhat? Talán
Ázsiából? Fogalma sem volt. A lány tizenöt év körüli lehet,
gondolta, s meglehetősen cingár. De mégis… határozottan
felkavarta. Jött felé, majdnem megérintette… Istenem,
gondolta, élnem kell, erről van szó. Utaznom kell.
S mire az este véget ért, már majdnem mindenkit
meghívott a kocsmában vagy egy fél tucat italra, táncolt is,
nehézkesen, a tizenöt éves lánnyal, és szerelmes lett – nem
kimondottan a lányba, hanem magába az életbe.
Már jócskán elmúlt éjfél, amikor némi hulladékot
eltakarítva a tulajdonos az egyik pádon megágyazott neki, és
Ilja lefeküdt aludni.
– Az az igazág, kedves öreg Szuvorin – motyogta –, hogy
azt hiszem, meglehetősen berúgtam.
– Igen, uram. – A szolga halkan elhelyezkedett egy másik
pádon és lehunyta a szemét.
Öt perccel később, miközben még mindig nyitott szemmel
feküdt, Iljába hirtelen belehasított egy gondolat. A mellette
fekvő bőrönd nem volt bezárva. Az ő hibája volt. Valahogy
elhagyta a kulcsát, amikor Rjazanyban voltak; s mindez nem
is lett volna baj, ha nem lett volna benne az összes pénz.
 S most, a részegség ködén át, mindez óriási jelentőségű
dolognak tűnt. Halaszthatatlan fontosságúnak. Az a
homályos tudat, hogy valószínűleg bolondot csinált magából a
cigányokkal, a következő gondolatban öltött testet; a
bolondját járatják velem. Az egyik ördögfajzat, valószínűleg a
lány, majd bekúszik ide, és kirabol – a házigazda segítségével,
semmi kétség. Hirtelen felült.
– Szuvorin, ébredj – sziszegte. Az öregember
feltápászkodott. – Gyere ide és nyisd ki a bőröndöt. –
Szuvorin odament. – Vedd ki a pénzt. A zacskót és az
erszényt. Úgy van.
A zacskóban ezüst rubelek voltak; az erszényben pedig
bankjegyek, melyeket Katalin idejében vezettek be, s
melyeket az oroszok assignat-knak hívtak.
– Legyenek nálad, Szuvorin. Tőled nem tudják majd őket
elrabolni, biztos vagyok benne. – Az öregember vállat vont, de
engedelmeskedett. Majd mind a ketten újra lefeküdtek. –
Remek fickó vagy – mondta Ilja. Aztán elaludt.
Egy órával később valami felébresztette. Egy hang volt,
vagy az ablakon besütő holdvilág? Félig még alva homályosan
az eszébe jutott, hogy valami fontosat nem csinált meg. Mi az
ördög lehet az? Ó, igen, a pénz. Valahol az álom mély
bugyraiban a következő gondolat formálódott meg benne – mi
van, ha a cigányok rárontanak szegény öreg Szuvorinra és
elveszik a pénzt? Mindet elveszik. De ő most túljár az
eszükön.
Lassan, nehézkesen sikerült felkelnie és átbotladoznia a
szobán, majd felráznia Szuvorint.
– Az erszényt. Add ide nekem az erszényt. – A szolga
kérdés nélkül beletúrt a ruhájába és előhúzta. Ezután Ilja
visszabotorkált a helyére és nehézkesen leült. Hová rejthetné
el? Kinyitotta a bőröndöt, és a benne lévő holmik rengetegébe
kukkantott. A feje előrebukott: Istenem, milyen álmos. Ó,
igen, ez jó lesz.
A bőrönd fenekén egy Gyerzsavin verseskötet feküdt. A
gerince sajnos megtörött, s így a könyvet egy szalaggal kötötte
át. Álmosságát leküzdve kibontotta a szalagot, becsúsztatta
az erszényt a könyvbe, majd újra átkötötte. Nem hiszem, hogy
egy cigánynak eszébe jutna belenézni egy könyvbe, gondolta,
ahogy becsukta a bőröndöt. Szuvorin horkolt.
– Szemmel kell tartanom – motyogta, s azon nyomban
mély álomba zuhant. Jócskán benne jártak már a reggelben,
mire felébredt.
Amint hazaért a szobájába, Ilja egyik első dolga az volt,
hogy fogta a Gyerzsavin kötetet és visszatette a
könyvespolcára. Nem emlékezett rá, hogy éjszaka felébredt és
ide rejtette a pénzt; nem is gondolt többet a könyvre.
Épp ezért teljesen rejtélyesnek tűnt számára, hogy amint
az öreg Szuvorinnal leszámolták a pénzt apjának, a fele
összeg hiányzott.
– De hát nálad volt, Szuvorin – mondta panaszos hangon
az öreg jobbágynak.
– Visszavetted a bankókat, uram – felelt a másik
árnyalatnyi türelmetlenséggel a hangjában.
– Megesküszöl rá? – kérdezte élesen Alekszander Bobrov.
– Igen, uram.
A szegény Ilja csak zavarodottan bámult.
– Én pedig mégiscsak arra emlékszem, hogy mindent
neked adtam – mondta. Bobrov azonban nem hozta meg
rettenetes döntését – egészen addig, míg Tatjána át nem
nézte a fia ruháit és a bőröndöt, majd összezavarodva, fejét
csóválva vissza nem jött.
– Szuvorin, elloptad a pénzt. Holnap eldöntöm, mi legyen
veled.

Alekszander bizonyos értelemben elégedett volt. Már bánta,

hogy engedett feleségének a Szuvorinokkal kapcsolatban, a
szavát azonban nem vonhatta vissza: most pedig, hogy akadt
egy ürügye, hogy azt gondolja, az öreg Szuvorin tolvaj,
eltökélte magában, hogy hinni fog ebben.
– Vagy ő hazudik, vagy a fiad – vetette oda kurtán
Tatjánának, mikor az védelmébe akarta venni az öreget. S
mikor felesége emlékeztette rá, hogy Szuvorin szerint Ilja
részeg volt, Bobrov csupán ennyit vetett oda:
– Annál könnyebb volt meglopni. Látod – tette hozzá
önigazolásképp –, ha felajánlod egy ilyen embernek, hogy
megveheti a szabadságát, ezzel arra ösztökéled, hogy ellopja a
szükséges pénzt.
Ez teljesen értelmetlen kijelentés volt. Tatjána is
megmondta neki. Szíve mélyén talán ő is tudta ezt. A tények
azonban cáfolhatatlannak tűntek; ezt még Tatjána is
elismerte. S el kell ismerni, az események ilyetén fordulata
nagyon kedvező volt a Bobrovok számára.
Másnap Alekszander Bobrov ítélkezett. Ez azt jelentette,
hogy maga elé hívatta Szuvorint és – amint jogában állt – ő
egymaga játszotta el az ügyész, a bíró és az ítéletvégrehajtó
szerepét. Szuvorint jelentős kárt okozó lopásban bűnösnek
találta, és szigorú ítéletet hozott.
– Szibériába küldelek – jelentette ki.
Még csak hozzá sem kellett tennie, hogy ez az ítélet
magában foglalja a Szuvorin család teljes vagyonának
elkobzását is. Bármennyi pénzt is fizetett volna Szuvorin a
szabadságáért, azt a pénzt így is Bobrov kaparintotta meg. A
fia pedig – immár teljesen nincstelenül – jobbágy marad.
Mindez igen megfelelt Alekszandernek.
– Nem teheted – tiltakozott Tatjána. – Ez törvényellenes.
A törvény ugyanis kimondta, hogy negyvenöt év feletti
jobbágyot nem küldhetett az ura Szibériába Szuvorin pedig
negyvennyolc volt.
A törvény azonban nem volt túl következetes – ha a
földesurat kellett korlátozni.
– Elküldöm Vlagyimir katonai kormányzójához – mondta
Alekszander nyersen. – Az illető a barátom. – S annak
ellenére, hogy felesége egész álló nap próbálkozott, nem tudta
rávenni Bobrovot, hogy meggondolja magát.
Alekszander Bobrov csendesen diadalmaskodott. Többé-
kevésbé jogszerűen járt el. Túljárt ezeknek a furfangos
jobbágyoknak az eszén, és határozottan növelte a birtoka
értékét. Számos apró jel utalt rá mostanában, hogy már nem
sok ideje maradt arra, hogy ezt megtegye.
A maga módján természetesen sajnálta Szuvorint – még
akkor is, ha eltökélte magában, hogy hinni fog bűnösségében.
De végül is, gondolta, a szerencse ilyen váratlan és szeszélyes
fordulataira minden embernek fel kell készülni. Végső soron
ez történt vele is, mikor Katalin börtönbe vettette. így
mennek, és mindig is így mentek a dolgok Oroszországban.
Már másnap láncra verve vitték Szuvorint Vlagyimirbe,
ahonnan rendszeresen útnak indították a kis csoportokat a
Szibériába vezető hosszú útra.
Tatjána még aznap leült levelet írni.

Száva kezébe vette a kicsi, megfeketedett tárgyat. Most az

egyszer elmosolyodott. Már régóta megígérte magának ezt a
kincset, s most végül úgy érezte, hogy megengedheti
magának.
Még két hét Moszkvában, és elég pénze lesz, hogy kiváltsa
apja és a maga szabadságát. Most már csak az van hátra,
hogy kijussak ebből az üzletből, gondolta vigyorogva.
– Jó munka – mondta egyszerűen a szürke szakállas árus.
– Nagyon régi. Azt hiszem, még Rettegett Iván koránál is
előbb készült. – Száva bólogatott. Ő tudta.
Kis ikon volt – semmi érdekes nem volt rajta. Tucatjával
lehetett nagyobbat is, fényesebbet is kapni a boltban. Mint
sok ősrégi ikon, a korral ez a kép is megfeketedett,
újrafestették, majd újra sötét lett. Hosszú élete alatt
valószínűleg ez a kép is átesett kétszer-háromszor ezen a
procedúrán; az Istenanya és a Gyermek azonban még így is
alig volt kivehető az elsötétedő borostyán háttér előtt. Miért
értékelte mégis ilyen nagyra Száva?
Azért, mert tudta, hogy az ikon művészete csak a képzett
szem előtt tárul fel; s csak ezután lehet megérezni spirituális
tartalmát. Az ikon nem egyszerű festmény – hanem ima. A
meghitt kis formákat egyszerűségükért és bájukért becsülték
abban a távolodó világban, ahol ezek a formák festőjük
vallásos érzületéből és szándékaiból születtek. Az ikonok
többsége azonban hamis, tisztátalan volt: csupán töredékük,
egész apró töredékük foglalta magában a lélek láthatatlan
tüzét, olyan tisztasággal, ahogy az a kereszténység hajnalán,
az ősi hellén és római világban égett. A vallásos kezek által
festett és újrafestett ikonok előtt hódolattal hajoltak meg
azok, akik megértették ezt. Mint Száva.
Száva mély elégedettséget érzett, ahogy kifizette az
öregembert. Most eljött az idő a távozásra.
Azonban – szokás szerint – ez most sem volt könnyű. Az
öregnek valahogy sikerült Száva és az ajtó közé furakodni.
Néhány fiatalember is csatlakozott hozzá ünnepélyes
arckifejezéssel.
– Meleg fogadtatásban részesülnél, ugye tudod –
emlékeztette az öregember vagy huszadszor –, ha
csatlakoznál hozzánk. – Majd nagyon komolyan hozzáfűzte: –
Ezt az ikont a legtöbb embernek nem adtam volna el.
– Köszönöm, de nem – felelte most is, mint annyiszor
ezelőtt.
– Segíthetnénk megvásárolni a szabadságod – mondta az
egyik fiatalember. Száva azonban erre sem reagált. Nem
akart közéjük állni.
Óhitűek voltak. Mostanában ezt a nevet adták a
szektásoknak – a régi raszkolnyikoknak –, akik másfél
évszázada szakadtak el az egyháztól. Ruszkában a templom
leégése óta hírmondójuk sem maradt, s az üldöztetés idején
többségük elmenekült a távoli peremvidékekre. Katalin
uralkodása alatt azonban hivatalosan is elfogadták őket, s
mára tekintélyes méretű közösségük volt Moszkvában.
Számos, egymással vetélkedő csoportra oszlottak. Egyeseknek
saját papjaik voltak, mások pap nélkül működtek. Az összes
csoportosulás közül azonban egyik sem volt olyan jelentős,
mint az, amely ezt a boltot is működtette.
A teodóziánusok szektája gazdag és hatalmas volt.
Főhadiszállásuk mellett ott volt saját temetőjük is egy olyan
helyen, amely egykor falu, manapság pedig Preobrazsenszk
külvárosa lett. Városon belül és kívül egyaránt számos
közösségük működött. Nyilvános fürdőket is üzemeltettek.
Kereskedelmi és termelői vállalkozásokba fogtak, s hála a
Katalin által biztosított monopóliumuknak, a teodóziánusok
adták el a legjobb ikonokat. Szokatlan gazdasági
szerveződésük volt a legfeltűnőbb dolog a szektával
kapcsolatban.
A teodóziánusok ugyanis – gyakorlatilag –
szövetkezeteket vezettek. A szekta tagjai alacsony kamatra
vehettek fel kölcsönöket a közös kasszából, hogy
vállalkozásba kezdhessenek. Minden vállalkozásukban –
melyek közé meglehetősen nagy textilgyárak is tartoztak – a
szegényekről a közösség gondoskodott. Igaz, hogy voltak olyan
tagok, akik rendkívüli vagyonra tettek szert életük során,
haláluk után azonban vagyonuk teljes egészében a közösségre
szállt át. Nyílt, becsületes, puritán emberek voltak, az
elszántabbak még szüzességi fogadalmat is tettek:
Oroszország a kapitalista gyáripar és a faluközösség ezen
különleges, majdhogynem kolostori keverékével adott
egyedülállóan sajátos választ a korai ipari forradalom
kihívásaira.
Mióta Moszkvában találkoztak, a teodóziánusok
számtalanszor sürgették Szávát, hogy csatlakozzon a
szektához, ők biztosan tudnák pénzügyileg támogatni. Mégis,
akárhányszor elhaladt a közösség magas falakkal körülvett
üzeme előtt, arra gondolt: – Nem, nem akarok mindenről
lemondani a kedvükért. Szabad akarok lenni.
Otthagyta a teodóziánusokat az üzletükben, és saját
szerény szállása felé vette az irányt. Takaros faház volt a
poros utcán. Ajtaján táblácska, rajta név – de nem a saját
neve, mivel jobbágyként semmilyen tulajdona nem lehetett,
hanem földesuráé; Bobrov. Hamarosan, gondolta, az áll majd
rajta: Szuvorin. Elégedetten lépett be.
Öt perc múlva megérkezett a küldönc Tatjána levelével.
Az asszony mindent megírt. Azt, hogy apja már úton van
Szibéria felé – láncra verve; hogy minden tulajdonát
elvesztette; hogy Bobrov már érte küldte az embereit, akik
visszaviszik Ruszkába, hogy újra szegény jobbágyként éljen.
A levél egy nemes lelkű gesztussal, valamint egy halvány
utalással végződött.

A pénz, melyet neked kölcsönöztem, a tiéd, használd

bármire, amit jónak gondolsz – nem szeretném, hogy
visszafizesd, s már annak is örülnék, ha tudnám, hogy jól
vagy.

Földesura felesége azt tanácsolta, hogy fusson el és tartsa

meg a pénzt. Tudta, hogy ez a hozzáállás példa nélküli
földesúr és jobbágy viszonyában.
Aztán csak sóhajtott egyet. Nem működne a dolog. Ha
elviszem a pénzt és elkapnak, akkor azt mondják, loptam. Az
asszony levelének nem venné semmi hasznát. Gondosan
becsomagolt egy a tartozásának megfelelő bankjegyet. Majd
odaadja egy kereskedőnek, akiben megbízhat, hogy átadja azt
az asszonynak. Aztán elgondolkodott rajta, mit tegyen.
Nem megy vissza. Bobrovékhoz semmiképp, azután, amit
vele műveltek. Inkább meghal. Erre mérget vehetnek –
gondolta. Nem, inkább elmenekül. Megvolt ennek is a módja.
Voltak emberek, akik uszályokat vittek le a Volgán.
Izomszakasztó munka. Évente ezrek haltak meg közben. De
ezen az úton el lehetett menekülni – az ember eljutott messze
délre és keletre, s közben nem nagyon faggatták. Esetleg kelet
felé is veheti az irányt, a messzi Szibéria kolóniáiba, ahol
szükség volt emberekre – mindegy, hogy kire. Lehet, hogy
még az apját is megtalálná. Szerencse, hogy ilyen erős vagyok
– gondolta.
Végül, úgy tűnt, mégis elveszti a Bobrovokkal vívott
párbajt. Ha így is van, akkor sem adja fel – ha ezer évig tart,
akkor sem.
Egy dolog mindenesetre biztos: soha nem látja újra azt az
átkozott helyet: Ruszkát.
Ugyanazon a napon, mikor apja elküldte Ruszkából a
szerencsétlen Szuvorint, messze északkeleten, Novgorod
tartományban Alekszisz Bobrov figyelemreméltó felfedezést
tett.
Fényesen sütött a nap, mégis párás, nyirkos szél fújt,
mikor megérkezett a helyre. A mellette lovagoló három fiatal
tiszt vidám hangulatban volt.
– Az azonban biztos, hogy bármit is talált ki az a
félkegyelmű, utálni fogom – jegyezte meg megvetően az egyik.
Aleksziszt azonban, miközben a kaput elhagyva a jól
karbantartott úton léptetett, elöntötte a kíváncsiság.
Arakcsejev, a híres tábornok volt a félkegyelmű.
A felvilágosult abszolutizmus egyik különös, sőt talán
költői sajátossága volt, hogy
Sándor cár is Arakcsejev tábornokot választotta
legbizalmasabb tanácsadójának. Talán az ellentétek
vonzották egymást. A tábornok félművelt, összeférhetetlen,
durva arcú alak volt, haját egészen rövidre vágatta, teste
folyamatosan előregörnyedt, mintha csak a magára vett
komoly feladatok súlya nyomta volna. Alekszisz akkor kezdte
tisztelni, mikor látta, milyen briliáns módon irányította a
tüzérséget az 1812-es nagy hadjárat során.
– Lehet, hogy faragatlan – mondta a társainak –, viszont
hű a cárhoz, és jól végzi a dolgát.
Sok nyíltszívű, szókimondó katonához hasonlóan, és
Alekszisz annak látta magát, őt is szórakoztatta, mikor a cár
Arakcsejevet választotta legközelebbi tanácsadójának.
Most pedig a tábornok a cár parancsára Novgorod
tartományban belekezdett az orosz történelem egyik
legnagyobb szabású társadalmi kísérletébe.
Amint beléptek a hatalmas birtokra, Alekszisz máris
érzett valami furcsát a hellyel kapcsolatban. A parasztok is
szokatlanul néztek ki, az utakon nem voltak kátyúk; a csapat
azonban csak akkor szisszent fel az ámulattól, mikor magába
a faluba beértek.
 Egyáltalán nem orosz falu volt. Az egykor rendetlenül
álldogáló paraszt izbákat a földig rombolták; helyükre
rendezett sorokban álló csinos kunyhókat építettek. Teljesen
egyformák voltak – mindegyiket kékre festették, a tornácuk
piros volt, kerítésük fehér.
– Atyaég – mormogta Alekszisz –, olyan, mint egy katonai
tábor. – Aztán észrevette a gyerekeket.
Kisfiúk voltak, hat évnél alig idősebbek. Tökéletes
menetben, ruganyos léptekkel énekelve meneteltek egy
őrmester vezényletével. Egyenruhában. És ekkor Alekszisz
rájött, mi az, ami érkezése óta olyan rendkívül furcsa
számára: mindenki egyformán öltözött, és egyik parasztnak
sincs szakálla.
– Igen, meglátod, itt mindenütt tökéletes a rend –
magyarázta a fiatal tiszt, aki körbevezette őket. – Három
méretben van egyenruhánk a gyermekek számára: ez elég is.
Mindig egyenruhát viselnek. A férfiak borotválkoznak: ez
takarosabb. Vasfegyelmet tartunk – munkakezdetkor
megverjük a dobokat. – Elmosolyodott. – Lassan azt is
elérjük, hogy a mezőn is menetben kaszáljanak!
Néhány perc múltán, mikor belülről is megmutatták
nekik a kunyhókat, Alekszisz még jobban meglepődött.
Makulátlanul tiszták voltak.
– Hogy csináljátok? – kérdezte.
– Felügyelet, ellenőrzés. Látod – mutatott a fiatalember a
falon függő listára –, minden leltározva van a házakban.
Mindennel el kell számolni, mindennek ragyogni kell.
– Hogy tudtok ilyen fegyelmet tartani? – kérdezte az egyik
tiszt.
– A bot megteszi. A legkisebb hibáért is megkapják. Meg
szoktuk sózni a botot – tette hozzá.
Alekszisz hamarosan valami mást is észrevett. Az átlagos
falvakkal szemben itt úgy tűnt, minden korosztályból
ugyanannyi férfi van, mint nő.
– Mindenkinek meg kell házasodni – magyarázta a
vezetőjük nevetve. – Akár akar, akár nem. A nők valójában
hálásak lehetnek ezért. Itt nincsenek özvegyek vagy
vénlányok – mi férjet adunk nekik.
– Akkor bővében lehettek a gyereknek – jegyezte meg
Alekszisz.
– Az biztos. Ha az asszonyok nem szülnek rendszeresen,
megbírságoljuk őket. A birodalomnak szüksége van
emberekre, hogy szolgáljanak.
– És boldogok? – érdeklődött egy másik látogató.
– Természetesen. Néhány öregasszony már elhervadt –
ismerte el a fiatalember. – A rendszer azonban tökéletes
működik – ahogy látod is, gondolom. Mindenki dolgozik,
mindenki engedelmeskedik, és mindenkit ellenőrzünk.
Ez ugyanis Arakcsejev tábornok katonai telepe volt.
Hatalmas területet foglalt el a tartományból, itt táborozott a
hadsereg, a helyi parasztokból pedig erőszakkal
tartalékosokat, valamint militarizált állami munkásokat
faragtak. Máris újabb telepeket állítottak fel lent,
Ukrajnában.
– Három éven belül – mondta a vezetőjük – a teljes orosz
sereg harmada ehhez hasonló telepeken táborozik majd. – Szó
se róla, lenyűgöző volt.
De miért kellett a felvilágosult Sándor cárnak arra
ösztökélni csatlósát, hogy ilyen zsarnoki telepeket szervezzen?
Pusztán kényelemből? Azért, mert ez olcsó módja volt
békeidőben is foglalkoztatni és élelmezni egy állandó
hadsereget? Vagy esetleg, ahogy egyesek gyanították, a cár,
remélve, hogy a konzervatív nemesek hadsereg és földek
felett gyakorolt hatalma egy nap megrendül majd, ezekkel a
kolóniákkal kísérletezett? Vagy talán arról volt szó, hogy
Sándor cár, apja militáns szellemétől átjárva, és a végtelen
orosz föld kaotikus, önfejű, makacs szellemétől szinte az
elviselhetetlenségig frusztrálódva – akár az őt megelőző,
illetve követő reformerek – legalább egy vidéken meg akarta
alkotni a rendet – kerül, amibe kerül? Bármelyik felvetés is
áll legközelebb az igazsághoz, az biztosan igaz, hogy a katonai
telepek vasszigora, rettenetes szimmetriája, illetve teljes
alárendelésük az államnak magát Nagy Pétert is
gyönyörűséggel töltötte volna el, ha egyáltalán eszébe jutott
volna a dolog.
Alekszisz Bobrov számára a telep megvilágosító erővel
hatott. Hát nem a katonai szolgálatnak szentelte az életét?
Arakcsejev alkotása a legtökéletesebb dolog volt, melyet
valaha is látott. Milyen messze áll ez Ruszka – és ezer
hasonló más birtok – komisz zűrzavarától! Olyan ez számára,
mint a hadsereg, mely megkönnyebbülést jelentett még saját
családja alkalmatlanságától is – ez a hely menedéknek tűnt
minden olyan dolog elől, mely Oroszországban zavarta őt. Ő
csak azt látta, hogy az itteni emberek szorgalmasak és jól
tápláltak: azt látta, amit látni akart. Vannak, akiket a
hatalom vonz, vannak, akiket a rend igéz meg. Ő most
alaposan elcsábult.
Attól a naptól kezdve gyökeret vert benne egyetlen,
megváltoztathatatlan elv, mely – bármilyen nehézségekkel is
találkozott szembe – úgy tűnt, mindennek értelmet ad. Elég
egyszerű elv volt: a cárt a tekintélykeltő rend szolgálja. Ebből
az alapelvből következett a másik: ami a legkifizetődőbb a
rend szempontjából, annak jónak kell lenni. „Elég jónak egy
magamfajta egyenes katona számára” – mondta magának.
A következő év nyarán látogatott el Ruszkába, mikor Ilja
már a család egyik barátjával külföldi úton járt, s véletlenül
levette öccse polcáról a viharvert borítóba kötött Gyerzsavint.
Mikor felfedezte a bankjegyeket, azonnal rájött, mi történt.
Most már azonban nem volt mit tenni. Szuvorin Szibériában
van. A fia elmenekült, isten tudja csak, hová. Alekszander
Bobrov gyengélkedett.
Különben is, ha azt sugallná, hogy Szuvorin ítélete
tévedés volt, az rossz fényt vetne mindenre: családjára,
osztályára, ez nem tenne jót a rendnek.
Biztonságos helyre tette hát a pénzt, és nem szólt semmit.
1825
Ha az oroszokat megkérdezik, mikor zajlott le az előző
évszázad legemlékezetesebb eseménye, szinte kivétel nélkül
ezt felelik: 1825 decemberében.
Ekkor volt az első orosz forradalom.
A dekabristák összeesküvése – a hónapról nevezték el,
melyben lezajlott – különleges vonásait tekintve szinte párját
ritkítja az emberiség történelmében. Ezt a – egyébként
roppant amatőr – kísérletet egy maréknyi nemes követte el, a
legnemesebb emberi célok által vezetve: szabadságot akartak
kiharcolni a népnek.
Hogy megértsük, miképp következett be mindez, csupán
Nagy Katalin uralkodásának idejéig kell visszamennünk,
mikor az orosz nemesi körökben elsőként vertek gyökeret a
felvilágosodás és a liberalizmus eszméi. A francia forradalom
okozta megrázkódtatás, valamint a Napóleontól való rettegés
ellenére a reformelképzelések egyre szaporodtak
Oroszországban a felvilágosult Sándor cár uralkodása alatt.
Isten a tudója, milyen nagy szükség volt a reformokra: a
jogrendszer talán még a sötét korban keletkezett, élt a
jobbágyság intézménye, a kormányzás rendszere – a
névlegesen létező szenátus ellenére – valójában primitív
autokrácia volt. Mit lehetne tenni? Soha senki nem tudott
ebben egyetértésre jutni. A nemesek, a kereskedők és a
jobbágyok képviselői, akiket Katalin hívott egybe, egyszerűen
hajba kaptak. Nem voltak meg azok az ősi intézmények, mint
nyugaton, melyre felépülhetett volna az új rendszer. Sándor
cár ugyanezekkel a problémákkal szembesült: nagyszabású
terveket vázoltak fel, de a bevezetésükre tett próbálkozások
azon nyomban elmerültek az obstrukció és a
működésképtelenség nagy orosz tengerében. A kisnemesek
lojálisak voltak, viszont hallani sem akartak jobbágyaik
felszabadításáról: 1822-re a cár még azt a jogukat is
visszaadta, hogy jobbágyokat küldhessenek Szibériába.
Mindenki egy újabb Pugacsov-felkeléstől rettegett. A
kormányzat a gyakorlatban ráébredt, hogy csak a meglévő
rendszert foltozgathatja, hogy a rendet fenntartsa, s olyan
kísérleteket indítson, mint a katonai telepek – így keresett új
formákat, melyekkel az elmaradott állapotokba kövesedéit
társadalmi rendszert elmozdíthatná.
Nem csoda hát, hogy az évek múltával fiatal, liberális
nemesek egy csoportja kezdte úgy érezni, hogy az angyali cár
becsapta őket. Szellemük nyitott volt a felvilágosodás
eszméire; a Napóleon felett aratott honvédő háború győzelme,
illetve – néhány esetben – a szabadkőművesekkel fenntartott
misztikus kapcsolat következtében romantikus hevület ébredt
bennük szülőhazájuk iránt. Igaz, hogy a külföldi
kapcsolatokat nézve a cár Szent Szövetsége lelkesíthette őket,
a hazai viszonyokat tekintve azonban egyre inkább
Arakcsejev szigorú zsarnoksága látszott eluralkodni. Így
történt, hogy a bécsi kongresszust követő évben kezdett
formálódni egy olyan – egymáshoz laza szálakkal kapcsolódó
társulásokból álló – csoport, mely a változásnak, sőt a
forradalomnak szentelte magát.
Elképzeléseikkel meglehetősen egyedül maradtak. Saját
osztályukon belül idealista kisebbséget alkottak. A kereskedő
középosztály még mindig kicsiny, konzervatív és érdektelen
volt, a jobbágyokat teljesen figyelmen kívül hagyták.
Kidolgozott tervük sem volt. Voltak köztük, akik angol
mintára szervezett alkotmányos monarchiát akartak, mások
– a forrófejű huszártiszt, Pesztyel vezetésével – meg akarták
ölni a cárt, hogy kikiáltsák a köztársaságot. Titokban
terveztek, szervezkedtek, reménykedtek – és nem tettek
semmit.
Ekkor – meglehetősen váratlanul – 1825 novemberében
Sándor cár elhunyt. Gyors lefolyású lázroham vitte el, s nem
maradt utána fiú. Trónja a cár két öccsére: Konstantinra,
Katalin unokájára, akit egykor Konstantinápoly vezetésére
szemelt ki nagyanyja, illetve a fiatalabb testvérre, a jó
szándékú, ám nem túl fantáziadús Miklósra szállt.
 Miközben az összeesküvők azon tanakodtak, mitévők
legyenek, egy sor bizarr esemény zajlott le. Konstantin
nagyherceg, akinek Lengyelországban volt serege, s aki már
lengyel lányt vett feleségül, rég bejelentette, hogy lemond a
trónról. Sándor cár elfogadta a lemondást, és kiadott egy
manifesztumot, melyben Miklóst tette meg örökösének – ez a
manifesztum olyannyira titkos volt, hogy még szegény
Miklósnak sem szóltak róla. Ezért aztán Konstantin azonnal
hűséget esküdött a fiatal Miklósnak; miközben Miklós és a
hadsereg természetesen neki esküdött hűséget! Végül a
zűrzavar rendeződött, s megállapodtak, hogy 1825
decemberében mindenki újabb hűségesküt tesz, ezúttal a
teljesen összezavarodott Miklósnak..
Ekkor az összeesküvők – akik szintén eléggé zavarodottak
voltak – elhatározták, hogy államcsínyt hajtanak végre.
Csupán maréknyian voltak: társaik többsége pánikba esett az
igazi akció gondolatára. Elhatározták, hogy zendülést
szítanak, felbujtják a hadsereget, hogy Konstantint
támogassák Miklóssal szemben. Hogy ezután mi következik,
abban senki sem volt egészen biztos. Az összeesküvőknek két
csoportja volt – egy Szentpéterváron, egy másik – Pesztyel
vezetésével – lent, Ukrajnában. Rosszul koordinálták őket,
ráadásul a céljaik is különböztek.
December 14-e reggelén, mikor a hadsereg és a szenátus
eskütételre készült, tisztek egy csoportja mintegy háromezer
összezavarodott katonát vezényelt a Szenátus térre. Későn
érkeztek, addigra a szenátorok már letették esküjüket. Az
összeesküvők utasítása szerint a csapatok ordítani kezdtek:
– Konstantint és alkotmányt! – Ügy tartják, a katonák azt
hitték, hogy ez a furcsa szó: – alkotmány: „konstitúció” –
biztosan a nagyherceg feleségének a neve.
Miklós, aki kerülni szerette volna a vérontást, csak
körülvetette őket. Alkonyatkor azonban, mikor még mindig
nem mozdultak, párszor közéjük lövetett kartáccsal, s több
tucat ember meghalt. Ezzel a forradalom véget is ért.
Hamarosan délen is csírájában elfojtották Pesztyel felkelését.
Csupán az öt főkolompost végezték ki.
Ez volt a dekabristák felkelése. Arisztokratikus, amatőr,
kissé abszurd. Ennek ellenére – vagy épp ezért – ezen
nemesek hősies ostobaságát kezdték ihletadó
megmozdulásnak tekinteni, s mint a korai keresztény
mártírok, ezek a forradalmárok is utat mutattak az utánuk
jövőknek.
Az új cárt, Miklóst a forradalom valóságos sokként érte.
Egyszerű ember volt, aki a szolgálatban hitt. Azt feltételezte,
hogy a nemesei is. Milyen okuk lehetett ezeknek a fickóknak,
hogy elárulják ezt a szent bizalmat? Mindegyikük vallomását
lemásolta, s beköttette: ez a könyv soha nem hiányzott az
asztaláról, igen alaposan áttanulmányozta. Ebből jött rá, hogy
Oroszországnak törvényekre, szabadságra és alkotmányra
van szüksége. Nem volt okos ember, de elgondolkodott rajta.
Először azonban rendnek kell lenni.

1827
Elkezdődött a nyár, és Tatjánát elégedettség töltötte el: most
ugyanis hirtelen a csend és szomorúság helyett vidám hangok
töltötték be a házat. S ahogy nagy örvendezve az elkövetkező
nyári hónapokra gondolt, úgy tűnt neki, semmi nem
zavarhatja meg az ígérkező nyugalmat. A gyermekeim,
gondolta mosolyogva, hazajönnek.
Azalatt a másfél év alatt, amely Alekszander Bobrov
halála óta eltelt, gyakran volt magányos. Egyedüli társasága
Ilja volt, aki csak ritkán látogatta meg rjazanyi birtokát.
Ezalatt az idő alatt még két tragédia érte a családot. Egy
évvel ezelőtt Olga elvesztette jóképű férjét – szolgálat közben
ölték meg –, s Olga ott maradt terhesen, meg egy
kisgyermekkel. Istennek hála, legalább jól ment a sora, a
szmolenszki birtok nagy volt. Aztán késő ősszel szegény
Alekszisz vesztette el egy kolerajárványban a feleségét, épp
mielőtt elindult volna a regimentjéhez. Így aztán egy téli
reggelen egy szán érkezett Bobrovóba, benne Alekszisz –
kicsi, átfázott, szomorú – ötéves fiacskája, Mihail, hogy a
nagyanyja viselje gondját.
– Csak amíg Alekszisz újra meg nem nősül – mondta
Tatjána Iljának.
Tatjána józan gondolkodású asszony volt. Az öreg Arinát
visszahívták dadusnak, unokahúgát pedig segítőnek. Az ő
szárnyaik alatt a kicsi Mihail, vagy Misa, ahogyan becézték,
apja kedves, barátságos változatává fejlődött. Arina a falubeli
parasztok között talált egy korban hozzá illő kisfiút – Iván
Romanov legkisebb fiát, Tyimofejt –, s a két fiú hamarosan
már boldogan játszott együtt mindennap, úgyhogy az öreg
Arina magabiztosan jelenthette ki:
– Felépül.
Tavasszal pedig jöttek a jó hírek. Olga két kisbabájával
Bobrovóban tölti a nyarat. Egy héttel később levél érkezett
Alekszisztól. Ősszel újabb hadjárat várható a törökök ellen. A
nyárra azonban három hónap szabadságot kapott: „Melyet
veled és a fiammal szándékozok eltölteni” – jelentette be a
levélben.
– Telt házunk lesz tehát – mondta Tatjána az öreg
dadusnak vidáman.
Valóban, gyermekei közül csak Szergej lesz távol. S ez –
Tatjánának be kellett vallania –, talán jól is van így.

Olga először semmilyen veszélyt nem érzett. Rosszat pedig

biztos nem akart.
Milyen boldog volt, hogy újra ott lehet az egyszerű zöld-
fehér házban, s a völgyön átnézve leláthat a folyópartra, ahol
az édes illatú fenyők sorakoznak! Visszatérhet a
gyerekkorához és a családjához. S milyen jó volt két csecsemő
kislányát a két Arina biztonságot nyújtó kezei között látni!
Öreg dajkájának mára már csak három foga maradt, s egy
kevéske szakálla kedves, kerek arcán; unokahúga – a kicsi
Arina, ahogy ők hívták – azonban csinos, vidám, tizenhat éves
lány volt, aki gyorsan eltanulta az idős asszonytól mindazt,
amit az tudott. Olga sok-sok boldog órát töltött köztük a
verandán üldögélve. A kicsi Misa is csatlakozott hozzájuk,
mindannyian Arina csodálatos meséit hallgatták.
A férje halála okozta fájdalom, bármilyen szörnyű volt is
egykor, lassan múlni kezdett; a hatalmas, csendes, orosz nyár
meghozta számára a gyógyulást.
S valóban, azon a nyáron különös gyengédség uralkodott a
házban. Alekszisz is túl volt egy veszteségen, ami
meglágyította őt.
– Mindig arra gondoltam – vallotta be Olgának –, hogy ha
engem megölnek, ahogy talán meg is történik majd az ősszel a
törökök elleni háborúban, Misának legalább anyja lesz. Most
aztán árván marad utánam. – S bár nem mutatta ki, Olga
tudta, hogy minden nap, amit a kisfiúval tölt, igen becses
számára.
Lehetett volna talán kicsit több nevetés. Gyakran, ahogy
Arinával üldögélt, Szergejre gondolt, és ragadós vidámságára.
Már több hete nem érkezett tőle levél, s Olga elmélázott,
vajon miben törheti a fejét. Végső soron azonban hálás volt
azért, hogy nem jött el.
Tizennyolc hónappal korábban, az apjuk temetésén
történt, hogy a Szergej és Alekszisz közötti, mindig is feszült
viszony törésponthoz érkezett. Még csak két hónap telt el a
dekabristák felkelése óta, amikor a család, mindannyian
feketében, összegyűlt a szalonban, s Alekszisz komoran
megjegyezte, hogy Istennek hála, legalább az összeesküvőket
ilyen könnyen sikerült felszámolni. Olga nem tudta, hogy
Szergej miért nem tudta befogni a száját, az mindenesetre
vidáman azt válaszolta;
– Több fickót is ismertem közülük. Bárcsak megmondták
volna nekem is, hogy mire készülnek, azonnal csatlakoztam
volna hozzájuk. – Majd szinte panaszosan hozzátette: – Nem
értem, miért nem szólt senki sem.
 Az alkalom ellenére Olga majdnem felnevetett. Nagyon is
jól tudta, hogy miért nem mondták el titkukat az
összeesküvők indiszkrét bátyjának.
Az Aleksziszre gyakorolt hatás azonban rettenetes volt.
Már amúgy is sápadt arca teljesen elfehéredett a dühtől, majd
egy pillanatnyi szünet után, olyan hangon, mely ha több lett
volna suttogásnál, rémületesen hatott volna, azt mondta:
– Aligha tudom, Szergej, hogy te miért vagy itt. És
sajnálom, hogy egyáltalán vagy. – Ezután nem beszéltek
többé egymással.
Nem, bármennyire is szereti, Olga örült, hogy Szergej
most nem rombolja le jelenlétével ennek a becses nyárnak a
békéjét.
S talán, mivel annyira békés volt minden, nem látta meg a
veszélyt.
Fjodor Petrovics Pinyeginnek hívtak. Alekszisz barátja
volt – talán inkább ismerőse, mint barátja –, akit a bátyja
magával hozott hozzájuk. Pinyegin halk ember volt, még a
húszas éveiben járhatott, vékony, kemény arcú, homokszínű
hajjal és sápadt kék, szinte kifejezéstelen szemekkel.
– Jó gyerek, egy kicsit magányos – mondta neki Alekszisz.
– Sok szolgálatot megjárt, de sohasem beszél erről. – S
valóban, csendesen üldögélt, miközben mások beszéltek, csak
kurta pipáját szívta, s ritkán nyilvánított véleményt. Egy
jellegzetessége volt: mindig fehér katonai inget és nadrágot
viselt – hogy azért, mert ezt szerette, vagy mert nem volt más
ruhája, Olga nem tudta volna megmondani. Amikor
megkérdezték, hogy mit szeret a legjobban csinálni, szelíden
azt felelte:
– Vadászni.
Mivel Alekszisz el volt foglalva a birtok ügyeivel, Ilja
pedig alig mozdult ki a székéből, Olga gyakran a fiatalember
társaságában ment sétálni; s az meglepően kellemes
kísérőnek bizonyult; csak keveset beszélt; figyelmesen
hallgatott; s valami csendes erő vette körül, amit Olga
meglehetősen vonzónak talált.
 Olga tudta, hogy szép. Most huszonnégy éves volt, magas,
elegáns alakja, nagy, ragyogó szeme, hullámos barna haja
volt, és valami olyan fennkölt báj lengte körül, amely a lovak
szerelmeseit egy arab telivérre emlékeztette volna. A
házasságban mindehhez kellemes jó kedélyre tett szert,
melyet özvegységében is megőrzött, s amelytől nők és férfiak
egyaránt kényelmesen érezték magukat a társaságában.
Olgának az volt a benyomása, hogy tetszik Pinyeginnek, nem
gondolkodott azonban túl sokat erről.
Sok szépséges hely akadt a kóborlásra. A ház mellett
hosszú, árnyékos fasor vezetett át egy ezüstnyír ligeten. A
folyóparton is lehetett kószálni, a fenyőfák illatos
árnyékában. Olga kedvenc sétája azonban az erdőn keresztül
a kolostorhoz vezetett.
Szerette a kolostort. Katalin uralkodásának vége óta
számos orosz kolostor új erővel és elkötelezettséggel fordult a
lelki élet dolgai iránt – ihletüket, csakúgy, mint az előző
évszázadok folyamán, a görögországi Athosz-hegy nagy
központjából merítették. Tíz évvel ezelőtt a mozgalom elérte
Ruszkát is. Néhány szerzetes még az ősi remetelakot, a szkitet
is felélesztette, amely a folyón túl, a források után feküdt.
Olga kétszer is elsétált Pinyeginnel a kolostorhoz, ahol
büszkén mutatta a férfinak Rubljov kis ikonját, melyet a
Bobrovok ajándékoztak a kolostornak még valamikor régen.
Bár Pinyegin alig mondott valamit, Olgának úgy tűnt, az ikon
nagy benyomást tesz rá.
Második kirándulásukkor Olga a kis Misát is magukkal
vitte. Valamilyen gyermekes oknál fogva a kisfiú, úgy tűnt,
tart Pinyegintől, s nem hajlandó mellette menni; a visszafelé
vezető úton azonban, amikor elfáradt a gyaloglásban, a
katona gyorsan felkapta és hazáig vitte: amiért Olga hálásan
mosolygott rá.
– Egy nap, ha kedve van, elmehetünk a folyón túlra, az
öreg forrásokhoz, a remetelakhoz – javasolta neki. Pinyegin
boldogan beleegyezett.
 Így teltek-múltak a napok: Pinyegin néha kora reggel
elment egy puskával; Ilja olvasott; késő délután sétáltak.
Esténként kártyáztak. Általában Tatjána nyert, s Pinyegin
lett a második, kevéssel maradva le mögötte. Olgának az volt
az érzése, hogy ha akarná, a halk szavú tiszt sokkal
gyakrabban nyerne.
Valójában az egyetlen dolognak, amely Olgát
aggodalommal töltötte el, semmi köze sem volt Pinyeginhez. A
birtokról volt szó.
Egészében véve nem mentek túl rosszul a dolgok. Inkább
több kisebb ügyről volt szó, amelyeket, Olga ebben biztos volt,
hamar helyre lehetne tenni. Amennyiben, s ez volt a lényeg,
Alekszisz megengedné. Ha ugyanis egy új kocsira vagy
szivattyúra volt szükség, Alekszisz nyersen megparancsolta a
szolgának, hogy dolgozzon keményebben a régivel; az erdőt is
kicsit gyorsabban vágatta ki, mint amilyen gyorsan
újratelepítette a fákat.
– Fegyelemre van szükség, nem pénzre – szokta mondani.
– Ügyelek a dolgokra a távollétében – mondta Tatjána a
lányának –, de nem engedi, hogy bármiféle fejlesztésbe
kezdjek. Emellett, természetesen – vallotta be –, most, hogy a
Szuvorinok már nincsenek itt, a birtok kevesebbet
jövedelmez.
Két évvel ezelőtt jött a hír, hogy Iván Szuvorin meghalt
Szibériában. Ami pedig Szávát illeti, róla semmit nem
hallottak. Olga szomorúan látta a hanyatlás ezen kis jeleit
régi otthonában, de nem aggódott túl sokat. Még mindig több
hektárnyi fát kellett volna kivágni ahhoz, hogy Alekszisz
igazán bajba kerüljön.
Az egyetlen dolog, amely gyanút kelthetett volna benne,
utólag visszatekintve az volt, amikor egy reggel Olga sétálni
készült az erdőbe, és könnyedén megkérdezte Pinyegint, nem
akar-e csatlakozni hozzá.
– Örömmel tenném – mondta a férfi –, de attól tartok,
hogy egy ilyen egyszerű katona néha meglehetősen unalmas
társaságnak számít az ön szemében.
 Csak mert kedves akart lenni, Olga meleg mosollyal azt
válaszolta:
– Ó, egyáltalán nem, Fjodor Petrovics. Sőt, igazán
érdekesnek találom önt.
Olga nagy meglepetésére úgy tűnt, hogy a férfi elpirul. De
az elégedettség szinte öntudatlan érzésén kívül nemigen
hagyott más nyomot Olgában az eset.
Alekszisz személyiségének egyik érdemleges, de enyhén
unalmas sajátossága volt, hogy anyjához és a falusiak
többségéhez hasonlóan minden vasárnap templomba ment – s
bár erről egy szót sem szólt, mégis nyilvánvaló volt, hogy a
házban mindenkitől elvárja, hogy csatlakozzon hozzá. Nem a
falu kis fatemplomába ment, ahová hetente egyszer jött egy
pap istentiszteletet tartani, hanem a ruszkai piactér melletti
régi kőtemplomba.
– Nem volna ellenemre – mondta Ilja morogva Olgának –,
ha nem lenne az az átkozott pap.
A ruszkai pap, el kell ismerni, nem volt kellemes ember.
Míg Oroszország kolostorai ebben az időben újjászületésüket
élték, a közönséges papságról nem lehetett ugyanezt
elmondani. A papi osztályt lenézték, társadalmilag és
gyakran morális okokból is; a ruszkai pap pedig keveset tett
azért, hogy javítson ezen a képen. Nagy, dagadt, vörös hajú
ember volt, számtalan gyerekkel, akikről az a szóbeszéd járta,
hogy élelmet lopnak a piacon. Maga a pap egyetlen
lehetőséget sem hagyott ki, hogy élelemhez vagy pénzhez
jusson. Alekszisz azonban minden vasárnap ragaszkodott
hozzá, hogy végigállja a hosszú misét, melynek végén áldást
kaphat e nagy, kövér kezekből; Olga pedig természetszerűleg
elkísérte őt.
Egy ilyen vasárnap történt, miközben hazafelé tartva
átsétáltak a piactéren a kocsijukhoz, hogy Alekszisz Olgához
fordult és megjegyezte:
– Természetesen nincs pénze, de ha feleségül akarsz
menni Pinyeginhez, tudnod kell, én nem ellenzem.
Feleségül menni? Olga rámeredt.
 – Honnan jutott ez az eszedbe?
– Úgy tűnik, sok időt töltesz vele. Egészen biztos vagyok
benne, hogy ő azt gondolja, érdeklődsz iránta.
– Mondta?
– Nem, de biztos vagyok benne.
Félrevezette volna? Olga úgy gondolta, hogy nem.
– Soha még csak nem is gondoltam rá – válaszolta
őszintén.
Alekszisz bólintott.
– Nos, özvegy vagy és gazdag. Azt teszel, amit akarsz. De
légy óvatos. – Majd mondott még valamit, amivel még jobban
meglepte Olgát. – Ne szórakozz Pinyeginnel. Nagyon
veszélyes ember.
Olga megkérdezte, hogy mit ért ezalatt, bátyja azonban
nem mondott többet.
A következő héten azonban Olga nagyon óvatos lett. Nem
akart túl tartózkodó lenni, mivel ez sértő lehetett volna.
Ugyanolyan barátságosan viselkedett, mint azelőtt. Most
azonban többször is egyedül ment sétálni, vagy ha a férfival
ment, magukkal hívta az anyját vagy Aleksziszt is. S közben
végig figyelte a halk katonát, és azon gondolkodott, vajon
tényleg olyan veszélyes-e.
Június első hetének egyik délutánján a család épp a
verandán teázott, amikor megláttak valamit, ami kicsi,
közeledő forgószélnek tűnt. A forgószél végighaladt a fasoron,
eltűnt a fák mögött, majd a kis park kapujánál tűnt fel.
– Jó ég – kiáltott fel Ilja –, ez egy trojka.
Nem volt ennél úribb mulatság akkoriban
Oroszországban. Senki nem tudta pontosan, mikor kezdődött
a divat – egyesek szerint Magyarországról jött –, ha azonban
egy fiatal nemes bámulatba akarta ejteni a világot, felhajtott
egy jóvágású kocsist és hozzá egy trojkát.
A trojka három, egymás mellet futó lóból állt. Középen, a
gyeplő között és a ragyogóan kifestett járom alatt ügetett a
vezető ló. Két oldalán két rudas ló galoppozott le-
gyezőszerűen kifelé fordulva – az egyik dühösen, a másik
kacéran. Nehéz volt kézben tartani ezt a fogatot, amely sikkes
volt, és az elegancia netovábbját jelentette. S most egy ilyen,
porfelhőbe burkolódzó arisztokratikus fogat hajtott fel a
dombon éppen feléjük.
Ahogy a házhoz ért, a belsejében két utast láttak; mégis a
ragyogóan öltözött kocsis, aki most egy kiáltással leugrott,
tűnt furcsán ismerősnek, s akinek láttán Alekszisz azt
dünnyögte.
– Mi az ördög lehet ez?
Szergej volt. S ahogy odalépett hozzájuk, és orosz szokás
szerint mindannyiójukat háromszor megcsókolta, vidáman
bejelentette;
– Szervusz, Olga. Szervusz, mama. Szervusz, Alekszisz.
Száműzetésben vagyok.

Nyilvánvaló volt, hogy előbb-utóbb bajba kerül. S ahogy Olga

Alekszisznek megjegyezte, nem kellett túl sokat tenni ahhoz,
hogy valakinek forró legyen a lába alatt a talaj.
Miklós cár első ténykedése ugyanis az volt, hogy a
birodalom rendjének helyreállítása érdekében új politikai
rendőrséget állított fel – az úgynevezett Harmadik
Ügyosztályt –, s élére egyik kebelbarátját, a félelmetes
Alekszander von Benckendorff bárót nevezte ki. Benckendorff
feladata egyszerű volt. A cár, aki jót akar, a megfelelő időben
majd elgondolkodik a reformokról. Addig azonban –
bármilyen hosszú időbe is telik ez a folyamat – az a
legfontosabb, hogy ne legyen több dekabrista. Benckendorff
alapos ember volt. Világoskék egyenruhás csendőrei, úgy
tűnt, mindenhol ott vannak. S az Ügyosztály különös
figyelmet fordított az olyan lelkes fiatal úriemberekre, akik
kevés tiszteletet tanúsítottak a tekintély iránt – az olyan
emberekre, mint Szergej.
Valójában Szergej gyermekkori hőse, Puskin volt az,
akivel az egész elkezdődött. Puskin neve kezdett ismertté
válni. Már néhány első, briliáns írását ki is adták. S a fiatal
költő Óda a szabadsághoz című költeményével összeütközésbe
került a hatóságokkal. A cár személyesen Benckendorffot
bízta meg a fiatal Puskin műveinek cenzúrázásával. Nem volt
tehát meglepő, hogy Szergej, aki példaképével együtt kívánt a
figyelem középpontjába kerülni, sietve megírta a maga
sokkoló művét.
Szergej Bobrov saját költségén nyomtatta ki költeményét,
A tűzmadarat – ami nagy áldozatvállalás volt egy évi hétszáz
rubelnyi szerény fizetésből élő fiatalember részéről. Puskin,
akinek rögtön elküldött egy példányt, nagylelkű bátorítást
tartalmazó levélben válaszolt: s valóban, első kísérletnek nem
is volt rossz. Szergej történetének tűzmadara – talán
fölösleges is mondani – a szabadság hírnöke volt. Két nap
múlva pedig, még mielőtt a nyomdafesték megszáradhatott
volna, Benckendorff az egészet lefoglalta.
A szerzőt oly kevéssé ismerték, a Harmadik Ügyosztály
akciója pedig oly gyors volt, hogy egy héttel később Szergej
ahelyett, hogy a híresség szerepében találta volna magát,
parancsot kapott arra, hogy rögtön térjen vissza családi
birtokára Ruszkába, s maradjon ott, amíg további utasítást
nem kap. Most pedig hát itt volt.
– Itt van egy levél számodra, Alekszisz – folytatta Szergej.
– Nagyon fontos – tette hozzá, miközben kihúzta kocsis
egyenruhájának redőiből.
Magától Benckendorfftól jött. Alekszisz elvette, egy szó
nélkül.
Először úgy tűnt, minden rendben lesz. Inasán kívül
Szergej egy kellemes ukrajnai fiatalembert hozott magával,
akit Karpenkónak hívtak, s akivel Szentpéterváron
ismerkedett meg. Olga azt remélte, hogy neki, Pinyeginnek és
ennek a Karpenkónak sikerül majd Szergejt és katona bátyját
távol tartaniuk egymástól.
Alekszisz, Olga jól látta, minden tőle telhetőt megtett,
hogy kedves legyen. Benckendorff levele némiképp
megenyhítette.
„Úgy gondoljuk – írta a nagy ember –, hogy a fiatalember
ártalmatlan csirkefogó; de nem árt, ha a vidéki levegő egy
kicsit lecsillapítja heves vérmérsékletét. És tudom, kedves
Alekszisz Alekszandrovicsom, hogy teljes joggal megbízhatok
önben, hogy a fiatalemberen tartja bölcs, atyai tekintetét.”
– Ezt szívesen megteszem – mondta Alekszisz Olgának.
Szergej fergeteges jókedve ellen azonban semmit nem
tudott tenni.
A kedves Szerjózsa mindenből tréfát űzött. Senki sem
tudott jókedvének hosszú ideig ellenállni. Mivel Benckendorff,
akárcsak Tatjána, a balti nemesség soraiból származott,
Szerjózsa ragaszkodott hozzá, hogy az anyja cenzúrázza a
verseit. Egyszer még a Miatyánkot is leírta számára.
– A Harmadik Ügyosztály szabályai szerint ugyanis –
magyarázta –, a Miatyánk java részének is menni kell. – S
amikor ezt be is tudta bizonyítani, még Alekszisz sem állta
meg mosolygás nélkül.
Egyszer az öreg Arinát kezdte el ugratni.
– Kedves öreg dadus, galambocskám – mondta –, nem
tűrhetjük, hogy egy ilyen öreg pára, akinek a feje tele van
tündérmesékkel, nevelje a mi fiatal Misa urunkat. Angol
nevelőnőre van szüksége. Ez járja manapság. Mindjárt el is
küldünk egyért.
Ami pedig a kisfiút illeti, őt azonnal megbabonázta
csodálatos nagybátyja, aki rímeket faragott, és vicces képeket
rajzolt.
– Misa, te vagy a kis bocsom – mondogatta neki Szergej. A
kisgyerek pedig mindenhová követte a házban.
Szergej és barátja mulatságos párt alkottak. Karpenko
alacsony termetű, sötét bőrű, húszéves fickó volt,
meglehetősen kellemes vonásokkal, emellett igen félénk.
Nyilvánvaló volt, hogy Szergej elkötelezett híve, aki kedvesen
bánt vele. Szergej biztatására az ukrán fiú kedves barna
szeme kigyúlt, és ragyogóan utánzott mindenkit, az ukrajnai
paraszttól kezdve a cárig. Karpenko egy kis medvetáncra is
megtanította Misát. S miután egy nap Ruszka papja eljött
látogatóba, az ukrán olyan elsöprően humorosan utánozta a
kövér embert, ahogy az mohón ennivalót rendel magának,
majd megpróbálja hatalmas hasa fölött elrendezni vörös
szakállát, hogy Aleksziszből kitört a nevetés.

A kis Misának úgy tűnt, hogy a hideg tél és anyja halála után
a csodálatos napfény és varázslatos árnyak olyan különös, új
világába került, amely felvidítja őt, de amelynek jelzéseit
képtelen megfejteni.
Az egész bobrovói birtokon ugyanis mindenütt valamiféle
gazdag érzékiséggel volt tele a levegő.
A fiatal Arinát, telt fiatal testével és rézarany hajával
Misa gyönyörűnek látta. Kék szeme izgalomtól ragyogott,
ahányszor csak meglátta Szergej nagybácsit vagy Karpenkót.
Szergejjel egy kicsit félénk volt, a sötét ukránnak azonban
megengedte, hogy néha átkarolja.
Szergej nagybácsi egy csoda volt – semmi kétség.
Mindenki szerette. Órákig beszélgetett az okos Ilja
nagybácsival, gyakran franciául is. S mindig nagy örömmel
ült le az öreg Arina lábaihoz, ahol kijelentette: „Krilov összes
népmeséjét olvastam, de még ő sem mondja őket olyan
szépen, mint ahogyan te, kedvesem.” Így hát Misa
meglehetősen összezavarodott, amikor egyszer látta, hogyan
nézett apja Szergejre, amikor az hátat fordított neki.
Megkérdezte Olga nagynénjét:
– A papa nem szereti Szergej nagybácsit?
– De, természetesen szereti – mondta neki Olga. S amikor
aztán ugyanezt, meglehetősen félénken, megkérdezte az
apjától is, Alekszisz is ezt válaszolta.
Gyakran, miközben a ház mögötti nyírfaligetbe mentek
sétálni, a kisfiú észrevette, hogy Karpenko megpróbál Olga
nagynéni mellett lépkedni. Egyszer pedig hallotta, hogy Olga
azt mondja Szergej nagybácsinak:
– A barátod szerelmes belém – majd gyöngyözve
felnevetett. Lehetséges, hogy Karpenko két nőbe szerelmes? –
tűnődött a kisfiú. Aztán ott volt Pinyegin, a pipájával,
halványkék szemével és fehér ingével. Mindig ott volt,
csöndesen figyelt, s időről időre halványan elmosolyodott.
Mégis volt benne valami, valami kemény és
megközelíthetetlen, ami miatt a kisfiú tartott tőle. Egyszer,
amikor mindannyian a verandán ültek, Misa megkérdezte:
– Te katona vagy? – S miután igenlő választ kapott: – A
katonák embereket ölnek? – Pinyegin pöfékelt egyet a
pipájával, majd bólintott. – Ő embereket öl – jelentette be a
kis fickó a felnőtteknek, amire mindenki nevetésben tört ki.
Mivel nem értette, hogy mi vicces van ebben, Misa aznap
délután lemondott arról, hogy megértse a dolgokat, s inkább
elszaladt Tyimofej Romanowal játszani.

Olga megkönnyebbülésére már egy hét eltelt mindenféle

incidens nélkül. Mindenki tudta, hogy Szergejt és Aleksziszt
távol kell tartani egymástól. Mindenki óvatos volt.
Olga már el is felejtette, hogy bátyja milyen szórakoztató
ember. Úgy tűnt, mindenkit ismer, és mindent látott.
Botrányos történeteket mesélt a moszkvaiak és a
szentpéterváriak viselt dolgairól, párbajairól, titkos
viszonyairól, de mindig olyan hihetetlen részletességgel, hogy
Olgának a bátyjába kellett kapaszkodnia, nehogy összeessen
a nevetéstől.
Egy este történt, hogy miután meghallgatta a történeteit,
Olga kíváncsian a saját szerelmi élete felől érdeklődött.
– Sok nővel volt már dolgod? – kérdezte. Bármilyen
választ is várt, arra, ami ezután következett, nem volt
felkészülve. Bátyja egy csöndes sarokba vezette, majd
kihúzott a zsebéből egy kis könyvet és átadta neki. Mindegyik
oldalon egy sor név volt, rövid megjegyzésekkel.
– A hódításaim – magyarázta. – A bal oldaliak plátói
barátságok. A jobb oldaliakkal tényleg volt dolgom.
Felháborító volt. Olga nem is hitte el a neveket.
– Az erényes Marja Ivanovna is veled aludt, te gazember?
– Megesküszöm. – írásos dokumentumot nyújtott át neki.
Olga pedig hahotában tört ki.
– Nem tudom, mit csináljunk veled, Szerjózsa – mondta.
 Ahogy teltek-múltak a napok, csak két dolog
nyugtalanította Szergej Bobrovot.
S egyiket sem említhette senkinek.
Az egyik egy apró incidens volt, mely Moszkvából való
elindulása előtt egy nappal történt. Inasával – egy fiatal
ruszkai jobbágyfiúval – sétált az utcán, amikor az egész dolog
történt, s ő annyira meglepődött, hogy még mielőtt
gondolkodhatott volna, számos meggondolatlan szó hagyta el
a száját – olyan szavak, amelyek komoly következményekkel
járhatnának másokra nézve. Nem volt benne biztos, hogy
mennyit értett meg mindebből a fiatal szolga, mindenesetre
rögtön igen szigorúan azt mondta neki:
– Bármit gondolsz is arról, amit most mondtam, semmit
nem hallottál – hacsak nem akarsz korbácsot. Megértetted? –
Majd adott neki néhány rubelt.
Amióta Ruszkába értek, szemmel tartotta a fickót, de
mindeddig úgy tűnt, minden rendben van. Egy hét után el is
feledkezett a dologról.
A másik ügyet azonban nem lehetett ilyen könnyedén
megoldani. Mindennap ott volt a gondolataiban; s most az
egyszer nem tudta, hogy mitévő legyen.

Ártalmatlan ötletnek tűnt. Még Alekszisz is beleegyezett,

amikor ott tartózkodásának második hetében Szergej azt
javasolta, hogy rendezzenek egy kis színjátékot. A
könyvtárban ugyanis megtalálta Shakespeare
színdarabjainak francia fordítását.
– Ilja és én egyes jeleneteket lefordítunk oroszra –
jelentette be. – Így mindannyian játszhatunk a darabban. –
Legalább akadt valami tennivaló.
Miért volt akkor Olgának rossz előérzete? Maga sem
tudta. Kezdetben ráadásul úgy alakult, hogy ez az új
elfoglaltság két kellemes meglepetéssel is szolgált számára.
Az első Iljával volt kapcsolatban.
Igazság szerint soha nem érzett túlzott tiszteletet
legidősebb bátyja iránt. Még emlékezett rá, hogy öt évvel
ezelőtt mindenki abban reménykedett, európai körútja javít
az egészségi állapotán, és arra ösztönzi, hogy valamit
csináljon végre. S valóban, miután eltöltött némi időt
Franciaországban, Németországban és Olaszországban,
vékonyabban és céltudatosabban tért haza. jó állást talált
magának Szentpéterváron, és úgy tűnt, szép karriert fut be.
Aztán azonban, alig egy év múlva, mindennek vége lett:
lemondott, elhagyta a fővárost és visszatért Ruszkába. Igaz,
hogy megpróbált részt venni a tartományi ügyekben, de
hamarosan elkedvetlenítette a haladás hiánya és nemesi
társainak faragatlansága. Úgy tűnt, egyfajta letargia keríti
hatalmába. És most még mindig itt volt, az anyja szoknyáján
ülve, egész nap könyveket olvasott, délig hevert az ágyban –
épp úgy, mint Olga kislány korában.
Ami azonban a mostani eseményeket illette, még soha
nem látta Ilját ennyire lelkesnek. Ő és Szergej órákon át
dolgoztak. Szelíd arcán dühös koncentráció jelent meg, s
kezével izgatottan hadonászva kacsázott a szobában,
miközben Szergej leírta, amii diktált.
– Ó fordítja, én csiszolgatom – magyarázta Szergej. –
Borzasztóan jól megy neki, tudod – tette hozzá. S Olgának
életében először valami sejtése támadt arról, hogy mi lehetett
volna szegény Iljából.
A próbák könnyű hangulatban kezdődtek. A hosszú, meleg
estéken, miközben megnyúltak az árnyak, s a közeli
bokrokból orgonaillat szállt, a ház előtti hársfa körül
összegyűltek, hogy gyakorolják a szerepeiket. Első kísérletük
a Hamlet néhány jelenete volt, Szergejjel Hamlet, Olgával
Ofélia szerepében. Tatjána is bekapcsolódott; Alekszisz is
mint Hamlet gonosz nagybátyja; Karpenko és Pinyegin
osztották meg maguk között a többi szerepet – a katona halk,
pontos alakítást nyújtott, az ukrán pedig túláradóan vidám
volt a szellem szerepében.
– És én mi leszek? – kérdezte a kis Misa.
– Te leszel a medve – mondta neki Szergej. Majd Olga
suttogására, hogy a Hamletben nincs is medve, azt suttogta: –
De Misa ezt nem tudja. – Szünetet tartott. – És Alekszisz
sem, ha jobban belegondolunk – tette hozzá csintalanul,
amitől Olgának kuncogni támadt kedve.
Olga második felfedezése talán még jobban meglepte őt.
Ez Szergejjel volt kapcsolatos. Éppen egy jelenetet játszottak
a két furcsa szerelmes szerepében, amikor először feltűnt neki
valami. Aztán, ahogy figyelmesen hallgatta a többi jelenetet,
hirtelen rájött. Míg ugyanis Ilja készítette a fordítást, Szergej
volt az, aki az egészet orosz verssé alakította.
És ragyogó volt – olyan szépen szólt, olyan érzelemdúsan,
hogy Olga egészen megdöbbent. Észrevette, hogy miközben
ezt a szép verset mondja, Szergej hangja is egészen
dallamossá válik, hogy öröm hallgatni.
Emlékezett az önfejű kisfiúra, aki a pártfogásába vette őt;
ismerte a csirkefogót és a nőcsábászt, aki megnevettette. Most
azonban hirtelen egy másik Szergejt látott, aki a könnyed
felszín alatt rejtőzött – s akinek költői, sőt talán igen
elmélyült természete volt. Érezte, hogy meghatódott, s új
tisztelettel mondta bátyjának:
– Folytatnod kell az írást, Szerjózsa, igazi tehetséged van
hozzá.
A problémát Alekszisz jelentette. A játéka igaz, merev
volt, de nem olyan rossz. A beszédéről volt szó. Míg Ilja és
Szergej tanult emberekként mind oroszul, mind franciául
elegánsan beszéltek, szegény Alekszisz – aki sohasem tanult,
és még szinte kisfiúként beállt a hadseregbe – ötödrangú
tanároktól tanult franciául és Ruszka parasztjaitól oroszul.
Az eredményt Szergej meglehetősen sértően, de pontosan
jellemezte:
– Úgy beszél franciául, mint egy vidéki, oroszul pedig,
mint egy szolga. – Különös helyzet volt, de osztályának tagjai
között nem számított ritkaságnak abban az időben. A
mindennapi beszélgetések során nem is igen lehetett
észrevenni; most azonban, miközben Szergej gyönyörű versét
szavalta, állandóan megakadt, és Szergejnek nevetve kellett
kijavítania, nehogy értelmetlenség süljön ki egy-egy
verssorból.
– Elég jó a beszédem egy egyszerű katonához képest –
morogta Alekszisz; de Olga érezte, hogy kellemetlenül érzi
magát.
Mindenesetre elég jól elboldogultak a Hamlettel, majd
megegyeztek, hogy következő kísérletük a Rómeó és Júlia
néhány jelenete lesz.
– Amelyben – tette hozzá Szergej – természetesen szintén
feltűnik a medve.

Mialatt Szergej és Ilja a fordítással voltak elfoglalva, Olga

elhatározta, hogy egy délután a fiatal Karpenkóval és
Pinyeginnel megy sétálni egyik kedvenc helyére, a ház
mögötti alacsony hegygerincen.
Az idő tökéletes volt. Az ezüstnyírek ragyogtak a
napfényben, és pettyes árnyékot ontottak. Karpenko, bár
csodáló tekintettel nézett a lányra, még mindig túl félénk volt
ahhoz, hogy bármit is mondjon. Mint általában, Pinyegin
most is fehér tunikát viselt és pipázott. Azután a két hét után,
amelyet a Szergejjel való élénk beszélgetésekkel töltött, Olga
kimondottan üdítőnek érezte a katona hallgatagságát.
A lány már régen eldöntötte magában, hogy ha Karpenko
szerelmes is belé, nyilvánvalóan ártalmatlan. Sőt, olyan
félénk volt, hogy Olga szerette néha beszédre ösztökélni.
Megtudta például, hogy a Kijev melletti Poltava tartományból
származik, egy régi kozák családból.
– A testvéreim mind magas és izmos emberek, csak én
vagyok ilyen kicsi – mentegetőzött. Némi unszolás után egy
nap még azt is bevallotta, hogy a jövőben ő is irodalmi
hírnévre kíván szert tenni.
Így aztán most is, miután elsétáltak egy darabon, és
beszélgetésbe elegyedtek, Olga biztatására a fiatal kozák hőn
szeretett hazájáról, Ukrajnáról kezdett el beszélni. Öröm volt
hallgatni, s öröm volt nézni csillogó szemét, amint a fehérre
meszelt, zsúp-fedeles házakról beszélt, a gazdag fekete
földeken fekvő hatalmas búzamezőkről, a Fekete-tenger
partján fekvő szőlőskertekről és a citromligetekről, illetve a
hatalmas dinnyékről, melyeket az ő falujában termesztenek.
– Délen más az élet – vallotta be. – Könnyebb. Hiszen még
most is, ha földre van szükségünk, vesszük az ekénket és
kimegyünk az üres sztyeppére, melynek nincs vége.
Olyan jól sikerült a leírása, hogy Pinyegin elgondolkodva
bólintott, majd megjegyezte:
– Így van. Voltam ott, és minden pontosan így van.
Ez a megjegyzés viszont arra sarkallta Olgát, hogy a
csendes katonához forduljon, és megpróbáljon belőle is
kihúzni valamit.
Még most is csak igen keveset tudott róla. Milyen volt az
élete azelőtt? Honnan jön? Hol szolgált? Mindig ilyen egyedül
volt, vagy voltak hozzá közel álló emberek a múltban –
szerelmek talán? S mindenekfelett mit gondol valójában az
életéről ez az ember, aki úgy tűnik, olyan sokat tud, és olyan
keveset beszél?
– Most ön következik, Fjodor Petrovics – mondta Olga
szelíden. – Azt mondta, járt délen. Nem mesélne nekünk
valamit erről?
– Átkeltem Ukrajnán – válaszolta a férfi. – De még
délebbre, a Kaukázusban szolgáltam. Szeretne róla hallani
valamit?
– Igen, persze – mosolygott Olga. – Szeretnék.
A férfi hallgatott egy ideig, mielőtt válaszolt volna, amikor
azonban végül beszélni kezdett, vékony, kemény arca távoli
kifejezést öltött. A hangja igen halk volt. A szavak pedig,
amelyeket használt, egy egyszerű katona szavai voltak, mégis
érződött, hogy gondosan megválogatta őket. Olga le volt
nyűgözve.
A férfi mesélt neki a magas örmény hágókról, amelyek
már Oroszországhoz tartoznak, és azokról a még
távolabbiakról, ahol még mindig vad törzsek élnek. Leírta
neki a hegyi kecskét; s a hatalmas szakadékokat, amelyeknek
a tetejéről lenézve kétezer méter mélyen látni lehet a
vízmosásokban a pásztorokat; a kavargó ködfelhőket, s
felettük, ameddig a szem ellát, havas csúcsok úsznak be
rózsaszín-fehéren a kristály égbe. Mesélt neki a ragyogó
öltözéket és rojtos birkabőröket viselő törzstagokról,
örményekről, cserkeszekről és a ragyogó alánok távoli
leszármazottairól, a büszke oszétokról, akik szinte a
semmiből tűnnek elő.
– Egyszer barátságosak, máskor meg golyót eresztenek a
fejedbe. – Olga mindent maga előtt látott, mintha csak maga
is járt volna ott.
– Egyszer lenn, a keleti sztyeppén is voltam – folytatta. –
A sivatag szélén. Furcsa hely. – És mesélt neki a kis erdőkről,
melyek a Fekete- és a Kaszpi-tenger között húzódnak, illetve
a tatár és más török törzsekről, akik olyan veszélyessé teszik
ezeket a határvidékeket. S most Olga előtt megjelent valami
hatalmás, vad, ismeretlen, mégis irgalmatlanul tiszta vidék.
Ahogy hallgatta a férfit, eltűnődött. Volt benne valami
különös: valami távoli, valami, amit nem lehetett
megérinteni. Talán magába itta ezeknek a vad, magányos
vidékeknek a tulajdonságait, ahol lakott? Valóban olyan
veszélyes lenne, mint ahogy Alekszisz mondja? S ha ez így
van, lehet, hogy ő épp ebben lát valami furcsán vonzót?
Ez járt az eszében, illetve az, hogy miképp szedhetne ki
belőle még többet, amikor szinte a semmiből ott termett
előttük Szergej.
– Elkészült a művünk! – kiáltotta. – Én vagyok Rómeó és
te vagy Júlia. – Majd suttogva hozzátett valamit, amit Olga
reményei szerint Pinyegin nem hallott meg: – Ő untatott
téged?
Ha hallotta is Pinyegin, nem szólt semmit, s most
négyesben sétáltak hazafelé.
Misa Bobrov a felnőtteket figyelte. A fiatal Arina volt
mellette. Aznap nagyon meleg volt, és mindenkin letargia ült.
A Rómeó és Júlia egyik jelenetét próbálták.
A kisfiú látta, hogy apja két hibát ejt a szövegében, s hogy
Szergej nagybácsinak ki kell javítania. De nem számított,
mivel Szergej nagybácsi nevetett. Az apja arca meglehetősen
vörös volt.
– Gyönyörű, Szerjózsa – mondta Olga nagynéni. – De
mára már elég. Le kell ülnöm.
– Tea – szólt oda Szergej a fiatal Arinának. – Teára van
szükségünk.
Ahogy a lány bement a házba, a kis Misa odament Szergej
nagybácsihoz. Neki is nagyon melege volt. Talán, gondolta, ha
mindannyian leülnek, Szergej bácsi mond nekik egy mesét.
– Nos, kicsi medvém – mondta a nagybátyja –, mit
tehetnénk érted? – És Misa hagyta, hogy beletúrjon a hajába.
Azonban az apja most feléje fordult.
Aprócska esemény volt ez; mégis, mint azok a kis
villanások a horizonton, melyek a nyári vihar közeledtét
jelzik, Olga ennek is megértette igazi jelentőségét.
Olga nemigen volt meglepve, hogy amikor Alekszisz
bejelentette, sétálni megy, senkinek nem volt kedve hozzá
csatlakozni. Ez azonban arra ösztönözte a férfit, hogy az
éppen akkor Szergej mellett álló kisfiához forduljon, és
megkérdezze:
– No, Misa, velem jössz?
Csak egy kis mozdulat volt: szinte nem is lehetett
észrevenni. A gyerek csak felnézett Szergejre és habozott. Ez
volt minden. De ennyi elég is volt. Olga látta, hogy Alekszisz
arca egy pillanatra megrándul, majd azonnal megmerevedik.
– Inkább Szergej nagybátyáddal akarsz lenni, mint velem
– mondta, halk keserűséggel.
A kisfiú, érezve, hogy hibázott, zavarodottnak tűnt. Aztán
elpirult.
– Ó, nem – mondta komolyan. Majd: – Te vagy a papám. –
Aztán odament Alekszisz mellé.
Alekszisz megfordult és együtt elmentek, de Olga látta,
hogy nem fogja meg a kisfiú kezét, és mivel eszébe jutott,
hogy az apa nemsokára a törökök ellen fog harcolni,
mindkettőjüket szívből sajnálta.
Talán jól van ez így, gondolta Olga, hogy a következő este
Szergej meghívott néhány zenészt Ruszkába, hogy egy kis
táncmulatságot – „bált”, ahogy ő mondta – rendezzenek. Ez
talán, reménykedett Olga, megtöri a feszültséget.
Milyen csodálatos volt! Mintha csak a városban lennének,
Olga feltornyozta dús haját, puffos ujjú, finom fátyolszövetből
varrt báli ruhát vett fel, és rózsaszín szalagos, lapos sarkú,
kecses tánccipőt; a férfiak egyenruhában voltak, és felváltva
táncoltak vele, illetve Tatjánával a százegynéhány
meggyújtott gyertya fényénél, miközben a szolgálók és a két
Arina szélesen mosolyogva nézték őket.
Az est sztárja azonban a kis Karpenko volt. Kölcsönkért
egy balalajkát, és fülbemászó ukrán dallamokat játszatott a
zenészekkel. Majd táncolt is nekik – vad, kozák táncokat,
melyek közben a földön guggolva kirúgta a lábait, majd
magasan a levegőbe szökkent, miközben a zenészek
fergeteges ritmust vertek. Egyszer csak kihúzta magát, a
hátát kifeszítette, és egy magas birkabőr sapkát gyömöszölve
a fejére a méltóságteljes örmény táncok egy ragyogó
változatát mutatta be – pontos, apró lépésekkel mozgott a
padlón, járás közben erre-arra fordítva a testét úgy, hogy
szinte lebegni látszott!
– Jól csinálja – jegyezte meg Pinyegin. – Ott lenn
szolgáltam, így aztán igazán tudom. – Fintorszerűen
elmosolyodott. – Közben meg vagy húsz centivel
magasabbnak is látszik. – Aztán pedig Olga nagy
mulatságára pár perc múlva a fiatal Arina társaságában
eltűnt a verandán, ahonnan egy ideig nem is került elő.
Az est vége felé történt, amikor a többiek mind kint
voltak, hogy Olgának feltűnt, egyedül táncol Pinyeginnel a
szobában. Mint mindig, most is fehér uniformisát viselte,
amely most mégis igen vonzónak tűnt Olga szemében. Az
asszony azt is észrevette, hogy a férfi nagyon jól táncol –
semmi feltűnő, a mozdulatai erőteljesek, de fegyelmezettek,
és könnyű követni. Kellemes élmény volt.
 Aztán hirtelen mindenki visszajött. Szergej azt kiáltotta a
zenészeknek:
– Egy mazurkát! – S anélkül, hogy megkérdezte volna
Pinyegint, vad táncba sodorta Olgát, körbepörgette a szobán,
dobogott a lábával, mialatt Pinyegin halkan a fal mellett állt.
– Szerencsém volt – magyarázta Szergej Olgának. –
Magától a nagy táncmestertől, Didelot-tól vehettem órákat.
Olga azonban, legnagyobb meglepetésére, szívesebben
vette volna, ha nem szakítja félbe a táncát Pinyeginnel.

Az őket bekebelezni készülő nagy vihar nyitó mennydörgése –

Olgát is beleértve – mindenkit teljesen meglepett. Másnap
reggel jött, miközben Szergej a fürdőházban volt.
Oroszországban – akár arisztokrata családról, akár a
legnyomorultabb szolgáról volt szó – nem képzelhető el az élet
a hagyományos orosz fürdő nélkül. A jellegében a finn
szaunához hasonló fürdőházban volt egy kályha, amely egy
nagy kövekből álló mély polcot hevített, melyre a fürdőző
időről időre vizet loccsantott, hogy gőzt termeljen. A
vérkeringés serkentése érdekében nyírfavesszőkkel
csapkodhatta magát. A városi nyilvános fürdőházak
számtalan embert tudtak fogadni egyszerre; a kis bobrovói
fürdőház csak hármat vagy négyet.
Szergej imádott fürdőbe járni: nyáron fürdő után lerohant
és belevetette magát a folyóba; télen a hóban hempergett.
Éppen zilált hajjal és lihegve kászálódott ki a vízből, amikor
feltűnt a kis Misa a lejtőn és azt kiabálta:
– Szergej bácsi! El sem tudod képzelni, mi történt.
Letartóztatták a ruszkai papot.
És valóban. Két órával korábban a nagy, vörös hajú papot
is váratlanul érte a Harmadik Ügyosztály három kék kabátos
zsandárjának az érkezése, akik aztán módszeresen elkezdték
átkutatni a házát. Egy órán belül az egész város, a kolostor,
sőt még Bobrovo faluja is felbolydult méhkashoz hasonlított.
Mit jelenthet mindez?
Olga rögtön kitalálta. Kitalálta – és a szíve elszomorodott.
 – Ó, Szerjózsa – suttogta. – Mit tettél?
– Semmi különöset – vallotta be ferde mosollyal. Névtelen
levelet küldött az Ügyosztálynak, melyben megírta, hogy a
pap illegális szabadkőműves-nyomdát működtet, és
röpiratokat osztogat. Majd Olga tiltakozására, miszerint ez a
vád teljesen valószerűtlen, Szerjózsa azt felelte:
– Hihetetlen. De a zsandárok, úgy tűnik, nem így
gondolják.
– Ó, Szerjózsa! – Olga nem tudta, hogy sírjon vagy
nevessen. Közismert volt, hogy Benckendorff ügyosztályát
szinte maguk alá temették a körzetekből érkező hamis vádak,
s hogy egy-két eljárásuk enyhén szólva is furcsa volt. – Isten
legyen irgalmas hozzád, ha erre Alekszisz rájön – mondta
Olga.
Dél volt, s a zsandárok, miután nem találtak semmit,
éppen elhagyni készültek a várost, amikor Alekszisz reggeli
lovaglásból hazafelé tartva áthaladt Ruszkán, s a feldúlt pap
elmesélte neki a történteket. Csakúgy, mint Olga, ő is azonnal
rájött a dolog nyitjára.
Így aztán, amikor aznap délután meglátta Szergejt a
család körében üldögélve, vérfagyasztó megvetéssel pillantott
rá, majd minden további magyarázat nélkül halkan annyit
mondott:
– Ezt még keservesen megbánod, nekem elhiheted.
Alekszisz meglepődött, amikor aznap kora este Szergej
inasa diszkrét ügyben kívánt beszélni vele.
A Bobrov-szolgák számára soha nem volt egészen tiszta
Szergej helyzete. Amikor az apja meghalt, látták, hogy a
birtokok a testvérei kezére szálltak; de, bár eltérő külseje
adott némi okot bizonyos trágár fejtegetésekre, az általános
vélekedés az volt, hogy az örökségből való kizárást gyermekes
és vad természetének köszönheti. Egy dolog azonban biztos
volt: ha választani kellett Alekszisz úr és a fiatal Szergej
között, kétségem férhetett hozzá, hogy kinek az oldalára kell
állni.
 Soha semmi nem marad rejtve a háztartásban élő szolgák
előtt. Az Alekszisz és Szergej között növekvő szakadékot is
rögtön észrevették. Percekkel dühös találkozásuk után már
mindenki tudott mindenről. Aminek következtében a fiatal
szolga igen alaposan áttekintette a helyzetét, mielőtt aznap
este alaposan beszámolt az idősebbik bátynak egy bizonyos
dologról. Amikor befejezte a mondandóját, a földesúr igen
elégedettnek látszott.
– Nagyon helyesen tetted, hogy ezt elmondtad nekem –
mondta Alekszisz. – Senki másnak ne beszélj róla – tette
hozzá –, de ha jól sülnek el a dolgok, egy év obrokot elengedek
a családodnak. – Az inas fel volt dobódva.
S Alekszisz még aznap elindította a nyomozást.

Később Olga saját magát okolta a történtekért. Hiszen ő

annyira jót akart.
A feszültség a házban szinte elviselhetetlenné vált a
következő napon. Úgy tűnt, Alekszisz tombol. Alig beszéltek
valamit ebéd közben. Este Olga megpróbálta rávenni Szergejt
egy sétára, de az makacsul visszautasította, s a szalon egyik
végében ücsörgött, miközben Alekszisz a másik végében ült,
teljesen figyelmen kívül hagyva őt. Mindenki igen halkan
beszélt, Olga azonban borzadva gondolt arra, hogy egy
óvatlan szó bármelyik pillanatban veszekedést indíthat el.
Szergej különösen úgy nézett ki, mint aki arra készül, hogy a
bátyját provokálja. Mit tehetne, hogy megóvja a békét?
Ekkor történt, hogy miközben Karpenkóra pillantott,
hirtelen úgy érezte, jó ötlete támadt.
– Miért nem mond el nekünk – javasolta – egy kozák
történetet?
A férfi elpirult az örömtől. Nagyon jól megértette, hogy az
asszony mit szeretne.
Mennyire örült, hogy hasznára válhat Olgának és
Szergejnek – ennek a két embernek, akiket annyira szeretett.
Így aztán halk hangon belekezdett.
 Nagyon büszke volt kozák őseire. Mindenki
megbabonázva hallgatta, ahogy a régi napokról mesélt, a nyílt
sztyeppén nyargaló vad kozákokról, és a zaporozsjei táborból
induló nagy folyami rohamokról a Dnyeper folyón. Tatjána
szája tátva maradt a csodálkozástól; Ilja letette a könyvét;
Pinyegin helyeslően bólogatott és azt mormogta:
– Ó, igen. Ez jó.
Még Alekszisz sem vette észre, amikor Szergej közelebb
húzta a székét, hogy jobban halljon.
Milyen vidám, izgalmas világot tárt eléjük a kis kozák. A
bátorság micsoda őrüli ünnepeit, milyen bajtársiasságot,
micsoda vad szabadságot! Olga gratulált magának az
ötletéhez: s ha a fiatal fickó néha el is ragadtatta magát, ebből
aztán semmi baj nem származhatott.
Mivel volt még valami más is ezekben a történetekben:
valami megkapó szépség, valami nosztalgikus, sőt
melankolikus árnyalat, amely a férfi hangjából csengett ki.
Mindig így van ez, ha valaki egy olyan világról beszél, amely
már az alkonyát éli.
– A régi zaporozsjei Szícsnek már vége – mondta egyszer
csak a kozák halkan. – Nagy Katalin összezúzta. – Majd
később, meglehetősen szomorúan: – A kozákok ma már mind
rendes oroszok. – Ha bánkódott is a múlt miatt, Olga meg
tudta érteni. A mai kozák cári regimentek, bár a maguk
módján jól néztek ki, a régi idők szabadságának már csak
hírmondói voltak.
Ilját különösképp megragadták a történetek.
– De jó! – kiáltott fel. – Olyan jól mondod ezeket a
történeteket, hogy akár le is írhatnád őket, ha irodalmi
hírnévre akarsz szert tenni. Nem gondoltál még erre?
S ekkor kezdődött a baj. Miután ugyanis elpirult az
örömtől és bevallotta, hogy bizony gondolt ilyesmire,
Karpenko még tett egy váratlan, különös kijelentést.
– Ami az igazat illeti – vallotta be –, az igazi vágyam az,
hogy ukrán nyelven írjam le őket. Úgy még jobban
hangzanak.
 Teljesen ártatlan kijelentés volt, bár kétségtelenül
meglepő.
– Ukránul? – kérdezett vissza Ilja. – Biztos vagy benne? –
Olga szintén zavarban volt. Az ukrán dialektusnak ugyanis,
bár közel állt az oroszhoz, egy komikus költeményen kívül
nem volt saját irodalma. Még Szergej, aki pedig mindig kész
volt arra, hogy barátját támogassa, sem tudott semmit sem
mondani e visszás ötlet mellett.
És ez volt az a pillanat, amikor Alekszisz megszólalt.
Ő, bár nyilvánvalóan élvezte a kozák történeteit, egyre
elgondolkodóbb arckifejezéssel üldögélt közöttük. Ezt Olga is
észrevette, de nem tulajdonított túl nagy jelentőséget a
dolognak; amikor azonban az ukrán Oroszországról beszélt,
Olga észrevette, hogy a bátyja össze-összeráncolja a homlokát.
Most pedig erre az utolsó megjegyzésre megrázta a fejét.
– Bocsáss meg – mondta hűvösen –, de Ukrajna
Oroszország része. Így hát oroszul kell írnod. – A hangja nem
volt durva, csak határozott. – Egyébként pedig – tette hozzá
lenéző vállrándítással – az ukrán nyelvet csak parasztok
beszélik.
Csend lett. Olga aggódva nézett Karpenkóra. Ekkor
megszólalt Szergej:
– Milyen durva.
És Olga megremegett. Lehet, hogy most elkezdődik a
veszekedés, amelytől annyira tartott?
A kis kozák látta az arcát, és rögtön megértette.
– Teljesen igaz, hogy az ukrán a parasztok nyelve –
helyeselt készségesen. – De éppen ezért szeretném használni
– a falusi élet leírásához. – Ha azonban azt hitte, hogy ezzel
megmentette a helyzetet, még nem élt eleget.
– Teljesen igazad van – Szergej eltökélte, hogy megvédi a
barátját. – Végeredményben az orosz irodalom is csak egy
nemzedékkel ezelőtt vette kezdetét. Miért ne kezdhetnék el az
ukránok is a magukét? – Megvetően elmosolyodott. – Vagy az,
ha egy írástudatlan orosz már csírájában elfojtja, az is a cár
uralkodásának egyik jótéteménye lesz?
 Olga visszafojtotta a lélegzetét: fölösleges volt ez a sértés.
Alekszisz elsápadt; de nagy erőfeszítéssel figyelmen kívül
hagyta Szergej megjegyzését. Karpenkóhoz fordulva azonban
fenyegetően megkérdezte:
– Az ukrán nép nem szereti a cár uralmát?
A kozák szelíden elmosolyodott. Elmondhatta volna, hogy
az ukrán parasztok nem különösképpen kedvelik
Oroszországot; megemlíthette volna, hogy az eloroszosítás
programjának nevében a városok elveszítik ősi
szabadságukat. S keserűen jegyezhette volna meg azt is, hogy
saját családja is szomorúan ápolja az emlékét egyik ősüknek,
egy büszke kozák földbirtokosnak, akit Nagy Péter láncra
verve küldött új, északi fővárosába, s akiről soha nem
hallottak azután. Ehelyett azonban diplomatikus maradt.
– Amikor Napóleon betört – emlékeztette halkan
Aleksziszt –, a cárnak a kozákokon kívül nem voltak
hűségesebb csapatai. A Dnyeper keleti oldalán pedig,
ahonnan én is származom, a földbirtokosok egészen Bogdan
idejétől fogva hálásak az orosz védelemért. A Dnyeper nyugati
oldalán viszont, ahol jobban érződik a lengyel hatás, az orosz
uralom elfogadott ugyan, de nem túl népszerű.
Tisztességes összegzés volt, s bár Alekszisz nem egészen
ezt akarta hallani, nemigen tudott vitába szállni vele.
Visszasüppedt a hallgatásba.
Ekkor történt, hogy a fiatal Karpenko – valami vidámabb
témán törve a fejét, de anélkül, hogy jobban belegondolt volna
– tovább folytatta.
– Talán nem is tudják – jegyezte meg –, hogy
meglehetősen mulatságos módon, öt kilométerre attól a
helytől, ahol mi lakunk, van egy hely, ahol a családomnak
régen farmja volt. Most már új neve van, Nagy Péter idejében
azonban Ruszkának hívták.
Ez, ahogy remélte, elterelte a gondolataikat. Még senki
sem hallott róla, bár Ilja rögtön megjegyezte:
 – Sok északi helységnév délről származik. A Bobrovok is,
tudjátok, Kijev mellől származnak, így lehet, hogy az a falu,
amelyről beszélsz, egykor szintén a miénk volt.
– Elmosolyodott. – Van valami közös bennünk, barátom. –
Azt azonban egyikük sem tudta, hogy Karpenko kozák őse az
északi Bobrov birtokról szökött el és talált rá a déli Ruszkára.
– Kíváncsi vagyok, milyen ez a hely most – mondta Olga.
S ekkor követte el Karpenko a nagy baklövését.
– Tulajdonképpen – vallotta be kelletlenül, – katonai telep
lett.
Abban a pillanatban, ahogy kimondta, rájött, hogy
mekkorát hibázott. Alekszisz tartása szálfaegyenes lett.
Szergej fintorgott. És Alekszisz hirtelen elmosolyodott. Most
itt az alkalom, hogy mindenkit helyre tegyen.
– Egy katonai telep – mondta diadalmas arckifejezéssel. –
Ez ragyogó előrehaladás.
Erre a kozák arca – minden erőfeszítése ellenére –
megrándult.
Az összes olyan változtatás közül ugyanis, amelyet a cár
Ukrajnában bevezetett, ezt utálták a legjobban. Körülbelül
húsz volt belőlük, mindegyik elég nagy ahhoz, hogy egész
regimentet ellásson, s mindegyik hatalmas területeket foglalt
el. Mivel Karpenkónak semmi nem jutott az eszébe, mit
hozhatna fel a borzalmas helyek védelmére, megnyalta az
ajkát és nem mondott semmit.
Szergejnek azonban, akiben forrt a méreg, nem voltak
gátlásai.
– Ha Aleksziszen múlna – mondta halkan –, egész
Oroszország egyetlen nagy katonai tábor lenne. Mint
Rettegett Iván idejében az opricsnyina, nem igaz, Alekszisz?
Alekszisz arca kőkemény lett.
– A fiatalemberek jobban tennék, ha olyasmiről
beszélnének, amihez értenek – jelentette ki száraz
megvetéssel. – Mint például a rímfaragásról – tette hozzá
keserűen. S úgy állította be a székét, hogy Szergejnek hátat
fordítson. Majd körülnézett, hogy egy megbízható embert
találjon, s Pinyeginhez fordult: – Ha az egész birodalmat
katonai telepként kormányoznák, akkor sokkal
hatékonyabban működnének a dolgok. – Amire Pinyegin
némán fejet hajtott.
Itt volt az ideje, hogy véget vessenek a beszélgetésnek –
mégpedig gyorsan. Olga körbepillantott, mit lehetne tenni.
Jelzett az anyjának, aki bólintott, és higgadtan megjegyezte:
– Nos, nos, mindez nagyon szép – és készült, hogy
felkeljen. Még mielőtt azonban ezt megtehette volna, Szergej
hangja átsüvített a levegőn.
– Te, ugye, nem azt állítod, Alekszisz, hogy a katonai
módszerek hatékonyak?
Ó miért, miért nem tudott most az egyszer csöndben
maradni? Olga látta, hogy egy izom rángatózni kezd Alekszisz
arcán. De nem fordult meg. Egyszerűen figyelmen kívül
hagyta a közbeszólást. Olga kezdett felállni a helyéről.
– Azt kérdeztem – folytatta Szergej olyan
határozottsággal, amely tisztán megmutatta haragját –, te
valóban azt hiszed-e, hogy ami katonai, az olyan hatékony?
Az ezt követő csendben azt is hihették volna, hogy
Alekszisz nem hallott semmit – amíg újra Pinyeginhez
fordulva hűvösen meg nem jegyezte:
– Azt hiszem, barátom, egy kutya csahol valahol.
Szergej ekkor elvörösödött. Olga tudta, hogy már semmit
nem tehet. Szergej majd’ felrobbant.
– Tudjátok, hogy nyomorult katonáink hogyan tanulnak
sortüzet adni? – ordította az egész szobának. – Majd én
elmondom nektek. Mind egyszerre. Remek időzítéssel. Csak
egy probléma van – arra nem tanítják meg őket, hogy bárhová
is célozzanak. Ez tény. Én láttam. Senki nem törődik azzal,
hogy hova lőnek, ha egyszerre csinálják. Az orosz tüzérek
esélye arra, hogy eltalálják az ellenfelet, nulla! És ez az –
mosolygott gúnyosan –, amit az én bátyám katonai
hatékonyságnak hív.
Alekszisz most elvesztette a türelmét. Úgy tűnt, mindjárt
megfordul és lecsap. Ekkor azonban Pinyegin szólalt meg.
Olga még soha ezelőtt nem látta ilyennek. Halkan beszélt, de
a szeme csillogott, s volt valami furcsán fenyegető abban,
ahogy megkérdezte.
– Ön most az orosz hadsereget sértegeti?
– Ó, még annál is többről van szó – vágott vissza Szergej.
– Az egész orosz birodalmat kritizálom, amely azt hiszi, hogy
ha valamiféle rendet – bármilyen kegyetlen és abszurd is az a
rend – kényszeríthet az emberi lélekre, akkor már elért
valamit. Kritizálom a cárt és azt a rühös Benckendorffot az
idióta zsandárjaival és a cenzúrájával. Gyűlölöm a katonai
telepeiteket, ahol megpróbálnak gépeket csinálni a
gyerekekből, és a jobbágyság intézményét is, amely az egyik
embert a másik igásállatává teszi. És igen, mindenképpen
támadom a hadsereget is, amelyet ugyanazok az alkalmatlan
emberek irányítanak, akik az ostobaság és rothadás eme
tengerét, melyet mi orosz kormánynak hívunk.
Visszafordult Aleksziszhez.
– Mondd meg nekem, hatékony bátyám, hány lövést
adnak le az orosz katonák lőgyakorlatként egy évben?
Hányat? – És amikor Alekszisz, aki túl dühös volt ahhoz,
hogy feleljen, nem mondott semmit, így folytatta: – Akkor én
majd megmondom. Három lövést. Hármat egy évben. Ilyen
kiképzést kapnak az embereitek, mielőtt a törökök ellen
mennétek harcolni. – Vadul felnevetett. – És semmi kétség, a
katonai szervezettség az is, amellyel olyan hatékonyan
hanyatlásnak indítottad ezt a birtokot – most, hogy már
nincsenek itt a Szuvorinok, hogy felhozzák egy kicsit!
Olga levegőért kapkodott. Úgy tűnt, Alekszisz mindjárt
ráveti magát Szergejre. Olga kétségbeesetten, segélykérően
nézett Pinyeginre.
És a katona elmosolyodott fehér tunikájában.
– Nos, Bobrov – jegyezte meg szárazon felnevetve –, ha az
öcséd ezt a mi ezredünkben mondta volna, azt hiszem, a
fejével kéne lőgyakorlatot folytatnom. De most ne törődjünk
evvel. Kártyázzunk egyet. – És mielőtt Alekszisz bármit is
mondhatott volna, Pinyegin határozottan elvezette.
 Hála Istennek – gondolta Olga –, Istennek legyen hála
Pinyeginért.
A következő reggel Alekszisz bejelentette, hogy
Vlagyimirbe kell mennie a kormányzóhoz. Várhatóan egy hét
múlva tér majd vissza.
– Itt maradnál, kedves barátom, és szemmel tartanád az
öcsémet? – kérdezte Pinyegint, aki ebbe szó nélkül
beleegyezett.
Délre Alekszisz már el is ment. S magával vitt egy levelet,
amelyet az előző éjszaka írt. Benckendorff bárónak volt
címezve.

Vajon még mindig szereti Szergejt? Természetesen kötődik

hozzá; de hogy lehet valaki ennyire énközpontú? Az a vita
Alekszisszel annyira fölösleges volt, a sértései pedig
megbocsáthatatlanok. Másnap reggel, amikor Szergej
halászni ment Misával, Olga nem vett tudomást róla.
Egész délelőtt két kisgyermekével volt elfoglalva. Az öreg
Arina aznap nem érezte jól magát, de a fiatal Arina segített
neki.
Kora délután történt, amikor a fiatal Arina lefektette a
kicsiket aludni, hogy Olga, a ház feletti nyírfaerdő felé tartva
észrevette Pinyegin fehér egyenruháját. Szükségét érezte,
hogy beszéljen vele, így követte, és hamar utol is érte.
– Köszönettel tartozom önnek, Fjodor Petrovics – mondta
halkan, ahogy egymás mellett lépkedtek.
A férfi gyorsan rápillantott. A fasor csillámló fényei és
árnyai között szeme mélyebb kéknek tűnt, mint általában.
– Mindig kész vagyok önnek segíteni – mondta és halkan
szippantott egyet a pipájából.
Lassan végigsétáltak a fasoron. Annak ellenére, hogy nyár
közepe volt, a rövid fű ott az árnyékban még mindig zöld és
friss volt. Enyhe szellő fújt.
– Nagyon dühös vagyok Szergejre – sóhajtotta Olga.
A férfi egy kis ideig nem válaszolt. Majd a pipáját a
szájából kivéve nyugodtan azt mondta:
 – Ha megbocsát nekem, ő még mindig gyerek.
– Igen, azt hiszem, igaza van.
Ekkor a férfi újra rápillantott.
– És, Olga Alekszandrovna, néha még a gyerekek is
tudnak veszélyesek lenni.
Szergej? Veszélyes? S ugyanezt mondta Alekszisz is erről
az emberről. Csöndben sétáltak tovább. Mit is gondoljon erről
a férfiról, tűnődött magában az asszony. Ha egy embert a
cselekedetei alapján kell megítélni, akkor csak jót mondhat
róla. Nyilvánvalóan megnyugtató érzés a társaságában lenni.
Ránézett kemény, szenvtelen arcára és visszaemlékezett,
hogyan táncolt vele, majd elmosolyodott. Tökéletes fegyelem:
el tudta képzelni mint türelmes vadászt, amint vár, hogy
eljöjjön az ő ideje.
Mégis, volt benne valami idegen, valami, amivel nem
tudott tisztába jönni. És ekkor, a köztük kialakult bizalmas
légkörtől felbátorodva az asszony hirtelen felé fordult és azt
mondta:
– Egyszer már mesélt nekem egy-két dolgot az életéről,
Fjodor Petrovics. De megkérdezhetem – hogy miben hisz ön?
Hisz például Istenben? És mi vezeti önt, amikor veszélynek
van kitéve? – Itt megállt, remélve, hogy nem volt túl tolakodó.
A férfi szippantott egyet a pipájából, majd vállat vont.
– A sors – mondta végül. – Amikor soha nem tudhatja az
ember, hogy egy vad nomád mikor ereszt golyót a fejébe,
akkor elkezd hinni a sorsban – elmosolyodott. – Ettől
nyugalom szállja meg az embert.
– Ön nem olyan, mint a bátyáim, ugye?
– Nem, tényleg nem – elgondolkodva bólintott. – Az ön
bátyjai mindig reménykednek valamiben. Ha nem tudnak
semmiben sem reménykedni, akkor dühösek lesznek – vagy
feladják, mint Ilja.
– Ön nem reménykedik?
A férfi az asszony felé fordult.
 – Mint mondtam, a sorsban hiszek. A dolgok úgy
történnek, ahogy történniük kell. Csak fel kell ismernünk a
sorsunkat.
Olga magán érezte a férfi halványkék szemét. Igen,
gondolta; az a különös érzése van, mintha biztonságban lenne
vele, mégis veszélyben – és ez meglehetősen lenyűgözte.
– Azt hiszem – mondta –, hogy valamennyire értem.
A férfi bólintott.
– Igen, Olga Alekszandrovna – mondta halkan –, azt
hiszem, megértjük egymást.
Érezve, hogy ez egy bók volt, de nem tudva, pontosan mit
is válaszoljon, Olga kinyúlt és könnyedén megérintette a férfi
karját.
Aztán visszasétáltak.

És miért is ne? Pinyegin végső soron egyedül volt. Miután

Olgával elváltak egymástól, elhatározta, hogy a kis ösvényen
lemegy Ruszkába; most pedig ott ült az egyik út menti
sírhanton és a kolostor látványában gyönyörködött, ahogy a
délutáni nap az aranykupolákon táncolt.
Miért is ne próbálná meg? Elvégre úriember, vagy nem? S
ez az asszony itt olyan különleges: más, mint a többiek.
Kivette a részét a nőkből. Ott volt az a zsidó lány, amikor
Ukrajnában állomásozott. És a cserkesz, lent, a hegyekben.
Tiszta szépség volt. Akkor távol élt a civilizáció tapadós
salakjától. És voltak még mások is. Mivel azonban olyan
nevetségesen szegény volt, mindig is kényelmetlenül érezte
magát a nemesek lányaival. Azt mondta magának, hogy
felszínesek, laposak, érdektelenek. Nekem, aki annyiszor
álltam a szakadék szélén, élet-halál között, gondolta sokszor –
mit tudnának nekem mondani? De Olga más volt. „Ő már
szenvedett, mondta magának, ő talán megért engem.” Azt
gyanította, hogy soha nem talál még egy hozzá hasonlót.
Szegény vagyok, persze – gondolta. Mégis, már észrevette,
hogy ha egy szegény férfi gazdag nőt vesz el feleségül, az
emberek általában jót gondolnak róla, sőt csodálják is.
Emellett sok más mindent is adhatna ennek a nőnek. Nem
valami ostoba fiatalember, akinek egyetlen dolga, hogy több
ezer jobbágynak parancsolgasson. Ő olyan ember, aki meg tud
állni a maga lábán. És volt még valami – egy titok, melyre
különösképp büszke volt: soha nem ismerte a félelmet.
Csendben szippantott a pipájából. Végül is, miért ne?
Alekszisz pár nap múlva visszatér. Ha addig másképp
nem dönt, előáll az ajánlatával.

A fiatal Karpenko zavarodottan ráncolta a homlokát, amint

Szergejre nézett: különös dolog történik a barátjával.
Van benne valami furcsa, mély belső feszültség és
izgalom, amelynek okát Karpenko még csak elképzelni sem
tudta. Tudta, hogy a homlokzat mögött – amögött a Szergej
mögött, aki idióta vicceket agyai ki, sőt még a moralista
mögött is, aki olyan dühödten kelt ki az orosz állam ellen –
csöndes, költői lélek lakozik. Ez volt az a Szergej, akit
szeretett. Érezte, hogy most ez a belső ember az, aki
valamilyen rejtélyes oknál fogva a titkos idegi feszültség
csúcsaira emelkedett.
És itt ez a furcsa kérés is. Vajon mire készül a barátja?
Miért ilyen elszánt?
– Megteszek minden tőlem telhetőt – mondta a kozák –,
de nem vagyok biztos benne, hogy sikerülni fog – zavartan
nézett Szergejre. – Csak arról van szó, hogy nem értem…
Szergej sóhajtott. Hogyan is érthetné meg bárki?
– Ne aggódj – biztosította a barátját. – Nagyon könnyű.
Csak tegyél mindent úgy, ahogy mondom. – Ö maga sem igen
értette. Egy dolgot azonban mindennél biztosabban tudott. –
Meg kell történnie – mormogta. – Kell. – Olyan gondosan
kitervelte az egészet.
Június 24-e volt, Szent Iván ünnepe. Az elmúlt egy hét,
amely az Alekszisszel való vita, illetve Alekszisz távozása óta
eltelt, nem volt könnyű. Mindenki magába zárkózott, és ő
szinte számkivetettnek érezte magát. Ilja a könyveivel volt
elfoglalva; Pinyegin egyedül járt vadászni; az anyja alig
beszélt hozzá; úgy tűnt, még a kis Misa is tart tőle. Olga
pedig, három nap múlva szomorúan azt mondta neki:
– Annyira próbáltam megóvni a békét, Szerjózsa. És te
elrontottad. Megbántottál.
A közelgő ünnep némileg javított a hangulaton. Az
emberek vidámabbnak tűntek.
És amikor két nappal ezelőtt Szerjózsa megtette a
javaslatát, jó fogadtatásra talált.
– Mindig mondtam, hogy egyszer elviszem önt oda –
mondta Olga Pinyeginnek.
Tatjána pedig bejelentette:
– Ilja és én is jövünk. Már évek óta nem jártam azon a
helyen.
Így aztán megegyeztek, hogy az aznapi ceremóniák után
mindannyian expedícióra mennek az öreg szent forrásokhoz.
– Vigyük magunkkal a két Arinát is – javasolta Szergej. –
Akkor az öreg Arina tündérmeséket mesélhet nekünk. – Illett
az ötlet a szépséges környezethez, és az alkalomhoz is. Az volt
ugyanis a szokás, hogy Szent Iván napjának éjjelén az
emberek az erdőbe mentek.
Szent Iván, a Fürdető ünnepe, ahogy az oroszok a
Keresztelőt hívták, különös, mágikus nap volt. Mindenki
szépen felöltözött, és a reggel vége felé a két Arina is teljes
díszben jelent meg a társaság előtt. Milyen csodás – gondolta
Szergej –, milyen fenséges az orosz parasztasszonyok
hagyományos ruhája! Aznap az öreg dadus és unokahúga
megszokott szoknyájuk és ingük helyett egyaránt hímzett,
puffos ujjú blúzt vettek fel. E fölött pedig, hosszú, földig érő,
ujjatlan köpenyt, a híres szarafánt viselték, mely piros volt, és
a falu hagyományai szerint keleti stílusú geometrikus
madármintákkal hímezték ki. Ezt a ragyogó együttest a
magas, diadémszerű fejék – a kokosnyik – tetőzte be, mely
arany- és ezüstszálakkal, illetve folyami gyöngyökkel volt
kihímezve. A kettőjük ruházata közötti egyetlen különbség az
volt, hogy a fiatal Arina, mivel még hajadon volt, haját
egyetlen hosszú fonatba fonta a hátán, s szalagot kötött rá.
Ilyen ruhában lehetetlen volt nem méltóságteljesen járni. És
ez így is volt jól, hiszen mint minden orosz parasztasszony –
bár nem tudtak róla –, úgy voltak felöltözve, mint
Konstantinápoly nagy, félig keleti, római udvarának hölgyei
ezer évvel ezelőtt.
Délben mindannyian lementek a hegyről, hogy megnézzék
az ünnepségeket. Különös ünnep volt Fürdető Szent Iván
ünnepe – félig keresztény, félig ősi pogány szláv –, s nehéz
volt megmondani, hogy hol kezdődött az egyik és hol
végződött a másik. Ezen a napon Bobrovo falujában a falusiak
Jariló, a termékenység istenének és női párjának, Kupalának
babáit készítették el; és miután körbehordták őket a faluban,
belefojtották őket a folyóba, mely egyszerre volt keresztelés,
rituális gyilkosság, és mindkét esetben valamiféle ősi
újjászületést jelzett.
Aztán a forró nap alatt hazasétáltak, ahol már pazar ebéd
várta őket: húsos pirog, hideg scsi – a káposztaleves nyári
megfelelője; pisztráng, pulyka és húsos palacsinta.
Cseresznyés, almás és áfonyás lepény is volt még, nagy halom
tejszínhabbal. Italnak pedig kvaszt, bort és vagy fél tucat
különféle ízű vodkát szolgáltak fel.
A meleg hangulat még lágyabbá vált, amikor egy kicsivel
később a falubeli asszonyok, mind csodálatos ruhában,
megérkeztek a ház elé, és körbe állva elénekelték a
legszebbeket az orosz népdalok közül, az úgynevezett Kupala
énekeket.
Minden a lehető legjobban ment – gondolta Szergej. Pont,
ahogyan kellett. S miközben a délután megnyúló árnyai
meghozták az estét, Szergej csak várt.

Misát és a két kisbabát lefektették, a vöröslő nap pedig

lágyan ragyogott az erdő fölött, amikor mindannyian
elindultak, hogy meglátogassák a forrásokat.
Tatjána és Ilja egy kis kocsival mentek, melyet az egyik
szolga vezetett. Mindenki más gyalog ment. Azon az ösvényen
haladtak, amelyik az erdőn át a régi sírhantok mellett vezet, s
amelyik a kolostor mellett ér ki. Aztán a város alatt átkeltek
a folyón. Majd Tatjánának és Iljának hamarosan le kellett
szállniuk a kocsiról, hogy végigmenjek a kis ösvényen, amely
a vízpartot követve kanyargóit a források felé.
Milyen csendes volt minden. Csak a partot nyaldosó víz
hangja törte meg a sötétséget. Magasan a csillagos égen a
majdnem telihold dél felé tartott.
Most kettesével haladtak: Olga és Pinyegin legelöl; majd
Karpenko és a fiatal Arina; ezután Szergej és az öreg Arina;
végül pedig lassan Ilja és Tatjána zárták a sort.
A levegő meleg volt; szinte szellő sem rezdült. Szergejt
egyszer-kétszer megcsapta a sötétben megbújó vad szamóca
finom illata. Egyszer a holdfényben egy sor kék-sárga virágot,
kék üstökű csormolyát pillantottak meg, melyet az oroszok
„Iván és Mária”-virágnak neveznek.
A hold elég fényesen sütött ahhoz, hogy lássák az ösvényt;
Szergej a többieket figyelte. Látta, ahogy Pinyegin, még
mindig fehérben, Olga mellett lépked: sohasem túl közel,
sohasem túl távol. Nézte Olga könnyed, ruganyos járását.
Látta, hogy Karpenko átkarolja a fiatal Arinát. Látta, hogy
Ilja megbotlik egy olyan gyökérben, melyet az anyja elkerült.
Mindannyiuknak megvannak a maguk gondolatai, tűnődött:
mindnek a maga titkos reménye. De egyiküké sem olyan,
mint az övé.
Szergej még soha nem érezte így magát ezelőtt: habár,
talán mindig is így volt csak nem tudott róla.
Gyermekkorukban a lány mindig is a barátja volt, a
bizalmasa – a lelki társa. Mennyire szerette sápadt, élénk
arcát, hosszú, barna haját, könnyű, gyengéd nevetését. Úgy
tűnt, mintha a lány az ő része lenne, ő pedig a lányé: szavak
nélkül is tudták, hogy mit gondol a másik. De aztán, ahogy ez
várható is volt, szétválasztották őket egymástól.
Az élet kemény volt Szergej számára. Irodalmi karrierje
csak lassan jutott előre; pénze kevés volt. Gyakran
magányosnak érezte magát. Ő azonban ott van, mondta
mindig magának; és könnyed levelei csak részben
tartalmazták az igazságot.
Minden éjjel leült írni. A költeményei lassan születtek
meg, gyakran fel is adta. A hírnév iránt táplált reményei
lehangolóan távolinak tűntek.
Kitalált azonban egy módszert az alkotáshoz. Olga lett a
közönsége: lelki szemei előtt mindig az ő képe lebegett. Ha
valami megrázót írt, akkor ő volt az, akit meghatott; ha
vidám, akkor ez azt jelentette, hogy őt megnevettette. Egyszer
vagy kétszer úgy látta, könnyekre is fakasztotta. Így aztán
anélkül, hogy Olga tudott volna róla, ezek alatt az évek alatt
végig ő volt Szergej gondolatbeli társa. Miközben egyedül volt
a szálláshelyén, gyakran így kiáltott fel:
– Olgám, te, legalább te meg fogod érteni.
Vajon csalódás lenne-e, tűnődött, újra egy fedél alatt lenni
vele a családi házban? Férjhez ment, aztán megözvegyült,
gyerekei vannak – azt gondolta, biztos megváltozott. Arra
azonban, ami júniusban történt, nem volt felkészülve.
Már első nap megtette a felfedezését. Annyira mindent
átfogó, annyira végleges volt, hogy néha beleremegett; néha
pedig nevetnie kellett. Az egész eget áthasította, mint egy
néma villámcsapás. Annyira természetes, annyira magától
értetődő volt: nyilvánvalóan ez a sorsa, így lett elrendelve, így
találták ki az istenek az idők kezdeténél, s ki tudja, eltart
talán az idők végéig is. A lány töltötte ki a gondolatait. Úgy
tűnt, az ő egész létezése a lány kék szemének gyengéd
ragyogása előtt zajlik. Minden érte volt. A Shakespeare-
fordítások, melyeket annyira szeretett, minden szavukban
csak neki íródtak. És minden más, amit tett – az otromba
tréfák, az ostoba veszekedés Alekszisszel –, mind csak
gyerekes, figyelemfelkeltő játékai voltak egy olyan embernek,
akinek maszkot kell hordania, mert igazi szeretete tiltott volt.
Soha ezelőtt, értette meg, nem ismerte a szenvedélyt. És
most már nem bírta tovább. Ma éjjel, esküdött meg magának.
Ma éjjel meg kell történnie.
A források évszázadok óta semmit sem változtak. Még mindig
az ezüstös vízesések magas partjaiból fakadtak, majd a
folyóba torkollottak. Teljes sötétség volt. A csillagok most nem
látszottak. Az előttük elterülő kicsi, holdsütötte sáv tökéletes
pihenőhely volt, és a hely szellemétől megbűvölten a társaság
leült a fűre, miközben pár méterrel arrébb a kis vízesések
halk, csobogó hangot adtak. Ekkor Szergej az öregasszonyhoz
fordult:
– Gyere, Arina, galambocskám – mondta gyengéden. –
Mondj egy mesét a gyerekeidnek.
Így aztán Arina halk, de dallamos hangon elkezdett
beszélni. Mesélt nekik a szent forrásokról és a szellemekről,
amelyek bennük laknak. Mesélt nekik az erdőben megbújó
bűvös páfrányokról és virágokról. S mesélt az elhagyott
lányok lelkéről – a ruszalkákról –, akik a folyóban laknak;
újra elmondta a tűzmadár, a muromi Ilja és a többiek
történetét. És mindannyian elvarázsolva hallgatták, hálásan
azért, hogy együtt tölthetik az orosz év legvarázslatosabb
éjszakáját.
Csak amikor Arina már befejezte, és mindenki ott ült,
elégedetten, de félig abban reménykedve, hogy valami még
következik, szólalt meg a kis kozák:
– Mondj el néhányat a verseid közül, Szergej. Épp
mostanában írt néhány csodálatosat – tette hozzá. S amikor
Szergej úgy tett, mintha tétovázna, Olga is gyengéden
közbeszólt – olyan hangon, amely elárulta, hogy már
megbocsátott neki:
– Igen, Szerjózsa. Hadd halljuk.
Igen alaposan felkészült erre. Amikor belefogott, a
társaság hangulata épp olyan volt, mint amilyenben
reménykedett. Az első költemény egy régi népmese volt, mely
Baba Jagáról, a boszorkányról szólt, és megnevettette őket. A
második költemény az őszhöz szólt. A harmadik azonban
szerelmes vers volt.
Nem volt túl hosszú – mindössze öt rövid versszak. De
tudta, hogy ez a legjobb, amit valaha is írt. Arról szólt, hogy a
költő hosszú idő után találkozik szeretett barátjával, és rájön,
hogy szeretete szenvedélybe fordult.

Holtig emlékszem a percre,

Mikor megláttalak, mint a fényt,
S a homály kezét eleresztve
Követtem angyal énekét.

Elmondta, hogy boldogtalan évei alatt, miközben távol voltak

egymástól, az ő emléke tartotta benne a lelket:

Szellemed ringatott, álmodtam ébren,

Arcod láttam szállni az éjben.

S most, hogy újra találkozott az angyalával, a lány

szenvedélyt ébresztett benne; ő pedig újjászületett a szívében:

Istenség és ihlet,
És élet és könnyek és szerelem.

