Závada Pál

Harminchárom szlovák népmese

© Petőfi Irodalmi Múzeum • Budapest • 2015

Az 1–24. mese Samuel Czambel (1856–1909), a 25–33. pedig Pavol

Dobšinský (1828–1885) gyűjtésein alapul – és zömmel a XIX. század második
feléből, illetve a XX. század elejéről, a korabeli Hont, Zólyom, Turóc, Liptó,
Árva, Szepes, Gömör, Abaúj, Sáros, valamint Zemplén megyei falvakból való.
 Tartalom
1. Az okos leány, a herceg és az öreg inas
2. Az ördögűző gróf
3. A legeszesebb leány
4. A három jó tanács
5. A paraszt és az uraság
6. A püspök, a kocsmáros és a fiskális cigány
7. Mátyás király országjáráson
8. A furfangos paraszt
9. Az igazát kereső huszár
10. A vérszomjas uraság
11. A csillagász, a doktor meg az órás
12. Találós kérdés
13. A szélhámos
14. Ének az ellopott bikaborjúról
15. Nevetésbe fullad a gyászbeszéd
16. A legnagyobb hazugság
17. Az álnok asszony
18. A megcsalt király
19. A bátor menyecske, aki túljárt a rablók eszén
20. A három fonóasszony
21. Parányi Jancsi
22. A huszár és a kapafogú halálné
23. A csúnya fiú és a rongyos kabát
24. Kisasszony rókabőrben
25. A szegény molnár
26. A szűz és a sárkány
27. Az aranyagancsú szarvas
28. Okos Matyi és a bolondok
29. A perácsina virága
30. A jövő lelkek vára
31. Kismacska kisasszony
32. Az idő királya
33. A Tizenkettedik fiú
 1.

Az okos leány, a herceg és az öreg inas

Hol volt, hol nem, volt egyszer egy herceg, vagyis princ. És volt néki
egy inasa, aki már sok-sok év óta szolgálta őt. Ám ez a princ meg akart
szabadulni az inastól, mivelhogy az ennyire öreg volt.
Állatvásár volt éppen, a princnek pedig a hercegi birtokán juhai
voltak eladók. Azt mondta hát öreg inasának:
– Hajtsd ki ezeket a birkákat a vásárra, de aztán pénzt is hozzál, meg
a birkákat is hazahozd ám! Mert ha nem így cselekszel, föl leszel
akasztva.
A vén inas sírva hajtotta ki a birkanyájat a vásárba, mert nem tudta,
mit tegyen. Épp ekkor ért ki a piacra egy szegény leány is,
összetalálkoznak, és megkérdi a lány:
– Hát te meg, bácsika, az Isten szerelmére, miért sírsz?
– Hogyne sírnék, mikor kihajtottam ide ezt a nyájat eladni, de azt
parancsolták nekem, hogy pénzt is hozzak érte, meg a birkákat is
vigyem vissza!
Azt mondja a szegény leány:
– Ne sírj, és ne félj te semmit! Hívj ide négy embert, nyírasd le velük
azokat a birkákat, a gyapjukat pedig add el! Így pénzhez is juthatsz,
meg a nyájat is hazahajthatod.
Az öreg inas így is tett. Hazahajtja a juhokat, hát odahaza ott áll a
princ a tornácon, és azt kérdi:
– Na, hogy cselekedtél?
– Fenséges uram, itt a pénze, meg a birkáit is hazahajtottam. Meg
vannak nyírva. Hát így cselekedtem.
– És ki adta neked ezt a tanácsot?
Az öreg inas pedig elárulta, hogy hát egy leány, aki ott volt a piacon.
– No, hát akkor fordulj máris vissza – parancsolja a princ –, meg én
is veled tartok. De ha te azt a leányt nem ismered föl ott, a piacon,
akkor mégiscsak föl leszel akasztva.
Kiérnek a piacra, és az öreg inas fölismeri a lányt, mutatja is
mindjárt a princnek:
– Ez volna az!
 A princ odalép a leányhoz, és megtudakolja tőle, hová valósi.
Hát hogy ebbe meg ebbe a Hont megyei faluba.
– És a neved meg a címed?
– A nevem itt, a nyelvem hegyén, a házam kint, a falu szélén – feleli
a leány.
A princnek és az öreg inasnak ennyi elég is volt, hogy aztán
megleljék, hol lakik a leány. Bizony igencsak szegényes ház volt az. A
princ meg az inas benyitnak, beköszönnek, adj’ Isten jó napot, és
megkérdik a lánytól, hogy s mint megy a sora, jól van-e.
– Jól, hál’ a jó Istennek, chvála Bohu, dobre.
– No és egymagadban vagy, senkid sincsen?
– De, van egy öcsém.
– És hol van az öcséd?
– Elment vadászni.
– Hogyhogy?
– Hát úgy, hogy amit nem talál, azt hazahozza, de amire rátalál, azt
agyonüti, ám annak még a bőrét se hozza haza.
– Hát az meg miféle zsákmány? – csodálkozik el a princ. – Elárulod-
e nekem, te nagyon okos leány?
– Hát olyan, hogy azt rögtön itt, a kert mögött is el lehet ejteni.
Merthogy szegény ember az öcsém, hát a saját tetveire vadászik. Aztán
amelyiket elkapja, azt a körme között szétnyomja, még a bőrét se hozza
haza, de amelyiket nem találja, azt hazahozza megint. Hát ilyen az a
vadászzsákmány.
No, hazamegy a princ az inasával. Eltelik egy nap, kettő – hát azt
mondja egyszer csak az inasnak:
– Eredj csak vissza ehhez a leányhoz, és mondd meg neki: Ha a
feleségem akar lenni, akkor jöjjön el hozzám. Ámde csak ezekkel a
feltételekkel: Az első az, hogy ne jöjjön se pucéran, se felöltözve, a
második az, hogy kínálja is magát áldozati prédául, de vessen is oda
prédát áldozatul, a harmadik pedig, hogy hozzon is ajándékot meg ne is.
Ha így tesz, akkor elveszem!
Elmegy az öreg inas a szegény leányhoz, elsorolja neki mindezt, a
leány pedig nekiáll készülődni. Előrángat az ólból egy kecskét, nyakon
csíp egy egeret, majd – tisztesség ne essék – pucérra vetkezik, s magára
ölt egy nagylikú halászhálót. Ebben az öltözékben, markában az egérrel
indul el a princhez, kötőféken vezetve a kecskét.
 A princ kinn áll a tornácon, és így szól az inashoz:
– Látod, már itt is van! És amilyen okos, úgy jön, ahogy mondtam,
hozza, amit kértem. De én mégsem akarom feleségül venni! Uszítsál rá
huszonöt kutyát, hadd szaggassák szét!
Ahogy az inas ráereszti a kutyákat, a leány eloldozza a kecskét. Hát a
kutyák mind rávetik magukat a kecskére, azon nyomban széttépik, a
leány pedig odafut a princhez a tornácra, és azt mondja neki:
– Én úgy jöttem ide – egy szál hálóban, kecskével –, ahogy fenséged
parancsolta: Meztelenül is, felöltözve is, és kínáltam is magam áldozati
prédául, de oda is vetettem prédát áldozatul.
A princ erre bólint, és beljebb tessékeli vendégét. Ahogy belép a
leány a princ hercegi házába, azt mondja neki:
– Akárhány lyuk is van a fenséged házában, azt mind dugassa bé,
mert én hoztam is ajándékot, meg nem is!
De bizony egy likacskáról elfeledkeztek, s azt ott az ágy alatt mégse
tapasztották be.
A princ kíváncsian sürgette már a leányt, mutassa meg végre, mit
hozott. A leány pedig kieresztette markából az egeret, és az egér rögtön
besurrant az ágy alá, a lyukba – már nem is volt sehol.
– Hát hallod-e, te leány! – szólal meg a hercegi princ. – Ha már ilyen
okos vagy, mégiscsak a feleségem leszel. Te pedig, öreg szolgám,
továbbra is az inasom maradsz.
Az utolsó lyukban cincog a kisegér, s ahogy minden, ez a mese is
véget ér.
 2.

Az ördögűző gróf

Hol volt, hol nem, volt egy uraság, akinek grófi rangja volt. Ehhez a
grófhoz gyakran eljártak a parasztok – hol egy kis pénzért, hol egy kis
eleségért vagy főznivaló zsírért, és panaszkodtak neki, hogy bizony
őnáluk egyik baj éri a másikat.
– Tudni akarom, mi az, hogy baj – mondta nekik a gróf –, áruljátok
már el nekem!
Erre azt felelték neki a parasztok, hogy öltözzön fel szépen a
nagyságos gróf úr, induljon világgá, de ne vigyen magával semmit.
Akkor ez a gróf nekiindult egymagában az erdőnek. Egyszer csak
találkozik három diákkal, akik egy aranytojást gurítgatnak. Gondolja
magában a gróf, hogy megszerzi ő magának ezt az aranytojást. A
gurítgatás előtt a diákok – mert kimelegedtek, és hogy könnyebben
mozoghassanak – levetették ruháikat, és leterítették a fűbe. Gondolta a
gróf, hogy akkor levetkezik ő is, hát ledobta gúnyáját ő is a fűbe.
Ahogy elgurítják az aranytojást, két diák odaszól a harmadiknak,
hogy maradjon ott, s vigyázzon a ruhákra, míg ők a tojást kergetik. A
gróf ugyanígy, gúnyáját erre a diákra hagyva kezdett futni a többi diák
meg az aranytojás után. Ahogy utolérik, a diákok fölkapják a tojást, a
gróf meg hoppon marad.
Hanem az a harmadik diák ezalatt eltűnt, mintha a föld nyelte volna
el. De nemcsak őt, hanem az összes gúnyát, a gróf ruháit is. Hát persze
– hiszen ezt beszélte meg előre a három diák.
Úgyhogy ott állott az erdő közepén a gróf egyedül és – pucéran.
Hát most akkor vajon mitévő legyen. Elindult az erdőben, és
elérkezett egy tisztásra. Ott legeltette bárányait egy juhász. A gróf olyan
éhes volt már, hogy lopásra szánta el magát – hát el akart csórni egy
bárányt. Hanem a juhász, aki ott állott a tisztás közepén, ahol a bárányai
legeltek, észrevette, miben sántikál ez a pucér illető. Ezért amikor látta,
hogy ez odaóvakodik a bárányokhoz, ő fölkapta a szekerát – vagyis a
szekercét –, beakasztotta a fokát a tolvaj bokájába, elgáncsolta, és így
csípte fülön.
 A gróf szegény utána előadta szépen, hogy kicsoda is ő, hogy járt, és
hogy bizony rettentően éhes. Akkor a pásztor fölvezette őt a tisztás
tetejére, és megmutatatta neki, hogy az ott egy kocsma – errefelé úgy
mondják: krcsma.
A gróf előbb még szégyellte, hogy ő egy kocsmába pucéran legyen
kénytelen betérni, de aztán csak közelébb settenkedett. Hátulról
óvakodott be, a konyhán keresztül, s azzal hopp!, be máris a
kemencébe! A kocsmárosné meg épp ott, a kemencében tartotta
melegen az ebédet, amit az urának főzött. A gróf pedig ennek igencsak
megörült, szépen nekilátott, és az utolsó morzsáig elköltötte a
kocsmáros ebédjét.
Hazaér a kocsmáros, és enni kér. Az asszony nyitja a kemencét,
nyúlna be az ebédért, de nem talál semmit. Hát mit volt mit tenni,
valami más falnivalót kellett gyorsan készítenie.
Beesteledett. És megérkezett a pap, aki a kocsmárosné szeretője volt.
De mivel ezt a kocsmáros már megneszelte, aznap úgy intézte, hogy
elmegy hazulról, mint akinek másutt van dolga. Mert rajtuk akart ütni,
amikor együtt vannak, hogy tetten érje őket. Úgyhogy azt mondta, hogy
az ökrökért kell mennie. De csak látszatra távozott, mert amint
bealkonyodott, visszatért. És épp akkor jött meg, amikor azok ketten
odabent a vetett ágyban már össze akartak feküdni.
Bezörget a kocsmáros az ajtón. Mind a kettő halálra rémül a dunna
alatt, a kocsmárosné is, a pap is. Hanem ott volt a szobában az ágy
mellett egy nagy cserépfazékban a frissen főtt szilvalekvár, amit amúgy
is a dunsztba kellett volna rakni. Hát bedugta a kocsmárosné a fazekat
gyorsan a dunna alá. A papot pedig kivezette a konyhába, és beengedte
a kemencébe – ahol persze már bent ücsörgött a pucér gróf.
Beront a kocsmáros – no, az ágy megbontva, a dunyhák, a párnák
szanaszét.
– Ó, te ilyen-olyan asszony, húzd csak elő a dunna alól a szeretődet!
Hogy ugyan miféle szeretőjét, mikor ő csak a lekvárt rakta épp a
párnák közé, a dunsztba.
Benn, a kemencében közben a gróf, aki tudta, miben sántikál a pap,
nem hagyott neki békét, lökdöste volna kifelé. A pap viszont csitította a
grófot, maradjon veszteg, inkább odaadja neki a reverendáját, csak
hallgasson. Mire a pucér gróf csak azt ismételgette, mennyire szorosan
vannak, és hogy ő nem fér el, s lökdöste a papot. De aztán csak
elfogadta tőle a reverendát, belebújt, óvatosan kimászott a
kemencelyukból a konyhába, és leült egy ládikára. Hanem az a ládika
tele volt léggyel – lévén már ősz, azok oda bújtak be, hogy ne fázzanak.
A gróf vállára vette a ládikát, s abban a papi reverendában benyitott
a szobába a kocsmároshoz és a kocsmárosnéhoz. Amint belép, hát az a
sok légy hangosan zúgni kezd a ládikában.
– Tisztelendő úr – kérdi tőle a kocsmáros –, hát mit hoz abban a
ládikában?
– Ebben? Hát jósokat.
– No és mit jósolnak énnekem azok a jósok? – kérdezi a kocsmáros.
– Hát azt jósolják – feleli a gróf –, hogy ördög van a házában!
– Hú, az áldóját! Tisztelendő uram, ha kifüstöli innen azt az ördögöt,
kap tőlem száz aranyat!
– No és hol van a kend felesége? – kérdi a gróf.
– Itt van a szobában, máris küldöm!
– Akkor tegyen fel főni egy nagy lábas sárga kását!
Az asszony rögtön nekiállt kását főzni. Amikor forrni kezdett, a
jósládikás-reverendás gróf kért egy merőkanalat, odament a fazékhoz,
telemerte, és oda-odafröcskölt a kásából a konyha három sarkába. A
negyedik sarokban, a kemencében a pap tartózkodott – őneki a jósládás
gróf egész kanállal merített, s azzal bezúdította a forró kását a
kemencelyukon. A plébános kiugrott, de a kocsmáros az ördögnek
készenlétben tartott korbáccsal már le is sújtott.
És üti-veri egyik sarokból a másikba a drágalátos papot, aki már nem
is tudja, hová legyen. Fölugrik az ablakba, s onnan leveti magát. Hanem
magaslatra épült a kocsma, úgyhogy a pap mélységbe zuhant, s rögtön
agyon is zúzta magát.
A kocsmárost a haláleset megrémítette, úgyhogy a holttetemet onnan
rögtön eltakaríttatta, és a közeli Garam vizébe dobatta. A jósládikás
grófnak pedig odaadta a beígért száz aranyat, és kikísérte a házból.
Amikor hazaérkezett a gróf, aki a maga bőrén akarta kipróbálni, mi
az, hogy baj, nagyon örült, hogy a sok-sok tapasztalaton kívül még száz
arannyal is gazdagabb lett.
Csak az a szép ruhája veszett oda.
 3.

A legeszesebb leány

Volt egyszer egy anya és annak három lánya. Gondos anya volt ez,
aki különféle módon gyakorlatoztatni szokta lányait, hogy tanuljanak
meg ügyesen forogni az életben.
Történt egyszer, hogy elküldte őket a piacra tyúktojást árulni. De
megmondta nekik előre, hogy nem ugyanannyi tojást visznek majd
eladni, mégis ugyanazt a pénzt kell hogy megkapják mindhárman. Ám
azt csak a piac előtti napon árulta el az anya a lányoknak, hogy a
legidősebbnek ötven tojást fog adni, a középsőnek harmincat, a
legkisebbnek pedig csak tízet. A lányok berzenkedni kezdtek, hogy hát
nem értenek egyet azzal, hogy különböző számú tojásért azonos áron
ugyanannyi pénzt kell hazahozniuk. De az anya így szólt a legkisebbik
lányához:
– Tanuld meg, hogy kell valamit eladni! Ha okosabb leszel a
nővéreidnél, akkor megengedem, hogy hamarabb menjél férjhez, mint
ők.
Azzal beküldte a lányokat egy szobába, hogy ott tanulják egész éjjel,
hogyan is kell árulniuk. Reggel mentek az anyjukhoz: Mama, adhatod
már a tojást!
Elindultak hát a piacra, de az anyjuk még egyszer büntetéssel
fenyegette meg őket, ha nem egyforma áron árulnának, és ha nem
ugyanakkora summát hoznának haza. Vagyis a legkisebb lány a tíz
tojásért ugyanannyi pénzt kell hogy kapjon, mint a középső lány a
harmincért, a legidősebb pedig az ötvenért.
Kiérnek hát a piacra, odaállnak egymás mellé, és kipakolják a
portékájukat – egyik a tíz tojását, a másik a harmincat, a harmadik az
ötvenet.
Odamegy a fölvásárló kupec a legkisebbik lányhoz, akinek csak tíz
tojása van, és megkérdi tőle, mit árul.
– Tojást.
– És hány tojást adsz egy grosért? – mert itt így mondták a garast.
– Hetet.
 Odahajítja az egy grost a kupec, és elteszi a hét tojást. Majd azt
mondja:
– Vennék még egy grosért, de neked nincs már annyi tojásod. –
Azzal odalép a középső lányhoz:
– Te is tojást árulsz?
– Úgy bizony!
– És te hogy adod?
– Én is úgy, ahogy a húgom.
– Ő hetet adott egy grosért – mondja a kupec.
– Én is hetet adok egy grosért – feleli a középső lány.
– Na, minthogy teneked harminc tojásod van – kezdi kalkulálni a
kupec –, ha te is hetet adsz egy grosért, itt van neked négy gros.
És kapott érte huszonnyolc tojást, mert négyszer hét az huszonnyolc.
Majd odalépett a legidősebb lányhoz:
– Eladod-e nekem ezeket a tojásokat?
– El én.
– No és hogy adod?
– Ahogy a húgaim, hetet egy grosért.
– Ha te is ugyanúgy adod, akkor hét grosért tudsz adni nekem
negyvenkilenc tojást – mondta a kupec, azzal leperkálta neki a hét
garast, és vitte az árut.
Tovább sétált a piacon a kupec, és vett még több helyen is tojást –
hanem bizony egyre drágábban adták. Eszébe jutott, hogy a legkisebb
leánynak, akinek tíz tojása volt, maradt még három, a középsőnek a
harmincból maradt kettő, a legnagyobbnak pedig az ötvenből egy
maradt. Ezeket még megveszem, gondolta, még ha drágábban adják is,
mint korábban.
Keresztülmegy a kupec a piacon, és visszatér a legkisebb leányhoz.
Azt mondja neki: Eladod-e nekem ezt a megmaradt három tojásodat?
– El hát, hisz azért hoztam ki, hogy eladjam. De nem azon az áron,
mint korábban adtam.
– Hát mennyit kérsz?
– Tojásonként három grost.
– Hűha. Alaposan megdrágultak, de megveszem. Tessék, három
tojásért itt van kilenc gros.
Megy a középsőhöz, akinek két tojása maradt.
– Add el nekem a maradék két tojásodat, mondja a kupec.
 – Jól van, eladom.
– Mennyiért?
– Amennyiért a húgom.
– Neki három grost adtam tojásonként.
– Akkor én is ugyanígy adom.
És a kupec adott neki két tojásért hat garast. Megy a legidősebb
nővérhez, akinek csak egy tojása maradt.
– Add ezt el nekem!
– Jól van. Azon az áron, mint a húgaim, én is eladom.
És kapott a kupectől három garast az egy tojásáért.
A három leány ezután igazolást csináltatott, miszerint egyformán,
azonos áron árultak mindhárman, és mentek haza anyjukhoz a pénzzel.
Mind a hárman odaadták neki a tízgarasos keresményüket.
Így bizonyosodott be, hogy mind a három leány ugyanakkora
bevételre tett szert, ugyanannyi pénzt, vagyis tíz-tíz garast hoztak haza
– noha a legkisebbnek ehhez csak tíz tojás kellett, míg a középsőnek
harminc, a legnagyobbnak viszont ötven darab.
Az anya ezután meg is engedte a legkisebb – és legeszesebb –
lányának, hogy megelőzze nővéreit a férjhezmenéssel. De hogy evvel a
sietséggel a legkisebb leány jobban járt-e vagy sem, az már egy másik
mesére tartozik.
 4.

A három jó tanács

Volt egyszer három hentes. Elindultak egyik nap a vásárba, hogy

bárányt vegyenek. Az egyik hentes – akit Macónak hívtak – szegény
volt, a másik kettő gazdag. Hát ahogy mennek, mendegélnek, valahogy
eltévednek, és elkeverednek egymástól.
Egyedül az a szegény Macó hentes megy csak tovább az úton.
Találkozik egyszer egy öregemberrel, aki megkérdezi tőle, hová tart.
– Megyek a vásárba bárányt venni – feleli Macó.
Az öregember erre azt kérdi, mennyi pénze van.
– Háromszáz rajnai tallérom.
– No, ha ideadnál nekem abból százat – mondja neki az öreg –, olyan
tanácsot adnék neked, hogy az halálodig a hasznodra volna.
Erre Macó odaadja neki a száz tallért. Mire az öreg ennyit mond:
– A járt utat soha el ne hagyd a járatlan ösvényért!
Azzal elváltak. Megy Macó hentes tovább, és megint csak találkozik
egy öregemberrel, aki megkérdi tőle:
– Hová mégy?
– Megyek a vásárba bárányt venni.
– Van sok pénzed?
– Nincsen, csak kétszáz rajnaim.
– Hogyha ideadnál nekem abból százat, olyasmit árulnék el neked,
amiből halálod órájáig hasznod lenne.
No, odaadta neki Macó a százast. Erre az öreg azt tanácsolta neki,
hogy soha ne halassza holnapra a mai teendőjét. Azzal elbúcsúztak
egymástól.
Megint megy, mendegél Macó hentes, és találkozik egy harmadik
öregemberrel. Az is megkérdi tőle:
– Hová mégy?
– Megyek a vásárba bárányt venni.
– Van-e sok pénzed?
– Dehogy van, csak száz rajnai tallérom.
– Na, jóember, hogyha azt a százast ideadod nekem – mondja az
öreg –, olyan tanácsot adok, hogy az örök életedre használni fog neked.
 Hát odaadja Macó a százast, és miféle tanácsot kap érte? Hát azt,
hogy az asszonynak soha ne mondja meg az igazat.
No, ahogy most már egyetlen garas nélkül megy tovább, esni kezd
erősen az eső. Szegény Macó hentesnek megfordul ugyan a fejében,
hogy a latyakos útról letérjen, és átvágjon az erdőn, de aztán eszébe jut
az első jó tanács, és tovább botladozik a szakadó esőben az úton, térdig
a sárban. Hát egyszer csak talál ott, az út közepén egy zsák pénzt.
Magához vesz annyit, amennyit csak el bír belőle venni, teletömi a
tarisznyáját pénzzel.
Beérkezett Macó a vásárra, aztán végül több bárányt vett egymaga,
mint amazok, a két gazdag együttvéve.
Hanem amikor már összevásárolták a sok bárányt, megint csak nagy
eső zúdult a nyakukba. Odaértek egy kiáradt nagy vízhez, amelyen át
kellett kelniük. Azok ketten, a gazdag hentesek másnap reggelre
halasztották a dolgot, ám a szegény Macónak eszébe jutott, hogy száz
rajnai tallért adott azért, hogy a mai dolgát soha ne halassza holnapra –
hát nekivágott a víznek, és szerencsésen át is ért a bárányaival.
És hajtja haza szépen a jószágot. Ám ahogy már éppen hazaérkezne,
jön szembe a felesége, és kérdezi, ugyan honnan vett ő ennyi bárányt. –
Mikor olyan kevés pénzed volt! – azt mondja.
Erre így felel Macó hentes:
– Agyonvertem azt a két gazdagot, elszedtem a bárányaikat, és még
nézd, teli van a tarisznyám is pénzzel, ezt is tőlük raboltam el.
Az asszony veszekedni kezdett a férjével, aztán kiszaladt az utcára,
és kiabálni kezdte, hogy az ő ura megölt két hentest, és elszedte a
bárányaikat meg a pénzüket. Összeszaladt a falu, elkapták Macót, és
átadták a bíróságnak.
A szegény Macó hentest a bíróság kötél általi halálra ítélte. Ahogy
viszik éppen az akasztásra, odavezeti őt a hóhér az akasztófa alá – hát
az a két barát meg épp ott hajtja haza a bárányokat. Mire Macó fölkiált:
– No, látjátok, hogy hamis vádat emeltek ellenem? Itt jönnek azok,
akik miatt el lettem ítélve!
Így aztán a szegény Macó hentest békén hagyták, és szabadon
eresztették.
S az eset miatt a bírók úgy megszeppentek, hogy attól fogva nem is
akasztanak már többé. Aki nem hiszi, járjon utána.
 5.

A paraszt és az uraság

Hol volt, hol nem, volt egyszer egy hatalmas pán, vagyis uraság.
Akkora vagyona volt, hogy azt se tudta, mihez kezdjen vele.
Ennek a nagyúrnak volt egy aranyhintója, de olyan, hogy az soha
nem is gurult, ha csak azon az asztalon nem tologatták, amelyre föl volt
állítva.
Hát ez a nagyúr egyszer magához hívat egy parasztot:
– Na, te buta paraszt! – azt mondja neki. – Láttál-e már valaha
ennyire drága dolgot, mint ez itt?
– Mint ez a hintov? – húzza el a paraszt a száját. – Hogy ne láttam
volna, nagyságos uram, még drágábbat is! Egy jó kis májusi eső az
egész világnak drágább, mint a nagyságod aranyhintaja!
 6.

A püspök, a kocsmáros és a fiskális cigány

Hol volt, hol nem, volt egy asszony, aki a falu szélén lakott, meg
neki egy iskolás kisfia. És volt ott egy krcsmának nevezett kocsma.
Egyszer ez a kisfiú bizony reggeli frustyik nélkül, éhesen indult el
otthonról. Ezért amikor odaért ahhoz a krcsmához, betért a
kocsmároshoz, hogy ugyan adjon neki egy zsemlyét meg egy főtt tojást,
de ingyen kéri.
Megkapta, megette, s már sietett is az iskolába – és jól tanult az a
gyerek. Nagyon szerette őt az orgonista is meg a pap is, legelső volt a
diákok közt.
Annyira, hogy a pap beadta őt a papneveldébe, úgyhogy a gyerekből
is pap lett, sőt, később a püspökségig vitte föl az Isten a dolgát.
No, már javában püspökösködött, amikor egyszer a hintaján ott
haladt el, az előtt a kocsma előtt, ahol annak idején tojást főzetett
magának. Megállíttatja a fogatját, betér a krcsmába, s rendel a
kocsisának enni-innivalót.
Ahogy aztán fizeti ki éppen a kocsis ebédjét, odaszól a
kocsmárosnak, hogy neki tartozása van még valamiért.
– Dehogyis, kegyelmes püspök uram – hajlong a kocsmáros –,
hiszen mindent ki tetszett fizetni.
Mire a püspök elmeséli, hogyan maradt ő adós még iskoláskorában
egy tojás meg egy zsemlye árával
No jó. És a kocsmárosnak kezd már derengeni, eszébe jut lassan a
dolog.
A püspök pedig ennek a tartozásnak a fejében letesz az asztalra tíz
aranyat. De a kocsmáros nem fogadja el.
Erre a püspök odakínál neki ötven aranyat. Ám a kocsmáros még ezt
sem akarja elvenni, hanem így povedál:
– Kegyelmes uram, abból a tojásból kikelt volna egy csirke,
amelyből tojótyúk lett volna, és az a tyúk megint csak temérdek tojást
tojt volna, majd minden tojásból tyúk lesz, és azok egytől egyig…
Így meg úgy, és az ennyi meg annyi év alatt hány aranyat érő tojás és
tyúk…
 Elég az hozzá, bármit is kínált a püspök, a kocsmáros nem fogadta
el, hanem bíróság elé vitte az ügyet. Az ám, de a bíróságon is ugyanúgy
számoltak, ahogy a kocsmáros, és akkora összeget kalkuláltak ki végül,
hogy azt kifizetni a püspök egész vagyona és a püspökség összes
birtoka is kevés lett volna. És bizony azt a fizetnivalót meg is ítélték.
Csakhogy a püspök ezt nem fogadta el, hanem bejelentette az apellátát,
hogy ő igenis föllebbezéssel él.
No, hintóba ül, s hazaindul nagy búsan a püspök a bíróságról. A falu
szélén meg éppen vályogtéglát vet a sárból a cigány, de rögtön ugrik,
mihelyt észreveszi a püspöki hintót, s odafut, hogy kérjen egy kis
alamizsnát. Hanem a püspök magába roskadva, kétségbeesetten néz
csak maga elé.
Kérdi tőle a cigány:
– Hát kegyelmed mit búslakodik úgy, mikor az ilyesmi soha szokása
nem volt?
– Jaj, hagyj engem most békén – feleli a püspök –, te nekem ebben
nem tudsz segíteni úgysem.
– Alázattal kérem kegyelmedet, tessék nekem elmondani, hátha
segíthetek mégis!
De mivel a püspök sem egy szent, bizony szégyellt volna ott,
mindenki szeme láttára beszélgetni a cigánnyal. Ezért meghívta őt
estére a palotájába. S miközben ott aztán a cigány jól bevacsorázott, a
püspök elmondta neki töviről hegyire, hogy s mint esett meg vele a
dolog.
– Kérem alázattal – szólal meg végül a cigány –, könnyű eset ez.
Csak jegyezzen be a kegyelmes úr engemet fiskális ügyvédjének, és
tessen perújrafölvételt kérni.
A püspök ráállt a dologra. Varratott a cigánynak szép fiskális-ruhát,
hogy legyen mit fölvennie a tárgyalásra.
Eljön hát az ideje annak, hogy a bíróságra kell menni. A püspök
egyedül száll a négylovas hintóba, a fiskális cigányt pedig otthon
hagyja. No, várakoznak ott, az óra már elüti a tízet, és a püspök
ügyvédje meg sehol. A püspök már attól tart, hogy el se fog jönni, az
urak pedig szét akarnak széledni.
Egyszer csak bezörget az ajtón és benyit a cigány, de biz’ éppolyan
rongyos ruhában, mint amikor vályogot vetett. Az urak meresztgetik
csak a szemüket, de a püspök megszólal:
 – Ő az én ügyvédem.
Az urak visszaülnek, és megkérdik a cigánytól, hogy hol késett ilyen
sokáig.
Ő pedig azt feleli, hogy halaszthatatlanul fontos dolga volt.
Kérdik tőle, ugyan miféle dolga.
– Borsót főztem – azt mondja –, melyet aztán rögtön el is kellett
vetnem a veteményeskertben.
Mire az urak igencsak csóválják a fejüket, majd kifakadnak:
– Ki az édesanyád térgyekalácsa látott már olyat, hogy főtt borsót
vetni?!
Mire a cigány így felel:
– Hát olyat meg melyik nagyságos uram édesanyjának a
térgyekalácsa látott, hogy főtt tojásból valaha is csirke kelt volna ki?
Hoppácska. A bíró urak elgondolkodtak, észre tértek, és elismerték,
hogy főtt tojásból nem kelhet ki csirke.
A püspök így megnyerte a pert, s megtarthatta vagyonát és összes
birtokát.
A cigány pedig akkora jutalmat kapott, hogy nem kellett többé
vályogot vetnie és koldulnia – sem neki, sem a gyermekeinek. No, ha
vályogot nem is, de bukfencet vetettek azok ezrével, s hánytak
cigánykereket.
 7.

Mátyás király országjáráson

Országjáró útján Mátyás király találkozik egy szegény emberrel.

Megkérdi tőle:
– Mi a te mesterséged?
– Az enyém? Seprűfonó, felséges uram.
– Na, tudod mit, jóember? Három hét múlva gyere föl
Rimaszombatba a hetivásárra, de hozzál magaddal legalább egy
szekérderékra való seprűt! Állj ki árulni, de nehogy öt krajcárt kérjél
darabjáért, hanem ötven krajcárt! Megértetted? Én odamegyek, és
megveszem tőled az elsőt, mindenki látni fogja, mennyiért. De meg ne
lássam, hogy utána bárkinek is olcsóbban adod, darabját ötven
krajcárjával adhatod csak mindenkinek!
A seprűfonó megfogadta a tanácsot, és a rimaszombati vásárban
ötven krajcárjával kezdte a seprűit kikiáltani. A vevők először még
kinevették, hogy ilyen drágán kínálja, hanem aztán kivonult kíséretével
Mátyás király a piacra, és egyenesen a seprűfonóhoz ment oda.
– Hogy adod a seprűt, jóember?
– Ötven krajcárért darabját, felséges királyom!
– Ötven krajcár? Nem is sok egy ilyen gondosan megfont, erős
nyelű, pompás cirokseprűért! No, adjál csak nekem egyet!
Több se kellett, rögtön kértek maguknak egyet-egyet a király
udvaroncai, testőrei és apródjai, aztán a városi előkelőségek, polgárok
és mesteremberek is. Amikor pedig már a gazdasszonyok is követték a
példát, nyomukban valóságos tolongás támadt a seprűfonó portékája
körül.
Heteken és hónapokon át nem győzött elég seprűt fonni, s hiába adta
drágán, a vevők vitték, mint a cukrot.
Így aztán meggazdagodott a derék seprűfonó, sőt, a király még meg
is jutalmazta.

