HANS FALLADA

HALÁLODRA MAGAD MARADSZ

MAGVETŐ KÖNYVKIADÓ
BUDAPEST 1961
 A német eredeti címe

JEDER STIRBT FÜR SICH ALLEIN

Aufbau-Verlag Berlin
(1959)

Fordította
GYURKÓ LÁSZLÓ

A fordítást ellenőrizte
JÓLESZ LÁSZLÓ
 ELŐSZÓ

„– Lám, Quangel úr – szólt a felügyelő a komoran álldogáló férfihoz. – Most hát

mégis beismerte bűnösségét, s még csak észre sem vette.
– A bűnösségemet? Nem követtem el bűnt. Legalábbis nem olyat, amire maga
gondol. Az én bűnöm az, hogy túlságosan ravasznak hittem magam, hogy egyedül
akartam csinálni mindent. De most már tudom, hogy egy ember egymaga – semmi.
Nem, nem tettem semmi olyat, amit szégyellnem kellene, de ahogy csináltam, az
volt hibás. Ezért megérdemlem a büntetést, és ezért szívesen halok meg ...”

Ha az olvasó ismerte Falladát, a „Kleiner Mann, was nun?” (magyarul: „Mi lesz
veled, emberke?”) szerzőjét, aki „a legszelídebb polgári igényeket szolgálja, ki
kisemberekről szóló regényeiben” (Szerb Antal), úgy érzi, ezt a könyvet más
Fallada írta, olyan valaki, aki több, nagyobb, különb a réginél.
Hans Fallada a harmincas évek elején lett világhírű, akkortájt, amidőn Hitlert
hatalomra segítette a német nagytőke, és hatalmának megtartásában segítették
azok a kispolgári tömegek, amelyeknek egyik legtehetségesebb ábrázolója Fallada
volt.
Az írástudóknak minden időben nagy a felelősségük. De különösen nagy akkor,
amikor könyvmáglyák lobogása idézi föl a barbárság sötétségét, és az olvasó
útmutatást, jeladást vár az írótól, akit „írástudó”-nak tekint, akire fölnéz. A hitleri-
göbbelsi könyvégetések idején a német írástudók java része elhagyta a „barna”
Németországot, s ezzel adott jelt olvasóinak, így figyelmeztette Európát és az
egész világot: „Vigyázz!” Polgári és marxista írók, költők és esztéták emigráltak
akkor; a Mana-fivérek és Johannes R. Becher csakúgy külföldön találtak
menedéket, mint Leonhard Frank és Bertolt Brecht, Anna Seghers és Lion
Feuchtwanger. (E nevekre gondolva, groteszk tréfának hat, hogy a náci
írószövetség elnöke a hírhedt Hans Heinz Ewers lett!)
Hans Fallada – akinek sokszázezres olvasótábora volt (első igazán jelentős
művét, a „Kleiner Mann, was nun?”-t húsz nyelvre fordították le, két ízben
megfilmesítették, s napjainkig több mint egymillió példányban jelent meg) –
megmaradt Németországban. Ebben lehet keresni Fallada felelősségét, és abban,
hogy a náci uralom alatt is dolgozott. Igaz ugyan, hogy túlságosan naiv és
túlságosan becsületes volt ahhoz – olvassuk egy róla írt tanulmányban –, hogysem
utóbb azt állította volna magáról, hogy „belső emigrációba” vonult – ahogyan 1945
után sokan megtették ezt olyanok, akik igen jól megfértek annak idején a nácikkal.
És az is igaz, hogy abból, amit ez idő alatt írt és megjelentetett, az egyik
kiemelkedő művét („Wer einmal aus dem Blechnapf frisst” – magyarul: „Aki
egyszer rabkoszton élt”) feketelistára tették, egy másikat pedig – jóllehet a
fasiszta kritika egy ideig dicsérte – hamarosan eltüntették az üzletekből („Wolf
unter Wölben”). Ámde végül is meghódolását jelentette, hogy az először 1931-ben
kiadott „Bauern, Bonzen und Bomben” (magyarul: „Szántóvetők - bombavetők”)
1938-as kiadásához olyan előszót írt, amelyben megmagyarázza az olvasónak: a
műben kifejeződő kritika nem a Harmadik Birodalmat, hanem még a Weimari
Köztársaságot illeti; ezenkívül az új kiadást retusálta is. Egy harmadik regényét
(„Der eiserne Gustav”) hajlandónak bizonyult a nácik szájaíze szerint átdolgozni.
 Mindaz, amit Fallada fenti művein kívül még megjelentetett a náci uralom idején,
közepes termékei a szórakoztató irodalomnak, noha az író tehetségének jegyei
ezekben is kétségtelenül felfedezhetők.
Ennyi Fallada felelőssége, s ez – éppen jelentékeny száma olvasótábora miatt –
nem kevés. És fájdalmas, hogy írói értékeit nem arra használta fel, hogy érveljen,
harcoljon, lelkiismeretet ébresszen, népszerűségét nem aknázta ki, hogy
szembeszálljon a fasizmussal. Ámde ezt nem volt képes megtenni: nevelése,
jelleme és egyéb körülményei arra késztették, hogy úgy éljen, és úgy cselekedjék,
mint általában hősei, még legpozitívabb hősei is szoktak.
Apja törvényszéki bíró volt, aki fiát valamilyen ifjúkori botlásáért hosszabb időre
fogházba csukatta, s megtiltotta neki, hogy „tisztes” nevét, a Rudolf Dietzent
használja (ezért választotta magának Fallada az egyik Grimm-mese igazságkereső
alakjának nevét): az ilyen szülői ház, de iskolái is és azok a munkakörök,
amelyekben mindaddig dolgozott, míg író nem lett, mind fogva tartották a polgári,
illetve kispolgári miliőben. AZ egyébként igen fogékony és éles látású ifjú rendkívül
zárkózottá, szélsőségesen individualistává vált, aki a társadalmat mint közösséget
akkor méltatta először komoly figyelemre, amikor sokadmagával együtt
munkanélkülivé lett. Ekkor azonban tanúságot tett arról is - éppen a „Kleiner Mann,
was nun?”-jával –, hogy minden zárkózottsága ellenére nyitott szemmel nézi a
világot.
Osztályöntudat nélküli kispolgár volt a hozzá hasonlóak között, s talán ezért nem
szabad – helyesebben nem lenne szabad – az ő felelősségét jobban hangsúlyozni,
mint a többiekét osztályából. Erre azonban jogot ad az, hogy ő maga másoknál
sokkal differenciáltabban érezte azt a felelősséget, amelyet cselekvése – vagy
inkább tétlensége, passzivitása -jelentett. (És ebben rejlik emberi és művészi
nagysága, az, amiben mégis különb az átlagos kisembernél.)
Három érdekes könyve veti fel ezt a problémát; mindhárom halála után jelent
meg először, s közülük az egyiket („Der Trinker”) még a náci rendszer összeomlása
előtt írta, rendkívüli körülmények között.
Fallada abból a tébolyító világból, amely a hitleri Németország kialakulásával
öltött testet, és amelyben aktív politikai cselekvésre képtelenül megmaradt, sőt írt,
alkotott, mégis keresett valamiféle kiutat. Igaz, hogy megint csak a tehetetlenség,
a passzivitás tanácsolta kiutat: egy időre kábítószer segítségével próbált
megszabadulni a külvilág hatásaitól. (Ezt a motívumot egyébként több ízben
beleszőtte a „Halálodra magad maradsz”-ba is.) A náci hatalom nem üldözte
ugyan, de éppen csak megtűrte az írót, s csupán addig, amíg céljaira ki tudta
használni; most kapva kapott ezen az alkalmon, és becsukta a rossz hírű strelitzi
zárt-, úgynevezett „elvonó” intézetbe; ily módon ugyanis teljesen megfoszthatta az
írás lehetőségétől. A strelitzi „gyógyintézet” ápoltjait egy kalap alá vették a
fajtalankodó bűnözőkkel, s úgy is bántak velük. AZ ötvenéves író a
legembertelenebb körülmények között élt itt, s néhány hét alatt életének
legmegrázóbb élményeit írja meg azon a kevés papírlapon, amelyet - őrzőit
kijátszva – becsempésztek hozzá. A kéziraton már nem látszanak a rettenetes
gyötrelmek nyomai – közli Max Sdhröder a „Der Trinker”-hez készített
tanulmányában –, az író kezeírása a szokottnál is fegyelmezettebb. Hogy az
ápolószemélyzet - valójában besúgók-testülete - gyanúját elhárítsa, a papírlapokat
igen apró, szabad szemmel nem is olvasható betűkkel írta tele. Amikor már nem
volt üres papírja, akkor a lapokat megfordította, és a már kész sorok közé rejtette
az új sorokat. Ezt az eljárást még egyszer megismételve fejezte be regényét. A
kéziratot hagyatékában találták meg, s hónapokon keresztül nagyítóüveggel kellett
a szöveget betűzgetni, amíg sikerült teljesen megfejteni.
De a fáradságos munka során kiderült, hogy minden egyes szó és minden egyes
mondat következetesen átgondolt volt, a regény koncepciójában és bonyolításában
a legcsekélyebb törés, a legcsekélyebb ellentmondás sem mutatkozott. Johannes
R. Bedien mondta Falladáról, hogy a strelitzi intézetben „egészségesre írta magát”.
Mi ennek a regénynek a jelentősége, túl az alkotás e keserves és nagyszerű
hősiességén? „»Az iszákos« – ez a regény címe: »Der Trinker« – azért válik
tragikus esetté, mivel a hős nem valamilyen elzüllött személy, hanem olyan valaki,
aki morális lényként élt, s csak akkor veszíti el erkölcsi nézeteinek valóság-
támaszait, midőn tudatára ébred élete tartalmatlanságának. Minden istentől
elhagyottan, a társadalom pozitív erőit nem ismerve vegetál a legmélyebb lelki
sötétségben. Egyetlen reménysugara a mámort ígérő ital, s amikor ettől erőszakkal
megfosztják, nem marad egyéb választása, mint az öngyilkosság. Fallada még
egyszer megírja, éspedig rendkívüli körülmények között, a felesleges ember
tragédiáját, aki a XIX. század nagy realista alkotásaiban mint a tőkés anarchia
tipikus jelensége lépett föl. Fallada ugyanezt az embert ábrázolja a kapitalizmus
végső szakaszában” – írja említett tanulmányában Max Schröder.
Mint minden egyes művében, Fallada ebben a kötetében is a kisember
elesettségét írja meg, létének céltalanságát bizonyítja be, anélkül azonban, hogy
képes lenne az elesettség és a céltalanság alapvető okát a társadalom
ellentmondásaiban felismerni, s valamijeié kivezető utat találni.
Ugyanakkor azonban ez a regény expiálás is, az író feloldozás-keresése s az
írástudó utólagos, nem idejében, nem elég korán jött, de még most sem kései
figyelmeztető jelzése az olvasóhoz.
Másik posztumusz regénye a „Der Alpdruck”. Ez a könyv önvallomás, amelyben
immár a jelszabadulás után keresi a feláldozást felelősségérzetében gyökerező
bűntudata alól. A könyv érdekes ugyan, de csak annyiban jelentős, hogy költői
módon számol be Fallada megmeneküléséről és a felszabaduláshoz fűzött
reménységeiről, írásai közül azonban eggyel sem volt kevésbé elégedett, mint
éppen ezzel. Alakjai erőtlenek, és azt a mélységet sem volt képes megfelelőn,
hitelesen és hatásosan érzékeltetni, amelybe a nácizmus Németországot és őt
taszította. Johannes R. Becher azonban magasabbra értékeli ezt a művet, és így
emlékezik meg róla: „Egy, az utóbbi évtizedek bűneibe belebonyolódott ember
kísérlete volt ez a könyv arra, hogy vallomást tegyen, s a ráeső részt Vállalja és
hordozza.”
Annál tovább jutott azonban Fallada harmadik posztumusz alkotásában, a „Jeder
stirbt für sich allein”-ban, melynek magyar fordítása a „Halálodra magad maradsz”
címet kapta. Ebben a regényben még egyszer felragyognak a falladai erények, s
kiegészülnek azzal a szándékkal, hogy az író ítél a fasiszta Németország felett, és
költői módon teszi teljessé önvallomását.
Melyek is hát ezek az erények? Idézzük ismét Johannes R. Becher szavait:
„Az egész német társadalom állt neki modellt. Ez a társadalom a kölcsönhatások
és ellentmondások összességében úgy vonul fel előttünk, mint valaminő balzaci
galéria, és a reális szilárd talajából víziók bontakoznak ki. Falladának sikerült
bebizonyítania, hogy művészet és szórakoztatás nem zárja ki egymást:
előadásmódja szórakoztat, »olvasmányos« alkotásai műélvezetet nyújtanak;
Fallada mindig érdekfeszítő és izgató, s ha írásaiba kolportázs-elemeket épít be,
akkor csak azért, mert a valóság maga is kolportázsszerű. Egyetlen könyve sem
válik unalmassá. Fallada ugyan sohasem menekül meg attól a veszélytől, hogy
műveit túlcsinosítja, azonban az idilli utáni vágya, romantikus ábrázolása, amely a
sorok között és mögött érzékelhető, a kor elviselhetetlen hajszájából és saját
életének kilengéseiből fakad. Alakjai gazdagságát és sokoldalúságát illetően tálán
ő volt a jelenkor legkiemelkedőbb német elbeszélője. AZ emberi érzékenység
legszélesebb skálájának volt birtokában. Semmi, ami emberi, és semmi, ami
embertelen, nem volt tőle idegen. A legtitkoltabb érzelmekre tapintott rá, és értett
a tudattalan »billentyűzetének« kezeléséhez, tudta, hogyan kell érthetővé,
hozzáférhetővé tenni közhasználatú nyelven a rendkívülit és a problematikusát. De
szeretetét igazában az egyszerű életnek, az egyszerű embereknek ajándékozta.
Hogy azonban az ő életük gyakran nagyon is bonyolult, és hogy ezek a kisemberek
valami nagyról álmodoznak, azt mesterien mutatta meg nekünk. Olyan otthonosan
mozgott világukban, mint talán senki más, és hangulataikat a valóságnak
megfelelően tükrözte vissza. Ez az ő erős oldala azonban egyszersmind emberi-
művészi gyengéje is volt: gyakran túl készségesen fogadta el e rétegek hangulatait
és tétovázásait, s nemcsak regisztrálta azokat, hanem rezonált is rájuk, olyankor
is, amidőn szembehelyezkedés, ellenállás lett volna helyénvaló. A szíve azonban jó
helyen dobogott, és a nagy elembertelenedéssel szemben csakhamar állást foglalt,
mint legkiválóbb mintaképei, velük egyetemben, a maga módján és ahogyan
amazok: szorongással, konokul, különcködve, magánosan...”
Ebben a könyvben, Otto és Anna Quangel különös ellenállásának regényében,
Fallada régi kedvelői nemcsak megtalálhatják a „Kleiner Mann, was nun?”
szerzőjét, hanem érzékelhetik fejlődését is.
A regénynek megint csak kisemberek a hősei, elsősorban a Quangel-házaspár.
Otto Quangel deklasszált kispolgár, aki a regény cselekménye idején gyári munkás,
művezető. Mogorva, zsugori ember, aki inkább gyalog jár az üzembe, hogy
megtakaríthassa a villamosjegy árát; kivonja magát a különböző náci
segélyakciókból: sajnálja a pénzt. Minden felesleges pénzét takarékba teszi:
biztosítani kívánja gondtalan öregségét. Nem politizál, ezért – no meg mivel kár a
tagdíjért! – kilép az un. „Munkafront”-ból. Tulajdonképpen semmi baja sincs a náci
rendszerrel: van munkája, keresete, ami ha nem sok is, de megélhetési gondja
nincs. Egyszóval megvan mindene, s mint jó állampolgárnak és a mesterségét
szerető szakembernek az legfőbb gondja, hogy az üzemben, az ő vezetése alatt álló
műszakban jól haladjon a munka, ne legyen fennakadás a lőszeresládák, illetve a
koporsók gyártásában. Beosztottjaitól megköveteli a pontos munkát, de különben
igazságos velük szemben. Azzal nem törődik, hogy ridegnek tartják, mert valóban
rideg, mindenkihez, feleségéhez és önmagához is. És ez a kisember – és a felesége
– fordul szembe a náci rendszerrel, válik Hitler személyes és elkeseredett
ellenségévé.
Kimondatlanul is itt van Fallada legjobb tanúságtétele, vallomásának lényege: az
a kisember, aki kiszolgálja a náci rendszert, és nem gondolkozik annak lényegén,
hanem bezárkózik szokásainak, kicsinyes világának szűk falai közé, a maga
egyszerű életét, kicsinyke boldogságát is feldúlja. Mert Hitler és a hitlerek! – nem
elégszenek meg a puszta szolgálattál, hanem elveszik a quangelok fiait, s elküldik
„hősi” halált halni, elveszik az Eva Kluge-k gyermekeit, hogy SS-legénnyé
állatiasítsák őket...
Quangel és Qttangelné magános ellenállókká válnak, amikor fiuk elestéről
értesülnek, és azzá lesz Eva Kluge postai kézbesítő is – olyan értelemben, hogy
vállalva a legsúlyosabb következményeket, kilép a náci pártból, otthagyja az állami
állást. Magános ellenállóvá válik a derék kis Fromm bíró is, aki befogadja magához
az üldözött zsidó öregasszonyt; de ilyen magános – így mondhatnánk: közvetett
vagy áttételes ellenállóvá válik a regény egy sor figurája, végső soron még
Escherich felügyelő is, a szakavatott náci rendőr, aki Quangelék akcióját felderíti,
az öreg asztalost „törvény” elé állítja, de látva annak kemény helytállását, s
megdöbbenve saját emberi kisszerűségétől, öngyilkos lesz, így „náciellenes” tettet
hajt végre.
Így jut el Fallada addig a gondolatig, hogy a fasizmusnak ellen kell állni, akár a
halál árán is. „Mindegy, hogy csak egy harcol-e vagy tízezer; ha valaki
megbizonyosodik, hogy harcolnia kell, akkor megteszi, akár vannak segítőtársai,
akár nincsenek. Nekem harcolnom kellett, és mindig újra így tennék. Csak
másképp, egészen másképp” - mondja ki Quangel Fallada vallomását a
kihallgatását végző Escherich felügyelőnek.
 Quangel ellenállásának, a nácizmussal való szembefordulásának motivációját
azonban távolról sem valamilyen nagyszabású politikai elgondolásban kell
keresnünk (de a többi ellenállásét sem): Quangel egy a millióból, akik szeretik a
biztonságot, a rendet. Álmában sem jutott volna eszébe, hogy ő valamikor
háborúellenes röpiratokat fogalmaz, durva ujjaival lázító gondolatokat vet papírra,
egyszóval: szembekerül a Führerrel. Ámde Hitler éppen az ő személyes rendjét,
biztonságát bolygatta meg: fiát értelmetlen halálba küldte. Ezt a mogorva, rideg
embert és feleségét személyes bosszú fűti, ellenállásuknak nincs politikai indítéka:
s íme ez a két ember politikai szándék nélkül politikai tettet hajt végre. Failladának
a megpróbáltatások egész során kellett keresztülmennie, míg eljuthatott eddig az
állásfoglalásig.
Van azonban egy olyan terület, amelyet nem képes meghódítani. Amikor a
munkásmozgalmat, a munkásmozgalom részvevőit kísérli meg ábrázolni, légüres
térben mozog. Kommunista szereplői gyenge papírfigurák. „A saját miliőjére való
támaszkodás – írja róla Günter Caspar – gyakorlatilag kiiktatja a munkásosztályt,
elszigeteltsége, a politikai látás hiánya, egyáltalán: a politikai gondolkodás hiánya
nem tették lehetővé, hogy Fallada teljes feleletet adjon a »Was nun?«-ra, a »mi
lesz?«-re, arra a kérdésre, amely a német nép létkérdése lett abban az időben,
amikor a »Kleiner Mann« megjelent, és amelyre .néhány hónappal utóbb Hitler a
maga módján válaszolt, mérhetetlen szerencsétlenséget hozva a világra.” Ahol a
társadalmi körkép kedvéért Fallada kommunista munkásokat is szerepeltet, ott a
szín, a szereplők hamisak. Hamis például az a jelenet, amelyben Trudel Baumann
és Karl Hergesell elszakadnak kommunista társaiktól, s a feloszló sejt kommunistái
kimondják Trudelra a halálos ítéletet, nehogy árulójuk lehessen. Anarchistákat
vonultat fel az író, nem pedig kommunista munkásokat. A tények nem ismeréséből
fakad az olyan hiba is, amelyet Fallada egy másik jelenetében követ el: a
kommunista Grigoleit vakon-véletlenül összetalálkozva Karl Hergesell-lel, rábízza a
párt sokszorosítógépét tartalmazó bőröndjét, holott tudja, hogy ez a fiatalember,
ha egykor volt is kommunista, a találkozás időpontjában már nem az, sőt a
beszélgetésből az is kiderül, hogy félénk kispolgár. Fallada nemigen ismerhetett
kommunistákat, még kevésbé tudhatott a földalatti mozgalomról, s részben ezért
teremt olyan figurákat is, mint a széplélek dr. Reichhardt karmester, akinek ugyan
igen rokonszenves az alakja, Quangellal kapcsolatos siralomházi szerepe, de csak
afféle szalonkommunista, jó szándékú, haladó, sőt bizonyára baloldali
gondolkodású polgár, akit lehet ugyan kedvelni, azonban azt elhinni róla, hogy
kommunista volta miatt került siralomházba, már nem.
Lilly Becher az író halálának ötödik évfordulójára írt cikkében a többi között a
következőket mondja: „A forradalmi munkásmozgalom lényegének és céljainak
nem ismerése az oka Hans Fallada művei döntő gyengeségének.” Megjegyzi azt is,
hogy „fiatal íróinknak meg kellene tőle tanulniuk, mi az, írni, alkotni, de azt is,
ahogyan semmilyen körülmények között sem szabad írni”.
Mind e fogyatékosságok ellenére is Fallada utolsó műve jelentős alkotás, a
legsikerültebb antifasiszta írások közül való.
AZ író politikai gondolkodásának igen nagy fejlődését tükrözi, s jelzi azt a kiutat,
amelyet egy eltévedt művész megtalált, jelzi azt az erkölcsi bátorságot, amely erőt
adott, hogy szembenézhessen tévedéseivel, s jelzi végül azt is, hogy szép és
emberhez méltó mű termőtalaja és éltetője csak a szabadság lehet. A szabadság és
az élet igenlésére utal a regény utolsó fejezete: „De nem a halállal akarjuk
befejezni ezt a könyvet, hiszen az életnek szenteltük, a legyőzhetetlen, minden
gyalázaton, nyomorúságon és halálon győzedelmeskedő életnek ...”
AZ író végrendeletének tekintette Johannes R. Becher ezt a regényt. „Amikor
Fallada a Quangel-házaspár tehetetlen ellenállását ábrázolja a Hitler-rezsim
hatalmi szervezetével – írja –, rámutat, hogy ennek az ellenállásnak, a két
magános ember ellenállásának reménytelenül el kell véreznie. Ugyanakkor
azonban a könyv néhány mellékalakjában utal az emberi ellenállás egy másik
lehetőségére, amelynek áldozatai már nem hiábavalók!
Mindenesetre e műve az Falladának, amelyben megkísérelte, hogy messzebb
nézzen, s a múlttal immár leszámolva, keresse helyét az új, a szebb és szabadabb
jövőben.

JÓLESZ LÁSZLÓ

E könyv cselekménye lényegében a Gestapo ügyiratain alapszik, melyek egy

berlini munkásházaspár 1940-től 1942-ig folytatott illegális tevékenységével
foglalkoznak. Csak lényegében – mert az irodalomnak saját törvényei vannak, s
nem igazodhat mindenben a valósághoz. Ezért az író nem is igyekezett hiteles
adatokat szerezni a házaspár magánéletéről: olyannak kellett ábrázolnia őket,
amilyennek elképzelte, így hát a képzelet szülöttei, akárcsak a regény többi
szereplői. Az író ennek ellenére hisz elbeszélésének benső igazságában, még ha
egyes részletek nem is pontosan azonosak a tényekkel.
Egyik-másik olvasó talán úgy érzi majd, hogy a kínzásnak s a halálnak túlságosan
nagy szerepe van ebben a könyvben. Az író azonban bátorkodik felhívni a
figyelmet, hogy könyvében szinte kizárólag olyan emberekről esik szó, akik a hitleri
uralom ellen harcoltak; róluk és üldözőikről. S ezek közül 1940-től 1942-ig – s
előtte és utána – meglehetősen sokan haltak meg. A történet jó harmada
börtönökben és elmegyógyintézetekben játszódik, ahol ugyancsak bőségesen
aratott a halál. Az írónak sokszor nem tetszett, hogy ilyen sötét képet kall festenie,
azonban ha derűsebb színeket alkalmaz, eltér az igazságtól.

Berlin, 1946 októberében

H. F.
 ELSŐ RÉSZ

A QUANGEL-HÁZASPÁR

1. ROSSZ HÍRT HOZ A POSTÁS

Eva Kluge, a kézbesítőnő, lassan kapaszkodik fel a lépcsőn a Jablonskistrasse 55.

számú házban. Nemcsak azért megy olyan lassan, mert az állandó lépcsőmászás
kifárasztotta, hanem mert gyűlöli kikézbesíteni a táskájában lapuló levelet, melyet
most mindjárt, két emelettel feljebb át kell adnia Quangeléknak.
Előbb az alattuk levő emeleten Persickééknek kell kézbesítenie az oktatási
anyagot. Persicke valami fejes vagy politikai vezető a pártban – Eva Kluge még
mindig összekeveri ezeket a rangokat. Persickééknél mindenesetre „Heil Hitler”-rel
kell köszönni, s ügyelni kell, hogy mit mond. Erre természetesen mindenütt ügyelni
kell, ritkán akad valaki, akinek Eva Kluge nyíltan megmondhatja a véleményét. A
politika egyáltalán nem érdekli, de ő is asszony, tehát úgy gondolja, az asszonyok
nem azért hozzák a gyermekeket a világra, hogy agyonlőjék őket. A családi otthon
sem ér semmit férfiak nélkül, s mivel Eva Klugénak jelenleg se férje, se gyermeke,
hát otthona sincs. Ehelyett be kell fognia a száját, nagyon óvatosnak kell lennie, s
undorító leveleket kell kézbesítenie a frontról, melyeket nem kézzel, hanem géppel
imák, s ahol feladóként az ezredsegédtiszt szerepel.
Eva Kluge becsenget Persickééknél, „Heil Hitler!”-rel köszön, s átadja a levelet a
vén iszákosnak. Persicke párt- és felségjelvényt visel a kabáthajtókáján, s
megkérdezi: – No, mi újság?
– Nem hallotta a különjelentést? – feleli Eva Kluge. A franciák megadták
magukat.
Persicke semmiképp sem elégedett a válasszal. – Ugyan, asszonyság, azt én is
tudom; de maga úgy mondja, mintha perecet árulna! Lelkesebben! Lelkesebben!
Mindenkinek el kell mesélnie, akinek nincs rádiója. Ez majd az utolsó
okvetetlenkedőket is meggyőzi! A második villámháborúnak is vége, most aztán
irány Anglia! Három hónapon télül a tommykat is elintézzük, s meglátod, milyen
gyöngy életünk lesz aztán! Megmondta a Führer! A többiek dögöljenek meg, mi
leszünk a világ urai! Gyere be, igyál velünk egy pohárkával! Amalie, Erna, August,
Adolf, Baldur – gyertek csak, mindnyájan! Ma nem dolgozunk, kirúgunk a hámból!
Meglocsoljuk a torkunkat, s délután felmegyünk a negyedik emeletre ahhoz a vén
rüfkéhez: adjon kávét és kalácsot! Én mondom nektek, kell hogy adjon a dög, most
már nem ismerek kíméletet!
Miközben Persicke úr egyre izgatottabb fejtegetésekbe bocsátkozik családja
körében, s lehajtja az első poharakat, a kézbesítőnő már felért a következő
emeletre, s becsöngetett Quangeléknál. Kezében tartja a levelet, készen, hogy
azonnal továbbálljon. Azonban szerencséje van; nem az asszony nyit ajtót, akivel
általában vált néhány barátságos szót, hanem a sovány, madárarcú, keskeny ajkú,
hideg szemű férfi. Szó nélkül kiveszi a kézbesítőnő kezéből a levelet, s becsukja az
orra előtt az ajtót, mintha Eva Kluge tolvaj lenne, akitől óvakodni kell.
Eva Kluge vállat von, s lemegy a lépcsőn. Némelyik ember már ilyen; amióta csak
kézbesítő a Jablonskistrassén, a férfi még sose szólt hozzá egy szót sem. Nos,
legyen, Eva Kluge nem tudja megváltoztatni; a saját férjét sem tudta, aki a
kocsmában és a lóversenyen veri el minden pénzét, s csak akkor jelenik meg
otthon, ha teljesen leégett.
Persickéék nyitva hagyták az előszobaajtót, a lakásból pohárcsengés és a
győzelmi ünnep lármája hallatszik. A kézbesítőnő halkan becsukja az ajtót, s
folytatja útját. Közben arra gondol, tulajdonképpen örülnie kell a hírnek, hisz a
Franciaországban aratott gyors győzelem közelebb hozza a békét. És akkor hazajön
a két fia.
Reményét azonban megzavarja a kellemetlen érzés, hogy akkor Persickéék és a
hozzájuk hasonlók végképp nyeregbe kerülnek. Márpedig mégsem arra vágyik,
hogy ők legyenek az urak, hogy mindig be kelljen fognia a száját, és sose
mondhassa ki; ami a szívét nyomja.
Futólag eszébe jut a madárarcú férfi, akinek épp az előbb adta át a frontról
érkezett levelet, majd az öreg zsidónőre, Rosenthalnéra gondol, fent a negyedik
emeleten, akinek a férjét két héttel ezelőtt vitte «l a Gestapo. Szegény asszony!
Rosenthaléknak ezelőtt fehérneműüzletük volt a Prenzlauer Allee-n. A boltot
árjásították, s most elvitték a férfit, aki pedig már közel hetvenéves lehet. Holott
biztos, hogy a két öreg soha senkinek sem ártott, hitelbe is adtak árut, Eva
Klugénak is, mikor nem volt pénze, hogy fehérneműt vegyen a gyerekeknek, s
Rosenthalék áruja se volt drágább vagy rosszabb, mint a többieké. Nem, Eva Kluge
sehogy se tudja elhinni, hogy Rosenthal rosszabb Persickééknél, csak azért, mert
zsidó. És az öregasszony most egyes-egyedül üldögél a lakásban s le se mer már
menni az utcára. Csak ha besötétedik, merészkedik le vásárolni, mellén a
zsidócsillaggal, s valószínűleg éhezik. „Nem – gondolja Eva Kluge –, ha százszor
legyőztük is Franciaországot, nem igazság, ami itt történik...”
Ezzel megérkezik a következő házhoz, s folytatja kézbesítő körútját.
Otto Quangel művezető közben bevitte a levelet a szobába, s letette a
varrógépre. Csak annyit mond: – Tessék! – Mindig átengedi a feleségének, hogy ő
bontsa fel a leveleket, hiszen tudja, mennyire ragaszkodik az asszony egyetlen
fiához, Ottóhoz. Most ott áll előtte, keskeny ajkát beszopta a fogai közé, s várja,
hogy boldogan felragyogjon az asszony arca. A mogorva, szótlan ember a maga
nyers módján nagyon szereti a feleségét.
Az asszony feltépte a levelet, egy pillanatig valóban felragyogott az arca, de
aztán elkomorodott, mikor meglátta a gépelt szöveget. Arckifejezése félénk lett,
egyre lassabban és lassabban olvasott, mintha félne minden következő szótól. A
férfi előrehajol, s kiveszi kezét a zsebéből. Fogai belemélyednek alsó ajkába,
szerencsétlenséget sejt. Csend van a szobában. Aztán az asszony zihálni kezd.
Egyszerre halkan felkiált; a férje még sohasem hallotta így kiáltani. Feje
előrecsuklik, beleütődik a varrógépbe, aztán lehanyatlik az anyagra, amit varrt, s
eltakarja a végzetes levelet.
Quangel két lépéssel mögötte terem. Szokatlanul hevesen teszi rá nagy,
agyondolgozott kezét a felesége hátára. Érzi, hogy az asszony egész teste remeg. –
Anna! – mondja. – Anna, kérlek! – Vár egy pillanatig, csak aztán meri megkérdezni:
– Mi történt?... Ottóval?... Megsebesült, ugye? Súlyosan?
Az asszony már nem remeg, de egyetlen hang sem hagyja el ajkát. Meg sem
kísérli felemelni a fejét, hogy ránézzen az urára.
A férfi az asszony fejebúbját nézi: hogy megritkult a haja az esküvőjük óta.
Megöregedtek; ha valóban történt valami Ottóval, az asszonynak nem marad
senkije, akit szerethet, csak ő. S Quangel érzi, hogy őt nemigen lehet szeretni.
Soha egyetlen szóval sem tudja éreztetni az asszonnyal, mennyire ragaszkodik
hozzá. Még most sem tudja megsimogatni, most sem tud egy kicsit kedves lenni
hozzá, most sem tudja megvigasztalni. Csak ráteszi nehéz kezet megritkult hajára,
gyengéden kényszeríti, hogy felemelje a fejét, és a szemébe nézzen, s halkan kéri:
– Mondd hát, Anna, mit írnak?
 De bár arcuk egyre közelít egymáshoz, Anna nem néz rá, hanem szorosan
lehunyja a szemét. Máskor oly pirospozsgás arca most sápadt, viaszfehér. Mintha a
hús is lemállott volna a csontokról, s Quangel egy halálfejre meredne. Csak az arca
és a pofacsontja reszket a titokzatos belső remegéstől, mely egész testét rázza.
Ahogy Quangel nézi ezt az ismerős s most mégis olyan idegen arcot, s érzi, hogy
a szíve egyre hevesebben ver, és érzi, hogy egy kicsit sem tudja megvigasztalni,
megretten. Félelme tulajdonképpen nevetséges az asszony mély fájdalma mellett,
hisz attól fél, hogy az asszony még hangosabban és vadabbul kezd kiabálni, mint az
előbb. Quangel mindig ragaszkodott a csendhez; soha ne hallja senki a házban, mi
történik Quangeléknál. S főleg érzelmeknek hangot adni: soha! De még most,
félelmében sem tud a férfi mást mondani, csak amit az előbb: – Mit írnak? Mondd
hát, Anna!
A levél ugyan ott fekszik előtte felbontva, de nem meri felvenni, mert akkor el
kellene engednie az asszony fejét, s tudja, hogy akkor visszahanyatlana a gépre,
pedig már most is két vérfolt látszik a homlokán.
Quangel erőt vesz magán, s még egyszer megkérdezi: – Mi történt hát Ottókával?
Mintha ez a becenév, melyet a férfi szinte sohasem használt, visszaszólította
volna az asszonyt a fájdalom birodalmából az életbe. Nyel néhányat, még a szemét
is kinyitja, máskor oly sugárzóan kék szemét, mely most mintha kifakult volna. –
Ottókával? – mondja alig hallhatóan. – Mi történt volna? Semmi sem történt. Nincs
többé Ottóka, ez történt!
A férfi csak annyit mond: – Ó! – de ez a mély „Ó!” szíve legmélyéből tör fel.
Anélkül hogy tudná, elereszti a felesége fejét, s felkapja a levelet. Szeme rámered a
sorokra, de nem tudja elolvasni.
Ekkor az asszony kikapja a kezéből a levelet. Hangulata egyszerre megváltozott,
haragosan darabokra tépi a levelet, apró darabokra, cafatokra, s közben hadarva
lihegi a férfi arcába: – Még el is akarod olvasni ezt a szemetet, ezeket az ocsmány
hazugságokat? Hogy hősi halált halt a Führerért és a népért? Hogy példamutató
katona és bajtárs volt? Hisz mindenkinek ezt írják! Elhinnéd nekik, mikor
mindketten tudjuk, hogy Ottóka legszívesebben a rádióit szerelte, és sírt, mikor be
kellett vonulnia? Hányszor mondta nekem az újoncideje alatt: feláldozná a jobb
kezét, csak hogy megszabadulhasson ezektől! És most még azt mondják, hogy
példamutató katona volt, és hősi halált halt! Hazugság, csupa hazugság! És ezt ti
okoztátok ezzel a nyomorult háborútokkal, te és a Vezéred!
Most ott áll előtte a kicsiny asszony, s szeme villámokat szór a haragtól.
- Én és a Vezérem? – mormolja Quangel, döbbenten a váratlan támadástól. –
Hogyhogy az én Vezérem? Hisz nem vagyok tagja a pártnak, csak a Munkafrontnak,
oda meg mindenkinek be kellett lépnie. Szavazni pedig csak egyszer szavaztunk rá,
akkor is mind a ketten.
Lassan, körülményesen beszél, ahogy szokott, nem is annyira, hogy védekezzék,
inkább csak a tényeket akarja megmagyarázni. Nem érti még, mért támadt rá olyan
váratlanul az asszony. Hisz mindig megegyezett a véleményük...
Az asszony azonban indulatosan mondja: – Hát nem te vagy az úr a házban, nem
te parancsolsz? Minden úgy van, ahogy te akarod; ha én egy rekeszt szeretnék a
pincében a téli burgonyának, akkor is a te akaratod érvényesül, nem az enyém. És
most kiderül, hogy egy ilyen fontos ügyben helytelenül döntöttél? Persze, mert
óvatos duhaj vagy, más vágyad sincs, csak hogy békén hagyjanak, s jaj, fel ne
tűnjél! Te is azt tetted, amit a többiek, s ha azt kiabálták: „Führer, parancsolj, mi
követünk!”, akkor követted őket, mint a birka! S nekünk meg követnünk kellett
téged. De az én Ottókám most már halott, s a világ egyetlen Hitlerje sem adhatja
vissza nekem! És te sem!
Quangel szó nélkül hallgatta az asszonyt. Nem szeretett vitatkozni, s különben is
érezte, hogy Annából csak a fájdalom beszél. Sőt, csaknem örült, hogy haragszik, s
nem adja át magát egészen a bánatnak. Csak ennyit felelt a vádakra: valakinek
meg kell mondania Trudelnek.
Trudel Ottóka szerelmese volt, szinte már a menyasszonya; Ottóka szüleit Trudel
anyuskának és apának hívta. Esténként gyakran járt hozzájuk, most is, mióta
Ottóka bevonult, s elpletykáltak. Napközben egy egyenruhagyárban dolgozott.
Trudel említése azonnal máshová vezérelte Anna Quangel gondolatait. A falon
lógó csillogó ingaórára pillantott s megkérdezte: – Beszélhetsz még vele a műszak
előtt?
– Ma egytől tizenegyig tart a műszakom – felelte Quangel. – Beszélek Trudellel.
– Jó – mondta az asszony. – Akkor menj és küldd ide, de ne szólj egy szót se
Ottókáról. Én akarom megmondani neki. Tizenkettőre elkészítem az ebédedet.
– Akkor megyek, és szólok neki, jöjjön át ma este – mondta Quangel, de nem
indult még, hanem az asszony beteges, viaszfehér arcát nézte. Anna megint feléje
fordult, s egy ideig némán nézte egymást a két ember, akik harminc évig éltek
egymással, mindig egyetértésben; a férfi csendesen és hallgatagon, az asszony egy
kis életet hozva a lakásba.
De bármennyire is nézték egymást, egyetlen szót sem tudtak szólni. Így hát
Quangel bólintott és elment.
Az asszony hallotta, hogy az előszobaajtó csapódik. S alighogy
megbizonyosodott, hogy valóban elment, a varrógéphez sietett, s összekotorta a
végzetes levél maradványait. Igyekezett összeállítani a papírdarabokat, de
mindjárt látta, hogy nagyon soká tartana, pedig most mindenekelőtt meg kell
főznie a férfi ebédjét, így hát gondosan összeszedte a széttépett levelet, s a
borítékba rakva betette zsoltáros könyvébe. Majd délután, amikor már Otto elment
a gyárba, lesz ideje, hogy összeállítsa és felragassza a papírdarabkákat. Ha csupa
buta hazugság, csupa ocsmány hazugság, akkor is ez az utolsó hír Ottókáról! Mégis
megőrzi majd, és megmutatja Trudelnek. Talán akkor majd sírni is tud; most még
mintha lángok lobognának a szívében. Milyen jó lenne sírni!
Haragosan megrázta a fejét s a tűzhelyhez ment.

2. MIT MONDOTT BALDUR PERSICKE

Mikor Otto Quangel elhaladt Persickéék ajtaja előtt, a lakásból örömujjongás és

„Siegheil!” kiáltások hallatszottak ki. Quangel meggyorsította lépteit, nehogy
találkoznia kelljen valakivel ebből a bandából. Tíz éve laktak egy házban, de
Quangel kezdettől fogva kerülte a találkozást Persickéékkel, már akikor is, mikor
Persicke csak egy tönk szélén álló, jelentéktelen kocsmáros volt. Persickéék most
nagyemberek lettek, az öreg mindenféle tisztséget visel a pártban, a két idősebb
fiú pedig az SS-ben szolgált; a pénz szemmel láthatólag nem játszott szerepet
náluk.
Annál inkább óvakodni kellett tőlük, hisz az ilyen embereknek mindig ügyelniük
kellett, hogy el ne veszítsék a párt kegyét, amit pedig csak úgy lehet elérni, ha
tesznek valamit a pártért. „Tenni valamit” viszont annyit jelent, mint feljelenteni
másokat, például jelenteni: X. vagy Y. külföldi rádiót hallgat. Quangel épp ezért
legszívesebben már rég levitte volna a rádiókat Otto szobácskájából a pincébe. Az
ember nem lehet elég óvatos manapság, amikor mindenki kémkedik a másik után,
a Gestapo mindenkit megfigyel, s a sachsenhauseni koncentrációs tábor létszáma
egyre növekszik, ö, Quangel, megvolt rádió nélkül is, Anna azonban ellenezte, hogy
levigye a készülékeket. Azt hitte, érvényes még a régi közmondás: A legjobb altató
a tiszta lelkiismeret. Holott már rég nem volt érvényes. Ha egyáltalán valaha is igaz
volt.
 Ilyen gondolatoktól hajtva Quangel gyorsabban ment le a lépcsőn, és sietett át
az udvaron, ki az utcára.
Persickéék viszont azért üvöltöttek úgy, mert a család szemefénye, Bruno, akit
Schirach tiszteletére most Baldurnak neveznek, s aki, ha elegendőnek bizonyulnak
az apa összeköttetései, vezetőképző iskolára kerül, tehát mert Baldur egy
fényképre bukkant a „Völkischer Beobachter”-ban. A kép a Führert s Göring
birodalmi marsallt ábrázolja, a következő szöveg kíséretében: „Amikor
megérkezett a hír a francia fegyverletételről.” Az örömhír hatása látszik is rajtuk:
Göring hájas arca vigyorog, s a Führer jókedvében a combját csapkodja.
Persickéék is úgy örvendeztek és nevettek, mint vezéreik a fényképen, de Baldur
megkérdezte: – No, nem láttok semmi különöset a képen?
Várakozóan bámulnak rá; annyira biztosak a tizenhat éves fiú szellemi
fölényében, hogy még egy feltevést sem kockáztat meg senki.
– Na! – mondja Baldur. – Gondolkozzatok csak! Hisz a képet fotóriporter
készítette. S a riporter talán ott volt, amikor megérkezett a fegyverletétel híre?
Hisz nyilván telefonon jelentették, vagy futár hozta, esetleg egy francia tábornok,
és mindennek nyoma sincs a képen. A Führer és a marsall egyedül állnak a kertben
és örülnek...
A szülők és a testvérek még mindig némán bámulnak Baldurra. Arcuk szinte
elhülyül, úgy figyelnek. Az öreg Persicke legszívesebben lehajtana már egy
pohárral, de nem mer, amíg Baldur beszél. Tapasztalatból tudja, hogy Baldur
nagyon kellemetlen tud lenni, ha nem eléggé figyelmesen hallgatják politikai
előadásait.
A fiú közben folytatja: – Azt a képet beállították; nem akkor készült, mikor
megérkezett a fegyverletétel híre, hanem előbb. S nézzétek csak, hogy örül a
Führer! Ő már rég Angliára gondol: hogyan húzzuk be a tommykat a csőbe. Ugyan,
mindez csak színjáték, a felvételtől a tapsig. Vagyis port hintettek az ostobák
szemébe l
A család most úgy bámul Baldurra, mintha ők lennének azok az ostobák, akiknek
port hintenek a szemébe. Ha nem Baldur mondja ezt, hanem bárki idegen,
feltétlenül jelentik a Gestapónak.
Baldur azonban folytatja: – Látjátok, ez a mi Führerünk nagysága: senki sem
pillanthat bele kártyáiba. Most mindenki azt hiszi, a franciák felett aratott
győzelemnek örül, holott esetleg már gyűjti a hajóit a sziget elleni invázióhoz.
Látjátok, ezt kell megtanulnunk a Führertől: ne kössük mindenkinek az orrára, kik
vagyunk és mit akarunk! – A többiek buzgón bólogatnak; azt hiszik, végre
megértették, mire akar Baldur kilyukadni. – Most bólogattok! – mondja Baldur
mérgesen. – De máskor nem vagytok ilyen okosak! Félórája sincs, hogy apa
kijelentette a kézbesítőnőnek: az öreg Rosenthalné fenn a negyediken meginvitál
bennünket kávéra és kalácsra...
– Ó, az a vén rüfke! – mondta az öreg Persicke, de kissé bocsánatkérő
hangsúllyal.
– Hát igen – ismeri el Baldur –, nagy hűhó nem lenne, ha valami baja esnék. De
mért kell ezt előre az emberek orrára kötni? Biztos, ami biztos. Figyeld csak meg
például Quangelt, aki fölöttünk lakik. Az nem szól soha egy árva szót sem, s mégis
biztos vagyok, hogy mindent lát és hall, s bizonyára tudja, kinek jelentse. Ha
egyszer jelenti, hogy Persickéék nem tudják befogni a pofájukat, nem
megbízhatóak, semmit sem lehet rájuk bízni, elvesztünk. Legalábbis te, apa, s én a
kisujjamat se mozdítom meg, hogy kiszabadítsalak a koncentrációs táborból vagy
Moabitból, vagy Plötzenseeből, vagy ahová csuknak.
Senki sem szól, s még az ugyancsak beképzelt Baldur is érzi, hogy a hallgatás
nem mindegyiküknél jelent egyetértést. Ezért még gyorsan hozzáteszi, hogy
legalább testvéreit a maga pártjára hódítsa: – Mi mindnyájan többre akarjuk vinni,
mint apa. S hogyan érhetjük el ezt? Csak a párt segítségével! Ezért követnünk kell
a Führer példáját; port kell hintenünk az emberek szemébe, úgy kell tennünk,
mintha barátságosak lennénk, aztán mikor semmit sem sejtenek: hátulról mellbe,
kész, vége. Hadd menjen híre a pártban: Persickéék az égvilágon mindenre
használhatók!
Még egyszer rápillant a nevető Hitlert és Göringet ábrázoló fényképre, kurtán
biccent, s lehajt egy pohár pálinkát, hogy jelezze, befejezte politikai előadását. –
Csak ne húzd el a szád, apa – mondja –, amiért egyszer jól beolvastam neked.
– Te még csak tizenhat éves vagy és a fiam – kezdi az öreg még mindig
sértődötten.
– És te vagy a faterom, akit túl gyakran láttam bepiálva, hát valami nagyon már
nem imponálsz nekem – vág közbe Baldur gyorsan, s ezzel a maga pártjára állítja a
nevetőket, még az állandóan megfélemlített anyát is. – Nem baj, apa, egy szép
napon saját kocsinkon furikázunk majd, s mindennap annyi pezsgőt ihatsz,
amennyi csak beléd fér!
Az apa szeretne megszólalni, de ezúttal csak a pezsgő ellen akarna tiltakozni,
mert többre becsüli a gabonapálinkát, Baldur azonban halkabb hangon, gyorsan
folytatja: – Az ötleteid nem rosszak, apa, csak ne mondanád el rajtunk kívül
senkinek. Rosenthalnéval valóban lehet talán valamit kezdeni, amiből több haszon
származhat, mint pusztán egy uzsonna. De hadd gondolkozzam egy kicsit, mert
ehhez óvatosan kell hozzálátni. Talán megszimatolják a zsákmányt mások is, akik
esetleg jobban fekszenek, mint mi!
A hangja egészen elhalkult, a végén már alig lehetett hallani. Baldur Persickének
ismét sikerült az egész családot a maga pártjára állítani, még az apát is, aki végül
mégis bekapta a legyet, így hát azt mondja: – Igyunk a franciaországi győzelemre!
– s mert közben nevetve a combjára csap, tudják a többiek, hogy egész másra
gondol: az öreg Rosenthalnéra.
Összevissza kiabálnak, koccintanak, s jó néhány pohár pálinkát lehajtanak. Az
egykori kocsmáros és fiai bírják az italt.

3. EGY BORKHAUSEN NEVEZETŐ FÉRFI

Quangel művezető kilépett a Jablonskistrasséra, s a kapu előtt találkozott az ott

őgyelgő Emil Borkhausennal. Emil Borkhausennak úgy látszik, más dolga sem volt,
mint mindig ott őgyelegni, ahol valamit fülelni, szimatolni lehet. Ezen a háború sem
változtatott, hiába rendelték el, hogy mindenki köteles dolgozni, Emil Borkhausen
változatlanul csak őgyelgett.
A kopott ruhás, magas, szikár, színtelen arcú férfi kedvetlenül nézte az ilyentájt
szinte kihalt Jablonskistrassét. Amikor észrevette Quangelt, megmozdult, odalépett
hozzá, s nyújtotta a kezét: – Hová, hová, Quangel? – kérdezte. – Hisz ilyentájt még
nem kell bemennie a gyárba?
Quangel mintha észre sem vette volna a feléje nyújtott kezet, alig hallhatóan
mormolta: – Sürgős dolgom van!
Azzal máris elindult a Prenzlauer Allee felé. Épp ez a terhes fecsegő hiányzott
még neki!
Borkhausentől azonban nem lehetett ilyen könnyen megszabadulni. Mekegve
nevetett, s így szólt: – Hisz épp egy irányba megyünk, Quangel! – S mikor Quangel
makacsul maga elé meredve folytatta útját, hozzátette: – Az orvos ugyanis azt
mondta, hogy a szorulás ellen jó a sok mozgás, de egyedül nem szeretek
mászkálni!
Ezután részletesen elmesélte, mi mindennel igyekezett már segíteni a
székrekedésén. Quangel oda se figyelt. Két gondolat foglalkoztatta, s az egyik
mindig kiszorította a másikat: a fia halála s Anna szavai: „Te és a Vezéred.”
Quangel beismerte: sose szerette úgy a gyereket, ahogy az apa szereti a fiát.
Születésétől kezdve úgy kezelte, mint aki megzavarja a nyugalmát s Annához való
kapcsolatát. Most is csak azért okozott fájdalmat a hír, mert nyugtalanította,
hogyan viseli el Anna a gyerek halálát, s mennyire változik majd meg az életük.
Lám, máris azt mondta: „Te és a Vezéred!”
Nem igaz. Hitler sohasem volt az ő vezére, vagy ha igen, akkor Annáé is legalább
annyira. Quangel kis asztalosműhelye tönkrement, mindig egyetértettek, hogy a
Führer rántotta ki az ország szekerét a kátyúból. Négy évi munkanélküliség utón
1934-ben alkalmazták művezetőnek egy nagy bútorgyárban, s most minden héten
negyven márkát vitt haza. Ebből jól kijöttek.
De azért a pártba mégse léptek be. Először is sajnálták a tagsági díjat; amúgy is
annyifelé kellett fizetni, a Téli Segélynek, mindenféle gyűjtőakcióiknak, a
Munkafrontnak. Igen, a gyárban a nyakába varrtak valami kis tisztséget a
Munkafrontban, s épp ez volt a másik ok, amiért egyikük se lépett be a pártba. Hisz
Quangel minden alkalommal jól látta, hogy mindig különbséget tesznek az
egyszerű állampolgárok és a párttagok között: a legrosszabb párttag is többet ért a
legjobb állampolgárnál. Ha valaki belépett a pártba, mindent megengedhetett
magának: aligha történhetett baja. Ezt úgy nevezték, hogy „hűségért hűséget”.
Otto Quangel művezető azonban szerette az igazságot. Neki minden ember
egyforma volt, s nem érdekelte, hogy párttag vagy sem. Mikor az üzemben újra
meg újra tapasztalnia kellett, hogy az egyiknek a munkadarabon lévő legkisebb
hibát is felrótták, a másik pedig egyre-másra gyárthatta a selejtet, mindig
felháborodott. Fogai kivillantak a szájából, s dühösen rágta az alsó ajkát – ha
tehette volna, már attól a kis tisztségtől is rég megszabadul, amit a Munkafrontban
viselt!
Anna mindezt jól tudta, s épp ezért sosem lett volna szabad azt mondania: „Te és
a Vezéred!” Annát senki sem kényszerítette, de őt igen. Istenem, hisz megérti az
asszony egyszerűségét, alázatosságát, s azt is, hogy most egyszerre megváltozott.
Egész életében cseléd volt, először falun, aztán itt a városban; egész életében
mindig rohannia kellett, s mindig parancsolgattak neki. Attól fogva, hogy férjhez
ment, se volt sok szava, nem mintha Otto sokat parancsolgatott volna, hanem mert
a kenyérkereső körül kellett forognia mindennek.
De most meghalt Ottóka, s Otto Quangel nyugtalanul érzi, mennyire felkavarta az
asszonyt a fia halála.
Maga előtt látja beteges, viaszfehér arcát, s ismét hallja vádjait; ebben a
szokatlan órában el kellett mennie otthonról, s Borkhausen kíséri; este eljön
Trudel, és sírnak majd, és sokat beszélnek – pedig ő, Otto Quangel, annyira szereti
a kiegyensúlyozott életet, a mindig egyforma hétköznapokat, mikor lehetőleg
semmi különös nem történik. Szinte még a vasárnapok is megzavarják. S most egy
ideig minden a feje tetejére áll majd, s Anna valószínűleg soha többé nem lesz
olyan, mint volt.
Még egyszer jól meg kellene fontolnia mindezt, csak Borkhausen zavarja, aki
egyszerre megszólal: – Azt mondják, levelet kapott a frontról, s nem az Otto írta.
Igaz ez?
Quangel sötét szemével éles pillantást vet a másikra, s azt mormogja: – Fecsegő!
– De mivel senkivel sem akar összeveszni, még egy ilyen alakkal sem, mint az
őgyelgő Borkhausen, szinte akarata ellenére hozzáteszi: – Az emberek mind sokat
fecsegnek!
Emil Borkhausen nem sértődött meg, hisz Borkhausent nem olyan könnyű
megsérteni. Buzgón helyesel: – Igaza van, Quangel. Miért nem tudja az a hüllő
Klugéné befogni a száját? Nem, neki mindjárt mindenkinek el kell fecsegnie:
Quangelék levelet kaptak a frontról, és a címet géppel írták! – Kis szünetet tart,
aztán egész szokatlan halk, együtt érző hangon kérdezi: – Megsebesült vagy eltűnt,
vagy?...
Elhallgat. Quangel azonban – hosszabb szünet után – csak közvetetten felel: –
Tehát a franciák letették a fegyvert? Na, egy nappal előbb is letehették volna,
akkor még élne Otto...
Borkhausen feltűnően élénken mondja: – De hisz azért adták meg magukat a
franciák olyan gyorsan, mert jó néhány ezer harcosiunk hősi halált halt. Ezért
marad annyi millió ember életben. Az apáiknak az ilyen áldozatra büszkének kell
lenniük!
– A maga gyerekei még kicsinyek, nem vihetik őket a frontra, ugye szomszéd? –
kérdezi Quangel.
Borkhausen csaknem sértődötten mondja: – Hisz ezt maga is tudja, Quangel! De
ha mindnyájan meghalnának, mondjuk egy bombatámadásnál, igazán büszke
lennék. Elhiszi nekem, Quangel?
A művezető nem felel a kérdésre, hanem azt gondolja: „Igaz, hogy én nem
vagyok rendes apa, és sosem szerettem úgy Ottót, ahogy kellett volna – neked
viszont egyszerűen terhedre vannak a gyerekeid. Elhiszem, hogy örülnél, ha egy
bomba egyszerre valamennyitől megszabadítana, igazán elhiszem!”
Felelni azonban nem felel, s Borkhausen, aki megunt már várni a válaszra, azt
mondja: – Gondolja csak meg, Quangel, először a Szudéta-föld és Csehszlovákia és
Ausztria, és most Lengyelország és Franciaország – mi leszünk a világ
leggazdagabb nemzete! Mit számít ilyenkor néhány százezer halott? Mindnyájan
gazdagok leszünk!
Quangel szokatlanul gyorsan felel: – És mit kezdünk majd a gazdagságunkkal?
Megehetjük? Jobban alszom, ha gazdag vagyok? Ha meggazdagszom, s nem
megyek be többé a gyárba, mit csinálok akkor egész nap? Nem, Borkhausen, sose
akarok meggazdagodni, s így különösen nem. Az ilyen gazdagság nem ér meg
egyetlen halottat sem!
Borkhausen hirtelen megragadja a karját, a szeme villog, megrázza Quangelt, és
sietve suttogja: – Hogy beszélhetsz így, Quangel? Tudod jól, hogy az ilyen
gáncsoskodásért koncentrációs táborba vitethetlek! Hisz te megtagadod a Führert!
És ha én olyan lennék és jelenteném?...
Quangel megrémült a saját szavaitól. Otto halála és Anna viselkedése sokkal
jobban kihozhatták sodrából, mint gondolta, különben nem feledkezett volna meg
így vele született, mindig éber óvatosságáról. Borkhausen azonban semmit sem
láthat a rémületéből. Quangel erős munkáskezével kiszabadítja karját a másik
petyhüdt szorításából, s lassan és egykedvűen mondja: – Mért olyan izgatott,
Borkhausen? Mit mondtam, amit jelenthetne? Szomorú vagyok, mert Otto fiam
elesett, s mert a feleségem nagyon bánatos. Ezt jelentheti, ha akarja, s ha akarja,
csak jelentse! Én mindjárt magával megyek, és aláírom, hogy valóban ezt
mondtam!
Miközben azonban Quangel ilyen szokatlan bőbeszédűen beszél, ezt gondolja:
„Megeszem a kalapomat, ha ez a Borkhausen nem spicli! Éttől is jobb lesz
óvakodni! S kitől nem kell vajon óvakodni? Nem is tudom, mi lesz Annával...”
Közben megérkeztek a gyárkapuhoz. Quangel megint nem nyújt kezet
Borkhausennek. – Viszlát! – mondja, s be akar menni.
Borkhausen azonban megragadja a kabátját, s úgy suttogja: – Ami történt, arról
nem beszélünk többet, szomszéd. Nem vagyok spicli, és senkit sem akarok
tönkretenni. De tégy te is egy szívességet: pénzt kell adnom a feleségemnek, hogy
élelmiszert vehessen, s nincs egy fillérem se. A gyerekek ma még nem ettek
semmit. Adj kölcsön tíz márkát – jövő pénteken biztosan megkapod. Isten bizony.
Quangel ismét kiszabadítja magát Borkhausen kezéből, mint az előbb. „Szóval
ilyen ember vagy – gondolja –, így keresed a pénzt! – És: – Nem adok egyetlen
fillért se, különben azt hiszi, félek tőle, és sosem szabadulok meg tőle.” Hangosan
így szól: – Hetente csak harminc márkát viszek haza, s minden márkára szükségem
van. Nem tudok kölcsönadni.
Azzal, anélkül hogy még egy szót szólna, vagy még egyszer rápillantana
Borkhausenra, bemegy a gyár kapuján. A portás ismeri, s kérdezés nélkül
beengedi.
Borkhausen ott maradt az utcán, utána bámul, s töpreng, hogy mit tegyen.
Legszívesebben feljelentené Quangelt a Gestapónak, néhány cigarettát biztos
kapna érte. De jobb, ha nem teszi. Ma elsiette a dolgát, meg kellett volna várnia,
míg Quangel nyugodtan kifecsegi magát; most, a fia halála után bizonyára
megfelelő lelkiállapotban lett volna.
Rosszul ítélte meg Quangelt; a művezető nem dől be a blöffölésnek. Manapság a
legtöbb ember fél, tulajdonképpen mindenki fél, hisz valamikor valahogy mindenki
megsérti a törvényeket, s fél, hogy megtudják. Csak a kellő pillanatban kell
meglepni őket, akkor nem menekülhetnek és fizetnek. De ez a Quangel nem ilyen; a
kemény, vércsearcú férfi valószínűleg semmitől sem fél, s nem lehet meglepni.
Nem, Quangelről le kell mondania, talán a következő napokban megpróbálkozik
majd az asszonnyal. A nőket sokkal jobban feldúlja egyetlen fiuk halála, s ilyenkor
aztán elkezdenek karattyolni!
Tehát a következő napokban megpróbálkozik az asszonnyal, de mit csinál most?
Ottinak tényleg kell pénzt adnia, ma reggel titokban megette az utolsó darab
kenyeret a konyhaszekrényből. Hiába, nincs pénze, s hirtelenjében honnan tudna
keríteni? A felesége igazi Xantippe, s ha akarja, pokollá tudja tenni az életét.
Azelőtt a Schönhauser Allee-n strichelt, s olykor valóban egészen csinos és kedves
volt. Öt kölyköt szült neki, mármint a legtöbb nyilván nem az övé, s úgy tud
káromkodni, mint egy halaskofa a piacon. Verekedik is a dög, a gyerekeket veri, s
ha közben őt találja, akkor ő bizony visszaüt, s ilyenkor mindig az a buta asszony
kapja a legtöbbet.
Nem, pénz nélkül nem kerülhet Otti szeme elé. Egyszerre eszébe jut az öreg
Rosenthalné, aki most egyedül, védtelenül lakik a Jablonskistrasse 55. negyedik
emeletén. Hogy eddig nem jutott eszébe az a vén zsidónő! Hisz az kifizetődőbb
üzlet, mint Quangel, ez az öreg keselyű! Jóindulatú asszony, ismeri még abból az
időből, mikor megvolt a fehérneműüzletük, először majd kesztyűs kézzel bánik
vele. De ha akadékoskodik, egyszerűen lekever neki egyet! Valami majd csak akad,
ékszer vagy pénz, vagy valami ennivaló, akármi, amitől Otti megnyugszik.
Miközben Borkhausen így töpreng, s újra meg újra kiszínezi magának, mit talál
majd – hisz a zsidóknak még megvan mindenük, csak eldugják a németek elől,
akiktől ellopták –, miközben így töpreng, egyre gyorsabban siet vissza a
Jablonskistrasse felé. Amikor megérkezik a lépcsőházba, sokáig hallgatódzik. Nem
szeretné, ha valaki meglátná az első épületben, mikor ő a hátsóban lakik, amit
„kerti épület”-nek csúfolnak, az alagsorban, vagyis magyarán mondva egy
pincelakásban. Őt nem zavarja ez, csak az emberek miatt kellemetlen olykor.
Senki sem mozdul a lépcsőházban, s Borkhausen sietve, de halkan elindul a
lépcsőn. Persickéék lakásából vad lárma, kiabálás és nevetés hallatszik ki; már
megint ünnepelnek. Ilyen emberekhez kellene kapcsolatot találnia, mint
Persickéék, akiknek jó összeköttetéseik vannak, akkor neki is jobban menne a
sora. De az ilyenek természetesen semmibe se veszik az olyan alkalmi besúgókat,
mint ő; különösen az SS-ben szolgáló fiuk és Baldur hordják nagyon magasan az
orrukat. Az öreg rendesebb, olykor ha részeg, ad öt márkát...
Quangelék lakása csendes, s egy emelettel feljebb, Rosenthaléknál sem
hallatszik semmi nesz, akármeddig tapasztja a fülét az ajtóhoz, így hát gyorsan és
hivatalosan csönget, mint a postás, ha sietős az útja.
Hiába, senki sem mozdul. Néhány percnyi várakozás után Borkhausen
elhatározza, hogy másodszor, majd később harmadszor is becsönget. Közben
hallgatódzik, nem hall semmit, mégis azt suttogja a kulcslyukon keresztül: – Nyissa
ki az ajtót, Rosenthalné! Hírt hozok a férjétől! Gyorsan, mielőtt észrevesz valaki!
Hiszen hallom, hogy mozog, Rosenthalné, nyissa ki gyorsan az ajtót!
Közben újra meg újra csenget, de semmi eredmény. Végül elönti a méreg. Hisz
nem mehet el innen is eredménytelenül, Otti kikaparja a szemét. Adja oda ez a
rüfke, amit tőle lopott el! Vadul csönget, s közben bekiabál a kulcslyukon: – Nyisd
ki, vén zsidó dög, különben kikészítem a pofádat, hogy bedagad a szemed! Még ma
elvitetlek a koncentrációs táborba, ha nem nyitod ki, te átkozott rüfke!
Csak lenne nála benzin, nyomban felgyújtaná ennek a dögnek az ajtaját!
Egyszerre azonban hirtelen elhallgat Borkhausen, s odalapul a falihoz. Valahol
lent egy ajtó nyílik. Nem szabad, hogy észrevegyék. Aki az ajtót kinyitotta,
természetesen az utcára akar menni, tehát csupán csendben kell maradnia.
A lépések azonban felfelé jönnek a lépcsőn, feltartóztathatatlanul, ha lassan és
botorkálva is. Valamelyik Persicke, mégpedig egy részeg Persicke! Ez hiányzott
még csak Borkhausennak! Természetesen megpróbál felmenni a padlásra, de a
padlásra vezető utat vasajtó zárja el. Sehol egy búvóhely. Most már egyetlen
reménye, hogy a részeg elmegy mellette, anélkül hogy észrevenné. Ha az öreg
Persicke jön, esetleg megússza.
De nem az öreg Persicke jön, hanem az az utálatos kölyök, a Bruno vagy Baldur,
a legrosszabb az egész bandából! Mindig Hitlerjugend-vezető egyenruhájában
szaladgál s elvárja, hogy előre köszönjenek neki, holott tulajdoniképpen egy kis
senki. Baldur lassan mászik fel az utolsó lépcsőkön, a korlátba kapaszkodik, olyan
részeg. Bár a szeme üveges, rég észrevette már a fal mellett lapuló Borkhausent.
Mégis csak akkor szólítja meg, mikor közvetlenül eléje ér: – Mit szaglászol itt az
első épületben, mi? Nem akarlak látni, gyerünk, tűnj el a pincébe a ribancodhoz!
Indíts, lódulj!
És felemeli vasalt cipős lábát, de azonnal visszaereszti a földre; olyan
bizonytalanul áll a lábán, hogy nem tud rúgni.
Ilyen fellépéssel szemben Borkhausen nem tudja állni a sarat. Ha így
ráförmednek, összehúzza magát, annyira fél. Alázatosan suttogja: – Bocsásson
meg, Persicke úr! Csak meg akartam tréfálni a vénasszonyt!
Baldur összeráncolja a homlokát, olyan megfeszített erővel gondolkodik. Egy idő
múlva megszólal: – Szajrézni akartál, te dög, ezt nevezed te tréfának! Na, gyerünk,
indulj!
Bármilyen durván cseng Baldur hangja, kétségtelenül jóindulatúbb, mint az
előbb; az ilyesmit Borkhausen azonnal észreveszi. Ezért azt mondja, miközben
bocsánatkérőleg mosolyog a viccért: – Én nem szajrézok, Persicke úr, csak olykor
organizálok egyet-mást!
Baldur Persicke nem viszonozza a mosolyt. Ilyen alakokkal nem közösködik, még
ha olykor használni lehet is őket. Óvatosan letántorog Borkhausen mögött a
lépcsőn.
Mindkettőjüket annyira lefoglalják a gondolataik, hogy észre sem veszik:
Quangelék előszobaajtaja egy résnyire nyitva van. S azonnal kinyílik, amint a két
férfi elhaladt előtte. Anna Quangel kioson a korláthoz s hallgatódzik.
Persickéék ajtaja előtt Borkhausen feszesen felemeli a karját a Német
Köszöntéshez: – Heil Hitler, Persicke úr! És nagyon szépen köszönöm!
Ő sem tudja pontosan, mit köszön. Talán azt, hogy a Hitlerjugend-vezető nem
rúgta fenékbe, s nem dobta le a lépcsőn. Hisz azt is el kellett volna tűrnie, amilyen
nyomorult kis féreg.
Baldur Persicke nem viszonozza a köszöntést. Üveges tekintetével rámered
Borkhausenra, aki rövidesen hunyorogni kezd, s lesüti szemét. Baldur megkérdezi:
– Szóval meg akartad tréfálni az öreg Rosenthalnét?
– Igenis – feleli Borkhausen halkan, lesütött szemmel.
– És hogy akartad megtréfálni? – folytatja Baldur a kérdezősködést. – Csak egy
kis szajré erejéig?
 Borkhausen gyorsan rásandít Baldurra. – Ó, a pofáját is szétvertem volna! –
jelenti ki.
– Úgy! – Baldur csak ennyit mond. – Úgy!
Egy ideig hallgatnak. Borkhausen azon töpreng, vajon elmehet-e, de még nem
kapott parancsot, hogy leléphet, így hát némán várakozik, s ismét lesüti a szemét.
– Menj csak be ide! – mondja egyszerre Persicke nagyon nehezen forgó nyelvvel.
Kezével lakásuk nyitott ajtajára mutat. – Talán mégis lesz valami mondanivalóm
neked. Majd meglátjuk!
A kinyújtott kéznek engedelmeskedve, Borkhausen némán vonul be Persickéék
lakásába. Baldur Persicke kissé tántorogva, de katonás léptekkel követi. Az ajtó
becsapódik mögöttük.
A felettük levő emeleten Anna Quangel otthagyja a korlátot, s visszaoson a
lakásába, melynek ajtaját halkan becsukja maga mögött. Maga sem tudja, mért
hallgatta ki Borkhausen beszélgetését, először fent Rosenthalné lakása előtt, aztán
lent Persickéék ajtajánál. Egyébként teljesen idomult férje szokásaihoz: a
lakótársak azt tehetnek, amit akarnak. Anna asszony arca még mindig betegesen
fehér, szemhéja izgatottan remeg. Néhányszor már megpróbált leülni, hogy sírjon,
de nem tud sírni. Szólamok bukkannak fel az agyában, mint: „Meghasad a szívem”,
vagy: „Mintha fejbe vágtak volna”, vagy: „Nem tudom elviselni.” Mindezt valóban
érzi egy kicsit, de azt is: „Nem pusztíthatták el büntetlenül a fiamat. Tudok én más
is lenni...”
De már megint nem tudja, mi az a más, azonban a hallgatózás talán már a
változás kezdete. „Otto többé nem dönthet el mindent egyedül – gondolja. – Végre
hadd tegyek én is valamit kedvem szerint, még ha neki nem tetszik is.”
Buzgón nekilát az ebéd elkészítéséhez. Az élelem javarészét, amit az
élelmiszerjegyekre kapnak, a férfi eszi meg. Quangel nem fiatal már, s mindig
erején felül kell dolgoznia; ő viszont sokat ül és varr, az elosztás tehát magától
értetődő.
Miközben Anna a fazekaival foglalatoskodik, Borkhausen kilép Persickéék
ajtaján. Alig ér le a lépcsőn, nem sunyit már úgy, mint Persickéék előtt.
Kiegyenesedve megy át az udvaron, gyomrát kellemesen melengeti a két pohár
pálinka, s a zsebében két tízmárkás lapul: az egyik majd jobb kedvre hangolja Ottit.
Mikor azonban belép az alagsori szobába, Otti nincs rossz hangulatban. Az asztalt
fehér terítő fedi, s Otti egy ismeretlen férfival üldögél a heverőn. Az egészen jól
öltözött idegen hamar elkapja karját Otti válláról, pedig erre semmi szükség,
ilyesmire sosem volt Borkhausen kényes.
„Nézd csak, a vén dög, még ilyenek is akadnak a horgára! – gondolta
Borkhausen. – Ez legalábbis banktisztviselő vagy tanító...”
A konyhában üvöltenek és bőgnek a gyerekek. Az asztalon fekvő kenyérből
Borkhausen mindegyiknek vág egy vastag szeletet. Aztán maga is reggelizni kezd;
nemcsak kenyeret, de kolbászt és pálinkát is talál. Elégedett pillantást vet a
heverőn üldögélő férfira, aki láthatólag nem érzi olyan jól magát, mint Borkhausen.
Ezért Borkhausen gyorsan el is megy, amint evett valamit.
A világért sem akarja elriasztani a pasast! Az a jó, hogy így mind a húsz márkát
megtarthatja. Borkhausen a Rollerstrasse felé indul; úgy hallotta, van ott egy ivó,
ahol az emberek nagyon könnyelműen beszélnek. Talán érdemes körülnézni.
Mostanában Berlinben mindenütt érdemes kivetni a horgot. Ha nem nappal, akkor
éjjel.
Valahányszor Borkhausen az éjszakára gondol, lecsüngő, laza bajusza mindig
megrándul, mintha nevetne. Ez a Baldur Persicke, ezek a Persickéék, mind ahányan
vannak, micsoda banda! De őt ne tartsák palinak, őt aztán ne! Csak ne higgyék,
hogy húsz márkával és két pohár pálinkával kiszúrhatják a szemét. Talán eljön még
az idő, amikor minden Persickét zsebre vághat. Csak most kell ravasznak lennie!
 Közben eszébe jut, hogy még este meg kell keresnie egy Enno nevezetű embert.
Igen, talán Enno alkalmas lesz a feladatra. De nem kell félni, majd csak megtalálja,
hisz Enno mindennap azt a három-négy kocsmát járja végig, ahol a kisebb
bukmékerek tanyáznak. Az igazi nevét Borkhausen se tudja, hisz csak ezekből a
kocsmákból ismeri, ahol mindenki Ennónak hívja. Azért majd csak megtalálja, s
talán épp ő lesz a megfelelő ember.

4. TRUDEL BAUMANN ELÁRUL EGY TITKOT

Amilyen könnyen jutott be Otto Quangel a gyárba, olyan nehezen tudta elérni,
hogy Trudel Baumannt kihívják. Itt ugyanis – ugyanúgy, mint Quangelék gyárában
– nemcsak akkordban dolgoztak, hanem minden műhelynek el kellett érnie
bizonyos eredményt, úgyhogy sokszor minden perc számított.
Végül Quangel mégis eléri a célját, hisz a másik éppolyan művezető, mint ő, s
egy kollégától nehéz az ilyesmit megtagadni, különösen ha épp most esett el a fia.
Ezt mégis meg kellett mondania, csakhogy beszélhessen Trudellel. Ebből
következik, hogy a lánynak is meg kell mondania, hiába kérte a felesége, hogy
hallgasson, különben az ottani művezetőtől tudná meg. Remélhetőleg Trudel nem
kezd el bőgni, s főleg nem ájul el. Tulajdonképpen csoda, hogy Anna így uralkodott
magán – nos, Trudel is erős lány.
Végre jön a lány, s Quangelnak, akinek sose volt más nővel dolga, mint a
feleségével, meg kellett vallania önmagának, hogy a fekete, göndör, kócos, nevető
szemű, csúcsos mellű Trudel ugyancsak csinos. Kerek arcának üde színét a gyári
munka sem tudta letörölni. Még most is, mikor a munkához kék hosszúnadrágot s
öreg, agyonstoppolt kötött kabátot visel, mely tele van férccel, még most is csinos.
Talán a mozgása a legszebb, majd kicsattan az egészségtől, látszik, hogy minden
lépés örömet okoz neki: szinte túlcsordul benne az életöröm.
„Tulajdonképpen csoda – gondolja Otto Quangel sebtében –, hogy egy olyan
álomszuszék, mint Otto, egy olyan anyámasszony katonája, ilyen pompás lányra
tett szert. De hát mit is tudok én Ottóról? – javítja ki mindjárt magát. – Sosem
vettem szemügyre igazán. Bizonyára egészen más volt, mint amilyennek
képzeltem. És a rádiókhoz valóban érthetett, hisz minden mester törte magát
utána.”
– Szervusz, Trudel – mondja, s kinyújtja a kezét, melyet a lány meleg, puha keze
gyorsan és erősen megszorít.
– Szervusz, apa – feleli a lány. – No, mi újság? Talán anyusnak hiányzom már?
Vagy Otto írt? Majd talán rövidesen bekukkantok hozzátok.
– Ma este kell eljönnöd – mondja Otto Quangel. – Ugyanis...
Nem fejezheti be a mondatot. Trudel szokott gyors mozdulatával máris benyúlt
kék nadrágja zsebébe, kivett egy zsebnaptárt s belelapozott. Most csak félfüllel
figyel; ilyenkor igazán nem mondhatja meg neki, hogy Otto meghalt. Quangel tehát
türelmesen vár, míg a lány megtalálja, amit keres.
Egy hosszú, huzatos folyosón találkoztak, ahol a meszelt falak tele voltak
ragasztva hirdetményekkel. Quangel tekintete önkéntelenül a Trudel háta mögött
lógó plakátra esik. Elolvas néhány szót, a vastag betűkkel szedett címet: „A német
nép névéiben”, aztán három nevet és: hazaárulás bűntette miatt kötéláltali halálra
ítélték. „Az ítéletet ma reggel a plötzensee-i büntetőintézetben végrehajtották.”
Egészen önkéntelenül mindkét kezével megmarkolja Trudelt, s odább vezeti,
hogy ne álljon épp a hirdetmény előtt.
– Mit akarsz? – kérdezi a lány meglepetten. Szeme aztán követi Quangel
tekintetét, s ő is elolvassa a hirdetményt. Halk hangot hallat, ami éppúgy jelenthet
tiltakozást a szöveg ellen, mint Quangel cselekedetének helytelenítését vagy
közömbösséget, de mindenesetre nem megy vissza oda, ahol az előbb állt. Zsebre
dugja a naptárt, s úgy mondja: – Ma este lehetetlen, apa, de holnap nyolc óra felé
elmegyek.
– Ma este kell jönnöd, Trudel! – ellenkezik Otto Quangel.
– Hírt kaptunk Ottóról. – Tekintete még jobban megkeményedik, s látja, hogy a
lány szeméből eltűnik a vidámság. – Otto ugyanis elesett, Trudel!
Különös, de Trudel melléből ugyanaz a hang tör fel, amit Otto Quangel hallatott,
az a mély „Ó!...” A lány egy pillanatig elhomályosuló szemmel s remegő szájjal nézi
a férfit; aztán megfordul, s a falnak támasztja a homlokát. Sír, de hangtalanul.
Quangel látja, hogy a válla remeg, de nem hall egyetlen hangot sem.
„Bátor lány! – gondolja. – Pedig mennyire szerette Ottót! Hisz a maga módján a
fiú is bátor volt, sose csatlakozott ezekhez a szarháziakhoz, őt nem uszíthatták a
Hitlerjugendben a szülei ellen, mindig ellenezte a katonásdit és a háborút. Ó, ez az
átkozott háború!”
Hirtelen megrémül attól, amit gondolt. Csak nem változik meg ő is? Hisz ez már
csaknem úgy hangzott, mint mikor Anna azt mondta: „Te és a te Hitlered!”
Aztán látja, hogy Trudel épp annak a hirdetménynek támasztja a homlokát, mely
elől az előbb elhúzta. A feje fölött vastag betűk hirdetik: „A német nép nevében”, s
homloka épp eltakarja a három kivégzett nevét...
És ekkor látomásként jelenik meg előtte, hogy egy napon kiakaszthatnak egy
hirdetményt az ő és Anna és Trudel nevével is a falakra. Bátortalanul csóválja meg
a fejét. Hisz ő egy egyszerű munkás, aki békességben akar élni, s akit nem érdekel
a politika, Anna csak a háztartással törődik, s Trudel, amilyen gyönyörű, rövidesen
talál majd más udvarlót...
A látomás azonban makacs, nem tűnik el. „A mi nevünk a falakon? – gondolja
most már egészen megzavarodva. – De miért ne? Az akasztás se lehet rosszabb,
mint egy bombaszilánk vagy egy haslövés! De nem is ez a fontos. Csak egy a
fontos: Meg kell tudnom, mi az igazság Hitler körül. Egyszerre csak azt látom, hogy
nincs más a világon, csak elnyomás és gyűlölet és önkény és fájdalom, annyi
fájdalom... Néhány ezer, mondta ez a gyáva besúgó, ez a Borkhausen. Mintha a
szám számítana! Ha csak egyetlen ember igazságtalanul szenved, s nem segítek
rajta csak azért, mert gyáva vagyok, és túlságosan ragaszkodom a nyugalmamhoz,
akkor...”
Nem mer tovább gondolkodni. Fél, nagyon fél, hová vezethet ez a gondolatmenet,
ha folytatja. Hisz akikor az egész életét meg kellene változtatnia!
Ehelyett ismét a lányra mered, akinek feje fölött hirdeti a plakát: „A német nép
nevében.” Mért éppen ennek a hirdetménynek támaszkodva sír! Nem tud ellenállni
a kísértésnek, vállára teszi kezét, visszafordítja a faltól, s amilyen gyengéden csak
tud, rászól: – Gyere, Trudel, ne ennél a hirdetménynél...
A lány egy pillanatig értelmetlenül mered a nyomtatott szövegre. A szeme már
ismét száraz, a válla nem remeg. Aztán megint felcsillan a szeme, de most nem
olyan vidáman ragyog, mint amikor belépett a folyosóra, hanem sötéten izzik.
Kezét keményen s mégis finoman odateszi a hirdetményre, ahol az a szó áll:
„felakasztották.” – Sose felejtem el, apa – mondja –, hogy épp egy ilyen plakát
előtt bőgtem Otto miatt. Nem szeretném ugyan, de talán egyszer az én nevem is
szerepel majd egy ilyen vacakon.
Trudel rámered Quangelra. – A férfi úgy érzi, a lány nem tudja, mit beszél. –
Kislányom! – kiáltja. – Térj észhez! A te neved egy ilyen plakáton... Fiatal vagy
még, előtted az egész élet. Megint megtanulsz nevetni, gyerekeid születnek majd...
Trudel makacsul rázza meg a fejét. – Nem lesznek gyerekeim, amíg nem lehetek
biztos, hogy nem lövik agyon őket. Amíg egy tábornok megparancsolhatja: „Indulj
és dögölj meg.” Apa – folytatja, s megfogja Quangel kezét és megszorítja –, apa,
hát élhetsz továbbra is úgy, mint eddig, most, hogy Ottót agyonlőtték?
 Nyomatékosan tekint rá, s Quangel ismét védekezik az ismeretlen érzés ellen,
ami erőt vesz rajta. – A franciák... mormolja.
– A franciák! – kiáltja a lány felháborodottan. – Ilyesmivel áltatod magad? Hát ki
támadta meg a franciáikat? Nos, kicsoda, apa? Mondd meg!
– De mit tehetünk? – védekezik elkeseredetten Otto Quangel az unszolás ellen. –
Kevesen vagyunk, s őt milliók követik. Különösen most, hogy legyőztük
Franciaországot. Semmit sem tehetünk!
– Sokat tehetünk! – suttogja a lány. – Megrongálhatjuk a gépeket, lassan és
rosszul dolgozhatunk, letéphetjük a plakátjaikat, s másokat ragaszthatunk, hogy
tudassuk mindenkivel: hazudnak nekik, és becsapják őket. – Még halkabban
suttogja: S a legfontosabb, hogy mások vagyunk, mint ők, hogy sosem vehetnek rá
bennünet, hogy olyanok legyünk és úgy gondolkozzunk, mint ők. Mi sosem leszünk
nácik, még ha az egész világot legyőzik is!
– És ez mire jó, Trudel? – kérdezi Otto Quangel halkan. Nem tudom, mire jó.
– Eleinte én sem tudtam, apa – feleli a lány –, s még most sem tudom igazán. De
mi itt az üzemben titokban alakítottunk egy ellenállási sejtet. Egész kicsiny sejt:
három férfi meg én. S az egyikük egyszer megmagyarázta. Olyanok vagyunk,
mondta, mint a jó vetőmag az elgyomosodott szántón. Ha nem lenne a jó mag, az
egész szántót belepné a gyom. És a jó mag elterjedhet...
Hirtelen elhallgat, mintha nagyon megijedt volna valamitől.
– Mi történt, Trudel? – kérdezte Quangel. – Nem is olyan rossz ötlet. Hm, a jó
mag... Majd gondolkozom rajta, úgyis annyit kell gondolkodnom mostanában.
A lány hangjában azonban szégyen és megbánás bujkál: – Kifecsegtem a sejtet,
pedig szentül megfogadtam, hogy senkinek sem árulom el!
– Emiatt ne kínozd magad, Trudel – mondja Otto Quangel, s nyugalma
önkéntelenül átterjed, a megkínzott lányra. – Az egyik fülemen be, a másikon ki. El
is felejtettem már. – Ádáz elszántsággal mered a hirdetményre. – Ha az egész
Gestapo faggatna, akkor sem tudok semmit. És ha akarod – teszi hozzá –, s ha
megnyugtat, ettől a pillanattól kezdve nem ismersz bennünket. Ma este se gyere
már el Annához, majd megmagyarázom neki valahogy, anélkül hogy meg kellene
mondanom az igazat.
– Nem – feleli a lány megnyugodva. – Nem, anyát még ma este meglátogatom.
De meg kell a többieknek mondanom, hogy fecsegtem, s valamelyikük beszélni
akar majd veled, vajon valóban megbízható vagy-e.
– Ám rajta! – mondja Otto Quangel fenyegetően. – Én nem tudok semmiről.
Viszontlátásra, Trudel. Ma már valószínűleg nem találkozunk. Éjfél előtt ritkán érek
haza a gyárból.
A lány kezet fog Quangellal, aztán visszamegy a folyosón a műhelybe. Már nem
sugárzik belőle úgy az életöröm, de még mindig erőtől duzzad. „Rendes lány –
gondolja Quangel. - Bátor kölyök!”
Quangel egyedül marad a folyosón. A hirdetmények halkan zizegnek az örökös
huzatban. Indulnia kellene. Előbb azonban olyat tesz, amin maga is elcsodálkozik:
biccent a plakátnak, ahol Trudel az előbb sírt – ádáz elszántsággal biccent.
A következő pillanatban már szégyelli magát. Micsoda hülyeség! Aztán elindul
haza. Igazán az utolsó pillanat, sőt, már villamoson kell mennie, pedig
takarékossága olykor szinte a fösvénységgel határos, s utálja az ilyen felesleges
kiadásokat.

5. ENNO KLUGE HAZATERESE

Eva Kluge délután két órára fejezte be kézbesítő körútját. Körülbelül négy óráig
még az előfizetési díjak és a portós levelek elszámolásával foglalatoskodott: ha
nagyon fáradt volt, összefolytak a fejében a számok, újra meg újra elszámolta
magát. A lába égett, s agya tompán lüktetett, mire végre elindulhatott haza; nem is
szeretett rágondolni, mennyit kell még dolgoznia, amíg lefekhet. Hazafelé menet
még beváltotta az élelmiszerjegyeit; a hentesnél elég sokáig kellett sorba állnia,
úgyhogy csaknem hat óra volt már, mikor lassan felment a lépcsőn a friedrichshaini
házban, ahol lakott.
Az ajtaja előtti lépcsőfokon apró termetű, sportsapkás férfi állt világos kabátban.
Színtelen arca kifejezéstelen volt, szemhéja kissé gyulladt, a szeme fakó: az ilyen
arcot azonnal elfelejti az ember.
– Te vagy, Enno? – kiáltotta az asszony, s önkéntelenül megszorította a
lakáskulcsot. – Mit keresel itt? Nincs pénzem, ennivalóm sincs, és a lakásba sem
engedlek be!
Az emberke csillapítóan emelte fel a kezét. – Mért idegeskedsz mindjárt, Eva? És
mért vagy mindjárt olyan mérges? Pusztán köszöntem akartalak. Szervusz, Eva!
– Szervusz, Enno! – mondta az asszony kelletlenül, mert már jó néhány éve
ismerte a férjét. Várt egy darabig, aztán kurtán és mérgesen felnevetett: – Most
már köszöntünk egymásnak, Enno, tehát mehetsz. De amint látom, nem mész. Mit
akarsz tulajdonképpen?
– No lám, Evácska – mondta a férfi –, értelmes asszony vagy te, lehet veled
okosan beszélni... – Hosszadalmasán magyarázni kezdte, hogy a betegsegélyző
nem fizet tovább, mert már letelt a huszonhat hete. Munkába kell állnia, különben
visszaküldik a hadsereghez. Ugyanis a Wehrmacht bocsátotta a gyár
rendelkezésére, mivel kevés a finommechanikus. – A helyzet tehát a következő –
fejezte be magyarázatát: néhány napig szükségem van bejelentett lakásra. És ezért
gondoltam...
Az asszony határozottan megrázta a fejét. Olyan fáradt volt, hogy csaknem
eldőlt, s szeretett volna már bemenni a lakásba, ahol még annyi munka várta. De
Ennót nem engedi be, szó se lehet róla még akkor se, ha fél éjszaka itt kell
strázsálnia.
A férfi sietve, de éppoly színtelenül mondta: – Ne mondj nemet, Evácska, még
nem fejeztem be. Esküszöm, nem akarok tőled semmit; sem pénzt, sem ennivalót.
Csak azt engedd meg, hogy a heverőn alhassak. Ágyneműt sem kérek; nem kell
rám dolgoznod.
Az asszony megint megrázta a fejét. Csak hallgatna már el, hisz tudhatja jól,
hogy egyetlen szavát sem hiszi el. Enno még sosem tartotta be, amit megígért.
Aztán megkérdezte: – Mért nem költözöl valamelyik barátnődhöz? Máskor mindig
hozzájuk szaladsz!
A férfi megcsóválta a fejét: – A nőkkel leszámoltam, Evácska, többé nem törődöm
velük. Elegem van belőlük. Ha jól meggondolom, mégiscsak te voltál a legjobb,
Evácska. Milyen szépen eltűnik annak idején, miikor a gyerekek még kicsik voltak.
Az asszony arca önkéntelenül felderült, mikor Enno házasságuk első éveit
említette. Valóban, szépek voltak azok az évek, mikor a férfi még
finommechanikusként dolgozott, minden héten hatvan márkát vitt haza, s még nem
undorodott a munkától.
Enno Kluge azonnal észrevette a változást. – No látod, Evácska, csak szeretsz
még egy kicsit. Ugye megengeded, hogy a heverőn alhassak? Megígérem, nem
dolgozom sokáig, úgyse fűlik hozzá a fogam. Csak addig akarok dolgozni, míg
megint kapok táppénzt, hogy ne kelljen visszamennem a zupásokhoz. Tíz nap alatt
elintézem, hogy megint kiírjanak.
Kis szünetet tartott, s várakozásteljesen figyelt. Az asszony most nem rázta a
fejét, arcvonásai azonban nem enyhültek meg. Így hát folytatta: – Ezúttal nem
gyomorvérzést akarok produkálni, akkor nem adnak enni a kórházban. Most majd
megbulizom az epegörcsöt, azt nem lehet kimutatni. Még ha megröntgeneznek is,
nem feltétlenül szükséges, hogy legyen epekövem. Csupán lehet. Mindent pontosan
megérdeklődtem, rendben lesz a dolog. Csak előbb dolgoznom kell tíz napig.
Az asszony megint nem felelt, s a férfi folytatta, mert hitte, hogy az embereknek
lyukat beszélhet a hasukba, s a végén mindig engednek, elég ha állhatatosán
magyaráz. – Tudok egy orvost, a Frankfurter Allee-n, aki bárkit kiír, csak hogy ne
kelljen vitatkoznia. Vele elintézem majd: tíz napon belül ismét kórházba kerülök, s
te megszabadulsz tőlem, Evácska!
Az asszony már belefáradt a sok beszédbe. – Ha éjfélig itt állsz és beszélsz, akkor
sem fogadlak vissza, Enno. Soha többé, akármit is mondasz, és akármit is csinálsz!
Semmi szükségem rá, hogy megint tönkre tedd az életem a munkakerüléssel, a
lóversenyezéssel és az ocsmány nőiddel. Háromszor engedtem, és negyedszer is és
tízedszer is, de most már elég volt, vége! Leülök ide a lépcsőre, mert fáradt vagyok,
hat óra óta talpalok. Ha akarsz, ülj le te is. Ha van kedved, beszélj, ha nincs, fogd
be a szád, nekem mindegy. De a lakásba nem engedlek be!
Valóban leült a lépcsőre, ugyanarra a lépcsőfokra, ahol az előbb a férfi várta. És a
hangja olyan határozottan csengett, hogy Enno érezte, ezúttal nem segít a beszéd.
Kissé félrecsapta zsokésapkáját, s így szólt: – Hát akkor, Evácska, ha valóban nem
akarod, ha egy ilyen kis szívességet nem teszel meg nekem, pedig tudod, hogy a
férjed bajban van, a férjed, akinek öt gyereket szültél. Bizony három már a
temetőben nyugszik, ketten pedig a Führerért és a népért harcolnak... –
Elhallgatott, hisz eddig is csak gépiesen beszélt, mert a kocsmákban megszokta,
hogy szünet nélkül jártassa a száját, holott tudta már, hogy most minden szó
hiábavaló. – Hát akkor megyek, Evácska. És ne hidd, hogy haragszom; olyan
vagyok, amilyen vagyok, de semmiért nem haragszom, ezt tudhatod.
– Mert semmivel sem törődsz, csak a lóversennyel – felelte az asszony, bár
megfogadta, hogy nem szól egy szót sem. – Mert az égvilágon semmi más nem
érdekel, mert senkit és semmit sem szeretsz, még magadat sem, Enno. – Aztán
azonnal elhallgatott, hisz olyan felesleges volt ezzel az emberrel beszélni. Várt egy
darabig, majd így szólt: – De azt hiszem, el akartál menni, Enno?
– Megyek, Evácska – mondta legnagyobb meglepetésére a férfi. – Minden jót.
Nem haragszom rád. Heil Hitler, Evácska!
Az asszony még mindig meg volt győződve, hogy a búcsúzás csak cselfogás, csak
bevezető egy újabb, vég nélküli magyarázkodáshoz. Határtalan meglepetésére
azonban a férfi valóban nem szólt többet, hanem elindult lefelé a lépcsőn.
Egy-két percig még szinte bódultan ült a lépcsőn, nem tudott még hinni
győzelmében. Aztán felugrott s hallgatózott. Hallotta, ahogy a férfi lelép az utolsó
lépcsőfokról. Tehát nem bújt el, valóban elment! Becsapódott a kapu. Remegő
kézzel nyitotta ki az ajtót; olyan ideges volt, hogy alig találta meg a kulcslyukat.
Aztán belépett, beakasztotta a biztosító láncot, s leroskadt a konyhaszékre. Karja
ernyedten csüngött; ez a harc utolsó erejét is kiszívta. Nem volt már velő a
csontjaiban; ha valaki csak egy ujjal meglöki, bizonyára lefordul a konyhaszékről.
Egy ideig üldögélt, s végre visszatért belé az erő és az élet. Mégiscsak sikerült;
akarata győzedelmeskedett a férfi rettenetes makacsságán. Megvédte az otthonát,
megvédte magának. Nem lábatlankodik körülötte a férfi, nem beszél majd szünet
nélkül a lovakról, s nem lop el tőle minden márkát és minden szelet kenyeret,
amihez hozzáférhet.
Új életkedv szállta meg s felugrott. Ezt a zugot mégis sikerült megmentenie. Az
elviselhetetlenül hosszú szolgálat után szüksége volt néhány órai magányra. A
kézbesítés nehezére esett, nagyon nehezére, egyre jobban nehezére. Azelőtt is
voltak már női bajai, nemhiába feküdt a három legfiatalabb gyerek a temetőben:
mind koraszülöttek voltak. A lába sem engedelmeskedett már úgy, mint régen.
Hiába, nem született dolgozó nőnek, csak a háztartási munkát szerette igazán. De
pénzt kellett keresnie, mikor a férje egyszerre munkakerülő lett. Akkor a két fiú
még kicsi volt, ő nevelte fel őket, ő teremtette meg ezt az otthont: a lakókonyhából
és szobácskából álló lakást. És közben még a férjéről is gondoskodott, mikor Enno
éppen nem valamelyik szeretőjénél tanyázott.
Természetesen réges-rég elválhatott volna már tőle, hisz a férfi egyáltalán nem
titkolta, hogy megcsalja. A válás azonban mit sem változtatott volna a helyzeten;
akár elválnak, akár nem, Enno továbbra is élősködik rajta, hiszen nem érdekelte
semmi; a becsületet még hírből sem ismerte.
A lakásból csak akkor dobta ki, mikor a fiúk bevonultak. Addig mindig úgy
gondolta, legalább a látszatát meg kell őriznie a békés családi életnek, bár a
kölykök mindent tudtak. Különben is irtózott, hogy mások is észrevegyék
viszályukat. Ha kérdezősködtek a férjéről, mindig azt felelte, vidéki munkára
küldték. Sőt, olykor még most is felkereste Enno szüleit, vitt nekik egy kis ennivalót
vagy néhány márkát, bizonyos fokig kárpótlásként a pénzért, amit fiuk olykor-
olykor megkaparintott szegényes nyugdíjukból.
Bensőleg azonban végképp szakított a férfival. Még ha megváltozik, s megint
dolgozni kezd, mint házasságuk első éveiben, akkor sem fogadta volna vissza.
Pedig nem gyűlölte, egy ilyen senkiházit még gyűlölni sem lehet; egyszerűen
undorodott tőle, mint a póktól vagy a kígyótól. Ha békében hagyná, ha látnia se
kellene, elégedett volna.
Miközben Eva Kluge így töprengett, feltette a vacsorát a gáztűzhelyre, s
kitakarította a lakókonyhát; a szobácskát s az ágyat mindig már kora reggel rendbe
rakta. Amikor a leves már bugyborékolt, s illata elárasztotta az egész konyhát,
kinyitotta a varródobozt - ó, a harisnyákkal mindig annyi baj volt, napközben
gyakran úgy elszakadtak, hogy meg se lehetett foltozni őket. Mégis jókedvűen
látott a munkához; szerette ezt a csendes félórát a vacsora előtt, mikor puha
papucsban, kényelmesen üldögélt a fonott székben, fájós lábait jól kinyújtotta, s
kissé befelé fordította – így pihent a legjobban.
Vacsora után kedvencének, Karlemann-nak, az idősebbik fiának akart írni, aki
Lengyelországban szolgált. Egyáltalán nem voltak egy véleményen, különösen
mióta a fiú belépett az SS-be. Az utóbbi időben sok rosszat lehetett hallani az SS-
ről; állítólag különösen a zsidókkal bántak nagyon aljasul. Azt azonban mégsem
hitte el, hogy a fia, akit valamikor a szíve alatt hordott, a zsidólányokat először
meggyalázza, aztán agyonlövi. Ilyesmit Karlemann nem tesz! Kitől is örökölte volna
ezt a természetet? Ő sose volt kemény vagy pláne goromba, az apja pedig egy
mosogatórongy. Mégis megkísérli majd, hogy a levelében célzást tegyen:
Karlemann mindemképp maradjon tisztességes. Természetesen a célzásnak nagyon
óvatosnak kell lennie, úgyhogy csak a fiú értse meg. Különben kellemetlenségei
lehetnek, ha a levél a cenzor kezébe kerül. Nos, majd kieszel valamit, esetleg arra a
gyerekkori esetre emlékezteti a fiát, mikor ellopott tőle két márkát, és cukorkát
vásárolt érte, vagy talán még jobb, ha az eszébe idézi, hogy már tizenhárom éves
korában összeszűrte a levet Wallival, aki pedig egy közönséges ribanc. És milyen
nehéz volt elszakítani a nőtől – ó, Karlemann olyan forrófejű sokszor!
Az asszony azonban mosolyog, ha ezekre a nehézségekre gondol. Ma minden
szépnek tűnik, ami a fiúk gyermekkorára emlékeztet. Akkor még volt ereje, a
kölykeit az egész világgal szemben megvédte volna s éjjel-nappal dolgozott,
csakhogy mindenük meglegyen, csak hogy ne legyen hátrányuk, amiért az apjuk
csirkefogó. Az utóbbi években azonban egyre fogy az ereje, különösen, mióta a
fiúknak be kellett vonulniuk.
Nem, erre a háborúra semmi szükség sem volt; ha a Führer valóban olyan nagy
ember, el kellett volna kerülnie a háborút. Az a kicsi Danzig s a keskeny korridor –
és ezért fenyeget milliónyi embert naponta az életveszély! Nem, igazán nagy ember
nem tesz ilyet!
De hisz azt mesélik, hogy a Führer állítólag törvénytelen gyerek. Persze, akkor az
anyja bizonyára nem is törődött vele. És így nem is tudhatja, mit jelent az
anyáknak ez az örökös, sohasem szűnő félelem. Ha levelet kaptak a frontról,
néhány napig kissé megnyugodtak, de aztán már megint számolták, hány nap telt
el, mióta feladták a levelet, s a félelem ismét úrrá lett rajtuk.
Rég az ölébe ejtette már a harisnyát, amit foltozott, s csak tétlenül töprengett.
Most gépiesen feláll, áttolja a levest az erősebb lángról a gyengébbre, s a
burgonyás fazekat teszi a jobb lángra. Még ezzel foglalatoskodik, amikor megszólal
a csengő. Abban a pillanatban megdermed. „Enno! – gondolja. Enno!”
Halkan leteszi a fazekat, s nemezpapucsában nesztelenül oson az ajtóhoz.
Fellélegzik: az ajtó előtt, kissé távolabb, ahol jól láthatja, a szomszédasszonya,
Geschné áll. Bizonyára megint kölcsön akar kérni valamit, egy kis lisztet vagy zsírt,
amit aztán megint elfelejt majd visszaadni. Eva Kluge azonban még mindig
bizalmatlan. Az ajtón levő kémlelőlyukon át, amennyire csak tudja, megvizsgálja a
folyosót, s minden neszre fülel. Azonban minden rendben van, csak Geschné
csoszog olykor türelmetlenül, s pislog a kémlelőlyukra.
Eva Kluge elszánja magát. Kinyitja az ajtót, de csak ameddig a lánc engedi, s
megkérdezi: – Na, mi újság, Geschné?
Geschné, ez az elcsigázott, halálra dolgozott asszony, akinek a lányai az ő nyakán
élősködnek, azonnal elárasztja panaszaival, hogy mindig mosnia kell, mindig a
mások koszos ruháját kell mosnia, és sosem lakhat jól, Emmi és Lilli pedig semmit
sem dolgoznak. Vacsora után egyszerűen fogják magukat és elmennek, s az
anyjukra hagyják a mosogatást. – Igaz, Klugéné, azt szerettem volna kérni, hogy
van valami a hátamon, azt hiszem, egy furunkulus, ha megnézné. Otthon csak egy
tükrünk van, s nekem már gyenge a szemem. Hisz nem szaladhatok ilyen apróság
miatt az orvoshoz, mikor van nekem arra időm? De talán ki is tudná nyomni, ha
nem undorodik tőle, vannak, akik undorodnak az ilyesmitől...
Miközben Geschné folytatja panaszai áradatát, Eva Kluge gépiesen kikapcsolta a
láncot, s az asszony bement a konyhába. Eva Kluge be akarta csukni az ajtót, de
abban a pillanatban valaki bedugta a lábát, s Enno Kluge máris belépett a lakásba.
Az arca kifejezéstelen, mint mindig; csak fakó szempillája ideges remegéséből
látszik, hogy mégis izgatott egy kicsit.
Eva Kluge lecsüngő karral álldogál, térde úgy remeg, hogy legszívesebben
lerogyna. Geschné szóáradata egyszerre elhal; a szomszédasszony némán nézi
őket. Csend van a konyhában, csak a leves bugyborékol halkan a fazékban.
Végül megszólal Geschné: – Na, megtettem, amire kért, Kluge úr. De
megmondom: csak most az egyszer, és soha többé! És ha nem tartja be a szavát, s
megint nem dolgozik semmit, s kezdi újra a kocsmázást meg a lóversenyezést... –
Elhallgat, Klugénéra néz, majd azt mondja: – És ha rosszul tettem, akkor mindjárt
segítek kidobni ezt az emberkét, Klugéné. Hisz kettőnknek ez semmi!
Eva Kluge tiltakozóan emeli fel a kezét. – Ó, hagyja csak, Geschné, hisz olyan
mindegy!
Lassan és óvatosan odamegy a fonott székhez s belerogy. Megint a kezébe veszi
a harisnyát, de úgy mered rá, mintha nem tudná, mit tart a kezében.
Geschné kissé sértődötten mondja: – Na, akkor jó éjszakát vagy Heil Hitler –
ahogy tetszik!
Enno Kluge sietve felel: – Heil Hitler!
És Eva Kluge lassan szól, mintha álmából ébredne: – Jó éjszakát, Geschné. –
Töpreng egy kicsit. – És ha valóban van valami a hátával... – teszi hozzá.
- Ugyan, dehogy – feleli Geschné sietve, már az ajtóban. - A hátamnak semmi
baja, csak úgy mondtam. De biztos, hogy többé sosem avatkozom más emberek
dolgába. Hisz láthatom: soha senki meg nem hálálja.
Miközben beszél, kioldalog az ajtón; boldog, hogy megszabadulhat a megnémult
Klugééktól, s a lelkiismerete is furdalja egy kicsit.
Alig csukta be maga mögött az ajtót, a kicsiny ember megmozdul. Magától
értetődő mozdulattal kinyitja a szekrényt, s szabaddá tesz egy akasztót: felesége
két ruháját egy akasztóra akasztja, s helyébe a maga kabátját akasztja fel.
Sportsapkáját beteszi fölül a polcra a szekrénybe. Mindig nagyon vigyáz a
holmijára; utálja a rossz ruhát, s tudja, hogy nem vehet magának újat.
Azután megelégedett sóhajjal megdörzsöli a kezét, odamegy a gáztűzhelyhez, s
beleszagol a fazekakba. – Kitűnő! – mondja. – Főtt krumpli marhahússal: isteni!
Kis szünetet tart; az asszony mozdulatlanul, háttal ül neki. Enno Kluge halkan
visszateszi a fedőt a fazékra, s odaáll az asszony mellé, úgyhogy most ő a
magasabb: – Ne ülj már úgy itt, Eva, mintha kővé meredtél volna! Mi bajod?
Néhány napig megint van férfi a lakásban. Ne félj, nem okozok majd semmi galibát.
És amit megígértem, megtartom. Nem is akarok enni a főtt krumpliból – legfeljebb
a maradékot. És azt is csak akkor, ha jószántadból adod – kérni nem kérem.
Az asszony nem felel. Visszateszi a varrókosarat a szekrénybe, mélytányért tesz
az asztalra, megtölti a fazekakból, s lassan enni kezd. A férfi leül az asztal másik
végére, a zsebéből kivesz néhány sportújságot, s valamit jegyezget vaskos, koszos
jegyzetfüzetébe. Közben olykor-olykor lopva rápillant az asszonyra. Eva nagyon
lassan eszik, de már kétszer megtöltötte a tányérját, bizonyára nem sok marad
neki, pedig éhes, mint a farkas. Egész nap, nem is, tegnap este óta nem evett
semmit. Lotte ura, aki szabadságra jött a frontról, nem törődött vele, hogy
reggelizni szeretne, s néhány pofon kíséretében kihajította az ágyból.
Eva Kluge kikaparja a maradékot a fazekakból. Egy este el tudta fogyasztani a
két napra főzött ételt, de így legalább a férfi nem koldulhat a maradékért! Gyorsan
elmosogatja a néhány edényt, s alaposan átrendezi a lakást. Mégpedig Enno szeme
láttára visz át minden valamirevaló holmit a szobácskába. A szobának erős zára
van, oda még sosem tudott bejutni a férfi. Egymás után viszi be az élelmiszert, a
jobb ruhákat és kabátokat, a cipőket, a párnákat a heverőről, még a fiúk képét is. S
mindezt a férfi szeme láttára! Csöppet sem törődik vele, mit gondol vagy mond
Enno. A lakásba beravaszkodott, de sok öröme nem lesz belőle.
Aztán bezárja a szobaajtót, s tintát és tollat tesz az asztalra. Hullafáradt,
legszívesebben lefeküdne, de elhatározta, hogy ma este ír Karlemann-nak, hát meg
is teszi. Nemcsak a férjével tud kemény lenni, önmagával is.
Alig írt le néhány mondatot, mikor a férfi áthajol az asztalon s megkérdezi: –
Kinek írsz, Evchen?
Önkéntelenül felel, annak ellenére, hogy szentül megfogadta, nem beszél többet:
– Karlemann-nak...
– Úgy – mondja a férfi s leteszi az újságokat. – Úgy, tehát neki írsz, s lehetőleg
csomagot is küldesz neki, de az apjának még néhány krumplit s egy falat húst se
adsz, bármilyen éhes!
Hangja most már nem annyira egykedvű; mintha komolyan megsértődött volna, s
jogtalanságnak érezné, hogy a fiúnak megadja azt, amit az apától megtagadott.
– Hagyd csak, Enno – mondja az asszony nyugodtan. – Ez az én dolgom, és
Karlemann igazán rendes gyerek...
– Úgy! – mondja Enno. – Úgy! És azt már elfelejtetted, hogyan viselkedett a
szüleivel, amikor kinevezték Scharführerré? Amikor már semmi sem volt jó,
akármit csináltál, s kinevetett bennünket, hogy öreg, ostoba polgárok vagyunk –
mindent elfelejtettél már, Evchen? Karlemann rendes gyerek, igazán rendes
gyerek!
– Engem sosem nevetett ki! – védi az asszony gyenge hangon a fiát.
– Nem, persze hogy nem! – gúnyolódik a férfi. – S természetesen azt is
elfelejtetted, hogy a saját anyját se ismerte meg, amikor a nehéz táskával baktattál
a Prenzlauer Allee-n, ugye? Hogy elfordította a fejét a szép maszk, mert a
babájával volt!
- Ezt nem lehet rossz néven venni a fiataloktól – mondja az asszony. – Mind
ilyenek: ha hölggyel vannak, lehetőleg minél előkelőbbek akarnak lenni. De később
leszoknak róla, s visszajönnek az anyjukhoz, akinek a tejét szopták.
 Enno egy pillanatig tétovázva nézi az asszonyt, vajon folytassa-e. Egyébként
valóban nem haragtartó, de ezúttal nagyon megbántotta Eva, hogy nem adott neki
enni, s minden valamirevaló holmit szándékosan a szeme láttára vitt be a szobába,
így hát mégis megszólal: – Ha én anya lennék, sose ölelnék többé karomba egy
ilyen fiút, egy ilyen disznót, mint Karlemann! – Látja, hogy az asszony szeme egyre
jobban kitágul a félelemtől, de kegyetlenül sziszegi viaszos arcába: – Mikor utoljára
szabadságon volt, mutatott egy fényképet, az egyik bajtársa készítette róla. Még
dicsekedett is a képpel! És a képen a te Karlemannod egy három év körüli
zsidógyereket tart a lábánál fogva, s a fejét hozzáveri a gépkocsi lökhárítójához...
– Nem! Nem! – kiáltja az asszony. – Hazudsz! Bosszúból találtad ki, mert nem
adtam enni! Karlemann nem tesz ilyet!
- Hogy találhattam volna ki? – kérdezi Enno. Már ismét nyugodt, miután így
szíven sebezte az asszonyt. – Nincs nekem annyi eszem, hogy ilyesmit kitaláljak!
Különben is, ha nem hiszel nekem, menj el Senftenberg kocsmájába, ott
mindenkinek megmutatta a képet. A kövér Senftenberg és a mutterja, ők is látták...
Enno elhallgat. Semmi értelme továbbra is beszélni az asszonyhoz. Eva az
asztalra borult és bőg. Ez az eredménye, hogy mint postás belépett a pártba, s
felesküdött a Führerre és a Führer minden tettére, így hát nem csodálkozhat, hogy
Karlemannból ilyen ember lett.
Enno Kluge egy pillanatig kételkedve nézi a heverőt – se párna, se takaró nincs
rajta! Szép kis éjszaka lesz! De talán épp ez a megfelelő pillanat a próbálkozásra.
Tépelődve álldogál, a bezárt szobaajtóra pislant, majd elszánja magát. Egyszerűen
belenyúl a magánkívül zokogó asszony kötényzsebébe, s kiveszi a kulcsot. Kinyitja
az ajtót, s keresgélni kezd a szobában, mégpedig nem is valami halkan.
Eva Kluge, az agyonhajszolt, holtfáradt kézbesítőnő mindent hall; tudja, hogy
meglopják, de nem törődik vele. Az ő életének vége, az ő élete örökre tönkrement.
Mért élt hát, mért hozott világra gyermekeket, mért örült játékaiknak,
mosolyuknak, ha állattá lesznek? Ó, Karlemann – milyen aranyos, szőke gyerek
volt! Hogy sajnálta a szegény pacikat, mikor elvitte a Busch-cirkuszba, s a lovaknak
le kellett feküdniük a homokba! Betegek? – kérdezte. Meg kellett nyugtatnia, hogy
a pacik alszanak.
És most ilyet tesz más anyák gyermekeivel! Eva Kluge egy pillanatig sem
kételkedett, hogy Enno nem hazudott a fényképről; valóban nem volt annyi esze,
hogy ilyesmit kitaláljon. Nem, most már a fiát is elvesztette. S ez még sokkal
rosszabb, mintha meghalt volna, hisz akkor legalább megsirathatná. Most már soha
többé nem ölelheti magához, előle is be kell zárnia az ajtót.
A keresgélő férfi a szobában közben megtalálta, amit már régóta keresett: a
felesége takarékbetétkönyvét. 632 márkát őriz benne, igazán derék asszony, de
tulajdonképpen miért ilyen derék? Minek takarékoskodik... mikor megkapja majd a
nyugdíját? Holnap mindenesetre húsz márkát tesz Adebarra s talán tízet
Hamilkarra... Lapozgat a könyvben: nemcsak derék asszony, hanem rendes is.
Minden rendben van: hátulról az ellenőrzőbélyeg s a kifizető szelvények sem
hiányzanak.
Épp zsebre akarja vágni a könyvet, mikor az asszony belép. Kiveszi a férfi
kezéből a betétkönyvet, s leteszi az ágyra. – Kifelé! – mondja aztán. – Kifelé!
És a férfi, aki az előbb még azt hitte, hogy győzött, az asszony ádáz tekintete elől
kioldalog a szobából. Remegő kézzel, anélkül hogy szólni merne, kiveszi kabátját és
sapkáját a szekrényből, s szó nélkül kisurran az asszony mellett a nyitott ajtón a
lépcsőházba. Az ajtó becsapódik, Enno meggyújtja a lépcsőházi világítást, s lemegy
a lépcsőn. Hálistennek, valaki nyitva hagyta a kaput. Elmegy a törzsvendéglőjébe; a
legvégső esetben, ha nem talál senkit, a kocsmáros megengedi, hogy a heverőn
alhasson. Enno Kluge megadja magát sorsának s elindul; megszokta már a
csapásokat. Az asszonyt szinte már el is felejtette.
 Eva Kluge azonban az ablaknál áll és kibámul az esti szürkületbe. Szép este van.
Szörnyű, hogy Karlemannt is elvesztette. Majd megkísérli még Maxszal, a fiatalabb
fiúval. Max mindig színtelenebb volt, jobban hasonlított az apjához, mint kiváló
testvére. Talán Maxot megnyerheti magának, s akkor mégiscsak lesz fia. És ha
nem, akkor majd egyedül él. De ő tisztességes marad. Akkor legalább azt eléri az
életben, hogy tisztességes maradt. Mindjárt holnap körülszimatol majd, hogyan
lehetne kilépni a pártból, anélkül hogy koncentrációs táborba zárják. Nem lesz
könnyű, de talán sikerül. És ha nem lehet másképp, akkor ám zárják koncentrációs
táborba. Legalább valaki vezekel egy kicsit Karlemann bűneiért.
Összegyűri az elkezdett, könnytől áztatott levelet, amit az idősebb fiúnak akart
írni. Új levélpapírt vesz elő s írni kezd:
„Kedves fiam, Max! Megint csak írok neked. Tudatom, hogy jól vagyok, s
remélem, te is jól vagy. Apád épp most volt itt, de kiutasítottam, hisz megint csak
meg akart fejni. Testvéredet, Karlt is kitagadtam, olyan ocsmányságokat
cselekedett. Most hát te vagy az egyetlen fiam. Kérlek, maradj mindig tisztességes.
Én is megteszek mindent érted, amit csak tehetek, írj minél hamarább. Üdvözöl és
csókol
Anyád”

6. OTTO QUANGEL MEGSZABADUL A TISZTSÉGÉTŐL

A bútorgyár körülbelül nyolcvan munkást és munkásnőt foglalkoztató műhelye,

ahol Otto Quangel művezető volt, a háború kitöréséig csak rajz után készülő egyes
bútordarabokat gyártott, míg a gyár többi részlege kizárólag tömegárut készített.
Amikor kitört a háború, az egész gyárat hadiüzemmé alakították át, s Quangel
műhelye azt a feladatot kapta, hogy igen súlyos és nagy ládákat gyártsanak,
melyekről úgy hírlett, nehéz lövedékeket szállítanak bennük.
Otto Quangelnek őszintén szólva egészen mindegy volt, mi célt szolgálnak a
ládák; mindenképp méltatlannak és megvetésre méltónak érezte új, lélektelen
munkáját. Quangel igazi műasztalos volt, akit a fa erezése, egy szépen faragott
szekrény elkészítése őszintén kielégített. Az efféle munka olyan örömet szerzett
neki, amilyet csak egy magafajta hűvös fejű ember érezhetett. Most egyszerű
hajcsárrá és felügyelővé süllyedt le, s csak arra kellett vigyáznia, hogy a műhely
teljesítse, sőt, lehetőleg túlteljesítse az előirányzottat. Szokása szerint azonban
soha senkivel nem közölte véleményét, s kemény madárarcán soha egyetlen vonás
sem árulta el, mennyire lenézi ezt a nyomorúságos fenyőfa-munkát. Ha valaki
jobban megfigyeli, észrevehette volna, hogy az egyébként is szűkszavú Quangel
azóta egyáltalán nem beszél, s hogy ez a hajcsárrendszer inkább arra ösztökéli,
hogy elnéző legyen.
De ki törődött volna különösebben egy olyan száraz, magának való emberrel,
mint Otto Quangel, aki szemmel láthatólag egész életében csak igavonó barom
volt, s akit soha más nem érdekelt, mint a munkája? Sosem volt barátja, sosem
mondott senkinek egy kedves szót. A munka, csak a munka, s egészen mindegy,
hogy emberek vagy gépek dolgoznak, ha jól végzik a munkájukat!
Pedig nem is utálták, annak ellenére, hogy a műhely az ő felügyelete alatt állt, s
hajtania kellett az embereit. Viszont sosem káromkodott, és sosem feketített be
senkit az urak előtt. Ha látta, hogy valahol rosszul dolgoznak, odament, s ügyes
kézzel szótlanul segített. Vagy odaállt a fecsegők mellé, s addig álldogált mellettük,
sötét szemét szinte mozdulatlanul a beszélgetőkre szegezve, míg azoknak elment a
kedvük a további fecsegéstől. Mindig úgy érezték, hogy valami hidegség árad
belőle. A munkások a rövid munkaszünetekben lehetőleg minél messzebb
telepedtek le tőle, s olyan magától értetődő tisztelettel adóztak neki, amilyet más
sohasem tudott volna kiharcolni, bármennyit is beszél, vagy bármennyire lelkesíti
is az embereit.
A gyárvezetőség is jól tudta, mit ér Otto Quangel. Az ő műhelye érte el mindig a
legmagasabb teljesítményt, az ő embereivel sosem volt semmi baj, s Quangel
mindig készséges volt. Már rég előléptették volna, ha rászánja magát, hogy
belépjen a pártba. Ezt azonban mindig elutasította. – Nincs nekem ilyesmire
pénzem! – mondogatta. – Családos ember vagyok, szükségem van minden
márkára.
Titokban vigyorogtak, milyen ocsmány zsugori az öreg, hisz szemmel láthatólag
megszakadt a szíve minden fillérért, amit a különböző gyűjtésekkor adnia kell. Arra
meg nem gondolt, hogy ha belép a pártba, sokkal többel emelkedik a fizetése, mint
amennyit párttagsági díjként fizetnie kell. A derék művezető egyszerűen mit sem
konyított a politikához, s ezért meghagyták pozíciójában, bár nem volt párttag.
Az igazság azonban az, hogy nem zsugorisága miatt nem lépett be Otto Quangel
a pártba. Igaz, hogy pénzügyekben nagyon szigorú, s egyetlen feleslegesen kiadott
fillér miatt hetekig mérgelődött. De épp azért, mert magával szemben ilyen szigorú
volt, ugyanezt megkövetelte másoktól is, s a párt szemmel láthatólag egyáltalán
nem tartotta be vaiami szigorúan irányelveit. Tapasztalta, hogyan nevelték a fiát az
iskolában és a Hitlerjugendban, Anna is sok mindent mesélt, s ő is tapasztalta,
hogy a gyárban minden jól fizetett állást párttagokkal töltöttek be, akikkel
szemben a legderekabb pártonkívüliek is hátrányban voltak – s mindez csak
megerősítette elhatározását, hogy a párt nem szigorú, vagyis nem igazságos, s
ilyen üggyel nem akart közösséget vállalni.
Hisz ezért bántotta annyira, mikor Anna reggel azt mondta: „Te és a Vezéred.”
Igaz, eddig mindig hitte, hogy a Führer szándékai becsületesek. Csak el kellene
távolítani a környezetéből a heréket és pondrókat, akik csak harácsolnak és
mulatoznak, s alkkor rendben lenne minden. De amíg ezt nem érik el, ő nem
csatlakozik hozzájuk, ő nem, s ezt Anna is nagyon jól tudja, hisz ő az egyetlen,
akivel megbeszéli a szándékait. Nos jó, az asszony első felindulásában mondta,
amit mondott; idővel majd elfelejti, sosem tudott rá neheztelni.
Miközben emelt fejjel álldogál a csikorgástól és zúgástól hangos műhelyben, s
tekintete lassan vándorol a gyalugéptől a szalagfűrészhez, a szegelő, fúró és
deszkákat cipelő munkásokhoz, rádöbben, hogy Otto halála s különösen Anna és
Trudel viselkedése egyre jobban hatalmukba kerítik. Tulajdonképpen nem is ezen
gondolkozik, hanem nagyon jól tudja, hogy Dollfuss, a korhely asztalos már hét
perce kiment a műhelyből, s a csoportjában megáll a munka, mert Dollfuss megint
dohányzik vagy fecseg a mellékhelyiségben. Még három percig lóghat, aztán maga
megy ki érte!
S miközben rápillant a falióra mutatójára, és megállapítja, hogy ha Dollfuss még
három percig elmarad, akkor valóban tíz percet lógott, nemcsak a Trudel fejénél
lógó gyűlöletes hirdetmény jut az eszébe, nemcsak azon gondolkozik, mit is jelent
az, hogy hazaárulás, s hogy lehet azt elkövetni, hanem az is az eszébe jut, hogy a
kabátzsebében ott lapul a portástól kapott levél, melyben Quangel művezetőt
szűkszavúan felszólítják, hogy pontosan öt órakor jelenjék meg a tisztviselők
ebédlőjében.
Nem mintha ez a levél a legcsekélyebb mértékben is zavarná vagy idegesítené.
Régebben, mikor még bútorokat gyártottak, gyakran hívatták a gyárvezetőséghez,
hogy egy-egy bútor elkészítését megbeszéljék. A tisztviselők ebédlőjébe azonban
még sosem hívták, de hát az mindegy, viszont öt óráig már csak hat perc van hátra,
s szeretné, ha addig Dollfuss megint a fűrészénél állna, így hát egy perccel
korábban indul az asztalos keresésére, mint tervezte.
Azonban sem a mellékhelyiségekben, sem a folyosókon, sem a szomszédos
műhelyekben nem találja, s mire visszatér a műhelyébe, már egy perc múlva öt óra,
így hát legfőbb ideje, hogy induljon, ha nem akar elkésni. Gyorsan leporolja a
fűrészpor nagyját a kabátjáról, aztán sietve átmegy az igazgatósági épületbe, ahol
a földszinten a tisztviselők ebédlője van.
Az ebédlőben láthatólag gyűlésre készülnek: emelvényt állítottak a szónoknak, s
egy hosszú asztalt a vezetőségnek, s az egész termet megtöltötték székekkel. Ezt a
készülődést ismeri már a Munkafront gyűléseiről, melyeken gyakran részt kellett
vennie, csakhogy azokat mindig a műhely étkezdéjében tartották. Az egyetlen
különbség, hogy ott durva fapadokon ültek, itt pedig csőszékek sorakoznak, s
azokra csaknem mindenki munkaruhában jött el, míg itt a civil ruhás tisztviselők
szinte elvesznek a barna és szürke egyenruhák között.
Quangel leült egy székre, közel az ajtóhoz, hogy a beszéd végén lehetőleg
gyorsan visszamehessen a műhelybe. A terem már meglehetősen megtelt, mire
Quangel megérkezett; az urak egy része a székeken üldögélt, a többiek pedig
részben a folyosókon, részben a fal mellett csoportosultak és beszélgettek.
Azonban mindnyájan horogkeresztet viselnek a gomblyukukban. Úgy látszik,
Quangel az egyetlen, aki nem visel pártjelvényt (természetesen a katonák
kivételével, akik viszont a felségjelvényt hordják helyette). Nyilván tévedésből
hívták meg. Quangel figyelmesen tekinget jobbra-balra. Néhány arcot ismer. Az a
sápadt, kövér úr, aki már a vezetőségi asztalnál ül, Schröder vezérigazgató, őt
ismeri látásból. Az a kicsiny, hegyes orrú, cvikkeres pedig a pénztáros, akitől
minden szombaton megkapja a borítékot, s kivel már néhányszor alaposan
összeszólalkozott a sok levonás miatt. „Furcsa – gondolja Quangel szórakozottan –,
a pénztárban sosem viseli a pártjelvényt!”
A legtöbb embert azonban sosem látta; nyilván csaknem mind az irodában
dolgoznak. Quangel tekintete egyszerre elkomorul s villámokat szór, mert az egyik
csoportban felfedezte azt, akit az előbb a mellékhelyiségben keresett: Dollfuss
asztalost. Dollfuss asztalos azonban nem munkaruhát hord, hanem ünneplőt öltött,
s úgy beszélget két pártegyenruhás férfival, mint aki közéjük tartozik. És Dollfuss
asztalos is horogkeresztet visel, holott fecsegésével már többször feltűnt neki a
műhelyben. „Tehát így állunk – gondolja Quangel. – Dollfuss besúgó. Lehet, hogy
nem is asztalos, és nem is Dollfussnak hívják. Hisz a meggyilkolt osztrák kancellárt
hívták Dollfussnak, nem? Micsoda csalás – és én semmit sem vettem észre!”
És töprengeni kezd, vajon Dollfuss már a műhelyben volt-e, mikor Ladendorfot és
Tritscht elbocsátották? Mindenki azt suttogta, hogy koncentrációs táborba zárták
őket.
Quangel kihúzta magát. „Vigyázat! - szólalt meg benne egy hang. – Hisz itt
gyilkosok között ülök! – Később azt gondolja: – Engem nem kapnak meg ezek a
csibészek. Én végül is csak egy öreg, kelekótya művezető vagyok, aki semmit sem
ért a politikához. És csatlakozni nem csatlakozom hozzájuk. Ma reggel láttam, mit
tettek Annával és Trudellal; ilyesmiben én nem veszek részt. Nem akarom, hogy én
is okozója legyek az anyák és a menyasszonyok fájdalmának. Engem hagyjanak ki
a játékból...”
Ezt gondolja Otto Quangel. A terem közben zsúfolásig megtelt. A vezetőség
asztalánál egymás mellett szoronganak a barna egyenruhák és a fekete zakók, a
szónoki emelvényre fellép egy őrnagy vagy ezredes – Quangel sosem tudta
megkülönböztetni az egyenruhákat és a rangjelzéseket –, s a hadihelyzetről beszél.
A helyzet természetesen kitűnő, a franciák felett aratott győzelmet kellőképp
ünneplik, s néhány hét alatt Angliát is elintézik. Ezután a szónok lassan rátér a
lényegre: mivel a hadsereg ilyen eredményekre képes, elvárják, hogy a hátország
is teljesítse a kötelességét. Aztán úgy beszél az őrnagy – vagy ezredes, vagy
százados – úr, mirutha egyenest a főhadiszállásról érkezett volna, s a Führer
üzenetét hozná a Krause & Co. Bútorgyár alkalmazottainak; feltétlenül emeljék a
teljesítményüket. A Führer elvárja, hogy a gyár teljesítményét három hónap alatt
ötven százalékkal növelje, fél év alatt pedig a kétszeresére emelje. Ha e gyűlés
részvevői közül van valakinek valamilyen javaslata, ami ezt elősegíti, szívesen
meghallgatják. Aki azonban nem vesz részt a munkában, az szabotál, s ennek
megfelelően bánnak majd vele.
Miközben a szónok még egy „Sieg Heil”-t köszönt a Führerre, Otto Quangel azt
gondolja: „Angliát néhány hét alatt legyőzzük, a háborúnak vége, s mi fél év alatt
száz százalékkal növeljük a háborús termelést! Ki a fene hiszi ezt el?”
Azonban ismét leül, s a következő szónokot figyeli, aki barna egyenruhában lép
az emelvényre: a mellét érmek, kitüntetések és jelvények tömege díszíti. Ezt a
pártszónokot más fából faragták, mint az előbbi katonát. Mindjárt azzal kezdi, hogy
kemény és éles hangon ostorozza a rossz szellemet, mely a Führer és a hadsereg
csodálatos eredményei ellenére sem tűnt még el a műhelyekből. Olyan élesen és
keményen beszél, hogy szinte ordít, s nem tesz lakatot a szájára, amikor az
elégedetlenkedőkről és ünneprontókról beszél. Itt az idő, hogy végre kiirtsák
utolsó maradványaikat is, és ki is fogják irtani őket, kikészítik őket, elintézik őket,
hogy csak úgy füstöl! „Suum cuique”: ezt írták az első világháborúban a
derékszíjak csatjára; „Mindenkinek, amit megérdemel”: ez áll ma a koncentrációs
táborok kapuja fölött! Ott majd elhúzzák a nótájukat! S aki elősegíti, hogy ilyen
fickókat és nőszemélyeket koncentrációs táborba juttathassanak, a nemét nép
érdekeit szolgálja, s hű fia a Führernek!
– És benneteket, akik itt ültök - üvölti a szónok befejezésül –, benneteket,
műhelyvezetőket, részlegvezetőket és igazgatókat – benneteket teszlek
személyileg felelőssé, hogy az üzemrészetek tiszta legyen! A tisztaság pedig
egyenlő a nemzetiszocialista gondolkodással! Megértettétek? És a betojt alakok, a
pipogyák – és azok is, akik nem jelentenek mindent, a legkisebb apróságot is,
maguk kerülnek koncentrációs táborba! Ezt megígérhetem, akár igazgatók vagytok,
akár művezetők! Majd én elintézlek benneteket, még ha csizmával kell is
kitaposnom belőletek a gyengeséget!
A szónok még egy pillanatig állva marad, dühében ökölbe szorult kezét az égnek
emeli, s az arca kékesvörös. A teremben halálos csend van a dühkitörés után;
valamennyien, akiknek egyszerre kendőzetlenül megparancsolták, hogy bajtársaik
besúgói legyenek, meglehetősen szégyenkező képet vágnak. Ezután a szónok
döngő léptekkel elhagyja az emelvényt, miközben a mellén halkan csörömpölnek a
kitüntetések. Schröder vezérigazgató emelkedik szólásra, s halk, lágy hangon
megkérdezi, óhajt-e valaki hozzászólni.
Az összegyűltek fellélegzettek, s kihúzzák magukat – mintha felébredtek volna a
kínzó álomból. Úgy látszik, senki sem akar szólani, nyilván valamennyien szeretnék
minél előbb elhagyni a termet, s a vezérigazgató épp be akarja zárni a gyűlést egy
„Heil Hitler” köszöntéssel, mikor a hátulsó sorokban egyszerre feláll egy kék
munkazubbonyos férfi, s kijelenti, hogy az ő műhelyében nem lesz olyan egyszerű
emelni a teljesítményt. Felsorolja, milyen gépeket kellene beszerezni, s
megmagyarázza, hogyan lehetne üzembe helyezni őket. Igen, és aztán hat vagy
nyolc embert el kellene bocsátani a műhelyből, a lógósokat és a rossz munkásokat.
Akkor a százszázalékos teljesítményemelést akár egy negyed év alatt is
végrehajtaná.
Quangel higgadtan és szenvtelenül beszél: felvette a harcot. Érzi, hogy mindenki
rámered, rá, az egyszerű munkásra, aki nem is illik ide, a finom urak közé. De ő
sosem törődött az emberekkel, nem érdekli, hogy bámulják. Most, hogy befejezte,
a vezetőségi asztalnál összedugják a fejüket. A szónokok bizonyára megkérdezik,
ki ez a kék zubbonyos férfi. Aztán feláll az őrnagy vagy ezredes, s biztosítja
Quangelt, hogy a műszaki vezetés majd megbeszéli vele a gépek beszerzését, de
hogy érti azt, kérdezi, hogy hat vagy nyolc embert el kell bocsátani a műhelyéből?
Quangel lassan és makacsul felel: – Egyesek nem tudnak megfelelően dolgozni,
mások pedig nem akarnak. Itt ül épp egy közülük! – És nagy, erős mutatóujjával
nyíltan rámutat Dollfuss asztalosra, aki néhány sorral előtte ül.
 Néhány emberből kirobban a nevetés, és Dollfuss asztalos is nevet: hátrafordult,
s ránevet Quangelra.
Quangel azonban folytatja, anélkül hogy egy arcizma is rándulna: – Igen,
beszélgetni, a mellékhelyiségben dohányozni és lógni, azt tudsz, Dollfuss!
A vezetőségi asztalnál megint összedugják a fejüket, hogy megbeszéljék, mit
mond ez a hóbortos pasas. A barna ruhás szónok azonban már nem tudja
türtőztetni magát, felugrik, s rákiabál Quangelra: – Te nem vagy párttag – mért
nem léptél be a pártba?
És Quangel azt feleli, amit erre a kérdésre mindig felelni szokott: – Mert minden
fillérre szükségem van, mert családos ember vagyok, s nem engedhetem meg
magamnak.
A barna egyenruhás ráüvölt: – Mert fukar disznó vagy! Mert semmit sem akarsz
áldozni a vezéredért és a népedért! Hány családod van?
Quangel a szemébe néz, s higgadtan mondja: – A családomról jobb, ha nem
beszélünk, jóember! Épp ma kaptam a hírt, hogy a fiam elesett.
Egy pillanatig halotti csend borul a teremre, a barna egyen ruhás nagykutya és az
öreg művezető farkasszemet néznek egymással a széksorok fölött. Aztán Otto
Quangel egyszerre leül, mintha mindent elintézett volna, s kis idő múlva a barna
egyenruhás is leül. Ismét Schröder vezérigazgató emelkedik fel, „Sieg Heil!”-t kiált
a Führerre, de a válasz kissé halk. Aztán befejeződik a gyűlés.
Öt perccel később Quangel visszaért a műhelybe; kissé felemeli fejét, s tekintete
lassan vándorol a gyalugéptől a szalagfűrészhez, a szegelő, gyaluló és deszkát
cipelő munkásokhoz. De már nem a régi Quangel áll a műhelyben. Érzi, tudja, hogy
mindnyájuknak túljárt az eszén. Talán ocsmány módon járt túl az eszükön, hisz
tőkét kovácsolt a fia halálából, de lehet becsületesen bánni ezekkel a dögökkel?
„Nem! - mondja szinte hangosan. – Nem, Quangel, sose leszel többé a régi.
Kíváncsi vagyok, mit szól majd mindehhez Anna.
S vajon Dollfuss visszajön-e a munkahelyére? Ha nem, akkor még ma kérnem
kell helyette valakit. Lemaradásban vagyunk...”
De nem ikell félni, Dollfuss visszajön. Mégpedig az egyik részlegvezető
kíséretében, s Otto Quangel művezetővel közlik, hogy továbbra is ő lesz ugyan
műszaki vezető a műhelyben, azonban a Német Munkafrontban viselt tisztségét át
kell adnia Dollfuss úrnak. – Megértette?
– Noná, hogy megértettem! Örülök, hogy megszabadítasz ettől a beosztástól,
Dollfuss! A hallásom egyre romlik, s nem tudok hallgatózni ebben a lármában,
ahogy az előbb az az úr követelte.
Dollfuss kurtán biccent, s gyorsan mondja: – És amit az előbb látott és hallott,
arról senkinek ne szóljon egy szót se, különben...
Quangel szinte sértődötten felel: – Kinek mondanám, Dollfuss? Hallottad valaha
is, hogy én valakivel beszélgetek? Különben sem érdekel, engem csak a munkám
érdekel, tehát tudom, hogy ma alaposan lemaradtunk. Ideje, hogy visszamenj a
gépedhez! - Majd az órára pillant: – Egy óra harminchét percet mulasztottál!
Egy pillanat múlva Dollfuss asztalos valóban ott áll a fűrészgépnél, és senki sem
tudja, hogyan, de villámgyorsan elterjed a hír a műhelyben, hogy Dollfussnak
alaposan a képére másztak az állandó dohányzásért és fecsegésért.
Quangel művezető azonban figyelmesen megy egyik géptől a másikhoz, segít,
ahol kell, rámered egy fecsegőre, s közben azt gondolja: „Ettől megszabadultam –
egyszer s mindenkorra! És még csak nem is gyanakszanak; azt hiszik, egy vén trotli
vagyok. És amikor a barna egyenruhásnak azt mondtam: »jóember« – az volt
mindennek a teteje! Arra vagyok csak kíváncsi, mit csinálok majd most. Mert, hogy
valamit csinálok, azt tudom. Csak azt nem tudom még, hogy mit...”

7. ÉJSZAKAI BETÖRÉS
 Késő este van, tulajdonképpen már éjszaka, tulajdonképpen nagyon késő van
már a megbeszélt találkozóra, de Emil Borkhausen úr mégis megtalálja Ennóját a
„Futottak még” nevezetű kocsmában. Ennyit mégis eredményezett Eva Kluge, a
kézbesítőnő szent haragja. Az urak leültek az egyik sarokasztalhoz, és sokáig
beszélgettek egy pohár sör mellett, olyan sokáig beszélgettek – egyetlen pohár sör
mellett –, hogy végül is a kocsmáros figyelmeztette őket: már háromszor mondta,
hogy záróra, s jó lenne, ha mennének, hogy elkerüljék a sodrófát.
Az urak az utcán folytatták a beszélgetést; először a Prenzlauer Allee felé mentek
egy darabot, aztán Enno ismét visszakívánkozott, mert eszébe jutott, talán
mégiscsak jobb lenne egy Tutti nevezetű hölgynél próbálkozni, aki régebben a
szeretője volt. Tuttinál, a páviánnál. Talán mégis jobb lenne, mint az efféle sötét
buli...
Emil Borkhausen csaknem megpukkadt ennyi értetlenség láttán. Tízedszer,
századszor magyarázta el Ennónak, hogy szó sincs semmiféle sötét buliról. Ez
szinte hivatalos zár alá vétel, melyet az SS védelme alatt hajtanak végre, s
különben is egy ilyen vén zsidóasszony után a kutya sem ugat. Mindketten
egyenesbe jönnének egy időre, s ehhez az ügyhöz semmi köze a rendőrségnek
vagy a bíróságnak.
Enno azonban ismét kijelentette: Nem és nem; ilyesmiben ő még sosem vett
részt s nem is ért hozzá. A nőkhöz ért, a lóversenyhez pláne, de ez a buli nem az ő
szakmája. Tutti mindig egész rendesen bánt vele, bár „Pávián”-nak nevezik, s
bizonyára elfelejtette már, hogy annak idején tudtán kívül némi pénzzel s néhány
élelmiszerjeggyel segítette ki Ennócskáját.
Közben már elérték a Prenzlauer Allee-t.
Borkhausen, aki egész életében csak a hízelgést és a fenyegetőzést szokta meg,
lazán csüngő bajuszát rángatta, s mérgesen mondta: – Ki a fene kívánja tőled,
hogy érts a bulihoz? Én majd nyélbeütöm a dolgot, miattam akár zsebre tett kézzel
nézheted. Még a bőröndjeidét is becsomagolom, ha akarod! Értsd meg végre, Enno,
csak azért viszlek magammal, nehogy az SS valami rossz viccet csináljon,
tulajdonképpen tanúnak, hogy vernek át az osztozásnál. Képzeld csak el, mi
mindent lehet összeszedni egy ilyen gazdag zsidó boltosnénál, még ha annak
idején, mikor elvitték az urát, a Gestapo el is happolt egyet s mást!
Enno Kluge egyszerre beleegyezett, minden további gondolkodás és
akadékoskodás, minden átmenet nélkül. Most már ő sietett volna a legjobban a
Jablonskistrasséra. Azonban nem Borkhausen érvei s nem is a gazdag zsákmány
csábításának hatására lett úrrá félelmén, s egyezett bele fenntartás nélkül, hanem
pusztán mert éhes volt. Egyszerre eszébe jutott Rosenthalné éléskamrája, s hogy
még életében semmi sem ízlett neki annyira, mint az a töltött libanyak, amivel egy
rőföszsidó életében egyetlenegyszer megkínálta.
Éhség okozta ábrándképei hatására egyszerre biztos volt benne, hogy
Rosenthalék éléskamrájában is talál majd töltött libanyakát. Pontosan látta a
porcelán tálat, mely a finom falatot rejti, s a dagadtra tömött, két végén cérnával
bekötött nyakat, a zsírrá fagyott mártásban. Leveszi majd a tálat, az egészet
megmelegíti a gázon, s a többire fütyül. Borkhausen tehet, amit akar; neki semmi
köze hozzá. Kenyeret mártogat majd a meleg, zsíros, erősen fűszerezett mártásba,
s kézzel falja a libanyakát, hogy a zsír csak úgy fröcsköl belőle!
– Szedd a lábad, Emil, siessünk!
– Egyszerre ilyen sürgős? – kérdezte Borkhausen, de tulajdonképpen örült, s
szívesen gyorsította meg lépteit, ő is örülne, ha már túl lennének az ügyön, hisz az
ő szakmájába se vág ez a buli. Nem a rendőrségtől vagy a zsidó öregasszonytól félt
mi baja lehetne, amiért árjásítja a vagyonát? –, hanem Persickééktől. Persickéék
ocsmány, ronda dögök, akikről még az is feltételezhető, hogy a haverjaikat is át
akarják verni. Csak miattuk vitte magával ezt a fajankót, ezt az Ennót: olyan tanúra
van szüksége, akit nem ismernek, akkor majd ügyelnek magukra.
A Jablonskistrasséban minden simán ment. Úgy fél tizenegykor nyitották ki a
kaput, egy igazi, hivatalos kapukulccsal. Aztán hallgatóztak a lépcsőházban, s
mikor nem hallatszott semmi nesz, meggyújtották a villanyt, és fényénél levették a
cipőjüket. – Nehogy megzavarjuk a lakók álmát – vigyorgott Borkhausen.
Amikor a villany ismét kialudt, halkan és gyorsan felosontak a lépcsőn. Most is
rendben és simán ment minden. Bár kezdők voltak, nem követtek el semmi hibát,
nem rohantak neki zajosan semminek, nem ejtették el a cipőjüket, nem,
nesztelenül osontak fel a negyedik emeletre. Vagyis igazán jó munkát végeztek,
annak ellenére, hogy egyikük sem volt igazi ganef, s mindketten ugyancsak
izgultak: Enno a töltött libanyak, Borkhausen a zsákmány és Persickéék miatt.
Borkhausen azt hitte, sokkal nehezebb lesz kinyitni Rosenthalné ajtaját, pedig
igazán egyszerű volt, be se zárták, csak becsapták. Milyen könnyelmű vénasszony,
pedig zsidó, tehát különösen óvatosnak kellene lennie! Így jutottak be a lakásba;
tulajdoniképpen nem is tudták, hogyan, olyan könnyű volt.
Aztán Borkhausen fesztelenül villanyt gyújtott az előszobában; már egészen
fesztelenül viselkedett. – Ha a vén rüfke visít, egyszerűen beverem a pofáját! –
jelentette ki, éppúgy, mint délelőtt Baldur Persickének. A vénasszony azonban nem
visított, így hát először szép kényelmesen körülnéztek a kis előszobában, ahol
meglehetősen sok bútor, bőrönd és láda állt. Hát igen, Rosenthaléknak szép nagy
lakásuk volt a bolt mellett, ahonnan hirtelen kellett kiköltözniük, s csak kétszoba-
konyhás lakást kaptak, nem csoda hát, ugyebár, hogy minden egymás hegyén-
hátán hever. Igazán érthető.
Már viszketett a tenyerük, hogy azonnal kotorászni, keresgélni, csomagolni
kezdjenek, de aztán Borkhausen mégis úgy gondolta, helyesebb, ha előbb
megkeresik Rosenthalnét, s bekötik a száját, nehogy valami galiba legyen. A szoba
olyan zsúfolt volt, hogy alig lehetett megmozdulni, s már rájöttek, hogy tíz éjszaka
alatt sem tudják elvinni mindezt, legfeljebb a legjobb holmit válogathatják ki. A
másik szoba éppolyan zsúfolt volt, s a kamra is. Csak Rosenthalnét nem találták; az
ágyban nem aludt senki. Borkhausen a biztonság kedvéért a konyháit és a vécét is
megnézte, de az öregasszonyt nem találták. Ez aztán mázli, hisz így nincs semmi
vesződség, s a munka is jóval könnyebb!
Borkhausen visszament az első szobába, s kutatni kezdett. Észre sem vette, hogy
a barátja, Enno eltűnt. Enno közben az éléskamrában álldogált, s úgy érezte,
ugyancsak becsapták, mert nem talált töltött libanyakát, csak néhány
vöröshagymát s egy fél kenyeret. Mégis enni kezdett, felszeletelte a hagymát, s
rárakta a kenyérre; olyan éhes volt, hogy még ez is ízlett.
Amíg azonban Enno Kluge a kenyeret majszolta, egyszerre véletlenül az alsó
polcra pillantott, s azonnal észrevette, hogy ha ennivalójuk nincs is már
Rosenthaléknak, innivalójuk még bőven akad. Lent a polcon ugyanis egész csomó
boros- és pálinkásüveg sorakozott. Enno, aki eltekintve a lóversenytől,
tulajdonképpen mértékletes ember volt, egy üveg csemegebort kaparintott meg, s
olykor-olykor belemártotta a hagymás kenyeret a csemegeboriba. De aztán, isten
tudja, hogyan, Enno, aki máskor három óráig is elüldögélt egy pohár sör mellett,
egyszerre megundorodott az ízetlen italtól. Ekkor kibontott egy üveg konyakot, s
nagyokat kortyolt belőle; öt perc alatt a fél üveget elfogyasztotta. Talán az éhség
vagy az izgalom változtatta így meg. Enni már egyáltalán nem evett.
Aztán már a pálinka sem érdekelte, s elindult, hogy megkeresse a társát.
Borkhausen még mindig a nagyszobában kutatott, kinyitotta a szekrényeket és a
bőröndöket, s tartalmukat a földre szórta, mivel egyre valami jobbat keresett.
– Hallod-e, ezek, úgy látszik, elhozták az egész boltot! - mondta Enno
lenyűgözve.
 – Ne dumálj, inkább segíts! – felelte Borkhausen. – Bizonyára ékszereket és
pénzt is dugtak el, hisz Rosenthalék gazdagok voltak, milliomosok – és te még
sötét buliról beszéltél, te ökör, te!
Egy ideig mindketten némán dolgoztak, vagyis egyre több holmit szórtak a
földre. A padlót már úgy ellepte a sok ruha és fehérnemű és egyéb holmi, hogy
rajta tapostak. Aztán megszólalt a konyaktól egészen kábult Enno: – Minden
összefolyik előttem. Előbb innom kell egy kicsit, hogy kijózanodjam. Hozz egy kis
konyakot a kamrából, Emil!
Borkhausen ellenkezés nélkül kiment, s két üveg pálinkával tért vissza. Aztán
testvéri egyetértésben letelepedtek egymás mellé a fehérneműre, sűrűn kortyoltak
az üvegből, s alaposan és komolyan megbeszélték a kérdést.
– Nyilvánvaló, Borkhausen, hogy az egész cuccot nem tudjuk gyorsan eltüntetni,
márpedig jobb, ha nem üldögélünk itt sokáig. Úgy gondolom, mindegyikünk fogjon
két bőröndöt, s tűnjünk el. Hisz holnap is lesz egy nap!
– Igazad van, Enno, nagyon soká én sem akarok üldögélni, már csak Persickéék
miatt sem.
– Kik azok?
– Ó, azok... De ha arra gondolok, hogy elpucolok két bőrönd ruhaneművel, és
itthagyok egy bőrönd pénzt és ékszert, akkor megüt a guta! Hadd keresgéljek még
egy kicsit. Egészségedre, Enno!
– Egészségedre, Emil! Miért ne keresgélhetnél? Hosszú az éjszaka, s nem mi
fizetjük a villanyszámlát. De mit is akartam még kérdezni: Hová viszed a
bőröndjeidét?
– Hogyhogy hová? Mit akarsz ezzel mondani, Enno?
– Hát hogy hová viszed a bőröndöket? A lakásodra?
– Noná, azt képzelted, a talált tárgyak osztályára? Persze hogy a lakásomra
viszem, Ottihoz. És holnap kora reggel elmegyek a Münzstrasséra, s
megszabadulok az egész szajrétól, hogy megint lehessen piálni egy kicsit!
Enno kihúzta a dugót az üvegből. – Inkább most piáljunk egy kicsit!
Egészségedre, Emil! A te helyedben én nem vinném haza a cuccot s különösen nem
a feleségemhez – mi köze az asszonynak a mellékeseidhez? Nem, a te helyedben
én is úgy cselekednék, mint én: leadnám a bőröndöt a Stettini-pályaudvar
értékmegőrzőjében, s az átvételi elismervényt elküldeném magamnak postán, de
poste restante. Akkor aztán semmit se találhatnak nálam, s nem lenne semmi
bizonyíték ellenem.
– Nem is olyan rossz ötlet, Enno – mondta Borkhausen helyeslőén. – És mikor
hozod el a szajrét?
– Amikor már tiszta a levegő, Emil.
– És miből élsz addig?
– Hisz mondtam, hogy megkeresem Tuttit. Ha elmesélem neki, milyen szajré
akadt, boldogan a keblére ölel!
– Jó, nagyon jó! – helyeselt Borkhausen. – És ha te a Stettinibe mész, én meg az
Anhaltiba. Akkor kevésbé feltűnő, tudod?
– Ez is jó ötlet, Emil! Téged se kell félteni!
– Az ember forog a világban – mondta Borkhausen szerényen –, s hall egyet-
mást. Hiába, a jó pap holtig tanul.
– Igazad van! No, akkor egészségedre, Emil!
– Egészségedre, Enno!
Egy darabig némán, gyönyörködve bámulták egymást, s olykor-olykor húztak az
üvegből. Aztán így szólt Borkhausen: Nem kell sietned, de ha megfordulsz, Enno,
láthatsz egy rádiót. Legalább tízlámpás. Azt szívesen elvinném.
– Rajta, vidd csak, Emil! Egy rádió mindig jól jön, akár eladod, akár megtartod,
mindig jól jön!
– No, akkor nézzük meg, befér-e a bőröndbe. Tömködjünk köréje ruhát.
 – Most mindjárt, vagy előbb még iszunk egy kortyot?
– Egy kortyot még igazán ihatunk előtte, Enno. De csak egyet!
Tehát ittak egy kortyot, aztán még egyet, s megint egyet, majd lassan
feltápászkodtak, s igyekeztek a hatalmas, tízcsöves rádiót begyömöszölni egy
akkora bőröndbe, melybe legfeljebb egy néprádió fért volna be. Egy ideig
megfeszített erővel dolgoztak, aztán azt mondta Enno: – Hiába, nem megy! Hagyd
a fenébe ezt a szart, Emil, inkább csomagolj be öltönyöket a bőröndbe!
– De Ottika olyan szívesen hallgatja a rádiót!
– Azt hittem, ezt a bulit nem akarod elárulni a mutternak? Vagy megbolondultál,
Emil?
– És te és a Tuttid? Hisz ti mindketten bolondok vagytok! Hol van a Tuttid?
– Piál! És hogy tud piálni, te! – S Enno megint kihúzza a nedves dugót az üvegből.
– Igyunk egy kortyot!
– Egészségedre, Enno!
Isznak, s Borkhausen folytatja: – A rádiót mégis szeretném elvinni! Ha
semmiképp sem tudjuk begyömöszölni ezt a vacakot a bőröndbe, akkor kötéllel a
nyakamba akasztom. Úgy mind a két kezem üres marad.
– Igazad van, Emil! No, akkor csomagoljunk!
– Jó, csomagoljunk. Ideje!
Azonban egyikük sem mozdult, s hülyén vigyorogva bámultak egymásra.
– Ha jól meggondolja az ember – kezdi megint Borkhausen –, mégis szép az élet.
Mennyi szép holmi – int a fejével –, és azt vihetjük el, amit akarunk, sőt, még jót is
cselekszünk, ha elvesszük ettől a rüfkétől, aki mindezt összelopta...
– Igazad van, Emil – jót cselekszünk, a német népet és a Führert szolgáljuk. Ez
az a boldog kor, amit a Führer megígért nekünk!
– És a Führer megtartja a szavát, meg bizony, Enno! Könnyes szemmel,
meghatottan néztek egymásra.
– Hát ti mit kerestek itt? – csendül fel egy kemény hang az ajtó felől.
Összerezzennek, s egy barna egyenruhás, apró suhancot pillantanak meg.
Aztán Borkhausen lassan és bánatosan mondja Ennónak: – Ez Baldur Persicke úr,
akiről meséltem neked, Enno! Most kezdődnek a bonyodalmak!