Senki nem nézett Olgára. Nem jöttek rá. Amikor Tatjána egy
kis idő múlva megkérdezte, hogy ki ez a hölgy, Szergej azt
felelte:
– Egy szentpétervári lány. – Mindenki csöndben volt.
Majd hallotta, amint Ilja maga elé mormogja:
– Szép, kedves Szerjózsám. Kitűnő. Micsoda szíved van.
És, Uramatyám, még mindig senkinek sem jutott az
eszébe Olgára nézni.
Egy kicsivel Tatjána mögött ült. Csak egy picit kellett
megmozdítania az arcát ahhoz, hogy már az árnyékban
legyen, s most így ült ott, a fejét lehajtva. Szergej azonban
látta – még a hold halvány fényénél is – látta, hogy elpirul, és
aztán látta, hogy könnyek gördülnek le az arcán. Édes
Istenem, ő tudja. Legalább ő megértette.
Jó néhány percig így ültek ott, majd Szergej azt javasolta:
 – Fiatal még az este. Miért nem sétálunk el a szkithez,
ahol a szerzetesek laknak?
A kis remetelak az ösvény végénél állt. Karpenkónak
rögtön megtetszett az ötlet;
Pinyegin is egyetértett. Iljának és a két idősebb
asszonynak azonban nem volt kedve.
– Mi visszamegyünk a kocsihoz és hazamegyünk –
jelentette ki Tatjána. – Hadd menjenek a fiatalok.
Így aztán a társaság kettévált.
Azokat, akik továbbmentek, Szergej vezette az ösvényen.
Szorosan mögötte a fiatal Arina és Pinyegin lépkedett. Olga,
szemmel láthatóan gondolataiba merülve, Karpenkóval az
oldalán haladt mögöttük. Szergej gyorsan haladt előre, és
menet közben a kis remetelak történetét mesélte
Pinyeginnek. Olyannyira elmerült ebben, hogy úgy tűnt,
néhány kanyar után teljesen váratlanul érte, amikor Olga és
a kozák már annyira lemaradtak, hogy nem is látta őket.
– Menjen tovább – mondta Pinyeginnek. – Én megyek és
megsiettetem őket. – Néhány perc múlva a kis kozák odaért
Pinyeginhez, és a vállai fölött visszanézve, mintha a többiek
ott lennének kicsivel mögötte, megjegyezte:
– Olga a bátyjával beszélget. Majd utolérnek minket. Erre
menjünk – ő vezette őket tovább előre.
Pár száz méter után az ösvény elágazott.
– Szergej azt mondta, hogy ez az – jelentette ki a kozák
határozottan. És még vagy egy kilométert haladtak, amikor
az ösvény eltűnt a lábuk alól, és Karpenko azt mondta: – Az
ördögbe is! Azt hiszem, tévedtem.

Kettesben voltak, Szergej és a húga. Épp most tértek le az

ösvényről a folyópartra, ahol a hold és a csillagok
tükröződését nézték a vízen. Milyen sápadtnak tűnt most,
hosszú nyári ruhájában. Egy ideig mind a ketten hallgattak.
– A költemény nekem szólt?
– Természetesen.
A lány a vizet nézte.
 – Én… nem is tudtam. – Szünetet tartott, majd úgy tűnt,
elmosolyodik. – Kedves Szerjózsa. Gyönyörű volt. – Megállt. –
De a szavak… nem egy testvérhez szóltak.
– Nem.
A lány sóhajtott. Gyengéden megrázta a fejét.
– Szerjózsa… a te költeményed a szeretet olyan formájáról
beszélt, amely…
– Szenvedély.
A lány megfogta a fiú kezét, és egy pillanatra felnézett rá,
majd le megint a vízre.
– Én a húgod vagyok.
A fiú egy pillanatig semmit nem válaszolt. Aztán
egyszerűen azt mondta:
– Megígérhetem, hogy soha többé nem fogunk beszélni
erről az életben. De, csak hogy tudjam, amikor meghalok –
tudnál úgy szeretni engem, ahogy én szeretlek téged?
A lány olyan hosszú ideig nem válaszolt, hogy közben a
hold a víz fölé ért. Aztán vállat vont.
– És mi lenne, ha tudnálak? – Majd hozzátette. –
Szeretlek, mint a bátyámat – gyengéden megszorította a fiú
kezét, majd felnézett rá: – Mire vágysz, Szerjózsa, költő
bátyám? Mire vágysz?
A fiú szomorkásán mosolygott.
– Magam sem tudom. Mindenre. A Világegyetemre. Rád.
– Rám vágysz?
– A Világegyetem, te: számomra ugyanazt jelentik.
– Kedves Szerjózsa, azért hoztál ide, hogy elcsábíts? –
Majdhogynem pajkosan mosolygott.
– Tudod te azt.
A lány elvörösödött.
– Most tudtam meg. Lehetetlen. Ha valaha is ilyet tennék,
azt nem a testvéremmel tenném.
– Tudtad – kérdezte lágyan a fiú –, hogy csak féltestvérek
vagyunk?
– Igen, tudtam.
Halk nevetése átszállt a folyó felett.
 – Ez megfelezi a bűnt is?
– Nem tudom. Talán. Úgy érzem, szinte még nálam is
erősebb. Ösztön.
– Le tudjuk győzni az ösztöneinket.
– Igazán? – kérdezett vissza őszinte meglepetéssel.
A lány azonban nem mozdult, s Szerjózsa nemsokára
átölelte a vállát, miközben húga némán állt az éjszakai égen
pislákoló csillagokat nézve. A fiú nem tudta, mennyi ideje
állnak ott, míg végül érezte, hogy Olga megborzong, s ekkor,
mintegy végszóként halkan megkérte:
– Engedd meg, hogy életemben most az egyszer
megcsókoljalak, csak most az egyszer.
Húga a földet nézte, majd lassan megrázta a fejét,
sóhajtott, aztán különös, szomorú mosollyal felnézett; majd
átkarolta a fiú nyakát.
Mire visszaértek az ösvény elágazásához, Pinyegin egyre
ingerlékenyebb lett.
– Jobb lenne, ha továbbmennénk a szkithez – mondta
Karpenko. – Biztos elhagytak már minket.
Valami azonban – maga sem tudta, hogy mi – azt súgta
Pinyeginnek, hogy másképp cselekedjék.
– Visszamegyek – mondta.
– Azt mondták, erre menjünk – felelt idegesen a kozák.
Pinyegin azonban ügyet sem vetett rá. Karpenko
rémületére fürgén visszaindult az ösvényen; néhány
másodpercnyi habozás után a kozák azt mondta:
– Azt hiszem, jobb, ha együtt megyünk.

Talán észre sem veszi őket a fák sűrűjében, ha nem

mozdulnak meg. Így azonban Pinyegin váratlanul
megpillantotta a két imbolygó alakot, amint egymást átölelve
állnak. Rögtön ezután úgy tűnt, szétválnak, s ekkor a hold
fényében tisztán látta az arcukat. Egy másodpercnyi szünet
után újra megmozdultak, s ekkor már semmi nem látszott
belőlük.
 Majdnem egy percig meg sem bírt moccanni. Olga, akinek
meg akarta kérni a kezét, egy másik férfival – az átkozott
bátyjával van. Bánattól és meglepetéstől lesújtva állt, s törte
a fejét, mit tegyen. Aztán elöntötte a hideg düh. Hiszen ez a
nő szinte már hozzá tartozott. Miért hagyta, hogy ez
megtörténhessen? Letért az ösvényről és feléjük indult.
Aztán meggondolta magát. Mi értelme az egésznek? A nő,
akit szeretett, számára halott. Amint ezt végiggondolta,
megérkezett Karpenko.
– Pinyegin! – A kozák kiáltása végigvisszhangzott a fák
között. – Mit csinálsz itt?
– Semmit.
– Gyere a forrásokhoz, ott várjuk be őket! – javasolta
Karpenko fennhangon, hogy a szerelmesek is hallhassák.
Visszasétáltak a forrásokhoz. Pinyegin most nagyon nyugodt
volt. Higgadtan számlálta a perceket. Ennyi meg ennyi, és
Szergej megkapta a lányt, ha kevesebb jön ki, akkor talán
nem.
Épp azon a ponton volt, hogy kijelentse, igen, a rettenet
megtörtént, mikor azok ketten feltűntek az ösvényen. Olga
nagyon sápadtnak, Szergej kissé gyanakvónak tűnt.
– Mindenütt kerestünk benneteket – mondta röviden.
Pinyegin lassan bólintott.
– Késő van – suttogta Olga. – Menjünk haza. – Odaállt
Pinyegin mellé. – Arina – szólt a lánynak –, te velünk jössz. A
fiatalurak mögöttünk mehetnek.
A hazafelé vezető hosszú úton nem sokat beszéltek. Kis
idő múlva Pinyegin pipára gyújtott. Szergej és barátja messze
lemaradtak. Mire a bobrovói ház feltűnt a szemük előtt, már
majdnem megvirradt, s Pinyegin harmatcseppeket érzett az
arcán.
A hazafelé vezető úton számtalan gondolat megfordult a
fejében. Rövid ideig még azt is fontolgatta, hogy az egész
ügyet elfelejti. Talán csak pillanatnyi őrület volt. Ha most
elvenném Olgát, az a fiatalember egész életemben azt
gondolná rólam… Mit gondolna? Itt ez a Pinyegin, szegény
szerencsétlen senki, aki a húgom és a szeretőm férjét játssza.
A gondolat jeges dühvel töltötte el büszke természetét. Ha
bűnös is Olga – szerinte minden nő gyenge akkor is Szergej
volt az, aki elcsavarta a fejét. Kitalálta – gondolta Pinyegin
rájött, hogy érdeklődöm a húga iránt. Aztán ezt tette velem.
Az lenne a legegyszerűbb, ha párbajra hívná Szergejt. Egy
párbajról azonban – bárhogy is végződjék –, mindig beszélnek,
s ez teljesen tönkretenné Olga jó hírét.
Ez méltóságomon aluli lenne. Valaminek mégis történnie
kell. Bosszút kell állnom, gondolta hidegen.
Pinyegin pedig nagyon veszélyes ember volt.

Megvirradt, s a fiatal Arina várakozott.

Miután Olgát a házban hagyta, egyedül bolyongott.
Képtelen volt elaludni. Ez varázslatos éjszaka volt. Alig tudta
elhinni, hogy ekkora szerencse érte, mikor őt és nénikéjét
meghívták, hogy csatlakozzanak a társasághoz. Mikor
Olgával és a többiekkel egyedül maradt, valóságos
eksztázisba esett.
A kislány szemében Olga volt a leggyönyörűbb
teremtmény a világon. Akár az a két fiatalember, kiket
megérkezésük óta csodálattal bámult. Ők biztos az égben
születtek, nem is a földön, gondolta.
És most, ezután a varázsos éjszaka után minden érzéke
felébredt. Még mindig érezte a kozák karját, amint átöleli.
Emlékezett a csókjára ott, a verandán, tánc közben. Nem
értette, mi zajlott le a fák között azon az éjszakán – számára
meg sem történt soha. Csak azt tudta, hogy tizenhat éves, a
teste forró, és ez egy elvarázsolt éjszaka volt.
A fürdőház mellett állt. Két férfit látott a dűlőúton
közeledni, majd látta, hogy megállnak a lejtő lábánál.
Feszülten figyelt. Azok szétváltak. Szergej a vízparton
maradt, a kozák megindult a domb tetején álló ház felé.
A lány elmosolyodott. Ennél jobban nem is alakulhatott
volna. Akit szeret, egyedül van.
 Néhány pillanat múlva Szergej felpillantott és meglátta a
folyóparton felé siető lányt. A felkelő nap első sugarai
megcsillantak a haján. Szergejnek nem telt sok időbe, hogy
rájöjjön, mit akar a lány. Nem sokkal később a ház felett egy
kellemes kis tisztáson, annak ellenére, hogy a lány nem Olga
volt, Szergejnek majdnem sikerült elhitetnie magával, hogy
mégis az.

Az öreg Arina dühöngött. Látta őket kora reggel kisurranni az

erdőből. Még csak meg sem kellett kérdeznie az unokahúgát,
máris kitalált mindent.
Dél volt, és az öregasszony egyedül maradt Szergejjel a
verandán. Lehet, hogy jobbágy volt, de a dajkája is. Nem félt
tőle. És most megosztotta vele a véleményét.
– Szégyentelen. Csinos kis verseket írsz, közben meg önző
szörnyeteg vagy. Isten megbüntet téged, Szergej
Alekszandrovics, esküszöm, hogy megbüntet. – Kifejezett
rosszindulattal nézett a fiúra. – És jól is teszi!
– Sajnálom, anyókám – mondta esetlenül mosolyogva. –
Szavamat adom, hogy semmi baj nem lesz belőle.
– A biztonság kedvéért rögtön feleségül kell adnom
valamelyik falubélihez – mondta az öreg Arina. – Megszerzem
anyád engedélyét, s örülhetsz, ha nem mondom el az esetet a
bátyádnak, Alekszisznek. Csak abban reménykedem, hogy
találunk egy fiatalembert. Nem fognak tolongani, hogy a te
porontyod apjai lehessenek… – És folytatta még egy darabig,
míg észre nem vette, hogy Szergej figyelmét valami más
esemény vonja magára.
– Nézd – mondta lágyan. Az öregasszony megfordult.
Nagy kocsi fordult be a ház felé vezető csapásra. Nem a
főkapuhoz állt be, hanem a másik oldalon álló istállókhoz.
Szergej és az asszony látták, ahogy lekászálódnak róla az
emberek. Elsőként Alekszisz, diadalmas vigyorral az arcán.
Aztán egy szigorú tekintetű katona.
S ekkor Szergej teljesen elsápadt.
 A kocsi hátuljából ugyanis egy összeláncolt kezű,
marcona, szakállas alakot rángattak elő, aki felegyenesedve
mindannyiuk feje fölé tornyosult.
Elfogták Száva Szuvorint.
És Szergej tudta, hogy ez az ő hibájából történt.

Egyetlen pillanatnyi figyelmetlenség a moszkvai utcán.

Annyira meglepte, mikor Száva Szuvorin magas alakját
megpillantotta, hogy gondolkodás nélkül a nevét kiáltotta.
Mikor pedig úgy tűnt, Száva nem hallotta meg a kiáltást,
ostoba módon átszaladt hozzá és megragadta a karját. Csak
amikor megtette ezt, s érezte, hogy Szuvorin megmerevedik,
akkor ébredt rá – hát persze, a magas jobbágy szökésben van.
Szergej mindig is tiltakozott az ellen, ahogy a
Szuvorinokkal bántak.
– Ne aggódj, nem adlak fel – mondta gyorsan.
Száva azonban semmit sem kockáztatott.
– Téved – mondta. – Engem nem Szávának hívnak. –
Azzal megfordult, s eltűnt egy kapubejárón.
Szergej nem ment utána. Pár pillanatig ácsorgott még,
körülnézett az utcán. Ekkor vette csak észre, hogy néhány
lépésnyire tőle a teodóziánus szekta falakkal körülvett tábora
áll.
– A theodóziánusok – mormogta. – Hát persze, nem is
lehetett másképp.
Hallott már arról, hogy ezek az óhitűek időnként hamis
nevet és hamis papírokat adnak a szökevényeknek. Minden
bizonnyal ez történt Száva Szuvorin esetében is. Hát akkor
sok szerencsét neki! Azzal hátat fordított az utcának.
Ekkor vette csak észre, hogy a szolgája ott áll mögötte; s
arra is emlékezett, hogy a fickó a ruszkai birtokról való.
Mennyit hallhatott a beszélgetésből? Mindenesetre
megfenyegette, hogy megbotoztatja, ha bármit kifecsegne.
Nyilvánvaló, hogy a módszer nem működött.
Ott volt egy kerek arcú asszony is. Biztosan a felesége.
Meg egy kétéves fiú. Mindnyájukat megalázták. Ott álltak
némán. Aztán Száva Szuvorin Szergejre nézett. Arca nem
árult el semmit; csak nézte. Szergej sürgető vágyat érzett,
hogy odarohanjon és megmagyarázza, hogy nem ő adta fel. De
mi értelme lenne? Figyelmetlensége és ostobasága tette
mindezt. Csak annyit tehetett, hogy bocsánatkérően
visszanézett.
Hallotta, amint Alekszisz azt mondja.
– Na, Szuvorin, holnap botot kapsz. – Megfordult és
megpillantotta Szergejt. – Ó, Szergej – mosolygott, ami elég
vészjósló volt –, van néhány hírem számodra. Gyere be!
Szergej rosszkedvűen bement.
Alekszisz tárgyilagos volt. Szinte vidám. Azonnal a
lényegre tért.
– Amint látod, Szergej, elcsíptünk egy szökött jobbágyot.
Úgy tűnik, hogy te is láttad Moszkvában, de nem tartottad
helyesnek, hogy értesíts engem erről. Azt hiszem, ezzel
bűnrészes lettél a lopásban. De erről nem beszélünk többet.
Ami igazán lényeges, Szergej, hogy – amint azt te is tudod –,
Benckendorff báró megkért, hogy tartsam rajtad a szemem.
Attól tartok, képtelen voltam kedvező jelentést tenni.
Benckendorff báró ezért (majd megmutatom a levelét) úgy
döntött, hogy számodra is jobb lenne, ha egy időre elmennél.
Holnap elküldelek Vlagyimir katonai kormányzójához. Ő
majd intézkedik, hogy keletre utazz – no nem Szibériáig, csak
az Urál-hegységbe. Három évig ott maradsz, azt hiszem.
Száműzetés. Három év száműzetés az Urálba, több száz
kilométerre a Volga mögé.
– Talán – javasolta Alekszisz okosan –, amíg ott vagy,
elmélyedhetsz a bányászat rejtelmeiben.

A kis Misa nem értette. Szergej nagybácsija sápadtnak

látszott, s szinte nem is vette észre őt, mikor elment mellette;
Karpenko a fejét csóválta és maga elé dörmögött. Olga
nagynénije sírt. Még a fehér zubbonyában ücsörgő, pipázó
Pinyegin is komornak tűnt. Úgy nézett ki, hogy Szergej
bácsinak el kell mennie, de Misa nem tudta kisütni, miért.
 Senki nem látta a kisfiút, amint belopakodott a szalonba
és elbújt egy szék mögé. Ott állt az apja. Nagyanyja a szófán
ült. Misa már kifelé készült a szobából, mikor meghallotta a
nagyanyja hangját.
– Farkas! Az vagy te!
Misa elámult. Ezt az apjának mondták.
– Te tehetsz erről. Tudom én jól. A saját fiam – egy vipera!
– Valósággal köpködte a szavakat. – Nincs mit mondanom
ezek után. Kérlek, menj el.
Látta, amint az apja arca megvonaglik a fájdalomtól.
Aztán hidegen elfordult. Misa a szék mögött lapult, míg
Alekszisz lassan elhaladt mellette. Aztán reszketve kisurrant.
Mit jelent ez az egész? Az apja gonosz?

1844
1844-ben a Száva Szuvorin és a Bobrov család közötti párbaj
a végső szakaszába lépett. A párbaj a következők között
zajlott: egy úr, aki tisztelte, de gyűlölte a jobbágyát, és egy
jobbágy között, aki gyűlölte és megvetette az urát.
Száva Szuvorin soha nem adta fel. Aznap, amikor
megkapta Tatjána levelét, melyben beszámolt szegény
apjáról, elszökött Moszkvából. Nem vitt magával mást, csak
némi pénzt a ruhájába varrva és a kis megfeketedett ikont.
Két borzalmas évig hajókat vontatott a Volgán, hogy szem elől
tévesszék. Embert próbáló munka volt. Sokakat látott
belepusztulni. De Isten erőt adott neki. S minden éjjel
elővette a kis ikont és imádkozott: Isten legyen irgalmas
hozzám, és óvjon meg a méltatlan emberek gonosztetteitől!
Két év múlva elment Nyizsnij-Novgorod nagy piacára, ott
azonban csak alantas, megfelelő papírokat nem adó
munkákat lehetett találni, így aztán végül visszament
Moszkvába, a teodóziánus közösséghez, ahol boldogan
fogadták, és hamis papírokat adtak neki.
 Boldog napokat töltött Moszkvában. Bár a közösség azért
létezett, hogy legszegényebb tagjairól gondoskodjon, sok
ügyes üzletember is a tagjai közé tartozott; ők pedig
hamarosan felfigyeltek Szávára. Az egyikük lányát el is vette
feleségül: halk szavú, kerek arcú, pisze orrú lány volt, és
ahogy hamarosan felfedezte, megdöbbentő gyakorlati érzéke
volt. Gyermekük is született, akit Ivánnak hívtak.
Aztán Szergej meglátta őt.
Ruszkába érkezésének másnapján Alekszisz Bobrov
megkorbácsoltatta. Ahogy azonban a korbácsütések a hátát
érték, csak egy dologra koncentrált: Élni fogok és egy nap
szabad leszek. És, Istennek legyen hála, még csak a huszadik
ütésnél tartottak, amikor megjelent egy alak, és egy hang
ellentmondást nem tűrően azt kiáltotta:
– Elég legyen! Azonnal hagyjátok abba! – Olyan nagy volt
Tatjána haragja, hogy még Alekszisz sem merte tovább
folytatni.
A Száva és Alekszisz közötti viszony engesztelhetetlenül
keserű volt. Csak Tatjána tudta megmenteni a jobbágyot
attól, hogy szisztematikusan tönkretegyék. Amikor Alekszisz
alantas házimunkák elvégzésére akarta Szávát használni –
„hogy leckét kapjon és tanuljon némi jó modort” –, Tatjána
beszélte le őt erről, mondván:
– Legalább a józan ész megsúghatná neked, hogy sokkal
többet érne számodra is, ha azt csinálhatná, amihez a
legjobban ért. – És ő volt az, aki pénzt adott kölcsön
Szávának, hogy mindent újrakezdhessen.
Az elkövetkező években Száva Szuvorin nem vesztegette
az idejét. Mivel már kétszer megakadályozták a tervében,
könyörtelen igyekezettel haladt előre. Amikor még a legelején
öreg unokatestvére, Iván Romanov felajánlotta a segítségét
(„Van három felnőtt és egy most felnövő fiam”), udvariasan
elutasította. Nem lehet partnere senki, aki közbeszólhatna,
senki, aki lelassíthatná.
1830-ban, mialatt Alekszisz egy újabb lengyel felkelés
leverésénél harcolt, Száva elindított egy textilüzemet.
Elképesztő haszonnal. Amikor azonban Alekszisz visszatért,
és látta, hogy mi történt, olyan magas obrokot próbált meg
bevezetni, hogy az majdnem tönkretette az üzemet, és Száva
komoran mondta a feleségének:
– Ez a bolond nem akarja, hogy haszonhoz juttassam,
inkább tönkre akar tenni.
Csak Tatjána, aki Alekszisz távollétében a birtokot
igazgatta, tudta jobb belátásra téríteni a fiát – és lehetővé
tenni Szávának, hogy működhessen. Neki és az elfogadható
obroknak köszönhetően tíz év alatt olyan bérmunkásokat
foglalkoztató ruhaüzemet hozott létre Ruszkában, hogy
gazdagabb lett, mint valaha.
A munkaviszonyok ilyen javulása ellenére is azonban
Alekszisz évről évre szegényebb lett. Igen egyszerű oka volt
ennek. Ugyanis, bár Tatjána megpróbált némi tudást
csöpögtetni belé arról, hogy mit is jelent egy birtokot vezetni,
fia személyes kiadásaival kapcsolatban tehetetlen volt.
Bármennyire is szigorú volt, Alekszisz szeretett jól élni.
Ahogy Misa fia, akit az őrségbe szánt, felnőtt, Alekszisz
ragaszkodott hozzá, hogy bőkezűen ellássa mindennel. „A
család méltóságáért”, szokta mondogatni. Ennek eredménye
az lett, hogy a Száva tevékenységéből származó plusz obrokot
ahelyett, hogy visszaforgatta volna a birtokba, még több
kiadás fedezésére fordította úgy, hogy kiadásai gyakran
meghaladták a bevételt.
Ezzel szemben Száva keményen bánt a fiával. Annak
ellenére, hogy ő és Marja szomorúak voltak, hogy Isten csak
egy gyermekkel ajándékozta meg őket, Száva azt szokta
mondani:
– Egy is elég.
A fiatal Iván, aki nem örökölte apja hatalmas termetét,
gyönyörű énekhanggal rendelkező, éles eszű fiúcska volt. S
bár ez ellen Szávának nem volt semmi kifogása, tudta, hogy
fia zenei érdeklődésének határt kell szabni. Így aztán, amikor
Iván tizenhárom éves korában egy épp akkor beszerzett
hegedűvel jelent meg a házban, Száva elvette tőle, jól
megnézte, majd egy olyan ütéssel, melytől Iván majdnem
elájult, a fia fején verte szét a tárgyat.
– Nincs időd erre – mondta egyszerűen – és
magyarázatképpen.
Száva és földesura között volt még egy ellentét. Mégpedig
az, hogy a jobbágy óhitű volt. Tartotta a kapcsolatot a
teodóziánusokkal, és bár senkit nem próbált megtéríteni,
észre lehetett venni, hogy amikor társaságban evett, az
óhitűek szokását követte – külön ült, és saját fatányért,
illetve egy kis fakanalat használt, melyre keresztet véstek.
Az óhitűek szektája abban az időben szigorú értelemben
véve lojálisnak számított. Alekszisz szemében azonban Száva
csendes hite a személyes ellenállás egy eszközének tűnt,
illetve, ahogy szilárdan kijelentette: „Oroszország érdekei
ellen való”-nak.
1832-ben ugyanis Miklós cár kormánya kiadott egy
doktrínát, amely az egész évszázadra, sőt még tovább is
meghatározta az orosz ügyek intézésének módját. Ez volt a
híres Hivatalos Népiesség doktrínája. A kormányzatban, a
hadseregben és legfőképpen az iskolákban közzétették,
miszerint Oroszország érdeke három dolgon alapul: az
ortodox egyházon, a cár egyeduralmán és a nemzetiségen,
amely utóbbi az orosz nemzethez tartozás közösségi érzését
jelentette.
Igen egyszerű gondolat volt. Paternális viszonyt
feltételezett a cár és népe között, és teljes egészében megfelelt
annak az államnak, mely Szent Oroszországként szerette
emlegetni magát. Alekszisz számára az a pillanat, melyben a
Hivatalos Népiesség eme doktrínáját kihirdették, szent volt.
A szigorú óhitű tehát a tekintélytisztelő földbirtokos
szemében meghatározhatatlan módon szentségtörőnek,
árulónak és engedetlennek tűnt. Még jobban meg kellett
volna korbácsoltatnom, gondolta, s ha valaha alkalmam lesz
rá, meg is teszem.
Száva igazi célja, a szabadság, még mindig
elérhetetlennek tűnt.
 1837-ben megkérdezte Alekszisz Bobrovot, hogy mennyibe
kerülne, ha meg akarná vásárolni a családja szabadságát.
– Semennyibe, mert nem akarlak felszabadítani –
hangzott a válasz.
A következő évben újra megkérdezte, és ugyanezt a
választ kapta.
– És megtudhatom, uram, hogy miért? – kérdezte.
– Természetesen – mondta Alekszisz nyájasan – azért,
Szuvorin, mert azt akarom, hogy ott maradj, ahol vagy.
Száva pedig a fiára nézve keserűen jegyezte meg a
feleségének:
– Ő is még mindig az, ami én voltam az ő korában: szolga,
s egy szolga fia. – S amikor Marja megpróbálta vigasztalni és
azt mondta, hogy, valami majd csak történik, a férfi csak
megrázta a fejét és azt mormogta: – Csak tudnám, mi.
1839-ben megkezdődött az éhínség.
Már évek óta nem volt rossz a termés. Most pedig két éven
keresztül is, egymás után. Alekszisz távol volt Ukrajnában. S
bár Tatjána már majdnem hetvenéves volt, az egész teher az
ő nyakába szakadt.
Ruszka számára a két rossz év és az azt követő éhínség
valóban súlyos következményekkel járt.
– A rjazanyi birtok teljesen kimerült – nyögte Ilja. – Az
intéző azt írja, hogy már a jószágokat ölik le, annyira nincs
téli élelem.
Számos kísérletet tettek arra, hogy más területekről
hozzanak gabonát.
– De még ha találunk is – jegyezte meg Tatjána –, az úton
tönkremegy.
1840 telére kétségbeejtővé vált a helyzet.
Tatjána mindennap lement a faluba és házról házra járt.
A kúriának még mindig voltak vésztartalékai, bár épp csak
annyi, hogy a legsúlyosabb eseteken segíteni lehessen.
Tatjána pedig megpróbált olyan jól dönteni, amennyire csak
saját ítélőképessége szerint tudott. Volt két hely, ahová
mindig benézett. Az egyik Romanovék háza volt, mivel
Tyimofej korábban a kis Misa játszótársa volt; a másik pedig
az a kunyhó, ahol a fiatal Arina lakott férjével és
gyermekeivel. Az öreg Arinára való tekintettel, aki öt évvel
korábban halt meg, segített az unokahúgon. Reménytelen ügy
volt. A legidősebben, a természetes szépségű Varján kívül az
összes gyerek beteges volt. Négy hét leforgása alatt mind a
hárman meghaltak. S ami a legrosszabb volt, nem tudta
rávenni Arinát, hogy egyen valamit. Bármit adott neki, az
mind Varjánál kötött ki. Kétségbeesett igyekezetében, hogy
legalább egy gyereket megmentsen, az anya saját magát
készült feláldozni. Tatjána tudta, hogy Arina már hosszú ideje
egyetlen fehérrépából tartja fenn magát. S ha a parasztok
szenvedtek ezektől a veszteségektől, azáltal, hogy osztozott a
fájdalmukban, Tatjána saját egészsége is megrendült. 1841
nyarán, amikor a termés, hála Istennek, nem ment tönkre,
Tatjána szomorúan mondta Iljának:
– Valami történt bennem. Nem hiszem, hogy vén
csontként fogok meghalni.
1840 tavaszán, amikor a dolgok a legrosszabbul mentek,
elindult a szóbeszéd.
Iván Romanov beszélt neki róla, amikor egy reggel a
kunyhójukba látogatott. Ő és fiai is izgatottnak tűntek.
– A cárról van szó – mondta az öreg. – A cár idejön –
mosolygott. – Akkor minden rendbe jön.
– Ügy érti, hogy Miklós cár ideérkezik?
– Ó, nem – válaszolta mosolyogva. – Az előző cár. Sándor
cár. Az Angyal.
Az orosz történelem sok különös legendájának egyike
szerint I. Sándor cár nem halt meg 1825-ben, hanem
szerzetesként vándorolt.
– Fjodor Kuzmicsként, ahogy általában mondták. Nem
lehet tudni, hogy mikor kezdődött ez az egész. Még manapság
is vannak, akik azt tartják, hogy egy angol családnak írásos
bizonyítéka van arról, hogy mindez igaz.
Minden reggel, amikor lement a faluba, Tatjána látta,
amint az emberek reménykedve várják a házuk előtt az előző
cárt abban a hitben, hogy az valamiképpen élelmet hoz nekik.
Egy alkalommal egy kolostorbeli szerzetest is megállítottak és
alaposan megvizsgáltak, hogy megtudják, nem a cár-e az
álruhában.
Tatjána, bár szomorúan mosolygott mindezen, gyakorlati
érzékével fel is háborodott. S ez a Sándor cárra való
reménykedő várakozás adta neki az új ötletet. Magához
hívatta Száva Szuvorint.
– Amire szükségünk van itt a jövőben – mondta a
gyakorlatias embernek –, az nem a cár, hanem valami új
termés. Azt szeretném, ha kutatásokat végeznél, hátha
találsz valamit.
S alig három hónap múlva Szuvorin halvány mosollyal az
ajkán jelentést tett neki. Kezében kis zsákot tartott, melyből
egy piszkos szürkés-barna tárgyat húzott elő.
– Ez a válasz az ön kérésére – mondta. – A német
telepesek lenn, délen már régóta termesztik, itt fenn azonban
még nem ismerjük.
– Mi ez? – kérdezte Tatjána.
– Egy krumpli, asszonyom – válaszolta Száva.
Így történt hát, hogy még mielőtt a tartomány birtokain
elterjedt volna, a modern Oroszország egyik legfontosabb
étkezési növényét Ruszkában kezdték el először termeszteni.
Száva Szuvorin számára azonban, bár szánakozott a
szenvedéseken, nehéz volt, hogy az 1839-40-es éhínség láttán
ne érezzen némi komor örömet. Ezzel ugyanis megnőttek az
esélyei.
– Ez azt jelenti, hogy két év bevételétől esett el – mondta a
feleségének és a fiának.
– Az az átkozott Alekszisz Bobrov már nem húzhatja
sokáig. – Elgondolkodva bólintott. – Itt az idő, hogy olyan
ajánlatot tegyünk, amelyet nem utasíthatnak vissza. -A
következő év tavaszán útlevelet kért Tatjánától, hogy
Moszkvába mehessen.
Most pedig, 1844 májusában Száva Szuvorin Alekszisz
Bobrov előtt állt, hogy megtegye elképesztő ajánlatát.
 – Ötvenezer rubel.
Még Alekszisznek is elakadt a lélegzete. Ez egy vagyon
volt. Honnan az ördögből szerezte Száva?!
– Holnap majd visszajövök, uram, hogy addig
gondolkodhasson a dologról. – És diszkréten visszavonult, míg
Alekszisz csak bámult utána. Most megfogtam – gondolta a
jobbágy.
Száva Szuvorin terve igen merész volt. Arra a gigantikus
kölcsönre épült, melyet a teodóziánusoktól vett fel öt évre,
kamat nélkül. Ez a kölcsön lehetővé tette számára, hogy
megvásárolja a szabadságát, illetve azt is, hogy egy olyan
befektetést tegyen, melynek köszönhetően a Szuvorin-
vállalkozások örökre az ő kezébe kerülnek.
Ebben az időben Oroszországban nem volt jövedelmezőbb
üzlet az importált nyersanyagból való textilgyártásnál –
olyannyira, hogy a Vlagyimir feletti területeket már mint
kalikóvidékeket emlegették. Száva terve az volt, hogy hozat
Angliából egy gőzmeghajtású szövőgépet, s azzal gyorsítja fel
a termelést. Egy-két nagyobb orosz vállalkozó néhány évvel
ezelőtt már megtette ezt, s az eredmény látványos volt.
– De nem vágok bele, amíg nem vagyok szabad – mondta a
családjának. – Nem fogok egy üzemet felállítani csak azért,
hogy azok az átkozott Bobrovok, mint régen, valamilyen
ürüggyel lenyúlják.
Ötvenezer rubel. Nem mindennapi ajánlat, amelyet a
földesúrnak meg kell fontolnia.
Alekszisz Bobrov ötvenegy éves korában méltóságteljes
figura volt, aki sokkal öregebbnek látszott. A teste terebélyes
lett, ősz haját rövidre vágatta; arca az idő múlásával megtelt,
így hosszú, karvalyszerű arca szögletesebb, tömörebb lett. Az
orra vége megvastagodott és a szája fölé hajlott úgy, hogy
hosszú, lecsüngő, ősz bajszával egy megingathatatlan
tekintéllyel rendelkező török basára emlékeztetett.
Egyenruháján számos kitüntetés és érdemrend sorakozott,
köztük az Alekszander Nyevszkij érdemrend is.
 Miután másodszor is megözvegyült, és egy régi, a lengyel
felkelés idején szerzett sebesülésétől enyhe bicegése is maradt
vissza, tekintélyes nyugdíjjal visszavonult, és egészen a
Bobrovo-birtokra költözött.
Amikor anyjának és Iljának beszámolt az ajánlatról,
mindketten lelkesek voltak; el kell fogadnia. Tatjána esetében
az érv egyszerű volt. Amellett, hogy személyes szimpátiával
viseltetett Száva iránt, nyilvánvaló volt számára, hogy
szükségük van a pénzre.
– Ezzel – érvelt – felszámolhatnád az összes adósságot,
amit a rossz termések idején halmoztunk fel, megtehetnénk a
szükséges fejlesztéseket a birtokon, és még jócskán maradna
is. – A Bobrovok, legalább egy nemzedék erejéig,
kikerülnének a bajból.
Ilja érvelése némileg különbözött az övétől. Bár soha nem
derített fényt az ellopott pénzzel kapcsolatos hibájára, mindig
volt valami homályos bűntudata azzal kapcsolatban, ahogyan
családja a Szuvorinokkal bánt. De ettől eltekintve is volt még
egy megfontolni való ügy.
– A helyzet ugyanis az – bocsáss meg, kedves bátyám,
hogy így fogalmazok –, hogy Oroszországban minden civilizált
ember visszataszítónak találja a jobbágyság intézményét.
Még a cárunk is, akiről a legtöbb ember azt gondolja, hogy
reakciós, úgy gondolja, hogy a jobbágyságot el kéne törölni.
Már évekkel ezelőtt egy komoly bizottságot állítottak fel ezzel
kapcsolatban, s minden évben új hírek érkeznek a fővárosból
arról, hogy valamit tenni fognak. S egy nap, úgy gondolom, a
szóbeszéd igaznak bizonyul majd. Legalábbis javaslatot
tesznek. S mit ajánl majd neked Szuvorin akkor, ha tudja,
hogy egy-két éven belül úgyis szabad lesz? Saját érzéseimtől
függetlenül mondom, hogy a te érdeked is amellett szól, hogy
elfogadd az ajánlatát.
Mégis, ahogy Alekszisz hallgatta, egyáltalán nem volt
meggyőződve a dologról. Ilja érveit kapásból elutasította.
– Amióta élek, az emberek a jobbágyok felszabadításáról
beszélnek – mondta –, de soha nem történik meg. A nemesek
nem fogják engedni: nem, amíg én élek. S talán még Misa
életében sem.
Volt még valami, amit bántónak érzett az egész ügyletben.
Elég ravasz volt ahhoz, hogy kitalálja, mi lehet Száva
pénzügyi forrása. Csak nem tudott előhozakodni vele. Biztos
azok az átkozott teodóziánusok – gondolta. És eszébe jutott
valami, amit a vörös hajú pap mondott neki az előző évben:
„Tudja, Alekszisz Alekszandrovics, ahol csak ezek az óhitűek
egy gyárat indítanak, ott elkezdik áttéríteni a helyi
parasztokat, az ortodox egyház pedig elveszti a nyáját.”
Alekszisz el tudta képzelni, mi történne, ha Szuvorin
kikerülne az ő fennhatósága alól. Az egész helyet szakadárok
népesítenék be. S mint a Hivatalos Népiesség doktrínájának
egyik hívét ez a gondolat felháborította.
Harmadrészt pedig, és ez volt a legfontosabb, titokban
még valamiről meg volt győződve. Az anyám a maga módján
csodálatra méltó, de most, hogy teljesen a birtok ügyeinek
szentelhetem magam, a dolgok meg fognak változni. A bevétel
drámai növeléséhez nincs másra szükség, gondolta, mint arra,
hogy „Egy kicsivel több fegyelmet szenteljünk a dolgoknak.”
Sőt, mi több, míg a Tatjána iránt érzett tisztelete és szeretete
nem engedte, hogy ilyesmivel megbántsa, ő sem lesz mindig; s
ha már elment, becsületszóra megígérte magának: úgy
kifacsarja azt a szakadár Szuvorint, hogy beleroppan. Lehet,
hogy most nem kap tőle ötvenezer rubelt, de az évek folyamán
biztos eleget kap. Hadd termeljen pénzt, de teszek róla, hogy
szegényen haljon meg.
Így aztán, amikor Száva másnap megjelent, Alekszisz
Bobrov hidegen nézett rá és kijelentette:
– Köszönöm az ajánlatát, Szuvorin, de a válaszom nem. –
És amikor a megdöbbent szolga – aki tudta, hogy ezt a
döntést valószínűleg nem Bobrov saját érdeke irányítja –
megkérdezte, hogy mikor vitathatják meg ismét a kérdést,
Alekszisz elmosolyodott és azt felelte:
– Soha.
 Így hát aznap éjszaka, amikor Száva megbeszélte az ügyet
a feleségével, azt mondta az asszonynak:
– Ez a makacs bolond teljesen ellenáll a józan észnek. – S
amikor az asszony felvetette, hogy talán egy nap meggondolja
magát, Száva komoran azt felelte: – Soha nem adja meg
magát, amíg teljesen tönkre nem megy.
S elgondolkodott, hogy ez vajon mikor következik be.

Ekkortájt történt, hogy Ilja furcsán kezdett viselkedni. Senki

nem tudta pontosan, hogy mi költözött belé. A meleg idő
beköszöntével az lett a szokása, hogy a szalon ablakánál vagy
a veranda környékén üldögélve olvasott. Nyár közepe előtt
ritkán töltött hosszabb időt a szabadban.
Most azonban teljesen megváltozott az életmódja. Órákat
töltött fenn a szobájában, ahonnan összehúzott szemöldökkel,
magában mormogva jött ki, az ajtót bezárta maga után úgy,
hogy a szolgálók nem tudták kitakarítani. Majd egy órán
keresztül fel s alá járkált a ház fölötti fasorban. Ha pedig
Tatjána vagy Alekszisz megkérdezték tőle, hogy mire készül,
csak olyan értelmetlen válaszokat adott – mint például
„Aha!”, vagy „Miért, semmire!” – úgyhogy azok csak
találgathatták, hogy mi lehet a titka.
Egy ilyen napon történt, miközben Ilja izgatottan sétált a
fasorban, hogy Tatjána az első jelet tapasztalta. Nem volt
nagy dolog: csak egy hirtelen szédülés. Néhány órával később
azonban, ahogy a szalonban ült, vagy egy fél percre elsötétült
előtte a világ.
Senkinek nem szólt semmit. Mit is mondhatott volna?
Folytatta napi teendőit. Ettől a pillanattól kezdve azonban
megjelent a fejében egy gondolat, és ott is maradt csendben,
de makacsul: az elkövetkező napok már meg vannak
számlálva, s a számuk nem lehet túl sok. Egy héttel később
újabb eszméletvesztés érte.
Ha nem is érték váratlanul ezek a jelek, Tatjána mégis
magányosnak érezte magát, és félt is. Azon kapta magát,
hogy mindennap templomba szeretne menni, a vörös fejű
ruszkai pap azonban nem volt túlságosan vigasztaló.
Meglátogatta a kolostort, ahol a szerzetesekkel beszélgetett,
ettől egy kicsit jobban lett. A vasárnapi mise után azonban,
mikor kiosztották a megáldott kenyeret, egy parasztasszony,
akit alig ismert, kedvesen mosolyogva odament hozzá és
megszólította:
– Meg kéne látogatnod az öreg remetét, aki a szkiten túl
él.
Már hallott erről az emberről. Egyike volt a források
mögött fekvő kis szkithen lakó szerzeteseknek, s két éve
engedélyt kapott, hogy még beljebb vonuljon az erdőbe egy
magányos remetelakba. Híre kelt, hogy a férfi igen szent
ember, de semmi konkrétat nem lehet tudni róla. Nem
beszéltek csodákról; a történéseket megtartotta magának, s
csak kevesen tudtak róla igazán. Vazul atyának hívták.
Tatjána egy hétig elhessegette magától az ötletet. A
remete messze lakott, Tatjána pedig igen félénk volt. Egy
újabb eszméletvesztés, illetve a mellkasában jelentkező
fájdalom azonban megrémítette. Ezért két nap múlva
kocsisával befogatott egy kis együléses kocsiba, s anélkül,
hogy megmondta volna, hová megy, kihajtatott.
Egész reggel utaztak. Az út végén ott kellett hagyni a
kocsisát, s a hátralévő távot gyalog tette meg. A hely, ahová
megérkezett, nem is hasonlított ahhoz, mint amit elképzelt.
A tisztás elég nagy volt. Közepén egyszerű, de jól
megépített kunyhó állt. A kunyhó előtt kis veteményeskert
volt. A fák közelében két üreges fatörzsből kialakított
méhkaptárt állítottak fel. Közvetlenül az ajtó előtt egy
asztalon könyvek és iratok feküdtek, s az asztalnál ott ült a
szerzetes. Az asszony egy kapát látott a veteményes mellett,
vagyis a remete mostanában fejezhette be a munkát, most
azonban elmélyedt az írásban. Mikor észrevette Tatjánát,
kedvesen pillantott fel rá. Az asszony azt hallotta róla, hogy
aszketikus életet folytat, s már hatvanöt éves, ezért igen
meglepődött, mikor egy finom, mégis életerős férfit talált
maga előtt, kinek szakálla szinte teljesen fekete volt, arca
pedig egy ötvenéves férfié is lehetett volna. Barna szeme
tiszta volt, tekintete igen nyílt.
– Ó, igen – mondta –, éreztem, hogy jön valaki.
Miközben Tatjána bemutatkozott, udvariasan bólogatott, s
előkerített egy széket, hogy az asszony is leülhessen. Aztán,
mintha valamire várna, csak annyit mondott:
– Talán ülhetnél itt egy kis ideig, amíg visszajövök – azzal
eltűnt a kunyhóban. Tatjána gyanította, hogy imádkozni
ment.
Megnyugtató és barátságos hely volt. A fák levelei közt
susogó szelet a tisztáson szinte nem is lehetett érezni.
Miközben várakozott, megpróbálta megfogalmazni, pontosan
mit is akar megkérdezni a szent embertől. Így telt el húsz
perc.
Mikor megpillantotta a medvét, igen közel állt ahhoz,
hogy sikoltozni kezdjen. Úgy tűnt, mintha a semmiből
bukkant volna elő, s a tisztáson át egyenesen felé cammogott.
Tatjána már épp be akart rohanni a kunyhóba, mikor feltűnt
a remete.
– Ó, Misa – mondta gyengéden. – Ilyen hamar
visszajöttél? – Tatjánára mosolygott. – Azért jött, hogy mézért
kuncsorogjon, mert tudja, hogy nem szabad a méhkaptárhoz
nyúlnia. – Azzal szeretetteljesen megpaskolta a medve fejét. –
Menj innen, haszontalan fickó – küldte el kedvesen, a medve
pedig elcammogott.
Mikor a medve eltűnt, Vazul atya visszaült a helyére, s
intett a nőnek, hogy ő is így cselekedjen. Aztán anélkül, hogy
bármit is kérdezett volna, mély, nyugodt, szilárd hangon
beszélni kezdett.
– Halál utáni életünket tekintve az ortodox egyház hite
igen világos és határozott. Nem gondolhatunk arra, hogy a
halál pillanatában elvesztjük a tudatunkat, ugyanis nem ez a
helyzet. Valójában inkább fordítva áll a dolog. Létünk nem
szűnik meg egy pillanat alatt. Ismerős világot találunk
magunk körül, de képtelenek vagyunk kommunikálni ezzel a
világgal. Ugyanakkor találkozunk azoknak a lelkével, akik
már elhagyták ezt a világot, valószínűleg azokkal, akiket
ismertünk és szerettünk. Lelkünk kiszabadul a test
marasztaló iszapjából, élőbb lesz, mint valaha. Ez azonban
nem jelenti azt, hogy a kísértéstől is megszabadulna: jó és
gonosz szellemekkel egyaránt találkozunk, s hajlamaink
szerint vonzódunk az egyikhez vagy a másikhoz. Két napig –
ismerős földi fogalmakban gondolkodva – a lélek szabadon
kóborol a földön. A harmadik napon azonban nagy és rettentő
próba elé néz. Mária halálának történetéből tudjuk, hogy még
az Istenanya is megremegett annak a napnak a gondolatától,
mikor a lélek áthalad a vámon. Rettegned kell ettől a naptól.
Egyik gonosz lélekkel találkozol a másik után, s attól függően,
mekkora harcot vívtál életedben ezekkel a gonoszokkal,
akkora támogatást és erőt kapsz te magad. Ha elég az erőd,
átjutsz, ha nem, mész egyenesen a Gyehennába. Ezen a
napon nagy segítségedre lehetnek azok, akik a földön
imádkoznak érted.
Tatjána elgondolkodva nézett. Ha megnyugvásra várt, itt
nem találta meg. Ki imádkozik majd érte azon a napon?
Talán a családja? A szigorú Alekszisz?
A szerzetes halványan rámosolygott.
– Ha szeretnéd, én majd imádkozom érted.
Tatjána lehajtotta a fejét.
– De te valószínűleg nem tudod meg, hogy meghaltam –
vetette ellen. A szerzetes azonban félbeszakította.
– Tudni fogom. – Aztán folytatta a mondanivalóját. – A
harmadik napot követő harminchét napon meglátogatod a
menny és a pokol vidékeit, a végzetedről azonban mit sem
tudsz. Aztán elfoglalod a számodra kijelölt helyet, ahol az
utolsó ítéletig és a második eljövetelig várakozol.
Kedvesen odafordult Tatjánához.
– Azért emlékeztetlek erre, hogy tudd, lelked nem szenved
veszteséget a halállal, hanem azonnal átlép egyik állapotból a
másikba. Életed csak előkészület lelked végső utazásához.
Készülj fel tehát félelem nélkül. Bánd meg bűneid és kérj
bűnbocsánatot. Győződj meg arról, hogy utazása küszöbén
állva alázatos a lelked. – Felállt.
Tatjána is felkelt.
– Hamarosan eljön?
– Az az óra mindig későn jön el – válaszolt csendesen. –
Csak készülj fel. Ez minden.
A szerzetes áldása mellé egy fakeresztet is kapott. Az
asszony már majdnem elindult, mikor Vazul intett neki, hogy
álljon meg.
– Látom – mondta elgondolkodva –, hogy távozásod előtt
még átesel egy próbán. – Szünetet tartott, s keresztülnézett
az asszonyon, majd újra visszatévedt rá a szeme. – Imádkozz
komolyan hát, hogy felkészülj a vendég fogadására.
Miközben visszasétált a kocsijához, végig azon
gondolkodott, hogy mit jelenthet ez.

Egy hét múlva szerény kinézetű kocsi érkezett a ház elé, a

bakon rosszul öltözött, barátságtalan kinézetű kocsis ült. A
kocsiban pedig Szergej. Vele jött a felesége is.
Negyvenkét éves korára Szergej Bobrov annak nézett ki,
aki volt: egy ember, akit tehetsége jelentéktelen állásba
juttatott, s aki ennél többre vágyott. Nemzedékének két
irodalmi zsenije – régi barátja, Puskin, illetve újabb
fejleményként a fiatal Lermontov – az égen átszáguldó
üstökösnek tűntek, kiknek életük virágában kellett
távozniuk. Az emberek úgy tekintettek Szergejre, mint aki
középkorú férfiként talán folytathatja azt, amit azok fiatalon
elkezdtek. Talán a ráncokat is a csalódás véste az arcára,
hogy ez idáig nem sikerült beváltani a hozzá fűzött
reményeket. Sötét haja, melyet hosszúra növesztett, elöl már
ritkult. Sűrű pofaszakálla őszülni kezdett. Tekintetéből
valami feszültség sugárzott. Kis pocakot eresztett, de ez is
egyfajta ingerlékenységet sugárzott.
Ritkán járt le Ruszkába, s Tatjána tudta, hogy állandó
pénzügyi gondjai vannak, de sohasem panaszkodott.
 Most pedig, amint a pár belépett a házba, s túlestek az
első udvarias formaságokon, Szergej félrevonta az anyját és
kifejtette neki:
– Azért jöttem, hogy egy nagy szívességet kérjek tőled.
Karpenko, öreg barátja, aki most Kijevben élt, meghívta
őt egy ukrajnai utazásra. Igen fáradságos utat tervezett,
melynek egy részét lóháton kellett megtenni, s amely
egyáltalán nem volt nőknek való.
– Ahhoz, hogy valami jót írhassak egyáltalán,
környezetváltozásra van szükségem, legalább esélyem legyen,
hogy kicsit elszakadjak.
Úgy tervezte, hogy két hónapig lesz távol. S közben előállt
a kérésével:
– Nálad hagyhatom a feleségem?
Tatjána semmi okot nem látott rá, miért utasítaná vissza
a kérést.

Kellemes társaság gyűlt össze vacsorára. Tatjánát különösen

az tette boldoggá, hogy együtt látta Aleksziszt és Szergejt.
Az évek során bizonyos fokig mindketten megbékéltek
egymással. Kialakították azokat a kőbe vésett szabályokat,
melyek betartásával elkerülhetővé váltak a veszekedések –
soha nem említettek bizonyos témákat, például a hadsereget
vagy Száva Szuvorint. Tatjána tudta ugyan, hogy ezt főként
az ő kedvéért teszik, de legalább megtették.
Ha Alekszisz erőt vett magán annak érdekében, hogy
kedves legyen, Ilja ragyogott az örömtől. Ez a rendkívül
képzett ember csak nagyon nehezen tudta megosztani
gondolatait az anyjával – és még nehezebben Alekszisszel. Ha
azonban Szergej feltűnt, Ilja felvillanyozódott, s a vacsora
előtt Tatjána hallotta, amint a szobájában csoszog fel-alá,
könyveit és papírjait rakosgatja és magában mormog:
– Ó, Szerjózsa, annyi mindent meg kell beszélnünk. – Ha
valaki rájön Ilja titkára, az biztosan Szergej lesz.
A képben csak Szergej felesége maradt rejtélyes figura.
Nem tudták hová tenni.
 Szergej három évvel ezelőtt vette feleségül Nágyát. Jó
családban született, egy tábornok lányaként. A jó megjelenésű
szőke lányt egy időben „földöntúli szépségként” emlegette a
bálok közönsége. Ebben az évben Szergej is igen divatos
személy volt egy rövid időre. Úgy tűnt, hogy az alatt a rövid
ideig tartó szezon alatt a korhely és az ünnepelt szépség
beleszerettek egymás hírnevébe.
– Az biztos, hogy szőke – panaszkodott Ilja első
találkozásuk után. – Én azonban semmi földöntúlit nem bírok
felfedezni benne. – Házasságkötésük óta a család ritkán
találkozott a lánnyal. Született egy babájuk, akit egyhetes
korában vesztettek el, s új terhességről nem érkezett hír.
Most pedig itt ült az asszony csendben, s szemmel láthatólag
unatkozott egy kissé, s főként Alekszisszel beszélgetett, mivel
ezt sokkal egyszerűbbnek érezte, mint ha Iljával kéne
társalognia. Ha egész nyáron itt marad – gondolta Tatjána –,
biztos, hogy nemsokára mindent megtudok róla.
A vacsora végeztével Tatjána és Nágya is fáradtnak érezte
magát, s elhatározták, hogy visszavonulnak, miközben a
férfiak kimentek a verandára, ahol pipára gyújtottak és
beszélgettek. Igen kedélyes hangulatban voltak. Miután
Szergej feleségével beszélgetett, még Alekszisz is vidám és
szellemes volt; s mikor Szergej elmesélte neki a legfrissebb
fővárosi pletykákat, Iljához fordult:
– No, testvérem, most, hogy Szerjózsa itt van, igazán
elmondhatnád, miben sántikálsz már hetek óta?
Ilja ekkor felfedte titkát.
– Az a helyzet – közölte szelíden mosolyogva –, hogy
elmegyek Ruszkából. – Mikor látta, milyen meglepetten
bámulnak rá, még hozzátette: – Külföldre utazom könyvet
írni. Az lesz a címe: Oroszország és a nyugat. Ez lesz életem
műve.
Talán hirtelen jött ihlet, talán a sokévi tanulás vezette
ehhez a döntéshez. Az is lehet, hogy Alekszisz kitüntetéseinek
– különösen a Nyevszkij rendjel, mely olyan ünnepélyesen
pihent bátyja mellkasán – látványa ébresztette rá váratlanul
Ilját, hogy bátyja máris érdemei teljes elismerése mellett
vonul vissza, miközben ő ötvenöt éves korára még az égadta
világon semmit sem tud felmutatni. Bármi volt is az ok, most
elhatározta magát a végső erőfeszítésre: Ilja Bobrov is hagy
maga után valami emléket.
Egész életét tanulással töltötte; európai szellemű, haladó
felfogású ember volt: tehetne-e jobbat annál, hogy könyvet ír,
mely szeretett Oroszországát előreviszi küldetése
megvalósításában, hogy a jövő nemzedékei elmondhassák: Ilja
Bobrov mutatott nekünk utat!
Most pedig szemmel látható büszkeséggel körvonalazta
tervét:
– Az állításom igen egyszerű – magyarázta. – Történelme
során Oroszország soha nem volt képes rá, hogy önmagát
kormányozza. Mindig kívülállók hoztak rendet és kultúrát
országunkba. Az arany Kijev idején skandinávok
kormányoztak minket, és görögöktől kaptuk a vallásunkat.
Évszázadokon át sötétségben éltünk a tatár iga alatt; s mikor
felszabadultunk alóla, ki vezetett minket a modern világba?
Miért hozatott angol, német, holland tudósokat és
szakembereket Nagy Péter? Kitől kaptuk mai kultúránkat?
Nagy Katalintól, aki Franciaországból hozta be a
felvilágosodás eszméit. Milyen filozófusoktól merítesz ihletet,
Szergejt? Miért van, hogy a legnagyobb mai gondolkodók
Németországban élnek?
– Azért, mert Oroszország olyan keveset tud nyújtani az
övéinek, s mi még mindig a sötét korban élünk. Nézzétek meg
a törvényeinket! – Végignézett a többieken. – Néhány éve
csak, hogy nemes Szperanszkijunk végül befejezte az orosz
törvények nagy kodifikációját, s mi derült ki belőlük? Olyan
igazságfelfogás, amely ezer éve is barbarizmusnak számított
volna a nyugat szemében. Az egyénnek nincsenek jogai; nincs
független bíróság; nincs esküdtszék. Bármi megtörténhet –
még velünk, földbirtokosokkal is – a cár kénye-kedve szerint.
És mi, oroszok, vidáman behódolunk ezeknek, akár a keleti
rabszolgák. Nem csoda, hogy lehetetlen a fejlődés. Tervem
igen egyszerű. Angliába, Franciaországba és Németországba
megyek, hogy anyagot gyűjtsék egy vázlatos tervhez,
Oroszország számára. Nyugati minták alapján felépült
Oroszország. Társadalmunk teljes átalakítása. –
Diadalmasan nézett rájuk.
– De kedves bátyám – nevetett Szergej. – Ha ilyeneket
beszélsz, az emberek őrültnek tartanak majd. Tudott dolog,
hogy csupán néhány éve egy kitűnő orosz gondolkodót, aki
hasonló nézetekkel állt elő, a felbőszült hatóságok hivatalosan
is őrültnek nyilvánítottak.
Ilja azonban nem jött zavarba.
– A szerző elkövette azt a hibát – jelentette ki –, hogy még
így sem ment elég messzire. Épp ebben – ujjaival izgatottan
dobolt a szék karfáján –, ebben rejlik az én felfogásom
eredetisége. Megmutatom, hogy szellemi megváltásunk
kulcsa nem a vallásban, nem a politikában, még csak nem is
az igazságban, hanem a gazdaságban rejlik. Itt van –
mosolygott önelégülten – a Bibliám és prófétám:
természetesen a nagy skót férfiúra, Adam Smithre, illetve
könyvére, a Nemzetek gazdagságaira gondolok.
Adam Smith, a kapitalista gazdaságpolitika és a szabad
piac atyjának műveit az orosz értelmiségiek nagyon jól
ismerték ekkoriban. Smith első orosz fordítása már 1803-ban
megjelent. Ilja élvezettel fejtette ki a nagy közgazdász
eszméit, melyeket a felvilágosult önérdekről és a gazdasági
hatékonyságról vallott.
– Minden ebből fakad – jelentette ki –, még a
jobbágyfelszabadítás is.
Ha Alekszisz eddig meglehetősen kábultnak látszott
eddig, most váratlanul igen figyelmessé vált.
– Jobbágyfelszabadítás? Minek?
– Azért, kedves bátyám – magyarázta Ilja –, mert az
utóbbi két évtizedben számos orosz közgazdász meggyőző
módon kimutatta, hogy minden egyéb megfontolás mellett te
magad is jobban jársz, ha felszabadítod a jobbágyaidat. –
Elmosolyodott. – Gondold meg, a szabad paraszt, aki pénzt
kap azért, amit megtermelt, érdekelt a termelésben. Az
erőszakkal munkára kényszerített jobbágy, aki nem kap
semmilyen jutalmat, olyan keveset dolgozik, amennyit még
megúszhat büntetés nélkül. Ilyen egyszerű. – Szünetet
tartott. – Biztosíthatlak, hogy ezeket a gondolatokat még a
hivatalos körök is megértik. Csak a mi orosz tehetetlenségünk
tart vissza minket.
Alekszisz percekig csendben mérlegelte a hallottakat.
Mikor azonban végül megszólalt, a hangjában semmi düh
nem volt, inkább őszinte zavarodottság érződött rajta.
– Ez tényleg azt jelenti, hogy a társadalomban minden
egyén saját érdekeit szem előtt tartva cselekszik? Azt jelenti,
hogy a paraszt azért iparkodik majd, hogy minél gazdagabb
legyen, és csakis saját kemény munkájából éljen meg?
– Igen. Nagyjából ezt.
– És azok a parasztok, akik gyengébbek, akik nem tudnak
lépést tartani, azok szenvedhetnek?
– Segítséget is kaphatnak, de igen.
– És mi lesz az olyan családokkal, mint a miénk? A
történelem során mindig az volt a szerepünk, hogy a cárt és
az országot szolgáljuk. Ehelyett otthon kéne ülnöm, hogy
profitra vadásszak, akár egy kereskedő? – Szomorúan
csóválta a fejét.
– Mindnyájan valamilyen ügyet akarunk szolgálni,
Alekszisz – magyarázta Ilja –, én azonban pénzről és piacról
beszélek.
– Nem. Te emberekről és cselekedetekről beszélsz. S ha
mindenki csak magáért cselekszik, ahogy te javaslód, akkor
hol a vallás, hol a fegyelem, hol az engedelmesség és az
alázat? Csak káoszt és kapzsiságot látok. – Alekszisz ritkán
volt ilyen ékesszóló. Nyilvánvaló, hogy a szívéből szólt. –
Sajnálom, Ilja, de ha ez a te haladásképed, akkor ezt nem
tudom osztani. Ez a nyugat gonosz, önző útja – és ebben
igazad van, ez tényleg nyugatról jön. Ez ellen harcolt
Oroszország századokon át. Az egyház, jómagam, sőt,
gyanítom, a jobbágyaink is utolsó leheletükig küzdeni fognak
ellene.
Szomorúan felkelt, jó éjszakát kívánt mindnyájuknak és
elment.
Szergej és Ilja még sokáig beszélgettek. Megbeszélték Ilja
utazását, melyet még erre az őszre tervezett; aztán
beszélgettek irodalomról, filozófiáról és még sok más dologról.
Már jócskán benne jártak az éjszakában, amikor Szergej a
bátyjához fordult és így szólt:
– Tudod, kedves bátyám, Alekszisznek van némi igazsága.
Te megsérted a mi öreg Oroszországunkat, s közben még
tévedsz is vele kapcsolatban.
– Hogyhogy?
Szergej felsóhajtott.
– Először is hatékonyságot akarsz Oroszországba vinni.
Őszintén megmondom neked, ez nem sikerülhet. Miért? Mert
Oroszország túl nagy, az időjárás is kedvezőtlen. Ez az a
hatalmas föld, melyet a rómaiak soha nem hódítottak meg. A
nyugati városokat úthálózat köti össze. Nekünk mennyi van?
Egy! Egyetlen kövezett út az egész birodalomban Moszkvától
Szentpétervárig – melyet még Nagy Péter tervezett, de nem
készült el egészen 1830-ig, mikor a cár már száz éve halott
volt. Európának vasútja van. És nekünk? Tavaly kezdték el
építeni Ausztria és Oroszország között, de maga a cár
jelentette ki, hogy veszélyesnek tartja, ha az emberek sokat
utaznak. Oroszország nem a nyüzsgő Nyugat, bátyám, és soha
nem is lesz az. Oroszország lassú és körülményes lesz a
Második Eljövetelkor is. És mondjak valamit? Ez nem is
számít semmit. És még egy ellenvetésem van. A te recepted a
fejedből pattant ki. Logikus, ésszerű, tiszta. Épp ezért teljesen
alkalmatlan az ügy kezelésére. Az oroszokat soha nem
lelkesítették az efféle dolgok. A nyugat ezt soha nem fogja
megérteni. Mi úgy látjuk, hogy a nyugat mély belső
gyengesége abban áll, hogy nem tudja, Oroszországnak a
szívére kell hatni. A szívre Ilja, nem az észre. Ihlet, megértés,
vágy, energia – mind a négy a szívből jön. A szentségünk
tudata, az örök igazság, a közösség érzése, mely a lelkünkből
fakad – ezeket nem szabhatják meg törvények és szabályok.
Nem vagyunk németek, angolok vagy hollandok. Szent
Oroszország részei vagyunk, mely mindegyiküknél különb.
Ezt én mondom neked, aki értelmiségi és európai gondolkodó
vagyok, akárcsak te.
– Te azon új csoportok egyikéhez tartozol, akik
kijelentették, hogy Oroszországnak különleges küldetése van,
mely elválasztja Európa többi részétől, s akiket az emberek
szlavofileknek hívnak, igazam vám? – Ilja már olvasott egy-
két dolgot ezekről a csoportokról.
– Az vagyok – mondta Szergej –, s mondhatom, Ilja, ez az
egyetlen, út.
A két testvér szeretettel összeölelkezett, majd grandiózus
és egyetemes gondolatokkal a fejükben nyugovóra tértek.
Másnap tizenegy órakor Szergej Ukrajnába ment.

Amint Vlagyimir utcáin kóborolt azon az augusztusi reggelen,

Alekszisz Bobrov meglehetősen jó hangulatba libbent.
Közvetlenül indulása előtt kapta meg Misa levelét, s fia
megígérte, hogy tíz napra meglátogatja a családot Ruszkában,
miközben ezredével Szentpétervár felé tartanak. Pontosan
akkor érkezik, amikor visszaérek – gondolta Alekszisz
elégedetten. Milyen kellemes lesz.
A nyár elég jól telt. Az az átkozott Száva Szuvorin
nyugton maradt. A birtokon – annak ellenére, hogy egyes
területek nagyon leromlottak – kiváló szüretre volt kilátás. A
faluban esküvőt tartottak: Arina lánya, Varja hozzáment a
fiatal Tyimofej Romanovhoz, Misa gyerekkori játszótársához.
Mindkettőjüket kedvelte. A Romanovok mindig is
tisztelettudóak voltak. Kiemelt figyelmet fordított a fiatal
párra, s elengedett nekik egy évi obrokot, az esküvőn pedig
szívből jövő örömmel adta rájuk áldását. Bármit is mond Ilja,
Oroszországban így kell menniük a dolgoknak.
Sok munkája akadt a járásban is. A nemesi marsall
segédje lett – akinek feladata javarészt abból állt, hogy
nyilvántartást vezessen a környék nemeseiről. Ez azonban
mégis olyan érzést keltett benne, hogy részt vesz a járás
életében, s most, mikor bőven volt ideje, sorra látogatta
földbirtokos társait – „Hogy tudják, tartom a kapcsolatot.”
Mindezek tetejébe pedig kellemesen csalódott Szergej
feleségében. Igazán elképesztő, hogy egy ilyen értelmes, fiatal
lány hozzáment Szergejhez – gondolta. Alekszisz úgy látta,
szinte mindenben megegyezik a véleményük, s annak
ellenére, hogy az asszonyt jólneveltsége visszatartotta, hogy
nyíltan kimondja a véleményét, néhány elejtett szavából arra
lehetett következtetni, hogy Szergej írásait is igen értelmesen
ítéli meg.
– Be kell valljam – mondta el neki bizalmasan –, mikor
férjhez mentem, nem jöttem rá, hogy az uram minden
idejében csak firkál. Azt hittem, valami mással is foglalkozik.
Nehéz dolga lehet szegénynek – gondolta a férfi.
Sajnálatos, hogy Tatjána és Ilja nem igazán jöttek ki vele.
Az azonban nyilvánvaló volt, hogy az asszony a kedvében
akart járni.
– Igazán azt gondolom, nem volt szép Szergejtől, hogy
ilyen vidéken hagyott engem, ahol egész álló nap semmire
sem tudok gondolni – mondta Alekszisznek. Majd gyönyörűen
rámosolygott. – Olyan hálás vagyok azért, hogy a
társaságában lehetek.
Alekszisz azért volt aznap reggel Vlagyimirben, mert épp
úton volt a közeli földbirtokos kúriája felé, ahol néhány napot
kívánt eltölteni. Épp az imént találkozott a kormányzóval, s
azt tervezte, hogy meglátogatja a nagy székesegyházat. S
biztos, hogy egyetlen ember sem állhatott távolabb a
gondolataitól, mint az, aki karjait kitárva odakiabált neki:
– Kedves barátom! Mi szél hozta ide? Csak nem hozzám
jött?
Pinyegin volt az.

A családi összejövetel igen élvezetesnek bizonyult. Misa

boldog volt, hogy hazajöhetett. Néhány nappal hamarabb
érkezett Bobrovóba, mint ahogy várták, s örült, hogy itt
találta Szergej feleségét, Nágyát. Csupán pár évvel volt
idősebb a fiúnál, s Misa gyönyörűnek látta.
Elég volt rápillantani, s az ember máris tudta, miért olyan
népszerű Misa Bobrov az ezredében. Hasonlított ugyan az
apjára, ám lényeges különbségek is voltak köztük. Testileg ez
abban nyilvánult meg, hogy néhány centivel alacsonyabb és
zömökebb alkatú volt; intellektuálisan pedig abban, hogy a fiú
sokkal haladóbb szellemű volt az apjánál. Imádott Ilja
nagybácsijával az élet dolgairól beszélgetni. „Igaz, hogy soha
életemben nem olvasom el a századrészét sem annak, amit ő
olvasott, mégis szeretném azt hinni, hogy a tudásának egy
része rám ragad.” Végezetül pedig olyan bizakodó és jó
természetű ember volt; hogy egyszer Alekszisz azt mondta
Tatjánának: „őszintén szólva, hosszú idő óta ez a legderekabb
legény, akit a családunk kitermelt”. Ugyanazzal az apró
gesztussal, azzal a gyengéd, hízelgő mozdulattal érintette meg
beszélgetőpartnere karját, illetve tessékelte be a szobába
vendégeit, mint a nagyapja. Még az Aleksziszre időnként
rátelepülő sötét hangulat is eloszlott a fia láttán.
Misának bevett szokása volt, hogy otthoni tartózkodása
első napján sorra felkereste azokat, akiket szeretett.
Nagyanyjánál vagy egy órát is elüldögélt. A reggel hátralévő
részét Iljával töltötte. Nagybátyját különös és ingerlékeny
állapotban találta, de ezt a nagy műnek tulajdonította,
melyen bácsikája dolgozott. Besétált a faluba is, megcsókolta
Arinát, s elhívatta gyerekkori játszópajtását, Tyimofej
Romanovot valamint feleségét, Varját. Egyszóval: Misa
hazatért, s a világon minden a lehető legnagyobb rendben
volt.
Igen érdekelte az idegen férfi, Pinyegin. Kora
gyermekkorából voltak halvány emlékei a férfiról – arról az
alakról, aki – akárcsak most fehér egyenruhában, szájában
megszokott pipájával pöfékel. Pinyegin valahol a negyvenes
éveiben járhatott, ám alig változott valamit, csupán a ráncok
mélyültek el a szeme körül, homokszín haja pedig
acélszürkébe váltott. Barátságosan üdvözölte Misát, és – igaz,
kissé tartózkodóan – rámosolygott, Misa pedig egyetlen
dologra gondolt csupán: ó, hát itt van egy újabb ember a
határvidéki erődök csendes, magányos lakói közül. Örült neki,
hogy Pinyegin kedvesen viselkedik Szergej feleségével és
Tatjánával, a verandán üldögélve anekdotákat mesélt nekik,
illetve elkísérte Nágyát, ha az asszonynak sétálni támadt
kedve a fasorban. Végül is erre valók a vendégek.
Ezért aztán a második délutánon, amint a fasorban
kószált, hogy csatlakozzon hozzájuk, Misa teljesen
megrökönyödött, mikor megpillantotta őket: a tisztáson
álltak, közvetlenül a park mellett, s Nágya Pinyegin karjába
fészkelte magát.
Misa csendben állt, alig hitt a szemének. Aztán
megcsókolták egymást.
Milyen egyszerű volt. Bizonyos szempontból, gondolta
Pinyegin, talán jobb lett volna, ha a nő legalább egy kicsit
szereti a férjét. Mivel azonban nem így állt a helyzet, igazán
könnyű dolga volt.
Különös érzés volt visszatérni Ruszkába.
– El kell jönnöd, kedves barátom. Néhány nap múlva én is
csatlakozom hozzátok. Szavamra mondom, biztos elbűvölöd az
asszonyokat addig. – Ezek Alekszisz szavai voltak. Pinyegin
megvonta a vállát, miközben a kocsi ott döcögött vele az úton.
Milyen különös, hogy épp akkor kellett találkozniuk az utcán,
mikor Moszkvába készült. Igaz, ha az ember hisz a sorsban,
akkor semmi sem meglepő.
Tizenhét hosszú év telt el: tizenhét hosszú év távoli
hadjáratokban, határvidéki erődökben és táborokban.
Gyakran forgott veszélyben az élete; ő azonban mindig
nyugodt maradt, védte a sors. Lehet az ember hős úgy is, hogy
közben a központban, ahol az előléptetéseket osztogatják,
megfeledkeznek róla. Egy afféle gazdag ember, mint Olga
férje egyszer csak azt veszi észre, hogy előléptették. Pinyegin
azonban még mindig kapitány volt. Egy nap talán őrnagy
lesz. De volt benne valami idegenség és magányosság, amely
ezt is bizonytalanná tette. Úgy tűnt, hogy előszeretettel veszi
semmibe a szabályokat.
Tizenhét hosszú év. A 27-es törökországi hadjárat után
megszakadt a kapcsolata Alekszisszel. Azonban még azokon a
távoli helyeken is elérték a hírek. Hallott róla, hogy Olga újra
férjhez ment. Hallott róla, hogy Szergej visszatért a
száműzetésből; olvasta az írásait is, mikor megjelentették
őket. Elért hozzá Szergej házasságának híre is, sőt egy
ismerős fickónak sikerült eljuttatni hozzá egy miniatűr képet
az asszonyról. Hallott arról, hogy elvesztették gyermeküket.
Az apró hírek, melyek az őt egykor vérig sértő családról
érkeztek hozzá, csendben elraktározódtak az emlékezetében:
úgy pihentek ott, akár a fegyverek a fegyvertárban, elzárva,
de ragyogóan kifényesítve, hogy bármikor használni lehessen
őket.
Pinyeginnek, aki olyannyira hitt a végzetben, nem volt
semmi dolga, csupán ki kellett várnia, hogy az istenek, ha
eljön a megfelelő idő, megadják a jelet. Ha megteszik, ő
készen áll majd. Most pedig világosan érezte, megkapta a
jelet; Pinyegin pedig jéghideg nyugalommal nekilátott a
dolgának. Nagyon egyszerű volt, szinte sorsszerű. Fogat
fogért: sértésért sértést. Elcsábítja Szergej feleségét.
Ugyanis – ahogy azt Alekszisz már régóta észrevette –
Pinyegin veszélyes volt.

A délután hátralévő részében Misa azon tanakodott, mi az

ördögöt tegyen. Szerette Szergej nagybácsiját. Egyszerűen
nem hagyhatja, hogy ez a rettenetes ügy folytatódjon.
Pinyegin amúgy is csak néhány napja van itt, a dolog még
nem juthatott túl messzire.
Ezért aztán aznap este, mikor a többiek kiültek a
verandára kártyázni, ürügyet talált rá, hogy Pinyegint elhívja
sétálni, s a fasor felé vette az irányt. Nagyon ügyelt rá, hogy
kedves és udvarias legyen. Mikor azonban elérték azt a
helyet, ahol ő állt, mikor Pinyegin megcsókolta Nágyát, Misa
halkan megjegyezte:
 – Tudja, itt voltam délután.
Pinyegin nem szólt semmit, azonban elgondolkodó
oldalpillantást vetett rá, és pöfékelt egyet a pipájából.
– Alig ismerem a sógornőmet – folytatta Misa halkan. –
Persze egész nyáron egyedül volt itt. Valószínűleg
félreértettem a helyzetet. De biztosan megérti, Pinyegin
kapitány, hogy arra kell kérnem, biztosítson, róla, apám és
nagybátyám távollétében nem történik semmi, ami szégyent
hozna a családom nevére.
Pinyegin újra pöfékelt a pipájából, de nem szólt semmit.
Nem számolt ezzel a fiatalemberrel. A tett volt a lényeg. A
sorsra bízta, hogy Szergej felfedezi-e vagy sem a bosszúját. Ha
észreveszi, annál jobb: Pinyegin cseppet sem félt a
következményektől. A fiatal Misa azonban néző volt, akit az
istenek valami oknál fogva a színdarab résztvevőjévé tettek.
A fiatalember természetesen tökéletesen helyesen beszélt.
Semmi kivetnivalót nem talált benne. Csak azon töprengett,
mit te gyen.
Lassan megfordult, és Misával az oldalán visszaballagott
a fasorban.
– Semmi kifogásom nincs ön ellen, Mihail Alekszejevics.
És ön bölcsen beszélt. Nem mondom meg, hogy félreértette-e a
helyzetet vagy sem: abban azonban biztos vagyok, hogy nem
kéne tovább foglalkoznia az üggyel. Kérem, térjen napirendre
felette.
Misa, ezt a kijelentést biztosítéknak vette, s ezzel
megelégedett, így aztán valósággal megdermedt, mikor
másnap reggel korán kelve megpillantotta a Nágya szobájából
halkan kilépő Pinyegint.
Egy óra múlva párbajra hívta.

– Attól tartok, nem fogadhatom el a kihívását.

Misa elképedten nézte.
– Parancsol?
– Nem küzdők meg önnel – felelte nyugodtan Pinyegin.
 – Tagadja, hogy unokabátyám feleségénél aludt ebben a
házban?
– Nem.
– Megtudhatom, miért utasítja el a kihívásomat?
– Nem kívánok megverekedni önnel.
Misa teljesen összezavarodott.
– Akkor gyávának kell neveznem önt.
Pinyegin bólintott.
– Ez esetben Mihail Alekszejevics, megverekszünk. –
Szünetet tartott. – Beleegyezik, hogy én válasszam meg a
küzdelem időpontját?
– Ahogy óhajtja. Minél hamarabb, annál jobb.
– Tudatni fogom önnel, ha készen állok. Talán jövőre. De
ígérem, megverekszünk.
– Ezzel továbbsétált, faképnél hagyva a teljesen
összezavarodott Misát.
Most aztán – gondolta –, mi az ördögöt csináljak.
Aznap reggel tíz órakor jelentéktelen esemény zajlott le
Bobrovóban, mely szinte észrevétlen maradt.
Ilja Bobrov jött lefelé lassan a lépcsőn, fejébe széles
karimájú kalapot nyomott, kezében masszív sétapálcát
szorongatott, s úgy ment el a házból, hogy senkihez nem szólt
egy szót sem. Kis idő múltán a falubeliek meglepetten látták
nehézkes alakját, amint zihálva törtet előre, arca vörös a
szokatlan erőfeszítéstől, ám a legszilárdabb elhatározás
kifejezése ül rajta. Soha senki nem látta még őt így menni.
Amint kiért a faluból, az erdőn át a kolostorhoz vezető
ösvényre tért rá. Gyaloglás közben többször is idegesen
motyogott magában.
Iljára mostanában senki sem figyelt oda igazán. Ha a
szokásosnál szórakozottabbnak is tűnt, ha volt is valami
árnyalatnyi kétségbeesés a viselkedésében, Tatjána ezt
csupán a kemény munkának tulajdonította, és egyáltalán
nem foglalkozott vele. Ezért aztán egyáltalán nem volt
tudatában annak, hogy a hatalmas tervezetének
megvalósításával töltött több hónapnyi munka során Ilja
komoly válságba jutott, s már az összeomlás határára
érkezett. Előző éjszaka egy percet sem aludt, s akik
találkoztak vele az erdei ösvényen, azt látták, hogy szeme,
mely máskor olyan kedélyesen tekintett a világra, most
szilárdan egy pontra mered, s olyan vad eltökéltséggel néz
előre, mintha az egész világegyetemben csupán egyetlen olyan
tárgy volna, melynek megpillantása kielégíthetné. Úgy nézett
ki, akár egy elgyötört vándor, aki a Szent Grált keresi.
Mint ahogy – bizonyos értelemben – az is volt.

Aznap délután ment el Tatjána Ruszkából, s Pinyegint is

magával vitte, Misa pedig egyedül maradt gondolataival a
néma házban, mikor váratlanul kopogás zavarta meg, s
nevetést hallott kintről.
Szergej jött meg Ukrajnából, s magával hozta barátját,
Karpenkót is.
Berontott az ebédlőbe, napbarnított volt, kipihent, majd’
kicsattant a jókedvtől. Misát megpillantva örömkiáltás tört ki
belőle, s átölelte unokaöccsét.
– Ezt nézd meg – kiáltott Karpenkónak. – Nézd, mi lett a
kis Misa mackóból!
A Misa előtt álló férfi teljesen különbözött attól az ideges
fiatalembertől, aki egykoron imádattal nézte Olgát. Karpenko
vonzó, harmincas éveinek végén járó férfi lett, csillogó fekete
szakállal, gyönyörű, értelmes szemekkel, aki a nők körében
már jelentős sikereket mondhatott magának.
– Aki mindig a barátai mellé áll, akármilyen búbánatosak
is azok – mondogatta róla Szergej zavart csodálattal.
Karpenkónak minden oka megvolt, hogy elégedett legyen.
Legtöbb reménye valóra vált. Három színdarabot is írt, és
sikeres újságot szerkesztett Kijevben. S ami bizonyos
szempontból még jobb volt, tanúja lehetett szeretett
Ukrajnája irodalmi elismerésének. Ukrán társai, például a
szatíraíró Gogol máris elismert nevek voltak még
Oroszországban is. És minden hír között a legjobb –
megszégyenítve mindazokat, akik az ukrán nyelvet parasztok
nyelvének titulálták –, országa végre igazi nagyságot is
magáénak tudhatott, Sevcsenkót, a nemzeti költőt, aki kitűnő
verseit ukrán nyelven írta. Karpenko most már igazán
elmondhatta:
– Látod, fiatalságom nagyszabású reményei nem
elhomályosultak, hanem igazi igazolódtak.
Misa csak nézte ezt a boldog párost, és azon tanakodott,
mit mondjon.
– Holnap Moszkvába megyünk – jelentette ki Szergej
derűsen. – Aztán Szentpétervárra. Karpenkóval tele vagyunk
ötletekkel. Végigsöprünk a fővároson, mint a vihar. –
Körülnézett. – Hol az ördögben van Ilja? Mindketten
elepedünk már, hogy láthassuk. – Azzal elküldték a
szolgákat, hogy keressék meg.
Szergej felszaladt a lépcsőn, hogy találkozzon a
feleségével, s csak akkor tűnt zavartnak, mikor visszatért
tőle.
– Ez aztán különös – jegyezte meg Misának. – Azt hittem,
utálja a vidéket. Most meg azt mondta, hogy lent maradna
egy-két hétig, amíg mi Moszkvában leszünk. Mi üthetett belé?
– Tanácstalanul nézte unokaöccse gondterhelt ábrázatát: –
Na, mi a baj, Misám?
Misa úgy érezte, beszélnie kell.

Még aznap délután diszkréten megtették az előkészületeket.

A kolostorhoz vezető ösvény mellett fekvő őskori
sírdombnál lévő kis tisztást választották ki színhelynek.
Hajnalban senki nem szokott arra járni. Pinyeginnek nem
volt segédje, Karpenko vonakodva teljesítette Szergej kérését,
és vállalta a felelősséget.
A vacsora csendben telt. Szergej, Pinyegin és Karpenko
udvariasan beszélgettek, s Misa igyekezett kapcsolódni
hozzájuk. A megállapodás szerint sem Tatjánának, sem
Nágyának még csak célzást sem tettek arról, mi történt.
Valójában a nap egyetlen rejtélye az volt, hogy hol lehet
Ilja, aki még mindig nem tért vissza. Utoljára a Ruszka felé
vezető ösvényen látták, de mégis nehéz volt elhinni, hogy
valami komoly baj történt volna vele. Vacsora után Karpenko
vállalkozott rá, hogy szórakoztatja a hölgyeket, miközben
Szergej visszavonult a szobájába, hogy megtegye az
előkészületeket.
Sok levelet kellett megírnia. Olgának, az anyjának, a
feleségének. Nagyon nyugodtan és gondosan írt. A
feleségének írt levélben nem volt szemrehányás. Furcsa
módon az Alekszisznek írt levéllel akadt a legtöbb gondja.

Késő délután, mikor a nap kezdett lebukni Ruszka magas

őrtornya mögött, Bobrovo lakói újabb, még különösebb
látványnak lehettek szemtanúi.
Ilja visszatért.
Gyalog jött – úgy, ahogy elment. Nagyon fáradt volt, húzta
a lábát, de úgy tűnt, nem érdekli. Arckifejezését pedig,
amennyire egy ilyen elhízott embernél ezt meg lehet
állapítani, csakis vallásos extázisként lehetne leírni.
Ilja megtalálta, amit keresett.

Olyan csodás felfedezés volt, hogy még aznap éjszaka

megosztotta Szergejjel régi szobájában.
Milyen különös látványt nyújtottak: az egyik testvér
fáradtan, összetörve, egyetlen vággyal a szívében, hogy
bárcsak egyedül maradhatna a gondolataival hajnalig; a
másik pedig észre sem vette, mi történik körülötte, arca
kipirult az izgalomtól, teljesen lekötötte, hogy gondolatait
megossza a társaságával, s ez mindennél fontosabbnak tűnt a
szemében.
– Szerjózsa, nem is jöhettél volna jobbkor.
Ilja nagy válságát könnyű volt megérteni. Egész nyáron
nagy könyvének tervén dolgozott. Minden éber pillanatát
ennek szentelte. Augusztusra elkészült az új, a modern
Oroszország részletes terve, mely szerint az országot nyugati
törvények és intézmények, illetve életerős gazdaság irányítja
– „talán valami olyasmi, mint a szabad kereskedők és
farmerek Amerikája”. Ilja tervében semmi sem hibázott.
Intelligens, praktikus és logikus elképzelés volt: megmutatta,
hogy Oroszország is lehet olyan szabad és virágzó ország,
mint bármely más nemzet.
Ekkor Ilja számára beköszöntött a válság időszaka.
Ahogy Szergej bátyja izgatott magyarázatát hallgatta, az
ügy szinte komikusnak tűnt. Ő csak azt látta, hogy Ilja
összeráncolt homlokkal járkál fel-alá a szobájában és csóválja
a fejét, miközben Oroszország és a világegyetem gondjai
gyötrik. Ugyanakkor megértette és tiszteletben tartotta Ilja
problémáját, amely egyáltalán nem volt komikus, mivel
országuk tragédiáját testesítette meg. Ez a tragédia pedig
egyetlen egyszerű állításban öltött testet.
– Ez a baj, Szerjózsa. Minél ésszerűbb a tervem, az
ösztöneim annál erősebben súgják: ez értelmetlenség. Soha
nem sikerülhet – szomorúan rázta nagy fejét. – Elveszíteni a
hited saját országodban, az országban, melyet szeretsz,
Szerjózsa: azt érezni, hogy a terved ésszerű, és épp ezért
bukásra kárhoztatott, ez rettenetes dolog, barátom.
Gondja nem volt szokatlan; Szergej számos olyan
gondolkodót ismert, néhányat a bürokrácia tisztségviselői
között is, akik ugyanezt a szellemi agóniát élték meg. Mint
előtte sokan – és kétségtelenül majd utána is – Ilját, a művelt
nyugatosító gondolkodót tönkretette és kigúnyolta saját
ösztöne, mellyel megértette ősi Oroszországát.
Ennek ellenére folytatta a munkát.
– Ez életem műve, Szerjózsa. Nem tudom egyszerűen
félrelökni. Képtelen vagyok elfogadni, hogy csak haszontalan
játék volt. Semmim sincs ezen a művön kívül. – Hétről hétre
csiszolta, finomította, javítgatta, bár nyugtalansága nem
csillapodott. Végül egy álmatlan éjszakát követő reggelen
válságba került. Nem bírta folytatni.
Ekkor, a végsőkig felfokozott ideges izgalom állapotában
sétált ki Ilja a házból, s indult – bár ezt évek óta nem tette
meg – a kolostor felé. Maga sem tudta, mi vezette oda. Talán
egy gyermekkori emlék. Talán ösztönösen fordult a valláshoz,
mikor úgy érezte, hogy számára minden más kudarcot vallott.
Órákig bolyongott a kolostorban anélkül, hogy bármiféle
megvilágosodás érte volna. Ekkor eszébe jutott, hogy megnézi
a kis Rubljov-ikont, melyet a családja adományozott a
kolostornak évszázadokkal ezelőtt.
– Először – mondta – nem éreztem semmit. Csak egy
megsötétült tárgy volt. – Lassan azonban kezdte azt érezni,
hogy az ikon kezd hatni rá. Ott maradt egy órát. Aztán egy
másodikat.
– És akkor, Szerjózsa, rájöttem – izgatottan megragadta
Szergej karját. – Tudtam, mi a hiba az összes tervemben.
Pontosan az, amit te – te, drága Szerjózsám – elmondtál
nekem. Oroszország problémáit a fejemmel, logikai
módszerekkel akartam megoldani. A szívemet kellett volna
használnom. – Elmosolyodott. – Megtérítettél. Szlavofil
lettem.
– És a könyved? – kérdezte Szergej.
Ilja elmosolyodott.
– Nekem nem kell külföldre utaznom. Oroszország
problémáira itt találok válaszokat, Oroszországban. – Aztán
néhány rövid szóval vázolta új látomását. – Az egyház a
megoldás kulcsa – magyarázta. – Ha Oroszországot nem
vallási ihletésű vezérlőerő kormányozza, az emberek
közömbösek maradnak. Lehetnek nyugati törvényeink,
független bíróságaink, sőt talán parlamentünk is. De csak
akkor, ha fokozatosan nőnek ki egy spirituális megújulás
részeként. Elsőként ennek kell bekövetkezni.
– És Adam Smith?
– A közgazdaság törvényei ettől még működnek, nekünk
azonban közösségi alapon kell megszervezni a farmjainkat és
műhelyeinket – a közösség, nem pedig az egyén javát tartva
szem előtt.
– Ez az egész nem nagyon hasonlít a nyugati világhoz.
– Nem. Oroszország soha nem lesz olyan, mint a nyugat.
 Szergej elmosolyodott. Nem tudta, hogy testvérének igaza
van-e vagy sem, azt azonban látta, hogy – legalább az ő
számára – a lelki tusa véget ért. Egész biztos, hogy a vita
tovább folytatódik a nyugat felé kacsintgatók, illetve azok
között, akik Oroszországot másnak tekintik. Talán soha nem
is oldódik meg.
– Nagyon késő van – szabadkozott. – Lepihenhetnék egy
kicsit? – Végül rávette a vonakodó Ilját a távozásra.
Még volt néhány órája hajnalig. Azon kapta magát, hogy
valami miatt szüntelenül Olgára gondol.

A kis tisztás nagyon csendes volt. A felkelő nap első sugarai

megcsillantak a közeli dombocskát borító harmaton.
Idelátszott a kolostor épülete is, melynek harangja épp most
némult el.
A két férfi ingujjra vetkőzött. A levegő kissé még csípős
volt, s Szergej akaratlanul is megborzongott.
Karpenko és Misa, mindketten igen sápadtan,
megtöltötték a pisztolyokat. Aztán a két férfi kezébe adták
őket.
Misának egész idő alatt az járt a fejében: Tudom, hogy
meg kell történnie. Ez az egyetlen becsületes megoldás. Mégis
olyan esztelenség. Nem valóságos.
Egyetlen hang sem hallatszott. Valami miatt még a
madarak sem csiviteltek. A két férfi lassan távolodott
egymástól. Csak a lépteik alatt ropogó fű hangja hallatszott.
Megfordultak. Két lövés dördült.
Mindkét segéd kétségbeesett kiáltással rohant Szergejhez.
Nem volt semmi meglepő abban, hogy a golyó pontosan a
szívébe fúródott. Pinyegint serdülőkora óta senki sem látta
még hibázni. A határvidéki erődökben félelmetes hírneve volt:
nem véletlenül jegyezte meg Alekszander évekkel ezelőtt:
Pinyegin veszélyes ember.

Mikor Alekszisz visszatért Ruszkába, összeomlott és sírva

fakadt. Kérésére Pinyegin azon nyomban távozott.
 A legváratlanabb esemény azonban aznap délután történt.
Szergej Aleksziszhez írt levele igen egyszerű, mégis
megindító dokumentum volt. Először bocsánatát kérte
minden fájdalomért, melyet a családnak okozott. Őszintén
megírta Alekszisznek, milyen nehezen tudta megbocsátani
száműzetését, melyet bátyja harcolt ki; ugyanakkor
megköszönte, hogy visszafojtotta indulatait az elmúlt
években. Levele egy egyszerű kéréssel végződött.

„Életemben egyetlen igazán rossz cselekedetet hajtottam

végre – talán nem értesz vele egyet, hiszen te a
jobbágysággal kapcsolatos törvényeknek megfelelően
cselekszel. Ostobán kifecsegtem egy titkot, s miattam
fogták el újra Száva Szuvorint, ezzel rettenetes dolgot
követtem el. Tudom, hogy ez ügyben neked tiszta a
lelkiismereted. Nekem azonban nem, és ez ellen semmit
sem tudok tenni.
Tudom, hogy anyánk hatalmas összeget ajánlott fel neked
Szuvorin szabadságáért. Ha érzel még irántam bármiféle
szeretetet, Alekszisz, kérlek fogadd el, s engedd szabadon
a szerencsétlent.”

Alekszisz kétszer is elolvasta a levelet. Kétszer olvasta a rövid

mondatocskát: „Tudom, hogy ez ügyben tiszta a
lelkiismereted” – és kétszer csóválta meg szomorúan a fejét,
amint eszébe jutottak a bankjegyek, melyeket réges-rég ő
rejtett el.
Így aznap este, miután évtizedekig küzdött hiábavalóan,
Száva Szuvorint nagy meglepetésére a nagyházba hívatták,
ahol Alekszisz fáradt mosollyal közölte vele:
– Úgy döntöttem, Szuvorin, elfogadom az ajánlatod.
Szabad vagy.
1855
Szevasztopol. Misa Bobrov időnként úgy érezte, soha senki
nem fog kiszabadulni innen.
Itt rekedtünk – gondolta mindennap –, akár egy lakatlan
szigeten.
Mégis azon töprengett, vajon a hely védői között, az összes
férfi közül, aki ebben az egész eszelős krími háborúban
harcol, van-e még egy férfi, aki különösebb helyzetben lenne,
mint ő? Miközben a túlélésért küzd itt Szevasztopolban,
szinte a biztos halálos ítélet vár rá, ha valaha is kiszabadul
innét. A helyzet abszurd iróniája szinte már szórakoztatta.
Legalább azért hálát adhatok Istennek – gondolta –, hogy egy
fiút hagyok magam után. Fia, Nyikolaj az előző évben
született. Mindenesetre ez az egy vigasza megvolt.
Az az érzése, hogy Szevasztopol egy lakatlan sziget, még
csak nem is volt valami bogaras ötlet. A nagy erődített kikötő
homokszínű hegyek gyűrűjében feküdt a Krími félsziget déli
végének közelében – nem messze az ősi tatár fővárostól:
Bahcsiszerájtól – így aztán mintegy háromszáz kilométer
mélyen benyúlt az orosz szárazföldből a meleg Fekete-tenger
vizébe. Délre a kikötő masszív, égbe nyúló falai előtt három
európai főhatalom erői gyülekeztek: franciák, angolok és
törökök. Tüzérségük – mely minden szempontból magasan
felette állt az oroszok haditechnikájának – már tizenegy
hónapja ontotta lövedékeit szegény Szevasztopolra. Egykor
kecses terei és széles sugárútjai romokban hevertek. Az
egyszerű orosz katonák végtelen makacssága és hősiessége
vagy tucatszor akadályozta meg a város bevételét.
Ők északról közelítették meg a várost, s az öbölben
lefektetett pontonhídon keltek át. Nyugatra, az öböltoroknál
süllyesztették el az elavult orosz flottát, megakadályozandó,
hogy idegen hajók fussanak be az öbölbe. Ennél jobban nem is
használhattuk volna fel a hajóinkat – morfondírozott Misa,
hiszen amúgy is képtelenek lettek volna felvenni a harcot a
modern francia és angol hadihajókkal. Az elsüllyesztett hajók
vonalán túl, a Fekete-tenger nyílt vizén horgonyoztak az
ellenséges hajók végig a horizont mentén, s igen hatékonyan
vonták blokád alá a várost.
Micsoda őrült dolog volt ez a krími háború! Egyrészt, Misa
úgy vélte, elkerülhetetlen volt. Az ottomán török birodalom
nemzedékek óta egyre csak gyengült, Oroszország ezt
bármikor kihasználhatta volna, s így kiterjeszthette volna
befolyását a Fekete-tenger vidékére. Nagy Katalin arról
álmodott, hogy magát Konstantinápolyt veszi be. Ha pedig
Oroszország valaha ellenőrzése alá vonhatja a balkáni
tartományokat, akkor az orosz flotta szabadon hajózhat a
Fekete-tengerről a Mediterráneumba. Nem csoda hát, ha
Európa nagyhatalmai egyre növekvő gyanakvással
szemlélték, ha Oroszország a török birodalom felé
kacsingatott.
A háború kirobbanását azonban mégsem hatalmi
játszmák idézték elő. A cár, aki választott szerepe szerint az
ortodoxia védelmezője volt, vitába keveredett a szultánnal,
mikor az utóbbi visszavonta az ortodox keresztény egyház
bizonyos előjogait a birodalmán belül. Miklós cár csapatokat
küldött a török provinciába, Moldáviába, a Duna mellé –
figyelmeztetésképpen. Oroszország hadat üzent; az európai
hatalmak pedig nem hitték el, hogy a cár nem egy nagyobb
játszma részeként lépett, s azonnal háborúba léptek
Oroszország ellen.
A háború gyakorlatilag három hadszíntéren zajlott. Az
egyik helyszín a Duna mellett feküdt, ahol az osztrákok
feltartóztatták az orosz csapatokat; a második a Kaukázus-
hegységben, ahol az oroszok bevették a törökök legfontosabb
erődítményét; a harmadik pedig a Krím-félszigeten, melyet a
szövetségesek azért támadtak, mivel itt volt az orosz flotta
hazai kikötőbázisa.
Szennyes ügy volt. Igaz, hogy hősies pillanatai is voltak,
mint például az angol könnyűdandár őrült rohama
Balaklavánál. Javarészt azonban patthelyzetek alakultak ki,
mivel mindkét hadban álló fél elsáncolta magát a félszigetnél,
s Florence Nightingale, illetve a hozzá hasonlók közbenjárása
ellenére a tífusz sokkal több áldozatot szedett, mint a
valóságos harci események.
Mindennek tetejébe pedig, akár győz, akár veszít, a
háború mindenképp megaláztatás Oroszország számára. Az
orosz sereg fegyverzete és haditechnikája reménytelenül
elavultnak bizonyult. Fából épült hadihajóik megütközhettek
a törökökkel, a francia és brit hajókkal szemben azonban csak
viccnek voltak jók. Az orosz cár külföldi presztízse meredeken
zuhant. A cár mindenhatóságába vetett hit is komolyan
megrendült a hátországban.
– Az országunk egyszerűen nem működik – panaszkodtak
az emberek.
– Tudod – jegyezte meg bosszúsan egy rangidős tiszt
Misának –, azok ott kint sokkal gyorsabban tudnak
utánpótlást szállítani a saját országukból, mint mi
Moszkvából. Azok modern országok, akik olyan hatalommal
küzdenek, mely a középkorban ragadt!
A háború 1854-ben tört ki. Az év végére még a
legiskolázatlanabb paraszt is tudta az egyszerű, ám
kétségbeejtő tényt:
– A cár birodalma, a mi Szent Oroszországunk nem
működik.
Ha egyszer kiszabadulok innen – döntötte el Misa –,
lemondok tiszti rangomról és Ruszkában fogok élni. Apa és
Ilja is halottak. Kell valaki, aki figyel a birtokra. Meg
különben is, gondolta, elegem van.
Mindez nem sokkal az után jutott eszébe, hogy találkozott
Pinyeginnel Szevasztopolban.
Ő már szinte meg is feledkezett a férfiról, aki egyszer csak
váratlanul előtte állt. Az idők során alig változott valamit:
még mindig kapitány volt, vasszürke haja megritkult és
elvékonyodott, szélcserzett arca nyugodt volt, mint mindig,
elmaradhatatlan pipája szokás szerint a szájában lógott.
 – Ó, Mihail Alekszejevics – mondta, mintha találkozásuk
a világ legtermészetesebb dolga lett volna. – Azt hiszem, van
egy elintézetlen ügyünk.

Lehetséges lenne, töprengett Misa, hogy ennyi év után

Pinyegin komolyan gondolja a dolgot? Elsőre valójában hajlott
rá, hogy az ügyet akasztófahumornak tekintse.
Ahogy azonban teltek a hónapok, ráébredt, hogy Pinyegin
merev becsületkódexe szerint nincs kitérő. Misa gyávának
nevezte, tehát meg kell verekedniük. Az a tény, hogy közben
eltelt tíz év, lényegtelen részlet volt.
Természetesen aktív szolgálat közben az efféle ügyek
rendezése szóba sem jöhetett.
– Ha azonban ez az egész véget ér, és mindketten életben
leszünk, akkor rendezhetjük ezt a nézeteltérést – jegyezte
meg Pinyegin kedélyesen. Ez ügyben nem volt mit tenni. Ez
pedig azt jelentette, hogy – hacsak valami csoda nem történik
– Pinyegin biztosan megöli, gondolta Misa.
A rettenetes ostrom alatt, ahogy az lenni szokott, elég
gyakran találkoztak. Miközben emberek ezrei haltak meg az
ostrom és a járványok sújtotta kikötőben, ők ketten – mint
két túlvilági lélek, kiket a közös megértés köt össze, gondolta
Misa – továbbra is nyugodtan, udvariasan találkozgattak.
Találkozásaik szinte barátiak voltak. Egy szörnyű bombázás
után, melynek több száz halálos áldozata volt, azon kapták
magukat, hogy vállvetve segítenek egymásnak kimenteni az
áldozatokat az égő házakból. Egy másik alkalommal Misa
megpillantotta Pinyegint, amint nyugodtan tevékenykedik a
betegek között, szemmel láthatóan fittyet hányva a
fertőzésveszélyre. Nyugodtan megírta a leveleiket, vagy csak
üldögélt pipázva, s órákon át szóval tartotta őket. Tökéletes
tiszt, állapította meg Misa, olyan férfi, aki nem ismeri a
félelmet.
Mégis ez az ember ölte meg Szergejt, s öli meg majd őt is
bizonyosan.
 Így teltek a hónapok. Az év márciusában halt meg Miklós
cár, s fia, II. Sándor ült a trónra. Pletykák kaptak lábra, mely
szerint a háború véget érhet: igaz, hogy voltak tárgyalások,
ezek azonban kudarcot vallottak, s a gyászos ostrom
folytatódott. Augusztusban az orosz felmentő sereget
feltartóztatták a szövetségesek. Három hét múlva a franciák
bevették az egyik főbástyát, s eszük ágában sem volt
visszaadni.
Szeptember 11-e reggelén jött végre a hír. Úgy terjedt el a
kikötőben, akár a nyüszítés, mely morajlássá duzzadt, majd
óriási, lázas, végeérhetetlen jajveszékeléssé fokozódott:
– Visszavonulás!
Hátrálni kezdtek. Sebtében felmálházták a teherhordó
lovakat, sebesülteket raktak a szekerekre. Mindenütt
zűrzavar, az utcákon, a körutakon, amint megindult az
hatalmas, rendetlen hadművelet, mely során a kimerült sereg
még egy utolsó, óriási erőfeszítést tett, hogy megemberelje
magát, s legalább a rendezettség látszatát keltve vonuljon ki
a harctérről.
Kora délelőtt indították el a különleges egységeket. Több
tucatnyi ilyen csapat hajtotta végre egyszerű, de fontos
feladatát. Nekik kellett felrobbantaniuk Szevasztopol
megmaradt védműveit.
– Ha az ellenség meg akarja kaparintani ezt a helyet, csak
romokat hagyhatunk nekik – közölte Misa vezérlő tisztje. –
Azt kérték tőlem, szereljek fel azon nyomban néhány tisztet
és közkatonát. Azonnal jelentkezik a kilences csapattestnél.
Így aztán Misa Pinyegin kapitány csapatában találta
magát.
Kellemetlen, veszélyes munka volt, ahogy első célpontjuk
felé haladtak. Amint áthaladtak egy kis téren, gránát süvített
át felettük, s robbant fel egy közeli ház falán. A következő
keskeny utcán, ahol át kellett haladniuk, két fel nem robbant
repeszgránát feküdt a kőtörmelék alatt. Végül azonban
megérkeztek a kijelölt helyre. Olyan falrészről volt szó, mely
egy lövegállást védett. Ahhoz azonban, hogy elérjék,
egyvalakinek át kellett rohannia egy másik szakaszon, melyet
lustaságból vagy ostobaságból nem védtek megfelelően. Mivel
pedig egy csapat francia orvlövész vette be magát a lerombolt
város szemközti felébe, az út meglehetősen kockázatos volt.
Miközben a cél felé haladtak, Pinyegin kétszer is földre
rántotta Misát, miközben egy mesterlövész golyója fütyült el a
feje felett.
A feladat meglehetősen egyszerű volt. Az emberek
puskaporos hordókat hoztak fel. Misa és Pinyegin mindent
gondosan elrendeztek, a gyutacsokat elhelyezték a fal
mentén. Közben visszaküldték a férfiakat a maradék
robbanóanyaggal.
Valami oknál fogva néma csend ült a tájra, miközben a
két férfi dolgozott. Az orvlövészek biztosan odaát voltak, de
arra vártak, hogy megmutassák magukat. A tüzérség rövid
szünetet tartott. Enyhe szellő fújdogált, és kellemesen sütött
a nap. Az ég halványkék volt.
Misa Bobrov ekkor hirtelen rájött, hogy akár gyilkos is
lehetne.
Egyedül voltak. Embereik több száz méterre, láthatáron
kívül várakoztak. A hely máskülönben teljesen kihalt.
Pinyegin történetesen fegyvertelen volt. Misának háttal
térdelt, s a gyutacsokon babrált, ő pedig a fal mellett guggolt
az orvlövészek látósugarán kívül.
Lehetne-e ennél bölcsebb dolgot cselekedni? Olyan
egyszerű lenne. Csak egy pillanatra kéne megmutatnia magát
a mellvéd mögül – csak annyi ideig, hogy magára vonja az
egyik lövész figyelmét. Egyetlen lövés – melyet az embereik
meghallanának. Aztán… Kezét a pisztolya markolatán
nyugtatta. Egyetlen lövés, nem számít, hogy hová. A tarkója
megteszi. Itt hagyná Pinyegint, a lőport felrobbantaná, az
embereiknek pedig azt mondaná, hogy a mesterlövészek
végeztek Pinyeginnel. Soha senki nem gyanakodna.
Tényleg képes lenne ő, Misa Bobrov elkövetni egy
gyilkosságot? Meglepetésére ráébredt, hogy igen. Lehetséges,
hogy ebben a pokollyukban eltöltött hónapok során eltompult
benne az emberi élet tisztelete. Mégsem gondolt erre. Nem,
ismerte el becsületesen, egyszerűen csak az önvédelem emberi
ösztöne vezette. Pinyegin hidegvérrel megöli őt. Ö ugyanezt
készül megtenni – és övé lesz az első lövés.
Akkor mi tartotta vissza? Erkölcs? Miféle erkölcsről lehet
szó a párbaj során, mikor a két fél közös megegyezéssel készül
gyilkosságot elkövetni? Pinyegin élete valóban ér annyit, mint
az övé? Hát nincs-e otthon felesége és gyermeke, míg a
másiknak a hideg szívén és a különös büszkeségén kívül nincs
semmije az ég adta világon. Nem – döntötte el Misa –, semmi
sem áll az útjába annak, hogy megölje Pinyegint, egy dolgot
kivéve.
A megállapodást. Csak ennyi. Vajon a puszta
megállapodás ilyen erős lenne, hogy meghalna miatta?
Megállapodás – olyan becsületkódex, melyről, ha az ember
közelebbről nézi, kiderül, hogy tiszta őrültség.
Keze a pisztoly agyán pihent. Még mindig nem mozdult.
Ekkor Pinyegin megfordult és ránézett. Misa érezte, hogy
a halványkék szemek a veséjébe látnak. Tudta, hogy Pinyegin
kitalálta a gondolatait.
Aztán a kapitány elmosolyodott, visszafordult és tovább
matatott a gyutacsokon.
Jó néhány perc múlva a kanócot meggyújtották, s a
tovafutó szikra után néztek, amely megindult kijelölt célja
felé. Mielőtt a láng elérte volna a hordókat, mindketten
lebuktak és visszatartották a lélegzetüket. Azonban semmi
sem történt.
– Átkozott szállítók – motyogta Pinyegin. Mostanában
mindenfajta ellátmánnyal problémáik voltak, még a
hadifelszerelésekkel is. – Isten tudja, mi romlott el. Várjon
meg itt – utasította Misát. Felpattant és összegörnyedve,
sebesen rohant a fal mellett. Épp mielőtt a hordókhoz ért
volna, egy mesterlövész golyója fütyült el ártalmatlanul a feje
felett.
Ekkor robbantak a hordók.
1857
Egyetlen dolog zavarta Misa Bobrovot, mikor 1857-ben
visszatért Ruszkába.
Száva Szuvorinról és a papról volt szó.
Természetesen ennél jobb dolgokon is járathatta volna az
eszét. II. Sándor uralkodása úgy tűnt, sok változást hoz. A
krími háború egy Oroszország számára megalázó
egyezménnyel véget ért. Oroszország elvesztette a jogát, hogy
a Fekete-tengeren hadihajókat állomásoztasson. Azonban
senkinek sem volt kedve egy újabb viszályt kirobbantani.
– A cárnak – jelentette ki Misa – először otthon kell
rendet tennie. Ez a háború kis híján tönkretett minket.
Mindenki tudta, hogy a dolgoknak változniuk kell.
A szóba jött reformok közül pedig egyik sem volt
fontosabb, s egyik sem érintette mélyebben Misát, mint a
jobbágyfelszabadítás.
Erről a hatalmas témáról beszélt egész Oroszország az
1857-és és 58-as évben. Külföldről a radikális író, Herzen
kitűnő lapjában, a Harangban sürgette a cárt, hogy
szabadítsa fel jobbágyait. Otthon, a hazatért katonák körében
futótűzként terjedt a hír, hogy a cár valójában már
biztosította a jobbágyok szabadságát, a földesurak azonban
eltitkolták a rendeletet!
A nagy izgalmak között Misa Bobrov – jóllehet ő személy
szerint hitt az egyenjogúsítás szükségességében – nyugodt
maradt.
– Az emberek tévednek az új cárt illetően – mondta a
feleségének. – Azt mondják, reformer, s talán egyszer az is
lesz. Valójában azonban igen konzervatív ember, olyan, mint
az apja volt. Legalább az az előnye megvan, hogy
pragmatikus szellem. Megtesz bármit, amivel a hatalmát
megőrizheti. Ha ez azzal jár, hogy fel kell szabadítania a
jobbágyokat, megteszi. Ha nem, akkor nem.
Sok földbirtokos azonban ideges volt.
 – Elmondok neked egy hasznos trükköt – hallotta az egyik
földbirtokos fickótól. – Néhányan közülünk azt gondolják,
hogy ha bekövetkezik az egyenjogúsítás, a parasztoknak kell
adni a földet, melyet megműveltek. Annyit tehetünk, hogy
eltávolítjuk a jobbágyainkat a földekről – ideiglenesen háztáji
szolgálatra osztjuk be őket. Ha pedig ez a rettenetes dolog
bekövetkezne, akkor majd mondhatjuk: „De hát az én
jobbágyaim semmilyen földet nem műveltek!” Aztán nem
kapnak semmit sem!
Valóban, Misa felfedezte, hogy az egyik járási birtokos
teljes egészében parlagon hagyta a földjeit, azonban
váratlanul negyven lakájra lett szüksége!
– Ez a „trükk” épp olyan ostoba, mint amilyen becstelen –
jegyezte meg a feleségének. – A bobrovói parasztok ott
maradtak, ahol eddig is voltak.
Bármilyen változásoknak is néztek elébe, Misa már
nagyon várta, hogy otthon legyen. Nemcsak Bobrovot
örökölte, de Ilja rjazanyi birtokát is.
– A gazdálkodásnak és a tanulásnak szentelem magam –
jelentette ki. Ilja öt évvel ezelőtt bekövetkezett halálakor
megtalálta nagybátyja hatalmas művének befejezetlen
kéziratát. – Talán én majd befejezhetem helyette – gondolta.
Rengeteg mindenen kellett gondolkodnia. Szuvorin és a
pap ügye mégis nyugtalanította.
– Az egyetlen dolog, ami miatt sajnálom, hogy
felszabadítottam Szuvorint – hallotta mindig Alekszisztől –,
hogy amint kikerül a markomból, azonnal idehozza az óhitű
cimboráit, és téríteni kezdenek. Én pedig megígértem a
papnak, hogy ezt soha nem engedem meg.
Katonai szolgálata éveiben Misa jórészt elfeledkezett
ezekről az ügyekről, most azonban, hogy hazatért és
érdeklődni kezdett, hamarosan nyilvánvalóvá vált számára,
hogy ezek az átalakulások már végbementek.
Szuvorin vállalkozása gyors ütemben növekedett. A
gyapotültetvény számára Angliából hozatott szövőgép
rendkívül sikeresnek bizonyult, és mostanra Száva Szuvorin
foglalkoztatta Ruszka lakóinak felét. Fia, Iván Moszkvában
vezette az üzletet. Misa számára ugyan nem volt világos, hogy
Szuvorin munkásai mind óhitűek-e, az azonban biztos, hogy
az üzemben volt egy csoportjuk. A törvényhozás ugyan
nemrégiben feloszlatott néhány óhitű társaságot – köztük a
radikális teodóziánusokat –, mégis nyilvánvaló volt, hogy
bizonyos szertartásokat nem hagytak abba, sőt majdhogynem
nyíltan folytatták őket. Tyimofej Romanov egyszer
szolgálatkészen megmutatta Misának azt a házat, ahová
imádkozni jártak.
Azonban – és ez zavarta össze – a ruszkai pap egy szóval
sem tiltakozott.
Mikor Misa először kikérte a véleményét az ügyről, a pap
tagadott.
– Ruszkában lojális a gyülekezet, Mihail Alekszejevics.
Nem hiszem, hogy aggódnunk kéne emiatt. – Vörös szakálla
őszbe csavarodott, s kövérebb volt, mint volt. Gyülekezet vagy
sem, az biztos, hogy jól csinálják – gondolta Misa.
Misa egyszer kíváncsiságból magát Száva Szuvorint is
kérdőre vonta. A jóember azonban megvetően pillantott rá a
magasból, s csak a vállát vonogatta:
– Óhitűek? Semmit sem tudok róluk.
Egy decemberi vasárnap délután Misa kisebbfajta
megvilágosodást élt meg. Ruszka hóborította piacterén állt
röviddel a mise után, melyen meglehetősen kevesen vettek
részt. Utána haza szokott menni, ám történetesen épp
ilyenkor szokott befutni Vlagyimirból a szán, mely az
újságokat hozza, így hát egy darabig még a környéken
csavargott, hátha elcsípi a legfrissebb híreket.
Még mindig a hírekre várt, mikor megpillantotta a vörös
fejű papot, amint nehézkes lépteivel kilépett a templomból, s
a szóban forgó ház felé indult. Vele tartott egy meglehetősen
bárdolatlan kinézetű, szintén vörös hajú fickó, kiben Misa alig
ismerte fel a pap fiát. Pavel Popov – így hívták –, akiről azt
hallotta, valamilyen tisztségviselő volt Moszkvában, azon
alulfizetett jelentéktelen kishivatalnokok egyike, akik abban
az időben úgy jöttek ki a fizetésükből, hogy hajlandóak voltak
bármilyen pitiáner megvesztegetésre és korrupcióra. Misa
bizonytalan megvetéssel nézte a papot és a fiát.
És akkor pillantotta meg a legfurcsább dolgot. Száva
Szuvorin lépett a térre, s a közelükben haladt el. Amint
melléjük ért, kurtán odabiccentett a papnak, mintha
valamelyik alkalmazottja lenne. Ahelyett azonban, hogy
figyelemre sem méltatták volna, a pap és a fia egyaránt
mélyen meghajoltak. A mozdulatot nem lehetett félreérteni.
Nem az az udvarias meghajlás volt, ahogy Misa üdvözölte a
papot. Ez a szolga meghajlása volt az úr előtt. Mindketten,
apa és fia, úgy hajbókoltak az egykori jobbágy előtt, ahogy az
alkalmazott üdvözli a munkaadóját.
Misa mindent megértett.
Ebben a pillanatban futott át a régóta várt szán Ruszka
kapuján, s átcsilingelt a téren.
Misa nem foglalkozott vele. Nem tudott ellenállni a
hirtelen támadt késztetésnek, amely a hatalmába kerítette.
Soha nem szívlelte a vörös fejű papot, s ez a lehetőség
túlságosan is csábító volt. Átvágtatott a piactéren, s amint a
pap elérte a piac közepét, jó hangosan megszólította.
– Mondja csak – kiabálta –, mennyibe kerül? Mennyit
fizetnek Szuvorin meg az óhitű cimborái azért, hogy
lemondjon a gyülekezetről?
A pap bíborvörös lett. Ez talált!
Misa azonban soha nem tudta meg a választ. Abban a
pillanatban izgatott kiáltás harsant a piac távoli végén, ahol
az újságokat pakolták ki. Amint mindenki odafordult, a hang
izgatottan üvöltötte:
– Hivatalos közlemény. A cártól. A jobbágyok
felszabadulnak!
Misa még a papról is megfeledkezett, úgy rohant át a
téren.
 Apák és fiúk

1874
A vonat nehézkes sziszegéssel és csörgéssel ért be Vlagyimir
ősi városának állomására, s a két váratlan látogató
kíváncsian pillantott ki az ablakon.
Tavasz volt. A hó nagyrészt már eltűnt, itt-ott azonban
még látszott bucka vagy hosszú, szürkés csík a földeken. A
templomok hámló fehér falaitól a falvak mellett fekvő barna
földekig az egész világ rendetlennek és elmaszatoltnak tűnt.
Mindenütt hatalmas tócsák; a folyók kiöntötték, az utak merő
kátyúvá váltak, szinte lehetetlenség volt rajtuk közlekedni.
A földön ugyan ideiglenesen minden mozgás megszűnt, az
ég azonban ugyancsak forgalmas volt. A kopasz ezüstnyírek
ágain, látszólag egyik napról a másikra, zöld rügyek
pattantak ki, a levegő megtelt az erdő felett köröző
madárrajok rikoltásaival. Beköszöntött az orosz tavasz,
visszatértek a varjak és a seregélyek.
Az utazás hosszú ideig tartott, a két utas mégis jó
hangulatban volt. A kalauz – magas, sovány, kerek vállú,
nagy fülű fickó, akinek megvolt az a különös szokása, hogy
folyton az ujjait ropogtatta – teljesen lekötötte a figyelmüket;
s mire Vlagyimirbe értek volna, a fiatal Nyikolaj szinte
tökélyre fejlesztette az utánzását.
Nyikolaj húszéves volt; jóképű, sudár fiatalember, aki
örökölte a Bobrovok hagyományos, enyhén törökös vonásait.
Kicsi, gondosan nyírt bajuszkája, selymes, háromszög alakú
szakálla és sűrű, hullámos, sötétbarna haja volt. Kék szeme
és szép szája volt a legfeltűnőbb rajta.
Társa mindössze huszonegy éves volt, de idősebbnek
látszott. Vékony testalkatú, Nyikolajnál magasabb és kissé
mogorvának tűnő fiú volt, elképesztő vörösessárga hajjal.
Arcát simára borotválta. Ajka keskeny volt, fogai kicsik,
mégis sárgásak voltak, s elég rendezetlenül nőttek. Szeme
zöld volt. Aki ránézett, mégsem ezt vette észre először, hanem
a szeme alatt húzódó duzzanatot, mely úgy nézet ki, mintha
születésekor ütötte volna be, s azóta sem gyógyult volna meg.
Mikor a vonat befutott Vlagyimirbe, az utasok kiszálltak,
s Nyikolaj elindult, hogy szállítóeszközt keressen. Hátaslóval
nem érhették be, mivel tekintélyes mennyiségű és súlyú
poggyászt hoztak magukkal. Már több mint egy órája elment,
mire végül egy kelletlen paraszttal tért vissza, aki olyan
ütött-kopott kocsit hajtott, hogy az inkább kordénak tűnt.
– Sajnálom – mondta vidáman –, ez volt a legjobb, amit
találtam. – Néhány pillanat múlva a társával együtt
felkászálódtak.
Sár. Bárhová nézett, Nyikolaj Bobrov sarat látott. Barna
sár húzódott egészen a szántóföldek végéig; barna sár
borította az utat; sár ragadt a kocsi kerekére, és úgy húzta
vissza őket, mintha egy gonosz lélek akarná az utast vízbe
mártani. Sár fröccsent a ruhájukra, sár száradt rá a
csomagjaikra. A sár azt üzente nekik egyszerűen és
megcáfolhatatlanul: „Ez az én időm. Senki nem mozdulhat,
mert én nem hagyom. Ló vagy ember, gazdag vagy szegény,
erős vagy gyenge. A hadseregek, de maga a cár sem
uralkodhat felettem. Amíg tart az én időm, király vagyok.”
Nem a hó törte meg elsőként Napóleon visszavonulását
Moszkvából, emlékezett vissza Nyikolaj: hanem a sár.
Lassú haladásuk ellenére Nyikolaj emelkedett
hangulatban volt. Úgy tűnt neki, hogy talán egész életében –
de az utóbbi egy-két évben biztosan – erre az utazásra és erre
a tavaszra készült.
Mennyire várta! Akár a ház többi tanulója, ő is olvasott,
figyelt, vitatkozott hétről hétre, hónapról hónapra. Még az
önsanyargatást is gyakorolta, akár egy szerzetes. Egy hónapig
csupasz deszkán aludt, melyre szegeket borított. Általában
szőrcsuhát viselt. „Azért, mert még nem vagyok olyan erős és
elszánt, mint kéne” – vallotta be barátainak. Most végre
közeledik a pillanat, mikor ő és az egész világ újjászületik.
 Micsoda szerencse, gondolta Nyikolaj társára pillantva,
micsoda hihetetlen szerencse, hogy ezzel az emberrel lát neki
a küldetésének, akihez foghatóval még nem találkozott.
Sokkal többet tud nálam – gondolta alázatosan.
Amint csigatempóban haladtak a végtelen sártengeren át,
csak egyetlen gondolat aggasztotta titokban Nyikolajt.
Gyanútlan szülei. Miképp mondja el nekik?
Természetesen szenvedést okoz nekik: ez elkerülhetetlen.
De legalább ott leszek – gondolta. Szavamra, a legrosszabbtól
megkímélhetem ó'ket.
A taliga lassan döcögött Ruszka felé.