Egy másik országjáró útján valahol Szepes vagy Gömör megyében

Mátyás király egyszer – uralkodónak kijáró kísérettel – vadászatról
lovagolt hazafelé. Az út mentén meglátott egy parasztgazdát, aki négy
ökörrel szántotta a földjét.
Leszállt a király a nyeregből, és kikérdezte a gazdát, aki elmondta,
hogy van negyven hold földje, a faluban háza, felesége, három fia, négy
lova, hat ökre, öt tehene és egy birkanyája.
– Hát erdőd van-e?, fát is kitermelsz-e? – kérdezte a király.
– Igen, felséges uram, tűzifát.
– No és cselédeid, béreseid vannak-e?
– Akad az is egy-kettő.
Másnap Mátyás király rongyos cselédruhába öltözött, és megkereste
a faluban a parasztgazda házát. A kapu nyitva volt, fölfűrészelt
farönköket hoztak épp az erdőről, a béreslegények szekercével és
baltával hasogatták a tűzre való fát. A cselédruhás király bement az
udvarra, nézelődött, de nem kérdezett semmit.
Észrevette a tornácról a parasztgazda, hogy valami idegen vetődött
be az udvarára – nem ismerte föl a királyt. Rögtön odament hozzá, és
mivel azt hitte, hogy valami csavargó – ahogy arrafelé mondták: egy
lusták vagy darebák –, úgy bánt el vele, ahogy az effélékkel,
szegényekkel szokott. Még a botját is ráemelte, úgy verte ki az
udvaráról szidalmak közepette:
– Itt tátod a szádat, te semmirekellő? Mért nem mész te is fát vágni
meg tüzelőt hordani?! Kéregetni bezzeg tudtok, élősködni másnak a
nyakán! Takarodj a házamból, te darebák!
Pár nap múlva Mátyás király újra fölkereste a parasztgazdát. De
most már vadászöltönyben volt, ezért a gazda előzékenyen elébe sietett,
hogy miben lehet az úr szolgálatára.
– Pár nappal ezelőtt miért nem kérdezted meg, mi járatban vagyok? –
kérdezte a király a gazdától, aki most már fölismerte benne azt a
koldusgúnyás csavargót.
– Ó, hát nem tudhattam, nagyságos úr…! – dadogta zavartan a
gazda.
– Nem nagyságos, hanem felséges úr! Itt az én hollómadaras királyi
címerem, látod-e már, ki vagyok?!
– Uram, királyom, alázattal kérek bocsánatot, hogy felségedet
megsértettem…!
 – A király személyét te meg nem sértheted, így aztán büntetést sem
ezért fogsz kapni. Hanem mert a nélkülöző szegény embereket aláztad
meg személyemben, úgy, hogy meg sem hallgattál.
A király arra ítélte a gazdát, hogy három hétig vágjon fát a saját
erdejéből, és ossza szét a tüzelőt a falubéli szegény fagyoskodóknak. Ő
maga pedig bőségesen megvendégelte a környék összes éhezőjét.
De bizony azóta, hogy meghalt Mátyás király, oda az igazság!
 8.

A furfangos paraszt

Hol volt, hol nem, Dunán innen, Garamon túl találkozik két paraszt –
komái egymásnak.
– Te komám – azt mondja egyik a másiknak –, minálunk annyira
rossz minden. Énszerintem menjünk Amerikába!
Azt feleli a másik:
– Amondó vagyok, komám, hogy én szívesebben mennék inkább
Pestre. Ott is jól fizetnek!
Így aztán az egyik paraszt elment Amerikába, a másik pedig Pestre.
Ahogy emez beérkezik Pestre, hát bámészkodik, studérozza a roppant
nagy, magas házakat, és odafönt embereket pillant meg. Így
morfondírozik magában:
Ugyan hogy a bánatba kerülhettek ezek oda föl?, mikor itt sehol egy
árva drabina, vagy hogy mondják, létra!
Azok az úri népek pedig odaföntről leszólnak neki:
– Hát teneked, hékás, mi kéne, ha vóna?
– Mi kéne? Hát robota kéne – feleli a paraszt –, azazhogy munka, ha
vóna.
No, erre azt mondják neki, jöjjön csak föl.
Mire ő megkérdi, hogy hát hogyan másszon oda föl, mikor még
drabinájuk sincsen.
Amikor az urak végre megértik, mi baja, mutatják neki, hogy menjen
csak be azon a kapun, s akkor meglátja majd a lépcsőt, azon jöjjön fel.
Fölérkezik hát a paraszt a második emeletre. Ott meg ezek az urak
azt gondolják, na, itt egy ostoba szlovák, aki el akar szegődni, egy buta
tót. Kérdik tőle, miféle munkára gondol, de ő csak vonogatja a vállát:
Mindegy, csak robota legyen.
– Robota, robota! – Hát munkát, azt nem tudnak adni, de hogy adnak
neki pénzt, jó lesz-e?
– Dobre, dobre, jó hát.
Akkor az urak leraknak kétszáz aranyat azzal, hogy ha válaszol egy
kérdésükre, akkor ez mind az övé lehet.
 De a paraszt csak erősködik, hogy neki robota kell, nem pedig hádka,
vagyis munkára van szüksége, nem találós kérdésre.
No de hogy így meg úgy, hátha kitalálja, és akkor övé lehet ez a
kétszáz arany.
Na jó, azt mondja, hadd halljuk akkor azt a hádkát!
– Ide figyelj hát, arra felelj nekünk: Milyen messzire van az ég a
földtől?
– Ugyan már – nevet föl a paraszt –, mi sem könnyebb ennél: Épp
amilyen messzire a föld az égtől.
– Hú, hát igazad van – hüledeznek az urak –, tied a kétszáz arany. Na
de válaszolj még egy kérdésre, és arra már négyszáz aranyat kaphatsz!
Azt mondd meg: Hol van a világ közepe?
– Ennyi az egész? Hát ott, ahol éppen vagyunk. Ha nem hiszik az
urak – vonja meg a vállát a paraszt –, mérjék meg maguk, hol a közepe!
Bizony megint megnyerte, úgyhogy már hatszáz aranya volt. És
akkor így szólt:
– Uraim, én nem szórakozni jöttem ide Pestre, hanem dolgozni.
Úgyhogy Isten látja lelkemet, énnekem az uraknak ez a pénze nem kell.
Ezért azt mondom: Tegyenek ide, drága uraim, még hatszáz aranyat,
meg én is ideteszem ezt a hatszázat, amit megnyertem, és akkor
harmadjára most az urak válaszolják meg az én kérdésemet!
Odateszik a pesti urak a hatszáz aranyukat, meg a paraszt is a maga
nyereményét, majd ezt kérdezi tőlük:
– No, hát kitalálják-e, uraim, mit írt nekem az a komám, aki engem
Pestre küldött pénzt keresni?
Hát az urak csak néznek, egyik a másikára pislog, de hiába, nem
tudják.
És akkor a paraszt fölmarkolta ezt a könnyen megkeresett
ezerkétszáz aranyat, és megmondta a választ:
– Tartson meg az Isten mindnyájunkat erőben, egészségben, hát ezt
írta nekem a koma.
Azzal búcsút intett, hazament, s utána úton-útfélen azzal dicsekedett,
hogy ő a pesti urak között többet keresett a furfangjával, mint a komája
az amerikai aranybányában a csákányával.
 9.

Az igazát kereső huszár

Volt egyszer egy huszár, aki szegény szülők fia volt. Már tizenkét
esztendőt leszolgált, és a zsoldjából, melyet fizetségül kapott,
garasonként rakott félre pénzt, hogy azt mindig elküldje nélkülöző
szülei megsegítésére. Sőt, már ezen kívül is gyűjtött egy kis pénzecskét,
és ezt saját magára akarta költeni.
Hanem tudomást szerzett a pénzéről egy lump hadnagy, afféle
kávéházi mákvirág, egy hejehuja-vitéz, aki mindenét elkártyázta.
Bement hát a katonai garnizon-laktanyába, ahol hadnagyoskodott,
megkereste a huszárt, és tőle kért kölcsön. A huszár épp az istállóban
csutakolta lovát, s csak annyi türelmet kért alázattal, míg leül a
zabostarisznyára, lehúzza csizmáját, letekeri a kapcát, s kirázza a pénzt
– adott a hadnagynak kölcsön. Hanem a hadnagy a lelkére kötötte, ne
szóljon a huszár a kölcsönről senkinek, s ő a következő havi zsoldjából
majd megadja neki.
De bizony nem adta meg – nemhogy a következő hónapban, de két
hónap múltán sem adta vissza neki a pénzét. Amikor pedig a huszár
végre félre tudta őt vonni – igazság szerint betámogatta a hadnagyot a
tiszti körletbe, amikor az hajnalban megjött részegen, s akkor kérte tőle
vissza a pénzét –, ez a becstelen tiszt ordítozva tagadta le a kölcsönt.
Másnap pedig raportra rendelte be a huszárt a kapitány elé.
A raporton a hadnagy panaszolta be a huszárt – azzal vádolva őt,
hogy pénzt követel tőle, holott ő semmiféle pénzzel a huszárnak nem
tartozik. Hogy is tartozhatna, mikor a szabályzat tiltja, hogy bárki is
pénzt kérjen vagy adjon kölcsön.
– Talán nem hallottál róla, te huszár közlegény – förmedt rá a
vádlottra a kapitány –, hogy a katonai szabályzat szigorúan tiltja, hogy
katona katonának kölcsönadjon?! – A huszár hiába próbálta bizonygatni
igazát, szóhoz sem jutott, a kapitány pedig azon nyomban megfenyítette
őt huszonöt botütésre.
Kisvártatva már a hátára zuhogó ütlegek alatt hüledezhetett a huszár,
hogy létezhet ekkora aljasság. Nehezen tűrte ezt a megalázó büntetést,
hiszen szolgálati ideje alatt soha fenyítve nem volt, most pedig
nemhogy a pénzét nem adják vissza, de még meg is verik.
Elhatározta, hogy kihallgatást kér az őrnagy úrtól. De az őrnagy
szóról szóra ugyanazt mondta, mint a kapitány, és ugyancsak
megbüntette őt tiltott pénzkölcsönzésért, de már harmincöt botra. A
huszárnak nem volt ez elég, feliratkozott raportra még az ezredeshez is,
aki pedig azt felelte neki, hogy a kapitány úr és az őrnagy úr döntése
helyes volt, úgyhogy ő is fenyítést rótt ki a huszárra – mégpedig
negyvenöt botütést.
Elkeseredésében a huszár, minthogy igazát senkinél nem találta,
fölnyergelte lovát, magához vette fegyvereit és teljes fölszerelését, lóra
ült, és megszökött. Elvágtatott egy erdőbe. Ott beütött a földbe egy
karót, s kikötötte lovát. Mundérját levette, lerakta a fűbe, kihúzta
kardját a hüvelyéből, és úgy állt őrséget.
Ugyanebben az időben nagy fölhajtással királyi vadászatot rendeztek
abban az erdőben. Hanem a király egyszer csak túl messzire távolodva
tisztjeitől eltévedt, és barangolása közben ráakad a huszárra.
– Adjon az Isten szerencsét, huszár, hát te mit csinálsz itt?
Válasz helyett a huszár is megkérdi a királyt: – Na és te, vadász, te
meg mit művelsz itt?
A király bevallja, hogy bizony eltévedt, de tovább érdeklődik: – Na
de mi dolgod az erdőben, huszár, és miért kell az egyenruhád előtt
őrséget állnod?
– Te talán nem tudod, vadász, hogy ez egy királyi katonamundér,
melyre vigyázni muszáj?
S akkor a huszár nekifog, hogy elmesélje: – Tizenkét évig
szolgáltam, soha fenyítve nem voltam. És most öregkatona létemre meg
kellett szöknöm a hadseregtől, mert nem találtam meg az igazamat.
Saját zsoldomból krajcáronként rakosgattam félre, és ezt a megspórolt
pénzemet egy hadnagy kölcsönkérte tőlem. Ám ezt aztán nemcsakhogy
letagadta, de még raportra is odarendelt a kapitány elé. A kapitány
huszonöt botra ítélt, mondván, tudnom kellett volna a reglamát, hogy
tilos kölcsönöznünk egymásnak. Erre föliratkoztam raportra az
őrnagyhoz, hátha nála meglelem az igazságot, de ő is elítélt, csak már
harmincöt botra. Harmadjára fölmentem az ezredes úrhoz, az is engem
büntetett meg, de ő már negyvenötöt húzatott rám. Na, így keressen
igazságot minálunk a király katonája!
 Miközben így beszélgetnek, beesteledik. Kérdi a vadász a huszártól:
– No, barátom, most akkor merre menjünk ebben a hatalmas erdőben?
– Gyere, testvér – mondja a huszár –, ülj föl te a lóra! Látom, hogy
fáj a lábad, mert húzod. Én meg a tizenkét év alatt eleget ültem már
nyeregben!
Így hát a vadászruhás király lóháton, a huszár pedig gyalogosan
folytatta útját. De bizony nem kifelé tartottak, hanem mind csak
beljebb, az erdő sűrűjébe. És sehogyan se tudtak kikeveredni belőle.
Akkor a huszár fölmászott egy fára, hátha észrevesz valami fényt, és
meg is látta, hogy a távolban egy halvány fény pislákol. Egyenesen
annak a kis világosságnak az irányába indultak, s odalent a völgyben,
egy bozótos közepén ráakadtak egy tanyára, de az bizony zsiványtanya
volt.
Betértek oda, de nem találtak otthon mást, csak egy kislányt, aki
vacsorát főzött épp a zsiványoknak. S aki azzal fogadja őket, mennyire
szerencsétlenek, hogy épp ide tévedtek, huszonnégy zsivány tanyájára.
– Menjetek innen, ha kedves az életetek! – mondja nekik.
A huszár erre csak rálegyint, ám annál inkább érdekli a tűzhely:
– Ha megfőtt már valami – azt mondja –, igazán megkínálhatnál
minket, te leány, mert itt halunk éhen!
No, kapnak vacsorát, el is költik, de alighogy lenyelik az utolsó
falatot, megjönnek a zsiványok. Kérdik a leánytól, van-e valami újság.
Hát ő mindjárt meg is mondja nekik, hogy itt van két katona, s már meg
is vacsoráztak. Erre a zsiványok bemennek szépen a szobába, illendően
üdvözlik a vendégeket, és csak aztán kérik a vacsorájukat.
Miután jóllaktak, megkérdik a vadászt és a huszárt, miféle ráadást
akarnak vacsora után.
– Hogy valami édességet vagy italt…?
– Nem, nem – csóválja fejét a zsiványok kapitánya. – Életet kértek-e,
vagy halált?
– Ugyan már, cimborák – mondja nekik a huszár –, hát miért
bántanátok minket? Szökött katonák vagyunk, és mivel hallottunk
rólatok, mint barátokhoz jöttünk hozzátok.
Azt feleli a zsiványkapitány:
– Ha tudtok nekünk valami furfangosat mutatni, nem bánom,
barátkozhatunk!
Ekkor a huszár megkérdi, van-e huszonnégy flaska boruk.
 – Hogy ne volna.
No, akkor azt mind töltsék bele egy fazékba, gyújtsanak alá, hadd
főjön, mert ő azt forrón akarja meginni.
– Furcsa egy gusztus! – vigyorog a zsiványkapitány, ahogy a huszár
még egy-egy marék hamut és sót is beleszór a borba, majd addig
kevergeti, míg föl nem forr.
A zsiványok ott ülnek mind az asztalnál félkörben, amikor a huszár
két kézbe markolva megemeli a hatalmas fazék bort:
– Nézzetek csak ide, hogy fogom meginni! – És még hozzáteszi: –
Adjon az Isten jó egészséget nektek!
Ahogy a zsiványok mind ránéznek, ő fogja magát, s egyenesen a
szemükbe löttyinti a forró bort. Azok fölordítanak, és rögtön
megvakulnak mind, egytől egyig. Akkor elhajítja a huszár a fazekat,
kirántja szablyáját, s lenyisszantja sorban az összes zsivány fejét. A
vadászruhás király eközben végig a sarokban kuporgott, mert nagyon
félt.
Pirkadatkor a huszár azt mondja, hogy jó volna, ha a vadász bejutna
valahogy a városba valami szekérért, mert hogy nem kéne itt hagyni ezt
a rengeteg aranyat és ezüstöt. Ő meg addig itt fog vigyázni a kincsre.
Megkérdi a vadász:
– No és mihez kezdünk ezzel a temérdek kinccsel? Elosztjuk egymás
közt, vagy odaadjuk a királynak?
Mire a huszár azt feleli:
– Amondó vagyok, hogy ez mind a királyt illeti meg.
Azzal útjára bocsátja a vadászt.
No, vissza is érkezik a szekerekkel a vadász – éppen déli
harangszóra, mondhatnánk, ha az a zsiványtanyáig elhallatszana. Egy
bandérium katona kíséri három harciszekéren, összeszednek s
fölrakodnak minden pénzt és egyéb drágaságot, amit ott találnak, s
indulnak a király városába.
Azt mondja a vadász a huszárnak:
– Én előremegyek, hogy értesítsem a királyt, te pedig majd lassan
gyere utánam a várkapuhoz!
A vadász – ahány őrhöz odaér, mindnek megparancsolja, hogy az
érkező huszárnak fegyverrel tisztelegjenek majd. A kincseskocsik élén
peckesen léptet lován a huszár, s ahogy beér a kapun, látja, hogy az
őrök tisztelegnek neki. No, örömében oda is dug minden őrnek egy-egy
dukátot pálinkára. Ahogy a menet a várudvar közepére ér, kilép a
palotából díszpalástjában a király. Odasiet a huszár elébe, és megkérdi
tőle:
– Nos, hát mit hozol nekünk azokban a szekerekben, te huszár?
Összecsapja bokáját a huszár, s alázatosan jelenti a felséges úrnak,
hogy legyőzött ő az éjjel huszonnégy zsiványt, vagyis kardélre hányta
őket mind, s az összerabolt kincseiket hozza itt urának, királyának –
életét pedig kezébe ajánlja.
Ez igen szépen hangzik, ámul el a király, hanem hogy volt-e ott még
valaki, aki mindezt tanúsíthatná.
– Felséges királyom – feleli a huszár –, volt ott velem egy vadász, de
most eltűnt valahová mellőlem. A kapunál vártam, de nem tudom, hol
lehet.
Akkor a király megparancsolta tisztjeinek, hogy a kincseket
szállítsák a kincstárba, a huszárt pedig magával vitte a palotába. Ott
leültette maga mellé az asztalhoz, összes generálisa jelenlétében
köszönetet mondott neki, és előléptette legfőbb generálissá. Örvendett a
huszár, csak az az egy szomorította el, s a király unszolására ezt be is
vallotta, hogy nem látja maga mellett a vadászt. Akkor a király fölállt,
átment a másik szobába, és visszajött vadászruhában.
– Megismersz-e, huszár?
– Te vagy a vadász! – feleli a huszár.
– És akkor ez hogy kerül ide? – mutatja mellén a nagykeresztet a
király.
Mire földerül a huszár ábrázata:
– Te vagy a vadász, te vagy a király!
Aztán a király feleségül adta leányát a huszárhoz, aki elhívta öreg
szüleit is a lakodalomba. Azt a regimentet pedig, ahol hajdan a huszár
szolgált, a király mint főgenerálisára, a huszár gondjaira bízta, tegyen
azt, amit akar.
A huszár megparancsolta régi regimentjének, hogy a katonák
sorakozzanak föl előtte. Amikor mind ott álltak vigyázzban, a huszár
mint legfőbb generális megvizitálta a regimentet, és megdicsérte a
közkatonákat, mert mindent rendben talált. De a tiszteket
különválasztotta. Azt a hadnagyot, aki meghurcoltatta, és nem adta meg
a pénzét – halálra ítélte. A kapitánnyal letétette tiszti kardját, és
elkergette a katonaságtól. Azt a káplárt pedig, aki a huszonötöt a hátsó
felére kimérte, kinevezte kapitánnyá. Abból a káplárból viszont, akitől a
harmincöt botütést kapta, őrnagyot csinált – mert az őrnagyot is rögtön
elbocsátotta. Ugyanígy tett az ezredes úrral is – azt a káplárt léptette a
helyébe, aki a negyvenötöt húzta rá annak idején. Végül fölolvasott a
tiszti karnak egy levelet, miszerint ő – a legfőbb generális – nem más,
mint az a huszár, aki tizenkét évig szolgált, és akit háromszor botoztak
meg ártatlanul.
Azzal elbúcsúzott maradék jó tisztjeitől, visszatért a királyi várba, és
mint a király veje és fővezére ott élt a palotájában, amíg meg nem halt.
 10.

A vérszomjas uraság

Egyszer volt, hol nem volt, volt a faluban egy uraság. Ez abban
találta elvetemült örömét, ha megszerezhetett egy leányt, s beereszthette
a karámba egy megvadult ló elé, hogy az tapossa agyon. Képes volt így
a pusztulásba taszítani ártatlan lányokat s gyönyörködni
haláltusájukban.
Egy ízben egy szegény asszonyra került a sor, hogy adja az uraság
kezére a lányát. Az asszonynak a lánya mellett egy fia is volt –
mindhárman keserves könnyeket hullattak, amikor oda jutott a dolog,
hogy a lánynak mennie kellett.
Ám a fiú egyszer csak föláll, és így szól:
– Ne sírjon, édesanyám! És te se sírjál, húgom, mert én megyek
helyetted a halál torkába. Ideadod a ruhádat, azt fogom fölvenni, s ne
féljetek, és ne sírjatok, mert én visszatérek.
Azzal felölti a húga ruháját, és búcsút int: – No, majd meg fogjátok
látni, mi lesz! Isten áldja, édesanyám!
Megérkezik hát a leányruhás fiú a vérszomjas uraság színe elé. A
szolgák – se szó, se beszéd – leteperik, és a karámba lökik, s azon
nyomban ráeresztetik azt a megvadított lovat. Az urak pedig mind azt
bámulják, vajon mi fog vele most történni.
A ló eszeveszetten kering körbe-körbe, mint valami ördög. Ahogy a
leányruhás alakot megpillantja, reszkető orral fölhorkan, s már vágtat is
felé. Ám ez a lánynak látszó fiú fürgén a földre veti magát, s a
megvadult ló átugrik fölötte. Ettől még inkább feldühödik, s még
sebesebben száguld a karámban körbe. Az álruhás ifjú ekkor
nekiveselkedik, s rohanvást dobja föl magát a ló hátára, hogy aztán
vágtatva körözzön a kerítés mentén. A ló nem tudja ledobni magáról,
sőt, a lovas úgy a véknyába vágja sarkát, hogy fölágaskodik,
nekiiramodik, átveti magát a kerítés fölött, s lefékezhetetlenül viharzik
keresztül a mezőn.
Hanem ez a mi lovasunk – ha csillapítani nem is, irányítani képes a
lovát, s bizony nem a kocsiút, hanem egyenesen a mocsár felé vezeti. A
megvadult ló belezuhan a sárba, és többé nem is tud kikecmeregni
belőle, ott leheli ki páráját.
Az uraságot majd szétveti a düh, ahogy végig kell néznie, hogyan
tűnik el pár pillanat alatt ez a leánynak vélt ifjú. Ráadásul annak a
megvadított lónak a hátán, amelyet ő a kiszemelt áldozat hóhérjának
szánt. Haragra gerjed és tombolni kezd az úr, s fölnyergelt paripát
parancsol oda magának ízibe.
– Frissen, gyorsan, frisko! – üvölti –, utánuk!
Ám ő is ugyanoda jut a lovával, s maga is abba mocsárba süllyed
lovastul, csak még mélyebbre, hogy örökre elnyelje őt a sár.
Lett nagy öröm a faluban, amikor megtudták, hogy az a vérszomjas
uraság soha elő nem kerül már a pokol fenekéről.
Így bünteti meg az Úr az istenteleneket.
Hanem az a leányruhás ifjú, hogy el ne felejtsük, kikászálódott a
mocsárból, és szerencsésen hazajutott anyjához, húgához – itt a mese
vége.
 11.

A csillagász, a doktor meg az órás

Egyszer – hol volt, hol nem volt – ezek hárman, a csillagász, a

doktor meg az órás addig keseregtek és füstölögtek egy
liptószentmiklósi kocsmaasztalnál, mennyire nehéz is a városban a
megélhetés, hogy végül kiokoskodtak valamit. Mégpedig hogy
fölmennek ők a hegyekbe, hogy ott, a tanyákon és a falvakban, az
ostoba vidéki népek közt leljék meg a szerencséjüket.
Úgy is tettek, nekivágtak. Ahogy mentek-mendegéltek, hétágra sütött
a nap, de annyira forrón, hogy már a lombok is hervadoztak, róluk
pedig dőlt a verejték, s nagyon megszomjaztak. Igencsak megörültek
hát, amikor odaértek egy itatóvályúhoz, amelyet egy csobogó erecske
friss vize táplált. Jót ittak belőle s fölfrissültek, majd leültek egy fa alá,
hogy kifújják magukat – körülöttük pedig madarak csicseregtek, s
mindenféle állatkák játszadoztak.
Hanem egyszer csak előcsörtet a bokrok közül egy pásztor, aki sietve
tereli, hajtja nyáját, s míg kutyáját futtatja épp egy lemaradó bárány
után, odakiált a pihenő utasoknak:
– Jobban tennék az urak, ha cihelődnének! Fussanak, mert
nyakunkon a vihar!
Ám az égen, az égboltnak azon a szűk sávján, amely a magas hegyek
közt a fejük felett látszott, nem mutatkozott egy árva felhőcske sem.
– Miféle vihar, ugyan hol? Elment az eszed, jóember, miket hordasz
itt össze? – torkolja le a pásztort a csillagász, aki mindaddig, ugye, csak
különféle csöveken keresztül tudományozta keresztül-kasul az eget.
– Isten bizony mondom, higgyenek nekem! – erősködik a pásztor. –
Odanézzenek, az a kecskebak, ni, hogy mekeg!, s milyen nyugtalanul
rángatja a farkát, így jelzi, hogy dörögni fog mindjárt az ég!
Aztán csak legyint, és már hajtja is tovább, hangos kiáltásokkal
ösztökélve nyáját.
Kinevették és bolondnak mondták az utazók a pásztort, de aztán
ahogy föltápászkodtak, alig tettek meg néhány lépést, villámlani
kezdett, szélvihar zúgott föl, besötétedett, s mint holmi égi makkok
kezdtek máris záporozni a kövér esőcseppek. Majd rázendített az ég,
csak úgy ömlött ki az eső a fellegekből.
Elég az hozzá, hogy a vándorok bőrig ázva, a sok gyaloglástól
elgyötörten, sajgó tagokkal vonszolódtak el a legközelebbi épületig.
Szegény emberek laktak ott, de szívesen fogadták és meg is sajnálták a
pórul járt vendégeket. Leültették őket, hogy szárítkozzanak meg, s
megkínálták őket azzal, amijük volt, kenyérrel és tejjel.
Hanem mire elcsendesedett a vihar, hirtelen lebetegedett a csillagász
is meg az órás is – ők azt mondták, biztosan a felhőszakadás miatti
megpróbáltatásoktól –, a csillagásznak csikart a hasa, az órásnak égett a
gyomra.
– Na, még jó, hogy itt vagyok! – szólalt meg a doktor, és beadott a
betegeknek valami cseppeket, később aztán más orvosságokat is. De
bizony egyik szer sem használt, úgyhogy mit volt mit tenni, el kellett
küldeni a javasasszonyért. Na, ő aztán enyhített is a gyengélkedők
szenvedésein – a Jóisten segedelmével meg valami hashajtó teákkal, de
inkább ne firtassuk a részleteket.
Elég késő éjszaka volt már, ezért amikor az órás is megkönnyebbült,
és magához tért, társai megkérdezték tőle, szerinte hány óra van. De
neki abban a nagy esőben beázott és megállt az órája, úgyhogy nem
tudta megmondani, hány óra.
Abban a pillanatban fölkukorékolt a padláson a kakas. Azt mondja
erre félálomban a háziasszony:
– Először szólalt meg a kakas, éjfél után egy óra.
Egy idő múlva megint kukorékolást hallani. – Két óra van – fordul a
másik oldalára a házigazda.
A harmadik kakasszóra a háziak már cihelődnek is, hogy kikeljenek
az ágyból.
– No hát, urak – kezd nyújtózkodni a doktor –, ugye megtudtuk így
is, mennyi az idő.
– Látod, nem érdemes megjavítanod a zsebórádat – szól oda a
csillagász az órásnak –, fölösleges az ide.
– Bizony így van – bólogat az órás –, ahol a kecskebak olvassa ki az
égből, hogy milyen idő lesz, ahol a javasasszony gyógyít, meg ahol
kakas helyettesíti a vekkerórát, ott tényleg nincsen semmi szükség
miránk.
 És a nagyokos utazók, a csillagász, a doktor meg az órás vissza is
tértek vidéki útjukról oda, ahonnan indultak, a szülővárosukba.
 12.

Találós kérdés

Egy asszonynak a lőcsei tömlöcbe vetették a férjét, és ki akarta

szabadítani. De nem volt pénze. Ezért elindult Lőcse városába, hogy
kegyelmet kérjen neki az uraktól.
Talált az úton egy lófejet, benne hét tojással. S noha maga se tudta,
mire lesz ez jó neki, magával vitte. Eljutott az urakhoz, s kezdte kérlelni
őket, hogy eresszék szabadon a férjét. Ám az urak azt felelték neki:
– Csak akkor eresztjük ki a férjedet, ha olyan találós kérdést teszel
föl nekünk, hogy mi azt nem tudjuk megválaszolni!
Azt mondja erre az asszony:
– Jöttem és mentem, itt is, ott is voltam, hét élőt leltem egy holtban,
azokat mindet elhoztam, s én mint nyolcadik itt azért vagyok, hogy
kiszabadítsam a kilencediket, a rabot!
Hát az urak törik a fejüket, mi lehet az, találgatják, de csak nem
fejtik meg az asszony találós kérdését. Azt mondják neki hát:
– Fejtsd meg ezt nekünk te magad, szabad lesz akkor az urad!
Erre az asszony előveszi a lófejet, benne a hét tojással, s kezdi
megint mondani:
– Jöttem és mentem, itt is, ott is voltam, hét élőt leltem egy holtban,
azokat mindet elhoztam, s én mint nyolcadik itt azért vagyok, hogy
kiszabadítsam a kilencediket, a rabot!
Az urak erre megkönyörültek rajta, s kiadták az urát, hiszen a találós
kérdésével kiszabadította őt.
Azóta is hány és hány ártatlanul raboskodó álmodik efféle
szerencséről!
 13.

A szélhámos

Volt egyszer, hol nem volt, Ipolyon innen, Hernádon túl volt egy úr
meg a felesége. És volt nekik egy fiuk, de az a fiú – Isten adta, Isten
elvette – fiatalon meghalt.
Ez a gyászoló úriasszony egyik nap az ablakból meglát egy embert,
aki úgy jön befelé a városka főutcáján, hogy közben szökellve föl-
fölugrál. De bizony ez afféle klamár volt, magyarán egy szélhámos
csaló. Behívja őt az úriasszony a házba, és megkérdi tőle, ugyan
mivégre ugrál.
– Nos, hát én az égből pottyantam le – vallja be némi unszolásra a
csaló klamár –, és ezért szeretnék oda újra visszaugrani.
Hát ha már így áll a dolog, az úriasszony megkérdi tőle, hogy nem
látta-e odafönn a mennyben az ő fiát.
– Há’ dehogyisnem.
– Jaj, Bozse moj, édes jó Istenem, és hogy megy a sora?
– Nagyon jó dolga van neki a mennyekben – magyarázza a klamár –,
ő ott az írnok a kancellárián, egyedül csak amiatt fő a feje, hogy közeleg
a báli szezon, ugye, neki meg se bálba való öltönye, se pénze nincs.
Mire az úriasszony megkérdi, hogy mégis mennyi pénzre volna
szüksége a fiának ehhez a bálozáshoz.
– Úgy háromszáz aranyból már kijöhet.
És az asszony odaadja a szélhámos klamárnak ezt a summát.
Hazajön a férje, a pán, akinek ő rögtön eldicsekszik, hogyan sikerült
pénzt küldenie a fiuknak a mennyei bálba.
– Hú, hogy az a…! – de mégse mondja ki hangosan a pán, amit
gondol, hanem ráparancsol a lovászára, hogy tüstént nyergelje föl neki a
legsebesebben vágtató paripát.
Nyeregbe pattan a pán, üldözőbe veszi a csaló klamárt, és egy kis
erdőnél éppen utol is érné annak homokfutó kocsiját, amikor megpillant
az út szélén egy kuporgó embert, míg a kocsi egérutat nyerve robog
tovább. Hanem ez az árokparti ember a klobúknak nevezett kalapját
leborítva szorítja a földhöz. Hát nem volt ő más, mint a szélhámos
klamár, aki a fiára bízta a kocsit, hajtson, ahogy csak bír.
 – Hát te mit csinálsz azzal a klobúkkal? – csodálkozik el a pán.
– Én? Egy aranymadarat őrzök itt, hogy el ne röpüljön.
– Aztán hallod-e, nem láttál-e itt egy homokfutót elrobogni?
– Há’ dehogyisnem.
– Azt is láttad, merre ment?
– Azt is – bólogat a klamár. – De nem tudom a nyomára vezetni a
nagyságos urat, vigyáznom kell a madárra.
– Na, ide hallgass! – hajol oda hozzá a pán. – Fogd ezt a lovat, ez
olyan sebesen fut, mint a szél, eredj a homokfutó nyomába, és hozd ide
nekem azt a klamár gazembert! Én meg addig fogom a klobúkodat, és
őrzöm az aranymadarat.
Elnyargal a klamár a szélsebes paripán, és nem jön vissza többé. A
kalapot szorongató pán pedig csak vár és vár, míg meg nem unja, s be
nem kukkant óvatosan a karimája alá: Hát üres – semmiféle madár
nincs ott!
Hazamegy a pán, s így szól panaszosan a feleségéhez:
– Asszony, nem szólhatok rád egy szót sem. Ahogy ez a szélhámos
klamár téged becsapott, hát ugyanúgy engem is becsapott!
Nemhiába mondják, hogy a legnagyobb csaló a vak remény.
 14.