8. APRÓ MEGLEPETÉSEK

Miközben a részegek így beszélgetnek, a Persicke-család valamennyi férfitagja

összegyűlt a szobában. Ennóhoz és Emilhez legközelebb az apró, szúrós szemű
Baldur áll, akinek szeme villog a vastag szemüveg mögött; közvetlenül mögötte
fekete SS-egyenruhában, azonban sapka nélkül két bátyja álldogál, s az ajtó
közelében, mintha nem nagyon bízna a békességben, az egykori kocsmáros, az
öreg Persicke lapul. A Persicke-család is ivott, rájuk azonban egész más hatással
volt a pálinka, mint a betörőkre, ők nem érzékenyültek és nem hülyültek el, s nem
lettek feledékenyek, hanem még keményebbek, még mohóbbak és durvábbak, mint
mikor nem isznak.
Baldur Persicke élesen kérdezi:
– Nos, feleltek végre? Mit kerestek itt? Vagy talán a saját lakásotokban vagytok?
– Ugyan, Persicke úr! – tiltakozik Borkhausen panaszos hangon.
Baldur mintha csak most ismerné meg: – Nocsak, hisz ez Borkhausen, a
hátsóépület pincelakásából! – kiáltja elképedten a testvéreinek. – De Borkhausen
úr, mit keres itt? – Meglepetése gúnnyá változik. – Nem lenne jobb, ha inkább a
feleségével, a szépséges Ottikával foglalkozna, főleg ilyenkor, éjnek idején? Valami
olyasmit hallottam, hogy a hölgy állítólag mindenféle uraságokkal dorbézol, s a
gyerekek még késő este is részegen bukdácsolnak az udvaron. Fektesse le a
gyermekeit, Borkhausen úr!
– Ajaj! – mormolja Emil. – Amint megláttam ezt a pápaszemes kígyót, mindjárt
tudtam: most kezdődnek a bonyodalmak.
Ismét bánatosan pislant Ennóra.
Enno Kluge elhülyülve álldogál. Meg-meginog, lecsüngő kezében szorítja a
konyakosüveget, s egy szót sem ért abból, amit beszélnek.
Borkhausen ismét Baldur Persicke felé fordul. Most már nem annyira panaszosan,
mint vádlón cseng a hangja; egyszerre nagyon megsértődött: – Ha a feleségem
rossz fát tesz a tűzre, azért én felelek, Persicke úr. Én vagyok a családfő – a
törvény szerint. És lehet, hogy a gyerekeim részegek, de vegye tudomásul, hogy
maga is részeg, és maga is gyerek még, igenis, maga ís gyerek!
Mérgesen néz Baldurra, s Baldur villogó szemmel mered rá. Aztán észrevétlenül
int a testvéreinek, hogy figyeljenek.
– És mit keres itt Rosenthalék lakásában? – kérdezi aztán a legifjabb Persicke
élesen.
– Amit megbeszéltünk! – biztosítja Borkhausen buzgón. Csak amit
megbeszéltünk! Mi már megyünk is. A barátom a Stettini-pályaudvarra, én az
Anhaltira. Két-két bőrönddel; maguknak marad még elég.
Az utolsó szavakat már csak mormolja, csaknem elaludt közben.
Baldur figyelmesen nézi. Talán még erőszakot sem kell alkalmazniuk, annyira
tökrészegek a fickók. Elővigyázatossága mégis óva inti. Megragadja Borkhausen
vállát, s metszőn kérdezi: – És ki ez az ember? Hogy hívják?
– Enno! – feleli Borkhausen megbicsakló nyelvvel. – Enno, a barátom...
– És hol lakik a te Enno barátod?
– Nem tudom, Persicke úr. Csak a kocsmából ismerem. Szesztestvér. A „Futottak
még” nevezetű kocsmából...
Baldur döntött. Hirtelen ököllel mellbe vágja Borkhausent, aki halk kiáltással
hanyatt esik, s rázuhan a bútorokra és a ruhaneműkre. – Te disznó! – üvölti Baldur.
– Azt merted mondani, hogy pápaszemes kígyó vagyok? Majd megmutatom én,
hogy gyerek vagyok-e még!
Azonban hiába szitkozódik, a betörők már nem hallják. Az SS-testvérpár
odaugrott hozzájuk, s kemény ütéssel leterítették őket.
– Úgy! – mondja Baldur elégedetten. – Egy órán belül átadjuk a nyakon csípett
betörőket a rendőrségnek. Közben azonban levisszük, amire szükségünk van. Csak
halkan a lépcsőn! Hallgatóztam, de nem hallottam, hogy az öreg Quangel hazaért
volna az éjjeli műszakból.
A testvérek bólintanak. Baldur először az elkábult, véres áldozatokra pillant,
majd a bőröndökre, a ruhákra, a rádiókészülékre. Egyszerre elmosolyodik, s az
apjához fordul: No, apa, hogy sikerült a buli? Mért vagy mindig úgy begyulladva?
Látod...
De nem folytatja. Az ajtóban nem az apja áll, akihez beszélt; az apja eltűnt,
nyomtalanul eltűnt. S helyette a kemény, hideg, madárarcú Quangel művezető áll
az ajtóban, és sötét szemével némán nézi Baldurt.
Amikor Otto Quangel hazajött az éjjeli műszakból – bár a lemaradás miatt
nagyon későn végeztek, takarékosságból mégsem szállt villamosra –, s a kapuhoz
ért, látta, hogy Rosenthalné ablaka az elsötétítési parancs ellenére világos.
Gondosabb megfigyelés után azt is megállapította, hogy Persickééknél, s alattuk,
Frommnál is ég a villany; a fény kiszűrődött a redőny mellett. Fromm törvényszéki
tanácsosnál, akiről senki sem tudta pontosan, hogy 33-ban idős kora vagy a nácik
miatt ment nyugdíjba, mindennap éjfélig égett a villany, tehát ez igazán nem volt
csoda. Persickééknél pedig bizonyára még mindig a franciaországi győzelmet
ünnepelték. De hogy az öreg Rosenthalnénál ég a villany, mégpedig minden
szobában elsötétítés nélkül, ott valami nincs rendjén. Az öregasszony olyan félénk
és bátortalan, sohasem világítaná így ki a lakását.
„Itt valami nincs rendjén! – gondolta Otto Quangel, miközben kinyitotta a kaput,
s lassan elindult felfelé a lépcsőn. Akárcsak máskor, most se gyújtott villanyt;
nemcsak magának takarékoskodott, hanem mindenkinek, a háztulajdonosnak is.
Itt valami nincs rendjén! De mi közöm hozzá? Semmi közöm a többiekhez! Csak
magamért élek. És Annáért. Csak kettőnkért. Különben is, lehet, hogy a Gestapo
épp most tart házkutatást náluk. Szép lenne, ha rájuk törnék! Nem, inkább
lefekszem...”
Anna szemrehányása: „Te és a te Hitlered” azonban annyira felébresztette
hajlamát a lelkiismeretességre, hogy azt már szinte igazságérzetnek lehetett
nevezni, s így érezte, hogy végkövetkeztetése ugyancsak silány. Ott állt kezében a
kulccsal, lakásuk ajtaja előtt, arcát felfelé fordította és várt. Úgy látszik, fent nyitva
volt az ajtó, mert homályos fény világított ki, s valaki kemény hangon beszélt. „És
az öregasszony egyedül van – gondolta egyszerre, s maga is meglepődött. – Senki
sem vigyáz rá. Senki sem könyörül meg rajta...”
Ebben a pillanatban a sötétben egy kicsiny s mégis erős férfikéz fogta meg a
mellén a kabátját, s a lépcső felé fordította Quangelt. S valaki lágy hangon, igen
udvariasan mondta: Kérem, menjen előre, Quangel úr. Én majd követem, s a kellő
pillanatban megjelenek.
A kéz s a hang olyan erélyt sugárzott, hogy Quangel habozás nélkül megindult a
lépcsőn. „Ez csak az öreg Fromm tanácsos lehet – gondolta. – Milyen titokzatos
ember! Azt hiszem, mióta itt lakunk, hússzor sem láttam nappal, s most egyszerre
éjnek idején bukkan fel a lépcsőházban!”
Miközben így töprengett, habozás nélkül ment felfelé a lépcsőn, s megérkezett
Rosenthalék lakásához. Látta még, hogy megjelenésekor egy kövér férfi – nyilván
az öreg Persicke sietve eltűnik a konyhában, s hallotta Baldur utolsó szavait is a jól
sikerült buliról, s hogy nem kell mindig begyulladni... Quangel és Baldur most
farkasszemet nézve álltak egymással szemben.
Egy pillanatig még Baldur Persicke is azt hitte, mindennek vége. Aztán azonban
eszébe jutott életének egyik vezérelve, hogy a pimaszság mindig
győzedelmeskedik, s kihívóan mondta: – Ugye csodálkozik, Quangel úr! Csakhogy
kicsit későn érkezett, mi már elcsíptük és ártalmatlanná tettük a betörőket. – Kis
szünetet tartott, de Quangel hallgatott. Baldur kissé halkabban tette hozzá: - A
jómadarak egyike különben Borkhausen, aki eltűri, hogy a felesége itt a házban
ribanckodjék.
Quangel tekintete követte Baldur ujját. – Igen – mondta szárazon –, az egyik
jómadár Borkhausen.
- S különben is – szólalt meg egyszerre váratlanul Adolf Persicke, az egyik SS –,
mit áll itt, és mit bámul? Menjen a kapitányságra, Quangel, s jelentse a betörést,
hogy elvigyék ezeket a fickókat. Mi közben majd vigyázunk!
– Hallgass, Adolf! – sziszegte Baldur mérgesen. – Te csak ne adj parancsokat
Quangel úrnak! Quangel úr nagyon jól tudja, mit kell tennie.
Quangel azonban épp ezt nem tudta ebben a pillanatban. Ha egyedül lett volna,
azonnal határoz. De vele volt a kéz, mely megfogta a kabátját, s az udvarias
férfihang; nem tudhatta, mit akar, mire készül az öreg törvényszéki tanácsos. Nem
akarta elrontani a dolgát. Ha tudná...
Az öregúr azonban épp ebben a pillanatban jelent meg a színen, nem mellette,
ahogy Quangel várta, hanem a lakás belsejéből. Úgy jelent meg közöttük, mint egy
kísértet, Persickééknek újabb, még nagyobb rémületére.
Az öregúr egyébként igen furcsán festett. Kecses, alig középtermetű testét vörös
selyemmel szegett kék-fekete selyemköntösbe burkolta, melyet nagy, vörös
fagombok díszítettek. Galambősz szakálla fölött kicsiny fehér bajusz ékeskedett.
Igen gyér, még barnás haját gondosan ráfésülte sápadt koponyájára, azonban még
így sem tudta elrejteni kopaszságát. Csupa ránc arcából elégedett, gúnyos szem
csillogott a keskeny, aranykeretes szemüveg mögül.
– Nem, uraim – mondta fesztelenül, mintha egy régóta megkezdett s igen
barátságos beszélgetést folytatna. – Nem, uraim, Rosenthalné asszony nincs a
lakásban. Azonban talán jó lenne, ha valamelyik ifjú Persicke úr kimenne a vécére.
Úgy látszik, édesatyjuk nem érzi jól magát. Mindenesetre most avval foglalkozik,
hogy megkísérli felakasztani magát egy törülközőre. Én nem tudtam lebeszélni...
A törvényszéki tanácsos mosolyog, de a két idősebb Persicke-fiú nyakra-főre
távozik a szobából, úgyhogy sietségük már csaknem tréfásan hat. A fiatal Persicke
elsápad, s egyszerre egészen kijózanodik. A gúnyos hangú öregúr fölényét, aki épp
most lépett be a szobába, még Baldur is minden további nélkül azonnal elismeri. Az
öregúr nemcsak megjátssza a fölényt, hanem valóban fölényes. Baldur Persicke
szinte könyörögve mondja: - Meg kell értenie, tanácsos úr, hogy apám – őszintén
szólva – tökrészeg. A franciaországi győzelem...
– Értem, tökéletesen értem – mondja az öreg tanácsos, s csillapítóan emeli fel a
kezét. – Mindnyájan emberek vagyunk, legfeljebb abban különbözünk, hogy
egyesek nem akarják mindjárt felakasztani magukat, ha berúgnak. – Egy pillanatra
elhallgat és mosolyog, majd folytatja: – Természetesen sok mindent fecsegett, de
hát ki ad hitelt a részegek fecsegésének? – A törvényszéki tanácsos ismét
mosolyog.
– Tanácsos úr! – mondja Baldur Persicke könyörögve. Kérem, vegye a kezébe ezt
az ügyet! Ön bíró volt, tudja, mit kell ilyenkor tenni...
– Nem, nem! – feleli a tanácsos elutasítóan. – Én már öreg és beteg vagyok. –
Azonban egyáltalán nem látszik sem öregnek, sem betegnek. Épp ellenkezőleg:
virul az egészségtől. Ezért a legszívesebben egészen visszahúzódva élek, alig van
már kapcsolatom a világgal, ön azonban, Persicke úr, s az ön családja érte tetten a
betörőket. Adják tehát őket önök át a rendőrségnek, s önök helyezzék biztonságba
a lakásban található értéktárgyalkat. Amíg futólag körülnéztem, például tizenhét
bőröndöt és huszonegy ládát láttam. És még mást is. Még mást is...
Egyre lassabban beszélt. Egyre lassabban. Most könnyedén mondja: – Bizonyos
vagyok, hogy a betörők tettenérése dicsőségére válik majd önnek és a családjának.
A törvényszéki tanácsos elhallgat. Baldur töprengve álldogál.
Tehát így is lehet – micsoda vén fóka ez a Fromm! Bizonyára átlát rajtuk, nyilván
az apja fecsegett, azonban békességet óhajt, s nem akar beleavatkozni az ügybe. A
tanácsos tehát nem veszélyes. És Quangel, az öreg művezető? Quangel sohasem
törődött senkivel a házban, soha senkinek sem köszönt, soha senkivel sem beszélt.
A művezető egy elcsigázott, kiszipolyozott öreg munkás, akinek nincsenek is már
önálló gondolatai, s bizonyára nem kíván magának felesleges kellemetlenséget,
tehát nyilván veszélytelen.
Marad a két részeg hülye, akik itt fekszenek. Természetesen átadhatják őket a
rendőrségnek, és letagadhatnak mindent, amit Borkhausen esetleg a felbujtásról
fecseg. Borkhausennek bizonyára nem hisznek majd, ha párttagok, az SS és a
Hitlerjugend tagjai ellen vall. És aztán jelenteni kell az ügyet a Gestapónak. Akkor
talán törvényesen is megkaphatják a holmi egy részét, amit különben csak
veszélyek árán szerezhetnének meg. S amellett még elismerésben is részesülnek.
Csábító megoldás. Azonban talán mégis jobb lenne, ha egyelőre minden
elcsitulna. Borkhausent és ezt az Ennót el kell tüntetni s néhány márkával elküldeni
a fenébe, ők biztos, hogy nem fecsegnek. A lakást lezárják úgy, ahogy van, akár
visszajön Rosenthalné, akár nem. Később talán meg lehet próbálni valamit – Baldur
elég biztos, hogy a zsidóüldözés még fokozódik majd. Tehát nyugalom és csigavér.
Fél év múlva esetleg már az sem lesz tilos, ami ma még az. Persickéék most az
egyszer túlságosan leleplezték magukat. Eljárást bizonyára nem indítanak ellenük,
de a pártban azért fecsegnek majd. Úgy kezelik majd őket, mint akik nem egészen
megbízhatók.
 Baldur Persicke megszólal: – Legszívesebben futni hagynám a fickókat. Higgye
el, tanácsos úr, sajnálom őket, hisz nem olyan nagy gazemberek.
Körülnéz, de egyedül van a szobában. A törvényszéki tanácsos és a művezető
eltűntek. Pontosan ahogy elképzelte: nem akarnak beleavatkozni az ügybe. Ez a
legokosabb, amit tehetnek, ő sem cselekszik majd másként, bárhogy szitkozódnak
is testvérei.
Baldur nagyot sóhajt, hogy itt kell hagyni ezt a sok szép holmit, s kimegy a
konyhába, hogy észhez térítse az apját, s rábeszélje testvéreit: mondjanak le a már
megszerzett zsákmányról.
A lépcsőházban ezalatt így szól a törvényszéki tanácsos Quangel művezetőhöz,
aki szótlanul követte: – És ha nehézségei lennének Rosenthalék miatt, Quangel úr,
forduljon csak hozzám. Jó éjszakát.
– Mi közöm nekem Rosenthalékhoz? Nem is ismerem őket! – tiltakozik Quangel.
– Akkor hát jó éjszakát, Quangel úr! – mondja Fromm törvényszéki tanácsos, s
máris eltűnik a lépcsőházban.
Otto Quangel kinyitja sötét lakása ajtaját.

9. ÉJSZAKAI BESZÉLGETÉS QUANGELÉKNÁL

Alig nyitotta ki Quangel a hálószoba ajtaját, Anna ijedten kiáltja: – Ne gyújts

villanyt, apa! Trudel itt alszik az ágyadban. Neked a szobában ágyaztam a heverőn.
- Jól van, Anna – feleli Quangel, s csodálkozik az újításon, hogy Trudelnak épp az
ő ágyában kell aludnia. Azelőtt a heverőn feküdt.
Azonban csak akkor szólal meg, mikor már levetkőzött, s bebújt a heverőn a
takaró alá. – Aludni akarsz, Anna, vagy beszélgessünk még egy kicsit? – kérdezi.
Az asszony egy pillanatig habozik, majd kiszól a nyitott ajtón a hálószobából: –
Olyan fáradt és törődött vagyok, Otto!
„Tehát még mindig haragszik rám – de vajon miért?” gondolja Otto Quangel,
azonban ugyanolyan hangon mondja:
– Akkor aludj, Anna. Jó éjszakát!
S Anna ágyából visszhangként hallatszik: - Jó éjszakát, Otto! - És Trudel is halkan
suttogja: - Jó éjszakát, apa!
– Jó éjszakát, Trudel! – feleli Quangel, s az oldalára fordul. Egyetlen kívánsága,
hogy minél hamarább elalhasson, mivel nagyon fáradt. Valószínűleg azonban
túlságosan fáradt, mint ahogy valaki túl éhes is lehet. Semmiképp sem tud elaludni.
Hosszú nap van mögötte, annyi minden történt; olyan nap, amilyen tulajdonképpen
még nem volt Otto Quangel életében.
De nem olyan nap, amilyet szeretne. Eltekintve attól, hogy minden esemény
kellemetlen volt, még az is, hogy leváltották a Munkafrontban viselt tisztségéből,
gyűlöli az izgalmakat, s a sok fecsegést, mikor mindenféle emberrel beszélnie kell,
akik közül egyiket sem szívelheti. Aztán a frontról érkezett levélre gondol, amit
Klugéné hozott, s melyben hírül adták Ottóka halálát, Borkhausen, a besúgó jut az
eszébe, aki olyan ostobán akarta csőbe húzni, s látja az egyenruhagyár folyosóján
a huzattól lebegő hirdetményeket, melyeknek Trudel nekitámasztotta a fejét.
Dollfussra gondol, aki asztalosnak álcázza magát, s mindig dohányzik, a
kitüntetések és érmek megcsörrennek a barna egyenruhás szónok mellén, majd a
sötétségből kinyúl Fromm nyugdíjas törvényszéki tanácsos kicsiny, kemény keze, s
a lépcsőház felé tolja. A fiatal Persicke ott áll ragyogó csizmában a kiszórt
fehérneműn, s egyre jobban elsápad, és a sarokban hörög és nyöszörög a két véres
képű részeg.
 Hirtelen felriad, pedig már csaknem elaludt. De valami még nem hagyja
nyugodni, valami, amit pontosan hallott, de aztán elfelejtett. Felül a heverőn,
sokáig és gondosan fülel. Igen, nem tévedett. Parancsolóan szól: – Anna!
Az asszony panaszosan felel, holott nem szokott így beszélni: – Miért zavarsz
már megint, Otto? Hagyj végre aludni! Megmondtam, hogy nem akarok beszélgetni!
Quangel folytatja: - Miért aludjak a heverőn, ha Trudel a te ágyadban fekszik?
Hisz akkor az én ágyam üres.
Egy pillanatig mély csend van a másik szobában, aztán szinte könyörögve mondja
az asszony: – De apa, hisz Trudel valóban a te ágyadban alszik! Én egyedül
fekszem, s úgy fáj minden tagom…
Quangel félbeszakítja: – Ne hazudj, Anna. Hallom, hogy a hálószobában hárman
lélegeztek. Ki alszik az én ágyamban?
Csend, hosszú csend. Aztán elszántan mondja az asszony: – Ne kérdezősködj
annyit. Amiről nem tudsz, azért nem fáj a fejed. Maradj inkább csendben, Otto!
Quangel azonban hajthatatlan: – Ebben a lakásban én vagyok az úr. Ebben a
lakásban nem titkolhatsz előttem semmit. Hisz én vagyok a felelős mindenért. Ki
alszik az ágyamban?
Hosszú, hosszú csend. Aztán egy öreges, mély női hang szólal meg: – Én vagyok,
Quangel úr, Rosenthalné. De már öltözöm; nem akarok kellemetlenséget okozni
maguknak. Mindjárt elmegyek.
– Most nem mehet vissza a lakásába, Rosenthalné. Persickéék vannak fent s még
két fickó. Maradjon most az ágyamban. És holnap reggel, egész korán reggel,
hatkor vagy hétkor menjen le az öreg Fromm tanácsoshoz, s csöngessen be az
ajtaján a magasföldszinten. A tanácsos megígérte, hogy segít magán.
– Nagyon szépen köszönöm, Quangel úr.
– Köszönje a tanácsosnak, ne nekem. Én csak kirakom a lakásomból. No, és most
te kerülsz sorra, Trudel...
– Nekem is el kell mennem, apa?
– Igen, neked is. Utoljára jártál nálunk, s azt is tudod, miért. Lehet, hogy Anna
olykor meglátogat majd, de nem hiszem. Ha majd észhez tért, s nyugodtan
beszélhetek vele...
Az asszony szinte kiabál: – Ezt nem engedem, akkor én is elmegyek! Akkor aztán
egyedül maradsz a lakásodban! Te csak a nyugalmaddal törődsz...
– Úgy van! – szakítja félbe Quangel keményen. – Utálom a bizonytalanságot, és
semmiképp sem akarom, hogy belekeverjenek mások mindenféle bizonytalan
históriáiba. Ha kockára teszem az életemet, nem a mások szamárságai miatt
kockáztatom, hanem azért, amit én akarok. Nem mondom, hogy teszek valamit. De
ha igen, akkor csak veled, senki mással, még ha olyan csinos lány is, mint Trudel,
vagy olyan védtelen öregasszony, mint maga, Rosenthalné. Nem mondom, hogy
igazam van. De nem tehetek mást. Ilyen vagyok, s nem is akarok megváltozni. Úgy,
most pedig aludjunk!
Azzal Otto Quangel ismét lefekszik. A másik szobában halkan sugdolóznak a nők,
de ez nem zavarja. Tudja, hogy érvényt szerzett az akaratának. Holnap reggelre
kiürül a lakás, s Anna is engedelmeskedik majd. Nem lesz több bonyodalom. Csak
az ő akarata számít. Csak az övé. Egyedül az övé.
Elalszik, s ha most valaki megfigyelné, látná, hogy mosolyog, látná az ádáz
mosolyt a kemény, száraz madárarcon, az ádáz, harcos, de mégsem gonosz
mosolyt.

10. MI TÖRTÉNT SZERDÁN REGGEL

 Mindez egy keddi napon történt. Másnap, szerdán reggel, nagyon korán, öt és hat
között Rosenthalné, Trudel Baumann kíséretében, elhagyta Quangelék lakását. Otto
Quangel még mélyen aludt. Trudel a tehetetlen, halálra ijesztett, sárga csillagot
viselő Rosenthalnét csaknem Fromm ajtajáig kísérte. Aztán visszahúzódott a
következő lépcsőfordulóhoz, s szilárdan eltökélte, hogy megvédi az asszonyt, ha
valamelyik Persicke esetleg felbukkanna, még saját élete és becsülete árán is.
Trudel megfigyelte, hogy Rosenthalné megnyomja a csengőt. Az ajtó csaknem
azonnal kinyílt, mintha valaki várakozott volna már mögötte. Néhány halk szó
hallatszott, aztán Rosenthalné belépett, az ajtó becsukódott, s Trudel Baumann
lement az utcára. A kaput már kinyitották.
A két nőnek szerencséje volt. Bármennyire is korán volt még, s bármennyire is
nem szoktak Persickéék korán kelni, a két SS-legény alig öt perccel előttük ment le
a lépcsőn, öt percen múlott, hogy nem találkoztak, márpedig a találkozás, ismerve
e fickók önfejű bambaságát és durvaságát, végzetes lett volna, legalábbis Rosen-
thalnéra.
A két SS-legény sem egyedül ment. Öccsük, Baldur megparancsolta, hogy
tüntessék el a házból Borkhausent és Enno Klugét (Baldur közben megvizsgálta az
igazolványait), s vigyék haza őket a feleségükhöz. A műkedvelő betörők még
mindig kótyagosak voltak a mértéktelen szeszfogyasztástól s Persickéék ütéseitől.
Baldur Persickének mégis sikerült megmagyaráznia nekik, hogy disznó módra
viselkedtek, s csak Persickéék nagy emberszeretetének köszönhető, hogy nem
adják át őket azonnal a rendőrségnek. Ha azonban csak egyetlen szót is szólnak,
azonnal lakat alá kerülnek. Ezen kívül soha többé nem jöhetnek Persickéékhez, s
nem szabad megismerniük egyik Persickét sem. Ha pedig olyan pimaszságra
vetemednének, hogy még egyszer eljönnek Rosenthalék lakására, azonnal átadják
őket a Gestapónak.
Baldur mindezt annyiszor s oly fenyegetések és szidalmak kíséretében ismételte
el, míg látszólag kitörölhetetlenül bevésődött elhülyült agyukba. Ott ültek
egymással szemben Persickéék asztalánál a hajnali félhomályban, középen az
egyfolytában fecsegő, fenyegetődző, villámló szemű Baldur. A két SS-legény a
heverőn tehénkédért, fenyegetően és sötéten, bár állandóan cigarettáztak. A
betörők valahogy úgy érezték, mintha bíróság előtt állnának, s halálos ítélet
fenyegetné őket. Ingadoztak a széken, s igyekeztek megérteni, amit meg kellett
érteniük. Közben olykor-olykor elbóbiskoltak, de Baldur kegyetlen ökölcsapásaitól
azonnal felriadtak. Valószerűtlen álomnak tűnt minden, amit terveztek, tettek és
szenvedtek, és semmi másra nem vágytak, csak hogy végre alhassanak, és
elfeledhessék az egészet.
Baldur végül is elküldte őket testvérei kíséretében. Mindkettőjük zsebében,
anélkül hogy tudták volna, ötven-ötven márka lapult kis címletekben. Baldur
elszánta magát erre az új, fájdalmas áldozatra is, úgyhogy Persickéék a Rosenthal-
ügyre egyelőre csak ráfizettek. A legfiatalabb Persicke azonban azzal érvelt
magában, hogy ha Borkhausenék minden pénz nélkül, összeverve és
munkaképtelenül kerülnek haza, az asszonyok sokkal többet rikácsolnak és
kérdezősködnek, mintha a részeg fickók pénzt visznek haza. Számított rá, hogy
amilyen állapotban a férfiak vannak, az asszonyok találják meg majd a pénzt.
Az idősebb Persicke-testvér, akinek Borkhausent kellett hazaszállítania, tíz perc
alatt végzett feladatával, az alatt a tíz perc alatt, míg Rosenthalné elérte Fromm
lakását, s Trudel Baumann kilépett az utcára. Az SS-legény egyszerűen megragadta
a gallérjánál Borkhausent, aki alig tudott járni, átvonszolta az udvaron, a lakása
előtt letette a földre, s addig dörömbölt az ajtón, míg az asszony felébredt. Amikor
Borkhausenné ijedten visszahőkölt a sötét, fenyegető alak láttán, Persicke
ráordított:
– A férjedet hoztam, hé! Dugd ágyba! Ott feküdt részegen a lépcsőházunkban és
mindent leokádott!...
 Ezzel sarkon fordult, s a többit Ottira bízta. Az asszonynak még alapos
erőfeszítésébe került, míg Emilt levetkőztette, s az ágyba fektette, miközben
vendégének, a nála tartózkodó jobb családból származó idősebb úrnak is
segédkeznie kellett. Aztán elküldte az urat – bármennyire is korán volt. Azt is
megtiltotta neki, hogy visszatérjen; talán találkozhatnak majd egy kávéházban, de
itt soha, soha többé.
Ottichen ugyanis halálosan megrémült, mióta Persickét, az SS-legényt
megpillantotta ajtajuk előtt. Ismerte néhány kolléganője történetét, akiket ezek a
fekete egyenruhás urak fizetség helyett mint „társadalomellenes” vagy
„munkakerülő” elemeket koncentrációs táborba juttattak. Eddig azt hitte, a sötét
pincelakásban senkinek a figyelmét nem vonja magára, de most rá kellett
döbbennie, hogy mint ezekben az időkben mindenkit, őt is állandóan megfigyelik.
Ismét megfogadta – legalább századszor életében –, hogy megjavul. Ezt az
elhatározást csak megkönnyítette, hogy negyvennyolc márkát talált Emil zsebében.
A pénzt bedugta a harisnyájába, s elhatározta, hogy megvárja, mit mesél majd
Emil. Ő mindenesetre semmit sem tud a pénzről.
A másik Persickére lényegesen nehezebb feladat várt, mindenekelőtt az, hogy
sokkal nagyobb utat kellett megtennie, mivel Klugéék a Friedrichshainon túl laktak.
Enno éppúgy nem tudott menni, mint Borkhausen, Persicke azonban nem
vonszolhatta gallérjánál vagy karjánál fogva az utcán. Mindenképp kellemetlen
volt, hogy egy összevert, részeg ember társaságában látják, hisz amennyire nem
törődött önmaga és embertársai becsületével, annyira vigyázott egyenruhája
becsületére.
Hiába parancsolta meg Klugénak, hogy közvetlenül előtte menjen, vagy egy
lépéssel mögötte jöjjön, a részeg mindig le akart ülni, megbotlott,
belekapaszkodott egy fába vagy a falba, s nekiütközött a járókelőknek. Hiába
ütötte Persicke, hiába parancsolt rá keményen, Enno teste egyszerűen nem
engedelmeskedett. Ahhoz pedig nagyon sokan jártak már az utcán, hogy alaposan
helybenhagyhassa, amivel esetleg még kijózaníthatta volna. Persicke homlokán
veríték gyöngyözött, állkapcsának izmai görcsösen megfeszültek dühében, s
megesküdött, hogy egyszer alaposan megmondja a véleményét az ilyen
feladatokról Baldurnak, annak az apró mérges kígyónak.
A főútvonalakat el kellett kerülnie, s így nagy kerülőt tettek a csendesebb
mellékutcákon. Olykor a hóna alá vette Klugét, és sokszor két-három saroknyit is
cipelte, míg nem bírta tovább. Sok kellemetlenséget okozott egy rendőr is, akinek
bizonyára feltűnt ez a kissé erőszakos hajnali séta, s egész körzetében kísérte
őket, úgyhogy Persicke kénytelen volt szelíden és figyelmesen bánni áldozatával.
Mikor azonban végre elérték a Friedrichshaint, Persicke bosszút állt mindenért.
Leültette Klugét egy bokor mögötti padra, s úgy ellátta a baját, hogy Enno tíz
percig eszméletlenül feküdt. A kis termetű lóversenyrajongó, akit az égvilágon
semmi sem érdekelt, csak a versenylovak, melyeket persze egész életében csak az
újságból ismert, ez az emberke, aki sem a szeretetet, sem a gyűlöletet nem
ismerte, ez a munkakerülő, aki nyomorúságos agyát mindig csak arra használta,
hogy elkerülhesse a fáradalmakat, a sápadt, igénytelen, színtelen Enno Klugét e
találkozás folytán oly páni rémületbe ejtette mindenféle pártegyenruha, hogy ettől
kezdve lelke és agya megbénult, ha pártemberrel találkozott.
Persicke néhányszor belerúgott az oldalába, amitől azonnal magához tért, s
mikor az SS-legény ütlegelni kezdte, mindjárt elindult; gyáván kullogott kínzója
előtt, mint egy megvert kutya, míg el nem érték feleségének lakását. Az ajtó
azonban zárva volt: Eva Kluge, a kézbesítőnő, akit éjjel még úgy kétségbe ejtett a
fia cselekedete, hogy kiábrándult ebből az egész életből, táskájában Max fiának írt
levelével és szívében nagyon kevés hittel és reménnyel ismét felkerekedett
szokásos kőrútjára. Hordta a postát, ahogy évek óta megszokta, hisz még mindig
jobb volt dolgozni, mint tétlenül, keserű gondolatoktól kínozva üldögélni odahaza.
 Miután Persicke meggyőződött, hogy az asszony valóban nincs otthon,
becsengetett a szomszéd ajtón, véletlenül épp annál a Geschnénál, aki előző este
hazugságával segédkezett, hogy Enno bejuthasson felesége lakásába. Persicke
egyszerűen a karjába lökte az ajtót nyitó asszonynak a gyászvitézt, s ráförmedt: –
Tessék! Törődjék a fickóval, hisz itt lakik, nem? Azzal elment.
Geschné szigorúan elhatározta az este, hogy soha többé nem avatkozik Klugéék
ügyeibe. Egy SS-legény azonban akkora hatalmat jelentett, s mindenki úgy félt
tőle, hogy ellenkezés nélkül befogadta Klugét a lakásába, leültette a
konyhaasztalhoz, s kávét és kenyeret adott neki. A férje már elment dolgozni.
Geschné jól látta, mennyire kimerült a kis Kluge, látta az arcán, széttépett ingén,
pecsétes kabátján, hogy alaposan helybenhagyták. Mivel azonban Klugét egy SS-
legény hozta, óvakodott bármit is kérdezni. Bizony, inkább kidobta volna a
lakásából, mintsem hogy meghallgassa, mi történt vele. Semmit sem akart tudni.
Ha nem tud semmit, akkor nem is mondhat semmit, nem locsoghat, nem fecseghet
el semmit, tehát nem is döntheti veszélybe önmagát.
Kluge lassan majszolva megette a kenyeret, megitta a kávét. Közben a fájdalom
és a kimerültség könnyei csorogtak le az arcán. Geschné oldalról olykor-olykor
óvatosan rápillantott. Aztán, mikor a férfi végre megette a reggelit, megkérdezte: –
És most hová akar menni? A felesége nem fogadja be, azt tudja jól!
Kluge nem felelt, szótlanul bámult maga elé.
– És nálam sem maradhat. Gustav sem engedné, meg aztán én sem akarom, hogy
mindent zárnom kelljen maga elől. Hová akar hát menni?
Kluge most sem felelt.
Geschné ingerülten mondta: – Akkor kilódítom az ajtó elé a lépcsőházba!
Mindjárt megteszem, érti? Vagy?
A férfi nehézkesen motyogta: – Tutti... egy régi barátnőm ... – És már ismét sírt.
– Uramisten, micsoda anyámasszony katonája! – mondta Geschné megvetően. –
Mi lenne, ha én mindjárt összecsuklanék, ha valami baj ér! Tehát Tutti – de hogy
hívják ezt a nőt, és hol lakik?
Hosszabb kérdezősködés és fenyegetőzés után megtudta, hogy Enno Kluge sem
ismeri Tutti igazi nevét, de reméli, a lakását megtalálja.
– Nohát! – mondta Geschné. – Egyedül azonban nem mehet, mert az első rendőr
lefüleli. Majd én elkísérem. De ha nem találjuk meg Tutti lakását, otthagyom az
utcán. Nincs időm soká keresgélni, dolgoznom kell!
– Hadd aludjak egy kicsit! – könyörgött Enno.
Az asszony rövid habozás után beleegyezett: – De nem tovább, mint egy órát!
Egy órán belül el kell tűnnie! Tessék, feküdjön ide a heverőre, majd én betakarom!
Még oda sem ért a takaróval, s Kluge máris aludt, mint a bunda...

*
Az öreg Fromm törvényszéki tanácsos maga nyitott ajtót Rosenthalnénak. A
dolgozószobájába vezette, melynek falait teljesen beborították a könyvek, s
leültette egy székre. Az asztalon nyitott könyv feküdt, s olvasólámpa égett. Az
öregúr saját kezűleg hozott egy tálcát, rajta teáskannát, csészét, cukrot s két
vékony szelet kenyeret, és így szólt a megfélemlített Rosenthalnéhoz: – Előbb
reggelizzék, kérem, asszonyom, aztán majd beszélgetünk. – S mikor az
öregasszony meg akarta köszönni, barátságosan leintette: – Nem, kérem, előbb
csak reggelizzék. Szolgálja ki magát, mintha otthon lenne, hisz látja, én sem
zavartatom magam.
Azzal felvette a könyvet az olvasólámpa mellől, s ismét olvasni kezdett, miközben
bal kezével gépiesen simogatta galambősz szakállát. Látszólag egészen
megfeledkezett látogatójáról.
 Az öreg megfélemlített zsidóasszonyban lassan mégis feléledt a bizalom.
Hónapok óta gyötörte a félelem, s a legnagyobb rendetlenségben, összecsomagolt
holmik között élt, miközben egyfolytában várta a legbrutálisabb támadást.
Hónapok óta sem otthont, se nyugalmat, sem békességet, sem kényelmet nem
ismert. És most itt ül az öregúrnál, akit azelőtt még a lépcsőházban is alig látott; a
falakról világos- és sötétbarna bőrbe kötött könyvek hosszú sora tekintett rá, az
ablaknál nagy mahagóni íróasztal állt s csupa olyan bútor, mint az ő lakásában
házassága első éveiben, és a padlón kissé kopott zwickaui szőnyeg hevert. És itt
volt ez az öregúr, aki olvasás közben egyfolytában simogatta kecskeszakállát, azt a
kis szakállt, amilyet annyi zsidó is szívesen viselt, s még az öregúr hosszú
hálóköntöse is kissé édesapja kaftánjára emlékeztette.
Mintha valami varázslat folytán egyszerre megszűnt volna a mocskos, véres,
szomorú élet, s megint akkor élne, mikor még tekintélyes, tiszteletben álló
emberek voltak, nem pedig üldözött vadak, akiket kötelesség puskavégre kapni.
Önkéntelenül megsimogatta a haját, s arckifejezése megváltozott. Tehát
mégiscsak van még békesség a világon, még itt, Berlinben is.
– Nagyon hálás vagyok magának, tanácsos úr – mondta. Még a hangja is
megváltozott: biztosabban csengett.
Az öregúr gyorsan felpillantott könyvéből. – Igya meg, kérem, a teáját, amíg
meleg, s egye meg a kenyeret. Van időnk bőven, nem kell sietnünk.
És már ismét olvasott. Rosenthalné engedelmesen megitta a teát, s megette a
kenyeret is, annak ellenére, hogy sokkal szívesebben beszélgetett volna a
tanácsossal. Azonban elhatározta, hogy engedelmeskedik; nem akarta megzavarni
az öregúr otthonának békéjét. Ismét körülnézett. Nem, itt semmin sem szabad
változtatni. Nem hozhat veszélyt erre az otthonra. (Három évvel később egy
robbanóakna atomjaira szaggatta ezt az otthont, s az ápolt öregúr a pincében halt
meg, lassan, hosszú kínok közepette...)
– Maga nagyon jó hozzám, tanácsos úr – mondta Rosenthalné, mikor az üres
csészét visszatette a tálcára -, és nagyon bátor. Én azonban nem akarom
értelmetlenül veszélyeztetni önt és a lakását. Hisz úgysem segíthet rajtam.
Hazamegyek,
Az öregúr figyelmesen nézte, amíg beszélt, majd miután felállt, visszavezette a
székhez. – Kérem, üljön le még egy pillanatra, asszonyom!
Rosenthalné vonakodva ült le. – De én komolyan gondolom, tanácsos úr.
– Kérem, hallgasson meg előbb. Én is komolyan gondolom, amit mondani fogok.
Ami mindenekelőtt az engem fenyegető veszedelmet illeti, higgye el, kérem, hogy
egész életemben, mióta hivatásomat gyakorlom, veszedelemben élek. Egyetlen
urat szolgálok, annak kell engedelmeskednem, az uralkodik fölöttem, az, aki a
világon is uralkodik, még ezen a világon is, és ez az úr az igazság. Mindig az
igazságban hittem, s ma is abban hiszek; minden cselekedetem egyedül az
igazsághoz igazodik...
Miközben beszélt, halkan fel-alá járt Rosenthalné előtt a szobában, s karját
összefonta a háta mögött. Nyugodtan és szenvtelenül beszélt; úgy beszélt magáról,
mintha tulajdonképpen már nem is élne. Rosenthalné feszült figyelemmel hallgatta.
– Magamról beszélek – folytatta a törvényszéki tanácsos –, ahelyett hogy önről
beszélnék; azok rossz szokása ez, akik nagyon egyedül élnek. Bocsásson meg, de
beszéljünk még egy kicsit a veszélyről. Tíz, húsz, harminc éven át kaptam
fenyegető leveleket... Nos, asszonyom, mégis megöregedtem, s itt ülök, és
Plutarchost olvasom. A veszéllyel mit sem törődöm, nem félek tőle, sosem
foglalkoztatja az agyamat vagy a szívemet. Ne beszéljen veszedelemről,
asszonyom...
– De ezek más emberek – ellenkezett Rosenthalné.
– És ha azt mondom, hogy a fenyegető leveleket bűnözők és bűntársaik írták?
Nos tehát! – A tanácsos csendesen mosolygott. – Nem más emberek. Kissé
megszaporodtak, s a többiek kissé gyávábbak, mint azelőtt, de az igazság nem
változott, s remélem, mindketten megérjük még a diadalát. – Egy pillanatra
megállt, s kihúzta magát, aztán folytatta sétáját. Halkan mondta: – És az igazság
győzelme nem jelenti majd e németek győzelmét!
Egy pillanatig hallgatott, aztán könnyedebben folytatta:
– Nem, ön nem mehet vissza a lakásába. Ma éjjel ott voltak Persickéék, tudja,
kérem, azok a fölöttem lakó pártemberek. A lakáskulcs náluk van, s mostantól
kezdve bizonyára állandóan figyelik majd a lakást. Ott teljesen feleslegesen tenné
ki magát a veszélynek.
– De ott kell lennem, ha a férjem visszajön! – könyörgött Rosenthalné.
– A férje – mondta Fromm törvényszéki tanácsos megnyugtató-barátságosán –, a
férje egyelőre nem látogathatja meg. Jelenleg a moabiti vizsgálati fogházban van, s
azzal vádolják, hogy eltitkolta több külföldi kinnlevőségét. Tehát biztonságban van,
amíg az államügyészség és a vámhivatal érdeklődését sikerül ébren tartani az ügy
iránt.
Az öreg tanácsos halkan mosolygott, bátorítóan pillantott Rosenthalnéra, majd
folytatta sétáját.
– De honnan tudja mindezt? – kiáltott fel Rosenthalné.
Az öregúr csititólag emelte fel a kezét, majd így szólt:
– Egy öreg bíró mindig megtud egyet s mást, még ha már nyugdíjazták is!
Bizonyára az is érdekli majd, hogy a férjének jó ügyvédje van, s a körülményekhez
képest tisztességesen gondoskodnak róla. Az ügyvéd nevét és címét nem mondom
meg önnek, mert nem óhajtja, hogy ebben az ügyben felkeressék...
– De talán meglátogathatnám a férjemet a Moabitban! – kiáltott fel Rosenthalné
izgatottan. – Vihetnék neki tiszta fehérneműt – ki gondoskodik ott a
fehérneműjéről? És tisztálkodószereket és talán ennivalót is ...
– Kedves Rosenthalné – mondta a nyugdíjas törvényszéki tanácsos, s öreg,
foltos, kékeres kezét az asszony vállára tette. Ön éppúgy nem látogathatja meg az
urát, ahogy ő nem látogathatja meg önt. Ha megpróbálná, rajta nem segítene, mert
nem engednék be, s csak önmagának ártana.
A tanácsos ránézett az asszonyra.
Egyszerre elkomolyodott a tekintete, s hangja is szigorúan csengett. Az asszony
megértette, hogy ez a kicsiny, szelíd, jóságos ember kérlelhetetlen törvénynek
engedelmeskedik, nyilván az igazságnak, amiről beszélt.
– Asszonyom – mondta a tanácsos –, ön a vendégem, mindaddig, amíg aláveti
magát a vendégbarátság törvényeinek. Ezekről mindjárt szólok néhány szót. A
vendégbarátság első törvénye: Ha önhatalmúlag cselekszik, akár csak egyetlen
alkalommal is, e lakás ajtaja becsukódik ön mögött, és soha többé nem nyílik ki.
Önt s az ön férjének nevét mindörökre kitörlöm e homlok mögül. Ért engem?
A tanácsos a homlokára mutatott, s áthatóan pillantott az asszonyra.
Rosenthalné halk „igen”-t suttogott.
Az öregúr csak most engedte el a vállát. Komoly, szigorú tekintete ismét
megenyhült, s lassan folytatta sétáját. – Nagyon kérem – folytatta könnyedebben
–, hogy a szobát, melyet mindjárt megmutatok önnek, nappal ne hagyja el, s az
ablaknál se tartózkodjék. A takarítónőm ugyan megbízható, de azért... –
Kedvetlenül elhallgatott, az olvasólámpa mellett heverő könyvre pillantott, aztán
folytatta: – Kísérelje meg, hogy hozzám hasonlóan átalakítsa az éjszakát nappallá.
Altatóról majd mindennap gondoskodom. Ennivalót éjjel hozok. Most lenne olyan
szíves, és követne?
Az asszony követte az előszobába. Házigazdája annyira megváltozott, hogy ismét
megzavarodott és megrémült egy kicsit. De jól sejtette: az öregúr mindennél
többre becsülte a nyugalmat, s egészen elszokott már az emberektől. Most már
belefáradt a vele való társalgásba s ismét arra a Plutarchosra vagy kire
vágyakozott.
 A tanácsos kinyitotta az ajtót, s meggyújtotta a villanyt. – A zsalukat becsuktam
– mondta –, s el is sötétítettem. Kérem, ne nyúljon hozzá, különben megláthatják a
hátsó épületből. Azt hiszem, megtalál majd mindent, amire szüksége van.
Egy pillanatig várt, míg az asszony körülnézett a nyírfabútorokkal berendezett
világos, derűs szobában, ahol zsúfolásig telerakott, magas lábú öltözőasztalka,
virágos kretonnal bevont mennyezetű ágy állt. A tanácsos úgy nézte a szobát,
mintha nagyon rég nem látta volna, s most egyszerre felismerné. Aztán nagyon
komolyan mondta:
- Ez a lányom szobája. 1933-ban halt meg – nem itt, nem, ne féljen, nem itt!
Gyorsan kezet nyújtott Rosenthalnénak. – Nem zárom be az ajtót, asszonyom –
mondta –, azonban megkérem, azonnal reteszelje be. Van órája? Jó. Este tíz órakor
kopogok majd. Jó éjszakát!
Azzal elment, de az ajtóban még egyszer visszafordult. – Az elkövetkező
napokban nagyon egyedül lesz, asszonyom. Igyekezzék megszokni. Az egyedüllét
sok jót eredményezhet. S ne feledje el: mindenkire szükség van. Önre is, épp önre!
Ne felejtse el bereteszelni az ajtót!
Olyan halkan ment el, olyan halkan csukta be az ajtót, hogy az asszony csak
későn eszmélt fel: el sem búcsúzott tőle, meg sem köszönte a jóságát. Az ajtóhoz
sietett, de már útközben meggondolta. Csak a reteszt tolta rá az ajtóra, aztán
leereszkedett a legközelebbi székre, úgy remegett a lába. Az öltözőasztalka
tükréből sápadt, sírástól és virrasztástól duzzadt arc meredt rá. Lassan, szomorúan
bólintott feléje.
„Hát ilyen vagy, Sara – szólalt meg benne egy hang. – Lore, akit most Sarának
»neveznek«. Derék üzletasszony voltál, mindig dolgoztál, öt gyermeked volt, az
egyik most Dániában él, a másik Angliában, ketten az Egyesült Államokban, egy
pedig itt fekszik a Schönhauser Allee-i zsidótemetőben. Nem haragszom, ha
Sarának neveznek. Loréből mindinkább Sara lett; anélkül hogy akarták volna,
visszaadtak a népemnek, s most már csak a népemhez tartozom. Az öregúr igazán
nagyon jó és kedves, de olyan idegen, olyan idegen... Sosem tudnék olyan
elfogulatlanul beszélgetni vele, mint Siegfrieddel. Azt hiszem, hideg. Annak
ellenére, hogy jó, mégis hideg. Még a jósága is hideg. Bizonyára a törvény
változtatta ilyenné, melyet szolgál: az igazság. Én mindig csak egyetlen törvényt
szolgáltam: szerettem a gyermekeimet és az uramat, s igyekeztem segíteni, hogy
előbbre jussanak az életben. Most pedig itt ülök ennél az öregembernél, s a
múltamból semmi sem maradt. Ilyen hát az egyedüllét, amiről beszélt. Még nincs
fél hét, s este tíz előtt nem látom viszont. Tizenöt és fél órát kell egyedül lennem
önmagámmal – mi mindent tudok majd meg magamról, amit eddig még nem
tudtam? Félek, jaj, úgy félek! Azt hiszem, kiabálni fogok, álmomban is kiabálni
fogok félelmemben. Tizenöt és fél óra! Félóráig még igazán velem maradhatott
volna. De ő mindenképp olvasni akarta már azt a régi könyvet. Hiába olyan jó, az
emberekkel mit sem törődik, csak az igazsággal törődik. Csak az igazság kedvéért
segít rajtam, nem miattam. De én csak úgy tudnám értékelni, ha miattam tenné.”
Lassan bólint Sara búskomor arcának a tükörben. Aztán az ágyra pillant. „A lány
szobája. 1933-ban halt meg. Nem itt! Nem itt!” – csendülnek meg benne a szavak.
Megborzong. „Hogy ejtette ki ezeket a szavakat! Bizonyára a lányát is ezek ölték
meg, de sosem beszél majd róla, s én sem fogók sosem kérdezősködni. Nem, nem
tudok ebben a szobában aludni, olyan félelmetes, olyan embertelen. Eresszen be a
takarítónő kamrájába, adjon egy ágyat, ahol aludt valaki, s mely még meleg az
emberi testtől. Itt nem tudok aludni. Itt csak kiabálni tudok...”
Megérintette az öltözőasztalkán álló kis dobozokat és tégelyeket. Elszáradt
krémek, morzsás púder, zöldpenészes rúzsok – a lány már 1933 óta halott. Hét éve.
„Tennem kell valamit. Ó, hogy remegek; úgy félek! Most, hogy megérkeztem erre a
békés szigetre, most tör ki rajtam a félelem. Tennem kell valamit. Nem maradhatok
egyedül magammal.”
 Kotorászott a táskájában. Papírt és ceruzát talált. „Írok a gyerekeknek. Gerdának
Koppenhágába, Évának Ilfordba, Bernhardnak és Stefannak Brooklynba. De semmi
értelme, nincs már postaforgalom, háború van. Siegfriednek írok, valahogy majd
csak becsempészem a levelet a Moabitba. Ha az öreg takarítónő valóban
megbízható... A tanácsosnak nem kell megtudnia, adhatok neki pénzt vagy ékszert.
Maradt még elég...”
Kivette a táskájából a becsomagolt bankjegyeket s az ékszereket is, s letette
maga elé. Kezébe vett egy karkötőt. „Siegfriedtől kaptam, mikor Evát szültem. Az
első szülésem volt, nagyon sokat szenvedtem. Hogy nevetett, mikor meglátta a
gyereket! Remegett a hasa a nevetéstől. Mindenki nevetett, mikor meglátta a
göndör, fekete hajú, duzzadt ajkú csecsemőt. »Fehér négergyerek!« – mondták. Én
úgy éreztem, Eva szép. Akikor kaptam tőle a karkötőt. Nagyon sokba került;
minden pénzét ráköltötte, amit a Fehérnemű-Héten keresett. Olyan büszke voltam,
hogy anya vagyok. A karkötővel nem is törődtem. Evának most már három lánya
van, s Harriet már kilencéves. Mennyit gondolhat rám Ilfordban! De bármit is
gondol, bizonyára nem tudja elképzelni, hogy az anyja itt ül egy halottas szobában
Fromm bírónál, aki csak az igazságot szolgálja. Itt ül, egyes-egyedül, önmagával...”
Letette a karkötőt, s elővett egy gyűrűt. Egész nap ott üldögélt a holmijával,
magában mormolt, belekapaszkodott a múltjába, nem akart a jelenre gondolni.
Közben olykor-olykor vad félelem kerítette hatalmába. Egyszer már az ajtónál
állt, s azt mondta magában: „Ha tudnám, hogy nem kínoznak soká, hogy gyorsan
és fájdalommentesen végeznek velem, elmennék hozzájuk. Nem tudok tovább
várni, hisz valószínűleg úgyis fölösleges. Egy napon úgyis elfognak. Mért van
szükség mindenkire, mért épp rám? A gyerekeknek majd ritkábban jutok az
eszükbe, az unokáknak soha, Siegfried is rövidesen elpusztul majd a Moabitban.
Nem értem, mit akart ezzel mondani a tanácsos; este majd megkérdezem. De
valószínűleg csak mosolyog majd, s mond valamit, amiből semmit sem értek, mert
én ember vagyok, még ma is, húsból-vérből való ember, egy megöregedett Sara.”
Rátámaszkodott az öltözőasztalkára, komoran szemlélte az arcát, melyet
beszőttek a ráncok, a gond, a félelem, a gyűlölet, a szeretet ráncai. Aztán visszatért
az asztalhoz, az értéktárgyaihoz. Újra meg újra átszámolta a bankjegyeket, csak
hogy teljék az idő; később megpróbálta valamennyit sorozat és szám szerint
összerakni. Olykor-olykor írt egy mondatot a férjének. Levél azonban nem lett
belőle, csak néhány kérdés: Milyen a helye, mit kap enni, nem tudna-e gondoskodni
a fehérneműjéről? Apró, jelentéktelen kérdések. És: ö jól van. Biztonságban van.
Nem, nem levél, csak értelmetlen, szükségtelen s amellett még hazug fecsegés.
Nem volt biztonságban. Az elmúlt borzalmas hónapokban sosem érezte annyira,
hogy veszélyben van, mint ebben a csendes szobában. Tudta, itt meg kell változnia,
itt nem szabadulhat meg önmagától. És félt, hogy megváltozik. Hisz akkor talán
még szörnyűbb borzalmakat kell elszenvednie, neki, aki akarata nélkül lett Loréból
Sara.
Később mégis lefeküdt, s mikor házigazdája tíz óra tájt kopogott az ajtón, olyan
mélyen aludt, hogy nem is hallotta.
A tanácsos hátratolta a reteszt egy kulccsal, s nyitotta ki az ajtót; mikor meglátta
az alvót, bólintott és mosolygott. Ennivalóval megrakott tálcát tett az asztalra, s
mikor félretolta az ékszereket és a pénzt, ismét bólintott és mosolygott. Halkan
kiment a szobából, visszafordította a reteszt, s hagyta, hadd aludjon az asszony...
Így történt, hogy Rosenthalné „védőőrizetének” első három napján senkit sem
látott. Az éjszakát mindig átaludta, s borzalmas, félelmetes, kínzó nappalra ébredt.
A negyedik napon aztán, szinte eszét vesztve, elszánta magát, hogy cselekedjék...

11. MÉG MINDIG SZERDA VAN

 Geschné mégsem vette a lelkére, hogy egy óra múlva felkeltse a heverőn alvó
emberkét. Enno olyan sajnálatra méltó volt, ahogy teljesen kimerültén aludt; az
ütések nyoma megkékült az arcán.
Alsó ajka lebiggyedt, mint egy bánatos gyereké, olykor megremegett a szemhéja,
s nagyot sóhajtott, mintha álmában mindjárt sírva fakadna.
Amikor Geschné elkészült az ebéddel, felkeltette a férfit, s enni adott neki. Enno
valami köszönetfélét mormolt. Farkasétvággyal falt, s közben olykor rápillantott az
asszonyra, de egyetlen szót sem szólt, hogy mi történt vele.
Végül Geschné szólalt meg: – No, többet nem adhatok, mert akkor nem marad
elég Gustavnak. Feküdjön vissza a heverőre, és aludjon még egy kicsit. Aztán majd
beszélek a feleségével...
Enno ismét mormolt valamit, de nem lehetett érteni, helyesel-e vagy ellenkezik.
Mindenesetre készségesen lefeküdt a heverőre, s egy perc múlva már mélyen aludt.
Amikor Geschné késő délután hallotta, hogy a szomszédban nyílik az ajtó, halkan
kiosont s kopogott. Eva Kluge azonnal kinyitotta az ajtót, de úgy állt oda, hogy ne
lehessen belépni. – Nos? – kérdezte ellenségesen.
– Bocsásson meg, Klugéné, hogy megint zavarom – kezdte Geschné. – A férje
azonban ott fekszik nálam. Egy SS-fickó hozta kora reggel, nem sokkal azután,
hogy maga elment.
Eva Kluge állhatatosán és ellenségesen hallgatott, de Geschné folytatta: –
Alaposan ellátták a baját, egyetlen tenyérnyi ép folt sincs a testén. Lehet, hogy
komisz ember a férje, de ilyen állapotban mégse dobhatja ki. Legalább nézze meg,
Klugéné!
Az asszony rendíthetetlenül mondta: – Nekem nincs már férjem, Geschné.
Megmondtam magának, nem akarok többé hallani róla.
Vissza akart menni a lakásba, de Geschné buzgón kérte: – Ne siessen úgy,
Klugéné! Hisz mégiscsak a férje. Gyerekeket szült neki...
– Erre aztán különösen büszke vagyok, Geschné, különösen büszke!
– De ez embertelenség, Klugéné, embertelenség, amit tesz. Így nem mehet ki a
férje az utcára.
– És az talán emberséges volt, amit ő tett velem évek hosszú során át? Gyötört,
tönkretette az életemet, végül még a kedvesebbik fiamat is elvette tőlem... és most
én legyek hozzá emberséges, csak azért, mert az SS ellátta a baját? Eszemben
sincs! Ennón tízszer annyi verés sem segít! – mondta Klugéné hevesen és
haragosan, majd egyszerűen becsapta Geschné orra előtt az ajtót, s így véget
vetett a beszélgetésnek. Nem tudta tovább elviselni a szószaporítást. Inkább
befogadta volna férjét a lakásba, amit aztán élete végéig bánt volna, csak hogy ne
kelljen tovább hallgatnia Geschné fecsegését!
Leült egy konyhaszékre, a gáz kékes lángjára meredt, s arra gondolt, mi minden
történt reggel óta. Mióta megmondta a hivatalvezetőnek, hogy ki akar lépni a
pártból, mégpedig azonnal, sok minden történt. A főnök előbb csak eltiltotta a
kézbesítéstől, ma azonban már kihallgatták. Délfelé megjelent két aktatáskás civil,
s kifaggatták. Mondja el az életét, meséljen a szüleiről, a testvéreiről, a
házasságáról...
Eleinte készségesen felelgetett, mert örült, hogy a sok kérdés közepette nem kell
beszélnie elhatározása okáról. De mikor a házasságáról kellett volna beszámolnia,
megmakacsolta magát. Hisz a házasság után következnek a gyerekek, s nem
beszélhet Karlemannról, anélkül hogy ezek a dörzsölt palik meg ne sejtsék: itt
nincs rendjén valami.
Nem, a gyerekeiről sem beszélt. A házasságához és a gyerekeihez senkinek
semmi köze.
Az aktatáskások azonban kitartó emberek voltak; értették a mesterségüket. Az
egyik kivett a táskájából egy iratot, s olvasni kezdte. Az asszony szerette volna
tudni, mit olvas; lehetetlen, hogy őt is nyilvántartják a bűnügyi rendőrségen. Hisz
hogy ezeknek a civileknek közük van a rendőrséghez, azt már közben is észrevette.
Aztán megint kérdezősködni kezdtek, s kiderült, hogy az irat nyilván Ennóról
szól. Hisz a hekusok Enno betegségeiről, munkakerüléséről, lóversenyimádatáról és
nőiről faggattak. Egészen ártatlanul kezdődött a kérdezősködés, aztán az asszony
egyszerre megérezte a veszélyt, s többé ki sem nyitotta a száját. Nem, ez
magánügy. Senkinek semmi köze hozzá. Egyes-egyedül az ő dolga, milyen
kapcsolatban van a férjével. Különben is különváltan élnek.
Ekkor ismét rácsaptak. Mióta élnek külön? Mikor látta utoljára? Mi köze a
férjének ahhoz, hogy ki akar lépni a pártból?
Eva Kluge csak a fejét rázta. De remegve gondolt rá, hogy ezután valószínűleg
Ennót is kihallgatják, s abból a gyáva fickóból félóra alatt mindent kipréselnek.
Akkor aztán az egész világ tudomást szerez a szégyenéről, amiről eddig csak ő
tudott!
– Magánügy! Pusztán magánügy!
A kézbesítőnő, aki gondolataiba merülve bámulta a remegő, kék gázláng táncát,
egyszerre összerezzent. Súlyos hibát követett el az előbb: annyi pénzt kellett volna
adnia Ennónak, amennyi néhány hétre elegendő, s megparancsolni, hogy húzza
meg magát a barátnőinél.
Eva Kluge becsönget Geschnénál. – Hallja, Geschné, mégiscsak meggondoltam,
legalább néhány szót szeretnék beszélni a férjemmel!
Most, hogy teljesült a kívánsága, Geschné dühbe gurul. Gondolta volna meg
korábban! Már elment a férje, legalább húsz perce elment. Most már késő!
– Hová ment, Geschné?
– Honnan tudjam? Ahová maga kergette! Nyilván a nőihez!
– Nem tudja, melyikhez? Kérem, mondja meg, Geschné! Igazán nagyon fontos...
– Egyszerre milyen fontos! – S Geschné kelletlenül teszi hozzá: – Valami Tuttiról
beszélt...
– Tutti? – kérdezi Eva Kluge. – Az valószínűleg Trude, Gertrud... Nem tudja a
vezetéknevét, Geschné?
– Hisz ő se tudta! Még azt se tudta pontosan, hol lakik, csak remélte, hogy
megtalálja. De amilyen állapotban van...
– Talán visszajön – mondja Eva Kluge elgondolkodva. Akkor küldje hozzám.
Mindenesetre köszönöm szépen, Geschné. Jó éjszakát!
Geschné azonban nem viszonozza a köszönést, hanem becsapja az ajtót. Még
nem felejtette el, hogy az előbb Eva Kluge csapta be az orra előtt az ajtót. Azzal
még koránt sincs elintézve a, dolog, hogy átküldi a férjét, ha valóban visszajönne.
Az ilyen nők térjenek idejében észhez, különben néha már késő.
Klugéné visszamegy a konyhába. Különös: bár eredménytelenül járt Geschnénál,
mégis megkönnyebbült. Minden menjen a maga útján. Ő megtett mindent, hogy
megőrizze a becsületét. Elvált az apától és a fiútól is; ki fogja taszítani őket a
szívéből. Kijelentette, hogy kilép a pártból. Most hát jöjjön, aminek jönnie kell.
Nem változtathat már semmin, azok után, amiket átélt, már a legrosszabbtól sem
fél.
Akkor sem ijedt meg nagyon, mikor a kihallgatást vezető civilek az
eredménytelen kérdezősködés után fenyegetőzni kezdtek. Tudja, ugye – mondották
–, hogy az állásába kerülhet, ha kilép a pártból? Sőt, még sokkal többet veszthet:
ha megtagadja a felvilágosítást, miért akar kilépni a pártból, akkor politikailag
megbízhatatlannak tekintik, az ilyen elemeknek létesítették a koncentrációs
táborokat! Bizonyára hallott már a táborokról? Ott igen hamar megbízható
embereket faragnak a politikailag megbízhatatlanokból, de úgy, hogy egész
életükben megbízhatók lesznek! Hisz érti, ugye?
Klugéné nem ijedt meg. Kitartott amellett, hogy magánügy, az magánügy, s a
magánügyeiről nem beszél az ember. Végül megengedték, hogy elmenjen. Nem,
egyelőre nem fogadták el kilépését a pártból, még beszélnek majd erről az ügyről.
Az állásából azonban felfüggesztették. Tartózkodjék a lakásán, hogy megtalálják,
ha keresik...
Miközben Eva Kluge végre felteszi a gázra a levesesfazekat, egyszerre
elhatározza, hogy nem engedelmeskedik a parancsnak. Nem üldögél majd
dologtalanul a lakásban, s nem várja, hogy az urak ismét gyötörni kezdjék. Nem,
holnap reggel a hatórai vonattal elutazik a nővéréhez Ruppinba. Ott élhet két-
három hétig, anélkül hogy be kellene jelentkeznie. Majd csak adnak neki enni, hisz
van tehenük és burgonyaföldjük, s disznókat is hizlalnak. Majd dolgozik az
istállóban és a földeken. Nem fog megártani neki, kevésbé, mint örökké trappolni a
kézbesítőtáskával.
Mióta elhatározta, hogy vidékre utazik, fürgébben mozog. Előveszi a bőröndjét, s
csomagolni kezd. Egy pillanatig töpreng, legalább Geschnének megmondja-e, hogy
elutazik, hisz azt nem kell az orrára kötnie, hogy hová. Aztán elhatározza, hogy
inkább nem mondja meg. Ezentúl csak önmagára épít. Nem akar másokat is bajba
keverni. A nővérének és a sógorának se mondja, mi történt. Olyan egyedül él majd,
mint még soha. Eddig mindig kellett gondoskodnia valakiről: a szüleiről, a férjéről,
a gyerekekről. Most egyedül maradt. Ebben a pillanatban egészen jól el tudja
képzelni, hogy kedvét leli majd az egyedüllétben. Talán most, hogy egészen
egyedül maradt, lesz még valami belőle; most, hogy végre van ideje önmagával
törődni, s nem kell a többiek miatt magáról mindig megfeledkeznie.
Azon az éjszakán, mikor Rosenthalné remeg a magánytól, Eva Kluge, a
kézbesítőnő először mosolyog ismét álmában. Azt álmodja, hogy egy hatalmas
burgonyaföldet kapál. A földnek se vége, se hossza, s egyes-egyedül van ezen a
hatalmas földön: egyedül kell megtisztítania a gyomtól. Mosolyog, felemeli a kapát,
a szerszám megcsendül egy kövön, egy labodaszár lehanyatlik, s Eva Kluge kapál,
egyre csak kapál.

12. ENNO ÉS EMIL A NAGY MEGRÁZKÓDTATÁS UTÁN

A kicsiny Enno Kluge sokkal rosszabbul járt, mint „szaktársa”, Emil Borkhausen,
akit a kalandos éjszaka után mégiscsak ágyba dugott egy asszony – mindegy, hogy
milyen asszony –, még ha utána azonnal meglopta is. Amellett a gyenge testalkatú
lóversenyrajongót sokkal jobban elverték, mint a hosszú, csontos, alkalmi besúgót.
Bizony, Ennóval alaposan elbántak.
S miközben Enno az utcán botorkál, s remegő szívvel keresi Tuttiját, Borkhausen
kimászik az ágyból, ennivalót keres a konyhában, s komoran és elgondolkodva
telezabálja magát. Aztán talál a ruhásszekrényben egy csomag cigarettát, zsebre
vágja az egész dobozt, visszaül az asztalhoz, s komoran töprengve tenyerébe
támasztja állat.
Így talál rá Otti, mikor visszatér a bevásárlásból. Természetesen azonnal látja,
hogy megette az ennivalót; azt is tudja, hogy nem volt cigarettája, mikor ő elment,
s azonnal felfedezi, hogy ellopta a cigarettát a szekrényéből. Bármennyire is
megrémült hajnalban, most ok nélkül is azonnal veszekedni kezd: – Ez igen, az
ilyen fickókat szeretem, akik megzabálják az ennivalómat, s ellopják a
cigarettámat! Azonnal add vissza, add vissza, de rögtön. Vagy fizesd meg! Adj
pénzt, Emil!
Feszülten figyel, mit szól majd a férfi, de meglehetősen biztos a dolgában.
Csaknem mind a negyvennyolc márkát elköltötte már, úgyhogy Emil igazán vajmi
keveset ugrálhat.
 S bármilyen dühösen felel is a férfi, Otti már tudja, hogy Emil valóban nem tud a
pénzről. Jól átverte ezt a hülye fickót, kizsebelte, s még csak észre sem vette a
szamár!
– Fogd be a pofád! – mordul rá Borkhausen, anélkül hogy felpillantana. – És tűnj
el a szobából, különben összetöröm a csontjaidat!
Otti visszakiabál a konyhaajtóból, mert az övé kell legyen az utolsó szó, s mert
fölényben érzi magát (bár most fél Emiltől): – Inkább vigyázz magadra, nehogy az
SS téged törjön őssze! Azt hiszem, nem kell soká várnod!
Azzal kimegy a konyhába, s a kölykökön tölti ki mérgét, amiért száműzték.
A férfi pedig ül a szobában és töpreng. Alig emlékszik valamire, mi történt
éjszaka, de az is elég. S arra gondol, hogy Rosenthalné lakását bizonyára
kirámolták már Persickéék, holott ő is kirámolhatta volna, az utolsó szögig! A saját
hülyeségének köszönheti, hogy hoppon maradt!
Nem, Enno a hibás, Enno kezdett el inni, Enno már kezdettől fogva részeg volt.
Ha Enno nincs vele, övé a zsákmány: egy csomó ruha és fehérnemű; halványan
emlékszik a rádióra is. Ha Enno most itt lenne, összetörné azt a gyáva kukacot,
hogy így elpackázta a dolgot!
Egy pillanattal később azonban már ismét megvonja a vállát. Végül is, ki ez az
Enno? Egy gyáva tetű, aki abból él, hogy a nők vérét szívja! Nem, tulajdonképpen
Baldur Persicke a hibás! Ez a csirkefogó, ez az iskoláskölyök, aki Hitlerjugend-
vezetőnek nevezi magát, már kezdettől fogva elhatározta, hogy átveri! Mindent
előkészítettek, hogy legyen bűnbak, s ők közben büntetlenül szerezhessék meg a
zsákmányt! Jól kieszelte ez a csillogó szemüvegű mérges kígyó! Jól átejtette az a
nyomorult, taknyos kölyök!
Borkhausen nem is érti, tulajdonképpen mért itt üldögél, s mért nem egy
zárkában csücsül az Alexanderplatzon. Úgy látszik, valami közbejött. Nagyon
halványan emlékszik két emberre, de hogy kik voltak, és hogy kerültek oda, azt
már akkor sem tudta kábulatában, s most már egyáltalán nem emlékszik rá.
Azt azonban tudja, hogy Baldur Persickének sosem bocsát meg. Akármilyen
magasra kapaszkodik is a párt jóindulatából a ranglétrán, Borkhausen figyel.
Borkhausen tud várni. Borkhausen semmit sem felejt. Ilyen strici – de egy szép
napon mégis elcsípi a frakkját, s akkor majd ő kerül szarba. Mégpedig sokkal
jobban, mint Borkhausen, úgyhogy soha többé nem tud majd kikászolódni belőle.
Elárulni a haverokat? Nem, ezt sosem felejti el, és sosem bocsátja meg! Mennyi
szép holmi volt Rosenthalné lakásában: bőröndök és ládák és a rádió, és mindezt
megszerezhette volna!
Borkhausen egyre töri a fejét, mindig ugyanazon töri, s közben titokban
megkaparintja Otti ezüst kézitükrét – egy nagyvonalú mulatság utolsó emlékét –, s
megnézi és megtapogatja az arcát.
Közben a kis Enno Kluge is meglátta egy divatáruüzlet tükrében az arcát. Ettől
aztán még jobban megrémült, s egészen elvesztette a fejét. Senkire sem mer már
rápillantani, s mégis úgy érzi, mindenki őt nézi. A mellékutcákban settenkedik,
egyre eszelősebben keresi Tuttit, de nem tudja, hol lakik, s azt sem tudja már,
merre jár. Mégis bemegy minden sötét kapualjba, s a hátsóudvarról felpillant az
ablakokra. Tutti... Tutti...
Gyorsan sötétedik, s szállást kell szereznie, mielőtt beköszönt az éjszaka,
különben letartóztatja a rendőrség, s ha meglátják, milyen állapotban van, addig
verik, míg mindent bevall. És ha rávall Persickéékre, márpedig félelmében biztos,
hogy vallani fog, akkor Persickéék agyonverik.
Céltalanul egyre messzebbre cselleng, egyre messzebbre...
Végül elfogy az ereje. Leül egy padra, s ott gubbaszt, mert nem tud már
továbbmenni, és semmit sem tud kieszelni. Végül gépiesen benyúl a zsebébe, s
cigarettát keres – egy cigaretta kissé magához térítené.
 Cigarettát nem talál a zsebében, de talál mást, amire egyáltalán nem számított:
pénzt. Negyvenhat márkát talál. Geschné órákkal azelőtt megmondhatta volna már,
hogy pénz van a zsebében, s így kissé megkönnyíthette volna a kicsiny,
megfélemlített ember szálláskeresését. Geschné azonban természetesen nem
akarta elárulni, hogy amíg aludt, kikutatta a zsebeit. Geschné tisztességes asszony,
visszatette a pénzt – még ha némi küzdelmébe került is. Ha Gustav zsebében
találta volna, minden további nélkül elveszi, de egy idegen férfi zsebéből - nem,
ilyet mégsem tesz! Három márkát azért természetesen megtartott a
negyvenkilencből, amit talált. De ezt nem lopta, ennyi járt az ételért, amit Klugénak
adott. Akkor is adott volna enni neki, ha nincs pénze, de hogy jön hozzá, hogy egy
idegen férfinak ingyen adjon enni, ha van pénze? Ilyet Geschné megint csak nem
tesz.
A negyvenhat márka mindenesetre hallatlan erőt önt az elbátortalanodott Enno
Klugéba, hisz most már tudja, hogy bérelhet egy szobát éjszakára. Az agya is
működni kezd megint. Bár még most sem tudja, merre lakik Tutti, de egyszerre
eszébe jut, hogy egy kis kávéházban ismerte meg, ahová gyakran járt a nő. Ott
talán tudják, hol lakik.
Feláll, s ismét elindul. Először tájékozódik, hol is van tulajdonképpen, s mikor
megpillant egy villamost, mely elviszi célja közelébe, fel mer szállni a kocsi sötét,
első peronjára. Ott olyan sötét van, s annyi az ember, hogy senki se törődik majd a
képével. Aztán bemegy a kávéházba. Nem, nem akar semmit sem fogyasztani,
mindjárt a büféhez megy, s megkérdezi a kisasszonyt, nem tudná-e, hol van Tutti,
Tutti, aki bizonyára mostanában is idejár még?
A kisasszony viszont megkérdezi, mégpedig olyan éles, rikácsoló hangon, hogy
az egész kávéházban hallják, melyik Tuttit keresi? Hisz jó csomó Tutti van
Berlinben!
A félénk kis ember zavartan feleli: – Ő, az a Tutti, aki mindig idejárt! Sötét hajú,
kicsit molett...
Ó, erre a Tuttira gondol! Nem, erről a Tuttiról tudni sem akarnak többé! Meg ne
próbálja még egyszer betenni ide a lábát! Hallani sem akarnak róla!
Ezzel a kisasszony felháborodottan fordul el Ennótól. Kluge mormolva bocsánatot
kér, s gyorsan eltűnik a kávéházból. Tanácstalanul álldogál a sötét utcán, nem
tudja, mit csináljon, mikor a kávéházból kilép egy idősebb úriember. Enno úgy véli,
elég kopott. Az ember habozva elindul Enno felé, aztán elszánja magát, megemeli a
kalapját, s megkérdezi, nem az úr keresett-e az előbb a kávéházban egy Tutti nevű
hölgyet?
– Talán – feleli Enno Kluge óvatosan. – De miért kérdezi?
– Ó, csak úgy. Esetleg megmondhatom, hol lakik. El is kísérhetem a lakásáig, ha
maga is tesz nekem egy szívességet.
– Miféle szívességet? – kérdezi Enno még óvatosabban. Nem tudom, milyen
szívességet tehetnék magának. Hisz nem is ismerem.
– Ó, hát ne kerteljünk! – mondja az idősebb úr. – Nem, nem kerülő, ha erre
megyünk. A helyzet ugyanis a következő: egyszer Tuttinál maradt egy bőröndöm
némi holmival. Talán holnap hajnalban kiadhatná a bőröndöt az ablakon, amikor
Tutti alszik vagy bevásárol...
Az idősebb férfi szemmel láthatólag biztos benne, hogy Enno Tuttinál tölti az
éjszakát.
– Nem – mondja Enno –, nem adhatom ki a bőröndöt. Ilyen ügyekbe nem
keveredem. Sajnálom.
– De hisz pontosan felsorolhatom, mi van a bőröndben. Valóban az én bőröndöm!
– Akkor miért nem kéri el Tuttitól?
– Ó, ha maga így beszél – mondja az idősebb úr sértődötten –, akkor nem ismeri
Tuttit. Hisz tudnia kellene, micsoda perszóna! Úgy felvágták a nyelvét, nem is
felvágták, felhasították! Harap és köpköd, mint egy pávián... hisz azért is nevezik
így!
S miközben az idősebb úr ilyen kedvesen ecseteli Tutti természetét, Enno
Klugénak rémülten jut az eszébe, hogy Tutti valóban ilyen, s amikor utoljára
találkoztak, megszabadította az erszényétől s az élelmiszer jegyeitől. Ha Tutti
méregbe gurul, valóban harap és köpköd, mint egy pávián, s mérgét valószínűleg
azonnal kitölti Ennón, ha most megjelenik nála.
Hiába ábrándozott, hogy szállást kap éjszakára, ez bizony csak álom...
S Enno Kluge hirtelen elhatározza, hogy ettől a pillanattól kezdve új életet kezd.
Vége a nőügyeknek, az apró lopásoknak, még a lóversenyezésnek is. Negyvenhat
márka van a zsebében, abból megélhet a következő fizetésig. Holnapra még
engedélyez magának egy szabadnapot, hisz annyira összeverték, de holnapután
munkába áll. Majd megtudják, milyen értékes ember ő, s nem küldik megint a
frontra! Mindazok után, amit az utolsó huszonnégy órában átélt, igazán nem
kockáztathatja meg, hogy Tutti úgy fogadja, mint egy pávián.
– Igen – mondja Enno Kluge elgondolkozva az idősebb úrnak. – Igaz: Tutti
valóban ilyen. S mivel ilyen, elhatároztam, hogy nem is keresem fel. Majd ott
alszom abban a kis szállodában a túlsó oldalon. Jó éjszakát, uram... Sajnálom, de...
Azzal óvatosan elindul, mivel ugyancsak sajog minden tagja, s a kopott portástól
kikunyerál egy hárommárkás szobát, bár ugyancsak ágrólszakadt, és semmi
csomagja nincs. A szűk, rossz-szagú lyukban bemászik az ágyba, mit sem törődve
azzal, hogy az ágyneműt már jó néhányan használták előtte; kinyújtózkodik, s azt
gondolja: „Mostantól kezdve megváltoztatom az életemet. Ocsmány dög voltam,
különösen Evával bántam ocsmányul, de ettől a perctől kezdve minden másképp
lesz. Megérdemeltem a verést, de mostantól kezdve megváltozom...”
Nyugodtan fekszik a szűk ágyban, a kezét szinte a nadrágvarratára szorítja, s a
mennyezetet bámulja. Remeg a hidegtől, a kimerültségtől és a fájdalomtól, de nem
is érzi. Arra gondolt, milyen tiszteletben tartott és kedvelt munkás volt azelőtt,
most pedig egy ágrólszakadt fickó, aki előtt mindenki kiköp. Bizony, a verés
segített; ezentúl minden másképp lesz. S miközben kiszínezi a jövőjét, elalszik.
Ekkor már alszanak Persickéék is, alszik Geschné és Klugéné, alszik a
Borkhausen-házaspár – Emil szótlanul megengedte Ottinak, hogy bebújjon melléje
az ágyba.
Rosenthalné nehezen lélegezve, megfélemlítve alszik. A kis Trudel Baumann is
alszik. Délután sikerült megsúgnia összeesküvő-társainak, hogy feltétlenül
beszélnie kell velük; találkozzanak az Elysiumban, mégpedig lehetőleg feltűnés
nélkül. Kissé félt, mert be kell ismernie, hogy fecsegett, de azért már elaludt.
Anna Quangel a sötétben fekszik az ágyában, miközben férje, mint ilyentájt
mindig, a műhelyben áll, s figyelmesen nézi a munkát. A műszaki vezetők nem
hívatták, hogy megbeszéljék a gyártás hibáinak kiküszöbölését. Annál jobb!
Anna Quangel az ágyban fekszik, de még nem tud aludni, s még mindig úgy érzi,
hogy a férje rideg és szívtelen. Milyen ridegen, milyen szívtelenül, csak magával
törődve fogadta Ottóka halálát, s így dobta ki szegény Trudelt és Rosenthalnét is a
lakásból. Sosem lehet többé olyan jó hozzá, mint mikor még azt hitte, hogy
legalább vele törődik. Most aztán láthatta! De megsértődni megsértődött, amiért
elhamarkodottan azt mondta: „Te és a Vezéred.” Nos, egyhamar nem sértődhet
majd meg, hisz egyhamar aligha áll szóba vele. Ma nem is szóltak egymáshoz, még
csak nem is köszöntek.
Fromm nyugdíjas törvényszéki tanácsos még virraszt, még ébren van, mint
minden éjjel. Kicsiny, szálkás betűkkel levelet ír, s a megszólítás így hangzik:
„Mélyen tisztelt Birodalmi Ügyész Úr...”
Az olvasólámpa alatt ott fekszik a nyitott Plutarchos.
 13. GYŐZELMI ÜNNEP AZ ELYSIUMBAN

Az Elysium, ez az észak-berlini nagy táncos szórakozóhely terme, ezen a péntek

estén bizonyára minden tisztességes német szívét megörvendeztethette, annyi
egyenruha zsúfolódott össze benne. Nem is annyira a hadsereg szürke és zöld
egyenruhái alkották e színpompás kép alapját, sokkal inkább a párt és
segédszervezeteinek barna, világosbarna, aranybarna, sötétbarna és fekete
egyenruhái színesítették olyan szépen a képet. A rohamosztagosok barna inge
mellett ott sorakoztak a Hitlerjugend tagjai sokkal világosabb ingükben, a Todt-
szervezet éppúgy megjelent, mint a Birodalmi Munkaszolgálat, látni lehetett az
aranyfácánoknak nevezett sárgás egyenruhás Sonderführereket s a Légoltalmi
Őrség tagjai mellett a politikai vezetőket. És nemcsak a férfiak pompáztak ilyen
szívderítő egyenruhákban, hanem sok leány viselte a Német Lányszövetség, a
Munkaszolgálat, a Todt-szervezet egyenruháját; úgy látszik, valamennyi szervezet
elküldte parancsnokait, alparancsnokait és tagjait.
A néhány polgári egyén tökéletesen eltűnt ebben a tömegben; jelentéktelenek,
unalmasak voltak az egyenruhák között, mint ahogy az utcán vagy a gyárakban
levő polgároknak sem tulajdonított soha semmi jelentőséget a párt. A párt volt
minden, s a nép semmi.
Így aztán senki sem figyelt a terem szélén álló asztalra, ahol egy lány s három
fiatalember ült. Egyikük sem viselt egyenruhát, még csak pártjelvényük sem volt.
Először egy pár, az egyik fiatalember s a lány, érkezett; később egy másik
fiatalember engedélyt kért, hogy leülhessen melléjük; végül pedig még egy
negyedik polgári egyén kérte ugyanezt. A fiatal pár egyszer megpróbált táncolni a
tömegben, közben a másik két fiatalember beszédbe elegyedett, s a beszélgetésbe
később az agyonnyomva és kiizzadva visszatérő pár is „véletlenül”
belekapcsolódott.
Az egyik fiatalember, egy harmincegynéhány éves, magas homlokú, kissé már
kopaszodó férfi kényelmesen hátradőlt a székén, s egy ideig némán figyelte a
táncparketten és a szomszédos asztaloknál összezsúfolt tömeget. Aztán
megszólalt, de közben rá sem pillantott a többiekre: – Rosszul választottuk meg a
találkozóhelyet. Szinte ez az egyetlen asztal a teremben, ahol csak civilek ülnek.
Feltűnést kelthetünk.
A fiatal lány lovagja mosolyogva mondta a párjának, de szavait a magas homlokú
fiatalembernek címezte: – Ellenkezőleg, Grigoleit, ránk se néznek, legfeljebb
lenéznek bennünket. Ezek az uraságok csak azzal törődnek, hogy az úgynevezett
franciaországi győzelem örömére néhány hétig szabad táncolniuk.
- Ne mondj neveket! Semmi körülmények között sem! Szólt rá élesen a magas
homlokú férfi.
Egy pillanatig mindnyájan hallgattak. A lány mutatóujjával rajzolgatott valamit
az asztalra, de nem nézett fel, holott érezte, hogy mindnyájan őt figyelik.
– Mindenesetre itt az alkalom, Trudel, hogy elmondd, amit akarsz – szólalt meg a
harmadik férfi, akinek olyan ártatlan arca volt, mint egy nagyra nőtt csecsemőnek.
– Mi történt? A szomszéd asztaloknál alig ül néhány ember, mindenki táncol. Kezdd
el!
A másik két fiatalember hallgatása csak egyetértést jelenthetett. Trudel
Baumann dadogva kezdte, anélkül hogy felpillantott volna: – Azt hiszem, hibát
követtem el. Mindenesetre nem tartottam be a szavam. Szerintem persze nem
hiba...
– Ugyan, hagyd már abba! – szólt rá a magas homlokú megvetően. – Ne gágogj,
mint a libák, ne fecsegj, hanem mondd meg őszintén, mi történt!
 A lány felpillantott. Lassan körülhordozta tekintetét a három fiatalemberen, akik
– úgy érezte – kegyetlenül, ridegen figyelték. Szeméből kibuggyant egy
könnycsepp. Beszélni akart, de nem tudott. Zsebkendőjét keresgélte...
A magas homlokú hátradőlt a széken, s halkan, elnyújtottan füttyentett. – Azt
mondtam, ne fecsegjen? Hisz máris fecsegett! Nézzetek csak rá!
A Trudel mellett ülő lovag sietve ellenkezett: – Lehetetlen! Trudel néma, mint a
sír. Mondd meg nekik, hogy nem fecsegtél, Trudel! – S bátorítóan szorította meg a
lány kezét.
A csecsemő várakozásteljesen, szinte kifejezéstelenül emelte a lányra kerek,
élénk-kék szemét. A hosszú termetű, magas homlokú fiatalember lenézően
mosolygott. Elnyomta a cigarettáját a hamutartóban, s gúnyosan mondta: – Nos,
kisasszony?
Trudel összeszedte magát, s bátran suttogta: – Igaza van. Fecsegtem. Az apósom
hozta a hírt, hogy Otto elesett, s ez valahogy levett a lábamról. És akkor
elmondtam, hogy egy sejtben dolgozom.
– A nevünket is megmondtad? – Senki sem hitte volna, hogy az ártatlan
csecsemőnek ilyen éles hangja van.
– A neveteket természetesen nem. Különben sem mondtam semmi mást. És az
apósom egy öreg munkás, aki sosem árul el bennünket.
– Az apósodról majd később beszélünk, most te vagy soron! Azt mondtad, a
nevünket nem említetted...
– Hidd el, Grigoleit! Nem hazudom, önként vallottam be.
– De épp most ismét kimondott egy nevet, Baumann kisasszony!
A csecsemő megszólalt: – Nem értitek, hogy egészen mindegy megmondta-e a
nevünket vagy sem? Megmondta, hogy egy sejtben dolgozik, s ha egyszer
fecsegett, máskor is fecseg majd.
Mindegy, hogy eddig mennyit árult el, ha azok az úriemberek egyszer a kezükbe
kaparintják, s egy kicsit megkínozzák, beszélni fog.
– Azoknak sosem mondok meg semmit, még akkor sem, ha meg kell halnom! –
heveskedett Trudel lángoló arccal.
– Ó! – mondta a magas homlokú. – Meghalni könnyű, Baumann kisasszony, de a
halálnak olykor nagyon kellemetlen előzményei vannak!
– Kegyetlenek vagytok – fakadt ki a lány. – Hibát követtem el, de...
– Nekem is ez a véleményem – vette pártfogásába a mellette ülő férfi. - Majd
megnézzük az apósát, s ha megbízható...
– Aki azoknak a kezébe kerül, sosem megbízható – mondta Grigoleit.
– Trudel – mosolygott a csecsemő kedvesen. – Az előbb azt mondtad, Trudel,
hogy nem árultad el nevünket, igaz?
– Nem is árultam el!
– S kijelentetted, inkább meghalnál, mintsem hogy eláruld, ugye?
– Igen! Igen! Igen! – suttogta a lány szenvedélyesen.
– Nos - mondta a csecsemő, s megnyerőén mosolygott –, nos, Trudel, mi lenne,
ha még ma este meghalnál, mielőtt ismét fecseghetnél? Akkor bizonyos mértékig
biztonságban lennénk, és sok fáradságot megtakarítanánk...
Halálos csend lett. A lány arca fehér volt, mint a mész. – Nem! – mondta halkan a
lovagja, s megfogta a lány kezét. De aztán azonnal elengedte megint.
Ekkor a táncolok visszatértek az asztalokhoz, s pillanatnyilag megakadályozták,
hogy folytassák a beszélgetést.
A magas homlokú ismét cigarettára gyújtott, s a csecsemő észrevétlenül
mosolygott, mikor látta, hogy reszket a keze. Aztán így szólt a hallgatag, sápadt
lány mellett ülő sötét hajú férfihoz: – Maga azt mondja, hogy nem. De miért? Ez
szinte megnyugtató megoldás lenne; s ezt a megoldást, ha jól értettem, a
szomszédnője maga javasolta.
 – A megoldás nem megnyugtató – mondta a sötét hajú lassan. – Amúgy is túl sok
ember hal meg. Nem az a feladatunk, hogy növeljük a halottak számát.
– Remélem – mondta a magas homlokú –, eszébe jut majd ex a mondat, mikor a
különbíróság magát meg engem meg őt....
– Csend! – mondta a csecsemő. – Menjenek egy kicsit táncolni. Nagyon szép
számot játszanak. Közben megbeszélhetik a dolgot, s mi is megbeszélhetjük...
A sötét hajú húzódozva állt fel, s meghajolt hölgye előtt. A lány húzódozva tette
kezét a férfi karjára, és sápadtan tűntek el a táncparketten kavargó tömegben.
Komoran, hallgatagon táncoltak, s a férfi úgy érezte, mintha egy halottal táncolna.
Megborzongott. Körülötte egyenruhák, horogkeresztes karszalagok, a falon
vérvörös zászlók a gyűlölt jelvénnyel, a Führer örökzölddel díszített arcképe, a
szving ütemes dallama:
– Nem szabad megtenned, Trudel! – mondta. – Megőrült, hogy ilyet kíván, ígérd
meg...
Szinte egy helyben mozogtak az egyre sűrűbb tömegben. Talán azért nem
beszéltek, mert állandóan odaszorultak a többi táncolókhoz.
– Trudel! – kérte a férfi még egyszer. – ígérd meg! Hisz elmehetsz egy másik
gyárba, akkor elkerülsz a szemük elől. Ígérd meg...
Igyekezett kényszeríteni a lányt, hogy ránézzen, de Trudel makacsul elnézett a
válla felett.
– Te érsz a legtöbbet közülünk – mondta egyszerre a férfi. – Te vagy az
emberség, ő csak a dogma. Élned kell, hidd el nekem!
A lány megrázta a fejét, de nem lehetett tudni, hogy ez igent vagy nemet jelent.
– Menjünk vissza – mondta. – Nem akarok táncolni.
– Trudel – mondta Karl Hergesell hevesen, mikor kiléptek a táncolók közül –,
Otto csak tegnap halt meg, csak tegnap kaptad a hírt, hogy elesett. Még nem illik
erről beszélni, de tudod jól, hogy mindig szerettelek. Sosem kívántam tőled
semmit, de most legalább azt kívánom, hogy élj. Ne értem, csak élj!
A lány azonban ismét csak intett a fejével, s megint nem lehetett tudni, mi a
véleménye a férfi kéréséről, hogy éljen. Visszatértek az asztalukhoz. – Nos? –
kérdezte a magas homlokú Grigoleit. – Jól volt táncolni? Kissé sokan vannak, ugye?
A lány nem ült le. – Megyek – mondta. – Sok szerencsét. Szívesen dolgoztam
volna veletek...
Megfordult és elindult.
A kövér, ártatlan csecsemő azonban azonnal utolérte, s megfogta a csuklóját: –
Még egy pillanatra, kérem! – mondta nagyon udvariasan, de a tekintete fenyegető
volt.
Visszatértek az asztalhoz s leültek. A csecsemő megkérdezte: – Jól értettem,
Trudel, hogy mit jelent a búcsúd?
– Nagyon jól értetted – mondta a lány, s kemény tekintettel pillantott rá.
– Akkor, kérlek, engedd meg, hogy ma este elkísérhesselek.
A lány rémülten tiltakozva emelte fel a kezét.
A csecsemő igen udvariasan mondta: – Nem akarok tolakodni, csak szeretném
megjegyezni, hogy ilyen szándék végrehajtása közben ismét lehet hibákat
elkövetni. – Fenyegetően suttogta: – Nem óhajtom, hogy valami hülye kihalásszon
a vízből, vagy holnap reggel megmentett öngyilkosként, kimosott gyomorral feküdj
valamelyik kórházban. Ott akarok lenni!
– Helyes! – mondta a magas homlokú. – Egyetértek. Ez az egyetlen biztosíték...
– Én pedig – mondta a sötét hajú nyomatékosan –, én pedig ma és holnap és a
következő napokban Trudel mellett leszek. Mindent megteszek, hogy
megakadályozzam szándékotok végrehajtását. Segítséget hívok, ha
kényszeríttetek, akár a rendőrséget is!
A magas homlokú ismét füttyentett: hosszan, elnyújtottan, halkan és mérgesen.
 – Ó, tehát most már két fecsegő ül az asztalnál! – mondta a csecsemő. –
Szerelmes, ugye? Mindig sejtettem. Jöjjön, Grigoleit, a sejt feloszlott. Nincs többé
sejt. És ezt nevezitek fegyelemnek, ti anyámasszony katonái!
– Nem, nem! – kiáltotta a lány- Ne hallgasson rá! Igaza van, szeret. De én nem
szeretem. Elmegy ma este veletek...
– Ugyan! – mondta a csecsemő most már valóban mérgesen. – Nem értitek, hogy
már semmit sem tehettek, mert ez... – S fejével a sötét hajú felé intett. – Ugyan! –
mondta aztán kurtán. - Vége a játszmának. Gyere, Grigoleit!
A magas homlokú már fölállt. Együtt indultak a kijárat felé. Egyszerre azonban
egy kéz megfogta a csecsemő karját. Egy borotvált, kissé duzzadt arcú, barna
egyenruhás férfi állt előtte.
– Bocsánat, egy pillanatra! Mit mondott az előbb a sejt feloszlatásáról? Nagyon
érdekelne...
A csecsemő durván kirántotta a karját. – Hagyjon békében! – mondta nagyon
haragosan. – Ha tudni akarja, mit beszéltünk, kérdezze meg azt a fiatal hölgyet!
Csak tegnap esett el a vőlegénye, s máris felcsípett magának valakit! Átkozott
szuka!
Egyre közelebb nyomult a kijárathoz, melyet Grigoleit már elért. Aztán ő is
kilépett az ajtón. A kövér egy pillanatig utána bámult, aztán odalépett az asztalhoz,
ahol a lány és a sötét hajú még mindig nagyon sápadtan ültek. Ez megnyugtatta.
„Talán mégsem követtem el hibát, hogy futni engedtem. Hisz olyan
meglepetésszerűen távozott. De...”
Udvariasan mondta: – Megengedik, hogy egy percre leüljek az asztalukhoz, s
feltegyek néhány kérdést?
– Én sem mondhatok mást, mint az az úr – felelte Trudel Baumann. – Tegnap
tudtam meg, hogy a vőlegényem elesett, s ma ez az úr megkérte a kezemet.
Á hangja biztosan és nyugodtan csengett. Most, a veszély közvetlen közelében,
egyszerre megnyugodott, s már nem félt
– Lenne olyan kedves megmondani elesett vőlegényének a nevét? És az
alakulatát? – Trudel megmondta. – És most az ön nevét? Címét? Munkahelyét? Van
valami igazolványa? Köszönöm. És most ön, uram.
– Ugyanabban a gyárban dolgozom. Karl Hergesellnek hívnak. Tessék a
munkakönyvem.
– S a másik két urat hogy hívják?
– Hisz nem is ismerjük őket! Leültek az asztalunkhoz, s egyszerre beleavatkoztak
a vitánkba.
– S min vitatkoztak?
– Nem akarom, hogy udvaroljon nekem.
– S miért háborodott úgy fel az az úr, ha maga nem akarja, hogy udvaroljanak
magának?
– Mit tudom én! Talán nem hitte el. Az is bosszantotta, hogy táncolok.
– Na jó! – mondta a dagadt, becsukta a jegyzetfüzetét, s közben hol az egyikre,
hol a másikra nézett. Valóban inkább veszekedő szerelmeseknek, mint rajtacsípett
gonosztévőknek látszottak... S a kezük közvetlenül egymás mellett feküdt az
asztalon. – Na jó. Természetesen ellenőrizzük az adataikat, de azt hiszem...
Mindenesetre kívánom, hogy kellemesebben folytassák az estét.
– De én nem! – mondta a fiatal lány. – Én nem! – ő is felállt. – Hazamegyek.
– Hazakísérlek.
– Nem, köszönöm, inkább egyedül megyek.
– Trudel! – kérte a férfi. – Hadd beszéljek még néhány szót veled!
Az egyenruhás mosolyogva nézte őket. Valóban szerelmesek voltak. Elég lesz
futólag ellenőrizni az adataikat.
A lány egyszerre elszánta magát. – Jó, de csak két percig!
 Elmentek. Végre kiértek ebből a borzalmas teremből, ebből a gyűlölködő,
ellenségeskedő légkörből. Körülnéztek.
– Elmentek.
– Nem látjuk többé őket.
– S te élhetsz. Igen, élned kell, Trudel! Ha valami meggondolatlan lépést tennél,
azzal a többieket hoznád veszélybe, sok, sok embert... mindig erre gondolj, Trudel!
– Igen – mondta a lány. – Most élnem kell. – Majd gyorsan elszánta magát: –
Isten veled, Karl.
Egy pillanatig a melléhez simult, s ajka súrolta a férfi száját. Mielőtt Karl
magához tért volna, átszaladt az úttesten, s felugrott egy villamosra. A villamos
elindult.
A férfi megmozdult, mintha utána akarna szaladni. Aztán észhez tért.
„Majd látom olykor-olykor az üzemben – gondolta. – Hosszú még az élet. Ráérek.
Hisz most már tudom, hogy szeret.”

14. SZOMBAT: NYUGTALANSÁG QUANGELÉKNÉL

Quangelék pénteken sem beszéltek egymással egyetlen szót sem – ilyesmi még
sosem fordult elő egész házasságuk alatt, hogy három napig hallgassanak, még
csak ne is köszönjenek egymásnak. Bármilyen szófukar volt is Quangel, olykor-
olykor mégiscsak ejtett néhány szót valamelyik munkásról a műhelyben, vagy
legalább az időjárásról, vagy hogy aznap nagyon ízlett az étel. S most meg se
szólalt!
Ahogy telt az idő, Anna Quangel egyre jobban érezte, hogy a mély fájdalmat,
amit a fia halála okozott, mindinkább elmossa a nyugtalanság megváltozott uráért.
Csak a fiára akart gondolni, de nem tudott, ha Otto Quangelt, a párját figyelte, aki
annyi év óta a férje, azt az embert, akinek mégiscsak élete javát, a legszebb éveit
szentelte. Mi ütött ebbe az emberbe? Mi történt vele? Mitől változott meg így?
Péntek délre Anna Quangel végképp elfeledte már haragját és szemrehányásait.
Ha csak a leghalványabb reménye lett volna, hogy eredményt ér el, bocsánatot kér,
hogy elhamarkodottan azt mondta: „Te és a Vezéred.” Azonban tudta jól, hogy
Quangel már nem törődik ezzel a szemrehányással, sőt, szemmel láthatólag vele
sem törődik már. Nem nézett rá, átnézett rajta, az ablaknál álldogált, kezét a
munkazubbonya zsebébe süllyesztve, s lassan, elgondolkozva, hosszú szüneteket
tartva halkan fütyörészett, pedig azelőtt sosem fütyült.
Mire gondolhatott a férfi? Mi hozhatta ki így a sodrából? Anna letette az ennivalót
eléje az asztalra, Quangel kanalazni kezdte. Az asszony egy pillanatig figyelte a
konyhaajtóból. Kemény arca a tányér fölé hajolt, a kanalat azonban gépiesen
emelte a szájához, és sötét szeme a semmibe meredt.
Az asszony visszament a konyhába, hogy megmelegítse a maradék káposztát.
Quangel szerette a felmelegített káposztát. Anna elhatározta, hogy azonnal
megszólítja, amint beviszi az ételt. Bármilyen élesen felel is a férfi, egyszer meg
kell törni ezt az áldatlan hallgatást.
Mire azonban visszament a megmelegített káposztával a szobába, Otto eltűnt. A
levesét is csak félig ette meg. Vagy megérezte az asszony szándékát, s elosont,
mint egy gyerek, aki továbbra is dacoskodni akar, vagy annyira nyugtalanította
valami, hogy egyszerűen elfelejtett enni. Mindenesetre eltűnt, úgyhogy Annának
várnia kellett éjjelig, míg hazajött.
Péntekről szombatra virradó éjszaka azonban olyan későn jött meg Otto a
munkából, hogy Anna leghatározottabb szándéka ellenére is aludt már, mikor a
férfi lefeküdt. Csak később ébredt fel, mikor Otto köhögött. – Alszol már, Otto? -
kérdezte óvatosan.
 A köhögés elhallgatott; a férfi most csendesen feküdt. Anna még egyszer
megkérdezte: – Alszol már, Otto?
Quangel azonban nem felelt, hallgatott. Mindketten nagyon sokáig feküdtek
némán. Mindketten tudták, hogy a másik még nem alszik. Nem mertek mozdulni,
nehogy elárulják magukat. Végül mindketten elaludtak.
A szombati nap még rosszabbul kezdődött. Otto Quangel szokatlanul korán kelt
fel. Mielőtt még Anna a szemére vethette volna bogarasságát, ismét eltűnt, pedig
azelőtt sosem ment el otthonról, különösen ilyen váratlanul és rejtélyesen. Aztán
visszajött, s az asszony hallotta a konyhából, hogy fel-alá sétál a szobában. Amikor
bevitte a kávét, a férfi gondosan összehajtotta a nagy fehér papírlapot, amit az
ablaknál olvasott, s zsebre vágta.
Anna biztos volt benne, hogy nem újságot olvasott. A papír nagyon fehér volt, s a
betűk is nagyobbak voltak, mint az újságban. Mit olvashatott a férje?
Most megint haragudott rá; miért titkolódzik, miért változott meg, miért okoz
annyi nyugtalanságot s új gondokat, mikor már eddig is elég volt? Mégis
megszólította: – Itt a kávé, Otto!
Amikor Anna megszólalt, a férfi feléje fordult, s úgy nézett rá, mintha
csodálkozna, hogy nincs egyedül a lakásban, csodálkozna, hogy valaki
megszólította. Ránézett, s mégsem az asszonyt nézte. Nem a feleségét, Anna
Quangelt látta, hanem valaki mást, akit valaha ismert, s akit már alig tud maga elé
idézni. Mosolygott az arca, a szeme; a mosoly elárasztotta egész arcát, s az
asszony még sosem látta így mosolyogni. Fel akart kiáltani: „Otto, ó, Otto, legalább
te ne hagyj el!”
Azonban mielőtt még elszánta volna magát, Quangel elhaladt mellette, s kiment
a lakásból. Megint nem itta meg a kávét; Annának megint ki kellett vinnie a
konyhába, hogy megmelegítse. Közben halkan sírdogált: Micsoda ember! Hát végül
senkije se marad? A fiú után az apát is elveszíti?
Quangel ezalatt a Prenzlauer Allee felé sietett. Eszébe jutott, jobb lenne előbb
megnézni egy ilyen házat, vajon helyes-e az elképzelése róla? Mert ha nem, akkor
valami mást kell kitalálnia.
Mikor elérte a Prenzlauer Alléét, meglassította lépteit, tekintete végigpásztázta a
névtáblákat a kapukon, mintha keresne valakit. Az egyik saroképület kapuján a sok
cégtábla mellett két ügyvéd s egy orvos névtábláját is észrevette.
Lenyomta a kilincset; a kapu azonnal kinyílt. Megfogta a korlátot, s lassan
elindult a lépcsőn, az egykori „urasági” tölgyfalépcsőn, melyről azonban a sok
használat s a két háború minden urasági nyomot lekoptatott. Most már csak koszos
és kopott volt; a futószőnyegeket valószínűleg még a háború kitörésekor
felszedték.
Otto Quangel a magasföldszinten elhaladt az egyik ügyvéd névtáblája előtt,
bólintott, majd lassan folytatta az útját. Nem volt egyedül a lépcsőházban, nem,
dehogy, minduntalan találkozott emberekkel, akik vagy szembe jöttek vele, vagy
elhagyták. S közben szüntelenül csengettek, ajtók csapódtak, telefon szólt,
írógépek kopogtak, emberek beszéltek.
Olykor-olykor azonban mégis volt egy-egy pillanat, mikor Otto Quangel egészen
egyedül maradt a lépcsőházban vagy legalábbis az emeleten, és senki sem lépett ki
az irodahelyiségekből. Ez lett volna a megfelelő pillanat a cselekvésre.
Egyébként is minden pontosan úgy történt, ahogy elképzelte. Az emberek
sietnek, s nem figyelnek egymásra, a piszkos ablaktáblákon alig szűrődik be fény,
nincs portás, s egyáltalán senki, akit érdekelnének a többiek.
Amikor Otto Quangel az első emeleten meglátta a másik ügyvéd névtábláját, s
egy kinyújtott ujjú kezet ábrázoló tábla felvilágosította, hogy az orvos még egy
emelettel feljebb lakik, helyeslően bólintott. Megfordult, mintha az ügyvédtől jött
volna, s elhagyta a házat. Felesleges, hogy tovább nézelődjek; a ház pontosan
olyan, amilyenre szüksége van, s ilyen ház ezrével akad Berlinben.
 Otto Quangel művezető ismét az utcán áll. Egy feltűnően fehér bőrű, sötét hajú
fiatalember odalép hozzá.
- Ugyebár, Quangel úr? – kérdezi. – Otto Quangel úr a Jablonskistrasséból,
ugyebár?
– No? – morogja Quangel kurtán, ami igent is meg nemet is jelenthet.
A fiatalember igennek érti. – Trudel Baumann kéri - mondja –, hogy felejtse el őt.
A felesége se látogassa meg Trudelt. Nem szükséges, Quangel úr, hogy...
– Vegye tudomásul – mondja Otto Quangel –, hogy nem ismerek semmiféle
Trudel Baumannt, s nem óhajtom, hogy az utcán megszólítsanak...
Az ökle pontosan állon találja a fiatalembert, aki összecsuklik, mint a collstok.
Quangel ügyet sem vet az odaszaladó emberekre, elhalad egy rendőr mellett, s a
villamosmegállóhoz megy. Jön a villamos, felszáll, s két megállót utazik. Aztán az
ellenkező villamosra száll, ezúttal a pótkocsi első peronjára. Úgy történt, ahogy
sejtette: a legtöbb ember már eltűnt, csak tíz-tizenkét kíváncsi ácsorog még a
kávéház előtt, ahová bevihettek a fiatalembert, akit leütött.
A fiatalember már eszméletre tért. Karl Hergesellnek két órán belül már
másodszor kell igazolnia magát.
– Higgye el, őrmester úr, semmi sem történt – bizonygatja. – Nem figyeltem, s
ráléptem a lábára; erre azonnal leütött. Fogalmam sincs róla, ki volt, még csak
bocsánatot sem kérhettem, mert máris ütött.
Karl Hergesell ismét bántatlanul távozhat, nem keltett gyanút. Tudja azonban,
hogy többé nem hívhatja ki maga ellen a sorsot. Otto Quangelt, az ex-apóst is csak
azért kereste fel, hogy meggyőződjék, vajon biztonságban van-e Trudel. Nos, ami
Otto Quangelt illeti, nem kell izgulnia. Kemény fickó, s méghozzá hirtelen haragú.
És biztos, hogy nem fecseg. Milyen gyorsan és keményen ütött!
És Trudelt azért akarták a halálba kergetni, mert ez az ember esetleg fecseghet!
Ez nem fecseg – még azoknak sem! És Trudellel sem fog törődni; úgy látszik,
nemigen akar tudni Trudelról. Milyen jó felvilágosítás olykor egy gyors horogütés!
Karl Hergesell ezek után megnyugodva megy be a gyárba; s amikor óvatos
kérdezősködés után kiderül, hogy Grigoleit és a csecsemő elhúzták a csíkot,
fellélegzik. Most már minden rendben van. A sejt megszűnt, de ezt nem nagyon
bánja, hisz Trudel élhet!
Tulajdonképpen a politika sosem érdekelte igazán; Trudel viszont annál inkább!
Quangel most hazafelé utazik a villamoson, de nem száll le a Jablonskistrassénál,
hanem tovább megy. Biztos, ami biztos; ha valaki mégis a nyomában lenne, jobb,
ha egyedül számol vele; nem akarja a lakására vezetni. Anna nincs olyan
állapotban, hogy elviseljen egy ilyen kellemetlen meglepetést. Előbb beszélnie kell
vele. Igen, beszélni fog, hisz Annának jelentős szerepe van a terveiben. Azonban
előbb még el kell intéznie valamit.
Quangel elhatározta, hogy ma már nem megy haza a munka előtt. Inkább lemond
a kávéról s az ebédről. Anna majd nyugtalankodik egy kicsit, de bizonyára vár, s
nem csinál semmi meggondolatlanságot. Ma még el kell intéznie valamit. Holnap
vasárnap, addigra el kell készülnie mindennel.
Ismét átszáll, s bemegy a városba. Ó, a fiatalember miatt, akinek egy
ökölcsapással olyan gyorsan betömte a száját, nem fáj Quangel feje.
Tulajdonképpen nem is hiszi, hogy követik; sokkal inkább az a véleménye, hogy a
férfit valóban Trudel küldte. Hisz célzott rá; be kell vallania, hogy megszegte az
esküjét. Erre természetesen megtiltották, hogy találkozzék vele, mire Trudel ezzel
a kölyökkel üzent. Ez az ügy tehát veszélytelen. Különben is gyerekes dolog;
olyanok ezek, mint a gyerekek, akik belemélyedtek egy játékba, annak ellenére,
hogy egyáltalán nem értenek hozzá, ő, Otto Quangel, kissé többet ért hozzá, ő
tudja, mire vállalkozik. De ő nem lesz majd ilyen gyerekesen könnyelmű; ő minden
lépést megfontol majd.
 Ismét látja Trudelt, aki a huzatos folyosón gyanútlanul nekitámaszkodik a
bíróság hirdetményének. Ismét olyan nyugtalan, mint mikor a lány fejét az a felirat
koronázta: „A német nép nevében”, s az idegen nevek helyett ismét az ő nevüket
látja – nem, nem, ezt az ügyet neki kell elintéznie. És Annának, természetesen
Annának is. Majd megmutatja, ki az ő vezére!
A belvárosban Quangel először néhány filléres apróságot vásárol:
levelezőlapokat, tollszárat, tollhegyet, egy üveg tintát. S ezeket is különböző
üzletekben: egy áruházban, egy Woolworth-fiókban s egy írószerboltban. Végül
pedig, hosszas töprengés után vásárol egy pár egyszerű, vékony pamutkesztyűt,
amit jegy nélkül is lehet kapni.
Aztán az Alexanderplatzon beül az egyik nagy sörcsarnokba, iszik egy pohár sört,
s jegy nélkül is kap még ebédet. 1940-et írunk, a letiport népek kirablása már
megkezdődött, úgyhogy a németeknek még nem kell nagyobb nélkülözéseket
vállalniuk. Tulajdonképpen még mindent lehet kapni, s nem is megfizethetetlen
áron.
Ami pedig a háborút illeti: a harcok idegen országokban folynak, messze
Berlintől. Igaz, olykor-olykor megjelennek már az angol repülők a város felett,
ledobnak néhány bombát, s a lakosság a következő napokban jó messze
zarándokol, hogy lássa a romokat. A legtöbben nevetnek, s azt mondják: „Ha így
akarnak bennünket legyőzni, akkor száz évre van szükségük, s még akkor se lesz
sok nyoma a bombázásaiknak. Mi pedig közben leradírozzuk a városaikat a
földgolyóról!”
Így beszélnek az emberek, s mióta Franciaország fegyverszünetet kért, nagyon
megnövekedett azoknak a száma, akik így beszélnek. A legtöbb embert megszédíti
a siker. Az olyan ember, mint Otto Quangel, aki a siker teljében áll ki a sorból,
igazán kivétel.
Quangel a sörcsarnokban üldögél. Van ideje, még nem kell bemennie a gyárba. S
most megszabadult az elmúlt napok nyugtalanságától. Mióta megnézte a házat,
mióta ezeket az apróságokat bevásárolta, minden eldőlt. Most már a fejét sem kell
annyira törnie, hogy még mi a teendője. Most már minden megy majd magától, hisz
pontosan tudja, mit kell tennie. Most már csak folytatnia kell, amit elkezdett; a
döntő lépést már megtette.
Aztán, amikor itt az idő, fizet, s megindul a gyárba. Bár az üzem messze van az
Alexanderplatztól, gyalog megy. Ma már épp eleget költött villamosra,
bevásárlásra, ebédre. Épp eleget? Nagyon is sokat! Bár Quangel elhatározta, hogy
új életet kezd, semmit sem változtat eddigi szokásain. Ezentúl is éppolyan
takarékos lesz, s az embereket éppúgy távoltartja magától, mint eddig.
Végül ismét ott áll a műhelyben, figyelmesen és éberen, szótlanul és ridegen,
mint mindig. Egyáltalában nem látszik rajta a változás, ami végbement benne.

15. ENNO KLUGE ISMÉT DOLGOZIK

Mikor Otto Quangel megkezdte munkáját az asztalosműhelyben, Enno Kluge már

hat órája dolgozott egy esztergapadon. Igen, az apró emberke nem tudott tovább
ágyban maradni, gyengesége és fájdalmai ellenére elment a gyárba.
Természetesen nem valami barátságosan fogadták, de hát azt nem is lehetett
remélni.
– Na, ismét meglátogatsz bennünket, Enno? – kérdezte a művezető. – Meddig
akarsz dolgozni, egy vagy két hétig?
– Meggyógyultam, mester – bizonygatta Enno Kluge hevesen. – Most már tudok
dolgozni, s fogok is dolgozni, majd meglátod!
 – Nono! – morogta a művezető kissé hitetlenül, s menni akart. De aztán megint
megállt, elgondolkozva vizsgálta Enno arcát s megkérdezte: – És a képeddel mi
történt, Enno? Jól kikészítették!
Enno lehajtotta a fejét, a munkadarabjára mered, s nem néz a művezetőre,
amikor végre felel: – Igen, mester, kikészítették...
A mester elgondolkodva áll előtte, s figyelmesen nézi. Aztán úgy gondolja,
levonhatja belőle a következtetést: – No, lehet, hogy ez segített; talán valóban
megjön a kedved a munkához, Enno!
Azzal elmegy, s Enno Kluge boldog, hogy így magyarázta a verést. Csak higgye,
hogy a munkakerülésért látták el a baját. Annál jobb! Senkivel sem akar erről
beszélni. S ha ezt hiszik, akkor majd nem gyötrik kérdéseikkel. Legfeljebb kinevetik
a háta mögött, de hát csak nevessenek, ő igazán nem törődik vele. Dolgozni akar, s
majd ámulnak még, hogy tud ő dolgozni!
Enno Kluge szerényen mosolygott, de azért kicsit büszke volt, miikor feliratkozott
a vasárnapi önkéntes műszakra. Néhány öregebb szaktársa, akik ismerték még a
régi időkből, gúnyos megjegyzéseket tett. Ő velük nevetett, s örömmel látta, hogy
a művezető is vigyorog.
Egyébként a mester téves feltételezése, hogy munkakerülése miatt tángálták el,
bizonyára a javára szolgált az igazgatóság előtt is, ahová mindjárt az
ebédszünetben hívatták. Úgy állt előttük, mint egy vádlott, s csak növelte félelmét,
hogy bírái közül az egyik a hadsereg, a másik az SA egyenruháját viselte, s csak a
harmadik volt civilben. (Természetesen a pártjelvény annak is ott díszelgett a
gomblyukában.)
A katonatiszt lapozgatott egy ügyiratban, s éppoly szenvtelen, mint utálkozó
hangon olvasta a fejére a bűneit. Ekkor és ekkor adta át a hadsereg a hadiiparnak,
ekkor és ekkor jelentkezett a kijelölt üzemben, tizenegy napig dolgozott,
gyomorvérzés miatt betegállományba vették, három orvost és két kórházat vett
igénybe. Ekkor és ekkor munkaképesnek nyilvánították, öt napot dolgozott, három
napig lógott, egy napot dolgozott, ismét gyomorvérzést kapott, és így tovább.
A katonatiszt letette az ügyiratot, undorodva nézett Klugéra, vagyis körülbelül
Enno kabátjának legfelső gombjára, majd emelt hangon mondta: – Tulajdonképpen
mit képzelsz, te disznó? – Egyszerre üvölteni kezdett, de látszott, hogy pusztán
megszokásból üvölt, s nem azért, mintha valóban felháborodott volna. – Azt hiszed,
az orrunknál fogva vezethetsz bennünket azzal az átkozott gyomorvérzéssel?
Büntetőszázadba küldelek, ott majd kitapossák a büdös beleidet, ott majd
megtanulod, mi a gyomorvérzés!
A tiszt még kiabált egy ideig, de Enno ezt már megszokta a katonaságnál, s nem
ijesztette meg túlságosan. Meghallgatta a fejmosást, miközben tenyerét
előírásszerűén munkanadrágja varratára szorította, s tekintetét figyelmesen
rászegezte a szitkozódó tisztre. Amikor a tiszt lélegzetet vett, Enno előírásszerű
hangon, világosan és érthetően, nem alázatosan s még kevésbé szemtelenül,
hanem tárgyilagosan mondta: – Igenis, főhadnagy úr! Parancsára, főhadnagy úr! –
Egyszer még azt is sikerült közbeszúrnia – természetesen minden látható hatás
nélkül, hogy: – Főhadnagy úr, alázatosan jelentem, egészséges vagyok! Alázatosan
jelentem, dolgozni fogok!
A tiszt éppolyan hirtelen hallgatott el, mint ahogy ordítani kezdett. Becsukta a
száját, elfordította tekintetét Kluge legfelső kabátgombjáról, s barna egyenruhás
szomszédjához fordult: – Óhajtasz valamit mondani? – kérdezte undorodva.
Igen, ez az úr is akart még valamit mondani, illetve pontosabban: kiabálni – úgy
látszik, ezek a főnök urak csak kiabálni tudtak az embereikkel. A barna egyenruhás
árulásról és szabotázsról üvöltött, a Führerről, aki nem tűr meg árulókat a
sorainkban, s a koncentrációs táborokról, ahol majd megkapja Enno, ami neki jár.
– És így mersz idejönni? – üvöltötte egyszerre a barna egyenruhás. – Mit
csináltál magaddal, te disznó, te? Ilyen pofával jössz dolgozni? Kurválkodtál, te
hímkurva, ugye? Ott pocsékolod az erődet, mi meg fizessünk, mi? Hol voltál, hol
látták el így a bajodat, te ocsmány selyemfiú, te?
– Elhúzták a nótámat – mondta Enno, akit megfélemlített a barna egyenruhás
tekintete.
– Kicsoda, kicsoda látta el így a bajodat, azonnal tudni akarom! – üvöltötte a
barna inges, miközben öklével Enno orra alatt hadonászott, s dobogott a lábával.
Elérkezett a pillanat, mikor Enno Kluge már nem tudott gondolkodni. A
fenyegetés hatására, hogy ismét elverik, megfeledkezett minden óvatosságról s
feltett szándékáról, és félénken suttogta: – Alázatosan jelentem, az SS látta el a
bajomat.
Elhülyült tekintetéből oly meggyőző erő sugárzott, hogy az asztalnál ülő három
férfi azonnal elhitte, amit mondott. Helyeslő, egyetértő mosoly jelent meg az
arcukon. A barna egyenruhás még egyszer ráordított: – Azt mondod, hogy ellátták
a bajodat? Megfegyelmeztek, érted, elnyerted a büntetésedet! Na, mi történt veled?
– Alázatosan jelentem: elnyertem a büntetésemet!
– No, remélem, ezt megjegyzed magadnak. De legközelebb nem úszod meg ilyen
simán! Lelépni!
Enno Kluge még egy félóra múlva is úgy remegett, hogy nem tudott dolgozni.
Bezárkózott a mellékhelyiségbe; a művezető ott talált rá, s szitkozódva zavarta
vissza a gépéhez. Aztán odaállt mellé, s káromkodva figyelte, hogy az egyik
munkadarabot a másik után rontja el. Az apró emberke fejében minden
összezavarodott: a művezető szidta, szaktársai gúnyolták, koncentrációs táborral
és büntetőszázaddal fenyegették – nem csoda hát, ha egészen megzavarodott.
Nem tudott dolgozni, s mégis kellett dolgoznia, különben menthetetlenül elveszett.
Végül a művezető is belátta, hogy nem munkaiszonyról vagy rosszakaratról van
szó. – Ha nem most jöttél volna vissza a betegállománybál, azt mondanám, feküdj
le néhány napra, s gyógyulj meg – mondta, azzal otthagyta, de előzőleg még
hozzátette:
– De tudod jól, mi lesz akkor veled!
Igen, Enno tudta. Folytatta a munkát, s igyekezett nem gondolni a fájdalmakra s
elviselhetetlen fejfájására. Egy ideig szinte megbabonázta a csillogva pörgő acél.
Oda kellene csak tartania az ujját, akkor nyugton hagynák, lefekhetne, ágyba
fekhetne, pihenhetne, alhatna, elfelejthetne mindent! De azonnal eszébe jutott,
hogy az öncsonkításért halálbüntetés jár, s a keze visszarándult...
Igen: halál a büntetőszázadban, halál a koncentrációs táborban, halál a
fogházudvaron – ez fenyegette nap mint nap, ettől kellett nap mint nap
megmenekülnie. Holott olyan gyenge volt...
A délután csak eltelt valahogy, s néhány perccel öt után ő is ott volt a hazatérők
áradatában. Úgy vágyakozott nyugalomra és alvásra, de mikor hazaért szűk
szállodai szobájába, mégsem tudott lefeküdni. Megint elment otthonról, vásárolt
némi ennivalót.
Aztán megint visszatért: az ennivaló ott feküdt előtte az asztalon, az ágy ott állt
mellette – mégsem tudott otthon maradni. Szinte eszét vesztette, egyszerűen nem
tudott megmaradni a szobában. Némi fehérneműt is kellett vásárolnia, s meg
kellett próbálnia, hogy kék munkazubbonyt szerezzen valamelyik zsibárustól.
Ismét elindult, s amikor belépett egy drogériába, eszébe jutott, hogy a bőröndje
minden ingósággal még Lotténál van, akinek az ura olyan durván kihajította, mikor
szabadságra érkezett. Kirohant a drogériából, villamosra szállt; nem törődött a
kockázattal: egyenesen Lottéhoz ment. Hisz csak nem áldozhatja fel minden
holmiját! Félt a veréstől, s mégis hajtotta valami: Lottéhoz kellett mennie.
Szerencséje volt, Lottét otthon találta s a férjét nem. A holmid, Enno? – kérdezte
a nő. – Mindjárt levittem a pincébe, hogy meg ne találja. Várj, hozom a kulcsot!
Enno azonban átölelte az asszonyt, s fejét kemény mellére hajtotta. Túl sokat
szenvedett az elmúlt hetekben: egyszerre kitört belőle a sírás.
 – O, Lotte, Lotte, nem tudok nélküled élni! Úgy vágyom rád!
Egész teste remegett a zokogástól. Az asszony nagyon megijedt. Épp elég dolga
volt férfiakkal, siránkozókkal is, de azok részegek voltak, Enno pedig józan... És azt
mondja, hogy vágyik rá, s nem tud nélküle élni; ó, milyen rég nem mondták ezt már
neki! Ha egyáltalán valaha is mondták!
Igyekezett megnyugtatni a férfit, amennyire csak tudta. Hisz csak három hét
szabadsága van, aztán visszajöhetsz, Enno! Szedd össze magad, vidd el a holmidat,
mielőtt hazajön. Hisz tudod jól...
Ó, Enno tudta, nagyon jól tudta, mi vár rá!
Az asszony elkísérte a megállóig, és segített vinni a bőröndöt.
Enno Kluge hazament a szállodába, s kissé megkönnyebbült. Csak három hét, s
abból is eltelt már négy nap. Aztán Lotte férje visszamegy a frontra, s ő megint
belefekhet az ágyába! Azt hitte, kibírja nők nélkül is, azonban hiába, mégse bírta.
Addig megkeresi Tuttit is; megtanulta, hogy ha sír egy kicsit, mindjárt kedvesebbek
a nők. Akkor mindjárt segítenek! Talán Tuttinál maradhat három hétig, hisz olyan
rossz egyedül a szállodai szobában!
De ha a nőktől nem is tud megszabadulni, dolgozni fog, dolgozni, dolgozni,
dolgozni! Nem csinál több ostobaságot, nem bizony, soha többé! Meggyógyult!

16. ROSENTHALNÉ HALÁLA

Vasárnap reggel Rosenthalné rémült sikoltással riadt fel mély álmából. Megint
valami szörnyűt álmodott s megint arról, ami szinte minden éjjel kísértette:
menekült Siegfrieddel. Elbújtak, üldözőik elhaladtak mellettük, s közben mintha
gúnyosan kacsintottak volna a rosszul elrejtőzött házaspárra.
Siegfried egyszerre futni kezdett, s ő követte. Nem tudott olyan gyorsan futni,
mint Siegfried. – Lassabban, Siegfried, lassabban! – kiáltotta. – Nem érlek utol! Ne
hagyj itt!
Siegfried felemelkedett a földről s repült. Először közvetlenül a kövezet fölött
repült, aztán egyre emelkedett, s végül eltűnt a tetők felett. Rosenthalné egyedül
maradt a Greifswalderstrassén és sírt. Hatalmas, rossz-szagú kéz tapadt fojtogatón
az arcára, s halk hang suttogta a fülébe: – Végre megcsíptelek, te vén rüfke!
Rosenthalné az ablakokat fedő elsötétítő függönyre meredt; a réseken át
beszivárgott a napfény. Az elkövetkezendő nappal gyötrelmei elhomályosították az
éjszaka kínjait. Ismét nappal volt! Ismét átaludta a tanácsos látogatását, az
egyetlen emberét, akivel beszélhetett! Mennyire elhatározta, hogy ébren marad, s
mégis elaludt! Ismét egyedül kell töltenie a napot, tizenkét órát, tizenöt órát! Ó,
nem bírja tovább! A szoba falai rázuhannak, mindig ugyanaz a sápadt arc mered rá
a tükörből, mindig ugyanazt a pénzt számolja – nem, ez nem mehet így további
Semmi sem lehet rosszabb, mint ez a tétlen bezártság.
Rosenthalné kapkodva öltözik. Aztán az ajtóhoz megy, elhúzza a reteszt, halkan
kinyitja az ajtót, s óvatosan kikémlel az előszobába. A lakás csendes, még a ház is
csendes ilyenkor. A gyerekek még nem lármáznak az utcán – bizonyára nagyon
korán van még. Talán a tanácsos is olvas még a könyvtárszobában? Talán
köszönhet neki, talán beszélhet vele néhány szót, hogy legyen ereje elviselni az
elkövetkezendő végtelenül hosszú napot?
Elindul, a tilalom ellenére elindul. Gyorsan végigmegy az előszobán, s benyit a
tanácsos szobájába. Kissé visszahőköl a nyitott ablakon beözönlő fénytől, az
utcától, a nyilvánosságtól, ami a levegővel együtt behatolt a szobába. De még
jobban megijed az asszonytól, aki a zwickaui szőnyeget keféli. Szikár, idősebb
asszony; bizonyára a takarítónő, hisz kendő van a fején és seprő a kezében.
 Amikor Rosenthalné belép, az asszony abbahagyja a munkáját. Egy pillanatig
rámered a váratlan látogatóra, s pislog, mintha nem hinne a szemének. Aztán
nekitámasztja a szőnyegkefélőt az asztalnak, s úgy hesseget a kezével, mintha
tyúkokat zavarna, miközben olykor-olykor élesen sziszeg:
– Ss! Ss!
Rosenthalné hátrál, s közben megszólal:
– Hol a tanácsos úr? Szeretnék egy pillanatig beszélni vele!
Az asszony összeharapja a száját, s hevesen megrázza a fejét. Aztán megint
hesseget a kezével, s addig sziszegi, hogy „Ss! Ss!”, míg Rosenthalné vissza nem
menekül a szobájába. Miközben a takarítónő halkan becsukja az ajtót, lerogy az
asztal mellett álló székre, s tehetetlenségében sírva fakad. Minden hiába! Egy
napra ismét a magányos, esztelen várakozásra ítélték! Annyi minden történik a
világon, talán épp most pusztul el Siegfried, vagy most öli meg egy német repülő
bombája Evát – neki azonban továbbra is itt kell üldögélnie a sötétben, és nem
tehet semmit!
Bosszúsan rázza meg a fejét: Nem csinálja tovább! Nem, nem csinálja! Ha úgyis
tönkreteszik az életét, ha úgyis mindig üldözik, és mindig félelemben kell élnie,
akkor legalább úgy él, ahogy akar. Akkor sem akadályozhatják meg, ha örökre
bezárul is mögötte ez az ajtó! A tanácsos jót akart, amikor befogadta, de mégsem
tett jót vele.
Mikor már ismét az ajtónál áll, egyszerre észhez tér. Visszamegy az asztalhoz, s
felemeli a vastag, zafírkövekkel díszített, arany karkötőt. Talán majd így...
Az asszony azonban nincs már a dolgozószobában, s az ablakokat is becsukta
már. Rosenthalné várakozva áll az előszobában, az ajtó közelében. Hallja, hogy
tányérok csörömpölnek, s követi a hangot, míg meg nem találja a konyhában az
asszonyt, aki épp mosogat.
Könyörögve nyújtja feléje a karkötőt, s dadogva mondja: – Beszélnem kell a
tanácsos úrral! Kérem, nagyon kérem!
A takarítónő összeráncolja a homlokát, hogy ismét zavarják. Épp csak rápillant a
feléje nyújtott karkötőre, aztán ismét hessegetni kezdi Rosenthalnét, evez a
karjával a levegőben és sziszeg: – Ss! Ss! – És Rosenthalné visszamenekül a
szobájába. Egyenesen az éjjeliszekrényhez szalad, s kiveszi a fiókból az altatót,
amit a tanácsos adott.
Eddig még sohasem vette be az altatókat. Most mind a tizenkét vagy tizennégy
port a tenyerébe önti, majd a mosdóállványhoz megy, s leöblíti egy pohár vízzel.
Aludnia kell, ezt a napot át kell aludnia... Este majd beszél a tanácsossal, s
meghallgatja, hogy mit kell tennie. Ruhástul fekszik az ágyra, épp csak magára
húzza a takarót. Nyugodtan hanyatt fekszik, a mennyezetet bámulja, s várja, hogy
elaludjék.
S lassan tényleg elszenderül. A kínzó gondolatok, az örökké ismétlődő rémképek,
melyeket a félelem szül agyában, lassan eltűnnek. Lehunyja a szemét, izmai
elernyednek, meglazulnak, már csaknem elmenekült az álomba...
S akkor egyszerre mintha egy kéz visszataszítaná az álom küszöbéről az
ébrenlétbe. Olyan erővel taszítja vissza, hogy Rosenthalné megremeg. A teste
görcsösen megrándul...
Aztán ismét hanyatt fekszik, a mennyezetet bámulja, s a kínzó gondolatok és
rémképek örök körforgásként ismétlődnek. Majd – végre – csendesül a körforgás,
szemhéja lezárul, közeleg az álom. De a küszöbről ismét visszataszítják,
visszalökik, s teste megint görcsösen megvonaglik. Megint kiűzték a nyugalom, a
békesség, a felejtés birodalmából...
Háromszor vagy négyszer ismétlődik ez, mire lemond az alvásról. Feláll; lassan,
kissé támolyogva, lecsüngő karral az asztalhoz megy s leül. Maga elé mered.
Felismeri az előtte fekvő fehér papírt: három nappal ezelőtt kezdte írni
Siegfriednek a levelet, de nem jutott tovább az első soroknál. Ismét maga elé
bámul: felismeri a bankjegyeket, az ékszereket. Ott van a tálca is, rajta az ennivaló.
Máskor reggelente farkasétvággyal vetette rá magát az ételre, most csak
közönyösen nézi. Nincs étvágya...
Miközben üldögél, tompán érzi, hogy az altató mégiscsak használt: ha nem aludt
is el, legalább az iszonyatos nyugtalanság elcsendesedett benne. Nem mozdul,
olykor csaknem elalszik a széken, de aztán megint felriad. Múlik az idő, nem tudja,
mennyi telt el, de biztos, hogy valamennyi mégiscsak elmúlt ebből a szörnyű
napból...
Később lépteket hall a lépcsőház felől. Összerezzen – egy pillanatig magához tér,
s igyekszik megállapítani, vajon hallhatja-e ebből a szobából, ha valaki megy a
lépcsőn. De ez a józan pillanat is elmúlik, s aztán már csak feszülten figyeli a
lépteket a lépcsőházban, egy ember lépteit, aki lassan, meg-megállva, köhécselve,
a korlátba kapaszkodva vonszolja fel magát a lépcsőn.
Most már nemcsak hallja, már látja is. Látja Siegfriedet, ahogy felfelé vonszolja
magát a kihalt lépcsőházban a lakásuk felé. Persze megint megkínozták; a fején
átvérzett a felületesen rácsavart kötés, s az arca kék és sebes az ütlegeiktől. Így
vonszolja magát Siegfried nehézkesen a lépcsőn. S közben krákog és hörög, mert a
mellét megrugdalták. Aztán eltűnik a következő lépcsőfordulónál...
Rosenthalné egy ideig még üldögél. Biztos, hogy nem gondol semmire, a
tanácsosra sem, a megállapodásukra sem. Fel kell mennie a lakásába – hisz mit
gondol Siegfried, ha üresen találja a lakást? De olyan fáradt; szinte lehetetlen,
hogy fel tudjon kelni a székről.
Aztán mégis felkel. Kiveszi táskájából a kulcscsomót, megragadja a zafírköves
karkötőt, mintha talizmán lenne, amely megvédelmezi – és lassan, támolyogva
kimegy a lakásból. Az ajtó becsapódik mögötte.
A törvényszéki tanácsos, akit a takarítónője hosszas töprengés után mégis
felkeltett, már későn érkezik, hogy megóvja vendégét ettől a veszedelmes
kirándulástól.
A tanácsos halkan kinyitja az ajtót, s egy pillanatig hallgatózik. Nem hall semmit
se lentről, se föntről. Aztán, mikor mégis hall valamit: csizmás lábak kopognak
gyorsan, keményen a lépcsőn, visszahúzódik a lakásba, de ott marad a
kémlelőlyuknál. Ha csak egyetlen lehetőség adódik, hogy megmentse a
szerencsétlent, minden veszély ellenére ki fogja nyitni az ajtót.
Rosenthalné észre sem vette, hogy valaki elment mellette a lépcsőházban. Nem
törődik semmi mással, csak hogy minél hamarabb felérjen Siegfriedhez a lakásba.
Baldur Persicke Hitlerjugend-vezető azonban, aki épp a reggeli gyülekezőre indult,
elképedten áll meg, még a szája is tátva marad, mikor az asszony olyan közel megy
el mellette, hogy szinte meglöki. Rosenthalné, a napok óta eltűnt Rosenthalné
most, vasárnap reggel, sötét hímzett blúzban, zsidócsillag nélkül, egyik kezében
egy kulcscsomóval s egy karkötővel, a másikkal nehézkesen a korlátba
kapaszkodva igyekszik felfelé – annyira részeg! Vasárnap kora reggel már ilyen
részeg!
Baldur egy pillanatig elképedten áll. Mikor azonban Rosenthalné eltűnik a
lépcsőfordulónál, egyszerre észhez tér, s becsukja a száját. Úgy érzi, itt a kellő
pillanat, most nem szabad eltolnia a dolgot! Nem, ezúttal egyedül intézi majd el az
ügyet, nehogy a testvérei vagy az apja, vagy Borkhausen megint elfuserálják.
Baldur vár még, amíg megbizonyosodik, hogy Rosenthalné elérte Quangelék
lakását, aztán halkan bemegy szülei lakásába. Mindenki alszik még. A telefon az
előszobában van; Baldur leakasztja a hallgatót, tárcsáz, s kéri, hogy kapcsolják az
egyik mellékállomást. Szerencséje van: annak ellenére, hogy vasárnap van,
kapcsolják, s megtalálja a megfelelő embert is. Röviden beszél; aztán odahúz egy
széket az ajtóhoz, az ajtót kinyitja, s felkészül, hogy félóráig, akár egy óráig is
türelmesen várakozzék, nehogy megint kirepüljön a madár...
 Quangeléknál még csak Anna ébredt fel; halkan tesz-vesz a lakásban. Közben
olykor-olykor Ottóra pislant: a férfi még mélyen alszik. Fáradtnak és elkínzottnak
látszik még álmában is, mintha valami nem hagyná nyugodni. Anna megáll, s
elgondolkozva nézi a férfi arcát, akivel csaknem három évtizede nap mint nap
együtt élt. Réges-rég megszokta ezt az arcot, az éles, madárszerű arcélt, a
keskeny, szinte mindig csukott szájat – ez az arc már nem ijeszti meg. Nos, ilyen a
férfi arca, akinek egész életét áldozta. Nem a külső számít...
Ma reggel azonban úgy látja, mintha az arc még keményebb, a száj még
keskenyebb lenne, mintha a ráncok még jobban elmélyültek volna az orr mellett.
Gondjai vannak, súlyos gondjai, s ő elmulasztotta, hogy idejében beszéljen vele, s
megossza vele a terhét. Anna Quangel ezen a vasárnap reggelen, négy nappal
azután, hogy megtudta: elesett a fia, nemcsak azt tudta már, hogy továbbra is úgy
kell kitartania a férje mellett, mint eddig, hanem azt is, hogy nem volt igaza,
amikor duzzogni kezdett. Ismerhette volna a férjét: szívesebben hallgat, mint
beszél. Mindig neki kellett biztatnia, hogy megoldódjék a nyelve – magától sosem
kezdett beszélni ez az ember.
Nos, ma majd beszél. Megígérte az éjjel, mikor hazajött a munkából. Annának
nehéz nap volt a háta mögött. Mikor Quangel elszaladt otthonról reggeli nélkül,
mikor órákon keresztül hiába várta, mikor még ebédre sem érkezett haza, mikor
tudta, hogy megkezdődött már a munkaideje, tehát biztos, hogy nem jön haza –
akkor egészen, elkeseredett.
Mi történt ezzel az emberrel, mióta a szemébe vágta azokat az elhamarkodott,
meggondolatlan szavakat? Mi űzi, kergeti azóta? Hisz ismeri: mióta kicsúszott a
száján, csak azon töri a fejét, hogy megmutassa, Hitler nem az ő vezére. Mintha
Anna valaha is komolyan gondolta volna! Meg kellett volna mondania neki, hogy
ezek a szavak csak első, bánatos haragjában csúsztak ki a száján. Hisz egész mást
is mondhatott volna ezekről a gazemberekről, akik értelmetlenül elrabolták a fiát –
s épp ezek a szavak csúsztak ki a száján!
De hiába, kimondta, s Quangel azóta egy percig sem nyughat, isten tudja, miféle
veszélynek teszi ki magát, hogy igazolja, hogy még jobban bebizonyítsa: Annának
nincs igaza! Talán nem is jön már vissza. Ha valami olyat tett vagy mondott, amivel
magára uszította az üzemvezetőséget vagy a Gestapót – akkor talán már be is
csukták! Hisz milyen nyugtalan volt ez a nyugodt ember már kora reggel!
Anna Quangel nem tud tovább tétlenül várakozni. Megken néhány zsíros
kenyeret, s elindul a gyár felé. Még abban is jó felesége Quangelnak, hogy most
sem száll villamosra, pedig most minden pillanat számít, hisz annyival korábban
tudja meg, mi történt vele. Nem, gyalog megy – éppúgy takarékoskodik a
fillérekkel, mint Quangel.
A bútorgyár portásától aztán megtudja, hogy Quangel művezető mint mindig, ma
is pontosan érkezett a gyárba. Egy küldönccel beküldi neki az „otthon felejtett”
zsíros kenyereket, s megvárja, amíg a küldönc visszaérkezik.
– Nos, mit mondott?
– Mit mondott volna? Hisz sosem szól semmit!
Most már nyugodtabban mehet haza. A reggeli izgalmak ellenére nem történt
még semmi. És este majd beszél vele...
Quangel éjjel jön haza. Anna látja az arcán, mennyire fáradt.
– Otto – mondja kérlelve –, hisz nem úgy értettem. Csak első rémületemben
csúszott ki a számon. Ne haragudj!
– Én... haragszom... rád?... Miért? Hisz nem haragszom!
– De érzem, hogy tenni akarsz valamit! Ne tedd, Otto, ne döntsd
szerencsétlenségbe magad ilyesmiért! Sosem tudnám megbocsátani magamnak!
Quangel rápillant, s szinte mosolyog. Aztán gyorsan mindkét kezét Anna vállára
teszi. Már el is húzza, mintha szégyellne magát ezért az önkéntelen
kedveskedésért.
 – Hogy mit teszek? Aludni fogok! S holnap majd megmondom, mit fogunk tenni!
Most már reggel van, de Quangel még alszik. De most már nem számít félóra ide
vagy oda. Itt van mellette, nem keveredhet semmilyen veszélybe, hisz alszik.
Anna elfordul az ágyától, s ismét tesz-vesz, dolgozik...
Rosenthalné közben rég elérte már lakásuk ajtaját, bármilyen lassan ment is
fölfelé a lépcsőn. Nem csodálkozik, hogy az ajtó be van zárva – kinyitja. S bent a
lakásban se keresi sokáig Siegfriedet, s nem is kiáltja a nevét. A szörnyű
rendetlenségről sem vesz tudomást, mint ahogy azt is elfelejtette már, hogy
tulajdonképpen a férje lépteit követve jött fel a lakásba.
Kábultsága lassan ugyan, de egyre növekszik. Tulajdonképpen nem alszik, de
nincs is ébren. Elnehezült tagjait csak lassan és gyámoltalanul tudja mozdítani,
mintha megbénultak volna, s ugyanígy mintha az agya is megbénult volna.
Emlékképek villannak fel az agyában, de aztán elhomályosulnak, mielőtt igazán
kirajzolódtak volna. A heverőn ül a sarokban, lábát az összepiszkolt fehérneműn
nyugtatja, s lassan és lustán körülnéz. Kezében még mindig szorongatja a kulcsot
és a zafírral kirakott karkötőt, amit Siegfriedtől kapott, amikor Evát szülte. Egy
egész Fehérnemű Hét jövedelme... Rosenthalné mosolyog.
Aztán hallja, hogy valaki óvatosan kinyitja az előszobaajtót, s tudja: „Siegfried
megérkezett. Most jön. Hisz azért jöttem fel a lakásba. Kimegyek eléje.”
Azonban nem áll fel; a mosoly elönti fakó arcát. Itt fogadja, ülve, mintha nem is
ment volna el, hanem azóta itt ülne s várná őt.
Aztán végre kinyílik az ajtó, de nem Siegfried lép be, hanem három férfi. Már
akkor tudja, amikor egyikükön megpillantja a gyűlölt barna egyenruhát, hogy nem
Siegfried érkezett. Siegfried nincs velük. Egy kicsit fél, de valóban csak nagyon
kicsit. Végre ütött az óra.
A mosoly lassan eltűnik az arcáról, s arcszíne már nem fakó, inkább sárgászöld.
A három férfi már ott áll előtte. Hallja, ahogy az egyik, egy hatalmas, nehéz
testű, fekete felöltős férfi megszólal: Nem részeg, fiacskám. Valószínűleg
altatómérgezése van. Nos, igyekezzünk gyorsan kipréselni belőle, amennyit lehet.
Hallja csak, maga Rosenthalné?
Az asszony bólint. – Igenis, uraim, Lore, azaz inkább Sara Rosenthal. A férjem a
Moabitban van, két fiam az Egyesült Államokban, az egyik lányom Dániában, a
másik Angliába ment férjhez...
– És mennyi pénzt küldött nekik? – kérdezi Rusch felügyelő gyorsan.
– Pénzt? Miért küldtem volna pénzt? Hisz elég pénzük van! Minek küldtem volna
pénzt nekik?
Komolyan bólogat. A gyermekei mind jó anyagi körülmények között élnek. Az
sem jelentene nehézséget, ha nekik kellene eltartaniuk a szüleiket. Egyszerre
eszébe jut, hogy valamit feltétlenül meg kell mondani ezeknek az uraknak: – Én
vagyok a hibás – mondja gyámoltalanul, elnehezült nyelvvel. Egyre jobban
nehezére esik a beszéd, s dadogni kezd. – Csak én vagyok a hibás. Siegfried már
rég el akart menni Németországból. De én azt mondtam: „Mért hagyjunk itt
mindent, a sok szép holmit, a jó üzletet, mért adjuk el mindezt bagóért? Sose
bántottunk senkit, minket se bántanak majd.” Én beszéltem rá, különben már rég
elmentünk volna!
– És hová dugták a pénzüket? – kérdezi a felügyelő kissé türelmetlenebbül.
– A pénzt? – Rosenthalné igyekszik gondolkodni. Hisz tényleg maradt még
valami. De hol is van? Azonban nagyon nehezére esik a megfeszített gondolkodás,
s egyszerre valami más jut az eszébe. Odanyújtja a felügyelőnek a zafírral kirakott
karkötőt. – Tessék! – mondja egyszerűen. – Tessék!
Rusch felügyelő gyors pillantást vet a karkötőre, majd társaira méz, a peckes
Hitlerjugend-vezetőre s állandó beosztottjára, a tuskó alakú, dagadt Friedrichre,
aki olyan, mint egy hóhérsegéd. Látja, hogy mindketten feszülten figyelik, így hát
türelmetlenül félrelöki a karkötőt tartó kezet, megragadja a vállánál a súlyos testű
asszonyt, s alaposan megrázza. – Ébredjen már fel, Rosenthalné! – kiabálja. –
Parancsolom, hogy ébredjen fel!
Aztán elengedi; az asszony feje nekikoppan a heverő támlájának, s Rosenthalné
érthetetlen szavakat dadogva összerogy. Úgy látszik, ez az eszköz nem volt a
legcélravezetőbb, hogy felébresszék. A három férfi egy ideig szótlanul nézi a
magába roskadt öregasszonyt, aki láthatólag még mindig nem tért észhez.
A felügyelő egyszerre egész halkan suttogja: – Vidd magaddal hátra, a konyhába,
s próbáld szóra bírni!
Friedrich, a hóhérsegéd csak bólint. A karjába veszi a súlyos öregasszonyt, mint
egy gyereket, s óvatosan átbotorkál vele a padlót borító akadályokon.
Amikor az ajtóhoz ér, a felügyelő még utána kiált: – Vigyázz, hogy csendben
maradjon! Nem akarom vasárnap reggel felverni a házat! Ha nem megy, majd
elintézzük a PrinzAlbrecht-Strassén. Úgyis magunkkal visszük.
Az ajtó becsukódik Friedrichék mögött, s a felügyelő és a Hitlerjugend-vezető
magukra maradnak.
Rusch felügyelő az ablaknál áll, 6 az utcát nézi. – Csendes utca – mondja. –
Eszményi gyerekjátszótér, ugye?
Baldur Persicke megerősíti, hogy a Jablonskistrasse valóban csendes.
A felügyelő kissé ideges, persze nem amiatt, hogy mit csinál Friedrich az öreg
zsidónővel a konyhában. Ugyan dehogy, az efféle ügyek, sőt az ennél sokkal
cifrábbak is megfelelnek a természetének. Rusch kibukott jogász, akinek sikerült
bejutnia a bűnügyi rendőrségre. Onnan került át később a Gestapóhoz. Szereti a
munkáját. Minden rendszert szívesen szolgálna, de ennek a rendszernek kemény
módszerei különösen kedvére valók. „Csak semmi érzelgés! – mondja olykor az
újoncoknak. – Csak akkor teljesítjük a kötelességünket, ha elérjük a célunkat. Hogy
milyen eszközökkel, az mellékes.”
Nem, az öreg zsidónő egyáltalán nem izgatja a felügyelőt, aki igazán minden,
csak nem érzelgős.
De ez a fiú, ez a Persicke Hitlerjugend-vezető valahogy zavarja. Nem szereti, ha
ilyenkor kívülállók is jelen vannak, hisz sosem lehet tudni, mit szólnak a dologhoz.
Persze ez a fiú megbízhatónak látszik, de az ilyesmit mindig csak utána lehet
megállapítani.
– Látta, felügyelő úr? – kérdezi Baldur Persicke buzgón. Nem akarja hallani, mi
történik a konyhában; nem rá tartozik. – Látta, felügyelő úr, hogy nem visel
zsidócsillagot?
– Mást is láttam – mondja a felügyelő elgondolkodva. Például azt, hogy a cipője
tiszta, pedig kint ocsmány idő van.
– Bizony – visszhangozza Baldur Persicke, aki még nem érti a felügyelőt.
– Tehát valahol itt bújhatott el a házban, mégpedig szerda óta, ha valóban olyan
rég nem volt a lakásában, mint maga mondja.
– Szinte biztos vagyok benne – kezdi Baldur Persicke, akit kissé zavar a mereven
rászegezett, töprengő tekintet.
– Szinte biztos: az semmi, fiacskám – mondja a felügyelő lenézően. – Olyan nem
létezik, hogy „szinte biztos”!
– Egész biztos vagyok benne! – mondja Baldur gyorsan. – Akármikor
megesküdhetek, hogy Rosenthalné szerda óta nem volt a lakásában!
– Jó, jó – mondja a felügyelő könnyedén. – Persze, tudja, ugye, hogy a lakást
szerda óta egyedül nem figyelhette meg. Nincs bíró, aki ezt elhinné.
– Két bátyám az SS-ben szolgál – mondja Baldur Persicke buzgón.
– No jó – bólint Rusch felügyelő elégedetten. – Majd csak jól üt ki a dolog.
Különben azt akartam még mondani, hogy csak estefelé lesz időm házkutatást
tartani. Vigyázna addig a lakásra? Kulcsa van, ugye?
 Baldur Persicke biztosítja a felügyelőt, hogy nagyon szívesen vigyáz. Tekintete
boldogan fellobog. No, ugye, tudta ő, hogy így is el lehet intézni az ügyet, egészen
törvényesen!
– Jó lenne – mondja a felügyelő unottan, s ismét kinéz az ablakon –, ha semmit
sem mozdítanának el a helyéről. Természetesen a szekrényekben és a bőröndökben
levő holmiért nem felelhet, de egyébként...
Mielőtt Baldur felelhetne, a lakás belsejéből éles, sikoltó jajkiáltás hallatszik.
– Az istenit! – mondja a felügyelő, de nem mozdul. Baldur sápadtan, lógó orral,
rogyadozó térddel mered a felügyelőre.
A jajszó azonnal elfullad; hallják, hogy Friedrich káromkodik.
– Szóval azt akartam mondani... – folytatja a felügyelő lassan.
De nem folytatja; hallgatódzik. Egyszerre hangos káromkodás, lábdobogás,
toporzékolás hallatszik a konyhából. Friedrich harsogva üvölti: – Megmondod
végre? Megmondod?
Aztán egy hangos kiáltás. Még ocsmányabb káromkodás. Valaki feltépi az ajtót,
lábak dobognak az előszobában, s Friedrich ordít:
– Mit szól hozzá, felügyelő úr? Már csaknem észre térítettem s akkor kiugrik ez a
dög az ablakon.
A felügyelő dühöngve arcul üti: – Kitaposom a beledet, te átkozott hülye!
Gyerünk, gyorsan!
S kirohan a szobából, lerobog a lépcsőn...
– Az udvarra! – kiáltja Friedrich könyörögve, miközben követi főnökét. – Hisz
csak az udvarra esett, nem az utcára! Nem lesz semmi feltűnés, felügyelő úr!
A felügyelő nem felel. Mindhárman lerohannak a lépcsőn, miközben igyekeznek
minél kevesebb lármát csapni, hisz a ház ilyenkor, vasárnap reggel még csendes.
Leghátul, fél emelettel lemaradva Baldur Persicke szalad. Nem felejtette el
becsapni Rosenthalék ajtaját. Bár még most is remeg a borzalomtól, tudja jól, hogy
ő felel minden értékért a lakásban. Semmi sem tűnhet el!
A három férfi elrohan Quangelék lakása előtt, majd Persickéék s végül Fromm
nyugdíjas törvényszéki tanácsos ajtaja előtt. Még fél emelet, s akkor elérik az
udvart.
Otto Quangel közben már felkelt, megmosdott, kiment a konyhába, s nézte,
ahogy Anna elkészíti a reggelit. Reggeli után majd beszélgetnek; egyelőre azonban
csak köszöntek egymásnak, de nagyon barátságosan.
Egyszerre mindketten összerezzennek. A fölöttük levő konyhából sikoltás
hallatszott. Hallgatóznak, miközben feszülten s aggodalmasan néznek egymásra.
Aztán egy pillanatra elsötétül a konyhaablak, mintha egy nehéz test zuhant volna
le, majd tompa puffanást hallanak az udvarból. Lent felkiált valaki – egy férfi.
Aztán halotti csend.
Otto Quangel feltépi a konyhaablakot, de visszahőköl, mikor meghallja a
lábdobogást a lépcsőházban.
– Nézz ki gyorsan, Anna! – mondja. – Nézd meg, látsz-e valamit. Egy nő kevésbé
feltűnő ilyenkor. – Megragadja a felesége vállát, s keményen megszorítja. – Ne
kiabálj! – parancsolja. – Hallod, ne kiabálj! Úgy, csukd be az ablakot!
– Úristen, Otto! – nyöszörgi Anna Quangel, s halálsápadtan mered a férjére. –
Rosenthalné kiugrott az ablakon. Lent fekszik az udvaron. Borkhausen ott áll
mellette és...
– Csend! – mondja Quangel. – Csend legyen! Mi nem tudunk semmiről. Nem
láttunk semmit, és nem hallottunk semmit. Vidd be a kávét a szobába!
És bent nyomatékosan megismétli: – Mi nem tudunk semmiről, Anna. Rosen-
thalnét alig ismertük. Most pedig egyél! Egyél, ha mondom. És idd meg a kávéd! Ha
jönne valaki, semmit sem szabad észrevennie!
Fromm törvényszéki tanácsos még mindig a kémlelőlyuknál állt. Látta, hogy két
civil megy fel a lépcsőn, most pedig hárman rohantak le – köztük a Persicke-fiú.
Tehát történt valami. S a takarítónő máris hozta a hírt a konyhából, hogy
Rosenthalné a negyedik emeletről leugrott az udvarba. A tanácsos riadtan meredt
rá...
Egy pillanatig némán álldogált. Aztán néhányszor lassan bólintott. – Hát igen,
Lise – mondta. – Ilyen az élet. Nemcsak igyekezni kell, hogy megmentsünk valakit,
hanem akit meg akarunk menteni, annak is akarnia kell, hogy megmeneküljön. –
Majd gyorsan hozzátette: – Becsuktad a konyhaablakot?
– Lise bólintott. – Siess, Lise, hozd rendbe a kisasszony szobáját; senkinek sem
szabad észrevennie, hogy valaki használta. Elrakni az edényt! Elrakni az ágyneműt!
Lise ismét bólintott.
Aztán megkérdezte: – És mi legyen az asztalon fekvő pénzzel és ékszerrel,
tanácsos úr?
A törvényszéki tanácsos egy pillanatig tehetetlenül álldogált; sajnálatra méltó
volt, ahogy tanácstalanul mosolygott.
– Bizony, Lise – mondta aztán –, azzal baj lesz. Örökösök nyilván nem
jelentkeznek majd. Nekünk meg csak teher...
– Beteszem a szemétvödörbe – ajánlotta Lise. A tanácsos megrázta a fejét. –
Ahhoz túl ravaszak, Lise - mondta aztán. – Úgyis csak ahhoz értenek, hogy a –
szemétben kotorásszanak. No, majd meglátom, mit tehetek. De most siess, hozd
rendbe a szobát! Bármelyik pillanatban jöhetnek!
A három férfi egyelőre azonban az udvaron állt, s Borkhausen ott lábatlankodott
mellettük.
Borkhausennak jutott ki először a rémületből, mégpedig alaposan. Kora reggel
óta fel-alá sétált az udvaron, annyira gyötörte Persickéék elleni gyűlölete s a
sóvárgás az elszalasztott zsákmányért. Legalább tudni akarta, mi történik – így
tehát egyfolytában figyelte a lépcsőházat és elöl az ablakokat...
Egyszerre csak közvetlenül a közelében lezuhant valami, nagyon magasról, s
olyan közel, hogy szinte súrolta. Annyira megrémült, hogy nekitámaszkodott az
udvar falának, majd le kellett ülnie, mert a világ a szeme előtt elsötétült.
Aztán hirtelen felpattant, mert egyszerre észrevette, hogy Rosenthalné mellett ül
az udvaron. Úristen, tehát az öregasszony ugrott ki az ablakon! S tudta azt is, hogy
ki a felelős az öngyilkosságért.
Borkhausen azonnal látta, hogy az asszony meghalt. A vér keskeny patakban
csordult ki a száján, de alig torzította el az arcát. Arckifejezése olyan békés volt,
hogy a nyomorult kis besúgónak el kellett fordítania a tekintetét. Közben a kezére
pillantott, s észrevette, hogy szorongat valamit, egy ékszert, mert a drágakövek
csillogtak.
Borkhausen gyanakodva nézett körül. Ha cselekedni akart, gyorsan kellett
cselekednie. Lehajolt, de nem fordult a halott felé, hogy ne kelljen a szemébe
néznie, kivette kezéből a zafírral kirakott karkötőt, s eltüntette a nadrágzsebében.
Aztán ismét gyanakodva körülpillantott. Mintha Quangeléknál akkor csukták volna
be halkan a konyhaablakot.
S máris három ember rohant az udvaron keresztül, s a két idegent is azonnal
felismerte. Most tehát minden azon múlik, hogyan viselkedik az elején.
– Rosenthalné ugrott ki az ablakból, felügyelő úr – mondta, mintha valami
mindennapos eseményt jelentene. – Majdnem a fejemre esett.
– Honnan ismer maga engem? – kérdezte a felügyelő szórakozottan, miközben
Friedrichhel a halott fölé hajolt.
– Nem ismerem, felügyelő úr – mondta Borkhausen. Csak úgy gondoltam...
Ugyanis néha dolgozgatok Escherich felügyelő úrnak.
– Úgy! – mondta a felügyelő kurtán. – Úgy. No, akkor maradjon csak itt. Maga
pedig, fiatalember – fordult Persickéhez –, ügyeljen egy kicsit, nehogy eltűnjön ez
az úriember. Friedrich, gondoskodj, hogy senki se jöjjön be az udvarra. Mondd meg
a gépkocsivezetőnek, álljon a kapuba és vigyázzon. Én felmegyek a lakásukba s
telefonálok!
Mire Rusch felügyelő úr a telefonálás után visszatért az udvarra, a helyzet kissé
megváltozott. A hátsó épület ablakaiban mindenütt fejek bukkantak fel, s néhány
ember az udvaron álldogált – mindenesetre távolabb. A holttestet letakarták egy
lepedővel, de e szemfedél kissé rövid volt, úgyhogy Rosenthalné lába térdtől
kilátszott.
Borkhausen úr viszont kissé sápadtan álldogált, s a kezén bilincs csillogott.
Felesége és öt gyermeke némán nézték az udvarból.
– Tiltakozom, felügyelő úr! – kiáltotta Borkhausen szánalmasan. – Igazán nem én
dobtam le a karkötőt a pincébe. A fiatal Persicke úr haragszik rám...
Kiderült, hogy Friedrich, miután teljesítette megbízatásait, azonnal keresni
kezdte a karkötőt. Rosenthalné a konyhában még a kezében tartotta - hisz
Friedrich nem utolsósorban azért lett dühös, mert az öregasszony semmiképp sem
akarta elengedni a karkötőt. Ő mérgében nem vigyázott úgy, mint máskor, ezért
tudott Rosenthalné kiugrani az ablakon. A karkötőnek tehát valahol ott kellett
lennie az udvaron.
Mikor Friedrich keresgélni kezdett, Borkhausen a ház falánál állt. Baldur Persicke
egyszerre észrevette, hogy valami megcsillan, s aztán megcsörren a pinceablakban.
Azonnal utána nézett, s lám – a karkötő ott feküdt az ablakban!
– De nem én dobtam oda, felügyelő úr! – bizonygatta Borkhausen félénken. –
Valószínűleg Rosenthalné kezéből gurult a pincébe!
– Úgy! – mondta Rusch felügyelő. – Szóval ilyen jómadár vagy! Egy ilyen jómadár
dolgozik az én Escherich kollégámnak! Escherich úr nagyon örül majd, ha
megtudja!
De miközben a felügyelő ilyen békés hangon beszélt, tekintete ide-oda vándorolt,
hol Borkhausenra tapadt, hol Baldur Persickére. Aztán folytatta: – Na, azt hiszem,
nincs kifogásod, hogy elkísérj bennünket, ugye? Vagy tán van?
– Dehogy! – biztosította Borkhausen, de közben remegett, s még jobban
elsápadt. – Nagyon szívesen megyek! Hisz nekem a legfontosabb, hogy tisztázzuk
az ügyet, felügyelő úr!
– No, hisz akkor minden rendben! – mondta a felügyelő szárazon. Majd még
egyszer gyorsan Persickére pillantott: Vedd le a bilincset erről a fickóról, Friedrich.
Hisz így is eljön velünk. Vagy nem?
– Persze hogy elmegyek! Persze, nagyon szívesen! – bizonygatta Borkhausen
élénken. – Nem szököm meg. Hisz ha megpróbálnék szökni, úgyis elcsípne a
felügyelő úr!
– Úgy ám! – mondta a felügyelő ismét szárazon. – Egy ilyen jómadarat
mindenképp elcsípünk! – Egyszerre elhallgatott. – No, megjött a mentőautó. És a
rendőrség. Gyerünk, igyekezzünk minél gyorsabban lerázni ezt az ügyet. Épp elég
munkám van még ma reggel.
Később, mikor már „gyorsan lerázták ezt az ügyet”, Rusch felügyelő s a fiatal
Persicke még egyszer felmentek Rosenthalék lakásába. – Csak azért, hogy
becsukjuk a konyhaablakot – mondta a felügyelő.
A lépcsőházban azonban a fiatal Persicke egyszerre megtorpant. – Nem tűnt fel
magának semmi, felügyelő úr? – kérdezte suttogva.
– Nekem sok minden feltűnt – felelte Rusch felügyelő. – De neked, példának
okáért, mi tűnt fel, fiacskám?
– Nem tűnt fel magának, milyen csend van a főépületben? Nem figyelte meg,
hogy a főépületben senki sem nézett ki az ablakon, míg a hátsó épületből mindenki
ott szorongott? Hisz ez gyanús! Úgy látszik, ezek itt a főépületben mégis láttak
valamit. Csak úgy tesznek, mintha nem láttak volna semmit. Tulajdonképpen
mindjárt házkutatást kellene tartania, felügyelő úr!
 – És akkor Persickééknél kezdeném – felelte a felügyelő, s nyugodtan ment
tovább a lépcsőn. – Ugyanis maguknál sem nézett ki senki sem az ablakon.
Baldur zavartan nevetett. – Ugyanis a testvéreim, akik az SS-ben szolgálnak,
tegnap este holtrészegre itták magukat – magyarázta.
– Édes fiam – folytatta a felügyelő, mintha nem hallotta volna az ifjú Persicke
szavait –, hogy én mit teszek, az az én dolgom, s hogy te mit teszel, az a tiéd. Nem
kértem tőled tanácsot. Ahhoz még kicsit zöldfülű vagy. – Vigyorgott magában, s a
vállán keresztül hátrapillantott a meglapuló fiúra. – Egyébként azért nem tartok
házkutatást, fiacskám, mert bőven volt idejük, hogy minden terhelő bizonyítékot
eltüntessenek – folytatta aztán. – Különben is, minek ekkora felhajtás egy halott
zsidó miatt? Elég bajom van az élőkkel is.
Közben felértek Rosenthalék lakásához. Baldur kinyitotta az ajtót. A konyhában
becsukták az ablakot, s felállítottak egy felborult széket.
– Úgy! – mondta Rusch felügyelő s körülnézett. – Minden a legnagyobb rendben.
Előrement a szobába, s leült a heverőre, pont oda, ahová egy órával ezelőtt
belökte az eszméletlenségig összerázott Rosenthalnét. Kényelmesen kinyújtózott,
majd így szólt: – No, fiam, most hozz egy üveg konyakot és két poharat!
Baldur kiment, majd visszajött és töltött. Koccintottak.
- No, jól van – mondta a felügyelő kényelmesen, s rágyújtott egy cigarettára. –
Most pedig meséld el szépen, mit kerestél Borkhausennal ebben a lakásban!
Mikor az ifjú Baldur Persicke tiltakozólag emelte fel a kezét, gyorsabban
folytatta: – Gondold meg jól, fiacskám. Alkalomadtán még egy Hitlerjugend-vezetőt
is magammal vihetek a Prinz-Albrecht-Strasséra, ha pofátlanul falhoz akar állítani.
Gondold meg, nem lenne jobb, ha megmondanád az igazat? Talán köztünk marad
az igazság; majd meglátjuk, hogy mit mesélsz. – S mivel látta, hogy Baldur
ingadozik, hozzátette: – Ugyanis én is megfigyeltem egyet-mást; nálunk ezt
obszerválásnak nevezik. Példának okáért ott hátul, az ágyneműn felfedeztem a
csizmád nyomát. S abban a sarokban nem is voltál ma. Amellett honnan tudtad
olyan pontosan, hol a konyak? S mit gondolsz, Borkhausen mi mindent mesél majd
nekem félelmében? No, hát szükségem van, hogy itt üljek, s a pofámba hazudj?
Ahhoz még kicsit zöldfülű vagy!
Ezt Baldur is belátta, s kitálalt mindent.
– Úgy! – mondta a felügyelő, mikor az ifjú Persicke befejezte. – Úgy. No jó, hisz
mindenki azt teszi, amit tud. A hülyék hülyeséget, az okosok sokszor még sokkal
nagyobb hülyeséget. Na, fiam, a végén csak megjött az eszed, s nem hazudtál
Rusch papának. Ezért jutalom jár. Mit akarsz elvinni innen?
Baldur szeme felcsillant. Az előbb már egészen letört, de most ismét
reménykedni kezdett.
– A rádiót, a lemezjátszót és a lemezeket, felügyelő úr! - suttogta mohón.
– No jó! – egyezett bele a felügyelő kegyesen. – Hisz megmondtam, hogy hat óra
előtt aligha jövök vissza. És még?
– Esetleg egy-két bőrönd ágyneműt! – kérte Baldur. – Az anyámnak nagyon
kevés az ágyneműje.
– Istenem, milyen megható! – gúnyolódott a felügyelő. Milyen megható fiúcska!
Édes, aranyos, mama-kedvence! No, hát vidd el! De aztán elég legyen! A többi
holmiért te felelsz! S nekem átkozottul jó az emlékező tehetségem; meg tudom
jegyezni, m van itt. Engem nem vetsz át egykönnyen! S ahogy már bátorkodtam
megjegyezni, a legkisebb gyanú esetén házkutatást tartok Persickééknél. S egy
rádiót, egy lemezjátszót és két bőrönd ágyneműt mindenképp találok. No de ne félj,
fiacskám, amíg te állód a szavad, én is állom.
Az ajtóhoz lépett, aztán még visszaszólt a válla fölött: – Egyébként, ha ez a
Borkhausen megint megjelenne itt, semmi civakodás! Nem szeretem az ilyesmit,
megértetted?
 – Igenis, felügyelő úr – felelte Baldur Persicke engedelmesen, s azzal a két
gentleman elbúcsúzott – az eredményteljes munka után.