Tyimofej Romanov az izba ablakánál állt azon a párás tavaszi

reggelen, és hitetlenkedve meredt a fiára, Boriszra.
– Megtiltom – üvöltötte végül.
– Húszéves vagyok és megnősülök. Nem akadályozhatod
meg. – A fiatal Borisz Romanov végignézett a családtagjain.
Szülei hamuszürke arcán; nagyanyja, Arina jéghideg
vonásain; illetve tizenöt éves nővérén, Natalján, aki épp olyan
lázadó arcot vágott, mint mindig.
– Te farkas! – ordította Tyimofej. – Legalább szegény
anyádra gondolj!
Borisz azonban nem szólt egy szót sem, Tyimofej pedig
nem tehetett mást, mint hogy az ablakon át nézte a fák felett
köröző, rikácsoló madarakat, s azon töprengett, hogy Isten
miért küldte a család nyakába egyszerre ezt a sok bajt.
A Romanovok kis család voltak. Az évek során Tyimofej és
Varja négy gyermeküket vesztették el betegségek vagy
alultápláltság következtében; az ilyen tragédiákra azonban
lehetett számítani. Istennek hála, legalább Borisz és Natalja
egészségesek voltak. Arina is életerős volt, jóllehet ő soha nem
nyerte vissza teljesen az egészségét a ’39-es rettentő éhínség
után: valamiképp összezsugorodott, kisebb lett, néha
keserűbb, mégis vasakaratú. Borisz új feleségével együtt éltek
egy masszív, kétemeletes izbában a falu közepén. Tyimofej
pedig, aki ötvenkét éves volt, már előre örült, hogy a dolgok
könnyebbre fordulnak.
Így volt ez egy hónappal ezelőttig, mikor Varja szólt neki,
hogy újra terhes.
– Először alig akartam elhinni – mondta az asszony –, de
most már biztos vagyok benne. – Bizonytalan tekintetét látva
a férje biztató mosollyal, illetve azzal a kijelentéssel válaszolt:
– Ez Isten ajándéka.
– Vagy átka – gondolta most.
Borisz ugyanis épp most jelentette be, hogy tönkreteszi
őket.

A jobbágyfelszabadítás megváltoztatta Tyimofej és családja

életét, de igazán jobbá nem tette. Ennek számos oka volt.
Miközben az állami földeken dolgozó parasztoknak
viszonylag jó dolguk lett, a földesurak tulajdonából
szabadulóknak nem. Először is a földeknek csupán harmada
került át ténylegesen a parasztok birtokába, a többi a
földesuraknál maradt. Másodszor, a jobbágyoknak fizetni
kellett a földért: a váltság ötödét készpénzben vagy
munkában, a maradék négyötödöt az állam hitelezte meg
adóslevél formájában, s az ebben szereplő összeget
negyvenkilenc év alatt lehetett visszafizetni: vagyis az orosz
jobbágyot gyakorlatilag arra kényszerítették, hogy jelzálogot
vegyen fel a földjére. Ami még ennél is rosszabb, a
földesuraknak sikerült mesterségesen felverni az árakat.
– És nem is az átkozott részletfizetésről van szó –
magyarázta gyakran Tyimofej. – Nekünk, parasztoknak kell
fizetnünk az adót is. Ugyanúgy mi tartjuk el a földesurakat,
mint eddig!
Tökéletesen igaza volt. A parasztok fizették a fejadót,
mely alól a földesurak felmentést kaptak. Fizették a rengeteg
másodlagos adót az élelmiszerek és a szesz után, mely még
nagyobb terhet jelentett a parasztoknak. Mindent összeadva
Tyimofej, a paraszt, miután elnyerte szabadságát, tízszer
annyit fizetett az államnak minden egyes gyeszjatin földje
után, mint Bobrov, a nemesúr. Nem csoda hát, hogy – a
parasztok többségéhez hasonlóan – Tyimofej is gyakran
dörmögte:
– Egyszer elhajtjuk ezeket a nemeseket, s a maradék
földet elfoglaljuk.
Nem gyűlölte a földbirtokost – legalábbis személy szerint
nem. Ő és Misa Bobrov együtt játszottak gyermekkorukban.
Azt is tudta azonban, hogy földesura parazita.
– Azt mondják – magyarázta gyermekeinek –, a Bobrovok
szolgálataik fejében kaptak birtokot a cártól. A cárnak
azonban többé nincs szüksége a szolgálataikra. Így a cár
nemsokára elveszi a földjüket, és nekünk adja.
Ezt az egyszerű meggyőződést osztotta Oroszország
valamennyi parasztja: „Legyünk türelmesek. A cár adni fog.”
így hát várták egy jobb kor eljövetelét.
A fiatal Borisz Romanov jóvágású fiú volt – zömök és
tagbaszakadt, akár az apja, haja azonban világosabb barna
volt, s a homloka felett máris ritkult. Kék szeme dacos nézése
ellenére is nyájas volt.
Nem akart fájdalmat okozni a családjának; de a
házassága óta eltelt néhány hónapban élete teljesen
ellehetetlenült. Felesége – életrevaló, aranyszőke hajú fiatal
lány – érkezésével a házban átrendeződtek az erőviszonyok.
Míg előzőleg Varja és Arina elvárták nővérétől, Nataljától,
hogy engedelmeskedjék nekik, most mellőzték őt, s figyelmük
Borisz felesége felé fordult.
– Ezek azt hiszik, a tulajdonuk vagyok – panaszkodott
dühöngve férjének.
Az igazi konfliktus azonban anyjuk váratlan terhességével
robbant ki.
– Nekünk is családot kéne alapítanunk – tiltakozott a
fiatal feleség férjénél. – És mi lesz velünk, ha megszületik
anyád új gyereke, aki fontosabb lesz nálunk?
Apját, Tyimofejt is rendkívül feszültté és mogorvává tette
az új helyzet, a legjelentéktelenebb apróság miatt is üvöltött
vele, Borisz feleségének pedig megígérte:
 – Lehet, hogy a fiamat elrontottam, de az unokámba – ha
szülsz nekem egyet – beleverek némi értelmet, abban biztos
lehetsz! – A tavasz beköszöntével Borisz eldöntötte, ez így
nem mehet tovább.
Ezek voltak az előzményei a reggel kihirdetett vészjósló
bejelentésének, hogy elköltözik.
Sok barátja tette meg ezt a lépést az utóbbi időben.
– Saját izbában eleinte igen nehéz – figyelmeztették –, de
aztán egyre könnyebb lesz. Ha pedig megtetted ezt a lépést,
akkor igazán jobb lesz, hiszen nem veszekszel annyit a
családoddal. – Biztos volt benne, hogy jó az ötlet.
Valójában már hamarabb dűlőre kellett volna vinnie a
dolgot, csupán egyetlen dolog tartotta vissza: húga, Natalja.
Mi lenne így vele? Mit kezdett volna a család ezzel a
lebiggyesztett ajkú tizenöt éves lánnyal, akit mindig a titkos
ellenállás levegője lengett körül.
– Össze fogják törni – mondta szomorúan a feleségének. –
A földeken fogják dolgoztatni, hogy minket pótoljon. – Azt
javasolta, hogy Natalját is vigyék magukkal az új házukba,
felesége azonban visszautasította az ötletet. Natalja is
hajlíthatatlan volt:
– Menj, Borisz. Miattam ne aggódj. – Mikor pedig bátyja
azt kérdezte, hogyan boldogul majd, azt felelte: – Minden
rendben lesz, meglátod – elvigyorodott. – Van egy tervem. –
Borisz igazán szerette volna tudni, mi az.

Egy óra múlva a meglehetősen sápadt Tyimofej Romanov a

nyílt mezőket bámulta. Mellette állt az az ember, aki
mindjárt eldönti a sorsát.
A falu főnöke alacsony, de harsány hangú, ellentmondást
nem tűrő ember volt, akit Tyimofej tiszteletteljesen, a régi
módi szerint, kizárólag atyai nevén, „Iljicsnek” szólított.
Tyimofej idegesen vázolta a kialakult helyzetet, közben
szinte nem is merészelt a főnökre pillantani, mikor azonban a
mondanivalója végére ért, nem bírta tovább a
bizonytalanságot, s hirtelen az öreghez fordult:
 – Iljics, tönkrementem? – Bármit mond is a másik, tudta,
az végleges lesz; s a világon semmit nem tud tenni ez ellen.
Tyimofej Romanov szabad volt: és mégsem volt az.
Sorsában a felszabadított orosz jobbágyok többségével
osztozott. Mikor ugyanis a cár tanácsadói odaadták a
jobbágyoknak a földjeiket, egy újabb, sokkal nehezebb
problémával találkoztak: mi lesz, ha ezek a parasztok, akik
immár nem függenek uraiktól, elkezdenek azon tanakodni,
hogy mit szeretnének? „Hogyan ellenőrizzük őket? Hogyan
biztosítsuk, hogy a földeket felszántsák, az adókat
összegyűjtsék?” A szabadság igen szép dolog, de nem válhat
káosszá. Így aztán a hivatalos szervek nagy bölcsességükben
egyszerű tervet ötlöttek ki. Legyen a paraszt hivatalosan
szabad, maradjon azonban röghöz kötött. A földet, melyet a
földesúrtól elvettek, nem az egyén, hanem a faluközösség
kapta meg, s az adóbeszedéstől kezdve minden egyébért a
közösség felelt. Ha példának okáért Tyimofej Moszkvába
akart utazni, a falu vezetőjétől kellett útlevelet kérnie, épp
úgy, mint régebben Bobrovtól. Még a kisebb
igazságszolgáltatási ügyek is a faluközösség hatáskörébe
tartoztak. Ráadásul a falu vezetőjének kellett időszakonként
szétosztani a szétszórtan fekvő parcellákat is – hogy jó,
közepes és gyenge föld egyaránt jusson minden családnak.
Röviden szólva, Tyimofej Romanov gyakorlatilag egy feudális
úr nélkül működő középkori falu; vagy modern kifejezéssel
falusi kényszerszövetkezet tagja volt. Igaz, a megfogalmazás
nem számít sokat, a valóságban a kettő egy és ugyanaz volt.
Épp ez volt a baj: ha Borisz elmegy hazulról és saját
lábára áll, a földjüket újraparcellázzák, s Tyimofej része
valószínűleg kisebb lesz. A jelenlegi földdarab sem volt elég
arra, hogy kötelezettségeit, illetve családját is ellássa. Mihez
kezdjen ezután?
– Meg kell kurtítanom a földedet – mondta Iljics ridegen.
– Mennyire?
A falu vezetője elgondolkodott.
 – A felére. – Ez még annál is rosszabb volt, mint amitől
Tyimofej rettegett. – Sajnálom – folytatta a másik –, de most
több fiatal van a faluban. A dolgok jelenlegi állása szerint
nincs elég föld számukra. – Ingerülten vállat vont, és
otthagyta.
Bármilyen gondok is szakadtak aznap reggel a nyakába,
Tyimofej Romanov megrémült volna, ha tudja, mi jár az
anyósa fejében.
Arina hatvanhárom éves volt. Ő volt a rangidős asszony a
családban, s nem hagyta, hogy erről bárki is
megfeledkezhessen. Ráadásul nagyon szerette a lányát,
Varját. „Harminckilencben nem azért haltam meg kis híján
érte – szokta mondogatni –, „hogy most azt lássam, hogy baja
esik.” Az évek múltán egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy a
szörnyű időszak megpróbáltatásai soha nem múlnak el
nyomtalanul felette. Ő maga is gyakran megjegyezte: „Abban
az évben havonta egy fehérrépán éltem, a gyomrom már
sohasem lesz a régi. Ezért vagyok öregebb a koromnál.” Igaza
volt. Első látásra ugyan kedves, megnyugtató, kerek bábuska
arca volt, akár másoknak, azonban a könyörtelen túlélési
ösztön mélyén valamiféle rejtett keménység lakozott benne,
mely félelmetessé tette.
Most pedig a lányának újra gyermeke születik. Csendben
figyelte, ahogy a kis családi dráma kezdett kibontakozni.
Szegény Varja számtalanszor fordult hozzá nyomorúságával,
mondván: „Isten a tudója, áldás lenne, ha elveszteném ezt a
babát.” Az események jelenlegi alakulását látva Arinának is
megszületett saját álláspontja.
Ha a dolgok nem fordulnak jobbra, döntötte el, a
gyermeknek meg kell halni. Az efféle dolgok nem számítottak
szokatlannak. Ismert asszonyokat, akik vízbe ölték a
gyermeküket, bár sokkal egyszerűbb és kevésbé feltűnő volt
kitenni az újszülöttet. Ha szükséges lesz, megteszem –
gondolta. Végül is erre valók a nagyanyák.
Döntését azonban megtartotta magának. Mikor Tyimofej
letörten visszaért a falu főnökével folytatott beszélgetésből, s
elmesélte a híreket, el sem tudta képzelni, mit jelentett
anyósa ádáz tekintete. Feleségének csupán annyit mondott:
– Lehet, hogy el kell küldenünk Natalját az üzembe.
Jöjjön be hozzám!

Nagyapja, Száva Szuvorin nyomában lépkedve Pjotr

Szuvorinban új gondolat fogalmazódott meg: „talán végezni
kéne magammal”.
Valami miatt ez a gondolat rendkívül szépnek tűnt
számára. De mégis, hogyan hajtsa végre? Valamin még el
kellett gondolkodnia. Bármit is tesz, egy dolog egészen biztos:
ebből a szörnyű csapdából menekülni kell.
Bárcsak ne halt volna meg az apja! Iván Szuvorin, aki
emlékezett rá, milyen szigorúan és ridegen nevelte őt Száva –
és aki elvesztette a feleségét, mikor Pjotr még csak tízéves
volt –, kedves és bölcs apa volt, aki két fiát szabadon hagyta
növekedni. Az öt évvel idősebb Vlagyimir született üzletember
volt, s Iván hagyta, hogy tizenhét évesen már az egyik
moszkvai vállalkozásukat vezesse. Pjotrnak azonban
intellektuális hajlamai voltak, és – az öreg Száva nagy
felháborodására – még egyetemre is járhatott.
Aztán tíz hónapja Iván súlyos agyvérzést kapott, s Pjotr
napfényes világa váratlanul sötétségbe borult.
Teljesen a hatalmába kerültem – gondolta. Az öreg Száva
elképesztő erővel ragadta magához a vezetést. Egy hét alatt
személyes felügyelete alá vont mindent. Pjotr tanulmányait
azonnal megszakította; s miközben a fiatal Vlagyimir a
moszkvai üzem vezetője maradhatott, Száva kurtán
hazaparancsolta Pjotrot, hogy kísérje el Ruszkába.
– Itt az idő – mondta az öregember a feleségének –, hogy
kézbe vegyük ezt is.
Pjotr számára ez valóságos megvilágosodás volt.
Gyermekkorában a kényelmes moszkvai házból nézve
nagyszülei távoli figurák voltak, kiket ritka látogatásaik
alkalmával egyfajta vallásos tisztelet övezett. Nagyapja volt a
legmagasabb ember, akit valaha is látott: bozontos hajával,
hatalmas, szürke szakállával és metsző pillantású fekete
szemével akkor is félelmet ébresztett, ha csendben volt. Mióta
elnyerte a szabadságát, Száva hosszú, fekete kabátot és
roppant magas cilindert hordott, s egyszer Pjotr, kisfiúként
azt álmodta, hogy a moszkvai Kreml egyik nagy tornya a
nagyapjává változott, s bosszúálló fúriaként söpör végig a
városon. Iván sokszor elmesélte a fiainak, hogy nagyapjuk
miképp vert szét a fején egy hegedűt. Pjotr amennyire tudta,
elkerülte az idős embert.
Most azonban, mikor arra kényszerült, hogy a nagyapja
házában éljen, Pjotr érzései megváltoztak. Gyermekkori
félelme megmaradt, azonban valami más is társult hozzá:
ámulat.
Száva Szuvorin valahogy több volt puszta halandónál.
Csakis Istent és önmagát követte: szilárd volt, hajthatatlan és
könyörtelen. Nyolcvankét éves korára olyan szálfaegyenesen
tartotta magát, mintha harminc lenne. Mindenhová gyalog
járt.
A teodóziánus szektát, melynek tagja volt, a hatóságok az
1850-es években felszámolták, így – sok más kereskedőhöz
hasonlóan – ő is szükségét érezte, hogy névleg az ortodox
egyházhoz csatlakozzon. Belül azonban óhitű maradt, s csakis
fatálból volt hajlandó enni kis cédruskanállal, melyre
keresztet véstek. A teodóziánus szekta megszűnésével
lehullottak az utolsó láncok is a Szuvorin-vállalatokról –
melyek hatalmasak voltak.
Pjotr ismerte a moszkvai vállalataikat: a folyóparti
festőüzemet; az enyvgyárat; a keményítőüzemet, illetve a kis
nyomdát, melyet bátyja, Vlagyimir indított el. Arról azonban
egészen mostanáig halvány elképzelése sem volt, hogy mi
zajlik Ruszkában.
Ruszka soha nem volt gyönyörű, mára azonban egyenesen
förtelmesen nézett ki. A folyó felé hajló lejtőn összevissza
épült kunyhók, foghíjas, kesze-kusza kerítések mintha a
folyóba készültek volna csúszni, mintha a város sok más
szeméttel együtt ürítette volna ki őket. A falakon belül
hatalmas, téglából épült pamutfonoda mellett eltörpült a
templom, s füstöt okádó nyolcszögletű kéménye még a
városkapu mellett emelkedő ősi őrtoronynál is magasabbra
nyúlt. A szövőde épülete is közel ekkora volt, a vászonüzem
pedig hosszú, pajtaszerű építményekből állt. A gyárak
mintegy két kilométeres körzetből vonzották ide az
embereket, s az öreg Száva Szuvorin irányította az egész
komplexumot.
Elképzelni is rémítő volt az akaratot, mely felépítette ezt a
helyet. És az egész ott van rávésve az arcára, gondolta Pjotr.
Nagy, szögletes fejére, parázsló szemére, súlyos szemöldökére
és az orrára, erre a hatalmas, idomtalan hegyfokra.
Teremnek-e ma még ilyen orrok? Az apjáé is nagy volt, saját
orra is meglehetősen terebélyes; Száva Szuvorin orránál
azonban – unokája szerint – a történelem menete is
megtorpant, akár a szobrász egy makacs kőszikla kifaragása
előtt. Istenem – gondolta –, a nagyapám olyan, akár a Volgán
túli ősi bölcsek egyike – csak éppen kereskedővé változott.
Ilyen volt Száva Szuvorin.
Élete eleinte nem is volt túlságosan kellemetlen.
Nagyszülei egyszerű kőházban laktak, mely méretében talán
a tizede volt nagy moszkvai házuknak. Berendezése egyszerű,
súlyos, elég rút bútorokból állt, melyeket masszív szerkezetük
és ragyogóra csiszolt felületük tett impozánssá. De mit
akartak tőle az öregek? Mikor Pjotr puhatolózni kezdett ez
ügyben, Száva semmi jelét nem adta annak, hogy bármit is
elvárna tőle. Néhány hét múltán Pjotr arra kezdett
gyanakodni, hogy az öregember unatkozik a társaságában, s
hamarosan visszaküldi Moszkvába.
A végzetes csapás végül karácsonykor, a nagyanyjától
érkezett.
– Ügy döntöttünk, hogy el kell kezdened a munkát a
vászonüzemben – jelentette ki hűvösen. – Így megismered
majd a falut is.
Marja Szuvorin arca öregkorára is tökéletesen kerek
maradt; ennél legfeljebb az orra volt még hangsúlyosabb;
összeszorított ajka hatalmas gazdagsága ellenére sem
húzódott soha mosolyra. Szürke, kemény szeme keskeny,
vágott szemhéj mögött ült. Akár az egyszerű orosz asszonyok
többségének, neki is középen volt elválasztva a haja, melyet
szorosan hátrafésült és hátul kötött meg. Az egyetlen luxus,
melyet megengedett magának, gazdag selyembrokát ruhája
volt, mely harangként kiszélesedve ereszkedett le a földig.
Előszeretettel borított a fejére nagykendőt, amely a vállát és
felsőkarját is beborította. A kendőt az álla alatt összekötötte,
így megtévesztésig hasonlított a ragyogó színekkel kifestett
orosz babákra – ez az imázs igen jól megfelelt neki, jóllehet
ellentétben állt könyörtelen jellemével.
– Én alighanem alkalmatlan vagyok az efféle munkára –
tiltakozott az unokája.
– Szerintünk ez a legjobb – hangzott a hűvös felelet.
– És mi lesz a tanulmányaimmal?
– Azoknak vége – felelt az öregasszony higgadtan. Majd –
egészen kedvesen – hozzáfűzte: – Biztos nem várod el a
nyolcvanéves öregapádtól, hogy minden munkát elvégezzen
helyetted, nem igaz?
Most aztán ezen a hűvös, nyirkos tavaszi reggelen,
miközben seregélycsapatok köröztek a háztetők felett, Pjotr
úgy érezte, nem bírja tovább.
Próbált valami érdekeset találni a munkájában, rálelni
valamire, ami megmozdítaná a képzeletét. Mikor Száva azt
mondta neki: „Az amerikai polgárháború miatt egy időre
elapadtak a gyapotforrásaink”, vagy: „Most Ázsiából kell
gyapotot szereznünk”, Pjotr képzeletében felidézte az
Újvilágból érkező távoli hajók, illetve a sivatagot átszelő
karavánok képét, s azt mondta magának, hogy a Szuvorin-
vállalatok egy nagyobb, izgalmas kaland részei. Azonban
minden egyes nap, mikor a gyászos kéményekkel, a
szövőgépek sorával és a monoton, idegőrlő gyári munkával
szembesült, szíve mélyén tudta: Ruszka börtön.
Ma reggel azt csinálták, amit a leginkább gyűlölt: a
munkások lakónegyedét ellenőrizték.
 Kinn, a falvakban, ahol minden egyes paraszt /¿bujában
saját kézi eszközeivel készítette a lenvásznat, nem volt rossz
az élet. A ruszkai munkások lakónegyede azonban teljesen
más volt. A munkások családjának épült faházak három
hosszú sorban álltak egymás mellett, s nem is lettek volna
olyan rosszak, ha nem zsúfoltak volna be négy-öt családot
minden egyes házba.
– Mi mindannyian egy nagy család vagyunk –
emlékeztette munkásait Száva Szuvorin, midőn áthaladt
köztük, akár egy komor ótestamentumi pátriárka. – Együtt
élünk.
Aztán ott voltak a hálótermek. Vajon miért facsarodott el
Pjotr szíve, mikor nagyapját követve beléptek az egyikbe?
Nem azért, mintha a hely nyomorúságos lett volna.
Makulátlanul tiszta, fényes, levegős és jól fűtött terem volt. A
hosszúkás szobát fehérre festették, közepén fából készült
oszlopsor futott végig, a terem két oldalán ágyak sorakoztak.
Az ágyak kettéosztott, széles, lapos aljú favályúk voltak,
melyek mindkét oldalán elég hely volt egy keskeny derékalj és
néhány személyes holmi számára. Egy ágyban tehát két
ember aludt vékony válaszfallal elkülönítve egymástól, s a
hálóterem mindkét oldalán harminc ember fért el. Az ágyak
alatt zárható fadoboz, az ágy felett a fa mennyezetről
lelógatott rács, melyre a munkások ruháikat akaszthatták. A
férfiak az egyik, a nők a másik hálóteremben aludtak. Minden
nagyon szabályos volt.
Mégis nyomasztó: és Pjotr pontosan tudta, miért. Az
emberek miatt.
Ez idáig Moszkván és Szentpéterváron kívül nem volt
városi munkásosztály. A hálóteremben alvó emberek két fő
típusba tartoztak. Egyrészt parasztcsaládok gyermekei
voltak, akik távoli falvakból érkeztek, s időszakonként
visszatértek a családjukhoz, hogy szerény munkadíjukat
odaadják nekik; másrészt azok az egykori háziszolgák, : akik
a Felszabadításkor elnyerték a szabadságukat, földet azonban
egyetlen faluban sem igényelhettek, így gyökértelenül és
otthontalanul lettek kivetve a világba. Ezek a szerencsétlen
teremtések alázatosan hajbókoltak, amint nagyapjával
belépett hozzájuk. Ők csak otthontalan parasztok, gondolta. A
hely makulátlan tisztasága még inkább fokozta az embertelen
érzést.
Nekem pedig az a dolgom, hogy itt éljek, és fenntartsam
ezt a rettenetes rendszert. Ezek az emberek és ezek az
ocsmány üzemek etetik majd a családomat. Az egész olyan
borzalmas volt. Nem tudta pontosan, mit vár az élettől,
azonban a szíve mélyén egy alig hallható reménytelen hang
azt súgta: „Bármit, bármi mást – még uszályokat is vontatnék
a Volgán, csak ne ezt.”
Épp amint kiléptek a hálóteremből, Pjotr Szuvorin
véletlenül visszanézett, s megpillantott valamit, amely
teljesen váratlanul érte.
A hálóterem távoli végében Pjotr háta mögött egy vele
egykorú fiú Száva Szuvorint majmolta a barátainak. Kis
termetét és nyúzott külsejét tekintve nem is volt rossz
alakítás. A többiek azonban, amint észrevették, hogy Pjotr
figyeli, figyelmeztető jelet adtak, a fiú abbahagyta a mókázást
és megfordult.
Az eset megrázta Pjotrot. Sokféle kifejezést látott már az
emberek arcán, ám ilyen kendőzetlen gyűlöletet még soha. A
fiú vagy nem tudta, hogy mi tükröződik rajta, vagy nem
törődött vele: bármi is történt, megrendítette Pjotrot.
Istenem – gondolta –, ez fickó azt gondolja, hogy olyan
vagyok, mint a nagyapám. Ha tudná az igazságot! – És ami
még ennél is rosszabb volt: – Mit érdekelné, hogy én
szimpatizálok vele, jóllehet, Szuvorin vagyok? – jött rá.
Elmenekült.
Felületesen ismerte a fiatalembert. Elég ártalmatlannak
tűnt. Grigorijnak hívták.

Natalja szapora léptekkel sietett a Ruszka felé vezető

ösvényen. Amint észrevette, hogy apja elég morózus
hangulatban visszatért a falu vezetőjével folytatott
megbeszélésről, kisurrant a házból. Mostanra már biztosan
keresi az apja.
Pontosan tudta, hogy mi vár rá. Elküldik a Szuvorin-
gyárba, s gyanította, hogy ott is kell maradnia, amíg a
családnak szüksége lesz a fizetésére. Ettől rettegett. Úgy
számolta, hogy vénlány és rabszolga marad egész életére.
Ő ennél jobbra született. Kiskorában, mivel Misa Bobrov
mindig barátságos volt az apjához, őt és Boriszt is elküldték
három évre a kis ruszkai iskolába, ahol megtanult olvasni.
Szegénysége ellenére ez a szokatlan teljesítmény titkos
büszkeséggel töltötte el, s hitet adott neki, hogy valamiképp –
azt nem tudta, miképp – még többre viszi.
Annak ellenére, hogy tudta, mivel jár ez számára, mégis
arra biztatta Boriszt, menjen el innen. Szerette őt. Tudta,
hogy így kell tennie. Legalább Borisz boldog lesz, gondolta. És
a saját terve – a terv, melyről Borisznak beszélt?
Az a terv nem létezett. Elképzelése sem volt, mit tegyen.
Kendőjét még szorosabbra húzta maga körül, amint a
nyirkos, hideg szél az arcába csapott. Csupán egyetlen
lehetséges kiút jutott eszébe.
Grigorijjal fog találkozni.

Misa Bobrov és felesége, Anna ragyogott az örömtől.

Alig pirkadt meg, mikor a kis kordé megérkezett a
bobrovói birtokra; s nagy meglepetésükre Nyikolaj ugrott le
róla, s rohant, hogy megölelje őket.
– Hamarabb eljöttem az egyetemről, hogy minél előbb
hazaérjek – úgyhogy: itt vagyok.
Mikor hozzátette még, hogy elhozta a barátját is, Misa
boldogan válaszolt:
– Annál nagyobb az öröm, drága fiam. – Majd megfogta fia
karját azzal a bizonyos gyengéd Bobrov-mozdulattal, és
betessékelte a házba.
Misa Bobrov mindig is szerencsés embernek tartotta
magát, amiért olyan jól kijött a fiával. Még emlékezett arra a
nyomasztó légkörre, amely szigorú, öreg apját, Aleksziszt
vette körül, s szilárdan eltökélte, nem engedi, hogy
Bobrovóban még egyszer ilyen érzések hatalmasodjanak el –
ezért egészen természetes volt számára, hogy kedves és
gondtalan ember lett belőle.
Ráadásul mindig is élvezte, hogy engedte, a fia
vitatkozzon vele.
– Úgy, mint a kedves Szergej és az öreg Ilja bácsi – szokta
mondogatni. Valójában meglehetősen büszke volt saját
vitakészségére és képességére; s ha – amint az fiatal emberek
esetében várható is – Nyikolajt időnként elkapta a hév, Misát
ez soha nem zavarta. „A fiúk alapvetően hangosak” – szokta
mondani ilyenkor a feleségének. Mikor az asszony úgy érezte,
férje túl sokat engedett meg Nyikolajnak, azt felelte:
– Nem, Anna, muszáj meghallgatnunk a fiatalokat, és
igyekeznünk kell megérteni őket. Ugyanis ők jelentik a jövőt.
– Jóleső érzéssel nyugtázta, hogy ez a stratégia fényesen
beigazolódott.
A két utas elfáradt a hosszú úton, s evés után mindketten
kifejezték abbéli vágyukat, hogy szeretnének korán lefeküdni.
– Úgy látom, érdekes megbeszélés elé nézünk – mondta a
feleségének Misa, mikor a szalonban ücsörögtek. – Lehet,
hogy az embernek nem mindig tetszik, ami az egyetemen
zajlik, az azonban biztos, hogy a fiaink mindig ötletekkel telve
érkeznek vissza. – Elégedetten mosolygott. – Azt hiszem, fel
kell kötnöm a gatyámat.
Csupán egyetlen dolog zavarta. Elég abszurd helyzet volt,
azonban Nyikolaj barátjára pillantva azonnal az a különös
érzése támadt, hogy a fiúban valami dolog mintha ismerős
lenne neki. Mégis, mi az ördög lehet az?
Jevgenyij Pavlovics Popov. Ezen a néven mutatkozott be a
rőt hajú legény: ez elég gyakori név volt.
– Találkoztunk már valahol? – kérdezte Misa.
– Nem.
A dolog ennyiben maradt. Mégis – egész biztos volt benne
– valami volt ebben a fiúban… Aznap éjszaka, mikor már
órák óta forgolódott álmatlanul az ágyában, ez az aprócska
rejtély is ott motozott a többi ügy között, melyeket a földesúr
meghányt-vetett magában.

Fia érkezése mindig arra ösztökélte Misa Bobrovot, hogy

elgondolkozzon a jövőről. Vajon miféle birtokot tud majd a
fiára hagyni? Milyen élete lesz Nyikolajnak? És
mindenekfelett: miképp gondolkodik a fia? Meg kell
kérdeznem erről-arról – gondolta. Vagy, emlékeztette magát
kedvenc terveire, vajon a fiú egyetért-e ezekkel? Így aztán
feküdt a sötétben, s fejében egymást kergették a gondolatok.
Misa Bobrovra igen jellemző volt, hogy hiába állt a saját
szénája ugyancsak rosszul, meggyőződéssel vallotta, a dolgok
általában mégiscsak jól mennek. „Optimista vagyok a jövőt
illetően” – jelentette ki gyakorta. Ez a kijelentése azon kevés
dolog közé tartozott, melyben a felesége nem tudott
egyetérteni vele.
A Bobrov-birtokon valójában kivételesen rosszul mentek a
dolgok. A Felszabadítás csalódást okozott a parasztoknak,
azonban a földesurak számára sem hozott semmi jót.
Újra a régi, jól ismert probléma. 1861-re Misa Bobrov – és
vele együtt szinte az összes általa ismert földbirtokos – már
elzálogosította a jobbágyai hetven százalékát az állami
banknál. A Felszabadítást követő évtizedben a jóvátételként
kapott pénz felét egyenesen visszavihette a bankba, hogy
rendezze az adósságait. Ráadásul a bankkötvények, melyeket
részletekben kapott meg – ezen kötvények kifizetéséért
gürcöltek olyan keményen a parasztok – lassan
elértéktelenedtek, mivel Oroszországban enyhe infláció volt.
– Ezek az átkozott kötvények máris csak a kétharmadát
érik a kezdeti áruknak – mondta Annának alig egy hete.
Mivel adóssága sok volt, készpénze viszont alig, Bobrov
meglehetősen nehezen tudta kifizetni egykori jobbágyai
munkabérét, hogy a maradék földjét megműveljék. Egyes
parcellákat kiadott a parasztoknak, másokat kereskedők
kaptak meg haszon-bérletre; s attól rettegett, hogy
hamarosan el kell majd adni egyes darabokat. Legtöbb
barátja máris a földjét árulta. Így hát minden évvel egy kicsit
szegényebb lett.
Akkor mire fel volt bizakodó?
Több oka is volt rá. Az orosz birodalom rendezettebb és
erősebb, mint amikor ő fiatal volt. Évszázados küzdelmek
után a hatalmas birodalom végre, úgy tűnt, elérte
természetes határait. Igaz, hogy Alaszka óriási területét
eladták az Egyesült Államoknak 1867-ben. „Az úgyis túl
messze volt” – mondogatta Bobrov. Időközben Oroszország
megerősítette állásait az eurázsiai fennsík távoli, csendes-
óceáni peremén, ahol Vlagyivosztok, a Japánnal szemben
épült új kikötő a távol-keleti kereskedelem fellendülésével
kecsegtetett. Lent, délen a krími fiaskó után Oroszország
ismét biztosította flottájának a hajózási jogot a meleg Fekete-
tengeren; délkeleten pedig, a Kaszpi-tengeren túl fokozatosan
bekebelezte a sivatagi törzseket, kegyetlen uralkodó
hercegeikkel és gazdag karavánjaikkal együtt. Nyugaton
leverték az utolsó lengyel felkelést, s Oroszország – szoros
szövetségben Poroszországgal – békében élt nyugati
szomszédjaival. S ha egyesek úgy is vélték, hogy a porosz
királyság, élén a zseniális kancellárral,
Bismarckkal kissé hataloméhes, mit lehetett volna
mondani a cár birodalmáról, mely a földgolyó szárazföldjeinek
egyhatodát elfoglalta?
Bobrov optimizmusának valódi oka azonban az volt, amit
Oroszországon belül látott.
– Több reformot üdvözölhettünk az elmúlt tizenöt évben –
magyarázta –, mint Nagy Péter óta eddig bármikor.
Lehet, hogy II. Sándor cár eredeti célja csupán az volt,
hogy fenntartsa a rendet Oroszországban; mivel azonban úgy
döntött, hogy ehhez be kell vezetni bizonyos reformokat,
elképesztő haladást ért el. A recsegő-ropogó ősi törvényhozási
rendszert teljesen megújították. Oroszország nyolcszáz éves
történelme során most kapott először független bíróságot,
független bírókkal és hivatásos ügyvédekkel, nyitva állt
minden ember előtt, ráadásul az ügyeket nyíltan, nem pedig
titokban tárgyalták. Még esküdtszéki tárgyalás is volt. A
hadsereg is megújult: minden férfi – paraszt és nemes –
besorozható volt sorsolás útján; azonban csupán hat, nem
pedig huszonöt évre. Ráadásul – az elitegységek kivételével –
minden hadseregtestben alacsony származású katonákból is
válhattak tisztek.
– Isten a tudója, most már csak jobban teljesíthetnénk,
mint a krími háborúban – dörgölte oda szívesen Misa azon
úriemberek orra alá, akik panaszkodtak az osztályok
keveredése miatt.
Minden reform közül azonban leginkább az új
megyegyűlés tetszett Misa Bobrovnak.
Ezek a szervezetek, melyeket a falvakban zemsztvónak, a
városokban pedig – a cár ősi gyűlése nyomán – Dumának
neveztek, valami egészen újat jelentettek Oroszország
történetében. Minden egyes tartományban, városban és
járásban felállították ezeket a szervezeteket, melyek tagjait
az adófizetők – nemesek, kereskedők és parasztok –
választották meg.
– Így hát – jelentette ki Misa vidoran –, Oroszország is
belépett a demokrácia modern világába.
Igaz, hogy a zemsztvo és a Duma csak igen mérsékelt
hatalommal bírt; s a kulcspozíciókat – mint például a
kormányzóét vagy a rendőrkapitányét – a cári kormányzat
jelöltjei töltötték be.
És igaz, hogy a szavazásnak is voltak sajátos orosz jegyei.
A városokban példának okáért a szavazatok súlyát az
határozta meg, mennyi adót fizet az illető: a nagy többség
tehát, mely az adók egyharmadát fizette, csupán a tanácsosi
helyek harmadára adhatta le a szavazatát. Vidéken, hasonló
értékelés szerint, illetve közvetett szavazások sorával
biztosították, hogy a vidéki zemsztvók több mint hetven
százalékban nemesekből álljanak.
– Mégis, az alapelv az igazán lényeges – jelentette ki
Misa. – És minden osztály hallathatja a szavát.
 Emellett – és minden újdonság közül talán ezt imádta
Bobrov a legjobban – ezek a zemsztvók a hozzá hasonló
embereknek társadalmi szerepet adtak. Lehet, hogy a nemesi
osztály szolgálataira nincs többé szükség, lehet, hogy a
jobbágyaikat elvették tőlük; ám az ilyen zemsztvókban,
bármilyen kicsi is a hatalmuk, egy hozzá hasonló nemes
megőrizheti annak illúzióját, hogy személye fontos és hasznos
az ország számára. „Mi mindig Oroszországot szolgáltuk” –
mondhatták továbbra is, némi elégedettséggel.

Misa Bobrov már kis híján elaludt, mikor eszébe jutott egy
lehetséges megoldás az ismerős vendég rejtélyére.
Az ördög vigye el – gondolta. Hát nem azt mondta ez a
legény, hogy Pavlovics a családneve? Annak a ronda, öreg
ruszkai papnak volt egy Pavel Popov nevű fia – valami
jelentéktelen kishivatalnok volt Moszkvában. Lehet, hogy ez a
répahajú legény a pap unokája?
Mulatságos gondolat volt. Elhatározta, hogy reggel majd
rákérdez, igaz-e.

Mire azonban beköszöntött a reggel, és Misa leballagott a

nappaliba, a két reggeliző fiú helyett csak inasával
találkozott, aki ugyancsak különös hírekkel szolgált.
– Nyikolaj úr még pirkadat előtt elment a barátjával,
uram – mondta a fickó.
– Pirkadat előtt? Hová?
– Le a faluba, Mihail Alekszejevics. – Majd érezhető
rosszallással hozzátette: – Úgy öltöztek fel, mint a parasztok,
uram.
Misa a férfira nézett. Nem szokott kitalált történetekkel
előhozakodni.
– Mi a csudát akartak ezzel? – érdeklődött.
– Érthetetlen, uram – jött a válasz. – Azt mondták – egy
pillanatig habozott –, azt mondták, uram, hogy munkát
keresnek.
Misa Bobrov törhette a fejét, mi az ördögöt jelent mindez.
Grigorij tizenkilenc éves, beesett, hosszúkás arcú fiú volt
olajos fekete hajjal, melyet középen választott el. Gyenge
fizikuma mellett olyan fogakkal volt megverve, melyek szinte
mindennap hasogató fájdalommal gyötörték. A maga csendes
módján azonban igen eltökélt volt. Eltökélte, hogy mindent
túlél.
Ráadásul Natalja Romanov is megrémítette, aki szerelmes
volt belé.
A fiú egy nyolctagú család sarja volt. Apja egykor
háziszolga volt, most alkalmi munkákból tengődött
Vlagyimirben, és fiát, amint az betöltötte a tíz évet, azonnal
dolgozni küldte. Körülbelül havonta egyszer lekötözte
Grigorijt egy falócára, és vízbe áztatott nyírfavesszőkkel
alaposan elverte. Grigorij ennek ellenére mégis kedvelte.
Apját különösebben nem viselte meg, mikor tizenhárom
éves korában bejelentette, hogy el akar menni hazulról.
Valójában Grigorijnak az volt a benyomása, hogy szülei
örülnek, ha végre megszabadulhatnak tőle. Távozása előtt
azonban kapott még apjától egy életre szóló jó tanácsot.
– Vegyél el mindent a nőktől, amit csak tudsz, Grigorij. De
légy résen, néha kedvesnek látszanak, de a szívük mélyén
ártani akarnak neked. Emlékezz erre!
Mindig emlékezett.
Most meg itt ez a lány. Mi a csudát lát őbenne? A lány
csinos, élénk; az apjának saját birtoka van, Grigorij
mércéjével mérve a Romanovok gazdagok voltak. A fiú meg
tudta nevettetni, csípős, kissé kegyetlen humorával azonban
szinte bárkit meg tudott nevettetni: azokat, akik gyűlölték őt,
és azokat is, akiket ő gyűlölt.
Akkor meg mit akar tőle a lány?
És az Isten szerelmére, miért kérte meg előző éjszaka,
hogy vegye feleségül? Gyanakvó csodálkozással meredt a
lányra, majd nyersen válaszolt:
– Még meg kell gondolnom.
Mikor a két parasztgúnyába bújt fiatalember felbukkant a
faluban, eleinte senki sem tudta, kik ők – mígnem a házából
kilépő Arina rájuk pillantva felkiáltott:
– Szentséges uram, Nyikolaj, hogy megnőttél! – Egy
pillanat múlva az öregasszony unszolására már a Romanov-
izbában ültek a nagy, meleg kályha mellett, és édességet
majszoltak.
Mikor a család meghallotta, hogy Nyikolaj és barátja
munkát keresnek a faluban, egészen elképedtek. Ki tudna
belelátni egy nemes fejébe? Mikor azonban Tyimofej óvatos
kérdezősködésére, miszerint szeretnének-e fizetést kapni, azt
válaszolták, hogy nem, a gazda szeme kerekre nyílt ekkora
jószerencse láttán.
– Ne is menjen tovább, Nyikolaj Mihajlovics – mondta. –
Adok én munkát, amilyet csak akar.
Így történt, hogy két óra múltán az összezavarodott Misa
Bobrov találkozott fiával és a fiatal Popowal, amint csendben
segédkeznek egy hatalmas szántóföld szélén dolgozó
parasztnak. Mivel elég bölcs volt ahhoz, hogy ne avatkozzék
közbe, csak a fejét csóválta a fiatalok különös bolondériáin, s
visszatért a házába.
– Ma este éhesek lesznek – mondta a feleségének, és
elvonult olvasni.
Natalja is kíváncsian figyelte a két látogatót. Még kislány
volt, mikor Nyikolaj Bobrov iskolába ment, s a földesúr fia
puszta névnél nemigen jelentett számára többet. Jóképű fiú,
gondolta, azzal a csinosan nyírt bajszával meg a ragyogó kék
szemével. Nagyon jóképű. A barátja, az a répahajú fiú
azonban más volt: nem tudta, hová tenni. Nem beszélt sokat
Nataljával, sem a család többi tagjával, hagyta, hogy Nyikolaj
vigye a szót, s Natalja eldöntötte: ez a fiú olyan fajta ember,
amilyet ő még sohasem látott. Amúgy meg semmi közünk
egymáshoz – gondolta. Volt épp elég dolog, amin gondolkoznia
kellett.
Mindjárt elsőnek Grigorij.
 Natalja imádta a családját. Nem akart fájdalmat okozni
nekik. Mikor azonban Borisz azt mondta, elköltözik, valami
eltörött benne. Hirtelen nagyon magányosnak érezte magát.
Tudta, apjának és anyjának szüksége van rá; mégis, mikor
előző este Tyimofej elmondta neki azt, amitől előre félt, hogy
esetleg el kell mennie a gyárba munkásnak, nem tudta
elfojtani a megbántottságát. Ha megteszem ezt értük –
döntötte el –, akkor én is akarok valamit, ami boldoggá tesz
engem. Furcsa módon ez a valami Grigorijt jelentette.
Miért őt? Az az igazság, hogy a faluban nem voltak túl
rózsásak a kilátásai. A Romanovok szegények voltak: ezzel az
új babával az apja biztos, hogy már semmi hozományt nem
tud adni vele. Mivel pedig nem volt különleges szépség, már
akkor is szerencsésnek mondhatta volna magát, ha akad
egyáltalán kérője a jobb falusi legények közül. Valami okból
azonban a gyárbéli alacsony legény, azzal a csavaros eszével
teljesen meghódította. Volt benne valami belső tűz, amely
egészen lenyűgözte a lányt. Ezt egyetlen falubéli fiúról sem
lehetett volna elmondani. Mikor megismerkedtek egymással,
Natalja elkezdte olvasni tanítani, s maga is elképedt azon a
gyorsaságon, ahogy a fiú haladt. Úgy tűnt, nem a többi
emberhez hasonlóan tanul: minden egyes tárgyra rárontott,
vadul bekebelezett mindent, mígnem tökéletesen el nem
sajátította a témát. Olyan, mint egy tigris, gondolta Natalja
elmélázva. Ugyanakkor sérülékeny is volt: gondoskodásra volt
szüksége. Ezt az elegyet a lány igen vonzónak és
lenyűgözőnek érezte; tavaszra elhatározásra jutott: lehet,
hogy nem tökéletes, de nincs még egy ilyen ember a földön.
Terve meglehetősen egyszerű volt: beköltözik hozzá a fiú a
faluba, és kettejük keresetét hazaviszik. Ha viszont nem
akarják a szüleim befogadni őt, akkor elmegy vele Ruszkába,
és ők semmit nem kapnak. így legalább kivívja a
függetlenségét.
Egész nap, miközben Nyikolaj és Popov az apjával
dolgozott, a fiún járt az esze.
 Jócskán meglepődött, mikor szürkületkor Nyikolaj
kijelentette, hogy másnap reggel is jön a barátjával együtt.

Nyikolaj boldog volt. Az első nap nagyon jól sikerült. Ügy

tűnt, Jevgenyij is elégedett.
– Elnyertük a bizalmukat – mondta. – De emlékezz – tette
hozzá szigorúan egyelőre egy szót sem szólhatunk. Ez a terv.
– Természetesen.
A terv mindennél fontosabb volt.
Milyen szerencsém van, hogy megismerkedtem Popovval!
– gondolta Nyikolaj. Kétségtelen, hogy néha elég rejtélyesen
viselkedett, hogy az ember azt érezhette, bizonyos dolgokat
elhallgat; azonban olyan biztos, olyan világos nézetei voltak a
világ dolgairól! Most pedig társak ebben a mindennél
fontosabb ügyben. Úgy érezte, hogy talán egy nap az ő nevük
is bekerül a történelemkönyvekbe.
Közben már előre várta az estét. Sokszor látta már
Jevgenyijt munka közben, s most élvezettel latolgatta, vajon
mit kezd majd a szüleivel.

Misa Bobrov a szalonban várta, hogy a két fiatalember

lejöjjön vacsorázni, s közben próbálta leplezni izgatottságát.
Nemcsak azon törte már hosszú ideje a fejét, hogy miben
sántikálhatnak – amint a feleségének is elmondta: „Biztos
lehetsz benne, hogy rengeteg nagy dolgot meg kell vitatnunk
egymással.” Szilárdan hitt benne, hogy kitesz majd magáért.
Azt hiszem, gondolta, még az is megtörténhet, hogy ezek a
diákgyerekek le lesznek nyűgözve.
A szalon hosszú, kellemes, egyszerű bútorokkal
berendezett szoba volt, a székek és szófák francia divat
szerint készültek, súlyos, kék drapériával terítették le őket.
A finom, üvegajtós mahagóni könyvszekrény, melyet
lantformájú, faragott díszítőelemek ékesítettek, elegánsan
meghúzódott a szoba végében; a kandallópárkányon fekete
márványóra, mely alakjával kis görög templomra
emlékeztetett, öntelten meredt a szobában ülőkre. Az egyik
sarokban kerek asztal, melyre ragyogó színű török szőnyeget
terítettek. A falakat mindenütt tömegével borították a családi
arcképek – a nagy olajfestményektől kezdve az apró káneákig
–, minden különösebb rendszer nélkül.
A hagyományos bútorzat mellett számos jel mutatta, hogy
Misa Bobrov olyan nemesember, aki valamiképp mégis kilóg a
sorból.
A könyvszekrény mindkét oldalán egy-egy kép lógott, és
nem azok a klasszikus darabok, melyeket a nagyapja tett
volna fel, hanem ragyogó, formabontó művek: az egyik
tájképet ábrázolt naplementekor, a másik ráncos
parasztarcot. Alkotóik ahhoz az új iskolához tartoztak, mely
Vándorkiállítási Társaság néven vált ismertté, és Misának
hatalmas örömet okozott. „Ezek az első igazán orosz festők az
ikonkészítők óta – szokta mondogatni. – Ezek a fiatalemberek
olyannak festik meg az orosz életet, amilyen az a valóságban.”
A dolgozószobájában őrizte az iskola egyik legjobbja, a
ragyogó Ilja Rjepin készítette kis vázlatot, mely egy
szerencsétlen volgai hajóvontatót ábrázolt, amint megfeszül a
hámjában, mintha ki akarná szakítani magát. Mikor a fiatal
Nyikolaj némi rajztehetséget árult el az iskolában, Misa arra
biztatta: „Próbálj úgy rajzolni, mint ezek a fiatalemberek,
Nyikolaj – ahogy a valóságban látod a dolgokat.”
A földesúr személyiségének újabb kézzelfogható jele a
kerek asztalon hevert számos vastag folyóirat képében. Ezek
voltak az úgynevezett „vaskos újságok”, melyek akkoriban az
orosz szellemi élet sajátosságaivá váltak. Részletekben,
folytatásonként közölték a legújabb nagy regényírók: Tolsztoj,
Dosztojevszkij és Turgenyev műveit. Emellett közöltek
politikai elemzéseket és esszéket is a legradikálisabb szerzők
tollából, így jelenlétük a szalonban azt hirdette: „Misa Bobrov
lépést tart a korral.”
Ennél az asztalnál fogadta a roppant derűt sugárzó
földesúr a hazatérő fiúkat. Mindenki számára nyilvánvaló
volt, hogy igyekszik visszafogni magát. Úgy csevegett az
időjárásról, a fővárosról és hasonló dolgokról, mintha semmi
különös nem történt volna, így a felesége hamarosan
visszavonult. Jó néhány perc múlva tért rá a témára, de olyan
közönyt színlelve, hogy Nyikolaj kis híján elnevette magát:
– Remélem, élveztétek a mezei munkát; de elárulnátok,
pontosan mit is csináltatok?
Kérdésére pontosan azt a választ kapta, melyben a fiúk
már előre megegyeztek.

Misa úgy érezte, a vacsora jól sikerült. A vörösbor kitűnő volt.

Barátságos gyertyafényben ült az asztalfőn falon függő ősei
tekintetének kereszttüzében, boldogan és felhevülten – és
javarészt ő vitte a szót. Felesége, Anna – magas, sötéthajú,
nem túl okos, ám nagyon határozott véleményű asszony – az
asztal másik végén foglalt helyet.
A fiúk tehát a falusi életet akarták tanulmányozni.
Szokatlan ötlet volt vállvetve dolgozni a parasztokkal, Misa
szemében azonban dicséretes elképzelésnek tűnt. Mikor pedig
a fiatal Popov hozzátette, hogy népmeséket is gyűjt, Misa még
inkább felvidult.
– Fejből tudom Krilov meséit, szinte az összeset – fordult
vendégéhez. – Öreg dajkám, Arina, akivel biztos te is
találkoztál már, no ő aztán tudna mesélni. Több százat ismer.
Misa Bobrov hitt abban, hogy jól kijön a diákokkal. Neki
is szívügye volt az oktatás, az egész év során azon
munkálkodott, hogy az itteni zemsztvo próbálja meg
fejleszteni a helyi oktatást.
– Jelenleg alapszintű oktatást biztosítunk egy hatéves
fiúnak és egy húszéves lánynak Ruszkában – jelentette ki. –
És kétszer annyinak is tudnánk, ha Száva Szuvorin nem
gördítene állandóan akadályokat az utunkba.
Azt is éreztette a vendégével, hogy utálja az oktatási
minisztert. A cár valami oknál fogva igen kedvelte ezt a
miniszterét, bizonyos Dimitrij Tolsztoj grófot – távoli rokona
volt a nagy regényírónak –, aki olyan reakciós nézeteket vitt
magával az oktatási minisztériumba, hogy „Fojtogatónak”
nevezték el. Mikor Misa megtudta, hogy Popov azon az orvosi
egyetemen tanul, ahol néhány évvel ezelőtt hatalmas
diáktüntetés zajlott, gyorsan leszögezte:
– Amíg az az átkozott Tolsztoj a minisztériumban van,
meg tudom érteni az összes diákot, aki fellázad.
Könnyedén társalgott az irodalomról, a legfrissebb
radikális újságcikkekről, valamint a politikáról: ahol – vidéki
nemestől egyenest elképesztő módon – azt a nézetet
képviselte, hogy a helyi zemsztvóhoz hasonló elven működő,
szabadon választott alkotmányozó nemzetgyűlést kéne
létrehozni, mely a cár tanácsadó testületéként működne.
Röviden: Misa Bobrov olyan ékesszóló bizonyítékát adta
haladó szellemének, hogy egész biztosra vehette, hogy a két
fiút – annak ellenére, hogy nem sokat beszéltek – teljesen
lenyűgözte.
A vacsora már a végéhez közeledett, mikor az első
meglepetés érte.
A beszélgetés alatt meglehetős érdeklődéssel figyelte
Jevgenyij Popovot. Az ő idejében szinte az összes egyetemi
hallgató a nemesi osztályból került ki; a század közepétől
azonban képzett emberek új generációja bukkant fel; papok,
középhivatalnokok és kereskedők fiai – olyan emberek, mint
Popov. Misának mindez igen tetszett. Azok az orvosok,
tanárok, mezőgazdászok, akiket a zemsztvók alkalmaztak,
javarészt ebből az osztályból származtak. Popov azonban, ezt
Misa tisztán érezte, társai többségénél jóval intelligensebb
ember volt. Miféle legény ez a Popov? A másik dolog, melyet
Misa megfigyelt, hogy Popov meglehetősen nyersen beszélt,
mintha lenézné a felesleges udvariasságot. Annál jobb,
gondolta Misa. Fő az egyenesség. S ő is ügyelt rá, hogy mindig
nyíltan fogalmazzon, ahányszor a fiúhoz beszél.
Arra azonban nem volt képes, hogy a répahajú diák
családjával kapcsolatos kíváncsiságát elfojtsa; így történt,
hogy amikor már jócskán a vége felé jártak a második palack
bornak, udvariasan rákérdezett:
 – Megfigyeltem, kedves uram, hogy a családneve
Pavlovics. Lehetséges lenne, hogy annak a Pavel Popovnak a
fia, akinek az édesapja Ruszkában volt pap?
Tökéletesen udvarias kérdés volt, Popov azonban még
annyi fáradságot sem veti magának, hogy felnézzen az
evésből, úgy válaszolt:
– Igen.
Mivel tartott tőle, hogy valamiképp megsértette a fiút,
Misa jóindulatúan hozzáfűzte még azt a vérlázító hazugságot
is:
– Igen kiváló ember volt.
– Valóban? Nem is tudtam – azzal Popov folytatta az
evést.
Kissé megzavarodva, ám továbbra is kíváncsian,
miközben azért haloványan azt érezte, hogy udvariatlanság
lenne, ha nem kérdezne többet a fiú családjáról, Misa
belevágott:
– Remélem, édesapja egészséges?
Popov most sem nézett fel az evésből.
– Meghalt.
– Sajnálom. – Ezt Anna Bobrov mondta, mintegy
ösztönösen. Végül is ez egy elég általános udvariassági
formula volt.
– Nem.
– Parancsol?
– Nem sajnálja. Hogy sajnálhatná, ha még csak nem is
találkoztak soha?
Anna zavarodottnak tűnt; Misa összehúzta a szemöldökét,
Nyikolaj pedig élvezettel vigyorgott.
– Jevgenyij utálja a színlelést. Hisz abban, hogy mindig
igazat kell mondani.
– Milyen igaza van – mondta Misa, remélve, hogy sikerül
elsimítania ezt az apró nézeteltérést. Meglepetésére azonban
Popov enyhe lenézéssel fordult felé.
– Akkor miért mondta arról a korrupt, vén, hülye
nagyapámról, hogy kiváló ember volt?
 Ez durva arcátlanság volt; mégis, maga előtt is meglepő
módon, Misa Bobrov elpirult a bűntudattól.
– Ön a vendégem – motyogta. Majd ingerülten hozzátette:
– Az embernek mutatni kell némi tiszteletet a család iránt.
– Nem látom be, miért, ha nincs benne semmi tiszteletre
méltó.
Kínos szünet következett. Aztán Anna beszélt. Nem volt
biztos abban, hogy mindent értett, egy dolgot azonban
biztosan tudott:
– A családi érzés a legfontosabb dolog a világon –
jelentette ki megfellebbezhetetlenül.
– Ostobaság. Nem az, ha az érzés csak színlelt.
Az asszony eltátotta száját meglepetésében; Nyikolaj
azonban rámosolygott, majd az apjára, és megmagyarázta:
– Popov a legegyenesebb ember a világon. Abban hisz,
hogy mindenről le kell hámoznunk a hamisságot. Pusztítsuk
el, bármi is az.
– Úgy érted – próbálta Anna kihámozni a dolog lényegét –,
hogy mindent, még a mások felé irányuló kedvességet, illetve
a jó modort is el kell pusztítani? Mi az ördög marad neked, ha
mindezt megteszed?
És ekkor, először érkezése óta, Popov elmosolyodott.
– Az igazság – jelentette ki egyszerűen.
Misa Bobrov is mosolygott. Most már értette a fickót.
– Akkor ön is az úgynevezett nihilisták közé tartozik –
mondta. Minden művelt orosz rendelkezett némi ismerettel
ezekről a radikálisokról, miután Turgenyev néhány éve
bemutatta őket híres regényében az Apák és fiúkban.
Elveikben a filozófus Bakunyint követték, aki azért
kardoskodott, hogy minden társadalmi hamisságot el kell
pusztítani, s elavult ideáink elpusztítása, legyen bármilyen
fájdalmas is, termékeny lesz majd.
– Teljesen egyetértek önnel, kedves uram – jelentette ki. –
Értem. – Meglehetősen elégedett volt magával.
– Nem. – Popov hideg megvetéssel nézte. – Ön is
nemzedékének tipikus tagja. Beszél vég nélkül, elfogad
néhány tessék-lássék reformot, valójában azonban semmit
sem tesz. – Azzal lenézően megvonta a vállát.
Misa Bobrov felszisszent. Keze ökölbe szorult. Egy
pillanatig semmit sem szólt, de kényszerítette magát, hogy –
igen óvatosan – megigya a maradék borát. Közben észrevette,
hogy reszket a keze. Ez már igazán vérlázító volt: ilyen
durvaság a saját házában! Mégis, és ez volt az igazán
rettenetes, lehetséges lenne, hogy van némi igazság ennek a
fiatalembernek a szavaiban? Misa lelki szemei előtt
váratlanul megjelent a kedves öreg Ilja bácsi képe, amint ül a
székében, telnek a hetek, hónapok, évek, s ő csak olvas, beszél
– és semmit sem tesz, épp, ahogy Popov leírta. De hát ő csak
nem olyan, mint a nagybátyja?
– A jelenlegi rezsim reformjai valóságosak – védekezett. –
Mi előbb szüntettük meg a rabszolgaságot, mint az
amerikaiak.
– Névleg, de nem a valóságban.
– Ezekhez a dolgokhoz idő kell. – Szünetet tartott, s
komolyan a fiatalember szemébe nézett. – ön tényleg úgy érzi,
hogy Oroszországban minden a velejéig rothadt?
– Természetesen. Ön nem?
Igen, itt volt a probléma. Ahogy Misa Bobrov Popov
szemébe nézett, nem tudta tiszta szívvel visszautasítani a
vádat. Oroszország nyomorúságos elmaradottságban élt. A
bürokrácia hírhedt volt korruptságáról. Még a választott
zemsztvo gyűlés, melyre olyan büszke volt, sem bírt semmiféle
befolyással a birodalom központi kormányzatára, mely
ugyanaz az önkényuralmi intézmény volt, mint Nagy Péter –
sőt, mint Rettegett Iván idejében. Igen, természetesen
szeretett Oroszországa a velejéig rothadt volt. De hát nem
fejlődött semmit? Lehetséges, hogy ennek a durva és nyíltan
sértő fiatalembernek van igaza?
Csak most, miközben némán latolgatta a kérdést, most
szólalt meg váratlanul Anna Bobrov. Figyelmesen hallgatta
szóváltásukat, melynek filozófiai tartalmából egy szót sem
értett. Egy állítást azonban tökéletesen megértett.
 – Popov úr, ön azt mondja, az orosz állam rothadt, s ebben
teljesen igaza van – jelentette ki. – Ez gyalázat.
Nyikolaj meglepetten fordult anyjához.
– És mit lehetne tenni, anya? – faggatta.
– Tenni? – Az asszony döbbenten mosolygott. – Honnét
tudnám? – Majd öntudatlanul is az orosz emberek döntő'
többségének véleményét nyilvánította ki azzal a hangsúllyal,
amellyel egészen nyilvánvaló dolgokat jelentünk ki: – Ezt a
kormánynak kell eldönteni.
– Asszonyom – mosolygott Popov gúnyosan –, ön épp most
oldotta meg az egész problémát.
És mindenki számára teljesen nyilvánvaló volt, hogy az
asszony – áldja meg az Isten – pontosan ugyanezt gondolta.
A beszélgetés ezután megszakadt. Misa Bobrov, akit
bántottak Popov szavai, azzal a szomorú és kellemetlen
érzéssel tért nyugovóra, hogy fia és közte szakadék nyílt:
Nyikolaj és barátja kapcsolatában van valami, amit ő
egyáltalán nem ért.

A következő napokban az idő gyorsan melegedett. A Bobrov-

házban minden nyugodtnak tűnt. A két fiatalember
mindennap kiment a falusiakkal dolgozni, s fáradtan értek
haza. Mindenki kerülte a további vitákat, s mikor Misa
időnként megkérdezte, hogy jól haladnak-e a kutatásaik,
biztosították róla, hogy igen.
– A fiatalembereknek néha valóban különös szenvedélyeik
támadnak – jegyezte meg elbizonytalanodva a feleségének. –
Gondolom, ebben nincs semmi káros.
– Nyikolajnak nagyon jót tesz, hogy a szabadban van –
válaszolta a felesége. Bobrovnak pedig be kellett ismernie,
hogy a fiú rendkívül egészségesnek tűnik. A fiatal Popov
azonban, gondolta, néha elég megviseltnek látszik.
Nyikolaj a maga részéről mindent nagyon élvezett.
Tetszett neki a fizikai munka, a parasztok társasága, akik –
bár tudta, hogy soha nem tartozhat igazán közéjük – úgy
tűnt, megszokták őt. Igazából azt is rendkívül élvezte, hogy
Tyimofej Romanov egy hét után gyakorlatilag megfeledkezett
arról, ki is ő, s épp olyan alaposan leteremtette, mint a saját
fiát, ha rossz helyen ásott egy gödröt.
Ráadásul, annak ellenére, hogy gyermekkora óta
parasztok között mozgott, csupán most érezte azt, hogy
igazán megértette, milyen is valójában ezeknek az
embereknek az élete – nyomorúságos fizetés, földhiány, a
fiatal Boriszt sürgető kényszer, hogy megszabaduljon a szülői
ház nyomasztó klausztrofóbiájától, a Nataljára váró
nyomorúságos kilátások Szuvorin gyárában. És ez a mi
hibánk, nemeseké, hogy így kell élniük – gondolta. – Valóban
élősködők vagyunk ezeknek az embereknek a nyakán, akik
semmit se nyertek a változásokkal.
Miközben megfigyelte a falut, mást is észrevett azonban.
Valamennyit olvasgatott már más országok mezőgazdasági
módszereiről; így tehát tudta, hogy a Ruszkában – és
Oroszország legnagyobb részén – alkalmazott termesztési
gyakorlat még a középkorból maradt vissza. Faekét
használtak, mivel az acélból készült túl drága lett volna.
Ráadásul a szántóföldeket még mindig keskeny
szalagparcellákban osztották ki, így rengeteg felszántatlan
földkaréj maradt meg köztük. Mivel ezeket a csíkokat
rendszeres időközönként újraosztották, egyetlen parasztnak
sem volt olyan földdarabkája, melyet magáénak mondhatott,
s talán nagyobb gonddal művelhetett volna. Mikor azonban
Nyikolaj felvetette ezt a megoldást, Tyimofej csupán
gyanakvóan nézett rá:
– De akkor előfordulhatna, hogy egyeseknek jobb föld
jutna, mint a többieknek. – A faluközösség élete
változtathatatlan alapokon nyugodott. – Különben is –
vallotta be Tyimofej – az a legnagyobb problémánk, hogy
minden évben egyre kevesebb termést takarítunk be. A mi
orosz földünk kimerült, és ez ellen nincs mit tenni.
Ez a kijelentés vette rá Nyikolajt, hogy most először az
apjához forduljon, ha részletesebb információkat akar
szerezni a faluról. Igaza volt Tyimofejnek? Fia meglepetésére
a földbirtokos igen jól tájékozottnak mutatkozott a kérdésben.
– Ha meg akarod érteni az orosz falut – magyarázta –, azt
is meg kell értened, hogy sok problémájukat saját maguknak
okozzák. Ez a talajkimerítés tökéletes példa erre. Hat hónapja
– folytatta – a tartományi zemsztvo szerződtetett egy német
szakembert, hogy tanulmányozza a kérdést. Az alapvető
probléma a következő: a parasztjaink háromnyomásos
vetésforgót használnak – az egyik tábla tavaszi zab vagy árpa
burgonyával; a másik rozs; a harmadik parlagon marad.
Könnyen belátható, hogy ez a módszer nem hatékony. Más
országokban négy, öt, hatéves rotációkat alkalmaznak, és
lóherét termesztenek, hogy a föld újra feltöltődjön. A mi
elmaradott Oroszországunkban azonban nem végeznek
ilyesmit. A legnagyobb probléma azonban – folytatta – Száva
Szuvorin, meg a szövőgyára.
– Miért?
Misa felsóhajtott.
– Azért, mert arra buzdítja a parasztokat, hogy lent
termesszenek a vásznaihoz. Ez egy jól jövedelmező és
könnyen értékesíthető növény, csak az a gond, hogy a tavaszi
árpát és zabot váltja, a len pedig sokkal több tápanyagot szív
fel a földből, mint bármely más növény. így hát – igen – a
földek kimerülnek, és ebben a len a legnagyobb vétkes.
Ugyanez a helyzet az egész vidéken. De tudod, mi a
legnagyobb vicc az egészben? Először is: a parasztjaink is
termesztenek lóherét, és vannak kaszálóik is, melyek
pihentetnék a földet: csakhogy ezeket kivonják a
vetésforgóból, külön parcellákat különítenek el nekik. Ebből
aztán semmi jó nem származik. Másodszor: hogy
ellensúlyozzák a gyengébb termést, egyre több legelőt
feltörnek és művelésre fognak; ezzel csökkentik a legelőn
tartható háziállatok számát – azon állatokét, melyek trágyája
lenne az egyetlen más megoldás, mely tápanyagot juttatna a
kimerült földbe!
– Ez egy ördögi kör – mondta Nyikolaj.
 – Az ám.
– És mit lehetne tenni?
– Semmit. Tudod, a faluközösségek nem fognak
változtatni a szokásaikon.
– És a zemsztvo?
– Ó! – sóhajtott fel az apja. – Attól tartok, nekik sincs
semmi elképzelésük. Tudod, ez az egész olyan bonyolult.
Nyikolaj nem tehetett mást, csak a fejét csóválta.
Azért akadtak vidám pillanatok is. Nyikolaj és Popov
gyakran üldögéltek az izbában a Romanov családdal, s Arina
azokat a népmeséket mesélte, melyeket még Nyikolaj apjának
régen. Popov általában csendben ült a fal mellett – ő nem
került igazán közeli kapcsolatba a családdal –, Nyikolaj
azonban boldogan odaült az öregasszony mellé, s biztatta,
hogy ne csak meséket mondjon, hanem beszéljen az életéről
is. Arina többször is mesélt neki a rettenetes ’39-es
éhínségről, s szívesen beszélt arról az időről is, mikor
cselédlány volt a Bobrov-házban.
– Látom, Nyikolaj úrfi is használja ezt a mozdulatot – s
utánozta a Bobrovok gyengéd, betessékelő karmozdulatát –,
amelyet az édesapja. Meg Ilja Alekszandrovics is. És az ön
dédapja, Alekszandr Prokoijevics.
– Igazán? – Nyikolaj nem igazán vette észre ezt a családi
sajátosságukat. – És Szergej nagybácsim?
Valami rejtélyes okból erre a kérdésre az öregasszony
magas hangon vihogni kezdett.
– Ő, nem. Ő valami egészen mást csinált, Nyikolaj úrfi. –
Azzal még percekig nevetgélt, jóllehet senki sem tudta, hogy
min.
Az egyik ilyen kellemes esti beszélgetés után azonban,
mikor Popov kiment, Arina félrevonta Nyikolajt. Szokatlanul
izgatottnak tűnt.
– Nyikolaj úrfi, bocsásson meg egy szegény
öregasszonynak, de könyörgöm, ne nagyon közösködjön azzal
– azzal az ajtó felé mutatott.
– Popovra gondol? Ő pompás fickó.
 Az asszony azonban csak a fejét rázta.
– Tartsa magát távol tőle, Nyikolaj úrfi.
– Mi történt?
– Pontosan ezt nem tudom, érti? De kérem, Nyikolaj
Mihajlovics. Ő egy… – az öregasszony zavarodottnak tűnt. –
Valami nincs rendben vele.
Nyikolaj megcsókolta az anyót és elnevette magát.
– Drága Arina. – Biztos volt benne, hogy Popov igen furcsa
jelenség lehet a szemében.

Rengeteg gondolat átfutott Popov fején, miközben az erdő

mellett futó dűlőúton Ruszka kisvárosa felé sétált. Az egyik a
rejtekhely kérdése volt.
Kicsi, de eldugott helyre van szükségünk. Egy csűr
megtenné. De olyan helyen kell állnia, ahol senki nem jár.
Bobrovónál alkalmasabb helyet el sem lehetett képzelni.
A kérdéses áru gondosan szétszerelve abban a lezárt
ládában pihent a szobájában, melyről vendéglátóinak azt
mondta, csak könyveket tart benne. Úgy ítélte meg,
hamarosan eljön az idő, hogy használja.
Nos, valami bizonyára történni fog.
Általánosságban véve elégedett volt a haladásával. Voltak
ugyan kételyei a fiatal Bobrov jellemét illetően, azonban úgy
érezte, hogy Nyikolaj elég jó szolgálatot tesz neki. Közben
nyitva tartotta a szemét, hogy kiket használhatna még célja
megvalósításához. Itt van például a fiatal Borisz Romanov,
aki szenvedélyes természetével felhívta magára Popov
figyelmét. Már számos alkalommal elbeszélgetett vele
általános témákról, a fiatalember azonban nem is sejthette,
hogy mi készülődik. Az ember nem lehet elég óvatos.
Csupán egyetlen olyan dolog volt, amely igazán meglepte,
mikor Ruszkába ért: mégpedig a közeli üzemek, s
tulajdonosaik, a Szuvorinok elképesztő befolyása.
Nyilvánvaló, hogy fontosak; még többet meg kell tudni róluk.
Mivel aznap otthagyta Nyikolajt a mezőn dolgozni, elment a
kolostor mellett, át a hídon, egyenest a nyüzsgő kisváros felé.
 Egy ideig csak bóklászott, s a szövődé komor téglafalait, a
raktárakat és a munkáskunyhók sivár sorait nézegette. Már
épp kezdte unni magát, mikor váratlanul a szemébe ötlött egy
magányos figura, aki leverten ballagott a piactér standjai
között, s aki azonnal magára vonta a figyelmét.
Felé indult.

Natalja úgy érezte, hogy azért valamelyes haladást elért.

Grigorij hagyta, hogy megcsókolja.
A csók nem volt igazán kielégítő. Sós volt; és Natalja
érezte, ahogy nő a fiúban a feszültség, mivel bizonytalan volt,
mit is kezdjen az ajkával – nyilván soha nem csókolózott még.
Mégiscsak elkezdődött valami.
Annak ellenére, hogy Natalját még nem küldték el a
gyárba, biztos volt benne, hogy hamarosan ez is bekövetkezik.
Borisz nem gondolta meg magát, s mivel a család semmit sem
tehetett ez ügyben, biztos, hogy mindannyian segíteni fogják
a fiút, hogy felépíthesse új izbáját a falu túl végén. Ha egyszer
elmegy a bátyja, az ő sorsa is megpecsételődik. így aztán
titokban továbbra is találkozgatott Grigorijjal, s türelmesen
dolgozott az ügyön, jóllehet semmit sem szólt róla vagy a vele
kapcsolatos terveiről az apjának. Gyakran beszélt a fiúnak a
falusi életről. Megemlítette a két különös fiatalembert is.
Grigorij élvezte a Popovról és Nyikolajról szóló
történeteket. Képtelen volt megérteni, mi vehet rá valakit,
hogy a mezőn dolgozzon, ha nem muszáj, és próbálta
elképzelni, hogy nézhetnek ki.
Ezért aztán roppant kíváncsiság öntötte el, mikor egy este
Natalja váratlanul a piactérre mutatott és azt mondta:
– A kutyafáját! Ott ni, ott az egyik, a répahajú. Csak
tudnám, mi dolga van itt?!
Azt Grigorij is szerette volna tudni. A különös idegen
ugyanis komoly beszélgetésbe merült a fiatal Pjotr
Szuvorinnal.
Eltelt egy hónap; a föld kiszáradt; a tavasz átadta helyét a
kora nyárnak, Bobrovóban pedig minden nyugodt volt.
Akkor miért aggódott annyira Misa Bobrov?
Nyikolaj miatt. Eleinte olyan jól nézett ki: mindennap a
munkától kipirulva, kellemes fáradtsággal tért vissza a
földekről; még le is égett egy kicsit a tavaszi napsütésben.
Misa – bár majd elepedt a vágytól, hogy a két fiatalemberrel
legyen – hagyta, hogy azok ketten egyedül legyenek, s
gondosan kerülte a további vitákat. A napok teltek: minden
nyugodt volt, sőt kellemes is. Aztán valami kezdett elromlani.
A második hét vége táján Misa felfedezte, hogy a fia
megváltozott. Először valami enyhe sápadtság tűnt fel az
arcán; aztán elgyötört, aggódó kifejezést öltött, mikor pedig
beszélgettek, úgy érezte, sorompó ereszkedett a fia és közé.
Régen is előfordult, hogy Nyikolaj dacos volt, hideg és
elzárkózó azonban még soha. Most azonban úgy tűnt, mintha
elhatározta volna, hogy mindkét szülője számára idegenné
válik. Az elmúlt néhány hét során ingerlékennyé is vált. Mi
üthetett a fiukba? Talán a faluban történt valami? Misa
megkérdezte Tyimofej Romanovot, hogy észrevett-e valamit;
de a paraszt szerint Misa igen jókedvűnek tűnik munka
közben.
Biztos a barátja az oka – döntötte el Misa. – Bárcsak
többet tudnék róla! Igazából – vallotta be magának – annak is
örülnék, ha tudnék egyáltalán valamit arról, mi jár a két fiú
fejében.
Vasárnap – elég váratlanul – erre is adódott alkalom.
Anna Bobrovnak köszönhetően.
Misa csak a nagy ünnepeken ment el a templomba,
felesége azonban minden vasárnap, néha kétszer is; s
Nyikolajnak szokásává vált, hogy ha otthon volt, mindig
elkísérte. Anyja ezért igen csalódott volt, mikor a fiú
állandóan kimentette magát az elmúlt hónap során. A
legrosszabb azonban akkor következett be, mikor aznap
reggel rákérdezett:
 – Ma is hagyod, hogy egyedül menjek Ruszkába? –
Nyikolaj pedig, Popov szeme előtt ingerülten fordult hozzá, s
kegyetlen hangon azt mondta:
– Jobb dolgom is van, mint hogy rád és az istenedre
pazaroljam az időm. – Az eset olyannyira megrázta és
bántotta az asszonyt, hogy Misa vette a kabátját, s ő maga
kísérte el a templomba; délután pedig elhatározta: valamit
most már mondani kell!
Késő délután ment le a két fiúhoz. A szalonban ültek.
Odakünn már halványultak a fények, s Nyikolaj, aki az ablak
mellett ülve a barátjáról készített egy rajzot, épp a
vázlatfüzete fölé hajolt, mikor Misa halkan belépett a
szobába, meggyújtotta a kerek asztalkán álló lámpát, felvett
egy folyóiratot, és kényelmesen elhelyezkedett a
karosszékében. Odabiccentett Popovnak, aki elgondolkodva
nézett ki a kertbe, majd ennyit mondott Nyikolajnak:
– Ne haragudj, hogy ezt mondom, de nagyon
megbántottad édesanyádat ma reggel.
A dorgálást kiérdemelte, ám ahelyett, hogy elismerte
volna hibáját, Nyikolaj némán meredt rá. Aztán, elég
váratlanul, éles hangon felnevetett.
– Arra gondolsz, hogy nem mentem el vele templomba? –
Megrázta a fejét. – A templom csupán egy kocsma, ahol az
emberek berúgnak a vallástól. Ha erre van szükségem,
berúghatok a vodkától is.
Misa felsóhajtott. Őt nem rázta meg a dolog. A
felvilágosodás óta ritka volt az a művelt ember, akinek soha
nem támadt semmi kételye Istennel és a hivatalos egyházzal
kapcsolatban. De miért kellett Nyikolajnak olyan durván
beszélnie?
– Anélkül is kételkedhetnél Isten létében, hogy megbántod
az édesanyád – jegyezte meg ingerülten –, és amíg ebben a
házban vagy, udvariasan kell viselkedned vele. Remélem,
megértetted. – Majd, miután elmondta a véleményét,
rosszkedvűen beletemetkezett az újságjába, s úgy vélte, a
beszélgetést lezárták.
 Ugyancsak meglepődött, mikor Nyikolaj folytatni kívánta.
Bármilyen gondolatok is gyűltek fel az elmúlt hetekben a
lelkében, úgy tűnt, az apró incidens után kikívánkozott belőle
valamennyi. Megvetően fordult az apjához:
– Gyanítom, soha nem hallottál Feuerbach filozófiájáról.
Hogy hogy nem, Misa hallott erről a filozófusról, aki a
radikálisok körében igen divatos volt akkoriban, azonban be
kellett vallania, hogy még semmit sem olvasott tőle.
– Ha olvastál volna – mondta Nyikolaj jeges hangon –,
tudnád, hogy isten nem más, mint az emberi vágyak
kivetítése. Se több, se kevesebb. – Szánakozva nézett Misára.
– Azért van szükséged istenre és az egyházra, mert ezek a
múlt társadalmának részei. A jövő társadalmában többé nem
lesz szükségünk istenre. Isten halott.
Misa letette az újságját, és érdeklődéssel nézte a fiát.
– Ha isten halott, mivel helyettesíted őt?
– Természetesen a tudománnyal. – Nyikolaj türelmetlenül
pillantott rá. – A tudomány bebizonyította, hogy az
univerzum anyag. Nem vetted észre, hogy minden
megmagyarázható a fizika törvényeivel? Nincs isten, aki a
háttérből mozgatja a szálakat – ez csak babona. Olyan, mint
azt gondolni, hogy a Föld lapos. A tudomány, kizárólag a
tudomány tesz szabaddá.
– Szabaddá?
– Igen. A magad urává. Oroszországban a babonás egyház
támogat egy zsarnok cárt, a nép pedig sötétségben él, akár a
rabszolgák. A tudomány azonban mindezt elsöpri, aztán –
foglalta össze meglehetősen harsány hangon – új világ
köszönt ránk.
– Miféle világ? – érdeklődött Misa.
– Teljesen más, mint a tiéd – vágta rá Nyikolaj nyersen. –
Az igazság és igazságosság világa. Olyan világ, ahol az
emberek megosztoznak a föld gyümölcsein, és senki sem
uralkodhat a másik felett. Olyan világ, amelyből hiányzik a
kizsákmányolás.
 Misa elgondolkodva bólogatott. Ezek nemes érzések, tudta
jól, mégsem tudta megállni, hogy meg ne jegyezze:
– A te új világod pontosan úgy hangzik, mint a keresztény
mennyország.
– Egyáltalán nem – tiltakozott gyorsan Nyikolaj. – A ti
mennyországotok agyszülemény. Csupán a nem létező élet
utáni életben létezik. Ez illúzió, hazugság. Az új világ
azonban, a tudomány világa itt lesz a földön, és emberek
élnek majd benne.
– Akkor tehát megveted a mennyországba vetett
reményemet, s úgy véled, a vallásom szélhámosság.
– Pontosan.
Misa eltöprengett. Nem foglalkozott volna a fia vágyával,
hogy a földön építsenek mennyországot, ha nem hitt volna
ebben a vágyban ő maga is. Mégis úgy érezte, az egész
érvelésben van valami hiba.
– Új világról beszélsz, ahol senkit sem zsákmányolnak ki –
morfondírozott. – Azt is mondtad, hogy nincs isten. De azt
áruld el nekem: ha a világegyetem csupán anyag, ha nem kell
szembenéznem a pokol fenyegetésével, sem pedig egy
eljövendő életben rám váró mennyország reményével – akkor
miért fáradoznék azzal, hogy kedves legyek a szomszédommal
és megosszam vele a föld gyümölcseit? Miért ne szipolyoznék
ki belőle mindent, amit csak bírok, ha az anyagiakon kívül
semmi mást nem kereshetek a földön?
Nyikolaj Popovra nézett, majd gúnyosan felnevetett.
– Semmit sem értettél meg, ugye? – Majd hidegen
hozzátette: – Attól tartok, nincs miről tovább beszélgetnünk.
Misa szomorúan nézett a fiára. Nem az érvelés zavarta,
még csak nem is a durva hangnem. Nyikolajjal ezelőtt is
gyakran voltak heves vitáik. Azonban volt valami az utolsó
visszautasításban, ami komolyan aggasztotta. Popovhoz
fordult.
– Talán ön felvilágosíthatna engem – mondta csendesen.
– Talán – vonta meg a vállát Popov. – Elég egyszerű, ön
nem értheti ezt meg, mivel a régi világ terméke. Úgy
gondolkodik, ahogy a társadalom kondicionálta, ezért nem tud
elképzelni erkölcsös világot isten nélkül. Az új világban, ahol
a társadalom másképp szerveződik, az emberek is mások
lesznek. – Misára nézett hideg, zöld szemével. – Olyan ez,
akár Darwin evolúcióelmélete – azok a fajok, melyek nem
alkalmazkodnak, kipusztulnak.
– Akkor a hozzám hasonlóan gondolkodó emberek nem
élnek tovább? – kérdezte Misa.
Jevgenyij Popov rávillantotta ritka mosolyainak egyikét.
– Ön már most is halott – mondta egyszerűen.
Vajon miért ugrott fel hirtelen Nyikolaj, töprengett Misa,
halottsápadtra válva, s miért rohant ki a szobából? .

Misa Bobrovot annyira felkavarta ez a beszélgetés, hogy

állandóan kereste az alkalmat, hogy egyedül maradhasson a
fiával. Eddig soha nem érezte még, hogy nem tudnak
egymással beszélni. Nem hagyhatok annyiban egy ilyen ügyet
– gondolta. Két nap múlva aztán adódott is egy lehetőség.
Kora délután volt. Popov elment Ruszkába, Nyikolaj
pedig, aki épp akkor érkezett meg a faluból, magányosan
sétált. Misa nem szívesen közeledett volna hozzá házon belül,
mivel nagyon félt attól, hogy fia visszautasítja őt, és elvonul a
szobájába. Miután azonban egy kis ideig figyelte Nyikolajt,
látta, hogy a fia a ház felett húzódó erdő felé veszi az irányt,
adott neki még egy kis időt, majd utána sietett.
Akkor érte utol, mikor Nyikolaj elérte a kis hegygerinc
csúcsát, és kelet felé fordult. Kellemes gyalogút indult innen,
mely közel másfél kilométer hosszú volt, s keleti irányból
hirtelen kanyarral délre fordult, míg végül visszatért a
folyóhoz. Szerencsés véletlen volt, hogy ezt az utat
választotta, melyet gyakran bejártak együtt, mikor még
Nyikolaj kisfiú volt – igaz, ez már rég volt, és Misa azóta csak
egyedül járt ezen az ösvényen. Idegesen közeledett a fiú felé;
mivel azonban Nyikolaj – aki meglepetten pillantott rá –
semmit sem szólt, Misa hálásan csatlakozott hozzá.
 Néhány percig csendben haladtak együtt, majd Misa
gyengéden megkérdezte a fiától:
– Emlékszel, hogy kisgyermekkorodban mindig a karomon
vittelek ezen az ösvényen?
Nyikolaj bólintott. – Emlékszem.
Újabb ötven métert sétáltak, majd Misa hozzátette:
– Ha most északra nézel, láthatod Ruszkát és a kolostort.
– Megálltak és átpillantottak a fák lomboronája felett
felaranyló kis templomkupolákra, illetve a városka csúcsos
őrtornyára. Barátságos és nagyon békés volt a látvány. Kicsit
álldogáltak itt, majd továbbmentek.
Már délre fordultak, mikor Misa újra megszólalt:
– Nagyon sajnálom, hogy nem tudsz többé beszélni velem.
Igen szomorú egy apának, mikor ez bekövetkezik. – Annak
ellenére, hogy Nyikolaj nem válaszolt, Misa úgy érezte, hogy
valamelyest meglágyult a fia. Többet nem beszélek –
gondolta. Elmegyünk a gerinc végéig, visszafordulunk, aztán
talán újra megpróbálom. Így bandukolt gondolataiba merülve
Nyikolaj mellett, s még élt benne a remény, hogy visszanyeri
fia szeretetét.
Az az igazság, hogy rengeteg érzés viaskodott
Nyikolajban, s az apja nem is tévedett, mikor az enyhülés
jeleit érzékelte rajta. A séta alatt elárasztották
gyermekkorának emlékei – anyja egyszerű odaadása, apja
kedvessége. Misa jó apa volt: ezt ő sem tagadhatta. Annak
ellenére, hogy az elmúlt hónapban megkeményítette a szívét,
hogy gyűlölni tudja őt, Nyikolaj inkább csak szánalmat érzett
a földbirtokos iránt. Mégis, mit tegyen? Van még lehetőség a
kibékülésre? Megmentheti-e az apját, akár most, a
tizenkettedik órában, a közeledő vihar elől? Ezek a
gondolatok kergették egymást Nyikolaj fejében, amint
csendben egymás mellett gyalogoltak.
Egészen addig, míg el nem érték az ösvény végét, s meg
nem pillantották, mi történt az erdővel.
Valaha vonzó kis tisztás, kellemes pihenőhely terült el az
út végén. A part meredeken szakadt a folyóba, és az ezüstös
víztükör felett gyönyörű kilátás nyílt délre. Mindkét férfi erre
a látványra számított.
Az eléjük táruló kép azonban olyan gyökeresen
megváltozott tájat mutatott, hogy a megdöbbenéstől némán
meredtek rá. Ötven méterrel az ösvény vége előtt az erdő
váratlanul megszűnt. Jobbra és balra egyaránt hatalmas,
ronda sebhelyként terült el a csupasz föld, melyből rothadó
farönkök meredtek ki. Ahogy elmentek az ösvény végéig,
látták, hogy a földet teljesen letarolták, a vízhez vezető
egykori fás lejtő helyén most egy nagy csatorna terpeszkedik,
alatta földcsuszamlás hordaléka töltötte fel a folyó medrét.
Mindkét férfi iszonyodva nézte a pusztulás képét. Aztán
Nyikolaj nagyon halkan megkérdezte:
– Te tetted ezt, apa?
Mire Misa, rövid szünet után csak azt tudta motyogni:
– Úgy tűnik, csak én lehettem. – Majd a fejét csóválva
dörmögte: – Az az átkozott kereskedő'!
Valójában, a borzasztó kép láttán Bobrovnak nem kellett
volna meglepődnie. Ugyanis amit láttak, az csupán annak a
gyorsan elterjedt gyakorlatnak volt az eredménye, mely máris
tekintélyes területekre nyomta rá rettentő bélyegét
Oroszország-szerte. Ezt a gyakorlatot haszonbérletnek hívták.
Nagyon egyszerűen működött. Mint a Felszabadítás után
a földbirtokosok többségének, úgy Misa Bobrovnak is igen
kevés szántója, valamivel több legelője és rengeteg erdője
maradt. Készpénz hiányában – mivel képtelen volt örökre
megválni a maradék földjeitől – kompromisszumos
megoldásként erdeinek egy részét haszonbérletre adta ki
kereskedőknek. A szerződés tökéletesen oroszra sikerült. Egy
adott összegért, melynek felét kellett előre kifizetni, a
kereskedő tízéves haszonélvezeti jogot kapott az erdőre, s
ezalatt a tíz év alatt azt csinált vele, amit akart.
Természetesen, hogy mielőbb visszanyerje a pénzét, a
kereskedő, amilyen gyorsan csak tudta, kivágatta és eladta az
összes fát. Mivel azonban csak rövid idejű haszonbérleti
szerződést kötött, ezért nem volt érdeke az erdő
újratelepítése, inkább állatokat legeltetett a letarolt erdők
helyén, így aztán, mire a szerződés lejárt, már a természetes
regenerálódásra sem maradt semmi esély.
Az irtás következtében fellépő talajerózió és a
földcsuszamlások számos tartományban az egyik
legrettentőbb csapásnak bizonyult, mely az orosz földre
valaha is zúdult a huszonegyedik századig.
Régen Misa bérbe adta rjazanyi erdejének egy részét,
mely mostanra teljes egészében elpusztult. Néhány éve
ugyanezt tette ezzel a ruszkai erdővel is, de aztán teljesen
megfeledkezett róla. A pusztulás láttán most mélységes
szégyen öntötte el.
Nagy szerencséje volt azonban, hogy nem láthatott bele
ebben a pillanatban a fia gondolatai közé. Miközben Nyikolaj
a ronda csatornát nézte, és azon töprengett, hogy vajon mi
történhetett, a lelkét gyötrő probléma végre megoldódott.
Popovnak igaza van, gondolta. Ezekkel a földbirtokosokkal
nincs mit tenni. Haszontalan élősködők. Újra a küszöbön álló
nagy feladatnak szentelte hát magát.
A két férfi lassan visszasétált, és Misa szomorúan
nyugtázta, hogy több szót nem szóltak egymáshoz.

Amint visszafelé ballagott Ruszkából, Jevgenyij Popov

megállapította, hogy mindent egybevetve a dolgok remekül
állnak.
A fiatal Bobrov egy kissé érzelmes, de végül is nem
számít. A feladatát elvégzi.
Pjotr Szuvorin is igen segítőkésznek bizonyult. A szíve
mélyén ő egy művész, gondolta Popov, idealista. Igen
összezavarodott, de fogékony – állapította meg. Ráadásul az
ilyen emberekkel, akiknek gazdag vagy befolyásos a
családjuk, különösen gyümölcsöző a munka, mivel soha nem
tudhatja az ember, mikor veheti hasznát a jó háttérnek.
Pjotr Szuvorinnak szinte még semmit sem mondott el.
Jobb volt így. Egyelőre talonban tartom, gondolta. A
fiatalember azonban biztosíthatja számára az egyik
leghasznosabb dolgot: a rejtekhelyét.
Egy raktárépületről volt szó, melyet alig-alig használtak.
A raktárban lapátok, csákányok és egyéb felszerelési tárgyak
voltak, mellyel télen a havat takarították el; tehát a nyári
hónapokban senki nem tette be ide a lábát. Zárható ajtaja
volt, és Pjotr Szuvorin neki adta a kulcsot. Előadott valami
bugyuta történetet Pjotrnak, hogy a könyveinek keres helyet,
aztán május közepén munkához látott.
A kis kézinyomda teljesen megfelelt az igényeinek.
Néhány nap alatt elkészítette az összes röpiratot, melyre
pillanatnyilag szüksége volt, szétszedte és elrejtette a
nyomdát a padlódeszkák alá.
Most pedig, határozta el, ideje elkezdeni.

Kis könyv volt – gyakorlatilag egy hosszabb novella – gyengén

megírt, zavaros forradalmisággal telített mű, melynek
bizonyos részei abszurd módon érzelmesek voltak: és Nyikolaj
Bobrov számára, csakúgy, mint nemzedékéből még ezreknek,
mégis ihletet adott. Az volt a címe: Mit tegyünk.
Az új emberről beszélt, aki a társadalmat az új korba
vezeti, ahol minden ember szabad. Beszélt a szenvedéseikről
és a küldetésükről. Az olvasónak egy új emberfajta képét
festette fel, mely félig szent, félig felsőbbrendű ember, aki
puszta erkölcsi meggyőződésből elvezeti gyengébb felebarátait
az általános jólétbe. Az egyetemen ez a misztikus idea vezette
Nyikolajt aszketikus életformájának kialakításában, s ez
fektette a szöges ágyra. Ennek az erőslelkű új embernek az
járt a fejében, hogy eljön Popovval Ruszkába, és teljesíti a
küldetését. Most pedig, a nagy nap eljövetelének előestéjén
ehhez a kis könyvhöz fordult, és késő éjszakáig olvasta, hogy
erőt merítsen a rá váró megpróbáltatásokhoz.

Natalja megbűvölten figyelte a fiatal Bobrovot. Szülei izbája

előtt állt egy asztal tetején, s máris egy kisebb csoport gyűlt
köré.
 A délutáni nap megvilágította az arcélét, mintha vékony
aranypatak csorogna le pelyhedző szakállára. Édes istenem,
milyen jóképű!
Natalja már két hete dolgozott Ruszkában: hosszú – tíz
vagy tizenkét órás –, unalmas műszakok a szövőgyárban,
melyeket csak az könnyített meg, hogy a fültépő zajban
együtt énekeltek, mintha földeken hajladozó kéveszedő
asszonyok lennének. Hazamenetel előtt meglehetősen
gyakran találkozott Grigorijjal, aki még mindig nem jutott
dűlőre vele kapcsolatban – igaz, általában ő maga is olyan
fáradt volt, hogy nem nagyon érdekelte, összeházasodnak-e
vagy sem.
Most azonban le sem tudta venni a szemét Nyikolaj
Bobrovról. És nemcsak azért, mert olyan jóképű volt. Hanem
amiatt sem, amiről beszélt. Alig tudta elhinni.
Nyikolaj már jó ideje elkezdte. Ó magától nem állt volna
fel az asztalra, mivel ostobának és kényelmetlennek érezte, de
Popov ragaszkodott hozzá, hogy megtegye. Valójában,
felkészülése ellenére, váratlanul olyan félénknek érezte
magát, hogy szíves-örömest átengedte volna a szónoklást
barátjának. Popovnak azonban tökéletesen igaza volt, mikor
azt mondta:
– Te sokkal közelebb állsz hozzájuk, mint én, Nyikolaj.
Bátorság, és vágj bele!
Hát most itt van. Amint felállt és megszólalt, máris kisebb
tömeg – öt vagy hat háztartás népe – gyűlt köré; aztán újabb
emberek jöttek. A beszédét már vagy ezerszer végigmondta
gondolatban, de eddig képtelen volt eldönteni, hogyan kezdje,
most azonban öntudatlanul is bibliai formulát használt, mert
tudta, azt megértik.
– Barátaim – kezdte –, örömhírt hoztam.
Figyelmesen hallgatták, miközben sorra vázolta azt a sok
problémát, mely életüket kíséri. Mikor az embert próbáló
adósságtörlesztésről szólt, egyetértő mormogás hallatszott.
Mikor fontosnak nevezte a szántóföld termelékenységének
növelését és az erdők kirablásának megállítását, helyeslőén
bólogattak. Mikor bocsánatot kért azért a szerepért, melyet
saját családja nyomorúságos életükben játszott, meglepetten
néztek, sokan vigyorogtak, és általános nevetés tört ki, mikor
egy barátságos hang azt kiabálta be:
– Mindent megbocsátunk, Nyikolaj Mihajlovics, csak hadd
akasszuk fel a déd-nagyapád testét.
Ezt még hangosabb kacagás követte, mikor valaki azt
kiabálta:
– Ha vissza akarja kapni a jobbágyait, fiatalúr, Száva
Szuvorint máris viheti!
Mikor Nyikolaj nyugodtan kijelentette, hogy minden
földet – köztük az apjáét is – a parasztoknak kéne
birtokolniuk, vidám és helyeslő ordítás harsant.
– És mikor adja nekünk? – kiáltott egy asszony.
Ekkor mondta el Nyikolaj rendkívüli üzenetét.
– Az apám nem segít nektek, barátaim – jelentette ki. –
Egyetlen földbirtokos sem fog. Ezek élősködők… egy régi
korból megmaradt haszontalan terhek. – Most, hogy megtette
ezt a lépést, Nyikolajt elkapta a lelkesedés. – Kedves
barátaim – kiáltotta –, új korba lépünk. A szabadság korába.
A ti kezetekben van – ezen a szent napon – az új jövő
kapujának kulcsa. A föld a népé. Vegyétek hát el, ami
jogszerűen titeket illet! Nem vagyunk egyedül. Elmondhatom,
hogy ebben a pillanatban egész Oroszországban a falvak népe
felkelt elnyomói ellen. Itt az idő. Kövessetek, elfoglaljuk a
Bobrov-birtokot. Vegyétek el az egészet – a tiétek!
Megtette.

Oroszország történelmében kevés különösebb eset fordult elő

az 1874-es nyár történéseinél.
Nyikolaj és barátai nem voltak egyedül: Országszerte
számos faluban zajlottak hasonló események. A mozgalom
„nép közé járás” néven vonult be a történelembe.
A narodnyikok – fiúk és lányok – többsége egyetemista
volt. Voltak köztük, akik külföldön tanultak. A résztvevők
mintegy fele földbirtokos vagy magas rangú hivatalnok
csemetéje, a maradék pap, kereskedő vagy középhivatalnok
gyermeke volt. Politikájuk azok eszméit követte, akikben
hittek, például a francia filozófust, Fouriert-t, aki szerint a
falusi parasztközösség a természetes szocializmus legjobb
fajtája. „Valójában – jelentették ki sokan Oroszországnak
roppant elmaradottsága jelentheti a megváltást. Az országot
ugyanis még alig rontotta meg a burzsoá kapitalizmus. Hála a
falu természetes kommunizmusának, a feudalizmus
állapotából egyenesen átléphet a szocializmusba.” Annak
ellenére, hogy csak kevesen ismerték testközelből a falusi
életet, hittek benne, hogy ha a falvakban dolgozva elnyerik a
parasztok bizalmát, akkor csak néhány szót kell szólniuk a
természetes forradalom kirobbantásához. „A parasztok
fellázadnak, új és egyszerű rendet alapítanak, melyben az
egész orosz birodalom paraszti testvériségek között oszlik
meg” – mondták egymás között.
Nem volt meglepő, hogy Nyikolaj is ehhez a mozgalomhoz
csapódott. Legtöbb idealista barátja önkéntesnek ajánlkozott.
Igazán meglepő azonban az volt, hogy a kormányszervek
eleinte nem jöttek rá, mi történik. Azon a nyáron mintegy két
és félezer diák lopózott ki titokban falvak százaiba: néhányan
saját, vagy a szomszédjaik birtokára mentek; sokan átkeltek
a Volgán, illetve a Don mellett fekvő régi kozák földekre
utaztak. Sokan még most is ezt mondták a kozák
parasztoknak: „Sztyenka Razin és Pugacsev ideje ismét
elérkezett.” S azt remélték, ebből egy új világ fog megszületni.

Nyikolaj a vele szemben felsorakozott emberek arcát nézte.

Megtette. Végül, több hónapos előkészületek után, a kocka el
volt vetve.
Nehéz út állt mögötte: hogy is lehetett volna másképp?
Soha nem foglalkozott azzal, hogy elveszti az örökségét –
fütyült rá azonban a szüleit is kisemmizi a vagyonukból. Ebbe
pedig belehalnak – gondolta. Minden hibájuk ellenére nagyon
szerette őket. Mikor együtt sétáltak az ösvényen, nagyon
közel állt ahhoz, hogy mindent elmondjon az apjának. Csak
akkor mondott le erről, mikor megpillantotta az elpusztított
erdőt, s érezte, Misát már nem mentheti meg. Úgy vélte, jobb,
ha csendben marad; az apja soha nem értené meg. Különben
is, győzködte magát, hamarosan senkinek sem lesz birtoka.
Szülei életformájának leáldozik. A forradalom után majd ott
leszek, hogy mutassam nekik az utat.
Erről volt ugyanis szó. A felhívás elhangzott, nem volt
visszaút. Forradalom. S most, hogy végre elkezdődött,
felemelő érzés volt. Felhevülten, kipirult arccal várta a
falusiak válaszát.
– Nos – kérdezte –, velem jöttök?
Senki nem mozdult. Néma csend telepedett a falura. Csak
néztek rá. Meggyőzte őket? Lehetetlen volt megállapítani. Mi
járhat a fejükben? Váratlanul ráébredt, hogy elképzelése
sincs erről. Senki nem szól semmit?
Hosszú szünet után egy kicsi, fekete szakállas férfi lépett
elő. Gyanakodva nézte Nyikolajt. Aztán megkérdezte.
– Azt mondja, fiatalúr, hogy a cár nekünk adta a maradék
földet?
Nyikolaj rámeredt. A cár?
– Nem – felelt az igazsághoz híven. – Nektek kell
elvennetek.
– Ó – a férfi úgy bólogatott, mint akinek beigazolódott a
gyanúja. – Szóval – lépett vissza –, a cár nem adta oda. –
Egyetértő dörmögés hallatszott, mely minden szónál
egyszerűbben fejezte ki: „Ez a gyerek nem tudja, mit beszél.”
Nyikolaj érezte, hogy elsápad. Ez lenne a forradalom – a
faluközösségek spontán felkelése? Mit rontott el? Lehet, hogy
az érvelése valahol nem volt egészen világos? Valami jelet
keresett az arcokon. Ők azonban ugyanolyan nyugodtan
figyelték őt, mintha csak az érdekelné őket, vajon mi lesz
ennek a bogaras fiatalembernek a következő mutatványa.
Kérdően pillantott Popovra, aki azonban csak a vállát
vonogatta. Kis híján egy perc telt el kínos hallgatással, majd a
falusiak kezdtek szétszéledni.
 – Holnap újra beszélni fogok – mondta, s csak remélni
tudta, hogy az arcán nyugodt mosoly látszik, azzal
lekászálódott az asztalról.
Vele szemben egy körülbelül tízfőnyi csoport maradt még,
köztük a Romanovok. Nyikolaj azon gondolkodott, mi
következhet most. Úgy tűnt azonban, hogy szavai tettek
valami hatást Tyimofej Romanovra, mivel a paraszt
feldúltnak látszott, s alig várta, hogy beszélhessen.
– Jól értettem, Nyikolaj Mihajlovics – kérdezte aggódó
arckifejezéssel –, azt akarja, hogy az apja elveszítse a földjét?
– Jól.
– Gondoltam. – A fejét csóválta. – Nem tudom, mi ütött
manapság a fiatalokba. A saját fiam ugyanezt műveli velem.
Miért?
– De hát nem érted – tiltakozott Nyikolaj. – A föld a
faluközösségé lenne, így bőségesen jutna mindenkinek.
Mindig is ezt akartátok.
– És mindenütt ez történik majd Oroszországban?
– Igen. Épp most.
Tyimofej megint csak a fejét csóválta.
– Rettenetes – mondta. – Ebből vérfürdő lesz. – Majd
Nyikolaj zavarát látva, megfogta a fiú karját. – Biztos vagyok
benne, hogy jót akar, Nyikolaj Mihajlovics – magyarázta
kedvesen. – És egy napon, ha Isten úgy akarja, megkapjuk a
földet, ahogy maga is mondta. – Elmosolyodott. – Igen, akkor
minden olyan természetesen történik. A cár látja, hogy mire
van szükségünk, és odaadja. Talán még az én nyomorult
életem során. Akkor azt mondja majd nekem: „Tyimofej, tiéd
a föld.” Én pedig azt mondom. „Köszönöm felségednek.” Ennyi
lesz az egész. – Aztán komolyan Nyikolajra nézett. – Addig
azonban türelmesnek kell lennünk, Nyikolaj Mihajlovics. Ez
Isten akarata, és ez a mi orosz utunk. Türelemmel kell
viselnünk a megpróbáltatásokat, míg a cár úgy nem dönt,
hogy eljött az idő. – Majd megnyugodva, hogy elmondott
mindent, ami egyáltalán elmondható, egy barátságos
vállveregetés kíséretében elengedte a fiú karját.
 Nyikolaj felsóhajtott. Ha a beszéde nem is gyújtott fényt
az idősebb férfiak fejében, a saját korosztályával talán
nagyobb szerencséje lesz. A fiatal Boriszhoz fordult:
– Te mit gondolsz?
Borisz elgondolkodott. Nagyon rejtélyes volt előtte, mi
mozgathatja ezt a fiatal nemest. De végül is micsoda bolond
az, aki jószántából kimegy a földre dolgozni, mikor otthon is
ücsöröghetne a szép nagy házában. Borisz azonban pontosan
ismerte a Bobrov-birtok méreteit, és azt is tudta, mekkora
résszel számolhat.
– Ha felosztanánk az apja földjét – latolgatta –, akkor
felvehetnék egy, kettő, talán még három bérmunkást is. –
Elvigyorodott. – Néhány olyan év, mint az idei volt, néhány jó
termés, és még gazdag is lehetek. – Bólintott. – Ha ez a
forradalom, Nyikolaj Mihajlovics, akkor én benne vagyok – ha
ön és a barátai valóban sikerrel járnak.
Nyikolaj meglepetten pillantott rá. Csakis ez jár ennek a
fiatalembernek a fejében – a meggazdagodás és mások
elnyomása? Mi lett a spontán forradalomból?
– Attól tartok – mondta szomorúan –, nem pontosan ezt
jelenti.
Nyikolaj és Popov némán, gondolataikba merülve sétáltak
fel az udvarházhoz vezető emelkedőn. Nyikolaj töprengett:
Talán csak túl gyorsan akartam, hogy megtörténjenek a
dolgok. Még egy kis rábeszélés, még néhány nap, hét, sőt
hónap, és az üzenet egyszer csak hatni kezd. Elhatározta,
hogy holnap újra megpróbálja. Türelmes lesz.
Végül Popov törte meg a csendet.
– Azt kellett volna mondanunk, hogy a cár adta nekik a
földet – mondta rosszkedvűen. – Még kiáltványt is tudtam
volna hamisítani.
– De ez ellentétes lenne mindazzal, amiért küzdünk! –
tiltakozott Nyikolaj.
Popov vállat vont.
– Viszont lehet, hogy működött volna.
Ha Nyikolaj úgy gondolta, hogy egyetlen hívet sem tudott
megnyerni az ügynek, akkor tévedett. Másnap reggel
alighanem meglepődött volna, ha belelát a Romanov család
egyik tagjának a fejébe. Natalja fejében valóságos vihar dúlt.
Senkinek nem jutott eszébe, hogy az előző délutáni beszédről
megkérdezze a véleményét, őt azonban mélyen megindította
Nyikolaj szónoklata. Miközben kora hajnalban kifelé
gyalogolt a faluból, még mindig a fejében visszhangzottak a
szavak: „új kor, az elnyomás vége”. Egészen eddig a napig hitt
az apjának, és sorsát a távoli cár kezébe helyezte. Mint
mindenki. Amint azonban Nyikolajt hallgatta, úgy érezte, egy
egész világ tárul ki előtte.
Olyan gyönyörű volt a fiú! Akár egy angyal, gondolta,
olyan volt, ahogy a nap beragyogta az arcát. Paraszti gúnyája
dacára első pillantásra egyértelmű volt, hogy ő egy másik
világ nemes szülötte. Művelt volt. Biztosan rengeteg olyan
dolgot tud, amit az ő szegény apja nem is képes felfogni.
Natalja tudta, hogy amit a földről mondott, igaz.
Mostanában azonban ő újfajta elnyomást is érzékelt, mely
legalább olyan rossz volt, mint a rabszolgaság: Szuvorint és a
gyárat. Az volt az a hely, ahol a parasztok igazán
rabszolgasorba kerültek. Máris meggyűlölte a gyárat: tudta,
hogy Szuvorintól már-már rögeszmés módon iszonyodik.
Tényleg egy új kor hajnala köszönt rájuk, melyben mindenki
szabad lesz? S ha ez történik, a gyárban dolgozó parasztok is
részesülnek az áldásaiból? Bárcsak megkérdezhetné a fiatal
Nyikolajt!
Épp elindult a fák közé vezető ösvényen, mikor
megpillantotta Popovot.
Hajnali sétájáról tartott visszafelé. Egyedül ballagott,
széles karimájú kalapot húzott a fejébe, akár a művészek, s
amint a lány közelebb ért hozzá, kedvesen mosolygott rá.
Normális esetben nem szólította volna meg; mivel – jóllehet,
semmit nem tudott volna felhozni Nyikolaj barátja ellen – a
jelenlétében mindig elbátortalanodott. A mosoly azonban
felbátorította, s mivel majd meghalt a kíváncsiságtól,
megkérdezte:
– Ez a forradalom, meg az új kor, melyről Nyikolaj
Mihajlovics beszélt, ez a gyári dolgokat is megváltoztatná?
A fiú újra elmosolyodott.
– Persze, biztosan.
– Mi történik?
– Az összes gyárat a parasztoknak adják – vágta rá Popov
gondolkodás nélkül.
– Akkor nem kell dolgoznunk olyan sokáig? Szuvorint meg
kirúgják?
– Így van.
– Van egy barátom – mondta kissé habozva –, aki szívesen
hallana erről. Ő viszont a gyárban van.
Popov érdeklődéssel pillantott rá.
– Ma délután Ruszkában leszek – mondta –, ott beszélhet
velem a barátod. – Mikor pedig látta, hogy a lány arcán
feltűnik egy árnyalatnyi bizonytalanság, gyorsan hozzátette:
– Ismerek egy teljesen eldugott helyet.

Nyikolaj aznap nem ment ki a mezőre dolgozni; mikor

azonban késő délután lesétált a faluba és felmászott a
Romanov-izbával szemközti asztalra, feltűnt neki, hogy ma
jóval nagyobb tömeg gyűlt össze. Ennek szívből örült. Igazából
nem akart ilyen hamar újra beszélni. Popov magára hagyta, s
valami okból Ruszkába ment, s most várhatta, mikor lesz újra
alkalma beszélni a barátjával, aki amúgy sem sürgette őt:
– Bátorság, barátom. Időre van szükségük, hogy
elgondolkozzanak azon, amit tegnap mondtál nekik. Lehet,
hogy több hívet szereztél az ügynek, mint gondolnád. Csak így
tovább, Nyikolaj!
A tömeg nemcsak nagyobb, izgatottabb is volt. Az idősek
közül is sokan ott álltak a csődületben, sőt maga a falu főnöke
is beállt a hátsó sorba. A fiúra vártak.
Nyikolajnak nem tűnt fel, hogy a falusiak a
letartóztatását tervezik. Egyesek már előre ki akarták hívni a
helyi rendőrfőnököt, a falu vezetője azonban, aki nem
feledkezett meg arról, hogy mégiscsak a földbirtokos fiáról
van szó, ezt visszautasította.
– A saját fülemmel akarom hallani, mit mond, mielőtt
cselekednénk – döntötte el. Most tehát, miközben Nyikolaj
arra készült, hogy újra beszédet mond nekik, a főnök
feszülten figyelt.
– Barátaim, ismét előttetek állok a jó hírrel. Itt állok
előttetek egy új kor hajnalán. Mára ugyanis szeretett
Oroszországunkban mindenütt nagy dolgok mentek végbe.
Nemcsak néhány tiltakozóról beszélek; nem pár száz
lázongóról; nem is olyan hatalmas felkelésről, mely a múltban
többször is lezajlott. Valami sokkal örömtelibb és mélyebb
dologról van szó. Én forradalomról beszélek.
Mikor a várakozó tömeg felmorajlott, Nyikolaj látta, hogy
a falu vezetője elsiet. Azt azonban nem vette észre, hogy
Arina is elment valahová.