Ének az ellopott bikaborjúról

Hol volt, hol nem, volt egy farár, vagyis egy nagytiszteletű papi
személy, azaz plébános. Hát ennek a plébánosnak a portájáról egy
szomorú napon eltűnt egy pompás kis bikaborjú. Senki se látta, ki
hajtotta el.
Hanem az egyik falubéli gazdának pedig volt egy kisfia, és bizony
azt a borjút ennek a fiúnak az apja lopta el. Kimegy a házból a kisfiú, és
elkezd énekelni:
„Az én apám ellopta a plébános úr bikaborját,
sózott húsát bátyámmal a titkos jégverembe hordják.”
Hát a plébános pedig ezt véletlenül meghallja, elkapja a fiút, és ígér
neki valamit, ha újra elénekli ugyanazt, amit az imént. Erre a kisfiú
megint csak rázendít:
„Az én apám ellopta a plébános úr bikaborját,
sózott húsát bátyámmal a titkos jégverembe hordják.”
Odadug a kisfiú markába jutalmul egy szentképecskét a plébános, és
nosza, elküld gyorsan a kántortanítóért. Mikor az megjön, a plébános
elújságolja neki, hogy megvan már az ő bikaborja. És hogy vasárnap a
templomban tart ő majd egy prédikációt, a tanító úr pedig – aki orgonán
szokta kísérni a közös éneklést, ezért hívják kántortanítónak – állítsa ki
majd a kisfiút az oltár elé, hogy ezt a lopásról szóló dalocskát énekelje
el. És amikor a gyerek befejezte, akkor a tanító úr az ő zengő hangján,
orgonakísérettel erősítse meg, hogy mindenki megértse:
„Bizonyúristen, hogy ez a színtiszta igazság!”
Hazaér közben a kisfiú, és eldicsekszik az apjának, hogy milyen
képecskét kapott a plébános úrtól, amiért olyan szépen elénekelte ezt a
dalt, hogy:
„Az én apám ellopta a plébános úr bikaborját,
sózott húsát bátyámmal a titkos jégverembe hordják.”
És még azt is elmondta az apjának, hogy vasárnap a templomba kell
mennie, hogy ott is elénekelje a dalocskát, mert a plébános úr ezért is
ígért neki valamit.
 – Egy ilyen szentképért képes vagy árulkodni rólam?, te ilyen-olyan
bitang!
Bizony alaposan kikapott a kisfiú az apjától, aki aztán ezt kötötte a
fia lelkére:
– Amikor kiállítanak majd a templomban az oltár elé, akkor ezt
énekeljed:
„Nincsen olyan gazdasszonya a mi kis falunknak,
akivel még ne lett volna dolga a papunknak!”
No, eljön a vasárnap, ott tolong a templomban az egész falu – mert
híre ment persze, miféle skandallum várható –, a plébános megtartja
dörgedelmes prédikációját, majd kiszólítják a kisfiút, aki rázendít:
„Nincsen olyan gazdasszonya a mi kis falunknak,
akivel még ne lett volna dolga a papunknak!”
S ráfelel a kántortanító zengő hangján, orgonakísérettel:
„Bizonyúristen, hogy ez a színtiszta igazság!”
– Hogy mi az igazság? – kérdezgették egymást a nagyothalló
öregasszonyok. – Kivel van a papunknak dolga?
– Hogy hát mivelünk.
– Mivelünk? Ugyan, most már csak az ifjabb menyecskékkel!
Elég az hozzá, hogy a plébános úr ezután többé nem kereste már az
elveszett bikaborjút. Itt a vége, fuss el véle!
 15.

Nevetésbe fullad a gyászbeszéd

Völgyön innen, hegyen túl történt egyszer, hogy meghalt egy öreg
cigányvajda. Siratják őt a cigányok, és összetanakodnak, hogy bizony
gyászbeszédet kéne mondatni felette.
Elmennek ezért a farárhoz, más néven a paphoz, hogy búcsúzóul
szeretnének egy szép gyászbeszédet, és hogy mennyiért tartaná meg a
plébános úr.
Azt feleli a pap, hogy kétszáz szögért megszámítja nékik.
– Jól van, áll az alku! – bólogatnak a gyászolók.
A templomi búcsúszertartást másnap délelőttre tűzte ki a plébános.
Ahogy összegyűlnek, nekikezd a beszédének, mégpedig onnan, hogy
belép Ádám a Paradicsomba.
Majd az következik a gyászbeszédben, hogy: – Ádám, hol vagy? –
kérdezi az Úr, vagyis a plébános úr.
– Itt vagyok, pán farár, az ötödik padban! – emelkedik föl egy cigány
a gyászolók közül. No, ekkor kezdődött meg a kuncogás.
És folytatódott akkor, amikor a plébános oda ért a prédikációban,
hogy azt mondta: – És így tovább.
Mert akkor ez az Ádám nevű cigány odébb rántotta magát a padban.
És a következő „ésígytovább”-nál megint egy kicsivel tovább, majd
később megint.
Ám amikor a plébános úr újra csak azt mondta, hogy „ésígytovább”,
fölkiáltott Ádám: – Nem tudok már tovább, mert itt van a fal!
Persze hogy kitört a nevetés, de még a plébános is pukkadozott
magában. Úgyhogy haladéktalanul be is jelentette az áment.
Hát igencsak tetszett a gyászbeszéd a cigányoknak – hoztak is
mindjárt a plébániára négyszáz saját kezűleg kovácsolt szöget. Mert
kétszázzal megtoldották a kialkudott summát.
Ez csak ennyi volt, kurta mese volt, én is így hallottam, hozzá nem
toldottam, itt a vége, fuss el véle!
 16.

A legnagyobb hazugság

Egyszer volt, hol nem, volt egy apa és egy anya, s volt nékik három
fiuk. Ám egyszer csak olyan cudar év sújtott le rájuk, hogy semmi
ennivaló nem jutott annak az apának és anyának, sem a három fiuknak.
Összetanakodtak, s megbeszélték, mitévők is legyenek, s úgy
határoztak, hogy mind a három fiú elmegy szolgálni.
Fogták magukat a fiúk, s nekiindultak, de semmit se vittek
magukkal, sem innivalót, se bármi tűzszerszámot. S oly messzire
mentek, hogy már két napja csak mentek és mentek, de faluba,
egyetlenegybe se jutottak.
A mezőn találtak egy nyulat, a fűben hevert, vagy lelőtték, vagy
agyonütötték szegényt. De hát még tüzet se tudtak csiholni, s egy szál
gyufájuk se volt, hogy azt a nyulat megsüssék maguknak.
Végül elérkeztek egy erdőhöz. Ahogy odaérnek, messziről látják,
hogy ott valaki tüzet rakott éppen. Úgyhogy a két ifjabbik így szólt a
legidősebb fiúhoz:
– Eredj oda, és kérj attól az embertől egy darab parazsat, mi addig
gyűjtünk tűzifát, csak legyen végre tüzünk!
A legidősebb fiú odament az emberhez, aki a tűz mellett ült, s egy
egész ökröt sütött magának, és így szólt hozzá:
– Adjon az Isten szerencsét, öregapám!
Az meg így felelt:
– Adj’ Isten néked is, fiam! Aztán mi járatban vagy itt, kisfiam?
– Hát, hogyha adna nekem, kedves öregapám – azt mondja a fiú –
egy darabka parazsat, mert amott vagyunk, ni, három testvér, azt’
találtunk egy nyulat, akkor megsütnénk magunknak, mert már három
napja nem ettünk.
– Adok, hogy ne adnék tüzet – feleli az öreg –, de csak akkor, ha
olyat tudsz nekem hazudni, hogy én azt ne higgyem el!
Nosza, nekiveselkedett a fiú, s elkezdett hazudozni – ahogy errefele
szégyenszemre mondták, cigányolt, ahogy csak bírt. De bármi
nagyotmondással hozakodott is elő, az öreg mindenre ráhagyta, hogy
igaz.
 Na, hogy olyan sokáig nem jön már, a két öccse összetanakodott, és
igen dühösek voltak, hogy a bátyjuk, úgy látszik, ott maradt enni-inni
annál a valakinél, őket meg itt hagyta. Hát fogta magát a középső fiú, és
ő is odament. De addigra igencsak felbőszítette magát – annyira, hogy
már átkozódott. Odaért az ökörsütő öreghez.
– Adjon az Isten szerencsét, öregapám! – köszöntötte őt illendően,
hanem a bátyjára villámokat szórt a tekintetével, de még rá is
vicsorított.
– Adj’ Isten néked is, fiam! Aztán mi járatban vagy, s ugyan mért
vagy így nekidühödve?
– Hogy ne volnék dühös, mikor a bátyánkat elküldtük magához
tűzért, de ne adj’ Isten kivárni, hogy hozza már azt a parazsat!
– Hát akkor mit akarsz, édes fiam?
– Adjon nekem, öregapám, egy darabka parazsat, mert már három
napja egy falatot sem ettünk, és van egy nyulunk, s azt már igencsak
meg szeretnénk sütni!
Erre az öreg megint csak ezt mondta:
– Adok, édes fiam, de csak, ha akkorát hazudsz nekem, hogy már én
se higgyem el.
A középső fiú is hozzáfogott hát a hazudozáshoz, ahogy csak bírt, de
az öreg ebben se talált hitetlenkednivalót, mindig azt mondta:
– Elhiszem.
Eközben pedig a legkisebb fiú várja, nekikeseredetten, egyre
dühösebben várja csak a bátyjait. Gyűjtött már elegendő tűzifát, s a nyúl
is lenyúzva, kibelezve várta, hogy megsüssék. Mivel a fiú nem győzte
tovább türelemmel, fogta magát, és a bátyjai után ment – de igencsak
káromkodott már. Már messziről szitkozódott, hogy így meg úgy,
bezzeg ők csak esznek-isznak, rá meg nem gondolnak. Odaért, és
köszönt szépen:
– Adj’ Isten szerencsét, kedves öregapám!
– Adj’ Isten neked is, fiacskám! Mi kéne hát?
– Ha adna nekünk, öregapám, egy kis tüzet, mert hárman vagyunk,
három napja nem ettünk, már majd éhen halunk.
– Látom, hogy mindhárman itt vagytok – mondja az öreg –, hát
akkor mit akarsz?
– Egy kis tüzet – feleli a legkisebb fiú.
 – Adok én neked – kezdi megint az öreg –, de csak ha olyat hazudsz
nekem, hogy azt még én se higgyem el. Mert ha nem tudsz akkorát
hazudni, akkor ebből az ökörből, amelyik sül itten, csak a vacsorám fog
kitelni. Mert reggeli frustyikra már az idősebb bátyádat eszem meg, a
kisebbik bátyád lesz a déli obed, te pedig holnap esti vecserának
maradsz!
A legkisebb fiú erre igen-igen elszomorodott, megbocsátott a
bátyjainak, és mit volt mit tenni, maga is hozzáfogott a hazudozáshoz.
Ezzel indított:
– Amikor én megszülettem, nem volt sem apám, sem anyám…
– Az is igaz lehet – szólt az öreg.
– Hát akkor elindultam, hogy fölmegyek a mennyekbe, apámat,
anyámat megkeresni…
– Az is igaz lehet – felelte az öreg.
– Azon gyötrődtem, ugyan hogy jussak föl a mennybe. Hát, amikor
vagy száz évvel ezelőtt búzakévéket hordtam haza a szérűről, egy szem
búza kiperdült, s be a kalapom karimája alá. No, azt a búzaszemet én
megleltem, elvetettem, s annak akkora szalmaszára nőtt azon nyomban,
hogy fölért az égig! Én pedig fölmásztam azon a szalmaszálon a
mennybe, és nekifogtam, hogy megkeressem apámat, anyámat…
– Az is igaz lehet.
– Meg is leltem őket, jól elbeszélgettünk. Aztán fogtam magam, és
elkezdtem lemászni az égből azon a szalmaszálon. Amikor a szalmaszál
közepére értem, nagyon elálmosodtam. De bizony fáztam is. Hát
ácsoltam magamnak gyufaszálakból ágyat, volt nálam egy-két tű,
azokból raktam tüzet, és lefeküdtem aludni. De közben jött egy egér,
elrágta a szalmaszálat, én pedig lezuhantam, s nyakig belefúródtam a
földbe…
– Az is igaz lehet – mondotta az öreg.
Ő pedig csak süketel tovább:
– Akkor odajött hozzám három béres négy ökrön. A Jóistenre kértem
őket, ugyan húzzanak ki engem a földből. Akkor ők mindenféle
láncokat és köteleket hurkoltak a nyakam köré, s befogták a négy ökröt,
hogy engem kihúzassanak velük a földből. De hiába, elszaggatták az
összes láncot és kötelet, s engem mégse bírtak kihúzni.
– Az is igaz lehet – mondotta az öreg.
A fiú pedig tovább csűri-csavarja:
 – Azoknak a béreseknek pedig volt kapájuk és szekerájuk, vagyis
szekercéjük, és én elkértem tőlük, hagyják ott nekem, majd én
kikapálom magam. Így is lett, otthagyták a kapát meg a szekerát, és én
kikapáltam magam.
– Az is igaz lehet – mondotta az öreg.
Ő meg csak tovább:
– No, akkor, ahogy kijöttem a földből, elindultam és odaértem egy
jarok nevű árokhoz, amely be volt fagyva, pedig én nagyon szomjas
voltam. Nekiálltam a kapával csapkodni, a szekercével ütni-vágni a
jeget, hogy léket üssek rajta, de sem a kapa, sem a szekerce nem fogott
rajta. Akkor egy csapással lemetszettem nyakamról a fejem, és a
fejemmel addig ütöttem a jeget, míg be nem szakadt, és úgy tudtam
aztán inni…
Na, erre azt mondta az öreg:
– Hát ez már nem lehet igaz! Hogy tudtál volna inni, ha előtte már
levágtad a fejed?!
De a fiú csak cigányolta tovább, hogy: – Amint szomjamat oltottam,
a fejem elgördült éntőlem. Én pedig a nyomába eredtem a fejemnek, és
kergetni kezdtem, de utolérni nem tudtam, mert begurult nekem az
erdőbe. Akkor visszafordulok, és mit látok: Hát, uram teremtőm, ég a
kapa meg a szekera, csak a nyelük marad meg! Akkor fogtam az egyik
nyelet, azt indulás a fejem után! És annyit üldöztem-hajkurásztam, míg
utol nem értem, és a kapanyéllel el nem ütöttem. No, akkor fölraktam
újból a nyakamra, és itt vagyok, hogy adjon nekem, öregapám, egy kis
tüzet…
S erre azt mondta az öreg:
– Adok, fiam, hogy ne adnék, ám előbb mindhárman meg kell hogy
vacsorázzatok, egyetek, igyatok, csak úgy mehettek el éntőlem!
S adott enni-inni mindhármójuknak, aztán tüzet is adott nekik, ők
pedig megköszönték szépen, és búcsút vettek tőle. És még ma is sütik a
nyulacskájukat, ha meg nem ették azóta.
 17.

Az álnok asszony

Még a réges-régi időkben volt egy uraság, aki nagyon gazdag volt,
viszont már elég öregecske. Feleségül akart venni egy fiatal
kisasszonyt, aki kimondottan csinos volt. Ám ez a kisasszony nem akart
hozzámenni – legalábbis vonakodott. De a szülei nagyon erőltették,
hogy csak menjen hozzá, hisz milyen előkelő úriasszonnyá válhat majd
az uraság mellett, ők pedig mekkora jövedelmet húzhatnának a
birtokából. Úgyhogy a kisasszony mégiscsak feleségül ment az öreg
urasághoz.
Egyszer az öregúr lefekszik este, ám ahogy később fölriad, nem
találja a feleségét otthon. Amikor hazajön, megkérdi tőle:
– Hol voltál ilyen sokáig?
Az pedig így felel: – Az anyámnál.
Ám történt egyszer, hogy igencsak későn jött haza az asszony.
Márpedig a városban úgy szólt a törvény, hogy akit kilenc óra után az
utcán találnak, azt az éjszakai őrség letartóztatja – így akarták elejét
venni az éjjeli részegeskedésnek, randalírozásnak és lopásnak. No meg
a csapodárok hűtlen elbitangolásának. A főtéri templom elé ki volt
rakva egy szék, s akit éjszaka elcsíptek, annak arra a székre kellett
fölállnia, hogy ott aztán pellengérre legyen állítva az illető egy egész
napon át – s ez ugye nagy szégyennek számított.
A toronyóra nem ütötte még el a kilencet, amikor az uraság
bereteszelte az ajtót, fölment az emeleti ablakba, és onnan leste, mikor
jön haza a felesége, s mit fog mondani vajon.
Hazaér az asszony, de hiába próbálja nyitni, az ajtó nem enged. Hát
elkezdi szólongatni a férjét, hogy nyissa ki. De az uraság azt feleli, hogy
nem nyitja ki, hadd kapja el az asszonyt az éjjeli őrség, reggel pedig
állítsák csak pellengérre a templom elé, ha nem szégyell eljárni más
férfiakhoz.
Az asszony erre könyörgőre fogta, de hiába. Amikor kilencet kezdett
ütni a harang, már tudta, hogy rögtön jön az éjjeli őrjárat, s az el fogja
őt kapni. Szorult helyzetében ezért furfangos álnokságra szánta el magát
– így szólt a férjéhez:
 – Gyere ki, kedves jó férjem, hadd diktáljam le a végrendeletemet,
mert aztán bizony beugrom én ebbe a kútba! Nem bírnám ki ártatlanul
azt a szégyent, inkább a halál! A ruháimat a szegényekre hagyom, a
pénzemet pedig mind terád, drága, jóságos uram!
Ekkor fölemelt a földről egy jókora követ, és hatalmas csobbanással
belehajította az ablakuk alatti kútba. Az öreg uraság pedig, aki a
sötétben alig látott valamit, ám a füle még jó volt, azt hitte, hogy a
felesége ugrott be a kútba. Szaladt hát lefelé a lépcsőn, és azt kiabálta,
hogy:
– A feleségem belefulladt a kútba!
Az asszony pedig ezalatt az ajtó mögött bújt el. Ahogy a férje
kirontott az utcára, s rémülten ráhajolt a kútkávára, ő máris beugrott a
házba, s nyomban bezárta az ajtót. A férjét odalenn hagyta ingben,
gatyában, ő maga pedig fölperdült az ablakhoz.
Megérkezik az éjjeli őrjárat, kérdik az uraságtól:
– Mit csinálsz, te szerencsétlen öreg, ingben-glóriában, éjjel itt, az
utcán? El kell hogy vigyünk!
Ő pedig kérlelni kezdi őket, hogy ne vigyék el, hiszen csak az történt
vele, hogy a felesége kizárta.
Ám az álnok asszony lekiabált az ablakból:
– Csak vigyétek, vigyétek, mert ő tette tönkre ifjú életemet, és most
idegen szoknyák után jár!
Az őrjárat meg akart rajta könyörülni, de az asszony csak tovább
lármázott:
– Hogyha ezt elnézitek neki, akkor én holnap be foglak panaszolni
benneteket! Hogy itt ez a férj, aki megcsalja a fiatal feleségét, vagyis
engem, és éjszaka más nők után koslat, ti pedig ezt eltűritek!
Megszeppentek erre az őrjárat tagjai, őrizetbe vették az öreg
uraságot, és kiállították őt a templom elé a székre, mindenki szeme
láttára, szégyenszemre.
A közrend, az igazság és a hűség nagyobb dicsőségére – akarom
mondani: szégyenszemre.
Ezért most a mesének bizony nem azzal van vége, hogy boldogan
éltek, míg meg nem haltak.
 18.

A megcsalt király

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy király, aki megözvegyült.
Aztán elvett feleségül egy szépséges fiatal leányt, aki ugyan nem
nagyon szerette a királyt, de mivel királyné akart lenni, mégiscsak
hozzáment.
Egyik éjjel ennek a királynénak megjelent az álmában egy csinos
ifjú, aki egy másik ország királyának volt a fia, s ők ebben az álomban
találkoztak, és egymásba szerettek.
Ugyanezt az az ifjú herceg is megálmodta, és nem volt addig nyugta,
míg ki nem derítette, ki ez a királyné, s hol van hazája. Hát fogta magát
a csinos herceg, és odautazott ennek az országnak a fővárosába, ahol a
királyné lakott.
És ahogy lenn az utcán járkált és ácsorgott ez a csinos ifjú, meg is
látta őt a királyné odafentről. Mégpedig annak a szobának az ablakából,
ahová őt a király bezárta, ugyanis féltékenyen, lakat alatt őrizte
feleségét.
Annak a szobának a kulcsát a király a zsebében hordta. Ahogy a
királyné az ifjú herceget odalent észrevette, rögtön írt neki egy levelet,
és leeresztette az ablakból egy cérnaszálon. A herceg elolvasta, és az
volt a levélben, hogy a királyné keresi őt. Ő pedig visszaírt, válaszolt,
hogy ő is keresi a királynét, mert álmodott róla. Elég az hozzá, hogy
álombéli szerelmük után most újra egymásba szerettek a valóságban is.
Noha találkozni igazából még nem is tudtak egymással.
Az ifjú herceg elszegődött udvaroncnak a király szolgálatába, A
király hamar megkedvelte őt, mert igen szorgos volt és ügyes.
A királynéval a herceg titokban beszélhetett csak pár szót. A királyné
azt tanácsolta neki, hogy építtessen magának egy különálló kis házat, és
hogy az alá csináltasson egy alagutat, amely vezessen ide, az ő
szobájába.
És az ifjú herceg azt meg is csináltatta. Talált egy eszes és ügyes
kőművest, aki ezt mind fölfalazta, kifúrta, kikövezte neki – és ő
megeskette azt a kőművest, hogy soha senkinek nem árulja el a titkot. S
aztán így, ezen az alagúton át járt ő a királynéhoz – bizony elég
gyakran.
Egyszer a királyné, miközben éppen szerették egymást, ráhúzta az
ifjú herceg ujjára a gyűrűjét – hanem a herceg elfelejtette neki azt
búcsúzáskor visszaadni. Sőt, aztán azzal a gyűrűvel az ujján indult el a
királyi vadászatra.
Amikor együtt ebédeltek, a király meglátta a gyűrűt az udvaroncának
az ujján, s megismerte. Nem szólt neki semmit, de onnantól csak az járt
a fejében, hogy ez biztosan az ő feleségének a gyűrűje.
Amikor a király hazatért, a kulcs a zsebében volt, s rögtön sietett,
hogy kinyissa a királyné szobáját. Az udvaronc – vagyis az ifjú herceg
– persze tudta, hogy a király első dolga lesz ellenőrizni, megvan-e a
feleségének a gyűrűje. Ezért átszaladt az alagúton, visszaadta a
királynénak a gyűrűt, és csak ennyit mondott:
– Nincs időnk beszélni, csak húzd föl ezt a gyűrűt!
S azzal már el is tűnt az ágy alatti csapóajtón át. Kisvártatva tényleg
benyitott izgatottan a király, leült, végignézett a feleségén, majd
megnyugodva így szólt:
– Drágám, édes asszonyom! Képzeld el, tévedtem!
– Tévedtél? Miről van szó?
– Terólad. Láttam ugyanis az udvaroncunk ujján egy éppilyen
gyűrűt, mint a tiéd. De most már azt látom, nem igaz, amire gondoltam.
Az egy másik gyűrű lehetett, hiszen a te gyűrűd itt van, az ujjadon.
A királyné hirtelen nem is tudta, mit mondjon. De milyen
találékonnyá tesz a szerelem – haladéktalanul sírva fakadt, és zokogva
tett szemrehányást a férjének, amiért az hűtlennek tartotta őt. A király
megszánta, s mit sem sejtve tanúsított megbánást és kért bocsánatot.
Egyszer aztán az udvaronc, vagyis az ifjú herceg kért a királytól egy
hónapi szabadságot – mégpedig nősülésre, úgymond. Hogy ő
hazautazik az országába megnősülni, és onnan hoz magának feleséget.
De bizony nem utazott ő a saját országába, hanem csak abban a
városban szórakozott egy kávéházban. És mindenféléket rendelt
magának, ami egy lakodalomhoz kell.
Majd pedig hazatért abba a kis házba, ahol lakott – még
muzsikusokat is hozott magával. És azt a hírt költötte magáról, hogy
nősül, és hogy abból az országból hozott feleséget magának, ahol
született.
 Csakhogy semmiféle feleséget nem hozott, csupán úgy tett, mint aki
esküvőre készül. Még maga a király is érdeklődött a menyegzőről, sőt,
maga is jelen akart lenni a lakodalomban, és meg akarta ismerni az
udvaroncának a menyasszonyát.
Megkezdődött az esküvői ünnep. Mielőtt a király éppen megérkezett
volna, a vőlegény a titkos alagúton átsietett a királynéért, magával hozta
őt, és leült vele a menyegzői asztalhoz.
– Felséges uram, íme, az én menyasszonyom! – mutatta be őt a
belépő királynak.
A király hátrahőkölt a meglepetéstől, de aztán úgy döntött, hogy a
saját szemének sem hisz, ezért ezt mondta végül:
– Hasonlít az én feleségemre. Szinte hajszálra ugyanolyan, mint ő.
Közben pedig izgatottan kotort bele a zsebébe, nála van-e a kulcs.
De hiszen itt a kulcsom, akkor ez nem lehet ő, nyugtatta magát, és nem
tudta levenni a szemét a menyasszonyról.
– Ez hihetetlen! – ismételgette. – Pont ugyanúgy néz ki, mint a
feleségem!
Aztán fölpattant és elrohant, hogy mégiscsak megnézze a feleségét.
Ezt látva a herceg megragadta menyasszonya – a királyné – kezét, és
az alagúton át futólépésben visszavezette őt a szobájába. A következő
percben meg is jött a király, elfordította a kulcsot, betaszította az ajtót,
de a királyné addigra már elhelyezkedett a pamlagon, a hímzése fölé
hajolt éppen.
– Drága feleségem – dadogta a király –, megint rosszat feltételeztem
rólad. Merthogy az udvaroncunk menyasszonya annyira hasonlít terád.
– Tényleg? – szólalt meg a királyné, de aztán csak hallgatott.
– Pedig elmesélte nekem ez az udvaronc – folytatta a király –, hogy a
saját országából hozott magának feleséget, énbennem mégis föltámadt a
gyanú, hogy te vagy az. Bocsásd meg, hogy megsértettem a
becsületedet ezzel a gyanakvással. Akkor hát Isten veled,
visszamegyek, mert várnak, mindjárt kezdődik a szertartás.
Amíg a király visszaért az esküvői ünnepre, addigra már
visszavezette a herceg a királynét, vagyis a saját menyasszonyát.
Amint a király újra letelepedik, odalép elébe a vőlegény, és így szól:
– Felséges királyom! Kérem, adja beleegyezését, hogy mi a
menyasszonyommal összeházasodjunk!
És a király gondolkodás nélkül megadta rá az engedélyt.
 A vőlegény, a menyasszony és a vendégek rögtön hintóba ültek, s a
templomban a püspök összeadta az ifjú párt. Ahogy pedig kijöttek a
templomból, a király saját jószántából áldotta meg őket újra, isteni
gondoskodást kért nekik és frigyüknek. Aztán minden jót kívánt, végül
ezt mondta:
– Éljetek mostantól boldogan, míg a halál el nem választ benneteket!
Hallgassatok egymásra, és ne feledjétek soha, mit fogadtatok meg az
Úristen színe előtt! Szerelmes hűségeskütöket soha meg ne szegjétek!
Majd pedig elkísérte a király az új házasokat még a kikötőbe, a
hajóhoz is, amelyen külországba készültek indulni, s még ott is minden
jót és szerencsés utat kívánt nekik.
A menyasszony és a vőlegény – vagyis a herceg és az új asszonya –
mosolyogva intettek búcsút. Egymás közt pedig jót nevettek aztán,
hogy sikerült becsapniuk a királyt.
A király hazatért. Sietett az ő féltve őrzött királynéjához, hogy
elmesélje, miféle párt házasított össze.
Ám ahogy kinyitja az ajtót, odabent senkit nem talál. És ekkor
döbben rá, hogy a saját feleségét, királynéját adta hozzá az
udvaronchoz.
Emiatti szüntelen gyötrelmeibe aztán belebetegedett, s fél év múlva
meg is halt – az öreg király uralkodásának és ennek a mesének is ez lett
a vége.
 19.

A bátor menyecske, aki túljárt a rablók eszén

Volt egyszer egy malom és egy molnár, és a molnárnak volt egy

lánya, akit Katinkának hívtak. Az pedig férjhez ment egy legényhez,
akiről nem tudta, hogy egy útonálló rabló. Ahogy megesküdtek,
Katinka egyszer csak rádöbbent, hogy a férjének a barátai egytől egyig
mind haramiák, a férje pedig a kapitányuk.
Akkor gondolt egyet s kapta magát a friss menyecske, Katinka, és
elmenekült a zsiványtanyáról. Ráesteledett, talált egy bükkfát, annak a
törzsében volt egy hasadék, hát ő abban a lyukban töltötte el az
éjszakát.
Az ám, csakhogy jöttek a rablók, és keresni kezdték – de nem
találták. Hajtóvadászatuk közben a zsiványkapitány a kardjával
odasújtott a bükkfára, s azzal a csapással megsebezte Katinka
mezítlábas sarkát. De a rabló maga ezt nem is vette észre, csak amikor
már hazatértek a tanyájukra, ott figyelt föl rá, hogy véres a kardja.
– No, de vajon mitől? Akkor gyerünk csak vissza az erdőbe az
asszonyért! – azt mondja.
– Keressük meg a szökött menyecskét! – indultak utána a többiek is.
Még nem érkeztek el ahhoz a bükkfához, amikor szembe jött velük
egy teknővájó – szlovákul koritár –, akinek öszvér vontatta szekere
nyárfatörzsből faragott teknőkkel volt telipakolva.
Csakhogy fél órával korábban Katinka is találkozott ezzel a
teknővájóval, s megkérte, ugyan bújtassa el őt a teknők alá, mert életre-
halálra keresik. Hát az el is bújtatta őt a legalsó teknő alá.
Az útonállók most leparancsolják a teknővájót a bakról, a
haramiavezér pedig azt mondja neki:
– Koritár, koritár, dobáld csak le szépen azokat a teknőket, mert te
ott valamit viszel!
– Nem viszek én semmit!
Ám a zsiványok fogták, és maguk kezdték lehajigálni a rakományt.
Hanem egyszer csak elunták, hogy nem találtak semmit – és épp a
legutolsó teknőnél. Így a szökött menyecske, Katinka újra
megmenekült.
 De még mindig nem mehetett haza. Még egyszer ráesteledett, ezért
bemászott egy méhkaptárba – mert egyebet nem talált –, és abban
elaludt. S ahogy ő abban a kaptárban az igazak álmát alussza, megint
jönnek a zsiványok. Azt mondják éppen:
– No, ha nem tudjuk megtalálni ezt a menyecskét, vigyük el az egyik
méhkaptárt! Ezt ni, amelyik a legnagyobb!
Hát nem rátaláltak éppen arra, amelyikben Katinka rejtőzött?! Azt
kapták föl, s vitték.
Na de volt ennél a menyecskénél egy tűhegyes ár, ezért ahogy
cipelték a zsiványok, ő kinyúlt a kaptárból, és elkezdte őket hátulról
döfködni, szurkálni azzal az árral. Addig-addig, hogy a zsiványok már
nem tűrhették tovább:
– Az ördög vigye már el ezeket a méheket, hát agyonszurkálnak, és
rögtön fölfalnak minket!
Azzal belelökték a kaptárt az árokba, ott hagyták, és így menekült
meg Katinka.
Akkor hazaért végre a malomba, de a zsiványok oda is utánajöttek.
Hangosan szólongatták a sötétből, és éjszakai szállást kértek.
Katinka ezt válaszolta:
– Megszállhattok énnálam, de csak, ha az ablakon keresztül jöttök
egyenként. Mert az apám, a molnár nem engedne be titeket.
Ám ahogy föl kapaszkodott és bemászott az első zsivány az ablakon
át, a menyecske azon nyomban lemetszette szablyával a fejét, s
behajította a házba. És ugyanígy vágta le sorba tizenkét rablónak a fejét.
A tizenharmadik a férje volt, a rablókapitány – na, ő már nem várta
meg, hogy a felesége őt is kardélre hányja, hanem hanyatt-homlok
elmenekült.
De úgy elfutott, hogy messze környéken se látta többé senki azt a
zsiványt, sőt, még a zsiványkodás is abbamaradt hosszú időre.
 20.