17. AZ ELSŐ LEVELEZŐLAPOT MEGÍRJAK

Quangeléknak nem volt ilyen eredményteljes vasárnapjuk, legalábbis nem került

sor a kimagyarázkodásra, amit Anna asszony annyira várt.
– Nem – mondta Quangel a felesége unszolására –, nem, mama, ma nem. Ez a
nap rosszul kezdődött; ma nem tehetem meg, amit akartam. S ha nem tehetem
meg, akkor beszélni se akarok róla. Talán majd a következő vasárnap. Hallod?
Igen, már megint valamelyik Persicke lopakodik fel a lépcsőn – egye fene, ha
bennünket békében hagynak!
Ennek ellenére Otto Quangel szokatlanul gyengéd volt ezen a vasárnapon. Anna
annyit beszélhetett elesett fiukról, amennyit csak akart, s Otto nem szólt rá, hogy
fogja be a száját. Sőt, még arra is kapható volt, hogy együtt megnézzék a fiukról
maradt néhány fényképet, s mikor az asszony közben sírva fakadt, a művezető a
vállára tette a kezét, s így szólt:
– Ne sírj mama, ne sírj. Ki tudja, mire jó, hogy meghalt; ki tudja, mi mindentől
menekült meg.
Ez a vasárnap tehát kimagyarázkodás nélkül is jól telt el. Anna már rég nem látta
ilyen szelídnek a férjét. Mintha a napsugár még egyszer, utoljára felmelegítené a
földet, mielőtt itt a mindent hó- és jégtakaróval befedő tél. A későbbi hónapokban,
mikor Quangel egyre ridegebb és szófukarabb lett, Anna gyakran gondolt erre a
vasárnapra, s emlékéből merített vigaszt és erőt.
Aztán ismét kezdődtek a hétköznapok, a mindig egyforma hétköznapok, melyek
oly egyformák voltak, akár a virágok nyíltak, akár a hó esett. A munka mindig
egyforma volt, s az emberek sem változtak.
Otto Quangel hétköznapjait csupán egy kicsiny, nagyon kicsiny élmény zavarta
meg. Mikor ment a gyárba, a Jablonskistrassén Fromm nyugdíjas törvényszéki
tanácsos jött vele szembe. Quangel köszönt volna, de félt, hogy Persickéék
meglátják. Azt sem akarta, hogy Borkhausen, akiről Anna azt mesélte, hogy elvitte
a Gestapo, észrevegye. Borkhausen ugyanis visszajött, ha egyáltalán valóban
elvitték, s ott settenkedett a lakók között.
Így hát Quangel mereven maga elé bámult, s rá se nézett a törvényszéki
tanácsosra, mikor elment mellette. Úgy látszik, az öregúr nem habozott annyit,
mindenesetre könnyedén megemelte kalapját lakótársa előtt, rámosolygott a
szemével, majd belépett a kapun.
„Nagyon helyes! – gondolta Quangel. – Aki látott bennünket, az gondolja:
Quangel még mindig a régi faragatlan tuskó, de a tanácsos úriember. Arra azonban
senki sem gondol, hogy valami közünk van egymáshoz!”
A hét hátralevő napjai eseménytelenül teltek el, aztán ismét vasárnap lett, s
Anna Quangel remélte, hogy ezen a vasárnapon végre sor kerül az oly epedve várt
s oly soká kitolódott beszélgetésre Otto terveiről. A művezető későn kelt fel, de
jókedvű és nyugodt volt. Miközben reggeliztek, Anna olykor kissé bátorítóan,
futólag rápillantott, azonban Quangel mintha észre sem vette volna, lassan
rágcsálta, s belemártogatta a kenyeret a kávéba.
Anna nehezen szánta el magát, hogy kivigye az edényt. De most már igazán nem
neki kellett először megszólalnia. Otto megígérte, hogy ezen a vasárnapon mindent
megmagyaráz, s bizonyára megtartja a szavát; ha sürgeti, azt hihetne, hogy
erőszakoskodik.
Így hát halk sóhajjal felállt, s kivitte a csészéket és a tányérokat a konyhába.
Amikor visszajött a kenyérkosárért s a kávéskannáért, Quangel a fiókos szekrény
előtt térdelt, s az egyik fiókban kotorászott. Anna nem is emlékezett már, mi van
abban a fiókban, de nem lehet más benne, csak mindenféle ócska limlom. – Keresel
valamit, Otto? – kérdezte.
Quangel azonban csak mormogott valamit, úgyhogy Anna visszavonult a
konyhába, hogy elmosogasson, s elkészítse az ebédet.
Tehát nem akar beszélni. Tehát megint nem akar beszélni! Pedig Anna még
sosem volt annyira meggyőződve, mint most, hogy a férje valamire készül, amiről ő
még semmit sem tud, de amiről feltétlenül tudnia kell!
Később, mikor ismét bement a szobába, hogy leüljön Quangel mellé burgonyát
hámozni, látta, hogy Otto levette a térítőt az asztalról. Az asztal lapján egy csomó
faragókés feküdt, s Quangel körül a padlót máris apró forgácsok borították. – Mit
csinálsz, Otto? – kérdezte megdöbbenten.
– Megpróbálom, tudok-e még faragni – felelte Quangel. Anna kissé ingerült volt.
Igaz, hogy Otto nem nagyon ismeri a lélek rejtelmeit, de azért mégis észre kellett
vennie, mennyire lesi minden szavát. Ehelyett előszedte a faragókéseit, melyekkel
még házasságuk első éveiben dolgozgatott, s éppúgy farigcsált, mint akkoriban,
mikor kétségbe ejtette örökös hallgatásával. Akkor még nem szokta meg, hogy
ilyen szótalan, de ma, épp ma érezte elviselhetetlennek, mikor pedig már
beletörődött. Úristen, ha ilyen eseményeik után semmi más sem jut eszébe, mint
hogy farigcsálni kezd! Ha az órák hosszat tartó néma faragással csak féltékenyen
őrzött csendjét akarja megóvni – ó, ez súlyos csalódást jelentene Annának.
Quangel már sokszor okozott neki súlyos csalódást, de most nem tudja olyan
szótlanul elviselni, mint máskor.
Miközben ilyen nyugtalan és elkeseredett gondolatok forogtak az agyában,
mégiscsak kissé érdeklődve figyelte, hogy Quangel elgondolkozva forgatja nagy
kezében a hosszúkás, vaskos fadarabot s olykor-olykor lehasít belőle egy nagyobb
forgácsot a késsel. Nem, most biztos, hogy nem szennyesládát farag.
– Mit faragsz, Otto? – kérdezte Anna kissé vonakodva. Egyszerre az a furcsa
gondolat ötlött az eszébe, hogy Quangel valamiféle munkadarabot farag, talán egy
bomba gyújtószerkezetének valamilyen alkatrészét. De hogy is juthat ilyesmi az
eszébe; micsoda szamárság – hisz mit kezdene Otto egy bombával?! Amellett a
bombáknak valószínűleg nincs is fa alkatrészük. – Mit faragsz, Otto? – kérdezte hát
kissé vonakodva.
Quangel először mintha felelet helyett megint csak mormogni akart volna, de
talán eszébe jutott, hogy aznap reggel már túlságosan próbára tette Annáját. Bár
egyszerűen az is lehet, hogy már hajlandó volt felelni. – Egy fejet – mondta.
Megpróbálom, ki tudok-e még faragni egy fejet. Régebben sok pipafejet faragtam.
Azzal tovább forgatta és faragta a fadarabot.
Pipafejet! Anna felháborodottan szisszent fel. Nagyon mérgesen mondta: –
Pipafejet! De Otto! Térj észhez! Vége mindennek, és te pipafejet faragsz!
Quangel mintha nem is figyelt volna se a haragjára, se a szavaira. – Ebből
természetesen nem pipafej lesz – mondta. Meg akarom próbálni, ki tudnám-e
faragni Ottóka fejét, de úgy, hogy hasonlítson hozzá.
Anna hangulata azonnal megváltozott. Tehát Ottókára gondol; s ha Ottókára
gondolt, ha az ő fejét akarja kifaragni, akkor rá is gondol, s örömet akar szerezni
neki. Felkelt a székről. Gyorsan letette a burgonyás tálat, s így szólt: – Várj, Otto,
mindjárt előveszem a fényképeket, hogy tudjad, milyen volt Ottóka.
Quangel elutasítólag rázta meg a fejét. – Nem akarom látni a fényképeket.
Olyannak akarom kifaragni Ottót, ahogy itt élt bennem – mondta, s megkopogtatta
magas homlokát. Egy idő múlva még hozzátette: – Persze ha sikerül!
Anna ismét meghatódott. Tehát Ottóka benne is él; kialakult képe van a fiúról.
Most már kíváncsi volt, milyen lesz a fej. – Biztosan meg tudod csinálni, Otto! –
mondta.
– No! – felelte Quangel kurtán, de inkább egyetértőleg, mint kételkedve.
 Ezzel egy időre befejeződött a beszélgetésük. Annának vissza kellett mennie a
konyhába, hogy elkészítse az ebédet; otthagyta Quangelt az asztalnál, aki lassan
forgatta ujjai közt a hársfatuskót, s némán, óvatosan, türelmesen faragta le egyik
forgácsot a másik után.
Mégis nagyon meglepődött, mikor röviddel ebéd előtt visszament a szobába,
hogy megterítsen, s látta, hogy a férfi már rendbe rakta az asztalt, s feltette a
terítőt. Quangel az ablaknál állt, s a Jablonskistrassét nézte, ahol lármáztak a
játszadozó gyerekek.
– No, Otto – kérdezte. – Már kész is vagy a faragással?
– Mára befejeztem – felelte a férfi, s az asszony abban a pillanatban tudta már,
hogy mégis fognak beszélgetni, mégpedig rövidesen, s hogy Otto, ez az
érthetetlenül állhatatos ember, akit senki és semmi nem siettethetett, s aki mindig
ki tudta várni a megfelelő pillanatot, mégiscsak tervel valamit.
Az ebédet hallgatagon fogyasztották el, aztán Anna visszament a konyhába, hogy
rendet rakjon, Quangel pedig szokása szerint a heverőn üldögélt, s maga elé
meredt.
Amikor Anna félórával később visszajött, a férfi még mindig mozdulatlanul ült.
Azonban most már nem akart addig várni, míg Quangel végre elszánja magát; a
férfi türelme s a maga türelmetlensége nagyon felidegesítette. Lehet, hogy még
négykor is így üldögél majd; talán még vacsora után is! Nem tudott tovább várni.
– Nos, Otto – kérdezte –, mi van? Minden vasárnap alszol; ma mért nem fekszel
le?
– Ma nincs „minden vasárnap”. A „minden vasárnap”-oknak végérvényesen vége.
– Azzal hirtelen felállt, s kiment a szobából.
Anna ma azonban nem volt hajlandó eltűrni, hogy a férfi megint eltűnjön, s azt se
tudja, hová. Utána szaladt. – Otto, ne... – kezdte.
Quangel az előszobaajtóban állt, is éppen akkor kapcsolta be a biztosító láncot.
Felemelte a kezét, hogy csendet parancsoljon s hallgatózott. Aztán bólintott, s
otthagyva az asszonyt, visszament a szobába. Mire Anna is bement, Quangel már
ismét a heverőn ült. Az asszony melléje telepedett.
– Ha csengetnek, Anna – mondta Quangel –, nem nyitsz ajtót, csak ha én...
– De ki csengetne, Otto? – kérdezte Anna türelmetlenül. Ki látogatna meg
bennünket? Mondd már meg, amit mondani akarsz!
– Majd megmondom, Anna – felelte Quangel szokatlanul gyengéden. – De minél
jobban sürgetsz, annál nehezebb.
Az asszony gyorsan megérintette a kezét; a férfi kezét, akinek mindig nehezére
esett az érzelmeiről s a gondolatairól beszélni. – Nem sürgetlek, Otto – mondta
megnyugtatóan. Nem kell sietned!
Quangel azonban azonnal beszélni kezdett; csaknem öt percig beszélt
egyfolytában, lassan, rövid, szaggatott, nagyon megfontolt mondatokban, s minden
mondat után becsukta keskeny ajkú száját, mintha többet semmiképp sem akarna
mondani. S miközben beszélt, nem nézett Annára; szeme valahová a szoba sarkába
meredt.
Anna Quangel azonban egyfolytában egy pillanatra sem fordította el tekintetét a
férfi arcáról, s szinte hálás volt, hogy Otto nem néz rá, oly nehezen tudta elleplezni
egyre növekvő csalódottságát. Úristen, mit talált ki ez az ember! Anna valami hősi
tettre gondolt, félt is valami ilyesmitől: talán merényletet követnek majd el a
Führer ellen, de legalábbis ádáz harcot kezdenek a fejesek és a párt ellen.
És mit akart ezzel szemben Otto? Semmit, nevetségesen keveset, valami olyat,
ami egészen megfelelt a természetének, valami csendes, egyáltalán nem feltűnő
tettre készült, ami nem zavarja meg a nyugalmát. Lapokat akart írni.
Levelezőlapokat, felhívást a Führer és a párt ellen, a háború ellen, hogy
felvilágosítsa embertársait – ennyi az egész. És a levelezőlapokat sem akarta
postára adni vagy a falra ragasztani; nem, csak le akarta tenni olyan
lépcsőházakban, ahol nagyon nagy a forgalom, s a többit aztán a sorsra bízni, pedig
egészen bizonytalan, ki találja majd meg, s nem tapossák össze vagy tépik széjjel
azonnal... Anna minden idegszála tiltakozott a titokban folytatott veszélytelen harc
ellen, ő harcolni akart; valami olyat tenni, aminek látszatja is van!
Quangel azonban, miután befejezte, láthatólag nem várt hozzászólást a
feleségétől, aki némán ült a heverőn, s küszködött magával: vajon nem lenne
mégis jobb, ha szólna Ottónak?
A férfi felállt, s megint kiment az előszobába hallgatózni. Mikor visszajött, ismét
levette a térítőt az asztalról, összehajtogatta, s gondosan letette a szék támlájára.
Aztán odament a régi mahagóni szekreterhez, kivette zsebéből a kulcscsomót, s
kinyitotta a fiókot.
Miközben keresgélt, Anna elszánta magát. Vonakodva mondta: – Nem kevés egy
kicsit, amit tenni akarsz, Otto?
A férfi abbahagyta a keresgélést, de nem egyenesedett fel, csak úgy fordította a
fejét a felesége felé: – Sok vagy kevés, Anna – ha rájönnek, a fejünkbe kerül...
Quangel olyan sötéten, olyan élesen pillantott rá, s szavai oly borzalmasan
meggyőzőek voltak, hogy Anna megborzongott. S egy pillanatra megjelent előtte a
szürke, kikövezett fegyházudvar; a felállított nyaktiló, melynek acélja sötéten
fenyegette: meg sem csillant a szürke hajnali fényben.
Anna Quangel érezte, hogy remeg. Aztán gyorsan ismét Ottóra pillantott. Talán
igaza van; sok vagy kevés: senki sem kockáztathat többet, mint az életét. Mindenki
csak annyit tehet, amennyi erejéből és tehetségéből telik – fontos, hogy
ellenálljanak.
Quangel még mindig némán nézte a feleségét, mintha az asszonyban dúló harcot
figyelné. Aztán megszelídült a tekintete, kihúzta kezét a fiókból, felemelkedett, s
szinte mosolyogva mondta: – No de azért olyan könnyen nem csípnek el
bennünket! Ha ők ravaszak, mi is ravaszak leszünk. Ravaszak és óvatosak.
Óvatosnak kell lenni, Anna, mindig résen kell lenni – minél tovább harcolunk, annál
többet érünk el. Semmi értelme, hogy túl korán pusztuljunk el. Élni akarunk, meg
akarjuk élni a bukásukat, hogy akkor majd elmondhassuk: nekünk is részünk van
benne, Anna!
Könnyedén, szinte tréfásan beszélt. S mikor ismét kotorászni kezdett a fiókban,
Anna megkönnyebbülten dőlt hátra a heverőn. Nagy tehertől szabadult meg; most
már tudta, hogy Otto valami nagy tettre készül.
Quangel az asztalra tette a tintásüveget, a borítékban levő levelezőlapokat s a
hatalmas, fehér kesztyűt. Kihúzta a dugót az üvegből, gyufával kiégette a tollat, s
bemártotta a tintába. A toll halkan sziszegett, Quangel figyelmesen nézte, majd
bólintott. Aztán körülményesen felhúzta a kesztyűt, kivett egy levelezőlapot a
borítékból, s letette maga elé. Lassan bólintott Annának. Az asszony figyelmesen
követte a férfi óvatos, régóta kitervelt mozdulatait. Quangel a kesztyűre mutatott,
s így szólt: – Hogy ne maradjon ujjlenyomat – hisz érted, ugye?
Aztán felvette a tollat, s halkan, de nyomatékosan mondta: – Első levelezőlapunk
első mondata pedig így hangzik: „Anyák! A Führer meggyilkolta a fiamat...”
Anna ismét megremegett. Olyan vészterhesen, olyan sötéten, olyan elszántan
csengett Otto hangja. Abban a pillanatban megértette, hogy ezzel a mondattal
most és mindörökké megkezdődött a harc, s homályosan azt is megértette, mit
jelent ez: ők, a szegény, gyenge, jelentéktelen munkások, akiket egyetlen szavuk
miatt a halálba küldhetnek, felvetitek a harcot a Führerrel és a párttal, a gazdag és
szörnyűséges államhatalommal, melyet a német nép háromnegyede, sőt talán
négyötöde támogatott, ők ketten pedig egyedül vannak ebben a kis szobában a
Jablonskistrassén!
Anna férjére néz. Miközben mindezt végiggondolta, Quangel leírta már az első
mondat első két szavát. Végtelenül lassan rajzolja a Führer ,,F”-jét. – Hadd írjak
én, Otto! – kéri az asszony. – Én sokkal gyorsabban írok!
 Quangel először megint csak morog. Aztán mégis felel az asszonynak: – Ugyan –
legyint –, a te kézírásod! Előbb-utóbb elcsípnének bennünket a kézírásod miatt.
Látod, ez különleges írásfajta: blokkbetű – különleges nyomtatott betűk...
Elhallgat, s folytatja a rajzolást. Igen, így tervezte. Nem valószínű, hogy
elfelejtett volna valamit. Ezt a különleges írásfajtát a belsőépítészek bútorrajzain
látta; ebből az írásból senki sem tudja megállapítani, ki írta. Otto Quangel íráshoz
nem szokott ujjai természetesen nagyon otrombán és esetlenül rajzolják a betűket.
De nem baj, a betűk így sem árulják el írójukat. Sőt, inkább még jó is; így kissé
olyan a levelezőlap, mint egy hirdetmény, s legalább azonnal magára vonja a
figyelmet. Türelmesen folytatja a rajzolást.
S most már Anna sem türelmetlenkedik. Igyekszik megszokni a gondolatot, hogy
hosszú lesz a harc. Most már nyugodt, Otto mindent kitervelt, Ottóban mindig,
mindig bízni lehet. Hogy megfontolt mindent! Az első levelezőlap a harcban a fiáról
szól majd, rá emlékezik. Volt egy fiuk, a Führer meggyilkolta, most levelezőlapokat
írnak. Az életüknek új szakasza kezdődik. Látszólag semmi sem változott.
Quangelék körül békesség honol. S mégis minden megváltozott; a szívükben már
megkezdődött a harc...
Anna előveszi a varrókosarát, s harisnyákat kezd foltozni. Olykor-olykor Ottóra
pillant, aki lassan rajzolja a betűket, anélkül hogy meggyorsítaná az iramot. Szinte
minden betű után kartávolságra kinyújtja a lapot, s összehúzott szemmel figyeli az
írást. Aztán bólint.
Végül megmutatja Annának, hogy elkészült az első mondat. Másfél hatalmas sor
telt meg a lapon.
– Nem sokat írhatsz egy levelezőlapra! – mondja Anna.
– Mindegy! Még sok lapot írok majd! – feleli Quangel.
– És sokáig tart, amíg megírod.
– Vasárnaponként megírok egy, később esetleg két lapot. Még nem ért véget a
háború, még mindig gyilkolnak.
Quangelt nem lehet megingatni. Elhatározott valamit, s elhatározásához
ragaszkodni fog. Semmi sem tántoríthatja meg, senki sem állíthatja meg Otto
Quangelt az úton, melyen elindult.
– A második mondat: „Anyák! A Führer a ti fiaitokat is megöli; akkor sem lesz
vége a gyilkolásnak, ha a világon minden család gyászol már...” – mondja Quangel.
– Anyák! A Führer a ti fiaitokat is megöli! – ismétli Anna.
Aztán bólint, s így szól: – Igen, ezt írd! – Gondolkodik. Olyan helyre kellene tenni
ezt a levelezőlapot, ahol asszonyok járnak l
Quangel töpreng, majd megrázza a fejét: – Nem. A nők kiszámíthatatlanok, ha
megijednek. Egy férfi gyorsan zsebre vágja majd a lapot a lépcsőházban, s csak
később olvassa majd el pontosan. De különben is: Minden férfit anya szült.
Ismét elhallgat, s újra rajzolni kezd. Eltelik a délután, de eszükbe sem jut az
uzsonna. Végül este lesz, s elkészül az első levelezőlap. Quangel feláll, s még
egyszer szemügyre veszi.
– Úgy l – mondja. – Ezzel meglennék. Jövő vasárnap következik a második.
Anna bólint.
– Mikor viszed el? – suttogja.
Quangel ránéz. – Holnap délelőtt.
– Hadd menjek veled, legalább most, először! – kéri az asszony.
Quangel megrázza a fejét. – Nem – mondja. – Épp először nem. Előbb látnom
kell, hogyan sikerül.
– De! – kéri Anna. – Ez az én levelezőlapom l Ez egy anya levelezőlapja!
– Jó! – határozza el a férfi. – Gyere velem. De csak a házig. Bent egyedül akarok
lenni.
– Jól van.
 Quangel óvatosan beteszi a levelezőlapot egy könyvbe, elrakja az írószereket, s
bedugja a kesztyűt a kabátzsebébe.
Megvacsoráznak; alig beszélnek. De észre sem veszik, hogy szótlanok, még Anna
sem. Mindketten fáradtak, mintha valami nehéz munkát végeztek volna, vagy
hosszú utazás után lennének.
- Én mindjárt lefekszem – mondja Quangel, mikor feláll az asztaltól.
– Én meg csak rendbe rakom a konyhát – feleli Anna. Aztán jövök én is. Istenem,
milyen fáradt vagyok, holott nem csináltunk semmit!
Quangel halványan rámosolyog, aztán gyorsan bemegy a hálószobába, s vetkőzni
kezd.
De később, mikor már mindketten fekszenek a sötét szobában, egyikük sem tud
elaludni. Hánykolódnak az ágyban, egymás lélegzetét figyelik, s végül beszélgetni
kezdenek. Sötétben inkább megered a szó.
– Mit gondolsz – kérdezi Anna –, mi lesz a levelezőlapjainkkal?
– Először mindenki megijed majd, ha megpillantja a levelezőlapot, s elolvassa az
első szavakat. Manapság mindenki fél.
– Igen – mondja Anna. – Mindenki...
„De ez ránk Quangelékra nem vonatkozik. Majdnem mindenki fél – gondolja. – De
mi nem.”
– Aki megtalálja – ismétli Quangel hangosan százszor is elismételt gondolatait –,
fél majd, hogy megfigyelik a lépcsőházban. Gyorsan zsebre vágja hát s elsiet. Vagy
visszateszi a levelezőlapot s eltűnik, és aztán jön a következő...
– Igen, így lesz – mondja Anna, s látja a lépcsőházat, egy rosszul világított
berlini lépcsőházat: mindenki, aki kezébe veszi a levelezőlapot, egyszerre
bűnösnek érzi majd magát. Hisz tulajdonképpen mindenki úgy gondolkodik, mint a
levelezőlap írója, s mégsem gondolkodhat úgy, mert az efféle gondolatokért halál
jár...
– Néhányan – folytatja Quangel – azonnal átadják majd a levelezőlapot a
tömbparancsnoknak vagy a rendőrségnek, csakhogy minél gyorsabban
megszabaduljanak tőle. De ez sem számít, hisz akár párttagok, akár nem, akár
politikai vezetők, akár rendőrök: mindnyájan elolvassák a lapot, s mindnyájukra
hat majd. S ha csak azáltal hat, hogy ismét megbizonyosodnak: él még az
ellenállás, s nem mindenki követi a mi drága Führerünket...
– Nem – mondja Anna. – Nem mindenki. Mi nem.
– S egyre többen leszünk majd, Anna. A mi érdemünk, hogy egyre többen
leszünk. Talán másokban is felkeltjük a gondolatot, hogy olyan levelezőlapokat
írjanak, mint én. Végül majd tucatjával, százával ülnek neki, mint én, és írnak.
Elárasztjuk a levelezőlapokkal Berlint, leállítjuk a gépeket, megbuktatjuk a Führert,
befejezzük a háborút...
Elhallgat, annyira megrendült saját szavaitól, az álmoktól, melyek későn ugyan,
de mégis hatalmukba kerítették rideg szívét.
Anna Quangelt azonban fellelkesíti a látomás, s így szól: – És mi leszünk az elsők!
Senki sem tudja majd, csak mi.
A férfi hirtelen lehiggad: – Talán már sokan gondolkodnak így, mint mi, hisz sok
ezer ember esett már el. Lehet, hogy valaki ír is már levelezőlapokat. De mindegy,
Anna! Az minket nem zavar. Mi megtesszük a kötelességünket!
– Igen – mondja Anna.
S a férfit még egyszer magával ragadják a megkezdett vállalkozás lehetőségei: –
Megmozgatjuk a rendőrséget, a Gestapót, az SS-t, az SA-t. Mindenütt a titokzatos
levelezőlap-íróról beszélnek majd, nyomoznak, gyanúsítanak, figyelnek,
házkutatásokat tartanak – s minden hiába! Mi írunk, egyre csak írunk!
– Talán még a Führernek is megmutatják majd a lapokat - mondja Anna. – A
Führer is megtudja, hogy vádoljuk! Dühöngeni fog! Hisz azt mondják, mindjárt
dühöngeni kezd, ha valami nem úgy történik, ahogy ő akarja. Megparancsolja majd,
hogy kutassanak fel bennünket, de minket nem fognak megtalálni! Továbbra is
olvasnia kell a vádjainkat!
Mindketten hallgatnak, mindkettőjüket elvakítja ez a lehetőség. Kik voltak ők
még az előbb? Ismeretlen kis emberek, akik együtt nyüzsögtek a többivel a
hatalmas, sötét forgatagban. S most egyszerre egyedül maradtak, kiváltak,
kiemelkedtek a többiek közül, senkivel sem téveszthetők többé össze. Olyan
egyedül vannak, hogy érzik maguk körül a fagyos magányt.
S Quangel látja magát, ahogy ott áll a műhelyben, a mindig egyforma hajszában,
hajszolva és hajszoltatva, s tekintetét figyelmesen irányítva egyik gépről a
másikra. És a többiek azt hiszik, még mindig a vén, korlátolt Quangel áll mellettük,
az a zsugori, akit csak a munkája érdekel. Holott fejében olyan gondolatok
forognak, mint egyikükében sem. Valamennyien elpusztulnának félelmükben, ha
ilyesmit gondolnának. Neki azonban, a korlátolt, vén Quangelnak, ilyen gondolatai
vannak. Ott áll majd, és megtéveszt mindenkit.
Anna Quangel viszont a másnap reggelre gondol, mikor elindulnak majd, hogy
elvigyék az első levelezőlapot. Kissé elégedetlen magával, amiért nem
ragaszkodott, hogy bemehessen Quangellal a házba. Töpreng, ne kérje-e meg még
egyszer a férfit. Esetleg. Otto Quangelt általában nem lehet kérésekkel megingatni.
De ma este talán, amikor olyan szokatlanul jókedvű? Talán mindjárt most?
Azonban túl sokáig tartott, míg elszánta magát: észreveszi, hogy Quangel már
elaludt, így hát ő is aludni készül; majd meglátja, lesz-e holnap alkalmas pillanat.
Ha lesz, akkor biztosan megkéri.
Aztán ő is elalszik.

18. AZ ELSŐ LEVELEZŐLAPOT ELHELYEZIK

Otto olyan szótlan azon a délelőttön, hogy Anna csak az utcán meri megemlíteni
a dolgot. – Hová akarod vinni azt a lapot, Otto?
Quangel mogorván feleli: – Ne beszélj most róla. Ne beszélj itt az utcán.
S aztán kelletlenül hozzáteszi: – Kikerestem egy házat a Greifswalderstrassén.
– Ne! - mondja Anna határozottan. – Ne tedd ezt, Otto. Nem helyes, amit tenni
akarsz!
– Gyere! – mondja a férfi mérgesen, mert Anna megállt. Hisz mondtam már, hogy
ne itt az utcán!
Tovább megy, Anna követi, s nem enged a jussából, hogy beleszóljon: – Ne ilyen
közel a lakásunkhoz - hangsúlyozza. Ha azoknak a kezébe kerül, mindjárt van egy
támpontjuk, melyik környéken keressék. Menjünk le az Alexanderplatzig...
Quangel gondolkodik, töpreng. Talán, nem: biztosan igaza van az asszonynak.
Mindennel számolni kell. S mégsem tetszik, hogy egyszerre meg kell változtatnia a
terveit. Ha lemennek az Alexanderplatzig, nagyon kevés ideje marad, hisz
munkakezdetig be kell fejeznie. Nem is ismer megfelelő házai az Alexanderplatzon.
Bizonyára sok van, de előbb meg kell keresni a megfelelőt, s azt inkább egyedül
keresi meg, mert az asszony zavarja.
Aztán egyszerre dönt. – Jó – mondja. – Igazad van, Anna. Menjünk az Alexander-
platzra.
Az asszony hálásan pillant rá oldalról. Boldog, hogy végre egyszer megfogadta a
tanácsát. S hogy ilyen boldoggá tette, nem akarja még arra is megkérni, hogy
bemehessen vele a házba. Jó, menjen csak egyedül. Kicsit fél majd, amíg várja,
hogy visszajöjjön – de tulajdonképpen miért félne? Egy pillanatig sem kételkedik,
hogy visszajön. Otto olyan nyugodt és józan, Ottót nem lehet meglepni. Még ha a
kezükbe kerülne, akkor sem árulná el magát, akkor is megszabadulna tőlük.
 Miközben gondolkodva lépked a hallgatag férfi mellett, elérnek a Greifswalderról
a Neue Königstrasséra. Annát úgy lefoglalták a gondolatai, hogy nem is vette észre,
milyen figyelmesen szemléli Otto Quangel a házakat. Egyszerre megáll – még elég
messze vannak az Alexanderplatztól –, s így szól: – Menj, nézd meg azt a kirakatot,
mindjárt visszajövök.
S máris átvág az úttesten egy nagy, világos irodaépület felé.
Anna szíve hevesen kezd dobogni. Szeretné utána kiáltani: „Ne, ne, hisz az
Alexanderplatzban állapodtunk meg! Hadd maradjunk legalább addig együtt! – És:
– Legalább búcsúzz el tőlem!” De a kapu már becsukódott Quangel mögött.
Az asszony nagyot sóhajt, s a kirakat felé fordul. De hiába nézi, nem látja a
kiállított tárgyakat. Nekitámasztja homlokát a hideg üvegnek, a szeme káprázik.
Oly hevesen dobog a szíve, hogy alig tud lélegzetet venni, mintha minden vér a
fejébe szaladt volna.
„Tehát mégis félek – gondolja. – Az isten szerelmére, Ottónak nem szabad soha
észrevennie, hogy félek. Különben soha többé nem visz magával. De
tulajdonképpen nem is félek igazán – töpreng. – Nem magam miatt félek, őt féltem.
Ó, ha nem jönne vissza!”
Nem tudja megállni, oda kell fordulnia az irodaépület felé. A kapu kinyílik,
emberek mennek, emberek jönnek; mért nem jön még Quangel? Talán már öt, nem,
tíz perce is, hogy elment. Mért rohan úgy az a férfi, aki most jött ki a házból? Talán
rendőrért szalad? Mindjárt az első alkalommal elfogták Quangelt?
„Ó, nem bírom tovább! Mi történt vele? S még azt hittem, semmiség az egész!
Minden héten egyszer, s ha két lapot ír, akkor kétszer teszi kockára az életét! És
nem akar majd mindig magával vinni! Már ma reggel is észrevettem:
tulajdonképpen nem örül, hogy vele megyek. Egyedül megy majd, egyedül viszi el a
lapokat, aztán egyenest a gyárba megy (vagy soha többé nem megy a gyárba!), én
meg otthon ülök, ülök, és félek és várok. Érzem, hogy ez a félelem sosem múlik el,
sosem tudom majd megszokni. De ott jön Otto! Végre! Nem, nem ő az. Megint nem
ő! Utána megyek, akármilyen mérges lesz is! Bizonyára történt valami, hisz már
egy negyedórája elment, képtelenség, hogy ilyen soká tartson! Megkeresem!”
Elindul, hármat lép a ház felé – aztán visszafordul. Megáll a kirakat előtt, s az
üvegre mered.
„Nem, nem megyek utána, nem keresem meg. Nem mondhatok csődöt mindjárt
az első alkalommal. Hisz bizonyára tévedek, nem történt semmi; az emberek
ugyanúgy jönnek-mennek ki-be, mint eddig. Bizonyára nem is telt még el egy
negyedóra, mióta Otto elment. No nézzük csak, mi van ebben a kirakatban.
Melltartók, övek...”
Quangel közben belépett az irodaépületbe. Azért határozta el olyan hirtelen
magát, mert az asszony vele volt. Idegesítette, hogy bármelyik pillanatban megint
elkezdhetett beszélni „arról”. Anna jelenlétében nem akart ilyen soká keresgélni.
Bizonyára megint beszélni kezdene „arról”, ajánlaná az egyik házat, elvetné a
másikat. Nem, legyen vége! Inkább bement az első megfelelő házba, még ha
tulajdonképpen nem is megfelelő.
Valóban nem bizonyult megfelelőnek. Világos, modern irodaépület volt, igaz,
hogy sok irodával, de a kapuban szürke egyenruhás portás állt. Quangel
közönyösen pillant rá s elhalad mellette. Felkészült, hogy megkérdezik, hová megy;
megjegyezte, hogy Toll ügyvédnek a negyedik emeleten van az irodája. A portás
azonban nem kérdez semmit, egy úrral beszélget, s csak futó, közömbös pillantást
vet a belépőre. Quangel balra fordul, s elindul a lépcsőn, amikor meghallja a
felvonó búgását. No lám, arra sem számított, hogy az ilyen modern házakban
felvonó is van, úgyhogy gyalog csak nagyon kevesen mennek fel a lépcsőn.
De Quangel folytatja az útját. A liftes bizonyára azt gondolja majd: „Az öreg
emberek nem bíznak a felvonóban.” Vagy arra gondol, hogy talán csak az első
emeletre akar menni. Vagy nem gondol semmit. Mindenesetre a lépcsőházban alig
járnak. Quangel már a második emeletre ér, s még csak egy kifutóval találkozott,
aki kezében egy nagy csomag levéllel sietve rohant le a lépcsőn. Rá se nézett
Quangelra. Akárhová letehetné a levelezőlapot, de egy pillanatra sem felejti el,
hogy a felvonó csillogó üvege mögül bármikor megfigyelhetik. Még magasabbra
kell mennie, s majd mikor a felvonó eltűnik a mélyben, akkor teszi le a lapot.
Megáll két emelet között egy magas ablaknál, s lebámul az utcára. Közben –
gondosan eltakarva – kiveszi zsebéből az egyik kesztyűt, s felhúzza a jobb kezére.
Aztán megint a jobbját zsebre dugja, óvatosan odacsúsztatja az elkészített
levelezőlaphoz, óvatosan, nehogy összegyűrje, s két ujjal megfogja...
Miközben Otto Quangel a levelezőlappal foglalatoskodott, látta, hogy Anna már
nem a kirakat előtt áll, hanem az úttest szélén, s halálsápadtan, nagyon feltűnően
mered az irodaépületre. Nem a magasba néz, ahol Quangel áll, nyilván a földszinti
ajtókat figyeli. Quangel rosszkedvűen csóválja a fejét, s megesküszik, hogy soha
többé nem hozza magával az asszonyt. Persze hogy félti őt! De miért félti? Inkább
magát féltené, ha ilyen lehetetlenül viselkedik. Hisz mindkettőjüket veszélybe
sodorja!
Quangel ismét elindul felfelé. Amikor elhalad a következő ablak előtt, még
egyszer lenéz az utcára, de Anna már megint a kirakatot bámulja. Helyes, nagyon
helyes; mégis leküzdötte a félelmét. Igazán bátor asszony. Nem is említi majd meg,
hogy látta. S ekkor Quangel hirtelen kiveszi a levelezőlapot, óvatosan leteszi az
ablakdeszkára, a kesztyűt már mentében tépi le a kezéről, s zsebre vágja.
Lemegy néhány lépcsőfokot, majd visszanéz. A levelezőlap ott fekszik a nappali
világosságban; még innen is látja, milyen nagy, olvasható betűkkel írta meg az első
levelezőlapját! Bárki el tudja olvasni! És meg is érti! Quangel ádázul mosolyog.
Ugyanakkor azonban hallja, hogy a fölötte levő emeleten kinyílik egy ajtó. A
felvonó egy perccel előbb tűnt el a mélységben. Ha az ismeretlen, aki most lépett ki
az egyik irodából, nem akarja megvárni, amíg a felvonó ismét felér, ha elindul
lefelé a lépcsőn, s megtalálja a levelezőlapot: Quangelnak csak egy emelet előnye
van. Ha az illető szalad, elérheti, lehet, hogy csak lent a földszinten, de elérheti,
mert Quangel nem szaladhat. Egy öregember, aki szalad lefelé a lépcsőn, mint egy
iskolás gyerek – nem, ez feltűnő! Márpedig ő nem tűnhet fel, senkinek sem szabad
emlékeznie, hogy egy ilyen és ilyen külsejű férfit látott a házban...
Közben meglehetősen gyorsan megy le a lépcsőn, s bár a léptei kopognak,
feszülten figyel, valóban lejön-e a lépcsőn az ismeretlen? Akkor már észre kellett
vennie a levelezőlapot; lehetetlen, hogy ne vette volna észre. De Quangel nem
biztos a dolgában. Egyszer azt hiszi, lépéseket hall. De most már megint rég nem
hallja. S már jóval lejjebb van, semhogy bármit is hallhatna. A kivilágított felvonó
csillogva kúszik fel mellette a magasba.
Quangel a kijárat felé indul. Épp akkor jön egy nagy csapat munkás az udvar
felől, valamelyik gyárból, s Quangel közéjük vegyül. Ezúttal – ebben egészen biztos
– a portás rá se nézett.
Átmegy az úttesten, s odalép Annához.
– Kész! – mondja.
Amikor látja, hogy az asszony szeme felcsillan, majd megremeg az ajka, még
hozzáteszi: – Senki sem látott! – Majd végül: – Gyere, menjünk. Épp annyi időm
van, hogy gyalog beérjek a gyárba.
Elindulnak, de mindketten még egyszer visszapillantanak az irodaépületre,
ahonnan Quangel első levelezőlapja elindul útjára. Úgy bólintanak a ház felé,
mintha elbúcsúznának tőle. Jó ház; bármennyi házat keresnek is fel hasonló
szándékkal az elkövetkezendő hónapokban és években – ezt a házat sosem felejtik
majd el.
Anna Quangel szeretné legalább futólag megsimogatni a férfi kezét, de nem meri.
Így hát mintha csak véletlenül súrlódna hozzá, s ijedten mondja: – Bocsáss meg,
Otto!
 Quangel csodálkozva pillant rá, de nem szól semmit.
Folytatják útjukat.

MÁSODIK RÉSZ

A GESTAPO

19. A LEVELEZŐLAPOK ÚTJA

Max Harteisen színművésznek ugyancsak sok vaj volt a fején, még a „prae-náci
időkből”, ahogy barátja, Toll ügyvéd mondogatni szokta. Szerepelt zsidó rendezők
filmjeiben, szerepelt háborúellenes filmekben, s a színpadon egyik főszerepe az
átkozott, nyúlszívű homburgi herceg volt, akit minden igaz nemzetiszocialista csak
leköphet. Max Harteisennek tehát volt oka, hogy fölöttébb óvatos legyen; hiszen
egy ideig még az is kétséges volt, egyáltalán megengedik-e a náci urak, hogy
színpadra lépjen.
Ezt aztán mégis sikerült elintézni. Természetesen kissé vissza kellett volna
húzódnia, hogy az igaz náci színészek jussanak előnyökhöz, még ha közel sem
olyan tehetségesek, mint ő. Azonban épp ezt mulasztotta el; a gyanútlan
fiatalember oly csodálatosan játszott, hogy még Goebbels miniszter is felfigyelt rá.
Bizony, a miniszter egyenesen belebolondult Harteisenbe. Azt pedig minden gyerek
tudja, mit jelent, ha a miniszter vonzódik valakihez, hisz doktor Joseph
Goebbelsnél szeszélyesebb, kiszámíthatatlanabb ember nem volt a birodalomban.
Eleinte csupa öröm és ragyogás volt az élet, mert ha a miniszter úrnak
kegyeskedett valakit tisztelnie, akkor nem tett különbséget férfi és nő között.
Goebbels doktor minden reggel felhívta Harteisent, mintha szerelmes lenne belé,
megtudakolta, hogy aludt, virágot és édességet küldött neki, mint valami dívának,
s nem múlhatott el egyetlen nap sem, hogy a miniszter legalább rövid időre ne
találkozott volna a színésszel. Sőt, még a nürnbergi pártnapra is magával vitte, s
megmagyarázta neki az „igaz” nemzetiszocializmust, Harteisen pedig mindent
megértett, amit meg kellett értenie.
Csak azt nem értette meg, hogy az igaz nemzetiszocializmusban holmi egyszerű
néptárs sosem mond ellent egy miniszternek. Hisz a miniszter, egyszerűen azáltal,
hogy miniszter, százszor okosabb bárkinél. Harteisen egy filmmel kapcsolatban
valami egészen jelentéktelen ügyben ellentmondott miniszterének, sőt, azt merte
állítani, hülyeség, amit Goebbels úr mond. Nem lehet megállapítani, vajon a
valóban jelentéktelen s amellett pusztán elméleti kérdés miatt ragadta el a színészt
a haragos felindulás, vagy egyszerűen torkig volt már a miniszter túlzott
imádatával, s ezért óhajtotta a szakítást. Mindenesetre többszöri figyelmeztetés
ellenére kitartott véleménye mellett: hülyeség és hülyeség is marad, akár egy
miniszter mondja, akár nem!
Ó, hogy megváltozott ettől kezdve Max Harteisen élete! Többé nem érdeklődtek
reggel, hogy jól aludt-e, többé nem kapott sem pralinét, sem virágot, többé nem
látogathatta meg Goebbels doktor urat, s az igaz nemzetiszocializmusról sem
oktatták ki! Ó, mindezt még el lehetett volna viselni, sőt, talán vágyott is erre a
mellőzésre, de aztán egyszerre nem kapott szerződést, már megkötött
filmszerződéseit felbontották, a vendégszerepléseit lemondták; Harteisen
színművésznek nem volt munkája.
 Mivel Harteisen nemcsak a pénzért dolgozott, hanem igazi színész volt, akinek a
színpad, a felvevőgép jelentette élete értelmét, egészen elkeseredett a kényszerű
tétlenség miatt. Nem tudta és nem akarta elhinni, hogy a miniszter, aki másfél évig
a legjobb barátja volt, egyszerre ilyen gátlástalan, sőt aljas ellensége lett, s
hatalmát arra használja fel, hogy megfosszon valakit minden örömétől, pusztán
azért, mert az ellentmondott neki. (A jó Harteisen még 1940-ben sem értette meg,
hogy minden náci bármikor hajlandó volt minden németet, akinek véleménye eltért
az övétől, nemcsak az élet minden örömétől, hanem magától az élettől is
megfosztani.)
Ahogy azonban telt az idő, s Max Harteisennek nem akadt semmiféle munkája,
végül mégiscsak el kellett hinnie. Barátai elmesélték, hogy a miniszter egy
filmkonferencián kijelentette: a Führer soha többé nem akarja látni a színészt tiszti
egyenruhában a vetítővásznon. Nem sokkal később már az a hír járta, hogy a
Führer egyáltalán nem akarja látni a színészt, aztán hivatalosan kijelentették:
Harteisen „nemkívánatos egyén”. Kész, vége, barátocskám; harminchat éves
korodban feketelistára kerültél az egész Ezredéves Birodalomban!
Most már valóban elég vaj volt Harteisen fején. A színész azonban nem
nyugodott bele sorsába, kutatott és tudakozódott, mindenáron meg akarta tudni,
vajon valóban a Führertől származnak-e a megsemmisítő ítéletek, vagy csak az a
törpe találta ki, hogy megsemmisítse ellenfelét. S ezen a hétfői napon Harteisen
győzelme biztos tudatában rontott be barátjához, Toll ügyvédhez: – Megvan!
Megvan, Erwin! – kiáltotta. – Hazudott a bitang. A Führer nem is látta a filmet,
amelyikben porosz tisztet alakítok, és soha nem szólt ellenem egyetlen szót sem!
S kuszán beszámolt, hogy a hír feltétlenül megbízható, mert magától Göringtől
származik. Felesége egyik barátnője nagynénjének unokahúgát meghívták
Göringhez Karinhallba, és szóba hozta az ő ügyét, Göring pedig úgy nyilatkozott,
amint már elmondta.
Az ügyvéd kissé gúnyosan nézte az izgatott színészt. – És ez mit változtat, Max, a
leányzó fekvésén?
A színész megrökönyödötten morogta: – De hisz Goebbels hazudott, Erwin!
– Na és? Te talán azt hitted, hogy ez a sánta törpe mindig igazat mond?
– Nem, persze hogy nem. De ha az ügyet a Führer elé tárjuk... Elvégre visszaélt a
Führer nevével!
– Igen, s mert ezt tette, a Führer majd kidobja a régi párttagot, a propminisztert,
csak azért, mert megbántotta Harteisen urat!
A színész könyörögve pillantott a fölényes, gúnyos ügyvédre:
– De hát kell hogy történjék valami az ügyemben, Erwin! Dolgozni akarok! És
Goebbels igazságtalanul akadályoz meg ebben!
– Igen – mondta az ügyvéd. – Igen! – Aztán ismét hallgatott. De mikor Harteisen
annyira várakozásteljesen pillantott rá, folytatta: – Olyan vagy, mint egy gyerek,
Max, egy igazi, nagyra nőtt gyerek!
A színész, aki büszke volt élettapasztalatára, kedvetlenül kapta fel a fejét.
– Négyszemközt vagyunk, Max – folytatta az ügyvéd. Az ajtó vastagon párnázott,
tehát nyíltan beszélhetünk. Hisz te is tudod, legalábbis sejted, mennyi égbekiáltó,
véres, szívtépő igazságtalanság történik manapság Németországban és a kutya
sem törődik vele! Épp ellenkezőleg, még fennhangon dicsekszenek is a
gyalázatukkal. De amikor Harteisen színművész úrnak valami apró bibije van,
egyszerre rájön, hogy a világ igazságtalan, és igazságot követel, Max!
Harteisen csüggedten mondta: – De mit tegyek, Erwin? Hisz kell hogy történjék
valami!
– Mit tegyél? Nos, az nyilvánvaló! Visszavonulsz feleségeddel egy kedves kis
faluba, és szép nyugodtan ülsz a fenekeden. Mindenekelőtt pedig abbahagyod ezt
az ostoba locsogást a „te” miniszteredről, s nem terjeszted, hogy mit mondott
Göring. Különben megtörténhet, hogy a miniszter úr még másképp bánik veled!
 – De meddig üljek tétlenül egy faluban?
– A miniszterek hangulata változó. Hidd el, Max, majd megváltozik; egy szép
napon ismét felragyog a csillagod.
A színész megborzongott. – Nem! – mondta. – Csak ezt ne! – Felállt. – Tehát
valóban azt hiszed, hogy nem tehetsz semmit az érdekemben?
– Semmit az égvilágon! – felelte az ügyvéd mosolyogva. – Hisz ha akarnád, hogy
tegyek valamit, azt kívánnád, hogy a minisztered mártírjaként koncentrációs
táborba vonulj.
Három perccel később Max Harteisen színművész az irodaépület lépcsőházában
állt, s zavartan tartott kezében egy levelezőlapot: „Anyák! A Führer meggyilkolta a
fiamat...”
„Te jóságos Isten – gondolta Harteisen. – Ki írhat ilyen őrültségeket? Hisz ez az
ember megőrült! A fejét kockáztatja!” önkéntelenül megfordította a levelezőlapot,
azonban a hátoldalán sem címzett, sem feladó nem volt feltüntetve, hanem ez állt:
„Adjátok tovább ezt a levelezőlapot, hogy sokan olvashassák! – Ne adakozzatok a
Téli Segélynek! – Dolgozzatok lassan, egyre lassabban! Szórjatok homokot a
gépekbe! Minden mozdulat, amit elszabotáltok, segít, hogy minél hamarább véget
érjen a háború!”
A színész felpillantott: a fényes felvonó elsuhant mellette. Úgy érezte, mintha sok
szempár tapadna rá.
Gyorsan zsebre vágta a levelezőlapot, majd még gyorsabban kirántotta a
zsebéből. Vissza akarta tenni az ablakdeszkára de egyszerre meggondolta. Talán
már megfigyelték a felvonóból, hogy itt áll, kezében a levelezőlappal – s az arcát
sokan ismerik. Megtalálják a levelezőlapot, s akad majd néhány ember, aki
megesküszik, hogy Harteisen tette oda. Hisz valóban ő tette oda, mármint ő tette
vissza az ablakpárkányra.
De ki hinne neki, épp most, mikor ilyen rossz viszonyban van a miniszterrel?
Amúgy is vaj van a fején, s most még ez a história is!...
Homlokát kiverte a veríték, s egyszerre megértette, hogy nemcsak a levelezőlap
íróját, hanem őt is halálos veszély fenyegeti; talán őt még inkább. Megrándult a
keze; le akarta tenni a lapot, vagy inkább mégis magával akarta vinni, el akarta
tépni, itt, helyben, rögtön... De esetleg áll valaki fent a lépcsőházban és figyeli... Az
elmúlt napokban olykor úgy érezte, hogy figyelik, de aztán megnyugtatta magát,
hogy csak Goebbels rosszindulata miatt ideges...
És ha a miniszter állította ezt a csapdát, hogy beleessen? Hogy mindenkinek
bebizonyíthassa: milyen jól ítélte meg a miniszter úr Harteisen színművészt? Ó,
istenem, hisz már megőrült, rémképeket lát! Ilyesmire mégsem vetemedik egy
miniszter! Vagy talán épp egy miniszter vetemedik ilyesmire?
Mégsem állhat itt örökké! Döntenie kell; most nincs ideje, hogy Goebbelsszel
foglalkozzék, önmagával kell foglalkoznia!
Harteisen felrohan a következő lépcsőfordulóig, de nincs ott senki, senki sem
figyeli őt. Becsönget Toll ügyvéd ajtaján, elrohan az irodakisasszony mellett,
lecsapja a levelezőlapot az ügyvéd asztalára, s felkiált: – Idenézz, mit találtam a
lépcsőházban!
Az ügyvéd rápillant a levelezőlapra. Aztán feláll, gondosan becsukja szobája
kettős ajtaját, melyet a zaklatott színész nyitva hagyott, majd visszamegy az
íróasztalához. Felveszi a levelezőlapot, s alaposan, gondosan elolvassa, miközben
Harteisen le s fel szaladgál, és türelmetlenül pislog a barátjára.
Toll leejti a levelezőlapot s megkérdezi: – Mit mondtál, hol találtad?
– Itt, a lépcsőházban, egy fél emelettel lejjebb.
– A lépcsőházban! Tehát a lépcsőn?
– Ne légy már ilyen szőrszálhasogató, Erwin! Nem, nem a lépcsőn, hanem az
ablakdeszkán!
– S szabad kérdeznem, mért kellett ezt a bájos ajándékot behoznod az irodámba?
 Az ügyvéd hangja élesen cseng, s a színész kérlelve mondja: – De hát mit tettem
volna? A levelezőlap ott feküdt; nem is gondoltam semmire, amikor felvettem.
– És mért nem tetted vissza? Hisz az lett volna a legegyszerűbb l
– A felvonó épp akkor haladt el mellettem, amikor olvastam. Úgy éreztem, hogy
figyelnek. Hisz olyan közismert az arcom!
– Kitűnő! – mondta az ügyvéd keserűen – S nyilván a kezedben lobogtattad a
levelezőlapot, amikor berontottál hozzám? – A színész komoran bólintott. – Nem,
barátom – mondta Toll elszántan, s visszaadta a levelezőlapot –, kérlek, vidd csak
el szépen. Én nem akarom, hogy bármi közöm legyen hozzá. Jegyezd meg jól: nem
hivatkozhatsz rám. Én sosem láttam ezt a levelezőlapot. Vidd már el végre!
Harteisen sápadtan meredt a barátjára. – Azt hiszem – mondta aztán –, nemcsak
a barátom vagy, hanem az ügyvédem is; te képviseled az érdekeimet!
– Most nem, jobban mondva: többé nem. Szerencsétlen kétbalkezes vagy;
csodálatos tehetséged van, hogy mindig a legkellemetlenebb ügyekbe bonyolódj.
És másokat is szerencsétlenségbe fogsz taszítani! Vidd el végre a levelezőlapodat!
– mondta az ügyvéd, s ismét a színész felé nyújtotta a lapot.
Harteisen azonban még mindig sápadtan, mozdulatlanul, zsebre dugott kézzel
állt.
Hosszú szünet után végre halkan megszólalt: – Nem merem. Az utóbbi napokban
többször úgy éreztem, hogy figyelnek. Tedd meg a kedvemért: tépd el, és dobd a
többivel együtt a papírkosárba!
– Nagyon veszélyes lenne, barátocskám! Ha a küldönc vagy valamelyik kurkászó
takarítónő észreveszi, benn ülök a slamasztikában!
– Akkor égesd el!
– Elfelejted, hogy központi fűtés van a házban!
– Gyújts gyufát, és égesd el a hamutartóban. Senki se tudja meg!
– De te tudod.
Sápadt arccal meredtek egymásra. Barátságuk még az iskolapadban kezdődött,
de most közéjük furakodott a félelem, s a félelem gyanakvást szült. Némán nézték
egymást.
„Harteisen színész – gondolta az ügyvéd. – Talán csak színészkedett, s bele akar
keverni valamibe. Megbízást kapott, hogy derítse ki, megbízható vagyok-e.
Nemrégiben, mikor azt a szerencsétlen védőbeszédet mondtam a különbíróság
előtt, épp hogy megúsztam. De azóta nem bíznak bennem...”
„Egyáltalán még ügyvédemnek nevezhetem Erwint? – gondolta közben a színész
komoran. – Nem akart segíteni a miniszterrel való ügyemben sem, most pedig az
igazsággal ellenkezően kijelenti, hogy sosem látta ezt a levelezőlapot. Nem
képviseli az érdekeimet. Komiszul viselkedik velem. Ki tudja, talán a levelezőlapot
is... Hisz mindenütt hallani, hogy az embereknek csapdát állítanak! Ugyan,
hülyeség, Erwin barátom volt, Erwin megbízható ember...”
S mindketten észhez térnek, egymásra néznek, s mosolyogni kezdenek.
– Megőrültünk; nem bíztunk egymásban!
– Mi, akik több mint húsz éve ismerjük egymást!
– Együtt jártunk suliba!
– Milyen ronda férgek vagyunk!
– A fiú elárulja az anyját, a nővér a testvérét, a barát a barátnőjét.
– De mi nem áruljuk el egymást!
– Gondolkozzunk, mit csinálhatunk ezzel a levelezőlappal.
Valóban könnyelműség volna, ha zsebre vágnád, s úgy mennél ki az utcára, épp
most, mikor úgy érzed, hogy figyelnek.
– Lehet, hogy csak ideges vagyok. Add ide a lapot, majd csak eltüntetem
valahogy!
– Épp te, te gyógyíthatatlan szeleburdi! Nem, a levelezőlap itt marad!
 – Neked feleséged és két gyereked van. S talán az alkalmazottaid sem egészen
megbízhatók. Hisz ki megbízható manapság? Add ide a levelezőlapot. Negyedóra
múlva felhívlak, s jelzem, hogy eltüntettem.
– Isten őrizz! Ez megint jellemző rád, Max. Telefonon akarsz elintézni egy ilyen
ügyet! Mért nem hívod fel mindjárt Himmlert? Akkor legalább azonnal intézkednek!
S ismét egymásra néznek, kissé megvigasztalódva, hogy nincsenek még egészen
egyedül, van még egy megbízható barátjuk.
Az ügyvéd egyszerre dühösen a levelezőlapra csap. – Mit képzelt ez a hülye,
amikor a lapot írta, s letette a lépcsőházba? Arra nem gondolt, hogy másokat a
vesztőhelyre juttathat!
– És miért? Mit írt tulajdonképpen? Csak azt, amit amúgy is tudunk mindnyájan!
Bizonyára őrült!
– Az egész nép megőrült; egyik ember megfertőzi a másikat!
– Bár csípnék el ezt a fickót, aki másoknak ilyen kellemetlenségeket okoz! Igazán
örülnék neki...
– Ugyan, ne mondj ilyet! Bizonyára nem örülnél, hogy még egy embernek meg
kellene halnia. De hogy mászunk mi ki ebből a slamasztikából?
Az ügyvéd töprengve pillantott ismét a levelezőlapra. Aztán megragadta a
telefont. – Van itt a házban valami politikai vezető – mondta magyarázólag a
barátjának. – Hivatalosan átadom neki a levelezőlapot, elmondom a tényállást,
ahogy történt, de úgy, hogy nem tulajdonítok nagyobb jelentőséget az ügynek.
Tudod, hogy mit vallasz majd?
– Tudom.
– És bízol az idegeidben?
– Bízom, barátocskám. A színpadon még sosem éreztem lámpalázat. Mielőtt
felléptem, mindig! Miféle alak ez a politikai vezető?
– Fogalmam sincs róla. Azt hiszem, sose láttam. Valószínűleg valami kisfejes.
Mindenesetre most felhívom.
Az emberke azonban, aki rövidesen megjelent, inkább rókához, mint valami
fejeshez hasonlított; láthatólag hízelgett neki, hogy megismerkedhet a híres
színésszel, akit már olyan gyakran látott a moziban. Kapásból megnevezett hat
filmet; a színész egyikben sem szerepelt. Max Harteisen csodálatát fejezte ki az
emberke emlékező tehetségéről, aztán rátértek a hivatalos ügyre.
A rókaképű elolvasta a levelezőlapot; arckifejezése változatlanul ravasz volt, nem
lehetett leolvasni róla, mire gondol. Aztán meghallgatta, hogyan találták meg a
lapot, s hogyan került az irodába.
– Nagyon helyes. Kifogástalan! – dicsérte őket a politikai vezető. – S mikor
történt ez?
Az ügyvéd egy pillanatig tétovázott, s gyorsan barátjára pillantott. „Jobb, ha nem
hazudok – gondolta. – Hisz az alkalmazottak látták, amikor Max, kezében a
levelezőlappal, feldúltan berohant hozzám.”
– Jó félórával ezelőtt – mondta az ügyvéd.
Az emberke felhúzta a szemöldökét. – Olyan rég? – kérdezte kissé csodálkozva.
– Még egyéb megbeszélnivalónk is volt – magyarázta az ügyvéd. – Nem
tulajdonítottunk nagyobb fontosságot ennek az ügynek. Vagy talán fontos?
– Minden fontos. Fontos lett volna, hogy elcsípjük a fickót, aki a levelezőlapot
idetette. Most már, félóra múlva, természetesen késő.
Minden szavából érződött az enyhe szemrehányás, hogy már „késő”.
– Nagyon sajnálom a késedelmet – szólalt meg Harteisen színművész zengő
hangon. – Én vagyok a hibás. Fontosabbnak véltem az ügyeimet, mint ezt az...
irkafirkát!
– Nekem kellett volna okosabbnak lennem – mondta az ügyvéd.
 A rókaképű megnyugtatólag mosolygott. – Nos, uraim, ami késő, késő.
Mindenesetre örülök, hogy így személyesen is megismerhettem Harteisen urat. Heil
Hitler!
– Heil Hitler! – felelték nagyon hangosan s felpattantak. Amikor becsukódott
mögötte az ajtó, a két barát egymásra nézett.
– Hála istennek, hogy megszabadultunk ettől az átkozott levelezőlaptól!
– És nem gyanakszik ránk!
– A levelezőlap miatt nem! De arra természetesen rájött, hogy töprengtünk,
vajon leadjuk-e vagy sem.
– Azt hiszed, még nincs elintézve az ügy?
– Nem, tulajdonképpen nem hiszem. Legrosszabb esetben kihallgatnak, hol és
mikor találtad a lapot, de az már nem lesz veszélyes. Hisz semmit sem kell
eltitkolnod.
– Tudod, Erwin, voltaképp igazán örülök, hogy egy időre megszabadulok ettől a
várostól.
– No látod!
– Az ember szinte rosszul lesz itt!
– Bizony, rosszul! Már most is rosszul vagyunk! Mégpedig alaposan!
A rókaképű közben elment a helyi pártszervezetbe, s most egy barnainges
tartotta kezében a levelezőlapot.
– Ez csak a Gestapóra tartozik – mondta a barnainges. Legjobb, ha magad viszed
el, Heinz. Várj, írok néhány sort. S az a két úriember?
– Szóba se jöhetnek! Persze egyik sem megbízható politikailag. Én mondom
neked, vért izzadtak, amíg kisütötték, hogy mit csináljanak a levelezőlappal.
– Ez a Harteisen állítólag kiesett Goebbels miniszter kegyeiből – mondta a
barnainges töprengve.
– Annak ellenére! – mondta a rókaképű. – Sosem merne ilyesmire vetemedni.
Nagyon inába szállt a bátorsága. Megneveztem hat filmet, egyikben sem szerepelt,
és áradoztam mesteri alakításán. Ha láttad volna, hogyan hajlongott és sugárzott a
hálától. Közben pedig hogy izzadt félelmében!
– Mindnyájan félnek! – döntötte el a barnainges lenézően. – Csak azt tudnám,
miért? Hisz olyan könnyű a dolguk; nem kell mást tenniük, csak amit parancsolnak.
– Mert még mindig nem akarnak felhagyni a gondolkodással. Még mindig azt
hiszik, a gondolkodás segít.
– Pedig csak engedelmeskedniük kell. A Führer gondolkodik helyettük is.
A barnainges a levelezőlapra mutatott. – És ez? Érről mi a véleményed, Heine?
– Mi lenne? Valószínűleg tényleg elesett a fia...
– Frászt! Akik ilyesmit írnak és tesznek, megrögzött uszítok: maguknak
szeretnének tőkét kovácsolni. Érdeklik is őket a fiaik és egész Németország! Valami
vén szocdem vagy kommunista…
– Nem hiszem. Nem, egyáltalán nem hiszem. Hisz azok nem tudnak
megszabadulni a frázisaiktól: fasizmus és reakció és szolidaritás és proletariátus...
de ilyen szót egyet sem találsz ezen a levelezőlapon. Frászt, dehogy szocdem vagy
kommunista; az olyat én tíz kilométerről megérzem, még ha hátulról fúj is a szél!
– Én mégis azt hiszem! Ezek most valamennyien álcázzák magukat...
Azonban a Gestapónál sem osztották a barnainges véleményét. Egyébként derűs
nyugalommal fogadták a rókaképű jelentését.
A Gestapónál cifrább dolgokat is láttak már.
– No jó – mondták. – Nagyon helyes. Majd meglátjuk. Legyen olyan szíves,
fáradjon el talán Escherich felügyelőhöz, aki majd a nyomozást vezeti, értesítjük őt
telefonon. Számoljon be neki még egyszer pontosan, hogyan viselkedett az a két
úriember. Természetesen jelen pillanatban nem bántjuk őket, de ha esetleg
folytatódik ez az ügy, akkor fontosak az adatok, hisz érti, ugye?...
 Escherich felügyelő, egy nyúlánk, esetlen, világosszürke ruhás úr, akinek
homokszínű, ritkás bajusza volt, ide-oda forgatta a kezében a levelezőlapot. A
felügyelő egyébként olyan színtelen volt, mintha az akták porából született volna.
– Új szám – mondta aztán. – Ilyen nincs még a gyűjteményemben. Nehéz kezű
ember, keveset írt életében, mindig fizikai munkát végzett.
– Komcsi? – kérdezte a rókaképű.
Escherich felügyelő vihogott: – Ne vicceljen, uram! Mi köze ennek a komcsikhoz!
Látja, ha megfelelő rendőrségünk lenne, s megérné az ügy, huszonnégy órán belül
lakat alá kerülne a levelezőlap írója.
– De hogyan?
– Nagyon egyszerűen! Kinyomoztatnám, kiknek esett el az utóbbi két-három
hétben a fiuk, jegyezze meg: az egyetlen fiuk, mert a levelezőlap írójának csak egy
fia volt!
– Miből gondolja?
– Nagyon egyszerű! Az első mondatban, amikor magáról beszél, így mondja. A
másodikban, mikor a többiekhez szól, már fiákat említ. Nos, és aztán figyeltetném,
akiket kinyomoztunk, nem lehetnek olyan sokan Berlinben, s máris elcsíptük a
levelezőlap íróját!
– De hát mért nem teszi meg?
– Már megmondtam az előbb: mert nincs megfelelő szervezetünk, s az ügy nem
éri meg a fáradságot. Nézze, két lehetőség van. Vagy ír ez az alak még két-három
lapot, s aztán abbahagyja, mert nagyon sok a vesződség, s nagyon nagy a
kockázat. Akkor nem okozott nagyobb kárt, s nem is öltünk bele sok munkát az
ügybe.
– Azt hiszi, valamennyi levelezőlapot beszolgáltatják?
– Nem mindegyiket, de a legtöbbet. A német nép már eléggé megbízható…
– Mert félnek!
– Nem, ezt nem mondanám. Példának okáért nem hiszem, hogy ez az ember –
kopogtatta meg ujjbegyével a levelezőlapot –, hogy ez az ember fél. Ellenkezőleg,
azt hiszem, a második lehetőséget választja: továbbra is ír majd. Hadd írjon;
mentől többet ír, annál inkább leleplezi magát. Most még csak egy kicsit leplezte le
magát; akkor ugyanis, mikor elárulta, hogy elesett a fia. De minden levelezőlappal
többet és többet árul majd el magáról. Nekem alig lesz dolgom. Elég, ha itt ülök,
figyelek egy kicsit, és – hopp! – máris elcsíptem! Nekünk ezen az osztályon csak
türelemre van szükségünk. Olykor elítélik egy év, olykor még több is, de végül
mindenkit elcsípünk. Vagy szinte mindenkit.
– És aztán?
A fakó ember elővette Berlin térképét, s felerősítette a falra. Aztán beszúrt egy
piros zászlócskát, épp a Neue Königstrasse-i irodaépület helyére. – Látja,
pillanatnyilag semmi mást nem tehetek. Az elkövetkezendő hetekben azonban
egyre szaporodnak majd a zászlócskák, s ott, ahová a legtöbb kerül, ott lapul az én
gonosz kis manóm. Idővel ugyanis eltompul, s azt hiszi majd, nem érdemes olyan
hosszú utat megtennie egy levelezőlap miatt. Látja, erre nem gondol a kobold.
Pedig milyen egyszerű! Aztán még egyszer kinyújtom a kezem, s máris elcsíptem l
– És aztán? – kérdezte a rókaképű mohó kíváncsisággal.
Escherich felügyelő kissé gúnyosan pillantott rá. – Annyira érdekli? Na, legyen a
kedve szerint: Különbíróság, és lerepül a kobakja! Mi közöm hozzá? Mi kényszeríti
ezt a fickót, hogy ilyen hülye levelezőlapokat írjon, holott senki sem olvassa el, és
senki sem akarja elolvasni! Nem, ehhez nekem semmi közöm! Én megkapom a
fizetésemet, s mindegy, hogy ezért bélyeget kell árulnom vagy zászlócskákat
tűzdelnem. De majd gondolok magára, nem felejtem el, hogy maga hozta az első
hírt; ha elcsíptem a fickót, s elérkezik a pillanat, küldök majd egy meghívót a
kivégzésére.
– Nem, köszönöm szépen! Nem erre gondoltam.
 – Természetes, hogy erre gondolt! Mért feszélyezi magát előttem? Előttem
senkinek sem kell feszélyeznie magát; én csak tudom, mit gondolnak az emberek!
Ki tudná, ha mi nem tudnánk? Még a Jóisten se! Nos, megegyeztünk: küldök egy
belépőt a kivégzésre. Heil Hitler!
– Heil Hitler! De ne felejtse el!

20. FÉL ÉV MÚLVA: A QUANGEL-HÁZASPÁR

Fél év múlva a Quangel-házaspárnak már szokásává vált a vasárnapi levelezőlap-

írás; persze szent szokássá, mely éppúgy hozzátartozott életükhöz, mint a
mélységes nyugalom, mely körülvette őket, vagy a minden fillért számon tartó,
kemény takarékosság. A hét legszebb órái azok voltak, mikor vasárnaponként
mindketten ott ültek a szobában: az asszony a heverőn, foltozgatott valamit, a férfi
mereven ült a széken, nagy kezében a tollszárral, s lassan pingálta egyik szót a
másik után.
Quangel megkétszerezte korábbi teljesítményét: most már két levelezőlapot írt
hetenként. Sőt, jó esetben hármat is. Sosem írt azonban két egyforma lapot.
Ugyanis minél több levelezőlapot írt meg a Quangel-házaspár, a Führernek és a
pártnak annál több hibáját fedezték fel. Olyan cselekedetek, melyekről addig
legfeljebb azt hitték, hogy helytelenek, mint az összes többi párt betiltása, vagy
túlzásba vitték, s túlságosan durván hajtották végre, mint a zsidóüldözést – ezeket
a cselekedeteket most, hogy a Führer ellenségei lettek, egészen másként és más
szemszögből ítélték meg. Ezek bizonyították, hogy hazudik a Führer és a párt. S
mint a neofiták általában, ők is arra törekedtek, hogy másokat is megtérítsenek, s
ezért a levelezőlapok hangja sosem vált egyhangúvá, és nem volt hiány témában
sem.
Anna Quangel már rég nem volt csupán szótlan hallgató; élénken figyelt a
heverőn, közbeszólt, témákat ajánlott, s mondatokat fogalmazott. A legjobb
egyetértésben dolgoztak, s a mély, bensőséges egyetértés, melyet oly hosszú
házasélet után csak most ismertek meg, boldogsággá növekedett, mely az egész
hetet besugározta fényével. Ha egymásra néztek, mosolyogtak, mert tudták, hogy a
másik a következő levelezőlapra gondol, vagy a levelezőlapok hatására, követőik
egyre növekvő seregére, akik már mohón várják következő híradásukat.
A Quangel-házaspár egy pillanatig sem kételkedett, hogy levelezőlapjaikat kézről
kézre adják az üzemekben, hogy Berlinben már suttognak a Führer ellenfeleiről.
Tudták, hogy a levelezőlapok egy része a rendőrség kezébe kerül, de úgy
gondolták: legfeljebb minden ötödik vagy hatodik levelezőlap. Annyit gondoltak a
hatásra, s annyit beszéltek róla, hogy természetesnek, kétségbevonhatatlan
ténynek érezték híreik terjedését s a feltűnést, amit keltettek.
Pedig tulajdonképpen minden támpontot is nélkülözniük kellett. Ha Anna
Quangel sorba állt egy élelmiszerüzlet előtt, vagy a művezető némán, metsző
tekintettel odaállt egy csoport fecsegő mellé, s pusztán azzal, hogy ott állt, beléjük
fojtotta a szót – sosem hallottak semmit a Führer új ellenfeléről s a hírekről,
melyeket terjesztett:. A csend azonban mely munkájukat kísérte, nem ingatta meg
szilárd hitüket, hogy mégis beszélnek róluk. Berlin igen nagy város, s nagyon
széles körzetben helyezték el a levelezőlapokat, úgyhogy nyilván időibe ítélik, míg
mindenhová elszivárog a hírük. Egyszóval, Quangelékkel az történt, ami a többi
emberrel: azt hitték, amit reméltek.
Az óvóintézkedések közül, melyeket a munka kezdetekor szükségesnek érzett
Quangel, csak a kesztyűről mondott le. Hosszas töprengés után rájött, hogy a
kesztyű, mely annyira zavarta és meglassította a munkáját, semmit sem ér. A
levelezőlapok annyi kézen mennek át, mielőtt valamelyik esetleg a rendőrségre
kerül, hogy még a legtapasztaltabb nyomozó sem tudja megállapítani a lap írójának
ujjlenyomatát. Quangel természetesen továbbra is ragaszkodott a
legmesszebbmenő óvatossághoz. Mielőtt írni kezdett, megmosta a kezét, a
levelezőlapot óvatosan s csak a szélén fogta meg, s mikor írt, mindig itatóst tett a
keze alá.
A levelezőlapok elhelyezése a nagy irodaépületekben már rég elvesztette az
újdonság ingerét. Eleinte ugyancsak veszélyesnek hitték az elhelyezést, de idővel
kiderült, hogy munkájuk legkönnyebb része. Bementek egy forgalmas házba,
kivárták a megfelelő pillanatot, s máris jöttek lefelé a lépcsőn, kissé
megkönnyebbülve, megszabadulva a gyomrukra nehezedő nyomástól, s arra
gondoltak: „Megint sikerült”, de nem voltak különösebben izgatottak.
Quangel eleinte maga helyezte el a levelezőlapokat, sőt, nem is szerette, hogy
Anna elkíséri. De aztán magától adódott, hogy az asszony is tevékeny segítségként
kapcsolódjék be a terjesztésibe. Quangel ragaszkodott hozzá, hogy a
levelezőlapokat – akár egyet írt, akár kettőt vagy esetleg hármat – a következő
napon feltétlenül elvigyék a lakásból. Olykor azonban csak nehezen tudott
mozdulni, annyira gyötörte lábát a reuma, s az óvatosság azt követelte, hogy a
levelezőlapokat egymástól távol eső városrészekben terjesszék. Ez a munka pedig
sok időt rabolt el, hisz sokat kellett villamosozni, úgyhogy egy ember alig
végezhette el egy délelőtt.
Így aztán Anna Quangel is bekapcsolódott a terjesztésbe, őszinte meglepetésére,
felfedezte, hogy sokkal idegesítőbb és idegfeszítőbb a ház előtt álldogálni s várni a
férfit, mint elhelyezni a levelezőlapokat. Anna munka közben a nyugalom
mintaképe volt. Alighogy belépett a ház kapuján, biztonságban érezte magát a
lépcsőn le s fel sietők áradatában, nyugodtan kivárta az alkalmat, s gyorsan
elhelyezte a levelezőlapot. Biztos volt benne, hogy sosem figyelték meg, hogy senki
sem emlékszik rá, és senki sem tudja megadni a személyleírását. Tulajdonképpen
valóban sokkal kevésbé tűnt fel, mint a férje kemény madárarca. Egyszerű asszony
volt, aki az orvoshoz siet.
Egyetlenegyszer zavarták csak meg a Quangel-házaspárt vasárnapi
munkájukban, de ekkor sem támadt semmi izgalom vagy zavar. Ahogy már gyakran
megbeszélték, Anna Quangel a csöngetés után halkan az előszobaajtóhoz osont, s a
kukucskálón keresztül kikémlelte a látogatót. Otto Quangel közben elrakta az
írószereket, s a megkezdett levelezőlapot egy könyvbe tette. Még csak néhány szót
írt rá: „Führer parancsolj – mi követünk. Igen, mi követünk, mert olyanok vagyunk,
mint a birkanyáj: a Führer bármikor vágóhídra hajthat bennünket. Már nem
gondolkodunk...”
A levelezőlapot, melyre ezeket a szavakat írta, Otto Quangel betette elesett fia
egyik rádió-szakkönyvébe, s mikor Anna Quangel belépett a két látogatóval, egy
alacsony, púpos férfival és egy sötét hajú, magas, fáradt asszonnyal, Otto már
barkácsolt: fia mellszobrát faragta. A faragás már meglehetősen előrehaladt, s
Anna Quangel szerint is egyre jobban hasonlított Ottókához. Kiderült, hogy a kis
púpos Anna bátyja; a testvérek harminc éve nem látták egymást. A kis púpos egész
életében Rathenowban dolgozott egy optikai gyárban, s csak nemrégiben helyezték
Berlinbe, hogy szakértelmét egy tengeralattjáró-műszereket gyártó üzemben
kamatoztassák. Sógornőjét, a fáradt, sötét hajú asszonyt még sosem látta Anna.
Otto Quangel egyiküket sem ismerte.
Ezen a vasárnapon nem folytathatták a munkát; a megkezdett levelezőlap ott
maradt Ottóka rádió-szakkönyvében. Bármennyire nem szerette is Quangel a
látogatásokat, barátságokat és a rokonságot, mert megzavarták a nyugalmas
életet, ez a váratlanul felbukkant testvér és a felesége tetszett neki. Heffkéék is
csendes emberek voltak a maguk módján; valamelyik szektához tartoztak, melyet –
ahogy egy megjegyzésükből következtethették – a nácik üldöztek. Azonban alig
beszéltek erről, mint ahogy általában félénken kerülték, hogy a politikára
terelődjék a szó.
Quangel viszont ámulva hallgatta, mikor a testvérek, Anna és Ulrich Heffke,
felelevenítették gyermekkori emlékeiket. Most először hallotta, hogy Anna
valamikor gyerek is volt, pajkos, neveletlen, csintalan gyerek, ő már csak idősebb
lány korában ismerte meg a feleségét; sosem jutott az eszébe, hogy valamiikor, az
ugyancsak gyötrelmes és örömtelen cselédkedés előtt, mely annyi erejét és
reménységét elrabolta, másmilyen lehetett.
Most, amíg a testvérek beszélgettek, megjelent előtte a kicsiny, szegény
határmenti falu képe; hallotta, hogy libát őriztek, hogy mindig elbújtak, ha
burgonyát kellett szedniük, amit gyűlöltek, s ezért gyakran elverték őket, és
megtudta, hogy Annát nagyon szerették a faluban, mert dacosan és bátran
ellenszegült minden igazságtalanságnak. Egy igazságtalan tanítónak hólabdával
háromszor is leverte fejéről a kalapját – és sosem fedezték fel, hogy Anna volt a
tettes. Csak ő és Ulrich tudtak róla, de Ulrich sosem árulkodott.
Nem, a látogatás nem volt kellemetlen, bár két levelezőlappal kevesebbet írtak,
mint máskor. És a Quangel-házaspár ígérete őszinte volt, mikor búcsúzás közben
megígérték Heffkééknek, hogy visszaadják a látogatást. Meg is tartották
ígéretüket. Öt vagy hat héttel később felkeresték Heffkééket apró
szükséglakásukban, melyet a város nyugati részében, a Nollendorfplatzhoz közel
ürítettek ki nekik. Quangelék arra használták fel ezt a látogatást, hogy végre
nyugaton is elhelyezzenek egy levelezőlapot; bár vasárnap sokkal kisebb forgalom
volt az irodaházban, semmi baj sem történt.
Ettől kezdve körülbelül hathetenként kölcsönösen meglátogatták egymást. Ezek
a látogatások nem okoztak izgalmat, de azért mégis kissé megváltoztatták
Quangelék életét. Otto és a sógornője általában némán ültek az asztalnál, s
hallgatták a testvérek halk beszédét, akik sosem fáradtak bele gyermekkoruk
emlékeinek felidézésébe. Quangelnak jót tett, hogy ezt a másik Annát is
megismerte; persze sosem tudott hidat verni a vele élő asszony s az egykori
parasztlány között, aki bátor csínyeket követett el, s ennek ellenére a kicsiny falusi
iskola legjobb tanulója volt.
Megtudták azt is, hogy Anna szülei még mindig szülőfalujukban élnek, s már
nagyon öregek – a sógor futólag megemlítette, hogy havonta tíz márkát küld a
szüleinek. Anna már csaknem szólt a fivérének, hogy ezentúl ő is küld majd, de
még idejében észrevette férje figyelmeztető pillantását s hallgatott.
Quangel csak hazafelé menet mondta: – Nem, jobb, ha nem küldünk, Anna. Mért
kényeztessünk el ilyen öreg embereket? Hisz megkapják a nyugdíjukat, a sógor
küld havonta tíz márkát, az elég.
– De annyi pénzünk van a takarékpénztárban! – kérte Anna. – Sosem fogjuk
elkölteni. Azelőtt azt gondoltuk, jó lesz Ottókénak, de most... Hadd küldjék nekik,
Otto! Akár csak öt márkát havonta!
Otto Quangel közönyösen felelt: – Most, hogy a nagy ügyet szolgáljuk, nem
tudhatjuk, mikor lesz szükségünk a pénzre. Lehet, hogy minden márkára
szükségünk lesz, Anna. És az öregek eddig is megéltek nélkülünk, mért ne élnének
meg a jövőben is?
Az asszony kissé sértődötten hallgatott, talán nem is azért, mert annyira szerette
a szüleit, hisz alig gondolt az öregekre, és csak évente egyszer, karácsonykor írt
nekik kötelességből egy levelet. De úgy érezte, szégyenkeznie kell fukarsága miatt
a bátyja előtt. Ne gondolja a testvére, hogy ők nem tudják megtenni, amit ő.
Makacsul mondta: – Ulrich azt hiszi majd, Otto, hogy nekünk nem telik erre.
Lebecsüli majd a munkádat, hogy csak ilyen keveset keresel.
– Nem érdekel, mit gondolnak rólam mások – felelte Quangel. – Emiatt nem
veszek ki pénzt a takarékból.
 Anna érezte, hogy a férfi utolsó mondata megfellebbezhetetlen. Elhallgatott,
beadta a derekát, mint mindig, ha Otto ilyen kérlelhetetlen volt, de azért kissé
mégis megsértődött, hogy a férfi sosem törődik az ő érzelmeivel. Ezt a
sértődöttséget azonban, mikor folytatták a nagy művet, hamar elfeledte Anna
Quangel.

21. FÉL ÉV MÚLVA: ESCHERICH FELÜGYELŐ

Fél évvel azután, hogy megkapta az első levelezőlapot, Escherich felügyelő

homokszínű bajuszát simogatva Berlin térképe előtt állt, melyen piros
zászlócskákkal jelölte meg Quangelék levelezőlapjainak lelőhelyeit. Negyvennégy
zászlócska volt most a térképen; a negyvennyolc levelezőlapból, amit Quangelék fél
év alatt írtak, csak négy nem jutott a Gestapo kezébe.
S ez a négy levelezőlap is aligha járt kézről kézre az üzemekben, ahogy
Quangelék remélték; alighogy elolvasták, félve eltépték, lehúzták a vécében, vagy
elégették őket.
Az ajtó kinyílik, s Escherich főnöke, Prall SS-Obergruppenführer lép be: – Heil
Hitler, Escherich! Nos, mért rágja a bajuszát?
– Heil Hitler, Herr Obergruppenführer! A levelezőlap-író, vagy ahogy én nevezem,
a kobold miatt.
– Nofene! Miért kobold?
– Nem tudom. Ez jutott eszembe. Talán azért, mert meg akarja ijeszteni az
embereket.
- No, és hogy halad a nyomozás, Escherich?
– Hja! – mondta a felügyelő elnyújtva, majd ismét elgondolkozva nézte a
térképet. – A terjesztésből következtetve valahol az Alexanderplatztól északra
tanyázik; ott találták a legtöbb levelezőlapot. De a keleti városrészekben s a város
központjában is elég sokat terjesztett. Délen egyáltalán nem találtak, nyugatról
viszont, a Nollendorfplatztól kissé délről behoztak két darabot – úgy látszik,
alkalmilag volt valami dolga arra.
– Röviden és velősen: a térkép alapján semmit sem lehet megállapítani! Így egy
lépést sem jutunk tovább!
– Várni kell! Fél év múlva, ha nem követ el addig baklövést a kobold, jóval több
felvilágosítást ad majd a térkép.
– Fél év! Csodálatos ember maga, Escherich! Fél évig engedjük még túrni és
röfögni ezt a disznót, s mást se tegyünk, csak halálos nyugalommal szurkáljuk be a
térképbe a zászlócskákat.
– A mi munkánkhoz türelemre van szükség, Herr Obergruppenführer. Mint mikor
a leshelyen ül, és várja a bakot. Egyszerűen várnia kell. Amíg a bak nem jön, nem
lehet lőni. De ha megjelenik, akkor lövök, abban biztos lehet!
– Maga mindig türelemről beszél, Escherich. Azt hiszi, a feletteseink is ilyen
türelmesek? Attól tartok, rövidesen úgy letolnak, hogy sokáig megemlegetjük.
Gondolja csak meg: fél év alatt negyvennégy levelezőlap, vagyis minden héten
csaknem kettő; ezt észreveszik a főnökök is. És megkérdezhetik tőlem: Na és? Még
nem csíptétek el? Mért nem csíptétek még el? Mit csináltok ti tulajdonképpen? Mit
felelhetek erre? Hogy zászlócskákat szurkolunk a térképbe és malmozunk. Akkor
aztán jól letolnak, s megparancsolják, hogy két héten belül csípjük el a tettest.
Escherich felügyelő vigyorgott homokszínű bajusza alatt. – És akkor, Herr
Obergruppenführer, engem tol le, és szolgálati parancsot ad, hogy egy héten belül
csípjem el a fickót!
– Ne vigyorogjon olyan hülyén, Escherich! Ez az ügy például ha Himmler fülébe
jut – a legszebb karriert is tönkreteheti! S talán egyszer a sachsenhauseni
koncentrációs táborban mindketten bánatosan gondolunk majd vissza azokra a
szép időkre, amikor még piros zászlócskákat szurkálhattunk a térképbe.
– Nem kell félni, Herr Obergruppenführer! Régi bűnügyi szakember vagyok, s
tudom, hogy nem lehet mást tenni: várni kell. Rajta, találjanak ki valami jobb
megoldást azok a főokosok, hogyan juthatunk a kobold nyomába! De persze ők se
bölcsebbek nálunk!
– Gondolja meg, Escherich: ha hozzánk negyvennégy levelezőlap érkezett, akkor
legalább ennyi, de esetleg száznál is több lap kering Berlinben, s ezek a
levelezőlapok elégedetlenséget szítanak, szabotázsokat eredményeznek. Ezt nem
tűrhetjük!
– Száz levelezőlap! – nevetett Escherich. – Nem ismeri a német népet, Herr
Obergruppenführer! Ezer bocsánat, Herr Obergruppenführer, igazán nem ezt
akartam mondani, csak kicsúszott a számon! Természetesen Herr
Obergruppenführer jól ismeri a német népet, valószínűleg jobban, mint én, de az
emberek manapság annyira félnek! Higgye el, leadják a levelezőlapokat – biztos,
hogy tíznél több nem kering a városban!
Az Obergruppenführer mérges pillantást vetett Escherichre a sértő megjegyzés
miatt (ezek a fickók, akik a bűnügyi rendőrségről jöttek, meglehetősen hülyék, s
túlzottan pajtáskodó hangot használnak!), rosszallólag emelte fel a kezét, s így
szólt: – De tíz levelezőlap is nagyon sok! Egy is sok! Egyetlenegy sem keringhet
többé a városban! El kell csípnie a fickót, Escherich – mégpedig gyorsan!
A felügyelő némán álldogált, nem emelte fel tekintetét az Obergruppenführer
ragyogó csizmájának orráról, elgondolkodva simogatta bajuszát, s konokul
hallgatott.
– No látja, most hallgat! – kiáltotta Prall mérgesen. – És azt is tudom, miit
gondol. Azt gondolja, én is olyan főokos vagyok, aki csak szitkozódik, de nem tud
tanácsot adni!
Elpirulni már rég nem tudott Escherich felügyelő. De ebben a pillanatban, amikor
leleplezték legtitkosabb gondolatát, mégis csaknem elpirult. És zavarba jött, pedig
ki tudja, mióta nem jött már soha zavarba.
Prall Obergruppenführer természetesen észrevette ezt, s vidáman mondta: – No,
én nem akarom zavarba hozni, Escherich, én igazán nem! S tanácsokat sem akarok
adni magának. Tudja, hogy én nem vagyok bűnügyi szakember, engem csak úgy
vezényeltek ide ehhez a céghez. Számoljon csak be erről a pasasról. A
közeljövőben bizonyára be kell számolnom erről az ügyről, úgyhogy szeretnék
tájékozott lenni. Sosem tudták megfigyelni azt a fickót, mikor elhelyezte a
levelezőlapokat?
– Soha.
– És nem is gyanúsítottak senkit azokban a házakban, ahol a levelezőlapokat
megtalálták?
– Hogy gyanúsítottak-e? De még mennyire! Ma mindenütt felmerül a gyanú, de ez
semmit sem jelent: az emberek haragszanak a szomszédjukra, szeretnek
spicliskedni, szeretik egymást feljelenteni. Nem, az ilyesmi nem vezet nyomra
bennünket!
– És akik megtalálták a lapokat? Senki sem gyanús?
– Gyanús? – Escherich elhúzta a száját. – Ó, istenem, Herr Obergruppenführer,
manapság mindenki gyanús. – Gyorsan a főnökére pillantott, majd folytatta: – Vagy
senki. De mindegyiket újra meg újra lenyomoztuk. Egyiküknek sincs köze a
levelezőlapok írójához.
Az Obergruppenführer sóhajtott. – Magának papnak kellett volna mennie,
Escherich, oly csodálatosan tud vigaszt nyújtani - mondta. – Tehát csupán a
levelezőlapok maradnak. Adnak ezek valami támpontot?
– Alig valamit! – mondta Escherich. – Nem, inkább nem leszek pap, de
megmondom önnek az igazságot, Herr Obergruppenführer! Az első baklövés után,
mikor elárulta, hogy csak egy fia volt, azt hittem, maga hajtja a nyakát a bárd alá.
De ez az ember ravasz!
– Mondja csak, Escherich – kiáltott fel Prall –, gondolt már arra, hogy a tettes
esetleg nő? Akkor jutott ez az eszembe, amikor az egyetlen fiúról beszélt.
A felügyelő egy pillanatig meglepetten nézett a főnökére. Gondolkozott. Aztán
elkomorodva csóválta meg a fejét. Nem lehet, Herr Obergruppenführer. Ebben
százszázalékosan biztos vagyok. Az én koboldom özvegy vagy legalábbis magának
élő ember. Ha nő is tudna a dologról, az már rég fecsegett volna. Képzelje el: fél év;
ilyen soká egyetlen nő sem bírja ki l
– De egy anya, aki az egyetlen fiát vesztette el?
– Az sem. Épp az nem. – döntötte el Escherich. – Aki bánatos, arra vágyik, hogy
megvigasztalják, s hogy vigaszhoz jusson, beszélnie kell. Nem, biztos, hogy nem
nőről van szó. Erről az ügyről csak egyetlen ember tud, az pedig hallgat.
– Megmondtam: született pap! S van még valami támpontja?
– Alig, Herr Obergruppenführer, igazán alig. A tettes több mint valószínűleg
zsugori, s egyszer valami baja lehetett a Téli Segéllyel. Mert bármit írt is a
levelezőlapokra, még sosem felejtette el a felhívást: „Ne adakozzatok a Téli
Segélynek!”
– Nos, Escherich, ha egy olyan embert kell keresnünk Berlinben, aki nem
szívesen ad a Téli Segélynek...
– Én is ezt mondom, Herr Obergruppenführer. Nagyon kevés. Alig valami.
– És ezen kívül?
A felügyelő megvonta a vállát. – Kevés, semmi. Több mint valószínű, hogy a
levelezőlapok írójának nincs állandó foglalkozása, mert a lapokat reggel nyolc és
este kilenc között, a legkülönbözőbb napszakokban találták. És mivel a kobold
nagyon forgalmas lépcsőházakban tevékenykedik, feltételezhetjük, hogy a
levelezőlapokat nem sokkal az elhelyezés után megtalálják. Ezen kívül? A tettes
munkás, aki keveset írt életében, de különben elég képzett, mert alig vét
helyesírási hibákat, s egész jól fogalmaz...
Escherich elhallgatott; mindketten meglehetősen sokáig hall-

### 209-es oldal hiányzik ###

dászat végén el kell pusztulniuk, az nem zavarta. A vaddisznóknak az a sorsuk,

hogy így pusztuljanak el, mint ahogy azoknak az embereknek is, akik ilyen
levelezőlapokat írnak. Prall Obergruppenführer feleslegesen ajánlotta, hogy törje a
fejét – eleget gyötörte már az agyát, hogyan tudna gyorsabban nyomára jutni a
koboldnak. De nem tehetett semmit, mert ebben az esetben valóban csak a türelem
segíthetett. Egy ilyen jelentéktelen ügy miatt mégsem lehet mozgósítani az egész
rendőrséget, mégsem lehet házkutatást tartani Berlin minden lakásában – nem
beszélve arról, hogy semmiképpen sem szabadna nyugtalanítania a lakosságot.
Várnia kell hát, várni türelemmel...
S ha elég türelmes, akkor egyszerre adódik valami: csaknem mindig adódik
valami. A tettes elkövet valami hibát, vagy a sors tréfálja meg. Valamelyiket ki kell
várni: vagy a véletlent, vagy a hibát. Valami mindig adódik, vagy legalábbis
csaknem mindig. Escherich remélte, hogy ebben az esetben biztosra mehet. Izgatta
az ügy; nagyon izgatta. Alapjában véve nem törődött vele, hogy véget vet egy
bűnöző káros tevékenységének vagy sem. Escherich, mint már említettük,
vadászott. Nem a húsért vadászott, hanem mert a vadászat szenvedély. Tudta,
hogy abban a pillanatban, amikor leterítette a vadat, amikor elfogta a bűnözőt, s
kellőképp bebizonyította bűnösségét – abban a pillanatban már nem érdekelné ez
az ügy. A vadat elejtette, a fickó vizsgálati fogságba került a vadászatnak vége.
Jöhet a következő!
 Escherich elfordítja fakó szemét a térképtől. Leül az íróasztalához, s lassan,
elgondolkodva majszolja reggelijét; két vajas kenyeret.
Amikor csörög a telefon, vonakodva veszi fel a hallgatót, s egykedvűen hallgatja
a jelentést:
– Itt a Frankfurter Allee-i rendőrőrs. Escherich felügyelő?
– Én vagyok.
– Ön foglalkozik az „Ismeretlen levelezőlap”-üggyel?
– Én. Mi van? Gyerünk, gyorsan!
– Valószínűleg elfogtuk a levelezőlapok terjesztőjét.
– Terjesztés közben?
– Csaknem. Természetesen tagadja.
– Hol van a fickó?
– Nálunk, az őrsön.
– Tartsák ott; kocsin megyek, tíz perc múlva ott leszek. És nehogy folytassák a
kihallgatást! Hagyják békében! Magam akarok beszélni vele. Megértette?
– Parancsára, felügyelő úr!
– Akkor indulok!
Escherich felügyelő egy pillanatig szinte mozdulatlanul állt a telefon mellett. A
véletlen – a kegyes, jóságos véletlen! Hisz tudta, hogy csak türelmesnek kell
lennie!
Sietve elindult a levelezőlap-terjesztő első kihallgatására.

22. FÉL ÉV MÚLVA: ENNO KLUGE

Enno Kluge finommechanikus harminc-negyven várakozóval együtt türelmetlenül

üldögélt egy orvos várószobájában. A mindig ingerült asszisztensnő a 18-ast
szólította, s Enno a 29-68 volt. Tehát még több mint egy órát kell várakoznia, pedig
már várták a „Futottak még” nevezetű kocsmában.
Enno Kluge nem tudott már nyugton ülni. Tudta jól, nem mehet el, mielőtt az
orvos betegállományba nem veszi, különben lehordják az üzemben.
Tulajdonképpen azonban nem várhat tovább, mert elkésik, s akkor nem fogadhat a
lovaikra.
Enno fel s alá szeretne sétálni a várószobában, de nagyon sokan várakoznak és
ráförmednek. Ezért kimegy az előszobába, s amikor az asszisztensnő felfedezi, és
nagyon ingerülten

### 212-213 oldal hiányzik ###

lotta magának: gyenge volt, megint nőkkel állt össze, először Tuttival, aztán
Lottóval, akik hajlandók voltak egy ideig eltűrni ezt a kicsiny, alkalmazkodó
emberkét. És aki összeáll egy nővel, az mondjon le a rendszeres munkáról. Már
reggel szitkozódtak, ha hatkor kérte a reggelijét, hogy mi a fenét akar? Ilyenkor
minden ember alszik még; miért kell neki okvetlenül felkelnie? Bújjon vissza
nyugodtan a meleg ágyba!
Nos, egyszer vagy kétszer győzedelmeskedik az ember az efféle
összecsapásokban, de Enno Kluge igazán nem arra született, hogy harmadszor is
győzedelmeskedjék. Engedett, visszamászott a nőhöz az ágyba, s aludt még egy
vagy két, esetleg három órát.
Ha annyira késő volt, már be sem ment a gyárba, hanem egész nap lógott. Ha
viszont nem volt még annyira késő, elkésett a munkából, sután mentegetőzött,
leszidták (de ehhez már rég hozzászokott, úgyhogy nem is figyelt rá), néhány óráig
dolgozgatott, majd hazament, s otthon megint csak szidták: mire jó a férfi a
házban, ha egész nap nincs otthon? Nem ezért a néhány márkáért tartják! Azt
könnyebben is meg lehetne keresni! Nem, ha valóban dolgozni akart, jobb lett
volna, ha megmarad a szűk szállodai szobácskájában; a nők mellett nem lehet
dolgozni. Illetve Eva mellett lehetett – s Enno Kluge természetesen újra
megpróbálta, hogy a feleségénél, a kézbesítőnőnél keressen menedéket. De ekkor
megtudta Geschnétől, hogy Eva elutazott. Irt is Geschnének egy levelet, melyben
tudatta, hogy a rokonainál van, valahol Ruppinban. Igen, most nála, Geschnénél
van a lakáskulcs, de esze ágában sincs, hogy odaadja Enno Klugénak. Ki küldi
rendszeresen a lakbért: ő vagy a felesége? Tehát a lakás az asszonyé, s nem az
övé! Különben is elég kellemetlensége volt már Kluge miatt, tehát esze ágában
sincs, hogy beengedje a lakásba.
Egyébként, ha tényleg akar tenni valamit a felesége érdekében, menjen el
alkalomadtán a postára. Már többször üzentek Klugenéért, nemrégiben valamilyen
párttörvényszék küldött idézést; Geschné egyszerűen visszaküldte azzal a
megjegyzéssel, hogy „címzett ismeretlen helyre távozott”. De a postára igazán
elmehetne; a feleségének bizonyára vannak még követelései velük szemben.
Ezek a követelések nem hagyták nyugodni Ennót; végül is igazolni tudja, hogy
törvényes férje az asszonynak, tehát ami Evának jár, az neki is jár. Ez azonban
mégsem bizonyult helyes útnak; a postán alaposan sarokba szorították. Úgy
látszik, Eva összezördülhetett a párttal, mert nagyon haragudtak rá! Nem is
igyekezett bebizonyítani, hogy ő Eva törvényes férje – épp ellenkezőleg, minden
erejével azt bizonygatta, hogy már rég külön élnek, s fogalma sincs Eva
cselekedeteiről és magatartásáról.
Végül futni engedték. Hisz mit is tudhattak volna meg ettől az emberkétől, aki
bármikor kész volt sírva fakadni, s mindjárt remegni kezdett, ha ráordítottak? Enno
tehát elmehetett; tűnjön el, s ha mégis találkozik a feleségével, azonnal küldje be a
hivatalba. Vagy még jobb, ha titokban értesíti őket, hol lakik az asszony, a többit
majd ők elintézik.
Mikor Enno hazafelé tartott Lottéhoz, már vigyorgott. Tehát a derék Eva is
csávába került, meg kellett szöknie Ruppinba a rokonaihoz, s nem mer Berlinben
mutatkozni! Természetesen nem volt olyan hülye, hogy elárulja a postán, hová
utazott Eva; ő is volt annyira ravasz, mint Geschné. Ha Berlinben végképp balul
ütne ki minden, s nem marad más kiút, még mindig elmehet Evához, s az asszony
talán mégis befogadja. A rokonai előtt bizonyára szégyellne nagyon keményen
bánni vele. Eva törődött még a látszattal s a jóhírrel. Amellett mindig
megzsarolhatja Karlemann hőstetteivel; Eva nem tűrné, hogy elmesélje a
rokonainak, inkább megalkuszik vele.

### 216-217 oldal hiányzik ###

helyére, aztán az előszobán át ő is visszamegy a helyére. Ezt a pasast jól

elintézte!
Ekkor észreveszi, hogy a földön, elég messze az ajtóba vágott nyílástól egy
levelezőlap fekszik. Tudja jól, hogy amikor öt perccel korábban az utolsó betegnek
kinyitotta az ajtót, a levelezőlap még nem feküdt ott. Nem is csöngettek, s ilyenkor
különben sem hoznak postát.
Az asszisztensnő mindezt futólag végiggondolta, miközben lehajolt a
levelezőlapért, s később pontosan tudta, hogy mielőtt még kezébe vette a
levelezőlapot, mielőtt még elolvasta, már altkor úgy érezte, hogy ennek az
alattomos emberkének valami köze van hozzá.
Rápillant a szövegre, elolvas néhány szót, majd izgatottan berohan az orvoshoz a
rendelőbe: – Doktor úr! Doktor úr! Nézze, mit találtam az előszobában!
Félbeszakítja a konzultációt, kiküldeti a félmeztelen beteget a másik szobába,
aztán odaadja a levelezőlapot az orvosnak, hogy olvassa el. Alig tudja kivárni, míg
az orvos befejezi, máris beszámol gyanújáról: – Igazán nem lehetett más, csak az
az alattomos emberke! Olyan riadt a tekintete, hogy mindjárt ellenszenves volt
nekem! És maga a megtestesült rossz lelkiismeret; egy pillanatig sem tud nyugton
maradni, mindig kiosont az előszobába, kétszer kergettem ki a vécéből! És amikor
másodszor kergettem ki, a levelezőlap ott feküdt az előszobában. Kívülről nem
dobhatták be, mert túl messze feküdt a nyílástól! Azonnal hívja fel a rendőrséget,
doktor úr, mielőtt még megszökik a fickó! Ó, istenem, lehet, hogy máris eltűnt,
azonnal megnézem...
Azzal kirohan a rendelőből s tárva-nyitva hagyja maga mögött az ajtót.
Az orvos még mindig kezében tartja a levelezőlapot. Nagyon kellemetlen, hogy
épp a rendelőórája alatt történik ilyesmi! Hálaisten, hogy az asszisztensnő találta
meg a levelezőlapot, s hogy bizonyítani tudja: két órája nem ment ki a rendelőből,
még vécére sem.
Igaza van a lánynak, legjobb, ha mindjárt telefonál a rendőrségnek. Keresgélni
kezdi a telefonkönyvben a körzeti őrs számát.
A lány benéz, a nyitva hagyott ajtón. – Még nem ment el, doktor úr! – suttogja. –
Persze, azt hiszi, így háríthatja el magáról a gyanút. De én biztos vagyok...
– Rendben van – szakítja félbe az orvos az izgatott lányt. Kérem, csukja be az
ajtót. Felhívom a rendőrséget.
Jelentést tesz, s utasítják, hogy feltétlenül tartsa ott azt az embert, míg
megérkezik valaki az őrsről. Az utasítást továbbadja az asszisztensnőnek,
megparancsolja, azonnal szóljon, ha a férfi el akarna menni, aztán visszaül az
íróasztalhoz. Nem, a vizsgálatot nem tudja folytatni, túlzottan ideges. Mért épp vele
történik ilyesmi, mért épp vele? Egy ilyen lelkiismeretlen fickó, mint ez a
levelezőlap-író, a legnagyobb kellemetlenségekbe sodorja az embereket! Vajon
egyáltalán törődik vele, milyen kellemetlenségeket okoz ezzel az átkozott
levelezőlappal?
Valóban már csak ez a levelezőlap hiányzott az orvos boldogságához! Jön a
rendőrség, talán még őt is meggyanúsítják, házkutatást tartanak, s ha ki is derül,
hogy tévedtek, hátul a cselédszobában...
Az orvos felállt. Legalább meg kellene mondania neki...
Aztán ismét leült. Hogyan keveredhetne ő gyanúba? Különben is: ha megtalálják
az asszonyt, azt mondja, a házvezetőnője; az iratok is ezt bizonyítják. Hisz mindezt
százszor is meggondolták és megbeszélték, mióta több mint egy éve – a nácik
nyomására – el kellett válnia a feleségétől, mert az asszony zsidó. Elvált,
elsősorban az asszony kérésére, hogy legalább a gyerekeket biztosítsák. Később
aztán, miután lakást változtatott, hamis papírokkal magához vette egykori
feleségét,

### 220-221 oldal hiányzik ###

van az ajtótól. – Szinte biztos, hogy amikor felvettem, beleütköztem a székbe.

– Úgy – mondja a nyomozó, s hidegen szemléli a dühös nőt. Gondolatban
ugyanakkor keresztet vet az egész vallomására. „Hisz ez a nő hisztérikus –
gondolja. – Egy férfi hiányzik neki. No de persze, amikor minden férfi a fronton
van! Amellett nem is valami csinos.”
Az orvoshoz fordul: – Szeretnék most három percre beülni a várószobába, mint
egy közönséges beteg, s megfigyelni a gyanúsítottat, anélkül hogy ő tudná, ki
vagyok. Van ennek valami akadálya?
– Dehogy, semmi. Kiesow kisasszony majd megmutatja önnek, hol ül.
– Ali! – közli az asszisztensnő ingerülten. – Az ilyenek nem ülnek le! Inkább
letapossák a többiek lábát! A rossz lelkiismeret nem hagyja nyugodni! Ez az
alattomos...
 – Tehát hol áll? – szakítja félbe ismét a nyomozó, mégpedig nem valami
udvariasan.
– Az előbb a tükör előtt állt az ablaknál – feleli az asszisztensnő sértődötten. –
De hogy most hol áll, azt természetesen nem tudom megmondani, hisz olyan
nyugtalan!
– Majd megtalálom – mondja Schröder nyomozó. – Hisz leírta, milyen.
S bemegy a várószobába.
A várakozók kissé nyugtalanok. Az orvos több mint húsz perce nem hívott be új
beteget – meddig kell még itt ülniük? Igazán volna más dolguk is! A doktor
bizonyára a jól fizető magánbetegekkel foglalkozik, a betegsegélyzősök pedig
várhatnak, amíg megzöldülnek! Bizony, uram, minden orvos ezt csinálja, s akinek
nem tetszik, mehet panaszra az úristenhez! Mindenütt csak a pénz számít!
Miközben a betegek egyre hangosabban zúgolódnak a megvesztegethető orvosok
miatt, a nyomozó némán szemléli az emberét. Azonnal megismerte, pedig nem is
olyan nyugtalan, és nem is olyan alattomos, mint az asszisztensnő állította. Egész
nyugodtan áll a tükör mellett, s nem avatkozik bele a többiek beszélgetésébe.
Szemmel láthatólag még csak nem is törődik vele, mit beszélnek, pedig ilyenkor
szívesen figyel az ember, hogy megrövidítse az unalmas várakozást. Kissé bárgyún
s kissé félénken mered maga elé. „Egyszerű munkás – állapítja meg a nyomozó. –
Nem, valamivel több: a keze egész rendes, látszik ugyan, hogy dolgozik, de nem
végez nehéz munkát... A ruháját és a kabátját gondosan rendben tartja; persze
nem tudja leplezni, hogy milyen kopott. Egyáltalán nem hasonlít arra az emberre,
akit a levelezőlap hangjából elképzeltem. Hisz a lap hangja kemény, ez a
gondterhelt nyuszi pedig...”
A nyomozó azonban rég tudja már, hogy az emberek gyakran mások, mint akinek
látszanak. S ezt az embert úgy befeketítette a tanú vallomása, hogy mindenképp
meg kell vizsgálni az ügyét. Ez a levelezőlap-író nyilván idegesíti a főnökséget, hisz
épp nemrégiben érkezett „Titkos! Szigorúan titkos!” jelzéssel egy parancs, hogy
ebben az ügyben a legcsekélyebb nyomot is haladéktalanul meg kell vizsgálni.
„Egész jó lenne valami eredményt elérni! – gondolja a nyomozó. – Igazán ideje,
hogy végre előléptessenek.”
Az általános szitkozódás közepette szinte észrevétlenül odalép a tükörnél
álldogáló emberkéhez, a vállára teszi a kezét s megszólítja: – Jöjjön ki egy
pillanatra az előszobába. Szeretnék valamit kérdezni.
Enno Kluge engedelmesen követi, hisz minden parancsnak engedelmeskedik. De
miközben követi az ismeretlen urat, egyszerre megrémül: „Mit jelentsen ez? Mit
akar tőlem? Olyan, mint egy hekus, és úgy is beszél, mint egy hekus. Mi dolgom
nekem a rendőrséggel – hisz nem követtem el semmit!”
Abban a pillanatban eszébe jut a betörés Rosenthaléknál.

### 224 oldal hiányzik ###

bemennek az orvos rendelőjébe. Kiesow kisasszonyt azonnal kiküldi a nyomozó,

az orvos azonban bent maradhat a kihallgatás alatt. – No, fiam – mondja a
nyomozó –, mindenekelőtt ülj le erre a székre, s pihend ki magad, hisz ugyancsak
gyorsan futottál. Alaposan elfáradhattál! Őrmester, leveheti az úriember kezéről a
bilincset. Úgysem szalad el még egyszer – avagy?...
– Nem, nem! – bizonygatja Enno Kluge elkeseredetten, s máris kicsordulnak a
könnyei.
– Nem is ajánlanám! Mert legközelebb durran a pisztoly, s én jó lövő vagyok,
fiam! – A nyomozó egyfolytában „fiam”-nak szólítja a nála bizonyára húsz évvel
idősebb Klugét. No, ne bőgj! Nem lehet olyan súlyos a bulid. Vagy?...
– Nincs is semmiféle bulim! – tiltakozik Enno Kluge könnyezve. – Az égvilágon
semmi!
 – No persze, fiam! – egyezik bele a nyomozó. – Hisz azért futsz, mint a nyúl,
ugye, ha megpillantasz egy rendőr-egyenruhát? Nem adhatna valamit ennek a
gyászvitéznek, doktor, amitől kissé magához térne?
Most, hogy az orvos érzi: semmiféle veszély sem fenyegeti, jóságos szánalommal
nézi a szerencsétlen emberkét. Ezt is megverte az élet; a legkisebb nehézség is
leteríti. Az orvos kísértést érez, hogy egy morfium-injekcióval segítsen rajta,
persze csak a legkisebb adaggal. A nyomozóra való tekintettel azonban mégsem
meri. Inkább egy kis brómot...
De miközben feloldja a vízben a brómsót, Enno Kluge egyszerre megszólal: –
Nem kell semmi! Nem akarok bevenni semmit. Nem engedem, hogy
megmérgezzenek. Inkább bevallom...
– No végre! – mondja a nyomozó. – Tudtam én, hogy megjön az eszed, fiam! No,
mesélj...
S Enno Kluge letörli a könnyeit az arcáról, s mesélni kezd...
Mikor sírni kezdett, valódi könnyeket sírt, egyszerűen azért, mert idegei
felmondták a szolgálatot. De ha valódi könnyeket is sírt, azért már rég tudta, eleget
tapasztalta a nőknél, hogy sírás közben nagyon jól lehet gondolkodni. S amíg
gondolkodott, rájött: nagyon valószínűtlen, hogy betörés miatt egy orvosi
várószobában tartóztatják le. Ha valóban követték, az utcán vagy a lépcsőházban is
letartóztathatták volna; felesleges volt megvárniuk, hogy két órát üldögéljen a
várószobában...
Nem, ennek az ügynek valószínűleg az égvilágon semmi köze a Rosenthaléknál
megkísérelt betöréshez. Valószínűleg tévedésből akarják letartóztatni, s Enno
Kluge sejti, hogy a rosszindulatú asszisztensnő keze van a dologban.
De megszökött, és egy hekusnak hiába meséli, hogy csak idegességében szaladt
el, mert ha meglát egy egyenruhát, elveszti a józan eszét. Ezt nem veszi be egy
hekus. Tehát olyan vallomást kell tennie, ami elhihető, s le lehet nyomozni. Azt is
tudja mindjárt, hogy mit. Kellemetlen ugyan erről beszélni, s a következményeket
nem lehet elkerülni, de a két rossz közül ez a vallomás még bizonyára a jobb.
Amikor tehát rászóltak, hogy beszéljen, letörli a könnyeit, s meglehetősen
nyugodt hangon beszélni kezd a finommechanikusi munkájáról, hogy milyen sokat
betegeskedett, s főnökei megharagudtak rá, s most koncentrációs táborba vagy
büntetőszázadba akarják küldeni. Munkaiszonyáról természetesen nem beszél
Enno Kluge, de gondolja, hogy a hekus úgyis rájön majd.
S igaza van; a hekus valóban rájön, milyen finom mákvirág ez az Enno Kluge. –
Igen, felügyelő úr, s mikor megláttam magát és az őrmester úr egyenruháját, hisz
épp az orvosra vártam, hogy kiírassam magam, azt hittem, hogy ütött az óra: most
elvisznek a koncentrációs táboriba, s ezért szaladtam el...
– Úgy – mondja a nyomozó. – Úgy! – Gondolkozik egy kicsit, majd folytatja: – De
úgy gondolom, fiam, most már te sem hiszed, hogy ezért jöttünk.
– Nem, most már nem – ismeri el Kluge.
– És mért nem hiszed most már, fiam?
– Mert hisz sokkal könnyebben letartóztathattak volna a gyárban vagy a
lakásomon.
– Úgy, szóval lakásod is van, fiam?
– Természetesen, felügyelő úr! A feleségem a postán dolgozik. Törvényesen
megesküdtünk! Mindkét fiam katona, az egyik Lengyelországban szolgál az SS-ben.
Tessék az igazolványom, mindent be tudok bizonyítani, amit mondtam, van
papírom a lakásról is meg a munkahelyemről is.
Enno Kluge kiveszi ócska, elnyűtt tárcáját, s keresgélni kezdi az iratait.
– Hagyd csak az igazolványaidat, fiam – mondja a nyomozó elutasítólag. – Arra
még lesz időd...
Elmerül a gondolataiban; egy darabig mindnyájan hallgatnak.
 Az íróasztalnál ülő orvos egyszerié gyorsan írni kezd. Talán lesz alkalma átadni
egy beteglapot ennek a szerencsétlen emberkének, aki egyik rémületből a másikba
esik. Epebántalmakról panaszkodott; nos tehát... Hisz olyan időket élünk, mikor az
egyik embernek segítenie kell a másikon, ha módja van rá.
– Mit ír, doktor? – kérdezi a nyomozó, aki egyszerre felriad gondolataiból.
– Kórlapokat – feleli az orvos. – Szeretném legalább valamennyire kihasználni az
időt, hisz még egy csomó ember vár.
– Igaza van, doktor – mondja a nyomozó s feláll. Határozott. – Nem is tartjuk fel
tovább.
Lehet, hogy igaz, amit ez az Enno Kluge mesélt, sőt, több mint valószínű, hogy
igaz, de a nyomozó nem tud megszabadulni az érzéstől, hogy Kluge titkol még
valamit, nem mondott el mindent. – Na, akkor gyere, fiacskám! Ugye elkísérsz még
néhány lépést bennünket? Ó, nem, nem az Alexanderplatzra, csak ide az őrszobára.
Szívesen elbeszélgetnék még egy kicsit veled, hisz olyan vidám fickó vagy, a doktor
bácsit pedig nem tarthatjuk fel tovább. – Odafordul az őrmesterhez: – Nem, nem
kell a bilincs. Okos gyerek ez, így is velünk jön szépen. Heil Hitler, doktor úr!
Köszönjük szépen!
Már az ajtóhoz értek, s valóban úgy látszik, mintha menni akarnának. Ekkor
azonban a nyomozó hirtelen előveszi zsebéből a levelezőlapot, Quangelék
levelezőlapját, Enno Kluge orra elé tartja, s keményen ráparancsol a megdöbbent
emberkéné: – No, olvasd csak fel, fiam! De nagyon gyorsan, és ne remegj, és ne
dadogj!
Most valóban olyan a hangja, mint egy hekusé.
De amikor a nyomozó látja, hogyan fogja meg Kluge a levelezőlapot, hogyan
mered ki a szeme, és bámul egyre értelmetlenebbül, s hogyan kezd el dadogva
olvasni: „Németek, ne felejtsetek! Az osztrák Anschluss-szal kezdődött. Aztán a
Szudétaföld és Csehszlovákia következett. Megtámadtuk Lengyelországot,
Belgiumot, Hollandiát...” – már akkor szinte biztos benne, hogy ez az ember sosem
látta a levelezőlapot, sosem olvasta a szöveget, nemhogy ő írta volna - hisz annál
sokkal hülyébb!
Mérgesen rántja ki a levelezőlapot Enno Kluge kezéből, kurtán köszön: – Heil
Hitler! –, s a rendőrrel és a letartóztatottal eltávozik a rendelőből.
Az orvos lassan darabokra tépi az Enno Klugénak előkészített beteglapot. Nem
volt alkalma átadni. Kár! Bár valószínűleg semmit sem segített volna; ez az ember,
aki a mai idők nehézségeit szemmel láthatólag alig tudja elviselni, valószínűleg
pusztulásra van ítélve. Talán azért nem segíthetett senki rajta, mert olyan puha.
Kár...

23. A KIHALLGATÁS

A nyomozó csak azért jelentette a telefonbeszélgetés során Escherich

felügyelőnek, hogy valószínűleg Kluge a gúnyiratok terjesztője, holott meg volt
győződve, hogy Enno Kluge sem a levelezőlapok írójaként, sem terjesztőjeként
nem jöhet számításba, mert tudta, hogy okos beosztott sosem vág elébe
feljebbvalója véleményének. Kiesow kisasszony súlyosan terhelő vallomást tett
Kluge ellen, s hogy a vallomás igaz vagy sem, azt döntse el a felügyelő maga.
Ha igaz, akkor a nyomozó tehetséges ember, aki számíthat a felügyelő
jóindulatára. Ha pedig nem, akkor a felügyelő okosabb, mint a nyomozó, s ha a
feljebbvaló okosabb, az sokszor inkább javára válik a beosztottnak, mintha
bármilyen ügyes lenne.
– Nos? – kérdezte a hosszú, szürke Escherich, amikor peckesen belépett az
őrszobára. – Nos, kolléga? Hol a zsákmánya?
 – Balra, az utolsó zárkában, felügyelő úr.
– Vallott a kobold?
– Kicsoda? A kobold? Ja úgy. Nem, felügyelő úr, a telefonbeszélgetés után
természetesen azonnal elvezettettem.
– Helyes! – dicsérte meg Escherich. – S mit tud a levelezőlapokról?
– A megtalált levelezőlapot felolvastattam vele. Mármint az elejét – mondta a
nyomozó óvatosan.
– És mi a véleménye?
– Nem szeretnék elébe vágni a felügyelő úrnak – mondta a nyomozó.
– Ne legyen olyan félénk, kolléga úr! Nos, mi a véleménye?
– Én nem hiszem, hogy ez a fickó írta a levelezőlapokat.
– Miért?
– Nem valami lángész. Amellett rettenetesen fél.
Escherich felügyelő elégedetlenül simogatta meg homokszínű bajuszát. – Nem
valami lángész... rettenetesen fél... – ismételte. – No, pedig az én koboldom okos,
és biztos, hogy nem gyáva. Mért gondolja akkor, hogy valóban a tettest fogta el?
Számoljon be!
Schröder nyomozó megtette a jelentését. Mindenekelőtt nyomatékosan
kihangsúlyozta az asszisztensnő vádjait s a szökési kísérletet. – Nem tehettem
mást, felügyelő úr. A kiadott parancsok alapján le kellett tartóztatnom.
– Helyes, kolléga úr. Okosan tette. Én sem csináltam volna másképp.
Escherich reményei a jelentés alapján kissé feléledtek. Ez már jobban hangzott,
mint hogy „nem valami lángész” és „nagyon fél”. Talán a terjesztő, bár a felügyelő
eddig biztos volt benne, hogy a koboldnak nincsenek cinkosai.
– Megnézte már az igazolványait?
– Itt vannak. Lényegében megerősítik a vallomását. Véleményem szerint ez az
ember munkakerülő, felügyelő úr, aki fél a frontszolgálattól, nem szeret dolgozni,
amellett lóversenyezik is... egész csomó ügetőújságot és számítást találtam nála.
Meg néhány meglehetősen mindennapos levelet közönséges nőktől, szóval ilyen
jópipa az ipse, hisz érti, ugye, felügyelő úr. Mindenesetre már közel ötvenéves.
– Jó, jó – mondta a felügyelő, pedig egyáltalán nem volt megelégedve. Biztos,
hogy sem a levelezőlapok írójának, sem az esetleges terjesztőnek nem lehet sok
nőügye. Az előbb ismét feléledő reménye hamvadni kezdett. De aztán a
parancsnokára, Prall Obergruppenführerre gondolt Escherich, s a magasabb
parancsnokokra, fel, egészen Himmlerig, akik bizonyára nagyon megkeserítik az
elkövetkező időkben az életét, ha nem talál semmiféle nyomot. Viszont most itt egy
nyom, legalábbis súlyos gyanúsítások hangzottak el, s a letartóztatott viselkedése
gyanús. Ezt a nyomot követni lehet, még ha titokban nem hiszi is, hogy jó. Időt
nyerhet, s közben továbbra is türelmesen várakozhat. Senkinek nem lesz belőle
semmi baja. Elvégre mit számít egy ilyen mákvirág!
Escherich felállt. – Hátramegyek a zárkákhoz, Schröder. Adja ide az új
levelezőlapot, s várjon meg itt.
A felügyelő halkan osont végig a folyosón, a kulcsokat keményen megmarkolta,
nehogy csörögjenek. Óvatosan eltolta a kukucskáló ellenzőjét, s benézett a
zárkába.
A letartóztatott egy zsámolyon ült. Fejét tenyerébe támasztotta, s tekintetét az
ajtóra szögezte. Mintha farkasszemet nézett volna a leselkedő felügyelővel. Kluge
arckifejezése azonban elárulta, hogy nem látja Escherichet. Nem rezzent meg,
amikor az ellenző megmozdult, s arcvonásain nem látszott a feszült figyelem, mely
azokra jellemző, akik érzik, hogy figyelik őket.
Nem, egyszerűen meredt maga elé, nem is annyira elgondolkodva, mint
révedezve, sötét sejtelmektől gyötörve.
 A kukucskálónál álló felügyelő ekkor már egészen biztos volt: ez a férfi nem a
kobold, s nem is cinkosa. Egyszerűen melléfogtak – bárhogy is vádolták, s
bármennyire gyanúsan viselkedett.
Escherich azonban ismét a főnökeire gondolt, a bajuszát rágta, s gondolkodott,
hogyan lehetne ezt az ügyet minél jobban elnyújtani, míg kiderül, hogy tévedtek.
Hisz nevetségessé sem szabad tennie magát.
Gyors mozdulattal kinyitotta az ajtót, s belépett a zárkába. Amikor a zár
megcsikordult, a letartóztatott összerezzent, előbb döbbenten bámult a
felügyelőre, majd fel akart állni.
Escherich azonban mindjárt visszanyomta a zsámolyra.
– Maradjon ülve, Kluge úr, maradjon ülve. A mi korunkban már nem ugrál olyan
könnyen az ember.
Nevetett, s Kluge is igyekezett mosolyogni; puszta udvariasságból kissé
szánalmas mosolyt erőltetett az arcára.
A felügyelő lehajtotta a felcsapható priccset s ráült. – No, Kluge úr – mondta, s
figyelmesen nézte Enno sápadt arcát, gyenge állat, feltűnően széles ajkú, piros
száját s egyfolytában hunyorgó, világos szemét. – No, Kluge úr, most pedig mesélje
el, mi nyomija a szarvét. Escherich felügyelő vagyok a Gestapótól. – Szelíden
biztatva folytatta, mikor látta, hogy Kluge a Gestapónak már a nevétől is
összerezzen. – Nem kell félnie. Nem esszük mi meg a gyerekeket. Maga pedig egy
gyerek, hisz látom én...
Mikor Kluge megérezte a felügyelő szavaiban a legparányibb részvétet, szeme
azonnal megtelt könnyel, arca megrándult, arcizmai görcsösen megvonaglottak.
– No, no! - mondta Escherich, s rátétté kezét az emberke kezére. – Talán mégsem
olyan nagy a baj. Vagy olyan nagy baj van?
- Mindennek vége! – kiáltotta Enno Kluge elkeseredetten. – Végem van! Nincs
beteglapom, s dolgozni kellene mennem. Ehelyett itt ülök, s ezért koncentrációs
táborba küldenek, márpedig ott azonnal beadom a kulcsot, két hétig sem bírom ki!
– No, no! – mondta a felügyelő ismét olyan hangsúllyal, mintha egy gyerekkel
beszélne. – A gyárral majd csak elintézzük ezt az ügyet. Ha letartóztatunk valakit, s
kiderül, hogy rendes ember, akkor gondoskodunk is, hogy ne szenvedjen kárt a
letartóztatás miatt. Márpedig maga rendes ember, Kluge – nem?
Kluge arca ismét megremegett, aztán elhatározta, hogy részben bevallja bűneit
ennek a rokonszenves embernek. – Azt mondják, nem dolgozom eleget!
– No, és mi a maga véleménye, Kluge úr? Maga szerint eleget dolgozik – vagy?...
Kluge ismét töprengett. – Hisz olyan gyakran beteg vagyok – mondta
panaszosán. – De azt mondják, most nem lehet betegeskedni.
– De talán nem mindig beteg? Nos, és amikor nem beteg és dolgozik - akkor
eleget dolgozik? Mi a véleménye, Kluge úr?
Kluge ismét határozott. – Ó, istenem, felügyelő úr – panaszolta –, a nők sosem
hagynak békében!
Ezt éppoly panaszosan, mint büszkén mondta.
A felügyelő sajnálkozva csóválta a fejét, mintha természetesen nagyon
elszomorítaná, amit Enno mondott.
– Ez bizony baj, Kluge úr – mondta aztán. – Hisz a mi korunkban már nem
szívesen szalasztja el az alkalmat az ember, ugye?
Kluge halvány mosollyal pillantott rá, boldogan, hogy végre megérti valaki.
– No, és mi a helyzet a lóversennyel? – kérdezte a felügyelő.
– Néha valóban fogadok – vallotta be Kluge. – De nem gyakran és nem nagy
összeggel, felügyelő úr. Esküszöm, felügyelő úr, sose teszek fel többet, mint
legfeljebb öt márkát, de ennyit is csak akkor, ha egész biztos a tipp!
– És miből futja minderre, a nőkre és a lóversenyre, Kluge úr, ha csak ritkán
dolgozik?
 – De hisz a nők is fizetnek, felügyelő úr! – mondta Kluge szinte kissé sértődötten,
hogy Escherich ennyire oktalan. Hiún mosolygott. – Mert olyan ügyes vagyok! –
tette hozzá.
Escherich felügyelő ebben a pillanatban végképp elejtette a vádat, hogy Enno
Klugénak bármilyen köze lehet a levelezőlapok megírásához vagy terjesztéséhez.
Ez a Kluge egyszerűen képtelen lett volna erre; fel sem lehet tételezni róla. Azért
persze ki kell hallgatnia, hisz jegyzőkönyvet kell írnia a kihallgatásról,
jegyzőkönyvet a főnök uraknak, hogy egy kicsit békén hagyják, jegyzőkönyvet,
mely szerint Kluge mégiscsak gyanús, s folytatni kell a nyomozást...
Kivette zsebéből a levelezőlapot, letette Kluge elé, s egészen közömbösen
kérdezte: – Ismeri ezt a levelezőlapot, Kluge úr?
– Ismerem – felelte Enno Kluge meggondolatlanul, de aztán rémülten igazította
ki magát: – Vagyis természetesen nem ismerem. Az előbb fel kellett olvasnom,
mármint az elejét. Egyébként nem ismerem a levelezőlapot! Isten bizony, felügyelő
úr!
– Nono! – mondta Escherich, mintha kétlené. – Ha olyan fontos ügyeket
tisztáztunk már, Kluge úr, mint a munkája s a koncentrációs tábor, és ha én
személyesen megyek el a főnökeihez, s rendbe hozom az ügyét, akkor csak
megegyezünk egy ilyen semmiségben is, mint ez a levelezőlap.
– De nekem semmi közöm hozzá, igazán semmi közöm, felügyelő úr!
– Én nem is hiszem, Kluge úr – mondta a felügyelő, akit nem indított meg ez az
esküdözés –, én nem hiszem azt, amit a kollégám, aki szerint maga írta a
levelezőlapot, s aki mindenképp különbíróság elé akarja hurcolni magát, hogy
lenyisszantsák a kobakját, Kluge úr!
Az emberke megremegett, s arca hamuszürke lett.
– Nem – mondta a felügyelő megnyugtatóan, s ismét rátette kezét Kluge kezére.
– Nem, én nem hiszem, hogy maga írta a levelezőlapot. De a lap ott feküdt az orvos
előszobájában, s maga gyanúsan csellengett az előszobában, amellett feltűnően
nyugtalan volt, sőt, még el is szaladt. És mindezt megbízható tanúk tanúsítják...
Nem, Kluge úr, mégiscsak jobb, ha megmondja nekem az igazságot. Nem
szeretném, ha szerencsétlenségbe döntené magát.
– A levelezőlapot nyilván kívülről dugták be, felügyelő úr. Nekem semmi közöm
hozzá, isten bizony, felügyelő úr!
– Nem dughatták be kívülről, hisz messze feküdt az ajtótól! És öt perccel azelőtt
még nem volt ott, erre az orvos kisasszonya megesküszik. Maga viszont ezalatt a
vécén ült. Vagy azt állítja, hogy valaki más is kiment a várószobából a klozetra?
– Nem, felügyelő úr, nem hiszem. Nem, biztos, hogy nem. Ha öt percről van szó,
akkor biztos, hogy nem. Én ugyanis már jóval előtte szerettem volna dohányozni, s
ezért figyeltem, kimegy-e valaki a vécére.
– No látja! – mondta a felügyelő, szemmel láthatólag nagyon elégedetten. – Hisz
maga is bevallja: csak maga tehette a levelezőlapot az előszobába!
Kluge kitágult szemmel, páni rémülettel meredt rá.
– Miután tehát bevallotta...
– Semmit sem vallottam be! Semmit! Én csak azt mondtam, mielőtt én kimentem,
öt percig senki sem volt a vécén!
Kluge szinte kiabált.
– Nocsak, nocsak! – mondta a felügyelő, s rosszallólag csóválta meg a fejét. –
Csak nem akarja azonnal visszavonni a vallomását? Hisz maga sokkal értelmesebb
ember ennél. Ezt is bele kellene írnom a jegyzőkönyvbe, Kluge úr, s az ilyesmi
sosem vet valami jó fényt az emberre.
Kluge elkeseredetten meredt rá. – De hisz nem vallottam be semmit.... – suttogta
alig hallhatóan.
– Majd csak megegyezünk ebben is – mondta Escherich megnyugtatólag. – Most
előbb azt mondja meg: Ki adta magának a levelezőlapot? Egy jó ismerőse, egy
barátja, vagy valaki megszólította az utcán, s fizetett néhány márkát a
fáradságáért?
– Nem! Nem! – kiáltotta Kluge. – A levelezőlap nem volt a kezemben, sosem
láttam, mielőtt a kollégája a kezembe nyomta!
– Ugyan, ugyan, Kluge úr! Hisz az előbb már bevallotta, hogy maga tette a
levelezőlapot az előszobába...
– Semmit sem vallottam be! Sosem mondtam ilyet!
– Nem – mondta Escherich, s megsimogatta a bajuszát, hogy elrejtse a
mosolygását. Most már igazán élvezte, hogy kissé megtáncoltatja ezt a
jajveszékelő, gyáva kutyát. Egész csinos, súlyosan terhelő jegyzőkönyv lesz ebből
– a főnökeinek. – Nem, ezt valóban nem mondta. Csak azt mondta, hogy csak maga
tehette oda a levelezőlapot, hisz magán kívül senki sem volt az előszobában, ami
pedig nyilván ugyanazt jelenti.
Enno tágra meredt szemmel bámult rá. Aztán egyszerre mogorván szólalt meg: –
Ezt sem mondtam. Különben is lehetséges, hogy nemcsak a várószobából mentek a
vécére.
Visszaült a zsámolyra; az előbb annyira felizgatta a hamis vád, hogy felpattant.
– De nem is vallók többé semmit. Követelem, adjanak ügyvédet. És a
jegyzőkönyvet se írom alá.
– Nocsak, nocsak – mondta Escherich. – Hát kértem én magától, Kluge úr, hogy
írjon alá egy jegyzőkönyvet. Feljegyeztem bármit is abból, amit vallott? Hisz úgy
ülünk itt, mint két régi barát, és senkinek semmi köze, hogy mi mit beszélünk.
Felállt, s kitárta a zárka ajtaját.
– Látja, senki sem hallgatódzik a folyosón. És akkor ilyen nehézségeket okoz
nekem egy hülye levelezőlap miatt? Pedig látja, engem igazán nem érdekel ez a
levelezőlap. Hisz ezt egy bolond írta! De ha az asszisztensnő és a kollégám már
olyan nagy feneket kerítettek a dolognak, utána kell járnom! Ne kéresse magát,
Kluge úr, mondja meg őszintén: egy úr adta nekem a Frankfurter Allee-n, s azt
mondta, meg akarja tréfálni a doktort. És tíz márkát is fizetett. Hisz egy egészen új
tízmárkás volt a zsebében, azt már láttam az előbb. Látja, ha most bevallja ezt
nekem, akkor az én emberem. Akkor nem okoz nekem semmiféle nehézséget, s
nyugodtan hazamehetek.
– És én? Én hová megyek? A vesztőhelyre! És lerepül a fejem! Nem, felügyelő úr,
ezt soha, de soha nem vallom be!
- Hogy maga hová megy, maga, Kluge úr, ha én hazamegyek? Még mindig nem
érti, hogy maga is hazamehet? Maga szabad, akár így, akár úgy, futni engedem...
– Igazán, felügyelő úr, isten bizony? Hazamehetek, anélkül hogy vallanom
kellene, hogy alá kellene írnom egy jegyzőkönyvet?
– Hát persze hogy hazamehet, Kluge úr, akár ebben a pillanatban hazamehet.
Csak azt fontolja meg, mielőtt elmenne...
S megkopogtatta Enno vállát, aki izgatottan felugrott, s máris indult az ajtó felé.
– Látja, én elintézem az ügyét a gyárban; ezt a szívességet megteszem magának.
Ezt megígértem, s állom a szavain. De gondoljon egy kicsit rám is, Kluge úr.
Gondoljon arra, mennyi kellemetlenségem lesz a kollégám miatt, ha magát
szabadon engedem. Beárul a főnökeimnek, s a legnagyobb kellemetlenségem lehet
az ügyből. Igazán rendes lenne magától, Kluge úr, ha aláírná azt, amit az előbb
mondtam arról az emberről a Frankfurter Allee-n. Hisz evvel igazán nem kockáztat
semmit, azt az embert úgysem lehet megtalálni. Nohát, Kluge úr!
Enno Kluge tulajdonképpen soha életében nem tudott ellenállni a szelíd
rábeszélésnek. Habozva álldogált. Csábította a szabadság, s az is, hogy a gyárban
minden rendbejön, ha nem bántja meg ezt az embert. Rettenetesen félt, hogy
megbántja ezt a rendes felügyelőt. Hisz akkor valószínűleg a hekus folytatja a
vallatást, s a végén csak kiszedi belőle, hogy betörtek Rosenthaléknál. És akkor
Enno Klugénak vége, mert Persicke, az SS-legény...
 Valóban megtehetné ezt a szívességet a felügyelőnek – hisz mibe kerül? Ez az
ostoba levelezőlap valami politikai ügy, ilyesmihez neki sosem volt semmi köze,
ehhez ő nem ért. És azt az embert a Frankfurter Allee-n valóban nem lehet
megtalálni, mert nem is létezik. Igen, megteszi a szívességet a felügyelőnek, s
aláírja a jegyzőkönyvet.
De aztán megint óva intette vele született elővigyázatossága, félénksége. – Igen
– mondta –, de ha aláírom, akkor majd mégsem enged szabadon.
– Ugyan! Ugyan! – mondta Escherich felügyelő, s érezte, hegy már csaknem
megnyerte a játszmát. – Egy ilyen szaros levelezőlap miatt, különösen, mikor
szívességet tesz nekem! Becsületszavamat adom, Kluge úr, mint bűnügyi felügyelő
s mint ember; amint aláírta a jegyzőkönyvet, szabad.
– És ha nem írom alá?
– Természetesen akkor is szabad! Enno Kluge határozott.
– No jó, felügyelő úr, aláírom, hogy ne legyenek kellemetlenségei, s én is tegyek
valami szívességet magának. De ugye nem feledkezik meg a gyárról?
– Még ma elintézem, Kluge úr. Még ma! Holnap dugja be az orrát a gyárba, s
különben is hagyja abba ezt a hülyeséget, hogy mindig kiíratja magát. Ha lóg egy
napot, mondjuk hetenként egyszer, senki se fogja a szemére vetni, ha én beszélek
velük. Jó lesz így, Kluge úr?
– Természetesen! Igazán hálás vagyok, felügyelő úr!
Így beszélgettek, miközben a folyosón visszamentek a szobába, ahol Schröder
nyomozó igen kíváncsian várta a kihallgatás eredményét, s előre beletörődött a
sorsába, ha esetleg mégis adódna valami. Amikor Escherich és Kluge belépett,
felpattant.
– No, Schröder – mondta a felügyelő mosolyogva, s fejével intett Kluge felé, aki
összegörnyedve és félénken állt mellette, mert a hekus megint olyan
félelemgerjesztően nézett rá. – Tessék, itt a barátunk. Épp most vallotta be, hogy ő
tette a levelezőlapot az orvos előszobájába. Egy úrtól kapta a Frankfurter Allee-n...
A nyomozó melléből sóhajszerű hang tört elő. – Az ördögbe! – mondta aztán. –
Hisz lehetetlen, hogy...
– És most – folytatta a felügyelő oda se figyelve –, és most csak megírunk egy kis
jegyzőkönyvet, aztán Kluge úr hazamehet. Szabad. Igaz vagy nem igaz, Kluge úr?
– Igaz – felelte Kluge, de csak nagyon halkan, mert a hekus jelenlétében egyre
újabb aggályok merültek fel benne, s egyre jobban félt. A nyomozó azonban
bárgyún álldogált. Biztos, hogy nem Kluge tette oda a levelezőlapot, nem és nem és
nem! És Kluge most mégis hajlandó az ellenkezőjét aláírni.
Micsoda ravasz róka ez az Escherich! Vajon hogy sikerült ezt elérnie? Schröder
bevallotta magának – mégpedig nem minden irigység nélkül –, hogy Escherich
sokkal ügyesebb nála. És még el is engedi a fickót egy ilyen vallomás után! Nem
tudja megérteni, nem tudja átlátni a szándékát! Nos, bármennyire is ravasznak
hiszi magát az ember, mégis akadnak okosabbak.
– Hallja csak, kolléga – mondta Escherich, aki már kellőképp kiélvezte a nyomozó
döbbenetét. – Tulajdonképpen elmehetne helyettem a főkapitányságra. Most
mindjárt.
– Parancsára, felügyelő úr!
– Hisz tudja, hogy nyomozok egy ügyben, na, hogy is hívják: a kobold-ügyben.
Hisz emlékszik rá, kolléga, ugye?
Egymásra néztek, s azonnal megértették egymást.
– Nos, Schröder úr, menjen el helyettem a főkapitányságra, s mondja meg Linke
kollégának, de üljön már le, Kluge úr, bocsásson meg, beszélnem kell néhány szót a
kollégámmal.
A nyomozóval az ajtóhoz mentek. – Kérjen két embert – suttogta Escherich. –
Azonnal jöjjenek ide; két ügyes ember, akik feltűnés nélkül tudnak követni valakit.
Attól a pillanattól kezdve, hogy Kluge elhagyja az őrszobát, állandóan figyelni kell.
Jelentés minden két-három órában, ahogy lehet, telefonon, hozzám a Gestapóra.
Jelszó: kobold. Mutassa meg annak a két embernek Klugét, s váltsák egymást. És
jöjjön vissza, ha az emberek készen állnak. Akkor futni engedem a nyulat.
– Minden rendben lesz, felügyelő úr. Heil Hitler!
Az ajtó becsapódott, a hekus elment. A felügyelő leült Enno Kluge mellé. – No,
ettől megszabadultunk! – mondta. – Nem nagyon kedveli, ugye, Kluge úr?
– Nem annyira, mint magát, felügyelő úr!
– Látta, hogy meresztette a szemét, mikor meghallotta, hogy elengedem magát?
Most megpukkad mérgében! Azért is küldtem el; semmi szükség rá, amíg
felvesszük a jegyzőkönyvet. Csak mindig belekotyogott volna. Még gépírónőt se
hívok, inkább magam írom le azt a pár sort. Hisz ahogy megállapodtunk: csak azért
kell a jegyzőkönyv, hogy némileg fedezve legyek a feletteseim előtt, ha szabadon
engedem magát.
S miután így ismét megnyugtatta a nyúlszívű emberkét, felvette a tollat, s írni
kezdett. Olykor hangosan és érthetően mondta, amit írt (ha egyáltalán azt írta,
amit mondott, hisz az olyan minden hájjal megkent bűnügyi szakembernél, mint
Escherich, még ez sem volt egészen biztos), néha csak mormogott. Kluge nem
értette pontosan, mit mond.
Csak azt látta, hogy nemcsak néhány sort írt, hanem három, csaknem négy
oldalt. De abban a pillanatban már alig érdekelte a jegyzőkönyv; csak az érdekelte,
hogy minél előbb elmehessen. Az ajtóra pillantott. Gyors elhatározással felállt,
odament s kinyitotta...
– Kluge! – kiáltott a felügyelő, de nem parancsolólag. Kluge úr, az Istenért!
– Tessék? – fordult vissza Enno. – Nem mehetek el? – kérdezte félénken.
A felügyelő, kezében a tollszárral, mosolyogva nézett rá. – Tehát már megbánta,
Kluge úr, amit megbeszéltünk? Megbánta, amit megígért? No jó, akkor hiába
firkáltam ezt a sok ostobaságot. – Határozottan letette a tollat. – Menjen csak,
Kluge... persze, most már látom, nem olyan ember maga, aki állja a szavát. Menjen
csak, hisz tudom, hogy nem írja alá! Hát így is jó, énmiattam...
Így sikerült a felügyelőnek elérnie, hogy Enno Kluge mégis aláírta a
jegyzőkönyvet. Bizony, még csak azt sem kívánta, hogy a felügyelő előbb hangosan
és érthetően felolvassa. Gyanútlanul aláírta.
– És most elmehetek, felügyelő úr?
– Természetesen. Köszönöm szépen, Kluge úr, igazán rendesen viselkedett.
Viszontlátásra. Vagyis lehetőleg nem itt, nem ezen a helyen. Ó, még egy pillanatra,
Kluge úr...
– Tehát mégsem mehetek?
Kluge arca már megint remegni kezdett.
– Dehogynem! Már megint nem bízik bennem? Milyen gyanakvó ember maga,
Kluge úr! De úgy gondolom, el akarja vinni az igazolványait s a pénzét is? No látja!
No nézzük csak, hogy nem hiányzik-e valami, Kluge úr...
És mindent megnéztek: munkakönyvet, a katonakönyvet, a születési anyakönyvi
kivonatot, a házassági bizonyítványt...
– Mért hord magával ennyi igazolványt, Kluge? Mi lenne, ha egyszer elvesztené!
...Rendőrségi bejelentő, négy fizetési boríték...
– Nem valami sokat keres, Kluge úr! Ja úgy, persze, látom már, minden héten
csak három-négy napot dolgozott, maga kis lógós!
...Három levél...
– Nem, hagyja csak, ezek nem érdekelnek!... 37 márka papírpénz és 65 pfennig
apró...
– Látja, itt van a tízmárkás, amit attól az úrtól kapott, ezt csatolom az iratokhoz.
De várjon csak, magát azért ne érje kár, adok helyette egy másikat...
 Így húzta a felügyelő az időt, amíg Schröder nyomozó visszaért. – A parancsot
végrehajtottam, felügyelő úr. S jelentenem kell, hogy Linke felügyelő beszélni
szeretne önnel a koboldügyben.
– Helyes, helyes. Köszönöm szépen, kolléga. Igen, mi végeztünk közben. Nos,
tehát viszontlátásra, Kluge úr. Mutassa meg az utat Kluge úrnak, Schröder.
Schröder úr majd kikíséri az őrszobáról. Még egyszer a viszontlátásra, Kluge úr. A
gyárat nem felejtem el. Nem, nem! Heil Hitler!
– No, és rám se haragudjék, Kluge úr – mondta Schröder, mikor kiértek a
Frankfurter Allee-ra, s megrázta Enno kezét. A- kötelesség kötelesség, tudja, s
olykor kissé keményen kell eljárnunk. De, ugye, én azonnal levétettem a bilincset a
kezéről? Remélem, nem fáj a feje az őrmester ütésétől?
– Nem, egyáltalán. És megértek mindent... Kérem, bocsássa meg, hogy
fáradságot okoztam, felügyelő úr!
– Nos akkor: Heil Hitler, Kluge úr!
– Heil Hitler, felügyelő úr!
S az apró, vézna Enno Kluge elindult. Lassan poroszkált a járókelők közt a
Frankfurter Allee-n, és Schröder nyomozó utána nézett. Meggyőződött még róla,
hogy a két ember, akiket magával hozott, valóban nyomon követik, aztán bólintott,
s visszament az őrszobára.

