Interperszonális kapcsolatok tanulmányozása az osztályba

Az osztály:
Az iskolai osztály mesterséges, formális okok alapján létrehozott szociális alakzat.
Egy társas együttélési közeg, amelynek keretében megvalósulhat a hatékony tanítás-tanulás.
Idővel a közös tevékenységek, célok és élmények, interperszonális kapcsolatok
következtében kialakuló, egy bizonyos mértékű kohézióval rendelkező közösség.
Szociológiai szempontból csoport és így megfigyelhetők az alapvető
csoportfolyamatok: fejlődés (alakulás – viharzás – normaalakulás – működés – feloszlás
(Argyle), dinamika, normarendszer, státushierarchia, interakciós hálózta. A gyerekek
számára elsődleges szociális és szerkezeti egység, mert mindenki mindenkit ismer, direkt és
folyamatos a kommunikáció, kialakulnak intim baráti kapcsolatok, a csoport hat az egyéni
fejlődésre. A gyerekek megélik az alá-fölérendeltséget.
Az osztály, mint csoport fejlődését olyan tényezők befolyásolják, mint:
osztálylétszám, az együttesség mértéke, kapcsolati háló, közös élmények, normarendszer,
hagyományok, szerepek, a pedagógus személyisége, a tanulók pszichikus fejlettsége stb.
Az interperszonális kapcsolatok gyógyító erővel is bírnak az osztályon belül:
elfogadás, egymás meghallgatása, érzések megosztása, véleménynyilvánítás, ösztönző
beszélgetések, támogató háttér, kölcsönös segítségadás.
Az osztály kettős formális vezetéssel rendelkezik: az osztályfőnök és az erre
kiválasztott tanuló. Szinte ugyanolyan fontos az egy vagy több informális vezető. Ebből
kifolyólag a csoport kétfajta szerkezettel rendelkezik: felszíni, formális társas szerkezet és
informális kapcsolatrendszer (Moreno szociometria teszttel feltérképezhető). Az utóbbi
spontánul alakul ki, vonzódás, szimpátia alapján. Ebben a kapcsolatrendszerbe tanulja meg a
gyerek azokat a viselkedésformákat, amelyek megfelelnek a társadalomnak: barátság,
felelősség, szolidaritás, empátia, becsületesség, kötelesség, segítőkészség. Az osztályba
működik a szociális tanulás (utánzás és identifikáció formájában), minden csoporttag tanuló
és tanító, mintaadó és mintakövető egyidőben.
Az iskolai osztály kettős arca abban áll, hogy párhuzamosan van jelen minden téren a
formalitás és az informalitás:
- rangsor: formálisan az az első, akinek jó az osztályzata, informálisan az, aki erős
akarattal, fizikai jellemzőkkel bír
- vezetés: formálisan a rendszerető, informálisan az uralkodásra hajlamos
 - csoportképződés: formálisan munka, képességek, teljesítmény alapján, informálisan
szimpátia, érdek alapján
- összetartás: formálisan a tanár odatartozik, informálisan nem, sőt ellenség
- osztálynorma: formálisan a tanár által kimondott, informálisan szolidaritás
Az osztályban mindkettőnek jelen kell lennie, a formális a rend miatt, az informálisnak, mert
az szociális igény.
Az osztály szociális élettér, mivel: sok időt töltenek egymással, közös
tevékenységekben vesznek részt, társas kapcsolatok/interperszonális interakciók jönnek létre,
tanulási helyzet színtere, együttes élmények színtere.

Nevelési interakciók:
A nevelő-nevelt viszony a pedagógusok és a tanulók tartós együttműködésének szociális,
pedagógiai és szociálpszichológiai alapja, mely feltételezi a nevelők és a neveltek kölcsönös
elfogadottságának és együttműködési készségének a minimumát.
A kapcsolat jellemzői:
- lélektani jelleg: az egyén teljes személyisége érintett
- tudatos jelleg: a kölcsönös elvárások egyértelműek az érintett feleknek
- közvetlen jelleg: feltételezi a szemtől szembeni kapcsolat meglétét
Az interperszonális viszonyok erkölcsi (a célok a társadalmilag elfogadható viselkedésformák
kialakítására fókuszál) és formatív (a nevelés elsődleges célja a személyiség fejlesztése)
jelleggel bírnak, és erőteljes az érzelmi (a csoport tagjai között emocionálisan nagyon telített
viszonyok vannak) színezetük.
Az osztályközösségen belül megvalósuló interperszonális viszonytípusok:
a. Kölcsönös megismerési viszonyok: arra épül, hogy pszichológiai szükségletünk a
körülöttünk lévő személyekről ismereteket szerezni. Minél több és megbízhatóbb
ismerettel rendelkezik a pedagógus a tanulóról, annál megfelelőbb kapcsolatot tud
kialakítani vele. A tanulók minél jobban ismerik egymást, annál dinamikusabb
interakciót tudnak létrehozni. Ha az ismeret téves vagy hiányos, sztereotípiák
alakulhatnak ki.
b. Kölcsönös kommunikációs viszony: az osztály egy kommunikációs tér. Amennyibe ez
a kommunikáció zavaros nevelési konfliktushelyzetek jöhetnek létre.
c. Társas-affektív (szocioaffektív) kapcsolatok: minden kapcsolat érzelmi töltetű
(rokonszenv-ellenszenv, vonzódás-elutasítás).
 d. Befolyásolási viszonyok: a szociális tanulás tipikus formájáról van szó, ahol a
befolyásolás irányát meghatározzák a formális és informális hierarchiák