A három fonóasszony

Volt egyszer egy asszony, akinek más gyereke nem volt, csak egy
Zsofka nevű mostohalánya. A leány – akár a rózsa, öröm volt ránézni.
De mit ér ez, ha a rokkához nem tudott leülni, hogy fonjon, akárhogy is
próbálta. Nem mintha nem akarta volna, csak hát alighogy odaült,
mintha a világ minden terhe ránehezedett volna.
– Mama, az Isten szerelmére! – kérlelte Zsofka a mostohaanyját,
amikor az megint csak a rokkához lökte oda. – Adjon nekem valami
más munkát, mama! Akármit elvégzek, csak fonni ne kelljen, az sehogy
se megy nekem!
S azzal vigasztalhatatlan sírásban tört ki.
– Ugyan miféle munkát adhatnék? – förmedt rá a mostohája. –
Nincsen földünk, nincsen birtokunk, egyetlen megélhetésünk a fonás, a
rokka. (Itteni szóval kolovrát.) Úgyhogy indíts befelé, és csináld, amíg
szépen mondom!
Zsofka engedelmeskedni akar a mostohaanyjának, de ahogy eddig is,
most is mintha fából lennének a tagjai. A mostoha megint szidni és
átkozni kezdi, tépi a haját, de hiába ordibál vele, hiába lökdösi, bökdösi,
a szerencsétlen leány föl se bírja emelni a kezét.
Épp arra hajtatott hintóján a királyné. Ahogy meghallja a sírást,
megállíttatja a fogatát, és bemegy a mostoha házába.
– Mondd csak! Hát miért vered te ezt a leányt?
A mostoha igencsak megrémült a magasságos látogatástól, elszorult
a torka, s először még egy szót sem tudott kinyögni. De ahogy magához
tért, mondani kezdte:
– Jaj, legfölségesebb királyné, borzasztó, hogy mit összekínlódok én
evvel a lánykával! Ez semmi egyebet nem csinálna, úgy higgye el,
felséges asszony, mint a kolovrát mellett ülne és fonna, mintha semmi
egyéb munka nem is volna! Hát megharagudtam rá, úgy, hogy már nem
láttam a dühtől.
A királynénak megtetszett a leány, ezért így szólt a mostohához.
– Add ide nekem őt, hogyha annyira szeret fonni! Az én váramban
van három szobára való len, fonhat éjjel-nappal. És ha tényleg olyan
fürge és szorgalmas lesz ez a leány, mint ahogy mondod, nem fogja
megbánni.
Megörült a mostoha, hogy letudhatja az árva Zsofka gondját, ezért a
királynénak még a kezét is megcsókolta.
Így aztán a leány még aznap a királyi várban találta magát, ahol
három szoba telis-tele volt lenkóccal, egészen föl a mennyezetig. De
miféle kóc volt az! Fénylett, mint az arany, és puha volt, mint a selyem.
– Ha mindet megfonod – mondta a királyné Zsofkának –, feleségül
adlak a saját fiamhoz.
És hozatott a leánynak egy aranyrokkát, hogy legyen mivel fonni,
meg egy teli kosár aranyorsót, hogy legyen mire fölcsévélni a fonalat.
Ahogy a királyné kiment, Zsofka úgy elsírta magát, hogy még a
kőszikla is meghasadt volna a sajnálattól. Hiszen hogyha száz éven át
reggeltől estig fonna, a végére még akkor sem érne. De hát ő a rokkára
ránézni se bír! Úgyhogy amikor este a királyné bekukkantott a szobába,
ott találta Zsofkát, ugyanott ült, ahol reggel hagyta.
– Semmi baj, leányom – szólt hozzá kedvesen –, holnap is lesz nap.
Csakhogy amikor másnap is épp úgy találta Zsofkát, mint előző nap,
a királyné elkomorodott.
– Megpróbálkozom veled még egyszer – mondta neki. – De hogyha
holnap sem fogsz hozzá a munkához, mehetsz a tömlöcbe, a kígyók és
békák közé.
A leány ijedtében megborzongott, és ahogy egyedül maradt, le is ült
a kolovrát mellé, de hiába erőlködött, nem tudott megfenni egyetlen kis
gombolyag lenfonalat sem.
És akkor valaki bekopogott az ablakon. Zsofka odakapta fejét, hát az
ablakban megjelent három öregasszony. Hanem elég különösen néztek
ki: Az egyiknek akkora volt az alsó ajka, hogy lelógott az álla alá, a
másiknak akkorára nőtt a jobb kezén a hüvelykujja, hogy azzal a
tenyerét is eltakarhatta, a harmadiknak pedig olyan széles volt a talpa,
mintha valaki cséphadaróval lapította volna széjjel. Ahogy Zsofka
jobban megnézte őket, ijedtében hátrahőkölt a szoba közepéig. De az
öregasszonyok rámosolyogtak, és integettek neki, hogy nyissa ki nekik
az ablakot, nincs mitől félnie.
– Adjon Isten jó szerencsét, kisleány! – üdvözölték, amikor Zsofka
összeszedte a bátorságát, és beengedte őket. – Miért van úgy kisírva a
szemed?
 Egyebet nem tehetett Zsofka, mint hogy megcsipkedte magát, vajon
nem álmodik-e, de aztán töviről-hegyire mindent elmondott úgy,
ahogyan történt.
– Csakhogy én annyi fonalat, hogy a királyfi menyasszonya
lehessek, egész életemben nem fogok megfonni – mondotta végül.
De a három öregasszony csak mosolygott. Végül pedig ezt mondták:
– Ha megígéred nekünk, hogy meghívsz minket a lakodalmadra, és
leültetsz bennünket a többi vendég közé, segítünk és az összes lenkócot
megfonjuk neked.
– Úgy fogok tenni, ahogy akarjátok – ígérte Zsofka –, csak
mihamarabb kezdjetek neki!
– Nekikezdünk – válaszolták az öregasszonyok, és alighogy a leány
lefeküdt aludni, hozzáfogtak a munkához. Akinek az a nagy hüvelykujja
volt, azzal húzogatta ki a kócból a lenszálakat, akinek lecsüngő ajka
volt, az nyálazta folyton az ujja között tekeredő fonalat, az a széles
talpú pedig fáradhatatlanul taposta a rokka pedálját – egy percre meg
nem álltak, úgy serénykedtek.
Amikor Zsofka reggel fölébredt, köröskörül mindenütt csak azt a
vékonyra-egyenletesre megfont lenfonalat látta, magában a lenkóc-
kazalban pedig akkora lyuk tátongott, hogy abba saját maga is belefért
volna.
– Estére megint eljövünk! – búcsúztak az öregasszonyok, és magára
hagyták a meglepett leányt. Az ablakon át távoztak, úgy, ahogy jöttek.
Nemsokára benézett a szobába a királyné. Sebbel-lobbal,
összeráncolt homlokkal rontott be, de ahogy körülnézett, és látta, hogy
a leány nem töltötte haszontalanul az időt, mézesmázos lett azon
nyomban.
Amint bealkonyodott, a három asszony ott volt megint a szobában.
És ez így ment éjszakáról éjszakára: alkonyatkor jöttek, pirkadatkor
mentek. A szobában a lenkóc pedig csak fogyott és fogyott. És minél
kevesebb maradt, a királyné annál kedvesebben viselkedett Zsofkával.
Egyik nap így szólt hozzá:
– Annyira bánom, leányom, hogy még börtönnel is fenyegettelek!
Amikor pedig már a második királyi szobából is kezdett kiürülni a
lenkóc, azt mondta végül:
 – Nem felejtettem el, mit ígértem neked. Amint megfontad azt a
kócot is, amellyel a harmadik szoba van tele, a fiam oltárhoz vezet
téged.
Egyik este aztán vége szakadt a nagy munkának végre. A három
öregasszony az utolsó szobából is megfonta mind a lenkócot, és már
indulni készültek. Zsofka tiszta szívből, boldogan ölelgette-csókolgatta
őket, amiért ilyen borzasztó nagy bajból kisegítették. Ám az asszonyok
annyit mondtak neki:
– Csak tartsd meg, amit ígértél nekünk!
– Megígérem, megtartom – bizonygatta Zsofka.
És amikor eljött hozzá az ifjú király, hogy megkérdezze tőle, kit akar
meghívni a lakodalmukba, Zsofka nem azt mondta, hogy: „Na és azt
nem kérdezed meg, hogy hozzád akarok-e menni?”, hanem így felelt:
– Van otthon három öreg nagynéném. Szegények, de jóságosak.
Őket akarom a lakodalmi asztalhoz ültetni.
Az ifjú király meg az anyja, a királyné beleegyezett a menyasszony
kívánságába.
Hanem a lakodalom napján a nagynéniknek se híre, se hamva. Már
mindnyájan ott ültek a hosszú asztalnál, amikor egyszer csak kinyílik az
ajtó, és betoppan három öregasszony. A lakmározókba mintha villám
csapott volna, döbbenten bámulják a három furcsa banyát, maguk se
tudják, kinevessék-e őket, vagy nézzenek inkább félre. A királyné már a
szolgákat akarja hívatni, hogy ezt a három visszataszító teremtést
vezessék ki a szobából, amikor fölpattan az asztal mellől a
menyasszony, és megölelgeti az öregasszonyokat, egyiket a másik után.
– Isten hozott, kedves, drága nénikéim! Csakhogy megjöttetek! –
kedveskedik nekik, és leülteti őket magával szembe. Ő maga szed a
tányérjukra a legfinomabb húsfalatokból, önt nekik a legédesebb
borból, és kínálgatja őket a legszebb szavakkal.
Amikor mindnyájan fölálltak az asztal mellől, az ifjú király odament
a széles lábú öregasszonyhoz, és megkérdi tőle:
– Kedves néném, mondja meg nekem, kérem, miért olyan széles a
maga lába?
– Hát a fonástól, legfölségesebb király – feleli az öregasszony –, a
fonástól!
A király odafordul a második öregasszonyhoz, akinek az a hatalmas
hüvelykujja volt, és ezt kérdi tőle:
 – Kedves öreganyám, hát magának meg miért ilyen hatalmas az ujja?
– A fonástól, felség, a fonástól!
Aztán a király odament a harmadik öregasszonyhoz, kérdi tőle:
– És magának, kedves öreg néném, miért lóg úgy az ajka, hogy leér
az álláig?
– Hát a fonástól – feleli ő is –, a fonástól!
Amint ezt az ifjú király meghallotta, nagyon megijedt, és a
feleségének örökre megtiltotta, hogy a kolovrátra akár csak rá is nézzen.
Zsofka pedig úgy megörült ennek a tilalomnak, hogy örömében a
férje nyakába ugrott. És amíg ölelgette és csókolgatta, az öregasszonyok
eltűntek a várból.
Senki se tudta, hová lettek, de Zsofka királyné egész életében áldotta
a három fonóasszonyt, hogy megváltották őt egy borzasztó átok alól.
 21.

Parányi Jancsi

Hol volt, hol nem, volt egy házaspár, és azoknak volt hat fia.
Közülük öt úgy megnőtt, mint erdőben a jegenyefenyő, de a hatodik,
Jancsi, nem ugrotta volna át még a réti virágot sem. Hát ezért nevezték
őt Parányi Jancsinak.
Jaj, hogy az apró gyerek miatt az emberek mennyit nevettek rajtuk,
ujjal mutogattak rájuk! Az apa csak legyintett, bánja is ő, nevessenek,
nem törődik vele, köszörüljék a nyelvüket, amin akarják.
Nem úgy a fiai. Azok, ha csak tehették, kerülték, s távol tartották
maguktól a kicsit, nem vitték magukkal. És lehet, hogy éppen
szégyenükben – hogy Jancsi miatt annyi csúfolódást kellett eltűrniük –
akartak megszökni a szülői házból. Ám az apa, mintha csak sejtette
volna, miben törik a fejüket, egy darabig meg tudta hiúsítani ezt a
szándékukat.
De lám, egy ideje a bátyjai már nem is néztek Parányi Jancsira görbe
szemmel, nem torkolták le, néha még egy-egy kedves szót is
odavetettek neki. Amikor pedig maguk ajánlkoztak, hogy kimennek,
lekaszálják a rétet, és viszik magukkal Parányi Jancsit is, az apjuk
rábólintott.
És amilyen kedvesek voltak vele otthon, ugyanúgy viselkedtek
Parányi Jancsival a réten is. Egy darabig kaszáltak, de aztán azt
mondták:
– Jancsi, szomjasak vagyunk!
Parányi Jancsi fölpattant, hogy elmegy nekik vízért, de a bátyjai csak
mosolyogtak.
– Te csak ülj le, Jancsi! Maradj itt, ahol vagy! Mi majd kiszolgáljuk
magunkat.
S mire Parányi Jancsi föleszmélt, már el is tűntek.
Mert inkább megyünk világgá, gondolták a testvérek, semmint hogy
folyton kinevessenek minket az ügyefogyott öcsénk miatt.
Parányi Jancsi csak várta őket, csak várta, föl-fölugrált, de a magas
fűben semmit se látott. Ezért azt sem vette észre, hogy a bátyjai nem is
a kút felé indultak, hanem csak mentek, amerre a lábuk vitte őket,
világgá.
Amikor Parányi Jancsi már nem győzte tovább várni a testvéreit,
fogta magát, és elindult hazafelé. De alig tett meg egy-két lépést,
észrevette őt egy héja, lecsapott rá, csőrébe kapta, és hazavitte a
fészekbe, a fiókáinak.
– Na, énnekem már ámen! – gondolta Parányi Jancsi, mert azt hitte,
hogy máris vége van, de akkor váratlanul erős szél támadt, Jancsi
kiesett a héjafészekből, és a földön találta magát.
Amikor úgy-ahogy összeszedte magát, nekiállt, hogy megkeresse az
erdőből kivezető utat. Járkált föl-alá és keresztül-kasul az erdőben, de
minél többet bolyongott, annál inkább eltévedt. De a legrosszabb még
csak eztán következett.
Mert egyszer csak megjelent fölötte egy óriás – de az akkora volt,
mint egy hegyorom. Nyakon csípte Jancsit, a tenyerére vette, hogy
lenyelje, de aztán így szólt:
– Te csak egyetlen fogamra lennél elég. Ezért inkább fölhizlallak,
hátha elég leszel kettőre.
Azzal magával vitte Parányi Jancsit a kastélyába, és ott bezárta egy
szobába. De annak a szobának a sarkában már ott mocorgott-zajongott
öt fiú. Ahogy Parányi Jancsi jobban megnézte őket magának, igencsak
meghökkent, mert azok az ő bátyjai voltak.
– Ejnye, bátyuskáim, hát ti meg itt vagytok?
– Jaj, bizony itt vagyunk – siránkoztak a bátyjai –, és várjuk, hogy
fölfaljon minket az óriás. Lehet, hogy már holnap a halál fiai leszünk!
Parányi Jancsi azzal vigasztalta a bátyjait, ne sírjanak, hiszen soha
nem lehet annyira rossz, hogy még rosszabb ne lehessen. És míg a
bátyjai tovább lamentáltak és jajveszékeltek, ő hasra feküdt, odakúszott
a küszöbhöz, és áttuszkolta magát az ajtó alatti résen. Odakint aztán
fölkapaszkodott a kilincsre, és addig ráncigálta a tolózárat, míg ki nem
nyílott az ajtó.
A bátyjai addigra már nem jajveszékeltek, s nem tördelték a kezüket
sem, hanem mint a legfürgébb agarak, oly sebesen loholtak a kastélyból
kifelé. Parányi Jancsi is futott utánuk, szedte apró lábacskáit, ahogy
csak bírta, de lemaradt, a bátyjai pedig nem várták meg őt. Még a
pataknál sem, amely útjukat keresztezte, pedig tudták jól, hogy az
öccsük azon nem lesz képes segítség nélkül átjutni.
 – Bátyuskáim! – kiabálta Parányi Jancsi. – Várjatok! Vigyetek át
engem a túlsó partra!
De a bátyjai mintha süketek volnának, rá se bagóztak, csak futottak.
Csak úgy porzott utánuk az út.
Hanem akkor már az óriás bizony rájött, hogy a szoba üres, úgyhogy
rögtön üldözőbe vette a testvéreket.
Amint az óriás lépteinek dübörgését Parányi Jancsi meghallotta,
nekiiramodott, és cslupp!, bele a patakba! De a vízben abban a
pillanatban lecsapott rá egy csukaszerű hal, és hamsz!, bekapta! De úgy,
hogy senki fia a világon meg nem mondta volna, legyen az csizmadia,
ügyvédbojtár vagy kőfaragóinas, hogy Parányi Jancsit ennek a ragadozó
halnak a hasában kell most már keresni.
– Jaj, nekem már ámen! – mondta magában Parányi Jancsi megint.
Csakhogy – a szerencse milyen forgandó – mégsem neki lett vége,
hanem a csukának. Mert azt a következő percben kifogta egy halász, s
azon nyomban elvitte a királyi várba. Ott a szakács pedig éppen óriási
lakomához sütött-főzött, úgyhogy nyissz-nyassz, fölhasította a csukát, s
annak a hasából kiugrott Parányi Jancsi. Hál’ Istennek megint az Úr
napvilágára jutott.
Ám a világosság elvakította Jancsit, csak bolyongott az asztal egyik
sarkától a másikig, és valahogy odakeveredett a pék keze alá, aki a
kalácstésztát gyúrta éppen. S bizony, ahogy a tésztába, úgy jutott be
Parányi Jancsi abba a kemencébe is, amelyben az a sok finomság sült
éppen.
De megint csak szerencséje volt! Amikor elkezdték a kalácsot
osztani s fölvágni – hát kiugrott belőle. Egy kicsit megsülve,
megpörkölődve, de éppoly elevenen, mint annak előtte.
– Jaj, milyen aranyos kicsi emberke! – tapsikoltak örömükben a
királylányok, hogy ilyen fura kis játszópajtáshoz jutottak. Fogdosták,
csókolgatták, csoda, hogy meg nem ették Parányi Jancsit. Aztán szépen
felöltöztették díszes ruhákba, és ott tartották őt maguknál a királyi
várban.
De sokáig nem örülhettek neki. Egyik nap, amikor a királyi kertben
játszottak vele, odaröppent egy aranyos-ezüstös pillangó. Parányi Jancsi
kergetni kezdte, és már majdnem a markába kapta a pillangót, amikor
az kilökte nagy csápjait, megragadta a kisfiút, és felröpült vele egészen
a felhők fölé.
 A királylányok hiába sírtak-jajveszékeltek, és hiába riasztotta maga a
király is az íjászait, hogy feszítsék ki íjukat, a pillangó egyet-kettőt
intett még nekik a szárnyával, és már el is tűnt.
Hogy milyen hosszan repült, senki se tudja. Hanem egyik nap
leereszkedett a puszta erdőben, kieresztette Parányi Jancsit a csápjai
közül, s azzal elrepült. A kis szerencsétlen emberke pedig nekivágott az
erdőnek. Szorgosan lépegetett, míg rá nem esteledett, de bizony nem
tett meg addig egy kőhajításnyi utat sem. Szerencsére elébe toppant egy
mókus, és így szólt hozzá:
– Ülj föl a hátamra, Parányi Jancsi, és elviszlek, ahová akarod.
Jancsi fölugrott a mókus hátára, mintha csak a hátaslova volna, az
pedig indíts!, vitte őt árkon-bokron keresztül. Először úgy futott, mint a
nyúl. Aztán úgy száguldott, mint a vihar. Utána felkúszott egy fa
tetejére, onnan átugrott egy másikra, egy harmadikra. Parányi Jancsi
félelmében behunyta a szemét, ám amikor újra kinyitotta, egy nagy víz
partján állt. Hát ott se közel, se távol, széltében-hosszában a parton nem
volt semmi más, csak egy kunyhó, s abban a kunyhóban lakott egy
halász. Parányi Jancsi odaszaladt hozzá, és megkérte őt:
– Kérlek szépen, vigyél át engem a túlsó partra!
– Nem vihetlek – felelte a halász.
– Miért?
– Mert ennek a víznek se határa, se széle, se partja, se vége.
– Mindennek van határa, és mindennek van vége! – vitatkozott
Jancsi.
– Ennek a víznek nincs – erősködött a halász.
Parányi Jancsi elszomorodott. Már-már azt hitte, arra lett ítélve, hogy
örökre a halásznál maradjon. Ám akkor leült mellé egy hatalmas madár,
amelyet úgy hívtak, hogy Jarabín.
– Vigyél magaddal! – kezdte kérlelni a madarat Parányi Jancsi.
A Jarabín-madár a csőrével megtépkedte a mellén a tollat, és oda
beültette Parányi Jancsit. Aztán kitárta hatalmas szárnyait, és felszállt a
víz fölé. És repült éjjel és nappal. Második éjjel és második nappal. És
amikor harmadnapon pirkadni kezdett, így szólt Jancsihoz:
– Hová akarsz menni? Haza vagy pedig a királyi várba?
– Haza – felelte Jancsi.
 – Jól döntöttél – felelte a Jarabín-madár. – Mert ha azt mondtad
volna, hogy a királyi várba akarsz menni, akkor lehajítottalak volna a
mélybe.
És még gyorsabban szelte a levegőt óriási szárnyával. És mire a nap
harmadszor is lehanyatlott, Parányi Jancsi hazaérkezett.
Jaj, de örült neki az édesanyja meg az apja! Hanem a bátyjai bizony
reszkettek a félelemtől, hogy most mi lesz velük. De Parányi Jancsi
rájuk mosolygott, s ahogy ő mosolygott, úgy mosolyogtak ők is.
Aztán mindnyájan fölkerekedtek, s elmentek a királyi várba, ahol
úgy fogadták őket, mint fontos vendégeket. A királykisasszonyok
Parányi Jancsinak ajándékoztak egy ezüst kiskocsit, amelyet egy
parádésan kiöltözött egér húzott.
S annak az egérnek a nyakán volt egy csengő. Ha annak az egérnek a
nyakán csengő nem lett volna, az én mesém is tovább tartott volna.
 22.

A huszár és a kapafogú halálné

Hol volt, hol nem, volt egy világcsavargó huszár, aki csak ment,
amerre a lába vitte, mert lova bizony nem volt. Egyszer csak beérkezett
egy mélységesen sötét erdőbe. Ott leült egy fa alá, s mivel a hosszú
úton megéhezett, kihúzott a málhájából valami kenyérvéget, egy száraz
serclit. De még bele se haraphatott, amikor megjelenik előtte egy öreg
zsobrák, más néven koldus, és az úgy elkezdi nézni azt a kenyérdarabot,
hogy kinézi a huszár szájából.
– No, hát ha éhes, öregapám – szólítja meg őt a huszár –, akkor csak
szóljon, szívesen megosztom magával, amim van.
És nem is várja meg a koldus válaszát, odaadja neki az egész darab
kenyeret.
A koldus elveszi, és letör belőle egy kis falatot. Amikor megrágta,
lenyelte, így szól:
– Mit kívánsz érte?
– Mit kívánnék? – neveti el magát a huszár –, hát aranyat meg
ezüstöt tán csak nem kérhetek?
– Hát csak kérjél! – feleli a koldus.
De a huszár csak csóválja a fejét, hogy nem, Isten ments,
könyöradományért jutalmat kérni?, nem. S ahogy ezt ismételgeti már
harmadszor, a koldus kioldozza a batyuját, kiemel belőle egy öreg
hegedűt meg egy bőrből való, foltozott vizestömlőt, és odateszi a huszár
elébe.
– Legyenek hasznodra! – mondja, s azzal már el is tűnt, mintha ott
sem lett volna.
No jól van.
Csakhogy a huszár sem maradt az erdőben, tovább vándorolt ő is.
Ahogy kiért a sötét rengetegből a Jóisten napvilágára, egyszer csak a
király városában találta magát. De még mielőtt betérhetett volna a
fogadóba, hogy megigyon egy pohár bort, máris föltartóztatták a király
katonái:
 – Na, hogyha huszár vagy – mondják neki –, kaphatsz tőlünk lovat,
csak gyere velünk megvédeni a királyunkat, mert megtámadta őt az
ellenség.
Mit tehetett szegény! Ha egyszer maga a király üzen segítségért, nem
ellenkezhet. Megnyergelte a lovat, amelyet odavezettek neki, magasba
emelte kardját, és vidám kurjantással ügetett ki regimentjével a
csatatérre, ahol már várta őket az ellenség.
Hej, de ott bizony már nem kurjongatott a huszár, és a szablyáját sem
emelgette magasba vidáman! Amikor meglátta szemközt azt a temérdek
ellenséges katonát, tudta, hogy bajban van, s hogy ennél még rosszabb
is jöhet.
– Hajaj! Hát én innen nem jutok ki élve! – sóhajtja, és már búcsúzni
kezd az életétől. S akkor eszébe jut, hogy van a batyujában egy hegedű.
– Ha már meg kell halni, hát haljunk meg muzsikaszóra! – mondja
magának. És nekiáll hegedülni.
Hát lássatok csudát! Alighogy megérinti a húrokat, az ellenséges
katonák leugrálnak a lovukról, és gyerünk, ugrálni, táncolni kezdenek.
Először még csak egyik lábukról a másikra nehezedve topogtak, de
ahogy a huszár rázendített egy élénkebb nótára, ők is fürgébben kezdtek
táncolni, s ugráltak, föl egészen a fák tetejéig.
– Elég lesz, elég lesz! – kiabálnak egy kis idő múlva, de a huszár
csak hegedül, az ellenség pedig csak ugrál és ugrál. Aki nem bírta már,
a földön fekszik, de még ott is dobálja magát, akár a partra vetett hal.
No, a huszár ekkor már kezdi sejteni, miféle hegedűje van! És
biztosan hasonló varázsereje lesz annak a vizestömlőnek is, gondolja
magában. De hogy erről meggyőződjön, kiveszi a batyujából, kioldozza
a madzagját, és utána már csak a szemét meresztgeti. Mert az ellenség
katonái hanyatt-homlok futnak oda hozzá, és fejvesztve ugrálnak
egymás után bele a vizestömlőjébe.
Amikor az utolsó is beugrott, a huszár bekötözte a tömlőt, de aztán
megállt, csak toporgott, ácsorgott és várt.
– Hát te meg mire vársz? – förmedt rá a király, és a közeli halastó
felé mutatott. – Oda vidd, ahová való!
A huszár földobta a vizestömlőt a hátára, és elcipelte a halastóhoz,
de ott megint csak megállt, s nem tudta, mitévő legyen.
– Na mi lesz? Hajítsd bele a vízbe!
 De a huszár megsajnálta a szerencsétlen katonákat, kioldozta a
tömlőt, mire a katonák – gyerünk innen! – mind kiugráltak, s egymást
tiporva majd a nyakukat szegték, úgy menekültek el.
– Soha nem jönnek ezek vissza, uram királyom! – mondja a huszár. –
Ugyan minek vízbe fojtani őket, mint valami kismacskákat?
A király csak ingatta, csóválta a fejét, de hogy meghálálja
megmentője segítségét, megkérdezte tőle:
– Mit adjak neked jutalmul a jótettedért?
A huszár elgondolkodik, közben a tekintete a mélységesen sötét
erdőre esik, ahol őt a koldus megajándékozta, és azt mondja:
– Szeretnék én abban az erdőben erdész lenni!
– Jól van, legyél! – egyezett bele a király.
A huszár aztán megnősült, s beköltözött abba az erdőbe. És
gondoskodott róla, mint a sajátjáról, ismert ott minden fát és minden
ösvényt. Reggel kilépett a házából, és amíg be nem járta keresztül-kasul
az erdőt, nem is tért haza.
Hát egyik nap találkozott az ösvényen egy rettentően rút asszonnyal.
– Ki vagy te?
– Én vagyok a zubatá, vagyis a kapafogú halálné – felelte az
asszony.
– És mit akarsz itt?
– Teérted jöttem.
A huszárba mintha villám csapott volna. Amikor úgy-ahogy
magához tér, kedveskedni kezd a banyával, még rá is mosolyog, majd
leoldozza derékszíjáról a boroscsutoráját, hogy megkínálja. Ám a
halálné csak néz rá, de úgy, hogy a huszárnak még a csontjai is
belereszketnek.
– Na, jól van, veled megyek! – mondja végül a huszár. – De utoljára
még szívesen hegedülnék egy kicsit. Megengeded?
– Nem bánom – feleli az asszony, és leül egy farönkre, hogy addig
pihen egyet.
A huszár előveszi a hegedűjét, és játszani kezd. Hát a kapafogú
halálné először még csak úgy ültében billegeti ide-oda a lábát, de
amikor a huszár vidámabb nótát kezd húzni, fölpattan, s úgy fireg-
forog, úgy tekergeti magát, hogy minden csontja csak úgy recseg-ropog.
– Elég legyen, huszár! – kiáltja –, most már hagyd abba! Bocsáss
meg nekem, békén hagylak, csak ne hegedülj tovább!
 De a huszár abban a lármában nem is hallja, mit mond.
– Kívánj, amit akarsz! – fulladozik a halálné. – Csak ne játsszál,
hagyd abba!
De a huszár még fürgébben, még pattogósabban húzza, miközben
kioldozza a vizestömlő száját. Az őrült vitustáncot járó kapafogú
halálné pedig – zsumsz! – beleugrik. Már benne is van.
Akkor a huszár bekötözte a tömlőt, a vállára dobta, és hazavitte.
Bevonszolta a kamrába, ott félrelökte egy sarokba, s mint aki jól
végezte dolgát, már indult is szokásos erdőkerülő útjára.
Pár évig az emberek úgy érezték: Hej! Vagyis jó dolguk volt. És
lehet, hogy a mai napig is jó dolguk lenne, hogyha egyik nap a huszár
felesége be nem megy a kamrába, és észre nem veszi azt a tömlőt.
– Hát ebben meg mi lehet? – mondja magában.
S nem várja meg, hogy a férje hazajöjjön és fölvilágosítsa, hanem
ugrik máris a sarokba, s kioldozza azt a tömlőt. Hanem aztán még a
foga is vacog, mikor látja, hogy maga a rettenetes kapafogú halálné
ugrik ki belőle. De bizony késő volt már reszketni, belesírni a kiömlött
tejbe! A szegény öreg huszár még aznap kilehelte a lelkét.
Haj-haj, nagy baj, amit ez az asszony művelt! Hiszen a zubatá, a
kapafogú halálné a mai napig ott lehetne bekötözve a zsákban! De
mivel a huszár felesége kiengedte onnan, mindnyájunknak meg kell
halni. És egyre megy, hogy ki vagy, szegény vagy úr, koldus vagy
király, ha megkondul a harang, s téged szólít, neked is menned kell.
 23.

A csúnya fiú és a rongyos kabát

Hol volt, hol nem, volt egy öreg házaspár, akik szüntelenül azért
panaszkodtak, hogy miért nincsen gyerekük.
S akkor egyszer csak az Úristen megáldotta őket egy fiúval. Hej, de
megörültek neki! Ám amikor jobban megnézték, ijedtükben
hátrahőköltek. A fiúcskának olyan csúf ábrázata volt, hogy rá se lehetett
nézni.
Még ha csak az arca! De más baj is volt vele: Az a gyermek bármit
és bármennyit evett is, folyton éhes volt.
– Ezt a gyereket büntetésül kaptuk az Úristentől, mert annyit
fárasztottuk őt! – sóhajtott föl az öregember. De csak tovább vesződött,
hogy a fiát jóllakassa.
Amikor a csúnya fiú tizenkét esztendős lett, és az apja meg az anyja
már nem bírták etetni, elküldték szolgálni.
El is indult a fiú, itt is, ott is fölkínálta szolgálatait, de a rút ábrázata
miatt senki szóba se akart vele állni. Végül talált egy malmot, oda el is
szegődött – fizetségül csak annyit kért, amennyit megeszik.
A molnár izgatottan dörzsölte a kezét, mekkora szerencséje van,
hogy talált egy ilyen ostoba szolgát. És még aznap így szólt hozzá:
– Vedd csak elő a színből a szekercét meg a fűrészt, és rakd föl a
szekérre! Indulunk az erdőbe fáért.
De a csúnya fiú megvonja csak a vállát, hogy őneki nincs szüksége
sem szekercére, sem fűrészre, csak induljanak már, mert nem fogja már
kibírni ebédig. Az erdőben valósággal ég a keze alatt a munka, s mint
aki be van sózva, fut egyik fától a másikig, megragadja s kirántja
tövestül a földből, mint valami szalmaszálat. Amikor telerakja a
szekeret, még a vállára is hajít két tölgyfatörzset, s azzal gyerünk haza!
A molnárné ugyancsak eltátotta a száját, amikor meglátta azt a
kazalnyi fát, amit a szolgájuk összehordott az udvarra. De még inkább
csudálkozhatott, amikor a fiú enni kezdett. Először fölfalta a saját
részét, utána meg azt is, amit az asszony a férjének meg saját magának
készített.
 Másnap a csúnya fiú még keményebben dolgozott. Ám ennek
fejében bizony többet meg is evett. Amikor viszont harmadnap ebéd
után még a kamrába is benyitott, akkor a molnár dühtől vörösödő fejjel
állta el az útját:
– Na most aztán fel is út, le is út! Nem fogunk temiattad koldusbotra
jutni!
Így aztán a csúnya fiú megint csak bolyonghatott házról házra,
faluról falura.
Mígnem egyszer csak találkozott egy emberrel. Hát az, amint csak
egy pillantást vetett a fiú ábrázatára, szintén reszketni kezdett, mint a
nyárfalevél. Aztán csak összeszedte magát, és megkérdezte a fiútól:
– Hová mész?
– Szolgálatot keresek – feleli a csúnya fiú.
– Na és nem akarsz-e énnálam szolgálni?
– Mért ne akarnék?
– Csakhogy én az ördög vagyok – bújt ki a szög a zsákból.
– Na és – vonta meg a vállát a csúnya fiú –, nekem az mindegy.
Akkor az ördög megragadta, és levitte őt a pokolba. Körbenéz a
pokolban a csúnya fiú, de három üstön kívül, amelyek alatt égett a tűz,
semmit se látott.
– És mit fogok itt csinálni?
– Tüzelsz majd az üstök alá.
– És mi lesz a fizetségem?
– Amit akarsz – röhögött az ördög.
A csúnya fiúnak bizony már nemigen tetszett ez a szolgálat, s
legszívesebben sarkon fordult volna. Hanem amikor az ördögök annyi
ennivalót hoztak neki, amennyit szem-száj csak megkívánhat, hát ő még
hálásan meg is szorongatta a patások mancsát, s rögtön megegyeztek.
És ahogy első nap degeszre tömhette magát, ugyanúgy jóllakhatott
másnap és harmadnap is – csak tüzelnie kellett szorgosan. A csúnya fiú
észre sem vette, hogy múlik az idő, egyik év a másik után.
Ám amikor az ördögök már azt hitték, hogy örök időkre megvan a
szolgájuk, vágyódni kezdett szerencsétlen fiú az apja meg az anyja után.
Akkor a három katlan közül megszólal az egyik:
– Jaj, eressz ki engem, és akkor segítek neked!
A csúnya fiú megemeli a fedőt – hát abban az üstben: brnk!,
szárnycsattogás hangzik föl, s kiröppen belőle egy galamb.
 – Látod ott azt a randa kabátot? – kezd verdesni a szárnyával a
galamb, s valami rongykupac felé mutat a pokol sarkában. – Hogyha
nekiálltok majd alkudni az ördögökkel, te a szolgálatodért csak azt a
rongyos kabátot kérjed fizetségül!
És már ott se volt, elröpült a galamb.
Akkor a csúnya fiú így szól az ördöghöz:
– Most már eleget szolgáltam, add ki a fizetségemet!
– Kiadom én – feleli az ördög, és odavezeti a fiút egy másik sarokba,
ahol ott hevert egy egész rakásra való aranyrög. – Szedjél magadnak,
amennyit csak akarsz!
– Nem kérek aranyat.
– Hát mit kérsz?
– Add nekem azt a rongyos kabátot! – mondja a csúnya fiú.
– Miféle rongyos kabátot? – adja az ördög az értetlenkedőt. De
amikor a fiú odahúzza őt a másik sarokba, ahol a földre le a van hajítva
egy szétszakadozott kabát, az ördög rögtön rázendít egy másik nótára:
– Ugyan, még mit nem! Ezt a hűséges szolgálatot csak nem fogjuk
egy rongyos kabáttal kifizetni?! – Azzal máris beledug a csúnya fiú
markába egy marék csillogó gyémántot. – Fogadd el ezt, ezért a fél
világ a tiéd lehet!
De a fiú megköti magát, hogy nem, neki nem kell, és makacsul azt a
rongyos kabátot kéri. Addig-addig, hogy az ördög végül nekiadja azt a
kabátot. A csúnya fiú rögtön magára ölti, s az ördög abban hozza fel őt
a pokolból az Úristen napvilágára.
Amint az ördög visszament már a pokolba, megjelenik a fiú feje
fölött a galamb, verdes a szárnyával, és így szól:
– Dugd be a kezed a zsebedbe!
A fiú bedugja – és mit talál benne?, nézi, hát ezüsttallérok csillognak
a markában! Egy csomó tallér – ahogy itt mondták: toliár. Bedugja
kezét a másik zsebébe is, ott pedig aranydukátokat talál.
– Ha te a pokolban kapzsi módon kapva kapsz az ördög fizetségén –
mondja neki a galamb –, gyémánt helyett most már csak közönséges
köveid lennének. De mivel rám hallgattál, örökké gazdag leszel.
A csúnya fiú megköszönte szépen a galamb segítségét, és elindult
hazafelé.
– No, csakhogy letelt a szolgálat! – köszöntötte őt az apja és az
anyja. – Na de mit kaptál fizetségül? Csak nem ezt a rongyos kabátot?
 A fiú nem szólt egy szót sem, de mikor az apja meg az anyja már
nyugovóra tértek, kiszórt a kabátból az asztalra egy-egy szép nagy rakás
arany- és ezüstpénzt.
Reggel a szülők nem akartak hinni a szemüknek. Kérdik a fiuktól,
ugyan hogy jutott ekkora gazdagsághoz. De ő most se felelt semmit.
– Na de mihez fogunk ezzel a nagy gazdagsággal kezdeni?
– Hát mihez kezdenénk? – von vállat a csúnya fiú. – Egy részét
elköltjük, másik részét elosztogatjuk.
És úgy is lett. Akárhányszor megjelent a kunyhójuk előtt valami
zsobrák, vagyis koldus, soha nem ment el üres kézzel.
Amikor megtudta ezt a császár, elküldte a csúnya fiúhoz a katonáit,
hogy megtudják, így van-e, vagy sem. A katonák belesnek ide is,
bekémlelnek oda is, de hát a kunyhó szegényes – miféle gazdagság
volna itt? Ám amikor végül mindegyik talál a tányérja alatt egy
ezüsttallért, futnak a császárhoz a hírrel, hogy a csúnya fiú
ezüstpénzeket osztogat, és hogy igazságos.
– Na, erről muszáj a saját szememmel meggyőződnöm! – mondja a
császár.
De a katonák, hogy: Nem, nem, inkább maradjon csak a felséges úr
itthon, mert annak a fiúnak nemcsak tallérjai meg dukátjai vannak, de
olyan rút ábrázata is, hogy képes lesz majd még a rémálmainkban is
kísérteni.
De a császár nem hagyta lebeszélni magát. Beült a hintóba, és
elindult.
A csúnya fiú megvendégelte a császárt is, és neki is betett a tányérja
alá egy dukátot. De még ha csak egyet tett volna! Amikor a császár kis
idő múlva megfordult, már egy egész marék aranydukát ömlött a
tányérjába.
– Gyere föl velem a várba! – mondta ekkor a császár. – Feleségül
adom hozzád a lányomat. – És már intett is a csúnya fiúnak, hogy üljön
csak fel őmellé, a hintóba.
– Na hiszen, te aztán tudsz vőlegényt hozni a lányodnak! –
mérgelődött a császárné, amikor meglátta a fiút a rongyos kabátban.
Amikor pedig megnézte közelebbről, legszívesebben kifutott volna a
várból. Hanem a császár leánya se nem reszketett, se nem ráncolta
homlokát.
 – No és tetszett-e neked a királylány, fiam? – kérdezte a csúnya fiút
az anyja, amikor hazatért.
– Hát, nekem tetszett, de én őneki biztosan nem tetszettem. De hogy
is tetszettem volna ilyen ábrázattal?
S ekkor a nyitott ablakon át beröpült a szobába az a galamb, és ezt
búgja:
– Nézzél a tükörbe!
A fiú odament a falhoz, ahol egy darab tükörcserép lógott
fölakasztva, és abban a pillanatban fölkiáltott ő is, az anyja meg az apja
is. Megszépült az arca. Abból a tükördarabból – akár a festett kép, olyan
szemrevaló ifjú nézett a szülőkre.
– Mivelhogy gondoltál a szegényekre is – búgta a galamb –, az
Úristen szépséggel ajándékozott meg téged.
A fiú aznap készített tíz faládát, azokat teleöntötte ezüsttallérokkal és
aranydukátokkal, hogy indul az apjával és az anyjával a császári várba,
megkérni a királylány kezét. De míg ő a ládákat szögelte, bekopogott a
kunyhó ablakán a koldusruhába öltözött patás ördög, és így szólt a fiú
anyjához:
– Nem tudna-e nekem valamit adni, jóasszony?
– Szívesen adok – feleli a fiú anyja, és a koldus markába akar
nyomni egy ezüsttallért. Ám az félrekapja a kezét, mintha égő parazsat
akarnának belerakni, és azt mondja:
– Jaj, szívesebben elfogadnám én azt a rongyos kabátot, amelyik ott
lóg az ajtó mögött!
– Jól van, odaadom – felelte az anya, és azt gondolta magában,
milyen jó, hogy ez a koldus elviszi ezt a kabátot, legalább a fia nem fog
világnak csúfjára ebben beállítani a királylányhoz. És kihajította a
kabátot az ablakon át a koldusruhás ördögnek.
– Jaj, anyám, anyám, hát mit művelt velem?! – kiáltott fel a fiú,
amikor megtudta, hová lett a kabátja. De mivel szerette az anyját, itt el
is hallgatott, és nem mondott neki egy rossz szót sem.
Elindult a várba, csak úgy, ahogy volt. És bizony jól tette, mert
amikor a királylány meglátta, rögtön föltette a fejére a menyegzői
koszorút.
És aztán akkora lakodalmat csaptak, amekkora mindaddig a világon
nem volt. Mindenki annyit evett és ivott, amennyit csak bírt.
 Nem hiszed? Járj utána, s elhiszed majd, hogy jó volt, megittam egy
hordó bort!
 24.