24. ESCHERICH FELÜGYELŐ A KOBOLD-ÜGYBEN NYOMOZ

– Tessék, olvassa el! – mondta Escherich felügyelő Schröder nyomozónak, s

kezébe nyomta a jegyzőkönyvet.
– Nohát – felelte Schröder, mikor visszaadta a papírlapokat. – Szóval mégis
bevallotta; átadhatjuk a különbíróságnak és a hóhérnak. Nem hittem volna. –
Elgondolkozva tette hozzá: - S ez az ember szabadon mászkálhat!
– Igenis! – mondta a felügyelő, betette a jegyzőkönyvet egy iratgyűjtőbe és az
iratgyűjtőt az aktatáskájába. – Igenis, ez az ember szabadon mászkálhat – de az
embereink állandóan a nyomában vannak, ugye?
– Természetesen! – biztosította Schröder gyorsan a felügyelőt. – Magam
győződtem meg róla: mindketten nyomon követték.
– És most megy – folytatta Escherich felügyelő, s elgondolkodva simogatta a
bajuszát – megy és megy, s az embereink mindenütt követik. És egy szép napon –
ma, vagy egy hét múlva, vagy fél év múlva – ez a kis seggfej elmegy a
levelezőlapok írójához, ahhoz, aki utasította: Itt meg itt helyezd el a
levelezőlapokat. Olyan biztos, hogy elvezet bennünket hozzá, mint a templomban
az ámen. Majd akkor csípem nyakon őket, akkor adhatjuk át őket a hóhérnak és a
többi, és így tovább.
– Felügyelő úr – mondta Schröder nyomozó –, én még mindig nem tudom elhinni,
hogy Kluge tette oda a levelezőlapot. Hisz amikor a kezébe adtam, láttam, hogy
semmit sem tud a lapról! Ezt csak az a hisztérikus nőszemély, az asszisztensnő
találta ki.
– De hisz benne van a jegyzőkönyvben, hogy ő tette oda – ellenkezett a
felügyelő, de nem különösebb igyekezettel. Egyébként is azt tanácsolom, ne
említse a jelentésében, hogy az a nőszemély hisztérika. Semmi személyes előítélet,
csak a tények. Ha akarja, megkérdezheti az orvost, mennyire szavahihető az
asszisztensnője. De ne, jobb, ha nem kérdezi meg. Ez megint egyéni vélemény
lenne; bízzuk a vizsgálóbíróra, hogyan értékeli a különböző vallomásokat. Mi csak a
tényekkel törődünk, ugyebár, Schröder, minden előítélet nélkül.
– Természetesen, felügyelő úr.
 – Ha van egy vallomás, akkor van egy vallomás, s mi ahhoz tartjuk magunkat.
Hogyan és miként jött létre, azzal mi nem törődünk. Mi nem pszichológusok
vagyunk, hanem kriminalisták. Bennünket csak a crimen, vagyis a bűntény érdekel,
Schröder, csak a bűntény. És ha valaki bevallja, hogy bűntényt követett el, az
nekünk elegendő. Legalábbis nekem ez a véleményem az ügyről, vagy maga
esetleg mást gondol, Schröder?
– A világért sem, felügyelő úr! – kiáltotta Schröder nyomozó. Úgy hangzott ez,
mintha ugyancsak megijesztette volna a gondolat, hogy más lehet a véleménye,
mint feljebbvalójának. – Nekem is ez a véleményem! Mindig csak a bűntény számít!
– Hisz tudtam én – mondta Escherich felügyelő, s megsimogatta bajuszát. – Mi,
régi bűnügyi szakemberek mindig egy véleményen vagyunk. Tudja, Schröder,
mostanában sok kontár dolgozik a szakmánkban, de mi azért összetartunk, s ebből
sok jó származik. Nos, Schröder – tette hozzá szigorúan hivatalos hangon –, tehát
még ma küldje be a jelentését Kluge letartóztatásáról, s az asszisztensnő és az
orvos vallomásait tartalmazó jegyzőkönyveket. Ja, tényleg, hisz egy őrmester is
volt magával, Schröder.
– Dubberke törzsőrmester, az őrsről...
– Nem ismerem. Mindenesetre ő is tegyen jelentést Kluge szökéséről. Röviden,
szakszerűen, semmi halandzsa, semmi személyes vélemény, megértette, Schröder
úr?
– Parancsára, felügyelő úr!
– No hát akkor, Schröder! Ha leadja a jelentéseket, többé nem lesz dolga ezzel az
üggyel, legfeljebb majd vallomást kell tennie a bíróságon vagy nálunk, a
Gestapón... – Töprengve figyelte az alárendeltjét. – Mióta nyomozó maga, Schröder
úr?
– Már három és fél éve, felügyelő úr.
A „hekus” szeme most meghatottan tapadt a felügyelőre. A felügyelő azonban
csak annyit mondott: – Hisz akkor lassan itt az ideje – s eltávozott az őrszobától.
A Prinz-Albrecht-Strassén aztán azonnal jelentkezett közvetlen elöljárójánál,
Prall SS-Obergruppenführernél. Csaknem egy óráig kellett várnia; nem mintha Prall
annyira el lett volna foglalva, azaz mégis: épp nagyon el volt foglalva. Escherich
hallotta a pohárcsengést, a dugók pukkanását, hallotta a nevetést és a kiabálást:
vagyis a magasabb parancsnokok egyik gyakori összejövetelének lehetett
fültanúja. A nehéz munka, embertársaik megkínzása és bitófára juttatása után
felüdülésként szórakozás, ivászat, fesztelen vidámság következett.
A felügyelő türelmesen várakozott, bár még sok munkája volt. Ismerte általában
a főnököket s különösképp a saját főnökét. Tudta, hogy nem segít semmiféle
nyaggatás; ha Prall inni akar, iszik még akkor is, ha fél Berlin lángban áll. Ezen nem
lehet segíteni!
Egy órácska múlva aztán mégis beeresztették Escherichet. A tivornya jelei
meglátszottak kissé a rendetlen szobán, s Prall úr, akinek arca vörösen izzott az
Armagnactól, ugyancsak meglehetősen zilált volt. Azonban nyájasan mondta: –
Tessék, Escherich! Töltsön magának egy pohárral! Ez a franciaországi győzelem
eredménye: igazi Armagnac, százszor jobb, mint a konyak! Mit százszor? Ezerszer!
Miért nem iszik?
– Bocsánatot kérek, Obergruppenführer úr, még meglehetősen sok a munkám, s
szeretném, ha a fejem tiszta maradna. Egyébként is nemigen szoktam inni.
– Mit: Szoktam – nem szoktam! És a tiszta fej: hazugság! Mért szükséges, hogy
tiszta legyen a feje? Bízza rá valakire a munkáját, s aludja ki magát. Egészségére,
Escherich – a Führerre!
Escherich koccintott, hisz lehetetlen volt nem koccintani. Másodszor és
harmadszor is koccintott, s közben arra gondolt, hogy megváltoztatta Prallt a
bajtársai társasága és a szesz. Egyébként igazán el lehetett viselni; közel sem volt
olyan komisz, mint a többi fekete egyenruhás, akik ebben az épületben szolgálatot
teljesítettek, inkább kissé töprengő természet volt, akit valóban csak
„idevezényeltek”, mint egyszer megjegyezte, s aki egyáltalán nincs meggyőződve
mindenről.
A bajtársai s a szesz hatására azonban ő is olyan lett, mint a többiek:
kiszámíthatatlan, durva, ingerlékeny, aki nem tűrt meg semmiféle ellenkezést, még
akkor sem, ha az ellenkezés csupán az ivásra vonatkozott. Ha Escherich nyakasan
megtagadta volna, hogy koccintson vele, bizonyára úgy kikészíti, mintha futni
hagyta volna a legveszélyesebb bűnözőt. Sőt, ez tulajdonképpen még
megbocsáthatatlanabb lett volna, hisz csaknem személyes sértésnek számít, ha az
alárendelt nem koccint annyiszor a feljebbvalójával, ahányszor a főnök
megköveteli.
Escherich tehát koccintott, többször is koccintott és ivott.
– No, mi újság, Escherich? – kérdezte aztán Prall, s igyekezett lehetőleg
egyenesen állni az íróasztal mellett. – Mi jót hozott?
– Egy jegyzőkönyvet – felelte Escherich. – Én vettem fel a kobold-ügyben. Még
kapunk majd néhány jelentést és jegyzőkönyvet, de ez a legfontosabb.
Parancsoljon, Obergruppenführer úr!
– A kobold-ügyben? – kérdezte Prall s a fejét törte. – Ja, az a levelezőlapos fickó.
No, mégiscsak eszébe jutott valami, Escherich?
– Parancsára, Obergruppenführer úr. Talán lenne olyan szíves elolvasni a
jegyzőkönyvet?
– Elolvasni? Nem, most nem. Talán majd később. De olvassa fel maga, Escherich!
Azonban az első három mondat után félbeszakította a felolvasást: – Igyunk meg
előbb még egy pohárkával! Egészségére, Escherich! Heil Hitler!
– Heil Hitler, Obergruppenführer úr! Escherich ivott, majd folytatta a felolvasást.
A becsípett Prallnak azonban ekkor tréfás játék jutott az eszébe. Alig olvasott el
Escherich három-négy mondatot, azonnal félbeszakította: – Egészségére! – és
Escherichnek, miután koccintott, mindig elölről kellett kezdenie a felolvasást.
Sosem tudott túljutni az első oldalon, mert Prall máris újabb „Egészségére!”
kiáltással szakította félbe. Bármennyire részeg volt is, tudta jól, hogy Escherich
dühöng, undorodik az erős italtól, legszívesebben letenné a jegyzőkönyvet s
elmenne, de nem mer, hiszen Prall a főnöke, tehát be kell fognia a pofáját, s nem
árulhatja el, milyen dühös...
– Egészségéré, Escherich!
– Köszönöm alássan, Obergruppenführer úr! Egészségére!
– No, de folytassa csak, Escherich! Nem, kezdje elölről! Az egyik részt még nem
értem egészen; hiába, mindig lassan forgott az agyam!
És Escherich olvasott. Igen, most éppúgy kínozták, ahogy két órával előbb ő
kínozta a nyápic Klugét; akárcsak Enno, ő is csak arra vágyott, hogy minél előbb
elmehessen. De olvasnia kellett, olvasni és inni, inni és olvasni, ameddig Prall
akarta. Érezte már, hogy az agya elködösödik, elfelhősödik isten veled, munka!
Átkozott fegyelem!
– Egészségére, Escherich!
– Egészségére, Obergruppenführer úr!
– No, akkor kezdje az elején!
S addig tartott ez a játék, míg Prall egyszerre meg nem unta, s durván rászólt: –
Ugyan, hagyja a fenébe ezt a hülye felolvasást! Hisz látja, hogy be vagyok rúgva;
hát hogy értsem meg, mit olvas? Kérkedni akar a szellemes jegyzőkönyvével, mi?
Még más jelentéseket is kapunk majd, de azok nem olyan fontosak, mint
Escheriché, a nagy kriminalistáé! Csak ilyet ne hallanék! Röviden és velősen:
elfogta a levelezőlapok íróját?
– Alázatosan jelentem, nem, Obergruppenführer úr. De...
– Akkor mért jött ide? Mért lopja a drága időmet, s vedeli meg a finom
Armagnacomat? – Most már ordított. – Tisztára megbolondult, uram? De most majd
más hangon beszélek magával, uram! Eddig nagyon is jóindulatú voltam,
engedtem, hogy elkanászodjék, megértette?
– Parancsára, Obergruppenführer úr! – S Escherich gyorsan közbeszúrta, mielőtt
Prall ismét ordítani kezdett: – De elfogtam valakit, aki levelezőlapokat terjesztett.
Legalábbis azt hiszem.
E hír hallatára kissé megszelídült Prall. Merev tekintettel bámult a felügyelőre: –
Azonnal vezessék elő! Mondja meg, kitől kapta a levelezőlapokat. Majd én
megtanítom beszélni – úgyis épp megfelelő hangulatban vagyok!
Escherich egy pillanatig habozott. Hisz azt is mondhatná, hogy még nem
szállították át a Prinz-Albrecht-Strasséra, hogy majd elővezetteti – s aztán valóban
elővezettetné, persze az utcáról vagy a lakásáról, a Klugét követő nyomozók
segítségével. Vagy nyugodtan kivárni a távolból, amíg az Obergruppenführer
kialussza a mámorát. Addigra valószínűleg elfelejtene mindent.
Mivel azonban Escherich Escherich volt, vagyis vérbeli kriminalista, s mivel nem
volt gyáva, hanem bátor, tehát bátran mondta (jöjjön, aminek jönnie kell): –
Szabadlábra helyeztem a gyanúsítottat, Obergruppenführer úr!
Üvöltés – te jóságos isten, micsoda állati üvöltés! Prall, aki egyébként mindig úgy
viselkedett, ahogy magasabb parancsnoknak illik, annyira megfeledkezett magáról,
hogy megragadta mellénél a beosztottját, ide-oda rázta, s közben ordított: –
Elengedted? Elengedted? Tudod, mit csinálok most veled, te disznó? Téged
csukatlak le, te fogsz csücsülni! Várj csak, majd egy ezer wattos körtét akasztok a
bajuszod elé, s ha elalszol, felrugdalnak, te dög...
Jó ideig üvöltött, s Escherich tűrte, hogy rázzák és szidják, nem szólt egy szót
sem. Talán mégiscsak jó volt, hogy ivott a szeszből. Az Armagnac kissé elkábította,
úgyhogy mindent csak homályosan észlelt, mintha álmodnék.
„Kiabálj csak! – gondolta. – Minél hangosabban kiabálsz, annál hamarabb
rekedsz be. Csak folytasd, lásd el alaposan az öreg Escherich baját!”
S valóban, miután Prall rekedtre üvöltötte magát, eleresztette a beosztottját.
Töltött magának még egy pohárka Armagnacot, dühös tekintettel méregette
Escherichet, majd rekedten mondta: – Most pedig talán lenne szíves jelenteni, hogy
követhetett el ilyen állati marhaságot!
– Először is szeretném jelenteni – mondta Escherich halkan –, hogy a
gyanúsítottat állandóan nyomon követi a főkapitányság két legjobb nyomozója. Azt
hiszem, előbb vagy utóbb mindenképp felkeresi megbízóját, a levelezőlapok íróját.
Most tagadja, hogy ismeri. A szokásos „nagy ismeretlen”!
– Majd én kipasszíroztam volna belőle a nevét! És ha nyomon követik – lehetőleg
majd szem elől tévesztik!
– Azok nem! Az Alexanderplatz legjobb, legderekabb emberei!
– Nana! – Prall azonban láthatólag jobb kedvre derült. Tudja, hogy nem szeretem
az efféle önkényeskedést! Jobb szeretném, ha a kezem között lenne a fickó!
„De csak szeretnéd! – gondolta Escherich. – Mert akkor félórán belül rájönnél,
hogy semmi köze a levelezőlapokhoz, s megint engem kezdenél piszkálni...”
Hangosan azonban ezt mondta: – Ez a fickó egy félénk kis féreg, Obergrup-
penführer úr! Ha megkínozná, azt vallaná, amit ön akar, s akkor száz hazugság
után nyomozhatnánk, így pedig simán nyomára vezet a levelezőlapok írójának.
Az Obergruppenführer nevetett: – Mégiscsak öreg róka maga! Na, igyunk még
egy pohárkával!
És ittak még egy pohárkával.
Az Obergruppenführer vizsgálódva mérte végig a felügyelőt. Szemmel láthatólag
használt a dühkitörése; most már valamivel józanabb volt.
Gondolkodott, majd azt mondta: – Ebből a jegyzőkönyvből, hisz tudja, ebből...
– Parancsára Obergruppenführer úr!
 – ...ebből a jegyzőkönyvből csináltasson néhány másolatot. Most pedig tegye
zsebre elmés tákolmányát. – Mindketten vigyorogtak. – A végén még megöntözzük
Armagnackal...
Escherich visszatette a jegyzőkönyvet az iratgyűjtőbe s a gyűjtőt az aktatáskába.
A főnöke ezalatt az íróasztal fiókjában keresgélt valamit, majd egyik kezét a háta
mögé fejtve visszajött. – Mondja csak, Escherich, megkapta maga már a háborús
érdemkeresztet?
– Nem, Obergruppenführer úr.
– Tévedés, Escherich! Tessék! – S meglepetésszerűen kinyújtotta eddig elrejtett
kezét: a tenyerén ott feküdt az érdemkereszt.
A felügyelő úgy meghatódott, hogy csak összefüggéstelen szavakat tudott
dadogni: – De Obergruppenführer úr! Nem érdemeltem... Nem találok szavakat...
Az elmúlt öt percben, míg Prall ordított, mindenre számított, még arra is, hogy
néhány napra becsukják, de hogy közvetlenül ezután megkapja az
érdemkeresztet...
– ...Mindenesetre alázatosan köszönöm.
Prall Obergruppenführer kiélvezte a kitüntetett meglepetését.
– No jó, Escherich – mondta aztán. – Hisz tudja, hogy nem vagyok én olyan rossz
ember. Amellett maga mégiscsak egész jó munkaerő. Csak néha meg kell
sarkantyúzni egy kicsit, különben elalszik. Na, igyunk még egy pohárkával.
Egészségére, Escherich; az érdemkeresztre!
– Egészségére, Obergruppenführer úr! És még egyszer alázatosan köszönöm!
Az Obergruppenführer fecsegni kezdett: – Tulajdonképpen nem is magának
szántam a keresztet, Escherich. Egyik kollégájának, Ruschnak kellett volna
megkapnia, amiért elintézett valami fölöttébb zűrös ügyet egy vén
zsidóasszonnyal. De maga megelőzte. – Egy darabig még fecsegett, aztán
meggyújtotta ajtaja felett a piros lámpát, ami azt jelentette: „Fontos megbeszélés!
Ne zavarjanak!”, s lefeküdt aludni a heverőre.
Amikor Escherich, az érdemkeresztet még mindig markában szorongatva,
belépett az irodájába, a helyettese épp kezében tartotta a telefonkagylót s kiabált:
– Micsoda? Kobold-ügy? Nem tévedés ez? Mi nem nyomozunk semmiféle kobold-
ügyben!
– Adja ide! – mondta Escherich, s a kagylóért nyúlt. – És szedje a sátorfáját, de
sürgősen!
Belekiabált a készülékbe: – Igen, itt Escherich felügyelő! Mi van a kobolddal?
Jelentést akar tenni?
– Felügyelő úrnak alázatosan jelenteni, hogy sajnos szem elől vesztettük a fickót,
ugyanis...
– Micsoda?
Escherichet ugyanúgy elöntötte a düh, mint negyedórával azelőtt a főnökét, s
csaknem kitört, de aztán mégis erőt vett magán: – Hogy veszthette szem elől? Hisz
maga ügyes ember, nem?! S akit meg kellett figyelnie, az csak egy féreg!
– Könnyű azt mondani, felügyelő úr! De ez a fickó úgy fut, mint a nyúl, s az
Alexanderplatzon, a földalatti megállójánál egyszerre eltűnt a tömegben. Bizonyára
észrevette, hogy követjük!
– Ráadásul még ez is! – nyögte Escherich. – Észrevette! Ti baromállatok,
elfuseráltátok az egészet! Hisz benneteket nem küldhettek többé a nyomába,
titeket már ismer. Ha meg mást küldök, azok nem ismerik őt! – Töprengett egy
kicsit. – Mars vissza a főkapitányságra, de gyorsan! Mindketten magatok mellé
vesztek valakit, s egyikőtök lesbe áll n lakásánál, de jól elbújik, megértetted?!
Nektek pusztán az a feladatotok, hogy megmutassátok a kísérőtöknek Klugét,
aztán eltűntök a fenébe. A másik pedig elmegy a gyárba, ahol dolgozik, s
jelentkezik az igazgatóságon. Várjon, maga nagylegény, még meg kell adnom a
lakáscímét! – Megkereste a címet s megmondta. – No, most pedig gyerünk a
megfigyelőhelyre, de gyorsan! A gyárba különben egyedül is elmehet az új ember, s
ráér holnap reggel. Akkor majd megmutatják neki a fickót! Én majd beszélek velük.
És egy óra múlva magam is ott leszek a lakásán...
Olyan sok diktálni- és telefonálnivalója volt, hogy csak jóval később ért Eva Kluge
lakására. Az embereit nem látta, s hiába csöngetett, így hát ő is csak a
szomszédasszonyhoz, Geschnéhez fordulhatott.
– Kluge? Klugéra gondol? Nem, nem lakik itt. Itt csak a felesége lakik, jóember,
aki már rég nem ereszti be a lakásába. De a felesége elutazott. Hogy hol lakik
Kluge? Honnan tudjam, jóember? Mindig csavarog, és mindig nőkkel mászkál.
Legalábbis így hallottam. De én különben sem mondtam semmit. A feleségétől már
eleget hallgattam, mert egyszer beengedtem a lakásba.
– Idefigyeljen, Geschné – mondta Escherich, s belépett a folyosóról a lakásba,
mivel az asszony be akarta csapni az orra előtt az ajtót. – Most pedig meséljen el
szépen mindent, amit Klugéékról tud!
– De hogy merészel, jóember, hogy merészel egyszerűen csak bejönni...
– Én ugyanis Escherich felügyelő vagyok a Gestapóról, s ha akarja látni az
igazolványomat...
– Nem, nem! – kiáltotta Geschné tiltakozva, s ijedtében a konyha faláig hátrált. –
Semmit sem akarok látni, és semmit sem akarok hallani! Klugéékról pedig már
mindent elmeséltem, amit tudok.
– Nos, én azt hiszem, majd gondolkodik még egy kicsit, Geschné. Ugyanis ha itt
nem akar semmit sem mondani, akkor meg kell invitálnom egy igazi kihallgatásra a
Prinz-Albrecht-Strasséra, a Gestapóra. S azt hiszem, ennek semmiképp sem örülne.
Hisz itt csak kedélyesen csevegünk, és semmit sem írok fel...
– Igaza van, felügyelő úr. De én igazán nem tudok semmi mást. Semmit sem
tudok róluk.
– Ahogy akarja, Geschné. Akkor öltözzön föl, lent vár néhány emberem, mindjárt
velünk jöhet. És hagyjon a férjének – hisz van férje, ugye? Persze hogy van férje!
Tehát hagyjon a férjének egy cédulát: „A Gestapóra mentem, nem tudom, mikor
jövök vissza.” Gyerünk, Geschné! Írja meg a cédulát.
Geschné elsápadt, tagjai remegtek, fogai összekoccantak.
– Csak nem tesz ilyet, kedves jó uram! – könyörgött. Escherich színlelt
gorombasággal felelte: – Természetesen elviszem, Geschné, ha továbbra is
megtagadja, hogy önként elmondja, amit tud. Térjen végre észhez, üljön le, és
meséljen el mindent, amit Klugéékról tud. Miféle asszony ez?
Geschné természetesen észhez tért. Ez az úr a Gestapótól tulajdonképpen
nagyon kedves ember volt; egyáltalán nem olyan, amilyennek az efféle urakat
elképzelte. És Escherich felügyelő természetesen mindent megtudott, amit
Geschnétől megtudhatott. Még az SS-ben szolgáló Karlemannról is, hisz amit a
sarki kocsmában tudtak, azt persze Geschné is tudta. Eva Klugénak, a derék ex-
kézbesítőnőnek a szíve is megszakadt volna, ha hallja, mennyit fecsegnek az
embereik róla s egykori kedvencéről, Karlemannról.
Amikor Escherich felügyelő eltávozott Geschnétől, nemcsak a férjének hagyott
néhány szivart, hanem szerzett a Gestapónak egy buzgó, ingyenes és
megfizethetetlen kémet. Geschné megígérte, hogy nemcsak Klugéék lakását tartja
majd szemmel, hanem az egész házat is, és sorban állás közben is fülel majd, s
azonnal felhívja a kedves felügyelő urat, ha megtud valamit, aminek a felügyelő úr
esetleg hasznát veheti. A beszélgetés következtében Escherich lerendelte az
embereit. Amit hallott, meggyőzte, hogy Klugét aligha csípheti el a felesége
lakásán. S Geschné különben is megfigyeli a lakást. Ezek után Escherich elment a
postára, a pártszervezethez, s további adatokat szerzett Klugénéről. Sosem lehet
tudni, mikor lesz szüksége rájuk.
Escherich nyugodtan megmondhatta volna a postán és a pártszervezetben, hogy
ismerni véli az összefüggéseket Klugéné kilépése s fiának lengyelországi gaztettei
között. Megmondhatta volna Klugéné ruppini címét is, hisz lemásolta a levélből,
amit az asszony akkor írt Geschnének, amikor elküldte a kulcsot. Escherich
azonban nem szólt; sok mindent kérdezett, de ő nem beszélt. Bár a párt s a
postahivatal kétségtelenül hivatalos szervek, de a Gestapónak nem az a feladata,
hogy mások ügyeit intézze. Ennél többre hivatott – s Escherich ebben az egy
kérdésben tökéletesen egyetértett a Gestapo tagjainak általános beképzeltségével.
Ezt aztán a gyárban is tapasztalniuk kellett az uraknak, akik ugyan egyenruhát
viseltek, s rendfokozatuk és fizetésük alapján bizonyára sokkal magasabb
tisztséget viseltek, mint a szürke felügyelő. Escherich azonban kitartott a
véleménye mellett: – Nem, uraim, hogy mi a vád Kluge ellen, ahhoz a Gestapón
kívül senkinek semmi köze. Erről én nem beszélek. Én csak annyit közlök önökkel:
engedjék Klugét háborítatlanul jönni-menni, ahogy kedve tartja, s többé ne hordják
le, és ne félemlítsék meg. Az általam ideküldött tisztviselőt pedig engedjék be a
gyárba, s amennyire módjukban áll, segítsék a munkáját. Megegyeztünk?
– Kérem ezeket az utasításokat írásbelileg megerősíteni! – mondta a tiszt. –
Mégpedig a mai nap folyamán!
– Még a mai nap folyamán? Ma már kissé késő van. De talán majd holnap. Kluge
úgyse jön be előbb, mint holnap reggel. Ha egyáltalán bejön! Nos tehát, Heil Hitler,
uraim!
– Az isten verje meg! – csikorgatta fogait a tiszt. – Ezek a fickók egyre
arcátlanabbak! Az ördög vigye el az egész Gestapót! Azt képzelik, mert bárkit
becsukhatnak Németországban, nekik már mindent szabad! Én azonban tiszt
vagyok, méghozzá hivatásos katonatiszt...
– Még azt akartam kérdezni – jelent meg Escherich feje az ajtónyílásban –, hogy
vannak-e itt ennek a fickónak iratai, levelei, személyi tulajdona?
– Kérdezze meg a művezetőjét! Nála van a szekrénykulcsa...
– No jó – mondta Escherich, s leült a székre. – Akkor kérdezze meg a művezetőt,
főhadnagy úr! Mégpedig gyorsan, ha nem kerül különösebb megerőltetésébe!
Egy pillanatig farkasszemet néztek. Escherich gúnyos, fakó szeme s a főhadnagy
gyűlölettől izzó tekintete párharcot vívott. Aztán a főhadnagy összecsapta a
bokáját, és sietve elhagyta a helyiséget, hogy megszerezze a kért felvilágosítást.
– Naiv pasas! – mondta Escherich a pártvezetőnek, aki egyszerre buzgón kezdett
valamit ügyködni az íróasztalán. Pokolba kívánja a Gestapót! Szeretném tudni,
meddig ülnétek még itt, ha mi nem lennénk. Szó, ami szó: a Gestapo az állam. Ha
mi nem lennénk, minden összeomolna – s benneteket valamennyiőtöket elvinne az
ördög!

25. HÄBERLÉNE ELHATÁROZÁSA

Escherich felügyelő s az alexanderplatzi nyomozók bizonyára nagyon

csodálkoztak volna, ha megtudják, hogy a kis Enno Kluge még csak nem is sejtette,
hogy követik. Attól a pillanattól kezdve, hogy Schröder nyomozó elengedte,
egyetlen gondolata volt csak: El innen, Hetéhez!
Rohant az utcán, nem látta az embereket, nem is sejtette, ki van mögötte és
mellette. Föl se nézett, csak egyre, csak arra gondolt: Hetéhez!
A földalatti aknája elnyelte Ennót. Beszállt egy kocsiba, s eltűnt Escherich
felügyelő, az alexanderplatz-i nyomozók s az egész Gestapo szeme elől.
Enno Kluge döntött: először elment Lottéhoz, s elhozta a holmiját. Bőrönddel a
kezében akart megjelenni Heténél; akkor majd meglátja, valóban szereti-e az
asszony, hisz ő ezzel bebizonyítja, hogy véget akar vetni régi életének.
Így történt, hogy a nyomozók szem elől tévesztették a nagy tolongásban, a
rosszul világított földalatti-állomáson. Hisz a vézna Enno valóban csak árny volt! De
ha egyenesen Hetéhez megy – hisz az Alexanderplatztól gyalog is mehetett volna a
Königstorhoz, nem kellett földalattira szállnia –, a nyomozók nem vesztették volna
szem elől, s a kis állatkereskedésben mindig jól megfigyelhették volna.
Lotténál szerencséje volt. Az asszony nem volt otthon; Enno sietve becsomagolta
szűkös holmiját a bőröndbe. Még a kísértésnek is ellenállt, hogy átkutassa Lotte
holmiját, vajon akad-e valami, amit érdemes elvinnie – nem, mostantól kezdve új
életet kezd. Nem úgy, mint akkoriban, mikor beköltözött a kis szálloda szűk
szobájába, nem, ezúttal valóban új életet akar kezdeni – ha Hete befogadja.
Ahogy közeledett az üzlethez, egyre lassabban ment. Egyre gyakrabban tette le a
bőröndöt, pedig nem volt nehéz. Egyre gyakrabban törölte le homlokáról az
izzadságot, pedig nem is volt meleg.
Aztán megérkezett az üzlethez, s a madárkalitkák fényes rácsán át bekémlelt a
boltba: igen, Hete dolgozott, épp kiszolgált; négy-öt vevő álldogált az üzletben.
Enno közéjük vegyült, s büszkén, de azért remegő szívvel figyelte, milyen ügyesen
szolgálja ki Hete a vevőket, s milyen udvariasan beszél velük.
– Indiai kölessel nem szolgálhatok, asszonyom. Hisz tudja ugye, hogy India a brit
impériumhoz tartozik. De van még bolgár kölesem, s az sokkal jobb.
Miközben kiszolgált, odaszólt Klugénak: – Ó, Enno úr, igazán kedves, hogy
segíteni akar egy kicsit. A bőröndöt talán tegye be a szobába. Aztán pedig legyen
szíves, hozzon madárhomokot a pincéből. Macskahomok is kell. És hangyatojás is...
Miközben Ennót lefoglalták ezek s az ehhez hasonló megbízatások, azt gondolta:
„Azonnal észrevett, s azonnal észrevette, hogy bőrönddel jöttem. Jó jel, hogy a
bőröndöt betehettem a szobába. De bizonyára kikérdez majd, hisz olyan
rettenetesen pontos mindenben. No, majd csak kieszelek valami mesét.”
S az ötvenéves Enno Kluge, a megöregedett csavargó, semmittevő és szoknyahős
imádkozott, mint valami iskolás gyerek: „Ó, édes jó Istenem, add, hogy még ez
egyszer szerencsém legyen, csak most az egyszer! Ígérem, hogy új életet kezdek,
csak segíts, hogy Hete befogadjon!”
Így imádkozott, könyörgött. De közben mégis azt kívánta, bár minél messzebb
lenne még a záróra, amikor sor kerül majd a részletes magyarázatra s vallomásra,
hisz biztos, hogy valamit csak be kell vallania Hetének. Különben hogy magyarázná
meg, miért állított be cókmókostul, mégpedig ilyen szegényes cókmókkal! Hisz
eddig mindig adta a bankot!
Aztán mégis elérkezett a perc. Már rég bezárták az üzlet ajtaját, másfél órába
tellett, míg a bolt valamennyi lakóját ellátták friss vízzel s élelemmel, és rendet
raktak. Most ott ültek egymással szemben a kerek asztalkánál, már befejezték a
vacsorát, beszélgettek egy kicsit, miközben egyre riadtabban kerülték az igazi
témát, s akkor az elhízott, elvirágzott asszony egyszerre felemelte a fejét s
megkérdezte: – Nos, Hänschen, mi újság? Történt valami?
A hangja aggodon, anyáskodóan csengett, s alig hangzottak el szavai, Enno
szeméből könnyek törtek elő; előbb lassan, majd egyre feltartóztathatatlanabbul
csorogtak le sovány, színtelen arcán, s az orra mintha egyre hegyesebb lett volna.
– Ó, Hete, nem bírom tovább! – nyöszörögte Enno. – Borzalmas! A Gestapo
elővett...
Azzal felzokogott, s fejét az asszony hatalmas, anyás keblére rejtette.
Hete Häberle asszony ekkor felemelte a fejét, tekintete megkeményedett, tarkója
megmerevedett, s izgatottan kérdezte: Mit akartak tőled?
A kis Enno Kluge szinte álomkóros biztonsággal telibe talált. Bármilyen mesét
eszelt volna ki, hogy megnyerje az asszony részvétét vagy szeretetét, nem járt
volna olyan jól, mint a Gestapo említésével. Mert özvegy Hete Häberle gyűlölte a
rendetlenséget, és sosem fogadott volna ölelő anyai karjába s otthonába egy
csavargót, egy semmittevőt. A Gestapo említése azonban azonnal megnyitotta
anyai szívének kapuit; akit a Gestapo üldözött, eleve számíthatott Hete Häberle
együttérzésére és segítségére.
 Első férjét, egy kis kommunista funkcionáriust ugyanis 1934-ben koncentrációs
táborba hurcolta a Gestapo, s Häberléné attól kezdve sosem látta az urát, nem is
-tudott róla többé, eltekintve attól a csomagtól, melyben visszaküldték a férje
rongyos és koszos gönceit. Legfelül egy halotti bizonyítvány feküdt, az
oranienburgi II. számú anyakönyvi hivatal állította ki. A halál oka: tüdőgyulladás.
Később azonban kiszabadult foglyok elmesélték, mit neveztek Oranienburgban s a
közeli sachsenhauseni koncentrációs táborban tüdőgyulladásnak.
S most isme; karjában tartott egy férfit; egy férfit, akit már eddig is megkedvelt
bátortalan, hízelkedő, szeretetet sóvárgó természetéért, s akit megint a Gestapo
üldözött.
– Nyugalom, Hänschen! – vigasztalta. – Mesélj csak el mindent. Akit a Gestapo
üldöz, az mindenben számíthat rám!
E szavak balzsamként simogatták a férfi szívét, s Enno Kluge nem lett volna az
asszonyokat ismerő Enno Kluge, ha nem használja ki ezt a lehetőséget. A mese,
amit könnyezve s zokogva előadott, természetesen furcsa keveréke volt az
igazságnak és a hazugságnak; sikerült még azt is becsempésznie legújabb
kalandjai közé, hogy Persicke, az SS-legény bántalmazta.
Hete Häberle azonban annyira gyűlölte a Gestapót, hogy nem vette észre Enno
meséjének valószínűtlenségeit. Szeretete máris sugárzó glóriát vont a mellére
borult semmirekellő feje fölé, s így szólt: – Tehát aláírtad a jegyzőkönyvet, s ezzel
fedezted a tettest, Hänschen. Ez igazán bátor tett volt, csodállak érte. Tíz férfi
közül aligha akadna egyetlenegy, aki ezt meg merte volna tenni. De tudod, ugye,
hogy ha elcsípnek, befűtenek neked, hisz nyilvánvaló, hogy ezzel a jegyzőkönyvvel
mindig a markukban tartanak.
Enno kissé már megvigasztalódott: – Ó – mondta –, ha te segítsz, sosem csípnek
el!
Häberléné azonban lassan s elgondolkodva csóválta meg a fejét: – Nem értem,
tulajdonképpen mért engedtek szabadon. – Egyszerre felvillant benne a szörnyű
gondolat: – Ó, istenem, ha követtek, ha csak azt akarták megtudni, hová mész?!
Enno megrázta a fejét. – Nem hiszem, Hete. Előbb elmentem – először máshová
mentem, hogy elhozzam a holmimat. Észre kellett volna vennem, ha valaki követ.
De különben is miért követnének? Hisz akkor egyszerűbb lett volna, ha el sem
engednek.
De Häberléné már határozott: – Azt hiszik, ismered a levelezőlap íróját, s a
nyomára vezeted őket. S lehet, hogy valóban ismered, valóban te tetted oda a
levelezőlapot. De én nem akarom tudni, ne is mondd meg soha! – Lehajolt hozzá,
úgy suttogta: – Elmegyek egy félórára, Hänschen, s megfigyelem a házat, nem
leselkedik-e valahol egy spicli. Ugye, addig nyugodtan maradsz itt a szobában?
Enno biztosította, hogy felesleges körülnéznie; egész biztos, hogy senki sem
követte.
Az asszonyban azonban még túlságosan élénken élt a borzalmas emlék, amikor a
férjét elvitték a lakásból, hogy sose térjen többé vissza. Nem tudta elviselni a
nyugtalanságot, fel kellett állnia, s ki kellett mennie, hogy körülnézzen.
S miközben lassan megkerüli a háztömböt – az üzletből pórázon magával vitte
Blackyt, a gyönyörű skót juhászkutyát, s így útja ártatlan esti sétának látszik –,
miközben tehát a biztonság kedvéért lassan fel s alá sétál, s látszólag csak a
kutyával törődik, holott éber szemmel és füllel figyel mindenre – közben Enno
óvatosan első leltárt készít a szobáról. Csak nagyon sietve dolgozhat, s amellett az
asszony a legtöbb fiókot bezárta. De már ez a gyors szemrevételezés is meggyőzi
Ennót, hogy soha életében nem volt még dolga ilyen asszonnyal; egy asszonnyal,
akinek bankbetétje, sőt még postatakarékpénztári folyószámlája is van: minden
űrlapon nyomtatva szerepel a neve!
 És Enno Kluge ismét elhatározza, hogy valóban új életet kezd, ebben a lakásban
mindig jól viseli majd magát, és semmit sem vesz el, amit nem önszántából ad az
asszony.
Häberléné visszajön, s így szól: – Semmi feltűnőt nem vettem észre. De talán
mégis látták, hogy ide jöttél, s reggel visszajönnek. Holnap majd jó korán még
egyszer körülnézek; hatra beállítom az ébresztőórát.
– Felesleges, Hete – mondja Enno. – Biztos, hogy nem követtek.
Az asszony megágyaz neki a heverőn, s ő is lefekszik az ágyba. A két szoba közt
az ajtót azonban nyitva hagyja, s figyeli, hogy dobálja magát Enno a heverőn, hogy
nyöszörög, s milyen nyugtalanul alszik, amikor végre mégis elszenderül. Aztán –
már épp elszenderedett az asszony is – ismét felébred, mert megint hallja, hogy a
férfi sír. Megint sír, s nem tudni, álmában-e vagy ébren. Häberlénénak a sötétben
megjelenik Enno arca, ez az ötvenéves s mégis olyan gyerekes arc: talán azért
ilyen, mert az álla gyönge, s vastag ajkú szája piros.
Egy ideig némán hallgatja a sírást; az éjszakában egyre hallatszik a panasztalan
sírás, mintha maga az éjszaka sírna, mert annyi bánat van a világon.
Aztán elszánja magát Häberléné, feláll, s a sötétben odatapogatózik a heverőhöz.
– Ne sírj, Hänschen! Hisz biztonságban vagy; itt vagy nálam! A te Hetéd segít...
Így vigasztalja, s hogy a sírás ennek ellenére nem csitul el, fölébe hajol, karját
becsúsztatja a férfi válla alá, odavezeti a sírót az ágyhoz, átöleli, s a melléhez
szorítja...
Egy öregedő asszony s egy idősebb férfi, aki szeretetre vágyik, mint egy gyerek,
egy kis vigasztalás, egy kis szenvedély, halvány glória a szeretett lény feje fölött –
s Häberlénének eszébe sem jut, hogy megbizonyosodjék, hasonlít-e ez a gyenge,
sírós emberke az elképzelt harcos hőshöz.
– Most már minden rendben van, ugye, Hänschen?
De nem, ettől a kérdéstől ismét patakzani kezdenek a könnyek; a férfi reszket
Hete karjában.
– Mi baj, Hänschen? Valami nyomja a szívedet, amit még nem mondtál el?
Ekkor érkezett el a pillanat, amire a vén szoknyavadász órák óta várt. Közben
ugyanis eldöntötte, hogy túlságosan veszélyes lenne, ha nem árulja el az
asszonynak igazi nevét és házasságát; huzamosabb ideig semmiképp sem
titkolhatná el. Nos jó, ha már vallani kezdett, ezt is bevallja; bizonyára ezt is
elviseli az asszony, s azért nem szereti majd kevésbé! Mégsem fogja kitenni az
utcára, épp most, mikor először szorította karjába!
Az asszony megkérdezte Hänschent, nyomja-e még valami a szívét, amit nem
mondott el, s a férfi sírva és elkeseredetten bevallja, hogy nem is Hans Ennónak
hívják, hanem Enno Klugénak, s hogy házasember, s két nagy fia van. Bizony, ő egy
csirkefogó, hazudott, s be akarta csapni az ő Hetéjét, de most, hogy az asszony
ilyen jó hozzá, mégsem tud hazudni.
Vallomása, mint mindig, most is csak részben őszinte; némi igazság keveredik
benne sok hazugsággal. Beszél feleségéről, erről a kemény, gonosz, náci
asszonyról, aki a postán dolgozik, s nem akarja megtűrni a férjét, mert nem lépett
be a pártba. Ez az asszony kényszerítette a fiát, hogy lépjen be az SS-be s Enno
beszámol Karlemann rémtetteiről. Beszél rossz házasságukról, hogy mennyire nem
illenek egymáshoz: a csendes, türelmes, mindent elviselő férfi s a gonosz,
nagyravágyó, náci asszony. Nem élhetnek együtt, hisz gyűlölniük kell egymást. És
az asszony most kidobta a lakásából! Ő pedig hazudott Hetének, mert gyáva volt,
mert túlságosan szereti, mert nem akart fájdalmat okozni neki!
Most azonban megszabadult e hazugság súlyától. Nem, most már nem sír majd.
Felkel, összeszedi a holmiját, s elmegy innen - el, a gonosz emberek közé. Majd
csak elbújik valahol a Gestapo elől, de azzal se nagyon törődik, ha mégis elcsípik,
hisz elvesztette Hetét, az egyetlen asszonyt, akit életében igazán szeretett.
 Bizony, Enno Kluge valóban minden hájjal megkent, öreg nőcsábász. Tudja ő,
hogyan kell bánni a nőkkel: szerelem és hazugság – egyre megy. Csak egy kis
igazság is legyen a mesében, csak egy kicsit hihessen el a nő mindabból, amit
elmond, s főleg sírni kell, s állandóan emlékeztetni az asszonyt, mennyire
gyámoltalan ő...
Häberléné ezúttal valóban rémülten hallgatta a vallomást. Miért hazudott a férfi?
Amikor megismerkedtek, még nem volt semmi oka, hogy hazudjék! Vajon már
akkor is tervei voltak vele? De azok csak bűnös tervek lehettek, ha ilyen
hazugságra adtak okot.
Ösztönösen érzi, hogy el kell küldenie Ennót, hisz az a férfi, aki a kezdet
kezdetétől habozás nélkül becsap egy nőt, mindig képes lesz hazudni. S egy
hazuggal nem élhet együtt. Az urával mindig tiszta házaséletet élt, s az a néhány
apró ügy a halála óta – ilyesmin tapasztalt asszony csak mosolyog.
Igen, a szerelméről még lemondana – de akkor egyenest az ellenség, a gyűlölt
Gestapo karjaiba kergetné Ennót. Mert abban biztos az asszony, hogy ez lesz a férfi
sorsa, ha most elküldi. Hisz azt kezdetitől fogva készpénznek vette, hogy üldözi a
Gestapo. Eszébe sem jut, hagy kételkedjen benne, pedig épp most tudta meg, hogy
Enno hazudik.
És az az asszony... Lehetetlen, hogy semmi sem igaz mindabból, amit arról az
asszonyról mesélt. Ilyesmit nem lehet kitalálni; kell, hogy valami igazság legyen
benne. Azt hiszi, ismeri a mellette fekvő férfit: gyenge, gyermeteg, tulajdonképpen
jóindulatú ember, akit barátságos szóval irányítani lehet. De az a kemény,
nagyravágyó, náci asszony, aki a párt segítségével akar érvényesülni,
természetesen mit sem törődött egy ilyen emberrel, valakivel, aki gyűlöli a pártot, s
talán titokban harcol is ellene, valakivel, aki mindig vonakodott belépni a pártba!
Visszakergetheti ehhez az asszonyhoz? A Gestapo karjaiba?
Nem, nem kergetheti vissza, s nem is szabad visszakergetnie.
Meggyullad a villany. Enno már ott áll az ágy mellett, rövid, kék ingben; sápadt
arcán a bánat könnyei csorognak. Föléje hajol, s úgy suttogja: – Isten veled, Hete!
Nagyon jó voltál hozzám, pedig én nem érdemlem meg; én rossz ember vagyok.
Isten veled! Megyek...
De az asszony nem engedi. – Nem, itt maradsz – suttogja. – Megígértem, s állom
a szavam. Nem, ne szólj! Kérlek, menj vissza a heverőre, s próbálj egy kicsit aludni.
Majd gondolkodom, hogyan intézhetjük el leghelyesebben ezt az ügyet.
Enno lassan és bánatosan csóválja a fejét. – Túl jó vagy hozzám, Hete. Mindent
megteszek, amit mondasz, Hete, de igazán jobb lenne, ha engednéd, hogy
elmenjek.
Természetesen nem megy el. Természetesen enged a rábeszélésnek, hogy
maradjon. Hete majd mindent megfontol, mindent elintéz. S Enno természetesen
azt is eléri, hogy visszavonják a száműzetést, s visszabújhat az ágyba. Az asszony
anyás, meleg testéhez bújva rövidesen elalszik, ezúttal már sírás nélkül.
Häberléné azonban még sokáig ébren fekszik. Tulajdonképpen egész éjjel ébren
van. Hallgatja Enno lélegzését; milyen jó, hogy megint fekszik valaki mellette az
ágyban, hogy megint hallja egy férfi lélegzését. Olyan sokáig volt egyedül. Most
megint van valakije, akiről gondoskodhat. Élete nem értelmetlen többé. Ó igen,
talán több gondot okoz majd a kelleténél. De az efféle gondok, melyeket olyan
ember okoz, akit szeretünk, ezek kellemes gondok.
Häberléné elhatározza, hogy elég erős lesz kettőjük helyett is. Häberléné
elhatározza, hogy megóvja Ennót az őt fenyegető veszedelmektől: a Gestapótól.
Häberléné elhatározza, hogy megneveli, s igaz embert farag belőle. Häberléné
elhatározza, hogy Hänschent – ó, dehogy, hisz Ennónak hívják! – szóval Häberléné
elhatározza, hogy Ennót megszabadítja attól a náci asszonytól. Häberléné
elhatározza, hogy rendet teremt ennek az embernek az életében, aki mellette
fekszik.
 És Häberlénének fogalma sincs, hogy ez a mellette fekvő gyenge ember elég
erős, hogy fájdalommal, önváddal, könnyekkel árassza el, veszedelembe sodorja, s
tönkretegye az életét. Häberlénének fogalma sincs, hogy minden ereje semmivé
vált abban a pillanatban, mikor elhatározta, hogy Enno Klugét magához veszi, s
megvédi az egész világ ellen. Häberlénének fogalma sincs, hogy a legnagyobb
veszedelembe döntötte önmagát s azt a kicsiny világot, amit felépített maga körül.

26. FÉLELEM ÉS RETTEGÉS

Két hét múlt el, mióta Enno Hetéhez költözött. A szakadatlan együttlét
következtében Häberléné és Kluge jobban megismerték egymást, hisz a férfi nem
mehetett ki a lakásból, annyira félt a Gestapótól. Úgy éltek, mint egy szigeten: csak
ők ketten voltak. Nem térhettek ki egymás útjából, nem kereshettek fel más
embereket, hogy valami változatosságot vigyenek az életükbe. Csak egymásra
voltak utalva.
Az első napokban az asszony még azt sem engedte meg Ennónak, hogy segítsen
az üzletben, mivel még mindig nem volt biztos, vajon nem ólálkodik-e egy Gestapo-
ügynök a ház körül. Megmondta Ennónak, hogy maradjon csendben a szobában, ne
mutatkozzék. Kissé meglepte, milyen egykedvűen engedelmeskedett a férfi; ő nem
tudta volna elviselni, ha ilyen tétlen semmittevésre ítélik egy szűk szobában. Enno
azonban csak annyit mondott: – No jó, legalább kipihenem magam.
– És mit csinálsz majd egész nap, Enno? – kérdezte Hete. – Hosszú a nap, én nem
sokat törődhetek veled, s a sok töprengés nem hasznos.
– Mit csinálok? – kérdezte Enno csodálkozva. – Hogyhogy mit csinálok? Ja, úgy
érted, hogy mit dolgozom majd? – Már csaknem kibökte, hogy véleménye szerint jó
időre eleget dolgozott, de még nagyon óvatosan bánt Hetével, tehát így szólt:
– Természetesen szívesen dolgoznék valamit. De mit dolgozhatnék ebben a
szobában? Persze ha volna itt egy esztergapad! – És nevetett.
– Ó, azért mégis dolgozhatsz! Figyelj csak ide, Enno! Behozott egy nagy
papírdobozt, tele mindenféle magvakkal.
Aztán egy kis peremes fatáblát tett Enno elé; az üzletben a vevők ilyenre teszik a
pénzt. Kezébe vett egy tollszárat, melybe fordítva dugta bele a tollat, majd a
tollszárral lapátolva különböző fajták szerint szétválogatta a fatáblára öntött
maroknyi magot. Kezében gyorsan és ügyesen mozgott ide-oda a tollszár, az egyik
sarokba tolta, majd megint szétválogatta a magokat, s közben magyarázott: –
Ezeket a maradék magvakat különböző elszakadt zacskókból, a fiókok sarkából
szedtem össze. Évek óta gyűjtögetem. Most, hogy ilyen kevés a madáreledel, jó
hasznát veszem. Szétválogatom...
– De mért válogatod szét? Hisz ez borzasztó nagy munka! Add oda így a
madaraknak, majd kiválogatják ők!
– És közben elpocsékolják a háromnegyed részét! Vagy olyan magot esznek meg,
ami árt nekik, s felfordulnak! Nem, ezt a kis munkát vállalni kell. Általában
esténként válogattam, meg vasárnap, amikor volt egy kis időm. Egyik vasárnap
csaknem öt fontot válogattam ki, pedig még a házimunkát is elvégeztem! Nos, majd
meglátjuk, megdöntöd-e a rekordomat. Hisz most bőven van időd, s válogatás
közben gondolkodhatsz. Bizonyára sokat akarsz gondolkodni. Próbáld csak meg,
Enno!
Kezébe nyomta a kis lapátot, s figyelte, ahogy a férfi dolgozik.
– Egész jól csinálod! – dicsérte. – Ügyes kezed van!
De egy pillanattal később már hozzátette: – Jobban kell vigyáznod, Hänschen...
akarom mondani, Enno. Ó, még meg kell szoknom, hogy így hívnak! Nézd csak, ez a
hegyes, fényes mag köles, ez a tompa végű, fekete, kerek pedig repce. Ezeket nem
szabad összekeverned. A napraforgómagokat legjobb, ha még válogatás előtt
kiveszed a kezeddel; így gyorsabb, mintha a tollal osztályozod. Várj, hozok még
csészéket, hogy legyen mibe raknod a szétválogatott magokat.
Hete őszintén igyekezett, hogy ellássa Ennót munkával az unalmas napokra.
Aztán megszólalt az üzletben a csengő, s attól kezdve egyfolytában jöttek a vevők.
Hete csak egy-egy pillanatra nézhetett be Ennóhoz, aki ilyenkor álmodozva ült a
magokkal borított fatábla előtt. Vagy ami még rosszabb: nyílt az ajtó, riadtan,
sietve osont vissza a helyére, mint egy gyerek, akit rajtakaptak, hogy lustálkodik.
Hete rövidesen tudta már, hogy Enno sosem fogja felülmúlni az ő ötfontos
rekordját; még két fontot se válogat ki. És azt is még egyszer át kell majd néznie,
annyira hanyagul dolgozik.
Kissé csalódott, de mégis igazat adott Ennónak, mikor a férfi azt mondta: – Nem
vagy megelégedve, Hete, ugye?
– Zavartan nevetett. – De tudod, ez nem igazi férfimunka. Adj nekem valami igazi
férfimunkát, akkor majd meglátod, hogyan dolgozom!
Ennónak természetesen igaza volt, s Hete másnap már nem is adta oda a táblát a
magokkal. – Igyekezz azért valahogy eltölteni a napot, te szegény! – mondta
vigasztalólag. – Borzasztó lehet ez a semmittevés. De talán olvass egy kicsit! A
szekrényben sok könyv van; az uramtól maradt. Várj csak, mindjárt kinyitom.
Enno mögötte állt, mikor az asszony a könyveket nézte.
– Szegény uram kommunista funkcionárius volt. Látod, ezt a Marx-kötetet alig
tudtam megmenteni egy házkutatásnál. Bedugtam a kályhába, s mikor az egyik SA
épp ki akarta nyitni a konyhaajtót, gyorsan adtam neki egy cigarettát, mire
elfelejtette. – A férfi szemébe nézett. – De ezek a könyvek bizonyára nem
érdekelnek téged, ugye, kedves? Be kell vallanom, én is alig vettem a kezembe,
mióta az uram meghalt. Talán helytelen; mindenkinek kellene politizálnia. Ha
annak idején mindenki politizált volna, nem kerülnek a nácik unalomra,
mondogatta Walter mindig. De én csak egy egyszerű asszony vagyok...
Elhallgatott, mert észrevette, hogy Enno nem is figyel.
– Itt lent van néhány regény is; ezek az én könyveim.
– Legszívesebben valami jó detektívregényt olvasnék, bűnözőkről és
gyilkosságokról – mondta Enno.
– Azt hiszem, ilyen nincs. De itt van egy igazán szép könyv, ezt már annyiszor
alvásiam. Raabe: „A Sperlingsgasse krónikája”. Olvasd el, bizonyára neked is
tetszik majd...
De amikor bejött a szobába, látta, hogy a férfi nem olvas. A könyv nyitva feküdt
az asztalon; később már félre is tolta Enno.
– Nem tetszik?
– Ó, tudod, nem is tudom... Ezek mind olyan borzasztóan jó emberek; az ilyesmi
unalmas. Ez olyan igazi jámbor könyv. Nem férfiaknak való olvasmány. Tudod, mi
az izgalmas könyveket szeretjük...
– Kár – mondta Hete. – Kár. – És visszatette a könyvet a szekrénybe.
Ingerelte, hogy ahányszor belépett a szobába, a férfi mindig ugyanúgy ült,
hanyag testtartással, s maga elé meredt. Vagy fejét az asztalra hajtva aludt. Vagy
az ablaknál állt, kibámult az udvarra, s mindig ugyanazt a dallamot fütyörészte.
Mindez nagyon ingerelte Hetét, aki egész életében – még most is – tevékeny
asszony volt; munka nélkül nem volt értelme az életének. Akkor érezte igazán jól
magát, mikor nyüzsögtek a boltban a vevők, s legszívesebben tízfelé szakította
volna magát.
Ez az ember pedig csak állt; állt, ült, kuporgott, feküdt, tíz órát, tizenkét órát, és
semmit sem csinált, semmit az égvilágon! Eltékozolta az úristen szép napját! Mije
hiányzott? Eleget aludt, jó étvággyal evett, nem hiányzott semmije, és mégsem
dolgozott! Egyszer aztán elfogyott az asszony türelme, s ingerülten mondta: –
Legalább ne mindig ugyanazt a dallamot fütyüld, Enno! Hat-nyolc órája fütyülöd
már: „A kislányok szépen elalusznak...”
Enno zavartan nevetett. – Bánt, amit fütyülök? Nos, mást is fütyülhetek.
Elfütyüljem a Horst-Wessel dalt? – És elkezdte: „Magasra a zászlót! Zárt sorokban
menetel...”
Hete visszament az üzletbe, anélkül hogy egy szót is szólt volna. Ezúttal nemcsak
ingerelte a férfi, hanem komolyan megbántotta.
De ez is elmúlt. Hete nem volt haragtartó, s Enno is észrevette, hogy rossz fát
tett a tűzre; meglepetésként egy új lámpát készített az ágy fölé. Igen, ilyesmihez is
értett; ha igyekezett, nagyon ügyes volt, de rendszerint nem igyekezett.
Egyébként a száműzetés, miikor Enno nem hagyhatta el a lakást, gyorsan véget
ért. Häberléné rövidesen meggyőződött, hogy valóban nem leselkedik spicli a ház
körül, s Enno ismét segíthetett az üzletben. Az utcára egyelőre természetesen nem
mehetett ki, hisz bármikor találkozhatott ismerőssel. Az üzletben azonban
segédkezhetett, s rövidesen bebizonyította, milyen hasznos és ügyes. Hete
csakhamar észrevette, hogy ha hosszabb ideig ugyanazt a munkát végzi, gyorsan
elfárad, tehát hol ezzel, hol azzal a munkával bízta meg.
Enno rövidesen a vevők kiszolgálásánál is segédkezhetett. Jól tudott bánni a
vevőkkel, udvarias volt, talpraesett, olykor még tréfás is a maga álomszuszék
módján.
– Ezzel az úrral jó fogást csinált, Häberléné asszony – mondták a törzsvevők. –
Bizonyára rokona, ugye?
– Igen, az unokabátyám – hazudta Hete, s örült, hogy Ennót dicsérik.
Egyszer aztán így szólt hozzá: – Ma el szeretnék utazni Dahlembe, Enno. Hisz
tudod. Löbe felszámolja az állatkereskedését, mert be kell vonulnia. Megvehetnem
a készleteit, márpedig sok áruja van, ami nagy segítség lenne, hisz egyre fogy az
árunk. Gondolod, hogy egyedül is el tudnád látni az üzletet?
– Természetesen, Hete, természetesen! Játszva elintézem! Mikor jössz vissza?
– Mindjárt ebéd után elmegyek, de nem hiszem, hogy zárás előtt visszaérnék.
Esetleg elmegyek a varrónőmhöz is...
– Menj csak, Hete. Szabadságollak éjfélig. A bolt miatt pedig ne aggódj; prímán
elintézek majd mindent.
Még el is kísérte az asszonyt a földalattiig. Ebédszünet volt, az üzletet bezárták.
Hete mosolygott, amikor a földalatti elindult. Mégiscsak más kettesben élni!
Milyen jó így közösen dolgozni. Csak mostanában érzi igazán esténként, hogy
megelégedett. És Enno igyekszik, határozottan igyekszik, hogy segítsen neki.
Megtesz mindent, amit tud. Igaz, hogy nem tettrekész, mégcsak nem is
szorgalmas, ezt Hete belátta. Ha túl sok volt a dolga, szívesen visszavonult a
szobába, s bármennyire is tele volt az üzlet, egyedül hagyta a vevőkkel. Vagy
hosszas, eredménytelen kiabálás után a pincében akadt rá, ahol a homokosláda
peremén ült, s maga elé bámult; a honiakkal félig megtöltött kis csöbör ott állt
előtte – pedig Hete már tíz perce várt a homokra!
A férfi összerezzent, ha kicsit élesebben szólt rá: – Hol maradsz ilyen soká, Enno?
Már nem győzök várni rád!
Úgy ugrott fel, mint egy ijedt kisdiák. – Elábrándoztam egy kicsit – morogta
zavartan, s lassan lapátolni kezdte a homokot. – Azonnal jövök, főnöknő, s ígérem,
többé nem fordul elő ilyesmi.
Ilyen apró tréfákkal igyekezett kiengesztelni az asszonyt.
Nem, azt tudta már, hogy Enno nem valami lángész, de mindent megtesz, amit
tud. Amellett kedves volt, udvarias, szívélyes, alkalmazkodó; láthatólag semmiféle
bűnös szenvedélynek nem áldozott. Azt igazán elnézte neki, hogy kicsit túl sokat
cigarettázott. Hisz ha fáradt volt, ő is szívesen elszívott egy cigarettát...
Häberléné azonban aznap nem járt szerencsével. Dahlemben Löbe üzletét zárva
találta, s nem tudták megmondani, mikor jön vissza Löbe úr. Nem, még nem vonult
be, de nyilván még sok mindent el kell intéznie, mielőtt bevonul. Egyébként reggel
tíz órától mindig nyitva van az üzlet – talán próbálja meg másnap délelőtt...
Häberléné megköszönte a felvilágosítást, s elment a varrónőjéhez. A ház előtt
azonban rémülten torpant meg. Éjszaka bombatalálat érte, s a ház helyett csupán
romhalmaz maradt. Az emberek sietve haladtak el előtte; egyesek, akik nem
akarták látni az iszonyatos pusztulást, vagy féltek, hogy nem tudják palástolni
elkeseredésüket, akarattal elfordították a fejüket, mások viszont szándékosan
lassabban mentek (a rendőrség gondoskodott, hogy senki se álljon meg), s vagy
gondtalanul nevetgélve, kíváncsi pillantással, vagy sötét, csaknem fenyegető
tekintettel nézték a pusztulást.
Igen, a berlinieket egyre gyakrabban kergették már a pincébe, s egyre
gyakrabban hulltak a városra a bombák s a félelmetes foszforos kannák. És egyre
gyakrabban idézték Göring kijelentését, hogy Meier legyen a neve, ha egyetlen
ellenséges repülő is megjelenik Berlin felett. Az elmúlt éjszaka Häberléné is a
pincébe húzódott, egyedül, mert nem akarta, hogy Ennót már most megismerjék,
mint hivatalos barátját és lakótársát. Hallotta a repülők zúgását, az idegtépő zajt:
mintha bogarak zümmögnének és zúgnának állandóan. A bombák becsapódásait
nem hallotta; az ő környékük még eddig sértetlen maradt. Hisz mesélték a
városban, hogy az angolok nem bántják a munkásokat, csak a nyugati
városrészben lakó gazdag családokat pusztítják el...
De a varrónő nem volt gazdag, s mégis lebombázták a lakását. Hete Häberle
megkérdezte az egyik rendőrtől, hol a varrónő, s történt-e valami baja. A rendőr
sajnálta, de nem tudott felvilágosítást adni. Talán menjen el a hölgy az őrszobára,
vagy érdeklődjék a Légoltalmi Szövetség legközelebbi állomáshelyén.
Häberléné azonban sokkal idegesebb volt, semhogy követte volna a rendőr
tanácsát. Bármennyire sajnálta is a varrónőt, s bármennyire szerette volna
megtudni, mi történt vele, úgy érezte, azonnal haza kell mennie. Ha az emberek
ilyesmit látnak, úgy érzik, azonnal haza kell menniük. Azonnal meg kell győződni,
vajon nincs-e valami baj otthon. Tudják jól, hogy ostobaság, de mégis hazamennek.
Saját szemükkel kell meggyőződni, hogy minden rendben van-e.
Sajnos, a kis állatkereskedésben a Königstornál nem volt minden rendben. Nem
történt tragédia, biztos, hogy nem, de ami történt, Häberlénét mégis mélyen
megrázta, mélyebben, mint az elmúlt évek jó néhány eseménye. A redőnyt
leeresztették, s egy cédulát akasztottak ki, egy cédulát, a következő ostoba,
felháborító felirattal: „Azonnal jövök.” És alatta: „Hedwig Häberle.”
Häberlénét csaknem annyira bántotta, hogy a nevét is ráírták a cédulára, hogy
becsületes nevével kellett fedeznie ezt a hanyagságot, mint hogy Enno így visszaélt
a bizalmával. Suttyomban osont el, és suttyomban nyitotta volna ki ismét az
üzletet; egy szóval sem említette volna, hogy becsapta. Amellett milyen ostoba,
milyen hallatlanul ostoba, hisz szinte biztos, hogy valamelyik törzsvevője
megkérdezi: „Tegnap délután zárva volt az üzlet? El kellett mennie, Häberléné?”
Hete Häberle az udvarról megy be a lakásba. Aztán felhúzza a redőnyt a bolt
ajtaja előtt, s kinyitja az ajtót. Várja az első vevőt; nem, Ennót nem is várja, így
becsapta – Walter hosszú házasságuk alatt sosem csapta be! Mindig megbíztak
egymásban, s egyikőjük sem élt vissza soha a másik bizalmával.
És most így becsapták! Pedig ő igazán semmi okot nem adott rá!
Jön az első vevő, Hete kiszolgálja; mikor azonban vissza akar adni a
húszmárkásból, s kihúzza a pénztár fiókjait, látja, hogy üres. Pedig jócskán volt
pénz a kasszában, mikor elment, körülbelül száz márka. Hete uralkodik magán,
pénzt vesz ki a kézitáskájából, visszaad, kész! A csengő megcsendül az ajtó fölött.
Igen, most szeretné bezárni az ajtót, hogy egyedül maradhasson. Miközben
kiszolgálja a vevőket, eszébe jut, hogy az elmúlt napokban néhányszor már úgy
érezte, mintha kevés lenne a pénz, mintha több lett volna a napi bevétel. Akkoriban
bátortalanul elhessegette ezeket a gondolatokat. Minek Ennónak pénz? Hisz sosem
megy ki a lakásból, mindig szem előtt van.
De most eszébe jut, hogy a vécé a félemeleten van, s Enno sokkal több cigarettát
szívott el, mint amennyit magával hozott a kis bőröndben. Bizonyára talált valakit a
házban, aki cigarettát hoz neki, feketén, jegy nélkül, az ő háta mögött! Milyen
gyalázatos és ocsmány! Hisz csak szólt volna Enno, ő boldogan ellátta volna
cigarettával!
A kővetkező másfél órában, míg Enno vissza nem tér, Häberléné súlyos harcot vív
önmagával. Az elmúlt napokban megszokta, hogy ismét van férfi a házban, hogy
nincs többé egyedül, hogy gondoskodhat valakiről, akit szeret. De ha a férfi
valóban olyan, mint amilyennek most megismerte, akkor ki kell tépnie a szívéből
ezt a szeretetet! Jobb egyedül élni, mint ebben az örökös, szörnyű félelemben és
gyanakvásban! Hisz ha csak leszalad a sarokra a zöldségeshez, akkor is félnie kell,
hogy Enno megint becsapja!
S ekkor eszébe jut, hogy már az is feltűnt neki, mintha valaki turkált volna a
holmija között a fehérnemű-szekrényben.
Nem, ennek vége, el kell küldenie a férfit, még ma, bármennyire is nehezére esik.
Később még nehezebb lenne.
De aztán arra gondol, hogy már öregszik; talán ez az utolsó alkalom, hogy
megmeneküljön a magányos öregkortól. Ilyen tapasztalatok után aligha szánja
még egyszer rá magát, hogy ismét próbálkozzék valakivel. Ilyen szörnyű,
megsemmisítő tapasztalatok után!
– Igen, van már lisztkukac. Mennyit adhatok, hölgyem?
Félórával záróra előtt megérkezik Enno. Jellemző Hete lelkiállapotára, hogy csak
most jut eszébe: hisz Enno nem is mehetett volna ki az utcára! Hisz a Gestapo
üldözi! Eddig annyira elfoglalta Enno árulása, hogy nem is gondolt erre. Mit használ
minden elővigyázatossági rendszabály, ha a távollétében egyszerűen megszökik?
Vagy talán az is mese, hogy a Gestapo keresi? Ettől az embertől minden kitelik!
Enno természetesen már a felhúzott redőnyről észrevette, hogy az asszony
hazaérkezett. Az utcáról megy be a boltba, óvatosan és elővigyázatosan kígyózik át
a vevők között, rámosolyog Hetére, mintha semmi sem történt volna, s mielőtt
eltűnik a szobában, még visszaszól: – Mindjárt jövök és segítek, főnöknő!
S valóban feltűnően gyorsan visszajön. Hete kénytelen beszélni vele, kénytelen
utasításokat adni neki, mintha mi sem történt volna, hogy a vevők előtt megőrizze
a tekintélyét, pedig egy világ omlott össze benne! De uralkodik magán, sőt, még
Enno gyenge tréfáin is mosolyog, melyeket a férfi ma különösen bőségesen ont
magából, s csak akkor mondja élesen, amikor Enno a pénztárhoz lép: – Kérem, a
pénztárt én kezelem!
Enno kissé összerezzen, félénken sandít rá – mint megvert kutya, igen, éppúgy,
mint a megvert kutya, gondolja Hete. Aztán a férfi zsebébe mélyeszti a kezét s
elmosolyodik; igen, már kiheverte a csapást.
– Parancsára, főnöknő! – recsegi s összecsapja a bokáját. A vevők nevetnek a
kicsiny, komikus emberkén, aki katonásait játszik, de Hetének nincs kedve nevetni.
Aztán bezárják az üzletet. Egy és negyed óráig még szorgalmasan dolgoznak
mind a ketten, nem törődnek mással, csak az etetéssel, itatással és takarítással.
Végül már alig szólnak egymáshoz, miután Enno hasztalan próbál újra meg újra
tréfálkozni, s Hete egyszer sem mosolyodik el.
Häberléné a konyhában áll, a vacsorát főzi. A serpenyőben sül a burgonya;
valódi, jó sült burgonya pirul szalonnazsírban. A szalonnát egyik vevőjével cserélte
egy harzi kanáriért. Mennyire örült, hogy ilyen jó vacsorával lepheti meg Ennót,
hisz a férfi szereti a jó falatokat. A burgonyaszeletek szép aranysárgára pirulnak.
Hete egyszer csak eloltja a gázt a serpenyő alatt. Nem tud már tovább várni a
kimagyarázkodásra. Bemegy a szobába, súlyos testével nekitámaszkodik a
kályhának, s szinte fenyegető hangon kérdezi: – Nos?
 Enno az asztalnál ül – már megtérített mindkettőjüknek a vacsorához –, s
szokása szerint fütyörészik.
Mikor meghallja a fenyegető kérdést, összerezzen, feláll, s ránéz a termetes
asszonyra.
– No, Hete – mondja –, kész a vacsora? Csuda éhes vagyok ám!
Az asszony szeretné megütni. Hát azt hiszi, ő eltűri, hogy egyszerűen
agyonhallgassa az árulását! Nagyon nyeregben érzi magát ez az úriember, mert
egy ágyban aludt vele! Hetét valami szokatlan düh száll ja meg; legszívesebben
újra meg újra megrázná és megpofozná ezt a fickót.
Azonban erőt vesz magán, s még fenyegetőbben ismétli meg: – Nos?
– Ja úgy! – mondja Enno. – A pénzre gondolsz, ugye, Hete? – Belenyúl a zsebébe,
s kivesz egy marékra való papírpénzt.
– Tessék, Hete, itt van kétszáztíz márka. A pénztárból kilencvenkét márkát
vettem ki. – Kissé zavartan nevet. – Hogy én is hozzájáruljak valamivel a
háztartáshoz.
– Hol szereztél ennyi pénzt?
– Ma délután volt a nagy ügetőverseny Karlhorstban. Épp jókor érkeztem, hogy
még megfogadhassam Adebart. Adebart, befutóra. Ugyanis szívesen fogadok.
Meglehetősen jól értek a lóversenyhez, Hete – mondja egészen szokatlanul
büszkén. Nem mind a kilencvenkét márkát tettem fel, csak ötvenet. A részesedés...
– És mit csináltál volna, ha a ló nem győz?
– De hisz Adebarnak győznie kellett... holtbiztos volt!
– És ha mégsem győzött volna?
Enno most az egyszer fölényben érzi magát. Mosolyogva mondja:
– Nézd csak, Hete, te nem értesz a lóversenyhez, de én minden csínját-bínját
ismerem. S ha én azt mondom, hogy Adebar győz, s még ötven márkát is
kockáztatok...
Hete félbeszakítja: – Az én pénzemet kockáztattad – mondja élesen. – Ilyen ne
forduljon többé elő! Ha pénzre van szükséged, mondd meg; nemcsak a kosztodért
dolgozol. De az engedélyem nélkül ne vegyél ki pénzt a kasszából, megértetted?
Enno ismét bizonytalanná válik ettől a szokatlanul éles hangtól. Panaszosan
mondja (s Hete tudja, hogy mindjárt sírva fakad, és fél a könnyeitől), tehát Enno
panaszosán mondja:
– Hogy beszélsz velem, Hete! Mintha csak az alkalmazottad lennék! Természetes,
hogy nem veszek ki többé pénzt a kasszából. Azt hittem, örömet okozok neked, ha
ennyi pénzt keresek. Hisz biztos volt, hogy Adebar győz!
Hete nem is figyel a fecsegésére. Hisz a pénz mellékes, az a fontos, hogy
visszaélt a bizalmával. És ez a gyengeelméjű Enno azt hiszi, hogy csak a pénz miatt
haragszik! – Szóval azért csuktad be a boltot, hogy elmehess a lóversenyre? –
kérdezi.
– Azért – feleli Enno. – De hisz akkor is be kellett volna csuknod az üzletet, ha én
nem vagyok itt!
– És már akkor tudtad, hogy becsukod, amikor elmentem, ugye?
– Igen – mondja Enno ostobán, de gyorsan kijavítja: Nem, természetesen nem
tudtam, különben engedélyt kértem volna. Csak akkor jutott az eszembe, amikor
elmentem a kis bukméker-iroda előtt, tudod, ott a Neue Königstrassén. Amikor
elmentem előtte, elolvastam a tippeket, csak akkor határoztam el, hogy elmegyek,
mikor láttam, hogy Adebar autszájder.
– Úgy! – mondja Hete, aki egy szavát sem hiszi el. Tudja, hogy Enno már azelőtt
döntött, mielőtt őt felültette a földalattira. Eszébe jut, hogy milyen sokáig bújta
reggel az újságot, s aztán hosszan számolgatott egy cédulán, még akkor is, mikor
már vevők voltak az üzletben. – Úgy! – mondja még egyszer. – Tehát egyszerűen
elmész kódorogni a városba, pedig megbeszéltük, hogy a Gestapo miatt lehetőleg
ne hagyd el a házat.
 – Hisz azt is megengedted, hogy elkísérjelek a földalattiig!
– Akkor velem voltál. És nyomatékosan megmondtam, hogy ez csak kísérlet.
Ebből még nem következik, hogy fél napig kószálhatsz a városban. Hol voltál
tulajdonképpen?
– Ö, csak egy kiskocsmában, ahová azelőtt gyakran jártam. Oda sose dugja be az
orrát a Gestapo; oda csak bukmékerek és fogadók járnak.
– Akik mindnyájan ismernek téged! Akik bármkor elmesélhetik: itt meg itt láttam
Enno Klugét!
- De hisz a Gestapo is tudja, hogy valahol csak vagyok! Csak azt nem tudják,
hogy hol. És a kocsma nagyon messze van innen, kint Weddingben. És nem
találkoztam ismerőssel, aki beköphetne!
Enno buzgón s őszintén magyarázkodik; azt lehetne hinni, hogy tökéletesen igaza
van. Egyáltalán nem érti, mennyire visszaélt az asszony bizalmával, s milyen harcot
vív miatta Hete önmagával: Enno elvette a pénzt – de neki akart örömet okozni.
Bezárta az üzletet – hisz ő is azt tette volna. Bement egy kocsmába – de az messze
van, kint Weddingben. Azt azonban egyáltalán nem értette, nem tudta felfogni
Enno, hogy az asszony azért aggódik, mert szereti.
– Nos, Enno – kérdezi Hete –, ez minden, amit el akarsz mondani? Avagy?...
– De hát mit mondjak még, Hete? Hisz látom, nagyon haragszol rám, de én
igazán nem érzem, hogy valami nagy hibát követtem volna el! - Amitől az asszony
félt, most bekövetkezett: Enno sírni kezdett. – Ó, Hete, légy megint jó hozzám!
ígérem, ezentúl mindent előre megkérdezek! Csak legyed megint jó hozzám, így
nem tudok élni...
De ezúttal nem hatottak sem a könnyek, sem a könyörgések; valahogy hamisan
csengtek. Hete szinte undorodott a síró férfitól.
- Előbb jól meg kell fontolnom mindent, Enno – mondta ellenkezve. – Úgy látszik,
egyáltalán nem érted, mennyire visszaéltél a bizalmammal.
Ezzel otthagyta; kiment a konyhába, és sütötte a burgonyát. Nos, Enno
megmagyarázta. S milyen eredményt hozott a magyarázat? Tisztázta a
körülményeiket, megkönnyítette a döntést? Egyáltalán nem! Csak az bizonyosodott
be, hogy Ennónak fogalma sincs, hogy vétkezik. S az, hogy gátlástalanul hazudik,
ha szüksége van rá, s egyáltalán nem törődik vele, kinek hazudik.
Nem, ez az ember nem hozzá való. Be kell fejeznie ezt az ügyet. Nyilvánvaló,
hogy ma este nem teheti ki az utcára. Hisz nem is tudja, mi rosszat követett el.
Olyan, mint egy fiatal kutya; megrágta a cipőt, s fogalma sincs, mért veri meg a
gazdája.
Nem, egy, esetleg két napot még rá kell szánnia, míg új szállást talál – ha közben
nem fogja el a Gestapo... De ezt meg kell kockáztatnia. Hisz Enno is
megkockáztatta – hogy elmehessen a lóversenyre! Nem, meg kell szabadulnia tőle;
soha többé nem tudna megbízni benne. Mostantól kezdve egyedül kell élnie, élete
végéig! S mikor erre gondol, hatalmába keríti a félelem.
De e félelem ellenére a vacsora után így szól Ennóhoz: Meggondoltam mindent,
Enno; el kell válnunk. Kedves ember vagy, jó is, de annyira más, mint én, hogy
hosszabb ideig nem tudnánk együtt élni.
Enno mereven bámul rá, mikor az asszony – szavai megerősítéseként – a
heverőn ágyaz meg neki. Először nem akar hinni a fülének, aztán nyöszörögni kezd:
– Ó, istenem, Hete, ez nem lehet igaz! Hisz annyira szeretjük egymást! Nem
rakhatsz ki az utcára, nem kergethetsz a Gestapo karjaiba!
- Ó! - mondja az asszony, és saját érveivel igyekszik megnyugtatni önmagát. –
Nyilván nem félsz olyan, nagyon a Gestapótól, különben nem kujtorogtál volna fél
napig a városban!
Enno azonban térdre esik. Valóban, térden csúszik az asszonyhoz. A félelem
elvette az eszét. – Hete! Hete! – kiáltja zokogva. – Csak nem akarsz megölni? Nem
küldhetsz el! Hová menjek? Ó, Hete, szeress egy kicsit, hisz olyan szerencsétlen
vagyok...
Hogy jajgat, vonít, nyuszit félelmében ez a hitvány kutya!
Enno át akarja ölelni az asszony lábát, meg akarja fogni a kezét. Hete bemenekül
a hálószobába, s magára zárja az ajtót. De egész éjjel hallja, hogy a férfi újra meg
újra kopog az ajtón, rázza a kilincset, nyöszörög és könyörög...
Hete csendesen fekszik. Minden erejét összeszedi, nehogy engedjen, nehogy
megszánja önmagát s a kint könyörgő férfit. És kitart elhatározása mellett, hogy
szakít Ennóval.
A reggelinél sápadtan, karikás szemmel ülnek egymással szemközt. Alig szólnak
egymáshoz. Úgy viselkednek, mintha sosem vesztek volna össze.
„De most már tudja – gondolja Hete. – S ha ma nem keres szobát, holnap este
akkor is el kell mennie. Holnap délben újra megmondom neki. El kell válnunk!”
Ó, igen, Hete Häberle éppoly bátor, mint tisztességes asszony. És nem rajta
múlik, hogy mégsem hajthatja végre elhatározását, mégsem taszíthatja el magától
Ennót; olyan embereken múlik ez, akiket még nem is ismer. Például Escherich
felügyelőn és Borkhausen úron.

27. EMIL BORKHAUSEN HASZNOS SZOLGÁLATOT TESZ

Miközben Enno Kluge és Häberléné életközösséget kötöttek, mely oly hamar

felbomlott, Escherich felügyelőnek ugyancsak nehéz napjai voltak. Nem titkolta el
feljebbvalója, Prall előtt, hogy a nyomozók milyen gyorsan szem elől vesztették
Ennót, s hogy Kluge nyomtalanul eltűnt a nagyváros forgatagában.
Escherich felügyelő megadóan hallgatta a vallomást követő szitkokat, hogy
hülye, hogy semmirekellő, hogy bevarrják, hogy álomszuszék, aki csaknem egy év
alatt sem tudja elfogni ezt a hülye levelezőlap-írót!
És olyan ökör, hogy mikor végre nyomra akad, akkor is futni engedi az áldozatát!
Tulajdonképpen segítette a hazaárulókat, s eszerint bánnak majd vele, ha egy
héten belül nem adja át azt az Enno Klugét Prall Obergruppenführernek!
Escherich felügyelő megadóan hallgatta a szidalmakat, melyek különös hatást
gyakoroltak rá: bár nagyon jól tudta, hogy Enno Klugénak az égvilágon semmi köze
a levelezőlapokhoz, s ezzel egyetlen lépéssel sem viheti közelebb az ügyet a valódi
tettes leleplezéséhez, figyelme egyszerre mégis a kicsiny, jelentéktelen Enno Kluge
letartóztatására irányult. Különben is valóban bosszantó volt, hogy ez a tetű,
akinek segítségével oly szépen félre akarta vezeti a felettesét, kibújt a markából.
Ezen a héten különösen szorgalmas volt a kobold: három levelezőlapja került a
felügyelő íróasztalára. De Escherichet, először, mióta ebben az ügyben nyomozott,
egyáltalán nem érdekelték a levelezőlapok és írójuk. Még azt is elfeledte, hogy
Berlin térképén zászlócskákkal megjelölje a levelezőlapok lelőhelyét.
Nem, először újra kezébe akarta kaparintani Enno Klugét! S Escherich felügyelő
valóban egészen szokatlan erőfeszítéseket tett, hogy kézre kerítse ezt az embert.
Még Ruppinba is elutazott, Eva Klugéhoz, s minden eshetőségre felkészülve
magával vitt két letartóztatási parancsot: Eva és Enno Kluge ellen. Azonban
csakhamar megbizonyosodott, hogy ennek az asszonynak valóban semmi köze már
a férfihoz, s csak nagyon keveset tud férje viselt dolgairól az elmúlt években.
Eva Kluge mindent elmesélt a felügyelőnek, amit tudott; nem valami
készségesen, de nem is ellenkezve, hanem tökéletesen egykedvűen. Az asszonyt
láthatólag egyáltalában nem érdekelte, mi lesz a férjével, s az sem, hogy mit tett
férje vagy mit nem. A felügyelő csak két-három kocsma címét tudta meg tőle, ahol
Enno Kluge azelőtt gyakran tartózkodott, s azt, hogy a férfi szenvedélyesen
lóversenyezik. Egy bizonyos Tutti Hebekreuz címét is megtudta, akitől egyszer levél
érkezett Eva Kluge lakására. Ebben a levélben Tutti megvádolta Enno Klugét, hogy
ellopta a pénzét és az élelmiszer jegyeit. Nem, Klugéné nem adta át a levelet,
amikor utoljára találkozott a férjével, s nem is említette neki. Csak a címet jegyezte
meg véletlenül; mint kézbesítő a címekre különösen jól emlékszik.
Escherich felügyelő ezekkel a felvilágosításokkal tért vissza Berlinbe. Híven
életelvéhez, hogy csak kérdezzen, de a kérdésekre ne válaszoljon, és sose árulja el,
amit tud, óvakodott Eva Klugéval közölni, hogy Berlinben eljárás indult ellene, így
hát alig tudott meg valamit, de mégis talált egy kiindulópontot, úgyszólván egy
nyom nyomát – tehát mégiscsak bebizonyította Prallnak, hogy tud cselekedni is,
nemcsak várakozni. Hisz az urak úgyis csak azzal törődnek, hogy csináljanak
valamit; az sem számít, ha nem jó, amit csinálnak, mint például Kluge esetében.
Csak a várakozást nem tudják elviselni az uraságok.
Tutti Hebekreuznál hiába érdeklődött Escherich. Tutti egy kávéházban ismerte
meg Klugét; tudta azt is, hol dolgozik. Enno kétszer is lakott nála néhány hétig, s
igen, igaz, hogy írt neki a pénz és az élelmiszerjegyek miatt. De Enno a második
látogatásakor megmagyarázta, nem ő lopta el ezeket, hanem egy másik albérlő.
Aztán megint eltűnt, anélkül hogy szólt volna, nyilván egy másik nőhöz ment,
mindig így szokta. Nem, neki természetesen sosem volt közelebbi kapcsolata vele.
Nem, fogalma sincs, hová költözhetett. De biztos, hogy nincs itt a környéken, mert
akkor már rég hallott volna róla.
A két kocsmában szintén ismerték; igen, ismertek egy Enno nevezetű embert.
Nem, már rég nem látták, de mindig vissza szokott térni. Igenis, felügyelő úr, mi
úgy teszünk, mintha semmiről sem tudnánk. Mi megbízható kocsmárosok vagyunk,
hozzánk csak becsületes emberek járnak, akik szeretik a nemes lóverseny-sportot.
Azonnal értesítjük a felügyelő urat, amint felbukkan. Heil Hitler, felügyelő úr!
Escherich felügyelő tíz embert bízott meg, hogy Nyugat- és Kelet-Berlin
valamennyi bukmékerénél és kocsmárosánál érdeklődjenek Enno Kluge után. S
miközben Escherich ennek az akciónak kimenetelére várakozott, másodízben
tapasztalta a megváltozott helyzet különös hatását: egyszerre nem érezte már
olyan lehetetlennek, hogy Enno Klugénak mégis van valami köze a
levelezőlapokhoz. Túlságosan feltűnők voltak az összefüggések: a levelezőlap, amit
az orvosnál találtak, aztán a felesége, aki náci volt, majd hirtelen kérte, hogy
kiléphessen a pártból, valószínűleg, mert a fia az SS-ben valami olyat tett, ami nem
tetszett az anyának. Enno Kluge talán sokkal dörzsöltebb vagány, mint a felügyelő
gondolta, talán más is van a füle mögött, mint ez a levelezőlap, de hogy valami van
a füle mögött, az csaknem biztos.
Ezt a feltevést erősítette meg Schröder nyomozó is, akivel a felügyelő még
egyszer alaposan megbeszélte az ügyet, hogy felfrissítse az emlékezőtehetségét.
Schröder is úgy érezte, hogy Kluge nem volt őszinte: titkolt valamit. Nos, majd
kiderül, hisz ebben az ügyben rövidesen történnie kell valaminek. A felügyelő
érezte ezt, s ilyen ügyekben ritkán csalatkozott az ösztönében.
Ezúttal valóban nem csalatkozott. Ezekben a napokban, mikor annyit
fenyegették, s annyit mérgelődött, jelentették a felügyelőnek: egy Borkhausen
nevezetű ember kéri, hogy beszélhessen vele.
„Borkhausen? – töprengett Escherich felügyelő. – Borkhausen? Miféle Borkhau-
sen? Ó, tudom már, az a kis spicli, aki két garasért az anyját is elárulná!”
Hangosan pedig így szólt: – Jöjjön be! – S mikor Borkhausen belépett, azt
mondta: – Ha most Persickéékről akar beszélni, akkor mindjárt sarkon fordulhat és
mehet!
Borkhausen nyugodtan nézte a felügyelőt s hallgatott. Úgy látszott, valóban
Persickéékről akar beszélni.
– Nohát! – mondta a felügyelő. – Mért nem fordul sarkon, Borkhausen?
– De hisz Persickééknél van Rosenthalné rádiója, felügyelő úr – mondta Borkhau-
sen szemrehányóan. – Egész biztos, én...
 – Rosenthalné? – kérdezte Escherich. – Az a vén zsidónő, aki a Jablonskistrassén
kiugrott az ablakon?
– Igen, az – erősítette meg Borkhausen. – A rádiót pedig egyszerűen ellopták
tőle, mármint akkor már halott volt, de a lakásából...
– No, figyeljen ide, Borkhausen – mondta Escherich. Beszéltem Rusch
felügyelővel erről az ügyről. Ha továbbra is szaglászik Persickéék után, akkor
megtáncoltatjuk egy kicsit. Hallani sem akarunk többé erről az ügyről – különösen
nem magától! Maga az utolsó, akinek joga van piszkálni ezt az ügyet. Igen, maga,
Borkhausen!
– De hisz elcsaklizta a rádiót... – kezdte Borkhausen ismét, olyan önfejű
makacssággal, amilyet csak a vak gyűlölet sugallhat. – Én igazán be tudom
bizonyítani...
– Na most már ki innen, Borkhausen, vagy elvezettetem, de le a pincébe!
– Akkor elmegyek az Alexanderplatzra, a főkapitányságra! – jelentette ki Bork-
hausen mélyen megsértve. – A törvény törvény, és a lopás lopás...
Escherichnek azonban eszébe jutott valami: a kobold-ügy, mely szinte állandóan
foglalkoztatta gondolatait. Nem is figyelt már erre a bolondra. – Mondja csak,
Borkhausen – kezdte –, maga ismer egy csomó embert, és sokat jár különböző
kocsmákban, ugye? Nem ismer véletlenül egy bizonyos Enno Klugét?
Borkhausen, aki üzletet szimatolt a dologban, még mindig bosszúsan mondta: –
Ismerek egy bizonyos Ennót. Hogy aztán Klugénak hívják, vagy sem, azt nem
tudom. Tulajdonképpen mindig azt hittem, hogy Enno a vezetékneve.
– Egy kicsiny, cingár, sápadt, halk szavú, félénk ember?
– Akit én ismerek, az ilyen, felügyelő úr.
– Világos felöltő, nagykockás barna sportsapka?
– Ilyennek ismerem.
– Mindig nőügyei vannak?
– A nőügyeiről nem tudok. Ahol mi találkoztunk, oda nem járnak nők.
– Kis tételekben fogad a lóversenyen...
– Igenis, felügyelő úr.
– A kocsmák: „Futottak még” és „A start előtt”?
– Pontosan ezek, felügyelő úr. A maga Enno Klugéja az én Ennóm!
– Meg kell találnia ezt a pasast, Borkhausen! Hagyja a fenébe ezt a hülye
Persicke-ügyet, mert a végén még koncentrációs táborba csukják! Tudja meg
inkább, hol bujkál ez az Enno Kluge!
– De hisz ez nem magának való falat, felügyelő úr! – kiáltotta Borkhausen
elhárítólag. – Ez egy jelentéktelen ficsúr! Egy senki! Mit akar egy ilyen hülyével,
felügyelő úr?
– Ez az én dolgom, Borkhausen! Ha megkeríti nekem ezt az Enno Klugét, ötszáz
márka üti a markát!
– Ötszáz márka, felügyelő úr? De hisz tíz Enno sem ér ötszáz márkát! Valami
tévedés lehet a dologban.
– Lehet, hogy valóban tévedés, de ahhoz magának semmi köze, Borkhausen.
Maga megkapja az öt mázsát – így is, úgy is!
– No jó! Ha maga mondja, felügyelő úr, megpróbálom megkeríteni Ennót. De
majd csak megmutatom, nem hozom ide. Ilyenekkel én szóba sem állok...
– Mi dolgotok volt nektek egymással? Hisz máskor nem vagy ilyen kényes,
Borkhausen! Nyilván volt valami közös bulitok. De én nem kutatom a titkaitokat.
Tűnj el, Borkhausen, és kerítsd elő Klugét!
– Csak egy kis előleget szeretnék kérni, felügyelő úr. Nem, nem előleget –
javította ki –, hanem pénzt a költségeimre.
– Miféle költségeid vannak neked, Borkhausen? Erre aztán kíváncsi vagyok!
 – Villamosoznom kell, be kell ülnöm mindenféle kocsmába, inni egy pohár sört,
ott egy rundot kell fizetnem: folyik a pénz, felügyelő úr! De azt hiszem, ötven
márka elég.
– No persze, ha Borkhausen nagyságos úr megjelenik, akkor mindenki elvárja,
hogy fizessen! Na, adok tíz márkát, de aztán tűnj el! Azt hiszed, más dolgom sincs,
mint veled fecsegni?
Borkhausennak valóban az volt a véleménye, hogy az effajta felügyelőknek más
dolguk sincs, mint hogy faggassák a pasasokat, s másokat dolgoztassanak maguk
helyett. Óvakodott azonban, hogy ezt megmondja. Valóban elindult az ajtó felé, s
így szólt: – De ha előkerítem magának Klugét, akkor maga is segítsen nekem a
Persicke-ügyben. Ezek a fickók nagyon kihoztak a sodromból...
Escherich egyetlen ugrással mellette termett, megmarkolta a vállát, s az orra alá
dugta az öklét.
– Látod ezt? – ordította dühösen. – Szagold csak meg ezt a bimbót, te ocsmány
kutya! Ha még egy szót szólsz Persickéékről, beváglak a pincébe, még akkor is, ha
a világ minden Enno Klugéja szabadlábon szaladgál!
Azzal térdével fenékbe rúgta a meglepett Borkhausent, aki úgy repült ki a
folyosóra, mint akit ágyúból lőttek ki. Szerencsétlenségére épp egy SS-küldöncnek
repült, aki még egyszer alaposan belerúgott.
A két rúgás zajára figyelmes lett a lépcsőfordulónál álló két SS-őrszem. Ők is
kezelésbe vették hát a még mindig támolygó Borkhausent, s ledobták a lépcsőn,
mint egy krumplis zsákot; a szerencsétlen többször átbukfencezett a fején, úgy
zuhant le.
És amikor nyöszörögve, kissé vérezve és kábultan a zuhanástól elterült, alig
feküdt egy kicsit, a következő őrszem megragadta a gallérjánál s ráordított: – Te
disznó, összekoszolod a szép tiszta padlót? – Aztán a kijárathoz vonszolta, s
kidobta az utcára.
Escherich felügyelő kedvtelve figyelte Borkhausen zuhanását, míg csak a
lépcsőfordulónál el nem tűnt szeme elől a spicli.
A Prinz-Albrecht-Strasse járókelői félénken ügyeltek, nehogy szemügyre vegyék
a sárban fekvő szerencsétlent, hisz tudták, milyen veszedelmes épületből hajították
ki. Talán már az is bűn, ha sajnálkozva pillantanak valakire, akit ilyen
szerencsétlenség ért; segíteni semmiképp sem szabadott rajta. Az őr azonban, aki
súlyos léptekkel ismét feltűnt a kapuban, megszólalt: – Ha három perc múlva még
mindig itt éktelenkedsz az épület előtt, te disznó, majd talpra segítelek, de abban
nem lesz köszönet!
Ez használt. Borkhausen megemberelte magát, feltápászkodott, s fájó, nehéz
tagokkal hazatámolygott. A szívében azonban ismét tehetetlen gyűlölet és düh
lobogott, s ez a gyűlölet jobban mardosta, mint sérüléseinek fájdalma. Eltökélte
magában, hogy ezért a csirkefogó felügyelőért a kisujját se mozdítja meg! Keresse
meg egyedül Enno Klugét!
Másnap azonban, mikor már kissé enyhült a haragja, s kijózanodott, arra
gondolt, hogy először is kapott Escherich felügyelőtől tíz márkát, s azért meg kell
dolgoznia, különben menthetetlenül feljelentik csalásért. Másodszor pedig semmi
értelme, hogy végképp összevesszen ilyen magas rangú urakkal. Hiába, övék a
hatalom, s aki gyenge, annak igazodnia kell hozzájuk. S a tegnapi eset
tulajdonképpen puszta véletlen volt. Ha nem repül neki a küldöncnek, egész olcsón
megússza. Nyilván szórakoztak vele, hisz ha ő látja, hogy valaki mással bánnak így,
például Enno Kluge repül ki, mint egy ágyúgolyó, ő is szívből nevetett volna.
Igen, ez volt a harmadik ok, amiért Borkhausen mégis elhatározta, hogy
végrehajtja a feladatát: legalább megfizet Enno Klugénak, aki azzal a hülye
ivászattal elfuserálta a kitűnő üzletet.
Így hát Borkhausen, habár fájó csontokkal, de mégis buzgón kereste fel a két
kocsmát, ahol Escherich felügyelő is járt, ezenkívül más kocsmákat is. Nem
kérdezősködött Enno után a kocsmárosnál, csak eltehénkedett és várt; lassan, egy
óránál is tovább iszogatott egy pohár sört, elbeszélgetett egy kicsit a lovakról
(örökös hallgatózása eredményeképp értett is valamit hozzájuk, holott egyáltalán
nem érdekelte a lóverseny) aztán átment a következő kocsmába, s ott ugyanezt
csinálta. Borkhausen türelmes volt; azzal sem törődött, ha napokig kellett
lődörögnie.
De most nem kellett sokáig türelmesnek lennie, mert már a második napon
megpillantotta Ennót a „Futottak még” nevezetű kocsmában. Tanúja volt a vézna
emberke diadalának Adebarral, s heves irigység kerítette hatalmába, hogy egy
ilyen hülyének ekkora mázlija van. Azonkívül csodálkozott, hogy Kluge egy
ötvenmárkást adott a bukmékernek. Borkhausen azonnal megszagolta, hogy ezt
nem munkával szerezte. Úgy látszik, jól befészkelte magát valahová a kis
alattomos!
Csak természetes, hogy Borkhausen úr és Kluge úr nem ismerték meg egymást;
még csak egymásra sem néztek.
Korántsem ilyen természetes azonban, hogy a kocsmáros nem hívta fel Escherich
felügyelőt, pedig megfogadta. Persze mindenki félt a Gestapótól, s mindenki
állandó félelemben élt, de azért cinkosai mégsem voltak. Persze nem merték
figyelmeztetni Enno Klugét, de azért nem is árulták el.
Egyébként Escherich felügyelő nem felejtette el, hogy a kocsmáros nem hívta fel.
Értesítette a megfelelő osztályt, s a kocsmárosról felfektettek egy nyilvántartási
lapot, és rávezették, hogy megbízhatatlan. Egy szép napon, előbb vagy utóbb
megtudja majd a kocsmáros, mit jelent, ha valakit a Gestapónál
megbízhatatlanként tartanak nyilván.
A két úriember közül Borkhausen távozott először a kocsmából. Nem ment
azonban messzire; behúzódott egy hirdetőoszlop mögé, s nyugodtan várta, hogy az
apró Kluge megjelenjék. Borkhausen jó kopó volt, nem egykönnyen vesztette szem
elől az áldozatát, különösen nem ezt az áldozatát. Sőt, sikerült a földalattin
ugyanabba a kocsiba betolakodnia, ahová Enno beszállt, s bár magas volt, Kluge
nem vette észre.
Enno Klugét csak a diadal foglalkoztatta, amit Adebarral aratott, s az, hogy végre
megint elég pénz lapul a zsebében. Aztán Hete jutott az eszébe; igazán jó dolga
van nála. Szeretettel és meghatódva gondolt a jóságos, öregedő kövér asszonyra,
de eszébe sem jutott, hogy néhány órával azelőtt meglopta és hazudott neki.
Persze, amikor megérkezett az üzlethez, s látta, hogy a redőnyt felhúzták, és az
asszony már kiszolgál a boltban, s bizonyára haragszik rá, amiért megszökött,
azonnal csökkent a jókedve. De mindig fatalista volt, s a legnagyobb
kellemetlenségeiket is egykedvűen tűnte; mást is, nyugodtan lépett be a boltba, s
ment elébe kiűzetésének. Viszont senki sem csodálkozhat, hogy ilyen
lelkiállapotban nem nagyon ügyelt rá, ki van a nyomában.
Borkhausen látta, hogy Kluge eltűnik az üzletben. Kissé távolabb behúzódott egy
kapu alá, mert feltételezte, hogy Kluge vásárol valamit, s mindjárt kijön az
üzletből. De a vevők jöttek és mentek, jöttek és mentek, s Borkhausen egyre
idegesebb lett. Ha szem elől vesztette Klugét – pedig már a zsebében érezte az öt
mázsát, mégpedig ma este!
Hangos csattanással lehúzták a redőnyt, s Borkhausen már biztos volt, hogy
Enno valahogy elpárolgott. Talán mégis megszagolta, hogy követik; valamilyen
ürüggyel az üzletből bement a házba, s a kapun keresztül távozott. Borkhausen
elátkozta a hülyeségét, hogy a kaput nem figyelte. Ó, milyen ökör, hogy mindig
csak a boltajtót bámulta!
Nos, lehetséges, hogy holnap vagy holnapután ismét találkozik Ennóval a
kocsmában. Most, hogy ilyen mázlija volt Adebarral, bizonyára nem hagyja
nyugodni a fogadási-láz. Mindennap elmegy majd a kocsmába, s addig játszik, míg
minden pénzét el nem veri. Hisz nem minden héten indul olyan autszájder, mint
Adebar, s ha indul is, akkor sem fogadhatja meg. Enno bizonyára gyorsan elpucolja
a pénzét.
Mikor Borkhausen hazafelé indult, a kis állatkereskedés mellett osont el. S ekkor
a kirakatüvegen keresztül (csak az ajtó redőnyét húzták le) egyszerre észrevette,
hogy az üzletben ég egy villanykörte. S mikor orrát odanyomta az üveghez, s az
akváriumok fölött a kalitkákon keresztül bekémlelt az üzletbe, látta, hogy két
ember tevékenykedik még a boltban: egy felpuffadt pudinghoz hasonló
öregasszony, akiről azonnal megállapította, hogy a legveszedelmesebb korban van
– s az ő Enno barátja. Enno feltűrt ingujjal, kék kötényben szorgalmasain töltögette
az etetőtálkákat, vizet öntött az itatókba, s egy skót terriert kefélt.
Micsoda mázlija van ennek a hülye Ennónak! Csak azt tudná, mit esznek rajta a
nők? Ő, Borkhausen nem tud szabadulni Ottitól s az öt kölykétől, ez a vén széltoló
pedig csak megjelenik, és mindjárt az ölébe hull egy állatkereskedés, nővel,
halakkal és madarakkal felszerelve.
Borkhausen megvetően köpött ki. Micsoda istenverte hülye világ, hogy
Borkhausennak semmi jóban sincs része, ennek a hülyének pedig minden az ölébe
hull!
Azonban minél tovább leselkedett Borkhausen, annál inkább meggyőződött, hogy
a párocska nem lángolt a szerelemtől. Épp ellenkezőleg: alig beszéltek, alig néztek
egymásra, s nagyon valószínű volt, hogy a kis Enno Kluge csak alkalmazott, aki
segít az asszonynak kitakarítani az üzletet. Akkor viszont nyilván belátható időn
belül elhagyja a boltot.
Borkhausen tehát visszaosont leshelyére, a kapualjba. Mivel a redőnyt
leeresztették, Kluge nyilván a kapun jön ki; Borkhausen tehát a kaput tartotta
szemmel. Az üzletben azonban elaludt a villany, s Kluge még mindig nem jött.
Ekkor Borkhausen merész tettre szánta el magát: megkockáztatta, hogy találkozik
Ennóval a lépcsőházban, s beosont a házba.
Először jól agyába véste a nevet: „H. Häberle”, aztán kiosont az udvarra. S lám,
szerencséje volt: bár még alig sötétedett, már meggyújtották a villanyt, s a ferdén
lógó függöny mellett Borkhausen beláthatott a szobába. A látvány azonban, ami
elébe tárult, úgy meglepte, hogy a vér megfagyott ereiben.
Barátja, Enno, ugyanis a földön térdelt, s térden csúszott a kövér asszony után,
aki ijedten felhúzta a szoknyáját, s lépésről lépésre hátrált előle. Ennócska pedig
kinyújtotta karocskáját, is szemmel láthatólag sínt és jajgatott…
„Ó, ti szép maszkok! – gondolta Borkhausen, s elragadtatva, egyik lábáról a
másikra állt leshelyén. – Ó, ti szép maszkok, hát így hergelitek magatokat
éjszakára, akkor csak jó étvágyat! Mondhatom, szép mákvirágok vagytok! Én meg
szívesen elálldogálok itt a fél éjszakán át is, s leslek benneteket!”
De ekkor becsapódott az ajtó az öregasszony mögött. Enno ott állt az ajtónál,
rázta a kilincset, s láthatólag még mindig siránkozott és esküdözött.
„Talán mégsem cukkolták egymást éjszakára – gondolta Borkhausen. – Lehet,
hogy veszekedtek, vagy Enno valamit akart, amit az asszony nem ad, vagy a nő
egyáltalán tudni sem akar erről a vén, szerelmes kakasról... De mi közöm hozzá?
Enno mindenesetre itt marad éjszakára, különben mért ágyaztak volna meg olyan
szép, fehér ágyneművel a heverőn?”
Enno Kluge épp a heverő előtt állt, s Borkhausen jól látta egykori cimborája
arcát. Csodálatos, hogy mennyire megváltozott. Az előbb még sírt és jajgatott,
most pedig már vigyorgott: az ajtóra nézett és vigyorgott...
„Szóval csak komédiázott az öreggel. No, akkor sok szerencsét, fiam! Csak attól
félek, hogy Escherich beleköp a levesedbe!”
Kluge cigarettára gyújtott. Aztán egyenesen ahhoz az ablakhoz lépett, ahol
Borkhausen leselkedett. Borkhausen ijedten húzódott félre – az elsötétítő-roló
legördült, s Borkhausen nyugodtan elhagyhatta leshelyét erre az éjszakára. Nem
valószínű, hogy adódik még valami érdekesség, legalábbis ő már nem láthatja.
Enno azonban ma éjjel már nem menekülhet el...
Tulajdonképpen megbeszélte Escherich felügyelővel, hogy azonnal felhívja, ha
megtalálta Enno Klugét; mindegy, akár nappal, akár éjjel. De ahogy Borkhausen
egyre távolodott a Königstortól, egyre jobban kételkedett, vajon valóban az a
leghasznosabb, ha azonnal felhívja a felügyelőt. Eszébe jutott, hogy mindkét féltől
hasznot húzhat.
Escherichtől biztos, hogy megkapja a pénzt, hát mért ne próbálja meg, hogy Enno
Klugét is megvágja egy kicsit? Hisz a fickónak volt egy ötvenmárkása, s az összeg
Adebar győzelmével kétszáz márkára növekedett – nos, mért ne szerezze meg ő,
Borkhausen ezt a pénzt? Escherichet nem károsítja meg, mert a Gestapón úgyis
elveszik a pénzét. Tehát?
És az a kövér asszony, akit Enno olyan mókásan követett térden csúszva...
Bizonyára van pénze, lehet, hogy egy jó csomó. Az üzlet jól megy, áru van még
elég, s úgy látta, vevőik is jönnek szorgalmasan. Nem, Enno siránkozása s az, hogy
térden csúszott, egyáltalán nem arra vall, hogy szeretője az asszonynak. Nem, ez
nem valószínű; de akikor is: ki szolgáltatja ki az udvarlóját a Gestapónak, még ha
kikosarazta is?
Tény, hogy az öregasszony, annak ellenére, hogy elutasította Ennót, megtűrte a
lakásban, s megágyazott neki a heverőn. Ez pedig azt bizonyítja, hogy mégis
törődik Ennóval. És ha törődik ezzel a vén tökfilkóval, alfakor fizetni fog, talán nem
sokat, de mégis valamit. S Borkhausen erről a „valamiről” semmiképp sem akart
lemondani.
Mikor azonban Borkhausennak ilyen gondolatai támadtak – s hazafelé és éjjel
Otti mellett még cifrább gondolatai is támadtak –, kicsit megijedt, mert eszébe
jutott, hogy meglehetősen veszedelmes játékot szándékszik űzni. Escherich
bizonyára nem az az ember, aki eltűri az önkényeskedést – senki sem tűri el a
Gestapónál –, s az égvilágon semmi fáradságába sem kerül, hogy valakit
koncentrációs táborba küldjön. Márpedig a koncentrációs tábortól nagyon félt
Borkhausen.
Mindazonáltal annyira megfertőzték már a bűnös gondolatok, hogy csökönyösen
ismételte magában: ha egy bulit meg lehet csinálni, akkor meg kell csinálni, ez a
dolgok rendje. Márpedig ezt az Enno-bulit nyilvánvalóan meg lehet csinálni. Majd
alszik rá egyet, s reggelre kisüti, hogy egyenesen Escherichhez menjen, vagy előbb
körülnézzen Klugénál. Most mindenesetre aludni akar...
Mégsem aludt el, hanem azon töprengett, hogy egy ember kevés ehhez a bulihoz.
Neki, Borkhausennak szüksége van a mozgási szabadságára. Hisz lehet például,
hogy gyorsan fel kell keresni Escherichet, s addig senki sem ügyel Klugéra. Vagy
amíg sarokba szorítja az öregasszonyt, Kluge esetleg meglép. Nem, egy ember
kevés. De nincs senki, akiben megbízhatna; azonkívül ha társul valakivel, az részt
követel az üzletiből. Márpedig az osztozkodásit egyáltalán nem kedvelte Borkhau-
sen.
Végül eszébe jutott, hogy az öt kölyke közül a legidősebb már tizenhárom éves, s
valószínűleg valóban az ő fia. Mindig úgy érezte, hogy ennek a csudaklassz nevű
kölyöknek, akit Kuno-Dieternek hívnak, ő az apja, bár Otti állítja, hogy egy gróf,
valami pomerániai nagybirtokos. De Otti mindig szeretett fölvágni, amit a gyerek
keresztneve – melyet állítólagos apja után kapott – is bizonyít.
Borkhausen nagyot sóhajtott, s elhatározta, hogy tartaléknak magával viszi a
gyereket. Ezért legfeljebb Otti cirkuszozik majd egy kicsit, s a gyereknek kell
néhány márkát adnia. Aztán még egyszer átgondolt mindent, de az agya lassan
elfáradt, s végül mégis elaludt.

28. CSINOS KIS ZSAROLÁS

 Már elmondottuk, hogy azon a reggelen Hete Häberle s Enno Kluge csaknem
szótlanul költötték el közös reggelijüket, majd az üzletben dolgoztak, mindketten
sápadtan az átvirrasztott éjszakától, s mélyen elmélyülve gondolataikba. Häberlené
arra gondolt, hogy Ennónak holnap mindenképp el kell mennie, Enno pedig, hogy
semmiképp sem engedi elküldeni magát.
Ezt a csendet szakította meg az első vevő, egy magas férfi, aki így szólt
Häberlénéhez: – Hallja csak, láttam a kirakatban néhány törpepapagájt. Mennyibe
kerül egy pár? De egy párra van szükségem, hisz az élet csak párosan szép... És
Borkhausen megfordult, s tettetett meglepetéssel, szándékosan rosszul tettetett
meglepetéssel rákiáltott Klugéra, aki épp el akart tűnni az üzlet hátsó
helyiségében: – No nézd csak, mégis te vagy, Enno! Csak nézlek, nézlek, miközben
dumálok, de arra gondoltam, ez nem lehet Enno, mit keresne Enno ebben a kis
állatkertben? És mégis te vagy, pajtás! No, mi újság a nagyvilágban, pajtás?
Ennónak, aki már megfogta a kilincset, földbe gyökerezett a lába, s nem tudott
sem elszaladni, sem válaszolni.
Häberléné azonban kimeredt szemmel bámulta a magas férfit, aki olyan
barátságosan szólította meg Ennót, s az ajka remegni kezdett, s a térde is
megremegett. Tehát Enno mégsem hazudott, mikor azt mesélte, hogy a Gestapo
üldözi; most nyakukon a veszedelem. Mert hogy ez az éppoly gyáva, mint durva
férfi a Gestapo spiclije, abban egy pillanatig sem kételkedett.
De most, hogy a veszély valósággá vált, csak a teste remegett. A szíve nyugodt
volt, s lelkében megszólalt egy hang: „Most, ebben a veszedelmes helyzetben nem
hagyhatod cserben Ennót, akárhogy viselkedett is.”
És Häberléné így szólt ehhez a szúrós szemű férfihoz, akinek tekintete mindig
elkalandozott, így szólt ehhez az olcsójánoshoz: – Meginna velünk egy csésze
kávét, kedves... Hogy is hívják önt?
– Borkhausen, Emil Borkhausen – mutatkozott be a spicli. Régi jó barátja vagyok
Ennónak; az ügetőről ismerjük egymást. De mit szól hozzá., asszonyom, milyen jó
fogást csinált tegnap Enno Adebaccal? A kocsmában találkoztunk... nem mesélte?
Häberléné gyors pillantást vetett Ennóra, aki még mindig az ajtóban állt, s fogta
a kilincset, ugyanúgy, mint mikor Borkhausen bizalmaskodva megszólította: maga
volt a megelevenedett, gyámoltalan félelem. Nem, egy szót sem szólt, hogy
találkozott egy régi ismerősével, ellenkezőleg, épp azt állította, hogy egyetlen
ismerőssel sem találkozott. Tehát megint hazudott – és elsősorban önmagának
ártott ezzel a hazugsággal, hisz így már érthető, hogy találta meg ez a spicli a
búvóhelyét. Ha tegnap este megemlíti a találkozást, még el lehetett volna rejteni...
De most igazán helytelen lenne Enno Klugéval perlekedni vagy felhánytorgatni a
hazugságait. Most cselekedni kell. Így hát Häberléné megismételte: – Nos hát
igyunk egy csésze kávét, Borkhausen úr. Ilyenkor még kevés a vevő, Enno, vigyázz
a boltra! Először majd én beszélek a barátoddal...
Häberléné már a teste remegését is le tudta győzni. Arra gondolt, mi történt
annak idején Walterral, s ezek az emlékek erőt öntöttek belé. Tudta, hogy hiába
remeg, hiába jajveszékel, hiába könyörög kegyelemért, mert ezeknek nincs szívük,
ezek Hitler és Himmler hóhérainak szállítói! Semmi más nem segít, csak a
bátorság: ha nem gyáva, ha nem fél. Ezek azt hiszik, minden német gyáva, mint
ahogy Enno is az; de ő, Hete Häberle, az özvegy, nem gyáva.
Nyugalmával valóban elérte, hogy a két férfi ellenkezés nélkül
engedelmeskedett. S miközben bement a szobába, még visszaszólt: – És nehogy
valami hülyeséget csinálj, Enno! Nehogy ész nélkül elrohanj! Gondold meg, a
kabátod a szobában lóg, s nyilván pénzed sincs!
 – Maga aztán okos asszony – mondta Borkhausen, mikor leült az asztal mellé, s
nézte Häberlénét, aki kávéscsészét tett eléje. – És erélyes is; ezt igazán nem hittem
volna, mikor először láttam tegnap este.
Egymásra néztek.
– No jó – tette hozzá Borkhausen gyorsan –, tulajdonképpen tegnap este is
erélyes volt, mikor Enno térden csúszott maga előtt, maga pedig bezárta az orra
előtt az ajtót. Nem is nyitotta ki egész éjjel, ugye – avagy?...
A szemérmetlen célzásra Häberléné kissé elpirult. Tehát tanúja is volt az előző
esti megszégyenítő, undorító jelenetnek, mégpedig ilyen ocsmány tanúja! Azonban
gyorsan erőt vett magán, s így szólt: – Feltételezem, hogy maga is okos,
Borkhausen úr. Tehát ne beszéljünk mellékes dolgokról, csak az üzletről. Hisz
feltételezem, hogy köthetünk üzletet, ugye?
– Talán, valószínűleg - sietett helyeselni Borkhausen, akit önkéntelenül
megfélemlített az iram, amit az asszony diktált.
– Maga tehát egy törpepapagáj-párt akar vásárolni – folytatta Häberléné. –
Feltételezem azért, hogy elengedi őket. Hisz a papagájoknak nem jó, ha kalickában
tartja őket...
Borkhausen megvakarta a fejét. – Nézze, Häberléné mondta aztán –, ez a
papagáj-dolog nekem nagyon bonyolult. Én egyszerű ember vagyok, maga
valószínűleg sokkal ravaszabb, mint én. Remélem, nem ver át.
– És maga sem ver át engem!
– Ugyan, dehogy! Szeretnék nyíltan beszélni, nem papagájokról meg ilyesmiről.
Elmondok magának mindent, megmondom az igazat. Engem ugyanis megbízott a
Gestapo, egész pontosan Escherich felügyelő, ha jelent magának valamit ez a név.
– Häberléné megrázta a fejét, – No, szóval megbíztak, hogy kutassam fel, hol
bujkál Enno. Másról szó sem volt. Hogy minek és miért, arról fogalmam sincs. De
mondok én magának valamit, Häberléné. Én egyszerű, nyíltszívű ember vagyok...
Odahajolt az asszonyhoz; Häberléné farkasszemet nézett a szúrós tekintetű
férfival. És Borkhausen, az egyszerű, nyíltszívű Borkhausen azonnal elfordította a
fejét.
– Megmondom őszintén, Häberléné, tulajdonképpen csodálkoztam ezen a
megbízatáson. Hisz mi ketten igazán tudjuk, miféle ember Enno: egy senki, aki
mással sem törődik, csak a lóversennyel meg a nőkkel. És ezt az Ennót hajszolja
most az egész Gestapo, még a politikai osztály is, akik pedig másban sem utaznak,
mint hazaárulásban, s egyetlen céljuk, hogy lenyisszantsák az emberek fejét. Én
ezt nem értem... maga érti?
Várakozásteljesen nézett az asszonyra. Ismét találkozott a szemük, s ugyanaz
történt, mint az előbb: Borkhausen nem állta Häberléné tekintetét.
– Folytassa csak nyugodtan, Borkhausen úr – mondta az asszony. – Hallgatom...
– Okos asszony! – bólintott Borkhausen. – Átkozottul okos és erélyes asszony.
Tegnap este, mikor Enno térden csúszott...
– Csak az üzletről beszéljünk, Borkhausen úr!
– No persze! Én becsületes, nyíltszívű német vagyok, s maga talán csodálkozik,
hogy a Gestapónál szolgálok. Mert, ugye, ezt gondolja? Nos, Häberléné, én nem
szolgálok a Gestapónál, csak olykor dolgozom nekik. Hisz élni kell, ugyebár? Öt
kölyköm van, a legidősebb is csak tizenhárom éves, mindegyiket el kell tartanom...
– Térjünk az üzletre, Borkhausen úr!
– Nem, Häberléné, én nem szolgálok a Gestapónál, én becsületes ember vagyok.
És amikor hallottam, hogy az én Enno barátomat keresik, sőt, magas összeget
tűztek ki a fejére, holott én már rég ismerem Ennót, s igazán jó barátja vagyok,
még ha veszekedtünk is olykor – nos, akkor azt gondoltam, Häberléné: nézd csak,
az Ennót keresik! Ezt a kis senkit. Ha megtalálnám, gondoltam, érti, ugye,
Häberléné, talán figyelmeztethetném, hogy tűnjön el, amíg még nem késő. És azt
mondtam Escherich felügyelőnek: „Enno miatt ne fájjon a feje, majd én előkerítem,
hisz régi jó barátom.” így hát megbíztak, hogy keressem meg Ennót, és pénzt is
adtak a költségekre, s most itt ülök magánál, Häberléné, és Enno a boltban
dolgozik, tehát tulajdonképpen minden a legjobb mederben halad...
Egy ideig mindketten hallgattak; Borkhausen várakozott, Häberléné
gondolkodott.
Aztán így szólt az asszony: – Tehát még nem értesítette a Gestapót?
– Ugyan dehogy, még ráérek, hisz azok elpackáznák az üzletemet! – Gyorsan
kijavította: – Először értesíteni akartam az én Enno barátomat…
Megint hallgattak egy ideig. Aztán ismét Häberléné szólalt meg: - És mennyi
jutalmat ígért magának a Gestapo?
– Ezer márkát! Elismerem, Häberléné, hogy hatalmas ősszeg egy ilyen senkiért;
magam is csodálkoztam. De Escherich felügyelő azt mondta: „Kerítse elő Klugét;
ezer márkát fizetek érte.” Ezt mondta Escherich. És száz márkát ad a költségekre,
ezt már meg is kaptam, s nem is vonják le az ezer márka jutalomból.
Hosszú ideig gondolkodtak.
Aztán ismét Häberléné szólalt meg: – Nem ok nélkül beszéltem az előbb a
törpepapagájokról, Borkhausen úr. Mert ha én most fizetek magának ezer márkát...
– Kétezret, Häberléné, testvérek között is legalább kétezret! És persze a száz
márka költségmegtérítést...
– Nos, tegyük fel, hogy kifizetem ezt az összeget, holott tudja jól, hogy Kluge
úrnak nincs pénze, engem pedig semmi sem köt hozzá...
– Ugyan, ugyan, Häberléné! Hisz maga egy talpig becsületes asszony! Csak nem
szolgáltatja ki a Gestapónak néhány vacak garasért a barátját, aki térden csúszott
maga előtt? Mikor megmondtam, hogy hazaárulásról van szó, s lenyisszantják a
fejét?! Csak nem tesz ilyet, Häberléné!
Az asszony megmondhatta volna, hogy ő, az egyszerű, becsületes német férfiú
épp arra készül, amit neki, a talpig becsületes asszonynak semmiképp sem szabad
megtennie: el akarja adni a barátját. De tudta jól, hogy az ilyen megjegyzéseknek
semmi értelmük; az efféle emberek semmibe sem veszik.
Így tehát azt mondta: – Nos, még ha ki is fizetném a kétezerszáz márkát, ki
biztosít, hogy a törpepapagájokat kiengedik-e a kalitkából? – Mivel látta, hogy
Borkhausen ismét zavartan vakarja a fejét, elhatározta, hogy egészen nyíltan
beszél: – Ki biztosít, hogy ha maga átveszi tőlem a kétezerszáz márkát, nem
szalad-e ahhoz az Escherichhez, hogy tőle is megkapja az ezresét?
– Én biztosítom, Häberléné! Szavamat adom rá; egyszerű, nyíltszívű ember
vagyok, s ha valamit megígérek, azt meg is tartom. Hisz látja, mindjárt idejöttem
Ennóhoz, és figyelmeztettem, nem törődve a veszéllyel, hogy megpucol a boltból.
Pedig akkor lőttek az üzletemnek.
Häberléné halvány mosollyal nézett rá. – Ez mind szép és jó, Borkhausen úr –
mondta aztán. – De épp azért, mert olyan jó barátja Ennónak, meg kell értenie,
hogy mindent meg akarok tenni a biztonságáért. Persze ha egyáltalán fel tudom
hajtani a pénzt.
Borkhausen megnyugtatólag emelte fel a kezét, jelezve, hogy szerinte egy ilyen
asszonynak ez nem okozhat gondot.
– Nem, Borkhausen úr – folytatta Häberléné, hisz látta már, hogy a gúnyt nem,
érti a férfi, tehát egészen nyíltan, kell beszélnie vele –, ki biztosít, hogy maga most
elveszi a pénzt...
Borkhausen egészen izgalomba jött a gondolattól, hogy most azonnal
megkaphatja ezt a szédítő összeget! Kétezer márka, még sosem volt a kezében...
– ...és kint az ajtó előtt áll egy Gestapo-ügynök, aki letartóztatja Ennót? Nekem
másfajta biztosítékok kellenek!
– De hisz senki sem áll az ajtó előtt, esküszöm magának, Häberléné! Én
becsületes ember vagyok, mért hazudnék hát?! Egyenest otthonról jövök, ha
akarja, kérdezze meg Ottit!
 Az asszony félbeszakította a felzaklatott férfit: – Nos, gondolkozzon hát, miféle
biztosítékot adhat nekem... a szaván kívül?
– Tudja jól, hogy semmilyen biztosítékot nem adhatok! Ez olyan üzlet, ami csak a
bizalmon nyugszik. És remélem, megbízik bennem, Häberléné, most, hogy ilyen
őszintén beszéltem?
– Igen, a bizalom... – felelte Häberléné gépiesen. Aztán ismét sokáig hallgattak;
Borkhausen arra várt, hogy mit határoz az asszony, Häberléné pedig
elkeseredetten törte a fejét, hogyan harcolhatná ki legalább a legcsekélyebb
biztonságot Ennónak.
Az üzletet közben Enno Kluge vezette. Gyorsan s nem is ügyetlenül szolgálta ki
az egyre szaporodó vevőközönséget, sőt, olykor még tréfálkozott is. Az első
rémület, mely akkor kerítette hatalmába, mikor megpillantotta Borkhausent, már
tovatűnt. Hete a szobában beszélget Borkhausennal; Hete majd elintézi valahogy
ezt az ügyet. Ez pedig azt bizonyítja, hogy egyáltalán nem gondolta komolyan,
mikor azt mondta, hogy elküldi, így hát Enno alaposan megkönnyebbült; ezért volt
kedve tréfálkozni is!
Hátul a szobában Häberléné megtörte a hosszú csendet. Elszántan mondta: –
Nos, Borkhausen úr, meggondoltam a dolgot. A következő feltételekkel vagyok
hajlandó megkötni önnel az üzletet...
– Igen?... Rajta, mondja! – sürgette mohón Borkhausen, aki szinte már a
zsebében érezte a pénzt.
– Adok magának kétezer márkát. De nem itt adom át, hanem Münchenben.
– Münchenben? – Borkhausen ostobán bámult rá. – Hisz én sosem megyek
Münchenbe! Mit keresnék Münchenben?
– Most elmegyünk a postára – folytatta az asszony –, s postautalványon feladok
magának kétezer márkát a következő címmé: München, Főposta, poste restante.
Aztán kimegyünk a pályaudvarra, maga a legközelebbi vonattal elutazik
Münchenbe, s felveszi a pénzt. Az anhaltí pályaudvaron, a menetjegyen kívül kap
tőlem kétszáz márka útiköltséget...
– Nem! – kiáltotta Borkhausen elkeseredetten. – Szó sem lehet róla! Van
eszemben elutazni! Én elmegyek Münchenbe, maga pedig a postán visszaveszi az
utalványon levő pénzt!
– Mielőtt elutazik, odaadom a feladóvevényt, akkor nem vehetem vissza a pénzt.
– És mért München? – kiáltotta Borkhausen ismét. – Mire jó Münchenbe menni?
Hiszen becsületes emberek vagyunk! Mért nem: adja ide most mindjárt, itt az
üzletben, és akkor elintéztük az ügyet! Legalább két napba és egy éjszakába telik,
míg elutazom Münchenbe és visszajövök, Enno pedig közben megszökik!
– No de Borkhausen úr, hisz ebben egyeztünk meg! Ezért fizetek magának: a
törpepapagájt engedjék ki a kalitkájából, úgy értem, Ennónak legyen alkalma, hogy
elbújhasson. Hisz ezért fizetek magának kétezer márkát!
Borkhausen, aki erre nem tudott felelni, mogorván mondta:
– És a száz márka költségmegtérítést is megkapom!
– Azt is megkapja. Készpénzben. Az anhalti pályaudvaron.
Borkhausen azonban ettől sem derült jobb kedvre. Változatlanul mogorván
mondta: – München! Ilyen hülyeséget még nem hallottam! Minden olyan egyszerű
lett volna... és most München! Pont München! Miért nem küld mindjárt Londonba...
hiszen a háború után oda is elutazhatok! Most aztán minden fuccsba megy! Olyan
egyszerű lett volna, de nem, jobb, ha bonyolítjuk! És miért? Mert maga nem bízik
az embertársában, mert maga gyanakvó nő, Häberléné! Én olyan becsületes voltam
magával...
– És én is becsületes vagyok magával! Csak ilyen feltételek között vagyok
hajlandó megkötni az üzletet. Ha nem, nem!
– No jó! – mondta Borkhausen. – Akkor el is mehetek.
– Felállt, s vette a sapkáját, de nem indult. – Münchenről szó sem lehet...
 – Pedig nagyon érdekes utazás lenne – beszélte rá Häberléné –, az út szép, s azt
mondják, Münchenben még jól lehet enni és inni. A sör sokkal erősebb, mint itt,
Borkhausen úr!
– Én nem törődöm az itallal – mondta Borkhausen, de már nem olyan mogorván,
inkább elgondolkodva.
Häberléné látta, hogy azon töri a fejét, miként szerezhetné meg úgy a pénzt,
hogy Ennót azért átadhassa a Gestapónak. Az asszony még egyszer meggondolta
ajánlatát, de megfelelőnek látszott. Borkhausen legalább két napra láb alól kerül, s
ha valóban nem figyelik a házat (amiről elég gyorsan megbizonyosodhat), lesz idő,
hogy közben eltüntethesse Ennót.
– No jó – mondta Borkhausen s az asszonyra nézett. – Nem változtatja meg az
elhatározását?
– Nem – mondta Häberléné. – Közöltem a feltételeket; ezekből nem engedek.
– Akkor azt hiszem, bele kell egyeznem – mondta Borkhausen. – Mégsem
dobhatok ki húsz mázsát az ablakon!
Ezt inkább önmagának mondta, saját igazolására.
– Szóval elmegyek Münchenbe. Maga meg azonnal eljön velem a postára.
– Mindjárt – mondta Häberléné elgondolkodva. Most, hogy Borkhausen
beleegyezett, még mindig nem volt megelégedve a dologgal. Biztos volt benne,
hogy a férfi valami gazságra készül. Meg kell tudnia, hogy mire...
– Igen, mindjárt megyünk – ismételte. – Vagyis előbb még kissé rendbe szedem
magam, s bezárom az üzletet.
– Mért akarja bezárni az üzletet, Haberiéné? – kérdezte Borkhausen gyorsan. –
Hisz Enno itt marad!
– Enno velünk jön – mondta az asszony.
– Ez meg mire jó? Hisz Ennónak semmi köze ehhez az üzlethez!
– Mert én így akarom. Különben előfordulhat – tette hozzá –, hogy Ennót épp
abban a pillanatban tartóztatják le, amikor befizetem a pénzt. Ilyen hibák
előfordulhatnak, Borkhausen úr.
– De ki tartóztatná le?
– Nos, például a spicli az ajtó előtt...
– De hisz nincs spicli az ajtó előtt! – Az asszony mosolygott. – Meggyőződhet
róla, Häberléné. Menjen ki, nézzen meg minden embert. Nincs spicli az ajtó előtt!
Én becsületes ember vagyok...
Häberléné állhatatosán mondta: – Azt akarom, hogy Enno velem legyen. Úgy
biztosabb.
– Maga olyan makacs, mint egy öszvér! – kiáltott Borkhausen dühösen. – Hát jó,
jöjjön Enno is. De most aztán igyekezzék!
- Nem kell annyira sietni – mondta az asszony. – A müncheni vonat csak dél körül
indul. Van időnk. Most pedig bocsásson meg egy negyedórára, szeretném magam
kissé rendbe szedni.
Figyelmesen szemlélte az asztalnál ülő Borkhausent, aki le nem vette a szemét az
üvegajtóról: azon keresztül figyelte az üzletet. – Még valamit kérek, Borkhausen
úr! Ne beszéljen most Ennóval, úgyis elég dolga van az üzletben, s különben is...
– Mit beszélnék azzal a hülyével! – mondta Borkhausen mérgesen. – Ilyen
fecsegővel különben sem állok szóba!
De azért engedelmesen megfordult, úgyhogy most a szobaajtó s az udvarra nyíló
ablak volt vele szemközt.

29. ENNO KIŰZETÉSE

 Két órával később mindent elintéztek. A müncheni gyors kigördült az anhalti
pályaudvarról, s az egyik másodosztályú fülkében ott ült Borkhausen, a
nevetségesen hencegő, felfuvalkodott Borkhausen, aki életében először utazott
másodosztályon.
Igen, Häberléné, a nagyvonalú Häberléné, a kis spicli kérésére még egy
másodosztályú pótjegyet is váltott, hogy jókedvre hangolja. Vagy talán azért, mert
ő is örült, hogy legalább két napra megszabadul a fickótól.
Amikor az utasok kísérői lassan kinyomultak a peronbejáraton, Häberléné halkan
odaszólt Ennónak: – Várj egy kicsit, Enno, üljünk be egy percre a váróterembe, és
gondolkozzunk, mi a teendő.
Úgy ültek le, hogy szemmel tarthatták a bejárati ajtót. A váróteremben kevesen
voltak, s utánuk jó ideig nem jött be senki.
– Figyeltél arra, Enno, amit mondtam? – kérdezte Häberléné. – Gondolod, hogy
követnek bennünket?
De Enno Kluge, alighogy túl voltak a pillanatnyi veszélyen, erőt vett szokott
könnyelműsége. – Ugyan! Miért követnének? Azt hiszed, bárki is hallgat egy ilyen
hülyére, mint Borkhausen? Ugyan, szamárság! Senki sem szédült meg!
Az asszonynak már a nyelve hegyén volt, hogy megmondja: a gyanakvó, agyafúrt
Borkhausen szerinte még mindig sokkal értelmesebb, mint az apró, gyáva,
könnyelmű Kluge. Azonban nem szólt. Reggel, öltözködés közben megfogadta,
hogy nem tesz szemrehányást a férfinak. Neki már csak az a feladata, hogy
biztonságba helyezze Enno Klugét. S ha ezt a feladatot végrehajtotta, soha többé
nem akarja látni.
Ennót egy óra óta egyetlen gondolat kínozta, s most acsarkodva mondta: – A
helyedben eszem ágában sem lett volna kétezerszáz márkát fizetni ennek a
fickónak. És még kétszázötven márkát útiköltségre! És a vasúti jegyet és a
pótjegyet! Több mint kétezerötszáz márkát adtál ennek a disznónak! Én nem adtam
volna!
– És mi lett volna veled, ha nem adok? – kérdezte az asszony.
– Ha nekem adod a kétezerötszáz márkát, majd megláttad volna, milyen ügyesen
intézem el én ezt az ügyet! Elhiheted: Borkhausen ötszázzal is megelégedett volna!
– De hisz ezret ígért a Gestapo l
– Ezret... röhögnöm kell! Mintha a Gestapo csak úgy hajigálná az ezreseket!
Méghozzá egy ilyen kis spiclinek, mint Borkhausen! Ennek csak kiadják a parancsot
– és azt kell tennie, ámít akarnak, öt márka napidíjért! Ezer, kétezerötszáz – jól
megkopasztott téged, Hete!
Kluge gúnyosan nevetett.
Háládatlansága bántotta az asszonyt, de semmi kedve sem volt vitatkozni.
Csupán kissé élesen mondta: – Nem akarok erről beszélni! Érted, nem akarok! –
Addig nézett farkasszemet vele, míg a férfi lesütötte fakó szemét. – Inkább azon
gondolkozzunk, mi lesz veled.
– Ó, hisz van időnk – mondta Enno. – Legalább két napba telik, míg Borkhausen
visszaérkezik. Menjünk most haza; holnaputánig majdcsak kitalálunk valamit.
– Nem tudom. Nem szeretném, hogy még egyszer visszagyere az üzletbe. Illetve
legfeljebb azért, hogy összecsomagold a holmidat. Olyan nyugtalan vagyok... talán
mégis figyelnek bennünket?
– Ugyan, mondom neked, hogy nem figyelnek! Az ilyesmihez jobban értek, mint
te! Borkhausen különben sem fogadhat magának spiclit, hisz soha sincs pénze!
– De a Gestapo beoszthatott mellé valakit!
– És a Gestapo spiclije nyugodtan nézné, hogy Borkhausen elutazik Münchenbe,
én pedig kikísérem a pályaudvarra! Ne légy már ilyen ostoba, Hete.
Häberlénénak be kellett látnia, hogy Ennónak van igaza. De azért nem nyugodott
meg. – Neked nem tűnt fel az az eset, mikor Borkhausen cigarettát akart venni? –
kérdezte.
 Enno nem emlékezett már. Az asszonynak el kellett mesélnie, hogy Borkhausen,
alighogy kiléptek a házból, minden zsebét átkutatta cigaretta után Nem talált,
pedig mindenképp rá akart gyújtani. Még Hetétől és Ennótól is koldult, de nekik
sem volt; Enno éjjel elszívta a sajátját. Borkhausen azonban ragaszkodott a
cigarettához; nem bírja ki, megszokta, hogy reggel rágyújtson. Gyorsan
„kölcsönkért” Hetétől húsz márkát, s odahívott egy kölyköt, aki lármázva játszott
az utcán.
– Hallod-e, haverom, nem tudod, hol lehetne cigarettát kapni? De dohányjegyem
nincs!
– Lehet, hogy tudom. Van pénze?
A fiú, akit Borkhausen megszólított, világosszőke hajú, kék szemű kölyök volt;
szabályszerű, szőke berlini típus.
– Na, adja ide azt a húszast, majd hozok...
– De aztán visszagyere! Nem, inkább veled megyek. Egy pillanat, Häberléné!
Azzal mindketten eltűntek az egyik házban. Borkhausen egy idő múlva egyedül
jött vissza, s anélkül hogy az asszony kérte volna, visszaadta a húsz márkát.
– Nem volt cigarettájuk. Át akart verni a csibész, hogy meglépjen a húszassal. De
lekentem neki egyet, még most is ott fekszik az udvaron!
Ezután elmentek a postára s a menetjegyirodába.
– Miért csodálkozol ezen, Hete? Borkhausen is olyan, mint én: ha nincs staubja,
egy tábornokot is leszólít az utcán, s elkéri tőle a csikket!
– De később nem is említette a cigarettát, pedig nem kapott! Szerintem ez
gyanús. Talán mégis kifőzött valamit azzal a fiúval.
– Ugyan, mit főzött volna ki a fiúval, Hete? Nyilván igaz, amit mondott: behúzott
neki egyet.
– Vajon nem ez a kölyök figyel bennünket?
Egy pillanatig Enno Kluge is megdöbbent. De aztán úrrá lett rajta szokott
könnyelműsége: – Hogy te miket képzelsz! Jó lenne, ha nekem is csak ilyen
gondjaim volnának!
Az asszony hallgatott. A nyugtalanságtól azonban nem tudott megszabadulni,
úgyhogy elhatározta, csak annyi időre mennek vissza az üzletbe, amíg Enno
összeszedi a holmiját. Aztán a lehető legnagyobb óvatossággal elviszi majd az
egyik barátnőjéhez.
Enno egyáltalán nem volt megelégedve ezzel. Érezte: az asszony meg akar
szabadulni tőle. Márpedig ő nem akart elszakadni Hetétől. Nála biztonságban
érezte magát, jó kosztot kapott, s nem kellett többet dolgoznia, mint amennyi a
kedvére való volt. És szeretetet, melegséget, vigasztalást talált nála. Amellett ez az
asszony jó fejőstehén. Borkhausen épp most fejt le tőle kétezerötszázat, ezután ő
kerül sorra!
– A barátnőd! – mondta elégedetlenül. – Miféle nő az? Nem szívesen megyek
idegenekhez.
Hete megmondhatta volna, hogy a barátnője régi munkatársa az urának, hogy
titokban most is dolgozik, s minden üldözöttnek menedéket ad. De már nem bízott
Ennóban, aki nemegyszer gyávának bizonyult; felesleges túl sokat tudnia.
– A barátnőm? – mondta hát. – Olyan asszony, mint én. Korombéli. Talán néhány
évvel fiatalabb.
– És mit dolgozik? Miből él? – kérdezősködött Enno.
– Nem tudom pontosan, azt hiszem, titkárnő valahol. Különben még hajadon.
- Ha a te korodban van, akkor lassan ideje lenne, hogy férjhez menjen – mondta
a férfi gúnyosan. Az asszony összerezzent, de nem felelt.
– Nem, Hete – mondta Enno, s igyekezett, hogy hangja minél kedvesebben
csengjen. – Mit keresnék én a barátnődnél? Legjobb kettesben. Hadd maradjak
nálad... Borkhausen úgyis csak holnapután jön vissza... legalább holnaputánig!
 – Nem, Enno! - mondta az asszony. – Szeretném, ha most azt tennéd, amit
mondok. Én egyedül megyek vissza a lakásba, és összecsomagolok, te pedig
közben megvársz egy vendéglőben. Aztán együtt elmegyünk a barátnőmhöz.
Enno még sokáig ellenkezett, de végül beadta a derekát. Beadta a derekát, mikor
az asszony – nem minden számítás nélkül – így szólt: – Bizonyára szükséged lesz
pénzre. Majd teszek a bőröndödbe eleget, hogy ne szenvedj szükséget az első
időkben.
A lehetőség, hogy pénzt talál a bőröndjében (elképzelhetetlen, hogy neki
kevesebbet adjon az asszony, mint Borkhausennak), ez a csábító lehetőség győzte
meg Ennót. De azonnal tudni alkattá, mennyi pénzt kap.
Az asszony szomorúan látta, mért adja be a derekát a férfi. Enno maga zúzta szét
Hete megbecsülésének és szeretetének utolsó maradványát. Häberléné azonban
zokszó nélkül fogadta ezt is. Tapasztalatból tudta rég, hogy mindenért fizetni kell, s
legtöbbször értéken felül. Az a fontos, hogy Enno most engedelmeskedjék.
Mikor azonban Häberléné közeledett a lakásához, látta, hogy az előbbi szőke, kék
szemű fiú egy csapat kölyökkel még ott lármázik az utcában. Az asszony
megrémült, de aztán odaintette a gyereket: – Mit keresel itt még mindig? –
kérdezte, – Pont itt kell lármáznod?
– Hisz itt lakom! – felelte a fiú. – Hát hol lármázzak?
Az asszony megnézte az arcát, vajon látszik-e rajta az ütés nyoma, de nem látott
semmit. A kölyök szemmel láthatólag nem ismerte meg; nyilván nem is figyelt rá,
miközben Borkhausennal beszélt. Ez viszont azt jelend, hogy mégsem spicli.
– Itt laksz? – kérdezte Hete. – Még sosem láttalak ebben az utcában.
– Tehetek én róla, hogy maga vak? – kérdezte a kölyök szemtelenül. Szájába
kapta az ujját, s éleset füttyentett. Aztán felkiabált az emeletre: – Dugd ki a fejed,
anya! Ez a néni nem akarja elhinni, hogy kancsalítasz! Gyere, anya, kancsalíts rá!
Häberléné nevetve szaladt be az üzletbe. Most már tökéletesen meggyőződött
róla, hogy kísérteteket látott, amikor ezt a fiút gyanúsította.
Csomagolás közben azonban megint elkomorult. Eszébe jutott, vajon helyes-e,
hogy Ennót barátnőjéhez, Anna Schönleinhez viszi. Igaz, hogy Anna nap mint nap
kockáztatja az életét minden idegenért, akit elrejt. De Häberléné úgy érezte,
mintha Enno Klugéval kakukktojást csempészne Anna fészkébe. Bár úgy látszik,
hogy Enno mégis politikai üldözött, s nem közönséges bűnöző, ezt most már
Borkhausen is megerősítette, de azért...
Hisz Enno olyan könnyelmű! Nem is annyira azért, mert meggondolatlan, hanem
mert egyáltalán nem törődik embertársaival, őt nem érdekli, mi történik velük.
Csak magával törődik, s képes naponta kétszer is eljönni hozzá, Hetéhez, azzal az
ürüggyel, hogy vágyódik utána, s beláthatatlan veszélybe döntheti Annát. Neki,
Hetének tekintélye van a férfi előtt, de Annának nincs.
Häberléné nagyot sóhajt, háromszáz márkát tesz egy borítékba, s elhelyezi a
borítékot a bőröndben. Ma több pénzt adott ki, mint amennyit két év alatt
megtakarított. De még nagyobb áldozatra is elszánja magát: megígéri majd
Ennónak, hogy minden napért, mikor nem hagyja el barátnője lakását, száz márkát
fizet. Hisz sajnos, olyan ember, akinek tehet ilyen ajánlatot. Nem fog megsértődni,
legfeljebb az első percben mímeli majd, hogy megsértődött. De nyilván nem hagyja
majd el Anna lakását, hisz annyira szereti a pénzt.
Häberléné kezében a bőrönddel kilép az utcára. A szőke fiút nem látja; talán
hazament a kancsal anyjához. Az asszony az alexanderplatzi kocsmáiba megy, ahol
Bruno várja.