Jevgenyij Popov nyugodtan pillantott Pjotr Szuvorin felindult

arcába. Milyen kedves, érzékeny arc volt, még a túlméretezett
orral együtt is. Milyen különös, hogy annak a rideg vénember
Száva Szuvorinnak ilyen költői lelkületű unokája van!
Az az iromány ugyanis, melyet Popov épp az imént
olvasott el, szinte már vers volt. No, nem mintha ez a szegény
Pjotr Szuvorin tudta volna. Ő azt gondolta, forradalmi
kiáltványt írt.
Különös kapcsolat volt az övék. Popovnak nem került sok
idejébe, hogy Pjotr mentorává váljék. Hamar felfedezte
Pjotrban a Szuvorin-üzemek iránti gyűlöletet, a bűntudatot,
melyet a gyárban dolgozó munkások sanyarú sorsa miatt
érzett, illetve ködös, homályos vágyódását egy jobb világ
iránt. Popov odaadta neki a Mit tegyünk egy példányát, s
beszélt neki a személyes felelősségről, mely a jövőt alakítja.
Mostanában tett utalásokat hogy egy nagyobb szervezet
irányítja a mozgalmat a Központi Bizottságon keresztül.
Látta, hogy ez felébresztette Popov kíváncsiságát. Megosztott
néhány morzsát jövőbeli akcióterveikből, illetve célzást tett a
kis nyomda létezésére. Mindenekfelett pedig azzal szerzett
hatalmat Pjotr felett, hogy művészi szinten tudta megadni,
illetve megtagadni tőle az elismerést. Elképesztő, hogy az
emberek mennyire igénylik az elismerést! Annak ellenére
azonban, hogy a Szuvorin-művek örököse nyilvánvalóan nagy
fogás volt – potenciálisan sokkal fontosabb, mint Nyikolaj
Bobrov –, Popov úgy vélekedett, hogy Pjotr zavaros fejű
idealista: Azt tehetek vele, amit csak akarok, mégsem tudom,
hogyan használjam fel.
Az írásmű, melyet Popovnak hozott, az ideges kézírással
telerótt lapok szenvedélyes gondolatainak lényegét sűrítették
össze. Kiáltás volt a társadalmi igazságosságért, szinte
vallásos könyörgés az emberi szabadságért; kétségbeesetten
szólt a Ruszkában tapasztalt – nem is annyira testi, mint
inkább lelki – elnyomásról. A végén pedig forradalomért
kiáltott. Szelíd forradalomért.
Rengeteg idejébe került, míg megfogalmazta, most pedig
feszülten várta pártfogója ítéletét.
– Úgy érted, hogy a nép békés úton, vérontás nélkül is
magához ragadhatja a hatalmat? Hogy az elnyomóik
egyszerűen harc nélkül átadják azt, ha az elnyomottak
megtagadják velük az együttműködést?
– Pontosan.
– Olyan lenne, mint egyfajta zarándoklat – jegyezte meg
Popov.
– Hát, lehet – Pjotr arca felderült. – Erre nem is
gondoltam.
Popov elgondolkodva nézte. El sem tudta képzelni, mire
használhatja majd, de valami eszébe jutott.
– Ezt az írást megtartom: még fontos lehet – mondta. –
Bemutatom majd a Központi Bizottságnak. Közben maradj
készenlétben.
Pjotr Szuvorin elpirult örömében. Popov zsebre vágta a
lapokat és indulni készük. Hamarosan találkozik Nataljával
és a barátjával. Kíváncsi volt, kisülhet-e még ebből valami
izgalmas dolog.

Mire beért a faluba, Misa Bobrov arca már egészen

kivörösödött. Arina annyira sürgette, hogy gyalog indult el, s
szinte futólépésben haladt. Ha nem ismerte volna Arinát,
mióta az eszét tudta, bizony nem hitt volna neki. Most
azonban épp időben érkezett, hogy halhassa Nyikolaj utolsó
szavait – és egészen belesápadt. Micsoda rettenetes szavak!
És a saját fia szájából hallja őket.
– Lázadjatok fel! Vegyétek el a Bobrov-birtokot és a többi
földet. Ugyanis, barátaim, ez a forradalom!
Tehát igaz, amit az öregasszony mondott. Mégis, alig bírta
elfogadni. Saját édes fia áruló lett. Tönkretenne engem és a
saját édesanyját. Hát ennyit számítunk neki? – egy pillanatig
Misa Bobrov nem is tudott másra gondolni. Aztán Arina
sürgetően megrángatta a ruhaujját.
– Nézze!
Hirtelen Misának is feltűnt, hogy a falusiak milyen
csendesek, s hogy nem is Nyikolajt nézik, hanem a falu
vezetőjét, aki – két idősebb férfi társaságában – szigorú
arckifejezéssel közeledett a fiúhoz.
– A rendőrségre akarják vinni – suttogta Arina. – Le
fogják tartóztatni. Tenni kell valamit, Misa úr. – A férfi rájött,
hogy igaza van.
Nem gyakran fordult elő, hogy Misa Bobrovnak gyorsan
kellett gondolkodnia; most azonban igen. Egy szempillantás
alatt megvilágosodott neki, mit kell tennie.
– Nyikolaj! – Hangja betöltötte a teret. A tömeg
meglepetten fordult felé. – Nyikolaj, szegény fiam! –
Egyenesen felé törtetett, Arina szorosan a nyomában.
Ha úgy akarta, tiszteletet parancsoló jelenség tudott
lenni. A tömeg szétnyílt előtte. Még a falu vezetője, illetve két
embere is megtorpant, mikor látták a fia felé vonuló
földbirtokost. Mikor odaért Nyikolajhoz, dühösen a falusiak
felé fordult.
 – Miért nem szólt valaki hamarabb? – ordított rájuk. Majd
odabiccentett a falu vezetője felé: – Gyerünk, segítsetek
leszedni onnan. Szegény gyerek.
Nyikolaj olyannyira megdöbbent, hogy az egész procedúra
alatt, amíg leszedték az asztalról, jóformán azt sem tudta, mi
történik; de akkor lepődött csak meg igazán, mikor apja
szánakozó mosollyal ránézett, majd sebesen felkapaszkodott
az asztalra, s rögtönzött szónoklatot intézett az összegyűlt
tömeghez.
– Barátaim, az egész az én hibám. Figyelmeztetnem
kellett volna benneteket. – Látszólag feszélyezte a dolog. –
Szegény fiam elmezavarban szenved. A moszkvai orvosok
falusi levegőt és kemény munkát ajánlottak számára. Ezért
jött dolgozni a földekre. – Szomorúan csóválta a fejét. – Ügy
látszik, nem használt a kúra, és a téveszméi visszatértek. –
Felemelte a kezét, majd reménytelenül leejtette újra. –
Családi tragédia. Jelen pillanatban csak imádkozhatunk,
hogy visszanyerje az egészségét. – Udvariasan megkérdezte a
falu vezetőjét. – Megkérhetem esetleg, hogy az embereivel
elvigyék a házamig a fiút?
Pillanatnyi csend állt be. Vajon sikerült?
– Azért jöttünk, hogy letartóztassuk – kezdte
bizonytalanul a falu vezetője.
– Jóember – torkollta le Misa. – Orvosra van szüksége,
nem rendőrre.
A férfi habozott. A tömeg zavarodottnak tűnt. Ekkor Misa
mögül megszólalt a drága Arina hangja, amint elég hangosan
sutyorog ahhoz, hogy mindenki tisztán hallhassa:
– Már kiskorában is ilyen volt. Azt hittem, kinövi. –
Istennek hála, ez tökéletes végszó volt.
A tömegben mormogás indult meg. Egyszerre mindenre
akadt magyarázat: így nem csoda, ha a fiatalembernek olyan
bogaras szokásai voltak. Egy-két ember még kuncogni is
kezdett.
Csak a falu vezetője maradt továbbra is gondterhelt.
Csendben odalépett Misa Bobrov mellé.
 – Ezt az esetet akkor is jelentenem kell a rendőrségen,
uram – súgta oda.
Misa ránézett.
– Nem szükséges – jelentette ki nyugodtan. – A fiúnak
pihenésre van szüksége. Teljesen ártalmatlan, és nem akarom
felizgatni. – Majd egy lapos oldalpillantás kíséretében
odavetette: – Jöjjön el hozzám holnap, akkor megbeszélhetjük
a dolgot.
A férfi bólintott. Mindketten tudták, hogy egy kisebb
pénzösszeg is gazdát fog cserélni. Pár pillanat múlva két
embere segített Bobrovnak és Tyimofejnek elvezetni szegény
Nyikolajt.
Csendben ment mellettük. Valójában nem is igen tudta,
mi mást tehetne. A parasztok előző napi közönye valóságos
sokként érte, de az a felfedezés, hogy le akarták tartóztatni…
Alig akarta elhinni. Most pedig – gondolta nyomorúságosan –,
azt hiszik, hogy valójában őrült vagyok. Lehorgasztotta a
fejét. Talán az is vagyok. Ő maga észre sem vette, mennyire
túlfeszítette magát az elmúlt néhány napban. Most
váratlanul rátört a kimerültség: képtelen volt bármit is tenni.
Csendben gyalogoltak fel a lejtőn.
Félúton járhattak a házhoz, mikor Tyimofejnek hirtelen
eszébe ötlött valami. Misa Bobrovhoz fordult.
– A másik fiatalember, uram, aki a fiával jött. Ő lenne a
doktor?
Bobrov keserűen elmosolyodott.
– Igen. Végül is olyan doktorféle. – Motyogta. – Azt
hiszem, mondhatjuk.

Egy óra múlva, háza magányában Misa Bobrov teljesen

magánkívül őrjöngött.
A két fiú előtte állt. És még az sem látszott rajtuk, hogy
úgy éreznék, tartoznak egy bocsánatkéréssel.
– Uram – mondta Popovnak –, önt ugyanolyan felelősnek
tartom az ügyben. Bármit is gondol, visszaélt a
vendégszeretetemmel. Ami pedig téged illet – fordult
Nyikolajhoz –, épp most bujtogattad a parasztokat, hogy
támadjanak rá a saját szüleidre. Semmi mondanivalód nincs?
Nyikolaj sápadt és kimerült volt. Popovról lehetetlen lett
volna megmondani, mit gondol. A pökhendi fiú kissé
bosszúsnak tűnt.
– Mindketten hazudtatok nekem – folytatta Misa a
dühöngést ezzel a népmesegyűjtési történettel. És még volt
képetek erkölcsről prédikálni nekem! – Fenyegetően meredt
rájuk. – Nos?
Bármilyen választ is várt a földesúr, a következőre
bizonyosan nem számított.
Popov nevetett. Száraz, megvető hangon.
– Szegény Mihail Alekszejevics! – Hangja halk és
halálosan hideg volt. – Micsoda bolond maga. – Felsóhajtott. –
De az ön szabadelvű barátai sem különbek. Szabadságról és
reformokról beszélnek. Dicsőítik a nevetséges zemsztvóikat.
És ez az egész hazugság – hitvány kis kompromisszum,
melynek segítségével a hatalmukat és a jólétüket akarják
megőrizni! Még arra sem jöttek rá, hogy keresztüllátunk
magukon. Önök még rosszabbak, mint a zsarnokok, mivel az
emberek gondolkodását akarják megrontani. Önöket azonban
gyökerestül kiirtják, és ez ellen semmit sem tehetnek. A
történelem menete feltartóztathatatlan. Úgyhogy nincs miért
ugrálnia.
Misa egy pillanatig azt gondolta, hogy leüti ezt a
visszataszító Popovot; de aztán erőt vett magán. Ha mást nem
is, azt szilárdan eltökélte, hogy alaposan a mélyére néz
ezeknek az eszméknek, melyek ekkora hatást gyakoroltak a
fiára.
– Igazából azért vannak itt, hogy kirobbantsanak egy
forradalmat, mely az új kort vezeti be – az önök isten nélküli
földi mennyországát. Igazam van?
– Igen.
– A forradalom mindent elpusztít – a cárt, a földesurakat
– a parasztok üdvéért.
– Az általános jólétért.
 – A parasztok megölnék a földesurakat?
– Ha szükséges, igen.
– A parasztok azonban nem követik önöket. Majdnem
letartóztatták Nyikolajt.
– A parasztok politikailag még nem érettek. Nem értik a
közjó fogalmát.
– Ez lenne az új világ teljes egyenlősége?
– Igen. A parasztokat még tanítani kell.
– Önnek?
– Az új embereknek.
– Akik tudják, hogy mi a jó a parasztoknak. És ahhoz,
hogy elérjék ezt a végcélt – ezt a közjót – az új emberek, mint
maga, felhasználnak bármilyen eszközt?
– Talán. Miért ne?
– Mert ez azt jelentené, hogy az új emberek
mindannyiunk felett állnának. Rájuk nem vonatkoznának a
hétköznapi törvények, hiszen magasabb küldetésük és
nagyobb tudásuk van. Egyfajta emberfeletti emberek
lennének.
Popov halványan elmosolyodott.
– Talán.
Misa bólintott. Mindent értett.
– Holnap reggel hagyja el a házamat – mondta szárazon. –
Hajnalban. Ami téged illet – fordult Nyikolajhoz –, egyelőre a
házban maradsz. Az idegbajod az egyetlen dolog, amely
megment a rendőrségtől. Értesz engem?
Ha azonban azt gondolta volna Misa, hogy elrendezte az
ügyet, akkor nem vette igazán számításba Jevgenyij Popovot;
így meglepetésként érte, mikor a vörös hajú diák nyugodt
hangon utána szólt.
– Igazából én még maradnék egy ideig.
Micsoda újabb pimaszság ez megint?
– Azt teszi, amit mondtam. Holnap hajnalban elkotródik
innét – csattant fel Misa.
Popov azonban rendíthetetlenül bámult vissza rá.
 – Nem hiszem – felelte. S miközben Misa feje kezdett
vörös színt ölteni, higgadtan folytatta: – Gondoljon bele,
Mihail Alekszejevics a valódi helyzetébe. Az ön fia lázította a
parasztokat, nem én. A hatóságok szemében most Nyikolaj a
bűnöző. Az ön pozíciója tehát igen gyenge. Ami engem illet,
fikarcnyit sem törődöm a hatóságokkal, vagy azzal, amit
velem tehetnek. Ha azonban rákényszerít, biztosan tudnék
kellemetlenséget okozni önnek és a fiának. Ha tehát azt
mondom, szeretnék maradni, akkor ön is bölcsen teszi, ha
nem gördít ez elé akadályokat. – Ezzel elmosolyodott.
Misa földbe gyökerezett lábbal állt. Hol az egyik, hol a
másik fiúra nézett.
– Ezt az embert nevezed a barátodnak? – mondta
undorodva Nyikolajnak. Azzal dühöngve fordult Popovhoz: –
Tényleg azt gondolja, hogy megúszhatja szárazon?
– Igen.
Misa csendben maradt. Gyanította, hogy a fiatal bajkeverő
tényleg veszélyes lehet Nyikolajra nézve. Bárcsak többet
tudnék róla, bár tudnék valamit, amit a nyakába varrhatnék.
Talán adódik majd valami. Addig is – bár a gondolatát is
utálta, hogy gyengének mutatkozik a pimasz betolakodó előtt
– eldöntötte, hogy óvatos lesz.
– Talán még hasznos lehet – mondta végül. – Itt maradhat
egy darabig a következő feltételekkel: tartózkodik minden
politikai tevékenységtől, az embereknek pedig azt mondja,
Nyikolaj beteg. Ha azonban bármilyen bajt kever, vagy
bármilyen módon belekeveri Nyikolajt az ügyeibe, észre fogja
venni, hogy nagyobb befolyásom van a hatóságoknál, mintsem
gondolja. Értjük egymást?
– Nekem tökéletesen megfelel így – mondta Popov
mézesmázos hangon, és kivonult a szobából.
Félóra múlva Nyikolaj belépett Popov szobájába. Barátját
nyugodt, de elgondolkodó hangulatban találta.
– Ragyogó trükk volt, hogy apának azt mondtad,
feljelentesz – mondta Nyikolaj. Azt se tudta, hova nézzen.
Soha nem tisztelte még így okos barátját.
 – Ugye?
– Viszont mihez kezdjek én? – kérdezte Nyikolaj
sürgetően. – Nem adhatom fel ilyen könnyen. Menjek el egy
másik faluba, és próbáljam ott fellázítani a parasztokat?
Nagy csalódására Popov a fejét rázta.
– Egyelőre, Nyikolaj – mondta –, azt akarom, hogy maradj
a házban, és tedd meg; amit apád kér. – Mikor Nyikolaj
tiltakozni kezdett volna, leállította. – Az a helyzet, barátom,
hogy Ruszkában vannak elintézendő ügyeim, te pedig, azzal,
hogy itt vagy, remekül fedezel engem. Légy hát olyan kedves,
működj együtt velem.
– Hát, ha szerinted ez a legjobb – felelt Nyikolaj
kelletlenül. Kíváncsian nézett Popovra. – Min dolgozol?
Popov jó ideig nem válaszolt. Majd elgondolkodva ennyit
mondott:
– Apádnak természetesen igaza van.
– Igen? És miben?
– A parasztokat illetően. Nem fognak követni minket.
– Idővel, talán – próbálkozott Nyikolaj.
Csend.
– Istenem, mennyire megvetem őket – mormogta Popov.
Ezzel alaposan összezavarta Nyikolajt.

Két hét telt el azóta, hogy Nyikolaj megkísérelte kirobbantani

a forradalmat, s Bobrovo falujában teljes nyugalom honolt.
Senki sem látta Nyikolaj Bobrovot. Köztudott volt, hogy az
udvarházban tartják. Az ottani cselédek az mondták, hogy
néha kimegy a ház felett fekvő erdőbe sétálni; egyébként
pedig pihen vagy olvas.
Ami a barátját, Popovot illeti, őt mostanság gyakran látni,
amint jegyzettömbjével és vázlatfüzetével a kezében sétált.
Valahol a Bobrov-házban megtalálta azt az ősrégi, széles
karimájú kalapot, mely egykor Iljáé volt, s amely művészies
külsőt kölcsönzött neki. A bobrovói parasztok gyakran látták,
amint átballag a hídon, és a folyó túlpartján futó ösvényen
állva vázlatrajzokat készít a faluról. Elég sűrűn megesett az
is, hogy átvágott az erdőn Ruszka irányába, és a kolostort,
illetve a várost rajzolta. Ha bárki Nyikolaj Bobrovról
kérdezte, csak a fejét csóválta: „Szegény fiú. Reménykedjünk,
hogy hamarosan rendbe jön.”
Lehet, hogy a falusiakat lóvá tették, Arinát azonban nem
lehetett. Nem szólt semmit, azonban pontosan tudta, hogy
Nyikolaj nem beteg. Ami Popovot illeti, folyton azt
kérdezgette magától: Vajon miben sántikálhat az a gonosz
ember? Ahogy teltek-múltak a napok, Arina többször is
megjegyezte a lányának:
– Valami rossz van készülőben, Varja. – Ha azonban
megkérdezték tőle, mi az a rossz, azt felelte: – Nem tudom.
Már arra is gondolt, hogy talán saját családi problémái
adták ezt a baljós előérzetet. A Romanovok szénája igen
rosszul állt. A fiatal Borisz feleségestül elment, s Tyimofejen
máris láthatók voltak a rettentő kimerültség jelei. Most, hogy
teljesen egyedül maradt, a paraszt egyszerű arca halottsápadt
és megviselt volt, mintha belső fájdalmak gyötörnék. A pénz,
melyet Natalja hazahozott a gyárból, segítséget jelentett
ugyan, volt azonban valami mostanában a lánnyal, ami
elgondolkodtatta Arinát. Vajon megbízhat-e benne? Nem
tetszik nekem a tekintete – gondolta. Még elszalad és csinál
valami ostobaságot. Varja terhessége is nyugtalanította. Az
asszony sápadtnak és betegnek látszott; egyszer pedig, mikor
az erdőbe mentek gombát szedni, az asszony megbotlott egy
gyökérben, és arccal előre a földre zuhant. Nem is állt fel,
csak feküdt a földön nyöszörögve:
– Ez a baba megöl engem, anya. Tudom.
Ha mindent átgondolt, teljesen egyértelművé vált
számára, hogy a babától születése után azonnal meg kell
szabadulni. Mennyivel könnyebb keménynek lenni, ha az
ember megöregszik – gondolta. A dolgokat a maguk valójában
látja az ember. S ha valami, hát a tegnap este lezajlott családi
beszélgetés csak megerősítette álláspontjában.
Natalja meglehetősen büszke volt magára, mikor bejelentette
az elhatározását.
Bizonyos szempontból volt is oka a büszkeségre:
kapcsolatuk Grigorijjal sikeresnek bizonyult.
Egészen a végső sikerig kemény munkát végzett. A fiú
vonakodása és félénksége állandó kihívást jelentett számára.
Meghódítása olyan játékká vált, melyet a lány naponta
lejátszott, s még Natalja sem volt teljesen tudatában, milyen
mértékben fordult át ez a játék megszállottsággá. Milyen
lassan haladtak az első csóktól kezdve, miközben a lány
türelmesen ápolgatta Grigorij bizalmának és szeretetének
apró virágát; milyen határozatlanul növekedett ez a virág a
fiú csupasz és hideg életének talaján! Micsoda izgalmat
jelentett számára, hogy a karjában tarthatta csontos kis
testét, s érezhette, ahogy fokozatosan megtelik élettel! Mi is
lett gondos munkájának gyümölcse? Szerelem? Szeretet? Azt
gondolta, hogy ha élet költözött oda, ahol eddig semmi nem
volt, akkor az szerelem kell, hogy legyen. Ráadásul
kapcsolatuk a birtoklás különös és csodálatos érzésével
ajándékozta meg. Ez – gondolta – az enyém. A folyamat
betetőzése – a virágzás – csakis a házasság lehet. Ügy érezte,
ha ez bekövetkezne, azzal minden megoldódna.
Ami Grigorijt illeti, ő hagyta magát meggyőzni. Ártatlan
ölelkezéseik fokozatosan valamiféle új izgalommal teltek meg.
Ahogy növekedett az önbizalma, úgy nőtt a vágya is, egyre
sürgetőbben. Szerette volna felfedezni a lány testét, magáévá
akarta tenni. Mivel a lány ennél tovább nem akart menni,
hamar megértette, csak akkor tárul fel előtte az új csodák
kertje, ha feleségül veszi a lányt. Hát rendben, megteszem, és
az enyém lesz – gondolta. – Akkor házasodjunk össze.
És utána? Szeretkezni fognak. Övé lesz a teste egészen. A
gondolat úgy megbizsergette, hogy felnevetett. Mi más
történne? Ezen túl minden bizonytalan volt, egy dolgot
kivéve. Amint összeházasodtunk, képen vágom, és jól elverem
– gondolta. Így rögtön kiderül, ki az úr a háznál. Ezen kívül
túl sok ismerete nem volt a házasságról.
Így történt, hogy azon a napos délutánon Natalja
bejelentette szüleinek a jó hírt. Most, hogy Grigorij beadta a
derekát, olyan elégedettséget érzett, hogy fel sem merült
benne, a szülei esetleg nem örülnek vele együtt.
Hidegzuhanyként érte, mikor az apja boldog mosoly helyett
halottsápadt lett, majd azt üvöltötte:
– Soha!
– De miért? – dadogta megrökönyödve.
– Miért?! Mert nincstelen gyári munkás. Nincs lova. A
kabátján kívül semmije sincs, azért. Mi az ördög ütött beléd,
hogy ilyen vőhöz kéred a beleegyezésemet? – Öklével verte az
asztalt. Aztán a feleségéhez fordult: – Varja, Varja. Először a
gyerek; aztán elhagy a fiam; most meg ez. Mivel érdemeltem
ezt ki? – Azzal a kezébe temette az arcát.
Natalja az anyjára nézett. Ő is sápadt volt, és a fejét
rázta.
– De segíthetne nekünk – magyarázta, és elmondta nekik
a tervét, hogyan élhetnének Grigorijjal. – Az ő fizetését is
hazaadhatnánk.
Rövid szünet után az apja sóhajtva folytatta:
– Igen, aztán csináltok egy kölyköt, és akkor mi hova
menjünk?
– Vannak fiatalemberek a faluban, akik elvennének téged
– mondta gyengéden Varja. – Jobb, ha saját helyed van,
Natalja. Hamarosan rájössz te is.
– Nem találkozhatsz többet azzal a fiúval – szakította
félbe Tyimofej. – Ki kéne, hogy vegyelek abból az átkozott
gyárból, csakhogy… – Tehetetlenül tárta szét a kezét.
Csakhogy ezt anyagilag nem bírná el.
Valójában, és ezt mindnyájan tudták, itt volt a kutya
elásva. Natalja azonban olyannyira megbántva érezte magát,
hogy úgy döntött, itt az ideje az egyenes beszédnek.
– Az az igazság – mondta halkan –, hogy ti egyáltalán
nem akartok engem férjhez adni, mivel itt van szükségetek a
segítségemre. Ami azt az ötletet illeti, hogy egy paraszthoz
menjek feleségül: semmi hozományt nem tudtok adni mellém,
akkor meg ki venne el? A falusi legények épp elég lány közül
tudnak válogatni. Én azonban férjhez megyek, akár tetszik
nektek, akár nem, és Grigorijnál jobb esélyem nem lesz. –
Megalázó volt, de igaz. Sarkon fordult és kiment a szobából.
– Még csak tizenöt éves vagy. Nem járulok hozzá –
üvöltötte utána Tyimofej. – Megtiltom, hogy találkozz vele!
A lány elindult kifelé a faluból. Csak akkor kezdett el
sírni, mikor a folyópartra ért.
Az izbában Tyimofej a kezébe temette az arcát, Varja
szomorúan csóválta a fejét, Arina pedig szótlanul és komoran
meredt maga elé. Már biztos volt a dolgában. Bármi is
történik, itt nincs hely a gyerek számára.

Milyen egyszerűen sikerült az egész ügyet zavartalanul

lebonyolítani, csodálkozott magában Popov. Egy kalap, egy
vázlatfüzet – illetve néhány utalás Nyikolaj betegségére – és
úgy tűnt, senki sem gyanít semmit. Azzal sem ébresztett
gyanút, ha vázlatrajzokat készítve Ruszka piacán lebzselt.
Még az öreg Száva Szuvorin – aki a szövődé mellett látta –
sem tett semmit, csupán barátságtalan pillantást vetett rá.
Ez pedig igen fontos volt Popov számára. Ő ugyanis jelentős
lépést készült megtenni.
Kétség nem férhet hozzá: a fiatal Grigorij csodálatos fogás
volt. Ki gondolta volna, morfondírozott Popov, hogy egy
véletlen találkozás során ilyen kincsre bukkan? A fickó
intelligens, gyors, és ami a legfontosabb: megkeseredett.
Józan ítélőképességű ember, latolgatta Popov. Nem tenne
semmi meggondolatlanságot, mint Nyikolaj Bobrov vagy Pjotr
Szuvorin. Aki azonban hallotta valaha is Grigorijt, amint
őszintén elmondja, mi a véleménye az öreg Száva Szuvorinról
és a gyáráról, annak kétsége sem maradhatott afelől: ha a
szükség úgy hozná, gyilkolna. Popov úgy érezte, hogy a
jövőben még fontos dolgok várhatnak Grigorijra – talán még
valami igazán nagy is.
 A lány sem volt rossz, egyáltalán. Nataljában nem volt
meg az a tűz, mint fiatal párjában. De azért ő is lázadó volt,
akinek megvolt a saját véleménye. Gyűlölte a régi rendet. És
úgy tűnt, elszánta magát, hogy hozzámegy a fiatal
Grigorijhoz. Jó csapat lesznek, döntötte el magában Popov. El
tudta képzelni, hogy hosszú távon is velük dolgozik majd.
Pillanatnyilag azonban, amíg nem győződött meg teljes
mértékben arról, hogy bízhat-e bennük, óvatos maradt.
Jóllehet teljesen világos volt, hogy Grigorij szíves örömest
gyújtaná fel a gyárat és vágná el Szuvorin torkát – ha azt
gondolná, hogy megúszhatja –, Popov mégis általános
mederben tartotta a beszélgetést. Homályosan célozgatott egy
eljövendő jobb rendre; halvány utalásokat tett arra, hogy
barátja, Nyikolaj Bobrov kapcsolatban áll a rejtélyes Központi
Bizottsággal; beszélt arról, hogy ő maga még csak új
beavatottja a mozgalomnak.
– Bobrov nem beszélt túl sokat, és balszerencsénkre
közben megbetegedett – magyarázta. így aztán két hét alatt
jóval többet megtudott róluk, mint ők róla.
Egy nappal azután, hogy Natalja összeveszett a szüleivel,
találkoztak a raktárházban, ahol a titkos nyomdát is
elrejtették, s Popov bizalmas hangon bejelentette:
– Üzenetet hoztam Bobrovtól. Jó benyomást tett rá, amit
rólatok hallott, s rátok akar bízni egy feladatot. – Szünetet
tartott, majd látva, hogy felkeltette az érdeklődésüket,
lehalkította a hangját. – Ruszkában van még valaki, aki
kapcsolatban áll a Központi Bizottsággal. Holnap küld nektek
néhány szórólapot, ezeket kéne célzottan szétosztani –
olyanok között, akikben megbíztok – az üzemben és a faluban.
– Figyelmesen nézte őket. – Egy dolog azonban mindennél
fontosabb. Tilos bárkinek is beszélnetek erről az emberről, és
soha nem fedhetitek fel a kilétét senki előtt. – Szigorú képet
vágott. – A Bizottság tudja, hogyan kezelje az árulókat.
Szemmel láthatóan lenyűgözte őket.
– Ne izgulj! Megcsináljuk – mondta Grigorij vigyorogva.
Másnap a fiatal Pjotr Szuvorin Grigorij lakóbarakkjának
közelében egy csendes helyen találkozott a fiatalemberrel és
Nataljával, majd átadott nekik egy egyszerű, fehér papírba
csomagolt paksamétát.
Pjotr pontosan követte az utasításokat. Fogalma sem volt
arról, mi lehet a csomagban. Egy szót sem szólt Grigorijhoz és
a lányhoz; ők sem hozzá. Mikor azonban otthagyta a
meglepett párt, a szíve repesett a boldogságtól.
Meg is volt rá az oka. Hiszen Popov azt mondta, hogy
Grigorij kapcsolatban áll a Központi Bizottsággal. Akkor ezzel
a fiatalemberrel – akinek minden oka megvan rá, hogy
gyűlölje és megvesse – elvtársak lettek. Elfogadták. Végül
csak kiszabadult rettenetes örökségének fogságából. Hetek
óta most először mosolyodott el.
Borisz szeretettel vegyes bűntudattal nézte a húgát. A
folyó melletti csendes tisztáson találkoztak, ahol senki sem
zavarhatta őket, s csak amikor leültek, akkor ébredtek rá
váratlanul, hogy már hetek óta nem voltak így együtt.
Az egész az ő hibája volt? Igaz, hogy ő és a felesége nem
kérték meg a húgát, hogy éljen velük, de nem akarták
cserbenhagyni. Az elmúlt néhány évben azonban mindig
rettentő elfoglaltak voltak. Most, ahogy erre gondolt, azt
érezte, törvényszerű, hogy a húga egyedül érezte magát.
Vajon ezért futott Grigorij után?
Figyelmesen hallgatta, amint a lány kiönti neki a szívét.
– Nem engedem, hogy megállítsanak – mondta a
bátyjának. – Férjhez megyek. – Majd elfacsarodott szívvel
folytatta: – Lehet, hogy nem szeretik Grigorijt, ha azonban
teherbe esek tőle, nem sok választásuk marad.
– Szereted? – kérdezte Borisz.
– Hát persze, hogy szeretem.
A fiú nem szólt semmit, de a húga nem győzte meg.
Bárcsak több pénzük lenne – gondolta Borisz. Akkor a
nővérének nem kéne a gyárban dolgoznia, s találhatott volna
férjet a faluból. És ki nehezítette meg ennyire a dolgokat? Ő
maga, azzal, hogy elköltözött. Ha előre tudtam volna, talán
másképp cselekszem. Most azonban ő a felelős, a probléma
pedig a pénz. De mit tehetne? Kitalálok valamit – ígérte meg
magában.
Átkarolta a húgát.
– Addig ne tégy semmit, amíg nem vagy teljesen bizonyos
a dolgodban – mondta. S így maradtak még egy ideig
összebújva, élvezték a visszanyert közelséget és a kis folyó
békéjét.
Borisz ezért ugyancsak meglepődött, mikor húsz perc
múltán Natalja az ingébe nyúlt és egy röplapot húzott elő.
– Olvasd el – mondta halvány mosollyal.
Figyelemre méltó iromány volt: rövid és lényegre törő.
Használt néhány olyan frázist, mint Nyikita Bobrov, sürgette
a parasztokat, hogy készüljenek fel arra a napra, mikor a
forradalom megnyitja előttük az új világot. Természetesen a
földbirtokosokra is tett célzásokat, de javarészt a
kizsákmányolok új osztályát, a Szuvorinhoz hasonló
gyártulajdonosokat illette maró gúnnyal, akik „rosszabbul
bánnak veletek, mint az állatokkal”. A röpirat szerint az ilyen
embereket el kell pusztítani. „Szervezkedjetek – sürgetett az
írás. – Álljatok készen.” Sokatmondó megfogalmazás volt, s
Borisznak összeszorult a szíve, miközben olvasta.
– Honnét szerezted?
– Ne törődj vele.
– Ez nagyon veszélyes, Natalja.
– Azt hittem, tetszik neked a forradalom gondolata. Erről
beszélt Nyikita Bobrov.
– Több földet akarok. De ez itt… – a fejét csóválta. – Ez
más. Maradj ki ebből. Csak bajt hozol a fejedre. – Mikor a
lány csak a vállát vonogatta, megkérdezte: – Nyikita
Bobrovtól kaptad?
– Nem.
– Ha ezer évig élsz, sem találnád ki.
– Ígérd meg, hogy eldobod.
 – Semmit sem ígérek. De légy szíves, hallgass róla.
Senkinek ne mondd el, hogy megmutattam neked.
– Efelől biztos lehetsz. – Majd hirtelen sugallatra
megkérdezte: – Grigorij is benne van ebben az ügyben? Ő
rángatott bele?
– Talán igen, talán nem. Talán én rángattam bele őt.
Bátyja visszaadta a röplapot.
– Soha nem láttam ezt, Natalja. Égesd el mindet, ha több
is van. – Azzal felállt.
Az ő hibája volt, tudta jól. Miatta ment Natalja abba az
átkozott gyárba; miatta döntött úgy, hogy hozzámegy
Grigorijhoz; és miatta keveredett a jó ég tudja, mekkora
bajba. Muszáj valamit tennie. Bárcsak tudná, mit.

Száva Szuvorin alapos ember volt. Mindennap végigsétált a

műhelyeken, s éles, öreg szeme előtt semmi sem maradt
rejtve. Büszke volt rá, hogy soha nem használt fel kémeket.
Igaz, művezetői beszámoltak mindenről, ami az üzemben
zajlott. „Mivel azonban tartanak tőlem, magamtól is rájönnék
mindre” – szokta mondani. S nem kétséges, hogy – hasonló
logika szerint – bármi történt Bobrovo falujában, ő arról is
tudomást szerzett.
Száva amúgy kiegyensúlyozott ember volt. Két hete még
komolyan aggódott az unokája miatt. A fiú olyan mogorva és
búskomor lett, hogy feleségével együtt már az egészségét
féltették. Az utóbbi néhány hét alatt azonban Pjotr valami
okból megváltozott: arca kisimult, úgy tűnt, visszatért az
életkedve, szinte vidámnak lehetett mondani.
– Szavamra – mondta az öreg Marja –, kellett neki egy kis
idő, amíg a nagyváros után megszokta az itteni dolgokat. –
Száva pedig úgy érezte, a dolgok jobbra fordulnak.
Egyik reggel, mindössze három nappal azután, hogy Pjotr
kedélye megjavult, észrevette, hogy a fiatal Grigorij egy
papírlapot csúsztat valamelyik munkatársa kezébe. Először
semmire sem gyanakodott. Mikor véletlenül meglátta, hogy
kis idő múlva a férfi munkagépe alá csúsztatja a lapot, még
akkor sem tulajdonított különösebb jelentőséget a lapnak.
Merő kíváncsiságból délután bekotort a gép alá a botjával, és
kipiszkálta a lapot – így fedezte fel Popov röpiratát.
Feltörő dührohamában súlyos botját kettétörte a térdén.
Egy pillanatig neki akart rontani Grigorijnak, hogy őt is
hasonló alapossággal összetörje. Az öregember legnagyobb
ereje azonban abban rejlett, hogy egy életen át tartó kemény
küzdelem alatt megtanulta, soha ne cselekedjen
elhamarkodottan. Honnan szerezhette Grigorij ezt a
röpiratot? – tanakodott. – Elképzelhető-e, hogy egy
elszegényedett parasztlegény ilyen dolgokra lázítson teljesen
egyedül? Egy időre teljesen elmerült a gondolataiba.
Aztán zsebre vágta a röpiratot.
Néhány óra múlva az árpamező mellett Tyimofej
Romanov összezavarodva nézett a fiára. Borisz indítványa
alaposan meglepte az öregembert.
– Azt mondod, kérjek pénzt Bobrovtól? Annyit, hogy
Nataljának hozományt adjunk?
– És hogy az adósságaidat is kifizessük.
– De mire fel?
– Hivatkozz a barátságotokra. Gyerekkorotokban együtt
játszottatok, nem? Nem segített ezelőtt is?
– Ő is pénzszűkében van – tiltakozott Tyimofej. – Nem
akarok tőle kérni, meg biztos vissza is utasítana.
– Lehet, hogy nem utasíthat vissza.
– Mire célzol?
– Azt hiszem, most elég sebezhető. Emlékszel, hogy
Nyikolajt kis híján letartóztatták?
– De hát beteg.
– Azt mondják. De nem az. Valójában forradalmat
készítenek elő. Biztos vagyok benne.
– Honnan tudod?
– Csak gondolom. Ha azonban igazam van, és Bobrov csak
színleli Nyikolaj betegségét, és ha azt gondolja, tudunk
valamit, akkor lehet, hogy segíteni fog, érted?
– Úgy érted, zsaroljuk meg?
 Borisz elvigyorodott.
– Többé-kevésbé.
Tyimofej elképedve csóválta a fejét.
– Képtelen lennék rá. – Ez teljes egészében ellenkezett a
természetével.
– Veled mennék – ajánlotta Borisz. – Nem kell
hangoskodni. Csak puhatolózzunk. Hamar észreveszed, ha
ideges lesz. – Mikor látta, hogy Tyimofej továbbra is
boldogtalan, hozzátette: – Csak gondold át, apa. Ennyi az
egész.

Másnap magasan járt már a nap, mikor Bobrovo lakói

rémülten vették észre a nagy kalapban, fekete kabátban
közeledő Száva Szuvorin magas alakját, amint új sétabotját
lóbálva leereszkedett a faluba vezető lejtőn. Ő azonban
egyenesen elhaladt a kunyhók között, nem nézett se jobbra, se
balra, rögvest az udvarház felé vette az irányt.
A földesúrhoz jött.
Útja során visszatértek az emlékek is. Hatvankét éve,
gondolta komoran a vénember, ugyanezen az ösvényen jött az
apjával, hogy kiutazási engedélyt kérjenek Moszkvába.
Negyvenhét éve, hogy Alekszisz Bobrov visszahozatta őt, a
szökött jobbágyot, és megkorbácsoltatta. Minden emlék olyan
frissen élt benne, mintha csak aznap történt volna. Száva
soha semmit nem felejtett el.
Mostanság természetesen kitelne a vagyonából, hogy
százszor ekkora birtokot vegyen. A földesúr, aki egykor úgy
bánt vele, akár egy kutyával, most reszket tőle. Ma pedig
kezébe adta az eszközt, amellyel elpusztíthatja őket.
Amint eltöprengett az ügyön, kevés kételye maradt az
alapvető tényeket illetően. Természetesen hallott a fiatal
Bobrovval megesett dolgokról – arról, ahogy a Romanovokkal
dolgozott, s ahogy forradalmat akart kirobbantani. Nyikolaj
betegségének története elég valószerűtlennek tűnt a
szemében. Azt is megfigyelte, hogy a répahajú diák ott lebzsel
a gyára körül, s egyszer látta Grigorijjal is, aki a Romanov
lánynak csapja a szelet. Erre Grigorij egyszer csak forradalmi
szórólapokat kezd terjeszteni. Túl sok a véletlen egybeesés.
Biztos volt benne, hogy a rendőrség könnyen megtalálná a
kapcsolatot a tények között. A fiatal Bobrov és a barátja ezek
szerint forradalmárok – mormogta. Mindkettőjüket börtönbe
juttathatná. Akkor pedig a Bobrovok elpusztulnak – végső és
rettenetes bosszú lenne. Egy kis ideig élvezettel gondolt erre.
Misa Bobrov valóban meglepődött, mikor felbukkant
előtte a gyártulajdonos magas alakja. Úgy esett, hogy
Nyikolaj aznap épp fejfájással feküdt az ágyában, Anna pedig
Vlagyimirben lakó barátját látogatta meg, így a földbirtokos
egyedül maradt. Rögtön betessékelte Szuvorint a szalonba,
ahol az öregember kíváncsian pillantott körül. Hiába kínálta
hellyel Misa, ő nem ült le, így hát a földesúr is állva maradt –
meglehetősen feszengve –, míg végül úgy döntött, nem érdekli
az egész, és leült. Innen meredt homályos rosszérzéssel a
gyárosra.
Száva soha nem locsogott feleslegesen. Egyenesen a
tárgyra tért.
– A fia – jelentette ki egyszerűen – forradalmár. – Mikor
Misa tiltakozni kezdett volna, hogy Nyikolaj beteg, a kezébe
nyomta a röplapot. – A gyáramban találtam. A fiától meg a
barátjától származik. Olvassa el!
Amint Misa Bobrov engedelmeskedett, arca
halottsápadtra vált. Ott feküdtek előtte ugyanazok a frázisok,
melyeket a fiától hallott. Szóról szóra. Csupán egyetlen
különbséggel: ez már erőszakra bujtogatott. Megölni Szávát?
Felgyújtani a házát?
– Uramisten! Biztos benne… Akarom mondani,
elképzelésem sincs… – hangja nyomorúságosan elcsuklott.
Arckifejezésénél több bizonyítékra nem is volt szüksége
Szávának. – Mit fog tenni? – kérdezte kétségbeesetten.
Száva Szuvorin pedig megmutatta igazi nagyságát és
erejét. Nyolcvankét éves volt. Életének ötvenkét éve azzal
telt, hogy a Bobrovok zsarnoksága ellen küzdött a
szabadságáért, s még harminc év azzal, hogy haragját
táplálta. Most végül elpusztíthatja őket.
Mégsem teszi meg. Még nem. Száva Szuvorin ugyanis
mindenkinél jobban ismerte a hatalom természetét, a
Bobrovokat pedig, bármennyire gyűlölte is őket, holtan nem
használhatná fel semmire. Lehet, hogy Misa bolond, de még
mindig van befolyása a zemsztvóban, és ottani
tevékenységével nem egyszer tört borsot Száva orra alá.
Ennek az információnak a birtokában Száva a haláláig a
markában tarthatja. Szuvorin nem áll bosszút kisembereken,
gondolta büszkén. Felhasználja őket.
Ezért aztán nyugodtan és nagyon halkan elmagyarázta a
boldogtalan földbirokosnak, hogy mit tegyen.
– Először is: mondja meg annak a Popovnak, hogy örökre
tűnjön el Ruszkából. Maradjon a házában, ne beszéljen
senkivel, holnap hajnalra pedig menjen el. Megtudja ezt
szervezni?
Misa nyomorúságosan bólintott.
– Beszél Tyimofej Romanovval is. A lánya mindig azzal a
Grigorijjal lóg, akit a röplapterjesztésen rajtakaptam. Biztos
lehet benne, hogy ő is belekeveredett az ügybe. – Sanda
pillantást vetett Bobrovra. – Nem maga küldte el a lányt abba
az átkozott iskolába régen? Talán már látja, hová vezet ez az
egész. – Parasztokat oktatni… – ingatta a fejét ezen a
dőreségen. – Utasítja a barátját, Romanovot, hogy további
rendelkezésig otthon tartja a lányát. Nem mondják el neki,
miért; azzal a Grigorijjal pedig semmilyen formában nem
léphet kapcsolatba. Néhány napig figyeltetem, hogy
megtudjuk, miben sántikálhat még. Utána én elrendezem a
fickót.
Hidegen nézett le Misára. Némi elégtételt jelentett
számára, hogy a szerepeik így felcserélődtek – ő az úr, Bobrov
a szolga.
– Ha bárki megszegi ezeket az utasításokat, akár a
legcsekélyebb mértékben is – zárta a beszédét –, akkor az
egész ügyet kitálalom a rendőrségen, ők pedig nagy
valószínűséggel rábizonyítják az összeesküvést az ön fiára,
Popovra, illetve a Romanovokra. A legjobb, ami történhet
velük, hogy Szibériába mennek.
Azzal hátat fordított a lesújtott földesúrnak és kivonult a
házból.

A következő huszonnégy óra során Tyimofej és Borisz

számtalanszor visszatértek arra a kérdésre, hogy kérjenek-e
Misa Bobrovtól pénzt; de ez idáig Tyimofej nem volt hajlandó
megtenni. Ezért igen meglepődött azon, mikor kora délután
sürgősen hívatták az udvarházba. Amint megjött az üzenet, a
fiatal Borisz azon nyomban kijelentette:
– Veled megyek.
Mikor megérkeztek, Misát félelmek között, ám
gondolataiba merülve találták. Körülbelül fél órát töltött a fia
betegszobájában. Misa ugyan nem volt biztos benne, hihet-e
neki, azonban úgy tűnt, Nyikolajnak nincs tudomása Popov
jelenlegi ruszkai tevékenységéről. Azt azonban beismerte,
hogy a barátjának van egy kézi nyomdája. Ez pedig épp elég
Szibériához.
Amint a két Romanov megérkezett, óvatosan belekezdett
a mondanivalójába.
– Mondd meg nekem, Tyimofej, barátja-e a lányodnak az a
Grigorij nevű fiú?
– Ó, Mihail Alekszejevics – jajgatott Tyimofej –, bár ne
lenne az. – Azzal belekezdett volna keserű litániájába, Misa
azonban gyorsan félbeszakította.
– Ezt terjeszti az a Grigorij nevű gyerek – és megmutatta
a röplapot, majd felolvasott belőle néhány mondatot az
írástudatlan parasztnak. Közben látta, hogy szegény Tyimofej
először összezavarodik, majd megretten és összeomlik, a fiatal
Borisz azonban, amint megpillantotta a röplapot, azonnal
halottsápadt lett.
Akkor tehát igaz. Szuvorin nem tévedett.
 Hidegen elismételte Szuvorin instrukcióit. Nem utalt
ugyan közvetlenül arra, hogy saját fia is érintett az ügyben,
azt azonban a tudomásukra hozta:
– Az ügy hátterében Popov áll. Visszaélt a
vendégszeretetemmel, és mindnyájunkat rászedett. Holnap
hajnalban elmegy, és nem tér vissza soha. – Azzal
figyelmesen Boriszra nézett, majd megkérdezte: – Egyetért
velem abban, hogy Natalját illetően mindenben követnünk
kell Szuvorin útmutatását? – A fiatalember savanyú képpel
felelt: – Egyetértek.
Jevgenyij Popov épp ebben a pillanatban lépett be a
szobába, szemmel láthatólag igen virágos hangulatban.

Valójában Popovnak elég nyugtalanító napja volt. Aznap

reggel kapott egy levelet, melyben – virágnyelven – tudatták
vele, hogy a parasztfelkelés elbukott. A falusiak mindenütt
úgy viselkedtek, mint Bobrovóban. Számos faluban kihívták a
rendőrséget, s a mozgalom híre eljutott a kerületi
hivatalnokok fülébe. Sok fiatal idealista máris a markukba
került, s széles körű letartóztatásokra volt kilátás.
A levél aggasztotta Popovot, de szokása szerint leplezte
ezeket az érzelmeket, így hát már-már kellemesen mosolygott
rá a szobában lévő három férfira.
Misa Bobrov nem vesztegette az idejét. Leplezetlen
undorral sziszegte Popovnak:
– Kisded játékainak vége. Szuvorin megtalálta a
röplapját. – Majd néhány szóban összefoglalta az öregember
utasításait. – Nem fárasztom magam azzal, hogy
magyarázatot kérjek a viselkedésére, úgyis hazudni fog. Mivel
azonban holnap hajnalban útnak indul, azt javaslom,
készüljön fel az útra.
Milyen nyugodt volt ez a fiatal szörnyeteg! Arcizma sem
rándult: sőt, halványan elmosolyodott. Azon még Misa is
megrökönyödött, mikor azt a választ kapta:
– Egyáltalán nem. Már mondtam magának, akkor
megyek, amikor jónak tartom.
 – Holnap indul.
– Nem hiszem.
– Nincs választása. Szuvorin letartóztatja.
– Talán. – Vállat vont. – Látom, mindannyian
megrémültek. Pedig igazán nincs miért aggódniuk. Nem
történik semmi. – Ásított. – Túl fáradt vagyok a vacsorához.
Amúgy levelet is kell írnom. Reggelre aztán éhes leszek, mint
a farkas. – Bobrovhoz fordult. – Egy ideig még tényleg itt
maradok – mondta nyájasan. Azzal felsétált a lépcsőn.
A három férfi szótlanul állt egy ideig. Ennek nem volt
semmi értelme. Aztán Tyimofej Misára nézett és
kétségbeesetten kérdezte:
– Most mit csináljunk?

Jevgenyij Popov a szobájában ült és tanakodott. Részben

blöffölt, mikor nem engedett a felszólításnak, hogy távozzon.
A reggel érkezett nyugtalanító levél, illetve Szuvorin
fenyegetése után eljött az idő a távozásra. Azt azonban
mégsem hagyja, hogy az az ostoba földbirtokos meg az
átkozott parasztjai – vagy akár Száva Szuvorin – azt
gondolhassák, hogy egyszerűen kihajíthatják őt. Forradalmár
volt, felettük állt mérhetetlen magasságban.
Akkor mit tegyen? Bármit is tett, Popov mindig hagyott
menekülési útvonalakat magának: mindig is homályos
dolgokkal foglalkozott; akármit terveztek ezek az emberek,
biztos volt benne, hogy túljár az eszükön. Jó néhány percig
töprengett, majd elmosolyodott. Elővette az ágya alól a
lelakatolt kis dobozt, majd elővett egy kézírással telerótt
lapot. Leült az ablakhoz, és – szemét állandóan a levélen
tartva – szavakat és mondatokat kezdett formálni, mígnem
elég magabiztosan nem haladt. Akkor elővett egy új lapot és
nagy műgonddal írni kezdett.
Több perce írt már, mikor meghallotta, hogy valaki átoson
a folyosón, és megáll az ajtaja előtt. Aztán hallotta, hogy kulcs
siklik a zárba, majd óvatosan elfordítják. Vállat vont. Tehát
azt gondolják, hogy bebörtönözhetik. Tovább írt.
 Húsz perc telt el. Megírt két levelet, majd egy rövid
feljegyzést. Gondosan elolvasott mindent, majd elégedetten
felállt: tökéletesen sikerültek.
Ezután a szekrényhez ment, kivette belőle azt a
parasztgúnyát, amelyben a mezőn dolgozott, felvette hozzá a
kalapot, mellyel elrejtette vörös haját. Csak miután teljesen
felöltözött, akkor vette a fáradságot, hogy megpróbálja
kinyitni az ajtót. Ahogy várta, zárva volt. Az ablakhoz ment
és kinézett. Elég szélesre ki lehetett nyitni ahhoz, hogy
kidugja a fejét és az egyik karját; ha itt akarna távozni, ki
tudná feszíteni keretéből az ablakot, aztán öt méter magasból
leugorhatna a kemény földre. Mikor azonban körülnézett,
feltűnt neki, hogy a szobájától számított harmadik ablak
Nyikolajé. Kivett egy apró pénzérmét a zsebéből, és
elhajította; aztán még egyet. A negyedik érme nekikoccant az
ablaknak, ahol feltűnt barátja kócos feje.
– Szia, Nyikolaj – szólt át. – Bezártak. Lennél szíves
kiengedni?

Misa eleinte egyértelműen érezte, mit kéne tenniük. És ha

nincs ott Borisz, minden ennyiben is maradt volna.
Elég volt néhány szó, melyet a fia súgott az
összezavarodott Tyimofej fülébe, s a paraszt máris
megértette, micsoda veszélybe került Natalja a röplap miatt;
miután pedig megértette, kész volt bármit megtenni.
Mindnyájuknak az volt az érdeke, hogy ők maguk
intézzék az ügyet elejétől a végéig-
– Nem akarom, hogy bárkivel is beszéljen, még a
kocsisommal sem – vallotta be Misa –, mivel nem tudhatjuk,
mint mondhat az az átkozott Popov rólunk. – Mindnyájan
egyetértettek abban, hogy pirkadat előtt a Romanovok
eljönnek a szekerükkel, felszedik a vörös hajú diákot, és
elviszik Vlagyimirbe.
– Van egy masszív furkósbotom – jegyezte meg Tyimofej –,
és ha muszáj, beszíjazhatjuk a kocsiba is.
 – Ha Vlagyimirbe értek, tegyétek fel a moszkvai vonatra.
És ne menjetek el, amíg a vonat el nem tűnik a szemetek elől.
– Ezzel teljesítik Szuvorin utasításait, és – amint azt Misa
szívből remélte – nem látják többé ezt a pimasz fiatalembert.
Ekkor jutott eszébe Misának, hogy talán be kéne zárnia a
szobájába Popovot. Elment a kulcsért, majd fel az emeletre –
ez alatt percek teltek el. Mire leért, nagy meglepetésére úgy
látta, hogy a Romanovok közben kisütöttek valamit maguk
között.
Borisz hozakodott elő vele.
Élesebb esze volt, mint az öregebbiknek. Nem adta fel a
reményt, hogy tud némi pénzt szerezni a földbirtokostól; és
azt is látta, hogy ebben a tervben valódi veszélyek is rejlenek
rájuk nézve. Igazán egyszerű ellenérvei voltak.
Mihail Alekszejevics, mindnyájan láthattuk, milyen is ez a
fickó valójában. Még akkor sem volt hajlandó távozni, mikor a
törvénnyel és Száva Szuvorinnal fenyegettük. Akkor pedig mi
értelme van felcibálni a moszkvai vonatra, ha a következő'
állomáson leszállhat, s egy, legkésőbb két nap múlva újra a
nyakunkon van?
Misa nem tudta cáfolni.
– De mit tehetnénk?
Borisz elgondolkodva hallgatott.
– Az a helyzet – kezdte megfontoltan –, hogy aggódom a
húgom miatt, uram. Összeszűrte a levet azzal a Grigorijjal,
mert nincs hozománya. És mert az apám eladósodott. –
Udvarias, ám jelentőségteljes pillantást vetett Bobrovra. – Ön
mindig igen jó volt a családomhoz, uram. Ön taníttatott
engem és Natalját. Lehetséges lenne, hogy valahogy segítsen
rajtunk?
Misa a homlokát ráncolta.
– Mire gondolsz?
– Talán megszervezhetnék ennek a Popovnak egy hosszú
utazást, olyat, hogy biztosan nem zavar minket újra, uram.
– Hosszú utazást?
– Igen uram. Nagyon hosszút.
 Misa érezte, hogy megremeg. Elgondolhatatlan volt, amit
hallott. Mégis – haszontalan lett volna tagadni – csábította
is.’ Jelen pillanatban a világon semmit nem akart jobban,
mint Popov gonosz jelenlététől megszabadulni – örökre.
– Képtelen lennék rá, hogy… – kezdte.
– Természetesen, uram, csak azt tesszük, amit mondott –
vágott közbe Borisz hidegen –, elvisszük Vlagyimirbe. –
Figyelmesen nézte Misát. – Senki nem várja ott, ugye?
– Nem. – Hosszú szünet következett. Aztán Misa
megrázta a fejét. – Csak tegyék fel a vonatra – mondta. –
Hajnal előtt jöjjenek vissza. – Azzal elküldte őket.
Miután kimentek, még hosszú percekig a szalonban ült.
Borisz érvei zavarták. Tökéletesen igaza volt: semmi sem
akadályozza meg Popovot abban, hogy visszatérjen, akkor
pedig ki tudja, micsoda új problémák várnak rájuk. Mit
számít a fiatal forradalmár? Amennyire Misa tudta, senki
nem keresné, ha eltűnne. Az a fickó egy csavargó. Lehet, hogy
a nyár hátralévő részét valahol külföldön tölti. Ha eltűnik,
hónapokba telhet, míg a hatóságok kérdezősködnének felőle.
Akkorra pedig…
Megrázta a fejét. Az olyan emberek, mint én – gondolta a
jóravaló emberek mindig tehetetlenek, ha olyan elvetemült
szörnyeteggel kerülnek szembe, mint Popov. Az én helyemben
ő egy másodpercig sem habozna.
Ebben a szent pillanatban megjelent Borisz Romanov.
– Popov eltűnt, uram – mondta. – Látták, amint a falun át
Ruszka felé tartott. – Mit tegyünk?
Misa felszökött.
– Lehetetlen! – Felrohant a lépcsőn, de az ajtót nyitva, a
szobát üresen találta. Az ördögfajzat! Szuvorin megmondta,
hogy tartsa Popovot a házban. Valószínűleg elment, hogy
figyelmeztesse a cinkosait, vagy újabb bajt kever – s akkor
mit tesz majd Szuvorin? Mekkora bajt tud még okozni ez a
vörös hajú démon? – Állítsátok meg! – kiáltotta. – Gyorsan!
Borisz azonban nem mozdult.
 – Ha ma elkapjuk, holnap visszajön – mondta csendesen.
– Mi a véleménye, Mihail Alekszejevics?
– Csak állítsátok meg, az Isten szerelmére – a földesúr
szinte esedezett.
Borisz még mindig nem mozdult.
– A húgom, uram – mondta lágyan. – És az apám.
Egy hosszú pillanatig mindkét férfi csendben volt. Végül
Bobrov szemlesütve azt motyogta:
– Adok hozományt a húgodnak. Apádnak segítek.
Megteszed?
– Igen, uram, köszönöm.
– És… – Misa nem tudta, hogy folytassa.
– Ne aggódjon uram. Elvisszük a fiatalurat Vlagyimirbe.
Soha többé nem háborgatja önt. – Csak egy pillanatra állt
meg, hogy megjegyezze: – Az utazáshoz szüksége lesz a
poggyászára. Ha összecsomagolná a bőröndjét, uram, hajnal
előtt felszedjük.
Azzal elment.

Igazán balszerencse volt, hogy a két Romanov – annak

ellenére, hogy igazán siettek – elkésett. Mire a kolostorral
szemközti erdő végébe értek, Popovnak nyoma veszett. A
mezőn és a hídon át a városba vezető ösvény néptelen volt.
– Csak a jó ég tudja, hová tűnhetett – dörmögte Tyimofej.
Nem volt mit tenni. Egy dologban azonban biztosak voltak.
– Visszafelé elkapjuk – jelentette ki a paraszt.
Tyimofejnél furkósbot, Borisznál kés volt. Meglehetősen
egyszerű tervet készítettek.
– Miután megöltük – magyarázta Borisz –, te elbújsz vele
az erdőben, közben én elhozom a kocsival a poggyászát.
Betesszük hátra, mintha aludna, és elindulunk Vlagyimir
irányába. Aztán majd elássuk valahol poggyászostul. – Simán
fog menni. Az út mentén mindenütt erdők voltak, illetve
néhány falu.
– Rengeteg alkalmas helyet találunk, ahol eltemethetjük –
jegyezte meg Tyimofej vidáman.
 A régi sírkert melletti tisztást választották ki leshelyül,
ahonnét tisztán elláttak a kolostorig. Ha Popov éjszaka jönne
vissza, akkor is észreveszik a holdfényben, amint az ösvényen
halad.
Letelepedtek és vártak.

Jevgenyij Popov türelmesen várakozott a szkithez vezető

ösvény melletti öreg fonásnál. Nem akart fényes nappal
bemenni Ruszkába, de szerencsére találkozott egy fiúval, aki
a kolostorból jött, s aki néhány kopekért elvállalta, hogy
kézbesíti a levelet.
Csupán egy órát kellett várnia, s máris megpillantotta a
fiatalembert, akit találkozóra hívott.
Pjotr Szuvorin izgatott volt. Mit jelenthet a sürgős hívás?
Mikor azonban Popov ünnepélyes arckifejezéssel elmondta a
hírt, belereszketett az örömbe.
– A Központi Bizottság üzenete teljesen világos –
magyarázta Popov. – Csupán néhány óránk van. Kész vagy
szenvedni az ügyért?
– Ó, igen.
– Nagyon jó. – Újra átfutották együtt a részleteket. A
fiatal Szuvorinnak volt pénze. Terve villámgyorsan elkészült.
Popovnak nem kerülte el a figyelmét, hogy vészhelyzetben az
ifjú idealista meglepően gyakorlatiasan viselkedett.
– Hogy mész el? – kérdezte Popov.
Pjotr elgondolkodott.
– A nagyapámnak van egy csónakja, mellyel halászni
szokott. Azt viszem el.
– Kiváló. Sötétedéskor indulj. – Popov átölelte a
fiatalembert. – Még találkozunk – ígérte.

Már szürkülni kezdett, mikor Jevgenyij Popov visszaindult a

forrástól Ruszka irányába. Mikor megfelelő kilátóhelyet
talált, leült a fák árnyékába, és a folyót figyelte. A tiszta kék
égen kezdtek feltünedezni az első halvány csillagok. Várt,
amíg a türkizkék ég indígószínűre sötétedett. Sehol senki.
 Aztán megpillantott egy apró csónakot. Szorosan a part
mellett siklott sebesen. Figyelte, ahogy dél felé száguld a folyó
lassú áramlatától támogatva. Reggelre elérheti az Oka folyót.
Ahogy nézte, magában mosolygott. Jól ítélte meg Pjotr
Szuvorint. Teljesen bevette azt a történetet, hogy a rendőrség
másnap letartóztatja őket. Fenntartások nélkül elhitte, hogy
a légből kapott Központi Bizottság bármi áron meg akarja
menteni őt. Azonnal és önként ajánlkozott, hogy néhány
hónapra elrejtőzik. Az egész terv mögött azonban
meghúzódott egy olyan mozgatórugó is, mellyel talán a fiatal
Pjotr sem volt teljesen tisztában. Én csak ürügyet adtam
neki, hogy elmeneküljön a nagyapjától – gondolta Popov.
Ritkán tévedett az embereket illetően.
Most pedig, hogy Pjotr biztonságban elment, ideje
munkához látni.

Popov óvatosan mozgott. Kalapját jól a fejébe húzta, s nem a

főkapun, hanem a folyópart menti ösvényről egy
mellékbejárón át osont be Ruszkába. Csupán néhány ember
lézengett itt, azok sem vetettek ügyet a sötétben csendben
lépkedő alakra.
Várakozásának megfelelően a raktárépületekhez vezető
keskeny utca teljesen kihalt volt. Mikor odaért, először
kinyitotta a kis tárolót, ahol a kézinyomdát elrejtette, majd
bement a központi raktárba. Kicsit körülszimatolt, időnként
meggyújtott egy-egy gyufaszálat, s pontosan azt találta, amit
szeretett volna: a falnak támasztva hatalmas szalmabálák
álltak; a sarokban néhány üres zsák; a polcokon pedig
tucatnyi lámpa, melyekben – és ezért hálát adott az égnek –
maradt még némi olaj. Gondosan, minden sietség nélkül
kihúzott néhány szalmaköteget és elrendezte a fal mellett.
Aztán a zsákokból nagy fáklyákat csavart, az olajat pedig két
nagy kannába gyűjtötte. Végül, csupán ráadásként, fél tucat
szénabálát kihúzott, és odatámasztotta a tároló falához.
Mindennel együtt félóra alatt elkészült.
 Azonban csak most következett tervének kalandos része.
A kis tárolóban kiásta a kézinyomdát és a röplapokat. Aztán
kikémlelt, hogy üres-e az utca, majd kilépett.
Az utca csendes volt. Végig az árnyékok között maradva
elhaladt a templom mellett a piactéren át, majd rátért a
széles sugárútra, mely a kis parkba és a fasorba vezetett.
Jobb kéz felől három ház állt a kerítés mögött. Az első volt
Száva Szuvoriné.
Minden ablak sötét volt. Szuvorinék korán feküdtek.
Óvatosan, mindenütt körülkémlelve Popov kinyitotta a
kertkaput, és belépett a kertbe. Annak ellenére, hogy a ház
kőből és téglából épült, a bejárathoz masszív, fedett falépcső
vezetett, mely körülbelül két méter magasra vezetett a
lakószintre. Popov a lépcső alá mászott, és lerakta a magával
hozott holmikat.
Kétszer is meg kellett tennie ezt az utat. Második
alkalommal a röplapokkal és a kézinyomda alkatrészeivel
együtt egy lapátot is hozott magával a raktárból.
Aztán Szuvorin lépcsője alatt négykézlábra ereszkedve
munkához látott.
Idáig minden a tervek szerint haladt. Csupán egyetlen
hibát követett el azon az estén, melynek nem volt tudatában.
Mikor másodszor kiment a tárolóhelyiségből, csak behúzta
maga után az ajtót, de nem zárta kulcsra. Nem is nézett
vissza, ezért nem láthatta, mikor pár pillanat múlva a rosszul
bezárt ajtószárny kicsapódik.
Popov csendben dolgozott. A lépcső alatt nem volt nagyon
kemény a talaj. Néhány perc alatt majdnem fél méter mély
lyukat ásott. Óvatosan, vigyázva, nehogy zajt csapjon,
folytatta a munkát. Közben magában mosolygott.
Pontosan az a tökéletes szimmetria valósult meg, melyet
annyira szeretett. A nap végére Száva Szuvorin és Misa
Bobrov semlegesítik egymást. Ő maga tiszta marad. A fiatal
Pjotr Szuvorint körözni fogják. A kézinyomdát és a röplapokat
pedig Száva Szuvorin lépcsője alá ásta el valaki –
nyilvánvalóan Pjotr. Ebben az utolsó mozzanatban – ezt el
kellett ismernie – volt valami mesterkélt cikornya; mégis
képtelen volt kihagyni. Alaposan túljártam az eszükön –
gondolta.
Igaz, volt még néhány elvarratlan szál. Például a fiatal
Grigorij és Natalja. Rájuk nem dolgozott ki konkrét tervet.
Amúgy is ártalmatlanok. Csupán annyit tudnak, hogy Pjotr
Szuvorintól kapták a röpiratokat.
Tökéletes terv: ő áll mindnyájuk felett.
Már kis híján egy méter mélyre ért a gödörásásban, és azt
tervezte, hogy hamarosan megáll, mikor ásója valami kemény
tárgyba ütközött, s Popov tapogató ujjai kerek, sima felületet
érintettek. Puszta kíváncsiságból lekaparta róla a földet, s
egy-két perc múlva már ki is tudta emelni.
Egy koponya volt. Isten tudja, hogy került ide.
Megvizsgálta. Konyított annyit az anatómiához, hogy
felismerje, a koponya alakjából ítélve gazdája inkább mongol,
mint szláv ember lehetett egykoron. Talán egy tatár? Vállat
vont. El sem tudta képzelni, miért ásták el Szuvorin háza alá.
Nem sokkal később a nyomda és a röplapokat tartalmazó
doboz a föld alatt volt.
Földet szórt a tetejére, majd ledöngölte. Aztán a
koponyával a kezében kiosont, és visszaindult a raktárakhoz.
Nem sokkal a raktárak előtt befordult egy utcasarkon,
ahol egy kis kutat látott. Csak egy másodpercre állt meg,
amíg behajította a koponyát, s hallotta a mélyben a halk
csobbanást. így aztán Pjotrnak, a kolostor ismeretlen tatár
alapítójának koponyája új nyughelyét talált a város alatt
csordogáló vizekben.

Natalja és Grigorij a hálóterem körül őgyelegtek, és

sötétedésig beszélgettek. A lány elmesélte, hogyan viszonyult
apja a vőjelölthöz, de azt is hozzátette:
– Hamarosan túlteszi magát rajta. – Különben is,
amennyire meg tudta ítélni, Grigorij egyáltalán nem törődött
az apja véleményével. Hadjárata olyan sikeresnek bizonyult,
hogy a fiatalembernek már kizárólag egyetlen gondolat
töltötte ki minden percét – hogyan veszi birtokba a lány
testét. Ezért aztán, mikor szürkület után Natalja felvetette,
hogy elvonulhatnának valahová, ahol senki sem zavarja őket,
Grigorijnak nem volt ellenvetése.
A fiatal párok, ha meghitt és biztonságos helyet kerestek,
a nyári hónapokban a város menti erdőbe jártak ki. Ők is erre
tartottak, mikor észrevették, hogy az ösvény mentén álló
raktárépületek egyikének nyitva van az ajtaja. Benéztek, s
meglepetésükre azt látták, hogy helyiségben mindenütt
szalmabálák hevernek. Natalja úgy érezte, kitűnő
rejtekhelyét találtak. Néhány másodperc alatt kis ágyat
készített a szalmából. Majd intett a szerelmének, és becsukta
az ajtót. Hamarosan, ígérte magának, hamarosan terhes
leszek, és férjhez megyek.

Mikor Popov a raktárakhoz ért, egyenest a főépület felé

indult. Gyorsan szétöntözte az olajat a zsákvászonból csavart
fáklyák között. Egyiket meggyújtotta, és a legnagyobb
szalmabálába döfte. Egyik fáklyát gyújtotta a másik után, és
sorban rátette őket a fal mellé készített szalmabálákra. Mikor
már csak két fáklyája maradt, átrohant a kis
tárolóhelyiségbe.
Nem tudta, hogy ilyen gyorsan lángra lobban. A tárolóba
csak szalmát dobott be, mivel – hiszen az ajtó zárva volt – itt
nem igen olthatta el senki a tüzet. Mire a tárolóhoz ért, a
lángnyelvek már a főépület szarufáit nyaldosták. Sietnie
kellett. Gyorsan kinyitotta az ajtót, meggyújtotta a két
fáklyát, és a legközelebb eső szalmabálák közé lökte őket.
Aztán behúzta az ajtót és újra bezárta. Mivel eszébe sem
jutott, hogy körülnézzen, nem vette észre a két fiatalt a
sarokban, akik néhány perce merültek álomba.
Villámgyorsan haladt, mindig árnyékban maradva, ki a
városból. Ideje volt visszatérni Bobrovóba.

Misa Bobrov a szalonban ült. Fent az emeleten Nyikolaj

gyorsan elaludt, és a földesúr hálát adott az Úrnak, hogy így
történt. Ha a fia most lejön, nem volt benne biztos, hogy a
szemébe tudna nézni.
A földesúr pokoli órákat tudott maga mögött. Úgy tett,
ahogy a fiatal Borisz tanácsolta, s összecsomagolta Popov
holmiját. Aztán saját kezűleg cipelte le az emeletről, s
kihordta őket a kertbe. Most várakozott.
Mit tett? Semmit, mondta magának. A Romanovok csupán
elfogják és Vlagyimirbe viszik Popovot. Ezt mondták, nem?
Majd fél órán át kapaszkodott ebbe az abszurd öncsalásba,
majd végül, megundorodva önmagától, ezt is feladta. Azért
fizetett, hogy meggyilkoljanak egy fiatalembert: ez az igazság.
Biztos, hogy mostanra már halott.
Gyilkos. Felidézte azt a – már csaknem húsz évvel ezelőtti
– napot, mikor Szevasztopolban meg akarta ölni Pinyegint.
Szívében akkor is gyilkos volt; mégsem tette meg. Mostanra
erkölcstelenebb ember lett belőle? Vagy csak arról van szó,
hogy most talált másokat, akik elvégzik helyette a piszkos
munkát? Rettegéssel és önutálattal telt meg a lelke, s arcát
kezébe temetve motyogta:
– Istenem, Uram, mit tettem?
Ezért aztán a meglepetés, a megkönnyebbülés és a
rettenet keveréke öntötte el, mikor éjfél után nem sokkal
valami zajt hallott, s felpillantva Popovot látta meg, amint
érdeklődve figyeli.
Misa kinyitotta a száját, de képtelen volt megszólalni.

Popov visszaútja eseménytelen volt. Mivel nem kívánta

mutogatni magát, újfent a hátsó kijáraton át surrant ki a
városból. Mire a folyóhoz ért, már látta a város felett vibráló
vörös fényt, s hallotta a kiáltásokat. Nem ment át a hídon,
illetve a kolostor előtti nyílt téren, inkább a források felé vette
az irányt, és a kanyargó folyót követte folyásirányban, míg
végül a kis gyaloghídon kelt át a túlpartra, Bobrovónál. Nagy
kerülő volt, viszont nem találkozott egy teremtett lélekkel
sem.
 Amint az udvarház felé közeledett, képtelen volt elfojtani
némi elégedettséget, sőt ujjongást. Minden a helyén volt.
Zsebében pedig ott lapult két levél.
Nem volt nehéz lemásolni Pjotr Szuvorin kézírását.
Amúgy is nagy tehetsége volt az efféle dolgokhoz. Mégis
inkább a levelek stílusára volt büszke. Abból a rövid
forradalmi esszéből, melyet Pjotrtól kapott, nemcsak a
fiatalember szófordulatait, de az észjárását is elsajátította. A
lelke lényegét csíptem el – gondolta mosolyogva, amint a két
levelet átfutotta. Csodálatosan hitelesek voltak.
Maguk a levelek igen egyértelműek voltak. Az egyik
Nyikolaj Bobrovnak, a feltételezett társtettesnek szólt. Ebben
megírta neki, hogy elmenekül, hogy megpróbálja felgyújtani a
nagyapja üzemét, illetve azt, hogy a nyomda és a szórólapok
biztonságban vannak Száva Szuvorin házában, ahol senki
sem találja meg őket.
Mást nem is kell tennie, mint hogy odaadja ezeket a
leveleket Misa Bobrovnak. Amint a földbirtokos megfenyegeti
ezzel Szuvorint, a felbőszült öreg gyáros tökéletesen
semlegesítődik. Ha az öreg Nyikolaj letartóztatásával
fenyegetőzne, azzal a saját unokáját is börtönbe küldené.
Popov élt-halt az ilyen tökéletes szimmetriákért.
A másik levél csupán külön biztosíték volt számára, egy
esetleges jövőbeli felhasználásra. Ebben Pjotr írt Popovnak az
elutazásáról, s köszönetét mond a kedvességéért. Ráadásul
patyolat tisztára mosta Popovot.

Nyikolajjal együtt jó barátunkként tartjuk önt számon,

s tudom, hogy, miként engem, úgy Nyikolajt is
megkísérelte rábeszélni arra, maradjon a reformok
útján, s hagyjon fel forradalmi eszméivel. Ön azonban
nem érti ezeket az eszméket, barátom, ahogy azt sem,
hogy milyen messze vezetnek – én pedig nem tudom
elmondani önnek. Csupán remélni tudom, hogy egy
nap, mikor ragyogó új kikeletünk virrad, újra
 barátokként találkozunk, s ön is látni fogja, hogy a
legjobb ügyet szolgáltuk.
Adieu.

Miután átvert mindenkit, s bebizonyította fölényét, Popov úgy

vélte, hogy pár napot – talán még Ruszkában marad,
megcsapolja még kissé Bobrov pénztárcáját, aztán távozik.
Két dolog azonban meglepte őt. Mikor az udvarház
udvarán áthaladt, ott találta csomagjait a kertben. Miért
olyan biztos benne Bobrov, hogy ő ma éjszaka távozik? Most
pedig, amint belépett, a földbirtokos tátott szájjal, némán
mered rá, mintha kíséretet látna. Azt mégiscsak tudnia kell
Bobrovnak, hogy ő kiment a házból, hiszen összecsomagolta a
poggyászát.
Popov elgondolkodva nézte Misát. Agya lázasan dolgozott.
– Meglepi, hogy találkoztunk? – érdeklődött.
– Meglepett-e? – Misa rendkívül izgatottnak látszott. –
Egy cseppet sem, kedves barátom. Miért is lennék meglepve?
– Tényleg, miért? – Vajon miért lett céklavörös a
földbirtokos arca, s miért nevezte „kedves barátomnak?”
Közben Misának eszébe ötlött, hogy ha a Romanovok nem
tudták elcsípni Popovot, akkor bármelyik pillanatban
betoppanhatnak ők is. És akkor? Levonszolják a szekerükbe,
hogy lemészárolják? Ezzel nem tudna még egyszer
szembenézni. Mégis, mi az ördögöt tehetne? Idegesen
pislogott az ajtó felé, közben észre sem vette, mit csinál.
Popovnak nem is kellett több. A részleteket nem tudta, a
lényeggel azonban tisztába jött. Valaki érte jön majd, s a
földesúr ettől retteg. Nagyon jó, ő egy lépéssel előttük jár.
– Ha tökéletesen semlegesíteni tudnám Szuvorint, az
mennyit érne magának? – érdeklődött kedvesen. Majd látva
Misa kétségbeesett reménykedést sugárzó tekintetét,
elmondta, hogy Pjotr Szuvorin írt egy levelet Nyikolajnak,
majd ismertette ennek a levélnek a tartalmát is.
– Önnél van ez a levél? – kérdezte Misa türelmetlenül.
– Elrejtettem, de odaadhatom – némi pénzért.
 – Mennyiért?
– Kétezer rubelért.
– Kétezer? – A szerencsétlen embernek még a lélegzete is
elállt. – Nincs annyim.
Olyan ideges volt, hogy Popov érezte, valószínűleg igazat
mond.
– Akkor mennyi pénze van? – kérdezte.
– Körülbelül ötszáz, azt hiszem.
– Nagyon jó. Annyi is megteszi.
Misa megkönnyebbültnek látszott, aztán újfent idegesnek.
– Van még egy dolog – mondta idegesen. – Amint
megkapta a pénzt, azonnal mennie kell.
– Úgy érti, hogy most, az éjszaka közepén?
– Igen. Azonnal. Életbevágóan fontos.
Popov halványan elmosolyodott. Tehát beigazolódott a
gyanúja. Ennek a bolondnak volt mersze bérgyilkosokat
fogadni, gondolta. Milyen jellemző', hogy ettől pánikba esett.
Hangosan ennyit mondott:
– Ad nekem egy lovat. Jó lovat.
– Igen, hogyne.
Azért is kap majd egy kis pénzt. Vicces, hogy micsoda
hatalmat ad az ember kezébe, ha bűnösökkel üzletel.
– Menjen, hozza a pénzt – rendelkezett.
Negyedóra múlva útra készen állt. Misa Bobrov legjobb
lován ült. Mielőtt elindult volna, még habozott egy pillanatig,
vajon felébressze-e Nyikolajt, hogy elbúcsúzzanak. Aztán úgy
döntött, nem teszi. Barátja elvégezte a feladatát. Nincs
számára mondanivalója. Lenézett az ideges földesúrra.
– Nos, viszontlátásra a forradalomig – mondta kedvesen.
Azzal elment.
Egy óra múlva megjelent Bobrovóban a két Romanov, akik
Popovot keresték. A földesúr biztos akart lenni abban, hogy
nem fogják követni a fiatalembert, ezért azt mondta, nem
látta sehol.
Ruszkában a tűz elpusztított két raktárt, illetve négy apró
sorházat, melyeket a szállongó pernye gyújtott fel. Csak
másnap reggel fedezték fel, hogy Natalja és Grigorij eltűntek.
Elszenesedett maradványaikat órákkal később találták meg.
Száva Szuvorin és Misa Bobrov kora reggel találkoztak
egymással, s e találkozó következtében a rendőrség nem
indított nyomozást a tűzesettel kapcsolatban. Kijelentették,
hogy baleset történt. Soha senki nem magyarázta meg,
miképp eshetett csapdába Natalja és Grigorij. Azt azonban
megjegyezték, hogy néhány hét múlva a helyi rendőrfőnök és
egész családja új ruhákat hordott.

Varja Romanov az év végén szülte meg gyermekét. Kislány

volt, akit Arinának neveztek el. Varja olyan odaadóan
gondozta a babát, aki egyetlen lányát helyettesítette, hogy a
kislány tökéletes biztonságban vészelte át a telet. Közben
pedig egy szót sem értett abból, mikor nagyanyja és
névrokona ott állt a bölcsőjénél – nem is egyszer s azt
mormogta:
– Tudom, hogy el kéne vigyelek, de nem visz rá a szívem.
Ahogy azt a jelentéktelen eseményt sem érthette, mely a
tavasz első hetén történt. Misa Bobrov szokása szerint
tavaszonként átnézte és rendezte az iratait. Mivel ezt évente
csak egyszer tette meg, rengeteg rendezgetni valója akadt.
Levelek, feljegyzések, zemsztvo hivatalnokok előterjesztései,
kifizetetlen számlák… a papírok a dolgozószobájában álló
nagy asztalon, a könyvespolcokon sorjázó könyvek tetején,
illetve íróasztalfiókokban halmozódtak fel. Élvezte a
rendrakást: ez lehetővé tette számára, hogy újra átélje az
előző évet, s mivel ráérősen dolgozott, ez a visszatekintés
gyakran három-négy napig is eltartott. Különösen a leveleket
szerette újraolvasni; jórészük szalaggal átkötve, dobozokba
rendezve a padlásszobába került. Mikor a felesége a szemére
hányta, hogy ez időpocsékolás, mindig higgadtan válaszolt:
– Sose lehet tudni. – Azzal boldogan folytatta a
pepecselést.
 Az elmúlt évből sok mindent kellett elolvasni és
átgondolni. Még azon is elgondolkodott, hogy részletes
beszámolót ír az elmúlt nyár rendkívüli eseményeiről. Milyen
érdekes és különleges lesz ezt valaha majd Nyikolaj
unokáinak végigolvasni! Azonban ezt a feladatot egy időre
elhalasztotta – „majd ha nem leszek ilyen elfoglalt” –, így
azokról a napokról csak egyetlen írásos nyom maradt: Pjotr
Szuvorin levele, melyet Popovtól kapott. Ezt biztosan
megtartom, fontolgatta Misa. Végül is, ki tudja, egyszer még
kapóra jöhet a Szuvorinokkal szemben. Mivel az a különös
dokumentum semmi mással nem állt kapcsolatban, átkötözte
egy piros szalaggal, rátette a „Tűzeset Ruszkában” címkét,
majd a többi levéllel együtt felvitte a padlásra.
Mikor befejezte a munkát, másnap váratlan látogatót
kapott – a fiatal Borisz Romanovot. A földesúr nem látta egy
ideje a fiatal parasztlegényt, s az is meglepő volt, hogy nem az
apja társaságában érkezett. Bevezette a dolgozószobájába,
elég kedvesen rámosolygott.
– Nos, Borisz? Mi a baj?
Borisz olyan lassú és körmönfont beszéddel készült, hogy
Misa először képtelen volt kivenni a szavaiból, mit akar tőle.
Volt azonban valami dacos feszélyezettség a parasztlegény
arcán, amitől Misa kellemetlenül érezte magát. Borisz
óvatosan emlékeztette a családja szegénységére; hogy több
földre lenne szükségük; illetve a Bobrovok iránti töretlen
hűségükre. Végül rátért a lényegre.
– A tavalyi nyár járt az eszemben, uram – mondta.
Hát erről volt szó. Misa bizalmatlanná vált.
– Igen?
– Kötöttünk egy egyezséget, uram. Arról, hogy segít az
apámnak, illetve a húgomnak hozományt ad. – Misa még
mindig nem szólt semmit. – A húgom meghalt, uram.
– Isten nyugosztalja.
– Azonban, mint ön is tudja, új baba érkezett a családba. –
A padlót bámulta. – Azon tanakodtam, hogy talán segíthetne
rajtunk, uram, ahogy ígérte. Natalja hozománya átszállhatna
a babára, Arinára.
Misa elgondolkodva nézte. Igazság szerint a fiatalember
beszéde igen érzékeny pontját érintette. Attól a rettenetes
nyári éjszakától fogva nem esett több szó gonosz
egyezségükről. Végül is a gyilkosságot nem hajtották végre,
szegény Natalja meghalt, Misa pedig igyekezett az egész
epizódot kitörölni a fejéből. Némi segítséget adott Tyimofej
Romanovnak a törlesztőrészletek fizetésében, arra azonban
nem gondolt, hogy nagyobb pénzösszeget kéne adni neki, s
nem is biztatta a parasztot, hogy kérjen. Mégis eszébe jutott,
nem is egyszer: Valójában mi hoztunk szerencsétlenséget a
Romanovokra. Valami tennem kéne értük egyszer. Tetszett
neki a fiatal Borisz javaslata, hogy ajándékozzon pénzt a
babának. Talán hamarosan adhatnék neki… Mivel az ügyet
magában fontolgatta, egyelőre nem foglalkozott azzal, hogy a
parasztnak válaszoljon.
Borisz Romanov ekkor elkövetett egy nagyon nagy hibát.
Félreértette Misa habozását, ezért váratlanul felnézett és
kijelentette:
– Végül is, uram, mi sem akarjuk önt bajba keverni a
húgom halálával kapcsolatban, nem igaz? – Azzal
rosszindulatúan vigyorgott a földesúrra.
Misa meglepetten meredt rá, majd elpirult. Mi az ördögöt
tudhat ez a fickó?

Valójában Borisz semmit sem tudott. Misának azonban az lett

volna igazán nagy megrázkódtatás, ha megsejt valamit abból,
mire is gyanakszik ez a parasztlegény.
A hatóságok ugyanis balesetnek könyvelték el a ruszkai
tűzesetet, Borisz azonban nem. Szegény húga emléke
állandóan kísértette, s minél többet rágódott az ügyön, annál
biztosabb volt benne, hogy az egész ügy gyanús. Időről időre
előhozakodott a kételyeivel az apjának.
– Ha baleset volt, akkor ki zárta be oda Grigorijt és
Natalját? – Miért akarta volna őket megölni bárki is? – Talán
túl sokat tudtak. – És ki a gyilkos? – Az a vörös fejű ördög,
Popov. Csak ő lehetett. Még az öreg Tyimofej is elismerte,
hogy lehet ebben igazság. Borisz számára azonban ebből
következett még egy logikai lépés, melyet az apja nem volt
hajlandó megtenni.
– Akkor – fejtegette Borisz – ebben sokkal több minden
van, mint ami látható. Gondold csak meg. – Ujjaival az
asztalon dobolt. – Bobrov Popov után küldött minket, de soha
nem kaptuk el. Ki figyelmeztette azt az ördögöt? Csakis
Bobrov lehetett. Elküldött egy szolgát vagy magát Nyikolajt,
hogy figyelmeztesse. És hogyan söpörték szőnyeg alá Popov
szökését? Soha senki nem szólt egy szót sem Nyikolaj
Bobrovról, sem pedig a tűzről. Valami olyasmi zajlik a
háttérben, amiről nem tudunk. És a földesúr leplezi. Nagyon
jól tudja, hogy ki gyújtotta a tüzet; tudja, ki ölte meg a
húgomat – és még sok minden mást is.
Erre Tyimofej csak szomorúan figyelt, a fejét rázta és így
válaszolt.
– Én még mindig nem hiszem el. De még ha így is lenne,
mit tehetnénk?
Itt Borisz is megakadt. Nincs bizonyítéka. A hatóságok
meg sem hallgatnák. Csak bajba keveredne. A téli hónapok
alatt makacs meggyőződése rögeszmévé vált. Nem tudott
szabadulni tőle. Ahogy a hó olvadásnak indult, döntésre
jutott: Akkor is megfejem ezt az átkozott földesurat.
Szavamra, valamivel biztos ráijeszthetek.
Misa elpirult ugyan, ám mégis gyorsan összeszedte magát.
Egy pillanat alatt visszanyerte látszólagos nyugalmát.
A tűz… a paraszt valamire célozgat a tűzzel kapcsolatban.
Misa egyetlen bűne az, hogy elrejtette a Popovtól kapott
levelet, amely leleplezné a tettest. Lehetséges lenne, hogy a
paraszt ismeri a levelet? Elég valószerűtlennek tűnt. Misa a
tőle telhető legderűsebb arckifejezéssel nézett Boriszra:
– Nem igazán értem, mire gondol.
– Csak arra, uram, hogy mi ketten tudjuk, ki volt a
gyújtogató – jelentette ki vakmerően Borisz.
 – Hogy én tudnám? És ki lenne az? – Halvány mosollyal
tette fel a kérdést, de nagy bosszúságára Misa érezte, ahogy
dörömböl a szíve. Lehetséges, hogy mégis tudja?
– Az a vörös hajú ördög: Popov – vágta rá magabiztosan
Borisz.
Istennek hála! Semmit sem tud. Ez a pimasz
parasztlegény csak blöffölt.
– Akkor sokkal többet tud nálam – válaszolta nyájasan
Misa. – Mivel pedig arcátlan módon viselkedik, jobb lesz, ha
most elmegy. – Fenyegetően Boriszra meredt. – Ha még egy
szót hallok az ügyről, panaszt teszek a rendőrségen – ezzel
hátat fordított, a felbőszült és vérvörös Borisz pedig
kiviharzott a szobából.

Ezzel a találkozóval vette kezdetét egy ki nem mondott, ám

tartós elhidegülési folyamat a Bobrovok és a Romanovok
között. Több segítség nem érkezett Misától, még Tyimofej
számára sem: a földesúr figyelemre sem méltatta őket.
Tyimofej nagyon sajnálta a dolgot, de amint azt a fiának is
elmondta:
– Azok után, amit tettél, aligha tudnék a szemébe nézni.
Ami Boriszt illeti, annak ellenére, hogy megalázták, a
találkozó egyáltalán nem oszlatta el a gyanúját. Valójában,
ahogy az idő múlásával egyre többet rágódott az ügyön, újabb
és újabb érveket talált, melyek megerősítették az
elképzelését. Láttam, hogy elpirult – emlékeztette magát.
Valamit tud, ez biztos. Egyre nyilvánvalóbb lett számára –
még ha nem is találta meg a rejtély kulcsát hogy valamiféle
összeesküvés zajlik. A vörös hajú, azok az átkozott Bobrovok,
talán még a Szuvorinok is, mindmind benne vannak. Ők ölték
meg Natalját.
Haragjában két döntés érlelődött meg benne, melyekről
haláláig nem mondott le. Az első igen egyszerű volt, s ezt
elmondta az apjának is:
– Egy nap még találkozom ezzel az átkozott vörös hajú
Popovval: akkor pedig megölöm.
 Második döntését megtartotta magának, eltökéltsége
azonban ez ügyben sem volt kisebb. Tönkreteszem azt a
földesurat, aki azon a földön élősködik, amely a miénk kéne,
hogy legyen, ígérte magának. Mielőtt meghalnék, még
végignézem, ahogy kiebrudalják innen azokat az átkozott
Bobrovokat. Megteszem, Nataljáért. Így aztán a házuk
mögötti faluban a Bobrov család szerzett magának egy
halálos ellenséget.
Ezek a rejtett áramlatok nem borzolták fel a falu életének
sima felszínét. A következő évre az 1874-es nyár történései
látszólag már a homályba vesztek. A vörös hajú Popovot
elfelejtették; s Ruszka városában is csak elvétve jutott
valakinek eszébe, mi lehet a fiatal Pjotr Szuvorinnal.
 Forradalom

1881. SZEPTEMBER
Meghalt a cár: meggyilkolták. A tízéves kislány még most,
hónapokkal az események után is alig tudta elhinni.
Miért vannak a világon ilyen gonosz emberek? Az elmúlt
három évben folyamatosan gyilkoltak – rendőröket,
hivatalnokokat, még kormányzót is. Most pedig egy rettenetes
bomba megölte azt a jó embert, a reformer II. Sándor cárt.
Róza képtelen volt megérteni, miért.
Ki tehet ilyesmit egyáltalán? Úgy tűnt, egy borzalmas
csoportosulás: a Népakarat, ahogy magukat nevezték. Senki
sem tudta, kik azok, hányán vannak: talán húszán, talán
tízezren. Mit akartak? Forradalmat: elpusztítani a teljes orosz
államapparátust, amely fentről, a magasból irányítja a népet.
A Népakarat hónapról hónapra valóságos hajtóvadászatot
folytatott a cár után. Most pedig megölték, mintha csak azt
akarnák üzenni: „Nézzétek, a ti hatalmas államotok csalás.
Velünk szemben a cár tehetetlen, akkor pusztítjuk el, amikor
akarjuk.” Most pedig, hogy a szegény cár meghalt, azt várták,
hogy a nép fellázad.
– Ez is mutatja, milyen kevéssé ismerik ezek a
forradalmárok a népet – mondta az apja.
Ugyanis semmi sem történt. Nem lázadt fel egyetlen falu,
még csak egy üzem sem. A sokkoló eseményt csak a hatalmas
orosz csend fogadta. A cár fia, III. Sándor örökölte meg a
trónt, s azon nyomban rendet teremtett. Hatalmas razziák
kezdődtek, rengeteg forradalmárt letartóztattak, s
Oroszország legtöbb tartományában jelenleg is statárium volt
érvényben. A Népakarat elbukott, hála az Úrnak.
Oroszországban béke és nyugalom honolt.
Legalábbis úgy tűnt. Egészen addig, míg el nem kezdődtek
ezek az új borzalmak, melyek annyira felfoghatatlanok és
borzalmasak voltak a kislány szemében. És most – miképp az
elmúlt hónapok során annyiszor – Róza ismét azon
tanakodott, miért vannak ilyen gonosz emberek a világon.
– Ide nem jönnek – ígérte az apja. Mi van azonban, ha
tévedett?
Kora délután volt – csendes időszak ebben a békés déli
faluban az erdő és a sztyeppe határánál. Csak néhány ember
lézengett az utcán; Róza szülei a zömök, zsúptetős ház felső
emeletén pihentek. Igaz, hogy már ősz volt, itt lent
Ukrajnában azonban még mindig meleg volt az idő. A nyitott
ablakon át Róza láthatta a kertben az almafát, és érezte a
közeli lőne édes illatát.
Róza gyönyörű, halvány, ovális arcú, hosszú nyakú
kislány volt, s mozgását valami lassú kecsesség hatotta át,
ezért a falusiak „hattyúlánynak” nevezték. Hollófekete haját
egyetlen vastag, derékig érő varkocsba fonta. Hosszú orra és
telt ajkai voltak. A szeme volt azonban a legfeltűnőbb rajta.
Erős fekete szemöldöke alatt hatalmas, szürkéskék, ragyogó
szemek néztek ünnepélyesen a világra, akár az ősi mozaikok
alakjainál.
A piano mellett üldögélt. Most nem játszott, de a reggel
gyakorolt Csajkovszkij-darab még mindig ott visszhangzott a
lelkében. Miközben kinézett a kék égre, végigment minden
egyes frázison, minden visszatérő dallamon, próbálgatta őket
így is, úgy is, amíg meg nem elégedett az eredménnyel.
Az övé volt az egyetlen piano a faluban. Soha nem
felejtette el azt a varázslatos napot, mikor a kis szekéren
megérkezett. Apja egy éven át kuporgatta a pénzt, hogy
megvehesse, s leszállíttassa idáig Kijevből. Az összes
szomszédjuk átjött megnézni, amint ő és a két bátyja büszkén
bekísérik ezt a csodát a házba. Hétéves volt, mikor egy
látogatóba érkezett zenész rokonuk kijelentette, hogy a
kislány rendkívüli tehetség. Már a következő évben elment
ahhoz a családhoz, hogy a tanévet Ogyesszában töltse, ahol
kiváló zenetanárok foglalkoztak vele. Máris voltak nyilvános
fellépései, azt mondták róla, hogy hivatásos zenész lesz belőle.
 – Ha az egészsége is engedi – tette hozzá rosszkedvűen az
anyja. Igaza volt: a mellkasában érzett gyötrő fájdalom
gyakran vele volt. Néha napokig feküdnie kellett, miközben
égett a vágytól, hogy visszamehessen az iskolába.
– Majd kinövöd – ígérte az apja: ő pedig teljes szívéből
imádkozott, hogy igaza legyen. Egész életét a zenének
szerette volna szentelni.
Miután Róza belépett ebbe a királyságba, minden más
jelentéktelenné vált. Néha úgy érezte, zene van mindenben:
ellentmondást nem tűrő, mint a matematika, és végtelen,
mint a világegyetem. Zene volt a fákban, a virágokban, a
végtelen sztyeppén, zene töltötte be az eget. Csak imádkozni
és tanulni akart.
És erre itt van ez a különös rejtély, amely hónapok óta
zavarja, s amely miatt ma aggódó és melankolikus
hangulatba került.
Ha Isten megteremtette ezt a gyönyörű világot, és
muzsikával töltötte meg; és ha őt arra választották ki, hogy
zenéjével szolgálja az Urat, s Neki játsszon, akkor miért
vannak gonosz emberek, akik azt tervezik, hogy megölik őt?
A kis folyó keleti partján fekvő kényelmes, zsúptetős
házak fehérre meszelt falaikkal majd másfél kilométer
hosszan övezték a széles, poros út mindkét oldalát. Sok
háznál volt olyan virágoskert, mint a szüleinél. A folyó
közelében volt a piactér is; közvetlenül alatta állt a
szeszfőzde. Valójában Oroszország szegényebb északi részén,
ahol a települések kisebbek voltak, mint Ukrajnában, egy
ekkora helyet már városnak neveztek volna.
Ráadásul elég jól ment a soruk. A sztyeppe gazdag fekete
földjén óriási búzamezők hullámoztak, s ezekhez újabban két
jól jövedelmező termény társult: a cukorrépa és a dohány.
Mindkettőt a kereskedőknek adták el, akik a meleg Fekete-
tengeri kikötőkön keresztül szállították tovább. Hála a
kereskedelemnek, illetve a környék termékenységének, a
parasztok jól éltek.
 Róza nagyapja volt az, aki elsőként érkezett a vidékre
gazdálkodni. Öt éve halt meg, s a fia vette át a helyét. Mivel
vállalkozó szellemű ember volt, nemcsak búzával kereskedett,
de egy mezőgazdasági felszereléseket gyártó ogyesszai cég
helyi ügynökeként is dolgozott, így a faluban a
legmódosabbak közé tartoztak.
Arról semmit sem tudott, hogy ezt a déli települést
egykoron Ruszkának hívták.
Ebben semmi meglepő nem volt. A falunak azóta két neve
is lett; múltjából csak néhány emlék maradt fenn. A nyugati
parton álló kis erődre már csak elszórt maradványok
emlékeztettek a fű között; a templomot felégették a mongolok,
nyoma sem maradt. Még a táj képe is megváltozott: az
évszázadok óta zajló mezőgazdasági termesztés során sok fát
kivágtak, így a folyó keleti partján már nem is maradt erdő. A
medence kísértő szellemeivel együtt kiszáradt. Még a méhek
lakta liget is eltűnt. A falu utolsó házától nyílt sztyeppe
húzódott egészen a látóhatárig. A régi időkből egyedül egy kis
halmocska maradt fenn a pusztán: az ősi kurgán.

Róza elsétált a falu végéig, s onnan nézett végig a sztyeppén.

A bágyadt napsütésben, magasan a feje felett fehér felhők
vonultak nyugat felől, át a végtelen, megbámult füves
mezőkön az ibolyaszín horizont felé.
Egy ideje itt álldogált, mikor észrevette a szekeret.
Masszív építmény volt, s két ember ült rajta: egy óriási, vállas
ember, aki hatalmas, fekete bajuszt viselt – ő volt a kocsis;
illetve egy karcsú, jóképű, fekete hajú fiú, aki annyi idős
lehetett, mint Róza. Tarasz Karpenko, kozák földműves volt
kisebbik fiával, Ivánnal.
Amint megpillantotta őket, Róza elmosolyodott. Amióta az
eszét tudta, mindig kozákot és rablót játszott a Karpenko
fiúkkal, meg a többi falusi gyerekkel. A fiatal Iván volt a
kedvenc játszótársa. Mióta pedig – néhány éve – az apja
eladott néhány mezőgazdasági szerszámot Tarasznak, melyek
igen sikeresnek bizonyultak, a tagbaszakadt kozák nagyon jó
szemmel nézte a családot.
Róza apja azonban nem ezzel lopta be magát Tarasz
szívébe.
Bármilyen különös is elgondolni, ez a nagydarab farmer a
kiváló költő, Karpenko unokaöccse volt, kinek finom vonású
arca ott díszelgett számos helyi házban. Tarasz rendkívül
büszke volt erre a tényre, s nagybátyját együtt emlegette a
leghíresebb ukrán költővel, a nagy Sevcsenkóval. Mikor
felfedezte, hogy Róza apjának nemcsak Karpenko-kötetei
vannak, de őszintén szereti is a költőt, és sok versét kívülről
tudja, alaposan hátba veregette, és azontúl, ha szóba került
Róza családja, soha nem mulasztotta el hozzátenni:
– Azok igazán rendes emberek. – Ezzel előkelő helyet
foglaltak el a falusaik között, s Róza anyja gyakran
megjegyezte: – Apád igen bölcs ember.
Valóban bölcs volt – és igen szokatlan jelenség –, mivel az
a tudás, mely köteléket teremtett közte és a kozák közt, egyre
ritkább kinccsé vált mostanság.
A cárok uralkodása ugyanis minden egyes évtizeddel
egyre zsarnokibb lett Ukrajnában. A cárok szerették az
egyformaságot. Igaz, hogy hatalmas birodalmukban nem
mindig tudták megvalósítani. Lengyelországban, illetve
Ukrajna nyugati részein a katolikus vallás terjedt el,
miközben Ázsiában a birodalom tovább terjeszkedett kelet
felé, így egyre nagyobb számú moszlimot kellett eltűrniük.
Azonban, amennyire csak lehetett, megpróbáltak mindent
eloroszosítani: autokrácia, ortodoxia, nacionalizmus – ezek
voltak a kulcsszavak. Ezért aztán 1863-ban a hivatali
elvakultság géniuszától ihletve az orosz kormány kijelentette,
hogy az ukrán nyelv – melyet a déli népesség legnagyobb
része beszélt – nem létezik! A következő évek során
betiltották az ukrán nyelvű könyveket, újságokat,
színházakat, iskolákat – még az ukrán zenét is. Sevcsenko,
Karpenko és a többi ukrán nemzeti hős életműve lekerült a
polcokról. Az értelmiség oroszul beszélt és írt. Ami az
egyszerű embereket illeti: miközben északon egyre nőtt az
iskolázottság, a tizenkilencedik század végére délen az
emberek nyolcvan százaléka írástudatlan maradt. A cárok
elégedettek voltak: Ukrajnát nem zavarják disszonáns
hangok. Nem csoda, hogy a büszke Karpenko időnként
megjegyezte Róza apjának:
– Hát, barátom, legalább mi tudjuk, mi micsoda.
A két kozák barátságosan üdvözölte a kislányt: a fiatal
Iván boldogan ránevetett, az apja pedig mosolyogva biccentett
felé; s Róza újra biztonságban érezte magát.
Ide nem jönnek. Nincs mitől félni, emlékeztette magát.
Róza Abramovics ugyanis zsidó volt.
Amíg Nagy Katalin el nem foglalta Lengyelországot, az
orosz birodalomban szinte nem is éltek zsidók. A nyugati
földek annektálásával azonban Oroszország nagyszámú zsidó
közösséggel is gyarapodott.
Honnan jöttek? A Diaszpóra története zavaros és gyakran
homályos, az orosz zsidók azonban Németországból, a
Földközi-tenger partvidékéről, valamint a balti kikötőkből
érkeztek. Ezenkívül minden bizonnyal képviseltették
magukat köztük a török kazár közösség maradványai is, akik
Délkelet-Európa számos területén éltek szétszórva. Faji
eredetükről azonban annál többet aligha lehetett volna
mondani, hogy vegyes.
Azonban mindannyian Izrael Istenében hittek.
Mit lehetett velük kezdeni? Egyesek szerint a zsidók
fondorlatosak, akár a katolikusok; mások szerint
megátalkodottak, mint az óhitűek. Egy dologban azonban
mindenki egyetértett: nem szlávok, nem keresztények, vagyis
gyanúsak. A cár birodalmában, mint minden szakadár
elemet, őket is először össze kellett gyűjteni, majd
oroszosítani. Így történt, hogy 1833-tól a cár rendeletére a
zsidókat egy bizonyos területre kell letelepíteni: ez volt a
Zsidó Letelepedési Terület.
Tény, hogy a Zsidó Terület nem volt gettó, még ha annak
is hangzott. Hatalmas terület volt, mely magába foglalta
Lengyelországot, Litvániát, a Fehér Oroszországként ismert
nyugati tartományokat, Ukrajna legnagyobb részét, valamint
az összes feketetengeri kikötőt – más szóval az összes olyan
területet, ahol a zsidók máris jelen voltak, és még újabb
részeket is. A Zsidó Terület legfőbb célja az volt, hogy
megakadályozza a zsidó bevándorlást a hagyományosan
ortodox Észak-Oroszországba, azonban gyakran még ebben a
vonatkozásban is igen lazán kezelték, hiszen mind
Moszkvában, mind Szentpéterváron jelentős zsidó közösség
élt.
A zsidó lakosság főként városokban, illetőleg saját
falvaikban, a stetlekben élt. Egymás között általában jiddisül
beszéltek. Voltak köztük kézművesek és kereskedők; sokan
szegénységben éltek, őket részben támogatták hitsorsosaik.
Voltak azonban olyanok is, mint Róza nagyapja, akik
hagyományos falvakba költöztek földet művelni.
Azonban még mindig nem illeszkedtek be: valamit kezdeni
kellett velük. Az egymást követő cári kormányapparátusnak
mindig ugyanaz a megoldás jutott eszébe: „Térítsük meg
őket.”
A rezsim évtizedek óta komoly nyomást fejtett ki. A zsidók
különadót fizettek; saját közösségirányító rendszerüket, a
Kahalt törvényen kívül helyezték; a helyi választásoknál
igazságtalan kvótarendszer alapján korlátozták a
részvételüket. Ami ennél is komolyabb teher volt: részt
vehettek a közoktatásban, aztán az áttérésre biztatták őket.
Volt egy kevésbé hajlékony módszer is: besorozták a zsidó
fiatalt, majd a seregben vagy áttért vagy megverték. Az
áttéréssel beérték. Voltak ugyan, akik gyanakodtak az
emberre, ha az ősei zsidók voltak, ami azonban az államot
illeti: ha egy zsidó egyszer ortodox lett, már jó orosznak
számított.
Ez a politika hozott is némi eredményt: sok zsidó áttért.
Ami még fontosabb: elkezdődött a fokozatos asszimiláció
folyamata, mivel a fiatalabb nemzedék körében elindult egy
liberális mozgalom, a Haskalah, amely amellett kardoskodott,
hogy a zsidóságnak nagyobb aktivitást kell kifejteni a goj
társadalomban. Róza idősebb bátyja, aki Kijevben nősült meg,
és ott is élt, mesélt neki erről. „Ha a zsidók boldogulni
akarnak az orosz birodalomban, akkor orosz iskolákba és
egyetemekre kell mennünk. Ettől még nem szűnünk meg
zsidónak lenni.” Apjuk azonban gyanakodott. Nem osztotta
ugyan azon keményvonalas zsidóknak a véleményét, akik a
lehető leghermetikusabban elkülönültek a gojoktól, mégis
rossz szemmel nézte a Haskalaht. „Ez az első lépés lefelé a
lejtőn. Először egyenjogúként kezelitek a világi oktatást a
vallási neveléssel. Nem telik sok időbe, és a vallás már csak a
második helyen szerepel. Aztán még a vallásotokat is
elfelejtitek. A végén pedig nem marad semmitek.” Róza tudta,
van ebben igazság: hallotta, hogy a liberálisok közül sokan
majdhogynem ateisták. Így hát Róza családja, miközben jó
viszonyt ápolt ukrán szomszédjaival, közben szigorúan
megtartotta a vallást – akár a környékbeli zsidó családok
mindegyike. Róza mindkét bátyja egyházi iskolába járt,
idősebbik bátyja a legmagasabb szintet, zjesivát is elvégezte, s
apjuk még abban is reménykedett, hogy a fiatalemberből
vallási tanító lehet.
Apja szigorú elveit csak egyszer adta fel, s ezért Róza
hálát adott az Úrnak. „Orosz iskolában zenét tanulni, az
egészen más” – hangoztatta mindig. Ez nem veszélyezteti az
ember hitét. Oroszországban ennél jobb út nem is létezett egy
zsidó fiatal számára az előrejutáshoz.
Ide nem jönnek. Miért is jönnének? A falu afféle isten háta
mögötti hely volt. Különben is, ők semmi rosszat nem tettek.
Természetesen tudott arról, hogy népe és az ukránok
között soha nem volt felhőtlen a viszony. Az ukránok úgy
emlékeztek a zsidókra, mint a lengyel urak ügynökeire.
Ráadásul általában városokban éltek, nem vidéken – külföldi
eretnekek voltak. Másrészt a zsidók szemében az ukránok
nem csupán gojok voltak, hanem – és elsősorban –
írástudatlan parasztok. Még így is békében élhettek volna, s
ebben csupán egyetlen dolog akadályozta őket: a lakosság
arányszáma. Talán zsidó hagyomány volt a nagy család; talán
a közösségi önsegélyezésük óvta meg a gyerekek életét; talán
a tanulás iránt érzett tiszteletük vezetett oda, hogy
tudatosabban figyeltek a higiéniára, illetve több orvost
alkalmaztak: bármi volt is az ok, a számok azt mutatták,
hogy Ukrajnában az elmúlt hatvan év során az általános
népesség mintegy két és félszeresére, míg ezen belül a zsidó
népesség nyolcszorosára gyarapodott. Máris megkongatták a
vészharangokat: „Ezek a zsidók elveszik a földünket,
mindnyájunkat tönkretesznek.”
Ebben az évben kezdődtek a bajok. Senki nem tudta volna
pontosan megmondani, hogyan kezdődött.
– Ha a nép dühös – mondta az apja Rózának –, szinte
bármi megindíthatja. – Bármi is volt az igazi ok, a cár
meggyilkolásának évében délen mindenütt zavargások
robbantak ki, melyek egy borzalmas és mocskos szóval
ismertették meg a világot.
Pogrom.
Biztos, hogy itt nem lesz? Itt, a sztyeppe és az erdő
találkozásánál fekvő csendes faluban nem. Róza ezekkel a
gondolatokkal indult el hazafelé.
Amint ugyanazon az úton visszafelé haladt, látta, hogy
emberek mozgolódtak a faluban, de a hely továbbra is
nyugodt volt. Nyugatról egy felhőtaraj közeledett, árnyéka
lassan elérte a lányt. A feltámadó szellőben már érződött
valami enyhe hűvösség.
Félúton járt a házuk felé, mikor szemébe ötlött a kis
csoportosulás. Nem volt semmi különös: csak két asszony,
mindketten a szomszédjaik, illetve három férfi, akik
idegeneknek látszottak. Ott ácsorogtak a házuk előtt, s
messziről úgy látszott, hogy valamin vitatkoznak. Látta,
amint két másik falusi – mindketten férfiak – csatlakoznak
hozzájuk. Néhány pillanat múlva látta, amint kijön az apja a
házból.
Hosszú, fekete kaftán volt rajta és kerek, széles karimájú
fekete kalap. Két pajesza még fekete volt, terebélyes szakálla
azonban már megőszült. Ügy látta, az apja szigorúan
megfenyegeti őket az ujjával. Biztos jól lehordja őket,
gondolta mosolyogva.
És ekkor meghallotta: egyetlen kiáltás volt, mely
visszhangot vert az utcán, s megfagyasztotta ereiben a vért.
– Zsidrák!
Rohanni kezdett.
Mire odaért hozzájuk, már lökdösték az apját. Az egyik
férfi leverte a kalapját; egy másik leköpte. A két falusi férfi
ímmel-ámmal megpróbálta megfékezni őket, aztán
visszahúzódtak. Róza el sem tudta képzelni, miért tartanak a
három idegentől – egy pillanat múlva azonban, ahogy újra
végigpillantott az utcán, meglátta az okot is.
Hat szekérrel jöttek. Épp most keltek át a folyó felett
átívelő hidacskán. A szekereken, vagy azok mellett haladva
mintegy ötven férfi közeledett. Voltak, akik vaskos
dorongokat hoztak, néhányan részegnek látszottak.
Róza az apjára nézett. Az a tőle telhető legnagyobb
méltósággal felvette a kalapját, a három férfi nézte.
Ötvenéves volt, elég törékeny testalkatú, finom vonású,
keskeny arcú férfi, szemei épp olyan nagyok voltak, mint a
lányának. A kislány ösztönösen az apja kezéért nyúlt, hogy
védelmet keressen nála, s ekkor valóságos csapásként érte a
felismerés: szegény ember épp úgy fél, mint ő. Mit tegyenek?
Meneküljenek vissza a házba? Két férfi már a hátuk mögé
kerülve elállta az utat. A csapat egyre közelebb ért az utcán.
Róza most megpillantotta mögöttük az anyját, amint feléjük
siet, férje hiába integetett, hogy ne jöjjön hozzájuk, az asszony
nem vett róla tudomást. Bárcsak a két bátyja itt lenne,
gondolta Róza, de ebben a hónapban mindketten Kijevben
voltak. Szüleivel együtt kétségbeesetten várt.
Mikor a férfiak odaértek, körülvették a kis családot. Róza
az arcokat nézte. Volt, amelyiken keménységet látott; volt,
amelyiken ostoba diadalmámort. Egy kis ideig senki sem
beszélt. Aztán az apja törte meg a csendet.
– Mit akarnak?
 Eddig nem volt egyértelmű, van-e a csoportnak vezére,
most azonban az egyik hatalmas termetű, barna bajszú
paraszt válaszolt.
– Semmi különöset, zsidó. Csak felgyújtjuk a házad.
– Téged pedig elpáholunk – üvöltötte egy másik.
– Az biztos – tette hozzá röhögve az első.
Róza érezte, hogy az apja reszket, mégis igyekszik
nyugodtnak látszani.
– És mit vétettem ellenetek? – kérdezte.
Erre kórusban harsant fel a gúnyolódás.
– Rengeteget – kiáltották sokan. – Mit vétett neked
Oroszország, biboldó? – így mások. – Átkozott zsidó
spekulánsok – visította a harmadik. – Uzsorások! – A tömeg
végéből felharsant egy újabb hang, s Róza ekkor rémült meg
igazán.
– Ki issza meg a gyerekek vérét? – üvöltötte a hang. –
Erre válaszolj!
Róza már korábban is hallott erről a rettentő vádról.
„Egyszer – mesélte neki az apja régen az ostoba emberek a
lehető legfurcsább dolgokkal vádolták a zsidóságot. Még azt is
mondták, hogy keresztény gyermekeket ölünk le, és
megisszuk a vérüket.” Ez volt a hírhedt középkori vérvád. „Az
egyszerű emberek még most is azt hiszik, hogy így volt” –
folytatta az apja sóhajtva. Milyen furcsa és elborzasztó volt
most újra ezt hallani.
Volt azonban egy másik hang, mely bizonyos tekintetben
még jobban meglepte Rózát. A tömeg háta mögül ugyanis
hirtelen egy teljesen kopasz, fehér szakállú, apró öregember
furakodott előre és rájuk bökve azt sipította:
– Nem tesztek bolonddá minket, zsidók! Tudjuk jól, kik
vagytok. Külföldi árulók, cárgyilkosok. Forradalmárok
vagytok!
Mire, Róza legnagyobb meglepetésére, mindenünnen
helyeslő ordítás tört fel.
Milyen fura volt ez valójában. Szegény apját bármi mással
vádolhatták, egyik sem hangzott ennyire valószínűtlennek.
 Róza ismert zsidó forradalmárokat. Néhány éve valóban
csatlakozott néhány radikális zsidó diák az 1874-es hírhedt
narodnyik mozgalomhoz, s megpróbáltak felkelést szítani a
falvakban. Ők a legradikálisabb zsidó fiatalok közül kerültek
ki, akik elhatározták, hogy asszimilálódnak az orosz világi
társadalomba. A sors iróniája, hogy sokan – nem vallási
meggyőződésből, hanem mert azt érezték, így közelebb
kerülhetnek a parasztokhoz, akikre hatást akartak
gyakorolni – valójában áttértek az ortodox hitre. Róza apja –
a konzervatív zsidók többségével együtt – épp ezeket a
fiatalokat utálta a legjobban. Az ő példájukkal figyelmeztette
gyermekeit arra a veszélyre, mi lesz azok sorsa, akik
eltévednek a világban és elvesztik a vallásukat. Ami a cárt
illeti: „Mindig törvénytisztelő módon kell élnünk, s
támogatnunk kell a cárt – jelentette ki gyakran az apja. –
Még mindig ő a legnagyobb reménységünk.” És valóban,
meggyilkolásáig a reformer cár enyhített egy-két olyan
intézkedésen, mely a birodalmában élő zsidók elnyomására
szolgált. Innentől kezdve a zsidók hatalmas többsége
konzervatív és cárpárti lett – az ember azonban aligha
vitatkozhat a csőcselékkel.
Azok a férfiak, akik most őket kerítették be, egy hete már
felgyújtottak néhány zsidó házat Perejaszlavban, most pedig
körülutazták a környező falvakat, újabb szórakozást keresve.
– Ideje kezdeni – kiáltotta valaki. Nevetés harsant. A
hatalmas, barna bajszú paraszt oldalán a töpörödött öreggel
Róza apja felé indult, miközben a lány kétségbeesetten
tekintett körül. Szeretett volna sikítani.
Ekkor, mintegy húsz méterre tőlük megpillantotta a
zömök szekéren Tarasz Karpenko tagbaszakadt alakját,
amint fiával az oldalán bezötykölődnek az utcára. A két kozák
észrevette őket.
– Istennek hála – hallotta az anyja sóhajtását. – Ő
megmenthet minket.
A nagydarab kozák nem sietett. Nyugodtan feléjük
hajtotta a kocsiját, s az emberek kettéváltak előtte, hogy
átengedjék. Lecsüngő bajszával, hatalmas termetével
tiszteletet parancsoló jelenség volt. Mikor elérte a kis családot
övező embergyűrű szélét, megállította a lovat, és érdeklődve
pillantott a barna bajuszú atyafira.
– Jó napot – jegyezte meg kedvesen. – Mi történik itt?
A paraszt a kozákra nézett és vállat vont:
– Semmi különös. Csak móresre tanítjuk ezt a zsidót.
Karpenko elgondolkodva bólogatott.
– Ez egy rendes ember – jegyezte meg szelíden.
Istennek hála. Róza valóban hálát adott Istennek ezért a
nagy, erőteljes földművesért. Hálatelt tekintettel nézte. Most
majd elküldi ezeket az embereket, menjenek a dolgukra,
gondolta. Egy pillanatra olyannyira megnyugodott, hogy nem
is fogta fel egészen az utána következő párbeszéd értelmét.
– Akkor is zsidó – tiltakozott a paraszt.
– Igaz. – A vállas kozák körülpillantott az embereken. –
Mit terveztek?
– Felégetjük a házát és elkalapáljuk a fickót.
Karpenko újra bólintott, s kissé szomorkásán Róza apjára
nézett. Aztán így szólt hozzá:
– Attól tartok, barátom, elég nehéz idők köszöntenek rád.
Miről beszél? Róza hitetlenkedve nézte. Mit jelentsen ez?
Az apja barátja, a férfi, kinek gyermekeivel együtt játszott
kozákokat és rablókat, nem segít nekik? Elképedve látta,
hogy a férfi újra felveszi a gyeplőszárakat. Elfordítja a lovak
fejét – itthagyja őket.
Úgy érezte, ködfátyol ereszkedik a szeme elé, hirtelen
rátört az émelygés; óriási, hideg szakadék nyílt meg előtte –
olyan szakadék, melyet addig elképzelni sem tudott –, olyan
volt, akár az óceán.
Azoknak az embereknek a pártjára állt.
– Apa! – Ez a fiatal Iván hangja volt. Róza felnézett a
könnyein át, s a fiúra szegezte a szemét. Iván halottsápadt
volt és remegett; felállt a szekéren. Milyen karcsúnak, szinte
törékenynek látszott, mégis olyan feszült, olyan szenvedélyes
volt, hogy szinte emberfeletti erő sugárzott belőle. A vállas
kozákra meredt.
– Apa! Nem tehetjük.
Tarasz megállította a kocsit.
Karpenko lassan, szinte vonakodva ismét a barna bajszú
paraszthoz fordult.
– Velünk jönnek – mondta nyersen.
– Ötvenen vagyunk, kozák – rikoltotta a töpörödött
öregember. – Semmit sem tehetsz.
Tarasz Karpenko azonban, bár végignézett a tömegen,
csak a fejét csóválta. Aztán újra a nagydarab paraszthoz
fordult, s kissé szégyenlősen magyarázkodni kezdett:
– Tartozom egy szívességgel ennek a zsidónak – intett
Rózának és a szüleinek, hogy másszanak fel.
– És még kozáknak nevezed magad? Zsidóbérenc!
Megyünk és felégetjük a te tanyád is! – Senki sem
akadályozta meg azonban Abramovicsékat, hogy felszálljanak
a szekérre.
– Attól tartok, a házatokat porig égetik – mondta
Karpenko tárgyilagos hangon Róza apjának. –
Megmentettelek azonban a veréstől. – Azzal meglegyintette a
gyeplővel a lovakat, és a szekér lassan kidöcögött az utcából.
Ahogy kifelé haladtak a faluból, Róza visszapillantott. A
férfiak már javában törték-zúzták a ház ablakait. Látta, hogy
az öregember lángoló fáklyával bemegy a házba. Elégetik a
zongorámat – gondolta: azt a zongorát, amire az apja egy
egész éven át spórolt. Apjára nézett. A szekér hátuljában ült,
reszketett. Könnyes volt a szeme, és az édesanyja karja,
mellyel átölelte a férjét. Róza még soha nem látta sírni az
apját, s úgy érezte, lehetetlenség ennél jobban szeretni
valakit, mint ahogy ebben a pillanatban szerette őt.
Aztán gondolatai visszatértek Karpenkóékhoz. Iván
megmentette őket. Amíg élek, fogadta meg magában, nem
felejtem el neki.
Emlékezni fog azonban az apjára, a barátjukra is.
Sorsukra hagyta volna őket. Eszébe jutott valami, amit
egyszer az apjától hallott: „Emlékezz, Rózám, ha zsidó vagy,
soha nem bízhatsz senkiben. Teljesen sohasem,” Emlékezni
fog.