Kisasszony rókabőrben

Hol volt, hol nem, volt egy házaspár. Volt nekik egy Palkó nevű
fiuk, de birtokuk semmi se. Rengeteget küszködtek, hogy a fiuknak
valahogy segítsenek, de bármennyit is dolgoztak, a baj és az ínség
egymásnak adták a kilincset az ő kunyhójukban.
– Na, most már ideje, hogy magam segítsek magamon – határozta el
magát egyszer csak Palkó. Letérdepelt az apja és az anyja elé, hogy
áldásukat kérje útjára, mert ő elindul világgá.
A szülők vonakodtak, nem szívesen teljesítették fiuk kívánságát, de
amikor csak kérte, csak unszolta őket, elengedték végül. Legyen úgy,
ahogy ő akarja.
– Maguk csak ne féljenek, és ne sajnáljanak! – mondta Palkó
búcsúzóul. – Rosszabb sorsom úgysem lehet, mint amilyen ez idáig
volt.
Az apa és az anya igazat adtak neki. Csakhogy nincs a világon
nagyobb csaló a reménynél! Mert hiába koptatta a lábát Palkó, hiába
járta végig egyik utat a másik után, sehol nem talált egy fia lelkes vagy
lelketlen állatot, avagy emberséges embert, aki neki a bajában
segíthetett volna.
Ahogy így ment, mendegélt, elérkezett az erdőbe, amelynek nem
volt se vége, se hossza.
– Na, most aztán ugyan hová legyek? – szomorodott el szerencsétlen
Palkó, miután éjjel-nappal csak bolyongott, hogy végül megint csak oda
érjen vissza, ahonnan elindult. Mindennek tetejébe iszonyatos éhség
fogta el. De hiába nézett körbe, a bokrok közt, a fákon, sehol nem talált
még egy szem kökényt vagy egy férges almát sem.
Belekotort szegény, ki tudja, hányadszor, a tarisznyájába is, de hiába
kotort, hiába rázta ki, nem talált benne semmit, amivel az éhét
elverhette volna.
Hát akkor nagyot sóhajtva hanyatt feküdt a Palkó, hogy majd
álmában éhen hal. De mielőtt lehunyta volna a szemét, még egyszer
utoljára bedugta a kezét a tarisznyába.
 És lássatok csudát! Ami az előbb még nem volt benne, az most
benne volt – egy hamuban sült lepény!
Palkó egy csapásra fölélénkült, annyira megörült a talált lepénynek.
De bizony hiába, mert a csalfa remény most is megcsalta. Amikor
éppen bele akart harapni – hogy került oda, hogy nem –, odaszaladt
hozzá egy sánta róka, és kirántotta a lepényt a kezéből. Azzal gyerünk!,
három lábon elinalt, a negyediket húzta, és már ott se volt!
Palkó ijedtében megdermedt, a lába elnehezült, mint az ólom, de
összeszedte magát, és a róka után iramodott.
– Add vissza a lepényemet! – kiabált utána. – Mert különben itt
halok éhen!
A róka mintha megértette volna az emberi beszédet. Megállt, ám
amikor Palkó már csak karnyújtásnyira volt tőle, megint elszaladt. De
most is csak egy darabig futott, megállt, megint megvárta a fiút, s újra
elfutott. Így csalogatta halomról dombra, árokból völgybe, hogy aztán
fölvezesse egy magas hegyre, ahol egy öreg vár állott, és gyerünk!,
besurrant oda.
– Na, most végre nem fogsz megszökni előlem! – gondolta Palkó, és
befutott a várkapun a róka után. Haj, de bizony, szerencsétlen rögtön
megbánta! Mert ahogy beért a várudvarra, mögötte hatalmas
csikordulással becsukódott a vaskapu.
– No, ami történt, megtörtént – mondta magában Palkó, és elindult,
hogy körülnézzen a várban.
Hát ahogy odakintről kinézett, ugyanúgy belül is kopott, omladozó
vár volt ez. És sehol egy eleven lélek. Csak egyetlen szobácska
különbözött a többitől, ez tisztára volt meszelve, állt benne egy asztal,
és azon mindenféle finom eleség. Palkó végigtekintett az ínycsiklandó
pecsenyéken, de aztán gyanakodva fordította el arcát az asztaltól.
Csakhogy az éhsége erősebb volt a félelménél, így hát kisvártatva
már falta is egyik fogást a másik után. Amikor eltolta magától az utolsó
tányért is, megjelent egy pohár bor, hát azt is megitta. Aztán lefeküdt az
ágyra, amely ott állt a sarokban. És mivel halálosan fáradt volt, reggelig
úgy aludt, mint akit agyonvertek.
Álmában semmit se hallott, semmit se látott, csak amikor fölkelt,
akkor vette észre, hogy a kettős ágy másik oldala is meg van bontva.
Nagyon elcsodálkozott ezen, de mindjárt el is felejtette, mert alighogy
kiment a szobából, már csak azon jártatta az eszét, hogyan juthatna ki a
várból. De hiába keresett kiutat, még egy repedést sem talált a falakon,
nemhogy kijáratot. Úgyhogy este még mindig ugyanott tartott, mint
reggel, teljesen be volt kerítve.
Amikor besötétedett, bement a szobába. Az asztal ismét roskadásig
tele volt rakva ízletes fogásokkal – újból megvacsorázott hát, kedvére
evett-ivott. Amikor elálmosodott, és le akart feküdni, eszébe jutott,
hogy vajon mi történt vele az éjjel.
Lefeküdt, de nem aludt el. Gondolta, kifigyeli, hogy ki fog bejönni
hozzá.
Kisvártatva kinyílt az ajtó, és megjelent a sánta róka. Palkó már-már
fölkelt, hogy elkapja, amikor a róka megrázta magát, ledobta magáról a
rókabőrt, és – micsoda csuda! – az állat helyén ott állt egy panyicska.
Más szóval egy kisasszonyka, de csak az árnyalakja látszott a
félhomályban. S mire a fiú magához tért volna meglepetéséből, a
kisasszony már be is feküdt melléje az ágyba.
Palkó visszafojtotta a lélegzetét, s a kezét se mozdította meg, úgy
feküdt ott mellette kővé válva és némán. Amikor észrevette, hogy a
kisasszony elaludt, rászánta magát, hogy ő bizony azt a rókabőrt
valahogy eldugja. Fölkelt hát, fölemelte a földről az irhát, de
ugyanabban a pillanatban a kisasszonyka már föl is ült az ágy szélén, és
így szólt:
– Átaludtál velem egy éjszakát, és ha még két éjszakát átaludtál
volna, megmentettél volna engem egy nagy szerencsétlenségtől. De így
tovább kell tűrnöm, ahogy eddig tűrtem.
Alighogy a kisasszony ezt kimondta, villámlott, megdördült az ég, és
mire újra kivilágosodott, a fiú ott találta magát egy még sötétebb
erdőben, mint amilyenben előszörre volt.
Szegény Palkó följajdult, és kétségbeesésében sírva fakadt, hogy
segíthetett volna, és mégsem segített. Amikor kisírta magát, nekiállt,
hogy megkeresse a várba visszavezető utat.
– Ej, hát énnekem nem segítenél, ha már segíteni indultál? – szólalt
meg mellette ekkor egy cérnavékony hangocska.
Palkó meglepetten körülnézett, de senkit sem látott. De mikor a
hangot újra meghallotta, észrevett egy legyecskét a pókhálóban.
Kiszedte a szerencsétlen legyet a hálóból, és szabadon engedte.
 – Eszedbe jussak, ha szükséged lesz rám, segítek neked! – mondta
neki a légy. – Csak gondolj rám, máris itt leszek, megszolgálom, hogy
kiszabadítottál! – s azzal tovaröppent.
– Te énnekem? – nevetett a fiú, és tovább indult.
Újra csak sűrű, tüskés bozóton kellett keresztülverekednie magát,
kezét-lábát összeszúrta-szaggatta, de akárhogy kínlódott is, a várnak se
híre, se hamva nem volt. És megint meghallott egy vékonyka hangot:
– Ej, hát énnekem nem segítenél, ha már segíteni indultál?
Palkó körbenézett, hogy ki szólította meg, de nem látott senkit. Ám
ahogy másodszor is körülnézett, észrevett egy hangyát, amely oda volt
lapítva a földhöz. Segített a fiú a kis szerencsétlennek, és az úgy
megörült, hogy kiszabadította egy fűszálacska rettentő súlya alól, hogy
így szólt:
– Eszedbe jussak, ha szükséged lesz rám, segítek neked! Csak
gondolj rám, máris itt leszek, megszolgálom, hogy kiszabadítottál!
Palkó megint csak elmosolyodott, ugyan, hogy is tudna segíteni neki
egy ilyen pici jószág, de azért megköszönte, és tovább indult.
Ahogy ment, mendegélt, keresztülverekedte magát a tüskés bozóton,
és harmadszor is meghall egy vékonyka hangot.
– Ej, hát énnekem nem segítenél, ha már segíteni indultál?
Most is körülnéz Palkó, és most sem lát senkit. Hanem ahogy
lehajol, hogy alaposabban szemügyre vegyen mindent, észrevesz egy
egeret – hát az beszorult egy kő alá.
– Segítek, hogyne segítenék! – mondja, és kiszabadítja az egérkét.
– Eszedbe jussak, ha szükséged lesz rám, segítek neked! Csak
gondolj rám, máris itt leszek, megszolgálom, hogy kiszabadítottál! –
ígérte az egér.
Palkó csak elnevette magát, és útjára bocsátotta az egérkét.
Aztán ő is elindult a maga útján. De miféle út volt az! Ha eddig rossz
úton kellett járnia, hát innentől fogva még rosszabb lett az út. Már
nemcsak kövek és szúrós bozótosok nehezítették haladását, hanem
egész erdőségek meredeztek-hajoltak elébe, folyton félre kellett
hajlítani a husángokat, hogy átférjen köztük.
– Jaj, én szegény vándor! Hát kilehelem a lelkem is! – jajdult föl
Palkó. – Már csak úgy tudnék kimenekülni innen, ha aprócska léggyé
változnék.
 Ahogy ezt kimondta, átváltozott léggyé, s azzal máris kiröppent a
félelmetes bozótból. Ahogy abból kirepült, rögtön meg is látta a várat,
amelyben a sánta róka lakott. Legyecske képében berepült Palkó a
várba, és arra gondolt: – Na, most már újból emberré kéne változnom!
Ahogy kívánta, úgy is történt.
És minden más is ugyanúgy történt, ahogy kívánta. Amikor Palkó
már megint az ágyban feküdt, bejött a szobába a sánta róka, lerázta
magáról rőt színű irháját, átváltozott panyicska kisasszonnyá, és
odafeküdt őmellé.
– Jaj, de most már vigyázni fogok! – határozta el a fiú. – Arra az
oldalra, ahol a rókabőr van, még csak oda se fogok nézni.
És amit elhatározott, azt be is tartotta. Hanem éjfél után, ahogy
álmatlanul forgolódott csak a sötétben, azért eszébe jutott:
– De hát az arcát legalább jobban megnézhetném! Hiszen azt se
tudom, hogy szép kisasszony-e vagy pedig csúnyácska.
Jó darab ideig ellenállt a kísértésnek, de végül mégsem bírta tovább.
Fölállt, acélt és kovát vett elő a köpenye zsebéből, odasettenkedett az
alvó kisasszonyhoz, és szikrát csiholt az acéllal a kemény kövön.
Hej, de bizony annyi gyönyörűségtől, amit meglátott, lehunyta csak a
szemét!
– Mit műveltél, te szerencsétlen? – ugrott föl a kisasszonyka az
ágyból, és keservesen elsírta magát. – Ha kibírtad volna reggelig, akkor
életed végéig nézhettél volna engem.
– És most már nem nézhetlek? – kérdezte Palkó.
– Nem nézhetsz többé! – felelte a kisasszony. – Csak akkor, ha
fölmászol ennek a várnak a legmagasabb tornyába, kiszeded a
kotlóstyúk alól az aranytojást, és idehozod nekem. De nagyon azért ne
reménykedj! Mert nem volt még a világon olyan emberi lény, aki abba a
toronyba fölmászott volna. És ha valaki föl is mászna netán, azt a tojást
úgyse hozza le ide.
Ahogy ezt a panyicska elmondta, beugrott a rókabőrbe, és eltűnt.
Palkó még inkább nekiszomorodott, mint előszörre. Amikor kisírta
magát, nekiállt, hogy megnézze innen is, onnan is a várnak ezt a
legmagasabbik tornyát. De hiába nézte, hiába tekergette a nyakát, sehol
sem talált se rajta, se benne semmiféle lépcsőt vagy létrát, csak a falat,
amely sima volt, mint az üveg.
 – Talán bizony hangyává kéne változnom, hogy följussak oda? –
jutott eszébe.
Ahogy ezt hangosan is kimondta, abban a minutában hangyává
zsugorodott.
– No, ha ez sikerült, akkor gyerünk – mondta Palkó, és hangya
képében elindult fölfelé a torony falán. Szép lassan fölaraszolt az
irdatlan magasságba, s a torony tetején megint visszaváltozott emberré.
Csakhogy ott aztán nehéz dolga volt. Mert noha rögtön megtalálta a
kotlóst, de nem bírta kiszedni alóla a tojást. Először épp csak
kinyújtotta a kezét, de a kotlós úgy rákotkodácsolt, hogy a rémülettől
Palkónak a haja is égnek állt. Odanyúlt még egyszer, erre a kotlós a
csőrével úgy belevájt a kézfejébe, hogy a vére is kicsordult.
De harmadszorra Palkó nem törődött már a kotlósnak sem a
károgásával, sem az éles csőrével, megmarkolta a tojást. Csakhogy
abban a pillanatban akkora tüzet okádott rá a kotlós, hogy el kellett
takarnia az arcát, ki ne égessék a lángnyelvek a szemét. S ekkor
kicsúszott Palkó kezéből a tojás, és zuhant le a toronyból, csak zuhant.
Hanem az a tojás nem tört ám össze, hanem belefúródott kilenc öl
mélységbe a földbe. Palkó megint hangya képében lemászott, s emberré
változva odahajolt a lyukhoz.
– Jaj, hát talán bizony egérnek kéne ahhoz lennem, hogy én onnan
azt a tojást kikaparjam?! – tépelődött.
És megint úgy lett, ahogy mondta.
Egérré változott, és addig kapart és kotort, amíg ki nem túrta azt az
aranytojást. Akkor megint visszaváltozott emberré, megragadta a tojást,
és futott vele a várnak a tisztaszobájába, hogy ott várja meg a sánta
rókát.
Csakhogy ezen az estén nem a róka jött a szobába, hanem a
szemrevaló panyicska, vagyis a csinos kisasszony.
– No és megtetted-e azt, amire a világon még egyetlenegy ember
sem volt képes? – kérdi Palkótól a kisasszony.
– Bizony megtettem – feleli a fiú, és átnyújtja a kisasszonynak az
aranytojást.
A kisasszony átveszi az ajándékot, és abban a pillanatban az az öreg
vár újjászületik, a zsindely teteje is arannyá változik. Maga a kisasszony
pedig, holott már addig is szemrevaló teremtés volt, olyan csodaszép
tüneménnyé alakul át, hogy párja nincs a világon.
 A várban hirtelen mindenütt annyi ember nyüzsög, mint ősszel a
hulló falevél a földön. És integetnek, megéljenzik Palkót, de ő csak áll,
mintha az egészet álmodná.
– Talán nem hallod, hogy teneked szól ez a köszönet? – kérdi a
kisasszony, és ránevet Palkóra.
– De, hallom – feleli a fiú, és ő is elmosolyodik.
Aztán hazaszaladt Palkó az apjáért meg az anyjáért. Amikor pedig
visszatért, olyan lakodalmat csaptak, amilyen addig a világon soha még
nem volt, de nem is lesz.
E nevezetes nagy lakodalomban két éjszakát én is átmulattam, de
letagadom azt is, hogy ott voltam.
 25.

A szegény molnár

Hol volt, hol nem volt, Nyitrán innen, Vágon túl volt egyszer egy
molnár. Hát annak annyi gyereke volt, mint a rosta lika, még annál is
eggyel több. Amíg az egyiknek kenyeret vágott, addigra a másik már
megéhezett, a harmadik pedig kérincsélt:
– Apám, adjál kenyeret, nem bánom azt se, ha penészes!
Szegény molnár inkább szeretett volna már a sírban feküdni, mint
ekkora nagy bajban lenni. Fogta magát, meg sem állt a pokol kapujáig,
s ott úgy bezörgetett, hogy csak úgy zengett.
– Mit zörgetsz? – szaladt ki erre az ördög.
– Templomot akarok nektek építeni!
– Állj csak meg, várjál! Inkább adok neked egy zsák pénzt, de
templomot minekünk nehogy építsél!
Azzal átadott a molnárnak egy zsákot, amely telis-tele volt tömve
pénzzel. De a molnár újra csak bezörgetett. Kiugrik erre egy másik
ördög:
– Mit akarsz itt?
– Templomot akarok nektek építeni!
– Megállj, ne építs! Adok inkább egy zsák pénzt!
A molnár újra csak átvett egy zsák pénzt, mégis folytatta a zörgetést,
most már két kézzel döngette a pokol kapuját. Kiszalad a harmadik
ördög.
– Mit akarsz te itt?
– Templomot akarok nektek építeni!
– No, te csak ne építs, inkább nesze, itt egy zsák pénz!
– Hát ha adsz, adjál, elfogadom, és most már elmegyek.
Elvette a harmadik zsák pénzt is, s földobta mindet a hátára.
Csakhamar utolért egy üresen haladó szekeret, s mindjárt föl is pakolta
a fuvaros mögé a három zsákját. Maga pedig fölült a fuvar mellé, s
mintha csak otthon lenne, máris a pénzét kezdte számolni.
Holott hiába jut haza majd – ha most még csak most van, ő meg csak
itt van.
 A pokolban az ördögök igencsak vakarták a fejüket, hogy ez a
molnár ilyen temérdek sok pénzüket elvitte. Nem akartak belenyugodni,
hát az egyik ördög máris a molnár után vetette magát. Mindjárt utol is
érte.
– Állj csak meg, molnár! Nem a tiéd az a pénz!
– Hanem kié volna?
– Aki gyorsabban fut, azé.
– Na és hogy döntjük el? – kérdi a molnár.
– Mondom neked, futóversennyel – feleli az ördög. – Odanézz csak,
aki hamarabb odafut ahhoz a hegyhez, az viheti az egész zsák pénzt.
– Öreg vagyok én már a szaladgáláshoz – feleli a molnár –, de nézd
csak, ott a bokor alatt alszik az én öcsém, azzal versenyezzél!
S ott, a bokor alatt egy nyúl feküdt.
– Kelj csak fel, öcskös – szólt rá az ördög –, versenyt fogunk futni!
A nyúl abban a pillanatban fölpattant, s mire az ördög épp csak
megtörölte a szemét, az már túl is volt a hegyen.
– Ó, hát ezt tényleg nem éri utol még az ördög sem! – panaszolta
társainak az ördög, amikor sántikálva visszatért a pokolba.
Nosza, utána iramodik a molnárnak a másik ördög.
– Állj meg, molnár, nem a te pénzed az!
– Hanem kié?
– Bizony azé, aki lebirkózza a másikat.
– Gyenge vagyok, és túl sokat éheztem én ahhoz, hogy teveled
birkózzak. Hanem nézd csak, ott van az én bátyám, megerősödve,
meghízva, birkózzál ővele!
És ott, egy farönk tövében egy fölborzolt szőrű, bozontos sörényű
öreg medve öltögette a nyelvét.
– Álljon csak meg, öregapám! – szólt hozzá az ördög. – Mi ketten
birkózni fogunk!
Hát a medve abban a minutumban rácsapott az ördög fejére, derékon
kapta, és úgy a földhöz teremtette, hogy csak úgy nyekkent.
Hazavánszorog megszaggatott irhával az ördög a pokolba.
– No, lebirkóztad? – kérdik tőle.
– Le ám a sistergős istennyilát, csak nem a molnárt! Eridjetek,
birkózzátok le ti!
És már szedi is a lábát, hogy utolérje a molnárt a harmadik ördög.
 – Állj meg, molnár, mert nem a te pénzed az, hanem azé, aki
megnyeri!
– És mibe’ köll megnyerni?
– Há’ fütyülésbe’!
S azzal az ördög rögtön úgy elfüttyentette magát, hogy a molnár
majd hanyatt esett az ijedelemtől.
Na, most kezdett ám csak a feje főni! Már végképp nem tudta,
mitévő legyen, s ugyan mi úton-módon győzze le ezt a harmadik
ördögöt. Hát csak úgy, mintha semmi más gondja nem is volna, keze
ügyébe akad egy ráf, vagyis kerék-abroncs, és azt kezdi ütögetni.
– Minek tenéked az a ráf? – kezd gyanakvóan pislogni az ördög.
– Hát, szükségem van rá, barátocskám!
– Na de mi a ménkűt akarsz te avval?
– Hát evvel a vaspánttal először is körbe kell hogy abroncsoljam a
fejedet, nehogy szétrepedjen majd a fütyülésemtől.
No, hát ezt már nem várta meg az ördög, hanem nyaka közé kapta a
lábát, és elinalt.
Hanem aztán most már a legnagyobb ördög, az a sánta sátán eredt a
molnár nyomába a pokol legmélyebb fenekéről. De az ott érte utol a
fuvaros szekerén utazó molnárt, mikor a fogat már a falu szélén járt, a
kerteknél.
No, mégis útjukat állja az ördög, és azt mondja: Álljon ki véle a
molnár versenyezni, hogy az ott legelésző disznókból ugyan melyikük
tud többet áthajítani a kerítésen a kertbe. Aki több disznót át bír
hajítani, azé a pénz.
Hát a molnár alig bírt áttuszkolni a kerítésen egy nyomorult sovány
süldőcskét, az ördög ellenben egy szempillantás alatt keresztülhajította
az összes nagy, kövér disznót.
– No, melyikünk dobott át többet? – kérdi az ördög.
– Hát azt én nem számoltam, te hányat dobtál át – azt mondja a
molnár. – Viszont a saját disznaimnak, mielőtt áthajítottam volna,
mindnek így bekunkorítottam a farkát, hogy utána majd össze tudjuk
számolni, nekem mennyi volt.
– Aha – tátja el a száját az ördög. – Na nézzük meg akkor, melyik
disznó kié.
Hát odamennek, nézik, de bizony ott minden disznónak kunkorodott
a farka, csak épp annak az egy süldőnek nem, amelyiket a molnár
szuszakolt át, mert az úgy le volt soványodva, hogy a farka is csak
csüngött. Mit tehetett az ördög – hát ha ennyi, akkor ennyi, a pénzt
pedig ott kell a molnárnál hagynia.
A molnár pedig otthon a három zsák pénzből most már el tudta látni
gyermekeit mindennel, amire csak szükségük volt. A baj pedig
otthonukat úgy elkerülte már, hogy hírét se hallották ezután.
Hanem volt ennek a molnárnak egy leánya, már amolyan férjhez-
adható-forma. Hogy volt már pénze is, akadt mindjárt kérő is. Ahogy
kiadta útját az egyiknek, máris jött a másik. És rögtön a harmadik. Hát
válogatott közülük, mint magyar a vadkörtéből, míg végül kiválasztott
egyet. Az apja szívesen hozzáadta, és fényes, nagy lakodalmat csapott
neki.
No, és amikor – ahogy az lakodalomban szokás – kezdtünk lóra ülni,
hogy megyünk a menyasszonyért, fölpattantam én is egy kancára, akkor
az a kanca a hátsó lábával úgy megrúgott a boldogabbik felemen, hogy
egyenesen ide röpített tihozzátok.
Úgyhogy itt vagyok! De azok ott az esküvőn csak elboldogultak
nélkülem is, elmentek a menyasszonyért, s a lakodalmat meg a többit is
nyélbe ütötték úgy, ahogy az dukál.
 26.