30. EMIL BORKHAUSEN ÉS A FIA

 Igen, Borkhausen nagyon jól érezte magát az előkelő gyorsvonaton, a fényűző
másodosztályú fülkében, tisztek és tábornokok és csodálatos illatot árasztó
hölgyek között. Egyáltalán nem zavarta, hogy ő se nem elegáns, se nem jószagú, s
hogy útitársai nem éppen barátságosan pillantanak reá. Borkhausen megszokta
már a barátságtalan pillantásokat. Siralmas élete során a legritkább esetben
pillantott rá valaki barátságosan.
Borkhausen tehát alaposan kiélvezte a rövid boldogságot, mert ez a boldogság
ugyancsak rövid volt. Nem tartott Münchenig, még Leipzigig sem – pedig ettől félt
–, hanem csupán Lichterfeldéig, mert a vonat Lichterfeldén is megállt. Itt csúszott
hiba Häberléné számításába: hogy valaki Münchenben felvegye a pénzét, nem kell
azonnal Münchenbe utaznia. Elegendő később is odautazni, ha Berlinben elintézte
legsürgősebb ügyeit. És Borkhausennak most az volt a legsürgősebb, hogy Ennót
feljelentse Escherichnek, s megkapja az ötszáz márkát. Egyébként esetleg nem is
kell Münchenbe utaznia, elegendő talán, ha ír a postának, hogy utalják át a pénzt
Berlinbe, s ott fizessék ki. Mindenesetre szó sem lehet róla, hogy most azonnal
Münchenbe utazzék.
Emil Borkhausen tehát, kissé sajnálkozva ugyan, de mégis leszállt Lichterfeldén.
Ezután rövid, de élénk vita következett a forgalmistával, aki sehogy sem tudta
megérteni, hogy valaki a vonatban az anhalti pályaudvar és Lichterfelde között
megváltoztatja az elhatározását, s mégsem utazik Münchenbe. Különben is
fölöttébb gyanús volt neki Borkhausen.
Borkhausent azonban nem lehetett megingatni.
– Hívja csak fel a Gestapón Escherich felügyelőt, akkor majd megtudja, kinek van
igaza, állomásfőnök úr! De azt hiszem, utána még jó darabig vakarhatja majd a
fejét! Ugyanis szolgálatban vagyok!
A pirossapkás végül is vállat vont, s visszafizette a jegy árát. Neki aztán
mindegy! Manapság minden lehetséges, még az is, hogy ilyen kétes elemek a
Gestapo megbízásából utazgatnak. Annál rosszabb!
Emil Borkhausen pedig elindult, hogy megkeresse a fiát.
Hete Häberle állatkereskedése előtt azonban nem találta, bár az üzlet nyitva volt,
s a vevők ki-be jártak. Borkhausen elbújt egy hirdetőoszlop mögött, s miközben le
nem vette szemét az üzlet ajtajáról, töprengett, vajon mi történhetett. Lehet, hogy
Kuno-Dieter egyszerűen megunta a strázsálást és lelépett? Vagy Enno elment –
esetleg megint a „Futottak még” nevezetű kocsmába? Avagy végképp elköltözött a
kis ember, s az asszony egyedül ügyködik az üzletben?
Emil Borkhausen épp azon töprengett, vajon még egyszer pofátlanul beállítson-e
Häberlénéhez, akinek túljárt az eszén, s kérjen felvilágosítást tőle, mikor egy kilenc
év körüli kölyök megszólította: – Hallja-e! Maga a Kuno faterja?
– Én vagyok! No, mi van?
– Adjon nekem egy márkát!
– Mért adjak neked egy márkát?
– Hogy megmondjam, amit tudok!
Borkhausen villámgyorsan megragadta a gyereket. – Előbb az áru, aztán a pénz!
– mondta.
A fiú azonban gyorsabb volt, kicsúszott a kezéből, s úgy kiáltotta: – Nos, ha nem,
hát nem! Akkor tartsa meg a márkáját! – S megint csatlakozott pajtásaihoz, akik az
üzlet előtt játszottak a kocsiúton.
Borkhausen nem követhette, hisz nem szerette volna, ha Häberléné észreveszi.
Kiabált és fütyült hát a fiúnak, miközben sajátos, jelenleg egyáltalán nem
helyénvaló szűkszavúsággal káromkodott. A gyereket azonban nem lehetett olyan
könnyen elcsábítani; csak jó negyedóra múlva ment oda Borkhausenhoz. Biztos
távolságban megállt a dühös férfitól, s szemtelenül kijelentette: – Most már két
márkába kerül!
 Borkhausen legszívesebben nyakon csípte volna a kölyköt, hogy istenigazából
elfenekelje, de mit tehetett? A gyerek a markában tartotta, hisz nem futhatott
utána. – Megadom az egy márkát – mondta hát komoran.
– Nem egyet! Kettőt!
– Jó, megkapod a két márkát!
Borkhausen kivett egy csomó bankjegyet a zsebéből, talált egy kétmárkást, a
többit visszatette, s odanyújtotta a gyereknek a pénzt.
A kölyök megrázta a fejét. – Ismerem már magát! – mondta. – Ha elveszem a
pénzt, nyakon csíp. Nem, tegye csak le a földre!
Borkhausen szótlanul, komoran teljesítette a gyerek kívánságát. – Nos? –
mondta aztán, s felegyenesedett, és hátrált egy lépést.
A kölyök lassan odasomfordált a pénzhez, miközben egyre figyelte a férfit.
Amikor lehajolt a pénzért, Borkhausen alig tudta türtőztetni imagát, hogy nyakon
ne csípje ezt a kis dögöt, és kirázza a lelkét. Megfoghatta volna, de ellenállt a
kísértésnek, hisz akkor talán nem beszél a kölyök, s mindenesetre nyilván úgy ordít
majd, hogy összeszalad az egész utca.
– Nos? – kérdezte újra, most már fenyegetően.
– Ha én afféle aljas dög lennék – jelentette ki a kölyök –, még jó néhányszor
követelhetném a pénzt magától. De én nem vagyok olyan! Tudom én ám, hogy
megint fülön akart csípni, de én akkor se csinálok ilyet! – Aztán, miután erkölcsi
fölényét kellőképp tudomására juttatta Borkhausennak, gyorsan így szólt: –
Menjen haza, és várja meg, amíg Kuno üzen! És a gyerek máris eltűnt.
A két óra alatt, míg Borkhausen a pincelakásban Kunóra várt, haragja nem
csökkent, sőt növekedett. A kölykök nyafogtak, Otti útban volt, s nem
takarékoskodott csípős megjegyzéseivel, hogy egyes lusta disznók egész nap csak
üldögélnek, mást se csinálnak, csak bagóznak, s minden munka az asszonyra
marad.
Borkhausen, ha akarja, elővehetett volna tíz vagy ötven márkát, s Otti azonnal
jobb kedvre derül. De nem akart. Nem akart megint költeni, hisz épp az előbb adott
két márkát ezért a hülye értesítésért, amire pedig magától is rájöhetett volna.
Dühöngött Kuno-Dieterre, aki ezt a kis dögöt a nyakára küldte, s aki bizonyára
eltolt valamit! El is határozta, hogy Kuno-Dieter kapja meg a verést, ami elől az a
kölyök meglógott.
Aztán kopogtak az ajtón, de nem Kuno-Dieter várva várt küldönce jelent meg,
hanem egy civil, akiről azonnal lerítt, hogy valamikor őrmester volt.
– Maga Borkhausen?
– Én vagyok. Mi kell?
– Escherich felügyelő hívatja. Gyerünk, készüljön, majd én elkísérem.
– Most nem mehetek – ellenkezett Borkhausen. – Várok valakit. Mondja meg a
felügyelőnek, hogy horogra akadt a pasas.
– De nekem be kell kísérnem magát a felügyelőhöz – mondta az egykori őrmester
nyakasan.
– De most nem mehetek! Nem fogjátok elfuserálni az üzletemet! Nem bizony,
apuskám! – Borkhausen dühös volt, de erőt vett magán. – Mondja meg a felügyelő
úrnak, hogy a madár lépre ment, s még ma bemegyek hozzá!
– Hát akkor ne cirkuszozzon, hanem jöjjön velem! – ismételte a másik makacsul.
– Ezt, úgy látszik, megtanulta kívülről, hogy „Jöjjön velem!”, hogy csak ezt tudja
szajkózni, mi? – üvöltötte Borkhausen. – Nem érted, hogy egy értesítésre várok, s
addig itt kell ülnöm, különben kiszökik az egér a fogóból? Ez már magas neked, mi?
– Elfulladt lélegzettel meredt rá látogatójára. Aztán mogorván tette hozzá: – Az
egeret ugyanis a felügyelőnek kell megfognom, érti?
Az egykori őrmester rendíthetetlenül mondta: – Erről én nem tudok semmit.
Nekem azt mondta a felügyelő: Pritsche, hozd ide Borkhausent. Tehát jöjjön velem!
 – Hogy lehet valaki ekkora ökör! - tajtékzott Borkhausen. – Itt maradok, érted –
vagy le akarsz tartóztatni? – Látta az őrmester ábrázatán, hogy nem tartóztathatja
le. – No, akkor menj a fenébe! – kiáltott rá, s becsapta az ajtót az orra előtt.
De alig tűnt el az egykori őrmester az első épület kapualjában, Borkhausen máris
megrémült, hogy milyen következményei lesznek, amiért ilyen szemtelen volt a
mindenható felügyelő küldöncével. Csak azért viselkedett így, mert Kuno-Dieter
nagyon felbőszítette. Mégiscsak szemtelenség, hogy órákig, esetleg egész estig
váratja az apját. Hisz mindenütt találhat valami kölyköt, minden sarkon akad
valaki, akivel hírt küldhet! De majd ő megmutatja Kunónak, hogyan vélekedik a
viselkedéséről; majd megtudja a kölyök, hogy ilyen tréfákat nem engedhet meg
magának büntetlenül!
Borkhausen kéjelegve színezte ki magában, hogyan fogja eltángálni Kuno-
Dietert. Elképzelte, hogy veri a gyereket, s elmosolyodott; a mosoly azonban nem
azt jelentette, hogy múlik már a dühe... Hallotta a gyerek kiabálását, s egyik
kezével befogta a kiabáló szájat, miközben a másikkal verte tovább a fiút, addig
verte, míg Kuno minden porcikája reszketett, s már csak nyöszörögni tudott...
Borkhausen nem fáradt bele, hogy újra meg újra kiszínezze magában ezt a képet.
Közben elnyúlt a heverőn, s kéjesen nyögött.
Mikor végre megérkezett Kuno-Dieter küldönce, kopogásával szinte megzavarta
ábrándozását.
– Mi van? – kérdezte Borkhausen kurtán.
– Elvezetem Kuno-Dieterhez.
Kuno ezúttal egy tizennégy-tizenöt éves, Hitlerjugend-inget viselő suhancot
küldött.
– De előbb adjon öt márkát.
– Öt márkát! – szörnyedt el Borkhausen, de nem mert ellenkezni a barna inges,
nagy suhanccal. – Öt márkát! Szép kis kölykök vagytok, mondhatom, csak úgy
szórjátok a pénzemet! – Keresgélt a bankók között.
A Hitlerjugend-inges fiú mohón figyelte a nagy csomó pénzt Borkhausen
kezében. – A villamos pénzbe kerül – mondta. És mit gondol, mennyi időt
fecséreltem el, amíg ideértem a nyugati kerület legszéléről?
– És a te időd drága, mi? – Borkhausen még mindig nem talált megfelelő
bankjegyet. – És nekem ne meséld, hogy nyugatról jössz; szó sem lehet róla! Mit
nevezel te nyugatnak, talán a belvárost, mi, az sokkal valószínűbb!
– Na, ha maga szerint az Ansbacherstrasse a belvárosban van…
Későn vette észre a fiú, hogy eljárt a szája. Borkhausen már eltette a pénzt. –
Köszönöm! – nevetett gúnyosan. – Most már ne tékozold tovább a drága idődet.
Magam is odatalálok. Legjobb, ha földalattival megyek a Viktoria-Luise-Platzig,
ugye?
– Velem nem tol ki! Velem nem lehet így kitolni! – mondta a Hitlerjugend-
egyenruhás suhanc, s ökölbe szorított kézzel közelebb lépett Borkhausenhoz. Sötét
szeme csillogott a dühtől. – A villamos pénzbe kerül, amellett eltékozoltam...
– Tudom, tudom, eltékozoltad a drága idődet! – nevetett Borkhausen. – Tűnj el,
fiam; aki hülye, az mindig ráfizet. Hirtelen ismét méregbe gurult. – Mit álldogálsz
még mindig a lakásomban? A saját lakásomban akarsz megzsarolni? Tűnj el, de
gyorsan, vagy megtanítlak kesztyűbe dudálni!
Durván kitaszigálta a dühös fiút a szobából, s becsapta az orra előtt az ajtót. S
egész úton, míg csak ki nem szálltak a földalattiból a Viktoria-Luise-Platzon, hol
gúnyolta, hol szidalmazta a kölyköt, aki nem tágított mellőle, s bár elsápadt a
dühtől, egyetlen szóval sem felelt sértegetéseire.
Amikor a Viktoria-Luise-Platzon kiléptek a földalatti aknájából, a fiú egyszerre
szaladni kezdett, s alaposan elhagyta a férfit. Borkhausennak ugyancsak
igyekeznie kellett, hogy lehetőleg minél gyorsabban kövesse; nem akarta, hogy a
két kölyök túl sokáig beszélhessen egymással. Nem tudta pontosan, kinek ad igazat
Kuno-Dieter: az apjának vagy ennek a disznó dögnek.
A fiúk ott álltak egy ház előtt az Ansbacherstrassén. A Hitlerjugend-egyenruhás
suhanc hevesen magyarázott valamit Kuno-Dieternek, aki lehajtott fejjel hallgatta.
Amikor Borkhausen odaért, a küldönc hátrahúzódott vagy tíz lépést; magukra
hagyta őket.
– Elment az eszed, Kuno-Dieter? – kezdte Borkhausen dühösen. – Ilyen,
kölyköket küldesz a nyakamra, ilyen pimasz suhancokat, akik mindjárt azzal
kezdik, hogy pénzt követelnek?
– Pénz nélkül mindenki fütyül rám, fater – felelte Kuno-Dieter egykedvűen. – Ezt
te is tudod. No meg én is kíváncsi vagyok, mit keresek ezen a bulin. A villamos
pénzbe kerül...
– Mindig csak ezt szajkózzátok! Nem tudtok valami mást kitalálni? Nem, Kuno-
Dieter, előbb tisztességesen elmondod apádnak, miért hívtad ide az Ansbacher-
strasséra, s aztán majd meglátod, mit kapsz tőle. Hisz az apád nem rossz ember,
csak azt nem szereti, ha nyaggatják.
– Nem, fater – mondta Kuno-Dieter. – Attól félek, a végén nem guberálsz le egy
tízest se. Frászokkal akarsz majd kifizetni! Te már szép summát vágtál zsebre, s
gondolom, még többet is keresel majd ezen a bulin. Egész nap érted koptattam a
lábam, nem kajáltam, hát én is akarok egy kis gubát. Úgy gondoltam ötven
márkát...
– Ötven márkát? – Borkhausennak elakadt a lélegzete, mikor meghallotta ezt az
egekbe kiáltó szemtelenséget. – Majd megmondom, mit kapsz tőlem! Öt márkát
kapsz, pontosan azt az öt márkát, amit ez a lakli akart zsebre vágni, és még azt is
megköszönöd majd szépen! Én nem vagyok rossz ember, de...
– Nem, fater – mondta Kuno-Dieter, s dacosan nézett kék szemével Borkhausen-
ra. – Te egész halom gubát keresel ezen a bulin, holott nekem köszönhetsz
mindent, és öt márkával akarod kiszúrni a szemem? Egy frászt, akkor inkább nem
mondok semmit!
– Nem is kell! – nevetett Borkhausen gúnyosan;. – Azt úgyis tudom, hogy a
pasasom itt van a házban, a többit meg majd kiderítem magam is. Na, menj csak
szépen haza, és kérd meg az anyádat, adjon valamit enni! Azt hiszed, átverheted az
apádat? Ó, ti okosok!
– Akkor bemegyek a házba – mondta Kuno-Dieter elszántan –, és megmondom
annak a pasasnak, hogy figyeled. Beköplek, fater!
– Te utolsó strici! – üvöltötte Borkhausen, s felemelte a kezét.
A fiú azonban már elszaladt; az oldalbejáraton besurrant a házba. Borkhausen
utána rohant, követte az udvaron, s a hátsó épület első lépcsőfokánál utolérte.
Leütötte, majd püfölni kezdte a földön fekvő, rugdalódzó gyereket. Csaknem úgy
történt, ahogy a heverőn elképzelte, de Kuno-Dieter nem kiabált, hanem
elkeseredett dühvel védekezett. Ez még csak növelte Borkhausen haragját.
Megfontoltan az arcába ütött a gyereknek, s a hasába rúgott. – Majd megtanítlak
én, te dög! – lihegte, s agyát vörös köd borította el...
Egyszerre valaki hátulról megragadta, s lefogta a karját. Ugyanakkor a lábát is
elkapták. Gyorsan hátrapillantott: a Hitlerjugend-egyenruhás fiú s egy egész csapat
kölyök állt mögötte; négy-öt suhanc és kamasz vetette rá magát. El kellett
engednie Kuno-Dietert, hogy védekezhessen a suhancok ellen. Bármelyiket fél
kézzel elintézte volna, de így, csapatban ugyancsak veszélyesek voltak.
– Átkozott, gyáva banda! – üvöltötte Borkhausen, s igyekezett lerázni magáról a
hátán lógó fiút. De hiába, kirántották a lábát, s elterült.
– Kuno! – lihegte. – Segíts az apádnak! Ez a gyáva banda...
Kuno azonban nem segített az apjának. Lassan feltápászkodott, s ő ütött először
Borkhausen arcába.
 A férfi torkából sóhajszerű, rekedt hörgés tört elő. Hányta-vetette magát,
igyekezett a rajta lógó kölyköket a lépcső éléhez vagy a falhoz verni és lapítani,
hogy ismét talpra állhasson.
Most már csak a dulakodók nyögése, az ütések puffanása, a cipőtalpak
csikorgása hallatszott... Szótlanul, vadul, elkeseredetten küzdöttek.
Egy öreg hölgy jött le a lépcsőn, s rémületében földbe gyökeredzett a lába, mikor
meglátta az alatta dúló harcot. Megkapaszkodott a lépcső karfájába, s
gyámoltalanul kiáltozott: De kérem! De kérem! Ebben az úri házban!...
Ibolyaszínű köpenye libegett. Aztán elszánta magát, s vadul segítségért kiabált.
A fiúk kitépték magukat Borkhausen kezéből s elinaltak. A férfi felült, s vadul
meredt az öreg hölgyre.
– Ilyen ocsmány banda! – lihegte. – Meg akarnak verni egy öregembert! Még a
saját fia is!
Az öreg hölgy kiáltozására kinyílt néhány ajtó, néhány lakó félénken előbújt, s
miközben a földön ülő férfit nézték, összesúgtak.
– Verekedtek! – csipogta a lilaköpenyes öreg hölgy. – Verekedtek ebben az úri
házban!
Borkhausen összeszedte magát. Ha Enno Kluge itt lakik, akkor ideje, hogy
eltűnjön. Amilyen kíváncsi, akármelyik pillanatban felbukkanhat, hogy megnézze,
mi ez a zűrzavar.
– Csak elláttam egy kicsit a fiam baját – magyarázta vigyorogva a némán rá
meredő lakóknak. – Szóra sem érdemes. Minden rendben, Oké!
Felállt, átment a hátsóudvaron, a „kerten”, rendbe szedte ruháját, megkötötte a
nyakkendőjét, s kilépett az utcára. A suhancoknak természetesen már nyomuk
veszett. No, várj csak, Kuno-Dieter, ma este megismered majd az apádat! A saját
apja ellen harcolt a disznó, ő ütött először az arcába! A világon senki, még Otti sem
akadályozhatja meg, hogy kirázza a kölyköt a bőréből! Sőt, ha sokat ugrál, ő is
kaphat néhány pofont, hogy egy ilyen átkozott kakukktojást csempészett a
fészkébe!
Miközben Borkhausen figyeli a házat, egyre dühösebb lesz Kuno-Dieterre. De
amikor észreveszi, hogy a suhancok verekedés közben minden pénzét ellopták,
szinte eszét veszti. Csak néhány márka apró maradt a mellényzsebében. Ilyen
disznó banda, ilyen átkozott dögök! Legszívesebben azonnal utánuk rohanna, hogy
megkeresse és gulyássá aprítsa őket, s visszaszerezze a pénzét!
Már rohanna is.
De aztán észhez tér: nem mehet el innen! Itt kell maradnia, különben az ötszáz
márkára is keresztet vethet! Hisz nyilvánvaló, hogy a kölyköktől sosem kapja
vissza a pénzt; legalább az ötszáz márkát meg kell mentenie!
Feldúlva, dühtől mardosva megy be egy kávéházba, s felhívja Escherich
felügyelőt. Aztán visszatér leshelyére, s türelmetlenül várja, hogy Escherich
megérkezzék. Ó, milyen keserű a szíve! Hiába minden fáradsága – a sors mindig
összeesküszik ellene! Mások bármihez kezdenek, minden sikerül nekik; egy ilyen
tökfejnek, mint Enno, ölébe hull egy gazdag asszony, egy szép üzlet, egy ilyen
senkiházi megfogad egy lovat, és máris nyer – de ő! Ő tehet, amit akar: semmi sem
sikerül. Mennyit kínlódott ezzel a Häberlénével, s hogy örült, hogy szerzett egy kis
pénzt – és most fuccs! Rosenthalné karkötőjének – fuccs! A szép zsákmánynak, a
rengeteg fehérneműnek fuccs! Akármihez kezd, semmi sem sikerül.
„Szerencsétlen flótás vagyok, igen, az vagyok! – gondolja elkeseredetten. – Na,
legalább a felügyelő hozza el az öt mázsát! Kunót pedig agyonütöm! Addig verem,
addig éheztetem, míg megdöglik! Ezt sosem felejtem el neki!”
Borkhausen megtelefonálta a felügyelőnek, hogy a pénzt hozza magával.
– Majd meglátom! – felelte Escherich.
„Mit jelentsen ez? Ez is a fejemre akar szarni... Nem, az lehetetlen!”
 Igen, ebben az ügyben csak a pénz érdekli. Amint megkapta a pénzt, eltűnik,
Ennóval pedig történjen, aminek történnie kell! Enno már nem érdekli! S lehet,
hogy aztán valóban elutazik Münchenbe. Annyira elege van Berlinből! Nem bírja ki
itt tovább. Kuno a pofájába vágott, s ellopta a pénzét – nem, ilyesmi még nem
fordult elő! A saját fia!
Bizony, Häberlénének igaza van: elutazik Münchenbe. Mármint ha Escherich
elhozza a pénzt, különben nem tudja megváltani a jegyét. De mégis lehetetlen,
hogy egy felügyelő ne tartsa be a szavát! Avagy?...

31. LÁTOGATÁS ANNA SCHÖNLEIN KISASSZONYNÁL

Amikor Borkhausen telefonált, hogy felhajtotta Enno Klugét Berlin nyugati

részében, Escherich felügyelő ugyancsak zavarba jött. Önkéntelenül azt felelte: –
Igen, megyek. Azonnal megyek! – Fel is öltözött, de aztán mégis kételyei támadtak.
Igen, végre elcsípte hát, akire napok óta vadászott, akire annyira vágyott.
Elcsípte, csak a kezét kell kinyújtania, s máris lakat alá kerül a fickó. A
megfeszített, türelmetlen nyomozás alatt sosem gondolt másra, csak hogy el kell
fognia; erőszakkal űzte el magától a gondolatot, hogy mit csináljon majd, ha
elfogta?
De most elérkezett a perc. Most felelnie kellett a kérdésre: mit csináljon
tulajdonképpen Ennóval? Hisz tudta, most már megint pontosan tudta: nem Enno
írta a levelezőlapokat. Egészen pontosan tudta. Miközben kereste Ennót,
megfeledkezhetett erről, sőt, arról fecsegett Schröder nyomozóval, hogy Klugénak
nyilván valami más is van még a füle mögött.
Hát igen, valami más, de nem ez; nem ő írta a levelezőlapokat! Nem! Ha
letartóztatja, és idehozza a Prinz-Albrecht-Strasséra, senki sem tarthatja vissza az
Obergruppenführert, hogy ne személyesen hallgassa ki Klugét, s akkor minden
kiderül. Nem a levelezőlapokról, hanem a jegyzőkönyv aláírásáról, ez csak
nyilvánvaló! Nem, nem hozhatja ide Klugét!
De éppilyen lehetetlen, hogy továbbra is szabadlábon hagyja, még ha állandóan
figyelik is; Prall nem egyezne bele. És nem is áltathatja sokáig az Obergruppen-
führert, még ha egyelőre eltitkolja is előle, hogy megtalálta Klugét. Prall
néhányszor már ugyancsak nyomatékosan célzott rá, hogy a kobold-ügyet átadja
valaki másnak, egy ügyesebb embernek! Nem járathatja le így magát – amellett
szívügye is volt ez az ügy, ragaszkodott hozzá.
Escherich az íróasztalánál ül, maga elé bámul, s szeretett, homokszínű bajuszát
rágja. „Átkozott zsákutca – gondolja. Átkozott zsákutcába kerültem! Ha csinálok
valamit, az is rossz, ha meg nem csinálok semmit, az pláne rossz! Átkozott
zsákutca!”
Escherich ül és töpreng. Az idő múlik, és Escherich felügyelő csak ül és töpreng.
Borkhausen – a pokolba azzal a Borkhausennal! Van még idő! És ha Enno közben
meglép, egyenként tépi ki Borkhausen beleit! Ötszáz márka, mégpedig azonnal!
Nemhogy Enno, száz Enno sem ér meg ötszáz márkát! Majd jól szájon vágja
Borkhausent, ezt a ronda dögöt! Mi köze neki Klugéhoz; ő a levelezőlapok íróját
akarja elfogni!
De ahogy ül és töpreng, úgy látszik, mégis megváltozik a véleménye Borkhausen-
ről és a pénzről. Mindenesetre feláll, s átmegy a pénztárba. Kér ötszáz márkát
(„majd elszámolok”), majd visszamegy a szobájába. Szolgálati kocsival akart az
Ansbacherstrassére menni, s úgy tervezte, két embert visz magával – de most
lemondja: nincs szüksége sem a kocsira, sem az emberekre.
Lehet, hogy Escherich nemcsak Borkhausenről változtatta meg a véleményét,
hanem Enno Klugéval kapcsolatiban is kieszelt valamit. Mindenesetre kiveszi
nadrágzsebéből szolgálati revolverét, az „ágyút”, s helyette zsebre vág egy
kiskaliberű pisztolyt, melyet nemrégiben koboztak el valakitől. Kipróbálta már; az
apró jószág jól simul a kezébe, s pontosan lehet vele lőni.
„Nos, induljunk.” A küszöbön megtorpan a felügyelő, s még egyszer visszafordul.
Különös fejlemény: anélkül hogy akarná, elköszön, elbúcsúzik a szobájától. „Isten
veled...” Titokban érzi, sejti – bár szégyelli magát ezért az érzésért –, hogy az az
ember, aki most kilép ebből a szobából, többé nem tér ide vissza. Eddig alkalmazott
volt, úgy üldözte az embereket, ahogy mások bélyeget árulnak: rendesen,
szorgalmasan, előírásszerűén.
De ma vagy esetleg holnap reggel talán már nem ugyanaz a hivatalnok tér vissza
ebbe a szobába. Ma este vagy holnap reggel már lesz oka, hogy valamiért
szemrehányást tegyen magának; valamiért, amit nem lehet elfelejteni. Valamiért,
amiről talán csak ő tud majd, de annál rosszabb: ő tudja, és sosem mentheti fel
magát.
Így búcsúzik el Escherich a szobájától. Aztán elindul, s szégyelli magát a búcsú
miatt. „Nos, majd meglátjuk – nyugtatja magát. – Lehet, hogy minden másképp
történik. Először beszélnem kell Klugéval...”
Ő is földalattival megy, s beesteledik, mire megérkezik az Ansbacherstrasséra.
– Jól meg tudja váratni az embert! – morogja Borkhausen dühösen, amikor
megpillantja. – Egész nap nem ettem semmit! Elhozta a pénzemet, felügyelő úr?
– Fogd be a pofád! – mordul rá a felügyelő, amit Borkhausen igenlésnek vél.
Mindjárt megkönnyebbül a szíve: pénz a láthatáron!
– Hol lakik a Kluge? – kérdezi a felügyelő.
– Honnan tudnám? – mondja Borkhausen sértődötten, hogy megelőzzön minden
esetleges szemrehányást. – Hisz nem mehetek be a házba, és nem kérdezhetem
meg, mikor ismer! De nyilván a hátsó épületben lakik; ezt majd maga megtudja,
felügyelő úr. Én teljesítettem a feladatomat, kérem a pénzt.
Escherich nem is figyel rá. Megkérdezi, miért lakik Enno most itt, nyugaton, s
hogyan akadt Borkhausen a nyomára?
Borkhausennak részletesen be kell számolnia az eseményekről, a felügyelő
jegyzeteket készít. Hete Häberléről, az állatkereskedésről s arról is, hogy Enno este
térden csúszott; ezúttal valóban mindent feljegyez Escherich. Borkhausen
beszámolója természetesen nem egészen pontos, de ezt nem is lehet rossznéven
venni tőle. Senki sem kívánhatja, hogy elmesélje a kudarcát. Hisz ha Borkhausen
elmondja, hogyan kapott pénzt Häberlénétől, akkor azt is el kellene mondania,
hogyan tűnt el a pénz. És akkor arról a húsz mázsáról is beszélnie kellene, amit
feladtak a nevére Münchenbe. Nem, ezt senki sem kívánhatja tőle!
Ha Escherich kissé jobb formában lett volna, bizonyára felfigyel a besúgó
elbeszélésének hézagaira. A felügyelőt azonban még mindig egyéb dolgok
foglalkoztatják, mégpedig alaposan; legszívesebben elzavarná Borkhausent.
De még szüksége van rá egy ideig, úgyhogy odaszól neki: – Várjon meg! – ...és
bemegy a házba.
Azonban nem egyenesen a hátsó épületbe megy, hanem előbb megkeresi az első
épületben a portásfülkét, s felvilágosításokat szerez. Csak aztán megy a házmester
kíséretében a hátsó épületbe, s lassan megindul fölfelé a negyedik emeletre.
A házmester nem tud róla, hogy Enno Kluge itt lenne a házban. A házmester csak
az első épület uraságait szolgálja; a kerti épület lakóihoz semmi köze. De azért
természetesen mindegyiket ismeri, mert ő osztja szét az élelmiszerjegyeket.
Némelyik lakót jobban ismeri, másokat kevésbé. A negyedik emeleten lakó Anna
Schönlein kisasszonyról például nyugodtan fel lehet tételezni, hogy befogad egy
ilyen embert. A házmester amúgy is gyanakszik már rá, mert a kisasszonynál
mindenféle csürhe éjszakázik, s a harmadik emeleten lakó postatiszt állítja, hogy
éjjel külföldi adókat hallgat. Még nem esküdne meg rá, de megígérte, hogy
továbbra is hallgatódzik majd. Igen, a házmester már akart beszélni Schönlein
kisasszony ügyében a tömbparancsnokkal, de éppígy elmondhatja a dolgot a
felügyelő úrnak is. A felügyelő úr először is forduljon Schönleinhez, s ha kiderül,
hogy nincs ott, akit keres, csak akkor kérdezősködjenek a többi emeleten. Hisz
különben általában rendes emberek laknak még a hátsó épületben is.
– Itt lakik! – suttogja a házmester.
– Maradjon itt, hogy lássák, ha kinyitják a nézőkét – suttogja a felügyelő. –
Találjon ki valamit, hogy miért jött; mondjuk a közellátás vagy a téli segély miatt.
– Rendben! – mondja a házmester és csönget.
Egy ideig csend van, a házmester másodszor és harmadszor is csenget. A
lakásban azonban nem mozdul senki.
– Nincs otthon? – suttogja a felügyelő.
– Nem tudom! - mondja a házmester. – Ma még nem láttam az utcán ezt a nőt.
És negyedszer is csönget.
Hirtelen kinyílik az ajtó, pedig semmi neszt nem hallottak a lakásból. Egy magas,
vékony nő áll előttük kitérdesedett, kifakult melegítőnadrágban s piros gombos,
kanárisárga pulóverben. Az arca sovány, csontos és piros foltos; piros foltos, mint a
tüdőbajosoké. A szeme is lázasan csillog.
– Mit akarnak? – kérdezi kurtán, s láthatólag nem ijed meg, mikor a felügyelő
odaáll eléje, hogy ne csukhassa be az ajtót.
– Szeretnék egy kicsit beszélni magával, Schönlein kisasszony. Escherich
felügyelő vagyok a Gestapótól.
Ismét semmi nyoma a félelemnek; a nő nem fordítja el róla csillogó tekintetét.
Aztán gyorsan mondja: – Jöjjön be! – s előre megy a szobába.
– Maradjon itt az ajtóban – suttogja a felügyelő a házmesternek. – És ha valaki ki
vagy be akar menni, hívjon engem!
A szoba, ahová a felügyelőt bevezetik, elég elhanyagolt és poros. Nagyapáink
idejéből származó, oszlopokkal és golyókkal díszített plüssgarnitúra.
Bársonyfüggönyök. Egy festőállvány, rajta szakállas férfi-arckép: nagyított,
színezett fotográfia. Cigarettafüst úszik a szobában, a hamutartóban néhány
cigarettavég.
– Mit akar? – kérdezi ismét Schönlein kisasszony. Az asztalnál áll; nem kínálta
hellyel a felügyelőt.
A felügyelő ennek ellenére leül, kivesz a zsebéből egy doboz cigarettát, s közben
a képre mutat. – Ki ez? – kérdezi.
– Az apám – mondja a nő. És még egyszer megkérdezi: Mit akar?
– Szeretnék néhány kérdést intézni magához, Schönlein kisasszony – mondja a
felügyelő, s odanyújtja neki a cigarettás dobozt. – Üljön már le, és gyújtson rá!
A nő gyorsan fejeli:
– Nem dohányzóm!
– Egy, kettő, három, négy – számolja meg Escherich a hamutartóban a
cigarettacsutkákat. – És dohányfüst a szobában. Látogatója van, Schönlein
kisasszony?
A nő nem rémül meg. Félelem nélkül nézi a felügyelőt. Sosem vallom be, hogy
dohányzóm – mondja aztán. – Az orvos ugyanis a tüdőm miatt eltiltott a
dohányzástól.
– Tehát nincs látogatója?
– Tehát nincs látogatóm.
– Akkor körülnézek egy kicsit a lakásban – mondja a felügyelő s feláll. – Nem,
kérem, ne fáradjon. Magam is eligazodom.
Gyorsan végigment a heverőkkel, sublódokkal, szekrényekkel, székekkel,
oszlopokkal telezsúfolt másik két szobán. Egyszer megállt, az egyik szekrény felé
fordult, hallgatódzott és mosolygott. Aztán visszatett Anna Schönlein
kisasszonyhoz, aki ugyanúgy állt az asztalnál, mint mikor a felügyelő kiment.
 – Jelentették nekem – mondta Escherich s ismét leült –, hogy nagyon gyakran
fogad látogatókat. Mégpedig olyan látogatókat, akik legtöbbször néhány napig itt
alszanak, s akiket sosem jelent be. Pedig ismeri a bejelentési kötelezettségre
vonatkozó rendelkezéseket, ugye?
– Csaknem kizárólag az unokaöcséim vagy unokahúgaim látogatnak meg, és
sosem maradnak tovább két napnál. Azt hiszem, a bejelentési kötelezettség csak a
negyedik éjszaka után kezdődik.
– Úgy látszik, igen kiterjedt a rokonsága, Schönlein kisasszony – mondta a
felügyelő elgondolkodva. – Hisz csaknem minden éjszaka egy, két, olykor három
ember is tanyázik magánál.
– Ez alapos túlzás. Egyébként valóban igen kiterjedt a rokonságom. Hat
testvérem mind házas, s mindegyiknek több gyermeke van.
– És milyen tiszteletre méltó öreg urak és hölgyek az unokaöccsei és unokahúgai!
– Természetesen olykor a szüleik is meglátogatnak.
– Mennyire szeret utazgatni ez a kiterjedt rokonság... Egyébként azt akartam
még megkérdezni: hol a rádiója, Schönlein kisasszony? Nem láttam.
A nő összeszorította a száját. – Nincs rádióm.
– Bizonyára! – mondta a felügyelő. – Bizonyára úgy igaz ez, mint az, hogy sosem
ismeri el, hogy dohányzik. Pedig a muzsika nem árt a tüdőnek.
– De a világnézetnek igen – felelte a nő kissé gúnyosan. Nem, nincs rádióm. Ha
valaki zenét hallott volna kiszűrődni a lakásomból, akkor a táskagramofont
hallotta, ami ott van a háta mögött a polcon.
– És amelyik idegen nyelven beszél – egészítette ki a felügyelő.
– Sok külföldi tánclemezem van. Szerintem most, a háború alatt sem bűn, ha a
látogatóim külföldi tánclemezeket hallgatnak.
– Az unokaöccsei és unokahúgai, ugye? Nem, ez valóban nem lenne bűn.
Escherich felállt, és zsebre dugta a kezét. Hangja egyszerre megváltozott, már
nem gúnyosan, hanem durván beszélt. Mit gondol, Schönlein kisasszony, mi
történne, ha most lesittelném magát, s titokban őrt állítanék a lakásába? Aki
fogadná a látogatóit, s gondosabban megvizsgálná az unokaöccsei és unokahúgai
igazolványait. Lehet, hogy valamelyik látogató rádiót is hozna magával! Mi a
véleménye?
– Az a véleményem – mondta Schönlein kisasszony bátran –, hogy magának
kezdettől fogva az a szándéka, hogy letartóztasson. Tehát egészen mindegy, hogy
mit mondok. Menjünk! Remélem, megengedi, hogy gyorsan felvegyek valami ruhát
a melegítőnadrág helyett?
– Várjon egy pillanatig, Schönlein kisasszony! – szólt utána a felügyelő.
A nő megállt, s visszafordult a férfi felé; már fogta a kilincset.
– Várjon egy pillanatig! Természetesen nagyon helyes, ha elmenetelünk előtt
kiszabadítja azt az úriembert a szekrényből. Már az előbb, mikor átmentem a
hálószobán, az volt a véleményem, hogy alig kap levegőt. Amellett nyilván sok
molyirtót szórt a szekrénybe...
A kisasszony arcáról eltűntek a vörös foltok; halottsápadtan meredt a
felügyelőre.
Escherich megcsóválta a fejét. – Gyerekek, gyerekek! – mondta gúnyos
rosszallással. – De megkönnyítitek a dolgunkat! És ti akartok összeesküdni
ellenünk? Ti akarjátok megdönteni az államot, ilyen gyerekes csínyekkel? Hisz csak
magatoknak ártotok!
A kisasszony még mindig némán meredt rá. Száját összeszorította, a szeme
lázasan csillogott, kezével még mindig a kilincset markolta.
– No, magának szerencséje van, Schönlein kisasszony – folytatta a felügyelő,
ugyanazzal a kissé lenéző, fölényes hangsúllyal. – Maga ugyanis egyáltalán nem
érdekel ma. Ma csak az az úriember érdekel, akit elbújtatott a ruhásszekrényben.
Lehetséges, hogy ha az irodámban jobban megfontolom a maga ügyéit,
kötelességemnek érzem majd, hogy megfelelő helyen jelentést tegyek. Mondom,
lehetséges, de még nem tudom. Talán túlságosan jelentéktelen a maga ügye –
különös tekintettel a tüdőbajára...
– Tőletek nem kell kegyelem! – tört ki hirtelen a kisasszony. – Gyűlölöm a
szánalmatokat! Az én ügyem nem jelentéktelen! Rendszeresen menedéket
nyújtottam politikai üldözötteknek! Külföldi adóikat hallgattam! Tessék, most
legalább tudja! Most már nem kímélhet – még a tüdőm miatt sem!
– Kislány, kislány! – mondta a felügyelő, s szinte sajnálkozva nézte a
melegítőnadrágos vénlányt, aki piros gombokkal díszített, sárga pulóvert viselt. –
Magának nemcsak a tüdeje gyönge, hanem az idegei is! Ha csak félóráig
kihallgatnánk, csodálkozna, hogy üvöltene, s milyen nyavalyás szemétdomb a
teste! Nagyon kellemetlen, ha valaki felfedezi magáról, hogy szemét; némelyek
sosem tudják kiheverni önérzetük pusztulását, s felkötik magukat.
Még egyszer rápillantott a nőre, s elgondolkodva bólintott.
– És az ilyenek nevezik magukat összeesküvőknek! – mondta megvetően.
A kisasszony összerezzent, mintha ostorral ütötték volna meg, de nem szólt egy
szót sem.
– De miközben ilyen kellemesen csevegünk, megfeledkezünk a szekrényben levő
látogatójáról – folytatta a felügyelő. – Jöjjön, Schönlein kisasszony! Ha nem
szabadítjuk ki rövidesen, eltávozik a túlvilágra!
Enno Kluge valóban csaknem megfulladt már, amikor Escherich kihúzta a
szekrényből. A felügyelő lefektette a heverőre, s néhányszor föl-le mozgatta a
karját, hogy friss levegő hatoljon a tüdejébe.
– Most pedig – mondta a kisasszonynak, aki szótlanul állt a szobában –, most
pedig, Schönlein kisasszony, legjobb, ha negyedórára magunkra hagy bennünket.
Menjen ki a konyhába, ott nem tud hallgatózni.
– Sosem szoktam hallgatózni!
– Nem, és nem is dohányzik, és csak az unokaöccseit meg unokahúgait
szórakoztatja gramofonlemezekkel! Nem, mégis jobb, ha kimegy a konyhába! Majd
szólok, ha szükségem lesz magára.
Intett a fejével, s meggyőződött, hogy valóban kimegy a konyhába. Aztán Kluge
úrhoz fordult, aki a heverőn ült, s ijedten meredt fakó szemével a felügyelőre. Az
első könnyek már csorogtak lefelé az arcán.
– Ejnye, ejnye, Kluge úr – mondta a felügyelő megnyugtatóan. – Ennyire örül,
hogy ismét látja a jó öreg Escherich felügyelőt? Ennyire vágyakozott, hogy
találkozzunk? Őszintén szólva én is vágyakoztam erre a találkozóra, s boldog
vagyok, hogy végre sikerült megtalálnom magát. Most már nem válunk el
egyhamar, kedves Kluge úr!
Ennónak patakzottak a könnyei. Hevesen zokogta: – Ó, felügyelő úr, hisz szentül
megfogadta, hogy szabadon ereszt.
– Hát nem eresztettem szabadon? – kérdezte a felügyelő meglepetten. – De azért
az nem zárja ki, hogy valahányszor találkozni szeretnék magával, mindig
letartóztathatom, ugye, Kluge úr? Talán alá kell írnia egy másik jegyzőkönyvet, mit
szól hozzá, Kluge úr? Hisz amilyen jó barátom, csak nem tagad meg tőlem egy ilyen
apróságot, ugye?
Enno megremegett a felügyelő könyörtelenül rámeredő, gúnyos tekintetétől.
Tudta, hogy ez a szempár mindent kiprésel belőle, mindjárt kikotyog mindent, és
akkor mindennek vége, így vagy úgy, visszavonhatatlanul...

32. ESCHERICH ÉS KLUGE SÉTÁLNI MENNEK

 Már sötét volt, amikor Escherich felügyelő Enno Kluge kíséretében eltávozott az
Ansbacherstrassén levő ház hátsó épületéből. A felügyelő mégsem tudta elszánni
magát, hogy Anna Schönlein ügyét jelentéktelennek tekintse – annak ellenére,
hogy a kisasszony tüdőbajos. Hisz ez a vénlány szemmel láthatólag minden
bűnözőt befogadott, anélkül hogy megkérdezte volna, mi a bűne. Enno Klugétól
például a nevét sem kérdezte meg, elrejtette, pusztán azért, mert az egyik
barátnője hozta.
Azt a Häberlénét is jobban szemügyre kell majd vennie!
Micsoda nyavalyás népi Még most, amikor tombol a harc a szebb jövőért, még
most is dacoskodnak! Ahova csak odaszagol az ember, mindenütt bűzlik valami.
Escherich felügyelő meg volt győződve, hogy csaknem minden német házban
nyomára bukkanhatna efféle hazug-szennyes titkoknak. Szinte senkinek sem tiszta
a lelkiismerete – nem beszélve természetesen a párttagokról. Attól viszont
különben is óvakodna, hogy párttagoknál ilyen nyomozást folytasson, mint az előbb
Schönlein kisasszonynál.
Nos, a házmestert mindenesetre otthagyta a lakásban őrnek. Úgy látszik
megbízható fickó; egyébként ugyancsak párttag. Majd keresni kell neki valamilyen
kis, jól fizetett beosztást. Az ilyesmi felvillanyozza az embereket, s megélesíti
látásukat és hallásukat. Jutalmazni és büntetni: ez az uralkodás legjobb módszere.
A felügyelő, aki belekarolt Enno Klugéba, odamegy az oszlophoz, ahol
Borkhausen rejtőzik. Borkhausennek egyáltalában semmi kedve viszontlátni
egykori haverját, hogy kitérjen előle, megkerüli az oszlopot. A felügyelő azonban
megfordul, s mégis elcsípi; Emil és Enno most egymással szemben állnak.
– Jó estét, Enno! – mondja Borkhausen, s kinyújtja a kezét. Kluge azonban nem
fogadja el. Még ez a nyavalyás teremtés is felháborodik egy kicsit. Gyűlöli
Borkhausent, aki rábeszélte a betörésre, amiért csak elverték, aki ma reggel
ezreseket zsarolt Hetétől, s mégis elárulta.
– Felügyelő úr – mondja Kluge buzgón –, megmondta magának Borkhausen, hogy
ma reggel a barátnőmtől, Häberlénétől kétezerötszáz márkát zsarolt ki? Azt
mondta, elpucolhatok, és most mégis...
A felügyelő csak azért kereste meg Borkhausent, hogy odaadja neki a pénzt és
hazaküldje. Most azonban elengedi zsebében a kis csomag bankjegyet, s vidáman
hallgatja Borkhausen goromba válaszát: – Mért, nem pucolhattál el, Enno? Arról
nem tehetek, ha olyan ökör vagy, hogy azonnal elcsípünk megint. Én álltam a
szavam.
– Na, erről majd beszélünk még, Borkhausen – mondja a felügyelő. – Most
mindenesetre tűnjön el l
– De előbb kérem a pénzt, felügyelő úr – követelőzik Borkhausen. – Szentül
megfogadta, hogy öt mázsát ad, ha elcsípem Ennót. Most fogja a karját, hát adja
ide a dohányt!
– Ugyanazért a munkáért kétszer nem jár pénz, Borkhausen! – utasítja el a
felügyelő. – Már kapott kétezerötszázat!
– De hisz még nem kaptam meg! – tiltakozik a csalódott Borkhausen szinte
kiabálva. – A nő elküldte Münchenbe, a postára, hogy megszabaduljon tőlem!
– Okos asszony! – dicséri a felügyelő. – Vagy a maga ötlete volt, Kluge úr?
– Már megint hazudik! – kiabálja Enno elkeseredetten. Csak kétezret küldött
Münchenbe, ötszázat, még többet is, mint ötszázat, megkapott készpénzben.
Kutassa csak ki a zsebét, felügyelő úr!
– Azt ellopták! Egy suhanc-banda megrohant, és ellopta minden pénzemet!
Tetőtől talpig átkutathat, felügyelő úr, csak az a néhány márkám maradt, ami
véletlenül a mellényzsebemben volt.
– Nem lehet magára pénzt bízni, Borkhausen – mondja a felügyelő fejcsóválva. –
Nem tud bánni a pénzzel. Ilyen erős ember, és tűri, hogy suhancok kirabolják!
 Borkhausen ismét könyörög, kér, igyekszik meggyőzni a felügyelőt, de Escherich
– már kiértek a Viktoria-Luise-Platzra – ráparancsol: – Na, most tűnjön el,
Borkhausen, de gyorsan!
– De felügyelő úr, hisz megígérte...
– Ha nem száll föl azonnal a földalattira, átadom a rendőrnek, aki mindjárt
letartóztatja zsarolásért!
Azzal a felügyelő elindul a rendőr felé, s Borkhausen, a dühös Borkhausen, a
peches Borkhausen, akinek mindig épp a győzelem előtt csúszik ki a nyereség a
markából, sietve eltűnik a Viktoria-Luise-Platzról. („Várj csak, Kuno-Dieter, lesz
nemulass, ha hazaérek!”)
A felügyelő valóban megszólítja a rendőrt, igazolja magát, s parancsot ad, hogy
tartóztassa le Anna Schönlein kisasszonyt. Egyelőre tartsák fogva az őrsön. A vád –
no, a vád, mondjuk egyelőre: ellenséges adók hallgatása. Kihallgatni nem kell; ezt
megtiltom. Holnap reggel majd átmegy valaki tőlünk, s elviszi azt a nőszemélyt. Jó
éjszakát, őrmester úr!
– Heil Hitler, felügyelő úr!
– Nos – mondja a felügyelő, mikor elindulnak a Motzstrassén a Nollendorfplatz
felé –, nos, mit csináljunk most? Éhes vagyok; ilyenkor szoktam vacsorázni. Tudja
mit, meghívom vacsorára. Nyilván nem olyan sürgős magának, hogy bejöjjön
hozzánk a Gestapóra. Attól félek, nálunk nem éppen kifogástalan a koszt, s az
emberek olyan feledékenyek, olykor két-három napig sem adnak semmit. Még vizet
sem. Rossz a szervezés. Nos, mi a véleménye, Kluge úr?
Ilyen s ehhez hasonló fecsegessél tartja szóval a felügyelő a teljesen
megzavarodott Klugét, míg elérnek egy kiskocsmába, ahol Escherich szemmel
láthatólag ismerős. A felügyelő bőséges vacsorát rendel; nemcsak kitűnő ételeket
és bort és pálinkát, hanem babkávét, süteményt és cigarettát is. Közben egészen
arcátlanul jelenti ki: – Ne felejtse el, Kluge, hogy én fizetek! Mégpedig Borkhausen
számlájára. Mert abból a pénzből fizetek, amit tulajdonképpen neki kellett volna
kapnia. Kellemes, ugye, hogy abból a pénzből tömi meg a pocakját, ami a maga
fejére volt kitűzve? Van isten az égben...
A felügyelő beszél és beszél, de talán nem is olyan fölényes, mint mutatja.
Keveset eszik, viszont sokat és mohón iszik. Mintha nyugtalan lenne; mindenesetre
szokatlanul ideges. Kenyérgalacsinokkal játszadozik, aztán hirtelen megtapogatja
hátsó zsebében a kiskaliberű revolvert, s közben lopva Klugéra pillant.
Enno meglehetősen közömbös. Sokat eszik, de alig iszik. Még mindig nagyon
zavart, nem tudja, hogyan vélekedjék a felügyelőről. Tulajdonképpen letartóztatták
vagy sem? Enno nem sejt semmit.
Escherich éppen ezt magyarázza neki. – Maga itt ül, Kluge úr – mondja –, s
csodálkozik rajtam. Természetesen csaltam, nem is voltam olyan éhes, csak húzni
akartam az időt tíz óráig. Ugyanis ma este elmegyünk még sétálni, s akkor majd
eldől, hogy mit kezdjek magával. Igen – akkor – majd – eldől...
A felügyelő egyre halkabban, egyre lassabban és egyre inkább elgondolkodva
beszél, s Enno Kluge bizalmatlanul pillant rá. Az éjszakai séta mögött bizonyára
valami disznóság rejlik. De miféle disznóság? És hogyan menekülhetne meg tőle?
Escherich úgy vigyáz rá, mint egy véreb; még a vécére sem mehet ki egyedül.
A felügyelő folytatja: – Ugyanis csak tíz után találjuk otthon azt az embert, akit
keresek. Kint lakik a Schlachtenseenél, tudja, Kluge úr? Hát oda kell kisétálnunk.
– És mi közöm nekem ehhez? Ismerem azt az embert? Senkit sem ismerek a
Schlachtenseenél. Mindig a Friedrichshain környékén laktam...
– Azt hiszem, talán mégis ismeri. Mindenesetre szeretném, ha találkoznának.
– És ha találkozunk, és kiderül, hogy nem ismerem, akkor mi lesz? Mi lesz akkor
velem?
A felügyelő közömbösen vonja meg a vállát: – Majd meglátjuk. Én azt hiszem,
maga mégis ismeri azt az embert.
 Mindketten hallgatnak. Aztán Enno Kluge megkérdezi: Megint arról az átkozott
levelezőlapról van szó? Ó, bárcsak ne írtam volna alá a jegyzőkönyvet! Nem kellett
volna teljesítenem a kérését, felügyelő úr.
– Igazán? Én is azt hiszem, hogy igaza van. Magának is, nekem is jobb lett volna,
ha nem írja alá, Kluge úr! – Olyan sötéten mered Klugéra, hogy Enno ismét
megrémül. A felügyelő észreveszi. – Jó, jó – mondja megnyugtatólag. – Hisz majd
meglátjuk. Igyunk még egy pohárkával és induljunk. Szeretnék az utolsó vonattal
visszajönni a városba.
Kluge rémülten mered rá. – És én? – kérdezi remegő ajakkal. – Én… ott…
maradok?
– Maga? – A felügyelő nevetett. – Maga természetesen velem jön, Kluge úr! Mért
bámul rám olyan rémülten? Hisz nem mondtam semmit, amitől így megrémülhetett
volna. Természetes, hogy együtt jövünk vissza a városba. Na, de hozza is már a
pincér a pálinkát. Várjon, főúr, mindjárt kicserélheti a poharainkat!
Nem sokkal később elindultak az állatkerti állomás felé. A gyorsvasúton utaztak,
s mikor a Schlachtenseenél kiszálltak, olyan sötét volt már, hogy az első
pillanatban tanácstalanul álltak az állomáson. Az elsötétítés miatt egyetlen lámpa
sem égett.
– Ebben a sötétségben sohasem találjuk meg az utat – mondta Kluge ijedten. –
Kérem, felügyelő úr, utazzunk vissza! Nagyon szépen kérem! Inkább a Gestapón
tököm el az éjszakát, mint…
– Ne beszéljen hülyeségeket, Kluge! – szakította félbe a felügyelő durván, s
keményen belekarolt a törékeny emberkébe. – Azt hiszi, fél éjszaka kódorgók
magával, hogy negyedórával a cél előtt visszaforduljak? – Kissé szelídebben
folytatta: – Most már egész jól látok. Ezen az oldalösvényen kell mennünk; így
jutunk leggyorsabban a tóhoz...
Szótlanul indultak el; mindketten óvatosan tapogatták a lábukkal, nem kerül-e
valami láthatatlan akadály az útjukba.
Egy darabig mentek; aztán mintha már világosabb lett volna.
– Látja, Kluge – mondta a felügyelő –, tudtam én, hogy bízhatok a tájékozódó
képességemben. Itt a tó!
Kluge hallgatott; szótlanul folytatták útjukat.
Csöndes éjszaka volt, szellő se rezdült. Egyetlen emberrel sem találkoztak. A tó
sima vízfelülete, melyet inkább sejtettek, mint láttak, tompám, szűrkén csillogott,
mintha a napközben összegyűjtött fényt sugározná vissza haloványan. A felügyelő
megköszörülte a torkát, mintha beszélni akarna, de aztán mégsem szólalt meg.
Enno Kluge egyszerre megtorpant, s kirántotta karját kísérője karjából. Szinte
üvöltve kiáltotta: – Nem megyek tovább! Ha akar valamit, azt most éppúgy
megteheti, mint egy negyedóra múlva! Senki sem jöhet a segítségemre! Éjfél van!
Mintha a szavait akarná megerősíteni, ütni kezdett egy toronyóra. Az ütések
hangja meglepően közelről és hangosan hallatszott a sötét éjszakában. Mindketten
akaratlanul is számolták az ütéseket.
– Tizenegy! – mondta a felügyelő. – Tizenegy óra. Csak egy óra múlva lesz éjfél.
Jöjjön, Kluge, már csak öt percet kell mennünk.
És ismét megfogta Enno karját.
Kluge azonban meglepő erővel tépte ki magát a kezéből. – Megmondtam, hogy
nem megyek tovább és nem is megyek tovább!
Úgy kiabált, hogy a hangja elcsuklott a félelemtől. Egy vízimadár ijedten röpült
fel a nádból, s nehézkesen húzott el a tó fölött.
– Ne kiabáljon! – mondta a felügyelő mérgesen. – Fölveri az egész tavat!
Aztán meggondolta magát: – No jó, pihenjen egy kicsit. Majd észhez tér. Üljünk
le, jó?
És ismét meg akarta fogni Kluge karját.
 Enno ráütött a felügyelő kezére. – Ne nyúljon hozzám! Tegyen, amit akar, de ne
nyúljon hozzám!
A felügyelő élesen mondta: – Ilyen hangon nem szoktak velem beszélni, Kluge! Ki
vagy te tulajdonképpen? Egy kis koszos, gyáva kutya!
A felügyelő idegei is felmondták a szolgálatot.
– És maga? – kiabálta Kluge. – Maga kicsoda? Maga egy gyilkos, egy ocsmány
orgyilkos!
Maga is megijedt attól, amit mondott. – Ó, bocsásson meg, felügyelő úr –
mormolta. – Nem így értettem...
– Az idegei... – mondta a felügyelő. – Más életet kellene élnie, Kluge; ez az élet
tönkreteszi az idegeit. No, üljünk le oda a pallóra. Ne féljen, nem nyúlok magához,
ha így fél tőlem.
Odamentek a tóparti pallóhoz. A deszka nyikorgóit a talpuk alatt, mikor ráléptek.
– Még néhány lépés – biztatta Escherich Klugét. – Legjobb, ha a végére ülünk.
Szeretek így üldögélni; körülöttem semmi más, csak a víz...
Kluge azonban ismét megmakacsolta magát. Az előbb ugyan rövid ideig valami
elszánt bátorság kerítette hatalmába, de most egyszerre nyöszörögni kezdett: –
Nem megyek tovább! Ó, szánjon meg, felügyelő úr! Ne fojtson bele a vízbe!
Megmondom őszintén: nem tudok úszni! Úgy félek a víztől! Bármilyen
jegyzőkönyvet aláírok! Segítség! Segítség! Segít...
A felügyelő megragadta a kapálódzó emberkét, s kicipelte a palló végére. Enno
arcát a mellére szorította, olyan keményen, hogy Kluge nem tudott kiabálni, így
vitte ki a palló végére, s ott kilógatta a víz fölé.
– Ha még egyet kiáltasz, beledoblak, te kutya!
Enno felzokogott. – Nem kiabálok – suttogta. – Ó, hisz úgyis végem, dobjon csak
be! Nem bírom tovább... A felügyelő letette a pallóra, s leült melléje.
– Úgy – mondta. – Most láttad: beledobhattalak volna a tóba, és mégsem
dobtalak bele. Most már talán elhiszed, hogy nem vagyok gyilkos, ugye, Kluge?
Kluge mormogott valamit, de hogy mit, azt nem lehetett érteni. Hangosan
összeverődtek a fogai.
– Úgy, és most figyelj ide, akarok neked mondani valamit. Természetesen
becsaptalak, mikor azt mondtam, hogy találkoznunk kell valakivel a Schlachtensee-
nél.
– De miért?
– Várj. Azt is tudom, hogy neked semmi közöd a levelezőlapokhoz; azt hittem, ha
aláírod a jegyzőkönyvet, a feletteseim nem zaklatnak, amíg meg nem találom az
igazi tettest. De tévedtem. Az SS magas urai téged követelnek, Kluge, s ki akarnak
hallgatni, mégpedig a maguk módján. Hittek a jegyzőkönyvnek, s azt hiszik, hogy
te írtad a levelezőlapokat, vagy legalábbis te terjesztetted. És ezt ki is préselik
belőled, az ő módszereikkel mindent kipréselnek belőled, amit csak akarnak,
kifacsarnak, mint egy citromot, és aztán agyonvernek, vagy átadnak a
különbíróságnak, ami ugyanazt jelenti, csak néhány héttel tovább kínlódsz.
A felügyelő elhallgatott, s a megfélemlített Kluge most remegve hozzásimult,
mintha segítséget várna tőle; Escherichhez simult, akit az előbb még „gyilkos”-nak
nevezett.
– De hisz maga tudja, hogy nem én vagyok a tettes! – dadogta. – Esküszöm! Nem
adhat át nekik, azt én nem bírom ki, én kiabálok...
– Persze, hogy kiabálsz majd – mondta a felügyelő egykedvűen. – Persze hogy
kiabálsz. Tudod, Kluge, leültetnek majd egy zsámolyra, s közvetlen az arcod előtt
elhelyeznek egy nagyon erős fényszórót, és addig kell majd a fénybe bámulnod,
míg el nem olvadsz a forróságtól és a fénytől. És közben vallatnak, hosszú órákon
keresztül vallatnak, ők váltják egymást, de téged nem vált fel senki, bármilyen
fáradt leszel. És ha a kimerültségtől elájulsz, akkor addig rugdalnak és vernek
ostorral, míg feltápászkodsz, és sós vizet itatnak veled, és ha mindez nem használ,
akkor egyenként csavarják ki az ujjízületeidet. Savat öntenek a lábadra...
– Hagyja abba, ó, kérem, hagyja abba, nem tudom hallgatni...
– Nemcsak hallgatnod kell majd, hanem el is kell viselned, Kluge, egy napig, két,
három, öt napig – egyfolytában, éjjelnappal, s közben éheztetnek majd, hogy a
gyomrod összezsugorodik, mint egy babszem, s azt hiszed, hogy megdöglesz a
külső és belső fájdalomtól. De nem döglesz meg; ilyen könnyen nem eresztik el azt,
aki egyszer a markukba került. Nem döglesz meg, hanem...
– Nem, nem, nem! – kiáltotta a kicsiny Enno, s befogta a fülét. – Nem akarom
hallani! Egyetlen szót sem akarok hallani! Akkor inkább azonnal dögöljek meg!
– Bizony, nekem is ez a véleményem – erősítette meg a felügyelő. – Akkor jobb,
ha azonnal megdöglesz!
Egy ideig mindketten hallgattak.
Aztán egyszerre összerezzent a kis Enno: – De a vízbe nem megyek…
– Nem, nem – mondta a felügyelő jóságosán. – Erre semmi szükség, Kluge. Látja,
hoztam én magának valamit, nézze csak, ezt a szép kis revolvert. Nyomja szépen a
homlokához, ne féljen, majd fogom a kezét, hogy ne remegjen, aztán csak egy
kicsit kell begörbítenie az ujját... Nem fog fájni; egyszerre megszabadul a kínzástól
és az üldözéstől, s végre nyugalom lesz és béke...
– És szabad leszek – mondta a kis Enno Kluge elgondolkozva. – Ez éppen olyan,
felügyelő úr, mint mikor annak idején rábeszélt, hogy írjam alá a jegyzőkönyvet;
akkor is megígérte, hogy szabad leszek. Vajon ezúttal igaz? Mit gondolsz?
– Természetesen, Kluge. Más út nem vezet a szabadsághoz. És akkor többé nem
foghatlak el, és nem ijesztgethetlek, és nem kínozhatlak. Senki sem teheti.
Mindnyájunkat kinevetsz majd...
– És mi lesz azután? Mi lesz a nyugalom és a szabadság után? Lesz még valami
azután? Mit gondolsz?
– Nem hiszem, hogy bármi lenne. Sem ítélőszék, sem pokol. Csak nyugalom és
szabadság.
– De miért éltem? Miért kellett annyit szenvednem? Hisz nem csináltam még
semmit, nem okoztam örömet senkinek, nem szerettem igazán senkit.
– Hát – mondta a felügyelő –, valami nagy hős sose voltál, Kluge. És nem is vette
sok hasznodat az emberiség. De mért épp most töprengsz ezen? Most már
mindenképp késő, akár megteszed, amit tanácsolok, akár eljössz velem a
Gestapóra. Én mondom neked, Kluge, az első félóra után térden csúszva
könyörögsz majd a golyóért. De sok, nagyon sok félóra telik majd el, amíg halálra
kínoznak, s megszabadulhatsz az életedtől...
– Nem, nem – mondta Enno Kluge. – Nem megyek a Gestapóra. Add ide a
revolvert – jól fogom?
– Jól...
– És hová illesszem a csövét? A halántékomra?
– Igen...
– És most tegyem az ujjam a ravaszra, ugye? Vigyázok, mert még nem akarom...
Szeretnék még egy kicsit beszélgetni veled...
– Ne félj, a revolver még biztosítva van...
– Tudod, Escherich, hogy te vagy az utolsó ember, akivel beszélek? Aztán már
csak a nyugalom lesz; soha többé nem beszélhetek senkivel.
Megremegett.
– Amikor az előbb a halántékomhoz illesztettem a revolvert, olyan hideg volt.
Ilyen jéghideg lesz a nyugalom és a szabadság is, ami rám vár?
Odahajolt a felügyelőhöz, s úgy suttogta: – Megígérsz nekem valamit, Escherich?
– Meg. Mit?
– De állnod kell a szavad!
– Ne félj, megteszem, ha lehet.
 – ígérd meg, nem engeded, hogy a vízbe csússzak, ha meghaltam. Félek a víztől.
Hadd maradjak itt, a száraz pallón.
– Jó. Megígérem.
– Jó. Adj kezet rá, Escherich.
– Tessék!
– Ugye nem csapsz be, Escherich? Látod, én csak kicsiny, nyomorult féreg
vagyok, s nem sokat jelent, hogy becsapnak-e, vagy sem. De ugye te nemi csapsz
be?
– Biztos, hogy nem csaplak be, Kluge.
– Add de még egyszer a revolvert, Escherich – most már ki biztosítottad?
– Nem, még nem, majd csak ha szólsz.
– Most jól illesztettem ide, mondd? Most már nem olyan hideg a csöve; én éppoly
hideg vagyok, mint a cső. Tudod, hogy van feleségem és gyerekeim is vannak?
– Beszéltem is a feleségeddel, Kluge.
– Ó! – A kis embert annyira érdekelte ez, hogy azonnal leengedte a revolvert. –
Itt van Berlinben? Jó lenne beszélni vele.
– Nem, nincs Berlinben – felelte a felügyelő, s elátkozta magát, amiért megszegte
elvét, hogy soha senkivel nem közöl semmit. Tessék, mindjárt ilyen
következményei vannak! Még mindig Ruppinban lakik a rokonainál. És jobb, ha nem
beszélsz vele, Kluge!
– Haragszik rám és szid?
– Bizony, haragszik rád és szid.
– Kár – mondta az emberke. – Kár. Tulajdonképpen nevetséges, Escherich. Egy
nagy senki vagyok, akit senki sem szeret. De gyűlölni, gyűlölni sokan gyűlölnek.
– Nem tudom, hogy a feleséged gyűlöl-e; azt hiszem, inkább csak nyugalmat
akar. Zavarod...
– Ugye még biztosítva van a revolver, felügyelő?!
– Igen – felelte Escherich. Csodálkozott, hogy Kluge, aki az utolsó negyedórában
már megnyugodott, egyszerre megint ilyen izgatott. – Igen, még biztosítva van...
Az istenit!
A revolver torkolattüze közvetlenül a szeme előtt villant fel, úgyhogy
nyöszörögve hanyatlott le a pallóra; kezét a szemére szorította, mert azt hitte,
megvakult.
Kluge a fülébe súgta: – Tudtam, hogy nincs biztosítva! Megint be akartál csapni!
De most a kezembe kerültél, most te ismered majd meg a nyugalmat és a békét... –
A revolver csövét a nyöszörgő felügyelő homlokához szorította s vihogott: – Érzed,
milyen hideg? Ez a nyugalom és a béke, ez a jég, mely elnyel bennünket, örökkön
örökké...
A felügyelő nyöszörögve emelkedett fel: – Akarattal sütötted el a revolvert,
Kluge? – kérdezte szigorúan, s nagy erőfeszítéssel felemelte fájó szeméről égő
szemhéját. Kluge fekete tömbként rajzolódott ki a nagy sötétségből.
– Igen, akarattal – vihogott az emberke.
– Ez gyilkossági kísérlet! – mondta a felügyelő.
– De hisz azt mondtad, biztosítva van a fegyver!
A felügyelő már meggyőződött róla, hogy a szemének semmi baja.
– Bedoblak a vízbe, te csirkefogó! És az önvédelem lesz! – Megragadta a kis
ember vállát.
– Ne, ne, kérlek, ne! Kérlek, ne dobj be! Inkább agyonlövöm magam, igazán!
Csak ne dobj be! Hisz megfogadtad...
A felügyelő megrázta.
– Ugyan, mit! Most már ne nyöszörögj! Hisz nincs bátorságod hozzá! Gyerünk a
vízbe!...
Gyors egymásutánban két lövés dördült. A felügyelő érezte, hogy Kluge
összerogy a kezei közt; feltartóztathatatlanul csúszott lefelé. Escherich
önkéntelenül is utána kapott, mikor látta, hogy a holttest lecsúszik a pallóról a
vízbe; meg akarta fogni.
De aztán megvonta a vállát, s nyugodtan nézte, ahogy a súlyos test beesik a
vízbe, s azonnal eltűnik.
„Jobb így! – gondolta, s megnyalta kiszáradt ajkát. – Kevesebb a bizonyíték.”
Egy pillanatig töprengett, vajon belökje-e a vízbe a pallón heverő revolvert, vagy
sem. Aztán mégsem lökte be. Lassan elindult a pallón, felkapaszkodott a lejtős
partra, s elindult az állomás felé.
Az állomást már bezárták, az utolsó vonat elment. A felügyelő egykedvűen indult
neki a Berlinbe vezető hosszú útnak.
Épp akkor kezdett ütni a toronyóra.
– „Éjfél – gondolta a felügyelő. – Ezzel meglennék. Éjfél. Kíváncsi vagyok, hogy
tetszik neki a béke. Igazán kíváncsi vagyok. Vajon ismét úgy érzi, hogy becsapták?
Féreg, nyöszörgő kis féreg.”

HARMADIK RÉSZ

QUANGELÉKAT ELHAGYJA A SZERENCSE

33. TRUDEL HERGESELL

Hergesellék vonaton utaztak Erknerből Berlinbe. Bizony, Trudel Baumannt már

Hergesellnek hívták; Karl kitartó szerelme győzedelmeskedett. Megesküdtek, s
most, a vésztjósló 1942-es esztendőben, Trudel az ötödik hónapban volt.
Amikor megesküdtek, mindketten otthagyták az egyenruhagyárat – Grigoleittel s
a csecsemővel való nyomasztó élményük után soha többé nem érezték magukat jól
az üzemben. Karl egy vegyészeti gyárban dolgozott Erknerben, Trudel pedig
házivarrónőként keresett néhány márkát. Kissé szégyenkezve emlékeztek vissza
illegális munkájukra. Mindketten nagyon jól tudták, hogy csődöt mondtak; de most
már azt is tudták, hogy nem alkalmasak olyan tevékenységre, amikor egészen meg
kell tagadniuk önmagukat. Már csak egyéni boldogságuknak éltek, s örömmel
várták a megszületendő gyermeket.
Amikor Berlinből kiköltöztek Erknerbe, azt hitték, tökéletes nyugalomban
élhetnek majd. Mint sok nagyvárosi lakos, ők is abban a csalfa reményben éltek,
hogy csak Berlinben annyi a spicli; vidéken, a kisvárosokban még tisztességesek az
emberek. És mint sok nagyvárosi lakosnak, nekik is tapasztalniuk kellett, hogy a
feljelentgetés, a megfigyelés, a besúgás a kisvárosban százszor kellemetlenebb,
minit a nagyvárosiban. A kisvárosban nem lehet eltűnni a tömegben, mindenkit
könnyű megfigyelni, mindenkinek gyorsan megismerik a magánéletét, nem lehet a
szomszédokkal való beszélgetés elől kitérni, s Hergeselléknek jó néhányszor
keservesen kellett tapasztalniuk, mennyire kiforgatják ezeket a beszélgetéseket.
Mivel egyikük sem volt tagja az NSDAP-nak,* mivel a különböző gyűjtéseknél
csak a lehető legkisebb összeget adták, mivel csak egymásnak szerettek volna élni,
mivel szívesebben olvastak, mint gyűlésekre jártak, mivel a hosszú, sötét, mindig
kócos hajú s izzó fekete szemű Hergesell olyan volt (a párttagok szerint), mint egy
igazi szocialista és pacifista, s mivel Trudel egyszer azt mondta, hogy fáj a szíve a
zsidókért – rövid időn belül híre kelt, hogy politikailag gyanúsak, s minden
lépésüket megfigyelték, minden szavukat jelentették.

* NSDAP: Nationalsozialistische Deutsche Arbeiterpartei (Nemzetiszocialista Német Munkáspárt),

Hitler fasiszta pártjának hivatalos neve.

Hergesellék szenvedtek a légkörtől, mely Erknerben körülvette őket. Azonban

elhitették magukkal, hogy semmibe sem veszik, s hogy semmi bajuk nem
történhet, hisz semmiféle államellenes cselekedetet nem követnek el. – A
gondolatok szabadok – mondogatták, pedig tudniuk kellett volna, hogy ebben az
államban még a gondolatok sem szabadok.
Egyre inkább a szerelmi boldogságba menekültek. Olyanok voltak, mint a
szerelmesek, akik egymásba kapaszkodnak az áradatban, a zúgó hullámokban, az
összeomló házak és fuldokló állatok között, s azt hiszik, hogy összetartozásuk és
szerelmük megmenti őket a pusztulástól. Még nem értették meg, hogy a háborús
Németországban nincs magánélet. A visszahúzódás senkit sem mentett meg;
minden német a németek nagy közösségébe tartozott, s mindegyiknek osztoznia
kellett a nép szenvedésteli sorsában – mint ahogy az egyre gyakoribb bombázások
is válogatás nélkül sújtották a jókat és gonoszokat egyaránt.
Hergesellék az Alexanderplatzon elváltak. Trudelnek el kellett vinnie egy ruhát a
Kleine Alexanderstrasséra, Karl pedig meg akart nézni egy gyerekkocsit, amit az
újságban hirdettek cserére. Megbeszélték, hogy délben találkoznak a
pályaudvaron, majd mindketten elindultak a maguk útján. Trudel Hergesell, aki a
terhesség kezdeti nehézségei után most, az ötödik hónapban sosem ismert
önbizalmat és boldogságot érzett, gyorsan elért a Kleine Alexanderstrasséra, s
bement a házba.
Előtte egy férfi ment fel a lépcsőn. Trudel csak hátulról látta, de jellegzetes
fejtartásáról, merev tarkójáról, magas termetéről, egyenes tartásáról azonnal
felismerte Otto Quangelt, halott vőlegénye apját, akinek egyszer elárulta illegális
szervezkedésük titkát.
Trudel önkéntelenül meglassította lépteit. Quangel nem vette észre őt; sietség
nélkül, egyenletes iramban ment föl a lépcsőn. Trudel félemeletnyi távolságban
követte, s elhatározta, hogy azonnal megáll, ha Quangel becsönget az irodaépület
valamelyik ajtaján.
Quangel azonban nem csöngetett, hanem megállt a lépcsőház ablakánál, s Trudel
látta, hogy kivesz a zsebéből egy levelezőlapot, és leteszi az ablakdeszkára.
Tekintetük ebben a pillanatban találkozott, de az asszony nem tudta megállapítani,
vajon Quangel felismerte-e. A férfi elhaladt mellette a lépcsőn, anélkül, hogy
rápillantott volna.
Alig tűnt el Quangel Trudel szeme elől, az asszony az ablakhoz sietett, s felvette
a levelezőlapot. Csak az első szavakat olvasta el: „Még mindig nem értitek, hogy a
Führer gyalázatosán becsapott benneteket, amikor azt mondta, hogy Oroszország
Németország megrohanására készült?” – aztán Quangel után szaladt.
Akikor érte utol, mikor a férfi kilépett a kapun. Trudel közvetlenül melléje lépett,
s megkérdezte: – Nem ismertél meg, apa? Trudel vagyok, Ottóka Trudelja!
 Quangel ránézett; Trudel még sosem látta ilyen madárszerűnek az arcát. Egy
pillanatig azt hitte, a férfi nem akarja megismerni, de aztán Quangel kurtán
bólintott s így szólt:
– Jól nézel ki, kislány!
– Igen – mondta Trudel, s a szeme csillogott. – Olyan erősnek és boldognak
érzem magam, minit még soha. Kisbabát várok. Férjhez mentem. Nem haragszol,
apa?
– Mért haragudnék? Azért, mert férjhez mentél? Ne légy szamár, Trudel; fiatal
vagy, s Ottóka már csaknem két éve meghalt. Nem, még Anna sem haragudna,
hogy férjhez mentél, pedig ő még mindig, mindennap gondol az ő Ottókájára.
– Hogy van anya?
– Változatlanul, Trudel, változatlanul. Nekünk, öreg embereknek már nem
változik az életünk.
– De! – mondta Trudel s megállt. – De! – hirtelen elkomolyodott. – De, sok
minden megváltozott az életetekben. Emlékszel, mikor egyszer az egyenruhagyár
folyosóján álltunk, a halálos ítéletet hirdető plakát alatt? Akkor óva intettél...
– Nem tudom, miről beszélsz, Trudel. öregember vagyok, sok mindent elfelejtek.
– Ma én intelek óva téged, apa – folytatta Trudel halkan, de nyomatékkal. –
Láttam, amikor letetted a lépcsőházban a levelezőlapot, azt a szörnyű
levelezőlapot, ami most itt van a táskámban.
Quangel mereven nézett rá hideg szemével, mely most mintha haragosan
csillogott volna.
– A fejeddel játszol, apa – suttogta Trudel. – Mások is megfigyelhetnek, nemcsak
én. Tudja anya, hogy mit csinálsz? Máskor is írtál már ilyen levelezőlapot?
Quangel olyan sokáig hallgatott, hogy Trudel már azt hitte, nem akar felelni. De
aztán mégis megszólalt: – Tudod, Trudel, hogy semmit sem csinálok anya tudta
nélkül.
– Ó! – kiáltotta az asszony, s könnybe borult a szeme. Ettől féltem! Anyát is
belekevered!
– Ne feledd, Trudel, hogy anya elvesztette a fiát... ezt még nem tudta kiheverni!
Az asszony elpirult, mintha Quangel megfeddte volna. – Nem hiszem – mormolta
–, hogy Ottóka helyeselné, ha tudná, mit csinál az anyja.
– Mindenki a maga útját járja – felelte Otto Quangel hidegen. – Te a tiédet, mi a
mienket. Igen, mi a magunk útját járjuk. – Hirtelen felkapta a fejét, majd megint
leejtette, mint egy madár. – Most pedig isten veled, Trudel. Élj boldogan a
kisbabáddal. Anyának majd átadom az üdvözletedet... talán átadom...
És máris elindult.
De aztán visszafordult. – A levelezőlapot – mondta – ne tartsd a táskádban,
érted? Tedd le valahová, mint én. És az uradnak nem szólsz egy szót sem,
megígéred, Trudel?
Az asszony bólintott, s félve nézett Quangelra.
– És aztán elfelejtesz bennünket. Kitörlöd az emlékezetedből Quangelékat, s ha
még egyszer találkoznánk, nem ismersz meg, érted?
Trudel megint csak bólintott.
– Akkor sok szerencsét – mondta a férfi, s most már valóban elment, pedig
Trudel még annyi mindent szeretett volna mondani neki.
Amikor Trudel letette Otto Quangel levelezőlapját, úgy félt, mint egy gonosztevő,
aki attól tart, hogy tetten érik. Nem tudta elszánni magát, hogy végigolvassa a
levelezőlapot. Milyen tragikus sorsa volt ennek a levelezőlapnak is: jó barát találta
meg, s mégis hatást tévesztett. Ezt a lapot is hiába írta Otto Quangel; aki
megtalálta, annak is csak az volt a vágya, hogy minél előbb megszabaduljon tőle.
Miután Trudel ugyanarra az ablakdeszkára tette a levelezőlapot, ahová Otto
Quangel (eszébe sem jutott, hogy máshová is tehetné), sietve felment a lépcsőn, s
becsöngetett az ügyvédi irodába, ahol a titkárnő dolgozott, akinek a ruhát varrta –
az anyagot Franciaországban lopta a titkárnő SD-es* barátja.
Miközben próbálták a ruhát, Trudelt hol a hideg rázta, hol a láz égette, s
egyszerre elsötétült előtte a világ. Le kellett feküdnie az ügyvéd szobájában – aki
tárgyaláson volt –, s később megivott egy csésze kávét, valódi babkávéból (amit a
titkárnő másik barátja, egy SS lopott Hollandiában).

* Sicherheitdienst (biztonsági szolgálat), a Gestapo kémelhárító szerve.

De miközben valamennyi alkalmazott megható igyekezettel forgolódott körülötte

– könnyen fel lehetett ismerni állapotát, mert ugyancsak előreállt a „pocakja” –,
Trude Hergesell azt gondolta: „Apának igaza van, nem szabad szólnom Karlnak.
Jaj, csak ne ártson a kisbabának, hisz olyan borzasztóan ideges vagyok! Ó, apának
nem lenne szabad ilyet csinálnia! Nem gondol arra, mennyi bajt s milyen félelmet
okoz ezzel az embereknek? Pedig amúgy is elég nehéz az élet!”
Amikor végre lemehetett a lépcsőn, a levelezőlap már eltűnt. Megkönnyebbülten
sóhajtott fel, de megkönnyebbülése nem tartott sokáig. Nem tudott másra
gondolni, csak arra, hogy ki találhatta meg a levelezőlapot? S vajon aki megtalálta,
az is annyira megrémült, mint ő? S mit csinált a lappal? Gondolatai egyfolytában
ekörül köröztek.
Visszafelé sokkal tovább tartott az út az Alexanderplatzra, mint idefelé.
Tulajdoniképpen még vásárolnia is kellett volna egyet-mást, de erre most képtelen
volt. Csendesen üldögélt a váróteremben, s csak abban reménykedett, hogy Karl
rövidesen megérkezik. Ha Karl megérkezik, bizonyára elmúlik majd a rémület, mely
még mindig lappangott benne – még ha nem is mond neki semmit. Már a puszta
jelenléte is megnyugtatná...
Mosolygott és lehunyta a szemét.
„Milyen jó ember! – gondolta. – Egyetlenem!...”
Trudel elaludt.

34. KARL HERGESELL ÉS GRIGOLEIT

Karl Hergesell nem tudta lebonyolítani a gyermekkocsicserét, s ugyancsak

mérgelődött miatta. A gyermekkocsi húsz-huszonöt éves, özönvízelőtti típus volt;
Noé valószínűleg ebben tolta legifjabb gyermekét a bárkára. Az öregasszony egy
font vajat és egy font szalonnát kért érte. Érthetetlen nyakassággal ragaszkodott
ahhoz, hogy „nektek falun mindenetek megvan! Hiszen megfulladtok a zsírban.”
Igazán pimaszság, amit egyes emberek feltételeznek! Hiába bizonygatta Herge-
sell, hogy Erkner minden, csak nem „falu”, hogy ott egyetlen dekával sem kapnak
több zsírt, mint Berlinben, s amellett ő egy egyszerű munkás, aki nem tudja
megfizetni az uzsoraárakat.
– Hát azt hiszi maga – mondta az asszony –, bagóért megválok ettől a kocsitól?
Hisz mindkét gyermekem ebben feküdt! Néhány vacak márkával akarja kiszúrni a
szemem? Nem, drága uram, keressen magának egy hülyébb pasast!
Hergesell, aki ötven márkát sem fizetett volna ezért a nagy kerekű, rugókon
billegő vacakért, kitartott véleménye mellett, hogy pimaszság, amit az asszony
mond. Azonkívül büntetendő cselekményt követ el, mert tilos bármilyen áruért
zsiradékot kérni.
– Büntetendő! – Az öregasszony megvetően szívta az orrát. – Büntetendő!
Próbáljon meg feljelenteni, fiatalember! Az uram törzsőrmester a rendőrségen,
ránk nem vonatkoznak a szabályok. Most pedig tűnjön el a lakásomból, de gyorsan!
Kikérem magamnak, hogy kiabáljanak velem a saját lakásomban! Háromig
számolok, s ha addig nem tűnik el, akkor magánlaksértést követ el, és én jelentem
fel magát!
Nos, Karl Hergesell még alaposan megmondta a véleményét az asszonynak,
mielőtt elment. Pontosan kifejtette, mi a véleménye az ilyen kizsákmányolókról,
akik ki akarják használni sok szerencsétlen német kényszerhelyzetét. Aztán nagy
dühösen elvonult.
Ilyen állapotban találkozott Grigoleittal, akit még azokból az időkből ismert,
mikor még harcoltak a jobb jövőért.
– No, Grigoleit – mondta Hergesell, amikor összeakadt a nyurga, magas homlokú,
kissé kopaszodó emberrel, aki két bőröndöt s egy irattáskát cipelt. – No, Grigoleit,
visszajöttél Berlinbe? – Megfogta az egyik bőröndöt. – Az angyalát, de nehéz! Az
Alaxanderplatzra mész? Én is odamegyek; majd viszem az egyik bőröndöt.
Grigoleit halványan elmosolyodott. – Jól van, Hergesell, igazán kedves tőled.
Látom, még mindig a régi elvtárs vagy, aki hajlandó segíteni. Mit csinálsz
egyébként? És mit csinál az a csinos kislány, akinek annak idején udvaroltál... na,
hogy is hívják?
– Trudel. Trudel Baumann. Egyébként feleségül vettem azt a csinos kislányt, s
most gyereket várunk.
– Hát ez valószínű is volt. Őszintén gratulálok. – Hergesell életkörülményeinek
megváltozása szemmel láthatólag nem nagyon érdekeke Grigoleitet – holott Karl
Hergesellnek ebből még mindig új meg új öröme származott.
– És mit csinálsz egyébként, Hergesell? – kérdezősködött Grigoleit.
– Én? Úgy érted, mit dolgozom? Most is elektrotechnikus vagyok, Erknerben, egy
vegyészeti gyárban.
– Nem, úgy értem, hogy egyébként, mit csinálsz, Hergesell. Mit teszel a jövőért?
– Semmit, Grigoleit – felelte Hergesell, s egyszerre mintha bűnösnek érezte volna
magát.
- Nézd csak, Grigoleit – magyarázta –, nemrég esküdtünk meg, s csak egymásnak
élünk. Mi közünk a világhoz, mi közünk ehhez a szaros háborúhoz? Most boldogok
vagyunk, hogy gyerekünk lesz. Nézd csak, Grigoleit, ez is valami. Ha igyekszünk
tisztességesen élni, s a gyerekünkből tisztességes embert nevelnünk...
– Ami ugyancsak nehéz lesz ebben a világban, amíg ezek a barna uraságok
dirigálnak! Na, hagyjuk, Hergesell, tőletek sosem vártunk semmi mást. A fejetek
helyett mindig inkább a micsodátokkal gondolkodtatok!
Hergesell elvörösödött dühében. Grigoleit lekicsinylő magatartása minden
elképzelést felülmúlt. Amellett úgy látszott, hogy nem is akarta megsérteni, mert
anélkül hogy észrevette volna Hergesell idegességét, egykedvűen folytatta: – Én
dolgozom, és a csecsemő is dolgozik. Nem, nem itt Berlinben. Most messze,
nyugaton élünk, mármint én nem vagyok ott soha, mert mindig utazom. Olyan
összekötőféle vagyok...
– És azt hiszitek, hogy valóban elértek valamit? Néhány nyomorult ember a
hatalmas gépezet ellen?...
– Először is nemcsak néhány nyomorult ember dolgozik. Minden becsületes
német... s talán akad még két-három millió, aki velünk tart majd. Csak előbb le kell
győznünk a félelmüket. Most még jobban félnek a jelen veszélyeitől, mint a jövőtől,
mellyel a barna fejesek alkarnak megajándékozni bennünket. De ez majd rövidesen
megváltozik. Egy ideig győzhet még Hitler, de aztán majd rá is rájár a rúd,
egyszerűen tönkregyőzi magát. És a repülőtámadások is egyre szaporodnak majd...
– És másodszor? – kérdezte Hergesell, akit nagyon untattak Grigoleit háborús
fejtegetései. – Másodszor...
– Másodszor, kedves komám, tudnod kellené: nem az a lényeg, hogy kevesen
harcolnak-e sokak ellen. Csak az számít, hogy ha valaki felismer egy igazságot,
annak harcolnia is kell érte. Egészen mindegy, vajon megéred-e a győzelmet, vagy
csak a társad éri meg. Nem tehetem ölbe a kezem, s nem mondhatom: Ezek ugyan
nagy disznók, de mi közöm hozzá?
– Igaz – mondta Hergesell. – De te nem vagy nős, neked nem kell gondoskodnod
a feleségedről és a gyermekedről...
– Ó, az istenit! – kiáltotta Grigoleit undorodva. – Hagyd már abba ezt az átkozott,
érzelgős fecsegést! Hisz te sem hiszel egy szót sem abból, amit motyogsz! Feleség
és gyerek! És arra nem gondolsz, te hülye, hogy én is százszor megházasodhattam
volna, ha helyesnek ítélném, hogy ilyen időkben családot alapítsunk?! De én
helytelenítem ezt! Szerintem csak akkor van jogom az egyéni boldogságra, ha már
megteremtettük ennek a lehetőségét!
– Nem értjük meg egymást – mormolta Karl Hergesell kissé lehangoltan. –
Senkinek sem ártok azzal, hogy boldog vagyok.
– De igen! Lopsz! Ellopod az anyáktól a fiaikat, az asszonyoktól a férjüket, a
lányoktól a szerelmesüket, amíg tűröd, hogy naponta ezrével lőjék őket agyon, s a
kisujjadat sem mozdítod meg, hogy megakadályozd a gyilkosságokat. Ezt te is
nagyon jól tudod, s azon töprengek, vajon nem vagy te még rosszabb, mint a hithű
nácik. Azok túl ostobák, s nem tudják, mit követnek el. De te tudod, s mégsem
akadályozod meg! Hogy rosszabb vagy-e, mint a nácik? Igen, rosszabb vagy!
– Hálaistennek, itt a pályaudvar – mondta Hergesell, s letette a súlyos bőröndöt.
– Legalább nem kell tovább tűrnöm a gorombaságaidat! Ha még egy ideig együtt
lennénk, kisütnéd, hogy nem Hitler, hanem én, Karl Hergesell, indítottam meg a
háborút!
– Igaz is! Természetesen átvitt értelemben. Ha egészen pontosak akarunk lenni,
a te lagymatagságod tette lehetővé...
Ekkor azonban Hergesell elnevette magát, s még a komor Grigoleit is
elvigyorodott, amikor Karl nevető arcára tekintett.
– Na, hagyjuk ezt! – mondta Grigoleit. – Sosem érthetjük meg egymást. –
Megsimogatta magas homlokát. – De azért tehetnél nekem egy szívességet,
Hergesell.
- Szívesen, Grigoleit.
– Itt ez az öreg, nehéz bőrönd, amit idáig cipeltél. Egy óra múlva cl kell utaznom
Königsbergbe, s ott semmi szükségem erre a táskára. Nem őriznéd meg addig?
– Hát tudod, Grigoleit – mondta Hergesell, s idegenkedve méregette a nehéz
bőröndöt –, hisz már említettem, hogy most Erknerben lakom. Elég nehéz lenne
oda kicipelni. Mért nem adod be a bőröndöt a poggyászmegőrzőbe?
– No miért? Mért hosszú a nyaka a zsiráfnak? Mert nem bízom ezekben a
jóemberekben. Minden fehérneműm, a cipőim, a legjobb ruháim ebben a bőröndben
vannak. És mostanában annyit lopnak! Amellett a bombázás; a tommyk
előszeretettel bombázzák a pályaudvarokat... és akkor oda minden vagyonom! Na,
egyezz bele, Hergesell! – unszolta.
– A feleségem nem örül majd. De mert rólad van szó... egye fene! Tudod,
Grigoleit, legszívesebben nem is szólnék a feleségemnek, hogy találkoztam veled.
Felizgatná, s az ebben az állapotban nem használna sem neki, sem a gyereknek,
tudod?
– Jó, jó. Tégy, amit akarsz. Csak az a fontos, hogy jól vigyázz a bőröndre.
Körülbelül egy hét múlva eljövök majd, s elviszem a cuccot. Mondd meg a címed.
Jó, jó! Nos hát, viszontlátásra nemsokára, Hergesell!
– Viszontlátásra, Grigoleit!
Karl Hergesell belépett a váróterembe, hogy megkeresse Trudelt. Az egyik sötét
sarokban találta meg; feje hátrahanyatlott a pad támlájára, s mélyen aludt.
Hergesell egy pillanatig nézte. Csendesen lélegzett; telt keble csendesen
emelkedett és süllyedt. Ajka kissé kinyílt, s az arca nagyon sápadt volt. Nagyon
gondterheltnek látszott, s a homlokán apró verejtékcseppek csillogtak, mintha
nagyon megerőltette volna magát.
 Hergesell nézte a szerelmesét. Aztán hirtelen elszánta magát, megfogta Grigoleit
bőröndjét, s elvitte a poggyászmegőrzőbe. Nem, Karl Hergesellnek most az volt a
legfontosabb a világon, hogy Trudel ne foglalkozzék sötét gondolatokkal, s ne
izgassa fel magát. Ha kiviszi a bőröndöt Erknerbe, akkor el kell mesélnie, hogy
találkozott Grigoleittal, s tudta, hogy Trudelt nagyon felizgatná az egykori „halálos
ítélet” emléke.
Hergesell beteszi tárcájába a poggyászmegőrző-jegyet, s visszamegy a
váróterembe. Trudel már felébredt, és épp a száját pirosítja. Kissé sápadtan
mosolyog Karlra s megkérdezi: – Mit cipeltél az előbb abban a hatalmas
bőröndben? Tán csak nem a gyerekkocsit, Karli?
- Hatalmas bőröndben? – kérdezi Hergesell tettetett csodálkozással. – Hisz nem
volt nálam semmiféle hatalmas bőrönd! Épp most érkeztem, s a gyerekkocsinak
lőttek, Trudel.
Az asszony csodálkozva néz rá. Hazudik a férje? De miért? Miféle titkai lehetnek?
Hisz nagyon jól látta az előbb, hogy ott állt az asztalnál a bőrönddel, aztán
megfordult, s ki cipelte a táskát a váróteremből.
– De Karli! – mondja kissé sértődötten. – Hisz láttam az előbb, hogy itt álltál az
asztalnál a bőrönddel!
– Honnan lenne nekem bőröndöm? – kérdezi Hergesell kissé idegesen. –
Álmodtál, Trudel!
- Nem értem, mért akarsz becsapni! Eddig sosem tettél ilyet!
– Kikérem magamnak, én nem csaplak be! – Hergesell most már nagyon ideges;
rossz lelkiismerete idegesítette föl. De észhez tér, s kissé nyugodtabban fojtatja: –
Mondtam már, hogy épp most jöttem. És semmit sem tudok arról a bőröndről;
bizonyára álmodtál, Trudel!
– Úgy – mondja az asszony, s úgy néz Karlra, mint egy idegenre. – Úgy. No jó,
Karli. Lehet, hogy álmodtam. Ne beszéljünk erről.
Lesüti a szemét. Nagyon fáj neki, hogy Karl titkol valamit előle, s a fájdalom még
jobban égeti, mert ő is titkol valamit Karl elől. Megígérte Otto Quangelnak, hogy
nem szól férjének a találkozásukról, s még kevésbé a levelezőlapról. De ez
helytelen. A házastársaknak ne legyen titkuk egymás előtt. És most Karl is titkol
valamit előle.
Karl Hergesell is szégyelli magát. Gyalázatos, milyen szégyentelenül hazudott a
szerelmesének, sőt még rá is förmedt, mert szemébe mondta az igazságot. Küzd
magával, vajon nem lenne mégis helyesebb, ha megmondaná, hogy találkozott
Grigoleittal? De aztán elhatározza: nem, az még jobban felizgatná az asszonyt.
– Bocsáss meg, Trudel – mondja, s gyorsan megszorítja az asszony kezét. –
Bocsáss meg, hogy rád förmedtem. De úgy idegesített ez a dolog, a gyerekkocsival.
Figyelj csak ide...

35. AZ ELSŐ FIGYELMEZTETÉS

Amikor Hitler megrohanta Oroszországot, Quangelék haragja újult erővel

lobogott fel a zsarnok ellen. Quangel ezúttal minden részletét nyomon követte a
megrohanás folyamatának, így aztán semmi sem lepte meg a „határaink
védelmére” elrendelt csapatösszevonásoktól kezdve a támadásig. Kezdettől fogva
tudta, hogy Hitler, Goebbels, Fritzsche hazudnak; minden szavuk szemenszedett
hazugság. Senkit sem tudnak békén hagyni, s Quangel haragos felháborodással írta
egyik levelezőlapján: „Vajon mit tettek az orosz katonák, amikor Hitler megrohanta
őket? Kártyáztak, mert Oroszországban senki sem gondolt a háborúra!”
 Ha ez idő tájt a műhelyben odalépett egy fecsegő társasághoz, olykor szerette
volna, ha politizálnának, s nem oszlanának szét olyan hamar. Mostanában
érdekelte, hogyan vélekednek az emberek a háborúról.
Az emberek azonban mogorván elhallgattak; nagyon veszélyes volt fecsegni.
Dollfusst, a viszonylag ártalmatlan asztalost már rég leváltották; Quangel
legfeljebb sejtette, ki az utódja. Tizenegy ember tűnt el nyomtalanul – ketten
közülük több mint húsz éve dolgoztak a bútorgyárban –, némelyiket a
munkahelyéről vitték el, mások egy szép napon nem jöttek be dolgozni. Sohasem
mondták meg, hová tűntek, s épp ez bizonyította, hogy eljárt a szájuk, s ezért
koncentrációs táborba kerültek.
E tizenegy ember helyett újak tűntek fel, s az öreg művezető gyakran tépelődött,
vajon nem spicli-e mind a tizenegy? Egyáltalán, vajon a dolgozók egyik fele nem
figyeli-e a másikat, s megfordítva? A levegő árulástól bűzlött. Senki sem bízhatott
már senkiben, s ebben a szörnyű légkörben az emberek mintha egyre jobban
eltompultak volna; munkahelyükön már csak gépek voltak, nem emberek.
Néha azonban szörnyű dühkitörés váltotta fel ezt a tompult állapotot, mint akkor,
mikor az egyik munkás nekifeszítette karját a fűrésznek és felordított: – Dögöljön
meg Hitler! És meg is fog dögleni! Biztos, hogy megdöglik, olyan biztos, mint hogy
én most elfűrészelem a karom!
Csak nagy nehezen tudták kiszabadítani ezt az őrültet a gépből, s természetesen
soha többé nem hallottak róla. Valószínűleg réges-rég meghalt már; remélhetőleg
meghalt! Bizony, átkozottul kellett ügyelni; nem mindenki olyan gyanútlan, mint
Otto Quangel, ez az öreg, eltompult gépember, akit szemmel láthatólag csak az
érdekel, hogy mindennap elegendő mennyiségű koporsót gyártsanak. Igen,
koporsót! Tovább süllyedtek, már nem bomba-ládákat gyártottak, hanem
koporsókat, barnásfeketére festett, hitvány koporsókat, a legolcsóbb, legsilányabb
széldeszkábó!, Ezer és ezer ilyen, koporsót gyártottak, a koporsóik szerelvényeket
töltöttek meg, a szerelvények egy pályaudvart, egyre több pályaudvart!
Quangel, miközben gondosan felügyelt minden gépre, sokszor elgondolkodott,
hány embert vittek ezekben a koporsókban sírba, hány meggyilkolt embert, hány
esztelenül meggyilkolt embert, akár a bombatámadások áldozatait temették el
bennük, tehát főleg öreg embereket, anyákat és gyermekeket, akár a koncentrációs
táborokba szállították a koporsókat, minden héten több ezer darabot, s olyan
férfiakat temettek el bennük, akik nem tudták vagy nem akarták megtagadni
meggyőződésüket. Minden héten több ezer koporsó egyetlen koncentrációs
táborba! De talán valóban a frontokra irányították a koporsókkal megrakott
szerelvényeket – bár ezt tulajdonképpen nem hitte el Otto Quangel, hisz mit
törődnek ezek a halott katonákkal! Egy halott katona nem ér többet nekik, mint egy
döglött vakond.
A madárarcú ember hideg szeme keményen és mérgesen pislog a villanyfényben,
olykor hirtelen felkapja a fejét, keskeny ajkú száját összeszorítja. Senki sem sejti,
milyen iszonyat és undor forrong benne, de Quangel tudja, hogy még sok a
munkája, tudja, hogy nagy feladatra hivatott, s már nemcsak vasárnaponként írja a
levelezőlapokat, hanem hétköznapokon is, munka előtt. Amióta megrohanták
Oroszországot, olykor-olykor levelet is ír. Egy levél kétnapi munkájába kerül, de
valahogy le kell vezetnie haragját.
Quangel bevallja önmagának, hogy már nem dolgozik olyan elővigyázatosan,
mint régen. Azonban biztonságban érzi magát; több mint két éve mindig
szerencsésen kicsúszik a kezükből, soha a legcsekélyebb gyanú sem merült fel
ellene.
A találkozás Trudel Hergesell-lel azonban komoly figyelmeztetés. Hisz Trudel
helyett más is állhatott volna a lépcsőházban, más is megfigyelhette volna, és
akkor végük: neki és Annának. Nem, nem is róla és Annáról van szó; a lényeg, hogy
a munka folytatódjék, napról napra, szakadatlanul. A munka érdekében kell ezentúl
megint óvatosabbnak lennie. Nagy könnyelműség volt, hogy Trudel megfigyelhette,
amikor elhelyezte a levelezőlapot a lépcsőházban.
Amellett Otto Quangel nem is sejtette, hogy Escherich felügyelő ezekben a
napokban két embertől is megkapta már a személyleírását. Már kétszer
megfigyelték Otto Quangelt, mikor elhelyezte a levelezőlapját. Mindkét esetben
nők, akik aztán kíváncsian felvették a levelezőlapot, de nem riadóztatták elég
gyorsan az embereket, hogy a tettest még a házban elfoghassák.
Igen, Escherich felügyelőnek ez idő tájt két személyleírása is volt a levelezőlapok
terjesztőjéről. Sajnálatos módon azonban a két személyleírás szinte minden
részletében különbözött egymástól. Csak abban egyezett meg a két nő, hogy a
tettesnek nagyon különös az arca, egyáltalán nem olyan, mint az átlagembereké.
Amikor azonban Escherich pontosabban meg akarta tudni, milyen ez az arc,
kiderült, hogy a két nő vagy nem jó megfigyelő, vagy nem tudják megfigyeléseiket
szavakká formálni. Nem tudtak mást mondani, csak hogy a tettes olyan volt, mint
egy igazi bűnöző. S mikor megkérdezték, szerintük milyen egy igazi bűnöző, vállat
vontak, s úgy vélték, hogy ezt az uraknak jobban kellene tudniuk.
Quangel sokáig habozott, elmondja-e Trudellel való találkozását Annának vagy
sem. Végül mégis úgy döntött, hogy elmondja; nem akart semmit sem eltitkolni
előle.
Annának joga van megtudni az igazságot, bár nagyon valószínűtlen, hogy a
találkozásból bármilyen veszély származzék; Annának azonban a legkisebb
veszélyről is tudnia kell, Quangel tehát elmesélte neki a találkozást úgy, ahogy
történt, anélkül, hogy szépítette volna könnyelműségét.
Jellemző Annára, hogyan hatott rá a hír. Trudel, Trudel házassága s a születendő
gyerek egyáltalán nem érdekelték, de nagyon ijedten suttogta: – Képzeld csak el,
Otto, ha valaki más állt volna mögötted, mondjuk egy SA!
Quangel lekicsinylőleg mosolygott: – De nem állt mögöttem senki! S mától
kezdve ismét óvatos leszek!
Ez az ígéret azonban nem nyugtatta meg az asszonyt. Nem, nem! – mondta
hevesen. – Mától kezdve én viszem el a levelezőlapokat. Egy öregasszonyra senki
sem figyel. Te mindjárt feltűnést keltesz, Otto!
– Két évig senkinek sem tűntem fel, anya. Szó sem lehet róla, hogy egyedül
intézd el a legveszélyesebb munkát! Ez olyan lenne, mintha a szoknyád mögé
bújnék!
– Már csak az hiányzik – felelte Anna mérgesen –, hogy te is olyan hülyeségeket
beszélj, mint a többi férfi! Miféle szamárság: a szoknyám mögé bújsz! Hogy bátor
vagy, azt amúgy is tudom; de hogy nem vagy óvatos, azt csak most tudtam meg, s
ehhez igazodom majd. És miattam beszélhetsz, amit akarsz!
– Anna! – mondta a férfi, s megfogta a kezét. – Ne légy olyan, mint a többi
öregasszony, hogy ezentúl mindig ugyanazt a hibát vesd a szememre!
Megmondtam, hogy óvatosabb leszek. Hihetsz nekem. Két éven át egész jól
dolgoztam... mért dolgoznék a jövőben rosszul?
– Nem tudom – mondja Anna makacsul -, mért ne vihetnem el én a
levelezőlapokat? Hisz olykor-olykor eddig is elvihettem.
– Ezt nem is akarom megtiltani. Ha túl sok van, vagy ha engem kínoz a köszvény,
ezentúl is elviheted a lapokat.
– Amellett én jobban ráérek, mint te. És valóban kevésbé feltűnő vagyok. És a
lábam is fürgébb. És nem akarok szinte elpusztulni félelmemben, mikor tudom,
hogy levelezőlapot viszel magaddal.
– Hát mit képzelsz te rólam? Azt hiszed, nyugodtan tudnék üldögélni, amíg te
elviszed a levelezőlapokat? Nem érted, hogy szégyellenem kellene magam, ha rád
hárulna a legnagyobb veszély? Nem, Anna, ezt nem kívánhatod tőlem!
– Akkor menjünk együtt. Négy szem többet lát, mint kettő, Otto!
 – Kettesben még jobban feltűnnénk; egy ember könnyen eltűnik a többiek között.
S nem is hiszem, hogy ilyen esetben négy szem többet lát, mint kettő. Hisz akkor
az egyik végül is mindig a másikra bízza magát. És különben is: ne haragudj, Anna,
idegesítene, ha velem lennél, s azt hiszem, én is idegesítenélek téged.
– Ó, Otto – mondta az asszony. – Hisz tudom, hogy ha akarsz valamit, akkor
keresztül is viszed az akaratodat. Én nem tudok ellenállni neked. De el fogok
pusztulni a félelemtől, most hogy tudom, hogy veszélyben vagy!
– A veszély nem nagyobb, mint eddig, nem nagyobb, mint akkoriban, mikor
elhelyeztem az első levelezőlapot a Neue Königstrasséban. Aki úgy él, mint mi,
Anna, azt mindig veszély fenyegeti. Vagy azt akarod, hogy abbahagyjuk?
– Nem! – kiáltotta Anna hangosan. – Nem, két hétig sem bírnám ki a
levelezőlapok nélkül! Hisz minek élnénk akkor? Hisz ezek a lapok jelentik az
életünket!
Quangel komoran mosolygott; komor büszkeséggel nézte az asszonyt.
– Látod, Anna – mondta aztán. – Ilyennek szeretlek. Mi nem félünk. Mi tudjuk,
milyen veszedelem fenyeget bennünket, és készek vagyunk, bármelyik pillanatban
készek vagyunk... de remélhetőleg meglehetősen messze még az óra, amikor erre
sor kerül majd.
– Nem – mondta az asszony. – Nem. Én azt hiszem, sosem kerül rá a sor. Túléljük
a háborút, túléljük a nácikat, és azután...
– Azután? – ismételte a férfi, mert egyszerre rádöbbentek, hogy a kivívott
győzelem után üres lesz az életük.
– Azt hiszem – mondta Anna –, akkor is találunk majd valamit, amiért érdemes
lesz harcolni. Talán egészen nyíltan, veszély nélkül.
– Veszély – mondta a férfi –, nincs harc veszély nélkül, Anna. Olykor érzem, hogy
így nem érhetnek tetten, s aztán órák hosszat fekszem és tépelődöm, hol
lappanghat még valamiféle veszély, amire nem gondoltam. Tépelődöm, de
eredménytelenül. És mégis érzem, hogy fenyeget bennünket valami veszély. Mit
felejthettünk el, Anna?
– Semmit – mondta az asszony. – Semmit. Ha óvatosan helyezed el a
levelezőlapokat...
Quangel bizonytalanul csóválta a fejét. – Nem, Anna mondta –, nem így
gondolom. Nem a lépcsőházban leselkedik ránk a veszély, s nem is itt, a lakásban,
mikor a levelezőlapokat írom. A veszély valahol másutt lappang, ott, ahol most nem
is sejtem. Egyszerre feleszmélünk majd, s akkor rádöbbenünk, hogy mindig itt
lappangott, csak mi nem vettük észre. De akkor már késő lesz.
Anna még mindig nem értette.
– Nem tudom, mért aggodalmaskodói egyszerre, Otto. Hisz mindent százszor
megfontoltunk és kipróbáltunk. Ha óvatosaik leszünk...
– Óvatosak! – kiáltotta Quangel, akit bántott, hogy az asszony még mindig nem
érti meg. – Hogy láthatnánk valamit előre, amit nem is látunk! Ó, Anna, nem értesz
engem! Az életben nem lehet mindent kiszámítani!
– Nem, nem értelek – mondta az asszony, s megcsóválta a fejét. – Azt hiszem,
olykor oktalanul aggodalmaskodsz, apa. Azt hiszem, jobb lenne, ha többet aludnál
éjszaka, Otto. Nagyon keveset alszol.
Quangel hallgatott.
Egy idő múlva Anna megkérdezte: – Tudod Trudel Baumann asszonynevét és
lakáscímét?
A férfi megrázta a fejét. – Nem tudom – mondta. –, és nem is akarom tudni.
– De én szeretném tudni – makacskodott Anna. – A saját fülemmel akarom
hallani, hogy nem történt semmi baj, amikor elhelyezte a levelezőlapot. Nem kellett
volna rábíznod, Otto! Mit tudja egy ilyen gyerek, hogy mit tesz? Talán egészen
nyíltan tette le a levelezőlapot, s közben elcsípték. És ha egyszer egy ilyen
fiatalasszony a karmaik közé kerül, akkor rövidesen Quangelék nevét is ismerik
majd!
A férfi megrázta a fejét. – Tudom, hogy ebből a szempontból nem fenyeget
bennünket veszély.
– De én biztos akarok lenni benne! – kiáltotta Quangelné. – Elmegyek majd a
gyárba, ahol Trudel dolgozik és érdeklődöm.
– Nem mész el, anya! Mi nem ismerjük többé Trudelt. Nem, ne szólj semmit, nem
mész! És erről többé egy szót sem akarok hallani!
S mikor az asszony még mindig dacosan nézett rá, azt mondta: – Hidd el, Anna,
hogy igazam van. Trudelről többé nem kell beszélnünk, ez a dolog el van intézve.
De – folytatta halkabban –, de ha éjjel álmatlanul fekszem, sokszor gondolok arra,
hogy mégsem ússzuk meg ép bőrrel, Anna.
Az asszony csodálkozva meredt rá.
– És akkor elképzelem magamnak, mi történik majd. Jó, ha az ember elképzeli,
hisz akkor semmi sem érheti váratlanul. Te is gondolsz erre olykor?
– Nem egészen értem, miről beszélsz, Otto – mondta Anna Quangel elutasítólag.
Quangel Ottóka könyvespolcának támaszkodott; egyik válla a fiú rádióépítő-
könyvéhez ért. Átható pillantással nézte Annát.
– Amint letartóztatnak, elválasztanak majd bennünket, Anna. Talán két-
háromszor látjuk majd még egymást, a kihallgatáson, a tárgyaláson, talán még
egyszer, félórával az ítélet végrehajtása előtt...
– Nem! Nem! Nem! – Anna kiabált. – Nem akarom, hogy erről beszélj! Nem lesz
semmi bajunk, Otto!
Quangel nyugtatóan tette nagy, kidolgozott kezét az asszony kicsiny, remegő,
meleg kezére.
– És ha nem sikerülne? Akkor megbánnád, amit tettünk? Akkor szeretnéd, ha
másképp éltünk volna, mint ahogy éltünk?
– Nem, semmit sem bánnék meg! De én érzem, Otto, hogy nem lepleznek le
bennünket, hogy megmenekülünk!
– Látod, Anna – mondta Quangel, anélkül hogy figyelemre méltatta volna az
asszony szavait. – Ezt akartam hallani. Sosem fogunk semmit megbánni. Ha nagyon
megkínoznak, akkor is valljuk majd, hogy igazunk volt.
Anna ránézett, s igyekezett palástolni remegését, de hasztalan. – Ó, Otto! –
kiáltotta zokogva. – Mért kell erről beszélni? Hisz csak falra fested az ördögöt!
Sosem beszéltél még így!
– Nem tudom, mért kell ma erről beszélnem – mondta a férfi, s elment a
könyvállványtól. – Egyszer beszélni kell erről is. Valószínűleg soha többé nem
beszélek majd erről, de egyszer mégiscsak kellett. Hisz tudnod kell, hogy akkor
majd nagyon egyedül leszünk a zárkában, nem beszélhetünk egymással egy szót
sem, pedig több mint húsz évig nap mint nap együtt éltünk. Nagyon nehéz lesz. De
tudjuk majd egymásról, hogy nem mondunk csődöt, hogy számíthatunk egymásra,
a halálban éppúgy, mint egész életünkben. És egyedül kell majd meghalnunk is,
Anna.
– Úgy beszélsz, Otto, mintha itt lenne már az ideje! Holott még szabadok
vagyunk, és senki sem gyanakszik ránk! Bármelyik nap abbahagyhatnánk, ha
akarnánk...
– De akarjuk? Akarhatnánk?
– Nem, nem azt mondom, hogy hagyjuk abba. Tudod jól, hogy nem akarom! De
azt sem akarom, hogy úgy beszélj, mintha már tetten értek volna bennünket, s már
csak a halál várna ránk. Még nem akarok meghalni, Otto, még élni akarok veled!
– Ki akar meghalni? – kérdezte Quangel. – Hisz mindenki élni akar, mindenki,
mindenki... még a legnyomorultabb féreg is élni akar. Én is élni akarok még. De
talán jó, Anna ha már a nyugodt élet során is gondolunk a nehéz halálra, s
felkészülünk rá. Hogy tudjuk: tisztességesen halunk majd meg, nem jajgatunk és
nem vinnyogunk. Az undorító lenne...
Egy ideig hallgattak.
Aztán Anna Quangel halkan mondta: – Bízhatsz bennem, Otto. Nem hozok majd
szégyent rád.

36. ESCHERICH FELÜGYELŐ BUKÁSA

A kicsiny Enno Kluge „öngyilkosságát” követő évben Escherich felügyelő

viszonylag nyugodtan élt; feljebbvalói nem nagyon zaklatták türelmetlenségükkel.
Annak idején, amikor jelentették az öngyilkosságot, s kiderült, hogy a nyavalyás
emberke megszökött a Gestapo és az SS kihallgatásai elől, Prall Obergruppenführer
természetesen viharos jelenteket rendezett. Azonban idővel ez is elmúlt, hisz
végképp nyomot vesztettek; várni kellett, míg új nyomra bukkannak.
Egyébként nem is volt már olyan fontos az a kobold. Egyre nevetségesebb és
ostobább volt a makacs egykedvűség, ahogy mindig egyforma szövegű
levelezőlapjait írta, hisz a lapokat senki sem olvasta, senki sem akarta olvasni, s
mindenkit csak zavarba hoztak vagy megfélemlítettek. Escherich türelmesen
szurkálta a zászlócskákat Berlin térképébe. Bizonyos elégedettséggel figyelte, hogy
az Alexanderplatzról északra egyre szaporodtak a zászlók – ott kell lennie a kobold
barlangjának! És milyen feltűnő volt az a hat-nyolc zászlócska a Nollendorfplatztól
délre – a manó nagy időközökben, de nyilván rendszeresen felkereste ezt a
környéket. Egy szép napon majd minden kiderül…
„Szorul a hurok! Egyre jobban szorul, nem menekülhetsz már!” – vigyorgott a
felügyelő, s a kezét dörzsölte.
De aztán megint más munkája akadt, fontosabb és sürgősebb ügyek foglalták le.
Egy őrült ügye épp nagyon időszerű volt; ez a meggyőződéses náci, ahogy magát
nevezte, ugyanis azzal foglalkozott, hogy Goebbels miniszternek naponta egy
durván sértő, sokszor trágár levelet írt. A minisztert először szórakoztatták ezek a
levelek, később izgatták, aztán tombolni kezdett, s követelte áldozatát. Hiúságán
halálos sebet ütöttek a levelek.
Nos, Escherich felügyelőnek szerencséje volt; a „sündisznó”-ügyet – ahogy ezt az
esetet elnevezte – negyedév alatt elintézte. A levélírót, aki egyébként valóban
párttag volt, mégpedig régi párttag, átadták Goebbels miniszter úrnak, s Escherich
ad acta tehette az ügyet. Tudta, hogy soha többé nem hall majd a „sündisznó”-ról.
A miniszter sosem bocsátja meg, ha megbántják.
Aztán más ügyek következtek – elsősorban azé az emberé, aki vezető
személyiségeknek a pápa enciklikáit és Thomas Mann rádióbeszédeit küldözgette,
valódiakat és hamisítottakat egyaránt. Ez egy ügyes fickó volt – elég nehezen
tudták elcsípni. Escherich azonban végül mégis a hóhér kezére juttatta.
Aztán következett az a kis cégvezető, akit egyszerre megszállt a nagyzási hóbort,
kinevezte magát egy nemlétező acélgyár vezérigazgatójának, s bizalmas leveleket
írogatott nemcsak más, valóban létező gyárak igazgatóinak, hanem a Führernek is,
melyekben részleteket közölt a német hadiipar riasztó helyzetéről, mégpedig olyan
részleteket, amelyek gyakran megfeleltek a valóságnak. Nos, ezt a palit viszonylag
könnyen elcsípték, hisz a levélíró adatait meglehetősen kevesen ismerhették.
Igen, Escherich felügyelő néhány jelentős sikert aratott; a kollégái már azt
suttogták, hogy rövidesen soronkívül előléptetik. Bizony, egész örvendetesen telt el
az év a kis Enno Kluge öngyilkossága óta; Escherich felügyelő elégedett volt.
Aztán azonban olyan időszak következett, amikor Escherich feljebbvalói
egyszerre megint megálltak a kobold térképe előtt. Megmagyaráztatták a
zászlócskákat, elgondolkodva bólogattak, mikor a felügyelő felhívta a figyelmüket,
mennyi zászló zsúfolódik az Alexanderplatztól északra, még inkább elgondolkodva
bólogattak, ha Escherich megmutatta a Nollendorfplatztól délre sorakozó érdekes
zászlóhadat, majd így szóltak: – És talált már valami nyomot, Escherich úr? Hisz ez
a fickó ugyancsak tevékeny lett, mióta bevonultunk Oroszországba! Az utolsó héten
öt levelet és levelezőlapot írt, ugyebár?
– Igen – mondta a felügyelő. – És ezen a héten már hármat kaptam!
– Nos tehát, hogy áll ez az ügy, Escherich? Gondolja csak meg, mióta firkál már
ez a fickó! Ennek mégiscsak véget kell vetni! Ez nem statisztikai hivatal, ahol
hazaáruló levelezőlapokat lajstromoznak, maga pedig nyomozó, kedves Escherich!
Nos hát, milyen nyomra bukkant?
Amikor így szorongatták, Escherich keservesen szidta a két nőt, akik látták a
levelezőlapok íróját, de nem tartóztatták fel – akik látták a tettest, de még a
személyleírását sem tudták megadni.
– Jó, jó, ez rendben van, kedves Escherich. De mi nem arról beszélünk, hogy a
tanúk ostobák, hanem azt kérdezzük, hogy maga, maga kis okos, milyen nyomot
talált?
Ekkor a felügyelő ismét a térképhez vezette az urakat, és suttogva elmagyarázta,
hogy az Alexanderplatztól északra mindenütt vannak zászlócskák, csak egy
bizonyos, nem túl nagy területen nincs egyetlenegy sem.
– És itt lapul a kobold! Ide nem tesz levelezőlapokat, mert itt sokan ismerik, s fél,
hogy valamelyik szomszédja meglátja. Néhány utca az egész; csupa kisember lakja.
Itt lapul.
– És mért tűri, hogy ott lapuljon? Mért nem rendelt el már rég házkutatásokat
ezekben az utcákban? Hisz ott elcsípheti, Escherich! Nem értjük magát, hisz
egyébként igazán hasznos ember, de ebben az ügyben egyik ostobaságot a másik
után követi el. Megnéztük az iratokat. Itt van például Kluge ügye, akit elengedett,
annak ellenére, hogy vallomást tett! És aztán nem is törődött vele, s tűrte, hogy a
fickó öngyilkos legyen; épp akkor, amikor a legnagyobb szükség lett volna rá! Egyik
ostobaság a másik után, Escherich!
Escherich felügyelő idegesen pedri a bajuszát, s engedélyt kér, hogy
megjegyezze: Klugénak bizonyára semmi köze sem volt a levelezőlapok írójához,
hisz a lapok halála óta éppúgy érkeznek, mint azelőtt.
– Szerintem feltétlenül hiteles a vallomása, hogy ismeretlentől kapta a
levelezőlapot.
– Nos, ha maga szerint hiteles! Szerintünk viszont feltétlenül szükséges, hogy
végre csináljon valamit! Mindegy, hogy mit, de most már eredmények kellenek!
Tehát mindenekelőtt tartson házkutatásokat azokban az utcákban. Majd meglátjuk,
mi lesz az eredmény. Valami eredmény mindig adódik, hisz mindenütt bűzlik
valami!
Escherich alázatosan megjegyzi, hogy ha csak néhány utcáról is van szó,
csaknem ezer lakásban kellene házkutatást tartani.
- Ez pedig nagyon nyugtalanítaná a lakosságot. Az emberek egyébként is annyira
idegesek az egyre szaporodó bombatámadások miatt, hát még ha mi is okot adunk
az elégedetlenségre! De ettől eltekintve: milyen eredményt várhatunk a
házkutatástól? Tulajdonképpen mit találhatunk? A bűncselekmény elkövetésében
ennek a fickónak csak egy tollszárra van szüksége, az pedig minden házban akad,
egy tintásüvegre, az úgyszintén akad, néhány levelezőlapra, ami megint csak akad
és így tovább. Nem tudom, milyen szempontokat adjak az embereimnek, akik a
házkutatásokat végzik; tulajdonképpen mit keressenek? Legfeljebb egy
negatívumot: a levelezőlapok írójának nyilvánvalóan nincs rádiója. Soha, egyetlen
levelezőlapon sem találtam bármilyen utalást a rádióhírekre. Gyakran egyszerűen
tévesek az értesülései a pasasnak. Nem, nem tudom, mi legyen a célja a
házkutatásoknak.
 – De kedves, aranyos Escherich – mi már végképp nem értjük magát! Maga
mindig csak aggályoskodik, és soha nincs egyetlen pozitív javaslata sem! El kell
csípnünk ezt a fickót, mégpedig hamarosan!
– El is csípjük – mondta a felügyelő mosolyogva –, de hogy hamarosan?... Ezt
nem ígérhetem. Mindenesetre nem hiszem, hogy még két évig írhatja a
levelezőlapjait.
Az urak nyögtek.
– Hogy miért nem hiszem? Mert az idő ellene dolgozik. Nézzék meg ezeket a
zászlócskákat; ha még százat beszúrunk, sokkal többet tudunk majd. Az én
koboldom átkozottul szívós, hidegvérű fickó, de eddig disznó mázlija is volt. A
hidegvér magában ugyanis nem elegendő; egy kis szerencse is kell, s ennek a
fickónak eddig szinte hihetetlen szerencséje volt. De ez éppolyan, mint a kártya,
uraim, egy ideig jól megy valakinek a lapja, de aztán egyszerre megváltozik a
lapjárás. Egyszerre a kobold ellen fordul a szerencse, s a mi kezünkbe kerülnek az
aduk!
– Mindez nagyon szép és érdekes, Escherich! Hisz értjük mi: hajszálpontos
bűnügyi elméleti De nekünk nem az elmélet a fontos, s ha jól értettük, maga azt
mondja, esetleg még két évig kell várnunk, amíg maga elszánja magát, hogy
cselekedjek. De ebbe mi nem egyezünk bele, hanem azt ajánljuk, hogy gondolja
meg még egyszer alaposan ezt az ügyet, s jelentkezzék a javaslataival, mondjuk,
egy héten belül. Akkor majd meglátjuk, alkalmas-e maga az ügy felszámolására
vagy sem. Heil Hitler, Escherich!
Prall Obergruppenführer azonban, akinek eddig a magasabb elöljárók előtt be
kellett fognia a száját, visszarohant Escherich szobájába: – Maga marha! Maga
hülye! Azt hiszi, továbbra is eltűröm, hogy egy ilyen félkegyelmű, mint maga,
szégyent hozzon a csoportomra? Egy hetet kapott! – rázta meg dühöngve az öklét.
– De a magasságos úristen irgalmazzon magának, ha egy hét alatt semmi sem jut
az eszébe! – És így tovább, és így tovább. Escherich felügyelő már nem is figyelt rá.
Az egyhetes végső haladék alatt Escherich felügyelő úgy foglalkozott a kobold-
üggyel, hogy egyáltalán nem foglalkozott vele. Egyszer tűrte, hogy felettesei
eltérítsék a várakozás helyes útjáról, s akkor is azonnal kizökkent az ügy a helyes
kerékvágásból, s ez Enno Kluge életébe került.
Nem mintha Kluge nagyon terhelte volna a felügyelő lelkiismeretét. Semmit sem
jelent, hogy egy ilyen értéktelen, nyavalyás mosogatórongy él-e vagy sem. De
Escherich felügyelőnek sok bajt hozott ez a kis féreg, eleget vesződött, amíg be
tudta tömni a száját. Igen, azon az éjszakán, melyre nem szívesen gondolt vissza,
nagyon izgatott volt a felügyelő – s ha ez a magas, színtelen, szürke ember gyűlölt
valamit, úgy az izgatottságot.
Nem, soha többé nem engedi, hogy kicsalogassák állhatatos türelmességéből –
még legmagasabb elöljárói sem csalogathatják ki. Hisz mi történhet vele?
Szükségük van Escherichre, sok ügyben egyszerűen pótolhatatlan. Nyilván
szitkozódnak és tombolnak majd, de végül csak rákényszerülnek, hogy azt tegyék,
ami egyedül helyes: várjanak türelemmel. Nem, Escherichnek nincs szüksége, hogy
javaslatokat tegyen...
Emlékezetes ülés volt. Ezúttal nem Escherich szobájában gyűltek össze, hanem
az egyik legmagasabb parancsnok elnöklete alatt a nagyteremben. Természetesen
nemcsak a kobold-ügyről tárgyaltak, más csoportok ügyeit is megbeszélték. A
felettesek megrótták, lekicsinylőleg gúnyolták beosztottjaikat és ordítottak. Aztán
került sor a következő ügyre.
– Escherich felügyelő, tegyen jelentést a levelezőlapok írójának ügyéről!
A felügyelő jelentést tett. Röviden összefoglalta az eseményeket, s az eddigi
nyomozást, mégpedig kitűnően, röviden, pontosan, olykor még tréfálkozva is, s
közben bajuszát simogatta.
 Ezután az elnök kérdése következett: – És milyen javaslatai vannak, hogy végre
felszámoljuk ezt a két éve húzódó ügyet? Két éve, Escherich felügyelő!
– Csak azt javasolhatom, hogy várjunk továbbra is türelemmel. Más megoldás
nincs. De talán át lehetne adni az ügyet felülvizsgálatra Zott bűnügyi tanácsos
úrnak.
Egy pillanatig halotti csend volt. Aztán gúnyos nevetés harsant föl.
– Lógós! - kiáltotta valaki.
– Először eltolja az ügyet, aztán más nyakába akarja sózni! – üvöltötte egy másik
hang.
Prall Obergruppenführer hatalmasat csapott az asztalra:
– Majd megtanítlak én, te dög!
– Csendet kérek!
Az elnök hangja kissé undorodva csengett. Csend lett.
– Ez a magatartás, uraim, aminek most tanúi lehettünk, csaknem egyenlő – a
dezertálással. Ez az ember gyáván meg akart szökni a nehézségek elől, holott
minden harc óhatatlanul nehézségeket szül. Sajnálom, hogy így történt, Escherich,
magát felmentem az ülésen való további részvételtől. Menjen a szobájába, s ott
várja meg további parancsaimat!
A felügyelő, akinek eszébe sem jutott, hogy így bánhatnak vele, halottsápadtan
meghajolt. Aztán az ajtóhoz ment, összecsapta a bokáját, s kinyújtott karral
üvöltötte: – Heil Hitler!
Senki sem figyelt rá. A felügyelő a szobájába ment.
A kilátásba helyezett parancsok először két SS-ben testesültek meg, akik
komoran meredtek rá. Az egyik fenyegetően mondta: – Ne nyúljon semmihez a
szobában, megértette?
Escherich lassan az SS felé fordult, aki így beszélt vele. Ezt a hangot eddig nem
ismerte. Pontosabban, ismerte, csak vele még soha senki nem beszélt ilyen
hangon. S méghozzá egy egyszerű SS! Az ügye ugyancsak rosszul állhat, ha ez a
fickó ilyen hangon beszél vele!
Durva arc, lapos orr, vaskos, előreugró áll; hajlamos a kegyetlenkedésre, értelmi
képességei hiányosak, részeg állapotban veszélyes – összegezte Escherich. Mit is
mondott az előbb az a főállat? Szökés? Nevetséges! Escherich felügyelő szökevény!
De jellemző ezekre a pasasokra, hogy mindig nagy szavakkal dobálóznak, aztán
pedig nem történik semmi!
Prall Obergruppenführer és Zott bűnügyi tanácsos léptek be.
„Mégiscsak elfogadták a javaslatomat! Ez a legokosabb, amit tehettek, bár nem
hiszem, hogy ez a ravasz szőröző valami új nyomra bukkanhatna!”
Escherich épp barátságos vidámsággal akarja köszönteni Zott bűnügyi tanácsost,
már csak azért is, hogy bebizonyítsa: cseppet sem haragszik, amiért elveszik tőle
az ügyet, mikor a két SS durván félrelöki, s a hóhérképű ordítani kezd: Alázatosan
jelentem: Dobat és Jacoby SS-közlegények és egy fogoly!
„Fogoly – ez én lennék?” – gondolja Escherich csodálkozva.
Hangosan pedig így szól: – Elmondhatnám még, Obergruppenführer úr, hogy...
– Fogd be a pofáját ennek a dögnek! – üvölti Prall dühöngve. Nyilván alaposan
megmoshatták a fejét.
Dobat SS-közlegény ököllel szájon vágja Escherichet. A felügyelő arcába vad
fájdalom nyilall, s érzi a szájában a vér undorító ízét. Aztán előrehajol, s kiköpi
néhány fogát a szőnyegre.
S miközben szinte gépiesen köpi ki a fogát, úgyhogy a fájdalmat sem érzi igazán,
azt gondolja: „Azonnal meg kell magyaráznom mindent. Természetesen bármire
hajlandó vagyok. Házkutatásokat tartok egész Berlinben. Minden házba, ahol több
ügyvéd vagy orvos lakik, kémet állítok. Mindent megteszek, amit akartok, de nem
üthettek a pofámba, nekem, a régi bűnügyi nyomozónak, a háborús érdemkereszt
tulajdonosának!”
 Miközben lázasan gondolkozik, egészen gépiesen igyekszik kiszabadulni az SS-
legények markából, s újra meg újra megpróbál beszélni – de nem tud, mert a
felsőajka felrepedt, s a szája vérzik –, Prall Obergruppenführer odaugrik hozzá,
mindkét kezével megmarkolja a mellén a kabátot s ráüvölt: – Na, végre, a kezembe
kerültél, te dölyfös seggfej! Azt hitted, amikor olyan bölcs előadásokat tartottál
nekem, hogy irtó okos vagy, te szar, mi? Azt hiszed, nem vettem észre, hogy
hülyének tartasz, s azt gondolod, te vagy a főokos, he? Na, de most a kezünkbe
kerültél, most majd megtanítunk kesztyűbe dudálni!
Prall egy pillanatig szinte eszét vesztette a dühtől, s úgy meredt a véres
Escherichre.
– Összeköpdösöd a szőnyeget? – ordította. – Bemocskolod a koszos véreddel a
szobát? Nyeled le mindjárt a vért, te kutya, vagy én vágok a pofádba!
És Escherich felügyelő – nem, a nyavalyás, remegő Escherich, aki egy órával
ezelőtt még a Gestapo mindenható felügyelője volt, halálos verítéktől gyöngyöző
homlokkal igyekezett lenyelni az undorítóan meleg, patakzó vért, nehogy
bepiszkítsa a szőnyeget, a saját szőnyegét, nem, most már Zott bűnügyi tanácsos
úr szőnyegét...
Az Obergruppenführer sóvár tekintettel figyelte a felügyelő szánalmas
viselkedését. – Ugyan! – mondta aztán bosszúsan, s elfordult Escherichtől –
Szüksége van még erre az emberre? Akar valamit kérdezni tőle, Zott úr? – kérdezte
a bűnügyi tanácsost.
Íratlan törvény, hogy a Gestapo kötelékébe vezényelt régi bűnügyi szakemberek
életre-halálra összetartanak, hisz az SS tagjai is összetartottak sokszor – a
bűnügyiek ellen. Escherichnek sosem jutott volna eszébe, hogy valamelyik
kollégáját kiszolgáltassa az SS-nek, bármilyen bűn terheli is; inkább igyekezett
volna még a legnagyobb gaztettet is leplezni. De most tapasztalnia kellett, hogy a
bűnügyi tanácsos futólag végigméri, majd kurtán így szól: – Erre az emberre? Hogy
kérdezzek tőle valamit? Köszönöm, Obergruppenführer úr. Inkább önmagámnak
teszek fel kérdéseket!
– Vezessétek el – kiáltotta az Obergruppenführer. – És tanítsátok meg egy kicsit
sietni, fiúk!
És a két SS rohamtempóban vonszolta végig Escherichet a folyosón, ugyanazon a
folyosón, ahová a felügyelő, jót nevetve a sikerült tréfán, egy évvel ezelőtt kirúgta
Borkhausent. Ugyanazokon a kőlépcsőkön hajították le, ugyanazon a helyen terült
el vérezve, ahol Borkhausen feküdt ugyancsak véresen. Aztán felrugdalták, s
lehajították a pincelépcsőn a fogdákhoz...
Minden tagja sajgott, s a többi úgy ment, mint a karikacsapás: le a civil ruhát, fel
a csíkos mundért, míg az SS-ek szemérmetlenül osztozkodtak az ingóságain. És
közben egyfolytában ütötték, verték, fenyegették...
Ó, igen, Escherich felügyelő gyakran látta mindezt az elmúlt években, s egy
pillanatig sem csodálkozott rajta vagy helytelenítette, hisz így kell bánni a
bűnözőkkel. De hogy most ő, Escherich bűnügyi felügyelő is e jogfosztott bűnözők
közé tartozik, az sehogy sem ment a fejébe. Hisz ő nem követett el semmiféle bűnt.
Pusztán javasolta, hogy átadhasson egy ügyet, amiben egyetlen feljebbvaló sem
tudott használható javaslatot tenni. És ez ki is derül majd, és akkor érte jönnek!
Hisz egyszerűen nem tudnak boldogulni nélküle! Addig uralkodnia kell magán, nem
szabad mutatnia, hogy fél, még a fájdalmát sem szabad észrevenniük!
Épp akkor hoztak még egy embert a fogdába, ahogy azonnal kiderült, egy kis
zsebtolvajt, akit tetten értek, mikor szerencsétlenségére épp egy magas rangú SA-
vezető feleségét akarta meglopni.
Most idehozták ezt a nyöszörgő férget, akit nyilván már útközben kezelésbe
vettek, s aki saját ürülékétől bűzlött, és térden csúszva újra meg újra átölelte az
SS-ek lábát: az isten áldja meg őket, ne bántsák! Kegyelmezzenek neki – az Úr
Jézus Krisztus megjutalmazza majd őket!
 Az SS-ek jó tréfának érezték, hogy a térdükkel az emberke arcába rúgjanak,
miközben az átölelte lábukat, s épp a legszebben könyörgött. Ilyenkor a zsebtolvaj
ordítva földre vetette magát – de aztán megint a kemény arcokat kémlelte, s azt
hitte, valamelyiken felfedezi a könyörület leghalványabb jelét, s újra fohászkodni
kezdett...
És ezzel a féreggel, ezzel az ürüléktől bűzlő gyáva nyomorulttal zárták egy
cellába a mindenható Escherich felügyelőt.

37. A MÁSODIK FIGYELMEZTETÉS

Anna Quangel egy vasárnap reggelen így szólt kissé vonakodva:

– Azt hiszem, Otto, meg kellene már látogatnunk Ulrichot. Tudod, hogy mi
vagyunk soron. Nyolc hete nem jártunk már Heffkééknél.
Otto Quangel felpillantott a munkájából. – Jól van, Anna – mondta. – Jövő
vasárnap elmegyünk, jó?
– Jobb szeretném, ha úgy osztanád be az időd, hogy ma mehessünk. Azt hiszem,
várnak bennünket.
– De hisz nekik az egyik vasárnap olyan, mint a másik, ők nem dolgoznak
vasárnap is, mint mi, mi alattomos gazemberek!
És gúnyosan nevetett.
– De Ulrichnak pénteken volt a születésnapja – ellenkezett Anna Quangel. –
Sütöttem egy kalácsot, s szeretném elvinni neki. Bizonyára mára várnak.
– De én ma ezen a lapon kívül egy levelet is szeretnék írni – mondta Quangel
kedvetlenül. – így terveztem, s nem szívesen rúgom fel a terveimet.
– Nagyon szépen kérlek, Otto!
– Nem mehetnél egyedül, Anna, s nem mondhatnád, hogy fáj a derekam? Hisz
egyszer már úgyis azt mondtad!
– Épp azért nem szeretném még egyszer ezt hazudni, mert egyszer már mondtam
– kérte Anna. – Most, Ulrichnak születésnapján...
Quangel felesége kérlelő szemébe nézett. Szívesen teljesítette volna a
kívánságát, de elkedvetlenítette a gondolat, hogy el kell hagynia a lakást.
– De mikor épp ma akartam megírni a levelet, Anna! A levél fontos. Amellett
kitaláltam valamit... – Bizonyára nagy hatása lesz. Különben is, Anna, már minden
gyerekkori történeteteket ismerem; kívülről tudom valamennyit. Úgy unatkozom
Heffkééknél. Ulrichhal nem tudok beszélgetni, és a sógornőd is mindig olyan
fagyosan üldögél. Sosem kellett volna a rokonokkal barátkoznunk; a rokonság
mindig borzalmas. Legjobb nekünk kettesben l
– Hát jó, Otto – engedett Anna egy kicsit. – Legyen a mai látogatás az utolsó.
Megígérem, soha többé nem kérlek, hogy menjünk el. De ma, mikor kalácsot
sütöttem, mikor Ulrich a születésnapját ünnepli! Ma menjünk még el, utoljára!
Kérlek, Otto!
– Ma nagyon nincs kedvem elmenni – mondta a férfi.
De végül is legyőzte Anna könyörgő tekintete. – No jól van, Anna – morogta –,
majd meggondolom. Ha délig meg tudok írni két lapot...
Délig befejezte a két lapot, s így Quangelék három óra felé elhagyták a
lakásukat. Földalattin akartak menni a Nollendorfplatzig, de közvetlenül a
Bülowstrasse előtt Quangel azt ajánlotta a feleségének, szálljanak ki már a
Bülowstrassénál, esetleg ott lesz alkalmuk rá.
Anna tudta, hogy a két levelezőlap Quangel zsebében van; azonnal megértette és
bólintott.
 Egy darabig a Potsdamerstrassén mentek, de nem találtak megfelelő házat.
Aztán be kellett fordulniuk jobbra a Winterfeldstrasséra, különben nagyon
eltávolodtak volna a sógor lakásától. Itt aztán ismét keresgéltek.
– Ez nem olyan jó környék, mint a miénk – mondta Quangel elégedetlenül.
– És ma vasárnap van – tette hozzá Anna. – Légy óvatos!
– Jó, óvatos leszek – felelte a férfi, majd hozzátette: – Ebbe a házba bemegyek!
Azzal eltűnt a házban, mielőtt Anna bármit is szólhatott volna.
Aztán megkezdődtek a várakozás percei, ezek a mindig kínzó percek, amikor
féltette Ottót, s mégsem tehetett mást, mint hogy vár.
„Ó, istenem – gondolta, miközben a házat nézte –, ez a ház sehogy se tetszik
nekem! Csak ne lenne semmi baj! Talán nem kellett volna rábeszélnem Ottót, hogy
ma eljöjjünk. Hisz annyira nem akart jönni; láttam rajta. És nem a levél miatt, amit
meg akart írni. Ha ma történne vele valami, örökké szemrehányást tennék
magamnak! De itt jön Otto...”
De nem Otto lépett ki a házból, hanem egy hölgy, aki éles pillantást vetett
Annára, mikor elhaladt előtte.
„Vajon gyanakodva pillantott rám? Szinte úgy ereztem. Történt valami a házban?
Otto már olyan rég elment, legalább tíz perce! Ugyan dehogy, hisz annyiszor
tapasztaltam már: ha várakozom egy ház előtt, mindig úgy érzem, mintha repülne
az idő. De hála istennek, most már valóban Otto jön!”
Oda akart menni hozzá – de aztán megtorpant.
Mert Otto nem egyedül lépett ki a házból, hanem egy hatalmas termetű,
bársonygalléros fekete télikabátot viselő úr kíséretében, akinek arcát dudoros,
forradásos, hatalmas tűzfolt éktelenítette el. Kezében irattáskát vitt. Anélkül hogy
egy szót szóltak volna, elhaladtak Anna mellett, akinek rémületében kihagyott a
szívverése. A Winterfeldplatz felé mentek; az asszony megbicsakló lábbal követte
őket.
„Mi történt már megint? – kérdezte magában. – Ki ez az úr, aki Ottót kíséri?
Talán Gestapo-nyomozó? Borzalmas az arca azzal a tűzfolttal. Egy szót sem szólnak
egymáshoz... Ó, istenem, csak ne beszéltem volna rá Ottót! Úgy tett, mintha nem
ismerne, tehát veszélyben van! Ez a szerencsétlen levelezőlap!”
Egyszerre nem bírta tovább. Nem bírta tovább a kínzó bizonytalanságot.
Szokatlan határozottsággal megelőzte a két férfit s megállt. – Berndt úr! – kiáltotta
s kezet nyújtott Ottónak. – De jó, hogy találkozunk! Azonnal el kell jönnie!
Csőrepedés van a lakásban, az egész konyha úszik már... – Elhallgatott, mert úgy
érezte, hogy a tűzfoltos úr olyan furcsán néz rá, olyan gúnyosan, olyan megvetően.
Otto azonban így szólt: – Mindjárt elmegyek, asszonyom, csak elviszem a doktor
urat a feleségemhez.
– Egyedül is előremehetek – mondta az anyajegyes férfi. – Von-Einem-Strasse
17., ugyebár? Jó. Remélem, nemsokára jön maga is.
– Negyedóra múlva, legkésőbb negyedóra múlva otthon leszek, doktor úr. Csak
elzárom a főcsapot.
S alig tettek meg tíz lépést, szokatlan gyengédséggel szorította a melléhez Anna
karját. – Nagyszerűen csináltad, Annál Nem tudtam, hogyan szabaduljak meg ettől
a fickótól l Hogy jutott az eszedbe?
– Ki volt ez? Orvos? Azt hittem, Gestapo-nyomozó, s nem tudtam tovább elviselni
a bizonytalanságot. Menjünk lassabban, Otto, minden tagom remeg. Az előbb nem
remegtem, de most! Mi történt? Észrevett valamit?
– Semmit. Nyugodj meg. Nem vett észre semmit. Nem történt semmi, Anna. De
reggel óta, mióta szóltál, hogy menjünk el a bátyádhoz, nem tudtam megszabadulni
valami rossz érzéstől. Azt hittem, azért nem akarok menni, mert meg akarom írni a
levelet, amit terveztem. És mert unom magam Heffkééknél. De most már tudom,
hogy azért nem akartam, mert éreztem: ma történik valami. Jobb, ha ma nem
megyek el otthonról...
 – Szóval mégis történt valami, Otto?
– Nem, semmi sem történt. Mondtam már, hogy semmi sem történt, Anna.
Felmentem a lépcsőn, s épp le akartam tenni a levelezőlapot, amikor ez az ember
kirohant a lakásából. Hidd el, Anna, úgy rohant, hogy csaknem feldöntött. Még arra
sem volt időm, hogy eltegyem a lapot. – Mit keres maga ebben a házban? – förmedt
rám azonnal. Tudod, hogy mindig meg szoktam jegyezni valamelyik lakó nevét a
kapu alatti névtáblákról. – Dr. Bollt keresem – mondóin tehát. – Én vagyok – felelte
a férfi. – Mi történt? Megbetegedett valaki? Mit tehettem mást, be kellett csapnom.
Azt mondtam, beteg vagy, s megkértem, jöjjön el hozzánk. Szerencsére eszembe
jutott a Von-Einem-Strasse. Azt hittem, azt mondja, hogy eljön majd este vagy
holnap délelőtt, de ehelyett így szólt: – Kitűnő! Épp útba esik! Jöjjön velem,
Schmidt úr! – Azt mondtam, Schmidtnek hívnak, érted, hisz sok embert valóban
Schmidtnek hívnak.
– Igen, de én az előbb úgy szólítottalak meg, hogy „Berndt úr”! – kiáltotta Anna
ijedten. – Ez bizonyára feltűnt neki.
Quangel meglepetten torpant meg. – Igaz – mondta. – Erre nem is gondoltam
eddig! De úgy látszik, mégsem tűnt fel neki. Az utca üres. Senki sem követ
bennünket. A Von-Einem-Strassén természetesen hiába keres majd bennünket, de
addigra mi már rég Heffkééknél leszünk.
Anna megállt. – Tudod, Otto – mondta –, most én mondom: inkább ne menjünk
ma Ulrichhoz. Most én érzem, hogy szerencsétlen nap a mai. Menjünk haza. A
levelezőlapokat majd elviszem én holnap.
Quangel azonban mosolyogva csóválta meg a fejét. – Nem, nem, Anna, ha már
idáig eljöttünk, intézzük el a látogatást is. Hisz megbeszéltük, hogy ez lesz az
utolsó látogatásunk. Amellett épp most nem szeretnék a Nollendorfplatzra menni.
Hátha találkoznánk az orvossal.
– Akkor legalább add ide a levelezőlapokat! Nem szeretem, hogy most nálad
vannak a lapok!
Quangel eleinte ellenkezett, de aztán átadta a két levelezőlapot.
– Ez valóban szerencsétlen vasárnap, Otto...

38. A HARMADIK FIGYELMEZTETÉS

Azonban Heffkééknél elfelejtették rossz előérzeteiket. Kiderült, hogy tényleg

várták őket. A sötét hajú, hallgatag sógornő is sütött kalácsot, s miután mindkét
kalácsot az utolsó morzsáig megették, Ulrich Heffke elővett egy üveg pálinkát, amit
a gyárban kapott ajándékba szaktársaitól.
Lassan és élvezettel itták a kis poharakból a valamennyiüknek szokatlan italt, s
az ital hatására élénkebbek, beszédesebbek lettek, mint egyébként. Végül – az
üveg már kiürült – a szelíd szemű, kis púpos énekelni kezdett. Templomi énekeket,
kórusokat énekelt: „Nem könnyű kereszténynek lenni” és „Lépjetek be kapumon,
legyetek szívem vendégei” – mind a tizenhárom szakaszt.
Nagyon magas fejhangon énekelt, s a hangja tisztán és áhítatosan csengett,
úgyhogy még Otto Quangelt is visszavarázsolta a gyermekkorába, mikor még
jelentettek valamit az ilyen énekek, mert valamikor hivő lélek volt. Akkor még
egyszerű volt az élet, nemcsak istenben hitt, hanem az emberekben is. Hitte, hogy
a jelmondatok, mint „Szeresd felebarátodat” vagy „Áldottak a békés szívűek” –,
hogy az ilyen jelmondatok érvényesek ezen a földön. Azóta minden nagyon
megváltozott, mégpedig nem a javára. Istenben senki sem hitt már, hisz
lehetetlen, hogy egy jóságos isten tűrné azt a gyalázatot, ami a földön uralkodik;
az emberek pedig, azok a disznóik...
 A púpos Ulrich Heffke magas hangon, tisztán énekelte: Ember vagy, ezt jól tudod,
mért törekedsz hát...
Azt azonban kertelés nélkül elutasították Quangelék, hogy vacsorára is
maradjanak. Nagyon jól érezték magukat, de most már feltétlenül haza kell
menniük. Ottónak van még valami dolga. Már csak az élelmiszerjegyek miatt se
maradhatnak, hisz tudják ők is, milyen nehéz kijönni. Hiába bizonygatták Heffkéék,
hogy egyszer igazán megengedhetik maguknak, nem minden vasárnap ünnepelnek
születésnapot, s különben is mindent elkészítettek már, nézzék meg maguk a
konyhában hiába bizonygatták mindezt Heffkéék, Quangelék kitartottak, hogy
menniük kell.
S valóban el is mentek, bár Heffkéék kifejezetten megsértődtek. Lent az utcán
így szólt Anna: – Láttad, Ulrich megharagudott, és a felesége is.
– Hadd haragudjanak! Úgyis utoljára látogattuk meg őket!
– De ezúttal igazán jól éreztük magunkat, ugye, Otto?
– Igen. Bizonyára. A pálinka sokat segített...
– És Ulrich olyan szépen énekelt – ugye, nagyon szépen énekelt?
– Igen, nagyon szépen. Furcsa pasas. Megesküdnék, hogy minden este imádkozik
még az ágyban a Jóistenhez!
– Hadd imádkozzék, Otto! A hívőknek könnyebb manapság. Mégiscsak van
valakijük, akihez fordulhatnak a gondjaikkal. És azt hiszik, hogy még ennek az
öldöklésnek is van értelme.
– Köszönöm szépen! – mondta Quangel egyszerre mérgesen. – Értelme! Hisz az
egész értelmetlen! Ezek az égben hisznek, tehát nem akarnak semmit sem
változtatni a földön. Csak csúsznak-másznak, és meghúzzák magukat! Hisz az
égben úgyis jó lesz minden. Hisz Isten tudja, mi miért történik. Az utolsó ítélet
napján majd megtudunk mindent! Nem, köszönöm szépen!
Quangel kapkodva és nagyon mérgesen beszélt. Most érezte a szokatlan ital
hatását. Hirtelen megtorpant. – Ez az a ház! – mondta egyszerre. – Ide akarok
bemenni! Add ide az egyik levelezőlapot, Anna!
– Ó, ne, Otto, ne tedd! Hisz megbeszéltük, hogy ma már semmit sem csinálunk!
Szerencsétlen nap a mai!
– Már nem, most már nem. Add ide a levelezőlapot, Anna!
Az asszony vonakodva adta oda. – Ó, csak ne legyen semmi baj, Otto! Úgy félek...
Quangel azonban nem figyelt rá, hanem elsietett.
Az asszony várt. Ezúttal nem kellett sokáig aggodalmaskodnia; Quangel
rövidesen visszatért.
– Úgy – mondta, s belekarolt Annába. – Ezzel végeztem. Látod, milyen egyszerű
volt? Nem kell törődni az ilyen előérzetekkel.
– Hála istennek! – mondta Anna.
De alig mentek néhány lépést a Nollendorfplatz irányában, amikor egy úr rohant
utánuk. Kezében szorongatta Quangel levelezőlapját.
– Hé! Hé! – kiabálta szinte tébolyodottan, – Maga tette le az előbb ezt a
levelezőlapot nálunk a folyosón! Pontosan láttam! Rendőr! Halló! Rendőr!
És egyre hangosabban kiabált. Az emberek összegyűltek körülöttük, s egy rendőr
sietve törte át a kört.
Semmi kétség: a szerencse egyszerre Quangelék ellen fordult. Miután a művezető
több mint két évig eredményesen dolgozott, egyszerre elpártolt tőle a szerencse.
Egyik kudarc a másik után. Ebben igaza volt Escherichnek, az egykori felügyelőnek:
nem lehet mindig szerencsésen játszani, számítani kell a balszerencsére is. Ezt
felejtette el Otto Quangel. Sosem gondolt az apró, kellemetlen véletlenekre,
melyekkel az élet mindig szolgál; ezeket nem lehet előre látni, s mégis számolni
kell velük.
Ebben az esetben a véletlen egy apró, bosszúvágyó tisztviselő személyében
jelentkezett, aki szabad vasárnapját arra használta fel, hogy a felette lakó bérlőt
megfigyelje. Haragudott a nőre, mert reggel soká aludt, mindig nadrágban járt, s
este még jóval éjfél után is szólt a rádiója. A tisztviselő gyanakodott, hogy
„pasasokat” is visz a lakására. Ha ez igaz, akkor lehetetlenné tudja tenni az egész
házban. Felkeresi a háziurat, és megmondja, hogy ilyen szajhák nem lakhatnak egy
tisztességes házban.
Már több mint három órája türelmesen várt az ajtó kukucskálója mögött, amikor
a fölötte lakó bérlő helyett Otto Quangel jelent meg a lépcsőházban. Látta, a saját
szemével látta, hogy Quangel letette a levelezőlapot az egyik lépcsőfokra – olykor a
lépcsőre tette a lapokat, ha nem volt ablakdeszka.
– Láttam, a saját szememmel láttam! – kiabálta az izgatott tisztviselő a
rendőrnek, s meglobogtatta a levelezőlapot. Olvassa el, biztos úr! Hisz ez
hazaárulás! Ez a fickó akasztófára való!
– Ne kiabáljon ennyire! – mondta a rendőr rosszallóan. Látja, hogy ez az úr
egészen nyugodt. Nem szalad el. Nos, igaz, amit ez az úr mond?
– Ostobaság! – felelte Otto Quangel mérgesen. – Összetéveszt valakivel. A
sógoromnál voltunk születésnapon, a Goldzstrassén. Itt, a Maassenstrassén nem
mentem be egyetlen házba sem. Kérdezze meg a feleségemet...
Pillantása Annát kereste. Az asszony épp akkor furakodott át a kíváncsiak széles
gyűrűjén. Azonnal eszébe jutott, hogy a másik levelezőlap a táskájában van. Ettől
azonnal meg kell szabadulnia; tudta, hogy most ez a legfontosabb. Átcsúszott az
emberek között, meglátott egy levélszekrényt, s miközben mindenki a vádaskodó
kiabálására figyelt, észrevétlenül becsúsztatta a levelezőlapot a szekrénybe.
Most már ismét ott állt a férje mellett, s bátorítóan mosolygott rá.
A rendőr közben elolvasta a levelezőlapot. Nagyon elkomolyodott, s becsúsztatta
a lapot köpenyujja fémajtójába. Tudott ezekről a levelezőlapokról; minden őrszobát
nem egyszer, de tízszer is figyelmeztettek rájuk. A legkisebb nyomot is követni
kell.
– Mind a ketten velem jönnek az őrszobára! – döntött a rendőr.
– És én? – kiáltotta Anna Quangel felháborodottan, s belekarolt a férjébe. – Én is
megyek! Nem engedem egyedül az uramat!
– Igazad van, mutter! – hallatszott egy mély hang a bámészkodók gyűrűjéből. –
Ezeknél a fickóknál sosem lehet tudni... vigyázz csak az öregedre!
– Csend! – kiáltotta a rendőr. – Csend! Menjenek hátrább! Oszolni! Nincs itt
semmi látnivaló!
A nézőknek azonban más véleményük volt, s a rendőr, aki belátta, hogy képtelen
a három embert őrizni s ugyanakkor a körülbelül ötven emberből álló tömeget
feloszlatni, lemondott róla, hogy szétzavarja az embereket.
– Biztos, hogy nem téved? – kérdezte az izgatott feljelentőt. – A felesége is vele
volt a lépcsőházban?
– Nem, nem volt vele. De biztos, hogy nem tévedek, őrmester úr! – Megint
kiabálni kezdett: – A saját szememmel láttam, hisz három órája leselkedtem már az
ajtó kukucskálója mögött...
– Átkozott csirkefogó! – kiáltotta valaki éles hangon, ellenségesen.
– Akkor mind a hárman velem jönnek! – döntött a rendőr. – Oszlás! Nem látják,
hogy az uraknak helyre van szükségük! Ostoba kíváncsiak! Kérem, uram, erre!
Az őrszobán öt percet kellett várniuk, mielőtt behívták őket a parancsnokhoz,
egy megtermett, barna arcú, nyílt tekintetű férfihoz.
Quangel levelezőlapja az íróasztalon feküdt.
A feljelentő megismételte a vádat.
Otto Quangel tagadott. A sógorát látogatta csak meg a Goldzstrassén, s nem
ment be egyeden házba sem a Maassenstrassén. Az öreg művezető nyugodtan
beszélt, s igazolta magát; a parancsnok is látta, hogy jótékony ellentéte a kiabáló,
izgatott, köpködő feljelentőnek.
 – Mondja csak – szólalt meg a parancsnok lassan –, mért leselkedett maga három
órán keresztül a kukucskáló mögött?! Hisz nem tudhatta, hogy valaki megjelenik
egy ilyen levelezőlappal! Nos tehát?
– Ó, a mi házunkban lakik egy szajha, parancsnok úr! Mindig nadrágban mászkál,
egész éjjel szól a rádiója... hát meg akartam lesni, miféle pasasokat hoz a lakására.
És akkor jött ez az ember...
– Sosem voltam abban a házban – ismételte Quangel makacsul.
– Hogy tehetne a férjem ilyet? Azt hiszi, beleegyeznék? – Kiabált közbe Anna. –
Huszonöt éve vagyunk házasok, és még soha semmivel sem vádolták!
A parancsnok futó pillantást vetett a merev madárarcra. „Sok mindent fel lehet
tételezni róla! – gondolta sebtében. De hogy ilyen levelezőlapokat írjon...”
A feljelentőhöz fordult: – Mi a neve? Millek? A postán dolgozik, ugye?
– Igenis, parancsnok úr. Postatiszt vagyok.
– Maga az a Millek, aki hetente általában két feljelentést tesz; a kereskedők
rosszul mérnek, az emberek csütörtökön porolják a szőnyeget, valaki odakakált az
ajtaja elé és így tovább, és így tovább. Maga az, ugye?
– Olyan rosszak az emberek, parancsnok úr! Mindig bántanak! Higgyen nekem,
parancsnok úr...
– Ma délután tehát egy asszonyt figyelt, akit szajhának nevez, most pedig
feljelenti ezt az urat...
A postatiszt biztosította, hogy csak a kötelességét teljesíti. Látta, amikor ez az
ember letette a levelezőlapot, s mikor rápillantott a szövegre, és látta, hogy
hazaárulásról van szó, azonnal utána sietett.
– Úgy! – mondta a parancsnak. – Egy pillanat...
Leült az íróasztalhoz, s úgy tett, mintha még egyszer elolvasná a levelezőlapot,
pedig már háromszor elolvasta. Közben gondolkozott. Meggyőződése szerint
Quangel egy öreg munkás, akinek vallomása helytálló, Millek ellenben egy
összeférhetetlen alak, akinek feljelentései még sosem bizonyultak igaznak.
Legszívesebben hazaküldte volna mindhármukat.
Azonban kétségtelen, hogy mégiscsak találtak egy levelezőlapot, s szigorú
parancsot kaptak, hogy a leghalványabb nyomot is követni kell. A parancsnok nem
akart orrot kapni, hisz különben sem volt valami jó a minősítése. Azzal vádolták,
hogy érzelgős, s titokban állítólag zsidókkal és a társadalom kitaszítottjaival
rokonszenvezik. Tehát nagyon vigyáznia kell. S végeredményképp mit árt ennek az
asszonynak s ennek a férfinak, ha átadja őket a Gestapónak? Ha ártatlanok, néhány
óra múlva úgyis szabadon engedik őket; a postatisztnek pedig, aki a hamis
feljelentést tette, ellátják a baját, mert feleslegesen dolgoztatta őket.
Már fel akarta hívni Escherich felügyelőt, mikor egyszerre eszébe jutott valami.
Csengetett, s így szólt a belépő rendőrhöz:
– Vigye előre a két urat, s kutassa át őket alaposan. De vigyázzon, nehogy
összekeveredjék a holmijuk. És aztán küldjön be hozzám egy embert, én majd itt
átkutatom az asszonyt.
De a motozás is eredménytelennek bizonyult, semmiféle Quangelékat terhelő
bizonyítékot nem találtak. Anna Quangel megkönnyebbült sóhajjal gondolt a
levelezőlapra, amit a postaládába dobott. Quangel viszont, aki még mit sem tudott
erről a gyors, meglepő lélekjelenléttel végrehajtott cselekedetről, arra gondolt:
„Milyen derék asszony! De vajon hol dughatta el a levelezőlapot? Hisz mindig
mellette voltam!” Quangelék igazolványai is megerősítették a bemondott adatokat.
Ezzel szemben Millek zsebében egy feljelentést találtak, a rendőrőrsnek címezve,
bizonyos von Tressowné ellen, lakik Maassenstrasse 17, aki harapós kutyáját a
rendeletek ellenére póráz nélkül sétáltatja. A kutya már kétszer mérgesen
rávicsorgott, minek okából joggal féltheti nadrágját, mely most, a háborúban
pótolhatatlan.
 – Furcsa gondjai vannak magának, jóember! – mondta a parancsnok. – Most, a
háború harmadik évében! Azt hiszi, nekünk nincs más dolgunk? Mért nem megy
egyszer oda ahhoz a hölgyhöz, és kéri meg udvariasan, hogy tegyen pórázt a
kutyára?
– Ilyet én nem teszek, parancsnok úr! Egy hölgyet éjjel megszólítani az utcán –
soha! Hisz akkor feljelent erkölcstelenségért!
– Nos, őrmester, vigye előre mindhármukat. Szeretnék telefonálni.
– Engem is letartóztatnak? – kiáltotta Millek postatiszt haragosan. – Fontos
feljelentést tettem, s letartóztatnak! Fél fogom jelenteni magukat!
– Ki mondta egy szóval is, hogy letartóztatjuk? Őrmester, vigye előre ezt a három
embert!
– Kiürítették a zsebeimet, mint egy betörőét! – kiabálta a postatiszt, de az ajtó
becsapódott mögötte.
A parancsnok felvette a kagylót, tárcsázott és jelentkezett. – Escherich
felügyelővel szeretnék beszélni – mondta. – A levelezőlapok ügyében.
– Escherich felügyelőnek vége, fuccs, kész! – kiáltotta egy pimasz hang a
parancsnok fülébe. – Zott bűnügyi tanácsos nyomoz most ebben az ügyben!
– Akkor adja, legyen szíves, Zott bűnügyi tanácsos urat ha beszélhetek vele
ilyenkor, vasárnap délután.
– Ó, vele mindig! Adom a tanácsost!
– Itt Zott.
– Itt Kraus őrsparancsnok! Tanácsos úr, éppen most hoztak hozzánk egy embert,
akinek állítólag valami köze van azokhoz a levelezőlapokhoz – tudja, miről van szó?
– Persze, tudom! A kobold-ügy. Mi a foglalkozása?
– Asztalos. Művezető egy bútorgyárban.
– Akkor tévedett! A tettes a villamosvasútnál dolgozik! Engedje szabadon azt az
embert, parancsnok! Végeztem!
Így kerültek Quangelék szabadlábra, amin nagyon csodálkoztak, hisz néhány
alapos kihallgatással s egy házkutatással mindenképp számoltak.