1891. DECEMBER
Nyikolaj Bobrov próbálta meggyőzni magát, hogy nincs oka az
idegeskedésre.
Tény és való: az apjától igen nyugtalanító üzenetet kapott.
Bűntudat gyötörte. Ha már ott leszek, biz’ Isten nem lesz
ilyen szörnyű – okoskodott magában. Aztán felsóhajtott.
Hosszú volt az út, ha az ember egyedül utazott. Amint a
fedett szán végigsiklott Szentpétervár széles útjain az állomás
felé, Nyikolaj jóleső érzéssel nézett ki az ablakon. Imádta ezt
a hatalmas várost. Még az ilyen szürke napokon is, mint a
mai, valami fojtott, szinte sugárzó izzás veszi körül. És meg
kell hagyni, Nyikolaj kényelemszerető fickó volt.
Császárkabátot viselt, a hátán hasítékkal, mint bármelyik
nyugati úriember, valamivel rövidebbet, mint az előző
évtizedekben. Meglehetősen szűk szabású nadrágja igen
vastag szövetből készült, s a későbbi generációk szemében
meglehetősen elhanyagoltnak tűnt volna, mivel akkoriban
még nem volt divat élt vasalni a nadrágokra. Ragyogóra
fényesített cipői csillogtak-villogtak. Mellényzsebéből arany
óralánc lógott ki. Fehér ingén keményített, levehető ingnyak
díszelgett, mely köré laza masnival pettyes selyem
nyakravalót kötött – ez nagyon művészies külsőt kölcsönzött
neki. Öltözékének két igazán oroszos darabja a
szőrmegalléros nagykabát volt, melyet a zárt szánba ülve
kigombolt, valamint a szőrsapka, amely mellette hevert az
ülésen.
Nyikolaj Bobrov harminchét éves volt. Haja és gondosan
ápolt csúcsos szakálla idő előtt őszülni kezdett. Az orra
látszólag még nagyobb és kampósabb lett, így arcán
kiütköztek török őseinek jellegzetes vonásai; ráncok még nem
igen mutatkoztak rajta, s tekintete is megőrizte azt a
nyíltságot, mely azokban az időkben jellemezte, mikor
megpróbálta fellázítani apja parasztjait, hogy megnyissák az
új világ kapuit.
Milyen távolinak tűntek azok a napok! Nyikolaj most
családos ember. Van egy lánya, egy idősebb fia, akit nagyapja
után Mihailnak neveztek el; s az elmúlt évben született még
egy fia, aki az Alekszandr nevet kapta. Zsebében büszkén
hurcolta mindenhová a kisbaba kartonra ragasztott
fényképét. Ha mostanság politikai nézeteiről kérdeznék,
biztosan azt felelné: Liberális vagyok.
Nem volt abban semmi meglepő, hogy diákkorának
forradalmi hevülete elveszett. Nyikolaj soha nem felejtette el
az 1874-es év megaláztatásait. „A parasztok még csak nem is
érdeklődtek” – vallotta be nem sokkal az események után.
Úgy érezte, Popov is rászedte. „Csak egy opportunista volt,
aki a bolondját járatta velem” – mondta a szüleinek. Néhány
év múlva, mikor a terroristák meggyilkolták a cárt, csak
szomorúan csóválta a fejét. „Még a cár is jobb a káosznál” –
jelentette ki. Ehhez azért még hozzátette: „Oroszországban
egyszer még demokrácia lesz, de az az igazság, hogy még nem
értünk meg rá. Kell hozzá még egy, talán két nemzedék is.”
Addig is, Istennek hála, Oroszországban nyugalom lesz.
Akkoriban pedig nyugalom volt, az egyszer biztos.
Reformer apja meggyilkolása után az új cár, III. Sándor
ellentmondást nem tűrő határozottsággal lépett fel. A gyilkos
Népakarat belső körét felderítették és összezúzták. A jó öreg
reakciós Dimitrij Tolsztoj grófot visszahívták
belügyminiszternek, s hamarosan felállítottak egy különleges
rendőri szervet, nem kevesebb, mint százezer csendőrrel. A
birodalom legnagyobb részén statáriális állapotot vezettek be
a cár úgynevezett „Ideiglenes Rendelkezéseinek” keretében.
Ezek immár tíz éve hatályban voltak – ahogy Nyikolaj szokta
mondani: „Ha a mi törvényhozóink kitalálnak valami jót
Oroszországban, akkor ezt maradandónak nevezik, aztán
visszavonják; ha azonban valami rosszat csinálnak, azt
átmenetinek hívják, viszont örökké megmarad.”
Működött a cenzúra és a belföldi útlevélrendszer; az
egyetemeken minden diákszervezetet betiltottak; falura új
tisztviselőket, úgynevezett prefektusokat neveztek ki, azért,
hogy a parasztok ügyeiben ne független bíróság, hanem a
kormányzati igazságszolgáltatás döntsön. A kormányzati
hivatal hozzáállását legtökéletesebben a Szent Szinódus
prokurátora fejezte ki, mikor arról kérdezték, mi az állam
szerepe az oktatásban, azt válaszolta: „Megakadályozni az
embereket abban, hogy új dolgokat találjanak ki.”
Rendőrállamban éltek. Nyikolaj mégis arra gondolt, lehet,
hogy ez a lehető legjobb. Legalább rend volt. Igaz, volt néhány
sztrájk, igaz, délen lefolytattak néhány pogromot a zsidók
ellen. Ez igen helytelen. Viszont nem volt több bomba. S
ahogy a téli várost nézte, felötlött benne egy gondolat, mely
mosolyra fakasztotta.
Igazság szerint – foglalta össze magában –, olyan ez az
egész, mintha az orosz birodalom az utóbbi tíz évben hó alatt
pihenne. Igen, pontosan erről volt szó. Tél volt, kemény és
hideg. Semmi sem tudott kinőni; a hó mindent elfojtott. Lehet
panaszkodni e miatt a hatalmas orosz pangás miatt, de a hó
védi a földet; takarásában a kényes magok túlélik a fent dúló
bömbölő viharokat. A cári uralom vastag hótakarója alatt
talán Oroszország is felkészül szép lassan egy új és más
jövőre a modern világban. Ha pedig eljön az idő, a mi orosz
tavaszunk gyönyörű lesz. Ez az elképzelés örömmel töltötte el.
A szán most a befagyott Néván futott. A Téli Palotával
szemközti rakparton a Péter-Pál Székesegyház karcsú tornya
csillogott a halvány fényben. A jégmező közepén figyelemre
méltó építmény állt: egy tizenöt méternél is magasabb
faállványzat, melyről jég borította meredek lejtő ereszkedett
alá. Ez volt a város egyik legkedveltebb téli mulatsága – a
jéghegy, ahogy ezt a hatalmas lejtőt nevezték. Amint Nyikolaj
nézelődött, megpillantott két párt, amint apró szánjaikon
vidám sikongatással leszáguldottak onnét, s elmosolyodott:
rendőrállam vagy sem, az orosz főváros egyáltalán nem rossz
hely.
Néhány perc múlva már a déli parton voltak, elhagyták a
palotát és befordultak a széles, takaros Nyevszkij
Proszpektre. Itt Nyikolaj újra elmosolyodott.
„A tolerancia utcája”: ahogy akkoriban szeretetteljesen
nevezték a Nyevszkijt. Ezen az utcán szinte közvetlenül
egymás mellett álltak a holland kálvinisták, a német
lutheránusok, a római és az örmény katolikusok templomai,
no meg persze sok ortodox templom is. A Proszpekt végén
helyezkedtek el a híres színházak és képtárak, illetve a
divatos Angol Club. A királyi cukrásznak is itt volt boltja,
ahol az ember olyan csokoládét vásárolhatott, melyet nagy
valószínűséggel előző éjszaka a Téli Palota asztalán hagytak
meg.
Nyikolaj közel tíz éve élt Szentpéterváron. Nem volt
gazdag, azonban egy zsíros minisztériumi állásnak
köszönhetően – ahol hetente egyszer kellett megjelennie –
elég jól kijöttek a jövedelméből. Tagja volt a Jacht Clubnak,
ahol kiváló francia szakács vitte a konyhát. Feleségét
rendszeresen elvitte a négy operaház egyikébe, ahol nemcsak
európai remekműveket, de hazai operákat is lehetett hallani,
melyeket azok az orosz zsenik írtak, akik az elmúlt
évtizedekben kápráztatták el a világot: Csajkovszkij,
Muszorgszkij, Borogyin, Rimszkij-Korszakov. Elmehettek a
Marinszkij Színházba, ahol a világ legjobb balettelőadásait
nézhették meg. Nyáron a család kellemes nyaralóban pihent,
csupán néhány kilométerre a Finn-öböltől. Évente egyszer
Fabergétől vásárol ékszert a feleségének – amellett, hogy ez a
mester készítette a cár számára a mesés húsvéti tojásokat,
üzletében számos kisebb tárgyat is árult kisebb pénztárcájú
emberek, például Nyikita Bobrov számára.
Igazából Szentpéterváron a Bobrovhoz hasonló, liberális
gondolkodású férfiaknak nem volt semmilyen különösebb
okuk, hogy a jövő miatt aggódjanak.
 Apja üzenete azonban, melyben hazahívta, komolyan
aggasztotta.
Az elmúlt évben Oroszország-szerte tönkrement a termés.
Szentpétervár nem szűkölködött semmiben, azonban a
középső tartományokból érkező jelentések élelmiszerhiányról
számoltak be. „Azért nem kell aggódni – biztosította egyik
barátja, aki az érintett minisztériumban dolgozott. –
Szervezzük a segélyeket. Mindent kézben tartunk.”
Nyikolaj ezért hát igen meglepődött, mikor egy hete apja
levelét megkapta.
„Kedves fiam, őszintén megmondom, hogy a faluban
kétségbeejtő a helyzet, és egyre csak romlik. Megtesszük, ami
tőlünk telik, de az egészségem már nem a régi, és nem igazán
tudok megbirkózni a helyzettel. Ha csak teheted, az Isten
szerelmére kérlek, gyere!”
Némi bűntudattal állapította meg, hogy közel két éve nem
látogatta meg a szüleit. Biztos volt benne, hogy apja eltúlozza
a dolgokat; mégis rossz előérzetei voltak ezen a szürke
decemberi napon, miközben Nyikolaj Bobrov Ruszkába
készült.

Gőzsziszegés, fütty, dobpergéshez hasonló pöfögés, és a vonat

áthaladt a külvároson a havas messzeségek felé.
A Szentpétervár-Moszkva expressz. A kocsik belsejét
gyönyörű faborítás és pazar kárpitozás díszítette, az utasok a
világ vasúttársaságai között egyedülálló luxuskörülmények
között étkezhettek, illetve alhattak. Milyen pompás érzés volt
ezekben a kocsikban ücsörögni, hallgatni a szamovár
sziszegését – természetesen minden vagonba bekészítettek
egyet –, s közben bámulni kifelé a végtelen síkságon áthaladó
vonatból.
Nyikolaj számára a vasút jelentette a jövőt. Lehet, hogy a
cár kormánya reakciós, azonban még ebben az évben
hatalmas és vakmerő vállalkozásba kezdett: vasútvonalat
építenek, mely Moszkvából indul, több ezer kilométert
megtéve átszeli az eurázsiai síkságot, s végül egészen a
csendes-óceáni kikötőig, Vlagyivosztokig nyúlik A
Transzszibériai Expressz. A világon semmi nem lesz hozzá
fogható.
Ez volt az új Oroszország, az eljövendő új világ. Lehet,
hogy az orosz paraszt – a muzsik – szegény és műveletlen,
középkorban megrekedt alak; az újonnan meghódított ázsiai
törzsek még Dzsingisz kán világában éltek; azonban a
hatalmas, elmaradott birodalom felszíne alatt már az új világ
dübörgött acélsíneken. A távoli Mongólia hegyeiben és
sivatagaiban hatalmas szénbányákat termeltek ki; Szibéria
kietlen pusztaságaiban arany rejtőzött. Német és francia
tőkések tülekedtek, hogy a hatalmas kormányzati
beruházásokat pénzelhessék; a birodalom óriási forrásait csak
most kezdték megcsapolni.
És épp ez volt a lényeg. Senki sem kételkedett abban,
hogy Oroszország katonai nagyhatalom. Az ország már maga
mögött hagyta a krími háború megaláztatásait. Igaz, hogy két
évtizede eladták az Egyesült Államoknak Alaszka hatalmas
és néptelen területét, a birodalom azonban még mindig
magáénak tudhatta a hatalmas eurázsiai fennsík északi
részét Lengyelországtól a Csendes-óceánig. A török birodalom
reszketett előttük; a brit birodalom lenyűgözve figyelte ázsiai
előretörésüket; Távol-Keleten a szétmálló kínai birodalomtól
megkaptak bármit, amit kértek; Japán pedig igyekezett
együttműködni és kereskedni velük. Most pedig, miközben
kiaknázzuk a birodalom roppant természeti kincseit,
fokozatosan eljuttatjuk a népet is a modern világba. Ez a
gondolat adott reménységet Nyikolaj Bobrovnak, s ez tette
örömtelivé a vonatútját.
Egyedül ült az étkezőkocsiban. Épp most hozták ki neki a
kaviárt, a blinit és egy pohár vodkát. Az asztalt négy
személyre terítették, a többi szék azonban üresen állt.
Unalmas volt ücsörögni így, hogy nem tudott kivel szót
váltani.
Így aztán, mikor a pincér érdeklődött, hogy nincs-e kedve
átülni a másik asztalnál helyet foglaló két úriemberhez,
Nyikolaj bólintott, hogy semmi kifogása az ötlet ellen, s
érdeklődve várta, miféle társasághoz csatlakozik.
A két férfi csendben ült vele szemben, szinte rá sem
néztek. Egyikük olyan különös kinézetű fickó volt, amilyennel
még nem találkozott.
A másik Jevgenyij Popov volt.
Nem lehetett összetéveszteni senkivel – ugyanaz a
répavörös haj, zöldes szem. Arca alig változott valamit,
eltekintve talán bizonyos érettségtől, higgadt erőtől, mely
arra utalt, hogy szenvedéseken mehetett keresztül. Amint
észrevette, hogy Nyikolaj meredten nézi, alaposan végignézte
az arcát. Aztán mosolytalanul, s nagyon halkan megjegyezte;
– Nos, Nyikolaj Mihajlovics, rég volt.
Milyen különös. Annak ellenére, hogy tizenhét éve nem
találkoztak, Nyikolaj azt várta, hogy egykori barátja kínosan
érzi majd magát. Végül is Popov cinikusan kihasználta őt,
apjától pedig pénzt zsarolt ki. Popov tekintetében azonban
nem volt sem bűntudat, sem kihívás: nyugodtan nézte
Nyikolajt, megkérdezte, hová utazik, s a válasz hallatán
elgondolkodva mondta:
– Ó, igen, Ruszka – majd a társához fordulva megjegyezte:
– Tudod, ott van az a nagy Szuvorin-gyár.
Nyikolaj a másik férfira pillantott. Ő is furcsa kinézetű
fickó volt. Nyikolaj úgy vélte, a húszas évei elején járhat,
vörös haja azonban máris rohamosan ritkult. Kicsi, vöröses
színű kecskeszakálla volt. Öltözéke alapján a kisebb vidéki
nemesek közé tartozhatott, s minden bizonnyal valamilyen
kishivatalnoki állás várt rá.
De micsoda érdekes arca volt.
– Vlagyimir Iljics Uljanov – mutatta be Popov. – Most
tette le jogi vizsgáit Szentpéterváron, és ügyvédnek készül. –
Az ügyvéd udvariasan üdvözölte Nyikolajt, majd halványan
és kissé morózusan elmosolyodott.
Uljanov? Hol hallotta Nyikolaj ezt a nevet? Vörös haja
ellenére nyilvánvalóan ázsiai vonásai voltak. Zömök test,
kupola alakú fej, kiugró pofacsontok, viszonylag széles orr és
száj, valamint összetéveszthetetlen mongol szemek.
Egyáltalán nem nézett ki orosznak. De a neve… honnan olyan
ismerős?
Hát persze! Alekszandr Uljanov. Négy éve egy ilyen nevű
diák keveredett bele valamilyen éretlen összeesküvési ügybe
– a cárt akarták megölni. Meglehetősen elszigetelt csoportról
volt szó – néhány idióta fiatalember kiagyalt egy esztelen
tervet. Az a szerencsétlen fiatalember azonban még
bocsánatkérésre sem volt hajlandó, és ezért az életével
fizetett. Nyikolajnak eszébe jutott saját diákköri forradalmi
pályafutása, és belül megborzongott. Lehetséges, hogy más
körülmények között ő is képes lett volna ilyesmire? Uljanov.
Tiszteletreméltó család voltak, emlékezett vissza: az apa
alacsony sorból származó tanfelügyelő volt, aki azonban olyan
jól végezte a dolgát, hogy a családjának örökletes nemesi
rangot szerzett. Azon gondolkodott, hogy vajon ez a fiatal
ügyvéd kezd-e valamit vele?
Az első pár percben akadozott a beszélgetés. Nyikolajt
nagyon érdekelte, mivel foglalkozott volt barátja az elmúlt
években, Popov azonban rendre kitérő válaszokat adott, míg
Uljanov megelégedett azzal, hogy csendben ülve figyelte őket.
Nyikolaj kiderítette, hogy Popov külföldön tartózkodott egy
ideig – és ez volt minden.
Kár lett volna azonban elszalasztani a lehetőséget. Biztos
megint sántikál valamiben, gondolta Nyikolaj. Aztán rejtélyes
módon újra eltűnik húsz évre. így hát néhány kerülő kérdés
után egyszer csak nyíltan rákérdezett:
– Mondja már meg nekem, Jevgenyij Pavlovics, még
mindig a forradalomért dolgozik? Mikor fog kitörni?
Feltűnt neki Uljanov kérdő pillantása, mellyel Popovra
nézett, s látta, hogy Popov csak egy apró vállrándítással felel.
Senki nem szólt azonban egy szót sem. Nem sokkal később
Uljanov felállt, s kis időre kiment.
– Nagyon érdekes ember – jegyezte meg Popov kellemes
társalkodó hangnemben.
– Hová való?
 – Semmi különös: egy vidéki kisvárosba, a Volga mentén.
Valójában birtokuk is van ott – elég kicsi, néhány szegény
paraszttal. – Popov szárazon elmosolyodott. – Jogilag földesúr
és nemes. Felismerted a nevét?
Nyikolaj megemlítette a kivégzett diákot.
– Pontosan. Ő az öccse. Természetesen az egész család
tönkrement. Vlagyimirt nagyon megrázta az eset.
– Ó maga nem keveredett bele ilyen összeesküvésbe?
Popov elvigyorodott. – Vlagyimir Iljics annál sokkal
óvatosabb.
Nyikolaj megjegyzést tett az ügyvéd ázsiai külsejére, s
Popov bólintott.
– Igazad van. Anyai részről úgy tudom, félig svéd, félig
német; az apja családja azonban biztosan ázsiai. Csuvas
török.
Hát persze. Kitalálhatta volna a hajából. A csuvasok régi,
ázsiai eredetű törzs voltak a Volga mentén, s körükben
gyakori volt a vöröses haj.
– Biztos voltam benne, hogy nem orosz – mondta Nyikolaj.
– Nem, tényleg nem az. Valójában még abban sem vagyok
biztos, csordogál-e egyetlen csepp orosz vér az ereiben.
– És mi dolgod van vele? – kérdezte Nyikolaj.
Popov egy ideig csak gúnyosan nézett, s egy szót sem szólt.
Aztán igen-igen halkan azt suttogta:
– Azt mondom neked, Nyikolaj, bárki is ez az fickó, hozzá
fogható emberrel még nem találkoztam életemben.
Uljanov ekkor visszatért, s az érdekesnek ígérkező
beszélgetést abba kellett hagyniuk. Szomorkodott is emiatt
Nyikolaj. Épp most ébredt fel a kíváncsisága ez iránt a halk
csuvas földbirtokos-ügyvéd iránt. Csalódottsága azonban
hamarosan elpárolgott, mikor Popov enyhén ironikus
mosollyal megszólította:
– Nos, Nyikolaj Mihajlovics, szóval a forradalom érdekli.
Nyikolaj az elkövetkező évek során mindig úgy gondolt a
következő órára, mint egész életének legizgalmasabb
eseményére.
 Popov halkan és nagyon szépen beszélt. Nyikolaj ugyan
észrevette, hogy egy-egy villanás erejéig előbukkan belőle az a
hideg, számító fiatalember, akit diákkorában megismert,
mégis hamar nyilvánvalóvá vált számára, hogy Popov valami
nagyobb és átfogóbb eszme harcosa lett. Magánéletéből is
felbukkant egy-két részlet. Megnősült, felesége azonban már
meghalt. Három évre Szibériába küldték, illetve még egy évet
börtönben ült. Több európai országba, többek között Angliába
is ellátogatott.
Nyikolaj tudott arról, hogy az évek során számos orosz
radikálisnak kellett külföldre menekülnie. Volt némi
elképzelése erről az életről: állandóan úton lenni, hamis
papírokkal, álnéven utazni, agitálni, forradalmi gyűléseket
szervezni, cikkeket írni az Oroszországba csempészett
illegális újságokba, fordításokból és korrepetálásból szerzett
sovány béren nyomorogni, szimpatizánsok kölcsöneiből, sőt
lopásból élni. Nehéz volt nem szánakozni ezen gyökértelen
vándor-életen. Nyikolaj szerint az ilyen emberek egy kicsiny,
összeesküvő-világ csapdájába estek, s pusztán a szokás
hatalmától vezetve szolgálják egy idealizált forradalom ügyét,
mely talán soha nem jön el.
Mégis, most, hogy Popovot hallgatta, hamarosan világossá
vált számára, hogy egykori barátja jóval többet tud nála a
világról. Popov beszámolt neki a nyugat-európai radikális
mozgalmakról, a munkás szakszervezetektől kezdve a
forradalmi irányvonalat képviselő politikai partokig.
Mennyivel kifinomultabb és összetettebb volt mindez ahhoz
képest, ami Oroszországban zajlott! Popov beszámolt néhány
külföldre száműzött forradalmárról is. Volt azonban valami,
ami még ennél is sokkal erősebb hatást tett Nyikolajra,
miközben a kozmopolita Popov az európai helyzetet elemezte.
A bizonyosság, mely a szavaiból áradt.
Nyikolaj emlékezett rá, hogy fiatal korában úgy
szónokoltak az új világról és a forradalomról, mint valami
hittételről, most azonban Popov egész más hangnemben
beszélt: mintha minden, ami eddig történt, valamiféle
kézzelfogható történelmi folyamat része lenne, melyet ő
tökéletesen ért. Mikor hangot adott ennek az érzésének,
Popov elmosolyodott.
– Természetesen. Nem olvastad még Karl Marxot?
Nyikolaj hallott Marxról, s megpróbált visszaemlékezni
arra, amit tudott. Az illető német zsidó volt – közgazdász és
forradalmár –, aki sokáig élt Angliában, s néhány éve halt
meg. Volt egy követője, aki ma is dolgozik: Engels.
Oroszországban azonban még csak ekkoriban kezdtek
feltünedezni a műveik, s Nyikolajnak be kellett vallania, hogy
még semmit sem olvasott tőlük.
Marx elméletét, magyarázta Popov, a nagy német
filozófustól, Hegeltől vezette le.
– Minden bizonnyal emlékszel még diákkorunkból Hegel
nagy világrendszerére?
– Azt hiszem – Nyikolaj lázasan kutatott az emlékeiben.
Igen, eszébe jutott. – Dialektikának hívták – mondta.
– Pontosan. A dialektika. Mindennek ez a kulcsa.
Nyikolajnak már eszébe jutott minden – Hegel gyönyörű,
kozmikus rendszere, melyben a világ a végső tökéletesség
állapota felé halad. A folyamat mindig szakaszonként zajlik –
az eszmék látszólag végtelen összeütközésében, azonban
minden összeütközés egy lépéssel előrébb visz. Így a Tézis –
az igaznak látszó állítás – találkozik ellentétével, az
Antitézissel. E kettőből alakul ki az új eszme: a Szintézis –
mely jobb, mint az őt megelőző eszme volt, azonban még
mindig nem tökéletes. És így tovább: a Szintézisből Tézis lesz,
s az egész ügy újra indul. Rendes körülmények között, idézte
vissza Nyikolaj, minden Tézis összeomlik, mivel tartalmaz
egy hasadást, valami belső ellentmondást. így például az
emberek azt gondolták, a föld lapos – míg a bizonyítékok meg
nem cáfolták a kezdetben nyilvánvalónak látszó dolgot. Aztán
azt gondolták, hogy a föld a világegyetem központja, s a nap
körülötte kering – mígnem ez az állítás is hamisnak
bizonyult. Tetszett neki a dialektika: haladást sugallt.
Bámulatos volt.
 – A marxizmus szerint – Nyikolaj lenyűgözve figyelt,
miközben Popov körvonalazta előtte a rendszert – csak anyag
létezik. Ez a nagy igazság mindent áthat. Ezért Marx
rendszerét dialektikus materializmusnak neveztük el. Épp
ezért a termelés anyagi eszközei határoznak meg mindent.
Hogyan látjuk el magunkat élelemmel, hogyan ruházkodunk,
hogyan bányásszuk ki, illetve miképp dolgozzuk fel a föld
ásványait. Az emberi tudat, a társadalom, a törvények: mind
ebből a gazdasági struktúrából következnek. A történelem
során a társadalom mindig két alapvető osztályra vált szét:
kizsákmányolókra és kizsákmányoltakra. Az előbbiek
birtokolják a termelőeszközöket, az utóbbiak pedig eladják a
munkaerejüket.
– És a dialektika?
– Az osztályharc – az a dialektika. Gondolj bele. A feudális
Európában kié volt a föld? A nemeseké. A kizsákmányolt
parasztok nekik dolgoztak. Ez a szerkezet aztán fokozatosan
szétesett. Új világ jött létre: a burzsoá kapitalizmus. Most a
gyártulajdonosok a kizsákmányolok, illetve a munkások a
kizsákmányoltak. Tézis és Antitézis.
– És mi lesz a Szintézis?
– A forradalom a Szintézis. A munkások megszerzik a
termelőeszközöket. A kapitalizmus elpusztítja magát, s mi
belépünk az új korba. Nem is történhet máshogy.
– Mi történik az új korban?
– Először szocializmus. A munkások állama veszi birtokba
a termelés eszközeit. Utána elérhetjük a tökéletes
kommunizmust, ahol az államra, abban a formában, ahogy mi
ismerjük, nem lesz szükség.
– Akkor tehát még mindig a felé a világ felé haladunk,
melyről diákként álmodtunk?
Popov bólintott.
– Igen. 74-ben azonban hibáztunk, mikor a parasztokkal
próbáltunk forradalmat csinálni. Forradalmat csak a
proletariátus vezethet. Lényeges különbség az is, hogy
Marxnak köszönhetően tudjuk, mit csinálunk. Megvan a
keret. – Ujjaival az asztalon dobolt. – A forradalom
tudományos alapon zajlik.
Nyikolaj – bár nem volt benne biztos, hogy mindent ért –
le volt nyűgözve.
– Sok marxista van Oroszországban? – kérdezte.
– Ez idáig csak néhányan vagyunk. Az orosz marxizmus
vezére, Plehanov Svájcban él. – Elhadart még néhány nevet,
de Nyikolajnak egyik sem mondott semmit.
– És mi köze van mindahhoz, amit elmondtál az orosz
forradalomhoz? – kérdezte Nyikolaj. – Hogy és mikor jön el?
Popov szárazon elmosolyodott.
– Hát, Nyikolaj Mihajlovics, néha úgy érzem, ahány
forradalmár, annyi vélemény.
– Aztán komolyra fordította a szót. – Azonban csak két
nézőpont számít. – Gondolj bele – folytatta. – A klasszikus
marxizmus szerint minden a maga idejében történik meg.
Először feudális mezőgazdaság, utána burzsoá ipar. Az ebből
kifejlődő kapitalizmus egyre erősebben központosított, egyre
durvább elnyomást alkalmazó állammá válik, mely végül
összeomlik. A dolgozók összetörik láncaikat: lezajlik a
szocialista forradalom. Tiszta és logikus sor. Oroszország
jelenleg igen primitív állapotban tart. Még csak most lépett be
a fejlődés burzsoá szakaszába. A proletariátus kis létszámú és
szervezetlen. Ha kitörne a forradalom, akkor valószínűleg úgy
zajlana le, mint a francia forradalom – elvetnénk a
monarchiát, és jöhetne helyette a burzsoázia. Csakis
Európában mehetne végbe szocialista forradalom, s aztán –
esetleg – Oroszország is beilleszkedne az új európai
világrendbe.
– Akkor hát nem robbanthatunk ki forradalmat
Oroszországban?
– Ha ragaszkodunk a hagyományos marxizmushoz, akkor
nem. Mint mondtam azonban, két nézőpont van. A másik –
melyet még maga Marx is lehetségesnek tartott – a
következő. Mi van, ha Oroszország különleges, egyedi eset?
Gondold meg, Nyikolaj: rothadt autokrácia; gyenge nemesség,
mely teljes egészében a cártól függ, és semmiféle gazdasági
hatalma nincs; kisszámú, fejletlen középosztály; valamint a
hagyományosan közösségbe szerveződő parasztság. Semmi
sem olyan, mint Németországban vagy Angliában; törékeny,
idejétmúlt rendszer. Végső soron még az is lehetséges, hogy
Oroszországban egy váratlan forradalom közvetlenül
valamiféle primitív szocializmushoz vezetne. Ki tudja?
Nyikolaj lenyűgözve figyelt.
– És te mit gondolsz? – kérdezte.
Popov vállat vont.
– Nem hiszek a parasztokban, ezt te is tudod. Én
elfogadom Marx alaptételeit – Oroszországnak először át kell
esnie a burzsoá kapitalizmus korán. Proletárforradalom csak
ezután lehetséges.
– Tehát úgy véled, most nem lesz forradalom?
– Biztos vagyok benne.
Nyikolajnak feltűnt, hogy Uljanov egész idő alatt
megelégedett azzal, hogy csöndben ült, igaz, hogy miközben
Popov Marxról beszélt, egyszer-kétszer helyeslően bólogatott.
Most azonban – nagyon halkan – beszélni kezdett.
–A marxizmus nyilvánvalóan helyes. Nem
feledkezhetünk meg azonban arról sem, hogy Marx is
forradalmár volt. A forradalom pedig épp annyira gyakorlati,
mint elméleti ügy. – Popov felé bólintott. – Természetesen
Oroszország rendkívül elmaradott, ipara azonban gyorsan
fejlődik. A proletariátus egyre nő. A marxista forradalomhoz
szükséges feltételek akár a mi életünkben is
megteremtődhetnek Oroszországban. Akkor pedig – és ez a
siker záloga – a proletariátust tanítani és vezetni kell.
Képzett káderekre lesz szükség, enélkül nem működik a
dolog. – Halkan, mégis meggyőződéssel beszélt. Nyilvánvaló,
ha ez az ügyvéd elmondja jól átgondolt véleményét, akkor
nem vár ellentmondást.
Nyikolaj Uljanovot figyelte. Forradalmi káderek: az új
emberek vezérei, ahogy Popov nevezte őket évekkel ezelőtt.
Váratlanul eszébe jutottak apja akkori ellenérvei, és
megkérdezte a furcsa kinézetű fickót:
– És ezek a káderek bármilyen eszközt felhasználnának
annak érdekében, hogy előmozdítsák a forradalom ügyét?
Az ügyvéd elgondolkodva simogatta a szakállát.
– Azt kell, mondjam: igen.
– Terroristákat is?
– Ha hasznosak – válaszolta nyugodtan Uljanov –, miért
ne?
– Csak kíváncsi voltam – mondta Nyikolaj.
A beszélgetés ezután csapongóvá vált, egyik témáról
ugrottak a másikra. Nyikolaj megpróbált kicsit többet
megtudni arról, mivel foglalkozott eddig Popov, azonban
hamarosan feladta ezt a kísérletet. Kicsit később Uljanov
kijelentette, hogy fáradt, s visszavonul a fülkéjébe.
Mielőtt elbúcsúztak volna egymástól, még váltottak
néhány szót, s ez a beszélgetésfoszlány valami oknál fogva
nagyon megragadt Nyikolaj fejében. Az éhínségről
beszélgettek, és ő beszámolt az apja leveléről.
– Igaza van – mondta Popov. – A középső tartományokban
rettenetes a helyzet.
Aztán Uljanov beszélt.
– Nagy hiba – jegyezte meg.
– Micsoda? – érdeklődött Nyikolaj.
– Hogy megpróbálják enyhíteni az éhínséget. Semmit sem
kéne tennünk. Hagyjuk éhezni a parasztokat. A legrosszabb
dolgok gyengítik leginkább a cári kormányzatot. – Minden
düh vagy rosszindulat nélkül, hűvös, tárgyilagos hangon
mondta ezt.
– Egy álló hete ezt mondja – nevetett Popov.
– Mert igazam van – válaszolt az ügyvéd változatlan
hangon. Nyikolajnak pedig az jutott az eszébe, hogy az
érzelmek teljes hiánya teszi olyan félelmetessé ezt a fura
csuvast.
Barátságos hangulatban váltak el. Nyikolaj gyanította,
hogy soha többé nem találkoznak. Az biztosan meg sem
fordult a fejében, hogy a kecskeszakállas kopaszodó ügyvéd –
félelmetes volt vagy sem – egyszer majd a forradalom vezére
lesz.

Az orosz történelemmel foglalkozó kutatók kedvenc

foglalatossága meghatározni azt az évet – mindenkinek van
erről saját elmélete –, amikor a forradalmi folyamat
megindult, és visszafordíthatatlanná vált. „Ez vagy emez volt
a valódi kezdet” – jelentik ki.
Nyikolaj Bobrov számára azonban nem egy év, de egyetlen
nap jelentette a kezdetet: az a nap, mikor egy aprócska
családi esemény zajlott, melynek rajta kívül nem is volt más
tanúja. Annak ellenére, hogy ő is részt vett a később lezajlott
jelentős események többségében, ez az apró – mások számára
ismeretlen – eset mégis állandóan visszatért az emlékeiben, s
ő erre mondta azt: „A forradalom azon a napon kezdődött.”
A vonatút után öt hónappal történt.
Ha Nyikolaj esetleg úgy érezte, apja eltúlozta a
Ruszkában tapasztalható nehézségeket, gyanúja azonnal
szertefoszlott, mikor hazaérkezett.
Elkeserítő volt a helyzet. A területek kilencven százalékán
nagyon gyenge volt a termés, nemcsak Ruszkában, de a többi
Bobrov-birtokon is. 1891-ben Misa Bobrov és a zemsztvo
gyűlésen részt vevő többi nemes azzal próbálták menteni a
menthetőt, hogy a parasztokat vegyes termények ültetésére
ösztönözték.
– Ültessetek burgonyát is – mondta Misa. – Ha a gabona
tönkremegy, így még mindig lesz mit enni. – Azonban semmi
sem sikerült. A burgonyavész tönkretette a teljes termést,
ráadásul a gabona is elszáradt. Az 1839-es iszonyú év óta nem
történt ehhez hasonló pusztulás. Őszre egyértelművé vált,
hogy pusztítani fog az éhínség.
Nyikolaj arra is igen gyorsan ráébredt, hogy az apja
számára az éhezés személyes válságot is jelent. Hetvenéves
kora és megrendült egészségi állapota dacára Misa Bobrov
szinte vakmerőségszámba menő buzgalommal vetette magát
az ügybe.
– Az a helyzet – vallotta be –, hogy a zemsztvo nemesi
tagjaként kétszeres teher nehezedik rám.
Nyikolaj nagyon jól tudta, mire gondol az apja. Mióta a
reformer Sándor cár felállította a választások útján
összehívott zemsztvo gyűlést, a kormányzat folyamatosan
belekontárkodott a szervezet működésébe. Előfordult, hogy a
jelenlegi cár egyszerűen megtagadta bizonyos emberek
beiktatását – még akkor is, ha választások útján nyerték el a
tisztséget –, mivel nem volt meggyőződve feltétlen
hűségükről. A válság 1890-ben tört ki, mikor a cár egyszerűen
úgy döntött, hogy eltér a szavazási rendszertől – ez olyan
drasztikus változásokat jelentett, hogy a szavazók száma
gyakran a felére csökkent, és a testület túlnyomó részét
kizárólag nemesek adták. Gyalázatos eljárás volt, tudatos
arculcsapása az orosz parasztnak, s Nyikolaj tudta, hogy
liberális szellemű apja mély csalódottságot érzett ekkor.
„Most aztán nekünk, nemeseknek ugyancsak ki kell tennünk
magunkért – hajtogatta. – Különben mire lennénk jók?”
Ennek következtében Misa Bobrov halálra dolgozta magát;
csak az volt a tragédia, hogy szinte semmit sem ért el vele.
Nem az ő hibája volt. A zemsztvo gabonatárolókat
építtetett; gondosan ellenőrizték az élelmiszer kiosztását;
Misa és a társai folyamatosan járták a vidéket. Azon a tényen
azonban semmi sem tudott változtatni, hogy a tartalékok
lassan elapadtak.
– Nyolc hét múlva elfogy az összes gabonánk – mondta
Misa a fiának. – Utána… Isten kezében vagyunk. Próbáltunk
gabonát vásárolni azokból a tartományokból, ahol nem
ennyire katasztrofális a helyzet. De… – tárta szét a kezét. –
Semmi.
Ők maguk ugyan nem szűkölködtek élelmiszerben, mégis
egyértelmű volt Nyikolaj számára, hogy a körülöttük tomboló
éhínség megpróbáltatásait már nem bírják el a szülei. Apja
megőszült és elgyötört volt, hagyományos optimizmusa
teljesen eltűnt. Az egyébként mindig határozott Anna most
teljesen elbizonytalanodott. Egyszer azonban félrevonta a fiát
és szilárdan kijelentette:
– Nyikolaj, át kell venned az ügyet. Apád nem folytathatja
tovább.
Bejárta a falut. Semmi sem változott. Nagy örömére
életben találta még Arinát – akiből alacsony, töpörödött
bábuska lett, a szeme azonban épp olyan éles volt, mint régen.
Tyimofej Romanov és a felesége melegen üdvözölték. Lányuk,
a piciny Arina, ahogy Nyikolaj gondolt rá – kedves, kicsit
szögletes arcú, tizenhét éves hajadon lett. Csupán Borisz
viselkedett vele hidegen; Nyikolaj azonban ennek sem
tulajdonított nagy jelentőséget. Szerte a faluban mindenütt
csendes beletörődéssel találkozott. A falu vezetője
gondoskodott róla, hogy minden családnak jusson egy kis
kenyér. Egyes izbákban még sózott hús is akadt. A legtöbb
család naponta kijárt a befagyott folyóra, és lékből próbáltak
halat fogni.
– De én mondom magának, Nyikolaj Mihajlovics –
bizonygatta Tyimofej –, ez a tél elvisz minket.
A kolostorban, ahol gabonaraktárak voltak, a szerzetesek
átvállalták a környékükön élő parasztcsaládok élelmezését:
mindennap lisztet osztottak nekik.
– Kilenc hétre való tartalékunk van – tudta meg a
rendfőnöktől.
– Egy ember van Ruszkában, aki mindnyájunk felett áll,
és tőle függ minden: Vlagyimir Szuvorin.
Vlagyimir: annak a vén zsarnok Szávának az idősebbik
unokája, a szerencsétlen Pjotr Szuvorin bátyja. Misa, mivel
nem tartotta volna bölcs dolognak, soha nem beszélt fiának
Pjotr inkrimináló leveléről, mint ahogy arról sem, miképp
zsarolta meg vele az öreg Szávát. Nyikolaj ezért csak annyit
tudott Pjotrról, hogy elmenekült, majd később újra
felbukkant.
– Azt hiszem, Moszkvában lett professzor – mondta neki
Misa. – Soha nem jött vissza.
 Vlagyimir Szuvorinról azonban sokkal többet tudott. A
dúsgazdag gyáros szigorúan, de tisztességesen vezette
Moszkvában és Ruszkában épült üzemeit. Soha nem
dolgoztatta tíz óránál tovább a munkásait; gyermekeket sem
alkalmazott; a gyárban számos munkavédelmi óvintézkedést
bevezettek; a munka- és a hálóhelyeket egyaránt tisztán
tartották. Nála a kisebb fegyelmezetlenségeket sem sújtották
könyörtelen bírsággal. Számos oroszországi iparossal
ellentétben az ő üzemeiben soha nem volt sztrájk. Nyikolaj
hallott arról, hogy Vlagyimirnek óriási háza van Moszkvában;
mégis gyakran jár Ruszkába. Mivel azonban ez róla nem volt
elmondható, eddig még soha nem találkoztak.
– Hogy néz ki? – érdeklődött.
– Hatalmas. És lenyűgöző – válaszolta az apja, így
Nyikolaj lelki szemei előtt egy olyan magas és vészjósló alak
jelent meg, amilyen az öreg Száva volt.
A második nap reggelén Vlagyimir Szuvorin megérkezett
a Bobrov-házba. Hatalmas termetű volt, az igaz. De nem
olyan, mint amilyennek Nyikolaj elképzelte.
Vlagyimir Szuvorin száznyolcvanöt centi magas férfi volt,
medveszerű testtel; de ezzel ki is merült minden hasonlat,
melyet az állatvilágból lehetett meríteni a jellemzésére.
Amint kilépett a szánból, s a várakozó család felé indult,
jelenléte máris egyfajta tekintéllyel sugározta be a teret.
Lehúzta szürke kesztyűjét, s barátságos mosollyal nyújtotta
lapáttenyerét az öreg Misának.
– Kedves barátom – úgy tűnt, mindenkire nagy hatással
van.
Ez a benyomás még tovább erősödött, amint beléptek a
házba. Hatalmas alakján csodálatos szabású kabát feszült,
melyben még enyhén domborodó pocakja is úgy mutatott,
mintha csak óriási mellkasának megfelelő kiegészítője lenne.
Nagy, szögletes arca épp csak annyira volt húsos, hogy
mértékletes jólétre utaljon. Sűrű haját rövidre vágatta; nagy,
szabályos orra volt; sötétbarna bajsza és szakálla tökéletes
ápolt-ságról tanúskodott. Nyaka köré puha selyem
nyakravalót kötött, melyet nagy gyémántfejű tű rögzített.
Amerre járt, kellemes, enyhe kölniillat lengte körül.
Nyikolaj lenyűgözve figyelte. A szentpéterváriak
többségéhez hasonlóan neki is némi felsőbbrendűségi érzése
volt a moszkvaiakkal szemben. Moszkva provinciális
kereskedőváros. Szentpéterváron Nyikolaj a legjobb körökben
mozgott. Ismerte a cári udvar befolyásos embereit, a
kozmopolita arisztokratákat. Ismerte a nemesek nagy házait.
Erre itt van ez az ember – az egyik Bobrov jobbágy unokája –,
aki nem tartozott a felsőbb osztály köreibe, s aki mégis – ezt
Nyikolaj azonnal megérezte – sokkal nagyobb világfi volt
náluk. Választékosan beszélt oroszul; s néhány elejtett
szavából az is kiderült, hogy tökéletesen bírja a franciát is.
Ráadásul – bár erről Nyikolaj nem tudott – tökéletesen
beszélt németül és angolul.
Mégis, mi volt ez a különleges aura, amely körülvette?
Olyan, mint egy fejedelem vagy egy keleti nagyúr – gondolta
Nyikolaj. Távol ülő fekete szemei komoly intelligenciát
sugalltak; azonban mindenekfelett a jólét és a hatalom érzetét
keltették az emberben. Kifogástalan a modora, bár pontosan
azt teszi és mondja, ami neki tetszik, s mindenki
engedelmeskedik neki – gondolta Nyikolaj. Ez volt az első
alkalom, hogy ennek a különleges csoportnak, a mesésen
gazdag kozmopoliták világának egyik prominens tagjával
találkozott. Negyvenegy éve dacára Vlagyimir Szuvorin már
réges-rég hozzászokott ahhoz a paraszti vágyálomhoz, hogy
ha akarna, megvehetne szinte bármit. Ez a tudás, ha
megfelelő intelligenciával és műveltséggel párosul, még egy
jobbágy unokájából is herceget farag.
A hatalmas ember azonnal levett mindenkit a lábáról.
Nyikolajt rögtön bizalmas munkatársként kezelte:
– Istennek hála, hogy itt van, Nyikolaj Mihajlovics. – Az
öreg Misával szívélyes és oltalmazó hangot ütött meg. –
Rengeteget dolgozott, kedves barátom. Ideje, hogy a fiatalabb
generáció átvegye öntől a terhek egy részét. A szemét azonban
rajtunk tartja, tudom. – Két perc múlva Nyikolaj már büszke
volt rá, hogy ő is a csapathoz tartozik.
– Híreket hoztam a területi kormányzótól – mondta. – A
kormány küld gabonát. Már behajózták Ukrajnából, egy
hónapon belül megkapjuk. Mint tudjuk, még körülbelül nyolc
hétre való tartalék áll rendelkezésünkre. Magam megyek
beszélni a kormányzóval, nehogy valami hiba csússzon be.
Nekünk tehát csupán annyi a dolgunk, hogy mindenkiben
tartsuk a lelket. Igen, köszönöm, chére Madame, remekül
jönne egy pohár szíverősítő. – Azzal kényelmesen helyet
foglalt köztük.
Látogatása alatt Nyikolaj megtudott egy-két dolgot
Szuvorinról. Elvesztette a feleségét, újra megnősült, született
egy fia. Rendes körülmények között minden évben két
hónapot utazással töltött. Ugyanolyan jól ismerte Párizst,
mint Moszkvát. Személyesen ismert olyan művészeket, mint
Renoir vagy Monet; ismerte a nagy írót, Tolsztojt, akit a
birtokán is vendégül látott Jásznaja Poljánán. Csajkovszkijt
is ismerte. „Meg a szerencsétlen feleségét is” – tette hozzá
sóhajtva. Irodalmárok ragyogó világa volt ez, zsúfolt szalonok,
műértő támogatók, olyan világ, ahová a magas rang, illetve a
mesés vagyon jelentett belépőt – mint mindenütt a világon –,
ahol azonban csak a tehetséget és a tökélyt ismerték el. Az is
egyértelművé vált, hogy mindennek tetejébe Szuvorin
ráadásul félelmetes üzletember is. Nyikolaj sok mindent
megtudott arról is, mit tett a zemsztvo az elmúlt néhány
hónap során. „Az apjához hasonló férfiak nélkül” – mondta ki
Szuvorin nyíltan –, a helyi közigazgatás teljesen összeomlott
volna. A zemsztvo emberei tartották egyben a dolgokat falun,
városban egyaránt, nem pedig a kormányzat.”
Miután elment, Misa elragadtatással nyilatkozott róla:
– Istennek hála, hogy magunk között tudhatjuk őt. Ő
majd mozgásba hozza a dolgokat. A hatalmasságok nem
tolhatják félre.
Annak ellenére, hogy érzékelte Borisz Romanov hideg
távolságtartását, Nyikolaj biztos meglepődött volna, ha hallja
azt a veszekedést, amely Tyimofej Romanov izbájában tört ki
az idő tájt.
Az öreg Arina és Borisz vitatkoztak. Tyimofej és a felesége
nem beszéltek sokat; ami a vita tárgyát, a tizenhét éves lányt,
nagyanyja névrokonát illette, őt senkinek sem jutott eszébe
megkérdezni.
– Nem teheted ezt – Borisz szinte ordított. – Azok az
emberek az ellenségeink, csak te még ahhoz is ostoba vagy,
hogy ezt belásd. – Tyimofej szemmel láthatóan
kényelmetlenül érezte magát, az öreg Arina pedig megvetően
vonogatta a vállát. – Különben is – kiáltotta Borisz – itt kéne
maradnia, hogy a szüleinek segítsen.
Arina azonban hajthatatlan maradt.
– Legalább eggyel kevesebb szájat kell etetnünk – jegyezte
meg végül Tyimofej felesége.
– Ennél az éhezés is jobb – dohogott Borisz.
Borisz Bobrov iránt táplált érzései fikarcnyit sem
változtak azóta, hogy szegény Natalja a tűzvészben életét
vesztette. Valójában az évek múltával csak elmélyült az a
rögeszméje, hogy Nyikolaj Bobrov az egész nemesi osztállyal
összefogva összeesküdött ellene. Borisz szerint egyértelmű
bizonyítékok szóltak az elmélete mellett. Tíz éve például,
mikor az a szóbeszéd kapott lábra, hogy a kormány végre
eltörli a rendkívül megterhelő törlesztési kötelezettséget,
mellyel a jobbágyok fizették ki korábbi gazdáikat a
Felszabadítás után, a hivatal végül kihirdette, hogy – roppant
kicsinyes módon – csupán huszonöt százalékkal csökkentette
az összeget.
– És mi a csudára volt jó az egész? – tiltakozott Borisz.
Most meg majdnem teljesen elvették a parasztok szavazati
jogát a zemsztvo gyűlésen. – Újabb csalás a nemesek részéről
– dörögte Borisz. – Még a szavazatainkat is elveszik tőlünk.
Mikor az öreg Tyimofej rámutatott, hogy milyen remek
munkát végzett Misa az éhínség kivédésére, Borisz
megvetően annyit felelt:
 – Ha az a vén gazember meg tudta csinálni, egy becsületes
paraszt százszor jobban csinálná.
Nagyanyja döntése, hogy Arina csatlakozzon Bobrovék
háztartásához, őrjöngő dühvel töltötte el. Mivel azonban apja
volt a családfő, az öreg Tyimofej pedig nem volt felkészülve rá,
hogy ellentmondjon a határozott öregasszonynak, ő maga
semmit sem tehetett.
– Azt hiszem, az lesz a legjobb – egyezett bele Tyimofej –,
ha elviszik magukhoz.
Az öregasszony olyan kemény volt, mint a gyémánt.
Elképesztő, micsoda erő lakozott abban a törékeny testben; s
az is különös volt, hogy mikor a család fennmaradását kellett
biztosítani, imádott lányáról minden gondolata a következő
nemzedékre szállt át. Az előző éhínség emlékeinek hatására,
melyet talán némi bűntudat is erősített, hiszen kis híján
kitette a leányt csecsemő korában, az öreg Arina
kérlelhetetlen elszántsággal küzdött unokájáért. Ha a dolgok
rosszabbra fordulnak, egyetlen ház marad, ahol biztosan talál
ételt.
– Beszélek velük – mondta csendesen. – El fogják vinni.
Így történt, hogy röviddel Vlagyimir Szuvorin távozása
után a Bobrov család szembe találta magát a két Annával. Az
öregasszonynak nem is kellett sokat beszélnie. Anna Bobrov
tökéletesen értette.
– Természetesen befogadjuk – ígérte. Aztán mosolyogva
hozzátette: – A férjem fáradt. Biztosan örülni fog a
segítségnek.
Délutánra a lány már be is rendezkedett.
– Most már biztonságban vagy – suttogta a nagyanyja,
amint elment. A lány fejében azonban ott motoszkált egy
másik búcsúztatás is. Mikor elköszöntek egymástól a faluban,
Borisz félrehúzta őt, és azt súgta a fülébe:
– Menj azokhoz az átkozott Bobrovokhoz, ha akarsz; egy
dolgot azonban véss az eszedbe: ha valaha is a barátaid
lesznek, akkor az én barátom már soha többé nem lehetsz.
 A következő hat hét igen mozgalmas volt Nyikolaj Bobrov
számára. Anyja jóslata, hogy a fiatal Romanov lány hasznos
lehet, gyorsan beigazolódott: néhány nappal azután, hogy
Misa Bobrov megkönnyebbült, immár nem neki kell egyedül
megbirkózni az éhínséggel, ágynak esett. Naphosszat csak
feküdt az ágyában, szemmel láthatóan még ahhoz is gyenge
volt, hogy megmozduljon. Nyikolaj biztos volt benne, hogy az
őt ápoló parasztlány nyugodt, szilárd jelenléte nélkül
elvesztették volna az öreget.
Micsoda kincs volt ez az Arina! Fehér bőrű, igen
világosbarna hajú lány, s annak ellenére, hogy csinosnak
igazán nem nevezte volna senki, szögletes parasztarcában
volt valami egyszerűség és nyugalom, amely igazán vonzóvá
tette. Volt benne valami belső békesség, akár egy apácában, s
ez rögtön elöntötte a szobát, amint belépett. Mélyen hívő
leány volt. Annával gyakran elmentek a kolostorba, kart
karba öltve sétáltak, úgyhogy messziről senki sem tudta volna
megmondani, melyik az úrnő, melyik a szolga. Ráadásul a
nagyanyjától rengeteg népmesét megtanult, s mikor ezeket
mesélte, kedves arca és kék szeme szinte ragyogott az örömtől
és a csendes élvezettől. Mindennapos ápolónői munkája
mellett Misa még ez utóbbi tudására is igényt tartott.
– Mesélj nekem, kis Arina a rókáról és a macskáról –
hallotta Nyikolaj apja gyenge, reszelős hangját, amint
elhaladt az ajtó előtt. Vagy:
– Add csak ide azt a könyvet, kis Arina – azt a Puskint
ott, a Meséket. Ő is írt egy olyan történetet, mint a tiéd.
– A meséid eszembe idézik a gyerekkoromat – szokta
mondogatni a lánynak. – Hát nem vicces? Akkoriban a
nagyanyádat hívtuk, hogy meséljen nekünk. És a meséket,
melyeket ismersz, egy másik Arinától tanulta – azt hiszem a
nagynénjétől –, aki még élt, mikor én fiatal voltam. –
Nyikolajnak pedig azt mondta: – Tudod, ez a fiatal Arina, ő az
igazi Oroszország, az állhatatos anyaföld. Ezt soha ne felejtsd
el. -Néha, miközben szeretettel nézegette a lányt,
elszunnyadt, s azokról a boldog időkről álmodott, mikor
Puskin még élt, s Szergej bácsikája színházi előadást
szervezett Bobrovóban.
– Ha apád meggyógyul, azt ennek a lánynak köszönhetjük
– mondta fiának Anna. És valóban: Misa fokozatosan
visszanyerte az erejét.
Három hét múlva Nyikolaj rövid látogatást tett
Szentpéterváron, hogy megnézze feleségét és gyermekeit.
Aztán visszatért.
Egy óriási gond azonban továbbra is maradt: a beígért
gabonaszállítmány soha nem érkezett meg..
– Márpedig addig én sem gyógyulok meg – jelentette ki az
öreg Misa –, amíg nem küldik el. – Futárokat küldtek a
zemszfvo-küldöttek, küldött Szuvorin is. Nyikolaj felajánlotta,
hogy visszatér Szentpétervárra, és megpróbál találkozni
bizonyos magas rangú tisztviselőkkel. Szinte naponta
érkeztek hírek a gabonaszállítmány érkezéséről, s mindenki
felkészült a fogadására. Még egy hónapra való tartalékuk
volt. Aztán három hétre, majd csak kettőre.
Február közepén érkezett az üzenetet a helyi zemsztvóba.
Nagyon egyszerű volt.
Sajnálatos módon – szállítási és raktározási problémák
miatt – a korábban beígért gabonaszállítmányokra ne
számítsanak.
Ennyi volt az egész.
– Felfogták vajon, mit jelent ez? – zihálta az öreg Misa az
ágyában fekve. – Azt jelenti, hogy az itteni emberek meg
fognak halni. Két hete még csak halat sem tudnak fogni a
folyóból. A lábasjószág kétharmada elfogyott. Az
embereinknek vége. El sem tudom hinni, hogy azok az idióta
bürokraták képesek ilyet tenni!
A hír órák alatt szétfutott az egész járásban. így aztán
Nyikolaj Bobrovot nem érte váratlanul, mikor aznap a
faluban Borisz Romanov az arcába üvöltötte:
– Szóval a szentpéterváriak úgy döntöttek, hogy megölnek
minket. Talán a hulláinkat akarják megenni? – Azon sem
lepődött meg, mikor látta, hogy a falusiak helyeslőén
bólogatnak.
Eltelt egy hét. A parasztok komorak voltak. Újabb hét. A
gabonaraktárak többsége kiürült. A falura halálos csend
borult.
Ekkor egy reggel megérkezett az első gabonaszállítmány.
Rendkívüli látvány volt: ki tudja honnan, szánok hosszú
sora érkezett. Olyan volt, mint egy kisebb hadsereg
utánpótlás-szerelvénye. A szánok nehézkesen haladtak
Ruszka felé, ahol Szuvorin ügynökei már várták őket az egyik
üzemi raktárnál. Egy tucatnyi szánt azonban lekapcsoltak, és
az erdőn át egyenesen Bobrovóba irányították őket. Mikor a
faluba értek, folytatták útjukat a kis emelkedőn Misa Bobrov
házáig. Ahogy feltűntek a szánok, az emberek az ablakokba
tódultak, s a meglepetéstől némán bámulva láthatták a
vezérszánon azt a hatalmas, erőtől duzzadó alakot – kinek
szőrmékbe burkolt óriási teste, jeges széltől kipirult arca most
igazán a hatalmas orosz medvét idézte. S ekkor Vlagyimir
Szuvorin, ez a nagy medve boldog vigyorral ugrott le a
szánról, és átvágtatott oda, ahol Misa – aki a nagy izgalmak
közepette képtelen volt ágyban maradni – állt takaróba
csavarva, és hatalmas medveöleléssel üdvözölte.
– Mihail Alekszejevics, hoztam egy kis gabonát önnek és a
falujának. Nem hagyhatjuk, hogy régi barátom éhezzen.
– Mondtam én, hogy elintézi! – kiáltotta Misa a fiának és
feleségének. – Mondtam, hogy csak Szuvorin képes ezt nyélbe
ütni. De – fordult az iparoshoz –, hogy az ördögbe sikerült
ennyi gabonát zsákmányolni a kormányzótól, mikor azt
mondta, hogy semmije sincs?
– Kedves barátom, félreérti a helyzetet. A hivatalos
szerveknél egy szem búza sem volt. Senkinek sem küldtek
segélyt.
Misa a homlokát ráncolta.
– Akkor?
A másik újra elvigyorodott.
 – Én magam vásároltam. Az ügynökeim találták meg
délen, behajózták és idehoztuk. A hivataloknak ehhez semmi
közük.
Misa másodpercekig némán állt, képtelen volt
megszólalni. Nyikolaj könnyeket látott az öreg szemében.
Szuvorin kabátujjába kapaszkodott, s azt motyogta:
– Hogyan köszönhetném ezt meg, Vlagyimir Ivanovics?
Mit is mondhatnék?
Néhány másodpercig csendben gondolkodott, majd
váratlanul kitört belőle a düh.
Fejét hátravetette, s minden erejét összeszedve,
tehetetlenségtől, szégyentói és megvetéstől remegve üvöltötte:
– Pokolba azokkal az emberekkel! Pokolba a
kormányzóval! Pokolba a szentpétervári kormánnyal! Én
mondom, azok az emberek csak terhek a nyakunkon! Adják át
a hatalmat a helyi zemsztvókmk, mert arra is képtelenek,
hogy magukat irányítsák!
Ott ordított a parasztok, a kocsisok és a falusaik előtt.
Úgy tűnt, nem érdekli a dolog. Egyenesen a szívéből jött az
ordítás. Misa Bobrov földbirtokos, nemes, liberális szellemű,
de hűséges monarchista leszámolt a kormánnyal. Csakúgy,
mint más földbirtokosok és zemsztvo-tagok szerte a központi
tartományokban az éhínség telén.
Évek múltán, mikor Nyikolaj visszaemlékezett az
eseményekre, azt dörmögte:
– Akkor kezdődött a forradalom.

Kora tavasszal tört ki a járvány.

Ruszka városkája alatt, a folyóparton elszórt kunyhók
közt ütötte fel a fejét. Hogy miért itt, azt senki sem tudta.
Talán azért, mert itt volt egy régi szemétdomb – talán nem.
Először senkinek sem tűnt fel, hogy többen is hasmenéstől
szenvednek. Két nap múltán azonban az egyik öregember
váratlanul észrevette, hogy a beleiből fehéressárgás, tejsavó
színű váladék ömlik. Kis idő múltán ugyanilyen váladékot
hányt, majd jajveszékelni kezdett, hogy a gyomra lángol, és
vízért könyörgött. Másnap heves görcsök álltak a lábába,
teste kezdett elkékülni. Szeme olyan mélyre süppedt az
üregében, hogy arca koponyára emlékeztetett, hangja reszelős
suttogássá gyengült. Mikor a felesége megpróbálta
kitapintani a pulzusát, semmit sem érzett. A rákövetkező nap
meghalt.
Halála után még egy ideig különösképp meleg maradt a
teste. A felesége szerint egyre forróbb lett. Nagy rémületére a
halott testen izomrángások és görcsrohamok futottak végig.
Néhány óra múlva egész Ruszka tudta, hogy megérkezett
a kolera.
– Bárcsak távol tudnánk tartani Ruszkától – hangzott
Misa Bobrov mindennapos litániája. – Persze, ha
Oroszországot a megfelelő módon kormányoznák, akkor mára
az egész környék le lenibe zárva. Cordon sanitaire kéne. –
Azonban sem a helyi, sem a járási hatóságok nem tettek
ilyesfajta kísérletet: az emberek szabadon jártak-keltek Hála
Bobrovék, illetve Szuvorin erőfeszítéseinek, egyfajta nem
hivatalos karantént mégiscsak felállítottak, s ezzel sikerült
korlátok közé szorítani a kolera terjedését.
Szerény sikereiket hamarosan megerősítette az a fiatal
orvos, akit a zemsztvónak sikerült felvenni a járvány
letörésére.
– A többi vidéken szinte fékezhetetlenül tombol a járvány
– mondta. – Az éhínség rettenetesen legyengítette az
embereket, így aztán igen fogékonyak a betegségekre.
Nem sokkal ezután Nyikolaj rendkívül közeli
ismeretségbe került a járvánnyal.
– Főként fiatalokat és időseket támad meg a betegség –
világosította fel a doktor. – A legsúlyosabb esetekben rögtön
hasmenéssel és fehér hányadékkal jelentkezik. Ezek a
betegek általában egy vagy két nap alatt meghalnak. Van
azonban egy apró vigasz – tette hozzá. – A halálos kimenetelű
megbetegedések általában a járvány kitörését követő
napokban jelentkeznek tömegesen. Az első hét a legrosszabb.
Utána a betegek többsége felépül.
 A városban már több tucat megbetegedés fordult elő, a
kolostorban is akadt néhány eset, ezenkívül a város körüli
falvakban betegedtek meg még. Nyikolaj rendkívüli tiszteletet
érzett a fiatal doktor munkáját látva.
– Az az igazság, hogy nem sokat tehetek – vallotta be az
orvos. – A betegség korai szakaszában ópiumot vagy ezüst-
nitrátot adok, valamint mustártapaszt és kloroformot a
görcsök jelentkezésekor. Ha a beteg már nagyon rosszul van,
vagy ha esély mutatkozik rá, hogy talpra álljon, a konyak
vagy az ammónia visszahozhatja az életbe. És ennyi az egész
– tette hozzá fanyar mosollyal.
A szerencsétlen orvos hamarosan mindenből kifogyott. A
központi kormány ígéretet tett egy gyógyszerszállítmányra,
de a Bobrovok ezúttal még csak nem is számítottak a
megérkezésére – jól tették, mert nem is jött meg.
– A legjobb konyakom mind elment az első héten –
mondta Misa szomorú mosollyal. Nyikolaj elment a járási
központba utánpótlást kérni, de semmit sem talált.
Szuvorinnak azonban sikerült Moszkvában egy kis nitrátot
szerezni. A fiatal orvos pedig megállás nélkül dolgozott.
– Hogyhogy maga nem kapja el? – kérdezte Nyikolaj,
mikor először találkoztak.
– Egyesek szerint a járvány a levegőben terjed – mondta
neki az orvos. – Én azonban azt hiszem, hogy a fertőzés
főként a szájon keresztül juthat be a szervezetbe. Soha ne
igyon vizet, ne igyon ételt, melyet kolerafertőzött ember
megérintett. Ha hányadék vagy bármilyen testnedv kerül a
ruhájára, azonnal vegye le, és mosakodjék meg alaposan,
mielőtt enne vagy inna valamit. Nem állítom, hogy szentírás,
de én még nem kaptam el a kolerát.
Ezek után Nyikolaj, aki számos alkalommal elkísérte a
doktort a fertőzött területekre, mindig gondosan betartotta
ezt a tanácsot, s nem is lett semmi baja.
Eltelt egy hét. Kettő. Három. A kolera még mindig nem
érte el Bobrovo faluját. Elég különös volt az is, miközben a
világ másik fele a betegségtől rettegett, hogy Misa Bobrov
szépen visszanyerte az erejét. Gyakran kijárt feleségével és a
fiatal Arinával a közeli erdőbe csatangolni. Jó érzés volt az
öregembernek és a fiának egyaránt, hogy újra közel kerültek
egymáshoz. Egyik nap meglepve jegyezte meg barátjának, az
orvosnak:
– Tudja, mióta elfordult a kormánytól, az én idős apám
sokkal radikálisabb lett nálam.
Fokozatosan javult a helyzet: egyre kevesebben haltak
meg a járvány következtében, csökkent az új megbetegedések
száma is. Egy hónap múlva úgy tűnt, megszűnt a járvány.
– Szerencséjük volt – mondta a doktor. – Épp most hívtak
Murom környékére, ahol újabb góc alakult ki. Viszontlátásra!
Május közepén Nyikolaj elhatározta, hogy visszatér
Szentpétervárra.
– Júliusban visszajövök – ígérte szüleinek – Ha nem
bukkan fel újra a kolera a vidéken, lehozom a családot is.
Újra elindult tehát – nem kis megkönnyebbüléssel a
szívében – a főváros felé. Mivel Misa felépült, Nyikolaj
felesége pedig azt írta, hogy szükség lenne ideiglenesen egy
dajkára a gyerekek mellé, mindenki egyetértett abban, hogy a
fiatal Arina kísérje el Nyikolajt, s a nyarat az ő családjánál
töltse. A lány is örült az utazásnak.
Elutazása előtt volt egy kellemetlen találkozása a
bátyjával, Borisszal, erről azonban senkinek sem beszélt.
Távozása után három nappal az öreg Tyimofej Romanov
betegnek érezte magát. Egy óra múlva fehér váladékot hányt,
melyben apró, rizsszerű szemek voltak.
Kolera. Azonnal a második, halálos stádiumba került.
Mire besötétedett, már haldoklott. Reggelre teljesen
átalakult. A borzalmas rohamok lepusztították a testét, mely
szinte bíborszínűre vált. Szemei mélyen besüppedtek az
üregükbe; halálos sápadtság öntötte el. Felesége és Arina,
akik már vagy tucatnyi alkalommal cserélték le
átnedvesedett ruháit, szomorúan nézték a fakó hajnali
fényben. A vénember szeme hol rájuk, hol a sarokban álló kis
ikonra vándorolt, de többé már nem beszélt. Egyszer,
hatalmas erőfeszítéssel sikerült elmosolyodnia, mintha azt
mondaná nekik, ő már belenyugodott.
Misa Bobrov ugyancsak meglepődött, mikor kora reggel
Borisz Romanovot pillantotta meg az ajtajában. Nem is
emlékezett rá, mikor járt a házában utoljára ez a goromba és
gyanakvó alak. Ma azonban udvariasnak, már-már
barátságosnak mutatkozott.
– Attól tartok, uram – magyarázta –, rossz híreket hozok.
Az apám. – Azzal elmondta Misának a részleteket.
– Istenem. – Mikor azt gondolták, hogy őket megkíméli a
kolera, a járvány mégiscsak elért Bobrovóba. Istennek hála,
elég jól érzem magam ahhoz, hogy megbirkózzam a válsággal
– gondolta Misa, azzal rögtön utasításokat adott, hogy
küldjenek orvosért, illetve figyelmeztessék az embereket
Ruszkában: kitört a járvány.
Kissé meglepődött, mikor néhány perc múltán észrevette,
Borisz még mindig ott őgyeleg.
– Az a helyzet, uram – magyarázta a fiatalabb férfi –,
hogy kért valamit öntől. Szeretne elbúcsúzni. – Egy pillanatra
Misa könnyeket látott Borisz könyörgő szemében. – Nem éri
meg a holnapot – mondta egyszerűen.
Misa habozott. Ő maga nem tud segíteni. Az az igazság,
hogy nem is nagyon vágyott olyan házba, ahol a kolera
pusztított. Nem engedhetem meg magamnak, gondolta. Olyan
sok dolgom van még. Váratlanul azonban elszégyellte magát.
Hiszen ugyanerre kérem a doktort is. Különben is, egész
életemben ismertem az öreg Tyimofejt.
– Természetesen – mondta, és belebújt a kabátjába.
Milyen borzasztó forróság volt Romanov izbájában!
Ráadásul annak ellenére, hogy az ablak tárva-nyitva állt,
fullasztó szag terjengett.
Ott feküdt előtte gyermekkori játszótársa, Tyimofej –
illetve az, ami belőle maradt. Szegény ördög. Ügy tűnt,
gondolatai már messze jártak, hiszen meglepetés csillant a
szemében, mikor Misát meglátta; azt azonban nem igen
lehetett volna megmondani, mi jár a fejében, hiszen az
öregember már nem tudott beszélni. Istenem, hiszen annyi
idős, mint én – gondolta Misa. Százévesnek látszott. Mindegy,
ha már itt vagyok, végig kell csinálnom.
Körülnézett a szobában. Mindenek ellenére az öreg Arina
és a lánya makulátlan tisztaságot tartottak. A padlót nemrég
sikálták fel, Tyimofej tiszta ágyneműn feküdt a kemence
mellett. A hajnali fény beszűrődött az ablakon. A sarokban
álló kis ikonra pillantott, s ebből próbált némi megnyugvást
meríteni. Borisz ajánlkozott, hogy leteszi a kabátját; s miután
levette a kabátot, a meleg sem tűnt annyira nyomasztónak.
Mikor azonban Borisz hellyel kínálta, inkább állva maradt,
biztonságos távolságra a betegtől, és ügyelt rá, hogy ne
érintsen meg semmit. Ekkor a kedves öreg Tyimofej
megpróbált mosolyogni.
Misa mondott néhány megnyugtató szót. Meglepetésére
nem is volt nehéz. Visszaidézte az elmúlt időket, azokat az
embereket, akiket ismertek, és a kedves öreg paraszt
szemmel láthatólag örömét lelte ebben. Borisz hálás mosollyal
az arcán kiosont egy percre a szobából. Milyen különös, a
halál jelenlétében az ostoba antagonizmusok is eltűnhetnek.

Borisz sebesen és halkan mozgott. Szinte nem is hitte el, hogy

ilyen egyszerű dolga lesz. Az apja olyan meglepettnek tűnt,
mikor megpillantotta a földbirtokost, hogy Borisz egy
pillanatra attól félt, Misa rájön, nem is az öreg küldött érte.
De nem; minden rendben zajlott. Átsurrant a szemközti
raktárhelyiségbe vezető folyosón.
A sarokban hevertek az ágyneműk és apja három inge,
ahová nemrég dobták. Arina mondta, hogy el kell égetni őket,
de még senkinek sem volt rá ideje. Óvatosan kinyitotta Misa
Bobrov kabátját, és a halomra terítette. Megfordította és újra
a ruhákra terítette. Addig ismételgette az egészet, míg biztos
nem lett abban, hogy a kabát teljesen átitatódott a
fertőzéssel. Aztán tiszteletteljes arckifejezéssel visszament a
szobába, kezében óvatosan tartotta a kabátot.
– Ezt – suttogta magában – Nataljáért.
 Micsoda eset, morfondírozott magában Misa, mikor kis idő
múlva visszasietett a házába. Milyen rettenetesen meleg volt
az a szoba. Istennek hála nem nyúltam semmihez. Az ember
nem lehet elég óvatos.
Azért büszke volt magára. Jó dolgot cselekedett, és az öreg
paraszt boldog volt. Biztosan ott izzadt meg ennyire.
Kabátujjával megtörölte a homlokát és a bajszát. Hát igen,
kellemetlen ügy volt, s örült, hogy a végére járt.
Egy hét múlva ért el Nyikolajhoz a hír Szentpétervárra:
az apja elkapta a kolerát.

1892. SZEPTEMBER
A termet betöltötte a letompított beszélgetés moraja.
Hamarosan megérkezik a kiváló szónok, és Róza Abramovics
megremegett a várakozás izgalmától. Soha nem volt még
ilyen gyűlésen. Körülbelül harminc ember lehetett a
teremben, mindannyian húszas éveik elején jártak.
Odakinn a lemenő nap fényében fürdött Vilnius, Litvánia
fővárosa és a hegyen épülő öreg kastély.
Róza Abramovics húszéves volt, s már egy évtizede
Vilniusban élt. Lehetett volna Amerikában is, tudta jól.
Számos zsidó sorstársa indult oda az 1881-es pogromok után;
ők azonban a családi tanácsban, melyet apja azon szörnyű év
őszén hívott össze, úgy döntöttek, hogy inkább Litvániát
választják. „Vilniusban nincs annyi gond” – mondta az apjuk.
– Ha pedig kitörne, ott a pogrom, akkor otthagyjuk
Oroszországot.” Neki még volt hite.
Róza szerette új otthonát. A litván fővárostól mindössze
egynapi vonatútra volt a Balti-tenger vagy az ősi lengyel
főváros, Varsó. Északra feküdtek a balti államok, ahol a
lettek és az észtek éltek, s ahonnét egykoron, évszázadokkal
ezelőtt a teuton lovagrend vezetett rablóhadjáratokat
Oroszországba.
 Ezek a földek manapság a cár terjeszkedő birodalmához
tartoztak ugyan, lakóikról azonban igazán senki sem
mondhatta, hogy akár a lehető legkisebb mértékben is orosz
jellemek lettek volna. Litvánia dimbes-dombos erdőségeiben
és szántóföldjein az emberek nem felejtették el, hogy ők és a
lengyelek egyesült királyságukkal egykor teljesen az uralmuk
alá vonták ezeket a nyugati területeket – és nemcsak ezeket.
A litván parasztok nagy, csinos faházaikkal az Ukrajnából
ismert független kozák földművesekre emlékeztették Rózát.
Ami Vilniust illeti: kellemes, régi európai város volt, házaiban
sokféle stílus keveredett: gótikus, reneszánsz, barokk és
neoklasszicista. Szép katolikus székesegyház, illetve számos
templom épült itt. Az orosz építészet nyomai csak elvétve
bukkantak fel. És ebben a kozmopolita városban viruló zsidó
közösség is élt.
Róza apjának valójában csupán egy dolog nem tetszett:
túlságosan is sok világi szemléletű zsidó fiatal élt itt, akik
hátat fordítottak a vallásuknak. Megtett minden tőle telhetőt,
az azonban szinte lehetetlen feladat volt, hogy két fiát
megakadályozza abban, hogy érintkezésbe lépjenek velük; a
fiatal Rózát azonban szigorú felügyelet alatt tartotta, egészen
tavaly bekövetkezett hirtelen és váratlan haláláig. Most pedig
Róza pontosan ilyen veszélyes társaságba keveredett ezen az
estén. Meglehetősen izgalmas volt.
Bátyja barátai hozták el ide. A termet megtöltő férfiak és
nők fele asszimilálódott középosztálybeli zsidó családokból
származott – diákok, fiatal orvosok, ügyvédek. A többiek zsidó
munkások voltak, köztük három varrónő. Kellemes, élénk
társaság volt, Róza számára azonban mind idegenek. Miért
jött ide? Nem igazán tudta: úgy érezte, főként azért, mert nem
akadt jobb dolga.
Annak ellenére, hogy még csak húszéves volt, már szerzett
néhány keserű tapasztalatot az életben. Először, mikor
Vilniusba értek, s mikor még úgy tűnt, minden jól megy.
Zenei karrierjét tekintve hatalmas lépést tett előre: tizenhat
éves korára már több zongoraestet adott, sőt kisebb
koncertkörúton is járt; egy év múltán komolyabb
koncertkörutat is ígért neki egy befolyásos karmester. Szülei
elégedettek, bátyjai büszkék, sőt kissé irigyek voltak.
Mindene megvolt, amire vágyott. Most pedig nem volt
semmije.
Vajon miért adott nekem Isten ilyen tehetséget –
töprengett sokszor –, ha aztán úgyis elveszi? Ez is az élet
megmagyarázhatatlan rejtélyei közé tartozik. Az elmúlt
három év rémálom volt. Betegsége néha szörnyű súllyal
nehezedett a mellkasára, s úgy köhögött, hogy már fájt;
napokig nyomta az ágyat, képtelen volt összeszedni annyi
energiát, hogy felkeljen. Még zenei tanulmányait is majdnem
abbahagyta.
– Ha nem tudok megfelelően játszani, akkor egyáltalán
nem akarok – mondta boldogtalan apjának. Lassan
depresszióba süllyedt, miközben családja kétségbeesve
figyelte.
– Bárcsak lennének barátai, hogy segítsék! – panaszkodott
az anyja. Az volt a probléma, hogy Vilniusban szinte minden
barátja zenész volt, s őket látni sem akarta többé. Egyetlen
közeli barátja maradt: a fiatal Iván Karpenko lent,
Ukrajnában. Attól a rettenetes naptól kezdve, mikor a fiú
megmentette a családját a pogromtól, különös kötelék alakult
ki Róza és a fiatal kozák között. Ebben a fájdalmas
korszakban tehát Ivánnak írt hosszú leveleket, illetve tőle
kapott meleg hangú, bátorító válaszleveleket.
Apja váratlan halála rákényszerítette Rózát, hogy kitörjön
letargiájából. A család fő jövedelme megszűnt; két bátyjának
kellett támogatni édesanyjukat. Rózának el kellett döntenie,
mit is akar kezdeni az életével. Zenei karrier szóba sem
jöhetett – akkor milyen alternatívák maradtak? Adjon
zongoraleckéket – alamizsnáért? Anyja ezt javasolta, Róza
azonban irtózott még a gondolatától is. A városban volt
tanítóképző intézet, ahol zsidó fiatalokat képeztek ki, hogy
állami iskolákban is taníthassanak. Bátyjai szerint ez jobb
lenne. Mit számít, ha nem csinálhatom azt, amit akarok? –
gondolta. – Valamit azonban muszáj tennem. Nem élhetek
tétlenül. Beiratkozott a tanítóképzőbe. Most pedig, ezen a
nyári estén itt volt ezen a zsidó munkásgyűlésen, mert semmi
jobb dolga nem akadt.
Nagyon sok gyűlés volt. Voltak egyszerű tanulócsoportok,
ahol a lelkes munkásokat írni-olvasni tanították; mások
sokkal közösségibb szelleműek voltak, és azért találkoztak,
hogy megvitassák, miképp lehet a munka- és
életkörülményeken javítani. Néhány gyűlés többé-kevésbé
politikai színezetet kapott.
A mai gyűlés azonban elég különleges volt. Egyenest
Moszkvából érkezett egy professzor, hogy az orosz és a
külföldi munkásmozgalmakról tartson előadást.
– De a fejem rá, hogy ennél tovább megy majd – súgta meg
neki egyik társa. -A professzor marxista. – Mikor erre Róza
csak kérdően nézett, hozzáfűzte: – Forradalmár.
Forradalmár. Vajon hogy néz ki egy ilyen? Lehet, hogy
mindenkit letartóztatnak? Róza tehát nem kis érdeklődéssel
várta, hogy az előadó megérkezzen.
Pjotr Szuvorin jól beszélt. Első pillantásra vékony,
szórakozott arca, vékony aranykeretes szemüvege, illetve
kedves, meleg szeme jámbor iskolamester benyomását
kelthette. Hamarosan azonban épp ez a kedvesség és
egyszerű közvetlenség – érvelésének csodálatos tisztaságával
keveredve – tette lenyűgözővé.
Harminchét éves korára Pjotr Szuvorin nem változott.
Azok közé az egyszerű és szerencsés lelkek közé tartozott,
akik egyetlen erős eszmével találkozva megtalálják a
hivatásukat. Pjotr eszméje és életcélja igen egyszerű volt: az
emberiség elérhet – el kell érnie – egy olyan állapotot,
amelyben minden ember szabad. Ebben hitt 1874-ben, ebben
hitt most is.
Különös élete volt. 1874-ben Ruszkából történt váratlan
távozása után hónapokig bolyongott Ukrajnában, s a
Szuvorinok azt hitték, meghalt. Később aztán pénzre lett
szüksége, ezért felvette a kapcsolatot bátyjával Vlagyimirral;
Vlagyimir pedig kötelességének érezte, hogy az öreg Szávát
tájékoztassa róla, unokája életben van.
Talán Száva Szuvorin pecsételte meg Pjotr sorsát? Az
öregember tőle telhető módon megbocsátott. A Pjotrnak
tulajdonított levél, melyben unokája bevallotta, hogy ő
gyújtotta a tüzet, rettenetes csapásként érte. Hónapok
múltán titokban csak annyit dörmögött magában: „A saját
családjára támadt.” Nehéz lenne eldönteni, hogy az árulás
vagy a két ártatlan fiatal véletlen halála rázta-e meg jobban,
s olyannyira megviselte az eset, hogy senkinek, még
Vlagyimirnek sem beszélt róla. Ezért aztán, mikor Pjotrról
hírt kapott, Száva kemény hangvételű üzenetet küldött neki:
azonnal visszatér, és jóváteszi rettentő bűnét, vagy örökre
kivettetik a családból. Száva úgy érezte, elnézően cselekedett.
Ezért újabb megrázkódtatásként érte, hogy Pjotr
visszautasította a hazatérést. „Megkeményedett a szíve a
bűnben” – jelentette ki az öreg Szuvorin, és soha többé nem
beszélt a fiatalemberről. Hat hónapra rá meghalt.
Száva Szuvorin végakarata egyértelmű volt. A veszélyes
forradalmárt kizárta a Szuvorin-vállalatok irányításából, és
csak szerény járadékot biztosított számára. „Megtámadhatod
a végrendeletet – vallotta be őszintén Vlagyimir –, vagy pedig
átadhatok a saját vagyonomból egy részt.” Pjotr azonban
fiatal és büszke volt. „Amúgy sem akartam egy vasat sem
belőle” – mondta. Visszatért Moszkvába, és folytatta a
tanulmányait. Szerelmes lett, de kosarat kapott. Kiderült,
hogy nagy tehetsége van a fizikához, még egy kis tankönyvet
is írt, melyet sikerrel publikált. Azt mondta magának, hogy
viszonylag boldog. És rendületlenül keresett egy jobb világot.
1880-ban jutott el a marxizmusig. Popovval történt első
találkozása óta tanulmányozta a forradalmi eszméket. Azóta
számos alkalommal találkozott Popowal, és a titokzatoskodó
fickó bevezette bizonyos radikális csoportokba; ezek az
emberek kedves álmodozónak tartották. A marxizmusban
azonban olyan rendszerre talált, mely tartást adott neki. Itt
volt a hőn vágyott utópia, mely azonban tudományos módon –
nem pedig erőszakos összeesküvés útján, hanem fokozatosan,
a természetes történelmi folyamatok révén jön el. „Utópiának
nevezed a nézeteimet – mondta Vlagyimirnek –, én azonban
emberi fejlődésnek hívom.” Szíve mélyén pedig hitt abban,
hogy egy napon a Szuvorin-gyárak egyetlen puskalövés nélkül
vándorolnak át a munkások kezébe.
Érdekes módon épp marxista érdeklődésének
felébredésekor döntöttek úgy a cári hatóságok, hogy a jámbor
professzor ártalmatlan az állambiztonság szempontjából. Még
abban az évben egy idősebb tisztviselő közölte ezt
négyszemközt Vlagyimir Szuvorinnal.
– Kedves barátom, amíg az öccse Marxszal foglalkozik,
nem aggódunk miatta. Mint tudja, szemmel tartjuk az efféle
dolgokat – tette hozzá bölcsen. – Ez a Marx egy közgazdász.
Még azt is megengedtük, hogy néhány művét lefordítsák és
kiadják – jók vagy rosszak, senki nem ért belőlük egy szót
sem. Mi nem a közgazdászok, hanem a forradalmárok miatt
aggódunk. Nem hinném, hogy az öccse bombákat hajigálna –
igazam van?
Különös kapcsolat alakult ki a két testvér – a gazdag
iparos és a szegény tanár, a házasember és az agglegény
között. Szerették egymást, mégis elkerülhetetlenül volt
köztük némi feszültség. Ezen az sem segített, hogy Vlagyimir
csinos második felesége, aki imádott estélyeket adni a nagy
moszkvai házban, sajnálta kedves sógorát, akit szegény
szerencsétlennek tartott. „Pjotrnak meg kéne házasodni –
mondogatta Vlagyimirnek –, de attól tartok, hogy túlságosan
bátortalan.” Pjotr érzékelte az asszony érzelmeit, és ez
sértette a büszkeségét. Nem járt túl gyakran a Szuvorin-
házban.
Ez a mai kis létszámú összejövetel volt, Pjotr mégis
fontosnak érezte, s ezért különösen igyekezett, hogy jól
sikerüljön. Beszéd közben igyekezett felmérni a hallgatóság
reakcióit. Figyelemre méltó pontossággal vázolta ezen fiatalok
előtt az európai fejleményeket. Mindössze három év telt el a
fontos szocialista konferencia, a II. Internacionálé óta, melyre
számos országból érkeztek küldöttségek. Az elmúlt évben
először ünnepelték meg orosz munkáscsoportok május elsejét,
ezzel jelképesen szolidaritást vállaltak a nemzetközi
munkásmozgalommal. „Ezek a dolgok, melyek ma még
gyerekcipőben járnak, ezek alakítják majd az eljövendő
nemzedékek alatt a civilizáció jövőjét” – biztosította
hallgatóit.
Csak miután biztos volt abban, hogy mellette állnak,
akkor hozta szóba Pjotr Szuvorin azt a témát, amely igazán
foglalkoztatta, s amely miatt annyira igyekezett megnyerni a
hallgatóságát. Ugyanis a hallgatói zsidó származásúak
voltak.
Körültekintően és óvatosan kezdett bele, utalást tett
néhány sérelmükre: az utóbbi években ugyanis a cári
kormányzat valamilyen – ki nem fejtett – oknál fogva
határozottan a zsidó közösség ellen fordult, és cudar módon
bánt velük. Zsidók nem vásárolhattak földet, csak városokban
élhettek; az oktatásban keretszámokkal korlátozták a
részvételüket, így a felsőoktatásban csak nyomorúságosan
alacsony százalékban vehettek részt zsidó fiatalok, még a
Zsidó Körzet nagyvárosaiban is. Váratlanul szigorúbban
vették a Körzetre vonatkozó törvényeket is, s az elmúlt évben
mintegy tizenhétezer zsidó lakost toloncoltak ki Moszkvából.
Ami ennél rosszabb volt: kiújultak az 1881-es év erőszakos
pogromjai, a kormány pedig nem sokat tett ezek
megelőzésére. Nem meglepő tehát, hogy a zsidó munkások az
elmúlt években elkezdtek saját munkásszervezetek
felállításán gondolkodni, melyek függetlenek lettek volna a
többi munkásszervezettől. Pjotr nem is tudta hibáztatni őket
ezért. Azonban pontosan ezzel a törekvéssel akart
szembeszállni.
– A világ munkásosztályának egységesnek kell maradnia
– mondta nekik. – Minden csoport, minden nemzet egy kell,
hogy legyen. – Tisztán állt előtte ez a vízió. – Emellett –
figyelmeztette őket – egy nagyobb mozgalom részeként ti is
hatásosabban hallathatjátok a hangotokat, mint
elszeparálódott csoportként.
Udvariasan meghallgatták, de érezte, hogy még nem
győzte meg őket. Aztán az első sorokból egy borzas hajú fiú
halkan megszólította.
– Azt mondja, hogy egy nagyobb testvériség tagjainak kell
maradnunk. Ez teljesen rendben van. De mit tegyünk akkor,
ha nem zsidó testvéreink nem akarnak megvédeni minket?
Pjotr erre a kérdésre várt. Igaz, hogy az orosz munkások
vegyes érzelmekkel viseltettek zsidó sorstársaik iránt.
Oroszországban idegenek voltak; a Körzetben vetélytársak;
sőt voltak olyan munkás aktivisták és szocialisták, akik még
a pogromok ellen sem emelték fel a szavukat, mivel attól
féltek, elidegenítik maguktól a munkásokat, akiket
igyekeztek megnyerni az ügynek.
Pjotr túlságosan becsületes volt ahhoz, hogy letagadja a
probléma létezését, azonban biztosította a fiatalembert, hogy
csak átmeneti időszakról van szó.
– Jusson eszetekbe, hogy még a kezdetek kezdetén
tartunk – mondta. – Még a munkás aktivisták többségét is
oktatni kell; azonban amint a nagy testvériség létszámát és
tudatosságát tekintve is fejlődik, ez a probléma megszűnik. Ti
pedig – tette hozzá – akkor gyorsíthatjátok fel a folyamatot,
ha beléptek, nem akkor, ha leváltok.
Hosszú hallgatás volt a válasz. Nem volt benne biztos,
sikerült-e meggyőzni a fiatalembert vagy sem. Aztán jött még
néhány kérdés.
A gyűlés mára vége felé közeledett, mikor felállt egy fiatal
lány. Eddig hátul ült egy magas fiatalember háta mögött,
hogy a szónoki emelvényről csak sűrű, fekete hajzuhatag
látszott belőle. Róza Abramovics valóban zavarban volt.
Odaadóan figyelt Pjotr Szuvorin minden szavára. Volt egy
látomása, melyben az emberiség történelme hatalmas
folyamként halad előre egy jobb világ felé, s ez a szíve mélyéig
megérintette: soha senkit nem hallott még így beszélni.
Mégis, ha eszébe idézte saját életútját és ukrajnai emlékeit,
valamit nem értett. Ezért most felállt – bár eléggé kínosan
érezte magát –, és halk hangon megkérdezte:
– Ha eljön az új világ, és megvalósul a szocialista állam, ez
azt jelenti, hogy a zsidókat nem üldözik többé – vagyis
megváltoznak az emberek?
Pjotr rámeredt. A kérdés olyan káprázatos ostobaságot
sugallt, hogy egy pillanatig azt sem tudta, mit válaszoljon.
Viccelt ez a lány? Nem. Ahogy a sápadt arcon ülő nagy,
komoly szemekbe nézett, látta, hogy a lány nyilvánvalóan
komolyan kérdezte. Milyen feltűnő arcú lány. Elmosolyodott.
– Attól tartok, nem értett meg – mondta kedvesen. – A
szocialista munkásállamban mindenki egyenlő lesz. A
kisebbségek üldözése szóba sem jöhet. – Látva, hogy a lány
gondolkodóba esett, hozzátette: – A gyűlés után keressen meg.
Ajánlok néhány olvasnivalót a témához.
Róza leült. Valaki mondott valamit, ő azonban meg sem
hallotta. Hitt-e a professzornak? Nem tudta eldönteni. Egy
dologban azonban biztos volt: ő a leggyönyörűbb férfi, akit
valaha is látott.

Pjotr Szuvorin nem sokat udvarolt Róza Abramovicsnak,

mivel első találkozásuktól kezdve úgy érezték, mintha
születésüktől fogva ismerték volna egymást.
– Majdnem kétszer idősebb nálad – figyelmeztették
bátyjai.
– Forradalmár, és még csak nem is zsidó – tiltakozott az
anyja. Aztán sokkal bántóbban: – Emlékezz az apádra, Róza,
mielőtt ilyesmit tennél.
Róza három férfit szeretett életében. Az egyik – most már
megértette – a kozák fiú, Iván Karpenko volt. Persze ez csak
gyerekkori vonzalom volt, mely baráti levelezéshez vezetett.
Ahogy öregebb és bölcsebb lett, ennek az ártatlan
gyermekkori szerelemnek a jelentősége nemhogy csökkent,
inkább egyre nagyobb lett. A másik férfi egy karmester volt,
akit távolról csodált tizenöt évesen, s akivel egy szót sem
beszélt. Most pedig Pjotr Szuvorin. Valahogy úgy alakult,
hogy egyikük sem volt zsidó.
Mi vonzotta Pjotr Szuvorinhoz? A szelleme? Briliáns
közgazdasági fejtegetései elkápráztatták a lányt, még ha nem
is tudta mindig követni őket. Ügy tűnt, a férfi olyan rendszer
birtokában van, mellyel a világ összes bonyolult problémáját
meg tudja magyarázni. Ugyanakkor volt benne valami
egyszerűség, szenvedélyes idealizmus – és ezt is imádta.
Kóbor lélek volt, kívülálló és szenvedő. Agglegény volt, aki az
évek során soha nem talált olyan asszonyt, aki méltó lett
volna feleségnek.
Ami Pjotrot illeti: ámulatba ejtette ez a varázslatos, költői
teremtmény, aki valahogy az égből pottyant ide. Igaz, hogy
zsidó volt, de, mondta magában, egyáltalán nem fontos, hogy
rajtam kívül bárki másnak is tetsszen a világon.
Ha Pjotr úgy érezte, újrakezdődik az élete, akkor Rózának
úgy tetszett, a sajátja váratlanul megoldódott. Most már volt
célja. Még az egészsége is látványos javulást mutatott.
Szerette ugyan az édesanyját, és mélyen tisztelte apja
emlékét, mégis azt érezte, többé nem tud úgy gondolkodni,
ahogy ők. Túl sokat találkozott a fiatalabb nemzedékkel,
bátyjai barátaival. Többségük még zsinagógába se nagyon
járt.
– Miért tenném tönkre az életemet, mely eddig
boldogtalan volt, a vallás kedvéért, amely nem adott nekem
megnyugvást? – tört ki egyszer anyja előtt, aki megszidta. –
Nem csinálom tovább. Nem érdekel. – Szerelmes volt. Semmi
más nem számított.
– Elhagysz engem – mondta keserűen az anyja. – Semmit
sem tudok tenni.
– Majd kiheveri – vigasztalták a testvérei.
Róza szeptemberben ment el Moszkvába Pjotrral. Nem
sokkal később, közvetlenül a házasságkötésük előtt még ennél
is tovább ment. Beleegyezett, hogy belépjen az orosz ortodox
egyházba.
 – Tudjátok, hogy ez semmit sem jelent – írta meg a
testvéreinek. – Viszont megkönnyíti a dolgokat Moszkvában,
különösen, ha gyermekeim is születnek. Azt hiszem, el kéne
mondanunk a mamának – tette hozzá bizonytalanul.
Egy hónap múlva, mikor fülébe jutott ez a hír, Róza anyja
csendben süvére hívta a barátait. Ő maga két hete ült süvét
egy idős párral, akiknek a fia lett ateista és szocialista.
– A lányom meghalt – jelentette ki szomorúan.
Fiai nem voltak hajlandók megjelenni a szertartáson,
azonban igyekeztek megvigasztalni az édesanyjukat. A
barátai azonban megértették.

1905. JÚLIUS
A kis Iván imádta Borisz nagybátyját. Borisz nagybácsi
mindent tudott.
Most ő volt a családfő. Tyimofej és felesége meghaltak a
91-es járványban; az öreg Arina egy év múlva követte őket. A
férfinak nagy családja volt, néhány gyereke már felnőtt; s
hozzájuk jött kishúga, Arina, aki korán elvesztette a férjét,
valamint az ő fia, a hatéves Iván.
Borisz bácsi ismét igen érdekes hírrel szolgált a kisfiúnak.
– Ez az év, Ivanuska, a legfontosabb év Oroszország
történelmében. Tudod miért? Mert elkezdődött a forradalom.
A forradalom. Micsoda izgalmas szó. Igaz, a fiúcska nem
volt benne biztos, hogy mit is jelent pontosan.
– Azt jelenti – magyarázta Borisz bácsi –, hogy megyünk,
kihajigáljuk a Bobrovokat, aztán elvesszük a földjüket. Na,
mit gondolsz erről? – A kis Iván egyetértett vele abban, hogy
ez tényleg csodálatosan hangzik.
Tudta, hogy édesanyja, Arina szereti a Bobrovokat, és a
faluban sem beszélt róluk mindenki rosszallóan. Borisz
bácsinak azonban mindig igaza volt.
– Éljen soká a forradalom! – kiáltotta nagybátyja örömére.
Az 1905-ös év rendkívüli eseményei már régóta forrongtak a
mélyben. III. Sándor uralkodása a reakció újjáéledését hozta;
fantáziátlan fia, II. Miklós német feleségével együtt
sajnálatos módon az előző rezsim szinte minden ostobaságát
és elnyomó intézkedését folytatta az elmúlt tizenegy év alatt.
Valójában néha már-már úgy tűnt, a szerencsétlen Miklós cár
kifejezetten keresi, kiket igázhatna le. Majdnem egy
évszázada, hogy a finnek önálló hercegséget kaptak a
birodalmon belül; erre a kormányzat váratlanul elhatározta,
hogy eloroszosítja őket, ahogy Ukrajnával tették. Ennek
eredményeképp a finnek fellázadtak. Eközben Ukrajnában
lezajlott egy parasztlázadás, majd 1903-ban egy rettenetes
pogrom. Közben a megrettent kormány, mely elszánta magát,
hogy mindent kézben tart, egyre irracionálisabb
intézkedéseket hozott. Semmilyen ok nem indokolta, hogy
lecsapjanak az egyetemekre; a tiltakozó diákokat politikai
agitátorként kezelték, és besorozták őket a seregbe. A
kormány utolsó támogatóit is elidegenítette, mikor
megnyirbálta a liberális kisnemesek jogait a zemsztvókban –
nem maradt senki, aki segíthetett volna rajta.
Mindenütt rendőrkémek voltak. A kormányzati
ellenőrzési rendszer olyan zűrzavarossá vált, hogy a
terroristák bizalmának megnyerése érdekében egy beépített
kormányügynököt arra kényszerítettek, lője le a
belügyminisztert! Illegális politikai pártok alakultak.
Igaz, voltak ragyogó eredmények is. Fantasztikus
pénzügyminiszterének köszönhetően Oroszország
vasúthálózata és nehézipara hatalmas fejlődésnek indult. A
Transzszibériai Expressz elért az óceánig. Az országba
özönlött a külföldi – főként francia – tőke. Ezek a fejlesztések
azonban, bármilyen jelentősek is voltak, egyelőre aligha
érintették a hétköznapi embereket. Ráadásul az utóbbi
években enyhe gazdasági válság bontakozott ki.
A végső kataklizma oka azonban a háború volt.
Ugyanaz a történet ismétlődött meg, mint korábban,
mikor Oroszország olyan szerencsétlenül belekeveredett a
krími válságba. Ezúttal a Távol-Kelet lett a válsággóc, ahová
a Transzszibériai Expressznek köszönhetően Oroszország ki
akarta terjeszteni a befolyását, ezért megfélemlítette Kínát,
illetve sértette a térségben lévő japán érdekeltségeket.
Túlértékelve a hadsereg és a tengerészet erejét, a hatalmas
birodalom háborúba lépett a kis szigetországgal.
Katasztrofális vereséget szenvedett.
Megalázó volt. Hónapról hónapra egyre orosz vereségekről
érkeztek hírek. Az orosz katonák – akik egy olyan távoli
háborúban harcoltak, melyet sem ők, sem családjaik nem
értettek – megdöbbentő veszteségeket szenvedtek. A háborús
kiadások gazdasági káoszhoz vezettek. Éhínség tört ki. A
kormánynak pedig egyetlen barátja sem maradt. Még az 1881
(!) óta életben lévő Ideiglenes Rendelkezések – a statáriális
törvények – sem tudták megfékezni a helyzetet. A zemsztvo
liberális nemesei kérelmezték a cártól, hogy a gyűlésben
biztosítsa a népképviseletet.
Az év januárjában jött a Véres Vasárnap.
Ez a váratlan esemény – a szikra, mely sokak szerint
lángra lobbantotta a hatalmas orosz tűzvészt – különös és
zavaros ügy volt. A tüntető tömeg, mely egy ukrán pap
vezetésével kanyargott kissé fejetlenül Szentpétervár fagyos
utcáin, csak sérelmeik orvoslását követelte. A mészárlás a
festményekről megszokott ábrázolással ellentétben nem a Téli
Palota előtt történt. (A cár mindenesetre nem volt aznap a
városban.) Valójában a Narva Kapunál lőttek bele a
megrettent katonák a tömegbe, több tüntetőt megsebesítve és
megölve.
És akkor elszabadult a pokol. A liberális zemsztvo
tiltakozott a gyalázat ellen. Mindenütt sztrájkok törtek ki. A
kormányzat minden eddigi ostobaságát betetőzve bezáratta
az egyetemeket, ezzel elérte, hogy a diákok tétlenül
csellengjenek az utcákon.
A továbbgyűrűző válságot érzékelve a birodalom
valamennyi elégedetlen csoportja elérkezettnek látta az időt a
tiltakozásra. Felkelések törtek ki Finnországban, a balti
államokban és Lengyelországban, illetve magában
Oroszországban is. Nyárra a rendőrségi akták 492 jelentős
rendzavarást rögzítettek. A hatalmas Ivanovói Textilgyárban
kaotikus állapotok uralkodtak. A városban megjelenő
újságokban és röplapokban forradalmi cikkek kezdtek
feltünedezni, az álnéven publikáló szerző nevét csak
forradalmi körökben ismerték: V. I. Lenin. Májusban és
júniusban még szörnyűbb hírek érkeztek keletről: a teljes
orosz flotta elsüllyedt. Nem sokkal ezután a fekete-tengeri
kikötőben, Ogyesszában állomásozó Potyemkin hadihajón
zendülés tört ki.
Mit tehetett a kormány? A rendőrség nem tudott
megbirkózni a feladattal; a megvert hadsereg javarészt
keleten volt – visszarendelhetetlen távolságban. Egész
Oroszország várakozott.

A kis Iván most valóságos lázban égett az izgalomtól. Mi

történik Ruszkában?
A mai reggelig nyugalom volt a városban és a Szuvorin-
üzemben egyaránt. Déli tizenkettő előtt azonban egy ember
visszajött a városból és azt a hírt hozta: „Valami történik a
szövőgyárban.” Délután már többet tudtak. „Sztrájkolnak.”
Ezután nem sokkal megérkezett három falusi lány, akik a
szövőgyárban dolgoztak, és jelentették: „Azt mondták,
menjünk haza.” Ezekből a jelekből a kis Iván is megértette,
hogy a forradalom elérte Ruszkát.
Ezen a délutánon Borisz bácsi mégis furcsán kezdett
viselkedni.

Alekszander Bobrov még akkor is ingerülten rágódott az

eseményeken, mikor belépett Ruszka piacterére.
Jóképű, szőke gyerek volt, épp betöltötte a tizennegyedik
évét, leendő bajszának első pihéi most ütköztek ki az ajka
felett. Amint hallott a zavargásról, azonnal a városba rohant.
De nem elég gyorsan ahhoz, hogy bizonyos szavak el ne
hangzottak volna apa és fia között – szavak, melyeket nem
lehetett kimondatlanul hagyni. Ezért vágott olyan komor
képet még most is, mikor a városba ért. Miért nem tudott
uralkodni magán?
Furcsa pár voltak ők, apa és fia: amennyire egyformák
külsőre, olyan különbözőek mentalitásukban. Azt hiszem –
gondolta Nyikolaj, mikor aznap reggel a fiúra pillantott –,
vannak emberek, akik egyszerűen konzervatívnak születtek.
Nyikolaj idősebb fiának tíz éve történt szomorú halálával
Alekszandr lett az egyetlen örökös, és a fiú igen komolyan
vette ezt a szerepet. Vallásos legény volt, szeretett
nagyanyjával, Annával templomba járni, s roppant büszke
volt arra, hogy a család ősidők óta kapcsolatban áll a
monarchiával. Ráadásul égett a vágytól, hogy átvegye a birtok
irányítását: és hosszú idő óta ez állandó feszültségforrás volt
köztük.
Milyen jól emlékezett még Nyikolaj a saját undorára,
melyet annak láttán érzett, ahogy apja, Misa kezelte a
birtokot. Most rajta volt a sor. Jobban csinálta? Nem. A
rjazanyi birtok darabonként tűnt el; és rengeteg ajánlatot
kapott a maradék ruszkai erdők és legelők darabjaira is – a
faluközösségtől és két apró parcellára Borisz Romanovtól.
Eddig azonban anyja és fia tiltakozására minden egyes
alkalommal visszautasította őket. Most azonban tudta, nem
tarthat ki tovább. „Az az igazság -szokta mondani hogy a
jobbágyfelszabadítás óta nincs elég föld a parasztoknak és
nekem.” Sorsa nem volt rendkívüli: az általa ismert
földbirtokosok fele eladta a birtokait az elmúlt évek során, s
ezzel megkezdődött az orosz nemesség hanyatlásának végső
fázisa. Ezt hiába mondaná el a fiatal Alekszandernek.
És még eddigi hibái sem voltak mérhetők Nyikolaj
legutolsó bűnéhez.
– Hát miért álltak elő a munkások ezekkel a gonosz
követelésekkel? – vonta kérdőre a fia. – A zemsztvód miatt,
apa – miattad!
Nyikolaj tudta, hogy meg kéne verni a fiút, aki ilyen
pimaszságra vetemedett. Ahogy azonban fiát nézte, aki a
felháborodás könnyeivel a szemében állt előtte, nem bírta
rászánni magát. Ráadásul a vád tökéletesen igaz volt. Az
előző évben – mielőtt a zavargások kitörtek volna – a
zemsztvó liberális nemesei találkoztak Szentpéterváron, és
egy indítványt fogalmaztak meg, illetve adtak át a cárnak,
melyben kérték, hogy választások alapján felálló gyűlés –
parlament – segítségével kormányozzon. Milyen vérforralóan
izgalmasak voltak ezek a gyűlések! Nyikolaj ugyanazt a
csodálatos lelkesedést érezte, melyet diákkorában, egy rövid
időre, a narodnyik mozgalomban – harminc évvel ezelőtt. Ha
a fiam konzervatívnak, akkor én valószínűleg radikálisnak
születtem – gondolta mosolyogva. Az is igaz, hogy a Véres
Vasárnap után kitört zavargásokban a munkások és
forradalmárok, akik nem készültek forradalmi tervekkel,
egyszerűen átvették a zemsztvó követeléseit, és választott
parlamentet követeltek. És milyen sokat elárul a mi
elmaradott Oroszországunkról – gondolta Nyikolaj –, hogy a
kormányzat még most, 1905 nyarán is úgy kezeli a nép azon
igényét, hogy szavazhasson az ország ügyeiről, mint
kisebbfajta hazaárulást!
A fiatal Alekszander számára ez valóban hazaárulás volt.
A fiú ugyanis zokogva rohant ki a szobából, és még
visszakiáltott az apjának:
– Áruló!
Alekszander már félig átvágott a piactéren, mikor ismerős
alakot pillantott meg. Azonnal elmosolyodott: Vlagyimir
Szuvorin volt az.
A fiú és az iparmágnás között igen egyszerű volt a
kapcsolat. A gyáros volt Alekszander példaképe. Szuvorin alig
változott az évek során: enyhén túlsúlyos volt, csak a
halántéka őszült meg; azonban amióta Alekszander az eszét
tudta, robusztus, tökéletesen ápolt alakja változatlan maradt.
Nemcsak Szuvorin rendkívüli vonzereje, nem is hatalmas
műveltsége vette le lábáról a fiút – hiszen erről csak sejtése
volt Alekszandernek. A fiú mindenekelőtt a gyakorlatias
embert látta benne: aki ráadásul konzervatív volt.
 Annak ellenére, hogy nem sok érdeklődést mutatott a
politika iránt, Vlagyimir Szuvorin szinte törvényszerűen
konzervatív kellett, hogy legyen. Ismerve Alekszander
hűségét a cárhoz, nevetve szokta megjegyezni:
– Túlságosan nagyra értékel, barátom. Én kizárólag önös
érdekből szeretem a cárt.
Szuvorin időnként megpróbálta felvilágosítani a fiút.
– A cárok mindig is az állam karjának tekintették a
nagyobb kereskedőket, akik erőssé teszik Oroszországot –
magyarázta. – Nagy Péter a kereskedők utolsó fillérét is
elszedte az adókkal; a későbbi uralkodók azonban
értelmesebbek voltak, manapság pedig a kormánytól kapunk
megrendeléseket, illetve védővámokkal óv minket a külföldi
konkurenciával szemben.
Egyszer-kétszer megpróbált pontosabb képet festeni a
világról a fiúnak, és óvatosságra intette.
– Az orosz ipar, Alekszander, főként nyersanyagot
exportál, valamint elég gyenge minőségű kézműves
termékeket ad el busás haszonnal saját hatalmas
birodalmunknak, valamint a szegényebb országoknak. A cár
birodalma tehát nagyon megfelel nekem: ennyi az egész. –
Azonban még ezek a magyarázatok sem módosították
Alekszander Oroszországról, illetve saját példaképéről
alkotott képét. Szuvorin támogatta a cárt. Csak ez számított.
Az idősebb férfi pedig szerette kifejezni jóindulatát, hatalmas
kezét a fiú vállára téve:
– A nagyapám az ön nagyapjának a jobbágya volt,
barátom. Ha azonban önt nem zavarja az ügy, akkor engem
sem.
Alekszander akkor érte utol, mikor Szuvorin épp a
szövőgyár felé tartott. Kurtán biccentett, amint a fiatalember
csatlakozott hozzá.
– Tényleg sztrájk van? – kérdezte az ifjú Bobrov.
– Igen. – Az iparos elég nyugodtnak tűnt.
– Mit fog tenni? – suttogta Alekszander. – Hívja a
kozákokat? – Tudta, hogy számos sztrájkot máris letörtek a
nyalka kozák lovasszázadok. Meglepetésére Szuvorin a fejét
rázta:
– Nem vagyok olyan ostoba – válaszolta.
Fél óra alatt bejárták a Szuvorin-vállalat különféle részeit
– a szövőgyárat, a fonodát, a hálótermeket. Minden gép állt,
ezenkívül más jel nem utalt rá, hogy valami baj lenne. A
munkások nagyrészt csoportokban álltak és halkan
beszélgettek. Amint Szuvorin megjelent, udvariasan
köszöntötték.
– A sztrájk nem ellenem, vagy a munkakörülmények ellen
irányul – magyarázta halkan Alekszandernek. – Ez most
más. Idegen emberek jöttek, rávették őket egy
szimpátiatüntetésre. Politikai reformokat követelnek. –
Gyászosan elmosolyodott. – Hívd a kozákokat, és a dolgok
máris rosszabbra fordulnak.
Alekszander felsóhajtott.
– Ez az apámhoz hasonló zemsztvo-tagok miatt van, ugye?
– motyogta. – Ők kavarták az egész bajt.
Alekszander meglepetésére Szuvorin határozottan
megrázta a fejét.
– Ne vádolja az apját – felelte. – Várjon. – Azzal jó néhány
percig nem szólt semmit.
Mikor kiértek a meleg és poros utcára, Szuvorin
megmagyarázta. Belekarolt a fiúba, s fel-alá sétált vele,
miközben halkan, de meggyőződéssel beszélt.
– Ön nem érti, mi zajlik, barátom. Ismeri a történetet a
császár új ruhájáról? Nos, a cárral éppen ez történik most.
Gondoljon csak bele: Oroszország hatalmas, kezdetleges,
szervezetlen. Óriási földműves birodalom, melyben látszólag
az egyeduralkodó cár tartja fenn a rendet a hadsereg és a
rendőrség, valamint az apjához hasonló kiváltságos kisebbség
segítségével, akiknek semmi kapcsolata nincs a néppel.
Azonban ez az egész állam szemfényvesztés, hát nem látja?
Mivel – és ez a dolgok kulcsa – senkinek sincs igazi hatalma.
A cárnak nincs hatalma, mivel a hadsereg keleten van, neki
pedig nincs igazi kapcsolata a néppel. A kormány nem az
emberekért, hanem ellenük van. Önnek és az apjának sincs
hatalma: a cártól függnek, akitől a kiváltságaikat kapták.
Nekem sincs hatalmam: a cártól függök, mert fenntartja a
rendet, és védi az üzleteimet. A népnek sincs hatalma, mivel
szervezetlen, és fogalma sincs, mit akarjon egyáltalán. –
Vállat vont. – A jelenlegi válság azt mutatja, hogy a cár
képtelen vezetni, illetve felügyelet alatt tartani a
társadalmunkat. A császár meztelen. Ennek a hatalmas
kuszaságnak, melyet birodalomnak nevezünk, elég lesz
egyetlen szikra, hogy lángra lobbanjon. Bármelyik nap olyan
felkelés zúdulhat a nyakunkba, hogy Pugacsevé ahhoz képest
teadélután volt. Teljes, eszeveszett káosz. – Szuvorin
sóhajtott. – Hát ezért vagyok óvatos.
– Akkor mit tehet a cár?
– Térítse őket más pályára. A lázongók között mindössze
két szervezett erő található: a szakszervezetek, melyek még
csak most alakulnak – és a vasutasokat kivéve mind
diplomások: orvosok, ügyvédek, jogászok –, valamint az
apádhoz hasonló zemsztvo-tagok. Egyedül nekik van
programjuk. A cárnak velük kell egyezségre jutni, aztán
reménykedjen, hogy a nép is lecsillapodik. Minél tovább tart
ez a zavaros helyzet, annál rosszabb lesz.
– És mi van a cárral, meg Szent Oroszországgal? –
kiáltotta Alekszander. – A parasztok hisznek benne.
Szuvorin elmosolyodott.
– Ünnepnapokon igen, az biztos – válaszolta. – De
mindössze két ember hisz Szent Oroszországban a hét minden
napján.
– Ki azok?
– Maga a cár, fiatal barátom. Csak a cár. – Elmosolyodott.
– És ön. – Szívesen ugratta a fiút.

Ahogy folytatták útjukat a városban, Alekszandernek feltűnt,

hogy Szuvorin mintha keresne valamit. Szeme folyamatosan
az utcákat pásztázta, időnként váratlanul megfordult, és
bepillantott a mellékutcákba is. Mikor Alekszander
rákérdezett, keres-e valamit, a gyáros csendben
elmosolyodott.
– Nem valamit, barátom. Valakit. – Lepillantott a fiatal
Bobrovra. – Nem tűnt fel önnek – kérdezte Szuvorin –, hogy
bárhol jártunk, csak ismerős arcokat láttunk? Nyoma sincs az
idegennek, aki az egész bajt keverte. Én azonban felfedeztem,
ki az: egyetlen ember áll az ügy mögött. – Elgondolkodva
bólogatott. – Ivanovnak hívják.
– Letartóztatja?
– Nem. Szeretném, de ezzel csak még nagyobb bajt
idéznék elő.
– Beszél vele?
– Már megüzentem neki, hogy szeretnék, de kitér előlem.
Ravasz gazember. – Szünetet tartott. – Csak jó alaposan meg
akarom nézni. Hogy legközelebb felismerjem.
Folytatták a sétát. Elsétáltak a Szuvorin-ház melletti kis
parkig, lepillantottak a mellvédről a folyóra és a túlparti
erdőkre. Aztán visszasétáltak a templom mellett a piactérre.
És akkor meglátták.
Mintegy harminc méterre állt tőlük, egy csoport férfinak
beszélt, s egy pillanatig nem vette észre, hogy Szuvorin és a
fiú figyelik. Szokatlan alak volt. Ránézésre a negyvenes évei
végén járhatott. Simára borotvált arcát két mély vonal tette
jellegzetessé, melyek a szeme külső sarkából kanyarodtak le
az arca felé. Szeme körül enyhe duzzanat látszott.
Narancsvörös tüskehaja volt.
– Szóval ő az – dörmögte Szuvorin. – Milyen fura kinézetű
fickó. – Biztos, hogy megismeri, ha újra látja.
Egy másodperc múlva az idegen észrevette, hogy figyelik,
és elmenekült.
Alekszander is alaposan megjegyezte magának. Tehát,
gondolta, ez az ellenség arca. Valami miatt biztos volt benne,
hogy még találkoznak.