A szűz és a sárkány

Egyszer volt egy úri házaspár, s azoknak több gyermekük nem volt,
csak egy gyönyörű leánykájuk. Pekná kisaszonka, így mondták, és
csudájára jártak az egész világból a nagyurak, mert szerették volna ezt a
szépséges kisasszonyt feleségül venni. Ám a panyicska – vagyis ez a
szűzleányka – azt mondta:
– Nem megyek én akárkihez, csak ahhoz, aki színaranyba öltözik, s
úgy jön el értem!
S egyszer csak begördül az udvarra egy roppant előkelő hintó, hat
almásderes húzza, s kilép belőle egy gyönyörű úr, tetőtől talpig
színaranyba öltözve. Pont, ahogy a panyicska óhajtani méltóztatott. Aki
ezért haladéktalanul odaadta kezecskéjét a titokzatos úrnak, csak hogy
mentül hamarébb sort lehessen keríteni az esküvőre.
Meg is kezdték mindjárt az előkészületeket a lakodalomra, s tizenkét
varrónő éjt nappallá téve, lámpafénynél is a menyasszony aranyruháját
meg a vőlegény menyegzői ingét varrta, szintúgy dúsan hímezve
színaranyból vert csipkével.
A lakodalom napján szebbnél szebb hintók érkeztek az udvarba, s
azokból egyre előkelőbb rokonok és vendégek szálltak ki – a
legelőkelőbb persze mind között a vőlegény volt. A panyicskát oltárhoz
vezették, majd a táncban úgy megforgatták, hogy patakokban ömlött
róla a veríték.
Bekönyörögte magát a lakodalmas házba egy mankóval járó kis
koldus is. A konyhán a kezébe dugtak gyorsan valami harapnivalót,
hadd menjen Isten hírével, de ő leült a küszöbre, és onnan leste az
odabenti násznépet. Egyszer csak, ahogy a menyasszony és a vőlegény
perdült éppen táncra, a kis koldus tapsolni kezdett, majd így kiáltott föl:
– Jaj, felebarátocskáim az Úrban, nézzetek csak oda, nézzétek! Ez a
násznép énnekem sehogyan se tetszik. Mert mindegyiknek vagy
lópatája van, vagy pedig lúdlába!
Észrevette ezt a vőlegény, magához szorította a panyicskát, gyerünk,
azt mondja, s már ugrottak is mind a hintókba. Ostorpattogás
hallatszott, s rémületes robajjal özönlöttek ki a kocsik – egy perc múlva
a menyasszonnyal együtt eltűnt vendégsereget már senki ember fia utol
nem érte volna.
Amikor elhagyták a falut, egyszer csak – honnan, honnan nem –
elébük toppant és rájuk kukorékolt egy fekete kakas, s nem tartott
addig, mint egy szempillantás, az egész násznépet elnyelte a föld. És
ahogy elsüllyedtek, úgy ömlött fölébük egy tavacska, ennyi maradt csak
belőlük.
Egyedül a vőlegény emelkedett föl az ő menyasszonyával a
levegőbe, és csak repültek, repültek, tovaszálltak, ki tudja, hová. Mert
az a vőlegény nem aranyruhába öltözött úr volt, hanem egy tizenkét fejű
sárkány, amely ha megforgatta tizenkét szörnyű farkát, akkor úgy
elvakította bárki ember fiát, hogy az meg is esküdött volna rá, hogy ez
itt a legcsinosabb ifjú a világon, aki színarany ruhában pompázik.
A szülők nem tudták, hová tűnt a leányuk, soha semmi hírt nem
kaptak felőle, bármely országban is érdeklődtek. Éjjel-nappal sírtak és
jajgattak, s bánatosan jártak, akár az árnyék.
Hanem egy napon fölkereste őket egy titokzatos kicsi asszony, s
amikor látta, milyen elkeseredettek, megkérdezte ugyan mi bántja őket.
– Hát te nem tudod? Nem hallottál róla, hogyan tűnt el a leányunk?
Legalább azt tudnánk, hol van, és hogy megy a sora, hogy jó dolga van-
e vagy sem! – mondta sírva az édesanya ennek az asszonynak.
– Jaj, szegénykém, hát ne sírjon! – vigasztalta őt emez. – Hiszen
semmiből nem áll! Könnyű azt megtudni, hol van a leányuk, és hogy
megy a sora. Mert van nekem egy fiam, aki a világon mindent tud, és
mindent lát, ő kikutatja magának, bármerre is legyen az a panyicska, és
elmesél majd mindent. Még ma elküldöm ide!
– A Jóistenre kérem, hát csak küldje, lelkem, de máris! – mondta az
édesanya, és megjutalmazta az asszonyt.
Egy-két perc nem sok, annyi se telik el, jön máris az asszonynak a
fia, és odaáll a szülők elé.
– Te vagy az, aki mindent lát és mindent tud? – kérdi tőle az eltűnt
leány apja.
– Én vagyok, uram. Messzirelátó a nevem. Csak tessék nekem
megmondani, mit kéne látnom, és miről kéne tudnom!
– Akkor hát mondd meg nekünk, hol van a leányunk, s ott vajon mit
csinál!
Hát ez a Messzirelátó ember körülnéz a világban, és így szól:
 – Jaj, keserves élete van ezen a világon a maguk lányának! Mert őt a
sárkány ragadta el. Egy kietlen erdőben tartja egy sötét barlangban –
tizenkét farkának szoros ölelésében. Éjjel-nappal a sárkány tizenkét
fejét kell dédelgetnie, hogy a sárkány mindig jókat álmodjon.
– És nem tudnánk kiszabadítani onnan? – kérdik a szülők.
– Miért ne tudnánk? Az kell csak, hogy én meg a testvéreim
nekivágjunk. Mert azt nem tudom, tudják-e, hogy ahová az én
nagyobbik öcsém a csákányát beüti, ott áttörhetetlen fal emelkedik – őt
Csákányosnak hívják. A kisebbik öcsém, a Mesterlövész pedig mindent
le tud lőni, legyen az apróbb akár a muslincánál és messzebb akár száz
mérföldnél.
– Hát akkor csak vágjatok neki, drága fiaim, mindenemet odaadom,
amim csak van, vagy amit kértek tőlem – mondta erre az apa.
– No, kezet rá – felelte a Messzirelátó, és megegyeztek.
A három fiú anyja, a titokzatos kicsi asszony épp csak telipakolta
fiainak a sajtruháit brindzával – vagyis liptói juhtúróval –, kenyeret
tekert be a konyhakendőjükbe, kulacsaikat pedig megtöltötte mézes
pálinkával, s már kísérte is ki őket az útra.
A Messzirelátó tudta nagyon jól, merre kell menniük, s hogy mi vár
rájuk a barlangban. Odamentek hát egyenesen, és a Messzirelátó maga
szánta rá magát, hogy bemegy a barlangba. A panyicska most is ott ült a
sárkány ölében, és dédelgette mind a tizenkét fejet, a sárkány pedig
átölelte asszonyát mind a tizenkét farkával, és szundikált.
Amint a Messzirelátó belépett, a panyicska rettentően megijedt, és
ezt súgta:
– Az Istenért, jóember, hogy jöhettél ide? Hát nem tudod, hogy ide
még egy légy sem röpülhet be?
– Jöttem, ahogy jöttem – felelte a Messzirelátó. – Te csak dédelgesd
tovább a sárkányt, hogy föl ne ébredjen, én pedig tudom, mi a dolgom!
A panyicska csak dédelgette a sárkányfejeket rendületlenül, a
Messzirelátó pedig óvatosan lefejtette a leányról a sárkányfarkakat.
Amikor az elsőt lefejtette, megszólalt a sárkány:
– Asszony, asszony, emberszagot érzek!
De a panyicska megnyugtatta:
– Csak álmodtad, hiszen tudod, hogy ide még egy légynek sem
szabad beröpülni.
 Így ment ez szép sorjában, míg a fiú szerencsésen lefejtette a
panyicskáról az összes sárkányfarkat, majd lábujjhegyen kiosontak a
barlangból.
A barlang előtt a három fiú körülvette a panyicskát, hogy minden
oldalról védjék, így eredtek futásnak, s futottak, ahogy csak bírtak. Mert
bizony a sárkány fölébredt, és üldözőbe vette őket. A panyicska pedig
ijedtében csak ezt kiáltozta:
– Jaj, ne adjatok oda neki, ne adjatok oda neki!
– Ne jajgass, még messze van! – mondta neki a Messzirelátó.
De bizony alig egypár perc múlva már ott lihegett a nyomukban –
mire a panyicska még hangosabban jajgatott:
– Jaj, ne adjatok oda neki, ne adjatok oda neki!
A Messzirelátó azt mondja Csákányos nevű öccsének:
– No, csapjál már oda, ne hagyd, hogy a panyicska ennyire sírjon!
– Nem, még nem, majd ha közelebb ér!
Amikor a sárkány már csak karnyújtásnyira volt és épp odanyúlt
volna, hogy a panyicskát magához ölelje, a Csákányos belevágta
szerszámát a földbe, s abban a pillanatban áttörhetetlen fal emelkedett
köréjük.
Szerencsétlen sárkány csak rohangált a fal körül, és azt ordítozta:
– Ő az enyém, nem a tiétek, adjátok vissza, mert ő az enyém, nem a
tiétek!
A panyicska pedig odabent újra csak így jajgatott:
– Jaj, ne adjatok oda neki, ne adjatok oda neki!
Akkora lárma volt, hogy a három testvért már zavarni kezdte, hát azt
mondták a sárkánynak:
– Nincs itt teneked semmid és senkid! Ott keresd, ahol elvesztetted!
Erre a sárkány:
– Akkor ítéletnapig itt leszünk! Mert én el nem megyek innen, amíg
egy csekélységet meg nem tesztek a kedvemért. Legalább egy hajszálát
adjátok nekem, hogy arra vethessek egy pillantást.
– Na és hogyan adjuk azt neked oda?
– Van csákányotok, üssetek lyukat a falon! – javasolta a sárkány.
– Ne üssetek, ne adjatok, ne mutogassatok ti neki semmit! – mondta
öccseinek a Messzirelátó, mert tudta, hogy abból semmi jó nem sül ki.
De a másik kettőt már annyira zavarta az a sok ordítozás, hogy azt
mondták:
 – Ugyan, hát legyen a kedve szerint, ha csak ennyit kíván!
Hej, de bizony a drágalátos sárkány el is érte, amit akart! Azon a
csákány ütötte lyukacskán keresztül, bármilyen szűk volt is, egyetlen
hajaszálánál fogva, melyet az ujja köré tekert, kirántotta a panyicskát!
Na most jajveszékelhetett csak igazán, hogy ne adjatok oda neki!
Emezek pedig csak néztek, mint az egyszeri ember, akinek a szája
elől viszik el pecsenyét, amikor a sárkány egy pillanat alatt árkon-
bokron túl volt már a tulajdon feleségével.
Egyedül csak a Mesterlövész mosolygott a bajsza alatt, hogy végre
mégiscsak eljött az ő ideje is. Megmutathatja ő is, hogy megérdemli ő is
a panyicskát, mert megszolgálna érte. – Hisz ellátom én a sárkány baját
– gondolta magában –, ha eljön az ideje. – És várt.
Akkor a sárkányt már csak akkorának látták, mint egy apró legyet.
– Na, hol vagy már avval a puskával? – kérdik testvérei a
Mesterlövésztől. – Lőjél már!
– Várjatok még!
– Nincs már idő! – kiált a Messzirelátó, már én is csak akkorának
látom, mint egy muslincát.
Akkor a Mesterlövész céloz, és durr, gyors egymásutánban lövi le a
sárkánynak mind a tizenkét fejét s mind a tizenkét farkát.
A kiszabadított szűz panyicska boldogan szaladt a három testvér felé,
s azok is őhozzá. Most akkor már szépen hazavezették őt az apjához,
anyjához, és volt nagy öröm! Hogy ne lett volna, mikor egyetlen
leányuk volt!
És bizony nem vágyott már többé arany vőlegényre. Jó volt neki az a
lövész is, a legkisebb a testvérek közül, a Mesterlövész. Hogy is ne lett
volna jó, hisz nélküle újra csak a sárkány tizenkét fejét lenne kénytelen
dédelgetni.
A másik két fiú, a Messzirelátó és a Csákányos is elégedett volt,
megkapták ők is a részüket a birtokból. Kerítettek maguknak ők is szép
panyicskákat, s aztán egyszerre tartották meg a három lakodalmat, de
olyat, amihez foghatóra senki nem emlékezett sem előtte, sem utána.
 27.

Az aranyagancsú szarvas

Hol volt, hol nem volt, nem messze az erdőtől, egy tágas vadaspark
udvarházában lakott egy öreg hölgy, akinek csak egy fia volt. Ez az ifjú
eljárt vadászni, s amikor megtért a vadászatból hollófekete lován, az
édesanyja mindig kijött elébe, hogy örömmel köszöntse, s bekísérje fiát
a házba.
Amikor egyszer ez a fiatal úr sétál a vadaskertben, megpillant egy
aranyagancsú szarvast. De milyen furcsa, hogy ez a szarvas nemhogy
elmenekült volna előle, hanem mintha odacsábította volna az ifjút
magához, amennyire csak lehet, annyira közel, de megfogni nem hagyta
magát – többször is így incselkedett.
Blahoszláv – mert így hívták ezt az ifjút – hazament az íjáért és a
nyílvesszőiért, fölnyergeltette hollófekete paripáját, s máris a szarvas
nyomába eredt. A szarvas most nem maradt egy helyben, csak futott
tovább és tovább, a kertből a rétre, a rétről az erdőbe. Blahoszláv
mindvégig a nyomában maradt, s végül már olyan messzire jutott, hogy
nem tudott kitalálni az erdőből.
Elgondolkodott, ugyan mitévő legyen, hazaforduljon-e vagy üldözze
tovább az aranyagancsú szarvast. Elkezdte keresni a visszautat, de még
sűrűbb bozótosba jutott, úgyhogy mást már nem is tehetett, mint hogy
ment az aranyagancsú szarvas után, amely még mindig csábította, hogy
kövesse csak.
Futottak hegyeken, völgyeken át, amikor az ifjú egyszer csak egy vár
udvarán találta magát, amely körös-körül magas fallal volt körülvéve.
– De innen aztán már nem fogsz elszökni, te aranyagancsú
átokfajzat! – Ezt gondolta magában Blahoszláv, és hollófekete lovát
még egyszer oldalba bökte sarkantyújával, hogy a szarvast végre
utolérje. A fáradt ló éppen térdre rogyott már, de még most is szolgálta
urát, lábra állt, és futásnak eredt, amennyire tudott.
De csodák csodájára mi történt? Az ifjú a csodaszarvas közelébe ért,
kifeszítette íját, a nyílvessző belefúródott az állat testébe, s abban a
pillanatban a szarvas eltűnt!
 Ahogy Blahoszláv odaért, ahol a szarvasnak nyoma veszett – mit
látott? A kilőtt nyílvesszeje ott meredezett befúródva valami táblába.
Arra pedig az volt fölírva, hogy lépjen csak be a várba, a lovát kösse be
az istállóba, menjen föl a szobákba, és amit ott talál, vegye csak el, ne
féljen semmitől.
– Na, hová jutottunk, lovacskám, jól nézünk mi ki – dünnyögte az
ifjú a hollófeketének, amely elcsigázottan rogyadozott mellette. –
Gyere, jó hátasparipám, csak találunk valami helyet magunknak
éjszakára!
Bevezette a lovat az istállóba – hát ott mit talál? Zabot, szénát,
szecskára vágott takarmányt, lucernaherét és minden jót, mi a ló szem-
szájának ingere.
– Itt van, lovacskám, egyél, amit kívánsz, igyál, amennyit akarsz! –
mondta Blahoszláv. Ő maga pedig elindult fölfelé a szobákba, ahol
pedig az ő számára volt kikészítve mindenféle étek. Rögtön leült, evett,
ivott, amennyi jólesett neki, annyit. Miután jóllakott, elgondolkodott:
– Hogy így elvesztegettem az egész napot e miatt a haszontalan
szarvas miatt! Hanem az áldóját, igencsak szemrevaló volt! De most
már egészen elfáradtam, csakhogy hová fogok itt lefeküdni?
Körülnéz, hát talál egy szép vetett ágyat. Mintha csak biztos lett
volna benne, hogy az neki van készítve, levetkőzött, és máris
belefeküdt. Mindenféle gondolat kavargott a fejében, s azzal elaludt. De
jó éjszakát nem volt, aki kívánjon neki.
Kisvártatva három leányka jött az ágyához, és kezüket tördelve
kezdték őt kérlelni, hogy három napot és három éjszakát töltsön el itt.
Elmesélték neki, hogy ők egy királynak a leányai, és itt kell maradniuk
mindaddig, amíg olyan ember nem jön ide, aki kiállja őértük a próbákat.
Kérték, hogy legyen szíves hősiesen kibírni ezt a néhány éjszakát, majd
pedig elmentek mellőle.
Akkor abban a szobában rögtön minden elkezdett rázkódni, hatalmas
dörgés meg zörgés ébresztette föl az ifjút. Körülnéz, de nem lát semmit
– különben is vaksötét van. Hanem egyszer csak az ágyához közelít
valami fölismerhetetlen, rémületes lény, amely ütni-verni, tiporni kezdi
őt, hogy levegőt is alig kap. De szerencsére ütött az óra, mikor minden
kísértetnek haza kell térnie, és akkor Blahoszláv teljesen elgyötörten,
csendben újra elaludt.
 Reggel fölkelt, és a reggeli frustyikja már ott várta az asztalon.
Megreggelizett, és megnézte, mit csinál a hollófekete. Annak jó dolga
volt az istállóban, volt elege mindenből.
Blahoszláv ekkor elindult, hogy körülnézzen az egész épületben.
Odament a kúthoz, amelyben szép tiszta víz csillogott. Hirtelen úgy
megkívánta, hogy igyon belőle, hogy mindjárt lefeküdt, és szerette
volna a szájával elérni vizet. Ám akkor a támaszkodó keze alatt
beomlott a föld, neki pedig vizes lett a keze és a haja.
– Hát még vizet se tudok itt inni!
De igencsak megörült, amikor a kezére nézett, mert az ezüsttel volt
bevonva, s ugyanúgy a haját is beezüstözte a kútnak a vize. Rögtön
betekerte a kezét egy zsebkendőbe, s a haját is átkötötte, úgy ment
tovább a kertbe, és ott is mindent megnézett magának. Amikor ez is
megvolt, fölment a szobába, hogy megebédeljen.
Ebben a jólétben élt ott három napig. Éjjel azonban soha nem
hagyták békén a kísértetek, s egyre borzasztóbbakat műveltek vele. Már
elmenekült volna, ha eszébe nem jut, mit mondott neki a három
leányka, hogy ha kitart, megmentheti őket.
A harmadik éjszakán, miután ismét elagyabulálták őt, eltűntek a
kísértetek, Blahoszláv nem bírt már tovább abban a szobában maradni.
Átment a kápolnába, hogy ott töltse el az éjszaka hátralévő részét. De
annyira elgyötört volt, hogy elaludt a padban.
Ám egyszer csak meglátja álmában, hogy a három leányka belép a
kápolnába. Előrejönnek, imádkoznak, majd az oltár előtt köszönetet
mondanak, hogy végre megszabadultak az átok alól. Aztán a
legfiatalabb odament az alvó Blahoszlávhoz, és a kardjára fölírta annak
a várnak a nevét, ahol az ő apjuk, a király lakik, meg azt is, hogy ott
megtalálja őt, a legkisebb királylányt is, ha meg akarja kapni. Azzal
mindhárman elsiettek.
Ahogy Blahoszláv reggel fölébredt, elolvasta a kardra fölírt üzenetet,
rögtön fölnyergelte a hollófekete lovacskát, s már nyargalt is a messze
tájak felé, hogy mihamarabb megtalálja azt a királyi várat, ahol annak a
három leánynak az apja lakik és uralkodik.
Amikor már közel járt a várhoz, eszébe jutott, hogy nem kéne
lóháton bemenni. Gondolta, ki tudja, hogy ez az egész tényleg igaz volt-
e, vagy csak álmában látta. És hogy megismerik-e majd, meg hogy a
legkisebb királylány tényleg akarja-e őt.
 Leszállt a lováról, és szabadon engedte, menjen, amerre neki tetszik.
El is szaladt a hollófekete ló, hazafutott Blahoszláv édesanyjához, és
boldogan nyerítve tudatta vele, hogy a fia él, s hogy miatta többet az
anyja ne bánkódjon.
Blahoszláv pedig zsebkendőbe tekert kézzel és bekötött fejjel,
gyalog ment be a várba, s ott elszegődött szolgálni. De mivel csak a
konyhán volt rá szükség, hát kukta lett belőle – itt úgy mondták: kuchta.
A tűzre kellett raknia folyton, és megcsinálni mindent, amit a szakács
parancsolt neki. Ő azonban örömmel végezte, s már csak azt az órát
várta, hogy találkozhasson a legkisebb királylánnyal.
A királykisasszonyok is lejártak a konyhába, ráadásul meghatározott
rendben, minden héten másik tanult ott főzni. Amikor Blahoszláv
bekerült a várba, azon a héten mindennap a legidősebb királylány járt a
konyhába. És ahányszor lejött, megbámulta őt, mert elcsodálkozott,
hogy ilyen jóképű legény kuktának áll be. De soha nem szólította meg a
fiút, és ő sem a királylányt. S ugyanígy volt a középsővel is.
Ám ahogy a legfiatalabb királykisasszony kezdett a konyhába
lejárni, már nem türtőztethette magát, és folyton csak azt a beezüstözött
ujját mutogatta neki. Másnap már egy ezüst hajtincset is hagyott kilógni
a kendő alól, hogy észre lehessen venni.
A királylány látta is bizony, de még nem mondott semmit. Csak a
harmadik napon parancsolta meg a szakácsnak, hogy a kuktával küldje
föl neki az ebédjét. És így is történt.
Amikor Blahoszláv belépett a legkisebb királylány szobájába,
mindjárt észrevette, hogy innentől fogva már jó lesz minden. A leány
ugyanabban a ruhában ült ott, mint amelyikben az elátkozott várban
raboskodott. A fiú ismét megmutatta neki ezüstös ujjait és haját, a
királylány pedig rögtön odaígérte magát, hogy a felesége lesz.
– Mindjárt tudtam, hogy hármótok közül te hívtál engem magad után
aranyagancsú szarvas képében – mondta Blahoszláv, és megcsókolta a
legkisebb királylányt. Aki aztán így szólt a fiúhoz:
– Meg kell várnod, amíg a nővéreim is találnak maguknak férjet.
Mert ők is terád vártak. De ha megtalálták a hozzájuk illőt, a tiéd
leszek.
Az ifjú megint bekötötte a kezét és a haját, és visszament
kuktáskodni.
 Nem sokkal később a király kihirdette, hogy a leányai ezen és ezen a
napon fognak férjet választani maguknak, s akinek odadobják az
aranykeszkenőjüket, ahhoz mennek feleségül. Ahogy ez a hír elterjedt
az országban, összegyűltek a királyi várban a hercegi, grófi s bárói
úrfiak, udvaroncok, kegyencek és princek. S már aznap fölsorakoztak
az öreg király és a királykisasszonyok színe előtt.
A két idősebb nővér választott először, s mindketten odadobták
keszkenőjüket annak a princnek, aki a leginkább tetszett nekik. A
legkisebb királykisasszony hosszan válogatott, míg észre nem vette,
hogy az a drága kukta szintén ott áll az ajtóban, és nézi, hogyan
választanak ezek ott férjet maguknak. Rögtön neki adta oda a
keszkenőjét.
A király igen megharagudott a kuktára, s ki akarta zavarni, hogy
márpedig egy ilyen bekötött kezű, betekert fejű kukta nem lesz az ő
veje. Ám a legény sehogy sem akart kimenni. Erre a király megragadta
a fejét, és saját kezűleg akarta kilökni a trónteremből. De a nagy
lökdösésben véletlenül letépte fejéről a kendőt, s akkor fölcsillant
Blahoszláv ezüstös haja. Kiderült hát rögtön, hogy ő az az ifjú, aki
kibírt az elátkozott várban három éjszakát, és megszabadította a
királykisasszonyokat az átok alól.
Már csak Blahoszláv édesanyjáért és a hollófekete lovacskáért kellett
elküldeni, azután hét határra szóló hármas lakodalmat csaptak,
mindenki annyit evett és ivott, amennyit csak bírt.
Azóta is boldogan élnek mind, ha meg nem haltak.
 28.

Okos Matyi és a bolondok

Egyszer volt, hol nem, volt egy Matyi nevű fiú, aki egy napon arra
ébredt, hogy ő bizony meg akar nősülni.
Nem sokat teketóriázott, azon nyomban elindult háztűznézőbe.
Bezörgetett a kapun – hogy miért éppen abba a házba, annak nyilván
oka volt, de maradjon ez Matyi titka. A háziak beengedték, és illendően
fogadták, még a port is letörölgették a lócáról, amelyikre leültették.
Amikor már szépen elüldögélt, meg a háziak el is beszélgettek vele,
azt mondja feleségének a házigazda:
– Ugyan, mama, szaladj csak a kamrába, tudod, miért! És hozzál
abból a tudod, hogy miből!
Az anya sietett a kamrába, hogy hozzon abból a – mondjuk úgy,
hogy – frissítőből. De bizony várni kellett rá, nem jön, és csak nem jön.
Azt mondja végül az apa:
– Menj csak ki, lányom, nézd meg, mit csinál már ilyen sokáig ez a
mama!
Kiszaladt a leány, de ő sem tért vissza.
– Ejnye, hát mi a mennydörgős ménkűt kutatnak ott annyi ideig?! No
várjatok csak! Majd én visszahozlak titeket!
Azzal az apa is nekiiramodott, és kiszaladt utánuk.
A jó Matyi csak vár – micsoda egy háztűznéző!, nevet magában –,
csak vár, de hiába, nem jön vissza senki. Már el is ásította magát
párszor, tett a tűzre, hogy ki ne hűljön a szoba, így is meg úgy is
megpróbálta álmosságát elűzni, de a háziak nem jöttek, és csak nem
jöttek.
– Na de most már – azt mondja egyszer csak –, akár illik, akár sem,
én akkor is megnézem, mit művelnek ezek ott abban a kamrában! Talán
csak nem fagytak oda? Vagy tán odaszögelte őket valaki az
ajtófélfához?
Bemegy – hát a kamrában már majdnem az egész gyertya le van
égve, melyet az anya vitt magával, és azok mindhárman egy rakáson!
És úgy jajveszékelnek, hogy az még a harmadik szomszédba is
elhallatszik.
 – Hát maguk meg mit jajgatnak?, az ég szerelmére! – szól oda nekik
Matyi, de azokból nem lehet kicsikarni egy szót sem, mind a három
csak sír, csak jajveszékel.
Addig-addig, míg az anya már úgy nekikeseredik, hogy elkezdi
mondani:
– Hát képzeld el, Matyikám drága, itt ez a létra, amelyen a kamrából
a padlásra lehet fölmászni, emitt meg, nézd, rá van akasztva ez a
szekera, vagyis szekerce, más néven fejsze. Na mármost, ha ti
összekerültök evvel a mi Dorkánkkal, és születik gyermeketek is, és ha
az a gyerek bejut valahogy ide a kamrába, a szekerce alá, s meglöki a
létrát, az a szekerce ráesik szegénykémnek a fejére, és agyonüti,
micsoda szomorúság lesz az! Látod, ezért jajgatunk itt mi mind a
hárman. Jaj, szegénykém, avval a szétvert fejecskéjével! – jajongott az
anya tovább, s vele a leány meg az apa is.
Matyi egyszerre szeretett volna sírni és nevetni. Alig bírta türtőztetni
magát, míg végre így szólt:
– Ha találok a világon még öt ilyen bolondot, amilyenek maguk,
akkor esküszöm, hogy elveszem a lányukat!
S azzal nekivágott a nagyvilágnak.
Ment, mendegélt, de sokáig semmiféle feltűnő bolondot nem talált.
Hanem egyszer aztán beérkezett valami faluba. Jobbra és balra szép
nagy gazdasági épületeket és fölszereléseket látott.
– Na, megyek – azt mondja magában –, megnézem, hogyan
gazdálkodnak errefelé a népek, hogy sáfárkodik itt a gazda meg a
gazdáné.
Hát látja ám az egyik háznál, hogy a gazdasszony magából kikelve
üti-veri, csépeli-tépi a kotlóstyúkot.
– Ugyan mért veri-csépeli kend olyan kegyetlenül azt a szerencsétlen
kotlóst? – kérdi tőle Matyi.
– Hogy az ördögbe ne verném, mikor van neki tizenkét kiscsirkéje,
és egyiket se akarja megszoptatni!
– Hogy az az édes jó, türelmes isten! – sóhajt föl Matyi. – Na, ide
hallgasson, jóasszony! – azt mondja, majd pedig szép lassan
elmagyarázza a gazdánénak, hogyan főzze meg a tojást, hogy kell azt
meghámozni, aztán fölaprítani egy kis metélőhagymával, mellé pedig
egy kis sárga kását sem árt megpárolni, s ezzel kell megetetni a
kiscsirkéket. Az asszony ugyanis csak akkor hitte el, hogy a csirkék
nem szopnak, amikor a szeme láttára fölcsipegették szépen ezt az
eleséget. Akkor viszont már belátta, hogy Matyinak igaza van, és
gazdagon meg is jutalmazta a fiút.
Matyi pedig megtalálta az első bolondot – ha nem is nagyobbat, de
legalább akkorát, mint a Dorkáék voltak, akiknél háztűznézőben járt.
Na jó, szóval megvolt az első bolond.
Ahogy beért a következő faluba, hallja, hogy kongatják az összes
harangot. Egy temetési menet jött vele szemben, de mintha ítélet napja
volna, ott vonult mindenki. A férfiak vitték a koporsót, az asszonyok a
koporsó körül a kezüket tördelve zokogtak, körülöttük a fiatalok és az
öregek. A koporsó nyitva volt, a fedelét úgy vitték utána, mert egy
gyönyörű fiatal leány feküdt a koporsóban – de élt.
– Álljatok már meg egy szóra, jóemberek! Megmondanátok nekem,
hogy ugyan bizony mit műveltek? – állja el az útjukat Matyi.
– Hát mit művelnénk? – tárják szét a kezüket azok. – A bíró leánya,
szegény, elment vízért, aztán valahogy bedugta a kezét a korsó szájába,
és most sehogy se lehet kihúzni neki onnan. Pedig már az egész falu
azon törte a fejét, hogy lehetne kiszabadítani a korsóból, a leányka is
annyit kínlódott már, és mégsem sikerült! Szegény kislánynak folyton
ezt a szörnyű nagy korsót kéne a kezén hordania, ki tudja, mi lenne
abból! Véget akarunk vetni a szenvedésének, hát eltemetjük élve!
– Hát kuruttyoló kecskebéka legyek, ha ti nem vagytok egytől egyig
bolondok!
Bizony megkapta volna ezért Matyi a gyászmenettől a magáét, ha
csak egy pillanatot késlekedik! Ám ahogy ezt kimondta, azon nyomban
odasújtott a vándorbotjával, összetörte a korsót, s azzal kiszabadította a
leányt.
Mindjárt az egész falu elkísérte őt egyenesen a bíró házába. Ott már
minden elő volt készítve a halotti torra – hát abból immár vidám
lakomát csináltak. Utána gyűjtést rendeztek, egy nagy tál ezüstpénzt
szedtek össze a drága jó okos Matyinak, aki megmentette a bíró
lányának az életét.
Hát jó – ez volt a második eset, hogy jól fizettek neki a bolondok.
A harmadik faluban az emberek olyan templomot akartak emelni,
hogy az kívül-belül szép fehér legyen.
– Csakhogy miből lehet a legfehérebb templomot építeni? – kezdtek
tanakodni.
 Valaki azt ajánlotta nekik, csinálják túróból, mert úgy lesz a
legfehérebb. Na, gyorsan, kinek miféle teje volt, tüstént összeöntötték,
miután megaludt, az aludttejet kicsurgatták túrónak, és abból építettek
templomot.
Hanem azon ablak nem volt. Kívülről szép fehér volt, de belül –
hogy, hogy nem? – vaksötét. Hát kapták magukat, s nekiálltak, hogy a
templomba odakintről hordjanak be világosságot zsákokban.
De minden hiába. Hanem kisvártatva odarepültek az erdőből a
madarak, csipegetni kezdték a túrótemplomot, sikerült is rajta lyukakat
fúrniuk, hát a templomban rögtön kivilágosodott.
– Ezek isteni madarak lehetnek, ha ilyen világosságot tudtak
teremteni! – örvendeztek a falubeliek. – Fogdossuk őket össze, és itt, a
templomban fognak nekünk éjjel-nappal világítani!
Nem kellett a népnek kétszer mondani, mert aki ezzel az ötlettel
előállt, az azt is tudta, hol fészkelnek az erdőben ezek a madarak,
melyik magas fa tetején. Fogták gyorsan a leghosszabb létrát, vállukra
vették, s vitték az erdőbe. De hát az a nyomorult létra folyton beleakadt
nekik minden fába. Ahol már sűrűbb volt a bozót – ne adj’ Isten, sem
előre, sem hátra nem tudtak mozdulni. És bizony fölvagdosták azt a
létrát, ahányan csak fogták, annyi darabra.
Hát ily módon elérkeztek a magas fához, de hiába, mikor a létrának
nem volt csak három foka, a többit mind levagdosták. Hanem a férfiak
nem hagyták annyiban, fölmásztak egymás vállára, egyik állt a másikon
szép egyenesen. A legmagasabb elérte a fészket, és markába is vette a
madarakkal együtt. De mikor örömében fölkiáltott, hogy „megvannak”,
akkor az, aki legalul állt, fölnézett, hogy ő is lásson valamit. Akkor
kicsúszott a lába, és elvágódott. Mind lepotyogtak, a madarak pedig
elrepültek. Hiábavaló igyekezet volt az egész, csak összetörték magukat
– ki a kezét, ki a lábát, ki a fejét zúzta össze.
Na, erre a tömegszerencsétlenségre érkezett oda Matyi. És bizony
eltartott egy darab ideig, mire megtanította őket arra, hogy templomot
kőből kell építeni. Méghozzá úgy, hogy ahová szükséges, lyukat kell
hagyni a falon az ablakok számára, a falakat pedig mésszel kell fehérre
festeni. Az volt csak a szép fehér templom! Matyinak pedig több pénzt
adtak jutalmul, mint amennyibe az a templom került.
Jól van – amellett, hogy pénzt keresett, Matyi harmadízben is
megtalálta bolondjait.
 A negyedik faluban másfajta emberek laktak, nekik rendesen falazott
templomuk volt. Hanem ha hiszitek, ha nem! Egy megkötözött bikát
húztak föl kötelekkel a templom tetejére! Matyi nem akart hinni a
szemének, de bizony ezt művelték – a szerencsétlen állat borzasztó
bőgése közepette. Matyi hangosan köszöntötte őket, és megkérdezte
tőlük:
– Áruljátok el nekem, jóemberek, ugyan mit csináltok ti itt?
– Mit csinálnánk? Meghalt a faluban egy gazdag mészáros és az ő
akaratát akarjuk végrehajtani: Mivel hogy ráhagyta ezt a bikát a
templomra. Hát rárakjuk a templomra, aztán ott hagyjuk. Legyen az övé
– ahogy a végrendelet mondja.
Matyi a fejét fogta ekkora ostobaság láttán, aztán gyorsan
kiszabadíttatta a bikát – visszaengedték a földre, és kioldozták a
kötelékeit. Matyi rögtön kidoboltatta a kisbíróval, hogy ez a bika eladó
– jöttek is azon nyomban a vevők, akik egymással versengve verték föl
az árát, végül jó drágán kelt el. Akkor Matyi elmagyarázta szépen a
falubelieknek, hogy ezt a pénzt milyen úton-módon tudják majd a
legokosabban a templomra költeni.
Matyi mentőötletét és számtalan jó tanácsát a falubeliek végül
gazdagon megjutalmazták, kiokosítójukat hálálkodva bocsátották útjára.
Jól van, hát talált bolondokat negyedszerre is.
Ha így mennek a dolgok tovább, nem hinném, hogy sokáig kell
várnom, hogy ötödjére is megtaláljam a bolondokat, morfondírozott
magában.
És bizony most se kellett messzire mennie. Mert hogyan zajlott le az
ötödik falu minden egyes házában nap mint nap az ebéd? Úgy, hogy
föltálalták szépen az asztalra a finom fogásokat, majd a családtagok
hátraléptek az asztal mellől, s akkor a ház összes szegletéből, lyukak
százaiból egerek rohantak elő, degeszre tömték magukat, az emberek
pedig majd csak azt ették, amit az egerek meghagytak.
– Emberek, emberek, hát miféle szokás uralkodik itt nálatok? –
kiáltott rájuk Matyi elképedve. – Hát én inkább, istenemre mondom,
éhen maradnék, semmint hogy azt egyem, amit az egerek már
összerágtak!
– Hát eleinte nálunk is így volt – felelték neki. – De ahogy az ember
megszokja az akasztófát is, mi is megszoktuk ezt. Temérdek egérfogót
állítottunk, valóságos háborút folytatunk az egerek ellen, de nem tudjuk
legyőzni őket. Talán az egész világból ide gyűltek össze, mihozzánk!
– És még inkább ide fognak gyülekezni, ha nem segítetek
magatokon! – mondja nekik Matyi.
– Jaj, drága barátocskánk – kezdték nyaggatni Matyit –, szépen
kérünk, hogy segítsél rajtunk, ha tudod a módját!
Matyi pedig – magától értődik, jó fizetségért – egy igen eredeti
megoldáshoz folyamodott. Beszerzett egy rendkívül hasznos és
tetszetős prémes állatot, amely úgyszólván semmi egyebet nem csinált,
mint hogy az egereket összefogdosta, megfojtotta és fölfalta.
Nagyon megörültek ennek a segítségnek ezek a jámbor falubéliek,
hanem egyszer csak borzasztó ijedelem fogta el őket, mert eszükbe
jutott: Vajon mit fog enni ez a vadállat, ha már az összes egeret fölfalta?
De sajnos későn jutott csak eszükbe, hogy ezt a kényes kérdést
megbeszéljék Matyival. Csak miután már gazdagon megjutalmazták, és
kikísérték a faluból, akkor csaptak a homlokukra, hogy mit felejtettek
el. Úgyhogy már elég messze volt tőlük, amikor még utánakiabálták,
hogy mit eszik ez majd, ha nem lesz már egér.
– Ugyan, mit izgat az titeket? – kiabálta vissza nekik Matyi.
De ők így értették:
– Ugyan mit enne majd? Titeket!
Ezért aztán igencsak szorongva figyelte a falu népe, van-e még
egerük, hogy jóllakjon az a kandúr – mert mi más lett volna ez a
csodaállat, mint kandúr. Amikor pedig – csupa eredménytelen vadászat
után – a kandúr szeme már kopogott az éhségtől, a falubéliek úgy
döntöttek, hogy nyakon csípik, és elteszik láb alól. De hiába
próbálkoztak akárhogy, nem tudták elkapni!
Végül – mit ki nem eszeltek – arra jutottak, nincs más hátra, csak
úgy szabadulhatnak meg a veszedelmes ragadozótól, ha vele együtt
fölégetik az egész falut.
Úgy is tettek. Kihurcoltak a faluszéli legelőre mindent, amit bírtak,
és fölgyújtották a falut mind a négy fertályán. Ekkora tűzben már csak
elpusztul ez az ördögfajzat is!, dörzsölték elégedetten a markukat.
Hanem amikor már az összes ház leégett, s mindenütt elhamvadt a
tűz, egyszer csak megpillantották a kandúrt. A temetőben a
legmagasabb sírkő keresztjén ült szép nyugodtan. Egyetlen szőrszála
sem görbült, de még a bajuszkája sem perzselődött meg. És hogy
honnan, honnan nem, de került melléje egy nősténymacska is. Születtek
aztán kismacskáik is. De a falusiaknak – noha még sokáig féltek a
macskáktól – soha nem volt velük semmi gondjuk. És persze nem
gyötörték őket többé az egerek sem.
De hát minderre már maguktól kellett rájönniük – a bolondoknak a
saját kárukon kellett megokosodniuk.
Matyinak viszont nem kellett már több bolondot keresnie. Pedig ki
tudja, hányat talált volna még! És nem volt már többé megélhetési
gondja – kosztpénze volt elég, nősülhetett. Hazatért, és azt mondta:
– Tényleg rengeteg bolond van a világon! Ötször egész könnyen
rájuk akadtam, a hatodik bolond a feleségem, Dorka lesz azért, mert
hozzám jön, a hetedik pedig a pereputtya! Mi úgy mondjuk: perepúty!
De úgy hírlik, jól járt Matyi ezzel az asszonnyal. Mert ahogy
mondani szokták: „Okos férfinak nem kell nálánál okosabb feleség.”
Avagy: „Elég, ha egyvalaki okos, őmellette megél akárhány bolond.”
 29.