39. ZOTT BŰNÜGYI TANÁCSOS ÚR

Zott bűnügyi tanácsos, egy kecskeszakállas, pókhasú emberke, aki olyan volt,
mint Ernst Theodor Amadeus Hoffmann valamelyik elbeszélésének hőse, ez a
papirosból, akták porából és tintából gyúrt teremtmény, akinek azonban kitűnően
forgott az agya, régebben igen mulatságos alakja volt a berlini bűnügyi
szakemberek világának. Semmibe vette a szokott módszereiket, szinte sohasem
hallgatott ki senkit, s belebetegedett, ha egy gyilkosság áldozatát kellett
megnéznie.
Legszívesebben mások aktáival foglalkozott, összehasonlította, megvizsgálta
őket, többoldalas kivonatokat készített belőlük – s az volt a vesszőparipája, hogy
táblázatokat gyártott, végtelen, aprólékosan átgondolt táblázatokat, melyekből
okos következtetéseket vont le. Mivel Zott tanácsos sajátos módszerével – ugyanis
csak a fejével dolgozott – néhány meglepő eredményt ért el olyan ügyekben,
melyek már reménytelennek látszottak, megszokták, hogy minden kilátástalan
ügyet rábíznak – ha Zott nem tudja megoldani, akkor senki.
Escherich felügyelő javaslata tehát, hogy a kobold-ügyet Zott bűnügyi
tanácsosnak adják át, végeredményképp nem is volt olyan szokatlan. Csak meg
kellett volna várnia, hogy felettesei tegyék meg ezt a javaslatot; hogy ő javasolta,
az szemtelenség volt, nem is, gyáva meghátrálás az ellenség elől, dezertálás...
 Zott bűnügyi tanácsos három napra bezárkózott a kobold-ügy aktáival, s csak
aztán kérte az Obergruppenführert, hogy beszéljék meg az ügyet. Prall mohón
várta már, hogy ezt az ügyet végre elintézzék, s azonnal felkereste Zottot.
– Nos, tanácsos úr, maga öreg Sherlock Holmes, mit sütött ki megint?
Meggyőződésem, hogy máris fülön csípte a fickót. Az a szamár Escherich...
És hosszan szidalmazta Escherichet, aki mindent elrontott. Zott bűnügyi tanácsos
szótlanul hallgatta a szóáradatot, anélkül, hogy egyetlen arcizma is megrándult
volna, s akár csak egy bólintással vagy fejcsóválással kifejezte volna egyéni
véleményét.
Amikor végre lecsillapodott az Obergruppenführer haragja, Zott megszólalt: –
Obergruppenführer úr, a levelezőlapok írója egy egyszerű, meglehetősen
műveletlen ember, aki nagyon keveset írt életében, s aki meglehetősen nehezen
tudja magát írásban kifejezni. Valószínűleg agglegény vagy özvegy, aki egyedül él
a lakásában, különben e két év alatt a felesége vagy a szállásadónője már rég
rajtakapta volna írás közben. Hogy semmit sem tudunk a személyéről, annak
ellenére, hogy az Alexanderplatztól északra nyilván meglehetősen sokat beszélnek
ezekről a levelezőlapokról, bizonyítja, hogy még senki sem látta, amikor ír. Tehát
nyilván egészen egyedül él. Valószínűleg idősebb ember – fiatalabb már rég
megunta volna az irogatást, aminek semmi látható eredménye nincs, s rég valami
másba kezdett volna. Rádiója sincs...
– Jó, jó, tanácsos úr! – szakította félbe Prall Obergruppenführer türelmetlenül. –
Ezt már pontosan ugyanezekkel a szavakkal az a hülye Escherich is rég elmondta
nekem. Nekem új értékelésekre, új eredményekre van szükségem, melyek lehetővé
teszik, hogy letartóztathassuk a fickót. Látom, itt fekszik egy táblázat. Miféle
táblázat ez?
– Ezen a táblázaton – felelte a bűnügyi tanácsos, s nem látszott rajta, milyen
súlyosan megsértette Prall, amikor éles elméjű levezetéseiről azt mondta, hogy
már Escherichtől is hallotta –, feltüntettem a levelezőlapok lelőhelyeit. Mindmáig
kétszázharminchárom levelezőlap és nyolc levél érkezett. Ha megvizsgáljuk, mikor
találták ezeket, a következő következtetésre jutunk: Este nyolc óra után és reggel
kilenc óra előtt soha nem helyeztek el levelezőlapokat...
– Hisz ez világos, mint a vakablak! – kiáltotta az Obergruppenführer
türelmetlenül. – Mert ilyenkor zárva vannak a kapuk! Igazán nincs szükségem
táblázatokra, hogy ezt tudjam!
– Egy pillanatnyi türelmet kérek! – mondta Zott, s a hangja meglehetősen
mérgesen csengett. – Még nem fejeztem be a megállapításaimat. Egyébként is a
kapukat nem reggel kilenc órakor, hanem hétkor, sok helyen már hatkor nyitják ki.
Tehát folytatom: A levelezőlapok nyolcvan százalékát reggel kilenc óra és déli
tizenkét óra között helyezték el. Soha egyetlen lapot sem helyeztek el tizenkettő és
kettő között. A fennmaradó húsz százalékot tizennégy és húsz óra között helyezték
el. Ebből az következik, hogy a levelezőlapok írója, aki nyilvánvalóan megegyezik a
terjesztővel, rendszeresen tizenkettő és kettő között ebédel, s éjjel dolgozik,
legalábbis délelőtt soha, délután pedig ritkán. Ha kiválasztok egy lelőhelyet,
mondjuk az Alexanderplatzon, s megállapítom, hogy a levelezőlapot tizenegy óra
tizenöt perckor helyezték el, majd megállapítom, milyen távolságot tehet meg egy
ember negyvenöt perc alatt, vagyis tizenkét óráig, s a körzővel kört húzok a
lelőhely körül, akkor minden esetben észak felé arra lyukadok ki, ahol nincsenek
zászlócskák. És ez minden lelőhelyre érvényes, természetesen némi korlátozással,
hisz a levelezőlapok elhelyezése nem minden esetben egyezik a megtalálás
időpontjával. Ebből először is arra következtetek, hogy a fickó nagyon pontos.
Másodszor: nem szereti igénybe venni a nyilvános közlekedési eszközöket. Abban a
háromszögben lakik, amelyet a Greifswalder-, Danziger-, és Prenzlauerstrasse
határol, feltehetően a Chodowieeki-, a Jablonski- vagy a Christburgerstrassén.
 – Egészen kiváló, tanácsos úr! – mondta az Obergruppenführer, aki egyre jobban
kiábrándult Zottból. – Egyébként emlékszem, hogy Escherich is ezeket az utcákat
említette. Csak neki az volt a véleménye, hogy a házkutatás felesleges. Mi a maga
véleménye a házkutatásról?
– Egy pillanatnyi türelmet kérek – mondta Zott, s felemelte kis kezét, mely
mintha kissé megsárgult volna az aktáktól. Most valóban mélyen megsértődött. –
Szeretném pontosan megmagyarázni az eredményeimet, hogy ön is meg tudja
állapítani, vajon célravezetők-e az általam javasolt intézkedések...
„Biztosítani akarod magad, te ravasz róka! – gondolta Prall. – No várj csak,
nálam nincsenek biztosítékok, s ha itt az ideje, majd kibaltázok veled!”
– Ha jobban megvizsgáljuk ezt a táblázatot – tudálékoskodott a bűnügyi tanácsos
–, arra az eredményre jutunk, hogy minden levelezőlapot hétköznap helyeztek el.
Ebből az következik, hogy a fickó vasárnap sosem hagyja el a lakását. Vasárnap ír,
amit az is igazol, hogy a legtöbb lapot hétfőn vagy kedden találták. Érthető, hisz
szabadulni akar a terhelő bizonyítékoktól.
A pókhasú emberke felemelte az ujját. – Egyedül az a kilenc levelezőlap képez
kivételt, melyeket a Nollendorfplatztól északra találtak. Ezeket vasárnap helyezték
el, általában negyedéves időközönként, s mindig késő délután vagy kora este.
Amiből az következik, hogy a levelezőlapok írójának valamilyen rokona, talán az
idős édesanyja lakik ott, akit meghatározott időközökben kötelességszerűen
meglátogat.
Zott tanácsos rövid szünetet tartott, s aranykeretes szemüvegén keresztül
rápillantott az Obergruppenführerre, mintha dicséretet várna.
Prall azonban csak annyit mondott: – Mindez szép és jó. Nyilván nagyon okos is.
De nem látom, hogyan juthatunk tovább...
– Kissé mégis továbbjuthatunk, Obergruppenführer úr! – Ellenkezett a bűnügyi
tanácsos. – A megnevezett utcákban természetesen titokban s nagyon
elővigyázatosan érdeklődöm majd, vajon nem lakik-e ott valaki, aki megfelel az
elképzeléseimnek.
– Ez mégiscsak valami! – kiáltotta az Obergruppenführer megkönnyebbülten. –
Más eredmény?
– Még egy táblázatot – mondta a bűnügyi tanácsos csendes diadallal, s elővett
egy másik papirost –, még egy táblázatot készítettem, ahol egy kilométer átmérőjű
körökkel, piros ceruzával bekarikáztam a fő lelőhelyeket. A Nollendorfplatzon levő
két lelőhelyet s a tettes feltételezett lakását figyelmen kívül hagytam. Ha jobban
megvizsgálom ezt a tizenegy fő lelőhelyet – tizenegy fő lelőhely van,
Obergruppenführer úr –, akkor arra a meglepő felfedezésre jutok, hogy mindegyik,
kivétel nélkül mindegyik valamelyik villamos-végállomásnál vagy annak közelében
van. Tessék, nézze meg, Obergruppenführer úr! Itt! Meg itt! És ott! Itt a
végállomás, itt – kissé jobbra a körtől, szinte a körön kívül, de azért a sugarán. És
itt ismét – pont a közepén...
Zott szinte könyörögve pillantott az Obergruppenführerre.
– Ez nem lehet véletlen! – mondta. – A kriminalisztika nem ismer ilyen
véletleneket! Ez az ember valamiképp kapcsolatiban van a villamosvasúttal,
Obergruppenführer úr! Nem lehet másképp! Éjszaka dolgozik, néha délután. De
nem visel egyenruhát, ezt bizonyítja annak a két nőnek a tanúvallomása, akik
látták, amikor elhelyezte a levelezőlapokat. Engedélyt kérek, Obergruppenführer
úr, hogy ezeken a végállomásokon elhelyezzem egy-egy kiváló emberünket. Ettől
még többet várok, mint a házakban való kérdezősködéstől. De együtt a kettő, ha
alaposan csináljuk, nyilvánvalóan eredményre vezet majd!
– Maga ravasz róka! – kiáltotta most az Obergruppenführer, aki egészen
izgalomba jött, s akkorát csapott a bűnügyi tanácsos vállára, hogy az emberke
csaknem összerogyott. – Vén kujon! A végállomás – csodálatos ötlet! Escherich egy
barom. Megérdemli a sorsát. Természetesen mindent engedélyezek! Csak
igyekezzék egy kicsit, s lehetőleg két-három napon belül jelentse, hogy elcsípte a
fickót! Escherichnek, annak a marhának, még az orra alá akarom dörgölni, mekkora
marha!
S az Obergruppenführer elégedett mosollyal hagyta el a szobát.
Amikor Zott tanácsos egyedül maradt, köhécselt. Leült az Íróasztalhoz, a
táblázataihoz, szemüvege mögül az ajtóra pislantott, s ismét köhécselt. Gyűlölte
ezeket a nagyszájú, ostoba fickókat, akik csak ordítani tudnak. Ezt pedig, aki épp
most ment ki a szobából, ezt a hülye majmot pedig, aki mindig Escherichre
hivatkozott: „Ezt már Escherich is mondta”, „Ezt már Escherichtől, attól az ökörtől
is tudom”, különösen gyűlölte.
És aztán tréfásan a vállára csapott, pedig a bűnügyi tanácsos minden testi
érintést gyűlölt. Nem, ez a fickó – nos, ki kell várni a kellő időpontot. Ezek az urak
sem ülnek olyan biztosan a nyeregben, s az ordítozásukkal sem tudják leplezni,
hogy félnek a bukástól. Bármilyen biztos és kemény a fellépésük, azért titokban
nagyon jól tudják, hogy kis senkik, akik semmihez sem értenek. Egy ilyen
vízfejűnek kellett elmondania csodálatos felfedezését a végállomásokról, egy ilyen
embernek, aki nem is tudja értékelni az éleselméjűséget, ami nélkül pedig
lehetetlen ilyesmit kitalálni! Gyöngyöt szórni a disznók elé – mindig ugyanaz a
nóta!
Aztán azonban elmerül aktáiban, táblázataiban, terveiben. A bűnügyi
tanácsosnak jól idomított agya van; betol egy fiókot, s máris megfeledkezett róla,
mi van benne. Kihúzza a végállomások fiókját, s azon kezd töprengeni, milyen
beosztása lehet a levelezőlapok írójának. Felhívja a közlekedési vállalatok
igazgatóságának személyzeti osztályát, s megkéri, olvassák fel a Berlini
Villamosvasúti Társulat valamennyi beosztásának végtelen lajstromát. Olykor-
olykor feljegyez magának valamit.
Most tehát egyedül az a gondolat foglalkoztatja, hogy a tettes valamiféle
kapcsolatban van a villamosvasúttal. Büszke a felfedezésére. Úgy erezné, hogy
halálosan becsapták, ha most előállítanák a tettest, Quangelt, egy bútorgyár
művezetőjét. Nem is törődne vele, hogy végre elfogták a tettest, csak az fájna neki,
hogy szép elmélete hamis.
S mikor egy vagy két nap múlva már javában nyomoznak a házakban és a
végállomásokon, és az őrsparancsnok jelenti, hogy esetleg elfogták a tettest, ezért
kérdezi meg, mi a foglalkozása. Meghallja, hogy asztalos, s ezzel máris elintézte az
ügyet. A tettes a villamosvasútnál dolgozik!
Leteszi a kagylót; az ügy el van intézve! Egyszer s mindenkorra el van intézve,
olyannyira, hogy a tanácsos még arra sem figyel, hogy a rendőrőrs a
Nollendorfplatzon van, hogy vasárnap este van, s hogy a Nollendorfplatzon megint
találtak egy levelezőlapot! Még a rendőrőrs számát sem jegyzi meg. „Ezek a hülyék
mindig csak hülyeségeket csinálnak – kész!”
„Az embereim holnap, legkésőbb holnapután tájékoztatnak majd. A rendőrség
szart sem ér, azok nem is konyítanak a bűnügyekhez!”
Így engedik szabadon a letartóztatott Quangelékat...

40. OTTO QUANGEL BIZONYTALAN LESZ

Quangelék ezen a vasárnapon szótlanul mentek haza, s szótlanul vacsoráztak

meg. Anna, aki a döntő pillanatban olyan bátor és határozott volt, a konyhában
titokban sírdogált egy kicsit, amiről Ottónak természetesen nem volt szabad
tudnia. Most, amikor már minden elmúlt, félelem és rettegés kerítette hatalmába.
Hajszálon múlt, hogy leleplezték őket, ami pedig mindkettőjük életébe került volna.
Ha az a Millek nem olyan közismerten összeférhetetlen ember. Ha nem tudott volna
megszabadulni a levelezőlaptól. Ha az őrsparancsnok nem olyan rendes ember –
hisz látszott, hogy ki nem állhatja ezt a besúgót! Igen, most az egyszer még nem
történt semmi baj, de Ottónak soha, soha többé nem szabad efféle veszélynek
kitennie magát.
Anna bemegy a szobába, ahol a férje tanácstalanul sétál fel-alá. Nem gyújtottak
villanyt, de Quangel felhúzta az elsötétítő redőnyt, s kint holdfény van.
Otto még mindig szótlanul sétál fel-alá.
– Otto!
– Tessék?
Quangel hirtelen megáll, s ránéz az asszonyra, aki a heverő sarkára ült, s akit
alig lát a szobába szivárgó sápadt, gyenge holdfényben.
– Azt hiszem, Otto, legokosabb, ha most egy darabig abbahagyjuk. Mostanában
nincs szerencsénk.
– Nem lehet – feleli Quangel. – Nem lehet, Anna. Feltűnne, ha egyszerre nem
kapnának több levelezőlapot. Épp most, amikor csaknem elcsíptek bennünket,
különösen feltűnne Azért ők sem olyan buták – észrevennék, hogy van valami
összefüggés köztünk s aközött, hogy egyszerre nem kapnak többé levelezőlapokat.
Folytatnunk kell, akár akarjuk, akár nem.
S kemény hangon tette hozzá: – Márpedig én akarom!
Anna nagyot sóhajtott. Nem mert hangosan helyeselni, bár belátta, hogy Ottónak
igaza van. Ezen az úton nem lehet megállni, amikor nekik tetszik. Nem lehet
visszafordulni, nem lehet megpihenni. Egyre tovább kell haladni.
Egy ideig töprengett, aztán így szólt: – Akkor engedd, hogy mától én vigyem el a
levelezőlapokat, Otto. Neked most nincs szerencséd.
Quangel neheztelve mondta: – Nem tehetek róla, hogy egy ilyen spicli három
óráig leselkedik a kukucskáló mögött. Én vigyáztam, jól körülnéztem!
– Nem is mondtam, Otto, hogy nem vigyáztál. Azt mondtam, hogy most nincs
szerencséd. Erről nem tehetsz.
Quangel ismét eltereli a beszédet. – Hová dugtad tulajdonképpen a második
levelezőlapot? A ruhád alá?
– Nem lehetett, hisz mindig voltak körülöttem. Nem, Otto, bedobtam a
postaládába a Nollendorfplatzon, mindjárt az első izgalomban.
– A postaládába? Nagyon jó. Nagyon okosan tetted, Anna. A következő hetekben
majd mindenütt, ahol járunk, bedobunk levelezőlapokat a postaládákba, nehogy ez
az egy feltűnjék. Nem is olyan rossz ötlet a postaláda; nyilván a postán se csupa
náci dolgozik. És a kockázat is sokkal kisebb.
– Kérlek, Otto, engedd, hogy ezentúl én vigyem el a levelezőlapokat – kérte Anna
még egyszer.
– Ne hidd, anya, hogy te nem követted volna el ugyanazt a hibát, mint én. Az
ilyen véletlenektől féltem mindig; ezek ellen nem lehet védekezni, mert nem lehet
előre látni őket. Mit tehetek egy spicli ellen, aki három óráig leselkedik a
kukucskáló mögött? Vagy ha hirtelen rosszul leszel, vagy csak elesel, és eltöröd a
lábad – azonnal kikutatják a zsebeidet, s megtalálják a levelezőlapot! Nem, Anna, a
véletlenek ellen nem lehet védekezni!
– Annyira megnyugtatna, ha megengednéd, hogy én vigyem el a levelezőlapokat!
– makacskodott az asszony.
– Nem mondom, hogy nem, Anna. Megvallom őszintén, hogy egyszerre
bizonytalan lettem. Úgy érzem, mintha mindig csak egy pontra merednék, holott az
ellenség nem ott lapul. És mintha a közelemben mindenütt ellenségek
ólálkodnának, s én nem látom őket.
– Ideges vagy, Otto. Már túlságosan régen dolgozol. Ha legalább néhány hétre
abbahagyhatnád! De igazad van, nem lehet abbahagyni. De mától kezdve majd én
viszem el a levelezőlapokat!
 – Nem mondok nemet. Vidd! Nem félek, de igazad van, hogy most ideges vagyok.
A véletlenektől vagyok ideges, amelyekre sosem számítottam. Azt hittem,
elegendő, ha jól dolgozom. De nem elég; szerencse is kell, Anna. Sokáig
szerencsénk volt, de most mintha kissé megváltozott volna a helyzet...
– Hisz most az egyszer még szerencsénk volt – mondta Anna nyugtatólag. – Nem
történt semmi baj.
– De ismerik a címünket, s bármikor megkereshetnek bennünket! Ez az átkozott
rokonság! Mindig mondtam, hogy csak bajt hoznak ránk l
– Ne légy igazságtalan, Otto! Mit tehet erről Ulrich?
– Persze hogy nem tehet róla. Ezt nem is mondtam. De ha nem lenne a rokonunk,
nem látogattuk volna meg. Semmire sem jó más emberebbe csimpaszkodni, Anna.
Csak megnehezíti a dolgunkat. Most pedig már ránk terelődött a gyanú.
– Ha valóban gyanúsítanának bennünket, Otto, akkor nem engedtek volna
szabadon!
– A tinta! – mondta Quangel, s egyszerre megtorpant. A tinta még itt van a
lakásban! A tinta, amivel a levelezőlapot írtam; egy üveg tinta még itt van!
Kiszaladt, s kiöntötte a tintát a lefolyóba. Aztán felöltözött.
– Hová mész, Otto?
– El kell tüntetnem az üveget a lakásból! Holnap majd veszünk másfajta tintát.
Közben égesd el a tollszárat, s mindenekelőtt az összes levelezőlapot és
levélpapírt. Mindent el kell égetni! Nézz meg minden fiókot. Ebből a holmiból
semmi sem maradhat a lakásban!
– De Otto, hisz nem gyanúsítanak bennünket! Minderre ráérünk még!
– Nem érünk rá! Tedd, amit mondok! Mindent átnézni, mindent elégetni!
Quangel elment.
Amikor visszajött, már megnyugodott egy kicsit. – A Friedrichshainban dobtam el
az üveget. Elégettél mindent?
– El.
– Valóban mindent? Mindent átnéztél és elégettél?
– Hidd el, ha mondom, Otto!
– Persze, rendben van, Anna! Furcsa, de megint úgy érzem, hogy nem látom, hol
az ellenség. Mintha elfelejtettem volna valamit!
Megsimogatta a homlokát, s gondterhesen nézett Annára.
– Nyugodj meg, Otto, biztos, hogy nem felejtettél el semmit. Semmit. A lakásból
mindent eltüntettünk.
– Nem tintás az ujjam? Most, hogy a lakásban nincs már tinta, a legkisebb
tintafolt sem lehet rajtam, érted?
Megnézték Quangel kezét, s valóban találtak egy tintafoltot jobb keze
mutatóujján. Anna ledörzsölte a kezével.
– Látod, mondom, hogy mindig akad még valami! Ezek az ellenségek, akiket nem
látok. Nos, lehet, hogy ezt a tintafoltot felejtettem el, s ez kínzott még mindig!
– Most már eltüntettük, Otto, most már semmi sem nyugtalaníthat!
– Hála istennek! Értsd meg, Anna, nem félek, de nem szeretném, ha idő előtt
lepleznének le bennünket. Ha lehet, szeretném megélni á pusztulásukat. Igen,
szeretném megérni. Egy kicsit mi is hozzájárultunk!
S ezúttal Anna vigasztalja az urát: – Igen, megéled, mindketten megérjük. Hisz
mi történt? Igaz, nagy veszély fenyegetett bennünket, de... azt mondod, ellenünk
fordult a szerencse? A szerencse hű maradt hozzánk, hisz a veszély elmúlt. Itthon
vagyunk.
– Igen – mondta Otto Quangel. – Itthon vagyunk, szabadok vagyunk. Még
szabadok vagyunk. És remélem, szabadok leszünk még sokáig, sokáig...

41. PERSICKE, A RÉGI PÁRTTAG

 Zott bűnügyi tanácsos spiclije, bizonyos Klebs nevezetű ember kapta a
megbízást, hogy kiszimatolja, lakik-e a Jablonskistrassén olyan egyedül élő
öregember, akinek a felkutatását a Gestapo annyira szorgalmazza. Klebs zsebében
egy lajstrom lapult; minden házból, sőt lehetőleg minden hátsóépületből
feltüntették egy-egy megbízható párttag nevét. Persické is szerepelt a listán.
Bár a Prinz-Albrecht-Strassén nagyon szorgalmazták az ismeretlen öregember
felkutatását, Klebsnek, a spiclinek pusztán rutinmunkát jelentett a megbízatás. A
kistermetű, rosszul fizetett és rosszul táplált, görbe lábú, pattanásos bőrű, odvas
fogú Klebs olyan volt, mint egy patkány, s úgy dolgozott, ahogy a patkányok
turkálnak a szeméttartályokban. Mindig hajlandó volt egy darab kenyeret kérni,
vagy egy kis innivalóért vagy cigarettáért koldulni, s mikor koldult, panaszos, sipító
hangja nyüszített, mintha a szerencsétlen az utolsókat nyögné.
Persickééknél az öreg Persicke nyitott ajtót. Ugyancsak züllött külseje volt; ősz
haja összeborzolódott, arca megdagadt, a szeme vörös volt, s úgy támolygott, mint
a hajó a tomboló viharban.
– Mit aikarsz?
– A pártnak kellene néhány felvilágosítás.
A spicliknek a legszigorúbban megtiltották, hogy a Gestapóra hivatkozzanak. Azt
a látszatot kellett kelteniük, mintha csupán egy párttagtól szeretnének
jelentéktelen felvilágosításokat kapni.
Az öreg Persickére azonban úgy hatott ez az ártatlan mondat is: „kellene néhány
felvilágosítás a pártnak”, mintha hasba vágták volna. Nyögve támaszkodott az
ajtófélfának. Elhülyült, alkoholgőzben úszó agya egy pillanatra kijózanodott – s a
józansággal megjelent a félelem.
Aztán összeszedte magát. – Gyere be! – mondta.
A patkány némán követte. Éles, fürge tekintettel figyelte az öregembert; semmi
sem kerülte el a figyelmét.
A szobában szörnyű rendetlenség volt. Feldöntött székek, felborult üvegek. A
kiömlött pálinka bűze. A padlón összegyűrt takaró. Egy lerántott asztalterítő. A
tükör alatt – üvegét ezernyi apró repedés pókhálózta be – nagy csomó üvegcserép.
Egy behúzott s egy letépett függöny. És mindenütt cigarettacsutkák,
cigarettacsutkák, megkezdett cigarettásdobozok.
Klebs tolvajujjai megremegtek. Legszívesebben mohón rávetette volna magát a
pálinkára, a cigarettákra, a csikkekre, még az egyik széken heverő mellény
zsebéből kilógó órára is. De ő most a Gestapót, illetve a pártot képviselte, így hát
tisztességesen lecsücsült az egyik székre, s vidáman fuvolázta:
– Ó, mennyi ital és cigaretta! Jól megy a sorod, Persicke! Az öreg komor, bánatos
pillantást vetett a spiclire. Aztán az asztal másik oldaláról hirtelen odalökött neki
egy félig telt pálinkásüveget – Klebs alig tudta elkapni, hogy fel ne boruljon.
– Keress magadnak cigarettát! – mormolta Persicke, s körülnézett a szobában. –
Valahol kell még cigarettának lennie!
– S nehezen forgó nyelvvel tette hozzá: – De tüzem nincs!
– Ne aggódj, Persicke! – fuvolázta Klebs megnyugtatólag.
– Megtalálom én, amire szükségem van. Hisz biztos van a konyhában gáz és
gázgyújtó.
A spicli úgy viselkedett, mintha már rég ismerné Persickét. Mintha a legjobb
barátok lennének. Otthonosan kacsázott ki görbe lábán a konyhába – ahol az
összetört edények és felfordított bútorok még szörnyűbb összevisszasága fogadta
–, valóban talált egy gázgyújtót s rágyújtott.
Mindjárt zsebre is vágott három megkezdett doboz cigarettát. Az egyik ugyan
megfürdött a pálinkában, de azt meg lehet szárítani. Visszafelé menet benézett a
másik két szobába is: ugyanaz a rendetlenség és pusztulás. Ahogy Klebs azonnal
sejtette, az öregember egyedül volt a lakásban. A spicli elégedetten dörzsölte a
kezét, s kivillantak sárgásfekete fogai. Itt nyilván más zsákmány is akad majd,
mint egy kis pálinka és néhány cigaretta!
Az öreg Persicke ugyanazon a széken ült az asztal mellett, ugyanúgy, ahogy
Klebs magára hagyta. A ravasz Klebs azonban észrevette, hogy az öreg nyilván
felkelt közben, mert egy teli pálinkásüveg állt előtte, amit az előbb nem látott.
„Szóval valahol rejteget még egyet-mást! No, majd megtudjuk!”
Klebs kedélyesen füttyentett, leült az egyik székre, a füstöt a vele szemben ülő
Persicke arcába fújta, ivott egy kortyot az üvegből, s ártatlanul kérdezte: – Nos, mi
nyomja a szívedet, Persicke? Ki vele, öregfiú, szabadulj meg a gondjaidtól! A tiszta
lelkiismeret még a kivégzésnél is többet ér!
Az öregember megremegett az utolsó szavaktól. Nem értette az összefüggést,
csak azt értette, hogy Klebs kivégzésről beszél.
– Ne, ne! – mormolta félénken. – Ne végezzetek ki! Baldur mindjárt megjön,
Baldur majd elintéz mindent!
A patkány nem kérdezte meg, ki az a Baldur, aki mindent eligazít majd. – Nos, ha
el tudod igazítani, Persicke! – mondta óvatosan.
Rápillantott az öregre, s úgy látta, Persicke sötéten, gyanakodva mered rá. – No
persze, ha Baldur hazajön... – mondta békülékenyen.
Az öregember továbbra is némán meredt rá. Aztán egyszerre megszólalt, mert
olykor-olykor a részegek agya is kitisztul egy pillanatra, s a nyelve most nem
bicsaklott meg: – Kicsoda maga tulajdonképpen? Mit akar tőlem? Hisz nem is
ismerem!
A patkány óvatosan szemlélte az, egyszerre kijózanodott Persickét. Ilyen
állapotban a részegek gyakran veszekszenek és verekednek, márpedig ő csak egy
apró emberke (s méghozzá gyáva is), míg az öreg Persickén még most, ebben az
állapotban is látszott, hogy két markos SS-legénnyel s a politikai vezetőképző-
iskola egyik hallgatójával ajándékozta meg vezérét.
Klebs megenyhülten mondta: – Mondtam már, Persicke úr, de talán nem értett
meg pontosan. Nevem Klebs, a párt küldött, hogy néhány felvilágosítást szerezzek.
Persicke hatalmasat csapott öklével az asztalra. A két üveg táncolni kezdett –
Klebs gyorsan biztonságba helyezte őket.
– Hogy merészeled azt mondani, te kutya, hogy én nem értek meg valamit, mi? –
üvöltötte Persicke. – Talán te okosabb vagy, te büdös disznó, mint én? A saját
lakásomban, a saját asztalomnál azt mered mondani, hogy nem értem meg, amit
mondasz? Te tetves, büdös disznó!
– Nem, nem, dehogy, Persicke úr! – susogta Klebs megnyugtatólag. – Hisz nem
úgy értettem. Félreértett. Fő a béke és a barátság! Csak nyugalom – hisz két olyan
régi párttag, mint mi...
– Hol az igazolványod? Hogy mersz bejönni a lakásomba, anélkül hogy igazolnád
magad? Tudod jól, hogy ez nem pártszerű!
Ettől azonban nem kellett Klebsnek megijednie: a Gestapo kétségbevonhatatlan,
elsőrendű, kifogástalan igazolványokkal látta el.
– Tessék, Persicke úr, nézze meg nyugodtan. Minden rendben. Jogom van
felvilágosításokat kérni, magának pedig kötelessége segítségemre lenni, ha tud!
Az öregember homályos szemmel nézte az elébe tartott igazolványokat – Klebs
természetesen óvakodott kiadni a kezéből a papírokat. Az írás elmosódott a szeme
előtt, s nehézkesen bökött rá az újjával: – Ez maga?
– De hisz maga is látja, Persicke úr! Mindenki azt mondja, hegy a fénykép nagyon
hasonlít rám! – S hivalkodva tette hozzá: – Csak a valóságban állítólag tíz évvel
fiatalabbnak látszom! Nem tudom, igaz-e, hisz nem vagyok hiú. Sose nézek
tükörbe!
 – Vidd a fenébe! – morogta az egykori kocsmáros. – Most semmi kedvem
elolvasni. Ülj le, igyál pálinkát, gyújts rá, csak maradj csendben. Előbb
gondolkodnom kell egy kicsit.
Klebs, a patkány, engedelmeskedett, de közben figyelmesen leste a vele szemben
ülő Persickét, akit láthatólag ismét hatalmába kerített a kábulat.
Igen, az öreg Persickének, aki ugyancsak ivott egy nagy kortyot az üvegből,
ismét elborult az agya; ellenállhatatlanul visszazuhant a részegség ködébe, s
gondolkodás helyett már csak gyámoltalan tépelődésre futotta erejéből; keresett
valamit, amit már rég elfelejtett. Még csak azt sem tudta, mit keres.
Rossz helyzetben volt az öregember. Először Hollandiába vezényelték az egyik
fiát, aztán Lengyelországba a másikat.
Baldurt politikai vezetőképző-iskolára küldték; a becsvágyó kölyök elérte első
célját: felvették a német nemzet legjelesebbjei, a Führer személyes tanítványai
közé. Tovább tanult, megtanult uralkodni, nem éppen önmagán, hanem valamennyi
emberen, akik nem jutottak olyan magas polcra, mint ő.
Az apa egyedül maradt a feleségével és a lányával. Eddig is túlságosan kedvelte
az italt; az öreg Persicke volt a legjobb vendége saját egykori kocsmájának. Amikor
a fiai elmentek, s különösen, mikor Baldur már nem vigyázott rá. Persicke először
inni kezdett, majd később már szinte vedelte a szeszt. A felesége megrémült,
összehúzta magát, sírt, félt ebben a férfiháztartásban, ahol sosem volt más, mint
fizetés nélküli cseléd, akivel ráadásul még nagyon rosszul is bánnak; hatalmába
kerítette a rémület, vajon honnan van a férjének pénze erre a rengeteg italra?
Ezenkívül félt a fenyegetésektől, a részeg ember verésétől – s titokban a
rokonaihoz menekült. Az apát pedig egyedül hagyta a lányával.
A lánynak, ennek a züllött teremtésnek, a Német Lányszövetség tagjának, sőt
parancsnokának, semmi kedve sem volt, hogy az öreget kivakarja a koszból, s
amellett még hallgassa szidalmait is. Összeköttetései révén felvették
felügyelőnőnek a ravensbrücki női koncentrációs táborba, ahol azzal szórakozott,
hogy öregasszonyokat, akik soha életűkben nem végeztek fizikai munkát, harapós
farkaskutyákkal és suhogó lovaglóostorral arra kényszerítsen, hogy erejükön felül
dolgozzanak.
A magára maradt apa egyre jobban elzüllött. Hivatalában beteget jelentett, senki
sem gondoskodott az ennivalójáról, már szinte kizárólag a szesz tartotta benne a
lelket. Az első napokban legalább még olykor-olykor vett jegyre kenyeret, de a
jegyek vagy elvesztek, vagy ellopta őket valaki, úgyhogy Persicke napok óta nem
evett már semmit.
Azt még tudta, hogy elmúlt éjjel nagyon beteg volt, de arra már nem emlékezett,
hogy őrjöngött, összetörte az edényt, feldöntötte a szekrényeket, s szörnyű
félelmében mindenütt üldözőket látott. Quangelék s az öreg Fromm tanácsos ott
álltak az ajtaja előtt és csöngettek, csöngettek. Ő azonban nem mozdult, óvakodott
üldözőinek ajtót nyitni. Az ajtó előtt a párt kiküldöttei álltak, akik a
pénztárelszámolásért jöttek, pedig a pénztárból hiányzik háromezer márka (de
lehet, hogy hatezer; legtisztább pillanataiban sem tudta megmondani a pontos
összeget).
Az öreg törvényszéki tanácsos hűvösen mondta: – Csak tomboljon. Engem nem
érdekel... Egyébként kedves, általában kissé gúnyos arca most kemény volt. Az
öregúr lement a lépcsőn.
Otto Quangel pedig, aki viszolygott, hogy bármilyen ügybe beleavatkozzék,
ugyancsak így szólt: – Mi közünk hozzá? Csak bajunk lehet belőle! Hallod, hogy
részeg, Anna! Majd kijózanodik!
Azonban Persicke, aki minderről másnap már alig tudott, Persicke nem
józanodott ki. Reggel nagyon rosszul érezte magát, úgy remegett minden tagja,
hogy alig tudta az üveget a szájához emelni. De mennél több pálinkát ivott, annál
jobban elmúlt a remegés s az olykor-olykor még rohamokban visszatérő félelem.
Már csak a homályos tudat gyötörte, hogy valamit elfelejtett, amire feltétlenül
emlékeznie kellene.
Most pedig itt ült vele szemben ez a patkány; türelmesen, ravaszul, mohón ült és
várt. A patkány ráért; látta a lehetőségeket, s elhatározta, hogy kihasználja.
Klebsnek, a patkánynak nem volt sürgős, hogy jelentést tegyen Zott bűnügyi
tanácsos úrnak. Annak mindig lehet valamit hantázni, hogy miért késlekedett annyi
ideig. Ez a lehetőség azonban páratlan, ezt nem szabad elszalasztania!
S Klebs valóban nem szalasztottá el! Az öreg Persickét egyre jobban hatalmába
kerítette a részegség, s bár csak nagy nehezen tudott dadogni, a dadogó
felvilágosítás is ér valamit.
Egy óra múlva Klebs mindent tudott már az öreg sikkasztásáról, amit tudni
érdemes; azt is tudta, hol a pálinka és a cigaretta – és a maradék pénzt is zsebre
vágta már.
A patkány most már az öreg legeslegjobb barátja. Lefektette Persickét az ágyba,
s ha üvölt, odaszalad hozzá, s addig itatja pálinkával, míg el nem csendesedik.
Közben gyorsan becsomagolja két bőröndbe, amit érdemes még becsomagolni. A
halott Rosenthalné legszebb damasztágyneműje ismét gazdát cserél, s ezúttal sem
egészen legálisan.
Aztán Klebs még egyszer alaposan megitatja az öreget, fogja a bőröndöket, s
kioson a lakásból.
De mikor kinyitja az előszobaajtót, egy fenyegető arcú, csontos, megtermett férfi
áll a folyosón s megkérdezi: – Mit keres maga Persickéék lakásában? És mit akar
elvinni? Hisz bőrönd nélkül érkezett! No, halljuk! Vagy menjünk inkább a
rendőrségre?
– Kérem, fáradjon beljebb – fuvolázza a patkány alázatosan. – Én Persicke úr régi
barátja vagyok. Még a pártból ismerjük egymást, ő majd igazol engem. Ön a
házgondnok, ugye? Gondnok úr, kérem, Persicke, a barátom, nagyon beteg...

42. BORKHAUSEN HARMADSZOR IS PÓRUL JÁR

Az urak helyet foglaltak a feldúlt lakószobában; most a „gondnok” ült a patkány

helyén, Klebs pedig Persicke székén. Az öreg Persicke semmiről sem tudott
felvilágosítást adni, de Klebs olyan biztonsággal mozgott a lakásban, olyan
nyugodtan beszélt Persickével s itatta az öreget, hogy a „gondnok” helyesebbnek
érezte, ha kissé óvatosabban viselkedik.
Klebs ismét elővette egykor fekete, de most már a szélein rozsdavörösen csillogó
műanyagborítójából kopott levéltárcáját, s így szólt: – Megengedi, gondnok úr,
hogy megmutassam az igazolványaimat? Minden rendben van, a párt bízott meg...
A vele szemben ülő „gondnok” azonban nem volt kíváncsi az igazolványokra,
elutasította a pálinkát is, csak egy cigarettát fogadott el. Nem, most nem iszik
pálinkát; nagyon jól emlékezett még, hogyan tolta el Enno a konyakozással fent
Rosenthaléknál azt a ragyogó bulit. Ennek nem szabad megismétlődnie! Borkhau-
sen, hisz senki más, mint Borkhausen üldögél „gondnok”-ként Persickéék
lakásában, töpreng, hogyan tudná kitapogatni a vele szemben ülő férfi gyengéjét.
Azonnal átlátott a szitán: akár ismeri ez a fickó az öreg Persickét, akár nem, akár a
párt megbízásából jött, akár nem teljesen mindegy: lopni akart! A bőröndökben
lopott holmi van – különben nem ijedt volna annyira meg, amikor megpillantotta
Borkhausent, s nem lenne most is olyan ijedt és udvarias. Ha valaki egyenes úton
jár, sosem hunyászkodik meg ennyire; ezt Borkhausen nagyon jól tudta saját
tapasztalataiból.
– Igazán nem parancsol egy kupicával, gondnok úr?
 – Nem! – Borkhausen csaknem kiabál. – Fogja be a száját, még gondolkodnom
kell egy kicsit...
A patkány megremeg és elhallgat.
Borkhausennak rosszul ütött ki az elmúlt esztendő. Nem, még Häberléné kétezer
márkáját sem kapta meg annak idején. Amikor megkérte a postát, hogy küldjék el
címére a pénzt, azt a felvilágosítást kapta, hogy a Gestapo lefoglalta a pénzt,
mondván, hogy bűncselekményből származik, tehát lépjen összeköttetésbe a
Gestapóval. Nem, Borkhausen nem lépett összeköttetésbe a Gestapóval. Soha
többé nem akarta látni azt a szószegő Escherichet, s Escherich sem hívatta
magához többé.
Ebben az ügyben tehát alaposan pórul járt, de még ennél is sokkal
érzékenyebben érintette, hogy Kuno-Dieter nem ment többé haza. „No várj csak!
Majd hazajössz!” – gondolta eleinte Borkhausen, s azzal szórakozott, hogy
kiszínezte magában, hogyan veri majd el a gyereket. Ottit pedig, aki aggódva
érdeklődött a fia után, gorombán lerázta a nyakáról.
De mikor egyik hét a másik után telt el, szinte elviselhetetlen lett a helyzet Kuno-
Dieter nélkül. Otti úgy viselkedett, mint egy mérges kígyó, s pokollá tette az életét.
Borkhausen végeredményképp nem törődött volna azzal sem, ha a kölyök sosem
megy haza; annál jobb, legalább egy szájjal kevesebbet kell táplálni! Otti azonban
szinte megőrült kedvence miatt; úgy viselkedett, mintha egyetlen napig sem tudna
Kuno-Dieter nélkül élni, pedig azelőtt egyáltalán nem takarékoskodott az
ütlegekkel és szidalmakkal.
Végül Otti egészen meggárgyult, elment a rendőrségre, és feljelentette a
tulajdon férjét, hogy meggyilkolta a fiát. Olyan emberekkel, mint Borkhausen, nem
sokat teketóriáztak a rendőrségen, s mivel a lehető legrosszabb híre volt, a
büntetőtörvényszéken azonnal letartóztatták.
Tizenegy hétig tartották őrizetben Borkhausent, s alaposan megdolgoztatták:
zacskót kellett ragasztania és kötelet fonnia, különben megvonták tőle az
ennivalót, pedig egyébként sem lakott jól soha. De a legszörnyűbbek azok az
éjszakák voltak, amikor bombázták a várost. Borkhausen nagyon félt a
bombázástól. Egyszer látott egy nőt a Schönhauser Allee-n, akinek testébe
belefúródott egy gyújtóbomba – soha életében nem felejti el ezt a látványt!
Tehát félt a repülőktől; egyre közelebbről mennydörögtek a gépek, zúgásuk
betöltötte a levegőt, aztán robbantak az első bombák, s á zárka falát vörösre
festették a közeli és távoli tüzek lángjai... Nem, a foglyokat nem engedték ki a
zárkákból, nem engedték le a pincébe, ahol biztonságban lehettek volnál Ó, azok a
büdös disznók! Ezeken az éjszakákon az egész hatalmas moabiti fegyház
hisztérikus rohamot kapott, a foglyok az ablakrácsra csimpaszkodtak és ordítottak
– ó, hogy ordítottak! És Borkhausen is ordított! Üvöltött, mint egy állat, elrejtette
fejét a priccsen, aztán fejjel rohant a zárkaajtónak, előreszegezett fejjel rohant a
zárkaajtónak, míg kábultan zuhant a földre... így narkotizálta magát, hogy kibírja
ezeket az éjszakákat!
A tizenegy heti vizsgálati fogság után természetesen nem valami jó hangulatiban
tért haza. Persze az égvilágon semmit sem tudtak rábizonyítani, ami várható is
volt; de ezt a tizenegy hetet megspórolhatta volna magának, ha Otti nem olyan
ocsmány dög! Ezentúl tehát úgy is bánt vele, mint egy ocsmány döggel, aki
vidáman élte világát a barátaival Borkhausen lakásában (melynek bérét mindig Otti
fizette), amíg ő kötelet font, és majd megőrült a félelemtől.
Ettől kezdve a verekedés mindennapos lett Borkhausenék lakásában. Ha az
asszony csak megmukkant, a férfi azonnal ütött, nem törődve azzal, mi van a
kezében; pofájába vágta az ocsmány dögnek, az átkozottnak, aki miatt annyit
kellett szenvednie.
De Otti sem maradt adós. Sosem adott neki enni, sosem adott pénzt, sosem adott
cigarettát. Úgy ordított, ha verte, hogy összeszaladt az egész ház, s mindenki
Ottinak fogta pártját, holott tudták jól, hogy egy utolsó ribanc. És egy szép napon,
amikor Borkhausen csomókban tépte ki a haját, Otti a legocsmányabb cselekedetre
szánta el magát: elment, és sosem tért vissza többé a lakásba, otthagyta
Borkhausent a négy kölyökkel, akikről még azt sem tudta, ő-e az apjuk! Az isten
verje meg, Borkhausennak dolgoznia kellett, különben mindnyájan éhen haltak
volna! A háztartást a tízéves Paula vezette.
Ronda év volt, valóban nyomorult év! S közben egyre gyűlt benne a gyűlölet
Persickéék ellen, akikkel nem lehetett és nem szabadott kitolnia, szinte eszét
vesztette tehetetlen dühében, amikor a házban híre terjedt, hogy Baldurt politikai
vezetőképző-iskolára küldik, majd végül halványan felparázslott benne a remény,
amikor megfigyelte az öreg Persicke részegeskedését: talán mégis... talán mégis...
Most pedig ott ült Persickéék lakásában, az ablak alatt a kis asztalon ott állt a
rádió, amit Baldur az öreg Rosenthalnétől lopott. Borkhausen közel volt a célhoz, s
most már csak rajta múlott, hogyan tud megszabadulni ettől a tetűtől, anélkül hogy
gyanúba keveredne...
Borkhausen szeme megcsillan, ha arra gondol, hogy tombolna Baldur, ha látná,
hogy Borkhausen az asztaluknál ül! Ravasz róka ez a Baldur, de azért mégsem elég
ravasz. A türelem olykor többet ér, mint a ravaszság. És Borkhausennak egyszerre
eszébe jut, hogyan akart Baldur elbánni vele és Enno Klugéval, mikor annak idején
betörtek Rosenthalné lakásába. Mármint tulajdonképpen nem is törtek be, hisz
előre megbeszélték... Borkhausen előredugja az alsóajkát, töprengve figyeli a vele
szemben ülő férfit, aki nagyon ideges lett a hosszú hallgatás alatt, majd így szól: –
Na, mutassa csak, mi van azokban a bőröndökben!
– De kérem – igyekszik a patkány tiltakozni –, azt hiszem, ez mégiscsak sok! Ha
a barátom, Persicke úr megengedte... Még a gondnoknak sincs joga...
– Ugyan, ne fecsegjen! – mondja Borkhausen. – Vagy megmutatja, mi van a
bőröndökben, vagy elmegyünk mind a ketten a rendőrségre.
– Bár nem kellene megmutatnom – sipítja a patkány –, önszántamból mégis
megmutatom. A rendőrség mindig annyi vesződséget okoz, s most, hogy Persicke
tagtárs olyan beteg, talán napokba tellene, amíg igazolna.
– Gyerünk! Gyerünk! Nyissa ki! – mondja Borkhausen egyszerre vadul, s most
mégis iszik egy kortyot az üvegből.
Klebs, a patkány, ránéz, s spicli-arcára egyszerre kaján, vigyor ül ki. „Gyerünk!
Gyerünk! Nyissa ki!” – ez a kiáltás elárulta Borkhausen mohóságát. És azt is
elárulta, hogy nem gondnok, vagy ha esetleg mégis az, akkor olyan gondnok, aki
elhatározta, hogy megszegi a kötelességét.
– Na, pajtás – mondja egyszerre a patkány egészen más hangon –, felezünk?
De abban a pillanatban földre zuhan Borkhausen ütésétől. Borkhausen a
biztonság kedvéért még kétszer, háromszor fejbe vágja Klebset egy széklábbal.
Úgy, ez nem moccan néhány óráig!
És aztán csomagolni kezd. Rosenthalék egykori tulajdona ismét gazdát cserél.
Borkhausen gyorsan és nyugodtan dolgozik. Ezúttal senki sem akadályozhatja meg
a vállalkozás sikerét. Inkább megöl mindenkit, aki az útjába áll, még ha hóhérkézre
is kerül! Őt nem fogják még egyszer bepalizni!
Negyedórával később azonban mégis csak rövid ideig harcok a két rendőrrel,
mikor kilépett az ajtón. Kicsit dulakodtak, kicsit lökdösődtek – s Borkhausent máris
megfékezték és megbilincselték.
– Úgy! – mondta elégedetten a kistermetű Fromm nyugdíjas törvényszéki
tanácsos. – És azt hiszem, ezzel végképp befejeződött a maga tevékenysége ebben
a házban, Borkhausen úr. A gyerekeiről nem feledkezem majd meg; átadjuk őket a
menhelynek. De ez nyilván nem érdekli magát. Nos, uraim, most még be kell
mennünk a lakásba. Remélem, Borkhausen úr, az az alacsony termetű úriember,
aki maga előtt ment fel a lépcsőn, nem sérült meg nagyon. S nyilván Persicke urat
is megtaláljuk majd, őrmester úr, akinek az elmúlt éjjel delíriumos rohamai voltak.
 43. KÖZJÁTÉK: FALUSI IDILL

Eva Kluge, az egykori kézbesítőnő, a burgonyaföldön dolgozik, éppúgy, ahogy

megálmodta. Szép, kora tavaszi nap van, kissé meleg a munkához, az ég ragyogó
kék, s szinte teljes szélcsend van, különösen ebben a védett sarokban, közel az
erdőhöz. Klugéné egyik ruhadarabot a másik után vetette le, miközben kapált;
most már csak szoknya és blúz van rajta. Erős, meztelen lába éppolyan aranybarna,
mint az arca vagy a karja.
A kapa labodába, repcsénybe, bogáncsba, tarackba akad. Eva Kluge csak lassan
halad a munkával, mert a földet nagyon ellepte a gyom. Gyakran kőbe vágja a
kapát, s ilyenkor ezüstösen cseng az acél. Milyen jó hallani! Az erdő közelében sok
a vörös füzény – ez a lejtő nedves, a burgonya elsatnyul, de a vörös füzény megél.
Tulajdonképpen reggelizni akart, s a nap állásából ítélve itt is az ideje, de
elhatározza, hogy először kiirtja ezt az átkozott füzény-erdőt, s csak aztán pihen.
Megfeszített erővel, összeszorított szájjal kapál. Itt, falun, megtanulta gyűlölni a
kártékony gyomot; kíméletlenül kikapálja.
De ha összeszorítja is a száját, a szeme tiszta és nyugodt. Tekintetében nyoma
sincs már a szigorú, aggódó kifejezésnek, mint két évvel ezelőtt, mikor még
Berlinben lakott. Megnyugodott, győzedelmeskedett. Tudja, hogy a kis Enno
meghalt; Geschné megírta Berlinből. Tudja, hogy mindkét fiát elvesztette – Max
Oroszországban esett el, Karlemann pedig megszűnt számára létezni. Még nem
egészen negyvenöt éves, még jó néhány éve hátra van. Nem keseredett el;
dolgozik. Hátralevő éveiben sem akar henyélni; tenni szeretne valamit.
Amellett mindennap van valami öröm: az esti beszélgetés a falu kisegítő
tanítójával. Az „igazi” tanítót, Schwoch urat, egy dühödt párttagot, egy kicsiny,
gyáva csahost és spiclit, aki mindig könnyezve bizonygatta, mennyire fáj neki, hogy
nem mehet ki a frontra, hanem a Führer parancsára ki kell tartania falusi posztján
– az „igazi” tanítót, Schwoch urat tehát minden orvosi igazolás ellenére mégiscsak
behívták. Ennek már csaknem fél éve. Azonban a harci vágytól megszállott
Schwoch tanító, úgy látszik, lassan ér a frontig: egyelőre még mindig írnok egy
hadtápirodán. Schwochné szalonnával és sonkával megrakodva gyakran
meglátogatja az urát, de valószínűleg nem egyedül Schwoch fogyasztja el ezeket a
csodálatos kincseket. Schwochné ki is jelentette az utolsó sonka-szállítmány után,
hogy minden rendben, most már előléptetik altisztté az ő jó Walterét. Altisztté –
noha a Führer parancsának értelmében csak a harcoló alakulatoknál lehet valakit
előléptetni. A lángolószívű párttagokra azonban – főleg ha sonkájuk és szalonnájuk
is van – természetesen nem vonatkoznak a Führer parancsai.
Nos, Klugéné nem törődik ezzel. Mióta kilépett a pártból, nagyon jól tudja, mi a
helyzet. Igen, járt Berlinben; amikor megnyugodott már, elutazott Berlinbe, s
jelentkezett a párt fegyelmi bizottságánál és a postahivatalban. Ezek a napok nem
voltak éppen kellemesek, nem, egyáltalán nem; ordítottak vele, fenyegették,
ötnapos letartóztatása alatt egyszer meg is verték, s hajszálon múlt, hogy nem
csukták koncentrációs táborba. Végül aztán mégis elengedték. Ellensége az
államnak – nos, egy szép napon majd megtudja, mit jelent ez!
Eva Kluge feloszlatta a háztartását. Sok mindent el kellett adnia, mert a faluban
csak egy szobát utaltak ki neki, de most legalább egyedül lakott. Már nemcsak a
sógorának dolgozott, aki legszívesebben csak az élelemért dolgoztatta, s pénzt
sosem adott neki, mindenütt vállalt munkát a parasztoknál. Nemcsak mezei és
udvari munkát vállalt, hanem beteget is ápolt, varrt, kertészkedett, birkát nyírt.
Ügyes keze volt; tulajdonképpen sosem úgy dolgozott, mintha most tanulná,
hanem mintha visszaemlékezne a munkára, amit már nagyon rég nem csinált. A
falusi munka a vérében volt.
De életének, ennek az annyi bú és bánat után végre békességes életnek, értelmet
és örömet csak Kienschäper, a helyettes tanító adott. Kienschäper magas, kissé
görnyedten járó, hatvanhoz közelítő ember volt; fiatalos, kék szeme s nagy barna
arca fölött fehér fürtök lobogtak. Ahogy Kienschäper mosolygó, kék szemével
megszelídítette a kis falu gyermekeit, s elődjének katonás nevelését emberibb
módszerrel ellensúlyozta, ahogy nyesőollóval felfegyverkezve végigjárta a
parasztok kertjeit, s megszabadította az elvadult gyümölcsfákat a vadhajtásoktól
és az elhalt ágaktól, kivágta a szuvasodásokat, s bekente a sebeket
karbolineummal – úgy gyógyította meg Eva sebeit is, úgy oldotta fel keserűségét,
úgy teremtett bókét a lelkében.
Nem mintha sokat beszélt volna. Kienschäper nem szeretett beszélni. De ha Eva
meglátogatta a méhesében, s a tanító a méhek életéről mesélt – szenvedélyesen
szerette őket –, ha esténként a határban sétáltak, s a férfi megmutatta, milyen
hanyagul művelték meg ezt vagy azt a földet, holott milyen kevés munkával
lényegesen növelni lehetne a termést, ha Kienschäper segédkezett egy tehén
ellésénél, megjavított egy kerítést, anélkül, hogy kérték volna, vagy ha leült az
orgonához, s csak magának és az asszonynak játszott – akkor jobban
megnyugtatta Evát, mintha szavakkal vigasztalta volna. Életével az alkonyuló, de
békés, békét sugárzó életet példázta, a gyűlölet, a könny és a vér korszakában.
Schwochné, a tanító felesége, aki még vadabb nemzetiszocialista volt, mint harci
lázban égő férje, természetesen azonnal meggyűlölte Kienschäpert, s gyűlölettől
eltelten minden alkalmat kihasznált, hogy kellemetlenkedjék a férfinak. Férje
helyettesének szállást és ellátást kellett adnia, de igyekezett, hogy Kienschäper a
tanítás kezdete előtt sose kapjon reggelit, az ebédjét állandóan odaégette, s a
szobáját sosem takarította ki.
A férfi derűs nyugalma ellen azonban tehetetlen volt. Felizgathatta magát,
dühönghetett, zajonghatott, hallgatózhatott az iskolaterem ajtajánál, s besúghatta
a tanítót az iskolatanácsnál – Kienschäper változatlanul úgy beszélt vele, mint egy
neveletlen gyerekkel, aki egyszer majd magától ráeszmél modortalanságára. Végül
pedig beköltözött a faluba, Eva Klugéhoz, s a hájas, dühös Schwochné csak a
távolból folytathatta ellene a harcot.
Hogy mikor beszéltek először a házasságról, azt sem Eva Kluge, sem Kien-
schäper, a fehér hajú tanító nem tudta. Talán sosem beszéltek róla, csak úgy
magától adódott. Nem is nagyon siettek – majd egy szép napon, valamikor, arra is
sor kerül. Két öregedő ember, akik el akarják kerülni, hogy életük alkonyára
magukra maradjanak. Nem, Eva Kluge nem akart többé gyereket szülni, soha
többé, irtózott tőle. De barátságra, megértő szeretetre s mindenekelőtt bizalomra
vágyott. Első házassága alatt sosem bízhatott az urában, mindig neki kellett a férfit
irányítania; most, élete utolsó szakaszában szeretné rábízni valakire az életét.
Mikor már egészen besötétedett, mikor már egészen elcsüggedt, a nap még
egyszer kibújt a fellegek mögül.
A vörös füzény a földön hever, egy időre kiirtotta. Bizonyára kinő majd megint;
ezt a gyomot szántásnál kell kiszedni a fellazított talajból, mert a legkisebb, föld
alatt maradó gyökérdarab is kihajt. De Klugéné most már tudja, hol nő, s nem
felejti el a helyet; addig kapál majd itt, míg végképp kiirtja a füzényt.
Tulajdonképpen megreggelizhetne, most már lenne ideje, s a gyomra is
követelődzik. De amikor odapillant az árnyas erdőszélre, ahová kenyerét és
kávésüvegét tette, látja, hogy nem fog reggelizni, ma nem, hiába korog a gyomra.
Mert az erdőszélen valaki reggelizik már, egy tizennégy év körüli,
elképzelhetetlenül rongyos és mocskos fiú, aki úgy falja a kenyérszeleteket, mintha
az éhhalál küszöbén állna.
 A fiút úgy elfoglalja az evés, hogy észre sem veszi, amikor Klugéné abbahagyja a
kapálást a gyomos földön. Csak akkor rezdül össze, mikor az asszony már
közvetlen előtte áll. Borzas, szőke haja alól nagy, kék szem mered Evára. Bár tetten
érték lopás közben, s nem tud már menekülni, mégsem félénken vagy bűnbánóan,
hanem épp ellenkezőleg, kihívóan pillant az asszonyra.
Az elmúlt hónapokban a falusiak s Klugéné is megszokhatták ezeket a
gyerekeket: Berlinben egyre szaporodtak a légitámadások, s a lakosságot
felszólították, hogy küldjék a gyerekeket vidékre. A megyét elözönlötték a berlini
gyerekek. S furcsa, de néhány gyerek semmiképp sem tudta megszokni a békés
falusi életet. Itt nyugton hagyták őket, jobb ennivalót kaptak, nyugodtan alhattak,
s mégse bírták ki, valami vonzotta vissza őket a nagyvárosba. Felkerekedtek hát, s
mezítláb, ennivalót koldulva, pénz nélkül, a csendőrök elől bujkálva, anélkül, hogy
eltévedtek volna, hazataláltak a szinte minden éjjel lángoló városba.
Ha elfogták és visszatoloncolták őket a községbe, épp csak addig vártak, míg
kissé visszanyerték az erejüket, s, újra elindultak.
Ez a kihívó tekintetű fiú, aki megette Klugéné reggelijét, nyilván már jó rég
indulhatott útnak. Az asszony nem emlékezett, hogy valaha is látott volna ilyen
rongyos, mocskos gyereket. Hajából szalmaszálak lógtak, s a füle olyan koszos
volt, mint egy malacé.
– No, ízlik? – kérdezte Klugéné.
– Noná! – felelte a fiú, s ebből az egy szóból kiderült, hogy berlini születésű.
A gyerek ránézett Évára. – Meg akarsz verni? – kérdezte.
– Nem – mondta az asszony. – Egyél csak nyugodtan. Én kibírom egyszer reggeli
nélkül is, te meg bizonyára éhes vagy.
– Noná! – mondta a gyerek ismét. Majd hozzátette: – Aztán elpucolhatok?
– Talán – felelte Eva. – De esetleg beleegyezel, hogy előbb megmossalak, s kissé
rendbe hozzam a ruhádat. Talán akad majd egy megfelelő ép nadrág is neked.
– Hagyd csak! – mondta a fiú elutasítólag. – Csak akkor szoktam csórni, ha
nagyon korog a gyomrom. Mit gondolsz, mi mindent csórtam már egy év alatt,
mióta olajra léptem? Legalább tizenöt nadrágot! És tíz pár cipőt!
Diadalmasan pillantott az asszonyra.
– És mért meséled ezt el? – kérdezte Klugéné. – Előnyösebb lett volna, ha
elfogadod a nadrágot, és nem szólsz semmit, nem?
– Tudja fene – mondta a gyerek. – Talán mert nem szidtál le, pedig elcsórtam a
reggelidet. Szerintem hülyeség, hogy mindig szidják az embert.
– Tehát már egy éve kóborolsz?
– Kis túlzás. Télre beálltam egy kocsmároshoz valami nyomorult fészekbe.
Etettem a disznókat, és mostam a söröspoharakat, meg miegymás. Egész jól telt az
idő – mondta elgondolkozva. – Fura csodabogár volt a kocsmáros. Mindig piált, de
velem úgy beszélt, mintha egykorúak lennénk; meg miegymás. Nála kezdtem piálni
meg cigizni. Te is szeretsz piálni?
Klugéné későbbre halasztotta, hogy megbeszéljék, vajon tanácsos-e egy
tizennégy éves gyereknek „piálni”.
– De aztán tőle is megszöktél, mi? Haza akarsz menni Berlinbe?
– Frászt – mondta a fiú. – Az öregekhez nem megyek vissza. Azok olyan
közönségesek.
– De a szüleid majd aggódnak érted, hisz azt sem tudják, merre vagy!
– Pont ők fognak aggódni! Örülnek, hogy megszabadultak tőlem!
– Mit csinál az apád?
– A faterom? Hat mindenfélét: strici meg spicli, meg néha lop is. Ha akad, amit
ellophat. Csak kicsit kelekótya, sosem sikerülnek a bulijai.
– Úgy – mondta Klugéné, s most már kissé élesebben csengett a hangja. – És az
anyád mit szól ehhez?
– A mutterom? Mit szólna? Hisz az meg egy ringyó!
 Bumm! A fiú – Eva ígérete ellenére – mégis kapott egy pofont.
– Nem szégyelled magad, hogy így beszélsz az anyádról! Pfuj!
A kölyök megsimogatta a képét, anélkül hogy egyetlen arcizma is megrándult
volna.
– Jó flemm volt – állapította meg. – Nem szeretnék még egyet ebből a fajtából.
– Ne beszélj így az anyádról! Érted? – mondta Eva haragosan.
– Mért ne? – kérdezte a gyerek s hátradőlt. Most már jóllakott, s kényelmesen
pislogott vendéglátójára. – Mért ne? Hisz tényleg ringyó, ő se tagadta soha. „Ha
nem mennék strichelni, mondogatta, mindnyájatoknak felkopna az álla!” Ugyanis
öten vagyunk testvérek, de mindegyikünknek más a faterja. Az enyémnek állítólag
birtoka van Pomerániában. Tulajdonképpen őt akartam megkeresni, hogy
megnézzem magamnak. Csuda pasas lehet; Kuno-Dieter a keresztneve. Nem
hiszem, hogy sok pasas szaladgálna ilyen névvel, hát tulajdonképpen meg kéne
találnom...
– Kuno-Dieter?. – kérdezte Klugéné. – Akkor téged is Kuno-Dieternek hívnak?
– Hívj csak Kunónak, a Dietert a kalapod mellé tűzheted!
– Mondd csak, Kuno, melyik községbe evakuáltak! Hogy hívják a falut, ahová
elvittek vonaton?
– Hisz nem evakuáltak! Megpucoltam az öregektől! Oldalára fordult; mocskos
arcát mocskos karjára fektette.
Lustán pislogott az asszonyra, s látszott, hogy szeretne egy kicsit fecsegni. – No,
majd elmesélem az egészet. Az úgynevezett faterom ellopott tőlem ötven márkát,
de ennek már több mint egy éve, s aztán még el is tángált. Na, erre összeszedtem
pár haveromat, mármint nem is voltak a haverjaim, csak olyan suttyók, tudod,
aztán hegyibe a faternak, s jól eldöngettük. Nem is ártott neki, legalább
megtanulta, hogy nemcsak a nagyok verhetik mindig a kicsiket! Meg aztán még a
pénzét is kicsórtuk a zsebéből. Nem tudom, mennyi volt, mert a nagy srácok
megosztoztak rajta. Én csak húsz márkát kaptam, aztán azt mondták: „Jobb lesz,
ha olajra lépsz, mert a faterod agyonver vagy becsukat a javítóba. Menj vidékre,
parasztokhoz.” No hát, elmentem vidékre, parasztokhoz. És bizonyisten, azóta
egész klasszul élek!
Elhallgatott, s ismét az asszonyra pillantott.
Klugéné csendesen nézte a gyereket, s Karlemannra gondolt. Három év múlva ez
is olyan lesz, mint Karlemann; nem ismeri a szeretetet, a hitet, nem érdekli majd
semmi, csak magával törődik.
– És mit gondolsz, mi lesz belőled, Kuno? – kérdezte, majd hozzátette: – Később
majd beállsz az SA-ba vagy az SS-be, ugye?
A gyerek nagyot nyújtózott.
– Azokhoz a pasasokhoz? Majd ha megőrültem! Hisz azok rosszabbak a
fateromnál is! Mindig csak káromkodnak és parancsolgatnak! Frászt megyek én
hozzájuk, azt nem nekem találták ki!
– De annak se örülnél, ha te parancsolgathatnál másoknak?
– Mi a fenének? Nem, nem kamelom én az ilyet. Tudod... hogy is hívnak téged
tulajdonképpen?
– Eva ... Eva Kluge.
– Tudod, Eva, minek örülnék igazán? Egy autónak! Mindent szeretnék tudni az
autóról, hogy hogy megy a motor, meg hogy működik a gázosító meg a gyújtás –
nem, nem is ezt akarom tudni, hisz ezt már értem félig-meddig, hanem hogy mért
van ez így... De ezt aztán igazán szeretném tudni, csakhogy én hülye vagyok az
ilyesmihez. Amíg még srác voltam, nagyon sokat verték a kobakomat, aztán kicsit
meghülyültem. Még írni se tudok rendesen!
– No, nem is látszol olyan butának! Biztos vagyok, hogy megtanulsz majd írni, s
később a motorokat is megismered.
 – Megtanulok? Még egyszer iskolába járjak? Frászt, szó sem lehet róla, ahhoz én
már öreg vagyok. Nekem már két szeretőm volt!
Az asszony megrázkódott, de aztán bátran mondta: – Azt hiszed, egy mérnök
vagy egy technikus befejezheti a tanulást? Azoknak is tovább kell tanulniuk, a
főiskolán vagy esti tanfolyamokon.
– Tudom én! Tudok én mindent! Hisz minden hirdetőoszlopon hirdetik: Esti
tanfolyamok haladó elektrotechnikusoknak! Az elektrotechnika alapjai!
– No látod! – kiáltotta Klugéné. – És azt hiszed, hogy te már öreg vagy ahhoz?
Nem akarsz többé tanulni? Egész életedben csavargó akarsz maradni, aki télen
poharakat mosogat, és fát vág? Szép kis élet; sok örömed nem lesz benne!
A fiú szeme ismét kitágult; fürkészve, de bizalmatlanul nézte az asszonyt.
– Azt akarod, hogy visszamenjek az öregekhez, és Berlinben iskolába járjak?
Vagy javítóintézetbe akarsz dugni?
– Egyiket se. Esetleg itt maradhatsz nálam. És akkor majd én meg egy barátom
tanítunk.
A fiú bizalmatlansága nem engedett fel, – És mit keresel te ezen a bolton? Hisz
egy csomó gubát kellene rám költened, a kajámra, a ruháimra, a tankönyvekre,
meg miegymás.
– Nem tudom, hogy megértesz-e, Kuno. Nekem is volt férjem meg két fiam, de
elvesztettem őket. És most egyedül maradtam, nincs senkim, csak egy barátom.
– Hát az csinálhat neked gyereket!
Az öregedő asszony elpirult; elpirult a tizennégy éves fiú tekintetétől.
– Nem, nekem már nem lehet gyerekem – mondta, s keményen pillantott Kunóra.
– De örülnék, ha belőled lenne valami, mondjuk gépészmérnök vagy repülőgép-
konstruktőr. Örülnék, ha egy ilyen gyerekből, mint te, faraghatnék valakit.
– Azt hiszed, most egy utolsó strici vagyok?
– Te is tudod, Kuno, hogy eddig nem sokra vitted az életben!
– Igazad van. Bizisten, igazad van!
– És nincs kedved megváltozni?
– Kedvem volna, csak...
– Csak? Nem szeretnél hozzám költözni?
– Szeretnék, csak...
– No, mi az a „csak”?
– Azt hiszem, nagyon hamar megunsz majd. Én meg nem szeretem, ha
elküldenek, inkább elmegyek magamtól.
– Bármelyik nap elmehetsz, én nem foglak visszatartani.
– Becsszó?
– Becsületszavamra, Kuno, megígérem. Mellettem szabadon élhetsz.
– De ha hozzád költözöm, akkor be kell jelentkeznem, és az öregek megtudják,
hogy hol bujkálok. És akkor egy napig sem maradhatok nálad.
– Ha valóban úgy éltek otthon, ahogy mesélted, akkor senki sem kényszerít
majd, hogy hazamenj. Esetleg örökbe fogadhatlak, és akkor valóban az én fiam
leszel...
Egy pillanatig farkasszemet néztek. Egy másodpercre mintha valami halvány fény
csillant volna meg a fiú közömbös, kék szemében. De aztán lehunyta a szemét,
karjára fektette a fejét, s így szólt: – No jó. Akkor alszom egy kicsit. Te meg menj
kapálni.
– De Kuno! – szólt rá az asszony. – Felelned kell a kérdésemre!
– Kell? – kérdezte a gyerek nagyon álmosan. – Az nein gilt, hogy kell!
Klugéné egy darabig habozva nézett le a fiúra. Aztán elmosolyodott, és
visszament a burgonyaföldre.
Kapált, de most úgy kapált, hogy közben nem gondolkodott. Kétszer is rajtakapta
magát, hogy kikapált egy burgonyabokrot. „Mért nem vigyázol, Eva!” – rótta meg
magát mérgesen.
 De azután sem vigyázott jobban. Arra gondolt, hogy talán mégis jobb lenne, ha
nem költözne hozzá ez a züllött fiú. Mennyi szeretetet, mennyi munkát pazarolt
Karlemannra, aki pedig nem is volt romlott – és mit ért az a sok szeretet és munka!
Most pedig egy tizennégy éves suhancot akar megváltoztatni, aki fütyül az életre és
az emberekre? Hogy képzeli ezt? Amellett Kienschäper nem is egyezne bele...
Odapillantott az alvóra, de az alvó eltűnt, csak a holmija hevert az árnyékos
erdőszélen.
„Jó! – gondolta. – Tehát megszabadított a döntés terhétől. Megszökött. Annál
jobb!”
És haragosan kapált tovább.
Egy pillanattal később azonban felfedezte Kuno-Dietert a burgonyaföld másik
végén. A gyerek szorgalmasan tépdeste a gazt, s összegyűjtötte a föld szélén. Az
asszony végigment a barázdákon, s odalépett a fiúhoz.
– Kialudtad már magad? – kérdezte.
– Nem tudok aludni – mondta a gyerek. – Annyit beszéltél, hogy kóvályog a
fejem. Gondolkoznom kell egy kicsit.
– Hát akkor csak gondolkodj! De ne hidd, hogy a kedvemért dolgoznod kell!
– A kedvedért! – Elképzelhetetlenül lenézően csengett ez a szó. – Azért tépem ki
a gazt, mert közben jobban tudok gondolkodni. S mert jólesik. De a kedvedért! Na
ne mondd! Talán azért a pár vacak kenyérért?
Klugéné ismét csendesen mosolyogva ment vissza a kapájához. Hisz a gyerek
mégiscsak az ő kedvéért dolgozott, ha nem akarta is bevallani. Most már nem
kételkedett, hogy délben vele megy a gyerek, s egyszerre nem törődött többé
aggályaival és kételyeivel.
Előbb fejezte be a munkáját, mint szokta. Visszament a gyerekhez, s így szólt:
– Én most megyek ebédelni. Ha akarod, Kuno, velem jöhetsz.
A fiú kitépett még néhány szál gazt, majd végigtekintett a kigyomlált földön. –
Egész szép darabot megcsináltam – mondta elégedetten. – Persze csak a nagyját
tudtam kitépni, az apróbb gazt ki kell majd kapálni. De így már gyorsabban
haladhatsz.
– Persze – mondta az asszony. – Tépd csak ki a nagyját, az aprót majd én
elintézem.
A fiú oldalról rápislantott, s Eva észrevette, hogy kék szeme huncutul csillog.
– Ez célzás akar lenni? – érdeklődött Kuno.
– Ahogy gondolod – mondta az asszony. – Ha nem akarod, akkor nem.
– Azért.
Hazafelé, az úton az asszony megállt egy kicsiny, fürge vizű pataknál,
– Nem szeretném, ha így jönnél be a faluba, Kuno – mondta.
A gyerek azonnal összeráncolta a homlokát, s gyanakodva kérdezte: –
Szégyellsz?
– Ha akarod, miattam persze így is jöhetsz – mondta Eva. – De ha hosszabb ideig
itt akarsz élni a faluban... Tudod, akár öt évig mindig rendes ruhában járhatsz, s a
parasztok akkor sem felejtik el, hogyan érkeztél. „Mint egy koszos disznó,
mondogatják majd tíz év múlva is. Mint egy csavargó.”
– Igazad van – mondta a gyerek. – Ilyenek ezek a pasasok. Na, akkor menj és
hozd a cuccot. Én majd megmosdok addig egy kicsit.
– Hozok szappant és kefét – kiáltotta Eva, és sietve elindult a falu felé.
Később, sokkal később, már este, miután hármasban megvacsoráztak: Klugéné, a
fehér hajú Kienschäper s az alig felismerhető Kuno-Dieter, később tehát így szólít
Eva Kluge:
– Ma még a szénapadláson alszol, Kuno. Holnap megkapod a kamrát, csak előbb
ki kell hordanunk belőle azt a sok kacatot. Aztán majd szépen berendezem. Bútor
van elég.
 Kuno ránézett. – Ez annyit jelent, hogy menjek a fenébe, mert az uraságok
egyedül akarnak maradni, mi? No jó! De még nem megyek aludni, Eva, nem vagyok
én csecsemő! Előbb megnézem ezt a leprafészket.
– De ne maradj nagyon soká, Kuno! És ne cigarettázz a szénapadláson!
– Egy frászt! Van eszemben! Hisz én sülnék meg legelőször! Na, jó! Jó mulatást,
gyerekek, mondta apa, s csinált anyának egy gyereket!
És Kuno-Dieter úr elvonult.
Klugéné kissé aggódóan mosolygott. – Nem tudom, Kienschäper, vajon helyes
volt-e befogadni ezt a kölyköt a mi kis családunkba? Bizonyisten szemtelen pocok!
Kienschäper nevetett. – Ugyan, Evi – mondta –, hisz látod, hogy csak felvág! Meg
akarja mutatni, milyen nagyfiú. S milyen ocsmány tud lenni! És épp, mert érzi, te
kissé finnyás vagy...
– Nem vagyok finnyás! – kiáltotta az asszony. – De ha egy tizennégy éves gyerek
elmeséli, hogy már két szeretője volt...
– ...akkor mégis finnyás vagy, Evi. Különben is mit jelent két szerető; bizonyára
sosem volt szeretője, legrosszabb esetben ő volt valakinek a szeretője. Ez semmit
sem jelent! Nem akarom elmesélni neked, Evi, mi mindent csinálnak a gyerekek
egymással ebben az egyszerű, jámbor faluban! Hozzájuk képest Kuno-Dieter
valóságos angyal!
– De a gyerekek legalább nem beszélnek róla!
– Mert rossz a lelkiismeretük. Kunónak azonban nincs lelkiismerete, hanem
mindezt természetesnek érzi, mivel sosem látott és hallott mást. Ennyi az egész.
Alapjában nagyon jó fiú; fél év múlva elpirul majd, ha arra gondol, mi mindent
fecsegett össze az első napokban. Ettől megszabadul majd, éppúgy, mint a jassz-
kifejezésektől. Észrevetted, hogy tud tisztességesen is beszélni, csak nem akar?
– Bánt a lelkiismeret, Kienschäper. Különösen miattad.
– Felesleges, Evi. örülök a gyereknek. Légy nyugodt, bármi lehet belőle, de náci
tucatember soha. Talán különc lesz, de pártember soha.
– Adja isten! – mondta Eva. – Többet nem is akarok elérni.
És valahogy úgy érezte, mintha egyet-mást jóvátenne Karlemann ocsmány
bűneiből, ha megmenti Kuno-Dietert.

44. ZOTT BŰNÜGYI TANÁCSOS BUKÁSA

Az őrsparancsnok ugyan Zott bűnügyi tanácsosnak címezte levelét, Berlin,

Gestapo, ami azonban nem jelentette, hogy a levél valóban egyenest Zott
tanácsoshoz került. Ellenkezőleg, főnöke, Prall SS-Obergruppenführer tartotta a
kezében, amikor belépett a tanácsos szobájába.
– Mit jelentsen ez, tanácsos úr? – kérdezte Prall. – Megint érkezett egy
levelezőlap, s mellette egy cédula: a letartóztatottakat a Gestapo, név szerint Zott
bűnügyi tanácsos utasítására szabadon engedték. Miféle letartóztatottak? Mért
nem jelentette ezt nekem?
A bűnügyi tanácsos főnökére pislogott szemüvege mögül. Ja úgy! Igen, most már
emlékszem. Tegnapelőtt vagy azelőtt történt. Most már pontosan tudom: vasárnap.
Estefelé. Hat és hét, akarom mondani tizennyolc és tizenkilenc óra között, Ober-
gruppenführer úr.
És büszkén pillantott az Obergruppenführerre, hogy ilyen jó az emlékező
tehetsége.
– És mi történt vasárnap tizennyolc és tizenkilenc óra között? Mit jelentsen az,
hogy letartóztattak valakit? És mért engedték szabadon? És mért nem jelentette
ezt nekem? Lehet, hogy nagyon megnyugtató, hogy maga már tudja, miről van szó,
Zott, azonban én is szeretném tudni.
 A cím és rang nélkül elharsogott „Zott” név úgy hangzott, mint az ütközet első
ágyúlövése.
– De hisz az ügy egészen jelentéktelen! – emelte fel a tanácsos megnyugtatólag
akta-sárga kezecskéjét. – A rendőrőrs ostobasága. Letartóztattak két embert, egy
házaspárt, azzal a gyanúval, hogy ők a levelezőlapok írói vagy terjesztői. Persze
megint a rendőrség hülyesége. Egy házaspár – mikor tudjuk, hogy a levelezőlapok
írója magányos ember! Meg aztán, most jut eszembe, a férfi asztalos, holott tudjuk,
hogy a tettes a villamosvasút kötelékébe tartozik!
– Vagyis azt mondja, uram – felelte az Obergruppenführer, aki csak nehezen
tudta türtőztetni magát (s az „uram” megszólítás volt az ütközet második, sokkal
veszélyesebb lövése) –, vagyis azt mondja, uram, hogy elrendelte ezeknek az
embereknek szabadlábra helyezését, anélkül, hogy egyáltalán megnézte,
kihallgatta volna őket – pusztán azért, mert két emberről s nem egyről volt szó, s
mert a férfi azt állította, hogy asztalos? Uram!
– Obergruppenführer úr – felelte Zott bűnügyi tanácsos és felállt. – Mi, bűnügyi
szakemberek előre meghatározott terv szerint dolgozunk, s attól nem térünk el. Én
egy magányos embert keresek, aki a villamosvasút kötelékébe tartozik, s nem egy
férjet, egy asztalost. Ez az ember nem érdekel; ezért egy tapodtat sem mozdulok.
– Mért, egy asztalos nem dolgozhat a Berlini Villamosvasút Társaságnál! Teszem
azt, a kocsikat javítja! – kiáltott fel Prall. – Ilyen ökörség!
Zott először meg akart sértődni, de aztán elgondolkodott felettesének találó
megjegyzésén. – Persze – mondta zavarodottan –, erre nem is gondoltam. –
Igyekezett visszanyerni önuralmát. – De én egy magányos férfit keresek – mondta
ismét.
– Ez az ember pedig nős.
– Van magának fogalma, milyen ocsmány bestiák olykor a nők? – morgott Prall. S
még valamit tartogatott a tarsolyában: – És arra nem gondolt, Zott bűnügyi
tanácsos úr – (ez volt a harmadik és legveszélyesebb lövés) –, hogy ezt a
levelezőlapot vasárnap délután helyezték el, mégpedig a Nollendorfplatz
közelében? Ez a tér ugyanis ahhoz a rendőrőrshöz tartozik! Talán ez az apró,
jelentéktelen körülmény is elkerülte a figyelmét? Ilyen éles eszű bűnügyi
szakemberről ez is feltételezhető!
Zott tanácsos ezúttal valóban megrendült. Kecskeszakálla megremegett, és
sötét, éles tekintetű szeme mintha elfátyolozódott volna.
– Higgye el, Obergruppenführer úr, a legnagyobb zavarban vagyok! Igazán
elkeserítő, hogyan követhettem el ilyesmit! Persze, belelovaltam magam az
elképzelésembe. Mindig csak a villamos-végállomásokra gondoltam, hisz olyan
büszke voltam a felfedezésemre. Túl büszke...
Az Obergruppenführer mogorván pillantott az emberkére, aki őszinte
aggodalommal, de nyíltan beismerte bűneit.
– Hibát követtem el, nagyon súlyos hibát – folytatta a tanácsos buzgón –, amikor
átvettem a nyomozás vezetését. Én csak a nyugodt íróasztal-munkához értek, s
nem a nyomozáshoz. Escherich kolléga ahhoz százszor többet ért. És most
balszerencsém is volt – gyónta tovább –, mert az egyik emberemet, bizonyos
Klebset, akit megbíztam, hogy szerezzen be értesüléseket azokból a házakból,
letartóztatták. Ahogy jelentették, részt vett egy lopásban, egy ittas ember
kirablásában. Egyébként is súlyosan megsérült. Nagyon csúnya ügy. És a tárgyalás
során nem fog hallgatni, megmondja, hogy mi küldtük...
Prall Obergruppenführer remegett a dühtől, de még fékezte magát, mert Zott
tanácsos olyan szomorúan, olyan komolyan beszélt, s szemmel láthatólag
egyáltalán nem érdekelte a maga sorsa.
– És hogyan gondolja folytatni az ügyet, uram? – kérdezte hidegen.
 – Kérem, Obergruppenführer úr – kérte Zott, s könyörögve emelte fel a kezét –,
kérem, mentsen fel a nyomozás vezetése alól, hisz nem értek hozzá! Hozassa fel
Escherich felügyelőt a pincéből, ő jobban meg tudja majd csinálni.
– Remélem – mondta Prall, aki mintha nem is hallotta volna Zott szavait –,
remélem, legalább felírta a letartóztatottak adatait.
– Nem írtam fel! A rögeszmém tévútra vezetett; büntetésre méltóan könnyelmű
voltam. De majd felhívom az őrsöt, ők megmondják a címet, s akkor majd
meglátjuk...
– Gyerünk, hívja fel!
Zott tanácsos nagyon rövid ideig beszélt, majd így szólt az Obergruppenführer-
hez:
– Ők sem jegyezték fel a címet. – S mikor felettese haragosan emelte fel a kezét,
gyorsan folytatta: – Én vagyok a hibás, csak én! Miután velem beszéltek, az őrs
természetesen lezártnak tekintette az ügyet. Csak én vagyok a hibás, hogy még
egy feljegyzést sem készítettem!
– Tehát semmiféle nyomunk nincs?
– Semmiféle nyomunk!
– És mi a véleménye magának a saját magatartásáról?
– Kérem, hozassa fel Escherich felügyelőt a pincéből, s csukjanak be helyette
engem!
Prall Obergruppenführer egy ideig némán nézte az emberkét. Aztán haragtól
remegő hangon mondta: – Tudja, hogy koncentrációs táborba csukatom? Hogy
merészel ilyen javaslatot tenni, anélkül hogy remegne és jajgatna félelmében? A
vörösöket, a bolsevistákat is ilyen anyagból gyúrták, mint magát! Bevallja a bűnét,
de mintha büszke lenne rá!
– Nem vagyok büszke a bűnömre, de hajlandó vagyok elviselni a
következményeit. És remélem, hogy nem fogok remegni és jajgatni!
Prall Obergruppenführer lenézően mosolygott e szavak hallatára. Jó néhány
ember méltóságát látta már összeomlani az SS-ek ütései alatt. De néhány
megkínzott ember szemében látta a fölényt is, a nyugodt, szinte gúnyos fölényt,
melyet semmiféle kín nem tudott kioltani. S mivel emlékezett ezekre a
tekintetekre, ahelyett hogy üvöltött és ütött volna, csak annyit mondott: – További
parancsomig ne hagyja el a szobát. Élőbb jelentést kell tennem.
Zott tanácsos beleegyezőleg bólintott, s Prall Obergruppenführer kiment a
szobából.

45. ESCHERICH FELÜGYELŐ KISZABADUL

Escherich felügyelő ismét átvette hivatalát. A halottnak hitt ember feltámadt,

élve került ki a Gestapo pincéjéből. Kissé megrongálva és gyűrötten, de mégis ott
ül az asztalánál, s a kollégái sietnek biztosítani rokonszenvükről. Hisz ők mindig
bíztak benne. Bármit szívesen megtettek volna érte, ami csak módjukban volt. – De
tudod, ha a magasabb parancsnokság bekasztliz valakit, akkor mi nem tehetünk
semmit. Csak megégetnénk a kezünket. De hisz ezt te is tudod, te is megérted,
Escherich.
Escherich biztosítja őket, hogy mindent megért. És mosolyog, ami kissé furcsán
fest, mivel Escherich nyilván még nem tanulta meg, hogyan kell foghíjas szájjal
mosolyogni.
Csak két beszélgetés hagyott mélyebb nyomot szabadulása után Escherichben.
Az egyik a Zott bűnügyi tanácsossal folytatott beszélgetése volt.
– Escherich kolléga – mondta Zott. – Engem nem küldenek maga helyett a
fogdába, holott százszor jobban megérdemelném. Nemcsak azért, mert hibáztam,
hanem azért is, mert disznó módra viselkedtem magával. Egyetlen mentségem,
hogy azt hittem, maga rosszul dolgozott…
– Ne beszéljünk erről többet – mondta Escherich, s mosolygott foghíjas szájával.
– A kobold-ügyben eddig mindenki rosszul dolgozott. Maga, én, mindenki.
Mulatságos, de valóban nagyon szeretném megismerni azt az embert, aki a
levelezőlapjaival annyi bajt okozott embertársainak. Különös pasas lehet...
Elgondolkodva nézte a bűnügyi tanácsost.
Zott feléje nyújtotta apró, akta-sárga kezét. – Ne legyen nagyon rossz véleménye
rólam, Escherich kolléga – mondta halkan. – S még valamit: kidolgoztam egy
elméletet, mely szerint a tettes a villamosvasút kötelékébe tartozik. Megtalálja
majd az akták között. Nagyon örvendenék, ha legalább ez az egy feltételezésem
valónak bizonyulna! Nagyon kérem, ne felejtse el!
És Zott bűnügyi tanácsos eltűnt félreeső, csendes szobájában, hogy ezentúl csak
az elméleteivel foglalkozzék.
A második emlékezetes beszélgetésre természetesen Prall Obergruppenführerrel
került sor.
– Escherich – mondta Prall emelt hangon –, Escherich felügyelő! Remélem, jól
van?
– Igenis, jól vagyok! – felelte a felügyelő, íróasztala mögött állt, s tenyere
önkéntelenül is szorosan nadrágvarratára tapadt, ahogy lent a zárkában tanulta.
Bármennyire is igyekezett erőt venni magán, remegett. Tekintetét figyelmesen
parancsnokára szegezte. Ha meglátta ezt az embert, nem érzett mást, csak
félelmet, tébolyult félelmet, hisz ez az ember bármely pillanatban visszaküldhette a
fogdába.
– Nos, ha valóban jól van, Escherich – folytatta Prall, aki nagyon jól érezte szavai
hatását –, akkor dolgozni is tud, ugye? Vagy nem?
– Tudok dolgozni, Obergruppenführer úr!
– Ha tud dolgozni, akkor el is tudja fogni a koboldot! Ugye, el tudja fogni?
– El tudom fogni, Obergruppenführer úr!
– A legrövidebb időn belül, Escherich!
– A legrövidebb időn belül, Obergruppenführer úr!
– Látja, Escherich – mondta Prall Obergruppenführer kegyesen, s ismét
gyönyörködött beosztottja félelmében. – Milyen jót tesz egy kis nyaralás a
fogdában! Így szeretem én az embereimet! Most már nem érzi magát fölényben,
ugye, Escherich úr?
– Nem, Obergruppenführer úr, biztos, hogy nem. Parancsára, Obergruppenführer
úr!
– Nem gondolja már, hogy maga a legokosabb pasas a Gestapón, s a többiek
szart sem érnek... ugye, nem gondolja, Escherich?
– Alázatosan jelentem, Obergruppenführer úr, már nem gondolom.
– Látja, Escherich – folytatta az Obergruppenführer, s erősen, de tréfásan
megfricskázta a rémülten hátrahőkölő Escherich orrát. – És ha megint azt gondolja,
hogy olyan nagyon okos, vagy ha megint önkényeskedik, vagy ha azt hiszi, hogy
Prall Obergruppenführer egy vadbarom, akkor szóljon nekem idejében. Akkor
mindjárt leküldöm majd a pincébe, ahol kikúrálják egy kicsit, mielőtt még nagyon
veszélyes lenne a dolog. Helyes?
Escherich felügyelő némán meredt feljebbvalójára. Olyan erősen remegett, hogy
még egy vak is észrevette volna.
– Na, mi lesz, Escherich, megmondja majd kellő időben, ha megint nagyon
okosnak hiszi magát?
– Parancsára, Obergruppenführer úr!
– Vagy ha nem halad a munka, hogy megmozgassam egy kicsit?
– Parancsára, Obergruppenführer úr!
– Na, akkor megegyeztünk, Escherich!
 És a magas rangú parancsnok váratlanul kezet nyújtott a félénken lapuló
felügyelőnek.
– Örülök, Escherich, hogy isméit szolgálatba lépett. Remélem, ezentúl is kitűnő
egyetértésiben dolgozunk majd. Mit fog most csinálni?
– A nollendorfplatzi őrsparancsnoktól pontos személyleírást kérek. Végre egyszer
valóban pontos személyleírást kapunk majd! S talán az az ember, aki kihallgatta a
letartóztatottakat, mégiscsak emlékszik a nevükre. Aztán folytatom Zott kollégám
nyomozását...
– Jó, jó. Kezdetnek mindenesetre megfelel. Naponta tegyen majd jelentést...
– Parancsára, Obergruppenführer úr!
Nos, ez volt a második beszélgetés szolgálatba lépése utam, mely bizonyos
hatást gyakorolt Escherich bűnügyi felügyelőre. Egyébként miután megcsináltatta a
fogait, egyáltalán nem látszott már rajta, milyen élményekben volt része. Sőt, a
kollégái szerint sokkal rendesebb volt, mint azelőtt. Mégpedig azért, mert
hangjában nyoma sem volt már a gúnyos fölénynek. Egyetlen emberrel szemben
sem érezte már fölényben magát.
Escherich felügyelő dolgozik, nyomoz, kihallgat, személyleírásokat készít,
aktákat olvas, telefonál – Escherich ugyanúgy dolgozik, mint régen. De bár senki
sem vesz észre semmit, s bár Escherich is reméli, hogy egyszer remegés nélkül is
tud majd beszélni Prall-lal, tudja jól, hogy sosem lesz már olyan, mint régen. Már
csak gépiesen dolgozik; munkáját már csak gépiesen végzi. A fölénnyel eltűnt az
öröm is, amit a munka jelentett; csak az önhittséggel párosuló munka okoz örömöt.
Escherich mindig túlságosan biztonságban érezte magát. Mindig azt hitte, hogy
neki nem történhet semmi baja. Feltételezte, hogy ő más ember, mint a többiek. De
most minden öncsalásnak vége szakadt, tulajdonképpen abban a pillanatban,
amikor Dobat SS-legény ököllel szájba vágta, s Escherich megismerte a félelmet. S
aztán néhány nap alatt olyan alaposan megismerte a félelmet, hogy most már
haláláig nem felejtheti el. Tudja, hogy külsőleg rendbe jöhet, hogy csodákat tehet,
hogy tisztelhetik és ünnepelhetik – tudja, hogy akkor is egy nagy senki. Egyetlen
ökölcsapás átváltoztathatja üvöltő, remegő, félő senkivé, aki nem sokkal jobb, mint
az a kis, bűzlő, gyáva zsebtolvaj, akivel napokon át megosztotta zárkáját, s akinek
sietve hadart imádságai még most is fülébe csengenek. Nem sokkal jobb. Nem,
egyáltalán nem jobb!
Már csak egyetlen gondolat élteti Escherich felügyelőt: a kobold-ügy. Ezt a fickót
el kell csípnie, aztán történjék bármi. Látnia kell ezt az embert, beszélnie kell ezzel
az emberrel, aki balsorsát okozta. Szemébe akarja mondani ennek a
megszállottnak, mennyi szerencsétlenséget, gondot, bánatot okozott az
embereknek. Összezúzza majd ezt a sötétben bujkáló ellenséget.
Csak már elfogná!

46. A VÉGZETES HÉTFŐ

Azon a hétfőn, mely oly végzetes volt Quangeléknak:

azon a hétfőn, nyolc héttel azután, hogy Escherich ismét szolgálatba lépett;
azon a hétfőn, amikor Emil Borkhausent kétévi fegyházra, Klebset, a patkányt
pedig egy évre ítélték;
azon a hétfőn, amikor Baldur Persicke végre megérkezett a politikai
vezetőképző-iskoláról Berlinbe, s meglátogatta apját a gyógyintézetben, ahová
elvonókúrára küldték;
azon a hétfőn, mikor Trudel Hergesell leesett az Erkner pályaudvar lépcsőjéről s
elvetélt;
 azon a sorsdöntő hétfőn tehát Anna Quangel súlyos influenzával feküdt az
ágyban. Magas láza volt. Otto Quangel ott ült mellette; az orvos már elment. Azon
veszekedtek, hogy Otto elvigye-e aznap a levelezőlapokat vagy sem.
– Egyszer s mindenkorra megegyeztünk, Otto, hogy te nem mész többé! A
levelezőlapok ráérnek holnapig vagy holnaputánig is, amíg én lábra állok!
– Szeretném, ha elkerülnének a lakásból, Anna!
– Akkor én viszem el! – mondta Anna, s felült az ágyban.
– Fekve maradsz! – Otto visszanyomta az asszonyt párnáira. – Ne légy bolond,
Anna. Száz, kétszáz lapot vittem már el...
Ebben a pillanatban csengettek.
Rémülten rezzentek össze, mint a tetten ért tolvajok. Quangel gyorsan zsebre
vágta a takarón fekvő levelezőlapokat.
– Ki lehet az? – kérdezte Anna félénken.
– Ilyenkor? Délelőtt tizenegy órakor? – csodálkozott Otto is.
– Talán Heffkééknek történt valami baja? Vagy a doktor jött vissza? – találgatta
Anna.
Ismét csöngettek.
– Megnézem – morogta Quangel.
– Ne! – kérte az asszony. – Maradj ülve. Ha elvittük volna a levelezőlapokat,
akkor is hiába csengetnének.
– Csak megnézem, Anna!
– Ne, ne nyisd ki az ajtót, Otto! Érzem: ha kinyitod az ajtót, szerencsétlenség ér
bennünket!
– Nagyon halkan megyek majd ki, s előbb szólok neked, hogy ki jött.
Otto kiment.
Anna haragosan, türelmetlenül feküdt. Soha, de soha nem enged, soha nem
teljesíti egyetlen kérését sem! Helytelen, amit csinál; a szerencsétlenség kint lapul,
de Otto most nem érzi, ezúttal, amikor valóban itt van, nem érzi. És még csak be
sem tartja a szavat! Anna hallja, hogy Otto kinyitja az ajtót, s beszélget egy
férfival. Pedig szentül megfogadta, hogy előbb megmondja, ki jött.
– Mi történt? Beszélj már, Otto! Látod, hogy majd elpusztulok a
türelmetlenségtől! Ki volt az a férfi? Ugye, nem ment még el?
– Ne izgulj, Anna, csak a gyárból küldtek valakit. A délelőtti műszak alatt
szerencsétlenül járt az egyik művezető azonnal be kell mennem helyette.
Az asszony megnyugszik egy kicsit, s visszafekszik párnáira.
– És elmész?
– Természetesen!
– Hisz nem is ebédeltél!
– Majd eszem valamit az étkezdében!
– Legalább kenyeret vigyél magaddal!
– Jó, jó, Anna, ne aggódj semmiért. Baj, hogy ilyen sokáig egyedül leszel.
– Hisz egykor úgyis el kellett volna menned.
– A saját műszakomat is le kell majd dolgoznom utána.
– Vár az az ember?
– Igen, együtt megyünk majd a gyárba.
– Akkor siess haza, Otto! Gyere ma villamoson!
– Természetesen, Anna. Jobbulást!
Már elindult, amikor Anna felkiáltott: – Ó, Otto, kérlek, csókolj meg!
Quangel visszajött; kissé csodálkozott, kissé zavarban volt az asszony szokatlan
szeretetigényétől. Száját rászorította Anna ajkára.
Az asszony lehúzta magához Quangel fejét, s cuppanós csókot adott neki.
– Ostoba vagyok, Otto – mondta. – Még mindig félek. Bizonyára a láz okozza. De
most már menj!
 Így váltak el. Szabad emberként soha többé nem találkoztak. Quangelnak olyan
gyorsan kellett elmennie, hogy meg is feledkezett a zsebében levő
levelezőlapokról.
Az öreg művezetőnek azonban azonnal eszébe jutnak a lapok, amint felszáll
társával a villamosra. Odanyúl a zsebéhez – ott vannak a levelezőlapok!
Elégedetlen magával; eszébe kellett volna hogy jussanak! Inkább hagyta volna
otthon, inkább leszállt volna a villamosról, hogy elhelyezze a lapokat valamelyik
házban. De nem talál semmiféle indokot, amit a társa elhihetne, így hát magával
kell vinnie a levelezőlapokat az üzembe, pedig ezt még sosem tette meg, most sem
szabadna megtennie – de most már késő.
Bemegy a vécébe. Már kezében tartja a levelezőlapokat, el akarja tépni, le akarja
húzni őket – de tekintete az annyi fáradsággal, oly sok órai munkával készült
szövegre esik, s úgy érzi, a szöveg ezúttal különösen hatásos. Kár lenne
megsemmisíteni egy ilyen fegyvert. Takarékossága, „ocsmány zsugorisága”
akadályozza meg, hogy megsemmisítse a lapokat, de az is, hogy tiszteli a munkát;
a munka eredménye szent. A munkát haszontalanul elpusztítani vétek.
De kabátjában, melyet a műhelyben is visel, nem hagyhatja a lapokat, így hát az
aktatáskájába teszi a kenyér s a kávéval teli termosz mellé. Otto Quangel nagyon
jól tudja, hogy az aktatáska oldalán felfeslett a varrás; hetek óta el kellene már
vinnie a bőröndöshöz. A bőröndösnek azonban rengeteg a munkája, s morogva azt
mondta, hogy legalább két hétig tart, amíg megjavítja a táskát. Quangel pedig
ennyi ideig nem akarta nélkülözni a táskát. S úgysem esett ki belőle soha semmi.
Tehát a levelezőlapokat is nyugodtan beleteszi.
Átmegy a műhelyen az öltözőszekrényekhez; lassan megy, s már most ide-oda
nézeget. A munkások idegenek, alig ismer valakit; olykor bólint csak valakinek.
Egyszer kezet is fog egy munkással. Az emberek kíváncsian nézik, hisz őt sokan
ismerik: „Aha, az öreg Quangel! Furcsa pasas, de az emberei sosem szidják; el kell
ismerni, hogy igazságos. Nem ronda hajcsár, aki az utolsó csepp vért is kipréseli a
munkásokból! Ugyan, dehogy, sosem szidják az emberei. Milyen mulatságos a feje;
nyilván zsanérra jár, azért bólogat olyan mulatságosán. Csend, már jön is vissza!
Utálja a fecsegést; úgy néz arra, aki fecseg, mintha megölte volna az anyját.”
Otto Quangel betette aktatáskáját a szekrénybe, s zsebre vágta a kulcsokat.
Rendben van, tizenegy óra múlva elviszi a levelezőlapokat az üzemből, s majd csak
megszabadul tőlük, akár éjjel is, mert még egyszer nem akarja hazavinni. Anna
képes felkelni, csak hogy elvigye a lapokat.
Az új emberek között Quangel nem foglalhatja el szokásos megfigyelőhelyét a
terem közepén. Mennyit dumálnak és fecsegnek! Egyik csoporttól a másikhoz kell
mennie, amellett egyesek nem is tudják, mit jelent, ha némán rájuk mered;
néhányan pedig egyenest olyan szemtelenek, hogy megkísérlik a mestert is
bevonni a beszélgetésbe! Jó időbe telik, míg a munka úgy megy, mint az ő
műszakja alatt, míg az emberek elcsendesednek, s megértik, hogy munka közben
nem csinálhatnak mást.
Quangel épp el akarja foglalni megfigyelőhelyét, amikor földbe gyökerezik a lába.
A szeme kitágul, s a teste megremeg: előtte, a földön, a műhely fűrészporral és
gyaluforgáccsal fedett padlóján fekszik az egyik levelezőlap.
Az ujjai megrándulnak, azonnal fel akarja venni a lapot, s akkor észreveszi, hogy
a másik két lépéssel arrább fekszik. Lehetetlen, hogy észrevétlenül fel tudja venni
őket. A munkások újra meg újra az új művezetőre pillantanak, a nők pedig úgy
bámulnak rá, mintha még sosem láttak volna férfit.
„Ugyan mit, egyszerűen felveszem őket, akár látják, akár nem! Mi közük hozzá!
Nem, nem vehetem fel, hisz legalább negyedórája fekszenek már ott; csoda, hogy
eddig még nem vették fel! De talán valaki már megnézte, s miután elolvasta a
szöveget, gyorsan eldobta. És ha az az ember most észreveszi, hogy felveszem és
zsebre vágom a levelezőlapot!...”
 „Veszély! Veszély! – üvölti egy hang Quangel agyában. Súlyos veszély! Hagyd ott
a lapot! Tégy úgy, mintha sosem láttad volna, s várj, míg valaki megtalálja! Menj a
helyedre!”
De egyszerre valami különös érzés keríti hatalmába Otto Quangelt. Olyan rég,
több mint két éve írja és terjeszti már a levelezőlapokat – és még sosem látta a
hatásukat! Mindig csak sötét barlangjában élt; sosem tudta, mi történik a lapokkal.
Százszor is elképzelte már, milyen kavarodást okoznak de még sosem látta.
„Egyszer, egyetlenegyszer szeretném látni! Hisz mi bajom történhet? Nyolcvan
munkás van a műhelyben, akik éppolyan gyanúsak lesznek, mint én, sőt, még
inkább, hisz rólam azt hiszik, csak a munka érdekel, s nem politizálok.
Megkockáztatom; egyszer látnom kell a hatást.”
S mielőtt még jól megfontolta volna, rákiált az egyik munkásra. – Hé, te! Vedd fel
azokat a lapokat! Nyilván elvesztette őket valaki. Mi van? Mért bámulsz úgy?
Kiveszi a munkás kezéből az egyik levelezőlapot, s úgy tesz, mintha olvasná. De
most nem tud olvasni, saját nagy, nyomtatott betűit sem tudja elolvasni. Nem tudja
elfordítani tekintetét a munkás arcáról, aki a levelezőlapra mered. A munkás sem
olvas már; a keze remeg, s szemében félelem csillog.
Quangel rámered. Tehát fél, semmit sem érez, csak fél. Még csak végig sem
olvasta a szöveget; alig jutott túl az első soron, máris erőt vett rajta a félelem.
Quangel arra eszmél, hogy az emberei vigyorognak. Felpillant, s észreveszi, hogy
a munkások fele őket bámulja, hogy munkaidőben levelezőlapokat olvasnak... Vagy
talán érzik már, hogy valami szörnyű történt?
Quangel kiveszi a munkás kezéből a lapot. Ezt a játékot most már egyedül kell
végigjátszania; a másikat szinte megbénította a félelem.
– Ki a Munkafront vezetője a műhelyben? Az a bársonynadrágos ember a
fűrészgépnél? Jó! Menj és dolgozz, de nehogy eljárjon a szád, mert megkeserülöd!
– Idefigyelj! – mondja Quangel a fűrészgépnél dolgozó bársonynadrágos férfinak.
– Gyere ki egy pillanatra a folyosóra. Át szeretnék adni valamit. – S mikor kiérnek,
így szól: – Nesze ez a két levelezőlap! Az az ember vette fel őket, de én
figyelmeztettem. Azt hiszem, el kellene vinned az igazgatóságra. Vagy nem?
A bársonynadrágos olvasni kezd, de ő is csak néhány mondatot olvas. – Mi ez? –
kérdezi ijedten. – Itt feküdtek a műhelyben? Ó, istenem, ez a fejünkbe kerülhet!
Mit mondasz, ki vette fel a lapokat? És láttad, hogyan vette fel?
– Mondom, én szóltam neki, hogy vegye fel! Talán én láttam először a lapokat.
Talán!
– Ó, istenem, mit csináljak velük? Egyszerűen bedobom őket a vécébe!
– Le kell adnod az igazgatóságon, különben te is gyanúba keveredsz. Aki
megtalálta őket, nem fogja majd be a száját. Menj azonnal, addig beállok helyetted
a géphez.
A férfi habozva indul. Úgy fogja a levelezőlapokat, mintha égetnék az ujjait.
Quangel visszamegy a műhelybe. De nem mehet azonnal a fűrészgéphez: az
egész műhely nyugtalan. Még senki sem tud semmit, de azt mindnyájan tudják,
hogy valami történt, összedugják a fejüket, és pusmognak, s ezúttal hiába nézi
őket némán, meredt madártekintettel a művezető, nem hallgatnak el. Quangel
kénytelen hangosan szitkozódni, büntetéssel fenyegetőzni, a haragost játszani,
pedig ilyesmi már évek óta nem fordult elő.
És ha a műhely egyik sarkában elcsendesednek az emberek, a másikban annál
hangosabban fecsegnek, s ha már nagyjából minden jól megy, észreveszi, hogy
két-három gép mellől hiányzanak a munkások: vécére mentek a csibészek! Kimegy
utánuk, s az egyiknek még van pofája megkérdezni: – Tulajdonképpen mit olvasott
az előbb, mester? Valóban egy angol röpcédulát?
– Menj és dolgozz! – mordul rá Quangel, s maga előtt tereli a fickót a műhelybe.
Ott azonban ismét fecsegnek az emberek. Kis csoportokba gyűltek; még sosem
volt ilyen nyugtalan a műhely. Quangelnak egyik csoporttól a másikhoz kell
mennie, szitkozódnia, fenyegetőznie, káromkodnia kell, s a homlokát kiveri a
veríték...
De közben egyre csak arra gondol: „Szóval ilyen az első hatás. Semmi más, mint
félelem. Úgy félnek, hogy még csak el sem olvassák a szöveget! De ez nem jelent
semmit. Tudják, hogy itt megfigyelik őket. A legtöbb levelezőlapot viszont olyankor
találta meg valaki, amikor egyedül volt. Nyugodtan elolvashatta, gondolkozhatott
rajta. Akkor persze egész más volt a hatás. Hülye kísérletet tettem. Majd
meglátjuk, mi lesz belőle. Tulajdonképpen jó, hogy én, a művezető találtam meg és
adtam le a lapokat; így megmenekülök majd a gyanútól. Nem, semmit sem
kockáztattam. Még ha házkutatást tartanak is, akkor sem találnak semmit. Anna
persze megrémül majd – de nem, én már hazaérek, mielőtt házkutatást tartanának,
s előkészítem Annát... Tizennégy óra két perc – már itt kellene lennie a váltásnak, s
most az én műszakom következik.”
Azonban szó sincs műszakváltásról. A műhelyben nem harangoznak, a következő
műszak emberei (Quangel munkásai) nem jönnek, a gépek továbbra is búgnak.
Most már valóban nyugtalanok az emberek, egyre gyakrabban dugják össze a
fejüket, s pillantanak az órájukra.
Quangelnak be kell látnia, hogy nem tudja meggátolni a fecsegést; egyedül van
nyolcvan ember ellen, nem bír már velük.
Aztán egyszerre megjelenik egy úr az irodából, egy élesre vasalt nadrágos,
pártjelvényt viselő, finom úriember. Odalép Quangel mellé, s túlkiabálja a gépek
zaját: – Idefigyeljenek, emberek!
Mindenki feléje fordul; pusztán kíváncsi, várakozásteljes, sötét, elutasító,
egykedvű arcok fordulnak feléje.
– A műszak különleges okoknál fogva egyelőre folytatja a munkát. A túlórákat
megfizetjük!
Kis szünetet tart, mindenki mereven nézi. Ez minden? Különleges okok miatt!
Többet vártak!
A tisztviselő azonban csak annyit kiált: – Folytassák a munkát!
Majd Quangelhoz fordul: – Maga gondoskodik, művezető, hogy nyugalom legyen,
s az emberek szorgalmasan dolgozzanak! Ki vette fel azokat a levelezőlapokat?
– Azt hiszem, én láttam meg először.
– Tudom. Szóval az? Jó. De a nevét csak tudja?
– Nem tudom. Ez nem az én műszakom.
– Tudom. Ja, és mondja meg az embereknek, hogy egyelőre nem szabad
kimenniük a vécére. Senki sem hagyhatja el a műhelyt. Minden ajtónál két őr áll –
kívül.
S az élesre vasalt úr sietve bólint Quangelnak és elmegy.
Quangel egyik embertől a másikhoz megy. Egy pillanatig nézi a munkát, a
munkások kezét. Aztán így szól: – Egyelőre tilos elhagyni a műhelyt s kimenni a
vécére. Minden ajtónál két őr áll – kívül!
S mielőtt még kérdezhetnének valamit, tovább megy a következő emberhez, s
megismétli mondanivalóját.
Nem, most már nem kell megtiltania, hogy fecsegjenek, nem kell hajtania őket,
hogy dolgozzanak. Mindnyájan némán és mogorván dolgoznak. Mindnyájan
megérzik, hogy veszély fenyegeti őket. Hisz a nyolcvan ember között egyetlenegy
sincs, aki valamikor, valamilyen formában ne nyilatkozott volna az állam ellen, még
ha csak egy szóval is! Mindenkit veszély fenyeget. Mindnyájuk életét veszély
fenyegeti. Mindnyájan félnek...
De közben ácsolják a koporsókat. Nem tudják kivinni őket, tehát összegyűjtik a
műhely egyik sarkában. Először csak néhány koporsó hever ott, de ahogy múlnak
az órák, egyre több és több gyűlik össze, feltornyosulnak, egész a mennyezetig, s
aztán új sort kezdenek mellettük. Koporsó koporsó felett; a műhely minden
munkásának egy koporsó, minden németnek egy koporsó! Még élnek, de már saját
koporsójukat ácsolják.
Quangel ott áll közöttük. Fejét lökésszerűen fordítja egyik embertől a másik felé.
Ő is érzi a veszélyt, de csak nevet rajta. Nem fogják elfogni. Megengedett magának
egy tréfát, megbolondította az egész szervezetet, de ő azért mégiscsak az öreg,
kelekótya, zsugori Quangel, őt nem fogják gyanúsítani. És ő folytatja a harcot,
folytatja folytatja.
Amíg ismét kinyílik az ajtó, s belép a borotvaélesre vasalt nadrágos úriember. S
mögötte egy magas, karját lóbáló férfi, aki homokszínű bajuszát simogatja.
Valamennyi munkás azonnal abbahagyja a munkát.
És miközben az irodai úriember felkiált: – Vége a munkának, emberek! –
miközben az emberek megkönnyebbülve, de azért még kételkedve teszik le a
szerszámokat – miközben elfátyolosodott szemük lassan ismét csillogni kezd –
miközben a világos bajszú, magas férfi így szólt: – Quangel művezető,
letartóztatom hazaárulás vádjának súlyos gyanúja miatt. Feltűnés nélkül menjen
előre!
„Szegény Anna!” – gondolta Quangel, s lassan, madárfejét magasra emelve
kiment Escherich felügyelő előtt a műhelyből.

47. HÉTFŐ: ESCHERICH FELÜGYELŐ NAGY NAPJA

Escherich felügyelő ezúttal gyorsan és hibátlanul dolgozott. Alig kapta meg a

telefonértesítést, hogy a Krause & Co. Bútorgyár egyik műhelyében, ahol nyolcvan
ember dolgozik, két levelezőlapot találtak, azonnal tudta: erre a pillanatra várt már
olyan régen, most végre elkövette a kobold a várva várt hibát. Most elcsípi majd!
Öt perccel később, miután elegendő embert kért, hogy az egész gyárépületet
körülzárja, már a gyár felé robogott a Mercedesben, melyet maga az
Obergruppenführer vezetett.
Amíg azonban Prall mind a nyolcvan embert azonnal elő akarta vezettetni a
műhelyből, s mindegyiket addig akarta vallatni, ínig fény derül az igazságra,
Escherich így szólt: Azonnal hozzanak egy kimutatást a műhelyben dolgozó
emberek lakásáról. Mennyi idő alatt tudják elkészíteni?
– Öt perc alatt. De mi lesz az emberekkel? Öt perc múlva vége a munkaidőnek.
– Amikor vége a műszaknak, mondják meg nekik, hogy folytatniuk kell a munkát.
Megokolás felesleges. A műhely mindegyik ajtajához két őrt állítani. Senki sem
hagyhatja el a helyiséget. Gondoskodjék róla, hogy mindez feltűnés nélkül
történjék. Az embereket nem szabad nyugtalanítani!
S mikor a hivatalnok behozta a kimutatást, Escherich így szólt: – A levelezőlapok
írója a Chodowiecki-, a Jablonski vagy a Christburgerstrassén lakik. Ki lakik ott a
nyolcvan ember közül?
Átnézték a kimutatást: Senki! Egyetlenegy ember sem!
A szerencse mintha még egyszer meg akarta volna menteni Otto Quangelt. Más
műszakban dolgozott, tehát nem szerepelt a kimutatáson.
Escherich felügyelő előretolta alsóajkát, majd gyorsan visszahúzta, s kétszer-
háromszor beleharapott a bajuszába, melyet eddig simogatott. Egészen biztos volt
a dolgában, s most mértéktelenül csalódott.
De azonfelül, hogy így meggyötörte szeretett bajuszát, egyáltalán nem mutatta
csalódottságát, hanem hűvösen mondta: – Most pedig megbeszéljük minden
munkás személyi körülményeit. Ki tud az uraik közül pontos felvilágosítással
szolgálni? Ön a személyzeti vezető? Jó, akkor kezdjük. Abeking, Hermann... Mit tud
róla?
 Hallatlanul lassan haladtak. Ötnegyed óra múlva még mindig csak a H betűnél
tartottak.
Prall Obergruppenführer egyik után a másik cigarettára gyújtott, s aztán
mindjárt elnyomta őket. Suttogott a mellette ülőkkel; de mindig csak néhány
mondatot. Indulók ütemét dobolta ujjaival az ablakon. Aztán egyszerre élesen
mondta: Szerintem mindez hülyeség! Sokkal egyszerűbb lenne...
Escherich felügyelő még csak fel sem pillantott. Most végre megszabadult a
félelemtől. Meg kell találnia azt a fickót; azonban magában elismerte, nagyon
zavarja, hogy a lakásjegyzék nem vezetett eredményre. Bármilyen türelmetlen
Prall, nem egyezik bele a tömeges kihallgatásba.
– Folytassuk, kérem!
– Kämpfer Eugen – a művezető!
– Bocsánat, de szóba sem jöhet. Reggel kilenckor megsértette a kezét a
gyalugéppel. Helyette ma Quangel művezető van szolgálatban...
– Akkor folytassuk: Krull, Otto...
– Bocsánat, hogy megint közbeszólok: Quangel művezető nem szerepel a
felügyelő úr kimutatásán...
– Ne zavarjon bennünket állandóan! Meddig üljünk még itt? Quangel, az a vén
tulok, szóba sem jöhet!
De Escherichben ismét felparázslik a remény szikrája, s megkérdezi: – Hol lakik
az a Quangel?
– Meg kell néznünk, mivel nem ehhez a műszakhoz tartozik.
– Akkor gyerünk, nézzék meg! De gyorsan, jó? Hiánytalan kimutatást kértem!
– Természetesen utánanézünk. De mondom önnek, felügyelő úr, ez a Quangel
egy bárgyú vénember, aki különben is hosszú évek óta dolgozik az üzemben.
Tetőtől talpig ismerjük.
A felügyelő legyintett. Tudta jól, sokszor mennyire tévednek az emberek, akik azt
hiszik, hogy tetőtől talpig ismerik embertársaikat.
– Nos? – kérdezte izgatottan, amikor a gyakornok visszatért. – Nos!!
A fiatalember meglehetősen ünnepélyesen mondta: – Quangel művezető a
Jablonskistrasse...
Escherich felpattant.
Szokatlanul izgatottan kiáltotta: – Ő az! Elcsíptem a koboldot!
És Prall Obergruppenführer így üvöltött: – Ide azzal a disznóval! És aztán nyúzni,
nyúzni, nyúzni, míg nem vall!
Az izgalom általános volt.
– Quangel! Ki hitte volna – hogy Quangel! Ez a vén totyakos – lehetetlen! De ő
látta meg először a levelezőlapokat! Nagy trükk, mikor ő maga tette oda! De ki
olyan hülye, hogy önmagának állítson csapdát? Quangel – lehetetlen!
De mindenkit túlharsogott Prall üvöltő hangja: – Ide azzal a disznóval! És nyúzni!
Nyúzni!
Escherich felügyelő nyugodott meg legelőször.
– Bocsánat, egy pillanatra, Obergruppenführer úr! Engedelmet kérek, én azt
javasolnám, hogy tartsunk előbb házkutatást Quangel lakásán.
– De mért kukoricázzunk annyit, Escherich? A végén még megszökik a fickó!
– Ebből az épületből senki sem szökhet meg! És ha találunk valamit a lakásán,
valami cáfolhatatlan bizonyítékot, hogy ne tagadhasson? Sok munkát
megtakarítanánk! Ez a megfelelő pillanat! Most, amikor sem ő, sem a családja nem
tudja még, hogy gyanúba keveredett...
– Sokkal egyszerűbb lenne szálanként kitépni a beleit, míg csak nem vall. De
bánom is én: fogjuk el mindjárt az asszonyt is! De én mondom magának, Escherich,
ha a fickó közben valami disznóságot csinál, beleveti magát az egyik gépbe vagy
valami ilyet, akkor megint ellátom a maga baját! Látni akarom, ahogy ezt a fickót
felkötik!
 – Meg is látja majd! Az ajtón keresztül állandóan figyeltetem Quangelt. A munkát
folytatni kell, uram, míg visszajövünk – gondolom, egy óra múlva...

48. ANNA QUANGEL LETARTÓZTATÁSA

Miután Otto Quangel elment, Anna Quangel egy ideig kábultan feküdt, de aztán
egyszerre felijedt. Végigtapogatta a takarót, de nem találta a levelezőlapokat.
Gondolkodott, de nem emlékezett, hogy Otto elvitte a lapokat. Sőt épp
ellenkezőleg, most már pontosan tudta, hogy neki kellene holnap vagy holnapután
elvinnie a levelezőlapokat – hisz így beszélték meg.
A lapok tehát itt vannak a lakásban. És Anna Quangel, miközben hol a hideg
rázza, hol a láz égeti, kutatni kezd. Felforgatja a lakást, átkutatja a fehérneműt,
bemászik az ágy alá. Nehezen lélegzik, olykor leül az ágy szélére, mert egyszerűen
nem tud mozdulni. Magára húzza a takarót, s maga elé mered: ilyenkor
megfeledkezik a levelezőlapokról. De aztán azonnal felijed, s ismét kutatni kezd.
Órák telnek el így, míg megszólal a csengő. Anna meghökken. Csöngettek? Ki
csöngethetett? Ki keresheti őt?
És ismét elkábul a láztól, de a második csengetés megint felriasztja. Ezúttal
hosszan csengetnek; rikoltva követelik, hogy bebocsássák őket. És már ököllel
verik az ajtót, s Anna hallja, hogy kiabálnak: – Kinyitni! Rendőrség! Azonnal
kinyitni!
Anna Quangel mosolyog, s mosolyogva fekszik vissza az ágyba. A takarót
szorosan maga köré csavarja. Csengessenek csak és kiabáljanak! Ő beteg; nem
köteles ajtót nyitni. Jöjjenek máskor, amikor Otto is itthon van. Ő nem nyitja ki az
ajtót.
De továbbra is csak csengetnek, kiabálnak, dörömbölnek...
„Milyen szamarak! Azt hiszik, hogy kinyitom! Pedig le vannak sajnálva!”
Olyan lázas, hogy nem is gondol sem az eltűnt levelezőlapokra, sem arra, hogy
milyen veszélyt jelent a rendőrség látogatása. Csak annak örül, hogy beteg, s nem
kell ajtót nyitnia.
Természetesen mégis bejönnek a lakásba, öt vagy hat ember – lakatost hozattak,
s álkulccsal nyitották ki az ajtót. A lánc nem védte az ajtót; betegsége miatt nem
akasztotta be a láncot, miután Otto elment. Épp ma – pedig máskor mindig
beakasztja.
– Maga Anna Quangel? Otto Quangel művezető felesége?
– Én vagyok, tisztelt uram. Már huszonnyolc éve vagyok a felesége.
– Mért nem nyitott ajtót, amikor csengettünk és kopogtunk?
– Mert beteg vagyok, tisztelt uram. Influenzám van!
– Ne játssza meg magát! – kiabál közbe egy fekete egyenruhás, kövér ember. –
Maga csak szimulál!
Escherich felügyelő nyugtatólag int a főnökének. Ez az asszony valóban beteg,
azt még egy gyerek is látja. S talán jobb is, hogy beteg: sok ember fecseg, amikor
lázas. Miközben a nyomozók kutatni kezdenek a lakásban, a felügyelő ismét az
asszonyhoz fordul. Megfogja a kezét, s részvevőén mondja: Sajnos, rossz hírt kell
közölnöm magával, Quangelné...
Kis szünetet tart.
– Nos? – kérdezi az asszony, de egyáltalán nem ijedten.
– Le kellett tartóztatnom az urát.
Az asszony mosolyog. Anna Quangel csak mosolyog. Mosolyogva csóválja meg a
fejéit. - Nem, tisztelt uram – mondja -, ezt nem tudja nekem bemesélni! Ottót nem
tartóztatják le; Otto tisztességes ember. – Odahajol a felügyelőhöz, s úgy suttogja:
– Tudja, hogy mit gondolok, tisztelt uram? Hogy mindezt csak álmodom. Ugyanis
lázas vagyok. Az orvos azt mondta, influenzám van, s akkor álmodik ilyesmit az
ember, ha lázas. Mindezt csak álmodom: magát és azt a fekete ruhás kövért és azt
az urat, aki a fiókos szekrényben turkál a fehérnemű között. Nem, tisztelt uram,
maga nem tartóztatta le Ottót, ezt is csak álmodom.
Escherich felügyelő éppolyan halkan mondja: – Akkor most a levelezőlapokról is
álmodik, Quangelné. Hisz tudja, ugye, hogy a férje levelezőlapokat írt?
Annyira azonban nem kábult el Anna Quangel agya a láztól, hogy nem figyelne fel
erre a szóra. Megremeg. Egy pillanatig tiszta és éber tekintettel nézi a felügyelőt.
De aztán már megint mosolyog, s megcsóválja a fejét: – Miféle levelezőlapokat?
Hisz az uram nem ír levelezőlapokat! Ha valamit írnunk kell, akkor én írok. De már
régóta nem írunk. Mióta a fiam elesett, már sosem írunk. Maga csak álmodja,
tisztelt uram, hogy Otto levelezőlapokat ír!
A felügyelő látta, hogy Anna megremegett, de a remegés még nem bizonyíték.
Ezért így szól: – Igen, azóta írnak levelezőlapokat maguk ketten, mióta elesett a
fiuk. Nem emlékszik már az első levelezőlapra?
S kissé ünnepélyesen idézi: – Anyák! A Führer meggyilkolta a fiamat! A Führer a
ti fiaitokat is megöli; akkor sem lesz vége a gyilkolásnak, ha a világon minden
család gyászol már...
Anna figyel. Mosolyog. S azt mondja: – Ezt egy anya írta! Nem Otto írta; maga
csak álmodik!
– Otto írta – mondja a felügyelő. – És te diktáltad! Valid be!
De Anna megrázza a fejét. – Nem, tisztelt uram! Hisz nem is tudnék ilyesmit
diktálni. Nem vagyok én ilyen okos...
A felügyelő feláll, s kimegy a hálószobából. A lakószobában embereivel együtt
írószerek után kutat. Talál egy kis üveg tintát, tollszárat és tollat – figyelmesen
megvizsgálja őket – és egy tábori levelezőlapot. Aztán visszamegy Anna Quangel-
hoz.
Annát közben Prall Obergruppenführer vallatta, a maga módján. Prall biztos,
hogy az influenza és a láz csak „hamuka”, az asszony csak szimulál. De még ha
valóban beteg lenne, az sem változtatna egy cseppet sem vallatási módszerén.
Megfogja Anna Quangel vállát, de úgy, hogy valóban fájjon, s rázni kezdi. Az
asszony feje nekikoppan az ágy hátának. S miközben Prall hússzor-harmincszor
felrántja, majd ismét visszaejti a párnákra Annát, dühöngve üvölti az arcába: – Még
mindig hazudsz, te vén kommunista disznó? Ne – ha – zudj! Ne – ha – zudj!
– Jaj, ne! – dadogja az asszony. – Ne bántson!
– Valld be, hogy te írtad a levelezőlapokat! Valid – be – de – azonnal! Vagy –
szétverem - a koponyádat, te vörös disznó, te!
És minden szónál odaveri az asszony fejét az ágy hátának.
Escherich felügyelő, kezében az íróeszközökkel, mosolyogva nézi az ajtóból.
Tehát így vallat az Obergruppenführer! Ha még öt percig folytatja, az asszonyt öt
napig nem lehet kihallgatni. A legagyafúrtabb kínzásokkal sem lehet majd
eszméletre téríteni.
De nagyon rövid ideig talán hasznos ez a módszer. Csak ijedjen meg alaposan, s
ismerje meg a fájdalmat, annál jobban ragaszkodóik majd hozzá, az udvarias
Escherichhez!
Amikor az Obergruppenführer észreveszi, hogy Escherich odalép az ágyhoz,
abbahagyja a kínzást, s félig bocsánatkérőleg, félig szemrehányóan mondja: –
Maga túlságosan enyhén bánik az ilyen nőszemélyekkel, Escherich! Nyúzni kell
őket, míg csak visítani nem kezdenek!
– Természetesen, Obergruppenführer úr, bizonyára! De megmutathatnék előbb
valamit az asszonynak?
Odafordul a beteghez, aki most nehezen, zihálva lélegzik, s lehunyt szemmel
fekszik az ágyon: – Figyeljen csak ide, Quangelné!
Anna mintha nem is hallaná.
 A felügyelő megfogja, és óvatosan felülteti. – Úgy – mondja szelíden, rábeszélő-
leg. – Most pedig nyissa ki szépen a szemét!
Anna kinyitja a szemét. Escherich jól számított: Prall rázása és fenyegetései után
kellemesen cseng az udvarias, barátságos hang.
– Az előbb azt mondta, hogy maguk már rég nem írnak semmit? Nos, nézze csak
meg ezt a tollat. Ezzel nemrég írtak, talán ma vagy tegnap, a tinta még nem
száradt rá egészen. Nézze csak, le tudom kaparni a körmömmel!
– Én nem tudok semmit! – mondja Quangelné elutasítólag. – Kérdezzék meg az
uramat, mert én nem tudok semmit.
Escherich felügyelő figyelmesen nézi az asszonyt. – Dehogynem tudja, Quangel-
né! – mondja kissé élesebben. – Csak nem akarja tudni, mert érzi, hogy máris
elárulta magát!
– Mi nem írunk soha – ismételi Quangelné makacsul.
– Az urát pedig különben sem kell már megkérdeznem folytatja a felügyelő. - Az
ura ugyanis mindent beismert már. Ő írta a levelezőlapokat, s maga diktálta a
szöveget...
– Na, ha Otto bevallotta, akkor jó – mondja Anna Quangel.
– Vágd szájon ezt a pimasz dögöt, Escherich! – kiabál közbe egyszerre az
Obergruppenführer. – Micsoda pimaszság, így a szemünkbe hazudni!
A felügyelő azonban nem vágja szájon azt a pimasz dögöt, hanem így szól: –
Amikor az urát elfogtuk, két levelezőlap volt a zsebében. Tehát nem is tagadhatott!
Mikor Quangelné meghallja, hogy a két levelezőlapot emlegetik, melyeket láztól
gyötörve keresett, ismét megrémül. Tehát Otto mégis magával vitte, holott
megbeszélték, hogy ő viszi el holnap vagy holnapután a levelezőlapokat. Ez nem
volt helyes Ottótól.
„Valami nyilván történt a levelezőlapokkal – töpreng nagy fáradsággal. – De Otto
nem vallott, különben most nem kutatnának és nem vallatnának engem. Hanem...”
Hangosan pedig azt kérdezi: – Mért nem hozzák ide Ottót? Nem tudom, miféle
levelezőlapokról beszélnek. Mért írt volna Otto levelezőlapokat?
És ismét elnyúlik az ágyban, s becsukja a szemét és a száját. Elhatározza, hogy
többé nem szól egy szót sem.
Escherich felügyelő egy pillanatig elgondolkodva nézi az asszonyt. Látszik, hogy
nagyon fáradt. Ebben a pillanatban semmit sem lehet kezdeni vele. Gyorsan
megfordul, odahívja két emberét, s parancsot ad: – Fektessék át az asszonyt oda a
másik ágyba, aztán kutassák át alaposan ezt az ágyat! Legyen szíves, Obergrup-
penführer úr!
El akarja távolítani főnökét a szobából; semmi szükség még egy Prall-féle
kihallgatásra. Nagyon valószínű, hogy a következő napokban szüksége lesz erre az
asszonyra. S addig meg kell erősödnie egy kicsit, s vissza kell nyernie az öntudatát.
Azonkívül, úgy látszik, ahhoz a meglehetősen ritka emberfajtához tartozik, akik a
testi bántalmazástól csak nyakasabbak lesznek. Veréssel bizonyára nem lehet
vallomásra bírni.
Az Obergruppenführer nem szívesen távozik el az asszony mellől. Nagyon
szerette volna megmutatni ennek a vén ringyónak, mi a véleménye róla.
Legszívesebben rajta töltötte volna ki minden dühét, amit ez az átkozott kobold-
ügy okozott. De ha már a két nyomozó itt leselkedik rá szobában és különben is:
estére már a Prinz-Albrecht-Strasse pincéjében lesz ez a vén dög, s ott azt
csinálhat vele, amit akar.
– Ugye letartóztatja az öregasszonyt, Escherich? – kérdezte a lakószobában.
– Természetesen letartóztatom – felelte a felügyelő, s az embereit figyelte, akik
szőrszálhasogató alapossággal hajtogattak szét és össze minden darab
fehérneműt, bosszú tűket szurkáltak a heverő párnáiba, megkopogtatták a falakat.
Aztán hozzátette: – De igyekezni kell, hogy olyan állapotban legyen, hogy
kihallgathassam. Olyan lázas, hogy csak félig érti a helyzetet. Előbb meg kell
értenie, hogy életveszélyben van. Akkor majd megijed...
– Majd én megijesztem, de alaposan! – morogta az Obergruppenführer.
– De ne így – s mindenesetre előbb láztalannak kell lennie – kérte Escherich, de
hirtelen félbeszakította magát: – Mi az ott?
Egyik embere a kis polcon álló könyveket vizsgálta. Megrázta az egyik könyvet, s
egy fehér lap hullott ki belőle. A felügyelő volt a legfürgébb. Felemelte a papirost a
földről.
– Egy levelezőlap! – kiáltotta. – Egy elkezdett, de be nem fejezett levelezőlap!
És felolvasta: – Führer, parancsolj, mi követünk! Igen, olyanok vagyunk, mint a
birkák, akiket a vezérünk bármikor a vágóhídra vezethet! Már nem gondolkozunk...
Leeresztette a levelezőlapot és körülnézett.
– Itt a bizonyíték! – mondta Escherich felügyelő szinte büszkén. – Lelepleztük a
tettest. Kifogástalan bizonyíték, s nem kierőszakolt vallomás alapján tartóztatjuk
le. Nem, ez tökéletes bűnügyi bizonyíték. Érdemes volt eddig várni!
Körülnézett. Fakó szeme most csillogott. Ez volt az ő pillanata, a pillanat, melyet
oly rég várt már. Egy másodpercig felidézte az eddig megtett hosszú utat az első
levelezőlaptól, melyet még mosolygó egykedvűséggel vett át, addig a lapig, amit
most a kezében tartott. A levelezőlapok egyre növekvő áradatára gondolt, az egyre
szaporodó piros zászlócskákra, s eszébe jutott a kis Enno Kluge is.
Gondolatban ott állt mellette az őrszoba zárkájában, ott ült vele a Schlachtensee
sötét víztükrénél. Aztán eldördült a lövés, s azt hitte, élete végéig megvakult. Majd
látta, ahogy két SD-legény ledobja őt a lépcsőn, s vérezve és összetörve hever, míg
a kis zsebtolvaj a térdén csúszkál, és a Szűzanyához könyörög. Futólag eszébe
jutott Zott bűnügyi tanácsos is – szegény pali, tehát a villamos-végállomásokról
gyártott elmélete is helytelennek bizonyult!
Ez volt Escherich felügyelő büszke pillanata. Úgy érezte, megérte, hogy türelmes
volt, s oly sok mindent elviselt. Végre elfogta a koboldot, akit először csak tréfából
nevezett el így, de aki később valóban igazi koboldnak bizonyult: csaknem
elsüllyesztette Escherich életének hajóját. De most elfogta, vége a vadászatnak,
vége a játszmának.
Escherich felügyelő feleszmélt s felpillantott. Aztán parancsoló hangon mondta: –
Az asszonyt mentőautón kell elszállítani. Két ember kíséri. Maga felel érte, Kem-
mel. Nem szabad kihallgatni, egyáltalán nem szabad beszélni vele. És azonnal
orvost kell hívni. Mondja meg neki, Kemmel, hogy az asszonynak három nap múlva
láztalannak kell lennie!
– Parancsára, felügyelő úr!
– A többiek rendbe hozzák a lakást. De tökéletesen! Melyik könyvben volt a
levelezőlap? A rádióépítő-könyvben? Jó! Wrede, tegye vissza a levelezőlapot
ugyanoda, ahol volt. Egy órán belül rendnek kell lenni, mert idehozom a tettest.
Maguk pedig elhagyják a lakást, őrség sem kell! Megértették?
– Parancsára, felügyelő úr!
– Nos, mehetünk, Obergruppenführer úr?
– Nem akarja megmutatni az asszonynak a levelezőlapot, Escherich?
– Minek? Most olyan lázas, hogy amúgy sem reagálna rá megfelelően. S engem
különben is csak az ura érdekel. Megtalálta az előszobaajtó kulcsát, Wrede?
– Az asszony táskájában.
– Adja ide. Köszönöm. Nos, akkor menjünk, Obergruppenführer úr!
Lent, a lakásában Fromm törvényszéki tanácsos az ablaknál állt, s nézte, ahogy
elindul a gépkocsi. Ide-oda ingatta a fejét. Később látta, hogy Quangelnét
hordágyon beemelik egy mentőautóba; a kísérőiről azonban meg lehetett állapítani,
hogy nem kórházba szállítják.
– Egyik a másik után – mondta Fromm nyugdíjas törvényszéki tanácsos halkan. –
Egyik a másik után. Kiürül a ház. Rosenthalék, Persickéék, Borkhausen, Quangel –
már csaknem egyedül maradtam. A nép egyik fele bezárja a másikat. Épp ezért nem
tarthat már soká. Én mindenesetre maradok, engem nem zárnak be...
Mosolyog és bólint.
Minél rosszabb, annál jobb. Annál hamarabb vége lesz!

49. BESZÉLGETÉS OTTO QUANGELLAL

Escherich felügyelő elég nehezen tudta rábeszélni Prall Obergruppenführert,

hogy első ízben egyedül hallgathassa ki Quangelt. Végül azonban mégis sikerült.
Mikor a művezető felment a lakásához vezető lépcsőkön, már sötét volt. A
lépcsőházban égett a villany, s Quangel is villanyt gyújtott, mikor beléptek a
szobába. A hálószoba felé fordult.
– A feleségem beteg – mormolta.
– A felesége már nincs itt – mondta, a felügyelő. – Elvitettük. Tessék, üljön le
mellém...
– A feleségem lázas... influenzás... – mormolta Quangel. Látszott, nagyon
megrendíti feleségének távolléte. Eddigi erőltetett, merev egykedvűsége semmivé
foszlott.
– Orvos kezeli - nyugtatta meg a felügyelő. – Azt hiszem, két-három napon belül
láztalan lesz. Mentőautón szállíttattam el.
Quangel most először vette alaposabban szemügyre a felügyelőt. Merev
madárszemével sokáig figyelte Escherichet. Aztán bólintott. – Mentőautó – mondta.
– Orvosi Jó. Köszönöm. Helyes. Maga nem rossz ember.
A felügyelő kihasználta az alkalmat. – Nem vagyunk mi olyan rosszak, Quangel
úr, amilyennek mondanak. Mindent megteszünk, hogy megkönnyítsük a
letartóztatottak helyzetét. Hisz mi csak azt akarjuk megállapítani, hogy bűnösek-e.
Ez a szakmánk, ahogy a maga szakmája, hogy koporsókat ácsol...
- Igen – mondta Quangel keményen. – Igen, igaz: koporsógyártó és
koporsószállító!
– Úgy érti – felelte Escherich kissé gúnyosan –, hogy én szállítom a halottakat a
koporsóba? Azt hiszi, olyan súlyos az ügye?
– Nekem nincs semmiféle ügyem!
– Ó, dehogynem, egy kicsike. Nézze meg például ezt a tollat, Quangel. Igen, ez a
maga tolla. A tinta még nem száradt rá. Mit írt ma vagy tegnap ezzel a tollal?
– Alá kellett írnom valamit.
– És mit kellett aláírnia, Quangel úr?
– A feleségem beteglapját kellett kiállítanom. A feleségem ugyanis beteg,
influenzás...
– A felesége pedig azt mondta, hogy maga sosem ír. Azt mondta, hogy mindig ő
ír.
– Igaza is van. Mindig ő ír. De tegnap nekem kellett írnom, miért a feleségein
lázas volt. Ezt ő is tudja.
– És nézze csak, Quangel úr – folytatta a felügyelő –, hogy kapar ez a toll!
Egészen új toll, s máris kapar. Nyilván azért, mert magának olyan súlyos a keze,
Quangel úr. – Letette a műhelyben talált levelezőlapokat az asztalra. – Látja, az
első lapon még egész simán írt a toll. De a másodikon már, látja... itt... és itt... és
ez a B betű is... itt már karcolt a toll. Nos, Quangel úr?
– Ezek a lapok – mondta Quangel egykedvűen – a műhelyben feküdtek a földön.
Szóltam annak a kékzubbonyosnak, hogy vegye fel. Fel is vette. Rápillantottam a
lapokra, aztán azonnal odaadtam a Munkafront bizalmijának. Ő meg elvitte a
lapokat. Semmi mást nem tudok.
 Quangel egyhangúan és lassan beszélt, nehezen forgó nyelvvel, mint egy kissé
korlátolt öregember.
– De azt csak látja, Quangel úr – kérdezte a felügyelő –, hogy a második
levelezőlap szövegének végét már olyan tollal írták, ami kapart?
– Ehhez én nem értek. Hogy úgy mondjam, nem vagyok írástudó, ahogy a
Bibliában áll.
Egy ideig csend volt a szobában. Quangel maga elé meredt az asztalra, csaknem
kifejezéstelen arccal.
A felügyelő ránézett. Biztos volt benne, hogy ez az ember nem olyan lassú és
nehézkes, mint amilyennek most álcázza magát, hanem kemény, mint az arca, s
gyors, mint a tekintete. A felügyelő első céljának azt tűzte ki, hogy kicsalogassa a
keménységet ebből az emberből. A levelezőlapok ravasz írójával akart beszélni,
nem ezzel az öreg, a munkában meghülyült munkavezetővel.
Egy idő múlva megkérdezte: – Miféle könyvek azok ott a polcon?
Quangel lassan felemelte a fejét, egy pillanatig a felügyelőt nézte, majd hirtelen
elfordította a tekintetét, míg meglátta a könyvespolcot.
– Miféle könyvek? A feleségem énekeskönyve és bibliája. A többi könyv meg a
fiamé volt, aki elesett. Én nem olvasok könyveket, nincs is könyvem. Sosem tudtam
jól olvasni...
– Adja csak ide balról a negyedik könyvet, Quangel úr, azt a piros kötésűt.
Quangel lassan és vigyázattal levette a könyvet, óvatosan, mint egy tojást,
odavitte az asztalhoz, s letette a felügyelő elé.
– Otto Runge Rádióépítő-könyve – olvasta a felügyelő hangosan a címet. – No,
Quangel, semmi sem jut az eszébe erről a könyvről?
– Ez a könyv Otto fiamé volt, aki elesett – felelte Quangel lassan. – Ő foglalkozott
rádiókkal. Ismerték jól, a műhelyek verekedtek érte. Minden kapcsolást ismert...
– És más nem jut az eszébe erről a könyvről, Quangel úr?
– Nem! – rázta meg Quangel a fejét. – Nem tudok semmit. Nem olvasok
könyveket.
– De talán beletesz valamit? Nyissa csak ki a könyvet, Quangel úr!
A könyv épp ott nyílt ki, ahol a levelezőlap feküdt.
Quangel rámeredt a szövegre: „Führer, parancsolj, mi követünk...”
Mikor írta ezt? Bizonyára rég, nagyon rég. De mért nem fejezte be? S hogy kerül
ez a levelezőlap Ottóka könyvébe?
Aztán lassan derengeni kezdett sógora, Ulrich Heffke első látogatásának emléke.
Akkor gyorsan eldugta a levelezőlapot, s Ottóka fejét kezdte faragni. Eldugta, s
aztán elfelejtették; ő éppen úgy, mint Anna!
Ez volt a veszély, amit mindig érzett! Ez volt a sötétben lappangó ellenség, akit
nem látott, de akinek jelenlétét mindig sejtette. Ez volt a hiba, amit elkövetett,
amit nem láthatott előre.
„Elcsíptek – szólalt meg benne egy hang. – Eljátszottad az életedet – mégpedig a
saját hibádból. Most véged.”
És: „Vajon Anna bevallott-e valamit? Bizonyára megmutatták neki a
levelezőlapot. De Anna ennek ellenére tagadott. Ismerem jól. Én is tagadni fogok.
Persze Anna lázas volt...”
– Nos, Quangel, nem szól semmit? – kérdezte a felügyelő. – Mikor írta ezt a
levelezőlapot?
– Nem ismerem ezt a levelezőlapot – felelte a művezető. Nem is tudnék ilyet írni,
nincs nekem elég eszem!
– Hát akkor hogy került a lap a fia könyvébe? Ki tette ide?
– Honnan tudjam? – felelte Quangel szinte gorombán. Talán maga tette oda vagy
az egyik embere! Gyakran hall az ember ilyesmit: ha nem találnak bizonyítékokat,
akkor készítenek!
 – A levelezőlapot több kifogástalan tanú jelenlétében találtuk meg a könyvben. A
felesége is itt volt.
– Na, és mit szólt a feleségem?
– Amikor megtaláltuk a levelezőlapot, azonnal bevallotta, hogy maga írta a
lapokat, és ő diktálta a szöveget. Látja, Quangel, most már semmi értelme
makacskodni. Egyszerűen vallja be. Ha bevallja, nem mond semmi olyat, amit én ne
tudnék. Viszont megkönnyíti a maga helyzetét és a felesége helyzetét. Ha nem vall,
el kell vinnem hozzánk, a Gestapóra, s azok a pincék eléggé barátságtalanok...
S mikor a felügyelőnek eszébe jutott, mit szenvedett ő abban a pincében,
megremegett a hangja.
Erőt vett magán s folytatta: – Ha azonban bevallja, amit tett, akkor azonnal
átadhatom a vizsgálóbírónak. Akkor a Moabitba kerül, s ott ugyanolyan
tisztességesen bánnak majd magával, mint a többi fogollyal.
A felügyelő azonban mondhatott, amit akart, Quangel kitartott a hazugságai
mellett. Escherich mégiscsak elkövetett egy hibát, s az éles eszű Quangel azonnal
észrevette. A felügyelőt annyira befolyásolta Quangel nehézkessége s főnökeinek
jellemzése, hogy azt hitte, nem Quangel fogalmazta a levelezőlapokat, ő csak írta,
a felesége diktálta...
Quangel azonban, mikor a felügyelő ezt többször is megismételte,
megbizonyosodott, hogy Anna nem vallott be semmit. Ezt csak ez a pasas találta ki.
Tehát továbbra is tagadott.
Escherich végül is befejezte az eredménytelen kihallgatást a lakásban, s elvitte
Quangelt a Prinz-Albrecht-Strasséra. Remélte, hogy az idegen környezet, az SS-ek
felvonulása, az egész fenyegető szervezet megfélemlíti majd az egyszerű embert, s
hajlandó lesz vallani.
A felügyelő szobájába mentek, s Escherich odavezette Quangelt Berlin piros
zászlócskákkal teletűzdelt térképéhez.
– Nézze csak, Quangel úr – mondta –, minden zászlócska egy levelezőlapot
jelent. Pontosan oda szúrták, ahol a lapot találták. És ha megnézi ezt a pontot –
mutatta az ujjával –, akkor láthatja, hogy körülötte rengeteg zászló van, de itt
nincs egyetlenegy se. Ez ugyanis a Jablonskistrasse, ahol maga lakik. Ide
természetesen nem tett levelezőlapokat, hisz itt jól ismerik magát...
Escherich azonban észrevette, hogy Quangel nem is figyel. Különös, érthetetlen
izgalom kerítette hatalmába a művezetőt, amikor megpillantotta a térképet. A
szeme felvillant, a keze remegett. Csaknem szégyenlősen kérdezte: – Jó csomó
zászló! Mennyi lehet?
– Pontosan megmondhatom – felelte a felügyelő, aki már megértette, mi
rendítette úgy meg Quangelt. – Kétszázhatvanhét zászló: kétszázötvenkilenc
levelezőlap és nyolc levél. S maga mennyit írt, Quangel?
A művezető hallgatott, de most már nem dacosan, hanem megrendülten.
– És gondolja meg azt is, Quangel úr – folytatta a felügyelő, aki észrevette a
változást –, hogy ezeket a leveleket és lapokat önként szolgáltatták be hozzánk. Mi
egyetlenegyet sem találtunk. Az emberek úgy szaladtak, amikor hozták, mintha
égne a házuk. Nem tudtak elég gyorsan megszabadulni tőlük, s a legtöbben még
csak el sem olvasták a szöveget...
Quangel még mindig hallgatott, de az arca megrándult. A szíve remegett; merev,
éles, lobogó szemét elfordította, a földet nézte, majd ismét a zászlócskák felé
fordult, mintha megbabonázták volna.
– S még valami, Quangel: gondolt már arra, mennyi félelmet és bajt okozott
ezekkel a levelezőlapokkal? Az emberek csaknem belehaltak a rémületbe, néhányat
letartóztattak, s egyről pontosan tudom, hogy öngyilkosságot követett el a
levelezőlapok miatt...
– Nem! Nem! – kiáltotta Quangel. – Nem ezt akartam! Erre nem gondoltam! Én
azt akartam, hogy jobb legyen a jövő, hogy az emberek megismerjék az igazságot,
hogy a háború hamarabb befejeződjék, hogy végre vége legyen a vérontásnak...
Igen, ezt akartam! De nem akartam félelmet és rémületet szítani, nem akartam,
hogy még rosszabb legyen az élet! Szegény emberek – és én még jobban
elrontottam az életüket! Ki követett el öngyilkosságot?
– Ó, egy kis semmirekellő, egy megszédült lóversenyző! Ez igazán nem fontos,
ezért ne furdalja magát a lelkiismeret!
– Minden ember fontos! Én felelek a kiontott vérért.
– Lám, Quangel úr – szólt a felügyelő a komoran álldogáló férfihoz. – Most hát
mégis beismerte bűnösségét, s még csak észre sem vette.
– A bűnösségemet? Nem követtem el bűnt, legalábbis nem olyat, amire gondol.
Az az én bűnöm, hogy túlságosan ravasznak hittem magam, hogy egyedül akartam
csinálni mindent. De most már tudom, hogy egy ember egymaga – semmi. Nem,
semmi olyat nem tettem, amit szégyellnem kellene, de ahogy csináltam, az volt
hibás. Ezért megérdemlem a büntetést, és ezért szívesen halok meg...
– Nos, talán mégsem annyira veszélyes az ügye – jegyezte meg a felügyelő
megnyugtatólag.
Quangel nem is figyelt rá. Szinte önmagának mondta: – Sosem becsültem sokra
az embereket, különben tudnom kellett volna...
Escherich megkérdezte: – Tudja, Quangel, hogy hány levelet és lapot írt
egyáltalán?
– Kétszázhetvenhat lapot és kilenc levelet.
– Tehát összesen tizennyolcat nem adtak le.
– Tizennyolc darab: ez az eredménye kétéves munkámnak, ennyi maradt a
reményeimből. Tizennyolc darabért áldozom az életemet, de végeredményképp az
a tizennyolc is valami!
– Csak azt ne higgye, Quangel – mondta a felügyelő –, hogy azt a tizennyolc lapot
továbbadták. Nem, azokat olyan emberek találták meg, akiknek amúgy is már sok
minden volt a fülük mögött, úgyhogy nem merték leadni a levelezőlapokat. Az a
tizennyolc lap sem ért el semmilyen hatást; sosem hallottuk, hogy valamilyen
hatást ért volna el a nép között...
– Tehát semmit sem értem el?
– Tehát semmit sem ért el, legalábbis nem azt, amit akart, örüljön neki, Quangel,
ezt bizonyára enyhítő körülménynek tekintik majd! Talán megússza tizenöt vagy
húsz évi fegyházzal !
Quangel megrázkódott. – Nem – mondta –, nem!
– Hát mit képzelt maga egyáltalán, Quangel? Maga, egy egyszerű munkás akart
harcolni a Führer ellen, akit a párt, a hadsereg, az SS, az SA támogat? A Führer
ellen, aki már a fél világot legyőzte, s egy-két év alatt valamennyi ellenségünket
megsemmisíti majd? Nevetséges! Hisz már a kezdet kezdetétől látnia kellett, hogy
rá kell fizetnie erre az ügyre! Olyan ez, mint mikor a bolha akar harcolni az elefánt
ellen. Nem értem, hisz maga értelmes ember!
– Nem, ezt nem is fogja megérteni. Mindegy, hogy egy ember harcol vagy tízezer;
ha valaki megbizonyosodik, hogy harcolnia kell, akkor harcol, akár vannak társai,
akár nincsenek. Nekem harcolnom kellett, s ha újra kezdhetném, ismét harcolnék.
Csak nem így, nem így.
Nyugodtan pillantott a felügyelőire.
- A feleségemnek különben semmi köze ehhez. Engedjék szabadon!
– Most hazudik, Quangel! A felesége diktálta a szöveget. Ő maga vallotta be.
– Most maga hazudik! Olyan embernek gondol, aki tűri, hogy a felesége diktáljon
neki? A végén még majd azt mondja, hogy ő találta ki az egészet! Pedig én, egyedül
én dolgoztam. Én találtam ki, én írtam a levelezőlapokat, én helyeztem el őket,
engem kell megbüntetni! Nem őt! Nem a feleségemet!
– Bevallotta...
 – Semmit sem vallott be! Hagyja abba ezeket a hazugságokat! Ne akarja
befeketíteni előttem a feleségemet!
Egy pillanatig farkasszemet néztek: a kemény madárarcú, éles tekintetű férfi s a
színtelen, szürke, zsemlesárga bajszú, világos szemű felügyelő.
Aztán Escherich elfordította a tekintetét, s így szólt: – Most behívok valakit, s
megírjuk a jegyzőkönyvet. Remélem, nem vonja vissza a vallomását?
– Nem vonom vissza.
– És tudja, mi jár ezért. Sok évi börtön, talán halál.
– Igen, tudom, hogy mit tettem. S remélem, maga is tudja, hogy mit tesz,
felügyelő úr?
– Mit teszek én?
– Egy gyilkost szolgál, s egyre újabb áldozatokat szállít a gyilkosnak. Talán csak
pénzért dolgozik, talán nem is hisz abban az emberben. Nem, biztos, hogy nem
hisz. Csak pénzért...
Ismét némán farkasszemet néztek, s a felügyelő egy idő múlva ismét lehajtotta a
fejét.
– Akkor megyek – mondta szinte megzavarodva –, s hívom a gépírót.
És kiment.