A kis Iván lenyűgözve figyelte Borisz bácsikáját. Nagybátyja

nem vette észre, hogy utána osont az átjáróban.
 Csak néhány perc telt el azóta, hogy Borisz a Szuvorin-
gyár egyik munkásával beszélt. Akkor elég közömbösnek
mutatkozott.
– Egy répavörös hajú fickó, mi? Én aztán soha. Korombéli.
Mit mondtál, hogy hívják? Ivanov, mi? Soha nem hallottam
róla. Mit mondtál, hol van a fickó? Gondolom, kerüli a
Szuvorinokat. Ó, igen. A város határánál. Jó, jó. Hát sok
sikert neki, meg nektek is.
Nagybácsija most azonban egy cseppet sem volt nyugodt.
A kis Iván még soha nem látta ilyen izgatottnak, ahogy fel-alá
rohangált a nagy éléskamrában, és maga elé motyogott.
– Ivanov, na igen. Ő lesz az. Az az átkozott répahajú
gazember. Gyilkos! Ezúttal azonban elkapom. Most nem
hibázom el. Szegény Nataljám!
Olyan indulatosan sziszegte a szavakat, hogy a kis Ivánt
egészen megrémítette. Egy-két perc múlva a kisfiú kisurrant.
De mi a csudát jelenthet mindez?
Szokatlan dolog volt, hogy Borisz bácsi nyár éjszaka
vadászni induljon, ráadásul egy több kilométerre lévő helyre.
A mai éjszaka azonban kivételes volt.
– Lemegyek a mocsarakhoz – vetette oda kedélyesen. –
Találtam ott egy jó helyet, megnézem, mi jön ott hajnalban. –
Az éjszakák melegek és rövidek voltak. A mocsárra hajnalban
mindenféle vad kijárhatott. Szürkületkor Borisz gondosan
előkészítette a fegyverét. Mielőtt elment, Iván látta, hogy egy
nagy vadászkést csúsztatott az övébe.
– Hadd menjek én is – könyörgött.
Borisz megborzolta a haját.
– Majd legközelebb. – Éjfélkor beszállt a csónakjába, és
déli irányban lecsurgott a folyón.
Nem sokkal azután, hogy az anyja ágyba dugta, a kisfiú
elmesélte anyjának, Arinának milyen különösen viselkedett
Borisz, majd megkérdezte:
– Ki az a Natalja?
Milyen furcsán viselkednek ma az emberek. Miért sápadt
el az anyja? És miért próbálta ezt rejteni előle? És miért
mondta neki azt, hogy aludjon csak, ő meg átmegy a többi
családtaghoz a szomszédba, miközben helyette némán
kisurrant a faluból?
Kisfia az ablakból figyelte. Anyja lerohant a lejtó'n,
egyenesen a Bobrov-ház felé.

Ezek a dolgok csak összezavarták Ivanuskát, a másnap

reggeli jelenet azonban rettenetes volt.
Épphogy megvirradt, mikor a kisfiú felébredt, és kiment a
ház elé. A madarak próbálgatni kezdték a hangjukat, mikor
az erdő homályából felbukkant Borisz. Látta, hogy a bácsikája
valami miatt rettentő dühös, úgy érezte azonban, hogy ez a
düh őrá nem vonatkozik, mivel Borisz megállt, és mosolyogva
néhány szót váltott a kisfiúval.
– Éjszaka elment valaki Bobrovóba? – kérdezte közömbös
hangon, olyan higgadtan, hogy a kisfiú gondolkodás nélkül
válaszolt.
– Csak a mama.
Most pedig, amint a család az izba előtt állt, Borisz
Romanov dühtől remegve kérdezte:
– Te figyelmeztetted, ugye?
Arina meghunyászkodott; a hangjában azonban már
ekkor is volt valami igazságérzettől áthatott dac.
– És ha igen?
– És ha igen? Majd megmondom, mi van akkor! – Azzal
egy váratlan szökkenéssel odaugrott, a földre lökte húgát, és
kétszer keményen az arcába vágott. – Te ostoba tehén! Te
mordvin!
– Ne! Ne! – sikoltott a fiú, és rohant, hogy védje az anyját.
Borisz azonban felkapta és átlökte a szobán, ahol a fiú a
lócának csapódott, s félig ájultan terült el rajta.
Átkozott Arina! Átkozott boszorkány! Borisz, miután
hajóra szállt, rövid evezés után elrejtette a csónakot a parti
bokrok alá, majd visszafordult, és a sötétség leple alatt
Ruszka felé indult. Az éjszaka közepén, hosszú vadászkésével
felfegyverkezve kúszott a városszéli ház felé, ahol az az
átkozott vörös hajú megszállt. Meleg éjszaka volt. A
szemközti ház ajtaja előtt két férfi ücsörgött; türelmesen
megvárta az árnyékba húzódva, hogy bemenjenek a házba.
Végül lassan felemelkedett. Az egyik ajtó zárva. A másik is.
Egy percig néma csendben várt. Magában mosolygott. Elkapja
Popov nyakát, s miközben elvágja a torkát, azt suttogja majd
neki:
– Emlékezz Nataljára! – Így lesz. Csak az a gazember
tudja majd, mi történt, csak ő érti, miközben egyenest a
pokolra száll. Egy kis szerencsével arra gyanakodnak majd,
hogy Szuvorin valamelyik embere tette, és még őt is
letartóztatják, gondolta vidáman. A bosszú íze – még ha
harminc évet kellett is várni rá – mézédes volt.
Hirtelen két ló dübörgött végig a kis úton, egyiken lovas, a
másik nyerge üres. Mi az ördög? A két ló Popov háza előtt állt
meg. A lovas leszökkent a nyeregből és dörömbölni kezdett az
ajtón.
– Jevgenyij Popovics! Popov, az ördög vigyen el! Tudom,
hogy te vagy az. Ki kell jönnöd. Figyelj, Nyikolaj Mihajlovics
vagyok. Igyekezz!
Bobrov. Honnan az ördögből tudta? Ki figyelmeztette?
Miért menti egyáltalán annak a fickónak a bőrét? Dögöljön
meg az összes. Mind összetartanak. Mikor lesz még egyszer
alkalma bosszút állni?
Visszafordult a húgához.
– Áruló! – bömbölte. – Tudod egyáltalán, mit tettél?
– Igen – kiáltott vissza az asszony épp olyan dühösen. –
Megkértem Bobrovot, hogy állítson meg téged. Mi van akkor?
Nem sétálhatsz éjszaka embereket gyilkolni.
– Akkor sem, ha az illető meggyilkolta a tulajdon
húgomat?
– Akkor sem.
Fenyegetően meredt a húgára.
– Látom, te is a barátjuk vagy – mondta váratlanul
halkan. – Egy dolgot azonban megígérhetek: ezt soha nem
felejtem el.
 Arina és a megrettent Ivanuska tudták, hogy tényleg nem
fogja.
Két nap múlva tisztázatlan körülmények között leégett az
egyik Bobrov-erdő. Az emberek újabb jelét látták annak, hogy
a forradalom valóban nagyon közel ért hozzájuk.

1906. MÁJUS
Kora délután volt, és a nagy, moszkvai házban már javában
folytak az előkészületek. A szolgák között a szokottnál jóval
nagyobb, várakozásteli izgalom érződött, hiszen tudták, ma
este igen különleges vendégeket várnak. Igaz, hogy az elmúlt
év eseményei után ma már semmin sem lepődhet meg az
ember.
A kényelmes emeleti szobákban azonban nyugalom
honolt. Szuvorin asszony hosszú, mályvaszín
selyemköntösében egy kisasztalnál ülve levelet írt. Dús,
barna haját csak lazán tűzte össze, így a hajzuhatag
bármelyik pillanatban leomolhatott a kecses hátra.
Lánya, Nagyezsda egy kárpitozott francia empire széken
ült. Az előtte álló, súlyos, bojtos terítővei letakart kisasztalra
könyökölve nézte az anyját.
Az biztos, hogy csinos asszony – gondolta Nagyezsda –, de
azért tudnék jobb feleséget is a papának. Ez talán kissé fura
gondolat volt egy nyolcéves kislánytól.
Aki először látta Nagyezsda Szuvorint, annak biztosan a
lány hosszú gesztenyebarna haja tűnt fel, melyet kibontva
hordhatott, így fényes zuhatagként folyt le a vállára, egészen
a könyökéig. Tafota ruhájában, szalagos szaténcipőbe
bújtatott selyem-harisnyás lábaival elbűvölő látványt
nyújtott. Aztán az embernek feltűnt a lány szeme. Gyönyörű
volt, mélybarna és mindentudó.
Elképesztő volt, hogy Nagyezsda mi mindent tudott. Hogy
is lehetett volna másképp? Úgy rendelte a sors, hogy a bátyja
jóval idősebb volt nála: mire a kislány hatéves lett, a bátyja
már régóta külföldön tanult. Ezért aztán természetes volt,
hogy az apja ehhez a ragyogó kislányhoz fordult, ha
társaságra vágyott.
Ismert minden festményt a nagy házban. Voltak köztük
kortárs orosz festők tájképei – Repin, Szurikov, Szeron,
Levitán képei. Levitán készített egy hatalmas képet
Ruszkáról – a kisváros örökkön visszatérő képét festette meg:
a folyó túlpartjáról mutatta a magas parton épült városkát,
felette az átvonuló felhőkkel tarkított sötétkék ég. Az
ebédlőben anyja és apja arcképe függött, az előbbit Repin, az
utóbbit Vrubel festette. A kislánynak azonban az okozta a
legnagyobb örömet, ha végigkísérhette a vendégeket azokon a
termeken, melyekben apja káprázatos európai gyűjteménye
kapott helyet. A javakorabeli oroszok pedig, akik aligha
ismerték ki magukat efféle csodák között, elképedve
hallgatták a kislány csacsogását: „Ez egy Monet, az ott
Cézanne. Renoir aktjain mintha mindig ugyanaz a két arc
szerepelne, nem gondolja?”, vagy: „Ez itt Gauguintől van. A
felesége és a gyerekei elől Tahitira menekült.” Legutóbbi
párizsi útjáról az apja még két kis képet is hozott neki két új
művésztől: Picassótól és Matisse-tól. „Még csak most kezdték
a pályájukat, úgyhogy neked vettem őket” – mondta a
lányának.
Vlagyimir örömmel vitte magával ezt a ragyogó kis
teremtést, hogy megmutassa neki világát. Nagy
művészetpártolóként mindenhová eljutott, mindenkit ismert.
A kislány már járt Szentpéterváron, látta táncolni a nagy
Pavlovát; meglátogatta Tolsztojt moszkvai házában; a
Moszkvai Művész Színházban, melyet Vlagyimir is
támogatott, ismerte az összes színészt, sőt találkozott a
színdarabíró Csehovval is. Mikor a nagy regényíró
oroszlánszerű alakjához képest kiábrándítónak érezte a
cvikkeres, igénytelen kinézetű férfiút, az apja figyelmeztette:
„Soha ne ítélj a külső alapján, Nagyezsda. Csehov is nagy író.
Csak a tetteink számítanak.” Ezzel aztán elérte, hogy a
kislány számos alkalommal ártatlanul érdeklődött a házba
látogató disztingvált úriembereknél. „Most pedig, mondja el,
Iván Ivanovics, pontosan mit is csinál maga?” Ezzel alaposan
összezavarta az illető urakat, és remekül szórakoztatta az
apját.
Egyetlen dolog zavarta Nagyezsdát. Miért viselkedik az
anyja olyan kimérten az apjával? A kívülállók szemében
odaadó házastárs volt, az éles szemű kisgyerek azonban
jobban ismerte. A kislány figyelte, amint Vlagyimir
bizalmasan próbál közeledni a feleségéhez, s az asszony
kecsesen kitér előle. Olyan különös volt. Nem csoda tehát, ha
a kislány azon morfondírozott: Én jobban gondoskodnék róla.
Szuvorin asszony befejezte a levelet, megfordult és felállt.
Valóban feltűnő asszony volt: magas, izmos testű nő, fejét
büszkén hátravetette, s nagy barna szemével úgy nézett a
világra, hogy sokkal inkább valamelyik hercegi család
tagjának, mintsem egy kereskedő feleségének látszott. A
férfiak, ha Szuvorin asszonyra néztek – és folyton néztek –,
először arcának szépségét, csodálatos vállának bársonyos
bőrét és gyönyörű, formás melleit vették észre – s közben
azonnal megérezték azt az erős, elfojtott érzékiséget, melyet
nem is igyekezett leplezni. „Ha engedné – gondolták az erős
férfiak –, én felizzítanám a testét”; mások, akik kevésbé
voltak biztosak magukban, csak elmerengtek rajta: „Istenem,
most kéne neki egy megfelelő férfit találni!” Néhány költői
lélek szomorúságot vélt felfedezni azokban a büszke, barna
szemekben; most azonban, szalonjában figyelve őt nehéz lett
volna megmondani, hogy ez vajon nem csak női
fegyvertárának volt-e egyik eszköze. Egy dolog azonban
egészen biztos volt: az érett asszony virágzása teljében volt.
Amint felemelkedett, Szuvorin asszony azonnal megérezte
magán Nagyezsda tekintetét, s figyelmesen nézte a lányát.
Nagyezsda alighanem igen meglepődött volna, ha tudja,
anyja tökéletesen érti, mi jár a fejében. Valójában már régóta
kitalálta, s érzett is emiatt bűntudatot. A kislány vádló
tekintetét látva azonban csak sóhajtott egyet magában, s újra
belátta, hogy vannak olyan dolgok az életében, melyeket nem
tud elmagyarázni Nagyezsdának. Talán ha idősebb lesz.
Talán soha. Legalább, gondolta szomorúan, minden hibám
mellett, diszkrét vagyok.
– Fel kell öltöznöm – mondta.
Érdekes este ígérkezett. Ugyanis igen izgalmas időket
éltek.

A fiatal Alekszander Bobrov levegő után kapkodott.

Természetesen mindig is tudta, hogy Szuvorin gazdag. „Ő a
Kereskedő Társaság elnöke és a Kereskedelmi Bank
igazgatója – magyarázta az apja. – A felső tízezerhez
tartozik.” Rangjához illő otthona volt: annak a féltucatnyi
hercegi palotának az egyike, melyek az utóbbi évtizedekben
vándoroltak át a Szuvorinhoz hasonló új iparmágnások
kezébe, akik kitúrták a régi gazdákat a hatalomból.
Mivel még el kellett intézniük egy különleges ügyet, a
többi vendéget megelőzve érkeztek. A fiatal Alekszander
elképedve nézett körül a hatalmas szalonban, ahová
bevezették őket. Nagyon hosszú, magas, bolthajtásos terem
volt, akár egy templom. A terem közepén roppant méretű
keleti szőnyegen zöld terítővel letakart masszív asztal állt,
melynél száz ember is kényelmesen elfért volna. Felette óriási
sárgaréz csillárok világították be az egyébként pincesötét
termet, s arany intarziamintákat vetítettek a bolthajtásos
falakra. A szoba oldalfalainál magas támlájú székek és
mahagóni asztalok sorakoztak. Súlyos, fényűző, már-már
nyomasztó hely volt, akár az ősi moszkvai nagyfejedelmek
termei. Azonban leginkább a falai ejtették bámulatba a fiút:
olyan sűrűn lógtak rajta a festmények, hogy a keretek széle
összeért. Orosz tájképek, impresszionisták, történelmi tablók
– ragyogó színeik úgy csillogtak, akár a frissen készült ikon.
A festmények egyike különösen felkeltette Alekszander
érdeklődését. Nagy történelmi tárgyú festmény volt, mely
Rettegett Ivánt ábrázolta. A hatalmas cár szőrmeszegélyes
hosszú aranybrokát köpenyben állt; kezében súlyos bot,
félelmetes szemét vádlón szegezte – egyenesen Nyikolaj
Bobrovra. Meg is lehet rá az oka, gondolta Alekszander, apja
dicstelen küldetését tekintve.
Nyikolaj ugyanis azért jött, hogy eladja a kereskedőnek a
birtokát.
Tényleg nem az ő hibája volt. Tovább képtelen volt
kitartani. Amúgy jó társaságba került. A tavalyi zavargások
után az összes orosz földbirtokos túladott a földjein.
Szuvorin ráadásul kiváló árat ajánlott. „Többet, mint
amennyit ér” – emlékeztette dühöngő fiát. Most azonban fia
nyomorúságos arckifejezését látva zavartan meredt a hosszú
asztalra, és az motyogta: „Sajnálom”.
Vlagyimir Szuvorin nem várakoztatta őket sokáig.
Ügyvédje oldalán lépett a szobába, melegen megölelte
Nyikolajt, barátságosan kezet rázott Alekszanderrel, s máris
ott voltak előttük a papírok. Szuvorin jó hangulatban volt.
Régóta fontolgatta, hogy vásárol egy tanyát ruszkai gyára
közelében. Az elmúlt évek során az orosz kézműiparban is
szerzett érdekeltséget.
– Felállítok néhány fafaragó és fazekasműhelyt a birtokon
– mondta Nyikolajnak. – És egy kis népművészeti múzeumot
is építek. – Látva, ahogy apa és fia gyászos képpel állnak
előtte, pontosan tudta, mi zajlik a lelkükben.
– Apád bölcs döntést hozott – jelentette ki szilárdan
Alekszandernek. – Annak ellenére, hogy múzeumot akarok
építeni a birtokon, én sem tudnék több pénzt kihozni belőle,
mint amennyit ő tudott. – Mosolygott. – Minden bölcs ember
elad, barátom, csak a hozzám hasonló ostobák vásárolnak. –
Visszafordult Nyikolajhoz: – Természetesen, barátom, egy
kicsit irigyellek. Szabad vagy, akár a madár. Be kéne utaznod
Európát. Minden orosz ezt teszi, és a hozzád hasonló
nemeseket nagy tisztelettel kezelik Párizsban és Monté
Carlóban. Hadd lásson világot a fiad!
Azonban még ezek a kedves szavak sem derítették jobb
kedvre Alekszandert. Nem mintha haragudott volna a
mágnásra – épp ellenkezőleg. Ő csak annyit tudott: a
Bobrovoknak Oroszország fennállása óta voltak birtokaik; az
apja pedig – a liberális eszméivel – elvesztette őket. Apja nem
teljesítette a kötelességét. Megújult csodálattal nézett
Szuvorinra, s újra csak ez jutott az eszébe: Bár te lennél az
apám.
Vlagyimir azonban intett nekik.
– Elég az üzletből, barátaim. Ideje, hogy találkozzunk a
többi vendéggel is.

Szuvorin asszony estélyei méltán voltak híresek. Mindenki

eljött, aki számított. Művészeket, zenészeket és írókat
különösen szívesen láttak. Azonban az arisztokrácia sem
vetette meg a kereskedő vendégszeretetét, sőt még az olyan
büszke szentpétervári előkelőségek is, mint Scserbatov
herceg, rendszeres látogatóik közé tartoztak. Szuvorin
befolyása mindenre kiterjedt – színházakra, iskolákra,
újságokra. Még a Dzsagilev nevű különös fiatalember – aki
úgy tűnt, egy személyben kíván az orosz művészet és kultúra
nagykövete lenni – is bátorításra és pártfogásra talált a
Szuvorin-háznál. Valami oknál fogva azonban Oroszország
hírességei – talán egyedül Tolsztojt leszámítva – soha nem
jöttek el.
Szuvorin asszony szeretett tematikus vendéglistát
készíteni, s ez alól a mai este sem volt kivétel.
– Ma este – súgta Vlagyimir Nyikolaj Bobrovnak, amint a
nagy szalonba léptek – csupa politikus lesz itt.
A téma mindenesetre nagyon időszerű volt. Az utóbbi
kilenc hónapban elképesztő politikai események zajlottak. Az
előző év nyarán a helyzet egyre rosszabb lett, miközben a cár
késlekedett. Állandósultak a terrorista akciók és a sztrájkok.
– Mi az ördögért nem hallgat a zemsztvókra! – füstölgött
Nyikolaj.
A cár azonban továbbra is határozatlan maradt.
Októberben pedig megtörtént az elgondolhatatlan. Általános
sztrájk tört ki. Tíz rettenetes napig, miközben közeledett a
tél, semmi sem mozdult az egész orosz birodalomban. A
kormány teljesen éretlennek bizonyult.
 – Vagy bevezetik a reformokat – jelentette ki Nyikolaj –,
vagy mindannyian éhen halunk.
Aztán a cár engedett. Felállította a parlamentet – a
Dumát.
– Végre – fejtegette Nyikolaj – az a szegény ember csinált
valami értelmeset. Alkotmányos monarchia lesz nálunk is,
mint Angliában. Lassan olyan civilizáltak leszünk, mint a
nyugat.
Csak hát Oroszországról volt szó.
Az első orosz állami Dumát a következő elvek szerint
szervezték. Általános választásokat tartottak, melyen az
orosz állampolgárok többsége szavazhatott, viszont
osztályokba sorolták őket, s minden egyes osztály
meghatározott számú küldöttet juttathatott a parlamentbe. A
rendszer matematikája szerint egy Bobrovhoz hasonló nemes
szavazata három kereskedő, tizenöt paraszt, illetve negyvenöt
városi munkás szavazatával ért fel. Még a szavazás napján a
kormány megtárgyalt csomagtervet, mely régimódi
elnevezéssel Állami Alaptörvények néven vált ismertté. Ez a
választott parlament fölé helyezett egy felsőházat, melybe
felerészt a cár által kinevezett emberek, felerészt a
legkonzervatívabb elemek által választott küldöttek kerültek
be. Ezzel gyakorlatilag ellehetetlenítették a Dumát. „Arra az
esetre, ha netalán szeretnének valamit csinálni” –
kommentálta keserűen a lépést Nyikolaj Bobrov. Ráadásul az
alsó és felsőház, ha egyezségre jutottak egymással, akkor sem
gyakorolhattak valódi ellenőrzést a birodalmat irányító
bürokrácia felett. Ezenkívül az abszolút egyeduralomban
megcsontosodott cár fenntartotta magának a jogot, hogy
tetszése szerint bármikor feloszlathassa a Dumát, illetve
rögzítették, hogy amennyiben a Duma nem ülésezik, a cár, ha
úgy látja helyesnek, rendkívüli intézkedéseket hozhat.
– Röviden azt mondhatjuk – foglalta össze Nyikolaj az
eredményeket, miután ezek az intézkedések ismertté váltak –
megint sikerült valami igazán orosz dolgot létrehoznunk.
Parlament is – nem is. Beszélhetünk – de nem
cselekedhetünk. A cár ad – a cár elvesz.
Akkor miért volt mégis jókedvű, amint Szuvorin
szalonjába belépett? Két egyszerű okból. Először is: a
szocialisták bojkottálták a teljes folyamatot, és alig néhány
jelöltet állítottak; másodszor pedig: a cárnak azon elképzelése,
hogy a nemesek és a parasztok lojálisak lesznek, és a
konzervatív jelöltekre szavaznak, teljesen tévesnek bizonyult.
A túlnyomó többség a rezsim ellen szavazott – és nagy
számban tértek vissza haladó szellemű liberálisok.
– Tudod, mit – mondta Nyikolaj jókedvűen a feleségének –
nem kizárt, hogy a következő választáson én is indulok. – Így
most a szalonba lépve érdeklődve pillantott körül.
Szuvorin asszony kedvesen üdvözölte.
– Jó munkát végeztem – mondta mosolyogva. – Szinte az
összes politikai pártból jött valaki.
Nyikolaj mosolygott. Mennyire jellemző helyzet ez a cári
Oroszországra, hogy jelen pillanatban szinte az összes
politikai párt – jogilag legalábbis – illegális szervezet lett! A
Duma olyan pártok részvételével kezdte meg a működését,
melyek hivatalosan nem is léteztek.
Az asszony igazat mondott. Nyikolaj hamarosan
felismerte a feddhetetlen jobboldal képviselőit, akik a Duma
eltörlését követelték.
– A barátaid – mondta vigyorogva a fiának. Voltak itt
konzervatív liberálisok, akik azt akarták, hogy a Duma
működjön együtt a cárral; illetve látta elvbarátait, az
alkotmányos demokratákat, akiket röviden kadetoknak
neveztek, s akik arra készültek, hogy a cárt a megfelelően
működő demokrácia felé kényszerítik.
– És hol vannak a baloldaliak? – kérdezte az asszonyt.
Akkoriban két baloldali párt létezett. A forradalmi
szocialisták, akik a parasztokat képviselték – sajnálatos
módon néhány tagjuk a terrorizmusnak szentelte magát.
– Őket kihagytam – mondta a háziasszony könnyedén. –
De ha esetleg felrobbanna egy bomba, tudni fogom, hogy
valószínűleg mégis sikerült meghívni egyet. Különben is ott
vannak a dolgozók képviselői, a szociáldemokraták. Velük
kapcsolatban jobb munkát végeztem. Jöjjön, bemutatom a
sógoromnak, Pjotr Szuvorin professzornak.
Pjotr és Róza Szuvorin nem látogatta gyakran a Szuvorin-
palotát. Nem azért, mintha nem látták volna őket szívesen: a
két testvér nagyon szerette egymást, azonban régóta elváltak
útjaik, Pjotr ráadásul úgy érezte, sógornője szükségét érzi,
hogy finoman pátyolgassa őt, mintha azt mondaná: „Én
természetesen vonzó vagyok, te pedig egy szegény,
szerencsétlen flótás.” Valójában egyetlen oka volt annak, hogy
a családok egyáltalán összejártak, mégpedig az, hogy
gyermekeik nagyon összebarátkoztak.
Rózának három gyermeke született, közülük azonban csak
egy maradt életben: Dimitrij. A fekete hajú kisfiú három évvel
volt idősebb Nagyezsdánál. Először azon a karácsonyon
találkoztak, mikor Nagyezsda hároméves volt, s azonnal
megkedvelték egymást. Mivel a kislány állandóan őt kérte,
Dimitrijt gyakran meghívták vendégségbe, ugyanakkor
Szuvorin asszony valami oknál fogva nem engedte át a
kislányát sógora szerény lakásába. Azonban úgy tűnt,
mégiscsak örömmel tölti el, ha a két gyermeket együtt látja, s
szokta is mondogatni Nagyezsdának:
– Milyen jó, hogy Rózának is van egy gyermeke, így van
kivel játszanod.
Ma este azonban Szuvorin asszony nagyon várta már a
találkozást a marxista professzorral.
– Ő az egyetlen kapcsolatom a szélsőbaloldallal – mondta
a férjének. – Azt hiszem, itt az idő, hogy jobban megértsem
azokat az embereket.
Keveset tudott a szociáldemokratákról. Tudta, hogy az
elmúlt években szakadtak két táborra, s azt is, hogy a
kisebbik tábor sokkal radikálisabb.
– Micsoda tipikusan orosz zűrzavar – jegyezte meg
Vlagyimir. – A többség kisebbségnek hívja magát, a kisebbség
meg többségnek – bolseviknak.
 Szuvorin asszony biztos volt benne, hogy a kedves és
szelíd Pjotr csakis a kevésbé radikális többséghez tartozhat,
azonban nagyon kíváncsi volt a bolsevikokra, ezért pár napja
megkérte a sógorát:
– Ismersz valakit közülük? Milyenek? Elhoznál egyet az
estélyre? – Mire Pjotr azt válaszolta:
– Ismerek valakit, aki jelenleg Moszkvában tartózkodik,
de nem hinném, hogy eljön.
– Azért csak kérdezd meg – kérte az asszony, s Pjotr
teljesítette a kérését.
Nyikolaj Bobrov kíváncsian várta a találkozást Pjotr
Szuvorinnal, akiről csak homályos emlékei voltak
fiatalkorából; a két ember nagyon szimpatikusnak találta
egymást.
– Mi, kadétok – biztosította Bobrov – mindaddig szemben
állunk a cárral, amíg nem biztosít számunkra igazi
demokráciát.
– Mindketten ezt akarjuk – értett egyet Pjotr. – Mi
azonban azért szeretnénk demokráciát, hogy utat nyisson a
forradalom előtt, önök pedig a forradalmat akarják elkerülni
vele. – Nyikolaj további kérdéseire nyíltan elmondta a jövőt
illető nézeteit. – A munkásszervezetek jelentik a kulcsot
mindenhez – magyarázta. – A marxistáknak pedig az a
feladatuk, hogy szervezetten és tettre készen tartsa őket,
mire megérik az idő a szocialista forradalomra.
– Ki fogja ezt megtenni? – kérdezte Bobrov.
– A nyugati tartományokban a zsidó munkásszervezet, a
Bund – válaszolt Pjotr. Sajnálta, hogy korábbi erőfeszítései
kudarcot vallottak, és nem sikerült lebeszélni a fiatal zsidó
reformereket arról, hogy saját, külön útjukat járják. Az
azonban tagadhatatlan, hogy a válság hónapjaiban a zsidó
Bund szilárd és erős maradt; emellett jó marxisták is voltak.
– És Oroszország többi részén?
Pjotr elmosolyodott.
 – Az új munkásbizottságok. Tavaly kezdtek szerveződni,
és igen hatékonynak bizonyultak. Politikai sejtek épültek ki
minden városban. Ez a válaszom.
– Hogy hívják ezeket a csoportokat? – kérdezte Nyikolaj.
– Szovjeteknek – válaszolt a professzor.
Nyikolaj vállat vont. Úgy vélte, ha a Duma megfelelően
működik majd, ezeket a szovjeteket hamarosan elfelejtik.
Miközben beszélgettek, azon kapta magát, hogy időről
időre a vendéglátóit figyeli, amint fel-alá járkálnak a
teremben. Kétség sem fért hozzá, hogy nagyon értették a
dolgukat. Szuvorin asszony fenséges jelenség volt. Finom
eleganciával lépett egyik csoporttól a másikig úgy, hogy
közben minden jelenlévő asszony elismerését kivívta, és az
összes férfi titokban utána fordult. Úgy kacérkodik, hogy nem
is kacér, állapította meg a férfi. Ami Vlagyimirt illeti: a
férfiak tisztelték és kedvelték, azonban a nőkhöz szemmel
láthatóan külön tehetsége volt. Hogyan csinálta, hogy az
összes asszony arca kipirult a gyönyörűségtől, ha szóba
elegyedett velük? Miután kis ideje figyelte, Nyikolaj úgy
érezte, rájött a titkára. Szuvorin pontosan tudja, hogy
gondolkodnak a nők, gondolta. Belelát a fejükbe. A férfi
intelligenciájának új oldalát látva Nyikolaj hirtelen
gondolkodóba esett: lehet, hogy a feleségét is megcsalja? Az
biztos, hogy a teremben lévő asszonyok közül sokan örömmel
bátorították volna a gyárost, ha az közeledni próbált volna
hozzájuk.
Nyikolaj még mindig ezen tanakodott, mikor észrevette,
hogy Vlagyimir Róza Szuvorinnal beszélget. Feltűnt neki,
hogy Vlagyimir arcáról azonnal eltűnt a megszokott,
kényszeres mosoly. Arcáról gyengéd figyelem sugárzott,
miközben teljes komolysággal beszélt az asszonyhoz. Miről
beszélhet ilyen nyomatékosan? Pjotr is zavartan nézte a
feleségét. Róza váratlanul sápadtan s törődöttnek tűnt,
megrázta a fejét – nyilván elutasított valamit. Azzal
Vlagyimir gyengéden megszorította az asszony karját, és
továbbment, miközben Róza sarkon fordult és az egyik
ablakmélyedésbe húzódott. Nyikolaj számára – és minden
bizonnyal Pjotr számára is – elég különösnek tűnt a jelenet.
Nyikolaj még tovább is morfondírozott volna rajta, ha ebben a
pillanatban nem történik valami, ami minden jelenlévő
figyelmét magára vonta.
Kinyílt az ajtó, és egy újabb vendég jelent meg. Jevgenyij
Popov volt az.
A fiatal Alekszander Bobrov ebben a pillanatban épp
Vlagyimir mellett állt, így hallhatta, ahogy ez egyszer – az
amúgy tökéletes önfegyelemmel bíró – Vlagyimir is
felszisszen meglepetésében.
– Hát ezt jól kifogtam! – Alekszanderre pillantott. – Ezt a
fickót láttuk a sztrájk alatt.
Valóban ő volt az. A vörös hajú férfi, akit a többiek
Ivanovnak szólítottak.
– Kidobatja? – suttogta Alekszander.
– Nem. – A gyáros elmosolyodott. – Nem emlékszik, fiatal
barátom? Beszélni akartam vele, erre most itt van. Az élet
valóban csodálatos. – Azzal kinyújtott karral, mosolyogva
sietett üdvözölni a forradalmárt.
– Isten hozta!
Ha ezzel a tettével meg is lepte a fiatalembert, ez még
semmi nem volt ahhoz a borzalomhoz képest, mikor egy
pillanat múlva a vörös hajú odament az apjához és melegen
átölelte, majd az összezavarodott Szuvorin asszony kérdésére:
– Önök ismerik egymást? – így válaszolt:
– Ó, igen. Hosszú utat tettünk meg együtt.
Az apja ennek az alaknak a barátja. Alekszander úgy
érezte, hogy Nyikolaj ostobasága és hűtlensége nem ismer
határokat.

A Popov köré gyűlt kis csoport kíváncsian figyelte a férfit.

Nyikolajt különösen szórakoztatta, hogy ismerősét ebben az
új, szokatlan helyzetben látja. Közben Szuvorin asszony a tőle
megszokott hűvös, kissé közömbös arckifejezéssel marxista
sógorához hasonlította Popovot, s hamarosan arra a
következtetésre jutott: Ez az ember egészen más. Nem ismer
korlátokat.
– Bolsevikot akart – mondta száraz hangon Pjotr. –
Megkapta.
Szuvorin asszony pedig elmosolyodott.
– Ön valóban szívesen látott vendég – mondta. Ez nyilván
igaz is volt. Bármilyen kiváló társaság is gyűlt össze a
házában, Szuvorin asszony tudta, hogy valami hiányzik
mostanában: nincsenek igazi forradalmárai.
A kiváltságos osztályok körében kialakult ugyanis az a
divat, hogy forradalmárokat hívtak meg az estélyeikre – sőt
megesett, hogy némi pénzzel is támogatták az ügyüket.
Néhány gyáros, látva, hogy a cár a végzetébe rohan, talán
azért udvarolta körbe ezeket a forradalmárokat, hogy jövőbeli
biztonságát szavatolja. A többi gazdag és unatkozó alak
azonban biztos, hogy azért tette, mert szórakoztatónak vagy
szellemesnek találta az ötletet – esetleg élvezte azt a kis
borzongást, mely abból eredt, hogy tudta: a tűzzel játszik.
Szuvorin asszony ez idáig kerülte az efféle mulatságokat, a
legutóbbi időkben azonban megijedt, hogy alkalmi
forradalmárok nélkül a szalonját unalmasnak és laposnak
találják majd. Ezért volt szüksége Popovra: ő tette teljessé a
képet.
És a bolsevik, ezt el kell ismerni, ha akart, nagyon
kellemes társalgó tudott lenni. Az már az első pillanatban
nyilvánvalóvá vált, hogy rendkívül tájékozott. Épp most tért
vissza a szocialisták legutóbbi kongresszusáról, melyet
Stockholmban tartottak; s miközben szemmel láthatólag
ügyelt rá, mi az, amit elmondhat, úgy tűnt, készségesen
válaszol a kérdésekre. Szuvorin asszonyt a bolsevikok
érdekelték, ő pedig igen egyenesen válaszolt.
– A bolsevikok és a többi szociáldemokrata között – akiket
mensevikeknek nevezünk – nincs nagy különbség.
Mindannyian szocialista társadalmat akarunk, mindnyájan
Marxot tekintjük irányadónak; csupán a követendő taktikáról
folynak viták. – Pjotr Szuvorinra mosolygott. – És néha
személyes dolgokról. – Felsorolta néhány mensevik vezető
nevét: egyebek mellett a fiatal Trockijt és Rosa Luxemburgot
említette. – Valójában azonban a bolsevikok vezetője okozta a
szakadást. – Elvigyorodott. – Az én Lenin barátom. Ő soha
semmiben nem köt kompromisszumot.
– És ki az a Lenin? – kérdezte Nyikolaj Bobrov. – Semmit
sem tudok róla.
– Ó, dehogynem – mosolygott Popov. – Hiszen még
találkoztak is – tizenöt éve a vonaton. Emlékszik?
– Az ügyvéd? A csuvas ügyvéd, akinek a Volga mellett volt
birtoka?
– Egy és ugyanaz a személy. Ideje nagy részét
száműzetésben töltötte. Most is rejtőzködik, mert a hatóságok
valami miatt nem szívlelik. Azonban ő áll a bolsevikok
mögött.
– És mit akar Lenin? Miben más, mint a többiek?
– Elég meggondolatlanul ír – válaszolt Popov –, azonban
Lenint a könyvein keresztül lehet megérteni. Itt a kiáltványa.
– Azzal elmondott nekik egy-két dolgot a könyvvel
kapcsolatban.
Ezt a nagy fontosságú művet csupán négy éve írta, és
Németországon keresztül csempészték be Oroszországba;
azonban a forradalmárok nagy része máris úgy tekintett rá,
mint a Bibliára. Az előző radikális nemzedék alapművének a
címét adta neki: Mit tegyünk. Nem is annyira politikai
értekezés, mint inkább gyakorlati kézikönyv volt: hogyan
csináljunk forradalmat?
– A marxizmus azt mondja nekünk, hogy a régi rend
összeomlik – mosolygott Popov –, Lenin pedig megmondja,
miképp segítsük ebben. – Majd körültekintően hozzátette: –
Durván úgy is fogalmazhatunk, hogy mensevik barátaink ki
akarják várni, amíg a tömegek készen állnak arra, hogy
létrehozzák az új és igazságos szocialista társadalmi rendet.
Mi, bolsevikok szkeptikusok vagyunk. Úgy gondoljuk, hogy
egy kicsi, ám magasan szervezett csoport adhatja meg azt a
lökést, mely elindítja a társadalmi változást. Ez kizárólag
taktikai kérdés: mi azonban hiszünk abban, hogy a tömegeket
vezetni kell, ennyi az egész.
– Néhányan közülünk azt gondolják – jegyezte meg Pjotr
Szuvorin –, hogy Lenin a munkásokat csupán ágyútölteléknek
tartja.
Popov meglepő módon bólogatott.
– Valószínűleg igazuk van – válaszolta. Aztán újra
elmosolyodott. – Ez is a nagyságához tartozik.
Néhány másodpercig csend volt, mindenki igyekezett
megemészteni Popov szavait. Aztán Nyikolaj Bobrov kezdett
beszélni.
– Értem az elképzelését, hogy a tömegeket vezetni kell, és
talán igaza is van. De nem áll fenn annak a veszélye, hogy ez
a vezető csoport túlságosan megerősödik – és újabb diktatúra
alakul ki?
Bolsevik barátja újabb meglepetést okozott, mikor ismét
elképesztő nyíltsággal válaszolt.
– De igen. Elméletben fennáll a veszély. Azonban jusson
eszébe, Nyikolaj Mihajlovics, hogy a mi politikai céljaink nem
állnak messze az önökétől. Oroszország előtt egyetlen
előrevezető út áll: és ez a szocializmushoz vezet – a népen és a
demokrácián keresztül. – Szünetet tartott. – Minden egyéb
mellékes, egy a fontos: az összes szocialista, köztük a
bolsevikok is ugyanazt a célt próbálják elérni:
demokratikusan, az egy ember egy szavazat elvén választott
szuverén kormányt. Nem azért akarjuk elűzni a cárt, hogy
újabb zsarnokot ültessünk a helyébe. Alkotmányozó
nemzetgyűlést akarunk, akárcsak önök. Demokrácia vezet a
szocializmushoz; azonban a demokrácia mindennél fontosabb
eszköz.
Mindezt nagy komolysággal és meggyőződéssel mondta.
És aki hallotta, mind elhitte neki.
Legalábbis úgy tűnt, amíg a fiatal Alekszander Bobrov
meg nem törte a csendet.
Végig Vlagyimir Szuvorin mellett állt, és alaposan
megnézte magának Popovot. Igaz, a mondanivalójára is
figyelt, de Alekszander számára itt nem volt helye a vitának.
A vörös hajú bolsevik az ellensége. A zsigereiben érezte.
Ellenség életre-halálra. A fiatalember ugyanis csak azért
figyelte gyűlölete tárgyát, hogy a lehető legjobban kiismerje.
A forradalmár szavai felbőszítették: nem is az, amit
mondott, hanem az, hogy hallgatóit láthatólag lenyűgözte.
Mindenki olyan ostoba lesz, mint az apám? Égető vágyat
érzett, hogy nevetségessé tegye Popovot, hogy kesztyűt vágjon
az arcába, hogy megalázza.
– Úgy hallottam, hogy az összes forradalmárvezető bibsi –
mondta lágyan, de nyomatékosan. – Igaz ez?
Ez kiszámított sértés arcátlanság volt, egyfajta
általánossá vált sértés, melyet előszeretettel alkalmaztak a
jobboldaliak – ha zsidókat akartak feldühíteni,
forradalmárnak nevezték őket, ha forradalmárokat, akkor
zsidónak. Rettenetes, zavart csend támadt.
Popov azonban, ahogy a bíborvörösre gyúlt arcú fiúra
pillantott, csak kuncogott.
– Nos hát, Trockij és Rosa Luxemburg természetesen
zsidók – mondta: – El tudom képzelni, hogy sokan mások is.
De ez idáig, barátom, azt kell, mondjam, hogy a zsidók
kisebbségben vannak a pártban. Jegyezze meg – tette hozzá
Pjotr Szuvorinra kacsintva –, Lenin, aki maga sem szláv,
mindig azt mondja, hogy az összes intelligens orosz – zsidó.
Döntse el, mit kezd ezzel az állítással!
Jó visszavágás volt, a társaság hálásan nevetett.
Alekszander érezte, hogy Vlagyimir Szuvorin hatalmas keze
gyengéden megszorítja a vállát, most azonban még példaképe
figyelmeztetésével sem törődött.
– És mi van a terrorizmussal? Hallottam, hogy néhány
robbantás, illetve bankrablás mögött is a bolsevikok állnak.
Ezek a vádak történetesen igazak voltak. Akkoriban
Lenin mindkét módszert támogatta, hogy ezzel is növeljék a
felfordulást, illetve tőkét szerezzenek a bolsevik pártnak – ez
a tény nagyon zavarta a Pjotr Szuvorinhoz hasonló
pártembereket, akik próbálták is elleplezni.
 – Én is hallottam efféle esetekről – válaszolt Popov
udvariasan –, azonban az égvilágon semmit sem tudok róluk.
Vlagyimir keze lesiklott a fiú karjára és erősen
megszorította.
– Elég, barátom – hallotta a nagy ember suttogását.
Azonban még nem végzett.
– Tudja, én már láttam magát korábban is – mondta
fennhangon. – Amikor annak az embernek a munkásait
lázította, akihez most volt képe eljönni vendégségbe. Akkor
azonban kerülte a találkozást. Más nevet használt – az
Ivanovot és elfutott, mint egy megvert kutya. Hány neve van
magának, Popov úr?
Egy pillanatra, miközben Popov zöld szeme rászegeződött,
Alekszandernek olyan érzése volt, mintha egy kígyó meredne
rá. A bolsevik aztán higgadtan válaszolt:
– Sajnálatos módon, mivel Oroszországban az ellenzéki
magatartás rendőri felügyeletet von maga után, sok ember
kénytelen egynél több nevet használni. Lenin, tudomásom
szerint több, mint száz nevet használt már. – Nyugodt hangja
ellenére Popov egyre sápadtabb lett.
– Akkor tehát tagadja, hogy maga egy tolvaj, gyáva,
becstelen ember? – folytatta Alekszander a rettenetes
csendben.
Ezúttal Popov egyáltalán nem válaszolt, csak halvány
félmosollyal nézte őt. Aztán Szuvorin asszony könnyedén
felnevetett, belekarolt Popovba és elvezette.
– Veszélyes ellenséget szereztél magadnak – mondta
később Alekszandernek az apja, mire a fiú dacosan vágott
vissza: – Még mindig jobb, mintha a barátom lenne.

Alekszander kínos támadása ellenére általános volt az a

vélekedés, hogy az este jól sikerült. Valójában azon ritka
alkalmak egyike lett, mely még hosszú idő elteltével is – bár
eltérő okok miatt – határkőként maradt meg az összes
érdekelt tudatában.
 Nyikolaj Bobrov számára ez volt az az este, mikor a fia
magára haragította Popovot. Szuvorin asszony számára ez
volt az az alkalom, mikor az a furcsa, vörös hajú bolsevik
félóra beszélgetés után megígérte neki, hogy legközelebb, ha
Moszkvában jár, újra meglátogatja a szalonját.
Két ember számára ez az este egy aprócska esemény miatt
vált emlékezetessé, mely a távozásuk után történt.
Már kiléptek a bátyja házából, mikor Pjotr Szuvorin a
feleségéhez fordult és kíváncsian megkérdezte:
– Mi a csudáról beszélt neked Vlagyimir?
– Ó, semmiről.
Hiába várt a férje, nem mondott többet.
– Valamiről biztos beszélt – puhatolózott. – Úgy tűnt,
egészen kikeltél magadból.
– Valóban? Nem hinném.
Akkor vajon miért fakadt majdnem sírva a felesége, mikor
ártalmatlanul megemlítette a bátyjával folytatott
beszélgetését? Vlagyimir biztosan semmi sértőt nem mondott
a feleségének.
– Azt hiszem, a bátyám kedves ember – mondta, s közben
felesége reakcióját figyelte. – Az emberek szerint bölcs is –
tette hozzá minden különösebb ok nélkül.
Ekkor kapta azt a választ, melyet soha nem felejtett el és
soha nem értett meg.
– Mindent tud. Ez a baj. Kérlek, ne beszélj róla többet.
Nagyon különös volt. És nem volt semmi értelme.

A fiatal Alekszander számára az életét megváltoztató

esemény akkor történt, mikor az apja nyomában kifelé sétált
a hatalmas előcsarnokból. Merő véletlenségből felpillantott az
emeleti márványkarzatra. Mikor azonban megtette, mozdulni
sem bírt. Nagyezsda imádta a távozó vendégeket figyelni.
Ébren virrasztott, amíg szülei estélye véget nem ért, majd
hálóruhájában kisurrant, és a márványpillérek közül
kikukucskálva minden távozót megjegyzett magának. Mivel a
vendégek java része már elment, ő is felállt a korlát mellől, s
így tisztán láthatóvá vált. így pillantotta meg Alekszander,
amint ott állt vízesésként leomló gesztenyebarna hajával. A
kis híján férfivá érett fiatalember megbabonázva nézte a
nyolcéves kislányt.
– Csak Szuvorin lánya lehet – motyogta. Soha nem látta
még. Micsoda angyali arc! Micsoda gyönyörű haj! És
Vlagyimiré – a példaképéé. És rögtön, abban a szent
pillanatban eldöntötte: – Egy nap – suttogta a lánynak, aki
ebből egy szót sem hallhatott –, egy nap az enyém leszel.

1906. JÚLIUS
Nyikolaj Bobrov szomorúan nézte a faházat, mely mindig is
az otthona volt. Alig tudta elhinni, hogy soha többé nem látja
újra Ruszkát.
A család többi tagja: idős édesanyja, felesége és fia már
egy hónapja elmentek. Most mindnyájan Moszkvában voltak,
ő pedig visszatért, hogy eltüntesse családja hosszú ott
tartózkodásának utolsó nyomait is.
Kora délelőttre kész lett. Az istálló mellett ott állt
magasan megrakodva a három szekér, mellette várakoztak
tiszteletteljesen a parasztok. Még egyszer, utoljára
körülnézett a házban, azonban csak néhány – régi iratokkal
megrakott – dobozt talált a padláson. Gondolta, még épp
ráférnek a harmadik szekérre. Aztán ideje indulni.
Nyikolaj rendben hagyta ott a házat: erre büszke volt.
Megjavíttatta a tetőn a lyukakat, rendbe hozatta a kis
fürdőházat. Elintézte azt is, hogy Arina és a fia feljöhettek a
faluból házfelügyelőnek. Ők gondját viselik majd a helynek.
Szuvorinnak egy szava sem lehet. Mikor utolsó sétáján
végigment a ház feletti ezüstnyír fasoron, majd a kis
dombtetőről lepillantott az alant kanyargó Rusz folyóra, arra
gondolt, milyen kellemes hely volt ez, és elmorzsolt egy
könnycseppet a szemében.
 Most azonban, amint az ajtó felé pillantott, s látta, hogy
Arina és a fia őt nézik, vett egy mély levegőt és kidüllesztette
a mellét. Bobrov volt. Méltósággal távozik innen.
– Ideje új életet kezdeni! – dörmögte. Igaz, hogy már
ötvenkét éves volt, a haja is megőszült, azonban nem hízott el,
mint az apja és a nagyapja az ő korában, és a szeme is a régi
volt. Lehet, hogy a birtokát elvesztette, jövője azonban még
van.
Igaz, ki tudja, mit hoz a jövő? Az utóbbi három hónap nem
volt valami biztató. A Duma ülései kínkeservesen haladtak.
Szentpétervárra látogatva azt látta, mindenki vitatkozik
mindenkivel. A parasztküldötteknek halvány fogalmuk sem
volt, mit csináljanak. Volt, aki berúgott és kocsmai verekedést
kezdeményezett. Egyiküket disznólopásért letartóztatták.
Bármilyen komikus volt ez az egész komédia, saját pártjának,
a liberális kadetoknak a viselkedése még jobban megrázta.
Általános földosztást követeltek a parasztok részére, s mivel a
cár hallani sem akart róla, semmiben sem működtek együtt a
kormánnyal. Ami még ennél is rosszabb volt, hogy az
Oroszország-szerte folytatódó terrorcselekmények közepette
még arra sem voltak hajlandóak, hogy elítéljék az erőszakot,
amíg a kormány nem teljesíti a követeléseiket.
– Kadét vagyok – magyarázta Szuvorinnak, mikor
visszatért Moszkvába. – Azonban emberek ezreit gyilkolják
meg. Rólunk, liberálisokról azt tartják, hogy felelősségteljes
párt vagyunk. Egyszerűen képtelen vagyok felfogni az
egészet.
Szuvorin azonban sokkal higgadtabban fogta fel az ügyet.
– Elfeledkezik arról, barátom, hogy ez itt Oroszország.
Történelmünk során mindössze kétféle politikai formációt
ismertünk: önkényuralmat és zendülést. A demokrácia és a
parlament ügye pedig csakis kompromisszumokon keresztül
működtethető. Ez az egész teljesen új nekünk. Időre van
szükségünk.
Napokkal ezelőtt – összesen két hónapig tartó ülésszak
után – feloszlatták a Dumát, és új választásokat ígértek.
Nyikolaj hallotta, hogy a következő választáson valószínűleg
a szocialisták is indulnak.
– Isten tudja, hogy ettől jobb vagy rosszabb lesz a dolgunk.
– A jövő valóban bizonytalannak ígérkezett.
Ideje menni. Már csak azt a néhány irattartó dobozt kell
lehozni a padlásról; ha gyorsan elindulnak, még szürkület
előtt Vlagyimirbe érhetnek. Nyikolaj befelé indult.
Ebben a pillanatban észrevette, hogy egy alak jön felé a
lejtőn, és meglepve ismerte fel, hogy Borisz Romanov az.
Nem számított rá, hogy találkoznak. Mikor tegnap lement
a faluba, hogy istenhozzádot mondjon a parasztoknak,
észrevette, hogy Borisz szándékosan kerüli őt. Régóta feltűnt
neki, hogy a férfi valami titkos haragot táplál a családdal
szemben.
– Tartsd a szemed a fickón – figyelmeztette egykor Misa,
az apja. – Volt vele egy kis ügyem. – Misa soha nem mondta
meg, pontosan mi volt az. Nyikolajnak a maga részéről semmi
baja nem volt Borisszal. Fanyar mosollyal emlékezett vissza,
ahogy fiatalkorában egyszer forradalomra bujtogatta.
Tekintve, hogy most kadét vagyok, és a parasztoknak
próbálok több földet szerezni, igazán a barátom lehetne –
gondolta. Talán a Romanov család feje is megenyhült végül,
és feljön a hegyre elbúcsúzni. Nyikolaj elé ment, hogy
üdvözölje.
A ház végénél találkoztak. Nyikolaj barátságosan
biccentett a parasztnak, mikor Borisz néhány lépésnyire
megállt tőle. Rég nem látta ilyen közelről Romanovot. Ő is
megőszült, de erősnek és egészségesnek tűnt. Milyen tipikus
volt a kettősükben mutatkozó kontraszt: a szalmakalapos,
nyitott vászonöltönyt, mellényt és óraláncot viselő nemes akár
egy krikettmeccsre kilátogató angol úriember is lehetett
volna; míg az orosz paraszt, a tökéletes muzsik bő gatyájában,
háncscipőjében, széles övvel összefogott piros ingében semmit
sem változott az arany Kijev ideje óta. Két kultúra, mindkettő
orosznak nevezi magát, miközben a földjükön, a nyelvükön és
a templomukon kívül – melyet egyikük sem látogatott sűrűn
– semmi közös nem volt bennük. Most pedig évszázadok óta
tartó egymás mellett élés után istenhozzádot mondanak
egymásnak.
– Szóval elmegy. – A tagbaszakadt paraszt két kezét lazán
az oldala mellett lógatva állt előtte. Széles arcát mintha
összenyomták volna, így a szemei résnyire szűkültek.
– Amint látja, Borisz Tyimofejevics – válaszolt udvariasan
a nemes.
Borisz egy pillanatra némán végigmérte a szekereket,
majd a ház teraszát, ahonnét Arina és a kisfia figyelték őket.
Elgondolkodva bólintott.
– Már régóta ki kellett volna füstölnünk innét. – Ezt a
cseppet sem barátságos megjegyzést teljesen tárgyilagos
hangon tette. Arra a vandál rombolás- és
gyújtogatássorozatra célzott, amellyel sok földesurat rávettek
a parasztjai, hogy eladja nekik a földjét. Nyikolajnak eszébe
jutott a tavalyi erdőtűz, és elgondolkodva nézte Boriszt. – A
föld azonban Szuvoriné lett, nem a miénk – tette hozzá
keserűen a paraszt.
– A kadét párt földosztást akar. Errefelé vannak állami
földek, azokkal sokkal jobban járhatnak, mint az én szegény
erdőimmel – emlékeztette a parasztot.
Borisz azonban nem figyelt rá. Úgy tűnt, csak a saját
gondolataira figyel.
– A forradalom elkezdődött, de még nem ért véget –
mondta csendesen. – Hamarosan minden föld a miénk lesz.
– Talán. – Nyikolajt kezdte bosszantani a paraszt dacos
gorombasága. – Mennem kell – mondta ingerülten.
– Igen. – Borisz megengedett magának egy gúnyos
vigyort. – Végre elmennek a Bobrovok. Viszlát, Nyikolaj
Mihajlovics. – Azzal egy lépést előrelépett.
Úgy tűnt, végül félig-meddig barátságosan válnak el.
Nyikolaj már nyújtotta a kezét. Borisz elfintorodott. És
köpött.
Nyikolaj eddig nem tudta, milyen érzés, ha az embert
arcon köpik. Sokkal rosszabb, sokkal bántóbb és erőszakosabb
volt, mint bármiféle arculcsapás. Hátratántorodott. Közben a
paraszt ezt sziszegte:
– Végre megszabadultunk tőled, te átkozott Bobrov. És ne
gyere vissza, mert megölünk. – Azzal sarkon fordult és
elment.
Nyikolaj olyannyira megrettent és felháborodott, hogy
egy-két másodpercig csak tehetetlenül állt. Utána átfutott a
fején, hogy leüti vagy letartóztattatja a távolodó parasztot.
Végül a hiábavalóság és az undor érzése hatalmasodott el
rajta. Visszanézett a házra, ahonnét Arina és a gyerek figyelt.
A szekerek mellett ácsorgó parasztok is közömbösen néztek
rá. Lehet, hogy ők is ennyire gyűlölnék?
– Indulunk – jelentette ki maradék méltóságát
összeszedve. Felkapaszkodott az első szekéren ülő kocsis
mellé a bakra, s néhány pillanat múlva már lefelé zötyögtek a
lejtőn. Még mindig vérvörösen, tehetetlen dühtől remegve
eszébe sem jutott, hogy visszapillantson. Mikor a kolostor felé
jártak félúton, csak akkor jutott eszébe, hogy otthagyta az
iratokat a padláson. Vállat vont. Nem számít. Vége.
A Bobrovok otthagyták ősi birtokukat.

1907
A tizenkét éves Dimitrij Szuvorin szemében a világ gyönyörű
helynek látszott. Azért volt egy-két dolog, amit nem értett.
Különösen azt nem értette: mi történt az anyjával?
Különös fiú volt, alacsony és sovány. Keskeny arca Rózát
néha az apjára emlékeztette. Azonban – mint Pjotr is – a
kisfia rövidlátó volt, és szemüveget kellett viselnie. Ha
fizikailag törékenynek is látszott, ezt ellensúlyozta a
megzabolázhatatlan fekete dróthajjal keretezett halvány arc
rendkívüli ereje, és az a váratlan kacagás, mely elég gyakran
előtört belőle.
Boldog gyermek volt. Annak ellenére, hogy a kis család
nagyon zárt egységet alkotott – apja és anyja imádták
egymást soha nem volt nyomasztó a légkör. Egy kellemes,
rendetlen lakásban éltek hármasban a belváros közelében. A
háromszintes épület homlokzatát sárgásbarna stukkók
borították. A kertben, ahol a gyerekek játszottak, egy eperfa
nőtt. A kertből idelátszott annak a kis templomnak a tornya,
ahol
Dimitrijt megkeresztelték. Varázslatos környék volt. A
közelben állt a Festőiskola, nem messze tőle Trubeckoj herceg
különös, üvegtetejű háza, melyben a szobrászműhelye volt.
Két utcával lejjebb kis virágpiac működött, mellette egy
bognárműhely, kirakatában hatalmas kitömött medvével.
És milyen pompás dolog volt meleg nyári estéken a
városban csatangolni! Lehet, hogy a sznob Szentpétervár a
birodalom feje, de a szíve még mindig Moszkva maradt. Közel
négyszázezer lakosa ellenére a város még mindig az
iparosodás és a moszkvai nagyfejedelemség korának különös
egyvelegét mutatta. Két évtizede, hogy divatba jött az
úgynevezett „orosz” építészeti stílus, mely a tizenkilencedik
században dívó nyugati „gótika” orosz változata volt, így a
vasútállomások, illetve más középületek olyan túldíszített
tégla- és gipszköltemények voltak, hogy remekül illettek a
moszkvai nagyfejedelemség vad extravaganciájának
szüleményéhez: a Vörös téren álló Vaszilij Blazsennij
Székesegyházhoz. Ezeknek az új épületeknek is megvolt a
maguk súlyos bája. A fiatal Dimitrij órákon át sétált az
utcákon, a belvárost ölelő parkosított sugárutakon vagy a
Kreml fala mellett, ahonnét kihallatszott a benti templomi
harangok ezüst csilingelése. Néha úgy látta, mintha az egész
város egyetlen hatalmas, kőbe álmodott zenemű lenne,
Csajkovszkij, Muszorgszkij vagy valamelyik nagy orosz
zeneszerző alkotása.
Négyéves korában már tisztán megmutatkozott zenei
tehetsége. Anyja azonnal felfigyelt rá. Hatéves korára – saját
kérésére – zongorán és hegedűn tanult játszani. Mire hétéves
lett, az apja kijelentette: „Még koncertzongorista is lehet.”
Nyolcéves korára azonban Róza nem így látta. „Nem hinném,
hogy zongorista lesz.” Igaz, hogy az idő múlásával, annak
ellenére, hogy figyelemre méltó előadói tehetsége volt, a fiatal
Dimitrij szívesebben komponálgatott magának kis
dallamokat, mintsem hogy órákon át gyakoroljon. Márpedig
ez elengedhetetlen annak, aki fel akar kapaszkodni azon a
rögös úton, mely az előadóművészet csúcsaira vezet. Most,
tizenkét évesen a kiváló Ötödik Moszkvai Gimnáziumban
tanult, szabadidejében pedig lelkesen zenélt.
És készült a forradalomra. Pjotr Szuvorin professzor
házában ez soha nem volt kérdés. Mindannyian ezért
dolgoztak. Két éve éjszakákon át fenn voltak, míg Róza
forradalmi cikkeket kopogott az írógépén, Dimitrij pedig az
elosztóhelyekre hordta az elkészült anyagot. Borzongató érzés
volt tudni, hogy a nagy ügyet segíti.
Most pedig valami még izgalmasabb történt. Az apja a
Duma tagja lett. Szentpétervárra ment.
Hatalmas előrelépés volt ez. Miután az első Dumát
bojkottálták, a szocialista párt eldöntötte, hogy részt vesz a
másodikban.
– Ha elég sok szocialista küldöttet tudunk bejuttatni –
magyarázta Pjotr –, akkor elűzhetjük a cárt, és egyszer s
mindenkorra véget vetünk ennek a komédiának. Használd fel
a cár saját Dumáját a cár elűzéséhez!
– És azután?
– Alkotmányozó nemzetgyűlés, melyet teljes egészében a
nép választ. Demokratikus kormány. Ebben minden
szocialista egyetért.
Szabadság. Demokrácia. Új világ van születőben. És az ő
apja, a kitűnő Szuvorin professzor is részese ennek. Az élet
gyönyörű.
Azért voltak még dolgok, melyek zavarták. Miért van az
például, hogy Vlagyimir bácsikája olyan gazdag, miközben ők
szerényen élnek?
– Az apádat egyáltalán nem érdekli az ilyesmi –
hessegette el anyja a kérdést. Ahogy azonban egyre idősebb
lett, a kisfiút már nem elégítették ki az efféle válaszok.
Annak ellenére, hogy Nagyezsdával olyanok voltak, mint a
testvérek, tudta, hogy a szüleik nincsenek ilyen szoros
kapcsolatban egymással.
– Ha a papád sikerrel jár – mondta egyszer a kislány –,
akkor a mama szerint mindannyian az utcára kerülünk. –
Aztán tökéletes ártatlansággal hozzátette: – Ha így alakulna
a dolog, Dimitrij, elmehetek hozzátok lakni? – Megígérte,
hogy jöhet, de azért mindig érthetetlennek tűnt előtte, hogy a
kedves Vlagyimir bácsi hogyhogy nem látja a forradalom
szükségességét.
Aztán ott volt az anyja. Miért olyan ideges mostanában?
Lehetséges, morfondírozott Dimitrij, túlságosan szeretni
valakit? Mikor az apja Szentpétervárra ment, Vlagyimir bácsi
felajánlotta, hogy Dimitrij ott maradhat velük, így Róza
csatlakozhatott volna a férjéhez. Az asszony visszautasította
ezt, azóta viszont egyfolytában siránkozott.
– Gondolod, hogy az apád biztonságban van ott? Biztos
vagyok benne, hogy történik vele valami. – Éjszaka is ezen
rágódott, úgyhogy reggelre sötét karikák jelentek meg a
szeme alatt.
Március végén történt az eset. Pjotr Szuvorin a fővárosban
volt, Dimitrij pedig jött haza az iskolából, mikor új útvonalat
keresve egy hosszú, keskeny utcába tévedt.
Az utca üres volt. Néhány csupasz fa árválkodott csak, a
kanálisban fekete jégpatak csillogott. Tompa, szürke fény ülte
meg az utcát.
Félúton járt, mikor lábdobogást hallott, s megpillantott
egy kisebb bandát. Ekkor azonban még eszébe sem jutott,
hogy megijedjen.
Csak féltucatnyian voltak: négy fiatalember és két
korabéli gyerek. Az egyik kertből jöttek ki, és több méteren át
a kisfiú két oldalán haladtak, míg az egyik fiatalember
megszólalt.
– Szerintem ez is az. – Továbblépkedtek.
– Gondolod? Hé, fiú, mi a neved?
 – Dimitrij Petrovics. Szuvorin – tett hozzá a lehető
legszilárdabb hangon. Nem volt benne biztos, mit jelent ez az
egész.
– Jó orosz név, Szuvorin fiatalúr. Futni hagyjuk, fiúk?
– Talán. Azért nézd csak meg az arcát.
– Igaz. Nem tetszik a képe, Dimitrij Petrovics. Miért nem
tetszik nekünk a képe, fiúk?
– Úgy néz ki, mint egy zsidrák.
– Pontosan, Dimitrij Petrovics. Ez a probléma. Biztos,
hogy ön nem zsidó? Egy kicsit sem?
– Elég biztos – felelte Dimitrij magabiztosan, miközben
tovább sétáltak.
– Mi az anyád neve, fiú?
– Róza Abramovics – felelte.
– Aha. Honnan való?
– Vilniusból – felelte ártatlanul.
– Róza Abramovics Vilniusból. Akkor az anyád zsidó, fiú.
– Nem az – tört ki vadul. A többiek azonban megálltak és
körülvették. – Az anyám keresztény! – üvöltötte magából
kikelve, nem azért volt dühös, mert bármi kifogása lett volna
a zsidók ellen, hanem azért, mert a fiúk hazudtak. A fiú
őszinte haragját látva a banda elbizonytalanodott.
Ekkor Dimitrij igen ostoba dolgot tett.
– Ne érjetek hozzám – kiáltotta. – Az apám a Duma tagja,
és bajba kerültök.
– Melyik párt tagja?
– A szociáldemokratáké – jelentette ki büszkén. Azonnal
rájött, hogy ez hiba volt. Természetesen hallott már a Fekete
Százakról – jobboldali banditák csoportjairól, akik zsidókat és
szocialistákat vertek össze a cár nevében. Azonban mindig azt
gondolta róluk, hogy – ahogy a nevük is sugallta – nagyobb
csoportokban járnak; ráadásul, mivel hogy ő jó orosz volt, azt
gondolta, semmi dolga nem lehet ezekkel a bandákkal.
– Zsidrák! Szocialista! Áruló! – A kis legény azonnal földre
került.
 Még csak egy monoklit szerzett a szeme alá, no meg
számos rúgást a bordáira, mikor egy kocsi kanyarodott be az
utcára, s ez szétzavarta a támadóit. Félóra múlva
biztonságban hazaért, és – bár még mindig remegett – képes
volt egy kis uzsonnát is enni.
Volt azonban az ügynek egy olyan vonatkozása, amely
nagyon zavarta.
– Azt mondták, zsidók vagyunk – mondta az anyjának.
Akkor lepődött csak meg igazán, mikor édesanyja bevallotta,
hogy ez igaz. – Akkor tértem át, mikor összeházasodtunk –
magyarázta. Eddig soha nem beszéltek erről.
Attól a naptól fogva anyja még idegesebb lett.
Furcsa módon, bármit is jelentett az eset az édesanyjának,
a kis Dimitrijben, sajátos lelki alkatának köszönhetően, ez
nem hagyott különösebb nyomot.
A zenével volt kapcsolatban.
Dimitrij már kisgyermekkorától kezdve zenei
fogalmakban gondolkodott. Amióta az eszét tudta, a
hangjegyeket mindig színekként látta. Amint Róza
megmutatta neki a zongorán a különféle hangnemeket,
számára mindegyiknek sajátos karaktere és hangulata volt.
Ezek a felfedezések eleinte a hangszerekhez társuló zenei
világhoz tartoztak. Kilencéves korában azonban történt
valami.
A házuk mögött álló kis templomban voltak, a vecsernyét
hallgatták. A templomnak elég jó kórusa volt, s a kisfiú
mindig magával vitte a zsoltárok visszatérő dallamait.
Naplemente volt, mikor kiléptek a moszkvai utcára, az ég
arany és vörös színekben lángolt. Perceken át nézte a nyugati
égbolt ragyogó színeit.
Mikor megpróbálta elmondani, mit lát, egy akkord jutott
eszébe, a C-moll. Kicsit később egy másik.
Milyen különös, gondolta; akkordokat választ. Ezt írta elő
a naplemente. Miközben az eget nézte, olyan érzése támadt,
mintha az is válaszolna neki:
 – Igen, ez az én hangom. – Fejében eggyé vált a zene és a
naplemente.
Következő alkalommal a kertben álló eperfához sétált ki.
A fa felső ágain vöröses fény játszott, alatta meleg árnyék.
Üjabb akkordot és egy kis dallamot hallott; a zene ekkor
azonnal megszólalt benne, mintha nem is választotta, hanem
közvetlenül hallotta volna.
Olyan csodálatos volt. Mintha különös, meleg érzés
árasztotta volna el a gyomrát. A következő pillanatban
néhány gyerek szaladt be a kertbe, és ő megijedt, hogy
elveszti ezt a gondolatmenetet, de rájött: képes az akaratával
megakadályozni, hogy a dallamok elszánjanak a fejéből. Ezzel
a felfedezéssel együtt belenyilallt egy kis rettegés is, melyet
nem értett igazán. Mintha a naplemente és az eperfa azt
mondták volna: „Ha továbbmész, kisfiú, akkor elveszted
magad, és csakis a zenéé leszel.” Mivel nem volt benne biztos,
mit jelent az egész, úgy döntött, megőrzi ezt az áldott
tudatállapotot, mint ahogy – néha – az álmait is megőrizte,
hogy újra visszatérhessenek.
Így kezdődött. Ettől fogva az élete soha nem tért vissza a
megszokott kerékvágásba. Kis koncentrációval bármikor
vissza tudott lépni az álmaiba; hamarosan egyre hosszabbra
nyúltak a szemlélődés periódusai, néha órákig is eltarthattak.
Közben összpontosító képessége úgy elmélyült, hogy képes
volt másokkal beszélgetni vagy ebédelni úgy, hogy amikor
visszatért a hétköznapi tudatállapotba, semmilyen emléke
nem maradt ezekről az eseményekről.
Hamarosan új felfedezéseket is tett. Ha egyszer belépett
másik világába, úgy érezte, hogy nem szerzi, hanem hallja a
zenét – csodálatos harmóniák érkeztek valahonnan kintről;
ezeket úgy kapta – bár nem tudta volna biztosan
megmondani, hogy kitől vagy mitől. Nemsokára az a zenei
másik világ kezdte elárasztani a hétköznapi világot is, ahogy
a fény birtokba veszi az árnyékot, így az olyan evilági dolgok,
mint a kocsizörgés vagy a kutyaugatás Dimitrij számára saját
zenei világot hordoztak, melyet nagy örömmel fedezett fel.
Tudatát teljesen betöltötték a zenei fantomok: feltűntek
köztük azok az emberek is, akiket mindennap látott: az
iskolamester, az anyja, Vlagyimir bácsi. Mindegyiknek
megvolt a hangja is – apja tenor volt, Vlagyimir bácsi gazdag
bariton – mintha egy csodálatos opera szereplői lettek volna,
amely egyelőre csak az ő számára mutatkozott meg
részleteiben.
És – talán ez volt mind közül a legcsodálatosabb dolog –
gyakran képes volt úgy érzékelni minden embert, minden
dolgot – köztük a saját életét is –, mintha egy végtelen
szimfonikus síkságon terülnének el: így minden öröme és
bánata egy óriási akusztikus folyam részévé vált, majd
zeneként tért vissza hozzá. Így aztán a Fekete Százak
bandájának támadása után az általuk okozott fájdalom
zenévé lényegült át a tudatában.

Történt azonban azon a nyáron két olyan esemény is, amely

mély benyomást tett Dimitrijre.
Júniusban a cár feloszlatta a Dumát, majd rögtön a
következő nap új választási rendszert hirdettek ki.
– A cár nem bírja megemészteni a szocialistákat –
jelentette ki a visszatérő Pjotr.
– Ez az új rendszer eléggé elképesztő – jegyezte meg. A cár
új rendelkezése szerint egyetlen földbirtokos szavazata
durván ötszáznegyven munkás szavazatával ért fel. -A
konzervatív nemesek többséget szereznek, ebben biztos
vagyok.
– Ez nem törvénytelen? A cár bármikor felrúghatja a
törvényeket? – tiltakozott Dimitrij.
Pjotr megvonta a vállát.
– Törvénytelen a tavaly megvitatott alkotmány szerint.
Mivel azonban a cár hozza a törvényeket, úgy gondolta, hogy
meg is változtathatja őket. – Mosolygott. – Tudod, a cár
őszintén hisz abban, hogy szent kötelessége az önkény. Azt
gondolja, Oroszország olyan, mint egy hatalmas családi
birtok, melyet pontosan úgy ad át a fiának, ahogy ő az apjától
átvette. Ezt nevezik az ő szent feladatának. – Fáradtan
csóválta a fejét. – Komolyan mondom, az egész ügy olyan
ostoba, hogy az már szinte vicces.
Látszólagos higgadtsága ellenére Dimitrij érezte, hogy az
apja belül dühöng. Az eseményeknek volt még egy aggasztó
oldala. A cár új minisztere, Sztolipin rendkívül ügyes ember
volt, aki hajlott rá, hogy az elmaradott birodalmat
megreformálja. „Reformokról azonban csak a rend
helyreállítása után lehet szó” – jelentette ki; és a rendcsinálás
igen alapos volt. Az elmúlt évben nem kevesebb, mint ezer,
terrorizmus gyanújába keveredett embert végeztek ki.
„Sztolipin nyakravalója”: így nevezték a hóhér kötelét.
Mindenütt rendőrkémek jártak. Popov és a hozzá hasonlók
igen bölcsen eltűntek, talán külföldre, Róza pedig állandóan a
férje miatt aggódott.
– Nem tettem semmit, ami sértené Sztolipint – nyugtatta
Pjotr a feleségét.
– Viszont ismersz embereket, akik igen.
Ez volt az első alkalom, mikor a fiatal Dimitrij a
forradalomra nem örömteli állapotként gondolt, mely a
jövőben biztosan bekövetkezik, hanem elkeseredett és
veszélyes harcnak látta, mely apja és a cár között zajlik. Ez a
gondolat, nem pedig a Fekete Százakkal való találkozás vetett
árnyékot a kisfiú életére.
A második esemény nyár végén történt, mikor levél
érkezett Ukrajnából. Róza gyermekkori barátja, Iván
Karpenko írta, aki egy váratlan kéréssel állt elő. Van egy fia,
aki mindössze két évvel idősebb Dimitrijnél – tehetséges fiú,
mint írta –, és Moszkvában akart tanulni.
– Arra gondoltam, talán lakhatna nálatok. Természetesen
fizetne az ellátásért.
– Nem tudjuk hová rakni – tiltakozott Pjotr. Róza azonban
nem volt hajlandó tudomást venni semmiféle nehézségről.
– Majd megoldjuk – jelentette ki, és azonnal megírta
Karpenkónak, hogy hamarosan küldheti a fiát. – Legalább
lesz társasága Dimitrijnek – jelentette ki határozottan.
Azonban Dimitrij és az apja pontosan tudták, mire gondol: –
Ő majd megvéd minket.

Szeptember elején érkezett meg. Mihailnak hívták. Szinte

abban a pillanatban, hogy megérkezett Dimitrij bejelentette:
– Ő egy zseni.
Mihail Karpenko karcsú, sötét hajú, jóképű fiú volt
ragyogó fekete szemekkel. Még csak most lépett a
pubertáskorba, és elképesztő volt, mennyi mindent tudott.
Érkezése után perceken belül kiderült, hogy igen büszke
ukrán örökségére, valamint jeles ősére, a költőre.
– Néhány éven belül nagy megújulás következik be az
ukrán kultúrában – mondta Rózának. – És én is része leszek
– tette hozzá kissé nagyzolva. Érdeklődése azonban messze
túlnyúlt az ukrán kultúra határain. Úgy tűnt, lenyűgözi
minden, aminek köze van a kultúrához vagy a művészethez;
és elképesztő sebességgel szívta magába az új eszméket.
Mikor Dimitrij elvitte az unokahúgához, Nagyezsdához,
Karpenko szemmel láthatólag elemében volt, és hamar
megkedveltette magát. Még a nagy embert is lenyűgözte.
– Hát, elég elképesztő, mi mindent tudsz, kis kozákom –
mondta kuncogva. Gyakran leült közéjük, egyik oldalán a
lánya és Dimitrij, a másikon Karpenko, hatalmas karjaival
átölelte a vállukat, és elmesélte nekik a művészeti élet
legfrissebb híreit.
Izgalmas időszak volt ez a Szuvorin család életében.
Abban az évben ugyanis Vlagyimir elhatározta, hogy
hatalmas palotája mellé mintegy másfél kilométerre új házat
építtet.
– Kicsi, de szokatlan házikó lesz – mondta vigyorogva.
Enyhén szólva eufémizmus volt. A világon csupán egy
maréknyi ember merészelt volna ilyesmit megtenni. Az orosz
gyáros ugyanis nem kevesebbre vállalkozott, mint hogy egy
egész házat terveztet az art nouveau stílusában.
A tervek, melyeket Dimitrijnek és Karpenkónak
megmutatott, lélegzetelállítóak voltak. A ház alapszerkezete
ugyan egyszerű kocka volt, egy oldalbejárattal, ezzel azonban
minden szokványos megoldás véget ért. Minden ablak,
minden tartóoszlop, az összes mennyezet az art nouveau
örvénylő vonalait követte. Ezzel varázslatos, növényszerű
hatást értek el.
– Olyan, mint egy mesés orchidea – jegyezte meg
Karpenko a gyáros nagy örömére.
– Mindenből a legmodernebbet vettem – magyarázta. –
Villanyvilágítás lesz, sőt, telefon is. – Franciaországból
hozatott belsőépítészeket, hogy ellenőrizzék a munkát.
Karpenko áhítattal jegyezte meg Dimitrijnek:
– A bácsikád olyan, mint egy reneszánsz herceg.

Micsoda öröm volt ez a Karpenko! Ők hárman – Dimitrij,

Nagyezsda és Karpenko – hamarosan igen közeli barátokká
váltak. A tízéves kislány, bármilyen művelt is volt,
lenyűgözve hallgatta a villogó szemű, jóképű fiút, akinek
lelkesedése igen ragadósnak bizonyult. Ezt az évet az új orosz
költőknek szentelte, akik a szimbolista iskolához tartoztak.
„Zene – szokta bömbölni a zene a legmagasabb művészet, a
tökéletes, misztikus világba ér el. Azonban a szavakkal is
megközelíthetjük ezt a világot.” Azzal egész verseket szavalt
el Oroszország új, ragyogó fiatal költőjétől, Alekszander
Bioktól, átvezetve barátait a rejtélyes istennők világába, vagy
a világ végéről beszélt, eljövendő névtelen messiásokról,
miközben Nagyezsda csillogó szemmel figyelte őt. A két fiú
egy héten többször is meglátogatta.
Együtt töltött délutánjaik vidám meghittségét csak ritkán
zavarta meg egy meglehetősen komoly tizenhat éves fiú
jelenléte.
Novemberben vették először észre, hogy Alekszander
Bobrov belépett az életükbe. Apja épp abban az időben lett a
liberális kadét párt egyik moszkvai küldötte a cár új és
konzervatív Dumájában, és ez, miután birtokait elvesztette,
némi vigaszt jelentett a családnak. Mivel azonban az ő apját
épp akkor zárták ki a Dumából, a fiatal Dimitrij nem volt
különösebben barátságos a komoly fiatalemberrel. Nagyezsda
udvariasan bánt vele, hiszen apja barátja volt. Karpenko
azonban, aki csupán két évvel volt fiatalabb Alekszandernél,
nem rejtette véka alá a megvetését.
Alekszander ritkán beszélt sokat. Mivel mindig valami
ürüggyel hívatta meg magát Szuvorinhoz, általában a
házigazdával jött, néha azonban egyedül is bemerészkedett
hozzájuk, váltott néhány udvarias szót Nagyezsdával, aztán
rövid ideig körülöttük őgyelgett, és elég feszélyezetten
hallgatta a beszélgetésüket. Karpenko gúnynevet ragasztott
rá.
– Nézzétek – suttogta –, jön az orosz naptár.
Szellemes vicc volt. Pjotr cár naptárreformja ellenére az
oroszok még a régi Julián-naptár szerint számolták a
napokat; s jóllehet, Európa összes országa áttért már a
modern Gergely-naptárra, Oroszország és az ortodox egyház
makacsul kitartott a Julián mellett. Ennek eredményeképp a
huszadik század elejére a hatalmas birodalom harminc
nappal a világ többi része mögött kullogott. A kegyetlen
gúnynév Alekszander konzervatív szemléletét találta telibe.
Ahányszor megpillantotta a Bobrov fiút, Karpenko nagy
lelkesedéssel kezdett beszélni az eljövendő új korról, a cár
ostobaságáról, majd elszavalta Alekszander Biok sorait az
orosz pangásról:

Szálljatok, károgjatok varjak

Felettünk, akik naponta halnak
Isten, Ó Isten, jobb embereknek
Tartogasd örök királyságod.

Szegény ifjú Bobrov meg csak morózusan hallgatott.

A következő húsvétkor, 1908-ban egy apró esemény vetett rá

fényt, mi járt a fiatal Bobrov fejében.
 Mint minden orosz ember számára, a húsvét a hatalmas
Szuvorin-házban is nagy sürgés-forgással járt. Annak
ellenére, hogy sem Vlagyimir, sem Pjotr nem voltak
vallásosak, soha egyiküknek sem jutott eszébe, hogy a
húsvétot megelőző virrasztást kihagyják. Húsvét napján
megnyíltak a ház kapui a látogatók kiapadhatatlan folyama
előtt. A hatalmas ebédlőasztalon magasra tornyozták azokat
az ételeket, melyeket a húsvéti böjt végeztével újra lehetett
enni. Az asztal közepén két hagyományos húsvéti étel állt: a
kulics, vagyis a húsvéti kalács, illetve az édes, piramis alakú
paszka. És természetesen mindenütt hímes tojások: voltak
egyszerű pirosak és ukrán módra készült, cirkalmasan
díszítettek: az emberek adták-kapták. A hatalmas Szuvorin-
palotában több ezer tojás fogyott el. Aztán az egészet jeges
vodkával öblítették le.
A Bobrovok dél körül érkeztek, közvetlenül Pjotr Szuvorin
és családja után, így Dimitrij és barátja is tanúja volt a kis
jelenetnek. Nagyezsda és édesanyja egyaránt az orosz
asszonyok hagyományos húsvéti ünnepi ruháját viselték.
Szuvorin asszonyon magas fejdísz – kokosnyik – volt, mely a
szokásosnál is királynőibb megjelenést kölcsönzött neki.
Szokás szerint minden újonnan érkező – háromszor –
végigcsókolt mindenkit, majd a húsvéti üdvözlettel
köszöntötték egymást: „Krisztus feltámadott.” „Feltámadott
valóban.”
Mikor azonban a fiatal Alekszander Bobrov Nagyezsdához
ért, nem ment tovább, hanem megállt, és a zsebéből kis
dobozkát húzott elő.
– Ajándékot hoztam – mondta gyászosan. A megdöbbent
kislány kinyitotta, és egy apró, de gyönyörű ezüst húsvéti
tojást talált benne, melyet színes kövek díszítettek. Fabergé-
től volt.
– Nagyon szép. – Egy pillanatra nem is tudta, mit
mondjon. – Az enyém?
A fiú elmosolyodott.
– Persze.
 Dimitrij és Karpenko egyformán meghökkenten figyelt.
Természetesen Fabergé egyik legkisebb darabja volt, mégis
meglepő – és a legkevésbé sem helyénvaló – ajándék volt ez
egy iskolásfiútól. Nem voltak egyedül ezzel a véleménnyel,
hiszen a kis jelenet nem maradhatott rejtve Szuvorin asszony
sasszeme elől. Lecsapott.
– Micsoda bájos ajándék! – Begyűjtötte a fiút a tojásával
együtt, és villámsebesen átterelte a szobán, mielőtt
Alekszander észbe kapott volna. – De hát kedves
Alekszander, nem engedhetem meg, hogy ilyen ajándékot
adjon Nagyezsdának az ő korában. Tudja, ő még igazán túl
fiatal ehhez.
Alekszander bíborvörös lett.
– Ha nem kívánja…
– Gondolhatja, hogy nagyon meghatott. A lányom azonban
nincs hozzászokva az ilyen ajándékokhoz, Alekszander. Ha
gondolja, adja oda nekem, a lányom pedig megkapja, ha
idősebb lesz – mondta kedvesen. Alekszander, látva, hogy az
udvariasság szabályai szerint itt már nincs mit tenni,
szomorúan odaadta az ajándékot.
Az üzenet világos volt. Ő megpróbált nyilatkozni, Szuvorin
asszony pedig, bármi volt is az oka, nem engedte, hogy
megtegye. Kiábrándultnak és megalázottnak érezte magát.
Akkor sem vigasztalódott meg, mikor Vlagyimir
szeretetteljesen átkarolta és felsétált vele a galériára.
Dimitrij és Karpenko magukon kívül voltak.
– Szegény Bobrov fiatalúr – gúnyolódott Karpenko. –
Fabergé záptojást adott el neki.
Nagyezsda pedig, akitől elvették a tojást, nem igen tudta,
mit érezzen az egésszel kapcsolatban.

1908. JÚNIUS
1908 nyarán úgy tűnt, hogy Oroszországban végre béke lehet.
A terrorhullám elapadt. Sztolipin durva megtorló akciói
komoly rendet vágtak a forradalmárok soraiban; és a legújabb
felfedezés, miszerint a szocialista forradalom vezető
terroristái hosszú időn át rendőrügynökök voltak, komolyan
meggyengítette a párt helyzetét. A haladásnak is voltak jelei.
Az új Duma – sokak félelmével ellentétben – nem lett a cár
ölebe. A Nyikolaj Bobrovhoz hasonló demokraták
határozottan kiálltak a demokrácia mellett; és még a
konzervatív többség is támogatta Sztolipin óvatos
reformterveit. Végezetül pedig a csodálatos időjárás
rekordtermést ígért. A vidék megnyugodott.
És e vidék derült egéből csapott le az a villám, amely
eldöntötte Dimitrij sorsát.

Vlagyimir ötlete volt, hogy menjenek le Ruszkába. Róza

minden tavasszal gyengélkedett, ezért Vlagyimir és Pjotr is
unszolták: „Meneküljünk el a városból a nyári hőség elől!” A
végén megállapodtak abban, hogy Dimitrij és a barátja is
jönnek; Karpenko maradhat még júniusban egy hónapot,
mielőtt a szünidő végére visszamenne Ukrajnába, és Róza
megpróbál lemenni Pjotrral júliusban.
Dimitrij igen kellemesnek találta a helyet. Nagybátyja
figyelemreméltó elképzelései máris megvalósultak. A régi
Bobrov-háztól harminc méterre hosszú, alacsony faépület állt,
melyben a múzeum, illetve a túlsó végen néhány műhely
kapott helyet. Vlagyimir máris alkalmazott egy képzett
fafaragót és fazekast, akiket Dimitrij és Nagyezsda imádott
figyelni. A múzeum, annak ellenére, hogy csak most nyitott,
máris valóságos kincsestár volt. Volt ott hagyományos
guzsaly, szépen faragott festett fakanalak, nyomóformák,
csodálatosan hímzett ruhák, melyeket a Ruszkára jellemző
különleges madármotívumok díszítettek. Vlagyimir elkezdte
gyűjteni a helyi ikonkészítők munkáit attól az időtől kezdve,
mikor a kolostor vált a termelés központjává.
Magába a házba Vlagyimir válogatott könyvtárat és egy
nagy zongorát szerzett be. Szuvorin asszony, akit a vidék
nyilvánvalóan untatott, általában a verandán ülve
olvasgatott; Arina azonban igen ügyesen vezette a házat.
Kisfia, Iván közben állandóan ott sertepertélt, és minden
alkalmat megragadott a játékra. Ő és Nagyezsda körülbelül
egyidősek voltak, és mulatságos volt látni, ahogy a művelt,
tízéves kislány kurjongatva vágtat le a lejtőn a parasztfiú
nyomában, vagy bújócskát játszanak a ház mögötti erdőben.
Vlagyimir délutánonként gyakran elvitte Nagyezsdát és a
fiúkat a folyóra fürdeni. A nagydarab gyáros meglepően gyors
és jó úszó volt. Mint kiderült, Karpenko alig tud úszni,
Vlagyimir azonban a kezében tartotta, úgy tanítgatta, és a fiú
hamarosan bármelyiküket le tudta hagyni. Utána a hideg
víztől bizsergő testtel kiültek a folyó partjára beszélgetni.
A gyáros csodálatos beszélgetőtárs volt. Hatalmas
karjával átölelte Nagyezsdát vagy az egyik fiút, s minden
témáról olyan komolysággal beszélgetett velük, mintha
felnőttek lennének. Az egyik délutáni fürdőzés után mondta
el nekik véleményét Oroszország jövőjéről. Szokás szerint a
lényegre tapintott rá.
– Igazán nagyon egyszerű – mondta. – Oroszország
jelenleg versenyt fut az idővel. Sztolipin, akit személy szerint
én is támogatok, tudja, hogy modernizálni kell Oroszországot,
s közben a forradalmi erőket féken tartja. Ha sikerrel jár,
akkor a cár megtartja a trónját; ha nem… – Elfintorodott. –
Káosz. Paraszt és polgár fellázad. „Emlékezz Pugacsovra”,
ahogy mondani szokták.
– Mit kéne Sztolipinnek tenni? – kérdezte Karpenko.
– Elsősorban három dolgot. Fejlesztenie az ipart. A
külföldi tőkének köszönhetően ez jól halad. Aztán oktassa a
tömegeket. Előbb vagy utóbb eljön valamiféle demokrácia, a
nép pedig nem áll készen erre. Sztolipin itt is ért el haladást.
Harmadsorban: meg kell próbálni megreformálni a vidéket. –
Felsóhajtott. – Attól tartok, ez nagyon nehéz lesz.
Dimitrij tudta, hogy a nagy miniszter reformterveinek
központi része volt az orosz paraszt átformálása. Az elmúlt
két évben fontos változások mentek végbe. Az egykori
földesuraknak fizetendő törlesztést, illetve valamennyi
hátralékot eltöröltek. A parasztok megkaptak minden polgári
szabadságjogot, ugyanazok a szabályok vonatkoztak rájuk,
mint minden más polgárra, belföldi útlevelet kaptak, mellyel
szabadon utazhattak a faluközösség engedélye nélkül – a
közösséget pedig szabadon elhagyhatták bármikor. Végre, fél
évszázaddal felszabadításuk után nemcsak elméletben, de
gyakorlatban is szabad emberek lettek. Egy óriási probléma
azért maradt.
– Vajon mit kezdhetünk a faluközösségekkel? – töprengett
fennhangon Vlagyimir.
A faluközösségek – kis változtatással – még ma is azt a
pazarló, középkori módszert használták, hogy a vékony
szalagparcellákat osztották újra megfelelő időközönként. Az
orosz gabonatermés csupán a harmada volt a legtöbb nyugat-
európai ország terméshozamának. Sztolipin reformterveivel
arra bátorította a parasztokat, hogy lépjenek ki a közösségből,
műveljék a saját földjüket, váljanak független farmerekké.
Törvényeket hoztak e célra; a Parasztbankból könnyen
lehetett hitelhez jutni. Ez idáig azonban csak nagyon lassú
fejlődés mutatkozott.
– Sztolipin megpróbál kispolgárt faragni a parasztból, de
hogy kapitalistát? – tiltakozott Dimitrij.
– Természetesen – válaszolt Vlagyimir. – Ellentétben
veled, Dimitrij, én kapitalista vagyok. Azonban be kell
vallanom, nagyon nehéz lesz úgy alakítani, hogy működjön is.
– Én azt gondolnám, hogy egyszerű – jegyezte meg
Karpenko.
– Igen, kis barátom – Vlagyimir szeretettel borzolta össze
a kisfiú haját. – Azért, mert te Ukrajnából jöttél. Ott lenn, a
nyugati fehérorosz tartományokban az önálló
farmergazdaságnak hagyománya van. Azonban itt, a központi
részeken Oroszországban a faluközösség rendszere
megingathatatlan. Ha tudni akarod, miért, nézz csak körül az
itteni faluban. Nézd meg a falu vezetőjét, Borisz Romanovot.
Dimitrij és Karpenko hamarosan megismerkedett
Romanovval. A falu vezetőjeként képviselt valamicske
hatalmat, s ezt szívből élvezte. Három erős fia volt, és övék
volt a legnagyobb parcella a faluban, házukat szép
fafaragások és festett ablaktáblák díszítették. Tavasszal,
mikor Sztolipin reformjai nyomán a kolostortól állami
földeket vásárolhattak volna, Vlagyimir megjegyezte neki:
– Nos, Borisz Tyimofejevics, biztos vagyok benne, hogy
saját részre is vásárol – a férfi mogorván nézte.
– A falu fog vásárolni. – Majd halkan, de jól hallhatóan
azt mondta: – Egy nap még kifüstölünk innét.
– Romanovot képtelenség meggyőzni arról, hogy nem
jelent megoldást a világ minden bajára, ha megszerzi ezt a
birtokot – folytatta Vlagyimir. – Tudod, mi a vicc az egészben?
Sok tartományban nincs annyi föld – még akkor sem, ha az
összes földbirtokost elűzik onnan –, hogy a parasztoknak
bármi hasznuk származna belőle. Az lenne a legjobb
megoldás, ha újra megművelnék a gyérebben lakott
tartományokat; különben Sztolipin is erre biztatja őket. –
Felsóhajtott. – Így aztán a parasztok a szocialista
forradalmárokat – még a terroristákat is – támogatják, mivel
ezek azt ígérték, hogy szétosztják az összes földet.
A gyáros gúnyosan elmosolyodott.
– A faluközösségi paraszt nem tesz semmit, csak vár a
csodára, hogy minden megoldódik egy szempillantás alatt.
Passzív, de dühös. Inkább az évtizedekig tartó felesleges
szenvedést választja, melyet pillanatnyi és haszontalan
erőszak követ majd.
Dimitrij ugyan Pjotr és Róza szocialista házából jött, s
természetesen tudta, hogy Vlagyimir bácsi konzervatív
politikája hibás, mégis nagy tisztelettel adózott a bácsi
eszének, és azt is érezte, van igazság abban, amit mond. A
forradalomra gondolva – melyről biztosan tudta, hogy
bekövetkezik – azt kérdezte:
– Úgy gondolja, Sztolipin kudarcot vall, a cár pedig
elveszti a trónját?
– Még nem látom tisztán, mi történik – válaszolt őszintén
–, de emlékezzetek rá: 1905-ben háború és éhínség volt.
Valójában ez robbantotta ki a forradalmat. Az a véleményem
tehát, hogy Sztolipinnek két dologra van szüksége ahhoz,
hogy győzzön: békére és jó termésre. Ezek döntenek
Oroszország sorsáról, semmi más.

Azon a békés nyáron azonban nem lehetett sokáig ilyen

komoly dolgokon gondolkodni.
Boldog időszak volt. Reggelenként Karpenko nagyokat
sétált, hogy megismerje a vidéket, rajzolgatott vagy
fantasztikus játékokat talált ki a fiatal Iván és Nagyezsda
szórakoztatására, akik mindketten úgy néztek rá, mint egy
istenre. Közben Dimitrij három órán át gyakorolt a zongorán.
Jelenleg a zongorára összpontosított, a hegedűt szinte teljesen
száműzte; s annak ellenére, hogy talán hiányzott belőle a
hivatásos előadóművészek technikai virtuozitása, játékát
figyelemreméltó finomság és összetettség jellemezte.
Délutánonként, ha nem mentek el Vlagyimirral úszni, a
verandán ücsörögtek, könyvet olvastak, esetleg Szuvorin
asszonnyal kártyáztak.
Egy nap Vlagyimir körülvezette őket a ruszkai üzemben.
Lenyűgöző túra volt. Dimitrij érdeklődéssel figyelte a
munkásokat, akik csendben végezték a feladatukat.
Karpenkót az üzem működési mechanizmusa is lenyűgözte.
– Micsoda nyers erő – súgta Dimitrijnek, miután kiértek.
– Érezted? Micsoda hihetetlen, nyers szépség! És a
nagybátyád – ő irányítja az egész gépezetet. Napról napra
jobban csodálom.
Sokszor meglátogatták a kolostort. Június második
felében Arinával átkeltek a folyón, majd az asszony elvezette
őket hosszú ösvényen a régi forrásokig, melyek teljesen
lenyűgözték Karpenkót.
– Mennyire szláv! – kiáltotta. – Milyen pogány!
Dimitrij különösen élvezte a délutánokat. Néha, miközben
a többiek a könyvtárban beszélgettek és nevetgéltek, ő
csendben zongora mellé ült, és saját kísérleti kompozícióit
próbálgatta. Az egyik ilyen alkalommal fedezte fel bácsikája
jellemének új és rendkívüli vonását. Játék közben néha
érezte, hogy Vlagyimir halkan belép a szobába és leül
valamelyik sötét zugba. Meglehetősen gyakran, mikor
szünetet tartott a játékban, nagybátyja mögé állt,
elgondolkodva nézte a billentyűket, majd erős baritonján
megkérdezte:
– Miért nem próbálod ki ezt? – Vagy: – Ha itt változtatnál
az ütemen…
És épp ez volt a rendkívüli, Dimitrij azt vette észre, hogy
nagybátyja pontosan arra mutat rá, amit ő egész végig ki
akart fejezni.
– Hogy ismerheted ennyire a lelkemet? Én komponálok
vagy te?
Erre a nagybátyja némi szomorúsággal a hangjában azt
mondta:
– Egyesek számára, Dimitrij, megadatott az alkotás
képessége. Másoknak csak annyi jutott, hogy értsék az alkotó
cselekvést. – Dimitrij csak csodálni tudta ezt az embert, s úgy
érezte, egyre szorosabb kötelék szövődik köztük.

Egy nappal elutazása előtt Karpenko félrevonta Dimitrijt és

azt súgta neki:
– Menjünk sétálni. Csak mi ketten.
– Hová?
– Egy elvarázsolt helyre. – Elvigyorodott. – A forrásokhoz.
Élvezetes séta volt. Karpenko legelbűvölőbb formájában
volt, jókedve ragadósnak bizonyult, és Dimitrij séta közben
arra gondolt, milyen szerencsés, hogy ilyen barátja van.
Milyen jóképű, gondolta csodálkozva. Tizenöt éves kora
ellenére Karpenko megúszta a serdülőkorral járó fizikai
kellemetlenségeket. Szinte mindig napfényes jókedve volt.
Pelyhedző szakálla olyan lágy volt, hogy nem nagyon kellett
borotválni, sima bőrét elkerülték a pattanások; akár egy
reneszánsz festő, akár Donatello is alkothatta volna. A köztük
lévő kis korkülönbség eleve kizárt mindenfajta vetélkedést:
Karpenko többet tudott, mint Dimitrij; tudását azonban
mindig szabadon és szívesen megosztotta vele, mintha csak a
bátyja lenne. A legjobb pedig az volt benne, hogy viccei és
ragyogó modora mögött mélyen elgondolkodó természet volt,
amit Dimitrij nagyon szeretett és tisztelt.
Karpenkónak ez a természete mutatkozott meg akkor is,
mikor a források mohás szikláin eltöltött rövid pihenő után
váratlanul nagyon komolyan Dimitrijhez fordult, és
megjegyezte:
– Mondd csak, Dimitrij, hallottál már a Földönkívüli
Argumentumról?
Dimitrij a fejét rázta.
– Na figyelj – magyarázta Karpenko. – Képzeld el, hogy
idegenek érkeznek egy másik bolygóról, és látják, hogy élünk,
látják a világ minden igazságtalanságát. Megkérdeznek: Mi
teszel ez ellen? Te pedig válaszolsz: Nem sokat. Mit
mondanának erre, Dimitrij? Miképp érthetnének meg efféle
őrültséget? Azt mondanák, biztos, hogy minden értelmes lény
első és legfontosabb kötelességének tartaná, hogy javítson a
dolgok állásán. – Komolyan nézett a barátjára. – Egyetértesz
ezzel?
– Igen.
– Akkor, mielőtt elutaznék, elkötelezhetnénk magunkat,
hogy egy új és jobb világot hozunk létre, te és én. Na?
– Igen, igen!
– Jó. Tudtam, hogy beleegyezel. – Lassan, ünnepélyesen a
zsebébe nyúlt, és előhúzott egy gombostűt. Megszúrta az
ujját, aztán odaadta a tűt Dimitrijnek. – Akkor kössünk
szövetséget – mondta. – Vérszövetséget.
A fiatal Dimitrij elpirult a büszkeségtől. Ekkoriban lett
divat, főleg a forradalmár körökben, hogy visszatértek a
vérszövetség ősi hagyományához. Az a gondolat azonban
hatalmas büszkeséggel töltötte el, hogy Karpenko lesz a
vértestvére. Dimitrij elvette a tűt, és mélyen az ujjába szúrta.
Aztán egybefolyatták a vérüket.
Karpenko még csupán négy napja ment el, mikor Szuvorin
asszony üzenetet kapott, hogy Szentpéterváron élő nővére
megbetegedett, és kötelességének érezte, hogy elutazzon
hozzá. Nagyezsda és Dimitrij azonban maradtak; Vlagyimir
és Arina mellett aligha érheti őket bármi baj. Kellemes hetet
töltöttek együtt.
A lovászfiúk mindennap levitték a lovakat a folyóhoz. Ha
figyelték őket, akkor rendben tették a dolgukat, ha azonban
nem voltak szem előtt, felkapaszkodtak a lovak hátára, és
hangos kurjongatással vágtattak el a domboldalon. A kis Iván
– ha sikerült kikerülnie Arina éber tekintetét – örömmel
csatlakozott hozzájuk.
Ha Nagyezsda nem figyeli őket azon a meleg júliusi
napon, akkor talán Dimitrij sem próbálja meg. Látva
azonban, hogy a kilencéves Iván vidáman néz le rá a
nyeregből, elhatározta: ha a kisfiú meg tudja tenni, akkor ő is.
Egy pillanat múlva felkapaszkodott az egyik lóra, és elindult
lefelé a lejtőn.
Először lépésben haladtak, aztán a ló ügetésre váltott. A
lovak nyugtalanok voltak. Patáik hangosan dobogtak a
kemény talajon, vad kiáltások hangzottak. Dimitrij a ló
sörényébe kapaszkodott. Mindenütt por és izzadságszag.
Hirtelen egy facsemete ágacskája csapódott az arcába.
Nevetett. Aztán elvesztette az egyensúlyát. Micsoda
ostobaság. Fejjel előre esett le a lóról, miközben a többi ló
véknya elszáguldott előtte. Aztán nekirontott a föld – vagy
talán az ég volt az.
Dimitrij hallotta, ahogy reccsen a lába. Egy furcsa, néma
pillanatig, a mindent eltompító fájdalom jelentkezése előtt,
tisztán hallotta. Még azt is érzékelte, hogy Nagyezsda rohan
felé a lejtőn, ahol magatehetetlenül feküdt.
Dimitrij egy ideig nem jött rá, hogy a dolgok örökre
megváltoztak.
Ágyba fektették az alsó szinten, abban a szobában, ahol a
nagy zongora állt. Nem unatkozott. Rengeteg könyvet talált.
Arina rendszeresen benézett hozzá, Nagyezsda pedig szívesen
beszélgetett vele, vagy olvasott fel órákon át. Egyetlen dolog
hiányzott neki jelen pillanatban: nem zongorázhatott.
Aztán megjött az édesanyja.
Ha volt a balesetének olyan következménye, melyet
Dimitrij soha nem látott volna előre, az az volt, hogy anyjáról
alkotott képe megváltozik. Mit jelentett számára eddig?
Szerető anyát, aki segített megtenni neki az első lépéseket a
zene birodalmában, asszonyt, aki imádta az apját;
önfeláldozó, szomorú nőt, aki szüntelenül a férje és a fia miatt
aggódik. Nem nézett ki túl jól, mikor megérkezett. Nagy
szemei beesettek voltak, fekete haját ősz tincsek csíkozták,
mivel pedig hosszú és sűrű haja volt, ettől ápolatlannak tűnt.
Dimitrij szerette, de sajnálta is, hogy nem tudott boldog lenni.
Vlagyimir mutatta meg anyja másik oldalát.
– Most, hogy itt vagy, pihenned kell, Róza – biztatta. – És
– tette hozzá eltökélten –, játszanod kell. Nem hagyhatjuk ezt
a fiatalembert zene nélkül. – Dimitrij nagy meglepetésére az
anyja már másnap belekezdett.
Milyen különös volt! Még soha nem hallotta játszani az
anyját. Tudta, hogy valaha zongorázott. Mikor fiatalabb volt,
gyakran segített lejátszani neki egy-két ütemet, ha
nehézségei támadtak, így a fia tudta, hogy technikailag
nagyon képzett. Valami oknál fogva Róza mégsem ült le soha
játszani. Most azonban – eleinte kissé habozva – belekezdett:
először egy-két egyszerűbb darabbal. Aztán egy-két
Beethoven-szonáta következett. Utána Csajkovszkij,
Rimszkij-Korszakov és más orosz szerzők darabjai. Először
csak egy órát játszott, később már kettőt. Néha vidáman
ráncolta a homlokát, ahogy ujjait próbálta rávenni, végezzék
el azt a feladatot, melyet évek óta nem tettek, néha szelíden
mosolygott. Dimitrij, miközben hallgatta, egyik ámulatból
esett a másikba. Egészen félelmetes, gondolta. Elképesztő
tehetség. Minden frázisból tisztán kihallotta. Az ötödik napra
Róza átalakulása megdöbbentő méreteket öltött. Úgy vedlette
le szomorú egyéniségét, mint egy feleslegessé vált bőrt.
Szorosabban fogta össze a haját, így többé nem tűnt
rendetlennek. A friss levegő és az átaludt éjszakák hatására
arca kisimult. Hűvös diadallal vetette hátra a fejét, amint
Beethoven Appassionatája hullámokban áradt elő az ujjai
alól. Gyakran Vlagyimir is ott állt mögötte.
– Soha nem tudtam, hogy így játszol – mondta neki
Dimitrij egy nap; majdnem hozzátette: – és hogy ilyen
gyönyörű vagy.
– Sok mindent nem tudsz – felelt vidáman az anyja, azzal
nevetve kiperdült a verandára, ahol Vlagyimir és Nagyezsda
ücsörgött.
Aztán váratlanul mindez véget ért. Napos délután volt.
Róza már tíz napja velük volt. Előző nap Vlagyimir hozott
neki néhány partitúrát legkedvesebb orosz zeneszerzőjétől:
Szkrjabintól. Csodálatos művek voltak, olyan finomak és
kimértek, akár egy Chopin prelúdium, és olyan kísértetiesek,
mint a szimbolista költő, Alekszandr Biok versei. Róza ezeket
játszotta, miközben Vlagyimir, üdvözült mosollyal az arcán,
az egyik karosszékben sütkérezett. Dimitrij pedig szokatlan
módon elaludt.
Mire ébredezni kezdett, Róza már nem zenélt, Vlagyimir
mellette állt a zongoránál. Nyilván azt gondolták, hogy még
alszik, ezért, bár halkan beszéltek, minden szavukat tisztán
hallotta.
– Ez így nem mehet tovább. Három éve mondom neked. –
Nagybátyja baritonja lágyan, meggyőzően csengett. – Nem
bírom tovább nézni.
– Nem tehetünk semmit. De Vologya… – Dimitrij soha
nem hallotta, hogy bárki is ilyen becenéven szólítsa meg a
nagybátyját. – Vologya, úgy félek.
– Alvásra van szükséged, galambocskám. Ne kínozd
magad tovább. Legalább maradj velem egy darabig. –
Vlagyimir szünetet tartott, láthatólag gondolkodott valamin.
– Jövő tavasszal Berlinbe és Párizsba kell mennem. Gyere
velem. Elmehetünk egy gyógyfürdőhelyre. Gondolom, tudod,
hogy velem biztonságban lennél.
 Dimitrij tágra nyílt szemmel figyelt. Látta, hogy anyja
szeretettel megfogja Vlagyimir nagy kezét.
– Tudom.
Dimitrij felült, majd a kíntól összerándult az arca. Látta,
hogy a két felnőtt feléje fordul: nagybátyja arcán bosszúságot,
anyjáén zaklatottságot látott. Aztán Vlagyimir olyan
nyugodtan szólalt meg, mintha semmi sem történt volna.
– Ó, hát felébredt a fiatalúr. Igyunk egy teát. – Dimitrij
maga sem értette, mit jelent, amit hallott.
Másnap reggel Róza kijelentette, hogy vissza kell térnie
Moszkvába.
– Túl régóta távol vagyok apádtól – mondta a fiának. –
Aggódom miatta. – Arca újra nyúzott és elgyötört volt. Előző
éjszaka biztosan nem aludt.

A következő napok szomorúak lehettek volna Dimitrij

számára. Nemcsak az anyja ment el, de Szuvorin asszony
Nagyezsdát is visszarendelte Moszkvába; mivel az orvos
megtiltotta, hogy mozogjon, ott maradt Ruszkában szinte
egyedül. Vlagyimir volt az, aki csendben, de határozottan a
szárnyai alá vette.
Két nappal Róza távozása után a nagybátyja jó néhány
könyvvel és partitúrával a hóna alatt jelent meg, és az ágy
melletti kisasztalra rakta őket.
– Jól játszol, és csinos darabokat komponáltál itt
délutánonként – jelentette ki határozottan. – Most, hogy
ágyhoz vagy kötve, a lehető legtöbbet kell kihoznunk a
fogságodból. Ideje megértened, mit is csinálsz. Ezek
zeneelméleti könyvek. Tanulmányozd át őket.
Először kemény, sőt unalmas munka volt. Nagybátyja
azonban minden este átvette vele a gyakorlatokat:
harmóniákat, ellenpontozást, a teljes zenetudományi ügyet.
Annak ellenére, hogy csak műkedvelő volt, Vlagyimir
figyelemre méltó tudással rendelkezett, és szigorú
felügyelőnek bizonyult.
 – Már tudom, mitől ilyen jövedelmezőek a gyáraid –
nevetett egyszer Dimitrij. A gyakorlás azonban, ezt be kellett
vallania, kitűnő eredménnyel járt. Hat hét alatt, amíg az
égvilágon semmit sem csinálhatott, a tizenhárom éves fiú
elképesztő előrehaladást ért el. Rájött valamire: ahogy
elméleti tudása gyarapodott, egyre égetőbb vágyat, mindent
felülmúló kényszert érzett, hogy újonnan megszerzett tudását
felhasználva komponáljon. így aztán szeptemberben, mikor a
doktor végül beleegyezett, hogy Moszkvába utazzon,
megjegyezte Vlagyimirnek:
– Tudod, Vlagyimir bácsi, arra gondoltam, hogy talán
valóban zeneszerző leszek.
A nagybátyja erre csak mosolygott, s a fiú meglepetésére
így válaszolt:
– Egyértelmű, hogy az leszel.
Dimitrij Szuvorin sok-sok év múlva, mikor már híres és
befutott szerző lett, mindig azt mondta:
– Leestem a lóról, s így lettem zeneszerző.
Esésének ezen kívül még egy következménye lett. Akár az
őt hazacipelő lovászfiúk gondatlansága, akár a sokszoros
törés, akár a csontjait összeillesztő gyári orvos szerény tudása
miatt, de Dimitrij Szuvorin jobb lába kicsavarodott, és örök
életében bottal kellett járnia.

1908. SZEPTEMBER
Ahányszor valami ürügyet sikerült kitalálnia, Alekszander
Bobrov meglátogatta a Szuvorin-házat, emellett azonban
gyakran elsétált a ház előtt is, abban a reményben, hogy
megpillantja Nagyezsdát. A kínos húsvéti fiaskó ellenére
soha, egyetlen pillanatra sem mondott le az álmáról.
„Elveszem feleségül” – mondta az apjának nyíltan.
Ebben a hónapban máris talált rá ürügyet, hogy
meglátogassa őket, egyedül találta Szuvorin asszonyt a
lányával, s megtudta tőlük, hogy Vlagyimir a hónap végéig
nem tér vissza Moszkvába.
Aznap délután azonban már túl késő volt. A függönyöket
összehúzták, s csakis megszokásból vette útját a Szuvorin-ház
felé. Gyenge köd szitált; az utcai lámpák sárgás fénnyel
pislákoltak, az utcákon csak néhány ember járt. Valószínűleg
nem is pillant arra, ha nem hallja meg a ház irányába tartó
könnyű léptek zaját, melyek mintha a bejárati ajtó előtt
álltak volna meg.
Átkémlelt a másik oldalra. Egy pillanatig senkit sem
látott; majd észrevette a széles karimájú nemezkalapot viselő,
köpenybe burkolózott alakot. Megállt, s nagy meglepetésére
azt látta, hogy a bejárati ajtó résnyire nyílik, az alak pedig
gyorsan besurran. Az ajtó már csukódott, mikor Alekszander
olyasmit látott, amitől elakadt a lélegzete. A vendég levette a
kalapját, és a fiú Jevgenyij Popov vörös haját pillantotta meg.

Mi az ördögöt akar tőlem ez a nő? – Popov gyakran feltette

magának ezt a kérdést. Megvan mindene: kiváló férj,
hatalmas vagyon – minden, amit a burzsoá világ kínálhat.
Igaz, a felső tízezer – mivel haszontalan emberekről volt szó –
néha unatkozott. Nevezetes eset volt, mikor egy hatalmas
orosz nagykereskedő mérhetetlen vagyonának egyik örököse a
bátyja házában lőtte főbe magát – nem mintha bármi oka lett
volna rá. Merő szeszélyből tette, mivel véletlenül
megpillantott egy revolvert az asztalon. „Unatkozott” –
mondták. Burzsoá dekadencia, semmi más.
Az asszony is csupán unatkozna? Nem, nem hinném.
Boldogtalan, az lehet, de nem unatkozik.
Eszébe jutott egyik beszélgetése Leninnel.
– Ne várj túl sokat attól az asszonytól – mondta a barátja.
– A feleségemen kívül nem ismerek még egy nőt, aki tud
sakkozni, vagy kiigazodik a vasúti menetrendben. – Popov
magában vigyorgott. Tudta, hogy az utóbbi években Leninnek
volt néhány futó kalandja egy bizonyos grófnővel
Szentpéterváron. Elmorfondírozott rajta, vajon a grófnő
tudott-e sakkozni. Most, ahogy Szuvorin asszonyt nézte,
szórakozottan megkérdezte:
– Tud sakkozni?
– Igen. De untat.
Azonban akár tudott sakkozni, akár nem, Szuvorin
asszony kétségkívül okos nő volt. Annak ellenére, hogy
mostanában kapott híreket arról, hogy a rendőrség le akarja
tartóztatni, az elmúlt két évben Popovnak titokban sikerült
többször is meglátogatni a házat. Az asszony minden egyes
alkalommal alaposan kifaggatta a meggyőződéséről; és annak
ellenére, hogy kijelentette: semmit nem olvasott Marxtól,
mégis úgy tűnt, a nőt őszintén érdekli, amit róla hallott.
Az is egyértelművé vált, hogy érdekli őt a férfi.
De miért? Popovnak először az jutott eszébe, hogy
Szuvorin esetleg megcsalja a feleségét. Ha azonban a felesége
bosszút akarna állni, minden ujjára akadna számos
jelentkező a saját fajtájából. Hacsak nem azért akarja őt,
mert a forradalmat testesíti meg, amely elpusztítja a férje
világát. Ez természetesen különleges sértés lenne. Mégsem
tudta eldönteni, hogy ez az elgondolás szórakoztassa-e, vagy
úgy érezze, kihasználják.
Csendes volt a ház. Az asszony rég aludni küldte a
lakájokat. A kandalló pislákoló tüze előtt ült világoskék
hálóköntösben, s úgy tűnt, teljesen elmerült a gondolataiban.
Szétvetett lábbal, előrehajolva ült, könyökét a térdeire
támasztotta.
– Mondja el – kezdte az asszony lassan –, miért jött ide.
Popov egy ideig csendben állt, mielőtt válaszolt volna.
Természetesen jó oka volt rá. Először is a bolsevik párt
pénzhiánnyal küszködött. Ugyan elképzelése sem volt,
miképp tudna pénzt szerezni a gyáros feleségétől, de érdemes
volt megpróbálni. Eszébe jutott, hogy nem is olyan rég az
egyik gazdag szimpatizánsuk a pártra akarta hagyni a
vagyonát, két lánya azonban megtámadta a végrendeletet.
Erre két vállalkozó szellemű bolsevik – párttagságát
eltitkolva – elcsábította, majd feleségül vette a két lányt, a
párt így mégis hozzájutott a pénzhez. Ez az arcátlanság még
Popovot is elképesztette. De legalább tudta, mik a
lehetőségek.
Azért ennél többről volt szó. Nagyon hízelgett neki, hogy
ez az okos, büszke asszony vonzónak találja. Valójában még
azt is be kellett vallania, hogy ő is valami hasonlót érez, és ha
első gondolata az volt, hogy megalázza, most azon kapta
magát, hogy szeretné megkímélni.
– Érdekesnek találtam magát.
Az asszony mosolygott.
– Csak kíváncsi?
– Miért ne?
Az biztos, hogy kíváncsi volt. Szuvorin lenyűgözte őt. Nem
az a puhány, mint Bobrov, akit félre lehet söpörni. Szuvorin
erős és intelligens férfi volt, azon nagytőkések egyike,
akiknek végső bukása jelenti a forradalom kezdetét. Hogyne
lett volna kíváncsi ennek a férfinak a világára? Mikor először
Szuvorin házába lépett, felfedezett még valamit, ami neki
teljesen kimaradt az életéből.
Utazásai alatt elmélyülten tanulmányozta a történelmet
és a gazdaságtant, a művészetnek azonban nem szentelt nagy
figyelmet. Ha Szuvorin asszonnyal volt, néha száraz mosollyal
felemlegette azt a beszélgetését, mely közte és Lenin között
zajlott tavaly Svájcban. A szentpétervári grófnőről
beszélgettek, mikor Lenin kifakadt:
– Tudod, egyszer mutatott nekem egy fura dolgot. Egy
Mona Lisa című festményről készült képeslapot. – Kopasz
fejét csóválta. – Hallottál már valaha róla, Popov? Én nem. Mi
a csuda ez az egész? Szerintem se füle, se farka. – Popov
ugyan nem volt olyan közönséges, mint a nagy forradalmár,
de Szuvorin asszony társaságában gyakran be kellett vallania
tudatlanságát. Hagyta, hogy a nő bevezesse az egyik szobába,
ahol férje modern képgyűjteményének egy részét tartotta, és
élvezettel nézte őket végig, míg az asszony magyarázott neki.
Most azonban elgondolkodva nézte a férfit.
 – Mondja – kérdezett rá váratlanul –, ha tudná, teljes
bizonyossággal tudná, hogy ez az egész folytatódni fog, és
legalább száz éven belül nem lesz forradalom, mit tenne
akkor?
Jogos volt a kérdés.
– Valójában – vallotta be –, azt hiszem, Sztolipin győzhet.
Lenin is így gondolja. A forradalom talán nem is jön el a mi
életünkben. – Vállat vont és elmosolyodott. – Az az igazság –
ismerte el nyíltan –, hogy egész életemben forradalmárként
éltem, és fogalmam sincs, hogy élhetnék másképp. Tudja, ez
is olyan hivatás, mint bármelyik másik.
– De ha célba ér, akkor ezeknek itt – mutatott körbe a
gyönyörűen bútorozott szobában – menni kell.
– Az biztos. Nem lesz helye semmilyen kiváltságnak.
Minden ember egyenlő lesz.
– Ha kitör a forradalom, könyörtelenül elpusztítanak
minden kapitalistát a támogatóikkal együtt.
– Igen.
– Akkor mondja csak – folytatta az asszony kedélyesen. –
Ha a forradalom valóban hamarosan kitörne, és én
ellenállnék, engem is megölne?
Válasz helyett elgondolkodott.
Ez az, gondolta az asszony, ezt szereti benne. Bármilyen
fondorlatos módon kezeli is az ügyeit, van valami könyörtelen
becsületesség benne. Szinte tisztaság. Az biztos, hogy
veszélyes: talán – részben – a tiltott szerelem izgalma
vonzotta hozzá. Most ahelyett, hogy hazudna, hűvösen
mérlegeli, megölné-e vagy sem.
– Nos?
– Nem hinném, hogy szükséges lenne. Tulajdonképp –
tette hozzá –, azt hiszem, magát meg lehetne menteni.
Meg is teszem – gondolta Popov. Gyakran gondolt a nőre,
mint egy kalickába zárt madárra: foglyul ejtette ez a palota és
a burzsoá világa; mégis szabad lélek maradt, képes arra, hogy
maga mögött hagyja ezt az egészet, ha magasabb célok
szólítják.
 – Azt hiszem, ez bók volt – mosolygott.
– Igen, az.
Néhány percig csendben álltak, mindketten tudatában
voltak a másik jelenlétének, és mindketten saját
gondolataikba merültek.
A kandallórostélyon égő tűz sercegett és szikrázott.
A kandallóban a hamu között csak néhány szem parázs
izzott, közülük pattant ki a kicsiny, izzó zsarátnok. Ha a
padlóra esik, akkor lassan kialudt volna, a véletlen azonban
úgy hozta, hogy Szuvorin asszony hálóköntösének sarkára
esett, és lángra lobbant. Az asszony halkan felsikoltott, és le
akarta rázni a köntöséről, ehelyett azonban sikerült az égő
zsarátnokot ostoba mód a szoknyájára pöccinteni.
Nem történt semmi komoly. A következő pillanatban
felállhatott volna, hogy eltapossa az aprócska tüzet. Popov
azonban, látva a nő arcára kiülő félelmet, azt hitte, hogy a
ruhája is tüzet fogott, azzal habozás nélkül előrevetette
magát, puszta kézzel megmarkolta az égő széndarabot és
visszadobta a rostélyra, majd párnát ragadva elfojtotta az
aprócska tüzet.
Szuvorin asszony, aki kis híján a férfi karjában találta
magát, belenézett az arcába és – meglepetésére –
gyengédséget látott a szemében.
– Ne mozduljon – szólt az asszony.
Újabb két óra múlva odakinn, a nyirkos hidegben a fiatal
Bobrov feladta magányos virrasztását. Képtelen volt
megérteni, mi zajlik. Az a gonosztevő Popov az asszonnyal
van – ennek csakis egy oka lehet.
De mégis, tanakodott, mi az ördögöt tegyek?