Nevelési-tanítási stílusok:
Gordon felfogásában a nevelő pedagógiai magatartása és egész stílusa két véglet között
ingadozhat: az elutasító (a pedagógus rideg, uralkodó, elutasító, nem elfogadó, elmarasztaló,
segítséget megtagadó, tiltó, fenyegető, folytonosan elégedetlenkedő) és az elfogadó
(elfogadó, toleráns, meleg, érzelmileg a gyerek fele forduló, empatikus, bátorító, megengedő,
megértő és segítő) tanári stílus között. A pedagógus e két véglet között megjelenő
magatartása döntő módon befolyásolja társas interakcióit, így a tanulókkal kialakított nevelési
kölcsönhatását is.
Kurt Lewin kutatásainak eredményeképpen klasszikus három nevelési stílust
különböztethetünk meg:
1. tekintélyelvű: autokratikus, parancsoló, a viselkedést szigorúan szabályozó, előíró,
elrendelő, a gyermek vágyait, igényeit figyelmen kívül hagyó. Minden teendőről a
legerősebb személy, a vezető dönt. A célhoz vezető eljárásokat és lépéseket a
tekintély egyénenként írja elő úgy, hogy a jövendő irány lényegében ismeretlen
marad. A vezető határozza meg az egyes részfeladatokat, és a munkatársakat kijelöli.
Az egyes csoporttagok munkáját a vezető indoklás nélkül dicséri vagy bírálja anélkül,
hogy aktívan részt venne a csoport tevékenységében, kivéve, ha valamit be kell
mutatnia. Inkább barátságosan személytelen, mint nyíltan ellenséges.
2. demokratikus: együttműködő a gyermek véleményével, számoló, vitákat bátorító,
megértő, meghallgató, közös döntéseket előnybe részesítő, együttérző. Minden
teendőről a csoport dönt a vezető bátorításával és irányítja beavatkozásával. A
tevékenység távlatát az első csoportmegbeszélésen rögzítik. A cél eléréséhez vezető
lépéseket közösen megtervezik, és ha technikai segítségére van szükség, a
csoportvezető két-három alternatívát javasol, amelyek közül választani lehet. A
csoporttagok szabadon választják meg, hogy kivel akarnak együtt dolgozni, és ők
határozzák meg a feladatok elosztását is. A vezető a dicséretet és a kritikát objektíven
tényszerűen indokolja és arra törekszik, hogy ő maga is teljes értékű csoporttagként
viselkedjen, anélkül, hogy túl sok munkát végezne el a csoportéból.
3. ráhagyó (laissez faire): engedékeny, erélytelen, beavatkozást nélkülöző, szervezést,
ellenőrzést mellőző, a pedagógus az irányító, szervező és ellenőrző funkcióit meg sem
 próbálja érvényesíteni. A csopot- és egyéni döntések teljesen szabadok, a csoport
vezetője a döntésekben nem vesz részt. A vezető rendelkezésre bocsátja az anyagokat,
és bejelenti, hogy csak akkor ad felvilágosítást, ha kérdezik, egyébként a
munkamegbeszélésen nem vesz részt. A vezető egyáltalán nem vesz részt a
részfeladatok meghatározásában. A vezető csak nagyon ritkán kommentálja a
csoporttagok tevékenységét, kivéve, ha külön megkérdezik. Meg sem kíséreli, hogy
részt vegyen a munka menetében, vagy hogy megszakítsa azt.
A nevelési stílus nem csak a a feladatok elvégzésére, a gondolkodási stílusra van hatással,
hanem rányomja bélyegét a gyermekek közötti viszonyra is. Az autokratikus vezetési stílus a
csoporttagok egymással szembeni agresszív megnyilvánulásokhoz, sértő kritizálgatáshoz,
irigységhez, a mi-érzéssel szemben az én-érzés túltengéséhez vezet. Demokratikus légkörben
meghatározóbb a barátságosabb, mi-központú hangulat. A ráhagyó stílus esetén a
feladatvégzés lehetőségét biztosító rend általában felbomlik, a gyermekek közti informális
kapcsolatok jellege határozza meg a közhangulatot.
Gordon a nevelő és nevelt közötti viszonyulásokban említést tesz az ú.n
instrumentális (alapvető eredményre, ill. teljesítmény orientált), expresszív (dominánsan a
gyermekre, ennek szükségleteire irányuló) és instrumentális-expresszív (kombinált)
vezetési módozatokról. Az ideális az utóbbi viszonyulásmód lenne, de hatékonyságát
befolyásolja az adott nevelési helyzet.