50. ESCHERICH HALÁLA

Éjfélkor Escherich még mindig, illetve sokkal inkább újra az irodájában ül.
Magába roskadva kuporog; de bármennyi szeszt ivott, nem tudta elfelejteni a
szörnyű jelenetet, aminek kényszerű részese volt.
Tiszteletre méltó főnöke, Prall Obergruppenführer ezúttal nem adott háborús
érdemkeresztet oly sikeres, oly ügyes, oly kedves felügyelőjének, de egy kis
győzelmi ünnepségre azért meghívták, összegyűlt a társaság, sok erős Armagnacot
ittak, meglehetősen nagy poharakból, hencegtek a kobold elfogásával, s
Escherichnek általános üdvrivalgás közepette fel kellett olvasnia a Quangel
vallomásáról készített jegyzőkönyvet.
A fáradságos, gondos bűnügyi nyomozás eredményét a disznók elé kellett dobni!
De aztán, mikor már mindenki alaposan felöntött a garatra, kieszeltek egy mókát
is. Üvegekkel és poharakkal felszerelve levonultak Quangel zárkájába, s a
felügyelőnek is velük kellett mennie. Meg akarták nézni ezt a különös pasast, ezt a
tökkelütöttet, aki olyan pimasz merészelt lenni, hogy a Führer ellen harcoljon.
Quangel a priccsen feküdt, szorosan beburkolózva takarójába, s mélyen aludt.
„Milyen különös arc - gondolta Escherich –, álmában sem lágyul meg, ébren és
álmáiban egyformán zárkózott és gondterhelt. De ettől függetlenül nyugodtan
alszik...”
Természetesen nem hagyták aludni. Ütlegekkel riasztották fel, kergették le a
priccsről. Túlságosan rövid ingben állt a fekete és ezüst egyenruhás emberek előtt,
s az ing még a meztelenségét sem takarta el. Milyen nevetséges alak – ha nem
nézik a fejét!
Aztán eszükbe jutott, hogy megkeresztelik az öreg koboldot s a fejére öntöttek
egy üveg pálinkát. Az alaposan berúgott Prall Obergruppenführer, alaposan
részegen, rövid beszédet mondott a koboldról, aki rövidesen a hentes kezébe kerül,
s a beszéd végén széttörte Quangel fején pálinkáspoharát.
Ez volt a jel a többieknek: valamennyien széttörték pálinkáspoharukat az
öregember fején. Quangel arcára Armagnac és vér folyt. De közben Escherich úgy
érezte, mintha a művezető állhatatosán figyelné őt, vértől és pálinkától elborított
szemével, sőt, mintha meg is szólítaná: „Ez hát az igaz ügy, aminek érdekében
gyilkolsz! Ezek a hóhértársaid! Ilyenek vagytok. Nagyon jól tudod, hogy mit teszel.
Én meghalok, holott semmilyen bűnt nem követtem el, te pedig élsz tovább – ilyen
igazságos a te ügyed!”
Aztán felfedezték, hogy Escherich pohara még ép. Megparancsolták, hogy törje
szét Quangel fején. Igen, Prallnak kétszer is keményen rá kellett parancsolnia. –
Hisz tudod, Escherich, hogy kibabrálok veled, ha nem engedelmeskedsz? Aztán
Escherich széttörte poharát Quangel fején. Négyszer kellett ütnie, annyira remegett
a keze, míg a pohár eltörött, s közben egyfolytában érezte Quangel éles, gúnyos
pillantását. Az öreg némán tűrte megbecstelenítését. Ez a rövid inges, nevetséges
alak erősebb, méltóságteljesebb volt, mint valamennyi kínzója. És Escherich
minden elkeseredett és ijedt ütésnél úgy érezte, mintha önmagát ütné, mintha
élete fájának gyökerét vásná baltával.
Ekkor Quangel egyszerre összeesett. Otthagyták a zárka hideg padlóján,
eszméletlenül és véresen. Az őrnek is megtiltották, hogy törődjék ezzel a disznóval,
majd visszamentek, és folytatták az ivást, az ünneplést, mintha ki tudja, milyen
hőstettet hajtottak volna végre.
Most pedig Escherich ismét ott ül a szobájában, az íróasztal mellett. Szemben a
falon még mindig ott lóg a térkép a piros zászlócskákkal. Escherich magába
roskadt, de az agya még tiszta.
„Igen, a térkép megtette a kötelességét. Holnap le lehet akasztani. És
holnapután felakaszthatok majd egy másik térképet, és üldözhetek egy másik
koboldot. És aztán megint egy másikat. És ismét egy másikat. Egyáltalán mi
értelme ennek? Ezért születtem? Hisz nyilván így kell lennie, de ha így van, akkor
semmit sem értek az életből, akkor semminek nincs értelme. Akkor igazán
mindegy, hogy mit teszek...
Én felelek a kiontott vérért... Ó, milyen hangsúllyal mondta ezt! Én pedig az ő
véréért! Nem, Enno Kluge vére is engem vádol, azé a tutyimutyi nyomorulté, akit
feláldoztam, hogy ezt az embert kiszolgáltassam egy részeg bandának. De Quangel
nem nyöszörög majd, mint a kis ember a pallón, Quangel tisztességgel fog
meghalni...
És én? Mi lesz velem? Egy újabb ügy, és az ügyes Escherich nem ér el olyan
sikereket, amilyeneket Prall Obergruppenführer úr vár, s újra levisznek a pincébe.
És aztán elkövetkezik az a nap, amikor levisznek, és nem hoznak fel többé. Azért
élek, hogy ezt megvárjam? Nem, Quangelnak igaza van, amikor Hitlert gyilkosnak
nevezi, engem pedig a gyilkos szállítójának. Ha megszokott munkámat
végezhettem, ha embereket hajszolhattam, sosem törődtem vele, ki ül a
kormánynál, mi célja ennek a háborúnak. És mikor elfogtam őket, többé nem
törődtem vele, mi lesz velük...
De most már törődöm. Most már elegem van belőle, most már undorodom, hogy
új zsákmányt szállítsak ezeknek a fickóknak; amióta elfogtam Quangelt,
undorodom ettől a munkától. Ahogy ott állt és rám meredt... Vér és pálinka folyt az
arcán, de ő engem nézett! »Ezt tetted! – mondta a tekintete. – Elárultál!« Ó, ha
lehetséges lenne, tíz Enno Klugét is feláldoznék, hogy Quangelt megmenthessem,
ezt az egész épületet feláldoznám, hogy kiszabadíthassam! Ha lehetne, elmennék
innen, s azt csinálnám, amit Otto Quangel. Jobban megfontolnám a
cselekedeteimet, mint ő, de harcolni szeretnék.
De nem lehet. Nem engednének el; ezt dezertálásnak nevezik. Értem jönnének, s
ismét bezárnának. És a testem kiabál, ha kínozzák. Igen, gyáva vagyok. Gyáva,
mint Enno Kluge, s nem bátor, mint Otto Quangel. Ha Prall Obergruppenführer rám
ordít, megremegek, és remegve hajtom végre a parancsait. Széttöröm a
pálinkáspoharamat az egyetlen becsületes ember fején, de minden ütés olyan,
mintha egy maroknyi földet dobnék a saját koporsómra.”
Escherich felügyelő lassan felállt. Gyámoltalanul mosolygott. A falhoz lépett,
hallgatózott. Most, éjfél után, már csend volt a Prinz-Albrecht-Strasse-i nagy
épületben. Csak az őr léptei hangzottak a folyosóról, ahogy fel-alá járt.
 „De te sem tudod, mért járkálsz fel-alá – gondolta Escherich. – Egy szép napon
majd megérted, hogy elrontottad az életed...”
Megfogta a térképet, s leszakította a falról. Sok zászlócska leesett a földre; a
gombostűk halkan koppantak. Escherich összegyűrte a térképet, s ledobta a földre.
– Kész! – mondta. – Vége! Vége a kobold-ügynek! Lassan visszament az
íróasztalhoz, kihúzta az egyik fiókot s bólintott.
– Valószínűleg én vagyok az egyetlen, akit Otto Quangel levelezőlapjai
megtérítettek. De én sem használhatok neked, Otto Quangel, én nem tudom
folytatni a művedet. Gyáva vagyok. Az egyetlen követőd gyáva, Otto Quangel!
Gyorsan kivette a revolvert és elsütötte.
Ezúttal nem remegett a keze.
A berohanó őrszem egy holttestet talált az íróasztal mögött; a fejéből alig maradt
valami.
Prall Obergruppenführer tombolt. – Dezertálás! Minden civil disznó! Mindenkit,
aki nem visel egyenruhát, börtönbe, szögesdrót mögé kell zárni! No de várjatok
csak, ennek a disznó Escherichnek az utódát az első naptól kezdve úgy
beidomítom, hogy sosem lesz egyetlen gondolata sem! Csak a félelmet ismeri majd!
Mindig túlságosan jóindulatú voltam, ez a legnagyobb hibám! Hozzátok fel azt a
disznót, Quangelt! Nézze meg, hogy mit csinált, aztán takarítsa el ezt a ganét!
Így okozott azon az éjszakán Otto Quangel egyetlen követője még néhány nehéz
órát az öreg művezetőnek.

NEGYEDIK RÉSZ

A VÉG

51. ANNA QUANGEL KIHALLGATÁSA

Tizennégy nappal Anna Quangel letartóztatása után – közben már meggyógyult

–, az egyik legelső kihallgatáson csúszott ki Anna száján, hogy Otto fiának volt egy
menyasszonya, bizonyos Trudel Baumann. Ekkortájt Anna még nem tudta, hogy
veszélyt hoz, ha bárkit is megnevez, veszélyt hoz a megnevezettre, mert a
letartóztatottak barátait és ismerőseit szőrszálhasogató alapossággal
lenyomozzák, minden nyomot követnek, hogy a „gennygócot végérvényesen
kiégessék”.
A kihallgatást vezető Laub felügyelő, Escherich utóda, egy alacsony, zömök férfi,
akinek kedvenc szokása volt, hogy csontos ujjait ostornak használva üsse arcul a
letartóztatottakat, módszerének megfelelően először elsiklott a közlés felett,
anélkül hogy feljegyezte volna.
Hosszasan és halálosan fárasztóan vallatta Anna Quangelt fia barátairól és
munkaadóiról, olyanokat kérdezett, amiről az asszony nem tudhatott, de szerinte
tudnia kellett volna, kérdezett és kérdezett, s közben gyors mozdulattal arcul
ütötte ujjaival Annát.
Laub felügyelő mestere volt az ilyen kihallgatásoknak; váltás nélkül tíz óráig is
kibírta, úgyhogy a letartóztatottnak is ki kellett bírnia. Anna Quangel megingott
zsámolyán a fáradtságtól. Szórakozott és figyelmetlen volt, hisz alig gyógyult még
meg, nagyon féltette Ottót, akiről azóta sem hallott, s szégyellte magát, hogy verik,
mint egy figyelmetlen iskolás gyereket. És Laub felügyelő újra ütött.
Anna Quangel halkan nyöszörgött, s eltakarta arcát.
– Vegye el a kezét! – kiáltotta a felügyelő. – Nézzen rám! Gyerünk, gyorsan!
Anna ránézett, s a szemében félelem bujkált. De nem a felügyelőtől félt, hanem
attól, hogy esetleg nem lesz elég erős.
– Mikor látta utoljára a fia úgynevezett menyasszonyát?
– Már nagyon rég. Nem is tudom. Amikor a levelezőlapokat kezdtük írni... Több
mint két éve... Jaj, ne üssön meg! Gondoljon az anyjára! Maga se szeretné, ha
vernék az anyját.
Villámgyorsan kapott két-három pofont.
- Az én anyám nem hazaáruló dög, mint maga! Ha még egyszer szájára meri
venni az anyám nevét, majd megmutatom, mekkora pofont tudok adni! Hol lakik az
a lány?
– Hisz nem tudom! Az uram mesélte egyszer, hogy azóta férjhez ment, tehát
bizonyára elköltözött!
– Úgy, szóval az ura találkozott vele? Mikor?
– Nem emlékszem már! Akkor már írtuk a levelezőlapokat.
- És a lány is magukkal dolgozott, ugye? Segített, mi?
– Nem! Nem! – kiáltotta Quangelné. Rémülten látta, mit tett. – Az uram csak az
utcán találkozott Trudellal – mondta gyorsan. – Akkor mesélte, hogy férjhez ment,
s nem dolgozik már a gyárban.
- Gyerünk, tovább! Melyik gyárban dolgozott?
Quangelné megmondta az egyenruhagyár címét.
– Gyerünk, tovább!
– Ez minden. Igazán nem tudok többet. Esküszöm, felügyelő úr!
– Maga szerint nem furcsa egy kicsit, hogy a fia menyasszonya nem látogatja
meg jövendő apósát és anyósát, még a vőlegénye halála után sem?
– Az uramnak ilyen a természete! Azelőtt sem barátkozott senkivel, de mióta a
levelezőlapokat írtuk, minden kapcsolatot megszakított.
– Már megint hazudik! Hisz Heffkéékkel a levelezőlapok írása közben kezdtek
barátkozni!
– Igen, ez igaz! Ezt elfelejtettem. De Otto ennek sem örült, csak azért engedte
meg, mert a testvérem. És úgy szidta mindig a rokonokat! – Anna szomorúan
pillantott a felügyelőre. Félénken mondta: – Kérdezhetek én is valamit, felügyelő
úr?
– Kérdezzen csak! – morogta Laub felügyelő. – Aki kér, annak adatik.
– Igaz-e... – Anna hangja elcsuklott. – Azt hiszem, tegnap reggel láttam a
sógornőmet lent a folyosón. Igaz, hogy Heffkééket is letartóztatták?
– Már megint hazudik! – Laub ütött. S még egyszer ütött.
– Heffkéné másutt van. Őt maga nem láthatta. Biztos valaki leadta a drótot. Ki
adta le a drótot?
De Quangelné megrázta fejét. – Senki. Én láttam messziről a sógornőmet. Nem is
voltam biztos, hogy ő az. – Sóhajtott. – Tehát Heffkééket is letartóztatták! Pedig
nem csináltak semmit, és nem is tudtak semmiről. Szegények!
– Szegények! – gúnyolódott Laub felügyelő. – Semmiről sem tudtak! Mindnyájan
ezt mondjátok! Pedig mindnyájan gonosztevők vagytok, s kitaposom a beleteket,
ha nem mondjátok meg az igazat, vagy ne hívjanak Laub felügyelőnek! Ki a
zárkatársa?
– Nem tudom a nevét. Én csak Bertának hívom.
– Mióta van egy zárkában azzal a Bertával?
– Tegnap este óta.
– Tehát ő adta le a drótot, hogy Heffkééket is elcsíptük. Vallja be, Quangelné,
különben felhozatom Bertát, s addig verem a maga jelenlétében, míg ő vallja be!
 Quangelné ismét megrázta a fejét. – Akár bevallom, akár nem, maga felhozatja
Bertát és megveri. Nem mondhatok mást, csak azt, hogy én láttam Heffkénét lent a
folyosón.
Laub felügyelő gúnyos vigyorral nézett rá. Majd egyszerre ráordított: – Dögök
vagytok! Dögök vagytok mindnyájan! De én nem nyugszom, míg minden dög oda
nem kerül, ahová való: a föld alá! Mindnyájatokat elpusztítunk! Mindnyájatokat!
Küldönc, hozza fel Berta Kuppkét!
Egy óráig azzal szórakozott, hogy a két nőt ijesztgette és verte, holott Berta
Kuppke azonnal bevallotta, hogy ő mesélt Quangelnénak Heffkénéről. Eddig
Heffkénével volt egy zárkában. Ez azonban nem elégítette ki Laub felügyelőt.
Pontosan tudni akart minden szót, amit beszéltek, pedig csak a gondjaikat
panaszolták el egymásnak, ahogy a nők szokták. A felügyelő azonban mindenütt
összeesküvést és hazaárulást szimatolt, s nem hagyta abba a verést és a
kérdezősködést. Végül a síró Kuppkénét visszavitték a pincébe, s ismét Anna
Quangel volt Laub felügyelő egyetlen áldozata. Az asszony most már olyan fáradt
volt, hogy csak valahonnan messziről hallotta a felügyelő hangját, Laub alakja
elmosódott a szeme előtt, s az ütések sem fájtak már.
– Mi történt hát, hogy a fia úgynevezett menyasszonya nem látogatta meg többé
magukat?
– Semmi sem történt. Az uram nem nagyon szerette a látogatókat.
– Hisz az előbb bevallotta, belegyezett, hogy Heffkéék meglátogassák magukat.
– Heffkéék kivételt jelentettek, mert Ulrich a testvérem.
– És Trudel mért nem látogatta meg többé magukat?
– Mert az uram nem akarta.
– Mikor mondta ezt meg neki?
- Nem emlékszem már! Nem bírom tovább, felügyelő úr. Engedje meg, hogy
félórát pihenjek! Negyedórát!
– Majd ha bevallottad. Mikor tiltotta meg a férje, hogy a lány meglátogassa
magukat?
– Amikor elesett a fiam.
– Nohát! És hol történt ez?
– Nálunk, a lakásunkon.
– És mit mondott, miért?
– Mert nem akart senkivel sem barátkozni. Igazán nem bírom tovább, felügyelő
úr. Csak tíz percet!
– No jó. Tíz perc múlva szünetet tartunk. Szóval, mivel okolta meg a férje, hogy
Trudel többé ne látogassa meg magukat?
– Mert nem akart senkivel sem barátkozni. Hisz akkor már írtuk a
levelezőlapokat.
– Tehát azzal okolta meg, hogy levelezőlapokat írnak?
– Nem, erről soha senkivel nem beszéltünk.
– Hát akkor mivel okolta meg?
– Hogy nem akar többé senkivel sem barátkozni. Ó, felügyelő úr!
– Ha megmondja az igazi okot, mára befejezzük!
– De hisz ez az igazi ok!
– Nem, nem ez! Látom, hogy hazudik. Ha nem mondja meg az igazságot, még tíz
órát vallatom. Tehát mit mondott a férje? Ismételje meg pontosan, mit mondott
Trudel Baumann-nak.
– Nem emlékszem már. De olyan haragos volt.
– Mért volt haragos?
– Mert megengedtem, hogy Trudel velem aludjék.
– És csak később tiltotta meg, hogy többé meglátogassa magukat, vagy mindjárt
elküldte?
– Nem, csak másnap reggel.
 – Tehát reggel tiltotta meg, hogy többé meglátogassa magukat?
– Igen.
– És mért volt haragos?
Anna Quangel összeszedte magát. – Megmondom, felügyelő úr. Hisz nem ártok
már vele senkinek. Aznap este elrejtettem a lakásunkban egy öreg zsidóasszonyt,
Rosenthalnét, aki később kiugrott az ablakon. Ezért volt Otto olyan haragos, s
mindjárt kidobta Trudelt.
– És mért bújt el Rosenthalné magánál?
– Mert félt egyedül a lakásában. Felettünk lakott. A férjét elvitték, így hát félt. De
felügyelő úr megígérte...
– Mindjárt. Mindjárt abbahagyjuk. Trudel tehát tudta, hogy maga elbújtatott egy
zsidónőt?
– De hisz az nem tilos.
– Természetesen tilos! Tisztességes árja nem fogad be egy disznó zsidót, s
tisztességes lány ilyenkor elmegy a rendőrségre, és feljelenti a tettest. Mit szólt
Trudel, hogy maga elrejtette a zsidónőt?
– Most már nem mondok semmit, felügyelő úr. Maga minden szavamat kiforgatja.
Trudel nem követett el semmit, és nem tudott semmiről.
– De azt tudta, hogy egy zsidónő alszik magánál!
– Az még nem bűn!
– Nekünk más a véleményünk. Holnap majd előveszem Trudelt.
– Ó, istenem, mit tettem! – fakadt sírva Quangelné. Most Trudelt is romlásba
döntöttem! Trudelt nem bánthatja, felügyelő úr, Trudel állapotos!
– Na ne mondja, honnan tudja egyszerre, mikor két éve nem látta? Honnan tudja,
mi?
– De hiszen megmondtam, felügyelő úr, hogy az uram találkozott vele az utcán!
– Mikor találkoztak?
– Úgy néhány héttel ezelőtt. De felügyelő úr, megígérte, hogy pihenünk egy
kicsit. Kérem, csak egy kicsit. Igazán nem bírom már.
– Még egy pillanat! Mindjárt befejezzük. És ki szólította meg a másikat, Trudel
vagy a férje? Hisz összevesztek, nem?
– Nem vesztek össze, felügyelő úr.
– De a férje kitiltotta Trudelt a lakásából!
– Trudel nem haragudott ezért, hisz ismerte az uramat!
– És hol találkoztak?
– Azt hiszem, a Kleine Alexanderstrassén.
– Mit keresett a férje a Kleine Alexanderstrassén? Hisz azt mondta, hogy soha
nem ment máshová, csak a gyárba.
– Ez igaz is.
– Akkor mit keresett a Kleine Alexanderstrassén? Levelezőlapot vitt oda, ugye,
Quangelné?
– Nem! Nem! – kiáltotta Anna félénken, s hirtelen elsápadt. – A levelezőlapokat
mindig én helyeztem el. Mindig én, egyedül, ő soha!
– Akkor mért sápadt el az előbb, Quangelné?
– Nem sápadtam el. Sápadt vagyok, mert nagyon rosszul érzem magam.
Megígérte, hogy pihenünk egy kicsit, felügyelő úr!
– Mindjárt, amint tisztáztuk ezt az ügyet. Nos tehát a férje elvitt egy
levelezőlapot s közben találkozott Trudel Baumannnal. Mit szólt Trudel a
levelezőlapokhoz?
– De hisz nem is tudott róla!
– Amikor a férje észrevette Trudelt, még a zsebében volt a levelezőlap, vagy már
letette valahová?
– Már letette.
 – Látja, Quangelné, most már közelebb jutottunk a megoldáshoz. Most már csak
azt mondja meg, mit szólt Trudel Baumann a levelezőlaphoz, s aztán mára
befejezzük.
– De hisz nem szólhatott semmit, mert Otto már előbb letette valahová.
– Gondolkozzék csak egy kicsit! Látom, hogy hazudik. Ha kitart a vallomása
mellett, még holnap reggel is itt ül majd. Mért kínozza magát oktalanul? Hisz
holnap reggel a fejére olvasom Trudel Baumann-nak, hogy tudott a
levelezőlapokról, s ő mindjárt be is fogja vallani. Mért okoz hát kellemetlenségeket
magának, Quangelné? Ahelyett hogy örülne, hogy visszabújhat a priccsére! Nos,
folytassuk, Quangelné. Mit szólt Trudel Baumann a levelezőlapokhoz?
– Nem! Nem! Nem! – kiáltotta Quangelné elkeseredetten s felugrott. – Nem
szólok többé egy szót sem! Nem árulok el senkit! Mondhat, amit akar, agyonüthet,
akkor sem szólok többé egy szót sem!
– Üljön csak le nyugodtan – mondta Laub felügyelő, s lekent néhány pofont az
elkeseredett asszonynak. – Hogy mikor állhat fel, azt én határozom meg. És hogy
mikor lesz vége a kihallgatásnak, azt is én határozom meg. Most még előbb
befejezzük Trudel Baumann ügyét. Miután maga bevallotta, hogy Trudel
hazaárulást követett el...
– Én nem vallottam be! – kiáltotta a megkínzott, elkeseredett asszony.
– Hisz azt mondta, hogy nem akarja elárulni Trudelt – morogta a felügyelő
egykedvűen. – És most nem hagyom addig abba a kihallgatást, míg nem mondja
meg, mit nem akar elárulni.
– Sosem mondom meg, soha!
– Nohát! Látja, Quangelné, maga egyszerűen buta. Hisz magának is be kell
ismernie, hogy amit tudni akarok, azt holnap öt perc alatt nyugodtan és
kényelmesen kipréselem Trudel Baumannból. Egy állapotos asszony nem bírja
sokáig az, ilyen kihallgatásokat. Ha néhányszor szájon vágom...
– Nem szabad megütnie Trudelt! Nem szabad megütnie! Ó, istenem, bár ne
említettem volna a nevét!
– De említette! Most már csak segít Trudelen, ha mindent bevall. Nos, folytassuk,
Quangelné. Mit szólt Trudel a levelezőlapokhoz?
Majd később: – Megtudhatnám Trudeltől is, de én magától akarom megtudni.
Addig nem hagyjuk abba a kihallgatást! Tanulja meg, hogy maga csak egy rakás
szar. Tanulja meg, hogy hiába igyekszik befogni a pofáját, úgysem tagadhat el
semmit. Tanulja meg, hogy maga semmit sem ér, hogy hiába pofázik hűségről, meg
hogy nem árul el senkit, mindez semmit sem ér. Maga egy senki! Nos, Quangelné,
fogadjunk, hogy egy óra múlva saját szájából fogom hallani, mi köze volt Trudelnak
a levelezőlapokhoz?! Fogadjunk?
– Nem! Nem! Soha!
De Laub felügyelő természetesen megtudta, s nem is tellett egy órába.

52. HERGESELLÉK BÁNATA

Hergesellék először mentek sétálni, mióta Trudel elvetélt. Grünheide felé indultak
az úton, de aztán elkanyarodtak balra a Frankenwegen, s a Flankesee partján a
woltersdorfi zsilip felé sétáltak.
Nagyon lassan mentek, s Karl olykor lopva Trudelra pillantott, aki lehajtott fejjel
bandukolt mellette.
– Szép ez az erdő – mondta Karl.
– Igen, szép – felelte Trudel.
– Nézd a hattyúkat a tavon! – kiáltotta egy idő múlva a férfi.
– Igen – felelte Trudel –, hattyúk... De többet nem mondott.
 – Trudel – kérdezte Karl aggódva –, mért nem beszélsz? Mért nem örülsz már
semminek?
– Mindig a halott gyerekre kell gondolnom – suttogta Trudel.
– Ó, Trudel! – mondta Hergesell. – Hisz még annyi gyerekünk lehet!
Az asszony megrázta a fejét. – Soha többé nem lesz gyerekem.
– Az orvos mondta? – kérdezte Karl félénken.
– Nem, nem az orvos. Érzem.
– Nem – mondta a férfi. – Nem szabad így gondolkodnod, Trudel. Fiatalok
vagyunk még, még annyi gyerekünk lehet.
Trudel ismét megrázta a fejét. – Olykor azt hiszem, hogy ez a büntetés.
– A büntetés? Miféle büntetés, Trudel? Mit követtünk el, hogy ilyen büntetést
érdemlünk? Nem, puszta véletlen volt, egyszerű, vak véletlen!
– Nem véletlen volt, hanem büntetés – mondta Trudel makacsul. – És ne is
legyen gyerekünk. Mindig arra kell gondolnom, mi lett volna Klausból, ha felnő.
Jungvolk és Hitlerjugend, SA vagy SS...
– Ugyan, Trudel! – kiáltotta Karl, akit megdöbbentett, hogy a felesége ilyen sötét
gondolatokkal kínozza magát –, mire Klaus felnőtt volna, addig rég vége lesz az
egész hitlerájnak! Hidd el, hogy nem tart már soká!
– Lehet – mondta az asszony. – De mit tettünk mi, hogy a jövő jobb legyen?
Semmit! A semminél is kevesebbet: megtagadtuk az igaz ügyet. Mostanában oly
sokat gondolok Grigoleitra és a csecsemőre... Ezért érdemeltük meg a büntetést...
– Ó, az a nyavalyás Grigoleit! – mondta a férfi mérgesen. Nagyon haragudott
Grigoleitra, aki még mindig nem jött el a bőröndért.
Hergesell már néhányszor kénytelen volt megújítani a csomagbárcát.
– Azt hiszem – mondta –, Grigoleitot már rég lecsukták. Különben bizonyára
hallottunk volna róla.
– Ha lecsukták – erősködött Trudel –, akkor mi is bűnösek vagyunk. Mi hagytuk
cserben.
– Trudel! – kiáltotta Karl. – Megtiltom, hogy ilyen őrültséget még csak gondolj is!
Mi nem vagyunk összeesküvők. A legokosabb, amit tehettünk, hogy abbahagytuk.
– Igen – mondta az asszony keserűen –, a mi kenyerünk a meghunyászkodás, a
gyávaság! Azt mondod, Klausnak nem kellett volna már belépnie a Hitlerjugendba.
De ha nem kellett volna belépnie, de ha tisztelhette és szerethette volna a szüleit –
mit tettünk mi ezért, ennek érdekében? Mit tettünk a jobb jövőért? Semmit!
– Nem szervezhet mindenki összeesküvést, Trudel!
– Nem. De mást is csinálhattunk volna. Ha egy olyan ember, mint az egykori
apósom, Otto Quangel...
Elhallgatott.
– Nos, mi van Quangellal? Mit tudsz róla?
– Nem, inkább nem mondom meg. Megígértem neki. De ha egy olyan öregember,
mint Otto Quangel is harcol az állam ellen, akkor gyalázat, hogy mi ölbe tett kézzel
üldögélünk!
– De mit tehetnénk, Trudel? Semmit! Gondold meg, milyen hatalma van
Hitlernek, mi pedig senkik és semmik vagyunk! Semmit sem tehetünk!
– Ha mindenki úgy gondolkodna, mint te, Hitler örökké uralmon maradhatna.
Valakinek csak meg kell kezdenie ellene a harcot!
– De mit tehetünk mi?
– Mit? Akármit! Felhívásokat írhatnánk, s kiakaszthatnánk a fákra! Te a
vegyészeti gyárban mint villanyszerelő minden műhelybe bemehetsz. Ha csak egy
csapot átállítasz, ha csak egy csavart meglazítasz valamelyik gépen, máris
tönkretettük több napi munkájukat. Ha megtennéd, s még néhány száz ember
megtenné, megnézhetné Hitler, mi van a hadianyagával!
– Igen, és már a második kísérletnél nyakon csípnének, s irány a hóhér!
 – Hisz ezt mondom mindig: gyávák vagyunk. Mindig csak arra gondolunk, mi lesz
velünk, és sosem arra, hogy mi lesz a többiekkel. Nézd csak, Karli, téged
felmentettek a katonai szolgálat alól. De ha be kellett volna vonulnod, akkor is
mindennap kockára tennéd az életed. S ezt magától értetődőnek találnád.
– Ugyan, a katonaságnál is találnék valami lógós helyet!
– És tűrnéd, hogy mások meghaljanak érted! Ezt mondom: gyávák vagyunk,
semmit sem érünk!
– Az az átkozott lépcső! – tört ki a férfi. – Ha nem vetéltél volna el, most is
boldogok lennénk!
– Nem, nem lennénk boldogok, igazán nem lennénk boldogok, Karli! Már amióta
Klaus megfogant, mindig arra kellett gondolnom, hogy mi lesz a gyerekből. Nem
tudtam volna elviselni, ha kinyújtja a jobb karját és „Heil Hitler”-t üvölt, nem
akartam barna ingben látni. És a legközelebbi győzelmi ünnepen látnia kellett
volna, hogy a szülei szép engedelmesen kitűzik a horogkeresztes zászlót, és tudta
volna, hogy hazugok vagyunk. Legalább ettől megmenekültünk. Klausnak nem lett
volna szabad megfogannia, Karli!
A férfi egy ideig sötét hallgatásba burkolózva ment mellette. Már visszafordultak;
a tó is, az erdő is eltűnt.
Végül megkérdezte Hergesell: – Tehát igazán azt gondolod, hogy tennünk kellene
valamit? Csináljak valamit a gyárban?
– Igen – mondta az asszony. – Tennünk kell valamit, Karli, hogy ne kelljen úgy
szégyellnünk magunkat.
Karl töprengett egy kicsit, majd azt mondta: – Nem tehetek róla, Trudel, de nem
tudom elképzelni, hogy beosonjak egy műhelybe, s tönkretegyem a gépeket. Ez
nem nekem való.
– Akkor gondolkozz, hogy mi való neked! Majd csak eszedbe jut valami. Hisz nem
kell azonnal.
– És te már gondolkodtál, hogy mit teszel?
– Igen – mondta Trudel. – Ismerek egy zsidóasszonyt, akit deportálni akartak, s
most bujkál. De rossz embereknél lakik, s mindig attól fél, hogy elárulják.
Magunkhoz vesszük ezt a nőt.
– Nem! – kiáltotta Karl. – Nem. Ne tedd ezt, Trudel!
Bennünket úgy figyelnek, hogy azonnal kiderülne. És gondolj az
élelmiszerjegyekre! Az asszonynak bizonyára nincsenek jegyei! Mi pedig nem
tudunk a mi jegyeinkből még egy embert etetni!
– Nem tudunk? Igazán nem tudunk egy kicsit koplalni, hogy megmentsünk egy
embert a haláltól? Ó, Karli, ha ez igaz, akkor Hitlernek igazán könnyű a dolga!
Akkor mindnyájan szarok vagyunk, s megérdemeljük a sorsunkat!
Hevesen összevesztek; házasságuk óta először vesztek össze. Trudel azt mondta,
egyszerűen elhozza az asszonyt, amíg Karl dolgozik, a férfi pedig kijelentette, hogy
akkor azonnal kidobja.
– Akkor dobj ki engem is!
Ennyire elfajult a vita. Mindketten dühösek, idegesek, mérgesek voltak. Nem
igyekeztek megegyezni; ebben a vitában nem lehetett megalkudni. Trudel
mindenképp akart valamit tenni Hitler ellen, a háború ellen. Elvben Karl is akart
valamit csinálni, de csak ha nem kockáztatnak semmit, csak ha a legkisebb
veszélynek sem teszik ki magukat. Ez a história a zsidónővel egyszerűen őrültség!
Semmiképp sem engedi meg!
Hallgatagon mentek hazafelé Erkner utcáin. Oly eltökélten hallgattak, hogy egyre
nehezebb volt megtörni a csendet. Nem karoltak egymásba, úgy mentek, hogy meg
se érintsék egymást. Amikor egyszer véletlenül összeért a kezük, mindketten
sietve visszahúzták, s távolabb húzódtak egymástól.
Nem is figyeltek arra, hogy a kapujuk előtt egy nagy, csukott gépkocsi állt.
Felmentek a lépcsőn, s nem vették észre, hogy minden ajtóból kíváncsian vagy
félénken figyelik őket. Karl Hergesell kinyitotta az ajtót, s előreengedte Trudelt.
Még az előszobában sem vettek észre semmit. Csak akkor rémültek meg, mikor a
szobában megpillantották az alacsony, zömök, zöld zekés férfit.
– Mi a fene? – mondta Hergesell felháborodottan. – Mit keres maga a
lakásomban?
– Laub bűnügyi felügyelő a berlini Gestapótól – mutatkozott be a zöld zekés férfi.
Zergetollas vadászkalapját a szobában sem vette le.
– Hergesell úr, ugyebár? Gertrud Hergesell, született Baumann, akit Trudelnak is
neveznek? Jó. Szeretnék néhány szót beszélni a feleségével, Hergesell úr. Addig
talán menjen ki a konyhába.
A házaspár félénkén pillantott egymásra. Mindketten sápadtak voltak. Aztán
Trudel egyszerre elmosolyodott. – Viszontlátásra, Karli! - mondta, s átölelte a férfit.
– Milyen csacsik voltunk, hogy veszekedtünk! Mindig más történik, mint amire az
ember számít!
Laub felügyelő sürgetően köszörülte a torkát. Trudel és Karl megcsókolták
egymást, aztán Hergesell kiment.
– Mért búcsúzott el a férjétől, Hergesellné?
- Kibékültünk; az előbb ugyanis veszekedtünk.
– És min veszekedtek?
– Hogy meglátogasson-e a nagynéném. Ő nem akarta, én pedig igen.
– És amikor engem megpillantott, egyszerre jobb belátásra tért? Furcsa, úgy
látszik, nem egészen tiszta a lelkiismerete! Égy pillanat! Maradjon itt!
Trudel hallotta, hogy a felügyelő a konyhában Karlival beszél. Karli valószínűleg
mással okolja majd meg a veszekedésüket, tehát már a kezdet kezdetén rosszul
indul a dolog. Trudelnak azonnal Quangel jutott az eszébe. De tulajdonképpen
nehéz Quangelról feltételezni, hogy elárul valakit...
A felügyelő visszajött. Elégedetten dörzsölte a kezét. – A férje azt mondta, azért
veszekedtek, hogy örökbe fogadjanak-e egy gyereket vagy sem. Ez az első
hazugság, amin tetten értem. De ne aggódjék, félórán belül jó csomószor hazudik
majd még, s én minden esetben tetten érem! Maga elvetélt?
– Igen.
– Egy kicsit segítettek is, ugye? Nem akart a Führernek katonát szülni, mi?
– Most maga hazudik! Ha meg akartam volna szabadulni a gyerektől, nem várok
az ötödik hónapig!
Egy férfi jött be a szobába. Kezében cédulát tartott. – Felügyelő úr, Hergesell úr
el akarta égetni ezt a konyhában!
– Mi ez? Egy poggyászbárca? Miféle bőröndöt tett a férje az alexanderplatzi
pályaudvar poggyászmegőrzőjébe, Hergesellné?
– Bőröndöt? Fogalmam sincs róla. A férjem nem szólt erről semmit.
– Hozza be Hergesellt! Egy ember menjen a gépkocsival azonnal az Alexander-
platzra, s hozza el a bőröndöt! – Egy harmadik ember bevezette Karl Hergesellt.
Tehát az egész lakás tele volt rendőrrel, s ők vakon besétáltak a csapdába.
– Miféle bőröndöt hagyott az Alexanderplatzon, Hergesell úr?
– Nem tudom, mi van benne, nem néztem meg. Az egyik ismerősömé. Azt
mondta, ruha és fehérnemű van benne.
– Nagyon valószínű! Azért akarta elégetni a bárcát, amikor megtudta, hogy
rendőrség van a lakásában!
Hergesell habozott, gyorsan a feleségére pillantott, majd azt mondta:
– Azért akartam elégetni, mert nem nagyon bízom az ismerősömben. Hisz lehet,
hogy más van a bőröndben. Nagyon nehéz volt.
– Mégis, maga szerint mi lehet abban a bőröndben?
– Talán röpiratok. Mindig igyekeztem nem gondolni rá, hogy mi van benne.
– És ki lehet az a furcsa ismerős, aki nem tudja a bőröndjét maga betenni a
megőrzőbe? Talán Karl Hergesellnek hívják?
 – Nem, Schmidt a neve, Heinrich Schmidt.
– És honnan ismeri ezt az úgynevezett Heinrich Schmidtet?
– Ó, már rég ismerem, legalább tíz éve.
– És mért gondolja, hogy röpiratok lehetnek a bőröndben? Kicsoda ez az Emil
Schulz?
– Heinrich Schmidt. Szociáldemokrata volt, vagy talán kommunista is. Ezért
gondoltam, hogy röpiratok lehetnek a bőröndben.
– Hol született maga tulajdonképpen, Hergesell úr?
– Én? Itt, Berlinben. Berlin-Moabitban.
– És mikor?
– Ezerkilencszázhúsz április tizedikén.
– Úgy, és azt a Heinrich Schmidtet legalább tíz éve ismeri, és ismeri a politikai
nézeteit is! Hisz akkor maga tizenegy éves volt, Hergesell úr! Ne akarjon ilyen
ostobán falhoz állítani, mert akkor barátságtalan leszek, és ha én barátságtalan
vagyok, az magának fájni fog!
– Nem hazudtam! Minden igaz, amit mondtam.
– Az első hazugság, hogy az illetőt Heinrich Schmidtnek hívják. A második
hazugság, hogy nem tudja, mi van a bőröndben. A harmadik hazugság, hogy
félelmében tette a megőrzőbe. Látja, kedves Hergesell úr, minden mondata
hazugság!
– Nem, minden igaz. Heinrich Schmidt Königsbergbe utazott, s mivel a bőrönd
nagyon nehéz volt, s az úton nem volt rá szüksége, megkért, adjam be a
megőrzőbe. Ez történt!
– És az a Heinrich Schmidt avval tölti az idejét, hogy kiutazzék Erknerbe a
bárcáért, mikor zsebre is vághatja! Nagyon valószínű történet, Hergesell úr! Na, de
hagyjuk egyelőre ezt az ügyet. Nyilván lesz alkalmunk még többször tárgyalni
erről, hisz azt hiszem, lesz olyan kedves, és elkísér engem a Gestapóra. Ami pedig a
feleségét illeti...
– A feleségem semmit sem tud a bőröndről!
– Ő is ezt mondja. De hogy mit tud és mit nem, azt majd én állapítom meg. Ha
azonban már ilyen szépen összegyűltünk – ugye akkor ismertétek meg egymást,
amikor az egyenruhagyárban dolgoztatok?
– Igen... – felelték.
– No, és mi volt abban a gyárban, mit dolgoztatok ott?
– Én villanyszerelő voltam...
– Én zubbonyokat szabtam...
– Nagyon helyes, nagyon jó! Látom, szorgalmas emberek vagytok. De amikor
éppen nem a szövetet szabdaltátok, vagy a villanydrótot húztátok – akkor mit
csináltatok, aranyos bogárkáim? Talán egy szép kis kommunista sejtet
szerveztetek, ti ketten, meg egy Jensch nevezetű pasas, akit Csecsemőnek is
neveznek, meg Grigoleit, mi?
Hergesellék elsápadtak, s rámeredtek a felügyelőre. Honnan tudhatja ezt?
Tanácstalanul pillantottak egymásra.
– Haha! – nevetett Laub gúnyosan. – Tátva maradt a szátok, mi? Hisz már akkor
is figyeltünk benneteket, mind a négyötöket, s ha nem oszlatjátok fel olyan gyorsan
a sejtet, kissé előbb is megismerkedtünk volna! Hisz magát most is figyelik a
gyárban, Hergesell!
Hergesellék annyira megdöbbentek, hogy eszükbe sem jutott védekezni.
A felügyelő elgondolkodva figyelte őket, majd egyszerre eszébe jutott valami:
– Kié volt az a bizonyos bőrönd, Hergesell úr? Grigoleité vagy a csecsemőé?
– Gri... Ó, most már mindegy. Ha úgyis mindent tud, akkor megmondom:
Grigoleit adta. Azt mondta, egy hét múlva elviszi, de azóta már jó idő eltelt...
– Nyilván elcsípték Grigoleit urat! Hát majd kezelésbe veszem – mármint ha él
még!
 – Szeretném leszögezni, felügyelő úr, hogy a feleségem és én, mióta kiléptünk a
sejtből, nem foglalkoztunk politikával. Igen, mi robbantottuk fel a sejtet, mielőtt
még bármit is csináltunk volna. Ugyanis észrevettük, hogy mi nem vagyunk
alkalmasak erre.
– Azt én is észrevettem! Én is! – gúnyolódott a felügyelő. Karl Hergesell azonban
zavartalanul folytatta: – Azóta csak a munkánkkal törődtünk, s nem követtünk el
semmiféle államellenes cselekményt.
– Csak ez a bőrönd, Hergesell, ne feledkezzék meg a bőröndről! Kommunista
röpiratok megőrzése: ez hazaárulás, ez a fejecskéjébe kerül, kedvesem! No,
Hergesellné! Hergesellné! Mért olyan izgatott? Fabian, válassza el a fiatalasszonyt
a férjétől, de nagyon óvatosan, Fabian, az istenért, Fabian, nehogy fájjon a kis
aranyosnak! Épp most vételt el az aranybogár, nem akart katonát szülni a Führer-
nek!
– Trudel! – kérte Hergesell. – Ne törődj vele, akármit is mond! Lehet, hogy
nincsenek is röpiratok a bőröndben. Lehet, hogy valóban ruha és fehérnemű van
benne, hisz nem biztos, hogy Grigoleit hazudott!
– Helyes, fiatalember – dicsérte Laub felügyelő –, öntsön csak lelket a
feleségébe! Összeszedte magát, szívecském? Folytathatjuk a beszélgetést? Na,
akkor térjünk át Karl Hergesell hazaárulásáról Trudel Hergesell, született Baumann
hazaárulására...
– A feleségem semmit sem tudott a bőröndről! A feleségem sosem sértette meg a
törvényt!
- Nem, nem, ti mind a ketten becsületes nemzetiszocialisták vagytok! – Laub
felügyelő egyszerre dühbe gurult. – Tudjátok, mik vagytok? Gyáva kommunista
disznók! Sötétben bujkáló patkányok! De én majd felhozlak benneteket a
napvilágra, én majd akasztófára juttatlak! Mind a ketten lógni fogtok! Te, te
bőrönd-rejtegető! És te is, te abortáló! Addig ugráltál le az asztalról, míg
csöngettek, mi? Így volt? Így volt? Valld be!
Megragadta Trudelt, s rázni kezdte a csaknem eszméletlen asszonyt.
– Hagyja békén a feleségemet! Ne nyúljon hozzá! – Hergesell megragadta a
felügyelőt, de Fabian abban a pillanatban leütötte.
És három perc múlva a konyhában ült, megbilincselt kézzel, Fabian őrizetére
bízva, tudta – ó, milyen vadul, elkeseredetten dobogott a szíve! –, tudta, hogy nem
mentheti már meg Trudelt kínzója markából!
Laub pedig szorgalmasan folytatta Trudel kínzását. Az asszonynak, aki csaknem
megőrült, annyira aggódott Karliért, vallania kellett Quangelék levelezőlapjairól. A
felügyelő nem hitte el, hogy véletlenül találkoztak, nem, Trudel bizonyára állandó
összeköttetésben állt Quangelékkal, azokkal a gyáva kommunista összeesküvőkkel,
és a férje, Karli is tudott az ügyről!
– Hány levelezőlapot helyezett el? Mi volt a levelezőlapokon? És mit szólt hozzá a
férje?
Így kínozta órákon át, miközben Hergesell pokoli kínokat szenvedett Trudelért a
konyhában. Végül megérkezett a gépkocsi a bőrönddel.
– No, játszadozzék egy kicsit ezzel a táskával, Fabian! – Mondta Laub felügyelő.
Karl Hergesellt is behozták a szobába, de gondosan őrizték. Hergesellék, akiket a
szoba teljes hossza választott el egymástól, sápadtan és elkeseredetten nézték
egymást.
– Jó nehéz ez a ruha meg fehérnemű! – mondta a felügyelő gúnyosan, miközben
Fabian egy kampóval igyekezett kinyitni a zárat. – No, mindjárt meglátjuk a cuccot!
Maguknak, azt hiszem, kicsit kellemetlen lesz, nem gondolja, Hergesell?
– A feleségem nem tudott a bőröndről, felügyelő úr! – bizonygatta Hergesell újra.
– Persze, és maga sem tudta, hogy a felesége Quangelék hazaáruló
levelezőlapjait helyezte el a lépcsőházakban! Ki-ki egyedül folytatta a hazaárulást,
mi? Szép kis házasság, mondhatom!
 – Nem! – kiáltotta Hergesell. – Nem! Nem tehetted ezt, Trudel! Mondd, hogy nem
tetted, Trudel!
– De hisz bevallotta!
– Csak egyetlenegyszer, Karli, s akkor is csak véletlenül történt...
– Megtiltom, hogy beszéljenek egymással! Még egy szó, és visszavitetem a
konyhába, Hergesell! Na, végre kinyílt ez a vacak! Hát ez meg micsoda?
Laub és Fabian úgy álltak a bőrönd előtt, hogy Hergesellék nem láthatták a
tartalmát. A két nyomozó sugdolódzott egymással, aztán Fabian erőlködve kiemelt
a bőröndből egy kis gépet: csillogó csavarok, rugók, fekete zománc...
– Egy sokszorosítógép! – mondta Laub felügyelő. – Egy csinos kis
sokszorosítógép – kommunista uszító röpcédulák nyomtatására! Ezzel befejeződött
a maga ügye, Hergesell. Egyszer s mindenkorra!
– Nem tudtam, mi van a bőröndben – védekezett Karl Hergesell, de annyira
megrémült, hogy védekezni is csak halkan tudott.
– Mintha nem lenne mindegy! Hisz már azt is jelentenie kellett volna, hogy
találkozott Grigoleittal, s a bőröndöt is le kellett volna adnia! Fejezzük be, Fabian.
Csomagolja be ezt a vackot. Eleget, sőt túlontúl sokat tudok már. Az asszonyt is
bilincseljék meg.
– Isten veled, Karli! – kiáltotta Trudel Hergesell hangosan. – Isten veled,
drágám. Boldog voltam veled...
– Fogja be a pofáját annak a nőnek! – kiáltotta a felügyelő. – Nocsak, Hergesell,
mit akar?
Karl Hergesell eltaszította magától őrzőjét, amikor a szoba másik falánál egy
kemény ököl zárta le Trudel száját. Bár meg volt bilincselve, sikerült Trudel
kínzóját a földre rántania, s most a padlón hemperegtek.
A felügyelő intett Fábiánnak, aki odaállt a dulakodók fölé, várt egy darabig, majd
háromszor-négyszer fejbe vágta Hergesellt.
Hergesell hörgött, végtagjai megrándultak, majd elnyúlt Trudel lábánál. Az
asszony vérző szájjal, mozdulatlanul nézett le rá.
A városba vezető hosszú úton hasztalanul remélte Trudel, hogy Karl eszméletre
tér, s még egyszer a szemébe nézhet. Hergesell nem tért magához.
Semmit sem csináltak. És mégis elvesztek...

53. OTTO QUANGEL LEGSÚLYOSABB TERHE

A tizenkilenc nap alatt, amit Otto Quangel a Gestapo börtönében töltött, mielőtt
átadták a különbíróság vizsgálóbírájának, nem Laub felügyelő kihallgatásait volt a
legnehezebb elviselni, bár a felügyelő összeszedte minden – nem lebecsülendő –
erejét, hogy (ahogy ő mondta) megtörje Quangel ellenállását. Ez pedig annyit
jelentett, hogy minden – gonosz – erejével igyekezett üvöltő, remegő senkivé
változtatni a foglyot.
Nem is az törte össze Otto Quangelt, hogy egyre jobban, egyre kínzóbban
aggódott Annáért. Nem látta a feleségét, s nem is hallott róla. De amikor Laub az
egyik kihallgatáson megemlítette Trudel Baumann, nem, most már Trudel Hergesell
nevét, akkor tudta, hogy a felesége hagyta, hogy megfélemlítsék, hogy túljárjanak
az eszén, s kicsúszott s száján egy név, amit nem kellett volna megemlítenie.
Később, mikor egyre biztosabb lett, hogy Trudel Baumannt és a férjét
letartóztatták, hogy vallottak, s őket is elragadta az örvény, Quangel gondolatban
órák hosszat civakodott a feleségével. Egész életében büszke volt rá, hogy
magányos, hogy nincs szüksége másokra, hogy sosem terhel másokat, s most az ő
hibájából (mert teljes mértékben felelősnek érezte magát Annáért) két fiatal ember
mégis bajba került.
 A civódás azonban nem tartott sokáig; a bánat és aggódás legyőzte. A zárka
magányában sokszor belevájta körmeit a tenyerébe, becsukta a szemét,
összeszedte minden erejét - s aztán Annára gondolt, igyekezett elképzelni
élettársát a zárkában, igyekezett erőt sugározni feléje a távolból, hogy bátorságot
öntsön belé, nehogy megfeledkezzék méltóságáról, nehogy megalázkodjék a
nyomorult, embertelen Laub előtt.
Quangel nehezen viselte ezt a terhet: az örökös aggódást Annáért, de ez még
korántsem volt a legnehezebb teher.
Nem is az volt a legnehezebb, hogy szinte minden éjszaka részeg SS-ek és tisztek
törtek be a zárkájába, akik a védtelen emberen töltötték ki dühüket. Csaknem
mindennap belökték az ajtót, megvadulva a szesztől berohantak, egyetlen vágyuk
volt csak, hogy vért lássanak, hogy embereket lássanak meghalni, elpusztulni,
hogy a test gyengeségében gyönyörködjenek. Ezt is nehéz volt elviselni, de még
mindig nem ez volt a legnehezebb.
A legnehezebb az volt, hogy meg kellett osztania valakivel a zárkáját, egy
embertársával, aki éppúgy szenvedett, mint ő, aki állítólag éppolyan bűnös volt,
mint ő. És ettől az embertől, ettől a vad, mocskos állattól, ettől a szívtelen és
gyáva, remegő és durva teremtménytől undorodott Quangel, nem tudott ránézni
anélkül, hogy fel ne kavarodott volna a gyomra. S mégis a kedvébe kellett járnia,
mert sokkal erősebb volt nála.
Karl Ziemke, akit az őrök Karlchennak neveztek, körülbelül harmincéves,
herkulesi erejű, kerek, bulldogfejű, nagyon apró szemű férfi volt. Hosszú karját és
lábát sűrű szőr borította. Alacsony, domború, mélyen ráncolt homlokába egy
összecsomósodott hajtincs lógott. Keveset beszélt, de ha beszélt, csak
gyilkosságokról mesélt. Az őrök beszélgetéséből Quangel rövidesen megtudta,
hogy Karlchen Ziemke azelőtt előkelő tisztséget töltött be az SS-ben: különleges
hóhéri teendőkkel volt megbízva, s hogy hány embert gyilkolt meg szőrös
mancsával, az sohase fog kiderülni, mert maga Karlchen sem tudta.
Karlchen Ziemke, ez a hivatásos gyilkos, sokszor még ezekben a vérszomjas
években sem talált elég áldozatot, úgyhogy munkanélküli időszakaiban olyan
embereket is eltett láb alól, akiknek meggyilkolására felettesei nem adtak
parancsot. Bár nem vetette meg a rablást sem, s áldozataitól elszedte pénzüket és
értéktárgyaikat, mégis: sosem ezért hajtotta végre gaztetteit, hanem pusztán
vérszomjból. Végül leleplezték, s mivel olyan ügyetlen volt, hogy nemcsak zsidókat,
az állam ellenségeit s hasonló szabad zsákmánynak tekinthető embereket ölt meg,
hanem kifogástalan előéletű árjákat, sőt, még egy párttagot is, idehozták a
pincébe, és senki sem tudta, milyen sors vár rá.
Karlchen Ziemke, aki annyi embert pusztított el, anélkül hogy akár a
szívdobogása is meggyorsult volna, a maga életét nagyon féltette. Agyában
(melyben nem sokkal több, de mindenesetre sokkal gonoszabb gondolat fordult
meg, mint egy ötéves gyerekében) felmerült az a gondolat, hogy megmenekülhet
tettei következményétől, ha őrültnek tetteti magát. De lehet, hogy valamelyik
bajtársa tanácsolta ezt – ami valószínűbbnek látszott-, s Karlchen következetesen
játszotta szerepét.
Általában teljesen meztelenül, négykézláb szaladgált a zárkában, ugatott, úgy
zabált a csajkájából, mint egy kutya, s igyekezett beleharapni Quangel lábába.
Vagy azt kívánta az öreg művezetőtől, hogy órákig dobáljon neki egy kefét, amit
aztán a szájában visszahozott, s követelte, hogy ezért megsimogassák és
megdicsérjék. Vagy Quangel kénytelen volt Karlchen nadrágját ugrókötélként
lóbalni, s Karlchen szüntelenül ugrált fölötte.
Ha a művezető nem volt elég készséges, a „kutya” rávetette magát, földre
döntötte, fogaival megragadta a torkát, és sosem lehetett tudni, mikor válik a játék
komollyá. Az őrök gyönyörködtek Karlchen szórakozásaiban. Gyakran sokáig
álldogáltak a zárkaajtóban, uszították, ingerelitek a kutyát, s Quangelnak mindent
tűrnie kellett. Ha viszont azért jöttek, hogy részeg dühüket a foglyokon töltsék ki,
Karlchent a földre dobták, Ziemke kitárta karját a padlón, s könyörgött, hogy
tapossák ki a beleit meztelen testéből.
Igen, Quangelt arra ítélték, hogy ezzel az emberrel töltse el minden napját,
minden óráját, minden percét, ő, aki mindig magányosan élt, negyedóráig sem
lehetett egyedül. Még éjszaka, mikor az álomiban keresett vigasztalást, sem volt
biztonságban kínzójától. Karlchen egyszerre odaült a priccsére, mancsát rátette
Quangel mellére, vizet kért, vagy azt követelte, hogy engedje maga mellé. Quangel
hátrább húzódott; undorodott ettől az embertől, aki sosem mosdott, s akinek olyan
szőrös volt a teste, mint egy állaté, de az állatok tisztaságának és ártatlanságának
nyoma sem volt benne. Karlchen pedig halkan ugatott, s nyalni kezdte Otto
Quangel arcát, majd az egész testét.
Bizony, ezt nehéz volt elviselni, s Otto Quangel sokszor kérdezte magától, mért
viseli mégis el, hisz a vég, a közeli vég biztos. Azonban mégsem akarta megölni
magát, nem akarta magára hagyni Annát, akit pedig sosem láthatott. Nem akarta
megkönnyíteni kínzói dolgát, s végrehajtani helyettük az ítéletet, ítéljék ők el,
végezzék ki ők bitófán vagy nyaktilóval, mindegy, hogyan. De ne higgyék, hogy
bűnösnek érzi magát. Nem, semmivel sem akarta megkönnyíteni a dolgukat, s így a
maga dolgát sem könnyítette meg: tűrte Karlchen Ziemkét.
S különös: ahogy teltek a napok, a „kutya” annál alázatosabb lett. Már nem
harapta meg, nem döntötte a földre, nem ragadta meg a torkát. Ha bajtársaitól
valami jobb falatot kapott, mindig megosztotta Quangellal, és sokszor órák hosszat
nyugtatta hatalmas, kerek fejét az öregember ölében, s lehunyta a szemét, és
halkan vinnyogott, míg Otto Quangel a haját simogatta.
A művezető ilyenkor gyakran elgondolkodott, vajon nem őrült-e meg valóban ez
az állat, miközben őrültséget szimulált. De ha Karlchen őrült, akkor bajtársai, akik
szabadon járnak a pince folyosóin, ugyancsak őrültek. Persze ez sem jelent
semmit, hisz akkor ugyanahhoz a fajtához tartoznak, mint őrült vezérük és a
mindig hülyén vigyorgó Himmler, ahhoz a fajtához, melyet ki kell irtani a föld
színéről, hogy az épeszű emberek élhessenek.
Amikor Quangelnak megparancsolták, hogy készüljön, mert elviszik, Karlchen
nagyon boldogtalan volt. Nyüszített és vinnyogott, rákényszerítette Quangelra
egész kenyerét, s mikor a művezetőnek ki kellett lépnie a folyosóra, s felemelt
karral a falnak kellett szorítania az arcát, a meztelen ember négykézláb kisurrant a
zárkából, lekuporodott melléje, s halkan és panaszosán nyüszített. Ebből az az
előny származott, hogy a durva SS-ek nem bántak olyan kegyetlenül Quangellal,
mint a többi, elszállításra várakozó fogollyal; az az ember, aki ezt a „kutyát” is
megszelídítette, a hideg, kemény, madárarcú ember még a hóhérsegédekre is
hatással volt.
És amikor kiadták a parancsot az indulásra, s Karlchent, a kutyát visszakergették
a zárkájába, Quangel hideg és kemény vonásai kissé megenyhültek; szíve
összeszorult, s mintha sajnálatot érzett volna. A művezető, aki egész életében
csupán egyetlen embert szeretett: a feleségét, sajnálta, hogy meg kell válnia ettől
a sokszoros gyilkostól, ettől az emberállattól.

54. ANNA QUANGEL ÉS TRUDEL HERGESELL

Lehet, hogy Trudel Hergesell Berta halála után csak gondatlanságból került Anna
Quangel zárkájába. De az is lehet, hogy Laub felügyelő úr nem sokat törődött a két
nővel. Kipréselte belőlük, amit tudtak, amit a férjüktől hallottak, s ezzel
befejeződött az ügyük. Az igazi bűnösök mindig a férfiak, a nők csak segítőtársaik,
ami természetesen nem jelenti azt, hogy ne végezzék ki őket a férjükkel együtt.
Igen, Berta meghalt, az a Berta, aki oly ártatlanul árulta el Annának, hogy
sógornőjét is letartóztatták, s aki ezzel magára vonta Laub felügyelő haragját.
Anna karjában halt meg; élete kialudt, minit a gyertyaláng. Egyre gyöngébb és
gyöngébb lett, s egyre halkabb hangon csak azért könyörgött zárkatársának, hogy
ne szóljon senkinek. Berta, akármi volt a vezetékneve, s akármilyen bűnt követett
el, egyszerre elcsendesedett. Néhányat hörgött még, levegő után kapkodott, aztán
vér csordult ki a szájából, vér, sók vér, s karja lehullott Anna válláról.
Ott feküdt, nagyon sápadtan és nagyon csendesen – és Anna bánatosan kérdezte
magától, vajon nem volt-e ő is hibás a halálában? Ha nem említette volna Laub
felügyelőnek a sógornőjét! S aztán Trudel Baumannra gondolt, Trudel Hergesellre,
s remegni kezdett – hisz Trudelt valóban elárulta! Igaz, persze, volt elég mentsége.
Honnan sejtette volna, hogy milyen szerencsétlenséget okoz, ha csak megemlíti
Ottóka menyasszonyának nevét! És akkor folytatódott a vallatás, lépésről lépésre
haladtak, s végül valóban elárult és tönkretett egy embert, akit szeretett, s talán
nemcsak egy embert.
Ha Anna Quangel arra gondolt, hogy találkoznia kell Trudel Hergesell-lel, hogy
szemébe kell mondania áruló szavait, megremegett. És ha a férjére gondolt,
elkeseredett. Hisz biztos volt, hogy ez a lelkiismeretes, igazságos ember sosem
bocsátja meg árulását, s közeli halála előtt még egyetlen bajtársát is elveszíti.
„Hogy lehettem ilyen gyenge!” – vádolta magát Anna Quangel, s ha Laub
kihallgatásra hívatta, nem azért imádkozott, hogy a felügyelő ne kínozza, hanem
hogy legyen ereje, s a kínzások ellenére se mondjon semmit, ami másokat
terhelne. És ez a kicsiny, vézna asszony ragaszkodott hozzá, hogy magára vegye
cselekedeteinek terhét, sőt, még többet is: egy-két eset kivételével ő, egyedül ő
helyezte el a levelezőlapokat, egyedül ő találta ki a szöveget, s ő diktálta a
férjének, ö volt a levelezőlap-írás kezdeményezője is; azért találta ki, mert a fia
elesett.
Laub felügyelő, aki természetesen tudta, hogy az asszony hazudik, hogy sosem
lett volna képes mindarra, amire képesnek vallotta magát – Laub felügyelő
kiabálhatott, fenyegethette, kínozhatta, amennyit csak akarta: Anna nem írt alá
más jegyzőkönyvet, nem vonta vissza a vallomásait, még ha a felügyelő százszor
bebizonyította is, hogy hazudik. Laub túlfeszítette a húrt, s most már tehetetlen
volt. S ha Annát a kihallgatás után visszavezették a pincébe, megkönnyebbült, és
úgy érezte, levezekelt valamit bűneiből, s Otto egy kicsit büszke lehet rá.
És egyre erősödött benne a hit, hogy talán megmentheti Otto életét, ha minden
vétket magára vállal...
A Gestapo börtönében uralkodó szokások szerint egyáltalán nem siettek elvinni
Berta holttestét a zárkából. Lehet, hogy megint csak gondatlanságból, de az is
lehet, hogy akarattal kínozták Annát – mindenesetre a holttest már harmadik napja
feküdt az émelyítőén édeskés szagú zárkában, mikor kinyitották az ajtót, s épp azt
az embert lökték be, akivel Anna annyira félt találkozni.
Trudel Hergesell egy lépést tett előre. Még szinte semmit sem látott, halálosan
fáradt volt, s csaknem megőrült, annyira aggódott Karliért, aki nem tért
eszméletre, s akitől durván elszakították. Halkan felkiáltott, amikor megérezte az
oszlásnak induló holttest szagát, amikor megpillantotta a priccsen fekvő foltos,
puffadt tetemet.
– Nem bírom tovább – nyögte, s Anna Quangel fogta fel karjaiba az asszonyt, akit
elárult.
– Trudel! – suttogta a csaknem eszméletlen asszony fülébe. – Meg tudsz
bocsátani, Trudel? Először csak azért említettem a nevedet, mert Ottóka
menyasszonya voltál. De aztán addig kínoztak, míg mindent kipréseltek belőlem.
Most már magam sem értem, hogy tehettem ilyet. Ne nézz így rám, Trudel, nagyon
kérlek! És mi van a kisbabáddal, Trudel? Őt is én pusztítottam el?
Miközben Anna Quangel beszélt, Trudel Hergesell kibontakozott a karjából, s
visszament a zárka bejáratához. Nekitámaszkodott a vassal borított ajtónak, és
sápadtan meredt az öregasszonyra, aki a zárka szemben levő falától nézte őt.
– Te voltál, anya? – kérdezte. – Te tetted?
Majd hirtelen kitört: – Ó, nem miattam! De leütötték Karlit, s nem tudom,
eszméletre tér-e egyáltalán? Talán már meg is halt.
Szemét elöntötték a könnyek: – És ha nem engednek hozzá! – kiáltotta. – Semmit
sem tudok, s lehet, hogy napokig itt kell ülnöm, s nem hallok semmit Karliról. Talán
meghal, és eltemetik, de bennem még mindig él. És gyerekem sem lesz már tőle -
ó, de árva lettem egyszerre! Néhány héttel ezelőtt, mikor apával találkoztam,
minden okom megvolt, hogy boldog legyek, és boldog is voltam! De most már nincs
senkim. Ó, anya...
Majd hirtelen hozzátette: – De arról nem te tehetsz, hogy elvetéltem, anya. Már
előbb abortáltam, mikor még nem történt semmi.
És Trudel Hergesell egyszerre támolyogva átsietett a zárkán, Anna mellére
rejtette fejét, s úgy panaszkodott: – Ó, anya, olyan boldogtalan vagyok! Mondd,
hogy Karli nem fog meghalni!
És Anna Quangel megcsókolta. – Nem fog meghalni, Trudel – suttogta –, és te
sem fogsz meghalni! Hisz nem tettetek semmi rosszat!
Egy ideig némán átölelték egymást. Megerősödtek egymás szeretetétől, s ismét
felparázslott némi remény.
Aztán Trudel megrázta a fejét. – Nem – mondta –, mi sem ússzuk meg ép bőrrel.
Túlságosan sok bizonyítékuk van. Amit mondtál, igaz: tulajdonképpen nem
csináltunk semmi rosszat. Karli megőrizte valakinek a bőröndjét, s nem tudta, mi
van benne, én meg apa helyett elhelyeztem egy levelezőlapot. De azt mondják, ez
hazaárulás, és akasztófára kerülünk.
– Biztos Laub mondta, az a szörnyű alak!
– Nem tudom, hogy hívják, nem is érdekel. Hisz mindegyik ilyen! Ezek itt a
felvételi irodán, ezek is ilyenek. De talán jó is, hogy megölnek bennünket; annyi
évig börtönben élni...
– Nem uralkodnak ezek már sokáig, Trudel!
– Ki tudja? Mennyit árthattak a zsidóknak és más népeknek – büntetlenül! Igazán
hiszed, hogy van isten, anya?
– Igen, Trudel, azt hiszem. Otto sohasem akarta megengedni, de ez volt az
egyetlen titkom előtte: én még hiszek istenben.
– Én sosem tudtam igazán hinni benne. De jó volna, ha lenne isten, hisz akkor
tudnám, hogy a halál után találkozom Karlival!
– Találkozni fogtok, Trudel. Nézd csak, Otto sem hisz istenben. Azt mondja,
tudja, hogy a halál után nincs semmi. De én tudom, hogy a halál után találkozunk, s
együtt leszünk, örökkön-örökké! Én tudom, Trudel!
Trudel rápillantott a priccsen fekvő holttestre s megijedt.
– Nem valami szép látvány ez az asszony! – mondta. - Ha ránézek, és látom a
hullafoltokat és a puffadt testét, úgy félek! Nem szeretnék én is így feküdni, anya!
– Már harmadik napja fekszik itt, Trudel, és nem viszik el. Amikor meghalt,
nagyon szép volt, olyan csendes és ünnepélyes. De most már kiszállt belőle a lélek,
most már csak a feloszló test fekszik itt.
– Vigyék el! Nem tudom nézni! Nem akarom belelegezni ezt a bűzt!
S mielőtt még Anna Quangel megakadályozhatta volna, Trudel az ajtóhoz sietett,
öklével verte a vaslemezt és kiabált: – Nyissák ki! Azonnal nyissák ki, halijaik!
A börtönben nem szabad kiabálni, nem szabad lármázni, tulajdonképpen még
beszélni sem szabad.
 Anna Quangel odasietett Trudelhoz, megfogta a kezét, elvonszolta az ajtótól, s
félénken suttogta:
– Nem szabad kiabálnod, Trudel! Tilos! Bejönnek majd és megvernek!
De már késő volt. Kattant a zár, s egy langaléta SS rohant be felemelt gumibottal.
– Mit kiabáltok, ringyók? – üvöltötte. – Talán ti parancsoltok itt, szajháik?
A két nő félénken pislogott rá az egyik sarokból.
Az SS nem ment oda hozzájuk, hogy megverje őket. Leeresztette a botot, s úgy
mormolta:
– Hisz itt olyan büdös van, mint egy hullakamrában! Mióta fekszik itt ez a nő?
S a fiatal fickó elsápadt.
– Már harmadik napja – mondta Anna. – Ó, legyen olyan jó, és vitesse ki a
halottat a zárkáiból! Már lélegezni sem, tudunk!
Az SS morgott valamit, s kiment a zárkából. Az ajtót azonban nem zárta be, csak
behajtotta.
A két asszony halkan odaosont az ajtóhoz, kissé kinyitották, s szinte felüdültek,
mikor a résen át beszívták a folyosó fertőtlenítőszer- és vécé-szagú levegőjét.
Aztán visszahúzódtak, mert a fiatal SS közeledett a folyosón.
– Úgy! – mondta, s egy cédulát tartott a kezében. – No, akkor gyerünk! Te, öreg,
fogd meg a lábát, te meg a fejét. Gyerünk – hisz csak elbírjátok ezt a csontvázat!
Bár durván beszélt, hangja jóindulatúan csengett, s még vinni is segített a
holttestet.
Végigmentek egy hosszú folyosón, aztán kinyílt egy vasrácsos ajtó, kísérőjük
megmutatta az őrnek a cédulát, majd egy hosszú kőlépcsőn mentek lefelé. A falak
nedvesek voltak, a villany alig pislákolt.
– Ide! – mondta az SS, s kinyitott egy ajtót. – Ez a hullakamra. Tegyétek ide a
priccsre. De húzzátok le a ruháját. Kevés a ruha, minden darabra szükség van!
Nevetett, de kissé kényszeredetten.
A nők rémülten kiáltottak fel. Mert a hullakamrában férfiak és nők feküdtek, s
valamennyien meztelenül, ahogy a világra jöttek. Itt feküdtek, összetört arccal,
testükön véres hurkákkal, kicsavart tagokkal. A vér és a mocsok a bőrükre száradt.
Senki sem vette magának a fáradságot, hogy lefogja a szemüket, mereven
bámultak a semmibe, s némelyik mintha alattomosan pislogott volna, mintha
kíváncsiak lennének, és örülnének az újonnan érkezettnek.
Miközben Anna és Trudel remegő kézzel igyekezett minél gyorsabban
levetkőztetni Bertát, nem tudták megállni, hogy újra meg újra rá ne pillantsanak a
sok halottra, az anyára, akinek lelógó melle örökre kiapadt, az öregemberre, aki
bizonyára azt hitte, hogy munkás élete után nyugodtan halhat meg ágyában, a
fehér ajkú fiatal lányra, aki arra született, hogy szeressen és szeressék, az arányos
testű, betört orrú fiúra, akinek bőre olyan volt, mint a megsárgult elefántcsont.
Csend volt a helyiségben, csak az asszonyok kezében zizegett halkan a halott
Berta ruhája. Egy légy zümmögött, de aztán megint csend lett.
Az SS zsebre vágott kézzel figyelte a két asszony munkáját. Ásított, cigarettára
gyújtott, majd azt mondta: – Bizony, ilyen az élet! – Aztán megint csend lett.
Majd mikor Anna Quangel batyuba kötötte a ruhákat, így szólt: – No, menjünk!
Trudel Hergesell azonban megfogta fekete-egyenruhás karját. – Ó, kérem,
kérem! – könyörgött. – Engedje meg, hogy körülnézzek! A férjem... talán ő is itt
fekszik valahol...
Az SS rápillantott, majd egyszerre így szólt: – Kislány! Kislány! Hogy kerülsz te
ide? – Lassan megcsóválta a fejét. – Otthon, a falunkban van egy húgom, körülbelül
ilyen idős lehet, mint te. – Még egyszer ránézett Trudelra. – Na, nézz körül. De
siess!
Az asszony halkan végigmert a holttestek között, s minden halottat megnézett.
Némelyiknek úgy összetörték az arcát, hogy nem lehetett felismerni, de a hajuk
színe, egy-egy jel a testükön elárulta, hogy nem Karl Hergesell fekszik ott.
 Trudel nagyon sápadtan tért vissza Annához.
– Nem, még nincs itt. Még nincs.
Az őr elkerülte a tekintetüket. – Na, gyerünk! – mondta, s előreengedte őket.
De amíg aznap szolgálatban volt a folyosón, újra meg újra kinyitotta a zárka
ajtaját, hogy friss levegő jusson a cellába. Tiszta ágyneműt is hozott a halott
priccsére, ami szokatlan jótétemény volt ebben a könyörtelen pokolban.
Aznap Laub felügyelő nem sokra ment a két asszonnyal. Megvigasztalták
egymást, érezték, hogy valaki, mégpedig egy SS, kissé rokonszenvezik velük, s
ebből erőt merítettek.
De a napok múltak, s ez az SS soha többé nem teljesített szolgálatot a
folyosójukon. Nyilván leváltották, mert nem felelt meg; még túlságosam
emberséges volt, hogy itt szolgáljon.

55. BALDUR PERSICKE LÁTOGATÁSA

Baldur Persicke, a nemzetiszocialista politikai vezetőképző-iskola büszke

növendéke, a Persicke-család legsikeresebb sarja, elintézte ügyeit Berlinben. Végre
visszautazhat hát az iskolára, s folytathatja tanulmányait, hogy a világ ura
lehessen. Felkutatta anyját a búvóhelyén, elvitte a rokonaitól, s szigorúan
ráparancsolt, hogy ne merje még egyszer elhagyni a lakást, különben meglátja, mi
lesz, sőt, még nővérét is meglátogatta a ravensbrücki koncentrációs táborban.
Nem titkolta, mennyire elégedett, hogy nővére olyan pompásan megtanulta
hajszolni az öregasszonyokat, s este a két testvér néhány ravensbrücki felügyelőnő
s néhány fürstenbergi kebelbarátjuk társaságában igazi trágár orgiát rendezett, a
legszűkebb baráti körben, és nem volt hiány sem szeszben, sem cigarettában, sem
„szerelem”-ben...
Baldur Persicke legfőbb célja azonban az volt, hogy elintézze komoly üzleti
ügyeit. Apja, az öreg Persicke részegségében néhány apró hülyeséget követett el,
állítólag hiányzott pénz a kasszából, sőt, azt mondták, az öreget valószínűleg
pártfegyelmi elé állítják. Baldur azonban felhasználta minden összeköttetését,
orvosi igazolásokat szerzett, hogy apja magatehetetlen öregember, könyörgött és
fenyegetőzött, alaposan kihasználta a betörést is, amikor „ellopták a pénzt” – s
végül a család leghűbb fiának sikerült elérnie, hogy senki sem teregette ki az öreg
Persicke szennyesét. Még csak a lakásból sem kellett eladni semmit – a hiányzó
pénzt elkönyvelték, hogy ellopták. De nem az öreg Persicke lopta el – ó, dehogy!
Borkhausen és társa lopták el, úgyhogy Persickéék becsületén nem esett csorba.
S miközben Hergeselléket ütötték, és halállal fenyegették olyan bűntett miatt,
amit nem is követtek el, Persickét, a párttagot felmentették az elkövetett bűntett
következményei alól.
Baldur Persicke tehát mindent elintézett, amint azt el is lehetett tőle várni.
Visszautazhatott volna már az iskolára, de az illendőségnek megfelelően még meg
kell látogatnia apját a gyógyintézetben. Már csak azért is, hogy megakadályozza,
hogy ilyesmi még egyszer előfordulhasson, s biztosítsa a lakásban remegő anyját.
Mivel ő Baldur Persicke, azonnal engedélyezik neki a látogatást, s orvos vagy
ápoló jelenléte nélkül, négyszemközt beszélhet az apjával.
Baldur észreveszi, hogy az öreg állapota alaposan leromlott; összeesett, mint a
gumibaba, ha tűt szúrnak bele.
Igen, a tönkrement kocsmáros aranynapjai elmúltak; most már olyan, mint egy
kísértet. Az apa cigarettát kunyerál a fiától, s miután a fiú néhányszor megtagadja
(„Nem érdemled meg, te vén tolvaj!”), végül mégiscsak ad egy cigarettát az
öregnek. Mikor azonban az öreg Persicke könyörög, hogy a fia csak
egyetlenegyszer csempésszen be egy üveg pálinkát, Baldur csak nevet, s rácsap
apja lesoványodott, remegő térdére: – Ezt verd ki a fejedből, apa! Pálinkát soha
életedben nem ihatsz többé. Túl sok hülyeséget csináltál már az ital miatt!
S miközben az apa mérgesen mered rá, a fiú öntelten beszámol, mennyi
fáradságába került, míg mindezt a hülyeséget elgereblyézhette.
Az öreg Persicke sosem volt valami jó diplomata, mindig kereken megmondta a
véleményét, és sosem gondolt arra, hogy mit érez a másik.
Így hát most is azt mondja:
– Mindig szerettél hencegni, Baldur! Én tudtam, hogy a párt részéről semmi
bántódásom nem eshet, hisz már tizenöt éve tolom Hitler szekerét! Nos, ha te
kellemetlenségeket okoztál magadnak, azt csak a saját hülyeségednek
köszönheted. Én pár mondattal elintéztem volna az egész ügyet, ha kiszabadulok
innen.
Az apa buta. Ha hízeleg egy kicsit a fiának, ha megköszöni, amit érte tett, és
megdicséri, Baldur Persicke is bizonyára kegyesebb hangulatban lett volna, így
azonban, mivel súlyosan megsértették hiúságát, csak annyit mond: – Igen, ha
kiszabadulnál, apa! De soha többé nem szabadulsz ki ebből az intézetből, soha
életedben!
Az apa először úgy megrémül e kíméletlen szavaktól, hogy minden tagja remegni
kezd. De aztán összeszedi magát. – Azt szeretném látni, hogy itt tartsanak!
Egyelőre még szabad ember vagyok, s Martens főorvos maga mondta, hogy hat
hétig kell folytatni a kúrát, aztán elmehetek. Akkor meggyógyulok.
– Sosem gyógyulsz meg, apa – mondja Baldur gúnyosan. Hisz mindig újra kezded
az ivást. Ezt már nemegyszer tapasztaltam. Meg is mondom majd a főorvosnak, s
gondoskodom róla, hogy gyámság alá helyezzenek!
– Azt a főorvos nem teszi meg! Martens doktor kedvel engem; azt mondja, senki
sem tud olyan jó disznóságokat mesélni, mint én! Ő sosem fog engem bántani! S
különben is megígérte, hogy hat hét múlva elenged!
– De ha elmondom neki, hogy rá akartál beszélni, csempésszek be egy üveg
pálinkát, akkor ő is más szemmel nézi majd a gyógyulásodat!
– Ne mondd meg neki, Baldur! Hisz mégiscsak a fiam vagy, én meg az apád
vagyok...
– No és? Rózsabokorban nem jöhettem a világra, s azt hiszem, elég nagy baj,
hogy ilyen ócska alak a faterom.
Lenézően figyeli az apját. Aztán még hozzáteszi: – Nem, nem, apa, verd ki a
fejedből, hogy kiszabadulsz, szokj hozzá a gondolathoz, hogy itt maradsz. Hisz ha
kijössz, blamálod az egész famíliát!
– Anya sosem fog beleegyezni, hogy gyámság alá helyezzenek, hogy életem
végéig itt maradjak – mondja az öreg elkeseredetten.
– Na, nem tart az olyan soká, amilyen állapotban vagy! – nevet Baldur, s
keresztbe rakja szépen buggyosodó lovaglónadrágba bújtatott lábait. Elégedetten
szemléli ragyogó csizmáját (az anyja fényesítette ki). – Anya különben is úgy fél
tőled, hogy meg sem akar látogatni. Azt hiszed, elfelejtette, hogy megfogtad a
nyakát és fojtogattad? Ezt sosem felejti el!
– Akkor írok a Führernek! – kiáltja az öreg Persicke ingerülten. – A Führer nem
hagyja cseriben az öreg harcosokat!
– Mi haszna belőled még a Führernek? A Führer tojik rád, el se olvasná a
macskakaparásodat! Különben is annyira remeg már a kezed a sok ivástól, hogy
írni sem tudsz. S én majd gondoskodom, hogy ne küldhess levelet senkinek. Kár a
papírért!
– Szánj meg engem, Baldur! Hisz amikor kisfiú voltál, vasárnaponként elmentem
veled sétálni. Emlékszel még, mikor a Kreuzbergre mentünk, milyen szép rózsaszín
és kék volt a víz? Mindig vettem neked kolbászt és cukorkát, s mikor tizenegy éves
korodban elintézted azt a kisgyereket, és gondoskodtam róla, hogy ne dobjanak ki
az iskolából, és ne kerülj javítóintézetbe! Mi léte volna belőled az apád nélkül,
Baldur? Ne hagyd hát, hogy ittfogjanak, ebben a bolondokházában!
Apja hosszú siráma közben Baldurnak egyetlen arcizma sem rándult meg. Aztán
így szólt: – Az érzelmeimre akarsz hatni, apa? Mondhatom, klassz! Csakhogy az
ilyesmire én sosem adtam; tudnod kellene, hogy sosem törődtem az érzelmekkel!
Érzelmek – egy jó sonkás kenyeret sokkal többre becsülök, mint az érzelmeket! Na,
de ne mondd, hogy rossz ember vagyok, adok még egy cigarettát – hopp, kapd el!
Az öreg azonban sokkal izgatottabb volt, semhogy a dohányzásra tudott volna
gondolni, így hát nem is figyelt a fiára, s a cigaretta a földre esett, ami megint csak
dühítette Baldurt.
– Baldur! – könyörgött ismét az öreg. – Te nem tudod, milyen hely ez!
Éheztetnek, és az ápolók vernek! És a többi beteg is ver. Remeg a kezem, nem
tudok védekezni, s így még azt a kis ennivalót is elveszik tőlem...
Miközben az öreg így könyörgött, Baldur készülődött, hogy induljon. Az apa
azonban belekapaszkodott a fiába, s egyre hevesebben folytatta: – De ennél még
sokkal szörnyűbb dolgok is történnek! Ha valaki egy kicsit hangoskodik, a főápoló
ad neki egy injekciót, valami zöld folyadékot, nem tudom, mi a neve. És attól
mindig hánynak, kihányják a lelkűket, s egyszerre végük. Szörnyethalnak – ó,
Baldur, csak nem akarod, hogy az apád is így haljon meg, hogy kihányja a lelkét, a
saját apád! Légy jó, Baldur, segíts! Vigyél el innen! Úgy félek!
De Baldur Persicke most már eleget hallgatta ezt a siránkozást. Ellökte magától
az öreg Persickét, lenyomta egy székre, s így szólt: – No, akkor minden jót, apa!
Átadom majd üdvözletedet anyának. S ne felejtsd el, hogy az asztalon fekszik még
egy cigaretta. Kár lenne érte!
Azzal elment, miután bebizonyította, hogy igazán az apja fia.
De nem ment ki az intézetből, hanem felkereste Dr. Martens főorvos urat.
Szerencséje volt, mert a főorvos bent volt az intézetben, s épp ráért. Udvariasan
köszöntötte látogatóját, s egy pillanatig óvatosan méregették egymást,
– Amint látom – mondta aztán a főorvos –, ön a politikai vezetőképző-iskolába
jár, Persicke úr. Vagy tévedek?
– Nem, főorvos úr, valóban oda járok – felelte Baldur büszkén.
– Bizony, manapság minden út nyitva áll a fiatalság előtt – mondta a főorvos, s
helyeslően bólintott. – Jó lett volna, ha az én fiatalkoromban is így támogatják az
ifjúságot. Katonai szolgálatra még nem hívták be, Persicke úr?
– A szokásos szolgálattól engem nyilván megkímélnek – mondta Baldur Persicke
hanyagul, lekicsinylőleg. – Bizonyára egy nagyobb terület irányításával bíznak
majd meg, mondjuk Ukrajnáéval vagy a Krímével. Néhány tucat négyzetkilométer...
– Értem – bólintott az orvos.
– Maga nem párttag, Martens doktor úr?
– Sajnos, nem. Az igazat megvallva, az egyik nagyapám elkövetett egy
őrültséget, a szokásos hibát, ugye érti, kérem? És sietve folytatta: – Azonban az
ügyet elsimították, elintézték, a főnökeim pártomat fogták, úgyhogy színtiszta
árjának számítok. Azt is mondhatnám: az vagyok. S remélem, hogy rövidesen
kitűzhetem majd a horogkeresztet.
Baldur egyenesen ült. Mint színtiszta árja nagy fölényben érezte magát az
orvossal szemben, akinek ilyen kibúvóikra van szüksége. – Az apám ügyében
akarok beszélni magával, főorvos úr – mondta csaknem olyan hangsúllyal, mintha a
beosztottjával beszélne.
– Ó, az édesapja esete egyszerű, Persicke úr! Azt hiszem, hat-nyolc héten belül
gyógyultan elbocsáthatjuk...
– Az apám nem gyógyítható! – szakította félbe Baldur Persicke nyersen az orvost.
– Az apám mindig ivott, amióta csak az eszemet bírom. És ha délelőtt elengedik,
mint gyógyultat, délután részegen fog hazaérkezni. Ismerjük ezeket a
gyógyulásokat! Anyám és a testvéreim azt akarják, hogy apám itt töltse el
hátralevő életét. S én csatlakozom a kívánságukhoz, főorvos úr!
– Természetesen, természetesen! – sietett az orvos helyeselni. – Majd
megbeszélem a professzor úrral...
– Felesleges. Amit mi most megbeszélünk, az végérvényes. Ha az apám egy szép
napon valóban hazajön, gondoskodunk majd róla, hogy még ugyanaznap újra
beszállítsák az intézetbe, mégpedig holtrészegen! Ez lenne a maga gyógyulása,
főorvos úr, s kezeskedem, hogy a következmények nem lennének éppen
kellemesek...
Egymásra néztek szemüvegük mögül. A főorvos azonban sajnos, gyáva volt:
Baldur szemérmetlenül pimasz tekintetétől lesütötte a szemét. Aztán így szólt: – A
dipszománoknál, a részegeseknél természetesen mindig nagy a veszély, hogy
visszaesnek. És ha az ön édesapja, ahogy meséli, egész életében ivott...
– Elitta a kocsmáját. Elivott mindent, amit az anyám keresett. És még ma is
elinna mindent, amit mi, testvérek, négyen keresünk, ha engednénk. Az apám itt
marad!
– Az édesapja itt marad. További intézkedésig. De ha talán valamikor később,
mondjuk a háború után meglátogatná, s úgy erezné, hogy az állapota jelentősen
javult...
Baldur Persicke ismét szavába vágott az orvosnak. – Az apámat többé nem
látogatja meg senki. Sem a testvéreim, sem az anyám. Tudjuk, hogy itt jó helye
van, s ez nekünk elég. – Baldur áthatóan pillantott az orvosra, s nem engedte, hogy
lesüsse a szemét. Eddig hangosan, szinte parancsolólag beszélt, de most halkan
folytatta: – Az apám mesélt valamit bizonyos zöld színű injekciókról, főorvos úr...
A főorvos megremegett egy kicsit.
– Az csak egy nevelési módszer. Nagyon ritkán alkalmazzuk renitens viseletű
fiatalabb betegeiknél. Olyan korban azonban, mint az ön édesapja...
Baldur ismét félbeszakította: – Az apám kapott már ilyen zöld színű injekciót...
– Lehetetlen! – kiáltotta az orvos. – Bocsásson meg, Persicke úr, de ez tévedés!
– Az apám azt mondta, hogy kapott egy ilyen injekciót – mondta Baldur
szigorúan. – És azt mesélte, hogy használt neki. Mért nem folytatják ezt a kezelést,
főorvos úr?
Az orvos nem tudott magához térni. – De Persicke úr! Hisz az csak egy nevelési
módszer! S az így kezelt beteg órákig, sokszor napokig hány utána!
– Na és? Hadd hányjon! Talán épp a hányás okoz örömet neki! Engem biztosított
az apám, hogy a zöld színű injekció használt neki. Egyenesen vágyakozik, hogy
még egyet kapjon. Mért tagadja meg ezt a szert, mikor javul tőle az állapota?
– Nem! Nem! – ellenkezett az orvos. Nagyon szégyellte magát, és sietve
hozzátette: – Nyilvánvalóan tévedett! Még sosem hallottam, hogy egy beteg...
– De főorvos úr, ki ismeri jobban a beteget, mint a saját fia? Amellett tudnia kell,
hogy én vagyok az apám kedvence. Igazán hálás lennék, ha most, a jelenlétemben
utasítaná a főápolót vagy aki erre illetékes, hogy azonnal adjon be egy ilyen
injekciót az apámnak. Hogy úgy mondjam, megkönnyebbülten mennék haza –
hiszen teljesítettem idős édesapám kívánságát!
Az orvos sápadtan meredt Persickére.
– Valóban így gondolja? Most, azonnal? – mormolta.
– Kételkedhet még a véleményemben, főorvos úr? Azt hiszem, maga kissé puha,
hogy ilyen vezető állást töltsön be. Igaza volt az előbb: magának is politikai
vezetőképző-iskolára kellett volna járnia, hogy jobban kifejlődjenek magában azok
a tulajdonságok, melyek alkalmassá teszik az embereket, hogy vezetők legyenek! –
S kajánul tette hozzá: – Természetesen az olyan születési hibával rendelkező
embereket, mint maga, másképp is lehet nevelni...
Az orvos hosszú szünet után nagyon halkan mondta: – Akkor megyek, és adok az
édesapjának egy injekciót...
 – De kérem, Martens doktor úr, mért nem bízza ezt a főápolóra? Hisz nyilván az ő
kötelessége ez...
Az orvos küszködött magával. Ismét csend volt a szobában. Aztán lassan felállt.
– Akkor szólok a főápolónak...
– Szívesen elkísérem. Nagyon érdekel az intézetük. Hisz érti, ugye, az
életképtelenek kiválogatása, a sterilizálás és így tovább...
Amikor az orvos utasítást adott a főápolónak, Baldur Persicke ott állt mellettük, s
hallgatta, hogy Persicke betegnek ilyen és ilyen injekciót kell adni...
– Tehát egy olyan injekciót, amitől hány, kedvesem! – mondta Baldur kegyesen.
– Általában milyen adagot szokott beadni? Úgy... Na, az sem árt, ha egy kicsit
többet ad, ugye? Tessék, itt van néhány cigaretta. Na, vegye csak el az egész
dobozt, főápoló!
A főápoló megköszönte s elment. A zöld folyadékkal telt injekciós tűt a kezében
tartotta.
– Na, a maga főápolója olyan, mint egy bika! El tudom képzelni, ahová ez üt, ott
nem terem többé fű! Micsoda izmok! Márpedig az izmok a legfontosabbak, Martens
doktor úr! Nos, nagyon szépen köszönöm, főorvos úr! Remélem, hatásos lesz a
kezelés. Hát akkor: Heil Hitler!
– Heil Hitler, Persicke úr!
Amikor dr. Martens főorvos visszatért a szobájába, leroskadt a székre. Érezte,
hogy minden tagja remeg, s hideg veríték önti el a homlokát. Nem tudott
megnyugodni. Felállt, s odalépett az orvosságos szekrényhez. Lassan felszívott egy
ampullát. De nem azt a bizonyos zöld folyadékot, bármennyire is hányingere volt az
egész világtól s elsősorban önmagától. Dr. Martens morfiumot szívott fel a
fecskendőbe.
Visszament a székhez, kényelmesen kinyújtotta a lábát, s várta a kábítószer
hatását.
„Milyen gyáva vagyok! – gondolta. – Undorítóan gyáva! Ez a nyomorult, pimasz
kölyök – nyilván más befolyása sincs, csak a pofája. S mégis meghajoltam az
akarata előtt! Pedig nem kellett volna. De az az átkozott nagyanyám – és hogy
sosem tudom befogni a szám! Egyébként olyan bájos öreg hölgy volt. Úgy
szerettem...”
Gondolatai elmosódtak, s megjelent előtte a kedves arcú öreg hölgy. Lakásában
mindenütt rózsaszirom-illat és ánizsos sütemény szaga terjengett. Olyan finom
keze volt; egy megöregedett gyerekkéz...
„És miatta alázkodtam meg e csirkefogó előtt! De azt hiszem, Persicke úr, inkább
mégsem lépek be a pártba. Azt hiszem, már késő. Nagyon sokáig kellett már
tűrnünk benneteket!”
Hunyorgott s kinyújtózkodott. Fellélegzett; most már megint jól érezte magát.
„Mindjárt megnézem majd Persickét. Több injekciót mindenesetre nem kap.
Remélhetőleg kibírja. Mindjárt megnézem, csak előbb élvezem egy kicsit az emmó
hatását. De utána azonnal megyek – isten bizony!”

56. OTTO QUANGEL MÁSIK ZÁRKATÁRSA

Amikor egy őr bevezette Otto Quangelt a vizsgálati fogház zárkájába, egy magas
termetű férfi emelkedett fel az asztaltól, ahol eddig olvasott. Odaállt a zárka ablaka
alá, s tenyerét előírásszerűén nadrágvarratára szorította. Ahogy azonban
„tisztelgett”, látszott, hogy nem sokat törődik az egésszel.
Az őr intett is, hogy hagyja abba. – Jól van, doktor úr mondta. – Itt az új
zárkatársa!
 – Jó! – mondta a férfi, s Otto Quangel úgy érezte, hogy ez a sötét ruhás,
sportinges, nyakkendős ember inkább „úr”, mint zárkatárs. – Jó! Nevem
Reichhardt. Zenész vagyok. A vád: kommunista tevékenység. És a magáé?
Quangel érezte, hogy egy hűvös, erős kéz szorítja meg az övét.
– Quangel – mondta habozva. – Asztalos vagyok. Hazaárulásért tartóztattak le.
– Kérem! – kiáltotta Dr. Reichhardt, a zenész, az őrnek, aki épp be akarta zárni az
ajtót. – Mától kezdve megint két adagot kérek, jó?
– Rendben van, doktor ér! – mondta az őr. – Ezt magamtól is tudom.
És bezárta az ajtót.
A két fogoly egy pillanatig méregette egymást. Quangel bizalmatlan volt,
csaknem visszakívánkozott a Gestapo pincéjébe, Karlchenhoz, a „kutyájához”. Ez a
finom úriember, egy igazi doktor lesz hát a zárkatársa – milyen kellemetlen!
Az „úr” elmosolyodott. Aztán így szólt: – Viselkedjék csak úgy, mintha egyedül
lenne, ha magának úgy kellemesebb. Nem fogom zavarni. Amúgy is sokat olvasok,
s magammal sakkozom. És tornázom, hogy megőrizzem izmaim rugalmasságát.
Olykor énekelek is egy kicsit, persze csak nagyon halkan, hisz tilos. Nem zavarja ez
magát?
– Nem, nem zavar – felelte Quangel, s szinte akaratlanul tette hozzá: – A Gestapo
pincéjéből hoztak ide, ahol három hétig egy őrülttel voltam összezárva. Mindig
meztelenül szaladgált, s kutyának tettette magát. Ezek után egy kis ének igazán
nem zavar.
– Jó! – mondta Dr. Reichhardt. – Természetesen jobb lett volna, ha örül egy kicsit
a zenének. Ez az egyetlen mód, hogy az ember harmóniát teremtsen a börtönben.
– Ehhez én nem értek – felelte Otto Quangel elutasítólag. S még hozzátette: –
Viszont ez a börtön ugyancsak kellemes ahhoz képest, ahol eddig voltam.
Az úr közben leült az asztalhoz, s ismét kezébe vette a könyvet - Én is voltam ott
egy ideig - mondta barátságosan. Igen, itt valamivel jobb. Legalább nem verik az
embert. Az őrök általában eltompult emberek, de legalább nem megátalkodottan
durvák. De tudja, a börtön azért börtön. Vannak ugyan kedvezmények, én például
olvashatok, cigarettázhatok, kintről kosztolnak, saját ruhámban járok, és saját
ágyneműmben alszom. De ez a kivétel, s különben is, a kedvezményekkel
könnyített fogság is fogság. Előbb el kell érni, hogy az ember ne érezze a rácsokat.
– És magának sikerült elérnie?
– Talán. Legtöbbször. Nem mindig. Egyáltalán nem mindig. Ha például a
családomra gondolok, akkor nem.
– Nekem csak feleségem van – mondta Quangel. – Van itt a börtönben női osztály
is?
– Igen, van, de mi sosem látjuk a nőket.
– Persze. – Otto Quangel nagyot sóhajtott. – A feleségemet is lecsukták.
Remélem, őt is áthozták ma. – S hozzátette: – Ő gyenge ahhoz, amit a pincében el
kell viselni.
– Reméljük, hogy őt is áthozták – mondta az barátságosan. – Majd megtudjuk a
tiszteletestől. Lehet, hogy ma délután eljön. Egyébként most már, hogy idekerült,
ügyvédet is fogadhat.
Barátságosan bólintott Quangelnak, s még annyit mondott: – Egy óra múlva itt az
ebéd – aztán feltette olvasószemüvegét, s olvasni kezdett.
Quangel egy pillanatig figyelte még, de az úr valóban nem akart beszélgetni;
olvasott.
„Furcsák ezek a finom úriemberek! – gondolta. – Még annyi mindent szerettem
volna kérdezni. De ha nem akar beszélni, hát jó. Én nem leszek a kutyája, aki nem
hagyja békén.” S kissé sértődötten ágyazni kezdett.
Szép tiszta és világos zárkába került. A cella nem is volt nagyon kicsi; oda is,
vissza is három és fél lépést lehetett megtenni benne. A félig nyitott ablakon jó
levegő áradt be.
 A zárkában is kellemes illat volt; Quangel később megállapította, hogy ez a
kellemes szag Reichhardt úr szappanából és fehérneműjéből árad. Quangel a
Gestapo-pince fojtogató, bűzös levegője után úgy érezte, hogy világos, vidám
szobába került.
Miután megágyazott, leült az ágyra, s nézte cellatársát. Az úr olvasott.
Meglehetősen gyorsan forgatta a lapokat. Quangel, aki nem emlékezett rá, hogy
iskolás kora óta valaha is olvasott volna egy könyvet, csodálkozva gondolta: „Vajon
mért olvas ez az ember? Nincs semmi, amin gondolkozhatna, itt, a börtönben? Én
nem tudnék ilyen nyugodtan ülni és olvasni! Mindig Annára kell gondolnom, s arra,
hogyan történt az egész, mi lesz a folytatása, s vajon továbbra is tisztességes
tudok-e maradni? Azt mondja, hogy fogadhatok ügyvédet. De az ügyvéd jó csomó
pénzbe kerül, s mit segíthetne, mikor úgyis halálra vagyok ítélve? Hisz mindent
bevallottam! Egy ilyen finom úriember – persze az ő helyzete más! Mindjárt
észrevettem, amikor beléptem, s az őr doktor úrnak szólította. Nem lehet valami
súlyos a bulija - olvashat hát nyugodtan. Hisz mindig olvas...”
Doktor Reichhardt a délelőtt folyamán csak kétszer szakította félbe az olvasást.
Először így szólt, anélkül hogy felpillantott volna: – Cigaretta és gyufa van a
szekrénykében – ha dohányozni akar.
De mire Quangel felelt: – Nem dohányzom. Minek arra pénzt költeni! – addigra
már megint olvasott.
Másodszor akkor szólalt meg, mikor Quangel felmászott a zsámolyra, s
igyekezett kinézni az udvarra, ahonnan sok láb ütemes csoszogása hallatszott.
– Most inkább ne, Quangel úr! – mondta Dr. Reichhardt. Séta közben némelyik őr
pontosan megjegyzi magának, melyik ablakból leselkedik valaki. És aztán bevágják
az embert a sötétzárkába, s ott csak kenyeret meg vizet adnak. Este általában
nyugodtan kinézhet az ablakon.
Aztán megkapták az ebédet. Quangel, aki a Gestapo-pince gyalázatos főztjéhez
volt szokva, csodálkozva látta, hogy két nagy csajka levest és két tányér zöldbabot
kapnak burgonyával és hússal. De még jobban csodálkozott, hogy cellatársa vizet
önt a mosdótálba, gondosan megmossa, majd megtörli a kezét. Dr. Reichhardt
ismét megtöltötte a mosdótálat, s nagyon udvariasan mondta: – Parancsoljon,
Quangel úr! - És Quangel engedelmesen megmosta a kezét, pedig semmi piszkosat
nem fogott meg.
Aztán csaknem némán ették meg a Quangel számára szokatlanul ízletes ebédet.
Három napba tellett, míg a művezető megértette, hogy nem a különbíróság által
a vizsgálati foglyoknak kiutalt kosztot eszi, hanem Dr. Reichhardt ennivalóját, amit
a zenész minden különösebb hűhó nélkül megosztott zárkatársával. Éppúgy, ahogy
mindenét hajlandó volt megosztani Quangellal: a cigarettáit, a szappanát, a
könyveit; Quangelnak csak szólnia kellett.
De még néhány nap telt el, míg Otto Quangel ennyi kedvesség láttán egyszerre
legyőzte magában a Dr. Reichhardttal szemben érzett bizalmatlanságát. Quangel
ugyanis nem tudott megszabadulni a gondolattal, hogy aki ilyen hallatlan
kedvezményekben részesül, az bizonyára a népbíróság besúgója. S aki ilyen
szívességeket tesz, az akar is valamit a másiktól. Tehát vigyázz magadra, Quangel!
De hisz mit akarhat tőle ez az ember? Quangel ügye tökéletesen tisztázódott; a
különbíróság vizsgálóbírója előtt is higgadtan és szűkszavúan megerősítette
Escherich és Laub felügyelőnek tett vallomását. Mindent elmondott, úgy, ahogy
történt, s az ügyiratokat csak azért nem adták még át az ügyésznek, s azért nem
tűzték még ki a tárgyalás időpontját, mert Anna páratlan nyakassággal kitartott
vallomása mellett, hogy tulajdonképpen mindent ő csinált, is a férje csak eszköz
volt a kezében. De ez még nem ok, hogy valaki értékes cigarettákat s bőséges, jól
elkészített ennivalót adjon Quangelnak. Az ő ügye tisztázódott; ebben az esetben
nincs szükség besúgóra.
 Quangel tulajdonképpen csak akkor győzte le Dr. Reichhardttal szemben érzett
bizalmatlanságát, mikor zárkatársa, ez a fölényes, finom úriember egy éjjel
suttogva bevallotta, hogy sokszor borzalmasan fél a haláltól, fél a kötéltől vagy a
nyaktilótól, s olykor órák hosszat gondolkodik ezen. Dr. Reichhardt azt is
bevallotta, hogy sokszor csak gépiesen lapozza a könyvét: nem a fekete betűket
látja, hanem a szürke-cementes fogházudvart, a bitófát, a szélben lassan
himbálózó kötelet, mely három-négy perc alatt visszataszító hullává változtat egy
egészséges, erőteljes embert.
De a halálnál, mely Dr. Reichhardt meggyőződése szerint napról napra
közeledett, a halálnál még jobban félt attól, hogy mi lesz a családjával. Quangel
megtudta, hogy Reichhardtnak három gyereke van, két fiú meg egy kislány, a
legidősebb tizenegy, a legfiatalabb pedig négyéves. És Reichhardt gyakran félt,
rettenetesen, borzalmasan félt, hogy üldözői nem elégednek meg az apa
meggyilkolásával, hanem bosszújukat az ártatlan gyermekeken és az asszonyon is
kitöltik, koncentrációs táborba zárják, s lassan halálra kínozzák őket.
Amikor Quangel meghallotta a doktor gondjait, nemcsak bizalmatlansága tűnt el,
hanem viszonylag még szerencsésnek érezte magát, ő csak Annáért aggódott, s bár
az asszony vallomásai értelmetlenek és ostobák voltak, azt bizonyították, hogy
visszanyerte bátorságát és erejét. Egy szép napon együtt kell majd meghalniuk, de
a halál könnyebb lesz, mert együtt halhatnak meg, mert az égvilágon senkijük sem
marad, akiért haláluk órájában még aggódni kellene. Dr. Reichhardt
összehasonlíthatatlanul többet szenvedett a felesége s három gyermeke miatt, és
az öreg művezető nagyon jól tudta, hogy szenvedése élete utolsó pillanatáig nem
enyhül majd meg.
Hogy mit követett el dr. Reichhardt, amiért olyan biztosan számított a halálra, azt
sosem tudta meg pontosan Quangel. Úgy tűnt, hogy zárkatársa nemigen harcolt
tevékenyen Hitler diktatúrája ellen, nem vett részt összeesküvésben, nem
ragasztott plakátokat, nem készített elő merényleteket, hanem inkább csak úgy élt,
ahogy meggyőződése parancsolta. Mindenféle nemzetiszocialista csábításnak
ellenállt, soha egyetlen szóval, egyetlen cselekedettel, egyetlen fillérrel sem
támogatta a gyűjtéseket, de sokszor felemelte intő szavát, őszintén megmondta,
mennyire vészjóslónak érzi az utat, melyet a német nép vezérei szavára követ,
egyszóval bel- és külföldön mindenkinek megmondta véleményét, mely
megegyezett azzal, amit Quangel a levelezőlapokon néhány mondatban
gyámoltalanul kifejezni igyekezett. Dr. Reichhardt ugyanis egészen a háború utolsó
éveiig külföldön is hangversenyezett.
Jó időbe tellett, míg Quangel asztalos legalább bizonyos fokig megértette, hogy
mit csinált Dr. Reichhardt, amíg szabadlábon volt – de egészen sosem értette meg,
s őszintén szólva tulajdonképpen sosem tartotta igazán munkának, amit Reich-
hardt csinált.
Amikor először hallotta, hogy Reichhardt zenész, a kisvendéglőkben tánczenét
játszó muzsikusokra gondolt, s szánakozóan és lekicsinylőleg mosolygott, hogy egy
erős, egészséges ember ilyesmivel keresi a kenyerét. Hisz a muzsikálás éppolyan
felesleges, mint az olvasás, csak finom urak töltik vele az idejüket, akiknek nincs
valami tisztességes munkájuk.
Reichhardtnak újra meg újra hosszadalmasan meg kellett magyaráznia az
öregembernek, mi a zenekar, s mit csinál a karmester. Quangel újra meg újra
hallani akarta.
– Tehát maga csak áll egy pálcával az emberei előtt, s még csak nem is zenél?...
– Igen, így van.
– És pusztán azért kap annyi pénzt, hogy megmutassa, melyik zenész mikor és
milyen hangosan kezdjen játszani?
Igen, dr. Reichhardt attól tart, hogy így van: pusztán ezért kap annyi pénzt.
– De azért maga is tud zenélni, mondjuk hegedülni vagy zongorázni, ugye?
 – Igen, tudok. De sosem játszom, legalábbis közönség előtt. Nézze csak, Quangel
úr, ez hasonlít a maga foglalkozására: maga is tud gyalulni és fűrészelni és
szegelni. Mégsem dolgozott, csak felügyelt a többiekre.
– Igen, hogy minél többet dolgozzanak. A maga emberei is gyorsabban és többet
játszottak, ha maga ott volt?
- Nem, persze hogy nem.
Csend.
Aztán egyszerre megszólalt Quangel: – Pusztán csak muzsikálni... Látja, kérem, a
cégi jó időkben, mikor nemcsak koporsókat készítettünk, hanem bútorokat,
pohárszékeket és könyvszekrényeket és asztalokat, akkor amit csináltunk, annak
látszata is volt! Elsőrendű asztalosmunka, eresztve és enyvezve; az még száz év
múlva is bútor lesz! De pusztán csak muzsikálni – hisz ha abbahagyja, semmi sem
marad a munkájából!
– De marad, Quangel, az emberek öröme, akik szép zenét hallottak.
Nem, ebben sosem tudták egészen megegyezni; Quangel egy kicsit mindig
lenézte Reichhardt karmester tevékenységét.
Azonban látta, hogy a másik igazi férfi, egyenes, őszinte ember, aki annyi
fenyegettetés és borzalom közepette zavartalanul, mindig barátságosan, mindig
segítségre készen élte a maga életét. Otto Quangel csodálkozva döbbent rá, hogy
Reichhardt nemcsak vele ilyen barátságos; éppilyen barátságos lett volna
bármelyik zárkatársával, például a „kutyával” is. Néhány napra egy züllött, hazug
kis tolvajt tettek be a zárkájukba, aki gúnyosan vigyorogva kihasználta a doktor
barátságosságát; minden cigarettáját elszívta, eladta a szappanát a
házimunkásnak, ellopta a kenyerét. Quangel legszívesebben elverte volna ezt a
csirkefogót; majd megtanította volna ő ezt a fickót! De a doktor nem engedte;
védelmébe vette a tolvajt, aki jóságát gyengeségnek csúfolta.
Mikor végre elvitték ezt a fickót a zárkából, amikor kiderült, hogy érthetetlen
gonoszságból eltépett egy fényképet, Dr. Reichhardt egyetlen képét a feleségéről
és a gyermekeiről, mikor a doktor bánatosan üldögélt a kép maradványaival, s
hasztalan igyekezett összeilleszteni őket, s mikor Quangel haragosan mondta: –
Tudja, doktor úr, néha én is azt hiszem, hogy maga valóban gyenge. Ha mindjárt az
elején megengedi, hogy alaposan szájon vágjam ezt a csibészt, ez nem fordulhatott
volna elő! – akkor a karmester szomorú mosollyal felelte: – Hát mi is olyanok
legyünk, mint a többiek, Quangel? Hisz azok azt képzelik, hogy ha vernek
bennünket, megváltoztatjuk a meggyőződésünket! De mi nem hiszünk az erőszak
uralmában. Mi csak a jóságban, a szeretetben, az igazságosságban hiszünk.
- Jósággal és szeretettel akar nevelni egy ilyen gonosz állatot!
– Ki tudja, miért lett ilyen gonosz? S ki tudja, hogy nemcsak azért védekezik-e a
jóság és a szeretet ellen, mert attól fél, ha nem elég gonosz, meg kell változtatnia
az életét? Ha még négy hétig egy zárkában maradunk, meglátta volna a hatást.
– Olykor szükséges, hogy az ember kemény is legyen, doktor úr!
– Nem, nem szükséges. Ez az elv minden erőszakot igazol, Quangel!
Quangel bátortalanul csóválta kemény madárfejét, de nem vitatkozott tovább.

57. AZ ÉLET A ZÁRKÁBAN

Lassan megszokták egymást, barátok lettek, már amennyire egy ilyen kemény,
száraz öregember, mint Quangel, barátja lehet egy nyílt, jószívű férfinak. Napjukat
Reichhardt pontosan beosztotta. A doktor nagyon korán kelt, egész testét lemosta
hideg vízzel, félóráig tornászott, majd kitakarította a zárkát. Később, reggeli után
két órát olvasott, aztán egy órát fel-alá sétált a zárkában, és sohasem felejtette el
levetni a cipőjét, nehogy állandó járkálásával idegesítse a felettük és alattuk levő
zárkák rabjait.
Miközben sétált – tíztől tizenegyig –, halkan énekelt. Általában csak nagyon
halkan dúdolt, mert a legtöbb őrtől semmi jót sem lehetett várni, s Quangel
megszokta, hogy figyelje a dúdolást. Semmire sem becsülte ugyan a zenét, mégis
észrevette, hogy a dúdolás hatással van rá. Olykor úgy érezte, elég bátor és erős,
hogy mindent el tudjon viselni, is ilyenkor Reichhardt azt mondta: „Beethoven”.
Máskor pedig érthetetlen módon könnyűnek és vidámnak érezte magát, s
Reichhardt azt mondta: „Mozart”, és Quangel megfeledkezett a gondjairól.
Ismét máskor valami sötét és súlyos dallamot dúdolt a doktor, s Quangel olykor
úgy érezte, mintha fájdalom hasítana a szívébe, olykor pedig, hogy mint kisgyerek
anyjával a templomban ül: még előtte az egész élet, s az élet csodálatos.
Reichhardt pedig azt mondta: „Johann Sebastian Bach”.
Igen, Quangel, aki ezután sem becsülte sokra a zenét, nem tudott egészen
megszabadulni hatásától, bármilyen primitíven énekelt és dúdolt a doktor.
Megszokta, hogy a zsámolyon üldögélve hallgassa, ahogy Reichhardt fel-alá sétál,
általában csukott szemmel, hisz vakon is ismerte a keskeny, rövid utat a zárkában.
Quangel nézte ezt a finom úriembert, akivel kint két szót sem tudott volna beszélni,
s olykor kételyei támadtak, vajon helyesen élt-e, mikor félrehúzódott a többiektől,
vajon helyes volt-e az önkéntes magány?
Dr. Reichhardt olykor azt is mondta: – Nem magunkért élünk, hanem a
többiekért. Nem magunknak alakítjuk magunkat, hanem mindig a többieknek...
Igen, a több mint ötvenéves, a biztos halálba készülő Quangel még változott.
Nem örült neki, védekezett ellene, s mégis egyre jobban megváltozott, nemcsak a
zenétől, hanem mindenekelőtt a dúdoló férfi példájától, ő, aki annyiszor csendre
intette Annát, akinek a csend volt a legáhítottabb állapot, rajtakapta magát, hogy
úgy szeretné, bár tenné le Dr. Reichhardt végre a könyvet, s beszélgetnének egy
kicsit.
Vágya legtöbbször beteljesült.
A doktor egyszerre felpillantott a könyvből, s mosolyogva kérdezte: – Mi van,
Quangel?
– Semmi, doktor úr,
– Ne üljön olyan sokat, és ne tépelődjék annyit. Nem akarna mégis megpróbálni
olvasni?
– Nem, ahhoz már késő.
– Talán igaza van. De mit csinált máskor munka után? Hisz lehetetlen, hogy
miután hazament a műhelyből, otthon egész idő alatt meg se mozdította a kisujját!
Egy ilyen tevékeny ember, mint maga!
– Olyankor írtam a levelezőlapokat.
– De korábban, mikor még nem tört ki a háború?
Quangelnak előbb gondolkodnia kellett, mit is csinált korábban. – Ja, korábban
szívesen faragtam.
– Hja, azt persze nem fogják megengedni, hogy kést kapjunk – mondta a doktor
elgondolkodva. – Nem szabad megfosztanunk a kenyerétől a hóhért, Quangel!
És Quangel vonakodva mondta: – Maga mindig egyedül sakkozik, doktor úr? Hisz
ezt a játékot többen is játszhatják, nem?
– Igen, ketten. Szeretné megtanulni?
– Azt hiszem, buta vagyok hozzá.
– Szamárság! Na, próbáljuk csak meg mindjárt.
S Dr. Reichhardt becsukta a könyvét.
Így tanult meg Quangel még sakkozni is. Őszinte csodálkozására nagyon gyorsan
megtanult, mégpedig minden nehézség nélkül. És ismét rádöbbent, hogy valami,
amiben eddig hitt, alapvetően téves volt. Kissé nevetséges hülyeségnek érezte, ha
a kávéházban két férfi fadarabokat tologatott ide-oda. Gyerekes játéknak nevezte;
ezzel ütik agyon az idejüket.
Most megtanulta, hogy a fadarabkák ide-oda tologatása: a világos gondolatok
kissé boldoggá is tehetik az embert; megismerte egy-egy jó lépés őszinte örömét,
felfedezte, mennyire nem számít, hogy nyer vagy veszít, s hogy sokkal nagyobb
örömet okoz egy elvesztett szép játszma, mint egy olyan parti, melyet a doktor
hibájából megnyer.
Quangel most már, mikor Dr. Reichhardt olvasott, ott ült vele szemben, előtte a
sakktábla, a fekete és fehér figurák, mellette a Reclam-kötet, Dufresne: „A sakk
tankönyve”, s megnyitásokat és végjátékokat gyakorolt.
Később már egész mesterjátszmákat lejátszott, éles, józan esze könnyedén
megjegyzett húsz-harminc lépést, s rövidesen ő volt a jobb játékos.
– Sakk és matt, doktor úr!
– Szóval megint elpáholt, Quangel! – mondta a doktor, s tisztelegve meghajtotta
királyát ellenfele előtt. – Maga tehetséges; nagyon jó játékos lehetne.
– Mostanában olykor azon gondolkozom, doktor úr, mi mindenhez volt
tehetségem, amiről nem is tudtam. Csak mióta magát ismerem, mióta idekerültem
ebbe a betonkockába, hogy meghaljak, csak azóta tapasztalom, hogy mennyi
mindent mulasztottam el életemben.
– Mindenki így érzi. Mindenki, akinek meg kell halnia, s mindenekelőtt azok
gyötrődnek életük minden eltékozolt órája miatt, akiknek idő előtt kell meghalniuk,
mint nekünk.
– De az én helyzetem mégis más, doktor úr. Én mindig azt hittem, elegendő, ha
tisztességesen dolgozom és nem lazsálok. Most pedig rádöbbenek, hogy mi
mindent csinálhattam volna még: sakkozhattam, zenét hallgathattam, színházba
mehettem volna. Valóban, doktor úr, ha a halálom előtt lehetne még egy
kívánságom, szeretném látni magát a pálcájával egy olyan szimfonikus
hangversenyen, ahogy maga nevezi. Kíváncsi lennék, milyen az, s hogy hatna rám.
– Senki sem élhet át mindent, Quangel. Az élet olyan gazdag. Csak
szétforgácsolta volna magát. Maga dolgozott, s mindig egész embernek érezte
magát. Amikor még szabad volt, sosem érezte, hogy elmulasztott valamit. Megírta
a levelezőlapjait...
– De azok sem értek semmit, doktor úr! Azt hittem, elájulok, amikor Escherich
felügyelő bebizonyította, hogy kétszáznyolcvanöt lap közül, amit írtam,
kétszázhatvanhét a kezébe került! Csak tizennyolcat nem kaptak meg! És az a
tizennyolc lap se hatott.
– Ki tudja? S legalább ellenállt a gonosznak. Legalább nem lett maga is gonosz.
Maga és én és az a sok ember ebben a börtönben, és az a sok-sok ember a többi
börtönökben, és az az ezer meg ezer ember a koncentrációs táborokban – mi még
ellenállunk, ma is, holnap is...
– Igen, de aztán megölnek bennünket, s mit használt az ellenállás?
– Nekünk – sokat. Mert így halálunkig becsületes embernek érezhetjük
magunkat. És a német népnek még többet, mert a népet az igazak mentik meg,
ahogy a Bibliában áll. Tudja, Quangel, biztos jobb lett volna, ha valaki azt mondja:
Ez és ez a feladatotok, ezt meg ezt tervezzük. De így mindenkinek egyedül kellett
dolgoznia, mindenki egyedül volt, amikor elfogták, s mindenkinek egyedül kell
meghalnia. De azért mégsem vagyunk egyedül, Quangel, azért mégsem értelmetlen
a halálunk. A világon mindennek van értelme, s mivel mi a durva erőszak ellen az
igazságért harcolunk, a végén mégis mi győzedelmeskedünk!
– De mit használ ez nekünk, ha már a sírban fekszünk?
– Ugyan, Quangel! Jobb élni egy igazságtalan ügyért, mint meghalni egy
igazságosért? Hisz nem volt más választásunk, se magának, se nekem. Ezt az utat
kellett követnünk, egyszerűen azért, mert olyanok vagyunk, amilyenek vagyunk.
Sokáig hallgattak.
 Aztán Quangel ismét megszólalt:
– De ez a sakkjáték...
– Nos, Quangel, mi van a sakkal?
– Olykor arra gondolok, hogy nem lenne szabad játszanom. Annyi órán át csak a
sakkal foglalkozom, pedig feleségem is van...
– Épp eleget gondol a feleségére. Maga erős és bátor akar maradni, tehát minden
helyes, amitől erős és bátor marad, és minden helytelen, amitől elgyengül és
tétovázni kezd, mint a töprengéstől. Mit használ a feleségének, ha töpreng? Akikor
használ, ha Lorenz tiszteletes legközelebb is megmondhatja neki, hogy maga erős
és bátor.
– De lehet, hogy többé nem beszélhet őszintén vele a zárkatársa miatt. A
tiszteletes azt hiszi, hogy az a nő spicli.
– A tiszteletes majd megtalálja a módját, hogyan közölje a feleségével, hogy
maga jól van, és erősnek érzi magát. Hisz ehhez végeredményképp egy fejbólintás,
egy pillantás is elegendő. És Lorenz tiszteletes ügyes ember.
– Szeretnék egyszer levelet küldeni Annának – mondta Quangel elgondolkodva.
– Jobb, ha nem küld. A tiszteletes nem utasítaná vissza, s ezzel kockára tenné az
életét. Hisz tudja, hogy mindig gyanakszanak rá. Rossz lenne, ha egyetlen jó
barátunk is egy ilyen zárkába kerülne. Hisz így is nap mint nap kockáztatja az
életét.
– Akkor nem írok levelet – mondta Otto Quangel.
És nem is írt, bár a tiszteletes másnap szomorú hírt hozott, nagyon szomorú hírt,
ami különösen Annát keserítette volna el. A művezető tehát arra kérte a
tiszteletest, ne mondja meg a feleségének ezt a nagyon szomorú hírt.
– Még ne, most még ne, tiszteletes úr!
És a tiszteletes meg is ígérte.
– Nem, még nem mondom meg. Maga majd szól, ha itt az ideje, Quangel úr.

58. A JÓ PÁSZTOR

Friedrich Lorenz tiszteletes, aki fáradhatatlanul látta el feladatát a börtönben,

legjobb korban levő, vagyis úgy negyvenéves, nagyon magas, beesett mellű,
mindig köhécselő ember volt, akire a tüdőbaj rányomta bélyegét, de nem törődött
betegségével, mert munkájától nem ért rá gondozni és gyógyítani a testét.
Szemüveget viselt, az arca sápadt volt, a szeme sötét, az orra keskeny, finom.
Pofaszakállt viselt, de a szája körül mindig gondosan borotválta az arcát, úgyhogy
látszott keskeny ajkú, sápadt, nagy szája s kemény, kerek álla.
Ez volt Friedrich Lorenz, akit mindennap száz meg száz rab várt, az egyetlen
barátjuk a börtönben, aki még összekötötte őket a külvilággal, akinek
elmondhatták gondjukat, bajukat, s aki mindent megtett értük, amit megtehetett,
mindenesetre sokkal többet, mint amennyit szabadott volna. Fáradhatatlanul járt
zárkáról zárkára, sosem tompult el a mások fájdalmától, sosem törődött a maga
bajával, sosem féltette önmagát. Igazi lelkipásztor volt, aki sosem kérdezte a
segítségre várótól, hogy milyen hitű, milyen vallású, ha kérték, imádkozott velük,
de egyébként egyszerű embertársuk volt.
Friedrich Lorenz tiszteletes most a börtönigazgató íróasztala előtt áll, homlokán
veríték gyöngyözik, arcán két vörös folt ég, de nyugodtan mondja: – Az elmúlt két
hét alatt ez a hetedik haláleset, amit gondatlanság okozott.
– A halotti levél tüdőgyulladást tüntet fel a halál okának – ellenkezik az igazgató,
s felpillant az irományáról.
– Az orvos nem teljesíti a kötelességét – mondja a tiszteletes makacsul, s
megkopogtatja ujjával az íróasztalt, mintha bebocsátást kérne az igazgatóhoz. –
Sajnálom, de meg kell mondanom, hogy az orvos túl sokat iszik, s elhanyagolja a
betegeit.
– Ó, az orvossal nincs már semmi baj – feleli az igazgató futólag, s ismét írni
kezd. – Szeretném, ha magával éppolyan kevés baj lenne, mint vele, tiszteletes úr.
Igaz vagy nem, hogy egy levelet becsempészett a háromszázkilencvenhetes
fogolynak?
Most végre találkozik a tekintetük; a vörös arcú, pattanásos képű igazgató és a
lázban égő tiszteletes farkasszemet néznek.
– Két hete ez a hetedik haláleset – ismétli Lorenz tiszteletes kitartóan. – A
börtönbe új orvos kell.
– Kérdeztem magától valamit, tiszteletes úr. Legyen szíves válaszolni!
– Igen, átadtam egy levelet a háromszázkilencvenhetes fogolynak. A felesége írt,
s közölte, hogy a harmadik fiuk mégsem esett el, hanem hadifogságba került. A
másik két fiát már elvesztette, s a harmadikról is azt hitte, hogy halott.
– Maga mindig talál valamilyen okot, hogy megszegje a börtönszabályzatot,
tiszteletes úr. De már nem sokáig tűröm a kisded játékait!
– Kérem, hogy váltsák le az orvost – ismétli a tiszteletes, s megint halkan
megkopogtatja az íróasztalt.
– Frászt! – kiált fel egyszerre a vörös arcú igazgató. – Ne idegesítsen többé a
hülyeségeivel! Az orvos megfelelő, az orvos marad! Maga pedig igyekezzék
betartani a börtönszabályzatot, különben meglátja, mi lesz!
– Mi lehet? – kérdezte a tiszteletes. – Meghalhatok. És meg is fogok halni.
Rövidesen. Még egyszer kérem, hogy váltsák le az orvost.
– Maga bolond, tiszteletes – mondta az igazgató hűvösen. Feltételezem, hogy a
tüdőbaj kissé az agyára ment. Ha nem lenne olyan ártalmatlan trotli – épp azért,
mert hülye! – már rég felakasztották volna, így azonban sajnálom magát.
– Jobb lenne, ha a rabokat sajnálná – felelte a tiszteletes éppolyan hűvösen. – És
gondoskodjék egy kötelességtudó orvosról.
– Na, menjen és csukja be kívülről az ajtót, tiszteletes úr.
– Tehát megígéri, hogy gondoskodik másik orvosról?
– Nem, az istenit neki, nem! Menjen a fenébe!
Most már valóban dühbe jött az igazgató. Felugrott a székéről, s két lépést tett a
tiszteletes felé. – Azt akarja, hogy erőszakkal dobjam ki?
– Az nem gyakorolna jó hatást az irodában dolgozó rabokra. Az államhatalom
tekintélyének utolsó maradványa is megrendülne bennük. De ahogy akarja,
igazgató úr!
– Hülye! – mondta az igazgató, de annyira kijózanodott a tiszteletes
figyelmeztetésétől, hogy visszaült a székre. – De most már menjen. Dolgoznom
kell.
– Most az a legfontosabb dolga, hogy gondoskodjék egy új orvosról!
– Azt hiszi, elér valamit a makacsságával? Épp az ellenkezőjét éri el! Az orvos
csak azért is marad!
– Emlékszem – mondta a tiszteletes –, hogy valamikor maga sem volt éppen
elégedett ezzel az orvossal. Egy viharos éjszakán. Más orvosokért küldtek és
telefonáltak, de azok nem jöttek el. A középfülgyulladás olyan fájdalmakat okozott
a maga hatéves Bertholdjának, hogy nyöszörgött fájdalmában. Veszélyben volt az
élete. Kérésére elhoztam a börtönorvost. Jött is, de részegen. S amikor
megpillantotta a haldokló gyermeket, maradék józan eszét is elvesztette. Remegő
kezére mutatott, amivel képtelen volt operálni, és sírni kezdett.
– Részeg disznaja! – morogta az igazgató egyszerre elkomorodva.
– Bertholdot akkor megmentette egy másik orvos. De ami egyszer előfordult,
meg is ismétlődhet. Maga dicsekszik, hogy nem keresztyén, igazgató úr, de én
ennek ellenére azt mondom: ne kísértse az istent!
A börtönigazgató nem nézett fel. Erőt vett magán, s úgy mondta:
 – Menjen most, tiszteletes úr.
– És az orvos?
– Majd meglátom, mit tehetek.
– Köszönöm, igazgató úr. Sokan fogják megköszönni önnek.
A tiszteletes végigment a börtönön. Fura figura: kopott, fekete kabátjának
könyöke szürkén csillog, fekete nadrágja kitérdesedett, vastagtalpú cipőjét zsírral
keni, fekete nyakkendője félrecsúszott. Némelyik őr köszönt neki, de mások
tüntetőleg elfordultak, amikor közeledett, majd amint elhaladt mellettük,
gyanakodva kémleltek utána. A folyosón foglalatoskodó rabok azonban
valamennyien rápillantottak (mivel nem köszönthették), s tekintetükből hála
sugárzott.
A tiszteletes sok vasajtón halad át, vaslépcsőkön megy fel, miközben a
vaskorlátba kapaszkodik. Az egyik zárkából sírást hall, egy pillanatra megáll, de
aztán megrázza a fejét, s gyorsan továbbmegy. Bemegy egy vasajtón a pincébe,
jobbra s balra a sötétzárkák és büntetőzárkák nyitott ajtaja ásít, előtte egy
helyiségben ég a villany. A tiszteletes megáll s benéz.
A csúf, mocskos helyiségben egy szürke, sötét arcú ember ül az asztalnál, s
kidülledt szemmel bámul a hét emberre, akik szánalomra méltóan dideregnek a
hidegtől. Két foglár felügyelete alatt anyaszült meztelenül álldogálnak a férfi előtt.
– Na, bogárkáim? – rikoltja a férfi. – Mért remegtek úgy? Hideg van egy kicsit,
ugye? Ó, mi ez ahhoz képest, ami a pincében van! Majd ha ott csücsültök, vas és
beton között, kenyéren és vízen...
Egyszerre elhallgat. Észrevette az ajtóban álló tiszteletest, aki némán figyeli.
– Főfoglár – parancsolja mogorván. – Vezesse el az embereket. Valamennyi
egészséges, sötétzárkába lehet zárni. Itt az igazolvány!
Aláírja a kimutatást, s átadja a foglárnak.
A rabok elhaladnak a tiszteletes mellett, s könyörgő pillantást vetnek rá, de
tekintetükben már némi remény csillog.
A tiszteletes megvárja, míg az utolsó is eltűnik, csak akkor lép be a helyiségbe, s
halkan mondja: – Tehát a háromszázötvenkettes is meghalt. Pedig kértem magát...
– Mit tehetek én, tiszteletes? Két órát ültem az ágya mellett, és saját kezemmel
tettem rá a borogatásokat.
– Akkor én nyilván aludtam. Eddig ugyanis azt hittem, hogy egész éjjel
virrasztottam a háromszázötvenkettes mellett. Amellett a tüdejének nem volt
semmi baja, doktor úr, a háromszázötvenkettes nem kapott tüdőgyulladást.
Hergesellnek, a halott háromszázötvenkettes rabnak koponyaalapi törése volt.
– Álljon be helyettem orvosnak – mondta a püffedt ember gúnyosan. – A lelkeket
én is meg tudom gyógyítani.
– Attól tartok, hogy még rosszabb lelkipásztor lenne, mint orvos.
Az orvos nevetett. – Szeretem, mikor pimasz, papocskám. Megvizsgálhatom
egyszer a tüdejét?
A tiszteletes rendületlenül folytatta:
– Nem, nem vizsgálhatja meg; ezt inkább más orvosra bízom.
– De anélkül hogy megvizsgálnám, közölhetem magával, hogy már negyedévig
sem húzza – mondta az orvos gonoszul. – Tudom, hogy már május óta vért köp –
nem, nincs már sok ideje az első vérömlésig.
A tiszteletes talán egy árnyalattal sápadtabb lett a szörnyű kijelentéstől, de a
hangja nem remegett: – És azok az emberek, akiket most sötétzárkába küldött,
mennyi idő múlva hánynak majd vért, egészségügyi tanácsos úr?
– Azok az emberek valamennyien egészségesek, sötétzárkába lehet zárni őket –
az orvosi lelet szerint.
– Ehhez természetesen meg sem kellett vizsgálni őket.
– Ellenőrizni akarja hivatali tevékenységemet? Óva intem! Többet tudok magáról,
mint gondolja!
 – Sajnálom, de az első vérömlésemmel kapcsolatban is tévedett. Ugyanis már túl
vagyok rajta...
– Micsoda? Min van túl?
– Az első vérömlésen – már három vagy négy nap óta.
Az orvos nehézkesen felállt. – Jöjjön, papocska, megvizsgálom fent a szobámban.
Majd elintézem, hogy azonnal szabadságolják, írunk egy kérvényt, hogy Svájcba
mehessen, s addig is beutalom Thüringiába.
Megragadta a tiszteletes karját, de Lorenz nem mozdult.
– És mi lesz köziben azokkal az emberekkel a sötétzárkában? Kettő közülük
bizonyára nem tudja elviselni a nedvességet, hideget és éhséget, s mind a hét
súlyosan megbetegszik majd.
– Ebben a börtönben az emberek hatvan százalékát kivégzik. Becslésem szerint
legalább harmincöt százalékot hosszú évekig tartó börtönbüntetésre ítélnek. Mit
számít hát, hogy negyedévvel korábban vagy későbben halnak meg?
– Miivel így gondolkodik, nincs joga, hogy orvosnak nevezze magát. Mondjon le
az állásáról!
– Az utódom sem lesz más. Mért változtassunk hát? – Az egészségügyi tanácsos
nevetett. – Jöjjön, tiszteletes, hadd vizsgáljam meg. Tudja, hogy kedvelem magát,
annak ellenére, hogy állandóan fúr, és ellenem uszítja az embereket. Maga igazán
egy csodálatos Don Quijote!
– Épp most is fúrtam, és maga ellen uszítottam valakit. Kértem az igazgatót,
hogy váltsák le, s hetvenöt százalékban meg is ígérte.
Az orvos nevetni kezdett. Megveregette a tiszteletes vállát. – Igazán kedves
magától, papocskám! – kiáltotta. – őszintén meg kell köszönnöm a fáradozását.
Hisz ha leváltanak, akkor bizonyára fölfelé bukom, egészségügyi főtanácsos leszek,
s többé semmit sem kell dolgoznom. Igazán hálás vagyok, papocskám!
– Bizonyítsa be a háláját azzal, hogy Kraust és a kis Wendtet kihozatja a
sötétzárkából. Nem élik túl a büntetést. Az elmúlt két hétben hét ember halt meg
már a maga hanyagsága miatt.
– Maga kis hízelgő! De most már nem kosarazhatom ki. Estére mind a kettőt
kihozatom. Ha most tenném, közvetlenül azután, hogy aláírtam a nevemet, kissé
kompromittálnám magam, nem gondolja, tiszteletes?

59. TRUDEL HERGESELL, SZÜLETETT BAUMANN

Amikor Trudel Hergesellt átvitték a vizsgálati fogházba, el kellett válnia Anna

Quangeltől. Trudel nehezen nélkülözte „anyát”. Már rég elfelejtette, hogy Anna
miatt tartóztatták le őket, nem, tulajdonképpen nem felejtette el, de
megbocsátotta. Illetve még ennél is többre jutott: belátta, hogy nincs is mit
megbocsátania. A kihallgatásuk alatt senki sem lehet egészen biztos magában. A
minden hájjal megkent nyomozók egy-egy ártatlanul kiejtett szót is úgy ki tudnak
forgatni, hogy a letartóztatott mindenképp csapdába esik.
Mióta elszakadt anyától Trudel, senkivel sem beszélgethetett. Hallgatnia kellett
arról, hogy egykor milyen boldog volt, s hogy most mennyire aggódik Karliért. Új
zárkatársa egy öregedő, sárgás bőrű nőszemély volt – első pillanattól kezdve
gyűlölték egymást, s a nő mindig az őrökkel és a felügyelőnőikkel pusmogott. Ha a
tiszteletes bejött a zárkájukba, minden szavukat figyelte.
A tiszteletestől természetesen mégiscsak megtudott Trudel egyet s mást Karliról.
Amikor Hänselnét, a zárkatársát egyszer megint felvitték az igazgatóságra –
bizonyára, hogy fecsegésével bajba keverjen valakit –, a tiszteletes elmondta
Trudelnak, hogy a férje is itt van a börtönben, azonban beteg, s általában
eszméletlen – de azért üdvözletét küldi Trudelnak.
 Ettől kezdve Trudelban csak az tartotta a lelket, hogy várta a tiszteletest.
Lorenznak még akkor is sikerült hírt adnia Karliról, ha Hänselné velük volt. Gyakran
leült szorosan Trudel mellé az ablak alá a zsámolyra, s felolvasott egy fejezetet az
Újtestamentumból, miközben Hänselné a másik falnál állt, s figyelmesen nézte
őket.
Trudel nem ismerte a Bibliát. A nemzetiszocialista iskolában nem tanítottak
hittant, s Trudel sosem érezte hiányát a vallásnak. Istenről nem volt fogalma, isten
csak egy szó volt, amit néha használt, ha felkiáltott: „Ó, istenem!” De ehelyett
éppúgy mondhatta azt is, hogy: „Ó, egek!” – semmi különbség nem volt köztük.
Most is, amikor Máté evangéliumából megismerte Jézus életét, megmondta a
tiszteletesnek, nem érti, hogyan lehet Krisztus „Isten fia”. Lorenz tiszteletes
azonban szelíden mosolygott, s csak annyit mondott: nem baj. Csak azt figyelje,
hogyan élt Jézus Krisztus, hogyan szerette az embereket, még az ellenségeit is. A
„csodát” magyarázza, ahogy akarja, mondjuk, mint egy szép mesét. Ismerje meg
azt a lényt, akinek élete csaknem kétezer éve változatlan fénnyel tündököl, örök
példaként, hogy a szeretet erősebb, mint a gyűlölet.
Trudel Hergesell, aki éppúgy tudott gyűlölni, mint szeretni (s aki, miközben a
tiszteletes magyarázott, őszinte szívből gyűlölte a tőle három lépésre álló
Hänselnét), Trudel Hergesell először viszolygott ettől a tanítástól. Úgy érezte,
nagyon is kenetteljes. Nem is Jézus Krisztus lágyította meg a szívét, hanem Lorenz
tiszteletes. Mikor figyelte a férfit, akinek súlyos betegségét mindenki észrevette,
mikor tapasztalta, hogy úgy átérzi minden gondjukat, mint a sajátját, hogy sosem
törődik önmagával, s látta, milyen bátor, hisz olvasás köziben kezébe csempészte
Karli levelét, mikor hallotta, hogy Hänselnével, a spiclivel éppolyan barátságosan
és jóságosán beszél, mint vele, noha tudta, hogy az asszony bármelyik pillanatban
hajlandó őt elárulni, s kiszolgáltatni a hóhérnak – Trudel ilyenkor mintha kicsit
boldog lett volna: megérezte a mélységes békét, ami a férfiból sugárzik, aki nem
akar gyűlölni, csak szeretni, aki még a legelvetemültebb embert is szeretni akarja.
Ez az újonnan megismert érzés természetesen nem úgy hatott, hogy megszerette
Hänselnét, de talán nem törődött már annyira vele, nem volt már olyan fontos,
hogy gyűlölje.
Miközben fel-alá sétált a zárkában, olykor megállt Hänselné előtt és
megkérdezte: – Tulajdonképpen mért viselkedik így? Mért súg be mindenkit? Azt
hiszi, így enyhébb büntetést kap?
Hänselné ilyenkor nem fordította el sárga, gonosz szemét Trudelról. Vagy nem
felelt, vagy azt mondta: – Azt hiszi, nem láttam, hogy odaszorította a mellét a
tiszteletes karjához? Nem szégyelli magát, hogy egy ilyen félhalottat is el akar
csábítani? De várjatok csak, rajtakaplak én még benneteket! Rajtakaplak!
Hogy min akarta Hänselné rajtakapni a tiszteletest és Trudel Hergesellt, azt nem
lehetett tudni. Amikor így gyalázta őket, Trudel csak kurtán, gúnyosan felnevetett,
s újra kezdte néma, végtelen sétáját, miközben egyre Karlira gondolt. Nem lehetett
félreérteni, hogy egyre rosszabb hírek érkeztek róla, bármennyire is igyekezett a
tiszteletes óvatosan és kíméletesen közölni vele. Ha azt mondta, hogy semmi
újság, hogy állapota változatlan, az azt jelentette, hogy Karli nem üzent semmit,
amiből viszont Trudel tudta, hogy eszméletlen. Mert azt már megtanulta, hogy a
tiszteletes nem hazudik, nem tolmácsolja Karli üdvözletét, ha a férfi nem üzent
semmit. Friedrich Lorenz megvetette az olcsó vigaszt, hisz egy szép napon úgyis
kiderül a hazugság.
De a kihallgatásokon, a vizsgálóbírónál is megtudta Trudel, hogy Karli nagyon
rossz állapotban van. Soha nem hivatkoztak újabb vallomására, mindent Trudeltól
akartak megtudni, pedig ő valóban nem tudott Grigoleit bőröndjéről, mely
mindkettőjüket bajba döntötte. Ha a vizsgálóbíró vallatási módszerei nem is voltak
olyan mérhetetlenül ocsmányak és durvák, mint Laubé, azért éppoly makacs volt,
mint a felügyelő. Trudel mindig halálosan kimerülten és elbátortalanodva tért
vissza a kihallgatásokról a zárkába. Ó, Karli, Karli! Csak még egyszer láthatná, csak
odaülhetne az ágyára, megfoghatná a kezét, némán, szótlanul!
Valamikor azt hitte, hogy nem szereti és sosem fogja szeretni. Most pedig
minden porcikáját átitatta; Karli volt a levegő, amit belélegzett, a kenyér, amit
evett, a takaró, ami melegítette. És olyan közel volt hozzá, néhány folyosó, néhány
lépcső, egy ajtó választotta csak el tőle – de nem akadt egyetlen jószívű ember
sem, aki egyszer, csak egyetlenegyszer odavezette volna hozzá! Még a tüdőbajos
tiszteletes sem!
Persze, mindenki félti a maga életét, senki sem meri igazán kockára tenni, hogy
segítsen egy szerencsétlenen! S Trudel egyszerre visszaemlékszik a Gestapo
pincéjének hullakamrájára, a magas SS-re, aki cigarettára gyújtott, s azt mondta
neki: „Kislány! Kislány!”, visszaemlékszik, hogyan keresgélt a holttestek között,
miután Annával levetkőztették a halott Bertát – s úgy érzi, hogy az még egy
irgalmas, kegyes óra volt, mikor kereshette Karlit. De most? Most itt ül remegő
szívvel a kőfalak és vasrácsok között. Egyedül!
Nyílik az ajtó, «okkal lassabban és csendesebben, mintha a felügyelőnő nyitná,
sőt, kopognak is: a tiszteletes.
– Bemehetek? – kérdezi.
– Jöjjön, jöjjön, tiszteletes úr! – kiáltja Trudel Hergesell sírva.
Hänselné pedig gyűlölködő pillantással mormolja: – Mit akar ez már megint?
És akkor Trudel hirtelen odahajtja fejét a tiszteletes beesett, gyorsan emelkedő
és süllyedő mellére, folynak a könnyei, elrejti arcát a férfi mellén, s úgy könyörög:
– Ó, tiszteletes úr, úgy félek! Segítsen rajtam! Látnom kell Karlit, legalább még
egyszer! Érzem, hogy utoljára látom majd...
Hänselné hangja felcsattan: – Jelenteni fogom! Azonnal jelentem!
S a tiszteletes vigasztalólag simogatta meg Trudel haját, s így szól: – Igen,
gyermekem. Látni fogja. Még egyszer látni fogja!
Trudelt még jobban rázza a zokogás, s tudja már, hogy Karli meghalt, hogy
nemhiába kereste a hullakamrában, megérezte, megsejtette.
És felkiált: – Meghalt! Tiszteletes úr, meghalt!
És a tiszteletes felel, az egyeden vigasszal felel, amit ennek a halálra ítélt
asszonynak mondhat: – ő már nem szenved, gyermekem. A te sorsod nehezebb.
Trudel még hallja. Gondolkodni akar a tiszteletes szavain, meg akarja érteni
őket, de elsötétül előtte a világ. Feje előrehanyatlik.
– Fogja meg maga is, Hänselné! – kéri a tiszteletes. – Én gyenge vagyok, nem
tudom tartani.
És aztán kint is elsötétedik a világ, éjszaka van az éjszakában, sötét a
sötétségben.
Trudel, özvegy Hergesellné felébred. Tudja, hogy nem a zárkájában van, s aztán
azt is tudja már, hogy Karli meghalt. Ismét feltűnik előtte alakja a keskeny
priccsen, látja az arcát: milyen kicsiny, milyen fiatal! Aztán a gyerek arcára gondol,
akit szült, a két arc összemosódik, s Trudel tudja, hogy mindent elveszített, a
gyermekét és a férjét, hogy soha többé nem szerethet senkit, hogy soha többé nem
szülhet, s mindez azért van, mert egy öregember kérésére letett egy levelezőlapot
egy ablakdeszkára. Ezért ment tönkre az élete, s Karlié is. És tudja, hogy soha
többé nem lesz boldog, soha többé nem látja a napot és a nyarat, soha többé nem
láthat virágokat...
A síromon virágok, a sírodon virágok...
A borzalmas fájdalom egyre terjed benne, megdermeszti, mint a jég; lehunyja
szemét, s vissza akar menekülni az éjszakába, a felejtésbe. De az éjszaka kint van,
nem jön be hozzá, nem árad belé, s egyszerre forróság önti el... Hangos kiáltással
felugrik az ágyról, futni akar, el akar szaladni ettől a borzalmas fájdalomtól. De egy
kéz megfogja...
Meggyullad a villany: a tiszteletes ül mellette, Lorenz tiszteletes fogja a kiarját.
 Igen, ez egy idegen zárka, Karli zárkája, de Karlit mát elvitték, s Karli zárkatársa
is eltűnt.
– Hová vitték? – kérdezi lihegve, mintha sokat futott volna.
– Imádkozni fogok a sírjánál.
– Mit segítenek már a maga imádságai? Az életéért imádkozott volna, mikor még
nem volt késői
– Ő már eljutott a békesség hónába, gyermekem!
– El akarok menni! – mondja Trudel lázasan. – Kérem, engedjen vissza a
zárkámba, tiszteletes úr! Van egy fényképem róla, látnom kell, most, azonnal.
Annyira megváltozott.
S miközben beszél, nagyon jól tudja, hogy hazudik a jóságos tiszteletesnek, s be
akarja csapni. Hisz nincs képe Karliról, és soha többé nem akar visszamenni a
zárkába Hänselnéhoz.
Futólag eszébe jut: „Megőrültem. Igyekeznem kell, hogy észre ne vegye... Csak
öt percig kell titkolnom, hogy megörültem!”
A tiszteletes óvatosan karon fogja, s kivezeti a zárkából. Folyosókon és lépcsőkön
mennek vissza a női fogházba, és Trudel a zárkából hallja, hogy a rabok mélyen
lélegzenek – ezek alszanak –, mások egyfolytában járkálnak – ezek aggódnak –,
ismét mások sírnak – ezeknek bánatuk van. De senkinek sem olyan súlyos a
bánata, mint az övé.
És amikor a tiszteletes kinyitja, majd bezárja az egyik ajtót, Trudel nem karol
belé; némán mennek tovább egymás mellett a sötétzárkák folyosóján, ahonnan a
részeges orvos, ígérete ellenére, nem szabadította ki a két beteget, majd egy
hosszú lépcsőn felmennek a női fogházba, az V. osztályra, ahol Trudel zárkája van.
Fent, a legfelső folyosón egy felügyelőnő csoszog eléjük s megkérdezi: – Most,
éjjel tizenegy órakor hozza csak vissza Hergesellnét, tiszteletes úr? Mit csináltak
ilyen sokáig?
– Hergesellné több óráig eszméletlen volt. Hisz tudja, hogy meghalt a férje.
– Úgy... és maga megvigasztalta a fiatalasszonyt, tiszteletes úr? Gyönyörű!
Hänselné mesélte, hogy ez a nőszemély szemérmetlenül a nyakába szokott borulni!
Hát akkor bizonyára nagyon jólesett ez a kis éjszakai vigasztalás! Majd beírom az
ügyeleti naplóba!
De mielőtt még a tiszteletes védekezhetett volna az ocsmány piszkolódás ellen,
látják, hogy Trudel, özvegy Hergesellné felmászott a folyosó vasrácsára. Ott megáll
egy pillanatig, háttal feléjük, s fogja az oszlopot.
– Állj! Ne! Ne! - kiáltják.
És odarohannak hozzá, s már nyújtják utána a kezűket.
De Trudel Hergesell már levetette magát a mélységbe, mint az úszó, mikor fejest
ugrik a vízbe. Hallják, ahogy teste süvít a levegőben, majd egy tompa puffanás...
Aztán csend van, halotti csend; sápadtan hajolnak át a korláton, de nem látnak
semmit.
Elindulnak a lépcső felé.
S abban a pillanatban elszabadult a pokol.
Mintha a rabok a vaslemezes ajtókon át látták volna, hogy mi történt. Először
csak egy hisztérikus kiáltás hallatszott, de a kiáltás zárkáról zárkára, osztályról
osztályra, a folyosó egyik végéről a másikra terjedt a feneketlen mélység fölött.
S miközben terjedt, üvöltéssé, ordítássá, sikoltozássá, jajveszékeléssé,
őrjöngéssé növekedett.
– Gyilkosok! Megöltétek! Öljetek meg bennünket is, hóhérok!
Néhány nő felkapaszkodott az ablakba, és kikiabált az udvarra, úgyhogy a
férfirabok is felriadtak éber álmukból, s ők is kiabálni, ordítani, üvölteni, bőgni,
őrjöngeni, tajtékzani kezdtek.
Ezer, kétezer, háromezer hang vádolt, vádolta őket, ezer, kétezer, háromezer
torokból hangzott a vád.
 A vészcsengő felüvöltött, a rabok ököllel verték, zsámolyukkal csapkodták a
vasajtókat. A vaspriccseket a falhoz csapták, majd megint feltépték, s ismét
odacsapták. A csajkák csörömpöltek a földön, a vödörfedők csattogtak, s egyszerre
az egész épületet, az egész hatalmas fegyházat elöntötte az ürülék bűze.
A készültség magára kapkodta a ruháját, megragadták gumibotjaikat.
És kinyitották a zárkaajtókat: knakk-knakk!
És a gumibotok tompán puffantak a rabok koponyáján, az emberek egyre
dühödtebben ordítottak, az ordítás összevegyült a harcolók lábdobogásával, az
epileptikusok éles, állati üvöltésével, a hülye tréfamesterek jódlizásával, a
selyemfiúk füttyeivel...
És a rabok vizet öntöttek a benyomuló őrök arcába.
És Karli Hergesell némán feküdt a hullakamrában. Az arca kicsiny volt és békés,
mint egy gyermeké.
És ezt a vad, páni, borzalmas szimfóniát Trudel, özvegy Hergesellné, született
Baumann tiszteletére rögtönözték a rabok.
Trudel azonban lent feküdt az I. osztályon, félig a linóleumon, félig a mocskos
cementpadlón.
Némán feküdt; kicsiny, szürke, kislányos keze kissé kinyílt, ajkán néhány
vércsepp csillogott, s szeme mereven bámult az ismeretlenbe.
De a füle mintha figyelt volna a hol felduzzadó, hol elapadó, pokoli lármára, s a
homlokát ráncolta, mintha töprengene, vajon ez a béke, amit a jó Lorenz tiszteletes
ígért?
Az öngyilkosság következményeként Friedrich Lorenz fogházlelkészt függesztet-
ték fel állásából, s nem a részeges orvost. Még eljárást is indítottak a tiszteletes
ellen. Mert bűn, ha valamelyik rab önként választja a halált, s ezt elősegíteni
bűnpártolás, hisz halált osztani csak az államnak és szolgáinak van joguk.
Ha egy nyomozó revolvere agyával életveszélyesen megsebesít egy férfit, s ha
egy részeges orvos engedi, hogy a férfi meghaljon, az rendben van. De ha a lelkész
nem akadályozza meg az öngyilkosságot, ha megengedi egy fogolynak, akinek nem
lehet szabad akarata, hogy mégis szabadon döntsön a sorsáról, akkor bűnt követ
el, és bűnhődnie kell érte.
Friedrich Lorenz tiszteletes azonban, sajnos, kibújt a büntetés alól, éppúgy, mint
Hergesellné – mert abban a pillanatban végzett vele a vérömlés, mikor le akarták
tartóztatni. Ugyanis még az a gyanú is felmerült, hogy erkölcstelen viszonyt
folytatott a rábízott embereikkel, ő azonban – mint mondta volna – sok mindentől
megmenekült, s eljutott a békesség hónába.
Így történt, hogy Anna Quangel egész a főtárgyalásig nem tudta meg Trudel és
Karl Hergesell halálát, mert a jó pásztor utóda túlságosan félénk volt, vagy
egyszerűen nem akart üzenetet közvetíteni a rabok között. Pusztán a lelkipásztori
teendőkre korlátozta tevékenységet, úgy, ahogy kívánták tőle.