1910
Első pillantásra az 1909-es és 10-es év tökéletes harmóniában
telt Szuvorin professzor házában.
 Mindenkinek rengeteg dolga volt. Dimitrijjel két
zeneprofesszor is foglalkozott, és hatalmas léptekkel haladt
előre. Karpenko a Művészeti Iskola diákja lett, és máris egyre
növekvő elismertségre tett szert. Vlagyimir szokása szerint
segítő kezet nyújtott a két fiatalembernek, rendszeresen
meghívta őket a házába, mikor a művészeti élet jelentősebb
képviselői vendégeskedtek nála, és rengeteg művésznek
bemutatta a fiúkat. Maga Pjotr Szuvorin különösen elfoglalt
volt: ezekben az években írta meg klasszikussá vált, Fizika
diákoknak című tankönyvét, mely az orosz diákok körében
mindenütt ismertté tette a nevét.
Oroszország is nyugalmas időszakot élt meg. Dimitrij a
házuk árnyékos kertjében sétálva úgy érezte, a világot
megbolydító események hangja elhal, mire Moszkva
fasorokkal övezett szűk utcáiba ér. Alig-alig hallott valamit
arról, hogy a cár, német feleségé és gyermekei mit csinálnak
szentpétervári palotáikban.
Dimitrij tudta, hogy Sztolipin és a Duma tovább halad a
lassú reformok útján; ennek ellenére az újságokat olvasva úgy
tűnt neki, hogy a nagy miniszternek – hibába hozott
kormányzása békét és gazdasági fellendülést – kevés barátja
akad.
– A liberálisok megszorító intézkedései miatt utálják –
magyarázta Vlagyimir –, a konzervatívok pedig azért, mert a
jelenlegi kormányzási rendszer gyöngíti a cár egyeduralmát.
Ennek ellenére győzni fog – tette hozzá.

Dimitrij számára az esték jelentették a nap fénypontját,

mikor a család körülülte az asztalt, és megbeszélték a nap
eseményeit. Milyen örömteli dolog volt, különösen a tavaszi és
nyári hónapokban, mikor anyja teát készített és áfonyát adott
mellé, miközben a nyitott ablakon át a meleg, türkizkék
égboltot látták, a szomszédos templomból pedig az
odahallatszódó vecsernye hangját hallgatták.
Karpenko fáradhatatlan beszélgetőtárs volt. Míg ebben az
időben Dimitrij tanulmányai a kívülálló számára kevésbé
voltak érdekesek – hetekre belemerült egy Beethoven-
zongoraszonátába vagy egy Csajkovszkij-szimfóniába, s az
ebből fakadó mély örömöt nem igazán tudta szavakba foglalni
–, addig Karpenko folyamatos szellemi izgalomban égett, s
alig telt el hét, hogy ne jött volna haza olyan felfedezéssel,
amely szerinte megváltoztatja az egész világot. Volt, hogy új
festészeti iskola jelentette a megváltást, mely Kék Rózsa,
esetleg Aranygyapjú, vagy valami hasonló néven nyitott
kiállítást. Egy hónapig olvasta Gorkij A gyónásét, illetve
néhány írást a szentpétervári „Istenépítők”-től, és minden
este előadást tartott a családnak: „Hát nem látjátok, hogy
évszázadon át az emberiség olyan volt, mint Prométheusz, a
babonák sziklájára láncolva. Most azonban, Dimitrij,
feltámadt az emberiség. Az ember lett az isten. Az ember
halhatatlan. Gondoljon bele, professzor: az ember először
forradalmat csinál, és szabaddá teszi magát, aztán egy nap
talán új bolygókat hódít meg, az egész világegyetemet.”
Később aztán Dimitrijjel közös szobájukban folytatták az
éjszakákba nyúló komoly beszélgetéseket.
Dimitrijre azonban Karpenkónak egy sokkal szerényebb
felfedezése tette a legnagyobb hatást. Sosem volt Moszkvában
és Szentpéterváron annyi író és költő, mint most; a költészet
olyan népszerű lett, hogy az írók megengedhették maguknak,
hogy kizárólag a hivatásuknak éljenek. Egyik este Karpenko
új verseskötetekkel állított be, melyek szerzőiről Dimitrij még
soha nem hallott.
– Ez egy új iskola – magyarázta. – Nem használnak
szimbólumokat és elvont fogalmakat, hanem közvetlenül az
élményt írják le.
Két költőt Dimitrij azonnal megszeretett.
– Úgy érzem, mintha erről az utcáról írnának, erről a
lakásról, a családunkról – mondta elbűvölten. Így fedezték fel
együtt Oroszország két legragyogóbb huszadik századi
költőjét, akik akkor kezdték a pályafutásukat: Oszip
Mandelstamot és Anna Ahmatovát.
 Karpenko tündöklése mellett Dimitrij fokozatosan
ráébredt, hogy egyre nagyobb tiszteletet érez egy másik
családtagja iránt.
Pjotr Szuvorin ritkán beszélt sokat, inkább csak üldögélt
aranykeretes szemüvegével az orrán, és a kéziratát
olvasgatta. Arcát simára borotválta, csupán egy kis kecske-
szakállat hagyott meg az állán. Annak ellenére, hogy a haja
már őszült, arca elég nyúzott volt, és ráncok gyülekeztek
rajta, mégsem nézett ki ötvenöt évesnek. Nyugodt derűt
sugárzó tekintetével lelkipásztornak nézhette volna bárki.
A maga kedves módján mégis ott elnökölt mindnyájuk
felett.
– Tudod, kire emlékeztet engem az apád? – kérdezte
egyszer Karpenko nevetve. – Azokra a kolostorbéli vénekre.
Mi imádkozunk, lármázunk és hiszünk. Ezek a bölcsek meg
csak ülnek a remetekunyhóikban csendben és derűsen: mivel
– velünk ellentétben – ők tudnak. Így van apád a
forradalommal.
Valójában Pjotr Szuvorinnak volt oka az elégedettségre,
hiszen az ő visszafogott, de állhatatos munkája látszott
beigazolódni. Az elmúlt két évben a bolsevikok nem sokat
értek el szélsőséges módszereikkel. Rendőrkémek furakodtak
a soraikba, alaposan megnehezítve a szervezet működését.
Magányos vezetőjüket, Lenint állandó svájci száműzetésbe
kényszerítették, a tagságot szétverték. A mérsékeltebb
mensevikek azonban tovább folytatták – nagyrészt legális –
tevékenységeiket: fokozatosan bővítették támogatói bázisukat
a gyárakban, szakszervezeteket alakítottak, munkásoktatást
szerveztek, sőt publikáltak is. Néhányan készek voltak a
Dumával is együttműködni. Még arról is szó esett, hogy a párt
nevét Munkáspártra változtatják. Pjotr Szuvorin boldog volt,
ahogy a családjának is mondta: ez a haladás útja.
– Az új kor eljön – szokta mondogatni –, de nem a te
akaratod hozza el, Karpenko, meg nem is a Popov-félék
mesterkedései. Nem kell aggódni, hogy mikor, hogyan
következik be: nem tudjuk az idejét és módját. Egyetlen dolog
a lényeg: soha ne feledkezzünk meg arról, hogy a folyamat a
végén elkerülhetetlenül révbe ér.
Egy alkalommal a professzor mosolyogva jegyezte meg:
– Tegnap, mikor a könyvemen dolgoztam, azt jutott
eszembe, hogy a marxista dialektika a fizika törvényei szerint
működik. Gondoljatok csak az elektromos áramra. Van pozitív
és negatív töltés: Tézis és Antitézis, ezek között feszültség,
villamos potenciál alakul ki. Egybefolynak, és létrejön a
Szintézis. Mikor Trockij a világban zajló örökös forradalomról
beszél, akkor nekem az elektromos töltés jut eszembe: vég
nélküli, dinamikus, mindent átható.
Apját hallgatva Dimitrijnek az a csodálatos érzése
támadt, hogy a világegyetemben minden dolog tudományos
összefüggésben áll egymással, és a kis család minden tagja –
különböző kifejezési formákon keresztül – ugyanazon a
hatalmas országúton halad végső, csodálatos célja felé.
Úgy tűnt, a professzort semmi sem zökkenti ki. Tanított,
írt, tanítványok jártak hozzá. Élete ugyanolyan nyugodt és
rendezett volt, mint a lelke. Bármi is történt egyébként, Pjotr
tevékenységei egyfajta ritmust és célt adtak a háztartásnak.
Olyan megnyugtató volt.
1910 nyarán pedig Dimitrijnek semmi másra nem volt
akkora szüksége, mint nyugalomra és vigaszra.
Ekkorra ugyanis nyilvánvaló lett, hogy Róza megőrült.
Néhány hónappal Dimitrij balesete után úgy tűnt, Róza
szokásos aggódása alábbhagyott. Olyan volt, mintha valami
sokkal rosszabbra számított volna, így most, hogy a tragédia
megtörtént, megkönnyebbült, hogy ezzel túl is estek rajta.
Később azonban, az idő tájt, mikor Pjotr elkezdte írni a
könyvét, valami lassan megváltozott.
Miért ragaszkodott hozzá, hogy ő maga gépelje le a
könyvet? Férje nem is egyszer könyörgött neki, hadd adja oda
másnak a munkát, felesége azonban minden egyes
alkalommal holtsápadtan tiltakozott, mintha meg akarnák
becsteleníteni szenvedélyes odaadását – a férje fel is adta
ezeket a kísérleteket.
 Vacsora után minden este lehozta a kis nappaliba az
írógépét, és nekiállt gépelni. Napközben nem volt hajlandó
dolgozni, mondván, nincs rá ideje. Újra és újra átgépelte Pjotr
minden javítását, míg csak tökéletesnek nem érezte a művet.
Néha egy-két óra alatt végzett; azonban sokkal gyakoribb
volt, hogy késő éjszakáig folytatta, és szeretettel helyezte
áldozati adományait a nappali kisasztalára, majd reggel
kialvatlanságtól karikás szemmel jelent meg. Dimitrij maga
sem tudta, hány éjszaka nem bírt elaludni, miközben az
írógép monoton kopogását hallgatta a sötétben.
Ennél is rosszabb volt, hogy rögeszmés szokása mellé –
amely a végkimerülés szélére sodorta Rózát – újult erővel tért
vissza régi aggodalmaskodása.
Különös formákban nyilvánult meg. Ha a legenyhébb
hűvösség érződött a levegőben, Pjotrnak télikabátot és
szőrmekucsmát kellett húzni; ha sütött a nap, napszúrástól
rettegett; ha leesett az első hó, tudta, hogy a férje biztosan
elesik és összetöri magát. Aggodalma hamarosan Dimitrijre is
kiterjedt. Megesett, hogy – fia megrökönyödésére –
ragaszkodott ahhoz, Karpenko kísérje el az iskoláig, arra az
esetre, ha történne vele valami útközben. Úgy tűnt, csak
akkor nyugszik meg egy kicsit, mikor esténként fia és férje
már biztonságban hazaértek.
Aztán követni kezdte őket. Eleinte nem is tűnt fel a
többieknek, hogy mit csinál, mivel mindig talált valami
megfelelő ürügyet – egy barátot, akit meg kell látogatnia,
valami bevásárolandó dolgot, bármit, amiért Pjotrot
elkísérhette az egyetemre vagy Dimitrijt az iskolába. Egy idő
után azonban kifogyott az ürügyekből, és mindenki számára
világossá vált, hogy csak szem előtt akarja tartani őket. Pjotr,
aki hetente csak kétszer ment be az egyetemre, úgy döntött, a
kedvében jár; Dimitrijnek azonban könyörögnie kellett, hogy
hagyja már egyedül, s gyakran még ezután is, ha ingerülten
hátrafordult, ott látta maga mögött száz méterre az anyja
sápadt, fakó arcát.
Ennél is zavaróbb volt a gyanakvása.
 Úgy tűnt, a semmiből jön. Mégis nagyon megkínozta.
Meglehetősen váratlanul úgy döntött, hogy az egyik
tanártársa fel akarja jelenteni Pjotrot, vagy az egyik
szomszédjuk, akivel baráti viszonyban állt, rendőrkém, aki az
egész családot figyeli. Komolyan figyelmeztette Dimitrijt,
hogy a Fekete Százak titkos összeesküvést szőnek, melynek
célja minden zsidó és szocialista elpusztítása.
– Bárki benne lehet – figyelmeztette gyakran –, sohasem
tudhatod, ki van velük. – Úgy tűnt, senki sem állt gyanúja
felett.
1910 első hónapjában Karpenko nagyon felindult
lelkiállapotba került, mivel a kormány, amely engedélyezett
Ukrajnában némi kulturális szabadságot, most aggódni
kezdett az ébredező nacionalizmus láttán.
– Azt fontolgatják, hogy bezárják az összes kulturális
egyesületet Ukrajnában – mesélte leverten. – Nekünk,
kozákoknak megint fel kéne lázadnunk, mint Bogdan idején –
tette hozzá keserűen –, s visszaszerezni Ukrajnát.
Ártalmatlan kijelentés volt, melyet tréfának szánt. Róza
arca azonban hirtelen elborult.
– Hogy érted ezt? – faggatta. – Miféle felkelés? – Majd
vagy tíz percen át keresztkérdésekkel faggatta a gyanúba
keveredett fiatalembert. Utána, mikor Dimitrij megkérdezte,
mi volt ez az egész, anyja gondterhelt arccal hajolt hozzá:
– Nem jutott eszedbe, hogy a kozák felkelés alatt volt a
legnagyobb zsidó népirtás, melyet Oroszország valaha is
látott?
– Csak nem gondolod, hogy…?
– Soha nem tudhatod, Dimitrij, soha. Nem bízhatsz meg
senkiben.
A fia erre csak a fejét tudta csóválni.
Egy héttel az eset után egyszer véletlenül kettesben
maradtak. Róza leültette a konyhaasztalhoz, és nagyon
komolyan azt mondta:
– Szeretném, ha valamit megígérnél, Dimitrij. Megteszed
nekem?
 – Ha tudom…
– Ígérd meg, hogy zenész leszel. Hogy soha nem leszel
forradalmár, mint az apád, hanem kitartasz a zene mellett.
Dimitrij vállat vont. Mivel csakis a zenének élt, nem tűnt
számára olyan nehéznek a kérés.
– Rendben van.
– Szavadat adod?
– Igen. – Félig ingerülten, félig szeretettel és sajnálattal
nézte Rózát. Milyen nyúzott az arca. – Miért?
Szomorúan nézett a fiára. Dimitrijnek az ősi látnokok
jutottak eszébe, mint Kasszandra, ők nézhettek úgy, mint
most az anyja: hatalmas, szomorú szeme mintha a jelen mögé
látna, valami rettenetes jövőbe.
– Nem érted – mondta a fiának. – Csak a zsidó zenészek
lesznek biztonságban. Csak a zenészek.
Erre a nyilvánvaló őrültségre semmit sem lehetett
mondani.

1910 tavaszán Pjotr sokszor megpróbálta rábeszélni Rózát,

hogy menjenek el orvoshoz, ő azonban hallani sem akart
erről. Pjotr megbeszélte az ügyet Vlagyimirral, aki kétszer is
eljött a lakásukba, hogy rávegye Rózát, jöjjön el Ruszkába,
ahol béke és nyugalom van. Ő azonban ezt az ajánlatot is
visszautasította. „Májusban Németországba megyek,
szerintem ott biztosan van olyan orvos, aki segíthetne.” Hiába
értett egyet vele Pjotr is, Róza még azt is megtagadta, hogy
gondolkodjon a dologról. Senki sem tudta, mit lehetne tenni.
Május elején Dimitrij véletlenül meghallott egy különös
beszélgetést, amely még később visszatekintve is teljesen
összezavarta.
Karpenkóval épp Nagyezsdához mentek át. Szokás szerint
remekül érezték magukat, és hosszasan beszélgettek a
zenéről, mikor Dimitrij kitalálta, hogy játszik nekik egy
Csajkovszkij-darabot, csakhogy a kérdéses darab épp nem
volt meg a házban, ezért hazaszaladt, hogy begyűjtse a
partitúrát, hogy aztán visszatérjen a Szuvorin-házba.
 Tudta, hogy anyja aznap este egyedül van otthon, mivel
Pjotr konferenciára ment. Ezért igen meglepődött, mikor az
ajtót nyitva hangokat hallott a kis szalonból. Az anyja és
Vlagyimir beszélgettek. Anyja valami miatt suttogva beszélt,
Vlagyimir mély baritonját viszont tisztán lehetett hallani.
– Egyre jobban aggódom miattad. Ez így nem mehet
tovább. Az isten szerelmére, kedvesem, gyere velem
Németországba!
Anyja olyan halkan válaszolt, hogy egy szavát sem értette.
– Senkivel nem történik semmi.
Újabb mormogás.
– Megmondom őszintén, a fiúnak jelenleg jobb helye van
itt. Oroszországban vannak a világ legjobb zenetanárai.
Hosszabb szünet következett. Dimitrij hallotta, hogy az
anyja valamilyen levélről beszél. Aztán újra a nagybátyja
hangja hallatszott.
– Igen, igen. A szavamat adom. Persze, hogy el tudom
intézni. Ha bármi történne, kiviszem. Igen, Dimitrij
Amerikába megy, ha ez a kívánságod.
Hosszú szünet, majd mintha az édesanyja sírását hallotta
volna. Nem szedte össze a kottákat, hanem csendben
kisurrant, és visszatért a barátaihoz, hogy nem találta meg a
darabot. Késő éjszaka, miközben álmatlanul feküdt szobája
sötétjében, s hallgatta anyja írógépének kopogását, arra
gondolt: mi az ördögöt akarhat Amerikával?

Kétség nem fér hozzá, Szuvorin asszony társaságszervezői

pályafutása egyik legnagyobb vadját ejtette el. Micsoda
diadal!
1910 júniusában, egy héttel Mindenszentek után a
házában üdvözölhette Raszputyint, a szerzetest.
Azt mondta, hogy délután eljön teára. Szuvorin asszony
tehát meghitt összejövetelre gondolt: kizárólag családtagok, a
legfontosabb barátok, illetve néhány olyan asszony, akik az
évek során akár szándékosan, akár figyelmetlenségből
megsértették a büszkeségét. Alighanem őket is lenyűgözi
majd ez a látogató, aki a cári családdal is bizalmas
viszonyban áll.
Vlagyimir még külföldön volt, de kedvesen meghívta Pjotr
Szuvorint és Rózát, akiket természetesen Dimitrij és
Karpenko is elkísért. A két fiatalember mintegy negyven
ember társaságában találta magát, akik izgatottan várták a
különös ember érkezését.
Öt éve tűnt fel Raszputyin először a cár környezetében, de
még mindig rejtély övezte, ki is ő. A nép szent embernek
nevezte – mások szerint soha nem is volt szerzetes. Valójában
– bár nem igen törte magát, hogy meglátogassa őket –
felesége és családja volt a távoli Urál-hegységben. Míg a
fővárosban egyesek szót emeltek erkölcstelen életmódja ellen,
sokan természetfeletti erőt tulajdonítottak neki. „Igazi remete
az orosz erdőkből – mondta Karpenko Dimitrijnek. – Azt
mondják, Szibériából gyalog jött a fővárosig.” Halkan
felnevetett. „Állítólag a jövőbe lát, csak figyeld a szemét.” Azt
azonban mindenki tudta, miért tette körüludvarolt alakká a
divatos hölgyek körében: a cárnő rajongott érte.
Mit láthatott bele? Azt csak kevesen tudták. A cári udvar
külön kis világ volt, a társadalom többi részétől hermetikusan
elzárta a régi hűbéres családokból kikerülő udvari nemesek
falanxa, akik úgy vélték, szent kötelességük a lehető
legtökéletesebben elzárni a monarchiát a barbár orosz nép
elől. A cár, német felesége, lányai és a trónörökös, a kis
cárevics még a rangosabb alattvalók elől is úgy el voltak
rejtve, akár egy keleti despota családja.
Így aztán Szuvorin asszonynak a legcsekélyebb sejtése
sem volt arról, hogy a trónörökös rettenetes vérzéses
betegségben szenved, mely az életét fenyegeti; ahogy arról
sem, hogy úgy tűnt, ez a rendkívüli, delejes paraszt
Szibériából valamiképp képes gyógyítani a cárevicset.

Minthogy Szuvorin asszony színpadra akarta vinni ezt az

emlékezetes kis eseményt, egy darabig komolyan rettegett,
hogy erőfeszítései kudarcot vallanak, mivel Raszputyin
rengeteget késett. Végül azonban nyílt az ajtó, a társalgás
megszakadt, és egy fekete ruhás alakot tessékeltek be. Az
egész társaság meglepetten nézte. Nem olyan volt, mint
amilyenre számítottak.
– Azt hittem, magasabb – súgta Karpenko nyilvánvaló
kiábrándultsággal.
A cári család bizalmasa, a legtöbb rettenetes titok tudója
Oroszországban egyáltalán nem volt lenyűgöző jelenség.
Átlagos termetű férfi volt: fejbúbja Szuvorin asszony
homlokáig ért. Elég sovány volt, keskeny, csapott vállal.
Hosszú sötét haját középen választotta el; drótszerű szakálla
alig ért le a mellkasáig. Tömpe orra látványosan balra
ferdült. Egyszerű, hosszú selyemkabátot viselt, amely a térde
alá ért. Megjelenése alapján lehetett volna bármelyik
jelentéktelen pap a többezernyi kis falu egyikéből. Annak
ellenére, hogy ruhája tiszta volt és szakállát fésülte, enyhe
csípős szag áradt a testéből, amely azt sejttette, hogy az
átlagosnál ritkábban mosakszik.
Mindenkit udvarias bólintással üdvözölt, és hálásnak tűnt
Szuvorin asszonynak, amiért a szófához vezette és teával
kínálta.
A kis csapat azonban szemmel láthatólag rövidesen jól
érezte magát. Szuvorin asszony a szokásosnál jámborabban
üldögélt, és udvarias csevegésbe merült nagyra becsült
vendégével. Szó esett a cári családról, és kölcsönösen
kifejezték az irántuk érzett kegyes érzéseiket. Különféle
emberek járultak Raszputyin elé, neki pedig mindenkihez volt
egy udvarias és kedves szava. Mikor Nagyezsdát bemutatták
neki, udvariasan megjegyezte az anyjának, hogy a lánynak
csodálatos természete van.
Pjotr Szuvorinnak tiszteletteljesen mondta:
– Ön Isten Univerzumának csodáit tanulmányozza.
– Semmi figyelemre méltó nincs rajta – súgta Dimitrij
Karpenkónak.
Véleményét azonban felül kellett vizsgálnia, mikor
néhány perc múlva Szuvorin asszony intett neki, hogy jöjjön
bemutatkozni. Csak ekkor, mikor szemtől szemben állt
Raszputyinnal, ekkor fedezte fel a férfi legkülönösebb
vonását.
Amíg távolról figyelte, Dimitrij úgy érezte, hogy a fickónak
egészen rókaszerű nézése van: kíváncsi, figyelő, talán ravasz
is; mintha bozontos parasztszemöldöke alól ide-oda cikázna
szeme a szobában. Most azonban, hogy ez a szempár
rászegeződött, Dimitrij megérezte, milyen, ha teljes hatását
kifejti.
Égetett: nincs rá jobb szó. Olyan volt a tekintete, mint a
sötétségen áthasító fénypászma, s amint az ember megérezte
ezt az elképesztő őserőt, minden mást elfelejtett
Raszputyinnal kapcsolatban. Ez a nézés csak akkor lágyult
meg, mikor már egészen közel került a hipnotikus
szempárhoz, mely egyszerre kedvesnek – bár kissé
bevérzettnek – látszott.
– Zenész. Ó, igen. – Ennyit mondott. Úgy tűnt, nem
érdekli különösebben Dimitrij, azonban valami oknál fogva a
fiú, miután visszatért a helyére, különös bizsergést érzett a
hátában.
Raszputyin erejének e pillanatnyi megcsillanásától
eltekintve a látogatás többi része aránylag nyugodtan zajlott;
és Dimitrij fejében alighanem csupán egy társasági
eseményként marad meg, ha nem történik két apró esemény
Raszputyin távozása előtt. Az első az édesanyját érintette.
Rózát már bemutatták, közvetlenül Pjotr után, és
Raszputyin egy udvarias bólintáson túl láthatólag nem
szentelt neki különösebb figyelmet. Valójában még csak felé
sem nézett, mikor váratlanul, mintha az asszony
kényszerítette volna, felpattant a szófáról, sietős léptekkel a
nőhöz ment, megfogta az alkarját, és majdnem egy percig
csendesen állt ott, mintha orvos lenne, aki betege pulzusát
számlálja. Aztán egyetlen szó nélkül elengedte Róza karját,
visszament a helyére, és tovább beszélgetett Szuvorin
asszonnyal, mintha semmi sem történt volna. Ami Rózát
illeti, jóllehet mindenki más zavarban volt, még csak el sem
pirult, nyugodtan állt, és sem akkor, sem később nem hozta
szóba az ügyet.
Sokkal ijesztőbb esemény kísérte Raszputyin távozását.
Miután figyelte már egy ideje, Karpenko váratlanul úgy
döntött, hogy nem akar találkozni Raszputyinnal. Mikor úgy
látszott, hogy Szuvorin asszony őt hívja, a szoba távoli
sarkába surrant. Mikor a látogató távozni készült, Karpenko
két idős hölgy mögé húzódva diszkréten figyelte a sarokból.
Raszputyin félúton járt az ajtó felé, mikor hirtelen
megállt, megpördült és egyenesen ránézett.
A két hölgy elpirulva húzódott félre. Raszputyin közelebb
lépett, majd tíz lépésre megállt a fiatalember előtt.
Hipnotikus szeme rámeredt, és a menedékétől megfosztott
Karpenko úgy tűnt, meghunyászkodik előtte. Raszputyin
vagy húsz másodpercig nézte meredten, majd elmosolyodott.
– Nahát, nahát – mondta lágy hangon. – Ismerem a
fajtádat Szibériából és Szentpétervárról. – Azzal Szuvorin
asszonyhoz fordult. – Milyen okos ifjú kozákot hívott a
házába.
Mi az ördögöt jelentsen ez? Szuvorin asszony szemmel
láthatóan értette, azonban kissé zavartnak tűnt, és az ajtóhoz
kísérte Raszputyint.
Karpenkóra azonban megsemmisítő hatással voltak a
szavai. Mikor Raszputyin távozott, és Dimitrij a barátjához
lépett, a fiú holtsápadt volt és reszketett. Dimitrij átölelte,
kérdezte mi a baj, de Karpenko csak suttogni tudott:
– Átlátott rajtam. Mindent látott. Maga az ördög. –
Dimitrij értetlenkedő tekintetét látva elfintorodott, esetlenül
Szuvorin asszonyra nézett, majd azt motyogta: – Nem érted.
Nem tudsz semmit.
A fiatal kozák utána hetekig búskomor és visszahúzódó
volt, Dimitrij nem tudott rájönni, miért.
1911. SZEPTEMBER
Róza valami miatt úgy érezte, hogy a mellkasa fázik. Miért? A
hűvös levegőben enyhe füstszag érződött, miközben az
utcákat rótta. Egy órája, hogy besötétedett. Itt-ott lámpák
pislákoltak.
A sarkon megállt és visszanézett. Lakásukban csak a
szülők hálószobája nézett az utcára, és valami oknál fogva –
maga sem tudta, miért – meggyújtott egy gyertyát és kitette
az ablakba. Most is látta a sötét épület keretezte pislákoló
lángocskát: különös, meghitt kis őrszem. Talán a szerelem
vagy a remény hírnöke.
Befordult a sarkon. Lépteit különösképp könnyűnek
érezte.
Senki nem tudja meg: csak ez volt fontos. Igazság szerint
ez volt az ő szeretetének ajándéka, és ezt soha nem fogják
tudni. Csakis Vlagyimir tudja, ő pedig most Párizsban van a
fiával, még több hónapig maradnak. Nem írt neki: nem volt
üzenet, a férfi azonban ismerte és megtartotta a titkot.
Egy csapat kozák ügetett mögötte vissza a laktanyába,
köpönyegüket szorosra csavarták maguk köré a csípős őszi
időben.
Mikor kezdődött az egész? Talán a legeslegelején: mikor
még mindig depressziótól szenvedve, feleségül ment Pjotr
Szuvorinhoz. Az ő hibája volt. Pedig szenvedélyesen szerette a
férfit. Nem, gondolta később, hajszálpontosan ismeri a valódi
kezdetet. 1900-ban történt, mikor a kis Dimitrij ötéves volt,
hogy levelet kapott Amerikából.
A házasságkötése óta nem sok kapcsolata volt Vilniusban
élő családjával. Öt évvel később anyja váratlanul meghalt,
ekkor idősebb bátyja a családjával együtt Amerikába
emigrált. 1899-ben kisebbik bátyja is követte. Távozásuk nem
lepte meg Rózát. Zsidók tíz- és százezrei hagyták el az
országot. 1914-re mintegy kétmillió orosz zsidó vándorolt ki
az Egyesült Államokba – a cári kormányzat nagy örömére.
Róza boldog volt, hogy testvérei átkeltek az Atlanti-óceánon
boldogulást keresve; életük azonban mostanra nagyon
eltávolodott az ő életétől.
Aztán jött az a levél. Kisebbik bátyja írta, aki egyébként
utált levelet írni, s akiről már hosszú hónapokkal a távozása
előtt sem kapott hírt. Most azonban hosszú levelet írt,
melyben részletesen beszámolt az átkelésről, illetve a családi
hírekről. A levélhez hosszú zárlat is tartozott.

Az Ellis-szigetre érkeztünk. Első pillantásra félelmetes volt.

Mikor láttam a hatalmas épület előtt vizsgálatra várakozó
kivándorlók sorát, azt gondoltam – Istenem, ez is olyan lesz,
mint Oroszországban, csak rosszabb. Börtön. Azonban
hamarosan végeztünk és kimehettünk.
És utána… Ezért írok neked, drága Róza. Utána szabadok
lettünk. El tudod képzelni ezt az érzést? Elég nehéz leírni.
Nincsenek csendőrök, akik a belügyminisztérium nevében
figyelnek, nincsenek titkosrendőrök, akik a rezsim ellenségeit
kutatják. Oda mész, ahová akarsz. Mindenki szavazhat. És a
zsidóknak ugyanolyan jogaik vannak, mint másoknak.
Az amerikaiak olyanok, mint az oroszok. Egyszerűek és
nyíltak, ami a szívükön, az a szájukon – az oroszok ilyenek,
mikor a legjobb oldalukat mutatják! Azért különböznek is az
oroszoktól, mert szabadok – és ennek tökéletesen a tudatában
vannak.
Ezért írok neked, drága Róza. Amióta itt vagyok, nem
tudlak kiverni a fejemből. Természetesen te áttértél, és
Moszkvában élsz. De biztos vagy abban – igazán biztos –, hogy
ettől biztonságban vagy? Ami a kis Dimitrijt illeti: az
áttérésedtől függetlenül – melyre tudom, csak érdek vitt rá – a
zsidók szemében egy zsidó anya gyermeke is zsidó. Nem,
mintha én magam vallásos lennék: tudod, hogy nem vagyok
az. Ezzel az egésszel csak azt akarom mondani, ha a dolgok
rosszra fordulnának Oroszországban, az Isten szerelmére
kérlek, gyere Amerikába. Legálisan vagy illegálisan mindent
el lehet rendezni. Könyörgöm, gyere, csatlakozz hozzánk, itt az
egész család biztonságban lesz!
A levél tartós hatást gyakorolt Rózára. Ha az elmúlt években
férje és gyermeke mellett csak ritkán gondolt a múltra, a levél
különös erővel visszaidézte az elmúlt időt. Azon kapta magát,
hogy egyre többet gondol szegény édesapjára, valamint
azokra, akik igyekeztek segíteni neki. Szomorúan emlékezett
vissza rá, milyen fájdalmat okozott az anyjának. Ahogy
felidézte maga előtt testvérei arcát, arra gondolt: Bárcsak
újra látnám őket!
A levél is aggasztotta. Igaz, hogy bátyja a zsidókról
beszélt, de nem mulasztotta el megemlíteni a rendőrkémeket
és a rezsim ellenségeit sem. Pjotr a szocialista
párttevékenységével maga is veszélyben van. Egy hónapon át
a levélen rágódott, azután egy reggel megmutatta Pjotrnak:
– Mit gondolsz?
A válaszra azonban nem volt felkészülve.
– Milyen rettenetes, ha valaki itt akarja hagyni
Oroszországot! – Mikor a felesége felvetette, hogy talán nekik
is jobb lenne Amerikába menni, teljes értetlenséggel meredt
rá, és azt javasolta, talán le kéne pihennie. Róza jobban
ismerte annál, mintsem még egyszer előálljon a témával.
Felfedezte, hogy bármilyen kedves és gyengéd is Pjotr, van
benne valami furcsa megátalkodottság is, mely vakká és
süketté teszi minden olyan dolog iránt, mely nem illik a
világról alkotott elképzelésébe. Soha nem mennek Amerikába:
erről nincs mit beszélni.
Megsértődött ezen Róza? Akkor el sem hitte. Szerette
Pjotrot, aki jó volt és egyszerű; és jóllehet kapcsolatuk
kezdetén afféle apa-figura volt számára, az évek múlásával
Róza egyre jobban érzékelte, hogy a férfi mennyi mindenben
támaszkodik rá. És ezt olyan megható bizalommal tette. „El
sem tudom képzelni, hogy élhetnék nélküled” – mondta
időnként, s egy nap még azt is bevallotta: „Az a nap, mikor
Amerikáról beszéltél, az volt életem legrosszabb napja.
Tudod, egy pillanatra azt hittem, azt szeretnéd, fordítsak
hátat mindannak, amit szeretek. Istennek hála, elmúlt ez az
őrültség.”
Szüksége volt Rózára. Imádta. Hogy is mondhatná el most
a férjének, hogy mi zajlik benne?
1905-ben kezdődtek azok a rettenetes álmok. Csendben és
figyelmeztetés nélkül jöttek. Mindig ugyanarról álmodott: a
pogromról.
Gyakran az apja arcát látta, akit körülkerített a csőcselék.
Aztán látta a tagbaszakadt kozákot a szekerén – együtt érez
velük, de arra készül, hogy sorsukra hagyja őket. És ekkor a
férfiak rárontottak az apjára és elvonszolták. Egy idő múlva
az álom még összetettebbé vált. Az idősíkok összekeveredtek.
Látta a falujukat Ukrajnában, de ő már nem gyermekként,
hanem felnőtt nőként szerepelt az álomban. Apja eltűnt, és
hirtelen Pjotr került a helyére. Volt, amikor még rosszabb
lett, és a palaszürke ég alatt a férfi átváltozott a kis
Dimitrijjé.
Az álmok minden éjszaka meglátogatták, ő pedig jeges
verejtékben úszva, rettegve ébredt fel. Olyan rettenetes érzés
volt, hogy akkoriban még elaludni is félt. Az ébren töltött órák
alatt szörnyű előérzet öltött testet benne: az a lelket
marcangoló meggyőződés, hogy valami történik Pjotrral és
Dimitrijjel.
Az álmok megjelenése után néhány hónappal újabb tünet
jelentkezett. Hogy volt-e a kettőnek köze egymáshoz vagy
sem, Róza maga sem tudta eldönteni. Lehet, hogy valami
rejtett sértődés maradt benne, vagy valami olyasvalamitől
félt, melyről maga sem tudott semmit? Bármi is volt az ok, ez
az új nyomorúság nemcsak megtalálta őt, de nem is volt
hajlandó eltávozni.
Többé nem bírta elviselni, hogy a férje hozzáérjen.
Arra még most, öt év múltán is büszke volt, hogy Pjotr
erről semmit sem tudott. Szerette a férjét. Tudta, hogy ezt
soha nem értené meg. Időnként természetesen szeretkeztek
és – hatalmas akaraterővel – teljesen elleplezte, mennyire
ellenére van az aktus. De hétről hétre, hónapról hónapra új
ürügyeken törte a fejét, melyekkel elkerülheti az éjszakai
szeretkezéseket, miközben nappal elhalmozta férjét
szeretettel. Akár a kibúvók és a hazudozás miatt érzett
bűntudat, akár a visszatérő álmok, akár ezek végzetes
összegabalyodása miatt, de egyre jobban és jobban
eluralkodott rajta az a rettenetes előérzet, hogy a fia és a férje
veszélyben vannak. Ezek a balsejtelmek gyötörték, mikor
Dimitrijt megtámadták amiatt, hogy zsidó.
Csak Vlagyimir találta ki a titkát. Drága Vlagyimir! Ő
valahogy kitalált mindent.
Észrevette, hogy séta közben elérte a belvárost övező
széles sugárutat. Az utcán végigfújt a szél, felkapta a járda
mellett heverő faleveleket, és kelet felé söpörte őket. Egy
kocsi zörgött el mellette.
Gondolt-e csak futólag is – fiatalkorában – Vlagyimirra,
mint szeretőre? Halkan kuncogott. Lehetetlen szerelem:
szerelem, mely sohasem teljesülhet be. Azért az ilyen plátói
szerelemnek, mint amilyen az övék volt, megvoltak a maga
örömei és bánatai. Mit jelent egy nő számára, ha tudja, hogy
nem a férje, hanem a sógora érti őt igazán? Róza szerette
Vlagyimir társaságát, a férfi boldoggá tette. Ugyanakkor meg
is ijesztette. Visszatérítette önmagába; újra bevezette a
zenébe; túlságosan is világosan mutatta meg neki azt, amit
megpróbált elrejteni maga elől – azt a kínzó szakadékot, mely
elválasztotta a férjétől. Ő pedig elmenekült Vlagyimirtól,
vissza a börtönébe. „El kell menned, hogy legalább aludni tudj
– sürgette a férfi. – Elpusztítod magad, kismadaram.” Erre
készült.
Vlagyimir megígérte, hogy elviszi Dimitrijt Amerikába.
Most már csak ez számított neki.
Elment a bolt mellett, ahol az újságokat árulták, és
bepillantott a kirakatba. Odabenn az ajtó mellett kis tábla
állt, mely az aktuális szalagcímet hirdette. Szegény
Sztolipint, a hűséges minisztert alig egy hónapja lelőtték
Kijevben. Kiderült, hogy az orgyilkos kettős ügynök volt: a
rendőrkémet csak azért bízták meg a gyilkossággal, mert az a
forradalmi csoport, melybe beépült, gyanakodni kezdett rá.
Fáradtan csóválta a fejét.
– Csak a mi szegény Oroszországunkban fordulhat elő
ilyen esztelenség – motyogta. – Lehet, hogy az egész orosz
birodalom csupán egy rossz álom – morfondírozott. – Talán.
Olyan álom, melytől ideje megszabadulni.
Az utcán, melyre befordult, villamossínek haladtak.
Moszkvában már a századforduló előtt is közlekedtek
omnibuszok – masszív, kétszintes járművek voltak, felül
nyitott utastérrel, két ló húzta őket. Kellemes, nyugodt
ütemben haladtak. Az elmúlt évben azonban kezdték
felváltani őket a villamosok – egyszintes járművek, melyek
sokkal gyorsabban haladtak. Közeleg az új kor, az biztos.
Kissé feljebb az utcán volt egy útkereszteződés, Róza arrafelé
tartott.
Dimitrij Amerikába megy és zenész lesz. Apja mondogatta
mindig: „Általában megbocsátanak a zsidóknak, ha tudnak
zenélni.”
Kisebb csoport álldogált a kereszteződésben álló
kivilágított kapualjban, és szórakozottan figyelték a közeledő
asszonyt. Az egyikük megjegyezte, hogy a nő egész vidámnak
tűnt. „Teljesen normálisan viselkedett – mondta később. –
Nem tett semmi szokatlant.”
Pjotr Szuvorin könyve az elmúlt tizennyolc hónapban
haladékot jelentett számára. Hány éjszakán át gépelt
odaadóan a férjének hajnalig, miközben a férfi biztonságban
aludt? Az önfeláldozó gesztus tartotta távol férje ágyától, és
emiatt nem kellett magyarázkodnia. A könyv azonban
elkészült a múlt héten. Már nyomdában volt. Valószínűleg
hírnevet szerez a férjének: neki pedig megszűnt az utolsó
menedéke is.
Nehéz volt megtenni. Akár egy jó barát, aki csak az
érkezésére várt, a villamos sebesen rohant felé az éjszakában,
épp amikor a kereszteződéshez ért. Róza megállt. Lehúzta a
kesztyűit, mintha a zsebében keresgélne valamit; majd
visszahúzta őket a kezére, közben észre sem vette, hogy a
jobbkezest a bal, a balkezest a jobb kezére húzta. Olyan volt,
mintha a közeledő villamos azt suttogná: „Végre. Gyere
velem.” Két lépés, három.
Mindenki látta. Az asszony a járdaszegélyen állt, valamit
keresett a zsebében, felpillantott a villamosra, megfordult és
elcsúszott. Halkan felkiáltott, ahogy igyekezett megőrizni
egyensúlyát a csúszós köveken, majd sután elvágódott. Úgy
tűnt, mintha segélykérően kapott volna a levegőbe a kezével,
miközben az utcára zuhant. A villamos már szinte elérte,
mire feltápászkodott. Az egész olyan abszurd volt.
Mikor a villamos nekiütközött, Róza látta az apját.
Senkinek nem fordult volna meg a fejében – még ha
ismeri is lelkiállapotát –, hogy nem véletlen baleset volt.

Két hónappal a baleset után Dimitrij befejezte édesanyja

emlékére írt három Etűdjét, melyet később egybehangzóan
első komoly és érett kompozíciójának tartottak.

1913
Ahogy közeledett az 1913-as év vége, Alekszander Bobrov
meglehetős magabiztossággal nézett a kellemesnek ígérkező
jövőbe. Igaz, volt néhány akadály, melyet le kellett még
küzdenie, ő azonban alaposan felkészült a csatára, és elég
biztos volt a sikerben. A lány már tizenöt éves volt, s máris
szédítő fiatal nő. Hamarosan ideje belefogni.
Alekszander huszonkét éves korára az átlagosnál
magasabb, erőteljes felépítésű fiatalember lett, aki ükapja,
Alekszisz komor, szigorú, jóképű vonásait örökölte, azonban
ősével ellentétben ő simára borotválta az arcát. Ekkorra már
tudatában volt annak, hogy jól néz ki. Egy nemesi család
utolsó képviselőjeként, valamint – apja liberális nézetei
ellenére – azon rend képviselőjeként, mely a cár
szolgálatának és védelmének szentelte magát, kötelességének
is érezte, hogy jól nézzen ki. Ezért hát nemcsak öltözködésére
fordított figyelmet, hanem arra is, hogy, amennyire anyagi
lehetőségei megengedik, a legjobb helyeken mutatkozzék. A
közéletben elfoglalt pozíciója, minden vágya arra ösztönözte,
hogy két – és csak két dologra törekedjék. Udvari állásra,
illetve a Nagyezsda Szuvorinnal kötendő házasságára.
Mindkét dologra állhatatosan készült.
Felkészülésének része volt a szexuális tapasztalatszerzés
is.
– Hűséges leszek a feleségemhez – mondta egyik
barátjának, a cári testőrség fiatal tisztjének. – Először
azonban tapasztalatot kell szereznem. Az a tervem, hogy tíz
szeretőm lesz. Mit gondolsz?
– Drága barátom, miért nem húsz?
– Nem – Alekszander komolyan válaszolt –, szerintem tíz
is elég lesz.
Módszeresen nekilátott terve megvalósításához. Az első
egy tisztiorvos felesége volt – a csinos, húszas évei közepén
járó asszonykát szórakoztatta a komoly, tizenkilenc éves fiú
nyilvánvaló elszántsága, hogy ágyba bújjon vele. Három
hónapig tartott. Volt egy bájos táncosnő a szentpétervári
Balett társulatából: végül is a világon minden férfinak
kötelessége, hogy szerelmi ügybe keveredjen egy színésznővel.
A szóbeszéd szerint annak érdekében, hogy okvetlenül
teljesítse ezt a kötelességét, biztos, ami biztos alapon egy
cigány énekesnővel is volt rövid viszonya – bár abban nem
volt igazán biztos, hogy a nő valóban cigány volt-e. Aztán egy
hónapig rendszeresen látogatott egy bizonyos ifjú hölgyet a
főváros legelőkelőbb bordélyainak egyikében, ahol csak egy
szűk körű társaságból fogadtak ügyfeleket. A válogatott
klientúra dacára állandó rettegésben élt az esetleges
szerencséden következmények miatt, ráadásul az egész
rémesen drága mulatság volt. A hónap elteltével nem ment
oda többet. Jelenleg a hatodik tapasztalatszerző viszonyánál
tartott, egy szórakoztató, szőke, huszonéves, félig német, félig
litván származású özveggyel, akinek úgy tűnt, fogalma sincs,
miért akar vele ágyba bújni ez a fiatal legény. Miután nyélbe
ütötte az ügyet, többé-kevésbé megnyugodott.
Alekszander akkor is bizakodó lehetett, ha Oroszország
jövőjére tekintett. A harmadik Duma kitöltötte teljes ötéves
időszakát, tavaly pedig összeült az új, negyedik Duma. A
cárnak sikerült növelni a konzervatív küldöttek számát, igaz,
a radikálisok is megerősödtek, s ezzel a középpártok
gyengültek meg. Egészében véve azonban a szervezet
semmivel sem volt rosszabb az elődjénél. Apja szívósan
újraválasztatta magát. A vidéki lakosság helyzete, el kellett
ismerni, egészen kitűnő volt.
– Sztolipin elment, és a helyét senkiháziak foglalták el –
jegyezte meg Nyikolaj Bobrov konzervatív fiának –, munkája
azonban nem volt hiábavaló. Nézd meg az eredményeket. –
Hogy nagyobb nyomatékot adjon a szavainak, az ujjain
sorolta: – Kereskedelem: hatalmas fellendülés. A
mezőgazdasági termelés nőtt, 1911-ben félmillió tonna
gabonát exportáltunk. Az államadósság csökkent: az elmúlt
négy évből háromszor maradtak a költségvetésnek tartalékai.
A vidék megnyugodott. – Elégedetten elmosolyodott.
– Tudod – mondta egyszer Alekszandernek –, találkoztam
egy franciával, aki kiszámította, hogy a jelenlegi gazdasági
fejlődést tartva 1950-re az egész nyugati világot felülmúljuk.
Gondolj csak bele: te még megérheted ezt.
A forradalomról nem sok szó esett ezekben az években.
– Egy kis szerencsével – mondogatta az idősebb Bobrov –
lefejezhetjük ezt a szörnyet.
Valójában csak az láthatott felhőket a derűs horizonton,
aki külföldre tekinthetett – ezek a problémák azonban sem
Bobrovot, sem az ismerőseit nem foglalkoztatták túlságosan.
– A diplomácia minden kérdést elrendez majd – mondta
Nyikolaj a fiának. – A nagyhatalmaknak együtt kell élniük.
Ezért vannak szövetségeseink.
A hatalmas szövetségi rendszerek látszólag kedveztek
Oroszországnak. A beáramló óriási francia tőke, illetve a brit
birodalommal kialakult összhang hatására megalakult a
Hármas Antant nevű szövetség, mely az előbbi
nagyhatalmakat vonta egybe. Németország, az Osztrák-
Magyar Monarchia és Olaszország alkotta a Hármas
Szövetséget.
– A kettő azonban kiegyenlíti egymást – magyarázta
Nyikolaj.
Kizárólag a hegyes-völgyes Balkánon voltak valódi
veszélyre utaló jelek. Itt a szinte teljesén kivérzett török
birodalom ereje végleg felmorzsolódott, és Ausztria előretört.
1908-ban elfoglalta Bosznia-Hercegovinát, melyet főként szláv
nemzetiségű szerbek és horvátok laktak. A többi szláv nép
fenyegetve érezte magát; Oroszország pedig együtt érzett
szláv vérrokonaival, és kiemelt figyelmet szentelt a
Konstantinápolyhoz, illetve a Fekete-tengerhez oly közel eső
területekre. Egyetlen új fejlemény sem kerülte el a figyelmét.
– Ezek az ügyek azonban megoldódnak – jósolta Nyikolaj.
– Senkinek sem áll érdekében a háború. – Kevés államférfi
volt Európában, aki vitatkozott volna vele.
Az elmúlt öt évben egyetlen ügy zavarta meg Alekszander
nyugodt derűjét és nyugtalanította a lelkét.
Jevgenyij Popov: vajon mi történt vele?
Bizonyos értelemben – erre még Alekszander is rájött –
Szuvorin asszony ügye nem tartozott rá. Annyira taszította
azonban Popov, illetve olyannyira tisztelte Vlagyimirt, hogy
Popov liaisonjának gondolata teljesen a hatalmába kerítette.
Azon az első, ködös éjszakán, mikor látta besurranni a
bolsevikot a Szuvorin-palotába, szinte úgy érezte,
személyesen őt sértették meg.
Még didergős utcai virrasztása után sem akarta elhinni.
Éjszakánként a környéken kóborolt, s megpróbált a rejtély
végére járni. Ugyanabban a hónapban még kétszer látta,
mikor Popov légyottra érkezett. Nem maradhatott kétsége
afelől, hogy jövendőbeli feleségének házát, illetve jövendőbeli
anyósát bemocskolta a vörös hajú szocialista.
Ez rettenetes volt.
 Mégis, mit tehetne? Vlagyimir a barátja volt. Ha a nagy
embert megcsalták, akkor neki nyilván az a kötelessége, hogy
figyelmeztesse őt. Ez még becstelenség sem volna. Nem
lehetett tudni, hogy egy Popov-féle ember miféle bajokat
zúdíthat a köztiszteletben álló családra. Ráadásul Nagyezsdát
is védené. Az mégis nagyon kínos lett volna, ha nyíltan
elmond mindent az idősebb férfinak. Amellett Szuvorin
asszony, ha rájönne, mit tett vele, alighanem örök életére
megutálná, ez pedig nem túl rózsás kilátás egy leendő
anyóssal kapcsolatban.
Bárcsak eltávolíthatná valahogy Popovot a képből…
Teljesen biztos volt benne, hogy a rendőrség letartóztatná
Popovot, ha a nyomára bukkannának; ő azonban nem
küldheti rá a rendőröket, amíg a forradalmár Szuvorin
házának a közelében van. Két alkalommal is hajnalig várt rá,
és megpróbálta követni, a bolseviknak azonban mindkét
alkalommal sikerült felszívódni egy-két háztömbnyire
Szuvorinéktól.
Végül ráakadt egy viszonylag tisztességes megoldásra.
Névtelen levelet írt Vlagyimirnak. Eléggé sikerült darab lett:
a betűit újságpapírból vágta ki, a megfogalmazás pedig
műveletlen emberre vallott: büszke volt rá. Nem említette
Popovot név szerint, de „egy bizonyos vörös hajú
forradalmárról írt”. Továbbra is folytatta sétáit a Szuvorin-
palota körül, ahányszor csak késő éjszaka alkalma nyílott rá,
Popov azonban egy-két hónapig nem tűnt fel, ezért azt
gondolta, hogy levele célba ért. Néhány hónap múlva azonban
újra látta a környéken ólálkodni Popovot.
Akkor, de a következő évek során is időről időre
megkérdezte Vlagyimirt: „Mi történt azzal az átkozott
Popovval?” Vagy: „Letartóztatták már azt az átkozott vörös
hajú gazembert, akit a gyárban láttunk?” Vlagyimir azonban
soha nem adta jelét, hogy ismerné a fickót vagy törődne vele,
Alekszander pedig úgy érezte, megtett mindent, amit a
kötelessége diktált. Titokban fogadalmat tett magának: Egy
nap még elkapom azt a bűnözőt. Rács mögé fogom juttatni.
 Titkos éjjeli őrjáratain kívül is elég gyakran megfordult a
Szuvorin-házban; részben azzal az ürüggyel, hogy Vlagyimirt
látogatja meg; részben azért, mert talált magában valami
közös dolgot Nagyezsdával: ezekben az években elkezdett a
festészet iránt érdeklődni, mégpedig igen elmélyültem
Egyetemi tanulmányai nem voltak túlságosan
megerőltetőek. Szabadidejében keményen dolgozott.
Elmélyülten tanulmányozta a nyugati festészet főbb
irányvonalait; emellett az ősi ikonfestészet kutatásába is
belevágott – és ebben jóval több örömet talált. Mint az élet
minden területén, tanulmányait tekintve is komoly és
módszeres munkát végzett; idővel azonban igazi érzelmek is
ébredtek benne a téma iránt. Talán ennél is ambiciózusabban
vetette bele magát a kortárs művészet tanulmányozásába.
Vlagyimir fia, aki még mindig több időt töltött Európában,
mint Oroszországban, mostanában küldte el Chagall, Matisse,
valamint egy különös, új festő megdöbbentő munkáit. A festőt
Pablo Picassónak hívták, s úgy tűnt, teljesen új festőiskolát
nyitott meg: tele geometrikus formákkal és soha nem látott
megoldásokkal. Akár tetszettek neki ezek a képek, akár nem,
akár érdekesek, akár semmitmondók voltak számára,
Alekszander Bobrov úgy tanulmányozott minden egyes képet,
mintha megoldandó rejtvények lennének, kérdéseket tett fel,
más művekhez hasonlítva őket, mígnem többet tudott róluk,
mint bárki más. Hamarosan kiváló szimata alakult ki a képek
értékét illetően, úgyhogy Vlagyimir meg is jegyezte neki egy
nap:
– Elég mókás, barátom, hogy orosz nemes létedre megvan
minden adottságod, hogy képkereskedő legyél.
Tudásának, valamint annak köszönhetően, hogy
Vlagyimir jó véleménnyel volt róla, Nagyezsda tisztelettel
kezelte, s ez igen tetszett a fiúnak. A lány hajlandó volt
otthagyni a zongorán improvizáló fellelkesült Dimitrijt és
Karpenkót, néhány percet sétálgatott vele apja képtárában,
miközben a fiú beszámolt új és izgalmas felfedezéseiről.
 – Rengeteget tudsz – hallotta gyakran Nagyezsdától,
miközben ráemelte nagy, komoly szemeit.
Tizenöt éves volt, s mint a fiú elégedetten nyugtázta,
egyre nőiesebb lett. Gyönyörű fiatal nő lesz belőle.
Alekszander nagyon ügyelt rá, hogy kapcsolatuk a barátság
keretei között maradjon, hatalmas tudásával igyekezett hatni
a lányra, és várta, hogy az közeledjen hozzá.
Jelenleg egyetlen problémát kellett még leküzdeni, de
Alekszander remélte, hamarosan ezen is túljutnak.
Nagyezsda Karpenkóba volt szerelmes.

Dimitrij Szuvorin számára az 1913-as év nemcsak az ígéret,

hanem a vad lelkesedés ideje is volt.
Az orosz kultúra soha nem emelkedett még ilyen szédítő
magasságokba. Olyan volt, mintha az elmúlt évszázad
minden fejlődése egyszer csak együtt tört volna elő.
– Ez nem virágzás – mondogatta Karpenko –, hanem
robbanás.
Európa máris meghódolt az orosz zene előtt, imádták az
operáit és a legendás Saljapin basszusát. Dzsagilev orosz
balettje rohammal vette be Londont, Párizst és Monte Carlót.
Két éve a fantasztikus Nyizsinszkij táncolta el Csajkovszkij
Petruskáját, tavaly eltáncolta a rendkívüli, pogány és erotikus
L’Après-midi d’un Faune-t (Egy faun délutánja); 1913-ban
Párizsban ő koreografálta azt az estét, mely megváltoztatta a
zene történetét: Sztravinszkij Tavaszi áldozatát. Vlagyimir
Szuvorin nagy szerencséjére épp Párizsban járt akkor.
– Elképesztő volt – mesélte Dimitrijnek. – És rémisztő. A
közönség megbotránkozott és megvadult. Láttam utána
szegény Dzsagilevet. Nem tudta, mihez kezdjen
Nyizsinszkijjel: rettegett, hogy most túl messzire ment. De én
mondom, gyönyörű volt. Ez volt a legizgalmasabb dolog, amit
életemben láttam.
Megszerezte Dimitrijnek a partitúrát, s a fiú napokig
nézte, megbabonázta a darab titáni, primitív energiája és
disszonanciája – soha nem hallott még ilyet –, majd végül
kijelentette:
– Olyan, mintha egy új galaxisba néznék bele, melyet
Isten keze alkotott. Új zene, új szabályokkal.
– Oroszország többé nem Európa mögött kullog –
jelentette ki Karpenko. – Eléjük ugrottunk. – Alighanem csak
kevesen tagadták volna ebben az összművészeti forrongásban,
hogy Oroszország avantgárd lett.
Ha Dimitrijt felizgatták zenei felfedezései, Karpenko
folyamatos pörgésben élt. Róza halála után újrarendezték a
lakást, így Pjotrnak, Dimitrijnek és Karpenkónak is külön
szobája lett. Ez az agglegényélet mindnyájuknak igen
megfelelt, s Vlagyimir kedvességének köszönhetően
Karpenkónak elég pénze volt, hogy folytathassa a
tanulmányait, sőt egy kis műtermet is bérelhetett. Mivel
pedig benne volt az avantgárd sűrűjében, az ember soha nem
tudhatta, mikor kerül haza.
Az avantgárd – emlékezetes időszak Oroszország életében.
Minden forrongott, s Karpenko ahányszor csak felbukkant,
mindig beszámolt Dimitrijnek és apjának a legfrissebb
csodáról: Kandinszkij lázadó, absztrakt képeiről; Chagall
ragyogó díszletéről; illetve a folyamatosan felbukkanó
izmusok valamelyikéről, úgyhogy Pjotr már csak csendesen
érdeklődött:
– Nos, Karpenko, mi a mai izmus?
1913-ban ez a futurizmus volt.
Valóban figyelemreméltó mozgalom volt. Olyan
vezéregyéniségekkel, mint Malevics, Tatlin és Majakovszkij.
Úgy tűnt, az orosz futuristák egyesítik a festészetet és a
költészetet.
– Picasso kubizmusa forradalom volt – magyarázta
Karpenko –, de a futurizmus sokkal messzebb ment. – A
futurista festmények átvették a kubizmus széttört geometriai
formáit, és kirobbanó mozgásfolyamba helyezték őket.
Költészetükben darabokra törték a nyelvet – akár puszta
hangokra megváltoztatták a nyelvtani szabályokat, valami
újat és meglepőt hoztak létre. Dimitrijt a futuristák művei
hatalmas dinamóra emlékeztették.
– Ez az új kor művészete – a gép kora – jelentette ki
Karpenko ujjongva. – A művészet megváltoztatja a világot,
professzor – az elektromossággal együtt.
Még festészeti kísérleteit is félretette, hogy verseket írjon
az új futurista lapokba.
Húszéves korára Karpenko feltűnően jóképű legény lett,
Dimitrij pedig szórakoztatónak találta azokat a
tiszteletreméltó hölgyeket figyelni, akik egészen
megfeledkezve magukról nyíltan a fiú után bámultak az
utcán. Karpenkót gyakran lehetett fiatal művészlányok
társaságában látni, akik szemmel láthatóan bolondultak érte.
Ő azonban nem verte nagydobra a szerelmi életét, így
Dimitrij csak találgatni tudta, hogy a hölgykoszorú mely
tagjai érhettek el nála sikert – ha elértek egyáltalán.
Dimitrijnek időnként eszébe jutott barátja különös
viselkedése a Raszputyinnal lezajlott találkozás után, mivel
azonban soha többé nem történt hasonló eset, szép lassan el is
felejtette. Karpenkónak igazán nem volt sok jellemhibája.
Hiába volt rendkívül jóképű, semmi hiúság nem volt benne.
Igaz, hogy az elmúlt két évben néha megesett, hogy rövid
időre búskomor hallgatásba merült; ezeket Dimitrij csupán a
kreatív összpontosítás periódusainak tartotta, semmi
többnek. Egyetlen hibát talált a barátjában: szellemes
megjegyzéseiben néha kis kegyetlenség is rejlett; azonban ez
is érthető volt egy ilyen fürge és briliáns szellem esetében.
A két barát élete mostanában jóval szeparáltabban zajlott,
mégis sokat voltak együtt. Időnként meglátogatták Vlagyimir
Szuvorint. A gyáros szecessziós háza teljesen elkészült, és
lenyűgöző műalkotás lett. A nagy hall különösen
lélegzetelállító volt színes márvánnyal és gránittal kirakott
spirálmintás padlójával, orgonakék falaival, festett
üvegablakaival. A lépcsőfeljáró márványkarfája aprólékosan
kifaragott örvénylő vonalai olyan hatást tettek, mintha a kő
egy érintéstől elolvadna. Vlagyimir elhatározta, hogy kortárs
szerzők műveiből álló válogatott könyvgyűjteményét átviszi
az új házba, és szabadidejének nagy részét ott tölti majd.
Karpenko, aki segített neki összeállítani egy csinos
gyűjteményt a futuristák műveiből, ritkán jelent meg nála
üres kézzel – így új szerzeményeivel együtt ő is meleg
fogadtatásban részesült.
És, természetesen, benéztek Nagyezsdához is.
Pezsgő szellemű látogatások voltak ezek. Néha a
barátaikat is magukkal vitték és – a legtöbb alkalommal –
parázs vitákat folytattak, melyekben – tizenöt éves kora
ellenére – Nagyezsda is részt tudott venni. Ezekben a lázas
időkben inkább művészeti, mintsem politikai témák kerültek
terítékre; ezeket azonban olyan elképesztő szenvedélyességgel
vitatták meg, ahogy talán csak az oroszok, esetleg a franciák
tudják.
– Olvastad Iván Szergejevics legutóbbi versét? Mit
gondolsz?
– Rettenetes. Visszataszító. Érzelmes, minden valódi
érzelem nélkül. Hazug.
– Idejétmúlt.
– Mindenkit megszégyenít. Teljesen lejáratta magát.
– A fickó halott. Nincs mit beszélni róla.
– Nem igaz. Egyikőtöknek sincs igaza.
Röpködtek a vélemények, Nagyezsda pedig figyelt, csillogó
szemmel bámulta Karpenkót.
Néha Alekszander Bobrov is megjelent ezeken az
összejöveteleken, Karpenko pedig – ha előtte, teszem azt, épp
a költő Ivanovot végezte ki a társaság mintegy mellékesen
rákérdezett;
– Mit gondol, Alekszander Nyikolajevics, Ivanovról?
Alekszander erre, szokása szerint, valamilyen
semmitmondó választ adott:
– Nem is rossz. – Erre a társaság összenézett vagy gúnyos
nevetésben tört ki, miközben Bobrov komoran bámulta őket.
– Szegény öreg Alekszander Nyikolajevics – mondogatta
Karpenko a háta mögött.
 – Mindent tud és semmit sem ért. – Szemtől szembe
ennyit mondott neki: – Alekszander, ön folyamatosan tanul,
de mindig el van maradva egy művészeti mozgalommal.
Miért utálta ennyire Karpenko Bobrovot?
– Egy személyben képviseli az összes valaha élt tökfejű
oroszt – jelentette ki az ukrán. Egy nap azonban bevallotta: –
Ki nem állhatom, hogy Nagyezsdának csapja a szelet.
Nevetségessé teszem előtte, ahányszor csak tudom.
És mit érzett ő maga a lány iránt? Az egyre nyilvánvalóbb
lett, hogy Nagyezsda szereti, ő pedig semmit nem tett azért,
hogy elbátortalanítsa.
– Igazán érdekel Nagyezsda? – kérdezte egyszer Dimitrij,
mikor hazaértek.
– Azt hiszem, szeretném megvédeni – válaszolt Karpenko
őszintén. – Nem bírnám elviselni, hogy egy olyan fajankóra
pazarolja az idejét, mint Bobrov.
– De mit érzel te?
Karpenko kurtán felnevetett.
– Ne légy ostoba. Csak egy szegény ukrán vagyok.
– Vlagyimir bácsi szeret téged.
– A felesége nem.
Dimitrij időnként észrevette, hogy – jóllehet egy szót sem
szólt erről – Karpenko elbűvölő modora, mely az idősebb
asszonyokat általában teljesen levette a lábáról, Szuvorin
asszonynál valamiféle gőgös fennhéjázással találkozott.
– Nem hinném, hogy ez bármit is jelentene – mondta.
Majd rövid szünet után: – Ugye nem csak azért hagyod, hogy
szeressen, mert ezzel tönkreteheted Bobrov esélyeit?
Meglepetésére Karpenko halkan felnyögött.
– Nem értesz semmit, ugye? A világon nincs még egy
hozzá fogható lány.
– Akkor szereted?
– Igen, te átokfajzat, szeretem.
– Akkor van remény – jegyezte meg Dimitrij vidáman.
 Karpenko azonban csak a fejét rázta, olyan
reményvesztetten, amilyennek Dimitrij még soha ezelőtt nem
látta.
– Nem – jelentette ki halkan –, semmi remény nincs
számomra.
1913 decemberében a Nagyezsda és anyja között régóta
lappangó rossz érzések váratlanul felszínre törtek.
A szikra, mely fellobbantotta a tüzet, egy egyszerű mondat
volt: Szuvorin asszony figyelmeztette Nagyezsdát, hogy
legyen óvatos Karpenkóval.
Mi a baj vele? Hogy szegény? Az anyja társadalmi
ambícióit sérti? Szuvorin asszony tagadta ezeket a vádakat.
– Hogy őszinte legyek, a jelleme a baj. Azt hiszem, csak
játszik veled. Nem komoly. Úgyhogy ne szeress belé. –
Csupán ennyit mondott.
Nagyezsda pedig eldöntötte, hogy gyűlöli őt.
Szerelmes volt Karpenkóba. Hogy kerülhette volna ezt el?
Hát volt nála ragyogóbb, jóképűbb férfi? Gyermekként
csodálta, most pedig, kamaszkora virágba szökkenésével
elszenvedte az első szerelem minden kínját. Talán még így is
megbocsátott volna az anyjának, ha nem lett volna még
valami.
Egy éve rájött Popovra.
Késő éjszaka valahogy felébredt, és a folyosón sétált
egyedül, mikor a hallból elmosódó hangokat hallott. Nagy
meglepetésére azt látta, hogy anyja a bejárati ajtóhoz surran,
és beengedett egy idegent. A karzat párkányai közül
kukucskálva – épp úgy, mint gyerekkorában – látta, ahogy
együtt felmennek a lépcsőn. Anyja és a vörös hajú Popov.
Egy ideig nem is akarta elhinni. Az anyja és egy
szocialista? Undorától eltekintve azt sem értette: hogy
tehetett ilyet szegény papával? És az apja ezt eltűri, ö egy
szent. Ezentúl – bár egy szót sem szólt erről – az anyjára
titkos ellenségként gondolt.
Balszerencséjére Popov épp aznap este jött el Szuvorin
asszonyhoz, mikor az figyelmeztette a lányát Karpenkóra.
 Ha ismerte volna Popov jövetelének célját, Nagyezsda
alighanem még jobban elképed. Talán még Szuvorin
asszonynál is jobban, mikor ezt hallotta:
– Szeretne elmenekülni? – kérdezte tőle egyszerűen
Popov.

Milyen különös. Fiatalabb korában ez elgondolhatatlan lett

volna, most azonban azon tanakodott, feladja-e.
Néhány éve remélte, hogy kicsikar némi pénzt a
Szuvorinokból a bolsevikok ügyének. Ismerve a férfi dolgait,
azt gondolta sikerülhet. Nem sikerült.
Pedig a pártnak iszonyú nagy szüksége volt pénzre. Nem
olyan rég új bolsevik lapot indítottak, melybe egy különös
grúz fickó írt cikkeket. Popovot az írások hangvétele a
litániázó papokra emlékeztette. Szerzőjük forradalmi nevet
választott magának: „Sztálin” – acélember. Popov abban az
évben végig a Pravdának próbált pénzt szerezni, Szuvorin
asszonytól azonban soha nem kért.
Az asszony különálló személyiséggé vált. Popov úgy
érezte, hogy szereti a nőt. Most pedig morfondírozott, ahelyett
hogy megkérte volna kettejük szökésének pénzelésére.
1913-ra Popov kimerült. Remény sem maradt a
forradalomra. Lenin kísérlete, hogy újraegyesítse a
szocialistákat, csak kevés sikerrel járt. Egyre több párttagot
tartóztattak le. Még a fiatal Sztálint is Szibériába száműzték.
Igazság szerint úgy érezte, ő megtett minden tőle telhetőt.
– Külföldre mehetnénk – javasolta.
Szuvorin asszony – saját magát is meglepve – hosszasan
elgondolkodott ezen.
Rendkívüli férfi volt. Sokat tanult tőle. Neki köszönheti,
hogy hosszan és keményen elgondolkodott az életéről; még
politikai nézetei is megváltoztak.
– Tényleg azt gondolom, hogy szükségünk van a
demokráciára – vallotta be végül. – Nem látok egyetlen más
becsületes megoldást sem. Személy szerint még mindig
megtartanám a cárt, azonban alkotmányozó nemzetgyűlést
kell összehívni. – Titkos szenvedélyének ez lett a gyümölcse.
A férfi azonban nyugtalanította is. Ha a forradalomról
beszélt vele, olyan volt, mintha szeretője valami védelmező
páncélt növesztett volna, mely megóvta attól, hogy bármiféle
emberi érzés megzavarja a szent ügyet. Ilyenkor az asszony
azt gondolta: képes lenne nyugodt szívvel ölni.
A forradalmárt most bekerítették. Szinte szégyenlősen
mosolygott, ő pedig szerette volna a karjába zárni.

Halkan nyílt az ajtó, és Nagyezsda lépett a szobába. Hosszú

fésülködőköpeny volt rajta, haja kibontva omlott a hátára.
Reszketett, közben mégis mosolygott.
– No nézd csak – mondta hidegen. – Az anyám aggódik a
barátom miatt. Talán jobban örülne, ha ő is bolsevik lenne.
Popov a lányt nézte, de nem szólt semmit.
– Ugye, mama? – kérdezte pimaszul. Aztán váratlanul
kitört: – Csak, hogy tudd: tudom, hogy bánsz a papával. –
Majd Popovhoz fordult: – Le kéne, hogy csukják. Talán meg is
teszik.
– Nagyezsda, menj a szobádba – mondta Szuvorin asszony
határozottan. Popovnak azonban odasúgta. – Jobb, ha most
elmegy. – A férfi kérdő tekintetét látva megrázta a fejét. –
Lehetetlen.
Anya és lánya mindketten tudták, az ügyről több szó nem
esik köztük.

1914 AUGUSZTUS
Lassan, ünnepélyesen haladt a menet a poros nyári hőségben.
Drágaköves köpenyekbe és súlyos püspöksüvegekbe öltözött
papok vezették őket. Voltak, akik ikonokat, mások hatalmas
zászlókat vittek. A kórus énekelt. Ahogy elhaladtak, kezek
tengere emelkedett fel, akár a tengerpartot nyaldosó
hullámok, s vetette a kereszt jelét, miközben a fejek és a
hátak mélyen meghajoltak. Ez még mindig Szent Oroszország
volt; és Oroszország háborúban állt.
Alekszander Bobrov könnyes szemmel nézte őket. Micsoda
nyár volt! Aszály és teljes napfogyatkozás. Minden faluban
minden paraszt tudta, hogy nagy csapás közeleg. Mikor
azonban bekövetkezett, itt, a moszkvai utcákon mintha
csodálatos vallási átalakulás ment volna végbe. Hirtelen
minden nézetkülönbségről megfeledkeztek, minden orosz
testvér lett, egyesültek az anyaföld védelmében.
Az ikonok mögött valaki a cár arcképét hozta. Különösnek
tűnhetett – ha bárki is megállt volna ezen tanakodni –, hogy
ez a férfi, akinek szinte egy csepp orosz vér sem csörgedezett
az ereiben, ő áll ennek a szinte ázsiai pompának a
középpontjában. Komoly, kissé szellemtelen arca sem az
ikonok szentjeihez, sem a moszkvai fejedelemség zord
idejében uralkodó fejedelmekhez nem hasonlított, csupán
saját személyisége tükröződött rajta: egy megzavarodott, jó
szándékú, meglehetősen kelletlen német herceg, akit sorsa
csapdába ejtett ebben az idegen keleti birodalomban. Azonban
ő volt a cár, minden oroszok atyuskája; s ahogy arcképe
elhaladt a tömeg előtt, minden ember mélyen meghajolt.
Meghajolt Alekszander is. Egyenruhában állt. Holnap
indul a harctérre.

Hogyan kezdődött ez a gigantikus földindulás, mely szinte az

egész világot megrázta?
A balkáni események, melyek kirobbantották a
konfliktust, elég egyszerűek voltak. 1908-ban, mikor Ausztria
német támogatással annektálta Bosznia-Hercegovinát, a
birodalom jelezte további terjeszkedési szándékait, azonban
egy ideig úgy tűnt, ezt a fenyegetést meg lehet fékezni. 1914
nyarán megszűnt a remény. Mikor bosnyák merénylők
meggyilkolták Ferenc Ferdinánd főherceget, Ausztria
kijelentette, hogy ez a szomszédos Szerbia műve volt, és
megalázó feltételekkel követelt bocsánatkérést. Szerbia ezt
meg is tette. Ausztria pedig visszautasította a bocsánatkérést,
és mozgósításba kezdett.
– Semmi kétség, Ausztria és Németország arra készül,
hogy megszállja az összes balkáni államot. Ez azt jelenti, hogy
ők ellenőriznék Konstantinápolyi és a Fekete-tengeri
kikötőket – jelentette ki Alekszander az apjának.
A nyilvánvaló stratégiai megfontolások mellett volt még
egy érv, amelynek Alekszander szemében legalább ekkora
súlya volt.
– A szerbek szláv testvéreink, hithű ortodoxok. Szent
Oroszország a védelmezőjük. Segítenünk kell nekik. – És
Oroszország most pontosan ezt tette.
Nem maradhatott volna meg az egész helyi
konfliktusnak? Hiszen a Balkánon évszázadok óta zajlottak
kisebb-nagyobb háborúk. Az angol Lord Grey törekvéseinek
köszönhetően egy ideig úgy tűnt, a válság nem terjed szét.
Aztán ez a remény is megszűnt: a háború gépezete, ha egyszer
mozgásba lendül, mindent maga alá gyűr. Orosz csapatokat
küldtek Szerbia megsegítésére, a németek hadat üzentek
Oroszországnak; őket követték az angolok és a franciák.
Augusztusra az egész civilizált világ általános konfliktusba
sodródott.
Istennek hála, legalább rövid háború lesz – ebben
mindenki egyetértett. Alekszander még aznap levelet kapott
apjától, aki a szentpétervári Duma tagja volt.

„Kedves fiam, az egész ügy hátterében az áll, hogy

Németország hatalmas hazárdjátékba fogott, mivel szeretné
elkerülni a kétfrontos háborút nyugaton a franciákkal, keleten
az oroszokkal.
A Schlieffen-terv lényege az, hogy Belgiumon keresztül
rontanak be Észak-Franciaországba, körülzárják Párizst, így
egy csapásra győznek a nyugati fronton -mindössze három
hónap alatt –, mielőtt még Oroszország mozgósítani tudná
erőit. Aztán mi következnénk.
 Jut eszembe, néhány, az üggyel kapcsolatban nagyon
tájékozott ember informált arról, hogy a németek máris
részletes tervet dolgoztak ki ránk vonatkozóan. A birodalmat
részekre szabdalnák – leválasztanák a balti államokat,
Ukrajnát… és így tovább. Nekünk csak az ősi moszkvai
nagyfejedelemség területe maradna. Gondolj bele – hatalmas
birodalmunkat felszabdalnák!
Ez azonban nem fog bekövetkezni, mivel a németek
elkövettek egy baklövést: Oroszország sokkal gyorsabban
mozgósított, mint ahogy ők eltervezték. Ha elég gyorsan
támadunk, Németország pontosan azzal a kétfrontos
háborúval szembesül, melyet nem bírhat el. Kapitulálnia kell.
Általános vélemény kormánykörökben és a követségeken
egyaránt, hogy a háború karácsonyra véget ér. ”

Alekszander azonnal jelentkezett önkéntesnek. A család

egyetlen fiú sarjaként felmentést kapott, ő azonban égett a
vágytól, hogy részt vegyen a harcban. Természetesen
társadalmi rangjának megfelelően azonnal tiszti kinevezést
kapott, s másnap már indult is a kiképzésre.
– Mire ténylegesen állományba kerül – mondták neki –, az
egész véget ér. Úgyhogy ne nagyon számítson harcra.
Máris egyenruhát húzott. Büszke volt rá. Lelkesültséggel
töltötte el.
Csupán egyetlen dolog zavarta. Hamarosan búcsút kell
vennie Nagyezsdától. És ha ez megtörtént, beszélnek-e még
egymással valaha?

Hogy lehetett ennyire ostoba? Két napja történt a Szuvorin-

házban. Azért ment, hogy elmondja Nagyezsdának, belép a
seregbe. Nagyon büszke volt magára: még manapság is van
abban valami vonzó, ha egy fiatalember egyenruhába bújik.
És erre ott találta Karpenkót.
Felsóhajtott. Nem lehetett letagadni a tényt: Nagyezsda
rajongása Karpenko iránt egy kicsit sem kopott meg; az
elmúlt hat hónapban úgy tűnt, a lány komolyan beleszeretett
a kozákba. Milyen ironikus volt ez az egész! Ő, Alekszander
huszonhárom éves volt, épp most fejezte be a tanulmányait;
Nagyezsda tizenhat éves, fiatal nő. Mindig is úgy tervezte,
ebben az évben fog lépni. Ehelyett most az járt a fejében, hogy
a lány még mindig csak gyerek, majd kinövi ezt a szerelmet,
és akkor…!
Azok ketten az ablaknál álltak, mikor a szobába lépett.
Karpenko nyilván épp valami vicceset mondott, mert
mindketten nevettek. Milyen felszabadultan nézték egymást.
Akkor Karpenko megfordult és beszélni kezdett.
Mit is mondott a fickó? Az a furcsa, hogy Alekszander nem
is nagyon emlékezett rá. Valami ilyesmit:
– Itt jön a mi harcosunk, Bobrov bogatir. – Valami
ártalmatlan, de csúfondáros dolgot.
És akkor elvesztette a fejét.
– Kíváncsi lennék, miképp látod ezt a háborút ukránként
– mondta hidegen.
Igaz, és ezt mindketten tudták, hogy az Osztrák-Magyar
Monarchiában éltek ukránok, illetve létezett egy kisebb
ukrán nacionalista csoport, akik a közeledő háborúban látták
az esélyt, hogy felszabadítsák Ukrajnát az orosz uralom alól.
Szóba került, hogy néhányat internálnak közülük.
Ugyanakkor az is igaz, hogy máris ukránok százezrei
vonultak be az orosz hadseregbe. Karpenko elsápadt.
– Az ukránok nem árulók. A cárért fogunk harcolni –
mondta csendesen.
Mivel azonban még mindig sajgott neki a tüske, ráadásul
örült, hogy ez egyszer ellenfelét is sikerült védekezésre
kényszeríteni, Alekszander folytatta:
– Igazán? És téged is láthatunk majd egyenruhában?
Vagy esetleg nem kívánsz ilyesfajta veszéllyel szembenézni?
Rettenetes csend támadt. Igazságtalan kérdés volt, hiszen
a diákok többsége felmentést kapott a katonai szolgálat alól, a
befolyásos barátokkal rendelkező fiatalemberek pedig minden
követ megmozgattak, hogy gyorsan megszerezzék a
felmentést. Karpenko most elvörösödött.
 De, ó, micsoda ostobaság!
– Azt hiszem, ennél rettenetesebb dolgot nem is
mondhattál volna – Nagyezsda szeme szikrát hányt. – Azt
hiszem, Alekszander Nyikolajevics, ideje távozni.
Mit tett? Micsoda gyengeelméjűség vitte rá? Vissza
merészeljen menni ezek után? Muszáj. – Nem mehetek el így
– motyogta maga elé.

Alekszander Bobrov igazán meglepődött volna, ha hallja azt a

rövid beszélgetést, amely alig egy órája zajlott le.
Szuvorin asszony vette rá Karpenkót, hogy megtegye.
Reggel hívatta magához a fiút. Találkozójuk rövid volt, s
annak ellenére, hogy az asszony minden volt, csak kedves
nem, a fiú csodálta azt a hűvös, tárgyilagos hangnemet,
mellyel az ügyet kezelte.
– A lányom szerelmes magába – mondta egyszerűen –, és
ez az ügy már túl messzire jutott. Mindketten tudjuk, mit kell
tennie.
Zavartan állt a nagy, egyenes hátú karosszék mellett.
Hogyan intézze el ezt az ügyet? A lány néhány lépésre állt
tőle, teljesen gyanútlanul.
– Azt hiszem, tudod, Nagyezsda, hogy nagyon kedvellek –
kezdte.
Nem is volt olyan rossz. Szerette a lányt, és meg akarta
védeni. Gyengéden kifejtette neki, milyen sokat jelent
számára a lány barátsága, majd lassan rátért
mondanivalójának lényegére is.
– Lehet, hogy esetleg akaratlanul is félrevezettelek, ezért
valamit el kell mondanom. – Szünetet tartott. – Barátságunk
soha nem lehet több barátságnál.
Eddig a lány is segített neki. Igaz, hogy elsápadt, de
továbbra is nyugodtan nézett rá. Most azonban összehúzta a
szemöldökét.
– Úgy érted, van valaki más?
– Igen.
– Nem tudtam. Régóta?
 – Igen.
Újra, gondolkodóba esett.
– Nem vagy nős, ugye?
– Nem.
– Akkor talán megváltozik a véleményed.
A fiú szomorúan nézte a perzsaszőnyeget. Aztán megrázta
a fejét.
– Másé a szívem – mondta, aztán zavarba jött a bárgyú
kifejezéstől.
Úgy tűnt, a lány nem vette észre.
– Köszönöm, hogy elmondtad – csak ennyit mondott. – Azt
hiszem, jobb, ha most elmész.

Dimitrij Szuvorin számára akkor is, később is az a meleg

augusztusi délután egészen álomszerű volt.
Talán a poros meleg vagy a tompa szürkéskék ég; talán a
visszhangzó harangok vagy a papok kántálása; talán a
huszadik századi utcán vonuló időtlen középkori tömeg tette.
Talán a házakból kikandikáló emberek – minden ablakban és
balkonon sápadt arcok ezrei, melyek furcsán aprónak és
testetlennek tűntek ebben a színpaddá változott hatalmas
városban.
Kora délután véletlenül a Szuvorin-ház közelébe
keveredett, mikor a tömeg is épp ott készült elhaladni. Tudta,
hogy Karpenko is oda készült aznap, így aztán, gondolva,
hátha a barátja épp ott van, ő is bement. Egyedül ballagott fel
Nagyezsdához a kis szalonba vezető lépcsőn.
A lány az ablaknál állt, s az utcát nézte. Elég sápadt volt,
arca szokatlanul nyugodtnak tűnt. A lenti tömeggel együtt
vetettek keresztet, amint a papok vezetésével a hosszú menet
elvitte előttük az ikonokat.
– Különös – mondta végül Nagyezsda. – A legutóbbi
háború, a japánok ellen, soha nem tűnt igazán valóságosnak
számomra. Valószínűleg csak nagyon fiatal voltam.
– Amúgy is régen volt.
– Az emberek ezelőtt is éreztek ilyen… hazafiasságot?
 – Nem hiszem.
– Szent Oroszország – úgy tűnt, nem kell tovább
magyarázni. Egyszerűen hagyta a levegőben lógni ezt a két
szót. – Nehéz elképzelni – folytatta –, hogy ezek az emberek
talán meghalnak.
Dimitrij bólogatott. Bicegése miatt soha semmilyen
katonai szolgálatra nem találták volna alkalmasnak az
orvosok. Nem is volt ettől bűntudata. Egyszerű tény volt.
– Ismerünk valakit, aki harcolni megy?
– Alekszander Nyikolajevicset.
– Tényleg. – A fiú szünetet tartott. – Jut eszembe,
találkoztál Karpenkóval?
– Igen. Már elment.
– Van ötleted, hová?
– Nincs. – Egy rövid ideig csendben állt. Aztán
megjegyezte: – Ez elkötelezettség, ugye? Úgy értem, ezzel
kijelented: „Kész vagyok lemondani az életemről” – és talán
tényleg el is veszted.
– Igen, azt hiszem így van.
A lány tovább nézte a hosszú menetet, mely főleg egyszerű
parasztokból állt, majd azt mondta.
– Nagyon fáradt vagyok, Dimitrij, menj el, hamarosan
találkozunk.
Dimitrij néhány perc múlva merő szeszélyből elhatározta,
hogy megnézi Karpenkót, hátha Vlagyimir bácsi új házába
ment. Amint célja felé haladt, a mellékutcák szinte teljesen
néptelenek voltak. A hazafias szellemű templomokból fel-fel-
csendülő harangszótól eltekintve a város visszahúzódott a
csendbe. Szellő sem fújt. Dimitrijnek feltűnt, hogy mindenen
finom por ül, még a fák levelén is.
Mikor elért a nagy sarokparcellán épült art szecessziós
házhoz, azt is porosnak és elhagyatottnak látta. Mintha a
kőművesek épp most fejezték volna be a munkát. Felment a
bejárati lépcsőn és becsengetett.
Hallotta odabentről a csengő hangját, de senki nem
válaszolt. Várt. Vlagyimir csak igen csekély létszámú
személyzetet tartott a házban, az azonban igen különös volt,
hogy senki sincs odahaza.
– Alighanem elaludtak – motyogta, azzal minden
meggyőződés nélkül újra csengetett. Semmi. Talán elment
megnézni a menetet – döntötte el egy vállrándítással. – Lehet,
hogy én is megnézem.
Céltalan mozdulattal lenyomta a súlyos ajtó kilincsét.
Biztosan nem számított rá, hogy bármi is történni fog.
Azonban jókora meglepetésére az ajtó kinyílt. Elfelejtették
bezárni. Mivel meleg volt, és jobb dolga nem akadt, belépett.
Milyen kellemesen hűvös volt idebenn! A magas
ablakokon át zöld és kék fények szűrődtek be. Úgy érezte
magát, mintha hal lenne egy gyönyörű víz alatti barlangban.
A szalon, az étkező és a könyvtár a haliból nyíltak. Csendben
sétált egyik szobából a másikba, hátha talál valakit. Sehol
senki.
Elmenjen? Az lenne a legokosabb. Mielőtt azonban
megtenné, még körülnéz odafenn is. Ha nincs is itt senki,
akkor is izgalmas dolog felfedezni egy ilyen házat egyedül.
Annak ellenére, hogy a földszintet már jól ismerte, az
emeleten eddig még csak egyszer járt. Tudta, hogy odafenn
van a nappali, a dolgozószoba, de nem emlékezett rá, melyik
merre. Miután felért a kanyargó lépcsőn, lassan körüljárta a
felső szintet, egyik ajtót nyitotta ki a másik után. Megtalálta
a nappalit és a hálószobát, a dolgozót azonban nem, s már épp
azon volt, hogy újra lemegy a földszintre, mikor baloldalt
felfedezett egy kis folyosót, s azon egy kis ajtót. Csak ez lehet
az. Odament és lenyomta a kilincset.
Csinos szoba volt. A falak kék színűek voltak, az ablakra
különös, álomszerű tájat festettek: a távolban emelkedő
hegyek előtt az erdő fáin narancsszínű és vörös gyümölcsök
virultak. A túlsó falon egy Gauguin-festmény lógott, mely két
meztelen tahiti asszonyt ábrázolt, hátuk mögött a lemenő
nappal.
 A helyiség azonban nem dolgozószoba volt. Baloldalt állt
ugyan egy íróasztal, a szoba végében azonban egy franciaágy
volt.
Vlagyimir nagybátyja feküdt rajta Karpenkóval.
Mindketten meztelenek voltak. Vlagyimir nagy, szőrös
teste ugyan háttal feküdt neki, mégsem lehetett volna
senkivel sem összetéveszteni. Hatalmas, erős karját
Karpenko hátán nyugtatta. Karpenko azonban az ajtónak
arccal feküdt, gyönyörű arca egyenesen Dimitrijre nézett.
Dimitrij némán bámulta. Karpenko különös, bűntudatos
mosolyt küldött felé, mintha azt mondaná: „Na, most már
tudod, ugye?”
Dimitrij nem tudta, mit tegyen, csak csendben kihátrált a
szobából, becsukta az ajtót, lelopózott a földszintre és kiment
a házból.
Miközben hazafelé sétált, egy ideig képtelen volt
kiigazodni az érzéseiben, olyan nagy volt a megrázkódtatás és
az iszonyat. Mikor azonban a kertjükben álló poros eperfához
ért, rájött, hogy újfajta, oltalmazó érzések ébredtek benne
barátja iránt. Vlagyimir bácsival kapcsolatban a
cserbenhagyottság érzése mellé még egy gondolat társult:
Nagyezsda soha nem tudhatja meg.
Azon az álomszerű napon az is eszébe jutott, milyen sok
dolog van, melyet nem ért az emberekben.

Késő délután minden bátorságát összeszedve Alekszander

Bobrov belépett a Szuvorin-palotába, ahol meglepő módon
Nagyezsda hajlandó volt fogadni őt.
Még jobban meglepődött, hogy mielőtt előadhatta volna
gondosan megfogalmazott bocsánatkérését, a lány hozzálépett
és az ajkára tette az ujját:
– Nem számít. – Azzal karjába fűzte a karját és a
képtárba hívta sétálni.
A lány arcát nézve Alekszandernek úgy tűnt, Nagyezsda
sírt, de akár ez volt az oka, akár más, olyan békesség és
lágyság volt a viselkedésében, melyet a fiú soha ezelőtt nem
tapasztalt.
Öröme és meglepetése azonban akkor ért az egekig, mikor
a lány ezekkel a szavakkal fordult hozzá:
– Nos, Alekszander, most háborúba mész, de ne felejts el
visszajönni hozzám, jó? – Azzal felé fordította az arcát, és
apró mosollyal azt mondta: – Nem akarsz megcsókolni?
És karjaival átfonta a fiú nyakát.

1915
Szakadt az eső. A nedves föld csillogott a napsütésben, és
Alekszander az embereivel várt. Velük szemben hatalmas
lengyel mező, a hátuk mögött fák.
Hamarosan megindul a támadás.
Alekszander Bobrov végignézett az emberein.
Harminchárman voltak, egy kivételével mindegyiket a télen
sorozták be, és négyhetes alapkiképzést kaptak. Az egyetlen
veteránt, egy huszonhét éves tartalékost Alekszander
kinevezte őrmesternek.
A lövészárok, melyben lapultak, nem volt túl mély. Mikor
száznyolcvan centiméter mélyre leástak, a lövészárkokat
ellenőrző kapitány türelmetlenül odaszólt:
– Ennyi elég lesz. Harcolni jöttünk, nem ásni.
A kapitány alacsony, kövér ember volt: a régi iskolához
tartozó tiszt, brutális szürke pofaszakállal és vörös arccal.
Bobrovnak néha úgy tűnt, a tiszt csupán bosszantó
kellemetlenségnek tartja a háborút, mely eltereli a megfelelő
katonai szolgálattól, attól, hogy a klubjában ücsörögjön. Ezen
a reggelen azonban fürgének és fontoskodónak látszott.
– Már nem tart sokáig – mondta nekik egy órája. –
Legyetek bátrak, legények. – Azzal eltűnt.
 Alekszander az előttük elterülő nagy, sáros mezőt nézte.
Körülbelül hatszáz méterre kezdődött egy lejtő, és csak
távolabb bukkant elő a fákkal ritkásan benőtt gerinc. Vajon
német sisakok tűnnek föl majd váratlanul? Vagy
füstpamacsok? Alekszander nem igazán tudta. Ez volt az első
bevetése, most kapott először kóstolót a háborúból.

Háború. Elsődleges célját tekintve az orosz parancsnokság

sikerrel járt. 1914 nyarán az azonnali, villámcsapásszerű
visszavágás meglepte az ellenfelet. Északon az orosz erők
átsöpörtek Lengyelországon, és Kelet-Poroszországban
rácsaptak a németekre, ezzel sikerült pánikszerű
visszavonulásra kényszeríteni őket. Délen az orosz hadsereg
Ukrajnából indulva elárasztotta az osztrák területeket, s az
osztrákok épp hogy meg tudták akadályozni, hogy átvágjanak
észak felé, ahol Szilézián át benyomulhattak volna
Németországba, egyenesen Berlinnek.
A kezdeti sikerekért azonban ijesztő árat fizettek. Az
északi offenzívához nem voltak megfelelően előkészített
utánpótlásvonalak. A németek ellentámadása borzalmas
veszteségeket okozott. Augusztusban az északi fronton
negyedmillió ember halt meg, 1914 végére az orosz
veszteségek – hadifoglyokkal együtt – elérték az elképesztő
egymillió kétszázezer főt.
Németország azonban kétfrontos háborúra kényszerült.
Gondosan kigondolt terve elbukott. Az orosz birodalom, mely
a két legutóbbi – a krími és a japán – háborúban megalázó
vereséget szenvedett, most olyan katonai nagyhatalomnak
mutatta magát, mellyel számolni kell. 1915 elején a németek
ide koncentrálták a fő erőiket. 1915 márciusára az angolok és
a franciák olyannyira függtek már az orosz birodalomtól, hogy
a szövetségesek, vonakodva ugyan, de beleegyeztek, hogy a
háború végeztével Oroszország nem kisebb zsákmányt kap,
mint magát Konstantinápolyi. A birodalomnak jutalmul
teljesül az az álma, melyet Nagy Katalin óta dédelgetett.
 1915-ben azonban megindult a német válaszcsapás. Most
pedig forgószélként törtek előre a csapataik.

Alekszander Bobrov elgondolkodva nézte az embereit.

Kedvelte őket. Úgy tűnt, ők is kedvelik. Azért szerette volna,
ha jobban fel vannak készítve.
Ha az 1914-es nagy offenzíva drámai volt, az 1915-ös
második menet egészen más jellegűnek bizonyult.
Soha nem felejti el azt a napot, mikor megkapták a
fegyvereiket. Miután húsz embere megkapta a karabélyt, az
ügyeletes tiszt váratlanul kijelentette:
– Ennyi.
– És mi van a többi fegyverrel? – kérdezte Bobrov
meglepetten.
– Szereznek a fronton.
– Úgy érti, ott vannak a fegyverraktárak?
A tiszt szánakozva nézett rá.
– Elveszik a bajtársaiktól – mondta. – Azoktól, akik
elestek.
Nem sokkal ezután Alekszander felfedezte, hogy ezen a
frontszakaszon vannak ezredek, ahol az emberek huszonöt
százalékát fegyver nélkül küldték a frontvonalba, s elvárták
tőlük, hogy a halottak kezéből szedegessék össze maguknak a
felszerelést. Valahogy sikerült összekönyörögni és lopni
minden emberének egy karabélyt, azonban tudott olyan
egységről, ahol az emberek felét vasvillával fegyverezték fel,
de olyan pletykák is keringtek, hogy délen az egyik szakasz
arra készült, hogy puszta kézzel veszi fel a harcot az
ellenséggel. Tüzérségi támogatásuk ágyúnként számolva két
lövés volt – ezt azonban nem mondta el az embereinek.
Aztán ott volt a rádióvevő ügye.
Két napja a századparancsnokságon járt, ahol megkapták
a rádiót. A kapitány serényen nekilátott, és elküldte az
ezredesnek a csapat helyének és elrendezésének részletes
adatait, majd úgy tűnt, rendkívül elégedett magával. Csupán
egy dolog zavarta Bobrovot.
 – Mindent ilyen formában küldünk el, uram? – kérdezte a
kapitányt, mikor az végzett.
– Hogy érti ezt?
– Nos, hát semmit sem kódoltunk. Az üzenetünk teljesen
egyértelmű.
A kapitány homlokát ráncolva meredt rá.
– Az isten szerelmére, miért csinálnánk máshogy?
– Csak arra gondoltam, mi van, ha az ellenség vette az
adásunkat? Akkor mindent tudnak az elhelyezkedésünkről.
A kapitány arca felderült.
– Ne legyen ostoba, Bobrov! – Elmosolyodott. – Mi oroszul
sugároztunk, ember. A németek egy szót sem értettek belőle.
Ez a hozzáállás cseppet sem volt szokatlan. A
rádióadásokat az egész orosz hadseregben kódolatlanul
küldték, amint azt a német főparancsnok utóbb megjegyezte:
„Megkönnyítették a dolgunkat a keleti fronton.”
Miért voltak ilyen szerencsétlenül megszervezve a dolgok?
Egyrészt azért, mert a hadvezetésben a kapitányhoz hasonló
főtisztek voltak túlsúlyban: régi vágású díszkatonák, akik
megvetették a modern fegyvereket és módszereket. A
főparancsnok, Szuhomlinov is pontosan ilyen ember volt.
Alekszander tudta, hogy a fiatalabb tisztek körében van egy
haladó szellemű csoport is, akik nagyon nehezen viselték az
uralkodó szemléletet – ők azonban nem voltak irányítói
pozícióban.
Nemcsak a tábornokokkal voltak gondok. Amint azt a
kapitány is bevallotta egy őszinte pillanatában: „Az a baj,
hogy csak egy rövid háborúhoz elég a lőszerünk. A gyáraink
egyszerűen nem tudnak eleget gyártani.”
És az emberei vajon hová teszik ezt az egészet? Többségük
a húszas évei elején járt. Egyikük sem akart bevonulni, azt
azonban többé-kevésbé mindnyájan megértették, hogy
Oroszországot meg kell védeni. Talán egyiküket kivéve.
Széles arcú, nem túl gyors észjárású, kedves parasztlegény
volt Rjazany tartomány egyik kis falujából. Alekszander igen
kedvelte a fiút, és esténként gyakran elbeszélgetett vele. Úgy
tűnt azonban, hogy egy dolog egyáltalán nem fér a legény
fejébe.
– Úgy értem, uram, hogy Rjazanyt senki nem támadta
meg, ugye? – mondta egy nap őszinte zavarodottsággal a
hangjában. – Akkor mit akar tőlem a hadsereg?
– Ha most nem harcolsz velünk itt, Lengyelországban,
akkor később megtámadhatják Rjazanyt – magyarázta
Alekszander.
Ez az érv nem működött. A fickó komolyan nézte őt, majd
gyerekes mosollyal azt mondta:
– Igen, uram, de az is lehet, hogy nem. – Alekszander
pedig elgondolkozott rajta, vajon hány hozzá hasonló egyszerű
falusi legény lehet az orosz hadseregben.

Váratlanul kezdődött, és egy kicsit sem hasonlított arra, amit

várt.
Nem voltak német sisakok; nem voltak lovas századok és
villogó kardok; nem volt rohamozó gyalogság. Nem volt
semmi, csak távoli, tompa morajlás.
Aztán robbanások. A német aknák először a hátuk mögött
fekvő erdőre hullottak. Aztán egyre több találat érte az
előttük húzódó mezőt, s a robbanások nyomán sárgejzírek
emelkedtek a magasba. Az ellenség elég jól ismerte a
pozíciójukat. Miközben megrettent és összezavarodott
emberei a védelmi célra teljesen alkalmatlan lövészárokban
lapultak, a morajlás egyre csak fokozódott.
1915 tavaszán az orosz hadsereg megtapasztalhatta a
tökéletesen összehangolt német tüzérség megsemmisítő erejű
össztüzét.
Két óra múlva a kapitány előmászott. Pofaszakállas arcát
elborította a sár. Bekémlelt a lövészárokba. Mindössze egy
találatot kaptak. Furcsa, hogy milyen tiszta volt. A rjazanyi
fiú egyszerűen eltűnt.
– Gyerünk, Bobrov! Kifelé! – üvöltötte a kapitány. –
Visszavonulunk!
 Kikászálódtak a lövészárokból, és megindultak a kapitány
után az erdő takarásában, ahová nem hullottak gránátok. Kis
idő múlva elérték a harcálláspontot. A gránátok földig
rombolták.
– Átkozott németek! El kell ismerni, tudták, hova lőjenek
– mondta a kapitány fanyar mosollyal.
Nem is olyan rossz fickó – gondolta Alekszander. Csak egy
kicsit ódivatú. Hátranézett, hogy együtt maradtak-e az
emberei.
Egy gránát süvített át fölötte. Aztán egy másik.
Ennek nagyon nagy hangja volt. Igazán borzasztó hangja.
És minden elfehéredett.

1915. JÚLIUS
Nagyon lassan ébredt, a ködfátyolon át zongoraszót hallott.
Milyen különös, gondolta. Biztos meghaltam. Hogy
kerülhetett volna másképp a saját gyerekkori hálószobájába,
Ruszkába? Kíváncsian nézett körül. Úgy tűnt, az angyalok
valami miatt úgy döntöttek, hogy némileg változtatnak a
berendezésen; de azért kétség sem férhetett hozzá, hol van: az
ablakon kipillantva látta az ismerős fát. Ez a zongoraszó
azonban biztos, hogy mennyei. Becsukta a szemét.
Mikor újra kinyitotta, még különösebb látványban volt
része: Nagyezsda nézi őt mosolyogva. Csodálkozva nézte,
aztán gondolkodóba esett. Ő is meghalt? Sajnálta szegény
leányt.
Aztán Nagyezsda izgatott hangját hallotta.
– Dimitrij, Dimitrij! Magához tért. – A mennyei muzsika
abbamaradt.

Vlagyimir ötlete volt. Mikor Alekszandert öntudatlan

állapotban hozták vissza Moszkvába, apja pedig nemigen
tudta, mitévő legyen, a gazdag iparos szervezett meg
mindent. Alekszander három hétig feküdt ott delíriumban.
 Csak fokozatosan tudta meg, mi történt. Az akna, mely kis
híján megölte, csak aprócska része volt egy óriási, átfogó
tüzérségi támadásnak, mely közel négyszáz kilométerrel
vetette vissza az orosz csapatokat Lengyelországból.
– Katasztrófa – mondta Nagyezsda a harmadik napon,
mikor a fiú már elég jól volt ahhoz, hogy beszélni tudjon. –
Litvánia nagy része elveszett. A németek tovább nyomulnak
Lettország felé. A csapataink még mindig hátrálnak. Az öreg
Szuhomlinov tábornokot leváltották. Ideje is volt. Mindenki
azt mondja, a kormány alkalmatlan a feladatára. Azt
mondják, már csak csodatévő Szent Miklós segíthet rajtunk.
Az igazán lebilincselő hírek apjától érkeztek.
A cár az év elején feloszlatta a Dumát, és rendeleti úton
kormányzott, azonban a háborús kudarcok rákényszerítették,
hogy újra összehívja a gyűlést, ezért Nyikolaj Bobrov a
fővárosban volt. A háború kezdete óta úgy megnőtt a
németellenesség, hogy a főváros nevéből törölték a németes
hangzású végződést, így Nyikolaj levelei ezentúl „Petersburg”
helyett a sokkal oroszosabb hangzású „Petrográdból”
érkeztek.
Ezekből a levelekből rengeteg információt megtudott.
Röviden jellemezte a parlament legfontosabb embereit:
Rodzianko, a Duma elnöke kövér, de bölcs ember; Kerenszkij,
a szocialisták vezetője „jó szónok, de nincs valódi politikai
terve – azon túl, hogy a cárt el kell pusztítani –, s még sok
más politikust bemutatott ilyen módon. Ismerte az összes
udvari pletykát. „A cárnő barátja, az a Raszputyin nevű fickó
annyi bajt okozott a bujálkodásával, hogy visszaküldték a
családjához Szibériába. Reméljük, ott is marad.” Ráadásul,
Alekszander csodálatára, az apja optimista volt:

„A németek nem kényszeríthetik térdre Oroszországot, s

ennek igen egyszerű oka van. Folyamatosan vonulhatunk
vissza, s közben mindig lesznek tartalékaink. Napóleon is
ezzel találta szembe magát. Akkor is kifáraszthatjuk a
németeket, ha ennek érdekében fel kell adni a fővárost.
 A jelenlegi válság az utolsó és legnagyobb reménységünk,
hogy megreformáljuk a kormányt. A cár nem akarta újra
összehívni a Dumát, de muszáj volt megtennie. Talán még
bizonyos fokú demokráciát is sikerül rákényszerítenünk, s
ezzel megmentjük Oroszországot.
A vereségünkből győzelem lesz, kedves fiam.”

Alekszander csak remélni tudta, hogy az apjának igaza van.

Még mindig nagyon gyenge volt. Úgy tűnt, a légnyomás
valamit tönkretett benne. Sebei még mindig fájtak.
– Maga még fiatal, helyre fog jönni – mondta vidáman az
orvos. Kerekes székbe ültették, és a földszinten rendeztek be
számára egy szobát, így, ha a többiek társaságára vágyott,
kigurulhatott a verandára.
A házban pezsgett az élet. A kedves Arina, a házvezetőnő
csodálatos hatékonysággal irányította a házat, s személyesen
felügyelt arra a szamovár teára, illetve a remek
süteményekre, melyek minden délután megjelentek a
verandán. Háború ide vagy oda, a kis múzeum és a műhelyek
működtek. Arina fia, a tizenhat éves Iván az egyik
fafaragóhoz állt be tanoncnak, és igen nagy tehetségnek
ígérkezett.
Pjotr Szuvorin és Karpenko Moszkvában maradtak, a
család többi tagja azonban leutazott vidékre, Alekszander
pedig érdeklődve nézte, hogy szemmel láthatólag
mindenkinek megvolt a maga kijelölt feladata. Szuvorin
asszony lelkesen segített az új zemsztvo testületnek szállást
keresni a frontról áradó menekültek részére. „Még két zsidó
családot is kaptunk a faluba” – újságolta a többieknek.
Vlagyimir átalakította a ruszkai szövőgyárat hadiüzemmé,
ahol töltényeket és kézigránátokat gyártott. Ami Dimitrijt
illeti, ő egész nap komponált és játszott. Tucatnyi
zongoraszvittel, illetve készülő szimfóniájának két tételével
már elkészült, a kottákat egy zárható szekrényben őrizte, a
család pedig olyan tisztelettel bánt ezekkel, mint amely
hajdan az ikonoknak járt csak ki.
 És ott volt Nagyezsda.
Apja kis kórházat építtetett, ahol a sebesült katonák
lábadozhattak, ő pedig mindennap bejárt ápolni a
sebesülteket. Néha azokat, akik már elég jól voltak, felvitték
teázni a házba. Annak ellenére, hogy Alekszandernek feltűnt,
a lány anyjával szemben elég hidegen viselkedik, ugyanakkor
felfedezett benne valami újfajta nyájasságot, főképp akkor, ha
kettesben voltak.
Július és augusztus hava békességben telt. Az orvos
augusztusban kétszer is megengedte neki, hogy kocsin
bevigyék a kolostorba. Mekkora öröm volt újra viszontlátni az
ismerős tájat! Semmi sem változott.
Egy dolgot, a falut kivéve.
– Ez elképesztő – mondta Vlagyimirnek. – Mi történt?
Soha nem láttam még ilyen jólétet itt.
Igaza volt. 1915 nyarára, mikor a nagyvárosok komolyan
szenvedtek, az orosz vidék számára az első világháború a
bőség korát hozta el. Hogy lehet ez?
– Valójában – magyarázta Vlagyimir – elég egyszerű a
magyarázat. A legtöbb háborús kormányhoz hasonlóan a cári
kormányzat is pénzt nyomatott a költségek fedezésére. Ennek
eredményeképp meglódult az infláció. És az a dolog, melyre
mindenkinek szüksége volt, a parasztoknál volt. Gabona. A
gabonaárak az égbe szöktek, miközben idén rekordtermést
arattak. – Elvigyorodott. – Tudtad, hogy az a csavargó Borisz
Romanov még fonográfot is vett magának? Komolyan
mondom, még Csajkovszkijt is játszik rajta.
Egy hét múlva, Borisz Romanov kényelmes házát
meglátogatva Alekszander a saját szemével látta ezt a csodát.
Lehetséges lenne, hogy ez a háború végül csak megmenti
Oroszországot, s optimista apjának lesz igaza?

A végzetes csapás augusztus végén következett be. A cár

feloszlatta a Dumát. Ugyanakkor eldöntötte, hogy
főparancsnokként saját kezébe veszi az orosz hadsereg
irányítását. Ő maga is a frontra készült.
 Szeptember első hetében Alekszander hosszú levelet
kapott az apjától. Többé már nem volt optimista. A levél
utolsó sorait valami rossz előérzet járta át.

„Mindenki megpróbálta lebeszélni, de hiába. A cár önfejű

alak, aki azt hiszi, szent kötelessége, hogy egyeduralkodó
maradjon. A cárizmus alatt halott a demokrácia ügye, most
már biztos vagyok benne. Ami a hadsereg felélesztésére tett
kísérleteit illeti, azok eleve bukásra vannak ítélve. Csak
káoszt és pusztulást látok a jövőben. Raszputyin visszatért.
Azt hallottam, magával a cárral is találkozott. Isten legyen
irgalmas hozzánk.”

1917. MÁRCIUS 2.
Még most is nehéz volt elhinni.
A cár uralkodásának vége. Oroszország szabad lett.
Nyikolaj Bobrov az ablaknál állt, és türelmetlenül kémlelt
kifelé. A náthája tartotta ma benn a lakásban. Fia,
Alekszander már három órája átment a Taurida-palotába,
ahol a Duma ülésezett, hogy azonnal értesüljön a hírről
Bármelyik percben visszajöhet.
A hír pedig biztos, hogy megjön. A cár mostanra egész
biztosan aláírta a lemondó nyilatkozatot.
– A cár most már nem folytathatja tovább – mormogta. –
Most már nem, hogy Bobrov és barátai átvették a hatalmat.
Végül mégiscsak a Duma taszította le a trónjáról a cárt.

Micsoda különös ügy volt ez; igaz, nem volt benne semmi
meglepő. A félelmek, melyeket 1915 baljós nyarán
megfogalmazott, mind beigazolódtak.
A cár gyakran feltűnt a fronton. Igaz, a hadsereg nem is
teljesített rosszul. 1916-ban megindult a nagy Bruszilov-
offenzíva, miközben az angolok masszív támadást intéztek a
Somme-nál beásott német erők ellen. Az ellenséget ugyan
nem sikerült megtörni, azonban mégis értek el valamennyi
előrehaladást a nyugati fronton. Lent, a Kaukázusban az
orosz csapatok betörtek Törökországba. Délen azonban
Németország és Ausztria előrenyomult a Fekete-tenger
partvidékét követve Románián keresztül, és a briteket
Gallipoli feladására kényszerítették, ezzel elvágták
Oroszországot fekete-tengeri bejáratától. A gabonaexport
megszűnt.
Az orosz fronton – csakúgy, mint a nyugatin – borzasztó
patthelyzet alakult ki.
A birodalom szívében azonban – Bobrov már csak
legyinteni tudott. A cárnőre – arra az ostoba és műveletlen
német asszonyra – maradt a kormányzás feladata. Ő pedig,
úgy látszik, a fejébe vette, hogy személyében egy második
Nagy Katalin került hatalomra – amint azt egyszer kifejtette
egy elképedt hivatalnoknak. A cárnő mögött pedig – akár
látszott, akár nem – ott állt az a rettenetes Raszputyin.
Elborzasztó volt figyelni, mit művel. Bobrov néha úgy
érezte, mindenkit, akinek akár egy grammnyi tehetsége van,
elbocsátanak az állásából. Csakis a cár iránt mutatott vak
hűséget jutalmazták. Azok a végeérhetetlen listák az
elbocsátott és kinevezett emberek nevével – több mint
negyven új tartományi kormányzót neveztek ki egyetlen
évben! – a Duma egyik tagjából azt a megjegyzést csalták ki:
„A kormány epilepsziás rohamtól szenved”. A Raszputyinról
és a cárnőről keringő mocskos pletykák a fronton harcoló
csapatokhoz is elértek. Azt mondták, titokban egy követ
fújnak a németekkel.
Istennek hála, 1916 decemberében két arisztokrata hazafi
meggyilkolta Raszputyint; a baj azonban már megtörtént.
Bobrov szemtanúja volt a széthullásnak. A Dumában
minden párt, még a konzervatívok is, a cár ellen fordultak.
Annak ellenére, hogy a hadsereg szilárdan tartotta a frontot,
milliónyi dezertőr volt. Rettenetes tél jött, mely minden
élelmet és üzemanyagot felemésztett a fővárosban.
 Ez így nem mehetett tovább. A Dumában heteken át
viharos gyűlések zajlottak. A cárhoz közel álló személyek azt
állították, az uralkodón depresszió jelei mutatkoznak. Még
néhány rokona, köztük a főherceg is azt tanácsolta, hogy a
monarchia megmentése érdekében mondjon le.
– Én személy szerint az hiszem – mondogatta az
események után Nyikolaj –, hogy az időjárás buktatta meg a
cárt.
1917 februárjában ugyanis a zord tél után az idő hirtelen
melegre fordult, s Péterváron mindenki az utcára tódult.
A demonstrációk spontán alakultak ki. Az embereknek
elegük volt. Nemcsak sztrájkok, de komoly utcai harcok
kezdődtek. A rendőrség és a kozákok reménytelenül kevesen
voltak ekkora tömeghez. Ekkor a kormány hatalmas
baklövést követett el: kivezényelték a helyőrséget.
Ezek nem reguláris csapatok voltak. Többségüket
mostanában sorozták be faluról, majd hónapokra a túlzsúfolt
barakkokba zárták őket. Miért lőttek volna a népre? Ők is
csatlakoztak a tiltakozókhoz.
Február 28-án eldőlt. A frontot meglátogató cár kívül
rekedt a fővároson, onnan üzent, hogy a Dumá. feloszlatja
áprilisig.
– Mi pedig megtagadtuk – mondta hideg mosollyal
Bobrov. – Nem voltunk hajlandók távozni, és hirtelen
ráébredtünk, hogy mi vagyunk a kormány.
A küldöttek kihirdették a változást. Az utcai csőcselék úgy
tűnt, egyetért ezzel. Végül is mi más lehetett volna még a
Dumán kívül? Másnap a Duma felkérte a cárt, mondjon le, az
orosz uralkodó pedig rájött, hogy egyetlen barátja sincs a
világon.

Hol van az a gyerek? Nyikolaj nagyon büszke volt a fiára.