A perácsina virága

Egyszer volt, hol nem, volt egy Kubo nevű öreg juhász, akinek
éppen Keresztelő Szent János nevenapján – vagyis június 24-én –
veszett el egy birkája. Pontosabban ennek előestéjén. A juhász pedig –
hátha még idejében utoléri elkóborolt juhát – rögtön elindult, hogy
megkeresse. Hát kereste, sokáig kereste, már besötétedett, eleredt az
eső, és már ömlött, mintha dézsából öntötték volna, Kubo juhász mégse
hagyta abba a keresést.
Egyszer csak világosság ragyogott föl a szeme előtt, mintha
villámlott volna – csoda, hogy meg nem vakult. Ahogy megtörölte a
szemét, hát, ahová nézett, körös-körül mindenütt halmokban hevert a
földön a temérdek arany- és ezüstpénz. Az öreg juhász dermedten állt
csak ebben a Szent Iván-éji csodában, még a száját is eltátotta
ámulatában.
Ám amint fölocsúdott, nyakába kapta a lábát, s azzal uzsgyi! – már
ahogy bírt –, szaladt keresztül a legelőn a szállására, egy pásztortanyára,
amit ők úgy hívtak: szálas.
– No, fiúk, ezentúl semmi gondunk többet nem lesz! – kiáltotta a
társainak. – Annyi pénzt találtam, hogy azt, ha beleszakadunk, se tudjuk
egy hét alatt se hazahordani. Kapjátok csak a nyakatokba a
tarisznyátokat, s gyertek utánam!
A többi juhászok nem akartak neki hinni, de amikor megesküdött,
hogy őt, ha nem mondana igazat, akár meg is főzhetik elevenen a
nagyüstben, fogták a zsákokat és a sajtostarisznyákat, s már indultak is
a szerencse megáldotta helyre.
– Ne rohanjatok úgy! – kiáltott utánuk az öreg Kubo. – Várjatok, míg
másik bocskort húzok, mert ez úgy átázott, hogy tocsog, mint a tüdő!
Különben elcsúszok és hanyatt esek, agyon is üthetem magam, ha nincs
szerencsém.
A juhászok türelmetlenül várták, míg az öreg Kubo bocskort vált,
végül nekivágtak, az öreg elöl, a többiek utána – siettek oda, ahol az a
fényesség megjelent neki.
Odaértek, de bizony ott nem volt az égvilágon semmi.
 Járt Kubo föl-alá, kereste a kincset erre is, arra is, hátha mégis rossz
helyen jár. De hát nem tévedett, hiszen ismerte jól azt a vidéket, viszont
aranypénznek se híre, se hamva. A pásztoroknak bizony elkezdett –
amúgy juhász módra – viszketni a tenyerük, és Kubo nem is úszta volna
meg szárazon, ha nem ismerték volna jól, hogy igazmondó, tekintélyes
ember, aki soha összevissza nem beszél. Amikor látták, hogy őt magát
is mennyire megviseli a dolog, egy szót se szóltak többet, hanem
orrukat lógatva visszatértek a pásztorszállásra.
Kubo egész éjjel nem tudott elaludni, folyton az a csodás jelenés járt
csak az eszében, és törte, egyre csak törte a fejét, hogy vajon mi lehetett
az.
Reggel elhatározta, hogy még egyszer szemügyre veszi azt a helyet,
és most már jól körül fog nézni, mi merre, hogy s mint van ott. Ahogy
éppen készülődne, föltekint, hogy levegye a szárítófáról régi bocskorát,
amelyet este fölakasztott oda, hadd száradjon – hát mit lát benne?
Perácsina-virágot! – magyarán valami páfrányt, amely csakis
Keresztelő János éjszakáján nyílik. Éjfélkor, amikor a birkát kereste,
akkor akadhatott bele valahogy a bocskorába ez a gyönyörű perácsina,
amelyről mindenki úgy tudta, hogy akinek ilyen virágja van, az
akármilyen eldugott kincset megtalál.
– Jaj, én öreg bolond, aki vagyok, hát mért nem ezt a bocskort
hagytam a lábamon! – kezdte magát szidni az öreg Kubo. – Hiszen úgy
a visszatéréskor is velem lett volna ez a virág, s megmutatta volna
nekünk a kincset!
Mert bizony most már hasztalan indult volna kincskeresőbe az öreg
Kubo megint, az ő perácsinája reggelre kiszáradt, varázsereje elillant.
De Kubo azt is hiába remélte volna, hogy ebből a ritka virágból másnap
talál egy másikat – a kincskereső varázs mindig csak Szent Iván éjjelén
válik elevenné a perácsina virágában.
Hát így nem tudtak a juhászok mégse megszabadulni sem a
szegénységtől, sem a többi bajtól – de legalább most már mesélniük
volt mit.
 30.

A jövő lelkek vára

Volt egyszer, hol nem, volt egy öreg király, s annak volt három
szakállas fia. A legidősebbnek fekete szakálla nőtt, a középsőnek barna,
a legifjabbnak pedig szőkésvörös. Ezért nevezték el a legkisebbet
Rőtszakállú királyfinak.
Egy napon ez a Rőtszakállú királyfi nekivágott az erdőnek –
vadászni indult, ám úgy eltévedt, hogy három napon át csak bolyongott,
és nem lelte a hazavezető utat. Harmadnapon eljutott egy sötét dolinába,
magyarán egy völgybe, ahol az orráig sem látott, mert ott vaksötétség
honolt. Egyedül valami kis pataknak a csörgedezése igazította el
Rőtszakállú királyfit, annak mentén haladt a patakparton, de sejtelme
sem volt, merre is megy, s hová juthat el.
Hosszú gyaloglás után végre fény derengett föl a szeme előtt, majd
megpillantott egy fényesen kivilágított hatalmas várat, de az is elég
messze volt még. Összeszedte utolsó erejét, és sietésre ösztökélte
magát, hogy odaérjen mielőbb.
A várkapu előtt talált egy öregembert, akinek ősz szakálla a derekáig
ért. A királyfi szépen köszönt neki, s ezzel fordult hozzá:
– Kedves öregapám, ha megengedi, hogy így szólítsam, ugyan árulja
el nekem őszintén, hová is jutottam én el, miféle vár ez itt! Ha nem
tekinti kérdésemet tolakodásnak, és a pártomat fogná.
– Isten hozott, Rőtszakállú királyfi – üdvözölte a vendéget nevén
szólítva az öreg. – Te most a jövő lelkek várába tévedtél be – felelte,
olyan új világba, ahol soha még emberi hang meg nem szólalt.
Majd megfogta a királyfi jobbját, és bevezette őt egy tágas
ebédlőterembe, s ott megvendégelte őt válogatott ételekkel és italokkal.
Abban az ebédlőben volt három asztal. Az egyiket aranyból, a
másikat ezüstből, a harmadikat pedig vasból kovácsolták. Rőtszakállú
arra lett figyelmes, hogy egy csinos ifjú járkál az asztalok tetején, és
egy hatalmas könyvet hord egyik asztalról a másikra. Minden asztalon
megáll, és fölolvas valamit abból a könyvből.
Elámult a királyfi mindezen. De leginkább a könyvön és a fölolvasó
ifjún csodálkozott el – meg is kérdezte:
 – De hát mi történik itt? Mi van ebben a könyvben, és miért olvasnak
föl belőle?
– Azért, mert ez a hely a jövő lelkeké – felelte neki az öreg. – Innen
áradnak szét a világra azok a lelkek, akik majd csak ezután fognak
megszületni. Abban a könyvben föl van írva mindenkinek a neve, s
akiét a fiú fölolvassa, annak a lelke máris elindul innen, vagyis világra
jön, s ott fog majd élni. Akinek a nevét a fiú az aranyasztalon olvassa
föl, az az ember boldog lesz és szerencsés, jól alakul majd az élete.
Akire viszont úgy kerül sor, hogy a vasasztalról kiáltják el a nevét,
annak mintha csak szándékosan fordulna folyton szerencsétlenül a
sorsa. Akinek a neve pedig az ezüstasztalról hangzik föl, az közepesen
lesz szerencsés egész életében.
– No hát, ha ez így van – mondja Rőtszakállú királyfi –, árulja el
nekem, drága öregapám, hogy melyik asztalon születtem meg én!
– A te nevedet a vasasztalon olvastuk föl.
– Ez bizony igaz lehet – sóhajt föl a királyfi –, vagyis ezután sem
lesz könnyű dolgom. De nem tudna-e, öregapám, segíteni nekem?
– Talán lehet még valahogy segíteni rajtad. De csak azzal a
feltétellel, hogy hazamész, és elveszed feleségül a saját kemencefűtő,
kuckólakó házikoldusotoknak a leányát.
Megcsóválja fejét Rőtszakállú, majd egy kissé bizonytalanul ingatja,
míg végre rááll, és szavára mondja, hogy megteszi.
Akkor az öreg átadott neki egy aranygombolyagot, s ráparancsolt,
hogy tegye le a lába elé, és amerre az gurul, mindig csak arra menjen. S
akkor eligazodik az erdőben, és haza fog találni.
Így is tett Rőtszakállú királyfi, és szerencsésen hazajutott az apai
kastélyhoz.
Hanem otthon igen rossz hírek várták. Amíg ő odavolt, meghalt az
édesapja – tetejébe őt, a legkisebb királyfit, mint eltűntet, kifelejtette a
végrendeletéből, magyarán nem hagyott rá semmit. A két bátyja
megnősült – mindketten egy-egy nagyhatalmú környékbeli király
leányát vették el –, és büszkén foglaltak el egy-egy palotát a királyi
várban. Neki, Rőtszakállúnak viszont még azt sem engedték meg, hogy
akár csak látogatóba is oda merje dugni az orrát.
Mit tehetett hát? Elvette feleségül kuckólakó házikoldusuknak a
leányát, és kiköltözött vele egy közeli házikóba. Ez afféle menedékház
volt, amelybe apja, a megboldogult király annak idején gyakran
húzódott vissza, s amely most elhagyatottan állt a királyi vadaspark
mélyén.
Rőtszakállú királyfi ifjú felesége egy napon óriási lármára dugja ki
fejét az ablakon – a ház falának tövében kutyák acsarkodnak, morognak
s ugatnak egymásra.
– Odanézz csak! – hívja az asszony a férjét. – Micsoda marakodást
művelnek itt ezek a kutyák!
A kutyák akkor már egymásnak estek, marták egymást, taszították-
lökték neki a falnak. Addig-addig, míg a vakolat egy nagy darabon
levált, a falból pedig kifordult egy üst. Föl is borult, s temérdek
aranypénz ömlött ki belőle. Ezt a királyfi apja, a zsugori öreg király
falaztatta be ide. S mivel váratlanul halt meg, nem volt ideje idősebb
fiainak tudtára adni, mit rejtett el a menedékházikó falában.
Ez a kincs aztán sokat segített a királyfinak, hogy a bátyjaitól
kiharcolja az őt megillető jussát, vagyis az örökrészét. Később aztán
Rőtszakállú a maga uralma alá hajtotta mind a két bátyját, akik
kénytelenek voltak belenyugodni, hogy mint király uralkodjon még
őfelettük is.
Aki nem hiszi, járjon utána.
 31.

Kismacska kisasszony

Volt egyszer egy gazdag úr, és volt annak három fia. A két idősebbik
okosnak vélte magát, a legkisebbet azonban butának tartották, és
folyton csúfot űztek belőle.
Az apjuk szegény már öreg volt. Úgy gondolta, nem ártana a fiai
közt még idejében fölosztani az örökséget, nehogy összevesszenek, ha ő
majd lehunyja a szemét. Még aznap magához hívatta mind a hármat, és
elmondta nekik, mit hogyan gondol.
– Te megkapod ezt, a te jussod az lesz, a tiéd pedig majd amaz, így
aztán, értitek?, egyikőtök sem lesz megrövidítve.
De a két idősebb fiúnak ez a fölosztás nem tetszett – hiszen ők mint
agyafúrtak, ugye, szerettek volna mindent megkapni. A legkisebbnek
pedig, ahogy az lenni szokott, ne jusson a sajtból csak a lyuk. Ezért
azok ketten elkezdtek az apjuk nyakára járni, s így is meg úgy is
próbálták megkörnyékezni. De az apa rögtön észrevette a furfangot, és
túljárt nagyokos fiainak az eszén.
– Jól van – azt mondja. – Ha nektek nem tetszik az, ahogy én
fölosztottam az örökséget, marad minden úgy, ahogy most van, ti pedig
mehettek világgá. És amelyikőtök egy év múlva a legkülönb ruhában
tér vissza, azé lesz minden.
Hát jó. Mindhárman egyszerre indultak világgá.
Miután útjukból megtettek már egy jó darabot, keresztúthoz értek. A
két idősebb fiú akkor elbúcsúzott, és mindketten egy-egy szép egyenes
úton indultak el. Hát persze, hogy a legkisebbnek jutott a legrosszabb
út, csupa szikla, csupa tövises bozót, nyilván évek óta nem járt arra
senki.
A legidősebb testvér eljutott egy városba, ott lakott egy király, és a
fiú beállt hozzá szolgálni. A középső elszegődött egy kastélyba, s ott
alkudta ki a járandóságát.
A legkisebb fiú pedig sokáig vergődött szegény azon a rossz úton,
míg nagysokára eljutott egy tágas rétre. És azon a réten egyszer csak
megpillantott egy fekete kismacskát.
 – No, ha itt ez a macska, akkor az emberek sem lehetnek már messze
– gondolta.
A kismacska odaszaladt hozzá, és elkezdett a lábához dörgölőzni,
majd előreszaladt pár lépésnyire, aztán megint megállt, és
visszatekintgetett, mintha hívná magával a fiút. Ő pedig nem sokat
gondolkodott, hanem a nyomába eredt, s a macska gyönyörűszépen
elvezette őt egy várhoz. Beosont a vár kapuján – a fiú pedig nosza!,
utána!
Belép a pitvorba, vagyis a konyhába – hát ott akkora csönd van, mint
a sírban –, a konyhából a szobába, a szobából egy másikba, a másikból
egy harmadikba. Így járta be az egész várat, de sehol egy lélek. Végül
eljutott egy ebédlőbe, ahol terített asztalra lelt, de csak egy terítékkel.
Az asztalon jobbnál jobb falatok, meg egy üveg bor. A fiú leült,
megvacsorázott, s közben jóízűen kortyolgatott a borból. Amikor
végzett a vacsorával, kitárult az ajtó, s a fekete kismacska szaladt be a
szobába. Fölugrott az asztalra, és így szólt:
– Isten hozott az én váramban!
A fiú igencsak elcsodálkozott a beszélő macskán, de az rögtön
folytatta:
– Egyet se félj, én tudom, ki vagy, és hogy mi járatban vagy. Tudom,
mi történt nálatok, és hogy mit keresel. Én úrnője és kisasszonya
vagyok ennek a várnak, s neked jó dolgod lesz nálam. Mindennap
ehetsz-ihatsz ennél az asztalnál, én pedig idehozatom neked a
legszebbik ruhát, de egy esztendőn át becsülettel szolgálnod kell engem
cserébe. Ide hallgass, én minden reggel – még pirkadat előtt – ide
jövök, és fölébresztelek. Te fogod ezt a fakést, elmégy az erdőbe, ott
vágsz vele egy vesszőt, hazajössz, és azzal a vesszővel addig kell
verned, amíg kínomban föl nem kapaszkodom a kilincsre. Ennek így
kell történnie nap mint nap, ez lesz a te dolgod egy álló esztendőn át.
– Jaj, kedves Kismacska kisasszony, de hát hogy verhetném meg,
mikor maga nekem soha semmi rosszat nem tett? – kiáltott föl a fiú.
– Ahogy neked tetszik – szakította félbe a macska –, ha nem akarod,
nem muszáj, de akkor nem kapod meg a szép ruhát.
Úgyhogy tetszett, nem tetszett, engedelmeskednie kellett a
Kismacska kisasszonynak – más néven a Macsicskának.
Még alig pirkadt, és a Macsicska már jött ébreszteni a fiút, aki
kiugrott az ágyból, fogta a fakést, ment az erdőbe, és elnyiszált vele egy
vesszőt. Hazajött, hogy nekiálljon rögtön eltángálni a szegény
Kismacska kisasszonyt. Az keresztül-kasul ugrálta a szobát, és teli
torokból nyávogott, de úgy, hogy a fiú megsajnálta, s nem bírta már
ráemelni a kezét. De a Macsicska rászólt:
– Máris elfelejtetted, mit parancsoltam neked? Üss – kiáltotta –, üss!
Nem hallod?, verjél!
Úgyhogy kénytelen-kelletlen folytatnia kellett a verést, de alig sújtott
le a vesszővel talán ha háromszor, a macska fölkecmergett a kilincsre, s
azzal akkor elég volt.
De másnap reggel ugyanez kezdődött elölről, s ez így ment minden
istenáldotta nap.
Egyszer csak azt mondja Kismacska kisasszony a fiúnak:
– Hallod-e te fiú, a bátyáid már hazafelé tartanak!
– Tényleg? – csodálkozik a fiú, mert úgy érzi, egész hamar eltelt ez
az esztendő.
– Itt az ideje, hogy bemenj abba a középső szobába! – mondja neki a
Macsicska. – Ott találod fölakasztva az aranyruhádat, vedd föl, és menj
Isten hírével! De várj, mert úgy kell csinálnod mindent, ahogy
mondom: Húzd föl az aranyruhát, arra pedig a sajátodat, érted?, úgy
menjél haza, és majd csak később mutatkozzál az aranyruhában!
Fogta a fiú az aranyruhát, felöltözött szépen, ráhúzta a régi ruháját,
megköszönte a Kismacska kisasszony kedvességét és szeretetét, s
elindult hazafelé.
A keresztútnál összetalálkozott a bátyjaival, akik ott pihengettek az
árokparti fűben, és előkelő hacukákba voltak beöltözve.
No, ahogy öccsüket meglátták rongyosan, hát vége-hossza nem volt
a gúnyolódásnak és kiröhögésnek – borzasztó, mit végig nem kellett
hallgatnia. De a legkisebb fiú minderre nem szólt egy árva szót sem –
így ért haza a három testvér.
A két idősebb fiú díszes ruhái igencsak tetszettek az apjuknak, de
öccsük bizony megkapta a magáét:
– Hogy nézel ki? Eridj a szemem elől, ne is lássalak!
Hát a szegény legkisebb fiú erre kitakarodott a szobából, s
félrevonult, hogy senki se lássa. Ott aztán levetette rongyos gönceit,
kiment az udvarra, és föl-alá kezdett járkálni az aranyruhájában, mint
egy igazi úr. Egyszer csak kinéz az ablakon az apja, és látja
aranyruhában a fiát! A saját szemének sem akar hinni, s csak amikor
jobban megnézi magának, akkor fordul a két idősebb fiúhoz:
– Nézzetek csak oda, milyen ruhában van az öcsétek! Alighanem
aranyruha lesz az!
Hát azok nem tudtak hova lenni a csodálkozástól, és borzasztóan
elszégyellték magukat, mert bizony az öccsük viselte a legszebbik
ruhát, s így az egész örökségre ő formálhatott igényt. Ám ekkor újra
csak megszólalt az apjuk:
– No, ez nem lesz még elég. Újból világgá kell mennetek, és aki
közületek egy év múlva a legkülönb lovat vezeti haza, azé lesz az egész
örökség.
Elindultak hát megint világgá, ment mindenki a maga útján. A fekete
Kismacska kisasszony most is ott várta a legkisebb fiút a réten, és
hazavezette őt a várba. Ott minden úgy volt, mint előző évben, az
ebédlőasztalon is ott várta őt a lakoma, úgy, mint akkor. Ebéd után
beszaladt a fekete Macsicska, fölugrott az asztalra, és „Isten hozott, fiú,
a váramban!”, így üdvözölte.
És megint csak megbeszélték, hogy így meg úgy, s végül a
Kismacska kisasszony megígérte a fiúnak a legszebbik lovat, feltéve, ha
megint olyan becsületesen fogja őt szolgálni, mint az előző évben.
Hát a legkisebb fiú szorgalmasan kijárt az erdőbe még napfelkelte
előtt, lenyiszálta a fakéssel a vesszőt, hogy hazatérve aztán azzal üsse-
verje a szerencsétlen Macsicskát, míg föl nem kapaszkodik a kilincsre.
S ez így ment minden áldott nap.
Egy év elteltével azt mondja neki a Kismacska kisasszony:
– Hallod-e te fiú, a bátyáid már hazafelé tartanak, vezetik haza a
lovukat!
A fiú most is elcsodálkozik, hogy már megint eltelt volna egy év,
hisz neki úgy tűnt, mintha csak pár perce érkezett volna.
– Menj az istállóba – mondja neki a Macsicska –, találsz ott sok szép
lovat, de te csak azt kis girhes lovacskát válasszad, amelyik a sarokba
van bekötve, ne félj attól, hogy milyen sovány gebe! Simogasd csak
meg, s veregesd meg a nyakát, és meglátod, micsoda paripád lesz!
A fiú elfogadta a lovacskát, a Kismacska kisasszonynak pedig
mindent szépen megköszönt, és elindult hazafelé.
A kis gebécske először alig bírt vánszorogni, ám ahogy a fiú
megsimogatta s megveregette a nyakát, abban a minutában átváltozott
aranysörényű táltos paripává, és máris úgy röpültek, mint a vihar.
Amikor már közeledtek a keresztúthoz, a táltos paripa – vagy ahogy
errefelé mondják: a tátos – visszaváltozott gebe lovacskává, és
lassacskán bicegett csak.
A fiú bátyjai ott legeltették a keresztútnál pompás lovaikat, s amikor
meglátták öccsüket annak a gebének a nyergében, megint csak vége-
hossza nem volt a lefitymáló röhécselésnek.
Amint hazaértek, az apának igencsak megtetszettek az idősebb fiúk
hátaslovai, de a legkisebbiket annak a kehes-girhes lovacskának a
nyergében csúnyán leszólta megint.
Mindhárman bevezették a lovukat az istállóba, és mentek ebédelni.
Ebéd után a legkisebb fiú kiment a szobából, átöltözött az
aranyruhájába, kivezette lovacskáját az istállóból, fölült a hátára,
megsimogatta s megpaskolta a nyakát – hát az abban a pillanatban
aranysörényű táltos paripává változott. Megdöngette patájával a földet,
s nyergében a fiúval vágtázott keresztül-kasul az udvaron.
Az apa kinéz az ablakon, és látja aranyruhás fiát a tátosnak a hátán.
– Na, nézzetek csak oda – azt mondja –, az öcsétek micsoda lovat
ugrat!
Hát azok bámultak is, vakaróztak is, de hiába berzenkedtek,
magukban el kellett ismerniük, amit el kellett. De csak így beszéltek:
– Hát szépnek ugyan szép ez a ló – mondta a legidősebb fiú –, de
azért tíz ilyenért sem adnám oda az enyémet.
– Én sem az enyémet – mondta a középső fiú is.
– Jól van – mondta az apjuk –, majd elválik mindjárt, melyik ló mit
ér. Menjetek, nyergeljétek föl ti is a lovatokat, ott azt a kaput kell majd
átugratnotok!
Nyeregbe pattannak. Nekiiramodik a legidősebb fiú, hogy átugrasson
a kapu fölött, de bizony hátasa törött lábbal rogy le az udvar porába.
Vágtába kezd a középső fiú is, annak a lova pedig a nyakát szegi a
szerencsétlen ugratásban. Ekkor a legkisebb fiú megsarkantyúzza a
tátost – hát erre az úgy elsuhan a kapu felett, mint egy madár, hogy
aztán visszaugorjon ismét az udvarra. Bátyjai szégyenükben leforrázva
álltak ott, hiszen kiderült, kinek is van a legkülönb lova, és ki viszi el az
egész örökséget.
Ámde az apának ez még mindig nem volt elég.
 – Még egyszer világgá kell hogy menjetek! – parancsolta. – És
amelyikőtök egy év múlva a legkülönb menyasszonyt hozza magával,
annak fogok odaadni mindent.
Megint mentek, mendegéltek, mindegyik a maga útján. A fekete
Kismacska kisasszony ismét csak ott várta a fiút a réten, és bevezette őt
a várba. Ahogy azelőtt, most is megvendégelte, majd így szólt:
– Most is tudom, mi végett küldött titeket az apátok világgá. Te csak
tedd ezután is azt, amit eddig, s én a szavamat adom: Egy év múlva
olyan menyasszonyod lesz, hogy nem fogsz vele szégyent vallani.
Eljárt a fiú minden hajnalban az erdőbe, vesszőt vágott a fakéssel, és
verte a szerencsétlen Macsicskát – s ez így ment minden áldott nap.
Amikor a harmadik esztendeje is kitelt, a fiút még pirkadat előtt
fölébresztette a Kismacska kisasszony.
– Kelj föl! – súgta a fülébe –, a bátyáid már hazafelé tartanak a
menyasszonyukkal!
Fölkászálódik a fiú, s akkor a Macsicska odaül a térdére:
– Ideje, hogy neked is menyasszonyod legyen. Ma már nem kell
hogy megverjél, hanem a következőt csináld: Fogd azt a faszekercét,
menj ki az erdőbe, ott aprítsál fát, azt hordd haza, és rakjad máglyába!
De közben faragjál magadnak nyílvesszőket is, amennyit csak bírsz! S
amikor mindezzel megvagy, gyere, és szólj nekem!
Amint azt a fát máglyába rakta és a nyílvesszőket is megfaragta,
ment a fiú jelentkezni.
– Jól van – mondja a Kismacska kisasszony. – Most pedig fogd ezt a
kardot, hasíts engem három darabba, a darabjaimat tedd a máglyára, és
gyújts alám! Amikor minden darabkámat eltüzelted, a parázsból
mindenféle szörnyek fognak kiugrálni, és téged agyon akarnak majd
ütni. De te mindegyikbe szúrjál egy-egy nyílvesszőt, és a szörnyek azon
nyomban szétporladnak. A legvégén előkászálódik majd egy varangyos
béka, s a szájában egy kulcsot fog tartani. Akkor te addig szurkáld azt a
békát a nyílvesszőkkel, míg a kulcsot el nem ereszti, te pedig fuss, és
nyisd ki a kulccsal a legutolsó szobát! És most vedd kézbe a kardot, és
tedd, amit parancsoltam!
A fiúnak reszketni kezdett a keze:
– Jaj, Kismacska kisasszony, hát hogy tehetnék én ilyet magával?
De az megint ráparancsolt:
– Hasíts háromfelé, mert különben nem lesz menyasszonyod!
 Mit tehetett? Fogta a kardot, háromba szelte a macskát, rátette a
darabjait a máglyára, és alágyújtott. A máglya leégett, parazsából pedig
ekkor mindenféle szörnyek kezdtek kiugrálni, de a fiú nyílvesszővel
szúrta le őket, s rögtön elporladt mind. Végül előcammogott egy
szörnyű varangyos béka, pofájában kulcsot tartott, a fiú pedig nekiesett,
és addig döfködte, míg az a kulcsot ki nem eresztette a szájából. A
varangyos béka elhamvadt, a fiú pedig futott a kulccsal, hogy kinyissa a
legutolsó ajtót. Ahogy feltárja, hát ott áll a szobában egy gyönyörű,
kedves kisasszony, és így szól hozzá:
– Jaj, köszönöm, köszönöm neked, hogy kiszabadítottál!
Aztán elmesélte neki, hogy s mint és mi történt vele. Hogy az apja
király volt, de meghalt, és ő magára maradt. Eljött egy boszorkány,
hogy feleségül kérje a fiának, de ő egy ilyenhez nem akart hozzámenni,
ezért a boszorkány macskává változtatta. De hogy most már nem kell
félni semmitől, mert az a varangyos béka a kulccsal, amelyik
szétporladt, az volt a boszorkány.
– Úgyhogy ha tetszem neked – fejezte be meséjét a szépséges
kisasszony –, elfogadhatnál engem menyasszonyodnak. Ha nincs
ellenedre.
Hát képzelhetitek, mennyire megörült a fiú, s milyen szívesen ráállt a
dologra. És akkor minden égtáj felől gyülekezni kezdtek az újjászületett
emberek a vár felé, hogy köszönetet mondjanak a fiúnak. Mert az a
boszorkány őket is elátkozta, s így ők is fölszabadultak az átok alól.
Még aznap kezdetét vette a lakodalom, s miután kimulatták magukat, az
ifjú pár befogatott négy lovat egy előkelő hintóba, s röpültek a fiú
apjához.
Az idősebb fiúk is hazavezették a maguk menyasszonyát, de amikor
a legkisebb fiú megmutatta a magáét, akkor emez a kettő inkább elbújt
volna valahová.
A boldog apa átölelte legkisebb fiát, s átölelte a csinos újasszonyt is.
– Drága fiam – mondta neki –, most már háromszor bebizonyítottad,
hogy a legtöbbre te vagy képes. Hát terád hagyom minden vagyonomat.
A fiú ezt megköszönte szépen az apjának, de azt mondta:
– Hál’ Istennek énnekem megvan mindenem, és amit édesapám
nekem ígért, azt én szívesen átengedem a bátyáimnak. Éljenek ők itt
békességben, mi pedig a magunkéban fogunk élni, de magát, kedves
édesapám, magunkkal visszük.
Úgy is lett, boldogan éltek, míg meg nem haltak.
 32.