60. A FŐTÁRGYALÁS:
QUANGELÉK VISZONTLÁTJÁK EGYMÁST

Még a legagyafúrtabban kitervelt gépezetbe is csúszhat hiba. A berlini

„népbíróság”, melynek semmi köze sem volt a néphez, sőt, a nép még néma
közönségként sem vehetett részt tárgyalásaikon, hisz azok többnyire titkosak
voltak - a berlini különbíróság agyafúrtan kitervelt gépezet volt: mielőtt még a
vádlott belépett volna a tárgyalóterembe, gyakorlatilag már elkészült az ítélete, és
semmi jel sem mutatott arra, hogy a vádlottakat ebben a teremben valami
örvendetes meglepetés éri.
 Ezen a reggelen csak egy jelentéktelen ügyet tárgyaltak: Otto és Anna Quangel
hazaárulási perét. A padsorok alig negyedrészt teltek meg: néhány párt-
egyenruhás, néhány jogász, akik kifürkészhetetlen okból óhajtották meghallgatni a
tárgyalást, s főleg joghallgatók ültek a padokban, akik meg akarták tanulni az
ítéletet hozó bíráktól, hogyan lehet az igazság nevében megfosztani életüktől
embereket, akiknek egyetlen bűnük, hogy jobban szeretik hazájukat, mint a bíráik.
A résztvevők természetesen csupán „összeköttetéseik” révén tudtak jegyet
szerezni a tárgyalásra. Hogy az a fehér kecskeszakállas, ráncos arcú, okos
tekintetű emberke, hogy Fromm nyugdíjas törvényszéki tanácsos honnan szerzett
jegyet, azt nem lőhetett tudni. Mindenesetre feltűnés nélkül ott ült a többiek
között, némi távolságban tőlük, a fejét lehajtotta, s gyakran törölgette
aranykeretes szemüvegét.
Otto Quangelt öt perccel tíz óra előtt vezette be egy rendőr a tárgyalóterembe.
Ismét felvehette ruháját, melyet letartóztatásakor viselt, tiszta, de sok helyen
foltozott munkaruháját, mely a sok mosástól kifakult, s kék alapszínétől elütöttek a
sötétkék fokok. Kemény tekintete egykedvűen vándorolt a bíróság üres székeiről a
közönségre, egy pillanatig felvillant, mikor észrevette a törvényszéki tanácsost – s
aztán Quangel nyugodtan leült a vádlottak padjára.
Néhány perccel tíz óra előtt egy másik rendőr bevezette a másodrendű vádlottat,
Anna Quangelt, s most csúszott a gépezetbe az a bizonyos hiba: alighogy Anna
Quangel észrevette a férjét, habozás nélkül, anélkül hogy bárkit szemügyre vett
volna a teremben, odament hozzá, s leült melléje.
Otto Quangel szája elé emelte a kezét, s úgy suttogta: – Ne beszélj! Most még ne!
De Anna a férfi felvillanó tekintetéből észrevette, mennyire örül, hogy
viszontláthatja őt.
E tiszteletre méltó bíróság szabályzata természetesen nem engedte meg, hogy a
vádlottak, akiket hónapok óta gondosan elkülönítettek egymástól, negyedórával a
tárgyalás kezdete előtt nyugodtan leülhessenek egymás mellé, s kedélyesen
cseveghessenek. De akár az történt, hogy a két rendőr is először teljesített efféle
szolgálatot, és megfeledkezett az előírásokról, akár az, hogy nem tulajdonítottak
nagy jelentőséget ennek a bűnügynek, akár pedig az, hogy semmibe sem vették ezt
a két egyszerűen, szinte szegényesen öltözött öreg emberkét – mindenesetre nem
kifogásolták, hogy Anna leüljön Otto mellé, s a következő negyedórában szinte nem
is törődtek a vádlottakkal. Inkább izgalmas beszélgetésbe elegyedtek bizonyos
szolgálati illetményekről, a ki nem fizetett éjszakai pótlékról s az igazságtalanul
magas kereseti adókról.
A közönség közül se vette észre senki a hibát – természetesen Fromm
törvényszéki tanácsos kivételével. Mindnyájan hanyagok és rendetlenek voltak, és
senki sem rosszallotta a dolgot, mely a Harmadik Birodalom hátrányára, s a két
hazaáruló előnyére szolgált. Egy olyan tárgyalás, melynek csupán két munkás-
vádlottja volt, nem keltett semmi feltűnést. Ezek az emberek megszokták a
tömegpereket, harminc-negyven vádlottal, akik általában nem is ismerték egymást,
de legnagyobb csodálatukra a tárgyalás folyamán megtudták, hogy közös
összeesküvést szőttek, s ennek alapján ítélték is el őket.
Így Quangel, miután néhány pillanatig kémlelte a termet, megszólalhatott: –
örülök, Anna. Jól vagy?
– Igen, Otto, most már megint jól vagyok.
– Nem engedik majd sokáig, hogy egymás mellett üljünk. Hát örüljünk ezeknek a
perceknek. Ugye tudod, hogy mi lesz az ítélet?
– Tudom, Otto – mondta az asszony nagyon halkan.
– Igen, mindkettőnket halálra ítélnek. Ezen nem lehet változtatni.
– De Otto...
– Nem, Anna, nincs „de”. Tudom, megpróbáltad, hogy magadra vállalj mindent...
– A nőket nem ítélik el olyan súlyosan, s te talán életben maradhatsz.
 – Nem. Nem tudsz elég jól hazudni. Csak elnyújtod a tárgyalást. Mondjuk meg az
igazságot, akkor gyorsan vége lesz.
– De Otto...
– Nem, Anna, nincs „de”. Gondolkozz. Ne hazudjunk. Csak az igazságot...
– De Otto...
– Anna, kérlek!
– Szeretnélek megmenteni, Otto, szeretném tudni, hogy életben maradsz!
– Anna, kérlek!
– Ó, Otto, ne nehezítsd meg annyira a sorsom!
– Hazudjunk ezeknek? Veszekedjünk, hogy szórakozzanak? Csak az igazságot
mondd, Anna!
Az asszony küszködött magával. Aztán engedett, ahogy egész életében mindig
engedett.
– Jó, Otto, megígérem.
– Köszönöm Anna. Nagyon köszönöm.
Lesütött szemmel hallgattak. Mindketten szégyelltek, hogy meghatódtak.
És hallották az egyik mögöttük ülő rendőr hangját: – És akkor megmondtam a
hadnagynak, hadnagy úr, mondtam, ezt mégsem teheti meg. Hadnagy úr,
mondtam...
Otto Quangel összeszedte magát. El kell mondania. Hiszen ha Anna a tárgyalás
közben tudja meg – márpedig a tárgyalás folyamán bizonyára megtudja –, sokkal
rosszabb lesz. Beláthatatlan következményei lehetnek.
– Anna – suttogta. – Erős és bátor vagy, ugye?
– Igen, Otto – felelte az asszony. – Most már igen. Mióta veled lehetek, az
vagyok. Mi történhet még?
– Igen, Anna, történt valami...
– Micsoda, Otto? Mondd már! Hisz ha te félsz megmondani, én is félni kezdek.
– Nem hallottál többé Gertrudról, Anna?
– Miféle Gertrudról?
– Hát Trudelról!
– Ó, Trudelról! Mi történt Trudellal? Nem, mióta vizsgálati fogságban vagyunk,
nem hallottam róla. Nagyon hiányzott nekem, hisz olyan jó volt hozzám.
Megbocsátotta, hogy elárultam.
– Hisz nem árultad el, Anna! Először én is azt hittem, de aztán megértettelek.
– Igen, ő is megértett. Hisz az a szörnyű Laub úgy összezavart az első
kihallgatásokon, hogy nem is tudtam, mit mondok. De Trudel megértette.
Megbocsátott nekem.
– Hála istennek! Légy bátor és erős, Anna! Trudel meghalt.
– Ó! – nyögte Anna, s szívére szorította a kezét. – Ó!
És Otto gyorsan hozzátette, hogy egyszerre túl legyen mindenen:
– És a férje is meghalt.
Anna sokáig nem felelt. Kezébe temette arcát, de Otto érezte, hogy nem sír,
hanem szinte elkábította a szörnyű hír. S önkéntelenül is ugyanazokat a szavakat
mondta, mint a jóságos Lorenz tiszteletes, miikor közölte vele a hírt: – Meghaltak,
ők már eljutottak a békesség hónába. Sok mindentől megmenekültek.
– Igen! – mondta Anna. – Igen. Annyira aggódott Karliért, mikor nem kapott róla
hírt, de most már eljutott a békesség hónába.
Sokáig hallgatott, s Quangel nem sürgette, bár a közönség morajlásából
észrevette, hogy rövidesen jön a bíróság. Anna halkan kérdezte: – Kivégezték őket?
– Nem – felelte Quangel. – A férje a sérüléseibe halt bele. A letartóztatáskor
leütötték.
– És Trudel?
 – Trudel aztán öngyilkos lett – mondta Otto Quangel gyorsan. – Leugrott a rácson
keresztül az ötödik emeletről. Lorenz tiszteletes azt mondta, azonnal meghalt. Nem
szenvedett.
– Ez azon az éjszakán történt – emlékezett egyszerre Anna Quangel –, amikor
minden rab ordított! Most már tudom. Ó, borzalmas volt, Otto! – S eltakarta az
arcát.
– Igen, borzalmas volt – ismételte Quangel. – Nekünk is borzalmas volt.
Anna egy idő múlva felemelte a fejét, s elszántan nézett Ottóra. Még remegett az
ajka, de azt mondta: - Jobb, hogy így történt. Szörnyű lenne, ha itt ülnének
mellettünk, így pedig már eljutottak a békesség hónába. – És suttogva tette hozzá:
- Otto, Otto, mi is megtehetnénk ezt.
A férfi keményen pillantott rá. És az asszony észrevette, hogy éles, kemény
szemében soha nem látott, gúnyos fény csillan meg, mintha mindez csak játék
lenne: az is, amit Anna mond, az is, ami reájuk vár, s az elkerülhetetlen vég is.
Mintha nem kellene ilyen komolyan venni.
Aztán lassan megrázta a fejét. – Nem, Anna, mi nem tesszük. Mi nem
menekülünk el, mint a leleplezett gonosztevők. Mi nem mentjük fel őket, hogy
ítélkezniük kelljen felettünk. Mi nem!
– S egész más hangsúllyal tette hozzá: – Különben is késő. Nem bilincseltek
meg?
– De igen – mondta az asszony. – A rendőr az ajtóban vette le rólam a bilincset.
– Látod! – mondta Quangel. – Úgysem sikerülne.
Eltitkolta, hogy a vizsgálati fogházban őt is megbilincselték: a kezére láncos
bilincset raktak, a lábára pedig bilincset vasrúddal. Akárcsak Annáról, róla is csak a
tárgyalóterem ajtajában vette le a rendőr ezt az ékszert: az állam nem akarta, hogy
áldozatai becsapják.
– No jó – nyugodott bele Anna. – De azt hiszed, hogy együtt végeznek majd ki
bennünket?
– Nem tudom – tért ki a válasz elől Quangel. Nem akart hazudni, mert tudta,
hogy egyedül kell meghalniuk.
– De bizonyára ugyanabban az órában végeznek ki bennünket?
– Bizonyára, Anna, bizonyára ugyanabban az órában.
De ezt sem tudta biztosan. Aztán folytatta: – Most ne gondolj erre. Csak arra
gondolj, hogy erősnek kell lennünk. Ha elismerjük, amit tettünk, nagyon gyorsan
vége lesz a tárgyalásnak. Ha nem keresünk kibúvókat és nem hazudunk, talán
félórán belül elítélnek bennünket.
– Jó, majd így csináljuk. De ha ilyen gyorsan vége lesz, Otto, akkor gyorsan
elválasztanak bennünket, s talán soha többé nem találkozunk.
– Biztos, hogy találkozunk még, Anna. Megmondták nekem, hogy elbúcsúzhatunk
majd. Biztos, Anna.
– Akkor jó, Otto, akkor mégis lesz valami, aminek örülhetek majd. És most is
együtt vagyunk.
Még egy percig lehettek együtt, aztán felfedezték a hibát, s jó messzire ültették
őket egymástól. El kellett fordítaniuk a fejüket, ha látni akarták egymást.
Szerencsére Quangelné ügyvédje vette észre a hibát, egy barátságos, ősz, kissé
gondterhelt férfi, akit a bíróság jelölt ki hivatalból védőnek, mivel Quangel nem volt
hajlandó pénzt költeni olyan haszontalanságra, mint a védelem.
Mivel az ügyvéd fedezte fel a hibát, nem kiabáltak velük. A két rendőrnek volt
oka, hogy befogják a szájukat, s így Feisler tanácselnök sosem tudta meg, milyen
megbocsáthatatlan hiba történt. Különben a tárgyalás valószínűleg sokkal tovább
tartott volna.

61. A FŐTÁRGYALÁS:
 FEISLER TANÁCSELNÖK

Feisler, a különbíróság tanácselnöke, abban az időben Németország legfőbb

bírája, művelt embernek látszott. Otto Quangel művezető szavajárása szerint
„finom úr” volt. Illendően tudta viselni talárját, s bírói kalapját méltóságteljesen
hordta, nem olyan lehetetlenül csapta a fejére, mint sokan. A szeme okos volt, de
hideg, a homloka szép, magas, de a szája ocsmány; ez a kegyetlen s mégis kéjes
vonalú száj elárulta a kéjencet, aki mindig csak az élet örömeit keresi, de ezeket
mindig másokkal fizetteti meg.
A keze is ocsmány volt; hosszú, görcsös ujjai keselyűkarmokhoz hasonlítottak –
ha különösképp kellemetlen kérdést tett fel, ujjai begörbültek, mintha áldozata
húsát marcangolnák. És a modora is ocsmány volt: sosem beszélt nyugodtan és
tárgyilagosan, rávetette magát az áldozatára, szidalmazta, maró gúnnyal ostorozta.
Feisler tanácselnök ocsmány ember volt, rossz ember.
Mióta Otto Quangelnak átadták a vádiratot, néha beszélgetett barátjával, Dr.
Reichhardttal, a főtárgyalásról. Az okos Dr. Reichhardt is úgy vélte, hogy a vég
kikerülhetetlen, tehát Quangel valljon be mindent, ne tagadjon, ne hazudjon, így
kifogja a bírák vitorlájából a szelet, s nem szidalmazhatják nagyon soká. A
tárgyalás rövid lesz, a tanúkihallgatásoktól bizonyára eltekintenek.
Feltűnést keltett, amikor a tanácselnök kérdésére: bűnösnek érzik-e magukat a
vádiratban felsorolt cselekményekben, mindkét vádlott kurta „igen”-nel felelt. Hisz
ezzel az „igen”-nel saját halálos ítéletüket írták alá, s tulajdonképpen felesleges
volt folytatni a tárgyalást.
Feisler tanácselnök egy pillanatig habozott, annyira meglepte ez a szokatlan
beismerés.
De aztán észhez tért. Nem akart lemondani a tárgyalásról. Sárba akarta taposni
ezt a két munkást, hallani akarta, hogyan kertelnek telibetaláló kérdéseire. Mikor a
vádlottak bevallották tettüket, szinte büszkén csengett a hangjuk. Feisler
tanácselnök látta a hatást a közönség arcán – az embereik részben döbbenten,
részben elgondolkodva nézték a vádlottakat –, s meg akarta törni büszkeségüket.
Azt akarta, hogy a tárgyalótermet büszkeségüktől, méltóságuktól megfosztva
hagyják d.
– Tudják, hogy ezzel az „igen”-nel maguk írták alá a halálos ítéletüket, maguk
taszították ki magukat a tisztességes emberek közül? – kérdezte Feisler. – Tudják,
hogy utolsó, halált érdemlő gonosztevők, és lógni fognak? Tudják? Feleljenek
igennel vagy nemmel!
– Bűnös vagyok – mondta Quangel. – Elkövettem azt, ami a vádiratban áll.
– Feleljen igennel vagy nemmel! – csapott rá a tanácselnök. – Azt kérdeztem,
hogy aljas hazaáruló-e? Igen vagy nem?
Quangel keményen ránézett a föléje magasló finom úrra. Aztán azt mondta: -
Igen!
– Pfuj, disznó! – kiáltotta a tanácselnök s kiköpött. – Pfuj, disznó! És még maga
meri németnek nevezni magát!
Lenéző pillantást vetett Quangelra, majd Anna Quangelhoz fordult:
– És maga? – kérdezte. – Maga is olyan aljas, mint a férje? Maga is egy utolsó
hazaáruló? Maga is szégyent hozott a dicsőség mezején hősi hálák halt fiára? Igen
vagy nem?
A gondterhelt, ősz ügyvéd gyorsan felemelkedett. – Legyen szabad
megjegyeznem, tanácselnök úr, hogy a védencem...
A tanácselnök rácsapott: – Megbüntetem, ügyvéd úr, azonnal megbüntetem, ha
még egyszer megszólal, anélkül hogy engedélyt adnék rá! Üljön le!
Majd ismét Anna Quangelhoz fordult: – Nos, igen vagy nem? Maradt magában a
tisztességnek legalább még némi nyoma, vagy maga is olyan, mint a férje, akiről
már tudjuk, hogy aljas hazaáruló? Maga is elárulta népét ezekben a nehéz időkben?
Van mersze szégyent hozni a saját fiára? Igen vagy nem?
Anna Quangel félénken habozva pillantott a férjére.
– Rám nézzen, ne arra a hazaárulóra! Igen vagy nem?
– Igen! - mondta Anna halkan, de érthetően.
– Beszéljen hangosabban! Mindnyájan hallani akarjuk, hogy egy német anya nem
szégyelli bemocskolni saját fia hősi halálát!
– Igen! – mondta Anna Quangel hangosan.
– Hihetetlen! – kiáltotta Feisler. – Sok szomorú és szörnyű eseménynek voltam
már tanúja ebben a teremben, de ilyen szégyent még nem értem meg! Maguk nem
akasztófát érdemelnek; az ilyen elembertelenedett bestiákat fel kellene négyelni!
Inkább a közönségnek beszélt, mint Quangelnénak, s tulajdonképpen megelőzte
az ügyész vádbeszédjét. De aztán mintha észhez tért volna (nem akart lemondani a
tárgyalásról): – Mint legfelső bíróra azonban az a súlyos kötelesség hárul rám,
hogy ne elégedjek meg a puszta vallomással. Bármennyire nehezemre esik is, és
bármennyire kilátástalannak látszik is, mégis kötelességem megvizsgálni, nem
forognak-e fenn esetleg bizonyos enyhítő körülmények.
Így kezdődött a tárgyalás. S még hét órát tartott.
Igen, az okos Dr. Reichhardt a zárkában tévedett, s tévedett Quangel is. Eszükbe
sem jutott, hogy a német nép legfelső bírája ilyen feneketlen, ilyen ocsmány
gyűlölettel vezesse a tárgyalást. Mintha Quangelék Feisler tanácselnök úr
szentséges személyét sértették volna meg, mintha egy kicsinyes, irigy,
megbocsátani képtelen embernek gázoltak volna a becsületébe, s most arról lenne
szó, hogy a sértettnek halálra kell sebeznie ellenfeleit. Feisler annyira
személyeskedve vezette a tárgyalást, mintha Quangel elcsábította volna a lányát.
Tárgyilagosságról persze szó sem volt.
Bizony, mindketten alaposan tévedtek; a Harmadik Birodalom még legnagyobb
ellenségeinek is tartogatott meglepetéseket, ocsmánysága annyira felülmúlt
minden elképzelhető ocsmányságot.
– A tanúk, a maga becsületes munkatársai azt vallották, vádlott, hogy maga
piszkos zsugori. Mennyit keresett egy héten? – kérdezte például a tanácselnök.
– Az utóbbi időben negyven márkát vittem haza – felelte Quangel.
– Úgy, negyven márkát. S abból már levonták a kereseti adót, a Téli Segélyt, a
betegsegélyzőt és a Munkafront tagdíját, ugye?
– Igen.
– Egész szép kereset két ilyen öreg embernek, nem?
– Megéltünk belőle.
– Nem, nemcsak megéltek! Már megint hazudik! Rendszeresen tettek félre pénzt!
Igaz vagy nem?
– Igaz. Általában félretettünk belőle valamit.
– S átlagosan mennyit tudtak félretenni egy héten?
– Azt nem tudom. Különböző összegeket.
A tanácselnök megdühödött:
– Azt mondtam, általában! Általában! Nem tudja, mi az, hogy általában? S maga
meri művezetőnek nevezni magát? Amikor nem is tud számolni? Csodálatos!
Feisler tanácselnök azonban szemmel láthatólag egyáltalán nem tartotta
csodálatosnak, mert felháborodottan pillantott a vádlottra.
– Elmúltam ötvenéves. Huszonöt éve dolgozom. Minden év különböző volt. Olykor
nem is volt munkám. Vagy megbetegedett a gyerek. Nem tudom megmondani,
általában mennyit tettünk félre.
– Úgy? Szóval nem tudja? Majd én megmondom magának, mért nem tudja! Mert
nem akarja tudni! Mert piszkos zsugori, akitől a tisztességes munkástársai
undorodva elfordultak! Mert fél, hogy megtudjuk, mennyit kapart össze! Nos,
mennyit? Ezt sem tudja megmondani?
 Quangel küszködött magával.
A tanácselnök tényleg kényes pontjára tapintott. Hogy mennyit takarítottak meg,
azt még Anna sem tudta. De aztán elszánta magát.
Erről is lemond. Az elmúlt hetekben annyi mindenről lemondott már, mért ne
mondana le hát erről is? Elszakította az utolsó köteléket is, mely múltjához fűzte s
azt mondta:
– Négyezer-hétszázhatvanhárom márkát!
– Igen - ismételte meg a tanácselnök, s hátradőlt a magastámlájú bírói székben.
– Négyezer-hétszázhatvanhárom márka hatvanhét pfenniget. – Ezt a számot az
iratokból olvasta. - S nem szégyelli magát harcolni az állam ellen, mikor ennyit
keresett? Harcolni a közösség ellen, amely gondoskodott magáról? – Egyre jobban
belelovalta magát. – Maga nem tudja, mi a hála. Maga nem tudja, mi a becsület.
Szégyenfoltja a nemzetnek! Ki kell irtani!
És a keselyűkarmok bezárultak, majd kinyíltak, s ismét bezárultak, mintha dögöt
marcangolnának.
– A pénznek csaknem a felét még a hatalomátvétel előtt tettem félre – mondta
Quangel.
Valaki felnevetett a közönség soraiban, de azonnal ijedten elhallgatott, és
zavartan köhécselt, mert a tanácselnök dühösen pillantott rá.
– Csendet kérek! Egy hangot sem akarok hallani! Magát pedig, vádlott,
megbüntetem, ha pimaszkodik. Nehogy azt higgye, hogy magát már nem lehet
megbüntetni. Majd ellátom én a baját! – Áthatóan pillantott Quangelra: – Most
pedig azt mondja meg, vádlott, tulajdonképpen mire gyűjtötte a pénzt?
– Hogy legyen öregkorunkra.
– Na ne mondja, öregkorukra? Milyen meghatóan hangzik! Pedig megint hazudik.
Hisz legalábbis azóta, mióta a levelezőlapokat írja, tudnia kell, hogy nem fognak
megöregedni! Hisz az előbb vallotta be, hogy mindig tisztában voltak bűntettük
következményeivel. Ennek ellenére továbbra is takarékoskodtak, s betették a pénzt
a takarékpénztárba. Miért?
– Mindig arra számítottam, hogy megúszom.
– Mit jelent az, hogy megússza? Hogy felmentik?
– Nem, arra sosem gondoltam. Arra számítottam, hogy nem fognak el.
– Nos, látja, kissé rosszul számított. De nem is hiszem, hogy erre számított. Nem
olyan buta maga, amilyennek most tetteti magát! Nem gondolhatta, hogy még
évekig zavartalanul folytathatja a gaztetteit.
– Nem hiszem, hogy évekig kellett volna folytatnom.
– Hogy érti ezt?
– Nem hiszem, hogy az Ezeréves Birodalom még évekig fennállna – mondta
Quangel, s a tanácselnök felé fordította kemény madárarcát.
Lent a védő ijedten rezzent össze.
A közönség soraiban megint felnevetett valaki, majd fenyegető morajlás
hallatszott.
– Ocsmány disznó! – kiáltotta valaki.
A Quangel mögött ülő rendőr megigazította a csákóját. A másik kezével megfogta
revolvertáskáját.
Az ügyész felugrott, s egy papírlapot lobogtatott.
Quangelné mosolyogva pillantott a férjére, s buzgón bólogatott.
A mögötte ülő rendőr megfogta a vállát, s durván megszorította.
Az asszony erőt vett magán, s nem kiabált.
Az egyik ülnök tátott szájjal meredt Quangelra.
A tanácselnök felugrott: – Maga ocsmány gazember! Maga hülye! Maga
gazember! Azt meri mondani...
Eszébe jutott a méltósága s elhallgatott.
 – Vezessék el a vádlottat, őrmester, vezesse el ezt a fickót! A bíróság kiszabja
majd a megfelelő büntetést...
Negyedóra múlva folytatódott a tárgyalás.
Sokan észrevették, hogy a vádlott alig tud járni, s azt gondolták: „Ezt közben
alaposan elintézték!” Anna Quangel is ezt gondolta ijedten.
Feisler tanácselnök kihirdette: – Otto Quangel vádlottat négyheti sötétzárkával
büntetjük. Kenyér és víz, minden harmadik nap élelem-megvonás. Azonkívül – tette
hozzá Feisler tanácselnök magyarázólag –, el kell venni a vádlott nadrágtartóját,
mivel jelentették, hogy a szünetben gyanúsan húzogatta, tehát feltételezhető, hogy
öngyilkosságot akar elkövetni.
– Csak vécére kellett mennem,
– Fogja be a pofáját, vádlott! Feltételezhető, hogy öngyilkosságot akar elkövetni.
Mostantól kezdve a vádlottnak nadrágtartó nélkül kell meglennie. Magának
köszönheti.
Ismét nevetett valaki, de a tanácselnök most szinte jóakaratu pillantást vetett
rá; ő is örült a jól sikerült tréfának. A vádlott kissé görnyedten állt, s egy pillanatra
sem engedhette el a nadrágját.
A tanácselnök mosolygott: – A tárgyalást folytatjuk.

62. A FŐTÁRGYALÁS: PINCSI ÜGYÉSZ

Míg a különbíróság tanácselnöke, Feisler minden elfogulatlan embert egy gonosz

vérebre emlékeztet, az ügyész csak kis, csaholó pincsi szerepét tölti be, mely azt
lesi, hogy a véreb áldozatának lábába haraphasson, míg hatalmas testvére az
áldozat torkát szorongatja. Az ügyész a tárgyalás folyamán többször megkísérelte
megugatni Quangelékat, azonban a véreb üvöltése mindig elnyomta a hangját. Mit
is csaholhatott volna? Hisz a tanácselnök az első pillanattól kezdve átvette az
ügyész szerepét is; Feisler elfogultságával az első pillanattól kezdve megsértette
minden igazságot osztó bíró alapvető kötelességét.
A déli szünet után azonban, mikor a tanácselnök ugyancsak bőségesen ebédelt –
persze jegy nélkül –, s bort és pálinkát is ivott, Feisler kissé fáradt volt. Minek
erőlködjék még? Hisz a vádlottak már amúgy is halottak. Amellett most a nő
következett, ez a kis munkásasszony – s a nők a tanácselnök hivatalos álláspontja
szerint nem érdekesek. A nők hülyék, s csak egyetlen célra alkalmasak. Egyébként
mindig azt csinálják, amit a férfiak akarnak.
Feisler tehát kegyesen eltűrte, hogy most a pincsi tolakodjék előtérbe, s csaholni
kezdjen. Lehunyt szemmel hátradőlt a bírói székben, fejét nekitámasztotta a
támlának, s bár látszólag figyelt, tulajdonképpen átadta magát az emésztés
gyönyörének.
– Maga már meglehetősen idős volt, vádlott, amikor férjhez ment, ugye?
– Harmincéves voltam.
– És azelőtt?
– Nem értem, kérem.
– Csak ne tettesse olyan ártatlannak magát! Azt akarom tudni, volt-e viszonya
férfiakkal házassága előtt? Gyerünk, gyorsan!
Anna Quangel előbb elpirult, majd elsápadt ettől a feneketlen ocsmányságtól.
Segítségért könyörögve pillantott idős védőjére, aki azonnal felugrott. – Tiltakozom
a kérdés ellen, mivel nem tartozik az ügyhöz!
– A kérdés az ügyhöz tartozik – jelentette ki az ügyész. Itt az a vélemény alakult
ki, hogy a vádlott csak segítőtársa volt a férjének. Én viszont bebizonyítom, hogy a
vádlott egy erkölcsi nulla, aki a söpredékből származik, s bármilyen bűntettre
képes.
 Az elnök unatkozva jelentette ki: – A kérdés az ügyhöz tartozik. Engedélyezem.
– Nos tehát, hány férfival volt viszonya a házassága előtt? – csaholta a pincsi.
Minden tekintet Anna Quangelra szegeződött. Néhány egyetemi hallgató a száját
nyalja, valaki kéjesen sóhajt.
Quangel kissé aggódva pillant Annára, mert tudja, milyen érzékeny ilyesmire az
asszony.
De Anna Quangel elszánta magát. Ahogy az előbb Otto némi habozás után
lemondott arról, hogy titokban tartsa megtakarított pénzét, most ő is
szemérmetlen akart lenni ezekkel a szemérmeden férfiakkal.
– Nos tehát, hány férfival volt viszonya a házassága előtt? – kérdezte az ügyész.
És Anna Quangel így felelt: – Nyolcvanhéttel.
Valaki röhögni kezd.
A tanácselnök felriad szendergéséből, s szinte érdeklődve nézi ezt a kicsiny,
tömzsi, piros arcú, telt keblű munkásasszonyt.
Quangel sötét szeme felvillan, majd lesüti a szemét.
De ezt nem vette észre senki.
Az ügyész azonban teljesen megzavarodva dadogja: – Nyolcvanhéttel? Hogyhogy
pont nyolcvanhéttel?
– Azt már nem tudom – mondja Anna Quangel nyugodtan. – Több nem akadt.
- Úgy? – mondja az ügyész rosszkedvűen. – Úgy!
Rosszkedvű, mert a vádlott egyszerre az érdeklődés középpontjába került, holott
egyáltalán nem ezt akarta. S azért is rosszkedvű, mert mint a legtöbb jelenlevő, ő
is biztosan tudja, hogy az asszony hazudik: legfeljebb két vagy három szeretője
volt, de lehet, hogy egy se. Tulajdonképpen meg lehetne büntetni a bíróság
kigúnyolása miatt. De hogyan lehet ezt rábizonyítani?
Végre elszánja magát, s bosszúsan mondja: – Biztos vagyok benne, hogy
mértéktelenül túloz, vádlott. Ha valakinek nyolcvanhét szeretője volt, az nem
emlékszik a pontos számra, hanem azt feleli: sok. Épp a válasza bizonyítja
züllöttségét. Maga még dicsekszik is a szemérmetlenségével! Büszke rá, hogy
ringyó volt. És ringyóból az lett, ami a ringyókból általában lenni szokott: kerítőnő!
Még a saját lakásából is kuplerájt csinált!
Most mégis megharapta Anna Quangelt a pincsi.
– Nem! – kiáltja Anna, s könyörögve emeli fel a kezét. Ne mondjon ilyeneket! Ez
nem igaz!
– Nem igaz? – csahol a pincsi. – Hát minek nevezzem azt, hogy a fia úgynevezett
menyasszonyának többször is megengedte, hogy maguknál aludjon? A fia ilyenkor
talán elment otthonról, mi? Hol aludt az a Trudel? Tudja, hogy meghalt, ugye tudja?
Különben ő is itt ülne a vádlottak padján, mint a férje bűntársa!
De Trudel említése ismét erőt öntött Quangelnéba. Nem az ügyésznek, hanem a
bíráknak mondja: – Igen, Trudel, hálisten, meghalt, így legalább megmenekült ettől
a szégyentől...
– Türtőztesse magát, vádlott! Figyelmeztetem!
– Tisztességes, rendes lány volt...
– És elhajtotta az öthónapos magzatát, mert nem akart katonát szülni!
– Nem hajtotta el a magzatát, hisz olyan boldogtalan volt a gyerek halála miatt!
– Ő maga vallotta be!
– Ezt nem hiszem.
– Hogy maga mit hisz vagy mit nem, az minket nem érdekeli – üvölti az ügyész. –
De nagyon ajánlom, vádlott, beszéljen más hangnemben, különben kellemetlen
meglepetésben lesz része! Hergesellné vallomását Laub felügyelő vette
jegyzőkönyvbe. És egy bűnügyi felügyelő nem hazudik!
A pincsi fenyegetően nézett körül a teremben.
– Most pedig még egyszer felszólítom, vádlott, feleljen a kérdésemre: Volt a
fiának viszonya ezzel a lánnyal vagy nem?
 – Egy anyának ahhoz semmi köze. Nem szoktam leselkedni.
– De kötelessége lett volna felügyelni rájuk! Ha megengedte, hogy a fia
erkölcstelen viszonyt folytasson a maga lakásában, akkor a büntetőtörvénykönyv
paragrafusai alapján kerítéssel vádolható.
– Azt én nem tudom. De tudtam, hogy háború van, s a fiamnak talán meg kell
halnia. Nálunk az a szokás, hogy ha két fiatal eljegyzi egymást, vagy jegyeseknek
számítanak, és még háború is van, akkor nem nézünk a körmükre.
– Aha, most tehát bevallja, vádlott! Tehát tudott az erkölcstelen viszonyról, sőt,
eltűrte. Ezt nevezi annak, hogy „nem nézett a körmükre”. De a
büntetőtörvénykönyv ezt kerítésnek nevezi, és gyalázatos és elvetemült az az
anya, aki ezt eltűri!
– Gyalázatos és elvetemült? Na, akkor azt szeretném tudni – mondja Anna
Quangel kemény haragon, félelem nélkül –, akkor azt szeretném tudni, minek
nevezi a büntetőtörvénykönyv, ami a Bubi-Dugd-Már Szövetségben* történik?

* Célzás a Német Lányszövetségre (Bund Deutscher Mädchen).

Élénk nevetés.
– És amit az SA csinál a lányokkal...
A nevetés elhal.
– És az SS – hisz azt mesélik, az SS-ek előbb megbecstelenítik a zsidólányokat,
aztán agyonlövik őket...
Egy pillanatig halotti csend...
De aztán kitör a zenebona. A közönség kiabál, néhányan átmásznak a korláton, s
igyekszenek odajutni a vádlotthoz.
Otto Quangel felugrott, hogy ha kell, a felesége segítségére siessen...
A rendőr és az elkobozott nadrágtartó azonban megakadályozzák szándékában.
A tanácselnök is felugrott, s indulatosan, de hasztalanul igyekszik rendet
teremteni.
Az ülnökök hangosan beszélgetnek.
Pincsi ügyész csahol és csahol, de senki sem érti a szavát...
Végül is Anna Quangelt kihurcolják a teremből, a lárma elcsitul, a bíróság
visszavonul...
Öt perc múlva megjelennek a bírák:
– Anna Quangel vádlottat kizárjuk a tárgyalásról. Bilincsben marad. További
utasításig sötétzárka; kenyér és víz csak minden második napon. A tárgyalás
folytatódik.

63. A FŐTÁRGYALÁS: ULRICH HEFFKE TANÚ

Ulrich Heffke tanú, a finommechanikus, Anna Quangel púpos testvére sokat

szenvedett az elmúlt hónapokban. Az alapos Laub felügyelő közvetlenül Quangelék
letartóztatása után feleségével együtt őt is lefogta, minden elfogadható bizonyíték
nélkül, pusztán azért, mert Quangelék rokona.
Ettől kezdve Ulrich Heffke állandó félelemben élt. Ezt a szelíd, szerény, egyszerű
embert, aki egész életében kerülte a vitát és veszekedést, a szadista Laub vette
kezelésbe: kínozta, üvöltözött vele, ütötte. Éheztették, megalázták, egyszóval
minden ördögi praktikájukat kipróbálták rajta.
S ez teljesen megzavarta a púpos agyát. Ijedtében csak arra figyelt, hogy mit
akarnak kínzói tőle hallani, s aztán ész nélkül vallott, akár olyasmit is, ami őt
terhelte, noha vallomásának képtelenségét azonnal rábizonyították.
 És akkor újra kínozni kezdték, mert remélték, hogy a kis púpos vallomásaiból
mégis nyomára jutnak egy új, eddig ismeretlen bűntettnek. Laub felügyelő kitartott
a kor parancsa mellett: Mindenki gyanús. Csak türelmesen keresni kell, akkor
mindig talál az ember valamit.
Laub semmiképp sem akarta elhinni, hogy egy olyan németre akadt, aki nem
párttag, s mégsem hallgat soha külföldi adókat, nem terjeszt hazaáruló rémhíreket,
sőt, soha egyetlen közellátási rendeletet sem szeg meg. Laub a fejére olvasta Heff-
kének, hogy ő helyezte el a levelezőlapokat sógora helyett a Nollendorfplatzon.
Heffke bevallotta – s Laub csak három nap múlva tudta bebizonyítani, hogy ő,
Ulrich Heffke, semmiképp sem helyezhette el a levelezőlapokat.
Eztán Laub felügyelő azzal vádolta Heffkét, hogy elárulta az optikai művek üzemi
titkait, ahol dolgozik. Heffke bevallotta, s Laubnak csak egyheti fáradságos
nyomozás után sikerült kiderítenie, hogy ebben a gyárban nincsenek is üzemi
titkok, melyeket el lehetne árulni; senki sem tudja, milyen fegyverhez gyártják az
alkatrészeket.
Heffkének minden hamis vallomást súlyosan kellett megfizetnie, de ettől csak
még jobban megrémült, ahelyett hogy tanult volna belőle. Vakon vallott, csak hogy
békén hagyják, csak hogy megszabaduljon a további kihallgatástól, s aláírt minden
jegyzőkönyvet. Saját halálos ítéletét is aláírta volna. Félt, remegett, mint a
kocsonya; már az első szótól összerezzent.
Laub felügyelő eléggé szemérmetlen volt, hogy ezt a nyomorultat Quangelékkal
együtt átvitesse a vizsgálati fogházba, bár egyetlen jegyzőkönyv sem bizonyította,
hogy részt vett volna Quangelék „bűntényében”. Biztos, ami biztos; majd meglátja
a vizsgálóbíró, ki tud-e mégis préselni valami terhelő adatot Heffkéből. Ulrich
Heffke mindenekelőtt arra használta fel a vizsgálati fogság valamivel nagyobb
szabadságát, hogy felakasztotta magát. Az utolsó pillanatban találták meg,
levágták, s visszaadták életét, amit már nem tudott elviselni.
Ettől kezdve a kis púpos még sokkal rosszabb körülmények között élt: a zárkában
egész éjjel égett a villany, a külön őrszem öt-hatpercenként benézett az ajtón, a
kezét megbilincselték, s csaknem mindennap kihallgatták. Bár a vizsgálóbíró
semmi terhelő adatot nem talált Heffke aktáiban, mégis biztos volt benne, hogy a
púpos eltagad valami bűntettet, különben mért lett volna öngyilkos? Ártatlan
ember nem akasztja fel magát! Heffke ostoba szokása, hogy minden vádat
bevallott, azt eredményezte, hogy a vizsgálóbíró hosszadalmas kihallgatásokba és
nyomozásokba bonyolódott, míg végre kiderült, hogy Heffke nem csinált semmit.
Így aztán Ulrich Heffke csak egy héttel a főtárgyalás előtt szabadult a vizsgálati
fogságból. Heffke visszatért nyurga, komor, fáradt feleségéhez, akit már rég
szabadon engedtek. Az asszony némán fogadta. Heffke annyira tönkrement, hogy
nem tudott dolgozni; sokszor órákig térdelt a sarokban, s halk, kellemes fejhangon
templomi énekeket énekelt. Alig beszélt, s éjjel gyakran sírt. Volt egy kis
megtakarított pénzük, úgyhogy az asszony nem ösztökélte munkára az urát.
Három nappal azután, hogy szabadlábra helyezték Ulrich Heffkét, tanúként
beidézték a főtárgyalásra. Zavarodott elméjével nem értette meg, hogy csak
tanúnak idézik be. Óráról órára izgatottabb lett, szinte semmit sem evett már, s
egyre többet énekelt. Egyfolytában gyötörte a félelem, hogy ismét kezdődnek a
kínzások, holott csak most szabadult meg tőlük.
A főtárgyalás előtti éjszakán ismét felakasztotta magát; ezúttal komor felesége
mentette meg. Alighogy eszméletre tért, az asszony alaposan elverte.
Helytelenítette az életmódját. S másnap keményen megfogta a karját, s a
következő szavakkal adta át a tanúk várószobájának ajtajában a bírósági
szolgának: – Kicsit dilis szegény. Jól vigyázzon rá!
A szoba már tele volt, mikor megérkeztek – elsősorban Quangel munkástársait
idézték be, az igazgatóság kiküldöttjét, a két asszonyt és a postatisztet, akik
megfigyelték, amikor elhelyezte a levelezőlapokat – tehát jó csomó tanú hallotta az
asszony szavait, úgyhogy nemcsak a bírósági szolga, hanem a tanúk is buzgón
vigyáztak az emberkére. Néhányan megpróbálták a púpost ugratni, hogy így üssék
el az unalmas várakozási időt, de nem sok eredménnyel: látszott a szemén, hogy
borzalmasan fél. S a tanúk elég jóindulatúak voltak, nem sokat gyötörték.
Feisler tanácselnök kihallgatását, félelme ellenére, egészen jól átvészelte a
púpos, egyszerűen azért, mert olyan halkan beszélt, és úgy remegett, hogy a
legfelső bíró nagyon hamar megunta a gyáva nyúl kihallgatását. Ezután a púpos
elbújt a többi tanú között, s remiéire, hogy most már békén hagyják.
De aztán látnia kellett, hogyan faggatja, hogyan kínozza pincsi ügyész a
testvérét; hallotta, milyen szemérmetlen kérdéseket tesz fel Annának, őszintén
felháborodott, s fel akart állni, meg akarta védeni imádott testvérét, be akarta
bizonyítani, hogy mindig tisztességes életet élt – de úgy félt, hogy inkább
mégiscsak meghúzódott, gyáván meghunyászkodott.
Így követte félelem, gyávaság és bátorság között ingadozva a tárgyalás menetét
– tulajdonképpen nem volt már beszámítható, egészen addig, míg Anna Quangel
szidalmazni kezdte a Német Lányszövetséget, az SA-t és az SS-t. Látta az ezt
követő zűrzavart, amihez kissé ő is hozzájárult, mert hogy jobban lásson,
felmászott a padra. A kicsiny, nevetséges emberke látta azt is, hogy Annát két
rendőr kihurcolja a teremből.
Amikor a tanácselnök végre rendet teremtett a teremben, még mindig a padon
állt. Szomszédai megfeledkeztek róla, még mindig egymással pusmogtak.
Ekkor pincsi ügyész észrevette Ulrich Heffkét. Csodálkozva szemlélte a
szánalomra méltó figurát, majd rákiáltott: – Hé, maga!... Hiszen maga a vádlott
testvére, ugye? Hogy is hívják?
– Heffke, Ulrich Heffke – segítette ki az ügyész joggyakornoka.
– Ulrich Heffke tanú, ez a maga nővére! Felszólítom, tegyen vallomást Anna
Quangel előéletéről! Mit tud az előéletéről?
És Ulrich Heffke kinyitotta a száját – még mindig a padon állt –, s szeméből most
tűnt el először a félelem. Kinyitotta a száját, s kellemes fejhangon énekelni
kezdett:

Már búcsút veszek tőled, álnok, hamis világ,

Nem kell gonosz életed, van benne hamisság.
Jobb nékem mennyben laknom, s oda igyekeznem,
Hol Istenem jutalmaz, kit szolgáltam itten.*

Mindenki úgy elképedt, hogy engedték énekelni. Néhányan egyenesen szépnek

érezték ezt az egyszerű éneket, s a dallam ütemére önfeledten ingatták fejüket. Az
egyik ülnök eltátotta a száját. Néhány egyetemi hallgató belekapaszkodott a
korlátba; arcizmaik megfeszültek. A gondterhelt, ősz ügyvéd félrehajtotta fejét, s
elgondolkozva piszkálta az orrát. Otto Quangel sógora felé fordította kemény arcát,
s most érezte először, hogy hideg szíve megdobban ezért a szerencsétlen kis
fickóért. Vajon mit csinálnak majd vele?

Rejtsed el én lelkemet fölnyílt oldaladban:

Mentsd gonosztul szívemet, vidd nyugodalomban,
Hiszem, itt aki jól élt, bemegy én mennyekbe,
Kit itt véred megtisztít, nyugszik szent kebledben.

Miközben Heffke elénekelte a második versszakot, a teremben ismét

nyugtalanság támadt. A tanácselnök súgott valamit, az ügyész küldött egy cédulát
a szolgálatban levő rendőrtisztnek.

* Ács Mihály fordítása az 1716-ban megjelent „Arany láncz” című lőcsei énekeskönyvből.
 A kis púpos azonban nem figyelt semmire. Tekintete a terem mennyezetére
meredt. Aztán hangosan, elbűvölt, rajongó hangon kiáltotta: – Megyek!
És felemelte a kezét, elrugaszkodott a padról, repülni akart...
Aztán gyámoltalanul lezuhant az előtte ülő tanúk közé, akik ijedten ugrottak
félre, s begurult a padok alá...
– Vigyék ki ezt az embert! – kiáltotta a tanácselnök parancsolóan. A közönség
már megint izgatottan lármázott. – Vigyék orvoshoz!
Ulrich Heffkét kivitték a teremből.
– Látnivaló: a család gonosztevőkből és őrültekből áll – állapította meg a
tanácselnök. – Nos, a kiirtásaikról majd gondoskodunk.
És fenyegető pillantást vetett Otto Quangelra, aki a nadrágját fogva még mindig
az ajtóra meredt, ahol kis sógora eltűnt.
A kis púpos Ulrich Heffke kiirtásáról természetesen gondoskodtak. Sem testileg,
sem szellemileg nem volt életképes, tehát elmegyógyintézetbe utalták, ahol
rövidesen egy injekcióval gondoskodtak arról, hogy valóban búcsút vegyen ettől a
gonosz világtól.

64. A FŐTÁRGYALÁS: A VÉDŐK

Anna Quangel védője, a gondterhelt, ősz hajú, korosodó úr, aki önfeledt
pillanataiban az orrát piszkálta, s arca félreismerhetetlenül zsidós volt (de nem
lehetett semmit „rábizonyítani”, mert okmányai igazolták, hogy fajtiszta „árja”), ez
az ügyvéd, aki hivatalból látta el az asszony védelmét, felemelkedett, s megkezdte
védőbeszédét.
Kifejtette, hogy nagyon sajnálja, hogy védence távollétében kell beszélnie.
Természetesen igen sajnálatos, hogy védence hevesen kifakadt a párt olyan
kipróbált intézményei ellen, mint az SA és az SS...
Az ügyész közbekiáltott: – Nem sajnálatos, hanem bűnös!
Igen, természetesen egyetért a vádhatósággal, hogy az ilyen kifakadás valóban
bűnös. Mindazonáltal épp védence testvérének esete bizonyítja, hogy Quangelné
nem egészen beszámítható. Ulrich Heffke esete, melyre a mélyen tisztelt bíróság
bizonyára még jól emlékszik, bizonyítja, hogy a Heffke-család vallási tébolyban
szenved. Tehát joggal feltételezhető, anélkül hogy elébe akarna vágni az
orvosszakértő véleményének, hogy ebben az esetben skizofréniáról van szó, s
mivel a skizofrénia örökölhető...
Ekkor szakította félbe másodszor az ősz ügyvédet az ügyész, aki kérte a
bíróságot, figyelmeztesse a védőt, hogy térjen a tárgyra.
Feisler tanácselnök figyelmeztette az ügyvédet, hogy térjen a tárgyra.
Az ügyvéd megjegyezte, hogy a tárgyról beszél.
Nem, nem a tárgyról beszél. Hazaárulásról van szó, nem pedig skizofréniáról és
őrültségről.
Az ügyvéd ismét megjegyezte: Ha az ügyész úrnak joga van védence erkölcsi
kisebbrendűségét bebizonyítani, szabad legyen neki is védence skizofréniájáról
beszélnie. Kéri a bíróság döntését.
A bíróság visszavonult, hogy döntsön a védő javaslatáról Aztán Feisler
tanácselnök kihirdette: – Sem az előzetes nyomozás, sem a mai tárgyalás alatt nem
merült fel gyanú, hogy Anna Quangel nem beszámítható. Testvérének, Ulrich
Heffkének esete nem bizonyíték, mivel Heffke tanú elmeállapotáról még nincs
törvényszéki orvosszakértői vélemény. Nagyon könnyen lehetséges, hogy Ulrich
Heffke veszélyes szimuláns, aki segédkezet akar nyújtani testvérének.
Figyelmeztetjük tehát a védelmet, hogy tartsa magát a hazaárulási per tárgyalásán
napfényre került tényekhez.
 Pincsi ügyész diadalmas pillantást vet a gondterhelt védőre. A védő viszont
szomorúan pillant az ügyészre.
– Mivel a magas bíróság nem engedélyezte – folytatta Anna Quangel védője –,
hogy kifejtsem védencem csökkent szellemi képességeire vonatkozó
véleményemet, kénytelen vagyok mellőzni valamennyi erre vonatkozó
bizonyítékot: azt, hogy fiuk halála után szidalmazta a férjét, azt, hogy olykor igen
különösen, szinte elmebeteg módjára viselkedik...
Dr. Pincsi csahol: – Messzemenőleg tiltakozom, hogy a vádlott védője megszegje
a bíróság tilalmát! Mellőzi a bizonyítékait, de annál jobban kihangsúlyozza őket.
Kérem a bíróság döntését!
A bíróság ismét visszavonul, s amikor visszajön, Feisler tanácselnök dühösen
kihirdeti, hogy az ügyvédet a bírósági tilalom megszegése miatt ötszáz márka
pénzbüntetésre ítélik. Ismétlődés esetén megvonják tőle a szót.
Az ősz ügyvéd meghajol. Gondterheltnek látszik, mintha azon töprengene,
honnan kerítse elő az ötszáz márkát. Aztán harmadszor is belelkezd
védőbeszédébe. Igyekszik megeleveníteni Anna Quangel fiatalkorát, cselédségben
eltöltött éveit, majd házasságát egy megszállott, fanatikus férfi oldalán: az asszony
egész életét. – Mindig csak a munka, a gond, a lemondás, az alkalmazkodás egy
kemény férfi oldalán. És ez a férfi egyszerre hazaáruló szövegű levelezőlapokat
kezd írni. A tárgyalás folyamán tisztázódott, hogy a férfi s nem az asszony jutott
erre a gondolatra. Védencem ellenkező kijelentései, melyeket az előzetes
nyomozás során tett, rosszul értelmezett áldozatkészségből fakadnak...
– Mit tehetett Anna Quangel férje bűnös szándéka ellen? – kiáltja az ügyvéd. –
Mit tehetett? Egész életében szolgált, csak az engedelmességet tanulta meg,
sohasem ellenkezett. A férje rabszolgája volt, szinte azt mondhatnám: tulajdona...
Az ügyész hegyezi a fülét.
- Mélyen tisztelt bíróság! Egy ilyen asszony bűnössége, nem, bűnsegédi
bűnrészessége nem értékelhető teljesnek. Ahogy egy kutyát nem lehet
megbüntetni, mert gazdája parancsára idegen vadászterületen nyulat fog, úgy ezt
az asszonyt sem lehet felelőssé tenni bűnrészességéért. Ebből a szempontból is
védi az ötvenegyedik paragrafus második bekezdése...
Az ügyész ismét félbeszakítja. Azt csaholja, hogy az ügyvéd megint megszegte a
bíróság tilalmát.
A védő tiltakozik.
Az ügyész felolvassa egy papírlapról: – A jegyzőkönyv szerint a védelem a
következőket mondta: „Ebből a szempontból is védi az ötvenegyedik paragrafus
második bekezdése.”
Ezek a szavak: „Ebből a szempontból is” nyilvánvalóan a Heffke-családnak a
védelem által feltételezett beszámíthatatlanságára vonatkoznak. Kérem a bíróság
döntését!
Feisler tanácselnök megkérdezi a védőt, mire vonatkoznak ezek a szavak: „Ebből
a szempontból is?”
Az ügyvéd kijelenti, hogy ezek a szavak olyan okokra vonatkoznak, melyeket
további védőbeszéde során óhajt ismertetni.
Az ügyész közbekiabál, hogy senki sem hivatkozik beszédében olyasmire, amit
még nem mondott el. A hivatkozás mindig csak valamely ismert, nem pedig
valamilyen ismeretlen tényre vonatkozhat. A védő úr most ostoba kifogásokat
igyekszik kitalálni.
A védő tiltakozik az „ostoba kifogás” ellen. Egyébként igenis hivatkozhat valaki
beszédében olyasmire, amit még nem mondott el; ez közismert szónoki fogás,
amivel fokozzák a beszéd egyes további részeinek érdekességét. Marcus Tullius
Cicero például azt mondotta híres harmadik filippikájában...
Anna Quangelról megfeledkeztek; Otto Quangel csodálkozva bámulta hol az
egyiket, hol a másikat.
 Elénk vita kerekedett. Latin és ógörög idézetek záporoztak.
Végül a bíróság ismét visszavonult, s amikor bejöttek, Feisler tanácselnök
általános meglepetésre (mert a legtöbben a tudós vita során már megfeledkeztek
az indítóokról) kihirdette, hogy a vádlott védőjétől a bíróság tilalmának ismételt
megsértése miatt megvonják a szót. Anna Quangel felrendelt védőjének tisztjét a
továbbiakban a véletlenül jelenlevő Lüdecke joggyakornok látja majd el.
Az ősz ügyvéd meghajolt, s még az eddigieknél is gondterheltebben hagyta el az
üléstermet.
A „véletlenül jelenlevő” Lüdecke joggyakornok felemelkedett, s beszélni kezdett.
Még gyakorlatlan volt, nem is nagyon figyelt, a bíróság megfélemlítette, amellett ez
idő tájt nagyon szerelmes volt, s egyetlen okos gondolata sem támadt. Három
percig beszélt, kérte, hogy vegyék figyelembe az enyhítő körülményeket (mármint
abban az esetben, ha a mélyen tisztelt bíróság is így gondolja, ellenkező esetben
pedig kéri, tekintsék kérelmét tárgytalannak), majd ismét leült, nagyon vörösen és
zavarodottan.
Ezután Otto Quangel védőjének adták meg a szót.
A szalmaszőke, fennhéjázó ügyvéd felállt. A tárgyalás során egyetlenegyszer sem
szólalt meg, nem készített magának jegyzeteiket, az asztala üres volt. A több óráig
tartó tárgyalás alatt pusztán azzal foglalkozott, hogy gyengéden egymásnak
dörzsölte rózsaszín, szépen ápolt körmeit, s időről időre megnézte őket
De most beszélt. Talárját nem gombolta be végig, egyik kezét zsebre vágta, a
másikkal mértéktartóan gesztikulált. Ki nem állhatta védencét; az volt a
véleménye, hogy ellenszenves, korlátolt, elképzelhetetlenül csúnya, sőt,
kimondottan visszataszító. És Quangel sajnos mindent megtett, hogy védője
ellenszenvét fokozza, mert Dr. Reichhardt szenvedélyes tiltakozása ellenére
minden felvilágosítást megtagadott tőle: neki nincs szüksége semmiféle ügyvédre.
Most tehát Dr. Stark ügyvéd beszélt. Orrhangja, elnyújtott beszédmódja szöges
ellentétben állt otromba szavaival.
– Valószínű, hogy mindnyájan, akik most e teremben összegyűltünk, ritkán láttuk
még példáját olyan feneketlen emberi elvetemültségnek, amilyennek most tanúi
lehetünk. Hazaárulás, paráználkodás, kerítés, magzatelhajtás, zsugoriság – igen,
vajon van-e valamilyen bűn, ami nem terheli védencem lelkiismeretét, amit nem
követett el? Mélyen tisztelt bíróság, tisztelt uraim, be kell vallanom, képtelen
vagyok ilyen gonosztevőt védelmezni. Ilyen esetben le kell tennem az ügyvédi
talárt, nekem, a védőnek is a vádló szerepét kell vállalnom, s messze-csengő
hangon kiáltom: szabad folyást engedek az igazság szigorának! Némileg módosítva
csak azt az ismert mondást idézhetem: Fiat justitia, pereat mundus!* Nincs enyhítő
körülmény ennek a gonosztevőnek, aki nem érdemli meg, hogy embernek
nevezzék!

* Legyen igazság, még ha elvész is miatta a világ.

Azzal a védő általános meglepetésre meghajolt, s miután gondosan felhúzta

nadrágját a térdéről, leült. Vizsga pillantást vetett körmeire, majd gyengéden
egymásnak dörzsölte őket.
Még a tanácselnök is meghökkent egy kicsit, de aztán megkérdezte a vádlottat,
tud-e még felhozni valamit a védelmére. Mindenesetre fogja rövidre mondókáját.
Otto Quangel a nadrágját fogva mondta: – A védelmemre nem tudok semmit
felhozni, de őszintén szeretném megköszönni ügyvédemnek a védőbeszédjét.
Végre megtudtam, mi az a zugügyvéd.
És Quangel a közönség viharos morajlása közepette leült.
Az ügyvéd abbahagyta körmei fényesítését, felállt, s hanyagul kijelentette, hogy
kéri védence megbüntetését, aki ezzel is bebizonyította, hogy javíthatatlan
gonosztevő.
 Ebben a pillanatban Quangel felnevetett; először nevetett vidáman és
gondtalanul, mióta letartóztatták; nem is, már hosszú-hosszú idő óta. Lenyűgözte a
helyzet komikuma, hogy ez a gonosztevőbanda valóban gonosztevőnek akarja
bélyegezni őt.
A tanácselnök keményen ráförmedt a vádlottra illetlen vidámsága miatt.
Töprengett, szabjon-e még súlyosabb büntetést Quangelra, de aztán eszébe jutott,
hogy mással már nem sújthatja a vádlottat, legfeljebb kitilthatja a
tárgyalóteremből, arra gondolt, milyen hatástalan lenne, ha az ítéletet mindkét
vádlott távollétében hirdetné ki.
Így hát elhatározta, hogy elnéző lesz.
A bíróság visszavonult ítélethozatalra.
Hosszú szünet.
A legtöbben – akárcsak a színházban – kimentek dohányozni.

65. A FŐTÁRGYALÁS: AZ ÍTÉLET

Az előírások szerint a két rendőrnek, akik most Otto Quangelra vigyáztak, a

szünet alatt le kellett volna vinniük a rabot egy erre a célra rendszeresített kis
zárkába, mivel azonban a terem csaknem kiürült, s a rabot, akinek állandóan
lecsúszott a nadrágja, meglehetősen körülményes lett volna annyi folyosón és
lépcsőn levezetni, a rendőrök úgy vélték, megszeghetik ezt az előírást. Nem
messze Quangeltól beszélgettek.
Az öreg művezető tenyerébe hajtotta fejét, s néhány percre elszenderedett.
Kimerítette a hétórás tárgyalás, miközben figyelme egyetlen pillanatra sem
lankadhatott el. Képek vonultak el szeme előtt: Feisler tanácselnök hol kinyíló, hol
becsukódó karomszerű ujjai, Anna védője, aki az orrát piszkálja, a kis púpos
Heffke, ahogy repülni akar tanulni, Anna, aki elpirulva mondja, hogy „nyolcvanhét”,
s a szeme olyan vidáman, olyan fölényesen csillog, mint még soha. És még sok kép,
még – sok – kép…
Feje súlyosabban nyomta a tenyerét, aludnia kell, ha csak öt percet is...
Így hát egyik karját az asztalra fektette, s ráhajtotta a fejét.
Nyugodtan lélegzett. Csak öt percnyi mély álom, egy kis feledés...
De egyszerre felriadt. Valami zavarta annyira áhított nyugalmát. Kitágult
szemmel nézett körül, s egyszerre megpillantotta Fromm nyugdíjas törvényszéki
tanácsost, aki a közönséget a bíróságtól elválasztó korlátnál állt, s mintha jeleket
adott volna neki. Quangel már előbb is látta az öregurat, mint ahogy semmi sem
kerülte cl élénk figyelmét, de a tárgyalás sok izgalmas eseménye közepette nem
nagyon vett tudomást egykori lakótársáról.
A tanácsos tehát most ott állt a korlátnál, s jeleket adott.
Quangel rápillantott a rendőrökre. Körülbelül három lépésre álltak tőle, egyik
sem nézett rá, s igen élénk beszélgetésbe merültek. Quangel hallotta, hogy épp azt
mondja az egyik: – És akkor megfogtam a pasas nyakát...
A művezető felállt, mindkét kezével megmarkolta nadrágját, s lépésről lépésre
megközelítette a törvényszéki tanácsost.
A tanácsos a korlátnál állt, a szemét most lesütötte, mintha nem akarná látni a
közelgő rabot. Aztán – Quangel már csak néhány lépésre volt tőle – hirtelen
megfordult, s a padsorok közt gyorsan elindult az ajtó felé. De valamit otthagyott a
korláton: egy kicsiny, még egy cérnaorsónál is kisebb fehér csomagot.
Quangel megtette az utolsó lépéseket, megfogta a csomagot, először markába
rejtette, majd zsebre vágta. A kis csomag kemény volt. Quangel megfordult, s látta,
hogy őrei még mindig nem vették észre távollétét. Aztán becsapódott az ajtó, s a
törvényszéki tanácsos eltűnt a teremből.
 Quangel elindult vissza a helyére. Meglehetősen izgatott volt, a szíve hevesen
dobogott, szinte valószínűtlennek érezte, hogy sikerül ez a kaland. S vajon minek
tulajdoníthat az öreg tanácsos olyan jelentőséget, hogy ennyit kockáztat érte?
Quangel már csak néhány lépésre volt a helyétől, amikor az egyik őr észrevette.
Ijedten összerezzent, zavartan pillantott Quangel üres székére, mintha meg akarna
győződni, hogy a vádlott valóban nincs ott, majd ijedtében csaknem hangosan
kiáltotta: – Mit keres maga ott?
A másik rendőr is megfordult, s rámeredt Quangelra. Első zavarukban
mindkettőjüknek szinte földbe gyökerezett a lába; eszükbe sem jutott, hogy a rabot
visszavezessék helyére.
– Ki szeretnék menni, őrmester úr! – mondta Quangel.
De miközben a gyorsan megnyugvó rendőr rámordult: – Jobb lenne, ha nem
mászkálna! Jelentkezzék, ha valamit akar, érti! – miközben a rendőr még beszélt,
Quangel arra gondolt, hogy osztoznia kell Anna sorsában. Hirdessék csak ki az
ítéletet a vádlottak nélkül; ezzel alaposan elronthatja az örömüket, ő, Quangel,
nem kíváncsi rá, hisz úgyis tudja előre. Azonkívül nagyon szerette volna tudni, mi
lehet az a fontos küldemény, amit az öreg tanácsos odacsempészett neki.
A rendőrök odaléptek Quangelhoz,- s megfogták kezét, amivel a nadrágját
tartotta.
Quangel hidegen pillantott rájuk, s azt mondta: – Dögöljön meg Hitler!
S Quangel nagyon gyorsan és hangosan megismételte: – Dögöljön meg Hitler!
Dögöljön meg Göring! Dögölj meg Goebbels, te állat! Dögöljön meg Streicher!
Az egyik rendőr ököllel állón vágta, úgyhogy nem tudta folytatni a rózsafüzért,
majd kivonszolták az eszméletlen Quangelt a teremből.
Így történt, hogy Feisler tanácselnöknek mégis a két vádlott távollétében kellett
kihirdetnie az ítéletet. A legfelsőbb bíró tehát hasztalan tekintett el kegyesen az
ügyvéd megsértésének megtorlásától. És Quangelnak igaza volt: a tanácselnök
semmi örömét sem lelte az ítélethirdetésben, hisz nem láthatta a két vádlott arcát.
Egyáltalán semmi örömét nem lelte benne. Pedig olyan szép, szidalmazó
megfogalmazást eszelt ki.
Feisler még beszélt, amikor Quangel a zárkában kinyitotta a szemét. Fájt az álla,
fájt az egész feje, s csak nehezen tudott visszaemlékezni a történtekre. Óvatosan
megtapogatta a zsebét: hála istennek, a kis csomag nem tűnt el!
Hallotta az őr lépéseit a folyosón, aztán elhalt a lépések zaja, s halk, csoszogó
nesz hallatszott az ajtó felől: a kukucs fedelét félretolták. Quangel lehunyta a
szemét, úgy feküdt, mintha még mindig eszméletlen lenne. Végtelenül hosszúnak
tűnt az idő, míg újra hallotta az ajtó felől a halk, csoszogó neszt, majd újra
megkoppantak az őr léptei...
A kukucs bezárult; a következő két-három percben bizonyára nem néz be az őr.
Quangel gyorsan a zsebébe nyúlt, s kivette a kis csomagot. Letépte a fonalat,
amivel át volt kötve, széthajtogatta az üvegfiolát borító papirost, s elolvasta a
gépírásos szöveget: „Ciánsav. Néhány másodperc alatt fájdalom nélkül öl. Rejtse el
a szájában. A feleségéről is gondoskodom. A cédulát semmisítse meg!”
Quangel mosolygott. A jóságos öregember! A csodálatos öregember! Addig rágta
a céduláit, amíg egészen átnedvesedett, aztán lenyelte.
Kíváncsian szemlélte az ampullát, a vízszínű folyadékot. „Gyors, fájdalom nélküli
halál – gondolta. – Ó, ha tudnátok! És Annáról is gondoskodik. Mindenre gondol ez
a jóságos öregember!”
Szájába vette az üvegfiolát s kipróbálta. Azt tapasztalta, hogy legjobb a foghús
és a zápfogak közé dugni, mint a szöget vagy a bagót az asztalosok. Megtapogatta
az arcát. Nem, nem érzett semmi dudort. De még ha észrevennék is, mielőtt
elvehetnék tőle, elharapja, s megőrli fogaival.
Quangel ismét mosolygott. Most már tényleg felszabadult; többé nem volt
hatalmuk felette!
 66. A SIRALOMHÁZ

Quangel a plötzensee-i siralomházba került. A siralomház magánzárkája utolsó

otthona ezen a földön.
Igen, most magánzárkába zárták: a halálraítélteknek nem lehet társuk, nem
lehet Dr. Reichhardtjuk, de még egy „kutyájuk” sem. A halálraítéltek egyetlen társa
a halál – így rendeli a törvény.
A halálraítéltek; külön épületben élnek, több tucat, talán több száz zárkában. A
folyosókon állandóan őrök járkálnak, mindig csörög valami, s az udvaron egész
éjjel ugatnak a kutyák.
A zárkákban viszont olyan csendesek a csontvázszerű rabok, a zárkákban
nyugalom van, a zárkákból egyetlen hangot sem hallani. A hullajelöltek olyan
csendesek!
Európa minden tájáról gyűjtötték össze őket: férfiak, fiatalemberek, serdülő
ifjak, németek, franciáik, hollandok, belgák, norvégok, jó emberek, gyenge
emberek, rossz emberek, mindenféle vérmérsékletű ember, vérmesek, indulatosak,
mélabúsaik. De ebben az épületben elmosódnak a különbségek, mindnyájan
elcsendesednek, már csak árnyai önmaguknak. Quangel csak ritkán hallja éjjel,
hogy valaki sír, aztán megint csend van, csend... csend...
Mindig szerette a csendet. S az elmúlt hónapokban meg kellett tagadnia
önmagát: sosem lehetett egyedül, s annyit kellett beszélnie, holott gyűlölt beszélni.
Most még egyszer utoljára, visszatérhetett régi életmódjához, a csendhez, a
türelemhez. Dr. Reichhardt jó volt, sokat tanult tőle, de most, a halál közelében
mégiscsak jobb Dr. Reichhardt nélkül élni.
Dr. Reichhardttól megtanulta, hogy rendszeres életet éljen a zárkában. Pontosan
beosztja idejét: nagyon alaposan megmosakodik, csinál néhány szabadgyakorlatot,
melyeket zárkatársától tanult, egy órát sétál délelőtt és délután, gondosan
kitakarítja a zárkát, eszik, alszik. Itt is olvashatnak, minden héten hat könyvet
kapnak. De Quangel ebből a szempontból semmit sem változott, rájuk sem néz.
Hisz csak nem kezd el öregkorában olvasni.
És még valamit megtanult Dr. Reichhardttól. Séta közben halkan dúdol. Felidézi a
régi gyermek- és népdalokat, melyeket az iskolában tanult. Kora ifjúságából
merültek fel ezek az emlékek, egyik szakasz a másik mellé sorakozik – milyen jó
feje van, hogy negyven év alatt sem felejtette el! És aztán versek jutnak az eszébe:
Polykrates gyűrűje, A kezesség, Az örömhöz, A Kémkirály. De az Ének a harangról-
t, már nem tudja felidézni; talán sosem tanult meg minden versszakot, ezt most
már nem tudja...
Csendes élet, de a legtöbb időt mégis a munka foglalja el. Igen, itt dolgozni kell,
megszabott mennyiségű borsóból ki kell válogatni a kukacosokat, a törötteket, a fél
szemeket, a gyommagokat, a bükköny szürkésfekete golyócskáit. Quangel szívesen
dolgozik, ujjai órák hosszat szorgalmasan osztályozzák a borsót.
S még szerencse, hogy ilyen munkát kapott, mert legalább jóllakhat. Hisz a régi
szép időknek már örökre vége, amikor Dr. Reichhardt kosztján élt. Itt nagyon rossz
az ennivaló, nem főzik meg rendesen. Vizes pempő, nedves, ragacsos kenyér,
burgonyával keverve; megemészthetetlen, csak a gyomrot nyomja.
De a borsó segít. Nem vehet el sokat, mert megmérik, de azért annyit elvehet,
hogy kissé jóllakik. Vízbe áztatja a borsót, s amikor megdagad, beteszi a levesbe,
hogy kissé megmelegedjen, aztán összerágja, így javítja az ennivalóját, amire illik
a mondás: megélni kevés, éhen halni sok.
Sokszor azt hiszi, az őrök, a munkafelügyelők tudják, hogy lopja a borsót, de nem
szólnak. S nem azért nem szólnak, mert kímélni akarják a halálraítéltet, hanem
mert nem törődnek vele, eltompultak ebben az épületben, ahol nap mint nap annyi
nyomorúságot látnak.
Már csak azért sem szólnak, hogy a rab se szólhasson hozzájuk. Nem akarják
hallani a panaszokat, hiszen úgysem változtathatnak semmin, úgysem segíthetnek
semmit, itt minden a maga megszabott útján halad, ők csak apró kerekei egy nagy
gépezetnek, vasból, acélból készült kerekei. Ha a vas meglágyulna, ki kellene
cserélni; de ők nem akarják, hogy kicseréljék őket, továbbra is kerekek akarnak
maradni.
Ezért nem is tudnak vigasztalni, de nem is akarnak; olyanok, amilyenek:
közömbösek, hidegek, részvétlenek.
Otto Quangel, miután a Feisler tanácselnök által kiszabott sötétzárka-büntetés
után felvezették ebbe a zárkába, először azt hitte, hogy már csak egy-két napja van
hátra; azt hitte, mohón várják, hogy minél hamarább végrehajthassák a halálos
ítéletet. S ő örült volna ennek.
De aztán lassanként megtudja, hogy hetek, hónapok, sőt, esetleg egy év is
eltelhet, amíg végrehajtják az ítéletet. Igen, némely halálraítélt már egy éve várja
a halált; minden este úgy fekszenek le, hogy nem tudják, vajon nem a hóhérsegéd
ébreszti-e fel őket álmukból; minden éjjel, minden órában, amikor esznek, amikor
borsót válogatnak, amikor szükségüket végzik, kinyílhat az ajtó, inthetnek nekik,
és azt mondhatják: – Gyere! Itt az idő!
Mérhetetlenül kegyetlen ez a napokra, hetekre, hónapokra meghosszabbított
halálfélelem, s nemcsak a jogászi formaságok okozzák, hogy várni kell, nemcsak a
benyújtott kegyelmi kérvények, melyekre meg kell várni a döntést. Némelyek azt
mondják, a hóhérnak túl sok a munkája, nem tud többet teljesíteni. De a hóhér
csak hétfőn és csütörtökön dolgozik, más napokon nem. Egyébként vidéken jár,
hisz mindenütt végeznek ki Németországban embereket, s a hóhér vidéken is
dolgozik.
Hogyan lehet akkor mégis, hogy az egyik elítéltet hét hónappal korábban végzik
ki, mint ugyanabban az ügyben szereplő bűntársát? Nem, ez megint a
kegyetlenség, a szadizmus; ebben az épületben nem verik, nem testileg kínozzák a
rabokat; itt észrevétlenül szivárog a méreg a zárkákba, az emberek lelke egy
pillanatra sem szabadulhat a félelem halálos szorításából.
Minden hétfőn és csütörtökön nyugtalanok lesznek a siralomház rabjai. Már éjjel
megmozdulnak a csontvázszerű emberek, az ajtóhoz kuporodnak, testük remeg,
fülelnek a folyosó neszeire. Az őrök még járkálnak, még csak két óta. De
rövidesen... Talán még ma. És imádkoznak, könyörögnek: „Csak még három napig,
csak még négy napig, a következő kivégzésig, akkor majd nem tiltakozom, de ma
még ne!” És imádkoznak, könyörögnek, rimánkodnak.
Valahol négy órát üt egy óra. Lépések, kulcscsörgés, mormoló hangok. A lépések
közelednek. A szív gyorsabban ver, veríték önti el az egész testet. Egyszerre
megcsikordul a zárban a kulcs. „Nyugalom, nyugalom, hisz a szomszéd zárkát
nyitják ki, nem, az utána következőt! Még nem te vagy soron.” Valaki felordít: –
Nem! Nem! Segítség! – de a hang gyorsan elhal. Lépések dobbannak. Csend. Az őr
szabályszerű lépései. Csend. Várakozás. Félelmes várakozás. „Nem bíróin
tovább...”
És végtelennek tűnő idő után, feneketlen félelem után, elviselhetetlen várakozás
után, amit mégis el kell viselni, ismét közeledik a mormolás, a lábak dobogása, a
kulcscsörgés... Közeledik, közeledik, egyre közeledik. „Ó, istenem, ma még ne, csak
még három napig!” Rukk! „A kulcs... Nálam? Ó, nem nálam! Nem, a szomszéd
zárkában, ott mormolnak valamit, tehát a szomszédomat viszik.”
És a szomszédot elviszik, a lépések távolodnak...
Az idő széttörik, az idő lassan végtelen sok apró darabra törik. Várni. Csak várni.
Az őrök léptei kopognak a folyosón. „Ó, istenem, ma egyszerűen végigmennek a
zárkákon, s most te következel. Most – te – következel! Három óra múlva hulla
leszel, halott lesz a test, mozdulatlan husáng a láb, ami testedet viszi, és a kézből,
amivel dolgoztál, simogattál, enyelegtél, bűnöztél, nem marad más, csak egy
oszlásnak induló húsdarab! Lehetetlen!... És mégis igaz!...”
Várni – várni – várni! És a várakozó egyszerre látja, hogy az ablak mögött
derengeni kezd a hajnal, hallja, hogy megszólal az ébresztőt jelző harang. Megint
kezdődik egy nap, egy új munkanap – ezúttal még megmenekült. Három napi
haladékot kapott, négy napi haladékot, ha csütörtök van. A szerencse
rámosolygott. Felszabadultabban lélegzik, végre felszabadultabban lélegezhet, hisz
talán végképp megmenekül. Talán nagy győzelmet arat a hadsereg, és akkor
amnesztiát hirdetnek, talán megkegyelmeznek neki, s életfogytiglanra ítélik!
Egy óra hosszat felszabadultabban lélegzik.
De aztán ismét feltámad a félelem, s megmérgezi azt a három-négy napot is:
„Ezúttal épp az én zárkámnál fejezték be, hétfőn itt kezdik majd. Ó, mit tegyek?
Hisz még nem készültem fel...”
És ismét feltámad, ismét feltámad, megint elölről, hetenként kétszer, a hét
minden napján, minden pillanatban: a félelem!
És hónapról hónapira: a halálfélelem!
Otto Quangel olykor azon töprengett, honnan tudja mindezt. Hisz tulajdonképpen
senkivel sem beszélt, s vele sem beszélt senki. Az őr száraz szavai: „Jöjjön velem!
Keljen fel! Dolgozzon! Gyorsabban!” S talán amikor beadták az ételt, akkor az a
néhány, inkább csak ajakkal formált, mint suttogott szó: „Ma hét kivégzés!” – ez
volt minden.
De az érzékei nagyon kifinomultak; azt is kitalálta, amit nem látott. A füle
meghallott minden neszt a folyosón, az egymást váltó őrök legapróbb
beszédfoszlányát, egy káromkodást, egy kiáltást – mindent meghallott, semmi sem
maradt titokban előtte. És aztán éjszaka, a hosszú éjszakákon, melyek a házirend
szerint tizenhárom órán át tartottak, de mégsem voltak éjszakák, mert a zártákban
mindig égett a villany; éjszaka néha megkockáztatta, felkapaszkodott az ablakra, s
az elsötétítő redőnyhöz szorítva fülét, hallgatózott. Tudta, hogy a mindig ugató
kutyákat vezető őrök parancsot kaptak, ha az ablakban megjelenik egy fej, lőjenek,
s elég gyakran hallották is a lövést – és mégis megkockáztatta.
Ott állt a zsámolyán, beszívta az éjszaka tiszta levegőjét (már a levegő is megért
bármilyen kockázatot), s aztán hallotta az ablaktól ablakig terjedő suttogást,
először csak értelmetlen mondatfoszlányokat: – Karl megint kifogta! – Vagy: – A
háromszáznegyvenhetesből a nő megint egész nap lent állt. – De idővel össze tudta
állítani a mondatokat. Megtudta, hogy a mellette levő zárkában egy kémelhárító
van, aki állítólag eladta magát az ellenségnek, s már kétszer öngyilkosságot
kísérelt meg. A következő zárkában pedig egy munkást tartanak fogva, aki az
elektromechanikai gyárban, ahol dolgozott, nem vigyázott, s a dinamók besültek.
És Brennecke felügyelő gondoskodik papírról és ceruzacsonkról, ha kintről jól
megkenik pénzzel, de még jobb, ha élelmiszerről. És... és... Hírek és hírek. A
siralomház is beszél, lélegzik, él, a siralomházban sem szűnik meg az emberek
leküzdhetetlen vágya, hogy közöljék gondolataikat.
De ha Otto Quangel – olykor – kockáztatta is életét és hallgatózott, ha érzékei
nem tompultak is el, s minden változásra figyelt, mégsem tartozott egészen a
többiekhez. Olykor megérezték éjjel, hogy ő is az ablaknál áll, s valaki suttogva
kérdezte: – Na, mi újság, Otto? Visszaérkezett már a kegyelmi kérvényed? –
(Mindent tudtak róla.) De ő sosem felelt, sosem vallotta be, hogy ő is hallgatózik.
Nem tartozott közéjük, még ha egyforma ítéletet is kaptak. Az ő sorsa más.
És nem azért más a sorsa, mert magányos maradt, mint volt, mert áhítozott a
nyugalomra, ami eddig mindig eltávolította a többiektől, mert utálta a beszédet, s
ez az utálat megbénította a nyelvét – hanem azért, mert Fromm tanácsos
üvegfioláját ott őrizte a szájában.
 Ez az üvegfiola, a vízszínű ciánoldat felszabadította. A többieknek, a társainak
meg kellett tenniük az utolsó, keserves utat; ő választhatott. Ő bármely percben
meghalhatott, ha akart. Ő szabad volt. Ő, Otto Quangel, szolgálaton kívüli
asztalosmester, szolgálaton kívüli művezető, szolgálaton kívüli férj, szolgálaton
kívüli apa, szolgálaton kívüli lazító, ő a siralomházban, a rácsok mögött, a falaik
között, láncba és bilincsbe verve is szabad volt. Ezt érték el bírái: olyan szabad volt,
mint még soha életében. Ő, a kis üvegfiola tulajdonosa, nem félt a haláltól. A halál
vele volt, a halál barátja volt. Ő, Otto Quangel, hétfőn és csütörtökön nem ébredt
fel jóval ébresztő előtt, s nem leselkedett ijedten az ajtónál. Ő nem tartozott a
többiekhez, legalábbis nem egészen. Ő nem kínozta magát, mert a kis üvegfiolával
minden kíntól megszabadulhatott.
Jó élete volt. Szerette ezt az életet. Még csak azt sem tudta biztosan, használni
fogja-e az ampullát.
Talán mégis jobb megvárni az utolsó pillanatot? Talán láthatja még egyszer
Annát? S nem jobb, ha ettől a szégyentől sem szabadítja meg őket?
Végezzék csak ki, jobb úgy, sokkal jobb! Tudni akarta, milyen a kivégzés – úgy
érezte, kötelessége ezt is megismerni. Azt hitte, mindent tudnia kell, míg nyakába
akasztják a hurkot, míg fejét a kés alá fektetik. Hisz még az utolsó pillanatban is
megtréfálhatja őket.
És a biztos tudat, hogy nem történhet vele semmi, hogy itt talán életében először
– egészen hű lehetett önmagához, őszintén hű, ez a tudat nyugalmat, vidámságot,
békét kölcsönzött neki. Még sohasem érezte magát olyan jól, mint most,
öregkorában, ezekben a hetekben. Kemény madárszeme sosem pillantott senkire
olyan barátságosan, mint itt, a plötzensee-i siralomházban. Szelleme sosem
szárnyalhatott még olyan szabadon, mint itt.
Szép élet volt, szép élet!
Remélhetőleg Annának is jól megy a sora. S az öreg Fromm tanácsos szavahihető
ember. Bizonyára Anna is megszabadult már a kínoktól, Anna is szabad már, a
börtönben is szabad...

67. A KEGYELMI KÉRVÉNYEK

Otto Quangel még csak néhány napja volt a sötétzárkában – a különbíróság

határozatának megfelelően –, nagyon fázott a vasrudakkal körülzárt kis ketrecben,
mely leginkább egy szűk kalickára emlékeztet, mikor kinyílt az ajtó, s meggyulladt
a villany. Ügyvédje, Dr. Stark állt a helyiségben, ahol a rácsos zárka volt, s nézte
védencét.
Quangel lassan felállt, s farkasszemet nézett az ügyvéddel.
Tehát még egyszer felkereste ez a vasalt nadrágú, rózsaszín körmű piperkőc, ez
a hanyagul, elnyújtottan beszélő úriember. Valószínűleg azért, hogy gyönyörködjék
a „gonosztevő” kínjaiban.
De Quangel ekkor már szájában őrizte a ciánampullát, a talizmánt, mely
megvédte a hidegtől és az éhezéstől, úgyhogy nyugodtan, sőt, vidám fölénnyel
pillantott a „finom úriemberre”, holott ő rongyokat viselt, didergett a hidegtől, s
gyomrát marta az éhség.
– Mi tetszik? – kérdezte Quangel végül.
– Elhoztam az ítéletet – mondta az ügyvéd, s kivett a zsebéből egy papirost.
Quangel azonban nem nyúlt érte. – Nem érdekel – mondta. – Hisz tudom jól,
hogy halálra ítéltek. A feleségemet is?
– Igen, a feleségét is. És fellebbezésnek nincs helye.
– Jó.
– Kegyelmet azonban kérhet – mondta az ügyvéd.
 – A Führertől?
– Igen, a Führertől.
– Köszönöm, nem kell.
– Inkább meghal?
Quangel mosolygott.
– És nem fél?
Quangel mosolygott.
Az ügyvéd most nézte először némi érdeklődéssel védencét, majd azt mondta: –
Akkor majd én nyújtom be maga helyett a kegyelmi kérvényt.
- Miután követelte, hogy ítéljenek halálra!
– Minden halálos ítélet után kegyelmi kérvényt szoktak benyújtani. Ez a
kötelességeimhez tartozik.
– A kötelességéhez. Értem. Mint a védelmem. Na, ennek nem sok hatása lesz.
Hagyjuk inkább.
– Ennek ellenére, benyújtom. Az akarata ellenére is.
– Nem tudom megakadályozni.
Quangel visszaült a priccsre. Várta, hogy a másik abbahagyja ezt a hülye
recsegést és távozzon.
Az ügyvéd azonban nem távozott, hanem hosszú szünet után megkérdezte: –
Mondja csak, mért tette ezt tulajdonképpen?
– Mit? – kérdezte Quangel egykedvűen, anélkül hogy ránézett volna a jói vasalt
úriemberre.
– Mért írta ezeket a levelezőlapokat? Semmit sem ért vele, és most az életébe
kerül.
– Mert buta vagyok. Mert semmi jobb nem jutott az eszembe. Mert azt hittem,
más hatása lesz. Ezért!
– És nem bánta meg? Nem sajnálja, hogy ilyen hülyeségért kell feláldoznia az
életét?
Quangel keményen, régi büszke, kemény madártekintetével nézett az ügyvédre.
– De én legalább tisztességes maradtam mondta. - Én nem vettem részt ebben a
disznóságban.
Az ügyvéd sokáig nézte a némán üldögélő Quangelt. Aztán azt mondta: – Azt
hiszem, mégis igaza volt a kollégámnak, aki a feleségét védte: maguk mindketten
őrültek.
– Őrültnek nevezi azt, aki minden árat megad, hogy tisztességes maradhasson?
– Tisztességes maradhatott volna akkor is, ha nem ír levelezőlapokat.
– Akkor hallgatólagosan beleegyeztem volna abba, ami történik. Maga mit
fizetett azért, hogy ilyen finom úriember? Mit fizetett a vasalt nadrágjáért, a fényes
körmeiért, a hazug védőbeszédjeiért? Mit fizetett mindezért?
Az ügyvéd hallgatott.
– No látja! – mondta Quangel. – Pedig napról napra többet kell fizetnie érte, s
egy szép napon talán az életével fizet majd, éppúgy, mint én, csak maga azért hal
majd meg, mert tisztességtelen volt!
Az ügyvéd még mindig hallgatott.
Quangel felállt.
– Látja! – nevetett fel. – Maga is nagyon jól tudja, hogy én, itt a rács mögött,
tisztességes vagyok, és maga, aki szabad, tisztességtelen. Hogy a gonosztevő
szabad, és a tisztességest halálra ítélték. Maga nem ügyvéd; nem ok nélkül
neveztem zugügyvédnek. És maga akar kegyelmet kérni nekem – ugyan kérem!
– Mégis benyújtom majd a kegyelmi kérvényt – mondta az ügyvéd.
Quangel nem felelt.
– Viszontlátásra! – mondta az ügyvéd.
– Aligha – hacsak nem jön el a kivégzésemre. Szívesen látom!
 Az ügyvéd eltávozott. Leforrázták ezt a keményszívű, gonosz embert. De annyi
esze még volt, hogy belássa, a másik a különb.
Benyújtotta a kegyelmi kérvényt, az elítélt elmebajára hivatkozva kérte a
Führert, hogy gyakoroljon kegyelmet, pedig tudta jól, hogy védence nem
elmebajos.
Anna Quangel érdekében is benyújtottak kegyelmi kérvényt, közvetlenül a
Führernek, de ezt kérvényt nem Berlinben írták, hanem egy kicsiny, határszéli
faluban, s az aláírás így hangzott: a Heffke-család.
Anna Quangel szülei levelet kaptak menyüktől, Ulrich fiuk feleségétől. A levél
csak rossz híreket tartalmazott; kíméletlen, rövid, kemény mondatokban közölt
rossz híreket. Fiuk, Ulrich megőrült, s Wittenauban ápolják. És ezt Otto és Anna
Quangelnak köszönhetik, őket viszont halálra ítélték, mert elárulták hazájukat és a
Führert. Ilyen gyerekeitek vannak, szégyent jelent, ha valakit Heffkének hívnak!
A két öreg némán ült a kicsiny, szegényes szobában, még csak egymásra sem
mertek pillantani. A levél, a szörnyű gyászhír ott feküdt közöttük. De a levélre sem
mertek nézni.
Egész életükben meghunyászkodtak, hisz szegény cselédek voltak egy nagy
birtokon, akiknek a kemény intézők parancsoltak. Keserű élet: sok munka, kevés
öröm. S az örömet a gyerekek jelentették, a gyerekek, akikből mégiscsak lett
valami. Többre vitték, mint a szüleik, nem kellett úgy hajszolni magukat, hisz Ulrich
előmunkás volt egy optikai üzemben, Anna pedig egy asztalosmester felesége. Az
nem nagyon zavarta az öregeket, hogy alig írtak, és sosem látogatták meg őket; a
madárfiókák is szárnyra kelnek, és kirepülnek a fészekből. Hisz tudták, hogy a
gyerekeknek jó soruk van.
És most ez a csapás, ez a kegyetlen csapás! Az öreg paraszt egy idő múlva
kinyújtja kidolgozott, sovány kezét az asztal fölött: – Anya!
És az öregasszony szemét egyszerre elöntik a könnyek: – Ó, apa! A mi Annánk. A
mi Ulrichunk! Elárulták a Führert! Nem tudom elhinni, nem, nem!
Három napig olyan zavarodottak voltak, hogy semmit sem tudtak határozni. Nem
mertek kilépni a házból, nem mertek senkinek a szemébe nézni, úgy féltek, hogy
máris híre terjedt szégyenüknek.
Aztán, a negyedik napon megkérték az egyik szomszédasszonyt, lássa el néhány
baromfijukat, s elindultak Berlinbe. Ahogy mentek a szélkorbácsolta, hosszú
országúton – falusi szokás szerint elöl a férfi, néhány lépéssel mögötte az asszony
–, olyanok voltak, mint a gyermekek, akik eltévedtek a nagyvilágban, s akiket
minden megrémiszt: egy szélroham, egy lehulló, száraz ág, egy elsuhanó gépkocsi,
egy durva szó. Senki sem védte őket. És két nap múlva ugyanazon az országúton
mentek vissza, még nyomorultabban, még görnyedtebben, még vigasztalanabbul.
Semmit sem értek el Berlinben. A menyük csak szidalmazta őket. Ulrichot nem
láthatták, mert nem volt „látogatási idő”. És Anna és a férje – senki sem tudta
megmondani, melyik fogházban vannak. Nem találták meg a gyermekeiket. És a
Führer, akitől segítséget és vigaszt reméltek, akinek kancelláriáját valóban
megtalálták, a Führer nem volt Berlinben. A Führer a főhadiszálláson volt, s azzal
foglalkozott, hogy elpusztítsa a szülők gyermekeit, tehát nem ért rá segíteni a
szülőiknek, akik meg akarják menteni gyermekeiket.
Azt mondták, adjanak be egy kérvényt.
De senkiben sem bíztak. Féltek a gyalázattól. Hisz a lányuk elárulta a Führert.
Nem élhettek volna tovább a faluban, ha ezt valaki megtudja. Pedig élniük kell,
hogy megmenthessék Annát. Nem, senkitől sem kenhettek segítséget a kegyelmi
kérvény megírásához, sem a tanítótól, sem a polgármestertől, még a tiszteletestől
sem.
Tehát egyedül írták meg a kérvényt, sok órai beszélgetés és töprengés után,
keservesen, remegő kézzel. Megírták, majd lemásolták, majd újra lemásolták, s így
kezdődött:
 „Forrón szeretett Vezérem!
Egy elkeseredett anya könyörög hozzád, térden állva leánya életéért, aki
súlyosan megbántott Téged. De Te nagy vagy, Te kegyes leszel hozzá. Te
megbocsátasz neki...”
Hitler isten lett, a Világmindenség Ura, mindenható, jóságos, mindent
megbocsátó! Két öreg ember – kint a frontokon dúl a háború, és milliókat
gyilkolnak meg –, két öregember még bízik benne, bár lányukat kiszolgáltatta a
hóhérnak, még bíznak benne, a kétely nem férkőzik szívükbe, inkább a lányuk a
rossz, mint a Führer, az isten!
Nem merik a levelet a faluiban feladni, tehát elviszik a járási székhelyre a
postára. És így címezik meg: „A mi forrón szeretett Vezérünknek, saját kezébe...”
Aztán visszatérnek szobácskájukba, s hivő lélekkel várják, hogy az istenük
megkegyelmez...
Hisz megkegyelmez!
És a posta kikézbesíti az ügyvéd hazug kérvényét éppúgy, mint a bánatos szívű
szülők gyámoltalan kérését – de nem a Führernek. A Führer nem kíváncsi az ilyen
kérelmekre, a Führert nem érdeklik ezek a kérvények, őt a háború érdekli, a
pusztítás, az öldöklés, nem pedig, hogy megakadályozza ezt. A kérvények a Führer
kancelláriájára kerülnek, iktatószámot kapnak, regisztrálják őket, aztán pecsétet
ütnek rajaik: „Továbbítva a birodalmi igazságügy miniszter úrnak. Csak akkor
kérjük visszaküldeni, ha az elítélt párttag, ami a kegyelmi kérvényből nem derül
ki...”
Lám, a kegyelem kétfajta: más kegyelem jár a párttagoknak, s más az egyszerű
embereknek.
A birodalmi igazságügy-minisztériumban ismét beiktatják, megszámozzák a
kérvényeket, s egy másik bélyegzőt ütnek rájuk: „Továbbítva a
börtönigazgatóságnak, állásfoglalás végett.”
A posta harmadszor is kikézbesíti a kérvényeket, s harmadszor is ellátják őket
iktatószámmal, és beírják egy könyvbe. És egy írnok Anna és Otto Quangel
kérvényére egyaránt néhány szót ír: „Magaviselete megfelel a szabályzatnak.
Kegyelmi indítvány nem érkezett. Vissza a birodalmi igazságügy-minisztériumnak.”
Ismét kétfajta kegyelem: akik megszegték, vagy csak egyszerűen betartották a
szabályokat, azokat nem javasolják kegyelemre. De akik kitüntették magukat
társaik kikémlelésével, elárulásával, bántalmazásával, azok kegyelmet kaphatnak
esetleg.
És az igazságügy-minisztériumban ismét iktatják a kérvényeket, ráütnek egy
bélyegzőt: „Elutasítani”, és egy gyorskezű kisasszony reggeltől estig gépeli:
„Kegyelmi kérvényét elutasítjuk... kérvényét elutasítjuk... elutasítjuk...
elutasítjuk...”, egész nap, nap mint nap.
S egy szép napon közli Otto Quangellal egy őr: A kegyelmi kérvényét
elutasították.
Quangel, aki nem kért kegyelmet, nem szól semmit. Nincs értelme.
De a posta az öregembereknek is kikézbesíti az elutasítást, s az egész faluban
elterjed a hír: „Heffkéék levelet kaptak a birodalmi igazságügy minisztertől!” És bár
az öregek hallgatnak, makacsul, ijedten, remegve hallgatnak, a polgármester
előbb-utóbb mégiscsak megtudja az igazságot, s a két öregembert bánatuk mellett
rövidesen a gyalázat is sújtja...
A kegyelem útjai!

68. ANNA QUANGEL LEGNEHEZEBB ELHATÁROZÁSA

 Anna Quangelnak nehezebb volt a sorsa, mint a férjének: hisz nő volt. Úgy
vágyott egy kis beszélgetésire, együttérzésre, egy kis gyengédségre – és most
mindig egyedül volt, s reggeltől estig a zsinegeket kellett kicsomóznia és
feltekernie, amit zsákban adtak be a zárkába. Férje bármilyen kevés szóval és
tettel adta is tanújelét összetartozásuknak, ezt a „keveset” most paradicsomi
állapotnak érezte. Igen, még egy néma Otto jelenléte is áldás lett volna.
Anna sokat sírt.
A kemény, hosszú sötétzárka-büntetés még csekélyke erejétől is megfosztotta,
attól a kis erőtől is, mely akkor lobbant fel benne, mikor Ottóval találkozott a
főtárgyaláson. Ezért volt olyan bátor és erős a tárgyaláson. De aztán nagyon sokat
fázott és éhezett, még a kopár magánzárkában is. Ő nem pótolhatta nyers borsóval
a silány ételt, mint a férje, nem tanulta meg, hogy napját ésszerűen beossza, hogy
a váltakozó ritmusú életmód még mindig adjon valami örömet: a munka utáni séta
örömét vagy a lemosott test örömét.
Anna Quangel is megtanulta, hogy éjjel a zárka ablakában hallgatózzék. De ő
nemcsak néhány éjjel állt az ablakhoz, hanem minden éjjel. És ő beszélt is,
suttogott az ablaknál, elmondta történetét, s egyre Otto, Otto Quangel után
érdeklődött… - Ó, istenem, valóban senki nem tudja, hol van Otto, s hogy jól megy-
e a sora? Igen, Otto Quangel, egy idősebb, de azért még erőteljes művezető, ilyen
és ilyen a külseje, ötvenhárom éves – hisz ismerniük kell!
Nem vette észre vagy nem akarta észrevenni, hogy a többieket már idegesítette
örökös kérdéseivel, gátlástalan fecsegésével. Itt mindenkinek megvolt a maga
gondja.
– Fogd be már a csőröd, te hetvenhatos, már kívülről tudjuk, amit fecsegsz!
Vagy: – Ó, már megint kezdi az Ottóját! Fejétől a farkáig Otto, mi?
Vagy egészen élesen: – Ha nem fogod be végre a szád, beköpünk! Más is sorra
akar kerülni!
És ha aztán Anna Quangel végre késő éjszaka bebújt a takarója alá, még jó időbe
telt, míg elaludt, és reggel nem ébredt fel kellő időben. A felügyelőnő szidta, és
megfenyegette, hogy megint sötétzárkába csukják. Későn kezdett dolgozni, nagyon
későn. Sietnie kellett, de hiába sietett, mert azt hitte, hall valami zajt a folyosóról,
s az ajtóhoz lopakodott. Ott hallgatózott aztán félóráig, egy óráig. Ezt a nyugodt,
barátságos, anyás asszonyt úgy megváltoztatta a magánzárka, hogy mindenki
haragudott rá. Mivel mindig bajt okozott a felügyelőnőknek, s ezért barátságtalanul
bántak vele, veszekedni kezdett velük; azt állította, neki adják a legkevesebb és
legrosszabb ételt, de a legtöbb munkát.
Néhányszor már úgy felizgatta, magát vita közben, hogy kiabálni kezdett, s
kiabált, mint egy őrült.
Aztán maga is megijedt és elhallgatott. Felidézte a megtett utat, ami ide vezetett,
ebbe a hideg siralomházba, felidézte otthonát a Jablonskistrassén, melyet nem lát
többé soha, felidézte Otto fiát, növekedését, első gyerekes szavait, első iskolai
gondjait, kis kezét, mely oly ügyetlenül s mégis oly kedvesen simogatta az arcát –
ó, ez a kis gyerekkéz, mely az ő testében fejlődött ki, az ő véréből és húsából
táplálkozott, már régen porrá lett, már örökre elveszítette. Felidézte az éjszakákat,
mikor Trudel ott feküdt az ágyában, amikor a virágzó fiatal test ott feküdt mellette,
és órákig suttogtak, a szigorú apáról, aki a másik ágyban aludt, Ottókáról és a jövő
reményeiről. De most már Trudelt is elvesztette.
És aztán felidézte közös munkájukat Ottóval, a több mint két évig tartó titkos
harcot. Felidézte a vasárnapokat, amikor együtt ültek a szobában, az asztalnál, ő a
heverő sarkán harisnyát foltozott, Otto pedig a széken ült, előtte a toll és a
levelezőlapok, és közösen fogalmazták a mondatokat, közösen álmodoztak a nagy
sikerről. Mindez elveszett, vége; minden elveszett, mindennek vége! Most már
egyedül van a zárkában, csak a közeli, biztos halál vár rá, nem hallja Otto hangját,
talán nem is látja többé – egyedül fog meghalni, egyedül fekszik majd a sírban...
 Órák hosszat fel-alá sétál a zárkában. Nem bírja már. Elfelejtkezett a munkáról, a
zsinegcsomók még mindig összegubancolva, összekuszálódva fekszenek a földön,
idegesen félrerúgja – s mikor a felügyelőnő kinyitja az ajtót, még mindig nem
dolgozott semmit. Leszidják, de nem törődik vele; csináljanak, amit akarnak,
végezzék ki, minél hamarább, annál jobb!
– Higgyétek el – mondta a felügyelőnő a társainak -, rövidesen őrjöngeni kezd
majd; jó lesz készenlétben tartani a kényszerzubbonyt! És gyakran nézzetek be
hozzá, mert ez képes, és fényes nappal felakasztja magát, egy szempillantás alatt
felakasztja magát, és aztán minket tolnak le!
De ebben tévedett a felügyelőnő: Anna Quangelnak eszébe sem jut, hogy
felakassza magát. Otto tartja életben, Otto miatt érdemes folytatni ezt a
nyomorúságos tengődést. Nem mehet el így, várnia kell, hátha hírt kap róla, sőt,
talán megengedik, hogy még egyszer találkozzanak haláluk előtt.
És aztán az egyik ilyen keserves napon mintha mégis rámosolyogna a szerencse.
Váratlanul kinyílik az ajtó, s beszól a felügyelőnő: – Jöjjön, Quangelné! Látogatója
van!
„Látogatóm? Ki látogathatna meg? Hisz nincs senkim, aki meglátogatna.
Bizonyára Otto lesz! Igen, bizonyára! Érzem, hogy Otto lesz!”
Rápillant a felügyelőnőre, szeretné megkérdezni, ki a látogatója, de épp ezzel a
felügyelőnővel veszekszik állandóan, ettől nem kérdezheti meg. Követi hát, minden
tagja remeg, nem lát semmit, nem tudja, hová vezetik, azt is elfelejti, hogy
rövidesen meg kell halnia – csak azt tudja, hogy Ottóhoz megy...
A felügyelőnő átadja a hetvenhatos számú rabot egy őrnek, s Anna Quangelt
bevezetik egy szobába, melyet rács oszt ketté. És a rács túlsó oldalán egy férfi áll.
S Anna minden öröme semmivé foszlik, amikor megpillantja ezt az embert. Mert
nem Otto áll a rács túlsó oldalán, csak az öreg Fromm tanácsos. A kicsiny emberke
ránéz kék szemével, s szeme körül összehúzódik az apró ráncok koszorúja. –
Gondoltam, meglátogatom egyszer, Quangelné – mondja.
Az őr a rácshoz áll, s elgondolkodva nézi őket. De aztán unatkozva elfordul, és az
ablakhoz lép.
– Gyorsan! – suttogja a tanácsos, s valamit átdug a rácson. Anna ösztönösen érte
nyúl.
– Dugja el! – súgja Fromm.
És az asszony eldugja a kis fehér csomagot.
„Levél Ottótól!” – gondolja, s a szíve ismét boldogabban dobog. A
kiábrándultságnak vége.
Az őr visszafordul, s az ablaktól figyeli őket.
Anna végre megszólal. Nem köszön a tanácsosnak, nem is köszöni meg, hogy
eljött. Egyetlen kérdést tesz föl, hisz semmi más nem érdekli már a világon: – Látta
Ottót, tanácsos úr?
Az öregúr megcsóválja okos fejét. – Az utóbbi időben nem – feleli. – De
barátaimtól tudom, hogy jól van, nagyon jól. Csodálatosain bátor.
Gondolkodik egy kicsit, majd rövid habozás után hozzáteszi:
- Azt hiszem, átadhatom az üdvözletét.
– Köszönöm – suttogja Anna. – Nagyon köszönöm.
Miközben a tanácsos beszél, sok minden megfordul Anna fejében. Ha Fromm nem
látta Ottót, akkor nem hozhatott tőle levelet. De nem, a barátairól beszél; talán a
barátai útján kapta a levelet? És ezek a szavak: „Csodálatosan bátor”, boldoggá és
büszkévé teszik... És az üdvözlet, az üdvözlet a vas- és kőzárkából: tavasz a falak
között! Ó, csodálatos, csodálatos, csodálatos az élet!
– De maga elég rossz bőrben van, Quangelné – mondja az öreg tanácsos.
- Igen? – kérdezi Anna csodálkozva, kissé szórakozottan. Pedig nagyon jól érzem
magam. Mondja meg Ottónak. Kérem, mondja meg neki! És ne felejtse el
megmondani, hogy üdvözlöm! Hisz találkozik vele, ugye?
 – Azt hiszem, igen – mondja a tanácsos habozva. Olyan kínos helyzetben van ez a
kicsiny, tisztességes ember. Viszolyog, hogy bármit is hazudjon annak, aki a halál
előtt áll. De ez az asszony nem is álmodja, milyen ravasznak kellett lennie, milyen
intrikákat kellett szőnie, míg megszerezte a látogatási engedélyt! Hogy minden
összeköttetését igénybe kellett vennie! Hisz a világ szemében Anna Quangel már
halott – hát meg lehet látogatni halottat?
De mégsem meri megmondani neki, hogy soha többé nem látja már Otto
Quangelt, hogy nem hallott róla semmit, hogy az üdvözlet is hazugság volt,
hazudott, hogy lelket öntsön ebbe a tönkrement asszonyba. Hiába, olykor a
haldoklóknak is hazudni kell.
– Ó! – mondja Anna egyszerre egész élénken, s lám, beesett, sápadt ajka is
kipirul. – Akkor mondja meg Ottónak, ha találkozik vele, hogy mindennap, minden
órában rá gondolok, s biztosan tudom, hogy viszontlátjuk még egymást, mielőtt
meghallunk...
Az őr egy pillanatig zavartan bámul az idős asszonyra, aki most úgy beszél, mint
egy szerelmes fiatal lány. „Öregember nem vénember!” – gondolja, s visszamegy
az ablakhoz.
Anna nem vette észre, lázasan folytatja: – És mondja meg Ottónak azt is, hogy
nagyon szép zárkát kaptam, s egész egyedül vagyok benne. Jól vagyok. Mindig rá
gondolok, tehát boldog vagyok. Tudom, hogy bennünket soha semmi nem
választhat el egymástól, sem a falak, sem a rácsok. Én vele vagyok, minden órában,
éjjel-nappal. Mondja meg neki!
Hazudik, ó, hogy hazudik, csak hogy valami jót üzenhessen Ottónak!
Azt akarja, hogy Otto megnyugodjon, hogy nyugodt legyen, holott ő egyetlen
óráig sem volt nyugodt, mióta ebben az épületben van.
A törvényszéki tanácsos az ablakon kibámuló őrre sandít, majd azt suttogja: – El
ne veszítse, amit adtam! – Mert Anna Quangel úgy viselkedik, mintha
megfeledkezett volna az egész világról.
– Nem, nem vesztek el semmit, tanácsos úr. – Majd hirtelen halkan suttogja: – Mi
az?
S a tanácsos még halkabban feleli: – Méreg. Az ura is kapott.
Az asszony bólint.
Az őr visszafordul az ablaktól. – Ne suttogjanak, különben befejezem a beszélőt!
Egyébként is – pillant az órájára –, másfél perce lejárt már a látogatási idő.
– Igen – mondja Anna elgondolkodva. – Igen – s egyszerre tudja, mit kell
mondania. Megkérdezi: – És azt hiszi, hogy Otto rövidesen elutazik – még mielőtt
arra a nagy útra indul? Azt hiszi?
Arca most olyan fájdalmas és nyugtalan, hogy még az eltompult őr is észreveszi:
egészen másról van szó, mint amiről beszélnek. Egy pillanatig félbe alkarja
szakítani őket, de aztán nézi ezt az idős asszonyt s ezt az ősz, kecskeszakállas urat,
aki a látogatási engedély szerint törvényszéki tanácsos – s nagylelkűen elfordul, s
megint kinéz az ablakon.
– Hát ezt nehéz megmondani – feleli a tanácsos óvatosan. – Hisz manapság olyan
körülményes az utazás. – Majd gyorsan suttogja: – Várjon a legeslegutolsó
pillanatig, hátha találkozhatnak még. Érti?
Anna bólint, majd még egyszer bólint.
– Igen – feleli hangosan. – Az lesz a legjobb.
És aztán némán állnak egymással szemben, s egyszerre érzik, hogy nincs mit
mondaniuk egymásnak. Kész. Vége.
– Hát, azt hiszem, mennem kell – mondja az öreg tanácsos.
– Igen – suttog a Anna. – Azt hiszem, ideje.
És egyszerre – az őr már megfordult, s kezében tartva óráját figyelmeztetően
pillant rájuk –, egyszerre megdobog Quangelné szíve. Testét a rácshoz szorítja, s
arcát a rácshoz nyomva suttogja:
 – Kérem, kérem – talán maga az utolsó tisztességes ember, akit látok. Kérem,
tanácsos úr, csókoljon meg! Majd behunyom a szemem, és azt hiszem, Otto csókol
meg...
„Még most is sárlik! – gondalja az őr. – Ki fogják végezni, és még most is sárlik!
És ez a vén kecske...”
Az öreg tanácsos azonban gyengéden, barátságosan mondja: – Ne féljen,
gyermekeim, ne féljen...
És öreg, keskeny ajkával megérinti az asszony száraz, kicserepesedett száját.
– Ne féljen, gyermekem. Most már magáé a béke...
– Tudom – suttogja Anna. – Nagyon szépen köszönöm, tanácsos úr.
Aztán visszaviszik a zárkájába. A zsinegek még mindig összegubancolva
fekszenek a földön. Anna fel-alá sétál, türelmetlenül félrerúgja a zsineget, mint
legrosszabb óráiban. Elolvasta már a cédulát, de nem érti. Csak azt tudja, hogy
Ottónak is, meg neki is fegyver van a kezében: bármely pillanatban eldobhatják
maguktól ezt a nyomorúságos életet, ha már nagyon elviselhetetlen. Most már nem
kell eltűrnie, hogy kínozzák; akár ebben a pillanatban véget vethet az életének,
most, amikor még kissé boldog a látogatástól.
Anna Quangel sétál, magában beszél, sír, nevetgél.
A felügyelőnők az ajtónál hallgatódnak: – Na, most már mindjárt őrjöngeni kezd.
Kéznél van a kényszerzubbony?
De az asszony bent a zárkában nem veszi észre, hogy figyelik, Anna Quangel
élete legsúlyosabb harcát vívja. Visszaemlékezik, milyen komoly volt az öreg
Fromm tanácsos arca, mikor azt mondta, hogy várja meg a legeslegutolsó
pillanatot, mert talán találkozhat még a férjével.
És ő beleegyezett. Ez a leghelyesebb, várni kell, türelmesen, talán több hónapig
is. De még ha csak néhány hétig, akkor is olyan nehéz várni. Hisz ismeri magát,
tudja jól, megint elkeseredik, megint sír, megint búskomor lesz majd, hisz
mindenki olyan rossz hozzá, soha senki nem szól egy jó szót hozzá, nem mosolyog
rá. Aligha tudja elviselni a hátralevő időt. Hisz csak játszik egy kicsit, a nyelvével
meg a fogaival, nem komolyan, csak éppen kipróbálja – és máris vége. Hisz most
már olyan könnyű – most már túlságosan könnyű.
Igen. Eljön majd az óra, amikor gyenge lesz, és akkor majd megteszi, és abban a
pillanatban, mikor megteszi, abban a villanásnyi pillanatban élet és halál között
úgy megbánja majd, ahogy még soha semmit nem bánt meg életében: hisz
megfosztotta magát a lehetőségtől, hogy még egyszer találkozhasson Ottóval, mert
gyáva és gyenge volt. És Ottónak megmondják majd, hogy meghalt, hogy elhagyta
őt, hogy elárulta őt, hogy gyáva volt. Otto, az egyetlen ember, akinek a
véleményére ad, Otto lenézi majd.
Nem, most azonnal meg kell semmisíteni ezt a végzetes üvegfiolát! Holnap reggel
talán már késő lesz, ki tudja, milyen hangulatban ébred holnap reggel.
Elindul a vödör felé, de aztán mégis megtorpan...
És ismét sétálni kezd. Egyszerre eszébe jutott, hogy meg kell halnia, és hogyan
kell meghalnia. Hisz hallotta már a börtönben, mikor az ablaknál állt és figyelt,
hogy nem az akasztófa, hanem a nyaktiló vár reá. Örömmel elmesélték neki, hogy
egy asztalra kötözik majd, hason fekve egy fűrészporral félig telt kosarat kell
bámulnia, s ebbe a kosárba hullik néhány másodperc múlva a feje. A nyakát
lemeztelenítik majd, s nyaka fölött érzi majd a nyaktiló hideg acélját, mielőtt még a
kés lezuhan. Aztán valami süvít, egyre hangosabban, úgy mennydörög majd a
fülébe, mint az utolsó ítélet harsonája. Aztán már csak a rángatózó törzs marad, a
nyakból bő sugárban ömlik a vér, s a fej a kosárban talán a vértől patakzó nyakat
bámulja majd, és még lát, még érez, még szenved...
Így mesélték, így képzelte el százszor és százszor, még álmodott is erről olykor,
s mindettől a borzalomtól megszabadul, ha ráharap a fiolára! Feladja ezt a
lehetőséget, lemondjon erről a megváltásból? Választhat a könnyű és nehéz halál
között - és a nehezet válassza, csak azért, mert fél, hogy gyenge lesz, hogy előbb
hal meg, mint Otto? Megrázza a fejét: nem, nem lesz gyenge. Várni fog az utolsó
pillanatig. Találkozni akar még Ottóval.
Kibírta a félelmet, mely mindig hatalmába kerítette, mikor Otto elhelyezte a
levelezőlapokat, kibírta a letartóztatás borzalmát, kibírta Laub felügyelő kínzásait,
kibírta Trudel halálát – hát akikor tud még várni néhány hetet, néhány hónapot!
Mindent kibírt – ezt is kibírja majd! Igenis, meg kell őriznie a mérget az utolsó
pillanatig.
Fel-alá sétál a zárkában.
De nem könnyebbül meg az elhatározástól. Megint kételkedni kezd, s megint
hadakozik magával, hogy a mérget most, azonnal, itt helyben megsemmisítse – s
mégsem semmisíti meg.
Közben este lett, majd éjszaka. Elvitték az el nem végzett munkát, s közölték,
hogy lustasága miatt egy hétre megvonják tőle a matracot, és egy hétig csak
kenyeret és vizet kap. De alig figyelt oda. Mit érdekli őt, hogy mit beszélnek?
A vacsorája érintetlenül áll az asztalon, s még mindig fel-alá sétál, halálosan
fáradtan, már gondolkodni sem tud, csak a szörnyű kétely kínozza: „Megtegyem -
ne tegyem?”
Nyelvével játszani kezd a fiolával, anélkül hogy igazán tudná, anélkül hogy
igazéin akarná, fogait finoman, nagyon finoman ráilleszti az üvegre, nagyon
óvatosan ráharap egy kicsit...
És gyorsan kiveszi a szájából az ampullát. Járkál és próbálkozik, nem is tudja
már, mit csinál – és kint készenlétben tartják a kényszerzubbonyt...
Aztán egyszerre, már az éjszaka közepén, észreveszi, hogy a fapriccsen fekszik, a
kemény deszkákon, betakarva a vékony takaróval. Minden tagja remeg a hidegtől.
Elaludt? Hol a fiola? Talán lenyelte? Hisz nincs a szájában!
Ijedten összerezzen, felül – és mosolyog. Itt van – a kezében. A markában
szorongatta, amíg aludt. Mosolyog, mert most az egyszer még megmenekült.
Mégsem kell elszenvednie azt a másik, azt a félelmetes halált...
És miközben dideregve üldögél, arra gondol, hogy mától kezdve mindennap meg
kell vívnia ezt a szörnyű harcot, a harcot az akarata és a gyengesége, a gyávasága
és a bátorsága között. És a harc kimenetele oly bizonytalan...
És elkeseredetten, kételyek közepette egyszerre egy gyengéd, jóságos hangot
hall: „Ne féljen, gyermekem, ne féljen...”
És Anna Quangel egyszerre tudja: „Most dönteni fogok! Most lesz erőm!”
Az ajtóhoz lopózik és hallgatózik. A felügyelőnő léptei közelednek. A szemben
levő falhoz áll, s mikor észreveszi, hogy a kukucson át megfigyelik, lassan sétálni
kezd. „Csak ne féljen, gyermekem...”
Csak amikor meggyőződött már, hogy a felügyelőnő továbbment, csak akkor
kapaszkodik fel az ablakra. Egy hang megkérdezi: – Te vagy az, hetvenhatos?
Látogatód volt?
Nem felel. Soha többé nem fog felelni. Egyik kezével megkapaszkodik az
ablakredőnyben, a másikat, amelyikben a fiolát tartja, kidugja a rács között.
Odaszorítja az ampullát a falhoz, s érzi, hogy vékony nyaka letörik. Kicsorgatja a
mérget az udvarra.
Miután visszaereszkedett, megszagolja az ujjait: erős keserűmandula-szagot
érez. Megmossa a kezét, majd lefekszik. Halálos fáradt, s úgy érzi, mintha súlyos
veszedelemtől menekült volna meg. Gyorsan elalszik. Mélyen alszik, nem álmodik
semmit. És megerősödve ébred fel.
Ettől az éjszakától kezdve nem kellett többé megdorgálni a hetvenhatos rabot.
Anna Quangel nyugodt volt, vidám, szorgalmas, barátságos.
Szinte meg is feledkezett a rá váró nehéz halálról, csak árrá gondolt, hogy nem
ejthet foltot Otto becsületén. És olykor, nehéz óráiban, hallja az öreg Fromm
tanácsos hangját: „Ne féljen, gyermekem, ne féljen.”
 Anna Quangel nem félt. Soha többé nem félt.
Legyőzte a félelmet.

69. ITT AZ IDŐ, QUANGEL

Még éjszaka van, amikor egy őr kinyitja Otto Quangel zárkáját.

Quangel, aki mély álomból riad fel, hunyorogva nézi a zárkába lépő, magas,
fekete embert. A következő pillanatban már éber, s szíve gyorsabban dobog, mert
megértette, mit jelent ez a néma ember az ajtóban.
– Itt az idő, tiszteletes úr? – kérdezi, s máris a ruhájáért nyúl.
– Itt az idő, Quangel! – feleli a tiszteletes. És megkérdezi: – Úgy érzi, felkészült?
– Bármely órában kész vagyok – feleli Quangel, s nyelvével megérinti szájában a
fiolát.
Öltözködni kezd. Nyugodt mozdulatokkal, sietség nélkül.
Egy pillanatig némán méregetik egymást. A tiszteletes nagy csontú, egyszerű,
kissé talán bamba arcú fiatalember.
„Nem sokra megyek majd vele – dönti el Quangel. – Nem olyan, mint a jó
pásztor.”
A tiszteletes viszont egy magas, munkától elgyötört férfit lát. Nem tetszik
kemény, madárszerű arca, nem tetszik sötét, meglepően kerek szemének vizsga
pillantása, nem tetszik összeharapott, keskeny, vértelen ajka. Azonban erőt vesz
magán, s olyan barátságosan kérdezi, ahogy csak tudja: – Remélem, megbékélt a
világgal, Quangel?
– Mért, a világon már béke van, tiszteletes úr? – fordítja vissza a kérdést
Quangel.
– Sajnos, még nem, Quangel, sajnos még nem – feleli a lelkész, s igyekszik
aggodalmas képet vágni, holott nem aggódik. Átsiklik hát e kérdés fölött, s
folytatja: – De az Úristennel, remélhetőleg, megbékélt, Quangel?
– Nem hiszek semmiféle istenben – feleli Quangel kurtán.
– Tessék?
A tiszteletes szinte megrémül ettől a nyers választól. – Ha talán nem is hisz
istenben – folytatja –, azért bizonyára panteista, ugye, Quangel?
– Az mi?
– Ó, hisz azt mindenki tudja... – És a tiszteletes igyekszik megmagyarázni
valamit, amit ő sem ért egészen. – A világszellem, érti, kérem? Minden isten, érti?
A maga lelke, a maga halhatatlan lelke hazatér a végtelen világszellembe, Quangel!
– Minden isten? – kérdezi Quangel. Már felöltözött, s ott áll a priccs előtt. – Akkor
Hitler is isten? A gyilkosság is isten? Maga is isten? Én is?
– Rosszul értett. Valószínűleg akarattal – feleli ingerülten a lelkész. – De nem
azért jöttem, hogy vallási kérdésekről vitatkozzam magával. Azért jöttem, hogy
előkészítsem a halálra. Meg kell halnia, Quangel, néhány órán belül. Felkészült rá?
Quangel felelet helyett megkérdezi: – Ismerte Lorenz tiszteletest a különbíróság
vizsgálati fogházából?
A lelkész, akit a kérdés megint kizökkentett előkészített beszélgetése vonalából,
mérgesen feleli: – Nem, de hallottam róla. Azt hiszem, azt mondhatom, hogy az Úr
a kellő pillanatban vette magához. Szégyent hozott a lelkészi testületre.
Quangel figyelmesen pillantott a tiszteleteste. - Lorenz tiszteletes jó ember volt –
mondta. – Sok rab hálával gondol rá.
– Igen – kiáltotta a tiszteletes leplezetlen haraggal. – Mert a kedvetekben járt!
Lorenz nagyon gyenge ember volt, Quangel. Ezekben a háborús időkben isten
szolgájának is harcolni kell, nem pedig erőtlenül megalkudni! – Hirtelen észhez
tért. Gyorsan az órájára pillantott, s azt mondta: – Nyolc percem van a maga
számára, Quangel. Még a társait is el kell látnom lelki vigasszal, akik ugyanúgy
utolsó útjukra indulnak, mint maga. Imádkozzunk...
A nagy csontú, durva, parasztszármazású lelkész kivett egy fehér kendőt a
zsebéből, s gondosan széthajtogatta.
Quangel megkérdezte: – Maga látja el lelki vigasszal a halálra ítélt nőket is?
Olyan leplezett gúnnyal mondta ezt, hogy a tiszteletes nem vette észre.
Leterítette a hófehér zsebkendőt a zárka padlójára, s közben egykedvűen felelte: –
Ma nem végeznek ki nőket.
– Nem emlékszik – folytatta Quangel makacsul a kérdezősködést –, hogy az
utóbbi időiben felkeresett volna egy Anna Quangel nevezetű asszonyt?
– Anna Quangel? A felesége? Nem, biztos, hogy nem. Emlékeznék rá. Szokatlanul
jó a névmemóriáim...
– Lenne egy kérésem, tiszteletes úr...
– Rajta, mondja, Quangel! Tudja, hogy rövid az időm!
– Nagyon kérem, ha sor kerül rá, ne mondja meg a féleségemnek, hogy engem
előtte végeztek ki. Mondja azt, hogy ugyanabban az órában halunk meg.
– Ez hazugság lenne, Quangel, és én, isten szolgája, nem szeghetem meg az Űr
nyolcadik parancsolatát.
– Tehát maga sosem hazudik, tiszteletes úr? Még soha életében nem hazudott?
– Remélem – mondta a tiszteletes, akit megzavart Quangel gúnyosan fürkésző
tekintete. – Remélem, hogy gyenge erőmhöz képest mindig igyekeztem betartani
isten parancsolatait.
– Tehát isten parancsolja magának, hogy megtagadja a feleségemtől azt a
vigaszt, hogy egy órában halunk meg?
– Nem tehetek hamis tanúbizonyságot felebarátomnak, Quangel!
– Kár, kár! Maga valóban nem a jó pásztor.
– Micsoda? – kiáltotta a tiszteletes félig zavarodottan, félig fenyegetően.
– Lorenz tiszteletes urat hívták a börtönben jó pásztornak – magyarázta
Quangel.
– Nem, nem – kiáltotta a lelkész haragosan –, én nem vágyom arra, hogy ti
dicsérjetek! Hisz az inkább szégyen lenne!
– Hirtelen észhez tért, s nehézkesen térdre rogyott, pontosan a fehér
zsebkendőre. Aztán maga mellé mutatott a zárka padlójára (mert a fehér kendőn
csak neki jutott hely): – Térdeljen le maga is, Quangel, és imádkozzunk!
– Ki előtt térdeljek le? – kérdezte Quangel hidegen. – Kihez imádkozzam!
– Ó! – tört ki a lelkész mérgesen. – Ne kezdje már megint! Így is túl sok időt
vesztegettem magára. – Térdelve nézett fel a kemény, komisz arcú férfira. –
Mindegy, én megteszem a kötelességem – mormolta. – Imádkozom magáért!
Lehajtotta a fejét, összekulcsolta a kezét, lehunyta a szemét. Aztán kinyújtotta a
nyakát, a szeme kitágult, s egyszerre olyan hangosan kiáltott, hogy Quangel
riadtan rezzent össze: – Ó, én uram és istenem! Mindenható, mindentudó, jóságos
és igazságos isten, igazak és gonoszak bírája! Egy bűnös fekszik előtted a porban, s
én könyörgök hozzád, fordítsd kegyesen tekinteted erre az emberre, aki annyi
gonosztettet követett el, erősítsd meg testét és lelkét, és bocsásd meg kegyesen
minden bűnét...
A térdeplő tiszteletes még hangosabban kiáltotta: – Fogadd el bűnei
bocsánatáért a te szeretett fiad, Jézus Krisztus szeplőtelen halálát a keresztfán!
Hisz ezt az embert is az ő nevében keresztelték meg, s az ő vére mosdatta tisztára
lelkét. Ezért mentsd meg hát testét a fájdalomtól és a kíntól! Rövidítsd meg
szenvedéseidet, őrizd meg őt lelkiismeret furdalásaitól! És hadd térjen meg
üdvözülten az örök élet hónába!
A tiszteletes hangja titokzatos suttogássá halkult: – Küldd ide szent angyalaid
seregét, hogy ők kísérjék lelkét a kiválasztottak táborába, a mi Urunk Jézus
Krisztus nevében.
 És ismét hangosan kiáltotta: – Ámen! Ámen! Ámen!
Fölállt, gondosan összehajtogatta a fehér zsebkendőt, s anélkül hogy Quangelra
pillantott volna, azt mondta: – Alighanem felesleges megkérdeznem, hajlandó-e
magához venni az úrvacsorát?
– Teljesen felesleges, tiszteletes úr.
A tiszteletes habozva nyújtotta kezét Quangelnak.
Quangel megrázta a fejét, s eldugta kezét a háta mögé.
– Ez is felesleges, tiszteletes úr! – mondta.
A tiszteletes, anélkül hogy ránézett volna, az ajtóhoz lépett. Még egyszer
visszafordult, kurta pillantást vetett Quangelra, majd így szólt: – Kísérje el a
legfelső bíró elé ez a mondat. Szent Pál levele a filippibeliekhez, első rész,
huszonegyedik vers: Nékem mind életemben, mind halálomban nyereségem a
Krisztus.
Az ajtó becsukódott; a tiszteletes elment.
Quangel fellélegzett.

70. AZ UTOLSÓ ÚT

Alig ment el a tiszteletes, egy kistermetű, zömök, világosszürke ruhát viselő férfi
lépett be a zárkába. Gyors, fürkésző, okos pillantást vetett Quangel arcára,
odalépett hozzá, s azt mondta: – Doktor Brandt fogházorvos. – Közben megrázta
Quangel kezét, majd nem engedte el, s megkérdezte: – Megnézhetem a pulzusát?
– Tessék! – mondta Quangel.
Az orvos lassan számolt. Aztán elengedte Quangel kezét, s helyeslően bólintott: –
Nagyon jó. Kifogástalan. Maga igazi férfi.
Gyors pillantást vetett a félig nyitott ajtóra, és suttogva kérdezte:
– Segíthetek valamit? Kábítószer?
Quangel megrázta a fejét. – Köszönöm szépen, doktor úr. Majd csak megleszek
így is.
Nyelvével megérintette az ampullát. Egy pillanatig töprengett, vajon megkérje-e
az orvost, hogy Annának... De nem, a tiszteletes nyilván úgyis megmondja neki...
– Más valamit? – kérdezte az orvos suttogva. Azonnal észrevette Quangel
habozását. – Kivihetek talán egy levelet?
– Nincs írószerem – nem, jobb is így. Mindenesetre köszönöm, doktor úr, hogy
ismét láthattam egy embert! Hálistennek, még a börtönben sem mindenki olyan
rossz.
Az orvos szomorúan bólintott, még egyszer kezet fogott Quangellal, és sietve
mondta: – Csak azt mondhatom magának: maradjon ilyen bátor.
És gyorsan kiment a zárkából.
Az őr lépett be, akit egy rab követett, kezében csajkával és tányérral. A
csajkában forró fekete gőzölgött, a tányéron vajas kenyerek feküdtek. Mellette két
cigaretta, két gyufaszál, s egy gyufásdoboz oldala.
– Úgy – mondta az őr. – Látja, kiteszünk magunkért. És mindezt jegy nélkül!
Nevetett, és a házimunkás kötelességszerűen vele nevetett. Ezt a „viccet”
láthatólag sokszor elmondta már az őr.
Quangelt hirtelen elöntötte a düh. – Vigyék ki ezt a szemetet! Semmi szükségem
az ételetekre!
– Ezt nem kőll kétszer mondani! – jelentette ki az őr. Egyébként a kávé csak
fekete lé, a vaj pedig margarin...
Quangel ismét egyedül maradt. Elrendezte az ágyát, lehúzta az ágyneműt, letette
az ajtó mellé, s lecsapta a priccset.
 Még ezzel foglalatoskodott, amikor egy férfi s nyomában két legény lépett be a
zárkába.
– A mosdást megspórolhatja magának – mondta a férfi hangoskodva. – Első
osztályú borotválás és haj vágás! Gyerünk, fiúk, igyekezzetek egy kicsit, amúgy is
elkéstünk! – S bocsánatkérőleg mondta Quangelnak: – Az elődje ugyanis nagyon
feltartott bennünket. Némelyek nem akarnak észhez térni, és nem értik, hogy én
nem változtathatok semmin. Én ugyanis Berlin állami ítéletvégrehajtója vagyok...
Kezet nyújtott Quangelnak.
– Nos, majd meglátja, hogy én nem pocsékolom az időt, és nem kínzok senkit. Ha
ti nem okoztok nehézséget nekem, én sem okozok nektek. Mindig azt mondom a
fiúknak: „Fiúk mondom –, ha valaki okvetetlenkedik, a földhöz veri magát, ordít és
kiabál, akkor okvetetlenkedjetek ti is. Fogjátok meg, ahol éritek, az se baj, ha
letépitek a heréit!” De az olyan értelmes emberekkel, mint te, szép finoman kell
bánni!
Miközben beszélt, a hajnyírógép ide-oda vándorolt Quangel fején, s minden haja
lehullt a zárka padlójára. A másik hóhérsegéd habot vert, s megborotválta Quangel
arcát. – Úgy – mondta az ítéletvégrehajtó elégedetten. – Hét perc! Behoztuk a
késést. Még néhány ilyen értelmes ember, és pontosak leszünk, mint a gyorsvonat.
– Majd megkérte Quangelt: – Légy szíves, söpörd össze a hajat. Nem lenne
kötelességed, tudod, de nekünk nagyon kevés az időnk. Bármelyik pillanatban
jöhet az igazgató és az ügyész. És ne dobd a hajat a vödörbe, adok egy újságot:
csavard bele, és tedd le az ajtó mellé. Egy kis mellékkereset, tudod?
– Mit csinálsz a hajjal? – kérdezte Quangel érdeklődve.
– Eladom egy parókakészítőnek. Parókára mindig szükség van. Nemcsak
színészeknek, egyébként is. Na, köszönöm szépen. Heil Hitler!
Ők is elmentek. Meg kell hagyni, vidám fickók, értik a mesterségüket; a hentes
sem vágja le nagyobb lelki nyugalommal a disznót. De Quangel mégis úgy érezte,
hogy ezeket a durva, szívtelen fickókat jobban elviselte, mint előbb a tiszteletest.
Az ítéletvégrehajtóval minden további nélkül kezet fogott.
Quangel épp eleget tett a hóhér kívánságának, s összesöpörte a haját, mikor
ismét kinyílt az ajtó. Néhány egyenruhás őr kíséretében egy vörös bajuszos, kövér,
sápadt arcú úr – ahogy azonnal kiderült: a fogházigazgató – és Quangel régi
ismerőse, a főtárgyalás ügyésze lépett be, az, aki úgy csaholt, mint egy pincsi.
Két egyenruhás megragadta Quangelt, durván odalökték a falhoz, s kényszerítet-
ték, hogy vigyázzba álljon. Aztán odaálltak melléje.
– Otto Quangel! – kiáltotta az egyik.
– Ó! – csaholt a pincsi. – Erre a pasasra emlékszem! – Az igazgatóhoz fordult: –
Ez nekem köszönheti a halálát! – mondta büszkén. – Példátlanul szemtelen fickó!
Azt hitte, hogy a bírósággal és velem is pimaszkodhat! De elláttuk a bajodat! –
csaholta Quangelhoz fordulva. – Na, most hogy érzed magad? Nem vagy már olyan
pimasz, mi?
Az egyik őr oldalba lökte Quangelt. – Felelj! – suttogta parancsolólag.
– Ugyan, nyaljátok ki a seggem! – mondta Quangel unottan.
– Micsoda? Hogyan? – Az ügyész felháborodásában egyik lábáról a másikra állt. –
Igazgató úr, követelem...
– Ugyan! - mondta az igazgató. – Hagyja békén ezt az embert. Hisz látja, hogy
nyugodt? Ugye, maga nyugodt ember?
– Persze hogy nyugodt vagyok! – felelte Quangel. – Az ügyész úr hagyjon bókén.
Én békén hagyom őt.
– Tiltakozom! Követelem!... – kiabálta a pincsi.
– Mit? – kérdezte az igazgató. – Mit követelhet még? Többet nem árthatunk neki,
s ezt ő is nagyon jól tudja. Na, kezdjük, olvassa már fel az ítéletet.
 Végre a pincsi is megnyugodott, kinyitotta az aktát, s olvasni kezdett. Kapkodva
és pontatlanul olvasott, átugrott mondatokat, megzavarodott, majd hirtelen
befejezte: – Nos, tehát tudja!
Quangel nem felelt.
– Vezessék le! – mondta a vörös bajuszú igazgató, s a két őr megmarkolta
Quangel karját.
A művezető önkéntelenül kiszabadította magát.
Az őrök még keményebben markolták.
– Hagyják, hogy egyedül menjen! – parancsolta az igazgató. – Ez az ember nem
fog zavart csinálni.
Kiléptek a folyosóra, ahol egy csomó egyenruhás és civil állt. Hirtelen úgy
csoportosultak, hogy Otto Quangel került a középre. A menet élén őrök mentek,
aztán a tiszteletes következett, aki most talárt és fehér gallért viselt, s
érthetetlenül mormolt valamit maga elé. Őt követte Quangel, akit egész csoport őr
vett körül, de a világos ruhás kis orvos nem tágított mellőle. Mögöttük ment az
igazgató és az ügyész, akiket aztán ismét egyenruhások és civilek követtek.
Néhány civil fényképezőgéppel volt felfegyverkezve.
Így haladt a menet rosszul világított folyosókon, síkos linóleummal borított
vaslépcsőkön: át a siralomházon. És ahol elhaladtak, mintha felnyögtek volna a
rabok a zárkákban, mintha mély sóhaj szakadt volna fel mellükből. Egyszerre az
egyik zárkából valaki hangosan kiáltotta: – Minden jót, elvtárs!
És Otto Quangel gépiesen, de hangosan felelte: – Minden jót, elvtárs! – S csak
egy pillanattal később döbbent rá, milyen értelmetlen „minden jót” kívánni egy
halálraítéltnek.
Kinyitottak egy ajtót, s kiléptek az udvarra. A falak között még sötét volt.
Quangel gyorsan jobbra, majd balra nézett, feszült figyelmét semmi sem kerülte el.
Látta a börtön ablakaiban a kerek, fehér foltokat: bajtársai arcát, akiket éppúgy
halálra ítéltek, mint őt, de akik még éltek. Egy farkaskutya futott ugatva a menet
felé, de az őr fütyült, s a kutya morogva visszahúzódott. A kavics csikorgott a lábak
alatt; nappal sárga lehetett, de most, a lámpafénynél szürkésfehér volt. A fal
mögött egy kopasz fa árnyképe látszott. A levegő hideg volt és nedves.
„Nevetséges – negyedóra múlva már nem fázom majd!” – gondolta Quangel.
Nyelvével kitapogatta az üvegfiolát. De még korai...
Különös, de bármennyire is pontosan látott és hallott mindent, ami körülötte
történt, még a legkisebb apróságot is, mégis valahogy valószínűtlennek érezte az
egészet. Mintha valaki mesélte volna. Mintha a zárkában feküdne és álmodná. Igen,
lehetetlen, hogy ő most valóban itt megy, és körülötte a többiek, a durva vagy
mohó, vagy szomorú arcú emberek valóban élő emberek. Nem, a kavics is csak
álom-kavics, a lábak csoszogása, a kis köveik recsegése a cipőtalpak alatt – ezek
csak álom-neszek...
Beléptek egy ajtón egy helyiségbe, ahol olyan világos volt, hogy Quangel először
semmit sem látott. Kísérői hirtelen előrerántották a letérdelő lelkész mellett.
Az ítéletvégrehajtó közeledett hozzá segédjével. Kinyújtotta a kezét.
– Hát ne haragudj! – mondta.
– Ugyan, mért haragudnék? – felelte Quangel, s gépiesen kezet szorított vele.
Miközben a hóhér lehúzta Quangel kabátját, s levágta az inggallérját, Quangel
visszapillantott kísérőkre. A vakító fényben csak sok fehér arcot látott: mindnyájan
feléje fordultak.
„Álmodom” – gondolta, s a szíve hevesebben vert.
A nézők közül kivált egy ember, s mikor közelebb ért, Quangel megismerte a
kicsiny, világosszürke ruhás, segítőkész orvost.
– Nos? – kérdezte az orvos halvány mosollyal. – Hogy érzi magát?
 – Köszönöm, jól – mondta Quangel, miközben összekötötték a kezét a hátán. –
Ebben a pillanatban nagyon ver a szívem, de feltételezem, hogy a következő öt
percben elmúlik.
És mosolygott.
– Várjon csak, adok magának valamit! – mondta az orvos, s a zsebébe nyúlt.
– Ne fáradjon, doktor úr – felelte Quangel. – Gondoskodtak már rólam...
És a nyelvével egy pillanatra kidugta keskeny ajka közül az üvegfiolát.
- Az más! – mondta az orvos zavartan.
A segédek megfordították Quangelt. Most egy hosszú asztalt látott, amit valami
sima, tompa-fekete, viaszosvászonszerű huzat borított.
Látta a szíjakat és a csatokat, de mindenekelőtt a kést, a szélespengéjű kést.
Magasan függött az asztal felett, fenyegetően magasan. És ezüstösen csillogott:
alattomosan pillantott rá.
Quangel halkan felsóhajtott...
Egyszerre ott állt mellette az igazgató, s mondott valamit a hóhérnak. Quangel
meredten nézte a kést. Közben alig hallotta az igazgató szavait: – Berlin város
állami ítéletvégrehajtója, átadom önnek Otto Quangelt, akit a népbíróság jogerősen
nyaktiló általi halálra ítélt, s felszólítom, hajtsa végre az ítéletet...
A hang elviselhetetlenül hangosan csengett. A fény elviselhetetlenül világos volt.
„Most – gondolta Quangel. – Most...”
De mégse tette meg. Szörnyű, kínzó kíváncsiság ingerelte...
„Csak néhány percig még – gondolta. – Tudnom kell, milyen az asztalon
feküdni...”
– Na gyerünk, öregfiú! – figyelmeztette a hóhér. – Csak most ne cirkuszozz. Két
perc alatt vége. Egyébként, nem felejtetted el a hajat?
– Ott van az ajtó mellett – felelte Quangel.
És egy pillanattal később már az asztalon feküdt, s érezte, hegy a lábát
leszíjazzák. A hátára egy vaspánt nehezedett, s leszorította vállát az asztalhoz...
Mész, nedves fűrészpor és fertőtlenítőszerek bűze terjengett... De mindezt
elnyomta valami undorítóan édeskés szag, ami... ami...
„Vér – gondolta Quangel. – Vérszag...”
És hallotta az ítéletvégrehajtó halk suttogását: – Most!
De bár végtelenül halkan suttogta, olyan halkan, hogy senki sem hallhatta,
Quangel mégis meghallotta.
És hallotta a suhanást is...
„Most!” – gondolta ő is, s el akarta harapni a ciánampullát.
De abban a pillanatban felfordult a gyomra, s kihányta az üvegfiolát is...
„Ó, istenem – gondolta –, túl soká vártam...”
A suhanás zúgássá erősödött, a zúgás rikoltó ordítássá változott, s a hang
felhallatszott a csillagokig. Isten trónusánál is hallani kellett...
És a kés átvágta a csigolyáit.
Quangel feje a kosárba hullt.
Egy pillanatig nyugodtan feküdt a fejetlen test, mintha csodálkozna, hogy
megtréfálták. De aztán felágaskodott, tekergett a szíjak és vaspántok között, a
hóhérsegédek rávetették magukat, s igyekeztek leszorítani.
A holttest karján egyre jobban kidagadtak az erek, aztán egyszerre összeesett a
test.
Csak a vér csorgása hallatszik; a sziszegő, zúgó, tompán lecsorduló vér.
Három perccel azután, hogy a kés lezuhant, a sápadt orvos kissé remegő hangon
kihirdette, hogy a kivégzett meghalt.
A hóhérsegédeik elvitték a holttestet.
Otto Quangel nem létezett többé.
 71. ANNA QUANGEL VISZONTLÁTJA AZ URÁT

Egyik hónap a másik után, egyik évszak a másik után telt el, s Anna Quangel még
mindig a zárkájában ült, és várta, hogy viszontláthassa Otto Quangelt.
A felügyelőnő, akinek Anna most már a kedvence volt, olykor így szólt hozzá: –
Azt hiszem, Quangelné, magáról elfeledkeztek.
– Igen – felelte a hetvenhatos számú rab barátságosan. – Én is azt hiszem.
Rólam és az uramról. Hogy van Otto?
– Jól! – felelte a felügyelőnő gyorsan. – Üdvözletét küldi. Mindnyájan
megegyeztek, hogy a jóságos, szorgalmas asszonnyal nem szabad közölni az ura
halálát. Rendszeresen közvetítették az üdvözletét.
Ezúttal az ég kegyes volt Annához: egyetlen ostoba fecsegőtől, egyetlen
kötelességtudó tiszteletestől sem tudta meg, hogy Otto Quangelt kivégezték.
Anna csaknem egész nap kis kézikötőgépe mellett ült, és harisnyát kötött a
katonáknak.
Néha halkan énekelt munka közben.
Most már biztosan tudta, hogy nemcsak viszontlátja Ottót, hanem még sokáig
élnek majd együtt. Vagy valóban megfeledkeztek róluk, vagy titokban
megkegyelmeztek nekik. Nem tarthat már soká, és kiszabadulnak.
Mert bármilyen keveset is beszéltek erről a felügyelőnők, Anna Quangel mégis
észrevette: rosszul áll a háború, hétről hétre rosszabb hírek jönnek. Azt is hamar
észrevette, hogy az élet is egyre nehezebb lehet kint, mert a koszt romlott, s
bizonyára nagy volt a munkaerőhiány, hisz hetekig kellett várnia a kötőgép egyik
eltörött alkatrészének kicserélésére. De ha rosszul áll a háború, akkor jól áll
Quangelék ügye. Akkor rövidesen kiszabadulnak.
Így hát ül és köt. Álmait és reményeit, melyek sosem teljesülnek majd,
kívánságait, amilyeneket korábban sosem ismert, mind beleköti a harisnyákba.
Kiszínezi magában Otto képét, s ez a kép egészen mást mutat, mint aki mellette
eltöltötte az életét: Otto most vidám, elégedett, kedves. Anna szinte fiatal lánnyá
változott, aki előtt még ott áll az egész, gyönyörű élet. Hisz olykor azt álmodja,
hogy gyerekei lesznek! Ó, gyerekei!...
Mióta Anna Quangel megsemmisítette a ciánkális ampullát, mióta élete
legnehezebb küzdelmében eldöntötte, hogy történjék bármi, kivárja a pillanatot,
amikor viszontláthatja Ottót - azóta felszabadult, és fiatal és vidám. Legyőzte
önmagát.
Anna Quangel szabad. Nem ismeri a félelmet és szabad.
Akkor sem fél, ha a háború okozta szörnyű éjszakákon felüvöltenek a szirénák, a
város felett egyre nagyobb rajokban jelennek meg a repülők, bombák zuhannak,
légiaknák süvítenek fültépően, s mindenütt tüzek lobbannak fel.
A rabok ezeket az éjszakákat is a zárkákban töltik. Nem merik levinni őket az
óvóhelyre, mert félnek, hogy fellázadnak. Üvöltenek a zárkákban, őrjöngenek és
könyörögnek, megőrülnek a felelőmtől, de a folyosók üresek, egyetlen őr sincs az
épületben, egyetlen könyörületes kéz sem nyitja ki a zárkák ajtaját. Az
őrszemélyzet az óvóhelyre menekült.
Anna Quangel nem fél. Kis körkötőgépe csitteg-csattog, egyik sor szemet a másik
után köti. Kihasználja ezeket az órákat is, mikor nem tud aludni, hogy kössön. És
kötés közben álmodik. Arról álmodik, hogy viszontlátja Ottót, s ezt az álmát
szakítja meg fülsiketítően a légiakna, mely porig rombolja a börtön egyik szárnyát.
Anna Quangelnak nem volt már ideje, hogy felriadjon a szép álomból. Már
megérkezett Ottóhoz. Bárhol legyenek is, mindenesetre ott van, ahol a férje.
 72. A FIÚ

De nem a halállal akarjuk befejezni ezt a könyvet, hisz az életnek szenteltük, a

legyőzhetetlen, minden gyalázaton és bánaton, nyomorúságon és halálon
győzedelmeskedő életnek.
Nyár van, kora nyár, 1946-ban.
Egy határszéli településen egy fiú, szinte már fiatalember, halad át az egyik
udvaron.
Egy idősebb asszonnyal találkozik. – No, Kuno – kérdezi az asszony –, mi újság?
– Bemegyek a városba – feledi a fiú. – El kell hoznom az új ekét.
– No akkor – mondja a nő – felírom majd, mit hozz még nekem – ha kapsz!
– Ha valahol lehet kapni, én megszerzem, anya! – kiáltja a fiú nevetve. – Hisz
ismersz!
Nevetve nézik egymást. Aztán a nő visszamegy a házba, férjéhez, az öreg
tanítóhoz, aki már rég nyugdíjba mehetett volna, de még mindig tanít – mint egy
fiatal.
A fiú kivezeti az istállóból lovukat, legnagyobb büszkeségüket, Tonit.
Félórával később Kuno-Dieter Borkhausen már a város felé kocog. De már nem
Borkhausennak hívják; a Kienschäper-házaspár jog szerint, minden formaságnak
eleget téve, örökbe fogadta, amikor kiderült, hogy sem Karl, sem Max Kluge nem
tér vissza a háborúból. Egyébként a Dietert is kiselejtezték: Kuno Kienschäper
kitűnően hangzik, s teljesen elegendő.
Kuno elégedetten fütyörészik, miközben Toni, a pejló lassan poroszkál a napon a
kitaposott földúton.
Ráérnek, aminek siessenek, hisz délre úgyis hazaérnek.
Kuno fürkészve nézi a jobbra s balra elterülő földeket, s szakértő szemmel ítéli
meg a vetést. Sokat tanult a faluban, s – hálistennek! – éppolyan sokat felejtett.
Nem, szinte már sosem jut eszébe a hátsóudvar és Otti, s a tizenhárom éves
Kuno-Dieter sem, aki alig különbözött egy rablótól. Nem, ennek már vége. De a
géplakatosságról sem álmodozik már, egyelőre tökéletesen kielégíti, hogy fiatal
kora ellenére vezetheti szántásnál a faluban a vontatót.
Igen, sokra vitték, apa, anya és ő. Már nem függenek a rokonoktól, múlt évben
földet kaptak, független emberek, van egy lovuk, egy tehenük, egy disznajuk, két
birkájuk s hét tyúkjuk. Kuno tud kaszálni és szántani, apától megtanulta a vetést,
anyától meg a kapálást. Az élet szép, s majd ő megmutatja, hogy fellendíti a
gazdaságot. Meg bizony!
Kuno fütyül.
Az út szélén egyszerre felemelkedik egy elhanyagolt külsejű, magas férfi. A
ruhája rongyos, arcvonásai dúltak. Ez nem valami szerencsétlen menekült, ez egy
züllött, iszákos csavargó. Részeges hangon rikácsolja:
– Hé, fiú, vigyél be a városba!
Kuno Kienschaper megremeg, amikor meghallja ezt a hangot. Szeretné ügetésbe
biztatni a kényelmes Tónit, de már késő, úgyhogy lehajtja a fejét, s úgy mondja: –
Ülj fel – nem, ne ide mellém! Hátra ülj!
– Mért ne melléd? – rikácsolja a férfi kihívóan. – Talán nem vagyok elég finom
neked?
– Ökör! – kiáltja Kuno erőltetett gorombasággal. – Azért, mert hátul a szalmán
puhább az ülés!
A férfi morogva engedelmeskedik, felmászik hátul a kocsiba, s Toni most parancs
nélkül is ügetni kezd.
Kuno már legyőzte első rémületét, hogy épp az apját, épp Borkhausent kellett
felszednie az árokpartról; épp őt, épp neki! De talán nem is véletlen; Borkhausen
talán megleste, s nagyon jól tudja, kinek a kocsiján ül.
 Kuno hátrasandít a férfira.
Borkhausen kinyújtózott a szalmán, s mintha megérezné Kuno tekintetét, így
szól: – Nem tudod, hol lakik itt a kanyar körül egy berlini fiú? Úgy tizenhat éves.
Valahol itt lakik a kanyar körül...
– Itt a kanyar körül sok berlini lakik – feleli Kuno.
– Azt láttam. De ez a fiú, akire gondolok, külön tészta – ezt nem evakuálták
Berlinből annak idején a háborúban, hanem megszökött a szüleitől! Nem hallottál
róla?
– Nem! – hazudja Kuno. Majd kis szünet után megkérdezi:
– Nem tudja, hogy hívják azt a fiút?
– Hogy hívják? Borkhausennak...
– Borkhausen nevű fiú nem lakik itt a kanyar körül. Azt nekem ismernem kellene.
– De furcsa! – mondja a férfi, s kényszeredetten nevet. Aztán alaposan hátba
vágja a fiút. – Pedig én megesküdtem volna, hogy egy Borkhausen ül a kocsin!
– Akkor hamisan esküdött volna! – feleli Kuno, s most, hogy megbizonyosodott
az igazságról, nyugodtan ver a szíve.
– Engem ugyanis Kienschäpernek hívnak, Kuno Kienschäpernek...
– No de ilyet! – adja a férfi a meglepettet. – Hisz akit én keresek, azt is Kunónak
hívják, mármint Kuno-Dieternek...
– Az én nevem Kuno Kienschäper – mondja a fiú. – És különben is: ha tudnám,
hogy egy Borkhausen ül a kocsimon, fognám az ostort, s addig verném a fickót,
amíg el nem tűnne a kocsimról!
– No de ilyet! No de ilyet! Lehetséges ez? – csodálkozik az iszákos. – Egy fiú
megverné és lekergetné a kocsiról az apját?
– És ha lekergettem volna azt a Borkhausent a kocsiról folytatja Kuno Kien-
schäper könyörtelenül –, elmennék a városban a rendőrségre, és azt mondanám:
Vigyázzatok! Itt, a kanyarnál kószál egy csavargó, egy veszedelmes tolvaj.
Fogjátok el ezt a gazfickót!
– Csak nem teszel ilyet, Kuno-Dieter! – kiáltja Borkhausen most már valóban
ijedten. – Csak nem hozod nyakamra a zsarukat! Most, mikor végre kiszabadultam,
s igazán megjavultam? Kaptam egy bizonyítványt a tiszitől, hogy igazán
megjavultam, és soha többé nem térek rossz útra, esküszöm! De azt hittem, ha
neked birtokod van, és könyökig vájkálsz a zsírban, az öreg apád legalább egy
kicsit kipihenheti magát nálad! Igazán nem érzem jól magam, Kuno-Dieter, szúr a
mellem, pihennem kell egy kicsit...
– Ismerem a te kis pihenőidet! – kiáltja a fiú elkeseredetten. – Tudom, ha csak
egyetlen napra beengedlek a házunkba, úgy befészkeled magad, hogy soha többé
nem szabadulunk tőled. És tudom, hogy te mindig csak békétlenséget és
szerencsétlenséget okozol, te élősdi! Nem, most már tűnj el a kocsiról, vagy
tényleg fogom az ostort!
A fiú megállította a lovat, s leugrott a bakról. Kezébe kapta az ostort, elszántan,
hogy megvédje új otthona békéjét.
– Csak nem gondolod igazán? – mondta Borkhausen, az örök szerencsétlen
flótás, panaszosan. – Csak nem fogod megütni a saját apádat!
– Hisz nem is vagy az apám! Ezt azelőtt, sajnos, épp eleget mondtad!
– Csak tréfáltam, Kuno-Dieter, hát nem érted a tréfát?
– Nekem nincs apám! – kiáltotta a fiú őrjöngő dühvel. – De anyám van, s újra
kezdtem az életem! És ha megjelenik valaki a múltamból, és tele akarja beszélni a
fejemet, addig verem, míg békén nem hagy! Nem engedem, hogy tönkretedd az
életem!
Fenyegetve emelte fel az ostort, úgyhogy az öreg valóban megijedt.
Lemászott a kocsiról, s most ott állt az úton, s arcára kiült a gyáva félelem.
Gyáván fenyegetőzött: – Sok kárt okozhatok neked...
 – Erre vártam! – kiáltotta Kuno Kienschäper. – A könyörgés után következik a
fenyegetőzés! Mindig ilyen voltál! De megmondom neked, megesküszöm neked:
innen egyenest a rendőrségre megyek, és feljelentelek, hogy megfenyegettél:
felgyújtod a házunkat...
– De hisz ezt nem is mondtam, Kuno-Dieter!
– De gondoltad! Láttam a szemeden! Indulj, menj! De jegyezd meg, hogy egy
órán belül nyomodban lesz a rendőrség! Igyekezz hát elpucolni!
Kuno Kienschäper addig állt az úton, míg a toprongyos férfi el nem tűnt a
gabonaföldek között. Aztán megveregette a pejkó nyakát, s azt mondta:
– Nem engedjük, hogy még egyszer elrontsák az életünket, ugye, Toni? Új életet
kezdtünk. Amikor anya bedugott a vízbe, és saját kezével mosta le rólam a koszt,
megfogadtam: mától kezdve tiszta leszek! És ezt meg is tartom!
A következő napokban Kienschäperné kissé csodálkozott, hogy a fiú semmiképp
sem akar kimenni az udvarról. Máskor mindig elsőnek indult a mezei munkára, s
most még a tehenet sem akarta kihajtani a rétre. De nem szólt, és a fiú sem szólt, s
aztán múltak a napok, és mikor beérett a rozs, a fiú mégis fogta a kaszát, és ment
aratni...
Mert amit vetünk, azt le is akarjuk aratni. És a fiú jó magot vetett.