Alekszander már tudott járni; még mindig tiszt volt, de aktív
szolgálatra alkalmatlannak nyilvánították, és az elmúlt
heteket a fővárosban töltötte az apjával. Igaz, most is
monarchista volt, mostanában azonban jobban viselte apja
liberális nézeteit, sőt a kormány legutóbbi intézkedései őt is
sokkolták. Olyan régóta elment már, biztos új híreket várnak.
Nyikolaj elmosolyodott. Milyen különös, gondolta. Itt van
ő: hatvankét éves özvegy. Elvesztette a birtokát. Országa
rettenetes háborúba keveredett, melynek lezárására remény
sem volt. A monarchia épp most omlott össze. Ma azonban
úgy érezte, egész élete újra kezdődik.
Személy szerint sajnálta a cárt. Nem gondolta, hogy
szörnyeteg lett volna – csak egy alkalmatlan ember nem neki
való pozícióban. Annak ellenére, hogy éveken át keményen
dolgozott azon, hogy egyezségre jussanak a makacs
uralkodóval, most, hogy Miklós eltűnt, megkönnyebbülést
érzett. Végre elkezdődhet a demokrácia.
Mit is mondott a fia legutóbb? Olyan szenvedélyesen
vitatkozott.
– Nem látod, mit csinálsz, apa? – figyelmeztette. – Az
egész birodalom a cár körül forgott. Minden és mindenki
hozzá kötődött. Olyan volt, mintha egy hatalmas gépezet
egyetlen tengely körül forogna. Vedd ki ezt a tengelyt, és az
egész apparátus darabokra esik.
Oroszország darabokra esik? Nyikolaj nem látta be, miért
tenné?
– Itt a Duma – mondta. – Értelmes emberek ülnek benne.
– Ó, igen, a liberálisok. Mindig azt gondoltátok, hogy a
népnek megjön az esze.
Nyikolaj nézőpontja szerint a Duma nagyon jól végezte a
dolgát. Legalábbis idáig.
Végül is Oroszország történetében ez a testület állt a
legközelebb a demokráciához. Máris megválasztottak egy
csoportot, mely ideiglenes kormányként működött, s melyet
szinte az összes párt támogatott. Tegnap, amint hallotta,
néhány munkásvezető és mensevik Szentpéterváron
megalakított valamiféle munkástanácsot – egy „szovjetet”,
ahogy ők nevezték. Ismert egy-két vezetőt közülük, nem
voltak rossz fickók. Biztos segítenek helyreállítani a rendet a
gyárakban.
 Aztán jöhet az építés. Az ideiglenes kormány programja
máris egyértelmű volt – folytatni a háborút. A bolsevikok
kivételével – ezzel mindenki egyetértett, a bolsevikokkal
pedig nem igen kellett számolni akkoriban. Aztán gyorsan
összehívnák az alkotmányozó nemzetgyűlést, amely
felváltaná a Dumát. Teljesen demokratikus testület lesz. Egy
ember – egy szavazat. Bal- és jobboldalon mindenki
egyetértett ebben.
– A bőrömön érzem – mormogta, miközben az utcát nézte
– a remény meleg sugarait.
Aztán megpillantotta Alekszandert.
Siet a fickó, az egyszer biztos. Egy papírlapot tart a
kezében, és nagyon izgatottnak látszik. Biztos az lesz, a
hivatalos lemondó nyilatkozat. Boldog mosollyal készült fia
fogadására.

Miért nézett ilyen sötéten a fiú? Lehet, hogy a cár még most is
elkövetett valami ostobaságot?
– Megérkezett a lemondás? – faggatta.
– Nem. A cár még mindig nem tudta rászánni magát.
Majd megteszi. Nincs választása, a vezérkari főnökök is
sürgetik.
– Akkor mi ez? – mutatott Nyikolaj a lapra.
Alekszander szó nélkül a kezébe nyomta. Nyikolaj pedig
elolvasta.
Nem volt hosszú. Pétervár katonai helyőrségéhez
címezték, és hét kurta, de velős paragrafusból állt.
Felszólította a csapatokat, hogy vegyék át tisztjeiktől a
fegyverek és felszerelések ellenőrzését. A tiszteknek többé
nem jár ki a címzetes rang, illetve szolgálaton kívül a
tisztelgés sem. Minden csapattest válasszon képviselőt a
pétervári szovjetbe, mivel – jelentették ki – ők, és nem pedig
az ideiglenes kormány a legfőbb hatalom katonai ügyekben.
Az előző napra dátumozott kiáltványt a pétervári szovjet
bizottsága jegyezte. Fejléce egyszerű volt, minden további
magyarázat nélkül: 1-es számú parancs.
 Nyikolaj hitetlenkedve meredt a papírra. Aztán
nevetésben tört ki.
– Ez abszurdum! A pétervári szovjet csak egy félhivatalos
munkásszervezet. Senki sem választotta őket, és semmi
hatalom nincs a kezükben. Rájuk se hederít senki.
– Máris figyelnek rájuk. Voltam néhány kaszárnyában.
Mindenütt teljesíteni akarják a parancsot. Voltak, akik
kiröhögtek, mert tiszti egyenruhát hordok.
– De a reguláris csapatok, a fronton harcoló katonáink…
– A parancs útban van feléjük. Én mondom neked, a
csapatok többsége engedelmeskedni fog.
Nyikolaj némán, villámsújtottan állt.
– Mi lesz akkor?
Alekszander vállat vont.
– Isten tudja.

1917. JÚLIUS
Borisz Romanov elégedetten morgott, ahogy az árnyas
verandáról a szalonba lépett. Csak a márványóra ketyegése
hallatszott.
Szerette a ház zöld falait, a kis fehér portikuszt, a hűvös
szobákat. Minden délután feljött ide, és kiült a verandára.
Egykor a Bobrovoké volt, aztán Vlagyimir Szuvoriné lett.
Most viszont minden tekintetben az övé. Gúnyosan
elvigyorodott a gondolatra. A forradalom – az ő forradalma –
végül eljött.
Az elmúlt néhány hónap igen különösen telt
Oroszországban. A cár lemondásának, illetve az új ideiglenes
kormány híre csak lassan szivárgott le a tartományokba.
Borisz sem tudott semmi biztosat, csak tíz nappal az
események után. Találkozott egy rjazanyi paraszttal, aki még
egy hónappal később sem volt hajlandó elhinni.
Mit jelentettek ezek a pétervári események? Az ideiglenes
kormány alkotmányozó nemzetgyűlést ígért. Jó. Teljes szólás-
és gyülekezési szabadság volt. Az se baj. A cár bukása
azonban mindenekfelett egy dolgot jelentett.
– Most – jelentette ki a családja előtt – miénk lesz a föld.
Mindenki tudta. Az alkotmányozó nemzetgyűlés azt
vitatta, miképp lehet végrehajtani. Egész tavasszal
tömegesen dezertáltak a katonák a frontról, s hazafelé vették
az útjukat, nehogy lemaradjanak a földosztásról. Retten
visszajöttek a falusiak közül.
Azonban semmi sem történt. Az ideiglenes kormány –
mint minden dologban – most is lassan és habozva mozdult.
Április végén kivezette a parasztokat a birtokra. Olyan
egyszerű volt. Nem akadt senki, aki megállíthatta volna őket.
Mikor beléptek a házba, csak Arina volt ott, hogy tiltakozzon.
– Mi jogon törtök be ide?
A férfi elvigyorodott:
– A nép jogán – mikor az asszony ostobán megpróbált az
útjába állni, röhögve félrelökte. – Ez a forradalom – mondta
neki.
Különös helyzet volt – mintha a hely egyfajta káoszfölddé
vált volna. A birtok jogilag Vlagyimir Szuvoriné volt, a
ruszkai üzemmel együtt. Vlagyimir azonban Moszkvában
tartózkodott. Arina továbbra is a házban élt a fiával, Ivánnal
együtt, aki folytatta munkáját a fafaragó műhelyben. Közben
a falusiak kivágtak néhány fát Szuvorin erdejéből, illetve a
ház előtti lejtőn legeltették a marháikat. Ki szólt volna egy
szót is? Csak idő kérdése volt, hogy mindezt törvényesítsék,
bármit is jelent ez.
Borisz Romanov számára ennyit jelentett a forradalom.
Mások számára talán többet is. Még abban a hónapban
megkísérelték átvenni a hatalmat az ideiglenes kormánytól
Péterváron. Esztelen terv volt – fegyveres felkelés –, persze a
bolsevikok agyalták ki. Ahhoz az átkozott vörös hajú
Popovhoz hasonló fickók. Egyre többen álltak elő vérlázító
szlogenjükkel: „Minden hatalmat a szovjeteknek”, meg a
Pravdában megjelenő harsány vezércikkeikkel. A zendülést
azonban összezúzták. Egyik vezetőjük, Trockij börtönbe
került, a másik, Lenin külföldre szökött.
– Remélhetőleg többet nem is ugrálnak – jegyezte meg
Borisz.
A kormány élére új ember került, a szocialista Kerenszkij.
Kornyilov marsall készült megbízni a rend helyreállításával.
Talán az alkotmányozó nemzetgyűlést is felgyorsítja, és végre
törvényesítik a földosztást.
Borisz lassan felkapaszkodott a lépcsőn. Az elmúlt három
hónapban érdeklődve nézte át a házat s a benne lévő
holmikat. Rengeteg fura kinézetű könyv és festmény volt itt.
A nagy zongorát azonban sokkal inkább megcsodálta. Az
egyik fia elpötyögött rajta néhány dallamot.
Csak ma jutott az eszébe, hogy a háznak van egy része,
melyet még nem kutatott át. Most készült a padlásra.
Elég kiábrándító volt, ugyanis rögtön látszott, hogy
Szuvorin nem használta semmire. A hosszú padlás szinte
teljesen üresen állt, csak az egyik ablak alatt talált néhány
régi poros dobozt. Rövid gondolkodás után kinyitotta a dobozt,
és elfintorodott. Papírok. Régi számlák, levelek, egyéb
Bobrov-kacatok. Nem fárasztja magát azzal, hogy átnézze
őket. Már fordult is el, mikor véletlenül észrevett egy
papírlapot, amely valahogy kilógott a többi irat közül.
Megnézte a fejlécet: A ruszkai tűzeset. Ahogy kihúzta a lapot,
egy levél esett ki mellőle.
A levélen aláírás: Pjotr Szuvorin.

1917. NOVEMBER 2.
Reggel volt, és ők egyedül voltak.
Előző éjszaka, mikor a moszkvai Kreml még kitartott,
utcai harcok zajlottak itt, azonban mostanra lecsendesült a
város. Pétervár és Moszkva Lenin bolsevikjainak kezére
került.
 Popov Szuvorin asszonyra mosolygott, a nő pedig, dacára
mindannak, amin átment, visszamosolygott rá. Arra gondolt,
hogy a férfi egészen megfiatalodott.
– Mondd már el – kérte a férfit –, mi is történt valójában.
Popov felnevetett.

A világrengető októberi forradalom szigorúan véve nem is volt

forradalom. Valójában egy kisebbségben lévő párt vakmerő
államcsínye zajlott le, melyről a lakosság többsége nem is
tudott.
1917-ben a cár lemondása óta Oroszország vezetését
különös kettősség uralta: az ideiglenes kormánynak csak
nagyon csekély valódi hatalma volt, míg a szovjetek
kongresszusa, mely egyre szélesedő hálózatot épített ki
falvakban és városokban egyaránt, továbbra sem volt teljesen
legitim szerveződés. Választásokra lett volna szükség, hogy
megalakuljon az alkotmányozó nemzetgyűlés; az ideiglenes
kormány azonban, még azután is fájdalmasan lassú maradt,
hogy a népszerű Kerenszkij került a kormány élére, közben a
gazdaság összeomlott, élelmiszerhiány volt mindenütt, s
maguk a kormánytagok is a végsőkig elcsigázottak voltak.
Miközben a kormány tétovázott, a bolsevik párt elkezdte
határozott előretörését a szovjetekben. Júliusban, ostoba
módon, megpróbálkoztak a zendüléssel, ezt azonban a
hatóságok szétverték – politikai előretörésük azonban nem
állt meg. Szeptember elejére Trockij és a bolsevikjai többséget
szereztek a pétervári szovjetben. Néhány nap múlva
Moszkvában is bolsevik többség alakult. Az ország egészét
tekintve azonban még mindig kisebbségben voltak. Úgy tűnt,
a bolsevikok idővel domináns baloldali párttá válhatnak, de
az is lehet, hogy nem. Októberben, ebben a bizonytalan
helyzetben Leninnek, némi nehézségek árán, de sikerült
meggyőznie bolsevik elvtársait, hogy mindent egy kockára
feltéve próbálják meg még egyszer kezükbe ragadni a
hatalmat.
 Október 24-e éjjelén kezdődött: az események döntő
többségét Trockij vezényelte az egykori lányiskola, a Szmolnij
Intézet épületéből, amely a pétervári szovjet székhelye volt.
– Az egészben az az elképesztő – jelentette Popov –,
mennyire egyszerű volt. – Elvigyorodott. – A legnagyobb
részét titokban végeztük el.
Egész éjszaka egyszerű, ám briliáns konspiráció zajlott.
Egyik kulcsfontosságú üzemet bénították meg vagy foglalták
el a másik után, s csak kevés dolgozó próbált meg
szembeszállni velük. Legnagyobb győzelmüket máris
learatták azzal, hogy a helyőrség melléjük állt, igaz, nem
kellett nagyon aggódniuk, hiszen a helyőrségek amúgy sem
égtek a vágytól, hogy közbelépjenek, szegény Kerenszkij pedig
még megfelelő védelmi tervet sem dolgozott ki. Reggelre a
város szinte összes kulcsfontosságú helyét csendben
elfoglalták.
– Kerenszkij elszaladt, hogy a városon kívül szerezzen
katonai támogatást – mesélte Popov –, de nem sok sikerrel
járt. A minisztereit ott hagyta csücsülni a Téli Palotában
néhány kozák – és ezt kapd ki: a Női Halálosztag! – védelme
alatt – a védők között negyven hadirokkant is volt!
– Ti pedig megrohamoztátok a Téli Palotát?
– Többé-kevésbé. Mivel a nők közül páran tudták, hogy
kell lőni, ezért az embereink nem mentek a palota közelébe.
Volt velünk ötezer tengerész is, de amikor látták, hogy
bentről lőnek, ők is elmentek.
– Úgy hallottam, lőtték a Téli Palotát.
– Pontosan. A hősies Aurora cirkáló tűz alá vette a
palotát. Sajna, nem volt éles lőszere, úgyhogy vaktölténnyel
lőttek egyet. Aztán a Péter-Pál erőd következett, ök azonban
elhibázták.
– Lehetetlen, hiszen ott voltak közvetlenül a palotával
szemben.
– Ott voltam. Mellélőttek.
– Azután?
 – Ó, végül feladták a védők, az embereink pedig
kifosztották a palotát. – Kuncogott egyet. – Azt hiszem, a
jövőben kissé máshogy tálaljuk majd az eseményeket.
Szuvorin asszony elgondolkodva nézte Popovot. Az elmúlt
év során alig találkoztak, de még mindig szerették egymást.
Az asszony megértette, miért küldött érte a férfi győzelme
pillanatában.
Rengeteg gondolat kavargott a fejében. Mit jelent politikai
szempontból ez a győzelem? Lesznek emberek, akiket
rettenetesen felháborít. A Duma köztisztviselői, a bankok és
számos szakszervezet sztrájkolni fog a Duma elfoglalása
miatt. Az is lehet, hogy a fegyveres erőket is felhasználják a
bolsevikok ellen. Mások azonban igen nyugodtan tárgyalták
az eseményeket. A pétervári tőzsde egyáltalán nem reagált,
az árak stabilak maradtak. Egy üzletember azt mondta
Szuvorin asszonynak: „Ezek a bolsevikok is csak a
munkásszovjetek egyik pártja, és hónapok óta a szovjeteknél,
nem Kerenszkij kezében volt az igazi hatalom. Kétlem, hogy
ez a mostani váltás nagy különbséget jelentene.”
Igaz, az új csoport első dolga az volt, hogy bejelentették az
általános földosztást, ez azonban amúgy is bekövetkezett
volna. Ráadásul tudta, hogy ruszkai birtokukat máris
elfoglalták a parasztok. Ezzel már megbékélt magában.
És milyen emberek kerültek hatalomra? Látta a
miniszterek listáját. Úgy érezte, Lenint és Trockijt ismeri.
Tőlük rettegett. Lunacsarszkij kultuszminiszterrel már
találkozott, őt művelt és szimpatikus embernek találta. Á
többi név nem sokat jelentett számára. Egyikükről, a
nemzetiségi bizottság elnökéről – valami Sztálinról – semmit
sem tudott.
Erről újra eszébe jutott Popov. Még most, egy évtized
múltán sem ismerte igazán. Néha, mint 1913-ban, azon az
estén sikerült áttörni a férfi védőburkán, és odabenn egy érző
szívű embert talált. Máskor azonban a forradalmár vastag
páncélja mindent visszavert. Úgy érezte, Popov bűntudat
nélkül ölne, s ami még rosszabb, gondolkodás nélkül hazudna
is.
Valahol mélyen, a szívében érezte, hogy őket képviseli. Ha
őt fel tudná mérni, a kollégáiba is bepillantást nyerhetne.
Ez járt a fejében, mikor feltette a férfinak azt a kérdést,
mely mindennél jobban aggasztotta.
– És mikor hívjátok össze az alkotmányozó
nemzetgyűlést?
Minden párt, köztük a bolsevikok is követelték az
alkotmányozó gyűlést. Mielőtt megbuktatták volna,
Kerenszkij ideiglenes kormánya novemberre tűzte ki a
szavazás időpontját. Mi történik most, a puccs után?
Popov meglepetten nézett az asszonyra.
– Már keressük a megfelelő időpontot.
– Lesz választás?
– Biztosan.
– Semmi sem biztos. Honnan tudjam, hogy Lenin nem
diktátor?
– A szavamat adom, hogy nem az – Popov komolyan az
asszonyra nézett. – Biztosíthatlak róla, hogy összehívjuk az
alkotmányozó gyűlést. Ez is a pártunk programjához tartozik.
Addig minden, de minden kormánydöntés, a földosztás,
minden csak átmeneti intézkedés, melyet a gyűlésnek kell
ratifikálni.
Egyenesen az asszony szemébe nézett. Ő pedig úgy érezte,
hinnie kell neki.
– Megígéred?
– Megígérem.

1918. JANUÁR
1918. január 5-én Péterváron ült össze az alkotmányozó
gyűlés. Mivel a bolsevik puccs után rendben megtartották a
választásokat, tagadhatatlan volt, hogy az eredmény
kétségtelenül a nép akaratát tükrözte a jelen körülmények
között. A 707 küldöttből a legnagyobb frakció – 370 fő – a
parasztpárthoz, a szocialista forradalmi párthoz tartozott. A
kisebb párt, a bolsevikok 170 helyhez jutottak. A többi párt, a
mensevikekkel együtt mindössze százegynéhány tagot
számlált. A kormányzó bolsevikok egyértelműen kisebbségben
voltak, mindössze a szavazatok 24 százalékát kapták.
Az alkotmányozó gyűlés egy napig gyűlésezett. Lenin a
karzatról figyelte az összejövetelt. A gyűlés nem ismerte el a
bolsevik kormányt, illetve nem volt hajlandó meghajolni a
szovjetek döntései előtt. Még aznap este Lenin a katonasággal
oszlatta fel a gyűlést.
Így hát, a cári uralom évszázadai, valamint a februári és
októberi forradalom után Oroszország egy napig élvezte a
demokráciát.
– Sajnos – jegyezte meg a gyűlést feloszlató tengerészek
egyike –, Lenin atyuskának nem tetszett.
Másnap Szuvorin asszony levelet küldött Jevgenyij
Popovnak.

„Hazudott nekem. Tudnia kellett erről az egészről.

Az egészet előre kitervelték.
Többet ne keressen.”

1918. FEBRUÁR
Alekszander Bobrov sorsa egy jeges moszkvai utcán dőlt el.
Ostobaság volt, hogy pont most nem figyelt eléggé, annál is
inkább, mert a mai estét szemelték ki az indulásra.
A két Bobrov számára egyértelmű volt, hogy menni kell.
– Úgy tűnik – mondta Alekszander keserűen –, a modern
kornak nincs szüksége ránk.
Az új kor pedig elkezdődött. Hivatalosan január 31-én.
Aznap a kormány döntésére Oroszország áttért a nyugati
Gergely-naptárra, és behozta azt a tizenhárom napot, mellyel
a világ többi részétől le volt maradva. Azonban dátumtól
függetlenül az Alekszander által ismert Oroszország a lehető
legkülönösebb módon oszlott szét a szeme előtt.
Nem volt sem háború, sem béke. Németországgal
fegyverszüneti egyezményt írtak alá, azonban a békekötés
feltételeiről – melyről Trockij tárgyalt – még nem állapodtak
meg. Néhány idealista forradalmár feltételezése – miszerint,
ha az oroszok felajánlják, hogy hazamennek, a németek is így
tesznek – villámgyorsan cáfolatot nyert. Európában egyelőre
nyoma sem látszott az általános forradalom kitörésének,
melyben Lenin reménykedett. Eközben ez a kényelmetlen
félvilág, a régi orosz birodalom az összeomlás jeleit mutatta.
Északon Finnország, Litvánia és Lettország máris
kinyilvánította a függetlenségét. Nyugaton Lengyelországot
már egész biztosan elvesztették. Délen, Ukrajnában a
formális orosz fennhatóság megszűnt, miközben azonban a
bolsevikok igyekeztek visszaszerezni az irányítást, ukrán
nacionalisták máris kikiáltották az új ukrán államot.
Az anyaországban minden ismerős dolgot szétzúztak. A
föld a parasztoké lett; megkezdődött a gyárak államosítása,
az ortodox egyház minden vagyonát elkobozták, törvényes
jogait megvonták. „Hat hónapon belül felépítjük a szocialista
államot” – jelentette ki Lenin. Úgy nézett ki, sikerülni fog
nekik.
Hiába voltak a bolsevikok még mindig kisebbségben, ők
voltak az igazán elszántak. Az ellenzéket okos taktikával
megosztották. Lenin a Parasztpárttól behívott a kormányába
néhány szélsőségest – a terroristákat –, így velük nem kellett
számolni. Mindenütt a Vörös őrség, illetve más rendfenntartó
egységek járőröztek; a bolsevik sejtek egyre szaporodtak a
gyárakban; illetve – és a Bobrovok számára ez volt a
legjelentősebb fejlemény – az elmúlt két hónapban egy
Dzserzsinszkij nevű könyörtelen fickó vezetésével működésbe
lépett egy új szervezet: a Cseka.
Összoroszországi Rendkívüli Bizottság az Ellenforradalom
és Szabotázs Elleni Harcra – igen hatékony szervezet volt.
Figyelemreméltó eredményeket értek el. A bolsevikok számos
politikai ellenfeléről – köztük sok liberális kadétról –
kiderítették, hogy zendülők. Őket a nép ellenségének
nyilvánították. Nyikolaj Bobrov is épp most tudta meg, hogy
közéjük tartozik.
Alekszander Bobrov lassan poroszkált, mivel teljesen
elmerült a gondolataiban. Régi kabátot és svájcisapkát viselt,
lábára súlyos bakancsot húzott. A kabát gallérját feltűrte a
hideg ellen, arcából alig látszott valami. Egy hónapja hordta
ezt a munkásruhát. Apja bujkált.
Menekülésüket Vlagyimir Szuvorin szervezte meg.
Szuvorin asszony Finnországon keresztül Párizs felé
menekült, ahol Vlagyimir fia már várta. A két,
munkásruhába öltözött Bobrov csatlakozik majd hozzá. A
mindenütt eluralkodó zűrzavarban maga az utazás nem lehet
túlságosan bonyolult.
– Csak arra ügyeljenek, hogy az indulásig ne
keveredjenek bajba – mondta nekik Vlagyimir.
A gyáros különös helyzetbe került. A bolsevikok
államosítani akarták az összes üzemet, azonban még nem
voltak biztosak abban, mihez kezdjenek a Szuvorinhoz
hasonló emberekkel. Ha hajlandóak együttműködni, akkor
tudásuk és kapcsolataik nagyon hasznosak lehetnek.
– Tudják, hogy az ipar és a tőke nem állhat le –
magyarázta Vlagyimir Alekszandernek. – A
kultuszminisztériumban is van egy barátom, Lunacsarszkij.
Ezzel együtt – tette hozzá –, attól tartok, hogy nem sokára én
is követem önöket. – Nagyezsda minden rábeszélés és
veszekedés ellenére eltökélte magát, hogy az apjával marad,
Alekszander egy órája köszönt el tőle.
Az alatt az idő alatt, amíg háborús sérülésével Ruszkában
lábadozott, nagyon közel kerültek egymáshoz. Kétszer is
megkérte a kezét. Az általános felfordulás közepette azonban
a lány mindig azt kérte:
– Ne most. – Alekszander biztos volt benne, hogy egy éven
belül ő és Vlagyimir is Európában lesznek. És akkor,
gondolta, eljön az ideje. Vicces, hogy akkorra mindketten
senkik lesznek – két menekült. Nem érdekelte.
– Vigyázz magadra Aljosa – mondta a lány, és hosszan
megcsókolta.
Ezek a gondolatok jártak a fejében, mikor elkövette azt az
ostoba baklövést.
– Cigije van? – Egy katona állt előtte és a képébe bámult.
– Cigaretta?
Alekszander nem is igen figyelt rá. Ott állt még hat-hét
vöröskatona, azok is őt figyelték. Ronda kis fickó volt. Annak
idején a seregben jól megleckéztette volna.
– Cigarettát akarsz? – mondta bosszúsan. – Nem
dohányzom. – Azzal továbbindult.
Mi ütött ebbe a fickóba? A katona váratlanul megragadta
a kabátját. Reménykedő arckifejezéséből ádáz vicsorgás lett.
Intett a többi vöröskatonának, akik azonnal körülvették őket,
az egyik géppisztolyt szegezett Bobrovra.
Ekkor jött rá, mit művelt.
Természetes hanghordozással beszélt, elfelejtette
elleplezni azt az enyhe, de összetéveszthetetlen raccsolást,
amely az arisztokratákat jellemezte. Gőgös lenézéssel beszélt
a fickóval, s mindennek a tetejébe tegezte is, ahogy ez a
tisztek között szokás volt a hadseregben.
Lelepleződött.
– Ez egy tiszt! Mi a neve?
– Ivanov. És nem vagyok tiszt.
– De biztosan az volt, nem igaz? Azt hiszem, szereztünk
magunknak egy ellenséget, fiúk. Micsoda szép ruha,
kegyelmes úr. Csinos kabát. Gondolom, ön muzsik, ugyebár?
Alekszander hirtelen kétrét görnyedt a fájdalomtól, amint
egy puskatus vágódott a gyomrába. Elesett.
– Mit csináljunk vele, fiúk?
– Vigyük a bíróságra.
– Előbb talán kutassuk át.
 – Azt hiszem, szívesen beszélgetne a Csekával – röhögött
az első' katona. – Kelljen fel, grófom. Szép kis tiszt lehetett,
mondhatom.
Imbolyogva talpra állt. Hála istennek, nincsenek nála
papírok.
– Ivanovnak hívnak – nyögte elhaló hangon.
Ekkor az egyik katona felkiáltott:
– Ott a mi emberünk! Ö is tagja a bizottságnak.
Kérdezzük meg, mi legyen!
Alekszander pedig Jevgenyij Popov arcába nézett, aki
enyhe meglepetéssel figyelte őt, miközben a katonák
elmondták, miképp találtak rá.
– Azt mondja, Ivanovnak hívják – tette hozzá az egyikük,
mire Popov elmosolyodott.
Egy végtelen hosszúnak tűnő pillanatig nem szólt semmit.
Zöld szeme Alekszandert figyelte, bár úgy tűnt, a gondolatai
másutt járnak. Végül megszólalt.
– Ez a férfi jó bolsevik, elvtársak. Közénk tartozik.
Az Alekszandert leleplező katona meglepetten bámult rá.
– De úgy beszél, mint egy nemes – tiltakozott. –
Esküszöm, hogy ez egy tiszt.
Popov mosolygott.
– Hallottad már Vlagyimir Iljicset beszélni? – kérdezte.
Állandó mulatság tárgya volt, hogy Lenin a kapitalista
osztályra szórt dörgedelmeit a felső-középosztályra jellemző
akcentussal adta elő. – Mellesleg, elvtársam, vannak olyan
tisztek, akik egykor a cári seregben szolgáltak, ma pedig
hűséges bolsevikok. – Való igaz, hogy még a
főparancsnokságon is voltak olyan emberek, akik úgy érezték,
hazafias kötelességük, hogy ugyanúgy engedelmeskedjenek az
új kormánynak, mint a réginek. – Ha nem tették volna,
lepuffantottuk volna őket – magyarázta kedvesen Popov.
A katonák tanakodtak.
– Biztos benne, elvtárs?
Popov vállat vont.
 – Kérdezzük meg őt! – Azzal újra Alekszanderre
mosolygott.
Alekszander később gyakran elgondolkodott rajta, hogyan
volt képes végigcsinálni a következő néhány percet.
Valószínűleg azért bírta, mert az élete forgott veszélyben.
Nem készült fel, és gondolkodni sem volt ideje.
– A nevem Alekszander Pavlovics Ivanov – kezdte lassan.
Nem volt hosszú történet. Attól rettegett, ha túl sokat beszél,
elfelejti, mit mondott az elején. Azt mondta, hogy megsebesült
a háborúban, s mikor hazatért, megundorodott a régi
rezsimtől, ezért rögtön az októberi forradalom után
felajánlotta szolgálatait a bolsevikoknak.
– Nincs pénzem – mondta. – És sajnos, még most is beteg
vagyok. – Felajánlotta nekik, hogy megmutatja a sebeit.
– Éljen soká a forradalom – mondta halkan Popov.
– Éljen soká a forradalom – ismételte utána Alekszander.
A katona Popovhoz fordult.
– Hallottad. Kezeskedem érte.
– No, jól van, akkor tényleg közénk tartozik – nyugodott
meg a katona, és barátságosan hátbaveregette Alekszandert.
– Kár, hogy nincs cigarettája – tette hozzá. Azzal a katonák
elmentek.
Ahogy ott állt és Popovot figyelte, Alekszander fizikai
rosszullétet érzett. Nemcsak a puskatus ütésétől, nem is a
rettegéstől: a teljes megaláztatás érzése volt ez, ahogy
hazudoznia és esküdöznie kellett az előtt az ember előtt, akit
a világon mindenkinél jobban gyűlölt és megvetett. Nagy
nehezen Popov szemébe nézett.
– Miért?
Popov egy pillanatig nem válaszolt. Úgy tűnt, ezt még
neki is meg kell fontolnia.
– Emlékszik, hogy egyszer hazugnak nevezett? – mondta
aztán. – Én is álnevet viseltem. Ez undorította magát, ugye? –
Szünetet tartott, és továbbra is nyugodtan nézte
Alekszandert. – Gyávának is nevezett, ha jól emlékszem. –
Lassan bólogatott. – És ön miért hazudott most olyan
lelkesen, Alekszander Nyikolajevics? Majd én megmondom.
Nem egy ügy szolgálatában, mivel ön semmilyen ügyet nem
szolgál. Azért tette, hogy mentse a bőrét.
Ezt Alekszander nem tagadhatta.
– Csak látni akartam – mondta hidegen Popov. – Érdekes
volt nézni. Holnap, holnapután vagy azután majd elkapjuk.
Akkor nem fogom megmenteni. Magára lesz utalva. Ha akkor
kérdezik majd, ki maga, részletesen elmagyarázom nekik. –
Szünetet tartott. – De addig is, tudni fogja, hogy egy
fikarcnyival sem jobb nálam. Valójában még rosszabb is.
Maga egy senki. Viszontlátásra!
Elsétált.
Alekszandr Bobrov, miközben utána nézett, azon
tanakodott, igaza volt-e Popovnak.
Másnap a két Bobrov Finnországba szökött.

1918. július
Az 1918-as év júniusáig vezető hónapok során meglepő
változások mentek végbe Vlagyimir Szuvorinon. Nehéz lett
volna megmondani, hogy az őt körülvevő események hatására
történt-e mindez, vagy ez is az öregkorral hirtelen beálló
fizikai változások egyike volt.
Annak a tavasznak az eseményei egy gyengébb embert
összetörtek volna.
Egy héttel felesége távozása után behívatták a Csekára,
és érdeklődtek, hogy hol van az asszony. A teljes igazat
mondta nekik: elment Finnországba.
– Becsléseink szerint önnek huszonötmillió rubel vagyona
van – jegyezte meg az egyik tiszt. – Mit szól ehhez?
– Nem is tudtam, hogy ilyen sok – válaszolt nyájasan.
– Már sem sokáig – ígérték.
Márciusban Vlagyimirt értesítették, hogy szecessziós háza
állami tulajdonba került; két nap múlva a hatalmas Szuvorin-
palota múzeum lett.
 Áprilisban elvették tőle a ruszkai gyárakat. Május végén,
miután pár napot azzal töltött, hogy elmagyarázta
működését, a moszkvai üzem is hasonló sorsra jutott.
Júniusra Vlagyimirnak már semmi sem volt a kezében.
Furcsa helyzet volt. Soha nem mutatott különösebb
érdeklődést az Oroszországon kívüli események iránt, kivéve
a művészettel kapcsolatos dolgokat. Nem voltak tengerentúli
vállalkozásai. A mágnás egyetlen külföldi letétje azokon a
londoni és párizsi számlákon volt, amelyek épp csak arra
voltak elegendők, hogy a fiával megejtett közös
műtárgyvásárlásaikat fedezzék, illetve hogy Szuvorin asszony
egy darabig eléldegéljen belőlük. Így aztán júniusra Vlagyimir
teljesen elszegényedett.
Személyes zaklatásoknak nem volt kitéve. Amikor házát
múzeummá nyilvánították, maga Lunacsarszkij miniszter
látogatta meg, aki kedves ember volt, kopasz fejével és
orrcsiptetős szemüvegével inkább professzor, mintsem
forradalmár benyomását keltette. Lunacsarszkij egyenes
jellem volt: „Drága barátom, a múzeumnak igazgatóra van
szüksége. Magánál jobbat keresve sem találhatnánk.
Nagyezsda pedig lehetne a helyettese”. Azzal kiutaltak nekik
egy kis lakrészt az épület hátsó részében, ahol egykor a
házmester lakott.
Ettől fogva Vlagyimir mindennap kötelességtudóan
körbevezette a múzeumban azokat a munkásbrigádokat,
akiket a lelkes Lunacsarszkij teherautószámra küldött,
Nagyezsda pedig zavart parasztasszonyoknak próbálta
Picassót megmagyarázni, vagy csak csöndesen sepregetett.
Vlagyimir kétszeres fizikai változáson ment keresztül.
Először is lefogyott, s ruhái szinte már lötyögtek hatalmas
alakján. Másodszor pedig, talán mert a fogyástól arca
csontosabb lett, vagy valamely más folyamat következtében,
fiziognómiája kezdett teljesen megváltozni. Állkapcsa
hosszabbnak tűnt, szeme mélyebben ült, orra pedig
nagyobbnak és durvábbnak látszott. Június végére a
hasonlóság elképesztővé vált – bár nem volt annyira magas,
de Vlagyimir pont úgy nézett ki, mint nagyapja, az öreg Száva
Szuvorin.
És – talán a nehézségek következtében – Száva
temperamentumából is megjelent nála valami. Mostantól az
az ember, akinek eddig semmi sem volt lehetetlen, csendes,
óvatos, mégis határozott lett.
Közelről figyelte az eseményeket. Tavasz óta két fontos
változás történt. Először is a fővárost Szentpétervárról
Moszkvába helyezték át. Másodszor pedig, Lenin közvetlen
irányításával, Oroszország békét kötött a németekkel Breszt-
Litovszkban. Ezzel utat engedtek Németország összes
követelésének. Finnország, Lengyelország, Litvánia,
Észtország és Lettország mind függetlenek lettek. Német
ellenőrzés alá került Ukrajna is. A veszteség a
mezőgazdaságot és ásványkincs-forrásokat tekintve
pótolhatatlan volt. Mivel azonban Oroszország nem volt olyan
helyzetben, hogy tovább harcolhasson, legalább a bolsevik
rezsim megmenekülni látszott. A békekötés azonban azt is
eredményezte, hogy amint Oroszország megszűnt a nyugati
hatalmak aktív szövetségese lenni, azok egyre óvatosabban
tekintettek az új szocialista kormányra, amelynek vezetői
régóta nyíltan hirdették a világforradalmat. Nyárra a brit
haderők már kiépítettek egy hídfőállást északon, hivatalosan
azzal a céllal, hogy a szövetségesek lőszerutánpótlását
felügyeljék; nem sokkal ezután egy japán hadtest szállt
partra, amerikai támogatással, a távoli Vlagyivosztokban.
Más erők is megmozdultak. Lent délen a doni kozákok
készülődtek a bolsevikokkal szembeni ellenállásra; az
ellenzék többi része keleten, a Volgán túl gyülekezett. Lenin,
nyilvánvaló pánikban, minden erejével próbálta megszervezni
az új Vörös Hadsereget. Trockij volt a személyes megbízottja.
Moszkvában egész tavasszal magasabb zsoldot ajánlottak,
hogy megnyerjék az újoncokat.
– Itt polgárháború lesz – mondta Vlagyimir
Nagyezsdának. – Azt csak a Jóisten tudja, ki fog győzni.
 Vlagyimir csöndben figyelt. Eltelt a június, aztán a július
is, míg aztán július végén megjött a hír, amely mindent
eldöntött számára.
Lelőtték a cárt.

Dimitrij elgondolkodva nézett Vlagyimir bácsikájára, majd az

apjára. Ez volt az első alkalom, hogy feszültséget látott
köztük. Még különösebb volt meghallania, ahogy apja az
ebédlőben állva éles hangon azt mondja a másik nagy
embernek:
– Meglep, hogy képes vagy azt kérni tőlem, hogy hagyjam
el a hazámat.
Félórát beszéltek egymással, és ezalatt zsákutcába jutott
a beszélgetés. Vlagyimir türelmesen elmondta érveit. A Cseka
egyre növekvő terrorja, a kívülről fenyegető veszélyek.
– Csak egy dolog történhet, ha egy rezsim ilyen helyzetbe
kerül, mint ez a mostani – mondta. – Vagy elbukik, vagy
diktatúrát hoz létre. Abban most már biztos vagyok, hogy a
bolsevikok ragaszkodnak a hatalmukhoz. A cár megölése jelzi
szándékukat. És én is azok közé tartozom, akiket biztosan
elpusztítanak.
– A cárt a helyi szibériai szovjet ölte meg – vetette ellen
Pjotr.
– Nem hiszem. És a történelem engem fog igazolni.
De Pjotr Szuvorin professzort nem különösebben érdekelte
a cár.
Vlagyimirnak, ahogy elnézte fivérét, semmi kétsége nem
volt, hogy bosszanthatja Pjotrot. Szomorúan gondolt Rózára;
majd keserűen elmosolyodott, amikor öreg nagyapja jutott
eszébe. Mit csinált volna szegény öreg Száva Pjotrból? Ügy
tűnik, nem sokat. Vlagyimir mély és széles látókörű
gondolkodásához képest, mely egyaránt megszokta az érvek
és szándékok mérlegelését és a szépség megbecsülését,
fivérének intelligenciája – bár a maga módján kifinomult volt
– felszínesnek tűnt. Vlagyimir lassan kezdte kérdezgetni az
elmúlt hónapok eseményeiről: a bolsevik hatalomátvételről, a
professzorhoz hasonló mérsékelt szocialisták kirekesztéséről.
Mindezek a dolgok, ahogy Pjotr mondta, őt is nagyon
nyugtalanították.
– Nem gondolod, Vlagyimir, hogy hosszú távon ezt az utat
kell követni? Megvan a forradalmunk. Ez a lényeg, a
forradalom – és elmosolyodott, szemében azzal a kedves,
tiszta tekintettel, amire Vlagyimir csak a fejét csóválta, és
kelletlenül megjegyezte:
– Lehet, hogy tévedek, de szerintem csak azt látod, amit
látni akarsz.
De vajon – gondolta Dimitrij –, miért ragaszkodik
Vlagyimir nagybátyám apám ellenében is annyira ahhoz,
hogy elmenjek innen? Hiszen a legcsekélyebb vágyat sem
érzek rá.
Valójában az utóbbi néhány hónap hihetetlenül izgalmas
volt. A forradalom hevében az avantgárd művészek
kivonultak az utcára. A Majakovszkijhoz hasonló művészek
plakátokat és kiáltványokat írtak alá. „Minden művész
forradalmár és minden forradalmár művész” – fogalmazta
meg egy fiatal barátja. Hatalmas falfestmények jelentek meg.
Nem messze a lakásuktól, az egyik épület tetején egy szúrós,
fémrudakból álló szobor tornyosult, mintha az új, tudományos
korszakot hirdetné a kék égnek. Tolkin egy hatalmas lobogót
eresztett le a közeli színházon. Karpenkóval mindennap
révületben járták az utcákat. Karpenko nagy hévvel festett,
míg Dimitrij új szimfóniájával készült meglepni őket – a
forradalom himnuszával. Ezek után hogyan hagyhatott volna
itt mindent?
Csak amikor Pjotr egy percre kiment a szobából,
Vlagyimir akkor vallotta be:
– Könyörgök, Dimitrij, gyere velem! Megígértem
édesanyádnak, hogy mindent megteszek ez ügyben! – Majd
kis szünetet tartott. – Tudod, valójában ez volt az utolsó
kívánsága.
– De miért? – kérdezte Dimitrij. – Miért akarta volna
ennyire, hogy elhagyjam az országot?
 Vlagyimir felsóhajtott.
– Álmai voltak.
– Milyen álmai?
– Hogy valami történik veled, ha itt maradsz. – Ismét
abbahagyta egy pillanatra.
– Az álmok elviselhetetlenül kínozták, a végén teljesen
megelevenedtek.
– Ez már a baleset előtt volt?
Vlagyimir szomorúan pillantott rá.
– Úgy valahogy.
De a fiú csak a fejét rázta.
– Nem tudnám itthagyni apámat… Nem akarok elmenni!
– Maga elé nézve folytatta. – Anyám mindig azt mondta, amíg
zenészként dolgozom, biztonságban vagyok – majd ismét
felnézett és vigyorogva mondta: – Amint látod, így is van.
Vlagyimirnak, így hát, bár kelletlenül, de fel kellett adnia.
A professzoréknál csak egy embert sikerült meggyőzni a
távozásról. Ez pedig Karpenko volt, aki miután végighallgatta
a vitát, csöndesen megszólalt:
– Veled megyek Kijevbe. Haza akarok jutni.
Másnap Dimitrij egy szívességet kért apjától. A
forradalomhoz írott szimfóniájával jól haladt, de a lassú
tételbe bele akart venni egy-két régebbi, teljesen
meghangszerelt anyagot, amelyeket még két évvel ezelőtt írt
lent vidéken.
– Az benne a legbosszantóbb, hogy valószínűleg
Ruszkában hagytam őket, Vlagyimir bácsi házában. Ha jól
hallottam, nem igen háborgatták azt a helyet, még mindig
úgy áll ott, ahogy volt, csakhogy nincs nagyon időm lemenni.
Pjotr mosolyogva válaszolt:
– Én boldogan lemegyek értük.

Nagyezsda hozzászokott új életéhez. Szerette, hogy egyszerű

munkások veszik körül a házban. Már azt is megszokta, hogy
nézik, amint söpri a padlót. Puszta meggyőződésből gyakran ő
maga is úgy öltözött, mint egy egyszerű parasztasszony, fejét
kendővel kötötte be. És mindenekelőtt Örömmel töltötte el az
az érzés, hogy ott volt apja mellett, amikor az életének e
nehéz krízisét élte. Én legalább – gondolt keserűséggel az
anyjára – mindig mellette maradok.
Csak egy dolog bosszantotta, és kerítette olykor egy órára
vagy még tovább búskomorságba. Jevgenyij Popov jelenléte.
– Miért jön mindig ide? – sóhajtozott hangosan. – Azért
jön, hogy gúnyolódjon rajtam? Hogy kárörvendjen? – Popov
hetente kétszer-háromszor benézett hozzájuk, kíváncsian
átvizsgálta a házat, bekukkantott lakásukba, majd bólintott
egyet, s távozott.
– Szeretném bevágni egyszer az orra előtt az ajtót –
mondta keserűen apjának, de az csendesen óvatosságra
intette lányát:
– Soha ne haragíts magadra ilyen embert. Most olyan
időket élünk, amikor Popov veszélyes lehet.
Tudta vajon az apja, hogy mi volt Popov és az anyja
között? Nagyezsda mindig úgy gondolta, hogy igen, de
sohasem kérdezte meg az apjától. Hogy van képe ennek az
embernek most idejönni, s szegény apját vizslatni?
Így hát érthető volt, hogy ahogy elutazásuk napja
közeledett, egyre boldogabb lett, hogy megszabadul ettől a
zaklatástól.
Vlagyimir menekülési terve nagyon egyszerű volt.
Feltűnt neki, hogy a Bemszkij pályaudvaron és környékén
olykor általános káosz uralkodott. Az Ukrajna felé közlekedő
vonatok erről a pályaudvarról indultak. Hamis papírokat még
mindig nem volt túl nehéz szerezni. Az ő pozíciójában az volt
a legfontosabb, nehogy felismerjék. A tervet titokban tartotta.
Amikor eldöntötte az indulás napját, már Dimitrijnek és
Pjotrnak sem szólt.
Az indulásuk előtti délutánon így hát minden a normális
kerékvágásban haladt, amikor Popov beállított hozzájuk.
Bejárta szokásos ellenőrző körútját, majd óvatosan
benézett a lakásba is, ahol Nagyezsdát egyedül találta;
nyilván rögtön tovább is ment volna, ha Nagyezsda nem
pillant fel, s nem jegyzi meg:
– Nahát, ismét eljött, hogy kárörvendjen rajtunk? – Majd
szárazon hozzátette: – Senki sem lopott itt el semmit – hacsak
persze maga nem.
Popov érdeklődve nézett rá.
– Talán illene udvariasabbnak lenni egy népbiztossal. De
akkor ezek szerint maga nem szeret engem.
Nagyezsda megvonta a vállát. Már így is túl sokat
mondott, s őrültség volna tovább beszélni. De mivel tudta,
hogy úgyis el fog menni innen, ostoba módon utat engedett
érzéseinek.
– Biztos vagyok benne, hogy maga tolvaj. Azt csak
gondolom, hogy gyilkos is. És megpróbálta anyámat elvenni
apámtól, aki pedig egy angyal. Mi mást érezhetnék maga
iránt megvetésen kívül?
Körülbelül fél percig Popov meg se szólalt. Miért van az –
tanakodott –, hogy a burzsoázia olyan gyakran hazugságban
él? Miért kellene ennek a szemtelen lánynak, aki akár már
feleség is lehetne, továbbra is a puszta igazság tökéletes
semmibevételével élnie? Így hát beszélni kezdett neki
Vlagyimirról.
Végül is nem volt jelentősége. Aztán távozott.

Nagyezsda hosszú ideig mozdulni sem bírt. Szája a sokktól

tágra nyílt, és olyan sápadtan ült a székében, hogy külső
szemlélő halottnak vélhette volna.
Ez egész egyszerűen nem lehet igaz. Persze hallott már
ilyen dolgokról. Egy évvel ezelőtt Csajkovszkijról hallott
ilyesmit. De az apja – akit angyalként imádott, s egész
életében felnézett rá! Még ahhoz is nagy volt a
megrázkódtatás, hogy sírjon.
És még mindig azt mondogatta magának, hogy az egész
nem igaz, egészen kora estig, amikor Dimitrij benézett hozzá,
akinek tettetett könnyedséggel azt mondta:
 – Nahát, Dimitrij, tudtad, hogy az apám és Karpenko…? –
És szegény Dimitrij, akit váratlanul ért a dolog, elvörösödött
és rekedt hangon kérdezte:
– Honnan az ördögből tudtad meg?

Este volt. Hogy csökkentsék a leleplezés kockázatát, nem

együtt érkeztek a Bemszkij pályaudvar előcsarnokába.
Vlagyimir a peronon lépkedett, parasztingével és övével,
vállán a batyujával pont olyan orosz muzsiknak nézett ki,
mint a nagyapja, Száva volt. Pár perccel később egy egyszerű,
félénk pár szállt fel a vonat másik részébe, a fiú sötét hajú,
jóképű volt. Senkinek nem tűntek fel különösebben.
Karpenko fel volt villanyozva. Először is az egész dolog
nagy kaland volt, másodszor végre viszontlátja családját,
akikkel egy éve nem találkozott; harmadszor pedig visszatér
imádott Ukrajnájába.
Ideje volt hazatérni. A forradalom persze mind nagyon jó
volt. Akárcsak a többiek, ő is támogatta az ügyet.
– És ki tudja? – jegyezte meg tavasszal Dimitrijnek. – Ha
orosz lennék, még az is lehet, hogy bolsevik lennék! – De
hogyan tolerálhatná azt, ahogy a hazájával bánnak? A
bolsevikok nem szerették az ukrán népet és nyelvet. Az év
elején a Cseka kijevi főnöke lelövette azokat az embereket az
utcán, akik ukránul beszéltek. Hogyan tudna Karpenko ezek
mellé állni? Amióta a németek bevonultak, az ukránok ismét
választhattak maguknak kozák hetmant, akárcsak régen.
Ahogy hallotta, az iskolákban is megjelentek már az ukrán
nyelvű szövegek, és a költő Karpenko újra tiszteletnek
örvendhetett. Kétségtelen, hogy az orosz forradalom izgalmas
volt, de ideje volt hazatérni.
Észrevette, hogy Nagyezsda feszült és gondterhelt, de nem
sokat törődött vele. Az sem zavarta, hogy amikor előrement
Vlagyimirhoz, hogy tudassa vele, mindketten biztonságban
felszálltak, Nagyezsda arra kérte, maradjon inkább elöl az
apjával.
 – Ma este egy kicsit egyedül szeretnék maradni – mondta.
S így is lett.
Karpenkónak fogalma sem volt róla, hogy néhány perccel
az indulás előtt Nagyezsda leszállt a vonatról.

Popov nagy sietségben volt. Katonai kocsival vitette magát

Szuvorinék házához; most pedig máris száguldott visszafelé.
Hogy lehetett ennyire ostoba? Gondolhatta volna. Hogy
mert volna Nagyezsda így szemtelenkedni vele, ha nem tudja
nagyon jól, hogy úgysem látják többet egymást? Miközben ott
ült a kocsiban, arckifejezése megkeményedett. Mindössze két
lehetséges út volt, ahol Szuvorinék elhagyhatták a várost.
Feldobott egy pénzérmét, s az egyik mellett döntött.

Nagyezsda csak ment végig a peronon, s már nem látott a

könnyeitől.
Tegnap este óta minden erejével uralkodott magán.
Amikor apja hazajött, szokás szerint csókkal üdvözölte.
Vacsorát készített neki. Másnap délelőtt körbevezetett
néhány gyári munkást a múzeumon, este pedig a terveknek
megfelelően bezárta a házat, parasztasszonynak öltözött és
kisurrant, hogy Karpenkóhoz csatlakozzon.
De mégsem ment el velük, az apjával és annak
szeretőjével. Nem akart osztozni ebben a titkos szégyenben és
árulásban, ami most mély, sötét és iszonytató szakadékként
tárult fel előtte.
Rémséges volt az egész – sokkal elviselhetetlenebb, mint
az anyagi csőd, amelybe kerültek. Minden, amiben eddig hitt,
összeomlott.
Ha Karpenko Vlagyimirral marad a másik vagonban,
egész az ukrán határig nem veszik észre, hogy Nagyezsda
nincs a vonaton. Akkor pedig már túl késő.
Mihez kezd ezután? Talán ott maradhat a múzeumban.
Esetleg Pjotr bácsi és Dimitrij segítenek rajta. De Popov akár
agyon is lövetheti, hiszen annyi mindent tud. Nem érdekelte
már, mi lesz vele.
 Elért a peron végére. Hallotta a vonatfüttyöt. Ebben a
pillanatban valaki beleszaladt, s megállította. Nagyezsda
felpillantott.
Popov volt az.

Soha, még évek múltán sem értette azt, ami ezután történt.
Popov, a gyűlöletes Popov a karjában tartotta. Meglepően
gyengéden, ugyanakkor határozottan megfordította és vezetni
kezdte Nagyezsdát, aki dermedten és értetlenül ment vele
visszafelé a peronon.
– Megszökött tőlük, szép kislány? Amiatt, amiket
mondtam magának, ugye? Az az oka, mi? Szerintem igen. Ne
is válaszoljon. Mi másért tette volna? – szorítást érzett a
karján. – Higgye el – kérem, higgyen nekem – ennél sokkal
rosszabb dolgok is vannak. Nem olyan rossz az ön apja.
Egyáltalán nem olyan rossz. Na itt is vagyunk.
Odavezette Nagyezsdát a vonathoz. Popov előrement és
benézett az ablakokon. Most fel fogja fedezni őket. Jóságos
isten! Mit csinál ez a lány? Megpróbált kiszabadulni? A férfi
könnyedén megakadályozta.
– Ne repülj el, madárka. Ne repülj. Aha, itt vannak!
Popov felrántotta a vagon ajtaját. Nagyezsda homályosan
meglátta az apját és Karpenkót. Popov pedig valamit a lány
fülébe suttogott. Mit mond? Valamit a lány anyjáról. Mondd
meg neki… Mit mondjon meg? Hogy szereti?
Aztán Nagyezsda csak azt vette észre, hogy hirtelen
belökik a vagonba, s egyenesen apja karjába esik, az ajtó
pedig becsapódik. Egy másodpercig mindent különös csend
borított. Majd egy kis zökkenés, s a vonat elindult.
Popov kényszeredett mosollyal figyelte őket.
Most már hónapok óta járt a házba, hogy
megbizonyosodjék róla, a lány épségben, s biztonságban van.
Butaság volt, hogy haragudott rá. Amikor rájött, hogy
Szuvorinék menekülőben vannak, egyértelműen meg akarta
őket akadályozni. Azzal a szándékkal lépett be a Bemszkij
pályaudvarra, hogy letartóztatja Vlagyimirt.
De közben meggondolta magát. Miért ne vallhatná be?
Ennek az ostoba, szipogó lánynak a látványa hatott rá. Mit
csinálna eztán Moszkvában? Hadd menjen inkább! Hadd
vigye el az apja oda, ahová igazából tartozik. Szuvorin
asszonyhoz.
Szuvorinné – a szerelem magányos szigete, az egyetlen,
akivel találkozott az alatt a sok év alatt, amíg a nagy folyam
ellenállhatatlanul vitte magával, ma már messze sodródott
tőle.
Popov ritkán engedte meg magának, hogy gyönge legyen.
Talán soha többet nem lép már ki, gondolta, abból a durva
védőburokból, amelyet kitinpáncélként növesztett maga köré.
Megfordult. Szuvorinné és az, aki az utolsó kapcsolatot
jelentette vele, eltűnt az életéből. Mostantól csak a
forradalom létezett. Végtére is ez volt, amiért oly régóta élt.

Furcsa ügy volt, soha senki nem tudta igazán

megmagyarázni.
Július végén történt, hogy egy nap Pjotr Szuvorint
Ruszkában látták. Onnan kiment a faluba, s megkérdezte a
falu elöljáróját, hogy beengedné-e a nagy házba.
Néhány közelben ácsorgó falubeli látta, hogy amikor
Szuvorin megmondta Borisz Romanovnak a nevét, az teljes
megrökönyödéssel bámult rá. Nyilván különös volt számára
ebben a finom külsejű professzorban a keménykötésű
Vlagyimir fivérére ismernie.
Az elöljáró ennél segítőkészebb nem is lehetett volna.
Felvitte Pjotrot a házhoz, ahol megtalálták a keresett
csomagot. Aztán személyesen kísérte vissza az erdőn át
Ruszkába.
Senki sem tudta, mi történt vele. Semmi nyomot sem
találtak. Az örök rejtélyek egyike marad az eset.
 A fiatal Dimitrij Szuvorin pedig emlékezetből fejezte be
Forradalmi Szimfóniájának lassú tételét. Természetesen
édesapja emlékének ajánlotta.

1918. AUGUSZTUS
A fiatal Iván feszülten figyelte, ahogy a csapatok közelednek.
A Vörös Hadsereg. Aznap reggel Ruszka városába vezényelték
őket; egy komisszár is volt velük, fontos ember; és Iván
legnagyobb örömére ez a komisszár most személyesen jött el a
faluba.
A komisszár és Borisz bácsikája. Kíváncsi volt, vajon ki
fog győzni.
A falu gondosan felkészült. Egy héttel korábban, egy hold
nélküli, sötét éjszakán az egész falu, férfiak és nők
kivonultak, és az összes gabonát új rejtekhelyre szállították.
Mivel Iván és az anyja fent éltek a nagy házban, és mivel a
nagybátyja gyűlölte Arinát, őket nem kérték, hogy vegyenek
részt az akcióban. Iván azonban leosont és figyelte őket. Két
raktár volt a föld alatt, az erdő szélén. Még nagyobb
találékonyságra vallott, hogy mintegy ötven lepecsételt
konténert süllyesztettek a folyóba. Valamennyi gabonát
azonban szem előtt hagytak, egy a falu szélén álló nagy
raktárban.
– Hadd vigyék ezt el a tolvajok – mondta Borisz bácsikája.
S megvetéssel hozzátette: – Az apám ugyan jobbágy volt, de
még vele sem fordult elő, hogy jöttek és elvették volna a
gabonáját.
Az egész orosz vidék lázongott. Egy hete sem volt még,
hogy egy dél-oroszországi falvacskában az emberek két
bolsevik tisztet vasvillával kergettek meg, s az egyiket meg is
ölték.
A probléma az előző évben kezdődött, amikor az ideiglenes
kormány elrendelte, hogy minden felesleges gabonát a
kormánynak kell szabott áron eladni. Mivel ezek az árak
alacsonyak voltak, a legtöbb paraszt magától értetődően
figyelmen kívül hagyta a rendeletet; ezenkívül a parasztok
ahhoz vannak szokva, hogy a piacon értékesítik portékáikat.
De most a bolsevikok – vagy kommunisták, ahogy manapság
hívták magukat – azt mondták, ez spekuláció, a Cseka-tisztek
pedig agyonlőtték azt, akit elfogtak.
– Tudod, mennyit akarnak fizetni ezek a bolondok? –
méltatlankodott Borisz. – Tizenhat rubelt egy pud rizsért. És
tudod, mennyit kapok érte, ha Moszkvában eladom? Majdnem
300 rubelt! Szóval jöjjenek csak nyugodtan, majd meglátjuk,
mit találnak.
És most jöttek is: harminc fegyveres katona, kissé koszos
egyenruhában. Élükön két alak lépkedett, mindketten
bőrkabátot viseltek: az egyik fiatal volt, a másik hatvan körül
lehetett, őszülő hajának vöröses, homokszínű árnyalata volt.
És csak amikor már egészen közel voltak, Iván akkor hallotta
nagybátyjának mormogását.
– Megáll az eszem! Ez az átkozott vörös fej!
Popov különösebb érzelmek nélkül közeledett a faluba.
Valójában csak Lenin személyes kérésére jött ebbe a régióba.
Soha sem látta Vlagyimir Iljicset ennyire dühösnek.
Természetesen mindketten tudták, hogy eddig bárki is ment a
mezőgazdasági minisztériumból, nem segített. A Központi
Bizottság ülésén még azt is felvetette valaki, hogy
engedélyezzék egy időre a szabad gabonakereskedelmet.
– De ha engedélyezzük a szabad piacot, mit csinálunk mi,
kommunisták itt egyáltalán? – ellenkezett Lenin. Ezalatt a
városok pedig annyira fogytán voltak az élelemnek, hogy
szinte teljesen kiürültek a raktárak. Abszurd helyzet volt.
A mai feladat célja kettős volt. Először is gabonát szerezni,
másodszor pedig megfegyelmezni a falusiakat. Lenin nagyon
egyértelmű e téren.
– A gondot, Jevgenyij Pavlovics, a parasztok közé
elegyedett kapitalista osztály jelenti – a kulákok. A
nyerészkedők, a vérszopók! Ha muszáj, az egész osztályt
likvidálni kell. El kell vinnünk a forradalmat vidékre – tette
hozzá komoran. – Meg kell találnunk a vidéki proletariátust.
Popov elmosolyodott, amint eszébe jutottak itteni korábbi
emlékei. Ki volt kulák? Az önző paraszt? A sikeres? Ahogy ő
látta, minden paraszt egy kis burzsoá, soha nem is szerette
őket. Itt volt az idő leszámolni velük.
– Jó lenne – jegyezte meg a mellette lépkedő fiatal
tisztnek –, ha ugyanolyan egyszerű volna ezeket az átkozott
falusiakat megszervezni, mint egy gyárat rendbe tenni.
Reggel a gyárban minden simán ment. Működött egy
szovjet a gyárban, egy fiatal bolsevik vezette, akiben
megbízhatott. Az egyik régi igazgatót ott tartották még a
gyárban néhány hónapig, hogy az üzem biztosan jól
működjön. Ma reggel azonban, egy bizottsági megbeszélésen
Popov örömmel látta, hogy most már igazgató nélkül is
boldogulnak.
– Maga pedig egy internálótáborba megy – mondta délben
a megrökönyödött igazgatónak. Lenin és Trockij egyaránt
szerették volna ezeket a táborokat jobban kihasználni. –
Éppen most alakítottak ki Muromnál egy új tábort – közölte
az igazgatóval. – Remélem, tetszeni fog.
– De mi a bűnöm? – kérdezte a férfi.
– Az majd kiderül – csettintett egyet a fiatal komisszár
Popov oldalán, aki pedig bősz mosollyal ennyiben hagyta a
dolgot.

A falu vezetője és a komisszár farkasszemet néztek. Ha fel is

ismerték egymást, ennek semmi jelét nem adták.
– Hol a gabona? – kérdezte Popov halkan.
– Gabona? Ott van, komiszár elvtárs. – Azzal a
raktárépületre bökött.
Popov még csak oda se nézett.
– Kutassátok át a falut! – szólt oda a katonáknak.
Fura komédia volt! – gondolta Iván, miközben a két férfit
nézte. A két komiszár átfésülte a falu környékét, felforgatták
a kunyhókat, miközben Borisz mindenhová elkísérte őket, és
láthatólag rendkívül buzgón igyekezett mindent megmutatni.
Iván még sohasem látta tagbaszakadt, pöffeszkedő
nagybátyját ilyen tevékenység közepette. Úgy hajbókolt és
készségeskedett, akár egy lakáj a régi időkben. Popovot
„komiszár elvtársnak”, „uramnak”, sőt egy alkalommal
„méltóságos uramnak” szólította.
Popov arca azonban olyan kifejezéstelen maradt, akár egy
maszk.
– Semmi, komiszár – jelentette az őrmester.
Erre Popov csak annyit mondott:
– Nem is gondoltam, hogy lesz.
Váratlanul Boriszhoz fordult és azt kérdezte:
– Ki lakik most a nagyházban?
– Senki, nagyra becsült komiszár elvtárs, csak ennek az
anyja – mutatott Ivánra.
– Jó, megnézzük.
Ahogy felfelé kapaszkodtak a lejtőn, a fiatal komiszár
halkan azt kérdezte Popovtól:
– Szerinted van gabonájuk? – Popov bólintott. – Mit
tegyünk?
– Megkeressük, és elvisszük az egészet.
– Az egészet? De akkor a falu éhezni fog, nem?
– De – Popov fiatal társára nézett. – Tudod, elvtársam, az
éhezés néha hasznos lehet. Az emberek egymásra támadnak –
először a kulákokra, akiknek van ennivalójuk.
Aztán engedelmessé válnak. Ki van ez próbálva,
elvtársam.
Elértek a házhoz. Popov gyorsan átvizsgálta a házat,
benézett a padlásra, a mellék-épületekbe és a műhelyekbe is.
Miután megnyugodott, hogy a házban nem tárolnak gabonát,
kiment, és a veranda elé hívatta az embereket.
Féltucatnyi falusi követte kíváncsiságból Boriszt, Arinát,
Ivánt és a három vöröskatonát. Popov rájuk mosolygott.
Aztán Boriszhoz fordult.
– Te vagy a falu vezetője. Esküszöl, hogy nincs gabonátok?
– Esküszöm, komiszár elvtárs – bólogatott lelkesen Borisz.
 – Na jó. – Hátraszólt az egyik katonának. – Vegyétek
célba! – Azzal Arinára mutatott. Most a fiatal Ivánhoz fordult.
– Hova rejtettétek?
Amint kiemelték az utolsó tartályt a folyóból, a
vöröskatona azon nyomban a vízbe lőtte Boriszt.
– Most pedig – jelentette ki –, ideje megalakítani a
falubizottságot.
Nem volt könnyű falura vinni a forradalmat. Az új vezetés
által kiötlött terv brutális logika szerint működött. A
kulákokat, az ügyeskedőket, a gazdag parasztokat el kell
üldözni, s van-e alkalmasabb személy erre a feladatra a
szegény parasztnál, aki a többséget jelenti? Ezért mindenütt
szegénybizottságokat állítottak, hogy a falura is kiterjesszék
az ellenőrzést.
Ez az intézkedés Lenin azon kevés ötlete közé tartozott,
mellyel Popov személy szerint nem értett egyet. „Az a helyzet
– érvelt –, hogy a parasztok többsége nem szegény: ők
tűrhetően élnek. Munkásokat általában nem tudnak
felfogadni, de saját maguknak sincs rengeteg
többletmunkájuk. A szegény paraszt az esetek felében
hétköznapi paraszt, aki alkoholista lett.”
Ha azonban Vlagyimir Iljics szegénybizottságot akar,
akkor szegénybizottságok lesznek. Popov körülnézett.
– Te – mutatott váratlanul Ivánra. – A te anyád özvegy.
Mennyi földetek van a faluban?
Igaz, hogy árvaként – és mivel Borisz nagybácsija sem
segített – neki volt a legkisebb földje a falubeli férfiak közül.
– Kinevezlek a bizottság élére – mosolygott Popov. A
bizottság azonban csak papíron létezett. Kíváncsi volt, meddig
tart ki a fiú.
Késő délután, aznapi munkájával elégedetten Popov
visszatért Ruszkába. Útja a kolostor mellett vezetett el. Az
épület most üresen állt. A januári elkobzás óta a
szerzeteseket lakhelyük elhagyására kényszerítették, ők
azonban különös módon – talán azt remélve, hogy a kormány
megenyhül az irányukban, esetleg megbukik – mindent a
helyén hagytak. Egy városban lakó öreg pap ügyelt a
holmikra.
Mivel épp itt volt, Popov úgy vélte, ez jó alkalom arra,
hogy a kolostort is átkutassák.
– Bemegyünk.
Odabenn teljes csend és üresség fogadta őket. A
konyhákat és a kamrákat kifosztották, néhány ablak betört, a
kolostornak azonban más bántódása nem esett. Popov
alaposan végigvizsgált mindent. Mire végzett, már örült, hogy
vette a fáradságot a hely átnézésére. Rövid feljegyzést
firkantott magának: „Kolostor Ruszkában, kitűnő börtön
lehet. Értesíteni a Csekát.”
Ma aztán tényleg jó munkát végzett.
Mikor a bejárathoz ért, látta, hogy a katonák kis máglyát
raktak, a fiatal komiszár pedig buzgón hord valamit a
templomból elégetni. Popov enyhe meglepetéssel figyelte: a
tárgy, melyet cipelt, egy ikon volt.
– Nem is tudtam, hogy ennyire vallásellenes vagy.
– Persze. Mind azok vagyunk, nem?
Popov vállat vont.
– Valószínűleg.
Az ikont nézte, melyet a fickó épp akkor lökött a tűzbe.
Valahogy ismerősnek rémlett.
– Azt hiszem, ez egy elég jó darab – jegyezte meg.
– Nincs olyan, hogy jó ikon – válaszolt a másik.
– Lehet. – Figyelte, ahogy a kis falap lángra kap.
Csodálatosan kecses vonalai voltak.
Úgy tűnt el a Bobrovok legnagyobb ajándéka: a nagy
Rubljov ikonja.

Ahogy a nyári éjszaka leszállt, s már a kolostor előtt gyújtott

kis máglya is rég elhamvadt, magányos alak bukkant fel a
falu alatti erdőből, s a folyópartra ment, ahol már várta őt
Arina egy csónakkal.
Amióta a katonák elmentek, Iván az erdőben bujkált. A
délutáni események óta nem volt más választása. Vajon
Borisz Romanov fiai megbocsátanák-e neki az apjuk
meggyilkolását? Megbocsátanák-e a falusiak, hogy elárulta,
hova rejtették a gabonát? Ráadásul az a pozíció, melyet a
bolsevikoktól kapott, már önmagában is felér egy halálos
ítélettel.
– Ha reggel itt találnak, halott vagyok – mondta az
anyjának. Arina tudta, hogy igaza van.
Besegítette a csónakba.
– Merre mész?
– Délre. Nem merek átevezni a falun. Lemegyek az Okán
Muromig.
– Mihez kezdesz ott?
Fia vállat vont.
– Nem tudom. Talán beállok a seregbe. Az néz ki a
legbiztonságosabb helynek – mosolygott.
– Tessék, pénz. – Arina megcsókolta. – Te vagy az
egyetlen fiam – mondta egyszerűen tudni akarom, ha
meghalsz. Máskülönben hiszek benne, hogy élsz.
– Élni fogok.
Újra megölelte az anyját, majd beugrott a csónakba.
Ellökte magát a parttól, és lassan evezni kezdett az ezüstös
folyón.

1920. OKTÓBER
Nagyon hidegre fordult az idő, a munkát azonban már szinte
teljesen elvégezték. Egyszerű tisztogatási akció volt. A
teherautóból és a hozzácsatolt tüzérségi lövegből jóformán
csak egy halom megperzselődött ócskavas maradt. Hat test
hevert körülöttük, az egyik – egy tiszt – még élt.
Iván óvatosan közelítette meg. Körülöttük mindenütt a
végtelen sztyeppe.
A háború a vége felé közeledett. A Fehérek és külföldi
szövetségeseik két alkalommal is közel álltak a végső
győzelemhez. Egy rövid időszakra úgy tűnt, maga Pétervár is
elesik. Gyenyikin, Vrangel, és a többiek jól harcoltak.
Azonban mindig is híján voltak annak a szervezettségnek,
amivel a Vörösök rendelkeztek. Talán ez pecsételte meg a
sorsukat. A Fehérek frontvonalát összezúzták, kapitalista
szövetségeseik – angolok, amerikaiak, japánok, olaszok – már
feladták a harcot.
Ez a kozák kapitány még él. Jóképű egy gazember, az
biztos. De vége.
Karpenko nézte a közeledő Ivánt. Milyen sajnálatos, hogy
meg kell halnia. Két éve még el sem tudta volna képzelni,
hogy így harcol. Nagy meglepetésére még élvezetet is talált
benne. A gyomrában a fájdalom úgy perzselt, akár a tűz.
A fiatal vöröskatona valahogy ismerősnek tűnt neki; de ez
nem igazán számított.
– Hát, elvtársam, azt hiszem jobban tennéd, ha
megszabadítanál ebből a nyomorúságos helyzetből – mondta
vidáman.
Iván meg is tette, a tőle telhető legkíméletesebb módon.
Úgy esett, hogy többször már nem is kellett lőnie.
A forradalom győzött.
 Kóda

1937
Szép csendesen beindult a zene. Annak ellenére, hogy késő
este volt, tizenegy óra, frissnek és bizakodónak érezte magát.
Csak még legyen elég idő.
Dimitrij Szuvorin tolla fürgén siklott a papíron.
A szvit, amelyet írt, rövid kis programzene volt, orosz
népzenei ihletéssel. Gyerekeknek is, felnőtteknek is egyaránt
élvezhető lesz, gondolta. Az egésszel elkészült, már csak a
kóda volt hátra.
A szomszédos szobában a felesége és a gyerekek már
aludtak. A fia, akit a nagyapja után Pjotrnak kereszteltek, és
a kislánya, Marjuska. Azt mondták, a kisfiú tiszta apja. Írás
közben Dimitrij végig mosolygott. A szvitet az egész
családnak szánta, de kiváltképp Pjotrnak. Még ezen az
éjszakán neki dedikálta, és tudta, hogy ez mennyire fontos.
Mert amikor a fiú meghallja, talán megérti.
Válasz volt ez kettejük szörnyű titkára.
A darabnak kedves története volt. Néhány vadász az erdő
mélyén találkozik egy medvével. Persze mindannyian félnek
tőle, de azért sikerül elfogniuk, és láncra verve magukkal
viszik a hatalmas fenevadat. Az erdőn át hazafelé
megpillantják a varázslatos tűzmadarat. Az egyik vadász, aki
tud a madár csodálatos tulajdonságairól, üldözőbe veszi, és
megpróbálja megszerezni a tollát. De nem sikerül neki. A
tündöklő madár, mint mindig, elrepül – pimasz és
megragadhatatlan.
Dimitrij elégedett volt a zenei jellemzésekkel: a medve
együgyű természetét és nehézkes lépteit lassú, komótos
hangzással jelölte; a tűzmadár egy kis vissza-visszatérő
dallam, amely időnként ragyogó staccatóban tör ki, ahogy a
tollai megcsillannak, és lángba borulnak.
 Miután elviszik magukkal a városba, a medvét cirkuszi
mutatványokra idomítják. Halljuk a hízelgéseket és az
ütlegeket, a medve szenvedését, ügyetlen lépteit, ahogy
körbecammogja a porondot, engedelmeskedve az emberek
akaratának. Csupa pátosz és komikum. A gyerekek majd
tapsolnak és nevetnek.
De átengedik-e a szűrőn?
Dimitrij egy pillanatra abbahagyta a munkát. Az ablakon
át ellátott a közeli háztetők fölött. Majdnem telihold volt,
magasan az őszi égbolton. És biztos volt benne, hogy öt
kilométernyire tőle, a Kreml mélyén lévő dolgozószobájában
valaki más is dolgozik ebben az órában.
Sztálin rendkívüli eredményeket ért el, semmi kétség. A
húszas évek elején, a polgárháború pusztításai után még
milyen bizonytalannak tűnt a forradalom kimenetele. Az új
gazdaságpolitikával párhuzamosan a vezetés még kénytelen
volt megtűrni egy bizonyos fokú kapitalizmust. De aztán
Sztálin véghezvitte, amit akart – amit Lenin elkezdett, ő
befejezte. És az átalakulás tényleg bámulatos volt. Az egész
vidék állami gazdaságokba és szövetkezetekbe tömörült, a
független ukrán parasztokat pedig tömegesen kitelepítették.
Az óriási volumenű ötéves tervet az ipar mindössze négy év
alatt teljesítette. Oroszország valódi ipari nagyhatalommá
vált. De milyen áron? Hányan pusztultak el? Nem szeretett
belegondolni.
Oroszország úgy emelkedett fel, mint egy hatalmas
medve. Úgy tűnt, ha ügyesen irányítják, nincs az a feladat,
amellyel irtózatos ereje meg ne birkózna.
Mégis hiányoztak neki azok a régi szép idők. Az élet
sokkal pezsgőbb volt. Bulgakov, Paszternák és más írók még
szabadon írhattak, amit akartak. Eizenstein elképesztő
filmekkel nyűgözte le a világot. A festészet, amit később a
szocialista realizmus doktrínája az idealizált proletárélet
legsivárabb ábrázolására ítélt, akkor még az avantgárd
legfőbb terepe volt.
 Most már vigyázni kellett. 1932-ben egy barátját azért
vitték el, mert egy magánlakáson, baráti társaságban,
tréfából elszavalt egy gúnyverset Sztálinról. Eizenstein csak
Sztálin személyes felügyelete alatt készíthetett filmeket. A
történelemkönyveket újraírták.
Istennek hála, arra még nem jöttek rá, hogy a zenét mi
módon lehetne kontrollálni – mondogatta a feleségének.
Művészete – mint Prokofjevé és Sosztakovicsé – nem
bizonyult különösebben zavarónak.
Dimitrij még hosszú percekig intenzíven jegyzetelt –
alakult a kóda. A lakásban csend volt, aludt a kis család.
Elkészült a medve zárójelenetének első szakasza.
Az ostobábbnál ostobább törvények közül ez a legutolsó
Dimitrijt végképp elkeserítette. Szocialista világra nevelni a
gyermekeket, az egy dolog. Dimitrij viccesnek találta Sztálin
Nagy Péter iránti rajongását. Péter is úgy tekintette az
embert, mint akinek kizárólagos rendeltetése az állam
szolgálata, de Nagy Péter legmerészebb álmait is
túlszárnyalta a Sztálin-féle törvénykezés. Egyszerű
gyerekeket a saját szüleik ellenségeivé nevelni – ez ellen
minden porcikája lázadt. Az új Gyermek-törvény nagyon
világosan fogalmazott: az a gyermek, aki a szüleiben
ellenforradalmi tendenciákat vél felfedezni, köteles azt
jelenteni. Akkor még mosolygott ezen. „Az édesanyád tudós,
én meg zenész vagyok – mondta a kis Pjotrnak. – Úgyhogy
nem hiszem, hogy lenne mi miatt aggódnod.” És a kisfiú
nevetett. Még csak kilencéves volt, de a tekintete már
elmélyült érdeklődésről és gondolkodásról árulkodott. „Talán
tudós leszel vagy művész” – mondogatta a fiának.
A szvit második szakaszában az egyik vadásznak sikerül
egy pillanatra elkapnia a tűzmadarat, kihúz egy tollat, és
elviszi a cirkuszba. Csak úgy ropog és szikrázik a toll, ahogy
felcsapnak belőle a lángok. Mintha a fickó most döbbenne
csak rá a villamosság hatalmára és csodájára, és a zene
mintha kromatikus energiával töltődne fel, amint a varázstoll
megjelenik.
 Persze ostobaság volt tőle ez a megjegyzés, még ha
négyszemközt hangzott is el. De hogyne bosszankodna bárki
is? Egy évvel korábban a kormány kijelentette, hogy néhány
tudományágat el kell törölni: a gyermekgyógyászatot, a
genetikát, a szociológiát, a pszichoanalízist. És miért? Sztálin
nagyszerű alkotmánya, amely akkoriban jelent meg,
Oroszországot tökéletes demokratikus államnak deklarálta.
Akkor mi szükség az olyan tudományokra, amelyek szegény
gyerekekkel, öröklött különbségekkel, társadalmi
problémákkal vagy sérült emberekkel foglalkoznak?
És otthon egy este, néhány barát társaságában így szólt a
kis Pjotrhoz:
– Ugye, tudod, hogy ez az alkotmány vérlázító hazugság?
Mindössze ennyit mondott, de ez is elég volt.
Egy hét elteltével értette meg. A fiú tekintete árulta el. Az
egyik délután a konyhaasztalnál dolgozott, amikor észrevette,
hogy a kis Pjotr vádló tekintettel mered rá. Ahogy ösztönösen
magához húzta és átölelte, érezte, hogy a fiú hirtelen
elhúzódik tőle, a szemében zavar és bűntudat. Azonnal rájött,
és megértette. És a fiú is kitalálta, hogy rájött. És egyikük
sem szólt egy szót sem.
És ez nagy kár volt.
Vajon engedik-e bemutatni a szvitet? Látszólag teljesen
ártalmatlan – néhány cirkuszi jelenet, népmeséi alapok.
Talán átengedik, de azért lehet, hogy nem ártana elrejteni,
valakinek odaadni. A biztonság kedvéért.

Gyorsan haladt a munkával.

Érdekes jelenet következett. A tűzmadár előjön az erdőből
– ami még sose történt meg – és megrohamozza a cirkuszt.
Váratlan lecsapásaival mindenkit halálra rémít -a
közönséget, a vadászokat, a medveidomárt. Szikrázik a
levegő. Vadul villódznak a fények. És ebben a pokoli
zűrzavarban hosszú fogságából kiszabadul a medve, és
elkezdi a maga nehézkes, tragikomikus táncát.
 Előadják-e? Engedik-e befejezni? Öt kilométerre, mélyen a
Kreml hatalmas kőszívében, Sztálin éppen dolgozott. Azt
mondják, ezen az éjszakai órán szokta megkapni azoknak a
névsorát, akiknek el kell tűnniük. Már eddig is hányán
vesztek oda! Nevek, nevek, nevek. Személytelenül és
arctalanul. A világegyetemből is eltűntek, vagy csak a föld
színéről?
A kóda szép lassan alakult. Szinkópái összeálltak, majd
újra szétváltak, ahogy az ordítozó tömeg előtt a tűzmadár és a
medve eljárják extatikus örömtáncukat, hogy aztán a cirkusz
fogságából kitörjenek az éjszakába, és eltűnjenek a sűrűben.
Elmúlt éjfél. Egy óra.
Kopogtattak az ajtón.
A tűzmadár még mindig magasan körözött, a sátortetőt
súrolva, az eszelősen villódzó fényben. A medve az idomárját
ölelgette, de nem dühödten, hanem szeretettel, és az ostoba
ember vonított félelmében.
Egyre hangosabban kopogtattak.
A felesége most már a konyhában állt, tekintetében
rémület és értetlenség.
– Az NKVD. Mit akarhatnak tőlünk?
A kislány is felébredt, sírt. Mögöttük a fia, halálsápadtan.
A tűzmadár most hirtelen lecsap, és jelt ad a medvének.
Már karmai közt az ellopott toll. A medve a kijárat felé
cammog. Még egy perc, és szabadok.
Kint már ütik-verik az ajtót. A hangjuk egyre dühödtebb.
A kis Pjotr kimegy a hallba. Még egy perc, és beengedi őket.
Ebben a pillanatban a cirkusz sátorlapjai szétnyílnak, egy
utolsó, hatalmas robajjal a tűzmadár és a medve kitörnek, és
eltűnnek az édes szabadságot jelentó' erdőben, melynek
időtlen, boldog melódiáit még néhány másodpercig halljuk a
távolból.
Dimitrij megfordult. Hárman voltak. Megengedték, hogy
megcsókolja a feleségét és a kislányát. A zene ott pihent az
asztalon. Elindultak az ajtó felé.
 A kisfiú ott állt a hallban. Bizonyára sok mindent
mondtak neki az iskolában, de nem eleget. Most látva, hogy
az apját elviszik, hirtelen összeomlott.
Dimitrij ölbe vette, és szorosan átölelte.
– Nincs semmi baj – suttogta. – Értesz engem? Tudtam,
hogy így lesz, de nincs semmi baj. A zenét neked írtam.
Aztán ő is kilépett, egy hidegebb és sötétebb éjszakába.

1938. JANUÁR
Abban az évben Ivanov volt Ruszkában a helyi párttitkár.
Nem volt rossz ember. A helyettesét Szmirnovnak hívták.
Magukban voltak, amikor átnézték a listát. Huszonöt
nevet kértek. Huszonhárom már megvolt, aztán meglett a
huszonnegyedik is, de egy ember még mindig hiányzott.
Mindenképp meg kell találni. A nép ellenségei: huszonöt
név. Ez volt a vicces a tisztogatásokban. A fontos
személyiségeket persze gondosan összeválogatták, de az ilyen
kis helyekre csak egy kvótát küldtek, amit fel kellett tölteni
emberekkel.
– Valaki még biztos akad – mondta.
És aztán eszébe jutott Jevgenyij Popov.
Popov furcsa alak volt, és nagyon csendes. Nyugdíjas éveit
egy kis házban élte a város szélén. Káposztát és retket
termesztett a kertjében, és egészsége érdekében mindennap
elsétált a közeli faluba. Most, hogy Popov az eszébe jutott,
rájött, hogy rég nem látta.
– Popov még él? – kérdezte, mire a helyettese azt mondta,
igen.
– Akkor ő jó lesz.
– De már elmúlt nyolcvan – tiltakozott Szmirnov. – Régi
hithű bolsevik. Megbízható ember.
A párttitkár elgondolkodott. Hát, ha tényleg olyan régi –
mondta megfontoltan biztos ismert egy csomó embert.
– Ismerte Lenint.
 – Az lehet. De akkor lehet, hogy Trockijt is ismerte.
– Erre nem gondoltam.
Aztán Ivanovnak hirtelen eszébe jutott, hogy az a kis ház,
amiben Popov élt, milyen jó lenne a felesége
unokatestvérének.
25.: Jevgenyij Pavlovics Popov – írta. – Trockij gyanítható
kollaboránsa.
Így esett, hogy 84. életévében Jevgenyij Popovot –
legnagyobb meglepetésére – egy gulágba száműzték.

1945. AUGUSZTUS
Egy meleg délután Iván, Ruszkát elhagyva, a faluja felé vette
az irányt. Az ég tiszta volt, csak néhány felhó' közeledett dél
felől. A földek kellemesen illatoztak, por mindenütt, mint
aratás idején.
A háborúból jött haza. A Nagy Honvédő Háború, ha
hivatalosan még nem is, de gyakorlatilag befejeződött.
A fronton jól megállta a helyét. Többször majdnem
odaveszett, de a bajtársaival együtt őt is két dolog tartotta
életben: tudta, hogy a hazáját védi; és tudta, hogy Sztálin
elvtárs mindenható parancsnok. Mostanra világos lett, hogy a
nagy vezér számára szinte nincs lehetetlen. A háború
alakulásával, hál’ istennek, többé-kevésbé elégedett volt.
Most eljött az ideje, hogy hazatérjenek, és építsék a szép, új
jövőt.
Ezen gondolkodott jóleső mosollyal az arcán, amikor az
erdőből kiérve meglátta a falu határában a földeket, ahol
asszonyok görnyedeztek sarlóval a kezükben, ahogy időtlen
idők óta mindig is tették.
És akkor az anyja, Arina felnézett és meglátta őt, és
hajlott koráról megfeledkezve, tárt karokkal rohant felé,
keresztül a földeken.
 EPILÓGUS

1990. JÚNIUS
Eljött ez a nap is. Paul Bobrov korán felkelt, és már hat előtt
készen állt az indulásra.
A Hotel Aurora nem volt rossz hely. Egy kilencemeletes,
viszonylag új betonépítmény a Vörös tértől nem messze. A
szobák lakberendezését egy finn cég készítette. A világos fából
készült ágyakat és a komódokat egybeépítették, és a fal
mentén húzódva úgy néztek ki, mint egy hosszú pad. Az
ágyak nem voltak kényelmetlenek, de elég kemények és
keskenyek, úgyhogy Paulnak az volt a benyomása, hogy az
orosz hoteleket láthatóan nem szerelmi légyottokra találták
ki, noha az a másfél tucat csinos lány, aki a portás szeme
láttára szivárgott be a hallba és a bárba, hogy ügyfelek után
nézzen, erre bőven adott volna alkalmat.
A nap halványan besütött az ablakon, amikor elindult a
lifthez. Bobrov ránézett az órájára. Tizenöt perc múlva már
úton lesz az ősi Bobrov-birtok felé.

Paul Bobrov harminchárom éves volt, Alekszander és

Nagyezsda tíz unokája közül a második. Középtermetű, és
halványan bár, de őrzött még valamit az ősök enyhén törökös
vonásaiból. A felmenőire emlékeztetett az is, amikor a
karjával öntudatlanul tett egy-egy gyengéd, majdnem
simogató gesztust.
Milyen boldog lenne most az öreg Alekszander – gondolta
–, ha tudna a látogatásról. A nagyanyja, aki még kilencvenkét
évesen is gyönyörű volt, bár elég gyenge, részletesen lefestette
neki a helyet, és fogadalmat tett:
– Addig nem halok meg, amíg vissza nem térsz, és el nem
mesélsz mindent.
 Az ősi birtok – a hajdanvolt világ mementója. Nem mintha
bárki is elfelejtette volna, hogyan is voltak a dolgok.
Az a kis orosz kolónia, amelyhez Paul Bobrov is tartozott,
New York egyik északi külvárosában telepedett meg. Számos,
ehhez hasonló kolónia létezett még Londonban, Párizsban és
más helyeken. De ezek nem keverendők össze – ő a
megmondhatója – azokkal a hatalmas orosz-zsidó
közösségekkel, amelyek a századfordulón érkeztek, vagy a
második világháború elől menekülők későbbi hullámával,
vagy ne adj’ isten azokkal a legújabb szovjet bevándorlókkal,
akik többek között Brighton Beachben, New York alatt
telepedtek le tömegesen.
Nem, Paul Bobrov közösségét azok a nemesi származású
orosz emigránsok alkották, akikhez – az igazat megvallva –
Nagyezsda is csak a házassága révén tartozott.
Összetartó csoport volt. Néhányuknak volt pénzük, de
többségüknek nem. Szerény középosztálybeli életet éltek,
árnyékos, fasorral szegélyezett utcákban. Bár látszólag
ugyanolyanok voltak, mint a többi amerikai, általában csak
egymás közt házasodtak; otthon ugyanúgy beszéltek oroszul,
mint angolul, és ami nagyon ritka más emigráns kolóniákban,
megőrizték szülőföldjük egyfajta belső életét.
A középpontban az egyház állt. Minthogy az öreg
Alekszander mindig is vonzódott a valláshoz, vagy legalábbis
a szertartásokhoz, ez magától értetődő volt. Azoknak viszont,
akiknek otthon, Oroszországban nem volt közük a valláshoz,
most az ortodox egyház volt önazonosságuk megőrzésének
utolsó bástyája, amely egyben erkölcsi tartást is adott a
megmaradáshoz. Az ortodox keresztény egyház mindkét
ágához tartozók éltek a közösségben, és egyik sem ismerte el
az akkori moszkvai pátriárka legitimitását, akiről úgy
érezték, hogy a KGB markában van.
Szombatonként a közösség olyan harmadik generációs
emigránsai, mint Paul, elhozták a gyerekeiket a gyülekezeti
terembe, ahol egy fél napon át orosz nyelvet és történelmet
tanultak. Vasárnaponként megszokott dolog volt, hogy egy
nagy orosz történelmi név viselője gyertyákat osztogat a
templomban, és kellemes basszus hangján a kórusban énekel.
A fejkendős öregasszony, aki úgy imádkozik egy ikon előtt,
mint bármelyik bábuska, talán egy orosz hercegnő. A
csecsemőket gondosan megkeresztelték – háromszor
belemerítve a keresztelőmedencébe.
És egyszer egy évben Paul elvitte a feleségét az orosz
arisztokrata bálba – erre az elég csendes és visszafogott
összejövetelre, ahol régimódi urak cári kitüntetéseikkel a
mellükön jelentek meg –, vagy a sokkal színesebb Petruska-
bálba. Mindkét eseményt New York elegáns báltermeiben
tartották, és nagyon népszerűek voltak.
Az orosz kolónia tehát rendkívül szívósan tartotta magát,
és várt.
De mire? Paul volt a család első tagja, aki
visszamerészkedett, Talán némelyik bácsikája vagy kuzinja a
cárizmus visszaállításában reménykedett? Mert bár Miklóst
és a családját kivégezték, a nagyhercegek révén fennmaradt a
dinasztia, úgyhogy technikailag nem volt lehetetlen. De Paul
nehezen tudta volna elképzelni. Mint ahogy azt is, hogy
elhagyják New York-i otthonukat. De ha a dolgok mégis
megváltoznának, és történne valami nyitás, nem kéne
kimaradni – gondolta. Igazából nem volt túlságosan eltökélt,
tele bizonytalanságokkal, és félig beismert érzelmekkel.

Micsoda szerencse, hogy találkozott Szergej Romanovval. Az

előző évben találtak egymásra New Yorkban egy
kereskedelmi vásáron. Az oroszok nyugati licencen alapuló
szoftverfejlesztési lehetőségeket kerestek. Romanovnak jó
csapata volt, de nem sok üzleti elképzelése, és Paul, aki
viszont asztali számítógépek marketingjével foglalkozott,
örömmel segített a kapcsolatépítésében, és átsegítette
Romanovot a nyelvi nehézségeken. Bobrov már a második
napon megemlítette, hogy egyszer szeretne elmenni a
Szovjetunióba, hogy megnézze az ősi családi birtokot. Az
egyetlen probléma, magyarázta, hogy fogalma sincs, hogy
tudna odajutni, mert nincs rajta a turistatérképeken.
– Egy Ruszka nevű kis településről van szó – mondta.
– De Paul Mihajlovics! – kiáltott fel Romanov. – Az én
nagyapám is pontosan erről a helyről származik. Bár én
magam még nem voltam ott. Jöjjön el Moszkvába, barátom –
mondta elérzékenyülten – és ketten elmegyünk.
És most itt volt. Romanovot várta, hogy érte jöjjön.
Úgy egyeztek meg, hogy negyed hétkor találkoznak a
hotel előtt. A kongó étteremben még nem szolgáltak fel
reggelit, de az előző este látta, hogy az ötödiken van egy kis
bár, ami hatkor nyit, úgyhogy elindult arra.
Tipikus kis büfé volt. Az üvegezett pulton szeletelt sajtok
és szalámik, pirog, kemény tojás, és persze fehér meg barna
kenyér. Nagy kancsókban alma- és szőlőlé, kávéfőző és
szamovár. Az ablak mellett egy magas pult, ahol állva
lehetett enni; az egyik fal mentén négy kis asztal. A nagy
üvegajtókon át – amelyekre a nyitva tartást is kiragasztották
– látni lehetett a bennlévőket.
Öt perccel hat után ért oda. Látta, ahogy bent egy szép, de
unott tekintetű, húsz év körüli szőke lány kiteszi az ételeket.
Mögötte egy ötven körüli, nagydarab, zsörtölődő asszony
ádázul vizsgálgatja a kenyereket. Megpróbálta kinyitni az
üvegajtót. Zárva volt.
A lány ránézett és mondott valamit az idősebb
asszonynak, aki viszont még csak figyelemre sem méltatta.
Paul megnézte az időt, megkocogtatta az üveget, és a nyitva
tartásra mutatott. A lány csak bámulta. Aztán a kövér nő
megfordult és odakiabált neki:
– Zakrity!
– Ezt a szót minden turista jól ismeri Oroszországban.
„Zakrity”. Zárva vagyunk.
És a lány elmosolyodott.

– Mnye szkúcsno. – Unom.

– Mnye szkúcsno, szkúcsno, szkúcsno.
 A nap minden órájában ezt mormolta magában a lány,
akárcsak régen a szerzetesek az apostoli imádságot. „Mnye
szkúcsno. ” Mint egy litánia.
Ludmilla Szuvorin intelligens lány volt, csakúgy, mint az
apja, Pjotr, mielőtt még inni kezdett. Pjotr apja volt Szuvorin,
a zeneszerző. Még néhány évvel ezelőttig a nevét sem illett
kiejteni, merthogy gulágban végezte. És noha a műveit –
köztük az utolsó szvitet is – mára rehabilitálták, a lányon ez
nem sokat segített. Ötéves volt, amikor az apja, Pjotr,
meghalt, és az anyja hozzáment egy vasutashoz. Egy szürke,
négyszobás panellakásban éltek társbérletben egy másik
családdal, egy lepusztult külvárosi negyedben. Az utcában
négy ilyen panelház sorakozott egymás mellett, elszigetelten
a többitől, és a tetejükön végig hatalmas, vörös fémbetűkből a
következő szöveg állt össze: a kommunizmus szebb világot
épít. Az ő házukra az jutott, hogy világot.
Ludmilla elég lusta természet volt. Valami jobbat is
csinálhatott volna ennél, de nem lehetett rá hatni. Táncolni
szeretett. Jó alakja volt, vékony és erős. Néha már arra is
gondolt, hogy a testét bocsátja áruba, mint azok a hosszú lábú
lányok a hotelben, akik között sok diák volt, vagy vidéki
dácsára gyűjtő férjes asszony. Évekkel ezelőtt még sok
utcalány álmodozott arról, hogy felcsíp egy külföldit, aki
megszereti, elveszi feleségül, és kiviszi őt Oroszországból.
Most már lehiggadtak. Tudták, hogy ez nem következik be.
Elvették a pénzt – a keményvalutát – és hálásak voltak érte.
De Ludmillából végül nem lett utcalány, úgyhogy most itt
dolgozott Varjánál.
Ludmilla csak figyelte az amerikait, és látszott, hogy jól
szórakozik. Az amerikai meg nem is nagyon értette az egész
helyzetet, amikor ott az ajtón kívül türelmetlenül
gesztikulált. De hát hogy is érthette volna meg?
Varjának nagyon határozott elképzelései voltak a büfé
vezetéséről. Különösen két kérdésben volt hajlíthatatlan, és
az egyik éppen a nyitva tartás volt.
 Ha a büfének hatkor kellett kinyitnia, akkor az ő
értelmezése szerint, ekkorra kellett neki megérkeznie.
– Ha korábban ideérsz, azért nem fizet neked senki –
szokta mondani. – Aztán, miután hatkor kinyitunk –
magyarázta –, előkészítjük a dolgokat.
És amíg kitette az ételeket a tálcákra, és megfőzte a
kávét, persze egy vendéget sem engedett be, hiszen csak
útban lettek volna. Úgyhogy reggelenként volt egy ilyen tíz-
tizenöt perces szünet, ami alatt „a büfé nyitva volt, de zárva”,
és ő ezt nem érezte ellentmondásnak.
Aztán ugyanez zajlott esténként, a kilenc órai zárásnál,
amikor is a vendégeket már jó húsz perccel zárás előtt nem
szolgálták ki. Különben – mondta szigorúan Ludmillának –
még túl későn zárnánk.
Úgyhogy: „Zakrity!” – kiabálta a kint ácsorgó és
bosszankodó Paulnak, és csak tizenhárom perccel hat után
enyhült meg és intett Ludmillának, hogy kinyithatja az ajtót.
Az amerikai különleges oroszt beszélt. Hallgatni is
gyönyörűség volt. Még Varja is zavarba jött, és igyekezett
jóvátenni az iménti viselkedését. Gyorsan adtak neki egy
csésze kávét, szalámit és tojást. És persze kenyeret.
– Ön orosz?
– Igen – mosolygott. – Amerikai.
– És most visszajött körülnézni?
Varja már találkozott a hotelben néhány ilyen
emigránssal, akik ezt a meghatóan szép nyelvet beszélték.
Szerette volna még szóval tartani.
– Hát nem sok maradt a maga Oroszországából.
Paul odament egy asztalhoz és leült. Ivott egy kis kávét,
evett egy darab kenyeret, és összevonta a szemöldökét.
Ludmilla elmosolyodott.
– Valami baj van?
Paul enyhe grimaszt vágott.
– Semmi különös, csak ez a kenyér kissé száraz. Nincs
valami jobb? – kérdezte a lányt.
 Ludmilla Varjára nézett. Ez volt ugyanis Varja másik
furcsa elképzelése.
Hogy mikor kezdődött? Ludmilla még csak hat hónapja
dolgozott ott, úgyhogy ezt nem tudhatta. Mindenesetre
egyszer zárás után megmaradt egy csomó kenyér. Mások
hazavitték volna, vagy másnap kidobják, de Varja – a maga
különös észjárásával – eltökélte, hogy az előző napról
megmaradt kenyeret szolgálják fel először, amíg az el nem
fogy. Márpedig csak zárásra fogyott el. Így az aznapi friss
kenyér teljesen érintetlenül maradt hátul a konyhában.
Másnap megcsinálta ugyanezt. Az előző napi kenyeret
szervírozták, és a friss, szeletelt kenyér megint a konyhában
maradt. Rövid időn belül ez a különös procedúra bevett
szokás lett, és egy sor további szabály kapcsolódott hozzá.
Senki sem nyúlhatott a kenyérhez. Ha mégis megtörtént,
Varja azonnal észrevette. Továbbá senki sem szólhatott le a
szállítóknak, hogy egy napot hagyjanak ki, hogy újra
egyenesbe kerüljenek. Ha megkérdezték, hogy vajon
hozzányúlna-e a friss kenyérhez, ha esetleg kifogyna a
régiből, szigorúan ezt válaszolta:
– Sosem fogyunk ki. Pont annyi van, amennyi kell.
Így történt tehát, hogy az ötödik emeleti büfében mindig
pontosan egynapos kenyeret lehetett kapni.
Paulnak már csak két perce volt. Biccentett Ludmillának,
és kisietett. Sosem tudták meg, hogy rokonok.

Ruszkába viszonylag egyszerűen el lehetett jutni. A

Moszkvából kivezető széles út után szerényebb, kétsávos
országutakon haladtak, aztán egy óra múlva a két sáv egyre
szűkült, de két autó így is bőven elfért egymás mellett, bár
nem volt rajta semmiféle jelölés.
– Nálunk nincsenek olyan autópályák, mint nálatok –
magyarázkodott Szergej.
– Nincs is rá szükségetek – válaszolta Paul. És tényleg,
ahhoz képest, hogy főút, elég gyéren jártak rajta autók.
 Mint a legtöbb orosz, Szergej is hajmeresztő sebességgel
száguldott, és kedve szerint használta az úttest bármely
részét. Egyszer-kétszer még ezen a főúton is előfordult, hogy
az aszfaltburkolat váratlanul megszakadt, és vagy másfél
kilométeren keresztül törmelékeken és göröngyökön
száguldottak – ugyanolyan sebességgel –, mígnem egyszer
csak újra volt burkolat.
Gyönyörű volt az idő. Felhőtlen, tiszta, halványkék ég,
csak egy kis vékony, szürke ködfátyol a keleti horizonton. Az
utat végig nyírfák szegélyezték, ezüst törzseikkel és
smaragdzöld leveleikkel csak úgy ragyogtak a verőfényben.
Szergej Romanov kerek arcú, szőke, kopaszodó férfi volt.
Kétszer járt már nyugaton, és remélte, hogy még többször is
kijut. Ahogy korosztályára általában is jellemző volt – Paul
úgy harmincasnak saccolta –, ő is csak igen szűkszavúan
nyilatkozott magáról, viszont annál kíváncsibb volt Bobrovra.
Paul eleinte benne is érezte azt a félénk tartózkodást, amit
más szovjet entellektüelekben is. Az öreg Nyikolaj Bobrovot
például így emlegette: „A dédapád, az utolsó cári Duma néhai
nagyra becsült tagja… – melynek kissé színpadias tónusában
érződött a mélységes tisztelet, amelyet a történelmi család
múltja iránt érzett.
Bobrov most már sokkal fesztelenebbül társalgott vele.
Mesélt a családjáról, orosz neveltetéséről, a népi rigmusokról
és mesékről, amelyeket gyerekkorában hallott, és egy óra
múltán már Szergej is teljesen feloldódott.
– Magától értetődő, hogy kíváncsiak vagyunk rátok –
vallotta meg őszintén Szergej. – Mert amikor Oroszország
elveszítette a magadfajta embereket, elveszítettük régi
kultúránk jobbik felét, és most nem nagyon tudjuk, hogyan
szerezhetnénk vissza.
– Az azt hiszem, attól függ, mit akartok – felelte Paul. –
Mit akartok?
Szergej egy ideig töprengett.
– A forradalom előtt ti még kapitalista rendszerben
működtetek, nem? Szabad piac, ilyesmi…
 – Többé-kevésbé.
– Szólásszabadság, irodalom, filozófia…
– Hogyne, hogyne.
– Tudtad, hogy az orosz iskolákban a filozófia Hegelből,
Feuerbachból meg Marxból áll? Platón, Szókratész, Descartes
vagy Kant nevét csak elvétve hallani. – Megrázta a fejét. –
Először is a történelmünket akarjuk visszakapni – folytatta. –
Sztálin annyi mindent átírt, hogy fogalmunk sincs, mi az
igazság. El tudod ezt képzelni? Hogy milyen az, amikor
fogalmad sincs, mi történt, hogy hogyan lettél az, aki?
Elveszett generáció vagyunk. Mindent vissza akarunk kapni.
– Hirtelen, szokatlan hévvel rácsapott a kormányra, amitől az
út közepére sodródtak. – Mindent!
– És mi a helyzet az egyházzal?
– Én ateista vagyok – mondta határozottan Szergej. –
Nem tudok hinni. De ha mások hinni akarnak, akkor nem
lehet őket megfosztani ettől a joguktól. – Aztán elmosolyodott:
– Az anyám hívő volt. Magánházakba járt titkos
istentiszteletre. Ezekről tudsz?
Paul hallott már erről a titkos vallásgyakorlatról, de senki
sem tudta megmondani pontosan, hogyan szerveződött. Az
őskeresztények titkos földalatti istentiszteleteire utalva
Katakomba Egyháznak nevezték, és annyit tudott, hogy a
szovjet állam megalakulásának első percétől létezett egy papi
hálózat, amely Oroszország-szerte egyik régióból a másikba
vándorolva tartott titkos istentiszteletet a hívőknek
kunyhókban, pajtákban vagy erdei rejtekhelyeken.
– Ha egyszer visszatér az orosz kultúra, talán te is
vallásos leszel – mondta Paul.
– Kétlem.
Még egy darabig tovább haladtak Vlagyimir felé, aztán
délnek fordultak. Többször úgy tűnt, hogy Szergej teljesen
eltévedt, de végül megtalálta azt keskeny kis utat, amely
Ruszkába vezetett.
Miután az orosz kultúrával kapcsolatos érzelmeit feltárta,
Szergej megkönnyebbülten fordult más témák felé. Beszámolt
azokról a dolgokról, amelyeket nyugaton tapasztalt, majd a
szakmájáról kérdezte Bobrovot.
– Számítógép-marketinggel foglalkozol, igaz? Elmondod
nekem, hogy ez pontosan hogyan is működik?
Noha nem volt könnyű, Paul tőle telhetően válaszolt.
Körvonalazta egy új termék egész marketingjét a
piackutatástól egészen a hirdetésszervezésig, és a
becsomagolt áruig.
– És aztán – mondta elvigyorodva – már csak el kell
adnom a kereskedőnek. És ez a séma nagyjából minden
termék esetében ugyanaz – magyarázta.
Szergej Romanov egész idő alatt bólogatott, és ezt
mondogatta:
– Nekünk is pont ez kéne.

Már késő délelőtt volt, amikor megérkeztek Ruszkába.

Rettenetes csalódás volt.
Nagyanyja tudósításainak köszönhetően most már Paul
Bobrov volt az, aki körbevezette Romanovot. A városka elég
lepusztult volt. A híres, magas sátortetős óratorony még állt.
És állt a régi házak többsége is, bár feltűnt neki, hogy a kis
parkot övező nagyobb kereskedőházakat különálló lakásokra
osztották fel; elhanyagolt kertjeikben magasra nőttek a
bokrok, meg a földi szeder. A piactéri kőtemplom szomorú
állapotban volt, és látszott, hogy évtizedek óta nem
használják.
Megtudta, hogy az egyik gyárban most bicikliket
gyártanak, de megmaradt a textilipar is: a másik gyárban
gyapjútakarókat készítettek. Miután körbejárták a szomorú
kisvárost, levitte Szergejt a folyóhoz, majd egy ösvényen
elsétáltak a forrásokhoz. Ezek legalább nem változtak. Egy
darabig üldögéltek a zöldmohás folyóparton, és hallgatták a
víz csobogását.
De Paul már nagyon szerette volna látni az ősi Bobrov-
házat, és amint eljöttek a forrástól, beszálltak az autóba és
áthajtottak a hídon, keresztül a hepehupás erdei ösvényen.
 A falu nagyjából olyan volt, amilyennek Nagyezsda leírta.
Romanovok már nem éltek ott, Szergejnek pedig fogalma sem
volt, hogy melyik lehetett az ő a házuk. Így megint csak Paul
volt az, aki kisegítette Szergejt és – Nagyezsda útmutatása
alapján – elvezette egy mutatós, kétszintes, faragott
homlokzatú házhoz.
– Ebben a házban élt hajdanán Borisz Romanov – mondta.
De volt egy dolog, amit nem értett. Séta közben
egyfolytában a domb felé tekingetett, ahol a Bobrov-háznak
lennie kellett volna. De nem látta. Végül megkérdezett egy
falubelit.
– Hol van a kúria?
– Azt mondják, ott a domb tetején volt egy, de én sose
láttam – felelte a fickó.
Így is volt. Amikor felértek, nem találtak semmit. Még a
tartószerkezet nyomait sem, vagy akár egy melléképületet.
Csak a gyepen valamiféle halvány körvonalat, és egy kicsit
feljebb egy benőtt ösvényt a fák között.
Az ősi ház nyomtalanul eltűnt. Elveszett a kapocs, ami a
múltjához fűzte. Betemette a föld. Az útja hiábavaló volt.
Szomorúan indult vissza.

Amikor a kolostor felé közeledtek, észrevették, hogy valami

készülődik.
Az építmény kívülről teljesen elhagyottnak tűnt. A falak
málladoztak, a harangtorony leomlott. A kolostoron belül az
épületeken csupa kitört ablak.
Váratlanul megjelent két szerzetes.
Fiatalok voltak, mindkettő huszonegynéhány éves,
egyszerű fekete reverendában. Az egyikük magas volt és
sovány, rövid szőke szakállal; a másik széles, intelligens arcú,
távolülő, világoskék szemekkel, amelyekből szokatlan
frissesség áradt. Mosolyogtak, ahogy az autó közeledett
feléjük. Szergej megállt, és letekerte az ablakot.
 – Itt is vannak szerzetesek? – A nagy Danyitov-kolostor
sokfelé küldött szerzeteseket, de Szergejt nagyon meglepte,
hogy Ruszkába is eljutottak.
– Három hónapja – mondta a magasabbik mosolyogva. –
Önök meg vannak keresztelve?
– Természetesen – hangzott a válasz a szomszéd ülés felől.
– Isten a legjobbkor hozta önöket – mondta a kékszemű
szerzetes. – Jöjjenek be, és nézzék meg. – A két szerzetes
visszafordult, és segített leparkolni bent az autót.
A látvány meglepő volt. A kápolna közelében egy tucat
szerzetes állt. Mint a többi épületen, az ablakok itt is rég
kitörtek, és most hatalmas műanyag fóliákkal takarták őket.
Paul észrevette, hogy több kisebb épületet részlegesen
átalakítottak, hogy lakhatóvá tegyék. A belső kapualj
renoválását is elkezdték.
Az is feltűnt, hogy vagy negyven paraszt, többségében
asszonyok és néhány férfi, tisztelettudóan álldogál az egyik
oldalon, és közvetlenül a templom bejáratánál egy bíborvörös
kelmével borított koporsó fekszik.
Kiszálltak és zavartan megálltak.
– Attól tartok, rosszkor jöttünk – mondta Paul. De a két
szerzetes válasz nélkül továbbsietett, hogy egy perc múlva
visszatérjenek egy körülbelül ötvenéves, intelligens,
érdeklődő tekintetű férfi társaságában, aki udvarias
meghajlással üdvözölte őket.
– Leonyid főapát vagyok. Megkérdezhetem, minek
köszönhetjük éppen most a látogatást?
Amikor Paul elmondta neki, miért jöttek, a főapát egészen
megrendült.
– Ön egy Bobrov? Abból a családból, amely ezt a kolostort
alapította? És Paulnak hívják? Bizonyára tudja, hogy a
kolostorunk Szent Péter és Szent Pál nevét viseli. – Egy
pillanatra lehunyta a szemét. – Jelet kaptunk – mondta
csendesen –, ez nem véletlen. – És aztán rájuk mosolyogva így
folytatta: – Kérem, maradjanak még egy kicsit. Úgy tűnik
nekem, hogy az érkezésüknek fontos üzenete van.
Paul is úgy érezte, akárhonnan nézi, rendkívüli ez az
egybeesés. Ő, egy Bobrov-ivadék, pont azon a napon érkezik
meg, amikor a kis kolostort újra megnyitják. Előző nap a
szerzetesek szorgalmas munkával megtalálták egyik nagyra
becsült elődjük sírját, és másnap éppen abban az órában
vitték be a maradványokat a templomba, amikor Paulék
megérkeztek. Vazul atya, akinek a földi maradványait most
készültek újraszentelni, a múlt században élt, hosszú évekig
remeteként a forrásokon túl, egy medve társaságában.
A szertartás nem nyúlt túl hosszúra, és nagyon egyszerű
volt.
A Vazul atya maradványait rejtő koporsót a templom
északkeleti sarkában helyezték el. A templombelső
meglehetősen különös látványt nyújtott. Egyrészt az
ablakokon lógó műanyag fóliák miatt, másrészt mert a térség
nem biztonságos részét egy kötélen átvetett, nagy háromszög
alakú drapériával zárták le. Mögötte egy létra, és egy csomó
vödör, amelyeket nyilvánvalóan a tetőn át becsöpögő esővíz
felfogására készítettek oda.
A főapát ornátust öltött magára, de a többi szerzetes
egyszerű fekete reverendát viselt, egyiken-másikon némi
gipszpormaradvány. Az összegyűlt tömeg elég szegényesen
öltözködött. Semmi dísz, semmi ünnepélyesség, semmi, ami a
szemet gyönyörködtette volna ezen az egyszerű ortodox
szertartáson.
Elénekeltek egy zsoltárt és egy himnuszt.
Hasonlóképp, Leonyid főapát prédikációja is nagyon
visszafogott volt, és rendkívüli szelídséget árasztott.
Kérte, hogy adjanak hálát az isteni gondviselés csodálatos
jeleiért, amelyek természetüknél fogva előre nem láthatók.
Ezek a jelek tanúbizonyságot tesznek Isten mélységes
bölcsességéről, amelyet olykor ugyan sikerül
megpillantanunk, de végső céljáról csak elenyészően keveset
tudhatunk. Másképp hogyan lenne lehetséges, hogy ebben az
órában, ezen a napon, egy Pál, a kolostor alapítójának
leszármazottja, sok ezer mérföldes utat megtéve véletlenül
megjelenik a kolostor kapujában? És vajon nincs-e mély
értelmű jelentése annak, fűzte tovább, hogy miután nem
találta meg földi otthonát, melynek keresésére indult,
„véletlenül” éppen idevetődött, szellemi otthonába.
Ezután a kolostor korábbi életéről beszélt, több évszázados
fennállásáról, és a tetszhalálból való feltámadásáról.
De beszédének az a része volt Paul számára a
legemlékezetesebb, amelyben Vazul atyáról emlékezett meg.
– Vazul atya hosszú évekig élt remeteként, imádkozva és
szellemi útmutatást adva másoknak. Számos csodatétel is
fűződik a nevéhez. Mégis, hogy áldott földi maradványai itt
fekszenek előttünk, remeteélete valójában csak most kezdődik
el. Az a hír járta róla, hogy valamilyen különös tehetsége volt
az állatokhoz. Azt is beszélték, hogy gyakran megjelent nála
egy hatalmas medve, akihez olyan kedvesen beszélt, mint egy
apa a gyermekéhez, ezért az emberek úgy gondolták, hogy
különleges képessége van. De valójában az ellenkezője
történt. Remetesége kezdetén még borzasztóan félt a
medvétől, amikor az megjelent. Olyannyira, hogy az első
éjszaka végig bent kuksolt a viskójában, és másnap majdnem
visszatért a kolostorba. A második éjszaka is ugyanez történt.
Csak a harmadik éjszakán jött rá, mit kell tennie. Mert a
harmadik éjszakán már nem húzódott vissza a viskóba.
Csöndesen leült a földre, és Jézushoz fohászkodott: „Urunk
Jézus Krisztus, Istennek fia, kegyelmezz nekem, bűnösnek.”
De nem a testi épségéért könyörgött, hanem erre gondolt:
„Mit tehet velem ez a medve? Hát ki kapott Istentől örök
életet?” És többé már nem félt a medvétől. És bizony mi sem
vagyunk, gyermekeim, félelemtől mentesek. Tudjuk, hogy mik
történtek Oroszországban az elmúlt évtizedekben. De most,
hogy újjáépítjük ezt a kolostort, és felidézzük Vazul atya
példáját, tudjuk, hogy nem szabad félnünk a medvétől.
Szeretnünk kell. Mert a tökéletes szeretet elűzi a félelmet.
Paul csak ekkor vette észre meglepődve, hogy Szergej
barátja reszket, és ő maga is könnyezik.
A szerzetesek ezután étellel vendégelték meg őket. Óriási
megnyugvást érezve indultak vissza késő délután. A
Moszkvába vezető úton lassan és szótlanul haladtak sokáig.
Csak egy óra múlva szólalt meg Szergej.
– Megcsináljuk. Újra felépítjük Oroszországot.
– Tudom.
– De nem gondolom, hogy színtiszta kapitalizmust
akarunk. Egyfajta vegyes gazdaságot.
– Azt hiszem, meg lehet csinálni.
A következő egy órában Szergej megint hallgatott. Már
Moszkva külvárosához értek, amikor újra megszólalt:
– Szerinted, mennyi idő kell hozzá? Öt év?
– Lehet, hogy több.
– Talán igazad van. De tíznél nem több. Tíz éven belül
behozzuk a lemaradást.
– Én is remélem.
– Tudod, Oroszország számára semmi sem lehetetlen.
Semmi.
– Ebben biztos vagyok.
Szergej Romanov elmosolyodott.
– Csak jó vezetőkre van szükség – mondta. – És akkor
megcsináljuk. – Aztán úgy tűnt, valami az eszébe jutott. –
Egyébként – mondta –, van valami, amit meg akartam tőled
reggel kérdezni, amikor a munkádról beszéltél. Valamit, amit
nem értek pontosan.
– Igen?
Szergej kissé összevont szemöldökkel ránézett.
– Mi az az ügynök?

Aznap este Paul Bobrovnak nem volt kedve az étterem

lehangoló félhomályában ücsörögni. Ránézett az órájára.
Háromnegyed kilenc. Az ötödik emeleti büfé még negyedórát
nyitva van. Elindult a lifthez. Egy perc múlva már az
üvegajtónál volt.
 Varja volt egyedül a helyiségben. Elmúlt háromnegyed
kilenc. Nem volt neki semmi baja a fickóval, aki reggel olyan
szépen beszélt, de a szabály, az szabály.
,Zakrity!” – kiabálta, és eltűnt a konyhában.

A nap éppen lenyugvóban volt, amikor Paul Bobrov az

ablaknál üldögélve elnézett a moszkvai háztetők fölött. Balról
azoknak a jellegzetes, magas, zömök tornyoknak az egyike
látszott, amelyekkel Sztálin a város fényét kívánta emelni
uralkodásának utolsó éveiben. Egy új kor szimbólumai –
akárcsak az Empire State Building. Egy kérlelhetetlen
hatalom jelképei, akárcsak a Kreml zordon falai.
De ez is Oroszország-e?
Úgy gondolta, hogy nem. Bár még most sem tudta
megmondani, még most sem tudta pontosan, hogy mi is
Oroszország. És ezen nem csodálkozott. Oroszországot
évszázadokon keresztül lehetetlen volt meghatározni. Európa
része volt? Vagy Ázsiáé? De végtére is mit takarnak ezek a
fogalmak? Olvasmányai során nem akadt egy szerző sem, aki
meg tudta volna neki mondani, mi is ez a hatalmas ország,
vagy mi lehetne belőle. Az viszont bizonyos, hogy a Kremlben
sem tudta senki.
Akármi is volt, úgy érezte, hogy azon a napon Ruszkában
legalább megpillanthatta.
Csendes volt a város azon az estén. Már rég besötétedett,
amikor Bobrov még mindig az ablaknál ült és merengett.
Magasan a csillagos nyári égbolton halvány felhők
vonultak át időnként, komótos egymásutánban, s felizzottak a
délen felkelő félhold fényében.
Lágy szellő suhant át a tájon.