Az idő királya

Volt egyszer két testvér. Hiába voltak ugyanannak az apának és

anyának a fiai, mégsem úgy néztek ki, mint akik testvérek. Az
idősebbik, Gyuró zsugori volt és kapzsi, ezért persze gazdag – az
ifjabbik, Janó pedig szegény volt, ám olyan becsületes és jószívű, hogy
párja nem akadt az egész faluban.
A szegény Janó, ha úgy hozta a szükség, s nem volt egy falat
ennivalója sem, olykor segítségért fordult a gazdag Gyuróhoz. Sokat
nem kért, csak hogy az Isten szerelmére, adjon neki egy falás kenyeret.
De Gyuró, a bohács – ahogy a szlovákok a gazdag embert mondják –
mintha nem is a testvére lenne, ráripakodott a szegény Janóra:
– Azt hiszed, fogok én itt semmirekellő ingyenélőket etetni?! – s
azzal kilökte az ajtón.
Egyszer a szegény Janót a bátyja megint csak szívtelenül kidobta, de
úgy, ahogy még soha azelőtt, pedig soha még ekkora nagy bajban nem
volt, mint éppen akkor. Már végképp nem tudta, hogy mitévő legyen,
hát kiment az erdőbe, hogy – azt mondja – ott legalább valami
gyökereket szed magának, hogy azokat szopogassa.
Keresgélt, keresgélt, járt az erdőben föl-alá, de nem talált semmit,
csak egy vadalmafa alá hullott néhány apró almát. Nem bánta ő, hogy
férges és savanyú, s még a foga is belevásik, harapdálta jóízűen. Aztán
lefeküdt a földre, és elaludt – maga se tudta, hogyan. Ahogy alszik, azt
álmodja, hogy a bal tenyere viszket, és hogy a kunyhójában ég a tűz.
Amikor Janó fölébredt, már egészen át volt fagyva, reszketett, mint a
nyárfalevél, s közben eleredt lassan a havaseső.
– Jaj, én bűnös lélek, hol fogok vajon átmelegedni? – mondja
magában. – Az én kunyhómban rég volt már begyújtva, a bátyám pedig
nem enged be a házába.
Ahogy áll ott, gondolkodik, hogy mitévő legyen, egyszer csak
világosság gyúl a fejében. – Megpróbálom – azt mondja –, hogy
fölmegyek az üveghegyre. Azt beszélik, hogy ott mindig ég a tűz. Ha
már az emberek szíve nem esik meg rajtam, az Isten segedelmével
hátha ott megszán valaki.
 Fogta magát, és elindult. Már messziről látta, hogy hatalmas tűz
lobog az üveghegyen, közelebb ért, hát ott ül a tűz körül tizenkét
különös ember. A szegény ember úgy megijedt tőlük, hogy majd
megdermedt a rémülettől, de aztán csak összeszedte a bátorságát, és
odalépett hozzájuk. Szépen köszönt nekik, és elkezdte kérlelni őket:
– Jaj, jóságos emberek, könyörüljetek meg rajtam, szegény vagyok,
senki felém se néz, borzasztóan átfagytam, és az én kunyhómban
nincsen se tűz, se tűzifa. Engedjétek meg, hogy egy kicsit átmelegedjek
a tüzeteknél!
A tizenkettek ránéztek, és ezt mondták neki:
– Jóember, ülj le közénk, és melegedjél!
Leült közéjük. És hogy mindnyájan hallgattak, ő sem mert
megszólalni, csak nézett a tűzbe, és nézte azt a tizenkettőt. Ahogy ott
nézelődött, látta, hogy ezek időről időre fölemelkednek a helyükről, és
arrébb ülnek. És ahogy a tűz körül mindig odébb ültek eggyel, egyszer
csak visszaérkezett mindegyik a saját helyére.
És akkor a tűzből kiemelkedett egy ősz öregember, akinek derékig
ért a szakálla, és kopasz volt a feje, s így szólt a szegény Janóhoz:
– Ide hallgass, te jó lélek! Ne rövidítsd meg a saját életedet!
Törekedjél, s becsületesen viselkedj és cselekedj. Vigyél csak
magadnak ebből az izzó szénből bátran, hiszen mi azt úgyis mind
eltüzelnénk!
Ekkor a tizenkettek fölálltak, egy jókora zsákot teletöltöttek neki
tüzes parázzsal, és fölsegítették a vállára. Janó szépen megköszönte, és
elindult az ösvényen hazafelé a teli zsákkal. De bizony jobban esett neki
gyalogolni, mint amikor idefelé üresen jött, mert most a zsák
melegítette, és úgy tűnt neki, hogy könnyű.
Hazaért, és nagyon megörült, hogy ennél a zsák parázsnál végre
legalább átmelegedhet. Ám ahogy önti ki az izzó szénparazsat a szoba
közepére – csodák csodájára mi történik? Minden egyes kiröppenő
szikra aranypénzzé változik! Hát gondolhatjátok, hogy ez a mi Janónk
addig öntötte a parazsat a zsákból, míg mindet ki nem borította.
Ott volt neki egy nagy halom pénz a szobájában, és az mind az övé!
A saját szemének sem akart hinni. Csak amikor kézbe vett egy dukátot,
s megharapta, hogy tényleg arany-e, akkor hitte el, hogy ez tényleg
igaz. Ekkor térdre esett, és megköszönte a jó Istennek, hogy ilyen
különös módon megáldotta őt, s kisegítette minden bajból.
 Később eszébe jutott, hogy milyen szívesen lemérné ezt a temérdek
pénzt. De nem volt neki mivel. No, elment a bátyjához, Gyuróhoz, és
megkérte, ugyan adja neki kölcsön a mericát, vagyis a mérőedényt.
– A mericát adjam neked kölcsön? – gondolkodott el a bohács
Gyuró. – Na és mit akarsz te azzal, te rongyos? – kérdezte az öccsét.
Az pedig alázatosan így felelt neki:
– Tudod, a szomszédom adósom volt egy véka búzával, és most
megadta. Hát azt szeretném lemérni.
Gyuró nemigen hitte, de odaadta neki a mericát. Ám hogy mégiscsak
megtudja, mit fog vele mérni az öccse, ezért ennek a mérőedénynek a
fenekét belülről bekente szurokkal.
Janó hazament, és mérte, csak mérte azt a pénzt, s bizony elég sokat
mért. Amikor mindet lemérte, fogta a mericát, és visszavitte a
bátyjának. De a bohács Gyuró mindjárt megnézte, és talált néhány
dukátot, amelyek oda voltak ragadva a merica fenekére. Haragra
gerjedt, és ordítozni kezdett az öccsével:
– Te ilyen meg olyan szörnyeteg! Be akartál engem csapni! Na de
nem sikerült neked! Azt hitted, Janó, hogy el fogom irigyelni a
dukátjaidat, és hazudtál nekem? Na és legalább megérdemelted? Hogy
szerezted ezt a pénzt? De őszintén valld be, honnan vetted, mert rögtön
megyek, és bejelentem, hogy loptad!
Akkor Janó – mint becsületes ember – őszintén elmesélte elejétől a
végéig, hogyan jutott ehhez a pénzhez.
Hogy ilyen szerencse érte, innentől Janónak is jobbra fordult a sorsa.
Vásárolt magának földet és jószágot, s gazdálkodni kezdett a legjobb
tudása szerint. De a gazdálkodáshoz gazdasszonyra is szüksége volt, hát
megnősült. Feleségül vett egy derék leányt, s éldegélt vele örömben és
békességben.
Hanem a bátyja, Gyuró sehogyan se tudott mindebbe beletörődni.
Megirigyelte öccse gazdagságát, és noha elég sok mindene volt már,
mégis mindig többet és többet akart. És mit nem tett? Fogta magát, és
elment ő is az üveghegyre, hátha ugyanolyan szerencsével jár majd,
mint az öccse.
Fölérkezik az üveghegyre, odamegy a tűzhöz, és kezdi mondani
annak a tizenkettőnek:
– Jóemberek, szegény földönfutó vagyok, éhezem és fázom,
engedjetek engem legalább megmelegedni ennél a tűznél! Az éjjel
átfagyott minden porcikám, nincs hová mennem, és nem bírom tovább,
hadd üljek közétek!
De a tizenkettő közül az egyik ezt válaszolta neki:
– Hallgass ide, atyafi! Hát miért beszélsz te így? Hiszen te
szerencsés órában születtél! Gazdag vagy, viszont romlott és zsugori a
természeted. Minekünk merészelsz te hazudni? És mert hazudtál –
utolér a büntetésed.
Mintha csak mennykő csapott volna belé, úgy megrémült a bohács
Gyuró. Leült a tizenkettek közé, de többet már megmukkanni sem mert.
A tizenkettek megint hozzáfogtak, hogy mindig odébb és odébb
üljenek egy-egy hellyel. Amikor pedig körbeértek, és mindenki
visszakerült a saját helyére, kiemelkedett a lángok közül az öregember,
akinek derékig érő ősz szakálla és kopasz feje volt, s így szólt:
– Mostoha sorsa van annak, aki rossz ember. A te öcséd rendes,
becsületes ember, ezért is lett megáldva jutalommal. De te rossz ember
vagy, utol is ér a büntetésed.
S azzal a tizenkettek egyike megragadta a szerencsétlen Gyurót,
kegyetlenül megtépázta, majd tovább lökte a másiknak, aki még
istenesebben ellátta a baját s odataszította a harmadiknak, a harmadik a
negyediknek, a negyedik az ötödiknek, az ötödik a hatodiknak, s így
sorban az utolsóig, és amikor az is megszaggatta, odadobta őt annak az
öregembernek. Aki megragadta, már-már a bőrt is leszaggatta róla, s
miközben a nyomorult azt kiáltozta, hogy „én vagyok a
legszerencsétlenebb!”, ráhajította a forró szénparázsra.
S mire fölkukorékolt a faluban a kakas, a bohács Gyurónak nyoma se
volt már többé.
Másnap keresték, szólongatták szegény bohácsot, vagyis a gazdagot,
de sehol se hallott felőle senki semmi hírt. Az öccse sejtette ugyan,
hogy mi történhetett Gyuróval, de nem szólt senkinek egy szót sem.
Az ifjabb testvér, Janó tovább éldegélt békességben a feleségével.
Meg voltak elégedve a sorsukkal, és szívesen segítettek másoknak. Ám
ez az ő boldogságuk nem tartott sokáig.
Egy forró nyári napon Janó kiment a mezőre, és amikor este hazatért,
sehol sem találta a feleségét. Kereste itt, kereste ott, szólongatta,
kérdezősködött utána, mindenhová benézett, de még egy hajszálacskát
sem talált meg belőle. Kétségbeesetten kutatta és leste őt minden áldott
nap, de mind haszontalanul.
 Ezután semminek nem tudott már örülni, és békét soha nem talált.
Bánatában elhatározta, hogy nekivág a nagyvilágnak, hogy az ő drága
feleségét, akárhol legyen is, fölkutassa mégis.
Ment, mendegélt szegény Janó nagy szomorúan, amerre csak a lába
vitte, vándorolt sok-sok napon át, míg végül eljutott egy tóhoz, s annak
a partján állt egy kunyhó.
– Itt egy kicsit kifújom magam, és megpihenek – gondolta magában
–, és hátha meg is tudok a háziaktól valamit – azzal bement.
De bizony ott nem fogadták szívesen. A kunyhóban csak egy
asszonyt talált, aki amint megpillantotta, rémülten ordítozni kezdett:
– Jaj, te szerencsétlen, hát te meg mi az ördögöt akarsz?, mit keresel
itt? Ha a férjem szeme elé kerülsz, hát tudd meg, hogy azon nyomban
fölfal!
– Mért, ki a maga férje? – kérdi Janó.
– Te talán nem tudod? Az én férjem a vizek királya, akinek minden
fölött hatalma van, ami nedves. Menekülj, az istenért, mert ha megjön,
egyetlen harapással fölfal!
– Jaj, drága jóasszony, de hát csak megkönyörülnek rajtam – kezdi
kérlelni Janó az asszonyt –, hát hova indulhatnék most már?, neki az
éjszakának? Bújtasson el engem valahová, kedveském, ahol a férje nem
vesz észre!
És hát olyan szépen kérte az asszonyt, hogy az végül elbújtatta őt a
kemence mögé.
Kisvártatva megjött a vizek királya, s még csak az ajtó előtt állt, de
már ezt ordította:
– Asszony! Emberszagot érzek! Add elő azt a bűzös nyomorultat,
mert még te is pórul járhatsz!
Hiába is próbálta volna a férjét félrevezetni, így hát – akarta vagy
sem – az asszony végül csak előhúzta a szerencsétlen Janót. Az szegény
reszketett, mint a nyárfalevél, s nekiállt magyarázkodni. Hogy hát ő
semmi rosszat nem tett, csak útbaigazítást akart kérni, hogy nem
hallottak-e a felesége felől, aki után ő égen-földön kutat.
– No, ha már ilyen rendesen kutatsz az asszonyod után – mordult rá a
vizek királya, megbocsátok neked. De segíteni nem tudok, mert a
feleséged felől nem hallottam semmit. Csak egy kacsapárt láttam tegnap
a tavon, de a feleségedet tán mégse köztük kéne keresni. De tudod, mit?
Menj el a bátyámhoz, aki a tüzek királya, ő talán többet fog mondani
neked.
Örült Janó, hogy ekkora ijedelem után békében lepihenhet mégis.
Másnap rögtön indult tovább, s ment, amíg oda nem ért a tüzek
királyához. De bizony az se tudott neki többet mondani, hanem csak
tovább küldte őt a bátyjához, aki a szelek királya volt.
Ahogy megtalálta Janó a szelek királyát, és elmesélte neki, mi
járatban van, ez a király is csak elgondolkodott, megcsóválta fejét, de
semmi biztosat nem tudott. Annyit volt képes nagy sokára kinyögni,
hogy úgy rémlik neki, mintha látott volna egy ilyen és ilyen asszonyt az
üveghegy alatt.
Amint ezt Janó meghallotta, abban a minutában sarkon is fordult, és
indult vissza azon az úton, amelyiken jött, hiszen az üveghegy nem volt
messze a falujától.
Hazaérve be sem kukkantott a házába, hanem elindult föl a patak
mentén, amely az üveghegy felől csordogált lefelé. Abban a patakban
fürdött egy csapatnyi kacsa, s azok megszólították:
– Jóember, jóember, ne menj oda, mert ott elpusztulsz!
De ő nem hagyta eltántorítani magát, csak ment tovább, míg egészen
az üveghegy tövébe nem ért. A hegy aljában észrevett egy nyílást, s
elindult abban a barlangban befelé. Csak ment beljebb és beljebb, míg
el nem jutott egy terembe, majd egy másikba, harmadikba, hogy végül
belépjen a legnagyobbikba. Odabenn rengeteg boszorkány rontott rá,
akik ezerfelől érkeztek, de mind ezt rikácsolták:
– Mit akarsz itt?, mit akarsz itt?
– Azért jöttem, hogy megkeressem a feleségemet! És azt hallottam,
hogy itt látták őt!
– Bizony itt van, itt van! – kiáltoztak körülötte a boszorkányok. – De
csak akkor kapod meg, ha száz asszony közt is fölismered, közülük
kiválasztod!
– De hát hogy ne ismerném föl – válaszolja erre Janó. – Nézzétek
csak, hiszen itt van! – s még ki se tudta ezt mondani, már át is ölelte az
asszonyát. A felesége is megölelte, szeretgette, úgy örvendeztek
mindketten, hogy együtt lehetnek megint. S ahogy ott enyelegtek,
csókolgatták egymást, a feleség ezt súgta a férje fülébe:
– Most fölismertél, de nem tudom, hogy holnap is fölismersz-e, mert
kétszázan egyforma ruhába leszünk beöltözve. De tudod, mit? Menj föl
éjjel az üveghegyre, ott lakik az idő királya, akinek van tizenkét
szolgája. Kérdezd meg a királyt, hogyan ismerhetnél föl engem. Ha jó
ember vagy, segítenek neked, de ha rossz, úgy fölfalnak, hogy egy
csontocska sem marad belőled.
– Jól van, jól van – súgta felesége fülébe Janó –, elmegyek s
megkérdezem. De áruld el nekem előbb, hogy tudtál így, egyetlen szó
nélkül elszökni éntőlem?
– Én nem szöktem el, engem egy vadász kicsábított a patakhoz. És
ott épp csak befröcskölt engem egy kis vízzel, meg saját magát is, s
akkor mindkettőnknek szárnya nőtt, ő verdesett egyet a szárnyával, s
abban a minutában kacsává változtunk mindketten. Hát aztán már,
tetszett, nem tetszett, vele mentem, s amikor ide elhozott, megint
visszaváltoztatott engem asszonnyá. De most már hazamegyek veled,
ha jó vagy – mert csak akkor fogsz fölismerni engem.
Azzal elváltak. Az asszony ment a többi asszony közé, a férje pedig
elindult az üveghegyre.
Az idő királyának a szolgái ott ültek körülötte, amikor Janó
megérkezett – mindjárt fölismerték, és megkérdezték, mi járatban van.
– Azt szeretném megtudni – feleli erre ő –, hogy vajon miként
tudnám holnap reggel fölismerni s kétszáz asszony közül kiválasztani a
feleségemet.
– Jaj, hát jóember – mondják a szolgák –, mi azt így rögtön nem
tudjuk, de várj csak egy kicsit, megkérdezzük urunkat, az idő királyát,
hátha ő meg tudja mondani.
Kisvártatva kiemelkedett a lángokból az idő királya, aki nem volt
más, mint az az öregember, akinek derékig érő ősz szakálla és kopasz
feje volt. S amikor Janó előhozakodott a kívánságával, ezt válaszolta:
– Kedves unokám! – azt mondja. – Mind egyformán lesznek
felöltözve, egyedül csak a te feleséged jobblábas bocskorkájának lesz
fekete a fűzője.
Janó megköszönte szépen az idő királyának az eligazítást, a jó
tanácsot, és sietett lefelé a hegyről.
Másnap a kétszáz egyforma ruhás asszony közt fölismerte a saját
feleségét a fekete fűzőről. Amikor kitalálta, amit ki kellett találnia, azt
már a boszorkányok sem vitathatták el tőle.
 Kiadták hát a feleségét, s illendően bocsátották útjukra őket: Adtak
nekik pénzt, gabonát és tehenet, a tehénnek volt kolompja, hát
kolompolt, mert enni kért – a mese meg véget ért.
 33.

A Tizenkettedik fiú

Hol volt, hol nem, volt egy szegény halász – de bizony annak
igencsak sanyarú sorsa volt. Hogy is ne lett volna sanyarú, ha a
gyermekei meg a felesége is csak akkor juthattak eleséghez, amikor
neki a hálójába akadt valami.
Történt egyszer, hogy kiment a tóra halászni. Ahogy kiveti a hálót,
felröppen a vízről egy hatalmas madár, és azt rikoltja neki:
– Kifogod, de el ne rontsd!
Húzza a hálót, hát abban tényleg van valami súlyos – kihúzza,
kibontja, hát három óriási tojás fordul bele a ladikjába. Kiköti a ladikot
a parton, viszi haza a tojásokat, és fölrakja őket szépen a kemence
tetejére.
A felesége azt mondja, hogy ő legalább egyet megfőzne az éhes
gyerekeknek, de ő rádörren:
– Nem te fogtad, el ne rontsd!
Az asszony egy darabig még zsémbelt, de aztán csak elcsendesedett.
A halász másodszor is kiment a tóra halászni, és megint kivetette a
hálóját. Most is fölszállt a vízről a hatalmas madár, s ezt rikoltotta:
– Kifogod, de el ne rontsd!
Megint csak három tojást húzott ki hálójával a vízből. Kikötött a
parton, hazavitte és fölrakosgatta szépen a tojásokat a kemence tetejére.
Az asszony ismét csak pörölt, hogyhogy megint nem ehetnek a tojásból,
aztán szidni kezdte a férjét:
– Te ütődött, hát nem látod, hogy már a gyerekek is meg én is
tántorgunk az éhségtől? Mért nem hoztál inkább halat, hogy falhassunk
valamit?!
Na de csak lecsillapodott ez az asszonyi vihar is.
Elindul a halász harmadszor is halászni, s ahogy kiveti a hálót, ismét
felröppen a vízről az a hatalmas madár, s odarikoltja neki:
– Kifogod, de el ne rontsd!
Újra csak három hatalmas tojást húzott ki a halász, beemelte szépen
a csónakba, kievezett velük a partra, fogta, hazavitte, és fölrakosgatta
őket a többi mellé a kemence tetejére. A neje nekiesett, hogy most már
igazán mit képzel, mivel fogja így megetetni az éhező gyerekeket, és
mihez kezdjenek, mikor az éhségtől mindjárt összeesnek.
A halász nem is bírta hallgatni, elment inkább negyedszerre is
halászni. Kivetette a hálóját, és türelmesen várt. Nem kellett sokáig
várnia, mert újra felröppent a hatalmas madár a vízről, és fölrikoltott:
– Kifogod, de el ne rontsd!
Most is csak három ugyanolyan nagy tojást fogott ki, akkorákat,
hogy még a hálóját is megszaggatták. De hát csak kievezett velük a
partra, otthon pedig ezeket is fölpakolta a kemence tetejére a többi
mellé – már alig fértek. A felesége átkozta, valósággal belebetegedett a
mérgébe, hogy ettől a temérdek tojástól már férni se lehet, enni pedig
nincs mit.
Hanem a kemence melegétől egyszer csak a tojások héja elkezd
repedezni. Széttörik az első tojás, kipattan belőle egy ifjú legény – de
már fölcseperedett, kész fiatalember, akár a festett kép, olyan derék,
jóképű gyerek. Kidurran a másik tojás, abból előugrik egy másik. A
harmadikból egy harmadik, és sorba mindből – a tizenkettedik tojásból
pedig a legkisebb, ám a legcsinosabb legény pattan elő. S mind
odasorakoznak a halász elébe, és azt mondják:
– Adj ennünk, innunk, ha már a világra hoztál minket!
A halász feleségének még a betegsége is elmúlt a nagy
csudálkozástól. De megint csak nekiállt pörölni a férjével. Hogy tán
nincs épp elegendő saját gyerekük?, és hogy ő itt hagy csapot-papot, s
elmegy, elhagyja a férjét, nem bánja, szívják az ő vérét azok a kölykök.
Na, szó szót követett, addig-addig, hogy összeverekedett a férj meg a
feleség.
– Maradjanak már békén! – szóltak rájuk a legények. – Miattunk
ugyan fölöslegesen tépik egymás haját! Minekünk itt, maguk mellett
úgyse volna semmiféle munkánk, és tudunk is maguknak segíteni.
Vezessen minket egyenesen a királyhoz szolgálatra, s meglátja, elnyeri
ezért a jutalmát! – mondták végül a halásznak.
Úgy is lett. A halász elvezette a tizenkét legényt a várba, és
fölsorakoztatta őket a király színe előtt. A királynak nagyon
megtetszettek, mert egyformán szálfatermetűek voltak, akár a sudár
jegenyefenyők – habár az a legkisebb volt a legszemrevalóbb. A király
fölfogadta őket szolgálni, a halászt pedig gazdagon megjutalmazta,
amiért ezt a tizenkét remek legényt idehozta neki.
 No, kiküldi egyik nap a király a legényeket, kaszálják le a rétet, Igen
ám, de amit egész nap lekaszáltak, összegereblyéztek és kazalba
hordtak, azt éjjel mind szerteszórták és széttiporták valami ismeretlen
garázdák. A legények hiába álltak lesben, hogy kilessék, ki lehet,
semmit se láttak. A legkisebb, a Tizenkettedik fiú már nem bírta tovább
nézni ezt a temérdek hiábavaló munkát, és leült a szénakazal tövébe,
hogy ő majd kifigyeli, ki lehet, mi lehet.
Amint elérkezik az éjfél, egyszer csak odaröpül tizenkét táltos paripa
egyenesen a kazalhoz, hogy széttúrják. A fiú feléjük suhint a kaszájával,
de a legkisebbik táltos – más néven a tátosík – ezt mondja neki:
– Ne fáraszd magad, úgyis hiába! Adj inkább ennünk, mert munkába
készülünk! De amíg jóllakunk, ébreszd föl a bátyáidat, hogy üljenek a
hátunkra, te pedig pattanj föl az én hátamra!
A Tizenkettedik fiú így is tett, fölébresztette a testvéreit, és fölpattant
a tátosík lovacska hátára. Mire megvirradt, mind fölsorakoztak a király
előtt a táltos paripák hátán.
– Hohó, hát éppen ez kellett nekünk! – örvendezett a király. – Egy
ilyen lovasbandérium! Hiszen háború van!
Ugyanis a szomszéd király hadat üzent ennek az öreg királynak, mert
ez nem akarta hozzá adni a lányát feleségül.
Hanem bizony alighogy kezdetét vette a csata, a szomszéd király
végigsuhintott rajtuk valami varázsvesszővel, s ők abban pillanatban
mind kővé változtak: A tizenegy vitéz, a tizenegy táltos paripa meg az
összes többi katona – csak a Tizenkettedik fiú meg az ő tátosíkja nem.
Amikor a fiú szédülten föleszmélt, körülötte már mindenki halott volt.
Azt mondja neki az ő tátosík lovacskája:
– Ugorj a nyergembe, siess, mert a szomszéd király még megelőz
minket, és ha előbb kerül a mi királyunk lányának a színe elé, még őt
választja férjének! Nekünk kell odaérnünk elsőnek!
A fiú nem késlekedett, fölpattant a tátosík nyergébe, s oda is értek
elsőnek. Látják, hogy az öreg király pedig ágynak esett, belebetegedett
a csatavesztésbe.
Közben megérkezett a szomszéd király is, és azt akarta, hogy a
királylány őhozzá menjen feleségül, mert hogy ő a háborúban
mindenkit megvert és elpusztított.
– Ugyan, hát mindenkit mégse pusztítottál el – felelte a királylány –,
hiszen egyikük még hamarabb ideért, mint te! Kettőtök közül ahhoz
megyek feleségül, aki elhozza nekem a menyasszonyi ruhámat az
üveghegyről, ott van egy ládában.
A szomszéd király el sem indult, azt mondta, minek menjen, őneki a
menyasszony a nélkül a ruha nélkül is jó lesz. De a Tizenkettedik fiú
odament a tátosíkhoz, és megkérdezte:
– Lovacskám, ez és ez a helyzet. Mit tegyek vajon?
– Indulj, egy percig se várj, ülj csak a hátamra, pár perc alatt
odaröpítelek!
A fiú nyomban nyeregbe vetette magát, és már repültek is.
Odaszálltak az üveghegyhez. Azt mondja a tátosík:
– Megérkeztünk, itt lakik a boszorkány, de őhozzá már egyedül kell
menned. És amikor megszolgáltad a ládát, gyere vissza hozzám, itt
fogok legelészni ezen a rétecskén.
Bement a fiú a várba, odalépett a boszorkány elé, és fölszólította,
hogy adja neki a ládát, amelyben ennek és ennek a királylánynak az
esküvői ruhája van eldugva, azé, aki ideküldte őt.
– Odaadom – felelte a boszorkány –, hogyne adnám oda. De tudod-e,
hogy azt előbb meg kell szolgálni?
– Hát, ha így van, megszolgálom, amit meg kell – felelte a
Tizenkettedik fiú –, csak árulja el nekem, miféle szolgálat legyen az.
– Estig már nem kell csinálnod semmit. Ám reggel föl kell ülnöd az
én hollófekete lovamra, s meg kell járatnod. Na, majd meglátjuk,
sikerül-e megülnöd.
A fiú estefelé járt egyet a vár körül. Séta közben meglátott egy
agárkutyát, amely be volt szorulva szegény két bükkfácska közé,
sehogy se tudott kiszabadulni. A Tizenkettedik kiszabadította
csapdájából az agarat. Örömében az agár nagyot ugrott, de mielőtt
elvágtatott, ennyit szólt oda a fiúnak:
– Ha szükséged lesz rám, elég, ha rám gondolsz, abban a minutában
ott termek nálad, és segítek!
Reggel a boszorkány kivezette a Tizenkettedik fiúnak az istállóból a
hollófekete lovat, ő pedig fölült a hátára. Eleinte a ló még csak-csak,
úgy-ahogy, de minél tovább mentek, annál hevesebben ugrált, s tudj’
Isten, merre is vitte őt. De a fiú szilárdan ült a nyeregben, s nem
eresztette el a kantárt.
Egyszer csak a hollófekete ló hirtelen átváltozik nyúllá, s futásnak
ered árkon-bokron át. A legény úgy elcsudálkozik, hogy csak bámul
utána, míg eszébe nem jut, hogy az agárkutyára kéne gondolnia. Nosza,
gondol is, az agár pedig abban a minutumban ott terem, már utol is éri a
nyuszit, s már vezeti is a fülénél fogva a Tizenkettedik fiúhoz. A nyúl
visszaváltozott lóvá, de most már úgy megszelídült, hogy a hátán a fiú
szép csöndesen ügethetett vissza a várba.
– Itt van a lovad – mondja a boszorkánynak –, add ki a ládát!
– Hamar akarnád, te legény! – förmedt rá a boszorkány. – Holnap
még meg kell lovagoljad az én szürkémet is, s ha azt is szépen
hazavezeted, akkor lehet még belőled valami.
Estefelé sétál egyet a Tizenkettedik fiú a vár körül. Megpillant ott
egy sast – láncra verve. Szabadon engedi. A sas felröppen, és ezt
rikoltja neki:
– Eszedbe jussak, ha szükséged lenne rám, s máris ott termek, hogy
segítsek neked!
Reggel kivezeti a boszorkány a szürke lovat. A szürke izgatottan
ollózva mozgatja a fülét, s kapar a patájával. A Tizenkettedik fiú fölül
csak szépen a hátára, s nem bánja, hogy az a drágalátos ló miféle
vágtázó ugratásba kezd rögtön. A fiú erősen megszorítja a szürke
oldalát, a véknyába vágja a sarkát, s úgy átugrat vele a kapu fölött,
mintha csak szárnya nőtt volna. És minél messzebbre jutnak, annál
hevesebben vágtat, s a Tizenkettedik annál keményebben fogja a
szürkét.
S akkor a szürke ló egyszer csak átváltozott madárrá. A fiú a földön
maradt, a madár pedig fölrepült a felhők mögé – még mielőtt a legény a
sasra gondolhatott volna. De amint rágondolt, az már ott is volt, a
madár nyomába eredt, utolérte, s hozta vissza a Tizenkettedik fiúhoz. A
madárból ismét szürke ló lett, a legény pedig szép nyugodtan
visszaügetett a hátán a várba.
– Itt van a lovad – mondja a boszorkának –, add ki a ládát!
– Kéne, mi? – ordít rá a boszorkány. – Holnap még meg kell
lovagolnod a fehér lovamat is, s ha azt is ilyen szépen hazavezeted,
akkor odaadom neked a ládát.
Alkonyatkor a Tizenkettedik sétál egyet a vár körül, és lemegy a
halastóhoz is. Annak a partján megpillant egy kihajított halat, szegény
ott dobálja magát, de nem képes visszajutni a vízbe. A fiú kézbe veszi, s
visszabocsátja a tóba. A hal pedig ezt mondja neki:
– Eszedbe jussak, ha szükséged lenne rám, máris jövök és segítek!
 Reggel a boszorkány kivezette az istállóból a fehér lovat. A ló már
előre hányta-vetette magát, a Tizenkettedik fiú megmarkolta a
kötőfékjét, s a nyeregbe pattant. Hiába ugrált alatta a ló, hiába
hánykolódott, a fiú vágtára fogta, s úgy megugrasztotta, hogy átrepültek
a kapu felett, akár ha szárnyuk nőtt volna!
Ám a ló egyenesen a halastóhoz vágtat, s ahogy repülnek a víz felé, a
fiú alatt a fehér ló kacsává változik, s míg ő lehuppan a parton, a kacsa
szárnyával verdesve leereszkedik a vízre. Aztán átússza a tavat, s
valahol a túlsó partnál a fiú szem elől téveszti. Ekkor eszébe jut a hal.
Az ott is terem rögtön, odaúszik a Tizenkettedik fiúhoz, a parthoz, és
ezt kérdi:
– Nocsak, és hol van a lovad?
– Hát ez az, halacskám, hogy hol van. Itt tűnt el a szemem elől,
valahol a halastóban, de előtte még kacsává változott.
– Egyet se búsulj, megtaláljuk.
A hal riasztotta az összes többi halat, s azok fölkutatták a tóban a
kacsát, szájukba kapták a víz alatt a lábát, nehogy elröpüljön, s úgy
úsztak vele a parthoz. Ahogy a Tizenkettedik kézbe fogta a kacsát, az
máris visszaváltozott fehér lóvá, a legény pedig szép csöndesen
hazaügetett a hátán a várba.
A vén boszorkát majd szétvetette a düh. Átvette a lovat, s bevezette
az istállóba. A legény utánaóvakodott, és látta, hogy a boszorka
megragadja a lovakat a sörényüknél, cibálja, veri őket, és ordibál velük:
– Hát így kibabrált veletek, mi? Ennyit nem lehet rátok bízni?
Haszontalan semmirekellők!
Mert azok a lovak valójában a saját leányai voltak, akik így át tudtak
változni.
Annyira felbőszítette magát a boszorkány, hogy amikor bejött, még
akkor is úgy nézett ki, mint egy fölfúvódott pulyka. Végül mégiscsak
odaadta a Tizenkettedik fiúnak a ládát.
A fiú már indult is vissza, megkereste tátosík lovát azon a rétecskén,
ahol legelt, és szerencsésen hazajutottak.
Odaállt a Tizenkettedik fiú a ládával a királykisasszony elé, aki
rögtön ezt kérdezte:
– Na és a láda kulcsa? Azt nem hoztad el?
 A fiú csak állt, és vonogatta a vállát, a szomszéd király pedig, aki
azóta is ott várt, kárörvendően mosolygott. Eközben a beteg öreg király
az ágyban fekve csóválta csak a fejét.
– Márpedig csak ahhoz megyek feleségül – szólalt meg a királylány
–, aki közületek elhozza nekem azt a kulcsot!
A szomszéd király nem mozdult most sem, a Tizenkettedik fiú pedig
ismét a tátosík lovacskához fordult tanácsért:
– Kedves jó tátosíkom, el kell még mennünk a kulcsért.
– Jól van, menjünk – felelte a tátosík. – Hanem most a szomszéd
király nélkül, vagy legalábbis az ő varázsvesszeje nélkül nem
indulhatunk. Mert a kulcs egy medve pofájában van, s azt előbb azzal a
varázsvesszővel el kell tángálni, hogy elpusztuljon. Eridj csak, és hívd a
királyt! Vagy jöjjön veled, vagy adja neked a varázspálcát.
Visszament a fiú a szomszéd királyért, hogy jöjjön vele, vagy adja
neki a varázspálcáját. De az nem akart elmozdulni a királylány mellől,
hogy ugyan minek fárasztaná magát, ám a pálcát sem volt hajlandó
kiereszteni a markából. Ekkor a Tizenkettedik fiú megragadta, és
kirántotta a varázsvesszőt a kezéből, s azzal gyerünk a tátosíkhoz!, és
már vágtattak is egyenesen oda, ahol az a medve élt.
Megpillantotta a Tizenkettedik fiú a medvét, megközelítette, de a
medve fölágaskodott, s a mellső mancsával odakapott a fiú felé,
kevésen múlt, hogy agyon nem csapta. Ekkor a fiú megsuhintotta a
varázsvesszőt, a medve abban a pillanatban kővé dermedt, a kulcs pedig
kipottyant a pofájából. A fiú fölkapta gyorsan, a tátosík hátára vetette
magát, s már repült is vissza a királylányhoz.
Na, ott a szomszéd király nekiállt veszekedni, hogy akkor is övé lesz
a királylány, mert az ő varázspálcája nélkül ez a kulcs nem volna itt,
hiszen a fiút a medve agyontaposta volna. A Tizenkettedik fiú viszont
azt mondta, hogy márpedig ő a ruhásládát is megszolgálta, meg annak a
kulcsát is idehozta.
– Föleslegesen vitatkoztok itt időnek előtte! – szólalt meg a
királylány. – Először nyissátok ki a ládát! – parancsolta, miközben
beteg öreg apja is bólogatva helyeselt.
Kinyitják a ládát – hát a ládában egy kardot találnak.
– Na látjátok – mondta a királylány –, én tudtam ezt már elejétől
fogva. És akkor most az, aki még mindig kitart mellettem, levágatja a
fejét ezzel a karddal. S akinek a feje e kard éle alatt újjáéled, ahhoz
megyek feleségül.
A Tizenkettedik fiú is, a szomszéd király is odajárultak, s
mindkettejük fejét lenyisszantották a tőkén. A fiú feje újjáéledt – a
szomszéd királynak viszont lakodalom helyett temetést rendeztek.
S ekkor így szólt a tátosík a fiúhoz:
– Most, hogy újjáéledtél, a szomszéd király pedig halott, vedd a
varázspálcáját, és támaszd fel kővé vált bátyáidat, akiket ő átkozott el!
A Tizenkettedik fiú bólintott, és csak odaintett a pálcával a csatatér
felé, s a következő pillanatban már elébe is sorakozott a tizenegy bátyja
– mint egy jegenyefenyősor.
– De a pálcát soha ki ne engedd a kezedből, hogy a bátyáid ezentúl
neked szolgáljanak! – tanácsolta neki végül a tátosík.
Akkor a Tizenkettedik fiú megköszönte a tátosík hűséges szolgálatát,
a sok segítséget.
– Akkor elismered, hogy híven szolgáltalak?
– El hát, hogy ne ismerném el.
– No, ha elismered, akkor most te tegyél meg nekem egy végső
szolgálatot! Vágd le az én fejemet is azzal a karddal! Utána fogd a
nyergemet, abban találsz egy másik varázsvesszőt, s azt emeld a
tenyeredre!
Sajnálta a Tizenkettedik fiú levágni a hűséges tátosík fejét, de
muszáj volt neki. Amikor megtette, egy illatos galamb repült ki a
lovacskából. Odaszállt a fiúhoz, annak tenyeréről a csőrébe vette a
vesszőt, és verdesett a szárnyával a csatatér felé.
A következő pillanatban odadübörögtek mind a tátosík bátyjai, a
tizenegy kővé varázsolt és most újjáélesztett táltos paripa, s letérdeltek
az illatos galamb előtt. A galamb akkor kecskebukát vetett a levegőben
– de aközben sem eresztette ki csőréből a varázsvesszőt –, és
visszaváltozott tátosík lovacskává, aki most odaparancsolta bátyjait a
tizenegy vitéz elé. A vitézek fölpattantak a paripák hátára, s onnantól
fogva ez a bandérium lett a Tizenkettedik fiúnak és a királyi családnak a
leghűségesebb védelmezője.
Mert a Tizenkettedik fiú most már odalépett a királylány elébe, aki
végre nem tűzött ki újabb próbatételt, hanem odanyújtotta neki a kezét.
A legkisebb fiúé lett hát a királylány, s vele megkapta az öreg király
koronáját és egész országát is.
 A hetedhét országra szóló lakodalomra a tizenegy vitéz a tizenegy
táltos paripa hátán elhozta a szegény halászt is egész családjával.
S aztán mind boldogan éltek, míg meg nem haltak.